DESMOND MORRIS MIÉRT CSINÁLJA…?

A LÓ

FORDÍTOTTA BARTOS TIBOR

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 1993

KÖTETÜNK AZ ALÁBBI KIADVÁNY ALAPJÁN KÉSZÜLT: DESMOND MORRIS: HORSEWATCHING

JONATHAN CAPE. LONDON. 1988 COPYRIGHT © 1988 BY DESMOND MORRIS

HUNGARIAN TRANSLATION © BARTOS TIBOR. 1993

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST

FELEL�S KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ 92/0855 FRANKLIN NYOMDA, BUDAPEST

FELEL�S VEZET� MÁTYÁS MIKLÓS IGAZGATÓ FELEL�S SZERKESZT� VÁRADY SZABOLCS

A FORDÍTÁST SZAKMAILAG VÁRADY JEN� ELLEN�RIZTE

A BORÍTÓ, A KÖTÉSTERV ÉS A TIPOGRÁFIA KÁLLAY JUDIT MUNKÁJA M�SZAKI VEZET� MIKLÓSI IMRE

KÉSZÜLT 6,88 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 5503 3

TARTALOM Bevezetés Mit jelez fülével a ló? Jól hallanak? Hányféle a ló szava? Mit jelez a ló a farkával? Nyakával mit jelez a ló? Testével mit jelez? A lábával mit jelez? Mi olvasható a ló pofájáról? Mit ér a szaglása? Milyen a látásuk? Mennyit alszanak? Hogyan táplálkoznak? Miféle szervezet a lótársadalom? Hogyan vallanak érzelmeikr�l egymásnak? Hogyan fest az udvarlásuk? Elfogultak-e egymás színe iránt? Hogy bánik újszülött csikajával a kanca? Hogyan fejl�dik a csikó? Meddig él a ló? Hogyan olvashatjuk le korát a fogáról? Mennyire értelmesek a lovak? Hogyan találnak haza? Mennyire tekinthet�k területi lényeknek? Hogyan veszekszenek? Mennyire gyors a lábuk? Mi a különbség forróvér�ek és hidegvér�ek közt? Hányfajta lovat ismerünk? Miért versenyeznek a lovak? Miért fut az egyik ló gyorsabban a másikánál? Miért fut lassabban egyik a másikánál? Miért nem gyorsabbak a versenylovak évr�l évre? Miért verik lovukat a zsokék? Tudja-e a ló, hogy versenyt nyert? Ki találta fel a kengyelt? Miért hoz szerencsét a patkó? Honnét van a sallang? Miért nem esszük a lovat?

Mi a lóer�? Miért nevezzük zsokénak a hivatásos versenylovasokat? Miért beszéltek régen boszorkány nyergelte lovakról?

BEVEZETÉS Ha a kutya legjobb barátja az embernek, a lóról elmondható, hogy legkülönb szolgája. Évezredekig igázták, megülték, sarkantyúzták, verték. Könyörtelenül ugrattak vele a csata s�r�jébe, s ott akár összeapríttatták. Évszázadokon át vonta az emberi célratörés súlyos terheit, s hálából utolsó útja a gyepmesterhez vezetett. Örök kizsákmányoltsága az emberekkel való együttm�ködés bámulatos készségéb�l következik, és szívós akaratából, hogy a kedvünkre tegyen. Annyiszor vesztévé lett szelíd erkölcse vad állapotának társas életében keresend�. A lovak nyájösztön�ek, kis ménesekben élnek, s ott az együttm�ködés éppoly fontos, mint a versengés – egymáshoz ragaszkodásuk pedig oly er�s, hogy könyvyen alakítható emberhez f�z�d� kötelékké. Szerencsétlenségükre ebben a kapcsolatban mindig az ember kerekedik felül, szó szerint is, képes értelemben is. Drágán fizet jámborságáért a ló.

Az érem másik felén az ember szeretetét és odaadását látjuk iránta, ma talán inkább, mint valaha. Mert valahány lónyúzóra csak emlékszünk, éppannyi az emlékünk lórajongókról, akik hosszú órákat töltenek önzetlen ápolásukkal, kényeztetésükkel. Manapság már minden kérges lelk� kocsisra jut egy légió az olyanokból, akik pitymallatkor serkennek, és kezük-lábukat törik, csak hogy imádott lovaikat minden jóban részesíthessék. Állatot a lónál nagyobbra nem tartanak ma.

Miért gyújt a ló ekkora érzelmeket? Látványa teszi-e vagy viselkedése? Inassága, kecsessége vagy egyénisége éppen? A válasz egy Edward Topsel nev� természetvizsgáló majd négyszáz esztendeje kelt traktátusában olvasható. Azt írja ugyanis, hogy a ló "ritka szép test� és fennkölt lelkület� állat… Lelki tulajdonságai közt is a legfigyelemreméltóbb, hogy háborúságban és békében egyaránt ernyedetlen szeretettel és kötelességtudással szolgálja az embert… miért is a négylábúak rendjében a legnemesebb és legszükségesebb". Egyszersmind. Szolgai alázattal páros úri büszkesége teszi az ember szemében oly ellenállhatatlanná. Ha csupán nemes volna, mint a zsiráf, nem kezes, megcsodálnánk szépségét, bele nem bolondulnánk. Ha csupán hasznos volna, nem szép, akár a disznó vagy a tehén, hálásak lennénk szolgálataiért, de nem zengenénk h� lelkének dicséretét. A ló titka bizony, hogy az igát is húzza meg el�kel� is. Ebben a varázsa. Mert ha ilyen méltóságos állat meghódol akaratunknak, akkor a világ gazdái nem mi volnánk?

Így történt, hogy a lovak szelídítésének kezdetét�l az ember a ló igézetébe került. És a ló mindjárt kezdett�l fordított az ember életén egyetlen tulajdonságával: a gyors lábával. Mihelyt munkába fogták, meglódult az

ember terjeszkedése a világon. Eleink attól fogva jutottak el egyik helyr�l a másikra gyorsan. Korábban a barom volt a málhás meg a fogatolt állat, az ekevonó. A lószelídítés kezdetét�l a barmot már durvább, nehézkesebb munkákra foghatták, a helyváltoztatás pedig a ló dolga lett. Hatalmasan megnövekedett az ember mozgékonysága. Terjedhetett a civilizáció, kereskedelmi utak nyílhattak korábban elképzelhetetlen nyomvonalakon. Kultúrák cseréje bontakozott, és az elgondolások keresztez�dése lendített az alkotókedven. Évezredekig, mind a bels� égés� motorok megjelenéséig a ló maradt a föld hódításának legf�bb emberi eszköze.

Délceg képéhez gyors lába is jelent�sen hozzájárult. Mivel a vadlovak fürge sík vidéki, legel� állatok és a határtalanság kedvel�i, az évmilliók során hullámzó izomzatú atlétaalkatuk fejl�dött. Gyors mozgáshoz a test szerkezetében rejl� stílus kell, s ezt a stílust, magunk is atléták, sokra tartjuk. Futó faj vagyunk – nem áskáló, mászó, kapaszkodó, hanem nyargaló, s e lovakkal közös vonásunk teszi, hogy annyira csodáljuk iramodásuk báját. A magunk testének tökéletesebben m�köd� mását csodáljuk, s ha megüljük, egyetlen gy�zelmesen üget� testté válunk, az �si hitvilág kentaurjává.

Mikor történt mindez? A ló meglep� kés�n futott be háziasításaink történetébe. Kutya, kecske, juh már régen uralta az embert, amikor a Krisztus el�tti harmadik évezredben elkezdtük kezesíteni, mégpedig a mai déli Oroszország és északnyugati Ázsia térségében, az ottani mez�gazdasági igyekezet hullámhegyét lovagolva meg. Nem ez volt persze az ember els� találkozása a lóval. A korai k�kor óta vadásztak lovakra a húsukért, amint a francia és spanyol barlangok falán szemléltetik történelem el�tti festmények. De a betörésükre nem történt próbálkozás. T�rbe ejtették, dárdával leterítették, megették, ennyi volt velük az ember kapcsolata.

Vadászásuk korára érdekes fényt vet, hogy a vadlovak fogyatkoztak már addigra emberi beavatkozás nélkül is, mégpedig azért, mert a jégkor végével s�r� erd�k kezdtek terjedezni a mérsékelt égövön. S a ló mint a legel� mez�k állata ilyenformán teret vesztett, s�t számítások szerint ki is veszett volna, ha az �sid�k gazdái el nem kezdik háziasítását. Ez a történet tehát jobb véget ér, mint a többi efféle, amelyekben az emberi beavatkozás a fajok id� el�tti megboldogulásának oka.

A Krisztus el�tti második évezredre a lovak fogyása megállt, és a kezessé lett állat ismét terjedni kezdett Európa-szerte. Kr. e. 1500-ra a szelíd lovak két fajtája válik el jól – az északi vidékek testesebbje és a melegebb déliek karcsú lovai. És az elkülönülés folytatódott. A vaskos északi pónikból fajnemesítés útján hatalmas fajta támadt, igavonók gazdaságban, hadban. A hosszú lábú déli lovak közül pedig kiváltak az arab mének, és korunk kényes versenylovait nemzették. S amerre az ember csak b�vítette mozgási körét, a ló vele tartott,

mígnem együtt elterjedtek a világ teljes színén. Az Újvilágba a spanyol hódítók vittek néhányat – Kolumbusz harmincat, Cortés tizenhatot – és nem telt bele sok id�, az "indián lovak" új nemzedéke támadt a nyomukban, és megváltoztatta az amerikai földrész sík vidéki indiánjainak társadalmi rendjét.

S amint az emberi közösségekb�l milliók nyüzsgése lett mindenfelé, velük n�tt a befogott lovak tömege. Úgy tetszett, teljes társadalmak sarkatlanak a ló tehetségén, gazdaságuk, szállításuk, háborúik, parádéik, testedzésük, mulatságaik. S ahogy a fegyverek mind pusztítóbbá váltak, a lovakra is egyre irgalmatlanabb sors várt a háborúkban. Az els� világháború egyetlen napján 7000 ló veszett oda. A hadszíntérre küldött milliónyi angol lóból csupán 62 000 került vissza hazájába. A szerencsésebbek megúsztak ugyan gránátot, repeszt, de azoknak legtöbbjét a fegyverszünet után hadifoglyokkal etették föl, vagy szerves trágyául adták el európai gazdáknak.

Hiába voltak azonban a lovak tehetetlenek a modern fegyverzettel szemben, egy nevezetes lovasroham még várt rájuk a második világháború kezdetén. A lengyel lovasság 1939-ben vitézül megrohamozta a nácik tankjait és zuhanóbombázóit. El is söpörték �ket egy szálig. De l�ttek a csatalónak is. Ha háborúról készült játékfilmeket nézünk manapság, nem kell látnunk már a ló belének kiontását. A filmgyáraknak idomított lovak költségesek ahhoz, hogy a mulatságunkra mészárolják �ket. Pusztulásuk csupán játszott, ilyenképpen könnyen elfelejtjük, milyen iszonyú árat fizettettünk a lóval engedelmességéért.

Az ipari forradalom hajnalától a lovaknak bizony bealkonyult. El�bb a vasút szorította ki a lóvontatást, majd az autózás. A többit megtette a mez�gazdasági gép meg a földgép. Teherautók, traktorok, tartálykocsik, buszok, furgonok, családi és sportautók teszik az utak forgalmát. A patkoló kovácsból kivesz� emberfajta lett. A munkás lovat csupán a nosztalgia élteti. Versenyzésen, sétalovagláson kívül nincs sok tennivalója korunk lovának. A régi id�k ínszakasztó munkáinak elmúltával azonban n�tt a megbecsülésük. Négylábú társaink tisztessége nemzedékr�l nemzedékre száll és terjed. A lókupeckedésb�l partnercsere lett. Ötezer esztendeje el�ször jó lehet lónak lenni megint. Az ember legkülönb szolgája ugyan még nem kószálhat síkokon, szolgasága azonban a családtagé; gondoskodás, odaadás veszi körül.

Az Erzsébet-korban így írt John Florio: "Anglia a n�k paradicsoma, a férfiak tisztítótüze és a lovak pokla." Anglia lovai ma már a mennybe tartanak. Törleszteni kezdtük irántuk való régi adósságainkat. Azonban lehetünk irántuk bármily elfogultak, akár bolondulhatunk értük, furcsa módon mégsem magát a lovat értékeljük soha finom nyilvánulásaiért, beszédes mozgásáért, társas viselkedéséért. A ló és lovas kapcsolata elvakítja az embert ló és ló kapcsolata iránt. Tapasztalt lovasok sem értenek a lovak társas életéhez. Ez a kis könyv

néhány tárgyilagos megfigyeléssel segíti legközelebbi állatszövetségesünk megértését. Lovak kedvel�inek szánjuk, akár ötven esztend�t töltöttek nyeregben, akár lovat másutt nem is láttak, csak a televízió képerny�jén. S aki elolvassa, remélem, megegyezik velünk abban, hogy a ló máig megmaradt nemes és szükséges jószágnak, de akár puszta létével is gazdagítja mindnyájunk életét.

MIT JELEZ FÜLÉVEL A LÓ? A ló két füle ritkán van nyugton. Akár az égbolt radarkeres�i, hol erre, hol arra fordulnak, a környez� világ mindenféle zaját derítik fel. A kezes ló vad ükei számára roppant fontos volt ez a folytonos földerítés. Egyéb módjuk a védekezésre nem lévén a gyors visszavonulásnál, életük fordult azon, hogy a veszély els� jeleire neszelnek-e, és a ragadozó nekirugaszkodását megel�zve futásra fogják-e a dolgot. A ló felderít�- és riasztórendszere a mozgó füle.

Kedvének fordultával változik a füle állása is, azért társai jelzésként olvashatják. Az egyik ló tud a másik érzelmi állapotáról, ha követi állását, mozdulását. A fülek szerepe tehát kett�s: hangos jeleket fogad, és szemléltet� jeleket közvetít. A látható jelek azért oly szemléltet�ek, mert szembeszök� a ló füle is. Más patások, marhák, antilopok és r�tvadak szarvat vagy agancsot hordanak a fejükön, az pedig takarja a fülük mozgását. A ló fülét azonban látni jókora távolságból, még akkor is, ha csupán árnyképét figyeljük.

Ha a helyzet nyugalmas, lazán fölszegül, rése kifelé áll és el�re, vagyis elölr�l és oldalról fogja be a hangot. Így szerzi a világból a legtöbb hírt. De amint gyanúsat hall, megrezzen az egyik füle vagy mind a kett�, és forogni kezd a nesz után, hogy szemb�l kapja és elemz�re foghassa.

Ha a hang aggodalomra ad okot, a ló a fejével vagy teljes testével a forrásának fordul, majd hegyezi a fülét – azaz merevíti és egyenest a hang irányába fordítja. A fülhegyezés neszel�, éber vagy csupán érdekl�d� lóra vall. De hegyezi találkozásai alkalmával is.

A hegyezett fül ellentéte a repül� fül. Vízszintesen lebeg, résével a földnek. Fáradt, csüggedt lóra vall, olyanra, amelyik már nemigen érdekl�dik az újság iránt. Megmondja világosan, hogy az állatnak elege van. Az ilyen lelkiállapotnak még beszédesebb jele a konya fül, mert az lejjebb száll a vízszintesnél is, akkor, ha a ló vagy igen álmos, vagy fájdítja valamijét, és minden érkez� hír el�l elzárkózna. Árulkodnak a konyuló fülek alulmaradásról is a társadalmi rangért zajló küzdelmeikben vagy a kínos találkozásokról, amelyeknek megadás a végük. A ló megadása így szól: "Nem vetekszek veled, jobb a békesség, te vagy az er�sebbik, hagyj békemet."

Megfigyelhetjük olykor, hogy hátrafelé konyított fülével is tudatna valamit. Kétfelé áll ilyenkor is, de résével lovasa felé fordul, mondván, hogy tart emberi társától, és alázatos iránta. Alázatát a vízszintes helyzet jelzi, a visszafelé fordulás pedig azt, hogy minden apró nesz a félelmét táplálja, amit meglovagolója iránt érez. Irgalmatlan gazdák lovának fülállása ez, de megfigyelhet�, ha kancával nemz� kedvében találkozik. A kanca is így tartja fülét, ha ellenállhatatlan nemi kedv hajtja az er�s ménlóhoz. Vonzódik hozzá, de tart is t�le, ezt beszéli a füle. A ménnek viszont az ilyen füljelzés nemi serkent�ül szolgál, és megnyugtatja, hogy nem kell rúgástól tartania, ha a kancát hátulról közelíti meg.

Ha a közönséges félelemb�l páni rémület lesz, a fül fölszegül megint. Meredtebb is, de s�r�bben billeg is, forog is. A fülét billeget� ló meg is bokrosodik még rémületében.

Az érzelmi skála túlsó végén, ahol düh, támadó kedv és úrhatnámság üti fel a fejét, ott a sunyi fül a jel. A ló a fejének lapítja annyira, hogy szinte nem is látni. A dühös ló árnyképe fületlen – s hogy az ember a lónak miért lehet az ura, annak magyarázatául elhangzott már, hogy alighanem azért, mert a mi fülünk fejünkhöz simul mindig. Lónyelven: igen fenyeget�ek lehetünk. A lovaknak úgy tetszhet, nem is tehetnek a megbékítésünkre semmit. Bármilyen alázatosak, mi soha nem hegyezzük fülünket az üdvözlésükre, el sem eresztjük álmos egykedv�ségünkben.

Oka van annak is, hogy a sunyi fül jelzi a legvadabb támadókedvet. Az �si ló így védte fülét vetélytársainak támadásától. Ha hátrasimítja, nemigen téphetik vagy haraphatják meg – így lett az evolúció során a fülvédelemb�l a mindennapi lónyelv figyelmeztetése. Mert nem csupán akkor sunyít, ha már küzd javában. Inkább figyelmeztetés ez két vetélked� ló találkozásának pillanatában. Ha a támadóbbik a fülét hátraszegi, tudatja: "Ha meg akarsz verekedni, hát lássuk!" S a másik ló vagy megjuházik, vagy hasonló fenyegetéssel válaszol. A viták küzdelem nélkül elsimulhatnak így. A jelek alkalmatosan megel�zik a rúgást-harapást.

Egy nevezetes állapotban szokatlanok a fül jelzései. Ha a versenylovat megétetik, füleinek furcsa mozgásáról megítélhet�, mi történt. Ha nyugtatót kapott, füle kétfelé konyul, még ha éppoly élénk is, mint egyébkor. S a két füle jártában lifeg, mintha izmai nem is m�ködnének. Ha viszont serkent�szerrel étették, füle megmerevedik, nem is mozdul. Gyanús lehet nyomban, ha egyik vagy másik ló a verseny el�tt így viselkedik.

Végül, emlékeztet�ül: az egészséges, szereken nem tartott ló örökké mozgatja fülét mindennapi életében hangok után. A ménesben él� pedig hamar meglátja, hogy társa neszel-e valamire, s akkor mindketten ráhangolnak a nesz forrására. Az efféle kíváncsiság kedvükön is úrrá lesz. Ha a nesz

hátulról érkezik, a ló füle fordul, csupán amikor kíváncsisága elült, akkor tér vissza a kedve szerinti egyenletesebb helyzetbe. Röpke figyelmek s állandóbb kedvek váltakozását leolvashatjuk róluk így. Csupán amikor a fülük "beszédébe" beletanultunk s egy pillantással értünk is bel�le, akkor kezdünk világukba hatolni.

JÓL HALLANAK? Jobban nálunknál. Érzékeny fülük a hangok nagyobb tartományából olvas, kisebb és nagyobb rezgésszámok közt, és élesebb a hallásuk minden hullámhosszon.

Meglett emberek másodpercenként 20 000 rezgésszámot meghallanak, hatvanéves korunkra azonban 12 000-re csökken a szám. Lókísérletek megállapították, hogy az � fülük 25 000 rezgést érzékel, tehát a miénknél jóval többet, de id�vel gyengül az � hallásuk is.

Élessége bámulatosan mozgékony fülkagylójuknak tulajdoníthatóan haladja meg a miénket. Kerek 16 izom mozgatja, és forgatható 180 fok körül mind a kett� – ilyenformán kisz�rnek egy-egy hangot nagy távolságból is. Gazdáik akárhányszor megállapítják, hogy a közeled� zajokat jóval el�bb meghallják náluknál.

A lovak oly jól megneszelik az elemek fenyegetését is, viharokat és földrengéseket, hogy némelyik lovas ember azt tartja, van hatodik érzékük. Hogy efel�l megbizonyosodhassunk, ahhoz olyan lovat kellene megvizsgálnunk, amelyik süket, akár az ágyú. A titokzatos érzéknél hihet�bb, hogy fülük a neszeket jóval messzibbr�l befogja. Jelzik a földrengéseket is, mert ezek olyan csekély geofizikai rezgéseket bocsátanak el�re, amelyeket a ló hallási tartományának alsó fokán még éppen észlel. Földrengési övezetben lakók megfigyelték, hogy lovuk roppant izgatottá és hangossá válik földrengések el�tt – életment� el�rejelzésül az érzéketlenebb embernek.

Kétkedésünk nem zárja ki a lovak hatodik érzékének lehet�ségét, csupán óvatosságra int, hogy ne mindjárt a titokzatosságot keressük, ha a lovak érzékelési lehet�ségeit nem ismerjük kell�képpen. Lehetséges viszont, hogy ha hangtól, látványtól, szagtól, ízt�l, a tapintás érzékelését�l megfosztanánk �ket, még kiderülhetne, hogy a ló is, mint annyi más állatfaj, érzékenynek bizonyul a föld változóan delejes mez�ire. Akárhány lovas, aki délutáni lovaglása során elbóbiskol, ámultan állapítja meg, hogy lova hazaviszi csalhatatlan, ismeretlen vidékeken át, akár éjnek éjjelén is. Az ilyen történetek lehetnek az éles hallás példái is – hiszen forgó fülével a ló meghall ismer�s hangokat nagy távolságból –, de lehet magyarázatuk "a haza" földje iránti

delejes érzékenységük is. Bármi a magyarázat, egy bizonyos. A lovak bámulatosan ráhangolódnak környezetükre.

Érzékenységük e tekintetben oly nagy, hogy a zajos környezet kiforgatja �ket természetes valójukból. Akik lovukat repül�terek vagy nagy forgalmú utak tájékán tartják, gyakran elmondják, hogy állataik idegesek. Ami számunkra kellemetlen hangzavar csupán, az a lovaknak fülsiketít� lárma. A hangokat ugyan kizárhatják némiképp fülük lapításával, ez azonban nem elegend�: gondoskodnunk kell, hogy a zajos helyekr�l mihamarabb elkerüljenek. Parádés lovakat, rend�rlovakat természetük ellenére kell úgy nevelni, hogy ne riadozzanak kiáltozástól, éljenzést�l, dobszótól, s ehhez bizony id� és türelem szükséges. Ám még ha természetüket elnyomni sikerült is, a nagy napon megfigyelhet�, hogy meg-megrezzennek, berzenkednek, amikor a hangok a fülüket ostromolni kezdik. Talán nem ágaskodnak és ugranak meg, mint szívük szerint tennék, sokatmondó testbeszédük azonban árulkodik, hogy korántsem nyugodtak a kínos ingerek áradásában.

Hangok iránti érzékenységük különös haszna, hogy az értelmes lovas a csöndesen kimondott, egyszer� parancsszóra hamar megtanítja. Megjegyzi a ló, akárcsak a kutya, az efféle kurta szót, hogy "állj", "indulj", "most!", "ne!" és még sok egyebet. Azonban ki tudja miért, e tehetségét kevéssé hasznosítják. Tájékozatlan lovasok azt hiszik, hogy a lóval beszélni nem érdemes, és a parancsot mindig testi jellel adják – rántással, húzással, csavarással és más egyébbel – ilyenformán figyelmen kívül hagyják pompás hallását.

HÁNYFÉLE A LÓ SZAVA? Hangjainak skálája nem terjedelmes, zeneinek meg éppen nem nevezhet�, azonban felöleli a társas életéhez szükséges és változó kedvér�l tudósító horkanást, nyihogást, röhögést, nyerítést. Nyolc legf�bb hangváltozata:

1 HORKANÁS "Lappangó veszedelem!" – mondja vele, olyankor, ha kíváncsisága és félelme ütközik meg. Érdekl�dése ébred valami iránt, majd bizalmatlanság kél benne, és a horkanással kétfélét is tesz az új helyzet fel�l: megtisztítja légz�útját, hogy készen legyen a cselekvésre, és riasztja a ménest, hogy veszedelem várható. S mivel � néz vele szemközt, a hang jelzi a többinek, honnan fenyeget, azért ráhangolódhatnak. A horkanásban hallhatjuk akár a jóval hangosabb kutyaugatás mását – azonban, nem úgy, mint az ugatást, csupán ötven méteren belül hallani. Ha tehát a ló valami messzi veszedelemre lett

figyelmes, úgy riaszthatja társait, hogy a csatangoló ragadozókat egyben nem figyelmezteti a ménesre.

A horkanás voltaképpen a ló er�s kilégzése orrán keresztül. Szája csukva marad. Nem hallani tovább a másodperc nyolc-kilenctized részénél, és az orrcimpák hallható rebegése kíséri. A ló feltartja fejét-farkát, és teljes teste izgalomról, készenlétr�l árulkodik.

Bár a távolban felfedezett nyugtalanító jelenség ismertet�jele, él vele az a mén is, amelyik küzdelemre hívja a másikát. Érdekl�dése persze ilyenkor is félelemmel színezett. Minden összeütközés természete ilyen.

2 NYIHOGÁS

Védekez� jel, összeütközésekben azt jelenti: "Ne kötekedj velem!" Továbbá jelzi, ha ellenfele nem hagyja annyiban, hogy megtorlás következik. Így tiltakozik a szoptató kanca is, ha csecse sajog, és az érintést nem t�ri. De így tesz a kacér kanca is, ha kelleti magát a cs�dörnek. Tiltakozás persze így is, csak éppen b�vül az értelme: "Gyere ide, menj innét!"

A nyihogások hangereje változó. Az egytized másodperct�l az 1,7 másodpercig terjednek; és ha teljes az erejük, elhatnak száz méterre is. A leghangosabbak a cs�dör meg a kanca találkozásakor elhangzó nyihogások, és ilyenkor a száj zárt, csupán a sarka nyílik meg.

3 ÜDVÖZL� RÖHÖGÉS

Mély hangú, gurgulázó és lüktet� hang, a barátság érzéséb�l fakadó "gyere ide" jelzésére. Közelre szól, harmincméteres távolságon belül megismert társnak. Hallani azonban etetéskor is, amikor az emberi társ jelenik meg a táplálékkal. Erre mondják, hogy "megröhögi az abrakot" – valójában mégis inkább üdvözlés, s azt mondja vele a ló: "De jó, hogy látlak!"

4 UDVARLÓ RÖHÖGÉS

Köszöntés ez is, a kancához közeled� ménlóé, azonban nemi színezet�. Emberi mása ez lehetne: "Szervusz, gyönyör�m!" Mikor a cs�dör így röhög, szaporán bólogat is hozzá. Szája zárva, orrlika tágul. Az ilyen röhögés hosszabb, mélyebb és mintegy szótagokra tördelt. Ahány cs�dör, annyi lüktetése udvarló röhögésének, így aztán a kanca megismeri, melyik, rá sem kell néznie.

5 ANYAI RÖHÖGÉS

Kanca a csikaját bizalmasan röhögi meg, röhögését távolabbról nemigen hallani. Akkor teszi, ha nyugalmasan érdekl�dik magzatának állapota iránt, és annyit tudatna vele nyájasan, hogy "gyere közelébb!" Csikók attól a pillanattól hallgatnak erre a hangra, ahogy a napvilágot meglátták, tanulniuk sem kell. Így történik, hogy az újszülött csikón a természet követeli az engedelmességet, amikor az embert is követi, ha az utánozza az anyai röhögést.

6 NYERÍTÉS

Nevezik nyihogásnak is, mert sivítással kezd�dik, és röhögésbe torkollik. A leghosszabb s a leghangosabb a ló hangjai közt. Lehet másfél másodperces, és elhallatszik akár egy kilométerre. Ez lehetne a kutya vonításának mása, mert a ló akkor nyerít, ha társaitól elválasztják, vagy amikor társait megpillantja a távolban. Hívására választ is kap. A párbeszéd ilyen jelentés�: "Én vagyok itt! Te vagy az?" – s a válasz: "Én vagyok hát! Hallak jól!" A nyerítés segít a társak együtt maradásában, akár a távoli kapcsolattartásban. Kísérletek megmutatták, hogy a lovak jobban figyelnek a maguk csoportjának nyerít� tagjaira, mint az idegen lovakra, a kancák pedig a maguk Isikajára jobban az idegennél, vagyis nyerítésük egyéni és az azonosítást szolgálja. S ha jobban megfigyeljük, kiderül, hogy egy-egy lóhoz f�z�d� sajátossága van mindnek, de rávall a lovak fajtájára is. Megkülönböztethet� továbbá a cs�dör nyerítése a kancáétól, mert a cs�dör a nyerítést apró horkantással végzi. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a nyerítés vagy a hinnyogás félelem vagy rémület jele. Nem riadt a nyerít� ló, csupán hírre éhes.

7 PRÜSZKÖLÉS

Amikor lovak csúnyán összekapnak és indulatosak – félnek, dühösek, vagy félnek is, dühösek is –, prüszkölnek vagy magasabb hangfekvésben tüsszögnek. Istállózott ló ilyen hangot ritkán ad, legfeljebb ha ménes közé szabadul, vagy föd�ztetés céljából tartják ott.

8 FÚVÁS Voltaképpen horkanás, orrcimparebegés és a hang lüktetése nélkül. Csupán a leveg� kifúvása az orron át. Jelentése is hasonló a horkanáséhoz, de a feszültség hiányzik bel�le. "Mi ez?" – kérdi a ló. Máskor csupán jókedvének ad hangot vele, mondván: "Szép az élet!"

Hallani még lovakat mordulni, nyögni meger�ltetést�l vagy unalmukban, csaffogni jóllakottan, ezek azonban jelentéktelenebb nyilvánulásaik. Igazság szerint nem is tesznek bonyodalmas nyilatkozatokat, és szavuk nem mindig szabatos. Nem egyvalamit tudatnak csupán. Jellegzetes hangjaikat jellegzetes helyzetekhez kapcsoltam itt, azonban a helyzetek köre b�víthet� társas alkalmak egyéb elemeivel. S ezt mindig gondoljuk meg, ha lóbeszédb�l értenénk.

MIT JELEZ A LÓ A FARKÁVAL? A ló farka úgy emelkedik és úgy süllyed, akár a feszültségmér� t�je. Ha feltartja, éberségét, készenlétét, tettrekészségét jelzi. Ha lógatja, azt mondja vele, hogy álmos, elcsigázott, sajdítja valamijét, fél vagy alázatos.

Oka ennek a kett�sségnek az, hogy haladása minél inkább gyorsul, annál er�sebben m�ködik a nehézkedés ellenében ható izomzata. Inai megemelik és lódítják, és farkának emelkedése is e folyamat része. Majd amikor lassít, a folyamat megfordul, s kókad a ló farka is. A "fölkerekedik-elül" �si szópórja igen alkalmas a ló testi beszédének fordítására itt. A törzsfejl�dés évezredei múltán azonban a ló már jelként is emeli a farkát, bár egyébként mozdulatlan.

A tüzes fiatal állat például közeledhet a másikhoz, és játékra való készségét farkának magasra emelésével jelzi. Emeli is, amennyire csak lótól telik! Olykor még vissza is kunkorodik a farka a háta fölött, mutatván, mennyire ínyére volna a játék. A hívást nyomban megérti a másik fiatal ló, s a játék kezd�dhet. Vagyis a farokemelés pillanatában nincs gyorsuló mozgás. Év�dhetnek akár egy helyben. A "fölkerekedni" jele tehát "gyere" jellé módosult. A mozdulatot meg éppen nem okozza már a sebesség. Távoli jelképe csupán. Vagy így szól a biztatás: "Gyere, szaladjunk játszani egyet!"

Hasonlóképpen el is ernyeszti farkát a ló, mondván mintegy: "Fáradt vagyok, gyenge vagyok, tégy velem, amit akarsz, elvégre te vagy a gazda." De ha más lótól tart, be is vonja farkát a két hátsó lába közé, mint amikor a kutya "húzza be fülét-farkát".

Ha feszült vagy támadó kedv�, úgy adja jelét a farkával, hogy húsos tövét mereszti, s az úgy ötlik el�, akár valami sz�rös bunkó.

Amikor a nemi izgalom tereli össze a kancát a cs�dörrel, farka a pillanat izgalmában megmered mind a kett�nek – a különbség csupán annyi, hogy a kanca farka a biztatás jeléül félreáll emelt helyzetében is.

A "felkerekedik-elül" jelein kívül tesz még a farkával gyors, minden irányba suhintó jeleket is. Ezek a jelek bosszúságáról beszélnek, amikor legyek, férgek kínozzák a lovat. Ilyenkor farkát légycsapóként használja. Ezt

az �si mozdulatot azonban, mint annyi mást is, elkölcsönözte társas érintkezéséhez. Az aggodalmas, csalódott vagy zavarodott ló kandargat a farkával, oldalvást el�ször, majd föl-le, majd körkörösen. Az a légy régéri jelképpé vált, amit így csapdos. Nyugtalansága ilyenbor lelki inkább, mintsem testi. Díjlovaglások alkalmával pontokat veszíthet ezzel, amit "akaratosságául" rónak fel – azaz a csapdosást úgy értelmezik, hogy nyughatatlan, lovasa nem készítette az alkalomhoz eléggé.

Ha a ló megdühösödik, rosszkedvét er�söd� farokcsapásokkal nyilvánítja. Csap akkorákat, hogy csak úgy süvölt, és a vér is kiserken az ember b�réb�l, ha végigvág rajta ilyenkor. De akár magasra is emelheti a farkát, úgy csapja le megint. Az efféle jelek kegyetlen rúgást jósolhatnak.

A némely országban tiltott áramütéses ostor csapására igen jellegzetesen válaszol a ló. Amint "megrázzák" vele, gyors kört ír farkával, majd magasra emeli, úgy sújt le hátsó lába hosszán. Mindez egy másodperc m�ve ugyan, mégis csalhatatlan jele, hogy tiltott ösztökélés történt.

Másféle csalást fedeztek fel a délceg járású tennessee-i sétalovaknál. Megtörténik, hogy ezeknek a kemény kézzel idomított lovaknak a farkát megkurtítják, majd csonkjára hamis sz�rt ragasztanak, hogy fennen hordja. Máskor megteszik, hogy hasonló céllal gyömbért dugnak a szerencsétlen pára végbelébe. A vadnyugati filmek gyakori fordulata "Pusztuljunk innét lóhalálában!" – az efféle mesterkedésekkel sokat veszített a varázsából.

NYAKÁVAL MIT JELEZ A LÓ? Hosszú, inas nyaka hajlékonyan mozgatja a fejét, ezért nyakának és fejének sokfajta jeléb�l következtetni változó kedvére. A nyak jeleinek egy része a tisztálkodás mozdulataiból származik. Lovak sokat szenvednek a fejük körül dongó legyekt�l-bogaraktól, és gyakran tesznek röpke, ingerült mozdulatokat a nyakukkal, hogy a gyötr� apróságokat lerázzák. A legismertebb e mozdulatok közt a fej rázása oldalvást. Nyomában akárhányszor légyfelh� támad. A másik a f�vetés, a harmadik a nyak rángása. S bár e jelek a testi jóérzés helyreállítására valók mind, van másodlagos, társadalmi jelentésük is. Ha a lovat akár emberi, akár lótársának viselkedése bosszantja, ingerültségét úgy nyilvánítja, mintha bogarak kínoznák. Hányja-veti, rángatja, rázza a fejét bosszúsan, még akkor is, ha nem lepik legyek. Ez a jel a haragos emberi fejvakarás mása. A lovakhoz hasonlóan mi is �si testi jellel nyilvánítjuk bosszúságunkat, amelynek fészke inkább a lelkünk, mint a testünk. Akik bosszúságunkat okozták, azok nem a fejünk búbját csípik, mégis úgy teszünk, mintha bögölyök volnának.

Ezek a f�vetések-f�rázások nem összetévesztend�k a bókolással, amikor a ló egymás után többször lehorgasztja, majd megemeli a fejét. Ezzel többnyire látásának körét b�vítené, s azon igyekszik, hogy az el�tte lév� ismeretlent jobban megértse. A fej ingatásának értelme is jól körülhatárolható: orrát facsarja jobbra-balra, a feje búbja többé-kevésbé mozdulatlan. A látását tisztítja ilyenkor is, s jelzi mintegy: "Készül�dök." Furcsa módon ez a jel szinte elbizakodott, és nagyjából megfelel a hetyke emberi f�vetésnek.

Fejének el�re tartó mozdulatai, mint a döfölés s az orral böködés magabiztosságának jelei mind. Ha döfköd vagy bököd, az a harapással kapcsolatos támadó mozdulat. Csupán ha az orra hegyével bök és a szája zárt közben, akkor kérdez inkább, ilyesmit: "Hát énvelem mi lesz?" – vagy: "Hadd lássuk, mi lesz ebb�l!" Figyelmet kér ilyenkor, akár lótól, akár embert�l. Élhet vele kínjában is, azért ezt a jelét figyelmen kívül hagyni sohasem ajánlatos.

Ha elkerülne valamit, a fejét lódítja el a kellemetlenség forrásától. Egyetlen gyors nyaktekerés, mintha hátrálna, azt tudatja társával, hogy szabadulna valamit�l, testi vagy lelki szorultságból. Fejének tekergetése – ami mer�ben más, mint a fejrázás: a nyújtott nyak billegtetése oldalvást – látnivaló akkor is, ha a vezérmén nem egykönnyen tereli össze szertejáró kancáit. A döfölés még a bökés harapással fenyeget� mozdulatai finomultak az evolúció során a nyaktekergetés ütemes mozgásává. Ma csupán akkor él vele a mén, ha a kancáival parancsot közölne.

Megfigyelhetünk nyugtalanítóbb nyakjelzéseket is. Ezek közt van a nyak segélyt kér� facsarása jobbra-balra. Ha egyéb jeljátékok közt bukkan fel, értelme ez: "A legszívesebben százfelé indulnék!" De ha a helyzet komoly, elégedetlenség szól bel�le: "Úgy szabadulnék innét!" Még keservesebbek az akár órák hosszát ismétl�d� mozgások a sz�k istálló unalmában. Efféle a szitálás. Papagájokéhoz és más kalitkába zárt állatokéhoz hasonló, amelyek szöknének mind, de nem tudnak. Köröznek a fejükkel szédít�en. A hosszas nyakmozgások arra vallanak mind, hogy az állat környezete kietlen. Vadon él� állatoktól nem is telik ilyesmi, szolgáljon azért figyelmeztetésül, hogy állatunk gondozása körül hiba van.

TESTÉVEL MIT JELEZ? Tartása sokat mond kedélyállapotáról. Általános igazság, hogy minél fennebben hordja magát, annál izgatottabb. Ahogy gerjed az állat, teste is, méltósága is mintha n�ne. Fejét-farkát büszkén feltartja. Ahogy izgalma csappan, unott vagy tör�dött, elereszti fejét-farkát, mintegy magába roskad –

és kisebb lesz. Ez a növés-zsugorodás társainak körében ismert, s élnek is jeleivel, valahányszor találkoznak.

A szintemelkedés-csappanás akkor sz�nik csupán, ha az izgalom hosszú vágtában a csúcsra hág. A nagy sebesség� mozgás akkora testi meger�ltetést követel ilyenkor, hogy a ló karcsúbbá is válik, és hiába magas a kedve, közelebb jár a földhöz.

Az izomfeszültség általános jelein kívül beszédes testi jelek: a megakasztás, a taszigálás, a far mutatása.

A parancsoló állat akasztja meg a vetélytársát testével. Amikor így gátolja továbbjutását, azt mondja neki mintegy: "Itt én vagyok az úr!" Azzal megáll keresztbe a másik el�tt, és választás elé állítja. A vetélytárs vagy fölveszi a keszty�t, és igyekszik utat törni, vagy nem bánja a másik úrhatnámságát, és áll egyhelyben jámborul, vagy megfordul s odébbáll. Ha meghátrál, megvallotta vereségét, és urát tiszteli megakasztójában. A kitérés ilyenkor szertartásos jel: a törülköz� bedobása akkor is, ha két ló valóban megverekedett. A megakasztás – tehát, hogy a másik valljon színt: állja a sarat, vagy mutatkozzék gyengébbnek nyíltan – után a kitérés voltaképpen a megakasztó fens�bbségének elfogadása viadal nélkül. A megverekedés veszélye pedig az er�sebb állatot is fenyegeti, hiszen megsérülhet, amíg a gyengébbet legy�ri, s a természetben él� ló talán éppen egy ilyen sérülés miatt nem menekülhet a ragadozó el�l – ezért jobb bármilyen rangvita a verekedésnél.

A taszigálás határozottabb változata a megakasztásnak. A kihívó messzibbre megy: testével taszigálja a másikat. Ha ezzel sem félemlíti meg, bizony lehet, hogy a jelképesség erejük összemérésévé fajul, de csakis legvégs� soron.

Ez az egyik oka, hogy annyi "óvás" és "kivizsgálás" történik a lóversenypályákon. Ha a versenylovas szántszándékkal taszigáltatja ellenfelét lovával, nem csupán ott helyben gátolja vele, hanem meg is félemlíti, s az attól kezdve úgy viselkedik, mint amikor parancsoló állat utasítja rendre – vagyis a vártnál jóval lassabb lesz a verseny során. A lovaspólópályán éppen ezt a játékot játsszák. A jó pólópóni az, amelyik rá se ránt a taszigálódásra.

Fara mutatásával védekez� jelként él a ló. Amikor megpördül és farát ellenfelének fordítja, az voltaképpen burkolt fenyegetés: "Ne bosszants, mert megrúglak!" Eredetét tekintve ez nekigyürk�zés a hátrarúgásnak, jelként pedig figyelmeztetés, hogy baj lehet, ha a másik nem marad veszteg. Viselkedési szempontból szándéknyilatkozat – minden ló ért bel�le, és nem várja be a jelzett el�készület tényleges folytatását, ezért a farmutatás a teljes erej� lórúgásnak hatásos megel�zése.

A LÁBÁVAL MIT JELEZ? Sok mindent. Kedve váltakozását. Ilyen jel a kapálás, mells� lábának kaparó mozdulata. Eredetét tekintve táplálkozásával kapcsolatos. Vagy azt vizsgálja, enged-e alatta a talaj. Ilyenkor mechanikus a kapálás, nem a test beszéde – máskor azonban a ló kedvetlenségér�l beszél, ha menne nagyon, de indulásában gátolja akár félelem, akár tárgyi akadály. Ilyenkor a kudarc érzése viszi a kapálásra.

A mells� láb megemelése fenyegetés. Szelíd jele annak a nekilódulásnak, amikor két ló szemb�l csap össze. Ha két mén ágaskodik, hátsó lábukon állnak, és els� lábukkal hadakoznak. A mells� láb megemelése ennyit mond csupán: "Így jársz, ha a macerának vége nem lesz!" Olyasmi; mintha az ember az öklét rázza.

A hátsó láb emelése védekez�bb fenyegetés. Jelzi, hogy egészséges rúgás következik, ha a dolgok így folytatódnak. Valójában er�síti a far mutatásának jelét, ha az a hatását tévesztette. Kancák is élnek vele, ha törleszked� csikaikat ráznák le. Ha terhükre válnak, mert keresik a csecset akkor is, ha a kanca nem szoptatna, azt a hátsó lábát emeli meg fenyegetésként, amelyik közelebb hozzájuk.

A lovak dobogással és toporzékolással jelzik, hogy nincsenek rózsás kedvükben. Mind a kétféle megmozdulás a rúgással kapcsolatos, de jelentésük módosult. A dobogás a hátsó láb emelintése és ejtése oly módon, hogy kopogó hangot támaszt. A toporzékolás az elüls� láb hasonló mozgása. A kett� együtt "diszkrét tiltakozást" fejez ki. A kanca dobog, ha csikaja bosszantja. A hátasló toporzékol, ha olyan útra nyergelik, amelynek nem szívesen vág neki. Mint testük egyéb jelei, szólnak ezek állattársaiknak, embereknek – s az emberek akarva-akaratlan, meg is tanulják hamarosan.

MI OLVASHATÓ A LÓ POFÁJÁRÓL? Az ember arca játékánál kevesebb, de így is sokat elmond az állat kedélyvilágáról, érzéseir�l.

A fiatal csikó pofáján megjelen� els� jelet csaffogásnak nevezik. Az állat kitátja a száját, sarkát hátravonja, kimutatja a fogait, s úgy nyitja-csukja az állát. Olykor összecsattannak fogai, máskor nem. Összecsattanásukból a mozgás neve – de nevezik fogcsattogtatásnak is. A jel természete szerint alázatos, és ilyesmit mond: "Kiscsikó vagyok, nem bántok senkit. Azért, ha lesznek oly kedvesek, engem se bántsanak." A csikó olyankor tesz így, ha

testes idegen ló közeledik. A harmadf� csikók el is hagyják, s ebb�l kitetszik a csaffogás társadalmi szerepe: hogy óvja a ménes zsengéjét.

Furcsasága, hogy els� pillantásra támadó jelnek hihet� mintha a fiatal állat harapással fenyegetne. Id�sebb lovak azonban nem olvassák félre, hanem az ápolás kívánságát értik bel�le. Mikor két ló találkozik, gyakran nyilvánítják barátságukat kölcsönös csinosítással: egymás sörényét-b�rét nyalogatják. Ez a fajta kölcsönösség akkor lehetséges csak, ha az állatok között nem uralkodik feszültség. A tisztogatás kezdeményezése tehát éppen nem lehet támadás jele. A fiatal csikó szájával utánozván a tisztogatást, annyit mond lónyelven: "Barátságra vágyok" – s ilyen módon kitér az ellenséges megnyilvánulások el�l.

Szöges ellentéte a csaffogásnak, amikor a ló állkapcsa feszülten nyitott, és a fogai mind kilátszanak. Ez a harapás fenyegetése. Az összeakaszkodás elhárításául élnek vele. Kevésbé feszült helyzetben a ló csupán szorosra zárt száját mutatja. A zárt száj egyéb feszültségek, aggodalom, félelem, fájdalom jele is lehet, a laza száj viszont a békességé vagy éppen a fáradtságé. Ha a ló álmos, alsó ajka lebiggyed, kifordul.

A mén nemz� kedvében furcsa pofát vág, amit mondanak hágópofának is. Ha a sárló kanca vizeletét megszimatolja, fölsodorja a fels� ajkát annyira, hogy foga is, foginge is kilátszik. Fejét messzi el�renyújtja, és nagy igyekezettel szimatol. A mozdulat is, a szimatolás is a kanca szaga iránti er�s érdekl�dés jele. Furcsa szagú vegyszer is indíthatja ilyen szimatolásra a ménlovat – de a kancát is. Megtörténik, hogy a kanca vágja a hágópofát, ha más kanca hugyát szimatolja, azért a hágópofa fordulata némiképp félrevezet�, bár fedez� mének gyakrabban vágják.

Az orrát éppoly kelletlenül fintorgatja a ló, akár az ember, s ha izgatott vagy indulatos, tágul az orrlika, akár a miénk. Az arab paripáknak tágabb az orrlikuk egyébként is (sivatagi leveg�ben fejl�dtek így), azért a más fajtáknál mindig éberebbnek és izgatottabbnak tetszenek.

A ló a szemét általában lehunyja, ha valamije fáj vagy álmos, és tágra nyitja, ha tart valamit�l vagy megretten. Békés, engedelmes kedvében leereszti a szemhéját, de akkor is, ha neheztel. A dühös ló a szeme fehérjét mutatja, mért olyankor a szeme kigúvad és visszafelé tekint. Nem kell mégsem azt hinni, hogy dühös minden ló, amelyiknek látszik a szeme fehérje. Meglehet, hogy csupán érdekl�d�en tekint hátra.

MIT ÉR A SZAGLÁSA?

A ló egyik legjellemz�bb vonása a hosszú pofája, pedig nem csupán nagy �rl�fogainak teremt helyet. Nyúlt csatornával szolgál az orr m�ködéséhez is. Állítják, hogy bonyodalmas és csavaros csatornarendszere kiterítve nagyobb lehetne a ló b�rénél, és így már sejthet�, hogy a hajnali leveg�b�l a ló jóval többet megtud az embernél. A leveg�ben úszó messzi szagokra figyelmes lesz, ha a gazdája nem is.

Vadlovaknak sokféleképpen fontos a finom szimatuk. Meg kell ismerniük az éhes ragadozót a szagáról, ha rájuk les, vagy a legelész� ménest cserkészi be. Biztosan el kell találniuk távoli vízállásokhoz. Cs�döröknek pedig tudniuk illik, mikor sárlik a kanca.

Lovas emberek megfigyelték, hogy az istállóban tartott mén akkor is megérzi ezt az ellenállhatatlan illatot, ha a kanca a mez�n kószál. Szaglása e tekintetben oly finom, hogy a kancát akár kilométeres messziségb�l is fölfedezi. Ebben van segítségére az említett hágópofa: amikor vágja, nagyot lélegzik, majd fels� ajkát úgy sodorja föl, hogy az orrlikát elfödi vele. Ilyen módon a kancaszagot befogja orrjárataiba, és ott kerengeti. Az orrjáratok rendszerében különleges szerep� üreg: a "vomeronasalis" vagy "Jacobsen-féle" – itt történik a szagjelek vagy feromonok értelmezése. A feromonok nem csupán a jeladó nemi és érzelmi állapotáról tudósítják a jelfogót, hanem általuk a ló megismerheti a másikát személyesen is.

Megfigyelhet� ez a személyazonosítás, valahányszor két ló els� ízben találkozik. Társadalmi kapcsolat létesítésére vágyón szimatolják egymást igen gondosan ilyenkor. Kivált a másik leheletére kíváncsiak. Orrt orrhoz tartva állnak meg, s az egyikük belefú a másik orrlikába – mintegy vizitkártyát juttat érzékeny orrüregeibe, ahol olvasása és emlékezeti raktározása történik. Majd a másik viszonozza a fúvást, s mikor már iktattak mind a ketten, kiderül, lesz-e közöttük megértés.

Egyik-másik lókedvel� állítja, hogy állataival maga is akkor jut bens�ségesebb kapcsolatba, ha így jár el. Ha orrfúvást váltanak legkedvesebb lovaikkal, mondják, kapcsolatuk annyira meger�södik, hogy szinte varázslatot látnak a dologban. Ha a ló barátságos természet�, és gazdája is jól bánt vele mindig, lehet célravezet� valóban. Érdemes azonban meggondolni, hogy amikor vadlovak a természetben így üdvözlik egymást, az sem vezet mindig barátságra. S�t, éppannyira meglehet, hogy kegyetlen küzdelem lesz bel�le, amely rangrendjük fel�l dönt. Ha az üdvözlés során a vetélytársat fedezik fel egymásban, akkor a névjegyek cseréje arra jó csak, hogy idegenkedésüket miheztartás végett jól az emlékezetükbe véssék. Ez azonban nyájas és szeret� gazdájukat ne tántorítsa el, mert a lélegzet váltása fölérhet egy forró öleléssel valóban.

A cs�dör finom szimatával legfeljebb ott a baj, amikor a csábos kancaillat elvonja a figyelmét egyéb fontos tennivalóitól, mint például egy verseny megnyerését�l vagy egy díszszemlét�l. Ménlovak gazdáinak ezért fondorlathoz kell folyamodniuk. A legegyszer�bb nyilván, ha ménjük orrlikait er�s illó olajokkal kenik meg, ilyenformán kifogják orrából a kancaillatot – persze a más szagokat is –, és lovuknak ott lesz az esze, ahol kell. Az efféle eljárás buktatója, hogy az er�s szerek sérthetik a ló orrnyálkahártyáját, s�t körültekintés nélküli alkalmazásuk kárt is tehet benne.

Kancák mindenekel�tt szagukról különböztetik meg csikaikat a más kancákéitól. Olyan kísérletek igazolják ezt, amelyekb�l kisz�rték a hang és látvány minden lehetséges elemét. Ett�l persze a kanca megismeri Isikaját formájáról is, hangjáról is, de éjszaka, amikor a csöndesség meg a sötétség teljes, éppúgy kiszimatolja. Vadlovak megfigyel�i szerint a kancák mintegy napi vizsgálat gyanánt is szimatolják csikaikat, alighanem azért, mert a csikók cseperedtével nemcsak külsejük, hanem a szaguk is változik, s az anyák követni akarják e fejleményeket.

A szagoktól független ízlés dolgában négy megkülönböztetéssel élnek a lovak is: megismerik a sóst, az édest, a keser�t meg a savanyút. T�lünk abban különböznek mégis, hogy a keser� ízek iránt fogékonyabbak. Válhatnak édesszájúakká, tudja azt minden ló gazdája, s hogy kivált a kockacukrot meg a borsmentát szeretik. Érdekes azonban, hogy az édesség iránti vágy a fiatal lovakban nem oly fejlett – azért meglehet, hogy az id�sebbjét sem az édes íz vonzza annyira, mint inkább az a bizalmasság, ahogyan lovasától hozzájut.

MILYEN A LÁTÁSUK? A ló szemét tekintve a legszembeszök�bb, hogy mekkora. Kétszer akkora éppen, mint az emberi szem. De a legnagyobb a ló szeme a teljes állatvilágban, meglep� módon nagyobb még az elefánténál meg a ceténél is. Épült bele egy különleges fényer�sít� is – a tapetum lucidum –, olyan szövet, amely a ragyogást visszaveri a recehártyára, ilyenformán homályban a ló sokkalta jobban lát lovasánál. A macska szeméhez hasonló éjszakai villózást is ad a ló szemének ez a szövet.

Ha a kett�t összeadjuk – a nagy szemet meg a beleépült fényvisszaver�t –, azt kell mondanunk, hogy a ló éjjeli állat. Aki persze a vadon él� zebrát tanulmányozta, annak ez a megállapítás nem nagy újság, hiszen a zebracsordák az er�söd� félhomályban a legfürgébbek, és a szürkületben is nyilván sokkal jobban látnak az embernél. Mi azonban a kezes lóra nappali állatként tekintünk, olyannyira, hogy természetes életének e vonásáról meg is

felejtkezünk. Akik éjszaka, holdvilágnál megkockáztatják, hogy lovukat ugrassák, megmondhatják, hogy �k talán nyaktör�nek érzik a vállalkozást, lovuk azonban, mint halljuk, "menet közben" megoldja a dolgot simán.

Hogy a ló fürgén mozog éjjel, attól még nem lustálkodná el a napját szíve szerint. Tevékeny � nappal is, ezért elmondható, hogy mind nappali, mind éjjeli állat. Napjának és éjjelének hosszas ébrenlétei során a szeme ragadozóként kutatja a látóhatárt. Az pedig bámulatosan érzékeny a legapróbb távoli rezdülésekre is. Hiába él olyan világban, ahol az oroszlánok roppant ritkák, egy papírszelet rebbenése a szemhatárán elég, hogy megrémítse. Makacs a régi félelem.

Éberségében segíti széles látóköre. 360 fokából 340-et betekint, csupán közvetlenül maga elé és maga mögé nem lát. Fontos ezért, hogy a lovat, ha mégoly kezes is, ilyen szögekb�l ne közelítsük. Megriadhat, ha láthatatlan kéz veregeti vagy simogatja. Mindig féloldalról lépjünk mellé, hogy lássa, kivel van dolga.

Mivel feje két felén a szeme, mélységélességet általában nem érzékel. Síkban látja a világot, akárcsak mi, ha fél szemünket lehunyjuk. Ezért minálunk kevesebb részletet is figyel meg – viszont több mozgásra lesz figyelmessé.

Bár látása f�ként oldalsó, ha egyenest el�re tekint, egy keskeny sávban telik t�le háromdimenziós látás is. De mivel feje hosszú, ez a látás mintegy a fejét�l két méterre kezd�dik csupán. Ajánlatos jól meggondolnia ezt az ugrató lovasnak, mert amikor táltosát egy kerítésnek hajtja, az állat vakon szökken. Amint az ugratás helyéhez közeledik, lát mindent a két szemével, de a végs� pillanatban az akadály látványa elt�nik el�le. A tulajdon feje fogja el. Olyan, mint amikor repül�gép felszállását az irányítótoronyból vezénylik. Látja, hogy lendülnie kell, meg is jegyzi a helyzetét, de aztán vakon ível a leveg�ben. Ebb�l érthet�, miért történik meg akárhányszor, hogy az ugró ló úgy ütközik a kerítésbe, mintha észre sem vette volna. Az történik ilyenkor, hogy valami egy pillanatra eltérítette figyelmét, ilyenformán védtelen a közeled� akadály ellen. Ugrásának aprólékos megfigyelése során kiderül, hogy az állat az utolsó pillanatban egy kissé elfordítaná a fejét, hogy a legy�rend� akadályt legalább fél szemmel befoghassa. Nincs is akkor semmi baj, ha fejüket nem a kelleténél el�bb fordítják félre, mert azzal éppen a legfontosabbat, a világos mélységélességi képet szalasztják el az ugrás távolságának helyes megítéléséhez.

Sokáig úgy tartották, hogy a ló színvak. Mi már tudjuk, hogy ez nem igaz, bár színlátása a miénknél gyengébb. Legjobban a sárgára érzékeny, azután a zöldre, azután a kékre, legkevésbé a vörösre az újabb kísérletek tanulsága szerint.

Er�s fényben, amikor a ló pupillája sz�kül, mer�ben más történik, mint az emberrel ilyenkor. A mi pupillánk ugyanis kisebbedik, amíg apró fekete pont nem lesz bel�le. A lovak pupillája réssé sz�kül – de nem függ�leges réssé, mint a macskáé. Hanem vízszintessé. Így tartja meg a ló nagyobb Tárószögét még akkor is, ha a pupillája ver�fényben sz�kül.

Végül pedig: milyen messzire látnak el jól a lovak? Meghökkent�en messzire. Vetélked� arab lovasok állapították meg, hogy lovuk fél kilométernyi messziségb�l megismeri �ket. Hogyan, hogyan nem, azt nem tudni, de alighanem jellemz� mozgásukról inkább, mintsem formájuk részleteir�l. Ebb�l is kitetszik, milyen figyelemre méltó a ló szeme.

MENNYIT ALSZANAK? Az alvás szüksége igen változatos az állatvilágban. A macskák akár a nap tizenhat óráját átalusszák – vagyis kétannyit alszanak, mint mi. A lovak viszont huszonnégy órából nem alusznak el hármat se – a mi álmunknak b� harmadánál nincs többre szükségük. A ló meg a macska közti különbség persze, hogy a macska ragadozó, a ló pedig jellegzetes prédafaj. Vad �seire éjjel-nappal lestek a ragadozók, azért nem ereszkedhetett neki az igazak álmának. Ehelyett hosszú és éber pihen�ket szokott meg.

Istállózott lovak viselkedésének gondos elemzéséb�l tudni, hogy napjuk huszonnégy óráját így osztják be: 19 1/4 óra éberség, 2 óra álmos ébrenlét, 2 óra szendergés, 3/4 óra álom. Nemcsak kevesebbet alusznak tehát minálunk, de pihenésük ideje is szakaszosabb. Álmuk is kilenc szakaszra oszlik, mégpedig ötperces szakaszokra. Az álmosság ideje még elaprózottabb: két órája átlag harminchárom három és fél perces szakaszra töredezett.

A dolog titka, hogy a ló jól pihenteti testét négy lábon állva is. Nincs szüksége teste örökös egyensúlyozására, mint nekünk, hogy aztán az egyensúlyozásba fáradtan romoljunk le nyolc órára. A lovak a napnak legfeljebb két óráját heverik el. Valójában könnyebb is a lónak állva pihenni. Led�ltéhez nagyobb er� kell, a heverés jobban megnyomja nagy testét. Vérkeringése, légzése nehezebb ilyen helyzetben. Meglett kancák még annyi id�t sem töltenek fekve, mint csikaik vagy a mének.

HOGYAN TÁPLÁLKOZNAK? Akármilyen együgy� kérdésnek tetszik, a lovak táplálkozása körül meglep�en sok a félreértés. Istállózott ló nemigen táplálkozhat természete szerint, és

táplálásának következményei gyakran kellemetlenek. Hogy megérthessük, mit vétettünk el, jó lesz, ha a vadon él� lovak táplálkozási szokásait meggondoljuk.

Els� meghökkent� tapasztalatunk, hogy a ló akár tizenhat órát is evéssel tölt napjában teljes szabadságának állapotában. Buzgó megfigyel�i szerint folytatja az evést sötétségben is, akár éjfélig – majd pirkadatkor serken, és eszik tovább. Lassan és válogatósan. Bámulatosan fürge és mozgékony ajkával válogat a növényzetb�l, tolja félre, ami nem kell, és kanyarítja le, ami ízlik. Kedveli a változatosságot. Bár legf�bb tápláléka a f�, eszik virágot, gyümölcsöt, bogyót és csonthéjasokat, ha kedve szottyan. Ha víz közelébe kerül, a vízi növényeket falja. Ha a föld kopár, gyökereket is kikapar bel�le. Ha a f� nem ütközik ki eléggé, leveleket legel. Vagyis szabadon a legváltozatosabb növényi táplálkozás kedvel�je.

A marhánál jóval lassabban eszik, mert gyomra viszonylag kicsiny, s csak egy van bel�le, nem úgy, mint a marhának. A tehén napjából nyolc óra az evés. Gyorsan nyeli a táplálékot, de újabb nyolc órát fordít kér�dzésre – csomóban öklendezi föl az emésztetlen táplálékot, és tovább rágódik rajta. A lovak csipegetnek, rágnak, nyelnek és emésztenek apránként. Nincs jól a dolguk, ha kicsiny gyomruk üres, így aztán örökös táplálkozás az életük.

Furcsa, hogy hányni nem tudnak. Nem telik t�lük. Olyan egyirányú szelepek m�ködnek bennük, hogy "nem fordulhat ki a gálájuk". Éppen ezért meg kell válogatniuk, miféle növényeket esznek, mert ha a gyomrukba mérges növény került, nem könnyíthetnek magukon. Érthetetlen, hogy csúszhatott ilyen hiba a ló táplálkozási rendszerébe. Kockázatos is, ha mérges és ártalmas növények vannak a környezetében.

Ha természetes táplálkozása a folyamatos és változatos legelés, hogyan illeszkedik ehhez az istállózott ló táplálása? Sehogy – ennyi a rövid válasz. Az istállózott lovakat általában háromszor etetik napjában – akár az embereket –, hátralev� idejükben pedig álldigálnak és igyekeznek mással elfoglalni magukat. Nem rosszul tápláltak ett�l. Takarmányuk s�r� és nagy tápérték�. Csupán viselkedési értelemben rosszul tápláltak. És a következmények ismeretesek. Az istállózott ló mesterséges táplálásából következnek azok a bajok, amelyeket "rossz természetével" magyaráznak, igazságtalanul.

Ilyen a karórágás vagy jászolrágás, a böfögés, a csettintgetés, a nyelvnyelés, az alom vagy a trágya evése meg a pokrócrágás. Mindezeket azért teszi, hogy a tiszta és sz�k istálló unalmától szabaduljon, azaz a legelés hiányzó mozgásait pótolja valahogyan. Annak sincs értelme, hogy egyszerre vessük elébe minden tápanyagát, hiszen genetikusan programozott legelési ideje legalább napi tizenkét óra – akár tizenhat –, s azt táplálkozással töltené, ha jut megfelel� tápanyaghoz, ha nem. A ló gyenge tápérték� táplálék

fogyasztója, és életét tölti a nagy mennyiség� rostos takarmány keresésével. Ha tehát nagy tápérték� takarmányt adunk neki, amellyel gyorsan végez, a természete ellen cselekszünk. Így kap rá az üres rágásra – rágja a jászlat, az istállóajtót, és nyeli a leveg�t, amit�l a gyomra tágul akkor is, ha üres, és eszi a trágyát, mert az legalább némi ízt lop egyhangú étrendjébe.

Szerencsére az istállózott lovak többsége nem fogékony az efféle "vétkekre", bár föllelhet�k szinte minden istállóban. A természetellenes tartáshoz valamiképpen minden "jól tartott" ló hozzászokik. A naphosszat legelés vágya bennük, de elnyomják. Ki-kitör bel�lük, ha egyikük-másikuk "csintalanná", "vérmessé" és "idegessé" válik. Bármennyire távolinak látszanak az efféle bajok a lovak táplálásától, visszavezethet�k a természetellenes étrendhez. A lovak azonban oly alkalmazkodók, hogy akár a napi b�séges háromszori étkezés bolond emberi szokásával is összebékélnek. S talán bölcsen teszik, mert ha szabadon jutnának abrakhoz, hízásnak indulnának, és árnyképük a hasas zebráéhoz válna hasonlatossá. Természeti környezetben a lovaknak ugyanis ínséges évszakokkal kell szembenézniük – északi égalján fagyos telekkel, amikor tizenhat óra legelés árán sem jutnak b�séges táplálékhoz, melegebb éghajlat alatt pedig a perzsel� szárazságot sínylik, és patájukkal kaparhatják ki táplálékukat a földb�l, vagy fák kérgének rágására fanyalodnak. S hogy az efféle ínségeket átvészelhessék, a vadlovak meghíznak b�ség idején – legalábbis többet szednek föl, mint amennyi egy nyalka lovasnak, kivált versenyz�nek a kedvére lehetne. A ló táplálása tehát megmarad él� kérdésnek. Ügyeskedhetünk – például gyenge tápérték� takarmányt helyezünk el az istállóban úgy, hogy bajosan juthasson hozzá. Ajánlják, hogy a szénáját s�r� hálóban helyezzük el – órákba teljen, amíg szálanként kicsalogatja bel�le. A ló természetes táplálkozásának egy részét némi ötletességgel visszacsempészhetjük az istállóba, és látni fogjuk, hogy panasz is kevesebb lesz a természetére.

MIFÉLE SZERVEZET A LÓTÁRSADALOM? A lovak társas állatok, azért a magánzárkától hozzánk hasonlóan szenvednek. Err�l bizony megfeledkezik akárhány gazda, mert azt hiszi, hogy az � becses társasága elég is a lovának. A figyelmesebbek rájöttek, akik cs�döreik és kancáik együtt-tartásával kísérleteznek, hogy lovaik így jobban megtanulják "a társaságban forgolódást", és jobban bírják a meger�ltetést is. Nyugalmasabban viselik az idegen környezetet, és kerekebb egyéniségekké lesznek a hagyományosan istállózott lovaknál. Az egy fedél alatt él�k rangrendi összecsapásaitól pedig, mint kiderül, kár is annyira tartani. Lovak

közt, úgy tetszik, a barátság fontosabb a rangnál. Hogy ezt a tapasztalatot megérthessük, vissza kell tekintenünk a lovak szervez�désére vadon él� társadalmukban.

Vadlovak lehetnek ketten, de huszonegyen is egy csapatban. A vad ménesek többsége háromtól hétig számlál tagokat. A legszokásosabb az érett cs�dör kancáival és csikaikkal. A ló tehát háremben él természete szerint, és az apamén más meglett cs�dört nem enged kancáinak közelébe sem. A kancák véd�n és gondoskodón veszik körül csikaikat életük els� évében, hanem amikor a következ� évben jönnek az újak, a másodf� csikóknak rosszra fordul a soruk. Kivált a fiatal méneké. Az apamén zargatni kezdi �ket, utóvégre el is �zi a csapatból, mire a tizennyolcadik hónapjukat betöltik. A méncsikók elhúzódnak biztos távolba, ahol kicsiny legénycsapatot alakítanak. Tarthat ugyan velük egy-egy kancacsikó is, az apamén azonban türelmesebb a kancacsikók iránt – s�t távozásuk tulajdonítható éppen a figyelme hiányának is, hogy nem tereli �ket a többi kancával együvé. Az elvándorló kancacsikók csatlakozhatnak a legénycsapathoz, majd ebb�l az újabb társulásból egy napon apamén válik ki pasául, és maga köré gy�jti a kancacsikókat, el�zi a többi mént.

A virgonc fiatal cs�dör folyamodhat ahhoz a módszerhez is, hogy egy régebben alapított hárem pasájának fens�bbségét teszi kérdésessé. Az ilyen kihívó viselkedés irgalmatlan küzdelmekre szokott vezetni a pasa és hatalmának követel�je közt. S a régi pasa többnyire gy�z, ha ugyan el nem gyengült, meg nem sérült vagy valami bajt össze nem szedett az id�k során. Ha pedig uralma ilyenképpen rendült meg, az ifjú bajnok el�zi. Neki kell tehát szégyenszemre otthagyni a háremet a tüzes ifjúnak.

A "vezér" szóval nem élünk ilyen csapatról szólván, mert bármilyen úrhatnám a mén, sereghajtó inkább, mint vezér. De még ha vezérkedik is, semmiképpen nem zsarnoka csapatának, inkább fáradhatatlan szervez�je. Hogy a csapat milyen irányban induljon és mikor, afel�l általában a kancák döntenek. Az apamén, ha látja, hogy megindultak, a nyomukba szeg�dik, és szemmel tartja �ket. Nem kockáztatja, hogy közéjük keveredjen egy serdül� mén, és a kancákban érdekl�dés ébredjen iránta. Vadlovak méneseinek gondos megfigyelései kiderítették, hogy valahányszor egyetlen ló a sereghajtójuk, az 73 százalékos valószín�séggel a mén.

Mozgásuk irányát máskor éppen a csapat fiatalsága szabja meg. A csepered� csikók kíváncsiak, mi sem természetesebb tehát, mint hogy felfedez� útra induljanak. Aztán mulatságos módon meg-megzabolázzák kíváncsiságukat, megállnak, és megvárják, hogy az id�sebbek utolérjék �ket. Ilyenformán szabhatják az útirányt a tapasztaltabbak tekintélyének csorbítása

nélkül, mert az id�sebbek magukévá teszik a fiatalos ötletet, ha úgy tetszik, hogy az � fejükb�l pattant.

Bár a ménnek elegend� a kancák és csikók sereghajtói szerepe, tereli is �ket olykor, akár a juhászkutya. Csoportos kóborlásukat nem bánja, de hogy elbitangoljon közülük egy-egy, azt nem t�ri. Harciasan szaladgál körülöttük, fülét sunyítja, nyakát nyújtja, fejét rázza. Pasai dics�ségének pillanata akkor köszönt rá, amikor idegen cs�dör közelít a csapathoz. Ilyenkor és csakis ilyenkor lép föl zsarnokként: a behatoló s a kancák közé furakszik harciasan. Támadó kedve azonban csakis a másik cs�dör ellen irányul – kancái és csikaik iránt legtöbbnyire véd�i jóakarattal viseltetik.

Változik a helyzet, ha ménessé növekszik a csapat. Az apamének jóval gyakrabban találkoznak idegen cs�dörökkel a ménes vonulása során, azért a pasáknak ébernek kell maradniuk. Ilyenkor csoportf�re van szükség, nem sereghajtóra az pedig a megfigyelések 77 százalékában az apamén csakugyan. Jelent�s szerepváltozás.

Az apamént segíthetik a betolakodó elzavarásában kancái és csikaik is, ámbár segítségükre ritkán szorul. Az olyan idegen kancákat, amelyek a háremhez csatlakoznának, el�zik az � kancái. De �zi �ket néha az apamén is – olyankor nyilván, ha kancákból több az elégnél amúgy is – és nem t�rheti, hogy a megduzzadt háremmel jel ne bánhasson egymaga.

Úgy tartották régebben, hogy minden csapatban szigorú a rangrend – vagyis minden állat jól ismeri társadalmi helyzetét a többi közt. Ma már tudjuk, hogy ez a rend nem annyira feszes. Az alá- és fölérendeltségek változékonyak, új helyzetek alakítanak rajtuk. Egyféle társadalmi állapotban fels�bbrend� az egyik, máskor alárendelt vagy éppenséggel egyrangú. A lovak társulási hajlandósága er�s. Baráti kötelékek f�zik �ket egymáshoz, és ha egy-egy ilyen barátság bens�ségesebbé válik, a szokásos rangrend belerendül. Gondos elemzések mutatják, milyen er�sek az anya-csikó, testvérbáty-testvéröcs, n�vér-húg kapcsolatok, s mennyire fölébe n�nek a társadalmi rendnek. A lovak társadalma inkább barátságokra és helyzeti fens�bbségekre alapozott tehát, semmint a ranglétra rendjére.

E megállapításban semmi újat nem talál az, aki már tartott lovat csapatostul, azaz nem istállóban, állásokban elrekesztve. �k nyilván megfigyelték a legel�n, mez�n csoportosan él� lovaik közt az egyéni vonzalmakat és viszolygásokat. A kapcsolatok bontakozása során legfeljebb a szeretetért kezd�dik szelíd versengés, és a barátságok néha éppenséggel furcsa hálója olyankor bomlik csak meg, amikor sz�kké válik a hely, megduzzad a csapat, vagy valamelyik kívánatos táplálék válik vitássá. Ilyenkor megpattannak a mégoly er�s szálak is. A ló azonban szíve mélyén mindvégig barátságos és társainak segítségre kész – így történhetett, hogy nyájasságát az

emberi nem könnyedén kiaknázta. Kevésbé társas hajlandóságú állat rég lerázta volna emberi kullancsait.

HOGYAN VALLANAK ÉRZELMEIKR�L EGYMÁSNAK? Barátságát, mint annyi eml�s, a ló is a kölcsönös ápolgatással mutatja ki. Az anyai szeretet szoptatást követ� legels� és legmeghittebb jele, hogy Isikaját tisztogatja. B�rének gyengéd harapdálása a bens�ség és biztonság legnyugalmasabb pillanatait teremti. S a serdül� csikó meg�rzi a szeretet és ápolás kapcsolatának emlékét.

A csikót élete els� félórájában gondosan végignyalja az anyja. A nyalogatásnak ezzel szinte egyszer s mindenkorra vége is szakad, és a tisztogatás módja a gyengéd harapdálás ezentúl: az anya így tartja karban a csikó b�rét. Így takarítja róla az összetapadt és hulló sz�rt, az elhalt b�rt, és így nyitja meg az eltömült pórusokat, hogy a csikó izzadása akadálytalan legyen. Néhány napos korában már a csikó is harapdálja anyját, bár az igazi kölcsönösség még ritka ilyenkor. Kivételesnek mondhatjuk azt a megfigyelést, hogy a háromnapos csikó meg az anyja egymást csinosította. A kölcsönösség majd a csikó élete els� hetének végét�l kezd�dik, s attól fogva egy hónapig egyre gyakoribb. A fiatal csikók olykor ápolgatják egymást is néhány percig – ez a tevékenységük a leggyakoribb három-négy hónapos korukban.

Kiskoruk szokása nem is hagyja el �ket életük során. Vadon él� csapataik kutatóit az egymást ápolás pillanatai vezetik rá, melyik ló barátkozik melyikkel. S minél barátibb a kapcsolatuk, annál többet csinosítgatják egymást. Vetélytársak közt ritka az efféle bizalom. Két állat közt a gyengébbik kezdeményezi a szertartást, mint a megfigyelésekb�l kiderül, 62 százalékos gyakoriságban. Azonban a bizalomnak szinte mindig a rangosabbik vet véget.

Minden ilyen jelenet azzal kezd�dik, hogy a két állat megszimatolja egymást, majd ellenkez� irányból közelednek egymáshoz úgy, hogy egymás sörényét rágcsálhassák. Ezt szeretik a legjobban. A csinosítgatásnak mintegy 60 százaléka történik a sörényen. Az oka kett�s: sörényét rendben tartani legbajosabb a lónak magának, s a hosszú sz�r több ápolásra szorul, mint testén egyebütt a rövid. Majd a sörényr�l tovább halad a szeret� majszolás a nyak két felére, a vállra meg a hátra, majd a farcsíkra – baráti segítség nélkül bajosan ápolható helyek ezek mind. A ló hengereghet a földön egymaga, dörgöl�zhet fatörzsnek-ágnak – az ilyen módszerek azonban gorombák és tökéletlenek. Viszketeg pontjaihoz csak baráti segítséggel férhet.

S a két barát, ha egyik fel�l végzett, megkerüli egymást, és másik felükön kezdik ismét, a fejükt�l. A kétfel�li ápolás elhúzódhat akár félóráig, bár nem gyakran. 90 százalékuk ideje nem több három percnél. Gyakoriságukat viszont évszakja válogatja. Legs�r�bben történnek tavasszal meg nyáron. Tavasszal leggyakoribbak éppen akkor, amikor a lovak téli sz�rüket hányják el, a nyár melegében pedig akkor, amikor leginkább szorulnak árnyékra. Ha delelésre összeállnak, egymásra vetik az árnyékot, a vadlovak meg annyira összebújnak, hogy buzdítják szinte egymást a kölcsönös csinosításra.

Legyezik is egymást, ha a legyek lepik �ket. Rekken� meleg�, légydöngéses nyári napokon meg-megcsapják egymás pofáját a farkukkal. Olykor egy csapatra való is összeáll, s úgy hajtják a kellemetlenked�ket. Vadon él� lovak vizsgálata a végére járt annak is, hogy az egymást legyez�kön kevesebb a bögölycsípés, mint a magánosokon.

Az errefelé baráti szívességek folytatódnak olyankor is, ha a lovak sz�re makulátlan. A csinosítgatásból szertartás lett, a ragaszkodás szertartása. A hosszas csutakolás is úgy él a ló emlékezetében, mint amiben jó barátja részesíti. Azért jobb, ha a ló csutakolója a gazdája is egyben. Így er�sítik barátságukat egymás iránt. A ló mindig igyekszik majd a kedvében járni lovasának közös útjaikon. Ha a lovas meg a lóápoló két személy, ló és lovas közt kényesebb a kapcsolat.

A hosszas csutakoláson kívül van más módja is, hogy lovas a lovát magához hajtsa. Amikor az ember el�ször találkozik idegen lóval, az állat gyanakvását és félelmét csökkentheti úgy, hogy egymást ápoláshoz hasonló játékba kezd. A ló orrlikainak megszaglászása az üdvözlés legjobb módja. Azután következhet, hogy sörényét morzsolja újfai közt úgy, mintha másik ló rágicsálná. Fel-le jártatjuk kezünket a ló sörénye hosszán, ezzel jelezzük, hogy szándékunk barátságos – sokkal inkább, mintha csupán veregetnénk, mint annyiszor látni. A módszer egyetlen hibája, hogy néha a kelleténél jobban beválik: megtörténhet, hogy válaszul az ember is rágicsálásban részesül. A ló hátrafordul, és a barátságot akkora igyekezettel viszonozhatja, hogy az ember ruhája tisztításra szorul.

HOGYAN FEST AZ UDVARLÁSUK? Tavasszal a napok hosszabbodtával nemi csúcsformájukat érik el a kancák. Hormonrendszerük serken, mikor több napvilág éri �ket. Föd�ztetésük azért márciustól szeptemberig bármikor lehetséges, mert sárlanak háromhetente mindaddig, amíg csikót nem fognak. Egy-egy sárlásuk eltart öt napig,

peteérésük a negyedik napra teljes. A kezes kancák persze ett�l a rendt�l eltérhetnek sokféleképp.

A kanca sárlásának els� figyelmeztet� jele, hogy gyakrabban vizel. Vizelete olyan vegyi anyagokat tartalmaz ilyenkor, amelyek nemi ingert kelt�ek – ezek illatát szívja be a cs�dör, amikor hágópofát vág, és felsodort föls� ajakkal szimatol.

Ilyen ingerelt állapotban kezdi környékezni a kancát. Id�közben megszaporodnak nemi hormonjai neki is, ett�l nyakának és vállának izmai megduzzadnak – akár az uszodák izompacsirtáinak. S a falu bikájához válik hasonlatossá, amikor a kancát leszegett orral és er�sen ívelt nyakkal környékezi, majd hangosan, hosszan nyihog, és farkát emelve táncba kezd. Lépései magasra szedett lábúak, csöbörbe hágók, amint a kancát ficánkolón és peckesen körbejárja. Voltaképp vívódás ez a tánc nemi vonzódása és félelme közt.

Hogy megérthessük, miért fél egy pompás mén a kancától, csupán azt kell megfigyelnünk, mi történik, ha egy tapasztalatlan cs�dörb�l ilyenkor kitör a türelmetlenség. Hátulról közelítené a kancát, de az toporzékolón és nyihorászva hatalmas rúgással fogadja. A szeles cs�dört egy ilyen rúgás leverheti lábáról – azért a megfontoltabbja tudja, hogy ill� megvárnia a kanca végs� döntését.

A félig-meddig kész kanca ingerked�vé válik akárhányszor. Vizeléssel, ficánkolással, majd megállással és kacsintással csalogatja a cs�dört, majd amikor közeledik, rúgással hárítja el. Nem csoda tehát, ha a cs�dör sóvárgása rettegéssel vegyül. Csupán mikor látja, hogy a kanca megáll nyugton, akkor közeledik hozzá bizalmasabban. A nyaka táját kezdi rágcsálni és orrával döfölni, mintegy figyelmének eltereléséül. Majd a rágcsálással óvatosan visszafordul a tomporának és hátsó lábának, majd a változatosság kedvéért vállát dörzsöli a tomporához.

Minél inkább kívánja a kanca, annál jobban kacsintgat a cs�dörre – bár nem emberhez hasonlóan. Tudniillik nem a szemével, hanem a hüvelyével kacsintgat: pillanatokra ki-kivillantja rózsaszín bélését. S ha eközben már meredt háttal és félrecsapott farokkal áll, a kacsintásoktól mind izgatottabb cs�dör megkockáztatja a hágást. Látja, hogy a kanca szándéka nem támadó, félelmei ilyenformán csillapodnak, és merevedéshez jut. Amint pedig megugorja hátulról, félméteres hímvesszejét úgy kell igazgatnia, hogy behatolhasson a kanca hüvelyébe. Nem mindig sikerül egyszerre, de ha megtörtént, a párzás pillanatok m�ve. Szaktekintélyek nem értenek egyet id�tartamát illet�en – talán azért nem, mert különféle lófajtákat figyeltek meg. Egyik 12-26 másodpercnyire becsüli a párzást, másik 14-43 másodpercnyire, a harmadik 5-60 másodpercesre teszi az idejét. A jellemz�, hogy a mén

megugorja a kancát, lök vagy hetet gyorsan, és 9-16 másodperc múltán önti a magvat. S amint ez megtörténik 6-9 sugárban, farkával föl-le csapdos, mintha korbácsot suhogtatna. A suhogtatás jelzi a hágató gazdának, hogy a kanca befogadta a cs�dör magvát, és a termékenyítés alighanem megtörtént. Harminc másodperc múltán pedig a cs�dör leszáll a kancáról, és a hágás után teljes egy perccel már visszahúzódott hímvessz�vel nekifog legelészni.

Hébe-hóba a kanca az érdekl�d�bb a párzás iránt, azért csinosítgatni kezdi a cs�dört, majd azt a b�rzsákot nyalogatja, amelyb�l majd hímvesszeje kiszökik, ha megmeredt. Igyekezete olykor meghozza a várt eredményt. Máskor azonban a cs�dör megelégül ilyenképpen, és nem tör�dik a hágással. Az átlagos cs�dörnek elég naponta három hágás, s ha ez megtörtént, a legigyekv�bb kanca sem jut vele sokra. Egyetlen fickós, vadon él� cs�dört figyeltek meg csupán, amelyik hatszor hágott napjában, mégpedig három más kancát.

Ha magát a párzás idejét kurtának látjuk, meggondolandó, hogy a vadon él� lovak sikerének titka gyors menekülésükben rejlik. Ébernek kell lenniük naphosszat, hogy bármikor elinalhassanak. Ha a párzás ideje elhúzódna – mint annyi állaté, a kutyáké egyebek közt – kiszolgáltatottabbak lennének a ragadozóknak. A ló ijed�s állat, azért szerelmét is rövidre fogja. Hímvesszejének irtóztató nagysága is alighanem ezzel magyarázható: a ló nemi stratégiája a lehet� leggyorsabb csúcsrajáratás.

ELFOGULTAK-E EGYMÁS SZÍNE IRÁNT? Hajánál fogva el�rángatott kérdés! Csak nem fajvéd�k a lovak? Bizony azok. Régi megfigyelés, hogy némely cs�dör csakis ilyen vagy olyan szín� kancát hág meg, másokkal nem tör�dik, vagy figyelmüket elutasítja.

Vadon él� lovak tanulmányozása az Egyesült Államokban arra idézte a figyelmet, hogy mének már a háremüket szín szerint toborozzák. Az egyik mén a szattyánpejt szereti, a másik a fekete sz�r�ek közül válogat, a harmadiknak a fakó kanca a kedves. Elfogultságuk oka fel�l nem lehetünk bizonyosak, de úgy tetszik, csikókorukban anyjuk színét követték – az � színe vés�dött beléjük zsenge korukban annyira, hogy meglett ménként ez az emlék irányítja nemi választásaikat.

Válogatósságuk nem is lenne egyéb tudományos jelent�ség�nél, ha díjnyertes ménekt�l nem várnák el, hogy ilyen vagy olyan szín� válogatott kancát meghágjanak. S ha olykor megtörténik, hogy a mén nem áll kötélnek, a csáber�t nélkülöz� kancát nagy lópokróccal borítják le, méghozzá a mén anyjáéhoz hasonló szín�vel.

A mének válogatósságának leghírhedtebb példája volt azé a Little Cloud nevezet� Derby-gy�ztesé, amelyik fakó kancát meg nem hágott volna semmi pénzért. Végül becsomagolták szinte, hogy a kedvére tegyenek.

Nem is különösen vesz�dséges az efféle ravaszkodás, mivel a bajnok mének a szabad szerelem örömeiben úgysem részesülhetnek sosem. Gazdájuk nem kockáztatná, hogy a kanca megrúgja �ket. Ne higgyük azért, hogy a bajnok élete csupa dics�ség.

Nevezetes hágatások el�tt a kancát jelentéktelen próba cs�dörrel gerjesztik fel, hogy a bajnokot már ne ingerked�n várja. A bajnokot pedig ráveszik, hogy a kancát udvarlás nélkül szökje meg nyomban. Ha még így is tartanak attól, hogy rúghat a kanca, hágatópapucsot csatolnak a hátsó lábára, hogy tompítsanak a rúgásán, vagy úgy megbéklyózzák, hogy kiszemelt párjával ne ellenkezhessen. Nyilvánvaló tehát, hogy nemi élete különb a szilaj lónak, mint az akármilyen kapkodott és elkapatott bajnokénak.

HOGY BÁNIK ÚJSZÜLÖTT CSIKAJÁVAL A KANCA?

Vemhességének végére járván nyughatatlanná válik, jeléül, hogy csikózni készül. Nyughatatlansága nem mer� testi szorultság – tükrözi az lelki állapotát is. Szorongás lesz rajta úrrá, nem is oktalanul. Esend�bb lesz, mint életében bármikor. A szeretett és ápolt lónak efféle szorongásra igazi oka nincs is talán – azonban eleinek tapasztalata szólal meg most, és arra inti, hogy igen körültekint� legyen nehéz óráján. A vadonban ugyanis a csikózó kanca legkönnyebb zsákmánya a ragadozónak.

A kanca úgy rendezi csikózása idejére, hogy sötétben és egymagában lehessen. Nem tudni, miféle ez az igyekezet, de annyi bizonyos, hogy a csikózásoknak kilenc tizedénél nagyobb része történik éjnek éjjelén. Ha pedig a kanca ménesben él, a többiekt�l messze csikózik. Furcsa módon még azt is megteszi, hogy valami rétet, ingoványt keres, mintha bizony a nedves föld a hasznára lehetne ilyenkor. Ha pedig a ház körül tartott lovak legel�jén akad tóka is, szerencsétlen csikót az anyja akárhányszor annak a vizébe pottyantja, hogy akár bele is fúl rögtön. A természetben talán az a magyarázata a kanca vízhez való vonzódásának, hogy vajúdásában els� szüksége az ivás – de az is, hogy a zsombékosban az újszülött különb rejtekhelyet találhat magának, mint a füves síkon.

S ha egyszer a kanca a magányt keresi ilyenkor, bizony az emberi segít�készségt�l is szívesen szabadulna. Többnyire ki is fog a tolakodókon. Vár. Fékezi fájásait, és lesi az alkalmas id�t. Az emberek el�bb-utóbb elunják a virrasztást, és elvonulnak egy szíver�sít�re. De alig kitették a lábukat az

istállóból, a kanca megcsikózik. Mikor a gazdája visszatér, s azt látja, hogy az újszülött már éppen kapna lábra, azt hiszi, nem volt szerencséje – pedig ha más gazdákkal tapasztalatot cserélne, kiderülne, hogy azok is így jártak mind, mivel a csikózó kancák Garbóhoz foghatóan rejt�z� természet�ek.

Szilaj ménesben egy ellés a csikózások sorozatát indítja meg, s ebb�l kitetszik, hogy a kanca nemcsak késleltetheti vajúdását, hanem siettetheti is. Így aztán bajos a ló vemhességének idejét napra megmondani. Egyik szilaj csapatban 336-392 nap közt váltakozott az ideje. Az istállóban tartott kanca általában 340-350 napig hordja vemhét.

Hogy mindenórás, annak a jele egyebek közt, hogy a fejét gyakran forgatja a lágyéka felé (nyilván az onnan sugárzó furcsa érzéseit figyeli), kapál, izzad, nem leli helyét. Hol lefekszik, hol fölkel, és olykor a tulajdon hasát célozza meg egy-egy rúgással, mintha az ott növekv� feszültséget hessentené el. Végre lefekszik, és elkezd�dik a vajúdás. El�ször a burok több színben játszó léggömbje bukkan el�, majd az alhas er�söd� görcsei megrepesztik, és elfolyik az a vizeny�, amelyben a csikómagzat feküdt. A kanca nagy érdekl�déssel figyeli elfolyását, és figyelmesen szagolgatja – felpöndörített ajakkal, vagyis hágópofával. Ez a pofa arra vall, hogy emlékezetébe vési a magzatvíz szagát, mert az majd a Isikajával való ismerkedésének fontos eleme lesz.

Ezután a csikó két mells� lába jelenik meg, majd hamarosan el�bukkan a teljes állat. A csikózás voltaképpen nem telik többe néhány percnél. Lóhoz hasonló faj a vadonban nem is id�zhet vele sokat. Az �si lovak lustábbja ragadozók martaléka lett, ilyenformán nem örökíthette génjeit kés� udódokra.

Amint a kiscsikó a világra jön, máris nyitja két szemét, s igyekszik a fejét emelni. A kanca hátrafordul hozzá, és gyengéden szimatolja az orrát. Közben csöndesen üdvözli, és nyihogását utánozza Isikaja is. Bens�séges kapcsolatukat már meg is teremtették.

A kanca kisvártatva felkél, s eközben önkéntelenül elszakítja a köldökzsinórt, és elválasztja testét�l az újszülöttét. A csikó csammogni kezd, amint az anyja hozzáér – mint a kés�bbiekben valahányszor, ha a csecsét keresi. Így tesznek az újszülött állatok mind, és nem telik bele sok id�, már mohón táplálkoznak. A kanca azonban nem engedi a táplálkozáshoz mindaddig, amíg le nem nyalta és meg nem rágcsálta a csikó nedves b�rének teljes színét. A csöpp állat pedig már kapna föl, állna lábra, csakhogy anyja határozottan visszanyomja, és amíg szárogatásával végez, emlékezetébe vési teste szagát. Ez teszi majd lehet�vé, hogy megkülönböztesse magzatát a más csikóktól még sötétben is.

Emberek a csikózás körüli segédkezés buzgalmában kett�t véthetnek: az egyik, hogy elmetszik a köldökzsinórt, a másik, hogy a lucskos csikót �k

dörzsölik szárazra. A kanca nem pattan föl nyomban magzata mell�l a csikózás végeztével, s addig összeköti �ket a köldökzsinór. Ilyenformán a csikó megkapja a kanca vérátömlesztését még egyszer, és védettebbé válik a fert�zések ellen. Egyébként id� is kell a csikó köldökén bevezet� vérerek természetes elzáródásához. Ha emberek odarontanak, és a köldökzsinórt id�nek el�tte metszik el, kárt tesznek. S hogy a csikó tiszta legyen, az is a kancának fontos, nem az embereknek, mert a csikó nedves testének szaga anyai érzéseit veri fel. Ha a kanca korán elrúgja csikaját, az többnyire az emberi buzgóság rovására írható, mivel a természetes kapcsolat meger�södésére nem hagyott elég id�t.

A csikózás szakaszai ilyenek: A szülés maga terjedhet néhány perct�l háromnegyed óráig, bár az efféle

nehéz szülés ritkaság. Amint befejez�dött, a kiscsikó máris igyekszik mells� lábaira emelkedni. Huszonöt perc múltán lát mind a két szemére, negyven perc múltán hegyezni kezdi fülét a neszekre. Több száz csikó tanulmányozása során kiderült, hogy megszületésük után ötvenhét perccel általában már négy lábon állnak – egyik állt negyedórán belül, a másiknak két órájába is beletelt, amíg felkelt. Els� szopásukig általában 111 perc telik el attól fogva, hogy a napvilágot meglátták. Akadnak koraérettek, ezek félórán belül táplálkoznak. S amelyik már megízlelte anyja édes tejét, az visszajár rá a következ� órákban, mégpedig tíz perct�l másfél óráig terjed� id�közökben. A csikók gyomra kicsiny, keveset, de s�r�n esznek.

A csikó els� napjaiban megmarad anyja mellett, az pedig többnyire el�zi a ménes kíváncsian közelébe merészked� tagjait. Csikaját szoptatja mind egyesztend�s koráig – majd következ� Isikajának megjöttével elrúgja emezt. Az elválasztás természetes idejének tehát a kilenc-tizenkét hónapot tekinthetjük.

HOGYAN FEJL�DIK A CSIKÓ? Viharosan, ha fejl�dését az ember gyermekéhez vetjük. Egynapos korára nemcsak lát, hall, szopik, áll, jár, ürítkezik, hanem követi a kancát, hangokat ad, üget, vágtázik, játszik, hengereg, vakarózik és tisztálkodik, farkával legyezkedik, s�t úszik is.

Els� hónapjában igen kíváncsi és játékos, és annyit ismer meg környezetéb�l, amennyit anyja éppen enged. Mert a kancának jól szemmel kell tartania csemetéjét. Ebben az els� hónapban ütköznek ki csikófogai is, és elkezd csipegetni a földr�l. Kivált a más lovak piszkát keresi, és szívesen belekóstol a friss lótrágyába. Ez az els�re visszatetsz� szokása valójában

fontos, mert így fertezi meg beleit a feln�tt táplálkozáshoz szükséges baktériumokkal. Ilyen korában a csikó szinte minden órájának felét elalussza, ennek is kétharmadát a f�ben fekve tölti. Mire féléves, ez az id� minden óra negyedórájára csökken, és a javát állva tölti ennek is. A féléves csikó egy órájából legfeljebb öt percet hever el.

Minél kevesebbet alszik, annál többet legel. Négy hónapos korára már a nappali órák egynegyedét fordítja legelészésre, de mire egyéves korát megéri, a negyedórából félóra lesz (még szabatosabban: tizenhat percb�l negyvennégy).

Társas lénnyé is egyéves koráig válik. Ha lovak közt él, két hónapos korára megtanulja, hogy ló � is. Ha azonban születését�l két hónapos koráig emberek becézgetik-nevelik, s csupán akkor vezetik lovak társaságába, megriad t�lük, és védelemért visszafordul az emberekhez. Magyarán két hónapos korára rögz�dik a maga fajához. Hogy a kezes lovat kett�s életéhez szoktassuk, tehát mind lovak, mind emberek társaságához, életének els� nyolc hetében kell mindkét társaságba bevezetni.

Három hónapostól hat hónapos koráig minden csikó megtanulja, ha pajtásai társaságában része lehet, a számára oly fontos társas játékokat – vetélkedést, ágaskodást, rajtaütést, üldözést, menekülést. Kölcsönös csinosítgatással tarkított barátságos küzdelmek ezek, soha nem haragosak, kivált nem kíméletlenek. A méncsikók szívesebben játszanak a kancacsikóknál, és sokat fitogtatják kamaszos nemiségüket is. Már életük els� hónapjában szemléltetik (többnyire anyjukon) a hágást, méghozzá ötóránként egyszer általában.

Gyerekességeikkel lehetnek a feln�ttek terhére. A kancák a más Isikaját többnyire el is zavarják, a mének azonban meglep�en türelmesek. Engedik a fiatalságnak, hogy a támadást rajtuk tanulják, és hagyják béket�r�en, hogy sörényüket-lábukat rágják. Hanem ahogy a csikók cseperednek, úgy fogy a mének türelme. Némi hancúrozást, dulakodást elt�rnek az egyéves, s�t még a másodf� csikóktól is, hanem a harmadf� csikókkal már másként beszélnek. Addigra komolyra fordul a vetélkedés. Ha az ifjú mén a kancát környékezi, az öreg mén már könyörtelenül elkergeti, és a ménes szélén kell elfoglalnia szerény társadalmi helyét. Most �rá nehezedik a lóélet ranglétrájának terhe.

Ivarérettek már a harmadf� csikók is, érettségük azonban a következ� évek során tovább növekszik, teljességébe ötéves korukra jutnak majd. Vadon él� cs�dör ilyen korára már háremet alapítana – ehhez azonban mérk�znie kell a nála id�sebb és tapasztaltabb ménekkel. Minden esztend� elmúltával lehetségesebb, hogy valamelyik mén örökébe lép, mígnem férfiereje hanyatlani kezd magának is. Ménekt�l telik éppen nemzés húszéves korukban

is még – tehetségük azonban fogytán, amint tíz-tizenöt éves korukat meghaladják.

MEDDIG ÉL A LÓ? A telivér ló élete húsz esztend�. A félvérek valamivel tovább élnek. Könnyen szemléltethet�, hogyan viszonylik a ló kora az emberéhez, ha a számok nem is mindig megbízhatóak:

Emberi kor A ló kora 20 5 40 10 50 15 60 20 70 25 80 30 90 35

Az igás lovat tizenhét éves korára már öregnek tekintik, mivel a lába ad ki

rajta el�ször. S amint tovább öregszik, sz�re �szül a pofáján, kivált szeme s orra táján, szeme fölött pedig mélyülnek a gödrök. Szemhéja ráncosodik, ajka pittyed, háta lazul, s a járása merevebb.

Figyelemre méltóak a ló átlagos életkorától messzi elüt� lómatuzsálemek. Világrekordnak a hatvankét esztend� számít: Egy Old Billy nev� ló állította. Az 1760-tól 1822-ig élt Billy keresztezett fajtájú volt, a lancashire-i Warrington táján vontatott bárkákat a csatornákon. S ha a régi feljegyzéseknek hihetünk, dolgozott még ötvenkilenc esztend�s korában is, bár alighanem tiszteletbeli munkákat bíztak rá csupán – hiszen ilyen korú lovat megdolgoztatni olyan, mintha 150 esztend�s aggastyánt hajszolnánk. A Vén Billy mindenképpen párját ritkítja – ha ugyan nem két Vén Billyb�l tettek a feljegyzések egyet, hogy a csoda nagyobb legyen.

A legöregebb póniló Franciaországban érte meg ötvennegyedik életévét, a legöregebb tiszta fajú versenyló pedig Ausztráliában lett negyvenkét esztend�s (Tangó Duke, 1935-78). Megérte aztán még egy hajóvonó ló a bámulatos 61 esztend�t, egy vadászló az 52-t, egy harmadik pedig még 43 éves korában is javában húzta az igát. Aztán hallani egy lovasgazdáról, akinek egyik lova 39 évet ért, a másik 37-et, a harmadik meg 35-öt, bizonyítván, hogy a lótartáshoz nemcsak szerencse kell. Mindezek azonban ritkaságok, és senkinek nem kell

bánkódnia, hogy rosszul bánt a lovával, ha az nem vénült meg így. Húsz-huszonöt esztend� tisztes kor a lovak életében.

HOGYAN OLVASHATJUK LE KORÁT A FOGÁRÓL?

A régi mondás, hogy "ajándék lónak ne nézzed a fogát", arra figyelmeztet, hogy ha mégis nézzük, elárulja, mennyi id�s. A lovak id�södtével fogazatuk változik, és metsz�fogaik hosszáról, formájáról és színér�l nagyjából leolvasható a ló kora. Némi útbaigazításul: Születéskor a csikó két fels� és két alsó apró metsz�foggal

születik. Ezek tejfogak, s kés�bb maradó fogra cserél�dnek.

4-6 hetes korára két-két újabb metsz�foga "hasad ki" alul s fölül. Az els� kett�t, a fogó fogakat fogják közre ezek az új, középfognak nevezett metsz�fogak.

Féléves korára az eddigieket újabb 2-2 metsz�fog fogja közre – nevük szegletfog. A csikó metsz�fogainak száma tehát tizenkett� (hat alul, hat fölül). Mindezek tejfogak. Kupájuk van – azaz rágólapjukat zománcajkak határolják. Ezek az apró betüremkedések elt�nnek a fogak kopásával, ami egyik jele a ló öregedésének, és segítségünkre van a kormeghatározásban.

Egyéves korára a fogófogak kupája lekopott, rágólapjuk sima. A középfogak és szegletfogak kupája megvan még.

Másfél éves korára lekoptak a fogófogak és középfogak, de a szegletfogak kupái megvannak még.

Kétéves korára minden metsz�fog kupája lekopott, rágólapjuk sima.

Két és fél éves korára a tej fogófogak helyett maradó fogak n�ttek, s azokon ott a kupa.

Három és fél éves korára a tej középfogak is kicserél�dtek maradandóra, s ezeken a kupa ismét látható.

Négy és fél éves korára minden tej metsz�foga nagyobb, maradó metsz�fogra cserél�dött, és a kupa ott

mindeniken. A ló ilyenkor már feln�ttnek számít.

Hétéves korára a maradó fogófogak rágólapja simára kopott, a középfogakon és szegletfogakon még ott a kupa.

Nyolcéves korára lekopott a középfogak rágólapja is, de a szegletfogak kupája még látható.

Kilencéves korára minden metsz�fog rágólapja simára kopott. Kupa egyiken sem látható. A fogó- és középfogakon azonban új jelként megjelent a kupanyom: voltaképpen sötét vonal a kupa helyét�l a fog ajaki színéig. Ez nem más, mint a fogüreg fels� széle, amelyet a kopás tesz láthatóvá. A kupanyom hatéves korban mutatkozik el�ször, azonban még alig láthatóan, és csupán a fogófogakon. Mostanra azonban már egyaránt jól látható fogó- és középfogakon.

Tízéves korára minden metsz�fogán ott a kupanyom. Tizenhárom éves korára a fogak rágólapja lekerekedik, és a közepükön

sötét folt lesz a kupanyomból. Tizenöt éves korára a föls� szegletfogakon hosszanti árok jelenik

meg szembeötl�en, a fogínyt�l mintegy hosszának feléig. A sötét árok képz�dése elkezd�dött már a ló tízéves korában, de akkor még nem volt ennyire látható.

Húszéves korára a szegletfog árka már a fog teljes hosszán végighúzódik.

Huszonöt éves korára az árok elt�nt a szegletfog fels� végéb�l, és csupán alsó felén látható.

Harmincéves korára az árok teljesen elt�nik. A lónak tehát hozzávet�legesen mindig megmondhatjuk a korát fogainak

állapotából. Minden hájjal megkent kupecek igyekeznek is változtatni a fogak beszédes jelein, és megreszelik az id�sebb lovak fogát, hogy fiatalabbnak tessenek. Kupázásnak is mondják ezt a csalást, mert a lekopott kupát reszelnék újjá. S hogy a reszelés friss színét eltüntessék, forró vassal égetik meg. Az id�s lovat persze nem kérdik, kér-e az efféle fiatalításból.

Ha már a fogaknál tartunk, megemlítend�, hogy a feln�tt ló fogainak teljes száma negyven. A tizenkét metsz�fog után négy apró szemfog következik,

majd hézag – ebbe illik a zabla, ha a lovat kantározzák vagy igázzák –, majd további huszonnégy rágófog vagy zápfog következik. Az els� tizenkett� ezekb�l (a ló pofájának mindkét felén három felül, három alul) el�ször csikófogként hasad ki, majd a tej metsz�fogakkal egy id�ben cserél�dik maradó fogra. A hátsó tizenkét �rl�fog kés�n jelenik meg, maradó fogként mindjárt.

MENNYIRE ÉRTELMESEK A LOVAK? Van annyi eszük, hogy emberre sose fogadnak, mondták a régiek. De mennyi az annyi? Egy híres lovas azt vallotta, hogy "sok ész nem szorulhatott beléjük, különben meg nem t�rnék hátukon az embert egy pillantásnál tovább". Hát az igaz, hogy engedelmességük kétlábú gazdáik iránt nem vall sok bölcsességre – hiszen századokig csak bajt hozott a nyakukra a jámborság. Holott a kizsákmányolásuk iránti türelem természetes társas életükb�l következik jórészt. Annyira társas lények, hogy igazodnak tulajdon fajuk zsarnokaihoz is, azért nem csoda, ha az er�szakos emberi nemnek is beadták a derekukat. Viselkedésüknek ez a vonása azonban nem zárja ki, hogy akár roppantul értelmes állatok lehessenek.

Értelmének mértéke, hogy régi tapasztalatait új kérdések megoldásában ki mennyire hasznosítja. Az értelemhez tehát jó érzékszervek kellenek, hogy környezetünkr�l tudósítsanak, jó emlékezet, hogy megszerzett tudomásaink kéznél is legyenek, és sokrét� agy kell, hogy különféle emlékeket kapcsolhasson össze, ha új kérdésre keresünk választ.

Az állati értelem vizsgálatának bökken�je, hogy tárgyilagos méréséhez módszert találjunk. A maga módján kimutatja az értelmét minden faj – a mi dolgunk, hogy következtetéseinkhez a fajhoz mért vizsgálati módszert szerkesszünk. Ha valamely állatfajnak olyan mértéket állítunk, amelyik valójában a miénk, azzal nem jutottunk sokra.

A vadonban prédafajok és vadállatok értelmük "stílusában" különböznek egymástól. Ha a vadállat hibázik, és prédája megmenekül, járhat tovább préda után. Ha azonban a prédafajok, mint például a lovak, elvétik a lépést, annak szörnyhalál a vége – éppen ezért a lovak jól emlékeznek olyan tapasztalataikra, amelyek során rettegést vagy fájdalmat kellett elszenvedniük. Ha egyszer valahol vagy valakivel ilyen kellemetlen pillanatot megértek, legközelebb akár megvadulnak, amikor hasonló helyzettel kerülnek szemközt. Kínra, rémületre emlékszik az állat évek távolából is. S az emlék ereje els� tekintetre akár szeszélyessé teszi. Meglett ló egy szerkezet vagy egy környék láttán h�köl, megugrik, új gazdájának pedig nem fér a fejébe, mi lelhette. A

jámbor jószágból idegroncs lett. Az efféle viselkedés megítélésébe csúszik is aztán hiba akárhány, holott a nyitja, hogy a ló kiscsikó korában szerzett rossz tapasztalatát azóta sem verhette ki a fejéb�l. S ez mintha a ló ostobaságát bizonyítaná. Pedig a lovak világában inkább az értelmet dicséri az ilyesmi. Megfontoltnak nevezhet� az ilyen ló – azért félénkségét sohase állítsuk szembe az értelmével. Prédafajok értelme az óvatosság.

Másik különbség a lovak esze s a miénk között, hogy nekünk van kezünk, nekik nincsen. Rengeteg tapasztalathoz jutunk kezünk útján, így aztán elmondhatjuk, hogy ujjunk köré csavarjuk a világot – bajos épp ezért olyan világot elképzelnünk, amelyet patával tapodunk. Nagy fejében a ló megfordít sokféle kérdést, azonban keze nincs döntésének valóra váltásához. Néha a fogával meg az er�s ajkával segít magán, s olyankor láthatjuk, mi furfang telik t�le. Kiagyalják például, hogyan nyissák meg az istálló ajtaját, és szökjenek vagy jussanak egymás társaságába. Némelyik kallantyút emel, másik a reteszt húzza félre. Ismét mások a táplálkozásukon javítanak. Egyszer egy lónak elege lett a száraz takarmányból, azért mind közelebb tuszkolta vizes táljához, majd végre fogott egy pofa száraz szénát, és megmártotta a vízben, úgy ette meg. Vagyis értelmét hasznosítva olyan táplálékhoz jutott, amelyik hasonlít kedves eledeléhez, a friss f�höz. Ezt pedig nem véletlenségb�l vagy éppen megszokásból tette. Ha friss füvet vetettek neki, vagy a száraz szénát mártották meg vízben, miel�tt odavetették, a ló nem mártogatta aztán. Ha a tálját vizes vödörre cserélték, vödörbe mártogatta a szénát. Viselkedése alkalmazkodó maradt, célját tekintette csupán, a táplálkozás unalmának elkerülését.

A lovak megkülönböztet� tehetségének vizsgálatára szerkesztett módszerek meghökkent� eredményre vezettek. Ha ellentétpárokban kaptak mintákat, mint például négyszöget és kört, kört és félkört, háromszöget és pontokat, és élelmet jutalmul egyhez-egyhez, hamarosan megtanulták, melyiket válasszák. S amikor húszra szaporodott az ellentétpárok száma, megismerték akkor is külön-külön mindet (a majmok csupán tizenhármat a húsz közül, a zebrák meg csak tízet). Választásaik pedig mindig jóval fölötte voltak az 50-50 százalékos határnak, s akárhányszor megütötték a hibátlan 100 százalékot. A legnehezebben megjegyezhet� ellentétpárral sem volt az eredményük soha gyengébb a 73 százalékosnál. Még leny�göz�bb azonban, hogy egy évvel kés�bb sem felejtettek el a húsz ellentétpárból egynél többet – s ez az eredményük sokkal jobbnak bizonyult az emberekénél. Amib�l kiviláglik, hogy a természetben él� lovaknak fontos megjegyezniük a növények sokféleségét: melyek közülük a jóíz�ek, melyek szúrnak vagy csípnek, melyek utálatosak vagy mérgez�ek. De fontos a számukra az is, hogy emléküket

sokáig meg�rizzék – hogy majd el�vehessék a növények serkenésének új esztendejében is.

Hogy a ló milyen jó megfejt�je a környezetéb�l érkez� jeleknek, arra a "Clever Hans, a számoló ló" példája ékes bizonyíték. Err�l az állatról azt híresztelték, hogy megtanulta az egyszeregyet, és a kérdésre lába dobbantásával tudatja a szorzatot. Mennyi 2 x 3? Ha az idomítója ezt a kérdést szegezte neki, a ló hatot dobbantott. A néz�k elámultak. Hogyan telik lótól számolás? Akik a dolog végére akartak járni, el�ször azt hitték, az idomító ad jelet titkon, azért eltávolították. Hanem a ló így is helyes válaszokat dobbantott. Hol lehet a csalafintaság? A következ� lépés az volt, hogy a néz�ket távolították el, s rekeszt emeltek a ló köré. Akkortól nem is adott többé helyes válaszokat, és lassan kiderült: Clever Hans a néz�k feszültségéb�l következtetett, hogy dobbantásaival a helyes számhoz közeledik. Mert a választ mindenki tudta és leste lélegzetét visszafojtva. A ló pedig szemmel tartotta �ket, s ha nem volt a dolgában bizonyos, legfeljebb megállt a dobogással, mint aki még egyszer utánaszámol. Aztán folytatta. S így tett azután is, mikor a csalafintaság már kiderült. Az emberek, úgy tetszik, nem titkolhatják kedvük változásait. Testük beszéde elárulja �ket (legfeljebb a hivatásos hamiskártyásokat nem), a ló pedig roppantul érzékeny az izomfeszültségek és testtartások értelmezésében, s a legapróbb változásra is figyelmessé lesz.

Ha viszont ilyen érzékenyek, az a csoda, hogy versengések során a lóversenypályán vagy gátugratások alkalmával nem viselkednek szeszélyesebben hírneves lovasukkal. A versenylónak hamarosan rá kell ébrednie, ha az élbolyban jár: a végs� kétszáz méteren pálcázzák végig, hogy a díjat elvigye. Ha reménytelenül elmaradt, és semmi reménye nincs jó helyezésre, tapasztalja azt is, hogy nem ösztökélik tovább. De mivel annyi sikeres ló elviszi a díjat újra meg újra, és igyekezetéért pálcázás a jutalma, arra kell következtetnünk, hogy a legkülönb versenylovak nem a legragyogóbb elmék egyszersmind. A legjelesebb gátugrók is megértik, ha egy sima kört megtettek, hogy újabb fordulóra ösztökélik �ket – ha azonban nem viszik át az akadályt, vagy megriadnak a veszedelmesnek tetsz� ugrásoktól, nem kell majd ismételten fáradozniuk. Jó eredményre tehát csakis a buta ló törekszik, vagy amelyik szeret ugrani.

Ámbár meglehet, hogy a legjobbakat nem is a veszélyek ösztönzik, hanem vitéz küzdelmük emberi szurkolói. Csupán annyi bizonyos, hogy a legtöbb ló nem oly tehetetlen a lovasával, mint annyian képzelik. Hamar megtanulják, mit követelnek t�lük, aztán makacsul ellene szegülnek a követelésnek. A kocalovasokkal meg a legértelmesebb és egyben legálnokabb cselfogáshoz

folyamodnak: vágtába csapnak, és úgy viharzanak el egy alacsonyan lógó ág alatt, hogy a nemszeretem gazdi megemlegeti.

HOGYAN TALÁLNAK HAZA? A nagyföl� id�kben, amikor még az automobil nem volt föltalálva, akárhány megfontolt vidéki úr azzal kapott a lovára estelente, hogy ellátogat a helyi vendégfogadóba – aztán ha az esti ivászat végeztével nem vihetné haza a lovát, majd hazaviszi az. Az ittas lovaglás biztonságosabb volt az ittas vezetésnél mindenképpen.

Kérdés, hogyan talál haza a ló. Kis távolságon persze téremlékezetével él, akárcsak mi. El�veheti fejében rég elkészített szagtérképét is. A zegek-zugok ismer�s rendje, a helyi illatok-szagok-b�zök ismer�s egymásutánja, látványok és hangok mindennapi sora eligazítással szolgál. Csakhogy szólnak példák arról is, mikor lovak ismeretlen vidéken találnak haza, megszokott, útba igazító jelek nélkül. Hogyan boldogulnak ilyenkor?

Csupán kett� a példák sokaságából. Egyéves csikót elszakasztanak az anyjától, elviszik öt mérföldre, amerre még soha nem járt, majd egy id� múltán eleresztik – s a csikó öt napon belül visszatalál anyjához. Tekinthetnénk akár szerencsés véletlennek a dolgot. Ez a példa azonban oly sok változatában ismeretes, hogy azt kell hinnünk, valami különleges érzékel� irányítja tájékozódásában az állatot. Második példánk azokról a vadlovakról szól, amelyeket Virginiában évente befognak, némelyiket eladják árverésen, a többit pedig szélnek eresztik. S ezeknek messzi az útjuk hazáig. Folyókat is meg kell úszniuk, mégis rövidesen eljutnak sz�kebb hazájukba, újjáalakult ménesük körébe. Ismét különleges érzékel� munkálkodására kell gyanakodnunk tehát.

Ilyesmire lovakban semmiféle bizonyítékunk nincsen. A hazataláló madarak tanulmányozása azonban bizonyította, hogy a föld mágneses mez�inek alakulására érzékenyek. Mesterséges mágneses mez�kkel alkalmazott kísérletek viszont azt bizonyították, hogy a madarak hazatalálását megszakasztani egyszer�. Minden amellett szól tehát, hogy az állatok legtöbbjében található apró vasrészecskék úgy m�ködnek bennük, mint megannyi mágnes. A tájékozódásukat irányítják. Szinte bizonyos, hogy ezzel élnek a lovak is.

Figyelemre méltó ága ennek a kérdésnek, hogy a kaliforniai földrengéses övezetbe telepített lovaknak hazatalálniuk milyen bajos. Amikor el�ször érkeznek erre a vidékre, nyugtalanságuknak nincsen vége-hossza a folytonos szeizmikus mozgások miatt. Ezek a mozgások csekélyek ahhoz, hogy az

emberek is észleljék, de a helyi mágneses terek ingadozása az eredményük, ezért vannak kínban a lovak itt eleinte – olyasféleképpen, mint a falusi ember, amikor lármás város közepébe csöppen. A lovak egy id� múltán megbékélnek a helyzettel, és jobban hazatalálnak, de kezdeti nyugtalanságuk mindenképpen arra utal, hogy tehetségüket a delejes er�k érzékelése teszi.

MENNYIRE TEKINTHET�K TERÜLETI LÉNYEKNEK?

Némely állat úgy jár-kel a tanyáján, hogy védelme eszébe sem jut. Mások jól körülhatárolt házuk táját megvédik a behatolóktól. A lovak nem tartoznak egyikük rendjébe se. Csoportos vándorlásuk során szinte soha nincsenek védekez�ben. Elégedetten csatangolnak tágas tereiken, el nem zavarnának más lovakat. Ivóhelyeiket is megosztják velük. Közös legel�mezeik békéjét sem zavarják villongások. Ha két kis ménes találkozik, annyi történik csupán, hogy elkerülik egymást, és a maguk útján mennek tovább. Legalábbis akkor, ha terük b�séges. Zsúfoltság nélkül nem hozakodnak el� birtokjogaikkal.

Csupán amikor sz�kül a mozgásterük, akkor kezd�dik a birtok védelme. Ha egy csapatuk ilyenkor találkozik a másikával, a csapat ura, általában az apamén viadalra kel a másikkal. S ilyenkor mindig az a mén gy�z, amelyik a terület "birtokosa", és el�zi a betolakvót. Gy�zelméb�l nem következik, hogy üldözi is a megvert mént – csupán el�zése a cél, nem elpusztítása –, s ha az ellenfél egyszer visszavonult, békesség száll a tájra megint.

Az istállóban nevelt lovak tapasztalatain viszont kívül esik a birtokosság. Világuk oly sz�k, hogy megvédeni való hazájuk sincs. Ha azonban az istállózott lovat kifutóba csapják ki, viselkedésének új mozzanata figyelhet� meg: a "birtokkerülés". Ha a kifutót nem ismeri, nyomban �rjáratba fog. Becserkészi teljes kerületét, ismer�ssé lesz formájával, kiterjedésével. De ha �rjáratát bevégezte, máris a kapott terület békésebb örömeit keresi.

Persze a tágas kifutók is apró másai csupán a természetes hazának. Megfigyelések szerint a vadlovak egy-egy csapata 50-100 négyzetkilométert birtokol. Legel�jük, ivóhelyük és szállásuk között járván 16 mérföldet is megtesznek naponta, többnyire libasorban és járt utakon. Kezes rokonaik viszont sz�k körben mozognak mind életükben, s némelyek szinte le is tesznek a területi viselkedésr�l. Vad állapotukhoz képest oly beszorítottak, hogy a legjobban járnak, ha csöndes életükkel kapálózás nélkül megbékélnek. Mások nem kérnek bel�le, és kicsiny kifutójukat is elszántan védik. Vigyáznunk kell mindig, ha új lovat vezetünk be olyan kifutóba, amelyiket egy másik már birtokba vett, mert a "birtokos" ilyenkor szabadjára eresztheti elfelejtett honvéd� kedvét, és csúnyán rátámad az újonnan érkezettre. Az ilyen

támadásból súlyos baj származhat, ha el nem hárítjuk. A birtokos, vagy azért, mert múltbéli sérelmei miatt duzzog, vagy mert úgy érzi, hogy a betolakodót e sz�k hazába be nem fogadhatja, nem elégszik meg békülékenységével sem. Támadásaival sarokba szorítja, akármennyire meghunyászkodik. Az efféle kegyetlenség a kezes lovak sz�kös tartásának tulajdonítható, s az új lovat bevezet� gazda rendet tehet könnyedén. Csupán zöldfül�ek nem tudják, hogy a lovak társas élete versengés is, nemcsak együttm�ködés. A versengés pedig kockázatokkal jár. A régiek tudják jól, hogy bármennyire szót fogad is gazdájának a ló, ha a maga fajával kerül szemközt, társas lény lesz megint.

HOGYAN VESZEKSZENEK? Mint értelmes állatokhoz illik, a lovak úgy intézik vitás ügyeiket, hogy csülökre lehet�leg ne menjenek. Fenyegetésekre szorítkoznak a végs�kig, és a fenyegetés sokféle jele általában el is dönti, melyik a legény a csárdában.

Terepen végzett aprólékos kutatások kiderítették, hogy a veszekedéseknek csupán 24 százaléka megy túl a fenyegetés látható vagy hallható jelein meg az enyhe taszigálódáson. Ezt az arányt itatóhelyen támadt 1162 nézeteltérés megfigyeléséb�l számították. Egy másik vizsgálat a lovak etetés körüli összekoccanásait figyelve azt állapította meg, hogy itt a számarány 22,6 százalék – vagyis igen hasonló. Elmondhatjuk tehát, hogy a lovak veszekedésének háromnegyed része zajlik anélkül, hogy er�szakhoz folyamodnának.

A fenyegetés jelei pedig így festenek: fülüket sunyin hátravonják, fejüket leszegik, nyakukat nyújtogatják, farukkal közelebb férk�znek ellenfelükhöz ("fart löknek"), testükkel útját állják, vagy fejükkel, nyakukkal, vállukkal taszigálják.

Ha a veszekedés indulatosabbá válik, a lovak tekergetik leszegett nyakukat, mintha fogukkal marcangolnák ellenfelük testét. Szájuk közben nyitva, mintegy a harapás fenyegetésében. Ellenfelükbe persze nem marnak. Farkukkal dühösen csapkodnak, mells� lábukkal az ellenfélnek fordulva kapálnak, vagy éppen toporzékolnak. A nagyobb nyomaték kedvéért hátsó lábukkal rúgnak ki, és ha ellenfelük meg nem hátrál idejében, bizony eléri a rúgás, ha nem is nagy lendülettel. Összekoccanthatják fejüket vagy testüket is – de bármennyire érintkezés az ilyesmi, teljes támadássá nem fejl�dik. S e fenyegetések cifrázatául elhangzanak dühös nyerítések is.

Ha semmi nem használ, a nyers erejével kell élnie mégis a lónak. Hogy ezt el�vehesse, felágaskodik, úgy esik ellenfele nyakának két els� lábával, és hörögve harapdálja a nyakát. Vagy el�reszegett nyakkal rohanja meg, és

harapja, ahogy bírja. Ha a letiprást és harapást választja, bizonyos, hogy úrhatnám állat. Ha viszont nem annyira dühödött, inkább idegesen védekezik: farral fordul ellenfelének, és fél lábbal vagy mindkét hátsó lábával kirúg, úgy támadja.

Ha a viadal egyszer megkezd�dött, sok a h�kölés, ágálás mindkét részr�l, és jó néhány perc beletelik, amíg az egyik megadja magát. Megadásának jele, hogy félrefordul és odébbáll. Ha erre nincs módja, megadásának jele a kölcsönös csinosításhoz f�z�d� csaffogás, s az a fajta f�vetés, amikor a fejét fölfelé és féloldalvást rángatja. Szemét is mereszti hozzá, hogy az a szokásosnál inkább kimencseredik, farkát pedig behúzza sarlósan álló farának. A legtöbb támadó elfogadja az effajta békülékenységet, és nem támad tovább. Ebb�l némelyek "emberséget" olvasnának ki – holott a gy�ztes csupán attól óvakodik, hogy megsebesüljön. A viadal ugyanis kárára válhat a gy�ztesnek is, azért ilyen óvatos gy�zelme pillanatában.

MENNYIRE GYORS A LÁBUK? A teljes vágtában elnyúló lovak irama lehet nagyobb az óránkénti 30 mérföldesnél, tiszta vér�, egészséges állatok pedig tartják is ezt az iramot néhány mérföldön. Negyedes lovak, amelyek, mint elnevezésük is sejteti, csupán negyedmérföldön versenyeznek, meghaladják akár a 40 mérföldet is óránként. E távolságon 43 mérföldes óránkénti gyorsaság a csúcs, ámbár egyszeri. Hárommérföldes távon a csúcs 34 óránkénti mérföld.

A leghosszabb lóverseny talán Portugáliában zajlott 1200 mérföldön. Gy�ztese egyiptomi tenyészetb�l való Emír nevezet� arab paripa volt. Másik rekorder egy Champion Crabbet nev� szívós hosszútávfutó 300 mérföldet tett meg 52 órán belül.

Az akadályfuttatás �skorában, amikor még árkon-bokron át vitt a verseny, 8, 12, s�t akár 20 mérföldes volt a táv. A modern korban azonban nincs a lovaknak ekkora megpróbáltatásban részük. A liverpooli Nagy Akadályverseny 4 és 1/2 mérföldje, amennyit a legkülönb lovaktól követelnek. Itt a csúcsot a bámulatra méltó Red Rum állította 1973-ban, a világ legnehezebb akadályait ugorva 9 perc 1,9 másodpercen, vagyis óránkénti 29 mérföldes gyorsasággal.

MI A KÜLÖNBSÉG FORRÓVÉR�EK ÉS HIDEGVÉR�EK KÖZT?

Lótenyészt�i hagyomány, hogy forróvér�t, melegvér�t vagy hidegvér�t tekintenek minden kezes lóban. Ennek a három osztálynak a test h�mérsékletéhez köze nincsen, csupán a tenyésztéshez meg a lovak fajtájához.

A forróvér�ek osztályába csupán két lófajta sorolható: az arab meg a tiszta fajúak. �k a lovak világának finom csontú arisztokratái. Nevezik �ket telivéreknek is. Nevük nem csupán arra utal, hogy fajuk a Közel-Kelet és Észak-Afrika forró sivatagaiból származik, hanem arra is, hogy tüzesek és fürgék.

A hidegvér�ek igás állatok, többnyire testesek, egykedv� és béket�r� természet�ek. Nagy csontúak, higgadtak, az északi erd�k lófajtáiból származnak – a tundra meg a sztyeppek lovaitól. A vérük ugyan nem hideg, de a hideg égalján termett vaskos alkatuk jobban állja a csikorgó hidegeket.

A telivérekkel szemben a melegvér�eket néha nevezik félvéreknek is. A két széls�ség keresztezéséb�l származtak. Többnyire finom csontú állatok. E sajátságukat forróvér� arab eleikt�l örökölték. Nem olyan tüzesek és ingerlékenyek, mint az arab paripák, hidegvér� ükeiknél mégis jóval elevenebbek. A melegvér�ek a modern kor sportra és szabadid�re tenyésztett lovai.

HÁNY FAJTA LOVAT ISMERÜNK? Legújabb áttekintésük 207 különálló fajtát számlál. Soknak tetszik, hiszen akárhány országban s akárhány vidékén helyi nevet akasztanak a "fajokra" – viszont maradhattak isten háta mögötti zugokban lófajták feljegyzetlenül is. A szám mindenképpen utal a lovak világának roppant változatosságára.

A 207 lajstromozott fajta közt 67 a póni, 36 az igás és 104 a sportló. Ilyen összevetésben póni az a ló, amelyiknek 147 centiméternél (14,2 maroknál) nem nagyobb a marmagassága – azonban nem csupán a magasság különbözteti meg a pónikat a lovaktól. A póni jóval inkább hasonlít �si el�deihez: rövidebb a lába testéhez mérten, keményebb kötés�, és egy súlycsoportban er�sebb is a lónál. De van a lovaknak két fajtája, amely mérete szerint póninak számít ugyan, arányait tekintve mégis lónak mondjuk. Az egyik az �si káspi fajta, a másik korunk falabellája. Mindkét fajtát inkább apró lovakként emlegetik, mert a póniktól kecsesebb arányaik különböztetik meg �ket. A káspiakat nemrégiben fedezték föl a Kaszpi-tenger iráni partvidékén. Csöpp arab lovaknak tetszenek inkább, és általános az a meggy�z�dés, hogy voltaképpen annak a lófajtának ivadékai, amelyb�l az arab lovakat tenyésztették évezredekkel ezel�tt. Felbukkantak már 2500 éves perzsa faragványokon is, de azóta nemigen látta �ket a világ. Egymás közt

szaporodtak ezen a távoli tájékon, és emberek nem bolygatták az életüket – meghagyták �ket olyannak, amilyenek az ókorban voltak. 1965-ben néhány példányukat Nyugatra hozták, pátyolgatták-tenyésztették, mint a modern telivérek el�hírnökeit.

A falabella története mer�ben más. Argentínában tenyésztették, voltaképpen a shetlandi póni kicsinyítésével. Arányai azonban a lóéra emlékeztet�ek. Hanem ezek a pöttöm állatok ahhoz pillesúlyúak, hogy megüljék �ket, inkább csak kényeztetnivalók. Átlagos magasságuk méteresnél kisebb, vagyis apróbbak a kutya akárhány fajtájánál. A legkisebb feln�tt falabella marmagassága csupán 38 centiméter, azért törpe a nagy szelindek egy métert meghaladó magasságához mérten. Elgondolni is hajmereszt�, hogy egy ló elsétál a kutya alatt – azonban e többsincs lovak mégsem tekintend�k torzszülöttnek, mivel korunk lovának közös �se, az ötvenmillió évvel ezel�tt élt Eohippus csupán 25 centiméter magas volt. Manapság, amikor 30 centiméteres marmagasságot alig meghaladó falabellacsikók születnek, voltaképpen �seiket csodálhatjuk bennük.

S ha most a pónik világából az igáslovakéba ugrunk át, a túlsó végletet látjuk, a lovak óriásait. Némelyikük 213,36 centiméteres marmagasságával (21,1 marokkal) n�tt ki a földb�l, és egy tonnánál súlyosabb. Ezek a nagy test� lovak szolgáltak er�vel a mez�gazdaságnak, miel�tt a robbanómotor a gázait pufogni kezdte úton-útfélen. A csöndes régi világ kényeztetett tanúi az igáslovak, legszebb példányaikat rendszeresen mutogatják mez�gazdasági szemléken és vásárokon. Lelkes gazdáik éltetik legfontosabb fajtáikat, és az érdekl�dés akkora irántuk, hogy jöv�jük az �rkorban is biztosnak látszik.

A fajták legváltozatosabb csoportja manapság mégis a sportlovaké. Vagy száz fajtát foglal magába. A sport – akár lovaglás, akár vadászat, akár verseny, akár ugratás, akár parádé, akár póló – a huszadik századi ló kiválóságának biztosítéka. Amint a népes városok terjednek és mind jobban körülzárják a vidéket, a vidéki foglalatosságok mind védettebbé válnak, és a lovaglás fonák módon éppen az autózás és a forgalmi dugó korában a legnépszer�bb. Mint az élet motorizálódásának ellenszerét nem csupán lovasok élvezik, hanem sok millió néz�jük is lóversenyeken, bemutatókon és a televízió képerny�jén. A sportló nem lovasa szenvedélyének tárgya már. Ember-állat bens�séges kapcsolatának és a zöldbe vesz� vidéki múlt jelképévé is vált. Ha felértékel�dése így folytatódik, meglehet, hogy a jöv�ben még több lófajtát ismerünk meg.

Érdemes megemlíteni, mely országok dicsekszenek a legtöbb lófajtával. Oroszország mintegy 27 fajtával vezet. Második Nagy-Britannia 19 fajtával, Franciaország a harmadik 18 fajtával, az Egyesült Államok és Németország következik utánuk 16-16-tal, Olaszország 10, Lengyelország 9 fajtával. Ezeket

a számokat azonban sz�kre fogottnak tekinthetjük, mert a változó környezetnek megfelel� új fajtákat tenyésztenek mindig, mégis elárulják, mely országok foglalkoznak fajták tenyésztésével a leginkább, és kényeztetik lovaikat a huszadik század legvégén.

MIÉRT VERSENYEZNEK A LOVAK? A kérdés ostobának tetszik, mégsem az. A lovaknak nem természetük, hogy lóhalálában vágtassanak hosszú mérföldeken. Miért teszik hát? Tudjuk, miért szalad az agár – mert a nyulat �zi –, de telivér lovak miért nyargalnak nagy iramban a messziségnek?

Korunk versenylovát akkor értjük meg csak, ha furcsa életmódját vizsgáljuk. Akik a versenypályán látják �ket, el sem gondolnák, milyen spártai az életük. Amikor nem versenyeznek, idejük java részét az istállók bokszaiban töltik, és reményvesztetté válnak. A rendszeres edz� futtatások sem igen rázzák fel �ket, hiszen a mozgás szabadságával csupán kecsegtetnek.

Ha a tapasztalatlan lótulajdonos azzal állna el�, hogy versenylovát talán ki kéne csapni legelni a mez�re, azt fogja hallani a trénert�l, hogy akkor nem lesz a versenyen az esze. Ha ez igaz, a lovak azért versenyeznek, mert beszorítottságukban sóvárognak a meger�ltet� mozgásra, és alig várják, hogy felhalmozott energiájuk kirobbanhasson. A verseny nagy napján aztán lódulnak és rontanak szélsebesen. S ha a végkimerülés el�bb lepi meg �ket, mint ahogy a céloszlopot elhagyják, pálcázzák vagy éppen fékezik �ket, aszerint, hogy az esélyük milyen.

Testi meger�ltetésük egy-egy verseny alkalmával akkora, hogy telivérekt�l nem is telik újabb versenyfutás napokig. Ebb�l is érthet�, mennyire természetük ellenére élnek. Vadló nem is bírna egy-egy futás után napokig pihenni. Viszont a vadlótól nem várnák, hogy annyit vágtázzon egyhuzamban. A vadlovak ragadozói – vad kutyák, macskafélék, farkasok – vagy végeznének kiszemelt áldozatukkal, vagy futni hagynák jóval el�bb. Amikor a versenylovak nekilódulnak a pályának, valójában úgy viselkednek, mint a naphosszat padjukban görnyed� kisiskolások, ha a játszótérre kieresztik �ket. Amilyen szertelen és eszeveszett az � játékuk, éppolyan a versenyló futása is. Nem annyira a fejveszett menekülés �si emlékét eleveníti meg, mint inkább élete kalodájából szabadul.

A lovak versenyében mégis benne rejlenek a félelem és menekülés elemei. El�ször azért, mert vadló nem fogná menekülését hosszú vágtára, ha nem �zné rémület. Megteszi az ügetés is, ha a ménes valami gyanús jelre eszül. Teljes vágtára szüksége csupán akkor van a lónak, ha a ragadozó lesb�l tör rá, úgy

fogja �z�be. A versenylónak legalább képzeletében él a bokrok alján lappangó gyilkos. Másrészt ott a lovaglópálca. Mikor az megcsípi farát vagy véknyát, a kutyafélék foga vagy a macskafélék körme juthat az eszébe. S hogy a támadás a pálcával ilyen közelb�l éri, megkett�zi menekülésének igyekezetét.

A verseny ilyenformán elegye a láthatatlan ragadozó el�li szökésnek és a rabságból való szabadulásnak.

MIÉRT FUT AZ EGYIK LÓ GYORSABBAN A MÁSIKÁNÁL?

Amikor a fogadók verseny el�tt a szemüket meresztik a kifutókban lépeget� lovakra, valami apró jelet keresnének mindenáron, hogy megtudják, melyik lesz a leggyorsabb lábú. Szerencsétlenségükre bele nem láthatnak a lóba – márpedig a lovak szíve dönti el, melyik lesz gy�ztes és melyik vesztes a versengésben. A mai versenylovak lába szélsebes mindnek, izomzata pompás, nagy iram telik mindenikt�l. Más dönti el a versenyt. Titkukat mélyebben rejtik, a bukmékerek nagy megkönnyebbülésére – mert a vérkeringés dönt végül, melyik telivérnek lesz osztályrésze a dics�ség, melyiknek a jeltelenség.

Az els� mérföld negyede minden versenyen anaerobikus – magyarán a ló nem használ el f�t�anyagul oxigént a véráramából. Az els� negyedmérföld után a ló aerobikai mutatványba kezd: akkortól tüdeje és szíve együttesen szolgáltatja inainak a szükséges oxigént. A legenyhébb szívgyengeség elég, tüdejének legapróbb fert�zöttsége, máris vesztes. Azért ha a lelkes versenyjáró kijelenti, hogy kedves lova "csupa szív", nem érzeleg.

A lóverseny élettanában a legbámulatosabb a szívverés hajmereszt� gyorsulása a nyugalmi állapottól a teljes vágtáig. Szaktekintélyek állítják, hogy meg is tízszerez�dhet – 25-r�l 250-re szökhet fel percenként. Mások megelégszenek a 36 és 240 közötti játékkal, de még így is hétszeres csaknem a szívverés irama, vagyis másodpercenként négy lüktetés. Nem csoda, ha a telivéreket annyira elcsigázza egy-egy szoros verseny.

Efféle er�feszítések rendszeressége nyilvánvalóan nem természetes a lovak számára. A nagy kockázatú versenyeken szerepl� drága versenylovaktól azonban mind többet követelnek, és a többet is mind gyakrabban. El�re látható eredménye a szívnagyobbodás és más komoly baj. Valójában az történik, hogy a szív megnövekedésével "nem marad helye az igyekezetnek" a meger�ltet� verseny feszültségében. Munkájának végzése közben a szív nekiszorul a környez� szöveteknek, a nyomás fárasztja, és a ló "hervadni kezd", ahogy végéhez közeledik a verseny. Ismeri ezt a jelenséget akármelyik fogadó, aki "tutira ment" valaha. Lova fényesen szerepel a verseny korai és

középs� szakaszában, majd mintha megindulna visszafelé. A többiek elhúznak mellette, és iramodnak a céloszlopnak – legalábbis ilyen a látszat. A valóságban az történik, hogy lassít a teljes mez�ny, amint teljesít�képességük véghatárához közelednek. Azonban a gyenge szív� ló jobban lassít a többinél, és azt a látszatot kelti, mintha a többiek rákapcsolnának. Ha a lankadó lovat az ilyen verseny után nem pihentetik, szíve javíthatatlan károsodást szenved.

A nyer�k másik fontos tulajdonsága, a járás – az a részarányosság, ahogyan a lábuk vágtában a földet éri. Az eszményi ló lába úgy jár, mondják, akár a kerék küll�je. Mindenik küll� a rész szerint ránehezed� súlyt hordozza egyenletesen.

Ha a ló szíve er�s, mellkasa boltozatos, járása részarányos, mégis elveszti a versenyt, mi lehet a baja? Okolhatók a gének, a szül�k párosítása, de nem annyira, mint a legtöbben hinnék. A közhiedelem szerint két gy�ztes párosításából csakis bajnok csikók származnak – erre a hiedelemre azonban sok istállótulajdonos ráfizetett már. Az igazság az, hogy a mai telivérek oly sz�k rokontenyészetb�l származnak, hogy genetikai összetételük igen hasonló, és díjnyer� versenyló bármelyik utódjukból válhat. Némi részrehajlás mutatkozik ugyan díjnyertesek csikai iránt, azonban ez sem több az elfogultságnál.

Fontos a ló egyénisége – megmondani bajos azonban, mennyi abból a genetika, mennyi sorsának tanítása. Hogy err�l többet nem mondhatunk, annak nagy oka, hogy a versenylovak értékesek, szaporításuk hosszas, az összehasonlító viselkedéstan kutatói nemigen kísérletezhetnek velük. Könnyebben hozzáférhet� állatokkal, például fehér egerekkel végzett kísérletek mégis azt mutatják, hogy gy�ztest "teremteni" is lehetséges edzési módszerekkel. Ha apró egereket gy�zni engedünk er�szakos, nagy egerekkel szemben (mégpedig úgy, hogy a nagy egeret a jámborságig kábítjuk), a kisegér önbizalma hamarosan megn�, és amikor ismét összeeresztjük a (már kábítatlan) vezéregérrel, gy�zedelmes lesz, és gy�zteshez méltóan viselkedik a továbbiakban is, hiába jóval kisebb. Ez a módszer arra vall, hogy magabízást építeni akármilyen állatfajban lehet, ha rávezetjük, hogyan viselkedjék társas koccanásai során. Egy-egy állat életének története tele apró afférokkal, és nem is eszmélünk, hogy a fiatal csikó egyetlen röpke pillanatában életére szóló leckét tanulhat bátor elszántságból.

Ha dolgunkban bizonyosak lehetnénk, hogy a fiatal telivéreket "segíthetjük" cseperedésük során, er�síthetnénk elszántságukat is, hogy tovább viseljék a versenynek azt a testi kínját, amelyet az atléták oly jól ismernek. S hogy az elszántság természetét jobban megérthessük, érdemes meggondolnunk, hogyan tesz a vadló menekülés közben. A patás állatnak, akár ló, akár szarvas, akár antilop, a legbiztosabb helye a veszély el�l

menekül� csapat közepében van. A ragadozók martalékává a sereghajtó válik, olykor az élenjáró. Az is kerülhet éppoly távol a többiekt�l, mint a sereghajtó, és a lesben álló ragadozó lecsaphat rá. Ezért parancsolja ösztöne a vágtató lónak, hogy csoportjában maradjon – más szóval, hogy: bolyban a biztonság. Ha ezt az intést a versenyek nyelvére fordítjuk, a nyer�k példája beszédes. Ha versenyekr�l készült filmeket visszafelé pergetünk, azt látjuk, hogy a gy�ztes szinte mindig a "mez�ny közepében" fut, mind a hajráig. Ez többnyire a harmadik vagy negyedik hely – a legjobb helyezés a hajrázáshoz. A ló mindeddig biztonságban érezte magát, és meg is maradna e helyzetben, ha a zsoké nem ösztökélné. Mikor azonban közeledik a céloszlop, a zsoké többnyire pálcájával utánozza a ragadozó karmának marását a biztonságban futó ló farán. Ez szalasztja meg a lovat, hogy társainak elébe kerekedjék. S amikor óvatosságát sutba vágva élenjáró helyzetre tör, és az a félelme kerekednék felül, hogy a ráles� ragadozónak éppen így válik áldozatává, akkor tör rá az a bizonyosság, hogy gyilkosa máris a hátsó felét szaggatja.

Persze a többi zsoké is pálcázza lovát, ha el�tte a gy�zelem lehet�sége. A végs� kétszáz méter a szívósság próbája. – Hiszen a mez�ny minden lova menekülne a hátbatámadás el�l s az a hosszú verseny végén ismét csak szív kérdése: mind szó szerint, hogy a ló vérkeringése milyen, mind képes értelemben, az erkölcsét tekintve.

Némelyik versenylónak nem kell noszogatás a végs� nekirugaszkodáshoz. Nem azért tör élre, mert a boly biztonságát bízvást elhagyja, hanem mert a boly kezd elmaradozni. Neki pedig jó a "versenyirama" – azaz nem nyargal annyira el�re id�nek el�tte, hogy vissza kellene tartani – mert értékes er� fecsérl�dik azzal is –, és nem marad el már kezdetben, hogy a zsokénak korán ösztökélnie kelljen. Így is, úgy is er�t veszítene. A tökéletes iram, amikor a ló megmarad az élbolyban a hajráig. A lovisok nyelvén a zsoké akkor "megnyomhatja a gombot", a ló pedig nyakába szedi a lábát.

MIÉRT FUT LASSABBAN EGYIK A MÁSIKÁNÁL? Minden verseny után kisebb ceremónia zajlik a vesztes ló tulajdonosa, trénere és zsokéja közt. Ez a "Miért is fogtunk padlót?" színjátéka, amelynek során a zsoké meg a tréner ürügyet keres a tulajnak, hogy a következ� havi edzési díjat is folyósítsa, és ne váljon meg csalódást okozó lovától.

A színigazság, az tabu e színjáték során. Ami a legnyilvánvalóbb, az nem hangozhat el: hogy vagy a ló nem ér semmit, vagy a többi ért többet. Sem, hogy a zsoké rosszul lovagolt, sem hogy a tréner nem állt hivatása magaslatán. Tilos megemlíteni továbbá, hogy a ló elvégre nem gép, viselkedése lehet

olykor következetlen. A versenylótartás költségei csillagászatiak, ezért a ló sem adhatja alább a tökéletességnél… Ha ugyan a tökéletlenségének súlyos oka nincs. Ilyenkor kell el�szednie az eszét a trénernek meg a zsokénak. Minden vesztett verseny után nem lehet egyazon ürüggyel el�állni. Újat kell találni alkalmanként.

Amikor egy elkeseredett lótulajdonos beírt a Sporting Life-nak e tárgyban, elsorolván néhányat a hajánál fogva el�rángatott magyarázatok közül, az újságot a csalódott tulajdonosok hasonló példák százaival árasztották el. Íme, némiképp csiszolt és személyes gy�jtéssel kiegészített válogatásuk:

1. Lenyelte a nyelvét a ló. 2. A pálya küls� szélén nyúlodúba hágott. 3. Gyeprög érte. 4. Lenyelte a gyeprögöt. 5. Nem szereti ez a ló az éles kanyarulatokat. 6. Bögöly csípte a rajtnál. 7. Megzavarták a tévések. 8. Az es� zavarta meg. 9. Tályog kelt a szájában. 10. A lábát sajdítja. 11. Megkutyálta magát már a versenyistálló el�tt. 12. Görcsölt. 13. Nem bírja az er�s szelet. 14. Lankadt volt/heves volt. 15. Megtaszították. 16. Megrúgták. 17. Vontatott/túlhajtott volt neki a verseny. 18. Alacsonyra fogta/magasra fogta az ugrást. 19. Beszorult a nagy mez�nybe. 20. Kicsi volt a mez�ny, nem éledt meg a lóban a versenyszellem. 21. Nem vette fel a lassú/feszített iramot. 22. Nem akart balra/jobbra tartani. 23. Kevés/sok volt neki a tréning. 24. Rövidebb/hosszabb távon jobban boldogul. 25. Elvétette a rajtot és lemaradt. 26. Pofán találta a másik zsoké pálcája. 27. Szorította/félrefordult rajta a nyereg. 28. Tapasztalatlan/rosszak a tapasztalatai. 29. Megugrott a rajt el�tt/félreugrott a célnál. 30. Beszorították.

31. Hosszú volt az útja a pályán. 32. Kínozta a kipufogógáz a teherkocsiban. 33. A múlt éjjeli t�zijáték vadította meg. 34. Elszakadt a nyeregszíja. 35. Elhagyta a patkóját. 36. Sárlik. 37. Hamar élre tör/élretöréshez kell szoktatni. 38. Nem a megszokott abrakján tartották. 39. Jobban meg kell hajszolni. 40. Nem kell pálcázni/nem kell ennyire keszty�s kézzel bánni vele. 41. Ki kell herélni. 42. Alighanem kicsiny a vörösvérsejtszáma. 43. A díjnyertes apja is kés�n érett. 44. A zsoké azt hitte, van még egy fordulója/azt hitte, az utolsó kört futják. 45. A zsoké azt hitte, baja esett, és megállította. 46. A zsoké elejtette pálcáját. 47. A zsoké céloszlopnak nézte az utolsó kétszáz métert jelz� oszlopot, és

lazított. 48. A zsokét megrúgták a futtatás során. 49. Az el�nyosztó szigorú volt, és túlterhelte a lovat. 50. Az istállót vírus fert�zi. Aki versenyló-tulajdonos még nem került szembe effélékkel verseny után,

annak táltos a lova. Talán a legfaramucibb magyarázattal szolgált a ló rossz szereplésére egy

növendék zsoké, amikor a versenyintéz�ség elé idézték: "Az úr megfenyegetett, hogy ne merészeljek elébe kerülni!"

MIÉRT NEM GYORSABBAK A VERSENYLOVAK ÉVR�L ÉVRE?

Az atléták idényr�l idényre gyorsabban futnak, és szinte versenyr�l versenyre döntik a csúcsokat. Emberi versenypályán ritkán régibb egy-egy csúcs néhány évesnél. A telivér versenylovak közt más a helyzet. Hiába gondosan eltervezett a tenyésztésük, hiába a beléjük vert rengeteg pénz, ami a gyorsaságot illeti, úgy látszik, a mai versenylovaknak megállt a tudománya. Csúcsokat ritkán döntenek, de nagy általánosságban is alig javultak valamit az elmúlt évszázadban. Ugyan miért nem? Miért, hogy a gyorsaság szerint

válogató fajtanemesítés nemzedékei során nem mutatkozik fokozatos tökéletesedés? Valami hiba lehet itt.

A lóversenyzés �si sport. Legrégibb formájában nem is ülték meg a lovat. Verseng� sivatagi törzsf�k szomjaztatták lovaikat, aztán az itatótól megadott távolságra eleresztették �ket. Amelyik els�nek jutott vízhez és ivott, az lett a gy�ztes. Egy versenylótréner birtokunkban lév� els� feljegyzései 3338 évesek, és a Közel-Keletr�l származnak. Az �si Görögországban nem sokkal kés�bb, 2636 éve kezd�dtek a lovaglóversenyek. A lovasok sz�rén ülték meg lovukat. 150 évvel kés�bb már külön versenyeztették a kancákat, külön a kezd� lovasokat. A rómaiakból id�vel lóversenyek megszállottjai lettek, és 1900 éve már rendeztek napjában száz futtatást is. Tudunk az akkori id�b�l néz�seregekr�l, nagy fogadásokról, tömegverekedésekr�l, bundáról, vesztegetésr�l, serkent�szerekr�l – egyszóval mindenr�l, ami csak lóversenyhez kell. A lelkesedés azonban kihunyt. A római birodalom bukásával vége lett a lóversenyzésnek. A gyors keleti lovak utánpótlása megszakadt, és a súlyosabb csatamének és igáslovak tenyésztése került az el�térbe.

Ezer év elteltével a Közel-Kelet lótenyésztése ismét éreztetni kezdte a hatását Európában. A keresztes lovagok megcsodálták ellenfeleik gyors paripáit, és hoztak bel�lük haza. Nyolcszáz esztendeje heti alkalmakká váltak a lóversenyek Londonban. A hazahozott gyors lábú lovakat futtatták, és akkoriban jegyezték föl az els� fogadópénzekb�l gy�lt díj átadását is: negyven aranyfontot, ami igen szép summa volt akkoriban. Mégsem vert a lóversenyzés gyökeret. Megmaradt apróbb mulatságnak, mivel a lovas vadászatoknak meg a csatalovaknak jóval nagyobb volt a becsületük. A ló gyorsaságára figyelmessé csak akkor lettek megint, amikor a vértes lovasság divatát a könny�lovasságé váltotta fel. A lóversenyek is mind szervezettebbé váltak akkortól, míg végre megnyílt a pálya a telivérek versengése el�tt.

A királyi védnökség� komolyabb versenyek a tizennyolcadik században kezd�dtek, a Közel-Kelet pedig ismét fontos elemmel járult hozzájuk. Három �satyát – pompás arab méneket – hoztunk be és szaporítottunk vagy ötven kancával az els� menetben, így támadt az az új vérvonal, amelyet telivérnek nevezünk. A század végére, 1793-ban megnyitottuk a Méneskönyvet, és ebbe belekerült minden tiszta vér� versenyló családja. A méneskönyv eszméjét alighanem arab lótenyészt�kt�l kölcsönöztük, mert a versenylovaik tiszta vérvonaláról feljegyzéseket vezettek �k is. A telivér neve voltaképpen az arab kehilan fordítása, s az is szín tenyészetet jelent.

A Méneskönyvet azonban hamarosan lezárták – azaz újabb vérvonalat a tenyésztésben nem nyitottak. Ebb�l következik, hogy kétszáz évig igen sz�k genetikai alapon történt a telivérek tenyésztése. Nemrégiben úgy becsülték,

hogy génkészletük mintegy 81 százaléka harmincegy ló génjein alapszik. Kezdetben volt mégis tere a genetikai tökéletesedésnek, azért az els� száz esztend�ben a verseny sebessége szinte évr�l évre n�tt, a számítások szerint mintegy 2 százalékkal 1900-ig bezárólag. A tizenkilencedik században a lovak is n�ttek – mintegy harmadfél centiméterrel huszonöt évente –, míg a 162,5 centiméteres (16 markos) átlagmagasságot el nem érték. Lábuk pedig megnyúlt, kecsesebbé lett. Készen állt tehát a modern lóversenygép. Hanem ezzel mintha el is jutottunk volna a véghatárig. Napjaink akárhány gyorsasági csúcsa fél évszázados. Klasszikus versenyünkön, a Derbyn például 1926-ban állított csúcsot ló utoljára, mégpedig másfél mérföldes távon 38 mérföldes óránkénti sebességgel. Az efféle csúcsokat nem döntötték meg azóta sem, pedig évr�l évre több díjnyertes lovat párosítanak, tehát lehetnénk akár folytonosan javuló teljesítmények tanúi. Meg kell ezért állapítanunk, hogy vagy az eredeti gént�ke nem volt éppen dús, a közös �sök sz�k köre miatt, vagy a modern versenylovak nevelése körül van hiba.

Ha a génekkel magyarázzuk a helyzetet, akkor bizony ideje volna a szent Méneskönyvet újból megnyitni, és közel-keleti vérrel frissíteni a fáradt vért. Ha a versenylónevelés körül a hiba, a modern telivérek igen mesterséges életkörülményeit kell vizsgálóra fognunk. Ha viszont elfogadjuk, hogy "jobb a békesség", ne babráljunk bele a lóversenyek világának szentelt hagyományaiba, akkor bizony bele kell nyugodnunk abba is, hogy a lótenyésztésbe és -nevelésbe vert költségnek-fáradtságnak csekély a megtérülése. Bizonyos csupán, hogy valami nincs rendjén, vagy a tenyésztés, vagy a nevelés körül. A bökken� az, hogy az újításnak félelmetes még a gondolata is, amikor díjvárományos csikók születnek – trénerek és lótulajdonosok egyaránt viszolyognak a kockázattól. Márpedig sok forog a kockán. De valaki el�bb-utóbb elszánakozik majd a nagy lépésre, és a lóversenyzés akkortól izgalmasabb huszonegyedik századot ígér.*

* Ez a fejezet némi korrekcióra szorul. Igenis van fejl�dés a versenylovak teljesítményében. Az üget�k világrekordja például 1912-ben 60:13:03 volt; 1992-ben Mack Lobell a csúcsot 60:09:07-re javította. És a teljesítmény javulását szemlélteti az is, hogy az 1912-es olimpián az ugratásban épített pályán 15 db 120 cm magas, 140 cm széles akadály szerepelt, 1992-ben Barcelonában viszont a gy�ztes ló (Classic Touch) már két pályán 26 db 170 cm magas és 220 cm széles akadályt teljesített hibátlanul. A tenyésztés technikája, a felnevelés metodikája és a tréning is sokat fejl�dött. (Várady Jen� jegyzete)

MIÉRT VERIK LOVUKAT A ZSOKÉK?

A lovaglópálcát lovak kormányzására és siettetésére használják. Megbocsáthatatlan, hogy olykor a büntetésükre is. A lóversenyzés számos kritikusa kegyetlennek és szükségtelennek ítéli a pálcázást, ezért hangos a követelés, hogy a pálcát tiltsák ki minden versenyr�l. Némelyik országban a hatóság máris megszorította a pálca használatát. Skandináviában például össze kell fogni a gyepl�vel, ilyenformán sz�kül használatának köre. Másutt az ütések számát korlátozzák. A versenyintéz�ség résen van, és az indulatos zsokén elverik a port.

Emelnek szót a pálca ellen a lóversenyek világából is. A telivér lovak egyik nagy szakért�je kimondta kereken, hogy a lovak verése "a civilizáció alsóbb fokain teng� emberek szokása, azok rendszabályozzák így a háziállataikat". Egy kiszolgált tréner nyilatkozata: "Vertek a szódások eleget." Igaz, visszavonulót is fújt mindjárt, nehogy azt higgyék, a szíve vérzik – hiszen tudta jól �kelme, hogyan vélekednek a szakma kemény legényei az efféle beszédr�l. De még a legirgalmatlanabb lónyúzók is érzik, hogy ellenük fordult a közvélemény. A kiszolgált tréner jelszava – "Nyeljék le az ostort!" – újságok címoldalát járta meg, és az a tanácsa is megfogan, hogy az emberek "figyeljék az alamuszi zsokét, amikor verseny végeztével elsimogatná a hurkákat lova oldalán". Most már tehát nem csupán a hatóság tilt, hanem a lóver� maga is feszeng, tapasztalván, hogy a nagyközönség nem hisz régi mentségeinek.

Mi legyen tehát? Törjük el a lovaglópálcát? Sok szakmabeli állítja, hogy legfontosabb eszközüket veszítenék el, amellyel a lovat a zsúfolt mez�nyben irányítják, akadályozástól-ütközésekt�l óvják. El�állnak azzal is, hogy a hajrában csakis pálcájukkal bírhatják rá a lovat, hagyja a boly biztonságát és szökjön élre. Ha pedig nekik van igazuk, mi legyen a megoldás?

Olyan megegyezés, nyilvánvalóan, amely szerint a durva verések büntetését szigorítani kell. Könnyebben kimondható legyen, hogy eljárt a pálca. Voltaképpen enyhe legyintése nem fájdalmasabb, mintha a tulajdon combunkat érné, azonban foganatosabb, mintha az érzékeny lovat csépelni állunk neki.

Ha viszont ilyen egyszer� a megoldás, a szócséplés minek? Azért, mert fontos versenyek megnyeréséért óriási nyomás nehezedik a zsokéra. Ha a ló tulajdonosa azt látja, hogy zsokéja nem él a pálcával és lóhosszal versenyt veszít, szemére veti, hogy nem tett meg mindent a gy�zelemért. A fogadók, ha nagy összeget kockáztatnak, nekiállnak ordítozni is, hogy "verjed! verjed!", amikor megtett lovuk fejhosszal második. Nem mintha kérges lelk� emberek volnának, azonban a verseny láza elragadja �ket a végs� pillanatokban. A zsokékkal is ez történik. Úgy érzik, mintha lovuk csupán egy csöpp sarkallásra szorulna, s máris elszelelne a többi mellett. Így aztán nemcsak billegtetik a

lovaglópálcát, hanem ütik vele a lovat, ahol érik. S ezt a látványt utálta meg a közönség egy része. Ezért fordul akár a lóversenyzés ellen.

Ráadásul a verés korántsem sarkallja a versenylovat annyira, mint zsokéja hinné. A ló oldalának meglegyintése már azt az érzést kelti, mintha a ragadozó hátulról ugrana rá, ezért gyorsít – a kíméletlen ütés pedig célját tévesztheti. A ló elfarol fájdalmának forrásától. Mivel a pálca mindig vagy egyik oldalát éri, vagy a másikat, a félreugrás megszakaszthatja mozgásának ütemét, akár lassíthatja az iramot a dönt� pillanatban. Ezért nincs a verésnek mentsége.

TUDJA-E A LÓ, HOGY VERSENYT NYERT? A nyertes lovak körüli érzelg�sségben is kimondandó határozottan, hogy nem. Nem tudja. A válasz nyilvánvaló, ha a lóverseny részleteit végigvizsgáljuk – mégsem éppen illend�, s�t elfogadhatatlan a nagy pénzt nyert lótulajdonos, tréner és zsoké számára.

A verseny utolsó szakaszában a telivér megfeszíti inait, ha nem is azért, hogy nyerjen, hanem hogy lovasának a kedvére tegyen. A lovak roppant érzékeny és készséges állatok. Lovasukat tisztelik, és lesik minden parancsát. Érzi a ló, ha a hátán ül� ember akár csak egy csöppet gyorsítaná vagy lassítaná. Testi kapcsolatuk közvetíti az akaratot, a kéz érintése, a láb szorítása, a lovagló testének feszülése. Tetszését is érzi a ló, akár nyakának veregetéséb�l, akár diadalordításából. Mégsem kötheti össze az elégedettség efféle nyilvánulásait azzal a megfigyeléssel, hogy a célvonalat a többi ló el�tt lépte át. A lóverseny emberi okoskodás m�ve, a lovaknak semmit nem mond.

Bámulatos inkább az, hogy a lóversenyz�k világa mennyire értetlenül áll az efféle válasz el�tt. Holott a verseny rendez�i sem tudják mindig, ki nyert. Amikor a szoros verseny végén fölharsan a kiáltás, hogy "célfotót!" – még a céloszlopnál állók sem tudják bizonyosan, melyik ló a gy�ztes. Miért tudná a ló? S amikor a célban nem több az el�nye egy fejhosszal, honnan tudná, hogy a pillanat melyik töredékében d�lt el a verseny? Kétséges már az is, hogy a versenyzésr�l tudomást vesz, nemhogy gy�ztesr�l és vesztesr�l. A lovak annyit tudnak csupán, hogy sz�k istállóban tartották �ket, aztán kieresztették a gyönyör�séges, füves pástra – azon futhatnak, amilyen gyorsan csak akarnak, amíg a lábuk bírja, vagy amíg lovasuk lazít, és nem ösztökéli �ket tovább. Számukra a verseny nem egyéb a mozgásnál, a ménes fejveszett menekülésének emlékénél. A versengés nem része életszemléletüknek, gazdájuk regényes gondolkodását pedig nem tehetik magukévá.

Egy fontos versenyt éppen megnyert ír lovat ezzel köszöntött a televízió tudósítója: "Íme egy ló, amelyik nyilván tudja, hogy gy�zött!" S ezt akkor

mondta, amikor a liheg�, verítékez� állatot a boldog ír lovisok tömege szorongatta, veregette nyakát, véknyát, farát, vagy amijéhez csak hozzáfért. Valójában hogy vélekedett a veregetés és kiáltozás kitörése fel�l, az nyitott kérdés. Annyi bizonyos csupán, hogy nem tudta, melyik pillanatban el�zte meg a másikat. S ha következtetnie kell, a ribillióból inkább arra következtet, hogy valamit csúnyán elvéthetett, azért �t most lincselik, míg a többi ló békéjét és biztonságát élvezi. Lehetnek a lovak bármilyen értelmes és odaadó állatok, nem emberek, és f�ként nem szerencsejátékosok. A fogadók lelkében sem olvashatnak, ezért nem tudják, megnyerték-e a versenyt vagy sem.

KI TALÁLTA FEL A KENGYELT? Némi megdöbbenéssel értesülünk, hogy az ókori Görögország és Róma lovasai nem éltek kengyellel. Ha csatába lóháton rontottak, combjukkal szorították, és remélték a legjobbakat. Sem Nagy Sándor, sem Julius Caesar nem élvezhette azt a biztonságot, amelyet a kengyel nyújt a lovasnak. Így még bámulatosabb, hogy Nagy Sándor lovassága összesen kétmillió négyzetmérföldet hódított meg a világból. A régi görögök lovaglására rávilágítanak Xenophón írásai, amelyekben egyebek közt ezt tanácsolja a lovasnak: "…üljön peckesen, lábát szétvetve, mert így a combja jobban szorít, egyenes ültéb�l pedig a dárdáját… nagyobb er�vel veti".

A comb szorításából következik, hogy nyereg és kengyel híján igen jó formában és nagy hozzáértéssel kellett küzdenie, hogy a ló hátán megmaradhasson a csatában. Mozgásának lehet�ségei er�sen korlátozottak voltak. Lóra pattanni, majd leugrani sem volt oly egyszer�. Megérteni bajos, hogy az ókor sok ezer lovasa közt nem akadt egy találékony szellem, aki b�rb�l ül�két s hozzá hágcsót tákolt volna lova hátára. Talán éppen a katonai nevelés szigorúsága állta útját a találékonyságnak, és kényszerítette arra a régi görögöket és rómaiakat, hogy az ismert világot kínos kényelmetlenség árán hajtsák igájuk alá.

Akkor mégis ki találta fel a kengyelt? Orosz szakért�k úgy vélik, hogy a görögökt�l északra él� szittyák kiváló lovasai. Tárgyaikon valóban mintha kengyellel felszerszámozott lovakat lehetne látni, bár nem valami világosan. Ráadásul Nagy Sándor lovakat szerzett t�lük, azért hihetetlen, hogy találmányuknak is hasznát ne vette volna. Alighanem másutt kell kereskednünk.

Távolabb keletre, forróbb égalján, ahol mezítláb lovagolnak, ott már Kr. e. 200 táján megjelennek olyan kötélhurkok, amelyekbe a lovas a nagylábujját illeszti bele a lóra szállás megkönnyítésére. Ezt a nagyujjkengyelt Indiában

találták föl – úgy tetszik tehát, hogy az ottani civilizációnak köszönhetjük a kengyel egyszer�, de nagy jelent�ség� találmányát. S az el�ször Ázsiában terjedt el, úgy jutott a hidegebb égövbe, ahol a lovasok súlyos csizmát viseltek, hogy lábukat melegen tartsák. S a lábbeli tette szükségessé, hogy a nagylábujjas kengyelt talpallóvá nagyítsák. A kengyel ebben az új, tökéletesített formájában annyi biztonságot és egyensúlyt adott a lovasnak, hogy forgathatta a fegyvert mindkét kezével. Korábban, ha dárdát vagy lándzsát vetett, combjával szorítania kellett a ló hátát, fél kezével pedig kapaszkodni a sörényébe. Nos, ezentúl nyilazhatott, pusztíthatta szerencsétlen ellenfeleit mindkét kezével. E nagy találmány birtokában az Attila vezette ázsiai hordák elárasztották a Nyugatot, és fürge lovaikon megmaradva ölhették az ellenük szegül�ket rakásra. Egy hadtörténész megítélése szerint a kengyel volt "a hadviselés fejl�désében a legjelent�sebb lépés a lovak szelídítését�l a puskapor feltalálásáig".

A Krisztus utáni nyolcadik századra már élnek is a kengyellel Európa-szerte, és a nyugati lovaglás stílusa mer�ben megváltozik. A tökéletesed� nyeregben és a lábtámasztékkal minden lovas biztonságban érezhette magát annyira, hogy viselhetett akár nehéz vértet, nyeregbe szállt a lovasok korosabbja vagy kövérebbje is. A lovaglás már nem volt az ifjú atléták kiváltsága. Lovagolhatott öreg és fiatal egyaránt, két kezének szinte teljes mozgási szabadságában.

MIÉRT HOZ SZERENCSÉT A PATKÓ? Patkóutánzatokkal tele a világ – talizmán karköt�n, kulcskarikán, esküv�i tortán, üdvözl�lapon, autók belsejében. Vidéken még a valóságos patkókat szegezik kapukra, istállóajtókra. Hajósok olykor árbocukra er�sítik, mint Nelson a Viktóriá-ja árbocára, s�t a patkó babonájában osztoznak a taxisof�rök is, mert igyekszenek úgy választani rendszámtáblát, hogy az U, mint a patkó jelképe, rajta legyen.

Mindezen alkalmazásában egyet jelent a patkó – védelemmel szolgál, szerencsét hoz. De miért? A legtöbb embernek sejtelme sincs, és csupán elfogadja a patkót a jószerencse címereként, nem firtatja a dolgot. Akik búvárkodni próbáltak az ügyben, visszás eredményeket hoztak napvilágra. A legegyszer�bb magyarázat, hogy bajelhárító szerepe mer� tükre a ló lábára vert patkóénak: ha ugyanis a ló lábát megóvja a rögös földt�l, talán megóv minket is e veszedelmes világban.

Ezt az okoskodást er�síti a patkó b�vössége. De miért b�vös? Mert amikor a ló patájára illesztik, a t�zb�l veszik ki s úgy verik föl, mégsem okoz az

állatnak fájdalmat. Ezt a mozzanatot a lópatkolás babonás bámulói kiváltképp megjegyezhették a korai századokban, amikor a ló lábának anatómiája fel�l gyengék voltak a tudomások.

A patkót még b�vösebbé tette a hét szög, amivel fölverték, lévén a hét b�vös szám. De b�vös volt maga a patkó anyaga is – hiszen a hit szerint a vas varázsereje távol tartja az ördögöt. A vasm�vesség legkorábbi idejét�l a vas a rossz szellemek el�zését szolgálta, és akárhány nép körében "vasat fogni" annyit tesz, mint "fán lekopogni".

Ez talán megmagyarázza, miért vastárgyat er�sítettek az ajtófélre – de miért éppen patkót, miért nem valami mást? A válasz a patkó formájában rejlik. Ha száraival felfelé, U-ként szegezik fel, szarvnak tetszik, márpedig a szarvak több ezer éve a ház véd�inek számítanak. Kezdetben az �si Szarvas Isten fejéb�l ötlöttek el�. Ez volt az a pogány isten, amelyiket kés�bb a buzgó keresztények megszentségtelenítve Sátánként iktattak hitükbe. De hiába lett a Szarvas Istenb�l ellenség, szarvai óvnak a veszedelemt�l mind a mai napig. A V-jelként felnyújtott két ujj máig a remélt diadal jele, az igazi szarvpárt pedig máig sokfelé fölteszik védelmül a ház ormára. (Magyarul a szarufák kett�s rendje: a ház szarvazata:)

A kereszténység mindig kész volt korábbi jelképek bekebelezésére, azért megkeresztelte a pogány patkót is. Föler�sítését a ház küls� falára nem U-ként, hanem C-ként javallotta, így pedig a patkó Krisztus jelévé válhatott, s�t a hiszékenyebbek e jelben látták a szokás eredetét.

Mások éppenséggel szárán álló U-ként szögezték kapujuk szemöldökére. Óvó hatalma ilyen helyzetben kiváltképp foganatos, némely országban, ahol az U a szerencse jele, a fordított U pedig a baj elhárításáé. Jelképes jelentése egyébként, mondják, a n�i nemiszerv. S ha úgy véljük, hogy e jelentéssel nemigen díszítené háza küls� falát senki, gondoljuk meg akárhány középkori templom vízköp�it, amelyeknek szerepe az volt, hogy a Gonosz figyelmét magukra vonják, különben behatolt volna a templomba pusztítani. S a trágár vízköp�knél utóvégre elfogadhatóbb jelkép a megfordított U.

Hogy a patkó hordozott nemi jelentést még a tizennyolcadik században is, annak bizonyítéka, hogy bizalmas szava volt a n�i nemiszervnek. Ha Németországban leányt elcsábítottak, azt mondták rá a rossz nyelvek, hogy "elveszítette az egyik patkóját". (Sie hat ein Hufeisen verloren. Magyarul viszont az el nem csábultakat gúnyolták: "Piros szoknyás kisleány, Patkolatlan maradtál!")

Ártatlanabb lelkek a fölborított patkóban a szentség jelét, a dicsfényt tekintik. Szentelmény a házuk fölött. Más nézet szerint a holdsarló mása, ilyenképpen a Holdistenn� védelmét élvezi.

Bármerr�l várják is védelmét, látnivaló, hogy a jelképek e keresztútján miért maradt meg talizmánnak a patkó.

HONNÉT VAN A SALLANG? Hihetnénk manapság, hogy az igavonó lovakat csupán dísznek sallangozzák föl parádés alkalmakra. Pedig a sallang az �si, pogány múltra utal a lovak történetében. Óvó amulettek voltak akkoriban, a rossz szellemek ellen védték a lovat. Múltjuk évezredekre visszavezethet�, szinte arra az id�re, amikor a ló megjelent az ember történetében.

Amint az ember uralma alá hajtotta a lovat, mindjárt oly magasról tekinthetett le lovatlan társaira vagy ellenfeleire, hogy lovát tisztelettel kezdte övezni. S a babonás lelkek azt is sejtették, hogy drága tulajdonuk a sötétség hatalmainak irigységét vívta ki, s az elpusztítására vágynak. Pusztító erejük titkos fegyvere a szemverés. S oly ravaszak e hatalmak, hogy megmondani bajos, kibe költöztek. Rávetheti szemét akárki idegen délceg paripádra, és hamarosan nehéz kór, sérülés áldozatává válik. Gyanús lett minden kancsal vagy sötét tekintet� ember – bár az illet� maga sem tudhatta mindig, hogy a Gonosz eszközévé vált.

A babonás félelmek baljós világában alkalmaztak is mindenféle oltalmat a pogány hitek, komor szertartást vagy csúf áldozatot. Az abrakadabrák s�r�jében még ártatlan mulatságnak számított a talizmánok és amulettek viselése. Ezek vagy elhárították a szemverést, vagy éppen vonzották s úgy törték meg a varázsát. Vagyis a szemverés elhárítása a Jó jelképeivel történt, megtörése pedig trágár jelképekkel. A sallang a Jó jelképeivel él: szarvakkal, nappal, növ� holddal, hatalmas istenségek képeivel.

Motívumként ezek uralkodnak a sallangon, azért mulatságos elgondolni, hogy a múlt század kegyes kereszténye a napimádás és holdimádás jelképeit pucoválta buzgón, ha lovával ünnepi alkalomra készült. �si hiedelem, hogy a szemverést�l leginkább tartani olyankor kell éppen, amikor leend� áldozata diadalmas – vagyis a jelek védelmére a lovas ünnepségek jeles napjai szorulnak a leginkább. Azért látjuk máig szemléken, kocsiversenyeken a legszebben csillogni lovak súlyos sallangjait. Persze senki nem tudja már, hogy ez a csillogás a baj elhárítását célozza. Legkevésbé a ló tulajdonosa hinné, hogy pogány szertartás részese.

Ha a sallang cifráját tekintjük, szembeötl�, hogy legelemibb motívuma a napkorong, s az rézb�l kiverten kivált az állat homlokán ragyog a legszebben. A napkorongot éppen azért csiszálták-fényezték oly buzgón, hogy a mozgó ló

tükröt vetvén a napfénynek elvakítsa a Gonoszt. A fakó házat sohasem tekintették gonosz�z�nek.

A körkörös nap mellett volt kel� is meg sugaras is. �si napjelkép a horogkereszt is – az égbolton átvonuló napé –, de látni régi sallangon holdat, csillagot, kereket, szívet (mint jelképet Egyiptomból kölcsönöztük), kezeket, szarvakat, makkot, lepkét, madarakat, vadakat és virágokat, kivált lótuszvirágot (ugyancsak Egyiptomból). Ezek mind a sallang régiségére vallanak. A Viktória-korban azonban megn�tt a motívumok száma, és a szíjgyártók százak közül válogathattak. Hanem a pogánysághoz ezeknek már vajmi kevés a közük. Ami jel a Viktória-koriaknak csak megtetszett, azt rátették a lovak sallangjára válogatás nélkül – így történhetett, hogy a gy�jt�k hétszáznál nem kevesebb figurális ábrázolást és vagy ezer jelet tartanak nyilván a sallangozásnak ebb�l az idejéb�l. 1820-tól öntet lett a sallang rézveretéb�l, s a legújabb korban öntötték is tömegest�l e díszeket, bár nem lovakra kerültek, hanem fali díszként lakásokba. A történelem fintora, hogy az igáslovak védelmét szolgáló jelképek ilyenformán túlélték az igáslovakat, hiszen azok nem állhatták a huszadik század s�r� szemverését, az autók reflektorfényét.

MIÉRT NEM ESSZÜK A LOVAT? A lóhús tápértéke nagy és jóíz� is egybehangzó vélemények szerint. Miért olyan er�s tabu tehát az evése? S nem is új kelet�, mint talán hinnénk – azaz nem a lószeret� népek újabb kori tiltakozása állattársaink fölzabálása ellen. Nem, a tilalom régibb, és oka homályosabb. Egy évezrednél régebben már a pápa oly fontosnak ítélte a kérdést, hogy teljes tilalmat rendelt el a lóhús evésére.

S hogy a tilalom okát megérthessük, az ember és ló kapcsolatának legkezdetibb idejére kell visszatekintenünk. A jégkor barlangjainak kutatása kiderítette, hogy eleink igenis vadászták és ették a lovat. Megszerzésének módja az volt, hogy a vad ménest szakadékba hajszolták. Ez a durva vadásztechnika akkor finomodott csupán, mikor a korai k�korból a gazdálkodás átvezetett az új k�korba. Akkor már összeterelték a vadlovakat, és �rizték �ket. S ahogy kezesebbé váltak, megtalálták egyéb hasznaikat is. Bár húsnak tartották mindenekel�tt, szívós b�re alkalmasnak bizonyult ruházatul, egyszer� hajlékok héjául. Kancák tejét itták, a ló csontját és patáját eszközökhöz vagy díszül hasznosították.

Hasznait mégsem aknázták ki teljesen, hiszen effélékre kínálkoztak más háziállatok is, mindenekel�tt a szarvasmarha. Sem húsosságukkal, sem tejel�

tehetségükkel nem versenghetett a ló. Így aztán a korai id�k lovai alkatra sem igen változtak. Majd ötezer éve megkezd�dött sorsdönt� szerepe az emberi életben teherhordóként, igásként és hátasként.

Már a teherrel megrakott vagy a megült ló nagyot fordított életünkön. Mindaddig nem is álmodhattunk ekkora mozgékonyságról és harci készségr�l. A lóból hamarosan legfontosabb állatunk lett, nem csoda tehát, ha legendák sz�tték körül, és tisztelete az imádatig növekedett. Ilyen pompás állat, vallották a babonás lelkek, kedves az isteneknek. Csakis a ló méltó, hogy �ket az egekben hordozza, és a korai id�kben egyébként megmagyarázhatatlan mennydörgést és villámlást is az isteni lópaták dübörgésének és az isten ostora csattanásának tekintették.

S a hatalmas istenségekkel való kapcsolata miatt a ló legfontosabb áldozati állatává lett sok korai pogány vallásnak. Húsának evéséb�l és vérének ivásából merítettek er�t a hív�k, s ez a kulcsa a lóhúsevés kés�bbi tilalmának. Mert amikor a kereszténység terjedni és hatalmasodni kezdett, elsöpr� rohamot indított a lovat áldozó régi vallások ellen, így lett evéséb�l gonosz fertelmesség.

Némely vidékeken mégsem bizonyult egyszer�nek a ló leszállítása a korai vallások szentelt magaslatairól az igavonó barmok sorába – és ették a húsát tovább, hiába tilalmazta az egyház. Így történt aztán, hogy Kr. u. 732-ben III. Gergely pápa bullába foglalta a tilalmat. A kelták azonban Eponának nevezett lóistenn�jükhöz oly makacsul ragaszkodtak, hogy az ír király beiktatásához még a tizenkettedik században is hozzátartozott a lólevesben való fürdés. Fehér kancát öltek szertartásosan, azt f�zték meg er�levesnek, az új király pedig beült a fürd�be, evett a ló húsából, majd kiitta fürd�vizét.

A pogány lóhúsevés itt-ott még tartotta magát századokig, de a szokás lassan elhalt a keresztény világban. Ellenezték más nagy vallások is. Buddha kiváltképp tiltotta. Mohamed soha nem evett lóhúst, s bár nem tiltotta éppen, a mohamedánok máig nemigen élnek vele. A hinduk hasonlóképpen nem.

A vallási tilalmak tették tehát, hogy a lóhús evése nem dívik. Ha éhez�k folyamodtak hozzá, �ket is kárhoztatták ámbár alig hihet�, hogy a háború nyomorúságában ne folyamodott volna a nép minden id�kben a csaták piacain hever�, fehérjében dús lótetemekhez. A dögevést persze röstellették mindig. S ez a röstelkedés tart a mai napig, hiszen a lótetemek eltakarítására a hallgatás s�r� fátyla borul. Ha evésre szánják is, kiviszik az országból, hogy mintegy a tett helyt�l távol egyék – vagy ölbéli állatok táplálékába dolgozzák bele jeltelenül.

Európában egyetlen alkalommal próbáltak divatot teremteni a lóhús evésének, de megbuktak. Bámulatos módon éppen akkor, amikor a múlt század közepén a Viktória-kor embere a legkönnyesebben érzelgett az állatok

sorsán. Éledt viszont a hivatalos érdekl�dés a szegény osztályok rossz táplálkozása iránt, és megpróbálkoztak, hogy a pocsékba men� sok jó lóhúst a szegények fazekába irányítsák. 1868-ban társaság is alakult Angliában "a lóhús népélelmezési cikké való nyilvánítására". Az év augusztusában rendeztek egy nagydobra vert bámulatos vacsorát is a londoni Langham Szállóban. A kilencfogásos lakoma tételei ilyesmik voltak:

Lóleves. Nyelvhalfilé lóolajban. Cs�ben sült sovány lómáj. Pegázus-pecsenye. Lószem� szilvával töltött pulyka, földi eperrel töltött lóhátszín. Párolt lófar Kentaur módra. Lófarkcsonttal díszített csirke. Gladiátor lóhúspogácsa. Trójai lónyelv. Gebeolajban sült rák. Patakocsonya Maraschino-lében. Kínáltak hideg falatokat is: göngyölt lónyakat, dupla lóhátszínt és f�tt marját.

A csillogó étlap rideg gazdasági valót fedett: vész tizedelte a marhaállományt országosan, és a sertéshús ára n�ttön-n�tt. Ha tehát a lóállomány – s a száma akkor milliókra rúgott az igáslovaknak – kivénhedt és lesántult példányait hasznosítani lehetne, okoskodtak a közgazdászok, az emberek a hús új (azaz igen régi) forrásához férhetnének. Némely országban el is fogadták ezt az érvelést – Franciaországban és Belgiumban voltak chevaline-ínyesek mindig –, általában mégis kudarcot vallott a lóhús népszer�sítése. A Punch cím� élclap két új szóval, azaz két régi szó új értelmével gazdagította az angol nyelvet: a hippofágia a lóhús fogyasztása, a hipokrízis pedig az, ha valaki azt mondja, élvezi is.

A cambridge-i egyetem egyik tanára úgy alakított volna az új divaton, hogy a ló méltóságát ne sértse – ezért egy kilencéves szamarat felhizlalt, megölette, és a Trinity College tanári asztalára tálaltatta fel. Elgondolását azonban nem koronázta siker. Oxford egyetemi tanárai nyomban példálózni kezdtek, hogy a cambridge-i kollégák új étke fölér az emberevéssel.

Az egyház hallgatásba burkolózott a próbálkozás láttán. Talán el is feledkezett már az �si kelta lóistenn�r�l meg a lóhúsevés tilalmának hitbéli gyökereir�l. Nem is okolható tehát az egyház a sikertelenségért. Az állatokkal kapcsolatos közgondolkodás változott. Darwin tudatosította az emberekben rokonságukat más állatfajokkal, s az új társas vonzalom ellenállást szervezett az állatokkal való kegyetlenkedés minden formájával szemben. Szervezetté vált a vegetarianizmus is, a történelem során el�ször. Ha állatok kerültek szóba, vérszomjasságunk megcsappant. A keresztények a szentmiseáldozat során itták ugyan Krisztus vérét és ették a testét, azonban higiénikus formában, löszén vérül olcsó bor szolgált, a hús jelképéül pedig a vékony ostya.

Az új közvélemény nem is engedett más állatot az étlapra kerülni, mint amit étekül neveltek a gazdaságok. Háziállatainkat nem, hiszen azokkal

társadalmi szerz�dést kötöttünk! Lovak, kutyák és macskák szolgáinkká, társainkká szeg�dtek, nem pedig táplálásunkra. S ha egy ló az életét szolgálatunkban tölti, vénségére jó sorsot érdemel. Az agg lovak háza a gyepmester telepénél inkább egybecsengett az id�k szellemével. Így aztán mind a mai napig kerülgetjük a lóhúsevés régi tilalmát.

MI A LÓER�? Gépek, autók erejének mértékéül alkalmazzák már régóta. A legtöbb autótulajdonos el is hiszi, hogy imádott járgányát ennyi meg ennyi ló ereje mozgatja. Hát nem éppen.

A gép erejének lóer�ben való mérése a skót James Watt ötlete volt, hogy friss sütet� g�zgépét közérthet�bbé tegye. Emberek a tizennyolcadik században a ló munkaerejében gondolkodtak, ezért kínálkozott a gép munkavégzéséhez alkalmas mértékül.

Számításaihoz Watt kilátogatott a londoni serf�zdékbe, és a testes söröslovak munkáját vizsgálván jutott egy szerinte használható átlagértékhez. Ez lett volna a valóságos lóer� Watt azonban, ki tudja miért, meggondolta a dolgot, és értékét a másfélszeresével szorozta, így jutott azóta is használatos végeredményéhez: a 33 000 font/láb/perchez (vagyis ahhoz az er�höz, amely 33 000 fontot odábbit egylábnyira egy percen belül). Állítólag az vezette, hogy "sz�ken becsülje g�zgépeinek teljesítményét". Ilyenformán tíz lóer�s gépére tizenöt sörös ló erejével számolt. Éppen nem dicsekedett tehát, gondolván, hogy inkább okoz kellemes meglepetést.

Számításait szinte az els� pillanattól fogva támadták. "Meghökkent�en tudománytalan mértékegységet" láttak benne – mégis megmaradt mindmáig, talán éppen azért, mert az új autótulajdonosok nem tekintik a számítás apró pontatlanságát. Fontos, hogy büszkeségük hatalmát a lovak ereje szemléltesse.

MIÉRT NEVEZZÜK ZSOKÉNAK A HIVATÁSOS VERSENYLOVASOKAT?

Angliában néhány évszázada a Jack név jelentette a Jánost meg a várost. Skótföldön parasztok viselték ezt a közönséges nevet, csak másképp mondták: Jocknak. A Jockokat pedig, kivált azokat, akik lovászfiúként dolgoztak, Jockie-nak becézték. Majd a tizenhetedik század elején azokat a legényeket becézték így, akik lóval kupeckedtek. Közülük vonzódtak legtöbben a

versenylovagláshoz, így aztán a század végére a jockey – franciásan: zsoké – név átragadt a hivatásos lovasokra, és meg is maradt a nevüknek.

Egyezett is mindenki a szó származtatásában, csupán egyetlen szakért� emelte fel a szavát még a Viktória-korban, mondván: "A szó gyökere nem egyéb a »csakni«-nál, az pedig a cigányok szava arra a súlyos korbácsra, amellyel a kupecek a lovakat igazgatják." Tudósok ezt a magyarázatot légb�l kapottnak min�sítik, holott meglehet, hogy a csöknek, cséknek másodlagos szerepe volt a zsoké szó alakulásában.

A francia, a spanyol, a portugál, a német meg a magyar nyelvben mindenképpen gyökeret vert.

A zsoké ismer�s sapkáját egyébként a régi római versenykocsizótól kölcsönözte. Csak a rómaiak a bronzból vert változatát viselték bukósisakként, de ellenz�je annak is volt, hogy szemüket erny�zze a vakító naptól. A zsokésapka egyik változata került aztán az angol diákok fejére is.

MIÉRT BESZÉLTEK RÉGEN BOSZORKÁNY NYERGELTE LOVAKRÓL?

Régi id�kben sokféle babona környékezte a lovak tartását. Gyakori volt az a félelem is, hogy boszorkányok vetik rájuk a szemüket. A hiedelem szerint e gonosz n�személyek éjjel behatolnak az istállóba, elkötik a lovat, megnyergelik, s azon indulnak boszorkányszombatjukra. Banyák kivált oly keményen ülték meg és annyira megfuttatták, hogy a ló nem volt se él�, se holt, mire az istállóba visszakerült. Verítékükben fürödtek, s alig szuszogtak hajnalra. Ha pedig a lovászok ilyen állapotukban találták �ket reggel, valamelyik szerencsétlen vénasszonyt megint el�vették a környéken. A boszorkány nyergelte ló meséje közszájon forgott, pedig a ló reggeli elcsigázottságának volt egyszer�bb magyarázata is. Az istállókat rosszul építették régen. El�bb szolgálták a biztonságot a lovak egészségénél, így aztán az állások fölé ablakot sem igen raktak. S ha a lónak áporodott leveg�ben, oxigén híján kellett kihúznia reggelig, bizony reggelre elhagyhatta az ereje, s ez nem a boszorkányok m�ve volt, hanem a lótartó gazda butaságáé.