Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai - Magyar …mek.oszk.hu/05900/05971/05971.pdfLyndon elvette Barry Roderick leányát, és az öreg halála után magának követelte a birtokot,

THACKERAY

NEMES BARRY LYNDON ÚREMLÉKIRATAI

FORDÍTOTTARÁKOSI ZOLTÁN

2

TARTALOM

Első fejezetŐseim élete és családfám sorsa Ámor hatalmában

Második fejezetmelyből kitűnik, hogy milyen keménykötésű férfiú vagyok

Harmadik fejezetBal lábbal lépek az úri világba

Negyedik fejezetmelyben Barry közvetlen közelből látja, hogy mi is az a katonai dicsőség

Ötödik fejezetmelyben Barry azon igyekszik, hogy a katonai dicsőségtől mentől előbb megszabaduljon

Hatodik fejezetUtazás az ekhós szekéren; képek a katonaéletből

Hetedik fejezetmelyben Barry megtapasztalja a garnizonéletet, és számos jó barátra tesz szert

Nyolcadik fejezetmelyben Barry búcsút mond a katonai pályának

Kilencedik fejezetmelyben nevemhez és származásomhoz méltó életet kezdek élni

Tizedik fejezetA szerencse nem hagy el

Tizenegyedik fejezetmelyben elfordul tőlem a szerencse

Tizenkettedik fejezetmelyből megismerjük a hercegnő szomorú történetét

Tizenharmadik fejezetVilágfi pályám tovább ível zenitje felé

Tizennegyedik, fejezetVisszatérésem Írországba

Fényes és előkelő úrként mutatkozom be a királyságban

Tizenötödik fejezetLady Lyndonnak, udvarolok

Tizenhatodik fejezetCsaládomról bőkezűen gondoskodom, csalfa szerencsecsillagom a zenitjére hág

Tizenhetedik fejezetÉn vagyok az angol főúri társadalom ékessége

Tizennyolcadik fejezetSzerencsecsillagom hanyatlani kezd

Tizenkilencedik fejezetA vég

3

Első fejezetŐseim élete és családfám sorsa Ámor hatalmában

Volt-e a világ teremtése óta gonosztett ezen a földön, melynek ne valami asszonyféle lettvolna a mozgatója? Kezdet kezdetétől fogva, amióta csak családunk család - s ez körülbelülÁdám korára tehető, hiszen tudvalevőleg a Barryk törzse oly ősi, nemes és tündökletes -,nemünk sorsának alakításában minden időkben óriási szerepet játszottak a nők.

Felteszem, hogy nem akad Európában olyan valamirevaló úriember, aki az ír királyságról s abarryogue-i Barry-házról, melynél fényesebb név sem a Gwillimben, sem a D’Hozier-ban1

nemigen található, ne hallott volna már, de mégis, hadd szögezzem le - ámbátor egyesekerőlködése, hogy bebizonyítsák nemesi mivoltukat (amelyhez mellesleg szólva, annyi aközük, mint lakájomnak, ki cipőmet fényesíti), énbelőlem, az előkelő úri világ tagjából csakundort válthat ki, de meg azt is meg kell mondanom, hogy bosszús kacagás nélkül hallgatnisem tudom, mikor egyes honfitársaim nekiállnak amúgy istenigazában a hencegésnek, és ősi írkirályoktól vezetgetik le származásukat, közben pedig egy soványka kis darab földet (melyenmagunk közt szólva egy disznót ha éppen fel lehet nevelni) mint valami fejedelemséget, úgyemlegetnek -, mégis, már csak a történeti hűség kedvéért is, hadd szögezzem le: családom azegész szigeten, de talán nem túlzok, ha azt mondom, az egész föld kerekségén is a leges-legelőkelőbb család. Ez a ma már csak jelentéktelen birtok bizony óriási kiterjedésűuradalomból állott hajdan, midőn Írország még összehasonlíthatatlanul gazdagabb birodalomvolt, mint ma, és számtalan grófságot foglalt magába - ámde belévájta körmét az idő, törzsételpusztította az árulás, a sok háború meg az ősi költekezés, valamint dicső eleink ragasz-kodása régi hitükhöz és az uralkodóhoz. Kirakhatnám címerem fölé az ír koronát én is, de olysok jöttment „trónigénylő” hordja, hogy e kitüntető hatalmi jelvény egészen közönséges ma már.

Ki tudja, ha egy nő bűne a sors útjába nem áll, viselném talán ma is... Olvasóm erre talánkétkedve csóválja a fejét, de kérdem én, miért is volna ez lehetetlen? Ha a sok gyámoltalanpulya között, aki II. Richárdnak2 behódolt, csak egyetlen bátor vezér is akad, s népem élére áll- szabadok lehetnénk ma is! Ha csak egy erőskezű vezérük is támad, s e bitang gyilkossal,ezzel a Cromwell Olivérrel szembeszáll, lerázhattuk volna egyszer s mindenkorra az angoligát! Nem volt azonban Barry, ki a küzdőtérre lépjen, hogy elűzze a betolakodót! Nem volt!Sőt éppen ellenkezőleg, egyik ősöm, Barry Simon, összepaktált szépen ezen fent említetturalkodóval, s elvette az akkori munsteri3 király leányát, miután ugyanezen király fiait irgal-matlanul lemészárolta a csatában.

Túlontúl későn volt már Olivér idejében ahhoz, hogy riasztó harci szózatát oly hős vezér, kiBarry nevet visel, e lázító bérgyilkos ellen felemelje! Nem voltunk többé már fejedelmei ahonnak! Elvesztette boldogtalan nemünk egy százada immár uradalmait: elorozta tőlünkhitvány árulás. Erről egészen megbízhatóak értesüléseim, tekintve, hogy édesanyám gyakranelmondta a történetet, de azonkívül még kártolt gyapjúból ki is hímezte a családfánkat, melyBarry-laki otthonunkban ott lógott a sárga szalon falán.

1 Gwillim - John Gwillim (1565-1621), angol címertani író.

D’Hozier - Pierre D’Hozier (1592-1660), a francia nemesi családok történetének kutatója.2 II. Richárd - angol király (uralk. 1377-1400). Itt 1394-i véres írországi hadjáratáról van szó.3 Munster - a legnagyobb ír tartomány az ország délnyugati részén.

4

Az az uradalom, mely ma a Lyndonok kezén van, valaha a mi nemzetségünk kezén volt, ésmég Erzsébet királynő idejében is barryogue-i Barry Rory nevű ősöm birtokolta, de akkoribanhozzátartozott még fele Munster is. Elődöm, mint ismeretes, állandó háborúskodásban állottaz O’Mahonykkal, s egy bizonyos angol ezredes jó csapat fegyveresével történetesen éppenakkor vonult el arra mifelénk, mikor ezek az O’Mahonyk, uralmunk alá tartozó területünkrebetörve, birtokainkon óriási pusztítást vittek végbe, és elhajtottak nyájat és gulyát.

Ez a fiatal angol, Roger Lyndon (vagy másképp Linden, vagy esetleg: Lyndaine), látván, hogymilyen vendégszeretettel fogadják a Barryk, s hogy épp az O’Mahonykon készülnek rajtaütni,felajánlotta saját maga és lándzsásai segítségét; a csetepatéban pedig olyan bátran viselkedett,hogy az O’Mahonykat teljesen leverték, visszaszerezték a Barryk egész vagyonát, sőt, ahogy akrónika tartja, ezzel együtt az O’Mahonyk marháiból és egyéb javaiból még egyszer annyitzsákmányoltak.

Ez az esemény tél küszöbén zajlott le, s Barryék szíves marasztalására a fiatal bajnok jónéhány hónapot töltött a barryogue-i kúrián, emberei pedig ugyanakkor a környező portákonkvártélyoztak be, Barry saját gyalogvitézeivel egy födél alatt. Az angolok azonban szokásuk-hoz híven olyan szemtelenül viselkedtek az írekkel, hogy azt tovább már tűrni nem lehetett,röviden, a dolog végül is oda fajult, hogy naponta fordultak elő gyilkosságok, verekedések, azemberek meg fogadkoztak, kiirtják őket, hogy írmagjuk sem marad.

Barry ősöm fia (az, akitől én is származom) éppen úgy gyűlölte az angolokat, mint a birtokánmindenki más, és mikor ezek a felszólítására sem voltak hajlandók szedni sátorfájukat,barátaival tanácsot ült; és elhatározták, levágják az angolokat, mind az utolsó szál emberig.

Vesztükre azonban egy nőt is beleavattak az összeesküvésbe, Barry leánya személyében, akiviszont szerelmes volt az angol Lyndonba, s az egész titkot, úgy, ahogy volt, elárulta neki.Erre aztán az a gyáva angol, meg sem várva mindnyájuk jól megérdemelt, igazságos lemészár-lását, az íreken rajtaütött, s megölte Barry Phaudrig ősapámat, valamint sok száz emberét. Ahely, hol a gyilkos mészárlás történt, kereszttel van megjelölve, Carrignadihioul közelében,Barryszentkeresztnél.

Lyndon elvette Barry Roderick leányát, és az öreg halála után magának követelte a birtokot,pedig Phaudrignak voltak utódai, mint ahogy ez a törzs az én személyemben mindmáigfennmaradt,4 no de fordulhattak angol bírósághoz az örökösök, csak ennek az angolnak ítéltékoda a birtokot, amint ez már angolok és írek vitáiban minden esetben lenni szokott.

Így történt hát, hogy egy asszony gyarlósága miatt nem beleszülettem ebbe a birtokba, hanemkésőbb, mint ahogy rendre meg fogják hallani, saját érdememből szereztem meg. No de haddfolytassam szépen sorjában családom történetét.

Atyám közismert ember volt mind a két királyság legjobb köreiben, és másképp sem hívták,csak így: Harsogó Barry Harry. Hasonlóan a többi jó családból való nemesifjúhoz, jogi pályáralépett, és a Sackville Streeten, Dublin városában egy híres ügyvédnél alkalmazást is talált,mint ennek a joggyakornoka. Semmi kétség, különleges tehetsége és a tanulás iránti rendkívü-li hajlama a jogi pálya legkiválóbb képviselőjévé avatta volna, ha társas tulajdonai, vadász-szenvedélye s modorának elragadó kelleme nem jelölnek ki számára magasabb élethivatást.Már ügyvédbojtár korában hét versenylovat tartott, és rendszeresen részt vett a kildare-i és

4 Phaudrig ősöm és felesége házasságáról szóló bizonyítékok feltárására irányuló kutatásaim nem

jártak sikerrel, ebből pedig minden kétséget kizáróan arra kell következtetnem, hogy Lyndon meg-semmisítette a házassági szerződést, meggyilkolta a papot és az esküvői tanúkat is. - B. L.

5

wicklow-i rókavadászaton. Endymion nevű szürkéjén pedig magát Falmelléky kapitánytgyőzte le abban az emlékezetes futamban, melyről vadászkörökben még ma is oly sok szóesik. (Erről a győzelemről egyébként pompás képet festettem, s a Lyndon-kastélyban azebédlőben a kandalló fölé akasztottam.) Rá egy évre abban a megtiszteltetésben részesültatyám, hogy ugyanezt az Endymiont néhai királyunk, őfelsége II. György magas jelenlétébenlovagolhatta Newmarketben,5 elnyerve vele az ezüstserleget, s mi ennél is több, e kegyesuralkodó kitüntető érdeklődését.

Drága jó atyám nagyatyámnak ámbátor csupán másodszülötte volt, de azért természetesen őörökölte az atyai birtokot (mely ma mindössze nyomorúságos évi négyszáz fontot tesz ki). Aztörtént ugyanis, hogy bátyja, Barry Cornelius, vagy ahogy Németországban kapott sebérőlkésőbb hívták, a Félszemű Lovag, oly kitartóan ragaszkodott családunk ősi hitéhez, hogynemcsak külföldön képviselte becsülettel e felekezetet, hanem 1745-ben, a szerencsétlen skótzavargások6 idején, őszentfelsége II. György ellenében is. No de a lovagról később még leszszó.

Atyám áttéréséért egyébként drága jó anyámat illeti hála. Leánya volt ő Brady Ulissesnek, aKerry grófságbeli Brady-vár urának, békebírónak, nemesembernek, ugyanakkor pedig leg-szebb nője korának. Másképp sem hívták egész Dublinban, csak így: „a világszép Bella kis-asszony”. Atyám egy estélyen pillantotta meg először, s tüstént szenvedélyes szerelemrelobbant iránta, ámde anyám fennkölt szelleme magasan felette állott annak, hogy pápistánaklegyen felesége, aki még amellett az ügyvédbojtárkodásnál sem vitte többre. Atyám, hogyelnyerhesse szerelmét - hála az akkoriban még érvényben levő régi jó törvényeknek -Cornelius nagybátyám örökösödési jogát magára ruházta, és elfoglalta a családi birtokot.Anyám ragyogó szemének hatalmán túl még sok mindenki másnak is (és hozzátehetem,nagyon is előkelő társasági úriembereknek!) volt része abban, hogy ez a boldog frigy létre-jöhetett. Hallottam anyámtól eleget, amint nevetve emlegette, hogyan tért át jó atyámünnepélyes formák között Ebugatty Döme lovag, Copf lord és Falmelléky kapitány és méghárom másik helybeli arany ifjú jelenlétében - a kocsmában. Harsogó Harry fáraón7 háromszázaranyat nyert akkor éjszaka, és másnap reggel haladék nélkül megtette feljelentését bátyjaellen. Atyám áttérése a reformált hitre bizonyos elhidegülést idézett azonban elő a két testvérközött, Corney nagybácsim pedig a későbbiek folyamán a lázadókhoz csatlakozott.

Ezen akadály kiküszöbölése után Copf lord saját jachtját adta kölcsön (mely akkoriban aGalamb Dúcban volt letétben), s a szépséges Bellát is sikerült végül rávenni arra, hogydacolva szerető szülei tiltakozásával, s az egész ír királyság minden tájáról egybesereglettigen-igen nagyszámú, rendkívül vagyonos kérőit cserbenhagyva (mint ahogy ezt édesanyámtóljó néhány ezerszer volt alkalmam újra hallani), megszökjék atyámmal Angliába.

A Savoy-templomban esküdtek meg, s hamarosan, nagyatyám halála után, Barry Harrynemesúr felvette atyai örökségét, majd Londonban, mindenki tiszteletétől övezve, igen sokméltósággal képviselte e történelmi nevet. Így például a Montague Palota mögött a híres

5 Newmarket - városka Cambridge közelében, az angol lóversenysport és lótenyésztés egyik köz-

pontja.6 skót zavargások - az 1745-46-ben lejátszódott utolsó Stuart restaurációs kísérlet, amelyet Skóciából

és jelentős skót támogatással próbált végrehajtani az 1688-89-i ún. „dicsőséges forradalom”-bantrónjától megfosztott II. Jakab király unokája.

7 fáraó - kártyajáték.

6

Tiercelin grófot döfte keresztül, a White-klubnak8 rendes tagja volt, de ezenkívül jól ismertalakja minden csokoládészalonnak is, és, mondanom sem kell, szeretett édesanyám sem ma-radt el mögötte semmiben. Nemsokára, a newmarketi diadal után, melyet őszentfelsége jelen-létében aratott, úgy látszott, végre rámosolyog atyámra a szerencse: megígérte ugyanis ekegyes uralkodó, hogy gondoskodni fog róla. De hát hiába, magához szólította egy másikuralkodó, akinek hívása parancs, és nem tűr semmilyen haladékot: a halál - Chesterbenragadta el tőlünk atyámat a lóversenyen, magamra hagyva engem, a tehetetlen árvát. Békeporaira! Nem volt ment a hibáktól, és fejedelmi családunknak elverte minden vagyonát, derettenthetetlen volt, ha tromfot hívott a whistben, vagy ha a kancsót emelte, s hatlovashintóján is úgy ült, mint egy igazi úr.

Nem tudom, a kegyes felséget milyen mélyen rendítette meg szeretett atyám távozása - anyámszerint a hír hallatán néhány királyi könnycseppet hullatott -, mindez azonban rajtunk édes-keveset segített: egy pénztárca volt minden, s benne kilencven guinea, mi anyámra s ahitelezőkre szállt. A pénzt anyám persze magához vette haladéktalanul, nemkülönben családiezüstneműit; majd atyám ruháit és saját holmiját nagy családi hintónkba rakatta mindenestül, sHolyheadbe hajtatott, onnét pedig áthajózott Írországba. Atyám tetemét olyan halotti pompá-val szállították utánunk, olyan díszes koporsóban, hogy annál szebbet semennyi pénzért kapninem lehet. Férj és feleség veszekedtek egymással az életben sokat, ám e fennkölt szellemű nőatyám halálakor félretett minden haragot, és akkora temetést rendezett neki, hogy azóta semláttak hozzá foghatót, sőt hamvai fölé még emlékművet is állított (amit aztán hosszú évekmúlva én fizettem ki), hogy hirdesse fennen e legbölcsebb, e legtisztább és legeslegszeretőbbférj és apa drága emlékezetét.

E szomorú kötelmek végzése közben, mellyel az elhunyt iránti adóját rótta le, az özvegyelköltötte úgyszólván minden pénzét, de még ennél is sokkal-sokkal több ment volna el, ha atemetési szertartás költségeit a vállalkozónak, akárcsak harmadrészében is, kifizeti. Régilakóhelyünkön, Barryogue-ban, a nép - bár áttérése miatt nem nagyon kedvelte atyámat - mostmégis egy emberként melléje állt, és a gyászhuszárokat, akiket Mister Gyásztollagi küldött anyakunkra, hogy fizessük meg a hátralékot, puszta együttérzésből, csaknem agyonverte.Kripta a templomban és síremlék - ez volt minden, mi óriási birtokainkból megmaradt!Birtokát ugyanis atyám eladta mind az utolsó rögig, valami Notley nevezetű ügyvédnek, és mitűrés-tagadás, nyomorúságos, ütött-kopott viskójában bizony hűvösen fogadott minket ez afiskális.9

Barry özvegyének tekintélye a pompázatos temetés hírére egyszeribe megnövekedett, ésmindenütt csak úgy beszéltek róla, mint fennkölt szellemű, előkelő dámáról. Ez a magyarázataannak, hogy mikor bátyjának, Brady Mihálynak levelet írt, tüstént nyeregbe ült az érdemesférfiú, és repült máris karjaiba, hogy felesége nevében meghívja húgát a Brady-kastélyba.

Misa és Barry haragban voltak, mint ez nemesemberek közt gyakran megesik, s meglehetősenerős kifejezéseket is használtak egymásra, amikor még atyám Bella kisasszonynak udvarolt.Amikor pedig húgát még meg is szöktette, Brady esküvel fogadta, hogy sem Bellának, semBarrynek soha meg nem bocsát. 1746-ban azonban, Barry londoni tartózkodásakor, csak

8 White-klub - eredetileg „csokoládéivó ház”, ahol azonban szerencsejáték is folyt.9 Barry úr emlékiratainak egy másik helyén ugyanezt a kúriát Európa egyik legszebb palotájának

tünteti fel; honfitársai közt azonban ez mindennapos jelenség, s éppen ezért az ír fejedelemségretartott igénye iránt érzett minden tiszteletünk ellenére is kénytelenek vagyunk leszögezni, hogynagyatyja ügyvéd volt, és saját keze munkájával szerezte vagyonát. (Thackeray jegyzete)

7

kibékültek azért egymással, sőt Brady éppen őnála, Harsogó Harrynél, főúrian berendezettClarges Street-i lakásán szállt meg, s játékon el-elvesztett egy-egy aranyat, közös kiruccanáso-kon pedig együtt verték be néhány éjjeliőr fejét. Mindezek az emlékek meglágyították szívétBella húga és fia iránt, úgyhogy tárt karokkal fogadott mind a kettőnket. Mrs. Barry, igenbölcsen, nem verte mindjárt nagydobra, hogy a valóságban mi a vagyoni állapota, úgyhogymikor óriási címerével ékesített, elegáns aranyozott hintóján Brady várába megérkezett,sógornője is, de még a grófság többi családja is, úgy tekintettek rá mindannyian, mint valamiigen-igen vagyonos és nagyon-nagyon előkelő hölgyre.

Ettől kezdve, igen helyesen és ildomosan, anyám diktálta a Brady-kastélyban a törvényt jódarabig: megugráltatta a szolgákat, de mindenekelőtt egy kis londoni tisztaságra tanította őket,s hát ez, mit tagadjuk, rájuk is fért alaposan. „Angol Redmond” pedig - ez én voltam - olyankiszolgálásban részesült, mint egy kis lord: nekem külön komornál tartott és külön inast.Fizette a bérüket a derék Misa becsületesen, amit saját személyzetével szemben ritkán csele-kedett meg, egyáltalán mindent megtett, ami csak tőle tellett, hogy bánatba merült húgátrangjához illően lássa el. Mama viszont kijelentette, hogy mihelyt ügyei rendeződnek, kedvesbátyjának - hálából maga és fia eltartásáért - csinos évjáradékot biztosít. Közölte azt az elha-tározását is, hogy a meglehetősen parlagias berendezésű szobák díszítésére Clarges Street-ilakásáról a Brady-kastélyba szállíttatja bútorait.

Kiderült azonban, hogy az aljas londoni lakásuzsorás mindent-mindent lefoglalt az utolsószékig, asztalig, holott jog szerint az özvegyet illette a bútor-berendezés. Igen bizony, kapzsihitelezők kezébe került a birtok, melynek én örököse voltam, és özvegynek meg gyermekénekminden jövedelme ötven fontból állott; ez is Copf lord birtokából folyt be járadékképpen,számos turfmanipulációja volt ugyanis e jó úrnak, melyben az elhunyttal közösen osztoz-kodott. Így aztán anyám nagyvonalú elgondolásaiból, hogy bátyját felkarolja, persze nemvalósult meg soha semmi.

Nagynéném, mihelyt megtudta, hogy anyámnak nincsen semmije (s eljárása, meg kell monda-nom, a Brady-kastély úrnőjének nagyon kevéssé válik becsületére), egyszeriben szem előltévesztette a köteles tiszteletet, mellyel korábban adózott személyének, és annyira megfeled-kezett magáról, hogy komornámat, inasomat azon nyomban kipenderítette, Mrs. Barrynekpedig egész egyszerűen kijelentette, hogy mehet utánuk ő is, akár mindjárt. Misa bátyámasszonya, ezt tudni róla, alacsony sorból származott, és alantas volt, mi más is lehetett, a gon-dolkodása is. A sértődött özvegy természetesen teljesítette Bradyné asszony óhaját, és két évsem telt bele, elköltözött; ez idő alatt azonban kis jövedelmét gondosan félrerakta. Távozá-sakor minek is türtőztette volna már tovább okosan titkolt jogos felháborodását - megfogadtahát, hogy lábát a Brady-kastélyba, legalábbis míg sógornője meg nem hal, az életben többé benem teszi.

Új otthonát okos beosztással, sok ízléssel rendezte be, és bár szegény volt, soha alább nemadta, s méltóságából is soha egy jottányit sem engedett, a szomszédságtól pedig megköveteltea rangjának kijáró hódolatot. De hát hogyan is tagadhatták volna meg elismerésüket olyanhölgytől, aki Londonban élt hosszabb ideig, a legfelsőbb körökben forgolódott, sőt, mintahogy ő maga ünnepélyesen kijelentette, még a királyi udvarba is meghívót kapott. Mindezegyüttvéve feljogosította az özvegyet arra, amivel Írországban különben sem szeretnek fukar-kodni, hogy tudniillik megvetéssel nézzen minden olyan honfitársára, aki sohasem hagyhattael szülőföldjét, és nem telepedett le egy időre Angliában. Így hát valahányszor Bradynéasszony új ruhában jelent meg, sógornője el nem mulasztotta volna megjegyezni:

- Ó, a szerencsétlen! De hát honnét is tudhatná, mi az úri divat?

8

Az igazán nagyon jólesett neki, ha meghallotta, hogy „szép” özvegynek hívják, aminthogyvalóban szép is volt, de még ennél is jobban szerette, ha úgy emlegették, hogy az „angolözvegy”.

A válasszal persze Mrs. Brady sem maradt adós! Ő meg olyanokat mondott néhai Barryről,hogy szélhámos éhenkórász, és előkelő társaságban is legfeljebb csak akkor forgolódott,amikor Lord Copfnál lebzselt a tálalóasztal körül, mert azt is mindenki tudja, őneki volt aléhűtője, a tányérnyalója. Mrs. Barry személyére pedig még ennél is kínosabb gyanúsítgatá-sokat kockáztatott meg a Brady-kastély úrnője. No de hát minek is hánytorgatnánk fel ilyenvádaskodásokat?! Ugyan minek turkálni száz év előtti botrányokban? II. György uralkodottmég, midőn az említett személyek éltek s veszekedtek. Jó és rossz, csúnya és szép, gazdagmeg szegény - egyforma mind-mind azóta már! Hát talán a vasárnapi újságok meg a törvény-széki tárgyalások nem látnak el mindnyájunkat amúgy is bőségesen izgalmas pletykákkal,novellaanyaggal?

Annyit mindenesetre le kell szögezni, hogy férje halála után, majd pedig, hogy vidékreköltözött, Mrs. Barry életmódja minden rágalmat elnémíthatott. Amíg ugyanis a hajadonBrady Bella egész Wexford grófságban a legvidámabb úrleány volt, s lábainál fél megye vala-mennyi nőtlen fiatalembere hevert, és bátorító mosolyából is mindegyiküknek jutott, BarryBella asszonyság méltóságteljes, tartózkodó magatartása viszont szinte már a gőgös visszahú-zódással felért, s hűvössége túltett egy kvékerén. Fellépett ugyan az özvegynél sok férfi, aki-nek szívét még a hajadon bájai babonázták meg, Mrs. Barry azonban visszautasított mindenházassági ajánlatot, és kijelentette, immár pusztán fiának él, s ama szent férfiú emlékének, kielköltözött.

- Na, az aztán szent volt, az egyszer szent - nyelvelt a gonosz Bradyné -, nem lehetne hamar-jában még egy olyan bűnöst előkaparni, mint ő, de még azt is tudja nagyon jól mindenki, hogyBella meg a férje milyen rosszul éltek! Az pedig, hogy most egyikhez sem akar hozzámenni,az is csak azért van, mert a ravasz nő kivetette már a hálóját másvalakire, és csak arra vár,hogy Copf lord is özvegy legyen.

Hát jól van, no, tegyük fel, hogy valóban arra várt csak! Hát Barry özvegye talán nem méltóarra, hogy akármelyik angol lord felesége legyen? De meg azonkívül, vajon nem azt jósolták-emindig, hogy nő fogja visszaszerezni a Barryék ősi birtokait? És ha édesanyám történetesenazt képzelte is, hogy ő, éppen ő ez a nő, szerintem ezt sem lehet rossz néven venni tőle, merthiszen a gróf (különben is keresztapám) igazán mindig nagyon figyelmes volt iránta. Hogysorsom fellendítésének gondolata egészen 1757-ig, amikor is Copf lord Aranybotzy leány-asszonyt, az indiai nábob leányát vette el feleségül, anyám elképzelései közt milyen mélyenvert gyökeret, nem tudhatom.

Az életünk Barry-lakban folyt tovább, s csekély jövedelmünkhöz képest előkelő háztartástvittünk. Nem akadt a fél tucat Brady-vári nemes famíliának egyetlenegy olyan tagja sem,akinek megjelenése az özvegyéhez lett volna fogható, pedig elhunyt férje emlékére továbbra isfeketében járt, arra viszont, ez igaz, gondosan ügyelt, hogy csinos személye mentől jobbanérvényesüljön a gyászruhában, és beszegésre, szabásra, átalakításra, röviden arra, hogy el nemaradjon a divattól, napi hat órát fordított. Szoknyáiban ő hordta a legszélesebb abroncsot, ésmessze földön neki voltak legszebb nyakfodrai (havonként érkeztek, ne felejtsük, Copf lordlevelében a londoni divatújságok legfrissebb hírei). Üde arcszínének nem kellett pirosító, bárakkortájt ez széltében divatozott. Szívesen átengedi Bradynének, csak használjon ő pirosítót,de még fehérítőt is, szerette hangoztatni drága jó anyám, hiszen annak úgyis olyan sárga abőre, szegénynek, hogy azon aztán már igazán semmiféle kencefice nem segít. Ha másbólnem, gondolom, már ebből magából is kitalálhatja kedves olvasóm, hogy a két hölgy milyen

9

tiszta szívből gyűlölte egymást. Anyám, egyszóval, olyan tökéletes szépség volt, hogy a gróf-ságban valahány úrinő csak akadt, az mind őt utánozta, a fiatal férfiak meg azt sem bánták, hatíz mérföldet kell is a Brady-vártemplomig lovagolni, csak megláthassák a vasárnapi isten-tiszteleten.

Szépségére büszke volt, mint minden nő, akivel a sors összehozott, vagy akiről csak könyvbenis olvastam valaha, na de álljunk meg egy pillanatra, mi ez ahhoz képest, hogy a fiáértmicsoda büszkeség dagasztotta. Ha nem ezerszer, hát egyszer sem mondta el, hogy én vagyoka világon a legeslegszebb fiú. Ez persze ízlés dolga. Hatvanéves korában azonban, azt hiszem,igazán elmondhatja már magáról egy férfi különösebb hiúság nélkül is, hogy tizennégy éveskorában milyen lehetett. Az én véleményem egyébként az, hogy anyám elragadtatása teljesmértékben érthető. Legfőbb örömét a jó lélek abban lelte, ha szépen járathatott: vasárnapon-ként és ünnepnapokon olyan elegánsan kiöltöztem bársonykabátomban, ezüstmarkolatú kardaz oldalamon s a térdemen arany harisnyakötő, hogy egy lord se különben. Hímzett nekemvagy egy tucat mellényt, galléromra, kézelőmre nem sajnálta a csipkét, hajamba pedig mindigúj szalagot rakott, úgyhogy mikor vasárnap a templomba mentünk, az irigy Bradyné is kény-telen volt elismerni: az egész királyságban nincs még két olyan csinos személy, mint az anyámmeg én.

A Brady-kastély derék úrnője persze mindannyiszor gúnyosan mosolygott, valahányszorszolgámat meglátta (csak „első inasnak” hívtuk Timet, egyszerűen), amint kezében bot s óriásiimádságos könyv hóna alatt, engemet és anyámat kísért templomba: a töpörtyű, lőcslábúlegényke ugyanis Clarges Street-i lakájunk díszes livréjében baktatott mögöttünk, s pompásegyenruhája csakugyan nem valami nagyon feszült a testén. Na de akárhogy is vesszük,nemesemberek vagyunk, vagy mi, s minket holmi gúnymosolyokkal nem lehet csak úgy arangunkkal járó kötelezettségeinktől eltántorítani! Mi a templomban is annyi fenséggel, annyiszertartásos pompával foglaltuk el helyünket a bérelt padban, hogy maga a helytartó úrőlordságának felesége és fia sem tehette volna különbül. Ámeneket és responsoriumot10 olyanzengő méltósággal teli hangon mondott a pap után anyám, hogy azt csak hallgatni is gyö-nyörűség volt. Zsoltárénekléskor erős szopránját - egy divatos londoni énektanár segítségéveltökéletesítette annak idején - úgy kieresztette, annyi tehetséggel, hogy a kis gyülekezetbenjóformán más hangját sem igen lehetett hallani, csak az övét. Anyám tehetsége valóban sok-féle módon nyilatkozott meg, és abban maga sem igen kételkedett egy percig sem, hogy avilág legszebb, legműveltebb és legkiválóbb teremtéseinek egyike. Gyakran felhozta példánakjámborságát és alázatosságát, ha a szomszédokkal vagy velem beszélgetett, s annyi meggyőzőerővel hangoztatta véleményét, hogy nem akadt ember, aki meg ne hátrált volna érvei elől.

Midőn a Brady-kastélyból eljöttünk és átköltöztünk Brady-várba, anyám a házat Barry-laknakkeresztelte el. Az épület, ami azt illeti, nem volt valami nagy, de a mi kezünk közt ez is nagyjelentőséget kapott hamarosan. Esett már szó a nappali szobáról, melynek falán a családfalógott - ezt neveztük sárga szalonnak. Az én szobámat rózsaszín hálónak, az övét narancs-lakosztálynak hívatta. (Hogy emlékszem mindenre, minden részletre ma is!) Ebéd előtt Timharangozott mindig egy nagy kolomppal, és mindegyikünk előtt ott állott egy nagy ezüstivókupa. Éppen ezért anyám joggal dicsekedhetett, hogy megvan fiának minden étkezéshez amaga üveg vörös bora, akár a grófság bármelyik főnemesének. Meg is volt, valóban, rendben,az üveg vörös borom, csak hát éppen hogy zsenge korom miatt nem engedte meginnom, sezáltal a bor az üvegben magában is tisztes kort megért. Brady nagybátyám azonban csakrájött egy nap erre a titokra, minden családi viszály ellenére is. Ebédidő tájt toppant be ugyanis

10 responsorium - (latinul) a gyülekezet énekelt vagy deklamált válasza a pap szavaira.

10

hozzánk a derék úr, és szerencsétlenségére megkóstolta a bort. Azt látták volna csak, hogyanköpködött, meg hogyan húzogatta összevissza a száját! Pedig egyébként ez a derék úriembersem bor tekintetében, sem abban, hogy kinek a társaságában issza meg, cseppet sem volt azértválogatós. Neki aztán igazán édesmindegy volt, hogy kivel önt fel a garatra, tiszteletessel vagytisztelendővel, bár ez utóbbi miatt nem győzte eleget korholni anyám; drága szülém csakmegmaradt igazi Kék Nassau-pártinak,11 és mint a Hannoveri-ház12 állhatatos híve, szívemélyéből megvetette a régi hit követőit, holmi ilyen sötétben tévelygő pápistával pedig alighaült volna le egy asztalhoz. Nagybátyám viszont nem szerette a kicsinyeskedést, aminthogyvoltaképpen az elképzelhető legeslegkedélyesebb, legjobb indulatú és legmulatósabb embervolt, amilyen csak valaha is élt ezen a földön. Sok hosszú órát töltött a magányos özveggyel,olyankor, mikor megunta Bradyné asszonyságot odahaza. Engem, ha a saját fia lennék, seszeretne jobban, mondotta nemegyszer, s a végén kétévi makacs ellenállás után anyám isbeleegyezett, hogy átmehessek hozzájuk a Brady-kastélyba. Saját maga azonban továbbra isragaszkodott korábbi fogadalmához, már ami a sógornőjét illeti.

Megpróbáltatásaim azonban, bizonyos értelemben nyugodtan nevezhetem annak, megkezdőd-tek, alighogy a Brady-kastély küszöbét átléptem, már a legelső napon. Mick úrfi, az unoka-bátyám - tizenkilenc éves, nyakigláb szörnyeteg - ebédnél anyám szegénységével kezdettsértegetni, úgyhogy a leányok mind rajtam vihogtak (nem szívelt a fickó, ez az igazság, no deazért olvasóimat megnyugtathatom, én sem maradtam adósa neki). Szóval, mikor kimentünkaz istállóba - oda járt Mick ebéd után mindig egy pipa dohányra -, jól megmondtam neki amagamét, úgyhogy ölre mentünk, és vagy tíz percig csépeltük egymást. Jól behúztam nekiegyet a bal szeme alá, és mint egy felnőtt, úgy verekedtem vele, pedig nem voltam tizenkétévesnél öregebb. Megvert persze, de mit számít az ilyen fiatal korban a verés! Tapasztaltamén ezt jó egynéhányszor a nyápic Brady-várbeli kölyköknél, hiszen azok közt csakugyan nemakadt velem egykorú, akit meg ne vertem volna! Nagybátyámnak, mikor értesült az esemény-ről, nagyon tetszett bátor fellépésem, s orromnak Nóra unokanővérem borecetet hozott ésbarna papírt; amikor pedig hazamentem akkor este, kabátom alatt egy pint vörös bor dombo-rodott. Én meg csak úgy dagadtam, nem tagadom, a büszkeségtől, amiért Mick ellenébenolyan keményen álltam a sarat.

Komisz volt hozzám Mick ezután is, és ahányszor csak elébe kerültem, megbotozott, no demost már azért mégiscsak nagyon jól éreztem magamat a Brady-kastélyban unokatestvéreimtársaságában (s egyikkel-másikkal egész jól össze is barátkoztam), különösen pedig az esettjól, hogy nagybátyám mennyire szeret: kedvence lettem valósággal. Elvitt magával hajtóvadá-szatra, tanított madarászni, meg hogy hogyan kell lóhátról lőni. Egy nap azután vége lett Mickgarabonciáskodásának is, mert a Trinity College-ből13 hazajött öccse, Ulick. Ulick a bátyját -

11 Kék Nassau-párti - rendíthetetlen protestáns párti; utalással arra, hogy a II. Jakab (uralk. 1685-

1688) után trónra került III. Vilmos király (uralk. 1689-1702), akiben az angol protestánsok hitükoltalmazóját látták, eredetileg Oránia és Nassau hercege volt.

12 Hannoveri-ház - az 1714-ben gyermektelenül elhunyt Anna királynő után a hannoveri választó-fejedelmi házból való I. György került az angol trónra (uralk. 1714-1727), annak a törvénynek azértelmében, amelyet még 1701-ben, az ugyancsak gyermektelen III. Vilmos uralkodása idejénszavazott meg az angol parlament, I. Jakab angol király unokájára, a protestáns Zsófia hannoveriválasztófejedelemnére, illetve annak leszármazottjaira ruházva az angol uralkodói jogkört, így zárvaki a trónöröklésből a trónfosztott II. Jakab Stuart-házi királynak a kontinensen száműzetésben élő,francia támogatást élvező utódait.

13 Trinity College - a Szentháromság Kollégium, Dublin 1591-ben alapított híres egyeteme.

11

már amint ez előkelő családokban úgyszólván kötelező - ki nem állhatta, s ezért a védelmébevett. Ettől kezdve, tekintve, hogy Ulick nagyobb volt sokkal, meg erősebb is, mint Mick, nemmert többé Angol Redmondhoz, ahogy engemet hívtak, hozzányúlni senki, kivéve magát azegy Ulickot, aki viszont elagyabugyált amúgy istenesen, valahányszor csak kedve tartottaéppen.

Nem szorult azonban háttérbe neveltetésemnek művészi része sem: sok dologban csakugyanegészen rendkívüli tehetségnek bizonyultam, s műveltségben társaim legnagyobb részét istúlszárnyaltam hamarosan. Finom hallásomat, jó hangomat anyám, amennyire csak erejébőltellett, tovább fejlesztette, és megtanított arra is, hogyan kell méltósággal, kecsesen járni amenüettet, megalapozva ezzel későbbi sikereimet. A köznapi táncokat (de ezt talán okosabblett volna nem is említenem) a cselédszobában tanultam meg dudaszó mellett, s mondanomsem kell, nem volt legény, aki úgy ropta volna a jiget meg a hornpipe-ot,14 mint én.

Ami pedig a könyvbeli tudást illeti, hát én bizony nagyon is szerettem, csak úgy faltam aregényeket, színdarabokat - aminthogy a tökéletes gentleman neveléséből nem is hiányozhatikez semmiképp -, és ha csak egy fillért is elő tudtam kaparni valahonnan, a vigécet már nemengedtem el a faluból anélkül, hogy egy-két balladát ne vásároljak tőle. Ami azonban egyesekunalmas görög meg latin grammatikáját meg a többi hasonló ócskaságot illeti, az ilyenhez máraztán csakugyan nem fűlt a fogam, sőt épp ellenkezőleg, kora ifjúságomtól kezdvetévedhetetlen utálattal tekintettem mindig az effélékre.

Beszédes bizonyítékát szolgáltattam ennek tizenhárom éves koromban, amikor anyám a Biddynéni örökségéből ráeső részt, száz fontot, nevelésemre akarván fordítani, elküldött a híresfőinternátusba Páltzay Tóbiás doktorhoz Hadd-el-Haddházára, már ahogy nagybátyámnevezte. Hat hétre rá azonban, hogy a tisztelendő doktor gondjaira bíztak, váratlanul ismétfelbukkantam a Brady-kastélyban: otthagytam a jó tisztelendő iskolamester urat, féliggutaütötten, és negyven mérföldet tettem meg gyalog hazáig. A tényállás a következő:

Bikázásban, métában, triktrak-játékban és bokszolásban mindenkit lehagytam az egésziskolában, a klasszikus tudományokban azonban, isten tudja, csinálhattak velem, amit akartak,csak nem tudtam valahogy az átlag fölé emelkedni. Miután a mester hétszer botozott meganélkül, hogy ettől a latintudásom csak ennyit is megjavult volna - látván a módszer hiába-valóságát -, igen határozottan elleneszegültem annak, hogy a pálca kezelését nyolcadikszor iskipróbálja rajtam Páltzay mester.

- Szedjen már elő valami más módszert - mondtam neki, mikor újra a lába közé akart kapni,de hiába, nem hallgatott rám, mire én, már csak védekezésből is, jól a fejéhez csaptam apalatáblát, az ólom tintatartóval pedig leterítettem a skót pedellust. A többiek erre hurráznikezdtek, néhány szolga azonban odajött, hogy lefogjon. Erre én előrántottam azt a bicskát,amit Nóra, az unokanővérem adott, és megesküdtem, mindjárt belemártom a mellényébeannak, aki csak egy ujjal is hozzám mer nyúlni, no de mondhatom, félre is álltak az útból,bizony isten! Akkor éjszaka egy pásztor kunyhójában háltam, krumplit vacsoráztam meg tejet.Később, tündöklésem és nagyságom idején, mikor visszatértem Írországba, száz guineávaljutalmaztam meg a pásztor vendégszeretetét. Bár megvolna ez a pénz ma is! No de mi értelmekeseregni ezen? Hányszor aludtam keményebb ágyon azóta, mint amire ma éjszaka fekszem, shányszor kellett soványabb koszttal beérnem, mint amit derék Murphy Phil, mikor aziskolából megléptem, akkor este adott! Hat hét volt ilyesformán mindössze az egész iskolázás, 14 jig - gyors, ugrós tánc.

hornpipe - az ilyen nevű fúvós hangszerrel kísért tánc, ami főleg a matrózok köréből terjedt el.

12

amiben részesültem valaha is, s ezt se másért mondom, csak azért, hogy lássák a kedvesszülők, mi értéke van az iskolának! Találkoztam én az életben nem egy penészszagú, vaksikönyvmollyal, mint itt van mindjárt példának okáért ez az élhetetlen, csipás, otromba, véndoktor, az a Johnson,15 vagy minek mondják, itt lakott Londonban, arra a Fleet Streettőllejjebb, de úgy elhallgattattam én azt is egyszer egy bizonyos vitatkozásban (méghozzá aButton-kávéházban),16 hogy meg sem tudott mukkanni az öreg. Hát ami azt illeti, akár ebben,akár a költészetben, akár a természetes filozófiában - ahogyan az élet tudományát szeretnémnevezni -, vagy lovaglásban, zenében, távolugrásban, tőrvívásban, lóismeretben vagy kakas-viadalban, továbbá úriemberhez illő előkelő viselkedésben, nyugodtan merem állítani, ritkánakadt olyan, aki Barry Redmonddal fel tudta volna venni a versenyt.

- Ide hallgasson, uram - mondom én ennek a Mr. Johnsonnak az előbb már említett vitában(valami Buswell17 nevű alakkal volt együtt, valami skóttal, engem meg egy Goldsmith18 nevűföldim mutatott be a Klubban.19

- Ide hallgasson, uram - mondok én ennek az iskolamesternek, feleletül valami mennydörgetőnagy görög idézetére -, maga azt hiszi, hogy ki tudja, milyen okos, amiért itt nekem ezt amaguk Plutóját20 meg Arisztotelészét citálgatja! No de azt meg tudja-e mondani nekem, hogya jövő héten melyik ló nyeri az epsomi derbyt? Hát azt megteszi-e, hogy hat mérföldetlovagol, aztán utána még csak a melle se zihál? Mi? Hát a pikk ászba beletalál-e tízszeregymás után, de úgy, hogy egyszer se lő melléje? Ezt tegye meg, uram, akkor aztán beszélhetitt nekem a maguk Plutójáról meg az Arisztotelészéről!

- Hé! - bömbölte erre ez a skót, a Buswell, hogy aszongya: - Tudja maga, kivel áll szemben?

- Ugyan, ne papoljon, Buswell - mondja erre neki az öreg iskolamester -, rosszul tettem, hogyennek az úriembernek görögtudásommal hetvenkedtem, és éppen ezért a felelete, el kellismernem, nagyon helyes.

- Na, doktor - mondok erre neki -, teszem, például, arra tud-e rímet, hogy Arisztotelész?

És ránéztem hamiskásan.

- Portói borban az ész - vágta rá erre nevetve a Mr. Goldsmith.

És akkor este, mielőtt elmentünk a kávéházból, hatszor ittuk meg a rímet Arisztotelészre.Később meg egész megszokott tréfa lett, hogy mikor a White-klubban, vagy a Kakaófábanelmondtam a történetet, azzal fordultak oda a pincérhez: „Hozzon csak egyet a Barry kapitányrímeiből!”

15 Johnson - Samuel Johnson (1709-1784), a XVIII. századi angol irodalom kiemelkedő alakja; sok-

oldalú író, kritikus, szótáríró, aki félelmetes vitatkozó is volt.16 Button kávéház - London egyik divatos kávéháza; írók kedvelt találkozóhelye.17 Buswell - James Boswell (1740-1795), író, Johnson nagy tisztelője, beszélgetőtársa, aki éppen

Johnson-életrajzával (1791) vált az angol irodalom klasszikusává.18 Goldsmith - Oliver Goldsmith (1730-1774), a Johnson baráti köréhez tartozó, írországi születésű

neves regény-, dráma-, esszéíró, költő.19 a Klub - a Johnson által 1764-ben alapított, később Irodalmi Klub néven ismert társaság.20 Plutó - (helyesen: Plato) Platón (i. e. 428-347), a nagy görög idealista filozófus.

13

Egy alkalommal pedig, mikor ez utóbbi helyen éppen portói borból jól benyakaltam, az ifjúSheridan Dick21 Borisztotelésznek nevezett, meg hogy én vagyok az igazi portói patetikus,22

amiben megvallom, ma sem értem, mi a nevetnivaló.

Na de, mint látom, kezdek nagyon is elkanyarodni a történetemtől, s ideje visszatérnemszülőföldemre, ősi szép, régi ír hazámba.

Megismerkedtem azóta az ország legelső személyiségeivel, és a modorom is olyan, mint márkorábban említettem, hogy nincs, aki a versenyt kiállja velem. Olvasóim talán mégishitetlenkedve csóválják fejüket, és azt kérdezik, ugyan bizony hogyan is juthatott ez azegyszerű falusi gyerek, ír kurtanemesek, cselédek meg lovászok között, olyan előkelő modor-hoz, mint amilyennel - mindenki egybehangzó véleménye szerint - jelenleg rendelkezem. Azigazság az, hogy egy öreg erdőkerülő személyében olyan tanárom akadt, aki Fontenoynál afrancia királyt szolgálta, s megtanított ennek az országnak szokásaira, táncaira, de még anyelvükön is tudtam egypár szót gagyogni, és ő mutatta meg azt is, hogyan kell a karddal, atőrrel bánni.

Hosszú-hosszú mérföldeket gyalogoltam mellette mint kamasz gyerek, és hallgattam csodála-tos történeteit a francia királyról, az ír Dandárról, Saxe marsallról23 és a balett-táncosnőkről.Nagybátyámat, a Félszemű Lovagot is ismerte, és százféle mesterséghez értett, amikre aztántitokban mind megtanított. Embert nem láttam azóta sem, aki úgy tudott volna felcsalizni éskivetni horgot, lovat meggyógyítani, betörni vagy kiválasztani, mint ő, de megtanított ezen-kívül minden más férfisportra is a madártojásszedéstől felfelé, s éppen ezért ma sem mond-hatok mást, mint hogy Phil Purcellnél különb nevelőm nem is akadhatott. Egy hibája voltcsak, hogy ivott, no de erre az egyre én szemet hunyok, Micket pedig, mint a pestist, úgygyűlölte, de hát édes istenem, meg lehet érteni ezt is.

Hála Philnek, különb legény voltam tizenöt éves koromra, mint unokatestvéreim közülakármelyik is, azonkívül talán a természet is bőkezűbben bánt velem, mint másokkal. Oda isvolt értem nem egy Brady-kastélybeli lány, mint ahogy meg fogják mindjárt hallani. Vásárkor,lóversenyen nemegyszer mondták, méghozzá a legszebb menyecskék, legyek szeretőjük, deazért valahogy mégis az igazság az: csak nem voltam mégsem népszerű közöttük.

Mindenekelőtt, azt mindenki tudta rólam, hogy kegyetlenül szegény vagyok, de azonkívül - sez talán szegény anyám hibás nevelése is - kevély is voltam kegyetlenül. Szerettem előkelőszármazásommal dicsekedni, meg fényes fogataimmal, a kertjeimmel, borospincéimmel,szolgáimmal, méghozzá olyanok előtt, akik valóságos helyzetemet minden tekintetben apróraismerték. Ilyenkor, ha fiúk voltak, és vigyorogni merészeltek, torkuknak ugrottam, még halepedőben vittek is haza. Egy-egy ilyen verekedés után (volt úgy, hogy egyszerre többen esteknekem) sokszor félholtan vittek haza, s ha anyám megkérdezte, miért verekedtem, ennyitmondtam csak: a család becsületéért. 21 Sheridan Dick - Richard Brinsley Sheridan (1751-1816), neves vígjátékíró, szónok, aki, mint

szellemes világfi, közkedvelt társaságbeli ember volt.22 portói patetikus - tréfás szócsavarással utalás a görög „peripatetikus” (=fel és alá járkáló) szóra,

amely Arisztotelész oktatói módszerének volt a jelzője, mert a mester járkálva adta elő filozófiainézeteit tanítványainak.

23 Saxe marsall - Maurice, Comte de Saxe (1696-1750), I. Frigyes Ágost szász választófejedelemtermészetes gyermeke, aki Szavojai Jenő keze alatt, a franciák ellen harcolva kezdte katonaipályafutását, 1720-tól azonban francia szolgálatban állt. Az ő nevéhez fűződik a belgiumi Fortenoyfalu mellett az angolokon aratott diadal (1745).

14

- Védjed is meg, fiam Reddy - mondta ilyenkor ez a szent asszony, és szemében könnycsillogott -, védd meg, ha kell, véred árán is, családunk becsületét! Ő sem tett másként, havédeni kellett, s felemelte éppúgy ő is tiltó szavát - mit szavát?! körmét és fogát!

Tizenkét éves voltam, de fél tucat mérföldnyire nem akadt húszéves legény, akit meg nevertem volna. Ott volt például a Brady-kastély papjának két fia: az ilyen koldusokkal perszenem álltam össze, de jó egynéhányszor ölre mentünk azon, hogy kié legyen Brady-vár fala.Lurgan Pat, a kovács fia, négyszer fektetett két vállra, mielőtt a fő verekedésre rákerült volna asor, de akkor aztán alulmaradt. Sorolhatnám még tucatjával az ehhez hasonló bátor tetteket, deaz öklözés nem finom téma, és nem is nagyon való művelt hölgyeket, urakat traktálni vele.

Van azonban, hölgyeim, egy másik téma, amelyről szólanom kell, s az aztán mindenkoridőszerű! Ezt elhallgatják, tudom, éjjel-nappal, akár öregek, akár fiatalok, hiszen mi másról isálmodoznak folyton, és ugyan mi máson is jár örökké az eszük! Szépeknek és csúnyáknak (haugyan ilyen is van egyáltalán a világon, mert én ötvenéves koron alul nőben még nem láttamcsúnyát) közel áll a szívéhez mindegyiküknek egyaránt - no de gondolom, ki is találják már,hogy ez a téma mi lehet?! A szerelem. Van-e a nyelvnek még egy szava, amelyben lágy ésédes hangok úgy volnának összeválogatva, mint ebben a szóban: szerelem?... Ha pedig akadnamégis férfi vagy nő, aki erről nem szívesen olvas, hát énszerintem az olyan meg sem érdemliaz ember nevet.

Nagybátyámnak tíz gyermeke volt, akik, már ahogy az ilyen nagy családban lenni szokott, kéttáborra vagy pártra oszlottak: anyjuk mellé állt az egyik; a másik bácsikámat pártolta férj ésfeleség gyakori összezördüléseiben. Nagynéném bandájában Mick, a legidősebb fiú vitte a fő-kolompos szerepét: engem ki nem állhatott, de nem szerette apját sem, mert bácsikámnakUlick volt mindig az igazi fia, és Micket kirekesztette a birtokból; ezért aztán tehetetlen,kétségbeesett dühében csak reszketett tőle. A lányok nevét nem sorolom fel, volt velük életemkésőbbi során bajom elég, arról az egyről nem is szólva, aki kora ifjúságomban minden bajomokozója lett, Honoria, a Brady család szépe, bár igaz, leánytestvérei sohasem akartáknővérüknek ezt a kitüntető címét elismerni.

Tizenkilenc éves mindössze, ezt mondta magáról Nóra, pedig a családi bibliában - másik kétkönyvvel és a triktrak-táblával24 együtt ez volt bácsikám egész „könyvtára” - én is olvastam,mint ahogy bárki, aki akarta, elolvashatta, hogy 1737-ben született, hogy dr. Swift nagytiszte-letű úr, a dublini St. Patrick-templom esperese keresztelte, így hát testvérek között is legalábbhuszonhárom éves volt abban az időben, amikor együtt jártunk.

Ha mai eszemmel visszagondolok, el nem tudom képzelni, mi tetszhetett rajta: az alakjaszétment, formátlan volt és kövér, a szája nagy, arca szeplős, mint a pulykatojás, és a hajszíneegyik répafélére emlékeztetett, amit főtt húshoz szoktak enni - hogy egyebet ne mondjak.Hányszor elmondta ezt nekem szeretett jó édesanyám, de nem hittem akkor neki, hanem úgynéztem valahogy Honoriára, mint nemének minden más angyalai fölött való szeráfi lényre.

Azt mindenki tudja, hogy annak a hölgynek, aki éneklésben vagy táncban ki akar tűnni, sokatkell gyakorolnia odahaza, és tudott dolog az is, hogy a táncteremben előadott dal vagy akönnyed bájjal lejtett menüett mennyi kitartást, fáradozást kíván odahaza, míg csak tökéletesnem lesz. Nincsenek ezzel másképpen azok a bűbájos teremtések sem, akik kacérkodásbannagyok! Honoria példának okáért állandóan gyakorolta magát, és engem választott ki, szegényfejemet, ha éppen próbálni akart, már persze olyankor, ha más nem volt kéznél, mondjukpéldául az adószedő, mikor körútján hozzájuk ért, vagy az intéző, vagy a szerencsétlen segéd- 24 triktrak - táblán, bábokkal és kockával játszott játék.

15

lelkész, a Brady-vári patikussegéd, akit ugyanezen okból kifolyólag egyszer jó alaposan el israktam. Ha netalántán még életben van, kérem, bocsássa meg nekem! A szerencsétlen flótás!Mintha ő tehetett volna arról, hogy a világ egyik legnagyobb stílű, gonosz, kacér teremtése -különösen ha közönséges neveltetését és egyszerű körülményeit vesszük figyelembe -behálózta praktikáival!

Ha nagyon szigorúan ragaszkodunk az igazsághoz - márpedig ennek az életrajznak mindenszavát úgy vehetik, akár a szentírást -, azt is el kell mondanom, hogy Nóra iránti szenvedé-lyem igen prózaian kezdődött, a legkevésbé sem romantikusan. Nem mentettem meg az életét,nem, sőt, mint ahogy mindjárt meghallják, egy alkalommal majdnem kioltottam. Nem csügg-tem a látásán éjjel holdfénynél, mikor gitározott, és még csak rablók kezéből sem szabadí-tottam ki, mint a regényben Alfonzó Lindamirát. Egyszer egy nyári napon, ebéd után, kimen-tem a Brady-vár kertjébe egrest szedni, és úri becsületszavamra mondhatom, semmi mást nemakartam, csak úgy piszkézni egy kicsit ebéd után, amikor ugyanezen elfoglaltságban mélyenelmerülve ott találtam Nóra kisasszonyt és egyik húgát, akivel ez idő tájt éppen jó barátságbanvolt.

- Jé, Redmond, hogy mondják latinul az egrest? - kérdezi Nóra, mert örökké űzte az eszét,ahogy az írek mondják.

- Csak a piszkének van latin neve - mondom erre neki.

- És az hogy van? - karattyolja Mysie, mert ez mindig annyit kotyogott, mint egy gyöngytyúk.

- Csipiszke, mégpedig az orrodra! - mondtam erre neki, mert azért én sem mentem a szom-szédba egy jó ötletért, s ezzel jókat nevetve, nagy beszélgetés közben, alaposan nekiestünk apiszkeszedésnek, méghozzá olyan jókedvűen, hogy annál jobbat kívánni sem lehet. Ezenkellemes időtöltés közben Nóra megkarcolta valahogyan a karját, és vérzett és sírt, és jókerekded volt és fehér, és én bekötöztem, és úgy emlékszem, még engedélyt is kaptam rá,hogy a kezét megcsókoljam. Vaskos volt ez a kéz és ormótlan, és akkora, hogy olyat csakritkán lát az ember, de én azért úgy éreztem mégis, a világ egész boldogsága szakad rám, ésörömömben majd a bőrömből bújtam ki akkor este hazafelé menet.

Annál persze sokkal naivabb fiú voltam akkoriban, semhogy érzelmeimet, ha történetesenvalami efféle mocorgott bennem, véka alá tudtam volna rejteni, úgyhogy a Brady lányok,mind a nyolc, kivétel nélkül egykettőre tisztába jött vele, hogy bizony fülig szerelmes vagyok.Engem ugrattak, Nórának pedig gratuláltak új udvarlójához.

A szerelemféltés gyötrelmei, amiket ez a kegyetlen csalfa nekem okozott, rettenetesek voltakcsakugyan. Egyszer úgy foglalkozott velem, mint férfival, máskor meg akár egy gyereket, úgykezelt. Valahányszor azonban idegen jött a házhoz, észre sem vett.

- De igazán, Redmond, nem tudom, mit akarsz? - mondta ilyenkor, ha kérdőre vontam. -Hiszen összevissza tizenöt éves vagy, és nincs egy fityinged se!

Erre én nekiálltam és égre-földre esküdöztem, hogy olyan nagy hős leszek, amilyen egészÍrországban nincs még egy, és még mielőtt a huszadik évemet betöltöm, akkora birtokotvásárolok, hogy abba az egész Brady-kastély mindenestül hatszor belefér. Mindez persze meg-maradt üres ígéretnek, abban az egyben azonban egy pillanatig sem kételkedtem, hogy koraifjúságomban nagy hatással volt rám ez a fogadalom, sőt, hogy jeles tetteimnek, melyeknevemet később oly ünnepeltté tették, ez volt igazi rugója-mozgatója. No de halljuk csak szépsorjában a történetet.

Kedves fiatal hölgyolvasóim kedvéért el kell mondanom legalább egyet nagy tetteim közül,hadd tudják meg, micsoda egy legény volt ez a Barry Redmond, és milyen rettenthetetlen

16

bátorság, milyen olthatatlan szenvedély lobogott benne! Van-e vajon ezek között a mai nyálasszájú anyámasszony-katonák között akár csak egy is, aki veszéllyel úgy merne szembenézni,mint én?!

Abban az időben, előre kell bocsátanom, egy izgalomban élt mindenki az egész EgyesültKirályságban,25 mert elterjedt a híre, hogy a franciák partra akarnak szállni. A trónkövetelő-ről26 azt híresztelték, hogy Versailles-ban nagy kegyben áll, s úgy látszott, Írország van leg-jobban kitéve támadás veszélyének. Itt és a királyság minden részében nemesek és jómódúemberek azzal mutatták meg az uralkodó iránti hűségüket, hogy a támadók feltartóztatásáragyalogos- és lovasezredeket állítottak fel. Brady-vára egy századot küldött a Kilwangan-ezredbe, amelyiknek Mick úrfi lett a kapitánya, Ulick úrfi pedig a Trinity College-ból írtlevelet, melyben közölte, hogy egyetemi ezred alakult, és az a tisztesség érte, hogy tizedeslehet benne. Jaj, de irigyeltem mindkettőjüket, de különösen azt a ronda Micket, amikor meg-láttam, hogy bíborszínű, csipkés zubbonyában, a hajában szalag, ott feszít a csapat élén! Ő,éppen ő, ez a szellemtelen, nyomorult alak, ez kapitány! És én - én semmi, pedig éreztem,olyan bátor vagyok, mint a cumberlandi herceg,27 és a tetejébe még azt is tudtam, a vörösmente borzasztóan jól állna nekem! Anyám azt mondta, nagyon fiatal vagyok még ahhoz,hogy az új ezredbe beálljak, az igazság azonban az, hogy ő volt nagyon szegény: egy ilyenegyenruhának az előteremtése egész évi jövedelmét emésztette volna fel, abba pedigsemmiképpen nem egyezett volna bele, hogy fia ne rangjához illően, a legszebb paripa hátán,legdíszesebb ruhában s legelőkelőbb társasággal együtt vonuljon be katonának.

Egyszóval visszhangzott az egész ország a háborús riadótól, és három királyság zengett-zúgotta katonazenétől; nem is akadt valamirevaló úriember, aki ne ment volna jelentkezni Bellonaudvarába28 - csak én, én szegény fejem! nekem kellett otthon maradnom egyedül, barhentkabátomban, titokban sóhajtozva a dicsőség után. Mick ide-oda utazgatott egyre, és ezredébőlelhozta ottani bajtársait: egyenruhájuk, dölyfös, elbizakodott arcuk láttán a bánat fojtogatott,Nóra kisasszony figyelmessége pedig, amivel körülvette őket, valósággal megvadított. Arraazonban senki sem gondolt, hogy bánatomnak oka az ifjú hölggyel lehet összefüggésben, s azthitték, azért vagyok rosszkedvű, mert nem engednek katonának.

Egy alkalommal a nemzetőrség tisztjei nagy bált adtak Kilwanganban, amelyre természetesena Brady-kastély minden hölgytagját is meginvitálták; jó rakomány csúfság telt ki belőlük.Tudtam, hogy ennek az átkozott kis csapodárnak, Nórának örök kacérkodása a tisztekkel mi-csoda gyötrelmet okoz majd nekem, éppen ezért hallani sem akartam róla, hogy én is elmenjeka bálba. Neki azonban megvoltak az eszközei, hogy ellenállásomat legyőzze: minden továbbitiltakozásom csődöt mondott, amikor például esküdözött, mindig rosszul lesz, valahányszorkocsin kell utaznia.

25 Egyesült Királyság - Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága. Ez a név hivatalosan csak

1801-ben lépett érvénybe.26 trónkövetelő - Charles Edward, Stuart herceg (1720- 1788), a „fiatal trónkövetelő”, vagy népszerű

nevén a „jóképű Charlie herceg”, II. Jakab unokája, az 1745-46-ban lezajlott utolsó Stuartrestaurációs kísérlet főszereplője, akinek párthívei a skóciai Culloden lápvidékén 1746-ban döntővereséget szenvedtek.

27 a cumberlandi herceg - William Augustus herceg (1721-1765), II. György király fia, a cullodenigyőző.

28 Bellona udvara - Bellona, a római mitológia hadistennőjének udvara.

17

- Hogy tudnék én elmenni nélküled a bálba - mondta -, ha csak a Daisyn el nem viszel anyeregpárnán, mögötted?

A Daisy nagybácsim lova volt, igen jó, tiszta vérű kanca. Erre a javaslatra meg már igazánnem tudtam nemet mondani. El is lovagoltunk Kilwanganba minden baj nélkül, s amikor mégazt is megígérte, hogy egy kontratáncot jár velem, olyan büszke lettem, mint egy herceg.

A hálátlan kis bestia azonban, alighogy a tánc végére értünk, egyszerűen közölte velem, ja,majd elfelejtette, odaígérte már másnak a következő táncot, s azzal, se szó, se beszéd, nyom-ban járni is kezdte valami angollal. Átéltem már életemben gyötrelmeket, de ehhez foghatótsoha. Megpróbálta ugyan szépítgetni a dolgot, hogy miért nem énvelem táncol, de énnekemugyan már mondhatott, amit akart. A legszebb kislányok ajánlkoztak, hogy megvigasztalnak,hiszen én voltam az egész társaságban a legjobb táncos. Meg is próbáltam egyszer a táncot énis, de annyira le voltam törve, hogy abbahagytam, és egyedül, félig önkívületben töltöttem azegész éjszakát. Leülhettem volna játszani, de nem volt nálam több pénz, mint amit édesanyámadott, azt az egy aranyat pedig nem lehetett elköltenem, mert úriember tárcájában legalábbannyi mindig legyen. Az ivással sem törődtem, mert akkoriban még nem tudtam, milyen rette-netes enyhítőszer az ital. Azon törtem a fejem, hogy megölöm Nórát és magamat is, minde-nekelőtt azonban Quin kapitányt.

Reggel aztán véget ért a bál. A hölgyek elindultak mind a roskatag, nyikorgó szekérenhazafelé. Daisyt pedig kihozták az istállóból. És Nóra kisasszony felült a helyére a hátammögé. Egyetlen hang nélkül tűrtem, hadd üljön fel. Nem haladtunk azonban fél mérföldet,amikor rákezdte a hízelgést, és nekiállt cirógatni, nyájaskodni, hogy eloszlassa rosszkedvemet.

- Redmondom, édes! Milyen hűvös az éjszaka, és neked még csak egy kendő sincs a nyakad-ban - mondta, de erre az együttérző megjegyzésére a lovaglópárnának a nyereg nem válaszolt.

- Jól éreztétek magatokat Clancy kisasszonnyal, mondd, Redmond? Láttam, együtt voltatokegész éjszaka! - folytatta, de erre a nyereg ismét nem válaszolt, mindössze fogát csikorgatta,és jól odasózott egyet Daisynek a lovaglópálcával.

- Az istenért, mit csinálsz, még megbokrosodik a Daisy, és lehajít innen, te szívtelen alak!Nagyon jól tudod, Redmond, hogy amúgy is milyen félénk vagyok - szólt a lovaglópárna, ésezzel átölelte a nyereg derekát, sőt talán még az sincs kizárva, hogy finoman-finoman, hogyolyan édes a világon sincs, hozzá is simult.

- Nagyon jól tudod, hogy ki nem állhatom Clancy kisasszonyt - szólalt meg végre a nyereg -,és egyedül azért táncoltam vele... mert... az a személy, akivel táncolni akartam, történetesenéppen mással szíveskedett táncolni egész éjszaka.

- Hát persze, igen... ja, a nővéreim mind... - válaszolt a nyeregpárna, és fölénye tudatában teleszájjal felkacagott -, ami pedig engem illet, édesem, úgyszólván még be sem léptem a tánc-terembe, máris lefoglalták minden táncomat.

- Muszáj volt persze egymás után ötször táncolni a Quin kapitánnyal - acsarkodtam tovább.Gyönyörűséges kacérság varázsa, ó! Brady Nóra kisasszonynak huszonhárom éves korában,örömében, hogy egy tizenöt éves, tapasztalatlan kölyök fölött ilyen hatalma van, akkorátdobbant a szíve, hogy szinte fájt.

Minderre persze azt felelte, a Quin kapitány nem számít neki, ennyit ni, ennyit sem számítneki, csak hát éppen hogy jól tud táncolni, azt meg igazán el kell ismerni, hogy egész kellemestársalgó, és ami azt illeti, nagyon jól áll neki az egyenruha, de meg különben is, igazán sze-retné tudni, miért is mondaná neki azt, hogy nem megy vele táncolni, mikor odajön és felkéri.

18

- Igen, de nekem tudtad mondani, hogy nem jössz!

- Jaj, édes istenkém, hát veled akkor táncolok, amikor akarok - válaszolta Nóra, és megráztafürtjeit -, azonkívül, ha valaki a bálon saját unokatestvérével táncol, az úgy veszi ki magát,mintha nem volna táncosa, azonkívül - tette hozzá Nóra, és ez a kegyetlen, szívig ható döfésmutatta, milyen a hatalma fölöttem, és hogy milyen irgalom nélkül él vele -, azonkívül,Redmond, Quin kapitány férfi, te pedig még csak gyerek vagy!...

- Találkozzak csak vele még egyszer - hörögtem, és káromkodtam egy jó nagyot -, majd akkormeglátjuk, hogy ki az igazi férfi kettőnk közül! Tőlem aztán lehet akármilyen kapitány, mertén akkor is kiállok vele pisztolyra meg kardra is! Na és ha felnőtt férfi? Kiállok én akárkivel,akármilyen férfival. Miért? Mickkel talán nem álltam ki tizenegy éves koromban? Talán TomSullivant nem vertem meg, akármilyen otromba nyakigláb, mi? Pedig megvan vagy tizen-kilenc éves az is! Meg azt a skót pedellust talán nem én intéztem el? Hát igazán elég nem széptőled, Nóra, hogy ilyen kegyetleneket mondasz nekem!

Nóra azonban kötekedő hangulatban volt akkor este, és csak tovább folytatta csúfolódásait.Egyre arról beszélt, hogy Quin kapitány milyen bátor katona, hogy ismeri mindenki, meg hogymég az előkelő londoni társaságokba is bejáratos, és kár nekem azért olyan nagyra lenni, hogyportásokat meg parasztgyerekeket verek meg, mert az aztán igazán más dolog egy valódiangollal megverekedni és így tovább.

Ettől kezdve aztán beszélt mindenféléről, a partraszállásról, a katonai készülődésekről,Frigyes királyról29 (abban az időben minálunk a protestantizmus bajnokának hívták!), beszéltMonsieur Thurot-ról30 meg a flottájáról, Monsieur Conflans-ról31 és a svadronjáról, Minorcá-ról,32 meg hogy hogyan támadták meg, és hogy a sziget hol fekszik (ez utóbbit illetően egyvéleményen voltunk, hogy tudniillik Amerikában), meg hogy a franciákat úgyis megverikhamarosan stb. stb.

Kis idő múlva aztán, mert már azért mégiscsak olvadozni kezdtem, nagyot sóhajtottam ésmegjegyeztem, mennyire szeretnék katona lenni én is, amire Nóra tévedhetetlenül megint csakodacsapott:

- Ugyan, menj már a csudába, mit akarsz, hiszen akkora vagy, hogy legfeljebb kisdobosnakmehetnél - amire azzal válaszoltam, hogy megesküdtem: katona leszek most már csak azért is,méghozzá legalábbis tábornok.

Amint így beszélgettünk, ilyen szamárságokról, odaértünk arra a helyre, amit azóta is mind amai napig Ugorj Redmond Hídjának neveznek. Régi, magas híd volt ez, s meglehetősen mély, 29 Frigyes - II. vagy Nagy Frigyes porosz király (uralk. 1740-1786), akit Anglia támogatott a Mária

Terézia és a vele szövetkezett Francia- és Oroszország ellen viselt „hétéves háború”-ban (1756-1763).

30 Thurot - François Thurot (1726-1760), francia kalandor, aki a hétéves háborúban, 1759-ben, sajáthajórajával próbált partra szállni Írországban, de vállalkozása nem sikerült.

31 Conflans - Hubert de Brienne, Conflans gróf (1690-1778), francia tengernagy, akinek 1759-ben egyhajórajjal Angliában kellett volna partra szállnia, de az angol flotta még a francia Quiberon-öbölbenmeghiúsította a kísérletet.

32 Minorca - a Baleári-szigetekhez tartozó sziget a Földközi-tengerben. 1756-ban a franciák elfog-lalták, a szigeten levő Szent Fülöp-erőd felmentésére küldött John Byng tengernagy pedig, látva,hogy hajóraja nem elég erős a feladat végrehajtására, erősítést viszont nem kap, visszavonult. Ezértárulással vádolták, és kivégezték.

19

sziklás folyó felett ívelt; kettős terhével Daisy éppen átléptetett rajta, amikor Nóra kisasszony,szabadjára engedve fantáziáját, mely a katonáskodás témájától még itt sem tudott elszakadniegy pillanatra sem (merek fogadni, hogy Quin kapitány járt még mindig az eszében most is,egész idő alatt), így szólt:

- Na, Redmond, ha olyan nagy hős vagy, micsinyánál, ha ja zellenség ahun vóna ni, túlfelül, temeg mennél át itt a hídon? Mi?

- Kardot rántanék, és keresztülvágnám magam.

- Micsoda? Velem együtt, ahogy így itten a nyeregpárnán ülök? Meg akarnál ölni engem is,szegény fejem? (Önmagáról az ifjú hölgy örökké csak így emlékezett meg: „szegény fejem”.)

- Hogy mit? Hát azt is megmondhatom, beugratnék a Daisyvel a folyóba, és oda úsztatnék,ahova az ellenség már nem ér el.

- Oda ugratnál... pah!... húsz láb mélységbe, hahaha! Sohase mernél a Daisyvel ilyesmitcsinálni! Ott van például a Quin kapitány lova, a Fekete Gyuri, hallottam, mondták, hogy aQuin...

Eddig jutott, mert a szót befejezni már nem volt ideje. Megvadulva attól, hogy ezt a gyűlöletesegytagú szót folyton, újra meg újra előráncigálja, ráordítottam, hogy „Kapaszkodj!”, s azzalmegsarkantyúztam Daisyt, és a híd korlátján keresztül az alattunk örvénylő mély vízbe hir-telen, mindenestül beleugrattam. Hogy miért? Azért-e, mert meg akartam ölni magamat megNórát, vagy pedig valami olyan tettet akartam véghezvinni, amit még Quin kapitány ishabozott volna, hogy megtegyen-e? Vagy pedig azért, mert azt képzeltem, ott jön az ellenségvalóban szemben velünk? Nem tudom megmondani. De beleugrattam, annyi szent. A lovatellepte a víz feje tetejéig, a lány meg visított, amikor süllyedt, és visított, amikor emelkedett,félájultan vittem ki a partra, s Nóra sikoltozására odacsődülve, hamarosan nagybátyámemberei találtak ránk. Hazamentem, és jó alaposan belázasodtam egykettőre, úgyhogy hathétig nyomtam az ágyat. Mikor végül felgyógyultam és felkeltem, termetem óriási módonmegnyúlt, és még eszeveszettebben lángolt bennem a szerelem.

Betegségem kezdetén Nóra kisasszony nagyon kitartóan ápolt, látogatott, felejtve kedvemért acsaládi viszályt, mely anyámat elválasztotta tőlük. Drága jó anyám ugyancsak erőt vett magán,és félretette legkeresztyénibb módon a haragját. Ez pedig, hadd emeljem ki ezen a helyen, olyfennkölt gondolkodású nőnél, aki elvből soha senkinek meg nem bocsát, a lelki nagyságnaknem csekély jele, és miattam, íme, letett mégis az ellenségeskedésről, s fogadta nyájasanBrady kisasszonyt. Én ugyanis, amilyen őrült egy kölyök voltam, csak Nórát hívtam egyre,csak őt követeltem, nem fogadtam el orvosságot, csak az ő kezéből, és sötéten, vadul néztemjó anyámra, aki pedig jobban szeretett a világon mindenkinél, s kedvemért még szívének olydédelgetett féltékenységéről is lemondott, csak hogy boldoggá tegyen.

Amint az állapotom javult, észrevettem, hogy Nóra kisasszony látogatásai egyre ritkulnak.

- Miér nem gyün ma? - kérdeztem ingerülten százszor is egy nap, s a ház asszonya mindenfélemegnyugtató magyarázatot talált ki, ami csak éppen eszébe jutott: kificamította a bokáját,összevesztek megint, vagy valami más egyebet, csak hogy lecsillapítson vele. Hányszor mentki a jó lélek a szobából, és zárkózott be egyes-egyedül, hogy kisírja magát, és jött aztán visszamosolygó arccal, hogy még csak ne is lássam rajta a bánatot. Az igazság az, nem sokat figyel-tem én, hogy bánatos-e vagy sem, de az sincs kizárva, akkor sem vagyok nagyon oda, még hatudom is, hogy bánatos, mert azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, a legszélsőségesebbönzéssel kezdődik a férfikor. Olyan vágy fogja el ilyenkor az embert szárnyat bontani, oda-hagyni a szülői fészket, hogy nincsen könny, nincsen rábeszélés, sem a szülői szív szeretete,

20

mely a függetlenség vágyának e mindent elsöprő hatalmával szembe tudna szállani. Szomorúlehetett ebben az időben ez az én szegény, kedves, jó édesanyám - legyen irgalmas hozzá azég. Elmondta később nemegyszer, micsoda szívfájdalom volt neki azt látni, hogy hosszú évekminden gondoskodása, szeretete egy pillanat alatt mint foszlik semmivé, méghozzá egyszívtelen, kacér kis némber szép szeméért, aki amellett legfeljebb csak addig játszadozikvelem, amíg más, komolyabb udvarlója nem akad neki. Így is történt, szóról szóra: beteg-ségem négy utolsó hetében a Brady-kastélyban egyenesen maga Quin kapitány tanyázott, ésudvarolgatott Nórának, mégpedig a leghivatalosabb formák között. Anyám tudta persze, denem merte velem a hírt közölni, Nóra pedig, elgondolhatják, nem sietett titkát elárulni. Vélet-lenül tudtam meg az egészet.

Elmondjam, hogy hogyan? A ronda kis szuka eljött meglátogatni egy nap, amikor már lábado-zófélben üldögéltem az ágy tetején, nagyon jókedvű volt és olyan aranyos és olyan édes, hogyörömömben, boldogságomban majd kiugrott a szívem. Még szegény édesanyámhoz is voltakkor délelőtt egy-két barátságos szavam, és még meg is csókoltam. Olyan jól éreztem maga-mat, hogy egy egész csirkét megettem, nagybátyámnak pedig megígértem, mikor látogatóbajött, hogy a fogolyvadászaton, úgy, mint máskor, már ott leszek megint.

Két nappal később vasárnap volt. Anyám és az orvos megtiltották ugyan, hogy a lábam kite-gyem a házból, mert szerintük az éles levegő halálom lehet, én azonban elhatároztam, hogyegy bizonyos tervemet, ha törik, ha szakad, éppen ezen a napon véghezviszem.

Nos, feküdtem hát, feküdtem mozdulatlanul, és írtam egy verset. Az elsőt életemben. Nemváltoztatok rajta, sem akkori helyesírásomon, és közlöm, éppen úgy, ugyanazokkal a hibákkalegyütt, ahogyan akkor írtam; nemes formájú és csiszolt költeményeim, mint amilyenekpéldául az „Árgyélia, ó, szánakozz e vonagló pásztorlegényi szív felett” vagy az „A Napmidőn kikir’cses lapályra nyugonni száll” kezdetűek és több más lírai ömlengéseim, melyeknevemet életem későbbi folyamán annyira híressé teendik - mondom, ezen versek magasszínvonalát ugyan nem éri el, véleményem szerint azonban figyelmet érdemel mégis, különö-sen, ha meggondoljuk, hogy a tehetséges szerző egy mindössze tizenöt éves falusi gyerek.

Flóra és a rózsa

Ajálja egy előkelő nemes ifiú lovag, egy ifjúBrady nevű hölgynek a Brady-kastélyba.

A Brady Toronyban, ott azon nyombanEgy csodás, szépséges rózsa virít!Szép nő e rózsa, a kastély lakója.(- Nem tudja senki e’ sziv kinait! -)A neve Nóra, s istennő FlóraLábához szórja a szirmait.

- Ó Lady Nóra - szól istennő Flóra -- Mennyi e földön az ékes kehej.A Brady Toronyban, nincs szebb lány azonban,Hét testvér közt sem, kit hordoz e hely!Írország tére, s a Grófság mélyeHozzád hasonlót sehol se’ rejt.

21

Orcája pirja? - rózs’olaj zsírjaTáplálta bizton! A haja arany!A szeme fénnye: vijolák kékje -Pillái alatt, mint drágakő tüzel.Karja, ha pőre, s a nyaka bőreLiljomként világit, mint szüzi lepel.

Jöjj, Kegyes Nóra - mond istennő Flóra -,Te szépek-szépe, im egy üzenet:Lásd e bus költő (Na, ki más ez, mint Ő?)Nehéz nyögésétől zugnak a szelek!Barry Redmond urfit, válaszd a szerelmit,Ha vonz földi nagyság és férfi kebel!

Vasárnap, alig tette ki lábát anyám a házból, behívtam Philt, az inast, és követeltem, adja előlegjobbik ruhámat. Belebújtam, bár rögtön láttam, úgy megnyúltam fekvés közben, hogy arégi ruhámból siralmasan kilóg kezem-lábam, majd magamhoz vettem az emlékezetes verset,és elrohantam a Brady-kastélyba. Égtem a vágytól, hogy szívem szép hölgyét minél előbbmegpillanthassam. A levegő olyan jólesett, és minden-minden úgy csillogott, a zöld ágak közta madarak is hangosan énekeltek, és úgy éreztem, hónapok óta nem volt már ilyen jókedvem.Ugrándoztam a fasoron (melyet nagybátyám egyébként az utolsó szálig tövestül mind ki-vágatott) végig, olyan fürgén, mint egy őzgida. A szívem dobogott, ahogy a fűvel benőtt teraszlépcsőjén felfelé haladtam, és a düledező ajtón az előcsarnokba beléptem.

- A tekintetes úr és a naccsága a templomba vannak - világosított fel Csavaros úr, az inas, demegváltozott külsőm és megnyúlt alakom láttán valósággal hátrahőkölt az első pillanatban -,és velük a hat kisasszonyka is.

- Nóra kisasszony is velük van? - kérdeztem.

- Nem, Miss Nóra nincs velük - válaszolta Csavaros úr nagyon rejtélyesen, úgy, mint aki tudvalamit.

- Hát akkor hol van? - kérdeztem tovább, mire a megszokott ír egyenességgel olyan választadott, hogy nem sikerült mindjárt eldöntenem: valamelyik bátyjával vitette-e be magát lóhá-ton, nyeregpárnán Kilwanganba, vagy valamelyik húgával ment-e sétálni, illetőleg hogy éppena szobájában van-e, mert rosszul érzi magát. Csavaros úr pedig, mialatt felelete értelméntörtem a fejem, hirtelen magamra hagyott.

Gondoltam erre egyet, és lerohantam a hátsó udvarba, az istállóépületek közé, hát mit látok?!Egy dragonyos a lovát csutakolja, és közben azt énekli, hogy: Vitézi véres angol marhasült! Ó,édes régi szép angol hazám...

- Hé, legény - kiáltok rá -, kié ez a ló?

- Na, nézd csak! Még hogy legény! - mondja ez az alak. - Hát a ló a gazdámé, a kapitány úré,az pedig különb legény, mint amilyen magából lesz valaha is!

Szemtelen megjegyzésére nem törtem össze a csontjait, ahogy más alkalommal feltétlenülmegteszem, hanem amilyen gyorsan csak tudtam, a kertbe rohantam, mert valami rettenetesgyanú kezdett bennem ébredezni.

De mintha csak tudtam volna előre, hogy odalent mi vár rám! A fasorban szépen sétálgatottegymás mellett Nóra és Quin kapitány, és karját a lány a kapitányéba öltötte, ez a gazemberpedig cirógatta, simogatta ezt a kezet, mely gyűlöletes mellényén olyan bizalmas turkálással

22

fészkelődött. Kissé távolabb Fagány kapitány sétált, a Kilwangan-ezredből, és Mysienek, Nórahúgának csapta egész szabályosan a szelet.

Eleven embertől vagy szellemtől én meg nem ijedek, de térdem erre a látványra egyszerreinogni kezdett. Olyan rosszullét fogott él hirtelen, hogy kis híján lerogytam a fűbe, le annak afának a tövébe, aminek nekitámaszkodtam, s egy-két percre úgyszólván teljesen elvesztettemeszméletemet. De aztán csak megembereltem magamat, s tokjából, mely mindig az övemenlógott, elővettem ezüstmarkolatú kis gyíklesőmet, és a sétányon elindultam a szerelmespárfelé, készen arra, hogy e két bűnöző testébe belemártom kardomat, és mint két sütni való ga-lambot, felnyársalom mind a kettejüket. Nem tudom elmondani, mi minden egyéb hullámzottmég bennem a haragon kívül, micsoda sivár, keserű csalódottság, milyen eszeveszett, vadkétségbeesés - az az érzés, mintha a világ akarna kicsúszni a lábam alól. Gondolom, olvasóm-mal is megesett már, hogy nő félrevezette csúnyán, azért hát kérem, ezt idézze fel magában,ezt a csapást, amelyik a legelső alkalommal érte.

- Nem, Norélia - mondta a kapitány, a szerelmesek közt ugyanis az a divat járta abban azidőben, hogy mindenféle regényekből szedett romantikus neveken szólították egymást -,esküszöm neked, soha még e balzsamos lángot nem éreztem, csak csupán egyedül irántad ésmég másik négy lány iránt.

- Ah, ti férfiak, ti férfiak, Eugenio - mondta Nóra (pedig Johnnak hívták ezt a baromállatot) -,hol van szenvedelmetek heve a női nem érzeményeitől? Olyanok vagyunk mi nők, mint az a...az a, hogy is hívják csak... az a virág, amiről olvastam, hogy egyetlenegyszer nyit csak, ésmeghal azután...

- Azt akarod mondani, hogy soha más iránt nem éreztél vonzalmat? - kérdezte Quin.

- Soha, soha, csak irántad! Ó, Eugenio! Egy piruló nimfától ilyet még csak kérdezni is!

- Drágám, Norélia - mondta a kapitány, és a leány kezét a szájához emelte.

Volt egy masnira kötött piros szalagom, Nóra vette egyszer le a melléről és adta nekem, s eztvalahogy magammal hordtam mindig: ezt rántottam ki mellényemből, és vágtam bele akapitány képébe, majd kivont kis kardommal elébe ugrottam, és rárivalltam:

- Hazudik, Quin kapitány! Hazugság minden szava! Kard ki hüvelyből! Védjed magad, haférfi vagy! - s ezzel a szörnyeteg torkának ugrottam, hogy elkapjam a nyakát. Nóra olyansivalkodást csapott, hogy a levegő is reszketni kezdett, mire Mysie és a másik kapitány egy-szeriben ott termettek.

Igaz, hogy betegségem alatt megnyúltam, mint a nádszál, csaknem mai teljes hat láb magassá-gomat értem el, de az óriási termetű angol mellett mégiscsak olyan voltam, mint egy kóró:egész Bathban nem lehetett még egy hordárt találni, aki olyan vállakkal meg vádlikkaldicsekedhetett volna, mint ez az alak.

A kapitány egyszerre lángvörös lett, amint nekiugrottam, majd nagyon sápadt. Hátrált hirtelenegy lépést, és kirántotta a kardját, Nóra azonban félholtan a rémülettől nyakába vetette magát,és sikoltozni kezdett:

- Ne bántsa, Quin kapitány, az isten szerelmére, Eugenio, hiszen még gyerek!

- Az, egész biztosan az, és meg is kellene korbácsolni pimaszságáért - mondta Quin -, de neféljen, Brady kisasszony, nem nyúlok hozzá! A maga kedvencéhez nem nyúlok, nem történiksemmi baja - szólt, és ezzel lehajolt a szalagért, mely Nóra lábánál hevert, felvette, és amintátnyújtotta a lánynak, gúnyos hangon megjegyezte: - Ha hölgyek egyes úriembereknek ajándé-kokat adnak, akkor elérkezett az az idő a másik úriemberek számára, hogy visszavonuljanak.

23

- Na de az isten szerelmére, Quin - kiáltotta Nóra -, hiszen ez még csak gyerek!

- Én férfi vagyok - bömböltem -, és hogy az vagyok, majd mindjárt megmutatom!

- De higgye el, nekem igazán annyi ez a kölyök, mint a kiskutyám vagy a papagájom, hát máregy szalagot sem adhatok a saját unokatestvéremnek?

- Tökéletesen igaza van, kisasszony - hajolt meg Quin -, nyugodtan adhat, amennyit csak akar,tőlem adhat akár egy egész rőffel is.

- Ó, maga szörnyeteg - sivalkodott a drága lény -, igen, mert az apja is szabó, azért gondolmindjárt a rőfre, de én nem hagyom magam!!... Reddy, hát csak úgy eltűröd, hogy engem ittsértegessenek?!!

- Nem én, Nóra kisasszony - mondok erre én -, ne legyen Redmond a nevem, ha most tüsténtmeg nem ölöm.

- Elküldök mindjárt a pedellusért, öcsém, hogy a fenekedre verjen - szólt felém fordulva akapitány, visszanyerve újra önuralmát -, ami azonban a kisasszonyt illeti, szíves engedelmévelén... búcsút veszek.

Nagy szertartásosan levette a kalapját, mély udvari bókkal meghajolt, és éppen indulni akart,amikor a kiáltozásra unokabátyám, Mick is odaérkezett.

- Na, nézze meg az ember! - kiáltotta. - Mi folyik itten, Quin Jankó? Nóra sír, Redmondszelleme kivont karddal a kezében, maga pedig hajlong?

- Megmondhatom, kérem, Brady úr - válaszolta az angol -, az történt, hogy elegem van Nórakisasszonyból, és torkig vagyok a maguk ír módijaival! Én, kérem, nem vagyok ehhez hozzá-szokva.

- Na, jól van, na! - mondta kedélyesen Mick, mert egy jó nagy összeggel tartozott Quinnek. -Majd csak megszokja az itteni módit, vagy ha nem, hát majd mi szokjuk meg akkor az angolt,na!

- Nem tartozik, kérem, az angol szokások közé, két szeretőt tartani egyszerre - a kapitány úgymondta, hogy „ánghol szokások” -, és Brady úr is nagyon lekötelezne, ha megadná, amiveltartozik, én pedig az ifjú hölgyet illetően minden jogomról lemondok. Ha már egyszerkülönleges érdeklődés iskolás fiúkhoz vonzza, én legalábbis ebben meg nem akadályozom!

- Ugyan, ugyan, Quin, maga viccel - így Mick.

- Soha komolyabban életemben nem beszéltem, mint most!

- De akkor a magasságos atyaúristenit, a gátra, hé! Gyalázatos csábító, aljas liliomtipró!Idejön, és behálózza praktikáival ezt a szenvedő angyalt, elrabolja a szívét, és akkor magárahagyja! Hát azt hiszi, hogy az édes testvérbátyja ezt ölbe tett kezekkel tűri, mi? Elő akardodat, te nyomorult rabszolga! Hadd vágjam ki a testedből egykettőre azt a rothadtszívedet!

- De hát ez már egészen szabályos rablógyilkosság - hőkölt hátra Quin -, egynek ketten esnekneki! Fagány, csak nem tűri, hogy ezek itt meggyilkoljanak?

- Becs’szavamra - mondta jóízű mosolygás közben Fagány, akit az egész ügy láthatóannagyon szórakoztatott -, a maga veszekedése nem énrám tartozik, Quin kapitány. - Majdodajött hozzám, és még odasúgta: - Ugorj csak neki még egyszer, kisöcsém!

- Amennyiben Quin úr lemond igényeiről - jelentettem ki jó hangosan -, természetesen éntovább nem avatkozom ebbe az ügybe.

24

- Én... Természetesen igen... uram... lemondok... - hebegte Quin egyre nagyobb zavarban.

- Akkor védd magad, hogy a rosseb egyen meg! - ordította Mick megint. - Mysie, vezesd elinnét ezt a szegény áldozatot. Redmond meg Fagány majd mindjárt látnak egy jó kis becsü-letes vitát kettőnk között.

- Hát... de hát legalább izé... időt adjon... Jó, hát akkor nem mondok le... ebben a zavarbanitten azt sem tudom, melyik oldalra nézzek.

- Akár a szamár, két nyaláb széna között - jegyezte meg Fagány szárazon -, azt sem tudja,melyikbe harapjon.

25

Második fejezetmelyből kitűnik, hogy milyen keménykötésű férfiú vagyok

Veszekedés közben Nóra unokatestvérem is csak azt tette, amit úrihölgy ilyenkor tehet: elájultannak rendje és módja szerint. Én éppen Mickkel keveredtem heves szóváltásba, máskülönbenodarohantam volna hozzá, hogy elsősegélyt nyújtsak neki, de Fagány kapitány (halvérű egyember volt, az egyszer szent!) visszatartott.

- Azt tanácsolom - szólt Fagány -, azt tanácsolom én, Redmond úrfi, hogy hagyja csak magáraaz ifjú hölgyet! Meglátja, ettől mindjárt magához tér.

Magához is tért Nóra csakugyan egykettőre, ami azt mutatja, hogy Fagány ismerte az életetalaposan, mert azóta láttam bizony magam is nem egy hölgyet, aki hasonló eljárással nyertevissza eszméletét. Quin pedig, ez a gyáva szájhős, mondanom sem kell, nemcsak hogy fel-éleszteni nem próbálta Nórát, hanem éppen ellenkezőleg, abban az összevisszaságban, ami aleány sikítozására keletkezett, egész egyszerűen meglépett.

- Quin kapitánnyal melyikünk áll ki? - kérdeztem tüstént Micktől, mert ez volt életem elsőpárbaja, és egy öltözet csipkés bársonyruhára nem lettem volna olyan büszke, mint erre. -Mondd, Mick bátyám, kire hárul annak a tiszte, énreám vagy tereád, hogy móresre tanítsukeme pofátlan angolt? - kérdeztem, s ahogy ezt mondtam, parolára nyújtottam neki a jobbkezem, mert e diadalmas pillanatban megolvadt szívem unokabátyám iránt. Mick azonbanfélrelökte felkínált barátságomat és jobbomat.

- Majd te... te állsz ki vele, te taknyos! - mondta, s a dühtől csak úgy hörgött. - Majd te! Hogya fene enné meg már azt a kotnyeles, buta fejed! Te minden lében kanál! Ki hívott ide, mi? Aszádat jártatni, feleselni egy olyan úriemberrel, akinek évi ezerötszáza van, mi?

- Hjaj... - sóhajtott Nóra a kőpadon - hjaj, érzem, belehalok! Ó, én e helyről többé el nemtávozom!

- Nem ment ám még el a kapitány, kisasszony - súgta erre oda Fagány, amire Nóra mindösszeegy lesújtó pillantással válaszolt, felpattant a padról, s a házba sietett.

- De végül is azt szeretném csak tudni - háborgott tovább Mick -, mi közöd neked a miházunkbeli leányokhoz, te okvetetlenkedő taknyos?!

- Vagy te! - vágtam vissza jó hangosan. - Merd csak még egyszer mondani, de tudom, ezzel avadászkéssel vágom ketté a torkodat! Elfelejtetted már, úgy látom, hogy tizenegy éveskoromban is kiálltam veled, mi? Ma meg már egyformák vagyunk. Annyit mondok csak, egyszót merj még szólni, úgy elkenlek, becsület atyaúristenemre, hogy úgy még soha az öcséd severt meg!

Ez a vágás, láttam, talált, mert Mick belekékült a dühbe.

- Ez aztán igazán a legjobb módja annak, hogy a család szíves jóindulatába ajánlja magát -jegyezte meg Fagány kapitány csitítólag.

- Na de hát annyi idős az a leány, hogy az anyja lehetne - folytatta tovább Mick.

- Annyi idős vagy nem annyi idős, ide vigyázz, Brady Mick! - mondtam, és a nyomatékkedvéért egy retteneteset káromkodtam (aminek közlését, azt hiszem, ezúttal elmellőzhetem).- Engem öljön meg előbb az a férfi, aki Nórát feleségül akarja! Na, ehhez mit szólsz, mi?

26

- Ugyan, kérem - legyintett Mick, és elfordult -, megöljön... azt akarod talán mondani, hogyelnadrágoljon? Na, majd szólok mindjárt a Nicknek, a vadászunknak, hogy csapjon meg.

S ezzel eltávozott.

Fagány kapitány ekkor odajött hozzám, nyájasan kézen fogott, s azt mondta, bátor fickóvagyok, és a merészségem tetszik neki.

- Amit azonban Brady mondott - folytatta tovább -, abban van némi igazság, higgye el. Nehézvalakinek, aki ennyire odavan, mint maga, tanácsot adni, de tőlem igazán elfogadhatja a jótanácsot, mert én ismerem az életet. Nem bánja meg, higgye el! Nézze! Brady Nórának avilágon semmije sincs, úgyszintén magának sincs egy fillérje se. Maga alig tizenöt éves, Nórapedig huszonnégy. Tíz év múlva pedig, amikor már elég idős lesz, hogy megnősüljön, öreg nőlesz addigra Nóra, de meg azonkívül, szegény barátom, hát maga nem látja, még ha nem iskönnyű ezt mostan belátnia, hogy Nóra csak kacérkodik magával? És hogy se maga, se akapitány ennyit sem számít neki, mi?

Na de ki az, aki szerelemben, vagy ha már itt tartunk, egyáltalán bármiben, hallgat a jótanácsra? Nem hallgattam én sem, és megmondtam Fagány kapitánynak kertelés nélkül: nembánom én, akár szeret Nóra, akár nem, de ha Quin kapitány el akarja venni feleségül, énvelemgyűlik meg a baja! Erre megesküszöm!

- Becs’szavamra, ahogy magát ismerem, állja is a szavát - mondta, s egy-két másodpercigerősen a szemembe nézett, aztán valami dalt kezdett el dúdolni, s ő is eltávozott: előttem vanmost is, ahogy visszanézett rám, amint a kertből az öreg kapun kilépett.

Ahogy elment s egyedül maradtam, levetettem magamat arra a padra, melyen az imént mégNóra mímelte az ájulást, zsebbe való kendője még most is ott hevert. Kezembe vettem, arco-mat beletemettem, s szenvedélyes zokogásban törtem ki, de azért úgy, hogy közben a világminden kincséért meg ne lásson valaki. Ott hevert még az összegyűrt szalag, amit Quin arcábavágtam, ott hevert a gyalogúton, én meg csak ültem, ültem órákig egy helyben, és nem hiszem,hogy széles Írországban bárki emberfia lett volna nálamnál szerencsétlenebb. Na de milyenváltozékony is a világ! Ha meggondoljuk, hogy keserveink milyen nagynak látszanak ésvalójában milyen kicsinyek, és mennyire hisszük, hogy a búbánatba belehalunk, azutánegykettőre az egészről milyen könnyedén elfelejtkezünk, hát akkor igazán szégyellhetjükmagunkat ingatag szívünkért. Mert végül is ugyan miért éppen az idő hozzon vigasztalást?Százféle kalandom, tapasztalásom során lehet, hogy sohasem bukkantam rá az igazi nőre, ésezért felejtettem el, ha mégúgy imádtam is, csakhamar mindegyiket, mégis azt hiszem, ha csakegyszer egy rövid pillanatra bár, az igazi nőt fellelhetem - megszerettem volna mindörökre.

Órákig ülhettem így búbánatomban a kerti padon, mert reggel volt, amikor a kastélyba jöttem,s álmodozásomból három órakor délután az ebédre szóló harangozás riasztott föl. Felszedtemgyorsan a kendőt, és megint csak újra a szalagot. Ahogy a melléképületek közt elhaladtam, ottláttam még az egyik istállóajtóra akasztva Quin kapitány nyergét, lovásza pedig, az a ronda,vörös zubbonyos fattyú, még mindig ott pöffeszkedett a mosogatólányok meg a konyhaiszemélyzet körül.

- Redmond úrfi - szólított meg egyik szolgálólány (fekete szemű, érzelmes fehérnép, a lányokmellett szolgált egyébként) -, itt van ám még az az ánglius mindig! Ott ül bent az ebédlőben éső kapja a legjobb borjúszeleteket! Na de azért csak menjen be az úrfi, és semmit se féljen!

Be is mentem, és leültem, ahogy szoktam, a helyemre a nagy asztal végén, barátom pedig, afelszolgáló inas, hozta is már a terítéket, s lerakta elém.

27

- Na, Reddy fiam, hogy vagy? - köszöntött rám a bácsikám. - Meggyógyultál már, felkeltél?Na, jól van akkor, jól van.

- Jobban tenné, ha odahaza maradna az anyja szoknyáján - zsémbelt a nagynéném.

- Rá se hederíts, édes öcsém - vigasztalt nagybátyám -, hideg libapecsenyét evett reggelire, azártott meg neki! Na, feleség! Egy pohárral a Redmond egészségére!

Nagybátyám, semmi kétség, a délelőtti eseményekről mit sem tudott, bezzeg Mick, de mégUlick is s a leányok, mind-mind igen komor képet vágtak, csak egyedül a kapitány nézettbambán maga elé. Fagány kapitány pedig csak mosolygott jóízűen. Én, mint aki nyársat nyelt,úgy ültem. A torkomon nem akart lemenni a falat, erőltettem azonban mégis, hogy jó képetvágjak az egészhez, úgyhogy mikor leszedték az asztalt, és a királyt éltették meg az egyházat,ahogy igazi urakhoz illik, teletöltöttem a poharamat én is, mint a többiek. Nagybátyám, pom-pás jókedvében, folyton Nórát ugratta meg a kapitányt. Ilyeneket mondott, hogy „Húzzál csak,Nóra leányom, csirkecsontot a kapitánnyal! Hadd lám, melyőtök választ párt elsőnek”, vagy akapitánynak: „Na, Quin Jankó, édes egy komám, ugyan nézd már el nekünk, hogy nem kapsztiszta poharat a vörös borhoz, de hát szűkében vagyunk ám a Brady-kastélyban a kristály-üvegnek! Igyál a Nóra poharából, attól a bor, meglásd, meglásd, csak még jobban esik!” - ésehhez hasonlókat. Láttam, széles jókedvében van az öreg, csak azt nem tudtam, miért? Ki-békült volna tán a hűtlen leány meg a szeretője azótától fogva, hogy a házba bejöttek?

No, megtudtam az okát nagyon hamar! A harmadik tósztnál a nők szokás szerint el akartaktávozni, nagybátyám azonban, nem törődve Nóra tiltakozásával, megállította őket. Hiábakérlelte a leány, hogy „Ne, apu, igazán ne, hadd menjünk már”, bácsikám csak nem engedte.

- Nem, Bradyné úrasszony és tisztelt hölgyeim, ha szabad kérném - eresztette ki a hangját -,most az egyszer olyan áldomást iszunk, amilyet túlságosan is ritkán isznak ebben a micsaládunkban! Kérem, hát fogadják kellő tisztelettel, és az Isten éltesse sokáig Quin kapitánytmeg feleségét, John Quinnét! Na, te gézengúz - fordult oda Quinhez -, csókold hát meg!Kincsre találtál benne, Jankó, becsületemre mondom, elhiheted!

- Ez az alak már...! - kiáltottam, és felugrottam a helyemről.

- Fogd be a szád, te hülye! - nyomott vissza Ulick a székbe. De én, mintha nem is hallottamvolna, csak folytattam:

- Ez az alak már kapott egyet ma reggel a képébe! Nem igaz, John Quin kapitány uram? És aztis mondták már neki ma egyszer, hogy gyáva nyúl! Nem igaz, John Quin kapitány uram?Akkor hát én is iszom az egészségére, így ni! Itt az Isten éltesse, John Quin kapitány uram! - sahogy ezt mondtam, a vörös borral telt poharat belevágtam a képébe. Azt aztán, hogy jól állt-eneki vagy rosszul, már igazán nem tudom megmondani, mert a következő pillanatban azasztal alatt hevertem unokabátyám lábainál, attól a jókora tenyerestől, amit a fejemre mért. Akiabálást és rohangálást, ami a „lebukásomra” következett, szintén nem figyelhettem meg márnagyon alaposan, mert ahhoz túlontúl lefoglaltak Ulick ütései, rúgásai és a káromkodás,amivel a verést kísérte.

- Te kótyagos hülye! Te kétbalkezes fajankó, te! Te rakás szerencsétlenség! - ordította, ésmellékelt mindegyikhez egy jó kiadós pofont. - Nem fogod be mindjárt a szájad?

Ulick ütéseivel nem sokat törődtem, hiszen jó barátom volt mindig, és el nem múlt napanélkül, hogy meg ne vert volna, ez volt a szokása.

Mire végül az asztal alól kikászolódtam, a hölgyek már nem voltak a szobában, és meglehetettaz az elégtételem is, hogy éppen úgy vérzett a kapitány orra, mint az enyém, azzal a különb-

28

séggel, hogy neki az orra nyerge hasadt fel, és ez jól elcsúfította egész életére. Ulick megráztamagát, majd odalépett az asztalhoz, a legnagyobb lelki nyugalommal letelepedett, megtöltöttea serleget, elém pedig odatolta a flaskát.

- Ne - mondta -, hörpölj, te növendék szamár! De mára aztán elég legyen a szamárordításból,megértetted?

- De az isten szerelmére, mit jelentsen ez a veszekedés? - kiáltotta nagybátyám. - Mi az, talánmegint láza van a kölyöknek?

- Ez az egész mind a maguk hibája - válaszolta sötét képpel Mick -, igenis, a magáé megazoké, akik idehozták ezt a kölyket!

- Coki, te, hátrább az agarakkal - fordult erre szembe vele Ulick -, tisztességesen beszéljapánkkal meg énvelem, mert mindjárt megtanítlak egy kis úri jó modorra!

- De igenis, a ti hibátok - mondta még egyszer Mick -, mert mit keres itt ez a csavargó mi-nálunk? Ha énrajtam állna, én már rég megkorbácsoltam volna a kölykét, és kiraktam volna azirháját!

- Rá is férne - helyeselt Quin kapitány.

- Na, Quin, azt az egyet azért nem ajánlom - intette le Ulick, mert ő volt nekem mindiglegfőbb támaszom és oltalmazóm, s ezzel odafordult az édesapjához: - Az történt ugyanis,hogy ez a serdülő majom belehabarodott a Nórába, és ma reggel, amikor meglátta, hogy akapitány meg Nóra édes kettesben sétálgatnak a kertben, el akarta törölni a föld színéről ezt aQuin Jankót.

- A teremburáját! - csettintett nagybátyám jókedvűen. - Szavamra mondom, korán kezdi agyerek! Ez a kölyök igazi Brady, akárki akármit mond, Fagány! Én mondom, mindenporcikája az!

- Igen, igen, Brady úr, csakhogy ide figyeljen, kérem - rikácsolta Quin, hogy sörtéi az égnekálltak tőle -, ebben a házban engem súlyos sérelem ért, és a dolgok... hm... menetével én, hm...egyáltalán nem vagyok itten megelégedve! Először is én, vegye tudomásul, angol vagyok,méghozzá olyan angol, akinek vagyona van... és én, hm...

- Ha valaki megsértette volna, és úgy érzi, hogy nem kapott kellő elégtételt, akkor tessék,vagyunk itt ketten is, Quin - jegyezte meg kurtán Ulick.

Felelet helyett a kapitány buzgón nekiállt az orrát mosogatni, és egy szót sem szólt többé erre.

- Quin úr - emelkedtem fel ekkor én is, annyi méltósággal, amennyi tőlem csak egyáltalánkitelt -, amennyiben óhajtja, kaphat bármikor elégtételt! Barry-laki Barry Redmond nemesúrkészséggel áll rendelkezésére!

Nagybátyám erre, szokása szerint, hatalmas nevetésbe tört ki, és nem kis bánatomra Fagánykapitány is vele hahotázott. Erre én meglehetős élesen rátámadtam az angolra, s tudomásárahoztam, hogy Ulicktól, aki legeslegjobb barátom volt egész életemben mindig, még csakeltűrtem mostanáig, hogy durván bánjon velem, de hiába vagyok még csak gyerek, őtőle semveszem fel többé. Hogyha pedig másvalakinek találna eszébe jutni, hogy csak egy ujjal ishozzám nyúljon, az a saját bőrén tapasztalhatja majd meg, hogy férfival van dolga.

- Mister Quin - tettem még hozzá végül - tudja ezt nagyon is jól, és ha férfi, tudja azt is, holvagyok található.

Nagybátyámnak ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy későre jár már az idő, és anyám majdaggódik értem.

29

- Menjen már, kísérje haza valamelyőtök - fordult a fiaihoz -, különben még valami újabbbolondságot csinál ez a kölyök.

Ulick azonban fejével odavágott Micknek.

- Mi itt mind a ketten a Quint kísérjük haza - válaszolta az apjának.

- Nem félek én a Freny33 bandájától - mondta erre a kapitány, és erőtlenül megpróbált nevetni-, a lovászom is fel van fegyverezve, és van fegyver énnálam is.

- Semmi kétség, maga nagyon jól tud bánni a fegyverrel, Quin - mondta neki Ulick -, s abátorságában sem kételkedik senki, de azért én és Mick csak hazakísérjük mégis.

- Jó, jó, de akkor holnap reggel előtt nem értek vissza, fiúk! Kilwangan jó tíz mérföld ide! -tiltakozott a kapitány.

- Hát akkor majd Quinnél hálunk meg, és nála töltünk egy hetet! - mondta Ulick nyomatékkal.

- Köszönöm, köszönöm - hebegte Quin alig hallhatóan - nagyon kedves tőletek, igazánköszönöm!

- Hát egyedül is érezné magát nélkülünk, nem igaz?

- Persze, persze - sóhajtotta Quin -, de még mennyire, nagyon egyedül...

- Rá egy hétre pedig, komám - mondta Ulick, és a kapitány füléhez hajolt, sugdosni kezdettvalamit, de hogy mit, nem értettem, mégis egy-egy szó, mint „pap”, „esküvő”, megütötte afülemet, és újra forrni kezdett bennem az epe.

- Ahogy jónak látod - egyezett bele siránkozó hangon a kapitány, majd nyergeltek, és a háromúriember hamarosan elvágtatott.

Fagány ott maradt még egy kicsit, és nagybátyám kérésére átkísért a fátlan, csupasz parkon.Úgy gondolja, kezdte a beszélgetést, hogy az ebéd utáni veszekedés miatt énnekem sem volnavalami nagy kedvem újra találkozni a hölgyekkel a vacsoránál, s ebben csakugyan igazat iskellett adnom neki, úgyhogy köszönés nélkül eljöttünk a kastélyból.

- Na, maga szép munkát végzett a mai napon - fordult hozzám Fagány. - Végül is magaBradyéknek jó barátja lenne, vagy mi, azonkívül pedig azt is nagyon jól tudja, hogy nagy-bátyja milyen kétségbeejtő pénzzavarban van, és akkor tessék, hűbelebalázs nekiesik, és kishíján szétszakít egy olyan házasságot, ami évi ezerötszázat hoz a családba! Quin ezenfelülmég azt is megígérte, hogy azt a négyezer fontot is kifizeti nagybácsikájának, ami szegénytannyira nyomja, és elveszi a lányát úgy, ahogy van, holott lyukas garasa sincsen, és ha úgyvesszük, nem sokkal szebb, mint az a tehén ottan, túlfelől. Jó, jó, ne nézzen rám azért olyanvadul, jól van, mondjuk, hogy a lány csinos, hisz ízlések, pofonok különbözők, de mégis, gon-dolja csak meg, Quin feleségül veszi, pedig ez a lány tíz éve mindenkinek - ha csak megfor-dult a házukban - a nyakába vetette magát, és aztán a végén mégsem kellett soha senkinek!Maga pedig, ami azt illeti, szegénynek éppolyan szegény, mint ő, a tetejébe meg mindösszecsak tizenöt éves kamasz, na jó, nem bánom, ha akarja, legyen tizenhat, és ahelyett, hogy úgyszeretné a bácsikáját, mint az édesapját...

- Szeretem is! - vágtam a szavába.

- ...és ez a hála, amivel a jóságát viszonozza, mi? És ez a hála, amiért magához vette, mintapátlan árvát, amiért a házába befogadta, amiért Barry-lakban odaát pompás lakást szerzett 33 Freny - híres korabeli ír útonálló.

30

magának, méghozzá minden bérfizetség nélkül?! Most pedig, amikor végre alkalma nyílikneki, hogy az ügyeit rendbe hozza, és öreg napjaira a kényelmét biztosítsa, ugyan ki húzzakeresztül a számítását, és vajon ki avatkozik bele a dolgába? Maga! Egyes-egyedül maga!Vagyis éppen az a valaki, aki az egész világon a legtöbb hálával tartozik neki! Vegye tudo-másul, ez hálátlan, ez gyalázatos és ostoba dolog! Ilyen keménykötésű fiatalembertől, mintmaga, igazán többet várok: valóságos bátorságot!

- Élő ember nincsen a világon, akitől én megijedjek! - kiáltottam fel erre, mert a kapitányfejmosásában kezdett ez a második rész nagyon nem tetszeni, és mint olyankor mindig, haerősebb ellenféllel kerül szembe az ember, kezdtem már inkább azon lenni, hogy valamiképpkitérjek a korholás elől. - Én vagyok, kapitány úr, a megsértett fél, én magam vagyok! Sohaférfit, még mióta a világ világ, így rá nem szedtek, mint engemet! Ezt nézze meg, ezt aszalagot. Itt, a szívem fölött hordoztam hat hónapig, és itt, a szívemen feküdt végig, egészbetegségem alatt! Hát ezt talán nem a Nóra vette le a mellirül, talán nem ő adta nekem?! Hátnem ő csókolt meg, a Nóra, amikor ideadta, és nem ő mondta nekem, hogy én vagyok neki azegyetlen drága Redmondja?!

- Tréningezett... - mondta Fagány, és vigyorgott. - Nézze, kedves uram, ha valaki, hát énismerem a nőket. Adjon neki rá elég időt, és férfit közben ne eresszen be a házba, meglátja, akéménykotróval magával kezd el szerelmet. Volt például egy fiatal leány Fermoyban...

- ...egy fiatal leány a pokolban - bömböltem (valójában kissé tüzetesebb szóval fejezve kimagamat) -, de akárhogy is van, vegye tudomásul, jöjjön, aminek jönni kell, én esküszöm,hogy megverekszem azzal, aki Nóra kezére pályázik, és én elmegyek utána még a templombais, és odaállok elébe és a vérét veszem, vagy ő ontja ki az enyimét, hogy attól lesz piros ez aszalag! Hogyha pedig én ölöm meg azt az alakot, odatűzöm a mellére, akkor aztán mehet az ahűtlen nőszemély, és visszaveheti az emlékjelét.

Mindezt azonban azért mondtam, mert nagyon izgatott állapotban voltam, és végtére is hátnemhiába olvastam a sok romantikus regényt meg színdarabot.

- Hát - szólt kis szünet után Fagány -, ha már egyszer meg kell lenni, hát akkor legyen meg.Megjegyzem azonban, korához képest olyan vérszomjas, hogy ilyet még nem is láttam. Aztsem szabad azonban elfelejtenie, hogy ez a Quin is merész fickó ám!

- Továbbítja neki a kihívásomat? - kérdeztem erre mohón.

- Csitt! - hallgattatott el Fagány. - Közvetlen itt a Barry-lak előtt! Még meg találja hallani azédesmamája.

- Anyámnak természetesen egy szót sem! - mondtam neki, és bementem a házunkba, közbenpedig csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől, mikor arra gondoltam, hogy ezzel a gyűlöltangollal megverekedhetem.

Anyám azután, hogy a templomból megjött, utánam küldte a kastélyba Timet, a szolgámat,mert távollétem miatt a jó lélek már nyugtalankodott, és alig várta, hogy visszatérjek. Timláthatta a kastélyban, hogy az érzelmes komornával beszélgetek, majd pedig hogy utánamegyek az ebédlőbe, és - miután a konyhai jó falatokból, melyek a kastélyban mindignagyobb bőségben voltak, mint minálunk, alaposan bepakolt - úrnőjéhez a friss hírekkelvisszaballagott, és el is mondott mindent, semmi kétség, ami csak történt a Brady-kastélyban.Így hát minden óvatos titkolódzás ellenére már belépésemkor - abból, ahogyan megölelt,ahogyan vendégünket, Fagány kapitányt üdvözölte - láttam már: anyám mindent tud. Kicsitgondterheltnek látszott az áldott lélek, hol elpirult, hol kutató pillantásával Fagány arcátvizsgálta, a veszekedést azonban egy szóval sem említette meg, mert hőslelkű nő volt ez az én

31

anyám, s inkább egy rokona akasztását nézte volna végig, mint hogy meghátráljon a becsületmezején. Hová is lettek a mai világból ezek a hősi erények! Hatvan évvel ezelőtt még férfivolt a férfi régi Írországban, s úri szeszélyét leste a kardja, bármi kis vitában is, gazdája olda-lán. De hát elmúltak már a régi szép idők, s vele együtt a régi jó szokások. Alig hall ma már azember egy-egy jobb párbajról, kiveszőben van az is ma már. A gyáva pisztolyokat pedig nemlehet eléggé kárhoztatni, mert kiszorították a férfias és becsületes és úri fegyverek helyét, ésegy sereg csibészkedést honosítottak meg ezen a területen.

Abból, ahogyan odahaza, Barry-lakban, Fagány kapitányt üdvözöltem, ahogyan anyámnakelőkelő udvari méltósággal vendégünket bemutattam, s udvariasan megjegyeztem, a kapitányúr bizonyára szomjas is már, vagy ahogyan Timre ráförmedtem, hogy ugorjon, egy-kettő, éshozzon föl a pincéből egy üveg sárgapecsétes bordóit meg süteményt meg hozzá poharakat -éreztem mindjárt: igazándiból férfi vagyok.

Úrnőjére Tim elámult tekintetet vetett, mert hát szó, ami szó, annyi bizonyos, hogy hat órávalkorábban előbb jut eszembe a házat felgyújtani, mint hogy csak úgy, a magam szakállára együveg veres bort hozassak fel a pincéből! Most azonban éreztem, férfi vagyok, a parancsolásjogos. Anyám se igen gondolhatott mást, mert odafordult az inashoz, és keményen ráripako-dott:

- Na, te alvajáró, nem hallod, hogy az úr mit parancsolt? Egy-kettő, lódulj, hozd a bort,süteményt meg a poharakat!

Ezután pedig, mert azt azért ingyen se higgyék, hogy a kulcsokat is odaadta volna az inasnak,kiment, s maga hozta fel a pincéből az italokat.

Tim azután ezüsttálcán hozta be, és illendőképpen feltálalta. Jó anyám a bort kitöltötte, s ivottis egyet a kapitány egészségére, de észrevettem, hogy a háziasszonyi nyájaskodás közbenreszketett a keze, s azt énekelte bizony a pohár: „klink-klink”, amint az üveghez hozzáverő-dött. Majd, hogy a bort megízlelte, fejfájásra panaszkodott, és azt mondta, elmegy lefeküdni.Én áldását kértem, mint ahogy az illik tisztelettudó fiúhoz (mert elhagyták, kérem, ezek amodern piperkőcök, ezek a mai ifjoncok a tiszteletadásnak ezeket a szertartásait, holott az énidőmben éppen ezek különböztették meg annyira mindenki mástól az úriembereket), majdkiment a szobából, s magunkra hagyott kettőnket, hogy nyugodtan megtárgyalhassuk azt abizonyos fontos ügyet.

- Hát ilyesformán - kezdte a kapitány - ebből a kátyúból most már magam sem látok egyébkiutat, mint párbajt. A Brady-kastélyban ugyanis, mikor ma délután szóba került, hogy Quintmegtámadta, a kapitány igen kötötte az ebet a karóhoz, hogy azt mondja, darabokra vágja szétmagát, és ha Honoria kisasszony könnyei meg esedezései nagy nehezen rá nem veszikvalahogy, hát még most sem tesz le a szándékáról. No de azóta még romlott is a helyzet.Méghozzá elég sokat, mert olyan tiszt aztán igazán nincsen őfelsége hadseregében, aki azteltűrje, hogy egy pohár veres bort vágjanak a szeme közé - ez a maga bora egyébként pompás,kedves Redmond, szíves engedelmével mindjárt hozatunk is belőle még eggyel -, s hozzá asértést még csak fel se vegye! Meg kell verekednie, hiába, meg kell verekednie, pedig ez aQuin bikaerejű fickó, valóságos óriás. - Akkor legalább jó célpont lesz - vágtam vissza erre -,mert én aztán igazán nem félek tőle.

- El is hiszem, hogy nem fél - helyeselt a kapitány -, mert becsületszavamra mondom, ilyentalpraesett fiatalemberrel még nem sokkal találkoztam az életben, mint maga.

- Oda süssön, uram - mondok erre neki, és rámutatok arra az ezüstmarkolatú, elegáns kardra,amelyik fehér cápabőr tokban atyám, Barry Harry képe alatt a kandalló oldalán függött -, mertez az a kard, uram, amelyikkel atyám 1740-ben magát a rettenthetetlen krakéler Mohawk

32

O’Driscolt szúrta keresztül Dublin városában, és ezzel a karddal állt ki Eszem-Iszomfalvylovag hampshire-i báró ellen, és döfte, uram, nyakon! Karddal, pisztollyal párbajoztak lóhátona Hounslowi Fenyéren,34 ahogy maga is hallotta a történetet bizonyára nemegyszer már, ésazok ott a pisztolyok (a kép két oldalán lógtak), melyeket a hős Barry forgatott! Atyám termé-szetesen helytelenül járt el, amikor italos állapotban egy brentfordi társaságban megsértetteEszemfalvynét, de mint úriember, méltóságán alulinak tartotta, hogy bocsánatot kérjen, ésIszomfalvy lovagnak, mielőtt még kardra került volna a sor, keresztüllőtte a kalapját. Már-pedig én, jegyezze meg, uram, Barry Harry fia vagyok, s úgy cselekszem, ahogy a nevemhez srangomhoz illik.

- Borulj a keblemre, te gyerek - mondta erre Fagány, és könnyes lett a szeme -, szívem szerintvaló kölyök vagy, istenuccse! Ne búsulj, komám, amíg engem látsz, mert amíg Fagány Jankótlátod, lesz mindig barátod és párbajsegéded.

Szegény Fagány! Hat hónap sem telt bele, s a mindeni csatában35 hagyta ott a fogát, éppenmikor Lord George Sackvillenek36 vitte a parancsot. Benne elvesztettem kedves jó barátomat.De hát nem tudja az ember, mit rejteget a jövő; akkor este legalábbis igen vidáman voltunk.Megittunk még egy üveggel meg még egy harmadikkal (hallottam minden alkalommal, amintszegény anyám lemegy a lépcsőn érte, de be az ebédlőbe sohase jött, hanem a felszolgálóinassal, Mister Timmel küldte be), és aztán végül nagy sokára váltunk csak el egymástól.

Fagány megígérte, hogy még akkor este mindent elintéz Quin segédeivel, másnap pedig reggelmeghozza a választ, már ami a párbaj feltételeit illeti. Hányszor elgondoltam azóta, hogymilyen másként alakul is a sorsom, ha nem bolondulok bele olyan fiatalon Nórába, nemvágom a borospoharat Quin fejéhez, és nem keveredem párbajba emiatt. Letelepedtem volnavalószínűleg, ha ez nem jön közbe, Írországban (mert hiszen húsz mérföldre lakott tőlünkQuinlan kisasszony, apja birtokának egyedüli örököse, Burke Péter pedig évi hétszáz fontothagyott Judy leányára Kilwanganban, és ha még egynéhány évet várok, feleségül is vehetemakármelyiküket), no de meg van írva, hogy bolyonganom kell a nagyvilágban, és ez a csete-paté Quinnel csak útnak indított engem ilyen fiatalon, amint azt rendre mindjárt elbeszélem.

Soha életemben úgy nem aludtam, mint akkor éjszaka, pedig a szokásosnál még korábban isébredtem. Elsőnek természetesen a nap eseménye ötlött eszembe: teljesen felkészülten vártamreá. Toll, tinta volt a szobámban, hiszen előtte való napon írtam Nórához verset, szegény bo-lond, szerelmes fejem! Leültem hát, és megírtam két levelet, az utolsó kettőt ebben az életben- legalábbis akkor azt hittem.

Az első anyámnak szólt:

Szeretve tisztelt Asszonyom - kezdtem -, akkor jussanak ezek a sorok az Ön kezéhez,midőn Quin kapitány fegyverétől a becsület mezején esem el, hol karddal és pisztollyal amai napon megvívok vele. Ha meghalok, mint úr és jó keresztény távozom innen; hiszmásképp az hogy is tehetné, kit ily anya nevelt? Ellenségeimnek megbocsátok, és áldásátkérem mint tisztelettudó gyermeke. Kívánságom, hogy nagybátyám ajándékát, Nóra

34 Hounslowi Fenyér - a Londontól nyugatra elterülő és a XVIII. században még beépítetlen pusztaság,

a Hounslow Heath; párbajok színhelye, útonállók kedvelt találkozó- és menedékhelye.35 mindeni csata - a poroszországi Minden mellett 1759-ben vívott csata, melyben a porosz-angol

csapatok győztek.36 Lord George Sackville - George Sackville Germain (1716-1785), angol tábornok, akit a mindeni

csatában elkövetett baklövései miatt leváltottak.

33

lovamat, melyet nemének legcsalárdabb képviselőjéről neveztem el így, küldjék a Brady-kastélyba vissza. Ezüstmarkolatú vadászkésemet Purcell Philre, a kerülőre hagyom.Nagybátyámnak, Ulicknak, és azon leányoknak, kik engem pártolnak, lovagi üdvözletem.

Maradok engedelmes fia

Barry Redmond

Nórának ezt írtam:

E levelemet kebelemben lelik majd az emlékjel mellett, amelyet énnekem ajándékozott.Pirosra festi majd vérem, ha ugyan nem én ontom ki a Quin kapitányét, kinek meg-bocsátok, bár gyűlölöm, de Kegyed csak viselje esküvője napján, mint egy díszjelet.Tűzze fel, s emlékezzék ama szegény ifjúra, kinek od’adá, s ki meghalni - mint ahogymindig az alkalmat várta erre - nem sajnált önért.

Redmond

A leveleket, amint elkészültem velük, atyám nagy Barry-címeres ezüst pecsétnyomójávalpecsételtem le, és lementem reggelizni. Anyám, mondanom sem kell, már ott várt. Egyikünksem szólt egy árva szót sem arról, aminek meg kell történnie, ellenkezőleg, a világonmindenféléről beszéltünk, csak éppen erről az egyről nem. Megtárgyaltuk, hogy ki volt atemplomban előtte való nap, és szóba került, hogy új ruha is kell nekem, mivelhogy a régibőlmár kinőttem, meg hogy csináltatni kellene egy öltözet téli ruhát, ha... ha ugyan meg tudjavenni, mondta anyám, s annál a szónál, hogy „ha”, összerezzent szegény, áldja meg érte az ég,tudtam, hogy mire gondol! S aztán mindenféléről kezdettel beszélni, megint arról, hogy afekete disznót le kellene vágni, meg hogy megtalálta reggel a tarka tyúk fészkét, amelyiknekannyira szeretem a tojását, s egy sereg más egyéb, jelentéktelen dologról. Jó étvággyal láttam areggelihez (a megtalált tojásokból készítettek el egypárat), de amint meg akartam sózni,melléje sóztam egy kicsit. Anyám erre sikoltva ugrott fel helyéről.

- Az Istennek legyen hála - sóhajtotta megkönnyebbülve aztán -, énfelém esett! - S minthogy aszíve tele volt nagyon, a szobából kisietett. Ezek az édesanyák, ezek az édesanyák! Meg-vannak a maguk hibái, de van-e más nő a világon hozzájuk hasonlatos?

Mikor kiment a szobából, a falról leakasztottam édesatyám kardját, mellyel a hampshire-i bárófelett a győzelmet aratta, s markolatán, akár hiszik, akár nem, vadonatúj szalag ékeskedett: őkötötte rá, ő, e hőslelkű nő, mert anyámban egy nőstény oroszlán s a Brady-ősök mindenbátorsága egyesült. A két pisztolyt tisztán tartotta mindig, frissen be voltak olajozva: leakasz-tottam most a falról, s kovámról két új követ raktam bele, majd puskaport, golyót vettem elő,és vártam a kapitányt. A kredencre hideg szárnyast és vörös bort raktak ki neki, melléje megegy demizson óbrandyt s a Barry-címeres ezüsttálcikán két poharat. Életem későbbi folyamán,ragyogásom és nagyságom idején ezért a tálcáért harmincöt guineát fizettem ki (és kamatbanmajdnem ugyanannyit) annak a londoni ötvösnek, akinél atyám megrendelte annak idején. Akésőbbiekben viszont egy csirkefogó zálogos már összesen csak tizenhatot adott érte, s ez ismutatja, mennyire lehet megbízni a sok csaló kufár becsületében.

Tizenegy órára megérkezett lóháton Fagány kapitány egy lovas dragonyos kíséretében.Megköszönte szépen, hogy anyám villásreggelivel várta, aztán így szólt:

- Ide figyelj, Redmond, édes egy komám, szavamra mondom, ostoba egy história ez! Az alány erővel hozzá akar menni ehhez a Quinhez! Márpedig ha egyszer hozzámegy, te úgyiselfelejted egykettőre az egészet, hiszen végül is gyerek vagy még, és a Quin is hajlandó tégedannak tekinteni. Dublin kellemes hely, és ha van kedved odalovagolni és ott tölteni egyhónapot, költségeidre itt van, tessék, húsz guinea! Kérj bocsánatot Quintől, és eridj!

34

- Egy férfi, Fagány úr - én erre neki -, aki tudja, mi a becsület, meghal, de nem kér bocsánatot!Előbb szedik ki a varjak Quin kapitány szemét, mint hogy én kérjek tőle bocsánatot!

- Hát akkor - húzta fel a vállát Fagány -, csakugyan nincs mit tenni: párbajozni kell.

- A lovam készen áll, és fel van nyergelve - mondok én erre neki -, hol a párbaj, s kik azellenfél segédei?

- Unokatestvéreid vonulnak ki vele - válaszolta Fagány.

- Lovászomnak utasítást adok, hogy lovamat állítsa elő - feleltem erre -, mihelyt Fagány úrkipiheni magát.

Timet azonnal Nóráért küldtem, s úgy vágtattam el, hogy búcsút sem intettem özvegyBarrynének. Meg sem libbentek az özvegy hálószobájának ablakán a függönyök, amikornyeregbe szálltunk és elvágtattunk, de azt látták volna csak, két órával később, azt, ahogyreszkető léptekkel jött elénk, azt hallották volna csak, a sikoltást, mellyel sértetlen, ép fiátszívére ölelte!

Hogy mi történt? Most azonnal el is mondhatom. Mire a terepre értünk, már ott ácsorogtak akapitány, Mick és Ulick, Quin pedig, ez a legbehemótabb szörnyalak, aki gránátos századotvezényelt valaha is, szinte csak úgy lángolt piros egyenruhájában. Egy csoportban álltakmindnyájan, és valami tréfán nevetgéresztek, nem titkolom, hogy unokatestvéreim vihorászá-sát nagyon illetlennek tartottam, hiszen, úgy lehet, azért gyűltek egybe e helyen, hogy egyrokonuk halálának legyenek tanúi.

- Na, majd én elveszem mindjárt a jókedvüket - fakadtam ki dühösen Fagány kapitánynak -,mert ez a penge, annyit mondhatok, hamar átjárja annak a hősködő Góliátnak azt a nagybehemót testét.

- Na, azt kötve hiszem - legyintett erre Fagány -, hogy átjárja, hiszen nem karddal vívunk,maga nem állhat ki karddal Quin ellen.

- Vegye tudomásul, Fagány úr - tiltakoztam a megjegyzés ellen -, én igenis mindenki ellenkiállhatok karddal.

- Na de karddal... nem érti?... hogy... hogy karddal ma teljesen lehetetlen, mert a Quin kapi-tány ugyanis... izé, a Quin kapitány megsántult tegnap este, amikor a parkba belovagolt, és akapu szárnya nekicsapódott a térdének? Hiszen alig tudja mozdítani.

- Na, a Bradyék kapuja ugyan nem csapódott neki a térdinek, mert az legalábbis tíz éve ki vanfordulva a sarkaiból.

Erre Fagány már mindössze csak annyit jegyzett meg, hogy akkor az minden bizonnyal valamimás kapuszárny lehetett, és Mr. Quinnek meg az unokatestvéreimnek is elismételte, amit azimént nekem mondott, mikor odaértünk hozzájuk, majd pedig lovunkról leszállva, üdvözöltükaz urakat.

- Igen, elhalt teljesen a lába - erősítette meg Ulick is, és odajött, hogy kezeljen velem. Quinkapitány levette a kalapját, és tetőtől talpig elvörösödött.

- Na te, Redmond, hallod, ezer szerencséd, hogy így van - folytatta tovább mondókájátunokabátyám -, mert ha ez nincsen, bizony isten, halál fia vagy. Pokoli egy vad fickó ez aQuin, mi, Fagány?

- Valóságos kutyafejű tatár - erősítette meg Fagány is, és még hozzátette: - Férfit nem ismerek,aki kiállt volna valaha vele.

35

- Hej, egye meg a fene az egészet - kiáltott fel egyszerre Ulick -, nekem már igazán elegemvan ebből az egészből! Komolyan mondom, Redmond, már én szégyellem magam. Ugyan,mondd már azt neki, hogy sajnálod, ami történt, és kész! Ennyit igazán megtehetsz.

- Hha a fiathalember Dhubhlinghba akarna menni, ahogy hjavasoltukh... - szólalt meg előke-lősködő, elnyújtott hangján Quin, de én dobbantottam egyet a lábammal, és félbeszakítottam:

- Nem sajnálom, ami történt, nem kérek bocsánatot, és akkor lássam a maga Dhubhlinghját,amikor a hátam közepét!

- Hát akkor csakugyan nincs mit tenni - mondta Fagánynak nevetve Ulick. - Na, Fagány, hátakkor lépje le a mezőnyt, tizenkét lépés, nemde?

- Csak tíz, uram, tíz - helyesbítette vastag hangján Quin -, és csak egész rövideket lépjenFagány kapitány, érti?!

- Jobban tenné, ha nem legénykedne annyira, Quin - szólt rá mogorva hangon Ulick -, ehunvannak a pisztolyok, ne! - És felém fordulva, nem minden megindultság nélkül, hozzátettemég: - No, öcsém, az Isten megáldjon, és mire hármat számolok, lőj!

Fagány úr kezembe nyomta pisztolyomat, azazhogy nem is az én pisztolyomat, mert azenyémeket félretették arra az esetre, ha netalán a következő menetben szükség lenne rájuk.

- No, jól van, Redmond, semmi hiba - szólt Fagány -, csak oda célozzon a nyakára, a parolijaalá. Oda nézzen, hogy terpeszkedik az a melák. Odaáll teljes szélességében.

Mick meg sem mukkant egész idő alatt, és most Ulickkal meg a kapitánnyal a pálya túlsófelére vonult át. Ulick ekkor megadta a jelt. Lassan számolt, úgyhogy emberemet jó alaposancélba vehettem. Láttam, a színe mint változik, és hogy reszket a számolás alatt. A „három”-raeldurrant mind a kettőnk pisztolya. Én fülem mellett zizzenést hallottam, ellenfelem pedigrettenetes ordítás közben megtántorodott, és hanyatt esett.

- Állj! Sebesülés! Állj! - kiabálták a segédek, és már rohantak is feléje. Ulick emelte, Mickpedig tartotta a fejét.

- Itt sebesült meg a nyakán - mondta Mick, és ahogy kigombolta a kabátját, éppen onnét,ahová céloztam, csurgott a vér a parolija alól.

- Na? Mi van veled? - kérdezte tőle Ulick. - Megsebesült volna csakugyan? - tűnődött tovább,és kutató tekintettel egész hosszában végigmérte a kapitányt. A szerencsétlen alak nem feleltazonban, hanem amint Ulick karját kihúzta a dereka alól, jajdult még egyet, és hanyatt esett.

- Hát a fiatalember, meg kell adni, egész jól kezdi - jegyezte meg szemöldökét ráncolva Mick.- Jobb volna neked, fiatal barátom, sürgősen eltűnni innen, mielőtt még a rendőrség neszétveszi a dolognak. Úgyis megszimatoltak már valamit, még mielőtt Kilwanganból kilovagol-tunk.

- Teljesen meghalt? - kérdeztem.

- Meg a’, tetőtől talpig - válaszolta Ulick.

- Hát akkor legalább egy gyáva féregtől megszabadult a világ - mondta Fagány, és az elnyúltóriás tetemébe mérgesen belerúgott. - Na, Reddy, látod, ennek vége, teljesen vége van, márnem is mozog.

- Attól, hogy a Quin gyáva féreg - szólalt meg ekkor durva hangon Ulick -, mink azért mégnem vagyunk gyávák, Fagány, hanem ezt a gyereket el kell tüntetni innen, méghozzá olyangyorsan, amint csak lehet. Menjen el a maga embere szekérért, és szállítsa el innen ennek a

36

szerencsétlen úriembernek a tetemét. Hát ez szomorú napi teljesítmény volt, mondhatom,Barry Redmond, évi ezerötszáz fontot vettél ki a család zsebéből.

- A Nóra vette ki - mondtam, és mellényemből előhúztam a tőle kapott szalagot, majd alevéllel együtt odalöktem a kapitány testére. - Ahun van, ne! - mondok nekik. - Ahun a szalag-ja, most már átadhassák neki! Majd ő már tudja, hogy az mit jelent! Mer hogy ennyije maradtmeg a két szeretőjéből, akiket megcsalt, és romlásba juttatott!

Hiába voltam fiatal, mégsem éreztem sem félelmet, sem iszonyatot annak láttán, hogyellenfelem lábamnál hevert, mert tudtam, a becsület mezején eleimhez s fényes nevemhezméltón arattam győzelmet.

- Vigyétek már innét valahova, az istenért, ezt a gyereket! - türelmetlenkedett Mick.

Ulick vállalta, hogy velem lovagol, és el is vágtattunk tüstént, kieresztve bőven a zablát, ésmeg sem álltunk, míg anyám kapujába nem értünk. Ahogy leszálltunk, Ulick megparancsoltaTimnek, adjon abrakot a lovamnak, mert még ugyanaznap messzi útra megyek, s egy perc setelt bele, én már szótlanul csüggtem szegény anyám karjai között.

Azt, hogy mennyire örült, és hogy milyen büszke volt, amikor Ulick elbeszéléséből megtudta,a párbajban mint viselkedtem, azt hiszem, mondani is felesleges. Ulick azonban egyre azthajtogatta, hogy el kell rejtőzködnöm, ha rövid időre is, és megegyeztek abban, hogy Barryhelyett egyszerűen Redmond lesz a nevem, és hogy Dublinba megyek, és ott várom meg, mígelül a vihar. Ez utóbbit nem minden vita nélkül fogadta el anyám, mert sehogyan sem akart afejébe férni, hogy miért vagyok én Barry-lakban kevésbé biztonságban, mint Ulick meg másikunokatestvérem a Brady-kastélyban, hiszen sem hitelező, sem végrehajtó őket soha meg nemtalálja, hát akkor miért találnának rám éppen a rendőrök. Ulick azonban csak kitartott maka-csul amellett, hogy nekem mindenképpen sürgősen el kell utaznom. Érvelése, hogy őszintelegyek, nekem tulajdonképpen anyáménál sokkal jobban tetszett, mert vágytam már nagyonvilágot látni. Végül is sikerült anyámat meggyőznie arról, hogy itt a község kellős közepén,Barry-laki kis házunkban alig néhány szolga segítségével lehetetlen lenne a megmenekülés,úgyhogy kénytelen-kelletlen meghajolt az áldott lélek unokabátyám érvei előtt. Ulick viszontmegígérte neki, hogy hamarosan visszakerülök, mihelyt ez az ügy lecsillapodik. Hej, dekevéssé tudta ekkor még, hogy mit tartogat nekem a jövő!...

Jó anyámat balsejtelmek gyötörték, hogy elválásunk soká fog tartani, mert, mint mondotta,egész éjszaka kártyát vetett, hogy megtudja, mi lesz a párbaj kimenetele, és ahányszor csakkirakta, mindig, mindenképpen, tartós elválás jött ki neki. Az íróasztalkából ekkor egy haris-nyát vett elő az áldott lélek, s egy erszénybe húsz guineát tett bele nekem (pedig huszonöt voltneki magának összesen); egy kis bőröndbe ruháimat, fehérneműimet, atyám ezüst útikészletétbelerakta, és ideadta, hogy kössem lovam hátára. Végül pedig azt mondta, hogy tartsam csakmeg kardomat és pisztolyomat, hiszen bebizonyítottam már, hogy férfiként tudok bánni velük.Ettől kezdve aztán már ő maga siettette elválásunkat, pedig tudom, majd a szíve szakadt meg.Így hát félórával hazaérkezésem után újra az országúton ügettem már megint, ki a kerek nagy-világba. Tim és a szakácsnő megsirattak persze, de az is lehet, hogy egy-két könnycseppnekem is csillogott a pilláimon. No de hát azért mégsem olyan nagyon szomorú az a tizenhatéves kamasz, aki először indulhat ki szabadon a nagyvilágba, és a zsebét nyomja húsz egészguinea. Elvágtattam hát, és megvallom, többet gondoltam én arra, milyen csodákat hoz majd aholnap, mint elhagyott otthonomra és szerető, jóságos édesanyámra.

37

Harmadik fejezetBal lábbal lépek az úri világba

Az első éjszaka Carlow-ig lovagoltam, s a város legelső fogadójában szálltam meg. Mikor afogadós nevemet kérdezte, unokabátyám utasításához híven azt feleltem: Mr. Redmond va-gyok a Waterford grófságbeli Redmondok közül, s hogy a dublini Trinity College-be utazomtanulni. Csinos külsőm, ezüstmarkolatú kardom, jól megtömött útitáskám láttán a vendéglősgondolt egyet, és se szó, se beszéd, csak úgy egy kancsó vörös bort küldött fel a szobámba.(Hogy a számlámba aztán jó borsosan felszámította, azt hiszem, mondanom sem kell!) Merthát úgy volt az akkoriban, hogy valamirevaló úriember le sem feküdt anélkül, hogy jó porciótoroköblítőt le ne nyelt volna altatónak, én pedig a nagyvilágba lépésem első napján szilárdaneltökéltem, mindenben tökéletes gentleman módjára fogok cselekedni, s hogy ez sikerült isteljesen, gondolom, mondani is felesleges. A nap izgalmas eseményei, párbajom Quin kapi-tánnyal, távozásom hazulról épp eléggé felkavarták agyamat vörös bor nélkül is, de ez aztánvégképp kikészített. Nem Quin haláláról álmodtam, mint ahogy helyemben a sok anyám-asszony katonája tette volna egész biztosan, mert én aztán megmondom úgy, ahogy van, énaztán soha egyetlenegy becsületbeli ügyem után nem szenvedtem holmi ostoba lelkiismeret-furdalásban, mert én már a legeslegelsőtől kezdve mindig arra gondoltam, hogy nagy szamáraz, aki a győzelmét szégyelli, különösen ha egyszer élete kockáztatásával férfias küzdelembenszerezte meg. Mélyen aludtam Carlow-ban, olyan mélyen, ahogyan ember csak alhatik.Reggelire pirított kenyeret ettem, s hozzá megittam egy jó kupa híg sört. Itt váltottam fel elsőaranyamat is, mikor számlámat kifizettem, és a személyzetnek sem felejtettem el bőségesborravalót adni, ahogy igazi úriemberhez illik. Ezzel kezdtem pályámat ezen a legelső napon,és ezt a szokásomat megtartottam egész életemben. Nincs ember, aki az ínséget jobban meg-szenvedte volna, vagy nálam jobban tudná, mi a nyomorúság meg a kínzó szegénység, de aztis megmondhatja akárki, könnyű kézzel szórtam a pénzt, s ha csak egy guineám akadt,könnyen túladtam rajta, akár egy lord.

A jövő? Nem aggasztott. Tisztában voltam vele, a magamfajta bátor fellépésű, kivételesképességű férfinak nyitva áll mindenütt a világ, de meg azonkívül húsz guinea is nyomta azsebemet, s ezzel az összeggel számításom szerint (hozzátehetem, téves számításom szerint...)kihúzom legalább négy hónapig, addig meg a sorsom valahogy csak kialakul. Dudorászvaporoszkáltam az úton, és itt is, ott is beszédbe elegyedtem az utasokkal; a lányok meg az útmentén, ha találkoztam velük, rám köszöntöttek, és kívánták, sokra vigyem Isten segítségével;ami pedig Nórát és a Brady-kastélyt illeti, úgy éreztem, fél évtized telt el legalább már ategnapi nap óta, s megfogadtam, akkor térek csak vissza, ha majd híres ember leszek. Ezt afogadalmamat meg is tartottam jó akkurátusan, no de ezt majd csak akkor mondom el, ha azelbeszélésben odakerülök.

Akkoriban sokkal elevenebb volt az élet még az országutakon, és a sürgés-forgás is sokkalnagyobb, mint ma, hisz manapság postakocsin a királyság egyik sarkából a másikba is alignéhány óra leforgása alatt eljuthat az ember, míg akkoriban saját lován, saját kocsiján közleke-dett a nemesség, s az az út, melyet ma nem egész tíz óra alatt meg lehet járni, eltartott sokszorhárom napig is. Nem hiányzott ilyesformán társasága sem annak, aki Dublinba utazott.Carlow-tól Naasig egy Kilkennybe való, zöld ruhájú, aranyzsinóros, jól felfegyverzett úriem-ber társaságában tettem meg az út java részét; útitársam hatalmas kancán lovagolt, a félszemét tapasz fedte. Kérdezett az tőlem mindenfélét a világon, hogy hova tartok, hogy anyámnem féltett-e a rablóktól, mikor ilyen fiatalon ilyen nagy útra elengedett stb. Erre azonban énelővettem pisztolytáskámból egyik mordályomat, és csak annyit mondtam neki, van két jó

38

pisztolyom, egy embert már elintéztem vele, és ha arról van szó, jöhet a következő. Ekkor,hogy egy rücskös képű férfi odaért, az én emberem megsarkantyúzta pej kancáját, és elvág-tatott. Lova nagyobb volt sokkal, mint az enyém, de meg azonkívül sem akartam igen fárasz-tani Nórát, hiszen Dublinba kellett érnem aznap este vele, méghozzá parádésan, nem pedigmint valami ágrólszakadt.

Kilcullen felé jártam, amikor egy lovaskocsi körül egy sereg parasztot pillantottam meg, zöldruhás barátomat pedig vagy fél mérföldnyire, amint üget a domb tetején, s egy szolgaféletorkaszakadtából üvöltöz, hogy „Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg!”, de a falusiak csak nevették akétségbeesését, és mindenféle tréfát eresztgettek meg most frissiben esett kalandjávalkapcsolatban.

- Hát iszen elzavarhattad volna a mordályoddal, hallod-e, he! - mondta az egyik.

- No nézd csak, micsoda egy gyenge legény, hogy még a kapitány is elbánik vele, pedig annaknincs több, csak fél szeme!

- Máskor, ha a nagysága útnak indul, legjobban teszed, ha otthon maradsz a kuckóban -mondta egy harmadik.

- Hé, emberek, miféle lárma ez itt? - kiáltottam, és odarúgtattam közibük, mikor pedig meg-láttam, hogy a kocsi belsejében egy rémült, halottsápadt nő ül, suhintottam egyet a korbá-csommal, és szétrebbentettem a sok redves sarkú zsiványát.

- Mi történt, asszonyom, ha alkalmatlan kérdésemmel nagyságodat zavarnom szabad? -kérdeztem, s kalapom levéve, odatáncoltattam lovamat a hintó ablakához.

A hölgy elmondta, hogy Fitzsimmons kapitány felesége, és hogy éppen Dublinba készül azurához, a hintóját azonban egy rabló feltartóztatta, ez a málészájú szolga meg úgy, ahogy volt,teljes fegyverzetben, térdre esett előtte. Amikor a bandita megtámadta, körös-körül a földekenharminc ember is dolgozott, de nem jött egy sem a segítségére, sőt ellenkezőleg, még jószerencsét is kívántak a kapitánynak, ahogy ezt az útonállót nevezték.

- Az hát, persze hogy kapitány! Méghozzá a szegény embernek fogja pártját - mondta egyikük.- De az Isten meg is áldja érte.

- De meg aztán mi közünk is nekünk a más bajához? - vonta fel a vállát a másik. Egyharmadik pedig vigyorogva mesélte, hogy ez az a híres Freny kapitány, akinek két napja volt atárgyalása, megvesztegette a kilkennyi esküdtbíróságot, úgyhogy felmentették, s utána abörtön kapujában felült lovára, a rákövetkező napon pedig kirabolt két körútját járó ügyvédet.

Ráförmedtem a csirkefogó bandára, hogy takarodjanak a dolgukra, mert a korbácsomatmindjárt megkóstoltatom velük, magam pedig csak tovább vigasztaltam Fitzsimmonsnéasszonyt, már amennyire nagy bajában lehetett.

- Sokat vesztett, mylady? - kérdeztem tőle, s a megrémült hölgy előadta, hogy bizony elvesz-tette mindenét! Az erszényét, benne több mint száz guinea, az ékszereit, tubákos szelencéjét,óráit és a kapitány gyémánt cipőcsatjait.

Balsorsa mélyen megindított, s minthogy kiejtéséből angolnak véltem, sajnálkozva emleget-tem a két ország közti különbséget, és kijelentettem, minálunk (értve ezen Angliát) az efféledurvaságok ismeretlenek.

- Ön is angol? - kiáltotta meglepetten, amire azt válaszoltam, büszkén vallom annak magam, sezzel csak az igazat mondtam, aminthogy soha még olyan valódi tory gentlemannel nemtalálkoztam Írországban, aki legalább ezt az egyet ne akarta volna magáról elhitetni.

39

Fitzsimmonsné kocsija mellett lovagoltam mindvégig, míg Naasba be nem értünk, és mint-hogy pénztárcáját is elrabolták, megkértem a hölgyet, engedje meg, hogy szállodai költségeirea magaméból kölcsönözzek neki pár aranyat. A felkínált összeget el is fogadta szíveselőzékenységgel, sőt kitüntető udvariasságában odáig ment, hogy meghívott, ebédre tartsakvele. Mikor születésem és rokonságom iránt érdeklődött, azt a választ adtam neki, gazdagföldbirtokos nemesúr vagyok, és igen jó családból származom, a Waterford grófságból, s hogymost éppen Dublinba megyek, tanulmányaim végzésére, sőt még azt is hozzátettem, hogyanyám évi ötszáz font járadékot biztosít a részemre. (Való igaz, hogy mindez nem felelt megteljesen a valóságnak, de végtére is - s erre az életszabályra drága jó anyám már korán kiokta-tott - minek köpjön az ember a saját levesébe!) Az idegen hölgy is bizalommal viseltetettirántam, és elmondta, hogy Worcestershire-ből származik, leánya Grandby Sommerset tábor-noknak, akiről nyilván hallottam már (a tábornokról valójában sohasem hallottam, de a jónevelés tiltotta, hogy eláruljam tájékozatlanságomat), felesége Cipp’Zabafi FitzsimmonsGerőnek, aki - nekem ezt is megmondhatja - fiatal zászlós korában a szülői háztól megszök-tette. Kérdezte aztán még, hogy Donegalban jártam-e? Nem? Hát az nagy kár, igazán! Ott vanugyanis a kapitány édesatyjának százezer holdas birtoka s a fitzsimmonsburghi kastély, egészÍrország legelső nemesi kúriája. Férje, a kapitány, a család legidősebb fia, és bár édesatyja ésközte voltak ellentétek, ő fogja örökölni mégis az óriás birtokot. Beszélt azután a dublinibálokról, a királyi helytartó bankettjeiről, a phoenixi lóversenyekről,37 az álarcosbálokról,estélyekről, úgyhogy alig vártam már, hogy ezekben a gyönyörökben magam is részt vegyek,de el is szomorodtam mindjárt arra a gondolatra, hogy jelenlegi helyzetemben kénytelenleszek inkognitómat megőrizni, s ez megakadályozza majd, hogy Fitzsimmonsék, a magasköröknek ezek a gyöngyszemei, az udvarnál is bemutassanak. Mennyire más volt ennek ahölgynek szellemes csevegése, mint azoknak a tenyeres-talpas falusi libáknak a közönségeslocsogása a kilwangani úri társaságban! Nem volt mondata, hogy valamilyen lord vagy máselőkelőség ne szerepelt volna benne. Láthatólag jól beszélt franciául és olaszul (franciául,mint már mondottam, magam is tudtam pár szót), ami pedig a hölgy angol kiejtését illeti, nemmondom, talán nem voltam éppen a legilletékesebb bíró ebben a tárgyban, hiszen minek istagadjam, Fitzsimmonsné volt az első valódi angol, akivel a sors valaha is összehozott. Atovábbiakban aztán Fitzsimmonsné óvott a dublini társaságoktól, mert mint mondta, csak úgynyüzsögnek ott a világ minden részéből összegyűlt csavargók és szélhámosok. Társalgásunkegyre bizalmasabbá vált, el lehet képzelni, milyen hálát éreztem a hölgy iránt, mikor (a cseme-génél tartottunk már ekkor) felajánlotta, hogy saját házában bocsát rendelkezésemre szállást,és kijelentette, mind ő maga, mind Fitzsimmons kapitány, a férje, boldogan üdvözölnékotthonukban élete megmentőjét.

- Hát ami azt illeti, asszonyom - mondottam neki erre -, nem mentettem én meg semmijét sem- s ezzel csak a színigazságot szóltam, mert hiszen már csak a rablás után érkeztem oda, s nemtudtam megakadályozni, hogy erszényét s gyöngyeit az útonálló el ne vigye.

- Hát, nacs’asasszony - szólt bele felszolgálás közben az az ügyefogyott szolga, aki úgyberezelt Frenytől, a Sullivan -, a’se igen volt valami nagyon sok, mármint az erszényében,hiszen még vissza is adta a rézpénzt, a tizenhárom pennyt meg az óráját, hogy aszongya,rézből van, ne!

37 phoenixi lóversenyek - a Dublin északnyugati határában elterülő Phoenix Parkban rendezett ló-

versenyek.

40

Úrnője azonban összeszidta Sullivant, lehordta kotnyeles szamárnak, és kizavarta a szobából.Mikor kettesben maradtunk, megjegyezte, hogy ez a tökfejű nem is álmodja, mire szolgálttárcájában az a százfontos bankó, amit elvett tőle a Freny.

Ha csak egy kevéssel is tapasztaltabb vagyok a világ dolgaiban, észreveszem talán, hogy Mrs.Fitzsimmons nem egészen az az előkelő hölgy, akinek mondja magát. Én azonban kész-pénznek vettem minden történetét, úgy, ahogy elmesélte, és mikor a vendéglős elhozta azebédszámlát, fizettem, mint egy lord. Ami azt illeti, őnagysága voltaképpen meg sem mozdultfizetéskor, hogy előszedje a kölcsönbe kapott két aranyat.

Kocogtunk szép lassan Dublin felé és esti szürkületkor érkeztünk be a városba. Az elegánshintók zaja, a fáklyavivő fiúk imbolygó lángjai, s a sok-sok gyönyörű palota úgy hatott rám,mint valami csoda, de azért arra ügyeltem, híven jó anyám tanításaihoz, hogy meglepetésemetki ne mutassam valahogy. Anyám szerint emberen műveltségnek legbiztosabb jele, ha semminsoha nem csodálkozik, s ha egyáltalán úgy tesz, mintha nem volna fogat, lakóház vagytársaság, mely fényességben és előkelőségben azzal felér, amihez odahaza hozzászokott.

Végre megálltunk egy ütött-kopott ház előtt, és benyitottunk a folyosóra: tisztának, nemmondom, nem volt olyan tiszta, mint a Barry-lakban odahaza, s a rum bűze is csak úgy áradtbelőle, meg a konyhaszag. Az ebédlő ajtajában viseltes hálókabátban, paróka nélkül, egy tes-tes, piros képű férfi jelent meg, fejében hálósipka, s feleségét (mert Fitzsimmons volt az, senkimás) óriási szívélyességgel megölelgette. Amikor pedig észrevette, hogy kíséretében idegen isvan, a menyecskét még elragadtatottabban kezdte ölelgetni. Megismerkedéskor újra csak mintmegmentőjét mutatott be engemet az asszony, s hősiességemről olyan hízelgő szavakkalemlékezett meg, mintha nem is a rablás lezajlása után érkeztem volna oda, hanem egyenesenmegöltem volna Frenyt. A kapitány megjegyezte, hogy a Waterfordi Redmondokhoz bensősé-ges jó barátság köti. Kijelentése az első pillanatban meghökkentett kissé, mert hiszen arról acsaládról, amelybe állítólag magam is tartoztam volna, valójában annyit sem tudtam, hogy avilágon van-e. Hanem zavarba hoztam én a kapitányt ám egykettőre! Megkérdeztem tőle,ugyan mondja már, melyik Redmond családdal van olyan jó viszonyban, mert én az ő nevét,megvallom, nem hallottam még sohasem. Azt felelte erre, hogy a Redmondfalvy Redmondo-kat érti.

- Ja - mondok erre neki -, az már egészen más, én ugyanis a Redmondváry Redmondok közülvaló vagyok!

Ezzel aztán nem tudott mit kezdeni. Kimentem később, és lovamat Fitzsimmons kapitánykocsijával, lovával együtt egy közeli béristállóban helyeztem el, majd visszatértem a háziak-hoz. Bár egy kicsorbult tányérban hagymavégek meg vagdalt birkahús maradéka éktelenkedetta kapitány előtt, feleségéhez így szólt mégis:

- Ó, ha tudtam volna, édesem, hogy ma este érkezel! De éppen most ettük meg MoriartyBobbal ketten azt a vadpástétomot, amit a helytartó úr őkegyelmessége küldött kóstolóba, ésmegittuk a pezsgőt is, pedig saját pincéjéből küldte azt is nekünk! De hiszen különbenismered, angyalom, a helytartó úr borát! Hát ami megtörtént, megtörtént, mit lehessen tenni.No de mit szólnál egy adag finom homárhoz? Meg egy palack legjobb írországi vörös borhoz?Ugorj csak, Betty, takarítsd le az asztalt, hadd érezzék magukat itthon az úrnő és fiatalbarátunk!

Aprópénze azonban éppen elfogyott a kapitánynak, és ezért éntőlem kért kölcsön egytízpennyst, hogy egy pár homárt hozasson rajta feleségének. Fitzsimmonsné azonban elővetteerre egyik tőlem kapott guineáját, odaadta a szolgálónak, hogy váltsa fel, és abból vásároljameg a vacsorát. Meg is tette a leány, amit mondtak neki, hiba nélkül, csak éppen hogy úrnőjé-

41

nek a guineájából alig pár shillinget ha visszahozott, mondván, hogy a halkereskedő azt üzeni,a többit lefogta a régi tartozásra.

- Te szerencsétlen! Te kétbalkezes! Te liba! Te vagy az oka mindennek! De hogy is adhattadoda neki az aranyat? - ordította Fitzsimmons úr, majd hozzám fordulva, nekem kezdte elmagyarázni, hogy nem is emlékszik pontosan, hány száz guineát fizetett már ki csak ebben azévben ennek a halkereskedőnek.

Vacsoránkat nem lehetett valami előkelőnek mondani, viszont annál jobban megízesítették aszerény lakomát Fitzsimmons kapitány történetei a város előkelőségeiről. Ismerte ezeket akapitány egytől egyig, sőt, mint mondta, bensőséges, bizalmas jó barátja volt úgyszólván min-degyiküknek. Hogy én se maradjak le mögötte, én meg nekiálltam, és hatalmas birtokaimról,vagyonomról kezdtem el beszélni, de úgy, mint hogyha olyan gazdag volnék, akár egy herceg.Elmondtam én az arisztokratákról minden történetet, amit anyámtól csak hallottam valaha is,el én mindent, de még azonkívül is jó egynéhányat, melyeket, minek is tagadjam, ott helyben,frissiben agyaltam ki. Rá kellett volna jönnöm, hogy a házigazdám szélhámos, ha másbólnem, már csak abból is, hogy sok melléfogásomat, tévedésemet észre sem vette, no de már azifjúság ilyen jóhiszemű. Hogy őszinte legyek, meg sem fordult még ekkor a fejemben az agondolat, hogy Fitzsimmons kapitányban és nejében talán nem is éppen a legkívánatosabbismeretségre tettem szert, s mikor este ágyba kerültem, egyelőre még áldottam jó szeren-csémet, amiért nagyvilági életemnek mindjárt a legelején két ilyen kiváló ember karjábavezérelt.

Hálószobám berendezése voltaképpen minden további nélkül felkeltette volna bennem agyanút, hogy a Donegal grófságbeli Fitzsimmonsburgh-kastély örököse ez idő szerint talánmégsem békült még ki vagyonos szüleivel, sőt, ha angol fiú vagyok, a bizalmatlanság és akétkedés haladék nélkül felébred bennem minden bizonnyal. Mi azonban Írországban - de hiszezt olvasóm, gondolom, úgyis tudja - nem vagyunk oda annyira a tisztaságért, mint ebben azimént említett országban, úgyhogy hálószobám rendetlensége különösképpen nem is szúrtszemet. Mert hát, ha úgy vesszük, a Brady-kastélyban, az én nagybátyám felséges palotájábantalán nem voltak kitörve az ablakok, és nem ronggyal tömték talán be a lyukakat? Vagy mond-juk például, lakat volt-e valaha az ajtón? Illetőleg, ha lakat volt is, de a kallantyú megvolt-ehozzá? És ha már egyszer történetesen a kallantyú csakugyan nem hiányzott, hát vajon aretesz, amibe beleakasztják, az talán megvolt rajta? Szó, ami szó, csak úgy ordított ez az énhálószobám az összevisszaságtól, hogy a rendetlenségbe az ember szinte beleütközött. Mert,hát ha jobban megnézzük, ágytakarónak se igen más szolgált itt, mint Fitzsimmonsné zsír-pecsétes brokátszoknyája, és a repedt kistoalett-tükröcske egy félkoronásnál alig volt nagyobb,no de azért én még ettől igazán hihettem, hogy ragyogó világfi a házigazdám, mert efféleapróságokhoz ír házaknál az ember gyereke igazán hozzászokhatott. A fiókokról hiányzott azár, és ha valamelyik mégiscsak ki talált nyílni, biztosra lehetett venni, hogy az meg a házi-asszony szépítőszereivel, cipőivel, fűzőivel, „rongyaival” volt dugig tele. Útitáskámból éppenezért ki sem rakodtam, s mindössze ezüst piperekészletemet szedtem elő, s ráhelyeztem arra arongyra, amivel a komódot letakarták. (Meg kell adni, igen jól mutatott ezen a helyen!)

Másnap reggel, mikor a szolga bejött a szobámba, megkérdeztem tőle, a lovammal mi van.Sullivan megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben. Én erre jó hangosan és igen sokméltósággal ráparancsoltam, hogy hozzon borotválkozáshoz meleg vizet.

- Micsoda? Borotválkozáshoz meleg vizet? - ismételte el, és hahotázásban tört ki az alak (bárel kell ismernem, talán nem minden ok nélkül). - Még hogy maga akar borotválkozni? Nahát,akkor már felhozom igazán a cicát is a meleg vízhez, azon legalább van borotválnivaló!

42

Feleletképpen csizmámat vágtam az orcátlan fráter fejéhez, majd egykettőre összekaptammagamat, és lementem barátaimhoz reggelizni az ebédlőbe. Fogadni igen szívesen fogadtak,akárcsak az előző este, s az asztalt is ugyanazzal a mocskos terítővel takarták le, akárcsak azelőző este: ha egyébről nem is, az ürühúsos fazék fekete nyomáról meg a barna sör foltjárólkönnyen ráismerhettem. Házigazdám igen barátságosan üdvözölt. Fitzsimmonsné pedig mégazt is kijelentette, hogy az ilyen elegáns gavallér, mint én, nagyon jól fog festeni a Phoenix-parkban. Szó, ami szó, minden dicsekvés nélkül elmondhatom, csúnyább fickók is szaladgál-tak Dublinban akkoriban. Mellkasom és mai izomzatom ugyan csak később fejlődött ki(sajnos, az is csak azért, hogy ujjaimban meszes bütyköknek, lábamban köszvénynek adjonmajd helyet, de hát mi más a múlandóság, ha nem ez!), odaérkezésemkor azonban teljes hatláb magas volt a termetem, úgyszólván akkora, mint ma, s csatba befogott hajamon, szép csip-kezsabómon, mandzsettás ingemen, no meg aranyzsinóros plüssbársony mellényemen még avak is láthatta: igazi úr vagyok! Ezüstgombos drapp kabátomból, mit akkoriban hordtam,valóban kinőttem egy kicsit, úgyhogy cseppet sem ellenkeztem, mikor Fitzsimmons kapitányfelszólított, menjek már el szabójához, s vetessek mértéket egy testemre szabott öltő ruhára.

- Meg se kérdeztem - harsogta Fitzsimmons kapitány -, hogy az éjszakai nyugalom hogyanesett; ifjú Pimfleton Frici (az öreg Pimfleton lord második fia) hált abban az ágyban héthónapig - mert hét hónapig vendégeskedett itt a házamban, itten nálam -, és ha őneki meg-felelt, igazán szeretném tudni, kinek lehetne még ellene kifogása.

A reggeli után sétálni mentünk Fitzsimmonsszal a városba. Útközben számos barátjával is-mertetett meg, és valamennyiüknek mint a Waterfordi Redmond ifjú urat, neki kedves jóbarátját mutatott be. Elvitt kalaposához és szabójához is, s úgy beszélt rólam nekik is, mintvalami nagy jövőjű, óriási birtokú úriemberről. A szabó is, hiába mondtam neki, hogy kész-pénzben csak egy öltözet ruhát fizetek ki neki (bár azt meg kell adni, hogy ez az egy úgy álltrajtam, mintha rám öntötték volna), csak tovább erőszakoskodott, hogy csinál még néhányat,hát ráhagytam, csináljon, ha annyira akar. Rászorult azonban gardróbja felfrissítésére Fitz-simmons kapitány is kétségkívül, úgyhogy ő is kiválasztott magának a szabójánál egy elegánskatonaköpenyt, és hazaküldette a lakására ő is.

Hogy ezt elvégeztük, hazamentünk Fitzsimmonsné asszonyért. Őnagysága kocsiján éppen aPhoenix-parkba hajtott ki a katonai parádéra; s fogatát, alighogy odaérkezett, egyszeribeszámos nemesifjú vette körül. Fitzsimmonsné asszonyom, mondanom sem kell, ezeknek iscsak úgy mutatott be, mint aki az életét mentette meg az előtte való nap. Ami igaz, igaz, olyanáradozva beszélt rólam, hogy félóra sem telt bele, mindenki kívülről fújta már: az ország leg-nagyobb családjának a sarja vagyok, rokona valamennyi főnemesnek, Fitzsimmons kapitányunokatestvére, és évi tízezer font örököse. Fitzsimmons kapitány pedig bizonygatta, hogybirtokomnak nincs talpalatnyi röge, amit be ne járt volna már lóháton. Szavamra mondom,ahogy így nekiállt és csak úgy öntötte magából a rólam szóló történeteket, hagytam, mondjacsak, mert mit tagadjam, tetszett, hogy a figyelem középpontjába kerülök, és hogy ekkoraembert csinál belőlem. Na de hát hiába, a fiatalság már egyszer ilyen! Még akkor nem gyaní-tottam, hogy szélhámosbanda hálójába estem, és hogy Fitzsimmons kapitány maga sem egyéb,mint kalandor, s a felesége rossz hírű nőszemély. Lám, ilyen veszélyek leselkednek az ifjú-ságra, példámon hát okuljanak a fiatalok.

Életírásomban szándékosan csak futólag emlékeztem meg e hozzám méltatlan társaságról és eszomorú eseményekről, hiszen másnak úgysem érdekesek azok, csak magamnak, szegényfejemnek. Annyi bizonyos, rosszabb kezekbe fiatalember alig kerülhetett! Jártam Donegalbanazóta is, ám a nevezetes Fitzsimmonsburgh-kastélynak nyomát sem leltem, és nem hallottakarról még a grófság legöregebb lakói sem, no de Hampshire-ben sem sokkal jobban ismerték

43

ennél a kiváló Grandby Sommerseteket. Az olyan jelenségeket, mint ez az én házaspárom,akiknek hálójába így beleakadtam, sokkal gyakrabban lehetett még látni annak idején, mintmanapság, mert az elmúlt idők hosszú háborúi igen megnehezítették az efféle uraságiinasoknak meg a mindenféle tányérnyalóknak az elhelyezkedést. Márpedig az én Fitzsimmonskapitányom is csak közibük tartozott, nem lévén őkelme sem egyéb, mint urasági inas. Hatudtam volna, persze inkább belehalok, de közibük nem keveredek! Hiába! Ifjúságom ezegyügyű korszakában készpénznek vettem Fitzsimmons kapitány minden szavát, és a sorskülönös kegyét láttam abban, hogy az életben tett legelső lépésem mindjárt ilyen előkelőcsaládba vitt. De hát a sors csak tréfál velünk! Ha meggondolom, hogy életem minden nagyeseménye milyen semmicske kis mellékkörülményből eredt, nem tudok nem hinni abban,hogy játékszer voltam csupán a sors kezében, játék és semmi egyéb, szabad prédája fantasz-tikus szeszélyeinek.

Úriházaknál szolgált ez az én „kapitányom”, s ettől lett, ha nem is úr éppen, hát legalább,„főúr”, na de kedves élete párja sem másutt, csak a konyha táján jeleskedett, mint előkelő„donna”. Az érdemes házaspár „úri” társasága is csupán annyiból állott, hogy valami kifőzde-félét tartottak fenn barátaiknak, persze pénzért: ott náluk ehettek mindig, jutányos áron. Ebédután, mondanom sem kell, előkerült a kártya, és elhihetik, nemcsak úgy játszottak... szerelem-ből. Járt oda a társaságukba mindenféle ember; a Dublinban állomásozó ezredek piperkőctisztjeitől a Helytartósági Kastély fiatal hivatalnokaiig mindenki megfordult náluk, azokról a„társaságbeli úriemberekről” nem is beszélve, akik lovagolással, borkóstolgatással töltikidejüket, s hol itt, hol ott verik be egy-egy éjjeliőr fejét, mert volt Dublinban ezekből akkortájtolyan rengeteg, hogy egész Európában sem láttam annyit, pedig nem egy városban fordultammeg. Életemben még fiatal fickókat úgy nem láttam parádézni - s főképpen olyan kevésből -,mint ezek! Soha ifjú uracsokban még nem tapasztaltam a semmittevésnek, hogy úgy mond-jam, ezt az egészen kivételes zsenialitását! Amíg egy angol évi ötven guineából példánakokáért úgyszólván éhezik, mindenesetre gürcöl, mint valami rabszolga, az ilyen ifjú ír arszlánugyanennyiből hátaslovakat tart, sőt henyél, mint egy lord, s olyan rosszul sem mehet neki,hogy akár csak egy fél napig is kimaradjon a palack bora. Szaladgált itt például egy orvos,olyan, hogy páciense soha még véletlenül sem akadt, vagy a másik, emennek barátja, együgyvéd, annak meg kliense nem került horogra soha egyetlenegy, és kettejüknek együttvévenem volt még soha egy árva vasa, de remek lovakon korzóztak kint a parkban mégis, és ki-fogástalan volt rajtuk mindig a ruha. Volt itt mulatós pap plébánia nélkül, meg számtalanfiatal borkereskedő, s az is mind többet ivott, mint amennyi neki magának termett, vagyamennyit eladott valaha is! Ilyen s efféle alakokból állott e ház „köre”, s a balszerencse éppide sodort bele. De ugyan mi más is történhetik az emberrel, ha ilyenek közé keveredik (és neessék szó itt a társaság hölgytagjairól, mert hát róluk sem sokkal több jót lehet elmondani,mint a férfiakról), mi is történhetik más az emberrel, mint csupáncsak szerencsétlenség?Bizony, zsákmányuk lettem én magam is, nagyon hamar.

Alig telt bele három nap, rémülten vettem észre, hogy nyomorult húsz guineám leapadtnyolcra - ilyen kegyetlen vámot szedett benne a színház és a kocsma. Játékban is vesztettem,igaz, két aranyat, de mikor észrevettem, hogy körülöttem mindenki becsületszóra játszik, éselismervénnyel fizet, én sem készpénzzel fizettem persze többé, hanem amúgy, és váltótadtam a veszteségekről én is.

Ugyanígy jártam el a szabókkal, nyergesekkel meg a többivel is. Ebben a tekintetbencsakugyan jól jött Fitzsimmons pártfogása! A kereskedők ugyanis készpénznek vették, amitvagyonomról mondott, és egy ideig a világon mindenféle jóval elláttak, mihez csak éppenkedvem szottyant.

44

Csak jóval később szereztem tudomást arról, hogy ez a gazember nem egy vagyonos fiatal-embert kopasztott meg már ilyenformán. Ahogy telt az idő, és fogyott a pénzem, egyik-másik(itteni szabónál csináltatott) ruhámat kellett zálogba tennem, mert azért lovamtól megválnimégsem akartam: rajta jártam ki naponként a parkba, de meg azért is ragaszkodtam hozzá,mert az én annyira tisztelt nagybátyámtól kaptam ajándékba. Valamelyes pénz abból a párékszerből is bejött, amit egy kereskedő erőszakkal tukmált rám hitelbe. Mindent egybevéve,valahogy még sikerült egy darabig fenntartani a látszatot.

A postahivatalban gyakran érdeklődtem, hogy jött-e levelem, de soha nem érkezett egy sem.Az igazat megvallva, inkább megkönnyebbültem, valahányszor a tagadó választ megkaptam,mert nem nagyon kívántam, hogy anyám tudomására jusson, milyen költekező életmódotfolytatok Dublinban. Végül is ez soká így persze nem tarthatott. Mikor másodszor mentem ela szabóhoz - pénzem ekkor már nem volt semmi -, és újabb ruhákat akartam rendelni nála,egyre csak hímezett-hámozott az alak, míg végül orcátlanul kinyögte, hogy a már leszállítottruhák árát fizessem meg neki előbb. Erre én odavágtam neki, hogy megvonok tőle mindentovábbi megrendelést, sarkon fordultam, és faképnél hagytam. Az aranyműves pedig (egyravasz zsidó egyébként) egész egyszerűen megtagadta a hozzájárulását, hogy egy aranyláncotelvigyek tőle, holott a lánc történetesen megtetszett nekem. Ekkor éreztem először, hogy kissézavarban vagyok. Mindennek tetejébe egyik fiatalembernek, egyiknek azok közül, akik Fitz-simmonsék penzióját látogatták, zálogul tizennyolc fontjáért - a pikéten nyerte tőlem - váltótadtam. Igen ám, csakhogy ugyanez a fiatalember meg Curbyn úrnak, a béristálló tulajdonosá-nak volt az adósa, és így az én váltóm annak került el valahogy a kezébe. Képzelhetik dühö-met és megdöbbenésemet, mikor egy nap, ahogy megyek a lovamért, ez az alak kereken meg-tagadja tőlem Nórát, mondván, míg adósságomat meg nem fizetem, ki nem engedi az istálló-ból a lovat. Hiába ajánlottam fel neki cserébe másik négy váltót érte, hiszen zsebem egyébbelsem volt tele (Fitzsimmons váltója húsz fontra, a másikat Mulligan városi tanácsnok írta alá,és így tovább és így tovább), a kereskedő, yorkshire-i ember egyébként, egyre a fejét rázta, ésmindegyik váltóra csak nevetett.

- Mondok magának valamit, Redmond úrfi! - szólalt meg végre. - Maga jó családból való,vagyonos fiatalembernek látszik. Köztünk maradjon, igen-igen rossz társaságba keveredett.Szabályos csalók közé, márpedig az ilyen rangos gentlemannek effélékkel még mutatkoznisem illik. Menjen haza, szedje össze a cókmókját, fizesse ki nekem ezt a csekélységet, üljönfel lovára, és utazzon szépen vissza kedves szüleihez, ez a legokosabb, amit tehet.

Hát szép egy zsiványtanyába pottyantam bele én is, mondhatom! És hozzá, mintha minden bajegyszerre akart volna nyakamba szakadni! Amint megyek haza szállásomra keserves hangulat-ban, és hálószobámba belépek, mit látok? Ott a kapitány és felesége, a táskám ki van borítva,a ruhám a földön, a kulcsok meg ennek a gyűlöletes Fitzsimmonsnak a kezében.

- Kit tartok én a házamban? - üvölt rám Fitzsimmons, amint a szobámba lépek. - Kendmicsoda, mi?!

- Keend? - mondom neki. - Talán uram! Vagyok olyan úriember, mint bárki más Írországban,vegye tudomásul!

- Maga úriember? Maga csaló, szélhámos, zsivány, nem úriember! - ordította a kapitány.

- Még egyszer merje mondani, de mindjárt itt keresztülgázolok magán! - fenyegettem meg.

- Cöcö! Barry Redmond uram! Úgy még én is tudok bánni a karddal, mint maga, he? Aha,hogy elsápadt, nicsak! Megtudtuk a titkát, mi?! Belopódzkodik a becsületes emberek bizalmá-ba, elhiteti magáról, hogy az én Redmondváry jó barátaimék fia, én meg bemutatom ehelytmind az egész nemesi társadalomnak, meg ennek a mi Fő Városunk előkelőinek (a kapitány,

45

ahogy ezeket mondta, egyszerre ír módra nyújtani kezdte a szavakat, és úgy beszélt íresen, teleszájjal), bevezetem ehun ni a kelmésekhez, azok ellátják hitellel, minden földi jóval, és tessék,mit látok!? Elzálogosítja azokat a holmikat, amiket vásárol náluk!! Atyaistenemre, kígyótmelengettem a kebelemen!

- Uram! Ne felejtse el, hogy mindenről nyugtát adtam - válaszoltam rendkívül sok méltóság-gal.

- De milyen névre, milyen névre, maga szerencsétlen gyerek - sikoltotta közbe Fitzsimmonsnéasszony -, milyen nevet írt alá? - s ahogy ezt mondta, csakugyan eszembe jutott, hogy BarryRedmondot írtam egyik váltóra. Redmond Barry helyett. De hát mit is tehettem mást? Anyámtán nem azt kívánta mindig, hogy míg élek, viseljem ezt a nevet? Erre dühös kifakadás követ-kezett, s Fitzsimmons azt is elmondta, hogy milyen véletlenül találták meg fehérneműmönigazi nevemet. És egyre csak azon háborgott, hogy a bizalom meg a jóindulat hogy félre-vezette, és hogy a szégyentől nem mer előkelő barátai szemébe nézni - majd felmarkoltafehérneműimet, ruháimat, ezüst toalettkészletemet, meg ami egyéb holmimat talált, ésnekiindult, hogy azt mondja: rendőrt hív azon nyomban, és átad a törvény jogos bosszújának.

Fitzsimmons kirohanása, s ahogyan ebbe a kínos helyzetbe belecsöppentem, továbbá az agondolat, hogy ezt az egész kalamajkát végül is egyes-egyedül saját ostobaságomnak köszön-hetem, első pillanatban annyira meglepett s annyira összezavart, hogy a fickó sértegetéseiremit sem tudtam válaszolni, és csak álltam ott, és hang nem jött ki a torkomon. A veszélytudata azonban egyszerre felkeltette bennem a védekezést.

- Csiba te, Fitzsimmons, hé! - jött meg nekem is a hangom erre. - Hát ha éppen tudni akarja,azt is megmondhatom, hogy mért kellett a nevemet elváltoztatni! Mert Barrynek hívnak,igenis Barrynak, és különb nevet ennél egész Írországban nem talál még egy másikat! Megvál-toztattam a nevem, igenis, megváltoztattam, mert mielőtt Dublinba jöttem, előtte való naphalálos párbajban megöltem egy férfit, és méghozzá egy igazi angolt, aki őfelsége hadseregé-ben százados!! Ha pedig maga itten megpróbálna engem molesztálni, vagy csak egy szalma-szálat is keresztbe talál rakni az úton, magának is odasújt ez a fegyver, ahogyan ővele végzett,mert becsületatyaúristenemre mondom, vagy maga, vagy én, de egyikünk innen nem kerül kielevenen ebből a szobából! Hé!

S ahogy így szóltam, kirántottam kardomat, mint a villám, jó hangosat rikkantottam, hogy„ha-ha!”, és még dobbantottam is hozzá a lábammal, és egy ujjnyira álltam meg Fitzsimmonsszíve előtt. Hátrahőkölt a fickó erre, és fehér lett egyszerre, mint a fal, a felesége pedigsikoltozva vetette magát közibénk.

- Drága jó Redmund - kezdte el a könyörgést -, az istenért, csillapodjon már le! De te semkívánhatod, Fitzsimmons, ennek a szegény gyereknek a vérit! Engedd el, az ég szerelmére,hadd meneküljön innen, hadd menjen!

- Éntőlem ugyan mehet innét akár a fészkes fenébe is - dörmögte durcásan Fitzsimmons -,hanem akkor szedje az irháját, mert az ékszerész meg a szabó már jártak itt ma reggel, ésakármikor visszajöhetnek! Mózes jártatta a száját, a zálogos, őtőle tudtam meg én is azegészet.

Ebből a megjegyzéséből viszont az is kiderült, hogy Fitzsimmons úr is megfordult a zálogos-nál azzal az új, csipkés, zsinóros kabáttal, amit akkor kunyerált ki a szabótól, mikor énnekemelőször adott hitelt.

Na de hát mit ért végül is a sok beszéd? Ugyan volt-e hajlék, mely a Barryk utódját befogadja?A párbaj szerencsétlenség óta zárva otthonom, Dublinből ki vagyok űzve, s hozzátehetem,

46

saját ostobaságom miatt. Nem volt sok választanivalóm, sem időm a töprengésre, semegyetlen hely, ahová meghúzódhatom. Fitzsimmons dühös kifakadását befejezte, s morogvakifelé indult a szobából, de már nem ellenségesen: felesége nem nyugodott addig, míg kezetnem ráztunk, és férje meg nem ígérte, hogy békét hagy nekem. Végtére is, semmivel sem tar-toztam az alaknak, ellenkezőleg, még nekem volt a zsebemben tőle váltóm, kártyaadósságafejében. Fitzsimmonsné, a kedves, pedig az ágy szélére ült, és elkezdett egyszerre keservesenríni. Megvoltak a hibái neki is, szegénynek, de alapjában véve jószívű teremtés volt. Össze-kaparta minden fillérkéjét, amit csak a házban talált, és ideadott nekem három shillinget megnégy rézpennyt, hogy vigyem magammal az útra - de ki tudja, milyen útra, hová? Hamardöntöttem. Volt a városban néhány sorozó bizottság: Amerikában és Németországban küzdőhős csapataink részére verbuvált férfiakat. Azt is tudtam, hol keressem a sorozóirodát, mertvalamelyik katonai parádén egy őrmester mellett álltam a Phoenix-parkban, s az illetőegyenként megmutogatta nekem a katonai rendfokozatokat, ennek pedig az lett aztán a vége,hogy együtt mentünk el inni.

Fitzsimmonsné inasának, Sullivannek egy shillinget nyomtam a markába, lerohantam azutcára, és meg sem álltam egész addig a lebujig, ahol őrmester ismerősöm kvártélyozott: tízperc nem telt bele, őfelsége foglalója ütötte markomat. Elmondtam az őrmesternek őszinténmindent, hogy bizonyos nehézségeim támadtak, mert párbajban megöltem egy angolt, s hogymentől előbb el kell hagynom az országot. Felesleges volt azonban ennyi magyarázkodás,mert György királynak annyira kellett a katona, hogy bizony egyáltalán nem kutatta, ki áll be,és honnan jön! Egy ilyen jól megtermett fickót pedig, tette még hozzá őrmesterem, szívesenlátnak különben is az ilyen helyen. Soha jobbkor nem is jöhetett volna, mondta, mert mosthorgonyoz éppen Dunlearyban egy csapatszállító hajó, és csak a jó szelet várja az induláshoz.Fel is mentem még akkor éjjel a hajóra, s tettem ott néhány meglepő felfedezést, ezt azonbanmár csak a következő fejezetben fogom elmondani.

47

Negyedik fejezetmelyben Barry közvetlen közelből látja, hogy mi is az a katonai dicsőség

Nem éreztem én jól magamat soha sehol életemben, hacsaknem előkelő emberek között, s azalacsonyabb rétegek életének még a leírásától is undorodom. Beszámolóm annak a társaság-nak az életéről, amelybe most kerültem, éppen ezen okból kifolyólag, szükségképpen igenrövid leend, mert hát, őszintén szólva, még maga a visszaemlékezés is undorral tölt el. Masem kell egyéb, csak az a sötét lyuk jusson eszembe, melyben minket tartottak, katonákat, scsak rágondoljak a szerencsétlen nyomorultakra, akikkel akkor kellett együtt lennem - azokraa parasztokra, vadorzókra, zsebmetszőkre, vagy a szegénység, illetőleg, mint valójábanjómagam is, a törvény elől bujdokoló alakokra -, a mardosó szégyen fog el! Öreg orcámat agyalázat pírja önti el, ha meggondolom, hogy én ilyen társaságba kerülhettem valaha! Már-már kétségbeesés környékezett, de szerencsémre ekkor olyan események történtek, hogynemcsak csüggedésemből ráztak fel, hanem bizonyos fokig még meg is vigasztaltak bal-sorsomért.

Lehangoltságomból mindjárt odaérkezésemet követő napon mindenekelőtt egy jó kiadósverekedés rázott fel. Ellenfelem, egy hatalmas termetű, vörös hajú óriás, gyaloghintó-hordáregyébként civilben, azért állt be katonának, hogy rettenetes sárkány feleségétől - előtte, hiába,bokszoló létére sem volt semmi becsülete - megmeneküljön valahogyan. Alig szabadultazonban ki ez a Bunkó (emlékszem, így hívták a pofát) hölgyének, a mosónőnek karjai közül,egyszeribe visszatért minden elfelejtett bátorsága, és mindenkin, aki csak a közelébe került,vadul zsarnokoskodott, de legesleginkább mégis a regrutákat gyötörte és sértegette ez abarom.

Pénzem, amint már mondottam, alig-alig volt, és csak lógattam bánatosan az orromat ebédrekapott avas szalonnám és penészes kétszersültem mellett, amikor végre énreám is rám került asor, hogy megigyam az italrészemet. Fel is szolgálták, mocskos cinkkulacsban, akár atöbbinek: jó fél pint rumos vizet. Olyan zsíros, szutykos volt azonban az ivóedény, hogy nemtudtam megállni, odafordultam a kantinos szolgához, és rászóltam:

- Hallod-e, he, hozzál nekem egy poharat!

Mit tesz erre körülöttem ez a sok nyomorult alak? Nyerítő röhögésben törnek ki mindnyájan,de mindegyikük között is leghangosabban persze ez a Bunkó úr.

- Szalvettát is hozz az úrnak, hadd töröljön kezet, és teknősbékalevest szolgálj fel neki! -harsogta ez a szörnyeteg, s ahogy ott ült, vagyis inkább guggolt velem szemben a fedélzeten,és ezt kimondta, felkapta előlem a groggos kulacsot, és a többiek újabb viharos helyesléseközben egy hajtásra felhörpintette.

- Csak a feleségéről kérdezd, a mosónőről, ha hergelni akarod! Azt kérdezd tőle, hogy csak-ugyan megveri-e? - suttogta a fülembe egy másik kiváló férfiú, a kiérdemesült fáklyáslegény.Ez mesterségét unta meg halálra, és azért állt be katonának.

- Talán a felesége törülközőjéből hozhatna egyet, Bunkó úr, nemde, a nagymosásból? Őnagy-sága, úgy hallom, magának is meg-megtörülgette vele a képes felét - dörgöltem oda az alak-nak.

- Azt kérdezd meg tőle, hogy miért nem akart vele tegnap találkozni, mikor az asszony idejötta hajóra? - sugdosta tovább a fáklyás.

48

Nem voltam én se rest, elsütöttem még egypár ostoba viccet a szappanhabról, a papucs-uralomról, a vasalóról, úgyhogy emberemet sikerült végül is feldühösíteni.

Egymásnak is esünk mindjárt ott helyben, ha a két őrt álló tengerész oda nem jön az ajtóbólnagy vigyorogva, és feltűzött szuronyával szét nem választ minket. Arra gondolhattak bizo-nyára, még utóbb meg találjuk bánni, hogy felcsaptunk katonának, és majd szökésen törjük afejünket. Az őrmester azonban akkor jött le éppen a létrán, és hallotta végig a vitát, úgyhogynagy előzékenyen megengedte, mérkőzzünk csak meg becsületesen ököllel, ahogy férfihozillik, s rögtön intézkedett is, hogy a hátsó fedélzet rendelkezésünkre álljon. Az ökölpárbajazonban úgy, ahogy ez az ánglius akarta, nemigen divatozott akkortájt Írországban, s ezértabban állapodtunk meg, hogy fütykösökkel verekszünk. Ezzel a fegyverrel aztán úgy elintéz-tem a fickót négy perc alatt, hogy élettelenül terült el, mint a béka, a fedélzeten: jót odasóztamarra a buta kobakjára, énrajtam meg még csak egy karcolás se lett.

Győzelmem, a ronda szemétdomb-kakasán sok nyomorult társam szemében megalapoztatekintélyemet, de ezenkívül még annyi hasznom is lett belőle, hogy felrázta lankadó élet-kedvemet, mert hát enélkül bizony csak amúgy félárbocon lengedezett. Attól kezdve pedig,hogy váratlanul egy régi barátom is megérkezett hajónkra, helyzetem csakugyan elviselhetővévált. Volt pedig ez a barátom maga Fagány kapitány, senki egyéb, segédem abban a végzetespárbajban, mely oly korán repített ki a nagy világba. Ezredünkben, a Gale gyalogezredbenszolgált egy ifjú nemesember, a század parancsnoka, ám a korzó- és a klubélet kellemét csaktöbbre becsülte a nyers hadjárat veszélyeinél, s Fagánynak felajánlotta, cseréljenek. Fagánynakpedig, nem lévén vagyona több, mint puszta kardja, tetszett is az ajánlat, s mondanom semkell, örömmel kapott rajta. Őrmesterünk gyakorlatokat végeztetett éppen velünk, a tengeré-szek és a tisztek pedig vigyorogva bámulták, hogy mit csinál, amikor a partról hajónkhoz egycsónak érkezett, rajta Fagány kapitány. Én, bár felkaptam, igaz, a fejemet, és elvörösödtemfülig, hogy e megszégyenítő helyzetben, engem, a Barryk utódját, meglátott Fagány, mégisFagány képét itt megpillantanom, higgyék el, kedves olvasóim, felettébb jólesett nekem:éreztem, vele jó barátom került közelembe. Eddig annyira le voltam verve, hogy kereket oldokegész bizonyosan, mihelyt alkalom kínálkozik, illetőleg már kereket oldottam volna régen, haezek a mindenütt ott vigyázó tengerészek nem tartanak olyan szigorú őrséget a szökések meg-akadályozására. Fagány értésemre adta, hogy megismert, de vigyázott rá, más észre ne vegye,és kabinjába csak két nappal később hívatott, azután, hogy búcsút intettünk édes ír hazánknak,és kint hajóztunk már a nyílt tengeren. Barátságosan kezet rázott velem, és elújságolta nekemcsaládomról az oly rég áhított híreket.

- Már Dublinban hallottam magáról - szólt. - Hát, szavamra mondom, korán kezdi. Igazi apjafia. Azt hiszem, nem is tehetett volna okosabbat, mint hogy idejött. De azt mondja meg, azédesanyjának haza miért nem írt? Pedig ő írt magának legalább fél tucat levelet.

Elmondtam erre, hogy hányszor kérdezősködtem a postahivatalban levél után, de Redmondnevére soha nem jött semmi (azt pedig, hogy már az első hét végén szégyelltem anyámnakírni, nem nagyon hangoztattam).

- Hát akkor a révkalauzzal küldjünk neki most levelet - mondotta Fagány-, két óra múlva indulvisszafelé. Megírhatja, hogy biztonságban van már, és a puskát vette el feleségül.

Arra, hogy „vette feleségül”, nem tudtam magamban egy sóhajtást elfojtani, mire Fagánynevetve megjegyezte:

- Úgy látom, egy bizonyos hölgyre gondol Brady-várában, nemde?

- Brady kisasszony jól van? - kérdeztem, de ennyit is alig tudtam kinyögni, mert őrágondoltam most is csakugyan.

49

Igaz, hogy a dublini élet örömei között teljesen elfeledkeztem róla, de hát gyakran tapasz-taltam azóta, hogy balsorsában túlontúl is gyengéddé válik az ember minden irányban...

- Ma már, sajnos, csak hét Brady kisasszony van a világon - sóhajtotta Fagány ünnepélyesen. -Nóra, szegény...

- Az ég szerelmére, mi történt vele? - kiáltottam, mert mindjárt arra gondoltam, hogy talánmegölte a bánat utánam.

- Annyira a szívére vette a maga távozását - felelte Fagány -, hogy vigaszról kellett szegény-kének gondoskodni, s éppen ezért ma már Quinné asszony a neve.

- Hogy mondja? Micsoda? Hogy Quinné, hát hogyan? Hogy még egy Quin John van avilágon? - kérdeztem valósággal kábultan a csodálkozástól.

- Nem, gyermekem, szó sincs róla, egy és ugyanaz a Quin, az, akit maga is ismer! Sebébőlugyanis felépült szerencsére, annál is inkább, mert hiszen az a golyó, amivel maga meglőtte,nem arra való volt, hogy bárkit is meg lehessen ölni vele - kócból készült tudniillik -, mert hátmit gondol, azt hiszi, talán Bradyék megengedték volna magának, hogy a család zsebéből csakúgy mirnix-dirnix kilőjön évi ezerötszázat?

A továbbiakban aztán elmesélte, hogy az egész párbaj-színházat azért rendezték, hogy engemeltávolítsanak, mert a gyáva ángliust semmiképpen sem tudták volna rávenni különben aházasságra, annyira reszketett tőlem.

- Na de meglőni, azt meglőtte, Redmond, annyi szent, méghozzá egy jó vastag kócdugóval.Az az alak meg annyira berezelt tőle, hogy egy álló óráig tartott, míg magához tudták téríteni.Később, mikor elmondtuk édesanyjának az esetet, jó parázs jelenetet rendezett, és vagy féltucat levelet menesztett maga után Dublinba, de bizonyára a régi nevére, magának meg perszeeszébe se jutott, hogy az igazi nevén kérje a postát.

- A gyáva férge - mondtam megvetőleg, bár az igazat megvallva nagyon megkönnyebbültemarra a gondolatra, hogy nem öltem meg mégsem igazán. - És a Brady-vári Bradyk képesekvoltak eltűrni, hogy a világ egyik legősibb és legdicsőbb családjába egy ilyen poltron befér-kőzzék?

- Nagybácsikáját a zálogból váltotta ki - jegyezte meg tárgyilagosan Fagány -, Nóránakhatfogatú hintót tart, századát áruba bocsátja, és ugyan mit gondol, ki más veszi meg, no?Senki más, mint Brady Ulick, a milícia hadnagya. Bácsikája ezzel a gyáva féreggel bizonycsak megcsinálta a család szerencséjét! Meg bizony! És becsületszavamra, nagyon ügyesenütötte nyélbe.

Fagány ezután nevetve mesélte, hogy Ulick és Mick egy percre ki nem engedték kezükből akapitányt, pedig mindenképpen át akart szökni Angliába, hanem fogták, fogták jó szorosan,egész míg a boldog frigy létre nem jött, és az ifjú pár el nem indult Dublinba.

- És pénzre nincs szükséged, komám? - kérdezte aztán jólelkűen. - Rám számíthatsz mindig,mert Quin uramtól én is kipréseltem pár darab százast saját magamnak, és amíg az el nemfogy, jut neked is.

Ezzel leültetett, megíratta a levelet anyámnak. Megírtam én mindent, méghozzá igen-igenőszintén, töredelmesen, megvallva neki pazarló, korhely életmódomat, meg hogy mind epercig még csak sejtelmem sem volt arról, milyen végzetes, tévedés rabja vagyok, s a végénazt is közöltem vele, hogy beálltam önkéntesnek, és visz is már a hajó Németországba. Alig-hogy befejeztem levelemet, jelezte a révkalauz, hogy indul vissza a partra. Elvált tőlünk, és

50

vitte magával a sok búbánatos fickó búcsúüzenetét, köztük az enyémet, vitte visszafelé a régijó öreg Írországba.

Engem évek hosszú során át mindenütt csak Barry kapitánynak hívtak, és így ismertek Európalegjobb köreiben is, mégis e címhez, minek is tagadnám, semmivel sem volt több jogom, mintazoknak a kiváló úriembereknek, akik hasonló joggal viselik e címet, vagyishogy tisztivállpánt ki nem járt nekem, és katonai rangban sem vittem soha feljebb a tizedesi gyapjúsáv-nál. Tizedessé még Fagány léptetett elő, úton az Elba felé, s rangomat, amint a terra firmá-ra38

léptünk, el is fogadták hivatalosan. Megígérték az alabárdokat is, és ha majd később vitéz-ségemmel kitűnök, esetleg a zászlósi rangfokozatot, ámde a sors nem akarta, hogy sokáiglegyek angol katona, mint ahogy a következőkből majd megtudják hamarosan. Maga az utazásegyelőre igen kellemesen telt. Kalandjaimat Fagány elmesélte tiszttársainak, és ezek mindigen barátságosan bántak velem, győzelmem pedig a behemót hordáron a hátsó fedélzetenszilárdította meg tekintélyemet bajtársaim közt. Fagány bátorított, tartotta bennem a lelket, deazt is meg kell adni, teljesítettem is mindig keményen a kötelességemet. Az emberekkelnyájas és közvetlen voltam, de odáig sohasem süllyedtem, hogy ezzel a söpredék népséggelösszekeveredjem. Másként se hívtak maguk közt csak „lord uramnak”. Alighanem az afáklyahordó ragasztotta rám ezt a gúnynevet, mert ez az alak örökké tréfán törte a fejét. Énpedig magamban ilyenkor arra gondoltam, hogy állna nekem is ez a rang éppolyan jól, mint akirályság bármelyik főnemesének.

Megmagyarázni a híres hétéves háború okait, melybe Európa olyan alaposan belegabalyodott,nagyobb történészt és nagyobb filozófust kíván, mint amilyen én vagyok. Ennek a háborúnakaz eredetét, mit tagadjam, olyan bonyolultnak találtam mindig, s olyan bámulatosan érthetet-lennek a róla szóló könyveket, hogy olvashattam róla akármennyit is, nem lettem tőle sohaokosabb. Éppen ezért kedves olvasóimat is megkímélem inkább e tárgykörbe tartozó egyénivizsgálódásaim ismertetésétől. Annyit tudok, hogy a hannoveri domíniumok39 iránti részre-hajlása nagyon lecsökkentette az egész angol királyságban őfelsége népszerűségét (lévén anémetellenes háborús párt vezére Pitt40), úgyhogy mikor váratlan hirtelenséggel ez a Pitt úr letta miniszter, a háborút éltette az egész birodalomban mindenki, s hozzátehetem, éppen annyihévvel, mint amennyire ellene voltak megelőzőleg. A dettingeni és crefeldi győzelemről41

beszélt mindenki, és a „protestantizmus hősét” - ahogy az istentelen vén Frigyest neveztük,röviddel azután, hogy a császárnő-királynő szövetségében kis híján háborút viseltünk ellene -valósággal istenítettük s csodáltuk, mint valami szentet. Most, tudj’ isten, valahogyan Frigyesoldalán álltunk, és a császárnő, a franciák, a svédek meg az oroszok állottak szövetségben

38 terra firma - (latinul) szárazföld.39 hannoveri dominiumok - Cumberland herceg, aki 1757-ben Hartenbecknél vereséget szenvedett a

franciáktól, kényszerhelyzetében aláírta az előnytelen zeveni szerződést, melynek értelmébenHannover és Braunschweig a franciák kezén maradt.

40 a németellenes párt vezére Pitt - William Pitt, Chatham earlje (1708-1778), angol politikus, a II.György királlyal szemben álló Frigyes walesi herceg körül kialakult „hazafias” ellenzékben kezdtepolitikai pályafutását, s az osztrák örökösödési háború idején (1741-1748) ő is azok közé tartozott,akik a király népszerűtlen hannoveri kapcsolatait elítélték. A hétéves háború kitörése után ő alakítottkormányt; németellenessége ekkor is megmutatkozott, egyebek közt abban is, hogy az Angliavédelmére küldött német zsoldosokat visszaküldte.

41 a dettingeni és crefeldi győzelem - az osztrák örökösödési háborúban a Majna melletti Dettingennél(1743), illetve a hétéves háborúban a vesztfáliai Krefeldnél (1758) a franciákon aratott győzelmek.

51

egymással, valamiképpen miellenünk. A lissai győzelemben,42 amint híre még az olyan istenháta mögötti vidékre, mint Írország, is eljutott, a protestantizmus diadalát láttuk, örömtüzetgyújtottunk, óriási kivilágítást csaptunk, a templomban hálaadó istentiszteletet tartottunk, demég a porosz király születésnapját is megültük, s ez ünnepélyes alkalommal - mint ahogy álta-lában minden alkalommal - nagybátyám jó alaposan felöntött a garatra. A gyülevész népség,akikkel együtt szálltam a hajóra, mondanom sem kell, pápistákból állott javarészt, mert a mikifogyhatatlan ír hazánknak hála, csak úgy hemzsegtek az angol hadseregben a pápisták, sezek, ugyebár, természetesen a protestantizmus csatáit vívták Frigyes oldalán, annak aFrigyesnek az oldalán, aki elpáholta a protestáns svédeket, és elpáholta a protestáns szászokatpontosan ugyanúgy, ahogyan a görög szertartása oroszokat és a német császár meg a franciakirály katolikusait is elverte. Az angol segédcsapatokat egyébként ez utóbbiak ellen vetettékbe, márpedig azt mindenki tudja, hogy egy angol meg egy francia, bármiről legyen is szó,mindenkor kész a verekedésre.

Cuxhavennél szálltunk partra a választófejedelemségben, és nem telt bele egy hónap, igazijóvágású katona lett belőlem, kiképzésben pedig, hála a katonai gyakorlatok iránti különlegesérzékemnek, hamarosan az ezred legöregebb őrmesterével is felvehettem a versenyt. Mertkönnyű ám odahaza, kényelmes karosszékben, dicső háborúról álmodozni, vagy urak társasá-gában mint tiszt csinálni végig, s feszíteni fényűző, csinos ruhákban, és mérlegelni közben azelőléptetés esélyeit! Csakhogy ezek az esélyek nem mosolyognak ám holmi nyomorult gyapjú-sávosra, s durva, vörös posztóruhámban mardosott a szégyen, valahányszor egy tiszt elmentmellettem, és a lelkem reszketett, ha őrjáraton a tiszti étkezdéből kiszűrődő vidám hangokütötték meg a fülemet. Hát még akkor hogy háborgott, lázadozott az önérzetem, amikoruraknak való hajpomádé helyett faggyúval és liszttel kellett hajamat lekennem! Mert igenisízlésemben engem mindig a jól ápolt, az előkelő vonzott, és iszonyodtam attól a ronda csőcse-léktől, amelyikbe mostan belekeveredtem. Na és az előléptetésre mennyi volt a reményem? Azégvilágon semmi, mert rokonságomnak sohase volt annyi pénze, hogy tiszti kinevezést vásároljonnekem. Tehetetlen keserűségemben már csak az általános nagy támadást vártam, és a golyót, hogyvégezzen velem. Megfogadtam, hogy megszököm a legelső alkalommal, mihelyt lehet.

Csak rágondolni is, hogy egy nyálas szájú taknyos, aki akkor kelt ki valamelyik etonikollégium padjaiból, engem, ősi ír királyok leszármazottját, azzal fenyegessen meg, hogymegbotoztat, máskor meg felkínálja, hogy a puccerja legyek! És hogy én meg egyik esetbensem tapostam ki ennek a nyomorult pondrónak a belit! Az első esetben, megvallani semrestellem, szégyenletemben sírva fakadtam, és az öngyilkosság gondolata foglalkoztatott,annyira el voltam keseredve. A kedves jó Fagány jött megint segítségemre, s nehéz helyze-temben vigasztalni igyekezett.

- Ej, ej kiskomám! - mondogatta. - Nem kell ezt annyira a szívére venni! A botozás még nema világ. Egy hónappal ezelőtt még a maga gyerkőcét, a Fakenham zászlóst is megbotoztákEtonban, és fogadni mernék, hogy be sem gyógyult még azóta a hátán a sebe. Fel a fejjel, édesöcsém! Végezze tovább is a kötelességét, ne felejtse el, hogy úriember, és meglátja, komo-lyabb baja nem eshetik.

Megtudtam később azt is, hogy védelmezőm szigorúan kérdőre vonta a fenyegetés miattFakenhamet, és azt is megmondta neki, hogy a jövőben minden ilyen lépést saját személyétérő sérelemnek tekint. A kis zászlósocska erre egyelőre barátságos lett nagyon. Az őrmesterekközül meg megmondtam valamelyiknek, hogy ha akármelyikük is hozzám mer nyúlni, mindegy, 42 a lissai győzelem - Thackeray nyilván az 1760-i liegnitzi csatára gondolt, amely Nagy Frigyes

győzelmével végződött.

52

hogy az illető kicsoda, vagy milyen büntetés jár érte, megölöm. Volt is abban alighanem,ahogy ezt kimondtam, olyasvalami, hogy elhitte ez a csordanépség, komolyan beszélek,bizony isten, legalábbis egész idő alatt, míg csak angol szolgálatban álltam, soha pálca nemérte Barry Redmond hátát. Igaz, vad elkeseredésemben meg is tettem volna, és talán leríttrólam, hogy saját akasztásomat is végig tudnám nézni minden szemrebbenés nélkül. Attólkezdve, hogy tizedes lettem, bajaim enyhültek valamelyest. Külön engedélyt kaptam rá, hogysarzsikkal kosztoljak egy asztalnál, én meg fizettem ezeknek a dögöknek a féldeciket, éshagytam, hadd nyerjenek a kártyán, az én jó Fagány barátom pedig ellátott rendesen ahozzávalóval.

Ezredünk a stadei és lüneburgi kvártélyon egyszerre csak parancsot kapott, hogy vonuljon fela Rajna irányába, mert hírek érkeztek, hogy Brunswicki Ferdinánd43 királyi herceget, nagytábornokunkat vereség érte, azazhogy nem is éppen vereség, hanem Bergennél, Majna-Frankfurt közelében, Broglie44 nagyherceg vezetésével a franciák ellen indított támadása meg-hiúsult, és visszavonulásra kényszerítették. Alig vonultak vissza azonban a szövetségesek, afranciák előrenyomultak, és merész lendülettel a hannoveri választófejedelemségre, kegyeskirályunk birtokára törtek, úgyhogy már-már attól kellett félni, elfoglalják. Ugyanazt a taktikátalkalmazták, mint korábban, amikor D’Estrées megverte Culloden hősét,45 a bátor cumberlandinagyherceget és rákényszerítette a Zeven-kolostori békét. Minden előretörés, mely Hannovertveszélyeztette, Anglia uralkodójának királyi kebelében mindannyiszor nagy háborgástokozott, s ilyenkor kaptuk egyre-másra a nagy csapaterősítéseket, és indult egymás után a sokmunícióval telt hajórakomány csapatainkhoz és szövetségesünkhöz, a porosz királyhoz. Ahathatós segítség ellenére azonban a Ferdinánd herceg vezetése alatt álló hadsereg sokkalgyengébb volt mégis, mint a támadó ellenség, de a mi oldalunkon a világ legnagyobb tábor-noka: a jó felszerelés és - a nyelvem hegyén volt, hogy kimondjam - a brit hadi vitézségharcolt, no de erről mentől kevesebb szó esik, antul jobb. Mert hát Lord George Sackvilleuram bizony nem szerzett éppenséggel a Minden melletti csatában babérokat, máskülönben eza csata a modern idők egyik legnagyobb katonai győzelme lehetett volna.

Ferdinánd főherceg, beékelődve a francia csapatok és az ország belseje közé, elfoglalta,nagyon bölcsen, Bréma szabad Hanza-várost, és ellátó központtá, valamint támaszponttáépítette ki, köréje vonva össze minden csapatát, készen a híres mindeni ütközetre.

Ha emlékirataimat nem a szigorú igazmondás jellemezné, és benne akár csak egyetlen szó iselőfordulna, aminek nem személyes tapasztalás adja meg legfőbb hitelét, könnyűszerreltüntethetném fel magamat népszerű és különleges kalandok hősének, olvasómat pedig - aregényírók szokása szerint - megismertethetném a történelmi idők legfőbb szereplőivel. Ezekaz alakok, mármint e regényes történetek írói, ha valamely utcaseprőt vagy mondjuk egydobost tesznek meg történetük hősének, úgy irányítják valamiképpen az eseményeket, hogy abirodalom legfőbb uraival és legnevezetesebb személyiségeivel előbb-utóbb összekerüljenek.Lefogadom, hogy egy se akadna köztük, aki a mindeni csata leírásánál elő ne ráncigálnávalahonnan Ferdinánd főherceget, Lord George Sackville uramat vagy Granby lordot!46 Mibe 43 Brunswicki Ferdinánd - Ferdinánd, braunschweigi herceg (1721-1792), a hétéves háború egyik

legkiválóbb hadvezére, 1740-től állt porosz szolgálatban.44 Broglie - Victor François Broglie herceg (1718-1804), a hétéves háború egyik francia hadvezére.45 amikor D’Estrées megverte Culloden hősét - 1757-ben Hartenbecknél, ahol a francia csapatok

parancsnoka Louis Charles César le Tellier, D’Estrées herceg (1695-1771) volt.46 Granby - John Manners, Granby márki (1721-1770), 1759-től a hétéves háborúban a német

területen harcoló angol haderő főparancsnoka.

53

kerülne nekem azt mondani, hogy ott voltam például, mikor Lord George Sackville kézhezkapta a parancsot, hogy a lovasságot vesse be, vegye üldözőbe a franciákat, és amikor a végre-hajtást megtagadta, s ezzel elpackázta a nagy győzelmet? Az igazság az, hogy két mérföld-nyire voltam a lovasságtól, mialatt őlordsága fatális habozása tartott, és senki közülünk egészaddig semmit meg nem tudott a történtekről, amíg a kemény napra következő pihenőben éseste a bográcstűznél meg nem beszéltük az eseményeket. Nem láttam én azon a napon senkimagasabb rangú tisztet, mint az egy ezredesemet meg a füstben ide-oda száguldozó kétparancsőrtisztet, senki mást, legalábbis nem ezen a mi oldalunkon. Egy szegény tizedest,amilyen én is voltam szerencsétlenségemre akkoriban, nemigen szoktak általában meghívni anagyok és parancsnokok társaságába. Kárpótlásul azonban, szavamra mondom, igen jótársasággal kerültem összeköttetésbe a francia oldalon, mert két ezredük, a Lorraine és aRoyal Cravate egész nap ostromolt minket, szünet nélkül, és itt, ezen a fogadáson, ahol kétmarokra húzzák a tust, itten, ebben a találkozóban, magas és alacsony rangú egyaránt résztvehetett. Nem szokásom a hencegés, de egy-két közeli ismeretséggel azért, melyet ittszereztem, csak el kell dicsekednem: a Cravate-nál volt ezredes az egyik, és tövig állt belébajonettom; a másik zászlós volt, fiatal, törékeny és gyenge, s én két kézzel ütöttem le puskámagyával, pedig a parókám farkincája is elég lett volna neki. Megöltem még másik négyembert, köztük tisztet is, s a szegény kis zászlós zsebében tárcát találtam, s benne tizennégyLajos-aranyat, ezüst bonbonosdobozában cukrozott szilva volt. Ez ajándékok közül különösenaz elsőt becsültem sokra. Ha a csatákról az emberek ilyen keresetlen szavakkal közölnéktudósításaikat, maga az igazság, gondolom, nem szenvedne általa. Minden, amit a híresmindeni csatáról tudok, ennyi. A többit könyvekből tudom. A zászlós ezüst cukorkásdobozameg erszénye, benne az arany, szegény fiatalember lila arca, amint elesett, hurrázó bajtársaima századomból, mikor golyózáporban visszamentem a gyerekhez és kiraboltam, az ordítás és akáromkodások, mikor franciákkal kézitusára került a dolog - visszaemlékezésnek egy semfelemelő, és jobb volna talán gyorsan átfutni ezen. Mikor kedves jó Fagány barátomat lelőtték,egyik tiszttársa, kebelbarátja azzal fordult oda Rawson hadnagyhoz: „A Fagány kész! Rawson,magáé a század!” Ennyi volt minden sírbeszéd bátor védelmezőm felett.

- Hagyhattam volna, Redmond - ez volt hozzám az utolsó szava -, pár száz guineát neked, deaz istenverte balsors... fáraón... tudod... a múlt éjszaka...

És erőtlenül szorította meg kezemet, de ekkor, minthogy parancs jött az előnyomulásra, ottkellett hagyni. Mire az előbbi terepre - nem sokkal később - visszakerültünk, ott feküdt mégmindig. Már nem élt. Többen a mi embereinkből letépték már vállpántját, és elvették, semmikétség, pénztárcáját. Ilyen huncut bitanggá válik háborúban az ember. Szépen hangzik nagyonúriember szájából, ha emlegeti a lovagkort, de gondoljanak azokra a kiéhezett vadállatokra,akiket a nyomorúság nevelt fel, és éjsötéten tudatlanok, s minden büszkeségük az, hogy vér-ben fürdenek, s a boldogságot italtól kapják, vagy ha rabolnak, attól, meg ha fertelmeskednek.Ezekkel az okádatos eszközökkel hajtották végre gyilkos munkájukat a világban nagy királyokés hadvezéreik. „Nagy” Frigyest is, példának okáért, ahogy ma szeretik hívni, hogy csodáljákfilozófiájáért, széles látóköréért, katonai lángeszéért, én pedig, aki szolgáltam alatta, és a nagyszínjátéknak, hogy úgy mondjam, a kulisszái mögé is bekerültem - rágondolni is csak borza-dással tudok! Mennyi, mennyi apró emberi tételből, bűnökből, nyomorúságból, rabszolgaság-ból formálódik ki a végső összeg: a dicsőség! Eszembe jut egy nap, vagy három héttel a min-deni csata után: bement egyikünk egy paraszt házába. Hogy reszketett az asszony és leányai,mikor a bort szolgálták nekünk! Berúgtunk tőle egykettőre, és a viskó máris lobogó lángbanállott! Jöhetett aztán haza otthonába a nyomorult fráter, hogy viszontlássa házát, gyermekeit...

54

Ötödik fejezetmelyben Barry azon igyekszik, hogy a katonai

dicsőségtől mentől előbb megszabaduljon

Oltalmazóm, Fagány kapitány halála után, kár volna szépítgetni a dolgot, bizony, igen-igenrossz útra tértem, és romlott társaságba keveredtem. Voltaképpen Fagány maga sem voltegyéb, mint afféle durva szerencselovag, s ezredtársai sem kedvelték túlságosan. Tiszttársai,mint ahogy angolokkal az ilyesmi néha megesik, lenézték az íreket, s csúfolták teleszájúbeszédmódját, élcelődtek közvetlen, nyers modorán. Némelyikükkel én magam is szemtelen-kedtem egyszer-másszor, s a büntetéstől ilyenkor csak az ő közbelépése mentett meg.Legkevésbé éppen utódja, Rawson szívelhetett, s a megüresedett őrmesteri helyre nem engem,hanem mást léptetett elő a mindeni csata után. Ez az igazságtalanság azután végleg elvettekedvemet a katonai szolgálattól, s ahelyett, hogy jó magaviseletemmel feletteseim ellenszen-vét eloszlatni igyekeztem volna, vagy éppenséggel a jóindulatukat megnyerni, egyébbel semtörődtem én ettől kezdve, csak hogy a magam javára mit fordíthatok ebben a helyzetben, éskét kézzel kaptam minden szórakozáson. Idegen országban, szemtől szemben az ellenséggel,ott, ahol a lakosság hol egyik, hol másik fél részéről állandó zaklatásnak volt kitéve, szám-talan sok szabálytalanságot elnéztek csapatainknak; ilyet különben, békésebb időben, semmi-képpen sem tűrtek volna meg. Fokról fokra magam is odasüllyedtem, hogy őrmesterekkeljártam egy társaságba, s minden mulatozásukból - melyek között, bármilyen sajnálatos is, azivászat és a kártya volt a fő - kivettem a részemet alaposan, s a mindenféle züllésbe olyanszívvel-lélekkel vetettem magamat bele, hogy vakmerő csibészkedéseik valamennyi fajtájában- hiába voltam mindössze csak tizenhét éves suhanc kölyök - én lettem a mesterük, pedig,olvasóimat erről biztosíthatom, akadt közöttük nem egy, aki a kicsapongás tudományánakvalamennyi ágában kimagasló eredményekkel dicsekedhetett. Holtbiztos, hogy az ezredhóhérkezei között végzem, ha sokáig még a hadseregben maradok! Történt azonban ekkor valami, sez, ha nem is épp a legköznapibb módon, az angol katonai szolgálatból megszabadított.

Ezredünket II. György halála évében az a megtiszteltetés érte, hogy a marburgi csatában (aholis Granby márki és lovassága teljes mértékben kiköszörülték azt a csorbát, mely hírnevünkönLord George Sackville mindeni tétovázása miatt esett) részt vehetett: Ferdinánd királyi hercegez alkalommal a franciákra ismét - most már teljes - vereséget mért. A hadnagyom,Fakenhamy Fakenham úr, ugyanaz az úriember, aki annak idején, ha emlékeznek még ráolvasóim, botozással fenyegetett meg, egy puskagolyótól megsebesült az oldalán. Azt, hogyütközetben vagy egyáltalán, bármi alkalommal, ha franciákkal kellett szembeszállnia, nemviselkedett volna bátran, nem lehet rá mondani, de életében ekkor sebesült meg először afiatalember, és kicsit elvesztette a fejét: öt guineát ajánlott fel annak, aki a városba beviszi,pedig alig voltunk onnan egy köpésnyire. Egy katona segítségével ráfektettem egy táboriköpenyre, és ketten együtt egy igen rendes külsejű házba becipeltük, majd ágyba fektettük, egyfiatal orvos pedig - láthatólag egyébre sem vágyott, mint hogy a muskétások tüzéből ki-kerüljön - sebét azon nyomban kezelésbe vette.

Az igazsághoz ugyan az is hozzátartozik, hogy előbb a kapu zárjába kellett belelőni, másképpbe se jutottunk volna talán a házba. Erre az adjonistenre azonban egykettőre megjelent azajtóban a ház lakója, egy igen csinos, fekete szemű, fiatal nő, a szomszédos kasseli fejedelemnyugalmazott fővadászmesterének a lánya, félvak idős atyjával másodmagával lakott aházban. Fővadász uramék háza a francia megszállás alatt éppen annyit szenvedett, akár aszomszédoké, s éppen ezért hallani sem akart arról, hogy szállást adjon vendégeinek; alighangzott el azonban ilyesformán kopogtatásunk, megjött rá azonnal a válasz, amikor pedig

55

Fakenham úr dagadó pénztárcájából még két guineát is előhúzott, belátták egyszeribe a háziakis, hogy páratlan jellemű úriemberrel került dolguk.

A felcsert betege mellett hagytuk (örömében, hogy maradhat, azt sem tudta, mit csináljon azalak), és miután kialkudott béremet felvettem a hadnagytól, bajtársammal visszaindultam azezredünkhöz. Búcsúzóban a fekete szemű warburgi szépségnek tört németséggel pár meg-érdemelt, hízelgő bókot mondtam, s irigy vágyakozással gondoltam arra, milyen kellemeslenne beszállásolni náluk, amikor is álmodozásaimból ez a közlegény riasztott fel azzal, hogygyerünk, osszuk már el a hadnagy öt guineáját.

- Itt a részed, ne - mondtam, és odaadtam neki egy guineát, s ha jobban meggondoljuk, hogy avállalkozást én vezettem, elegendő is volt ennyi bőségesen. Erre azonban az alak káromkodottegy retteneteset, és követelőzött, hogy a fele jár neki, amikor pedig én küldtem el valahova(pontosabb megjelölését annak, hogy hová, ez alkalommal inkább mellőzöm), felkapta apuskáját, és a boldogabbik végével akkorát sózott a fejemre, hogy élettelen terültem el aföldön. Mikor magamhoz tértem, fejem még mindig vérzett, jókora seb tátongott rajta, s erőmcsak éppen annyi volt, hogy elvánszorogjak a ház kapujába, ahová a hadnagyot vittük, s ottelájultam újra.

A felcser találhatott rám később, mikor el akart távozni a házból, mert midőn ájulásombólmásodszor is magamhoz tértem, a ház földszintjén feküdtem, a fekete szemű leány a fejemetfogta, s a felcser nagy buzgalommal eret vágott rajtam.

Állott abban a szobában, ahova a hadnagyot fektették, még egy ágy ezenkívül, Gretelé, aszolgálólányé, míg a sebesült tiszt magának Lizikének az ágyát (ahogy az édest hívták)foglalta el.

- Kit vaknak abba az ágyba? - kérdezte bágyadt hangon, németül, a hadnagy, a golyót ugyanisheves fájdalmak közt, nagy vérveszteséggel kiszedték már az oldalából.

Azt a tizedest, mondották neki, aki az előbb őt szállította ide.

- Egy tizedest! - fakadt ki erre angolul. - Dobják ki innen!

Elképzelhetik, milyen jólestek nekem ezek a nyájas szavak, de ahhoz mégis túlságosan gyengelábon álltunk mind a ketten, hogy tovább folytassuk a kedveskedést, és sértegessük egymást, sengem nagy kímélettel belefektettek az ágyba. Levetkőzés közben arról is meggyőződhettem,hogy az az angol katona, aki leütött, kiforgatta gondosan a zsebeimet is. Na de mindegy, a fő,hogy jó helyre kerültem: a háziasszony, azután, hogy elhelyezett, hamarosan frissítő itallal tértvissza, s én valóban nem állhattam meg, hogy a kezét gyengéden meg ne szorítsam, amikorátvettem tőle. Minek is tagadnám, a hálának ezt a jelét szívesen vette Lizike.

Nem csökkent ez a rokonszenv azonban később sem, ismeretségünk további során. Lizike volta világ leggyengédebb betegápolója: valahányszor a sebesült tiszt valami jobb falatot kapott,abból a szemben levő ágynak is jutott mindig egy adag, nem kis bosszúságára ennek a fösvényalaknak. Fakenham betegsége elhúzódott. Már másnap belázasodott, és önkívületben töltöttnéhány éjszakát. Jött egyszer, emlékszem, valami parancsnok, inspiciálta a körletet, alighanemcsak azért, mert maga is be akart költözni a házba, de amikor a beteg eszelős üvöltésétmeghallotta az emeletről, ijedten visszakozott. Én éppen a földszinten üldögéltem nagy ké-nyelmesen, mert meggyógyult már egészen a sebem. A tiszt nyers kérdésére azonban - miértnem vagyok az ezredemnél - gondolkodóba estem csakugyan, és rájöttem, hogy bizony énnagyon is jól érzem magamat itten, és hogy sokkal szívesebben vagyok ebben a házban, mint asátor alatt csorda részeg baka között vagy őrségen éjjel, és hogy egyáltalán nem hiányziknekem a hajnali egzecíroztatás sem.

56

Az ötletet voltaképpen Fakenham adta, amikor félrebeszélt: elhatároztam, hogy mostantólkezdve én is megbolondulok! Volt Brady-várában egy szerencsétlen, a Barangoló Billy, ennekgyermekkoromban sokat utánoztam a bolondságait - s most ezt szedtem újra elő; mindjártakkor este ki is próbáltam, egyenesen magán Lizikén: rákurjantottam egy nagyot köszönéshelyett, és vigyorogtam hozzá, hogy majd halálra vált szegényke rémületében. Ha pedig jöttvalaki, őrjöngtem, mint aki megveszekedett. Agyam hibbant meg az ütéstől - bizonyíthatta eztaz orvos is, hiszen egyik este suttogni kezdtem neki, hogy én vagyok a Julius Caesar, ő megKleopátra, hites feleségem, s ez egymagában is eléggé meggyőzhette arról, hogy nem vagyoképelméjű. Annyi bizonyos, hogy a császárnő őfelsége, ha az én Aesculapiusomhoz csak kicsitis hasonlított, olyan csúf, rőt szakállt viselt, milyen egész Egyiptomban is csak kevés akad.

A franciák visszavonulását hamarosan a mi előretörésünk követte, s kisszámú porosz csapatkivételével, melynek néhány orvosa a városban maradó sebesültek kezelését látta el továbbrais, kiürítették a várost teljesen. Aki meggyógyult, visszairányították ezredéhez. Én azonbanelhatároztam, hogy soha többé nem megyek vissza oda, s az egyetlen semlegesnek maradtországba, Hollandiába akartam eljutni mindenáron, onnét meg valahogyan át Angliába, és úgytovább a jó öreg Brady-várába.

Hadd kérjem meg Fakenhamet, ha még életben találna lenni, ne haragudjék reám akkori visel-kedésemért, de hát nagyon gazdag volt, és igazán nagyon csúnyán bánt velem. A warburgiütközet után sikerült annyit elérnem, hogy tisztiszolgája, tőlem való félelmében, nem jött eltöbbet hozzá, s ettől kezdve én ereszkedtem le néha-néha annyira, hogy kiszolgáltam, pedigmég ekkor is állandóan igen felsőbbséges hangon beszélt velem. Mindezzel pedig semmi mástnem akartam, mint azt az egyet, hogy rajtam kívül ne legyen mellette senki sem, és éppen ezokból minden gorombaságát szelíden, a legnagyobb udvariassággal tűrtem, magamban azon-ban azt gondoltam, eljön még egyszer az az idő, amikor minden szívességéért busásan megfi-zetek. Nem én voltam azonban az egyetlen a házban, akivel ez érdemdús férfiú neveletlen-kedett. Lizikét is hol ezért, hol azért ugráltatta, és orcátlanul udvarolt neki, a levesét azonbanleszólta, veszekedett a rántotta miatt, és minden egyes garast sajnált, ha az ellátására kellettkiadni. Így aztán a házikisasszony éppen úgy utálta, mint amennyire, dicsekvés nélkül mond-hatom, kedvelt engemet.

És ha már itt tartunk, azt sem hallgathatom el, hogy egész idő alatt, amíg csak őnáluk laktam,mélységes nagy szerelemben éltünk mi Lizikével ketten, már ahogy én a nőkkel mindig szok-tam, akár csúnyák, akár szépek, és fiatalok vagy, éntőlem, akár ha öregek is. Annyi bizonyos,hogy az olyan férfi, akinek az életben saját magának kell kiverekednie a helyét, e kedvesleánykáknak, vagy így, vagy úgy, de valamiképp mindig hasznát veszi. Az, hogy néha vissza-utasítják szenvedélyes közeledését? Emiatt se fájjon sose a feje, mert sértőnek azért sosemtalálják, ha az ember úgy néha kiönti nekik a szívét, dehogy találják sértőnek, dehogy, dehogy,éppen ellenkezőleg, attól még csak nagyobb részvéttel vannak az ember gyereke iránt, havalamiféle bajba kerül. Életemről például én Lizikének olyan viharos történetet meséltem(romantikusabbat, feltétlen, mint ez alkalommal, de ennek az a magyarázata, hogy amabban aváltozatban nem tapadtam olyan görcsösen a puszta tényekhez, mint teszem példának okáértkemény következetességgel ezeken a lapokon), hogy a szegény kislány szívét teljesen meg-nyertem vele, arról nem is beszélve, hogy avatott ujjmutatásával német nyelvi tudásban ismilyen számottevő előrehaladást tettem. Erre kedves hölgyolvasóim bizonyára azt fogjákmajd gondolni magukban, hogy no lám, milyen rideg, szívtelen alak vagyok, de higgyék el,nincs igazuk, mert hasonlatos volt ennek az én Lizikémnek az ő szívecskéje egynémely város-hoz azon a környéken, ahol lakott: átélt már néhány betörést és jó pár ostromot, mielőtt mégén magam megszálltam volna, s a különbség mindössze csak annyiból állott, hogy hol francialobogó lengett az ormán, hol zöld-sárga szász színbe öltözött, illetve a fekete-fehér porosz

57

zászlót tűzték a közepébe, sorjában, ahogy jött. Na de hát így van ez, ha egy kislány szívétegyenruhás fiúnak adja: váltogathatja aztán a kedveseit gyorsan, egyre-másra, mert ha nem,hát hüj-haj, beborul az élete csúnyául!

Az a német felcser, aki az angolok távozása után engemet kezelt, egész ott-tartózkodásomalatt mindössze kétszer ereszkedett le annyira, hogy meglátogatott. Arra egy bizonyos okbólkifolyólag ügyeltem gondosan, hogy a szoba, valahányszor meglátogatott, el legyen sötétítve,Fakenham úrnak, hozzátehetem, nem kis bosszúságára: azt mondtam ugyanis, hogy miótafejem megsérült, nagyon bántja szememet a fény, s körös-körül jól bebugyoláltam magamat,valahányszor eljött a doktor, és olyanokat mondtam neki, hogy én egyiptomi múmia vagyok,meg más hasonló bolondságokat, híven szerepemhez.

- Miféle őrültségeket beszélt maga megint arról az egyiptomi múmiáról, tizedes? - kérdezteingerülten Fakenham.

- Ó, azt meg fogja tudni a hadnagy úr, meglátja nemsokára - válaszoltam neki.

Legközelebb, mikor megint a doktort vártam, már nem az elsötétített szobában fogadtam,zsebkendőket csavarva szokás szerint a fejem köré, hanem éppen ellenkezőleg, szándékosan aföldszinti szobában tartózkodtam, és kártyáztam Lizikével, amikor felcserünk belépett. Ahadnagy házikabátja meg más egyéb ruhadarabja volt rajtam, s meg kell adni, minden nagyonjól állott nekem, egyáltalán nagyon úri benyomást keltettem az öltözékében.

- Adjon isten, tizedes, adjon isten - köszöntött rám a doktor, meglehetős mogorván, válaszulmosolygós üdvözletemre.

- Tizedes?! - mondtam sokatmondó pillantást vetve Lizikére, mert őt a tervembe még nemavattam be. - Engedelmével... talán hadnagy?

- Hogyhogy hadnagy? - kérdezi a felcser. - Én úgy tudom, hogy a hadnagy...

- Szavamra mondom, nagyon megtisztel vele - kiáltottam nevetve -, hogy odafenn azzal azőrült tizedessel összecserél! Kiadta magát a fickó egyszer-kétszer csakugyan tisztnek, no dekedves házikisasszonyom itten a megmondhatója, hogy kicsoda?

- Tegnap azt képzelte, hogy ő Ferdinánd főherceg - mondta Lizike -, a múltkor pedig, éppenmikor maga idejött, azt hitte, hogy egyiptomi múmia.

- Csakugyan, emlékszem rá, hahaha - nevetett a doktor -, hanem tudja, hadnagy úr, hogy énbizony a naplómban összekevertem magukat kettejüket.

- Ne is emlegesse nekem a betegségét, ma egyébként nyugodt napja van - mondtam még neki.

Lizike és én akkorát kacagtunk a felcser tévedésén, mintha ez volna a világ legmulatságosabbesete, amikor pedig a doktor felfelé indult betegéhez, óva intettem még egyszer, hogy betegsé-géről egyáltalán ne beszéljen vele, mert rendkívül könnyen izgalomba jön.

Olvasóm már ebből a fenti beszélgetésből is sejtheti, hogy az igazi szándékom mi lehetett:elhatároztam, hogy megszököm, méghozzá mint Fakenham hadnagy, s teszem ezt, hogy úgymondjam, szinte a szeme láttára, mindenképpen azonban csupán kényszerítő szükség hatásaalatt. Igen, ez valójában csalás és - ha úgy tetszik - rablás volt, mert eltulajdonítottam a pénzétés minden ruháját, ezt készséggel elismerem. A szükség azonban olyan parancsoló volt, hogyha úgy adódna, nem tennék másként ma sem. Azzal is tisztában voltam, hogy szökésemetpénze és neve nélkül végre nem hajthatom. Ezért tehát mind az egyiket, mind a másikatkénytelenségből úgy kellett megszereznem.

58

Azalatt, míg a hadnagy csendben, odafenn az ágyában feküdt, habozás nélkül magamraöltöttem egyenruháját, előbb azonban kikérdeztem aprólékosan a doktort, hogy vannak-e méga városban embereink, vagyis hogy felismerhetnek-e. Válaszából megállapíthattam, hogynincs már itt senki sem, és így Lizike leányasszonnyal nyugodtan elsétálhattam a hadnagyegyenruhájában, és körülnézhettem, van-e ló megvásárolni való. A város parancsnokánál mintFakenham hadnagy jelentkeztem a Gale angol gyalogezredből, és egyben mint gyengélkedő, avégén pedig még ebédre is meghívtak a porosz ezred tiszti étkezdéjébe, de nyomorúságoskosztot adtak, annyi bizonyos. Hej, Fakenham hogy őrjöngött, hogy toporzékolt volna, ha csaksejti is, hogy visszaélek a nevével!

Korábban, valahányszor ruhái iránt érdeklődött ez érdemes férfiú (bőséges káromkodások ésátkozódás közben egyébként ezt gyakran tette meg, és egyre fogadkozott, hogy hanyagságommiatt az ezrednél majd megbotoztat), én minden esetben azt válaszoltam neki, hogy ruhájalegnagyobb biztonságban van a földszinten, és ezt mondhattam is ferdítés nélkül, mertvalóban becsomagoltam már mindent igen nagy gonddal, s felkészülten vártam, hogy tervezetteltávozásom napja elérkezzék. Igen ám, de személyi iratai és pénztárcája még a párnája alattvoltak, s mikor lovamat megvásároltam, fizetni kellett.

Úgy intéztem, hogy a lovat megbeszélt időben hozzák oda a ház elé, s hogy a kereskedőnekmajd akkor fizetem ki az árát (búcsúzkodásomat kedves vendéglátó házikisasszonyomtól,mely megtörtént számos könnyhullatás között - nem ismertetem ezen a helyen), és mindenrefelkészülve, teljes díszben, sapkáját a bal szememre csapva, felsétáltam Fakenham szobájába.

- Te csivkefogó, pevnahajdev, gazembev - hördült fel számos egyéb átkozódás kíséretében ahadnagy -, te lázadó kutya, te, hogy mevészeled te az én egyenvuhámat magadva venni? No dene legyen Fakenhamy Fakenham a nevem, ha az ezvednél félholtva nem vevetlek.

- Előléptettek, hadnagy úr - mondtam vigyorogva -, és azért jöttem, hogy búcsút vegyek.

S ekkor odamentem az ágya fejéhez, és még ennyit mondtam:

- Szíveskedjék a pénztárcáját és a személyi iratait ideadni - és egyszersmind be is nyúltam apárnája alá. A hadnagy erre olyat ordított, hogy az elég lett volna az egész garnizon riasztá-sára.

- Ide füleljen, jó uram - mondtam neki -, egy hangot se, mert a halál fia. - S ezzel elővettem azsebkendőjét, és a szájára csavartam, méghozzá olyan erősen, hogy csaknem megfojtottamvele, azután előrehúztam az inge ujját, csomóra megkötöztem, és otthagytam. Nem felejtettemel persze az iratait és az erszényét sem magamhoz venni, és végül udvariasan még minden jótis kívántam neki.

- A tizedesre jött rá megint a bolondóra - mondtam odalent azoknak, akik a betegszobábólkitörő hangokra odasiettek. Búcsút vettem az öreg vak fővadászmestertől és leányától (elgon-dolhatni, milyen érzékenyen), és felültem újonnan vásárolt lovam hátára. Az őrség, mikor aváros kapuján kilovagoltam, tisztelgett. Éreztem, újra elememben vagyok, és keményenmegfogadtam, soha, de soha többé úri rangomból nem engedek.

Először Bréma felé vettem utamat, itt volt ugyanis hadseregünk, és azt állítottam, jelentéseket,leveleket viszek a warburgi porosz parancsnoktól a főhadiszállásra. Mihelyt azonban olyanmesszire jutottam, hogy nem láthattak már az előretolt őrszemek, megfordítottam lovamat, éselindultam a hessen-kasseli terület felé, ez Warburgtól szerencsére nem esett nagyon messzire,és mondhatom, szívből megörültem, mikor a kék-piros csíkos sorompót megláttam, mert ezazt mutatta már, hogy az angolok megszállta területen kívül vagyok. Hof felé ügettem, arákövetkező nap pedig Kasselba, s azt mondtam mindenütt, Henrik hercegnek - akkor a Rajna

59

alsó folyásánál táborozott - viszek sürgős parancsokat. Éjszakára a helység legelőkelőbbszállodájában szálltam meg; mellesleg a helyőrség tábori tisztjeinek is itt volt a törzsasztala.Traktáltam én aztán ezeket az urakat a szállodában fellelhető legjobb borokkal, mert elhatá-roztam, hogy előkelő angol úr szerepét fogom játszani, és olyan gördülékenyen beszéltemnekik angliai birtokaimról, hogy a végén úgyszólván magam is elhittem történeteimet. MégWilhelmshöhébe is meghívtak egy estélyre a választófejedelem palotájába, és a főudvarmesterbájos leánykájával is táncoltam menüettet, őfelsége fővadászmestere őexcellenciájának pedighagytam, hadd nyerjen tőlem néhány aranyat.

A fogadóbeli törzsasztalnál megismerkedtem többek között egy porosz tiszttel is; a poroszrendkívül szívélyesen elbeszélgetett velem, közben pedig ezer kérdést tett fel Angliáról, és énfeleltem mindre, tőlem telhetőleg a legokosabban. Meg kell azonban mondanom, hogy ez alegokosabb sem volt azért bizony valami túlságosan okos. Angliáról, az udvarról, az ottaninemesi családokról édeskeveset tudtam én, de hát az ifjúság dicsekvési vágya (és talán bizo-nyos hajlam is, mely fiatal koromban jellemzett, amelyet azonban réges-rég levetkeztem, mártudniillik az, hogy szerettem dicsekedni, és mondtam olyanokat is, melyek a szigorúan vettigazsággal nem állottak mindig tökéletes összhangban) elragadott, és egy sereg olyan történe-tet meséltem el neki, melyet akkor ott helyben találtam ki. Leírtam részletesen az angolkirályt, a minisztereit, közben mellékesen azt is megjegyeztem, hogy nagybátyám a berlini britkövet, s ismerősömnek tüstént megígértem, ajánlólevelet is adok a követhez neki, és ígytovább. Mikor a tiszt nagybátyám nevét kérdezte, nem tudtam persze megmondani az igazikövetét, és oda vágtam neki, csak úgy, vaktában, ahogy éppen eszembe jutott, az őszinténszólva kissé íresen hangzó O’Grady nevet, mert mondjanak, nem bánom, akármit, igenis vanolyan jó ez is, mint bármilyen másik név, mert hát a killballyoweni O’Grady família a Cork-grófságból van olyan jó család, mint a földkerekség akármelyik másik családja, amiről egy-általán csak hallani lehet. Ezredemről szóló jó történetekben persze nem volt hiány, lett volnabár többi történetem is ennyire hiteles!...

Másnap reggel, Kasselból elindulóban, megint odajött hozzám porosz barátom, és szélesenmosolygó képpel közölte velem, Düsseldorfba megy ő maga is, amerre állításom szerintnekem is mennem kellett, úgyhogy nyeregbe ültünk, és egymás mellett kocogva, útnakindultunk. A vidék képe sivár volt elmondhatatlanul. A herceg, akinek uradalmán áthaladtunk,arról volt hírhedt, hogy egész Németországban ő a legkíméletlenebb emberkereskedő. Szállí-tott ő minden megrendelőnek végig az egész öt évig tartó háború alatt (ezt nevezték később ahétéves háborúnak), és ki is pusztította fejedelemségében úgy a férfilakosságot, hogy a földműveletlen maradt, s tizenkét éves gyermekeket hajtott el már a végén a háborúba; láttamútközben magam is e szerencsétlen gyermekekből hosszú menetoszlopokat, néhány lovaskatona kísérte s vagy egy vörös zubbonyos hannoveri őrmester, vagy egy porosz altiszt vezetteőket. Kísérőmet ez alakok közül néhányan régi ismerősként üdvözölték.

- A jóérzésemet sérti - jegyezte meg a tiszt -, hogy ezekkel a hitvány fráterekkel kapcsolatotkell fenntartanom, de a háború rideg parancsa szünet nélkül utánpótlást követel, és ezértkereskednek ezek a katonafogók emberi hússal. Huszonöt tallért kapnak minden regrutáért.Jobb emberekért, mint amilyen például ön is - tette hozzá nevetve -, megadnának százat is. Azöreg király idejében pedig megadtuk volna az ezret is, mielőtt még a jelenlegi uralkodófeloszlatta volna az óriás ezredet.

- Ismertem belőlük egyet én is - jegyeztem meg -, az is ebben az ezredben szolgált maguknál,mi meg csak Porosz Morgannak hívtuk.

- Igazán?! És kicsoda ez a Porosz Morgan?

60

- Hát az egy óriás termetű gránátos volt, és Hannoverben csípték el valahogy a maguk sorozóemberei.

- A csirkefogók! - csattant fel barátom erre. - Hogy még egy angolhoz is hozzá mernek nyúlni!

- Hát ez éppenséggel ír volt - vetettem közbe -, de túl is járt, bizony isten, mindegyikük eszén.Na, majd mindjárt elmondom. Morgant azután, hogy elfogták, az óriás testőrségbe osztottákbe, de még ezek között is úgyszólván ő volt a leghatalmasabb óriás. Legtöbbje ennek a sokóriás szörnynek örökké panaszkodott a csekély fizetésre, a véget nem érő folytonos gyakorla-tozásra, a botozásra, egyáltalán egész életére, csak egyedül Morgan nem elégedetlenkedettsohasem. „Mégiscsak jobb - szokta mondogatni - itt hízni Berlinben kövérre, mint éheznirongyokban a Tipperary mellett.”

- Tipperary? Az hol van? - kérdezte az útitársam.

- Látja, Morgantól is éppen ezt kérdezték a barátai. Tipperary Írország egyik szép kerülete, ésennek fővárosa a gyönyörű Clonmel. Olyan szép város ez, nekem elhiheti, hogy Dublinnal ésLondonnal vetekszik, pompában pedig az egész kontinensen sincs hozzá hasonló. SzóvalMorgan azt mondta nekik, hogy itt, ennek a városnak a közelében lakik, és ha jelen helyze-tében mégis bántja valami, az csak éppen az az egy gondolat, hogy a testvérei még mindigodahaza éheznek, pedig mennyivel jobb dolguk volna őfelsége szolgálatában.

- A hétszázát - sóhajtotta Morgan, ahogy ezeket elmondta az őrmesternek -, még csak az énBéni bátyám passzolna aztán igazándiból ide, gárdaőrmesternek!

- Béni is olyan magas, mint te? - kérdezte az őrmester.

- Hogy olyan magas-e, mint én? Meghiszem azt! Hát, ember, ide figyeljen, az egész családom-ban én vagyok még a legkisebb! Van belőlünk hat, de mindegyikünk között Béni a legna-gyobb. Az bizony, a legeslegnagyobb. Olyan hét láb magas az, csak úgy meztéláb, harisnyá-ban is, mint ahogy Morgannak hívnak engemet.

- Nem lehetne elküldeni érte, és idehozni ezeket a te testvéreidet?

- Hát maga, az egyszer nem tudná, annyi bizonyos, mert azóta, hogy maguk közül, szóval abunkós úriemberek közül egyik elcsalt engem, azóta halálosan utálják az összes őrmestereket- válaszolta Morgan -, de hát azért csak kár mégis igazán, hogy nem jöhetnek. Micsodaszörnyeteg óriás égimeszelő volna a mi Bénink a gránátoskucsmában!!

Nem szólt aztán Morgan semmi többet, csak sóhajtozott, mintha testvérei nehéz sorsa bántanáa szívét. Az őrmester azonban elmondta a történetet tisztjeinek, a tisztek pedig továbbadtákmagának a királynak. Őfelsége végül is olyan kíváncsi lett, hogy ténylegesen beleegyezett,engedjék csak haza Morgant, hadd hozza ide mind a hét óriás bátyját.

- Na és csakugyan olyan óriás nagyok voltak, mint ahogy Morgan állította? - kérdezte erreútitársam, de nem állhattam meg, hogy együgyűségén el ne nevessem magam.

- Hát azt hiszi talán - kiáltottam -, hogy Morgan valaha is visszakerült? Ugyan, hova gondol!Ha már egyszer kiszabadult, annál több esze volt! Csinos kis farmot vásárolt Tipperarybenazon a pénzen, amit hét bátyjának kapott a foglalójára, és kötve hiszem, hogy rajta kívül mégsokan jártak volna ilyen jól a testőrködéssel.

Történetemen a porosz kapitány szívből kacagott, és azt mondta, hiába, meglátszik, azangolok mégiscsak a világon a legokosabb emberek, amikor pedig kijavítottam, hogy nemangolok, hanem írek, akkor azt mondta, hogy az írek még őnáluk is okosabbak. Nagyon megvoltunk egymással elégedve mind a ketten, ahogyan így egymás mellett lovagoltunk. Tele volt

61

ő is száz meg száz háborús történettel Frigyes bátorságáról, ügyességéről, számos visszavonu-lásáról és győzelméről, és említett olyan vereségeket, hogy több dicsőséget szereztek akirálynak, mint győzelmei. Történeteit, most, hogy már én is az urakhoz tartoztam, csodálattalhallgattam, mint ha három héttel korábban nem is azok az érzések töltöttek volna még el,melyekről az előző fejezet végén emlékeztem meg, amikor nevezetesen arról beszéltem, hogynagy tábornoké a dicsőség, és a szegény katonának egyéb se jut más, csak a nyomorúság és abot.

- Igaz is, kinek viszi a jelentéseket? - kérdezte a tiszt.

Csúnya kérdés volt ez is nemkülönben, és hirtelen elhatározással, csak úgy találomra,feleltem:

- Rolls tábornoknak - mondtam neki. A tábornokot egy évvel ezelőtt láttam utoljára, és csakúgy kapásból mondtam neki az első nevet, ami eszembe jutott. Barátom nagyon meg voltelégedve a válaszommal, és lovagoltunk tovább, tovább, egész addig, míg be nem esteledett,akkor azonban, minthogy lovaink is kifáradtak, elhatároztuk, pihenőt tartunk.

- Van itt egy nagyon jó vendégfogadó - mondta a kapitány, ahogy egy nagyon elhagyatottnaklátszó épülethez közeledtünk.

- Lehet, hogy itt, Németországban, ez nagyon jó fogadónak számít - mondtam erre neki -, de arégi jó Írországban biztos nem volna az. Corbach csak három mérföldre van ide, érjünk ellegalább odáig.

- Mondja, nem kíváncsi Európa legédesebb fiatalasszonyára? - kérdezte a tiszt. - Na, magaravasz kópé, ez már, látom az orrán, tetszik magának, mi? - mondta tovább, s ebben, őszinténszólva, nem is tévedett, mert mit tagadjam, az ilyen ajánlat mindig tetszett nekem. - A tulaj-donosok, tudja, nemcsak fogadósok, hanem jó nagy területen gazdálkodnak is.

Így szólt a kapitány, s ami azt illeti, én is inkább parasztgazdaságnak, mint vendégfogadónaknéztem a helyet. Egy magas kapun át fallal körülvett udvarba léptünk, az egyik végébenromos, ütött-kopott épület állott. Két letakart ekhós szekér is vesztegelt az udvaron, és alovaknak a kocsis mellett almoztak egy fészerben. Egy-két ember lézengett, és a két poroszőrmester, egyenruhásan, szalutált, mikor barátom, a kapitány belépett. Ez a megszokotttiszteletadás különösebben fel sem tűnt nekem, de magának a fogadónak a látványában me-gérintett valami különlegesen riasztó és baljóslatú, s észrevettem azt is, hogy mögöttünk a kétember, alighogy beléptünk, bereteszelte a nagy udvari kaput. A kapitány megjegyezte, hogyfrancia lovas járőrök cirkálnak erre, és ezekkel a csirkefogókkal szemben nem lehet az embereléggé elővigyázatos.

A két őrmester gondozásba vette lovainkat, mi pedig bementünk vacsorázni. A kapitányútközben odaszólt az egyiknek, hogy vigye fel útitáskámat a hálószobámba. Én a derékfickónak még egy pohár pálinkát is ígértem a fáradozásáért.

A bűbájos hölgy helyett, akire számítottam, csúfságos vén parasztasszony jött be felszolgálni,s egy tányér szalonnás rántottat rendeltünk nála vacsorára.

- Hát bizony elég szerény a vacsoránk - jegyezte meg nevetve a kapitány -, de hát minekünkkatonáknak sokszor még ennyi se jut.

S ezzel levette a kalapját, kioldotta a derékszíját, a kesztyűjét, és nagy szertartásos udvarias-sággal vacsorához ült. Udvariasságban én sem akartam mögötte lemaradni, és fegyveremethasonlóképpen odaraktam én is valami régi láda tetejére.

62

Az előbb említett rettenetes csúnya vénasszony egy korsó igen savanyú bort hozott be, s acsúnyasága meg ez, ez a kettő együtt kezdett már határozottan a gyomromra menni.

- És az a ragyogó szépség, akiről az elébb beszélt? - kérdeztem tőle, mihelyt a vén boszorkánykiment a szobából.

- Pahh! - mondta, és nevetett hozzá, közben pedig keményen reám szegezte a tekintetét. -Csak tréfáltam. Fáradt voltam, nem akartam továbbmenni, ennyi az egész. Ennél csinosabb nőitt nem található, s ha ez, kedves barátom, nem felel meg elképzeléseinek, akkor várnia kellegy kicsit.

Ez a megjegyzés még csak fokozta rosszkedvemet.

- Szavamra mondom, uram - jegyeztem meg zordon hangon -, meglehetősen udvariatlanulintézte el ezt a dolgot.

- Úgy intéztem, ahogy jónak láttam! - csattant fel a kapitány hangja erre váratlanul.

- Uram, gondolja meg, én angol tiszt vagyok!

- Te angol tiszt? Te? Hazudsz! - ordította a másik. - Katonaszökevény vagy! Közönségescsibész maga, uram! Kiismertem én magát ebben a három órában, de gyanítottam már tegnapis, mifajta. Értesültek róla az embereim, hogy Warburgból kiszökött valaki, és mindjárt gon-doltam, hogy az csak maga lehet, és a hazugságai és bolondsága csak megerősített benne!Nem kevesebbet akar elhitetni velem, mint hogy már tíz hónapja halott tábornoknak továbbítsürgős parancsokat, meg hogy a nagybácsija a követ, de közben még a nevét sem tudja meg-mondani. Nos, beáll-e, uram, és itt a foglaló, vagy feljelentsem inkább?

- Egyiket sem - válaszoltam, és mint a tigris ugrottam rá, de hiába volt minden ügyességem, őis számított erre, s a zsebéből hirtelen két pisztolyt rántott elő, az egyiket elsütötte, és az asztaltúlsó feléről, ahová előlem mintegy fedezék mögé ugrott, így szólt:

- Ha egy lépést tesz, ezzel loccsantom szét az agyvelejét!

A következő pillanatban feltépték az ajtót, és a két őrmester puskával, szuronnyal felfegy-verkezve rontott be a szobába bajtársuk segítségére.

A játszma eldőlt. Eldobtam a kést, mert hirtelenjében ezzel fegyvereztem fel magam, a vénboszorkány ugyanis, mikor a bort hozta, eltüntette a kardomat.

- Beállok - mondottam.

- Na, látod, kedves komám! Ez már beszéd. A listára milyen nevet írjak?

- Írja oda: Barry Redmond Ballybarryból - mondtam méltóságteljesen -, ősi ír királyok leszár-mazottja.

- Voltam egyszer Roche ír dandárjában - folytatta vigyorogva ez a katonafogó regrutarabló -,és egy-két honfitársát akartam lehetőleg a dandárból megszerezni, de mondhatom, egy semvolt köztük, aki nem ősi ír királyoktól származott volna.

- Uram - mondottam erre -, király vagy nem király, amint láthatja, nemesember vagyok.

- Ó, ilyent találsz majd a hadtestünkben eleget - válaszolta a kapitány ugyanazon a gúnyolódóhangon. - Na, add csak ide az irataidat, Nemesember úr, hadd nézzük meg, ki vagy tulaj-donképpen.

63

Tekintve, hogy a tárcámban Fakenham iratai mellett néhány bankjegy is lapult, nem akartamodaadni kincsemet, mert gyanítottam - és nem is minden ok nélkül -, arra szolgált csak akapitánynak az egész, hogy elvegye tőlem, és magának tartsa meg.

- Az már aztán igazán mindegy magának - válaszoltam -, hogy mi van a személyi irataimban:az a név, amivel beálltam, Barry Redmond.

- Nem adod ide mindjárt, te! - szólt a kapitány, és kezébe vette a korbácsát.

- Nem adom oda.

- Te kutya, te, még ellenkezni mersz?! - ordította, s ugyanabban a pillanatban botjával azarcomba vágott, amit úgy is fel lehet fogni, mint kezdeményező lépést a verekedésre. Neki-ugrottam, hogy torkon ragadjam, de a két őrmester rám vetette magát: egy szempillantás alatta földön feküdtem, és minthogy ugyanoda kaptam megint az ütést, ahol már megsebesültemegyszer, újra elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz tértem, erősen vérzett a fejem,a zsinóros köpenyemet leszakították már rólam, az erszényemet és irataimat elvették, és ahátamon összekötötték a kezemet.

A nagy és dicső Frigyesnek csapatostul voltak ilyen fehér rabszolgakereskedői királyságánakhatárai mentén, körös-körül, s züllesztették a csapatokat, elrabolták a parasztokat, egyáltalánsemmiféle bűntől vissza nem rettentek, ha arról volt szó, hogy a nagy király csodálatos regi-mentjét kell ágyútöltelékkel ellátni. Engedjék meg, hogy most mindjárt elmondjam, és nem isminden elégtétel nélkül, hogy ezt a hitvány gazembert, aki minden baráti és bajtársi törvénymegcsúfolása árán olyan sikerrel tudott elrabolni engem ez alkalommal, hogyan érte utolvégül is a sorsa. Előkelő család tehetséges és bátorságáról jól ismert fia volt, de erős kártyás,és szeretett nagylábon élni, úgyhogy a regrutacsalogató foglalkozását a vonalbeli másod-kapitány fizetésénél jövedelmezőbbnek találta. Nagyon valószínű, hogy az uralkodó is haszno-sabbnak ítélte szolgálatait itten, mint korábbi foglalkozásában. Monsieur de Galgensteinnekhívták, s ezen gyalázatos üzletnek egyik legsikeresebb képviselője volt. Beszélt minden nyel-ven, minden országot bejárt, és ezért nem esett nehezére átlátni a hozzám hasonló fiatalembergyermeteg hazudozásain.

1765-ben azonban elérte a megérdemelt vég. Ebben az időben Kehlben, Strassburggalátellenben lakott, kijárogatott a hídra, és a francia őrrel beszédbe elegyedett, ígért neki eget-földet, ahogy a francia mondja, ha átáll a porosz szolgálatba. Egyik nap egy szép szál gránátosteljesített éppen a hídon őrszolgálatot. Ehhez is odament Galgenstein, és ígért neki legalábbisegy egész századot, ha Frigyes szolgálatába beáll.

- Kérdezze meg a komámat ott a túlsó felén - válaszolta a gránátos -, mert én nélküle semmitsem teszek. Együtt születtünk, együtt nevelkedtünk, egy században vagyunk, egy szobábanhálunk, és egymás nélkül sehova sem megyünk. Ha ő is megy, és ha kapitányságot ad neki is,akkor én is megyek.

- Hát akkor hozza át a bajtársát Kehlbe - mondta Galgenstein örömmel -, és olyan ebédeteszik, hogy csak na, és már most előre is megígérhetem hogy meg lesznek elégedve mind aketten.

- Nem volna jobb, ha most mindjárt odamenne hozzá a hídra? - kérdezte tőle a gránátos. - Énnem hagyhatom itt az őrhelyemet. Magának meg miből áll az odamenni, és mindjárt meg isbeszélheti vele az ügyet? - Némi alkudozás után fel is ment Galgenstein a hídra, hirtelenazonban pánik fogta el, és vissza akart lépni. A gránátos azonban mellének szögezte aszuronyát, és rákiáltott, hogy ne mozduljon, mert fogoly.

64

A porosz egyszerre felfogta helyzete veszélyességét, s a hídon átlendülve a Rajnába vetettemagát, csakhogy fegyverét félrehajítva a rettenthetetlen őrszem is utánaugrott, és minthogykettejük közül a francia volt a jobbik úszó, nyakon csípte a regrutafogót, átvitte a strassburgioldalra, és átadta a parancsnokának. - Megérdemelnéd, hogy agyonlövesselek - mondta neki agenerális erre -, mert elhagytad az őrhelyedet, és eldobtad a fegyveredet. Merész és bátortettedért azonban jutalmat érdemelsz, s a király úgy döntött, hogy inkább megjutalmaz -mondta, s az őrszem pénzt kapott meg előléptetést.

Vallomásában Galgenstein kijelentette, hogy nemesember és a porosz hadseregben kapitány,amire üzenet ment Berlinbe, hogy az adatok hitelességét ellenőrizzék. A király azonban, báraz effajta embereket bőven alkalmazta (tiszteket, akik szövetségeseinek az alattvalóit elcsalo-gatják...), saját gyalázatát most mégsem ismerhette el, Berlinből válaszul a francia hatósá-goknak levelet küldtek, melyben elismerték, hogy a királyságban van ilyen nevű család, aztazonban kereken tagadták, hogy ez a minden bizonnyal szélhámos egyén ebbe a családbatartozhatik, mert hiszen minden ilyen nevű tisztjük jelenleg is ezredénél, helyén teljesítszolgálatot. Ez volt Galgenstein halálos ítélete. Strassburgban akasztották fel mint kémet.

- Dobjátok be a szekérbe a többihez - szólt Galgenstein, mihelyt ájulásomból magamhoztértem.

65

Hatodik fejezetUtazás az ekhós szekéren; képek a katonaéletből

Az az ekhós szekér, amelyikbe Galgenstein parancsára be kellett szállnom, ott állott közvet-lenül egy másik, hasonlóan baljóslatú faalkotmány mellett, mint mondottam, a tanya udvarán.Meg volt rakva alaposan mind a kettő, és vagy egy jó tucat ember szorongott benne: ezeket isugyanaz az elvetemült regrutarabló sorozta be a dicsőséges Nagy Frigyes zászlaja alá, akiengemet fogott el. Az őrök lámpája egy csomó sötét figurát világított meg, mikor közibükbelöktek: feküdtek egymás hegyén-hátán ebben a mozgó börtönben, amelyben énnekem israboskodnom kellett. Belépésemkor velem átellenben, a szemben levő oldalon feljajdul aszomszédom, és káromkodni kezdett - sebesült volt nyilván ő is, akár jómagam, s zengettszünet nélkül a szerencsétlen alakok nyögése, zokogása közös fogdánkban, mint egy fájdal-mas kórus, végig az egész istenverte éjszakán, a szemem le nem tudtam hunyni, hogy azálommal enyhítsem legalább bajaimat. Éjféltájt - már amennyire ezt meg lehetett állapítani -befogták a szekérbe a lovakat, és nagy csikorogva a rozoga faalkotmány elindult. Két álligfelfegyverzett katona a külső ülésre telepedett, és a vászonfüggönyt időnként félrehajtva, be-dugták a kocsiba gonosz pofájukat: lámpásukkal a foglyokra világítottak, számolgatták őket.Be voltak szeszelve a barmok, és háborús dalokat meg szerelmes énekeket gajdoltak, ilyene-ket, hogy Oh, Gretchen, mein Täubchen, mein Herzenstrompet, mein Kanon, mein Herrpaukund meine Musket,47 meg azt, hogy Prinz Eugen, der edle Ritter,48 és más efféléket. Vadkurjongatásuk, jódlizásuk fülsértő hangzavarban kísérte a rabok jajgatását a kocsi belsejében.Hallottam én e dalocskákat később éppen eleget, kivonuláson, benn a kaszárnyában, a hosszúéjszakákon, tábortűz mellett.

És mégis, a boldogtalanságom mindennek ellenére sem volt távolról sem olyan nagy, mintamikor először soroztak be Írországban, annak idején. Ha már egyszer le is süllyedtemannyira, hogy egyszerű közlegény vagyok - gondoltam magamban -, legalább ismerőseim nemlátják szégyenemet, márpedig ha valamire, hát erre sokat adtam mindig. Nem fogják majdmondogatni, hogy: „Na tessék, itt van ez a fiatal Barry Redmond úrfi, a híres Barryk leszár-mazottja, az elegáns dublini aranyifjú - oda nézzenek, puskát cipel a hátán, és tajtékporralfényesíti a derékszíját.” Egyébként, ha éppen ez az egy, tudniillik a mások véleménye nembefolyásol - márpedig erre olyan embernek, aki úri mivoltára csak kicsit is ad, nem lehet nemügyelnie -, akkor én, a magam részéről, soha többre az életben nem törekszem, mint ami kevésosztályrészemül jutott. Jelenlegi helyzetemben az úri világtól távolabb sodródtam mindentekintetben, mint ha Szibéria erdeibe vagy Robinson Crusoe szigetére kerültem volna. Ma-gamban tehát így okoskodtam: „Ha már egyszer fogságba estél, kár lázonganod ellene! Azonlégy inkább, hogy minden lehetőséget kihasználj, és ragadj meg minden alkalmat, élvezz kiminden örömet, ki az utolsó cseppig, amit ez a helyzet csak nyújthat neked. Mennyi temérdekalkalma van háborúban a katonának rablásra, zsákmányolásra, meg miegymás, márpedig azmind hasznot hajt, meg örömet szerez: használd ki, és légy boldog vele! De meg azonkívülfeltűnően bátor is vagy, és csinos és okos, és mit lehessen tudni, hátha új helyeden karriertcsinálsz?”

47 Oh, Gretchen... meine Musket - (németül) Margitkám, galambocskám, szívem trombitája, ágyúm,

dobom és muskétám!48 Prinz Eugen, der edle Ritter - (németül) Jenő herceg, a nemes lovag.

66

Bajaimra ilyen filozofikus fölénnyel tekintettem, és elhatároztam, nem engedem, hogy meg-törjek súlyuk alatt: viseltem hát érinthetetlen lelki nagysággal bánatom és berepedt fejem. Amiez utóbbit illeti, elviseléséhez kellett bizony béketűrés, és nem is kevés. A szekér rázott ször-nyűségesen, és azt hittem, minden zökkenésre darabokra szakad a fejem. Hajnalban, ahogymegvilágosodott, észrevettem, hogy mellettem sötét ruhában egy hórihorgas termetű, világoshajú férfi fekszik, és szalmapárnára hajtja a fejét.

- Megsebesült, bajtárs? - kérdeztem tőle.

- Legyen érte az Úr neve áldott - válaszolta szomszédom erre -, testem és lelkem szenvedalaposan, és össze van zúzva minden tagom, de seb, nem, seb, az hál’ isten nincsen rajtam. Ésmaga, szerencsétlen ifjú barátom?

- Én a fejemen sebesültem meg - válaszoltam kérdésére -, és a párnájára lenne szükségem. Na,adja csak ide! Itt a bicska a zsebemben, ha...

És ahogy ezt mondtam, rémisztő pillantást vetettem rá, mintha azt akarnám vele mondani,belemártom azonnal az oldalába, ha rögtön ide nem adja. Ami azt illeti, meg is tettem volna,meg én, egészen bizonyosan, mert azt beláthatják maguk is, kedves olvasóim: háború azháború, én pedig nem vagyok afféle anyámasszony katonája.

- Neked adom én, kedves jó barátom, fenyegetés nélkül is - mondta gyenge hangon a sárgahajú férfi, és átnyújtotta kis szalmapárnáját.

Ezzel hanyatt dőlt a kocsi oldalának, és amilyen kényelmesen csak tudott, elhelyezkedett,majd nekiállt, és egyre csak ezt ismételgette: „Ein’ feste Burg ist unser Gott”,49 amiből arrakellett következtetnem, hogy útitársam evangélikus pap. Ahányszor zökkent a szekér, vagyvalami egyéb esemény fordult elő az utazás alatt, kiabálás és mozgás támadt az utasok kö-rében, s ha másból nem, hát ebből magából is kiderült, hogy milyen vegyes társaság vagyunk.Az egyik földi újra csak sírásba tört ki, másvalaki franciául sóhajtotta folyton: „Oh, monDieu! Mon Dieu!”,50 két másik alak pedig megszakítás nélkül karattyolt ugyanezen a nyelven,szapora káromkodások között, egyik távolabbi sarokból valaki az ilyen-olyan szeme világátemlegette az anyjának, meg hozta összefüggésbe saját magával meg mindenkivel, ez viszontmár minden kétséget kizáróan arról tanúskodott: a partiban angol is található.

Na de nem sokáig éreztem én sem a nap szenvedését és az utazás kínjait! Hiába volt ugyanis alelkész párnája, fejem a fájdalomtól majd szétszakadt, az egyik zökkenőnél pedig a szekéroldalának ütődött, és vérezni kezdett megint; szinte elvesztettem eszméletemet. Ettől fogvanem emlékszem másra, mint csak hogy néha-néha kaptam egy-egy korty vizet, egyszer pedig,amikor valami megerősített városban megálltunk, megszámolt minket egy tiszt - az utazástöbbi részét tompa kábultságban töltöttem. Amikor újra magamhoz tértem, kórházi ágyonfeküdtem, s fehér kámzsás apáca hajolt fölém.

- Sajnálatos lelki sötétségben tévelyegnek - szólalt meg egy hang a túlsó ágy felől, midőngyengéd munkáját az apáca befejezte rajtam, és kiment -, és a tudatlanság éjszakája öveziőket, de íme a hit fénye világol mégis szegény teremtményeken.

A bajtársam volt az, senki más, a regrutás-szekérből, ő szólt imigyen a szomszéd ágy sáncaimögül, s nagy, széles arca alig látszott ki fehér hálósipkája alól.

49 Ein’ feste Burg ist unser Gott - (németül) Erős vár a mi Istenünk. (Luther Márton énekének kezdő-

sora.)50 Oh, mon Dieu! Mon Dieu! - (franciául) Jaj, istenem! Istenem!

67

- Micsoda?! Maga itt van, nagytiszteletű lelkész uram? - mondtam neki.

- Csak segédlelkész vagyok, kérem - válaszolta a fehér hálósipka. - Na, végre, csakhogy magá-hoz tért már, legyen érte hála az égnek! Hát bizony, bizony, nehéz napjai voltak! Írországrólbeszélt folyton, angol nyelven (mert én angolul egyébként nagyon jól tudok), meg egy fiatalhölgyről és valami Mickről, aztán megint egy másik fiatal hölgyről, lángokban álló házról, britgránátosokról, melyekkel kapcsolatban néhány balladarészletet is előadott, s azonkívül számosmás dologról, feltehetőleg élete történetével összefüggésben.

- Különös is az én életem története - válaszoltam szavaira -, és nem hiszem, hogy előkelőszármazású férfi volna a világon még egy, akinek balsorsa az enyémhez fogható.

Hajlandó vagyok elismerni, hogy van bennem bizonyos hajlam a dicsekedésre, és hogy sokratartom származásomat meg más jelességeimet, ugyanakkor viszont le kell szögeznem, hogy azéletben is csak azt tapasztaltam, ha az ember nem szól önmagáról egy-két jó szót néha,helyette bizony meg nem teszik barátai.

- Meg vagyok győződve róla - válaszolt betegtársam erre -, hogy az ön története nem minden-napi, és boldog is leszek, ha egy nap majd elmondja nekem, de lázas állapota nagyon sokátartott és igen megviselte, úgyhogy egyelőre nem nagyon szabad beszélnie.

- Hol vagyunk? - kérdeztem, s a segédlelkész erre megmagyarázta: Fuldában, a püspöki város-ban, s a székhelyet pillanatnyilag Henrik herceg csapatai tartják megszállva. A város közelé-ben járt már szekerünk, mikor egy francia járőrrel tűzharcba keveredtek, s egy golyó átsza-kította a kocsi oldalát, ekkor sebesült meg a szegény papjelölt.

Miután olvasóm életem történetét úgyis ismeri, nem terhelem azzal, hogy az egészet ittelismételjem újra, és elmondjam azt is, amivel sorstársam kedvéért még meg is toldottam atörténteket. Nem titkolom, bőven tájékoztattam arról, hogy családunk Írország legősibbfamíliája, és kastélyunk egész Írországban a legszebb palota, s hogy mondhatatlanul gazdagokvagyunk, hogy rokonunk Angliában minden főnemes, származásunk a legrégibb királyokignyúlik vissza, meg sok más, ehhez hasonlót, és meg kell mondanom, beszélgetésünk folyamánnem kis meglepetésemre azt kellett tapasztalnom, hogy Írországról sokkal többet tud a szom-szédom, mint jómagam. Amikor származásomról beszéltem, félbeszakított:

- Melyik királyi ágból? - kérdezi.

- Ó, hát... - mondom neki (őszintén szólva, memóriámat sohasem terheltem agyon az ilyencsip-csup adatokkal) - az összes, mindenkik legeslegrégibb királyától!

- Micsoda?! Maga le tudja vezetni származását Jafet51 fiaitól? - tüzesedett neki a pap.

- De le ám - mondom neki erre -, és kívánatra még tovább is, le egészen Nabukodonozorig.

- Áhá - mosolyodott el feleletemre a segédlelkész -, látom már, bizalmatlanul kezeli ezeket alegendákat! Nehéz is ezeket a partholánusokat meg nemediánusokat,52 akikről a maguk kró-nikásai olyan jóhiszeműen emlékeznek meg, hitelesen kimutatni a történelemben, én azonban,a magam részéről, azon a nézeten vagyok, hogy történeteik nem kevesebb megalapozottsággal

51 Jafet - a bibliai Noé egyik fia, akitől a mondai hagyomány szerint az indo-európai népek származ-

nak.52 partholánusok - pártusok: a Kaspi-tótól délre élő ókori nép. Híres harcmodoruk az volt, hogy

menekülést színlelve maguk után csalták az ellenséget, majd lóhátról, hátrafordulva nyilaztak rájuk.

nemediánusok - az ír legendákban említett Nemed, szkítiai harcos népe.

68

rendelkeznek, mint az arimathiai Józsefről és a Brutus királyról53 szóló legendák; tudjuk, kétévszázaddal ezelőtt még nagy elterjedtségnek örvendtek a szomszédos angol szigeten.

És ezzel bősz magyarázatba fogott föníciaiakról, szkítákról, gótokról, Tuath de Danans-ról,54

Tacitus-ról és Mac Neil királyról, kikről, hogy őszinte legyek, őtőle szereztem első értesü-lésemet. Angolul éppen olyan jól beszélt, mint én, de kijelentése szerint hét másik nyelvet bírtmég tökéletesen. Homéroszból az egyetlen sort idéztem, melyre latin tudásom összpontosult:„As in praesenti perfectum fumat in avi”,55 mire rögtön latinul kezdett velem beszélni. Kény-telen voltam megmagyarázni neki, hogy a régi rómaiak nyelvét másként ejtjük ma már a maiÍrországban, úgyhogy eszmecserénket újra angolul folytattuk.

Ennek a szegény, becsületes barátomnak a története valóban elég különös, és megérdemli,hogy megörökítsem, már csak azért is, hogy lássák, milyen szedett-vedett társaságból állott azegész porosz sorkatonaság.

- Születés szerint - kezdte történetét - szász vagyok, s atyám Barátfüle község lelkipásztora. Ittszívtam magamba a tudás első alapelemeit. Miután tizenhat éves koromban - most huszon-három vagyok - kellőképpen elsajátítottam a görög és latin nyelveket, valamint a franciát,angolt, hébert és az arabot, továbbá ugyanekkor száz rixdalert56 is örököltem - s ez összegbőven elegendőnek látszott egyetemi tanulmányaim elvégzésére -, elmentem a híres göttingaifőiskolára,57 és négy éven keresztül egzakt tudományoknak és teológiának szenteltem magam.Lehetőségeimhez képest természetesen azért világi tudományokban is tökéletesítettem isme-reteimet, amennyiben egy tánctanártól táncleckéket vettem (óránként egy groschenért), mígegy francia szakember viszont vívóleckéket adott. Nem hanyagoltam el azonban a határtalan,óriási ló- és lovászati tudományokat sem, s egy ünnepelt huszárprofesszor tanfolyamát szor-galmasan látogattam a helyi cirkuszban. Szerény nézetem szerint felettébb kívánatos, hogy azember mindent elsajátítson, amit csak lehet, s ezáltal bővítse tapasztalati körét. Mivel pedigegyik tudomány éppolyan fontos, mint a másik, illő, hogy megismerkedjünk mindegyikkel. Amindennapi élet nem egy tudományágában - szemben az elméleti tudás egyes ágazataival(mely különbségtevés mindazonáltal nem kíván a feltétlen helyesség igényével fellépni!) -,sajnos, meg kell mondanom, nem bizonyultam egyformán alkalmasnak. Egy cseh illetőségűművésztanár útmutatása szerint (aki főiskolánkon ugyancsak megjelent) a kötéltáncolással isfoglalkoztam, de siralmas eredménnyel, amennyiben leestem, és az orrom betört. Az egyete-men Herr Graf von Nyakló angol diák négyfogatú hintóján pedig a hajtást gyakoroltam, ám,sajnos, nem vittem sokkal többre ezen a területen sem. Az történt ugyanis, hogy a kiskapunál,a Berlini Kapuval átellenben, felborítottam a hintót őlordsága barátnéjával, Fräulein MissKitty Collin kisasszonnyal egyetemben. Az ifjú lordnak németórákat is adtam ebben az idő-ben, de mikor a baleset megtörtént, elbocsátott. Úgyhogy (bocsássa meg a szójátékot) e hintó-val együtt - nyakló nélkül - felborult nekem a Fortuna szekere is! Pénz hiányában továbbitanulmányokat ebben az irányban nem folytathattam, pedig ha ez az egy közbe nem jön, nincs 53 Brutus király - a brit nép mondabeli őse, Brutus vagy Brute.54 Tuath de Danans - Tuatha De Danann (kelta ír nyelven), Danu istennő népe; Írország mondabeli

őslakói.55 As in praesenti perfectum fumat in avi - (latinul, de rontott alakban idézve) a most meglevő as

(pénzegység) fittyet hány az örökkévalóságnak.56 rixdaler - (a holland „rijksdaler” szóból) szó szerint: „birodalmi tallér”; Hollandiában, Svédország-

ban, Dániában és Németországban forgalomban levő ezüstpénz.57 göttingai főiskola - a híres göttingeni egyetem, melyet II. György angol király alapított 1736-ban.

69

olyan cirkusza ma a világnak, hogy meg ne álljam benne a helyem, és - mint ahogy ez a jó-magasan-született lord úr is elismerte nem egy alkalommal - a gyeplőkezelésnek ma feltétlenmestere vagyok!

Az egyetemen a kör négyszögesítéséről készítettem tudományos dolgozatot - érdekelné egészbizonyosan magát is -, arabusul pedig Fuszeckli professzorral álltam ki nyilvános vitában, s azaz általános vélemény alakult ki, hogy feltétlenül meggyőzőbbek voltak az én érveim. Dél-Európa nyelveit persze ismerem, annak pedig, aki a szanszkritban kissé is járatos, az északinyelvcsoportok már nem okoznak különösebb nehézséget, hogyha pedig még az orosszal isfoglalkozott, egyenesen gyerekjáték. Hogy kínaiul nem tanultam meg, örökké sajnálni fogom!Ha ez a mostani helyzet nem válik ilyen problematikussá, éppen kínai nyelvtanulmányaimérdekében, Angliába hajózom át. (A tervem ugyanis az volt, hogy valamelyik angol hajós-társaság hajóján Kantonba megyek.)

Takarékosság tekintetében, fájdalom, nem vagyok ment minden hibától, s így történhetett,hogy száz rixdalerem, ez a valóságos kis vagyon, mely minden józan beosztású embernek egyévtizedre lett volna elég, nekem, alig futotta ötévi tanulásra is! Abba kellett hagynom tanul-mányaimat, a tanítványaim elmaradoztak, és cipővarrással kellett időm java részét töltenem,hogy legalább annyit félre tudjak rakni, amennyi további akadémiai tanulmányaim folytatásá-hoz szükséges. Ez alatt az idő alatt (s a papjelölt itt nagyot sóhajtott) gyengéd kapcsolat szö-vődött köztem és egy tisztes hölgyszemély között, aki, bár szépnek éppen nem mondható, és anegyvenedik esztendőt tapossa, mégis szerény személyem iránt határozott érdeklődést tanú-sított. Orrazengg doktor, az egyetem prorektora, kegyes jó barátom és patrónusom, egy hónap-pal azelőtt közölte velem, hogy a rumpelwitzi lelkipásztor elhunyt, és egyben megkérdezte,nem akarok-e a helyére pályázni én is, mert ha igen, tartsak bemutatkozó prédikációt. Mint-hogy e parókia megszerzése hathatósan előmozdította volna egybekelésünket Amáliával,örömmel egyeztem bele, és el is készítettem az értekezést.

Ha akarja, el is mondhatom mindjárt... vagy nem?... na jó, akkor majd a menetek alatt mondokbelőle szemelvényeket. De hogy folytassam életrajzomat - s ezzel már befejezése felé isközeledik, vagy hogy pontosabb legyek, ezzel a jelen helyzetbe torkollik bele -, el is mondtamRumpelwitzben prédikációmat, és véleményem szerint a babilóniai kérdést58 sikerült végér-vényesen tisztáznom vele. Beszédemet a báró úr őméltósága s nemes családja jelenlétébentartottam meg, de pár magas rangú katonatiszt is éppen a kastélyban időzött akkor, s szinténvégighallgatta. Utánam a hallei Moser bemutatkozó beszéde következett, az esti áhítaton. Elő-adása nagyon alapos volt ugyan, és bár Ignatius59 egyes helyeiről valóban kimutatta, hogymanifeszt interpolációk,60 érzésem szerint prédikációja nem keltett akkora visszhangot, mintaz enyém, és a rumpelwitziek sem voltak elragadtatva tőle. A beszéd végeztével a pályázókkivonultak a templomból, és szeretetteljes közös vacsorán vettek részt a rumpelwitzi KékÖkörben.

Éppen ezen foglalatosság közben vagyunk, amikor egyszer csak bejön a pincér, és azt mondja,egy illető vár odakinn, aki a tiszteletes jelölt urak közül szeretne beszélni egyikkel, „azzal anagy magossal”. Ez csak én lehettem, mert tiszteletes kollégáimnál jó fejjel voltam magasabb.Kimentem, hogy megnézzem, ugyan ki akar beszélni velem, és egyetlen rövid pillantás elég

58 a babilóniai kérdés - valószínűleg a babilóniaiak ősi vallásának homályos kérdése.59 Ignatius - Szent Ignác, a hagyomány szerint János apostol tanítványa, aki a II. század első felében

szenvedett vértanúságot. A neki tulajdonított levelek közül valószínűleg egy sem az ő műve.60 manifeszt interpolációk - nyilvánvaló betoldások.

70

volt annak megnyugtató tisztázására, hogy az illető férfiú az izraelita hitfelekezet kötelékébetartozik.

- Uram - mondta e héber felebarátom -, egy ismerősöm ma ott volt a templomukban, s az őelbeszéléséből értesültem tiszteletességed csodálatos beszédének egyes részleteiről: tessékelhinni, mélyen meghatott, sőt nem túlzok, ha azt mondom, valósággal megindított. Csaképpen egy-két pont körül érzek még némi kételyt, és ha főtiszteletű lelkipásztor uram kegyes-kednék e néhány pontot is megvilágosítani, én... én azt hiszem... Hirsch Salamon nemhabozna tovább, és megtérne... az ön... ékesszólásának!

- Melyek ezek a kétes pontok, kedves felebarátom? - kérdeztem tőle, és értekezésemnek,abból a célból, hogy megállapítsam, melyik támasztott a lelkében kételyt, felsoroltam mind ahuszonnégy tételét.

Beszélgetés közben a vendéglő előtt sétálgattunk fel s le; az ablak nyitva volt, a kollégáimpedig már hallották egyszer a beszédet délelőtt, úgyhogy egy kissé ingerülten arra kértek,hagyjam már abba a prédikálást ilyenkor, késő este. Tanítványommal tehát elmentünk onnét,és kérésére késedelem nélkül belekezdtem prédikációmba, és csak úgy fejből előadtam neki,mert tudja, az én emlékezőtehetségem olyan, hogy mindent megtart, és nincs az a könyv, amit,ha egymás után háromszor elolvasok, fel ne tudnék mondani.

Előadtam hát csendesen holdfénynél, fák tövében azt a prédikációt, melyet délben megtartot-tam már egyszer tűző napon. Az én izraelita felebarátom pedig egyre fokozódó meggyőző-déssel hallgatta szavaimat, s csupán a meglepetés, a helyeslés és csodálat kitöréseivel szakí-totta időnként félbe előadásomat. „Óriási” - mondta egyre, és valahányszor egy-egy szebbfejezet végére értem, felkiáltott: „Wunderschön!”61 Röviden: rajongó felkiáltásokban gazdagnyelvünk egész kincsesházát kimerítette lelkesedésében. Ugyan ki az, aki a bókkal szembenérzéketlen? Úgy emlékszem, körülbelül két mérföldnyit tehettünk már meg együtt (én éppen aharmadik fejezethez értem ekkor), amikor kísérőm meginvitált, menjünk már be hozzá, ott a közel-ben lakik, és igyunk meg egy pohár sört, amivel szemben szintén nem voltam sohasem érzéketlen.

Ez volt az a ház, uram, az a bizonyos vendégfogadó, amelybe, ha a helyzetet jól ítélem meg,magát is bevitték. Alig tettem be lábam a kapun, három ilyen fogdmeg nekemesik, és ki-jelentik, hogy katonaszökevény vagyok és fogoly, és egyszersmind felszólítanak, adjam átnekik a pénzemet s az irataimat, amit - felkent méltóságomra való hivatkozással és ünnepélyestiltakozás kíséretében - meg is tettem haladéktalanul. Átadtam prédikációm kézirati példányát,Orrazengg prorektor ajánlólevelét, ez személyazonosságom igazolására szolgált, és háromgroschen négy pfennig készpénzemet. Mintegy húsz órát töltöttem már a szekérben, amikormaga megérkezett. Az a francia tiszt, aki úgy ordított, mikor maga a lábára lépett, sebesültvolt, és kevéssel maga előtt került oda. Egyenruhában, váll-lapjával fogták el, és hiába hivat-kozott rangjára, előkelő származására - hiába, egyedül volt (gondolom, egy hesseni hölggyellehetett valami szerelmi bonyodalma, és feledkezett meg annyira a szükséges elővigyázatos-ságról), azok pedig akik elfogták, több pénzt néztek ki belőle, mint regrutából, minthogyhafogolyként kezelik, s így ő is csak a mi sorsunkra jutott. Na de nem ő az egyetlen a jó néhánytucatból, akiket így fogtak el! Elvitték M. de Soubise egyik szakácsát, a tábori színház háromszínészét, jó pár angol katonaszökevényt (ezeket azzal csalták el, hogy a porosz hadseregbennincsen botozás) és még három hollandot is.

- És maga - kérdeztem -, maga, annyi tanulás után, most, hogy éppen egy jó parókiába készültbeleülni, hát maga nincs felháborodva ezen a gyalázaton? 61 Wunderschön! - (németül) Csodaszép!

71

- Nézze, uram, én szász vagyok - válaszolta erre a pap -, és a felháborodás teljesen felesleges.Országunk öt éve Frigyes csizmája alatt nyög, és előbb remélhetek kegyelmet a Nagy Mogul-tól,62 mint őtőle. De hogy egész őszinte legyek, sorsommal egyáltalán nem vagyok elégedet-len. Annyi ideig éltem kuporgatva a filléreket, hogy a katonai fejadag valóságos luxus lesznekem. Az a pár ütés pedig a nádpálcával meg sem kottyan. Mulandók az efféle bajok, sennélfogva elviselhetők. Embert, Isten segítségével, háborúban sem ölök, magamon azonbanrendkívüli érdeklődéssel vagyok hajlandó kipróbálni a hadi szenvedélyt, mint olyasvalamit,ami az emberi nemre akkora befolyással van. Ugyanez a meggondolás vezetett Amália eljegy-zésében is, mert a férfi nem teljes ember mindaddig, amíg csak nem családapa; hogy pedigazzá legyen, létének az egyszersmind feltétele, továbbá azonban szellemi fejlődésének is tarto-zik vele. Addig viszont várnia kell Amáliának, de szükséget addig sem szenved, hiszen érde-mes patrónusom hitvesénél, prorektor Orrazengg feleségénél szakácsnő. Magammal hoztamegy-két könyvemet is, s ezt senki tőlem elvenni nem akarja, egy pedig, mindegyik között alegeslegbecsesebb, a szívembe van beleírva. S ha a Gondviselésnek úgy tetszenék, hogyéletem e helyen végezném be, mielőtt tanulmányaimat még tovább folytathatom, ugyanbizony ki ellen lázadozhatom? Kérem Istent, tévedés ne homályosítsa el látásomat, de azthiszem, senkit sem bántottam meg soha, és halálos vétket sem követtem el. Ha pedig lelkemetmégis bűn terhelné, bocsánatért, tudom, hová fordulhatok! Ha meg találok halni, mielőttmindazt elsajátíthatnám, mint mondottam, amit megtanulni vágyakozom, vajon nem titkoktitka nyílik-e meg előttem a végső állomáson? Vágyhatik-e emberi lélek még ennél is többre,másra? Egyébként bocsásson meg nekem a sok „én”-ért a beszédemben, de mikor az embersaját magáról beszél, hajlik arra, hogy ezen egyszerű és rövid módon fejezze ki magát.

Ebben az egyben, bár mindenféle önösségtől őszintén borzadok, úgy vélem, barátomnakmégis igaza van. Annak ellenére, hogy mint ő maga is elismerte, földöncsúszó, szolgalelkűalak, s minden becsvágya csupán annyi, hogy pár dohos könyv tartalmát betéve tudja, voltbenne énszerintem mégiscsak valami jó is, mégpedig elsősorban is az, hogy rendíthetetlennyugalommal tűrte a szenvedéseit. Hány hőslelkű és igen előkelő férfiú védtelen ezzel szem-ben: kétségbeesik a rosszul sikerült ebéden, és letörik, mert például kabátjának kilyukadt akönyöke. Az én életelvem az, hogy el kell mindent viselni, és meg kell inni a vizet, ha bur-gundi nincsen, s meg kell elégedni a zsávollyal is, ha bársony nincsen, de azért félreértés neessék, mégiscsak a burgundi és a bársony az igazi, és nagy bolond az, aki nem nyúl bele atálba, ha az étel ott van előtte.

Prédikációjának egyes fejezeteit teológus barátom azonban mégsem mondhatta el, minden jószándéka ellenére sem, mert azután, hogy a kórházból kikerült, szülőföldjétől az elképzelhetőlegeslegmesszebb állomásozó, tudniillik pomerániai ezredbe osztották, míg engemet a Bülow-ezredbe raktak, ennek pedig általában Berlinben volt az állomáshelye. A porosz ezredek,eltérően a mieinktől, csak ritkán változtatják garnizonjukat, aminek az a magyarázata, hogyfélnek a szökéstől, s ezért személyesen akarják ismerni a fizimiskáját mindenkinek. A béké-ben pedig ugyanabban a városban élik le életüket az emberek, s ott is halnak meg, ahol szület-tek. El lehet képzelni, milyen kellemessé teszi ez a katonaéletet! Hogy fiatal úriember kedvetne kapjon a katonáskodáshoz, s azt ne képzelje, hogy a közlegény élete elviselhető, ezértközlöm én itt ezeket a remélem, erkölcsnevelő tudósításokat: lássák meg belőle, hogy milyenvolt nekünk az élet, nyomorult közlegényeknek, milyen szenvedés.

62 Nagy Mogul - Delhi császára a Mogul (=mongol) uralkodóházból, aki Hindusztán területén

uralkodott.

72

Alighogy meggyógyultunk, az apácák kezei közül és a kórházból egyenesen Fulda városbörtönébe kerültünk, s ettől kezdve úgy bántak velünk, mint a rabszolgákkal meg a bűnözők-kel szokás; tüzérek égő kanóccal őrizték az udvar bejáratait meg az óriási, fekete hálótermet,melyben százával feküdtünk, s ez így ment mindaddig, míg a különböző állomáshelyeinkreszét nem osztottak minket. A gyakorlatokon aztán hamar kiderült, ki újonc, ki öregkatona, ésez utóbbiak sora enyhébb volt a börtönben valamivel. De még ezeknél is jobban vigyáztak azösszetört kedélyű, rémült, erőszakkal vagy csalogatással idehurcolt falusi regrutákra. Gillray63

úr irónja kellene ide, azt a sokféle embert leírni, aki itt összeverődött. Került itt minden nem-zetiségben, aminthogy nem hiányzott egyetlen mesterség sem. Az angolok: bokszoltak ésnagyzoltak; a franciák: táncoltak, kártyáztak és vívtak. A nehézkes németek a pipájukatszívták, s ha futott rá pénzük, hogy vegyék, hát csak a sört vedelték. Akinek pedig volt mitelveszítenie, az kockázott. Ebben a sportban nagyon szerencsésnek bizonyultam, mert bár atáborba érkezésemkor egy lyukas garast sem tudtam volna előkaparni (kifosztottak ugyanismindenemből ezek a regrutafogó banditák!), mégis, a legeslegelső alkalommal csaknem egytallért nyertem egy franciától; még csak azt sem kérdezte, van-e miből fizetnem, ha történe-tesen én találok veszíteni... Lám, mi haszna az úri fellépésnek! Megóvott ez engem azóta isnemegyszer, és adtak hitelt mindig, s hozzá mindig olyankor, midőn anyagi helyzetem éppen alegrosszabbul állott.

Megismertem a franciák közt valakit, egy férfinak, katonának egyaránt pompás embert (azigazi nevét sohasem tudtam meg); a hozzá fűződő legutolsó történet pedig, amint köztudomá-súvá vált a porosz hadseregben, nem kis szenzációt keltett. Ha szépség és bátorság bizonyságaa nemesi vérnek (minthogy semmi kétség, szépség és bátorság az - mindannak ellenére, hogya világ leggyávább férgeit és legrondább dögeit nemesek között láttam), ez a francia akkorhazájának legnemesebb családjából származott, mert viselkedése olyan előkelő s a személyeolyan felséges volt. Termetre valamivel alacsonyabb volt nálam, és szőke, míg az én hajamsötét, s vállban nálam talán kissé szélesebb. Rajta kívül soha emberrel nem találkoztam, akitőrvívásban négy-háromra legyőzött volna. Kardban azonban már megint csak én voltam azerősebbik fél, és ha akarom, hát darabokra vághatom széjjel. Távolugrásban, súlyemelésben islegyőztem, de hát részemről ez mind csak üres beszéd, mert mi ketten a lágerban úgyszólvánvezérszerepet játszottunk, anélkül azonban, hogy a féltékenység csúnya szenvedélye beárnyé-kolta volna kettőnk viszonyát, s éppen ezért szoros barátságba is kerültem vele. (Jobb névhíján világos hajszínéről csak Le Blondin-nek64 hívtuk.) Nem szökött, hanem úgy jött át azAlsó-Rajna vidékéről vagy valamelyik püspöki székhelyről. Valószínűleg játékban fordultellene a szerencse, s nem maradt más választása, mint beállni ide. Hazájában, azt gyanítom, aBastille várta volna, ha netán arra gondol, hogy egyszer visszatérjen. Szenvedélyes kártyásvolt és nagy ivó, s ez a közös szenvedély egybekapcsolt minket; ha azonban valaki felingerel-te, rettenetes tudott lenni. Én a magam részéről szemrebbenés nélkül fogadom a balszerencsét,és az italt is jól bírom, úgyhogy játszmáinkban jelentős fölényre tettem szert vele szemben, ésnyertem is tőle annyit, amennyi pozícióm fenntartásához csak szükségesnek mutatkozott.Felesége (elképzelésem szerint minden bajának, annak is, hogy családjától elszakadt, ez a nőlehetett az oka), felesége, ez a csillogó barna szemű teremtés hetenként kétszer-háromszor iskapott engedélyt arra, hogy meglátogassa, s ilyenkor sohasem jött üres kézzel, pillantásávalpedig mindannyiunkat lázba hozott.

63 Gillray - James Gillray (1757-1815) karikaturista; főleg politikai gúnyrajzairól volt híres.64 Le Blondin - (franciául) a szőke.

73

Ezt az embert aztán a sziléziai Neissébe vezényelték, kis távolságra az osztrák határtól.Megmaradt azonban bátor és talpraesett egyéniségnek ott is, és ezrede titkos köztársaságában -mely éppen úgy megvan mindenütt, mint az igazi katonai hierarchia - őt tekintették elismertvezérüknek. Katonának, mint mondtam, csodálatos volt, de fennhéjázó, zabolátlan és része-ges. Az ilyen ember, ha nem töri magát, hogy hízelgéssel megpuhítsa feletteseit (amit példáulén sohasem mulasztottam el), bizonyos, hogy összeütközésbe kerül velük. Le Blondint szá-zadparancsnoka halálosan gyűlölte, és gyakran szabott ki reá szigorú fenyítést.

Felesége és az ezred hölgyei (ez már a békekötés utánra esett) kis tételekben az osztrákhatáron folytattak csempészkereskedelmet, de erre szemet hunytak mindkét oldalon. Férjeutasításainak megfelelően minden kirándulásáról puskaport és golyót hozott be neki azasszony (mert porosz katona az ilyenhez egyébként soha hozzá nem jutott), a muníciót aztántitokban elraktározták valahol, addig is, míg a sor rá nem kerül. Hát rákerült a sor, méghozzáhamarosan!

Le Blondin egészen rendkívülien kiterjedt összeesküvést szított, s hogy mennyire jutott, hányszáz vagy hány ezer embert szervezett be, nem tudni, de a lázadásról furcsa történetek jártakközöttünk, közlegények közt, annyi bizonyos. Helyőrségről helyőrségre terjedt a hír, és sokatbeszéltek róla mindenütt, annak ellenére, hogy a kormány az eltussolására, igen, ez a helyeskifejezés rá, az eltussolására, mindent megtett, amit csak tehetett.

A nép közt éltem magam is, és láttam az ír felkelést - én tudom, mi a szegények szabad-kőművessége!

Az összeesküvésnek ő lett a feje. Írás, okmány nem volt. A konspiráció egyetlen tagja semállott a másikkal kapcsolatban, csak egyedül vele. Előkészítette a helyőrség általános felkelé-sét, s egy bizonyos napon tizenkét órára tűzte ki az idejét: a város őrházait kellett elfoglalni, azőröket levágni, és ki tudja még, mi minden egyebet. Voltak közöttünk, akik azt állították, hogyaz összeesküvés egész Sziléziára kiterjedt, s hogy tábornoki rang várt Le Blondinre az osztrákhadseregben.

A neissei Cseh Kapuval szemben tizenkét órakor szolgálati ruhában vagy harminc embersétálgatott, a francia Le Blondin pedig favágó szekercéjét élesítette egyik őrszem közelébenegy kövön. Pontban tizenkettőkor felegyenesedett, kettéhasította szekercéjével az őrszemfejét, harminc embere az őrházba berontott, magához vett minden fegyvert, és elindult azonnala város kapuja felé. Az őrszem le akarta ereszteni a sorompót, de a francia odaugrott hozzá, ésazt a karját, amelyikkel tartotta a láncot, lecsapta. Az őrség, mikor látta, hogy ezek felfegy-verkezve kirontanak, felvonult az úton, megakadályozandó az áthaladásukat. A franciaharminc embere azonban sortűzzel válaszolt, szuronyrohamot intézett, levágott belőlük egycsomót, a többit pedig megfutamította, és kitört. Neissétől az osztrák határ csak három angolmérföld, s a távolság gyorsan fogyott.

Eközben azonban riadót fújtak a kaszárnyákban, s a város csak annak köszönheti megmene-külését, hogy a francia órája a város minden órájánál egy fertállyal előbbre járt. Általánosriadó keletkezett, a csapatok fegyverbe léptek, és sorakozniuk kellett azoknak is, akiknek azőrséget kellett volna megtámadniuk; ezzel pedig a terv meghiúsult. Ez azonban ugyanakkorazt is megakadályozta, hogy az összeesküvést felfedezzék, mert bajtársát senki sem árulhattael, sem pedig természetszerűleg önmagát.

A francia és harminc társa üldözésére (jól benn jártak már azóta a cseh határ közelében) lovas-ságot riasztottak. Mikor a lovasság utolérte őket, szembefordultak velük és sortüzet nyitottakrájuk, majd szuronyrohamot intéztek ellenük, és visszavetették őket. Az osztrákok kint álltaka határsorompónál, és onnét szemlélték a harcot kíváncsian. Az asszonyok figyelőszolgálatot

74

teljesítettek, és a rettenthetetlen felkelőknek szállították a muníciót, úgyhogy a dragonyosokattöbb alkalommal sikerült is visszavetniük. E bátor, de terméketlen ütközet azonban nagyidőveszteséggel járt, s közben egy század is odaérkezett, a harminc bátor férfit közrefogta, s ezeldöntötte sorsukat. A kétségbeesés dühével verekedtek, kegyelmet egyikük sem kért. Mikor alőszerük kifogyott, szuronnyal harcoltak tovább, s egyenként lőtték agyon vagy szúrták leőket. Mindegyikük közül utolsónak a francia sebesült meg. Combjába kapta a golyót, és térdreesett; ebben a helyzetben győzték le, de azt a tisztet, aki elsőnek lépett oda hozzá, hogy el-fogja, agyonszúrta még előbb.

Őt és néhány életben maradt társát Neissébe vitték vissza. A franciát mint a lázadás vezetőjét,azon nyomban haditörvényszék elé állították. Faggató kérdéseikre azonban nem volt hajlandóelárulni sem családját, sem igazi nevét.

- Mit számít, hogy ki vagyok - válaszolta nekik -, megfogtatok, agyonlőtök! Nevem, ha még-oly híres volna is, nem mentene meg.

Ugyanígy a felkelésre vonatkozólag minden felvilágosítást megtagadott.

- Minden az én művem - mondta -, a szervezkedés minden tagja csak engemet ismer egyedül,és senki sem tud a másikról. Én ismerem a titkot egyedül, s velem is hal meg.

A tisztek arra a kérdésére, mi késztette arra, hogy ilyen szörnyű bűnre vetemedjék, ígyválaszolt:

- A ti pokoli durvaságotok és zsarnokságotok! Ti mészárosok, ti banditák! Vadállatok vagy-tok, és csak embereitek gyávaságának köszönhetitek, hogy nem mészároltak le már régentiteket!

Erre a százados őrjöngő szitkozódásban tört ki, és a sebesült embernek öklével az arcábacsapott. Le Blondin azonban sebesülten, úgy, ahogy volt, a gondolat gyorsaságával rántotta kiegyik mellette álló katona szuronyát, és tövig döfte a mellébe.

- Te gazember, te szörnyeteg, legalább megvan az a vigaszom, hogy magam előtt pusztítlak kia világból!

Még aznap agyonlőtték. Azt kérte, hogy írhasson a királynak, de csak ha biztosítják, hogylepecsételve jut el a postamester kezébe a levele, ehhez azonban, nyilván félelmükben, hogyolyan valamit talál megírni benne, ami majd befeketítheti őket a király előtt, nem járultakhozzá. Frigyes az ezt követő szemlén, mint mondják, igen szigorúan megrótta őket, és szemre-hányást tett nekik, amiért a francia utolsó kívánságát nem teljesítették. Mindennek ellenére akirálynak érdekében állott, amint korábban említettem már, hogy eltussolják az eseményeket,s el is titkolták, méghozzá olyan jól, hogy a hadseregben sem tudott róla katona több, csakvagy százezer. Köztünk is akadtak olyanok, akik a francia emlékére ürítettek pohárt, a franciá-ra, mert az egyszerű katona ügyéért halt mártírhalált. Lesz olvasóm, bizonyára nem egy, akierre kiabálni fog, hogy a fegyelemsértést bátorítom, és gyilkosságot veszek védelmembe. Deha ezek az urak 1760 és 1765 között szolgáltak volna a porosz hadseregben, akkor, azthiszem, nem sietnének annyira tiltakozni. Ez a francia megölt két embert azért, hogy a szabad-ság felé megnyissa az utat. Hány százezer mást ölt meg saját népéből és az osztrákokbólFrigyes, egyedül csak azért, mert eszébe jutott, hogy el kell foglalni Sziléziát. A rendszer átko-zott zsarnokisága élesítette meg azt a fejszét, amely Neissében két őrszemet megölt - de jólesz elgondolkodni ezen, tiszt urak, mielőtt szegény katona hátához még egyszer hozzáértetika botot!

Tudnék én a hadseregről sok történetet, de mivel közkatona voltam, minden rokonszenvemezeké, s így írásomat erkölcstelen szándékkal vádolhatnák meg, tehát rövid leszek.

75

Elképzelhetik, mekkora volt meglepetésem, amikor egyik nap a lágerban fülemet egy jólismert hang ütötte meg: két lovas katona taszigált befelé egy vézna alakot, s közben jól oda-sóztak párat a nyaka közé, s egyszer csak kifogástalan angolsággal megszólal az alak:

- Te pokolbeli csivkefogó, te gazembev, ezt megbosszulom vajtad! Ne legyen FakenhamyFakenham a nevem, ha ezt meg nem ívom a követünknek. Te csivkefogó!

Erre már aztán igazán nem állhattam meg, hogy el ne nevessem magam. Régi ismerősöm álltelőttem, mégpedig az én saját tizedesi egyenruhámban. Lizike megesküdött mindenre, amiszent, hogy ő, igazán ő a tizedes, s a szerencsétlen flótást elhurcolták, és közibénk lökték. Énazonban nem vagyok haragtartó, és miután a többieknek elmeséltem a teremben a történetet,azaz, hogy hogyan jártam túl szegény ördög eszén, és már csak úgy harsogott minden oldalróla nevetés, jó tanáccsal láttam el, s végül is ennek köszönhette szabadságát.

- Menjen az ügyeletes tiszthez - mondtam neki -, mert ha már egyszer elviszik Poroszország-ba, onnét aztán nincsen visszatérés! Menjen a láger parancsnokához, ígérjen neki száz, mitszáz! ötszáz guineát, ha kiszabadítja magát. Mondja meg neki, hogy a regrutavadász százados-nál van a pénztárcája és az iratai (ez igaz is volt), és egyáltalában, győzze meg róla, hogy azígért összeget meg tudja fizetni neki, és biztosítom, kiszabadul.

Úgy is tett, ahogy mondtam, és mikor minket útnak indítottak, megtalálta Fakenham úr a mód-ját annak, hogy kórházba vonuljon, s a kórházban aztán, úgy, ahogy mondtam, nyélbe ütöttékaz üzletet. Majdnem ottragadt azonban mégis, mert az alkudozásban annyira smucigoskodott;nekem, jótevőjének pedig soha még csak meg sem próbálta meghálálni szívességemet!

Nincs szándékomban a hétéves háborúról romantikus történetet írni. Háború végére a fegyel-mezettségéről, bátorságáról híres porosz hadseregnek poroszokból állott csakugyan altiszti- éstisztikara, ez való igaz, de a legénység java részét úgy rabolták el vagy csalták tőrbe Európaminden nemzetéből, akár engemet. Időnként a szökések hihetetlen méreteket öltöttek! Csakmagában az én ezredemben például - a Bülow-ezredben - nem kevesebb, mint hatszáz franciaszolgált a háború előtt, és mikor Berlinből elindultunk a hadjáratra, közülük egyik valami régihegedűn francia dalokat játszott, bajtársai nem is meneteltek, hanem táncoltak mögötte, s azténekelték: Nous allons en France.65 Két évvel később, mikor Berlinbe visszatértek, már csakhat volt meg ezekből az emberekből - a többi az ütközetekben pusztult el vagy megszökött. Aközkatona élete az iszonyat maga, hacsaknem kötélből sodorták az idegeit, s az akarata nemolyan kemény, mint a vas! Minden három emberre egy sarzsi jutott és ment mögöttük, éshasználta kegyetlenül a botot. Ez oda fajult már, hogy szóbeszéddé vált: két csatasor van, azelsőben a közlegények harcolnak, a másodikban pedig a tisztesek és őrmesterek hajtják előre aközlegényeket. Az állandó hajsza és gyötrés közepette kétségbeesésükben sokan szörnyűtettekre vetemedtek. A hadsereg számos ezredében borzalmas szokás kapott lábra, s egy ideigmég magát a kormányzatot is a legnagyobb mértékben nyugtalanította; ez a gyermekgyil-kosság rémisztő és képtelen divatja volt. Az emberek úgy okoskodtak, hogy az élet elvisel-hetetlen, az öngyilkosság pedig bűn, tehát hogy ezt se kövessék el, de helyzetük elviselhe-tetlen nyomorúságán mégis változtassanak, azt találták ki, hogy a gyermeket kell megölni,mert az még ártatlan, s így bizonyosan a mennyországba jut, utána pedig jelentkezni kell, smegvádolni önnönmagát a gyilkossággal. A király, a bajnok, a bölcs, a filozófus - a fejedelem,kinek ajkáról soha ki nem fogyott a felvilágosultság eszmeisége, ő, a halálbüntetés elviellenzője, ő maga is megrettent e kötéllel fogott nyomorultak lázadásától, mely szörnyetegzsarnoksága ellen tiltakozott. Egyetlen ellenszert tudott csupán a nagy király e járvány ellen,

65 Nous allons en France - (franciául) Megyünk Franciaországba.

76

azt nevezetesen, hogy szigorúan eltiltotta e bűnösöket mindenféle papi vagy egyházi vigaszenyhétől...

A büntetés pedig soha ki nem fogyott! Minden tiszt tetszés szerint alkalmazhatta, s a békébenez még kegyetlenebb valami volt, mint a háborúban. Amikor ugyanis a békét megkötötték, akirály mindegyik tisztjét elkergette, ha nem volt nemes, tekintet nélkül arra, hogy előzőleg mi-lyen érdemeket szerzett. Megtette, hogy kiállított a százada elé egy századost, és kijelentette:

- Nem nemes - mehet!

Úgy féltünk tőle valahogy, mint ahogy a vadállat behúzza farkát idomítója előtt. Láttam sírni,mint szopós gyermekeket, a hadsereg legvitézebb katonáit, botütés alatt. Tanúja voltam, hogyegyszer egy kis tizenöt éves zászlósocska a sorból kiléptetett egy ötvenéves, számtalan csatátmegjárt veteránt, majd „fegyverrel tisztelegj”-et vezényelt neki, s mialatt ez a férfi, mint egykisbaba, úgy hörgött, zokogott, ez a nyomorult féreg a combját, a karját verte végig a bottal.Támadás napján aztán az ilyen ember kész volt a végsőkre is. Ilyenkor állhatott a gombjaferdén, nem bántotta érte senki sem, de mikor aztán a nyomorult állat a hadakozást befejezte,beléje verték újra a szolgálati kötelmet... Úgyszólván mindannyiunkat megbűvölt ez a varázs-lat, olyan pedig, aki megtörte volna, nem akadt. Azt a francia tisztet, akivel, mint már koráb-ban elmondtam, együtt estünk fogságba, s egy ezredben szolgált velem, úgy megbotozták,mint egy kutyát. Versailles-ban, húsz évvel később, mikor a régi időket említettem fel neki,elsápadt, majd rosszul lett:

- Az isten szerelmére - könyörgött -, ne idézze fel azokat az időket! Reszketve és ordítvariadok fel az álmomból, még mai napig is!

Rövid idő múlva - s közben, minek tagadjam, hasonlóan a többiekhez, megkóstoltam én is abotot - alkalmam nyílott arra, hogy bebizonyítsam, kiváló és bátor katona vagyok. A továbbimegalázások elkerülésére ugyanazt a módszert találtam ki, mely egyszer az angol szolgálatbanmár bevált. Tarsolyomban golyót viseltem, és csöppet sem igyekeztem eltitkolni, hogy annaka tisztnek vagy altisztnek tartogatom, aki megvert. De volt is valami a jellememben, ami miattfeletteseim elhitték a fenyegetést nekem. Az a golyó megölt már egy osztrák ezredest, és énminden lelkiismeret-furdalás nélkül beleereszthetem poroszba is! Mit számít nekem, ha őkveszekednek, és sokat is törődöm én azzal, hogy egy vagy két feje van-e a sasnak, ha egyszerúgyis masíroznom kell csak alatta. Ennyit mondtam mindössze nekik:

- Engem kötelességmulasztáson soha senki nem kap; de ember rám nem teszi kezét!

Ehhez az alapelvhez aztán hű is maradtam katonaságom hátralevő egész ideje alatt.

Nincs szándékomban bővebben ismertetni azon csaták történetét, melyekben porosz katona-ként vettem részt, mint azokat, melyeket angol szolgálatban éltem át. Kötelességem megtet-tem az egyikben éppúgy, mint a másikban, és mire bajuszom megfelelő hosszúra nőtt (történtpedig ez húszéves koromban), nem akadt csinosabb, bátrabb, ügyesebb, és hozzá kell tennem,romlottabb katona az egész porosz hadseregben, mint én. Belenőttem teljesen a harci állatszerepébe: boldog voltam és vad az ütközet napján; a harcon kívül pedig minden élvezetre,amihez csak hozzá lehetett férni, rávetettem magam. Mindegy volt a minősége, éppúgy, mintaz a mód, ahogyan hozzájutottam. A történeti igazság kedvéért meg kell mégis mondanom, azitteni fiatalok sokkal társaságibb hangnemben érintkeztek egymással, mint az angol hadseregvaskos tökfilkói, s a szolgálat is jobban igénybe vett mindnyájunkat, semhogy még gazember-kedésre maradt volna sok idő. A hajam fekete, s a bőröm is nagyon sötét színű, úgyhogytársaim a Fekete Angolnak hívtak csak, és én voltam a Schwartzer Engländer, az AngolÖrdög. Ha vállalkozásra került a sor, lett légyen az akármi, engem ki nem hagytak belőle,egész bizonyosan. Gyakran kaptam pénzjutalmat; előléptetést sose. Azután való nap, hogy az

77

osztrák ezredest megöltem (a nagy termetű ulánussal egyes-egyedül szálltam szembe gyalo-gosan), Bülow tábornok, az ezredparancsnokom, az ezred előtt két Frigyes-arannyaljutalmazott meg.

- Most megjutalmazlak - így szólt -, de félek, hogy előbb-utóbb fel foglak akasztatni.

A jutalmat s még azt, amit az ezredes zsebéből vettem ki, vidám cimborák közt költöttem elutolsó groschenig, akkor éjszaka.

De soha, míg csak a háború tartott, egy tallérnál az én erszényemben nem volt soha kevesebb.

78

Hetedik fejezetmelyben Barry megtapasztalja a garnizonéletet,

és számos jó barátra tesz szert

A háború befejezése után ezredünket áthelyezték a fővárosba. Berlin Poroszország városaiközött talán a legkevésbé unalmas hely, bár azért, ami a város vidámságát illeti, ez mégkorántsem jelent sokat. A katonai szolgálat nem veszített ugyan szigorából ezután sem, deszabad időnk még így is elég maradt, s a nap hátralevő részét szórakozással töltöttük, máramennyire persze a mutatáshoz szükséges pénzmag sem hiányzott. Sokan közülünk meg mégegyenesen szabadságot is kaptak kereskedelmi ügyleteik lebonyolítására, engem azonbanmindig úgy neveltek, hogy nemigen értettem az efféléhez, de meg azonkívül tiltotta is úribecsületem, mert végtére is mint nemesember, hogyan is mocskolhattam volna be ujjaimatholmi kétkezi foglalkozással. A fizetésünk ezzel szemben alig volt több, mint amennyi azéhenhalástól megóv, és nem az az ember vagyok, aki megvetné az élvezeteket, de hát jelenlegihelyzetünkben, a főváros kellős közepén, mégsem folyamodhattunk a rekvirálásnak azokhoz abevált módozataihoz, amelyek olyan könnyen valósíthatók meg egyébként háború idején,úgyhogy, mit kerteljek tovább, csak kénytelen voltam kiadásaim fedezésére az egyetlenrendelkezésemre álló lehetőséget megragadni, egyszóval, röviden, ordonánc lettem, vagyisbizalmas beosztású katonai segédszemélyzet századparancsnokom oldalán. Négy évvel koráb-ban, amikor angol szolgálatban ajánlották fel ezt a beosztást, felháborodottan utasítottamvissza, idegen országban azonban egészen más az ember helyzete, azonkívül, őszintén szólva,ötévi közlegénykedés után sok olyan sérelmet lenyel az ember, amit ha független volna, elnem viselne az önérzete.

A kapitány fiatal ember volt, s a háborúban bátorságával kitűnhetett, különben nem valószínű,hogy ilyen fiatalon hozzájut ehhez a ranghoz. Ezenfelül azonban unokaöccse és örököse isvolt Monsieur de Protzdorffnak, a rendőrminiszternek, s ez a rokonság feltétlenül hasznáravált a fiatalember karrierjének. Protzdorff kapitány kemény, katonás ember volt a kivonulásonés a laktanyában, egyébként azonban hízelgéssel a világon mindent el lehetett nála érni. Ro-konszenvét először is azzal nyertem meg, hogy a hajam copfba kötöttem, mert annyi bizonyos,több csínnal öltözködtem, mint az ezredben bárki más, egyebekben pedig ezernyi apró bókkal,ravaszkodással férkőztem a bizalmába, hiszen mint úriember, nagyon jól tudtam magam is,hogy miként kell bánni vele. Protzdorff kapitány kedvelte a szórakozást, s mi több, sokkalnyíltabban hódolt neki, mint a király zord udvarának többi tagja. Pénztárcájával nagyvonalúanés kíméletlenül bánt, s különleges vonzalom fűzte a rajnai borhoz - csupa olyan vonás a jelle-mében, mellyel őszintén szimpatizáltam, és melyből természetesen hasznot is húztam. Nemszerették az ezredében, mert azzal gyanúsították, hogy rendőrminiszter nagybátyjával túlsá-gosan is bensőséges kapcsolatokat tart fenn, és - így szólt a fáma - ezredéről híreket szállít neki.

Nem sok időbe telt, módfelett megkedveltettem magam gazdámmal, úgyhogy hamarosanminden magánügyébe beavatott. Ennek köszönhettem azután, hogy számos olyan gyakorlat éskivonulás alól is mentesültem, amelyeken egyébként részt kellett volna vennem, s melyekmind-mind rengeteg zaklatással jártak. Beosztásom pedig ezenfelül még azt is lehetővé tette,hogy elegánsan járjak, és bizonyos - elismerem, nagyon egyszerű - berlini körökben nem kisfeltűnést keltsek. Hölgyek körében mindig különleges kedveltségnek örvendtem, és a modo-rom is olyan pallérozott volt, hogy nem győztek eleget csodálkozni azon, miként juthattamezredemben ehhez a szörnyű melléknévhez: Fekete Ördög.

79

- Na, nem olyan fekete, mint amilyennek festik - szoktam ilyenkor nevetve mondogatni, sabban a hölgyek java része vita nélkül egyetértett, hogy a közlegény éppoly jómodorú, mintszázadosa, amiben, ha születésem és neveltetésem vesszük tekintetbe, igazán semmi, desemmi csodálnivaló nincs.

Mikor kettőnk között már meglehetősen közvetlen volt a kapcsolat, megkértem, járuljonhozzá, hogy levelet írhassak anyámnak Írországba, hiszen hosszú évek óta egy sort sem küld-tem szegénynek, mert idegen katonák leveleit - a külföldi rokonság tiltakozásától és kellemet-lenkedéseitől félve - fel sem vette a posta. A kapitány beleegyezett, és megígérte, majd talál rámódot, hogy továbbítsa levelemet. Tudtam, felbontja úgyis levelemet, s éppen ezért tüntetőleglepecsételtem, hadd lássa, mennyi bizalommal vagyok iránta. A levelet aztán, gondolhatják,úgy fogalmaztam, hogy írójának ne legyen akkor sem semmi baja, ha útközben esetleg el ta-lálnák mégis fogni. Szeretve tisztelt anyám bocsánatáért esedeztem, amiért elszöktem mellőle,s kijelentettem azt is, egyebek között, hogy őrült s pazarló életmódom, melyet hazámbanfolytattam, lehetetlenné teszik számomra a visszatérést; kértem azonban, ne aggódjék, mert jólmegy sorom, és boldog vagyok, hogy a világ legnagyobb uralkodójának állhatok szolgálatá-ban, továbbá, hogy nagyon megkedveltem a katonaéletet, végül pedig mindehhez hozzá-fűztem, hogy jóindulatú pártfogóm és védelmezőm akadt, és biztos vagyok benne, gondos-kodni is fog majd rólam, ha eljön az ideje, hiszen szegény anyám anyagi helyzete ezt úgysemengedi meg. Megemlékeztem az összes leányokról a Brady-kastélyban, s felsoroltam őketmind-mind, Biddytől lefelé Beckyig és úgy írtam alá, hogy szerető (amiben igazán nemtúloztam) fia, Barry Redmond, Protzdorff kapitány századában, a Bülow-gyalogezredben, aberlini helyőrségben. Még a királyról is elmondtam egy szórakoztató történetet, azt neveze-tesen, hogy hogyan rugdalt le Őfelsége egy kancellárt és három bírót a lépcsőn személyesen, sez is színigaz volt, mert magam szemével láttam, amikor egyszer őrséget álltam Potsdamban;remélem, írtam továbbá, jön nemsokára még egy háború, s akkor tisztté avanzsálhatok. Való-ban, ha ezt a levelet elolvasta valaki, íróját joggal hihette a világ legboldogabb emberének, aztpedig, hogy kedves szülémet félrevezettem ebben az egyben, nem sajnáltam egy kicsit sem.

Protzdorff kapitány, semmi kétség, elolvasta levelemet, mert néhány nappal később családomfelől érdeklődött. Kérdésére, mindent egybevéve, meglehetősen hűségesen tájékoztattamkörülményeimről. Elmondtam, jó család sarja vagyok, anyám azonban úgyszólván teljesentönkrement, úgyhogy nyolc leányát - s a nyolc leányt egyenként mind felsoroltam neki - aligtudja felnevelni; bevallottam, hogy Dublinban jogi tanulmányokat folytattam, és rossz társa-ságba keveredtem, majd adósságaim keletkeztek, s hogy végül is párbajban megöltem valakit,ennek befolyásos barátai pedig felakasztatnak vagy börtönbe csukatnak, ha vissza találoktérni. Angol szolgálatba léptem ezután, de a szökésre itten olyan alkalom kínálkozott, hogylehetetlenség volt ellenállnom, s erre elmondtam neki Fakenhamy Fakenham hadnagytörténetét. Az oldalát fogta gazdám, úgy nevetett rajta, majd később azzal lepett meg, hogyMadame de Kameke estélyén az ottani társaságnak is elismételte történetemet, és épp ezért -közölte velem ezt is - mindenki ég már a vágytól, hogy a fiatal ángliussal megismerkedjék.

- Ott volt az angol követ is? - kérdeztem rémült hangon, és mindjárt hozzátettem: - Az égszerelmére, uram, csak a nevemet ne említse neki, mert utóbb még kikérnek innét! Márpedigénnekem semmi gusztusom sincs ahhoz, hogy édes egy szülőhazámban köttessem fel magam!

Protzdorff jót nevetett, és azt mondta, lesz rá gondja, hogy eddigi helyemen megmaradhassak,erre viszont én fogadtam esküvel örök hűséget neki.

Néhány nappal ezután feltűnően komoly képpel így szólt hozzám:

80

- Redmond, beszéltem ezredünk parancsnokával rólad, és kifejeztem csodálkozásomat afölött,hogy egy ilyen bátor és tehetséges ifjú a háború alatt nem kapott előléptetést, erre azonban aztválaszolta, hogy ismernek jól téged, tudják rólad, hogy bátor katona vagy, szemmel láthatóanjó családból származol, s a rovásodon sincs semmivel több, mint az ezredben bárkinekmásnak, de az is igaz, hogy nincs az ezredben még egy ember, aki olyan kevéssé érdemli megaz előléptetést, mint te: hiú vagy, fegyelmezetlen és lelkiismeretlen, s azonkívül számtalanszorvoltál ártalmára társaidnak, majd az egészet azzal fejezte be, hiába minden bátorságod sminden tehetséged, rossz vége lesz még egyszer az egésznek.

- Uram - mondtam olyan csodálkozó hangon, mintha nem tudnám megérteni, hogy halandóénrólam ilyen véleményt alkothat -, szeretném hinni, hogy Bülow generális tévedésben vanjellememet illetően. Rossz társaságba keveredtem, igaz, de nem tettem ezzel egyebet, mintamit minden más katona is megtesz. Mindenekfölött pedig nem volt soha egy igaz barátom,sem olyan pártfogóm, akinek megmutathattam volna, hogy többre is érdemes vagyok. Atábornok úr kijelentheti rólam, hogy romlott fickó vagyok, és hogy „menjek a f...kes f...be”, dehiggye el a százados úr, én a f...kes f...ben is a százados úrért élek és halok.

Ez a beszéd láthatóan nagyon tetszett oltalmazómnak, minthogy pedig nagyon diszkrét vol-tam, és számtalan kényes ügyben bonyolítottam le hasznos megbízatásokat, hamarosanőszinte jóindulattal kapcsolt magához. Egyik nap például, akarom mondani, inkább egyikéjszaka, amikor Tubák von Dózni tanácsos hitvesével volt éppen bizalmas találkozója... Na demit beszélek én itt olyan dolgokról, amik nem tartoznak senkire másra!

No, szóval négy hónappal azután, hogy anyámnak levelet írtam, megérkezett, kapitányomnakcímezve, a válasz, és ettől olyan honvágy fogott el, hogy azt le sem írhatom. Nem láttam ötéve már az áldott lélek keze írását, s míg levelét olvastam, visszatértek a régi szép napok, azírországi, régi zöld mezőkön csillogó boldog napsugár, szerető jó édesanyám, nagybátyám,Purcell Phil és minden-minden, amit tettem vagy gondoltam valaha, úgyhogy a könnyeimpatakzottak, amikor egyedül maradtam, és úgy zokogtam, ahogy azóta sem, mióta Nórabecsapott. Arra azért ügyeltem, hogy érzéseimet sem az ezredben, sem kapitányom előtt ki nemutassam, s akkor este nem mentem el Lottyka kisasszonnyal - Tubák tanácsosné társalkodó-nőjével - a Brandenburgi Kapun kívül a kis kerti vendéglőbe; nem volt hozzá valahogylelkierőm. Kimentettem magam, és a kaszárnyai szobámban (itt már egyébként úgy jöttem-mentem, ahogy éppen jólesett) lefeküdtem, és egy hosszú éjszakát töltöttem, vissza-visszaem-lékezve édes ír hazámra, sűrű könnyhullatások között.

Csüggedésemből azonban magamhoz tértem a következő nap, s a tízguineás bankjegyből(édesanyám mellékelte leveléhez) néhány ismerősömmel jó nagyot mulattunk. Telides-teliitatta levelét könnyeivel az áldott lélek, és írt-írt mindenfélét benne összefüggéstelen stílus-ban. Azzal kezdte, hogy boldog, ha arra gondol, protestáns fejedelem szolgálatában állok, demeg kell mégis mondania, ez a fejedelem nem halad a helyes úton. Ő maga ugyanis, folytattatovább levelében, abban a boldogságban részesült, hogy nagytiszteletű Kaptza Józsué úr veze-tése mellett megtalálhatta az igazi utat, amióta részt vesz rendszeresen a lelkigyakorlatokon. Atisztelendő úrról olyanokat mondott, hogy ő az Úr ékes választott edénye meg drága kenetmeg valami nárdussal illatozó, szépmívű kehely,66 és még más, ehhez hasonló érthetetlenösszevisszaságokat. Mindebben a fura, zavaros beszédben azonban egyvalami világos volt, aztudniillik, hogy fiát az áldott jó lélek még mindig mennyire szereti, s hogy folyton reá gondol,és éjjel-nappal érte, az ő vad Redmondjáért imádkozik. Hányszor esett meg az magamfajta 66 az Úr ékes választott edénye meg drága kenet meg valami nárdussal illatozó, szépmívű kehely - a

biblia különböző könyveiben előforduló kitételek.

81

nyomorult fickóval, hogy magányos éjszakai őrségen vagy valami bánatában, betegségében,fogságban arra gondolt hirtelen: most, most, ebben a szent minutában, édesanyja érette imád-kozik. Velem bizony előfordult sokszor, hogy gondoltam ilyet. Na de ezek igazán nem valamividám gondolatok, és örülni kell, ha nem társaságban lepik meg az ember gyerekét, mertakkor ugyan mi lenne jókedvű cimboráival? Lógatnák az orrukat, bizony isten, mint ravatalo-zó szolgák a temetésen. Talpas korsóból ittam anyám egészségére akkor éjszaka, s úriember-ként éltem világomat, míg a pénzemből csak tartott egy garas. Szájától vonta meg szegény afalatot, hogy elküldhesse nekem, mint ahogy megtudtam később, és meg is rótta érte kemé-nyen a Kaptza nagytiszteletű úr.

Elszórtam a jó lélek pénzét, igaz, nagyon hamar - na de nem sokáig tartott, lett másik helyette.Száz és száz módját leltem a pénzszerzésnek, mióta a századosnak és barátainak lettem akedvence. Hol Dózniné őnagysága nyomott a markomba a csokorért vagy levélért, amit akapitány küldött neki, egy Frigyes-aranyat, vagy éppen fordítva, az öreg titkos tanácsoskedveskedett egy üveg rajnai borral, és csúsztatott egy-két tallért a zsebembe, hogy felesége ésa kapitány kapcsolatáról szállítsak neki adatokat. Annyira nem voltam természetesen ostoba,hogy a pénzét el ne fogadjam, mégis ahhoz, hogy jótevőm eláruljam, nyugodtan mondhatom,nem voltam eléggé becstelen, s nem is szedett ki éppen ezért belőlem az öreg sokat. Mikorpedig a kapitány és a hölgy szakítottak, s gazdám a holland követ gazdag leányának kezdtecsapni a szelet, számát se tudom megmondani, hány guineát meg hány levelet adott szegényTubák von Dózni tanácsosné, hogy régi szeretőjét szerezzem megint vissza neki. Az ilyenvisszatérések azonban nagyon ritkák a szerelemben, és a hölgy áporodott sóhajain, epekedéséna kapitány csak nevetett. Mynheer67 van Pénzeszsák házában olyan bennfentes lettem, smindenki - kicsi és nagy egyaránt - úgy megszeretett, hogy nem egy államtitkot is sikerültmegtudnom, ez viszont gazdámat lepte meg nagyon és örvendeztette meg. Apró értesüléseitaztán nagybátyjának, a rendőrminiszternek továbbította, ő pedig - semmi kétség - jó hasznátlátta a híreknek. Mindebből a végén az jött ki, hogy egyre nagyobb bizalommal tekintett rám aProtzdorff család, s végül már éppen csak névleg voltam katona, és megengedték még azt is,hogy civil ruhában járjak (méghozzá nagyon elegáns civil ruhában, olvasómat megnyugtatha-tom), de ezenkívül még száz és száz módom kínálkozott szórakozásra, ezért pedig bajtársaim,a szegény nyomorult fickók, irigyeltek bizony nagyon. A sarzsik, mint egy tiszttel, olyanudvariasan bántak velem, mert könnyen a parolijukba is kerülhetett volna, ha olyan személyttalálnak megsérteni, akit maga a miniszter unokaöccse pártfogol. Szolgált századunkban egyfiatal gyerek, bizonyos Kurta nevű, annak ellenére azonban, hogy így hívták, megvolt az alakvagy hat láb magas: az életét mentettem meg egy ütközetben egyszer, a háború alatt. Na s mittesz ez a fickó egyszer is, mikor elmondom neki egyik kalandomat? Hát lehord egész egy-szerűen spiclinek, kémnek nevez, és kikéri magának, hogy tovább is tegeződjünk, mint ahogyez már jó barátok között szokás. Nem volt mit tennem, ki kellett hívni, de haragudni azértnem haragudtam rá. Még csak mukkanni se volt ideje, máris lefegyvereztem emberemet, ésmikor kardja kirepült kezéből a feje fölött, így szóltam hozzá:

- Na, Kurta komám, ismertél-e aljas embert, aki arra képes, amit én teszek veled?

Ez megtette a magáét: abbamaradtak a morgások, és senki se vicsorgott rám ezek után.

Azt igazán senki sem hiheti komolyan, hogy olyan vágású embernek, mint én vagyok, tányér-nyalók és inasok társasága tetszik, s az ácsorgás előszobákban ínyére lehet, de a kaszárnyaiélet még ennél is megalázóbb volt, és hogyha csak rágondoltam is, már a gyomrom kavargott.

67 Mynheer - (hollandul) uram. A „van” a nemesség jele.

82

Bizonykodásom, hogy mennyire odavagyok a hadseregért, mind csak arra szolgált, hogy porthintsek gazdám szemébe, és csak azért az egyért reszkettem, hogy ebből a rabszolgaságbólmég elevenen kikerüljek valaha. Tudtam én azt jól, hogy arra születtem, legyek a világbanvalaki - és ha a neissei helyőrségben lettem volna, bizonyos, hogy a hős francia oldalán vágokki magamnak én is a szabadságba utat; itt azonban csak ügyeskedni tudtam, az időt kihúznivalahogy. És hadd kérdezzem meg, vajon ez az eljárás talán nem volt jogos? Azt terveztem,olyan nélkülözhetetlenné teszem magam M. de Protzdorffnál, hogy kieszközli majd elbocsá-tásomat. Ha pedig egyszer szabad vagyok, jó fellépésemmel, nemesi családommal úgy sáfár-kodom, ahogyan előttem tette már sok tíz- és tízezer ír nemes, azaz feleségül veszek majd egyelőkelő és gazdag hölgyet. Annak bizonyítására pedig, hogy eljárásomban, habár nem isönzetlenség, mindenesetre azonban úri ambíció vezetett, el kell mondanom a következőt. ÉltBerlinben egy szatócs kövér özvegye, s évi hatszáz tallér járadékkal dicsekedhetett, de voltneki azonkívül egy jól menő üzlete is. S íme, egy nap az özvegy felajánlja, kivált a katonaság-tól, ha feleségül veszem; én azonban megmondtam neki kereken, nem arra jöttem a világra,hogy belőlem fűszeres legyen, s ezzel a szabadulás felkínált lehetőségét ellöktem magamtól.

Gazdáim iránt hálás voltam, sokkal hálásabb, mint énirántam ők. A kapitány úszott az adós-ságban, és zsidókkal kötött mindenféle ügyleteket, s tartozásaira váltókat állított ki, melyeknagybácsija halálakor jártak volna le. Az öreg Herr von Protzdorff, látva, hogy unokaöccsemennyi bizalommal van irántam, felajánlotta, megfizet érte, ha a fiatalember valóságos anyagihelyzetéről tájékoztatom. Én pedig mit csináltam? Elmondtam mindent Monsieur George vonProtzdorffnak, és közösen állítottunk össze egy csupa apró adósságból álló listát, olyan szeré-nyet, hogy az öreg bácsit inkább megnyugtatta pillanatnyilag, mint aggasztotta az adósság, éski is fizetett mindent, annyira megörült, hogy ilyen olcsón úszhatja meg.

Na, szép jutalmat kaptam hűségemért, mondhatom! Egyik reggel az öregúr bezárkózottunokaöccsével, mint ahogy mindig eljött felszedni az ezred fiatal tisztjeiről az összes kószahíreket, hogy például ez s ez kártyázik-e, vagy ki az, aki intrikál és ki ellen, meg hogy ekkor ésekkor éjszaka ki volt álarcosbálon, adóssága kinek van, kinek nincs, és így tovább, mert akirály szerette hadserege minden tisztjéről tudni, mivel foglalkozik; engem éppen egy levéllelküldtek el D’Argens márkihoz (ő vette el később Mademoiselle Cochois-t, a színésznőtfeleségül), és minthogy a márkival, alig léptem ki a házból, már az utcán összetalálkoztam,átadtam neki az üzenetet, és mindjárt vissza is tértem a kapitány lakására. Ő és érdemesbácsikája, a két Protzdorff, éppen az én érdemtelen személyemmel foglalkozott.

- Igen, de nemes! - mondta a kapitány.

- Pah, nemes! - válaszolta nagybácsija, és pimaszságáért legszívesebben a nyakát tekertemvolna ki. - Valahány ágrólszakadt ír csak bekerül a hadseregbe, az mindig ugyanezt a mesétmondja.

- De Galgenstein fogta el - próbálta emlékeztetni a kapitány.

- Igen, elfogta, de mint szökevényt - mondta erre M. Protzdorff. - La belle affaire!68 Szép kishistória, igazán mondhatom!

- Igen, de én megígértem ennek a fiúnak, hogy közbenjárok a felmentése érdekében, azonkívülpedig meg is vagyok győződve róla, még jó hasznát veheti szolgálatainak.

- Na és közben is jártál az érdekében, annak rendje és módja szerint - mondta erre azidősebbik Protzdorff nevetve. - Bon Dieu! Rólad lehetne mintázni a becsületesség szobrát! 68 La belle affaire! - (franciául) Szép ügy! vagy: Szép kis história!

83

Hallod, sohasem leszel az utódom, George, ha csak ennyi bölcsesség van benned, mintamennyi ebből kitetszik. Hasznosítsd a fickót, nem bánom, amennyire csak szükséged lehetrá. A modora jó, az arckifejezése becsületes, s olyan meggyőzően tud hazudni, hogy ilyet mégsohasem láttam, és ha bajba kerül, mint mondod, tud verekedni is. Jó képességei vannak, nemmondom, a csibésznek, de hiú, pazarló és locsogó bavard. Amíg az ezredben tartod, és akatonaság réme ott függ in terrorem69 a feje felett, azt teheted vele, amit akarsz. Engeddazonban csak egyszer szabadon, majd meglátod, se szó, se beszéd, faképnél hagy a fickó, ígérjneki, ígérj folyton, ígérj! ígérd meg, ha úgy tetszik, hogy tábornokot csinálsz belőle. Bánja azördög! Van kém elég ebben a városban, nélküle is.

Ilyen minősítést adott hát rólam ez a hálátlan vén betyár, cserébe jó szolgálataimért.70

Csendesen visszahúzódtam az ajtóból, s a gondolat, hogy íme, ismét egy dédelgetett álmomfoszlott széjjel, lelkem legmélyéig felkavart. Hiú remény volt hát, hogy a kapitány révén,vagyis úgy, hogy neki hasznos vagyok, a hadseregből kiszabadulhatok!

Kétségbeesésem egy ideig akkora volt, hogy arra gondoltam, elveszem mégis az özvegyet,mivel azonban a közkatonák házasságához a király közvetlen engedélye kellett, alig bízhattambenne, hogy őfelsége hadserege legcsinosabb tagjának, egy huszonkét éves fiatalembernekmegengedje, hogy olyan hatvanéves, rücskös képű, vén özveggyel keljen egybe, aki már anász idején is jóval túljutott azon a koron, melyben őfelsége alattvalói számának gyarapításátmég remélni lehetett volna tőle. Hiába volt hát a szabadulásnak ez a reménye is! Nem vár-hattam azonban azt sem, hogy pénzen megválthatom a szolgálatot, hacsak valami jótét léleknem kölcsönöz ekkora összeget nekem. A helyzet ugyanis az volt, mint már mondottam, hogybár szépen kerestem, a pénz valahogyan mégis egész életemben visszatartóztathatatlanulkifolyt a kezemből (ez egyszersmind jellemem nagyvonalúságáról is tanúskodik), és örökkécsak adósságban úsztam, amióta a világon vagyok.

És tessék, ez a ravasz csibész is, ez az én századosom! Micsoda hazugságokat mesélt aztánnekem arról, hogy mit beszélt nagybácsikájával, énnekem, aki pontosan tudtam, hogyanzajlott le ez a beszélgetés!

- Redmond, beszéltem a miniszterrel szolgálataidról; nos, a szerencse ezúttal rád mosolyog!Kiemelünk a hadseregből, a rendőrségnél helyezünk el, és gazdasági felügyelői megbízatástfogsz kapni tőlünk. Ez pedig azokat a köröket is megnyitja előtted, amelyeket elzárt eddigelőled a szerencse.

Én persze az egészből egy szót sem hittem el, de azért úgy tettem mégis, mintha mélyenmeghatottak volna ezek a szavak, és mi sem természetesebb, mint hogy hálából, amiért ilyenjóságos a szegény, sorsüldözött ír ifjúhoz, örök hűségemről biztosítottam a kapitányt.

69 in terrorem - (latinul) rémül.70 E szolgálatokról Barry úr, ha sejtésünk nem csal, szándékosan emlékezik meg ilyen homályosan...

minden amellett szól, hogy a Berlinben megforduló külföldiek asztala körül forgolódott, s az voltfeladata, hogy a rendőrminisztert minden, kormányát érdeklő hírről tájékoztassa. Nagy Frigyes sohael nem mulasztotta külföldiekkel szemben e vendégszeretetből fakadó óvatoskodást. Engedtessékmeg nekünk Barry úr párbajait illetően ezek nagy számára vonatkozó kételyünket úgyszinténkifejezni. Olvasóink tapasztalandják majd ez emlékiratok több más részét olvasván, hogy hősünkvalahányszor meleg helyzetbe kerül, avagy pedig olyasmit cselekszik, ami a világ szemével nézveáltalában nem tekinthető tisztességes eljárásnak, olyankor párbaj, méghozzá győztes párbaj követ-kezik bizonyosan. Mindebből pedig jeles szerzőnk arra a következtetésre jut, hogy feddhetetlenjellemű, becsületes férfiú. (Thackeray jegyzete)

84

- Szolgálataid a holland követ házában nagyon tetszettek nekem, most azonban megintalkalom kínálkozik, hogy hasznosíthasd magad. Ha sikerrel jársz, biztos lehetsz benne, el nemmarad megérdemelt jutalmad!

- És mi lenne ez a szolgálat, uram? - kérdeztem. - Mert nem mondhat olyan nehezet, amitilyen embernek, mint az én gazdám, ne teljesítenék boldogan!

- Nemrég érkezett Berlinbe egy úriember, őfelsége a császárnő és királynő szolgálatában áll ésChevalier de Balibarinak mondja magát; őszentsége Sarkantyú-rendjét viseli a csillaggal,vörös szalagon. Franciául és olaszul egyformán jól beszél, de bizonyos okokból arra kell gon-dolnunk, hogy ez a Monsieur de Balibari a te szülőhazádból, Írországból származik. Hallottálvalaha Írországban ilyen nevet?

- Balibari? Balib...? - s hirtelen egy gondolat cikázott át az agyamon, de csupán ennyitmondtam: - Nem, uram, sohasem hallottam ezt a nevet.

- A szolgálatába kell lépned. Angolul természetesen egy szót sem tudsz. Ha pedig a lovagnakfeltűnik kiejtésed különlegessége, azt kell mondanod, magyar vagy. Szolgáját még ma eltávo-lítják, s az a személy, akihez segítségért fordul, téged fog ajánlani mint megbízható inast.Tehát magyar vagy, részt vettél a hétéves háborúban, de vesebajod miatt kiléptél a hadsereg-ből, és két évig szolgáltál Monsieur de Guellenbergnél. Ő ugyan jelenleg Sziléziában tartóz-kodik, de itt a bizonyítvány az aláírásával. Később doktor Mopsiusékhez szegődtél, ha pedig aszükség úgy kívánja, bizonyítványt állít ki ő is a részedre. Az Arany Csillag fogadósa termé-szetesen erősíteni fogja, hogy becsületes ember vagy, bár az ő tanúskodása persze semmit semér. Ami pedig a saját személyes élettörténetedet illeti, azt mondod neki, amit akarsz, és olyanromantikus vagy mulatságos történetet kanyarítasz ki neki, amilyet fantáziád csak elbír.Próbáld meg mindenesetre elnyerni a lovag bizalmát, ha másként nem, hát úgy, hogy részvétetkeltesz benne sorsod iránt. A lovag sokat játszik, és nyer. Te a kártyát jól ismered?

- Hát, éppen csak már amennyire a katonák ismerik.

- Na, azt hittem, többre megyek veled! Azt kell ugyanis kiderítened, hogy csal-e a kártyában alovag? Ha igen, a kezünkben tartjuk. Igen sokat van együtt az angol és az osztrák követtel, ésgyakran vesznek részt a vacsorán mindkét követség fiataljai a házában. Tudd meg, miről be-szélgetnek, mennyibe játszanak, és ki az, aki hozomra játszik. Ha magánleveleihez hozzá-férsz, természetesen elolvasod; azokkal, amiket postára tesz, kár vesződnöd, azt már tisztáz-zuk mi magunk. Azt azonban tudd meg minden esetben, hogy kinek ír, és milyen úton juttatjael, meg hogy ki a futárja? Levelesládája kulcsát nyakában hordja, zsinórra kötve, még éjszakais. Húsz Frigyes-arany üti a markod, ha kulcsairól lenyomatot veszel. Civilben mész termé-szetesen. Legjobb volna, ha kiráznád hajadból a port, és egyszerűen szalaggal kötnéd össze. Abajuszod persze nem maradhat.

Ellátva bőven utasítással - borravalóval már sokkal kevésbé -, kapitányom magamra hagyott.Megváltozott külsőmmel, mikor újra megjelentem nála, felettébb meg volt elégedve. Bajuszo-mat nem minden szívfájdalom nélkül vágtam le (mert fekete volt, mint a szurok, és kackiásanki volt pödörve), viszont annál nagyobb örömmel tisztítottam ki hajamból a gyűlöletes faggyútmeg a lisztet, mert azt mindig utáltam. Egyszerű szürke kabátot húztam, szatén térdnadrágotöltöttem, és hozzá vörösbarna plüssmellényt, s a fejembe kalapot raktam, kokárda nélkül, ésmindehhez olyan ájtatos és szerény képet vágtam, amilyet állástalan inas csak vághat. Azthiszem, saját ezredemben sem ismert volna meg senki sem (egyébként, ha jól tudom, éppenPotsdamban voltak szemlén pillanatnyilag). Felszerelve ekképpen, elindultam az AranyCsillag vendégfogadóba, ehhez az idegenhez, s szívem nyugtalanul vert, mert azt súgtavalami, hogy ez a Balibari lovag senki más nem lehet, mint Bally Barry, vagyis apám fivére,

85

aki a pápista babonához való makacs ragaszkodása miatt vesztette el birtokait. Mielőtt fel-mentem hozzá, benéztem előbb a remise-be,71 van-e vajon a hintóján Barry-címer? Hát ottvolt, igen, ott díszlett rajta, ezüst mezőben - családunk címere! Harántirányban rajta a vörösszalag, benne a négy fésű alakú kagyló. S mindez az elegáns hintó aranyozására festve, egykörülbelül akkora pajzson, mint a kalapom, felül kis hercegi korona, az akkori idők sajátságosheraldikai modorában pucér angyalkák, bőségszaruk és virágos kosarak között. Forgott körü-löttem a világ, amint a lépcsőn felfelé mentem, jelentkezni nagybátyámhoz - inasnak!

- Maga az a fiatalember, akit M. de Seebach küldött?

Meghajoltam, és átadtam M. de Seebach ajánlólevelét, mellyel kapitányom látott el. Jólmegfigyelhettem azalatt, míg a levelet olvasta. Hatvan év körüli férfi állt előttem; az öltözékefelséges: őszibarack színű bársonykabátja és térdnadrágja s fehér szaténmellénye, akár akabátja, arannyal hímzett. Mellén a Sarkantyú-rend piros szalagja s egy óriási csillag: a rendjelvénye villogott. Minden ujja gyűrűvel telides-teli, s órazsebeiben ketyegett két óra is.Nyakában drága solitaire72-gyémánt fekete szalagon, melyet hátul a parókája copfjához kötö-zött; mandzsettáját és zsabóját gazdag csipke díszítette. Térdén rózsaszín selyemharisnya,visszahajtva; arany harisnyakötő tartotta; piros sarkú cipőjén óriási gyémántgombok, arany-markolatú kardja fehér cápabőr tokban, ami pedig e fényes úr öltözékét teljessé tette, mellette,az asztalra vetve, csipkével és fehér tollal bőségesen felékesítve, a kalapja. Magassága körül-belül az enyém, azaz hat láb és fél ujjnyi, s vonásai is különleges módon az enyémek: rend-kívülien előkelők, csak éppen hogy fél szemén fekete flastrom. Arcán egy kevés fehér és pirosfestéket viselt, ez azonban távolról sem volt szokatlan azokban az időkben. Száját (későbbnagyon csúnyának találtam) bajusz takarta, és amikor félresimította, a felső fogai nagyonelőreálltak. Az arcán kísérteties, merev mosoly, nem kellemes egyáltalán.

Nagy vigyázatlanság volt részemről bizonyára, de mikor megjelenésének fényét, előkelőmodorát ilyen közelről láthattam, nem tudtam tovább tettetni, s arra a kérdésére: - Úgy, szóvalmagyar? -, nem türtőztettem tovább magam: - Uram - mondtam neki -, ír vagyok, és a nevemBallybarry Barry Redmond.

S ahogy ezt kimondtam, elsírtam magam. Miért? Nem tudom. Hat éve nem láttam már roko-nomat, sem egyetlen atyámfiát, és vágytam már utánuk nagyon.

71 remise - (franciául) kocsiszín.72 solitaire - (franciául) egyetlen darab nagyobb drágakő, foglalatban.

86

Nyolcadik fejezetmelyben Barry búcsút mond a katonai pályának

Mit tudja az, aki hazájától sohasem szakadt el, hogy mit jelent fogságban a baráti szó! Hányanvannak, akik megérteni sem tudják, mi okom lehetett arra, hogy, mint elmondtam már, nagy-bátyám látásán elsírtam magam. De neki sem jutott egy pillanatra sem eszébe, hogy megkér-dezze, vajon igazat mondok-e.

- Szűzanyám! - kiáltott fel. - A Harry öcsém fia!

Ő is elérzékenyedett, hogy váratlanul rokonára bukkant, mert száműzött volt ő is, messzeotthonától, s a baráti hang és a baráti tekintet rég elhagyott otthonát, gyermeksége elmúltnapjait idézte újra emlékezetébe.

- Te, öt évet adnék az életemből... ha még egyszer megláthatnám! - sóhajtotta, ahogy forróöleléséből kiengedett.

- Mit, ha megláthatna? - kérdeztem tőle.

- Hát... a zöld réteket, a folyót, a régi kerek tornyot és a temetőt Ballybarryban. Hanem hallod,Redmond, gyalázatos dolog, hogy túladott apád azon a földön, pedig annyi ideig volt csalá-dunk birtoka!

Azután rólam kezdett el kérdezősködni, én pedig előadtam a történetemet, nem minden leírórészletezés nélkül. A tiszteletre méltó úr nagyokat kacagott rajta, és egyre azt hajtogatta, hogya kisujjam körméig igazi Barry vagyok. Az elbeszélésem közepén pedig egyszerre csak félbe-szakít, hogy álljunk háttal egymásnak, és méreckedjünk össze (ekkor győződhettem meg róla,hogy nagybátyám magassága az enyémmel teljesen egybevág, továbbá hogy egyik térdemerev, ami járásának valami különlegességet adott). Történetemet hallgatva, ajkát gyakranhagyták el a szánalom, az együttérző jóság és a rokonszenv felkiáltásai. Olyanokat mondottfolyton, hogy „Boldogságos Szent Szűz”, „Egek anyja”, „Szűzanyám”, amiből minden kétsé-get kizáróan megállapíthattam, hogy családunk ősi hitéhez nagybátyám változatlan áhítattalragaszkodik.

Azt már valahogy nehezemre esett bevallani élettörténetem utolsó fejezetében, hogy mintkémet raktak hozzá, szolgálatába, azért, hogy figyeljem, mit csinál, és aztán jelentést tegyekróla egy bizonyos helyen. Mikor - nem minden habozás nélkül - elmondtam neki ezt a törté-netet is, jóízűt kacagott, és mértéktelenül élvezte a helyzet komikumát.

- A csirkefogói! - jegyezte meg. - Azt hiszik, most fülön csípnek, ugye? Tudod, Redmond,hogy mi az én földalatti összeesküvésem? A fáraó-asztal! A király azonban olyan gyanakvó,kémet lát mindenkiben, aki csak idejön ebbe a nyomorult, homoksivatagi fővárosba. Á, fiam,Bécset, Párizst kell megnézned!

Megnyugtattam én erre nagybácsikámat, hogy semmire úgy nem vágyom, mint éppen arra,hogy végre valami más várost is láthassak már, ne csak mindig Berlint, és alig várom azt apillanatot, hogy ettől a gyűlöletes katonai szolgálattól megszabaduljak. Fényes megjelenése,csecsebecséi és aranyozott hintója láttán, őszintén szólva, azt képzeltem, nagybácsim nagyongazdag, s hogy egy tucat - mit tucat, egy ezred katonát állít ki helyettem, csak hogy a szolgá-lattól megszabaduljak.

Tévedtem azonban, amikor ilyeneket képzeltem róla, mint ahogy elbeszéléséből ez nagyonhamar ki is derült.

87

- Hányódok a világban - mondotta többek között - 1742 óta, azóta, hogy öcsém, a te apád,bocsássa meg neki az ég, családi birtokomat kirántotta a lábam alól, és eretnek lett, csak hogyelvehesse azt a zsémbes anyádat... Na de hagyjuk a múltat, ami elmúlt, elmúlt. Könnyen lehet,hogy éppen úgy elvertem volna én is azt a kis birtokot, mint apád, ha én vagyok az ő helyében,és akkor egy-két évvel később kezdem el ezt a vándoréletet, hisz így élek azóta is, hogy Íror-szágot el kellett hagynom. Voltam én, öcsém, mindenféle szolgálatban, és - köztünk maradjon- adósságom Európa minden fővárosában van. Trenck73 alatt néhány osztrák hadjáratbanvettem részt a pandúrokkal, őszentsége a pápa testőrségében pedig kapitány voltam, debeleártottam magam a skót vállalkozásba is a walesi herceg74 oldalán (csibész egy alak, tudod,nem érdekli azt a három királyság koronája, csak a babája meg a brandys üveg), és hadakoz-tam Spanyolországban meg Piemontban, de mindenütt az ár sodort csak, mint folyó alján akövet, kedves öcsém. A játék, a játék volt mindig a vesztem, az meg a szebbik nem - s ahogyezt mondta, rám kacsintott, de meg kell mondanom, minden volt igazán, csak csinos nem;tetejébe még az arcán a rúzs is szétmaszatolódott az előbb, mikor meghatottságában magáhozölelt, és néhány könnyet hullatott. - Hej, öcsém, az orromnál fogva vezettek a nők, kedvesRedmond öcsém, mert lágyszívű ember vagyok, és most, ebben a pillanatban, hatvankét évesfejjel, annyira tudok nekik ellenállni, mint amikor tizenhat éves voltam, és O’Dwyer Peggybolondított.

- Hát ez már akkor - mondtam erre nevetve -, úgy látszik, családi vonás. - És elmeséltem nekiromantikus lángolásomat unokanővérem, Brady Nóra iránt. Történetemet nagyon élvezte,majd felvette újra az elbeszélés fonalát:

- Ma már a kártya az egyetlen jövedelmi forrásom. Néha szerencsém van, olyankor a nyeresé-get ilyen ékszerekbe fektetem, mint amilyeneket te is láthatsz itt. Úgy nézz rá, Redmond, ez azén vagyonom, így tudok valamennyire a felszínen maradni. Ha pedig ellenem fordul aszerencse, akkor, kedves öcsém, gyémántjaim a zálogoshoz vándorolnak, s én a másolatokathordom. Mózes barátom, az ötvös, éppen mai nap látogat meg, minekutána egész elmúlt hétencsak vesztettem, s kölcsönt veszek fel, hogy ma este legyen pénz a bankban. Mondd, kártyáznitudsz?

Azt feleltem erre, hogy tudok, már amennyire katonák tudnak, de nem vagyok benne valaminagy mester.

- Na, majd gyakorolunk délelőttönként, fiam - mondta -, és egy-két apróságot megmutatok.Nem árt az ilyet tudni.

Persze, majdhogynem a bőrömből bújtam ki örömömben attól, hogy ilyen kiváló alkalmamnyílik a továbbképzésre, és alig vártam, hogy nagybátyám elkezdje az oktatást.

A lovag elbeszélése saját életéről meglehetősen kellemetlenül érintett. Kebelén kenyere, hátánháza, ebben foglalta össze a helyzetét. Hintója, a fényes aranyozás - a felszereléshez tartozik.Valóban kapott megbízást az osztrák udvartól, hogy nyomozza ki, nem a király pénzverdéjé-ből származnak-e a hamis dukátok, mert minden nyom Berlinbe vezet. Monsieur de Balibari

73 Trenck - Franz von der Trenck báró (1711-1749) osztrák kalandor. Mária Terézia oldalán harcolt az

osztrák örökösödési háborúban. 1746-ban árulás vádjával halálra ítélték, de az ítéletet börtön-büntetésre változtatták. A spielbergi börtönben írta meg emlékiratait, s ott is halt meg.

74 skót vállalkozás - a 26. jegyzetben említett Stuart-restaurációs kísérlettel kapcsolatos skóciaimegmozdulások, 1745-46-ban.

a walesi herceg - a 26. jegyzetben említett trónkövetelő, Charles Edward, Stuart herceg.

88

igazi célja azonban Berlinben is a játék volt csupán. Az angol követség fiatal attaséja, Dupla-rázy lord - nagyra hivatott angol főrend, később vicomte, majd Crabs grófja -, magas tétekbenjátszott. Nagybátyám akkor éppen Prágában tartózkodott, s ott értesült ennek a fiatal angolnemesúrnak a szenvedélyéről, mire tüstént elhatározta, átlátogat Berlinbe, hogy a zöld asztalmellett kihívja ezt az urat. A kockázás bajnokait valamiféle kölcsönös tisztelet kapcsoljaössze, és a nagy játékosok híre bejárja egész Európát. Hallottam például arról, hogy Casanovahatszáz mérföldet utazott Párizstól Torinóig, csak azért, hogy Lord Holland mulatós fiával, akésőbbi európai hírű szónokkal és államférfival, Mr. Charles Foxszal75 találkozzék.

Megállapodtunk abban, hogy inas-szerepemben továbbra is megmaradok, és idegenek jelenlé-tében egy szót sem tudok angolul; a pezsgő meg a puncs felszolgálása közben pedig meg-figyelem, hol az adu. Hála éles szememnek és nagy rátermettségemnek, hamarosan komolysegítségére lettem bácsikámnak a zöld asztal mellett ellenfeleivel szemben. A képmutatósko-dók felháborodnak, tudom, vallomásaim őszinteségén, na de az ég áldja meg őket, el lehet-eképzelni olyan valakiről, aki százezer forintokat veszít és nyer játékban, hogy kihasználatlanulhagyja éppen azokat a lehetőségeket, amelyekkel minden szomszédja bőven él? Egy húronpendül itt mindenki, de a csaláshoz, mint amilyen az alpári fogás például, hogy megjelölik akockát vagy a kártyalapokat, csak bárdolatlan, ostoba ember folyamodik, mert az ilyen úgyisrajtaveszt előbb-utóbb, és úri társaságban többé nem játszhatik. Tanácsom, ha történetesenefféle közönséges kártyacsalóval kerülnek össze, természetesen az, hogy csak fogadjanakugyan nyugodtan rá, de játszani soha a világért le ne üljenek vele. Legyen a játékunk nagy-vonalú és tisztességes, a veszteség persze ne verjen le, de mindenekfölött a nyerésben nelegyünk kapzsiak, mint az alacsony szellemek, mert hiszen minden ügyesség és kedvezőkörülmény ellenére is gyakran bizonytalan a nyerés. Láttam én már olyat, hogy egy teljesenavatatlan, aki annyit sem konyított a kártyához, mint amennyit én héberül tudok, ötezer fontotakasztott le két-három fordulóban, de láttam olyat is, hogy cinkostársával játszott valaki együtta partnerja és annak cinkostársa ellen. Soha kártyában biztosnak nem érezheti dolgát azember! Ha pedig meggondoljuk, mennyi fáradságba, időbe kerül, mennyi találékonyságot,pénzbefektetést kíván, vagy ha számba vesszük a vele járó izgalmakat, és hogy milyentemérdek a be nem hajtható követelés (mert tisztességtelen gazember itt a kártyaasztalnál iséppúgy akad, mint a világon bárhol), arra az eredményre kell jutni, én legalábbis így gondo-lom, hogy megélhetésnek nem éppen legjobb a kártya. Igazolja ezt az is, hogy olyan emberrel,aki a végén meg is gazdagodott volna belőle, még soha nem találkoztam. Most, amikor esorokat írom, már a nagyvilágot megjárt férfi tapasztalataival rendelkezem. Abban az időbenazonban, amikorról ez a tudósítás szól, fiatalember voltam, s a vagyonszerzés gondolataelkápráztatott, azonkívül nagybátyám magas korára és világbeli pozíciójára is nagy - kétség-telenül túlságosan nagy - tisztelettel néztem fel.

Azt hiszem, felesleges itt most azokat az apró kis megállapodásokat, melyekben nagybátyám-mal megegyeztünk, részleteznem: a mai kártyások úgyis tudják, a nagyközönség pedig nemérdeklődik a téma iránt. Annyit mindenesetre elárulhatok, hogy a titkunk az egyszerűség volt.Minden, aminek sikere van, egyszerű. Ha például asztalkendőmmel letörültem a port a szék-ről, az azt jelentette, az ellenfél káróban erős; ha arrább tettem a széket: királya van vagy ásza;ha megkérdeztem: „Puncsot parancsol lordságod vagy bort?”, a piros színt kellett érteni; hapedig így: „Bort parancsol vagy puncsot?”, akkor treffje volt. Ha az orrom kifújtam, az arraszólt, hogy az ellenfélnek is titkos kibice van, és akkor aztán igazán szükség volt bravúros

75 Charles Fox - Charles James Fox (1749-1806), politikus, neves szónok, akinek liberalizmusa egye-

bek közt az észak-amerikai angol gyarmatokkal kapcsolatos politika kérdéseiben is megmutatkozott.

89

ügyességre, elhihetik. Duplarázy lord fiatal kora ellenére a kártya minden fajtájában igen nagyügyességet, éleseszűséget tanúsított, de elég volt meghallani egyszer, hogy kísérője, FrankPancher, pont akkor ásított hármat, amikor a tromf ász nagybátyámhoz került, nem volt kétségtöbbé, s tudtam: szintén zenész.

A magamra öltött ostoba-szerepet tökéletesen megjátszottam, és randevúinkon M. deProtzdorffot jól megnevettettem néhányszor kinn, a városon kívül kisvendéglőben, ahová apróhíreimet szállítottam neki. Ezeket a jelentéseket, külön mondanom sem kell, előzőlegnagybátyám és én közösen állítottuk össze. Általános utasításom az volt, hogy annyit mondjakel mindig az igazságból (s ez, elhihetik, a legeslegjobb módszer), amennyit csak megenged aszerep. Amikor például megkérdezi tőlem:

- Mit csinál a lovag reggelenként?

Olyankor azt felelem:

- A templomba megy minden reggel misére - aminthogy a nagybácsim valóban igen vallásosvolt. - Utána meg hazajön reggelizni. Azután hintóján kikocsikázik levegőzni, egész ebédig.Vagyis egy óráig. Ebéd után levelet ír, ha ugyan kell egyáltalán levelet írnia, mert nagyonkeveset ír. Levelei az osztrák követnek szólnak, vele levelezésben áll, ez viszont nem akarjaelismerni a lovagot. Minthogy angolul ír, én persze mindent elolvasok. Legtöbbször pénzt kér.Azt adja be neki, hogy meg kell a királyi kincstár titkárait vesztegetni, különben nem tudjakideríteni, hogy honnét származnak a hamis dukátok. Valójában azonban arra kell neki a pénz,hogy esténként legyen mivel játszania, ha eljön Calsabigi,76 a sorsjegy-vállalkozó, és eljönnekaz orosz attasék, meg a másik kettő, a Duplarázy lord és Pancher, az angol követségről, mertezek jeu d’enfer-t77 játszanak, és még többen mások is. Ugyanez a társaság minden este avacsoránál találkozik, hölgyek azonban csak ritkán jelennek meg, s azok is leginkább csakfranciák, a corps du ballet78 tagjai. A lovag gyakran nyer, de nem mindig. Duplarázy lordkitűnő játékos. Néhanapján Elliot lovag, a brit követ is megjelenik, ilyenkor a titkárok nemjátszanak. Monsieur de Balibari a követségeken szokott ebédelni, de csak en petit comité79

nagy fogadónapokon nem. Calsabigi, azt hiszem, a cinkosa neki a kártyaasztalnál. Legutóbbnyert, de a múlt héten elzálogosította a solitaire-gyémántját négyszáz dukátért.

- Az angol attaséval angolul szokott beszélni?

- Igen, tegnap este ő és az angol követ jó félóra hosszat beszélgettek egymással az újdanseuse-ről80 és az amerikai zavargásokról,81 de főképpen a danseuse-ről.

Ennyiből is lehetett látni, hogy tájékoztatásaim részletesek és pontosak voltak, bár nem éppenlényegbevágók. Függetlenül azonban ettől, szőröstül-bőröstül, úgy, ahogy voltak, továbbítot-ták mindet, a világhírű hős, a bajnok katona, a sans-souci filozófus82 fülébe. Nem volt idegen, 76 Calsabigi - Raniero de Calzabigi (1714-1795) olasz származású költő, akit a zenetörténet több

Gluck-opera szövegírójaként tart számon, polgári foglalkozására nézve pénzügyi tisztviselő voltBécsben. Testvérével és Casanovával ő hozta divatba Párizsban 1757-ben a sorsjátékot.

77 jeu d’enfer - (franciául) nagy tétben folyó szerencsejáték (szószerint: pokoli játék).78 corps du ballet - (franciául) balettkar.79 en petit comité - (franciául) szűk baráti körben.80 danseuse - (franciául) táncosnő.81 amerikai zavargások - az észak-amerikai gyarmatok függetlenségi mozgalmai.82 a sans-souci filozófus - Nagy Frigyes írói neve, utalással potsdami Sans-souci nevű kastélyára.

90

hogy ne ugyanígy figyelték és jelentették volna minden egyes lépését a nagy királynak, attólkezdve, hogy lábát a fővárosba betette.

A játékot, amíg abban különféle követségek fiatal alkalmazottjai vettek csak részt, őfelségenemhogy nem igyekezett korlátozni, hanem ellenkezőleg, egyenesen előmozdította, sőt támo-gatta, hogy kártyázzanak a követségeken, mert mélységesen tudatában volt annak, hogy pilla-natnyi pénzzavarral küszködő embert szóra lehet bírni, s hogy az alkalmas pillanatban átnyúj-tott rúd Frigyes-arany gyakran ezerannyit érő titkokat tárhat fel neki. Nem egy titkot szerzettmeg így a francia követségtől is őfelsége, és semmi kétség, Duplarázy uram őlordsága iskötélnek áll ezért a bérért, ha főnöke nem ismeri olyan jól az ifjú nemesurat, és a követségmunkáját (ahogy ez már általában történni szokott) nem valami megbízható polgári hivatalno-kával végezteti, mialatt a testület ragyogó fiatal arszlánjai hímzett ruháikban bálokon parádéz-nak, és brabanti csipkés mandzsettájukat lobogtatják a zöld fáraó-asztal felett. Hány, de hányilyen aranyifjút ismertem meg azóta, és mon Dieu, gazdáikat is - de ki hinné, hogy milyenostobák! Micsoda hígvelejű, szószátyár tökfejek, micsoda üresfejű piperkőcök! Ez a diplo-mácia! Ez a világ egyik nagy hazugsága! De hogyan is képzelhető el, hogy ha valóban olyanboszorkányos mesterség volna, mint amilyennek ezek az ünnepélyes aktatologatók ésköszönőemberek feltüntetni szeretik, akkor kivétel nélkül mindig ugyanazokat a rózsaszínpofikájú fiacskákat választják ki rá, egyenesen az iskola padjaiból, holott ezeknek egyéb jogcí-mük sincs e hivatáshoz, mint kedves mamájuk előkelő rangja, s ítélőképességük is legfeljebbcsak egy kétkerekű kabriolet vagy valamely új tánc vagy egy jó formájú csizma megbírálásáigterjed.

Alig terjedt el azonban a híre, hogy fáraó-asztalt állítottak fel a városban, a helyőrség tisztjeivadul követelték, hogy engedjék részt venni őket is benne. Nagybátyámat hiába próbáltamlebeszélni róla, neki különösebb kifogása nem volt az ellen, hogy ez ifjú úriemberek ki-próbálják szerencséjüket, és nem is egyszer bizony egész szép summát emelt ki ilyesformán apénztárcájukból. Hiába mondtam neki, hogy a kapitányomnak be kell számolnom a legújabbeseményekről, hiszen a kollégái úgyis elfecsegik neki, úgyhogy mielőtt még én bármit isszólhatnék, mindent tud már az itteni kártyacsatákról.

- Hát mondd meg neki - válaszolta erre nagybátyám.

- De akkor magát kiutasítják! Velem pedig mi lesz?

- Sose törd ezen a fejed! - mondta mosolyogva. - Itt nem maradsz, ezt az egyet megígéremneked! Eredj, vess egy utolsó pillantást szeretett kaszárnyádra, törődj bele a gondolatba, hogyelmész innen, és végy búcsút kis berlini barátnőidtől! Ki tudja, hogyan fog sírni a sok drágalélek, ha megtudja egyszer, hogy eltávoztál az országból, mert elmenni elmész innen, vagynem hívnak engem többé Barrynak!

- De hogyan, uram? - kérdeztem.

- Emlékezz csak vissza egy kissé Fakenhamy Fakenham hadnagy esetére - mondta hamis-kásan. - Te magad adtad az ötletet! No, ugorj csak, hozd ide egyik parókámat! Nyisd ki ott aztaz irattáskát, mint tudjuk, a császári kancellária nagy titkai abban hevernek, és úgy, simítsdhátra a hajad a homlokodból, na, ragaszd fel ezt a flastromot és most a bajuszt, így na, mostnézz a tükörbe!

- Szakasztott Balibari lovag - tört ki belőlem a kacagás, és elkezdtem le s fel járkálni aszobában, merevítve a térdemet, úgy, ahogy ő szokta.

91

Másnap M. de Protzdorffnak elmondtam, hogy újabban fiatal porosz tisztek járnak felkockázni; közölte is velem, hisz erre vártam, hogy a király elhatározta, kiutasítja az országbóla lovagot.

- A ronda vén zsugorija! - mondtam neki erre. - A két hónap alatt összevissza három Frigyes-aranyat adott. Remélhetőleg a kapitány úr nem fog megfeledkezni ígéretéről, és előléptetnek.

- Hát, ami azt illeti, az a három Frigyes-arany még sok is azért a pár vérszegény hírért, amitszállítottál! - felelte erre gúnyosan a kapitány.

- Miért? Arról aztán igazán nem tehetek, hogy több elárulnivaló nem volt! - tiltakoztam. - Ésmikor kell elmenni neki?

- Holnapután reggel. Nem azt jelentetted, hogy minden reggeli és ebéd között kocsikáznimegy, nem? Na! Tehát mikor kimegy a kocsijához, két csendőr beszáll vele a kocsiba, és akocsis megkapja a parancsot.

- És a csomagja, uram?

- Ja... igen... majd utánaküldik. És... izé... bele akarok előbb kukkantani egy pillanatra abba apiros dobozba, tudod, amelyikben az iratait tartja. Délben, a szemle után odamegyek avendéglőbe. Az ügyről egy árva szót se senkinek! A lovag szobájában megvársz, megértetted?Fel kell feszítenünk a dobozt. Lusta kutya vagy, különben már rég megszerezted volna akulcsát!

Elköszöntem a kapitánytól, és kértem, ne feledkezzék meg rólam. Másnap este két pisztolyttettem a kocsiba, az ülés alá. Az pedig, ami az ezután való nap történt, azt hiszem, igazánmegérdemli, hogy külön fejezetben emlékezzem meg róla.

92

Kilencedik fejezetmelyben nevemhez és származásomhoz méltó életet kezdek élni

Elutazásom előtt Balibari lovagra rámosolygott a szerencse, és fáraón csinos kis összegetnyert.

Másnap délelőtt, megszokott időben, a lovag hintaja odagördült a szálloda bejárata elé. Alovag az ablakban állt éppen, s amint fogatát megpillantotta, jól ismert, méltóságteljes léptei-vel elindult a lépcsőn lefelé.

- Hol az a csirkefogó Ambrose? - nézett körül a lovag, mert szolgája, hogy leeressze akocsilépcsőt, nem volt csakugyan sehol.

- Majd én leeresztem nagyságodnak - szólalt meg egy csendőr a kocsi mellett, s mikor a lovagbeszállott, utána lépett; társa, a másik csendőr felült a kocsis mellé a bakra, mondott nekivalamit, és már indultak is.

- Na de az isten szerelmére - fordult útitársához megdöbbenve a lovag -, kérem, mit jelentsenez?

- Kivisszük uraságodat a határra - válaszolt a csendőr, és udvariasan sapkájához emelte kezét.

- Nahát, ez mégis hallatlan! Felháborító! Ragaszkodom hozzá, hogy az osztrák követségépületénél tegyenek le! - kiáltotta magából kikelve a lovag.

- Uram, parancsom van rá, hogy uraságod száját, amennyiben kiabálni méltóztatik, betömjem- jegyezte meg a csendőr igen udvariasan.

- Nahát, erről a gyalázatról beszélni fog Európa, annyit mondhatok! - fortyogott magábantovább a lovag.

- Ahogy parancsolja nagyságod - jegyezte meg a csendőrtiszt, s ezzel mind a ketten mélyhallgatásba merültek. Egyikük sem szólt egy szót sem egész úton Berlin és Potsdam között.Őfelsége éppen testőrgárdája, továbbá a Bülow, Zitwitz meg a Henkel de Donnersmarkezredek felett tartott szemlét, s mikor a lovag kocsija elhajtott mellette, megemelte a kalapját,és odaszólt neki:

- Qu’il ne descende pas: je lui souhaite un bon voyage!83

Balibari lovag ez udvarias megszólításra néma főhajtással válaszolt.

Nem járhattak még Potsdamtól messze, amikor - bumm! - egyszerre megszólalt a riadóágyú.

- Katonaszökevény - jegyezte meg a csendőr.

- Ne mondja - csodálkozott a lovag, és hátradőlt újra a kocsiülésen.

Az ágyúdörgésre egyszerre vasvillával, mordállyal, végig az egész úton mindenhonnan ki-csődült a nép, sóváran, hogy elfogják a katonaszökevényt, mert ötven korona járt annak, aki azilyet visszaviszi.

- Vallja be, uram - szólt a mellette ülő csendőrnek a lovag -, vallja be az igazat, alig várja már,hogy megszabaduljon tőlem és nekiállhasson azt a szökevényt keresni?! Hát persze, igaz is,tőlem nem kap semmit, azok meg ötven koronát adnának magának. Nézze, felőlem megmond- 83 Qu’il ne descende pas: je lui souhaite un bon voyage! - (franciául) Le ne szálljon; jó utat kívánok!

93

hatja nyugodtan a kocsisnak, hogy vágjon csak bátran a lovak közé, aztán engem lerak ahatáron, maga meg egy-kettő visszafordulhat a szökevényt keresni, nem?A csendőr oda is szólt erre valóban a kocsisnak, hogy gyorsabban hajtson, de az út a lovagnakmég így is végtelenül hosszúnak tetszett. Egy-két alkalommal meg éppenséggel úgy vélte,lódobogást hall a háta mögött, az ő lovai meg csak alighogy cammognak, két mérföldet egyóra alatt! Pedig repültek, mint a szélvész. Brück közelében egykettőre feltűnt a fekete-fehérhatársorompó, vele szemben pedig a sárga-zöld szász rámpa. Az őrházból előlépett a vámtiszt.- Nincsen csomagom - jegyezte meg kurtán a lovag.- Ez az úr aztán igazán nem visz dugárut - toldotta meg vigyorogva a két porosz csendőr is,majd nagy tisztelettel elváltak foglyuktól.Balibari lovag egy-egy Frigyes-aranyat nyomott a markukba.- Minden jót kívánok, uraim! - köszönt el tőlük. - Igaz is, majd elfelejtem: menjenek márvissza, legyenek szívesek, ugyanoda, ahonnét ma reggel elindultunk, és mondják meg a szol-gámnak: Drezdába, a Három Koronába küldje a poggyászt utánam.Ezzel friss lovakat rendelt, majd hintóján elindult a főváros felé.Mondanom sem kell, azt hiszem - én voltam a lovag.

Tekintetes Barry Redmond nemesúrnak - Gentillome Anglais, à l’Hotel des 3 Couronnes, àDresde, en Saxe.84

Feladó: Balibari lovag.

Kedves Redmond Öcsém! Megbízható kéz, maga Lump úr, az angol követség tagjatovábbítja neked ezt a levelet: csodás történetünket, melyről hamarosan egész Berlin fogbeszélni, jól ismeri. Egyelőre még felerészben terjedt csak el a történet, és annyit tudnakmindössze, hogy egy katonaszökevény az én ruháimba öltözve megszökött, de máris aliggyőzik dicsérni eszedet és bátorságodat.

Távozásod után, megvallom, nem csekély izgalomban töltöttem hosszú két órát az ágy-ban, latolgatva, hogy őfelségének nem támad-e kedve Spandauba85 csukatni engemet -szíves viszonzásul, amiért így borsot törtünk az orra alá. Óvintézkedéseimet, termé-szetesen, megtettem erre az esetre is: jelentést küldtem főnökömnek, az osztrák követnek,s benne részletesen, az igazsághoz híven, mindent elmondtam neki: hogy kémnek küldteka nyakamra, hogy téged is erőszakkal hurcoltak a porosz hadseregbe, majd, hogy ki-derült közeli rokonságunk, és hogy végül mi módon szerveztük meg szökésedet. A királysokkal nevetségesebb helyzetben van, mintsem hogy akár egy ujjal is hozzám merjennyúlni! Mert ugyan Monsieur Voltaire mit is szólna ennyi zsarnokság láttán?

Nyerő nap volt, öcsém, s ment minden, mint a karikacsapás, hogy annál jobbat kívánnisem lehet! Fekszem az ágyban már vagy két és fél órája azután, hogy te eltávoztál,amikor egyszer csak bejön ez a te Protzdorff exkapitányod, és elkezd dörögni azon afelsőbbséges kincstári orrhangján, hogy:

- Hé, Redmond! Hát nem vagy itt? - Mikor pedig erre semmi feleletet nem kap, továbbzúgolódik, hogy: - Na nézzék, a csirkefogója! Hogy máris kiment valahová!

84 Gentillome (helyesen: Gentilhomme) Anglais, à l’Hotel des 3 Couronnes, à Dresde, en Saxe -

(franciául) angol nemesúrnak, a Három Korona Fogadóban, Drezdában, Szászországban.85 Spandau - porosz város, várában katonai börtönnel.

94

S ezzel egyenesen neki az én kis piros dobozomnak, tudod, szerelmes leveleimet, üveg-szememet (amit azelőtt hordtam) és azt a kedvenc szerencsekockámat tartom benne,amelyikkel egyszer Prágában tizenhármat dobtam, no meg a két párizsi fogsoromat,meg privát holmijaimat, amiket úgyis ismersz.

Előbb egy csomó kulccsal próbálkozott, a kicsi angol lakatba azonban egyik sem illettbele. Erre az én úriemberem zsebéből vésőt, kalapácsot vesz elő, és olyan gyakorlottan,mint egy hivatásos betörő, egykettőre felkattintja a kis dobozom tetejét.

Erre vártam csak éppen. Felkaptam egy óriási vizeskancsót, és elindultam feléje, láb-ujjhegyen. Nesztelenül mentem, és abban a pillanatban értem épp oda, amikor adobozom tetejét felnyitotta: összeszedtem minden erőmet, és a korsóval akkorát csaptama fejére, hogy a cserépedény ezermillió darabra hullott széjjel, az én kapitányom pedighorkantott egyet, és élettelenül nyúlt el a földön. Azt hittem először, hogy agyonütöttem.

Nekiálltam rázni a csengőt, kiabálni, ordítozni, káromkodni, ahogy torkomon kifért,hogy: „Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj, segítség! Vendéglős! Tűz van! Gyilkos! Segítség!”,míg az egész, fogadó fel nem bolydult, és lélekszakadva nem rohant mindenki a lépcsőnfelfelé.

- Hol az inasom? - bömböltem. - Ki mer itt engem fényes nappal kirabolni? Ez a csirke-fogó itten, ez itt ni! Azon kapom rajta, hogy a ládámat feszegeti. Rendőrt hívjanak!Azonnal menjenek őexcellenciájáért, az osztrák követért! Nahát, ez hallatlan! De annyitmondok, hogy ettől a gyalázattól még visszhangozni fog Európa!

- Egek atyja - hápogott erre a vendéglős -, de... hiszen... uraságod ezelőtt három órávaleltávozott!

- Én? - kiáltottam. - Én? Miket beszél itt maga összevissza?! Fel se keltem egész délelőttaz ágyból! Orvosságot vettem be, beteg vagyok. Ki se léptem a házból egész nap! De holaz a csirkefogó Ambrose? De állj! Hol a ruhám? Hol a parókám? - kiáltottam fel egy-szerre, mert hálóköntösben, sipakomban és harisnyában totyorogtam ott közöttük.

- Jaj, tudom már!... Már értem az egészet! - csapta össze kezét egyik takarítólány. - AZambróz ment el a tekintetes úr ruhájába!!...

- A pénzem?! Hol a pénzem - óbégattam tovább -, hol a pénztárcám? A negyvennyolcFrigyes-aranyam! Na de legalább ezt az egyet sikerült ártalmatlanná tenni ebből arablóbandából! Törzs úr! Tartóztassa le!

- De... hát... izé... ez az ifjú a Herr von Protzdorff! - mondja erre a vendéglős egyrenagyobb zavarban.

- Miket beszél itten maga összevissza! Egy rangbeli úriember? Vésővel, kalapáccsalkifeszíti a ládámat? Ugyan, menjen!

Herr von Protzdorff ekkor kezdett kábulatából magához térni: fején akkora daganatékeskedett, mint egy levesestál; a rendőr nem sokat teketóriázott, elszállította. Időköz-ben megérkezett a rendőrbíró is, és az esetről jegyzőkönyvet vett fel. Kérésemre egypéldányt nekem is adott, én meg azon melegében elküldtem az osztrák követnek.

Másnap nem hagyhattam el a szobámat: egy bíró, egy tábornok, egy sereg ügyvéd,rendőrök, hivatalnokok ültek egész nap a nyakamon, és fenyegetőztek, hízelegtek,ordítoztak, hencegtek, és mindenképpen zavarba akartak hozni. Azt elismertem, beszéltélnekem arról, hogy erőszakkal hurcoltak el a hadseregből, de én azt hittem, megkaptad

95

már a felmentésedet, hiszen hozzám a legjobb ajánlásokkal jöttél, ilyeneket mondottamnekik.

A követhez fordultam segítségért, s ez persze kénytelen volt mellém állni. Sok szónak isegy a vége: Protzdorff, szegény, útban van Spandau felé, nagybátyja pedig, az idősebbProtzdorff, ötszáz Lajos-arannyal jelent meg nálam, és azzal a tiszteletteljes kéréssel,hogy lennék szíves talán a közeljövőben elhagyni Berlint, és fátylat borítani erre a kínosügyre.

Azután való nap, hogy ezt a levelet kézhez kapod, én magam is megérkezem a HáromKoronába. Lump urat hívd meg ebédre. Ne sajnáld a pénzt - fiam vagy. Szerető nagy-bátyádat Drezdában ismeri jól mindenki.

Lovag Balibari

Hála a csodálatos eseményeknek, szabad voltam hát megint, de fogadalmamat, hogy sohatöbbé „kötélnek nem állok”, és másként, mint úriember élni nem fogok, betartottam azóta is,lelkiismeretesen.

A Berlinben nyert pénzzel s a jó szerencse segítségével, mely hamarosan valóban ránk mo-solygott, olyan helyzetbe kerültünk, hogy igazán előkelően élhettünk. Drezdába nagybácsikámis megérkezett hamarosan, és ugyanabban a vendégfogadóban szállt meg, ahol én. Szobámból,betegséget színlelve, ki sem mozdultam addig, míg meg nem érkezett. Balibari lovag(tekintve, hogy az elhunyt uralkodónak,86 a választófejedelemnek, Lengyelország királyának,az európai uralkodófejedelmek között e legzüllöttebb és legkellemesebb férfiúnak volt belsőbarátja) a drezdai udvarnál különös kegyben állott, úgyhogy a szász főváros legjobb köreibenegykettőre nagyon otthonosan éreztem magam; túlzás nélkül állíthatom, különleges egyéni-ségem, előkelő modorom és egyedülálló kalandjaim híre megnyitott előttem minden kaput.Nem volt olyan estély főúri körökben, hogy a két Balibari urat meg ne hívták volna rá. Azon-felül abban a kitüntető kegyben részesültem, hogy maga a választófejedelem fogadott, és az anagy tisztesség ért, hogy kézcsókra járulhattam az udvarnál. Anyámnak sorsom fellendülésé-ről olyan lelkendezéstől lobogó beszámolót írtam, hogy a drága jó lélek majdnem megfeledke-zett a rá váró égi üdvről és prédikátoráról, nagytiszteletű Kaptza Józsué úrról, és kis híjánNémetországba rohant utánam; az utazási viszonyok azonban abban az időben meglehetősennehézkesek voltak, s így a drága jó lélek látogatását megúsztuk szerencsésen.

De atyám is, hisz gondolkodása mindig oly magasztos s oly nemes volt, repeshetett sírjában,odaát, az örömtől, ha fiára nézett, és azt látta, milyen előkelő pozíciót foglalok el a világban:az asszonyok taposták egymás sarkát, csak hogy vendégük legyek, a férfiak pedig a bajuszukatrágták; grófokkal, főhercegekkel puszipajtáskodtam össze a vacsoránál és jó-fennen-született(ahogy abszurd módon magukat nevezni szokták) bárókisasszonyokkal bűbájos nagyságocs-kákkal és kegyelmesekkel - eh, mit kegyelmesekkel! -, őtündökletességeikkel jártam amenüettet! Ugyan ki kelhetett versenyre az ifjú hős arisztokratával, és kinek fordulhatott megegyáltalán az agyában, hogy nem egész két héttel ezelőtt még közönséges baka voltam? Pfuj,még csak rágondolni is!

Életem legnagyobb pillanatai közé tartozik az, amikor a bayreuti őrgrófnéval táncoltam, annakaz öreg Fritznek húgával, akinek ronda kék posztózubbonyát annyi ideig hordtam, akinek

86 az elhunyt uralkodó - I. vagy Erős Frigyes Ágost szász választófejedelem (uralk. 1694-1733),

lengyel királyként II. Ágost (uralk. 1697-1733), aki Európa-szerte hírhedt volt szabados erkölcseiről.Természetes gyermekei számát háromszázra becsülték.

96

derékszíját tajtékporral subickoltam, akinek ocsmány árpalé és Sauerkraut87 fejadagját öt éviggyúrtam a torkomon lefelé - egyenesen annak édeshúgával jártam a polonaise-t.

Nagybátyám elnyerte kártyán egy olasz úriember hintaját, és az oldalára, fényesebben, mintvalaha, odafestette családi címerünket, a tetejébe pedig (ha már egyszer ősi ír királyok leszár-mazottai vagyunk) egy óriási nagy arany ír királyi koronát. Mutatóujjamon pecsétgyűrűtviseltem, és közepében a kis hercegi korona helyén egy ametisztbe vésett ugyanilyen nagykorona villogott. Nem szégyellem bevallani, erről az ékszerről azt állítottam, több ezer évevan családunk birtokában, s valaha közvetlen ősöm, elődöm, néhai jó Brian Boru,88 azaz anagy Barry király őfelsége hordta az ujján! Szolgáljon mentségemre, hogy ennél a NemesiCímertár családfa-legendái sem sokkal hitelesebbek.

Az angol követ és a kolónia egyes úri tagjai eleinte kissé bizalmatlanul fogadták a két írarisztokratát, és ebben odáig mentek, hogy rangunk jogosultságát illetőleg aggályaikat meré-szelték kifejezni. A követ lordnak volt a fia, igaz, de a Lopkovitz herceg álarcosbálján meg ismondtam neki, hogy ettől azért ő még, hiába, csak egy szatócs unokája. Nagybátyám mintvérbeli arisztokrata jól ismerte minden európai család leszármazását, és az volt a véleménye,hogy nincs is ezenkívül úriemberhez méltó más tudomány. Olyankor, amikor nem kártyázunképpen, a Gwillimmel vagy a D’Hozier-val töltöttük az időt: a családfákat böngésztük, éstanulmányoztuk a címereket, egyszóval ismerkedtünk osztályunkkal s a szerteágazó atyafiság-gal. Fájdalom, a nemesség tudománya, hasonlóan a kártyajátékhoz, kezdi elveszteni manapságmár a vonzóerejét! Számomra szinte érthetetlen, hogy ilyen tanulmányok és e nemes időtöltésnélkül hogy tud egyáltalán élni igazi úriember?!

Első becsületbeli ügyemet nemesi családfám védelmében egy minden kétséget kizáróanhibátlan származású úriemberrel, az angol követség tagjával, Rumferedy-Bumfordy lovaggalvívtam; nagybátyám a követet is provokálta, de ez a kihívást nem fogadta el. Nagybátyámelkísért a párbaj színhelyére; és amikor Rumferedy-Bumfordy lovagnak combjába lőttem,igazi örömkönnyeket hullatott. Kedves olvasóimat megnyugtathatom, az úri fiatalság körébentöbbé nem akadt, aki családfám hitelességével kapcsolatban kérdéseket tett volna fel nekem,vagy ősi ír királyi koronámat megmosolyogta volna ezek után.

Haj, de gyönyörű életet éltünk ekkoriban mink ketten! Úrnak születtem, semmi kétség! Meg-látszott ez már abból a könnyedségből is, ahogy ebbe a foglalkozásba - mert foglalkozás ám ezis! - belekaptam! Hadd mondjam meg azonban most mindjárt azoknak az alantas származásúlényeknek, akiknek netán ez a könyv esetleg kezébe kerül, hogy hiába csupa élvezet szemük-ben a mi életünk, nekünk is, minekünk, ámbátor náluk jóval különbek vagyunk, nekünk iskeményen meg kell dolgoznunk érte, akárcsak nekik! Jó, nem mondom, déltájban kelek, na denem kellett-e fennmaradnom kártyázni fél éjszaka? Hányszor kerültünk ágyba akkor, amikorkora reggeli szemlére mentek a csapatok! Jaj, a szívemnek de jólesett napköltekor az ébresztőkürtszót hallani, és látni a gyakorlatra kivonuló ezredeket, közben meg tudni, hogy nem kellmár többé undorító fegyelmezőjükön részt vennem, mert visszanyertem emberi méltóságo-mat!

Ebbe egyébként úgy beleéltem magam, mintha életemben sem csináltam volna egyebet. Voltkülön inasom, s egy francia frizőr fésült reggelenként, de a csokoládé minőségét is, mond-hatnám, valóságos intuícióval állapítottam meg, és nem voltam még egy hete ebben az új, úri 87 Sauerkraut - (németül) savanyúkáposzta, mint német nemzeti eledel, a külföldiek élcelődésének

állandó tárgya volt.88 Brian Boru - Írország királya (uralk. 1002-1014).

97

miliőben, máris tévedés nélkül tettem különbséget igazi spanyol és francia csokoládé között;gyűrű minden ujjamra jutott; óra mindkét órazsebemben ketyegett egy, és ékszereim voltak,meg sétapálcáim és mindenféle burnótos szelencém, egyik elegánsabb, mint a másik!! Mond-hatom nyugodtan, nem ismertem embert még egyet, aki csipkéhez és porcelánhoz úgy értettvolna, mint én! Lóhoz? Egész Németországban nem volt lócsiszár zsidó, aki olyan szakértőlett volna, mint én, s versenytárs nélkül álltam a céllövésben, atlétikában is. Németül ésfranciául - a helyesírásom nem volt, igaz, hibátlan, de - beszélni nagyon szellemesen tudtam.Ruhám legalább tizenkét öltő volt: három gazdag aranyhímzéses; kettő ezüsttel, csipkedísszelvert, de volt egy cobolyprémszegélyes, gránátkőszínű, bársony pézsmabundám és egy szürke,ezüstcsipkés francia csincsillabundám is, azonkívül meg egynéhány damaszt háziruhám.Gitárleckéket vettem, és francia sanzonokat elbűvölően dúdoltam. Volt-e hát, kérdem én ezekután, úriember Bally Barry Redmond úrnál tökéletesebb?

Hitel és pénz nélkül, persze, lehetetlen lett volna magas rangomnak megfelelően, fényűzőenélni. Minekutána őseink családi vagyonunkat elherdálták, magunk pedig jóval felette álltunkannak, hogy a sok huzavonával járó, bizonytalan és pórias kereskedelemmel foglalkozzunk, aszükséges pénzalap előteremtésére nagybátyám fáraó-bankot tartott. Partnerünk a firenzei grófPippi Sándor volt, ismerték jól minden európai udvarban, s nála ügyesebb játékost elképzelnisem lehet. Az csak később derült ki róla, hogy ócska kis csaló, és az egész grófsága is merőszélhámosság. Nagybátyám, mint említettem, sántított, Pippi pedig, mint a szélhámosokáltalában, gyáva volt. Az én utolérhetetlen ügyességem és készségem! a kardforgatásban - ezszerezte meg, hogy úgy mondjam, cégünk jó hírnevét, s bírt nem egy tétova játékost jobbbelátásra, ha netán habozott volna, hogy adósságát megfizesse. Mi mindig mindenkivel - értsdezen természetesen a kétségtelenül becsületes és úri embereket - becsületszóra játszottunk.Soha nem sürgettük a nyereséget, és az elől sem zárkóztunk el, hogy arany helyett váltóvalfizessenek, de jaj volt neki, ha az ideje eljött, és nem pontosan fizetett. Számíthatott rá, hogyBalibari Redmond már várja a váltójával odalenn, és elhihetik, kevesen akadtak csak nem-fizetők. Az igazi urak meg is köszönték figyelmességünket, a hírnevünk pedig, mint becsüle-tes embereknek, vitán felül állott. A későbbi időkben egy bárdolatlan nemzeti elfogultságsárral igyekezett beszórni azoknak a férfiaknak a jellemét, akik hivatásszerűen foglalkoztakkártyajátékkal, én azonban Európának azokról a régi szép napjairól beszélek, amikor a franciaarisztokrácia gyávasága - a jól megérdemelt, szégyenletes francia forradalomban - még nemhozott egész rendünkre romlást és gyalázatot. Kígyót-békát kiáltanak a kártyásokra, de szeret-ném tudni, mennyivel becsületesebb az, ahogyan ők élnek, ahogyan ők keresik a kenyerüket?A tőzsdeügynök talán, ha hosszol és besszel, és elad és vesz, és könyékig turkál fekvőkölcsönökben, és államtitkokkal kereskedik, az más talán, mint hazárdjátékos? Vagy a kalmár,mikor teával, faggyúval seftel, talán az különb? Neki mocskos indigóbálák a kockái, és tengera zöld asztala, csak éppen hogy nem tízpercenként rakja ki a lapot az asztalra, hanem egyévben egyszer! Hát az ügyeskedés talán becsületes? Hazudik pénzért akárkinek, kihazudja aszegényt vagyonkájából, ha a gazdag lepénzeli, de lehazudja a napot is az égről, mert azértfizetik! A doktor talán, a csaló kuruzsló, talán az becsületes? Amikor a saját kotyvalékaibansem hisz, amit betegeinek felír, és egy guineát kér, amiért a fülibe súgja, hogy „milyen szép azidő”! Ha pedig akad mégis olyan, akinek helyén van a szíve, és leül a zöld posztóhoz és kihívmindenkit, aki tenni mer, pénzét pénze, vagyonát vagyona ellen, azt súlyosan elítéli ez azerkölcsös modern világ! A középosztályok összeesküvése ez az úriosztály ellen - mert csak akrájzleros álszent siránkozását veszi be a fülünk! A középosztály összeesküvése ez a nemes-ség ellen: csak a szatócs szemforgatást, csak azt nézik el manapság.

Igenis, a lovagi kor intézménye a kártya, s zátonyra került a születési rend egyéb kiváltságai-val együtt ez is! Seingalt lovag, mikor harminchat óra hosszat mérkőzött ellenfelével anélkül,

98

hogy otthagyta volna a kártyaasztalt, hát ő talán nem volt bátor? Vajon nem a legnemesebbvér lüktetett-e és nem Európa legragyogóbb - igen bizony, legragyogóbb! - szempárai csillog-tak-e ott a mi asztalunk körül, amikor nagybátyámmal valamelyik félelmetes játékos ellentartottuk a bankot? Olyan valaki ellen, aki millióiból néhány ezrest tett kockára, szemben a miegész vagyonunkkal, úgy, ahogy ott, az asztal tetején hevert? Hát amikor azzal a merészAlexis Kossloffskyval ültünk le, és egyetlen ütésre nyertünk tőle hétezer Lajos-aranyat, vajonha veszítünk, másnap talán nem koldusok vagyunk?! Míg ő csupán egyetlen falujával, néhányszáz jobbágyával rakott a zálogba többet! Vagy amikor Töplitzben a kurlandi nagyhercegtizennégy lakájával jelent meg, és mind a tizennégynél négy csomag aranyforint, és a bankotlepecsételt pénzes zsákjai ellen kihívta, mit kérdeztünk mi tőle akkor?

- Uram - mondottuk neki -, nyolcvanezer forintunk van összesen a bankban, vagy pedig háromhónapra kétszázezer. Elfogadjuk a kihívását, amennyiben felséged pénzes zsákjaiban sincsentöbb ennél!

És elfogadtuk, és játszottunk tizenegy álló óra hosszat, és bankunk ezalatt egy alkalommalkétszáz és három dukátra apadt le, és nyertünk tőle a végén tizenhétezer forintot! Hát ehheztalán nem bátorság kell? Hát ez a mesterség vajon nem ügyességet, kitartást, merészségetkíván? Négy koronás fő nézte játékunkat végig! Egy igazi birodalmi hercegnő pedig, amikoraz asztalra kivágtam a kör ászt, és bemondtam a fáraó-bankot, elsírta magát!! Nem volt azegész európai szárazföldön jelentősebb pozícióban senki Barry Redmond úrnál akkoriban.Maga a nagyherceg is a végén, amikor veszített, elismeréssel állapította meg, hogy lovagiasannyertünk, és ebben nem is tévedett, aminthogy az is igaz, lovagiasan vertük el utána azegészet!

Nagybátyám ebben az időben rendszeresen, mindennap eljárt a misére, és a perselybe mindenalkalommal tíz forintot rakott. Bárhova mentünk is, a vendéglősök olyan pompával fogadtak,valósággal mint a királyi hercegeket. Vacsoránk és ebédünk maradékán egy légió koldusosztozkodott, és a nevünket áldotta érte. Ha csak a lovamat fogta meg vagy csizmám tisztítottaki valamelyik, fáradságáért egy dukátot kapott. Közös jó szerencsénk kovácsa, nyugodtanmondhatom, én voltam magam, mégpedig éppen azáltal, hogy a játékba merészséget vittembele. Pippi csak asszonyszívű alak volt, és egyszerre meggyávult, alighogy nyerni kezdett.Nagybátyám (s róla csak a legnagyobb tisztelet hangján szólhatok) túlságosan is hivő keresz-tény és igazi martinetista89 volt ahhoz, hogy a játékban nagyvonalúan tudjon nyerni. Erkölcsibátorságához természetesen semmi kétség sem fért, viszont a merészsége nem volt kielégítő,úgyhogy mindkét idősebb úr engem ismert el hamarosan vezérének, s az előbb említettragyogó stílusunk is ennek volt köszönhető.

Beszámoltam már arról korábban, hogy sikeremtől mennyire meghatódott Frederika Amélia őkirályi fensége, és nem is fogom soha azt a pártfogoló jóindulatot elfelejteni, mellyel e fenn-költ delnő kitüntetett. Szenvedélyes kártyajátékos volt, mint az udvari dámák csaknem kivételnélkül mind, s ez nekünk bizony elég gyakran nem kis zavart okozott. Az igazság ugyanis az,hogy a hölgyek szeretnek, kétségtelenül, játszani, szeretnek nagyon, de fizetni, azt nem. Abecsületkódex nem erős oldaluk, s vándorlásaink folyamán Európa északi udvaraiban aligtudtuk őket az asztaltól távol tartani, vagy rábírni őket arra, hogy ha veszítettek, hát fizessenekis, vagy pedig ha már fizettek, dühös és bonyolult bosszújukat kikerülni. Jó szerencsénk enapjaiban, számításom szerint, tizennégyezer Lajos-aranyra rúgott az efféle, be nem hajtható 89 martinetista - főleg katonai vonatkozásban: a szigorú fegyelem híve; Jean Martinet francia

alezredes nevéből, aki XIV. Lajos hadseregében igyekezett meghonosítani a fegyelmet biztosítókemény kiképzést.

99

adósságok összege. Egy fejedelmi házból való nagyhercegnő hamis ékszert adott példáulgyémánt helyett, és ünnepélyes esküvel erősítette, hogy igazi; egy másik a koronázási éksze-reket lopatta el, s ha Pippi nincs résen, s nem őrzi meg őtündökletessége erről adott elismer-vényét, és nem küldi el az illető ország nagykövetének, a lopással minket gyanúsítanak. CsakPippi óvatosságának köszönhettük, hogy nem törték ki a nyakunkat. Egy harmadik magas, bárnem fejedelmi rangú dáma, szeretőjét küldte rám a zsiványbandájával, azután, hogy tőlegyémántokban és gyöngyben tekintélyes összeget nyertem el, és csak rendkívüli ügyességem-nek, bátorságomnak és jó szerencsémnek köszönhettem megmenekülésemet; megsebesültemugyan, de a bandavezér ott maradt a porondon: kardom a zsivány szemébe döftem, de bele-törött, a többi pedig, amikor meglátta, hogy főnökük elesik, futásnak eredt. Ez volt a szeren-csém, mert ha nem - tekintve, hogy nekem ezenkívül nem volt védőfegyverem -, végeznekvelem bizonyosan.

Ennyiből is látni: életünk, minden ragyogása mellett, veszélyekkel, küzdelmekkel volt tele. Asikerhez pedig különleges tehetség és igazi bátorság kellett. Előfordult gyakran, hogy a sikertetőpontján valamelyik kormányzóherceg groteszk tréfája, egy csalódott naitresse intrikájamiatt, vagy mert a rendőrminiszterrel támadt valami nézeteltérésünk, egyszerre csak le kellettvonulni a pályáról. Ha a rendőrminisztert nem sikerült megvesztegetni, vagy másképp elhall-gattatni valami mód, mi sem volt természetesebb, mint hogy egyszer csak váratlanul kiutasítóvégzést nyomjanak a kezünkbe. Hogy is lehetett volna az életünk más, mint céltalan kóborlásés örökös vándorlás ide-oda?

Igaz, ennek az életformának, mint már céloztam rá, megvan az az előnye, hogy nagy nyere-ségekhez lehet általa jutni, de úgyszintén nagyok a veszteségek is. Pippi korlátolt elméjénekmindig is túlságosan fényűző volt megjelenésünk, és sokallta udvartartásunk költségeit.Örökké azon sírt, hogy milyen költekező vagyok, bár azt el kellett ismernie, hogy kicsinyes,kuporgató módszereivel soha olyan óriási nyereségeket nem lehetett volna zsebre rakni, mintamilyeneket az én bőkezűségemnek köszönhetett a társaság. Alaptőkénk azonban, mindensikerünk ellenére, nem volt valami nagy. Az a hangzatos nyilatkozat is annak idején a kurlandihercegnek, az például egész egyszerű hencegés volt, már ami a három hónapra szóló kétszáz-ezer dukátot illeti. Hitelünk ugyanis nem volt, pénzünk pedig mindössze annyi, amennyi azasztalon feküdt; úgyhogy ha történetesen őfensége nyer, váltót adunk neki, és nem maradszámunkra más, mint távozni szépen, angolosan.

Előfordult, hogy megvertek, méghozzá igen csúnyául. Máskülönben a bankra, mint a jövede-lem legbiztosabb forrására építeni lehet, bár nyakló nélkül ez se mindig megy, és egy-egyrossz nap azért itt is csak beüt, s akkor aztán megmutathatja, aki a jó szerencsében keményenkitartott, hogy legalább a bajaihoz jó képet tud-e vágni, mert nekem elhihetik, az előbbi akettő közül a nehezebbik dolog.

Ilyen vesztő széria kapott el bennünket Mannheimban, a badeni nagyhercegség területén.Pippi szokásos felhajtó körútjáról azzal tért vissza, üzlet néz ki abból, ha annak a fogadónakaz éttermében adunk bankot, ahol megszálltunk: ide jártak a nagyherceg vértestisztjei kosz-tolni. El is kezdtük a játékot mindjárt, persze csak kicsiben, s egypár nyomorúságos korona,dukát gazdát is cserélt, mégpedig, ha jól emlékszem, a hadsereg e szegény urai javára, akiknélszegényebb ördög kevés szaladgál a nap alatt.

A balszerencse úgy akarta, hogy két egyetemi hallgató a szomszédos Heidelbergből negyedévijáradékáért Mannheimba jöjjön át; lehetett kettejüknél úgy néhány száz tallér összesen. Be-mutatták őket az asztalnál, és minthogy életükben még soha kártya nem volt a kezükben,elkezdtek nyerni. (Ez egyébként így van mindig.) A balszerencse ezenkívül még úgy akarta,hogy részeg is legyen a két fiú, márpedig részegséggel szemben, sokszor tapasztaltam, a

100

legjobb kártyás is tehetetlen. Akármire tettek, minden lapjuk nyert. Nem telt bele tíz perc, márelnyertek száz Lajos-aranyat. Látva, hogy Pippi kezd dühbe gurulni, meg a szerencse isellenünk fordul, azon voltam, hagyjuk abba, csukjuk be a bankot, és mondjuk, csak tréfa voltaz egész, de most már elég.

Pippi azonban aznap már összeveszett egyszer velem, és csak azért is tovább játszott. Az lettaz eredmény, hogy a diákok mennél tovább játszottak, annál többet nyertek; később a tisz-teknek is adtak kölcsönbe, s azok is nyertek. Így esett meg az a szégyen, hogy Európa háromlegjobb játékosa két pelyhes állú diákkal szemben és egy falka üres hasú, alantas közegellenében, vastag dohányfüstben, sörfoltos és pálinkától mocskos fenyőfa asztalon ezerhétszázLajos-aranyat veszített. Még ma is belepirulok, ha csak rágondolok. Ismeretlen kéztől, jelen-téktelen kis erőd tövében esni el Oroszlánszívű Richárdként, vagy mint XII. Károly,90 valóbancsalázatos dolog - ahogy az én Johnson barátom mondja.

De még ez sem minden. Azután, hogy a szegény kis győztesek az ölükbe hullott véletlen jószerencsétől szinte megvadulva elsepertek onnét (egyikük valószínűleg az a Baron de Clootzvolt, akit Párizsban később lefejeztek), Pippi elkezdte megint kavarni a reggeli vitát, úgyhogyalaposan összeszólalkoztunk. Egyebek között, ahogy most visszagondolok rá, még egy szék-lábbal is leütöttem, és azon a ponton voltam, hogy kidobom az ablakon, amikor nagybátyám,hidegvérét megőrizve, de már csak az ünnepélyesen megtartott böjti nap kedvért is, szétvá-lasztott minket. Szóval kibékültünk, Pippi bocsánatot kért, és elismerte, hogy nem neki volt igaza.

Kár volt azonban hinni e csaló olasznak! Őszintén szólva, ma sem értem, hogy lehettem olyanbuta, hogy elhiggyem, amit mond, hiszen soha életemben egyetlen szavát sem hittem el neki!Mikor lefeküdtünk, a kasszakulcs nála maradt. Leszámítva azt, amit a vértesek elnyertek,készpénzben és váltóban nyolcezer fontsterlingünk volt körülbelül. Pippi erőszakoskodott,hogy kibékülésünket egy csupor forralt borral pecsételjük meg, de az italba valami altatótkeverhetett, mert nagybátyám is és én is soká aludtunk másnap, és heves fejfájással ébredtünk,lázasan, s fel sem keltünk egész délig.

Pippi ekkor már hegyen-völgyön túl járt - tizenkét óra előnnyel, s zsebében kasszánk egészkészpénztartalma. A pénz helyén számadásokat hagyott, s azt igyekezett kimutatni, hogy ajövedelemből csak az őrá eső részt vitte el, s hogy veszteségeinket magunknak köszönhetjük,mert jóváhagyása nélkül játszottunk.

Tizennyolc hónap sem telt hát el, és íme, szedhettük megint sátorfánkat. De le voltam-e törvevajon? Nem! Ruhatárunk még mindig nagy értéket képviselt, mert abban az időben az urakmég nem úgy öltöztek, mint valami egyházfi, s igazi úriembernek gyakran olyan öltözet ruháiés dísztárgyai voltak, hogy egy kereskedőnek egész vagyont értek volna. Fogtuk hát magunkatés sopánkodás nélkül (nagybátyám temperamentuma bámulatra méltó volt ebben a tekin-tetben), vagy anélkül, hogy halandó lélek titkunkról megtudott volna bármit is, ruháink ésékszereink háromnegyed részét Löwe Mózes bankárnál elzálogosítottuk, s azzal, amit ebbőlnyertünk, meg magánzsebpénzünkkel - az egész együttvéve nem sokkal volt kevesebb, mintnyolcszáz Lajos-arany - a porondra léptünk újra.

90 Oroszlánszívű Richárd - I. Richárd angol király (uralk. 1189-1199), aki a franciaországi Chalus vára

alatt, egy jelentéktelen csatában nyílvesszőtől kapott sebébe halt bele.

XII. Károly - svéd király (uralk. 1697-1718), aki golyótól találva esett el Frederikshall erődjénél,amikor már majdnem sikerült meghódítania Norvégiát, Thackeray Samuel Johnson Az emberivágyak hiábavalósága c. szatírájának egy sorát idézi szabadon, a XII. Károlyra vonatkozó részből.

101

Tizedik fejezetA szerencse nem hagy el

Nincs szándékomban olvasóimat hivatásos-kártyás pályafutásom történeteivel szórakoztatni,mint ahogy a katonaélet anekdotáival sem traktáltam soha. Pedig kötetekre rúgna, elhihetik, azefféle történetek száma, ha ugyan elmondásukra egyáltalán rászánnám magam, és eltartanaévekig is, míg a végére érnék, de hát ki tudja, mennyi időm van még hátra, mikor szólít a nagykaszás, és mikor áll meg a toll kezemben. Kínoz a csúz, minden porcikám csupa köszvény,vesekövem van, és a májam rendetlenkedik. Testemet két-három seb is borítja, s időnkéntfelfakad, hogy majd megbolondulok bele, de ezenkívül még száz más jele is mutatkozikannak, hogy a vég közeledik. Így bánik el, lám, betegség, idő és szabados élet a legszívósabbtesttel is, és roncsolja szét a leghibátlanabb alakot, amilyet valaha is csak látott a világ. Nemvolt nekem még bajom 66-ban semmi sem, és bejárhatták bízvást Európát, amíg még egyolyan jó mulatós gyerekre akadtak, mint én, vagy olyan férfiút találtak, aki úri passzióibanBarry Redmonddal felért!

A rongy gazember Pippi árulása előtti időkben megfordultam én is jó egynéhány európaiudvarban, elsősorban persze a kisebbekben: védelmezték a játékot mindenütt, és körükbenszívesen látták a kártyatudomány jeleseit. Különösképpen a Rajna menti fejedelemségekbenfogadtak minket igen szívélyesen. Fényesebb udvart, vidámabb életet, mint a trieri és kölniválasztófejedelmeké, meg kell mondanom, sohasem láttam egész pályafutásom alatt: ragyo-gásuk, könnyed vidámságuk túltett a bécsi udvarén! Hasonlóképpen királyi hely volt a német-alföldi kormányzóság főhercegének udvara is a kockavetés lovagjainak és a szerencsekerékhős bajnokainak, nem úgy, mint az a fukar holland meg a kódis svájci köztársaság, mert ottzaklatás nélkül úriember meg sem kereshette a kenyerét.

A mannheimi szerencsétlen eset után X. nagyhercegségbe91 tettük át székhelyünket, nagy-bátyám meg én. Olvasómnak nem lesz nehéz kitalálnia, hogy melyik fejedelemségről van szó,én azonban mégsem szívesen írom ki mindenestül azon fényes személyiségek nevét, akiknekitt társaságába belekerültünk, annál kevésbé, mert egy különös és tragikus kalandnak lettemrészese jómagam is.

Nem volt európai fejedelmi udvar még egy, ahol olyan szívesen látták volna az idegent, mint anagystílű X. nagyherceg92 udvarában, de olyan sem, ahol ragyogóbb pompával áldoztak volnaaz örömöknek, vagy pedig mohóbban hajszolták volna az élvezetet, mint emitt. A fejedelemnem S.-ben, a fővárosban93 lakott, hanem az ország első városától néhány mérföldnyire építte-tett csodálatos palotát, s köréje egy felséges arisztokratavárost, egyes-egyedül és kizárólagudvaroncai meg főnemesei számára, s igazodni minden tekintetben a versailles-i udvar cere-móniáléjához igazodott. E ragyogó pompa fenntartása a nép vállaira persze súlyos terheketrakott, annál is inkább, mert a fenséges herceg birodalma nem volt valami nagyon nagy. Őfen-sége (s bölcsességét csak dicsérni lehet) éppen ezért meglehetős visszavonultságban töltöttenapjait, és fővárosában csak ritkán mutatkozott; hűséges szolgaszemélyzetén és udvaroncainkívül úgyszólván nem is látott mást. Ludwigslust94 kertje, palotája hajszálra a versailles-i mása 91 X. nagyhercegség - Württemberg.92 X. nagyherceg - alakját Eberhard Ludwig württembergi hercegről mintázta Thackeray.93 S., a főváros - Stuttgart.94 Ludwigslust - Ludwigsburg.

102

volt. Hetenként kétszer tartott őfensége udvari fogadást, nagy gálaestét pedig havonként két-szer adott, s a legjobb francia operatársulatot szerződtette az udvarhoz, és páratlan volt aragyogó balett, s a herceg mint a zene és tánc őszinte rajongója erre a célra mesés összegeketfordított. Lehet, hogy mert fiatal voltam, azért tetszett annak, de ahogy mai fejemmel vissza-gondolok, ma sem emlékszem, hogy tündöklő szép nőknek olyan galériáját láttam volnabárhol másutt valaha is, mint ott, az udvari színház színpadán, az akkoriban oly divatos, nagymitológiai balettelőadásokon, mikor Mars isten piros sarkú topánkában és parókában lépett aszínre, Venus istenasszony pedig krinolinban lépett fel, s arcán szépségtapaszt viselt. Állítólaga kosztümök korszerűsége ellen bizonyos kifogások merültek fel időközben, és némi változástis hajtottak végre rajta később, mégis, ha engem kérdeznének meg, ma sem tudnék mástmondani, mint hogy soha olyan ennivalóan édes Venust nem láttam, mint amilyen Coralie kis-asszony volt, s a társnimfákban sem találtam - minden sleppjükkel, volantjukkal,95 rizsporoshajukkal egyetemben sem - semmi, de semmi kivetnivalót. Hetenként kétszer volt ilyen opera-előadás, utána pedig valamelyik magas állású advari főember adott estélyt és ragyogó soupée-t96 ésilyenkor zörgött-csörgött a kocka az asztalok fölött, mindenki játszott, játszott az egész világ.Hetven kártyaasztalt számoltam meg Ludwigslust nagy márványcsarnokában, és a fáraó-bankasztala ebbe még nincs is beleszámítva, s eljött játszani a nagyherceg is, ő maga, személyesen,és nyert vagy vesztett, de bőkezűen, mint egy igazi fejedelem.

Ide jöttünk hát a mannheimi katasztrófa után. Az udvari nemesség azzal a hízelgő bókkalfogadott, hogy érkezésünket megelőzte hírnevünk, s a két ír nemesurat szíves örömest láttákmindenütt. Nyolcszáz Lajos-aranyunkból elvesztettünk mindjárt hétszáznegyvenet első éjsza-ka, de a rákövetkező este visszanyertem mindent a főudvarmester asztalánál, sőt hozzá mégmásik ezerháromszázat. Azt, hogy előző este a bukáshoz milyen közel jártunk, senkinek nemkötöttük az orrára, elhihetik, sőt ellenkezőleg, az a bohókás könnyedség, ahogy veszteségei-met fogadtam, leszedett a lábáról mindenkit, és egyenesen magának a pénzügyminiszternekadtam ír királyságbeli Ballybarry kastélyom jószágigazgatója nevére váltót négyszáz dukátról.(Ugyanezt a váltót őexcellenciájától tetemes összegű készpénzzel együtt másnap vissza-nyertem.) Játszott a nemes udvarban mindenki, mindenki játszott! Mocskos pakli kártyájával afőhercegi előszobában keverte a lapot a lakáj, lenn az udvaron pedig, míg gazdája a szalonbanhazardírozott, a blattot verte kocsis és gyaloghintó-szolga is; de tudomásom van arról, hogymaguk a kukták és mosogatólányok is bankot adtak, s közülük egy, az olasz cukrász, egészcsinos vagyonkát nyert vele (később római márki címet vásárolt rajta, és Londonban a kiválóidegenek közt is mint egyik legelőkelőbb úr szerepelt). A katonák, ezek a szegény ördögök,utolsó fityingjüket kártyázták el zsoldfizetéskor - ha ugyan egyáltalán megkapták a fizetésüket-, és azt hiszem, nem volt a gárdaezrednek tisztje, akinek ne lett volna állandóan a zsebébenkártya, és előbb felejtette otthon kardbojtját, elhihetik, mint a kockát. Az ilyen fickók jelszava:szemet szemért, fogat fogért volt, s az, amit fair play-nek, „tisztességes játék”-nak szoktaknevezni, ezek között az őrültséggel lett volna határos, és az csak igazán érthető, hogy a kétBallybarry úr sem volt bolond galambnak menni a héja fészkire! Ilyen társaságban csak férfiúibátorság juthatott haszonhoz, és zsenialitás állhatta meg csupán a helyét, mert vakmerőekvoltak ők maguk is, és nagyon okosak. No, nagybátyám meg én azért csak megkerestük amagunkét, de talán még azonfelül is valamit.

95 volant - (franciául) női ruhafodor.96 soupée - (franciául) vacsora.

103

Őfensége a nagyherceg özvegyember volt, pontosabban feleségének, a kormányzó hercegnő-nek halála után morganatikus házasságot97 kötött egy hölggyel, előzőleg azonban nemesirangra emelte. Ez a hölgy azzal büszkélkedett (már az akkori idők erkölcsi felfogását ez jelle-mezte), hogy Észak Dubarryjának98 nevezték. A nagyherceg korán nősült, és fia, a trónörökös,volt a fejedelemség tulajdonképpeni politikai uralkodója, ezt nyugodtan lehet mondani, mertmaga az uralkodó fejedelem sokkal nagyobb érdeklődést tanúsított a különböző szórakozásne-mek, mint a politika iránt, és összehasonlíthatatlanul szívesebben tárgyalt fővadászmesterévelvagy az operaigazgatóval, mint például minisztereivel és a követekkel.

A trónörökös99 - a következőkben őt csak Viktor hercegnek fogom nevezni - felséges atyjátóljellemben nagyon különbözött. Részt vett az örökösödési háborúban,100 meg a hétévesben is,mégpedig a császárnő oldalán, s meg kell adni, igen derekasan, de mint afféle rideg jelleműférfiú, igen ritkán jelent csak meg az udvarnál, legfeljebb olyankor, ha az udvari ceremóniábanrészt kellett vennie; a palotának abban a szárnyában, mely lakosztályául szolgált, úgyszólvánmagányban élt, s idejét, mint szenvedélyes kémikus és csillagász, igen komoly tanulmányok-nak szentelte. Elkapta őt is az akkoriban Európában oly divatos hóbort: kereste ő is a bölcsekkövét. Nagybátyám gyakran sajnálkozott azon, hogy nem konyít legalább csak egy kicsikét akémiához, hiszen az olyan alakok, mint Balsamo (aki ugyancsak Cagliostrónak101 hívattamagát) vagy St. Germain gróf102 és mások, nagy pénzeket emeltek ki Viktor herceg zsebébőlazzal a szesszel, hogy ők is nekiláttak vele együtt kutatni a nagy-nagy titkot. Minden szórako-zása a vadászat és csapatszemle volt; annyi azonban bizonyos, ha ő nincs, és békés természetűédesatyjának nem jön segítségére, a hadsereg naphosszat egyebet sem csinál, mint kártyázik.Így azután nagyon is helyénvaló volt, hogy az előrelátó herceget hagyták, hadd kormányozzoncsak nyugodtan.

Viktor herceg az ötvenedikben járt, fejedelmi hitvese viszont, Olivia hercegnő, alig töltötte bea huszonhármat, és hét éve voltak házasok. Alig hihető, hogy férjének zord erkölcse és mo-dora, riasztó, félszeg s esetlen megjelenése e ragyogó s elbűvölő fiatalasszonynak, aki a Délennevelkedett (az S. fejedelmi házhoz fűzte szoros kapcsolat), és őfelsége a legkeresztényibburalkodó103 legfenségesebb leányainak pártfogása alatt a párizsi udvarban töltött két évet, s az

97 morganatikus házasság - az uralkodó vagy az uralkodóházból való herceg rangon aluli nővel kötött

házassága, amely érvényes ugyan, de a leszármazottak nem örökölhetik az apa címét és vagyonát.98 Dubarry - Marie Jeanne Bécu, Dubarry (vagy: du Barry) grófné (kb. 1743-1793), az öreg XV. Lajos

francia király szeretője, 1793-ban a forradalmi törvényszék lefejeztette.99 a trónörökös - alakját Thackeray Frigyes württembergi hercegről mintázta, akit első felesége halá-

lával kapcsolatban sok gyanúsítás ért, olyannyira, hogy III. György angol király csak akkor volthajlandó egyik leányát hozzáadni második feleségül, amikor a herceget az ellene lefolytatotthivatalos vizsgálat tisztázta a gyanú alól.

100 örökösödési háború - a Mária Terézia (uralk. 1740-1780) trónöröklése körül kitört osztrák örökö-södési háború (1741-1748), melyben Anglia és Hollandia a császárnőt támogatta, akivel szemben afranciákkal, spanyolokkal és bajorokkal szövetkezett Nagy Frigyes állt.

101 Cagliostro - Alessandro di Cagliostro gróf, valódi nevén Guiseppe Balsamo (1743-1795), olaszkalandor, aki orvosnak, alkimistának stb. adva ki magát, szélhámoskodott egész Európában.

102 St. Germain gróf - (?- kb. 1784) francia kalandor, aki azt terjesztette magáról, hogy megtalálta abölcsek kövét és az élet vizét, s hogy ő már kétezer évet élt. Mint XV. Lajos diplomatája, számospolitikai cselszövésnek volt részese.

103 a legkeresztényibb uralkodó - a francia királyok címe.

104

X. fejedelmi udvarnak szíve-lelke, vidámak között is a legvidámabb, fenséges apósánakpedig, de azonkívül az egész udvarnak is valóságos bálványa volt, mondom, nem valószínű,hogy ennek a fiatalasszonynak valami túlságosan nagyon ínyére lehetett volna a férje. Nemvolt szép, inkább bájos, és nem volt szellemes sem, inkább megnyerő; mégis a társalgása,egész megjelenése magával ragadta az embert. Költekezése minden képzeletet felülmúlt, deemellett olyan hamis volt a zúzája, hogy egyetlen szavát sem lehetett elhinni neki, és mégis,hibái sokkalta vonzóbbá tették, mint más asszonyt az erényei, tekintetlen önzése pedig elraga-dóbb volt, mint mások nagylelkűsége. Soha asszonyt nem ismertem, akit hibái ilyen vonzóvátettek volna. Lelkiismeret-furdalás nélkül tett tönkre embereket, de mégis mindenki szerette.Nagybácsim például egyszer észrevette, hogy csal a l’hombre-ban,104 de ő sem tudott nekiellenállni, és hagyta, hadd vigyen el négyszáz Lajos-aranyat. Udvaroncaival, udvarhölgyeivelörökké szeszélyeskedett, és mégis valósággal imádták udvarhölgyei. Az uralkodócsaládból ővolt az egyetlen, akiért, lehet mondani, szinte rajongott a nép. Akárhová is ment, hintójátéljenző tömeg követte, s hogy hódolatukat bőkezűen tudja viszonozni, képes volt valamelyikszegény komornájától utolsó fillérjét kérni kölcsön, de aztán persze soha meg nem fizetteneki. Férje eleinte éppúgy bolondult érte, mint mindenki más. Szeszélyei azonban rettenetesdühkitöréseket váltottak ki belőle, s nyomában fokozatos elhidegülést, majd ezt visszatérő,valóságos őrült szerelmi fellobbanások szakították meg újra és újra. Őfenségéről, a királyihercegnőről a legnagyobb jóhiszeműséggel és a hódolat hangján emlékezem meg, pedig aztsem lehetne rossz néven venni tőlem, ha szigorúbban bírálnám, tekintetbe véve, hogy őfensé-ge éppen énrólam meglehetősen furcsán vélekedett. Szerinte idősebb Monsieur de Balibarikiélt, vén kandúr, a fiatalabbiknak pedig olyan a modora, mint egy igáskocsisé. Az előkelővilág, meg kell jegyeznem, ebben a kérdésben másképp vélekedett, s azt hiszem, már csakazért is megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy ezt a teljesen egyedülálló, sajátságosvéleményt elismételjem ezen a helyen. Őfenségének, mellesleg, ha úgy vesszük, valóban meg-volt az oka rá, hogy csak nagyon mértékletesen rajongjon értem, amint azt kedves olvasóimnemsokára meg fogják hallani.

A hadseregben eltöltött öt év és a nagyvilágban szerzett tapasztalataim jó ideje kiöltékbelőlem ekkorra már a szerelmet, illetőleg azokat a romantikus hajlamokat, melyekkel pálya-futásomat elkezdtem annak idején. Eltökéltem (minthogy csak igen alacsony származású ésközönséges emberek nősülnek puszta szerelemből), hogy méltóan úri rangomhoz, házassággalhelyezem bizonytalan anyagi helyzetemet szilárd alapokra. Bolyongásaim folyamán nagybá-tyámmal nem egy kísérletet tettünk arra, hogy tervünket valóra váltsuk, ám számos csalódástkellett megérnünk, de erről itt még csak megemlékezni sem érdemes, úgy, hogy azt a házassá-got, mely rangomhoz igazán méltó, képességeimnek megfelelő, személyes megjelenésemhezpedig illő lett volna, mind ez ideig nem sikerült még nyélbe ütni. A kontinensen hölgyek köré-ben nincs divatban a leányszöktetés, mint például minálunk, Angliában szokás (dicséretes, jószokás egyébként, és nem egy tiszteletre méltó honfitársam élvezte már áldásait). Itt gyámokvannak mindenütt és mindenféle ceremóniák, és a világ minden akadálya közbejön, itt gátatemelnek az igaz szerelem érvényesülése elé, és szegény, szerencsétlen nők nem ajándékoz-hatják tiszta szívüket a bátor lovagnak, ki elnyerte szerelmüket. Akármilyen valószínűtlenül ishangzik, de hol házassági szerződést akartak tőlem, hol családfámat kutatták, hol meg akadé-koskodtak, hogy nem elég meggyőző nekik a nemeslevelem, pedig Ballybarry-uradalmaimtérképét és jövedelmi kimutatását is magammal hordoztam mindig, leszármazási okmányommeg visszanyúlt egészen Brian Boruig, azaz a nagy Barry királyig, és mondhatom, csuda jólfestett igazán azon a papiroson. Volt úgy, hogy épp akkor ragadták el az ifjú hölgyet és dugták 104 l’hombre - kártyajáték.

105

be valami klastromba előlem, midőn magát már karjaimba készült vetni, vagy más alkalom-mal, például a Németalföldön, éppen mikor egy gazdag özvegyasszony flandriai nemesibirtokainak akart urává tenni, csak úgy mirnix-dirnix a kezembe nyomnak egy kiutasítóvégzést, és a rendőrség arra szólít fel, egy óra leforgása alatt hagyjam el Brüsszelt, a gyászosözvegyet pedig közben a kastélyába csukják erre az időre. A fejedelemségben azonban végrealkalmam nyílt egy nagy játszmába fogni, és semmi kétség, meg is nyerem, ha egy borzalmaskatasztrófa nem borítja fel egész sorsomat.

A trónörökösné udvarában volt többek között egy tizenkilenc éves hölgy, az egész fejedelem-ség legnagyobbik birtokának egyetlen örököse, Ida grófnő (így hívták a hölgyet), a fenségesnagyherceg néhai miniszterének, a fejedelmi házaspár kegyencének a leánya. A fenséges párkegyesen keresztlányának fogadta a gyermeket, atyja halála után pedig védelmükbe vettékgyámleányukat, majd tizenhat éves korában elhozták abból a kastélyból, ahol ez idáig enge-delmükkel tartózkodott, és Olivia hercegnő mellé helyezték el, mint őfensége belső udvar-hölgyét.

Ida grófnőt kiskorúsága idején nagynénje nevelte, s meg kell mondanom, elég ostobán azt iselnézte neki, hogy közte és unokafivére - a nagyherceg valamelyik gyalogezredének egyikkoldus alhadnagya - között gyengéd szálak szövődjenek, és ez az alak, semmi kétség, egyene-sen abban a tévhitben ringatta magát, hogy a gazdag díjat elnyerni képes lehet. Megjegyzem,ha történetesen nem olyan kétbalkezes, idétlen hülye, mint amilyen, akkor kihasználja azt azelőnyt, hogy e leánnyal gyakran találkozhat, hogy versenytársa nincsen, és hogy jó viszonyttart fenn rokonságával is, és megesküszik titokban e lánnyal, ilyesformán biztosítva magánaka leány kezét s vagyonát. Ügyefogyottságában azonban nem szólt egy szót sem, mikor arájavisszavonult, magányos életét odahagyta, és egy évre Olivia nagyhercegnő mellé jött fel azudvarhoz. De ez még semmi! Képzeljék, ekkor mit csinál ez a mi derék úriemberünk! Rojtosszélű kabátjában, kopott vállpántjával megjelenik egyik reggel őfenségének a lever-jén,105 és alegszabályosabb módon őfensége a nagyherceg - a lány gyámja - elé tárja kérését, miszerintadná neki birodalma leggazdagabb örökösnőjének kezét!

A gyenge akaratú herceg pedig, látva, hogy maga Ida grófnő is mennyire óhajtja ezt a házas-ságot, már-már odáig ment puhaszívűségében, hogy megadja neki a beleegyezését, amikorOlivia hercegnő váratlanul közbelépett, és rávette a herceget, hogy a fiatalok reményeit rend-kívül határozott vétójával semmisítse meg. A visszautasítás oka egyelőre ismeretlen maradt.Nem esett szó másról, aki az ifjú hölgy kezére pályázott volna, és a szerelmesek is folytattáktovább a levelezést, bízva benne, hogy idővel a herceg is megmásítja korábbi elhatározását.Ezen a ponton vesztegelt az ügy, amikor az alhadnagyot váratlanul egy olyan ezredbe helyez-ték át, melyet a herceg szokása szerint az egymással éppen háborúban álló nagyhatalmakvalamelyikének készült eladni (őfenségének és a többi más fejedelemnek ugyanis azokban azidőkben ez a háborús emberkereskedelem volt a legfőbb jövedelmi forrása), s kettejük kap-csolata így mindenki legnagyobb megdöbbenésére hirtelen kettészakadt.

Meglepő az egészben csak az volt, hogy Olivia hercegnő az ifjú hölgy ellen foglalt állást,holott korábban, éppen ellenkezőleg, kegyeivel tüntette ki, sőt a nők többségére jellemzőregényessége és érzelmes beállítottsága Ida grófnőt és ágrólszakadt lovagját eleinte bizonyosfokig még bátorította is - most pedig, íme, ilyen váratlanul ellenük fordult, de ezen túlmenő-leg, nemcsak hogy nem halmozta el többé szeretetével, hanem találékonyan, ahogyan nő csakgyűlölni tud, a szerencsétlen hölgyet valósággal üldözni kezdte, és vége-hossza nem volt 105 lever - (franciául) felkelés, reggeli fogadás, ami eredetileg az uralkodó felkelése, öltözködése alatt

folyt le.

106

változatos kínzásainak. Mérgezett nyelve sohasem pihent, és csak úgy öntötte rá a megvetést sa maró gúny epéjét. Legelső alkalommal, amikor a fejedelemségben az udvarba érkeztem,bizonyos ifjoncok Dumme Gräfin-nek, vagyis a buta grófnőnek nevezték az ifjú hölgyet. Igaz,többnyire hallgatott, és bár nem volt csúnya, de sápadt arcú, félszeg modorú, egyáltaláninkább egykedvű; a szórakozásokban nem vett részt, és az ünnepség kellős közepén olyankomoran tudott üldögélni, mint az a halálfej, amelyet, mint mondják, a rómaiak raktak kimulatozás közben az asztalra.

Az a hír járta, hogy egy fiatal, francia eredetű nemesembert, Magny lovagot, a trónörökösszolgálattevő kamarását szemelték ki a gazdag Ida grófnő vőlegényének (az ifjú lovag jelenvolt Párizsban, amikor a herceg Olivia hercegnővel távházasságra lépett).

Hivatalos nyilatkozat ezzel kapcsolatban azonban nem jelent meg, csak a sötét intrika sutto-gott bizonyos feltételezéseket, amelyek a későbbiek folyamán rettenetes valóságnak bizo-nyultak.

Ez a Magny lovag Magny bárónak, a fejedelem egyik öreg tábornokának volt unokája. A báróédesatyja a protestánsok kiűzésekor, a nantes-i edictum106 visszavonása után menekült elFranciaországból, és állt szolgálatba a fejedelemségben, s halt meg később ugyanitt. Fia apjafoglalkozását folytatta, s a legtöbb előkelő francia nemestől, akit csak ismertem, eltért abban,hogy zord, rideg kálvinista módján a kötelességteljesítésben szigorú volt és tartózkodó modo-rú, az udvartól pedig meglehetősen távol tartotta magát; Viktor herceg bizalmas barátjáváfogadta, s kegyeltje lett. Hozzá egyébként jellemében hasonlított is.

Unokája, az ifjú lovag viszont igazi francia: Franciaországban született abban az időben,amikor atyja diplomáciai küldetésben a fejedelem megbízásából ott-tartózkodott. A világ leg-fényesebb udvarában, a vidám társasági életben élte világát, és ki nem fogyott történeteiből apetite maison-ok107 örömeiről, a Parc aux Cerfs108 titkairól, Richelieu-nek és társainak vadorgiáiról, s kártyán, akár édesapja annak idején, kis híján ő is tönkrement. Németországból saz idős, zord természetű bárótól távol ugyanis apa és fia egy húron pendült, gátlástalan, feslettéletet éltek mind a ketten.

Kevéssel azután, hogy a herceg házasságkötésével kapcsolatos megbízatását teljesítette,visszatért Párizsból Németországba. Nagyatyja, az öreg báró, nagyon szigorúan fogadta, deazért még az egyszer kifizette adósságait, és a fejedelmi udvarban állást szerzett neki. Magnylovag megfizethetetlen szolgálatot tett fenséges gazdájának, hogy Párizsból az ottani divatotés a szórakozás különböző fajtáit magával hozta, maszkabáloknak, táncmulatságoknak ő lett afőrendezője, ő hajtotta fel a balett-táncosokat, és egyáltalán ez az ifjú ember volt az egészudvarban minden vitán felül a legfényesebb, legragyogóbb jelenség.

Rövid pár héttel Ludwigslustba érkezésünk után az öreg Magny báró kísérletet tett arra, hogyeltávolítson minket a nagyhercegség területéről, hangja azonban gyengének bizonyult ahhoz,hogy elnyomja a közvélemény akaratát. Különösen az ifjú Magny lovag nem hazudtolta megjátékimádatát, és hathatós támogatásával mellénk állott, amikor ez a vitás ügy őfensége színeelé került. Kártyaasztalunknak törzsvendége lett, s egy ideig valóban egész szép szerencsével

106 nantes-i edictum - a francia protestáns hugenották szabad vallásgyakorlatát biztosító rendelet,

melyet IV. Henrik francia király adott ki Nantes-ban, 1598-ban. Amikor 1685-ben XIV. Lajosvisszavonta e rendeletet, a hugenották tömegesen menekültek el az országból.

107 petite maison - (franciául) „kis ház”; találkahely.108 Parc aux Cerfs - (franciául) Szarvaskert; XV. Lajos kéjlaka.

107

játszott; amikor pedig később veszteni kezdett, mindenkit, aki csekély jövedelmét és fényűzőéletmódját csak ismerte, azzal lepett meg, hogy milyen pontosan fizet.

Kedvelte azonban a játékot őfensége Olivia hercegnő is nagyon, és jó féltucatszor, vala-hányszor az udvarnál adtuk a bankot, mindig újra meggyőződhettem erről a szenvedélyéről.Láttam én azonban még ezenkívül, azazhogy nem is én, hanem az én hidegvérű nagybácsikámlátott még ezenkívül egyebet is: Monsieur de Magny és e kitűnő hölgy között valami titkoskapcsolat állott fenn.

- A maradék fél szemem teszem rá - jegyezte meg egy alkalommal bácsikám egy kártyacsataután -, hogy őfensége a hercegnő belebolondult a kis franciába.

- Na és aztán! - vontam vállat erre.

- Na és aztán? Na és aztán! - ismételte el a mondatot nagybátyám, és beható, kemény tekintet-tel nézett a szemembe. - Hát még mindig olyan zöldfülű vagy, hogy nem érted? Ha most azegyszer ügyesen fogsz hozzá, nyakon csípheted a szerencsédet, és két év alatt visszaszerez-heted a Barry-birtokokat, öcsém!

- A birtokokat?... - kérdeztem csodálkozva, mert még mindig nem értettem semmit. Nagy-bátyám erre szárazon csupán annyit jegyzett meg:

- Azon légy, hogy Magny mentől többet játsszon; fizet vagy nem, azzal ne törődj: csak aváltóit fogadd el. Mentől többel tartozik, antól jobb; mindenekfölött azonban: csak játsszon,csak játsszon!

- De hiszen nem tud megadni egy fillért sem - mondom erre -, a zsidók meg százszázalékosdiszkontóval sem fogadják el a váltóit!

- Annál jobb! Majd mi hasznát vesszük a váltóinak, nyugodj meg! - intett az öregúr, és lezártaa vitát. S a terve, meg kell mondanom, okos, bátor és becsületes volt.

Én azt kaptam feladatomul, hogy Magnyt rávegyem a kártyázásra, s ez voltaképpen nem iskerült nagy megerőltetésembe. Igen jóba lettünk, mert ő is kiváló sportember volt, akár jó-magam, s ezen a réven csakhamar meglehetősen összebarátkoztunk: több se kellett neki, csaka kockát meglássa, és a játéktól már vissza sem lehetett többé tartani; mint gyereknek azédesség, olyan volt neki a kocka.

Eleinte nyert, majd veszteni kezdett; később, mikor én pénzre, ő a magával hozott ékszerrejátszott (azt állította róluk, hogy családi ékszerei, s meg kell mondani, nem is voltak éppencsekély értékűek). Másra nem is kért, csak arra, hogy ne a nagyhercegség területén rendelkez-zem velük; erre szavamat adtam, s ebben a tekintetben állottam is ígéretemet. Ékszerekrőlkötelezvényadásra tért át, s minthogy az udvarnál, vagy egyáltalán, nyilvános helyen nemtűrték volna meg, hogy hitelbe játsszék, igen megörült, hogy minálunk titokban hódolhatkedvenc szenvedélyének. Órák hosszat üldögélt nálam a kerti lakban (keleties stílusban igensok pompával én építtettem a lakot), és rázta a kockát, egész míg az udvarhoz nem kellettszolgálatba indulnia. Így ment ez nap mint nap. Adóssága fejében újabb ékszereket hozott,gyöngy nyakéket, régi smaragd melltűt meg egyéb csecsebecsét (azt talán mondanom semkell, hogy ha történetesen nyerni talál, nem játszom annyit vele); egy hétre rá azonban vég-képp elpártolt tőle a szerencse, és hamarosan már valami egész mesés összeggel volt adósom.Hogy mennyivel, nem tartozik ide; legyen elég ennyi: jóval többel, mint amennyit valaha isképes lett volna megfizetni.

Hát akkor miért játszottam mégis vele? Miért pazaroltam időmet e teljes csődbe jutottjátékosra, mikor egyebütt láthatólag sokkal jövedelmezőbb üzletek kínálkoztak? Kertelés

108

nélkül elárulhatom. Nem a pénzét akartam Monsieur Magnynak, hanem Ida grófnőt, azt ahölgyet, akit feleségül szántak neki. Ki meri állítani, hogy nem volt jogom bármilyen esz-közhöz is nyúlni ebben a szerelmi ügyben? Illetve, miért nevezzem ezt az ügyet szerelminek?A vagyonát akartam a kitűnő hölgynek: szeretni annyira szerettem, mint Magny, s lobogni isúgy lobogtam érte, mint azon tizenhét éves piruló szűz, ki öreg, hetvenéves lordjának vetimagát a karjaiba. Csak a nagyvilág törvényét követtem ebben is, amikor eldöntöttem magam-ban, hogy házasság révén szerzek vagyont.

Magnyval veszteségeiről minden alkalommal barátságos hangú elismerő levelet adattammagamnak, valahogy ilyenformán:

Kedves Balibari uram!

Elismerem, hogy landsknechtban (vagy pikéten vagy hazárdjátékban, vagy ami éppenadódott, mert minden kártyajátéknak mestere voltam) háromszáz dukátot vesztettemÖnnel szemben, s igen nagyra értékelném kedvességét, ha megengedné, hogy adósságo-mat egy későbbi időpontig félretegyük, amikor is járandóságát hiánytalanul megkapja

Alázatos és hálás szolgájától.

Zálogba hozott ékszereit is ugyanilyen óvatosan kezeltem (az ötlet egyébként nagybátyámévolt, méghozzá nagyon is jó ötlet), amennyiben egy jegyzékfélét kértem tőle és egy kísérő-levelet; ebben felkér, hogy ennyi meg ennyi adóssága törlesztéséül legyek szíves elfogadni amellékelt ékszereket.

Mikor végül olyan helyzetbe jutottam, hogy céljaimra már megfelelőnek ítéltem, becsületesnyíltsággal és minden kertelés nélkül, mint ahogy egyik nagyvilági férfi beszél a másikkal,megmondtam neki:

- Kedves barátom, sokkal jobb véleménnyel vagyok magáról, semmint hogy azt képzeljem,maga elvárná tőlem a játék folytatását az eddigi feltételek mellett, és hogy képes volna azthinni, hogy nekem a maga aláírásával megjelölt papírszeletkék gyűjtésében vagy az olyanváltókban, melyekről tudom, sohasem fogja kifizetni, bármi örömem telhetik. Ne nézzen rámolyan csúnyán, és ne jöjjön ki a sodrából, hiszen tudja nagyon jól, Barry Redmond leckétadhatna magának kardvívásból, de meg azonkívül olyan szamár sem vagyok, hogy éppenazzal verekedjem, aki ilyen tetemes összeggel tartozik nekem, szóval hallgassa csak végigszép nyugodtan, hogy mit javasolok. A múlt hónapban, baráti beszélgetéseink során, meg-tisztelt bizalmával, úgyhogy magánügyeiben meglehetősen tájékozott vagyok. Nagyapjának,tudom, szavát adta, hogy soha becsületszóra nem játszik többet, s önnél ki tudja jobban,mennyire tartotta meg ezt a fogadalmát? S a nagyapa, ha meghallja, hogy mi az igazság,kitagadja. No jó, mondjuk, hogy holnap meghal, de a birtoka akkor sem lesz elég arra, hogybelőle adósságát kifizesse, ha pedig mégis mindenét pénzzé akarná tenni, koldusbotra jutna, ésbukott ember lenne. A hercegnő őfensége öntől, hogy miért, azt most nem firtatom, semmitsem tagad meg. Engedje meg, hogy megjegyezzem: a legelső este óta, mióta csak játszunk,tisztában vagyok vele.

- Mi akar lenni? Báró? Kamarás? Akarja a rend nagykeresztjét?! - hebegte a szerencsétlenflótás. - A hercegnő bármit el tud érni a nagyhercegnél!

- Semmi kifogásom a sárga szalag és az aranykulcs ellen - jegyeztem meg könnyedén -,ámbátor a Ballybarry-ház nemesura nem nagy jelentőséget tulajdonít a német nemesi címek-nek. Kedves jó lovagom, önnek nem volt titka előttem, és elárulta azt is, milyen nehézségeketkellett legyőznie, mielőtt Olivia hercegnőt rábírhatta arra, hogy beleegyezzék Ida grófnővel

109

való házasságába, vagyis hogy elvegye azt az Ida grófnőt, akit mellesleg egyáltalán nem isszeret. Én azonban engedelmével nagyon is jól tudom, ki az, akit szeret!

- De Balibari úr! - hördült fel teljesen megsemmisülten a lovag, többet azonban nem tudottkinyögni. Kezdett felderengeni előtte a rideg valóság.

- Látom, kezdjük érteni egymást - folytattam tovább. - A hercegnő őfensége - fűztem hozzáigen gúnyos hangon - egy cseppet sem fogja rossz néven venni, elhiheti, ha a buta grófnővelmegszűnik a kapcsolata. A hölgynek nem vagyok nagyobb csodálója semmivel sem, mint ön!Nem, lovag úr! Én a birtokát akarom! A birtokára tettem, és nyertem. Azon a napon, amikorfeleségül veszem, visszaadom a váltóit, és a tetejébe ötezer dukátot.

- Azon a napon, amikor én elveszem a grófnőt - vágott közbe reménykedően, abban a hiszem-ben, hogy eltalálta kívánságomat -, abban a helyzetben leszek, hogy követelésének tízszeresétis kifizethetem - (s ez igaz is lehetett volna csakugyan, mert a grófnő vagyonát a mi pénzünk-ben mintegy félmillióra becsülték -, s akkor minden adósságomat megfizetem. Addig pedig,ha fenyegetéseivel zaklatni próbálna, vagy sértegetni merne, ahogyan az imént tette, élnifogok valóban azzal a befolyással, amellyel állítása szerint rendelkezem, és úgy kidobatom anagyhercegségből, mint ahogy egy éve a németalföldi kormányzóságból kiutasították.

A csengőt az izgalom legkisebb jele nélkül kezembe vettem és megráztam.

- Zamor - szóltam magas, törökösen öltözött, szerecsen szolgámhoz -, ha a csengőt még egy-szer meghallod, ezt a csomagot elviszed a főudvarmester úrnak, ezt a másikat Magny tábornokúr őexcellenciájához, a harmadikat pedig a trónörökös úr őfensége valamelyik szolgálattevőkamarásának adod át saját kezébe. Az előszobában várj, de addig, amíg másodszor nemcsengetek, ne indulj!

- Lovag úr - fordultam a szerecsen távozása után újra Monsieur de Magnyhoz -, az elsőcsomag hozzám írott egyik levelét tartalmazza, melyben kijelenti, hogy tartozik nekem ésünnepélyes ígéretet tesz adósságai rendezésére, ehhez, tekintve, hogy számítottam az ellen-állására, a saját bejelentésemet mellékelem, amelyből kiderül, hogy a becsületem forogkockán, és éppen azért kérem, továbbítsák az okmányt fenséges uralkodójának fejedelmikezéhez. A második csomag nagyapjának megy: benne van a levele, melyben kijelenti, hogytörvényes örököse, és azt kéri tőlem, ezt a körülményt vegyem tudomásul. Az utolsó csomagotőfenségének, a trónörökösnek címeztem - tettem hozzá, és nagyon szúrós tekintetet vetettemrá -, s benne azt a Gustavus Adolphust109 küldöm vissza, melyet fejedelmi hitvesének ajándé-kozott, ugyanazt, amelyet ön nálam saját családi ékszereként zálogban hagyott. El kell ismerni- fejeztem be mondókámat -, befolyása a hercegnő őfenségénél valóban igen nagy lehet, hakártyaadósságai rendezésére egy ilyen ékszert is ki tudott csikarni tőle, holott ennek a titoknaka kiderülése mindkettőjüknek nyakába kerülhet.

- Csirkefogó! - kiáltotta a lovag, egész magánkívül a dühtől és rémülettől. - A hercegnőt isképes volna belekeverni!

- Nem, Magny úr! - válaszoltam gúnyos mosollyal. - Azt fogom mondani, hogy lopta.

Arról különben is meg voltam győződve, hogy úgy lopta, és csak jóval a lopás után vallottameg tettét a szerencsétlen, fülig szerelmes hercegnőnek. A smaragd történetét nagyon egy-szerű módon derítettük ki. Pénzre volt szükségünk (Magnyval annyi időm ment el ugyanis,

109 Gustavus Adolphus - a Gusztáv Adolf svéd királyról (uralk. 1611-1632) elnevezett nagy, értékes

smaragd.

110

hogy a bankot meglehetősen el kellett hanyagolnunk), s ezért nagybátyám Mannheimba vitteMagny ékszereit zálogba. A zálogos zsidó ismerte az említett kő történetét, s arra a kérdésre,ugyan miként válhatott meg tőle a hercegnő, nagybátyám nagyon okosan azt felelte, a herceg-nő szenvedélyes játékos, kártyás, de nincs mindig kéznél pénze, s így került a mi kezünkbe asmaragd, s nagyon bölcsen, vissza is hozta az ékszert S.-be. A lovag egyéb, zálogba adottékszereinek nem volt különösebb értéke, és mind a mai napig soha senki sem kutatott utánuk.Azt, hogy a hercegnőtől voltak-e ezek is, azt nemcsak hogy akkor nem tudtam biztosan, de mais csak feltételezéseim vannak erre vonatkozólag.

A szerencsétlen nemesifjú azonban gyáva lélek is volt, különben gyanúsításomra, hogy lopott,felkapja az éppen ott előtte, az asztalon heverő két pisztolyomat, és vádlóját is, saját magát iseltünteti ebből az árnyékvilágból. Tudnia kellett, hogy szerencsétlen merészsége s a magárólegy ilyen ócska kis csibész kedvéért megfeledkező boldogtalan hölgy vigyázatlansága sokáigtitokban úgysem maradhat. Meg volt azonban írva, hogy iszonyatos sorsuknak be kellteljesednie, s ahelyett, hogy férfiasan pontot tett volna az egészre, ott kucorgott előttemteljesen összetörve, majd a díványra dobta magát, könnyekben tört ki, és vad kiáltozással hívtasegítségül az összes szenteket, mintha bizony ezeket érdekelné egy ilyen gyáva féreg sorsa!

Láttam, tőle nem kell félnem; behívtam a szerecsent, visszakértem a csomagokat, azzal, hogymagam viszem el, és bezártam mindet az íróasztalomba. Miután pedig a célomat elértem -mint ilyen esetben mindig -, nagylelkűen bántam vele. Kijelentettem, hogy biztonság okábólkülföldön helyezem letétbe ugyan a smaragdot, de becsületszavamra megígértem, hogy azon anapon, amikor a nagyhercegnő megszerzi az uralkodó beleegyezését Ida grófnővel valóházasságkötésemhez, őfelségének minden ellenszolgáltatás nélkül visszaadom.

Ez, azt hiszem, elég világosan mutatja, hogy mi volt a játszma, és mire tettem. Ha viszontvalami rideg moralista eljárásomban az illendőséget firtatná, annak csak azt felelhetem, aszerelemben minden jogos, azonkívül pedig az olyan szegénytől, mint amilyen én is vagyok,nem lehet azt kívánni, hogy boldogulásának eszközeiben nagyon válogatós legyen. Mert agazdagot, a hatalmasat szívesen fogadják, mosolyogva várják a Világ Főlépcsőházába, depróbálja csak meg, aki szegény, az életben vinni valamire, annak a fal tetején kell bemásznia,vagy cselédlépcsőn, hátul, két könyékkel tolakodni előre, már amikor nem éppenséggelvalamelyik szennyvízcsatornán kell - ha mégolyan büdös meg szűk is, a kutyamindenségit! -bejutni a házba. A restből a becsvágy hiányzik, s azt papolja, nem érdemes világi hívságratörekedni, elkerüli a küzdelmet messze, mindezért pedig filozófusnak képzeli magát, de énmegmondom úgy, ahogy van: gyenge eresztés, semmi egyéb! Mert mi másra jó az élet, minthogy dicsőséget szerezzen benne az ember? Mert kell a dicsőség, mint a falat kenyér, bármiáron.

Magny fokozatos visszavonulásának a módját én magam javasoltam, méghozzá olyan for-mában, hogy mindkét fél érzékenységét tekintetbe vettem. Megbeszéltem Magnyval, hogy Idagrófnőt vonja félre, és mondja neki a következőket:

- Madame! Ámbár soha nyíltan be nem vallottam, hogy csodálói közé sorolom magam, mindkegyed, mind az udvar számos bizonyítékát tapasztalhatta ön iránti különleges érdeklődésem-nek, és bizton reméltem, őfensége, az ön fenséges gyámja is támogatta volna kérésemet.Mégis, látván, hogy érzelmei az idő múlásával sem változtak meg egy bizonyos valaki iránt,de meg nagyon is kevéssé tartom lovagiasnak ilyen magas és előkelő hölgyet kényszeríteniarra, hogy kezével megajándékozzon engemet, elhatároztam - csupán a forma kedvéért, anél-kül hogy erre őfensége külön engedélyét megszerezném -, megkérem a kezét, erre viszontkegyed - mint ahogy okom van félni, a szíve úgyis ezt diktálja - tagadó választ ad. Én pedigezután kijelentem, hogy visszavonulok, és kegyed személyét illetőleg minden további tervem-

111

ről lemondok, és hozzáteszem azt is, hogy még magának a nagyhercegnek az óhaja sem tudnamegingatni ebben az elhatározásomban.

Ida grófnő majd elsírta magát, hogy M. de Magny szájából ilyen szavakat hallott, és mikoréletében először, mint Magny mondta, megfogta a kezét, könnyes lett a szeme, úgy köszöntemeg lovagias eljárását. Arról persze mit sem tudott, hogy ilyen lovagiasságra képtelen lettvolna magától a francia, és hogy visszavonulásának nemes külsőségeit én találtam ki neki.

Csak Magny mondjon le, a többi már az én dolgom! Finoman, óvatosan előlépni, úgy, hogy ahölgy azért meg ne ijedjen, de mégis határozottan, hogy megértse: a világon semmi reményenincs terve megvalósítására, arra, hogy ágrólszakadt szerelmével, az alhadnaggyal egybekel-jen! Olivia nagyhercegnő pedig majd szíveskedni fog ezt a szükséges lépést tervem megvaló-sítása érdekében megtenni, és Ida grófnőt is figyelmezteti: Magny visszavonulása az udvarlás-tól még távolról sem jelenti azt, hogy őfensége, a gyámja, nem ahhoz adja feleségül, akitéppen jónak lát, továbbá hogy senkiházi, lyukas könyökű imádóját egyszer s mindenkorraverje ki a fejéből. Őszintén szólva, ma sem fér a fejembe, hogy egy ilyen ágrólszakadt senkihogyan merészelhetett arra még csak gondolni is, hogy megkérje a kezét! Az egy származása,nem mondom, megütötte a mértéket, na de mi más jogcíme volt rá ezen felül?

Magny visszavonulásának hírére, gondolhatják, egykettőre egy sereg újabb kérő állt elő, deezek között már ott szerénykedett legalázatosabb szolgájuk is, az ifjabbik Balibari lovagszemélyesen. Éppen ebben az időben carrousel-t, vagyis lovagi tornát rendeztek a középkoribajnoki viadalok mintájára: a tornajátékban a lovagok lándzsát törtek, és gyűrűleszakításbanversenyeztek. Erre az alkalomra pompás római mezt, más szóval római sisakot, lobogó paró-kát, hímzéssel gazdagon díszített aranyos bőr mellvértet, halványkék bársonyköpenyt és bíbor-színű szattyánbőr lovaglócsizmát öltöttem, s ebben az öltözetben ültem meg Brian nevű pejlovamat. Három gyűrűt szakítottam le, s ezzel az egész fejedelemségből, valamint a környezőországokból odasereglett nemesség fölött én lettem a győztes. A győzelmi díjat, a játék szabá-lyai szerint, az a hölgy illesztette a nyertes homlokára, akit a bajnok erre kiválasztott. Oda-lovagoltam hát a páholy elé, amelyikben a trónörökösné mögött Ida grófnő ült, s a nevéthangosan kiáltva, nemes méltósággal szólítottam fel: tüntessen ki kegyesen azzal, hogy őhelyezi homlokomra a koszorút. Márpedig ezzel úgyszólván egész Németország színe előttkinyilvánítottam, hogy a kérője vagyok. A grófnő, láttam, elsápadt erre nagyon, a trónörökös-né pedig elpirult. Akárhogy is volt, Ida grófnő a végén mégiscsak megkoszorúzott, én pediglovamat megsarkantyúzva körbeügettem az arénán, s a túlsó végében tisztelegtem a nagyher-ceg őfensége előtt, majd pej lovamon bámulatra méltó mutatványokat hajtottam végre.

Győzelmem, gondolhatják, nem növelte népszerűségemet a nemesi ifjúság körében. Kalandor-nak, háryjánosnak, hamiskockás szélhámosnak neveztek, és száz más, ehhez hasonló szépjelzővel illettek. Megvoltak azonban az eszközeim arra, hogy hallgatásra bírjam ez ifjúuracsokat. Kipécéztem a mindegyikük közt legbátrabb és leggazdagabb Muslincza-Libbentsgrófot, azt a fiatalembert, aki Ida grófnő kegyeiért láthatólag legodaadóbban epekedett, s aridottó-ban110 az arcába vágtam a kártyát, s ezzel megsértettem mindenki szeme láttára. A rá-következő napon harmincöt mérföldet lovagoltam, s a B. választófejedelem területén állottamki Monsieur de Muslincza-Libbents ellen, s kétszer mártottam belé kardomat. Utána párbaj-segédemmel, Magny lovaggal visszalovagoltam, és megjelentem a nagyhercegnő esti whist-partiján. Magny eleinte nagyon húzódozott attól, hogy velem jöjjön, de én ragaszkodtamhozzá, hogy segítségemre legyen, és támogasson a verekedésben. Őfensége a nagyhercegnő

110 ridotto - (olaszul) vigadó, táncterem.

112

köszöntése után egyenesen Ida grófnőhöz fordultam, mélyen és jelentősen meghajoltam előtte,közben pedig olyan mereven bámultam bele az arcába, hogy bíborvörös lett tőle; a tekintetemezután kíséretének egyes tagjain hordoztam végig és ma foi!111 „el is tekintettem” őket onnan aközelből hamarosan. Megmondtam Magnynak, azt híresztelje mindenkinek, hogy a grófnőhalálosan belém szeretett. Szegény ördög meg is tette, amit mondtam, aminthogy mindentmegtett, amit csak parancsoltam neki, mert meg kellett tennie. Mi tagadás, meglehetősen sottefigure-t112 játszott mellettem, ahogy a francia mondja, mikor azon törte magát, hogy nekemkaparja ki a forró gesztenyét, közben pedig zengte rólam a dicséretet, amerre csak megfordult,s a nyakamon lógott, bárhová mentem, és tette mindezt ő, éppen ő, aki a divat uralkodóvezéreként - az én odaérkezésem előtt - a társaság hangadója volt, és azzal áltatta magát, hogykoldus báró elődeinek családfája különb, mint azé a hatalmas ír királyi törzsé, amelyből énszármazom. Százszor mondta rám, hogy bérgyilkos, katonaszökevény, na de most a kezeimközött volt, én meg törlesztettem a kölcsönt, de törlesztettem ám, alaposan!

Szokásom volt a legválasztékosabb társaságban is csak Maxime-nak szólítani, keresztnevén.

- Bon jour, Maxime - mondtam jó hangosan, hogy a trónörökösné is hallja -, comment vas-tu?113

És láttam, hogy dühében a szekálástól, ajkába harap. De markomban voltak mindketten, ő is,meg őfensége is - nekem, a Bülow-ezred nyomorúságos bakájának, nekem! Lám csak, mireképes szellem és kitartó iparkodás! De figyelmeztető is ez minden nagyúrnak, hogy ne legyentitka, ha csak elkerülheti.

A trónörökösné gyűlölt, tudom, de mit számított ez nekem? Azzal pedig ő is tisztában volt,hogy mindent tudok. Szélsőséges elfogultságában, azt hiszem, bugris parasztnak képzelt, sfeltette, hogy még egy hölgy elárulásától sem riadok vissza, holott az ilyet őszinte felháboro-dással kell ma is visszautasítanom. A trónörökösné úgy reszketett tőlem, mint kisdiák atanítójától. Fogadónapokon persze, igazi asszony módra, azért nem állhatta meg, hogy min-denféle tréfás-gúnyos célozgatással ne érdeklődjék írországi palotám, királyi elődeim felől,vagy meg ne kérdezze, hogy felséges rokonaim közbeléptek-e ugyan felmentésem érdekében,mikor Bülow ezredében közlegénykedtem, meg hogy kellő érzékkel alkalmazták-e a botot ahadseregben? És ezernyi más effélét, csak hogy gyötörjön vele. De én - Isten látja lelkemet -nem az az ember vagyok, aki embertársai gyengéjét meg nem érti, és élcelődéseire egyszerűenaz arcába nevettem. Amíg őfensége gonoszkodó tűszúrásaival szórakozott, én szegény Magnytfigyeltem nagy élvezettel, és azt vizsgáltam, hogy a kínzást ő hogyan viseli? Szegény ördögegy reszketésben élt, hogy mikor robbanok ki, és válaszul a trónörökösné csúfolódásairamikor pakolok ki mindenki előtt. Bosszúm abban állott, hogy valahányszor a trónörökösnéengem bántott, én Magnynak mondtam valami csípőset, vagyis továbbadtam, mint ahogy isko-lás fiúk teszik. Ettől azonban már őfensége is érző lénnyé vált egyszeribe. Ahányszor Magny-nak valami olyat mondtam, mindig összerándult, mintha neki magának mondtam volna.Gyűlöletén erőt véve, titokban kért nemegyszer tőlem bocsánatot: kevélysége elragadta, okos-sága azonban rákényszerítette, hogy megalázkodjék a pénztelen, szegény ír fiatalember előtt...

Alighogy Magny nyilvánosan lemondott Ida grófnő kezéről, a trónörökösné egyszerre ismétkegyeibe fogadta az ifjú hölgyet, vagy legalábbis úgy tett, mintha nagyon szeretné. Az igazságkedvéért le kell szögeznem, nehéz lett volna eldönteni, kettőjük közül melyik gyűlöl jobban

111 ma foi! - (franciául) hitemre!112 sotte figure - (franciául) ostoba alak, mamlasz fráter.113 Bon jour... comment vas-tu? - (franciául) Jó napot... hogy vagy?

113

engemet: a trónörökösné-e vajon, ez a csupa mohóság, tűz és kacérság asszony, vagy a grófnő,az udvari méltóság és előkelő fenség maga? Mindegy. Annyi bizonyos, hogy náluk különbnők egész sora volt más véleménnyel rólam! De hogy is lehetne ez másképpen, mikor abbanaz időben én voltam Európa legcsinosabb fiatalembere, és nehezen találhattak volna olyanudvari hajdút, akinek mellkasa, combja az enyimével a versenyt kiálthatta volna? Akárhogy isvolt, ostoba, nevetséges előítéleteikkel édeskeveset törődtem, és eltökéltem magamban, hogyaz ifjú hölgyet, minden tiltakozása ellenére is, elnyerem. Miért tettem mindezt? Személyes jótulajdonságaiért vagy egyénisége varázsáért? Azt már nem! Hosszú volt, sovány, meszelt képűés rövidlátó, azonkívül pedig még félszeg is, márpedig az én ízlésem ezzel homlokegyenestellenkezik! Na de hogy is kívánhatná az ember egy ilyen egyszerű kis nőtől, egy vacak kiszászlós után epekedő teremtéstől, hogy engemet - engemet! - méltányolni tudjon? A birtokábavoltam szerelmes, nem belé. Ami azt illeti, úri ízlésemre sem vetne valami különösen jó fényt,ha arról kellene beszámolnom, hogy maga a grófnő tetszett nekem.

114

Tizenegyedik fejezetmelyben elfordul tőlem a szerencse

Reményeim beteljesülése - hogy Németország leggazdagabb örökösnőjének kezét elnyerhe-tem, s hogy a jó szerencsét rátermettségemmel, okosságommal üstökön ragadhatom - mindenjózan emberi számítás szerint bizonyosnak látszott ezek után. A trónörökösné mindig fogadottlakosztályában, a nap bármelyik órájában jelentettem is be magam, s így Ida grófnőt is annyi-szor láttam, ahányszor csak éppen jólesett. Hogy azonban ilyenkor valami túlzott szívélyes-séggel fogadott volna, azt nem állíthatom, hiszen, mint már említettem, ez az éretlen, ostobateremtés méltatlan módon másra fecsérelte érzelmeit. Azt meg aztán igazán nem lehetettkívánni tőle, hogy az ifjú ír nemesúrfiért, ki gyengéd figyelmével hódolt személyének - bár-mennyire elbűvölően varázslatos is modorom s az egyéniségem -, elfelejtse csak úgy, egyiknapról a másikra, addigi szerelmesét. Az efféle csekély kis vonakodás viszont igazán nem ok,hogy Barry Redmond úr kedvét veszítse. Hatalmas pártfogók állottak mögöttem, készen arra,hogy vállalkozásomban támogassanak. Nem lehetett kétséges: a győzelem előbb-utóbb úgyisaz enyém! Valóban, csak az időt vártam, hogy kellő pillanatban előrukkoljak a lánykéréssel.Ugyan kinek fordulhatott meg agyában ekkor még az olyan gondolat, hogy kitűnő pártfogómfelett iszonyú balvégzet lebeg, s romlásába majdnem magával ránthat még engemet is?

Egyelőre úgy látszott, tervemnek minden kedvez. Itt a kontinensen még Ida grófnőt is sokkalkönnyebbnek ígérkezett - minden csökönyösségével egyetemben - észre téríteni, mint ahogy,teszem azt, például Angliában, ebben a buta, alkotmánytisztelő országban képzelik, ahol azemberek neveléséből bizony nagyon is hiányzik e magasztos érzés, az uralkodó iránti igaziengedelmesség, mely az én ifjúságom idején viszont még teljes pompájában virágzott Európa-szerte.

A trónörökösnét, mint már említettem, az ifjú Magny révén a markomban tartottam teljesen.Az ő szerepe elképzelésem szerint az lett volna, hogy szinte korlátlan befolyását az idősebbnagyhercegnél vesse latba, tukmálja rá a házasságom tervét, nyerje meg Liliengarten grófnő(ahogy a nagyherceg morganatikus hitvesét romantikus címén nevezték) jóindulatát, s az öregbohém már ki is adja a parancsot a házasságkötésre, gyámleánya pedig természetszerűlegengedelmeskedik. Madame de Liliengarten nagyon is tisztában volt helyzetével, és azt setudta, hogyan mutassa ki jóindulatát a hercegnő iránt, hiszen a trónörökösné trónra is léphetbármelyik napon! A nagyherceg roskatag, gutaütött vénember, s emellett élni is nagyon szeret,márpedig, ha ő a szemét egyszer lehunyja, özvegyének felettébb nagy szüksége lesz Oliviapártfogására. A két hölgy között éppen ezért egyfajta kölcsönös szövetség jött létre hallgatóla-gosan, és széltében-hosszában az a hír járta, hogy a kegyencnőnek, hálából, amiért pénzdol-gokban nemegyszer kisegítette, máris alaposan le van kötelezve a trónörökösné. Annyibizonyos, sokféle adóssága törlesztésére már eddig is számos esetben kapott a kegyencnőtőljelentős összegeket, és feltehető, nem fog ezúttal sem késlekedni, hanem Liliengarten grófnő-nél haladéktalanul latba veti jótékony befolyását, s megszerzi számomra azt, mit szívem olybuzgón óhajt. A világért se higgyék persze, hogy tervem megvalósításában Magny ellenkezésnélkül, simán támogatott, én azonban határozottan törtem célom felé, s arra is megvoltak azeszközeim, hogy e gyenge kis fiatalemberke akaratoskodását legyőzzem. És ha a hercegnőirtózott is tőlem, szükségesnek tartom megjegyezni, a grófnő, nem dicsekvésképpen mondom,de igen-igen alacsony származását (ahogy egyesek vélik tudni) meghazudtolva, igenis, bizony,jobb ízlésről tett tanúságot, és csodált! Gyakran ért minket az a megtiszteltetés, hogy őméltó-sága is beszállt egy-egy fáraó-partiba, és nemegyszer jelentette ki, hogy én vagyok a legcsino-sabb fiatalember a fejedelemségben. Mindössze annyit kívánt tőlem, hogy nemesi szárma-

115

zásomat igazoljam, mire én Bécsből kerítettem neki olyan kutyabőrt, hogy a legtelhetetlenebbtúlzó is megelégedhetett vele. Végtére is ugyan melyik ilyen-olyanházi német nemes állhat kiversenyre velem, velem, aki Barryktól, Bradyktől tudom a családfámat levezetni! Mindamel-lett, mint aki nemcsak egy vasat tart a tűzben, Madame de Liliengartennak még tízezer Lajos-aranyat is ígértem arra a napra, amikor a frigy létrejön, s a grófnő tudta jól: mint kártyás álltammindig a szavam, és elő is teremtettem volna én azt a pénzt a föld alól is, istenuccse, még haötvenszázalékos kamatot is kellett volna fizetnem érte, elő én, akárhogyan!

Tehetségemmel hát és éles elmémmel s nem utolsósorban becsületességemmel (főként hameggondoljuk, hogy végül is egy szegény, számkivetett árvánál nem voltam egyéb) hatalmaspártfogókat állítottam sorompóba ügyemért. Még maga Viktor herceg is kegyes jóindulattalviseltetett irántam, mióta kólikás ménjét Brady nagybátyám labdacsaival kikúráltam sikeresen.Ettől kezdve őfensége gyakran tüntetett ki azzal, hogy kegyesen észrevette csekélységemet.Vadászatra és céllövő versenyre hívott, s ezen mint kiváló sportember tűntem ki a többiekközül. Egy-két alkalommal még kegyesen beszédbe is elegyedett velem, a jövendő terveimrőlérdeklődött, és csupán azon sajnálkozott, hogy nem a rendes úton keresem boldogulásomat,hanem kártyázásra adtam fejemet.

- Fenséges uram - mondtam erre -, fenségedhez, ha megengedi, őszinte leszek: a kártya csakeszköz nekem, mely a célhoz vezet! Ugyan hol is tartanék ma enélkül? Közlegény volnéktalán még mindig Frigyes király hadseregében, holott a nemzetség, melyből származom,hazámnak fejedelmeket adott! Elvesztettük azonban mérhetetlen kiterjedésű birtokainkat azüldözések során, és például nagybátyámat is ugyan miért űzték el hazájából? Mert ősei hitéhezállhatatosan ragaszkodott! Én magam katonai pályára akartam lépni, de nem viselhettem el arossz bánásmódot és az angolok orcátlanságát. Magamfajta előkelő származású férfi mit istehetett? Megszöktem a katonai szolgálatból, de nem nyertem ezzel sem sokat: nagyobb rab-ságba kerültem még az előbbinél is. Jó csillagom ekkor nagybátyámat küldte megmentőmül,és vele karöltve, bátran és szellemesen sikerült is nyélbe ütni menekülésemet. Azóta kártyábólélünk, nem tagadom, de akad-e bárki is, aki azt állítaná, hogy becsaptam volna valaha? Ennekellenére azonban, ha valami becsületes pozícióra szert tehetnék, s ez biztosítaná megélhetése-met, soha kártyát többé - kivéve természetesen, midőn úri szórakozásomnak hódolnék vele -,soha kártyát a kezembe nem vennék! Kérem alázatosan fenségedet, érdeklődje meg berliniügyvivőjénél, vajon nem viselkedtem-e mindig úgy, mint bátor katona? Érzem, hogy bennemmagasabb képesség lakik, és abban sem kételkedem, hogy ha a sors erre még alkalmat nyújt,tehetségemet egyszer még érvényesíthetem.

Nyilatkozatom őszintesége mélyen meghatotta őfenségét, s ezzel el is nyertem jóindulatát.Hisz nekem, mondotta kegyesen azután, hogy végighallgatott, és örülne, ha segítségemrelehetne barátilag.

A két nagyherceg, a nagyhercegnő, az uralkodó kegyencnő, mind-mind az én oldalamonsorakozott már, úgyhogy a nagydíj elnyerésére igazán minden esélyem megvolt, és ma, midőne sorokat írom, birodalmi herceg lehetnék, az lehetnék, minden józan emberi számítás szerint,ám ekkor a balsors üldözőbe vett, méghozzá olyasvalamiért, amiért engem igazán nem érhetsemmiféle gáncs! Azon vesztettem el a játszmát, hogy a boldogtalan nagyhercegnő olyvégzetesen vonzódott e gyönge és ostoba és gyáva franciához. Még látni is kínos volt, milyenleplezetlenül mutatkozik meg ez a szerelem, de még iszonyúbb volt arra gondolni, hogy enneka vége mi lesz.

Érzéseit egyre kevésbé igyekezett eltitkolni a trónörökösné, s ha Magny csak egy szót is mertvalamelyik udvarhölgyéhez szólni, féltékenységében mérgezett nyelve minden dühével támadta szegény botránkoztatóra. Naponta legalább féltucatszor küldött neki levelet, s mikor végre

116

az ifjú lovag megjelent a társaságában, arca egyszerre felragyogott, úgyhogy a vak is láthatta,mi van kettejük között. A meglepő az egészben az volt, hogy a trónörökös nem fedezte fel márrég felesége hűtlenségét. Viktor herceg azonban, e fenséges és szilárd jellemű férfiú, el semtudta képzelni feleségéről, hogy rangjához méltatlanná válva ennyire süllyedhet, s hogy még atisztességről is megfeledkezhetik. Mint hallottam, egy alkalommal, mikor őfensége részre-hajló érdeklődésére hívták fel a figyelmét, s arra céloztak, hogy kamarását a trónörökösnémennyire kitünteti, Viktor herceg megparancsolta, ne zavarják többé ezzel az üggyel.

- A trónörökösné ugyan szeret komolytalankodni - válaszolta többek között a figyelmeztetésre -,méghozzá azért, mert egy könnyelmű udvar levegőjében nevelkedett, az ártatlan kacérkodáshatárát azonban nem lépi túl. Az pedig, hogy bűnt követne el, teljesen lehetetlen: védi az ellenszármazása, nevem s a gyermekei.

S ahogy ezt mondta, mindjárt el is lovagolt valami katonai szemlére, és nem mutatkozottmegint hetekig, vagy visszavonult a lakosztályába, és egész napokra bezárkózott, s meg semjelent máskor, mint a trónörökösné lever-jén, de itt is csak éppen míg meghajtotta magát, vagylegfeljebb a nagy udvari gálán lehetett látni, amikor az udvari szertartás szabálya szerintfeleségének kezét kellett nyújtania. Ízlésében a trónörökös igen hétköznapi ember volt: idom-talan alakját nemegyszer láthattam a kertjében otthon, amint kisfiával és lányával labdázott,vagy éppen versenyt futott. Gyermekeit legalább egy tucatszor látogatta meg naponta, s hogyláthassa őket, felhasznált erre minden ürügyet. Anyjukhoz minden reggel átkísérték a feje-delmi gyermekeket, mikor öltözködött; de nagyon ridegen fogadta őket, kivéve azt az egyesetet, amikor a kicsi Ludwig herceg huszárezredesi egyenruhácskájában jelent meg nála areggeli tisztelgésen. (Az ezredet keresztapjától, Lipót császártól kapta ajándékba a kisfiú.)Olivia nagyhercegnő ekkor vagy két napig valóban el volt bűvölve kisfiától, de meguntaegykettőre, mint ahogy a gyermek megunja játékszerét. Sose felejtem el, mikor egy nap is, areggeli fogadáson, anyja arcáról egy kevéske rúzs rákenődött valahogyan a gyerek csöpp kisfehér katonai zubbonyának ujjára, s szegénykét ezért arcul ütötte, majd szobájából kizavarta azokogó gyermeket. Ó, nők, nők! Mennyi bajt okoztatok már, mennyi bánatot! Micsoda tengera nyomorúság, mit könnyelműen, mosolygó arccal zúdítottak önnönmagukra férfiak miatta-tok!... És sokszor még a szenvedély sem igazolta tettüket: tették hiúságból, puszta kétke-désből, vagy mert hajszolták a divatot! Játszanak e szörnyű kétélű pengékkel, mintha soha sebnem érhetné őket... férfiak!... Ha egyszer nekem, ki az életből mindenki másnál annyival töb-bet tudok, ha egyszer fiam volna nekem, térden állva könyörögve kérném, kerülje el messzirőlaz asszonyt, mert gyilkoló méregnél halálosabb. Jaj annak, aki egyszer csapdájába jut! Jajmindörökre annak! Nem tudja soha többé, mikor omlik fejére végzete, mikor dönt keserűgyászba őrületének egyetlen pillanata egész családokat, mikor taszítja romlásba szíve szerettejó barátait!

Midőn láttam, ez a szerencsétlen Monsieur de Magny mennyire elveszti a fejét, azzal semtörődtem már, hogy mennyivel tartozik nekem, és csak arra igyekeztem rávenni: meneküljön.A palotában a trónörökösné lakosztálya felett rendeztek be neki a manzárdrészen néhányszobát (ez az épület ugyanis óriási nagy volt, hogy a fejedelmi család udvaroncaiból egy egészvárosra való fért meg benne), hiába volt azonban minden kérés, unszolás, ez a megkótya-gosodott siheder moccanni sem akart a helyéről, holott mentségéül még csak azt sem hozhattafel, hogy azért marad, mert a szerelem ideköti.

- És amellett hogy bandzsít! - mondta a trónörökösnéről egy alkalommal. - A tetejébe megmég púpos is! Közben pedig azt hiszi, nem venni észre rajta, hogy hibás. Gresset-ből és

117

Crébillonból114 másol ki nekem verseket, és azt képzeli, elhiszem, hogy az övé! Bah! Az övé?!Annyira az övé, mint a haja a feje tetején!

Így ropta a táncot ez a szerencsétlen nyomorult a szakadék szélén, pedig ott tátongott az már alába alatt. Meg vagyok róla győződve, hogy egész szerelmi viszonyában színpompás győzelmibeszámolóit élvezte leginkább, és azt, hogy ezekkel kis párizsi barátnőinek, a petite maison-okbeli szép hölgyeknek, akiknek a szemében a fenegyereket, a vainqueur de dames-ot115

szerette játszani, kedveskedhetett.

Láttam az ifjú ember meggondolatlanságát, láttam, milyen veszélyes a helyzete, s ezért márcsak azon igyekeztem, a magam kis tervecskéje sikerüljön legalább, és sürgetni kezdtemhevesen Magnyt.

Sürgetéseimnek, mondanom se kell, általában megvolt mindig az eredménye, ez már kettőnkkapcsolatából is így következett; a szerencsétlen flótás ugyanis már csak kénytelenségből isteljesítette minden parancsomat, én pedig, nem szégyellem bevallani, ezt kárörvendőennemegyszer odadörgöltem az orra alá, akármilyen rosszul is esett neki. A fenyegetéseken és atöbbi más jogos befolyásoló eszközeimen túl azonban nagylelkű és előzékeny is tudtam lennivele. Megígértem például neki, hogy azt a smaragdot, melyről az előző fejezetben már el-mondtam, miként nyertem el kártyán a hercegnő felelőtlen imádójától, hogy azt a családismaragdot a trónörökösnének visszaszolgáltatom.

Mindezt nagybátyám tanácsára tettem. Egyike volt ez szokásos elővigyázatossági ésóvatossági rendszabályainak, melyek ezt az okos férfiút mindenki fölé emelték.

- Most nyomd meg a gombot, Remond - biztatott az öreg -, mert ez az ügy a Magny megőfensége között, meglátod, rosszul végződik, méghozzá hamarosan. Márpedig akkor a te gróf-nődnek fütyültek. Most, vagy soha! Most kaparintsd meg, még mielőtt ennek a hónapnakvége, és akkor befejezzük a játékot, és nem játszunk többé babra. Visszavonulunk württem-bergi kastélyunkba, és élünk, mint igazi nemesemberek. Azon a smaragdon is adj túl - tettemég hozzá, bácsikám -, mert ha ne adj isten, történik valami, és nálunk ilyen zálogot találnakvéletlenségből letétben, mi isszuk meg az egésznek a levit.

S ezzel rávett arra, hogy a drágakőtől idejekorán megváljak, bár, nem tagadom, ezt bizonynem szívesen tettem meg, egy cseppet sem. Az volt azonban a szerencsém, hogy mégiscsakmegtettem, mint ahogy a következőkből mindjárt kiderül.

Magnyt eközben hajtottam, hogy cselekedjék, a Liliengarten grófnőnél pedig magam léptemfel nagyon erélyesen, úgyhogy a hölgy megígérte, kérésemet őfensége az uralkodó herceg előtttámogatni fogja nyilvánosan. Monsieur de Magnynak kiadtam az ordrét, hogy beszéljen Olivianagyhercegnővel, és kérje meg, ő is lépjen közbe érdekemben az uralkodónál. Megtörtént ezis. A két hölgy lecsapott a fejedelemre, és egy pezsgős, osztrigás vacsorán el is nyerték bele-egyezését. Őfensége a trónörökösné ezenfelül még azzal is kitüntetett, hogy Ida grófnővel őmaga közölte az uralkodó fejedelemnek azt az elhatározását, hogy a fiatal ír nemesemberhez,Balibari Redmond lovaghoz nőül adja. A hercegnő jelenlétemben hozta az ifjú grófnő tudo-mására a fejedelem akaratát, s bár az ifjú hölgy erre mindössze annyit válaszolt: „soha”, s mintegy darab fa vágódott el úrnője lábai előtt, én, elhihetik, mindvégig megőriztem ez émelyítő

114 Gresset - Jean Baptiste Louis Gresset (1709-1777), francia költő, drámaíró.

Crébillon - Prosper Jolyot de Crais-Billon (1674-1762) francia tragédiaíró írói neve.115 vainqueur de dames - (franciául) nőhódító.

118

színpadi jelenet alatt hidegvéremet, sőt ettől a pillanattól kezdve már bizonyos voltam benne:a zsákmány az enyém.

Még ekkor este átadtam Magnynak a smaragdot, a lovag pedig fogadkozott, hogy vissza-juttatja rögtön a trónörökösnének. Mindezek után már csupán a trónörökös volt hátra: tőleugyanis apja, felesége és a kegyencnő egyformán félt. Arra is kellett gondolni, hogy esetlegnem járul hozzá olyan házassághoz, mellyel birodalma leggazdagabb örökösnőjét egy nemes,de vagyontalan idegen kiviszi az országból. Időre volt tehát szükség, hogy az ügyet Viktorherceg elé lehessen tárni, s a trónörökösnének ki kellett várnia azt az alkalmat, míg urajókedvű lesz egyszer megint. Elő-előfordult ugyanis még mindig, hogy voltak visszatérőszerelmes, jó napjai, mikor feleségétől semmit meg nem tagadott: tervünkhöz egy ilyen napotkellett kiböjtölni, vagy más kínálkozó alkalmat kellett kifogni.

A sors azonban úgy akarta, ne érje meg soha többé a trónörökösné, hogy férje lábai előtt he-ver, még ha azelőtt annyiszor megtette is. Iszonyatos befejezést készített őrületének a végzet, svele együtt, hozzátehetem, az én reményeimnek is. Hiába volt ugyanis minden ünnepélyesfogadkozása, a smaragdot soha nem szolgáltatta vissza Olivia hercegnőnek Magny.

Beszélgetés közben tőlem hallhatta alkalmasint, hogy a heidelbergi bankárral, ezzel a LöweMózessel pénzügyi kapcsolatban vagyunk, s hogy értéktárgyainkra magas kölcsönt szoktunknála kapni. Az elvakult fiatalembernek sikerült valami ürügyet találnia, hogy felkeresse, ésfelajánlotta neki, hogy nála hagyja zálogban a smaragdot. Löwe Mózes persze azonnal fel-ismerte a drágakövet, és habozás nélkül megadta érte azt az összeget, amit Magny kért, alovag pedig sietett elverni az egészet. Azt persze nem kötötte, gondolhatják, az orrunkra, hogyennyi pénzhez mi módon jutott. Mit is gondolhattunk mást, mint hogy megint szokásosbankárja, a hercegnő látta el pénzzel, s pénztárunk csak úgy nyelte aranytekercseit, amikorudvari gálákon vagy saját helyiségeinkben vagy pedig Madame de Liliengarten lakosztályai-ban adtuk a fáraó-bankot. (Ez utóbbi alkalmakkor a kitűnő hölgy azzal tisztelt meg bennünketrendszerint, hogy felesbe játszott velünk.)

Egyszóval Magny pénze elúszott, méghozzá nagyon hamar. A zsidó azonban, bár biztosvagyok benne, harmadrészét sem fizette ki a drágakő teljes értékének, nem elégedett meg azebből származó haszonnal, hanem még többet akart boldogtalan adósából kisajtolni, és meg iskezdte a zsarolást azonnal. A fejedelemségbeli zsidók, az udvar körül forgolódó hitsorsosaimegsúgták valószínűleg heidelbergi testvérüknek, hogy Magnyt milyen szálak fűzik a herceg-nőhöz. Ez a gazember csirkefogó pedig elhatározta, hogy hasznára fordítja a titkot, és a végle-tekig megzsarolja mind a két áldozatát. Nagybátyám és én ez idő alatt a jó szerencse dagadóhullámain úsztunk, és nyertünk a kártyán, de nyerőben voltunk a nagyobb játszmában,házassági tervünkben is. Így történhetett, hogy a szakadékot, bár ekkor már alattunk tátongott,nem vettük észre.

Egy hónap sem telt bele, kezdett a zsidó Magny nyakára járni. Megjelent a fejedelemségben,és további kamatokat - hallgatáspénzt - követelt; különben, mint mondta, el kell adnia adrágakövet, s Magny fizetett. A hercegnő újra meg újra ellátta gyáva szeretőjét pénzzel. Elsőfellépésének sikere azonban csak még követelőzőbbé tette a bankárt. Fogalmam sincs,mennyit csikart ki tőlük a végzetes smaragddal, de annyi bizonyos, ez a smaragd lett mind-annyiunk veszte.

Egyik este szokás szerint Liliengarten grófnőnél adtuk a bankot: Magny dagadt megint, szokásszerint, a pénztől, s egyik tekercs aranyat húzta elő a másik után, de mint mostanában mindig,ezúttal is üldözte a balszerencse. Játék közben levelet hoztak neki: elolvasta, és belesápadt.Minthogy azonban a szerencse továbbra is csak ellene volt, órájára egy gondterhelt pillantást

119

vetett, kivárt még néhány osztást - gondolom, ekkor vesztette el utolsó tekercsét is -, majd vadkáromkodás közben (az egybegyűlt úri társaság egyes tagjainak sértette is a jóérzését!)felpattant, s a szobából kiment. Odakint nagy lódobogás hallatszott, mi azonban sokkal jobbanel voltunk merülve a játékban, semhogy utánanéztünk volna a zajnak, és folytattuk a kártyá-zást. Bejött azonban nemsokára valaki a játékterembe, és a grófnőhöz így szólt:

- Hát ez aztán furcsa egy história! Meggyilkolnak egy zsidót a Kaiserwaldban, Magnyt pedig,mikor eltávozik, letartóztatják.

Erre a különös hírre felkelt az egész társaság, és akkor estére be is fejeztük a bankot. Játékközben Magny mellett ültem. A nagybátyám osztott, én meg fizettem, illetőleg a pénzt vettemát, s ahogy a szék alá nézek, hát egy összegyűrt papírdarabkát pillantottam meg. Felvettem éselolvastam; az a cédula volt, melyet játék közben hoztak be neki.

Ha te tetted - így szól a levél -, vedd át attól a küldönctől, aki levelemet viszi neked, alovát. Istállómnak ez a legjobb kancája. Mindegyik pisztolytáskában száz Lajos-arany, apisztolyok csőre töltve. Bármelyiket választhatod. Tudod, mire gondolok. Negyedóramúlva meghallom, mi a sorsunk? Hogy becsület nélkül túléllek-e, hogy bűnös és gyávavagy-e, avagy hogy még méltó vagy-e erre a névre: Magny.

Az öreg Magny tábornok keze írása volt. Nagybátyám és én, azután, hogy Liliengarten gróf-nővel az akkor esti jelentős nyereségen megosztoztunk, hazafelé menet bizony úgy éreztük, eza levél alaposan lehűtötte diadalmas kedvünket.

- Magny kirabolta a zsidót - kérdeztük egymástól -, vagy pedig titkos kapcsolatát fedezték fel?Bármi is történt, terveink ezt meg fogják sínyleni, már ami Ida grófnőt illeti. - Énbennemazonban valamiképp derengeni kezdett, a sejtelem, hogy kijátszottuk a „nagy lapot”, és ajátszmát, ki tudja, el is vesztettük talán.

Nos hát: elvesztettük, bár állítom, mind a mai napig, jól megjátszottuk, és bátran is kezeltük alapot. Vacsora után (bizonyos zavaroktól való félelmünkben sohasem játék közben költöttükel a vacsorát) arra a gondolatra, hogy Magnyval mi történhetett, olyan izgalom fogott el egy-szerre, hogy elhatároztam, átruccanok éjfél felé a városba, és kiderítem, mi az öreg Magnyszemrehányásának igazi oka.

Őrszem tartóztatott fel azonban az ajtóban, és közölte velem: nagybátyám és én letartózta-tásban vagyunk.

Hat hétig őriztek, olyan szigorúan, hogy a menekülés, ha erre történetesen gondolunk is,semmiképp se lett volna lehetséges. Ártatlanságunk tudatában azonban nem féltünk semmitől.Tudtuk, az életünk nyitott könyv, mindenki számára hozzáférhető, úgyhogy egyenesen kíván-tuk, sürgettük a vizsgálatot. Óriási és drámai események történtek ez alatt a hat hét alatt. Báraz eseményekről, melyekről egész Európa hallott, kiszabadulásunk után főbb vonásaikban miis értesültünk, mégis sok részlete számunkra is csak hosszú évek múlva vált nyilvánvalóvá.Íme itt van, úgy, ahogy az a hölgy mondta el, aki erről többet tud az egész világon minden-kinél. Ez az elbeszélés azonban magában véve is olyan kerek egész, hogy egy különállófejezetet teljesen kitölt.

120

Tizenkettedik fejezetmelyből megismerjük a hercegnő szomorú történetét

Több mint húsz évvel az előző fejezetben leírt események után, egy alkalommal Ranelaghrotundájában116 sétálgattam az én Lady Lyndonommal. Az ezerhétszázkilencvenes évet írtukekkor; az emigráció Franciaországból megkezdődött már, s partjainkon öreg grófok és márkiktolongtak. Éhezni azonban ekkor még nem éheztek és nem voltak elesettek sem, mint néhányévvel ezután: baj nélkül jöhettek még át egyelőre, magukkal hozva nemzeti fényük számostanújelét. Séta közben persze szerető feleségem, szokása szerint, mindent elkövetett, hogy egyperc nyugalmam mellette ne legyen, s közmondásos féltékenységének csakugyan sikerült isvégre a járókelők közül kipécézni egy idegen hölgyet, mert, azt el kell ismernem, az illető igenfeltűnően megnézett engem. Feleségem őnagysága, gondolhatják, erre már nem állhatta meg,hogy jóságosan meg ne kérdezze, ugyan ki az a förtelmes, hájas, teuton némber, aki annyiramegbámult engem? Fogalmam sem volt róla, kicsoda lehet, valami azt súgta azonban mégis,láttam már valahol az arcát (bár most, hogy feleségem erre figyelmeztetett, ez az arc csak-ugyan rettenetes kövérnek látszott, mintha fel lett volna fújva); de hogyan is ismerhettemvolna rá viselőjében arra a hölgyre, aki Németországnak a maga idejében egyik legszebbasszonya volt?

Hát persze, ki is lehetett volna más, mint a jó Madame de Liliengarten, Viktor herceg atyjá-nak, az özvegy nagyhercegnek a maîtresse-e, vagy, ahogy egyesek tudni vélik, morganatikusfelesége. Néhány hónappal az idősebb fejedelem halála után elhagyta a grófnő a nagyherceg-séget, és Párizsba költözött. A francia fővárosban, mint mondják, feleségül vette a pénzéértvalami lelkiismeretlen kalandor. Majdnem-fejedelmi címéhez azonban, ennek ellenére is,mindvégig-makacsul ragaszkodott, s a házát felkereső párizsiak nagy derültségére meg-követelte, hogy uralkodó özvegyének kijáró tisztelettel, szertartásossággal vegyék körül.Fogadótermében trónt emeltetett, szolgái pedig, valamint azok, akik kegyeit keresték, vagyéppenséggel pénzt akartak tőle kicsalni, fenségnek szólították. A fáma arról is tudott, hogyjócskán fogyasztja a szeszt, s arcán, mely valamikor rózsáival, szíves, nyílt szépségével úgymegbabonázta az uralkodót, hogy hölgyét érte nemesi rangra emelte, arcán bizony e szoká-sáról nem egy árulkodó jel tanúskodott.

Ebben az időben engemet mindenki olyan jól ismert, akár a walesi herceget, úgyhogy ahölgynek sem kerülhetett különösebb fáradságába megtudni Berkeley Square-i lakáscímemet,annak ellenére, hogy a ranelaghi társaságban nem kérdezte meg személyesen tőlem, hollakom. A rákövetkező nap reggelén pedig levelet kaptam tőle.

Monsieur de Balibari régi jó barátja - hangzott a levél (s hozzátehetem, rettenetes rosszfranciasággal) - nagyon szeretné viszontlátni a lovagot, és elbeszélgetni vele a régi szépidőkről. Rosina de Liliengarten egész délelőtt Leicester Fields-i házában tartózkodik(elképzelhető-e vajon, hogy Balibari Redmond elfelejtette volna őt?), és várja, hogy fel-keresse az a valaki, aki sohasem ment volna el mellette csak úgy - húsz évvel ezelőtt.

Liliengarten Rosina volt hát, vagyis ő, csakugyan ő, Liliengarten Rózsika, de mondhatom,olyan kibomlott Rózsa, akkorára dagadt Rosina, amilyent életemben sem láttam sokat. Csinoskis első emeleti lakásában, a Leicester Fieldsen látogattam meg (később még sokkal mélyebb-

116 Ranelagh rotundája - az 1803-ban megszűnt londoni szórakozóhelyen, a Ranelagh-ligetben álló

kupolás körépület, zenekari emelvénnyel, páholyokkal.

121

re süllyedt a jó lélek), s éppen teázás közben értem. Az orromat, isten tudja, valahogy erősbrandy-szag csapta meg. A kölcsönös üdvözlés után, melyről itt megemlékeznem feltétlenunalmasabb lenne, mint ahogyan a valóságban lezajlott, szeszélyesen csapongó stílusban alegkülönbözőbb témákról beszélgettünk, aztán röviden a következőkben számolt be arról,hogy a fejedelemségben milyen drámai események játszódtak le. Elbeszélésének, azt hiszem,adhatom nyugodtan azt a címet: „A nagyhercegnő tragédiája”.

- Emlékszik - kezdte elbeszélését az idős hölgy - Monsieur de Geldernre, a rendőrminiszterre?Tulajdonképpen holland volt, sőt hogy egészen pontos legyek, holland zsidó. Címerének ezt akis bibijét persze mindenki ismerte jól, ő azonban mégis halálosan rossz néven vette, haelőkelő származásában kételkedni merészelt valaki. Engesztelésül atyái tévedéseiért, túlzottbuzgalmában vad dühvel vetette magát a vallásosságba, s az ájtatos élet minden külsőségébegörcsösen kapaszkodott. Minden reggel templomba ment, és meggyónt minden héten. Azsidókat és a protestánsokat pedig olyan engesztelhetetlenül gyűlölte, hogy hitbuzgalmabecsületére vált volna egy igazi inkvizítornak is. Soha egyetlen alkalmat el nem mulasztott,hacsak rárakhatta nyergét zsidóra vagy protestánsra - valahányszor, vesztére, útjába kerülttörténetesen valamelyik -, csak hogy meggyőződése őszinteségét ezzel is kimutassa.

A trónörökösnét szíve mélyéből gyűlölte, mert őfensége egyszer a maga hóbortos módjánérzékenységét azzal bántotta meg, hogy a disznóhúst elvétette az asztalról előle, s ezzel vagyvalami más buta tréfával, sértő módon a származására célzott. Ugyancsak heves ellenszenvvelviseltetett Geldern az idős Magny báróval szemben is, részben mert az öregúr protestáns volt,de meg azért is, mert indulatos kedvében egy alkalommal mindenki füle hallatára csalónak,spionnak nevezte, és hátat fordított neki. Az államtanácsban örökösen támadták egymást, s abárót csupán a fenséges úr jelenléte fékezte annyira, hogy a rendőrminiszter iránti megvetésétne még gyakrabban szellőztesse a nyilvánosság előtt.

Egyik oka tehát Geldernnek, amiért a trónörökösnét tönkre akarta tenni, gyűlölete volt, tettéreazonban, hitem szerint, még valami más, erősebb indíték is sarkallhatta, mégpedig semmiegyéb, mint az önérdek. Emlékszik talán még rá, hogy a nagyherceg kit vett el nőül elsőfelesége halála után? Ugyebár a F... fejedelmi ház egyik hercegnőjét, nem? Nos hát, két évvelazután, hogy ez a frigy létrejött, Geldern fényes palotát építtetett, méghozzá - és ez legszen-tebb meggyőződésem - abból a pénzből, amit jutalmul a házasság előmozdítása érdekébenkifejtett buzgalmáért kapott.

Viktor herceghez odamenni és őfensége előtt leleplezni ezt az ügyet, melyről ország-világbeszélt - nem, ez nemigen csábíthatta Geldern urat! Tisztában volt vele: befellegzett annakegyszer s mindenkorra, aki ezt a katasztrofális hírt a hercegnek megviszi. Elhatározta tehát,hagyja, hadd jöjjön csak rá a titokra a herceg saját maga. Mikor aztán a cselekvés ideje elérke-zett, alkalmas eszközök után nézett, hogy tervét valóra váltsa. Kémeket mind a két Magny-házban tartott, az idősebb és az ifjabb Magnynál egyaránt, de azt hiszem, ezzel nem mondokmagának semmi újat, hiszen az európai szokásokat jól ismeri. Kémet mindegyikünk tartott amásik lakásában; az ön szerecsenje például - Zamornak hívták, ha jól emlékszem - nálamminden reggel jelentkezett, hogy beszámoljon a legfrissebb hírekről. Istenem! Milyen jól el-szórakozott szegény jó öreg nagyherceg, amikor a maga és nagybácsija veszekedéseitelmeséltem neki, meg azt, hogy miken fondorkodtak éppen, meg hogy délelőttönként hogyangyakorolták a pikétet meg a kockadobást. Ehhez hasonló értesüléseket mindenkiről szereztünka fejedelemségben, csak hogy a mi drága jó öregünket elszórakoztassuk. Monsieur de Magnyinasa viszont nemcsak nekem, hanem Monsieur de Geldernnek is éppen úgy szállította ahíreket.

122

Tudtam a smaragdról is, hogy zálogba rakták, és a szegény hercegnő épp az én kincstárambólvette fel a pénzt, amit aztán arra a gonosz Löwére meg arra a még nála is sokkal hitványabbfiatal Magny lovagra pazarolt. Őszintén szólva ma sem fér a fejembe, hogy miképpen bízha-tott meg a hercegnő annyira abban a fiatalemberben? De hát van-e olyan őrültsége a világnak,amit egy szerelmes nő el nem követ?! Nem járna messze az igazságtól, azt hiszem, kedves jóMonsieur de Balibari, ha erre azt mondaná: mi, nők, legtöbbször bizony csak méltatlan férfiakután futunk.

- Na, talán azért mégsem minden esetben - szakítottam meg ezen a ponton az elbeszélést -,mert itt van például legalázatosabb szolgája is: hány hódítást sorolhatna fel csak saját életébőlis!

- A tétel érvényét ez természetesen távolról sem érinti - jegyezte meg szárazon az idős hölgy,és tovább folytatta a történetet. - A zálogos zsidó sokat alkudozott a hercegnővel a smaragdra,de végül már olyan óriási összeget kínáltak fel neki, hogy beadta a derekát, és beleegyezett:visszaadja mégiscsak a zálogot. Elkövette azonban azt a megbocsáthatatlan őrültséget, hogymagával vitte a fejedelemségbe a drágakövet, és felkereste vele Magnyt. A trónörökösné alovagot bőven ellátta a szükséges pénzzel, hogy rajta vissza tudja váltani a zálogot, és Magnyezúttal, semmi kétség, csakugyan ki akarta fizetni érte a váltságdíjat.

A találkozás Magny magánlakásán folyt le, s inasa hallotta minden elejtett szavukat. Magny-nak más se kellett, csak pénzt érezzen a markában, már szórta is úgy, ahogy szokta, könnyel-műen, a zsidó azonban, látva, hogy milyen nemtörődömséggel fizeti ki neki a kért összeget,vérszemet kapott, s volt bőr a képén a kétszeresét kérnie annak, amit korábban már kialkudott.

Erre az arcátlanságra azonban a lovag végleg kijött a béketűrésből, és nekiugrott ennek acsirkefogónak, hogy ott helyben mindjárt megölje, de a szemfüles inas berontott hirtelen aszobába, és ezzel megmentette az uzsorás életét. Előzőleg persze hallotta minden szavukat,most pedig a megrémült zsidó az ő karjában keresett menedéket. Magny, bár hirtelen haragú,szenvedélyes vérmérsékletű ember volt, de mégsem bosszúálló természetű, úgyhogy szolgájá-nak megparancsolta, hagyja futni a csirkefogót, és attól kezdve aztán már rá sem gondolttöbbé az egészre.

Talán még örült is, hogy a zsidótól könnyűszerrel megszabadult, hiszen kezében óriási össze-gű pénz, négyezer dukát volt: ennyi pénzzel megpróbálhatta a szerencséjét újra. Ha emlékszikrá, játszott is valóban akkor este a maguk asztalánál.

- Igen, asszonyom, felesbe játszottunk éppen akkor - voltam kénytelen erre megjegyezni -, éssenki jobban nagyságodnál nem tudja, milyen kevés hasznát vettem én az akkori nyereségem-nek.

Az inas a még mindig reszkető izraelitát kivezette a palotából, és megvárta, míg egy hitsorso-sánál, ahol megszállni szokott, bekvártélyoz, majd egyenesen őexcellenciájához, a rendőr-miniszterhez rohant, és mindent - hogy a zsidó és a gazdája miről beszélt, s mi hogyan történtkettejük között -, mindent-mindent elmesélt, amit csak látott és hallott, töviről hegyire.

Geldern hű és okos spiclijét legmagasabb megelégedéséről biztosította, és egy húszdukátoserszényt ajándékozott neki, ezenfelül pedig még azt is megígérte, hogy gondoskodni fog rólatisztességesen, mint ahogy végrehajtó, vak eszközeiknek nagyurak gyakran ígérik meg a bősé-ges jutalmat. Önnek, Monsieur de Balibari, azt hiszem, nem kell külön mondani, mennyireszokták az efféle ígéreteket megtartani.

123

- Most pedig eredj - mondta Monsieur de Geldern az inasnak, azután, hogy végighallgatta -, ésigyekezz megtudni: hány órakor indul vissza ez az izraelita Heidelbergbe, meg hogy nembánta-e meg a dolgot, és nem fogadja-e el mégiscsak a pénzt.

Az inas ezzel eltávozott, hogy a parancsot végrehajtsa. Geldern pedig ezalatt, hogy annyival iszavartalanabbal bonyolódjék minden, nálam rendezett játékot akkor este, és magukat ismeghívta, mint emlékszik, bankot adni. Természetesen arról sem felejtett el gondoskodni,hogy ennek híre Maxime fülébe is eljusson: az pedig, hogy Madame de Liliengartennél fáraótjátszanak, olyan csábítás volt, hogy annak ez a szegény ördög sohasem tudott ellenállni.

Elbeszélését hallgatva, megelevenedtek előttem az események, és nem győztem eléggéálmélkodni e pokoli rendőrfőnök cselszövésein.

A besúgó, híven megbízatásához, megérdeklődte a heidelbergi bankár szállásán a szolgáktól,hogy a fejedelemségből Löwe mikor távozik. Mikor megtudta, amit akart, visszatért gazdájá-hoz, és jelentette neki, hogy a bankár még ugyanaznap délután, népének szokása szerint igenegyszerű öltözékben, egyedül indul útnak vén gebéjén.

- Johann - szólt a miniszter, és megveregette a büszkeségtől csak úgy sugárzó szolga vállát -,egyre jobban meg vagyok elégedve veled! Amióta elmentél, folyton az jár az eszemben,milyen értelmes ember is vagy te, meg hogy milyen hűségesen oldottad meg a feladatodat! Re-mélem, lesz alkalmam rá hamarosan, hogy olyan helyre juttassalak, amilyent megérdemelsz.Mondd csak, merrefelé akar menni ez a körmönfont, csirkefogó izraelita?

- Még az éjszaka el akar jutni R...-be.

- Na, akkor a Kaiserwaldon kell neki keresztülmenni! Mondd csak, Johann fiam, van-ebenned mersz igazán?

- Ki akarja próbálni, excellenciás uram? - kérdezte az embere tőle, és csak úgy villogott hozzáa szeme. - Én a hétéves háborút is végig szolgáltam, de annyit mondhatok, én még nemvallottam szégyent soha!

- Na jól van, fiam, hát akkor ide figyelj! Azt a smaragdot mindenáron vissza kell szerezni attóla zsidótól! Ha más nem, hát már csak az maga, hogy ott van nála, már azzal magával isfelségárulást követ el ez a gazfickó. Úgy éljek én, ötszáz Lajos-aranyat adok annak, aki vissza-hozza a smaragdot. Ha valaki, hát te tudod jól, hogy annak a smaragdnak miért kell a trón-örökösné őfensége kezébe sürgősen visszakerülni? Azt hiszem, értjük egymást!

- Még ma éjszaka a kezében lesz, excellenciás uram! - felelte Johann. - De ugye, excellenciásuram, arról gondoskodik, hogy ha ne adj isten, történni találna valami, hogy akkor én... szóval,hogy én akkor ártatlan vagyok?!

- Micsoda beszéd, hát az csak természetes! - legyintett erre a miniszter. - De hogy lásd,mennyire megbízom benned, már most odaadom a jutalom felét. He pedig mindent úgycsinálsz, ahogy kell, bajod nem eshetik. Az erdei út tizenkét mérföld, az a zsidó meg úgyiscsak lassan kocog. Lesz legalább éjfél, mire a Lőpor-malomhoz ér! Mi az neked, kihúznikeresztbe egy kötelet az úton valahol?! Ott aztán helyben el is intézheted mindjárt vele, ésvacsorára még vissza is érhetsz. Hogyha pedig mégis valami járőrrel akadnál össze, annyitmondj csak: „Kutya van a kertben” - ez ma estére a jelszó. Csak ezt hallják meg, szó nélküleleresztenek.

Az inasnak valósággal ragyogott az arca a büszkeségtől, hogy ilyen szép feladatot kapott, ésmialatt Magny a mi fáraó-asztalunknál utolsó dukátját vesztette el, szolgája a Kaiserwaldban,a Lőpor-malomnak nevezett részen leste a zsidót. Löwe gebéje megbotlott a kötélben, gazdája

124

pedig nagy jajdulással földre bukott. Kerner Johann erre előrontott rejtekhelyéről, álarcosan,pisztoly a kezében, és ráordított, hogy pénzt vagy életet! Nem hiszem egyébként, hogy megakarta volna ölni a zsidót, hacsaknem éppen az ellenszegülés kényszeríti ki belőle, hogyvalami szélsőséges eszközhöz folyamodjék.

No de nem is követett el a mi emberünk semmiféle gyilkosságot, sem ehhez hasonlót,tekintve, hogy abban a pillanatban, amikor a zsidó harsogó óbégatásba fogott és kegyelemértkönyörgött, ő pedig pisztolyát rászegezve fenyegette áldozatát, egyszerre csak ott termett egyjárőr, s elfogott rablót, sebesültet, különbség nélkül.

Kerner erre csúnya káromkodásban tört ki, aztán odaszólt az őrmesternek:

- Maguk is de korán jöttek, hallja! Kutya van a kertben!

- No, azért egyet csak megfogtunk belőle! - felelte rá az őrmester, s a fickó kezét legnagyobblelki nyugalommal hátrakötöztette, mégpedig ugyanazzal a kötéllel, amelyikből a zsidónakcsinált csapdát, s az egyik rendőr mögé a lóhoz kötöztette. Hasonlóképpen Löwét is kénye-lembe helyezték, majd visszafordultak, és a kisded csapata még az éjjel a városba ért.

A foglyokat a rendőrségre vitték egyenesen, és minthogy a rendőrség főnöke is - történetesen -éppen ott tartózkodott, maga őexcellenciája kezdte el tüstént a kihallgatást, személyesen.Kikutatták mindkettőjüket alaposan, és a zsidótól elvették a papírjait, a poggyászában pedig, atitkos rekeszben, megtalálták a drágakövet.

- Na nézzék csak, hiszen ez Magny lovagnak, a trónörökösné őfensége kamarásának a szolgá-ja! - kiáltott fel a miniszter, és felháborodottan mérte végig Johannt, majd anélkül, hogy egyszó mentegetőzést is meghallgatott volna, szegény megrémült, nyomorult frátert szigorúőrizettel fogdába vitette.

Lovát gyorsan előhozatta, a palota fejedelmi lakosztálya elé vágtatott, és sürgős kihallgatástkért. Mihelyt bebocsátották, nyomban elővette a smaragdot, és így szólt:

- Ezt a drágakövet egy heidelbergi zsidónál találtuk, aki az utóbbi időben többször megfordultitten, és a trónörökösné őfensége kamarásával, Magny lovaggal üzleti tárgyalásokat folytatott.Ma délután a lovag szolgája ennek a zsidónak a kíséretében gazdája lakásáról eltávozott, éstöbben hallották, amint az iránt érdeklődött, hogy a bankár melyik úton szándékozik Heidel-bergbe visszatérni, majd a zsidó nyomába szegődött, pontosabban szólva elébe ment, és akkorfülelték le embereim, amikor a Kaiserwaldban áldozatát éppen ki akarta rabolni. Az inaspersze tagad, de a motozás során nagy összegű aranypénzt találtak nála.

- Számomra rendkívül kínos arra még csak gondolni is - tette hozzá -, hogy olyan valaki, aki-nek neve és jelleme ennyire ismert, mint az ifjú Monsieur de Magnyé, efféle ügybe bele-keveredhetik, mégis a leghatározottabban azt az álláspontot kell képviselnem, hogy a lovagot,míg szerepe ebben az ügyben nem tisztázódik, vizsgálati fogságba kell helyezni. Tekintettelazonban arra, hogy Magny lovag a trónörökösné őfensége magánszolgálatában áll, s mintmondják, bizalmát élvezi, a felelősségre vonást fenséged jóváhagyása nélkül nem akarommegkockáztatni.

Ez a beszélgetés a nagyherceg fővadászmesterének, az öreg Magny báró jó barátjának jelen-létében folyt le. A különös jelentést ez a derék úr végig sem hallgatta jóformán, a retteneteshírrel, hogy unokáját rablással gyanúsítják, máris az idős tábornokhoz sietett. Az is lehet,őfensége alkalmat akart régi barátjának, tanítómesterének nyújtani, hogy megmentse családjáta szerencsétlenségtől. Akárhogy is van, annyi bizonyos, Monsieur de Hengst főlovászmesterakadálytalanul juthatott el a báróhoz, és tudomására hozhatta, hogy szerencsétlen unokájafelett micsoda vád lebeg.

125

Talán már várta is a tábornok, hogy történjék valami rettenetes vele, mert ahogy Hengstbeszámolóját végighallgatta (a főlovászmester maga mesélte nekem), ennyit mondott csak:„Legyen meg az Úr akarata!” Egy ideig pedig még egyetlenegy lépést sem volt hajlandó tenniunokája érdekében, és barátjának csak később sikerült rávennie arra, hogy Maxime deMagnynak megírja azt a levelet, amelyet aztán a mi kártyaasztalunknál kézbesítettek neki.

Mialatt Magny fáraó-asztalunknál a hercegnő pénzét pusztította, a rendőrség átkutatta alakását, és számtalan bizonyítékot foglalt le, de ezek nem is annyira a rablás, mint inkább atrónörökösnével való bűnös kapcsolata mellett szóltak. Megtalálták nála a hercegnőemléktárgyait, szenvedélyes szerelmesleveleit és másolatát fiatal párizsi barátnőivel folytatottlevelezésének. A rendőrminiszter töviről hegyire átolvasott mindent, majd gondosan össze-rakta az iratokat, s a csomagra ráütötte Viktor herceg pecsétjét. Meg vagyok győződve arról,hogy előzőleg elolvasta a leveleket, mert a trónörökösnek azzal nyújtotta át a lovag iratait,hogy őfensége parancsára lefoglalta ugyan az iratokat, azt azonban mondania is felesleges, azokmányokat ő maga, Geldern, persze nem olvasta el. Majd hivatkozva a közte és a Magnyfamília közt fennálló közismert ellentétre, egyszersmind meg is kérte őfenségét, bízzon megmásvalakit az ifjú lovag ellen felhozott vádak tisztázásával, ne őt.

Történt pedig mindez éppen azalatt, míg Magny lovag asztalunknál hódolt legfőbb szenve-délyének. Szerencséje persze elhagyta megint (de magának, emlékszem, kedves Monsieur deBalibari, ragyogóan ment abban az időben), s még akkor este, egy ültő helyében mindenpénzét elvesztette, mind a négyezer dukátját. Nagyapja levelét eközben adták át neki, anyomorult ember azonban annyira nem volt már eszénél, hogy mikor elolvasta, felkelt, lementaz udvarra, egyenesen oda a lovához, belenyúlt a nyeregtáskába, és mintha csak azért lennebeletéve, kivette azt a pénzt is, amit a szegény öregúr rakott neki bele. Felrohant újra a kártya-terembe, megjátszotta azt is, és azt is elvesztette ugyanúgy. Később, mikor megint kifeléindult, már késő volt a menekülésre: az én lépcsőházam bejáratánál tartóztatták le, pontosanakkor, amikor maga, éppen indulóban, készült már hazafelé.

Az idős tábornok már várta unokáját, s alig pillantotta meg - hiába kísérte őrség, hiába voltletartóztatásban -, örömében, hogy újra láthatja, a szerencsétlen fiatalember nyakába borult, ésmint mondják, hosszú-hosszú évek óta először megölelte.

- Istennek hála, itt van - zokogta hangosan -, itt van, uraim! És a rablásban semmi része - sahogy ezt mondta, hanyatt dőlt újra a széken, és a zokogás rázta. Kínos volt látni ezt a deréköregembert, ahogy mesélik, hiszen róla mindenki tudta, milyen kemény, milyen rideg szokottlenni egyébként.

- Ugyan! Rablás!... - kiáltotta a fiatalember. - Mindenre esküszöm, ami szent, hogy semmifélerablásban vétkes nem vagyok! - s ezzel kettejük között szinte megható kiengesztelődés jöttlétre, mielőtt a szerencsétlen fiatalembert a rendőrségről a börtönbe kísérték le, abba abörtönbe, melyet végzete nem engedett elhagyni soha többé.

A nagyherceg még ekkor éjszaka áttanulmányozta az iratokat. Egész az elején járhatott még,semmi kétség, az átolvasásban, mikor a maguk letartóztatására is parancsot adott. Magnytugyanis tíz órakor fogták el, magukat pedig tizenkettőkor vették őrizetbe. A letartóztatás utánaz öreg Magny felkereste a herceget, s unokája ártatlanságát hangoztatta. A herceg nagyonjóindulatúan, kegyesen fogadta, és megnyugtatta, hogy a fiatalember ártatlanságában ő isfeltétlen bízik; ha másért nem, hát már a neve, származása miatt sem követhet el ilyen bűnt,mondta még neki, a látszat azonban ellene szól. Tudomásuk van ugyanis arról, hogy unokája anap folyamán azzal a bizonyos zsidóval bizalmas beszélgetést folytatott, s ugyancsak aznapeste igen nagy összegű pénzt kártyázott el, ezt pedig feltehetőleg ugyanez a héber bankár

126

kölcsönözte neki: hírük van még továbbá arról is, hogy szolgáját a bankár után küldte, meg-tudakolandó a zsidó indulása idejét, majd ugyanaz a szolgája később megleste az úton éskirabolta a zsidót. Mindezek alapján a látszat olyan terhelő, hogy letartóztatását a legközön-ségesebb törvénykezési rend is megköveteli. Addig is azonban, míg tisztázódik ez az ügy,őrizet alatt kell lennie, de természetesen szó sem lehet semmiféle megalázó huzavonáról, smár csak nevére és tiszteletre méltó nagyatyja szolgálataira való tekintetből is, a legnagyobbkörültekintéssel járnak majd el vele szemben. Ilyen megnyugtató biztosítékokkal és melegkézszorítással bocsátotta el a herceg az idős Magny bárót akkor éjszaka, s az öreg harcosMaxime mielőbbi szabadulásában bizakodva, valósággal megvigasztalódottan, nyugovóra tért.

A herceg egész éjszaka vizsgálta, olvasta az iratokat, hajnalban pedig, éppen napfelkeltekor,apródjának a csukott ajtón keresztül kiordított a mellette levő szobába: azonnal keljen fel,vezesse elő a lovakat (az istállóban egyébként mindig felnyergelve álltak), egy kazettába bele-vágott valami levélköteget, s odalökte apródjának az egészet, hogy hozza utána lovon. Eztmaga az apród (Monsieur de Weissenborn) mesélte el egyik udvarhölgyemnek, aki Madamede Weissenborn névre hallgat ma már, és anyja egy tucat gyermeknek.

Az ifjú elbeszélése szerint soha még emberen egy éjszaka leforgása alatt akkora változás nemesett, mint fenséges gazdáján ekkor. Szeme vérben forgott, arca hamuszürke volt, s ruhája,melyben minden szemlére olyan kínosan ragyogó tisztán jelent meg, mint csapatainak bár-melyik őrmestere, ruhája lötyögött valósággal a testén, úgy vágtatott födetlen fővel korahajnalban a néptelen utcákon, mint egy őrült, s beporozatlan haja lobogott-lengett utána.

Apródja törtetett utána minden erejéből, amennyire csak tudott, de így is alig győzte azokmányokkal teli ládával követni a herceget. Elvágtattak a palotából, be a városba, s a vá-rosban is a tábornok lakására egyenesen. Az őrség felriadt, s nem ismerve fel e különös láto-gatóban a herceget, mellének szegezett bajonettjével elállta az utat, és hogy a kapun berontott,nem engedte tovább.

- Szamarak! - kiáltott rájuk Weissenborn. - Hát nem látjátok? A herceg! - s ezzel nekiesett acsengőnek, s rázta-rázta, mintha tűzriadó lenne. Végül mikor a portás nagy nehezen ajtótnyitott, őfensége felrohant a tábornok hálószobájába, apródja utána, kezében a doboz.

- Magny, Magny - üvöltötte a herceg, és közben eszeveszetten dörömbölt a bezárt ajtón -,Magny, keljen fel, Magny!

Mikor pedig az öregember belülről kiszólt, hogy ki az, így kiáltott:

- Én... Viktor... a nagyherceg! Felkelni!

A tábornok, úgy, ahogy volt, hálókabátban, kinyitotta azon nyomban az ajtót, a herceg pedigbelépett rajta. Apródja utánavitte a dobozt, parancsára azonban, hogy odakinn várjon, kiment.Monsieur de Magny hálószobájából két ajtó is nyílt az előszobára: a nagyobbik a nappaliszoba bejárata volt, a kisebbik, külföldi építkezés divatja szerint, a dolgozószobájába vezetett,itt egy alkovban állott az ágya. Ez az utóbbi bejárat történetesen nyitva felejtődött, s a fiatalWeissenborn így hallhatott és láthatott mindent, ami csak történt odabent.

A tábornok, idegességét alig leplezve, megkérdezte a herceget, hogy őfensége korai látogatá-sának mi az oka. Kérdésére a herceg mindössze azzal válaszolt, hogy vadul végigmérte, majdfel s le kezdett járkálni a szobában.

- Ebben van... itt van az ok! - tört ki végre, és öklével a ládára csapott, ugyanakkor azonbaneszébe jutott, hogy nincs nála a kulcsa, és elindult az ajtó felé.

127

- Őnála van talán, Weissenbornnál - mondta, de amint a kályha felett a tábornok egyik vadász-kését megpillantotta, ezt vette le a falról: - Ez is megteszi! - csak annyit szólt, és nekiállt apiros dobozt feszegetni. A tőr hegye azonban az erőltetésbe beletörött, s a herceg nagy károm-kodások közben most már a törött pengével próbálgatta a zárat. Ez valóban alkalmasabbnak isbizonyult, mint a hosszú, hegyes vadásztőr, úgyhogy végül is sikerült vele felpattintani adobozt.

- Hogy mi a baj? - bömbölte, és közben nevetett. - Itt a baj! Ez a baj! Olvassa: itt van, ni! Eztis, tessék! Itt van! Nem, nem ez, ez itten! Ez nem, ez itt valaki másé, nem az ő képe, de ez ittni, ez, ez az övé! Az övé! No, Magny, megismeri már?! A feleségemé, érti, a feleségemé, ahercegnőé! Ó! Hogy maradt volna átkozott fajtájával együtt Franciaországban maga is! Minekjött ide, ha minden lábnyomukban csak pokol és ocsmányság fakad! Minek is jöttek a tisztanémet otthonokat bepiszkítani?! Kapott-e mást a maguk családja tőlünk, mint bizalmat,jóindulatot, kapott-e mást valaha is? Otthont adtunk maguknak, mikor hontalanok voltak, éstessék, itt a köszönet! - S ahogy ezt mondta, a tábornok elé vágta a levélköteget.

Értett már mindent az öreg tábornok, de lehet, hogy tudott már mindent előtte is. Lerogyott aszékre, s arcát eltakarta.

A herceg pedig hadonászott tovább, szinte rikácsolt.

- Mondja, Magny, ha valaki a maga becsületébe így belegázol, mielőtt még annak a szemét,hazug kártyásnak az apja megszületett, mit csinált volna akkor vele? Mit csinált volna, hogy apiszkot lemossa? Megölte volna, nem? Igen, megölte volna, meg, egész bizonyosan! Deénnekem ki segít a gyalázatot lemosni, nekem ki segít? Mert énnekem nincsen ellenfelem, ésén nem állhatok ki azzal a francia fattyúval, azzal a versailles-i kurvahajcsárral! Mert én nemölhetem meg úgy, mint saját rangjabeli társa, ha ellene követi el ezt az árulást!

- Maxime de Magny vére - szakította félbe büszkén az idős férfiú - van olyan jó vér, mintbármelyik fejedelemé a kereszténység egész területén!

- Na és én kionthatom talán? - ordította a herceg. - Tudja, nagyon jól tudja, hogy nem tehetem!De mondja meg, hogy mit csináljak akkor?! Nézze, Magny, meg voltam vadulva teljesen,mikor idejöttem, a kétségbeeséstől, és azt sem tudom, most mihez kezdjek. Magny! Harmincévig szolgált engem, és kétszer mentette meg az életemet! Nézze, Magny, szegény apám körüllotyó és gazember itt mindenki, és becsületes férfi, nő, egy sincs közöttük, csak maga, maga,egyedül maga, Magny! Maga megmentette már az életemet, hát mondja meg most, hogy mostmit tegyek?

Vagyis szegény, megzavarodott herceg Monsieur de Magny sértegetéséből egyszerre esede-zésbe csapott át, és a végén a szó szoros értelmében földre vetette magát, és görcsös zoko-gásban tört ki.

Az öreg Magnyt keménysége, ridegsége közönséges esetekben sohasem hagyta el, mostazonban, hogy fenséges gazdáját ilyen elesettnek látta, maga is, ahogy a szemtanú mondja,éppúgy elérzékenyült. Kevély és hűvös magatartásából az idős férfiú szinte átmenet nélkülnyöszörgő siránkozásba esett, nagyon-nagyon idős emberek szokása szerint. Nyoma sem voltmár rajta méltóságnak: térdén csúszott oda a herceghez, s vad, összefüggéstelen kitöréseivelpróbált lelket önteni belé. Weissenborn, mint mesélte, nézni sem tudta már tovább ezt ajelenetet, és odább ment az ajtóból, hogy ne is lássa.

Mégis abból, ami pár nap múlva történt, ki lehet találni, mire jutottak hosszú tanácskozá-sukon. A herceg öreg szolgája, házából eltávozva, elfelejtette magával vinni a piros ládikát, sapródját küldte vissza az iratokért. Mikor a fiatalember a szobába lépett, a tábornok térdelt és

128

imádkozott, s úgyszólván meg sem rezzent, mikor ez a csomagot elvitte tőle, mindössze vadpillantást vetett rá. A herceg kilovagolt vadászkastélyába, a fejedelemségtől kilenc mérföld-nyire, Maxime de Magny pedig három napra rá börtönében, miután bűnrészességét a rablásikísérletben előzőleg megvallotta, és kijelentette, hogy tettétől megundorodva, önkezével vetvéget életének, meghalt.

Csak kevesen tudják azonban, hogy unokájának maga a tábornok vitte be a mérget. Beszéltekmindenfélét összevissza, olyat is, hogy ő maga saját kezűleg lőtte volna a börtönben agyon,ennek azonban semmi alapja. Az igazság az, hogy valóban Magny tábornok adta unokájakezébe a méregpoharat, s a nyomorult ifjúnak megmagyarázta, hogy sorsát, hacsak a törvénytmegelőzve, önkezével nem vet véget életének, sorsát semmiképpen el nem kerülheti: bünte-tése nyilvános lesz és szégyenletes. És ezzel magára hagyta. Azt persze a világért se higgye,hogy talán saját jószántából itta ki végül is a szerencsétlenje a méregpoharat. Szó sincs róla!Megpróbált az előtte minden elképzelhetőt, csak hogy életét mentse (ezt is elmondom mind-járt magának), és akkor halt csak meg, amikor már semmi mást nem tehetett.

Nem sokkal az én felejthetetlen nagyhercegem elhunyta után, unokája halála miatt teljesenmeghibbant az öreg Magny tábornok. A herceg őfensége például egy alkalommal új feleségetársaságában, F... Mária hercegnővel az angol parkban sétálgatott, és szembetalálkozottMagnyval. Karosszékében sütkérezett a beteg a napon: ezen vitték sétára paralitikus rohamaióta.

- Ez a feleségem, Magny - szólította meg nyájasan a herceg, és kezébe vette az agg férfiúkezét. Feleségéhez fordulva pedig így szólt:

- A hétéves háborúban az életemet mentette meg Magny tábornok.

- Ugyan, hát visszafogadta mégis, megint? - riadt fel az aggastyán révedezéséből. - Hát küldjevissza akkor az én szegény Maxime-omat is!

Vagyis arról teljesen megfeledkezett, hogy Olivia hercegnő halott. A herceg elkomorult, éstovábbsietett.

- Nos hát - sóhajtott Madame de Liliengarten -, ezek után már csak egy sötét történetem van amaga számára: Olivia hercegnő halálának története. Ez azonban iszonyúbb még annál issokkal, amit most beszéltem el.

S e rövid bevezető után az idős hölgy tovább folytatta:

- Siettette a szegény és gyönge akaratú hercegnő végzetét - ha ugyan nem éppen ez lett okozó-ja - Magny lovag gyávasága is. A lovag talált rá módot, hogy börtönéből értesítse őfenségét (ahercegnő ugyanis nyilvánosan még nem volt kegyvesztett, s a herceg Magny családja irántikíméletből továbbra is csupán rablással vádolta a fiatalembert). A hercegnő kétségbeesettkísérleteket tett arra, hogy kiszabadítsa börtönéből kedvesét; meg akarta vesztegetni többekközött a börtönőreit is. Bármi lett volna is azonban a terve, ekkorra annyira elvesztette már afejét, hogy sem kellő óvatosságot, sem elég türelmet nem tanúsított terve véghezvitelében,márpedig kérlelhetetlen férje úgy megszigorította a fogoly őrizetét, hogy menekülésre mégcsak gondolni sem lehetett. Még azt is megpróbálta a hercegnő, hogy az állami bankárnál akoronagyémántokat is zálogba tegye, de ajánlatát természetesen el kellett utasítani. Geldernelőtt, azt mondják, térdre borult, és a jó ég tudja, mi mindennel akarta még megvesztegetni. Avégén pedig még az én drága jó nagyhercegemre is rátört, szegényre, sikítozva, magábólkikelten, holott, ismerve e drága jó férfiú könnyed életszeretetét, magas korát és gyenge egész-ségi állapotát, halálos méreg volt neki az ilyen izgalom. A hercegnő őrjöngő követelőzése ésbánata annyira feldúlta a fenséges urat, hogy szívrohamot kapott, és ez aztán kis híján majd-

129

nem elvitte nekem. Az is, hogy idő előtt halt meg, elhiheti, ezeknek a zavaros ügyeknek lett akövetkezménye. Rá akarják fogni a strassburgi pástétomra, hogy az okozta a halálát, no dehogy volna az igaz, mikor soha meg nem ártott neki a pástétom! A szíve, az az ő drága jó, ne-mesen dobogó, meleg szíve, az nem bírta tovább, hogy ennyi mindenféle zavaros eseménybenkellett részt vennie.

Viktor herceg, ha feltűnés nélkül is, de állhatatosan figyeltette feleségének minden lépését.Őfensége látogatása után pedig felkereste fenséges atyját, és figyelmeztette, méghozzá igenridegen, a nagyherceget (mármint az én nagyhercegemet), hogy eszébe ne jusson segítségetnyújtani Magny kiszabadításához a trónörökösnének, mert ha ezt megteszi, ő maga, Viktorherceg vádolja meg a hercegnőt és balkézi szerelmesét a legnagyobb nyilvánosság előtt felség-árulással, de azontúl a diétán is lépéseket tesz, hogy mint alkalmatlant az uralkodásra, atyját atrónról letegyék. Így azután lehetetlenné vált számunkra minden beavatkozás, és sorsárahagytuk Magnyt.

Az események, mint látja, gyorsan peregtek. Két nappal azután, hogy Magny báró megláto-gatta unokáját, és a méreggel telt üvegcsét átadta neki (ennek a gazembernek pedig nem voltbátorsága kiinni), megjelent a börtönben nála Geldern, a rendőrminiszter, Hengst, a főistálló-mester, és a herceg testőrgárdájának parancsnoka. Geldern közölte a fiatalemberrel, hogy haazt a babérfőzetet, amit nagyatyja hozott be, saját jószántából nem issza ki, sokkal gorombábbhalállal hal, méghozzá nagyon hamar: egy század gránátos várakozik az udvaron készen arra,hogy átsegítse a másik világra. Magny, mikor ezt meghallotta, önmagát a végsőkig lealázva,térden csúszkált a fogdában körbe, egyik tiszttől a másikig, és sikítozott, jajveszékelt rémüle-tében, majd végül kétségbeesetten, összetörten felhajtotta a méregpoharat. Rövid néhány percmúlva kinyúlt. Így lett hát vége ennek a szerencsétlen fiatalembernek.

Halálát az Udvari Kurír két nappal később nyilvánosságra hozta. A tudósítás megemlékezettarról, hogy egy bizonyos Monsieur de Magny valamely bankár meggyilkolásának kísérletemiatt érzett lelkiismeret-furdalásában börtönében megmérgezte magát. Egyszersmind figyel-meztetést is intézett a cikk az ifjú nemesemberekhez, hogy tartózkodjanak a kártyázás rettene-tes bűnétől, mert e szenvedély, íme, egy fiatalembert romlásba döntött, s a nagyherceg egyiklegnemesebb és legtiszteletreméltóbb alattvalójának ősz fejére szégyent, gyalázatot és soha elnem múló bánatot hozott.

Temetése titokban történt, s a legnagyobb tapintattal. A koporsót Magny tábornok kísérte ki,egyedül. Kapujában a temetés után két főhercegi kocsi állt meg, s az udvar legelső személyi-ségei keresték fel, hogy kifejezzék részvétüket. Másnap a tábornok, szokása szerint, szemléttartott az Arzenál téren. Ugyanebben az időben Viktor herceg is megtekintette az épületet, s azöreg hadfi karjára támaszkodva, együtt léptek ki ketten a térre. A trónörökös az idős férfiúvaligen nyájasan elbeszélgetett, a tiszteknek pedig újra elmesélte a már sokat hallott történetet,hogy Rossbachnál,117 mikor a szerencsétlen Soubise csapattestében- szolgált, a tábornok sajáttestével tartóztatott fel egy francia dragonyost, mikor ez üldözés közben rávetette magátőfenségére, s ő maga, a tábornok fogta fel a gazdájának szánt ütést, majd a támadót megölte.Emlegette a családi jelszavukat is: Magny sans tache,118 és hozzátette, hogy hős barátja ésmestere a kardforgatásban sohasem hazudtolta meg ezt a jelmondatot. Ez a beszélgetés ajelenlevőket mélyen meghatotta, kivéve magát az öreg generálist; ő mindössze meghajolt, és

117 Rossbach - helység Poroszországban, ahol Nagy Frigyes csatát nyert a francia-osztrák seregek

ellen.118 Magny sans tache - folt nélküli Magny.

130

nem szólt egy szót sem; hazafelé mentében hallották azonban, amint magában egyre azt mor-mogja: Magny sans tache - Magny sans tache, és még akkor éjszaka megütötte a guta. Ebbőlaztán teljesen nem épült fel soha többé.

Maxime halála hírét valahogy sikerült a hercegnő elől eltitkolni. Nyomattak többek között egyolyan Kurír-t is, amelyikből hiányzott a lovag öngyilkosságáról szóló híradás; végül is azon-ban - hogyan, hogyan nem - csak a fülébe jutott. Mikor megtudta - udvarhölgyei mesélték -,nagyot sikoltott, és mint akibe villám csapott, összeesett, majd utána vadul felugrott, és tom-bolni kezdett, mint az őrült; ágyba fektették, az orvos megvizsgálta, és megállapította, ideg-láza van. S történt mindez, éppen mikor a herceg, szokása szerint, odaküldött valakit, hogyfelesége állapotát megérdeklődje. Abból, hogy ezt követőleg schlangenfelsi kastélyánakbebútorozására és berendezésére adott parancsot, feltétlen arra kell gondolni, hogy ide akartafeleségét küldeni száműzetésbe, mint ahogy tették a britanniai uralkodó őfelségének boldog-talan húgával is, Zellben.

Őfensége újra és újra menesztett küldöncöt a nagyherceghez, és kihallgatást kért tőle. Viktorazonban minden esetben visszautasította kérését azzal, hogy ha majd őfensége egészségiállapota megengedi, akkor felveszi vele újra a kapcsolatot. Feleletül egyik szenvedélyeslevelére kis csomagot küldött neki - s hogy felbontotta, azt a smaragdot találta benne, amelyikkörül ez az egész sötét intrika kezdettől fogva bonyolódott.

A hercegnő őfensége valósággal őrjöngött már: valamennyi udvarhölgye jelenlétében esküdö-zött, hogy többet ér neki az ő drága Maxime-jának egyetlen hajfürtje, mint a világ mindenkincse; majd csöngetett, hogy ki akar kocsizni, és azt mondta, szerelmese sírjához megy,leborul rá és megcsókolja. Fennen hangoztatta a meggyilkolt mártír ártatlanságát, s az égbüntetését és a család bosszúját hívta a gyilkos fejére. A hercegnek, efféle beszédek hallatára(aminthogy természetesen mindent elmeséltek neki), mint mondják, retteneteset villant aszeme (rettenetes pillantására emlékszem még ma is), és kijelentette: „Ez így nem mehettovább!”

Olivia hercegnő egész napját és a rákövetkező napot is levelek diktálásával töltötte, írtfejedelmi atyjának és rokonainak, a francia, a nápolyi, a spanyol királynak, és rokonsága többimás ágának, mindenkinek. Rokonait a legösszefüggéstelenebb stílusban szólította fel, hogyvédjék meg férjétől, ettől a mészárostól, ettől a gyilkostól, s a szemrehányás legőrültebbkifejezéseivel támadta a herceg személyét, megvallva ugyanekkor a meggyilkolt Magny irántiszerelmét. Hiába figyelmeztették hű udvarhölgyei az ilyen levelek haszontalanságára és azefféle őrült vallomások veszélyeire. Nem hallgatott senkire sem, írta tovább leveleit, s aztánmásodik udvarhölgyének, egy francia asszonynak adta át, mert az igazság az, hogy őfenségemindig is előnyben részesítette ennek a nációnak a tagjait; tudni kell ugyanis, hogy ennél azasszonynál volt a kazettája kulcsa, ez pedig minden egyes levelet azon nyomban Geldernnekjuttatott tovább.

A nagy, nyilvános fogadásokat leszámítva, a hercegnő udvartartásának rendje semmit semváltozott: udvarhölgyei éppúgy szolgálták, és tisztelegtek személye előtt, mint korábban.Férfiakat azonban - szolgáin, orvosán és udvari papján kívül - nem engedtek be hozzá. Vala-melyik nap, mikor kertjébe ki akart menni, egyik ajtónálló hajdúja felszólította, hogy nehagyja el a lakosztályát, mert ez a herceg parancsa.

A hercegnő lakosztálya, ha még emlékszik rá, a fejedelemségi palota márványlépcsőjének apihenőjén egy előcsarnokba nyílik, s vele szemben, ugyanannak a csarnoknak folytatásábanvannak Viktor herceg lakosztályának termei. Ez az előcsarnok nagy, s benne pamlagok éspadok vannak mindenütt. A nagyhercegre várakozó urak és udvaroncok ezt a helyet egyfajta

131

várakozóteremnek használták, s itt tisztelegtek őfensége előtt, amikor reggel tizenegykor aszemlére kivonult. Ilyen alkalmakkor a hercegnő lakosztályában szolgálatot teljesítő ajtón-állók is mind az előcsarnokba léptek, hogy alabárdjukkal Viktor herceg előtt tisztelegjenek;ugyanezt a ceremóniát hajtották végre a másik oldalon is, valahányszor az apródok jelentették,hogy őfensége közeledik. Az apródok szertartásosan előléptek, és fennhangon jelentették:„Uraim, őfensége a herceg!”, s a csarnokban ilyenkor megperdültek a dobok, és a könyöklőnéls a padokon várakozó urak ültő helyükből felemelkedtek.

De mint hogyha csak a végzet sürgette volna halálát, egyik nap a hercegnő, azután, hogytestőrei az előcsarnokba vonultak, s a herceg, szokása szerint (ezt odabentről jól lehetett látni),a csarnokban az urakkal elbeszélgetett (a régi időkben ilyenkor szokott átmenni a hercegnőlakosztályába, és kézcsókra járulni nála), a hercegnő - miután már egész délelőtt nyugtalan-kodott, hőségre panaszkodott, és követelte, hogy lakosztálya minden ajtaját nyissák ki -,számos jelét adva a most már nyilvánvaló őrületének, vadul az ajtóhoz rontott, felrántotta, ésmielőtt még bárki is egy szót szólhatott volna, vagy pedig udvarhölgyei utolérhették volna, otttermett egyszerre Viktor herceg előtt. (A herceg ugyanis, mint ilyenkor mindig, a csarnokbanbeszélgetett.) Odaugrott a lépcsőfeljárathoz a herceg elé, s urát őrjöngő, vad dühvel szidal-mazni kezdte:

- Uraim, hallgassanak meg engem - sikoltotta -, ez az ember gyilkos és csaló! Köztiszteletbenálló úriemberek ellen összeesküvést sző, és megöli a börtönben őket. Vegyék tudomásul, hogyfogságban vagyok én is, és félek, hogy ugyanaz a sors vár énrám is, és nem tudhatom, hogyMaxime de Magny gyilkosa mikor, melyik éjszaka teszi torkomra a kést! Önökhöz fordulokés Európa minden királyához, királyi rokonaimhoz! Követelem, hogy ennek a zsarnoknak ésgazembernek, ennek a hazudozónak és árulónak a rabságából szabadítsanak meg! Könyörögvefordulok mindannyiukhoz, uraim, lovagi jóérzésükhöz fellebbezek! Vigyék ezeket a leveleketrokonaimhoz, és mondják meg nekik, kitől kapták!

S ahogy ezt mondta, a szerencsétlen hölgy két kézzel szórt szét a meglepett tömeg között egycsomó levelet.

- Senki le ne hajoljon! - ordította a herceg olyan hangon, hogy csak úgy mennydörgött. -Madame de Gleim, jobban kellett volna vigyáznia a betegére! Hívják ide a hercegnő orvosait!Őfensége elméje megháborodott. Uraim, kérem, vonuljanak vissza! - S ahogy a herceg eztmondta, odaállt a lépcső karfájához, s amint az urak eltávoztak, vadul odaszólt a testőrnek:

- Testőr! Ha megmozdul, keresztüldöföd! - mire a katona fegyverének hegyét a hercegnőmellének szegezte: a hölgy rémülten hőkölt hátra, s a lakosztályába visszahátrált. - Mostpedig, Monsieur de Weissenborn - szólt oda a herceg apródjának -, szedje fel azokat a papíro-kat! - Majd lakosztályába ment, és ki sem jött onnét, míg saját szemével meg nem győződöttróla, hogy minden egyes levelet elégettek.

Másnap az Udvari Kurír orvosi jelentést közölt, melyet három orvos írt alá: „Őfensége atrónörökösné agyhártyagyulladás tüneteivel megbetegedett, nyugtalanul töltötte az éjszakát.”Ehhez hasonló jelentéseket lehetett olvasni az újságban nap mint nap. Udvarhölgyeit, kettőkivételével, elbocsátották. Ajtaja elé kívül és belül őrséget állítottak, és még az ablakait isőrizték, úgyhogy szökésre gondolni sem lehetett. Hogy utána tíz nappal mi történt, azt úgyistudja. A templom harangjai egész éjszaka szóltak, a hivők a haldoklóért imádkoztak. A Kurírmásnap reggel fekete keretes kiadásban jelent meg, hírül adva, hogy a nagy és hatalmas OliviaMaria Ferdinanda hercegnő ő kegyes fensége, Viktor Lajos Emánuelnek, X... fejedelemségtrónörökösének hitvese, 1769. január 24-én elhunyt.

132

De tudja, uram, hogy hogyan hunyt el? Ezt is fátyol borítja. Weissenborn, az apród, tanújavolt ennek az egész sötét tragédiának. Olyan rettenetes azonban ez a titok, hogy elhihetinekem, soha Viktor herceg halála előtt nem beszéltem róla senkinek.

Az után a végzetes botrány után, melyet a hercegnő a márványcsarnokban rendezett, a hercegWeissenbornért küldött, s a legünnepélyesebb esküjét véve, hogy titkát megőrzi - s ezt csak-ugyan soha nem is mondotta el senkinek, csak feleségének, annak is csak jó sok év múlva,amiből viszont mellesleg az is kitetszik, hogy a világnak nincs olyan titka, amit, ha egyszer rá-adják a fejüket, meg ne tudnának az asszonyok -, a következő rejtélyes megbízatással indítottaútnak.

- Él Strasbourg-ral átellenben - kezdte őfensége -, a folyó Kehl felőli oldalán valaki, a lakó-helyét könnyen megtalálhatod. A neve: Monsieur de Strasbourg. Csendben nyomozz utána,minden feltűnés nélkül. Legjobb, ha egyenesen Strasbourg-ba mész, ott ezt az embert nagyonjól ismerik. Egy társadat magaddal viszed, de olyan valakit, akiben megbízol feltétlenül, mertne felejtsd, mindkettőtök élete függ attól, hogy a titkot megőrzitek-e! Kivárjátok az alkalmat,míg ennél a Monsieur de Strasbourg-nál senki sincsen, vagy legfeljebb szolgája van vele, ezvele lakik. Én magam egy alkalommal, öt évvel ezelőtt, Párizsból jövet meglátogattam ezt aférfiút, s ezért gondolok arra, hogy most, mikor szükségem van rá, érte küldjék. Éjszaka álltokoda hintóval a ház elé, álarcban léptek be a lakásba, és száz Lajos-aranyat adtok neki. Meg-mondjátok, ugyanannyit kap, ha megbízatását végrehajtotta. Ha ellenkezni találna, alkalmaz-zatok erőszakot, és ha vonakodna titeket követni, fenyegessétek meg, hogy azonnal megölitek.Beültetitek a hintóba, a függönyöket leeresztitek, valamelyőtök azonban állandóan figyelem-mel kíséri egész úton: ha pedig útközben mégis megpróbálna kiabálni, vagy másképpen fel-fedni magát, halállal fenyegetitek meg. Ideérkezve elhelyezitek a Régi Toronyban, az egyikkijelölt szobába. Dolga befejeztével ugyanolyan gyorsan és ugyanolyan titokban, mint aho-gyan idehoztátok, visszaviszitek.

Ezek voltak a titokzatos parancsok, melyeket Viktor herceg apródjának adott. VállalkozásáhozWeissenborn társnak Bartenstein hadnagyot választotta, majd elindultak különös útjukra.

A palotában ez alatt az idő alatt olyan csend uralkodott, mint ahol halott van. A hercegnőbetegségéről az Udvari Kurír jelentései folyamatosan közölték a tudósításokat. Annak elle-nére, hogy kevesen voltak körülötte, különös és bonyolult hírek kaptak szárnyra: megbolon-dult egészen; meg akarta ölni magát, meg hogy mit tudom én, hányféle személynek képzelimagát. Családjának sürgönyöket küldtek, s állapotáról tájékoztatták rokonait, s nagy nyilvá-nosság mellett Bécsbe és Párizsba küldtek futárokat olyan orvosok felkutatására, akik agy-betegségek gyógyításában kiválóak. Mindez a mutatós aggodalom azonban tettetés volt: egypercig sem gondoltak arra, hogy a hercegnő meggyógyulhat valaha is.

Aznap, amikor Weissenborn és Bartenstein útjáról visszatért, közlemény jelent meg arról,hogy őfensége a hercegnő állapota válságosra fordult: a hír ekkor éjszaka arról számolt be,hogy utolsó óráit éli. Akkor éjszaka a boldogtalan teremtés szökni próbált.

Ápolására mellette hagyott francia udvarhölgyében korlátlanul megbízott, s szökése tervétvele együtt készítette elő. Az ékszereit belerakta egy kazettába. Sikerült, mint mondták neki,az egyik szobájából a külső kapuhoz vezető titkos ajtót felfedezni. Apósától a nagyhercegtőlpedig levelet hoztak, melyben tudtára adták, kocsi várja, s a B. fejedelemség területére viszi:ott már érintkezésbe léphet családjával, és biztonságban lehet.

A szerencsétlen hölgy, bízva pártfogójában, elindult. A folyosók a palota modern részében afalakon keresztül kanyarogtak, és valóban a régi, úgynevezett Bagoly Torony mellett a külsőfalnál végződtek. (A tornyot később - s erre nagyon alapos okuk volt - lebontották.)

133

A gyertya egy bizonyos helyen az udvarhölgy kezében elaludt, a hercegnő csuklóját ekkorvalaki megragadta, méghozzá olyan hirtelen, hogy a rémülettől sikoltani sem tudott, egy hangpedig ugyanakkor ráförmedt: „Csitt!” A következő pillanatban álarcos férfi ugrott elő (a nagy-herceg maga), és száját betömte zsebkendőjével. Kezét-lábát összekötötték, és az ijedtségtőlájult asszonyt boltozatos szobába vitték. Ugyanitt egy másik személy várakozott, s megragadtaés egy karosszékbe belekötözte. Ugyanaz az álarcos, aki előbb a száját tömte be, odalépett, ésígy szólt, félrehajtva tarkójáról a hajat:

- Most volna legjobb, míg nincsen eszméletén.

Talán jobb is lett volna, de az történt, hogy ájulásából magához tért, s erre gyóntatója, mert azis jelen volt, előlépett, és megpróbálta a rá váró iszonyatos eseményre előkészíteni. Attólkezdve azonban, hogy magához tért, őrjöngve sikítozott, átkozta a zsarnok és kegyetlenmészáros herceget, és Magnyt hívta egyre, az ő drága Magnyját.

A herceg erre nyugodt hangon megszólalt:

- Isten legyen irgalmas bűnös lelkének - s a jelenlevők mindnyájan - ő, a gyóntatója ésGeldern - térdre ereszkedtek. Mikor őfensége leejtette zsebkendőjét, Weissenborn ájultan esettössze, Monsieur de Strasbourg pedig haját a tarkóján marokra fogta, s Olivia sikoltozó fejétbűnös testéről leválasztotta. Isten legyen szegény lelkének irgalmas.

Ezt a történetet mondta el Madame de Liliengarten. Olvasóm kitalálhatja könnyen, magam ésnagybátyám sorsát mennyiben érinthette ez. Hatheti házi őrizet után megszüntették a fogságot,de ugyanakkor parancsot is kaptunk, hogy azonnal hagyjuk el a nagyhercegség területét, ésdragonyosok kíséretében szállítottak ki a határra. Pénzzé tehettük minden vagyonunkat, eztmegengedték, kártyajárandóságainkat azonban nem fizették meg, s Ida grófnőhöz fűződőreményeim szertefoszlottak.

Mikor hat hónappal később atyjának, az öreg uralkodónak a halála után (guta ütötte meg a jóöreget) trónra lépett Viktor herceg, eltörölték a fejedelemség minden régi jó szokását, el-tiltották a kártyát, kitessékelték az operát és balettet, és visszahívták azokat az ezredeket,amelyeket az öreg nagyherceg adott bérbe idegen hatalmaknak, s ezekkel Ida grófnő SanyaróVendel-zászlósa is visszaérkezett az országba, és a grófnőt feleségül vette. Hogy boldogokvoltak-e vagy sem, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy egy ilyen lelkiszegény nő nem érdemelkülönösebb boldogságot.

A fejedelemség jelenleg is uralkodó nagyhercege első feleségének halála után négy évvel újramegnősült, Geldern pedig - akkor már nem volt többé rendőrminiszter - felépítette fényespalotáját, amelyikről Madame de Liliengarten beszélt. Ki tudja, mi lett a nagy tragédia kisebbszereplőivel? Közülük csak Monsieur de Strasbourg volt az egyetlen, aki nem jött ki a rendeskerékvágásból; a többiről, a zsidóról, az öltöztetőnőről, Magny árulkodó szolgájáról semmitsem tudok. Hát, ami azt illeti, bizony többnyire eltörnek használat közben azok a pengék,amikkel vállalkozásaikat végre szokták hajtani a nagyurak. Viszont azt sem igen hallottam,hogy jó gazdáik valami nagyon búsulnának utánuk, ha egyszer kicsorbulnak, és nem vehetiktöbbé hasznukat.

134

Tizenharmadik fejezetVilágfi pályám tovább ível zenitje felé

Telekörmöltem már jó egynéhány oldalt, s most látom, a java még hátra van. Angliában ésÍrországban töltött éveimről mit sem szóltam eddig, és hallgattam a neves szerepről is, melyeta hon kiválói körében (s e ragyogó körben is jeles személy!) játszottam a két királyságterületén, holott pedig fejezetnek életírásomban ez talán a legnagyobb és legérdekesebb.Annak érdekében, hogy emlékirataimban ez a rész jelentőségéhez mérten, kellőképpen kidom-borodjék, lerövidítem külföldi kalandozásaim leírását (pedig evvel az izgalmas anyaggal aztánigazán köteteket tudnék megtölteni), s európai utazásaimról, egyes fejedelmi udvarokban elértfényes sikereimről csak futólag, röviden emlékezem meg, hogy ennyivel is hamarabb térhes-sek rá annak elmondására, hogy idehaza mi történt velem. Elöljáróban csak annyit: az egyszegényszagú, törpe Berlint kivéve, minden európai fővárosban ismerték s csodálták Balibarit,az ifjú lovagot, és előkelők, bátrak, szépek ajkán zengett szüntelen a neve!

Potemkintől nyolcvanezer rubelt nyertem Pétervárott a Téli Palotában, amit aztán, mondanomsem kell, ez a széltoló kegyenc soha meg nem fizetett. Rómában az a kivételes szerencse ért,hogy láthattam személyesen Károly Edward119 lovag őkirályi fenségét - részeg volt épp efennséges úr, mint a csap. Spában nem egy biliárdpartit játszott nagybátyám az ünnepelt, híresC... lorddal, de olvasómat megnyugtathatom, mérkőzéseikből nem a kitűnő lord került kigyőztesen. Ugyan bizony minek köszönhető másnak, ha nem a mi helyes kis stratégiánknak,hogy míg őlordságán a fél világ derült, nekünk a tréfa egyebet - kézzelfoghatóbbat - is hozott?Lord uram arról, persze, mit sem tudott, hogy nagybátyámnak üvegből van a fél szeme, úgy-hogy mikor egyszer bácsikám biliárdozás közben csak úgy tréfából megjegyezte: még ha félszemét beköti, akkor is ki mer állni vele, a nemes lord beugrott, s a kihívást elfogadta (mertszenvedélyesebb játékos nem élt őnála e földtekén), bízva benne, hogy megver minket úgyis.Mondjam-e, hogy a végén jó mélyen kellett a zsebébe nyúlni, mikor fizetésre került a dolog?

De kell-e említenem a szebbik nem körében aratott sikereimet?! Mert ne felejtsük: Európalegműveltebb, legvállasabb, legizmosabb és legcsinosabb férfia voltam akkoriban - hát hogynekínálkozott volna rá úton-útfélen alkalom?! Márpedig az olyan tevékeny szellemű férfiú, mintén, kihasználatlanul ilyet, természetesen, sohasem hagyott. Na de csitt, hallgatni erről, mint asír!... Ó, Schuvaloff bája, hjaj, Sczotarska fekete szeme! Ó, Valdez éjszín haja, Hegenheimaranyszíve! Ó, ragyogó Langeac, ti mind-mind, kiknek forró szíve a tüzes ifjú ír nemesértvalaha úgy dobogott - hol vagytok, ó, hol vagytok ti ma? Szürke lett hajam azóta, és homá-lyosan lát a szemem; az évek múltával barátaim árulásától, csalódástól, sivár keserűségtőlmeghidegedett a szívem... és mégis, mégis... elég karosszékemben mélázva hátradőlni, édesalakjai ez eltűnt időknek elém felrajzanak... mosolygó arcukat látom, elém libben kedvesmozdulatuk, s nedves fényével néz rám ragyogó szemük! Hol vannak ma már nők hozzáfoghatók? Hol van ma már az úri jó modor? Hisz elég futó pillantást vetni a csiricsári nők emai csapatára akármelyik herceg udvari kíséretében, ahogy szorosra fűzött szaténruhájukbabelépréselődve csípőjük egész a hónaljukig ér! Hát lehet-e őket ama régi idők bűbájos alak-jaival akár csak egy napon is említeni?! Emlékszem, Coralie de Langeac krinolinjának csakszegélye maga tizennyolc rőf, s édes kis topánjainak sarka, akkor éjszaka, midőn az első

119 Károly Edward - a 26. jegyzetben említett trónkövetelő Stuart herceg, teljes nevén: Charles

Edward Louis Philip Casimir.

135

dauphin120 születésekor az ünnepélyen táncoltam vele, csak a sarka maga három hüvelyknyivolt! Csipkezsabóm? Ezer koronát ért, és bíborvörös bársonykabátomnak csupán a gombjanyolcvanezer livre-be121 került! No de hát meg kell csak nézni ezeket a maiakat! A férfiak úgyöltözködnek, mint a bokszolók, a kvékerek, vagy mint valami igáskocsis! S a hölgyek? Aztmeg még öltözködésnek sem lehet nevezni már! Kiveszett az elegancia, nincsen finomság mamár, és nyoma sincsen a régi lovagi világnak, mert én még, hiába, azért odatartozom... Na dehogy is lehetne, mikor valami Br-mm-l122 vagy ki, irányítja a londoni divatot!... Egy ilyensenkiházi, jöttment, pórias alak, aki annyira tud táncolni menüettet, mint ahogy én az irokézindiánok nyelvén tudok, ez még egy üveggel sem tud úriember módjára elbánni. Még életébennem mutatta meg, hogy férfi, karddal a kezében, mint ahogy tettük mi annyiszor, az elmúltaranykorban, mikor az az ordenáré korzikai fráter123 még nem forgatta fel az egész nemesivilágrendet! Ó, ha láthatnám még egyszer Valdezt124 nyolc öszvér vontatta díszhintaján,miként láttam először, akkor, azon a napon: hódolói között, a sárga Manzanares partjainál! Ó,ha aranyozott szánkónk csak egyszer siklana még szászországi havon, Hegenheimmel ésvelem! Schuvaloff125 csalfa volt? Huh, de milyen csalfa! De csapodársága mégis száz másikasszony imádatánál többet ért nekem!... Édes melegség jár át egészen, ha akármelyikükre iscsak rágondolok! Hajtincseket őrzök mindegyiküktől kicsi múzeumomban, emlékeim között,ma is... Hát ti? Ti drága lelkek, az enyémet vajon még őrzitek-e? Ha túléltétek ugyan az elmúltfélszázad viharát, izgalmait? Hej, be megváltozott hajam színe azóta már, hogy VarsóbanSczotarska hordta nyakában, mikor a Bjernaski gróffal megverekedtem érte!...

Bevételeimről holmi kódis kis számadásokat azokban az időkben persze nem vezettem.Adósságom nem volt. Amihez csak hozzáértem az ujjam hegyével, fizettem érte, mindenértfizettem, fejedelmien, és ha mit megkívántam, csak kezem kellett kinyújtanom, enyém lett.Bevételem tetemes volt minden bizonnyal. Szórakozásaim, hintóim pedig a legelőkelőbbfőnemesével is megállták a versenyt. És azt ne merje hinni valami csirkefogó, hogy megmoso-lyoghat, amiért éppen Lyndon grófnőjét hódítottam meg és vettem feleségül (mint ahogyegykettőre meghallhatják), és eszébe ne jusson ezért engem kalandornak nevezni vagy netánazt állítani rólam, hogy nem volt egy lyukas vasam se, és hogy a kívánt mértéket nem ütöttemmeg! Pah! Még hogy nekem ne lett volna pénzem, mikor Európa minden kincse valósággal alábam előtt hevert?! Én, hogy én kalandor?! Hát akkor a jól menő ügyvéd és a bátor katona isaz, és mindenki, aki a maga szerencséje kovácsa! Az én mesterségem a játék, és ebben nemvolt ellenfelem! Végigjárhatták Európát, amíg még egy olyan partnerre akadtak, aki becsületesjátékban a versenyt kiállta velem! A jövedelmem? Míg tartott az egészség, és a játékot el nemhanyagoltam, volt olyan biztos, mint azé, aki háromszázalékos járadékán rágódik, vagy mintakármelyik, földje jövedelméből élő pocakos földesúré. Az aratásra sem számíthatni jobban,mint amit kártyás az ügyességével keres, mert kockázat a termés is, mint ahogy játszmában

120 dauphin - (franciául) trónörökös.121 livre - (franciául) frank.122 Ez a rész alighanem abban az időben íródott, mikor Brummel úr volt a londoni divar vezércsillaga.

(Thackeray jegyzete)123 korzikai fráter - Napóleon.124 Valdez - Cayetano Valdès y Flore (1767-1836), spanyol tengernagy. Részt vett több dél-amerikai

expedícióban, majd Napóleon szolgálatába állt.125 Schuvaloff - a XVIII. században híressé vált Suvalov orosz grófi családból származó három testvér

valamelyike; valószínűleg Pjotr Ivanovics, aki Erzsébet cárnő egyik minisztere volt.

136

kockázat a nyerés, hiába teszi meg a nagystílű játékos merészen: fagy, aszály vagy jégesőjöhet - és a tét oda! Kalandor az egyik éppúgy, mint a másik!

E kedves és bűbájos teremtések emlékét felidézve örömet érzek csak, semmi egyebet. Bárelmondhatnám ugyanezt ama másik hölgy emlékéről, ki életem drámájában jelentős szerepetjátszand hovahamar. Olvasóim, azt hiszem, tudják is már, Lyndon grófnőre gondolok. Avégzetes ismeretségre Spában tettem szert, kevéssel azután, hogy az előző fejezetben leírtesemények Németország elhagyására kényszerítettek.

Honoriát, Lyndon grófnőjét, az angliai Bullingdon viscountess-ét,126 az ír királyságbeli Lyndon-kastély bárónőjét előkelő körökben mindenki jól ismeri, úgyhogy családja történeténekismertetésére kitérnem felesleges: megtalálhatja olvasóm bármelyik nemesi almanachban, amiéppen keze ügyébe kerül. Grófi, viscountess-i és bárói címe, mondanom se kell, születésénélfogva illette meg. Devoni és cornwalli birtokai a vidék legnagyobb uradalmai, de nem kevésbéfényes az sem, melyet ír területen birtokol; ezekről egyébként emlékirataim egy korábbi sza-kaszában már szó esett. Atyáim földje az övék tőszomszédságában terült el: jogtalan konfiská-ciókkal Erzsébet királynő korában ragadták magukhoz és csatolták amúgy is felmérhetetlenkiterjedésű uradalmaikhoz, megrövidítve ezzel is őseimet.

A grófnő abban az időben, amikor Spában egy társaságban megpillantottam, unokatestvéré-nek, a nagyságos Charles Reginald Lyndonnak, a Fürdő-rend127 lovagjának, őfelségei II. és III.György nagykövetének (ebben a minőségében számos kisebb európai udvarban szolgálta a kéturalkodót) volt neje. Charles Lyndon lovag igen szellemes ember s korának egyik legelsővilágfia volt: Hanbury Williams128 modorában írt szerelmes verseket, George Selwynnel129

pedig tréfás versenyre kelt; hasonlóan Horry Walpole-hoz130 műértő is volt azonban, s ez utób-binak, valamint Mr. Graynek131 a társaságában egy nagy expedícióban is részt vett. Röviden,úgy emlegették, mint korának egyik legsokoldalúbban művelt és legelegánsabb férfiát.

Ez úriemberrel, ahogy ez már lenni szokott, a kártyaasztalnál ismerkedtem meg. Törzsvendégvolt. Szavamra, nem lehetett tőle megtagadni a csodálatot annak láttán, mily szellemesen,milyen merészen hódolt kedvenc szórakozásának. Köszvényétől, százezer más bajától meg-gyötörten, a szó szoros értelmében nyomorék volt, tolókocsin közlekedett, és gyakran törtek ráhalálfélelmes rohamok. A varázslatos zöld posztótól azonban sohasem vált meg, s ott ültminden áldott reggel és minden este, és mikor kezét, mint ahogy ez nemegyszer megtörténtvele, az erőtlenségtől vagy gyulladástól felemelni sem tudta, a tromfot akkor is kihívta - ennek

126 viscountess - vikomtesz, vikomt felesége (angol nemesi cím).127 Fürdő-rend - a hagyomány szerint 1399-ben alapított, majd 1725-től újra működő angol lovagrend,

melynek avatási szertartásába a fürdés is beletartozik.128 Hanbury Williams - Sir Charles Hanbury Williams (1708-1759), angol diplomata, szellemes

világfi, könnyed, szatirikus szalonversek írója.129 George Selwyn - George Augustus Selwyn (1719-1791), szellemességéről és különcségéről híres,

közkedvelt társaságbeli ember.130 Horry Walpole - Horace Walpole (1717-1797), író, Robert Walpole miniszterelnök fia. Az otrantói

kastély c. rémregénye (1765) indította meg az ún. „gótikus regény” divatját. Ennél is fontosabbakkor- és ízléstörténeti szempontból igen jelentős levelei, amelyek Walpole színes egyéniségét,sokoldalú műveltségét, érdeklődését is jól megmutatják.

131 Mr. Gray - Thomas Gray (1716-1771), angol költő, Horace Walpole fiatalkori barátja, akit elkísérteurópai tanulmányútjára.

137

ellenére is! -, és inasával rázatta meg a kockát, vagy valamelyik barátját kérte, hogy dobjonneki. Ezt a bátor szellemet szeretem a férfiban, ez az a bizonyos le nem gyűrhető akaraterő, ezér el az életben minden sikert.

Ebben az időben én már Európa legismertebb alakjai közé számítottam, s hőstetteim, párbajaim,merész játékom, valahányszor nyilvános helyen megjelentem, mindig egész tömegeketvonzott körém. Hogy pedig ez a vágy - hogy tudniillik ismeretséget kössenek velem - nemcsaka férfiakat hajtotta felém, arról csak parfümös levélben több bálára való tanúskodik. No denem szeretem én a dicsekvést, és saját magamról csak annyit, amennyit történetem - Európa elegkülönlegesebb férfiának története - feltétlen megkíván. Nos, első ismerkedésem Sir CharlesLyndonnal azzal kezdődött, hogy a kitűnő lovag pikéten hétszáz aranyat nyert tőlem (s ezzelúgyszólván egyenrangú partnerem lett). Veszteségemet sopánkodás nélkül, könnyedért visel-tem, és elhihetik, meg is fizettem tartozásomat pontosan. Annyit magamról mindenesetre el-mondhatok, hogy pénzveszteség miatt soha ellenfelemre meg nem orroltam, ha pedigéppenséggel azt tapasztaltam, hogy bármiben is felettem áll, fölényét készséggel elismertemmindig, és tapsoltam neki.

Lyndon nagyon büszke volt rá, hogy ilyen ünnepelt hírességtől nyert ennyit, s ebből valamibarátságféle alakult ki kettőnk között, ám ez jó ideig nemigen ment túl a kúrszalon körüli megasztal melletti beszélgetéseken, és csak később, fokozatosan mélyült el annyira, hogy végül isbizalmasabb barátságába fogadott. Lyndon nemigen tett lakatot a nyelvére (nemesurainkugyanis abban az időben még sokkal gőgösebbek voltak, mint manapság), s fensőbbségesleereszkedéssel nemegyszer jegyezte meg:

- A patvarba is, Barry úr, magának olyan a modora, mint egy borbélysegédnek, és kutyalegyek, ha szerecsen szolgám nevelése nem különb, mint amilyet maga kapott, de ami igaz,igaz, el kell ismerni: eredeti, bátor fickó! Tetszik nekem magában az az eltökéltség, hogy csaka saját feje szerint hajlandó pokolra jutni.

Nevetve köszöntem meg a bókot, és azt feleltem, rendkívül lekötelezne, ha leérkezése után azén kényelmes elhelyezésemről is gondoskodnék, hiszen a túlvilágra úgyis jóval előbb kellátköltözködnie, mint nekem. Elbeszéléseim családom nagyságáról, a Brady-kastély ragyogópompájáról módfelett szórakoztatták a lovagot: nagyokat kacagott rajtuk, és soha meg nemunta hallgatni történeteimet.

- Akárhogy is van - jegyezte meg egy alkalommal, amikor elpanaszoltam neki, hogy milyenkevés szerencsével jártam a házasodásban eddig, s hogy Németország legnagyobb vagyonánaka megszerzésétől alig egy lépés választott el -, maradjon csak, édes öregem, a kártyapaklijamellett. Csináljon, amit akar, csak meg ne nősüljön, ifjú, tiszta szívű ír pásztorlegény. - Szere-tett ugyanis mindenféle furcsa nevekkel dobálózni a lovag. - És ápolja csak nagy képességeit azöld posztó mellett, de ezt az egyet jól jegyezze meg: ha asszonnyal kezd, arra ráfizet.

Ezt természetesen visszautasítottam, és jó néhány esetet soroltam fel annak bizonyítására,hogy a legnehezebben kezelhető példányokat is sikerült betörnöm.

- Hosszú távon le fogják győzni, higgye el, én tipperaryi Alkibiadészem! Elveszett ember attóla perctől kezdve, hogy megházasodott. Nézzen meg engem! Saját unokahúgomat vettem el,Anglia legvagyonosabb, legelőkelőbb örökösnőjét - s ahogy ezt mondta, sötét felhő vonult át alovag arcán -, méghozzá úgyszólván akarata ellenére. A feleségem, uram, gyenge nő, s hogymilyen gyenge nő, meg fogja látni maga is nagyon hamar. S ez a „gyenge” asszony felettemmégis korlátlan hatalommal uralkodik. Egy keserűség az életem miatta! De ostoba is azon-kívül, mint a liba, és a keresztény világ egyik legjobb koponyáját mégis lefőzi. A gazdagságamérhetetlen, és mégis, mióta elvettem, magam sem értem, szegényebb vagyok valamiképp,

138

mint életemben akármikor is. Azt hittem, majd a házasság, majd az rendbe hoz. Tudja, mit?Nyomorékká tett ez a nő! Megölt! De biztosíthatom, nem fog nálam az utódom sem jobbanjárni, ha egyszer a helyembe lép.

- Őnagysága jövedelme igen nagy? - kérdeztem erre, amitől azonban Sir Charles olyanharsogó hahotába tört ki, hogy ügyetlen megjegyzésemen pirulnom kellett magamnak is. Azigazság az, hogy esett állapotát látva, valóban nem állhattam meg, hogy fel ne mérjem, egyvállalkozó szellemű férfiúnak özvegyénél mennyi esélye van.

- Lassan a testtel, Barry uram, csak lassan! - mondta még mindig nevetve. - Gondolja meg, hacsak kicsit is kedves a lelki nyugalma, gondolja meg, mielőtt a helyembe beáll! Egyébként,már ami Lady Lyndont illeti, nem hiszem, hogy őnagysága túlságosan törné magát, hogyhozzámenjen egy ilyen...

- Egy ilyen? - fúvódtam fel hirtelen.

- Jó, jó, nem szóltam semmit! De jegyezze meg jól, amit mondok: hamut hint még a fejére az,aki feleségül veszi. Mi akartuk ketten, az apám meg én - hogy a dögvész jöjjön a némberére!Apám ugyanis a nagybátyja s egyben törvényes gyámja volt neki, és sajnáltuk volna, ha acsalád kezéből kicsúszik ekkora vagyon! Nyugodtan szállhatnék most a sírba, és megbékéltenvihetném a köszvényt magammal! Élhettem volna szerényen May Fairben, birtokomon ésmindenütt, egész Angliában mindenütt tárt karokkal fogadtak volna. Most hat házam van,mind a hat sajátom, de egyik nagyobb pokol, mint a másik (ha benne vagyok). Csak a vagyon-tól óvakodjék, Barry úr, a nagy vagyontól! Kérve kérem, fogadja meg tanácsomat! Nézze!Úszom a gazdagságban, mióta megházasodtam, és még sincs nálam a világon nyomorultabbhajótörött. Nézzem rám! Ötvenéves koromban mint nyomorék, elhasznált ember pusztulok el!Negyven évet vett el az életemből a házasság! Amikor őnagyságát elvettem, nem volt korom-beli férfi még egy, aki olyan jól bírta volna magát, mint én! De hol is volt akkor az eszem?Megvolt a rendes évjáradékom, korlátlan a szabadságom, nyitva álltak előttem Európa legjobbkörei! De nem! Én odadobtam mindent, megnősültem, és ezzel a nyomor szakadt rám. Vegyekomolyan, amit mondok, és csak a kártya mellett tartson ki, csak az aduihoz legyen hű, Barrykapitány!

Kapcsolatom a lovaggal továbbra is igen bensőséges maradt ugyan, mégis hosszú idő telt elanélkül, hogy lakosztályában máshova is betettem volna lábam, mint azokba a helyiségekbe,amelyekben ő maga lakott. Őnagysága a férjétől a legteljesebb mértékben elkülönülve élt, s havalamin, hát inkább azon lehetett csodálkozni, hogy utazni együtt utaztak. Lyndonné az öregMary Wortley Montague-nak132 volt nevelt lánya, s hasonlóan a múlt század e híres öregasszo-nyához, arra elmondhatatlanul sokat adott, hogy szépléleknek, kékharisnyának tartsák: verse-ket írt angol és olasz nyelven, korabeli folyóiratok hasábjain megtalálhatni ezeket ma is, havalakit történetesen éppen érdekel. Európa számos tudósával folytatta kiterjedt levelezését atörténelemről, a természettudomány kérdéseiről, ókori nyelvekről, és mindenekelőtt, termé-szetesen, teológiáról. Hajlama: a teológia kétes pontjait abbékkal, püspökökkel vitatni meg,különös erővel jelentkezett a nemes hölgynél, s hízelgői azt állították, tájékozottsága a tudósMadame Dacier-éval133 vetekedik. Nem volt olyan kalandor, akár ha kémiai felfedezésével,

132 Mary Wortley Montague - leánynevén: Mary Pierrepont (1689-1762), híres levélíró, kora egyik

legműveltebb, legfelvilágosultabban gondolkozó angol nője.133 Madame Dacier - Anne Lefèvre (1654-1720), André Dacier (1651-1722) francia tudós felesége,

aki férjéhez hasonlóan az antik irodalom nagy tisztelője volt, s különösen Homérosz-fordításaivalvált híressé.

139

egy frissen kiásott antik mellszoborral vagy a bölcsek kövének valami újabb leleményévelkereste fel, hogy Lyndonné meleg pártfogását tüstént ne nyerte volna el! Végtelen a neki aján-lott dedikált műveknek a száma, és Európa minden fűzfapoétája hozzá írta - Lindonirának,Calistának címezve - kifogyhatatlan, nyúlós szonettjeit. Szobáiban a sok ronda kínai porcelántorzalaktól és raktárra való „műemléktől” mozdulni sem lehetett.

Nem volt nő még egy, aki emelkedett erkölcsi elveire, mint ő, annyit adott, ugyanakkorazonban nyakló nélkül bátorította a szerelmi ömledezéseket. Hiába, akkoriban ez az udvarlásjárta széplelkű urak és hölgyek között! Ezt ma, ebben a mi gyakorlatias, durva korunkban megsem értenék egész egyszerűen! Mint az özönvíz hömpölygött, ömlött és áradt öreg és fiatalgavallérokból a levél, a bók, a madrigál! Nagyot is nézne, azt hiszem, egy nyugodt idegzetűmai asszony, ha ilyeneket ömlengenének neki! Ez is mutatja, mennyire kiveszett a múlt századgalantériája már a modorunkból.

Ha útra kelt, valóságos kisebbfajta udvar követte: ide-oda utazgatásaiban legalább fél tucatjárműn közlekedett. Abban a hintóban, amelyiken ő járt, rajta kívül társalkodónője (valamiborzas, rangbeli asszonyság), a madarai, uszkárkutyái és éppen soron levő kedvenc tudósa uta-zott. A következő kocsiban titkárnője meg az öltöztető asszonya foglalt helyet. Az öltöztető-nő, szegény, csinálhatott, persze, amit akart, úrnője azért nem sokkal jobban mutatott, mintakármelyik lompos fehércseléd. Charles lovagnak külön hintója volt, a többin pedig az udvar-tartás szolgaszemélyzete utazott.

Meg kell még említenem azt az alkalmatosságot, amelyen őnagysága udvari papja, Torzsa úr,egyetlen fiának, a kis Bullingdon viscountnak a nevelője közlekedett. A nyomott kedélyű,elhagyatott kisfiú iránt apja, enyhén szólva, nem sok érdeklődést mutatott, anyja pedig csaklever-jén, reggelenként két percre ha látta, s a hölgy ilyenkor sebtében történelemből, latinnyelvtanból egy-két kérdést tett fel neki, és már mehetett is dolgára szegény gyerek, játszanivagy tanítójához, ahová akart.

Elég volt egyszer meglátnom ezt a délceg Minervát kopott abbéi s hízelgő iskolamesterekközött, hogy elijedjek tőle alaposan. Egy ideig még a gondolatát is kerültem annak, hogy meg-ismerkedjem vele. Nem, igazán nem pályáztam a fennkölt dáma sleppjébe, és azért semtörtem magam, hogy rongyos imádói közé besoroljak - lakájnak félig, félig jó barátnak -, sírjam neki aztán szakmányba a kérvényt, a verset, leveleket, meg hogy fülig szaladjon a számboldogságomban, ha páholyában a színházban mellé ülhetek, vagy ha ebédkor nekem islöknek egy tányért az orrom elé, nem, ez legkevésbé sem csábított.

- Na, ne ijedjen azért meg, kapitány - tért vissza kedvenc témájára Sir Charles Lyndon, mertakkor volt elemében, ha feleségét szapulhatta -, az én Lindonirám egyelőre hallani sem akarmagáról, mert azt mondja, maga túlontúl istállószagú ahhoz, hogy jobb úrihölgyek társaságá-ban megjelenhessen. Őnagysága ugyanis csak a toszkánban bírja a zsargont, de a mucsaiírben, ahogyan Kerryben ejtik, már nem szenvedheti. Vasárnap is, két hete, mikor utoljáratüntetett ki azzal, hogy szóba állt velem, alaposan összeszidott maga miatt. „Igazán nagyoncsodálkozom, kedves Charles lovag! - jelentette ki őnagysága. - Egy volt királyi nagykövet,egy úriember odáig süllyedt, hogy egy közönséges ír sipistával nekiül kocsmázni és kár-tyázni.” Na, ne indulatoskodjon, ezért aztán igazán kár dühbe gurulni: én nyomorék vagyok,azonfelül pedig még csak nem is én mondtam, hanem ez az én drága Lindonirám.

Ez a megjegyzés határozottan piszkálta az orromat, és elhatároztam, most már csak azért ismegismerkedem Lyndonnéval; ha másért nem, hát csak hogy megmutassam neki: mind a tízujját megnyalhatja az a nő, még ha nem tudom én, milyen előkelő is, aki olyan férfira akad,mint amilyen én, a Barryk ivadéka vagyok, akinek pontosan őnagysága tartja jogtalanul

140

kezében birtokait. Ezenkívül barátom is, a lovag, mondhatni már a sír szélén járt, márpedig aző özvegye három királyságra szóló fényes parti lesz! És végtére is, szeretném tudni, ugyanmiért is nem nyerhetném el én a kezét, és kezével együtt éppen azokat a javakat, melyekszellememnek, képességeimnek teljes kivirágzását az előkelő világban lehetővé teszik? Afelőlsem voltak kételyeim, hogy az egész keresztény világ valamennyi Lyndonja együttvéve semtudja műveltség dolgában, előkelő, nemes származásban felvenni a versenyt velem. Éppenezért nem is haboztam sokat, elhatároztam: ezt a fennhéjázó dámát betöröm. Márpedig ha énegyszer valamire azt mondom, ez így lesz, arra akárki nyugodtan mérget vehet.

Nagybátyámmal megbeszéltem az ügyet, és egykettőre még a módszerben is megállapodtunk,hogyan fogjuk Lyndon-kastély e felfuvalkodott delnőjét megközelíteni.

Torzsa úr, a kis Bullingdon lord házitanítója nem vetette meg az apróbb örömöket, és szeretettnyári estéken egy kis kerti vendéglőben rajnait szopogatni, de suttyomban kockát is vetett, haerre alkalom kínálkozott. Úgy intéztem, hogy ez a pofa előbb-utóbb összebarátkozzék velem;angol is volt, nevelőtanár is, úgyhogy a hasán csúszott mindenki előtt, aki a szemében csakfélig is úriembernek látszott. Torzsa úr már attól is odavolt, hogy a szolgaszemélyzetemet,kétszemélyes kis fogatomat meg a többi hintómat látta, hát még az inasaimtól, a bársonyba ésaranyba öltözött szablyás díszhuszáraimtól hogy el volt ragadtatva, arról nem is beszélve,hogy lóversenypályán vagy a kúrszalon tájékán Európa legelső személyiségei köszöntöttekrám, ha összetalálkoztunk. Ezek után csak természetes, hogy Torzsa urat figyelmes érdeklő-désem egészen megbabonázta, és testestül-lelkestül az enyém volt már, csak a kisujjam kellettérte kinyújtani. Sose felejtem el a szerencsétlen éhenkórász csodálkozását, mikor két gróftársaságában egyszer a játékkaszinó kistermébe aranytányéros ebédre hívtam meg, amikorpedig egy-két aranyat is engedtünk neki nyerni, azt se tudta, mit csináljon örömében, majd avégén egészen elázott, cambridge-i diáknótákat énekelt nekünk, és mondhatom, pompásanelszórakoztatta az urakat különböző diákhistóriáival, ahogy rettenetes yorkshire-i franciaság-gal adta mind elő, és csak úgy dőlt belőle a sok anekdota, hogy mit csináltak az inasok meg azösszes lord urak, akik csak az ő csodálatos kollégiumában megfordultak. Biztattam, látogas-son csak meg máskor is, és ne felejtse el magával hozni a kis viscountot is. A kölyök az elsőperctől kezdve ki nem állhatott, de én azért kikészítettem neki mindig egy csomó édességet,kifestőkönyveket meg mindenféle játékot.

Torzsa úrral csakhamar vitába keveredtem, majd elárultam neki, hogy vallási kételyek gyötör-nek, és azt sem titkoltam, hogy bennem valami nagyon-nagyon mély vonzódás él a rómaikatolikus anyaszentegyház iránt. Egy abbé ismerősömmel az átlényegülés tanáról és máshasonló témákról írattam levelet, s gondolom, a derék házitanító úr ugyancsak vakarhatta afejét, hogy mit is válaszoljon kérdéseimre. Bizonyosra vettem, hogy úrnőjének úgyis elmesélmindent úgy, ahogy van. Na, így is történt, mert mikor legközelebb engedélyt kértem rá, hogyrészt vehessek angol szertartású istentiszteletén (saját lakosztályában tartotta, s a fürdőhelylegjobb angol társasága szokott nála összejönni ilyenkor), a második vasárnapon leereszkedés-ben már odáig ment a hölgy, hogy rám nézett; a harmadik vasárnap tiszteletteljes, mély meg-hajlásomat egyenesen már biccentéssel viszonozta, az ezt követő napon pedig egy nyilvánossétahelyen vettem magamnak a bátorságot, és mélyen-mélyen a szemébe néztem. No de hogyne eresszem túlságosan bő lére a történetet, hat hét sem telt belé, őnagysága s én csak úgyontottuk egymásnak az átlényegülés tanáról szóló leveleket. Lyndonné asszonyom a vitábansegítségére sietett káplánjának, és ettől kezdve meggyőző, súlyos érvei bizony egyre jobbankezdtek sarokba szorítani - mint ahogy ezt már szinte előre sejteni lehetett. Azt hiszem azon-ban, nincs is arra szükség, hogy ez ártatlan kis taktikai eljárás minden részletéről beszámoljak.Meg vagyok győződve arról, hogy olvasóim is éltek már hasonló stratagémával olyankor, hacsinos hölgy volt a dologban.

141

Míg élek, el nem felejtem Sir Charles Lyndon csodálkozását! Egyik nyári este szokása szerintéppen elindult gyaloghintóján a kártyaterembe, s őnagysága négyfogatú landaujával megcserszínű Lyndon-livrébe öltözött fullajtárjaival a kapuban összetalálkozott, éppen midőnőnagysága a házuk udvarára befordult. No és a hintóban ugyan ki más ült őnagysága oldalán,mint az a bizonyos „közönséges ír kalandor”, ahogyan engem korábban nevezni kegyeskedett,Barry Redmond úr, nemes lovag, személyesen. Sir Charles vigyorgott, s a lehető legmegnyerőbb éslegnyájasabb udvariassággal hajlongott előre-hátra, s lengette, lobogtatta kalapját, amennyireköszvénye csak engedte neki, mi magunk pedig, mármint őnagysága meg én, szíves üdvöz-leteit az elképzelhető legnagyobb előzékenységgel és igen finom modorban viszonoztuk.

A kártyaasztalhoz csak pár órával ezután tudtam visszamenni, tekintve hogy Lyndonnéasszonyommal az átlényegülés tanáról mélyreható vitába bonyolódtunk, jó három óra hosszat.Érvelése, mint általában mindig, ezúttal is rendkívül meggyőző volt, s társalkodónőjét, atiszteletre méltó Szűkmárki Facsari kisasszonyt is elnyomta közben a buzgóság. Amikor aztánjó nagy késéssel a kaszinóba érkeztem, Charles lovag szokása szerint nyerítő nevetésselfogadott, és az egybegyűlt társaságnak úgy mutatott be, mint Lyndonné őnagysága hittérítőbuzgalmának legfrissebb diadalát. Már a lovag modora csak ilyen volt: nevetett, vigyorgottmindenen a világon, akármi történt vele. Nevetett, ha a fájdalomtól majd megőrült, nevetett,mikor nyert, és nevetett, amikor a pénzét elvesztette. Nevetése nem volt kellemes, semkedélyes, inkább görcsös és gunyoros.

- Uraim - fordult Pitiáner lordhoz, Puccpasztay-Sipirc ezredeshez és Káró grófhoz meg többicimborájához, akikkel a játék befejeztével mindig együtt szokta elkölteni rajnai pisztrángvacsoráját, s meginni rá üveg pezsgőjét -, tekintsenek erre a daliás ifjú emberre! Vallásoskétségek rohanták meg, s képzeljék, feloldozásért Torzsa úrhoz, a káplánomhoz fordult, őpedig szerető hitvesemet, Lyndonné őnagyságát hívta segítségül, s azóta ma már közös erővelbuzgólkodnak, hogy szépreményű ifjú barátomat ingatag hitében megszilárdítsák. Hát látottmár ilyen egyházi doktorokat s ily méltó tanítványt valaha is a világ?...

- Uram - válaszoltam neki -, annyi bizonyos, ha erényes és épületes dolgokat óhajtok hallani,feltétlen több reménnyel fordulhatok káplánjához és kedves felesége őnagyságához, mintmagához.

- Nicsak, az én cipőmben szeretne járni a derék ifjú! - harsogta tovább a lovag.

- Boldog az a férfi, uram - válaszoltam neki -, aki ezt megteheti, feltéve, hogy nincsenekköszvényes bütykei.

Feleletemtől Sir Charles nem volt túlságosan elragadtatva, és ezért meglehetősen rosszked-vűen folytatta tovább a beszélgetést. Ha ital volt benne, nem tett a nyelvére lakatot, márpediga történeti igazság az, hogy sokkal többször volt e kitűnő férfiúban itóka, mint amennyitorvosai hetenként engedélyeztek neki.

- Hát nem öröm ez, uraim? - fordult a többiekhez. - Látni, hogy most, a célhoz oly közel,családi tűzhelyem mennyi bensőséggel lobog, hogy drága feleségem ragaszkodó szeretetébenutódomról már most gondoskodik? Nem, Barry úr, nem magát értem éppen! Maga csak egy asok közül, akit e versengő csapatban megemlíthetek... De mondják, uraim, hát nem megnyug-tató azt látni, hogy a gondos háziasszony férje utazásához már most előkészít mindent?

- Remélem, nem arra gondol, kedves lovagom - mondtam neki -, hogy itt akar hagyni minket?

A kérdésemet igazán az őszinte aggodalom diktálta, mert a lovagot rendkívül szórakoztatótársaságáért valóban kedveltem.

142

- Na nem, kedvesem, legalábbis nem olyan hamar, mint ahogy maga képzeli - válaszolta. -Végtére is gondolja meg, az elmúlt négy esztendőben már hányszor mondtak le rólam! Olyan-kor, tudja, mindig akadt egy-két jelölt, akit vonzott a jó alkalom. Ki tudja, magát is mennyiideig kell majd megvárakoztatnom? - tette még hozzá a végén. (És megvárakoztatott, meg,csakugyan, s mondhatom, jóval tovább, mint ahogy ép ésszel akkoriban gondolni lehetett!)

Miután már, híven szokásomhoz, az eseményekről meglehetős nyíltsággal beszámoltamolvasóimnak, illő, hogy a regényírók szokása szerint a hölgy személyét is leírjam közelebbről,akivel a hős heves szerelembe esik. E szokásoknak hódolva, egy-két szót Lyndonné bájairól iskellene szólni. Annak ellenére, hogy szépségéről - magam és más költők tollából - óriásitömegű költeményben írtam lelkesült sorokat, és bár bálákra rúg annak az illatosított levél-papírnak a mennyisége, amelyen szenvedélytől elfulladó torokkal írtam le csábos mosolyát (akor stílusában ezt is), s hogy a végén már alig volt istennő, virág, vagy csak kicsit is ismertregényhősnő, akihez ne hasonlítottam volna, mégis a tárgyilagosság arra kötelez, hogy most,mindjárt az elején kijelentsem: nem volt a hölgyön az égvilágon semmi isteni. A megjelenésetűrhető volt: ez minden, amit róla mondhatok. Az alakja éppenséggel nem volt rossz, a hajaszíne sötét, a szeme rendes, a tekintete élénk, s énekelni (persze hamisan, ahogy ez már azilyen rendkívül előkelő hölgyhöz illik) nagyon szeretett. Gagyogott vagy fél tucat modernnyelven, és több tudományban kontárkodott, mint amennyinek én csak a nevét is hallottamvalaha. Görög és latin tudásával nagyra volt, pedig az igazság az, hogy Torzsa úr látta el latinidézetekkel, melyeket azután kiterjedt levelezésében felhasznált a hölgy. Legjobban azt sze-rette, ha csodálták, s olyan csillapíthatatlan, mohó hiúság élt benne, és olyan kevés szíve volt,hogy ilyet még nők között se igen láttam. Ha nem így lett volna, akkor egyszer Bullingdonlordot, a fiát, mikor egy alkalommal összevesztünk, és a gyerek elszaladt... Na de most juteszembe, erről a maga helyén még úgyis lesz szó. Végezetül pedig Lyndonné asszonyomőnagysága körülbelül egy évvel volt idősebb nálam, de ez természetesen nem tartotta visszaattól, hogy a nagy családi bibliára ne tegye le az esküt, hogy énnálam három évvel fiatalabb.

Hadd mondjam ki nyíltan, kevés olyan becsületes ember van a világon, mint én, legalábbiskevesen vannak olyanok, akik ily leplezetlenül fedik fel tetteik igazi rugóit, mint én teszem.Engem aztán igazán egy fikarcnyit sem zavar vallomásaim őszintesége! Éppen ez okbólhabozás nélkül elismerem, hogy Sir Charles Lyndon fején találta a szöget: Lady Lyndonnalcsakugyan távolabbi céljaim voltak; ezért ismerkedtem meg vele.

- Uram - szóltam hozzá az előbb leírt jelenet végén, amikor a többiek előtt rajtam tréfálkozott,és azután kettesben maradtunk -, az nevet legjobban, aki utoljára nevet! Uram, néhány nap ótaazzal tüntet ki, hogy szerény személyemen és feleségét illető terveimen rovásomra szívbőlderül. Na de hadd kérdezzem meg, mi volna akkor, ha valóban igaza volna, és én csakugyan amaga „cipőjében” akarnék járni? Ehhez mit szólna? Nekem se más ezzel a célom, mint ma-gának volt annak idején. S arra én is minden további nélkül megesküdhetek, hogy Lyndonnéasszonyomhoz figyelmes leszek - annyira legalábbis, mint amennyire maga! Ha pedig elnye-rem a kegyét mégis, és elveszem a hölgyet, azután, hogy maga szépen, csendben eltávozik,corbleu134 mit gondol, kedves lovag, ettől a lépéstől túlvilági szelleme s a reszketés visszatarttalán?

Lyndon, mint mindig, most is nevetett, de kacagásában ezúttal mégis volt valami erőltetett:szó, ami szó, vitánkban ezúttal kétségtelenül alulmaradt, hiszen hozományt vadászni neki semvolt több erkölcsi alapja, mint nekem.

134 corbleu - (franciául) teringettét.

143

- Jegyezze meg jól, amit mondok - tért vissza pár nappal később a beszélgetésre -, visszasírjamég a szabadságát, ha csakugyan a fejébe vette, hogy a hölgyet feleségül veszi. Meg fogjabánni, meglátja, keservesen. Édes istenem, tudja, mit sajnálok, Barry kapitány? - s ahogy eztmondta, nagyot sóhajtott. - Azt az egyet sajnálom csak... azt az egyet, hogy soha életembennem ápoltam a becsületes, igazi szerelmet.

- Hahaha! - tört ki belőlem abszurd megjegyzésére a nevetés. - Hát akkor ott vagyunk megint atiszta szívű, romlatlan pásztorleánynál...

- Nos, ha éppen úgy tetszik, hát a pásztorleánynál, kedves uram. Én is voltam szerelmes ifjú-koromban, mint ahogy ez legtöbb úriemberrel megesik: a virgonc Helénát szerettem, a taní-tóm lányát. Öregebb volt nálam, persze, mondanom sem kell - s ez a megjegyzése a magamkis szerelmi epizódját juttatta eszembe Brady Nórával, kamaszkoromban -, de higgye el,uram, szívből sajnálom ma is, hogy nem vettem feleségül. Nincs a világon még egy olyanteremtés, aki annyit ér, mint otthonában egy jó teherhordó szamár! Erre az egyre mérget vehet!Világi örömeinek ez a házi hamupipőke adja meg borsát, savát! Nekem elhiheti, tapasztaltember beszél. Értelmes férfit úgysem befolyásol felesége, és miatta igazán nem kell meg-tagadnia magától semmi örömet; azt meg éppen nem kívánja senki, hogy mértékletes legyen!Ellenkezőleg: ha jól választja ki a kedves háziállatot, nemhogy nem akadályozza szórako-zásában, hanem az unalom óráiban egyenesen enyhületet kínál neki. Itt van például az énesetem is. Köszvényem van, és ki ápol? Egy fizetett szolga, bércseléd, és akkor és ott lop meg,ahol csak akar. S a feleségem? A közelembe sem jön. No és barátaim? Nincsenek barátaim.Nagyvilági embereknek, olyanoknak, mint maga meg én, nincsenek jó barátai: ha bajunk van,magunk vagyunk, s akkor aztán verheti az ember a fejét a falba. Azon igyekezzék, hogylegyen egy jó barátja, uram, s ez a jó barátja egy asszony legyen! Egy jó háztartásbeli minde-nes, aki szereti. Ez a barátság legjobb neme, mert az asszony vállán van minden teher, a férfi-nak meg kisujját sem kell mozdítania. Ha férje gazember, csirkefogó, hűséges társa esküvelbizonyítja, hogy ártatlan, mint a ma született bárány; ha odahaza durva, goromba pokróc,asszonya annál jobban szereti. Isten tudja, ezek a nők szeretik valahogy, ha kutyául bánnakvelük. Hiszen arra vannak teremtve, hogy a kényelmünket szolgálják, és minden bajunkban,szükségünkben segítségünkre legyenek, ezenfelül meg még, hogy is mondjam csak... erkölcsicipőkanálnak szolgáljanak. Vegye komolyan, amit mondok! Az olyan férfinak, mint maga,megbecsülhetetlen szolgálatot tesz egy ilyen feleség. Higgye el, csak a maga testi és szellemiépsége lebeg előttem, amikor ezt mondom. Hej, miért is nem vettem el szegény VirágHelénát, a tiszteletesünk lányát!?...

Magamban azt gondoltam, azért beszél így, mert csalódott, erőtlen öregember, de azótamegtapasztaltam már a magam kárán, hogy igazat szólt Charles Lyndon lovag. Az igazság az,véleményem szerint, hogy a pénzért sokszor drága árat fizetünk! Egy csak kicsit is tehetségesfiatalembernek például nagyon rossz üzlet az, hogy évi párezret gyűlöletes feleség áránvásároljon meg. Nemegyszer voltam életemben úgy, legnagyobb ragyogásom és jólétemkellős közepén, abban az időben, amikor reggeli öltözködéskor fél tucat lord tisztelgett ágyamelőtt, istállóimban a legjobb paripák abrakoltak, és a legfényesebb palota volt az enyém,amikor bankáromnál korlátlan volt a hitelem - de mindennek tetejében ott ült nyakamonráadásul Lady Lyndon is -, hogy akkor a közlegénysort kívántam vissza Bülow ezredében,vagy bármi mást, csak hogy megszabaduljak tőle.

No de térjünk vissza történetemhez. Charles lovag mindenféle bonyolult betegségével naprólnapra szemlátomást fogyott, mint a gyertyaszál, s gondolom, az sem eshetett neki valamitúlságosan jól, hogy egy fiatal, csinos fickó úgyszólván a szeme láttára teszi a szépet leendőözvegyének. Attól kezdve, hogy egyszer az átlényegülés vitájának ürügyén beljebb kerültem a

144

házba, számtalan egyéb más ötletem támadt, hogy bizalmas kapcsolatunkat jobban s jobbanelmélyítsem feleségével, úgyhogy a végén már ott ültem őnagysága szoknyáján úgyszólvánegész nap. A világ persze beszélt és jártatta a száját, na de mit számított ez nekem. A férfiakepét okádtak az orcátlan ír kalandorra, de én ismertem a titkát annak, hogyan kell az ilyenirigy urakat elhallgattatni: kardomnak ekkortájt Európában már olyan híre volt, hogy kevesenóhajtották megkóstolni az ízét. Márpedig ha én egyszer megvetem a lábam valahol, onnétnemigen tágítok. Jó egynéhány házban megfordultam, és a férfiak, mikor megláttak, elhúzód-tak tőlem. „Pfuj! Itt van megint ez az ír paraszt” - ilyeneket lehetett hallani. „No nézd csak,hogy idedugja a képit már megint ez a szélhámos kalandor”, vagy: „Micsoda egy ellenszen-ves, úrhatnám fráter! Pfuj, közönséges kártyacsaló!” - és ehhez hasonlókat. Meg kell monda-nom, ez a gyűlölet nem kis hasznomra szolgált mindig a világban: ha ugyanis én egyszervalakire rárakom a nyerget, azt többé én már el nem engedem, s ebből mindből az következett,hogy magam maradtam, s ez a világon a legjobb állapot. Nem is titkoltam ezt Lyndonné előttsem, s nyers őszinteséggel meg is mondottam neki.

- Calista - mondtam neki (mert levelezésemben így szoktam szólítani) -, Calista, esküszömmindenre, ami szent, esküszöm makulátlan lelked tisztaságára, esküszöm a te kérlelhetetlenszemed ragyogására, mindenre, ami égen s földön szűzi és tiszta lehet, márvány kebeledbendobogó szívedre esküszöm, szeretni foglak mindörökre! Megvetésed nem rettent el, s tűrömezután is rendíthetetlenül ádáz haragod. Közömbösséged szikláját legyőzi férfidacom, srettenthetetlen lelkem vasával, mint a mágneshez, hozzád tapad!

Ilyeneket mondtam, és komolyan is gondoltam, hogy nem tágítok mellőle, akármit csinál, nemén, még hogyha mindennap a lépcsőn rúgat is le szolgájával, amikor nála ajtajában megjele-nek.

Már nekem ez a módszerem nők megbabonázására. Ezt a tanítást minden férfi jól vésse azeszébe, aki az életben vinni akarja valamire: támadni - ez a titka mindennek. Merj, és a világ atiéd! Ha pedig néha levernek, támadj újra, s az ellenfél megtörik. Azokban az időkben bátor-ságom olyan óriási volt, hogy ha történetesen azt veszem fejembe, hogy egy vérbeli herceg-nőnek szerzem meg a kezét, az is sikerül bizonyosan.

Elmeséltem Calistának történetemet, s az igazságon nagyon-nagyon keveset változtattam. Azvolt a célom, hogy megijesszem, megrémítsem, és hogy megmutassam neki: amit én akarok,azt meg is teszem, illetve, amiért a kezem kinyújtom, az az enyém. Kétségtelen, nem egyolyan fejezet van élettörténetemben, mely lenyűgöző erejével vasakaratomat és megfékez-hetetlen bátorságomat bizonyítja.

- Adjon fel minden reményt, asszonyom - mondtam neki -, hogy előlem megszökhetik! Abbana pillanatban, amikor más férfinak adja kezét, ez a kard végez vele, ez a kard, melynek nincsmestere hozzám fogható. Meneküljön! S követni fogom, ha kell, a Hádész kapujába is.

Azt hiszem, már ennyiből is látszik, nem egészen azon a nyelven beszéltem vele, amelyhezszokva volt, s amin málészájú, nyálas imádói ömlengtek vele. Azt látták volna csak, hogytakarodott el sok tisztelője a szoknyája mellől attól kezdve, hogy én megjelentem!

Amikor ilyen eltökélten kijelentettem, hogy Lyndonné őnagyságát a világ végére, ha kell, aStyxen át is követni fogom, persze úgy értettem a dolgot, hogy érte a világ végére, sőt, mégazon túlra is elmegyek, feltéve, természetesen, ha időközben valami egyéb - jobb lehetőség -nem kínálkozik. Mert végtére is, ha Lyndon nem akar meghalni, mi értelme annak, hogy ilyenállhatatosan kövessem a grófnőt? És így is történt, mert tudja az ördög, hogyan, de a fürdő-szezon végére Lyndon - bevallom, nem kis bosszúságomra - újra összeszedte magát: nempusztul már bele, úgy látszott, semmibe sem.

145

- Igazán ne vegye rossz néven tőlem - mondta szokása szerint nevetve -, ne haragudjék,kedves kapitány! Őszintén sajnálom, hogy egy ilyen igazi urat megvárakoztatok. Igazán nemtudom, nem volna-e jobb, ha orvosaimmal lépne érintkezésbe, vagy mondjuk a szakácsot ven-né rá, hogy egy kis arzént keverjen a rántottámba. Na de mit ér az egész játék, uraim - fordulta többiekhez -, ha azt a napot már úgysem érhetem meg, amikor Barry kapitányt akasztják.

A doktorok összekalapálták a lovagot csakugyan még egy évre, valamiképpen.

- Hát tessék, ez az én szerencsém megint! - fakadtam ki egy alkalommal nagybácsikámnak,mert nagybátyám nemcsak bizalmasom, hanem mindenféle szívügyben is tanácsadóm volt. -Potyán pazaroltam arra a csapodár grófnőre érzelmeimnek egész gazdag tárházát! Itt van!Tessék! Meggyógyult megint a férje, és ki tudja, hány évig akar még élni!

És hogy elkeseredésem csak még nagyobb legyen, akkoriban érkezett a fürdőhelyre egy angolfaggyúgyertya-kereskedő özvegye is, a bukszájában mesés pénzek, de ott üdült rajta kívülMadame Bepali, egy normandiai marhakereskedő és farmtulajdonos özvegye is, vízikórjávalés évi kétszázezer livre jövedelmével egyetemben.

- Mi a csodának menjek Lyndonék után Angliába csak úgy - mondok nagybácsikámnak -, haegyszer ez a lovag úgysem hajlandó meghalni?

- Hát ne menj utánuk, te együgyű, ártatlan gyermek - nézett rám csodálkozva nagybácsikám. -Maradj itt, és foglalkozz az újonnan érkezettekkel.

- Igen!... És veszítsem el Calistát mindörökre, Anglia legnagyobb vagyonát, örökre, csak úgy!

- Szalmaláng, szalmaláng. Az ilyen fiatalok könnyen hevülnek, de könnyen vesztik el akedvüket is. Hát maradj továbbra is levelezésben Lyndonnéval! Tudod nagyon jól, hogy nincsmég egy dolog a világon, amiért annyira odavan, mint ezért! Az az ír abbé darabonként kivágmajd neki helyetted egy aranyért olyan elragadó leveleket, amilyent csak kívánsz! Csak haddmenjen haza. Írj neki, közben pedig nézz körül, akad-e valami jobb falat. Mit lehessen tudni?Az is meglehet, hogy elveszed a normann özvegyet, és közben meghal, tied a pénze, és mégmindig időben érsz oda a lovag temetésére.

Ez után a beszélgetés után búcsút vettem a grófnőtől, mikor angliai birtokára vissza kellettutaznia, és esküvel fogadtam neki, tiszteletteljes, mély ragaszkodásommal kitartok továbbra ismellette, s öltöztetőnőjének, abban a szilárd meggyőződésben, hogy úrnőjének úgyis azonnalbeszámol a dologról, húsz Lajos-aranyat ígértem, ha csak egy fürtöt is megszerez a drágahölgy hajából. Őnagyságának pedig szavamat adtam, hogy mihelyt egy még elintézetlenbecsületügyemet tető alá hozom, utánasietek.

Azoknak az eseményeknek a leírását, melyek az ezután következő évben (legközelebbi talál-kozásunkig) játszódtak le, mellőzöm. Calista, ígéretéhez híven, irkálta szorgalmasan leveleit,eleinte szabályos időközökben, később egyre ritkábban. Ügyeim ezalatt a zöld posztó mellettcseppet sem állottak rosszul, s nyerőszériámban épp azon a ponton voltam, hogy elveszemBepali özvegyét (Brüsszelben tartózkodtunk már ebben az időben, s a szegény jó lélekeszeveszetten belém habarodott), amikor a Londoni Kurír-ban a következő híradást olvastam:

A mai napon az ír királyságbeli Lyndon-kastélyban elhunyt az igen tiszteletre méltóCharles Lyndon lovag, a Fürdő-rend tulajdonosa, a devonshire-i Lyndon-kerület parla-menti képviselője és őfelségének hosszú esztendőkön keresetül diplomáciai képviselőjeszámos európai fejedelmi udvarban. E kitűnő úr maga után fényes nevet hagyott, melygazdag erényeivel, viselőjének sokoldalú tehetségével barátai szívében tovább ragyog,nemkülönben tekintélyes hírnevet, melyet őfelsége szolgálatának hűséges buzgalmapecsételt meg, és egy veszteségét gyászoló, porig sújtott, vigasztalhatatlan özvegyet.

146

Szerető hitvese, Lyndon nagyságos grófnője, éppen Bath fürdőhelyen tartózkodott,amidőn imádott férje halálának szörnyű híre hozzá eljutott... A grófnő természetesenazonnal birtokára utazott, hogy a bálványozott élettárs gyászos hamvainál szomorúkötelmét lerója.

Fogatot rendeltem még akkor éjszaka azonnal, és elindultam Ostendébe, ahonnét bérelt hajónDoverbe mentem át, majd sebes tempóban nyugat felé utaztam, s elértem hamarosan Bristolt.Bristol kikötőjéből Waterfordba indultam hajón, és tizenegy éves távollét után szülőföldemreléptem újra.

147

Tizennegyedik, fejezetVisszatérésem Írországba

Fényes és előkelő úrként mutatkozom be a királyságban

Hej, de megváltozott minden, most, hogy visszatértem! Mint koldusszegény kölyök hagytamel hazámat - közlegény egy nyomorú menetezredben -, s mint meglett ember jöttem meg! Avagyonom ötezer guinea, drágaköves dobozom s ruhatáram másik kétezret ér. Játszottam azélet sokféle színpadán, s hozzátehetem, nem kis szerepeket! Volt részem háborúban, szere-lemben, s akaraterőmmel, tehetségemmel a szegénység homályából fényre és hírnévre emel-kedtem. Az ablakból, midőn a sivár, elhagyatott országútra kinéztem, hintónk véges-végigmindenfelé parasztok nyomorú viskói mellett haladt el, s hogy e kalibák rongyos lakói káprá-zatos kocsim megbámulni odúikból előcihelődtek, s a tündökletes, gazdagon aranyozott, fen-séges jármű előkelő idegenjét tele torokból megéljenezték, s miközben kétméteres háziszol-gám, Fritz, ezüstszegélyes zöld livréjében feszített a hátsó ülésen, nem állhattam meg, hogymegelégedéssel ne gondoljak a magam helyzetére, s áldottam szerencsés csillagzatomat,amiért annyi kitűnő képességgel ruházott fel. Senki másnak, csakis saját magam kiválósá-gának köszönhetem, hogy ma én is nem valami tuskó ír kurtanemes vagyok, egy azok közül,akik ott lődörögtek úton-útfélen, a nyomorult kisvárosokban, amerre csak hintóm, útbanDublin felé, keresztülhaladt. Brady Nórát vettem volna tán feleségül, s ma tíz gyermeknekvolnék az apja... (Meg kell jegyeznem, hogy bár, hála az Egek Urának, azért mégsem Nórátvettem feleségül, de isten tudja, erre a leányra azóta sem tudok gondolni másképp, mint nagy-nagy gyengédséggel, s most, ebben a pillanatban is, mikor ezt írom, még mindig hevesebbenérzem régi keserűségemet elvesztése miatt, mint életem minden más baját!) Lehet, hogy magazdálkodnék valahol saját birtokomon, vagy jószágigazgató volnék valamelyik birtokosnemesnél, adóhivatalnok lennék, vagy éppenséggel prókátor talán, s vagyok íme, szembenmindezekkel, Európa egyik legelső világfia. Amikor láttam, hogy a forsponton, lóváltás köz-ben körülöttünk micsoda csődület támad, megparancsoltam legényemnek, egy csomag réz-pénzt szedjen elő, és szórja a tömeg közé. Mondhatom, akkora éljenzés szakadt ki torkukbóltiszteletemre, mintha csak maga a királyi helytartó úr őkegyelmessége, Townshend lord haladtvolna el arra személyesen.

Utazásom második napján - lassan haladtam ugyanis előre, mert az ír utak azokban az időkbennagyon rosszak voltak, s az útra kelt úriember hintója csak éppen döcöghetett - Carlowbaértem. Ugyanabban a vendégfogadóban szálltam meg, melyben tizenegy évvel azelőtt pihen-tem meg, akkor, amikor menekülnöm kellett hazulról, abban a hiszemben, hogy a párbajbanmegöltem Quint. Milyen tisztán emlékszem ma is minden részletére! Az öreg vendégfogadós,aki felszolgált akkor este, meghalt már azóta, s a fogadó is, melyet olyan előkelőnek láttamakkoriban, ütött-kopottnak, sivárnak tetszett mostan. Csak a vörös bor, az ízlett úgy, éppenúgy, mint azokban a régi időkben. Kancsó bora mellé a vendéglőst is meghívtam, hogymegtudjam tőle, az országban mi újság.

Emberemnek szaporán járt a nyelve, és beszélt-beszélt, mint általában minden fogadós.Egykettőre megtudtam tőle mindent: hogy milyen volt a termés, jók-e a piacok, mi a marhaára, mennyiért kelt el a legutolsó Dermot-kastélyi nagyvásáron, de elmesélte a segédlelkészlegfrissebb esetét is, meg hogy micsoda pajkosságot követett el már megint a tisztelendőÁrtány atya. Elmondta, hogy a Fehér Fiúk hogyan gyújtották fel Fukari gazduram pajtáját,meg hogy hogyan verték vissza a zsiványokat, amikor Thomas lovag házát támadták meg.Megtudtam tőle, a jövő évi kilkennyi rókavadászaton kik vesznek részt, meg hogy milyenpompásan sikerült az idei vadászat is. Elmondta, hogy a városban milyen csapatok állomá-

148

soznak, és azt is megsúgta, hogy Csutak Biddy kisasszony Gólyahír zászlóssal szökött meg, deezenkívül minden bírósági végzést és esküdtszéki ülést is egy szuszra elfújt, és még a sporthí-reket sem hagyta ki e derék csapszéki krónikás. S miközben mindezt elújságolta, nem győzötteleget csodálkozni azon, hogy énnagyságomnak mindezt külföldön, vagyis odaát Angliábannem méltóztatott hallanom, és meg volt láthatólag győződve arról, hogy a carlow-i és akilkennyi események iránt az egész világ éppoly feszülten érdeklődik, mint ő jómaga. Tör-téneteit, megvallom, szokatlan érdeklődéssel figyeltem, mert előadásában minduntalan felbuk-kant egy-egy név, mely engem a régi napokra s a régi napokkal együtt száz és száz másdologra emlékeztetett.

Távollétemben anyámtól gyakran kaptam levelet, úgyhogy a Brady-vári család sorsáról,dolgairól pontosan tudtam mindent. Tudtam, hogy nagybátyám meghalt, s hogy legidősebbfia, Mick, követte a sírba. A Brady lányok kirepültek mind az atyai házból, mihelyt idősebbbátyjuk vette át a gazdaság vezetését. Többen férjhez mentek közülük, néhányuk pedig gyűlö-letes, vén anyjukkal költözött össze valami isten háta mögötti kis fürdőhelyen. Ulick, igaz bár,hogy örökölte atyjától a földet, de a betáblázott birtok adósságokban úszott, s hamarosancsődbe jutott. Nem lakott már más a Brady-kastélyban, csak baglyok és denevérek, meg azöreg kerülő. Anyám, özvegy Barry Harryné, Braybe költözött Kaptza nagytiszteletű úr,kedvenc prédikátora szárnyai alá, a tiszteletes úrnak itt kis gyülekezete volt. Elbeszélése végénazt is közölte a vendéglős velem, hogy a szegény Barryné fia valamerre külföldre szökött,majd besorozták a porosz hadseregbe, de később agyonlőtték, mert szökni próbált.

Nem titkolom, vendéglősöm istállójából mindjárt ebéd után egy jókora gebét béreltem, s húszmérföldet lovagoltam napszálltakor visszafelé, míg régi otthonomba nem értem, közben pedigszívem csak úgy dobogott, hogy az ősi házat ismét megláthatom. A Barry-lak homlokzatán, azajtó felett, tégely és mozsártörő éktelenkedett, s ez a felírás: „Macshane Doktor AesculapiusiGyógytára.” Ahogy a mi régi nappali szobánkba benéztem, egy vörös hajú fickót láttam, amintspatulájával valami flastromot ken szét. Az én szobám kis ablaka - valamikor a tisztaságtólcsak úgy ragyogott! - most összevissza volt töredezve, s a lyukakat újságpapírral tömték be.Csinos kis kertünkből eltűntek a virágágyak, az én rendszerető, jó édesanyám gondja-törődése,s a Bradyek sírboltján két új név feketéllett a temetőben, a sírkőbe vésve: unokabátyámé azegyik, akit sohasem becsültem valami sokra, és a nagybátyámé a másik, őt mindig nagyonszerettem egész életemben. A kovácsot kértem meg, régi játszópajtásomat, ugyanazt, akiannyiszor eltángált annak idején, hogy lovamat lássa el, és almozzon meg neki. Elhasznált,fáradt tekintetű ember volt a kovács, s a műhelyben körülötte legalább egy tucat rongyokbaöltözött, mocskos gyerek lábatlankodott. Hogy is ismerhetett volna fel abban a finom úrban,aki most ott állt tőle egy lépésnyire! Nem siettem felfedni előtte magam, csak másnap, miköz-ben markába egy tízguineást nyomtam, mondtam neki, hogy igyék egyet Angol Redmondegészségére.

Állott még a Brady-kastély régi kapuja a park bejáratánál, de a sétányon letarolták már aszázados fákat, s egy-egy fekete, kiálló csonk vetett csak itt-ott hosszú árnyékokat, amint azelvadult, gyommal benőtt régi úton holdfényben elhaladtam közöttük. A parkban néhánybékés tehén legelészett. Eltűnt a kerti kapu, s helyét sűrű elvadult bozót nőtte be. Leültem arraa régi padra, melyen akkornap ültem, midőn Nóra megcsalt Quinnel, s azt hiszem, nem túlzok,ha azt mondom, érzéseim éppolyan hevesek voltak ekkor, mint tizenegy éve, kamaszko-romban: szinte azon kaptam magamat rajta, hogy kis híján megint sírva fakadok, mertBradyék Nórája faképnél hagyott. Meggyőződésem, hogy férfiember soha semmit sem felejtel! Akárhányszor elég volt csak egy virágot megpillantanom, vagy meghallanom egy odavetettjelentéktelen szót, s nyomában hosszú-hosszú évek óta szunnyadó emlékek támadtak felbennem. Amikor például egyszer a Clarges Street-i szülőházamba léptem (első londoni utam

149

idején a ház játékkaszinó volt), gyermekkori emlékeim rohantak meg hirtelen, s láttam újraatyámat, mintha csak most lenne éppen, láttam aranyszegélyes zöld ruhában, amint engem ma-gasra emelt, hogy az ajtó előtt várakozó aranyos kocsit megmutassa; láttam anyámat virágos,bő kabátjában, arcán a szépségtapasz. Minden visszatér hát valóban, s minden, mit láttunk,gondoltunk vagy tettünk valaha, így vonul el valóban lelki szemeink előtt? Ezt az egyet,remélem, ezt már nem kell megérnem azért... Ilyen gondolatok töltöttek el, míg a Brady-kastély kerti padján ültem, és ábrándoztam az elmúlt időkről.

Az előszoba ajtaja ki volt nyitva (így volt azelőtt is mindig ebben a házban), s a hosszúkás,öreg ablakokon a hold besütött: halotti, sápadt fénye a padlóra négyszögletes ábrákat vetett, sa másik oldalon a nagy lépcsőház felett, a kitárt ásító ablak kékjén keresztül a csillagok tekin-gettek a házba befelé. Onnét, ahol álltam, jól láthattam ma is címeres névtáblánkat, csillogóbetűivel. Az istállókban, arra feljebb, jóvérű lovak abrakoltak valamikor, és ma is látom mégnagybátyám becsületes, jóindulatú arcát, amint kutyáihoz beszél egy vidám téli reggelen, azokmeg ugrálva, vonítva, ugatva veszik minden oldalról körül. Itt szoktunk mindig nyeregbeszállni, s az előszobaablakból a lányok erre néztek mindig kifelé, reánk. Igen, ez az a helyéppen, éppen ez, ahol mostan álltam, s bámultam a magányos, szomorú, düledező öreg épületet. Aház egyik beugrásánál az ajtó hasadékaiból vörös fény szűrődött kifelé, majd hangos ugatássalcsakhamar egy kutya szökött ki rajta; nyomában egy férfi sántikált, vállán kerülőpuska.

- Ki jár ott? - kiáltott az öregember.

- Hát nem ismersz meg, Purcell Phil? - kiáltottam neki. - Én vagyok, Barry Redmond!

Azt hittem, rám süti madarászpuskáját az első pillanatban a vén öreg, mert vállához emelte, ésmegcélozta az ablakot vele, de még egyszer odaszóltam neki, hogy nyújtsa a kezét... és ekkorlejött és megölelt... Édes istenem, lehet-e ezt tovább mondani?! Phillel kettesben elbeszélget-tük az egész éjszakát. Ki tudja, hány mindenféle csacska dologról esett szó ekkor közöttünk,de hát élő lelket nem érdekel senkit sem ma már... Ugyan hányan vannak még a világon,akiket Redmond Barry sorsa érdekel?

Azután, hogy Dublinba visszatértem, száz guineát küldtem az öregnek, s olyan tisztességesévjáradékot biztosítottam neki, hogy nyugalomban tölthette öreg napjait.

Szegény Purcell Phil kártyázott éppen, mikor odaértem, egy mondhatatlan mocskos kártya-paklival, s a partnere ugyan ki más is volt, mint régi ismerősöm, „belső inasom”, ahogy amarégi napokban Timet neveztük. Tim, ha olvasóm emlékszik még rá, édesatyám régi livréjébenjárt, és akkoriban bizony lötyögött rajta a hosszú ruha, sőt elöl keze fejéig, hátul pedig egészena sarkáig leért. Hogy csinálta Tim, nem tudom, de távollétemben úgy elhízott, bár váltigerősítgette, hogy bánatában távozásomkor kis híján megölte magát, hogy szinte LambertDániel135 kabátja is szűk lett volna neki, de a Brady-kastély papjáéba is éppen csak hogybelefért. A nagy tiszteletű úrnak Tim ugyanis az egyházfija volt, azaz a harangozója. Felfogad-tam volna szívesen a fickót szolgálatomba, szörnyű méretei azonban teljesen alkalmatlannátették arra, hogy előkelő, finom úrnak inasa legyen, úgyhogy mindössze csinos borravalótkapott, s megígértem, következő (távozásom óta tizenegyedik) gyermekének én leszek a ke-resztapja. Nincs a világon még egy ország, ahol a szaporodás műveletét olyan eredményesenhajtják végre, mint az én szülőföldemen, az ír szigeten. Tim úr a lányok pesztonkáját vette elfeleségül, azt a szolgálót, akivel olyan jó barátságban voltam annak idején. El is mentemmásnap szegény Mollyt üdvözölni. Elhanyagolt, tenyeres-talpas fehérnép fogadott mocskos 135 Lambert Dániel - Dániel Lambert (1770-1809), kövérségéről nevezetes ember; súlya csaknem 350

kilogramm volt.

150

fejkendőben, körülötte egy rakás szutykos gyerek, tán még piszkosabbak, mint barátomnak, akovácsnak porontyai.

Hogy Timet és Purcell Philt ilyen szerencsés véletlen folytán együtt találtam, megtudtam tőlükcsaládom legfrissebb híreit is, meg azt, hogy édesanyám jól megvan.

- No, uram - mondta Tim -, jó, hogy jönni tetszik, mert ha nem, megszaporodik a család.

- Hallja, a mindenit! - kiáltottam a szolgára felháborodottan.

- No-no, mán csak úgy értem, hogy mostohaapa formájában kerül a házhoz szaporulat - véde-kezett Tim -, példának okájért, ha az idesanyja odaveszi a Kaptza tiszteletes urat.

Elmondta ezután, hogy szegény Nóra milyen elszánt buzgalommal szaporítja egyre a Quinekhíres-nevezetes nemzetségét, továbbá, hogy Ulick unokatestvérem Dublinban van, de egyikinformátorom sem bízott hozzá nagyon, hogy valami sokra vitte volna, mert hiszen elköltöttmár mindent a világon abból, amit jó öreg nagybátyám reá hagyott.

Láttam, nem is olyan kicsi családról kell gondoskodnom.

Hogy az estét méltóan fejezzük be, Phil, Tim és én megittunk egy üveg rozspálinkát, melynekíze tizenegy hosszú évig kísértett a számban, s jól fent járt már a nap az égen, amikor a leg-melegebb barátságban elváltunk egymástól. Alaptermészetem rendkívüli módon megnyerő, sa szívélyesség mindig is egyik legfőbb tulajdonságom volt. Én aztán nem ismerem a hamisdölyföt, mint annyian a hozzám hasonló, magas rangú urak közül, s jobb társaság hiányábanéppen olyan jóízűen el tudom tölteni az időt egy parasztfiúval, vagy elszórakozom egyközlegénnyel, mint az ország legelső nemesemberével.

Reggel visszamentem a városba, de gyógyszervásárlás ürügyén előbb még átlátogattam aBarry-lakba. A kampó még mindig ott volt a falban, ezen lógott valamikor ezüstmarkolatúkardom, s az ablakdeszkán, ahol azelőtt édesanyám A jámbor keresztény élet szabályai136

könyvének volt helye, egy sárguló disznóhólyag hevert. Ez az ellenszenves Macshane doktorkitalálta, hogy ki vagyok (honfitársaim általában mindig mindent kitalálnak, sokszor mégtöbbet is annál, mint ami van), és vigyorogva kérdezősködött arról, hogyan hagytam ott Po-roszország királyát, meg hogy József császár olyan népszerű-e, mint édesanyja, Mária Teréziacsászárnő volt? A harangozók, tiszteletemre, félre is verték volna szívesen a templomharan-got, ha lett volna más harangozó is, mint Tim, aki viszont nagyon el volt hízva ahhoz, hogy aköteleket huzigálja, s mielőtt még Peckes tiszteletes úr kijöhetett volna (az idős Bogarászinagy tiszteletű úr halála után ugyanis övé lett a parókia), hogy tiszteletét tegye, már elvág-tattam. Üdvözlésemre ezalatt azonban az ágrólszakadt falunak minden tetvese összegyűlt, va-lóságos ótvaros, koszos hadsereg, s hangos hurrázással köszöntötték „a jó Redmond mestert”,amint ellovagoltam.

Embereim nem kis gondban voltak ezalatt miattam Carlowban, és a vendéglős is, mintmondta, már attól félt, hogy zsiványok kezébe kerültem. Nevem, előkelő világbeli állásomCarlow-ban sem maradt sokáig ismeretlen, miután gazdájára Fritz csak úgy ontotta adicséretet, és rólam pár, valóban nagyszerű történetet talált ki. Elbeszéléseiből megtudhattamindenki, hogy csakugyan fél Európa minden uralkodója kebelbéli jó barátom, de a többinekis legalább keresztkomája vagyok. Mellesleg szólva, nagybátyám Sarkantyú-rendjét is örökle-tessé tettem, és ilyesformán Barry lovag néven, mint őfensége Hohenzollern-Sigmaringennagyherceg udvari kamarása utazgattam mindenfelé.

136 A jámbor keresztény élet szabályai - hitbuzgalmi könyv 1658-ból.

151

Meg is kaptam egész Dublinba vezető utamon minden istállóból a legjobb lovat, de mégistrángnak-hámnak is mindig a legjobb kötelet. Hanem haladtunk is ám szépen, és piszto-lyainkra sem került sor, pedig jól felszereltem Fritzet is, magamat is vele. Szegénylegények-nek azonban híre-hamva sem volt. Az ezt követő éjszaka Kilcullenben szálltunk meg, s azutána való napon Dublinba érkeztünk: négylovas hintómon hajtottam be a városba, erszé-nyemben dagadt ötezer guinea, s előttem a szárazföldi Európa legfényesebb hírneve járt -énelőttem, aki tizenegy éve koldusszegény gyerekként hagytam el Dublint.

A dublini polgárokban heves és dicséretes vágy buzog, mint általában a vidékiekben, hogyszomszédjuk minden ügyes-bajos dolgát kiszimatolják, ha csak lehet. Éppen ezért igazi úr afővárosba a lábát be nem teheti, ha igényeiben mégoly szerény is (mint ahogy én egészéletemben, köztudomásúan, mindig az voltam), anélkül hogy nevét ki ne nyomtassa mindenújság, és ne személyével legyen tele az egész társadalom. Nevemtől, címeimtől visszhangzotta város egyetlenegy nap leforgása alatt. Előkelő, finom úriemberek csapatostul tisztelegteknálam, mihelyt berendeztem új lakásomat. Meg kell jegyeznem, hogy az egész lakásügysürgős beavatkozást és igen nagy figyelmet igényelt, mert még odaát, a szárazföldön, hallot-tam nem egy utazótól, hogy a város szállodái közönséges kis odúk, s távolról sem alkalmasakarra, hogy egy igazi elegáns, világi úriember a tanyáját felüsse bennük. Elhatároztam hát, hogya legelső dolgom megfelelő lakás szerzése lesz, s kocsisomnak éppen ezért megparancsoltam,hajtson lassan, és addig korzózzon az utcákon fel s le, míg csak megfelelő, rangomhoz illőlakást nem találok. Ez a fel s le kocsikázás, valamint német inasom, Fritz furcsa kiejtése ésszokatlan viselkedése óriási tömeget vonzott a kocsim köré (az volt ugyanis a fickó utasítása,hogy addig járja a különböző házakat, míg megfelelő lakásra nem talál). Mire a kívánt szobátmegtaláltuk, már akkora sereg csődült a nyomunkba, hogy azt hihette volna akárki is, avéderők főparancsnoka érkezett meg a városba.

Végül is sikerült a Capel Streeten egy megfelelő, csinos lakosztályt találni. Nyomorúságosküldönceim között fejedelmi borravalót szórtam szét, és poggyászommal, inasommal egye-temben elhelyezkedtem a termeimben. Kevéssel ezután magamhoz hívattam házigazdámat, ésmegbíztam, szerződtessen nekem egy második inast, aki majd livrémet hordja, továbbá két jómarkos gyaloghintó-vivőt hintóstul, meg a hintómhoz egy kocsist, de olyat, akinek szép, bérbeadni való lovai vannak, végül pedig, hogy hajtson fel nekem egy eladó jó hátaslovat. Utasí-tásaimmal együtt jókora összeget is adtam előlegbe neki, de meg is lett a kellő hatása, mertmásnap a hirdetésemre annyi ember jelentkezett nálam fogadószobámban, hogy valóságoslever-t tartottam, annak rendje és módja szerint: jöttek az istállófiúk, az inasok, a szakácsok,adták egymásnak a kilincset. Lovakat lócsiszárok és első osztályú úriemberek ajánlottakmegvételre, de olyan tömérdek sokat, hogy belőlük egy ezredet lehetett volna nyugodtanellátni bőségesen. Csürömcsavarászy lovag például olyan csikót ajánlott megvételre, hogyahhoz hasonló pej kancát még soha sehol a világon nem törtek nyereg alá. Nemfizety lord megarról biztosított, hogy négyes fogatában jó barátomnak, a császárnak is kedve telnék! Rongy-bugyorászy márki az inasával küldte üdvözleteit, és azt üzente, ha istállójába bekukkantanék,vagy pláne ha előzőleg még azzal is megtisztelném, hogy együtt reggelizzek vele, Európalegjobb két szürkéjét mutatná meg nekem. Elhatároztam, elfogadom Rongybugyorászy ésNemfizety uraimék meghívását, lovakat azonban csiszártól veszek. Ez a legjobb, higgyék el.De meg Írországban azokban az időkben, ha egy úriember lovára esküdött, közben pedigtörténetesen mégiscsak kiderült, hogy nem egészen kifogástalan a ló, vagy valami egyébnézeteltérés keletkezett, egyetlen gyógyszere akadt csupán a vitának: kapott az ember a zekéjealá egy kiadós, jó ólomgolyót. Éppen eleget játszottam életemben ezt az ólomgolyó-játszmát,igazándiból, hogy csak úgy vaktában essek neki, s azt hiszem, magamról büszkén elmond-

152

hatom, soha máskor párbajba nem keveredtem, csak ha erre elfogadható, alapos, sőt jólmegfontolt okom volt.

Volt ebben az ír nemességben valami kedves együgyűség, ami határozottan elszórakoztatott,sőt egyenesen bámulatba ejtett. Honfitársaim, meg kell adni, többet füllentenek össze, mintgyakorlatias szomszédaik a víz túlsó felén, másrészt azonban, ez az igazság, elhinni is többethisznek el, mint odaát azok. Nem egész egy hét alatt Dublinban olyan hírem kerekedett, hogyahhoz, ha mondjuk például Londonban vagyok, legalább egy pénzverde kell, és hozzá tíz év isépp csak elegendő. Én voltam az az ember, aki pusztán játékon ötszázezret nyert! Orosz-országi Katalin cárnőnél bejáratos voltam, mindennapos! Porosz Frigyesnek nálam nem voltjobb titkosügynöke, és ki ne tudta volna rólam, hogy én nyertem meg a hochkircheni csatát,137

s hogy őfelsége a francia király szeretője, Madame du Barry, édes unokatestvérem nekem!Meg száz ilyen s más, ehhez hasonló. Persze az igazság kedvéért meg kell mondanom, hogyRongybugyorászy és Nemfizety lord barátaimnak a társalgás hevében futólag én magamcélozgattam egynéhány efféle körülményre, arról azonban már aztán ők maguk gondoskodtak,hogy megjegyzéseim javított kiadásban kerüljenek a köztudatba.

Külföldön, civilizációban töltött ragyogó élet után az 1771-és Dublin képe, amikorvisszatértem, nem mondhatom, hogy akár csak kismértékben is csodálatot váltott volna kibelőlem: kietlen, vad volt, akár Varsó, ám e keleti város királyi nagysága nélkül. A néprongyosabban járt, mint bármely másik náció, mit életemben csak láttam valaha is, kivévetalán a Duna menti cigányok hordáit. Az egész városban, ahogy már említettem, egyetlenolyan vendégfogadó nem volt, amelyikben igazi úriember megszállhatott. Azok a szerencsét-len flótások, akik kocsit nem tarthattak, és gyalog közlekedtek éjnek idején, joggal félhettek,hogy leselkedő nők és egyéb útonállók megkéselik. Félvad, rongyos rablók leselkedtek azutasokra, nem ismertek sem borotvát, sem lábbelit, és ha egy úriember hordszékébe vagyhintajába beszállott, indulóban valamely társaságba vagy a kártyaasztalához, az inasokfáklyáinak fénye ugató, vad kelta pofákra esett, hogy a finom úrnak a szíve - hacsakközépszerűek voltak az idegei - rémületében beleremegett. Én szerencsére az idegeimre nempanaszkodhatom, de meg azonkívül még a régebbi időkből ismertem alaposan bájoshonfitársaimat.

Tudom, ez a leírás haragot, sőt visszatetszést vált ki nem egy ír honfiú kebeléből, mert nemszeretik, ha valaki feltárja hazánk pőreségeit, és fel vannak háborodva, valahányszor az igaz-ságot erről kendőzetlenül kell hallaniuk. Na de édes istenem, azokban a napokban, melyekrőlitten szó esik, Dublin nyomorúságos, vidéki kisváros volt még csupán, civilizáltságban,kultúrában pedig akármelyik tizedrangú német székhely is felette állt. Elismerem, lakott benneez idő tájt majdnem háromszáz főnemes, volt alsóházuk, s volt polgármesterük meg egy seregvárosi tanácsosuk; tivornyás, zajos egyetemüktől zúgott a város, a rossz hírű helyeketéjszakánként a diákok randalírozó népsége töltötte meg; duhajkodtak, és vízbe hajigáltakújságírókat és kereskedőket, ha nem tetszett a pofalemezük, s a Crow Street-i színházban őkdiktálták a törvényt s a hangnemet - igen, ez mind igaz. Csakhogy én sokkal többet forgolód-tam a legjobb európai körökben annál, hogysem valami nagy kísértést érezzek e zajosdzsentrik társaságában merülni el, ahhoz pedig kissé túlságosan is úr voltam, hogy a polgár-mester és városi tanácsosainak a politizálgatásaiba meg disputáiba beleártsam magam. Mind-amellett az alsóházban, el kell ismerni, egy sereg kitűnő, kellemes fickó is akadt: soha az

137 hochkircheni csata - a hétéves háború egyik ütközete 1758-ban, melyben az osztrákok győztek

Nagy Frigyes ellen.

153

angol parlamentben sem hallottam például jobb szónoklatokat, mint Flood, Daly138 a galwayiképviselő szájából itten, és Dick Sheridan is, annak ellenére, hogy jólneveltségéhez némikétség férhetett, cimborának a legszórakoztatóbb és legszellemesebb volt, akit csak láttamvalaha is. Igaz ugyan, hogy az angol parlamentben elaludtam minden egyes alkalommal,ahányszor Mr. Edmund Burke139 tartotta végeérhetetlen szónoklatait, megbízható helyrőlszerzett értesüléseim alapján azonban nyugodtan állíthatom, hogy ez a Mr. Burke sem közön-séges férfiú volt, s ékesszólásával - szerencsésebb pillanataiban - méltán szerzett ragyogóhírnevet.

Nem sok idő telt bele, kivettem a részem alaposan minden örömből, amit ez a nyomorúságosfészek csak nyújthatott, s amellyel úriembernek egyáltalán csak élnie lehet: eljártam aRanelaghba és a Ridottóba; s a Varjú utcában gyakran fordultam meg Mossop úrnál, éshivatalos voltam a helytartó úr őlordsága estélyeire is. Az ivászat ugyan nagyban folyt itten, deahhoz a játék mégis túlságosan kevéssé járta, hogy egy magamfajta, kifinomult ízlésű s elő-kelő élethez szokott úriember otthonosan érezhesse magát közöttük. „Daly kávéháza” és ahelybeli nemesség házai megnyíltak előttem csakhamar, és csodálkozva tapasztaltam, ami márelső szerencsétlen dublini látogatásom alkalmával az alacsonyabb körökben annak idejénfeltűnt nekem, hogy a pénz milyen valószínűtlenül nagymértékben hiányzik a magasabbkörökben is, s hogy milyen elképesztően nagy tömegű adóslevél van forgalomban, márpedigezekért igazán nem sok kedvem volt guineáimat kockára tenni. A játékért persze a hölgyek isbolondulásig oda voltak, és csak olyankor váltak feltűnően lagymataggá, amikor fizetésrekerült a dolog. Egyszer is Trumpington idős grófnője quadrille-on tíz aranyat vesztett, de pénzhelyett a derék hölgy galwayi jószágigazgatójának nevére kiállított váltót adott. Fogtamszépen az adóslevelet, és a lehető legkifogástalanabb udvariassággal beletartottam a gyertya-lángba. Legközelebb, mikor a grófnő újra javasolta, hogy játsszunk már egyet megint,biztosítottam, a legnagyobb készséggel állok rendelkezésére attól a perctől kezdve, amikorelintézi, hogy utánaküldjék a pénzét, addig pedig maradok a leg- és legalázatosabb szolgája,mint fent. Ehhez az elhatározásomhoz s e mindenki másétól elütő sajátságos magatartásomhozminden dublini úri társaságban szigorúan ragaszkodtam. A „Daly”-ben egy alkalommal ki isjelentettem: bárki emberfiával, bármilyen összegre, bármilyen játékban szívesen kiállok, és hakell, hát meg is vívok vele. Ha tetszik, lovon (kettőnk testsúlyát sem hagyva figyelmen kívül,természetesen), vagy pedig a céllövészetben, akár álló, akár mozgó tárgyra, szívesen verseny-zek vele, ami, legyünk őszinték, már csak azért sem volt kis dolog, mert ír nemesurak azokbanaz időkben e téren - főképpen ha a lövészet eleven célra szólt - félelmetesek voltak mintellenfelek.

Lyndon-kastélyba is menesztettem természetesen egy livrébe öltözött futárt, de titokbanküldöncöm Torzsa úrnak is vitt egy levelet, melyben úrnőjének egészségéről és elméjebeliállapotáról kértem tőle részletes tájékoztatást. Az ékesen szóló, megható levél, a másik őnagy-ságának magának szólt: emlékeztettem a régi napokra, s levelemet egy hajszállal kötöztem átabból a fürtből, melyet öltöztetőnőjétől vásároltam drága áron annak idején, s hangoztattam,az ő egyetlen Sylvandere állja változatlanul szavát, s Calistáját soha-soha nem feledheti.

138 Flood - Henry Flood (1732-1791), ír ellenzéki politikus.

Daly - Denis Daly (1747-1791), ír politikus, a galwayi választókerület képviselője; neves szónok,aki viszonylag ritkán szólalt fel, de beszédeire mindig gondosan felkészült.

139 Edmund Burke - (1729-1797) politikus, szónok, aki sok kérdésben, pl. az észak-amerikai angolgyarmati politika kérdésében szabadelvű volt, a francia forradalomról írt elmélkedéseiben (1790)azonban konzervatív álláspontot képviselt.

154

Levelemre küldött válaszát a legkevésbé sem tarthattam kielégítőnek, sem pedig elég világos-nak. Torzsa úré bezzeg annál inkább az volt, csak hát bizony ennek meg a tartalma hagyottsok kívánnivalót. George Poynings lord, közölte velem e derék, hűséges tanító, Garaslessymárki fiatalabbik fia s a család rokona, sokat jelentő és megkülönböztetett figyelemmel veszikörül a súlyos bánatba merült özvegyet, teljesítve ezzel is néhai Charles Lyndon grófvégakaratát: hiszen épp ebből a célból hívták Írországba.

Nos, Írországban ebben az időben szilaj, gyors törvénykezés uralkodott, a rabló-pandúr játékegy neme, igen nagymértékben ínyére azoknak, akik az igazságszolgáltatás menetét kívántákmeggyorsítani. Korabeli újságjaink e szokás száz meg száz bizonyítékával vannak tele. Tréfásnevű fickók, mint például Tüzesbunkó kapitány vagy Bikacsök hadnagy vagy Nagybicskazászlós egyre-másra küldtek földesuraknak szelíd, kérlelő leveleket, s töprengés nélkül tettékel láb alól a szórakozott címzetteket, ha levelüket történetesen nem méltatták kellő figyelemre.A híres Ménkű kapitány a déli grófságokban uralkodott, s úgy látszott, legfőbb hivatásának azttartotta, hogy lapos erszényű úriembereknek szerezzen feleséget, olyanoknak, akikért a válasz-tott hölgy kedves családja egyébként nem túlságosan lelkesedik, vagy akiknek, mondjuk,idejük nemigen van hosszú, bonyolult udvarlásra.

Viszontláttam Dublinban Ulick unokabátyámat is, kövér volt és szegény: hitelezők és zsidókvadásztak rá, s lakni mindenféle lehetetlen, furcsa, sötét lyukakban lakott, s csak esténkéntbújt elő, hogy a kastélyba menjen, vagy megszokott kocsmájába egy kártyapartira. Mindennekellenére azonban Ulick mégis a régi, bátor, belevaló fickó maradt. Beszéd közben szótejtettem érzelmeimről is, közelebbről arról, hogy Lyndonné őnagyságához milyen gyengédszál kötöz.

- Lyndon grófné! - legyintett szegény Ulick. - Nahát, az aztán igazán maga az élő csoda!Borzasztó hévvel csaptam a szelet én is egy ifjú hölgynek (Hűhóházi Savanyvár uránakegyetlen leánya, fontban évi tízezer!), és pont ennek a hölgynek a gyámja Lyndonné grófnőőnagysága. Na de mit tehet az olyan magamfajta ágrólszakadt szegény, akinek még az sincs,amit magára vegyen? Mit kezdhetek én azzal a hölggyel, akinek ilyen gyámja van?! Ezzel azerővel magát a grófnőt is megkérhetem...

- Hát azt mindenesetre jobban teszed, ha meg sem próbálod - mondtam nevetve -, mert aki ezta fejébe veszi, egykettőre kimúlik ebből az árnyékvilágból.

S ezzel elmagyaráztam az én becsületes, derék Ulick unokabátyámnak, hogy őnagyságávalkapcsolatban milyen terveket szövök. Ulick már attól kezdve, hogy ragyogó megjelenésemetlátta, s csodálatos kalandjaimról, a főrangú világban szerzett bámulatos tapasztalataimrólhallott, óriási tisztelettel nézett fel rám, amikor azonban azt is elárultam neki, hogy Anglialegnagyobb vagyonának örökösnőjét szándékozom feleségül venni, ennyi akaraterő és merész-ség láttán a csodálkozástól a szája valósággal tátva maradt.

Megbíztam Ulickot, utazzék el valami ürüggyel a városból, és adjon fel Lyndon-kastélyközelében valamelyik postahivatalban egy levelet. A levelet elváltoztatott írással én magamírtam, s benne ünnepélyesen felszólítottam George Poynings lordot, hogy takarodjék azországból, és félreérthetetlenül tudomására hoztam, szó sem lehet arról, hogy egy ilyen maga-fajta alak ekkora vagyonhoz jusson, meg hogy van Angliában gazdag örökösnő éppen elég,hát akkor minek jön ide, Tüzesbunkó kapitány birodalmába, rabolni?! A levelet mocskospapírszeletre írtam, tele helyesírási hibákkal, s a postakocsis a rendes postával el is vitte neki.Az ifjú lord azonban, mint ahogy bátor fiatalemberhez illik is, csak nevetett rajta természe-tesen.

155

Szerencsétlenségére azonban nemsokára Dublinba utazott, s a helytartó úr őnagyságánakasztalánál be is mutatták Redmond Barry lovagnak. Később, a többi úr társaságában, mind-annyian átmentünk a „Daly”-be. Itt a kávéházban egy ló családfája körül kettőnk között parázsvita keletkezett. Mindenki egybehangzó véleménye szerint nekem volt igazam, de a sértéstmár nem lehetett elkerülni, s mi is lehetett más a vita vége, mint párbaj. Megérkezésem ótanem volt becsületbeli ügyem, s kíváncsian lesett mindenki, hogy hírnevemnek vajon csak-ugyan megfelelek-e? Én ezekkel a dolgokkal nem szoktam dicsekedni, s csak annyit mondok:mikor itt az idő, cselekszem. Szegény jó George lordnak ügyesen járt a keze, és gyorsanvágott a szeme is, de vesztére a nehézkes angol iskola szerint vívott, s kardom előtt csak addigügyeskedhetett, míg eldöntöttem: a hegyit hová döföm.

A kardmarkolat mellett csúszott el a pengém - s a hátán jött ki. Jólelkűen, mikor eldőlt, kezétnyújtotta nekem.

- Barry úr - mondta -, nem nekem volt igazam.

Mikor e szegény fiatalember ezt a vallomást tette, nem tagadom, egy kicsit azért kínosanéreztem magam, mert az igazság az, hogy az egész vitában én voltam a ludas, s egy percigsem gondoltam arra, hogy nézeteltérésünk másképpen is végződhetik, mint párbajjal.

Sebesülése után négy hónapig nyomta az ágyat, s ugyanaz a posta, mely Lyndonnénak meg-vitte a párbaj hírét, Tüzesbunkó kapitánytól is vitt neki levelet. Ennyi volt benne mindössze:„Ez az első!”

- Nahát, ezek szerint akkor most, Ulick, te következel - mondtam neki nevetve.

- Kutya legyek, ha egy is nem untig elég! - bizonykodott unokabátyám.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, agyamban hirtelen egy terv villant fel, s elhatároz-tam, ezt az én becsületes Ulickomat egész életére megjutalmazom, ugyanakkor pedig sajáttervemet is - az özvegyet illetően - nyélbe ütöm.

156

Tizenötödik fejezetLady Lyndonnak, udvarolok

Unokaöccsét nagybátyám, sajnos, nem kísérhette el ősei honába, mert 1745-ben a skótfelkelésben részt vett a trónkövetelő oldalán, s a körözőlevelet, melyet emiatt bocsátották kiellene, nem vonták vissza mind e mai napig. A jó úr éppen ezért, ha mégiscsak rászánta volnamagát, hogy visszatérjen, bizonyos kellemetlenségeket semmiképpen nem kerülhetett volnael, s atyái hajlékában a tisztes úriembert, ha nem is akasztófa, mindenesetre azonban unalmas,fárasztó bebörtönzési eljárás és nagyon is kétséges kegyelem várta volna. Nagybátyám tanácsaéletem minden válságában rendkívüli hasznomra szolgált, s éppen ezért sorsom e jelentősfordulóján sem mulaszthattam el kikérni bölcs tanácsát, s megkérdezni tőle: milyen mód-szerrel hódítsam meg az özvegyet? Mindent megírtam neki az özvegy szívbéli állapotáról(amint erről az előző fejezetben már hírt adtam), és természetesen azt sem hallgattam el, hogye lelketlen nő hű csodálóját milyen könnyelműen elfeledte, továbbá, hogy az ifjú Poyningslordnak milyen térhódítást engedélyezett ugyanakkor érzelmeiben. Levelemre küldött vála-szában értékes útmutatásokat találtam, s valóra váltásukhoz haladék nélkül hozzá is fogtam.

Levelét azzal kezdte a kedves lovag, hogy jelenleg a brüsszeli minorita kolostor lakója, és alegkomolyabban foglalkoztatja a gondolat, hogy a jövőben már csak kizárólag lelke üdvénmunkálkodjék e helyen, s hátat fordítva a bűnös világnak, regulák szigorú előírásainak kívánjaszentelni életét. Ezután a bájos özvegy meghódításának kérdésére tért rá, és vigasztalt,mondván, hogy az csak természetes, ha egy ilyen óriási vagyonú s amellett nem is különösenkellemetlen külsejű hölgyet imádók vesznek körül, de rávilágított arra is, hogy azért, mertőnagysága férje életében nem fogadta közömbösen udvarlásomat, azért még semmi okomsincs azt képzelni, hogy én talán az első férfi vagyok, akit érdeklődésével kitüntetett.Aminthogy semmi kétség, az utolsó sem én leszek.

Kedves gyermekem - írta többek között -, életed e súlyos válságában személyesen sietnéksegítségedre, ha visszavonulásom e hiú és bűnös világtól, továbbá az a kellemetlenkörözőlevél, melytől a nyakam viszket, ettől a lépéstől vissza nem tartana. Szerény véle-ményem szerint ugyanis ez a vállalkozás nemcsak rettenthetetlen bátorságot, jó adagnagyképűséget és merész vállalkozó szellemet kíván - mely tulajdonoknak, meg kelladni, oly bőviben vagy, hogy ehhez, foghatót veled egykorú fiatalemberben még nemláttam soha -, hanem még valami egybet is. (Közbevetőleg jegyzem meg, hogy nagy-bátyám szerencsétlen szóhasználatát a leghatározottabban, in toto,140 vissza kell utasíta-nom, mert hiszen köztudomású: viselkedésem nemhogy nem „nagyképű”, hanem éppenellenkezőleg: megejtően szerény!) Kétségtelen ugyan, hogy a végrehajtásnál tebelőledsohasem hiányzik a kellő erély, mégis valahogy a találékonyság alkotó szelleme nincsmeg tebenned! Márpedig egy ilyen terv megvalósításához, - mely előreláthatólag bonyo-lultnak, hosszadalmasnak ígérkezik - ez nélkülözhetetlen. Mert hát ugyan gondoltálvolna-e Te például magadtól arra valaha is, hogy ilyen ragyogó tervvel foglalkozni mintennek az Ida grófnőnek az elnyerése, ha az a szegény, elhagyott öregember, aki most avilággal s önmagával számot vetve, minden földi hiúságról lemond, s immár csak lelkeüdvén munkálkodik, bölcs tapasztalataival meg jó tanácsaival fel nem nyitja a szemed?Európa legnagyobb vagyonának vagy ma az ura, ha ez sikerül!

140 in toto - (latinul) egészében, teljesen.

157

No de térjünk vissza a te Lyndon grófnődre. Számomra az egész, hogy úgy mondjam,pillanatnyilag a levegőben lóg még, én fair, de meg nem is tudok ott lenni melletted,úgy, ahogy szeretnék, és nap mint nap tanácsot adni neked, hogy ezzel is hozzásegítselekminden új helyzetben a helyes megoldáshoz. Eljárásod, mégis, nagy vonalakban, akövetkező legyen. Levelezésedben, melyet ezzel a korlátolt nővel folytattál annak idején,jó adag fellengzősség is volt, különösen őnagysága tehozzád írt leveleiben, bizonyíté-kául annak, hogy e hölgy kékharisnya, és semmit a világon annyira nem szeret, mintlevelet írni. Legfőbb témája, ha jól emlékszem, a nem szűnő panasz férje ellen, márahogy ezt asszonyok szokták, s a keserű vád kegyetlen sorsa ellen, amiért ilyen hozzáméltatlan férfihoz, láncolja egész életére.

Bizonyos vagyok benne, hogy abban a parfümözött levélhalomban találsz anyagot bővena hölgy kompromittálására. Tanulmányozd át gondosan minden levelét, keresd ki amegfelelő részeket, és fenyegesd meg, hogy nyilvánosságra hozod. Első leveledbengyanútlanul bizakodó hangot üss meg, mint olyan szerelmes, aki biztos a dolgában. Ezt,ha netalántán válasz nélkül hagyná, térj át a célozgatásokra, s emlékeztesd korábbiígéreteire. Szedj elő mindenféle apróságot, amely azt bizonyítja, hogy volt idő, amikorcseppet sem voltál közömbös neki, aztán esküdözz, hogy megöl a kétségbeesés, hogymindenkit kiirtasz, és hogy milyen rettenetes bosszút állasz, ha egyszer az találnakiderülni, hogy többé már nem hű hozzád. Megrémíteni igyekezz, vagy ejtsd bámulatbavalami rendkívüli cselekedettel, hogy megérezze, téged ugyan feltett szándékodtól a vilá-gon semmivel el nem lehet téríteni. Ha valami, hát ez aztán igazán neked való szerep!Kardodnak híre van Európában, vakmerőségedet úgyszintén jól ismerik, aminthogyannak idején is éppen ezzel fordítottad magad felé őnagysága gyengéd érdeklődését.Beszéltess magadról, ámuljon el Dublinban mindenki ragyogó megjelenéseden, kihívóviselkedéseden, döbbenjenek meg kiismerhetetlen magatartásodtól s tetteidtől! Bár ottállhatnék mögötted! Sajnos, fiam, belőled a képzelőerő hiányzik, tudod, egy olyan jószerephez, amilyet én tudnék kitalálni neked, no de mire is való az efféle beszéd!? Hátmég mindig nem volt elég e világi élet s minden hívságai?

Nagybátyám tanácsában, kétségtelen, sok józan gyakorlati érzék nyilatkozott meg, amint azthiszem, ez már a fentiekből is világosan kitűnik. Itt, ezen a helyen, nem közlöm levelének azta második részét, melyben, kissé bőbeszédűen, önsanyargatásairól, lelkigyakorlatairól számolbe. Sorait szokása szerint azzal zárja, hogy soha nem szűnik meg imádkozni értem, vajha én isvisszatérnék végre az Egyedül Üdvözítő Egyházba. Ezt nevezem! Ahogy ez a férfi hite mellettmindvégig kitartott! Na de mint elvhű férfiú és becsületes ember, én sem engedhettem amagam meggyőződéséből, s gondolom, ha ebből a szempontból nézzük a dolgot, egyik állás-pont annyit ér épp, mint a másik.

Nagybátyám utasításait követve levelet írtam Lyndonnénak, és gyengéden az iránt érdeklőd-tem, leghódolóbb csodálója mikor zavarhatná látogatásával özvegyi gyásza egyhangú nyu-galmát? Mikor pedig őnagysága erre nem nagyon sietett válaszolni, még egy levelet küldtemneki, csupa kérdéssel tele: elfelejtette-e már vajon a boldog szép időket, és nem emléksziktöbbé arra a valakire, akit egy időben gyengéd vonzalmával kitüntetett? Hát elfeledte csak-ugyan Calista Eugeniót? A levéllel egy időben Bullingdon lordnak egy kis kardot küldtemajándékba, nevelőjének pedig - titokban - egy másik levelet. A házitanító úr ugyanis, egyalkalommal, adóssága fejében, egy magas összegről szóló váltót adott nekem, hogy mennyiről,pontosan nem emlékszem, de annyit mindenesetre tudok, hogy többről, mint amennyit aszerencsétlen flótás valaha is meg tudott volna fizetni.

158

Lyndonnéhoz írt levelemre - őnagysága helyett - íródeákja válaszolt. Tudatta velem, hogyúrnőjét ez újabban reászakadt szörnyű csapás sokkal inkább lesújtotta, semmint hogy házábanrokonain kívül bárki mást is fogadhatna. A másik levélben derék barátom, a házitanítóértesített arról, hogy a vigasztaló rokon tisztét ifjú George Poynings lord tölti be személyesen.

Párbajom e nemes ifjú lorddal innét eredt: úgy intéztem, hogy mindjárt Dublinba érkezéseután belém ütközzék valahogy.

Informátorom később azt is megírta, hogy mikor a párbaj híre a Lyndon-kastélyba meg-érkezett, úrnője hangos sikoltással csapta földhöz az újságot, és felkiáltott:

- Ó, az elvetemült szörnyetegje! Még gyilkosságtól sem riad vissza!

A kis Bullingdon lord meg kirántotta kardját - ugyanazt a kardot, amit én küldtem a kiscsibésznek -, és fogadkozott, hogy ezzel a karddal öli meg, aki George bácsit bántani meré-szeli. Mikor Torzsa úr emlékeztette rá, hogy ezt a fegyvert tőlem kapta éppen ajándékba, voltképe a kis takonypócnak tovább esküdözni, hogy annál inkább megöl vele. Annyi bizonyos,hogy minden jóságom, minden szeretetem hiábavaló volt, ez a kölyök a legelső perctől kezdveállhatatosan utált.

Őnagysága naponként menesztett futárokat George lordhoz, hogy tudakozódjék egészségiállapota felől. Ezt látva, mi sem természetesebb, mint hogy arra gondoltam, bizonyáraszemélyesen is eljönne Dublinba, ha mondjuk azt találná hallani, hogy a lord állapota aggoda-lomra ad okot. Úgy intéztem tehát, hogy a fülébe aggasztó, riasztó hírek jussanak, mintpéldául hogy a lord felgyógyulása kétséges, hogy állapota egyre súlyosbodik, hogy a következ-mények elől Barry Redmond megszökött stb. stb. A menekülésemről szóló híradást egyébkéntén magam tétettem bele a Mercury című újságba, bár az egész nagy menekülés mindösszeannyiból állott, hogy meglátogattam szegény anyámat, bízva mellesleg abban is, hogy ha apárbajból kifolyólag netalántán mégiscsak nehézségeim támadnának, nála szíves fogadtatásratalálhatok.

Azok az olvasóim, akikben elevenen él a fiúi szeretet és kötelességtudás, talán csodálkozvakérdezik, hogy találkozásomat kedves jó édesanyámmal, ki értem ifjúkoromban annyit-annyitfáradt, miért nem írtam még le mind ez ideig, s elismerem, csodálkozásuk teljesen jogos,hiszen köztudomású, hogy milyen melegen érző szívű, ragaszkodó teremtés vagyok.

Az az ember azonban, aki olyan magasra emelkedett, s oly előkelő körökben forgolódik, mintjómagam, előbb kénytelen teljesíteni a Köz iránti kötelezettségeit, s csak azután hallhatja megszíve sugallatát. Megérkezésemkor azonnal hírnököt küldtem édesanyámhoz, Barrynéhez, sközöltem vele, hogy újra itthon vagyok, majd a tisztelet és a fiúi kötelességtudás magasérzéseitől áthatva tudattam vele, hogy személyesen sietek hozzá a legelső alkalommal Braybe,mihelyt hivatalos ügyeim megengedik.

Dublini elfoglaltságom, mondanom sem kell, nem volt csekély. Lovakat vásároltam, laká-somat kellett berendeznem, s előkészíteni belépésemet az előkelő világba. Jóformán még hírétsem vették, hogy lovakat szándékozom vásárolni, na meg azt, hogy életmódom milyen főúrianfényűző, és rövid néhány nap leforgása alatt a köz- és főnemesség máris valóságos búcsújárásttartott nálam, ebéd- és vacsorameghívásokkal pedig úgy elárasztott, hogy ki sem látszottambelőlük. A hőn óhajtott látogatásra azonban szeretett édesanyámnál, Barrynénál éppen ezokból egyelőre, bizony, gondolni sem lehetett.

Mint utólag kiderült, a drága jó lélek, mihelyt megérkezésemről értesült, összejöveteltszervezett, s erre egész Brayből meginvitálta a maga egyszerű, szerény kis ismerőseit. Csak-hogy időközben Rongybugyorászy lord is éppen a megbeszélt napra hívott meg vendégségbe

159

magához, s így természetesen Barrynének adott ígéretem megtartásáról, hogy tudniillikszerény házi ünnepségén megjelenjek, szó sem lehetett.

Rosszallását azzal próbáltam enyhíteni, hogy a legelső dublini kelméseknél vásárolt holmikatküldtem neki: egy csinos szaténkabátkát és egy bársonyruhát (bár erről azt állítottam, hogyPárizsból hoztam magammal, őneki egyenesen), a küldönc azonban, akit az ajándékokkal hoz-zá menesztettem, visszahozta az egész csomagot. A szatén kabát a közepén véges-végig felvolt hasítva, úgyhogy részletes beszámolója nélkül is gyanítottam már, az áldott jó lélek nincskibékülve valamivel. A szolga elbeszélése szerint anyám kiállt az ajtóba, és úgy legorombí-totta, hogy azt sem tudta, melyik lábára álljon, a végén pedig, ha valami feketébe öltözöttúriember meg nem akadályozza benne, még fel is pofozza. Könnyen kitalálhattam, hogy ez afeketébe öltözött úriember senki más nem lehet, mint lelki barátja, Kaptza nagytiszteletűuram.

Ajándékaim ilyetén való fogadtatása arra indított, hogy inkább féljek ettől a találkozástól,mintsem hogy türelmetlenül reménykedjek benne - s újabb néhány nappal halasztottam el.Tisztelettudó hangon szép engesztelő levelet írtam neki, de erre semmi válasz nem érkezett,pedig azt sem felejtettem el megírni, hogy útban a főváros felé Barry-lakba is elzarándo-koltam, s felkerestem ifjúságom kedves emlékeit.

Hiába is szépítgetném a dolgot, az az igazság, ő az egyetlen emberi lény a kerek világon,akitől reszketek. Még ma is behúzom a nyakam, ha arra gondolok, gyermekkoromban hogyantudott rám haragudni anyám, és még a kibéküléseinkre is úgy emlékszem vissza, hogy annakizgalma-kínja haragjánál is rosszabbul esett. Ez járt eszemben, s éppen ezért tótumfaktu-momat, Brady Ulickot küldtem el hozzá követségbe magam helyett. Ulick, mint akinek aszemét vették ki, lélekszakadva száguldott vissza, s meg sem állott Dublinig, és fogadkozottegyre, hogy vissza nem menne Braybe még egyszer, ha most mindjárt letennék neki ide húszguineát! Elmondotta szegény unokatestvérem, hogy a házból egész egyszerűen kidobták, deelőbb még szigorúan meghagyták neki, hozza tudomásomra: nem akar anyám többé tudnirólam, s az örökségből is kitagad. Ez a szülői anathéma,141 hogy úgy mondjam, nagyon érzé-kenyen érintett, ami természetes is, hiszen szeretőbb szívű, ragaszkodóbb fiút aligha találninálam. Végül is azonban csak rászántam magam, s elhatároztam, meglátogatom, amint csaklehet. Jöjjön, gondoltam, nem bánom, jöjjön, aminek jönni kell, elviselem szemrehányását,haragkitöréseit, csak hogy - mint ebben azért biztos voltam - elnyerhessem bocsánatát.

Egyszer is, micsoda eset történt vele! Dublin legelőkelőbbjeinek tiszteletére adtam estélyt, s amulatozás végén, amint magam világítottam viaszgyertyával a lépcsőt, hogy egy márki úrletaláljon rajta, a lépcsőfeljárat alján egy szürke kabátba burkolózott asszonyt pillantottammeg. Még azt gondoltam, hogy koldus, és adtam is neki valamit, magas barátaim pedig, mertjócskán dolgozott bennük a bor, jókedvükben még tréfálkoztak is vele, azután, hogy elkö-szöntek, és az ajtó becsukódott mögöttem.

Magam sem tudom, csodálkozásom vagy megilletődésem volt-e nagyobb, mikor utólag fülem-be jutott, hogy az az arcát eltakaró asszony senki más nem volt, mint az én szeretett, drága jóédesanyám: nemes büszkesége visszatartotta attól, hogy fogadalmát megszegve, átlépjeküszöbömet, anyai szíve azonban annyira vágyakozott mégis újra látni elveszett fiát, hogyképes volt álöltözetben odatelepedni a kapum elé. Számtalanszor tapasztaltam már életemben,hogy csak ők, az édesanyák, minden nők közül csupáncsak egyedül ők nem csapják be azembert, és csak az ő érzéseik nem változnak meg semmiféle viszontagság között. Gondolják

141 anathéma - (görögül) kiátkozás.

160

meg, mit élhetett át szegény drága jó lélek, míg órák hosszat strázsált ott lenn az utcán, egy-magában, figyelte a vidám mulatozás kiszűrődő zaját, hallgatta a poharak csengését, anevetést, az éljenzést és a hangos danolászást.

George lorddal vívott párbajom után, mikor a már említett okokból szükségessé vált, hogy egyidőre eltűnjek az emberek szeme elől, eszembe ötlött, na, itt az alkalom, békét kötök anyám-mal: most, hogy bajban tud, nem utasítja vissza a menedéket. Levelet küldtem neki éppenezért, s jövetelemről értesítettem, de nem hallgattam el azt sem, hogy párbaj-ügyből kifolyólagtámadtak nehézségeim, és hogy emiatt átmeneti időre el kell rejtőzködnöm nála. Félórára rámagam is követtem küldöncömet. Szíves fogadtatásban, gondolhatni, nem volt hiány! Alig-hogy Barryné asszony meztéllábas szolgálója az üres szobába bevezetett, felnyílt az ajtó, éssikoltva röpült karjaimba anyám. Kitörő, boldog elragadtatását meg sem kísérlem akár csakvázolni is, de meg sem értené azt más, hacsaknem az az anya, aki tizenkét évi távollét utánelőször szorítja szívére egyetlen gyermekét.

Az egyedüli személy, ki ottlétemkor lábát a házba betehette, nagytiszteletű Kaptza úr volt,anyám vezérlő lelki kalauza. Az igazság az, hogy nagytiszteletű uram nem sokat kérdezte,bejöhet-e vagy se. Jött, és nekilátott mindjárt rumos puncsot főzni (amit, úgy látszik, szegényanyám kontójára szokott cselekedni), s közben nagyokat sóhajtozott, majd pedig nekiállteddigi életem bűnös folyamáról, különösen pedig e legutolsó tettem szörnyűségeiről vasárnapiprédikációt tartani nekem.

- Bűnös! - csattant fel anyám, mert anyám mindjárt felborzolódott, ha a fiához értek. - Hátpersze, mindnyájan bűnösek vagyunk. Éppen maga, nagytiszteletű úr, maga vezetett rá ekimondhatatlanul boldogító felismerésre. De hát mégis, hogy gondolja, mit kellett volnaennek a szegény gyereknek csinálnia?

- Jobban tette volna a fiatalúr - dörögte az Úr szolgája -, ha kerüli az italt, a széthúzóbékétlenséget, és egyáltalán, az ilyen kárhozatos párbajokat.

Anyám azonban szavába vágott, s inkább ő magyarázta meg neki, hogy egy olyan szerényszármazású valakihez, mint ő, aki a tetejében még papi ruhában is jár, lehet, hogy az ilyenviselkedés nagyon jól illett volna, de hát az már mégiscsak valami egész más, ha az illetőBrady-vér vagy Barry-származék! Az meg egyenesen gyönyörűségére szolgált anyámnak,hogy áldozatom, akit párbajban keresztüldöftem, egy valóságos, igazi angol márki fia. Én semvoltam rest, és csak hogy kedélyét felderítsem, legalább egy tucat párbajomat meséltem elneki. Ezek közül egyikről-másikról olvasóimat is tájékoztattam már korábban e lapokon.

Arra természetesen semmi szükség sem volt, hogy a rejtőzködést nagyon szigorúan vegyem,mert hiszen ellenfelem távolról sem volt olyan válságos állapotban, mint amilyen hírétköltöttem én magam. Anyám azonban a dolgok pontos állásáról nálam sokkal kevesebbettudott, úgyhogy házát elbarikádoztatta, szolgálóját, Beckyt, a meztélábas parasztlányt, állandófigyelőőrségben tartotta, s meghagyta neki, hogy azonnal szóljon, ha rendőrök tűnnének fel aláthatáron.

Az egyetlen látogató, akinek érkezését türelmetlenül vártam, Brady Ulick unokatestvéremvolt. Ulickkal megbeszéltem, hogy mihelyt Lyndonné Dublinba érkezik, azonnal hozzám siet.Kétnapos brayi számkivetés után, mialatt anyámnak életem minden kalandját elmeséltem már,s közben arra is rávettem, hogy korábban visszautasított ruhaajándékomat elfogadja, továbbáőszinte örömömre jövedelmét is sikerült lényegesen felemelnem, nem tagadom, ugyancsakszívből megörültem, amikor az az „elvetemült” Ulick - ahogy unokabátyámat nevezte anyám -hintómon a kapunk előtt megállt. Hozta a jó hírt anyámnak, hogy túl van az ifjú lord mindenveszélyen, nekem pedig megsúgta, hogy Lyndonné Dublinba érkezett.

161

- Várhatott volna még a gyógyulással az a fiatalember - mondta szegény, és könnybe lábadt aszeme -, mert akkor legalább még egy kicsit tovább maradtál volna szegény öreg édesanyád-dal.

Letöröltem a könnyeit, s forrón magamhoz szorítva, megígértem neki, gyakran látogatom megezután. Közben pedig mellesleg arra is célzást tettem, hogy legközelebb talán már saját há-zamban láthatom vendégül, s egy előkelő hölgy fogadja majd őt oldalamon szerető anyjaként.

- Igazán? Ne mondd! Ki az, Redmondkám, aranyos kisfiam? - vidult fel az öreg hölgy.

- Az angol birodalom legnemesebb és leggazdagabb hölgyeinek egyike, anyám - válaszoltamneki. - Na, ne félj, ezúttal nem Brady lány az ara - tettem még hozzá nevetve, s ezzel szívébenreményeket gyújtva, igen jó hangulatban hagytam ott Brayben Barryné asszonyanyámat.

Találkoztam én már életemben sok mindenkivel, de annyit mondhatok, kevés olyan békéstermészetű ember szaladgál a föld hátán, mint amilyen én vagyok, mert ha én egyszer a célomelérem, én aztán igazán nem tartok haragot. Bizonyítéka ennek az is, hogy mielőtt arra hatá-roztam volna el magam, hogy eltávozzam a fővárosból, Dublinban töltöttem egy egész hetet, sezalatt riválisommal kibékültem. Meglátogattam gyakran a szállásán, és nem sok idő telt bele,én lettem betegségében bizalmas barátja és vigasztalója. Inasával persze igen gavallér voltam,és az embereimnek is megparancsoltam, igen előzékenyen bánjanak vele, mert hát mi semtermészetesebb, bizony nagyon érdekelt, milyen is voltaképpen a kapcsolat George lovag és aLyndon-kastély úrhölgye között, meg hogy forgolódik-e más kérő is az özvegy körül, és hogymint hatott rá a sebesülés híre.

Egynémely dologban meg éppen magától az ifjú gavallértól kaptam néhány értékes felvilá-gosítást.

- Lovag úr - szólt hozzám egyik reggel, amikor tisztelgő látogatáson jelentem meg nála -, mostértesülök róla, hogy maga rokonomnak, Lyndon grófnőnek régi ismerőse. Egy egész oldalonönti ugyanis magáról az epét utolsó levelében, és a történetben az a legmeglepőbb, hogy egyalkalommal, amikor a Lyndon-kastélyban magáról beszéltünk, és szóba került, hogy milyenfényes udvartartást visz Dublinban, a bűbájos özvegy határozottan kijelentette, hogy még anevét sem hallotta soha, s váltig erősítgette, hogy mit sem tud magáról. E beszélgetésnél a kisBullingdon is jelen volt, és mikor ezt hallotta, belekotyogott: „Ugyan, mama - szólt a fiú -, hátnem tudod, az a magas, fekete ember, Spában, akinek úgy villanik a szeme. A Torzsa urat megegyszer berúgatta, és kis kardot küldött nekem! Barry úrnak hívják.” A kitűnő hölgy azonbantüstént kiparancsolta a fiát a szobából, és továbbra is csak kitartott amellett, hogy magárólmég csak azt sem tudja, hogy a világon van.

- Ne mondja! Lordságod csakugyan az én Lyndonné asszonyomnak rokona? - kérdeztem alegnagyobb csodálkozás hangján.

- Igen, hogyne, csakugyan az vagyok - válaszolt az ifjú úriember -, és amikor magától ezt acsúnya sebet kaptam ajándékba, és hozzá még milyen rosszkor, akkor is éppen őtőle jöttemide Dublinba.

- Hogyhogy rosszkor? Miért jöhet az ilyen rosszabbkor, mint máskor?

- Hogy miért, hát nézze, kedves lovagom, minek titkoljam? A grófnő csekélységem iránttávolról sem közömbös, s azt hiszem, joggal képzelhetem, kevés választott csak el attól, hogykapcsolatunkat szorosabbra vonjam kettőnk között. Igaz, a patvarba is, öregebb, mint énvagyok, de ma egész Angliának ő a leggazdagabb partija.

162

- George lord - válaszoltam erre -, megengedi, hogy egy őszinte, de meglehetősen sajátságoskéréssel álljak elő? Nem mutatná meg nekem a hölgy leveleit?

- Na de, uram! Hogy jut eszébe? - csattant fel haragosan a lord.

- Jó, jó! Azért ne mérgelődjék! Na de mit szólna például, ha én mutatnám meg Lyndonnéőnagysága hozzám írt leveleit? Akkor maga is megmutathatná, amiket magához írt?

- De az ég szerelmére, kedves Barry úr, mit akar ezzel mondani? - kérdezte csodálkozva afiatalember.

- Semmi mást, uram - mondtam sötéten -, mint hogy Lyndonné asszonyt szenvedélyesen sze-retem, és még csak annyit, hogy őnagyságának én... hogy is mondjam... én Lyndonné gróf-nőnek... én... távolról sem voltam közömbös! És ha már itt tartunk, azt sem rejtem véka alá, ajelen pillanatban is az őrületig szerelmes vagyok bele, és belepusztulok, ha mást szeret, demegölöm előbb a vetélytársamat!

- Maga akarja elvenni Anglia legnagyobb vagyonát, azt a fennkölt hölgyet? - kérdeztemegvető hangon George lord úr.

- Biztosíthatom, uram - húztam ki magam -, nincs Európában nemesebb vér, mint az enyém,és nyíltan kimondom: bár nem tudom, mennyi reményem lehet ezek után, elárulhatom, voltaknapok, midőn Anglia leggazdagabb örökösnője, akár szegény vagyok, akár nem, egyáltalánnem tartotta méltóságán alulinak e szegény fiatalembert érdeklődésével kitüntetni, de azon-kívül azt is kijelenthetem, legyen bár akárki az a férfi, aki kezére pályázik, céljához csak az énholttestemen keresztül vezet az út. Szerencséje - tettem hozzá sötéten -, hogy párbajunknapján nem ismertem még a szándékait! Nézzen ide, fiam, maga igazán bátor kölyök, s nemtitkolom, én magát őszintén szeretem, kardom azonban Európa leggyorsabb pengéje, s keske-nyebb ágyban nyugodnék ma, mint amilyenben e pillanatban most fekszik, ha én ezt akkortudom.

- „Fiam” - fújt erre a lord egyet -, sokat mondok, ha nálam négy évvel idősebb!

- Több mint negyven évvel... tapasztalatokban. Kivettem a részem az életben mindenből, ajóból és a rosszból is, s bátorságommal, ügyességemmel szereztem vagyont. Pontosan tizen-négy ütközetet verekedtem végig mint egyszerű közlegény, és huszonháromszor álltam ki apárbajmezőnyre, de mindent egybevéve egyetlenegyszer sebesültem csak meg, s ez a seb isegy vívómester kardjától ért, de meg is öltem azon nyomban az orcátlan franciáját. Tizenhétéves voltam, mikor az életet elkezdtem koldusszegényen, s ma, huszonhét éves koromban,húszezer guinea készpénzem van. Hát el tudja képzelni, hogy egy ilyen elszánt és vasakaratúférfi, mint én, ne tudjon mindent elérni, amit a fejébe vesz, vagy hogy nem hajtja keresztülakaratát, ha egyszer úgy érzi, jussa van valamihez?

E kifakadásomban nem ragaszkodtam görcsösen a száraz adatokhoz, amennyiben ütközeteim,párbajaim és guineáim számán némi kis szorzási műveletet hajtottam végre, annyit azonbanmindenesetre láttam, hogy előadásom a fiatalemberre megtette a kívánt hatást. Ez már abból aszokatlan megindultságból is kitetszett, mellyel tudomásul vette bejelentésemet. Én meg, mintaki jól végezte dolgát, magára hagytam. Néhány nap múlva aztán újra meglátogattam, és ma-gammal vittem néhány levelet is, azokból párat, melyeket Lady Lyndontól kaptam annakidején.

- Nézze - mondtam neki -, magának megmutatom, de a dolog természetesen köztünk marad.Ez itt őnagyságának a hajfürtje. Tessék! Ezt a levelet Calista küldi Eugeniónak. Tessék, egyvers:

163

Hév nap, midőn a zöld virány felettsugárzó bájit dúsan ontja széts merengő keble ájult húrjainsáp csillagok közt szendén mosolyog.

Igen, énhozzám írta őnagysága ezt a költeményt, énhozzám, s szerény személyemet tiszteltemeg vele...

- Calista! Eugenio! Hév nap, midőn a zöld virány felett...? - hördült fel az ifjú lord. - Jólhallok, ébren vagyok, vagy álmodom? Na de, hogy is mondjam csak, kedves Barry uram, énezt a... ezt a... költeményt... tudniillik Lyndonné... egyszóval, szóról szóra ugyanezt a versetírta énnekem is! Igen, még a folytatására is emlékszem:

Nyárnap varázslat omló bíboránüdve bájreményin fürdvén e kebel,s holdnézlelő igézet fénydús álmainörök s szűz, tiszta kéjtől ernyed el...

Erre már nem állhattam meg én sem, hogy el ne nevessem magam, látva, hogy az ifjú lord azén idézetemet fejezi be. Úgy volt, ahogy barátom mondta, semmi kétség: szóról szóra citálta alord Calista hozzám intézett szavait! Erre azután már csakugyan összehasonlítottuk a leve-leket, és megállapítottuk, hogy ugyanazok az ékesen szóló részletek szerepelnek az egyikben -sokszor változtatás nélkül -, mint a másikban. No lám! Mi az, ha valaki kékharisnya, és szeretleveleket írni.A fiatalember teljesen megzavarodva rakta félre kezéből a leveleket.- Hála istennek - tört ki végre belőle hosszú-hosszú hallgatás után -, hála legyen annak ajóságos mennybéli atyaúristennek, hogy még időben szabadulok meg tőle, Barry uram! Mostlátom csak, micsoda nőt vettem volna én el, micsoda nőt, ha ezek a tanulságos iratok idejébennem jutnak a kezembe! Azt hittem, uram, Lyndonné asszonynak azért van szíve, ha nem isnagyon melegen érző, nem, de mégis legalább szíve van! Ha másban nem, de hát hogy leg-alább a hűségében megbízhatok! Ezek után elvenni feleségül? Ilyen erővel a szolgámat iskiküldhetném az utcára, hogy kerítsen feleséget valahonnét! De még azt is inkább, mint hogyegy ilyen ephesusi matrónával álljak össze!- Nézze, kedves lordom - válaszoltam neki erre -, maga még kevéssé ismeri az életet. Nefelejtse, Lady Lyndonnak szörnyű alak volt az ura, és ne csodálkozzék azon, hogy a szeren-csétlen hölgy nem nagyon szerette. Azonkívül pedig azt is nyugodtan merem állítani, hogyőnagysága soha a gáláns érdeklődés határait nem lépte túl, s ha valamiben, hát legfeljebbabban vétkezett, hogy szonetteket faragott, és néhány irodalmi billet doux-t142 kalapált össze.- Az én feleségem - mondta a kis lord méltóságteljesen - ne irkáljon senkinek, se billet doux-kat, se szonetteket! Nem tudom eléggé áldani a szerencsémet, amiért még időben szereztemtudomást ennek a vérszopó boszorkánynak a praktikáiról, annál is inkább, mert bevallom,voltak pillanatok, mikor azt hittem, szerelem kapcsol össze vele.A sebesült fiatalúr vagy nagyon fiatal és mint már mondottam, nagyon zöldfülű volt még avilági élet dolgaiban (mert azt elképzelni is teljes képtelenség, hogy egy ember csak úgy oda-vágjon évi negyvenezret, mert hát, uram bocsá’, szörnyűség, a hölgy, akinek udvarol, néhányérzelgős levelet irkált egyszer valamikor egy fiatalembernek). Vagy pedig inkább arra kellgondolni, amiben őszintén szólva sokkal több a valószínűség, hogy a fiatalembert nem fűtötte 142 billet doux - (franciául) szerelmes levél.

164

egyáltalán szenvedélyes hév Barry Redmond győzelmes kardját másodszor is megkóstolnia, éstulajdonképpen boldog volt, hogy a visszavonulásra ilyen jó alkalom kínálkozik.Poynings súlyos állapotának hírére, vagy pedig (s ez a valószínűbb) feleletképpen az ifjú lordőnagyságához intézett szemrehányó leveleire, ez a tökéletlen és ingatag nő, mint ahogy előretudtam, meg is jelent Dublinban csakugyan. Megérkezéséről az én derék Ulickom perszekésedelem nélkül hírt adott, én pedig szeretett, jó és immár teljesen megengesztelődött édes-anyámtól búcsút vettem (ezt a fordulatot is, el kell ismerni, kizárólag csak a párbajnak lehetettköszönni), s visszautaztam egykettőre a fővárosba. Nem sokat kellett nyomozni, hamarkiderült, hogy az én gyászba borult Calistám sebesült lovagját rendszeresen látogatja, nem kisbosszúságára (mint ahogy szolgái ezt is elárulták) az ifjú lovagnak. Közbevetőleg jegyzemmeg, hogy az angolok a becsületbe vágó ügyekre nemegyszer - egész abszurd módon - sokatadnak, és valósággal szőrszálhasogatók tudnak lenni. Poynings lord sem tett másképp: mikormegtudta, szeretett rokona hogyan viselkedett, kijelentette, látni sem akarja többé a hölgyet.Ezt a hírt is őnagysága inasától tudtam meg. Korábban említettem már, milyen nagy súlythelyeztem kezdettől fogva arra, hogy e kiváló inassal igen jó viszonyban legyek, de ugyanígya portás sem csapta be sohasem orrom előtt a kaput, s mehettem hozzájuk vizitbe, ahányszorcsak éppen eszembe jutott.Minden okom megvan azt hinni, hogy őnagysága sem járt el másképpen, mert ő is csak be-jutott a házba, pedig a portás bizonyára utasítást kapott, hogy ne engedje fel a hölgyet. Lesbenálltam, és nyomon követtem őnagyságát, amint saját lakásából gyaloghintóján Poynings lordszállására igyekezett, láttam, hogy belép a házba, és követtem oda is. Gondoltam, majd az elő-szobában várom meg szép nyugodtan, s ott csapok neki egy jó jelenetet, és ha a helyzet meg-kívánja, a hűtlenségéért is szemrehányást teszek neki. Sokkal egyszerűbben és tegyük hozzá,rám nézve sokkal kellemesebben oldódott meg azonban ez a probléma. Bejelentés nélkülőlordsága egyik külső szobájába léptem, s abban a szerencsében részesültem, hogy a szom-széd szobából, melynek ajtaját félig nyitva felejtették, jól hallottam Calista hangját. Szívet-tépően zokogott, az ágyhoz szögezett szegény beteget könyörgéseivel ostromolta, és egy-általán a legszenvedélyesebb hangon beszélt vele.- Ugyan mi okod lehet rá, George - kiáltotta -, hogy hűségemben kételkedj?! Miképpentörheted össze szívemet azzal, hogy ilyen gorombán ellöksz magadtól? A halálba akarod űznia te szegény Calistádat? Hát jó! Jól van, utánamegyek és követem sírjába az én felejthetetlen,drága jó angyalomat...- Már harmadik hónapja várakoztatod! - jegyezte meg gúnyos mosollyal George lord. - Csoda,hogy túlélted egyáltalán! Hogy is bírtátok ki ennyi ideig!- Antonio - kiáltotta a bánatos özvegy -, miért vagy Calistádhoz ily szívtelen, ó, hogy lehetszily kegyetlen hozzám!- Bah, ráadásul még ez is! - sóhajtotta a lord. - A sebem egyáltalán nincs valami jól, ésorvosaim tiltják a sok beszédet. Gondold, egyetlenem, azt, hogy talán fáradt ez a te Antoniód.Nem tudnál másvalakivel megvigasztalódni?- Egek! George lord! Antonio!- Majd megvigasztal talán Eugenio... - mondta keserűen a fiatal lord, és megrázta a csengőt, smikor a belső szobából a jelre inasa belépett, megparancsolta, hogy kísérje le őnagyságát a lépcsőn.Lyndonné magából kikelve, feldúltan lépett ki a szobából. Mély gyászba öltözötten arcátfátyol takarta, s így azt a valakit, aki a külső szobában várakozott, nem ismerhette meg. Amint

165

lement a lépcsőn, csendben utánaosontam, s mikor szolgája kinyitotta gyaloghintója ajtaját,elébe ugrottam, megfogtam a kezét, s a járműbe besegítettem.- Tiszteletre méltó, drága özvegy - mondtam neki -, jól beszélt a lord: vigasztalódjék Eugenióval!

Annyira meg volt ijedve, hogy kiáltani sem mert, amint gyaloghintóján elindult. A háza előttlerakták, s talán mondanom is felesleges, csekélységem ismét ott szerénykedett a gyaloghintóajtajánál, hogy kisegítse belőle.

- Ah, maga szörnyeteg - mondta remegő hangon -, kérem, hagyjon magamra!

- Esküm tiltja, asszonyom - mondtam keményen -, ne feledje, Calistának mily fogadalmat tettEugenio.

- Ha el nem takarodik azonnal, a szolgáimmal seprűztetem ki innét az ajtóm elől! - felelte erreerélyesen.

- Hogy Calista ajtaja elől elzavarják Eugeniót? Eugeniót, aki zsebében éppen Calista leveleithozza, és ki tudja, hátha írójuknak akarja éppen visszaadni? Asszonyom! Redmond Barrytmegbabonázhatja, de megijeszteni? Azt nem!

- Mondja, uram, mit akar tőlem? - kérdezte a hölgy meglehetősen ingerült hangon.

- Engedje meg, hogy felkísérjem! Ott majd mindent elmondok - válaszoltam erre, s csakugyanmegengedte kegyesen, hogy kézen fogjam, s gyaloghintójától nappali szobájába kísérjem.

Mikor kettesben maradtunk, szívemet őszinte becsületességgel feltártam neki.

- Drága asszonyom - kezdtem -, nem látja, hogy kegyetlenségével minő végzetes lépésre kény-szerítette kétségbeesett rabszolgáját? Asszonyom! Én imádom magát! Volt idő, midőn nemszabott gátat szenvedélyes vallomásaimnak, és íme, most szolgáival zavartatna el ajtaja elől!A leveleimre választ nem küld, s mást szeret már, mást, nem engemet! Vérem lázad e bánás-mód ellen! Nézze, itt van ez a szerencsétlen fiatalember is! Látja, milyen büntetéssel voltamkénytelen rá lesújtani maga miatt, de reszkessen csak a gondolatára is, hogy még mire kény-szerülhetek ezenkívül - mert meghal azon a napon, amikor magát feleségül veszi.

- Igazán nem tudom, honnét veszi a bátorságot - válaszolta az özvegy -, hogy Lyndon gróf-nőjének előírja, miképpen viselkedjék! Ezenfelül pedig legkevésbé sem értem fenyegetéseit,de nem is vagyok rá kíváncsi! Mi történhetett köztem és egy ír kalandor között olyasmi, amifeljogosíthatná erre az orcátlan tolakodásra?

- Ez jogosít fel, asszonyom, ez itten - tartottam elébe a levélcsomagot. - Calista leveleiEugenióhoz! Lehet, hogy ártatlan levelek, végül is, no de elhiszi-e ezt majd róluk a világ?Igen, lehet valóban, hogy csak játszani akart egy szegény, egyenes lelkű ír nemesúr szívével,aki imádta magát, és korlátlan bizalmával vette körül! No de asszonyom, el fogja-e hinni bárkiis ezek után, hogy ártatlan? Tagadja a saját keze írásából származó megcáfolhatatlanbizonyítékokat? Azt képzeli talán, akad valaki, aki hajlandó lesz elhinni, hogy csupán játékoskacérkodásból, nem pedig igazi érzelmek sugallatára írta e leveleket?

- Nyomorult! - kiáltotta Lyndonné. - Hát képes volna azokból a közömbös, semmi kislevelekből mást is kiolvasni, mint ami bennük van?

- Mindenre képes vagyok, asszonyom - mondtam neki -, olyan vad szenvedély hevít! Meg-esküdtem rá, hogy az enyém lesz, és az lesz! Esküszöm! Hát emlékszik egyetlenegy esetre is,hogy azt mondtam valamire: meglesz! - és nem úgy lett?! Mit akar tőlem inkább: szerelmet,amilyet asszony még soha férfitól nem kapott? Vagy gyűlöletet, melyhez foghatót sehol sem talál?

166

- Az én rangombeli hölgynek, uram, semmi oka sincs egy ilyen magához hasonló kalandorgyűlöletétől félnie - felelte a hölgy méltóságteljesen, és felállt.

- Nézze meg ezt a szegény Poyningst! Ő aztán csak igazán rangbeli! És mégis maga, asszo-nyom, maga az oka annak, hogy ez a fiatalember ma a sebében fetreng! Vad kegyetlenségébenattól sem riadna vissza, hogy meggyilkoltassa szerencsétlen, vak eszközeit! Maga képes lettvolna meggyilkolni ezt a fiatalembert! Igen! Meggyilkolni! Mert talán nem a hűtlen feleségadja a fegyvert a férje kezébe, ha felindulásában megöli asszonya szeretőjét? Honoria! Lyndonúrnő! Én úgy tekintem máris, mint feleségemet!

- Ön férjem?! Én felesége?! - kiáltott fel az özvegy magánkívül a megdöbbenéstől.

- Igenis: férj és feleség! Engem ne tévesszen össze azokkal a nyomorult alakokkal, akiketakármelyik kacér nő képes elbolondítani, hogy mikor aztán megunta, félredobja! Szívesenelfelejtené, hogy mi történt közöttünk Spában, tudom. Eugeniót elfelejtené Calista! De én nemengedem, hogy elfelejtse!! Azt hitte, az én szívemmel is lehet csak úgy játszani! Tudja meg,asszonyom, ha ez a szív egyszer szeret, szeret mindhalálig! Szeretem, mint ahogy szerettemakkor is, midőn reménytelen volt szerelmem! Szeretem, és verje ki a fejéből, hogy most,mikor kezét elnyerhetem, futni hagyom! Calista! Te kegyetlen, ó, te nagyon kegyetlen! Ó, dekevéssé ismered önnön bájaid hatalmát, ha azt hiszed, nyomát csak úgy egyszerűen letöröl-heted! Ó, be kevéssé ismered e nemes és tiszta hű szívet, ha azt hiszed, hogy megszűnhetdobogni érted, érted, kit valaha úgy szeretett? Nem, ó, nem! Soha, soha! Esküszöm a kegyet-lenségedre, esküszöm, hogy ez őrült szerelmet megbosszulom! Esküszöm varázslatosszépségedre, esküszöm, hogy szíved szerelmét elnyerem, s hogy elnyerésére méltó leszek! Ó,bűbájos, kegyetlen, állhatatlan! Ó, én gyönyörűségem, ó, én asszonyom! Esküszöm! Eskü-szöm, az enyém leszel! Vagyonod óriási lehet, de nem vagyok-e vajon elég fennkölt, bőkezűjellem, hogy méltóképpen tudjak élni vele? Rangod az eget veri, de becsvágyam túlnő mind-ezeken! Egyszer már odadobtad magad egy kihűlt, lelketlen kéjenc karjaiba. Honoria, mostlégy, most az egyszer légy végre egy férfié! Egy férfié, ki rangodat viseli, ha mégoly magas is,viseli méltóképpen, és tovább növeli!

Miközben ilyenféle kitörésekkel lehengereltem az elképedt özvegyet, egyszersmind fölébe ishajoltam, és tekintetemet mélyen belefúrtam a tekintetébe. Láttam, elpirul, és majd félelmébe,majd csodálkozásába sápad bele, de láttam azt is, hogy bájainak magasztalása és szenvedélyesfogadkozásom egy cseppet sem ellenszenves neki. Világos fejjel figyeltem, mesteri fölényemhogyan keríti hatalmába egyre diadalmasabban. A félelem - a beavatottak tudják - lényegesalkotóeleme a szerelemnek. Ha egy férfi keményen ráadja magát, hogy egy gyönge ésszeszélyes nő szívét megnyerje, vállalkozása nem lehet eredménytelen. Feltéve, persze, ha azalkalom is kedvez neki.

- Rettenetes ember! - mondta Lyndonné, és elhúzódott tőlem, amint a beszédet abbahagytam(valójában semmi sem akart eszembe jutni, és éppen azon törtem a fejem, mit is mondjakőnagyságának ezután). - Rettenetes ember! Menjen már innen!

Magukból már ezekből a szavakból is kihallottam, fellépésem megtette a kívánt hatást.

„Ha a házába holnap beenged - mondtam magamban -, a nő az enyém.”

Lemenet tíz guineát nyomtam a kapus markába, és mikor az alaknak ekkora borravaló láttánleesett az álla, ezt mondtam neki:

- Ez a fáradságáért van, amiért az imént kinyitotta a kaput. Gyakrabban fogja megtenni ezután.

167

Tizenhatodik fejezetCsaládomról bőkezűen gondoskodom,

csalfa szerencsecsillagom a zenitjére hág

Visszatérésemkor, másnap, igazolódott félelmem: zárt ajtókra találtam. Lyndonné őnagyságanem volt odahaza. Tudtam, hogy ez nem igaz, hiszen ajtaját a szemben levő házból - hol erre acélra szobát béreltem - szemmel tartottam egész reggel óta.

- Nézze, kérem - mondtam az inasnak -, úrnője, úgyis tudom, idehaza van, de ha egyszer meg-tiltotta, hogy a házába belépjek, eszembe sincs erőszakoskodni. Inkább azt mondja meg: magaangol?

- De még mennyire, uram - válaszolta lehető legfenségesebb hangján az alak -, mhár ahhangsúlyomból is meghállapíthatja huraságodh, hogy mennyire hangol vagyok!

Tudtam persze, hogy az, hisz azért kérdeztem! Ha ugyanis az, akkor semmi akadálya, hogymegvesztegessem, ír szolga, ha rongyokban jár is, s ha a családtól, melynél szolgál, fizetéstsohasem lát, efféle ajánlatra a képembe vágja a felkínált pénzt minden valószínűség szerint.

- Nahát, akkor ide hallgasson - mondtam az alaknak -, úrnőjének levelei a maga kezén men-nek keresztül, nem? Nos: egy arany üti a markát minden levélért, amit idead elolvasni. Van itta szomszéd utcában egy kiskocsma; csak Dermotot keresse, érti? Dermotot! A leveleket meghozza magával, ha egy pohárkára betér.

- Ah, emlékszem én uraságodra nagyon jól, még Spából - vigyorgott erre a fickó. - „Hetesviszi a tromfot.” Ugyebár? Jól mondom?

Látva, mennyire örül neki, hogy még ebbe is be van avatva, magára hagytam csatlósomat.

A levéltitok megsértésének a magánéletben határozott ellenzője vagyok, kivéve ez alól termé-szetesen a parancsoló szükség rendkívüli esetét, amikor is Európa vezető államférfiainak,mintaképeinknek példáját követve, az udvariaskodás apró formaságait (magasabb államérdek-ből) mellőzzük. Lyndonné levelezése attól igazán semmi kárt nem szenvedett, hogy valakibeletekintett, sőt, ebből, semmi kétség, egyenesen csak jó származott. Sokoldalú levelezésé-nek áttanulmányozása a hölgy jellemébe mély bepillantást engedett, és száz meg száz lehető-séget kínált, hogy őnagysága fölé kiterjesszem hatalmamat. Így szerzett értesüléseimet, mon-danom sem kell, nem voltam egyáltalán rest a magam hasznára fordítani. E levelek segítsé-gével, valamint kitűnő barátom, az öntudatos angol inas támogatásával akkora tájékozottságotszereztem Lyndonné legkisebb mozdulatáról is, hogy őnagysága egész elhűlt a csodálkozástól.A kocsmában a legjobb italokkal traktáltam az alakot, s ami ennél is több, pénzajándékokkalkedveskedtem neki. Találkozásainkra livrét öltöttem magam is, és a fejembe olyan vörös paró-kát nyomtam, hogy ember e csúf jelenségben Barry Redmond elragadó, elegáns személyére ránem ismerhetett. Előre tudtam mindig, hogy őnagysága melyik nyilvános helyen fog meg-jelenni (e helyek száma az özvegyi gyász miatt csak igen csekély volt), és a templomban, aparkban, illetőleg ahova a lábát csak betette, ott készségeskedtem mindenütt: vagy azimakönyvét adtam kezébe, vagy lovamat táncoltattam hintaja oldalán.

Leveleiben összehordott őnagysága hetet-havat, és semmi kétség, kékharisnya nem akadt mégegy, aki ennyi zavaros handabandát zagyvált volna össze, mint ő, de még egy olyan nőt semlehetett könnyen találni, aki kedves jó barátainak számát olyan sűrűn váltogatta volna, mintőnagysága: hol odavolt értük, hol elfordult tőlük. Nem sok idő telt bele, szerény személyemrőlkezdett el hol ennek, hol annak az imádott barátnőjének tudósításokat küldözgetni, s levelei,

168

mondanom sem kell, mind-mind arról tanúskodtak - legőszintébb és legmélyebb megelégedé-semre -, hogy írójuk egyre pánibb félelemmel telik meg csekélységem iránt. Elmondott engemezekben a levelekben a világon mindennek: én voltam az ő bête noire-ja143 és sátáni kísértője,hazajáró rossz szelleme, én voltam a véres kezű imádó, meg még ki tudja, mi minden egyéb,élénk bizonyságaképpen borzongó nyugtalanságának, rémületének. Íme, egy-két szebb részlet:„ez a nyomorult csirkefogó ott jött megint egész úton a nyomomban, mint egy szelindek, míghintómon a parkon hajtottam keresztül”, vagy: „ez az istencsapása utánam jött a templombais”, majd: „a kelmés üzlete előtt ismét lerázhatatlan imádóm nyújtotta kezét, mikor gyalog-hintómból kiszálltam”, és még ki tudja, mi minden más, ehhez hasonló. Hagytam csak, haddnövekedjék benne egyre jobban a félsz, hogy végül már ne is tudjon attól az érzéstőlszabadulni: az én karmaim közül megmenekülni lehetetlen.

Ennek érdekében még egy jövendőmondót is megvesztegettem (abban az időben nagy szám-ban kereste fel Dublinban az ilyeneket az igen előkelő és igen ostoba világ). Őnagysága ugyanegyik szobalánya ruhájába öltözködve jelent meg nála, elég volt mégis a látnok éles szeménekcsak rápillantania, hogy álöltözete alatt felismerje látogatója valódi rangját, és megjósoljaneki: egy Barry Redmond nevű magas lovag úr lesz férje, aki kitartó szerelmével már most isüldözi. Levelező partnernőinek a legnagyobb megdöbbenés és rettegés hangján számolt beerről, jeléül annak, hogy ez az esemény mélyen felkavarta.

„Hát ez a vérszopó szörnyeteg - írta többek között - valóban képes volna arra, hogybeváltsa fenyegetéseit, és sarka alá gyűrheti még a Sorsot is? Hát a végén még csak-ugyan igaz lesz orcátlan hencegése, hogy a felesége én leszek? Valóban nem vár másrám, mint hogy rabszolgájaként lába elé hulljak ennek az alaknak, annak ellenére, hogyszívem mélyéből gyűlölöm? Már csak a rémes, fekete tekintete is, ahogyan azzal akígyószemével rám néz, már az is rémülettel tölt el, és mintegy varázslattal ver meg,hogy az az érzésem, követ mindenüvé, és még mikor magam vagyok is, és lehunyom aszememet, rémisztő, merev nézése lehunyt szempillámon is keresztülhatol, és valósággalbelém fúródik.”

Ha egyszer férfiról nő már így kezd beszélni, csak igen nagy szamár engedheti a kezébőlkisiklani ezek után. Nyomon követtem, akárhová ment, s „rémisztő tekintetemmel” - ahogyírta - elébe álltam, néztem mereven az arcába, mint egy garabonciás. Poynings lord, korábbiudvarlója, sebével a betegágyat nyomta ezalatt, s úgy látszik, azt is elhatározta, hogy hölgyünkminden további kegyéről lemond; a lakásába, mikor látogatni akarta, nem engedte be, válasznélkül hagyta sürgető leveleit, s magyarázatképpen mindössze arra szorítkozott, hogy közölte:orvosa megtiltotta látogatók fogadását, s hogy megválaszolja leveleiket. Hogy tehát őlordságaeltűnt ily módon a balfenéken, előléptem én, és gondoskodtam arról is, hogy esélyes verseny-társam ne akadjon több. Elég volt meghallanom, hogy új udvarlója jelentkezik, egykettőreösszeakasztottam vele a tengelyt, úgyhogy első áldozatom, George lord után felnyársaltammég két másik alakot. Az összetűzésre természetesen sohasem tulajdonképpeni rugója szol-gáltatott okot, hogy tudniillik az illető Lyndonné őnagysága körül kezdett forgolódni, éppenezért a párbajokból botrány soha nem keletkezett, következésképp őnagysága érzékenységétsem sérthette soha semmi. Tudta azonban a hölgy nagyon is jól, hogy mi van párbajaim hát-terében, aminthogy a szépreményű dublini aranyifjúság is megértette, amint kissé jobban adolgok mélyére nézett: hétfejű sárkány vigyáz az özvegy kincsére, ennek kell előbb a fejétlevágni, ha a szépséges hölgynek akar közelébe jutni. Megnyugtathatom azonban olvasóimat,az első három után nem sok hős bajnok akadt, aki őnagyságánál szerencsét próbált volna.

143 bête noire - (franciául) valakinek a réme, gyűlölete tárgya.

169

Nemegyszer nevettem (csak úgy a markomba, persze!), mikor azt láttam, hogy az özvegyhintója mellől milyen ijedten rebbennek szét Dublin ifjú arszlánjai, amint a látóhatáron pejkancám és szolgáim zöld livréje megjelent.

Valami rendkívüli és iszonytató bravúrral akartam elkápráztatni őnagyságát, hogy lássa teljesnagyságában hatalmamat. Éppen ezért elhatároztam, hogy ezt az én becsületes, derék jó Ulickunokabátyámat valami nagy-nagy jótéteménnyel boldoggá teszem. Elhatároztam, hogy gyen-géd érzelmeinek szépséges tárgyát, a bájos Savanyváry kisasszonyt, barátnőjének, pártfogójá-nak, őnagysága Lyndonné grófnőnek tulajdon két szeme láttára elragadom, és teszem mindeztméghozzá úgy, hogy az ifjú hölgy testvérbátyjai, ezek a kis kurtanemeskék, akik húguknevetséges évi tízezer ír fontjával olyan nagyra voltak, mintha Dárius kincse lett volna ez avagyon, mondom, hogy ezek az ír ficsúrok, akik ott lábatlankodtak Dublinban egész szezonalatt, a bosszúságtól, méregtől megrepedjenek. Savanyváry kisasszony egyáltalán nem viselte-tett ellenszenvvel Brady úr iránt, mégis ennek az én derék, becsületes unokabátyámnak megsem fordult a fejében, hogy a lányt esetleg meg is szöktetheti. Ez magában véve is meggyő-zően bizonyítja, hogy férfiak között is mennyi a lagymatag kedély, továbbá hogy felsőbbrendűszellem mily eréllyel győz le pillanatok alatt olyan akadályt, mely a mindennapi elme tükré-ben, úgy tetszik, áthághatatlan. De mit tettem én? Percnyi habozás nélkül, vakmerően meg-szöktettem a lányt. Savanyváry kisasszony a lordkancellár úr gyámsága alatt állott, míg csaknagykorú nem lett (ami azt illeti, nem is igen lett volna tanácsos a gyámsága idején kezdeniilyen veszélyes vállalkozásba a lánnyal). Most azonban már jogában állott ahhoz menniférjhez, akihez csak neki tetszett, ám az ifjú dáma bátortalan volt kissé, azonkívül pedigbátyjaitól és rokonaitól is úgy tartott, mintha bizony még mindig nem lenne a maga ura.Rokonsága kiszemelt már valakit az ifjú hölgy párjának, valamelyik ismerősüket, az olyantönkrement leánykérőnek pedig, mint Brady Ulick úr, kirakta a szűrét, mert ugyan bizonyhogy is lehetne méltó szegény feje olyan mesés vagyon örökösnőjének kezére, mint az őhúguk! Már legalább ahogy ezek a parlagi gavallérok kiokoskodták.

Nagy dublini házában unta magányát Lyndon grófnő, és magához invitálta barátnőjét, Amáliakisasszonyt, hogy töltse nála a szezont. Az anyai szeretet egyik váratlan rohamában pedig mégfiáért is, a kis Bullingdon lordért, s vele együtt ismerősömért, Torzsa úrért, a derék házitaní-tóért is elküldött. Ugyanazon a családi kocsin, mely gyermekét és tanítóját szállította aLyndon-kastélyból, ugyanazon utazott a kisasszony is. A helyzetet felmértem, és határoztam:valóra váltom tervemet a legelső adandó alkalommal.

Erre pedig nem kellett várni sokat. Életrajzom megelőző fejezetében említettem már, hogy ezidő tájt különböző zsiványbandák tartották rettegésben az ír királyságot. A bandák a legkülön-bözőbb neveken szerepeltek, mint Fehér Fiúk, Cser Gyerekek, Vas Legények, s bandáik élénkapitányok álltak: ügyvédeket tettek el láb alól, s hol itt, hol ott gyújtottak fel egy-egy pajtát,levágták, megcsonkították a nyájakat, egyszóval saját kezükbe vették a törvénykezést. Egyikbandát, vagy ha jól tudom, többet is, egy titokzatos személy vezetett, akit csak ezen a névenismertek: Ménkű kapitány. A munkaköre, úgy látszik, főképpen abból állott, hogy házasságo-kat segített nyélbe ütni, az érdekeltek beleegyezésével, vagy ha nem, hát anélkül, vagy pedigéppenséggel a rokonság ellenére. A korabeli újságok, mint a Dublin Gazette meg a Mercuryebben az időben (az 1772-ik esztendőt írtuk ekkor) csak úgy hemzsegtek a királyi helytartófelhívásaitól: ezekben magas jutalmat tűz ki a félelmetes Ménkű kapitány és bandája fejére, ésszínes részletekben számol be Hyment e szilaj madsegédének különböző bravúrjairól. El-határoztam, igénybe veszem, ha nem is éppen szolgálatait, de legalább a nevét ennek a Ménkűkapitánynak, és segítségével megkaparintom Ulick bátyámnak a bájos hölgyet és évi tízezerét.Mellesleg szólva, valami nagy szépség nem volt éppen, s gondoltam, unokabátyámat is inkábbvagyona, mint tulajdonosának kelleme babonázta meg.

170

Az özvegy még a gyászidőt töltötte férje halála miatt, s ezért sem bálokra, sem a vendég-szerető dublini nemesség szokásos estélyeire nem mehetett el. Barátnőjének, Savanyváry kis-asszonynak azonban semmi oka nem volt, hogy visszavonult életet éljen, és örömmel fogadottminden meghívást, akármelyik társaságba is. Ulick Bradynek egypár elegáns bársonyruhátadtam ajándékba, és összeköttetéseim révén nem egy igen előkelő társaságba hívattam megunokabátyámat. A szerencsétlenen persze meglátszott, hogy nem az udvarnál tanult úri visel-kedést és társasági jó modort, mint teszem azt, például én, s a nők között is olyan esetlenülforgolódott, meg olyan ijedős volt, mint egy kiscsikó, és az is bizonyos, ha helyébe egy csacsitállítanak, szebben járja a menüettet még az is. Szó, ami szó, a finom társaságban nem soksikert aratott, szépséges hölgye szívében pedig még ennyit se. Rá kellett csak nézni, meg-látszott rajta, hogy az ifjú dáma az én Ulickommal nem sokat törődik, és semmi kétség,jobban érdekelték azok a fiatalemberek, akik a táncteremben otthonosan mozogtak.

Ulicknak akkor tetszett meg a fiatal hölgy, s akkor talán a lány sem volt közömbös iránta,mikor a szülői háznál, a hűhóházai és felsősavanyvári Remetefaramucban a lány apjával,Savanyvár urával együtt vadászgatott, és berúgatta párszor jó alaposan az öreget.

- Hej, ha csak ennyiről lenne szó most is - sóhajtott Ulick akkorát, hogy majd elfújt vele -, hacsak attól függne, hogy ki a jobb ivó, meg ki üli meg jobban a nyerget, nem akadna kérő egészÍrországban nálamnál esélyesebb.

- Fel a fejjel, Ulick! - bátorítottam. - Tied lesz a szépséges Amália, vagy ne legyen BarryRedmond a nevem!

Charlemont lord, azoknak az időknek egyik legelőkelőbb és legműveltebb ír főura, szellemesférfi, kiváló tudós, külföldet járt jeles úriember (utazásai közben magam is megismertemszemélyesen) marinói házában, Dublintől néhány mérföldre, a dunlearyi út közelében, fényesálarcosbált adott. Ezt az alkalmat szemeltem ki arra, hogy Brady Ulickot életreszólón boldog-gá tegyem. Savanyváry kisasszonyt is meghívták a bálba, s vele együtt a kis Bullingdon lordotis. A gyerek könyörgött, hogy elmehessen, mert még sosem látott ilyet, s abban állapodtakmeg, hogy elmehet, de csak nevelőjének, a derék Torzsa úrnak, régi barátomnak felügyeletealatt. Megtudakoltam, hogy a társaság melyik hintón utazik, majd megtettem a szükségesintézkedéseket.

Brady Ulick nem szerepelt a meghívott vendégek között. Se rangja, se vagyona nem volt elég-séges, hogy ilyen előkelő társaságban megjelenhessék. A tetejébe pedig három nappal a bálelőtt én még azt is elhíreszteltem, hogy az adósok börtönébe csukták, és aki őt ismerte,cseppet sem lepődött meg ezen a híren.

Én magam a porosz királyi testőrség gárdadragonyosának öltöztem, olyan kosztümbe, melytúlontúl is ismerős volt nekem. Nagy orrú, bajuszos álarcot raktam fel, s tört angolsággaltársalogtam, az angol halandzsát némettel keverve, nagyobbrészt azonban mégis németülbeszéltem. Körülálltak, úgy nevették furcsa kiejtésemet, hát még mikor megtudták, hogy csak-ugyan szolgáltam Frigyesnek mint porosz katona, még akkor hogy nevettek! Savanyvárykisasszony hajdani hercegnőnek öltözött, s a kis Bullingdon lord mint lovagkori apród sze-repelt kíséretében: berizsporozta a haját, és borsózöld, ezüst és rózsaszínű mellényében, mittagadjuk, nagyon jól festett, amint kényesen, rátartian lépdelt, s kardja - az a kis kard, amit énadtam a betyárnak - verte oldalát. Torzsa úr dominóba bújt erre az alkalomra, s igen szerényenviselkedett, viszont annál makacsabb érdeklődéssel kereste fel egyre-másra a büfét: csak sültcsirkéből, puncsból, pezsgőből annyit evett-ivott, hogy egy gránátos század is bízvást jóllak-hatott volna vele.

171

A helytartó úr őlordsága is megjelent kíséretével, egyszóval a bál fényes volt igazán. Savany-váry kisasszonynak akadt táncosa szép számmal, többek közt még én is jártam vele egymenüettet, ha ugyan a tenyeres-talpas ír hajadon esetlen totyogását annak lehet nevezni. Fel-használtam természetesen ezt az alkalmat is arra, hogy barátnéja, Lyndonné iránti csodálato-mat elragadtatott, szenvedélyes szavakban kiöntsem neki, s szívére beszéltem, legyen szó-szólóm barátnőjénél.

Éjfél után háromkor Lyndonék társasága szedelőzködni kezdett. A kis Bullingdon lordCharlemontné porcelánszobájában, ahová lefektették, már ezalatt jót szundított, de a derékTorzsa úr járása is bizonytalan volt már egy kicsit és nehezen forgott valahogy a nyelve isneki. Egy mai dáma, lehet, azt se tudná, mit csináljon rémületében, ha ilyent látna, de akkori-ban, azokban a régi jó, vidám napokban férfinak sem tartották azt, aki egyszer-egyszer amúgyistenigazában jól be ne csípett volna, alaposan. A társaság több más gavallérjával együtt hintó-jához kalauzoltam Savanyváry kisasszonyt - kocsisok, koldusok, fáklyáslegények rongyostömegén vágtunk keresztül, részeg férfiak és nők sorfala között, mert az effélék, ha nagyurakmulatoztak, csapatostul lebzseltek mindig az ajtók előtt, és még azt is megvártam, míg acsőcselék hurrázása közben elindul a fogat, majd kis idő múlva visszamentem az étterembe.Németül beszéltem továbbra, és még valami német katonanótát is elgajdoltam annak a három-négy korhelynek, aki ott lézengett, de aztán heves érdeklődéssel estem a tálnak, s az üvegetkezdtem el nyakalni.

- De az izébe is tud maga azzal a hosszú orrával inni? - kezdett el kedélyeskedni egyikúriember.

- Aggassza fel makkát! - mondtam neki jól ismert, furcsa kiejtésemmel, s még nagyobbbuzgalommal fordultam a boroskancsóhoz. Jót nevettek rajtam a többiek, én pedig továbbfolytattam csendben vacsorámat.

Volt ott többek között egy úriember, ővele kísértük le közösen a hintóhoz Savanyvárykisasszonyékat, s együtt is vártuk meg, amíg elhajtanak: valamiben még fogadtam is ezzel azúriemberrel, s tartozásomat reggel pontosan megadtam neki. Az olvasó talán csodálkozik,hogy ennyi apró részlettel traktálom, elárulhatom azonban, hogy az a személy, aki a mulato-zók közé visszament, az bizony már nem én voltam, hanem német inasom: nem volt termetekisebb semmivel az enyémnél, mikor pedig maskarába felöltözött, meg nem mondta volna avilágon senki, hogy a „német közlegény” nem én vagyok. Lyndonék fogata közelében egybérkocsi állott, ebben cseréltünk ruhát. Kevéssel utóbb ez a kocsi is elindult, s utolértehamarosan a másikat.

A végzetes jármű, melyen Brady Ulick gyengéd érzelmeinek elragadó tárgya utazott, nemjuthatott még nagyon messzire az úton, amikor valami mély kátyúban a faalkotmány egyszercsak nagyot zökkent, és hirtelen megrekedt az út közepén. Az inas leugrott a hátsó ülésről, ésodakiáltott a kocsisnak, hogy ácsi, mert kiesett az egyik kerék, így meg, hárommal, nem taná-csos továbbmenni. Azokban az időkben nem ismerték még a tengelybiztosító kupakot, amitazóta a Long Acre144 furfangos építői már feltaláltak. Arra nézve, hogy hogy eshetett ki akerekeket tartó tengelyszög, nem kívánok találgatásokba bocsátkozni; gondolom, valamelyikléhűtő csavargó szedhette ki, egy azok közül, akik ott őgyelegtek Charlemonték háza tájékán.

Savanyváry kisasszony kidugta fejét a hintóból, s mint ilyen esetben már szokták a hölgyek,sikítozott. Torzsa úr, az udvari káplán, felriadt italos kábultságából, a kis Bullingdon lordpedig talpra ugrott, előrántotta kis kardocskáját, és odaszólt a rémült hölgynek: 144 Long Acre - a kocsigyártók utcája Londonban.

172

- Sose féljen, Amália kisasszony, van fegyverem, hogyha a rablók találnának jönni!

A kis gazemberben oroszlánbátorság lakozott, ez az igazság. Később sokat veszekedtünkegymással, de ezt az egyet el kell ismerni: bátor kölyök volt!

A bérkocsi, Lyndonék hintóját követve, nemsokára, szintén odaérkezett, s a kocsis, látva, hogyvalami baj történt, leszállt a bakról, és felajánlotta udvariasan a nemes úrhölgy őnagyságának,hogy szálljon be az ő kocsijába, merthogy van olyan elegáns és tiszta az ő kocsija is, hogyabba a legelőkelőbb uraság is nyugodtan beleülhet! Meghívását egy-két percnyi tanakodásután csakugyan el is fogadták a hintó utasai és beszálltak, a bérkocsis pedig megígérte nekik,hogy Dublinba egykettőre „berepül” velük. Thady, Bullingdon inasa ajánlkozott, hogy ő iselkíséri az úrfit és a nagyságos kisasszonyt, de a kocsis - mellette a bakon valami láthatólagalaposan elázott alak üldögélt - csak vigyorgott, és ráhagyta, hogy jól van, nem bánja, szálljonfel a hátsó ülésre. Ennek a lépcsődeszkája azonban, védekezésül a gyerekek ellen, akik, minttudjuk, nagy kedvelői a potyautazásnak, szögekkel volt kirakva, úgyhogy Thady mindenhűsége ellenére sem tudta rászánni magát, hogy a kiálló szögek tetején másszon keresztül, hátengedett a rábeszélésnek, és ott maradt a bedöglött hintó mellett. Hamarosan sikerült is aztánnekik valami kerítésből, a kocsis segítségével ottan helyben tengelyszöget fabrikálni.

Ezalatt a kocsi belsejében, bár a bérkocsis csakugyan gyorsan hajtott, a társaság, úgy látszik,nyugtalankodni kezdett, hogy még mindig milyen messze vannak Dublintől. KépzelhetikSavanyváry kisasszony meglepetését, mikor végül kikukucskált egyszer az ablakon, s elha-gyott, sík pusztaságot látott mindenfelé, amerre csak nézett, városnak, épületnek még nyomasem volt. Visítozva kiabált erre a kocsisnak, hogy álljon meg, álljon meg, de ez, mintha nemis neki szóltak volna, annál jobban verte a lovat, és közben csak úgy hátraszólt a kocsiba, hogy„nem tart már az egész soká”, meg hogy „iszen Dublinba ő a rövidebbik utat választotta.”

Savanyváry kisasszony sikoltozott, a kocsis verte a lovat, a csikók repültek, mint a szélvész -mikor egyszerre valami kerítés mögül három férfi lépett elő. Segítségért a gyenge szűz mostmár ezeknek kiáltozott. A kis Bullingdon, hogy meglátta őket, felnyitotta a hintó ajtaját, ésbátran kiugrott belőle, de a lendülettől átbukott a fején és hasra esett, no de csak annyi volt azegész, mert már fel is ugrott megint, és apró kardját kirántva a kocsi felé futott, s biztatta köz-ben a három alakot:

- Erre, uraim, erre! Fogják meg ezt a csirkefogót!

- Állj! - kiáltotta a három ember, s a kocsis - meglepően engedelmesen - egyszerre megállt.Torzsa úr egész idő alatt részeg kábultságban feküdt a kocsiban, és csak valami mámorosfélálomban vett tudomást arról, hogy körülötte mi folyik.

A megszomorodott szívű nők ez újonnan érkezett hős bajnokai tanácskozást tartottak, ésnagyokat nevettek, amint a kis Bullingdonra néztek.

- Nyugodjanak meg! - lépett oda vezetőjük a hintó ajtajához. - Egyik emberem felül a bakra, emellé az alávaló csirkefogó mellé, mi ketten meg a nagyságos kisasszony engedelmévelbeülünk a hintóba, és hazakísérjük mindnyájukat. Ha valami előadódnék, akkor sincs semmibaj, mert fel vagyunk fegyverezve alaposan!

Ahogy ezt mondta, nem sokat teketóriázott, belépett a kocsiba, a társa meg utána.

- Hallja, maga! Takarodjék a helyére - kiáltotta felháborodva a kis Bullingdon -, és adja átBullingdon viscount úrnak az ülést!

S amint ezt mondta, odaállt az egyik óriás termetű alak elé, aki most jött oda, hogy a hintóbabeszálljon.

173

- Ne te, ne - szólalt meg elnyújtott hangon, mintha kása volna a szájában -, szálljon csak ki azúrfi! - s így szólva, félrelökte az útból.

A gyerek erre torka szakadtából kiáltozni kezdett: - Tolvaj! Segítség! Tolvaj! -, s kis gyík-lesőjét előrántva, nekirohant az embernek, és meg is sebesíti bizonyosan, mert kicsi kard úgytud sebezni éppen, mint a nagy, ha jókora fütykösével ki nem vágja ellenfele a kis kakaskezéből fegyverét, hogy kalimpálva röpült el, magasan a gyerek feje fölött, messzire, és lenem fegyverzi ilyen módon a kudarcán elkeseredett, rémült kis vitézt.

Ezután a kis lord felé mélyen meghajolt, megemelte a kalapját, és beszállt a kocsiba. Társabecsukta az ajtót, s a bakra telepedett. Savanyváry kisasszony, lehet, szeretett volna mégtovább is sikítozni, de elképzelhető, hogy torkán akadt a hang a rettenetes nagy pisztoly láttán,amint útitársa előhúzta valahonnan.

- Ne féljen, kisasszony - csitítgatta szelíden -, nem történik semmi baja! De hogyha mégiskiabálni találna, a száját betömöm.

Kérését meg is szívlelte Savanyváry kisasszony, mert egy szó nem sok, de annyi se jött ki aszáján egész utazás alatt.

Mindez a sok esemény pillanatok alatt ment végbe, s mielőtt még a kis lord észbe kapott,három támadója már rajt is ült a kocsin: ő meg csak állott az úton, a pusztaság kellős közepén,s csodálkozásában, rémületében azt sem tudta, mit csináljon.

- Csak egy szóra még, nagyságos úrfi - dugta ki fejét egyikük az ablakon.

- Mit akar még tőlem? - kérdezte a gyerek, de már görbén állt a szája, ahogy ezt mondta. Nemis csoda, hiszen mindössze tizenegy esztendős volt, s bátorsága, ahogy eddig állta a sarat,csakugyan bámulatos.

- Marino csak két mérföldnyire van ide! Menjen visszafelé, egész míg egy nagy kőhöz nem ér,ott forduljon jobbra, és attól kezdve mindig csak előre, egyenesen, amíg az országutat megnem látja, azon aztán már könnyen hazatalál. Kedves mamája őnagyságának meg ne felejtse elmegmondania, hogy a Ménkű kapitány sokszor üdvözli, Savanyváry Amália kisasszony pedigférjhez megy.

- Édes jó istenkém! - sóhajtotta az ifjú hölgy, ahogy ezt meghallotta.

A kocsi gyorsan elindult, s a szegény aprócska kis nemesember ott maradt a pusztán egyedül,éppen mikor a nap feljött. Meg volt rémülve, de nem is csoda. Nekiiramodott, és el akarta érnia kocsit, kis lábacskái azonban cserbenhagyták hamarosan, de még a bátorsága is. Mit tehetetthát, leült egy kőre, és mérgében-bánatában elkezdett sírni keservesen.

Így vette hát el Brady Ulick, ahogy én nevezném, szabin menyasszonyát.145 Torzsa úr, akáplán, mikor a parasztház előtt a két lovásszal leszállt, először vonakodott az esketési szer-tartást, mint parancsolták, végrehajtani. Mikor azonban homlokához odaszorították a pisztolyt,és rettenetes káromkodás közben meggyőzték arról, hogy egy pillanat alatt szétloccsantjáknyomorúságos agyvelejét, a boldogtalan házitanító beadta a derekát, és összeadta az ifjú párt.A bájos Amáliát, gondolom, hasonló ékesszólással győzték meg, de erről már semmit semtudok, mert a kocsissal együtt, alighogy a lakodalmas párt leraktuk, visszahajtattam Dublinba.A derék Fritzet, német inasomat, legnagyobb megelégedésemre már ott is találtam. Előttemérkezett vissza - az én hintómban, az én öltözetemben - a maszkabálról, anélkül, hogy bárkifelismerte volna. Úgy tett mindent, ahogy parancsoltam neki.

145 szabin menyasszony - rabolt menyasszony. Utalás a szabin nők elrablásának mondájára.

174

Torzsa úr szegény siralmas állapotban másnap keveredett haza, s az előző napi eseményekrőlmeg arról, hogy bennük milyen része volt, mélyen hallgatott. Kitalált ellenben valami szörnyűtörténetet arról, hogy italos állapotban rablók kezébe került, meg hogy összekötözték, aztánotthagyták az országúton, és egy wicklow-i kocsi vette fel a végén, amelyik élelmiszert hozottDublinba, hogy az talált rá, amint magatehetetlenül feküdt. Még véletlenségből sem lehetettgyanúsítani azzal, hogy a leányszöktetésben akármiféle része is lehet. A kis Bullingdon is csakmegtalálta a hazavezető utat, de felismerni ő sem ismert fel engemet. Lyndonné azonban sej-tette, hogy a kezem benne van: láttam rajta másnap, amikor a Kormányzósági Palotába sietett.A leányrablás az egész várost felkavarta, s mikor találkoztunk, őnagyságát olyan ördögi mo-sollyal üdvözöltem, hogy minden kétsége, még ha lett volna is, eloszlott, és most már tudta, abátor és szellemes vállalkozásban részem van nekem is.

Így háláltam hát meg Brady Ulicknak, hogy jó volt hozzám azokban a régi időkben, s egy-szersmind az az elégtételem is meglehetett, hogy családom ez érdemes ágának anyagihelyzetét rendbe hozhattam. Menyasszonyát Ulick Wicklow-ba vitte, s ott éltek a legnagyobbtitokban mindaddig, míg a vihar, mit az ügy támasztott, el nem csendesedett. Savanyváryéktűvé tették az egész grófságot, csak hogy nyomukra akadjanak, de egy darabig még azt semtudták megállapítani, a boldog férj, aki a vagyon örökösét megszöktette, az kicsoda lehet, éstalán még máig sem tudnák, ha pár héttel később Brady Amália aláírásával levelet nemkapnak, melyben a levél írója arról számol be, hogy új helyzetével a legnagyobb mértékbenmeg van elégedve, hogy továbbá maga Torzsa úr, Lyndonné udvari papja végezte az esketésiszertartást. Torzsa úr, érdemes barátom - ha már egyszer úgyis kiderült -, természetesen min-dent bevallott, illetőleg elmondta, hogy neki mi része volt az egészben. Jólelkű úrnője azon-ban mégsem bocsátotta el állásából az eset után, ez viszont megint csak arra szolgált, hogymegerősítse a gyanút: magának Lady Lyndonnak is része van a szöktetésben, s ezzel együttegyre nagyobb tért hódított az a feltevés, hogy őnagysága mégiscsak fülig szerelmes belém.

Mondanom sem kell, én sem voltam rest e szállongó híreket a magam hasznára fordítani.Arról is meg volt mindenki győződve, ha bizonyítani nem is lehetett, hogy Brady unoka-bátyám megházasításában valamiképp ludas vagyok. Ezenfelül azonban abban is egyre inkábbhinni kezdtek, hogy az elözvegyült grófné és énközöttem igen szoros a kapcsolat, bár éppúgynem tudta volna rám bizonyítani senki, hogy ilyet valaha is kiejtettem a számon. Annak ismegvan azonban a módja, hogy úgy állítsunk valamit, hogy közben esetleg egyenesen mégtagadjuk is, amit mondunk: én is csak úgy nevetgéltem, tréfálkoztam, mellékesen, ha szóbakerült az illető hölgy, ennek pedig az lett a vége, hogy egymás után jöttek gratulálni a nagyvagyonhoz, és úgy néztek már fel énrám, mint a királyság legnagyobb vagyonú örökösnőjénekleendő férjére. Az újságok is foglalkoztak az üggyel, Lyndonnénak a barátnői pedig hevesszemrehányással illették az özvegyet, és annyit mondtak az egészre: „Pfuj!” Még az angolfolyóiratok és képeslapok is, tekintve hogy azokban a napokban még meglehetősen pletyka-éhesek voltak, tárgyalták bőven az esetet, és állandóan arról suttogtak, hogy egy igen szép ésművelt özvegy, akinek két királyságban legnagyobb a vagyona, egy főrangú hölgy, kezét egyelőkelő születésű, közismert, társaságbeli fiatalembernek készült nyújtani, s hogy ez a fiatal-ember Őf-ge a Po-sz K-ály szolgálatában máris kitüntette magát. Mondjam-e, hogy ki voltezeknek a cikkeknek a szerzője? Vagy hogy az a két kép, mely engem, mint „Az ír porosz”-t,Lyndonnét pedig mint „Az efezusi grófnő”-t ábrázolta, milyen véletlen folytán került bele aLondonban megjelenő és főképpen a divatos társasági élet pletykáitól hemzsegő Fővárosi ésVidéki Képes Újság-ba?

Lyndonné nem állhatta már tovább ezt a szüntelen lidércnyomást, és elhatározta, hogy nemmarad Írországban. Nos hát, el is utazott, de mit gondolnak, ugyan ki üdvözölte elsőnekHollyheadben, mikor angol partra lépett? Senki más bizony, mint leg- és legalázatosabb hű

175

szolgájuk, nemes Barry Redmond úr. Az egészre azonban a Dublini Kurír tette fel a koronát,amikor elutazásáról úgy adott hírt, hogy az én elutazásomat egy nappal korábbi dátummalközölte. Ezek után már aztán igazán senki sem akadt a két királyságban, aki még hajlandó lettvolna elhinni, hogy nem ő rohant utánam Angliába, pedig hát az igazság az, hogy szegény fejeéppen előlem menekült oda. Mégis mindez hiú erőlködés volt csupán, mert az elhatározásokemberét nincs akadály, mi útjából eltérítheti. Futhatott előlem egyenesen az Antipódákra146 is,ott is én vártam volna megérkezésekor - eh, mit Antipódákra?! A Hádészbe is utánamentemvolna, mint Euridikéért Orpheusz.

Őnagysága londoni palotája a Berkeley Streeten állott, és a dublininál is fényesebb, előkelőbbvolt. Tudtam, ide fog jönni lakni, s éppen ezért megelőztem, és a fővárosban, háza közvetlentőszomszédságában, a Hill Streeten béreltem ki egy igen szép lakosztályt. Tájékoztató szolgálatomLondonban is éppen olyan hibátlanul működött, mint Dublinban, tekintve hogy őnagyságaderék, hűséges angol portását, ugyanazt, aki már az ír fővárosban is minden kíváncsiságomatkielégítette, magával hozta ide is. Megígértem, hogy fizetését háromszorosára emelem, ha egybizonyos esemény megtörténik. Lyndonné társalkodónőjét azzal szedtem le a lábáról, hogyszáz guineát csúsztattam a zsebébe, és megmondtam, újabb kétezret kap azon a napon, amikormegesküszünk. Hasonlóan nagy összeggel vesztegettem meg őnagysága kedvenc komornájátis. A hírem megelőzött Londonban, s alig érkeztem meg a fővárosba, estélyeire szóló meg-hívóival valósággal elárasztott a nemesség. Ebben a mi egyhangú, unalmas korunkban ma márelképzelni sem tudják, milyen vidám és fényes hely volt valamikor London, hogy micsodajátékszenvedély fűtötte a nőket s férfiakat, a fiatalokat és az öregeket, és hogyan nyerték-vesztették az ezreket egyetlen éjszaka, hogy milyen szépek, vidámak, milyen elragadóanbűbájosak voltak, hogy hogyan ragyogtak a nők! Romlott volt, elragadóan romlott az egészvilág, mindenki közt azonban ebben is a gloucesteri s a cumberlandi királyi herceg járt elöl,utánuk pedig, szorosan felzárkózva, romlottságban mindjárt a hű nemesség következett.Micsoda sikk volt a leányszöktetés! Ó, édes szép régi napok! Boldog az, aki megérhette, hanem hiányzott belőle a fiatalság, a tűz, no és megvolt hozzá a szükséges készpénze is! Boldog,ki ezekben az időkben élhetett. Nekem megvolt mindenem, ami csak kívántatott: mesélhet-nének erről sokat a White-klub, a Wattier és az Aranyalmafa régi törzsvendégei! Ők amegmondhatói, micsoda lovagias, bátor, milyen közismert, híres férfiú volt Barry kapitány!...

A szerelmi történetek részletezése azonban, kivéve magukat a szereplőket, mindenki másnakunalmas. Éppen ezért ezt a témát az irodalom szorgos napszámosaira és érzékeny tolluk leg-főbb közönségére, a serdülő leányinternátusi kisasszonykákra hagyom. Nem szándékozom ud-varlásom minden egyes szakaszát lépésről lépésre követni, s nem óhajtom azt sem elmondani,hogy időnként milyen akadályokba kellett botlanom, sem hogy a nehézségeket mikéntgyőztem le - diadalmasan. Elég, hogy legyőztem mindent. Le én! Diadalmasan! Ebben is az éntehetséges barátommal, néhai szegény Wilkesszel147 vagyok egy nézeten, ő ugyanis azt mon-dotta, hogy bátor szellemű férfinak meg se kottyan ennyi akadály, ha pedig még a tetejébe azész és kitartás sem hiányzik belőle, a közömbösséget, sőt még magát az ellenkezést isszerelemre változtathatja át! Időközben letelt Lyndonné özvegyi gyásza is, és én megtaláltama módját annak, hogy a lakásán meglátogassam. (Arról sem feledkeztem meg, hogy minden nőrólam beszéljen a környezetében, dicsérje hatalmamat, és magasztalja percnyi szünet nélkülhírnevemet, s egyáltalán, hogy társasági sikereimmel és növekvő népszerűségemmel legyenörökké mindenki tele.)

146 az Antipódák - a földgömbön egymással, átellenben, tehát egymástól legtávolabb levő pontok.147 Wilkes - John Wilkes (1727-1797), reformer szellemű szabadelvű politikus.

176

Legnagyobb hasznomra azonban e gyengéd udvarlás közben mégiscsak a grófnő rokonságalett. Ki tudja, talán nem is sejtik, hogy milyen szolgálatot tettek nekem! Engedjék meg hát,hogy így, utólag, sok dühös kirohanásukért, mellyel személyemnek szolgáltak, ez úton mond-jak szívből jövő hálás köszönetet. Későbbi rágalmazásaikért pedig s a gyűlölködő dühért,mellyel üldözőbe vettek, érje őket gáncs és megvetés.

E szeretetre méltó pártfogók között Garaslessy marquise-t hadd említsem első helyen. Amarquise édesanyja volt annak a fiatalembernek, akit - vakmerőségéért - olyan alaposan meg-leckéztettem Dublinban annak idején. Alighogy Lady Lyndon a fővárosba megérkezett, ez avén skatulya berontott hozzá, s azért, mert engem a grófnő állítólag az udvarlásra biztatott,dühében - áldja meg érte az ég! - olyan patáliát csapott, hogy ezzel az egyetlenegy közbenjárá-sával, véleményem szerint, többet használt az ügynek, mint ha még vagy fél tucat riválisomatdöföm keresztül, vagy további hat hónapig udvarolok. Hiába mondta szegény Lyndonné, hogyártatlan az egészben, hogy semmiről semmit nem tehet, és megesküdhetett mindenre, amiszent, hogy udvarlásra engem soha nem bátorított, annak ugyan mondhatta, akár a falnak.

- Még hogy nem biztatta - süvöltötte az agg fúria -, hát még ezt meri állítani?! Hát Spában, aztalán nem annak számít, mikor szegény jó Lyndon lovag még le sem hunyta a szemét? Vagyvédencét talán nem ez alávaló, nyomorult fráter tönkrejutott, züllött rokonához kényszerítettefeleségül? Úgy, nem biztatta? Hát Angliába ki rohant utána lóhalálában, mint aki teljesenmeghabarodott? Itt a szomszédban vesz ki lakást, ideköltözik, majdnem az ajtaja elé, de nem,ez nem biztatás, á, dehogy! Szégyellje magát! Pfuj, gyalázat! Piruljon, asszonyom! Az énfiamhoz mehetett volna, az én tiszta szívű György fiamhoz, de nem, magának ez a felkapasz-kodott ír, ez a senkiházi kell! Hogy még a gyilkosságtól sem riad vissza, és ezzel a kalandorralöleti meg! Nem, asszonyom! Azt már nem! Az én fiam ilyen alantas szenvedélyen holmijöttmenttel nem osztozkodik! Egy tanácsom van csak a maga számára, asszonyom: törvénye-sítse ezt a szégyenteljes kapcsolatot ezzel az ír szélhámossal, és igyekezzék legalább ezzelenyhíteni azt, ami immár oly nyilvánvaló, hogy a vallást sérti és a jó erkölcsöket! Ha mástnem, legalább családját és fiát kímélje életmódjának ettől a szégyenétől és gyalázatától!

Így öntötte az epét tajtékzó dühében az öreg marquise, majd kivonult a szobából, magárahagyva Lyndonnét könnyei között. A találkozás lefolyásáról őnagysága társalkodónője aprórészletességgel tájékoztatott. Attól, amit hallottam, reményem csak megerősödött: minden alegjobb mederben halad.

Garaslessy marquise bölcs befolyására tehát Lyndon grófnőtől elfordult családja s régibarátnői köre. Még a birodalom legelső asszonya is oly hűvösen fogadta, mikor őnagysága azudvarnál megjelent, hogy utána a jóasszony hazament, és toporzékoló dühében ágynak esett.Így hát el lehet mondani, hogy házassági tervem megvalósításában maga a királyi ház is tevé-kenyen közreműködött, s mindent megtett annak érdekében, hogy a szegény ír szerencsevitézreménye beteljesüljön. Így működik a Sors, maga előtt terelve kicsi és nagy ügynökeit vegyest,s mielőtt a sok férfi és nő még észbe kaphat, akarata máris teljesedett.

Bridgetné viselkedésére például ma is csak mint a találékonyság remekművére emlékszemvissza (így hívták őnagyságának azt a kedvenc komornáját, aki korábban szolgált nála). Diplo-máciai képességeiről alkotott igen-igen nagy véleményem mellett szól az is, hogy abban apillanatban, amint a Lyndon-birtokoknak én lettem az ura, kifizettem neki haladék nélkül amegígért összeget - mert én igenis a becsületbeli adósságokra nagyon sokat adok, és inkábbegy uzsorásnál vettem fel kölcsönt égbekiáltóan magas kamatra, mint hogy adott szavamatkelljen megmásítani -, tehát amint mondom, abban a pillanatban, mihelyt vállalkozásom céljátelértem, Bridgetnét kézen fogtam, és így szóltam hozzá:

177

- Asszonyom! El kell ismernem, a szolgálatai példátlan hűségről tesznek bizonyságot, éséppen ezért a legnagyobb készséggel jutalmazom meg ígéretem szerint: ugyanakkor azonbanaz agyafúrt ravaszság és a képmutatás annyi tanújelét adta, hogy Lyndonné őnagysága szolgá-latában, beláthatja, nem tarthatom meg továbbra is ezek után. Kérem tehát, hogy szedje sátor-fáját, és távozzék innét még a mai napon.

Mit volt mit tennie, elment, de egyenesen Garaslessyék pártja szolgálatába állt, s ha csaktehette, rám kígyót-békát kiáltott.

Hadd mondjam el azonban, hogy mi is volt hát az, amit olyan nagyon okosan cselekedett.Alapjában véve a világ legegyszerűbb dolga volt, mint ahogy a nagy mesterművek mind igen-nagyon egyszerűek. Mikor úrnője egyszer sorsára és az én - mint ahogy szíves volt magátkifejezni - gyalázatos eljárásomra panaszkodott, Bridgetné azt mondta neki:

- Ugyan, miért is nem írja meg nagyságod ennek a fiatalembernek, hogy viselkedésévelmennyi bajt okoz? Fellebbezzen a jó szívéhez, mert az aztán csakugyan az! Hiszen egyébrőlsem beszélnek az egész városban, mint hogy milyen nagylelkű, s hogy gondolkodása milyennemes! Kérje meg szépen, hogy hagyja abba ezt az üldözést, hiszen a hölgyek legjobbikánakennyi fájdalmat okoz! Írjon, asszonyom, ha csak néhány sort is, hiszen már maga a stílusaolyan fennkölt és olyan nemes, hogy könnyek nélkül soha egyetlen levelét el nem olvashatom,írjon neki, és meglátja, ez az ifjú meghoz minden áldozatot, ha arról van szó, hogy megkímé-lje nagyságod érzéseit!

S hogy ez így van, a hű komorna égre-földre esküdözött.

- Mondd, igazán, komolyan gondolod, Bridget? - kérdezte az asszonya, majd egykettőrenekiült, és az ő megnyerő, varázslatos modorában a következő levelet kanyarította nekem:

Miért üldöz engem - írta többek között -, mondja, jó uram? Miért bonyolít e szeszélyeshálóba, melynek félelmetes szövevényén a lelkem összetörik? Miért kényszerít látnom,hogy félelmetes, ördögi praktikái elől minden menekülés reménytelen? Oly nagylelkűmásokhoz - így szól a hír -, hadd kérjem hát meg: legyen velem is az!! Merészségét, havalaki, hát én jól ismerem! Kérve kérem azonban, erős férfiakon éreztesse hatalmát,akik kezükben karddal képesek kiállani, de kíméljen meg, ó, kíméljen egy gyönge nőt, akinem képes Önnek ellenállani. Kérem, arra a barátságra, melyet valaha irántam tanú-sított! Jusson, ó, jusson eszébe ez a barátság, és könyörögve kérem, adja baráti érzésé-nek tanújelét! Cáfolja meg azokat a rágalmakat, melyeket rám vonatkozólag szórt el, éstegye jóvá, ha tudja, a kárt, melyet az összetört szívű özvegynek okozott, tegye jóvá, havan még Önben egy szikra becsület.

H. Lyndon

Ugyan mi másra való is az ilyen levél, mint hogy válaszoljanak rá személyesen? Kitűnőszövetségesem azt is elárulta, hogy őnagyságával hol találkozhatom; utánamentem, és meg istaláltam a Pantheonban.148 Itt még egyszer elismételtem neki a dublini színjátékot, s azonigyekeztem, hogy lássa, hatalmam - minden szerénységem ellenére is - milyen óriási, és hogyfáradhatatlan akaratom semmivel sem lankadtabb, mint azelőtt.

- Éppen úgy tudok nagyon jó lenni, mint ahogy, ha akarom, nagyon rossz is vagyok, s amilyenhűségesen és melegen érez barátaimért e szív, ellenségnek éppoly rettenetes vagyok. Kérjen 148 Pantheon - a londoni Oxford Streeten 1772-ben megnyílt szórakozóhely, bálterem, sok álarcos

mulatság színhelye; később átmenetileg színháznak is használták, majd bazár lett belőle, végül,1937-ben történt lebontásáig, egy cég irodája.

178

tőlem mindent, amit csak akar - mondtam neki -, csak azt az egyet ne, hogy megszűnjekszeretni, mert ez kívül van minden hatalmamon: akárhová megy is előlem, ha szívemparancsolja, nekem követnem kell! Ez a végzetem, s ez a végzete önnek is, asszonyom! Miértvonakodik? Legyen az enyém! Életemmel együtt tud csak véget érni ez az őrült szenvedély!Nemednek, ó, te legbájosabbikja! Nem! Csak ha majd e szív megszűn - parancsára - dobogni,ó, engedelmeskedni majd csupán akkoron fogok! Ezt akarja, a halálomat?

Dehogy akarja a halálomat, mondta erre nevetve, mert fürge eszű nő volt, és volt érzéke ahumor iránt. Dehogy akarja, hogy öngyilkos legyek. Attól a pillanattól kezdve azonban, hogyezt kimondta, éreztem: a nő az enyém.

Egy évre rá, ugyanezen a napon, vagyis 1773. május 15-én az a boldogság és megtiszteltetésért, hogy oltárhoz vezethettem Lyndon grófnőjét, Honoriát, a néhai igen tiszteletre méltóCharles Lyndon lovagnak, a Fürdő-rend tulajdonosának özvegyét. Az esketési szertartást aSzent György-templomban, a Hannover téren, nagytiszteletű Torzsa Sámuel úr, őnagyságaudvari papja végezte. Az esküvőre - Berkeley Square-i házunkban - óriási vacsora és fényesbál következett, másnap reggel pedig a lever-men egy herceg, négy gróf, három tábornok és azelőkelő londoni világ számos személyisége tisztelgett nálam. Az esküvőről Walpole gúny-verset írt, Selwyn pedig az esetről a Kakaófában vicceket faragott. Csak az öreg méregzacskóvén Garaslessy marquise dúlt-fúlt, majd a guta ütötte meg, mintha bizony nem éppen ő magaajánlotta volna Lyndonnénak ezt a megoldást annak idején. Az ifjú Bullingdon pedig, ez atizennégy éves, nyakigláb kamasz, az öklét rázta, úgy hadonászott az orrom előtt, mikorédesanyja rászólt, hogy ölelje meg a „papát”.

- Ez apám nekem?! - kiáltotta a kölyök. - Ezzel az erővel nagyságod akármelyik inasának ismondhatnám: papa!

Tőlem azonban tajtékozhatott a kölyök is, a vénasszony is, csak nevettem rajtuk, éppen úgy,mint a királyi udvarban az élcelődéseken.

Esküvőnkről lelkesedéstől lobogó levelekben számoltam be édesanyámnak és szeretett nagy-bátyámnak, a derék jó lovagnak. Most pedig, hogy saját érdememből és erőmből harmincéveskoromra a jólét csúcsára értem, és társadalmilag is olyan magasra emelkedtem, mint angolember csak emelkedhetik, elhatároztam, hátralevő időmben élvezni fogom az életet úgy,ahogy ilyen kiváló képességű és előkelő férfiúnak csak lehet.

Miután londoni barátaim szerencsekívánatait fogadtuk - mert abban az időben még nem szé-gyellték annyira az emberek, mint manapság, hogy megházasodtak -, én és Honoria (felesé-gem egyébként csak úgy sugárzott az elégedettségtől, s mondhatom, igazán csinos, üdítőenvidám és kellemes élettárs volt) nyugat-angliai birtokainkra utaztunk, amerre én még sohasemjártam azelőtt. Három hintón indultunk útnak Londonból, s mindegyiket négy telivér húzta.Örült volna nagybácsikám, tudom, ha megláthatja a Barryk ősi címerét s az ír koronát,mellette pedig a hétágú grófi koronát és a nemes Lyndon családnak igazán nemes pajzsát.

Őfelsége, mielőtt elutaztam Londonból, kegyesen beleegyezett, hogy a magamé mellé oda-illeszthessem szeretett feleségem nevét; ettől kezdve pedig, mint ahogy az életrajznak azelején is írtam, közösen használtam a Barry és Lyndon címet és címert.

179

Tizenhetedik fejezetÉn vagyok az angol főúri társadalom ékessége

Leutazásunk a devonshire-i Hackton-kastélyba, őseink e legrégibb székhelyére, előkelő lassú-sággal és méltóságteljes díszpompával ment végbe, úgy, ahogy a birodalom legelső személyi-ségeinek dukál. Livrés fullajtárok jártak előttünk, s megérkezésünket minden egyes városbanfennszóval adták hírül, Andoverben, Ilminsterben és Exeterben ünnepélyes díszben fogadtak,s a negyedik napon, éppen vacsoraidőben, megérkeztünk az ódon sasfészekbe, melynek kapu-ja olyan hátborzongatóan csúnya, gótikus ízlésben149 készült, hogy Walpole úrnak, ha látja,szíve bizonyára vadul ugrál örömében.

Minden házasságban az első pár nap a legkeményebb megpróbáltatás. Nem egy házaspártismertem, egész életükben úgy éltek, mint a gerlicék, a mézeshetek alatt azonban majd egy-más szemét kaparták ki. Mindnyájunk közös sorsát persze én sem kerülhettem el. Nem sokkalazután, hogy elindultunk nyugat felé, Lyndonné asszonyom gondolt egyet, és a pipám miattkezdett el acsarkodni. Mellékesen jegyzem meg, hogy a pipázásra még Németországbankaptam rá, mikor Bülow alatt szolgáltam, de később sem tudtam leszokni róla sohasem. Akocsiban is szépen előszedtem hát a pipámat, és rágyújtottam. Ilminsterben és Andoverbenpedig kedves feleségem azért találta felhúzni az orrocskáját, mert mind a két helyen, a Nagy-harangban és az Aranyoroszlánban is meg mertem hívni a fogadóst egy kis esti kvaterkázásra.Lyndonnét majd szétvetette a dölyf, én azonban az egyszerűség és a szerénység emberevagyok. Na de meg kell nyugtatnom kedves olvasómat, nőm e sajnálatos eltévelyedésein úrrálettem mind a két esetben, s hozzátehetem, nagyon hamar. Utazásunk harmadik napján már otttartottam, hogy könnyes szemmel ő maga hozott tüzet, és saját kezűleg gyújtotta meg pipámata kedves. Exeterben, a Hattyú fogadóban pedig nevelése már annyira haladt, hogy alázatoshangon ő maga kérte, hadd jöhessenek fel hozzánk ebédre a fogadós és felesége. Megmagya-ráztam azonban neki, hogy nekem ugyan elvben semmi kifogásom a meghívás ellen, annál iskevésbé, mert Becsaliné igen jóképű menyecske, óhaját azonban mégsem teljesíthetem, mert apüspök úr (Lyndonné rokona) hivatalos hozzánk, s a legelemibb udvariassági szabályok tilt-ják, hogy kívánságának éppen most eleget tegyek. Az esti áhítaton feleségestül megjelentem,hogy főtiszteletű unokatestvérünk iránt ezzel is kifejezzem megbecsülésemet, s a székesegy-ház éppen ekkor készülő, híres, új orgonájára huszonöt guineát ajánlottam meg nőm és százata magam nevében. Ez a gesztusom, a pályám indulásakor, elhihetik, nem kevéssé emelte agrófságban népszerűségemet. Még a székesegyház főtiszteletű kanonokja is azzal tisztelt meg,hogy velem együtt nyakalta a bort a kocsmában, és mikor a hatodik üveg után eltávozott, leg-ünnepélyesebb sűrű csuklásai közben szórta atyai áldását valahány ilyen ke-ke-ke-gyes úriem-ber előkelő fe-fe-fe-jére.

Mielőtt a Hackton-kastélyba értünk, utunk tíz hosszú mérföldön keresztül csupa-csupa Lyndon-birtokon vezetett: zúgtak mindenütt a harangok, és látásunkra kigyűlt mindenütt a nép, s az útszélén legjobb ruháikba öltözve felsorakoztak a gazdák, a pap meg az iskolás gyerekek, s aföldek e derék dolgozói éltették hangosan úrnőjüket. Pénzt szórtam a jóravaló fickók közé, segy-egy szóra megálltam a gazdákkal meg nagytiszteletű lelkipásztorukkal is, meg egyáltalánmindenkivel. Na de hát én tehetek arról, hogy a devonshire-i lányok az egész királyságban a

149 gótikus ízlés - Horace Walpole nemcsak az irodalomban hozta divatba a „gótikus” irányt, hanem az

építészetben is ezt kedvelte, szemben az addig szinte egyedül uralkodó klasszicista stílussal.Twickenham közelében vásárolt Strawberry Hill nevű házát kis gótikus kastéllyá építette át.

180

legjobbképűek? Mert ilyenféle megjegyzéseimtől őnagysága minden esetben kijött a sodrából,sőt azt hiszem, quarringdoni Manga Lici kisasszony piros arcocskája jobban dühítette kedvesfeleségemet, mint minden egyéb, amit mondtam vagy tettem egész utazásunk alatt.

„Ahá - mondtam magamban -, hát így állunk: szépséges asszonyom? Nocsak, nocsak, hát fél-tékenyek vagyunk?” - s amikor erre gondoltam, nem állhattam meg, hogy mély szomorúságotne érezzek, mert eszembe jutott, milyen könnyelmű is volt ez az asszony annak idején, mígférje élt, és meg is állapítottam magamban: azok mindig a legféltékenyebbek, akik a féltékeny-ségre maguk adják a legtöbb okot.

Magában Hacktonban, a faluban, a fogadtatás különösen meleg volt: Plymouthból egy rezes-bandát hoztak ki, kitűzték a zászlókat, diadalíveket emeltek, s ebben is különösképpen azügyvéd és az orvos jeleskedett, egyébként mind a ketten a családnak voltak alkalmazottai. Anagy porta bejáratánál száz meg száz délceg, keménykötésű férfi állott. Az épület nagy kertifala egyik oldalról Hackton-ligettel határos, ahonnét három mérföld hosszú, nemes szilfa-sétány húzódik (helyesebben szólva húzódott még akkor) egész a régi kastély tornyáig. Hej, dekívántam, mikor 1779-ben kivágattam, hogy lett volna inkább tölgy ez a sétány, és hozottvolna háromszor annyit! Az ember meg sem érti tulajdonképpen azt a bűnös könnyelműséget,mellyel őseink földjeiket mindenféle kis értékű fával telepítették be, holott ültethettek volnaazzal az erővel nyugodtan tölgyet is. Ezért mondtam én mindig, hogy hacktoni Lyndon-ősömtízezer fonttal csapott be, amikor II. Károly idejében birtokára szilfát ültetett ez a vastagnyakúpuritán.

Megérkezésünk után az első napokat nagyon kellemesen töltöttük: fogadtuk a főurak és anemesség tisztelgő látogatásait, midőn jókívánságaikkal felkeresték az ifjú párt, és akárcsak aKékszakállú Herceg felesége, vizsgáltuk, nézegettük a kincseket, a kastély számtalan szobájátés a bútorokat. Az óriási, ódon épületet még valamikor V. Henrik idejében emelték, a Crom-well-pártiak a forradalom idején ostrom alá fogták és megrongálták, majd később a kastélytátalakították, s a puritán Lyndon alatt kijavították, végül pedig valami szörnyű régies stílusbanátépítették. Ez az említett vastagnyakú puritán Lyndon akkor jutott a birtokhoz, mikor bátyjameghalt. Ez utóbbi úrnak életelvei, dicséretére legyen mondva, igazi lovagi erényekben bővel-kedtek, sajnos azonban az ivás, a kockázás, a kicsapongó élet és nem utolsósorban királyhűérzelmei korán sírba vitték e derék lovagot. A kastélyt pompás vadaskert vette körül, s benneszép számmal tanyázott a szarvas is. Nem tagadom, nyári estéken, nyitott ablak mellett, ami-kor a tölgyfa burkolatú szobában százféle színben csillogott, vibrált a pohárszék tetején a sokarany- és ezüstedény, s asztalomat tucatnyi víg cimbora ülte körül, nagy gyönyörűségem telteleinte benne, ha a hatalmas zöld parkba, a szélben hajladozó fákra kinéztem, s hallgattam aszarvasbőgést, a tó fölött pedig közben a nap lenyugodott.

Mikor legelőször mentem oda, a kastély külseje egymástól eltérő építészeti stílusok furcsa ve-gyülékét mutatta még: lehetett itt látni régi, hűbéres időkből származó tornyokat az Erzsébet-kori csúcsos oromzatok mellett, az összehányt, durva faljavítások pedig a Puritán-ágyúknyomait takarták. Voltaképpen erre kár sok szót vesztegetni, mert hiszen egy igen jónevű épí-tésszel az egész építményt úgy, ahogy volt, hatalmas költséggel, mindenestül átalakíttattam, stöbbek között a régi homlokzat helyébe is a legeslegutolsó francia-görög, más szóval a leg-klasszikusabb modorban új homlokzatot emeltettem. A várárkokat, felvonóhidakat, külsőfalakat elsimíttattam, s helyükbe Cornichon, a nagy francia építész tervei szerint - e kiválóférfiú egyenesen ebből a célból jött át Angliába - elegáns függőkerteket és lépcsőzetes virág-ágyakat állíttattam.

181

A nagy külső lépcsőfeljárat tetején az ember óriási ódon csarnokba lépett, melyet körös-körülmetszett, fekete tölgyfa burkolat takart; a falakon őseink arcképei függtek. Itt lehetett látni anagy, négyszögletesre nyírt szakállú Brook Lyndont, az Erzsébet-kori híres jogászt, sSaccharissa Lyndon úrasszonyt, úgy, ahogy lazán aláhulló csipkéivel, bodros hajfürtjeivelMária Henrietta150 királyné udvarhölgyét megfestette van Dyck; itt a falon lógott CharlesLyndon is, a Fürdő-rend lovagja, mellén a rend szalagja, s hitvesem, bő fehér szaténköpeny-ben, felékesítve családi gyémántjaival, ünnepi öltözetben, úgy, ahogy az öreg II. György királyelőtt a bemutatkozáson tisztelgett annak idején. A képet Hudson151 festette. Csakugyan igenszépek voltak a gyémántok, s különösen akkor mutattak jól, amikor Bochmer - őfelségeikversailles-i udvari fogadására, még az első időkben - új foglalatba rakta valamennyit. Tizen-nyolcezret vettem fel rájuk a végén, akkoriban, amikor az Aranyalmafában Vicsori Jimmel,152

ahogy Sandwich lordot becéztük, Carlisle-lel153 és Charley Foxszal negyvennyolc óra hosszatl’hombre-oztunk sans désemparer154 és pokoli balszerencsém semmiképpen nem akart le-szállni a nyakamról. E tágas termet íjak, csáklyák, jókora szarvasagancsok és mindenfélevadászfelszerelés díszítette, elrendezve szépen a kandalló körül, de állott ott néhány olyanrozsdamentes, ősrégi páncélruha is, hogy olyat - véleményem szerint - legfeljebb Góg ésMagóg155 ha viselt; és a kandalló akkora volt, hogy benne egy hatlovas hintó kényelmesenmegfordulhatott. Ezt még csak meghagytam régi mivoltában, úgy, ahogy volt azelőtt, hanemazokat az özönvíz előtti páncélokat csak kirakattam onnét a végén, és a lomtárba, a padlásravitettem. Helyükbe kínai torzszobrokat, franciaországi aranyozott pamlagokat és antik torzó-kat állíttattam, melyeknek törött keze-lába, csorba orra és visszataszító csúnyasága régiségük-ről meggyőző erővel tanúskodott. Nem tudom, a változó ízlés vagy római bevásárló ügy-nököm csibészsége-e a magyarázata, annyi azonban bizonyos, hogy mikor e műkincseket egykésőbbi időpontban áruba bocsátani voltam kénytelen, harmincezer font értékű gyűjtemé-nyemből háromszáz guineát alig sikerült összekaparni.

Ebből a főcsarnokból oldalirányban mind a két felén fogadótermek hosszú sora nyílott. Elsőlátogatásomkor egyébből sem állott a szegényes termek bútorzata, mint magas támlájú székek-ből, hosszú, szögletes velencei tükrökből, ám az én kezemben egykettőre ragyogni kezdett ezis, s a falakra lyoni aranydamaszt meg pompás gobelin szőnyeg került. (Richelieu-től kártyánnyertem a szőnyegeket!...)

Csak urasági hálószoba volt a kastélyban harminchat. Eredeti állapotában nem tartottam megazonban belőlük többet, csak hármat, a „Szellemek szobáját”, ahogy azt, amelyikben II. Jakab 150 Mária Henrietta - Henrietta Mária (1609-1669), a kivégzett I. Károly angol király felesége, IV.

Henrik francia király leánya.151 Hudson - Thomas Hudson (1701-1779), divatos, bár közepes tehetségű arcképfestő; Reynolds első

mestere.152 Vicsori Jim - John Gay (1685-1732) Koldusoperá-jának egyik alakja, aki elárulja saját banda-

vezérét, Macheatht. John Montagu, Sandwich earlje (1718-1792) azért kapta ezt a gúnynevet, mertellene fordult John Wilkesnek, egykori politikai szövetségesének.

153 Carlisle - Frederick Howard, Carlisle earlje (1748-1825), hosszú ideig csak mint pazarló életmódotfolytató világfi és mint nagy kártyás volt ismeretes; politikusként csak később játszott szerepet.

154 sans désemparer - (franciául) megszakítás nélkül.155 Góg és Magóg - a bibliai hagyomány szerint Jáfet fiai; az antik hagyomány szerint a Nagy Sándor

ellen harcoló indiai király, Porus szkíta szövetségesei. A középkori hagyomány szerint több nép -köztük a magyar - ősei. A brit hagyományban a két név összevont alakban is él: eszerint Gógmagógaz albioni óriások vezére volt, akit Corineus brit vezér legyőzött.

182

idejében a gyilkosság történt, nevezték, továbbá azt, amelyikben torbayi partraszállása156 utánVilmos aludt, és Erzsébet királynő fogadószobáját. A többit - a sok fafejű, vén falusi banyanem kis megrökönyödésére - a legmodernebb ízlés szerint kifestettem Cornichonnal, főbbtermeim falát pedig Boucher és Vanloo157 Venusai és Cupidói népesítették be, mégpedig olytermészethű felfogásban, hogy az a kiaszott, vén, fecsegő Lefetyngton grófnő, emlékszem, azágyterítőjével takarta le a festményeket, leányát pedig, a bájos Halcsont Blanka kisasszonyt,komornájához küldte be aludni, mert hát hogy is engedhette volna az ártatlan hajadont olyanszobában hálni, melyben - hajszálra úgy, mint a francia királynő versailles-i palotájában -tükrök vannak a falon körös-körül?E díszítésekért tulajdonképpen nem is annyira én, mint inkább építészem, Cornichon volt afelelős. Lauraguais-től158 kaptam őt kölcsön, s külföldi utazásaim idején épületeim legfőbbművészeti felügyelőjének tettem meg, ugyanakkor pedig szabad kezet is adtam neki. Mikor akastély régi kápolnájából átalakított színház freskóinak festése közben leesett és lábát törte, akörnyék népe Isten büntetését látta a szerencsétlenségben. Annyi bizonyos, javító dühébensemmitől sem riadt vissza ez a pernahajder, s kivágatott többek között - engedélyem nélkülmindenesetre - egy régi varjútanyát is, melyet a nép babonásan tisztelt, s amelyről jóslat is szólt:

Ha kidől a varjúfészekHackton Hallnak vége lészen.

A varjak a közeli erdőbe költöztek át Garaslessyékhez (hogy azoknak is a hollók vágnák ki aszemét!), és ott vertek tanyát. Cornichon pedig az erdőcske helyén két bűbájos kút közé egykis Venus-templomot emelt. Venusok és Cupidók - ezért élt-halt ez a gézengúz! Még temp-lomi padszékünk mellől a gótikus rácsot is leszedi, hogy Cupidókat rakjon a helyébe, ha a jóöreg Pukkadi tiszteletes rektor úr elébe nem áll nagy tölgyfa fütykösével, és egy nagy latinbeszédben szerencsétlen építészét le nem gorombítja - Cornichon az egészből, ha sokat nem isértett, annyit azonban mindenesetre felfogott, hogy pozdorjává töri az öreg a csontjait, ha csakegy ujjal is hozzányúl a rácshoz. Panaszkodott is az abbéra, ahogy a Pukkadi tiszteletes uratnevezte: „Et quel abbé, grand Dieu! - mondta egész magánkívül a felháborodástól. - Un abbéavec douze enfants!”159 De ezekben a kérdésekben én általában az egyházat támogattam, séppen ezért szigorúan meghagytam Cornichonnak, hogy tehetségét a jövőben a kastélybanbontakoztassa ki.A kastély nagyszerű, régi ezüstgyűjteményét néhány ragyogó, modern darabbal egészítettemki. A borospince kétségtelenül jól fel volt szerelve, de azért itt is elkelt a szépítgetés, a kony-hát pedig, azt lehet mondani, alapjaiban szerveztem újjá. Jack Wilkes barátom egyenesen alondoni polgármester palotájából küldött nekem szakácsot, külön az angol konyhára, a teknős-béka- és vadpástétom-osztályra, mert az én chef-em és mind a két szárnysegédje (Párizsbólezeket is hozattam) francia volt. Egy alkalommal ki is hívta angol kollégáját a chef versenyre, 156 torbayi partraszállás - Orániai Vilmos, a későbbi III. Vilmos király az Anglia délnyugati partján

fekvő Torbaynál szállt partra 1688-ban, amikor II. Jakab ellenfelei behívták az országba.157 Boucher - François Boucher (1703-1770), francia festő; főleg történelmi tárgyú és pasztorális,

valamint zsánerképei ismertek.

Vanloo - Jean Baptiste Vanloo (1684-1745), holland festőcsaládból származó francia festő.158 Lauraguais - Louis-Léon-Félicité, Lauraguais grófja, Brancas hercege (1733-1824), francia

közéleti férfi, műkedvelő író; több memoár szerzője.159 Et quel abbé, grand Dieu!... un abbé avec douze enfants! - (franciául) És micsoda abbé, nagy Isten!

abbé, egy tucat gyerekkel!

183

de mint bánatosan elpanaszolta, nemes felhívására ez a gros cochon160 ököllel akart nekiesni,à coups de poing.161 Az olasz cukrásszal együtt ezek alkották a szájnokok, vagyis az officiersde bouche törzskarát. Szomszédom és rokonom, a vén zsugori Garaslessy ezen elemi ésnélkülözhetetlen rendszabályok láttán, melyekkel úriember végül is hát önmagának tartozik,ugyan mit is tehetett mást, mint hogy egyre jobban szörnyülködött, és terjesztette mindenfeléaz egész országban a rágalmat, hogy pápistákkal főzetek, főtáplálékom békahús, és hogyfasírtnak - de ezt még maga is elhitte csakugyan - kisgyermekeket eszem.No de azért csak megették a konyhám főztjét ezek a birtokos urak, és még az öreg Pukkadirektor is kénytelen volt elismerni, hogy pástétomom és konyhám teknősbéka-levese nem sértiaz ortodox elveket. Ami pedig ezeket a nemesurakat illeti, annak is értettem a módját, hogymivel tegyem őket kezessé, szelíddé. Megérkezésemig az egész grófságban egy falka kopót isalig lehetett összeszedni, és vizsla is csak az a pár girhes, rühes dög akadt, amivel a Garaslessycuppogott a sárban isten nevében. Én pedig harmincezer fontért olyan kutyatelepet rendeztembe hozzá való istállókkal és melléképületekkel együtt, és olyan fajtenyészetet létesítettem,hogy bizton mondhatom, dicső őseim, ama jó régi ír királyok mögött sem maradtam el sem-mivel. Két falka kutyámmal négyszer tartottam hetenként vadászatot, ilyenkor három zöldlivrés szolga kísért, és a vadászat résztvevőinek hacktoni házam kapuja mindig nyitva állt.

Ezek az átalakítások, s ez a train de vivre,162 gondolhatják, nem kis költséggel járt, de megezenkívül miért is rejteném ezt véka alá: az én alkatomból mindig is hiányzott a garasos-kodásnak az az alantas, csúnya ösztöne, melyet némelyek annyira szeretnek és csodálnak. Ittvan például mindjárt az öreg Garaslessy: egyebet sem csinál, mint élére állítja aranyait, még-hozzá kizárólag csak azért, hogy apja adósságait kifizesse, és hogy tehermentesítse a birtokot.Hozzátehetem, pénzének java részét az én nevemre kiállított záloglevelekből szerezte meg. Ésarról sem szabad megfeledkezni, hogy én a Lyndon-vagyonnak csupáncsak járadékát élvez-tem, azonkívül az uzsorásokkal sohasem szerettem sokat alkudozni, végül pedig hogy őnagy-sága vagyonbiztosításáért is súlyos pénzeket kellett lefizetnem.

Az év végére feleségem fiúgyermekkel ajándékozott meg: keresztségben a gyerek, királyiőseim iránti tiszteletből, a Bryan nevet kapta. No de hát hagyhattam-e szegény fiamra mást is,mint mocsoktalan nemesi nevet? Nem volt talán anyja vagyona ráíratva erre az engedetlen,komisz, kiállhatatlan Bullingdon lordra? Erről jut eszembe, hogy róla még nem is szóltam,pedig új nevelőjével ő is Hacktonban tartózkodott. Ennek a fiúnak az engedetlensége felül-múlt minden képzeletet. A Hamlet-ből citálgatott anyja bosszantására folyton részleteket. Egyalkalommal pedig, mikor a lovaglókorbácsot vettem elő, hogy megbüntessem valamiért,kirántotta a bicskáját, és belém akarta vágni - s édes istenem, mi történt? Eszembe jutott sajátifjúságom, hogy szakasztott ilyen voltam én is, úgyhogy elnevettem magamat, majd kezemetnyújtva neki, azt mondtam, legyünk inkább jó barátok. Egy időre ki is békültünk egymással,majd később még egyszer, aztán megint egyszer, na de hát valami nagyon nem éltünk-haltunkazért egymásért mégsem, s a kölyök gyűlölete napról napra nőtt olyan mértékben, mint ahogyő maga növekedett, márpedig ő nőtt, mintha húzták volna.

Elhatároztam, hogy egyetlen drága fiamnak, Bryannak vagyont szerzek, s ebből a célbólfeleségem yorkshire-i és írországi birtokain tizenkétezer font értékű épületfát vágattam ki.Bullingdon gyámja, a vén Garaslessy, mikor ezt megtudta, szokása szerint telekürtölte az 160 gros cochon - (franciául) durva disznó.161 à coups de poign - (franciául) ökölcsapásokkal.162 train de vivre - (franciául) életvitel, életmód.

184

egész világot, és esküdözött, hogy egyetlen szál deszkához nincs jogom. No, azért csak kivá-gattam - tőlem ugyan ordíthatott. Anyámat megbíztam, hogy ősi ballybarryi barryogue-i föld-jeinket, melyek családunk hajdani mérhetetlen kiterjedésű birtokaihoz tartoznak, vásároljavissza. Megbízatását anyám igen nagy örömmel és igen eszesen hajtotta végre, s a boldog-ságtól csak úgy dagadt a szíve, hogy született örököse nevemnek, s hogy szeretett fia milyenjólétben, milyen nagyszerűen él.

Az igazat megvallva, kicsit fáztam attól, hogy anyám gondol egyet, s ez új környezetemben,mely annyira idegen volt attól, amit ő megszokhatott, egy szép napon megjelenik. Nemszívesen gondoltam arra, hogy angol barátaimat nagyzolásával, parasztos beszédével, rikítóarcfestékével és II. György-korabeli krinolinjaival, fodraival elképeszti. Semmi kétség, nagyonjól állott neki mindez annak idején, fiatal korában, csak éppen hogy szentül hitte, ma se más adivat, mint ahogy ő öltözködik. Így hát kénytelen voltam újra meg újra levelet írni neki, kérve,hogy látogatását halassza el, amíg a kastély bal szárnyát rendbe nem hozzák, vagy amíg azistállókat fel nem építik és így tovább. Nem volt azonban semmi szükség erre az óvatosságra.

Értek én a szóból, Redmond - válaszolta az idős hölgy -, és nem akarlak én téged a tehatalmas angol barátaid közt régimódi ír szokásaimmal zavarni. Nekem már az is bol-dogság, ha az én drága jó, egyetlen fiamra gondolhatok, és tudom, hogy elérte végre azéletben azt a helyet, mely, sohasem kételkedtem benne, méltán megilleti, s amiért szám-tól is megvontam a falatot, hogy a szükséges nevelést megadjam neki. Nem kérek énmást tőled, csak a kis Bryant hozd el egyszer, szerető nagyanyja hadd szorítsa karjaiba,édesanyja őnagyságának pedig továbbítsd tiszteletteljes áldásomat. Magyarázd megneki, hogy férjében kincset kapott, méghozzá olyan kincset, hogy ha hercegbez mentvolna feleségül, akkor sem járt volna ilyen jól, mert a Barryk és Bradyk ereiben, ha je-lenleg nincsenek is magas címeik, legeslegősibb kékvér csörgedez. Nem is nyugszom énaddig, míg az én drága fiam Ballybarry grófja nem lesz, a kis unokám pedig Barryoguelord vicomte-ja.

Milyen különös véletlen, tűnődtem magamban, hogy ugyanaz a gondolata támadt anyámnakis, ami nekem. Szóról szóra, pontosan ugyanazokat a címeket szemelte ki nekem, melyek na-gyon érthető módon egyébként magamnak is eszembe jutottak. Sőt azt sem tagadom, legalábbegy tucat ívpapírt is telefirkáltam már Ballybarry és Barryogue aláírásommal, és szilárdaneltökéltem, hogy a rám jellemző viharos elszántsággal tervemet megvalósítom. Édesanyám át-költözködött Ballybarryba, s addig is, míg állandó lakása fel nem épül, a katolikus papnáltelepedett le. Leveleit ettől kezdve a „Ballybarry-kastélyból” keltezte; e hely jelentőségét énsem hallgattam el természetesen, ha történetesen szó esett róla. Mind a két dolgozószobám-ban, Hacktonban és a Berkeley Square-en is a falon lógott birtokom helyszínrajza, a Bally-barry-kastélyom átalakítási terve, s a Barry-Lyndonok ősi székhelyének átépítési térképei,melyeken a kastély méretei a windsori kastélyéval vetekedtek, csak épp hogy az enyiméneképítészeti része lényegesen díszesebb volt. Mikor meghallottam, hogy egy nyolcszáz holdasmocsár éppen eladásra került, holdanként három fontjával megvásároltam az egészet, úgyhogybirtokom - a térképen - csakugyan egész tekintélyesnek látszott.163 Ugyanebben az évben arról

163 Birtokára - s úri becsületszavára, hogy nincs rajta teher - 17000 fontot kölcsönzött Barry úr az

egyik városbeli kereskedő fiától, Pigeon kapitánytól 1786-ban, midőn ez ifjú ember az atyai örök-séget felvette. A polwellani birtokot és bányáit, „véget nem érő viszályainak okát”, el kell ismer-nünk, hősünk vásárolta csakugyan, a vételárnak azonban mindössze csak első 5000 fontnyi részletétfizette ki: innét a felpanaszolt „viszály”, valamint a fellebbviteli bíróságnak az a hites „Trecothickcontra Lyndon” perirata, melyben John Scott úr olyan kiváló hírnevet szerzett. (Thackeray jegyzete)

185

is intézkedtem, hogy a cornwalli Polwellan-bányákat és birtokot is megvásárolják hetvenezerfontért Sir John Trecothicktől, de bár ne kötöttem volna meg ezt az esztelen üzletet, melyannyi viszálynak, annyi veszekedésnek lett okozója a későbbiek folyamán. Ki tudná azt mindfelsorolni, hogy a vagyonnal mennyi baj jár, hogy az ügynökök milyen gazemberek, és hogyaz ügyvédek ravasz fortélyai milyen kiismerhetetlenek! Gyakran irigyelnek minket nagyságun-kért az egyszerűbb emberek, és valahogy úgy képzelik, hogy az élet nekünk csupa élvezet!Pedig ha tudnák, legnagyobb jólétem kellős közepén hányszor kívántam vissza azt az időt,amikor vagyonom nem volt még semmi sem, és szívből irigyeltem asztalomnál a vidám ivó-cimborákat, akiknek, hogy felöltözködjenek, a pénzt én hiteleztem, és ha egy guineájuk akadt,hát tőlem volt az is. Irigyeltem őket, mert bár nem volt az égvilágon semmijük, de nem isroskadoztak súlyos felelősség és nyomasztó gond - a magas rang és a nagy vagyon e baljóskísérőinek - súlyos terhe alatt.

Írországban azon kívül, hogy ottani uradalmaim igazgatását átvettem, s ezzel járó társadalmikötelezettségeimnek eleget tettem, nemigen csináltam semmi egyebet, viszont megjutalmaz-tam bőkezűen mindenkit, aki hányt-vetett életemben mellettem állt annak idején, s a királyságarisztokratái körében elfoglaltam az engemet méltán megillető helyet. Az igazság az, hogy akontinensen s az angol társadalmi életben megízleltem a kifinomultabb és a teljesebb élveze-teket, és ezután már nem nagyon akaródzott ott maradnom. Nyaranként Buxtonban, Bathbanés Harrogate-ben üdültünk, mialatt a Hackton-kastély szépítgetése - az előbb már ismertetettelegáns modorban - tovább haladt; a téli szezont pedig Berkeley Square-i palotánkban töl-töttük.

Ki hinné, hogy a jólét mennyi lappangó képességet mozgat meg az emberben, és mint a lakkvagy valami fényesítőszer, olyan ragyogást, olyan színeket hoz ki belőle, aminőkre a szegény-ség rideg levegőjében még gondolni sem mert volna soha?

Nekem sem kellett sok, elhihetik, olyan első osztályú gyerek lett belőlem, hogy azt megnéz-hette akárki. Óriási feltűnést keltettem a Pall Mall kávéházaiban, persze a híres klubokról nemis beszélve. Életstílusom, hintóim, fényes estélyeim állandó szóbeszéd tárgya voltak, és bővenírtak róluk a reggeli lapok is. Mulatságainkon, összejöveteleinken lassan-lassan kezdtek feltü-nedezni feleségem szegényebb sorsú rokonai, és akik a vén Garaslessy elviselhetetlen fel-fuvalkodottságát megsokallták, azok is. Ami az én saját családombelieket illeti, soha mégcsak nem is álmodtam volna, mennyi atyámfia van Írországban és Londonban, s főképpenhogy milyen temérdek unokatestvérem, s ez most egyszerre mind-mind felfedezte a rokonikapcsolatot. Földijeim is akadtak természetesen szép számmal, pedig hogy szűkebb pátriámravalami különösebben büszke lettem volna, azt éppen nem állíthatom. Lakásomon nem egynagyzoló, lyukas könyökű jurátus ifjonc keresett fel, az ügyvédkedést tanulták Londonbankínnal-keservvel, és handabandáztak elnyújtott, kásás tipperaryi tájszólásukon, mocskosmandzsettában. Fürdőhelyeken nem maradtak el persze a kártyás kalandorok sem, no deezekkel nagyon hamar megéreztettem, hol a helyük. Ezenkívül még sok mindenki más istisztelgett a környezetemben, többek közt nem egy igen tisztességes foglalkozású is. Utóbbiakközé kell sorolnom Remetebarryvaáry lord unokatestvéremet is: harminc fontot kért tőlemkölcsön a rokonság címén, hogy Zsák utcai lakásadónőjét kifizethesse, de azt se bántam - jóokom volt rá! -, hogy olyan címet viseljen és követeljen meg magának, amire az országosnemesi címerbizottság aligha adta volna egyébként jóváhagyását. Asztalomnak állandóvendége volt Remetebarryvaáry, s kis tétekben játszogatott is; fizetni is fizetett, ha akart, amiegyébként meglehetősen ritkán esett meg vele. Szabómhoz szoros kapcsolat fűzte, s az azösszeg sem volt éppen csekély, amellyel ennek a mesternek tartozott. Nagy unokatestvéréről, anyugat-angliai Barry Lyndonról azonban fújta megállás nélkül a magasztaló dicséretet.

186

Londonban, bizonyos idő elteltével, meglehetős elkülönültségben éltünk, őnagysága meg én.Hitvesem a nyugalmat szerette, vagy ha már egészen pontos akarok lenni, én szerettem anyugalmat, igen, voltaképpen én. Asszonyban a csendes, szerény viselkedésnek vagyok nagykedvelője, s különleges a fogékonyságom szelíd és házias örömök iránt. Éppen ezért meg-mondtam a feleségemnek, maradjon csak odahaza papjával meg néhány jobb barátjávalebéden, a többi asszonya között. Az ellen persze nem volt nekem sem semmi kifogásom, hogyegy-két megbízható személy kíséretében időnként el-eljárogasson operába, vagy ha erre meg-felelő alkalom kínálkozik, színházba, abba azonban már igazán nem egyezhettem bele, hogybarátai és rokonsága feleslegesen gyakran látogassák, s a magam részéről teljesen kielégítőnekvéltem, ha egy szezonban egyszer-kétszer, legfeljebb háromszor jelennek meg nálunk a nagyestélyeken. De meg anya is volt mindezen felül, és ugyan mi is okozhatott volna neki nagyobbörömet, mint hogy öltöztesse, nevelgesse, becézgesse a mi drága kis Bryanunkat, s a dolgokrendje is követelte, hogy végül is szeretett gyermeke kedvéért lemondjon a hiú világi örömök-ről és élvezetekről. Mindezek után csak természetes, hogy az előkelő élettel járó kötelező úriszórakozások teljesítésének ez a tetemes része teljesen az én vállaimra nehezedett. Magunkközt szólva, Lady Lyndon megjelenése s alakja ebben az időben semmiképpen nem keltettvolna az úri körökben előnyös benyomást: tudniillik nagyon meghízott, ruházkodásával nemtörődött, s társasága is inkább fárasztotta, mint felüdítette az embert, azonkívül rövidlátó volt,sápadt és beteges színű. Viselkedését együttléteink alkalmával valami tompa kétségbeesésjellemezte, vagy éppenséggel valami buta, idétlen erőlködés, hogy jókedvet mutasson, minthaörülni lenne oka, s ez még az előbbinél is undorítóbbá tette. Ezek után, azt hiszem, azon semlehet csodálkozni, hogy érintkezésünk egyre inkább meglazult, és őszintén szólva nem voltnehéz a kísértést legyőznöm, hogy magammal vigyem valahova szórakozni, vagy pedig aszoknyáján odahaza üljek. A türelmemet azonban odahaza is ezerféleképpen próbára tette ezaz asszony. Ha arra kértem (nem mondom, néha egy kicsikét talán nyersen), hogy folytassoncsak szaporán művelt társalgást vendégeimmel, vagy hogy mutassa meg, no, mit tud, hogymicsoda szellemes, ha már egyszer olyan nagy tudós, vagy ha például azt mondtam neki, egy-kettő, zenéljen már a társaságnak egyet, mert hiszen ehhez is ért, akárhányszor megtörtént,hogy sírva fakadt, és mindnyájunkat faképnél hagyott. Látogatóim persze ebből nemegyszerarra következtettek, hogy zsarnokoskodom fölötte, holott csupán a gondos, de szigorú gyámszerepét játszottam egy ostoba, rossz természetű és szeszélyes nő oldalán.

Kisebbik fiát szerencsére majomszeretettel vette körül, s ezen a réven nagyon jó irányban éshatékonyan tudtam befolyásolni. Ha rájött a bolondóra vagy a fennhéjázási rohamok (mertmeg kell mondani, ez az asszony mindenekfölött elviselhetetlenül kevély volt, és veszeke-déseink alkalmával az első időkben ismételten a fejemhez merte vágni, hogy az övéből élek,és hogy jöttment senki vagyok), ha tehát, mint mondom, vitáink közben azt képzelte, rámrakhatja már a nyerget, és úgy érvényesítheti akaratát, ahogy csak tetszik neki, s a kívánsá-gommal mit sem törődve, egyszerűen megtagadhatja aláírását olyankor, amikor én nagy kiter-jedésű és bonyolult vagyonunk elosztása érdekében ezt történetesen szükségesnek tartottam,fogtam szépen a kis Bryan úrfit, és egypár napra elvittem Chiswickbe. Kedves mamájaőnagysága két-három napnál úgysem bírta tovább, és aláírt mindent, amit csak elibe raktam,erre akárki mérget vehet. Szolgái, természetesen, s erre különösen nagy súlyt helyeztem, az énszolgálatomban álltak nem az övében, de mindenki másnál jobban illett ez a megállapítás agyerek fődajkájára: ő aztán csakugyan az én szolgálatomban állt... nem az övében. Ez acsinos, rózsás képű, szemérmetlen fehérnép azonban teljesen azt csinálhatta velem, amit akart,s akkora szava volt a házban, hogy azt hihette volna akárki, ő a háziasszony, nem pedigszegény, lelkiszegény úrasszonya. Ő parancsolt a szolgaszemélyzetnek, és ha csak egy kicsikétis melegebben találtam érdeklődni valamelyik hölgylátogatónk iránt, nem szégyellte ez aribanc a féltékenységét kimutatni, és addig fészkelődön, mocorgott, míg az illetők szedték

187

sátorfájukat. Ez már egyszer bizony csak így van: nagylelkű férfit orránál fogva vezetnek anők. Ha nem az egyik, akkor a másik. Ami ezt a dajkát illeti, mit tagadjam, akkora volt fölöt-tem a hatalma, hogy ha a kedve éppen úgy hozta, bízvást ujja köré csavarhatott.164

Strammerné pokoli féltékenysége (így hívták a dajkát, ezt a némbert) és feleségem dühösrosszkedve nem avatták otthonomat valami nagyon kívánatos hellyé. Mi mást is tehettem hát?Időm java részét másutt töltöttem, és ha már egyszer klubban, minden kocsmában, valamennyiúri társaságban kártya járta, én sem térhettem ki a játék elől: újrakezdtem hát amatőrkéntazokat a játékokat, melyekben Európában sehol versenytársam nem akadt valamikor. Megvál-tozik-e vajon a jólétben az ember alkata, vagy vége minden tudománynak, ha társa nincsen,akivel összejátszik, hanem csak kártyázik, csak úgy kedvtelésből, mint mindenki más, vagyisnem hivatásszerűen? Ki tudja, mi erre a helyes felelet? Annyi bizonyos, az 1774-75-ik évbenegy csomó pénzem úszott el a Fehér Ökörben meg a Kakaófában, úgyhogy feleségem évijáradékára voltam kénytelen tetemes pénzösszegeket venni fel, ha adósságaimat meg akartamfizetni, de ugyanakkor magának őnagyságának az életbiztosítása is rengetegbe került, és ígytovább. A szükséges kölcsönöket igen magas kamatra sikerült csak megszereznem, s az átala-kítási költségek is jó nagy összegekre rúgtak. Mindez együttvéve végül is alaposan megnyir-bálta vagyonunkat. Ezeknek a papíroknak az aláírását próbálta meg kedves feleségem, ez akicsinyes, szűkmarkú, fukar teremtés, egy-két alkalommal megtagadni, de persze csak addig,amíg az előbb ismertetett módszerrel nem alkalmaztam vele szemben a meggyőzés fegyverét.

164 E fenti, merőben sajátságos vallomásokból arra következtethetne az ember, hogy Lyndon úr élete

párját valamennyi elképzelhető módon meggyötörte: nem engedte emberek közé, kézaláírásátvagyonára erőszakkal csikarta ki, s a pénzét kockán, tivornyákban verte el, s még csak titkot semcsinált abból, hogy nyíltan megszegi a házastársi hűséget; amikor pedig az asszony ki merte nyitni aszáját, megfenyegette: gyermekeit is elválasztja tőle! Hány férj cselekedett azonban hasonlóképpen,más is, nem is egy, a világ pedig sietett rámondani az ilyen vágású, jóvérű, mulatós gyerekre:„Senkinek se árt vele, legfeljebb magamagának.” Márpedig a világ telides-tele van velük, s tucatjá-val nyüzsögnek benne az efféle, szeretetre méltó, kedves emberek! Épp ezért a mi célunk se más ezönéletrajz közrebocsátásával, mint hogy végre-valahára igazságot szolgáltassunk nekik. Hogyhacsupáncsak valamely regényes történet hőséről lenne szó, Scott avagy James* elbeszéléseinek egy-némely hősies ifjú emberéről, mi szükség sem volna rá ezt az oly gyakran s annyi bájjal megrajzoltalakot kedves olvasóinknak külön bemutatnunk. Ismételten hangoztatjuk azonban, Barry Lyndon úrnem szokványos hős, de meg különben is, hadd kérjük meg kedves olvasónkat, nézzen csak körülegy kicsit, és maga feleljen arra a kérdésre, vajon nem ugyanannyi gazember érvényesül-e ebben avilágban, mint ahány becsületes, és ugyan nem több setét agyú jut-e fel magas polcra, mint ahány jótehetségű? Hát akkor talán nem helyesen cselekszik-e az emberi természet tudós kutatója, ha ezenrend életét s tetteit megírja, éppen úgy, mint teszi ezt nem egy buzgó szerzőnk, képtelenül tökéletes,mesébe illő hercegével? Van regényírásunknak kor-szentesítette stílusában valami naiv, együgyű,ahogy ez a Dali herceg, kalandjai betetőzéseképpen, végezetül minden földi jót elnyer, aminthogymár megelőzőleg is valamennyi elképzelhető testi és lelki kiválóságban bővelkedett. Meg vanszentül győződve a regény írója arról, hogy többet annál, mint hogy hőséből lordot csinál, érte nemis tehet. De hát nem nagyfokú szegénység-e a legfőbb jó, a summum bonum foglalatát látni éppenebben? Nem, lordnak lenni még nem a lét legfőbb java, sőt tegyük hozzá, tán még a boldogság semaz. A jó jutalma, sőt feltétele szegénység, betegség és púposság is lehet, méghozzá éppen oly fokon,mint öntudatlan imádatunk tárgya, a „testi jólét”.

Na de hát ez már esszébe kívánkozik, nem lapalji jegyzetbe való, így hát adjuk át újra Lyndon úrnaka szót, hadd folytassa szívből fakadó s találékony elemzését hibáiról, erényeiről. (Thackeray jegy-zete)*James - George Payne Rainsford James (1799-1860), főleg történelmi regényei voltak népszerűek.

188

A lóversenyekről kellene még megemlékeznem, mint ami életemnek ehhez a szakaszáhozszorosan hozzátartozik. Az igazat megvallva, nem érzek valami túlságosan nagy kedvetahhoz, hogy newmarketi dolgaimat felelevenítsem: megrövidítettek, azt lehet mondani, és rá-szedtek valamennyi turfügyletemben, és hozzátehetem, alaposan. Hiába én voltam egészAngliában a legjobb lovas, abban, hogy lóra miként kell tenni, az angol urak mögött mégis-csak lemaradtam. Azt például tizenöt évvel később tudtam meg, hogy Bülow nevű lovam (azanyja: Sophy Hardcastle, Eclipse-ből), a newmarketi verseny favoritja, azért maradt le, mertistállómba a verseny reggelén egy nemes gróf úr... no, borítsa csak fátyol az emlékét továbbrais... bement. Mit részletezzem? Egy autszejder futott be elsőnek, szegény szolgájuk pedignézhetett tizenötezer fontja után. Idegennek a mezőnyben, akkoriban, hiába, nem termettbabér. Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a legelőkelőbb világ gyűlt ottan össze, s hogy eversenyeken az ország legelső személyiségeit lehetett látni: pompás hintóikon megjelentekfeleségestül a királyi hercegek, ott volt fura társasága kíséretében az öreg Grafton165 is, deolyan férfiak is feltűntek, mint Ancaster, Sandwich, Lorn és még sok mindenki más. Pórul jártazonban, mondhatom, alaposan, aki büszkén a megtiszteltetéstől, hogy társaságukban lehet,azt képzelte, itt tisztességes játék folyik. Európában, s ezt nekem elhihetik, nem akadt - min-den előkelősége ellenére - még egy olyan bűnszövetkezet, mely finomabban tudta volna kira-bolni az embert, vagy kedvesebben becsapni az oda tévedt idegent. Ha valahol, hát itt értettekhozzá, hogyan kell zsokét megvesztegetni, a lónak beadni valamit verseny előtt, vagy mond-juk például a fogadások jegyzékét „kiigazítani”. Európa első családjainak e kitanult csalóivalmég én sem tudtam lépést tartani! A nagystílűség hiányzott volna belőlem, vagy a pénzemnem volt elég?! Ki tudja?! Annyi bizonyos, most, mikor pályám delelőjére hágtam, egyszerrehagyott cserben hozzáértés és a jó szerencse. Amihez csak hozzányúltam, elromlott kezeimközött. Ha spekuláltam, rajtavesztettem; az ügynökeim mind becsaptak. Kétségtelen, éninkább szerzésre termettem, mintsem arra, hogy meg is tartsam, amit megszereztem - már-pedig olyat gyakran lát az ember, hogy egy- és ugyanazon tulajdonságok, illetőleg ugyanaz azerő ássa meg a vagyon sírját, amelyiknek voltaképpen létét köszönheti! Én legalábbis, akár-mennyit töröm ezen a fejem, más magyarázatot e csőstül rám szakadt bajokra nem lelek.166

Mit tagadjam, az íróemberek valahogy egész életemben mindig tetszettek nekem, s talán nemmessze járok az igazságtól, ha azt mondom, alapjában véve nagyon is szívesen játszottamközöttük mindig az előkelő főúr és pártfogó szerepét. Az ilyen tollforgató- meg festőfélékrendszerint nagyon pénztelenek, és legtöbbször származásuk is nagyon szerény. Ez a magyará-zata, hogy bennük ösztönös tisztelet él az úriemberek iránt, és valósággal leborulnak egyelegáns csipkés kabát előtt, mint ahogy bárki tapasztalhatta, aki csak kicsit is ismeri társaságu-kat. Itt van például ez a később lovaggá ütött Reynolds,167 korának, el kell ismerni, egyik leg-elegánsabb festője, s ennek a bohém gárdának is jeles udvaronca volt. Nos hát, éppen ez azúriember (annak a családi képnek, mely Lady Lyndonnal és kis Bryan fiunkkal ábrázol enge-met, s amelynek a nagy kiállításon is annyi csodálója akadt), mondom, épp e képnek festője,ez az úriember - majd elfelejtem, én őrnagyi egyenruhámban mint tippletoni nemzetőr készü-lök elhagyni éppen feleségemet, a gyermek pedig riadtan húzódik anyjához csillogó sisakom-tól, pontosan úgy, ahogy az a... na, hogyishíják csak... izé, annak a Hektornak a fia csinálja,

165 Grafton - Augustus Henry Fitzroy, Grafton herceg (1735-1811), államférfi; különböző magas

kormánytisztségeket viselt, s egyik céltáblája volt a liberális ellenzéki támadásoknak.166 Emlékiratait szerzőnk 1814 körül írhatta azon csendes helyen, hová élete alkonyán a Sors rendelé-

séből visszavonult. (Thackeray jegyzete)167 Reynolds - Sir Joshua Reynolds (1723-1792), kiváló arcképfestő, Johnson barátja.

189

szakasztott úgy, mint ahogy a Pope168 úr leírja abban a közismert Iliász-ában -, hát egyszóval,mondom, ez a Reynolds nevű festő volt éppen az az úriember, aki egy jó tucat efféle bohémkollégának bemutatott; többek közt Johnsonnak is, nagy vezérüknek. Ezt az ő nagy vezérüket,csak úgy mellesleg jegyzem meg, vén medvénél, faragatlan tuskónál sohasem tartottamegyébnek. Kétszer-háromszor teán is volt nálam, de mondhatom, elképesztően neveletlenülviselkedett! Engem például úgy kezelt, mint valami iskolás kölyköt, és a nézeteimre mind-össze azzal válaszolt, hogy jobban tenném, ha a szabómmal meg a lovaimmal foglalkoznék -az irodalomba pedig ne ártsam magam. No de barátja, a Boswell, ez a skót medvetáncoltató ismegéri a pénzét, mondhatom, ez a borostömlő! Még olyat nem láttam, mióta kétágú vagyok,mint ahogyan ez az alak a Cornelyné bálján, a Carlisle House-ban, a Sohóban, ahogy őmondta: korzikai ruhájában megjelent.

Ami azt illeti, sok mindent lehetne erről a házról mesélni, meg hogy benne micsoda ferdedolgok estek meg, de az erről szóló beszámolók, úgy vélem, nem tartoznának a legépületesebbtörténetek közé. Itt nyüzsgött a főváros félvilági életének minden alacsony és magas rangúalakja. Ancaster őkegyelmességétől le egészen szegény Goldsmith Olivérig, a költőig, földimig, akinstoni nagyhercegnőtől a Paradicsommadárig, ahogy Kitty Fishert169 nevezték, meg lehetettitt találni mindenkit. Való igaz, nem mindennapi figurákba ütközött itt az ember, s hozzátehe-tem, a szereplők vége sem volt legtöbbször mindennapi. A szegény Hackman170 is megfordultitten, mielőtt a Ray kisasszony meggyilkolása miatt felkötötték, de gyakori vendég volt Szi-móniák171 nagytiszteletű uram is - a tiszteletes úr persze csak suttyomban, titokban járt ide -,Sam Foote172 (a Kis Színház tagja, az én barátom segítette hozzá, hogy a pénzcsinálásbólmegéljen), mígnem aztán a hóhér kötele vetett véget e peches pap karrierjének.

Vidám hely volt London azokban az időkben, ez az igazság. Öreg, köszvényes vénembervagyok most, hogy e sorokat írom, de az emberek is megváltoztak valahogyan. Valahogyolyan rettenetes erkölcsösek lettek, meg gyakorlatiasak, és bizony nem a régiek már, mint aszázadfordulón, mikor még én is fiatal voltam, és velem együtt a világ. Azokban az időkbenmeg lehetett még különböztetni az úriembert egy közönséges fickótól! Selyemben és csipké-ben jártunk akkoriban még. De ma? Ma mindenki egyforma, a sáljában, malaclopójában olyanmind, mint egy kocsis, hogy az isten se tudja megkülönböztetni a gazdájától a lovászt.Akkoriban? Két óra hosszat is eltartott, míg egy úriember felöltözködött, és abban, hogy mitvett fel magára, az ízlése és szelleme nyilatkozott meg! Micsoda ragyogó hely volt akkoribanegy szalon, micsoda pompa és fény áradt egy-egy gálaesten vagy az operában, micsoda pénze-ket nyertek-vesztettek az isteni fáraó-asztal mellett! Aranyozott kabriolettemet,173 zöldben ésaranyban tündöklő fullajtárjaimat említeni se lehet egy napon a hintókkal meg a hozzájuktartozó korcs lovászaikkal, akiket manapság a korzón lát az ember. Inni férfiember legalábbnégyszer annyit tudott, mint ezek a mai kis szopós babák! No de kár is a szót vesztegetni erre, 168 Pope - a kor legnagyobb angol költője a klasszicista ízlésnek megfelelően fordította angolra

Homérosz eposzait.169 Kitty Fisher - Catherine Maria Fisher (?-1767), híres félvilági nő, vakmerő lovas.170 Hackman - James Hackman (1752-1779), pap, akit felakasztottak, mert agyonlőtte Martha Rayt,

Sandwich earl szeretőjét.171 Szimóniák - a szimóniákus, vagyis egyházi javadalmát megvesztegetéssel megszerezni akaró lel-

kész, William Dodd (1729-1777), akit kalandos életpálya végén csalásért akasztottak fel.172 Sam Foote - Samuel Foote (1720-1777), színész, vígjátékíró és színigazgató.173 kabriolett - kétkerekű, egylovas könnyű kocsi.

190

eltűnt az úri élet, kihaltak ma már az úriemberek. Katonáknak, matrózoknak áll ma a világ, ésha csak úgy rágondolok is, hogy harminc évvel ezelőtt mi volt, elromlik a kedvem, éslevertség fog el.

Ezt a fejezetet életem boldog és ragyogó korszakának a leírására szántam, s éppen ezért benneemlítésre méltó kaland alig akad, mint ahogy általában soha sincsen olyankor, ha könnyen,boldogan él az ember. Azt pedig, hogy a nagyvilági életet élő ember mindennapi elfoglalt-ságának a leírásával töltsem meg ezeket a lapokat, azzal, hogy azt soroljam fel, hány széphölgy mosolygott rá, milyen ruhái voltak, milyen játékokban vett részt, mennyit nyert,mennyit vesztett, azt már azután csakugyan merőben haszontalan dolognak tartanám. Ebben amai korban, amikor az ifjúság azzal foglalkozik, hogy sátrakban hál, eszi a komiszkenyeret s aszárított kincstári marhahúst, és valahol Franciaországban vagy Spanyolországban nyiszálja afranciák nyakát, úgysem értené meg azt már senki sem, hogy milyen is volt az elődök élete.Éppen ezért nem is terjeszkedem ki bővebben azokra a régmúlt időkre s azoknak az időknektársas örömeire, amikor pólyában kapálódzott még a trónörökös, és Charles Fox nem csökkentmég le puszta államférfivá csupán, és az a Buonaparte sem volt még egyéb, mint éhenkórászsiheder azon a szigeten, ahol a világra jött.

Mialatt birtokaimon ezek az átalakítások folytak, s lakóházam ósdi normann kastélybólelegáns görög templommá, vagyis talán inkább palotává alakult át, kertjeim és erdeim pedigőserdei, vad külsejüket veszítve, a legelőkelőbb francia stílusnak adtak helyet, és míg gyer-mekem anyja ölén szépen növekedett, s befolyásom az országban is egyre szaporodott, azt neképzeljék valahogy, hogy én az egész időmet Devonshire-ben töltöttem talán, s hogyLondonba és különböző angliai birtokaimra el se látogattam.

Először trecothicki birtokomra utaztam, majd a Pollwellan-bányán telepedtem le, jövedelemhelyett azonban mindenféle körmönfont, sötét ügyvédi praktikával kellett itt vesződnöm,úgyhogy hamarosan egész udvarommal együtt írországi uradalmaimba költöztem át, s azottani nemesség körében olyan fényűző pompával jelentem meg, hogy azzal a helytartó úrőlordsága se versenyezhetett. Én honosítottam meg Dublinban a modern divatot (mert magunkközött szólva, bizony félvad, nyomorúságos város volt még akkoriban), s azt sem hallgatha-tom el, hogy mióta az Unió174 körül akkora zajt csapnak, meg az a sok kellemetlenség támadtaz egészből, mindig túlzottnak tartottam a régi rendnek azt a kritikátlan magasztalását, melyetegyes ír honfiak csupa patriotizmusból találnak ki, mondom, én diktáltam Dublinban a diva-tot, ami egyébként, most így utólag, nem nagy dicsőség, mert hiszen elmaradott, szegényeshely volt csupán azokban az időkben, semmi más, mondjanak erre, amit akarnak az írpártiak.

Egyik megelőző fejezetben már szóltam Dublinról. Ez volt a nyugati világ Varsója, pompá-zatos, félművelt és tönkrement nemességével, mely félvad nép felett uralkodott. Szándékosanhasználom ezt a szót, hogy félvad, mert ha körülnézett az ember az utcán, vad, borotválatlan,rongyos népet látott mindenfelé. Sötétedés után a leglátogatottabb nyilvános helyeket semlehetett többé biztonságosnak tekinteni. Az egyetem, a középületek, s az előkelőbb nemességházai (ez utóbbiak építkezését a legtöbb esetben félbehagyták ugyan) ragyogóak voltak, de aköznép maga olyan nyomorban élt, hogy olyat soha alsóbb néposztályban nem láttam még;vallásukat éppen hogy gyakorolhatták, s a papjaik külföldön tanultak, az arisztokrácia távoltartotta magát tőlük. A nemesség egy része protestáns volt, s a városokban is nyüzsögtek azigen szegény és igen szemtelen protestáns testületek, élükön polgármesterek, városatyák s atisztviselők csődbe jutott kara, mindenbe beleártották magukat a világon, s az egész ország 174 Unió - Írország 1801-ben történt egyesítése az Angliából, Skóciából és Walesből álló Nagy-

Britanniával, Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága néven.

191

minden közügyében folyton csak az ő hangjukat lehetett hallani. Egyszóval, ki lehet mondani,hogy sem rokonszenv, sem közös érdek nem fűzte egybe az ír lakosság alsóbb és felsőbbosztályait. Annak, aki külföldön nevelkedett, kétszeresen feltűnő volt katolikusok és protes-tánsok ellentéte ebben az országban, és ámbátor én sziklaszilárdan állok a magam hitében,mégsem tudom teljesen elfelejteni azt, hogy nagyatyám más vallást követett, és csodálkozás-sal tekintek minden esetben a két vallás közti politikai ellentétre. Énbennem veszélyesszabadgondolkodót láttak, mikor ilyesféle nézeteket nyilvánítottam előttük, különösen azon-ban akkor, amikor megtudták, hogy a Lyndon-kastélyi plébánia papját is meghívtam vendég-ségbe. Úri gondolkodású férfiú volt a plébános, papnak Salamancában175 tanult, s a vélemé-nyem szerint sokkal jobb nevelésű és kellemesebb asztaltárs volt, mint kollégája, a reformátuspap, mert ennek egész gyülekezetében alig egy tucat protestánsa ha akadt, s bár igaz, hogylord volt az apja, olvasni azonban mégis alig tudott; a tehetségét meg főképpen a kutya-tenyésztés és a kakasviadal területén bontakoztatta ki.

A Lyndon-kastély szépítésével és továbbfejlesztésével aránylag kevesebbet törődtem, minttettem többi birtokomon, s inkább csak alkalmilag látogattam el oda. Ilyenkor szinte királyibőkezűséggel láttam vendégül mindenkit ott-tartózkodásom alatt. Távollétemben nagynéném-nek, özvegy Bradynének, és hat vénkisasszony lányának adtam át a kastélyt; megengedtem,hogy ott lakjanak, felejtve, hogy mindig utáltak engemet. Anyám új, barryogue-i kúriánkbanlakott legszívesebben.

Lord Bullingdon ezalatt nagyon magas és nagyon engedetlen fickóvá serdült, úgyhogy el-határoztam, megfelelő nevelői felügyelettel Bradynére és hat leányára bízom, viseljék gondjátazok, ha pedig történetesen bele találna szeretni valamelyik idősebb hölgybe, abban semakadályozza senki: követi ebben is csak mostohaapját. Hozzájárultam ahhoz, hogy ha aLyndon-kastélyt megunja, anyámhoz költözzék a házamba, s nála lakjék. Ami azt illeti, őksem rajongtak túlságosan egymásért, s azt hiszem, nem messze járok az igazságtól, ha aztmondom, Bryan fiam okából őlordságát olyan szívből gyűlölte anyám, hogy annál jobban, hamég úgy erőlködtem volna is, én sem tudtam volna.

A devoni grófság nincs olyan szerencsés, mint a szomszédos Cornwall, s kevesebb képviselőtküldhet a parlamentbe, mint emez. Cornwallban, akárhányszor megfigyelhettem, egy egyszerűkis közönséges földesúr évi néhány száz font jövedelmét valósággal megháromszorozza parla-mentbe küldött háromnégy képviselőjével, illetőleg azoknak a magas miniszteriális befolyá-soknak a segítségével, melyeket éppen ez említett parlamenti székek jóvoltából élvez... ALyndon-ház parlamenti érdekeit feleségem kiskorúsága idején atyja, a tehetetlen, öreg grófalaposan elhanyagolta, illetőleg, hogy pontosabb legyek, ez a vén, szemfüles farizeus, aGaraslessy-gyámok és rokonok mindenkori szokása szerint, a Lyndon családtól szép csende-sen eltulajdonította. A Garaslessy márki négy képviselőt küldött a parlamentbe, s ebből iskettő a Tippleton-kerület megbízottja volt, holott azt mindenki nagyon jól tudja, ez a választó-kerület hacktoni birtokunk lábánál fekszik, s csak a túlsó fele határos a Garaslessy-parkkal.Emberemlékezet óta mi küldtünk képviselőket ebből a kerületből a parlamentbe, egész addig,míg Garaslessy a néhai lord agyalágyultságát felhasználva, saját jelöltjeit nem küldte be ezekhelyett. Mikor pedig idősebbik fia megfelelő korba lépett, természetesen őrá várt a feladat,hogy Tippleton parlamenti székét elfoglalja. Amikor Rigby (az a Rigby nábob, aki Clive176

alatt szerezte vagyonát Indiában) meghalt, a márki úr féktelen hatalomvágyában mit sem talált 175 Salamanca - spanyol város, a XIII. században alapított híres egyetemmel.176 Clive - Róbert Clive (1725-1774), az angolok indiai katonai uralmának s így az Indiai Császár-

ságnak megalapítója.

192

természetesebbnek, mint hogy második fiát, Poynings lordot - ezt a fiatalembert kedvesolvasómnak, mint emlékszik rá, egyik megelőző, korábbi fejezetemben már bemutattam -küldje be helyette a parlamentbe az ellenzék padsoraiba, csak hogy ezzel is ezeket a nagyfenewhigeket támogassa, lévén a derék márki úr hű fullajtárja ezeknek.

Rigby, mielőtt végre-valahára nagy nehezen elhalálozott, meglehetősen hosszú időt töltöttbetegeskedéssel. Elgondolhatni, gyönge egészségének meg-megújuló válságai mellett nemment el szó nélkül a grófság birtokos nemessége, hiszen javarészt állhatatos, kormánytámo-gató érzületűek voltak, s az öreg Garaslessy veszélyes és katasztrofális politikai nézeteiről semvoltak valami nagy véleménnyel.

- Régóta várjuk már azt az embert, aki szembeszáll vele - mondták nemegyszer nekem akurtanemesek -, és megtanítja kesztyűbe dudálni, de idevalósi, hacktoni legyen. Maga a miemberünk, Lyndon úr, és ha addig élünk is, de behozzuk magát a következő parlamentiválasztáson.

Garaslessyt gyűlöltem én, ami azt illeti, éppen eléggé ahhoz, hogy a választáson, legyen azakármilyen választás, fellépjek ellene. Nemcsak hogy minket nem látogattak meg Hackton-ban, hanem még azok előtt is bezárták ajtajukat, akik minálunk tették tiszteletüket, sőt elértékazt is, hogy a grófságbeli úriasszonyok nem fogadták feleségemet. Arról nem is szólva, hogyköltekező életmódomról, kicsapongásaimról, az egész szomszédság szórakoztatására, micsodahajmeresztő históriákat találtak ki! De nem riadtak vissza még attól sem, hogy feleségemrőlazt híreszteljék, félelemből jött hozzám, és hogy a szegény asszonyra akár keresztet lehetvetni. Őtőlük származtak azok a híresztelések, melyek szerint az ifjú Bullingdonnak házam-ban nincs biztonságban az élete, hogy mint a kutyával, úgy bánok vele, és már el is akartamtenni láb alól, hogy ezáltal fiamnak, Bryannak szerezzem meg a vagyont. Vendégeket nemfogadhattam Hacktonban anélkül, hogy még azt is mind számon ne tartsák, hány üvegetnyitottam fel az asztalomnál, de kiszimatolták azt is, hogy ügynökeimmel, ügyvédeimmel mitbeszélek, és ne fizessem csak ki - uram bocsá’! - valamelyik hitelezőmnek az éppen esedékestartozásomat, már tárgyalták bőven a Garaslessy-portán minden számlámat, az utolsó tételig!Több se kellett, csak megakadjon a szemem futólag egyik gazda lányán, már tépte mindegyi-kük a száját, hogy megrontom a fehérnépet. Nem mondom, bennem is van hiba, s az úgyneve-zett házi erények sem éppen a legerősebb oldalam, és nem dicsekedhetem talán azzal sem,hogy életmódom szerény, vagy hogy kedélyem kiegyensúlyozott, nyugodt, de mégsem hiszem,hogy én és feleségem többet veszekedtünk volna egymással, mint a magunkféle rangbeliekhezillik, arról nem is beszélve, hogy az első időkben egész jól megőriztük a látszatot. Beismerem,tévelygő-tévedő ember vagyok, hibákkal tele, de mégsem az a pokolbeli sátán, akinekGaraslessyék mérgezett szájú, rágalmazó siserehada feltüntetett! Mivel is lehetne magyaráznikülönben, hogy házasságunk első három évében soha meg nem vertem feleségemet, kivéve,ha be voltam rúgva! A konyhakést is, italos voltam, akárki megmondhatja, aki ott volt, mikorBullingdon után vágtam! No de hogy valami előre elkészített tervem lett volna szegény gyerekelpusztítására, azt a legünnepélyesebb formában vissza kell utasítanom, s azon túl, hogycsupán szívből gyűlöltem (de hát, istenem, indulataink hullámain csupán törékeny játékszerekvagyunk), igazán soha semmi rosszat nem tettem neki.

Volt nekem okom gyűlölni Garaslessyéket, volt okom gyűlölni akkoriban éppen elég, s akicsak kicsit is ismer engem, tudja, egy ilyen érzés nálam nem hever sokáig parlagon. Noha amárki whig párti volt (vagy talán éppen mert whig párti volt), alig lehetett találni nálagőgösebb, fennhéjázóbb embert, és hasonlóan bálványképéhez (minekutána őlordsága elnyertevégül a hétágú koronát), hasonlóan a nagy grófhoz, úgy kezelte a közembereket, mint mind-megannyi vazallusát, mintha örülhetnének, ha megcsókolhatják a porban a lába nyomát. A

193

kalapját se vette le a fejéről, ha a polgármester és a tanács tisztelgő látogatáson nála megjelent,és azt sem mondta nekik, hogy üljenek le, hanem egész egyszerűen faképnél hagyta őket,mikor a szolgák a frissítő italt behozták, vagy még ennyire sem törődött velük, és a cseléd-szobákban vendégelte meg a nagytekintetű tanácsosokat. Hogy is jutott volna eszükbe e derékbritonoknak,177 hogy az ilyen bánásmód ellen fellázadjanak, míg az én patriotizmusom példájafel nem nyitotta a szemüket! Nahát persze, kutyának korbács való... Életem bőségestapasztalatai alapján elmondhatom, hogy tíz ujjamon meg tudom számolni azt a néhányangolt, aki ezekben a dolgokban másként gondolkodik.

Nem kell más ezeknek, csak felnyissam én a szemüket, aztán már látták ők is megalázó hely-zetüket. A polgármestert meginvitáltam feleségestül Hacktonba (gusztusos, gömbölyű fehér-nép volt, amúgy fűszerkereskedő), s az asztalnál Lady Lyndon mellé ültettem, de még a vadá-szatra is magammal vittem őket a bricskámon. Feleségem őnagysága persze kézzel-lábbalkapálódzott az efféle lealázkodás ellen, de hát én, mint mondani szokták, értettem a nyelvén,és ha ő köpködött-fújt, énbennem aztán emberére talált. Még hogy fújt, köpködött? Bah! Hát avadmacska tán nem próbál meg mindent? És az idomítója mégis elbánik vele! Asszony pedig?Hát olyan aztán, akivel én ne tudnék elbánni, azt hiszem, olyan kontyos a föld hátán nemigenakad!

No de minek szaporítsam a szót, polgármester uramékkal és a községi tanáccsal együtt voltamsülve-főve, s a vadászzsákmányból prezentet küldtem mindig nekik, vagy magamhoz hívtammeg őket vadpecsenyére, s összejövetelükről egyről el nem maradtam, leányaikkal, feleségük-kel táncoltam rogyásig, vagyis más szóval, el nem mulasztottam semmit, amit ilyen alkalma-kon az elemi udvariasság megkövetel. Semmi kétség, látott a vén Garaslessy is mindent, hogymit csinálok, ám őlordsága olyan magasan hordta az orrát, hogy felhőkön járó, fennkölt elmé-jében álmában sem fordult meg a gondolat, hátha a dinasztiáját saját községében, Tippleton-ban rendítik meg, és a mandátumokkal is úgy parancsolt, rendelkezett, mintha ő volna szemé-lyesen a Nagy Mogul maga, a tippletoniak pedig mind megannyi rabszolgája úri szeszélyének.

Elég volt meghallani, hogy Rigby állapota valamit is rosszabbodik, már mentek is ki az ebéd-hívások a községbelieknek, annyira, hogy vadászcimboráim már nevetve mondogatták:

- Na, kezdi Rigby megint a haldoklást; főzik az ebédet Hacktonban a községi tanácsnak!

1776-ban, az amerikai háború kitörésének évében jutottam be a parlamentbe. Chatham lord178

- emberfeletti, világraszóló bölcsességét nem győzték eléggé dicsérni saját pártja köreiben -fölemelte ugyan tévedhetetlen szavát a lordok házában az amerikai vállalkozás ellen, s hozzáhasonlóan földim, Mister Burke is, az a nagy filozófus és átkozottul unalmas szónok az alsó-házban tartott beszédében a lázadók oldalára állt - hála azonban a páratlan brit hazaszeretet-nek, csak kevés támogatója akadt. Az öreg Garaslessy a csillagot is lehazudta volna az égről,csak az ő nagy grófja egy szóval mondja neki, hát persze, még a fiát is lemondatta a testőr-gárdában viselt tisztségéről és rangjáról, hogy ezzel is az ifjabb Pitt179 lordot utánozza, mert azinkább zászlósi rangját adta vissza, semhogy, ahogy magát kifejezte, amerikai testvérei ellenfogjon fegyvert.

177 britonok - eredetileg: Anglia déli részének kelta őslakói. Ebből, sokszor ironikus mellékízzel:

Nagy-Britannia fiai.178 Chatham lord - a 40. jegyzetben említett William Pitt, aki ellenezte a konzervatívok észak-amerikai

gyarmati politikáját.179 Ifjabb Pitt - William Pitt (1759-1806), államférfi, Anglia egyik leghíresebb miniszterelnöke, akit a

Napóleon elleni európai koalíció szervezőjeként tart nyilván a történelem.

194

A hazaszeretet e túlzó, heves lobogása azonban cseppet sem volt az angolok ínyére, annál iskevésbé, mert hiszen az ellenségeskedések kitörése óta népünk szívből utálta az amerikaiakat.Elég, ha arra gondolunk, hogyan tajtékzott, szokás szerint, dühében a sok forrófejű patrióta alexingtoni ütközet180 meg a Bunker Hill-i (ahogy akkoriban neveztük) dicsőséges győzelem181

hírére! Egyebet sem lehetett hallani, mint hogy szidták a filozófusokat, és semmi erővel nemlehetett az emberek királyhű érzelmeit visszafojtani. Csak később, amikor a földadót fel-emelték, akkor kezdett a birtokos nemesség csendben morgolódni, az én pártom azonban mégmindig nagyon erős volt a nyugati megyékben, s éppen azért elhatároztam, nem sokat teketó-riázok: indulok a választáson, és befutok.

A vén márki a parlamenti választások alatt teljesen megfeledkezett egynéhány, ilyenkornélkülözhetetlen dicséretes szokásról. Elhatározta, hogy fiát, George lordot jelölteti - s mintmondta, súlyt helyez rá, hogy a kerület őt válassza képviselőjének -, s ezt egyszerűen, mindentovábbi nélkül, tudomására hozta a községi tanácsnak és a birtokosoknak. Az pedig, úgylátszik, eszébe sem jutott, hogy hívei buzgó odaadását akár csak egy korsó sörrel is megerő-sítse. Én - gondolom, ezt különben hangsúlyozni is felesleges - úgy intéztem, hogy Tippletonminden kocsmájában az én kontómra mértek párthíveimnek.

Azt hiszem, semmi szükség arra, hogy a követválasztási események százszor és százszorelismételt lefolyását e helyen újra ismertessem. Álljon itt mindössze annyi, hogy megszabadí-tottam a tippletoni kerületet Garaslessy lordtól és fiától, s azt sem titkolom, heves, vad örömötéreztem, mikor feleségemet (nem felejtve, hogy unokatestvéréért mennyire odavolt pár évvelkorábban, amint már elmeséltem) arra kényszerítettem, hogy ellene lépjen fel a választásikorteskedéskor, és magán viselje és osztogassa a választás napján az én színeimet. Egyalkalommal, választópolgárok előtt, egy kortesbeszédben pedig egyenesen még azt is kijelen-tettem, hogy legyőztem George lordot a szerelemben, levertem a párbajban, most térdre kény-szerítettem a parlament kapujában is. Így is történt csakugyan, mint ahogy mindjárt elbe-szélem: néhai John Rigby nemesúr, Tippleton parlamenti képviselője megüresedett helyéreBarry Lyndon nemesúr lépett, Garasless vén márkijának leírhatatlan dühére. De még ez ismind semmi! A végén még azzal is megfenyegettem, hogy a következő választáson mind a kétszékéből kibuktatom. S ezzel felutaztam az Ország Házába, hogy honfiúi kötelességemnekeleget tegyek.

Ugyanakkor fogant meg bennem a szilárd elhatározás, hogy ír főnemesi rangot szerzek, haddélvezze utánam hőn szeretett fiam s örökösöm.

180 lexingtoni ütközet - az amerikai függetlenségi háború első véres ütközete (1775) az angolok és

amerikaiak között.181 Bunker Hill-i győzelem - angol győzelemmel végződött ütközet (1775) az amerikai függetlenségi

háborúban.

195

Tizennyolcadik fejezetSzerencsecsillagom hanyatlani kezd

Tudom, akad olvasóim között nem egy, aki történetemet erkölcstelennek bélyegzi, aminthogymagam is hallottam már olyat, hogy én aztán igazán nem érdemlem meg azt a nagy jólétet,amibe belecsöppentem, meg ehhez hasonlókat. Na de hadd kérjem meg legudvariasabbanezeket a szőrszálhasogató erénycsőszöket, lapozzanak csak hátra ebben a könyvben, s olvas-sák el a befejezést. Azt hiszem, igazat fognak adni nekem abban, hogy vagyonomat, a ragyo-gást, az évi harmincezret, a parlamenti képviselőséget drága áron szereztem meg nagyon, ésvégeredményben is, ha úgy nézzük, ezért az egész nagy bőségért és minden örömért keser-vesen megfizettem, amikor érte személyes szabadságomat adtam cserébe, és nyakamba egynyűgös feleséget vettem.

Isten büntetése az elégedetlen, nyűgös feleség, ez az igazság. No de ember ezt nem tudja, mígmaga bőrén nem próbálja súlyos földre húzó terhét az ilyen asszonynak, míg saját szemévelnem látja, hogy miként nő évről évre, hogy erősödik a lehangoltság és unalom, mint apad elfokonként a viseléséhez szükséges lelkierő, és végül hogyan válik a semmicske kis baj, melyrecsak vállát rándította a legelső évben, elviselhetetlen teherré a tizedik után. Hallottam egyszeregy ilyen lexikonbeli ókori alakról, aki azzal kezdte, hogy egy most született bikaborjút avállán cipelt fel a domb tetejére, és ezt mindennap megismételte, egészen addig, míg az állatjól fejlett bikává nem nőtt, és, ahogy a történet tartja, a végén már meg sem kottyant neki ateher. Kedves fiatal olvasóim, nőtlen úriemberek! Vegyék komolyan, amit mondok! Nincsegész Smithfieldben akkora hízott házitulok, amelyik úgy megnyomná az ember vállát, mintegy ilyen feleség! Bárcsak egyet is vissza tudnék tartani kedves olvasóim közül a házasodás-tól, s akkor elmondhatnám, Barry Lyndon nemesúr emlékiratai nem íródtak hiába. Ne értsenekfélre, feleségem nem valami cserfes szájú makrancos hölgy volt, mint nagyon gyakran a fele-ségek, ó, nem! Ha csak az lett volna, betegségéből kikúrálom hamarosan. Nem, az énfeleségem nyafogó, folyton nyavalyás, búbánatos és émelyítően érzelgős asszony volt, ami azelőzőnél sokkal, de sokkal gyűlöletesebb. Lehozhattam én annak a csillagot az égről, akkor sevolt jókedvű és megelégedett soha. Mit is tehettem mást, hagytam, utálatoskodjék magában,én pedig kénytelen voltam az otthoni kellemetlenségek elől (azt hiszem, ez igazán csak termé-szetes) másutt keresni szórakozást és partnereket. Mit tett erre? Minden eddigi hibáját tetézteazzal, hogy féltékeny is lett. Elég volt ettől fogva, egy jó darabig, csak ránéznem más nőre,Lyndonné máris sírt, kezeit tördelte, öngyilkossággal fenyegetőzött, meg mit tudom én, mivel.

Az sem segített volna énrajtam, hogy ha meghal. Hogy miért? Azt hiszem, nem nagy ész kellhozzá kitalálni: ez örökölte volna, ez a csirkefogó, gazember, ifjú Bullingdon lord, ez acigányképű, nyakigláb siheder, későbbi életemnek ez a legnagyobb átka, búja és bánata, ezörökölte volna a vagyonomat, a legeslegutolsó pennyig, én meg sokkal, de sokkal szegényebblettem volna, mint mikor az özvegyet feleségül vettem. Mert elköltöttem, igenis, rangunkfenntartására, nemcsak a hölgy jövedelmét, hanem minden magánvagyonomat is, annál pedigsokkal fennköltebb és becsületesebb jellem vagyok, semhogy feleségem bevételeiből félre-raktam volna akár csak egy pennyt is. Hadd vágjam ezt rágalmazóim szemébe, akik fűnek-fának azt híresztelik, hogy soha a Lyndon-birtok így meg nem sínyli e nehéz időket, ha nemsaját zsebemre dolgozom; hadd dörgöljem ezt az orra alá azoknak, akik még ma is, jelenlegikínos helyzetemben is, meg vannak győződve arról, hogy kincseskamrámban tetőzve áll azarany, és csak a kellő alkalmat várom, hogy rejtekhelyéről előszedjem kincseimet, s mint egyKrőzus lépjek a világ elé. Le kell szögeznem ezzel szemben, hogy soha Liyndonné vagyonáraegy fillért fel nem vettem, amit - mint olyan férfi, aki tudja, mi a becsület - ne költöttem volna

196

azon nyomban el, de arról sem szabad megfeledkezni, hogy számtalan olyan kötelezettségetvállaltam magamra a pénz megszerzése közben, mely mind a kettőnknek közösen szolgáltaszükségleteit! A Lyndon-birtok váltóit és egyéb pénzügyi kötelezettségeit nem számítva, leg-alábbis százhúszezer fonttal tartozom saját magamnak, mely összeget feleségem vagyonánakkezelőjeként költöttem el. Ezek alapján, azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy abirtokkal szemben, a fent megnevezett összeg erejéig, énnekem van követelésem.

Ámbátor, mint már korábban beszámoltam róla, Lady Lyndon iránt egész bensőmet egyreinkább legyűrhetetlen utálat és undor töltötte el, azonkívül pedig, mint olyan ember, aki magaa nyíltság, az őszinteség, és csak a tiszta játékot szereti, nem is valami nagyon titkoltam előtteezeket az érzelmeket, mégis, ebben a nőben annyira nem volt semmi önérzet, hogy irántatanúsított közömbösségemet semmibe véve, gyengédkedéseivel úgyszólván üldözőbe vett, selég volt egyetlen jó szót szólni hozzá, rögtön valósággal tűzbe jött. Tisztelt olvasómat ez atény, gondolom, nem nagyon lepi meg, hiszen mindenki tudja rólam, Angliának legjobbvágású, legelragadóbb fiatalembere voltam azokban az időkben, s feleségem a bolondulásigszeretett. És bár ezt talán nem is éppen nekem kellene elmondanom, mert hát az öndicséretrőlis szól a példabeszéd, de végül is, minek rejtsem véka alá, inkább kimondom: nem a fele-ségem volt az egyetlen rangbeli hölgy Londonban, akinek ez az egyszerű ír szerencselovag agyengéje volt... Hányszor tűnődtem magamban azon, hogy milyen talányos lények is ezek anők! A királyi udvar legelőkelőbb dámáinál is megfigyelhettem akárhányszor, hogy a legdur-vább, a legközönségesebb fráterekért lobbannak vadul szerelemre, s úgyszólván mindennapieset, hogy akiknek legfinomabb a műveltsége meg az ízlése, azok rohannak éppen nemünkvalamely analfabétája után, és sorolhatnám még a példákat tovább. Beláthatatlan az a zavar ésösszevisszaság, ami ezeknek a gügye teremtményeknek a belsejét kitölti. Félreértés elkerülésevégett jegyzem meg, hogy ezekkel a példákkal távolról sem azt akarom mintegy mondani,hogy talán én volnék analfabéta - mert ki is tekerném a nyakát annak, aki az én születésemrevagy neveltetésemre csak egy szót is mer szólni, e felsorolással mindössze csupán azt akartammegmutatni, hogy Lady Lyndonnak, ha úgy vesszük, minden oka megvolt rá, hogy utáljon;mégis, akárcsak az egész ostoba női nemet, őt is nem az értelem, hanem a vak indulatokvezették, különösen ha egyszer fülig bele volt valakibe habarodva. Ha rajta áll, együttélésünkutolsó napján is hajlandó velem kibékülni, és elég volt neki csak egy barátságos szót is szólni,szinte már belém bújt.

- Látod, Redmond - mondta ilyenkor, a gyengédségnek e pillanataiban -, látod, tudsz te ilyenis lenni!

Míg gyengédségi rohamai tartottak, a világ legkezesebb teremtménye volt, és ahhoz sem sokékesszólás kellett volna, hogy rám írassa egész vagyonát, ha ezt csak úgy lehetett volna.Valóban, ha egy egész parányi figyelmességet is kapott, máris egyszerre jókedvre derült. Nemkellett neki más, mint elkísérjem egyszer a Mallbe vagy a Ranelaghba, vagy a királyi udvarbanelmenni a templomba vele, valami kis ajándékot vásárolni neki vagy más csecsebecsét - ésmár meg volt főzve. Bizony, csak ilyen az asszonyi állhatatlanság! A rákövetkező naponesetleg már megint Barry úrnak szólított (majdnem bizonyosan), és átkozta keserű sorsátazért, hogy egy ilyen szörnyhöz hozzáment valaha is - mert annak nevezte, képes volt annaknevezni őfelsége három királyságának legragyogóbb férfiát! Na de azt hiszem, nem kell különhangsúlyoznom, akadtak hölgyek, akiknek véleménye sokkal, de sokkal hízelgőbb volt azövénél...

197

Ha rájött, azzal fenyegetőzött, hogy elhagy! No de a kezemben tartottam Bryannal: kisfiáhozszenvedélyesen ragaszkodott, s ez annál is sajátságosabb, mert idősebbik gyermekével,Bullingdonnal nem sokat törődött, sem egészségével, sem nevelésével, és egyáltalán, sorsameglehetősen közömbösen hagyta.

Kicsi fiunk volt hát az összekötőkapocs kettőnk között, s nem lehetett olyan merész tervetmegpendíteni a szegény gyermekkel kapcsolatban, hogy ne támogatta volna, de még a tetőt iseladta volna a feje fölül, ha ez bármi módon is a gyermek javát szolgálhatja. S fizetett is,mondhatom, csak megvesztegetésre, olyan hatalmas összegeket, hogy elámulnának, úgyhiszem, ha megmondanám, milyen magas helyeken, őfelsége királyi személyéhez milyenközel, milyen igen-igen magas állású urak fogadták el „kölcsöneinket”. Angol és ír címerszak-értőktől megszereztem barryogue-i báróságom részletes leírását és a hozzá tartozó családfát, sennek alapján kérelmeztem a legnagyobb tisztelettel, hogy adják vissza ősi címeinket, s hogyadományozzák még hozzá Ballybarry viscounti címét is nekem.

- Grófi korona való erre a fejre - mondotta a feleségem nemegyszer egy-egy ilyen gyengédpillanatában, és megsimogatta a hajamat. Szó, ami szó, én se igen hiszem, hogy az a sokdegenerált vakarcs ott a lordok házában akár származásban, akár jó megjelenésben kiállhatnávelem a versenyt, vagy ha például azt nézzük, kinek ősibb a családfája, vagy melyikünkbátrabb, vagy melyikünknek vannak különb érdemei?!

Minden szerencsétlen ügyletem között legeslegszerencsétlenebbnek éppen azt a buzgó ipar-kodást kell tekintenem, mellyel a főnemesi rang megszerzésére törekedtem. Elmondani aztnem lehet, micsoda áldozatokat hoztam ezért! Csak úgy szórtam a pénzt jobbra-balra, és nemkíméltem a gyémántokat. Birtokokat? Tízszeres áron vettem, és képekért, műtárgyakértkatasztrofális összegeket fizettem ki. A király közvetlen környezetében élő barátaim és segítő-társaim tiszteletére egyre-másra adtam a fényes estélyeket, csak hogy kezemre járjanak ebbenaz ügyben. Ha meggondolom, hogy csupán őfelsége királyi testvéreivel, a nagyhercegekkelszemben hány fogadást vesztettem el! Na de boruljon fátyol erre az egészre, s árnyékot nevessen a magánember sérelme felséges uram s királyom iránti rendíthetetlen hűségemre...

Az egyetlen személy, kinek nevét mégis nyíltan megemlítem, az a vén csirkefogó, naplopó,csaló Gustavus Adolphus, Crabs tizenharmadik grófja. Ez az úr őfelsége legszűkebb környe-zetéhez tartozott, s szeretett uralkodónk igen nagy bizalmával tüntette ki. Szoros kapcsolatukmég az öreg király idejében kezdődött. Egyszer az történt ugyanis, hogy az ifjú walesi hercega kew-i palota lépcsőfeljáratának a tetején, a teraszon toll-labdával lapickázott az ifjúCrabsszel, de őfelsége valamitől hirtelen dühbe gurult, és lerúgta az ifjú grófot a lépcsőn, úgy,hogy a lába kitört. Őszinte bűnbánata azonban arra indította a herceget, hogy engesztelésülhevességéért, szoros barátságra lépjen azzal, akit ilyen súlyosan megsértett. Amikor pedigőfelsége a trónra lépett, mondják, nem volt még egy ember, akire Earl of Bute182 olyan félté-keny lett volna, mint Crabs lordjára. A nemes lord szegény volt, és szerette költeni a pénzt,úgyhogy Bute csakhamar félrerakta az útból, valamelyik külföldi követségre, Oroszországbavagy másvalahová. Alig menesztették azonban a kegyencet, Crabs egyszerre otthon termettújra a kontinensről, és úgyszólván még meg sem érkezett, máris valami magas beosztástkapott őfelsége közvetlen környezetében.

Amikor mint újdonsült, mit sem sejtő londoni lakos, Lady Lyndonnal kötött házasságom utána fővárosban letelepedtem, sajnos ezzel az elvetemült úrral kötöttem szerencsétlen szövet-

182 Bute - John Stuart, Bute earlje (1713-1792), a III. György király bizalmasai közé tartozó politikus,

rövid ideig miniszterelnök.

198

séget. Nem mondom, Crabs igazán a legszórakoztatóbb emberek közé tartozott az előkelővilágban, s társaságát valóban igazán élveztem, a nem érdek nélküli rokonszenvről nem isbeszélve, mely e társaságbeli úriemberhez kötött, aki a birodalom legelső emberének fennköltszemélyéhez állott oly közel.

Ha az ember őt hallotta, bizton hihette, hogy az országban nem történik semmi, amiben nekine lenne benne a keze. Megmondta például előtte való napon, hogy Charles Fox megy ahelyéről, mielőtt még szegény Charley maga is még csak sejtette volna, de megmondta azt is,hogy a két Howe183 mikor jön vissza Amerikából, és ki lesz az új parancsnok. Sorolhatnámmég a példákat tovább is, de legyen elég annyi, ő volt az az ember, akire a barryogue-i báróságs viscounti cím megszerzésének tervét elsősorban alapoztam.

Hiú őrületem hajhászása közben egyik fő kiadásom éppen abból eredt, hogy írországi,Lyndon-kastélybeli és hacktoni birtokaimon egy teljes gyalogos menetszázadot állítottam ki ésszereltem fel, kegyes uralkodónknak ajánlva az amerikai lázadók elleni hadjárat céljaira.1778-ben Portsmouthban szállt tengerre ez a pompásan felszerelt, kitűnő egyenruhákkalellátott csapat. Annak a férfiúnak hazaszeretete pedig, ki e csapatokat kiállította, a magasudvarnál oly kegyes fogadtatásra talált, hogy mikor őfelségének Lord North184 bemutatott,szeretett uralkodónk különleges figyelmére érdemesített, és így szólt hozzám:

- Jól van, Lyndon úr! Csak így tovább. Állítson fel még egy századot, és menjen el maga is velük!

Kedves olvasómnak, azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy e javaslat távolról sem vágottegybe elképzeléseimmel. Nem sok sütnivalója volna annak, akinek évi harmincezer fontjavan, és úgy kockáztatja a nyakát, mint valami ágrólszakadt szegénylegény. De ha már itttartunk, hadd mondjam meg, mennyire csodáltam mindig barátomnak, Meglépy Jankónakviselkedését; nem volt nála rámenősebb és belevalóbb huszárszázados, és soha ki nem maradtvolna egyetlen rajtaütésből vagy csetepatéból, hacsak belekerülhetett, a mindeni csata elő-estéjén azonban meghallotta, hogy nagybátyja, a nagy hadiszállító meghalt, és évi ötezrethagyott neki. Jankó abban a szempillantásban elbocsátását kérte a hadseregből, közvetlenül azáltalános támadás küszöbén azonban ezt nem engedélyezték neki, mire e kitűnő úriembermaga bocsátotta el magát, és soha többé egy pisztolyt el nem sütött - kivéve akkor egyszer,amikor egyik tiszt a bátorságában kételkedett, ezt az egyet azonban úgy combon lőtte, olyanelszántan és annyi hidegvérrel, hogy abból mindenki világosan láthatta: okosságból, és mert apénzhez akart hozzájutni, nem pedig gyávaságból hagyta ott a katonai pályát.

Amikor a hacktoni századot felállítottam, mostohafiam, tizenhatodik életévének betöltéseután, igen szeretett volna maga is beállni közébük. Én minden további nélkül beleegyeztemvolna, hogy csak menjen már, isten hírével, de gyámja, a vén Lord Garaslessy, csak hogyezzel is beleköphessen a levesembe, megtagadta tőle az engedélyt, visszafojtva ezzel egy-szersmind a fiú katonáskodás iránti hajlamait. Én, ha az expedícióban történetesen mégis résztvett volna, és az életére valami lázadó puskája pontot tett volna, mi tagadás, nem sorvadtamvolna el bánatomban, vagy legalábbis megvigasztalt volna az a tudat, hogy a másik, kisebbikfiam, lett a birtok örököse, és hogy elfoglalta azt az örökséget, melyért szegény jó atyja olyankeservesen megdolgozott.

183 a két Howe - Richard Howe (1726-1799), tengernagy és öccse, William Howe (1729-1814) tábor-

nok; mindketten részt vettek az amerikai függetlenségi háború harcaiban. Utóbbi nevéhez fűződik a181. jegyzetben említett Bunker Hill-i győzelem.

184 North - Frederick North (1732-1792), államférfi, mint miniszterelnök, III. György király katasztro-fális észak-amerikai politikájának legfőbb támogatója és végrehajtója.

199

A fiatal nemesembernek nevelése, meg kell adni, meglehetősen zilált, sőt ötletszerű volt, stalán az az igazság, hogy a kölyök neveltetését én hanyagoltam el. Kevés olyan bárdolatlan,vad, engedetlen természetű ifjút láttam azonban életemben, mint ő, úgyhogy nem csoda, hanem voltam oda érte. Anyjával is és velem szemben is annyi megátalkodott konokságot éstompaságot mutatott, hogy minden tanulást kárba veszett fáradságnak kellett tartanom, és alegtöbb dologban ráhagytam, csináljon, amit akar. Két évet Írországban töltött, tőlünk távol, sha át is jött Angliába, Hacktonban tartottuk leginkább, és egy cseppet sem erőltettük, hogy afaragatlan, esetlen, bugris kölyke az előkelő fővárosi társaságban, amelyben mi forgolódtunk,megjelenjen. Az én saját fiacskám ezzel szemben olyan jól nevelt úrifiú volt, hogy a kedves-ségével mindenkit leszedett a lábáról: öröm volt és kitüntetés ezzel a gyermekkel beszélni!Nem töltötte még be az ötödik évét, de jólneveltségben, szépségben mindenki fölött állt, s atársaságnak dédelgetett kedvence volt.

De hát miképp is lehetett volna ez másképp, ha egyszer mindkét szülője versengett abban,hogy szeretetével, figyelmével minden lehetséges módon elárassza? Négyéves korában egyalkalommal összevesztem angol nevelőnőjével, azzal, akire olyan féltékeny volt mindig afeleségem, s egy francia gouvernante-ot185 szereztem melléje Párizsból, ez a lány korábban alegelőkelőbb családoknál szolgált, és feleségem őnagyságának - azt hiszem, mondanom isfelesleges - ő is csak újabb ok volt a féltékenységre. Hála a fiatal hölgy szerető irányításának,a kis csibész csakhamar nagyon bájosan gagyogott franciául. A szíve hízott az embernek örö-mében, mikor ez az ennivaló, aranyos kis betyár nekiállt és tele szájjal káromkodott, hogymort de ma vie!186 és hozzá még a kis talpacskájával is dobbantott, vagy mikor lusta szolgák-nak azt a manant-ját és canaille-ját187 küldte a trente mille diables188 közé a pokolba. Koraérettvolt minden tekintetben: alig látszott ki a földből, már utánozta a felnőtteket, s ötéves korábanott ült az asztalnál ő is, s éppen úgy megitta a maga pohár pezsgőjét, mint akármelyikünk.Nevelőnője kis francia dalocskákra tanította meg, és Vadé189 és Collard legújabb párizsisanzonjaira; nem azért mondom, de mókás kis dalok voltak, és jó nagyokat is nevettek rajta,akik értettek franciául, bár az se volt utolsó, ahogy azok az idős hölgyek hápogtak a felháboro-dástól, akik anyja társaságában megfordultak. Na, persze, sokan azért nem jártak feleségem-hez, mert én, hogy őszinte legyek, nagyon jól meg tudtam lenni ez úgynevezett köztiszteletbenálló személyek nélkül is. Nem szerettem őket, a mindennapi jókedv e savanyú elrontóit, apletyka e szárnyas heroldjait, ezeket a korlátolt agyú, agg nőpéldányokat és irigy embereket afeleségem körül, mert tudni való, hogy akkor vannak elemükben, ha viszályt hinthetnek el férjés feleség között! Nekem se kellett más, csak meglássam, hogy e méltóságteljes hölgyszemé-lyiségek közül magas sarkú cipőjében, krinolinjában Hacktonban vagy Berkeley Square-enmegjelenik valamelyik, kéjjel utáltam ki őket; előhívtam az én kis Bryanomat, s biztattam,hogy énekeljen és táncoljon és játssza el a diable à quatre-t190 nekik, vagy magam is segí-tettem a kisöregnek, csak hogy annyival hamarabb takarodjék már el a sok vén szatyor.

185 gouvernante - (franciául) nevelőnő.186 mort de ma vie! - (franciául) kutyateremtette!187 manant - (franciául) bugris, fajankó.

canaille - (franciául) csőcselék.188 trente mille diables - (franciául) harmincezer ördög.189 Vadé - Jean-Joseph Vadé (1720-1757), francia chansonok, vígoperák, szórakoztató dalok szerzője.190 diable à quatre - (franciául) pokoli zenebona.

200

Sosem felejtem el az öreg hacktoni pap ünnepélyes dörgedelmeit, amikor a vén salabakteregy-két alkalommal hiú erőfeszítéseket tett, hogy az én kis Bryanomat befogja latinra. Fiamatugyanis megszámlálhatatlan sok gyermeke közé elengedtem látogatóba, s ezek néhány franciadalocskát eltanultak tőle. Anyjuk, szegény, a páchoz és mustárhoz értett jobban, mint afranciához, és mit sem sejtve, még bátorította is őket, hogy csak énekeljék a kis dalokat. Meg-hallotta azonban vén apjuk is egy nap, és Sarah kisasszonyt egyheti szobafogságra büntette,kenyéren és vízen, Jakab úrfit pedig a legünnepélyesebben elnadrágolta, minden húga ésöccse, no meg Bryan jelenlétében, bízva abban, hogy a többiek majd ebből levonják a tanul-ságot. Ezzel szemben az történt, hogy az én kis gézengúz fiam nekiugrott az öreg papnak, ésúgy sípcsonton rúgta, hogy a harangozóval kellett lefogatni, de a kisöreg még eközben isátkozódott folyton, és szidta a corbleu, ventrebleu, morbleu!191 ilyen-olyanját a vén papnak,amiért bántalmazni meri barátját, a kis Jakab úrfit. Ezt követőleg a nagytiszteletű úr kitiltotta akis Bryant a parókiáról, én pedig, viszonzásképpen, megesküdtem, hogy legnagyobb fia, eztnevelte papnak, sohasem lesz Hacktonban apja utódja, pedig annak szántam korábban,istenuccse. Apja, ez az álszent, vén farizeus, mikor megtudta, ájtatos képpel kijelentette,legyen meg az Úr akarata, de ő egy püspökségért sem engedi, hogy gyerekei elkanászodjanak,és a romlottság útjára tévedjenek, s egy latin idézetektől hemzsegő dagályos levelet is írtnekem, melyben házamtól és tőlem búcsút vesz.

Őszinte sajnálattal szántam csak rá magam erre a lépésre - írta többek között az öregúr -,mert hiszen a Hackton család bőkezűségéből annyi minden jót élveztem eddig is, hogy aszívem fáj búcsút venni. Az én szegényeim, félek, meg fogják sínyleni ezt a különválást,mikor majd bánattal és szomorúsággal tele kérvényeiket nem tudom a kastély uránaktovábbítani a jövőben, hogy csökkentse bajaikat, melyeknek enyhítésében - ennyiveltartozom az igazságnak - Ön sohasem volt rest.

Lehetett is ebben valami, mert az öregúr örökké kérvényekkel járt a nyakamra, és azt is tu-dom, nemegyszer volt úgy, hogy adakozó kedvében ő maga is egyetlen shilling nélkül maradt.Na de gondolom, azért a hacktoni jó ebédek is fájhattak barátságunk meglazulásakor az öreg-úrnak, a felesége is bánkódhatott, hogy a házából Louison kisasszony, Bryan gouvernante-jaelmarad. A mademoiselle-nak ugyanis a kisujjában volt a legfrissebb párizsi divat, s ahányszortiszteleteséknél látogatóban megjelent, bizonyos, hogy a rákövetkező vasárnap a papék leányaiúj köpenyben, új kabátban mentek istentiszteletre.

A vén lázadó büntetésére azt eszeltem ki, hogy a vasárnapi prédikáció alatt hangosan horkoloka templomi padunkban. Bryannak haladék nélkül hozattam új nevelőt, s mikor gyermekem azta kort elérte, hogy asszonyok gondoskodását és gyámkodását nélkülözni tudta, házikáplánt isfogadtam fel melléje. Angol nevelőnőjét szép kelengyével főkertészemhez adtam feleségül, afrancia gouvernante-ot pedig hűséges német Fritzemre hagytam örökül, kiadós hozományrólsem feledkezve meg ez utóbbi esetben. Sohóban a pénzből francia vendéglőt nyitottak, sgondolom, most, hogy e sorokat rovom, nagyvonalú és bőkezű egykori gazdájuknál földijavakban jóval gazdagabbak.

Bryan mellé Oxfordból hozattam egy fiatalembert, bizonyos Pacsuli Ödön doktor urat, s meg-bíztam, fogja a gyereket latinra, ha ugyan hajlandó kötélnek állni, s tanítsa meg a történelemreés a nyelvtan alapelemeire, meg egyáltalán mindarra, ami egy igazi úr műveltségéhez elenged-hetetlenül szükséges. Pacsuli úr jelentős gazdagodása volt a hacktoni díszes kompániának;attól kezdve, hogy leérkezett, őrajta gyakorolta mindenki a tréfacsinálást; minden ugratás, vicc

191 corbleu, ventrebleu, morbleu! - (franciául) teringette, ebadta, ördögadta!

201

céltáblája lett, s hozzá kell tenni, egy mártír türelmével és csodálatos nyugalommal viseltemindet. Azok közé tartozott, akik inkább elviselik, hogy egy előkelő úr beléjük rúgjon, minthogy ne vegye észre őket. Hányszor tartottam bele parókáját a tűzbe, mikor társaság gyűltössze minálunk, és még ő nevetett a tréfán legjobban. Hát még mikor ideges lóra ültettük, és akutyák után eresztettük, hogy a verejték csurgott róla, és csak úgy sápadozott, a lónak meg hola farán, hol a sörényén csimpaszkodott a szerencsétlenje, közben pedig egyre kiabált, hogyfogjuk már meg, az isten szerelmére - ezt nézték volna meg, ha még mulatságosat nem láttak!Máig sem értem, hogy nem törte a nyakát az érdemes ifjú, azt hiszem azonban, derék barátunkmegvárja ezzel a hóhér kötelét. No, nem kell azért őt félteni, soha egyetlen vadászaton bajanem esett, de arra is mérget vehetett akárki, hogy kosztoláskor ott találja mindig helyén azasztal végében, és a puncsot is olyan lelkesen kavarta, hogy pitymallatkor került őkelme ágybanégykézláb. Ilyenkor aztán bekentük a képét jó feketére, a kis Bryan meg én, vagy bevittük ahazajáró lélek szobájába, s úgy ráijesztettünk, hogy majd a nyavalyatörés jött rá. Az sem voltutolsó, amikor egy rakás patkányt eresztettünk el az ágyában, vagy a csizmájába vizet öntöt-tünk, és aztán torkunk szakadtából üvöltöttük, hogy „Tűz van! Tűz van!”. Azt látták volnacsak, mikor az imaszékének fűrészeltük el a lábát, meg mikor a bibliájába tüsszentőportszórtunk! Na de állta Pacsuli úr derekasan, nem vesztette soha türelmét. Abban pedig min-denért bőséges kárpótlást talált, hogy londoni estélyeinken vagy más összejövetelünkön ő isrészt vehetett, s ülhetett egy asztal mellé igazi úriemberekkel, és ettől úgy érezhette: úr ő is atöbbi úr között. És hogy beszélt papunkról, mennyi megvetéssel - csak hallgatni is jólesett.

- Képzelje, uram, az egyik fia térítő valamelyik kollégiumban, és méghozzá egy egész kisvacak helyen! - mondta fitymálva Pacsuli úr. - De hogy is gondolhatott uraságod arra, hogy ahacktoni parókiát egy ilyen tudatlan éhenkórászra bízza valaha is?

Ideje, hogy másik fiamról, vagy hát legalábbis Lady Lyndon fiáról is szóljak egy-két szót.Anyám felügyelete alatt Írországban tartottam néhány évig, azután, hogy az idős hölgyet aLyndon-kastélyba plántáltam át. Új helyén, gondolhatják, nem kis pompát fejtett ki a jó lélek,s minden ténykedéséből, egész viselkedéséből csak úgy áradt a fennkölt előkelőség és a ragyo-gás. Azt azonban meg kell adni, minden tücskével-bogarával egyetemben mégiscsak a lehetőlegjobban vezette Lyndon-kastélyi birtokunkat, és nem volt még egy olyan gazdaságunk, melyvele ebben versenyezhetett. Fizették a bért rendesen, s a kezelési költségek is kevesebbettettek ki lényegesen, mint ha intéző kezelte volna a gazdaságot. Nem győzött az ember elegetcsodálkozni azon, hogy a derék özvegy milyen kevésből jön ki, pedig, mint mondta, két családjó hírét szolgálta egy füst alatt. Egész szolgaszemélyzetet tartott az ifjú lordnak, és soha kinem hajtott a kastélyból máson, mint a régi, aranyozott, hatlovas hintón. De meg is lehetettnézni a házát: csak úgy ragyogott a rendtől, tisztaságtól! Vigyázott a bútorzatra, és rendbentartotta a kertet is. Röviden, akárhányszor utaztunk le Írországba, minden alkalommal újramegállapítottuk: egyetlen házat sem vezetnek odalenn olyan kifogástalanul, mint a miénket.Tucatnyi takaros szobalány sürgölődött a kastélyban és szintannyi markos, jó kiállású inas, derendben is tartott ám mindent, hogy háziasszony olyan nem akad még egy, aki ezt utána-csinálja, azt hiszem! És a tetejébe művelte mindezt úgy, hogy minket a költségekkel jóformánmeg sem terhelt. Birkát tartott ugyanis a parkban, meg teheneket, és a ballinasloe-i vásáron jóárat fizettetett érte. Számát sem tudnám megmondani, hány várost ellátott vajjal, szalonnával,s a Lyndon-kastély gyümölcse, zöldsége magas áron kelt el mindig a dublini piacon. Konyhá-ján semmi kárba nem veszett, mint ahogy ezt ír házaknál elég gyakran tapasztalhatjuk egyéb-ként, és a borospince állománya sem csappant meg, mert az öreg hölgy nem vendégeskedett,és inni se mást, csak vizet ivott. Minden társasága néhai szerelmem, Brady Nóra két leánykájavolt. A Quin-birtoknak ugyanis rég a nyakára hágott már férj és feleség. Egyszer meg islátogatott Londonban Nóra, kezén vezetve két szurtos gyermekét: lompos volt, kövér, és

202

nagyon öreg. Ahogy meglátott, nagy sírásba fogott, és egyre csak „Sir”-nek szólított, meg„Lyndon úr”-nak, nem bántam, hagytam, mondja csak, és könyörgött, hogy a férjén segítsek.El is szereztem Lord Crabs barátom révén Írországba fináncnak, és neki is, meg egész család-jának megfizettem az átköltözködést. Mocskos, esett ember lett Quin, s mint afféle iszákos-nak, taknya-nyála összefolyott. Ahogy pedig Nórára néztem, sehogy se fért a fejembe, hogyanláthattam szegényben istennőt valamikor. Mégis, ezzel is csak úgy vagyok, hogyha én egyszerbár csak kis gyengédséget is érzek nő iránt, annak én egész életre állhatatos barátja maradok.Ezrivel sorolhatnám e bőkezű és hűséges jellembeli tulajdonságom igazolására a meggyőzőnélmeggyőzőbb példákat.

Anyám mindenkit kordában tartott, az egy Bullingdon lordot kivéve. Beszámolói e fiatal-ember viselkedéséről atyai szívemet eleinte bizony nagyon elszomorították. Nem tűrt ez afráter semmiféle szabályt vagy rendszerességet, nem ismert tekintélyeket. Képes volt hetekreelcsatangolni hazulról mindenféle kirándulásra, cserkészkedésekre. Odahaza pedig zárkózot-tan, furcsán viselkedett, és nem akart esténként nagyanyjával pikétezni, hanem inkább min-denféle pinceszagú, ócska könyveket bújt, hogy azzal is csak az agyát terhelje. A cselédszo-bákban jött csak meg a hangja, a dudások meg a szolgálók között. Inkább azokkal csevegett,nevetgérezett, mint a fogadószobában az úriemberek között. Nem átallotta szegény anyámatgúnyos megjegyzéseivel szemtelenül felbosszantani, a drága jó lélek pedig, minthogy kissénehezen forgott az esze kereke, nem tudott visszavágni, és csak magában dúlt-fúlt. Egyszóval,engedetlenség és botrány volt ennek az ifjúnak minden lépése, minden mozdulata. No de ezmind semmi ahhoz képest, hogy a semmirekellő csibésze az ottani plébánia pápista papjávalszűrte össze a levet, ezzel a mit tudom én, melyik francia vagy spanyol szemináriumbólszalasztott rongyos csuhással, és látogatta folyton, ahelyett hogy a Lyndon-kastély vikáriusátkereste volna fel, ezt a Trinity College-ban végzett finom urat, aki maga tenyésztette kutyáit,és napi két üvegjét semmiért nem mulasztotta el.

Na, nekem se kellett több, hogy ezt meghallottam! Ha volt elv, mely nem szűnő erővelkormányzott egész életemben, hát akkor ez éppen az államegyház iránti áhítatos tisztelet, s mais csak borzadva és megvetéssel tekinthetek minden egyéb hitbeli eltévelyedésre. Tudtam én,mit csináljak! Elküldtem Dublinba 17...-ban első francia inasomat, és meghagytam nekiszigorúan, hozza el magával ezt a züllésnek indult, megtévelyedett fiatalembert. Megtudtam,hogy elutazása előtti utolsó éjszakáját pápista barátjával töltötte együtt a kápolnában, és hogyanyámmal emiatt össze is vesztek alaposan, épp ezen az utolsó napon; két kis unokahúgocs-káját, Biddyt és Dosyt viszont összecsókolta búcsúzáskor, és a két kislány is nagyon sajnálta,hogy elutazik. Mikor küldték volna, hogy menjen a protestáns lelkészhez is elköszönni, ki-jelentette, ahhoz a rohadt, vén farizeushoz a lábát be nem teszi. A tiszteletes úr írt is egy leve-let, amelyben aggódva hívta fel a figyelmemet ennek a díszes mákvirágnak - ahogy nevezte - asajnálatos eltévelyedéseire. Ha másból nem, ennyiből is láthattam, nem valami nagyon szível-hették egymást. Kiderült azonban, hogy a fiatal Bullingdont, ha nem is állott valami nagybecsben az úriemberek előtt, annál jobban megszerették az egyszerűbb emberek, s amikorhintaja elindult, valóságos tömeg gyűlt össze, és ott sírtak-zokogtak a kapu előtt. Egynéhánytucat azok közül a tudatlan, nyomorult félállatok közül meg egyenesen hosszú mérföldeketfutott kocsija oldalán, de még olyan is akadt, aki már előtte való nap Dublinba utazott, csakhogy a Galamb Dúcnál utolsó istenhozzádot mondhasson neki. A végén pedig nem kisfáradságba került összeszedni mindazokat a potyautasokat, akik még a hajóra is utánamentek,és elbújtak, csak hogy Angliába is elkísérhessék szeretett fiatal urukat.

Megérkezésekor, ezt az egyet meg kell adni, valóban nemes, férfias benyomást keltett acsibész, és megjelenésében, viselkedésében minden arról az előkelő kékvérről tanúskodott,melyből kisarjadzott. Valóságos eleven képmása volt a Lyndon-nemzetség egyik-másik fekete

203

bajnokának, akiknek képei a hacktoni arcképcsarnokban függtek. Ezek között szeretett időznileginkább ő maga is, s egyre csak a könyvtár régi, poros könyveit bújta, hogy azt még látni isundor volt. Egy egészséges fiatalember ilyet csinál! Társaságomban a legridegebb hallgatásbamerült, s egész viselkedéséből csak úgy sugárzott a fennhéjázás és a megvetés. Ezt csak mégellenszenvesebbé tette az, hogy viselkedésében tulajdonképpen semmi olyant nem lehetetttalálni, amibe külön bele lehetett volna kötni, pedig egész magatartása a kisujja hegyéig olyanszemtelen és fölényes volt, hogy azt már fokozni sem lehet. Anyja meghatottan fogadta meg-érkezésekor, de ő, még ha érzett is némi megindultságot, ennek semmi jelét sem mutatta.Udvarias szertartásossággal mélyen meghajolt anyja előtt, és kezet csókolt neki. Én is akezemet nyújtottam neki, Bullingdon azonban mindkét kezét hátratette, mereven belebámult aképembe, megbiccentette a fejét, s mindössze ennyit mondott:

- Barry Lyndon úr, nemde? - s ezzel sarkon fordult, és az időről kezdett el társalogni anyjával;egyébként őt is állandóan csak „nagyságod”-nak szólította. Pimasz magatartásán anyja isfelháborodott, és mikor kettesben maradtak, megrótta érte keményen, hogy nem szorította megatyja kezét.

- Atyám kezét? - vonta fel szemöldökét ez a suhanc. - Asszonyom, ön tévedés rabja. Az énatyám az igen tiszteletre méltó, nagytekintetű Sir Charles Lyndon. Én legalábbis nem felej-tettem el, hogy ki az apám, ha mások nem is emlékeznek már reá.

Rögtön láttam, ez hadüzenet, és nekem szól. Mégis, ma sem mondhatok mást, mint hogyigazán szívélyesen akartam fogadni a fiút, mikor közénk jött, és ha csak énrajtam múlik, jólmeg is férünk egymással. Na de amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Ugyan ki vethetreám követ, amiért ezzel a megátalkodott fiatalemberrel a későbbi időkben veszekedtem, vagyki háríthatja rám a felelősséget mindazokért a bajokért, amiket ezek után elszenvedett? Nemmondom, talán igaz, hogy elvesztettem egyszer-kétszer vele szemben a türelmemet, és abánásmód - a későbbiekben - kemény volt csakugyan. Na de melyikünk kezdte a veszekedést,ő vagy én? Véleményem szerint minden későbbi bajáról ő maga tehet.

Csírájában legjobb elfojtani a bűnt, s a családfőnek úgy kell érvényesítenie tekintélyét, hogysoha benne kételkedni ne lehessen: ennek az elvnek megfelelően megragadtam a legelsőalkalmat, hogy szemtől szembe kerüljek vele, s tengelyt akasztottam Bullingdon úrfival. Meg-érkezése utáni napon, mikor valami kérésem teljesítését megtagadta, behívattam a dolgozó-szobámba, és jó alaposan elfenekeltem. Nem tagadom, e művelet közben először meglehetőslámpalázat éreztem, ami érthető is, hiszen lordot azelőtt még sohasem nadrágoltam el. Agyakorlat azonban ezen is átsegített, és lovaglókorbácsom és hátulsó fele úgy összeszoktak,hogy nyugodtan mondhatom, csakhamar minden formaságot félretettem.

Azt hiszem, olvasóm beleunna, ha most nekiállnék és felsorolnám a fiatal Bullingdonengedetlenkedéseinek és felháborító viselkedésének minden egyes esetét. Makacs ellenállása,ha jól meggondolom, tulajdonképpen erősebb volt, mint az én iparkodásom, hogy megtörjem.Végtére is, melyik apa teheti azt meg, ha megannyira eltökélte is, hogy szülői kötelességétmaradéktalanul teljesíti, hogy egész nap egyebet se tegyen, mint üsse-verje a gyerekét, ahány-szor csak valami hibát követ el! Nekem az a hírem, hogy rettenetes kegyetlen mostohaapavagyok, de úri becsületszavamra mondom, sokkal többször nem részesítettem ezt a kölykötjavító célú beavatkozásban, mint ahányszor megérdemelte. Ezenkívül azonban az évből nyolcteljes hónapig nélkülöznie is kellett irányításomat, azalatt tudniillik, míg én Londonban azOrszág Házában vagy pedig szeretett uralkodóm udvarában tartózkodtam.

Hozzájárultam ahhoz is, hogy e fenti időben az öreg paptól görögül és latinul tanuljon; a vénrektor keresztelte, s a befolyása változatlanul nagy volt erre a kutya kölyökre. Ha valami heves

204

jelenet vagy veszekedés támadt köztünk, oltalomért és tanácsért legtöbbször a parókiába me-nekült át a lázadó siheder. El kell ismerni, a lelkész csakugyan jó békebírónak bizonyult ezek-ben a kettőnk közötti vitákban. Egy alkalommal például kézen fogva vezette át Hacktonba afiút, ámbár azt fogadta, hogy soha életében lábát be nem teszi többé a házamba, és azt mondta,„azért kísérte vissza az ifjú lordot hozzám, mert beismeri, hogy helytelenül viselkedett, ésakármi büntetést is szabok ki rá, aláveti magát mindennek”. Erre én jól elvertem a pálcámmalnéhány barátom jelenlétében, akikkel az asztalnál éppen együtt iddogáltam. Nem hallgathatomel azonban azt sem, hogy egyetlen nyikkanás, minden sírás nélkül pompásan tűrte a kiadósbüntetést ez a fattyú. Kell-e egyéb annak igazolására, hogy a kölyök kezelésében mégsemvoltam olyan borzasztóan szigorú, annak ellenére, hogy maga a pap hatalmazott fel olyanbüntetés kiszabására, amilyet csak jónak látok?

Egy-két alkalommal Bryan nevelője, Pacsuli Ödön úr is nekiveselkedett, hogy jó iránybaterelje Bullingdont, csakhogy a csibész kölyök neki túlságosan erős volt, és egy szék lábávalle is terítette az oxfordi biflászt, nem kis örömére a kicsi Bryannak.

- Jól van, Bulli! Vágd szájon! Most húzz be neki! - biztatta teli torokból a kisfiú féltestvérét. SBulli meg is tette, amit mondtak neki, olyan pontosan, hogy ez ellen már aztán nevelőjéneksem lehetett semmi kifogása. Nem, csakugyan nem is volt, mindössze annyi történt, hogyPacsuli tanár úr nem alkalmazott többé vele szemben testi fenyítéket, hanem engem keresettfel őlordsága haszontalankodásainak újabb és újabb meséivel, annál is inkább engem, merthiszen bennem látta e gyermek természetes védelmezőjét és gyámolító atyját.

A kisfiúval sajátságos módon nagyon jól kijött Bullingdon. Egész megszerette a kisöreget,aminthogy csakugyan mindenki megszerette, aki csak látta, de külön még azért is szerette,mint mondta, mert hiszen a kisfiú „félig Lyndon”. Egyébként pedig szerethette is, mert nem-egyszer a kisfiúnak, ennek a drága angyalnak a közbelépésére - mikor azt mondta: „Kérlek,papa, mama ne korbácsold meg a Bullit!” - félretettem a korbácsot, és elengedtem neki a jólmegérdemelt verést.

Anyját az első időben úgyszólván még arra sem méltatta, hogy szóljon hozzá: minek? Mikorez az asszony már úgysem tartozik a családba! Ilyeneket mondott, meg hogy ugyan, hogy isérezhetne anyja iránt szeretetet, mikor soha életében nem volt anyja... Semmi olyan jól megnem világítja olvasómnak e kölyök fennhéjázó, konok és megátalkodott jellemét, mint haelmondom a következő esetet. Nemegyszer hányták szememre, hogy megtagadtam tőle azúriembernek kijáró neveltetést, nem küldtem iskolába, sem pedig egyetemre. Az igazság ezzelszemben az, hogy ő maga nem akart menni egyik helyre sem! Gyakran megismételtem nekiajánlatomat, hiszen örültem volna, ha nem látom már a szemtelen képit, de minden esetbenvisszautasította. Hosszú-hosszú ideig el nem tudtam képzelni, hogy mi kapcsolhatta ehhez aházhoz, melyre igazán mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy kellemes otthona neki.

Idővel erre is fény derült.

Lady Lyndon és énközöttem nemegyszer került vitára sor; hol neki, hol nekem volt igazam;minthogy pedig egyikünk sem éppen valami galambepéjű, a vitából ilyenkor nemegyszer jóalapos csetepaté keletkezett. Az sem ment ritkaságszámba, hogy felöntöttem kicsit a garatra,és hát, uramisten, ilyen állapotban melyik úriember felelhet önmagáért? Az sincs kizárvatalán, hogy ilyenkor feleségem őnagyságával is kissé érdesebben bántam, és mondjuk egy, leg-följebb két poharat, ha hozzávágtam, és alkalmasint egy-két olyan megjelölést is használtamvele kapcsolatban, amiket nem lehet kifejezetten bóknak tekinteni. Elképzelhető, hogy csakúgy az életét is meg-megfenyegettem, pedig az aztán igazán nyilvánvaló, hogy ezt már puszta

205

önérdekből sem gondolhattam komolyan, és igen, nem mondom, talán ijesztgettem is őnagy-ságát egy kicsit.

Egyik ilyen vitatkozás közben feleségem sikoltozva rohant végig az előcsarnokon, én pedigdülöngélve utána, részegen, mint egy igazi lord, amikor a zajra előkerült szobájából az ifjúBullingdon. Éppen utolértem már nőmet, amikor ez az orcátlan, vakmerő gazember elgáncsolthátulról, pedig már úgysem álltam valami túlságos szilárdan a lábamon, s anyját félájultankivitte a saját szobájába. Itt pedig, a szobájában, engedve anyja könyörgésének, megesküdött,hogy nem hagyja el addig sohasem, ameddig egy födél alatt él velem. Erről a fogadalomról énpersze mit sem tudtam, aminthogy emelkedett jókedvemre, az egész súrlódás tulajdonképpeniokára úgyszintén csak nagyjából emlékeztem vissza másnap. Szolgáim vittek fel „fennkölten sdicsőn”, ahogy a költő mondja, és fektettek ágyba. Másnap reggelre persze az egészből annyisem derengett, mint csecsemőkoromból, mit anyám kebelén töltöttem boldogan. Évek múlvamesélte el Lady Lyndon ezeket a dolgokat, s itt is csak azért említem meg, hogy lássák, milyenhamisak azok a rosszindulatú vádaskodások, amelyek szerint mostohafiammal kegyetlenlettem volna valaha is, s hogy kérjem, ártatlanságom tudatában a közvélemény ítélőszéke előttez abszurd gyanúsítgatások alól felmentésemet. Folytassák hát csak tovább a rágalmazást, havan merszük ezek után egy olyan tiszteletlen csirkefogót védelmükbe venni, aki sajátmostohaapját és természetes gyámolítóját képes szándékosan elgáncsolni ebéd után!

Ez az esemény egy időre közelebb hozta egymáshoz anyját és fiát, ám jellemük egymástólmégis túlságosan különbözött. Feleségem, azt hiszem, sokkal inkább szeretett engemet annál,semhogy fiának megengedhette volna, hogy őszintén összebéküljön vele. Amint férfiváserdült, Bullingdon velem szemben táplált gyűlölete olyan gonosz arányokat öltött, hogy csakrágondolni is rossz (nyugodjék meg azonban, nyájas olvasóm, kedvességét kamatostul térí-tettem neki mindig vissza); tizenhat éves korában, ha jól emlékszem, ez a ripők akasztófavirágmár odáig merészkedett, hogy egy alkalommal, mikor a parlamentből nyári szünidőre leutaz-tam, és szokás szerint felszólítottam, jöjjön csak be a szobámba, mert meg akarom verni, vettemagának a bátorságot, és kijelentette, a jövőben semmiféle fenyítést el nem tűr tőlem, hogyhapedig mégis hozzá találnék nyúlni, tette hozzá - és fogát csikorgatta -, úgy keresztüllő, mintegy kutyát. A fiatalemberre néztem: hatalmas, jól fejlett férfi állt előttem. Ettől kezdve el-hanyagoltam nevelésének ezt a fontos területét.

Ez az esemény egybeesett körülbelül azzal az idővel, amikor az amerikai harcokra menet-századot állítottam össze. Ellenségeim erre az egész országban (mert hiszen ellenségem voltéppen elég a Garaslessyék fölött aratott győzelem óta) a legszemérmetlenebb hazugságokatkezdték terjeszteni azzal kapcsolatban, hogy mostohafiammal, ezzel a szépséges, díszesmákvirággal hogyan viselkedtem, és egymást győzték meg arról, hogy az egész toborzás ismind-mind csak azért van, mert meg akarok szabadulni tőle. Így torzították el íme uram skirályom iránti hűséges szolgálatomat természetellenes, ijesztő, gyilkos fenekedéssé, mellyelszerintük nevelt fiam életére török. Nem kevesebbet állítottak ezek a rágalmazók, mint hogyaz egész amerikai csapatot kizárólag azért állítottam fel, hogy a fiatal viscount legyen aparancsnoka, s ilyen módon távolítsam el a környezetemből. Azon sem csodálkoznék, ha méga nevét is tudták volna a menetszázadban annak, aki az első támadásnál majd a túlvilágrasegíti át nevelt fiamat, és tőlük kitelik az is, hogy még az összeget is pontosan pennyre ki-számították, amivel a bérgyilkost majd értékes szolgálatáért megjutalmazom.

Minderre csak ennyit mondhatok: én ebben az időben, mindentől függetlenül, szentül megvoltam győződve arról, hogy Bullingdon lord támogatásom nélkül is eltalál a másvilágra (ésbár ez a jóslat egyelőre nem teljesedett, a legkisebb kétségem sincs afelől, hogy előbb-utóbbazért beteljesedik), mert annyi bizonyos: valami szerencsés, eredeti ösztön kormányozta, s

206

mutatta neki az odavezető utat, úgyhogy tudtam, mielőbb kijut neki, amit megérdemel. De ráis tért az ifjú lord még jókor az odavivő útra, mert valahány goromba, engedetlen és orcátlanakasztófavirág szerető, jó atyai szívnek csak bánatot okozott, ő volt mindegyik között, anyakam teszem rá, a legjavíthatatlanabb; se verés, se hízelgés, se nevelés nem hatott rá, egy-általán soha.

Hányszor megtette például, hogy kisfiamat használta fel eszközül arra, hogy tiszteletlenülgúnyos és sértő megjegyzéseket tegyen rám, mikor ebéd után az asztal mellett poharazgattunk,s nevelője behozta a szobába a gyermeket.

- Te kedves kisgyermek - mondta például, és elkezdte dédelgetni, simogatni a kisfiút -, desajnállak téged, hogy én még mindig életben vagyok! Mennyivel méltóbb képviselője volna aLyndon-nemzetségnek tebenned, ha én már meghaltam volna, hisz az ereidben a barryogue-iBarryk ősi vére csörgedez! Nem jól mondom, Barry úr?

Ilyen dolgokat mindig olyan napokon művelt, amikor társaság volt nálunk, vagy egyháziemberek vagy a szomszédbeli nemesség; orcátlanságát ilyenkor próbálta ki rajtam.

Egy másik napon (Bryan születésnapján éppen) nagy bált és estélyt adtunk Hacktonban, séppen a kis Bryant vártuk, hogy megjelenjék közöttünk, ahogy szokott, helyes kis díszruhács-kájában, hogy ránézni is öröm volt (hej, bizony könnyek szöknek ma is öreg szemembe, ha ezaranyos kisgyermek arcára, ragyogó tekintetére gondolok...), amikor egyszerre nagy csoporto-sulás és nevetés támad, s mit látok: Bullingdon, a kisfiú kezét fogva - talán el sem hiszik! -,puszta harisnyában belép a táncterembe, a kisfiú pedig mellette nagy cipőiben totyog, s beléjekapaszkodik.

- Mit gondol, Sir Richard Wargrave, jól belepászol a lába az én cipőmbe? A helyemre tudmajd benne állni? - kérdezi vendégemtől ez az elvetemült csavargó, hogy a többiek csak egy-másra néztek, és kuncogni kezdtek. Ekkor odament hozzá az anyja, nagyon komolyan ésméltóságteljesen, felemelte a kisfiút, és így szólt:

- Abból, lordom, ahogyan én ezt a gyermeket szeretem, ki lehet találni azt is, hogy idősebbtestvérét mennyire szerettem volna, ha anyai szeretetemre csak kissé is érdemesnek mutatko-zik - s ahogy ezt mondta, Lady Lyndon elsírta magát, kiment a táncteremből, magára hagyvaaz ifjú lordot, ez egyszer némi kis zavarban.

Viselkedése velem szemben végül már olyan minden képzeletet felülmúlóan pimasz volt,hogy egy alkalommal (éppen vadászaton voltunk egy nagy társaságban) végleg elvesztettemaz önuralmamat, nekiugrottam ennek a suhancnak, és teljes erővel kilöktem a nyeregből, hogynagyot huppanva lezuhant a földre, majd magam is leugrottam a lóról, s ennek a köpedelmes,cudar gazembernek úgy végighegedültem a hátát meg a fejét lovaglóostorommal, hogy bizo-nyosan ott marad, ha idejében le nem fognak, mert olyan indulat ragadott el, hogy gyilkolnitudtam volna.

A kölyköt hazavitték és ágyba fektették, s egy-két napig lázasan nyomta az ágyat, dühébeninkább és az indulattól, mint a fenyítés miatt. Három nappal ezután, mikor szobájába küld-tünk, hogy jelenjék meg a családi ebéden, asztalán cédulát találtak - az ágya üres volt és hideg.Megszökött ez a börtöntöltelék, de anyjának, az én feleségemnek volt bátorsága a következőlevelet írni:

Asszonyom - hangzott a levél -, türelmesebben ember nem állhatta nálam gonoszbánásmódját e sehonnai, arcátlan írnek, kit Ön azzal tüntetett ki, hogy ágyába emelt.Már származásának alacsonysága és viselkedésének póri durvasága is undorral tölt el,amíg a Lyndon nevet, melyet oly méltatlanul magára vett, viselhetem, de mindennél

207

nagyobb gyűlöletre indít iránta az a gyalázatos mód, ahogy Önt kezeli! Gyűlölettel töltel és felháborít úriemberhez méltatlan, bugris modora, nem is titkolt hűtlensége, költe-kező életmódja, iszákossága, és az a szégyentelenség, amellyel szemünk láttára foszt kivagyonunkból, Önt is, engemet is, és szerzi meg csalással mindenünket! Ez sért és ezháborít fel engem, sokkal inkább, mint az a gyalázatos magatartás, melyet ez a banditavelem szemben tanúsít. Ígéretemhez híven kitartottam volna mindvégig Nagyságodoldalán, ám az utóbbi időben úgy vettem észre, Nagyságod férje pártjára áll. Minthogypedig nem vagyok abban a helyzetben, hogy ezt a közönséges zsiványt - aki anyámnak,kimondani is szégyellem, férje - megfenyítsem, de tanúja sem akarok lenni annak, hogyÖnnel milyen méltatlanul bánik, és minthogy a társaságát is úgy utálom, mint a pestist,elhatároztam, eltávozom szülőföldemről, legalábbis míg e hitvány alak élete el nemfogy, vagy pedig az enyém. Atyám után némi csekély jövedelem illet meg, melyből Barryúr, semmi kétség, úgyszintén kiforgat, ha csak tud, kérem mégis Nagyságodat, ha csakegy szikrája is maradt még szívében az anyai érzésnek, utaltassa át ezt a pénzt nekem.Child bankháza felveszi az erre vonatkozó megbízatást. Az sem fog meglepni azonban,ha Childék nem kapnak erre vonatkozólag utasítást, mert tisztában vagyok vele: hara-mia kezébe került, aki az útra sem restellene kiállni, hogy raboljon. Megfogom állni ahelyemet valahogyan az életben, mindenesetre több becsülettel, mint az a szélhámos írtányérnyaló, aki jogaimtól és otthonomtól fosztott meg.

Őrült sorait így írta alá: Bullingdon. Több se kellett a szomszédságnak, az életére esküdözöttmindenki, hogy a szökése is az én bűnöm, és hogy ebből is csak hasznot húzok. De lett volnacsak ott a közelben, mikor ezt a becstelen levelet elolvastam, majd megmutattam volna aderék levélírónak - kertelés nélkül, egyenesen, erre becsületszavamat adom -, hogy mi a véle-ményem erről. Hiába azonban, nem lehetett az emberek fejéből kiverni ezt a gondolatot, ésmakacsul ragaszkodtak hozzá továbbra is, hogy Bullingdont meg akartam gyilkolni, holott,mint már említettem, rossz tulajdonságaim között a gyilkosság nem szerepel; de megazonkívül is, ha megannyira is ki akartam volna irtani fiatal ellenségemet, a legközönségesebbértelemben vett józan ész is visszatartott volna ilyen lépéstől, hiszen tudtam, magától ismegeszi a fene.

Jó hosszú ideig semmit sem hallottunk a vakmerő szökevény sorsáról, mindaddig, míg vagytizenöt hónappal később abban az örömben nem lett részem, hogy a rágalmazó híresztelésekélénk cáfolatául Bullingdon saját kezével aláírt váltóját mutathattam fel, melyet Tarletontábornok hadseregében, Amerikában állított ki: itt tartózkodott az ifjú Bullingdon, mint az éndicsőségesen küzdő csapataimnak egyik önkéntese. Kedves jó barátaim természetesen ezutánis akadtak, akik a legsötétebb szándékokat tulajdonították nekem. Garaslessy lord példáulelőször is már azt se hitte el, hogy én váltót egyáltalában kifizetek, hát még ha azt a váltótBullingdon lord állította ki. A vén Grimsby Betty, amannak nővére meg már azt is tudta, hogyaz egész váltó hamisítás, hiszen szegény drága jó Bullingdon halott. Így folyt ez egész addig,míg Bullingdontól magától nem érkezett feleségem részére csapataink New York-i főhadi-szállásáról keltezett levél, s nem küldött részletes tudósítást a garnizon tisztjeinek fényesestélyéről, melyet kiváló vezéreink a két Howe tiszteletére rendeztek.

Alávalóbb váddal és gyalázatosabb rágalommal azonban akkor sem illethettek volna, ha csak-ugyan én öltem volna meg Bullingdont, mint amit ezután terjesztettek rólam falun, városonegyaránt.

- Na, most már csak a fiú halálhíre hiányzik, de megjön az is, ne búsulj! - jelentette kibarátjának egyik jóakaróm.

- Utána meg a feleségén a sor - tette hozzá a másik.

208

- A Jenny Jonest veszi majd el - szögezte le a harmadik. És így tovább. Mindezeket a híreketPacsuli szállította a „botrányaimról”. Tény azonban az, hogy az egész környéken mindenkiellenem fordult. Piacnapokon a gazdák éppen csak hogy mogorván megpöccintették a kalap-jukat, és kitértek, hogy ne találkozzanak velem. A vadászataimról egyszerre kezdtek elmara-dozni az urak, és nem hordták többé az egyenruhámat. A megyei bálon, amikor HoppondáréZsuzsival a herceg és a márki után beálltam harmadiknak szokásom szerint a táncba, a táncolópárok mind elfordultak tőlünk, hogy egyedül jártuk ketten. Hoppondáré Zsuzsika annyiraodavolt a táncért, hogy ha temetésen kérik fel, akkor is táncra perdül, én bennem pedig sokkaltöbb volt a férfias kurázsi, semhogy egy ilyen alkalmi sértést nagyon a mellemre szívjak. Ígyhát a kör végén táncoltunk, mindenféle igen egyszerű emberekkel, patikusokkal, borkereske-dőkkel, ügyvédekkel meg a többi alja néppel, akiket ilyen nyilvános összejövetelre beenged-nek.

Lady Lyndon rokona, a püspök is egyszerre elfelejtett meghívni a kastélybeli összejövetelekre.Röviden: beszennyeztek minden méltatlansággal, melyet ártatlan és talpig becsületes emberrecsak szórni lehet.

Londonba költöztem át feleségemmel és családommal, de a fogadtatás itt sem volt sokkalszívélyesebb. Mikor őfelségénél az udvari fogadáson tisztelegtem, azt kérdezte tőlem - célza-tosan -, hogy mikor kaptam hírt utoljára Bullingdon lordról.

- Uram - feleltem erre, igazán nem közönséges lélekjelenlétet tanúsítva -, Bullingdon lordazok ellen a lázadók ellen harcol, akik felséged koronájára törnek. Óhajtja felséged, hogyújabb ezredet küldjek a segítségére?

A király erre szó nélkül sarkon fordult, én pedig mélyen meghajolva eltávoztam a fogadóte-remből. Kiderült, hogy Lady Lyndonnak is szóról szóra ugyanazt a kérdést tették fel, amikor afogadóteremben a királynőhöz kézcsókra járult; a dorgálástól magánkívül tért haza feleségema kihallgatásról. Így jutalmazták hát hűségemet, ennyibe vették hát hazámért hozott áldoza-taimat! Fogtam magam és mindenestül Párizsba költöztem át. Mennyire más volt itt minden!Sajnos, azonban itt sem sok időt töltöttem ez elragadó főváros örömeibe merülten. Az történtugyanis, hogy a francia kormány hosszú ideig tartó, kétszínű játék után nyíltan támogatnikezdte az amerikai lázadókat, és elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét.Nyomban ezután hadüzenet következett, s mi mindnyájan, boldog angolok, kénytelen-kelletlen elhagytuk Párizst, s otthagytam én is nem egy vigasztalhatatlan, bánatos női szívet.Ez az egyetlen hely a világon, ahol úriember azt csinálhatja, amit akar, és a felesége nem lógfolyton a nyakán. Ott-tartózkodásunk alatt úgyszólván csak nyilvános fogadások alkalmávaltalálkoztunk Versailles-ban vagy a királynő játékasztalánál, feleségem, a grófnő, meg én, sközben a kis Bryan is száz meg száz módon gyarapította úri nevelését, és a kedvence voltmindenkinek.

Majd elfelejtem megemlíteni utolsó találkozásom kedves nagybátyámmal, Ballybarrylovaggal; bácsikámat Brüsszelben hagytam el legutóbb, amint éppen lelki üdvén buzgólkodottnagy visszavonultságban egy ottani kolostorban, azóta azonban, nagy bújára-bánatára, vissza-tért újra a bűnös világba, de bár ne tette volna, mert vén fejével őrülten belebolondult egyfrancia színésznőbe, s a díva, mint tették volna kolléganői közül a legtöbben, tönkrejuttatta,kinevette és elhagyta. Szívet emelő volt látni a jó lovag bűnbánatát. Az ír Kollégium páterei-nek vezetésével elméjét újra a vallás kérdései felé fordította, és mikor azt kérdeztem tőle,miben lehetnék segítségére, annyit kért mindössze, hogy egy csinos kis összeget fizessekannak a kolostornak, amelyikbe belépni készül.

209

Ezt a kérését természetesen nem teljesíthettem: vallási meggyőződésem és elveim tisztaságatiltakozott az ellen, hogy a babonaságot támogassam, bármilyen formában jelentkezik is.Elválásunk - visszautasításom következtében - meglehetősen hideg volt, mert, mint mondotta,nem járultam hozzá, hogy nyugodtan tölthesse öreg napjait.

Pénzem nem volt akkoriban, ez az igazság, s magunk közt maradjon, minden bajomnakRosemont, a francia opera táncosnője - táncosnak talán középszerű, de alakja, bokája annálelragadóbb -, Rosemont volt az oka: ő tett tönkre bútorszámláival, gyémántjaival, hintóival, ésa tetejébe még kártyán is csak vesztettem folyton! A dolog vége az lett, hogy a legszégyen-letesebb feltételek mellett kellett uzsorásoktól pénzt szereznem. Lady Lyndon gyémántjaitkellett zálogba raknom (már amit nem ez a haszontalan kis Rosemont csalt ki tőlem!), megszáz másféle módon kellett próbálkoznom. Ha azonban a becsület szólít, akkor vajon kése-delmeskedhetek? Van-e, ki azt meri állítani, hogy Barry Lyndon csak egyszer is vesztett, ésnem fizetett?

Ami az ír főnemesi rang megszerzését illeti, kezdtem visszatérésem után rájönni arra, hogy eza széltoló Crabs lord egész idő alatt valósággal az orromnál fogva vezetett: a pénzemetszívesen elfogadta, de befolyása a hétágú korona adományozására annyi sem volt, mint ha apápa tiaráját kértem volna tőle. Őfelsége sem volt egy fikarcnyit se kegyesebb visszatérésem-kor, mint elutazásom előtt. Azt is megtudtam a királyi főhercegek egyik szárnysegédjétől,hogy párizsi szórakozásaimat, viselt dolgaimat bizonyos kémek eléggé el nem ítélhető módonfélremagyarázták, s a téma néhány királyi megjegyzésre adott indítékot. A rágalmaktól félre-vezetve felséges királyom egyenesen úgy nyilatkozott, mintha három királyságának mindenalattvalója közt csekélységem volna a legzüllöttebb alak. Én züllött, én! Szégyene én e névnekés az országnak gyalázata?! Olyan indulat fogott el ez igaztalan ráfogás hallatára, hogy azonnyomban felkerestem North lordot, és jól megmondtam neki a magamét. Követeltem, eszkö-zöljön ki őfelségénél magánkihallgatást, hogy e rosszhiszemű vádaskodások alól tisztázhas-sam magam, és emlékeztettem, milyen szolgálatokat tettem a kormánynak, amikor melléjeálltam szavazatommal, és megkérdeztem, mikor kapom meg mindezért a megígért jutalmat,vagyis hogy őseim fennkölt címe és rangja mikor éledhet újra szerény személyemben.

Volt ennek a hájas North lordnak a modorában valami álmatag semmibevevés, hogy az em-bernek ökölbe szorult tőle a keze, de megbirkózni vele az ellenség se tudott. Szemét, míg be-széltem, éppen csak hogy nyitva tartotta. Mikor hosszú, heves szónoklatomat - le s föl mére-getve Downing Street-i fogadószobáját - befejeztem, s közben annyi tűzzel gesztikuláltam,mint illik egy igazi írhez, fél szemét kicsit kinyitotta, mosolygott, és igen nyájasan megkér-dezte, hogy befejeztem-e.

- Nos, Barry úr - mondta igenlő válaszomra -, minden kérdésére felelek, pontról pontra. Akirály, mint tudja, nem szívesen adományoz főrangú címeket. Az ön jogos követeléseit, ahogynevezni szereti, továbbítottuk, s őfelsége kegyes válaszában arra is kitért, hogy valamennyidomíniuma legpimaszabb egyénének tartja, s kötelet érdemel inkább, mint koronát. Ami pedigazt illeti, hogy megvonja tőlünk a támogatását, mehet a szavazatával együtt... ahová csak akar.Most pedig, tekintve, hogy nagyon el vagyok foglalva, szeretném megkérni arra, szíveskedjéktalán eltávozni.

S ahogy ezt mondta, álmosan a csengőhöz nyúlt, s mély meghajlással az ajtóhoz kísért,közben pedig azt sem mulasztotta el igen nyájas hangon megkérdezni, hogy miben lehet mégezenkívül szolgálatomra.

Olyan dühösen mentem haza, hogy azt le se lehet írni. Crabs lord éppen ebédre volt hozzánkhivatalos. Nekiugrottam őlordságának, és lecibáltam a parókát a fejéről, majd belevágtam a

210

képibe. Ezután pedig magas személyének azt a történelmi pontját vettem célba, melytől, afeljegyzések szerint, őfelségével való baráti kapcsolata is ered. Másnap az egész város ezzelaz eseménnyel volt tele, s képeim lógtak a könyvkereskedésekben, valamennyi klub falán, smind-mind az imént érintett műveletet ábrázolta. Az egész város a lord és az ír nemes képénnevetett, s mondani is felesleges, felismerte mindkettejüket. No de hogy is lehetett volna ezmásképpen, hisz Londonnak egyik legünnepeltebb személyisége voltam akkoriban: ruháimat,sajátos ízlésemet és hintóimat éppen olyan jól ismerték, mint bármelyik divatvezérét, s nép-szerűségem, ha nem is éppen a nagyfejűek közt, másutt tekintélyes volt mindenesetre. AGordon-féle zavargások192 alatt például engem éltetett mindenki, pedig Vicsori Jim barátomathajszál híján megölték, Mansfield lord193 házát meg felgyújtották. Tudták rólam mindenütt,hogy nyakas protestáns vagyok, Lord Northszal való vitám után pedig száznyolcvan fokosfordulattal az ellenzékhez csatlakoztam, és borsot törtem minden módon az orra alá, máramennyire csak hatalmamban állott.

A baj csak az, hogy ez a hatalmam nem volt valami nagy, mert szónoknak nem vagyok valamikitűnő, a Ház pedig nemigen figyelt rám, de nemsokára, a Gordon-féle zavargások után fel isoszlatták, s új választásokat írtak ki. Ez se jöhetett volna rosszabbkor, mint ez már lenniszokott mindig, valahányszor balszerencse ér. Katasztrofális áron voltam kénytelen pénztszerezni, hogy ezen a zavaros választáson indulni tudjak, Garaslessyék pedig újra felvonultaka mezőnyben, élénkebben és merészebben, mint valaha.

A vérem forr fel még ma is, ha ellenfeleim alpári magatartására gondolok, ahogy ezen azalávaló választáson viselkedtek. Gúnyiratokat nyomtattak ellenem, és én voltam az ír kék-szakáll, de óriási karikatúrákat is akasztottak ki, s ezeken engem lehetett látni, amint éppenLady Lyndont korbácsolom, Bullingdont lovaglóostorommal verem, vagy az ajtómon taszítomki a viharba, meg mit tudom én, még mi egyebet. Több másik kép nyomorúságos ír kalibátábrázolt, állítólagos szülőházamat, megint másokon mint lakáj vagy cipőpucoló szerepeltem.A rágalomnak olyan áradatát bocsátották rám, hogy belepusztulok, ha nem az a kemény férfivagyok, aki vagyok.

Hiába szálltam szembe bátran a perlő vádaskodókkal, hiába szórtam a pénzt két marokra aválasztáson, hiába tártam ki szélesre Hackton Hall kapuját, és folyt házamban a burgundi mega francia pezsgő, s itták, mint a vizet, hiába, minden kocsmában az én boromat - a választásonbizony csak kiestem azért. A képmutató, hitvány nemesség mind hátat fordított nekem, és aGaraslessy-párthoz csatlakozott. Képesek voltak például azt híresztelni, hogy feleségemeterőszakkal tartom magamnál, és küldhettem a városba egyedül, felöltözve az én színeimbe,ölében a kis Bryan, küldhettem a polgármester feleségéhez és a város többi asszonyaihoz,semmi sem bírta őket jobb belátásra, s kitartottak konokul amellett, hogy feleségem egyfélelemben él, s férjétől valósággal reszket. Ez a gyalázatos csőcselék még azt is meg mertetőle kérdezni, hogy nem fél-e visszajönni hozzám, meg hogy igaz-e, hogy a lovaglókorbáccsalverést kap vacsorára?

Alighogy kiestem a választáson, egyszerre minden váltót a nyakamra küldtek. Mindentelküldték ezek a csirkefogó hitelezők, minden váltót, melyet házasságom egész ideje alatt csak

192 Gordon-féle zavargások - az 1780 júniusában kitört, egy hétig tartó, katolikusellenes zavargások,

amelyeket George Gordon lord (1751-1793) szervezett, s amelyekben az őt követő protestáns tömegkatolikus kápolnákat rombolt le, börtönöket nyitott ki, és megrohanta az Angol Bankot.

193 Mansfield - William Murray, Mansfield earlje (1705-1793), államférfi, a legfőbb bíróság elnöke,akinek házát a Gordon-féle zavargások alatt felgyújtották.

211

kiállítottam valaha is. Elküldték mind, olyan egyszerre, hogy asztalomon belőlük egész hegytornyosodott. Minek mondjam, mekkora összegre szóltak? Csillagászatira! Intézőim, ügy-védeim még csak rontották a dolgot. Váltók és adósságok, hitellevelek, biztosítási kötvényekkibogozhatatlan szövevényébe kerültem, s az ezekkel együtt járó rettenetes bajok tömege vettkörül. Egyik ügyvéd jött Londonból a másik után. Foglalást foglalás követett, s feleségemjövedelmén bizony óriási mértékben kellett eret vágni, hogy ezek a dögevők jóllakjanak. Megkell mondanom, feleségem a baj idején egész tűrhetően viselkedett: ha pénzre volt szükségem,csak nyájaskodni kellett vele egy kicsit, ez a gyenge, következetlen nőszemély egyszerre jó-kedvre derült, hiszen jelleme olyan riadozó és ingatag, hogy egyheti együttlétért évi ezerfontot lett volna képes kidobni az ablakon! Amikor Hacktonban is elkezdődtek a bajok,láttam, nincs más hátra, mint hogy visszavonuljak Írországba, ott sáncoljam el magam, jöve-delmemből pedig, amennyire csak lehet, kielégítsem a hitelezőket. Tervem feleségemneknagyon tetszett, és még örült is a gondolatnak, hogy elutazunk. Majd ott rendbe jön minden,mondta, semmi kétség, csak üljünk meg nyugodtan egy kicsit. Akármilyen különös is, szinteörült, hogy viszonylagos szegénységben fogunk élni, hogy a világtól visszavonulunk, és azegészben mindössze csak annyit látott, hogy csendben, nyugalomban a családi boldogságotfogja élvezni férje oldalán.

Egykettőre Bristolba utaztunk, s hagytuk, ez e gyűlöletes, hálátlan hacktoni alja nép hadd tépjea száját, ha mi egyszer már másutt vagyunk. Versenyistállómat, kutyatenyészetemet perszesürgősen eladtuk. Ezek a dögkeselyűk lecsaptak volna rám is, csakhogy ez nem sikerült. Okos,előrelátó intézkedéseimmel már jó előre annyira megterheltem kölcsönökkel saját bányámat ésbirtokaimat, hogy teljes értékükre voltak betáblázva. Ebben az egyben legalább ez a csibész-banda hoppon maradt. De a londoni ház ezüstneműit és egyéb értékeit sem foglalhatták le,mert ez meg a Lyndon-ház örököseinek volt a tulajdona.

Áthajóztam tehát Írországba, s székhelyemet egy időre a Lyndon-kastélyban ütöttem föl. Haddgondolja a világ, hogy teljesen lecsúsztam, és hogy a híres és csodált Barry Lyndon soha nemjelenik meg többé a társaséletben, melynek dísze és virága volt valamikor. Na de kár annyiraörülni! Legnagyobb bajaim közepette nagy vigasszal ajándékozott meg Fortuna istenasszony:Amerikából hírek jöttek Cornwallis lord194 győzelméről és Gates tábornok195 carolinai veresé-géről, s a hősi halált halt önkéntesek között Bullingdon lord is szerepelt.

Ezek után holmi ócska ír főnemesi cím megszerzése már igazán a legkevésbé sem izgatott:fiam ettől kezdve angol főnemesi rang örököse volt, s fel is vétettem vele haladéktalanul aLyndon-kastély viscountja címet, családi címeink közül e harmadikat. Szegény drága jó édes-anyám majd megzavarodott az örömtől, hogy kis unokáját „lord uram”-nak szólíthatja, de nemtagadom, én is éreztem, szenvedéseim, nélkülözéseim nem voltak hiábavalók, hogy ezt akedves gyermeket végül is ilyen nagy tisztességben láthatom.

194 Cornwallis - Charles Cornwallis (1738-1805), az amerikai függetlenségi háború egyik angol tábor-

noka.195 Gates - Horatio Gates (1728?-1806), az amerikai függetlenségi háborúban az amerikai csapatok

egyik tábornoka, Washington bizalmasa.

212

Tizenkilencedik fejezetA vég

Hiába! Csak hálátlan gazemberekből áll ez a világ! Míg a sorod jól megy, csapatostul lepik elasztalodat, és töltöznek vígan burgundival, vadpecsenyével, de azután szíves vendéglátóikrakígyót-békát kiáltanak. Hiszen, ha nem így volna, ma is fennen tündökölne hírem és nevem,ha másutt nem is, de legalább Írországban, mert ha valahol, hát bőkezűségem itt nem ismerthatárt, s előkelő életmódom, fényes mulatságaim olyanok voltak, hogy azokban az időkbenelbújhatott mellettem a megye minden nemesura. Házam, míg tartott a jólét, tárva-nyitva állottaz egész országban mindenkinek. Lovam számos istállómban annyit abrakolt, hogy egydragonyosezrednek lett volna bőven elég, de pincéim mélyén telt hordóimban borom is annyiállott, hogy évekig, ha akarom, akár mindennap egész grófságokat berúgathatok vele. Ahánykevés dohányú nemes csak a kenyeret pusztította, az mind a Lyndon-kastélyba gyülekezett,még fegyvernököm és lovászom is csupa nemesifjúból telt ki, mikor falkámmal a vadászatrakilovagoltam. A fiam meg, Lyndon-kastély úrfija, akár egy herceg! Már a modorán, a jól-neveltségén meglátszott egész zsenge korában, hogy méltó a két nemesi ághoz, melybőlkisarjadt. Ki tudja, mi mindent nem képzeltem majomszeretetemben, hogy mit fog majdcsinálni, ha egyszer felnő, milyen nagy ember lesz, micsoda sikereket arat... A kérlelhetetlenSors másként határozott: utód nélkül halok el, s most, hogy pályám, mint látom, bezárul,magányos, szegény és gyermektelen vagyok. Elismerem, akad énbennem is kifogásolnivaló,no de azt az egyet azért ki tagadhatná meg tőlem, hogy apának gyengéd voltam mindig ésodaadó. Valósággal szenvedélyesen szerettem ezt a gyermeket, talán a vakságig elfogultan, s avilágon olyan dolog nem volt, amit megtagadhattam volna tőle. Haltam volna meg inkább énhelyette, százszor én inkább, az apja, hogy ne korai halállal kellett volna neki elpusztulnia!Nap el nem múlik azóta, hogy édes mosolya örök lakásából, az égből ne ragyogna rám, ésöreg szívem most is szüntelenül csak utána vágyakozik. Kilencéves korában ment el - nyílórózsa, a jövendő biztató reménye -, de-hiába, emlékétől ma sem szabadulhatok, s kicsiszelleme éjszakánként hideg, nyugtalan párnámra telepedik. Hányszor, de hányszor - mikorvidáman zengett az ének, mikor a szála nevetéstől visszhangzott, és vígan járt körbe a pohár -,hányszor libbent hirtelen, váratlanul elém! Lágy, barna hajából nyakamban hordok most is egytincset - a szegények jeltelen sírjába majd ez elkísér, midőn Barry Lyndon elnyűtt, véncsontjait végső nyughelyének meg kelletik adni.

Bámulni kellett a gyermek temperamentumát, bár ha származását nézzük, végtére ez nem isolyan nagy csoda: zabolátlan volt a kis betyár, hogy még nekem sem igen engedelmeskedett, snemegyszer merészen szembeszállt énvelem is. El lehet képzelni, hogy anyjának meg a többiasszonynak mennyire fogadott szót! Csak nevette erőlködésüket. Még az én öreg szülém,lyndoni Barryné úrhölgy - ahogy új családja iránti tiszteletből szerette hívatni magát -, még ősem bírt vele, s ez már egymagában világosan mutatja, micsoda fából faragták ezt a gyereket.Halálának voltaképpen egyenesen ez az engedetlenség volt az oka! Ha nem lett volna ilyen,élhetne talán ma is, élhetne boldogan - bár ki tudja, talán jobb is így neki, mert ugyan mit iskezdene egy koldus örökségével? Legjobb így, ahogyan van, áldassék érte az Úr neve... elégbaj az, hogy atyjának itt kellett maradnia, elsiratni őt.

Októberben történt.

Üzleti ügyben Dublinba kellett utaznom. Angliából ugyanis, ügyvédje kíséretében, egy pénz-ember jött át, egyenesen azért, hogy velem a hacktoni fakitermelésről meg egynéhány másadásvételi tételről tárgyaljon. Hacktont, Isten látja lelkemet, sosem szerettem, de meg őszintén

213

szólva a pénz is nagyon kellett, úgyhogy elhatároztam, kivágatom én a hacktoni erdőt tövestül,hogy egy szál fa benne nem marad. Alig fogtam azonban hozzá, bizonyos nehézségekjelentkeztek, mindjárt az elején. Nincs jogom, mondták többek között, akár csak egyetlen szálfához is hozzányúlni, s a büdös, gaz parasztjai otromba gyűlöletükben egyenesen arra vete-medtek, hogy kijelentették, egy szál fát ki nem vágnak, ha nem tudom, mit csinálok is. Meg-bízottam, Larkins, ez a csaló pernahajder azzal védekezett, hogy az élete sincs biztonságban akörnyék parasztjaitól, ha a birtok további pusztítását - ahogy a fakitermelést nevezni merték -abba nem hagyom.

Ragyogó bútorzatomból, mondanom sem kell, eddigre már egy darab sem maradt. Az ezüst-neműt azonban Írországba menekítettem át, ott helyeztem biztonságba, legjobb kezekbe,bankároméba - s hatezer font kölcsönt vettem fel rá, és el is költöttem hamarosan.

Elmentem tehát Dublinba, s Szálka urat, a plymouthi nagy hajógyárost és fakereskedőtsikerült is meggyőznöm arról, hogy a hacktoni erdőhöz törvényes jogom van. Megkötöttük hátaz üzletet, s a fa igazi értékének harmadrészét meg is vásárolta úgy, ahogy volt, szabad kézbőlaz egészet, nekem pedig kifizette érte az ötezer fontot. Fojtogatott a sok adósság, úgyhogyajánlatát nem is nagyon haboztam elfogadni. Őneki, persze, mondanom sem kell, ment azerdőirtás, nem úgy, mint nekem. Saját műhelyeiből és a plymouthi királyi hajóépítő üzemek-ből olyan regiment favágót, ácsot toborzott, hogy alig két hónap leforgása alatt csupasz lettHackton-liget, mint a tenyerem.

De nem volt szerencsém azzal az átkozott pénzzel, bár ne mentem volna be érte sose! Elúszottmajdnem az egész a „Daly”-ben, két rövid éjszaka, úgyhogy adósságom semmivel sem lettkevesebb. Még oda se érhetett Holyheadbe az a minden hájjal megkent vén fatolvaj, mikornekem már minden pénzéből összesen csak nyomorult kétszáz fontom ha maradt! Ezzel indul-tam útnak bosszúsan és kedvetlenül, bár az is igaz, nem éppenséggel lassan, hazafelé, mertezek a dublini kereskedők, mikor neszét vették, hogy elvertem a pénzt, fenték rám nagyon afoguk, két borügynök meg még bírói végzést is szerzett ellenem néhány ezer font adósságommiatt.

Én pedig, ha már egyszer megígértem (mert én aztán úgy vagyok, ha valamire szavamat adom,teljesítem, akármilyen áldozatomba kerüljön is), csak megvettem azért Dublinban az aján-dékot drága kis Bryan fiamnak közelgő tizedik születésnapjára, egy kis póni lovat. Csinos kisjószág volt, meg kell adni, és szép pénzembe is került, de én ettől az aranyos gyerektől nemsajnáltam semmit. Csak éppen az az egy, hogy vad volt a lovacska, majd lerúgta a patkót, ésúgy lehajította lovászomat is a nyeregből, hogy csak úgy nyekkent, s menten lába tört. Végülis nekem kellett hát ráülnöm, de ha nem szedem össze minden ügyességemet, na megfárasztotta testsúlyom is, velem is elbánik a rakoncátlan dögje.

Odahaza egyik lovászommal kiküldtem valamelyik gazda tanyájára, hogy törjék be. Bryanizgatott kérdései elől azzal tértem ki, hogy a lovacska megérkezik születésnapjára, és akkormehet ő is lóháton kutyákkal rókát hajtani. De bevallom, én is alig vártam már ezt a napot, smindenféle formában előre elképzeltem, hogy a kisöreget hogyan fogom majd bemutatni kinta terepen, hol szerető atyja helyét egykor ő foglalja el. Hiú reménykedés! Soha rókavadászatranem ment a bátor gyermek, és sohasem vehette át honfitársai körében azt a vezető szerepet,melyet tehetsége, származása kijelöltek neki.

Bár előjelekben, álmokban nem hiszek, de azt az egyet el kell ismernem, valahányszor nagybaj készül az emberre leszakadni, mindenféle ijesztő, rossz előérzéssel van tele. Most, ígyutólag, azt képzelem, én is mindenféle ilyen aggodalommal voltam tele, de mindenkinéljobban Lady Lyndon nyugtalankodott: kétszer is álmodta, hogy meghal a fia. Feleségem

214

azonban az utóbbi időben folyton idegeskedett, egyre többet képzelődött, úgyhogy mikoraggodalmait velem közölte, nyersen letorkoltam, de, őszintén szólva, haragudtam én azilyenekért magamra is. Egyszer ebéd utáni poharazgatás közben, Bryan örökös faggatásaira,mikor jön már meg kis lova, kiszaladt véletlenül a számon, hogy már meg is érkezett, és kinna Doolan tanyáján Mick, a lovászom most töri be.

- Az istenért, Bryan - sikoltott feleségem -, ígérd meg, hogy csak akkor ülsz föl rá, ha apád isott van veled! Megígéred?

- Bah, csigavér! - legyintettem erre, mert ezer és egy formában de örökké és a világon minden-től ijedezett, hogy attól az ember csak dühbe gurulni tudott. - Szamár maga, asszonyom, még-pedig jókora nagy!

- Megígérem lordságodnak - fordultam oda Bryanhoz -, hogy ha engedélyem nélkül fel találülni arra a lóra, a lovaglókorbáccsal fenekelem el. Megértetted?

Szegény gyerek azt sem bánta talán, hogy ekkora élvezetért esetleg meg is verik, csak márfelülhessen lovára, vagy pedig azt gondolta, úgyis elengedi neki atyja a büntetést, amennyireodavan érte, de akárhogy is volt, annyi bizonyos, másnap, amikor felkeltem reggel (meglehe-tős későn, mert borozgattam, s közben hamar múlt nagyon az éjszaka), megtudtam, hogynevelője szobáján át (Quin Redmondot, az unokatestvérét vettem hozzá nevelőnek) méghajnalban kilopózkodott, és semmi kétség, kiment Doolan tanyájára.

Elöntött a méreg, és megfogadtam, hogy ígéretemet csakugyan beváltom ez egyszer. Leakasz-tottam a nagyobbik lovaglóostort, és elindultam. Isten bocsássa meg nekem, nem éreztem énmár a világon semmi haragot, mikor vagy három mérföldnyire, panaszos jajgatás, siratás köz-ben, ahogy szokták az ír parasztok, egy szomorú menet jött szembe velem. Kötőféken, kézenvezették a fekete lovat, s néhányan a vállukon, egy ajtó lapján hozták szegény, drága kis-fiamat. Sarkantyús csizmájában, aranyszegélyes, vörös kabátjában feküdt ott halottsápadtan,mosolygott, és mikor kezét nyújtotta, fájdalmas hangon megszólított:

- Ugye, nem versz meg korbáccsal, apa? Ne verj meg érte, jó?

Hang nem jött ki a torkomon, és felelet helyett elsírtam magam. Sok embert láttam meghalniéletemben: van azoknak valami a tekintetében, amit nem lehet félreérteni. Kühnersdorfnál196

egyszer századom előtt sebesült meg éppen a kisdobos. Kedveltem nagyon a fiúcskát, s oda-rohantam hozzá, hogy vizet adjak neki - az nézett rám úgy, mint most a fiam. Nem lehetfélreismerni ember szemében azt a rettenetet. Hazaszállítottuk, s az egész grófságot felvertükdoktorokért; jöjjenek, nézzék meg a sebesültet.

Mit tehet azonban a doktor, ha a Legyőzhetetlennel kell megbirkóznia? Amit szegény gyerekállapotáról mondtak, csak növelte kétségbeesésünket. Később megtudtuk, hogy a lovat bátranmegülte, hogy nem is tudta levetni magáról egész idő alatt, pedig dobálta magát bolondul,rúgott, bokrosodott, de azért csak sikerült megfékeznie. Majd később az út mentén nekiugra-tott egy kőkerítésnek, de a kerítés tetején néhány meglazult kőbe a ló lába valahogy beleakadt,s ettől a túlsó oldalra átbukfencezett, maga alá temetve bátor kis lovasát. Felugrott azonban afiú, mint mondják, akik látták, és lova után szaladt. A ló kitépte magát gazdája kezéből, devalószínű, hogy előtte még megrúghatta, míg a földön feküdt. Szegény Bryan futott utánanéhány yardnyit, de egyszerre csak - mint akit villám csap - összeesett. Arcát halotti sápadtságlepte el, hogy azt hitték, halott. A whiskytől, hogy a szájába töltötték, magához tért ugyan, demegmozdulni nem tudott; gerince sérült meg. Béna volt egész alsóteste, mikor odahaza ágyba 196 Kühnersdorf - Nagy Frigyes itt veszített csatát 1759-ben a francia-osztrák csapatokkal szemben.

215

fektettük. A többi már nem tartott soká. Legyen az Úr irgalmas nekem. Két napig maradt mégvelünk, s szomorú vigaszunk annyi volt csupán, hogy ezalatt nem szenvedett. E rövid idő alattazonban mintha kicserélték volna ezt a gyermeket. Bocsánatunkat kérte engedetlenségéért, ésBullingdonról beszélt egyre, hogy látni szeretné.

- Apa, a Bullingdon jobb volt, mint te vagy, mert ő nem káromkodott, és amikor te nem voltálidehaza, mindenféle szépre és jóra tanított engem.

Majd kezemet nedves tenyerébe fogta, s belekulcsolta az anyja kezét, így kért: ne veszeked-jünk egymással, inkább szeressük egymást, hogy odafönn találkozhassunk, mert a Bulli ismegmondta, akik veszekednek, nem jutnak be oda. Anyja nagyon meghatódott, hogy a sze-gény szenvedő angyal szájából ilyen komoly figyelmeztetést hallott, de magam sem voltammásképpen vele. Bár segített volna hozzá, ez az asszony, hogy megtartsam, amit szüleitőlszegény, haldokló kisfiam kívánt!

Két napig élt még, aztán vége lett. Ott feküdt családunk reménye holtan, minden büszkeségeférfikoromnak, utolsó kapocs, mely Lyndonnéval összekötött.

- Redmond - fordult feleségem hozzám, amint ott térdelt édes kicsi teteme előtt -, fogadjukmeg a szavát! Kövessük, amit szegényke üdvözült száján mondott nekünk. Térj jó útra,Redmond, javulj meg, és bánj jobban a te szegény, hűséges, szerető feleségeddel! Legyen meghaldokló kisfiúnk akarata.

- Én is így akarom - feleltem erre neki, de vannak ígéretek, higgyék el, amiket embernekhatalmában nem áll teljesíteni; hozzátehetem, különösen akkor nem, ha olyan asszonyról vanszó, mint az én feleségem. E szomorú eset után azért mégis jobban megvoltunk egymássalnéhány hónapig, mint ahogy egyébkor szoktunk.

Nem szólok a pompáról, amivel eltemettük. Mit ér a temetkezési vállalkozó sok hűhója,gyászkürtje, a lobogó, sötét tollcicoma? Elhelyeztük a sírboltban, s a kripta bejáratánál le-lőttem a lovat, amelyik a halálát okozta. Legszívesebben magamat lőttem volna agyon. Ha abűnt nem nézem, jobb is lett volna talán. Mert ugyan mit ér azóta nekem az élet, hogymellemről ez a nyíló rózsa lehullt? Nyomorúság jött csak utána, katasztrófák sora, mindenfélebajok, és olyan testi, lelki szenvedés, hogy keresztény ember olyat még el nem szenvedett.

Amúgy is ideges, képzelődő feleségem nyugtalansága szegény gyermekünk katasztrófája ótacsak súlyosbodott, s olyan hévvel vetette bele magát a vallásosságba, hogy nemegyszer azthitte már az ember, teljesen megzavarodott. Látomások gyötörték. Egy angyal jelent meg neki,mint mondta, s elárulta, büntetésből halt meg Bryan fia, mert elsőszülöttét nem szerette. Más-kor meg azzal állt elő, hogy nem halt meg Bullingdon, tudja biztosan, mert álmában viszont-látta épségben, elevenen. Kisvártatva azonban ismét csak mély bánatba merült ugyanennek afiának halála miatt, s úgy gyászolta, olyan keservesen, mintha nem is a mi drága kis Bryanfiunk, hanem Bullingdon halt volna meg a minap, mintha bizony lehetne gyémánthoz békasóthasonlítani. Látni is kínos volt őrületét, és főképpen nem lehetett mit kezdeni vele. Mi máskellett a környékbelieknek - beszélték is már persze mindenfelé: a grófnő megzavarodott.Sötétlelkű ellenségeink pedig nem késlekedtek, s vitték a hazug hírt, nagyították, ahogy csaktőlük kitelt: én vagyok megőrülésének az oka, én vittem feleségemet az őrületbe, én öltemmeg Bullingdont, én gyilkoltam meg még saját fiamat is! Csak úgy dőlt belőlük a sok hazug-ság! Írországban is megtaláltak hitvány rágalmaik, elpártoltak tőlem barátaim, és kezdtek arókavadászatról elmaradozni, akárcsak Angliában odaát; ha pedig lóversenyen vagy a vásáronösszeakadtunk véletlenül, találtak mindig valami ürügyet, hogy mentől hamarabb otthagyjáktársaságomat. Én lettem a Gonosz Barry, vagy ha ez jobban tetszik, Ördög Lyndon, és a nép

216

csodálatos történeteket talált ki, a papok pedig nem kevesebbet híreszteltek rólam, mint hogya hétéves háborúban tucatjával mészároltam le német apácákat. Na, ezeknek azt se kellettkétszer mondani, hogy Bullingdon szelleme éjszakánként a házamban kísért! Egyszer is avásáron, benn a városban, éppen egy mellénykét nézegetek, hogy megvegyem valakinek, hátcsak megszólal mellettem egy alak:

- Ni, a! Veszi már a kényszerzubbonyt Lady Lyndonnak!

Ebből az esetből származott aztán az a legenda, hogy feleségemmel kegyetlenkedem, sszámtalan, színes részletet tudtak arról, hogyan kínozom, s hogy a különböző gyötrésekkitalálásában milyen leleményes vagyok.

Kedves gyermekem elvesztése nemcsak atyai szívemet törte össze, hanem fájdalmasan érintettanyagilag is. Nem lévén családomnak ugyanis egyenes leszármazottja - Lady Lyndon gyengeegészsége pedig ugyanakkor a változásnak nem sok reményével kecsegtetett -, az örökösö-désben ezek a gyűlöletes Garaslessyék voltak soron, és mondjam-e, találtak is rá módot, hogyokvetetlenkedéseikkel ezer és egyféleképpen bosszantsanak, kedvetlenítsenek. A rágalmazóhadjáratoknak is ugyan ki más, mint ők álltak az élén, természetesen. Gazdaságom mindenügyébe, ahol csak lehetett, beleverték az orrukat, s ha kivágattam egy fát, vagy ásattam valaholegy gödröt, eget-földet telekürtöltek vele, és jaj volt, ha egy festményen véletlenül túladtam,vagy egy-két uncia ezüstneműt beolvasztottam átalakítás végett. Le nem szálltak rólam örökösügyvédi felszólításaikkal s a kancelláriai végzések tömegével, embereimet pedig, ahol csaklehetett, akadályozták munkájukban, olyannyira, hogy a végén bárki nyugodtan azt hihettevolna, minden az övék, s azt csinálhatják, amit akarnak. De ez még semmi! Megvesztegették aszolgaszemélyzetemet, és saját házamban szervezték meg ellenem az összeesküvést!!! Nemszólhattam egyetlen szót feleségemhez, hogy ne tudják tüstént odaát, ha pedig káplánommalvagy barátaimmal csak egy kicsit is jobb hangulatban töltöttük az estét, a hétpróbás gazem-berei már ujjukon számolták, hány üveget bontottam fel, hányszor káromkodtam el magam.Nem kevésszer, bárkinek szívesen elismerem, mert én, kérem, még a régi iskola híve vagyok:szeretek szabadon élni, s ami a szívemen, az a számon is! És miért is ne? Ha úgy vesszük,még mindig jobb megtenni és kimondani valamit, mint a bűnt, a gyarlóságot szenteskedő álarcmögé rejteni, hogy még csak ne is gyanítson senki semmit, mint azt a sok rongy képmutató teszi!

Minek is titkolnám el olvasóim előtt, ha már egyszer úgyis lelkiismeretemen akarok könnyí-teni - mert én aztán igazán nem vagyok, kérem, álszent, tettető, hazug, mint egyesek -, hogyellenségeim ármánykodását egy olyan ravasz kis cselfogással akartam elhárítani, amit, hanagyon szigorúan nézzük a dolgot, hát talán valóban nem lehet éppen a legszabályosabbeljárásnak tekinteni. Minden azon állt - és mint tudjuk, bukott -, hogy birtokomnak lesz-e örö-köse, mert hiszen az is nyílt titok, hogy ha egy szép napon Lady Lyndon, az egészsége amilyentörékeny, el talál patkolni, másnap egyetlen fillér nélkül az utcán vagyok. Pénzbeli és egyébáldozataim, melyeket a birtokáért hoztam? Az egész egy lyukas garast nem ér, adósságomviszont egyszerre mind reám szakad, hogy temérdek ellenségemnek örömében könnybe lábadtőle a szeme, holott a becsületes embernek, mint magam is vagyok, „minden csapások közt eza legfájdalmasabb”, ahogy a költő mondja.

Falhoz akartam, igenis, falhoz akartam állítani ezeket a piszkokat! Minthogy pedig leráznicsak akkor tudtam volna, ha lett volna elismert törvényes örökösöm, elhatároztam: lesz örökö-söm. Hogy aztán vér szerinti utódom balkézről lesz-e majd utódom, ez jelen pillanatban nemide tartozik. Ellenségeim alattomos fondorlatai azonban éppen ennek kapcsán derültek ki.Tervemet megpendítettem feleségemnek is, s ezt annál inkább megtehettem, hiszen időköz-ben, legalábbis külsőleg, teljesen megváltozott, s nyugodtan állíthatom, férjes asszonyokközött nem volt nála engedelmesebb. Persze, azért a postáját továbbra is csak ellenőriztem, és

217

látogatót is csupán olyat fogadhatott, aki szerény megítélésem szerint gyenge egészségéneknem árthatott. Hogy történt, hogy nem, nem tudom, de ezek a pokolra való Garaslessyékmegszimatolták mégiscsak valamiképpen, hogy mire készülök, és nemcsak hogy levélbentiltakoztak ellene, hanem szégyenemre piszkálódó gúnyiratot is szerkesztettek ellenem, és kiis nyomatták: ezekben mint „gyermekhamisítót” pellengérezték ki, ezzel fordítva ellenem aközvélemény rosszindulatát. Én persze tiltakoztam a vád ellen, ugyan mit is tehettem volnaegyebet, és felajánlottam, hogy akármelyik Garaslessyvel kiállok szívesen a becsület mezején,és ott bizonyítom rájuk, hogy alávaló gazok, hazudozók, aminthogy azok is voltak vala-mennyien, ha mondjuk ebben a dologban, véletlenül, éppenséggel történetesen nekik is voltigazuk. Felhívásomra azonban Garaslessyék ügyvédjük által válaszoltak, és visszautasítottákazt a kihívást, amit minden valamirevaló férfi (akibe csak egy csepp bátorság is szorult) he-lyükben gondolkodás nélkül elfogad. Reményem ilyenformán, hogy lesz örökösöm, füstbement. Ésszerű javaslatomnak Lady Lyndon is ellenállt (nem mintha én olyan nagyon szoktamvolna törődni őnagysága tiltakozásával), ellenállt, méghozzá olyan erővel, hogy egy ilyenmagafajta, gyenge egészségű asszonytól egyenesen meglepő. Nem átallotta kijelenteni, hogyha életében el is követett már egyszer egy nagy bűnt miattam, meghal inkább, de még egyszermeg nem teszi. Nem került volna persze nagy fáradságomba kedves feleségemet észre téríteni,de most már, hogy tervemről mindenki tudott, nem sok értelme lett volna. Mert hát születhe-tett volna a leghamvasabb hitvesi ágyból több mint egy tucat gyermekünk, mást akkor semmondtak volna rá, mint hogy „hamis”.

Pénzt feleségem életbiztosítására nem tudtam felvenni többet, mert kimerült minden hitelem.Abban az időben kevés biztosítótársaság működött, pedig ma már csak úgy hemzseg tőlükLondon, ellenben ügynökök foglalkoztak vele. Feleségem neve azonban ezek fülében márolyan ismerősen hangzott, hogy úgyszólván az egész keresztény világban nem akadt mégvalaki, aki ebben vele versenyezhetett, és volt bőr a képükön ajánlatomat, mikor utoljára for-dultam hozzájuk, azzal utasítani vissza, hogy az én bánásmódom mellett egyévi biztosítástsem érdemes kockáztatniuk, mintha bizony egyenesen érdekemben állott volna megölnömfeleségemet! Hát persze, egész más lett volna a helyzet, ha él a fiam: ő meg anyja jó nagydarabot vághattak volna le a hitbizományból, és másképp állott volna az én ügyem is. Mert,hogy most rosszul állott a szénám, nem kell külön bizonyítanom. Kísérleteim mind meg-hiúsultak, s kölcsönpénzen vásárolt földjeim hasznot nem hajtottak, csak fizethettem értükiszonyatos kamatokat a vételár után. Jövedelmem lehetett akármekkora, terhelte a töméntelenjáradék, és ezer meg ezer ügyvéd hordta szét. Éreztem, szorul, egyre jobban szorul nyakamkörül a hurok, s kibújni belőle semmiképpen nem tudok.

Hogy a zűrzavar teljes legyen, feleségem - ő, éppen ő, akinek elviselhetetlen rossz természetéts minden bolondériáját viseltem tizenkét hosszú éven át! - most, két évvel fiam halála után,egyszerre csak a fejébe vette, hogy elválik tőlem, és erőnek erejével meg akart szökni, hogy,mint mondta, zsarnokságomtól végre megszabaduljon.

Az egyetlen élőlény, aki minden balsorsomban hűségesen kitartott mellettem, anyám, meg kelladni, mindig tárgyilagos megvilágításba helyezte személyemet, s nem szűnt meg hangoztatni,hogy bajaimnak mások csirkefogósága meg az én becsületes jóhiszeműségem az egyetlen oka,és hogy annak az én bolond jó szívemnek vagyok az áldozata, mondom, ez az én páratlananyám fedezte fel, hogy mit forralnak ellenem. Azt hiszem, senkit sem lep meg, hogy ebbenis, mint minden másban, ezek az Istentől elrugaszkodott, cselszövő Garaslessyék működtekközre szokás szerint. Szóval azt kifejezni nem lehet, hogy anyám, bár vérmérséklete kisséheves, és szokásai is némileg kissé furcsák talán, otthonomban milyen felbecsülhetetlen szol-gálatot tett nekem. Háztartásomban rég fenekestül felborult volna minden, ha az ő gazd-asszonyi erényei, az ő rendszeretete, takarékossága egész népes családom ellátásáról nem

218

gondoskodik. Lady Lyndon, a szegény, soha még kisujját nem mártotta hideg vízbe, mert hátannál mindig sokkal finomabb dáma volt, s az efféle háztartási ügyekbe sem ártotta magátbele. Doktorával töltötte a napot, kegyes könyvei közt, s a mi körünkben meg sem jelent,hacsak nem én rendeltem magamhoz. Ilyenkor aztán biztosra lehetett venni, hogy a két hölgyvalami csekélységen hajba kap.

Anyámnak, ellentétben Lady Lyndonnal, külön tehetsége volt minden háztartási munkához.Ahol ő megjelent, sürögtek-forogtak ott a szolgálók, és nem értek rá lustálkodni az inasok.Szemmel tartotta a vörös bort a pincében, az istállóban a szénát, a zabot, ellenőrizte a káposz-tasavanyítást, a húsbesózást, a gabonavermelést, és hogy gondozzák-e szépen a gyepet; denem történt nélküle disznóölés, nagymosás, vasalás, kenyérsütés, és a baromfit ő maga nevelteszemélyesen, de még ezenkívül is millió és egy dolgot csinált, ami az ilyen nagy gazdaságbancsak előadódhatik. Vidám tűz lobogna, mondhatom, sok tűzhelyen, ahol most legfeljebb pók-háló lebeg, és kövér tinók, juhok legelésznének ott, ahol elvadult kóró és csalán burjánzik, haolyanok lennének mind az ír háziasszonyok, mint az én édesanyám, erre nyakamat teszem. Haembertársaim hitvány kártevéseinek és a magam nagy vonalú, gyanútlan és bizakodó ter-mészetének súlyos következményeitől (mint látják, hibáimat férfiasan beismerem!) valaki ismeg tudott volna menteni, ez csak ő, ő, anyám lehetett volna, ez a bámulatosan okos, ez acsodálatos lény. Soha, míg csak a ház el nem nyugodott, és míg az utolsó gyertyát is ki nemoltották, soha le nem feküdt, ami pedig teljesítménynek sem kicsi, ha meggondoljuk, hogytucat víg cimborámmal (hamis lelkű, kétszínű, hűtlen álbarát volt a legtöbbje) bizony minden-nap mulattunk, minden éjszaka, és ágyba, már legalábbis én, ritkán kerültem józanon. Hány-szor, de hányszor húzta le lábamról késő éjjel a csizmát, mikor magamról is alig tudtam, éskísért fel szobámba, majd megvárta, míg a szolgák bedugnak az ágyba, és aztán levitte agyertyát ő maga. Utána való nap reggel azonban már ő jelent meg elsőnek, s hozta a híg sörtreggeli előtt. Mert nem limonádét szopogattak az én időmben, akkor még nem limonádét,elhihetik! Fél tucat üvegig valamirevaló úriember meg sem állott, olyan híg löttyöt meg, minta kávé, meg se itta más, csak Lyndon grófnője meg a doktora, nem kellett az másnak, csakannak a néhány vén banyának ottan. A büszkeségtől anyám szíve csak úgy dagadozott, hogynincsen az egész grófságban jobb ivó nálam, és hogy ebben, mint mondotta, szinte márboldogult atyámat érem el.

Hogy anyámat Lady Lyndon nem szerette, azt hiszem, ebben nincsen semmi meglepő. Nem őaz első asszony, vagy egyáltalán, nem ő az első ember a világon, aki egy szép napon elkezdiaz anyósát utálni. Én állítottam oda őrnek anyámat, hogy ellenőrizze szigorúan feleségemminden bolondériáját, s gondolom, oknak ez magában véve is elég, hogy meggyűlölje. Azviszont igaz, hogy nagyon sokat azért nem törődtem vele, hogy gyűlöl-e vagy sem. Hogy az énBarryné asszonyom segítsége mit ért nekem, kifejezni azt szóval nem is lehet! Húsz kémet,spiclit állíthattam volna Lady Lyndon sarkába, akkor sem értem volna el feleannyi eredménytvelük, mint amennyit az én kitűnő anyám önzetlen okoskodása és figyelő, árgus tekintetehasznált az ilyen ügyekben nekem. A kulcscsomókat párnája alá rakta éjszakára, és a szemerajta volt mindenen. Követte Lady Lyndont, mint az árnyék, hogy késő estig őnagyságánaknem lehetett egyetlen titkos mozdulata, amiről ne tudott volna az özvegy. Menjen ki csak akertbe? Figyelő szempár vigyázta már valahonnan a kijárati kaput. Kikocsizni jött kedve?Barryné asszonyom vele tartott, de még két livrés inas is kísérte hintaját lóháton, hogy azistenért, baja ne essék valahogy. Ha rajta áll, maradt volna legszívesebben odahaza, durcásan,egymagában, no de éntőlem ugyan kapálózhatott, ahogy akart! Vasárnaponként együtt men-tünk templomba hatlovas hintón, s akart vagy nem akart, elkísért mindig a vadászbálokra is,már legalábbis olyankor, ha tiszta volt a levegő, és ezek a dög végrehajtók nem ólálkodtak aközelben valahol. Kellett-e a rosszhiszemű, befeketítési kísérletekre - hogy tudniillik felesége-

219

met valósággal fogságban tartom - ennél beszédesebb cáfolat? Annyi azonban bizonyos, hogyingatag természetét ismerve, résen kellett lennem: beteges rajongását minden iránt, amit csaktettem, az utóbbi időben éppoly beteges utálkozás váltotta fel, úgyhogy egy pillanatra semhagyhattam őrizet nélkül, ha nem akartam, hogy egy szép napon kereket oldjon nekem. Ugyanmit is csinálhattam volna nélküle? Ha meglép, tönkrement ember vagyok. Ezért kellett (anyámezzel nagyon is tisztában volt) őrizni őnagyságát hét lakat alatt, na de hogy fogoly lett volna,ezt a leghatározottabban vissza kell utasítanom. Különben is bizonyos mértékig minden férjfogságban tartja feleségét, és nem tudom, hova is jutna a világ, ha az asszonyok csak úgy el-elszökdösnének hazulról, ahogy éppen eszükbe jut. Én sem tettem egyebet, mikor LadyLyndont figyeltettem, mint érvényesítettem törvény adta jogomat, mely a feleségtől meg-követeli, hogy férjét tisztelje, és mindenben engedelmeskedjék neki.

Olyan kimeríthetetlen azonban a női ravaszság, hogy még így is, minden éberségem ellenéreis, meglépett volna az asszony, ha segítőtársam nem olyan éles szemű nő, mint édesanyám. Apéldabeszéd is azt tartja, hogy betyárból lesz a legjobb pandúr, s az asszonyokkal is csak úgyvan az ember, ha nem tudunk az egyikkel elbánni, csak egy másikat kell ráereszteni, egymásik díszpéldányt ebből a nemből. Ugyan ki hitte volna, hogy családjától távol, Írország ezeldugott pontján, a legszigorúbb megfigyelést kijátszva - amiben pedig ismerősei ellenőrzéseés minden levelének cenzúrája is benne foglaltatik -, érintkezésbe tud mégis lépni segítőtársai-val, s „megpróbáltatásaival”, ahogy írta, telekürtöli a világot. Márpedig úgy volt, ahogy mon-dom: úgyszólván a szemem láttára folytatott titkos levelezést barátaival, s készítette elő, mintmindjárt meghallják, ravaszul a szökését.

Feleségem ruhaimádatában mindig volt valami túlzó, beteges, de hát ebben a szeszélyébennem korlátozta soha senki, s én is hagytam, hadd csinálja, ha jólesik neki, és fizettem az óriásipénzeket, csak hogy kedvében járjak (varrónő-számlák ezres tételei tanúsítják bőkezűsége-met), úgyhogy állandóan jöttek-mentek a ruhásskatulyák Dublin és Lyndon-kastély között,ruhákkal, kalapokkal, csipkékkel, fodrokkal teletömve, óhaja szerint. A küldeményekhezvarrónője is mellékelt - válaszul asszonya egyéb megrendeléseire - leveleket, s mondanomsem kell, kezemen mentek keresztül ezek is. Hosszú ideig még a gyanúja sem merült felbennem, hogy talán nincsen rendjén valami. Pedig ezeken a szent lapokon folyt - méghozzáláthatatlan tintával - őnagysága titkos levelezése, és csak a magas ég tudja, mi mindent nemirkált rólam, mielőtt ravasz trükkjét sikerült felfedeznem.

Feltűnt azonban egyszer ennek az én páratlan okos és hasonlíthatatlanul éles eszű, drága jóédesanyámnak, hogy levélírás előtt feleségem őnagysága minden alkalommal citromot kér,hogy mint mondja, limonádét készítsen belőle. Mikor ezt meghallottam, nekiálltam, elkezd-tem gondolkozni, és próbaképpen egy lapot a tűz elé tartottam, s íme, egyszerre az egész tur-pisság kiderült. Tessék egy kis ízelítő e boldogtalan némber elképesztő, hajmeresztő ravasz-ságaiból. Széles, nagy sorokban, óriási betűkkel adott varrónőjének utasításokat, hogy milyenruhákat készítsen neki, milyen legyen a szabásuk, formájuk, milyen anyagot használjon hozzáés így tovább. Hosszú-hosszú listákat sorolt fel ekképpen, külön sorba írva mindegyik ruha-darabot, csak hogy hajmeresztő kegyetlenségem és sok más egyéb szörnyetegségem leírásáraelegendő hely maradjon. Ide írta fogsága naplóját a sorok közé: ugyan mit nem adott volnaérte egy akkori regényíró, ha ennek a naplónak egy példánya keze ügyébe kerül. Kinyomattavolna, valami orrba vágó, képtelen címmel, mondjuk például: „A bájos leláncolt, avagy a férj,ki emberhúst nyersen eszik”, s vagyont szerezhetett volna vele. Íme, egy-két szebb részlete:

Hétfő: Tegnap megint el kellett mennem a templomba. Anyósom, ez az útszéli vén banya,ez az nőstény sárkány, sárga szaténruhájában, rikító piros szalagjaival a hintóbanpersze a főülésre telepedett. L. úr a kocsi mellett ügetett, de lovát, amin olyan délcegen

220

feszített, máig sem fizette ki Bokorugry kapitánynak. Volt bőr a rothadt, hipokrita képén,hogy egész bekísérjen a templompadig! Kalapját szép udvariasan a kezébe vette, és nyá-jasságtól szája a füléig szaladt, istentisztelet végén pedig, amikor a kocsiba beszálltam,kezet csókolt, és az olasz agaramnak megveregette a nyakát, csak hogy az a néhányember, ki még ott ácsorgott, lássa, mit csinál. Este le kellett mennem közébük teát főzni,neki meg a barátainak, de mint ilyenkor mindig, a társaság nagyobbik fele, beleszámítvapersze őuraságát is, részeg volt, mint a csap, hogy a lábán alig tudott megállni. A refor-mátus pap arcát feketére kenték, mikor a nagytiszteletű úr a hetedik üveghez érkezett, ésmikor, szokása szerint, azt sem tudta már, minek hívják, a szürke kanca hátára kötötték,de persze visszafelé a ló farának. Anyósom, ez az, áspiskígyó egész este „A jámborkeresztény élet szabályait” olvasta, míg mindenki le nem feküdt. Majd aztán felkísért aszobámba, kulccsal rám zárta az ajtót, és sietett vissza szörnyeteg fiához, akit mindenfertelmességéért úgy imád, mint, azt hiszem, nem túlzok, Sycorax197 imádja Calibant.

Anyám dühét látták volna csak, mikor ezt a részt felolvastam neki! Tagadhatatlan, humorérzékem,mint azt a református pap fent leírt esete is elég kézzelfoghatóan bizonyítja, mindig is fejlettvolt, és Barryné asszonyomnak most is úgy válogattam össze a felolvasni való szebb rész-leteket, hogy Lady Lyndon hízelgő megjelölései mentől jobban kidomborodjanak. Anyósátneve helyett csak sárkánynak becézte egyszerűen, s ezt legfeljebb azzal váltogatta néha, hogyígy írta: „az a vénséges ír csoroszlya”. Ami engem illet, én hol mint „porkoláb”, „zsarnok”,hol mint „az a gonosz szellem, ki birtokba vevé egész lényemet” szerepeltem, de használtezenkívül is még jó egynéhány egyéb elnevezést. Szóhasználatából tagadhatatlanul nem kiselismerés érződött ki férfiúi hatalmam iránt, ha szeretetreméltóságom nem is jutott ugyanilyenerővel kifejezésre e levelekben. Íme, egy másik részlet a „Börtönnapló”-ból, melyből az iskitűnik, hogy őnagysága minden fennen hangoztatott közönye ellenére, milyen éles női szem-mel figyelte minden tevékenységemet, és még féltékenykedett is, éppen úgy, mint akárki más.

Szerda: Ma két éve, hogy életem minden öröme, utolsó reménye is elhagyott, és drágagyermekemet magához szólította az ég. Találkozott-e vajon odafönt testvérével, kielhanyagoltan, anyai szeretet melege nélkül nőtt fel oldalamon, s e zsarnok elől, kihezbilincselve vagyok, idegenbe - talán halálba - bujdosott? Vagy élne mégis gyermekem,mint szerető szívem súgja néhanap? Ó, Charles Bullingdon! Jöjj oltalmára a megnyo-morodott anyának, ki irántad való hidegségén szenved, szánja vétkeit, s búkeservvelenszíve tévedéseiért lakol! De nem - nem! Élő ő nem lehet! Tebenned van csak, ó,minden reményem, csak Tebenned, ó, kedves rokon, kit édesebben zengő névvel remél-tem szólíthatni valaha, ó, én egyetlen, drága jó Poynings George-om. Légy, ó, légy énbajnok vitézem s oltalmazóm, a bátor, hős lovag, ki valál mindenkoron, s ments meg arabtartó gonosztevőtől, ki fogolyként erővel visszatart, ments meg, ó, ments meg karmaiközül! Szabadíts meg Sycoraxtól, a hitvány írlandi boszorkától, anyjától e rémalaknak.

(Itt néhány vers következik, de ezek közlésétől megkímélem tisztelt olvasóimat. Egy kaptafáramegy mind, és éppolyan, mint általában azok, amelyeket őnagysága bálaszám szokott ontani:a Hét bajnok Sabrájához198 hasonlítva önmagát, Szent Györgyhöz könyörög, hogy a sárkánytölje meg, amin persze megint csak drága jó édesanyámat, a tiszteletre méltó Barrynét kellérteni.) Aztán így ír tovább: 197 Sycorax - boszorkány Shakespeare Vihar-jában; a szörny Caliban anyja.198 Hét Bajnok - az angliai Szent György legendáit tartalmazó gyűjtemény, A kereszténység hét

bajnokának híres története, melyet Richárd Johnson (1573-1659?) állított össze.Sabra - egyiptomi királylány, akit Szent György megmentett a sárkánytól és feleségül vett.

221

Szegény gyermekemet is, ki elpusztult e gyászos napon, lázadni s anyját megvetni e zsar-nok tanította meg, s ím éltemen még most is uralkodik. Parancsaimmal és könyörgésem-mel dacolva indult el gyermekem azon a végletes napon! Ó, mily szenvedést, mennyimegaláztatást kellett eltűrnöm azóta! Saját termeimben fogoly vagyok! A méregtőlfélnék, hogy megöl vele, ha a nyomorú férfinak aljas érdekében nem állna kímélniéltemet, mert tudja jól, halálommal az ő romlásának is órája üt.

Egy lépést nem tehetek anélkül, hogy ez iszonytató, e gyűlöletes vén cseléd, e borzalmasnőporkoláb, ez agg ír boszorka ott ne lenne nyomomban örökké! Éjszakára rám zárjákaz ajtót, mint egy gonosztevőre, s ki csak akkor mehetek, ha megparancsolja uram(parancsolja!... ő, uram!... nekem!...), hogy orgiáin megjelenjek züllött cimborái között,s tűrjem undorító, borgőzös beszédjüket, amíg a részegség fertelmes őrületében teljesenel nem merül. A házastársi hűségnek még a látszatát sem igyekszik megtartani többé, ő -ő! -, aki valaha esküvel bizonygatta, hogy nem ismer más nőt rajtam kívül e világon,hogy élni bájaim nélkül egy percig se tud. Most pedig nem átallja elibém hozni szeretőit,és arra beszélni rá, hogy ismerjek el vagyonom törvényes örökösének egy ilyen poron-tyot, akit más szül neki.

Soha, soha, soha, míg élek! Te, egyedül csak Te, én egyetlen George-om, barátja ifjú-koromnak, csak Te leszel egyedül a Lyndon-vagyon örököse!

Miért is nem engedé a Sors, hogy örömömben egyesülendjek veled, és hogy boldogítha-tandád a szegény Calistát - miért láncolt inkább e gyűlölt tyrannhoz, ki sarkával szív-telen rajtam tipor?!

Így folyt ez hosszú-hosszú oldalakon át, görcsös kézírással, apró betűkkel. Elfogulatlanolvasóm ítéletére bízom, döntse el maga: akad-e a világon még egy ilyen hígvelejű, üresfejűteremtés, mint az én feleségem, vagy hogy rászorult-e, véleménye szerint, gondos házifelügyeletre ez az asszony, avagy sem? Azt hiszem, elunnák kedves olvasóim, ha úgy nekiül-nék, és sorra ideírnám őnagysága terjengős rapszódiáit, melyeket Lord George Poyningshozírt, de még nekem is belefáradna a kezem rőfnyi hosszú versek lemásolásába. A legmézesmá-zosabb neveken szólítja ezekben régi szerelmét, és azért könyörög, hogy elnyomói karmábólmentse ki. Írni szeretett ez a boldogtalan némber, ez az igazság, s írt, írt, egyre írt, de hóbort-nál ez sem volt egyéb, mert felét sem gondolta annak komolyan, amit papírra vetett. A sokregény meg a többi ponyva, ez ment az agyára, és képzelődésében mindenféle szerepbe éltemagát bele - ez mindennek a magyarázata, írásaiban annyi hévvel, annyi őrült elragadtatássalbizonyította vad, szenvedélyes szerelmét, hogy nőnél - pláne, ha meggondolom, hogy azegészből egy fikarcnyit sem érzett - ilyet soha életemben nem láttam még! Úgy írt mindig,mintha a tűz mindjárt szét akarná vetni, de olvastam én elégiát kiskutyájához is, és mondha-tom, ennél gyengédebb, ennél érzelmesebb darab egész költői termésében nem található.Versben írt Bettynek, kedvenc szobalányának, érzelmes, gyengéd intelmeket, de a házvezető-nőjével is versben veszekedte ki magát. Majd fél tucat ismerősének írta egyszerre, hogy avilágon legjobban őt szereti, de a következő pillanatban, mihelyt valami újabb szeszélyetámadt, már az egészre alig emlékezett. Ez a fenti levélrészlet magában véve is ékesen bizo-nyítja, hogyan kell érteni őnagysága „anyai érzéseit”! Egy és ugyanazon mondatban, amelybenhalott gyermeke emlékét akarja felidézni, énrám önti az epét, elárulva ezzel azt is, hogyminden, minden csak korlátolt önzése szolgálatában állt! Vagy az a másik eset, amikoridősebbik fiát szólongatja elő sírjából, azt is ugyan bizony vajon mi másért teszi, mint hogyhaszna legyen belőle is. Hát kérdem én, ha mondjuk csakugyan igaz találna lenni, hogykeményen fogtam ezt az asszonyt, s a mindenféle hízelgő bajkeverőktől (akik úgyis csak arrajók, hogy egyenetlenséget hintsenek el férj és feleség között) lehetőleg távol tartottam, vagy

222

például a szobájába bezártam volna, hogy még véletlenül se essék soha semmi baja - hát kimeri állítani ezek után, hogy helytelenül cselekedtem? Ha van asszony, aki a kényszer-zubbonyt megérdemli, hát Lady Lyndonnak, erre a nyakam teszem, kijár! Sok kopaszra nyírt,megbilincselt bolondot láttam életemben fetrengeni a szalmán, de azok feleannyi őrültséget elnem követtek, mint ez a háborodott elméjű, hiú, féleszű teremtés.

Anyám, mikor a kettőnkről szóló levélrészleteket felolvastam neki, úgy felpaprikázódott, hogyminden erőmmel is éppen csak hogy vissza tudtam tartani: menni akart, ment volna egyenesena menyéhez, hogy orra alá dörgölje... a véleményét. Nem engedtem azonban, mert feleségem-nek egyelőre nem lehetett elárulni, hogy tudjuk a titkát: világosan akartam látni, mire vete-medett már eddig is, meg azt, hogy ravasz cselszövésében ezután még mire merészkedik? Elevelek izgalma, mint ahogy a regényekről szokták mondani, egyre nőtt. Arról pedig, hogy énhogyan viselkedem, és ővele hogyan bánok, leveleiben olyan elszomorító képet festett, hogyaz ember szíve összefacsarodott. Ki tudná azt mind előszámlálni, hogy mennyi szörnyűséggelvádolt, de elmondhatatlan a nyomorúság is meg a nélkülözés, amit miattam kellett elszen-vednie, pedig az ember, ha úgy ránézett, inkább jóllakott volt, kövér, hogy majd kicsattant, ésmegelégedettnek is látszott, mint ki itt a kastélyban jól érzi magát. A képzelődés ment azagyára szeretett nőmnek és a sok regényolvasás. Nem kellett más, csak szóljak hozzá egyrossz szót (márpedig napjában, ezt nekem elhihetik, nem egyet, hanem ezret is megérdemelt),már írta is a naplójába, hogy kínvallatásnak vetettem alá. Szegény anyám, ha csak a legkisebbmegjegyzést is tette valamire, feleségem azonnal hisztériás rohamot kapott, és utána mégképes volt azt állítani, hogy Barryné az oka mindennek.

A vége felé aztán már öngyilkossággal fenyegetőzött, no de én azért csak nem dugdostam elelőle a villákat meg a késeket, de még a harisnyakötőjét sem cibáltam le róla, hogy fel netalálja rája kötni magát, és felőlem turkálhatott kedvére a házipatikában is, ahogy jólesett neki,mert ugyan ki ismerhette énnálam jobban e bájos hölgy természetét? Tudtam nagyon jól, hogynincs a nyugati féltekén még egy olyan asszony, aki jobban félti nála azt a drágalátos, becseséletét. A kívánt hatást azért persze megtették fenyegetései, ha nem is énnálam, hanem azoknál,akiknek szánta, a kellő helyen. Ettől kezdve a varrónő dobozai csak úgy ömlöttek a kastélyba,s a mellékelt levelekben csupa biztatás: a segítség közeledik. Lord George Poynings vitéziszemélye indult a lovagi vállalkozásra, hogy megszabadítsa - mint rólam oly hízelgően írta - efélvad, goromba csirkefogótól, az emberiségnek ettől a szégyenétől az ő szeretett, kedves,drága, jó unokahúgát. Azután pedig, írta a reménykedő ifjú kedves unokatestvérének, ha máregyszer megmenekült, kegyetlenkedés, valamint goromba bánásmód címén megteszik majd aváláshoz szükséges lépéseket.

Mindezekről az értékes okmányokról, persze, nagy gonddal másolatokat készíttettem, azérkezőkről és az indulókról is. Quin Redmond úr, e derék férfiú - jelenleg a Lyndon-birtokszámtartója - készítette el a másolatokat. Róla említettem már korábban, hogy rokonom skeresztfiam, ezenkívül pedig a titkári teendőket látja el. Nórának, régi szerelmemnek fiát egynagylelkű pillanatomban vettem magamhoz, s megígértem, a Trinity College-ba küldömtanulni, s egész életében gondját viselem. Nem töltött azonban a fickó egy évet sem az egyete-men, mikor ezek a quaestorok199 egész egyszerűen megtiltották, hogy a convictusra200 járjon,és meghallgassa az előadásokat, legalábbis addig, míg a tanulmányi és egyéb költségeit megnem fizeti. Szemtelen eljárásuk, ahogyan e lényegtelen, semmi kis összeget követelni merték,olyan mértéktelenül felháborított, hogy megvontam pártfogásomat ettől az intézménytől, s a 199 questor - (latinul, helyesen: quaestor) pénzügyi tisztviselő, számvevő.200 convictus - (latinul) együttes étkezés, asztaltársaság: itt: az egyetemi étkezde.

223

fiatalurat a Lyndon-kastélyba hazarendeltem. Itt aztán száz mindenféle munkára befogtam.Nevelte többek között az én drága fiamat is, míg élt, már amennyire e szilaj gyermek eltűrteneki, de hát nem kellett azért Bryant félteni, nem sok kárt tett szegényke a könyvekben.Vezette azonkívül Barryné asszonyom számadási könyveit, továbbá az én véget nem érőlevelezéseimet bonyolította le jószágkormányzóimmal s a számtalan ügyvéddel. Esténkéntanyámmal játszott ostáblán, vagy velem pikétezett, s mint afféle tehetséges kölyök (bár amúgyfaragatlan és parasztos alak volt, de hát ilyen apának hogy is lehetne másmilyen fia), LadyLyndont kísérte fuvolán olyankor, ha őnagysága spinétezett. Más alkalommal olaszul ésfranciául olvastak együtt, mert nőm jól beszélte mind a kettőt, akár a vízfolyás, és Quin iseltanulta tőle egykettőre a karattyolást. Gondolhatják a mérgét anyámnak szegénynek, hogycsak hegyezte-hegyezte a fülét, és egy kukkot sem értett az egészből. Az epéje forrott a jóasszonynak, és váltig hangoztatta, ezek ketten valamiben törik a fejüket. Na és persze LadyLyndon sem szalasztott el egyetlen alkalmat, ha az idős hölgyet bosszanthatta valamivel, ésvalahányszor csak hármasban maradtak Quinnel, idegenre fordította a szót.

Quin hűségében nem kételkedtem, hiszen egyre-másra elhalmoztam jótéteményeimmel, és anevelését is nekem köszönheti, no de meg számtalan tanújelét is adta megbízhatóságának. Őhozta el például Lord George három levelét, melyet feleletképpen őnagysága keserveire, egykölcsönkönyvtári könyv bőr borítólapja és táblája közé rejtve küldött el neki. FeleségemQuinnel egyébként gyakran veszekedett. Előfordult, hogy tréfás kedvében utánozta a titkáresetlen járását, ha pedig a fennhéjázás jött rá, le sem akart ülni egy asztalhoz a szabó unokájamellé.

- Csak már azt a kiálhatatlan Quint ne küldené folyton a nyakamra társalogni! - mondta pél-dául egy alkalommal, mikor azt ajánlottam neki, hogy olvastasson fel vele, vagy parancsoljameg a fickónak, hogy fuvolázzon. Mert ha veszekedtünk is, azért nem kell azt képzelni, hogyörökké téptük egymás haját. Akárhányszor előfordult, hogy egész gyöngéd voltam hozzá, sőtmegesett, hogy egy álló hónapig sem veszekedtünk, akkor aztán esetleg két hétig csak úgyvisszhangzott a ház, amire, mondjuk, megint egy teljes hónapig saját szobájába zárkózott.

„Börtönnapló”-jában, ahogy levelezését nevezni szerette őnagysága, mindezt a sok házi ese-ményt a maga sajátos stílusában megörökítette. Ilyeneket lehetett benne olvasni: „Ma szintekedves volt hozzám ez a szörny.” Vagy: „A banditám ma kegyesen rám mosolygott.” Máskormeg, éppen ellenkezőleg, vad gyűlölet tört ki belőle. Szegény anyámra azonban, meg kellmondanom, kizárólag csak ez utóbbiból jutott. Ilyeneket lehetett például olvasni róla: „Betegmáma ez a nőstény sárkány, de bár adná az ég, hogy vége lenne”, vagy pedig: „Ez a förtelmesszájú, vénséges ír boszorka úgy bánt velem ma is, mintha én is olyan hozzá hasonló, közönsé-ges piaci kofa lennék”, és így tovább. Több se kellett, csak ezeket a kifejezéseket olvassam felözvegy lyndoni Barrynének, vagy fordítsam le franciából és olaszból neki - mert javarészbenígy írta leveleit, az öreg hölgy csak úgy rotyogott dühében menye ellen; ezzel viszont elértem,hogy házőrző kutyám, amint szerető szülémet szerettem becézni, hegyezte is ám állandóan afülét. Ez idegen levelek lefordítása közben nagy szolgálatot tett a fiatal Quin. Mert igaz, hogyvalamit gagyogtam én is franciául, és természetesen ismertem, míg a hadseregben szolgáltam,a porosz katonanyelvet, de az olaszhoz még csak nem is konyítottam, és örültem, hogy ilyenmegbízható, olcsó fordítóra szert tehettem.

Ez az olcsó és megbízható tolmács, ez a rokon, azonkívül keresztfiam, ő, kinek családját s őtmagát is jótéteményeimmel szinte elárasztottam, kiderült egy nap, hogy becsap - legalábbishosszú hónapokig ebben sántikált, s ellenségeimmel összejátszott. Az, hogy már nem előbbfogtak hozzá művükhöz, véleményem szerint a mindenkori árulások mindenkori mozgatójára,a pénzre vezethető vissza: mert hát annyi bizonyos, fel lehetett az én házamat forgatni érte, de

224

a fájdalmas semminél nem volt ott egyéb. Gazember keresztfiam segítségével azonban ezt azakadályt is legyőzték, tehették, hiszen ez a kölyök háborítatlanul jöhetett-mehetett, a csirke-fogója. Terveiket, azt lehet mondani, valósággal szemem láttára koholták, és az orrom előttrendelték meg az úticsézát, és szereztek meg egyáltalán mindent, ami a szökéshez csakszükséges lehet, én pedig az egész készülődésből még csak nem is gyanítottam semmit, stervükről is merő véletlenségből szereztem csupán tudomást.

Egyik bányászomnak jóképű nagylányához éppen az a legény járt, mint itt Írországbanmondják, „beszélgetni”, aki a Lyndon-kastélyba a levélpostát hordta (meg a töméntelen sokfizetési felszólítást énnekem, hogy az isten akárhová tegye), egyszóval elmesélte ez a posta-kihordó a kedvesének, hogy nagy csomó pénzt hozott a városból Quin úrnak, meg hogyhogyan hozta Quin úr tudomására: egy bizonyos megbeszélt időben hol várakozik rájuk acséza. Rooney kisasszonynak nem voltak titkai előttem, úgyhogy kipakolta az egész históriát,és folyton azt firtatta, ugyan mit főztem ki már megint, meg hogy ki az a szegény szeren-csétlen leány, akit abban a csézában el akarok szöktetni, és hogy mire való az a rengeteg pénz,kit akarok megvesztegetni vele?

Egy pillanat alatt megvilágosodott előttem az egész titok! Kígyót melengettem a keblemen!Most láttam, ez a nyomorult fráter be akar csapni. Az első pillanatban arra gondoltam, hogyszökés közben csapok le rájuk, és majd mikor a dereglyén a csézához igyekeznek, egy kicsikétbelefojtogatom őket a vízbe, majd pedig ezt az áruló bitangot Lady Lyndon szeme láttáraagyonlövöm, de aztán később azért mégiscsak arra gondoltam, hogy a szökés híre nagy portkavarna fel, és ezek a megveszekedett bogarász törvényszékiek is egyszerre nekem esnének,egyszóval, hogy az egészen könnyen rajtaveszthetek. Mindent egybevéve arra kényszerültemhát, hogy elfojtsam jogos felháborodásomat, s meg kellett elégednem azzal, hogy az alávalóösszeesküvést éppen abban a pillanatban semmisítsem meg, amikor meg akarják valósítani.

Hazasiettem hát, és nem telt bele félóra, Lady Lyndon rettenetes pillantásomtól reszketvecsúszott a lábam előtt, úgy esedezett, hogy most az egyszer még bocsássak meg neki. Be-vallott mindent, a világon mindent, és égre-földre fogadkozott, esküdözött, hogy soha többéilyet nem csinál. Elmondta többek között azt is, hogy legalább ötvenszer volt azon a ponton,hogy bevalljon mindent, de félt, hogy cinkostársát, ezt a szegény fiatalembert nagyonkeményen megbüntetem, mert hát igen, ő megmondja, úgy, ahogy van, nem is tagadja, Quin aszerzője az egész haszontalanságnak, ő találta ki. Tudtam, hogy mennyire hazug mindenszava, de azért úgy tettem, mintha elhinném neki. Később megkértem, röviden írja megunokatestvérének, George lordnak, akivel az egész tervet elkészítették, és aki, mint ahogyőnagysága bevallotta, a pénzt is leküldte az utazáshoz, hogy sajnos nem tud részt venni atervezett kiránduláson mégsem, mert egyrészt meggondolta magát, másrészt pedig szeretettférje is gyengélkedik, és inkább otthon marad ápolni. Egy száraz utóiratot én magam is füg-gesztettem hozzá, melyben kijelentettem, végtelenül örülnék, ha Lyndon-kastélyba ellátogatnaőlordsága, sőt, már most is alig várom, hogy ismeretségünket, mely annak idején annyi örömötszerzett nekem, felújíthassam. A végén még azt is hozzátettem, hogy a magam részéről egypercig sem haboznék felkeresni, amint tudomásomra jut, hogy a közelben tartózkodik, és mármost előre örülök annak, hogy majd a szemébe nézhetek. Gondolom, megértette üdvözlősoraimból, hogy a legelső alkalommal kitaposom a belét.

Azután azzal a hitvány unokaöcsémmel volt egy kis jelenetem. Meg kell mondanom, az elve-temült kölyke olyan merészen és bátran viselkedett, hogy fellépése teljesen készületlenültalált.

- Szeretném tudni, mivel tartozom magának? - felelte, amikor hálátlanságát szemére vetettem.- Ember még úgy nem gürcölt, mint ahogy én dolgoztam magának, pedig a munkámért soha

225

nem láttam egy garast! Ha tudni akarja, maga indított arra, egyes-egyedül maga, hogy végül ismaga ellen forduljak! De hogy is gondolhatta, mikor olyan feladattal bízott meg, ami ellenegész valóm tiltakozott: szegény szerencsétlen felesége mellé rakott kémnek! Szegény fele-ségét éppúgy lehet sajnálni a gyöngeségéért, minden szerencsétlenségéért, mint azért a gaz-ember bánásmódért, ahogy maga kezeli. Minden csepp vérem tiltakozik az ilyen bánásmódellen, és nem tudtam ölbe tett kezekkel tűrni, hogy maga így bánjék vele. Igenis, segíteni akar-tam rajta, hogy megszökjön innét magától, és nyíltan megmondom a szemébe, megtennémmég egyszer, ha alkalmam volna rá.

- Bah - mondta, mikor közöltem vele, hogy szemtelenségéért mindjárt szétloccsantom azagyvelejét -, hát csak ölje meg azt, aki megmentette szegény kisfia életét! Hát öljön csak meg,mert szegény gyereket a pusztulástól, a romlástól akartam visszatartani, amelybe züllött apjataszította. Igen, a romlástól, míg egy irgalmas hatalom közbe nem lépett, hogy ebből a bűnbar-langból elvigye. Rég elmentem volna már innen, és csak azért maradtam még, hogy szegényfeleségének a menekülésben segítségére legyek. Erre megesküdtem akkor, mikor előszörláttam, hogy veri... Hát öljön meg, maga szoknyahős! Úgyse meri megtenni, ahhoz hiányzikaz ilyen emberből a kurázsi! De nem is ajánlom, mert a szolgái az én pártomon vannak, éscsak egy ujjal merjen hozzám nyúlni, majd azok ellátják a baját, hogy végre eljut a meg-érdemelt akasztófára.

Tetszetős előadását egy vizeskancsóval szakítottam félbe, melyet az ifjú szónok fejéhezvágtam hozzá, majd mikor elterült a földön, gondolkozni kezdtem: no nézzük csak, mit ismondott a gyerek? El kell ismerni, csakugyan megmentette szegény kis Bryan életét, s a kisfiúegészen halála napjáig rendkívül gyengéd volt hozzá.

- Légy jó Redmondhoz, apa - ezek voltak úgyszólván az utolsó szavai. Halálos ágya mellettmegígértem szegény kisgyermeknek, hogy teljesítem kérését. Az is igaz, hogy a személyzettelvalahogyan nagyfene barátságba keveredett, s embereim bizony nem nagyon néznék jószemmel, ha keményen bánnék vele. Pedig hányszor berúgtam a sok csirkefogójával, amitnem hiszem, hogy megtesz még egy rangombeli, és mégis, éreztem valahogy, cseppet semszívelnek, s egyebet se tesznek, mint folyton csak morognak ellenem.

Semmi ok sem volt azonban itt a fejtörésre, hogy a fickó sorsa mi legyen, mert a fiatalúr adöntést kivette a kezemből, méghozzá a világ legegyszerűbb módján: amint magához tért,fejéről lemosta a vért, majd bekötötte, az istállóból kivezette a lovat, és minthogy házambanmeg a parkban akadálytalanul jöhetett, mehetett, se szó, se beszéd, eltávozott, anélkül, hogybárki csak egy szóval is vissza akarta volna tartani. Lovát a révnél hagyta, s ugyanazon acsézán, mely Lady Lyndonra várakozott, elutazott. Nem láttam aztán hosszú ideig, és nem ishallottam róla, de meg hogy egy ellenséggel kevesebb volt a házban, nem is sokat törődtemvele.

Olyan azonban a női ravaszság, hogy férfi azzal, legyen bár maga Machiavelli, ha hosszútávon akar megmérkőzni, alulmarad. Tudván tudtam, hogy feleségem vadul gyűlöl, és tulaj-don szememmel láthattam, a saját keze írása tanúsította, hogy jelleme milyen alattomos,hazug, továbbá azt sem felejtettem el, hogy orcátlan szökési tervét az én előrelátásom húztakeresztül, és mégis, minden óvatosságom, anyám minden ébersége ellenére, valahogy sikerültúgy intéznie, hogy a végén mégis becsapott. Bár követtem volna a drága jó hölgy tanácsát,hiszen, azt lehet mondani, a veszélyt messziről megérezte! Szinte megszimatolta! Ha meg-fogadom, soha nem esem bele abba a tőrbe, mit ellenségeim, meg kell adni, igen ügyesen ésigen egyszerűen vetettek nekem.

226

Lady Lyndon hozzám való viszonya, le kell szögezni, nem tartozott a sablonos esetek közé.Élete a szerelem és a gyűlölet meghasonlott szélsőségei között hullámzott örökké. Ha kicsitjobb kedvem volt, ami, nem mondom, megesett hébe-korba, megtett volna mindent a világon,csak hogy kedvemben járjon nekem. Amilyen féktelen hevességgel tört ki időnként a szere-tete, éppen olyan szélsőséges formában jelentkezett gyűlölete is. Egy élet tapasztalata indítarra, hogy kijelentsem, nem a sima, könnyen kezelhető férfiakat, férjeket szeretik az asszo-nyok, egyáltalán nem, éppen ellenkezőleg! Hajlok arra a feltevésre a magam részéről, hogy azasszonyok egyenesen szeretik, ha férjük vérmérséklete egy kissé heves, s azt sem bánják, haférjük családfői tekintélyét időnként kissé kézzelfoghatóan védi meg, és azért semmi esetresem gondolnak nagy haraggal rájuk. Lady Lyndon úgy rettegett tőlem, hogy ha csak elmo-solyodtam, már madarat lehetett vele fogatni. Intenem kellett csak, és szinte a hasán csúszvasündörgött hozzám, mint az eb. Emlékszem, az alatt a néhány nap alatt is, míg iskolábajártam, beijedt, gyáva társaim milyen harsányan hahotáztak, valahányszor a tanító egy apró kistréfát megeresztett. Ugyanezt láttam a hadseregben is, amikor valamelyik őrmester, egy ilyenkincstári vadember, kissé tréfálni méltóztatott, hogy olyankor fülig szaladt a sok regruta szája.Röviden: bölcs és öntudatos férj ilyen fegyelemre oktatja a feleségét. Az én előkelő ésfennkölt feleségem például kézcsókra járult, ha úgy akartam, és csak inteni kellett neki, márhúzta is a csizmámat, és sürgött-forgott körülöttem, meg kiszolgált, mint egy cseléd, ha pedigcsak egy kicsit is tréfálkoztam, jobban megörült, mint egy piros betűs ünnepnek. Lehetségesazonban mégis, hogy túlbecsültem az efféle fegyelemre épült engedelmesség tartósságát, sközben arról is megfeledkeztem, hogy az ilyen fegyelem java részét a képmutatás teszi,aminthogy a félénk emberek mindig hazugok is a szívük mélyén, s hogy ebben a tettetésbenvégül is olyan gyakorlatra lehet szert tenni, hogy az már aztán minden, csak éppen nemkívánatos, ha egyszer az illető fejébe veszi és elhatározza, hogy becsapja az embert.

Sikertelen utolsó kalandja után megtáncoltattam őnagyságát egyszer-kétszer jó alaposan, sigazán joggal lehetett elvárni tőlem, hogy a jövőben jobban a körmére nézzek, és figyelemmelkísérjem, mit forral titokban ellenem. Csakhogy olyan csodálatra méltó képmutatással tudottfélrevezetni, és olyan ügyesen ringatott hamis biztonságba titkos szándékai felől, hogy egy nappéldául, amikor megint ugrattam, hogy, na, mikor száll ismét vízre, meg hogy talált-e mármagának másik szeretőt és így tovább, váratlanul sírva fakadt, megragadta a kezemet, ésszenvedélyesen felkiáltott:

- Tudod jól, Barry, hogy soha mást nem szerettem, csak téged, tudod nagyon jól, hogyakármilyen elesett voltam, boldoggá tett egyetlen szavad! Hányszor haragudtam rád, de abbana pillanatban, hogy a jóindulat legkisebb jelét láttam, melléd álltam már megint. Hát nemadtam ragaszkodásomnak elég tanújelét akkor, amikor Anglia egyik legelső vagyonát oda-adtam neked? Mondd meg, hogy tettem-e valaha is szemrehányást azért, hogy elherdáltad ezta vagyont, vagy bánkódtam-e érte? Nem, nem bánkódtam, annál sokkal jobban szerettelek!Szerettelek - igen, mindig szerettelek! Vonzottál az első pillanattól kezdve, vonzottál magad-hoz ellenállhatatlanul. Láttam rossz tulajdonságaidat, reszkettem nyerseséged miatt - deszerettelek. Feleségül mentem hozzád, pedig tudtam, hogy megpecsételem ezzel sorsomat,hozzád mentem, pedig okosság is tiltotta ezt és a kötelesség. Milyen áldozatot kívánsz mégtőlem? Kész vagyok akármilyen áldozatra, csak szeress, vagy ha már szeretni nem tudsz,legalább légy kedves hozzám!

Aznap éppen jókedvemben talált, úgyhogy e jelenet után ki is békültünk egymással egy kicsit,pedig szegény anyám, mikor ezt a beszédet meghallotta, és látta, hogy őnagysága iránt vala-melyest felengedek, ünnepélyesen figyelmeztetett.

- Jól jegyezd meg, amit mondok! Ez a ravasz, szeleburdi ringyó forgat valamit megint a fejében.

227

S az idős hölgy nem tévedett: úgy bekaptam a legyet, amit őnagysága csalizott fel és vetett kinekem, mint akármelyik kezdő balek.

Sokat alkudoztam ebben az időben egy pasassal, minthogy nagyon szorongatott a szükség. Azörökösödés körüli vitánk óta azonban feleségem leghatározottabban megtagadta, hogy bármitis aláírjon érdekemben. Márpedig neve nélkül, akármilyen sajnálatos is ez, az én nevem apiacon nem sokat ért, s dublini uzsorás vagy londoni bankár az én nevemre egyetlen guineátsem adott. Arra sem igen tudtam rávenni a csirkefogóit, hogy látogassanak el Lyndon-kastély-ba, amióta az a szerencsétlen dolog esett meg Ravaszffy ügyvéddel, amikor tudniillik neméppen a legbevettebb formák között meggyőztem, hogy legjobb, ha kölcsönadja a pénzét, dekülönösen azóta, hogy a vén Salamonytól, mihelyt kitette lábát házamból, elvettem az adós-levelét.201 Röviden: nem mertek a kastély falain belül kerülni. Járadékaimat ebben az időbenmár a csődtömeggondnokok kezelték, és ez volt egyetlen módja a pénzszerzésnek, hogy leg-alább a sok gazember borkereskedőt kifizethessem velük. Amint mondtam, angol birtokaink ishasonló módon meg voltak terhelve, és valahányszor ügyvédeimhez, jószágigazgatóimhozfordultam pénzért, feleletképpen ők kértek tőlem pénzt adósságaim törlesztésére és minden-féle egyéb igényeik kielégítésére, melyekről e telhetetlen zsiványok azt állították, hogy őketilleti meg.

Ekkor történt, hogy bizalmas emberemtől, a londoni Gray’s Innből,202 nem kis örömömrelevelet kaptam, s hetvenhetedszer újra megismételt kérésemre végül azt felelte, hogy talánmégiscsak tud valamiképp pénzt szerezni. Leveléhez egyszersmind mellékelte is az egyiknagy tekintélyű bányaérdekeltségekkel kapcsolatban álló londoni cégnek az ajánlatát: egyik,aránylag kevéssé megterhelt birtokunkra hosszú lejáratú haszonbérletet ajánlott fel, ugyanak-kor pedig hajlandónak mutatkozott kielégíteni a velem szemben fennálló egyéb követeléseket,de csak a grófnő saját kezű aláírása ellenében, illetőleg ha a grófnő szabad elhatározó képes-ségéről kellő garanciát kap. Értesülésük szerint ugyanis, írták továbbá még a levélben,feleségem állandó halálfélelmek között él, s a válás gondolatával foglalkozik, mely esetbenviszont előállhatna az a helyzet, hogy utólag minden aláírásának az érvényét megtagadja azonaz alapon, hogy korábban kényszerítő körülmények hatására cselekedett, márpedig egy ilyenbejelentés kétes kimenetelű, ugyanakkor azonban nagyon költséges pereskedési eljárást von-hat maga után; éppen ezért a maguk részéről feltétlen ragaszkodnak ahhoz, hogy megnyugtatóbiztosítékot kapjanak őnagysága szabad elhatározó képességének legteljesebb gyakorlásáravonatkozó valamennyi ügyeit illetően - különben, míg ez a kezükben nincs, tőkéjükből egyshillinget sem áldoznak erre a célra.

Feltételeik olyan arcátlanul követelőzőek voltak, hogy abból magából is lehetett már látni,komolyan gondolják az üzletet. Minthogy pedig kedves feleségem is éppen kegyes hangulat-ban leledzett, így hát nem okozott különösebb nehézséget arra rábeszélnem, hogy írja meg ezta levelet, méghozzá saját kezűleg, és jelentse ki, merő rágalmak csupán azok a mendemondák,melyeket a köztünk fennálló ellentétekről híresztelnek, annál is inkább, mivel a legnagyobbegyetértésben élünk, és írja meg nekik, hogy ami ezt illeti, a legnagyobb készséggel aláírmindenféle meghatalmazást vagy egyéb iratot, melyet férje tőle kíván.

201 Lyndon úr ezen hőstettei az elbeszélésből kimaradtak. Véleményünk szerint e fent említett esetek

mindössze arra utalnak, hogy hősünk saját kezébe volt kénytelen venni a törvénykezést. (Thackerayjegyzete)

202 Gray’s Inn - londoni jogásztestület és kollégium.

228

Soha jobbkor ez az ajánlat nem jöhetett - egyszeribe reménykedni kezdtem. Olvasóimat, minttapasztalhatták, nem traktáltam sohasem adósságaim és peres ügyeim részletezésével, hiszenha őszinte akarok lenni, ezek száma mindig olyan óriási és olyan áttekinthetetlenül bonyolultvolt, hogy magam sem ismertem ki bennük magamat, s az állandó felszólításoktól kis híján amegőrüléshez jártam közel. Mit részletezzem: a pénzem oda volt, hitelt nem adtak. A Lyndon-kastélyban éltem, saját marhámból, saját birtokomból, és a kenyér is, a krumpli is, meg atakarmány is saját földemről került ki. Egyetlen nyugodt percem nem volt, a szemem folytonjárt: idebent feleségemet, odakint a végrehajtókat lestem. Az utolsó két évben ugyanis, miótaannak idején Dublinba mentem pénzért (amit, mint emlékeznek, el is vertem szerencsésen otthelyben, azonnal, nem kis bosszúságára a hitelezőknek), volt jobb dolgom, mint a városbanmutogatni magam. Legföljebb a grófságbeli városokba dugtam be néha az orromat, de azt iscsak azért, mert ott jól ismertem a rendőröket; de ezeknek is megesküdtem, hogy megölökmindenkit, ha legkisebb bajom is esik. Mit sem vártam hát olyan szívrepesve, mint egy jó,kiadós kölcsönt, és le nem írhatom a vágyakozást, mely a kölcsön gondolatára egész valómateltöltötte.

Válaszul Lyndonné levelére, egy idő múlva újabb ajánlatot tettek ezek a megveszekedett,pimasz londoni kufárok, mondván, hogy a megállapodást csak akkor köthetik meg, ha őnagy-sága Birchin Lane-i bankházukban, Londonban, élőszóval is megerősíti a levélben foglaltakat,és ha felülvizsgálhatják a birtok állapotát; ebben az esetben viszont, meg vannak győződveróla, feltétlen létrejön az üzlet. Legnagyobb sajnálatukra azonban arra már nem vállalkozhat-nak, hogy egy Lyndon-kastélyban teendő látogatás veszélyeinek tegyék ki magukat, annál iskevésbé, minthogy értesülésük szerint kitűnő kollégáik, mint a dublini Ravaszffy és Salamonyurak durva bánásmódban részesültek ott-tartózkodásuk alkalmával. Ez a pofon nekem szólt,na de hát, édes istenem, minden ember életében adódhat olyan helyzet, hogy nem szerezhetmaradéktalanul érvényt saját szempontjainak. Az igazság az, hogy kellett már a pénz - a bajjöjjön rá! -, annyira kellett, hogy magával a pokolbéli ördöggel is leszerződtem volna, csak abukszája legyen kellőképpen pénzzel jól kitömve.

Egykettőre határoztam: utazom Londonba, s a grófnő velem. Anyám, szegény, könyörgött,figyelmeztetett - hiába.

- Jól vigyázz rá, mit mondok - hajtogatta egyre -, valami csalás van a dologban! Ha egyszer alábad abba a gonosz városba beteszed, nincs többé biztonságban az életed. Itt eléldegélhetnélmég akárhány évig, méghozzá jólétben és ragyogásban, legföljebb csak a vörös bort hagyodel, meg az ablakok maradnak, ahogy vannak, betöredezve, de ha egyszer a kezükbe kerülszLondonban, elbánnak veled, szegény, ártatlan kisfiam! Már előre látom, te húzod a rövideb-bet.

- Igazán, Redmond, minek mennénk el? - mondta feleségem is. - Én itt olyan jól érzemmagam, és hogyha kedves vagy hozzám, mint mostanában, én innen sehová nem kívánkozom.Úgyse jelenhetnék meg úgy, ahogy illene Londonban, az a kevés pénz, amit kapsz, úgyiselmegy a többi után. Maradjunk meg itten mink ketten pásztornak és pásztorlánynak, legel-tessük kisded nyájainkat, és legyünk boldogok - így szólt, s ajkához vonta és megcsókoltakezemet.

- Hm - pusmogott drága jó anyám -, most már látom, ez találta ki az egészet, a méregkeverőrimája.

Feleségemet letorkoltam, és megmondtam neki, hogy buta liba. Barryné asszonyomat pedigmegkértem, ne nyugtalankodjék: mehetnékem volt már, viszketett a talpam nagyon. Egy szótnem akartam arról hallani, hogy maradjunk. Most már csak az volt hátra, hogy az utazáshoz

229

pénzt hogyan szerzek. Drága jó anyám ezt is megoldotta, hiszen ha saját szájától kellett ismegvonni a falatot, ő akkor is segített, mindig! Egy harisnya mélyéről hatvan guineát húzottelő. Ennyi készpénzt tudott összekaparni Barry Lyndon, a Lyndon-kastély ura, bár évi negy-venezret vett el feleségül! Ide juttatta ezt a pompás vagyont, bevallom, saját tékozló költeke-zésem, főként azonban mások csirkefogósága, no meg az én méltatlanokra pazarolt bizalmam,ez az én bolond, jó szívem.

Nem díszben utaztunk ezúttal, elhihetik. Csendben távoztunk az országból, minden feltűnéstkerülve, és a szomszédoknál se tettünk búcsúlátogatást. A világhírű Barry Lyndon és nemeshitvese kétfogatú bérkocsin utazott Waterfordba, mint Jones úr és neje, ott szálltunk aBristolba induló hajóra, majd minden különösebb esemény nélkül megérkeztünk. Régi dolog,akkor örül legjobban az ember, ha vesztét érzi. Az utazás kellemes volt, s az a gondolat, hogypénzhez jutok, valósággal tűzbe hozott. Még feleségem is megállapította, miközben fejétvállamra hajtotta a londoni postakocsiban, hogy amióta megesküdtünk, még ilyen kellemesennem utazott.

Mikor éjszaka megszálltunk Readingben, megbízottamnak a Gray’s Innbe üzenetet küldtem,bejelentve, hogy másnap magam is megérkezem, s kértem, szerezzen lakást, és készítse elő akölcsön felvételét. Feleségemmel megállapodtunk abban, hogy Franciaországba költözünk át,s ott várjuk meg a jobb időket. Akkor éjszaka vacsorázgatás közben egyre-másra szőttük aszebbnél szebb terveket arról, hogyan fogunk takarékoskodni, és milyen jól fogjuk éreznimagunkat. Ha valaki úgy végighallgatta ezt a beszélgetést, merek fogadni, azt hitte, a mesebeliDarby és Joan203 üldögél a vacsorája mellett. Ó, asszonyok, asszonyok! Ha meggondolom,hogy feleségem hogyan mosolygott, hogyan nyájaskodott, milyen boldognak látszott akkoréjszaka, milyen bizakodó ártatlansággal vett körül, milyen gyengéd szavakkal becézgetett -csak ámulok-bámulok kétszínű tettetésén. De ugyan ki csodálkozik azon, hogy a magamfajta,becsületes, jóhiszemű embert egy ilyen minden hájjal megkent méregkeverő tőrbe csalja!

Három órára értünk Londonba, s kocsink félórával a megállapított idő előtt fordult be a Gray’sInn elé. Nem volt nehéz Tintanyali úr irodáját megtalálnom, ezt a homályos odút, bár ne talál-tam volna meg soha! Amint ezen a baljóslatú, szürke londoni délutánon a rosszul világított,mocskos hátsó lépcsőn felfelé haladtunk, feleségemet egyszerre izgalom fogta el, és úgyviselkedett, mint aki fél.

- Redmond - mondta, amikor az ajtó elé értünk -, ne menj be! Ne menj be, félek, bajod esik!Gyere, forduljunk vissza, még nem késő, menjünk vissza Írországba, menjünk akárhová! - Éselállta az ajtót, kezemet szorongatva, vagyis hogy úgy látszott, megint a teátrális nagyjelenetkészül.

Félretaszítottam az útból, s csak annyit vetettem oda neki:

- Ebből is látszik, asszonyom, hogy milyen ostoba, vén liba!

- Vén liba! - szisszent fel erre nőm. - Hát jó! - és vadul nekiugrott a csengőnek. A csöngetésrepenészvirágszínű úriember jelent meg az ajtóban, beporozatlan parókában.

- Jelentse be, hogy itt van Lady Lyndon! - kiáltotta feleségem, s a méregtől pukkadozva, csakúgy csattogott a lépcsőn felfelé, közben pedig a foga közt egyre ezt sziszegte: „Vén liba!”Nem a liba, a „vén” volt az, ami szíven találta. Mondhattam volna akármit, csak ne ezt azegyet!

203 Darby and Joan - Tuba, Tubáné. (Zavartalan boldogságban együtt élő öreg házaspár.)

230

Tintanyali urat dohos szagú szobájában ólomskatulyái és pergamenjei között találtuk. Elénklépett, meghajolt, feleségemet üléssel kínálta, nekem meg csak odamutatott egy székre. Le isültem, de őszintén szólva kicsit furcsálltam a neveletlenségét. Ekkor közölte, hogy dolga van,de visszajön azonnal, s eltűnt egy mellékajtón.

Hát vissza is jött, de nem volt köszönet benne: nyomában még egy ügyvéd és hat, vörösmellénybe öltözött rendőr vonult be fütykösökkel, pisztolyokkal bőven felszerelve, s mögöt-tük - ugyan mit gondolnak, vajon kicsoda? - az én Lord George Poyningsom és kedves nagy-nénje őnagysága, Csőricsücsöry Janka.

Feleségem, amint megpillantotta régi szerelmét, hisztérikus sikoltozással karjaiba vetettemagát, és megmentőjének, egyetlen oltalmának, az ő hős, bajnok lovagjának nevezte, majdpedig felém fordult, és olyan hévvel okádta az epét rám, hogy szemem-szám elállt a csodál-kozástól.

- Ha én liba vagyok is - sivította rekedten őnagysága -, akkor is túljártam annak a hétpróbásgazembernek, annak a hazug szörnyetegnek az eszén, akihez fogható nincs még egy a napalatt! Liba voltam - igen! -, amikor egy ilyen gazemberhez feleségül mentem, lemondva más,nemesebb szívekről őmiatta! Igen, liba voltam, amikor nevem és előkelő származásomfelejtve, egy ilyen uborkafára felkapaszkodott jöttment kalandorral kapcsoltam össze azéletemet! Igen, liba, amiért tűrtem szó nélkül a zsarnokságát, amihez hasonlót nő még nemszenvedett, amiért engedtem, hogy eltékozolja a vagyonomat, amikor végignéztem, hogymindenféle aljas némberek, ezek a hozzá méltó repedtsarkú...

- Az istenért, hagyja már abba! - szólt rá ijedten az ügyvéd feleségemre, és sürgősen befarolt arendőrök háta mögé. Láthatóan nem sok jót nézett ki fenyegető tekintetemből a hitványcsirkefogója. Nem mondom, lehetett is benne valami, mert darabokra tudtam volna tépni, hacsak kicsit is a kezembe kerül. Feleségem azonban tovább tajtékzott, és csak úgy öntöttemagából, minden összefüggés nélkül, a dühét. Rikácsolt bőszen, és köpködött rám mindent,ami csak eszébe jutott, de ez mind semmi ahhoz képest, hogy anyámra miket szórt, mertamellett aztán elbújhatott csakugyan akármelyik igazi piaci kofa. De akárhogy is tépte a száját,minden mondatának az elején is, végén is újra mindig csak az volt, hogy liba.

- Úgy látom, nem emlékszik már pontosan arra, amit mondtam - fakadtam ki neki keserűenerre -, én ugyanis azt mondtam hogy buta, vén liba!

- Semmi kétség, mondott is és tett is mindent, amit egy magafajta csavargó bitang csakmondhat és tehet - nyikkant meg erre a kis Poynings is. - Elfelejti azonban, hogy ez a hölgymár családja és a törvény védelme alatt áll, és nem kell félnie többé gyalázatos üldözéseitől.

- De magának annál inkább - bömböltem erre -, mert ne legyen becsületes ember a nevem, haki nem taposom a bélit, ahogy már egyszer megkóstoltam a vérit annak idején!

- Rendőrök, jegyezzék minden szavát! Mindenki hallotta, ő kezdte a veszekedést - csipogott akis ügyvéd a fogdmegek háta mögül.

- Be se piszkítanám kardomat egy ilyen banditának a vérével! - kiáltotta határozottan az ifjúlord, úgyszintén bátor védelmezőire támaszkodva merészen. - Ha pedig ez a szélhámos csirke-fogó még egyetlen napot is itt mer maradni Londonban, mint közönséges csalót fogják le-fülelni.

Erre a fenyegetésre már aztán, bevallom, csakugyan megrezzentem, mert tisztában voltamvele, tucatszám bocsátottak ki ellenem elfogatóparancsokat, márpedig ha egyszer börtönbekerülök, szabadulásra semmi remény.

231

- Na gyerünk, rajta, sok gané bitangja - kiáltottam, s hátamat az ajtónak feszítve, kirántottam akardomat -, hadd lássam, melyőtök mer elsőnek hozzám nyúlni! Na, hol az a gazember?! Tegyere ide, te nagypofájú kérkedő, te gyere elsőnek, ha csak egy kicsit is férfi vagy!

- Eszünkben sincs hozzányúlni uraságodhoz - szólt az ügyvéd, s ahogy ezt mondta, feleségem,a nagynénje s a rendőrök egy csoportja kiment a szobából - Kedves uram, ne nyugtalankodjék,nem nyúlunk magához, ellenkezőleg, kap egy csinos kis summát, ha elhagyja az országot, ésbékében hagyja őnagyságát.

- Hogy megszabaduljon az ország végre egy ilyen bugris disznótól - tette még hozzá az ifjúlord, de már lépett ki ő is a többi után, láthatóan megkönnyebbülve, hogy tőlem messzebbrekerül. Megfordult az a kötni való ügyvéd is, és kiment utána, magamra hagyva engemet azállig felfegyverzett rendőr-fogdmegek társaságában. Hol volt már az a húszéves legény, akiilyen esetben nekiugrott, kard a kezében, az útonállóknak, és közülük legalább egynek elláttavolna alaposan a baját? Meg voltam lélekben törve, s mozdulni sem tudtam, mint akit gúzsbakötöttek: túljárt az eszemen és leterített egy nő. Pedig még az ajtó előtt is megállt! És hogyankért, hogy forduljak vissza! Napnál világosabb, hogy még mindig szeret! Ahogy egy kicsitgondolkozni kezdtem ezen, rájöttem, egész magatartása erről tanúskodik. Nem kínálkozottszámomra más, ez volt az utolsó lehetőség. Rövid számvetés után az ügyvéd asztalárahelyeztem a kardom.

- Uraim - mondtam nekik -, legyenek nyugodtak, kerülni fogom az erőszakot, Tintanyali úrralközölhetik, készségesen állok rendelkezésére, amikor óhajtja. - S amint ezt mondtam, leültem,és a legnagyobb lelki nyugalommal keresztbe fontam a karom. De hol volt már a régi BarryLyndon, az igazi?! Olvastam én azt valami régi könyvben Hannibálról, arról a karthágóitábornokról, hogy az is csak így járt, mikor katonáival, a világ legbátrabb harcosaival meg-támadta a rómaiakat, és a zsákmánnyal valamelyik városba betelepedett, de azután a sokgyönyörrel és élvezettel úgy eltelt, hogy a következő csatát már elvesztette. Én se jártamkülönbül. Nem az a bátor ifjú voltam már, aki tizenöt éves korában lelőtte ellenfelét, utána hatéven át pedig csaták százaiban vett részt. Holt volt már a régi testi frisseség, a régi szellemierő? Itt, a Fleet utcai börtönben,204 ahol e sorokat írom, van egy kis mitugrász alak, folyton gú-nyolódik rajtam, csúfolkodik, folyton kötözködik velem, hogy nem merek vele úgyse kiállni,és igaza van: hozzá se merek nyúlni. No de ezzel elébe vágok élettörténetem e nyomorúságosés szomorú korszakának, mely annyi sok megaláztatással van tele, hát térjünk csak vissza azesemények rendjéhez.

Gray’s Inn mellett egy kávéházban vettem ki szállást, s Tintanyali úrral közöltem tartózkodásihelyemet, türelmetlenül várva látogatását. El is jött, és előadta, hogy Lady Lyndon barátaimilyen feltételeket kínálnak nekem: évi nevetséges háromszáz fontot. Kiegészítette ezt azzal,hogy csak abban az esetben kapom meg a pénzt, ha a három királyság területén kívül mara-dok, arra azonban, tette hozzá, biztosan számíthatok, hogy lefognak, ha vissza találok jönni.Megmagyarázta, amit nélküle is nagyon jól tudtam, hogy Londonban nem sokat időzhetek, shogy menthetetlenül börtönbe kerülök, hiszen itt is, éppen úgy, mint Nyugat-Angliában, azelfogató parancsok tömege vár rám, és a hitelem is mindenfelé annyira kiapadt, hogy egyshillinget sem fogok tudni felvenni sehol. Egy éjszakai gondolkozási időt adott, hogy döntsemel, mit akarok inkább: visszautasítani az ajánlatot, és akkor a család eljár ellenem - vagy pedigelfogadom, s abban az esetben bármelyik idegen kikötőben már most felvehetem az elsőnegyedévre szóló összeget. Ezeket mondta, s eltávozott.

204 Fleet utcai börtön - az adósok börtöne.

232

Mit is tehetett egy szegény, magányos és összetört szívű férfi? Elfogadtam az évjáradékot, ésezzel a következő héten már törvényen kívül állónak nyilváníthattam magam. Mint későbbmegtudtam, az egész tőrbeejtés művelete ennek a gazember Quinnek az agyában fordult megelőször. Ő tanácsolta, hogy csaljanak fel Londonba, ő látta el az ügyvéd levelét olyan pecsét-tel, melyre vonatkozólag a grófnővel már korábban megállapodott, és az is való igaz, hogy ővetette fel elsőnek ezt a menekülési tervét, de feleségem, beteges, romantikus hajlamainakengedve, inkább a szöktetés módozatát kedvelte. Minderről anyám számolt be számkivetésbeutánam küldött leveleiben, s ugyanakkor azt is felajánlotta, hogy átjön és megosztja velemmagányomat. Ajánlatáról persze lebeszéltem. Kevéssel azután, hogy Lyndon-kastélyt elhagy-tam, ő is eltávozott, s ezzel a termekre, melyek fennhatóságom alatt annyi fényben, pompábanúsztak, s tárva-nyitva álltak örökké mindenkinek, halálos nyugalom borult. Azt hitte szegény,nem láthatjuk többé már egymást, és keserű szemrehányással illetett, amiért elhanyagolom, deebben, valamint az én fiúi ragaszkodásom megítélésében is tévedett. Eljárt fölötte már azótaaz idő, nagyon öreg lett, és most is, ebben a pillanatban is itt ül mellettem a börtönben, és mintmindig, most is dolgozik. Az utcánkkal átellenben, Fleet Marketen, a piactéren van egy kishálószobája, s ötven font évjáradékából, melyet okos előrelátásának lehet köszönni, tengetjükszegényes életünket, beosztva gondosan minden garast, méltatlanul bizony a híres és előkelőBarry Lyndon származásához s fényes nevéhez.

Barry Lyndon személyes közléseinek itt vége, tekintve, hogy az elmés szerző kezéből, emlék-iratai befejezése után kevéssel, kicsavarta a tollat a halál. Tizenkilenc évet töltött a Fleet-börtönben, s a börtönlista szerint delirium tremensben halt meg. Anyja matuzsálemi kort értmeg, s a börtön lakói ma is emlékeznek még arra, hogyan vitatkozott naponként anya és fia,míg az állandó alkoholfogyasztástól Barry úgyszólván teljesen meg nem hülyült; kemény-kötésű, vén szüléje ettől kezdve úgyszólván mint egy kisbabával, úgy bánt vele; hiszen egyébsem kellett, csak a napi pohár brandyjét meg ne kapja, máris elpityeredett.

A kontinensen töltött életéről nincsenek pontos feljegyzéseink, de úgy látszik, Barry korábbifoglalkozásához, a kártyához tért vissza, mindenesetre azonban korábbi sikerei nélkül.

Bizonyos idő eltelte után titokban visszahajózott Angliába, s balul sikerült, erőszakos kísér-letet tett arra, hogy pénzt zsaroljon George Poynings lordtól, megfenyegetve őlordságát, hogykinyomatja Lady Lyndonnal folytatott levelezését, s ezzel Miss Hajtsárral való házasságátmegakadályozza, pedig a miss óriási vagyon várományosa ám, igen szigorúak az erkölcsielvei, és Nyugat-Indiában töméntelen rabszolgával rendelkezik. Kevésen múlott azonban,hogy nem a rendőrök fülelték le, akiket őlordsága küldött Barry után, válaszképpen fenyege-téseire, és az is csupán Lyndonné beavatkozásának köszönhető, hogy Poynings a nyugdíjatnem vonta meg tőle. Lyndonné ugyanis nem volt hajlandó ilyen megtorlásra, és meg isszakította a barátságát George lorddal abban a szent pillanatban, amint a nyugat-indiai nábobleányát vette el feleségül.

Az igazság az, hogy az öreg grófnő egyrészt meg volt győződve arról, hogy bájai hervadha-tatlanok, másrészt pedig férjébe végig szerelmes maradt. Bathban élt, mialatt birtokát nemesrokonai - mint az örökös nélküli birtok várományosai -, Garaslessyék nagy gonddal kezelték.Barry hatása erre az asszonyra olyan lenyűgöző volt, hogy férjéhez kis híján újra visszatért,ám ebben olyasvalakinek a felbukkanása akadályozta meg őket, akit hosszú évek óta halottnakhittek.

Ez pedig nem volt senki más, mint maga Bullingdon viscount, ő maga támadt fel újra, leg-nagyobb meglepetésére mindenkinek, különösen kedves rokonainak, a Garaslessyéknek, akikalig tudtak, szegények, a nagy meglepetésből felocsúdni. A fiatalember Barrynak Poyningshoz

233

írt levelét lobogtatta kezében, amikor Bathban megjelent, éppen azt a levelet, amelybenbarátunk a lordot megfenyegeti, hogy nyilvánosságra hozza kettejük kapcsolatát, bár ez akapcsolat, hangsúlyozni is felesleges, kompromittálót egyikükre sem tartalmazott, s legfeljebbarra volt bizonyíték, hogy ónagysága mindennél jobban szeret bődületesen ostoba leveleketírni, mint ahogyan általában a nők - mit nők?! -, a nők és a férfiak, mind, kivétel nélkül.Egykori nevelőatyját Bullingdon lord Bathban (itt élt ugyanis Jones úr álnéven) a kúrszalonközelében kapta el, és felháborodásában, mert anyja becsületében kételkedni mert, olypéldásan megfenyegette, hogy csak úgy ropogott minden csontja tőle.

Őlordsága élete, elutazása óta, maga is különálló romantikus történetet tesz ki, s ezúttalhosszasan nem is térhetünk ki rá. Megsebesült az amerikai háborúban, halálhírét költötték,fogságba esett, megmenekült. A megígért járadékot soha nem kapta meg, s a heves és roman-tikus ifjúnak ettől majd a szíve megrepedt, és elhatározta, meghal, legalábbis a gonosz világ,főképpen pedig anyai kötelességeit megtagadó szülője számára. Valahol Kanadában egyőserdő mélyén, három esztendővel az események megtörténte után, az Úriember Magazinjaegyik számában a következő cím ütötte meg a szemét: „Lyndon-kastély lordviscountjánakhalálos balesete” - s ebből megtudta, hogy féltestvére meghalt. Összepakolt, visszatért Angliá-ba, s neve hamarosan ismertté vált, bár Garaslessyékkel nem ment éppen simán törvényesjogainak az elismertetése. Bathba indult éppen, anyját meglátogatni, mikor egyik sétálóúriemberben váratlanul - szerény álöltözete ellenére is - rég nem látott nevelőapja arcvonásairaismert, s a múlt időkből fennálló sérelmes tartozásait azon nyomban nekiállt, ott helyben,teljes erővel törleszteni.

Lady Lyndon annyira magánkívül volt, mikor az esetet meghallotta, hogy fiát látni sem akarta,hanem egyenesen imádott Barryja karjaiba rohant. Elvitték azonban időközben a jó urat, svándorolt attól kezdve egyik börtönből a másikba, mígnem Middlesex rendőrfőnökének,Bendigo úrnak első szárnysegéde nem csukta lakat alá; innen került aztán a Fleet utcai börtön-be. Rendőrfőnök, szárnysegédje, de még a foglyuk is eltűnt azóta - mit a foglyuk?! -, a börtönsincsen meg azóta már.

Míg Lady Lyndon élt, kapta Barry rendesen a pénzét, s lehetséges, hogy börtönében éppenolyan jól érezte magát, mint bárhol másutt életében. A grófnő halála után azonban örökösekíméletlenül megvonta a járadékot tőle, s a pénzt jótékony célokra utaltatta, mondván, hogysokkal jobb helyen van az ott, mint annál a gazembernél. 1811-ben, mikor őlordsága a spanyolháborúban elesett, a birtok a Garaslessy család kezébe került, akik a vele járó címet isbeiktatták egyéb magas méltóságaik sorába. Hogy Garaslessy márkija (ezt a címet bátyjahalála után Lord Poynings örökölte) megújította-e a járadékot, vagy fizette-e egyáltalán továbbjótékonysági célokra az összeget, a feljegyzésekben ezeknek nincs nyoma. Őlordsága gondosvezetésének hála, a gazdaság óriási módon fellendült. A Hacktonligeti fák ma negyvenévesek,az írországi birtokokat pedig kishaszonbérletben parasztok művelik. Ám Barry Lyndon viseltdolgairól, vakmerő, betyáros bravúrjairól, féktelenségéről és bukásáról számtalan történetforog közszájon a nép körében még ma is.

-&-

Documents

Nemes Barry Lyndon úr emlékiratai - Magyar …mek.oszk.hu/05900/05971/05971.pdfLyndon elvette Barry Roderick leányát, és az öreg halála után magának követelte a birtokot,