MILYEN AZ ISTEN EMBERE?

„(1) A hamis mérleget utálja az ÚR, de a pontos súlyt kedveli. (2) Ha jön a kevélység, jön a szégyen is, a szerénységgel pedig bölcsesség jár együtt. (3) A becsületeseket feddhetetlenség vezeti, de a hűtleneket elpusztítja romlottságuk. (4) Nem használ a vagyon a harag napján, az igazság azonban megment a haláltól. (5) A feddhetetlenek útját igazságuk egyengeti, de a bűnös elbukik bűnössége miatt.(6) A becsületeseket megmenti igazságuk, de a hűtleneket rabul ejti saját mohóságuk. (7) Ha meghal a bűnös ember, odalesz a reménysége, és odalesz az erősökhöz fűzött várakozása is. (8) Az igaz megmenekül a nyomorúságból, helyére pedig a bűnös jut.(9) Megrontja szájával embertársát az elvetemült, de az igazak tudásuk által megmenekülnek. (10) Vigad a város az igazak javán, és ujjong a bűnösök pusztulásán. (11) A becsületesek áldása építi a várost, de a bűnösök szája romlásba dönti. (12) Kigúnyolja embertársát az esztelen, az értelmes ember pedig hallgat. (13) A rágalmazó titkokat tár fel, de a hűséges lélek leplezi a dolgot. (14) Vezetés nélkül elbukik a nép, de segítséget jelent, ha sok a tanácsadó. (15) Igen rosszul jár, aki idegenért vállal kezességet, de biztonságban marad, aki gyűlöli a jótállást. (16) A kedves asszony a tisztességhez ragaszkodik. Az erőszakos emberek a gazdagsághoz ragaszkodnak.”

(Példabeszédek 11,01-16)

Tóth András megválasztott esperes beiktatásán, az egyházmegyei új tisztikar fogadalomtételére készülve, a leköszönő esperes szolgálataiért hálát adva vagyunk együtt ezen az istentiszteleten. Előttünk a Pápai Református Egyházmegye következő hat éve, hiszen ez egy új ciklus kezdete.

Református Bibliaolvasó Kalauzunk szerint a mai napra rendelt újszövetségi Ige a Példabeszédek könyve 11. fejezetéből áll előttünk. Nem könnyű igehirdetői feladat a Példabeszédek könyve kétsorosai alapján prédikálni, hiszen olyan sokrétűek ezek a mondások, mégis többnyire fellelhető ezekben olyan uralkodó gondolat, amely köré csoportosítható a többi igevers is.

A mai alkalommal ilyen uralkodó gondolatként határozhatjuk meg azt a kérdést, hogy milyen az Isten embere, főként, ha egyházvezető? Erre a kérdésre most elsősorban a felolvasott igeszakasz versei alapján fogunk felelni.

Milyen az Isten embere, főként, ha egyházvezető? Pontosan súlyoz (1), hiszen Isten a hamis súlyt utálja, és ez nem csak szó szerint értendő. Mindenhol, de az egyházi szolgálatban különösen fontos jól súlyozni időt, feladatot, ügyeket, hogy ezek rengetegében el ne sikkadjon a lényeg, amiért az egyház van, és amit Kálvin így határozott meg: az Ige hirdetése, a sákramentumok kiszolgáltatása, a szeretetszolgálat, az egyházfegyelem Krisztus rendelése szerint. Még egyszer mondom, el ne sikkadjon az ügyek rengetegében a lényeg, amiért vagyunk, hogy minden szolgálatunkban, egyházvezetői tevékenységünkben is egyértelművé legyen, hogy valójában az Úr a vezető, az Ő Igéje és Lelke által.

Az Isten embere nemcsak pontosan súlyoz, hanem alázatos is (2). Ez itt arra utal, hogy tisztában van azzal, az egyházvezető főként, hogy nem ért mindenhez, segítségre van szüksége, Istentől elkért tanácsadókra, rajtuk keresztül mindenkire (14). Az Úr a vezető, de vezetését hívő embereken keresztül, mint eszközökön keresztül valósítja meg, felhasználva mindenkit a saját ajándékai által.

Ennek ellenére mégis kell valaki, aki felelősen az élre áll, hitelesen, becsületesen, feddhetetlenül elöl jár (3-5), és a döntésekért is felelősséget vállal. Kell a látható, hiteles vezető, akiben kiábrázolódik a Krisztus, és akit követhetünk. Az Ige pontosan ezt

1

hangsúlyozza, amikor így fogalmaz: „Vezetés nélkül elbukik a nép” (14). Tehát Isten embere, főként, ha egyházvezető, pontosan súlyoz, alázatosan minden hívő testvérre számít a szolgálatban, de hitelesen és felelősen elöl jár, mert tudja, hogy őelőtte, és mindnyájunk előtt ott jár az egyetlen Vezető, az Úr Jézus Krisztus; mi pedig az Ő méltatlan, de alkalmassá tett eszközei vagyunk.

A Példabeszédek könyve 11. fejezete arra is felel, hogy mit tesz az Isten embere, főként, ha egyházvezető?

Először is az Isten embere, mint egyházvezető, védi a rábízott várost. A szentíró a város kifejezést használja itt (8-13), de bátran értsük ezt az Isten városára, az egyházra. Nagyon fontos védeni ezt a várost, vagyis óvó, ölelő, számon tartó, krisztusi, pásztori szeretettel körülvenni az Isten népét. Ez a pásztori szeretet azt is jelenti, hogy vigadozóvá teszi a várost, vagyis jó ott lenni, ahol az Isten embere jelen van, mert ott az emberek valójában az Úr jelenlétét tapasztalják, akinek a közelsége igen jó (10; Zsoltárok 73,18).

Másodszor, Isten embere, mint egyházvezető, építi ezt a várost, vagyis tanító, útmutató, a különböző tevékenységet egybefogó missziói határozottsággal szolgál. A misszió ugyanis szelíd határozottság, amely egyértelműen világossá teszi, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet (János 14,6); az eredményt pedig majd az Úr adja (11).

Harmadszor, Isten embere, mint egyházvezető megmenekíti a várost (8-9). Ez egy nehéz, könnyen félreérthető üzenet, de kikerülhetetlen, mert benne van a mai Igében. Itt arról van szó, hogy jöhetnek olyan kihívások, korszakok, amikor nem az idegenekért kell kezességet vállalnunk, hanem elsősorban a ránk bízottakért. Szeretjük az idegeneket, szeretjük azokat is, akik mások, mint mi, de vannak olyan időszakok, amikor saját értékeinket, saját embereinket kell védelmeznünk, megmenekítenünk. Az európai keresztyénség most ebben a helyzetben van, és minden egyházvezető hatalmas felelőssége ezt észrevenni, és krisztusi módon cselekedni e tekintetben (15).

Felmerül az a kérdés is, hogy Isten embere, mint egyházvezető honnan veszi ehhez a rendkívüli szolgálathoz az erőt?

Ez az erő nem erőszak, nem valami minden tudás birtokában leledző gőgös agresszivitás (16).

Ez az erő nem emberektől való erő, hiszen odalesz az emberekhez fűzött reménységünk (7), ebben ne legyen illúziónk. Az emberekbe vetett reménység hiábavaló, bajban elillan, ezért nem igazi erőforrás. Ez akkor is így van, ha az emberek, a testvérek szeretete nagyon sok erőt adhat a szolgálatban. Ugyanakkor az a tény, hogy az emberekhez fűzött reménységünk odaveszik a baj idején, ahogy ezt Igénk kerekperec kimondja; mégsem öli ki belőlünk az emberek, főként a testvéreink iránti nélkülözhetetlen bizalmat és szeretetet; - éppen azért, mert ezek nem őbelőlük táplálkoznak.

Ez az erő az Úrtól való erő. Ez az erő a feltámadott Jézus Krisztussal, így az egymással való közösségünkből fakadó, kiapadhatatlan erő, amelynek nyomán Pál apostol is megvallhatta: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Filippi 4,13). A prófétát is így bátorította Ura: „Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” (Ézsaiás 41,10) A mai újszövetségi Igében a királyi tisztviselőnek mondott hasonló bátorítást a mi Urunk, Jézus Krisztus, és hitt az ember a szónak, és elindult (János 4,50).

Így higgyen az Isten Igéjének, bátorító szavának a Pápai Református Egyházmegye, annak tisztikara, megválasztott esperese, minden lelkipásztora, gondnoka, gyülekezete, s így induljon neki a következő hat esztendőnek. Ne felejtsük a mai Igét, vezetés nélkül elbukik a

2

nép, de áldássá lehet a sok tanácsadó. Vagyis nekünk van Vezetőnk, a mi Urunk, Jézus Krisztus, aki előttünk jár. Micsoda méltóság, hogy követhetjük Őt, mindannyian a magunk helyén, miközben Ő egy időre, felelősen és láthatóan az élre állít egy embert, hogy világos legyen a feladat: védeni, építeni, megmenekíteni kell az Isten városát. Adatik, adassék ehhez erő.

Ámen.

Táp, 2015. január 10. Tóth András esperes beiktatásán.

3