MÁRAI SÁNDOR

NAPLÓ

1943-1944

HELIKON KIADÓ

Első kiadás: Budapest, 1945

© Márai Sándor jogutódai,Vörösváry Publishing Co. Ltd. (Toronto)

3

1943

Pillanatok, mikor olyan csend lesz – bennünk és körülöttünk –, hogy a világ szerkezetének titkos ketyegését véljük hallani.

Egy halott Pistoiában, a templomban.Senki nem törődött vele. Felravatalozták, a koporsót

odaállították a templom közepére, dísz és virág nélkül; aztán elmentek.

Délután léptem be ide, céltalanul, ahogyan olasz kisvárosok templomaiban őgyeleg az ember. Firenzéből érkeztem, gépkocsin. Tavasz vége volt, az idő esőre állt. Violaszín az ég, ciprusok hajladoznak az út mentén, a meleg szélben. A mimózák, a babér kövér, fülledt szaga úszott a levegőben, az esőfelhők lucskos illata, mintha nedves, hanyagon mosott, szürke fehérnemű száradna a magasban. A kis toscanai város fekete-fehér kövei között úgy lappangott a sirokkós szenvedély, mintha még mindig guelfek és ghibellinek ólálkodnak a házakban. Dante említi Pistoiát.

A halott meglepett. Oly magányos volt, dísztelen, ünnepélyesség és hamis kegyelet nélkül való, mint aki halálának tényével sem tudta szerény, szemforgató kegyeletre és tiszteletre kényszeríteni családtagjait és honfitársait. Meghalt, betették a koporsóba, otthagyták a templom közepén. Reggel majd csak rátalál a sekrestyés.

Fiatal voltam, s kevés halottat láttam addig. Ezt most megnézhettem kedvemre, zavartalanul. Mindaddig tömjén, ének, fekete-fehér drapériák, sivalgás, sok virág volt a halottak körül. Ez a halott dísztelen volt: négy szál deszka között egy középkorú ember, fekete ruhában. Sárga orra hatalmasan emelkedett fogatlan szája fölött. Komoly volt, közömbös. Ruhája olyan, mint egy szegényé, mikor ünnepre felöltözik, feketébe.

Először értettem meg, hogy a halál nem rettenet, hanem közömbösség. S egyfajta ünnep is, melyhez feketébe öltözik az ember. Minden ember szegény lesz, mikor meghal, s feketébe öltözik.

A trafikosné, aki soha nem tudta azt adni, amit éppen kértem tőle. Kis bódéban ült, az utca sarkán, avas ibrikek, rongyos horgolások, avítt makulatúra-papirosok között. A résen át, ahol az árut kiadta és a pénzt beseperte, olyan szag áradt a bódé belsejéből az utcára, mint egy puma-ketrecből. Itt ült, öregen, duzzadt, vörös arccal, kócosan és őszhajúan, mindig könnyező, üres kék szemekkel, büdös bögréi között, s árult valamit, ami éppen nincsen. Ha cigarettát kértem, nem tudott adni, mert „rögtön hozzák az árut”. Ha bélyeget kértem, gyufával kínált. Ha gyufát, levélpapírral akarta megtömni zsebeim. Ha szivart kértem, kissé gőgösen mosolygott, mint aki nem szereti az üres, hiú élceket. Ha reggeli lapot kértem, előző esti újságokat akart reámtukmálni, vagy kéthetes képes folyóiratokat.

Néha azt hittem, ugrat. Éveken át nem voltam rest, s kísérleti ellenőrzéseket végeztem, átmentem az úttest egyik

4

oldaláról a másikra, megálltam a bódé előtt és – télen, ködben – mély, elváltoztatott hangon kértem valamit. Soha nem hibázott: a kért áru éppen nem volt raktáron, „mindjárt hozzák”. Mindent másnapra, harmadnapra ígért. Érthetetlen volt, miből él hát, miből vásárol bögréibe avas ételeket, vaskályhájába tüzelőt? Oly tökéletes volt és oly hibátlan, mint a természet egy műremeke. Tíz évig figyeltem, kísérleteztem vele. Később már csak évszakonként egyszer álltam a bódé üvegablaka elé, kértem valamit. De rögtön megismert, kárörvendve mondta: „Memphis?... Nincsen. Parancsoljon Mirjamot.”

A télhajnali ébredések, mikor érzed, hogy még mindig egészséges vagy, nem fogott rajtad a kor, az idő. A jeges szobában dideregve, de jókedvűen öltözöl. Az utcán fagyos szél sepri a havat: a sötétben sárga, rekedt fényt köpködnek az első villamosok, mint a korhelyek, mikor krákognak, rezes hangon, hajnalban.

A gőzfürdő téli reggeleken. Első vagyok a vendégek között. A víz tiszta, halványzöld üvegszínű. A félszemű gyógyszerész ázik a forrás tövében, mint egy facér kyklóps. A dögönyöző serényen markolja és gyúrja izmaid, mintegy megdicsér, hogy nem rohadtál még el az élet pácaiban és moslékjában. A dögönyöző álnevet visel. Így nevezik: „Viktor”. A valóságban Károly. Miért?... „Ez a művészneve” – felelte komolyan a fürdőmester.

Téli reggeli, a régi kávéházban, gőzfürdő után. A tea, hideg hús, az újságok. A civilizáció langyos rejtettsége. S a tudat, hogy ez az öröm törékenyebb, mint a teával töltött üvegpohár, melyet ajkadhoz emelsz.

A pillanat, mikor első szerelmemmel megyek a tarlón, a learatott rozskévék között. Tizennégy éves vagyok, a leány tizenhárom. Meztelen, vékony lábán szandált visel. Egymás kezét fogjuk, mint Jancsi és Juliska a mesében.

Más nem is történik. Körülöttünk az alföld, az asztagok. Az ég violaszín, a táj esőt vár. A feszültség a levegőben és szívünkben csaknem elviselhetetlen. Sokáig megyünk így, hátam libabőrös, a lány szeme megtelik könnyekkel. Nyár vége ez, pompás a táj és halálosan szomorú. Másnap elutazom, vissza a városba.

Soha többé nem láttam ezt a lányt.

R. fiatal, szép és gonosz arca, mikor – óvatlan pillanatban – néz reám, figyel, s azt hiszi, nem látom pillantását. Úgy figyel, mint a méregkeverőnő, aki megétette a halálos méreggel áldozatát, s most, közömbös társalgás közepette, lesi a hatást.

S nem tudja, hogy már régen figyelem mesterkedését, amint meg akar etetni teste és lénye gonosz, fűszeres mérgével, hogy hatalma legyen fölöttem: s mint Mithridatész1, már régen szedem az ellenmérget. Az egyetlen ellenmérget: azt, hogy minden szavát megtisztítom az indulati elemektől, az értelem mérlegére helyezem, s látom, milyen könnyűek a szavak. S mily szutykosak!

1 VI. Mithridatész ponthoszi király (i. e. 120-63). Róma i. e. 88-64 között folytatott ellene háborút.

5

Figyelem reménykedő, gonosz pillantását, s csaknem sajnálkozva gondolom: nincs hatalmad felettem.

Aztán mindezt, pillanatok alatt, szemétkosárba dobja az idő.

Nyári délután a Cap d’Antibes sziklafokán. A mimózafák és a kaktuszok pőre boldogsággal tárulkoznak a napsütésben. A mélyben, a szikla tövében, a sötétkék, mozdulatlan, üvegszerű tenger. A Földközi-tenger titokzatos nyugalma és sötétkékje: mintha az angyalok, égi nagymosás után, minden kékítőt ebbe a teknőbe öntöttek volna.

A háttérben a sárga empire-kastély, a szálloda. Egy mimózafa alatt, a nyugágyban, csaknem meztelenül, fiatal nő fekszik, átadja magát a napnak, a csöndnek és a langyos széljáratnak, mint a fák, mint a szikla, a tenger. Teljes egység és összhang mindenben, ami él és létezik. A tenger jódos és a virágok nyers, fanyar illata.

A szikla fokáról a tenger fölé hajolok, s látom magam a mélyben, a csillogó, sötétkék kristálytükörben. Harmincéves vagyok. Boldog vagyok.

Nyári délután Bártfán. A szoba a fogadóban, ahol Erzsébet királyné is lakott. A fenyők között, az erdőben, az apró, mesterséges uszoda, melynek hideg vizet gőzzel melegítik. A kazánt gyantás fenyővel fűtötték, s az uszoda környékén illatos gyantaszaggal vegyük el a gőz és a füst.

Az erdei út mentén rizike-gomba, fanyar borodnyica. Egyszer már jártam itt, gyermekkoromban, anyámmal. A hegygerincről Lengyelországba látni. Minden illatos, kakukkfüves. Közelben Rákóczi vára és hársai.

Háton úszom a langyos vízben, a fenyők és a hegycsúcsok fölött világoskéken dereng a nyári ég, felhő nélkül. Mintha nem lenne testem: minden lebeg, a víz, a föld, az ég. Messze, lenn a telepen, délután ötkor a cigány játszik.

A vonat megtorpan egy normandiai falu előtt. A szemafor állította meg rohanásában. Felébredek, felugrom a harmadosztályú padról, ahol kimerülten aludtam, az ablakhoz lépek. Az őszi alkonyat bordó-arany függönyei között dús kertet látok, almafákat, ájulásig és roskadásig megrakva vörös, érett gyümölccsel. A naptól átfűtött kert meleg, testi illata beárad a vonatablakon.

Szemem megtelik könnyekkel. A pillanat ez, mikor csalhatatlanul érzem: itt kell maradni, leszállani, sebtiben, összekapkodni poggyászaim, itt maradni, Dieppe és Párizs között valahol, Normandiában. Londonból jövök, Európa háborúra készül. Hol vagyok?... „Valahol a világban”, az én külön harmincéves háborúm kellős közepén. Az átkelés viharos volt, már New Havenben hintázott a hajó, a csatorna közepén elborult az ég, előkelő nők kendőkbe burkoltan könyököltek a hajó korlátjának és hánytak, nyögtek, mint az állatok. Aztán, Dieppe-ben, a partralépés, a szárazföld, a terra firma2 boldog pillanatában még

2 terra firma = lat., szárazföld

6

előkelőbbek voltak, mint két órával elébb, az angol partokon. Leintették a vámtiszteket.

De nekem mindehhez semmi közöm. Ez édeni kerthez van csak közöm most, Normandiában. Meleg szél ingatja a súlyos ágakat. Itt maradni, élni, boldognak lenni. Mindig csak dolgozni akartam, teljesíteni a kötelességem, mint akit megbüntettek. S most ez a vad vágy, először életemben: boldognak lenni.

A vonat lassan, vontatottan indul, mintha vonakodna elhagyni ezt a boldog tájat. A gyümölcsfák elmaradnak az arany ködben, a koraősz sűrű párájában. Egyszerre fáradt leszek. Visszafekszem a fapadra, egyedül vagyok a fülkében. Karomba rejtem arcom. Megyek haza, élni, dolgozni, megöregedni.

A „tett színhelye”, a szoba, ahol történt valami, amiről sokkal később megtudtam, hogy végzetes cselekedet volt: valaki belehalt.

Évek múltán átutazom a városon. Megszállok éjfélkor a pályaudvar mellett egy vigéc-fogadóban. Másnap délben elmegyek a házba, becsöngetek a lakás ajtaján.

Igen. X. itt lakott. Most idegenek laknak itt. Gyanakodva, de beengednek a szobába. A bútorok közül csak a könyvállvány és a kétajtós szekrény maradt helyén. Az ablakhoz lépek, látom a szemközti teret, a halványzöld kertiházat. Most havas minden. Akkor nyár volt, fehér hőség, poros akácok.

S egyszerre megértem, a színhelyen: nem tehettem másként. Minden más hazugság volt, a valóság tagadása. Sem ő, sem én nem tehettünk másként. Úgy látszik, ez a végzet. S ilyen szerény, szegényes díszletek között készül a végzet.

A szomszéd szobában csecsemő vinnyog. Ez a hang megnyugtat. Az élet, milyen közömbös! Kitartani, kötelességünk teljesíteni, semmi mással nem törődni.

Teleki Pál.3 A bástyán megy, néhány nappal öngyilkossága előtt. Egy hivatalnok kíséri.

Lengyel bundát visel, vadászkalapot. Pápaszeme mögül úgy néz, mint egy gyerek: kérdő és bizalmatlan pillantással. S csakugyan, ebben a törékeny testben van valami egy öreg fiú, egy teljesen felnőni nem akaró kamasz magatartásából. Csak szelleme nőtt fel: a mód, ahogyan a világ elé lépett. Mindvégig fiús maradt, miniszterelnök korában is; félszeg, mesterségesen nádpálcás és tanítós. Titokban félt a világtól. Nem véletlen, hogy szívesen öltözött cserkésznek, szeretett gyermekek között lenni. Szívében otthon volt közöttük, sokkal inkább otthon, mint a felnőttek világában.

Néhány nap múltán agyonlőtte magát, s akkor egyszerre félelmetesen felnőtt. A halott arcából eltűnt minden zavar, elfogódottság. Mint aki megértett és kimondott valamit.

Esős délelőtt a gödöllői parkban. Egy órája állok már a kastély bejáratában, két silbakoló huszár előtt. Egyszerre megjelenik a király.4

3 Teleki Pál öngyilkossága: 1941. április 3.

7

Katonaruhát visel, a kabát gallérját feltűrte. Balján fiatal tiszt kíséri. Lassan, zsebretett kezekkel, elindul a park esőtől lucskos útjain, az ázott fák között. Most látom másodszor életemben. Fiatal ember, arca vörös. Egy pillanatig rámnéz, tájékozatlanul. Köszönésem tehetetlen barátsággal fogadja.

A városban már rikoltoz a forradalom.5 Tizennyolc éves vagyok e pillanatban, s tudom, hogy ez a fiatal király már nem uralkodik sokáig. Talán csak hetek, talán csak napok vannak még számára6.

Mélyen sajnálom a magányos királyt, amint a fák között bolyong, az esőben. Oly otthontalan, mint csak királyok tudnak lenni, egy perccel a bukás előtt.

A fürdő, Tripoliszban, délután négykor. Leptis Magnából7

érkezem, gépkocsin, negyvenfokos hőségben. A levegő, mint az olvasztott fém, a pillanatban, mikor kiemelik az olvasztókemencéből és tégelybe öntik. A sivatag sárga homokja, semmi más. A tenger sötétkék látomása a sárga homok mögött. Két óra a betonúton, mely Bengáziba vezet. Sehol egy oázis. A bizonyosság, hogy az elemek erősebbek, mint a gép, s ha meg kell állani itt, délután háromkor, a sivatag közepén, fedetlen fővel: elpusztulunk. S ez a napszúrás-előtti közöny és jóérzés, mint mindig, mikor az elemekkel, az ősivel találkozik az ember: hát elpusztulunk! S mintha ez a lehetőség, a pusztulás lehetősége, jó és biztató is lenne, szemközt az elemekkel; mintha ezt mondaná az ember: hazamegyünk.

Aztán a tenger. A cementkabinban skorpiók, véres vatta, pókháló. A tenger, mely nem hűs és nem langyos itt, más. Ez az őshaza, minden európai ember őshazája, a mediterrán ismerősség, az ős-víz, melyből lettünk. Karjaiba emel, ringatni kezd. Valami van ebben a vízben, a Földközi-tenger vizében: másképpen langyos, más a hullámverése, más a színe, illata, mint az óceánnak. Egy óra hosszat a teljes, testi és lelki boldogság. Nincs külön a víz és nincs külön a testem. Mint a magzat a magzatvízben, tökéletes biztonságban és rejtettségben élek egy óra hosszat.

Este hétkor, Londonban, egy utcasarkon beszél valaki a tömeghez. Esik az eső. London puha és síkos az esőben, mint egy vízi szörny, mely méretei miatt kissé érzelmes és tehetetlen is. A gázlámpák zöld fényében az emberek arca kísértetiesen elváltozik. Mintha a tengerfenéken halottak hallgatnák a szónokot.

4 A király: IV. Károly, osztrák császár, magyar király, az utolsó Habsburg uralkodó, 1916-1918.5 A városban már rikoltoz a forradalom: 1918. október vége, az őszirózsás forradalom.6 IV. Károly november 13-án, eckertsaui nyilatkozatában mond le – a magyar, majd az osztrák köztársaság kikiáltása után – részvételéről az államügyekben. 1921-ben mondták ki trónfosztását.7 Leptis Magna = Tripolisz ókori neve

8

A pillanat ez, mikor híre jött, hogy az olaszok és abesszinek háborúja elkezdődött8. Az emberek üveges szemmel figyelnek. A szónok esernyővel hadonászik. Könyvtárból érkezem, asszír hercegnők arcképeit bámultam délután. Fáj a fejem. Az esős londoni szürkület, gyöngyszín fényeivel, úgy takar be, mintha egy óriás borogatással kínálna meg.

Az emberek mozdulatlanul állanak a szónok körül. Ez a szótlanság és mozdulatlanság félelmesebb és nyugtalanítóbb, mint minden lárma, kiabálás, fogadkozás. Angolok. Hallgatásuk ijesztő. Most először értek meg valamit, ami addig csak irodalom volt, másodlagos értesülés: ezek az emberek másként haragudnak, mint mi, a kontinensen. Az időben tudnak haragudni, idegeik reflexeit ki tudják feszíteni az időben. Ma, csütörtökön kezdenek el haragudni, s talán csak tíz év múltán mondják meg, miért haragudtak? Némán állok közöttük. Soha még emberek között ilyen reménytelenül magányosnak és idegennek nem éreztem magam.

R., a marseille-i szálloda előcsarnokában, prémjeiben, királynőien. Kalap nélkül, estélyiruhában, vállán a drága prém-cape-pel; vár, s elindulunk gyalog a Cannebière-en.

Bolond farsang ez az este. Marseille rakétákat ereget és tótágast áll jókedvében. A tengerészek, a csempészek, a komoly és szakállas bennszülöttek, keménykalapban és sötét ruhában, a nők, színes és puha rongyaikban, a régi kikötőben a sült hal szaga, a prostituáltak és a korrekt, ünnepélyesen sétáló kéjgyilkosok és kéjfiúk, a katonák, az idegenek, akik úgy viselik idegenségüket, mint valamilyen sportegyesületi jelvényt, a hajók imbolygása a meleg, foszlós ködben, a távolban Monte Christo várának9

olajnyomatszerű derengése, a Grande Corniche10 hullámvonala, a mimózafák nyári illata, a pergőszavú beszéd dallama mindenfelé, ez az édes, önmaga lendületétől részeg fecsegés, a Mariusok11

öntelt és gyermekes színielőadása a kávéházak teraszán, a nevetés, mely mindenfelé bugyborékol, s minden mögött a hallgatag tenger, mely dagályával és apályával éjjel és nappal önti e szűk utcák tartályába az árut és az embert, a fűszert és az aranyport, az ópiumot, alumíniumot, parafát, heringeket és a heroint, a mórokat és a levanteieket, a kínaiakat és szerecseneket, a fehér amerikai lányokat és a francia törzsőrmestereket. R., mint egy királynő, aki végre megtért népéhez, büszkén sétál e forró, szutykos, önfeledt és ragadós tömegben.

Két hónap múltán meghal.

8 Olaszország Abesszínia (Etiópia) elleni hadjáratának kezdete: 1935. október 3.9 Monte Cristo vára: If vára, a Marseille-jel szemben fekvő kis szigeten. I. Ferenc francia király építtette 1524-ben a várat, mely aztán évszázadokon keresztül szolgált börtönként. A helyet Alexandre Dumas regénye tette közismertté.10 Grande Corniche = a tengerpart magas párkánya.11 Mariusok: utalás Gaius Marius (i. e. 156-86) római consul plebejusokra támaszkodó uralmára.

9

Még egy nap, Marseille-ben, nyolc évvel később. Az Hôtel de Noailles áll még, a tűz nem perzselte föl a nemes, régi bútorokat. Ez a szálloda olyan, mintha Párizs nagykövetet küldött volna a határvonalra, ahol Európa elválik Afrikától, Nyugat a Déltől. Komoly és szigorú fényűzés ez, ahogyan európai emberek bizonyítják a déli környezetben egy műveltség fegyelmezett magasabbrendűségét. Mindenki, a groom is egy árnyalattal ünnepélyesebb és hivatalosabb, mint szükséges. S a nemes rajzú ablakok alatt árad a marseille-i éjszaka lucskos csobogása.

Reggel a csokoládét régi sèvres-i porcelánokban tálalják. A damasztágyon heverészek délig, Rimbaud verseit olvasom. Itt halt meg, a szomszéd utcában, egy kórházban. Fél lábát levágták, hörgött és átkozódott. Verlaine és a négus már elfeledte.

Délben, mint aki szertartásra készül, elfogódottan jelenek meg Pascal vendéglőjében. Természetesen bouillabaisse-t12

rendelek a pincérnél, aki éppen olyan öreg és ünnepélyes, mint a százéves helyiség. „Régi személyzet” – hirdeti egy aranybetűs fekete üvegtábla a bejárat mellett. Szigorúan szolgál ki. „Ön honi bort iszik a leveshez” – mondja, mintha egy négert tanítana, hogyan kell enni és tartani a villát?

Vörösbort ad, mely alattomosan pezseg, mint a mousseux, mint a fehér vouvray. Édes és fanyar ez a bor, egyszerre mámoros és különösen eleven leszek. A halászlé sűrű és borsos. Mintha a tenger legmélyebb, csaknem erkölcstelen és illetlen illatát párolták volna a fehérhúsú halak és a sűrű lével öntözött kenyérdarabok közé. Utána borsos, véres húst ad, sült krumplival s olajos salátával, mely illatos, mintha nem is olajbogyókból, hanem virágokból préselték volna. Némán és ünnepélyesen szolgál ki, egy műveltség mély titkait őrzi minden tanácsa és mozdulata.

Ebéd után forró vihar, vad záporral, sárga-kék villámokkal, meleg széllel, mely feltépi a szálloda ablakredőnyeit és lobogtatja a sárgaselyem függönyöket. Mindez a bőség, a túlérettség, a Dél. Este kábultan megyek az állomásra, mint egy karthágói tivornya után.

J.-t temetjük Kiskőrösön. Haldokolva feltápászkodott az ágyból, előkaparta egy fiókból pisztolyát és halántékon lőtte magát. De órák hosszat élt még: a golyó a koponyafalon belül körbefutott, s aztán megállt az agyban valahol. Hajnal felé halt meg, s az utolsó pillanatokban sem volt eszméletlen.

Az asszony, akit megölt és akiért meghalt, nem tud férje haláláról semmit: a temetés órájában Pesten haldoklik. A gyógyszertár hátsó szobájában ravatalozzák fel a férfit: halántékát rózsaszín leukoplaszttal ragasztották le, pengőnyi tapasszal, mintha csak egy felvágott kelevényt ragasztott volna le az ápoló kéz. Az arc már sárga, lárvaszerű.

A koporsó körül falusi virágok. Ez a szoba egy nagy szerelem kéjes-meleg otthonának készült. Ide vonszolta el szerelmét, a fiatal nőt, ebbe a poros kisvárosba, ahol a tüdővész bacilusai csaknem láthatóan ugrálnak a porban, mint a bolhák. Ez az eszelős

12 bouillabaisse = fr.: provence-i halászlé.

10

szerelem itt lett véres, a szó és a füzetes regények végső értelmében „véres” valóság. Halálra szerették itt egymást, egy év alatt.

Legszívesebben mindent lefényképeznék és följegyeznék, a szoba berendezési tárgyait, a világítást, a halott arcát. Elmondhatatlanul együgyű és fönséges, amit látok itt, megvalósítva és kiterítve: az értelmetlen, a kegyetlen, a feltétlen szenvedélyt. A koporsó körül tót parasztasszonyok imádkoznak, danázó-rívó egyhangúsággal, mint a görög kórus.

Augusztusi délelőtt Gardonéban. D’Annunzio13 kertjéből jövök le a tópartra, e ravasz és agyafúrt téboly díszletei közül, e fönséges ripacsság, szavaló nagyszerűség és vendégfal-hasogató fennköltség émelygős zűrzavarából. Megöregedett jellemszínészek álmodhatnak ilyen díszletről, életük alkonyán. De ez az ember élt e díszletben, s a táj, melyet kitalált hebrencs magánya és dicsekvő remetesége számára, engedelmesen szolgálta.

A tóparton fülledt és illatos hőség, mint egy virágházban, ahol mesterséges hőben nevelnek és tenyésztenek déltengeri szigetekről, az Egyenlítő tájáról nagyvárosokba plántált növényeket, húsevő virágokat és óriás tavirózsákat. Minden falja, zabálja itt a hőt és a fényt, szomjasan és remegő étvággyal, tikkadt szomjúsággal: az olajfák, a kaktuszok, a part sziklái között vadon tenyésző, rikító virágok. Mintha az alvilág melegházába nyitottam volna be, szórakozottan. Ez a párás, szagos hőség mindent elernyeszt s a kéj illatát lehelik a kövek és a föld is. Ilyen lehetett a Paradicsomkert illata, egy perccel a bűnbeesés után. A Bűn úgy párázik a földből, mintha valami édes és jó is lenne a másik parton, ahol már nem virul az Erény.

Mélyen, fuldokolva lélegzem be ezt a nedves illatot. Nyolcvan kilométeres sebességgel rohanok odébb, Riva felé.

Sz., a hamiskártyás, aki érettségi előtt két héttel nyolc osztálytársának minden pénzét elnyerte huszonegyes kártyajátékban. Vad csaták voltak ezek, minden délután, egyik társunk diákodújában. Ruháink, tárgyaink már zálogházba vándoroltak: Sz. mindig nyert és szaladtunk pénzünk, értékeink után. Egy délután leleplezték: hamis kártyákkal játszott.

A megrendüléstől hideglelősen ültünk vésztörvényszéket fölötte. Szegény fiú volt, özvegy anyja élt csak, leckeadásból tartotta el magát. Nem törtük ki a nyakát, egyszerű megvetésre és kiközösítésre ítéltük.

Huszonöt év után most szemközt jön az utcán a hamiskártyás. Megőszült, testes, tiszteletreméltó ember. Nem ismer meg, zavartan viszonozza kutató pillantásom. Némán megyünk el egymás mellett, s úgy érzem, a büntetés csakugyan betelt, a bírák és a vádlott fölött, s ebben a büntetésben bűn és ítélet egyformán elveszti értelmét: A büntetés ennyi:

Öregszünk.

13 Gabriele D’Annunzio olasz költő, író, 1863-1938. Az olasz nacionalizmus vezéralakja, 1919-ben szabadcsapatai élén elfoglalta Fiumét, és ott 1921-ig diktátorként uralkodott.

11

Mikor apám meghalt, azonnal kimentem a halottas szobából a kórház folyosójára cigarettázni. Ugyanezt cselekedtem, mikor fiam meghalt. Úgy látszik, valóban erős dohányos vagyok.

Egy délelőtt Barbusse-nél14. A Champs de Mars közelében lakott, századvégi bérház polgári lakásában. Hórihorgas, Don Quijote-szerű, szomorú, rokonszenves és jelentéktelen. Zoláról készült könyvet írni. Hosszú beszélgetés, háborúról és békéről – beszélgetés, melynek egyetlen értelme és eredménye, hogy búcsúzáskor mindketten tudjuk: nincs semmi, de semmi mondanivalónk egymás számára.

Egy az emberek közül, akikkel mindig öröm együtt lenni, mert érzik szavukon, hogy hazudni nem tudnak, képmutatásra képtelenek. Egy az emberek közül, kiktől mindig fellélegezve búcsúzik az ember: mintha valamilyen nagyon erkölcsös veszélyből szabadult volna meg.

_ _ _ _ _

A betegség. Egész bizonyosan büntetés is, melyet csendesen, különösebb lázongás nélkül, le kell ülni.

S tudni kell, hogy egy nappal elébb sem szabadulhatsz. Ezt kimérték reád, ennyi jár neked. És tudni, hogy az időben csodálatosan pontos helye és rendje van ennek is: az élethez éppen úgy hozzátartozik a betegség, mint ahogy feltétele a halálnak, a változás egyik válfaja ez – s végül is, minden csak változás, az élet, a betegség és a halál is. Ezért ne izegj-mozogj, betegen. Feküdj csendesen. Fáj?... Hát aztán? Persze, hogy fáj. Ez is hozzátartozik a büntetéshez. Sokáig tart?... Hja, ha ennyit kaptál, három vagy hat hónapot!

Soha nem érdekelt igazán egy város, sem egy táj – a valóságban mindig csak az emberek érdekeltek. Firenze értelme számomra nem az Uffizi, nem is a Boboli-kert, hanem egy angol nő, vagy a Via Tornabuonit környező szűk utcák egyikében egy toscanai suszter. Ha behunyom szemem és Párizsra gondolok, elsőbben nem az utcákat, vagy a Szajnát látom, hanem egy emberi arcot, mely halványan előválik a táj díszletéből. A szuezi kanálisból mindössze egy szíriai kivándorló hanglejtésére emlékezem élesen és igazán. Úgy látszik, mindennek, amit megélünk, egyetlen és igaz értelme az ember. Minden más csak jellemzi, körülveszi és magyarázza az embert. A Stromboli legfőbb értelme számomra R. hangja, aki közömbösen kérdi, áthajolva a hajó korlátján: „Miért olyan nyugtalan egy hegy?” A Strombolit már elfeledtem, nem tudnám lerajzolni. R. hangját nem feledtem el. Egy tűzhányó számomra semmi. Egy ember minden.

Nemcsak a betegség érkezik támadásszerűen: a gyógyulás is. Egy reggel felébredsz, hőmérsékleted változatlan, tagjaid éppen úgy hasogatnak, mint előző napon. S mégis tudod: valami történt. Ez rohamszerűen következik. Tegnap, elalvás előtt, még a

14 Henri Barbusse (1873-1935) említett műve: Zola. Paris, 1932 (11 ed.).

12

halál és a végtelenség problémáival foglalkoztál. Reggel, hőmérővel szájadban, már arra gondolsz, hogy a portásnak elég lesz búcsúra húsz pengő is.

A pillanatok, amikor – újra és újra – érzed, hogy nem menekülhetsz lelked parancsa elől: a parancs elől, mely kérlelhetetlenül kényszerít, hogy ne a világban, hanem önmagadban keresd a választ. S ez a válasz nem lehet más, mint a kötelességteljesítés, utolsó pillanatig.

Három hónapig ágyban, csaknem mozdulatlanul. Az idegkötegek, melyeket a gyulladásos folyamat megroncsolt, vagy elpusztított, lassan újrafejlődnek. A végtagokban csaknem egy méter hosszúságú idegfonalak nőnek ki újra: ezt kell megvárni. Már tudok járni, csak nagyon nehezen. A nagy fájdalomrohamok, az érző idegek gyöki gyulladásának kisugárzásai, egyelőre elmúltak. Alszom, kevés altatóval.

A fájdalom skálája beláthatatlan, s mégsem ez a legrosszabb. A fájdalmat a test elfelejti. Mindent, ami történt, úgy néztem, mint a test zendülését, egyfajta matrózlázadást. Rosszabb volt, mikor egy napon észlelnem kellett, hogy a sorsom kezd kicsúszni a kezemből. Már nem a lelkem rendelkezik... valami történik velem, nagy erők, gonosz szándék nélkül, inkább közömbösen, játszani kezdenek testemmel és lelkemmel. Ez a legrosszabb: talán rosszabb, mint a halál.

Rilke azt mondja: „Az embernek meg kell élni a saját halálát”.15 Ez igaz. Saját halálunkat elfogadjuk, s mire eljön érettünk – így vagy úgy –, ismerős lesz. De most, mindennek tetejébe, éjszakánként ez az új, ez a statisztikai halálesély. Ez a levegőből ötletszerűen szórt halál. Ez nem az én halálom; csak kiróják reám, mint egy adónemet. Ebbe nem lehet belenyugodni.

A betegség körül liturgia is van: papok, füstölőkkel és kegyszerekkel, hívők, áhítatos dünnyögéssel... Az élet vízszintes szertartássá alakul át.

Goethe mondta, hogy a németek a remekmű előtt megrettennek és komoran illedelmesek maradnak. A latinok mosolyognak, ha remekművel találkoznak: hálásan mosolyognak.

Utak, mélyvizek és áramok az irodalomban:Egy Walser16 nevű író hangját viszi tovább Franz Kafka17.

Kafka hangját tudatosan dünnyögi tovább Julien Green18. Charles Morgan19 továbbépíti e különös térfogatú világot, Green világát.15 „...Voilà votre mort, monsieur. Man stirbt, wie es gerade kommt; man stirbt den Tod...” Vö. Rainer Maria Rilke (1875-1926): Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge (1910). Berlin, 1988, 11. (Magyarul: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford. Bor Ambrus. Bp. 1946.)16 Robert Walser svájci író, 1878-1956.17 Franz Kafka, 1883-1924.18 Julien Green angol író, szül. 1900.19 Charles Morgan angol író, 1894-1958.

13

Mindez nem plágium. Az irodalomban különféle hullámhosszú áramok vannak, amelyek megfelelő érzékenységű vevő- és adóállomásokon át kifejezik magukat.

Ámokfutás a munkával, melybe a legtöbb alkotó ember ötvenéves korára belepusztul: lehet ezt tudatosan, mesterségesen lassítani? Megállítani? Szabályozni és adagolni ezt a lángot? Módszerrel, életrenddel, tapasztalattal korlátozni? Nem hiszem. (Csak Goethe tudta.) Ötvenéves korára művével készül el az ember vagy életével.

Az élet kezdi az ember számára elveszíteni az emberszabású méreteket. Minden emberfölötti már, kolosszális és gigantikus. Csak az irodalom őrzi még az emberszabásút, csak néhány lélek őrzi még a greenwichi mértéket. Egy napon összeomlik ez az agyaglábú szörnyeteg, a tömeggé dagadt ember, s kétségbeesetten megtér a kolosszálistól az emberszabásúhoz. Akkor megint szükség lesz az írókra, a mértékek e hűséges őrizőire.

Reggel mindenki fejfájással ébred a házban. Valami történik, a levegőben, a világban... senki nem tud elrejtőzni előle. Miért a rögeszme, hogy mindennek, ami történik velünk, például a fejfájásnak is személyes értelme van? De ez a rögeszme az ember.

Napok óta minden reggel finom fejfájás, munka közben. Járni tudok már, de tagjaim még teljesen érzéketlenek: nem járok, hanem időnként felemelem, s aztán óvatosan a földre helyezem egyik lábam. Mindez – a járás, a munka, az élet, az utcán egy észlelet – elmondhatatlan erőfeszítést követel; ebéd után néha oly fáradt vagyok, mintha hegyet másztam volna.

Este vendégek, köztük Z. tanár, az ideggyógyász. Elmondja X. feleségének és leányának öngyilkosságát: a lány kéksavval ölte meg az anyját, s aztán önmagát. X. nem akart tudni felesége és leánya haláláról, kizárta a tragédia tudatát, s beburkolódzott betegségébe. Utolsó heteiben, hetvenévesen, még dicsekedett az orvosnak, hogy onanizál, s bizonygatta, hogy ebben a korban Goethe is onanizált. Széchenyire is hivatkozott.

Charles Morgan „Voyages”-át20 olvasom, inkább kötelességtudásból és rendtartásból, ha már elkezdtem, mint gyönyörűségből. A könyv szervesen következik Kafkából és Greenből, mint egy vegyszer a benzol-körzetből, melynek néhány molekuláját elmozdították helyéről. A szerző átkozottul ráér. De a műfaj – hiába minden –, a regény nem ér reá oly kényelmesen, mint a szerző. A műfajnak van tartama, üteme, ha még oly lassú is; de sajátosan megszabott. Az író, aki a műfaj üteme ellen vét – utánakullog vagy elébesiet –, végül is lemarad művéről.

20 Charles Morgan: The voyage, 1940. (Magyarul: Az utazás. Ford. Nagypál István. Bp. 1944 (/Külföldi regényírók/.)

14

Hatvanegynehányéves korában Gide följegyezte naplójában21, hogy egyideje már csak posthumus műveket van kedve írni; tehát egyáltalán nincs kedve írni.

Ugyanott, Ingres-t idézve: „Az ember, akinek tehetsége van, azt csinál, amit akar; az ember, akinek zsenije van, azt csinál, amit tud.”22

„Csutora” cseh kiadásának egy példányát küldik meg. A fordítás számomra, sajnos, érthetetlen és ellenőrizhetetlen, de a címlapon megpillantok egy szörnyeteget, mely a cseh címlaprajzoló képzeletében Csutora kutyámat mutatja be, a regény sugallata nyomán – valamilyen átmenetet egy korcs drótszőrű foxterrier és egy klozetkefe között. De Csutora puli volt, s iparkodtam külsejét és belsejét hűségesen leírni.

Mi lesz mindabból, amit írunk vagy gondolunk, fordítók kezében, mások képzeletében? Mifajta félelmes félreértés minden szó, mellyel ember az emberhez fordul?

Erosz nélkül nincs alkotás. Erosz természetesen nemcsak a szerelmes pillanat, hanem az a megszállottság, melynek árama nélkül nincs közünk munkánkhoz. Mi közvetíti ezt az áramot, mi idézi föl ezt a megszállottságot? Kis, kegyelemszerű, mindennapos csodák: egy nő pillantása, egy táj fénytörése, mely életérzést kelt bennünk, egy sor egy könyvben, valamilyen semmiség. De ez a semmiség minden.

Morgan „Voyages”-át – fogadalmaim ellenére – a 200-ik oldal körül behajtom és visszaküldöm annak, aki kölcsönadta. Van egyfajta becsületes unalmasság az irodalomban is, amely rosszabb, mint a bűn. Az élet terjedelmét nem ismerem, de e könyv terjedelme 500 oldal; nincs módom egyezkedni vele.

Minden sor, melyet leírok – cikk, tanulmány, rész a regényből, még e naplójegyzetek is –, elmondhatatlan szorongásérzetet és izgalmat vált ki bennem. Ez az érzés az évekkel, a tapasztalattal, a mesterségben – micsoda „mesterség!” – szerzett gyakorlattal nem múlik, inkább növekszik. Minden zavar és izgat a napszakban, melyet munkámnak adok, egy telefonbeszélgetés feldúl, s a tudat, hogy valaki meglátogathat, hogy „idejében” el kell készülnöm aznapi feladatommal, valósággal megsemmisít, úgy hát reám, mint a félelem egy testi roham fájdalmától. Ha tudnák, akik „fölényes” és „biztoshangú csevegőnek” minősítenek, mi az ára ennek a fölénynek és biztoshangúságnak!... Már csak munkám sorai között élek – s milyen tökéletlenek, szegényesek ezek a sorok, milyen gyötrően szegényesek! –, minden más csak felkészülés, erőgyűjtés e néhány sorhoz. Olvasmány, táplálkozás, alvás, az élet egész

21 André Gide (1869-1951): Journal (Napló), 1889-1939 (1939). A hivatkozást vö. az 1931. február 5-i bejegyzéssel. L. Journal I., Paris, 1948, 1031.22 Dominique Ingres francia festő, 1780-1867.

15

tüneménysorozata, mindez csak kellék és tréning a munkához, s egyre inkább csak az. Bele kell halni.

Nem tudom, mit csodáljak tátottabb szájjal: a naptárat, mely pontosan tudja és előírja, hogy Pongrác, Szervác és Bonifác hozzák a májusi fagyot vagy a természetet, mely ilyen kísérteties akkurátussággal, napra elhozza a szeles-esős tüneményt? Az észlelet pontosságát csodáljam vagy a tünemény bekövetkezésének percnyi pontosságát? Éjjel zúgni kezdett az északi szél, a fák ablakom előtt reggelre riadt és hajladozó birkózásban viaskodnak a fagyosszentek széljárásával. Milyen mély rend van a világban, a kapkodó emberi világ mögött! – s talán a mi kapkodó, nehezen érthető, önkényes emberi világunkban is?

Dosztojevszkij úgy meggyötör, mintha elmebajossal zárkóztam volna közös szobába – elmebajossal, akit talán szentté avatnak egyszer. Nem bírok belenyugodni, hogy az ember távlata ez az anarchikus korlátlanság – európai vagyok, a méretekben és a térképek adataiban is hiszek.

Májusi szél. Mintha szellőztetnék ezt az áporodott, fülledt, avas zugolyt, a világot.

Bertát, az öreg szakácsnét, el kell küldeni, mert kéthetenként marja ki a házból a szobalányokat: csodálatos ösztönnel szerkeszti meg a vádakat, melyek mindig mesterségesek és igazságtalanok, s módot adnak neki, a vénlánynak, hogy megsértődjék, s féltékeny szeretet-igénnyel elkedvetlenítse szoba- és munkatársait. A légkör, melyet így teremt a házban, nyugtalan, s ezért helyet kell keresni számára. „Rossz a természetem!” – mondja nyugodt önbeismeréssel, mikor kérdőre fogom: mint aki tényről beszél, melyen nem lehet változtatni, ahogyan egy féllábú mondja: „Sánta vagyok.” Rögeszmésen vallásos: bűntudatát minden vasárnap legyónja és leimádkozza. Mint minden önző és türelmetlen szeretet-igénytől szenvedő ember, ő is rosszhiszemű és érzelmes. S már egy szakácsnő jellemén sem tudok érvekkel és felvilágosítással változtatni: mit remélhetek az emberiségtől?

Az ellenállás, melyet stílusával szemben érzek, úgy olvad el a mű lobogó, magas hőfokában, mint a kazán parazsában az ólom. Dosztojevszkij minden ellenállást legyűr: ez az a „több, mint irodalom”, mellyel nem lehet vitatkozni. Melléje kell állani vagy el kell menekülni előle. S ezen tépelődik most a világ, mikor a valóságot, mely Dosztojevszkij művéből életre kelt, meg kell ítélnie: ez minden, amit a nyugati ember e pillanatban az orosz messianizmussal szemben még tehet.

Két hete glosszitisz egyfajta foltos kiütés a nyelvemen. Valószínűleg a vörös vérsejtek hiánya okozza, a neuritis egyik következménye. Néhány hónap előtt még izgatottan szaladtam volna a tünettel és lelettel orvostól orvoshoz. Most meglepően

16

közömbös vagyok: mint aki időközben fellebbezhetetlenül megtudta, hogy – így vagy úgy – egyszer meg kell halni.

V. átküld egy francia „számadás”-t, melyet éjszaka egy szuszra lapozok át: Paul Mousset „Le temps travaille pour nous”23. A szerző összekötő tiszt a francia és angol hadsereg között. Dünkirchenből24 Angliába viszik.

Ez a könyv propaganda: értelme a kétségbeesés, mellyel egy francia, aki harcolt, hazája sorsa felé fordul, s szajkolja a romlottság, szervezetlenség, kapzsiság vádjait. E vádak jogosak. Más kérdés, mi a franciák dolga a földön? Hitlert úgy kellett elviselniök, mint egy betegség csapását. Nem az a dolguk, hogy verekedjenek, kapzsian imperialistáskodjanak, nem. Feladatuk, hogy szerepükhöz híven gondolkozzanak és alkossanak. Spárta erőteljes hülyéket adott csak a világnak, s végül is elpusztult; Athén ma is él és hat. A franciák talán elveszítik most egy gyarmatbirodalom részeit, de visszakapják igazi szerepüket.

Negyvenharmadik születésnapom betöltöttem: betegen, megviselten is, miért az érzés, hogy fiatalság és öregség között van még egy életkor, melynek életérzése hevesebb, mint az ifjúságé? S az öregség mit hozhat még, ha eljön? Mennyi okos örömet, szótlan és rejtőző bensőséget?... Bizonyos, hogy teljes és tökéletes az élet. S a halált is hozza az idő, s az is milyen ismerős, milyen kevéssé félelmes – minden évvel ismerősebb és bizalmasabb!

Lao-ce maximáit25 olvasom. Mintha szél zúgna egy napsütötte erdőben. Nem, a Taót nem lehet elmondani, sem megmagyarázni: csak érteni és érezni lehet. Ez a bölcsesség oly szelíd és egyszerű, már nem is emberi: gyermeki, állati. Mégis, emberi.

Ez a szerencsétlen, aki nem hagy nyugton telefonjaival és „irodalmi tervei”-vel: mintha nógatna, lépjek be csendes társnak egy állomásklozetbe.

Lepárolni azt, ami a „Karamazov fivérek”-ben26 végzet és tartalom, a hadarásból és eszelős locsogásból kiolvasni az evangéliomi parancsot: kínzó feladat az olvasó számára. Mindenestül mégiscsak egy őrülttel vitatkozol: igaz, ennek az őrültnek ereje megrázta és feldúlta a világot. Ma is dúlja még... Huszonöt-harminc oldal olvasása után teljesen kimerülök, az 23 Paul Mousset: Végzetes napok. A francia összeomlás naplója (Les temps travaille pour nous). Bp. 1943.24 Dünnkirchen (Dunkerque), melynek németek előli kiürítése alkalmából 1940. május 27. és június 4. között 200.000 brit és 140.000 francia katonát vittek át Angliába.25 Lao-ce (i. e. VI-V. sz.): Tao te king. (A legfőbb lényről és az erényről.) Kínaiból ford., bev. és jegyz. Ágner Lajos. Bp. 1943.26 Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881): Karamazov-testvérek (Bratyja Karamazovi, 1879). Ford. Szabó Endre. Kárpáti Aurél bev. tanulmányával. 1-2. köt. Bp. 1943.

17

idegesség, melyet hangja és fecsegő betétjei váltanak ki, még órákig kínozza az olvasót. S mégsem lehet szabadulni tőle.

Egyáltalán nem lehetetlen – s talán egy napon valamilyen rendőri felfedezés bizonyítja majd –, hogy Dosztojevszkij embert ölt.

Első utam a városban. Látogatás a szerkesztőségben. A járás kínszenvedés és minden lépés tudatos erőfeszítés. A közlekedési lehetőségek most, a háború negyedik évében, a zsúfolt villamosok, a gyér társaskocsik, a taxihiány, mindez külön kínzás számomra. S mindezt csaknem elégedetten viselem el, mint a büntetés egyik toldalékát.

A legtöbb „szerelem” emlékezés két személyre. Az egyik, aki először vett gyermekkorunkban karjaiba; s akkor nagy biztonságot éreztünk. A másik, aki először keltette fel érzékeink nyugtalanságát. E két személy emlékét keressük egy életen át. Ezért szaladnak férfiak az eszményi szép nő karjai közül a vastaglábú tramplikhoz, stb.

Megint úgy érzem magam, mint egy vegyész, aki arckenőcsöket árul egy illatszertárban.

A „Füves könyv” első példányai várnak otthon. Kézbeveszem, s úgy érzem, ez a könyv utóhangja valaminek – most már jó lenne elhallgatni.

A mondat a „Karamazov”-ban, mely tartja az egész, torz épületet: „Menjen az emberek közé és tegyen vallomást”27.

A sztarec mondja ezt, mikor beszámol szerzetestársainak ifjúkora nagy élményéről, a gyilkosról, aki féltékenységből megölt egy nőt, s aztán tizennégy éven át gyötrődött e titokkal. Minden emberi magatartásnak legmélyebb értelme ez a mondat, s Dosztojevszkij kimondotta: el kell menni az emberek közé és vallomást kell tenni.

Délután Z. tábornoknál: kitüntetően kedves és barátságos ház, az átlagos katonatiszti műveltséget messze meghaladó szemlélet és életfelfogás. Halálos fáradtan vánszorgok haza az udvariassági látogatás után: minden emberi találkozás, melynek alján nincs szenvedély, teljesen kimerít. Mint aki siet, s már nem érti, miért beszél még másról is, mint a lényegesről?

Elolvastam a „Füves könyv”-et, bólogatva, mint aki helyesel. Ez a könyv sokkal okosabb, bátrabb és emberibb, mint én vagyok. Sokat tanultam is belőle. Igen, így kellene élni, gondolkozni, készülni az életre és a halálra... Művünk, ezt most már gyanítom, több, egészebb és erősebb, mint mi vagyunk. Ahogy az egész több a fizikában, mint az egészet alkotó részek teljes összege, úgy életművünk is többlet, lényünk és életünk rejtélyes többlete.

27 A Dosztojevszkij-idézetet vö. A Karamazov-testvérek. Bp. 1959. I. 372. (Institoris Irén fordítása.)

18

Érdekes könyv, gyakrabban lapozom majd: talán tud segíteni nekem, a szegénynek, nyavalyásnak és halandónak, aki írta.

Delacroix naplójának28 kivonatos, magyar kiadása. Egy nagy művész, aki tökéletesen megbutul, mikor másról beszél, mint a festészetről: Shakespeare-t és Goethét például szűklátókörű műkedvelőknek tartja Corneille-jel és Racine-nal szemben, s még a lángész jellegét is megtagadja tőlük. Meglepő, találó és bátor megjegyzések a tehetségről és a műfajokról. Amit a lángészről és a szenvedélyről mond, igaz. Szenvedély nélkül nincs alkotás; de szenvedélyben nem lehet sokáig élni.

Boldog, igazi festő, aki belevakul a világ színeibe: boldog művész, aki színproblémákat lát ott, ahol az író a végzetet látja!

Sirokkó. A bőr pórusain át süvöltöz a forró szél, minden ideget külön megborzol, csíp és éget. Sajgó, vonagló idegekkel vánszorgok az utcán, álldogálok a zsúfolt villamosokban. Mintha a forró, idegbajos végzet üvöltözne a levegőben.

Díszgyűlés az Akadémián29. A nyolcvanhat éves A. professzor mellett ülök, előttem a sudár Cs. bácsi, aki Martialis epigrammáit30 fordítja ma is, de szemérmesen; kihagyja a csípős részeket. A. professzor kíváncsian és irigyen nézi Cs. bácsit, majd felém fordul: „Jól tartja magát” – mondja savanyú elismeréssel, s Cs. bácsi felé bök. – „Nyolcvannégy.” Mint egy színésznő, mikor a vetélytársnőt bírálja.

De milyen tisztességes ez a légkör, mennyire vár és bástya ma az Akadémia, milyen „haladó”, igen, forradalmár, mindenféle ifjú reakcióval szemben... E falak és e nyolcvanévesek között otthon érzem magam.

X. sok könyvet olvasott, s írt néhány tűrhető fejezetet. Most illegeti magát: két kézzel ír és magyarázza, széljegyzi, védi, kifejti, oknyomozza, bizonyítja, igazolja és bullává pecsételi azt, amit írt. Ha így siet a bizonyítással, mikor ér majd reá elkövetni a tettet?

Shakespeare tragédiái prózában31, franciául, Pierre Messiaen fordításában. A fordítás, ez a verseitől és zenéjétől megfosztott shakespeare-i szöveg úgy hat, mintha egy embert röntgenképekben mutatnának be. Az ember lényének teljes varázsa elvész így, de a röntgenkép sok titkot feltár.

28 Eugène Delacroix (francia festő, 1798-1863): Naplója. Ford. és bev. Bárdos Artúr. Bp. 1942 /Officina könyvtár/.29 Díszgyűlés az Akadémián: 1943. május 16.30 Marcus Valerius Martialis (40 k.-104): – – – epigrammáinak tizennégy könyve a látványosságok könyvével (Liber spectaculorum; Xenia; Apophoreta). Bev. és jegyz. és magyarul tolmácsolta Csengery János. Bp. 1942.31 William Shakespeare (1564-1616): Oeuvres complètes. Trad. Pierre Messiaen. 3 vol. Paris, 1939-1943.

19

Shakespeare katolicizmusáról és pesszimista időszakáról (1600-tól 1608-ig, Hamlettől Athéni Timonig) mutat be a fordítást megelőző tanulmány detektívadatokat. Ez volt Shakespeare életében a klimax és a válság, tehát a Szonettek ideje. Bizonyítékok arra, amit sokan gyanítottak és pedzettek már: hogy a zseni életében a klimax egyértelmű latens biszexuális hajlamok felszabadulásával, vagy egyszerűen csak tudatosodásával.

Sz. meglátogat Genfből jövet, s megkérdi, hasznos lesz-e Magyarország számára, ha kiadják franciául, ahogyan tervezik, Illyés önvallomását, a „Puszták népé”-t?32 A hivatalos aggályok és ellenérvek a régiek és ismerősek: ellenségeink kihasználják majd mindazt, amit az író a magyar zsellérek sorsáról írt stb.

Azt hiszem, ellenségeink Illyés könyve nélkül is tudják és elmondják mindazt, amit a feudalizmusról és a magyar zsellérekről tudni és mondani lehet. A kérdés, ebben a fogalmazásban, gépies és reménytelen. Az író számára egyetlen parancs van csak: elmondani az igazságot, melyet megismert, mely ég a szívében, melyet el kell mondania, máskülönben minden szava hazugsággá torzul, a közömbös szavak is. Mit kezd a világ a kimondott igazsággal? Ez a világ dolga. Nem hiszem, hogy valaha is ártott egy nemzetnek az, amit legjobb fiai világgá kiáltottak megismerésben és igazságban. Nem hiszem, hogy Széchenyi „ártott” Magyarországnak, mikor hazájáról vallani kezdett. Gyógyulás nincs diagnózis nélkül.

Például Eric Knight háborús regénye – „This above all”33 – bizonyosan nem „árt” ellenségei szemében a hadakozó Angliának; holott vagy éppen, mert kíméletlen őszinteséggel mutatja be azt az ellenérzést, melyet az angol munkás és katona érez ebben a háborúban mindaddig, amíg nem kap biztosítékot, hogy a vörösfrakkos sörgyárosok Angliáját e háború végén átalakítják a dolgozó tömegek méltányos otthonává. Eric Knight regénye megjelent a háborúban, Angliában, s megjelent a Beveridge-terv34

is, s Montgomery35 csapatai mindezek ellenére kitűnően verekedtek Tuniszban... Az igazság megvallása soha nem csökkentette még egy nemzet képességeit. A leplezés és a hazugság mindig tragédiához vezet.

„Trimalchio lakomája”36, új fordításban. Egy ültőhelyemben olvasom el ezt a kétezer éves pompás ponyvát, kegyetlen és

32 Illyés Gyula (1902-1983): Puszták népe. Bp. 1936. Franciául Ceux des pusztas címen jelent meg (trad. du hongrois par Paul-Eugène Régnier) 1943-ban Párizsban.33 Eric Knight (1897-1943): This Above All. Bern, 1942. (Magyarul: Légy hű önmagadhoz. Ford. Nemes László. Bp. 1961.)34 Beveridge-terv: a William Henry Beveridge angol liberális politikus és közgazdász (1879-1963) által 1942-ben kidolgozott általános társadalombiztosítási program.35 Montgomery (Bernard Law, Wiscount, 1887-1976) angol tábornok tuniszi hadjárata: 1943. március 20-május 12.36 Titus Petronius Arbiter (?-66): Trimalchio lakomája. Révay József fordítása. Bp. 1943.

20

telitüdővel rikoltozó Nero korabeli kulcsregényt. (Húsz év előtt, rossz német fordításban, nem éreztem ízét, sem sava-borsát.) Ez a kétezer éves lipótvárosi vacsora, ez a hájas római síber, Trimalchio és vendégei, ez a jókedvű kegyetlenség és szókimondás, amint Petronius az örökkévalóságba állít egy szétzüllő társadalmat, mely akkor még a világ fölött uralkodott, ez a büfögő, rókázó, bujálkodó, görög versek és fuvolások szavára enyésző parvenüség, ez a néhány oldalra zsúfolt teljes kortörténet: csakugyan remekmű. Ez a kulcsregény legalább annyit mond az antik Rómáról, mint Mommsen37, s az örök és reménytelen emberről sokkal többet. Bízzátok csak a történelmet az íróra! Teljes körképet fest majd, s hozzá mellékesen és remekbe.

Szívem, lelkem, idegeim, mit akartok? Mit reméltek?... Miért, hogy a szörnyű betegségre csaknem honvággyal gondolok vissza? Mint akinek végre szabadjegy volt kezében, hogy kilépjen e világból, s gondtalanul és rövidlátóan elhajította e szabadjegyet... Akarok én még élni, igazán, minden hitemmel és erőmmel? Nehéz kérdés. Nem merek felelni.

Nem meglepődni és nem megsértődni. Minden maradék erőmmel erre vigyázni: az emberi önzés, pimaszság, irigység gonosz és mohó megnyilvánulásait nyugalommal és azzal a közönnyel fogadni, mely tudja, hogy nem is lehet másképp, ilyenek az emberek, vagy csak néha, véletlenül, valamilyen patetikus vagy közömbös helyzetben nem ilyenek. Nem megsértődni, nem vitatkozni, nyugodtnak maradni, s tárgyilagosan cselekedni, magasabb érdekeid és kötelességed szerint. S a cselekvésben, ha egyszer megérett, nem tétovázni.

Éjjel újra olvastam – Kosztolányi fordításában – „Romeo és Júliá”-t38. A fordítás egyenetlen, sokhelyt selypegő. Kosztolányi barokk vers-nyelve nem bírja visszaadni a süvöltő shakespeare-i pátoszt. Vörösmarty volt az egyetlen magyar költő, kinek nyelve visszhangozni tudta a shakespeare-i áradást: milyen kár, hogy nem volt kedve és szenvedélye ehhez, s nem tudott jól angolul! Arany „Hamlet”-je és „Szentivánéji álma” sokhelyt csak lírikus. Ma sincs Shakespeare-fordítónk. Kosztolányi fuvolázik ott, ahol Shakespeare ítéletet hirdet a föld és a csillagok fölött.

Shakespeare nem ismerte a „dramaturgia szabályait”. A semmiből teremtett, az ős anyagból sűrített cselekményt, mely – úgy, ahogy – elfért a színpadon. Igaz, a Globe-színház térfogata, közönsége és színésze sem ismerte a „dramaturgia szabályait”. Egyszerűen csak találkoztak egy lángész akaratában, színpad, színész és közönség.

Shakespeare hősei gyakran nem annyira fájdalmukban, mint inkább toporzékoló bosszúságukban halnak meg, tehetetlen és gyermekes dühükben. Mint oly gyakran az emberek, az életben.

37 Theodor Mommsen (Nobel-díjas német történetíró, jogtudós, 1817-1903): Römische Geschichte, 1854-1856. (Magyarul: A rómaiak története. Ford. Toldy István. Bp. 1877.)38 Shakespeare Romeo és Júliája Kosztolányi Dezső fordításában ismételten 1944-ben jelent meg a Révai Kiadónál.

21

A társaskocsi elindult, s megfeledkezve sántaságomról, három lépést futottam utána. A fájdalom rögtön megállított; a sérült idegek figyelmeztettek, hogy béna vagyok, legalábbis félig béna, bottal bicegő, lépésben vánszorgó beteg, aki örülhet, ha át tud sántikálni lassú lépésben az utca egyik szögletéről a másikra. Tavaly ilyenkor még teniszeztem... Iparkodtam megérteni és lázadás nélkül viselni el ezt a szigorú pedagógiát.

Shakespeare tragédiájának igazi hőse nem az öreg Caesar39, aki talán keresi már a halált, nem az „áruló” Brutus, a finom arisztokrata, aki jobb meggyőződése ellenére mártja tőrét patrónusa szívébe, hanem Antonius, a ravasz és sima, kinek minden képessége megvan a hatalomhoz, csak valóságérzéke nincsen.

E kertelő, vádoló, gyilkoló világban az író őrizze meg pártatlanságát; ne kerteljen; ne vádoljon; s ha feléje sújt tőrével az orgyilkos, fedje el arcát kezével, néma mozdulattal. A lázadó idővel szemben nincs más fegyverünk többé, csak a magatartás.

Aki megsértődik, beleegyezett egy harcmodorba.

A „Téli rege”, ugyancsak Kosztolányi fordításában40, mely hasonlíthatatlanul különb, mint a „Romeo és Júlia” fordítási kísérlete: talán, mert ez a dráma valóban rege, lírikus beszély, királyokról, pásztorokról, elvarázsolt emberekről. Ezt a csilingelő mesehangot bírja a fordító tüdővel. De ahol a shakespeare-i vihar megszólal, Kosztolányi kifullad.

A dráma, melyben Csehországnak tengere van, s egy monomániás király féltékenysége a meseszerű félreértések sorozatát indítja el, a dráma, melytől háromszáznegyven éve megtagadják a Shakespeare-magyarázók a drámaiságot, s amelyből – minden „dramaturgiai szabálytalanság” ellenére – úgy árad a színpadról ma is a varázs, mint egy tavaszi tájból. Nem, bizonyos, hogy Shakespeare nem akkor a legnagyobb, amikor „szerkeszt”, nem is, amikor „jellemeket alkot”. Shakespeare a legnagyobb, mikor költő. Shakespeare a nyelv, az érzés, a szó. S ez a jámboran kerekre kerekített pásztorének nem „szerkezetével” és „cselekményével” ragad el minden nézőt és olvasót, minden időben, hanem hangjával, illatával, szavaival, költészetével. Gyanítjuk a kifejletet, a véget... s dobogó szívvel várjuk e naiv kifejletet. A mese szabályosságában, a fiatalok és öregek kibékülésében és egymásratalálásában ősi összhangot érzünk, amely több, mint minden agyafúrt és ugrifüles drámai cselekmény... Drámaíró, maradj költő, a „feszültség rovására” is. Shakespeare végre is éppen úgy kényszerült számolni a Globe-színház közönségével, mint ma a színpad iparosai. De számolt velük, s költészetével nemessé ütötte őket. A költő szuverén, a színpadon is: témáját is, közönségét is, nemesi rangra emeli.

39 Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása).40 Shakespeare: Téli regéjének Kosztolányi-féle fordítása szintén 1944-ben jelent meg.

22

A betegség vágytalanságra nevelt... s bizonyos, hogy az a mesterséges izgalom, mely világunkban kalandok után kergeti az embereket, teljesen meddő és erőszakolt. A test, a természet sokkal szerényebb, s ugyanakkor talán bensőségesebb is a nemiség dolgaiban, mint az izgatott versenyben hisszük. Nézd az erős és szép állatokat, milyen szerények a szerelemben! S mennyire ritka, vad ünnep számukra a párzás! Csak az ember zabál mindenféle húsból természetes igényein túl – nem ő szeretkezik, csak a hiúsága.

A Szigeten, egy szállodaszobában, a harmadik emeleten. Mily gyakran laktam itt, minden életkorban, minden hangulatban! Most betegen, de olyan beteg módján, aki – Montherlant41

szavával – reggelenként már kalózpofával néz az ágyból a belépő ápolónőre.

Az ablak előtt egy tölgy, melynek felső koronája messze túlemelkedik a háromemeletes épület tetőzetén. Süt a nap és a Dunát kergeti a májusvégi szél. Hónapok óta először érzem, hogy érdemes és érdekes dolgozni.

Befejeztem Gide önéletírását. Gide több, mint a műve. Életének és magatartásának hatása maradó. Művének hatása egyenetlen, viszonylagos – így érzem. De Bossuet42 óta nem írtak olyan pontos, zenei francia prózát, mint a „Si le grain...”43 néhány fejezete. S a napló utolsó sorai, mikor a hetvenéves vándor – felesége halála után, s néhány hónappal az új világháború kitörése előtt – megint egyszer világgá indul, könnyekre indítanak. „Félelmesen szabad vagyok...” – írja.

Rilke prózája.Milyen izmos, inas ez a próza! Milyen kemény! Mindent

nevén nevez, mert költő; prózában is azzal a végső pontossággal ír, ahogyan csak költő tudja megközelíteni a jelenségeket és tüneményeket. Szagokról ír, s valósággal felémelyedsz, mintha augusztusi délutánon egy ennen bűzétől megzápult tömegben szoronganál. A halálról ír, mint egy orvos, aki ismeri a folyamatot, s mint egy szent, aki tudja azt is, ami a folyamat után következik.

Áttételei, témaváltásai milyen félelmesen logikusak – nem a téma kapcsol témához, hanem a világ tüneményeinek belső összefüggése ad mindennek, amihez nyúl, belső tartást, kohéziót.

A szél, a víz játéka az ablak előtt. Úgy érzem, egyideje látom a világi szerkezet mozgását – mintha bennem is áradna a szél, a víz, a fény. Ezt hozza az élet, idővel? Mi vár még, ha megöregszem? Gyanítom, hogy nagyszerű lesz megöregedni. Minden sűrű lesz, töppedt, egészen édes és egészen keserű.

41 Henry de Montherlant francia költő, író, 1896-1972.42 Jacques-Bénigne Bossuet francia püspök, író, nagy hatású hitszónok, 1627-1704. XIV. Lajos nevelője, az abszolutista berendezkedés eszméjének propagátora.43 André Gide: Si le grain ne meurt. Roman. Paris, 1928 (6. ed.)

23

Vad, májusvégi szél, ónos eső. Minden évvel közvetlenebbül értem, hogy egy óriás testvérrel viaskodom, a természettel. Erősebb, mint én, s amiről azt hiszem: hangulat, idegállapot – egyszerűen e hatalmas bajnok egyik kivédhetetlen horogütése.

Minden éjjel várjuk a légitámadást. Az ember mintegy kézitáskában hordozza sorsát, mely egészen kicsi lett – balkezünkben mindenhová magunkkal cipeljük.

Talán a legtöbb és legjobb, amit egy nő adhat, az önfeledt mosoly, utcán, vendéglőben, elmenőben. Minden más: üzlet, bajvívás, vállalkozás.

Szegény ifjúság! Örökké a jövőben él.Minden pillanatban úgy érzi, fel kell ugrania a pillanatból, s

odébb sietni, a jövő felé, melyet máskülönben elmulaszt... De amikor múlik az időnk, megtanuljuk, hogy van a jövőnél izgalmasabb esély is az életben. Van a jelen.

Az öregedő ember ajándéka a jelen. Az ember, mikor felfedezi a jelent, egyszerre gazdag lesz. S ezt nem veheti el tőlünk senki.

Kosztolányi „Összegyűjtött novellái”44. Mit dobál el egy író, ötven év alatt, mellékesen, félkézzel, sietve! Senki nem pazarol úgy, mint az alkotó ember, aki lénye és létezése anyagából alkot.

Csak a kontár takarékos. A művész mindig pazarol, s ugyanakkor lelke mélyén szégyenkezik, bűntudattal gondolja: még mindig keveset adtam, hiszen időközben éltem is, így vagy úgy, nyakkendőm is megkötöttem, egy negyedórára talán boldog is voltam.

A húszas évek elején írt novellái mennyire zsurnalisztikusak még! Az újságtárca diadalmas pillanata ez: mindenki úgy ír, mintha a műfajt Molnár Ferenc találta volna fel. Az élet „kicsi, komisz”, egy pincér „szegény, szomorú”. Negyvenéves korában megtalálja hangját. Prózája ez időben már szigorú és szűkszavú, a jelző végzetesen az, amilyennek lennie kell.

Csodálatos nap, amikor a „Sirály” témája váratlanul teljes formát és alaprajzot kap – mindaz, ami a témában önálló elem volt, a „hasonlóság”, a „titkos társaság”, a háború légköre, egyszerre összeáll kerek és szerves képletbe, mint a kaleidoszkópban a kristályok. Ki segített ebben? Tegnap még köd és zűrzavar volt az egész, ma szerves egész – „csak meg kell írni”.

S valóban, most már csak meg kell írni... az elemek érthetetlen és csodálatos összefüggése, magyarázhatatlan kohézió tartja össze az egészet. Minden művészi alkotás folyamatában van egy pillanat – s ez a döntő, végzetes pillanat! –, mikor a művész csak végrehajtja a parancsot, mintegy kivitelezi a tervrajzot, melyet egy égi kéz elébe helyez.

44 Kosztolányi Dezső (1885-1936) összegyűjtött novellái 1943-ban jelentek meg a Révai Kiadónál.

24

A freudi szemlélet által magyarázott Hamlet gyűlöli a vérfertőző nagybácsit, mert ő maga szeretné elfoglalni a meggyilkolt apa helyét a szeretett-gyűlölt érzéki anya ágyában.

Minden ilyen magyarázat ég és föld között lebeg, egyszerűen, mert nem lehet bizonyítani. De bizonyos, hogy Hamlet kapcsolatai a halott apával és a nászát ülő anyával nem „normálisak”. Hamlet depressziós, kórosan mélabús lény, aki nem tervszerűen öl – ehhez nincs ereje –, csak beteges, pillanatnyi felbuzdulásban. A gyűlölet, melyet mostoha apja iránt érez, természetes; a rajongás, mellyel apja emlékét felmagasztalja, kóros. De minden feltevés, mellyel a freudisták e lelkiállapotot magyarázzák, ködös, bizonytalan.

Éppen így „lehet”, hogy Hamlet homoszexuális – nem sok fáradozással kimutathatná valaki, hogy a „Szonettek” férfihőse kelt színpadi életre a dán neurotikus királyfiban.

A rettenet, mivel töltöm el időmet, mivel ütöm agyon az élet hátralevő idejét? S a másik rettenet, hogy már agyon is ütöttem.

Belenyugodni, hogy nemcsak az életnek: a halálnak is ára van. Meg kell fizetni érette, fájdalommal, szenvedéssel, érthetetlen kínokkal. Nem adják „ingyen” az életet? Legtöbbször elég olcsón adják. De a halált mindig méregdrágán, szószerint.

A műveletlenség támadása tud brutális lenni, de valahogyan mégis mellétalál, mikor hatalmasat akar áldozatára sújtani... Egy nyilas újság ítésze a „Füves könyv”-ről ír bírálatot, s megállapítja, hogy a kis maximák „Lin Yu Tang »Méz és bors«, című könyvének hatása alatt” készültek. Lin Yu Tang említett könyvében45

újságcikkek vannak, melyeknek sem hangütése, sem műfaji terjedelme, semmiféle sajátossága nem is emlékeztet az én maximáimra. Mindenki, aki ismeri a két könyvet, s akinek valamilyen derengő, halvány öntudata van irodalomról, tudja és kénytelen beismerni, hogy a két könyv között semmiféle hasonlóság nincsen. A nyilas bíráló nyilván irodalmi műveltségét akarta fitogtatni, mikor ilyen otrombán mellédurrantott. De ő ezt észre sem veszi: igaz, én sem nagyon.

Vannak könyvek, melyek rejtélyes módon addig hatnak csak meggyőzően és erővel, amíg szerzőjük él. Ilyenek Peter Altenberg46, a békebeli bécsi kávéházak bölcsének könyvei. („Was der Tag mir zuträgt” stb.) Effajta írásoknak addig van csak varázsuk, amíg az olvasó tudja, hogy „Peter” ott ül valahol a bécsi Café Central-ban, kopaszon, szlovák bajuszával és szandáljaival, bölcsen és fecsegően, affektáltan és lírai önkívületben, pumpoló leveleket és kiskorúakhoz címzett vad poémákat körmölgetve, mint az aszfalt és a civilizáció vad zsenije, aki inkább vad, mint zseni, s inkább civilizált, mint vad. A személyiség hitele szükséges

45 Lin Yutang (Lin Yü-t-ang, angolul publikáló kínai író, 1895-1976): Méz és bors (With Love and Irony). Ford. Hertelendy István. Bp. 1943.46 Peter Altenberg (osztrák író, publicista, 1859-1919): Was der Tag mir zuträgt. Wien, 1901.

25

ez írások hatásához. Peter Altenberg meghalt, s halála pillanatában könyveinek költészete is elillant. Vannak írók, kik mindegyre személyesen kénytelenek igazolni műveik hitelességét. Ha meghalnak, nincs többé, aki helytálljon és tanúskodjék műveikért.

Első nyári nap. Elárad a világban és bennem a boldogság, a béke, engeszteltség. Még néhány éve menekültem a hőség elől: most – úgy látszik, kezdek kihűlni, mint a facér bolygók – dideregve és szomjasan várok minden napsugarat. A napban élni, meghalni a napban, visszamenni a napba, ahonnan leszakadtunk, befejezni a fényben azt, ami a fényben kezdődött, parányi pont, pontot tenni.

Egy folyóirat ünnepi számában megdöbbenéssel olvasom, hogy X., az író szerelmes.

Ezt a vészhírt az író természetesen irodalmi formában közli a világgal. Első érzésem a hír olvastakor az emberi szolidaritás: talán, ha az írók összefognak, nyilatkozatot adnak ki, melyben kijelentik, hogy írótársukat ért méltatlan támadást ennen ügyüknek tekintik... Talán, ha gyűjtést indítunk, a pénzt átadjuk a nőnek és hosszabb külföldi útra küldjük... Talán megmenthetjük még.

De tapasztalatból tudom, hogy hasonló helyzetekben minden külső segítség reménytelen. Fel kell készülnünk reá, írók és olvasók, hogy szemtanúi leszünk a drámai közjátéknak, X., az író szerelmének; s e közjáték végső következménye egy könyv lesz – könyv, melyben az író megmagyarázza szerelmesének, miért hagyta ott. Én is így csináltam.

Henry de Montherlant47, a fenegyerek verseskönyvét olvasom – „Encore un instant de bonheur” –, s meggyőződöm e kötetből, hogy Apollinaire48 valóban jó költő volt.

Egy pletykalap szerkesztője betör hozzám, s miután becsületszavát adja, hogy kényszerű beszélgetésünkből egyetlen szót sem ad lapjában közzé, természetesen mindent megír és kiad, elnagyolva, pontatlanul. Tanulság: 1. még mindig nem ismerem az embereket; 2. még mindig túl udvarias vagyok hozzájuk; 3. s ez a legfontosabb: még mindig nem tanultam meg könyörtelenül hallgatni. Jó tanulság, megszívlelem.

A Szigeten most nyílnak, nyájban és csoportban, a rózsák. Átsétálok a rózsakerten, idegesen, mint aki tolakodók elől menekül. Egy szál rózsa, igen – ez a szépség a földön. De tízezer rózsa, nyájban, fülledt tárulkozásban, ez az unalom a földön. Minden túlzás unalmas.

Az eső bekerget a nagy szálloda márvánnyal kirakott, ízléstelen és fényűző társalgójába. A délelőtti villanyfényben, az új özönvíz e noébárkájában itt nyüzsögnek minden háborúvég ismert

47 Henry de Montherlant: Encore un instant de bonheur. Poèmes. 1934.48 Guillaume Apollinaire, 1880-1918.

26

alakjai: a síber, az ezüstrókás nő, kinek kegyét más, előnyösen vásárolható nyersanyag hiányában mint dúsan osztogatott papírpénzt vásárolják a hadi újgazdagok, a méltóságos kijáró, aki egy sarokban raccsolva trafikál a síberrel... Mindez félelmesen ismerős: egyszer már láttam, Bécsben, 1919-ben, a Grand Hotel halljában. Nem is suttognak, fesztelenül beszélnek lejről, svájci frankról, cséplőgépről, okmányokról és kiutazási vízumról, követségi összeköttetésekről, olajról, vinnyogó zsargonban, az események között és fölött, úszva és fújtatva, mint a cethalak a tengeralattjárók között... A jámbor tömeg talán hiszi még, hogy csakugyan történik valami „új” a világban, a fasizmus, nemzeti szocializmus megmásították az embereket. De a múlt kísértetei élnek ma is: a síber, az újgazdag, a kokott, vígan úsznak a szennyvízben, mely véres, zabálják a háború hulladékait. Semmi nem változott, csak a szenvedés általánosabb, csak a kegyetlenség mélyebb és találékonyabb.

Két hét szigeti tartózkodás után a taxi hazavisz a szállodából lakásomra, s az utazás élménye e taxiúttal majdnem olyan teljes, mintha e két hetet nem a város egy másik pontján, hanem ötszáz kilométer távolban töltöttem volna el. A távolság bennünk van, a térkép és a föld csak ráadás.

Victor Hugo versei az emigrációból, a „Châtiments”49 – apróbetűs kiadás, 1853-ból, a száműzetés első esztendeiből, genfi és New York-i keltezéssel, s egy függelékkel, mely az emlékezetes, 1849-beli parlamenti ülés jegyzőkönyvének részletét tartalmazza, mikor Hugo először kelt ki az akkor elnöki tisztet viselő és császári puccsot szövögető III. Napóleon ellen.

Mennyi szenvedély az apróbetűs sorokban! Mennyi jogos vád és vérvád, a „gyilkos”, a „zsarnok”, a „hű hazafiakat és republikánusokat” tömegben mészárló, s ugyanakkor álmodozó hajlamú, kékszemű és potrohos, feltehetően német eredetű zabigyerek, Beauharnais Lajos ellen... aki valóban gyilkos is volt, vérszopó is volt, s rendkívül nemes szellemű, álmodozó, munkások javát akaró, tehetséges ember volt. S milyen igaza van a „Châtiments”-ben Hugónak, mikor a zsarnok vérét követeli, s milyen igaza volt III. Napóleonnak50, mikor két évtizedre megajándékozta Franciaországot a Második Császárság békéjével, ragyogásával, fejlődésével és rendjével... Milyen igaza van a száműzöttnek, mikor Londonból és Brüsszelből jogot, szabadságot követel, s milyen igaza volt – százéves távlatból látszik – annak, aki száműzte. S milyen hamar elbukott a zsarnok, s milyen sokáig élt még a hazatért száműzött, s mit is élt át! A zsarnok bukását, ami akkor egyértelmű volt Sedannal, a párizsi kommünt, ami egyértelmű volt a legnemesebb forradalmi eszmék megcsúfolásával, a kommün bukását és a burzsoázia bosszújának rémuralmát... s megérte, hogy ő, az egykori száműzött, mindezt matuzsálemi fölénnyel túléli, túlírja, túljósolja!... Milyen

49 Victor Hugo (1802-1885): Les Châtiments. Genève-New York, 1853.50 III. Napóleon (Charles-Louis-Napoléon Bonaparte) francia császár, 1852-1870.

27

csodálatos az élet, s milyen nagyszerű és szánalmas az ember, bűnében és igazában, vádjaiban és torz elégtételeiben! A kis könyv ijesztően időszerű: az ember mániákus következetességgel másolja és ismétli az időben bűneit, tévedéseit, gaztetteit és számonkéréseit.

A történelemnek nincs fantáziája.

Nemcsak a költőnek van ihlete: néha egész nemzedékeknek van közös ihletük. A XIX. század elején ez a személyfölötti, nemzedék-ihlet nemzetközi tünemény. S a magyar irodalomban ugyanaz a közös lendület emeli Petőfi, Arany, Vörösmarty, majd a század elején a Nyugat nemzedékét.

Aztán egyedül marad egy-egy költő, mint ma is. Nemzedékének nincs ihlete. Egyedül várja a kegyelmet és az égi hangot. Nehéz sor ez.

A boldogság fegyelmi kérdés.

Ami Ortega y Gassetnek51 a század elején Spanyolországból hiányzott – magános szellemi tünemények mellett az „új nemesség”, egy nemzet „szellemi gerince” –, ez a gerinc hiányzik ma egész Európának.

„Macbeth”52 drámának is a legtökéletesebb, s a néhány szép, de túlságosan irodalmi tiráda – tőrmonológ, Lady Macbeth önbiztatásai – kilóg belőle, mint a középkori szentképeken a szent szájából a szöveges szalag. Ez a dráma, mikor Shakespeare valóban „komponál”, figyel a színpadra, két kézzel sűrít, robbanásig megtömi drámai anyaggal a jeleneteket.

Mikor Duncan, a király a színre lépve társalgó hangon, mellékesen kérdi: „Kivégezték már Cawdort?...” – áhítattal és csodálattal figyelünk a színpadra. Így csak Shakespeare tud kérdezni; senki más a világirodalomban.

Nem, a beszámíthatatlan nyavalyatörősök e társasjátéka csakugyan nem „irodalmi élet” többé! – s kézmozdulattal sem szabad részt venni benne... Aki néhány hét előtt aláírt egy közös nyilatkozatot53 – sajnos, velem is aláíratták –, melyben elítéli a pártoskodó irodalmi bírálatok durva hangját, nekirúgtat a halott Kosztolányinak, s minden erejével szügyön rúgja.

Egy lépéssel sem szabad többé eltávolodnod művedtől. Sokaknak, akik ma az irodalom közterein hörögnek, nem kritikusokra, hanem ápolókra van szükségük.

51 José Ortega y Gasset spanyol filozófus (1883-1955) 1914-ben megjelent esszéje: Elmélkedések Don Quijotéról (Meditaciones del „Quijote”).52 Shakespeare: Macbeth. 4. szín. (Szabó Lőrinc fordítása 1940-ben jelent meg.)53 Közös nyilatkozat a pártos irodalmi bírálatok ellen: 1943. május 15., Magyar Csillag, III. évf. 10. sz. (A nyilatkozat aláírói: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.)

28

„Nem én akartam!” Ez igaz. De tűrtem; s ez is igaz.

A „Sirály” nem akar, nem tud felrepülni: valamilyen súlyos, sáros földi anyag tapad szárnyaihoz.

Kínlódva és halálfáradtan írom, apró részekre bontom, s a részeket megmunkálva, dadogva haladok valahogyan, centiméterenként, a részletek értelme felé. Úgy érzem, az egész nem jelentős, aztán nem őszinte, s a legnagyobb baj és átok, hogy nincs zenéje, nem lebeg... Ez a Sirály a földön totyog, mint egy túzok vagy liba.

Ugyanez az ellenállás, mindenben, amit írok, az újságcikkekben, e naplójegyzetekben is. S egy szándék és akarat, mely erősebb, mint minden gyöngeségem és csüggedésem: nem engedni, odakötözni magam e viharba jutott hajó árbocához, utolsó pillanatig vezetni ezt a különös ütközetet, mely életem első nagy válsága, a hitetlenségnek, a munkámba vetett hitnek válsága. Csak nem engedni a kísértésnek, egy pillanatra sem. Inkább ott dögölni meg, két rossz, süket mondat között.

Paul Morand54 krónikái, kötetben. Közepes író, aki lenézi az eseményt, az újságíró zsákmányát, s nem találja meg az eseményben az élményt, az író életelemét.

Utcán, villamosban, amerre járok, az emberek tátott szájjal néznek reám, mint egy kísértetre. Úgy látszik, már eltemettek: s most kissé sértődöttek, mert élek.

„Antonius és Cleopatrá”-t55 nem ismertem. Ez a teljes Shakespeare, a félelmes, a mindenen túl sugárzó. Gúny, okosság, akasztófahumor, élet és színpad megdöbbentő ismerete: tátott szájjal olvasom, mintha az ismert Shakespeare-en túl egy újabbat, mindenen és mindenkin túlemelkedőt ismernék meg. Két jellem: a fiatal Octavius a hajón, tivornya közben, s Antonius, mikor szenilisen elszánja magát a cselekvésre és visszahull az öregedő Cleopatra lucskos szexuális kötésébe: ez a legtöbb, amit színpadon emberrel csinálni lehet.

Mint minden drámájában, a történelmi idővel most sem törődik; csak a drámai időt sűríti.

Pázmány56 a magyar prózát égig emelte; aztán, gyorsan, a legjobbak is csevegni vagy szavalni kezdettek, felváltották e próza tömör aranyát kényelmes váltópénzre. A magyar nyelv komor ereje Pázmány után csak Vörösmarty verseiben szólalt meg, újra és mégegyszer, minden hitelével.

54 Paul Morand (francia diplomata, író, 1888-1976): Chronique du XXème siècle. Paris, 1926-1928. – Paul Morand diplomáciai szolgálatban maradt Franciaország lerohanása után is, a vichyi kormányban mint bukaresti, majd berni követ, ezért a háború után hosszabb ideig svájci emigrációban élt.55 Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Az 1955-ben megjelent Vas István-féle fordítás előtt Szász Károly fordítása volt ismert.56 Pázmány Péter, bíboros, esztergomi érsek, 1570-1637.

29

Visszaadni a magyar prózának a Pázmány alkotta nyelv hitelét, erejét, zenéjét, szó- és mondatkötését... Mindenki várja ezt, a magyar színpad, az irodalom, a politika. Pázmány nyelvén nem lenne oly könnyű hazudni.

Az ifjúság nem búcsúzik érzelmesen. „Na, szervusz, öreg” – mondja és kezet szorít. És elmegy.

A morfin és a dolantin emléke a betegségből, amint megkísért álmaimban.

A pusztulásnak ez a módja nem lehet a legrosszabb: vannak okos és fegyelmezett morfinisták, akik hosszú időkön át élnek, feltűnés nélkül, temperált oltásokkal. Mikor az ember nem akar már a világtól semmit – sem adni, sem kapni –, a morfin feltétlenül megoldás. De bizonyos: aki e megoldásra elszánja magát, feladta a munkát, az alkotást s mindenféle felelős és erkölcsös emberi kapcsolatot. S mégis eljön egy nap, mikor az embernek ehhez joga van.

S addig józannak és ébernek kell maradni, a legnagyobb fájdalmak közepette. Amíg dolgozol, nincs igazi jogod a fájdalom elől menekülni.

Fegyelem... csaknem nagyobb élmény, mint a morfin, mint mindenféle euforikus bódulat, nagyobb élmény, mint a harc és a vita. Fegyelmezettnek maradni és figyelni, amint az élet, az emberek megmutatkoznak, eldobják álarcaikat: hallgatni, figyelni, micsoda élmény!

Huizinga könyve: „Im Bann der Geschichte”57. A kérdés így hangzik: mi az emberi történelem folyamatának igazi tartalma? Az igazság Vico és Marx felfogása között egyezik valahol: az emberi történet állandó törekvés, a barbárságból az erkölcs magasabb fennsíkjaira jutni, s ezt a kísérletet mindig újabb visszaesés és barbárság követi; az emberi történet igazi értelme állandó osztályharc, birtokosok és nincstelenek között.

Pünkösd, sirokkó. Finom ólomporral telítve a levegő. Légszomjasan, szívdobogva élek.

Juhász Vilmos vallástörténeti kísérlete: „A megváltás felé”58. A primitív népek vallástörténetének népies és szerényen összefogott ismertetése. Amit a szexuális bűntudatról, mint a vallásos alapérzés egyik forrásáról mond, csábítóan valószerűnek tetszik. Meg kellene vizsgálni.

Tervek:Két regény: „A nővér” és „Mana, vagy a detektívregény”. S

„A sértődöttek” második és harmadik kötete.

57 Johan Huizinga (holland kultúrtörténész, 1872-1945): Im Bann der Geschichte. Basel, 1943.58 Juhász Vilmos (író, kultúrtörténész, 1899): Megváltás felé. Új vallástörténet. 1. köt. A nemkeresztény világ. Bp. 1943.

30

Színdarab: „Varázs”. Aztán: „Viadal”, „Vendégjáték Bolzanóban” (versekben) s kamaradráma, hat szereplővel, Marcus Aureliusról: az emberről, aki akták nélkül, erkölcsi elvek jegyében uralkodik egy világbirodalom fölött, minden reggel elhatározza, hogy neveléssel megmenti az embereket, s minden este kénytelen aláírni halálos ítéleteket...

Akadémiai székfoglaló: „Ihlet és nemzedék.” (Egy műveltség személyfölötti ihletéről.)

Egy kötet „Tegnap és Ma”. Egy kötet elbeszélés; mindkét kötet anyaga együtt, de a gondos átdolgozás elkerülhetetlen. Mindez, ha az élet módot ad reá, egy évtized munkája.

Német kiadóm meglátogat. A németországi jelszó e pillanatban: „Élvezzük a háborút, mert a béke szörnyű lesz.” Azt hiszem, ez a jelszó indokolt.

Egyetlen fegyverem a világgal szemben: nem akarok tőle semmit. S még azért sem könyörgök, hogy békében hagyjanak.

Védekezem, ahogy tudok: legfőként úgy, hogy már nem is védekezem.

Száz éve halt meg Hölderlin59, a kerub és az őrült. Hatása napjainkban, hála Nietzschének, a másik őrültnek, aki nem volt kerub: a németeknél rendkívüli, Európában semmi. Egy nagy nép ifjúsága minden, cselekvéshez szükséges lendület ihletét megtalálni véli egy őrült pátoszában.

Machiaveli „Principe”-jének60 új magyar fordítása. Délután olvasom el, egy kávéházban, azzal a bólogató elismeréssel, mellyel évszázadok múltán köteles az olvasó adózni egy szerzőnek, aki váratlanul megérte műve, tanácsai és jóslása teljes betelését.

Most már értem, hogy a könyv – a hírek szerint – egyik nagy kortársam kedves olvasmánya, livre de chevet-je volt az elmúlt években. A módszer, melyet Cesare Borgia egykori házi krónikása a fejedelmeknek ajánl, meglepően egyszerű. Leghelyesebb kiirtani – ismétli makacson, mint egyféle alaptételt, amelynek módozatairól lehet vitatkozni, de az elv egyszerű és tömör fogalmazásából a szerző természetesen nem enged; kiirtani: tartományok lakosságát, városokat, ellenfeleink családjait. Kiirtani, mert aki fél, éppen olyan veszedelmes, mint aki gyűlöl. Kiirtani: mert ez a legegyszerűbb és a legbiztosabb.

A tanács nem új. De a könyv most él és harsog; a XV. századból megszólal egy hang, s meggyőző erővel hat az időben. Négyszáz egynéhány év kellett hozzá, hogy a könyv minden bestsellernél meggyőzőbben divatos legyen.

Egy óra a Horváth-kertben, egy padon, a gyermekek homokkal teleszórt játszóterén: apró Hitlerek, Dzsingiz kánok és

59 Friedrich Hölderlin, 1770-1843; Friedrich Nietzsche, 1844-1900.60 Niccolò Machiavelli (1469-1527): Il Principe. Az említett kiadás: Machiavelli – Nagy Frigyes a fejedelemről. Kivál., ford. és bev. Juhász Vilmos. Bp. 1942 /Officina könyvtár/.

31

Timur Lenkek gyilkolják egymást ernyedetlenül a homokban. Nincs is más a színen, csak gyilkosok és áldozatok. Egy hároméves, járni is alig tud, lenyírt fejű, kerek koponyájú, hideg mongol szemekkel, szakszerűen, fáradhatatlanul, komolyan, izzadva, lihegve és szótlanul iparkodik egy kissé hülye, szőke, ötéves fiú arcát belenyomni a homokba, hogy megfulladjon. A szülők a padokon gyönyörködve nézik ezt a bájos küzdelmet a koszban, a homokban. Négy kölyök alkalmi fütyülőt szerkesztett paszujhéjból, s pokoli lármával, vijjogással üldöznek egy menekülő kisleányt. A hülyébbek oldalt ülnek, s várják, hogy kínzóik szólítsák őket.

Mit reméljünk?...

A háború, amint visszatér álmaimban: operáció közben vagyok, melyet most már feltétlenül be kell fejezni.

Nem, biztosan tudom, hogy nem születtem alkalmazottnak.Lehet, hogy belepusztulok, de talán nem árt, ha vállalkozom

reá: megmenteni az írók rangját.

Halotti szertartás a finnugor, szláv nomád pásztor, vadász, halász kultúrákban: a családtagok évenként meghívják kunyhóikba a halottakat, beszélnek velük, panaszkodnak nekik, megvendégelik őket, s aztán, távozásuk után, fejszével rovátkákat vágnak a tűzhely szemöldökfájába, hogy elkergessék az esetleg ott megragadt szellemeket. (Kitűnő színpadi kép.)

Olvasni kezdtem Virginia Woolf: „Évek”61 című regényét. Fölényesebben bánik az idővel, mint Proust62; s milyen csendes, komoly erő minden sorában! Colette63 mellett az egyetlen nőíró, akiben erőt érzek.

Nem akarom és nem merem megcsalni magam, de az elmúlt héten – mikor azzal a tudattal élek, hogy kizártam életemből mindenfajta újságírást – könnyebben írom a „Sirály”-t, felszabadultabban, s azt hiszem, nem is rossz, amit e héten írtam. Mintha visszakaptam volna hangomat.

Barátaim óvnak, hogy „árt egy írónak, ha nem szerepel a neve...” – mennyire két dologról beszélünk! Úgy érzem, semmi nem árt oly gonoszul egy írónak, mint ha „szerepel” a neve.

Hans Blüher: „Traktat über die Heilkunde”64.

61 Virginia Woolf (1882-1941): Évek (Years, 1937). Ford. Heves Andor. Bp. 1940, 1-2. köt.62 Marcel Proust, 1871-1922.63 Sidonie Gabrielle Colette, erotikumba hajló regényeiről ismert francia írónő, 1873-1954.64 Hans Blüher német filozófus, író, 1888-1955. Híres műve: Die Rolle der Erotik in der männlichen Gesellschaft. Eine Theorie des menschlichen Staatsbilanzes, Wesens und Wertes. Jena. 1. Bd. Der Typus inversus, 1917; 2. Bd. Familie und Männerbund, 1919.

32

Az orvos – a német szerző szerint – az ősidőkben – s ma is – pap volt, vagy kellene legyen, afféle összekötő tiszt Isten és az ember között. Az orvoslás, Hippokratész65 és Paracelsus66 szerint is, egyfajta vallásos ténykedés: a világ nem más, mint egy beteg isten, s mikor az orvos egy törött ujjat gyógyít, ennek az istenségnek egészén korrigál valamit. Régi kultúrákban az orvos tehát rendi kultuszokon belül vallásos erővel gyógyított; a mai, civil és pogány orvos csak akkor igazán az, ha világi eszközökkel fel tudja idézni ezt az összeköttetést a beteg emberi és az isteni gyógyerő között.

A szorongás, félelem mindig elfojtott szexualitás. (?)

Hőség, szutykos kánikula, melyet – vérszegényen és kimerülten – szomjasan kortyolok, mint a szomjúhozó vándor a sivatagban a levágott teve belső tömlőjében tárolt meleg, testszagú vizet.

Blüher szerint azt csinálni, amit akarunk, nem olyan nehéz, mint azt akarni, amit akarunk.

Túl kevés az öröm az életemben. De az öröm az igazság egyik megnyilatkozási formája: nincs jogom nem élni vele.

Elhatároztam, hogy szakítok az újságírással – igazában miért is? Mert egy író bizonyos korban, bizonyos fejlődési fokon túl nem írhat büntetlenül újságba. Ez az igazság, minden más csak ürügy. Ez a makogásszerű, színtelen hozzászólás tüneményekhez és jelenségekhez, amivé a közírás ma, mikor nincs szabad sajtó, lezüllött; mélyen megaláz és fertőz egy írót. Békében, egyszer, ha lesz szabadság és sajtó, írni kötetlenül, kedvem szerint, utazásokról, jelenségekről... Talán. De most el kell hallgatnom, vissza kell húzódni ebbe a naplóba, regényembe, az írásba, ahogyan a sors, a lelkiismeret, a betű nevelő szerepe megparancsolják. Nem tehetek mást. Ez az áldozat talán felborítja „polgári életrendemet” – de áldozat nélkül nincs feladat. Írónak születtem, ez minden: s ezt egy napon, úgy látszik, minden következménnyel vállalni kell.

Bernanos regénye: „Egy falusi plébános naplója”67. A nagy írások tiszta lélegzetvétele a könyv minden oldalán. Wilder „Szent Lajos király hídja”68 óta nem éreztem kortársi könyvben ezt az egységet, az író és a téma közös lélegzetvételét.

65 Hippokratész, az ókori orvostudomány atyja (i. e. 460 k.-377), a hagyomány az ő nevéhez fűzi a 400 körül rögzített ún. Hippokratészi iratokat.66 Paracelsus (Theophrastus Bombastus Hohenheim) svájci orvos, alkimista és misztikus gondolkodó, 1493-1541.67 Georges Bernanos (spanyol származású, antifasiszta francia katolikus író, 1888-1948): Egy falusi plébános naplója (Journal d’un curé de campagne. Paris, 1936). Ford. Just Béla. Kassa, 1943.68 Thornton Wilder (1897-1975): Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1944.

33

(Vacsora X.-el és feleségével. Olaszországból jönnek, ahol minden pillanatban várják, szűkölő készséggel, az inváziót.69 „Mint egy nő” – mondja X.-né –, „úgy emlékezik Olaszország Mussolinira... az emberre, aki az ókor óta leghevesebben ölelte meg. Betegséget kapott tőle az ország, melyet megölelt, elvette szeretője ékszereit; de mégis remek volt!”)

Bernanos regényének értelme ez a mondat: „A pokol akkor kezdődik, amikor már nem szeretünk”.

De ebben a gyomorrákos fiatal plébánosban, a regény hősében, valóban „az Isten beteg” – mint ezt Blüher szerint, Hippokratész előtt, a görögök hitték.

Virginia Woolf „Évek”-jének egyetlen hőse az élet, tehát senki és semmi. A rengeteg szereplő, esemény, szín, díszlet, melyeket sodor és mozgat az idő, mind csak kelléke e különös hősnek, aki nincs, s mikor állandóan megmutatkozik, ugyanakkor hiányzik a regényből. „Az életet” nem lehet leírni: mindig csak egy tárgyat, egy embert, egy érzést... Úgy érzem, a lehetetlent kísérelte meg, s éppen ezért tisztelem erőfeszítését. S milyen gazdagon, pazarlóan építi föl a semmit!

Hat hónap után tegnap este ittam először bort; nem sokat, talán egy féllitert; nem érzem semmiféle rossz következését, de biztosan tudom, hogy a bor árt nekem, testem és lelkem veszélyes helyzetekbe keveri. Kár. Nagy erő van a borban, s egyfajtalucskos boldogságot ad. Az élet és természetem egy napon talán ezt is elveszi tőlem, bódulatmentes fegyelemre ítélnek. De ez az ítélet komoly, s nincs kedvem vitatkozni vele.

Úgy írni, hogy mindig a teljes élet és a teljes látomás sugározzék minden részletből, délibábszerű remegéssel, akkor is, amikor egy tárgyról, vagy egy alak külsejéről beszélsz. Mindig az egész világról és a teljes életről írni.

Pascal írásait olvasom, Mauriac válogatásában70. Amikor imádkozik, nem tudom követni: mikor gondolkozik, hálásan figyelek. „A kicsinység csodája nem kisebb, mint a nagyság csodája” – ez a pascali szemlélet alapja. S mikor ezen a távcsövön át nézi a világegyetemet, szívesen könyökölök mellette.

De a „nagy éjszaka”... a pascali nagy éjszaka! Mi történt akkor? Csoda, vagy idegbaj nyilatkozott meg? Igaz, az idegbaj is lehet csoda. Van, aki szanatóriumba megy ilyen éjszakák után, van, aki szent lesz, van, aki Pascal lesz.

Az occidentális bolsevizmus, amelynek adózás a neve, kérlelhetetlen következetességgel alakul ki az eddig érvényes,

69 Az olaszországi invázió kezdete: 1943. július 9-10. (A szicíliai partraszállás. Szicília elfoglalása Messina bevételével fejeződött be: augusztus 17.)70 Blaise Pascal (1623-1662): Gondolatok. Vál. és bev. François Mauriac. Ford. Fónagy Iván. Bp. 1943, 73.

34

málladékony jogrendszerek felett. Az occidentális ember átalakul az Állam pénzbeszedőjévé.

Az ember nem azzal vétkezik igazán, amit mond vagy cselekszik; az ember azzal vétkezik eredendően, hogy van. Ezt nem tudjuk megbocsátani.

H. váratlanul felkeres, feketében. Csak az érdemrend középkeresztje hiányzik melléről. Látogatása egyszerű udvariasság; de úgy figyel szobámban, mint egy detektív.

Ami neki fáj – a hűtlenség, melyet tehetségével szemben elkövetett –, érdemrendekkel, pénzzel és sikerrel többé nem orvosolható. Talán azt hiszi, hogy én boldogabb vagyok, mert eddig volt erőm közel maradni munkámhoz. Csak én tudom az én hűtlenségem, elégedetlenségem, csak én tudom, milyen kevéssé szolgáltam azt, amiről tudom, hogy egyedül érdemes szolgálatra! Emberekről beszélünk, betegségről. Másról beszélünk. Örökké másról beszélünk. Tudniillik arról nem lehet beszélni... azt meg kell tenni.

Erasmus „colloquiá”-it71 olvasom, ezt az elragadó XVI. századbeli zsurnalizmust, minden tárca és feuilleton ősét... ezt a féltékeny, hiú, szellemes, fölényes, elegáns és ravasz csevegést, melynek vegyítésében csodálatosan keveredik egy nagy író kereszténysége és humanizmusa. Milyen bátran beszél emberekről, a háború ellen, a papok és szerzetesek ellen: holott ez a vallásháborúk pillanatában, mikor I. Ferenc72, V. Károly73 és VIII. Henrik74 gyújtogatták a világot, nem lehetett egészen veszélytelen vállalkozás. A fiatalabb Holbein75 által festett képen, gyűrűs kezével kéziratára támaszkodva, választékos és komoly öltözetben, egy ember hajol a kéziratpapír fölé, aki latin szavakkal és tökéletes stiláris fordulatokkal harcol egy világ minden szenvedélye ellen. Mosolyogva és elegánsan harcol. S mit mond a colloquia-sorozatban a németekről, mikor a vendégfogadókról beszél! Azért, amit Frobenius76 akkor kinyomtatott, még ma is máglya és megnyúzatás a bér.

Maeterlinck két finom kezével dörömböl a halál és hallgatás sötét kapuján. A könyv címe: „La grande porte”77. Végső következtetése: ha mozgóképpel örökítenők meg az évezredekben

71 Desiderius Erasmus von Rotterdam (1469?-1536): Colloquia familiaria. 1518. Magyarul: Nyájas beszélgetések. Ford., bev. és jegyz. Trencsényi-Waldapfel Imre. Bp. 1946 /Officina könyvtár/.72 I. (Valois) Ferenc francia király, 1515-1547.73 V. (Habsburg) Károly német-római császár, 1519-1556.74 VIII. (Tudor) Henrik angol király, 1509-1547.75 Hans Holbein, ifj. festő, az európai portréfestészet egyik legkiemelkedőbb alakja.76 Johannes Frobenius (Froben) nyomdász, könyvkiadó, cca 1460-1527, Erasmus barátja és kiadója.77 Valószínűleg Maurice Maeterlinck (1862-1949): La grande secret (1921) c. művéről van szó. (Magyarul: A nagy titok. Ford. Rózsa Géza. Bp. 1922 /Az okkultizmus könyvei /.)

35

az ember földi pályafutását, valószínűleg újra és újra ugyanazt az embert látnók feltűnni és megjelenni a filmen, amint újra és újra fellép, s ugyanazon mozdulatokkal keresi helyét a világban.

A laposságok tömegéből néha világítani és derengeni kezd egy költői mondat.

Buffon – az első, aki kimondta, hogy a stílus az ember78 – felöltözött az íráshoz; egyfajta talárt öltött, gondos öltözési művelettel, mint a pap, mise előtt.

A Beveridge-terv tehát – amennyire a svájci kiadásból ezt érteni és megítélni lehet – azt ígéri, hogy minden embernek joga lesz a munkához, joga lesz munkája árán eltartani magát és családtagjait, s betegség (sőt válás!) és öregkori munkaképtelenség esetében is joga van az ellátottsághoz. Gyönyörű terv.

Csak van egy kis szemölcse a dolognak. Kétmilliárd néhányszáz millió embert eltartani annyit jelent, mint adózás formájában lenyesni mindent, ami egy alacsony átlagjövedelmet meghalad. Magyarán: kétmilliárd néhányszáz millió embert néhány tehetséges ember kénytelen majd eltartani – mert az emberek túlnyomóan nagy tömegének semmiféle különösebb képessége nincsen, s mindig néhány kivételes képességgel rendelkező tehetség találja fel, működteti és újítja az emberi együttélés szerkezetét és rendszereit. Kérdés, hogyan hat vissza ez a nivellált együttélés és teherviselés a tehetségesek alkotókedvére, vállalkozó szellemére?

Táncsics Mihály önéletrajza79. A magyar szabadsághős, akit Petőfiék március tizenötödikén vállukon hoznak ki a börtönből, egy horvát napszámos és egy tót cseléd fia, aki a Veszprém megyei faluból, ahol született és nevelkedett, legerősebb emléknek a boldog hónapokat viszi el életére, mikor golyvával a közeli Irgalmasok kolostorának kórházában kosztos volt néhány hónapon át.

Táncsics Mihály, ha emlékiratainak hinni lehet – s azt hiszem, hinni lehet –, jobbágylegényből, aki zsírozta hosszú haját, úgy lett író és forradalmár, hogy robotmunka közben, mikor egy fordulónál, a szántás végiben, ökreivel lustálkodott: az uraság hajdúja vesszővel agyba-főbe verte. Ezt írja le, szűkszavúan.

Az ihletnek, mint ebből is látszik, sokféle megnyilatkozási válfaja van.

Didergő fák a júliusi esőben. A világ most olyan, mint egy harmincéves, szőke nő, hártyaköpenyben, másállapotban.

78 „Le style c’est l’homme même.” Vö. Georges-Louis Leclerc comte de Buffon (francia természettudós, 1707-1788): Discours sur le style, 1753.79 Táncsics Mihály (1799-1884): Életpályám (1876). Kolozsvár, 1943. (További kiadás: Bp. 1949. Sajtó alá rend. és bev. Czibor János)

36

Amíg az ember boldog akar lenni, olyan, mint az alkimista, aki úgy hiszi, az aranycsinálás közben nem szabad a fehér elefántra gondolni. S a kísérlet soha nem sikerül.

De egy napon, mikor már mindenre gondolt, a fehér elefántra is, megtudja, hogy néha csakugyan boldog volt. Az ember boldog, mikor – mindig öntudatlanul – kapcsolata van a Teremtés erőivel. Néha az ágyban, néha a műhelyben... a természet nem finnyáskodik, mikor alkotásaihoz színteret keres.

Az antikváriusnál találok egy kései, 1805-ben, Trattner Mátyás által gyönyörűen nyomtatott, vastag, francia bőrbe kötött Károlyi-bibliát... s természetesen megveszem. (Csak a Luther-bibliám volt meg eddig, németül.)

Éjjel találomra nyitom föl, ahogy illik, s az Apokalipszisről olvasok, János jelenéseiben80. Időszerű olvasmány. Az Antikrisztust – Goethe is így tanította a „Dichtung und Wahrheit”-ben81 – nem győzheti le más, csak a világ maga, mellyel elkezdette a harcot. Nemo contra Deum, nisi Deus ipse.82

Az emberek járnak és kelnek sorsukon belül, függetlenül a világtól, csaknem sértetlenül.

A kávéházban D. lép hozzám, megfiatalodva, barnán, egészségesen. „Nyaraltál?” – kérdem. Oly nagy a változás, melyen utolsó találkozásunk óta átesett! – „Nem” – mondja –, „de tíz hónapot töltöttem az orosz fronton, az első vonalban”.

A háború negyedik esztendejének vége felé, mikor huszonnégy óra alatt elpusztulhat ez a város, ahol élek, s még sok minden, s a hozzámtartozók és én magam is: oly nyugodt vagyok, mint kevésszer eddig, életemben. Nyugodt, csaknem elégedett; dolgozom, s csak azt, amihez kedvem van; nincs semmi, amit a világtól követelnék, vagy irigyelnék... Ünneplem a jó időt, egy tányér málnát, egy könyv értelmes mondatát.

Pascalnak igaza volt, az ember szörnyeteg. Nem, Pascalnak nem volt igaza: az ember nagyszerűség.

Illyés Gyula „Petőfi”-je83 nem győz meg arról, hogy Petőfi nem volt legalább olyan mértékben hiú és becsvágyó, mint költő és forradalmár. Beteges gőgje, türelmetlen hiúsága, rossz modora, nyegle és hányaveti türelmetlensége, féktelen önbecsülése; mindez valóság, akárhogyan mentegeti is Illyés. A korabeli társadalom jogosan érezte a lángészben, a világirodalom egyik legnagyobb költőjében a hiú, gyönge, beteg lelkű és

80 János jelenései: 8,11.81 Johann Wolfgang Goethe (1749-1832): Dichtung und Wahrheit, 1811-1831. (Magyarul: Életemből. Költészet és valóság. Ford. Turóczi József. Bp. 1927.)82 Nemo contra Deum, nisi Deus ipse = lat.: Senki Isten ellen, hacsak nem maga az Isten.83 Illyés Gyula (1902-1983): Petőfi. Bp. 1936.

37

veszedelmesen önző embert. Ezek a nagy önzők természetesen vérpadra is lépnek, ha így megvédhetik hiúságukat... ezt tette, akarva, akaratlan, Petőfi is, aki, mint minden krakéler, igazában gyáva ember volt.

Ez a reánk maradt „hiteles daguerrotip” egyik arcéle. A másik: Petőfi, aki a „Puszta télen”-t, a „Tündérálom” és a „Szeptember végén” című verseket írta; s a többit mind, amit írt, az egészet.

A féltékenységben, mellyel a lányos, piruló Jókai ellen fordul, mikor az a marcona Laborfalvy Róza öklei közé esik: sok az öntudatlan, lappangó homoszexuális elem.

La Rochefoucauld maximáinak elragadó kis zsebkiadása84, a genfi Milieu du monde csomagolásában. E maximákat zombori nagybátyám a múlt század közepén gondosan és szellemesen fordította és adta ki magyar nyelven.

Negyvenhat éves elmúlt a nagy verekedő, támadó és kalandozó, mikor elszánta magát, hogy moralista lesz. Eleget tudott már ahhoz, hogy beszéljen az életről, s keveset tudott már ahhoz, hogy éljen. Mint ő maga mondja: az öregek akkor kezdenek jó elvekkel oktatni, mikor nincs már képességük ahhoz, hogy rossz példával oktassanak.

Tökéletesen fogalmaz. Madame de La Fayette85 minden csitítása nem tudta közömbösíteni a maximákban azt a sistergő ítélkezést, mely nem ismert az elevenek dolgában kegyelmet.

Minden, amit a kegyes hölgy elért, hogy az ítélet „toujours”- ját86 a szerző néha egy elérakott „presque”-kel87 enyhítette... De az ítélet, melyet az emberről kötetbe szentenciázott, így is kérlelhetetlenül szigorú.

Háromszázegynéhány évvel Freud előtt mit tud ez a francia nagyúr tudatról és tudatalattról! Jellemről és ösztönről, nemről, nemiségről, hiúságról, önzésről, tévedésekről! Mindent tud, s azt is tudja, hogy az ember minden tudásával és tapasztalásával oly nevetségesen esendő a valóság színe előtt, mint a kavics, melyet a tenger forgat és dobál.

Az idegállapot, melyet szerelemnek neveznek, nem akar „adni”, sem „kapni”. Egy idegállapot egyszerűen le akar zajlani: ennyi az egész.

Általában tanácsos előbb megírni műveinket, mintsem védeni, magyarázni és bizonyítani mindazt, amit még nem írtunk meg.

84 François La Rochefoucauld (1613-1680): Maximes, 1664. Az említett kiadás: Grosschmid Gábor: XIV. Lajos s La Rochefoucauld. Az utóbbinak életelveivel. Írta és fordította: – –. Pest, 1851.85 Marie-Madeleine La Fayette (Pioche de la Vergne, Comtesse de), 1634-1693.86 toujours = fr.: mindig, mindenképp87 presque = fr.: csaknem, szinte

38

A legnagyobb gondolat is közhely marad, ha nem kíséri az a sajátos hangütés, mely közli és hangsúlyozza a gondolat fogalmi tartalmánál is igazibb lényegét.

Este a Széchenyi-hegyen: hat hónapja először járok néhány lépést – a fogaskerekű vasút végállomásától a kilátóig –, s megint felfedezem a járás szabadságának gyönyörűségét. Az este langyos és szeles; taxival jövök le a hegyről, csodálom a világ közömbös szépségét, hálás és nyugodt vagyok.

A világ bennem is történik, nemcsak a térben és az időben. Én is térfogat vagyok.

Kutyám beteg; öreg, asztmája van és szívnagyobbodása; szomorú és segítséget keres, nem eszik, viseli és várja a sorsát... Kevés élőlény nőtt így a szívemhez, mint ez a fehér kutya az elmúlt tizenegy évben. Ha vissza kell adni a világnak, melyből elővált egy pillanatra, nem történik semmi különös; de a veszteség öntudata mégis az enyém, az emberé; s ezt az öntudatot, ezt az állandó veszteséget, reménytelen távozását mindennek, amihez közünk van, értelemmel és tudattal elviselni: emberfeletti feladat.

Minden túlzás és áradás veszedelmes, a rokonszenv túlzása is. Emberek, akik magas cé-vel közelednek hozzád, egyszerre meghökkennek ennen érzelmi túltengésüktől, s szégyenkezve és tehetetlen haraggal rikoltozni kezdenek.

Platón összes művei88, magyarul; megható és nagy teljesítmény. Kevés nemzet mondhatja el – még a nagyok sem –, hogy e háborúban ilyent is cselekedett.

Éjszaka Szókratésznek a bírák előtt mondott beszédeit olvasom. A fordítás kellemes, nem zavar. Milyen nagy, tiszta levegő árad az egyszerű sorokból... s milyen klasszikus reménytelenség!

Délután kapom kézhez, s a kávéházban egy ülésre elolvasom Heltai Jenő könyvét, a „Lumpáciusz Vagabundusz” átköltését. (A „szerző kiadása”, s ez csakugyan gyalázat – Heltai kitűnő író, szerény és mértéktartó művész, pontos lejtésű mondatokat ír, finoman romlott és dús derűje átvilágítja minden szavát, s nem adhatják elő a színpadok műveit, nem adhatják ki a kiadók könyveit!)

„Lumpáciusz Vagabundusz”-a, ahogy Nestroy89 és Heltai90

megírták, bohózat, tehát – Heltai okosan írja az előszóban – műfajilag több reménye van reá, hogy örökké él, mint a

88 Platón: Összes művei, 1-2. köt. Bp. 1943.89 Johann Nestroy (1801-1862): Der böse Geist Lumpazivagabundus oder das liederliche Kleeblatt. 1833. (Magyarul: Lumpáciavagabundus, a rossz szellem avagy a három mákvirág. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1983.)90 Heltai Jenő (1871-1957): Lumpáciusz Vagabudusz, vagy a három jómadár. Nestroy bohózatos mesejátéka. A mai színpadra átírta és versbe szedte – – Bp. 1943.

39

vígjátéknak, vagy a drámának. Szelíd bohózat, valamilyen osztrákba és pestibe ojtott franciaság csillámlásával – mintha Molière osztrák államhivatalnok lenne, s egy pesti kávéházban írná műveit.

Állandó csodák között élek. Milyen vak vagyok néha, hogy nem látom ezt, nem érzékelem! Csodák, minden pillanatban, az összefüggések csodái, az ismétlődés csodái, a rendezés csodái... tárgyak, emberek, helyzetek oly csodálatosan tartoznak hozzám, s én magam oly csodálatos rend és rendszer szerint tartozom mindenhez! Csoda, minden csoda.

De van egy pillanat, a csodán belül, ahol – így tetszik – Isten egyedül hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet.

Soha nem tudjuk, mit akar mondani rajtunk át az Isten! A „Sirály” most, mikor a végét írom, átalakult a személyiség különbözésének problémájává – ez volt a téma egyetlen értelme, ide kellett eljutnom a „történet”-en át, logikusan és kérlelhetetlenül. Ezt terveztem? Nem, ezt tervezte velem az Isten, mikor rámparancsolt, hogy írjam meg ezt a regényt.

Elragadó, amint Platón bemutatja a két féltékeny öreg írástudót, Szókratészt és Prótagorászt91; amint szaglásszák egymást, gyanakodva és irigyen; amint szerénykedve pöffeszkednek, s az igazság keresésének ürügye alatt Szókratész ország-világ előtt iparkodik bebizonyítani, hogy az Athénbe érkezett új író, Prótagorász, a szofista, nem olyan jó író, s nem olyan bölcs, mint ő, a szerény-szegény Szókratész, aki nem ír semmit, s egyáltalán nem bölcs, s ha egy ici-picit talán mégis bölcs, csak azért az, mert tudja, hogy nem tud semmit... Elragadó ez a naiv-okos féltékenység, a szakmai hiúság örök sértődöttsége. Nem, Szókratész és Prótagorász nem férnek meg egyszerre, egy időben, Athénben, sem a világon. Mély alázattal és hajbókolással csepüli ronggyá Szókratész a jövevény vetélytárs hírnevét, pontosan úgy, mint ma egy irodalmi kávéházban, vagy alkalmi folyóiratban csepülik a kortársak egymás nevét és becsületét. A világ talán változik, talán az irodalom is változik; de az írástudók nem változnak.

Két nap, mikor nem bírok odafigyelni olvasmányaimra. Egy csavar nem működik, a légköri nyomás valamilyen katasztrófát idéz föl a világban, s valahol, egy agyvelőben a szerkezet nem tudja érzékelni Platón szavait, sem az újságok híreit. E két napban történelmet olvasok és történelmet élek: Szicíliát megtámadták az angolok. A földrész sorsa, melyhez tartozom, nagyon hosszú időre eldől e napokban. Olvasok, dolgozom, órarend szerint, ahogy tudok, mint egy őrült, aki hisz a rögeszméjében, a pillanatokban is, mikor a földrengés összedönti körülötte a világot. S azt hiszem, ennek az őrültnek igaza van, bennem és minden emberben, aki

91 Vö. Platón: Prótagorasz. Ford. Faragó László. Id. kiad. I. 57-141.

40

pontosan teljesíti kötelességét, végzi feladatát e napokban. Szicília, Európa sorsa, az angolok támadása, mindez múló dolog. A gondolat és a munka megmarad. Lecsavarom a rádiót, mely hírül adja, hogy a megszállók elfoglalták Szirakúzát92, s visszaülök asztalomhoz, Platónt olvasni és dolgozni. S mindezt nem érzem menekülésnek, sem mesterséges magatartásnak. Mesterséges lenne, ha lelkendeznék, mert Szicíliát vagy Vámosgyörköt elfoglalta ez vagy az. Ez a világ dolga. Az én dolgom, hogy összeillesszem az alany, állítmány segítségével a fogalmakat – akkor is, vagy éppen akkor, ha összedől a világ.

Ideje, hogy leszokjak az idézőjelek használatáról. Tíz, tizenöt év előtt szoktam reá, mikor hallásom neszelte, hogy az olvasó tömegek érzékelése mind tompább, s idézőjellel is meg kell magyarázni nekik egy jelző vagy melléknév ironikus, vagy tárgyilagos hangsúlyát. De végre is, nem feladatom, hogy botfülűeknek írjak – tanuljanak meg hallani az ebadták, ha már az ábécét valahogyan beléjük verték.

Mikor a betegség mindent valószerűtlen távlatba tolt el, s néha úgy tetszett, mindaz, ami egészségesen fájt, közel volt, nyugtalanított, amire vágytam, aminek örültem, amitől féltem, nincsen többé: természetesen tudtam, hogy ez az érzés csak a betegség káprázata. Tudtam, hogy a gyógyulással mind e vágyak, téveszmék, félelmek visszatérnek, az élet nagy erővel visszahozza az igazi távlatokat és közelségeket, menthetetlenül.

Ez így is történt... s mégsem történt egészen így. Minden visszatért, a vágy, a félelem, a visszás emberi helyzetek: de nem ugyanazzal az erővel. Ha döntenem kell, nyugodtabban döntök, félelem nélkül, ha vágyom valamire, tragikus mohóság nélkül vágyom és nem sértődök meg, ha nem teljesül a vágyam. Valamilyen távolság maradt, köztem és a világ között. Ennyit ad a betegség; s még sokminden mást.

Platón a legnagyobb „csevegő”. A legsúlyosabb dolgokról úgy beszél, mint ma egy jó tárcaíró: egészen közelről, a legegyszerűbb szavakkal, csodálatos simasággal és könnyűséggel. Phaidrosz és Szókratész úgy diskurálnak a szerelemről, mintha egy jó francia vígjátékíró – aki az Akadémia tagja is – szólaltatná meg őket.

X. kis lélek. Hiú és féltékeny, mert nincs alkotó ereje, de van egyfajta címszavas műveltsége, mely nem tudott élménnyé nemesedni lelkében, nem alakult át teremtő erővé, sem életérzéssé.

Kutyámat megvizsgálták az állatorvosi klinikán, átvilágították... igen, szívbajos. A digitáliszt kiköpi, utálja. Oly okosan és nemesen, bölcsen beteg! Leélt egy életet, betelt a sorsa, elfogadja a betegséget és a halált. Már csak gyöngédségre vágyik: kérő mozdulattal odatartja tenyerem elé fejét, kéri, simogassam

92 Siracusa elfoglalása: 1943. július 10.

41

meg. Nem nyűgös, némán és egyedül viseli sorsát. Szívbaja van és várja a halált.

Mindig derűsebb távolban a világtól, s mindig valóságosabb közelségben Istenhez: ennyi az öregedés értelme és élménye.

La Rochefoucauld ötszáz maximájából ötvenet tudnék lepárolni, melyekben nem a műfaj beszél, hanem az író és a tapasztalt, alkotó szellemű ember. A maxima nagy veszélye, hogy bizonyos gyakorlaton túl önmagát alkotja, kóros sarjadzással és önelemzéssel, mint az ázalagok és moszatok.

Az asztrológus, aki a városban működik – öreg mérnök és matematikus – szentül hiszi, hogy van szabad akarat, bizonyos réseken át be lehet pillantani sorsunkba. Három tény van, szerintük, melyen az emberi akarat nem tud változtatni: a születés, a halál és a végzetes párválasztás ténye. E háromszög sarkain belül az ember, ha öntudatosan él, diszponálhat sorsa felől.

Átmehet, szabad akaratból, az utca egyik oldaláról a másikra, ígérhet, vagy megtarthat valamit... Sok ez, vagy kevés? Az embernek sok, a világ tényein belül mindaz, amit akarhatunk, vagy cselekedhetünk, semmi.

Este R. tanárral. Sz. kísérleteiről beszél, aki a párválasztást egy szellemes – kissé túlságosan szellemes – módszer segítségével iparkodik valamilyen törvényszerűséggel magyarázni. Például, aki siketnéma nőt vesz feleségül, annak családjában föltétlenül volt siketnéma stb. Ez a visszaütés ízlésben, hajlamban törvényszerű, legalábbis Sz. szerint. A recesszív elem a párválasztásban mindig erősebb, mint a választó fél alkati domináns tulajdonságai. Ha egy fekete és fehér patkányt kereszteznek, néha sokszorosan a fekete üt át, de az ivadékok valamelyikéből megint fellobban a fehér.

Mindez tetszetős, különösen, mert egy család múltjában, ha Ábrahámig nyúlunk vissza az ősök között, feltétlenül találunk siketnémát is, rablógyilkost is, balogot is stb. Kérdés, milyen mélyről van átütő ereje az ősök tulajdonságainak? S ez a kérdés homályos; viszont a választott példák mindig tetszetősen önkényesek.

Szepsi Csombor Márton kassai skólamester „Europica Varietas”-a93 1620-ból... Az első magyar utazó tárcaíró. Graudenz városában a következő néprajzi gyűjtést szedi föl: „Csuda emberölésnek módja vagyon ez helyben. Az bűnös embert zsidó módra egy keresztre kötözik, alatta sok ganéjt gyújtanak fel, az hóhér vízzel öntözi, hogy több ideig kínlódjék és így sokára az füst öli meg az embert. Azkinek fejét veszik, az akasztófa mellett magát eltemetik, fejét pedig karóra szegezik fel.”

93 Szepsi Csombor Márton, 1595-1623. (Az Europica varietas újabb kiadása: - - - összes művei. Sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter /Régi magyar prózai emlékek/. Bp. 1968.) Az idézett helyet I.: 145.

42

Megfigyelésre érdemes a finom árnyalat, amint „az hóhér vízzel öntözi” az áldozatot, hogy tovább kínlódjék. Igazi fantáziájuk az embereknek, minden korban, csak a kínzásban és pusztításban volt. Vigyáztak az árnyalatokra.

Szekfű „Száműzött Rákóczi”-ját94 olvasom. Harminc, negyvenéves távlatból érthetetlen, miért érezte megsebzettnek magát egy nemzet e könyv által? A szerzőt csaknem száműzték e műve miatt.

Ma a hivatalos történetírás egyik legtiszteltebb kútfeje ez a könyv. Az emberek csaknem olyan gyorsan térnek meg az igazságokhoz, mint amilyen gyorsan felháborodnak miattuk. Nem szabad vitatkozni velök. Tanítani kell őket, minden veszély árán, s nem hallgatni zsibajgásukra: akkor sem, amikor száműzetésbe kergetik a tanítót, akkor sem, amikor füstölővel ünneplik.

Eredeti Buddha-szobor egy baráti lakásban. Bronzból öntötték, a hasas lény, nagy kebleivel, nyugtalanítóan közönyös mosolyával, a fém és az eszme érzéstelenségével mosolyog élet és halál fölött.

Sokáig nézem a fénylő bronzarc közömbös mosolyát, irigykedve és tisztelettel. Ez a kövér-fölényes mozdulatlanság természetesen az Eszmény lehetne, ha... De mit csinál Buddha, a fölényes, ha behívják katonának? Vagy munkatáborba? Vagy elveszik mindenét adóba? Vagy kivégzik gyermekét? Vagy összebombázzák a templomot, melynek oltárán ilyen fölényesen mosolyog? Vagy őt magát farba rúgja egy őrmester?... Mert mindez megeshet vele is. Akkor is ilyen fölényes? Ilyen közömbös? Ilyen mosolygó?... Ha az, akkor csakugyan Isten.

Ne felejtsd el, hogy az emberi életközösségek egyik legtökéletesebbjében, Periklész95, Platón és Szókratész Athénjében, ahol a kultúra egy közösség általános életformája volt, s a fazekasok is tanagrákat96 csináltak: Szókratészt halálraítélték. Igaz, hogy szótöbbséggel. De ez a „szótöbbség”, ami erősebb, mint a kultúra.

Csakugyan hív még a világ, ez az érzéki élmény, Peking, Lisszabon vagy Raguza?... Hallom még hívását, de hallok egy másik hangot is, mely éppen olyan vonzó: az otthon, a könyvek, a munka és az Isten hangját. Úgy látszik, mégis öregszem.

Ha egy író akarattal hallgat – tehát nem lustaságból vagy tehetetlenségből, hanem szándékkal, pedagógiai célzattal –, hallgatása csaknem jobban nyugtalanítja az embereket, mint mindaz, amit mondott addig.

94 Szekfű Gyula (1883-1955): A száműzött Rákóczi. Bp. 1913.95 Periklész, Athén városállam teljhatalmú irányítója, megh. i. e. 429.96 tanagra = Tanagra görög város nevéből, finoman festett agyagszobrocska.

43

Az emberi szadizmus általános és változhatatlan hajlamának legszebb bizonyítéka a pokol, úgy, ahogy az emberek feltalálták, minden vallásban, különösen a keresztény képzelet világában. A pokol, ahol a „gonoszok” örökké főnek és sülnek, az idők végéig, bűnökért, melyeket az időben követtek el, s melyek következményei, ha még oly szörnyűségesek is, az időben enyésznek el. De a büntetés, a kénkő, szurok, forró olaj: örök. S a „jó lelkek”, a középkori képeken, a pokol tornácának korlátján átkönyökölve elégedett mosollyal bámulják a mélyben fövő és sínylődő „rossz lelkek”-et... Ez a keresztény igazságszolgáltatás a szadizmus metafizikai távlata.

Negyvenhárom évet éltem eddig. S ha még egyszer ennyi időn át élek? S nyolcvanhat leszek? Többet tudok majd? Boldogabb leszek? Biztosabbat gyanítok Istenről, emberekről, természetről és természetfölöttiről? Nem hiszem. A tapasztaláshoz idő kell, de az idő bizonyos megismerésen túl nem mélyíti a tapasztalást. Egyszerűen öregebb leszek, sem több, sem kevesebb.

Este egy buta emberrel. Mélyen buta és enyhén vérszomjas. Butaságának pátosza van, stílusa, melyből nem zökken ki soha. Olvasott ember, s a tapasztalatokról is oly hibátlan butasággal ad hírt, mint egy nagy művész, aki soha nem fog félre egy hangot.

Louis Jouvet97 kedves, okos fecsegése egy kis könyvben a színházról. Igaza van: nincs „színházi probléma”. Csak a költő van, aki drámai formában mondja el látomását. Minden más mesterséges feltétel, iparszerű kondíció.

Kezdetben volt az Isten és az Ige, tehát a költő. Aztán az Igét mondani kezdette valaki, egy emberi kör közepén. Így született a színház. Ma sem tehet a színész többet: elmondja, s vallásos áhítattal mondja el, amit a költő megálmodott és szavakba rögzített. Minden más cirkusz, fenevadak, kritikusok és jegyüzérek.

Megírni az unalmat, oly izgalmasan, mint egy detektívregényt.

Három napja megint nagy fájdalmak. Talán a sirokkó okozza, talán a sérült idegrendszer valamilyen lázadása. De én, aki a fájdalmat viselem, már nem lázadok.

Goethe „Novellá”-ját98 olvasom, harmadszor.Ez a húszoldalas remekmű a világirodalom egyik

legtitokzatosabb csodája. Tartalma, összhangja, hangütése, zenéje, a versek, melyeket az oroszlánt elbűvölő gyermek mond, érthetetlen varázslatot keltve és lezárva a témát valamilyen

97 Louis Jouvet (francia színész, rendező, 1887-1951): Egy komédiás feljegyzései (Rèflexions du comèdien). Ford. Várkonyi Zoltán. Bp. 1943 /Madách könyvtár/.98 Johann Wolfgang Goethe: Novella (Novelle, 1828). Ford. Turóczi-Trostler József. Gyoma, 1922.

44

értelemfölötti harmóniában... mindezt nem lehet magyarázni. Harminc éven át készült a „Novellá”-ra. Először Schillernek99

beszélt a témáról, aki nem értette meg, mi ebben a vonzó és varázslatos? Ma sem értjük, csak tehetetlenül megadjuk magunkat e sugárzó összhangnak; mint az oroszlán.

Este Z. Van egyfajta jellemes butaság, mely ingerlőbb, kibírhatatlanabb, mint a jellemtelen tehetség. Képtelen kapcsolni, jellemesen szajkolja közhelyeit, mást hall és másra felel... Az Eszmény a szilárd jellem és a kristálytiszta értelem. A megoldás a valóságban a simulékony jellem és az alkalmazkodó értelem. Ami alatta és fölötte van, elviselhetetlen vagy elérhetetlen.

Kánikula. Rómát bombázzák. Angolok, olaszok és németek 75 fokos hőségben harcolnak Szicíliában. Az orosz fronton általános támadás, „a világtörténelem legnagyobb anyagcsatája”. Forró szél, este is. Minden forrponton, a természetben és az emberi világban.

Róma bombázásának100 híre erősebben hatott reám, mint minden, amit e háborúban hallottam és megéltem; igen, erősebben, fájdalmasabban, mint Budapest két eddigi bombázása, melyet a városban éltem át. E napokban megértettem, hogy Róma az emberiség egyik legmélyebb magánügye.

Napok, amikor nem tudok szabadulni az újraolvasott „Novella” hatása alól; könnyek szöknek szemembe, mikor a fuvolázó gyermek búcsú-verseit olvasom. „Denn der Ew’ge herrscht auf Erden / Über Meere herrscht sein Blick / Löwen sollen Lämmer werden / Und die Welle schwankt zurück / Blankes Schwert erstarrt im Hiebe / Glaub und Hoffnung sind erfüllt / Wundertätig ist die Liebe / Die sich im Gebet enthüllt”101 Mi van ebben? S hozzá a kép: az oroszlán, mely tüskétől sebzett pracliját az éneklő gyermek gyógyító kezébe adja, a várudvar, a hercegi társaság... Van valami őrült, életfölötti az igazi remekműben.

Nem igaz, hogy nem lehet szerelem nélkül élni. A vágy átalakulhat egy emberben összhanggá, testnélküli szemléletté. Szókratész és Kefalosz tudtak valamit erről. Erósz akkor igazán isteni, amikor szenvedélye már nem a testet, hanem a világ lényegét ragadja meg.

Minden éjjel várjuk a bombatámadást; a háború minden nappal közelebb jön tájainkhoz; a belső ablaktáblákat leszerelik a lakásokban, s a pincébe rejtik, mert a légnyomás üvegrombolásait nem tudják teljesen pótolni.

99 Friedrich Schiller, 1759-1805.100 Rómát bombázzák: 1943. július 19.101 „Mert Örök Úr a földön, j Örök Úr a tengeren; / Oroszlán hadd szelidüljön, / Viharnak vége legyen; / Nem sújt gyilkos kardja, fénylő, / Hit s remény beteljesül; / A szeretet csodatévő, / Ha imáival rád terül.” Vö. Novella. Györffy Miklós fordítása. = J. W. Goethe: Szépprózai művek, Bp. 1983, 454.

45

Platónt és Goethét olvasom – az „Állam”-ot102 és a „Wahlverwandschaften”-t103. Goethében most az a csodálatos nyugalom bűvöl el, ahogyan mondanivalója tárgyát megközelíti; úgyszólván nincsenek „műfaji fogásai”; mindig a lényegesről beszél, csendesen, nyugodtan, közvetlenül, isteni derűvel és következetességgel, s mindig a mélységet érintve, úgy, hogy minden szava a felületen marad, emberi és közvetlen marad... Az anyag, amellyel viaskodik, felolvad kezében, gyúrható és alakítható lesz ujjai érintésére. Művész ritkán volt az emberi viaskodás során valaha is ilyen szuverén; talán Leonardo da Vinci104 még.

A nyomda átküldi a „Vasárnapi Krónika” egy bekötött példányát; a könyv csak három hónap múltán jelenik meg, októberben.

Éjjel elolvasom a testes kötetet. Hét esztendő drámai pillanatainak kérdéseire szeretnének felelni e cikkek. Természetesen nem tudnak „felelni”. De legalább dadognak... mint mikor valaki a kínpadon, egy perccel a kínzás megkezdése előtt, mikor már pirosodnak a parázsban a fogók és csipeszek, megkérdi: „Kérem, mi értelme van ennek?”

A regény technikája tud veszélyesebben „drámai” lenni, mint a színpadi technika. Itt is el lehet bukni egy-egy szón, jeleneten. Itt is van térfogat, idő, itt is helye és mértéke van mindennek. Nem igaz, hogy a regény „epikai szabadságot” nyújt az írónak. Ezeroldalas regény cselekménye pontosan oly szűkszavúan történik meg a könyv oldalain, mint a színpadon az ötperces jelenet.

Mifajta kaland egy regény! – ha tudnák a jámbor olvasók s azoknál is jámborabb írók, kik ártatlan biztonsággal haladnak az előre megrajzolt „cselekmény” keskeny ösvényein... Mifajta kaland, mikor a regény élni és terjeszkedni kezd, akaratunktól és tervünktől függetlenül, a téma eredeti keretein túlárad, önkényes burjánzással, mintha egy gondosan kicirkalmazott, szép és nyájas kertben hirtelen trópusi virágzásba kezdene minden fa és növény! Egy pillanatban veszélyes lesz a regény, a kertből őserdő lesz, titokzatos, vijjogó hangokkal, surranó tüneményekkel, árnyékkal és fénnyel, viharral és szárazsággal, melyet nem is gyanítottunk elébb... Boldog mesélők, akik a regény tájain át egy vicinális sínjein haladnak! Néha térdrebukom a dzsungelben, mely elhatalmasodott a téma körül, s négykézláb kúszva haladok tovább.

102 Platón: Az állam (Politeia). Ford. Szabó Miklós. Id. kiad. I. 735-1180.103 J. W. Goethe: Die Wahlverwandschaften, 1809. (Magyarul: Vonzások és választások. Ford. Szabó Lőrinc és Vas István. Bp. 1963.)104 Leonardo da Vinci, 1452-1519.

46

Ligne herceg naplója és levelei (apró részletek)105 egy folyóiratban. Casanováról, II. Józsefről, a kertekről, mint az emberiség megváltásának egyik eszközéről... Boldog és csodálatos írótárs, aki a XVIII. század tökéletes visszhangjában írta le minden sorát. A kor visszhangja nélkül nem lehet teljes erővel szólani. Akusztika nélkül nincs írás. Ligne leveleit és „Mélanges militaires”-jeit egyszerre írta az író s a korszak, amelyben élt.

„Kína” című apró, lírai rajzot harmadszor írom át, s egyre rosszabb. Most már nem is lesz soha többé az, aminek akartam. Kegyelem kell az ilyesmihez.

Már oly szerény vagyok, hogy beérem a legtökéletesebbel.

Palermót elfoglalták az angolszászok106. Mindig kedves tartózkodási helyük volt. Látom Montgomeryt, amint elégedetten választ szobát a Hotel Pellegrinóban. Idejártak nyáron szülei is, nagyszülei is. Ezidén ő is eljött Szicíliába; tankokkal jött, de eljött.

Csodálatos város: már nem Európa, még nem egészen Afrika, a mediterrán bőség és kevertség megtestesülése, vad és polgárosult szépség. Utoljára alkonyatkor láttam, az induló hajó fedélzetéről. C’est une belle ville, tout de même!...107 – mondta, a hajó korlátjának dőlve, a francia hajóskapitány, azzal az elismeréssel, ahogyan egy bordeaux-i borkereskedő beszélhet a görög mítoszok nektárjáról. Valószínűtlen város, mondakörök fővárosa. Most Varsó sorsában osztozik.

A „Kína” című rajzot negyedszer is átírtam. Most jó.

Berzsenyi levelei108. Kínos olvasmány.Levelei apjához, Döbrenteihez109, Horváth Mihályhoz110,

Wesselényi Miklóshoz, Kazinczyhoz... túlzottan udvarias, mentegetőző, a kor cikornyás formanyelvén túl hajbókoló, s ugyanakkor betegesen (mint ő mondja: „hypochondriásan”) gyanakvó, örökké megbántott, hiú, dicséretet zsaroló, elismerést követelő, beteg ember levelei. Ül Niklán, mint „szegény, világtól elmaradt író” – szereti így nevezni magát –, s oly kísérteties hiúsággal érzékeli költői szava visszhangját a világban, mintha egy korunkbeli irodalmi kávéházban vitatkozna ellenfeleivel. Nemcsak Kölcsey a veszélyes, nem, Kisfaludy is veszélyes, Kazinczyt is

105 Charles-Joseph de Ligne (belga herceg, hadvezér, 1735-1814): Melanges militaires, littèraire et sentimentaires. 34 vol. 1795-1811; Lettres et pensées du maréchal prince de Ligne. Publ. Mme de Staël-Holstein. Paris-Genève, 1809. (3. ed.) – Az említett összeállítás angol nyelven jelent meg: Letters and memoirs of the Prince de Ligne. Trans. Leigh Ashton. London, 1927.106 Palermót elfoglalták az angolszászok: 1943. július 22.107 C’est une belle ville, tout de même! = fr.: Mégiscsak szép város ez!108 Berzsenyi Dániel (1776-1836): - - ismeretlen és kiadatlan levelei. Kiad. Merényi Oszkár. Bp. 1938.109 Döbrentei Gábor író, költő, a Magyar Tudományos Akadémia első titkára, 1785-1851.110 Horváth Mihály történetíró, csanádi püspök, 1809-1870.

47

lehordja, sok alázatos levélke után, mert két beküldött versét nem méltatta eléggé szenvedélyes elismeréssel. Apjának egy zsugori aggályos pontosságával számol be talentuma világi kamatairól. Irodalom, micsoda betegség!

Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott.111 Éjjel féltizenkettőkor telefonálja meg a hírt egy ismeretlen hang, német nyelven; tévesen kapcsolták lakásom telefonját. A világ valóban kicsi: tizenegykor mondott le Mussolini, s féltizenkettőkor egy idegen ember már jelentette a hírt lakásomban.

Őrzöm Mussolini egyik fényképét; a Marcia su Roma112

pillanatában készült: csíkos nadrágban, fekete ingben, lábán fehér kamásnival vezeti a tömeget a Kvirinál ellen. Olyan, mint egy iparoslegény, aki nagyon elegáns akar lenni vasárnap, s fehér kamásnit ölt a csíkos fekete nadrághoz, a lövészünnepélyen. Később több is volt, más is. Mindenestül mégis ő az ősapja annak a mesterséges embertenyészetnek, mely a nemzetből költőgépet csinált. S aztán helyet keresett a tenyészet számára a világban. S aztán körülnyeste az emberi szellemet, valamilyen nemzeti lobogóval letakart korlátoltságot épített föl emberből, szellemből, egyéniségből és változatból. Nem volt kegyetlen, ez igaz. Erőszakos és türelmetlen volt, ez is igaz. Utakat és kórházakat épített... de ki nem épít utakat és kórházakat, ha államot vezet?

Most reng a világ. A király, ez a szomorú törpe113, rozoga kardját kirántotta... de mindez már nem segít a Savoyai-házon, sem Olaszországon. S a hadszíntér közeledik felénk.

Kétnapos nyári betegség, heveny lázzal, borzongással. A világ forrponton van, minden láng és tűz... nem csoda, ha a testek is égni kezdenek önmagukban.

Huszonnégy óra, mikor olvasni, sem írni nem bírok. Forró, párás hőségben fekszem naphosszat, tehetetlenül, mint akit leütöttek.

Der Ling, kínai hercegnő könyvét olvasom: „Két év a pekingi udvarnál”114. Ünnepekről, brokátokról, ékszerekről, eunuchokról és udvarhölgyekről többet ír, mint a boxerlázadásról... de a könyv e női előadásmód szemüvegén át is csodálatos képet mutat az utolsó mandzsu császári115 udvar életéről. Az anyacsászárnő, ez a nőstény kán, démonikus erővel lép az olvasó elé e lapokon. S a könyv hangja mindvégig nagyúri, hercegnői... semmi pletyka, semmi árulkodás, nagylelkűen beszél a bukott rendszerről. Der Ling hercegnő az anyacsászárnő első udvarhölgye volt, később egy amerikaihoz ment feleségül. Az emlékiratban is hercegnő 111 Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott: 1943. július 25.112 Marcia su Roma: 1922. október 28-29.113 A király, ez a szomorú törpe: utalás III. Viktor Emánuel olasz királyra (1900-1946).114 Der Ling Princess: Two years in the Forbidden City. New York, 1911. (Német kiadás: Zwei Jahre am Hofe von Peking. Dresden-Leipzig, 191?.)115 Az utolsó mandzsu császár: Pu-ji, az utolsó kínai császár, 1906-1967. (Önéletrajza magyarul - - -: Az utolsó kínai császár voltam. Ford., utószó, jegyz. Józsa Sándor. Bp. 1989.)

48

maradt. S egy eltűnt világ kultúrájának csodálatos, romlott-fülledt, nemes illata leng a napló minden oldalán.

Milánóban már felrakták az új „Via Matteotti”-utcatáblákat... Ez most elkezdődött, s hetedíziglen megy tovább.

Mindez természetes. Öt évig bosszút állanak, öt éven át kipihenik a bosszú fáradtságát, további öt év kell, amíg valamennyire összebékélnek és dolgozni kezdenek. Húsz, huszonöt év múltán kezdik a háborút elölről.

Ez a halálvágy oly mindennapos, úgy átalakult életem köznapi tartalmává, ahogyan fiatal emberek a boldogságra vagy a sikerre vágynak.

Teleki József naplója, francia nyelven116. XV. Lajosnál járt Versailles-ban. „A király közepes termetű és nem nagyon okos”117

– írja a kortárs a Napkirály fiáról.

X. megjött Olaszországból. A napon, mikor elcsapták Mussolinit, X. és felesége Velencébe értek. A Danieli-ben laktak, nem tudtak semmiről. Reggel bejött a szobapincér és sugározva mondta: „Fiesta!...” Milyen fiesta? – kérdezték. „Mussolini, fuccs!..” – mondta a pincér széles vigyorral, s félkézzel mutatta, hogy vége a diktátornak. Így végződött a huszonegy éves kényuralom.

A velencei házak ablakaiba hatszáz, nyolcszáz éves brokátokat, keleti szőnyegeket akasztottak. Mindenki énekelt. A Lido tele volt: német katonákkal, akik komoran őrködtek, s fürdőző olaszokkal.

Istenem, adj erőt, hogy hűséges legyek ahhoz az értelemnél is mélyebb világossághoz, mely lelkemben pislákol, s megmutatja, mit kell tennem, írnom, gondolnom! Csak ezt kérem még... csak ezt? De hiszen ez a legtöbb.

Célszerű lenne, ha megírná valaki a Teleki Pál-mítoszt, nagyon egyszerűen, száz oldalon... s a béketárgyaláson mindazok kezébe adnák – francia, angol nyelven –, akik Magyarország sorsáról döntenek.

Goethe ír a „Wahlverwandschaft”-ban a „vörös fonál”-ról, melyből irodalmi közhely lett. A valóságban a régi angol flotta vitorláit, vásznait szőtték át középen egy vörös fonállal, mely 116 Teleki József (1738-1796): La cour de Louis XV, Journal de voyage du comte Joseph Teleki, publiè par Gabriel Tolnai. Bibl. de la Revue d’Histoire Comparèe I. Ed. l’Institut Paul Teleki. Budapest et par l’Institut Hongrois de Paris. 1943.117 Az idézetet vö.: Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. (Teleki József utazásai, 1759-1761). Sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1987. Az idézetek szó szerint: „A király rendes termetű, egy kissé jó testtel van, inkább még hitván...” – „Ami kvalitásait illeti, úgy tetszik ábrázatjából is kitetszik az, amit az egész világ tud, hogy az esze egeket nem hasogat.” L. 165, 166.

49

bonthatatlan volt, s elárulta, hogy a vászondarab az angol flotta tulajdona.

A vörös fonál a flotta tulajdonából ment át az irodalom tulajdonába.

A „Sirály” valahogyan elrepült velem a ködbe... nem bánom, hogy így történt, de nem vállalnám mégegyszer ezt a felelősséget.

A németek mindent elvesztettek: a győzelmet, a kompromisszum lehetőségét, mindent. Már csak a két bosszú között választhatnak: az angol, vagy az orosz bosszú között. De úgy rémlik, végül megkapják mindkettőt.

B. katona most. Mussolini bukása napján felügyel a bevonuló zsidó munkatáborosokra. Egy somogyi baka nézi a bevonulókat és ezt mondja:

– Hadnagy úr, ezek a zsidók szabotálnak.– Miért gondolod?– Látom, hogy nem szenvednek.

És mégis német, még Goethe is... milyen tragikus ez! Van benne valamilyen néptanítós smokkság, egyenruha-kedvelés, túl az olümposzi méreteken, vidéki és zárt – ez a legnyíltabb lélek tud csodálatosan kicsinyes lenni. Mintha engedélyt kérne néha egyfajta felsőbbségtől tulajdon nagyságához.

Sorsom megadta a képességet, adományt, vagy kegyelmet: tudom fegyelmezni magam. Szomorú ajándék ez. Képesít arra, hogy elvégezzem azt, amit feladatnak magam elé tűzök, s talán megfoszt attól, hogy valaha is megismerjem igazi feladatom.

Platón „Állam”-ában olvasom, hogy Leónidasz, Áglaion fia, egyszer a város északi fala mellett ment el, a hóhér lakása előtt, s mikor megpillantotta az udvarra kifektetett emberi hullákat, ellenállhatatlan vágyat érzett e hullákat szemügyre venni... Iparkodott erőszakkal elfordulni a kísértéstől, de nem bírt vele... Akkor a hullák elé lépett, s ezt mondta szemeinek: „Nesztek, gyalázatosak, lakjatok jól ezzel a gyönyörű látvánnyal!”118

Így kell bánni érzékeinkkel, hajlamainkkal, természetünkkel. Zabáljanak... s mi nézzük a lebzselőket, mint a kutyákat.

Jegyezzünk föl mindent, ami ötlet, szilánk, mert senki nem olyan feledékeny, mint a gondolkozó ember. De ne siessünk megalkotni semmit, ami ötlet, amíg el nem jött az ideje... az inkubációs időn túl adjuk meg az ötletnek az érettség, a valóság teherpróbájának idejét is. Ha mindezt kibírta, ha nem untuk meg, ha minden részletében az unalomig ismerjük, s mégsem unjuk... akkor, egy perccel sem elébb, írjuk meg.

118 A Platón-idézetet vö. Platón: Az állam, IV. könyv (Az indulat különbözik a vágyakozástól és a gondolkodástól), id. kiad. I. 906. Aglaión fia: Leontinosz.

50

Ez a nő csakugyan erkölcstelen volt: a gondolattal akart hálni.

Utolsó reménység, hogy Magyarország nyugton marad, mint a tornádó magja, mely körül süvölt a szélvihar. De ez a reménység igazán csak jelképes.

Befejeztem a „Sirály”-t – afféle salto mortale lett számomra írás közben ez a könyv. Gyakran nem mernék vállalkozni ilyen halállengésekre; egyszer talán sikerül, de aki gyakran vállal ilyest, végül is nyakát szegi.

Hamburgot és Berlint kiürítik.119 Wells regénye kezd élni120: nomád csordák az európai országutakon, elhagyott metropoliszok romjai, sofőrök rémuralma a levegőben... A nomád Európa feltámad e napokban.

Most jut eszembe, a világháború negyedik évének vége felé, Róma, Berlin bombázása közepette, hogy pokolian unatkozom.

Különös történet a „Wahlverwandschaften”... különös regényke, sőt rémregényke, melyet egy lángész rendkívüli kedvében alkotott. Az előadásmód, mintha egy természettudós írná le sajátosan párzó, szaporodó rovarok életét! S a történet, melynél merészebbhez és finnyásabbhoz ritkán nyúlt író, valahol a ponyva és a költészet között lebeg! S az egész mégis megnyugtat, mintha a természet műhelyébe bámultunk volna egy költő nagyítóüvegén át... a titkos műhelybe, ahol a rendkívüli és torz éppen olyan közömbös és természetes, mint az útszéli és gyakori.

Két napja Kassán, asszonnyal és kutyával, sok csomaggal. Amit a bombázás elől menteni lehet – néhány rend ruhát, több váltás fehérneműt, ágyneműt, asztalneműt elhoztuk és itthagytuk, hogy ne maradjunk teljesen pőrén, ha távollétünkben a foszforos bombák – melyeket a ma reggeli angol rádió megígért Budapestnek is – kiégetik lakásom.

Az út teljesen céltalan. A bombák elől menekülni nincs értelme; inkább a kényelmetlenség, melyet a ruhátlanság jelent – s ma nem lehet pótolni semmit – késztet, hogy néhány, legszükségesebb használati holmit iparkodjak megmenteni. A lakást, az életformát s életem, ha a sors így akarja, amúgy sem tudom megmenteni. Néhány hétig utazgatni akarok, itt vagy máshol, s aztán visszamegyek Pestre, várom a bombákat és a sorsot a többiekkel.

Kassa már nem izgat fel, nem nyugtalanít, a gyermekkor mélyvizében elsüllyedt csodálatos harang szavát nem hallom

119 Hamburgot és Berlint kiürítik: Berlin lakosságának evakuálása 1943. augusztus 6., ugyanezen a napon Göring Hamburgba megy a folyamatos bombázások nyomán kialakult helyzet áttekintésére. (Hamburgot július 25-től bombázzák.)120 Utalás Herbert George Wells (1866-1946): The War of Worlds, 1897. c. művére. (Magyarul: Világok harca. Mars-lakók a Földön. 1-2. Ford. Mikes Lajos. Bp. 1899.)

51

többé. Semmilyen szorongás, mikor az utcákon járok; a gyermekkor elmúlt; nemcsak a valóságban, hanem bennem is.

Ma reggel, a kassai Európa-kávéházban, írni kezdettem harmadik színművem, a „Varázs”-t. Gondolni sem akarok arra, hogy előadják; a magam kedve szerint akarom írni, s nem törődöm a színpad, sem a dramaturgia törvényeivel.

Régen dolgoztam kávéházban; ifjúságomban, mikor éppen olyan hontalan voltam, mint ma vagyok, s holnap talán még sokkal inkább leszek.

Galsworthy121 azt mondja: a színdarabot úgy kell megírni, hogy valaminek a kimondásában csúcsosodjék ki. Tehát nem a jellemek igazodnak a cselekményhez, hanem a cselekmény következik a jellemekből. S ezenfelül „meg kell írni”, vakon és süketen, az író hangján – ez a titok.

John Gunther122 amerikai újságíró – lehet, hogy kissé kém is volt a háború előtti Európában –, egy könyvben, mely 1937-ben jelent meg, összegyűjtötte mind a történelmi pletykákat, melyek akkor Európa politikai hatalmasságairól szájról szájra jártak. Hitler, Mussolini, Sztálin, Blum123, a nagyok, a kicsik, az utánzók szerepelnek a könyvben.

Mindaz, amit a spanyol polgárháborúról124 ír, félelmesen idéz magyar hasonlóságokat. Ott is, mint nálunk, hiányzott a demokratikus középosztály. Mikor egy feudális társadalom felrobbant, az „új” Spanyolország tudott magának minisztereket és diplomatákat adni, sőt demokratikusan szavazó tömegeket is tudott toborozni: csak éppen a demokratikusan érző, gondolkozó szolgabírák, csendőrszázadosok, falusi jegyzők, közigazgatási másod- és harmadrendű tisztviselők hiányzottak. Mint nálunk. Magyarország adhat magának holnap egy tetszetős kiállású demokratikus kormányt, intellektuális széplelkekből összeállíthat egy diplomata-garnitúrát: de hol a szolgabíró, aki végrehajtja és igazán akarja végrehajtani a demokratikus kormány szándékait?... Ezt a második garnitúrát nélkülözte Spanyolország, s ezért ugrott fejest a demokrata Spanyolország először a kommunista-anarchista-szindikalista zűrzavarba, s aztán a fasizmusba. Ahol évszázadok nevelése nem érlelte meg a demokrata közigazgatást, a feudális rend változása mindig anarchikus szélsőségeket idéz föl. Gyanítom, hogy nálunk is.

Tudnék-e élni e kisvárosban, szülővárosomban, annyi fájdalmas és izgalmas emlék lelőhelyén? Most már igen.

Ebben a vidéki szállodaszobában olyan otthontalan vagyok, mint lehettem húsz év előtt, a Quartier Latin redves és odvas, avas

121 John Galsworthy Nobel-díjas angol író, 1867-1933.122 John Gunther: Európa igazi képe (Inside Europe). Ford. Barkóczy István. Bratislava-Pozsony, 1938, 1-2. /Az új Európa könyvtára /.123 Lèon Blum francia szocialista politikus (1872-1950), a népfrontkormány elnöke 1936 és 1938 között.124 A spanyol polgárháborút 1936-1939 között vívták.

52

hotel-jeinek homályos odúiban, fiatalon, pénz és otthon nélkül, kilátások nélkül... Pesti lakásom bármely nap szétrombolhatja a bomba – az angolok ígérik is –, két ruha van itt velem, ez a napló s az írógép. S a kutyám.

S mégsem félek, semmitől. Nem esem kétségbe a gondolatra, hogy mindenem elpusztulhat – könyveim, igaz, nagyon sajnálnám –, de tudom, hogy másról van szó. Lelkemről van szó, melynek nincs köze semmiféle lakáshoz, sem otthonhoz – hazátlan lelkemről, mely csak az enyém.

Mit vársz tőlük, az emberektől? Szomorú és gyáva komitácsik, mihelyst hagyják őket, hogy azok legyenek – s két bombavetés közben siránkozva kezed szorongatják, gyöngédségért és dicséretért esengenek.

Joseph Conrad regényét olvasom: „The rover”125. A világirodalomban ritka példa ez az író: egy ember, aki nem lengyel anyanyelvén, hanem idegen nyelven, angolul lett igazi és nagy író. (Rilke franciasága nem olyan öntudatos, mint a közhit tartja.)

Hajós volt, kalandos élet sodorta a legveszélyesebb kaland, az irodalom szirtjei közé, s megállta a veszélyek között helyét. Csakugyan nagy író. Ez a könyve talán nem is mutatja legjobb tulajdonságait; hangütése nem egyenletes; néha a történet beszél, nem az író. De ahogyan az olvasó elé állít egy tájat – az öblöt Toulon közelében –, egy embert, az öreg kalózt s a fiatal republikánus tisztet vagy a tébolyodott parasztasszonyt, kinek szüleit vérpadra cipelte a forradalom megszállott őrültje, a férj: mindebben nagy írói erő van.

S még valami van az írásában: a világ lehelete. A mi íróink ketrecben élnek; az egyéniség, egy osztály vagy egy nemzet rögeszméinek ketrecében. Konrad, mint hősei, örökké kalózkodnak kissé a nagyvilágban... s néha felénk csap ez oldalakról az osztály- és nemzetfölötti valóság: a nyugati szél, mely kontinensek és népek fölött süvölt, közönyösen és üdítően, tragikusan és szeszélyesen, mint a végzet.

Járni Kassán, az utcákon, állandó szellemidézés: szórakozottan megyek a koradélutáni hőségben egy ház előtt, ahol a régi háborúban hadikórház volt, s eszembe jut egy szövet színe, melyből az „új ruha” készült, amit akkor – tizenhat éves koromban – viseltem. Mit cipel az ember magával, a „nagy élmények” emléke mellett mennyi hulladékot! s milyen erővel élnek ezek a hulladékok!...

Nyárvégi fény. A régi kassai közkert gesztenyefáit délután négykor megvilágítja ez a csodálatosan engesztelt fénytörés, az első őszi sugár. A világ egyszerre gazdag lesz, megáldott.

Ha túlélem, akkor sem látom többé viszont azt az Európát, melyet ismertem. S ha még húsz évig élek, találok majd egy Lübecket vagy Hamburgot, blokkházakkal. S egy Nápolyt, ahol a

125 Joseph Conrad (Josef Korzeniowski, 1857-1924): The Rover. Novel. New York, 1924 /J. C.: Complete Works, 24./.

53

Vezúv talán megmarad... S a lakásom, Pesten, a Vérmező sarkában, ez a négy szoba, minden ingó holmim a földön, a könyveim?...

Ha vége lesz, olyan okosak leszünk, mint Jób, a szemétdombon, cserépdarabbal kezében.126

Erős lelket adjál, Istenem, erőt, hogy lelkem elviselje mindezt, ha túlélem – erőt, hogy nyugodtan és sopánkodás nélkül tudjak meghalni, ha elsodor ez a vihar. Erőt, hogy utolsó pillanatig hűséges maradjak lelkemhez, s mindenhez, amiben hittem.

Zweig „Brazíliája”127 – könyv a földről, ahol a vándor és száműzött otthont talált. Egy helyt ezt írja a hatvanéves: „Jó ország ez idősebb embereknek, akik már sokat láttak a világból és most egy szép, békés tájon vágynak élni csendben és visszavonultságban, hogy eltűnődjenek az átélteken és megcsinálják életük mérlegét.” Ezt még leírta, aztán megölte magát.128

Borzongok, lázam van: nem szabad betegnek lennem, most nem. Minden erőmmel akarni kell, hogy e helyzet fölött maradjak, kishitűség, kényelemszeretet, gyávaság ne kísértsenek meg. Nem lesz lakásom? Hát aztán? Minden halandó, ami ember, miért ne haljon az is, ami az emberhez tartozik? Egy foszforos bomba felgyújtja ma vagy holnap éjjel ötezer kötet könyvem? Marad könyv számomra a világ könyvtáraiban. S bútoraim, ruháim, utazások, életszakok emléktárgyai... igen, mindez elpusztulhat ma vagy holnap. (Az angol rádió naponként ígéri és jelzi Pest bombázását, s az angolok szótartó emberek.) Hazátlan leszek, otthontalan, minden elpusztul, amit gyűjtöttem, amihez közöm volt; de a lelkem, amíg élek, csak az enyém. Erre gondolok, nappal és éjjel. Dolgoznom kell, amíg élek, figyelnem az életet, az embereket, amíg élek, megérteni a világ és az emberek tüneményeit, az összetettet és az érthetetlent... minden más csak mellékes, ráadás. Nem szabad most betegnek lennem.

A „Magyar Csillag”-ot – az egyetlen folyóiratot, mely irodalmi igénnyel szól ma az olvasóhoz – egyetlen kassai könyvkereskedésben, kávéházban, újságpavilonban sem tudom megkapni. „Megrendelhetjük” – felelik vállvonogatva.

Mi közöm az emberekhez? Zsidókhoz, keresztényekhez? Magyarokhoz, németekhez, angolokhoz? „Mi közöm nékem a világ bűnéhez”129 – kérdi lelkemben egy hang, Babits Jónás-ának szavával.

126 Jób könyve: 2,8.127 Stefan Zweig (1881-1942): A jövő országa, Brazília. (Brasilien. Ein Land der Zukunft). Ford. Halász Gyula. Bp. 1941.128 Stefan Zweig brazíliai emigrációjában, 1942. február 22-én vetett véget életének.129 „Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez ...” L. Babits Mihály (1883-1941): Jónás könyve, Első rész.

54

Nyilván csak az, hogy ember vagyok és magyar vagyok. E város – Kassa – embereihez nincs semmiféle személyes közöm; sorsuk annyira érdekel csak, mint egy népfaj sorsa; de a városhoz közöm van, időtlenül és személytelenül. A magyar nyelvhez közöm van és a magyar tájhoz. De éppen így közöm van Chartres-hoz vagy a provence-i tájhoz. Elsőrendű, végzetes közöm van a magyar nyelvhez, s kívánom, hogy mindazok, akik ezt a nyelvet beszélik, műveltebbek, erkölcsösebbek, tehát az élethez méltóak legyenek – de azok-e most? S ki mer népek fölött ítélni?

Lelkemhez és a magyar nyelvhez van közöm; néhány könyvhöz, tájhoz, vershez, magyarul. Minden más közömbös és reménytelen.

Ez a nép nem „hősi”, hála Istennek, akármit szavalnak is a rossz költők és sunyi pedagógusok. Babitsnak van igaza: ez a nép édesen lomha. Tudja, hogy túlélni felsőbb parancs, mint hősködni.

A kisváros szörnyű lehet. Ez a merevség az emberek magatartásában. A nézésnek, pillantásnak, leülésnek, bejövésnek, kimenésnek, megszólításnak ez a túlságos tudatossága, a fogyatékossági érzéseknek ez a kínos túlkiabálása, ez a személyi és helyi hiúság, ez az állandó helyszűke, ahogy könyökkel és pillantással súrolják minden pillanatban egymást... Green „Leviathan”-jában130 járok itt naphosszat. Tanyán élni vagy nagyvárosban. Itt, a kisvárosban, az állandó horzsolásban és ütődésben, pardonozó egymásba-botlásban időelőtt elfogy a lélek minden függetlenségi hajlama és ereje.

Van még egy köre a pokolnak, melyet Dante131 elfelejtett megírni: mikor nem lehet az ember soha teljesen egyedül. Ebben a szállodai számkivetettségben, amelybe a szomszédok minden köhintése bekopogtat, mélyen átérzem ezt.

Adler könyve: „Vom Sinn des Lebens”132. Először olvasok a Minderwertigkeitskomplex ma oly divatos feltalálójának tollából könyvet.

Túl biztos a dolgában, túlságosan kijelent és ítél. Nem mernék az emberi lélek és jellem dolgában ilyen feltétlenül ítélni. Mindaz, ami a pszichoanalízis körül szektákban felépült – s Adler „individuálpszichológiája” e szekták egyike –, mohó következtetések összege. Volt egy pillanat – Freud pillanata volt ez –, mikor fény hullott a mélybe, a tudat mögé. A fénysugárban sokan tolongtak. Aztán megint elsötétedett minden.

130 Julien Green (1900): Léviathan. Roman. Paris, 1929. (Magyarul: Leviathan. Ford. és bev. Benedek Marcell. Bp. 1957.)131 Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték (La divina commedia). Ford. Babits Mihály. Bp. 1913-1923.132 Alfred Adler (osztrák pszichiáter, pszichológus, 1870-1937): Vom Sinn des Lebens. Wien-Leipzig, 1933. – Minderwertigkeitskomplex = ném., alacsonyabbrendűségi komplexus. Adler a Minderwertigkeitsgefühl kifejezést használta. – Siegmund Freud, 1856-1939.

55

Kezdem hinni, amit hallottam, hogy Freud materialista volt. (Hitt abban, hogy az embereket – végül és véglegesen – gyógyszerekkel is meg lehet majd gyógyítani.)

Mechtilde Lichnowsky könyve: „Kindheit”133. Mély, tiszta, K. und K. költészet ez: könyvében a macskáknak és a kutyáknak is olyan – rokonszenves – bajszuk van, mint volt Ferenc Józsefnek.

Igaz, bajusz: soha nem hittem, hogy egy napon még vissza fogom sírni Vilmos császár bajszát.

Tisztábban látom a „Varázs”-t; új díszleteket adtam neki, új jelenetezést, új színezést. Szerény és igénytelen lesz: szeretném úgy megcsinálni, mint Periklész idejében csinált egy fazekasmester egy kis bögrét: valami nagyon egyszerűt, ami nem vetekedhet Pheidiász szobraival, de mégis gondosan készül, egyszerűségében, s ha bögre is.

Harmincnégy fok, árnyékban. Mióta vérszegény vagyok, mohón szívom ezt a hőséget, mely régebben kínzott, elhülyített. Testem szeretné tartalékolni ezt az alkalmi hőt. Az ember így öregszik igazában, ilyen élettani igényekkel. Minden más csak kacérság és nyivákolás.

Dadogva írom a „Varázs”-t, minden jelenetnél új és újabb nehézségekre akadok: most kezd hát érdemes lenni arra, hogy megírjam.

Csak nem „könnyen” írni. Végre, végre dadogni!

Csillagos augusztusi éjszaka. Olyan végtelen az ég, oly megnyugtató, hogy elszégyellem magam.

De ez a szégyenkezés patetikus. Miért éljek én a végtelen képzetében, mikor a sorsom véges?

Shakespeare személyazonosságának legfontosabb bizonyítéka – s csodálatos, hogy ezt még nem írták meg a kétkedők, akik e létezés titkát kutatják! –, hogy nemcsak lángész, hanem ripacs is volt, színpadi mesterember, sikerkovács. Minden színpadi műve tele van a karzatra sandító felvonásvéggel, betéttel, hatásvadászó mellékességgel. A „Hamlet” nemcsak a monológ – legkevésbé az! –, hanem a jelenet, mikor a színészek vagy a sírásók mókáznak. Ez a lángész pontosan figyelt a nézőtérre, s a pénztárra is gondolt, mikor a halhatatlanságnak dolgozott. Shakespeare volt ő, színész, rendező és színigazgató, aki egyszerre törődik azzal, amit a lángész diktál, s azzal is, amit a színigazgató akar nyújtani a nagyérdemű tömegnek. Egy unatkozó nagyúri literátor nem ír hatásvadászó színpadi betéteket színműveibe. Shakespeare ripacs és színpadi üzletember is volt, hálistennek. S egészében Shakespeare volt, a Globe-színház bérlője és a „Hamlet” szerzője, személyesen.

133 Mechtilde Lichnowsky hgnő, osztrák költőnő (1879-1958): Kindheit. Wien, 1934.

56

Nem, Kassa nem „egészséges környezet” számomra. Nemcsak lázam csökönyös itt, hanem a szomorúság is, mely áthatja nappalaim és éjszakáim. Oly közömbös ez a szomorúság, olyan sivár! Két év előtt egy kassai versben ezt írtam: „Itt kezdtem s tán itt végzem is.” E gondolatra nincs bennem semmiféle tiltakozás.

Verekedni mindazzal, ami jön, „túlélni” ezt a gyalázatot, továbbélni az emberi reménytelenségben... micsoda erő kellene ehhez! Nincs már ilyen erőm. Oroszok, németek, angolok, zsidók, keresztények... mind győztek fölöttem. Nem vitatkozom tovább.

A világnak 40, sőt – napon – 54 °C láza van. Napok óta hőlégkamra az egész ország. Minden felforrt, lobog. (Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm bombát dobtak134, Harkov elesett...135) Ó, boldogok a közömbösek!

Vígjátékfigura: a vidéki orvos, aki képtelen a beteggel másról beszélni, mint tulajdon betegségéről.

Harmadik hete: 37.4, 5. Semmiféle panasz. Az ember lebeg ebben a lázban, mintha félméterrel a föld felett járna. Julien Green regényhősei járnak és élnek így.

Magyarország egyik végzete a közhivatalnok bizonyos válfaja; Hungáriának ez a selyemfiúja! Ez a szájaló önkény, nyegle kitartottság, pökhendi önzés, ez a csinovnyik-rémuralom, nemzet és egyén felett! Ezeket levakarni, ezektől fertőtleníteni a nemzet testét, s helyükbe embereket ültetni, akik tudják, hogy a hivatal nem előjog, hanem szolgálat! Ezek árultak, adtak el az elmúlt években mindent, amiért élni érdemes, ezek árultak hazát és jogot. Régebben csak úrhatnámok voltak, de pénzdolgokban legalább korrektek; most már – a bíróság kivételével – nagyrészt nem is azok. Ezeken múlott minden, ők az igazi felelősek.

Mikor Stuart Mária levágott fejét fölemelte a hóhér, hogy felmutassa a lordoknak: a kopaszra nyírt, gyér-őszes hajzattal benőtt fej kigurult a díszes, vörös parókából...136 Milyen gyakran megesik ez az irodalomban, mikor egy ítész vagy az idő felmutatja egy halott nagyság pompás, díszes koponyáját!

Túlesni minden mellékesen, visszatérni a „Sértődöttek”-hez. Nem elég akarni és csinálni azt, ami életünkben a legfontosabb: reá is kell érni.

Azt hiszem, Adlernek igaza van, mikor a legtöbb „szerelmi tragédia” magyarázatát a szerelmi partnerek aszociális hajlamával magyarázza. Az elkényeztetett, kisebbségi és fogyatékosságai érzéseit egyensúlyozni nem tudó ember a szerelmi közösségben is sértődött, igénylő és várakozó marad, aki nem bír belenyugodni,

134 Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm bombát dobtak: 1943. augusztus 24.135 Harkov eleste: 1943. augusztus 23., a német csapatok feladják Harkovot (a szovjetek első ízben február 16-án szabadítják fel a várost).136 Az idézetet vö.: Stefan Zweig: Stuart Mária. Ford. Horváth Zoltán. Bp. 1967 (4. kiad.), 320-321.

57

hogy minden emberi közösség – az ősi, a legegyszerűbb, a szerelmi párközösség is! – szociális összjátékot követel meg a partnerektől.

Az ember akkor lesz igazán felnőtt, amikor megtanul unatkozni és nem sértődik meg ettől.

Három héten át trópusi éghajlat, negyven és ötvenfokos hőség: minden, amit ez időben írtam, rossz, bágyadt, erőtlen. Nem véletlen, hogy Keletnek csak bölcsei vannak, de írói nincsenek. Az irodalom a mérsékelt égöv terméke.

Radvány. Harmincötezer holdas erdő közepén egy Károlyi-kastély, melyből szállodát csináltak. A kastély, a park, a berendezés, a személyzet modora kifogástalan. A közönség erősen zsidós, boldogan evickélnek az arisztokrata-légkörben, ahol pénzükért megtűrik őket.

Ebéd közben, a gyönyörű ebédlőben, ahol csakugyan úgy érezheti magát az ember, mintha egy gróf vendége lenne, ezt gondolom: e nagy életformák elpusztulnak a feudalizmussal együtt, amely táplálta az egészet. De a kastélyok itt maradnak, s kétségtelen, hogy az átalakulás egyetlen időszerű válfaja ez az elszállodásodott grófi kastély, ahol egyetlen feudális bölény helyett kétszáz ember élvezi most egy nagy életforma olcsón kimért előnyeit. Ez az út és a módszer. S ha egy napon nemcsak megtollasodott közhivatalnokok és pénzes cipőkereskedők, hanem szegény orvosok, beteg írók, fixjövedelmű mérnökök is megszállhatnak itt: a grófi életforma betöltötte hivatása igazi értelmét.

Ami a Loire menti csodálatos kastélyokban már nagyrészt megtörtént; s egész Oroszországban; s nagyon sokhelyt Angliában; s száz éven belül egész Európában.

Vannak csakugyan „jó” és „rossz” napok? Napok, melyek rendszeresen visszatérnek, s bajt hoznak vagy jó híreket? Kezdem hinni, hogy vannak. (A kínaiak hisznek ebben és sokat írtak erről.) Az én életem kalendáriumában – így figyeltem meg – kedd a „jó” és csütörtök a „rossz” nap.

De lehet, hogy e napokon a jót és rosszat kissé produkálja is a vándor.

Az állatok bölcsebbek, mint az emberek, mert nem vágynak távoli dolgokra. A fák bölcsebbek, mint az állatok, mert nem vágynak semmire, csak lenni akarnak. A felhők bölcsebbek, mint a fák, mert lenni sem akarnak.

Franz Werfel „Bernadette”-je137. Stílusa nehézkes, agyagos: mintha egy gólem vánszorogna a föld sarában. De ennek a gólemnek lelke van.

137 Franz Werfel (1890-1945): Bernadette (Das Lied von Bernadette, 1941). Ford. J. Christianus Mária. Bp. 1942.

58

A csoda feltétele, hogy akadjon földi anyag, amelyben tükrözni tud. Önmagában nincs csoda, csak az emberen át. Nagy pátosz ez, melyet az Isten és az ember közösen adnak önmaguknak a csodában.

Duff Cooper „Talleyrand”-ja138. Kitűnő könyv, a legjobb „regényes életrajz”, melyet valaha is olvastam. Ez az angol diplomata úgy ír, mint egy XVIII. századbeli hivatásos író.

Okos és találó, amit Talleyrand gyönyörvágyáról ír, erről a csillapíthatatlan és olthatatlan gyönyörvágyról, mely végül is a munkában találja meg a kielégülést. Minden igazán szenzuális ember a munkában köt ki, mert itt lobog fel a gyönyör felsőfoka. A kéjenc csak a hulladékot kapja; a gyönyör mestere a munkát, mindennek a tetejét.

Ma az égbe néztem, hosszan. Milyen más az ég, s mennyire nem felel az ember kérdéseire.

Az ég közömbös.

Elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom, elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.

Mennyit adtak az írók ennek az országnak, s mennyire megveti, lenézi ez az ország íróit! Hódol nekik, igen, mert tudja, hogy nemzeti hiúságának írókra is van szüksége, mint a parvenünek lakásában a képekre és nippekre. De egy földmívelésügyi miniszteri tanácsos – aki, mellesleg, az én adómból él, pereputtyostul – mindenütt az országban többet számít, mint akármelyik élő vagy halott író, akinek köszönheti ez a nemzet, hogy van és magyar.

Nem haragudni. Nem panaszkodni, soha, senki előtt. Csak, mihelyst lehet, csendesen elmenni innen. Nem: ha francia vagy angol, nem: ha cseh, román, vagy szerb lennék, egy nemzet szeretete segítene munkámban. Így inkább egy nemzet szándéka és akarata ellenére kell elvégeznem azt.

Egy nemzet szellemi öntudata az oxigén, amelyben egy-egy alkotó szellem fáklyája lángolni kezd. E légkör nélkül minden fáklya füstölni kezd, kihuny.

Lady Chatterley a fürdőhelyen: X. grófné, férjével érkezik. Nagy, történelmi nevet visel: fiatal nő, nagyon tetszetős. Véletlenül tudom, hogy fiatal és dúsgazdag férjét néhány hónap előtt megcsalta az uradalom erdészével, egy kanszagú trottlival, s ott akarta hagyni otthonát, három gyermekét, nagy nevét és vagyonát, hogy e jámbor hímmel élhessen, aki persze kétségbeesve, tehetetlenül és mulyán didergett ebben az érzelmi viharban. A grófnő „mindent elmondott” férjének, az erdészt kidobták. A gróf megbocsátott az asszonynak. Most itt nyaralnak.

138 Alfred Duff Cooper: Talleyrand. London, 1937. (Az író magyarul is megjelent közismert műve: A nyugati hadszíntér. Bp. 1939.)

59

Vacsora után megismerkedünk. Irodalomról és politikáról beszélünk. Nincs groteszkebb, mint ezek a helyzetek, mikor egy harmadik mindent tud, amit a másik kettő élete legmélyebb titkának vél. Nem sajnálom a grófot, sem az asszonyt. Az erdészt sajnálom.

Duff Cooper könyve tökéletes; messze túlszárnyalja anyagismeretben, látomási, felidézési képességben és – nem utolsósorban – hűvös, okos, szűkszavú előadásmódban a hivatásos, divatos életrajzírók műveit.

Mit tanult tehát Talleyrand139 nyolcvanhárom év alatt, a Bourbonok, a jakobinusok, Robespierre, a restauráció, XVIII. Lajos140, X. Károly141, Lajos Fülöp142 alatt? A terror alatt, az amerikai emigrációban, a napóleoni évtizedekben? A következőket tanulta:

Nagyúr volt, tehát soha nem sértődött meg. Ha megsértették, nyugodtan állt helyén, megvárta, amíg az idő, vagy egy alkalom elégtételt szolgáltat neki.

Soha nem panaszkodott.A pénz dolgában nem voltak gátlásai. Sándor cárral143 a

bécsi kongresszuson barátságba keveredett, egy évvel később megpumpolta. A cár megtagadta a kölcsönt. Talleyrand nem sértődött meg.

Idegen kormányoktól készségesen elfogadott pénzt; de igaz, hogy soha nem adta el Franciaországot.

Bizonyos elveket megismert, s ez elvekhez ő – aki soha senkihez és semmihez nem ragaszkodott – hűséges maradt: az alkotmányos monarchia elvéhez, a sajtószabadsághoz, a rend és a szabadság elvéhez. Ebből nem engedett.

Mindenkit túlélt. Államcsínyek napján otthon maradt és whistezett. Pontos időérzéke volt: egy pillanattal elébb sem csatlakozott, csak, amikor itt volt az ideje.

Az embereket annyira ismerte, hogy már nem is vetette meg őket.

A közvéleménnyel egyáltalán nem törődött: mondhattak és írhattak róla, amit akartak. De mindig megérezte az uralkodó eszmét, s nem szegült ellene. Az utókor véleményével aggságában antul aggályosabban törődött: elhívatta Balzacot s elbűvölte, hogy „jó sajtója” legyen halála után.

A nőket és a politikát egy és ugyanazon vállalkozásnak tekintette.

A bűn a bugris műalkotása. A fantázia, melynek segítségével az alkotó szellemű ember művet alkot, a bugris lelkében bűntudatos vágyat kelt csak, vagy megteremt egyfajta torz

139 Charles Maurice Talleyrand-Périgord hg, 1754-1838, püspök, Napóleon, majd XVIII. Lajos külügyminisztere, az 1812-es bécsi kongresszuson Franciaország képviselője.140 XVIII. Lajos francia király (élt: 1755-1824), 1814-1824.141 X. Károly francia király, 1824-1830.142 Lajos Fülöp francia király, 1830-1848.143 I. Sándor orosz cár, 1801-1825.

60

remekművet: a bűnt. Aki bűnre készül, egyidőre elhagyja élete köznapi síkját, felemelkedik az alkotás zavaros régióiba. Tervel, helyzeteket képzel el, jeleneteket vonalaz meg képzeletében; aztán, az alkotás pillanatában, cselekszik. Utána menekül, majd – pontosan úgy, mint a művészek művükhöz – visszasompolyog a tett színhelyére. Mindez túl van a köznapin. A kispolgár művészete a bűn.

Útban hazafelé megálló Egerben. A szálloda, a barokk város, minden a régi. A harangszó itt öblösebb, mint máshol: mint aki otthon van e papi városban, úgy szól a harang. Sűrű ősz. Az ablak előtt áldott gyümölcsfák, illatos szőlődombok. A kegyelem és megáldottság a tájon.

Haza kell mennem, nem lehet elkerülni a sorsot. Nem bujkálhatok e sors elől Egerben, sem máshol. Ha a bomba vár reám Pesten, akkor is haza kell mennem, a könyveimhez, a sorsomhoz... nincsenek fedezékek többé Európában. Eger talán az lenne; de én nem vagyok alkalmas a fedezékre.

Kovács Imre könyve: „Magyar feudalizmus, magyar parasztság”144. Egyben téved: nem látja, hogy a feudalizmusnak nemcsak bűnei voltak, hanem szerepe is volt.

Én csak egy módon szolgálhatom a népet: ha pontosan úgy és azt írom, mint eddig. Egy módon árulnám el a népet: ha felcsapnék népi írónak.

Eger szívélyes város. Itt örülnek az írónak, megismerik, kezét szorongatják, üdvözlik, mint egy régi barátot. Idegen emberek bemutatkoznak. Gárdonyi emléke borong még a városon, minden idevalósi az irodalom rokonának érzi magát.

A papok és a nevelők városa. És valamikor a papok jó nevelők voltak.

Egy fiatal orvostól megtudom, hogy Gárdonyi leánya még mindig él: ápolt beteg a Szürke nénikék tébolydájában. Haja ősz már. Szkizofrén.

Az író-ivadékok sorsához nem merek hozzányúlni... s valami van e tünemény körül, ami fájdalmasan izgat. Úgy látszik, az író elkölt a papíron mindent, amit más ember továbbad gyermekeinek.

Sieburg „Robespierre”-je145. Különös témaválasztás: írni valakiről, akit megtagadott nemzete, megtagadott az emberiség. Írni valakiről, akiről nem mondhatunk jót. A szerző bevezetőben önmagát mentegeti, nem hősét. De az ember nem választ véletlenül témakört és hőst.

144 Kovács Imre (falukutató, író, politikus, 1913-1980): Magyar feudalizmus – Magyar parasztság. Bp. 1943.145 Friedrich Sieburg (német író, publicista, kritikus): Robespierre (1935). Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943 (2. kiad.).

61

Aki Robespierre-ről146 ír, szeretné, szíve mélyén, ha igazat tudna adni Robespierre-nek.

Teljes ősz, Egerben, gyümölcsökkel, musttal, napsütéssel. Egyik nap, mint a másik, például: Mussolinit kiszabadítják147, Brjanszk elesik148, Salernónál partraszállás149 és öldöklő ütközet. Mindez teljesen valószínűtlen. Nem a világ van „messze”: én vagyok „messze”, mint aki boldog ólomsúllyal elmerül egy tornádó által felkavart tenger mélységeiben.

Tehát a terror. Sieburg gondos és lelkiismeretes rajzát adja egy fejlődésnek: mint lesz néhány széplélek és becsvágyó filozófus Eszméjéből gyakorlati mészárlás és vérpad. A folyamat logikus: minden Eszme – így a Szabadság is, a Nép is – vérpadra cipeli hívőit, mihelyst politikai gyakorlat lesz belőle. Lehet, hogy öt év múltán a Beveridge-terv nevében hívnak majd vérpadra embereket.

„Gyanús” mindig az ellenálló, tehát az egyén, aki gondolkozni mer. Bárhogyan fordul ez a világ, a tömegek világa: „gyanús” vagyok és gyanús leszek, megértem a vérpadra. Miért? Nyakkendőm kötése miatt, s mert gondolkozni merek.

Minden, amit az emberek csinálnak, így a forradalom is valahogyan elviselhető addig, amíg az emberi természet szerint történik. Danton forradalma, akármilyen véres: emberszabású, mert emberszerű. Szenvedélyek és emberi helyzetek ütköznek a nyaktiló körül. Egy emberi vállalkozás akkor lesz elviselhetetlen, mikor nem az emberi természet törvényei szerint, hanem egy Elv eszméje szerint iparkodik megszervezni, fegyelmezni a társadalmat. Sieburg „Robespierre”-je – eltekintve dagályától és nehézkes pátoszától: lelkiismeretes és nagy tárgyi ismerettel írott könyv! – pontosan megmutatja, mint bukott el a francia forradalom a pillanatban, mikor Robespierre és Saint-Just egy irtózatos erejű, de emberszabású vállalkozást embertelenné akartak nevelni, mert egy Elvhez – a Néphez mint fogalomhoz – akarták idomítani. Az emberek csak emberi módon tudnak aljasok és hősök lenni. A megváltás is akkor kell csak nekik, ha emberszabású.

Egy napon feláll majd egy hős és kimondja, hogy minden emberi – egyéni és közösségi – vállalkozás igazi célja nem az Állam, nem a Párt, nem Európa, hanem az ember maga, a személyiség. Róla is szó van. Ezt az embert agyonverik majd. De ez lesz az első, igazi forradalmár. S ha megértik, amit mond, ez lesz az első, igazi forradalom a világon.

146 Maximilien François Isidore de Robespierre, 1758-1794.147 Mussolinit kiszabadítják: 1943. szeptember 12. (A Ducét német ejtőernyősök szabadítják ki.)148 Brjanszk elesik: 1943. szeptember 17., a szovjet csapatok elfoglalják Brjanszkot.149 Salernónál partraszállás: 1943. szeptember 9., Eisenhower vezetésével amerikai csapatok szállnak partra Salernónál.

62

Henry Troyat könyve Dosztojevszkijről150. Előnye az irodalmi Dosztojevszkij-életrajzokkal szemben, hogy elmélet nélkül közeledik a hőshöz: nem akarja előre megtenni egy irodalmi, vagy forradalmi iskola ősének, sem követőjének. Hátránya, hogy kissé regényes, szakszerűsége és lelkiismeretessége mellett is az.

Dosztojevszkij számomra örökké a félelmes és nagyszerű ellenfél marad: az ázsiai zseni, akitől én, az európai, joggal féltem bőrömet. Ezt a megváltás-dühöt és rögeszmét csak megérteni és tisztelni tudom, de nem tudom elfogadni, sem követni. Nincs joga az ázsiai léleknek, hogy e terrorisztikus kereszténység árán váltson meg engem, a bűnöst, de európait.

Az igazi, vérbeli író mindig meglepő. Az ál-író csak meglep.A jó író minden sora meglepő, akkor is, ha ezt mondja: „A fű

zöld.” Az ál-író ugyanezt szándékkal mondja: lesbe áll, félig összehúzott szempillák alól figyeli áldozatát, az olvasót és az irodalmi világot, mérlegel, összehasonlít, aztán kiböki, mesterkélt természetességgel: „A fű zöld.” Meg akar lepni, tehát ásítok.

Üsse kő, vissza is mehetek Pestre. És ott mi vár? Nincs egyetlen ember, akivel föltétlenül akarnék találkozni; s ez bizonyosan az én bűnöm, nem az embereké. De ez az igazság. Nincs semmiféle cél vagy feladat, melyet ott kellene megközelítenem: ahogy itt, Egerben, dolgozom, minden délelőtt és délután, s olvasok a nap és éj többi éber órájában, ugyanúgy dolgozom és élek majd Pesten is. Nem szeretek senkit, nem gyűlölök senkit. Mintha azt mondanám: a Szaharába mennék. Miért ne?... Vissza is mehetek Pestre.

Lassan elmúlik minden érzelmesség. Az ember figyelmes lesz, tárgyilagos. Nem érhetik meglepetések. Nem haragszik őszintén senkire. Él, figyel, dolgozik. Ez minden. Ilyen lesz az ember.

Herczeg Ferenc151 nyolcvan éves. Államfő, állam, népség és katonaság egyfajta dísztemetést rendeznek tiszteletére ez alkalomból, amilyet magyar író – az egy Jókain kívül – nem kapott még soha.

Herczeg tehetséges ember; írónak is az, de embernek még sokkal inkább. Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan esze, sikereinek titka.

De mennyi megalkuvás kell ahhoz, hogy a nyolcvanéves írót ilyen egyhangúan ünnepeljen állam, népség és katonaság! Az író nem kompromisszum, az író mindig ellenállás. Akit végül – még életében – mindenki ennyire magáénak érez, hőkölve érezheti, milyen olcsón adta el élete igazi értelmét, az ellenállást!

150 Henri Troyat (Lev Taraszov, orosz származású francia író, szül. 1911): Dosztojevszkij (1940). Ford. Sárközy György és Déry Tibor. Bp. 1943.151 Herczeg Ferenc, 1863-1954.

63

Szép nap Egerben, a polgármester pincéjében, ahol gyertyafény mellett keresgéljük a régi bikavérrel töltött hordókat. S a présház körül gyümölcsfák állanak, egész erdő: almafák, megrakva három-négy mázsa Jonathánnal. Az öregúr hegedül, mikor bealkonyodik; a tornácon ülünk, gyertyafény, hideg rántott csirke, fehér kenyér és vörösbor mellett, s hallgatunk. A hegyoldal illatos a szőlőtől és a gyümölcsöktől.

Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket.152

Az írói munka... Mennyi félreértés e fogalom körül! Látom a kíváncsi vidéki pillantásokon, hogy nem felelek meg az eszménynek, melyet rossz költők és a színházi hetilapok riportereinek közlései nyomán az íróról mint munkásról és mint társaslényről alkottak. Nem élek „regényesen”, nincsenek lengő fürtjeim s pontosan fizetem a számlákat.

Ha tudnák, milyen másféle a kaland, melynek gyanús visszfényét az írók homlokán látni vélik! Ez a kaland nem más, mint a kényszermunka egy neme. Órarend. A legszigorúbb napirend. A társaséletnek, étkezésnek, igen, a nemi életnek is az írás szolgálatában való szabályozása. Reggeltől estig előkészület arra a másfél, legföllebb két órára, mikor dolgozni tudok. Gyümölcsöt azért eszem, hogy dolgozni tudjak – holott nem szeretem –, bort azért nem iszom, hogy dolgozni tudjak – holott szeretem. Olyan takarékosság az idővel, mely véges – míg a feladat végtelen –, melyet nem érthet meg senki, aki nem ismeri ezt a parancsot. Nő vár? Várjon. A világ vár? Várjon. Az irtózat ez. De erről nem tudnak.

Ez a gyökeréig romlott magyar középosztály még mindig nem akarja, nem meri látni a valóságot. Valamilyen titkos, új fegyverről ábrándoznak, mely rendbehoz mindent, s ők kapnak ajándékba egy új, maradék zsidóbirtokot: ez minden, amit hisznek, értenek és remélnek.

Néhány napon át nem akadt más könyv a kezembe, s elolvastam G. egyik nagysikerű történelmi regényét. Szép, ifjúsági könyv ez, serdülő történelmi osztályok számára, vászonkötésben. De tizenhat éven aluli nemzetek is eredménnyel forgathatják.

37,2 tegnap, ma 37,4... Miért? Valószínűleg nem derül ki soha. Talán tüdő, talán a mandula okozza, talán az idegek. Talán csakugyan igaz; így figyel a test, így felel a világra. Erre a világra, amely már kérdés nélkül rohan egy sors felé; ezt a sorsot emberi akarat többé másítani, befolyásolni nem tudja.

Október. Három hét után búcsú Egertől. Ez a barokk szívélyes, emberi, múltszázadeleji. A város egy építészeti formán belül őriz valamit egy életforma okos kedélyességéből. S utcán, társaságban, mindenütt ezek a keskeny, sunyi török szemek!

152 Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket: 1943. augusztus 24. (A szmolenszki kerület teljes felszabadítása: 1943. október eleje.)

64

Ravasz város ez. Este bort iszik, s a világháború kellős közepén fülére húzza a paplant, elégedetten.

Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól153, 1931 és 1941 között lezajlott békefáradozásokról, a háború előzményeiről. Németnyelvű kiadás, Svájcon át érkezett.

Ez a könyv sem tudja elhallgattatni bennem a kollektív felelősség meggyőződését. Minden a kezükben volt: pénz, munkaerő, nyersanyag – miért nem fegyverkeztek preventive és idejében? Most fegyverkeznek és verekednek; de a szerencsétlenség, melyet megakadályozhattak volna, már bekövetkezett.

Este tízkor leemelem a könyvespolcról ezt a szép, múltszázad-közepi kiadású Racine-kötetet, s olvasni kezdem a „Phedrá”-t154. A második felvonás elején tartok, mikor a harmadik szobában csendesen zenélő rádió elhallgat, majd harsogni kezdi: „Légoltalom, vigyázz!” S számokat mond. Valahol berepültek az angolok a magyar légitérbe. Felnézek a „Phedrá”-ból, hallgatózom. Ez most minden nap így megy: itt-a-farkas-játék ez, lassan megszokjuk. Lehet, hogy nem történik semmi, lehet, hogy pillanatokon belül elpusztulok, a városrésszel együtt, ahol lakom. Csakugyan, „meg lehet szokni” ezt?... Mély csodálattal figyelem magam és ezt kell felelnem: igen. Sem félelem, sem tiltakozás nincsen a szívemben. A sors tart tenyerén, közömbösen. Én is közömbös vagyok. Továbblapozok, Hyppolite hörgését figyelem. A franciák Shakespeare fölé helyezik Racine-t, így Jules Renard is. Ez túlzás, gondolom. Aztán behajtom a könyvet, elalszom.

Útiolvasmány: Sommerset Maugham új elbeszéléskötete: „Ah King”155. A könyv oldalain felvonulnak a Maugham-novellák jólismert hősei: a tökéletesen korrekt angol gyarmati hivatalnok, aki feltétlen udvariassággal megöli legjobb barátját, a lady, aki részegen megmérgezi szmokingos férjét, de erről – angol korrektséggel – húsz éven át nem beszélnek senkinek... Minden Maugham-alak jólszabott ruhája zsebében hordozza a gyilkosságot, mint a rövid pipát és a csekkönyvet. Ez a démonizmus gépies, unalmas. Ezek a történetek nem meglepőek; tudjuk, hogy a végén megölnek valakit. A jó irodalom és az élet meglepőbb: néha megesik az is, hogy nem ölnek meg senkit. De Maughamnak ehhez a fordulathoz már nincs türelme.

Pesten. Viszontlátás a lakással. Semmi egyebem nincsen, csak e könyvek a szobámban. Van közöttük ezer, melyeket

153 Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól: Friede und Krieg. Die Außenpolitik der Vereinigten Staaten, 1931-1941. Zürich. 1942.154 Jean Racine (1639-1699): Oeuvres complètes. Paris, 1843; Théâtre complet, 1-2. tom. Paris, 1862; Phaedra. Szomorújáték. Ford. Farkas Aladár. Pest, 1872 /Racine színművei, 2./.155 William Somerset Maugham (1874-1965): Ah King. Regény (Ah King. Six stories, 1934). Ford. Vasvári Tibor, Bp. 1943 /Szép írások/.

65

szeretek, melyekhez mélyen személyes közöm van. Ha ezek a könyvek elpusztulnak... nyilván akkor sem történik velem semmi lényeges.

Mégis, ezek a könyvek erőforrást is jelentenek. Nélkülük különösen süket vagyok. Ez az én hazám, ez a szoba a könyvekkel... idegen könyvtárakban nem tudom megtalálni a kapcsolatot azzal a lélekkel, mely e szobában, e könyvekből szól hozzám. Ha egy bomba holnap elpusztítja e szobát, hazátlan vagyok. Ezt tudni kell. De nem kell sopánkodni. A bomba itt kóvályog fejünk fölött, valahol a levegőben, minden pillanatban leeshet. Valósággal csodának kell történnie, hogy le ne essen. És mégis, ebben a csodában hinni kell. Csak nem számítani senkire, nem reménykedni semmiben. Hallgatni, dolgozni, amíg lehet. És hálás boldogsággal nézni a könyvekre, utolsó barátaimra, amíg lehet.

J. néni, aki nyolcvanhárom éves, harminckét éven át élt Amerikában, dolgozott, valami pénzt kapart össze, hazatért Egerbe, házat vett, maradék pénzén márvány mauzóleumot építtetett, melybe nem engedi be halott férjét, s obeliszket állíttatott az egri fürdő előtt, minden cél és értelem nélkül, csak úgy. Most elfogyott a pénze, s nyolcvanhárom évesen, egyedül és dacosan él az egri házban, kertje terményeit rágja fogatlan szájjal és haragszik.

Elsősorban természetesen ötven év előtt elhalt férjére haragszik, aki „kalapos volt, szerette a kacsapörköltet és egy fillér nélkül halt meg”, s itt hagyta J. nénit, pénz nélkül és gyerekekkel. Aztán az európaiakra haragszik, általában, mert „nem csinálnak semmit”. Meggyőződéssel hisz az amerikai rendszerben és szokásokban.

Hitlerről meglepően vélekedik. Valaki Rooseveltet szidta és dicsérte a német vezért és J. néni dühösen ezt mondotta: „Mit, Hitler, az a taknyos!... Ez a meghatározás újszerű, elképesztő. Már hallottuk, hogy Hitler az új Krisztus, azt is, hogy ő az Antikrisztus, a népek megváltója, zsarnok, szent, szörny – mindenfélét hallottunk róla. De taknyos?... Meg kellene vizsgálni a jelenséget ebből a szemszögből is.

Lehet, hogy van pokol, lehet, hogy nincsen. De bizonyos, ha az Egyház edukatív célzattal találta fel a poklot: rossz pedagógus.

Nem élt még ember, akit a legcsekélyebb bűn elkövetésétől visszatartott volna a pokol fenyegetése.

Mióta a gőzfürdőkbe nem gondolkozni, hanem tisztálkodni járnak az emberek: szakítottam ezzel a műfajjal is.

Joseph Conrad „Typhoon”-ja156, Gide szűkszavú, mesteri fordításában.

Milyen csodálatos egy író hangütése! Az első sorban már lényegesről beszél, a légkörről, a jellemekről, a sorsról. A

156 Joseph Conrad: Typhoon. (Magyarul: Tájfun. Ford. Katona Tamás. Bp. 1979.) A hivatkozott francia kiadás: – – Oeuvres complètes. Trad. de l’anglaise par André Gide. Paris, 1923.

66

„történet” – egy hajó és a tájfun története – csaknem mellékesen keríti körül a lényeget, mint egy táj néhány jellem tragédiáját. A szél, a víz, az Isten, a kulik, a hajósok, mind egyszerre harcolnak ebben a könyvben, közös sorsuk van.

Richard Hughes, a „High wind in Jamaica”157 című csodálatos gyermekregény szerzője – egykönyvű író – megírta „Örvény”158 című kötetében egy déli szél és egy hajó tragédiáját. A téma bensőségben és külsőségben azonos Conrad „Typhoon”-jával. Plágiumról mégsem szabad beszélni. Angolok és hajósok számára a szélvihar olyan ősélmény, mint szárazföldi emberek számára a szerelem. Örökké írnak róla, az angolok és a hajósok, ha éppen írni szottyan kedvük.

Unom Montaigne-t159. Most megint több éjszakán át szedegetem ki a kásahegyből azt az egy-két mondatot, aki ő és ami könyvének értelme. A legnagyobb szellemnek sincs joga így köríteni azt a valamit, ami főztjének íze, sava és borsa. S mert Montaigne csakugyan bölcs, a legjoviálisabb sztoikus, elragadó latin, ravaszdi francia és kitanult humanista: megérdemelné, hogy végre kiássuk a kásahegyből az igazi Montaigne-t. Vékony kötet lenne. De remekmű lenne. Nem elég bölcsnek lenni. Tökéletesnek is kell lenni.

E nagy franciának nincs arányérzéke. Ez a tömör fogalmazó szétfecsegi ennen tömörségét. Rendkívül büszke arra, hogy tud latinul és olvasta ezt és azt. Az olvasó szeretne közbeszólani: „Elhisszük, hogy olvastad Lucretiust160, Suetoniust161 és Juvenalist162. De szólj már végre te!...” Hiszen szól, közben és néha: de addig elfárad az olvasó Lucretiustól és Suetoniustól.

Conrad „Typhoon”-ja és Hughes „Örvény”-e között pontosan annyi a különbség, mint egy tájfun és egyfajta nyugati szélvihar között, mely mindenestül mégis csak civilizált szellőcske. Conrad úgy állítja elénk a tájfunt, ahogy írónak mindenről, a természet tüneményeiről is beszélni kell: emberi szemszögből. Megmutatja, hogy a nagy szélvihar félreérthetetlenül valamilyen indulat megnyilatkozása a természetben. Ez a csendes-óceáni tájfun rögtön az embereket kapja el, derékban, egész sorsukkal. Számára a szél nemcsak természeti tünemény, hanem erő, melynek emberi értelme is van. Félreérthetetlenül a dühös indulat egyik válfaja. Conrad igen nagy író.

157 Richard Hughes (1900-1976): High Wind in Jamaica, 1940. (Magyarul: Szélvihar Jamaicában. Ford. Schöpflin Aladár. Bp. 1942 /Külföldi regényírók/.158 Uő.: Örvényben (In Hazard, 1938). Ford. Boldizsár Iván. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1941 /Külföldi regényírók/.159 Michel Eyquem, Seigneur de Montaigne (1533-1592): Essais. 1580. (Magyarul: Esszék. Vál. és ford. Bajcsa András. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1957.)160 Carus Titus Lucretius, i. e. 97-55.161 Gaius Suetonius Tranquillus, 70 k.-140.162 Decimus Iunius Iuvenalis, 50?-132-140.

67

Október eleje, jeges szél. Rögtön lázas leszek. Ellenálló erőm a betegség óta nagyon csekély, minden hűvös este ágyba dönt.

Az ágyban, lázasan – miközben az angol rádió a bombákat ígérgeti – azon gondolkozom, mit tehet az ember sorsa ellen? Semmit. Nem tudok „okosabban”, sem „egészségesebben” élni, mint ahogy élek: egyszerűen élek, mértékletesen, tisztán. Nem dolgozom többet és mást, csak azt, amihez kedvem van. A világ elpusztíthat, de nem vagyok bűnös a világ dolgában. Mit tehetek hát?... Van-e mód, beavatkozni, valamilyen műfogással, sorsomba? Nincs erre semmiféle mód. Magatartás és álláspont csak egy van: az alázat. Istenem, fogadj el, elevenen és holtan.

Mi az író? Egy ember, akiben a libidó, az élet árama erősebb, mint sok más emberben. Ezt az áramot le kell vezetni, ezt a töltést időnként ki kell kapcsolni. A szellemi alkotó munka feszültségével töltött ember legtökéletesebben a munkában vezeti le ezt az áram-többletet. (Más talán az ágyban, vagy agressziókban...) Meghal és megreped, ha nem tudja munkává alakítani át ezt az áramot. A rossz író kalandot és élményt keres a világban: azt hiszi, akkor majd írni tud. A jó író csak akkor menekül a világhoz, ha gyöngének érzi magát a legnagyobb kaland, a munka feszültségének elviseléséhez.

Teljesen elképzelhetetlen, mi lesz a világgal, az európai életformákkal, velünk?... Már nem is töröm fejem, nem tervezgetek. Megértettem, hogy ennek a háborúnak értelme ennyi: a felszaporodott tömegek új életformát akarnak. Korfordulón születtem, el kell viselni, alázatosan. Már az is nagy dolog, hogy tudok erről.

Nemcsak azok a bolondok, akik Napóleonnak képzelik magukat. Van egyfajta téboly, mikor az ember makacson azonosítja magát azzal a téveszmével, melyet ennen személyiségének képzelt el.

De ez a személyiség, ilyen eszményi értelemben, nincsen. Ez a személyiség minden életkorral és élethelyzettel változik, alakul. Nem vagyok az a személyiség, aki voltam húsz év előtt, s nem leszek holnapután úgy személyiség, ahogy ma vagyok. Laza képzet ez, változik az idővel, a tapasztalással, a test igényeivel, a széllel, a napsütéssel. Őrült, aki azt hiszi, ő Napóleon; de őrült az is, aki azt hiszi, ő éppen ő, egyszer és mindenkorra, senki más.

La Bruyère: „Les caractères”163. A könyv, mely kétszázötven év előtt nemcsak irodalmi, hanem társasági meglepetés is volt, melyhez code-okat, „kulcs”-okat szerkesztettek, nem öregedett most sem, mikor tökéletesen közömbös az olvasó számára, kire sunyított és célzott az álnevek mögül a szerző? A könyv, melyet kora gigantikus pletykának érzett, kibírta az idő atmoszferikus nyomását: kiderült, nem az a fontos, kire céloz La Bruyère, hanem az a fontos, mit mond általában és időtlenül ő, az író?

163 Jean de la Bruyère (1645-1696): Les caractères de Théophraste. Traduit du grec, avec les caractères ou les moeurs de ce siècle, 1688.

68

Kulcsregényírók, reszkessetek. Itt a példa: regényhőseitek meghalnak, s a könyv csak akkor él tovább, ha életképes halálukon túl is, mikor a code már fölösleges.

H. azt mondja – katona –, mentől öregebb lesz, annál inkább hiszi, hogy a korszerű háborúk eldőlnek a pillanatban, mikor elkezdik azokat. Egészen mindegy, mit mutat harc közben a hadiesemények grafikonja: az erőkomponensek, melyek a kezdet pillanatában valóság voltak, eldöntik a háború kimenetelét, akárki „győz” is itt vagy ott, időközben.

A korunkbeli két világháború igazolja ezt a feltevést.

Amit H. mond, áll a győzelemre. Csak egy nem biztos: nem szalad-e ki a vezetők kezéből minden, amit a győzelem árán elértek? Egyszer már megtörtént ez.

André Malraux könyve, a német hadifogságból: „La lutte avec l’ange”164. Kalandos és nehezen érthető történet egy elzászi apáról, aki kém és szervező volt Enver pasa165 mellett Abdul Hamid166 Törökországában, majd elmegy Altenburgba, egyfajta Keyserling167-féle „Bölcsesség iskolájá”-ba, az ember határairól és létezési formáiról vitatkozni...

Malraux forradalmár, olyan hivatásosan, mint ahogy Olivecrona168 agysebész. Fiatalkorában templomrablással is foglalkozott, Indokínában, majd francia kommunista, Gide barátja, a spanyol polgárháborúban tevékeny vörös. Most hadifogoly Németországban. A század egyik nyugtalan szellemi fenegyereke; jelentősége inkább nyugtalansága, mint műve. Ez a könyve unalmas. A „nagy élmény” nem a megfelelő éghajlat írók számára.

Willkie169, Roosevelt ellenjelöltje, könyvet írt világkörüli repüléséről. A könyv Svédországban jelent meg németül, most jutott el ide.

Időszerű könyv: szerzője ötvenezer kilométert repült negyvenkilenc nap alatt. Beszélt Sztálinnal, török diákokkal, palesztinai zsidókkal és arabokkal, de Gaulle-lal, s akit az ember megszólíthat, szószerint röptében, mikor körülrepüli a földet. A

164 André Malraux (1901-1976): La lutte avec l’ange. I. Les Noyers de l’Altenburg. Paris, 1943. (Magyarul: Két nemzedék. Ford. Goda Gábor. Bp. 1946.)165 Enver pasa, török politikus, tábornok (1881-1922), az ifjútörök mozgalom egyik vezetője, 1914-1918-ig hadügy-miniszter, részt vett a közép-ázsiai szovjetellenes felkelésben. A harcokban elesett.166 H. Abdul Hamid török szultán (1876-1909), akit a török forradalmi erők 1909. március 24-én lemondattak trónjáról.167 Hermann von Keyserling német filozófus (1880-1946): Schöpferische Erkenntnis, 1922.168 Herbert Axel Olivecrona világhírű svéd agysebész (1891-1960), Karinthy Frigyest is ő operálta.169 Wendell Lewis Willkie (1892-1944) 1940-ben republikánus elnökjelölt, a nemzetközi együttműködés állt programja középpontjában. Idézett műve Unteilbare Welt (One world, 1942) címmel németül 1943-ban jelent meg Stockholmban.

69

magasból kissé csodálkozik a szerző: a világ összetartozik, mondja, s egyik földrész sincs biztonságban, ha a másik veszélyben van. Húsz év alatt, az elmúlt világháború óta, ennyit fejlődött a technika és ennyit tanult egy politikus. És a népek, szegények, ők mikor és mit tanulnak? Élnek a technikával és ölik egymást.

Willkie hisz az új Kínában. És hisz abban, hogy a Szovjet együttműködése nélkül nem lehet többé egyensúly a világban. És hisz a demokráciák ellensúlyozó és kezdeményező erejében. Sokmindenben hisz: lelkes amerikai, elfogulatlan, szívesen csodálkozik, semmi nem lepi meg és van érzéke a lényeges iránt.

Ha nem csúszik ki az effajta emberek kezéből a győzelem, talán még lehet segíteni a világon.

X.-el vacsorázom, aki buzgón szeretné megmagyarázni nekem, hogy az írók megsértettek.

De azt hiszem, nincsen igaza; legalábbis nem érzem így. Igaz, hogy évtizede mindenki belémtörli kapcáját: minden párt és világnézet futóbetyárjai, sőt a nyavalyatörősök és a nyomorékok is. De mindezt elég jól viseltem: a csecsemők csak bömböljenek, ez a vállalkozás erősíti tüdejüket. Amit nem jól viseltem, s ami csakugyan megsértett, nem az irodalom kapcabetyárjainak sivítozása volt, hanem a nemzet reménytelen magatartása. Pontosabban, az a süketség, mellyel mindenkit, aki ez évtizedekben komoly szándékkal szólt hozzá, valamilyen sunyi ürüggyel vagy hamis váddal visszautasított: nagyobbakat és különbeket, mint én. Ez csakugyan „sértő” – s egyszer számot kell adni miatta. Nem nekem kell számot adni.

Két napja komoly nikotinmérgezés, száztízes pulzussal, alacsonyra süllyedt vérnyomással, szédüléssel, a légzőcentrum és az érrendszer zavaraival.

La Rochefoucauld kevés szóval milyen sokat mond! És La Bruyère nagyon sok szóval milyen ritkán mond valamit!

Igen, igen: amit az emberek mohón, vagy tájékozatlanul, vagy kegyetlenül, vagy bután, vagy hiú becsvágyból egy napon elkezdettek, az megfogant és megérett. Itt van a háború, megfogant, kihordták, s most meg kell születnie annak, ami a háborúból születhet, a véres és szörnyű fattyúnak. S talán felnő egy napon ez a szörnyszülött, talán emberszabású lesz, talán lehet nevelni.

T., német színpadi kiadóm, megjött Hamburgból. Ott élte végig a tizennégy napot, mikor a két és fél milliós város elpusztult: százötvenezer halottat ástak ki eddig, hatvan-nyolcvanezer maradt még a romok alatt, évek kellenek, míg a nyolcvan százalékában elpusztult város törmelékeit eltakarítják. Felesége és ő túlélték a támadásokat és a városban maradtak; ma is ott élnek, dolgoznak.

Hogyan éli túl az ember az ilyen tömegszerencsétlenségeket? Közönyösen. A jótékony emberi

70

természet az első félelem és iszonyat múltával valamilyen közönyt bocsát az értelemre.

Lenézem az irodalmat. Már csak az őrület érdekel: a költészet, melyben a szenvedély szellemmé izzik és hevül, s túlhaladja az ember kompromisszumos határait.

Vasárnap délben beteget látogatok a Magdolna baleseti kórházban, mikor megszólal a riadó. Kísérteties kép, amint lecipelik a város nyomorékjait az óvóhelyre, ahol – a forróvizes csövek alatt – rákká főhet ez a rakás emberi szerencsétlenség, velem együtt. Igen, az ember közönyös lesz, megadja magát a vak sors esélyének, alázatosan.

A nagy kortárs meg akar győzni és beszél. Folyton beszél. Jól bőgtél, oroszlán!

De én tudom, hogy Merkur nemcsak a szónokok, hanem a rablók istene is volt.

Igen, akarat és bátorság, önmagunkkal szemben, a sors minden lappangó ármánya ellen, egészen a végzet küszöbéig.

S ott, amikor a végzet küszöbéhez érünk, mélyen, alázatosan, zúgolódás nélkül meghajolni.

S finom hallás és éles látás: megkülönböztetni a balesetet a végzettől.

Hosszú éjszaka, álom nélkül. Látom az embereket, amint a múltból előlépnek, emberi módon, torzan, vigyorogva, kárörömmel, ostobán, tehetetlenül, ismételve jellemük törvénye szerint bárgyú vádjaikat; s látom őket a jövőben, amint az eltűntek helyére lépnek, s ugyanazt hozzák, ugyanazokat a vaksi és sötét indulatokat és téveszméket... Nők, mint a falánk állatok, férfiak, a bűntudat és irigység bosszúvágyával szemükben. Nem tudok segíteni senkin.

De magamon talán tudok segíteni: nem várok semmit, senkitől, nem félek, semmitől és senkitől.

Bethlen Miklós önéletírása170. Ez a XVII. századbeli, erdélyi magyar próza megint meggyőz arról, hogy valamit elvesztettünk időközben: a magyar nyelvnek már csak csodálatos művészei vannak. De a nyelv, nemes erejével, mély áramával, nem közkincs többé, ahogyan az volt a XVII. században: egy nép neveseinek és névtelenjeinek közös kincse.

Időközben volt Vörösmartynk, Aranyunk, Babitsunk, Tóth Árpádunk, Kosztolányink. De nincsen többé Bethlen Miklósunk, nem tudunk már igazi leveleket írni, köznapi társalgásunk, írásos kifejezésünk suta, nyegle, üres, szegény. Ez az erdélyi gróf még olyan bőséggel írt – házi használatra – ízes, pontos, hajlékony, erős

170 Bethlen Miklós (erdélyi kancellár, 1642-1716): – – önéletírása. Bev. és sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1943 /Magyar századok, 4./. A műnek 1942-ben is volt egy kiadása, melyet Kenyeres Imre gondozott a Magyar szabadság sorozatban.

71

magyar prózát, mint Arany. Ma is írnak művészi magyar prózát; de a tömegek nem élnek már a magyar próza öntudatában. Egy-egy író nem tehet semmit. Szalonjainkban pontosan olyan moslék-argot-t beszélnek, mint a villamoson. S az írók többsége úgy bánik e nyelvvel, hit és gond nélkül, mint az orgazda valamilyen lopott és beolvasztott kinccsel.

Teixeira de Pascoaes portugál író könyve Pál apostolról171. Hosszú idő óta az első kortársi könyv, melyre figyelni kell: író írta.

A könyv kopár és szenvedélyes, mint egy sziklákkal teleszórt, ibériai naptól égetett táj, ahol szentek és őrültek tolonganak valamilyen végzet igézetében. De ez az őrület költői. Mondatok megütnek, mintha valaki – hosszú idő után először! – a lényegesről beszélne, teljes pátosszal. Pascoaes igazi író. Több, mint a könyve. Egy ember, aki végzetes szenvedéllyel a végtelen sötétjét gyújtogatja.

Teljesen közömbös, mit ír Pacal Ferkó, s mi a véleménye Sima Palinak?... Másról volt szó, az idők elején: az Igéről, a költészetről, a szenvedélyről, a végzetről.

Valami szépséget adhatna még az élet – valami fölösleget. Valamit, ajándékba, búcsúra.

Bethlen Miklós, a szemtanú, leírja Zrínyi Miklós halálát172. Hát az úgy volt – fohászkodik –, hogy elmenénk vadászni... S néhány „keresetlen sorban”, mint ma az újságírók mondanák, leírja a legtragikusabb magyar vadászatok egyikét: mint fordult vissza a vadászat végin ez a nagy ember egy Paka nevű hajtója biztatására, mint indult el, megkeresni egy megsebzett vadkan nyomát, s rövid idő múltán ezt a hőst, nagy katonát, kitűnő vadászt mint öklelte fel halálosan a megsebzett vadkan... Ez a történelem? Nem, ez az örök műhiba a történelemben. Nemcsak történelem van. Vadkan is van egy Zrínyi mellett, baleset is van.

Már nem vagyok többé alkalmas arra, amit társas együttlétnek neveznek; ezért nem is fogadok el meghívásokat, csak, ha jóvátehetetlenül megbántanám lemondásommal azokat, kik meghívtak. De ilyenkor is, micsoda erőfeszítés, együtt lenni emberekkel, „társalogni”! Már csak a csodát bírom, az egyszerű csodát, mely közvetlen érintkezés során fellobban egy emberben! De társaságban nincsenek csodák.

A szerelem idegállapot, amely lezajlik. De ez az idegállapot néha olyan feszültséget teremthet az emberi lélekben, mely a szentek nagy pillanataival azonos.

171 Valószínűsíthetően Joaquim Teixeira de Pascoaes (Pereira T. de Vasconcelos, portugál író, 1877-1952): Hieronymus. Der Dichter der Freundschaft (São Jerónimo e a trovoada). Übertr. Albert Vigoleis Thelen. Amsterdam-Leipzig, 1941) c. munkájáról van szó.172 Zrínyi halálának leírását l. Bethlen Miklós önéletírása I. könyv, XVIII. rész. Bp. 1943, 206-207.

72

Este a templomban. Mély csend. Az oltár homályos. Érzem, hogy Isten itt is jelen van, még itt is, mint aki miniszteri fogadó-órát tart – s elcsodálkozom, hogyan ér reá a templomban is jelen lenni, mikor a világ minden atomjával várja és keresi?

Thomas Mann „József”-jének173 negyedik és befejező kötete megérkezett Stockholmból – a szép történet vége, melyben elmondja Mann, hogyan bukott le a gödörbe és emelkedett a magasságba József, pogány nevén Osarsiph, az istenek kedvence, a szép Ráchel és a bölcs Jákob fia.

Hét esztendő telt el a harmadik és negyedik kötet között – s micsoda hét esztendő! Thomas Mann megadta a történetnek az időt, melyre az írónak és a történetnek szüksége volt; s valóban, ez az emberi történetek egyike, ahol az idő mindenképpen különös szerepet játszik, a mese egy az idővel, nemcsak hétesztendős, hanem hétezeresztendős távlatokban is. A régi mese mégegyszer formát kapott – tekintélyes és kényelmes formát, amint meg is érdemli. A Thomas Mann-i mondatok még csavargósabbak, mint voltak – de a történet is csavarog és tekereg, a Biblián és az évezredeken keresztül. S mikor az ember pontot tesz az íróval a történet végén, egyfajta különös megnyugvást érez: az emberiség egyik nagy meséjét megint egyszer elmondták, annak rendje és módja, tehát a mesék és az irodalom rendje s módja szerint. Mert kezdetben volt az Ige, tehát a Szó. És Thomas Mann e történetben ezt a Szót mondja tovább.

Ha csak dolgozni kellene az emberekért! Már az sem könnyű! De élni is kell közöttük. S ez csaknem lehetetlen.

Ez az asszony húsz éve hordozza bánatát, mert nem érdemlik és nem értik meg: ő a megnemértett asszony.

Utóbbi időben valamilyen meglepő és félelmes fordulat következett be sorsában: megértették. És minden kiderült.

Mikor vége lesz a háborúnak, az emberek eltemetik a halottakat és gyorsan, átmenet nélkül, feltalálják a szerelmet, a drágaságot, a munkanélküliséget, a dömpinget és a sztrájkot, a tőzsdekrachot. Egy ember agyonlövi majd magát, mert az üzleten, melyet Dániával kötött, csak öt százalékot keresett, holott ő nyolcat remélt.

Az emberek megszűnnek félni a bombáktól, s rögtön félni kezdenek az üzleti vetélytársaktól, az öregedéstől és attól, hogy Mariska nem jön el délután hatkor.

Az emberek az igazságot csak egészen híg oldatokban bírják elviselni: az életben éppen úgy, mint az irodalomban, nyers és néha halálos méreg az erősen adagolt igazság. A legegyszerűbb igazságot akkor bírják csak el – különösen az irodalomban! –, ha a

173 Thomas Mann (1875-1955): Joseph und seine Brüder. Der 4. Roman. Joseph der Ernährer. Stockholm, 1943. (Magyarul: József, a kenyéradó. Vö. József és testvérei. 1-4. Ford. Sárközi György, Káldor György. Bp. 1946.)

73

hígítás mértéke egy az ezerhez. Mint a hasonszenvi gyógymód orvosszerei, az igazság is ezerszeres oldatban adagolható csak.

Ez a tapasztalás. Más kérdés, hat-e aztán ez a hígított igazság, gyógyít-e? Talán mégis hatékonyabb eredeti keserűségében a gyógyító méreg, melyet életre-halálra vegyít valaki?... Ez a nagy kérdés. Az egyes ember talán belehal a hígítatlan igazságba, de az emberiség egésze nem gyógyulhat mástól.

A nagy szenvedély – szerelemben, mint a művészetben is – jókedvű. Az ál-szenvedély komor, patetikus, lihegő.

A háború Németországban likvidálja a középosztályt. A bombázott városokban új proletariátus alakul, emberek milliói, kiknek nincsen semmijök – minden gondjuk, hol szerezzenek egy kanalat, mert akkor meleg ételhez jutnak a népkonyhán. A városokban, melyeket ritkábban, vagy még nem bombáznak, a középosztály kisiparát, kiskereskedelmét már megszüntették, a vagyont elvették, ellenőrzik, megterhelik, visszaszívják, a középosztály asszonyai, csekély kivétellel, a hadiüzemekben dolgoznak, a férfiakat besorozza valamilyen kézimunkára a háború, cseléd nincs, az otthont mind sűrűbben meg kell osztani a bombázott városok menekültjeivel. A német középosztály életformája ebben a háborúban felbomlik. Marad ez az új, értelmiségi proletariátus – emberek tízmilliói –, akik elvesztettek mindent, ami életüknek értelmet adott. Az új, értelmiségi proletariátusnak nincs mit veszteni. Ez az új veszély Európában – s nem tudom, hogyan akarják ezt megakadályozni az angolok, s tudják és akarják-e egyáltalán?

„Princesse de Clèves...”174 – körülbelül úgy hat ma az olvasók legtöbbjére, ha véletlenül kezükbe kerül a könyv, mint egy papirusz, mely az elsüllyedt egyiptomi világ valamelyik ötezer év előtti fáraó-dinasztiájának egyik egzotikus hadjáratáról ad hírt. Igen, ha lehet, még idegenebbül. Él-e még ember, aki érezni és érteni tudja az izgalmat, mely valamikor e könyvből áradt és megejtette egy évszázad olvasóinak lelkét? A probléma, hogy Nemours hercege szeret, s őt is szeretik, de talán nem szeretik eléggé, s a másik probléma, hogy Chartres grófja boldog, mert szeretik és viszontszeretik, de a viszontszerelemből hiányzik egy árnyalat, melynek bensősége Chartres grófját maradéktalanul boldoggá tehetné... mindez csakugyan valószínűtlen. S volt egy idő, mikor az udvar, a fő- és köznemesség s az istenadta nép csakugyan és komolyan tudott foglalkozni ezzel a problémával!

A francia forradalom olyan mély szakadás, mint az idő. Csak ezredévek okoztak olyan változást az emberi együttélésben, mostak el úgy problémaköröket, mint ez a forradalom.

174 Mme de La Fayette: La Princesse de Clèves, 1678. (Magyarul: Clèves hercegnő. Ford. Szávai Nándor. Bp. 1959.)

74

Szófiát bombázták.175 A halálmadár, fém-csőrével, felettünk kering. S a háború egyre beláthatatlanabb, vadabb, elkeseredettebb. A németek nem bírnak a világgal, de van annyi erejük, hogy a háború még kétségbeesetten elvaduljon... s ezzel az erejükkel éppen ők, e különös nihilisták, miért ne éljenek?

Délelőtt röntgen. Amíg a gép előtt állok, arra gondolok, hogy most az élet felém fordít egy irodalmi ötletet – a „Kaland”-ban, melyet évek óta játszanak a hadakozó Európa színházaiban, így áll hősnőm az áruló sugár előtt, mint most én, a szerző, az Üllői-úti házban, a masina faggatásának kereszttüzében. Kényelmetlen érzés. Remélem, a röntgenes diagnózisa éppen olyan pontos, mint volt az irodalom diagnózisa.

A nők nem tisztelik egymást. Egy nő soha nem lehet igazán és egészen „nagy”, vagy föltétlenül „szép”, vagy teljesen „jóságos”, sem önzetlen, családias stb., egy másik nő szemében. Egy nő belép a szobába, ahol már ül egy nő, s a szoba megtelik gyanakvással. Egy nő akkor hiszi csak el a másiknak a nagyságot, vagy okosságot, vagy emberséget, ha bebizonyította. S akkor is nehezen és vonakodva. Tudnak valamit egymásról. Ezt gyakran láttam.

Mind mélyebbre nézni, befelé. S mindent megnézni a világban is; de tudni, hogy ember és ember között nincs remény az igazi békére. A béke csak bennünk van, mélyen, ott, ahol a világ lármája már nem hallatszik, ahol az ember egyedül marad Istennel.

A bombafenyegetések között az élet kezd álomszerű, ködszerű lenni. A házak mintha nem állanának szilárdan és határozottan helyükön: minden lebeg kissé, e pillanatban van még, a következő pillanatban már nincsen. S mintha gépkocsit vezetne az ember, borsópürészerű, sűrű ködben: így élünk. Senki nem lát az orránál tovább. Mindenki a pillanatban él csak. Senki nem éli igazi sorsát, hanem azt a másikat, mely adat csak egy statisztikában.

Steril napok. Az olvasmány sorai között felületesen kalandoz a szem; a munka nem vonz, csak feladat.

A londoni rádió ma megismételte nyáreleji fenyegetéseit; felszólította a magyar munkásokat, hagyják el a pesti munkahelyeket, helyezzék el biztonságban családjaikat. A délkelet-európai „idegháború”-nak természetesen elébb-utóbb nyomatékot is adnak; lehet, hogy már ma, de bizonyosan néhány napon belül.

Elmehetnék falura, vagy kisvárosba; s lehet, ha nagyon cifra lesz a dolog, egy napon el is megyek. De elmenni, előre?... Itthagyni ezt a szegény lakást, egyetlen otthonom a világon, a lángoknak, bombáknak, martalócoknak? Nem a bútorokat féltem; értékeim nincsenek. De az „otthon” nem üres szó; csak akkor

175 Szófia bombázása: 1943. november 14.

75

hagyom el, ha nincs többé. Addig itt maradok, dolgozom, ahogy tudok, megosztom egymillió ember sorsát.

Mintha az egész, milliós város, ahol élek, behívót kapott volna a frontra. Az ember úgy él, mint a katona: várja a rohamot: közben levelet ír, tisztogatja fegyvereit. A többség túléli.

De a szívemben semmi félelem. Tudom, hogy eljön, s nem tudhatom, milyen lesz? Majd megtudom... S minden nap olyan egyszerű, világos.

Csodálatos – ilyenkor látni –, milyen könnyen lemond az ember sokmindenről, amihez már nem volt kedve.

S csak ilyenkor tudja meg, milyen sok dolog volt már életében, amihez nem volt kedve.

Az állam, ez a fennkölt rabló, naponta bekopogtat, s egyszerű tőmondatokban elvesz valamit. Tegnap értesít, hogy kétezer svájci frank ellenértéke gyanánt folyósít részemre 1920 pengőt. Tehát pontosan tízszer kevesebbet, mint amennyit a svájci frank a pengővel szemben ér. Az én életemben kétezer svájci frank ritka tünemény – egy berni kiadó utalta át „A féltékenyek” című regényem honoráriumát. Ma értesít a „Honvéd Híradó zászlóalj”, hogy autóm hat gumiabroncsát „igénybe veszik”, természetesen valamilyen nevetséges összegért – a mai világban ez annyit jelent, hogy az autót, életem egyetlen örömét és világi gyönyörűségét, el lehet dobni, mint ócskavasat, mert belátható időn belül nem lesz gumiabroncs, akkor sem, ha a béke beköszöntene. Mindezt két évvel azután, hogy megvonták autóm használati jogát, ötletszerűen, ugyanakkor, amikor minden új méltóságos asszony és húszéves textilesek gépkocsin járnak piacra és weekendezni, vagy korzózni a Váci-utcába. Két évig nem szóltam; mikor megbetegedtem, egyetemi tanári igazolvánnyal bizonyítottam, hogy nem tudok járni, s kértem vissza a kocsi használati engedélyét; a kérést indokolás nélkül megtagadták, nyilván, mert csak magyar író vagyok, nem pedig az én adómból furikázó köztisztviselő, vagy kormányfőtanácsos textiles. Ma az új hadiadót és hadmentességi és hadkötelezettségi adót szavazták meg, mellékesen, félóra alatt, „nagy lelkesedéssel” – újabb néhány ezer pengő, melyet össze kell majd valamilyen megalázó és kimerítő munkával kaparni. Volt egy szobám, egyszobás öröklakás, huszonöt évi írói munka egyetlen anyagi eredménye, melyet menedéknek tartottam, hogy dolgozni, egyedüllenni tudjak – ki kellett adnom egy „igényjogosult” házaspárnak, mert a lakáshiány nem engedi, hogy egy írónak „két lakása” legyen – ugyanakkor minden egységespárti honatya két lakást tart magának és szeretőjének. Mindent elvesznek, szépen, sorjában, a fölöslegeset és a hasznosat – s a tetejébe mit ad ez az állam? Biztonságot? Olyan politikát csinál, mely az állam egészének létét veszélyezteti; a bombák itt kóvályognak fejünk felett, s ezt az államvezetők rövidlátása, kapzsisága és ostoba becsvágya okozta így. Mindent elvesznek, a munka eredményeit, az otthont, a

76

biztonságot, az életet. Hazám, én szolgállak és szolgálni akartalak! De ez az állam nem engedi.

A rádió kér, „Legkedvesebb íróm”-sorozatában adjak elő valakiről. Spontán felelem, hogy Goethéről akarok beszélni. Csakugyan, ő a „kedvenc íróm?” Nem, ő az egyetlen ember-fantom a világmindenségben, kinek kezét most, mikor készül összedőlni fejem fölött a ház és a világ, meg tudom ragadni.

Goethe az egyetlen a világirodalomban, aki biztosan tudta, hogy ami egyszer formát kapott a világban, nem pusztul el, hanem elevenen fejlődik tovább.

Kis, számozott füzet Amszterdamból, a „Pantheon”-kiadócég ajándéka: Seume, „Apokryphen”176. Seume 1806-ban írta e vékony füzet maximáit. Szász volt, földműves fia. A despotizmus ellen háborog, de pontosan tudja, hogy van valami, ami rosszabb, mint a despotizmus: a tömeg önkénye. „Lieber Unrecht, als Unordnung”177 – írta Goethe.

Seume a görögök, rómaiak és La Rochefoucauld maximáin nevelkedett. A lényegeset mondja. Tudja, hogy szenvedélyeinkkel szemben egyetlen fegyverünk van: ha alaposan szemügyrevesszük szenvedélyeink tárgyát... Ezek a megtévesztő bölcsességek, melyek igazak, s mégis hézagosak. Mert az alkoholista például hasztalan „veszi szemügyre” szenvedélye tárgyát, az alkoholt, mégis részeges marad. S egy nőből ki lehet gyógyulni, de a hiúságnak és érzékiségnek abból a kényszerképzetéből, ami a szerelmi tragédiákat okozza, nem gyógyít ki, ha megismerjük egy nő hibáit és tökéletlenségét. Ilyen olcsón nem enged el az élet. Szenvedélyeink fölött csak akkor maradhatunk urak, ha belenyugszunk azokba, engedelmeskedünk nekik, s közben védekezünk, amennyire ezt az emberi természet engedi, bizonyos műfogásokkal.

Nem igaz, hogy egy bombára ítélt városban afféle Pompeji-végnapjai hangulat tör ki, az emberek ész nélkül rohannak kéj és szórakozás után, nem. Pestnek minden nap ígéri az angol rádió a bombákat, s Pesten éppen úgy unatkoznak, vagy bosszankodnak, vagy adófelszólítások miatt káromkodnak az emberek, mint a békés és biztos Vera Cruzban.

Amikor Goethe ős-szavakat, orphikus igéket mormog, igazában derűsen játszik. E versek pátosza nagyapás. Az emberiség egyik nagyapója mormog a szakállába valamit a Szibillákról és Kronoszról, mintegy Hófehérkéről és Hüvelyk Matyiról. Nincs sok „értelme” annak, amit mond: egy elemi iskolai

176 Johann Gottfried Seume kalandos életű német író, költő (1763-1810). Munkássága a kései felvilágosodás jegyeit mutatja. Bejárta Amerikát, Oroszországot, Lengyelországot, Finnországot. Útirajzai művelődéstörténeti értékűek. Apokryphen c. művét (1806) 1. – – –’s Werke in zwei Bänden (Berlin-Weimar, 1977), 2. Bd.177 Lieber Unrecht, als Unordnung = ném.: Inkább jogtalanság, mint rendetlenség.

77

olvasókönyvnek például sokkal kézzelfoghatóbb az „értelme”. Mindössze annyi az értelme, hogy valaki egy másik világba lát, s arról, amit lát – s ezt nem lehet megfogni –, dörmög valamit.

Harsányi Zsolt meghalt.178 Szépen és jól halt meg, ötvenhat éves korában, íróasztalára hajolva, agyvérzésben. Mindent elért, amit az élettől akart – de irtózatos árat fizetett érette.

Tehetséges volt, s tehetségét adta oda pénzért, világi sikerekért, nőkért, érdemrendekért, példányszámért. S ez nem kis ár. Okos volt és tudta, hogy túlfizeti mindezt. Végül mégis csak nehezen halt meg. Senki nem hal meg olyan nehezen, mint aki nem tud az utolsó pillanatban elszámolni a talentumról, melyet Isten reája bízott.

Pourtalès könyve Wagnerről179. Világos és érzékletes előadás egy zenei lángész tragédiájáról, aki beleszédül valamilyen zenén túli, ködös és gőzös szerepszerűségbe, német misztikumba. Ez a francia jó wagneriánus: pontosan azt félti a wagneri zenétől, amit a világ félt a németségtől.

Este hangverseny. Zongora. Chopin. Fiatal ember, aki teljesen ura ennek a fekete vadállatnak, a zongorának – nekimegy, sörényét cibálja, pofozza a vadállatot, igazán az hiányzik csak, hogy a nézők szeme előtt szodomisztikus viszonyt kezdjen vele.

A hangversenyt nem annyira hallgatom, mint inkább nézem. Első vázlat ez az este „A nővér”-hez.

Első vázlat „A nővér”-hez és utolsó sorok a „Varázs” kéziratán – sorok, melyeket szószerint és valóságosan úgy írok le, hogy közben a rádió figyelmeztet a riadóra, s amíg írom a párbeszédet, arra is kell gondolnom, hogy sietnem kell, mert talán nem lesz időm befejezni a mondatot! Lehet így dolgozni? Lehet. Nem egyfajta elmebaj ez, mikor Berlin tűnik el e napokban, regényen és színdarabon munkálni? Vagy csak ez az élet értelme, csak ez számít, csak így lehet és szabad élni, s minden más, a Berlinek, Hamburgok, Kijevek, Varsók s a martalóc nagy népek vérszomjas vetélkedése nem számít többet, mint a rák, vagy az agyvérzés, vagy az anyagi, egzisztenciális baleset? Azt hiszem, ez az igazság. Egy gondolat, egy mű, csak ez a valóság; minden más köd, rémes álom, az emberiség örök, szörnyű álma, melyből néha, egy gondolat, egy mű villanásának idejére, felébred.

Hetek óta rossz, kapkodó ritmus olvasmányaimban: érezhetően nem tudok odafigyelni. A világra figyelek; s ez nem jó így; mulasztok, igazolatlan óráim vannak. Mert nem az a dolgom, hogy a világra figyeljek; csak a lelkemre.

178 Harsányi Zsolt meghalt: 1943. november 29.179 Guy de Pournalès (svájci író, 1881-1941): Wagner (Wagner, la vie d’un artiste, 1932). Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943.

78

Illyés Gyula rikkantó kürtszava a Magyar Csillagban180: a magyart ezer éve gyűlölik a világban. Miért?

A feltevés túlzott. A magyart nem gyűlölik a világban, inkább csak megmosolyogják. Van benne valami reménytelenül divatjamúlt; mintha ma is zsinóros dolmányt viselne és delizsáncon utazna, pirosbugyogós hajdúval a bakon. A magyart, ha a világba megy, hamar megbecsülik és megszeretik: nemcsak a vasmunkásokat és bányászokat, mint Illyés írja, hanem az orvosokat, mérnököket, tudósokat is, mert felfogásuk gyors, kapcsolásuk hamaron, mert tehetségesek és modoruk kellemes. Amit lenéznek bennünk, amit megmosolyognak rajtunk, az társadalmi életünk jellegzetes magatartása: a dzsentriből és sváb-zsidó-szláv-magyar középosztályból habart neobarokk úrhatnámság, levantei túlöltözködés, túluraskodás, túlviselkedés, túleurópaiaskodás. S ez valóban nevetséges. De ez a réteg tartja kezében a hatalmat, ez diktálja az ízlést, divatban, irodalomban, politikában. Övék a felelősség; s a nemzeté, amely ezt tűri.

Goethéről kell írnom, mint „kedvenc írómról” – s elcsodálkozom, milyen könnyen, milyen készen és készségesen írom ezt a kis tanulmányt! Semmi ellenállás az anyagban, semmi probléma – Goethéből csakugyan tudok vizsgázni, kapásból és első felszólításra is, s nemcsak a tárgyi anyagból, ami végre is természetes, hanem a parancsról is, amit ez a szellem jelent és kihirdet a világban. Ez a készség, számomra, aki oly nehezen, annyi kétellyel és ellenkezéssel beszélek szellemi tüneményekről, boldog meglepetés. Igen, azt hiszem, „értem” Goethét, – tudom már, mit akart ez a lélek! Az ember határait egyeztette az istenivel – ezt akarta. S ezért a különös csend műve és emléke körül; mint a csillagok körül.

Bizonyosan nem a legnagyobb sérelem, mely a mai világban embert érhet, de mégis különös, hogy mindennap kell látnom államhivatalnokokat, amint gőgösen kocsikáznak fel hivatalukba, autóikban – hivatalnokokat, akik abból az adóból élnek, melyet én fizettem be az állampénztárba, s tevékenységük legfőbb értelme, hogy hatalmi szóval elvesznek tőlem, rendszeresen és következetesen, mindent, ami az enyém.

Egy napon azt mondják majd erre: elég volt. Mindenki mondja majd, egyszerre. S természetesen ők lesznek az elsők, a bürokrata abszolutizmus e fényűző csinovnyikjai, akik megkísérlik belevegyülni az új kórusba. De attól tartok, ebben a pillanatban nem sokat válogatnak már bűnösök és ártatlanok között.

Füzetben kiadták Krúdy apró rajzait181, melyeket az elmúlt világháborúban, a „kicsi”-ben írogatott a pesti lapokban . Csakugyan, mit is csinálna ma Krúdy? Hogyan viselkedne? Valószínűleg mélyen sértené a záróra, s úri, emberi és írói rangját sértené az általános szellemi szintsüllyedés. De máskülönben

180 Illyés Gyula: Magyarságunk és idegenségünk. Magyar Csillag, 1943, I. 494-496.181 Krúdy Gyula (1878-1933): Rezeda Kázmér szép élete. Bp. 1944.

79

ugyanazt csinálná: dünnyögne, bort inna, s cikket írna a lapokba a Luca-napjáról és régi belvárosi ledér személyekről.

Igaz, Trianonról is írt, a múlt háború vége felé, megható kétségbeeséssel és reménykedéssel: ő is hitte, amit ma sokan szeretnénk hinni, hogy ezt a nemzetet megmentheti a vad és gyűlölködő világban a műveltség, az írók és az irodalom... De mit tanult ez a nemzet Trianonból? Semmit. Felnevelt egy zsebrák, basáskodó, önző és műveletlen középosztályt, s utált mindent és félt mindentől, ami igazi műveltség. Tudta ezt Krúdy? Szívével bizonyosan tudta.

Az elmúlt években meghalt Babits182, Kosztolányi183, Karinthy184, Tóth Árpád185, Krúdy186, Móricz Zsigmond187... írók, kikkel nagy nemzetek is büszkén állottak volna a világ elé. Nálunk egyetlen koszorút nem küldött a hivatalos világ sírjukra.

Nálunk az író a közösség ellenére kénytelen kifejezni magát. Ebbe, hamar és idő előtt, bele kell halni.

A „Varázs” egyenes, tiszta vonala a harmadik felvonásban eltört, a szálak összekuszálódtak, az alakok kétségbeesetten kapkodnak valamilyen mentőöv után. Katasztrófa ez, az utolsó pillanatban, mikor a hajó befut a kikötőbe: nem tudom, partra bírom-e húzni még hőseim? Kár.

A legnagyobb eszmének és a legbölcsebb gondolatnak sincs joga hozzá, hogy unalmas legyen.

Este G.-val. Kitűnő orvos, a tudós fajtából. Nagy, alapos orvosi tudása van. S ezzel párhuzamosan természetesen irodalmi, történelmi tudása is van. Sokkal többet tud, mint hűtlen, régi orvosom, aki úgyszólván kézfeltevéssel dolgozott, s ha egyedül maradt este, gondosan kulcsra csukta az ajtót és legszívesebben a „Pesti Futár” régi évfolyamait olvasgatta. De X. sámán volt... G. tudós. X. talán nem tudta, mi a bajom, de ha akarta, meg tudott gyógyítani. G. pontosabban tudja diagnosztizálni betegségem; de nem biztos, meg tud-e gyógyítani.

Ez a sámánság nem játék a szóval. Ez van; mindig is volt; az orvoslás rítus volt, összeköttetés az égi és alvilági erővel; s ez megesik ma is. Vannak ilyen erdőn-mezőn nőtt orvosok; tudnak gyógyítani; de azért tanácsos megkérdezni egy jó patikust, mi az, amit a vényre felírnak?

Az emberek fogvacogva várják a bombázást. Én is. De ugyanakkor kissé sértődöttek is, mert már hónapok óta várják és hiába. Van valamilyen: „No, mi lesz?...”-féle dörmögés is ebben a

182 Babits Mihály, 1941.183 Kosztolányi Dezső, 1936.184 Karinthy Frigyes, 1938.185 Tóth Árpád, 1928.186 Krúdy Gyula, 1933.187 Móricz Zsigmond, 1942.

80

különös sértődöttségben; mint aki befizetett egy szörnyű és nagyszerű látványosságra, s mérgelődik, mert későn kezdődik az előadás.

Székfoglaló az Akadémián.188 Mikor a pódiumon állok és olvasom mondókámat, titokban kissé unatkozom is. De titokban kissé megrendült is vagyok. Végre is, nem kis dolog egy magyar író életében: széket foglalni – komikus fogalom! – a Magyar Tudományos Akadémián. De, legőszintébben, szívem mélyén, csodálkozom. Tudniillik, nem értem, hogyan kerültem ide? Ezt mások sem értik. Amolyan essünk-túl-rajta hangulat ez.

Székfoglalóm végeztével a szakosztályelnök – öregúr, akit most látok először, nyelvész, etimológus – felköszönt. Ez a legfonákabb helyzet az életben. Félóra hosszat, a nyilvánosság színe előtt, szemtől-szembe dicsérnek. Igaz, enyhíti a kínos helyzetet, hogy a nyelvész-elnök szigorú is. Lényegében ezt mondja: „Márai, Márai, maga sok rossz fát tett a tűzre. De az Akadémia türelmes, az Akadémia nagylelkű. Még jó útra térhet.”

Végül egy ágyúcsőszerű diploma-tokot nyomnak kezembe. Most vége az ünnepélynek, akadémikus vagyok. Hazamegyek az ágyúcsővel, holtfáradtan leülök íróasztalomhoz, tanácstalanul pillantok megkezdett és félbehagyott kézirataimra. Most kezdhetem a pályát – mint azelőtt, mindennap – elölről.

Könyvkereskedőm elküldi egy Carl J. Burckhardt nevű író kis füzetét: „Ein Vormittag beim Buchhändler”189. Néhányoldalas, pompás írás: hírt ad egy párizsi délelőttről, mikor az író és Rilke betévednek a Quai Voltaire-en egy antikváriushoz, s megtudják, hogy Ronsard öregapja magyar volt. Az írás valóban a legnagyobb kaland.

Vansittartnak190 lesz igaza, mikor azt mondja, ez a háború Európában nem területekért tört ki; a szövetséges hatalmak egyike sem akar Európában új területeket elfoglalni; e hatalmak igazában Németország lelkéért verekednek. A germánság későn került bele egy kultúrába – így lehetne folytatni Vansittart elméletét –, a görög-római kultúrának nem alkotója volt, csak örököse; súlyos kisebbségi érzéseit mindig csak szereppel tudta túlkiabálni, a harcos, vagy a schulmeisterszerűen művelt, de igazi alkotó tehetségekkel gyéren rendelkező nép szerepével. Ennek a népnek megint öntudatot, lelki egyensúlyt adni, hogy ne

188 Székfoglaló az Akadémián: 1943. december 6. (Márai Sándort 1942. május 15-én választotta az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya levelező tagjává ‘Ihlet és nemzedék’ c. munkájáért, rendes tag 1947. június 6-án lett, akadémiai tagsága külföldre távozásának indokával 1949-ben, az Akadémia átszervezésével szűnt meg.)189 Carl Jakob Burckhardt (svájci diplomata, történész, író, 1891-1974; a népszövetség főbiztosa Danzigban 1937-1939 között): Ein Vormittag beim Buchhändler. Basel, 1943.190 Sir Robert Gilbert Vansittart angol diplomata és író, 1881-1957, az ún. megbékéltetési politika ellenzője, 1930-1938 között a külügyminiszter állandó helyettese, 1938-1941 között a külügyminiszter állandó tanácsadója.

81

kényszerüljön új és új, mindennél véresebb háborúkban bebizonyítani a maga vélt fensőbbrendűségét: ez lehetne a háborút követő példa igazi célja.

De nagy népeknek nem lehet gyógypedagógiai leckéket adni. Semmit nem lehet kezdeni a német „alacsonyrendűségi érzettel”. Lehet védekezni ellene: ennyi az egész.

Zsúfolt, nagy teremben, az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom191 – a Pantheon évi közgyűlésén – Marcus Aureliusról. Utolsó hazai nyilvános szereplésem ez – nincs olyan kérés, sem presszió, mely mégegyszer reákényszeríthetne ilyen vállalkozásra. Magyarországon nem lehet többé másként élni, mint belső emigrációban. Teljesen befelé fordulni, munkám felé. Kivándorolni a munkámba. Itt halni meg, az egzotikus birodalomban, a munkámban.

Amíg a többiek árulják, fosztogatják és pusztítják Magyarországot és Európát – legalább szolgálni, utolsó pillanatig, Magyarországnak és Európának.

Pourtalès „Wagner”-je is erre tanít. Mindaz, ami e zseni lelkében alkotó erő volt, átalakul gigantikus német mítosszá. Van egyfajta tehetség, mely végül az alkotásban is mindig a mítoszba menekül; a valóságot nem bírja el; a német tehetség elsőrendűen ilyen.

A „Varázs” utolsó oldalait írom. Ez a cím általános, de a színdarab belsőbb, titkosabb hangulatából tömören fejez ki valamit.

Nem értek részvényekhez, sem tört aranyhoz – elhatároztam, hogy ebben az időben, mikor mindenki „menti” a pénzét, valami mást vásárlok megmaradt papírpénzemért: időt. Időt a munkámhoz. Félévet adok egy színdarabnak. Esztendőt egy regénynek. Aztán elteszem mindkettőt, a béke idejére, mikor már nem állanak sorba a színházak pénztárai és a könyvesboltok előtt. Elteszem munkámat, melynek időt adok, s melyet iparkodom „bombabiztosan” elhelyezni a jövőben. Ez minden, amit tehetek.

Raoul Allier könyve, „Kultúra és varázslat”192. Felszámolás a „jóságos vadember” legendájával. A jóságos vadember, akiről Montaigne és Voltaire terjesztették el a legendát, a valóságban sötét disznó. Kegyetlen, minden cél nélkül, babonaságból. Mert ember. Semmiféle kultúrfokon nincs különbség az emberi szándékot illetően az emberek között.

Érdekes, amit a melanéziai mana-ról193 ír – a bűvöletről, a természetfölöttiről, melyet a primitív ember, hite szerint, a

191 ...az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom: 1943. december 19.192 Raoul Allier (francia szociológus, 1862-1939): Kultúra és varázslat (Le non-civilisé et nous). Ford. Győry János. Bp. 1944 /A Budavár könyvei/.193 mana = természetfölötti erő a polinéziai hitvilágban, mely emberben, állatban egyaránt megtalálható.

82

gyakorlati élet (bosszú, áldozat) szolgálatába tud állítani. Többet olvasni erről. Frazert, Lehmannt194.

Karácsony. Első karácsony, mikor nem kapom meg az érzelmes rohamot, mely gyermekkorom óta kísért. Nyugodt vagyok, jókedvű és örülök az ajándékoknak, köztük egy miniatűr rádiónak, mely nem nagyobb, mint egy fényképezőgép, nem kell hozzá antenna, mindenütt megszólaltatja a világot, ahol akad egy közönséges villanykapcsoló. Ez a század csodája – rejtélyesebb és félelmesebb, mint a repülőgép. Tíz év múlva karkötőóra nagyságában és alakjában viseljük csuklónkon a rádiót.

S az ajándékok között a nagy Frazer: „The golden Bough”195. A csendes-óceáni primitív mondakör teljessége, a kuruzslások, vajákosságok, fétisek története. Úgy örülök ennek is, mint a gyerek a képeskönyvnek.

Korán fekszem le, s ez a jókedv nem múlik. Ebben az évben – először életemben – nem volt karácsonyfánk, mert a háború és a spekuláció eltüntette ezt az érzelmes árut a piacról. Soha nem volt még ilyen nyugodt, derűs, elégedett karácsonyom, mint ez, mikor nem volt karácsonyfám. Minden másképpen van.

Karácsony másodnapján Goethéről olvasok a rádióban. Mit mondhatok még Goethéről?... S mégis, örökké lehet mondani valamit Goethéről. Úgy érzem, azt mondom, amit kell; készületlenül, s mégis telitüdővel fújom az ismerős leckét, mint aki ismerős feladatkörből felel.

Lehet, hogy elkövetkező karácsonyon már nem lesz többé karácsony? Nem tudom. Nem hiszem. Az értelem talán mégis erősebb, mint a fellázadt ösztönvilág.

Zweig posthumus tanulmánykötete; stockholmi kiadás196. Az a bizonyos kötet, melyet egy író halála után ládafiából, régi újságokból, elfelejtett folyóiratokból kaparnak össze az özvegy és a kiadó. S az írónak már nincs ideje és módja, szétválasztani a termést a hulladéktól.

Zweig művénél erre a válogatásra különös szükség lenne. Néhány drámai erejű novella maradt utána.

Lorris írja azokról, akik Gide „roman pur”197-jét, a „Faux Monnayeurs”198-t rosszul olvasták: nemcsak rossz írók vannak, hanem rossz olvasók is.

194 Max Lehmann német történész, I 845-1929.195 James George Frazer (angol etnológus, vallástörténész, 1854-1941): The Golden Bough. A Study in Magic and Religion, 1890. (Magyarul: Az aranyág. Vál. és bev. Bodrogi Tibor. Ford. Bodrogi Tibor és Bónis György. Bp. 1965.)196 Stefan Zweig: Zeit und Welt. Gesammelte Aufsätze und Vorträge, 1904-1940. Hrsg. u. Nachw. Richard Friedenthal. Stockholm, 1943.197 A roman pur-ról (tiszta regény): valószínűleg Robert Lorris francia irodalmárról van szó.198 André Gide: Les faux-monnayeurs. Roman. Paris, 1926. (Magyarul: A pénzhamisítók. Ford. Réz Pál. Bp. 1966.)

83

M. J. regényt akar írni Danténéről; micsoda téma egy író kezében! Óvatosságból elolvasom Boccaccio és Luigi Bruni Dante-életrajzainak199 ide trafáló szakaszát.

Danténé, Monna Gemma, Firenzében maradt, mikor a költő, akinél hiúbb ember kevés élt korában – nagy szó ez, s mindkét életrajzíró hangsúlyozza ezt a vádat! – száműzetésbe kényszerült. Boccaccio bólogató sunyisággal megjegyzi, hogy Dante kétségtelenül nagy író volt, de nemcsak Bicét szerette, égi szerelemmel, hanem golyvás nőket is, s általában a nőket, nagyon is földi szerelemmel. A házasságról, így különösen a költők és szellemi emberek házasságáról legrosszabb a véleménye: pénzbe kerül, megfosztja a költőt a magány mágiájától stb. Luigi Bruni megrója e szemlélet miatt Boccacciót, de nem menti fel Dantét a hiúság vádja alól.

S mindez fürge stílusban, a XIV. század elején! Az írók, mint a Bourbonok, semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek.

„Tiszta regény” nincsen. Csak regényes regény van.

Nemcsak a lényeges cselekedetekben: a köznapi beszédben is nagylelkűnek lenni. Soha nem kisebbíteni, még a jó tréfa kedvéért sem, egy távollevő érdemeit. A végletekig nagylelkűnek lenni, még a kreténekkel szemben is.

Szilveszter. A templomokban sápadt emberek. Az idő fordul egyet, a háború ideje betellett, ez az esztendő elhozza a változást. De az emberek nem változnak. Az életformák, bizonyosan.

Ez az év súlyos betegséget hozott nekem: a betegségben megtanultam, hogy halandó vagyok: nemcsak értelmemmel tanultam meg ezt, hanem testem öntudatával. De van kegyelem is.

199 Giovanni Boccaccio (1313-1375): Trattatello i laude di Dante, azaz Dante dicsérete. Dante Alighieri első olasz életrajza. A függelékben Leonardo Bruni (cca 1374-1444): Dante életrajza, Giovanni Villani Firenzei krónikájának Dante-rubrikája és a Boccaccio-féle Vita interna néhány fejezete. Ford., bev. és jegyz. Kaposy József. Gyoma, 1921 /Monumenta litterarum, 1. sor. 4./. Boccaccio műve 1943-ban ismét megjelent Füsi József fordításában az Olasz kincsek sorozatban. – Bice: Dante eszményképének, Beatricének beceneve. Az idézetekben feltehetően a következő fejezetek kerültek sorra: IV.: Dante tanulmányaiban való akadályoztatása; V.: Szerelme Beatrice iránt; VII.: Megemlékezés házasságáról; XXV.: Dante jelleme.

84

1944

This above all200, igen: hűség önmagunkhoz. Milyen könnyű lenne ez, ha engednék, s ha tudnám, ki vagyok?

Verseket írok. Húsz év után, először.

Olvasmány újév első napján: Révay József „Séták a római Magyarországon”201.

A könyv témája, éppen e napon, leköt. Milyen régi a föld, melyen élek? Oly régi, mint az emberek emléke, kik e földön kószáltak. Kelták, markomannok, jazigok, rómaiak, Carnuntum, Scarabantia, Savaria, Aquincum lakói, hol vagytok? – kérdezhetném, mint Marcus Aurelius hűséges tanítványa. Hányféle minőségű sorsot takar ez a régi föld, Pannónia és Dácia földje? Hányféle kultúrát? Régi föld, igen. Hát majd engem is eltakar; nem leszek egyedül, s talán nem is leszek rossz társaságban.

Úgy írni, mint aki kivégzés előtt, az utolsó szó jogán beszél? Nem, ez túlzás. írni csak az írás feltételei mellett lehet, s csak addig, amíg e feltételek érvényesek. Tehát nem a „korforduló” tudatával írni. Az írás, a kifejezés, s az emberi dolgok ismeretének tudatával írni; tehát egyszerűen is, de mesterkélten is, mintha ez a pillanat lenne az utolsó, de mintha még nagyon sok időd is lenne: legalábbis annyi időd kell, hogy legyen még, amennyi szükséges, ha mondanivalódat az írás törvényei szerint el akarod mondani. Másképp ne írj, csak röplapokat.

Jimmy kutyámnak reggel súlyos szívrohama van, az orvost hívatjuk, oltást kap, megnyugszik. De elébb órákon át vívja a haláltusát, hörög. Pofája elváltozik, pontosan úgy, mint a haldokló emberek arca: orra különösen megnyúlik, szája széle szederjes, a facies hyppocratica ül ki kedves kutya-pofájára. Nem bír leülni a légszomjas, fulladásos fájdalomtól, órákon át áll és hörög... Már sokszor láttam ezt. Így halt meg apám, így fiam.

Milyen nehéz meghalni!

Magyarországon nincs szalon és nincs társadalom: csak sunyin vicsorgó osztályok vannak, s a társasélet nem más, mint az osztályharc legtöbbször alattomos változata. Ezért az író menthetetlenül emigrál a magányba, a legsűrűbb, legtudatosabb magányba. Aki ezt nem teszi meg, egy napon a barikádon, vagy – ami rosszabb – egy irodalmi kávéházban leli magát.

200 This above all: utalás Eric Knight Légy hű önmagadhoz c. regényére.201 Révay József (író, klasszika-filológus, 1881-1970): Séták a római Magyarországon. Bp. 1943.

85

Írni kezdettem „A nővér” című regényt; úgy érzem, évek óta az első regény, mely valóban az, műfajilag is regényes, s mindent el tudok mondani benne, amit ma mondani tudok.

Az „egyes szám, első személy” problémája a regényben: kegyes csalás. Nincs egyes szám, első személy: mindig a regény beszél, ha igazi regény; akkor is, ha az író, akkor is, ha a regényhős maszkjában szólal meg.

Az oroszok, a bolsevizmus, az egyén felelőssége... Hát feleljünk.

Soha nem dolgoztattam másokat, nem éltem mások munkájának „profit”-jából. Én csak magamat dolgoztattam, látástól vakulásig, s nem kaptam soha, egyetlen fillért sem, amit nem a közönség fizetett nekem, önként, munkámért. Ez az igazság. „Kizsákmányoló” tehát nem vagyok.

Írásaimmal „nem szolgáltam a dolgozó tömegek ügyét”? Ez nagy kérdés. Én írásaimmal csak egy módon szolgálhattam a dolgozók ügyét: ha pontosan úgy írom meg azokat, ahogyan megírtam. Nem tehettem mást, mert másként elárultam volna az irodalmat, tehát becsaptam volna olvasóimat. A dolgozó tömegek dolga, hogy olyan társadalmi rendet teremtsenek, melyen belül módjuk és műveltségük van az irodalomhoz: ez a tömegek vezetőinek, a politikusoknak feladata.

„Polgári író vagyok.” Ez igaz. Polgári családból születtem, polgári műveltségben nevelkedtem. De az európai polgárság nagyon sokat adott az emberiségnek. Ha pusztul ez a réteg, pusztuljak vele.

A francia lapok újévi példányaikban vezető helyen idézik „Röpiratom”-nak202 a franciák európai szerepére vonatkozó szakaszát. Minden sort vállalok, ma is, a jövőben is. A franciák szerepe nem az imperializmus, hanem a szellemi vezetés. Nem a mennyiség, hanem a minőség feladata az övék.

Talán eljön az idő, mikor Magyarországon is megértik, mit akartam mondani a „Röpirattal”, mely miatt a totalitárius eszmékkel kacérkodó nyilasok majdnem agyonvertek. Azt akartam mondani, hogy Magyarország is csak a minőség igényével élhet és maradhat fenn az új Európában; nincs módunk középszerűnek lenni. De mennyire fájt ez itten az érdekszövetkezeteknek, melyek oly mohón profitáltak a középszerűségből!

Új esztendő napja, mikor senki nem akar „új életet” kezdeni; már az is nagy dolog, ha valaki folytathatja a régit.

Mi lenne, ha italmérési engedélyért folyamodnék, s csakugyan bormérést nyitnék, ezzel a címtáblával: „Bormérés az írástudók árulásához”203?...

202 Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelésről c. írása magyarul 1942-ben jelent meg a Révai Kiadónál.203 Bormérés az írástudók árulásához: utalás Babits Mihálynak a Nyugatban, 1928-ban megjelent Az írástudók árulása c. tanulmányára.

86

Egy bizonyos: egyetlen méltó válasz lenne mindarra, amit ez az ország minden szellemi embere ellen vétkezett.

Soha ne felejtsük el, hogy a halott Tolsztojt egy megvadult bürokrácia ezzel a címkével küldte haza családjának: „Cím: Tolsztoj-család. Csomagolás: láda. Tartalma: egy hulla.”

Marcus Aurelius204, nagy, nemes és hűséges barát. „Emberi császár”, mint Herder mondotta: e kísérteties időben legnagyobb segítőm vagy! Most is úgy változik a világ, mint a te korodban: egy életforma, melynek a műveltség szerves tartalma volt, összeomlik. Csak az emberi szemszögből lehet nézni és elviselni ezt, ahogyan te nézted és viselted: türelemmel, megértéssel, a lélek mélyére vonulva el, testünket és sorsunkat átadva a világ erőinek, lelkünket és igaz szándékunkat megőrizve magunknak.

Maugham írja önéletírásában, hogy néha már úgy vágyik a halálra, mint fiatal korában szerelmese karjai közé205. Azt hiszem, ez a vallomás őszinte. Mentől többet tud az ember az életről, mentől többet élt, annál félelmesebb az élet. Minden élőlény tudatának alján a félelem van. Az emberi világ külön félelem, sokkal félelmesebb, mint lehet az állatok számára, melyek eszméletét ugyancsak áthatja az állandó veszélyek vad varázsa. Élni annyi, mint felismerni a félelmet, a születés és halál reménytelen sarkcsillagai között esztelenül vergődő élőlény szűkölését. Mit is tehetsz? Nincs menekvés. Aki él, kénytelen félni. Magatartással leplezheti e félelmet; a belső feszültségen ez a hetvenkedés nem segít.

Aki a félelem elől menekül a halálba, nem föltétlenül gyáva ember. (És ha gyáva is!...) Megpihenni, a bonyolult és irtózatos félreértések szövevényében elnyugodni: ennyi a halál. Mind gyakrabban vágyom reá.

De mindig megnyugtat, ha arra gondolok, hogy egyetlen lépést sem kell feléje tennem: itt van közelemben, tudja idejét, mikor majd vállamra teszi kezét. Ez az egy barát hűséges.

Basic English... Módszer, közös nyelvet adni a világnak, valamilyen nyolcszázszavas közös dadogást, melyen a Bábel tornyát építő emberiség megérti egymást!

Európai ember nem hisz ebben a módszerben. S a többiben sem, mely az európai Bábelt le akarja bontani. Életünk értelme ez a tragikus nyelvi különbözés. Igaz, ez végzetünk is. Közös nyelv nélkül nincs közös Európa. Utoljára a latin volt az a pánt, mely valamilyen szellemi egységbe fogta össze az európai műveltséget. Ez a pánt elszakadt: a nemzeti becsvágy szétszakította. Közös nyelv nélkül nincs Európa, csak nemzetek vannak, melyek negyven nyelven gyűlölik egymást.

204 Marcus Aurelius római császár, sztoikus elmélkedések írója, 121-180.205 „Vannak perceim, amikor olyan remegve vágyom a halálra, hogy úgy tudnék a karjaiba repülni, mint egy szerelmes karjába. ...” L. William Somerset Maugham: Életem (The Summing Up). Ford. Vas István. Bp. 1948, 184-185.

87

Délelőtt hosszú légiriadó van, de ugyanakkor nikotinmérgezésem is van – a kettő együtt rendkívül kellemetlen. Mindent el lehet viselni, amit a sors reánk mér, de nem szabad magánszorgalomból tetézni – például nikotinmérgezéssel – a történelem nehéz vizsgáit.

Több türelemmel hallgatni meg az embereket, az ellenfeleket is, mindenkit, aki másképpen vélekedik, mint ahogy ezt te helyesnek hiszed. Türelemmel hallgatni azokat is, akik – tájékozatlanságból, vagy indulatból – életérdekeik ellen beszélnek, cselekszenek, élnek. Először is, nem biztos, nincs-e igazuk? Aztán, nyugodj bele, hogy az emberek más módon akarnak eljutni a boldogsághoz, s a boldogtalansághoz is, mint te helyesnek véled. Az embereknek joguk van a tönkremenéshez is. Segíts, ha tudsz, rajtuk és magadon, de ne vitasd ezt a jogukat.

Tudunk-e Svédországot, Dániát csinálni Magyarországból, vagy pedig afféle macedonföld lesz belőle? Van-e idő és ember hozzá, hogy Svédországot, Dániát csináljunk belőle? Ez a kérdés.

Magyarország elnácisodását hosszú időn át háromszáz ember akadályozta meg: köztük néhány régi arisztokrata. De ugyanez a garnitúra már nem alkalmas arra, hogy megakadályozza Magyarország balkanizálódását. Ezt csak öntudatos, művelt polgárság tudja megakadályozni, tehát egy emberfajta, amely nálunk teljesen hiányzik. Az elmúlt huszonöt év kontraszelekciója tudatosan szorította hátra a kísérleteket, melyek demokrata középosztályt akartak nevelni – mindenki gyanús volt, zsidóbérenc, vagy titkos bolseviki, aki demokrata nevelésről szólott. Most pontosan ez a réteg hiányzik.

Riasztás közben regényemen dolgozom, napi irodalmi penzumom végzem – s iparkodom ezt hűségesen és alázatosan csinálni, tehát nem hetykén, nem is színésziesen, mint aki megveti e veszélyt és „utolsó pillanatig munkája fölé hajol”, nem. Természetesen szorongást is érzek közben, félek a következményektől, s nem szeretem a nyegle hősöket, akik Arkhimédészt játszanak, mikor a bombák lehetősége zavarja köreiket. Egyszerűen arról van szó, hogy a rádiós légiriasztás – mely szerencsére e pillanatban még nem jelentett bombázást – két óra hosszat is eltart, s ha nem dolgozom e délelőtti két órában, aznapi munkám elveszett. S talán nincs olyan sok időm már: szeretném megírni ezt a regényt, melyhez őszinte kedvvel fogtam, – nem úgy, mint tavaly ilyenkor a „Sirály”-hoz. Ez minden értelme e magatartásnak. Minden más hiúság, vagy hisztéria.

Délelőtt elszámol kiadóm. A könyv most kelendő árucikk – nemcsak élmény és olvasmány, hanem egyszerű áru, melyet az emberek jobb híján vásárolnak –, s elmúlt esztendei munkám fejében tisztességes összeget utalnak át címemre, olyan összeget, melyből megélhetnék egy esztendeig. Ebből az összegből egyetlen fillér sem az enyém: elviszik adóba, különösen most, mikor feltalálták, hogy hat évre visszamenően „hadinyereség-adót” kell fizetni. Nem volt ugyan semmiféle „hadinyereségem”, s egyetlen

88

fillért nem kerestem, amit nem a közönség fizetett nekem, önként, munkámért; de ez mindegy. Az sem számít, hogy az elmúlt hat évben egyszer már pontosan kifizettem minden adómat. Ami lényeges, hogy az állam elveszi minden keresetem, nem tartalékolhatok semmit betegség vagy öregség idejére – megbüntet azért, hogy az elmúlt években szorgalmas voltam, dolgoztam, százszázalékosan bevallottam keresetem és adót fizettem. Ez a valóság. Mindez elgondolkoztató, különösen most, mikor a bolsevisták háromszáz kilométerre vannak a magyar határtól.

Úgyszólván abból kell élnem, amit valahogyan le tudok csípni jövedelmemből; összjövedelmem nyolcvan százaléka adóba s közterhekre megy el, s ami marad, azt megterheli még rengeteg családi és társadalmi kötelezettség. Mindezt átgondolom és jókedvű leszek. Nyilvánvaló, hogy a kapitalizmus ismert formáinak vége; s ez nem nagy baj. Majd élünk, zsebből a szájba, ahogyan lehet, s lehetőleg semmivel nem törődve és jókedvűen, s csak olyan munkába kapva, mely gyönyörűséget is szerez az írónak. Ez rendben lenne – csak éppen ebben a társadalomban, ahol nincs módom tartalékot gyűjteni betegség, öregség és elfáradás esetére, nem gondoskodnak rólam e balesetek bekövetkezésekor; s ez már kevésbé vigasztaló. S mit gondolnak, mi lesz, ha az emberek nagy tömege az egyéni vállalkozást kezdi úgy látni majd, mint cselekményt, melyet az állam büntet?

Arisztophanész: „A madarak”. Arany János fordítása nemcsak gyönyörű, hanem hűséges és tökéletes is: az olvasmány, éppen ezért, fáraszt. Ez a hűség hasznos a filológiai szemináriumban, de megzavarja az olvasást. Nem olyan fontos, hogy a fordító minden pillanatban tisztázza, feltárja, csillag alatt magyarázza egy szókép, szójáték, jelentéktelen helyi, történelmi utalás vagy vonatkozás értelmét. Fontosabb, hogy a jókedvű gúnykép, ami a „Madarak”, törés nélkül, egy nagy költő vetítésében, gyönyörködtessen, szórakoztasson. Ez is fordítói „hűség” – s az eredeti szöveg iránt nagy jótétemény, mert nem balzsamozza múmiává a magyar fordítást, hanem kezembe ad egy élő remekművet.

Goethe maximái, xeniái...206 mint aki lápos vidékről varázslatosan hegytetőre ér, s tiszta levegőt lélegzik be. Néhány mély lélegzetvétel ennek a szellemnek légköréből, s közelebb vagyok az emberi sors értelméhez; s nyugodtabb vagyok.

Tudta, hogy van bennünk valami isteni. De ezt is tudta: „Ein jeder schnüffelt nach dem eigenen Furz.”207

„A madarak” félelmesen időszerű és célzatos. Mikor Felhőkakukvár ura, Peisthetairos megfenyegeti Zeust:

206 J. W. Goethe: Maximen und Reflexionen, 1832. (Magyarul: Maximák és reflexiók. Ford. Tandori Dezső. = – – –: Antik és modern. Antológia a művészetekről. Szerk., bev., jegyz. Pók Lajos. Bp. 1981, 758-902.)207 „Ein jeder schnüffelt nach dem eigenen Furz” = ném.: „Mindenki saját fingját szimatolja.”

89

„...hajlékátFelpörkölöm lánghordozó sasommalS egére küldök hatszáznál fölösbÉgő kacagányú lángmadárt...”208

lehetetlen másra gondolni, mint az emberi képzelet és a valóság időtlen találkozására. A késő éjjeli órában olvasom e szakaszt; s reggel megtudom, hogy éppen ez órában „hatszáznál fölösb égő kaczagányú lángmadár” Szófiát bombázta209.

Félek? Magamtól még mindig jobban, mint a bombáktól. Égi szellem, Isten, adj erőt, hogy igazságos, méltányos és ernyedetlen tudjak lenni.

És mi lenne, ha egyszer csak elterülnél az időben, s hagynád, történjen minden?...

Arisztophanész: „A lovagok”210.E kapkodóan változó versmérték olvasását meg kell tanulni:

csak hangosan szabad olvasni, mintegy álarcban, mintha a görög színpadon skandálná valaki a változó versszakokat. Másképpen értelme szegényes: kevés ókori író van, kinél a játék, az előadás, a versmérték ily szigorúan mondana is valamit – legalább úgy, mint a szavak értelme.

Éktelen, kínos fülzúgás, mely órákon át tart, nem enged elaludni, majd ötletszerűen elhallgat. Nikotin? Vérnyomás? Ideges feszültség? Valószínűleg mindhárom.

Hála negyvennégy évemnek, az orvosokba vetett hitem korlátozottságának, Marcus Aureliusnak: mennyivel türelmesebben viselem már mindazt, amit a természet rám szab!

Egy úr fölkeres, s magas – viszonyaimhoz képest rendkívül magas – összeget kínál, ha megengedem, hogy „A gyertyák csonkig égnek” című regényemből mozgóképet csináljanak. Természetesen nem engedem meg, mert már én sem tudom leírni a teljes igazat, s ezért el tudom képzelni, mit csinálnak ők hazugságban abból, amit én sem bírtam elmondani!

Eckhardt Sándor francianyelvű könyve a magyar-francia történelmi és irodalmi kapcsolatokról211: III. Béla212 lábairól és Ronsard213 származásáról. Ronsard magyar származása – akármit mondott is Burckhardt könyvében a francia bukinista Rilkének –

208 Az idézet: Arisztophanész (i. e. 445-385): Madarak (Ornithesz). Ford. Arany János. = -: Vígjátékai. Bp. 1988, 421.209 Szófiát bombázták: 1944. január közepe.210 Arisztophanész Lovagok (Hippeisz) c. vígjátékát szintén Arany János fordította.211 Eckhardt Sándor (irodalomtörténész, nyelvész, 1890-1969) a magyar-francia kapcsolatokról francia nyelven megjelent műve: De Sicambria à Sans-Souci. Histoire et légendes franco-hongroises. Paris, 1943 /Bibliothéque de la Revue d’Histoire Comparée, 2./.212 III. Béla magyar király, 1172-1196.213 Pierre de Ronsard francia költő, 1524-1585.

90

fölötte bizonytalan: az öregapa lehetett magyar, de lehetett román, morva, vagy bolgár is. És lehet az is, hogy Villon214 lopott valamit Párizsban a magyar követség kocsijairól, mikor a magyar urak leánykérőbe mentek Ulászló215 megbízásából Tours-ba.

Bizonyos, hogy a két nép között a középkorban és a reneszánsz idejében volt kapcsolat; tudtak egymásról; a magyarnak híre volt, s másféle híre is, mint az a sagittis hungarorum216 idején. Odakünn tudták a magyarról, hogy harcos, gazdag és műveltségre szomjas nemzet. Ha meggondoljuk, milyen feltételek mellett volt az, el kell csodálkoznunk, hogy egyáltalán az volt. S ez a „nemzet”, mely ilyen volt, Ronsard idejében háromszáz, ma háromezer emberből állott.

Magyarországon nincs kétféle emberi garnitúra: nincs jobb és baloldali elit. Csak egy emberi garnitúra van, s ha e néhány embert elviszik internáló táborba: az ország nagyon hosszú időre megszűnt Európa szerves része lenni.

Egy úr a Zeneakadémián cimbalom-hangversenyt ad217. Iparkodása megható. A mutatvány egzotikus: olyasféle, mintha egy japán valamilyen húros hangszeren régi francia dallamokat pengetne. Nem véletlen, hogy a cimbalom kísérő-hangszernek készült. Tónusa hideg, s meglepően kevés hangja van: a négyhúros hegedű hangskálája végtelen, a sokhúros cimbalom hangja véges, mint a spinét hangja. Ez a „magyar zongora” csak magyaros hangulathoz illő zenét tud szolgáltatni. A művész Bach-ot is játszik rajta; hallgatom és hideg maradok. Sajnos, a magyar hangszeren csak egyfajta dallamot lehet cincogni. Ne keverjük a dallamokat és a hangszereket. Ennek a nyelvnek nincs Dantéje, sem Shakespeare-je, s nem véletlen, hogy nincs. De van Arany Jánosa, Vörösmartyja, Kosztolányija. S ez nagyon sok.

Mindig az igazságot írni. De írhatja-e író mindig az igazságot? Végre is, „költeni”, ez a hivatása; kitalál történeteket, megszépíti a részleteket, told, hozzáfűz, tökéletesít. Nem írhatja az anyakönyvi igazságot: ez nem irodalom, csak ismétlődés és unalom.

De mindig igazat ír, ha a látomáshoz hűséges marad. A látomáshoz, mely költött meséjéből sugárzik. Ez az írói igazság: hűség a látomáshoz. Minden más csak híradás, beszámoló, lelet.

Mint az állatok, olyan a legtöbbje: az írók, olvasók, a világ élőlényei, kik között élnem kell. Rosszabbak, mint az állatok:

214 François Villon (F. de Montcorbier v. des Loges), 1431/32-1463?215 II. (Jagelló) Ulászló magyar király, 1490-1516.216 sagittis hungarorum = lat., magyarok nyilai, a magyarok kalandozás kori tettei nyomán elterjedt fohász.217 Az említett cimbalomművész Rácz Aladár (1881-1958), aki Igor Sztravinszkij és Ernest Ansermet hatására fejlesztette ki a cimbalmot klasszikus zene játszására is alkalmas hangszerré, s feleségével, Yvonne Barblannal kialakította a hangszer klasszikus repertoárját. 1938-tól a Zeneművészeti Főiskola tanára.

91

kajánok is, süketek minden iránt, aminek erkölcse és szépsége van.

Hát ha így van, megkísérlem nagylelkűen élni közöttük. Bizonyos, bennem is van sok állati, közönséges. Egy okkal több, hogy nagylelkű legyek, feltűnés nélkül, észrevétlenül. Mindegyre megbocsássam gyermekes kegyetlenségük, bonyolult aljasságuk, otromba érzelmességük, hazug pátoszuk. Oly tapintatosnak és nagylelkűnek kell lenni, hogy ne is gyanítsák, mit érzel, mikor megbocsátsz nekik, mikor nagylelkű vagy közöttük.

Vad álmok. S kipihenten ébredek. Az utcán megállítanak idegenek és ismerősök, s fanyaron gratulálnak, mert „jól nézek ki”. Ennek a városnak szervi baja az irigység. Akik itt élnek, egy ember középszerű testi állapotát sem bírják sárgaság nélkül elviselni.

Jimmy kutyám végét járja. Teste tele van vízzel, már nem bír lépcsőt járni, türelmesen várja, hogy karba vegyük és felhozzuk az utcáról. Szívét koffeinnel élénkítjük. Talán csak napjai vannak. Türelmes, minduntalan odajön ágyamhoz, fehér pofáját a magasba emeli, s várja, hogy megsimogassam. Ez jólesik neki. Már csak a szeretet élteti. Lassú léptekkel jár a szobában, figyel. Csak azt érti, hogy most valamilyen nagy és komoly dolog történik vele. A legnagyobb dolog, ami élőlénnyel történhet. Néha ugat, rekedten és fáradtan. De máskülönben figyel. Vár valamit, készül valamire.

Egy dolgot nehéz megbocsátani: a pontatlanságot, a rendetlenséget. A rend az erkölcs. Aki nem pontos ebben vagy abban, végül nem pontos, tehát nem erkölcsös semmiben. De ilyenek, rendetlenek, pontatlanok. Ezt is el kell viselni.

Rimbaud, magyarul218. Kis könyv, Debrecenben adták ki. Talán ez a megható benne: a zsíros, süket Debrecenben, e tömör és konok avar-várban él egy lélek, mely visszhangot akar adni e vad zsenikölyök csodálatos, komor-játékos, tragikus életének és költészetének. Mindig, mindenütt a csoda lobban föl: például Rimbaud, magyarul, Debrecenben.

Este beszéd T.-vel, az orvossal. Nehéz meghalni?... Nem olyan könnyű, mint hiszi az ember.

S aztán, a gyakorlatban nincs ez a pillanat: „Most meghalt”. Az ember nem hal meg egyszerre. A meghalás bizonyos életműködési tények megszűnésének sorozata. Először a szemreflex szűnik meg, aztán a légzőcentrum működése, a szívműködés. Mindez sorozatosan következik be, nem egyszerre, hanem egymásután. Mindez nem tart „sokáig”, de – annak számára, aki meghal – bizonyosan nem tart rövid ideig sem.

Ezt a folyamatot nem lehet az élet időmértékével mérni. Ez a halál ideje.

218 Arthur Rimbaud (1854-1891): Költemények. Ford. Kardos László. Debrecen, 1944 /Ampelos-könyvek/.

92

A veronál halálos adagja tíz gramm. A morfiumé húsz-harminc centigramm. A légzőcentrum bénulása mindkét esetben elkezdődik félóra múltán. A teljes felszívódás eltart tíz-tizenkét óráig is. (Minderre szükségem van „A nővér”-ben.)

Este, vacsorán X.-szel, aki apja holtteste mellől érkezik; az apa egy nappal előbb halt meg, agytrombózisban. X., akit ez este ismerek meg, teljesen feloldott, egyfajta önkívületben beszél. Apja tanár volt; a fiú a világot vádolja apja halála miatt, a világot, amely nem értette meg az apa eszméit és üldözte az elhunytat. Mindez valószínűleg túlzás. Mindenkit üldöz ma valaki; az agytrombózis természetesen lehet következménye egy túlfeszített ideges állapotnak is, de nem föltétlen következménye. Jimmy kutyám nem foglalkozott politikával, sem világnézeti vitával, s mégis vérkeringési zavarokat és szívbajt kapott.

Nem, ez a feloldott, bőbeszédű izgalom egyfajta mámor: csak a férfi beszél így, kinek apja meghalt. Az apa-fiú kapcsolatból való nagy, fájdalmas felszabadulás mámora ez. S ezt természetesen nem mondhatom meg neki, aki mellékesen valóban őszintén gyászol.

A kutyák elpusztulnak a sztrichnin vagy arzén minimális adagjától – de a morfiumból s mindenféle alkaloidából rengeteget bírnak. Nyolcvan centigramm, tehát a halálos emberi adag ötszöröse kell ahhoz, hogy végezzen egy kis kutyával.

Jimmy napok óta hörög és sípol, „állapota reménytelen”. Néha már fáradt vagyok e reménytelen, digitalisos, gyógyszeres kutya-haldoklástól; de L. őrködik e kihunyó kutyaélet fölött, utolsó pillanatig, s nem engedi elemészteni. Igaza van. Jimmy életének törvénye van, mely szerint él és hal; nincs jogunk az utolsó pillanat előtt beavatkozni e törvénybe. El kell viselni e halódás szomorú látványát, terhes szolgálatát. Ez a kötelességünk. Mert nemcsak az ember szerződött Istennel, nem; a kutya is szerződött az emberrel.

Nem kell „értelmes” verseket írni. Gyönyörű verseket kell írni, költőieket. Goncsarov „Oblomov”-jában219 a hős rajtakapja inasát, amint verseket szavalgat. „Érted a verseket?” – kérdi gúnyosan. „Ha érteném – feleli az inas –, akkor nem lenne vers.” Tökéletes válasz és igaz.

Elalvás előtt, találomra, hosszú idő után megint egyszer, Proust220. Szórakozottan, figyelmetlenül kezdem olvasni: s egyszerre megragad ez a titokzatos erő, mely e művet megalkotta. Mert nemcsak művészete bensőségéhez kellett isteni erő, hanem a méretekhez is, a nyers anyaghoz, e millió betűhöz. A gyönge,

219 Ivan Alekszandrovics Goncsarov (orosz tengerésztiszt, író, 1812-1891): Oblomov. Regény. Ford. Szabó Endre. Bp. 1906 /Klasszikus regénytár/. (Újabb kiadása Németh László fordításában jelent meg 1950-ben.)220 Marcel Proust (1871-1922): A la recherche du temps perdu, 1914-1920. (Magyarul: Az eltűnt idő nyomában. Ford. Gyergyai Albert. Bp. 1983.)

93

beteg test is bírta az iramot, nemcsak a csodálatos, érzékeny lélek. Ilyenkor mindig elszégyellem magam. Nincs mentség, nincs kibúvó – betegség, világháború –, minden kevés, mikor a munka kötelessége hív. Proust a példa; s mind a többiek.

Az orvosi vizsgálatot követő éjszaka kitör rajtam az „influenza”; rohamszerűen tör ki a betegség, mint egy heveny mérgezés. Éjjel négykor hideglelésre ébredek; a láz 38,6. Reggel hatkor a láz ugyanennyi; émelygés, szédülés, hideglelés, ájulásérzés. Hétkor átjön G., megvizsgál; piramidonkúpokat ad és vizes keresztkötést; ha estig nem tör ki a tüdőgyulladás, mondja, s ha utána négy-öt napon át türelmesen fekszem az ágyban, az első rohamot kivédhetem. Egy hete tart a városban a járvány, a szövődmény egyelőre ritka. Mérgezésszerűen lép fel, s az is: vírus-fertőzés. Dramatikusan kezdődik, „angol” vagy „svéd” és „ukrán” influenzának nevezik.

A fülorvosnál. A fülzúgás a polineuritisz következménye lehet; egyes, halkan kiejtett szavakat rosszul hallok. Mindez elég nyugtalanító. Maradj türelmes, ne ijedj meg, maradj alázatos és hivő; mindennek értelme van.

A betegséget felhasználom arra, hogy elvégezzem a „Varázs”-on a szükséges húzásokat. Nehéz munka. A teljes kézirat (140 oldal) mintegy harmadrészét kell törölnöm, hogy a színdarab elférjen a színpadi térben és időben. Könyörtelenül esem neki e munkának, s végül kő kövön nem marad. Most, azt hiszem, színpadra engedhetem.

Nem szabad sajnálni egyetlen „szép mondatot” sem; a titok ennyi: húzni, törölni mindent, ami nem viszi előre egy milliméterrel a színpadi cselekményt, ami kissé homályos, „csak szép”. Ezt a fényűzést a színpad nem bírja el. Húzni és megint húzni, ha még olyan fájdalmas is.

Minden lehet. Most már világerők mérkőznek, nem az emberi szándékok.

Órák, mikor teljes zavar fog el: tulajdonképpen mit is csinálok én? Van-e valamilyen végzetszerű értelme mindannak, amit írok? Vagy csak időtöltés, még rosszabb, kenyérkereset? Egyfajta tehetségnek, a kifejezési készségnek, üzemszerű kihasználása? Talán passzió, az élet unalmának elűzése, valamilyen neurózis levezetése az egész? S mindaz, amit csináltam, mit mondott az embereknek? A siker nem bizonyít semmit. Igaz, a sikertelenség sem bizonyít semmit.

S valamilyen nagy, öntudatos terv szerint dolgozom én? Nem hiszem. Úgy dolgozom, ahogy élek. S ez megvigasztal. Nincs külön az életem, s nincs külön a munkám. A kettő egy és ugyanaz, egyik szerves feltétele a másiknak. Nem „vonulhatok” vissza e munkából más mesterségbe, sem nyugalomba; csak a sírba vonulhatok vissza. Tehát nem tehetek mást, mint folytatom munkám, s lehetőleg minden erőm, figyelmem beléadom, lehetőleg magasra

94

célzok, s könnyű és természetes mozdulattal teszem ezt. A többivel nem törődhetem.

Schubart könyvében: „Europa und die Seele des Ostens”221

így fogalmazza meg Nyugat és Kelet ellentétének legmélyebb értelmét: „Jogrend vagy szeretet?”. Nyugat már csak a jogrendben bízik, Kelet már csak a szeretettől reméli a megváltást.

De milyen lehet ez a megváltás, amelyet Schubart jósol az occidentális, a „prométheuszi emberiségnek”222 – megváltás, mely Keletről jön, s a birtok és hatalom szorongásában sínylődő: jogrendszerekbe és véres biztonsági háborúkba menekedő emberiségnek megadja a teljes feloldást, az Istenélményt, vallások és jogrendszerek fölött? Természetesen nem lehet más, csak a szenvedés csodája. Lángtenger, melyben elmerül az ember, s aztán megújhodva, önzés nélkül, újraszületik. Ezt ígéri Kelet a Nyugatnak.

Csakugyan nincsen más megoldás a Nyugat számára? Az értelem, a méltányos megoldás lehetetlen? Minden, amit az emberi természetről tudok, arra tanít, hogy lehetetlen.

Valami történik a nyugati ember lelkében, ez bizonyos. Német úr meséli, hogy a nagy bombázást követő napokon, mikor emberek százezrei maradnak Berlinben, Lipcsében, Hamburgban s mind a többi, nagy városokban hajlék, bútor, ruha nélkül: különös nyugalom van az emberek lelkében. Mintha, irtózatos áron, megszabadultak volna valamitől: az aggodalomtól, melyet Schubart a prométheuszi ember Ur-Angst-jának nevez, a birtoklás aggodalmától. Egyszerre minden irtózatosan egyszerű lesz.

Ez az úr a berlini bombázást követő napok egyikén kisfiával sétálni indult egy elővárosban. „Nézd, papa, a múlt héten itt egy ház állott” – mondta a gyermek. Csodálkozás nélkül mondta ezt, mint mikor mi észrevesszük, hogy a galagonyabokor, melyet nemrégen, séta közben láttunk, elvirult. A mi számunkra egy ház még évszázadokra készült. A német gyermek számára múló, illanó tünemény.

Thornton Wilder (a pesti sajtó következetesen Wildner-t ír) színdarabja a Vígszínházban: „Our Town”223;224. Wilder a legszebb kortársi regények egyikét írta, a „Szent Lajos király hídjá”-t225. Aztán nem írt semmi jelentőset, amiről tudnánk. S most ezt a színdarabot, amely talán nem színdarab, de jó irodalom. S ki tudja, mi a színdarab?

221 Walter Schubart (német filozófus, szül. 1897): Europa und die Seele des Ostens. Basel, 1938. Az említett gondolatok különösen: 95-96.222 A prométheuszi, azaz a nyugati ember ősfélelméről 1. Schubart művének Urangst und Unvertrauen c. fejezetét (95-128).223 Thornton Wilder színdarabja a Vígszínházban: ’A mi kis városunk’- at 1944. január 26-án mutatták be.224 Thornton Wilder (1897-1975): Our Town, 1938. (Magyarul: A mi kis városunk. Ford. Benedek Marcell. = - -: Drámák. Vál. és utószó Benedek András. Bp. 1981.)225 Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1943.

95

Az este fojtott izgalomban telik el, egy színházépületben, ahol egy író néhány hevenyészett színpadi alakon át, díszlet és kellék nélkül, egyszerű emberek sorsáról, az életről és a halálról beszél. Szószerint ő beszél, egy rendező maszkjában. Amit mond, néha megelevenedik a színészeken át. Amit mond, nem izgalmas, nem is különösebben érdekes. De ahogyan mondja, az rendkívüli, drámaian egyszerű és érdekes. Egy nagy író megtölti szavaival a színpadot. Ez, Shakespeare óta, csak keveseknek sikerült. Wilder nem „cselekményé”-vel hat, hanem lelkével.

A díszlet- és kelléknélküliség végre is csak trükk; hangosabb trükk; mintha mindaz, amit Wilder mond, díszlettel és kellékek között hangzana el. Hasonlót próbált már Copeau226 a „Vieux Colombiers”-ben, a Thèátre des Quinze, Baty227 a „Studio”-ban, Piscator228 Berlinben és az új oroszok. Mindez külsőség. Ami lényeges, hogy egy író színpadon is hatni tud lelkével, semmi mással, csak azzal, amit mond az emberi sorsról. Wilder kissé túlságosan cifrázza azt, hogy egyáltalán nem cifrázza a színpadi helyzetet. Ez a monoton művében. De az egész mégis irodalom és színház, egyszerre.

Olyan magányban élni, mint az állatok vagy az angyalok.

Mikor könyveim előtt állok, minduntalan úgy érzem, hiányzik e polcokról egy szótár: egyfajta szótár, melyben pontosan azok a szavak vannak, magyarul vagy franciául, melyekre mindenki gondol egy életen át és senki nem mer kiejteni.

És közben mi lesz velünk, az üszkös Európában? Nem marad más, csak a lelkünk. De erre vigyázni akarok. Ha lehet, valorizálom.

Értelemmel nem lehet meggyőzni az embert, hogy bűnös: de talán valamilyen nagyon finom és módszeres pedagógiával, mely reflexeket nevel a lelkiismeretben?... Mint Pavlov kísérletei: a patkány, mely csöngetést hall, valahányszor ételt kap, az ötszázadik kísérlet után már előrohan rejtekéből a csengetésre. Unokájában ez a tapasztalat már átalakult reflexszerű ingerré: az ötvenedik csengetésre is felel. (Hitetlenek szerint a dédunoka már maga csenget, ha éhes. Lehet.)

Reflexeket nevelni az emberben a bűn, a hiúság, a kapzsiság, önzés tüneményeinek érintésére. Erős és makacs módszerrel elindítani gépies folyamatokat az emberi lelkiismeretben. Egy ember, aki éhségsztrájkba kezd, akaratával nem tudja megakadályozni, hogy hasnyálmirigyei működni ne kezdjenek, mikor ételt mutatnak neki; a tapasztalás átalakult szervezetében élettani működéssé. Egy szerzetes hasztalan fordítja el fejét, mikor szép nőt lát; hormonális mirigyeiben működni kezd egy inger. S egy ember, akit módszeres pedagógia tudatossá nevel a bűn zűrzavarában, talán át tud adni utódainak egyfajta

226 Jacques Copeau francia rendező, kritikus, 1879-1948.227 Gaston Baty francia színházigazgató és díszlettervező, 1885-1952.228 Erwin Piscator német színházi rendező, 1893-1966.

96

mirigytapasztalatot, mely a veszélyes pillanatokban működteti az önmegóvás reflexeit. De hol a pedagógus?

Nem kívánhatom az emberektől, hogy igazságosak legyenek. De magamtól megkövetelhetem ezt, akkor is, ha minden és mindenki igazságtalan körülöttem. Nincs módom engedményekre magammal szemben.

És mégis, mégis hiszek a csodában. Ez megmenekült, hazajött másféléves munkatáborból. A másik, kinek halálhírét költötték, írt a hadifogságból. Mindenfelé a csoda jelei. Apró csodák, az egészhez, a szerencsétlenséghez mérve, mely rászakadt a világra; egyéni, kis csodák. De valami van, amiben hinni kell, mert jelei vannak. S hinni kell akkor is, ha nincsenek jelei. A csoda csak csodálatos lehet.

Giraudoux meghalt229. Káprázatos tűzijáték volt minden sora – regényei és színdarabjai, tanulmányai; a stílusnak olyan szikrázó ereje, mintha egy titokzatos elem, egyfajta rádium sugározna a mondatok mélyéből.

Heinrich Mann „IV. Henrik”-je230 új – rossz – magyar fordításban.

A „nagy” Mann, Thomas, agyonnyomta, földre teperte öccsét, Heinrichet – aki, most látom, nem olyan svádás és bűvölő, de erős és jellemes íróegyéniség. A könyv őse a divatos életrajz-irodalomnak, melyből a Zweigek, Ludwigok, Harsányik később kitűnő üzletet csináltak. Egyszerű és komoly könyv, az író nem fitogtatja történelmi ismereteit, otthonosan mozog a múltban, az elbeszélő tiszta hangján szólaltatja meg történelmi hőseit. Tisztességes munka – Thomas zenéje és pátosza nélkül. Heinrich a hálátlanabb szerepet választotta. Nem volt próféta és bűvész; csak író volt. Nem csoda, hogy belehalt e hálátlan szerepbe231.

Nem kívánhatom senkitől, hogy megbocsássa nekem... mit is? Azt, hogy éltem, regényeket írtam, amíg ő a munkatáborban volt. Nem is kívánom. Csak megállapítom, hogy vannak idők, mikor a meztelen létezés ténye néha éppen olyan bűn, mint a cselekvés.

Író számára nincs nagyobb kegyelem, mint a vers – az állapot, mikor néhány értelmetlen szó fogalomfölötti értelmet kap egy versmértéken belül. Ezt nem lehet elhatározni, sem akarni. Értelemmel és akarattal csak szép, pattogó, nemes, olvasmányos vagy akár tökéletes verseket lehet írni – csak nem igazi verseket.

229 Giraudoux (Jean) meghalt: 1944. január 31.230 Heinrich Mann (1871-1950): Der Jugend des Königs Henry Quatre. 1935; Die Vollendung des Königs Henry Quatre. 1938. Magyarul ‘Egy király ifjúsága’ címen adták ki az I. részt (Bp. é. n.) Hajnóczy Rózsa fordításában. IV. Henrik címmel Szabó Ede máig élő fordítása jelent meg.231 Heinrich Mann valójában 1950. március 2-én halt meg a kaliforniai Santa Monicában. 1944-ben (december 12.) lett öngyilkos Nelly Mann, az író második felesége.

97

„Óda a nyugati szélhez”232 – írta Shelley, s az egésznek semmi értelme. Csak nem lehet többet mondani, versben.

Gyanítom néha, mit érezhetett Montaigne, mikor író, nemes úr és polgármester volt harminc éven át, a vallásháborúk korában. Mikor mindenki gyanús volt, aki ide vagy oda tartozott. Mikor mindenki minden pereputtyával kénytelen volt nap mint nap „színt vallani” az átvonuló világnézeti hordák bőszült pribékjei előtt. Ma ugyanígy élünk, írók és nemes urak, pontosabban azok az írók, akik lényükben még nemes urak is; ami persze nem származási kérdés. Szocialisták, fehérek, vörösek, kommunisták, nácik, aztán a megvadult liberális-demokrata szellemi szabadcsapatok, a megsértettek és mellőzöttek, a megkínzottak és kihagyottak, mind számonkér, mind bosszút akar, mind magáénak akar és meg akar tagadni, azt akarja, hogy esküdjek fel, s ugyanakkor lépjek spontán valamilyen alkalmi máglyára. Mindez tragikus, kétségtelen. De unalmas is: ez is kétségtelen. Kezdem megérteni, mit érzett Montaigne.

Megéltem a liberalizmust, a kommunizmust, a fehér korszakot, a neobarokk demokráciát, a fasizmust és nemzeti szocializmust, s lehet, hogy meg kell még élnem rózsaszín vagy vörös korszakok változatait. De nem éltem és nem élhetek a jövőben sem olyan politikai vagy világnézeti jelszavak jegyében, amikor a nyomorékok és nyavalyatörősök nem gyűlölik az egészségeseket, s a tehetségtelenek és féltehetségek ne illetnék hazug és képtelen vádak özönével azokat, kiknek tehetsége egy centiméterrel kilátszik valamelyik szakmából. Aki ezt nem tudja, nem ismeri az embert. Ezzel számolni kell, mint a halállal.

V. figyelmeztet, hogy jó lenne tavasszal színpadra engedni a „Varázs”-t, mert lehet, hogy ősszel már olyan lesz a világi atmoszféra, mikor ilyen „irodalmi színdarab” számára nincs többé közönség: az emberek már csak a bóvlit akarják vagy a politikai tirádákat. Ez lehetséges; de akkor könyveim, más írásaim, lényem számára sincs többé „atmoszféra”. Ezzel le kell számolni, de ennek a lehetőségnek nem szabad eléjesietni.

Tehát nem lehet semmi mást tenni, csak dolgozni. S élni, de lényegesen: a munka mellett lehetőleg csak azt cselekedni, amihez igazán kedvünk van, nemcsak azt, amihez esetleg módunk is van. S lehetőleg csak azokkal érintkezni, kiket szeretünk, sajnálunk vagy becsülünk. S türelmesnek maradni és tudni, hogy a halál nem a legrosszabb. De talán az élet sem a legrosszabb, mindenestül... s ha jő az este, valamilyen sötét angyal majd csak karjára vesz.

S., kedves, boros kocsmai bölcs mondotta: „A jellem már fél tehetség.”

232 Utalás Shelley versére: Ode to the West Wind. Ford. Tóth Árpád.

98

Újabb magyar könyv Rimbaud-ról233, két héten belül a második. Most Rónay György fordította le a „pokoli kölyök” verseit, írt róla életrajzot... nem megható ez? Egy pillanatban, mikor a Monte Cassino-i apátság elpusztul a németek akaratából234, fiatal magyarok emléket állítanak lelkiismeretes és szép könyvekben egy vad és torz francia zseninek... Ezek a jelek – az utolsók –, melyekből még mindig sugárzik a remény, hogy nincs vége mindennek.

X. kitűnő író. Versei csináltak, de prózája izmos, okos, nemes. S ezenfelül: sunyi, puha és gyáva jellem. Csodálnom kell prózáját, el kell kerülnöm személyét és szereplését.

Flaubert: „Trois contes”235. Az elbeszélés az öreg cselédről, aki az élet végén egy kitömött papagájról álmodik. Így hal meg. Remekmű.

Mi az írás, a művészet? Este vita Benczúrról236. Művész volt?... Jó festő volt. Anyagszerűen festett, kitűnően ábrázolta a valóságot: képein a selyem, a bársony, a hús valóságszerűen hat. Munkácsy237 deklamál, de egy hőfokkal többet mond a világról, melyet ábrázol. Paál László238 egy erdőt fest, s a hideg végigmegy a néző hátán.

A tehetség, aki nem több, a valóságot ábrázolja. Zola239 nem tudott többet. De Flaubert többet tudott. Mert a művész nem a valóságot ábrázolja, hanem azt a látomást, melyet a valóság élménye kelt az emberi lélekben. Ez a többlet a művészet.

Tegnap Zágrábot bombázták240, egy légi óra távolban innen, s apró finn városokat, s közben szünet nélkül, minden nap többmillió kilogramm bombát dobnak a német városokra. Lipcse, a könyvváros, ahol első egyetemi évem töltöttem, kiégett241. Már néhány városa van csak Németországnak, amely sértetlen. S Róma körül ott vijjog a háború dögmadara. És Magyarország felett minden nap átszállanak az angol, amerikai és orosz gépek. Nincs

233 Arthur Rimbaud (1854-1891): Versek. Ford., bev., jegyz. Rónay György. Bp. 1944.234 ... a Monte Cassinó-i apátság elpusztul a németek akaratából: 1944. február 15. (Az amerikai légierő – azt feltételezve, hogy ott német katonaság tartózkodik – rommá bombázta az apátságot. Monte Cassino az ún. Gusztáv-vonal középpontja – Észak-Olaszország –, az ott folyó harcok 1944. február 2-án kezdődtek. A németek több nyilatkozatban és sajtótájékoztatón bizonyítják, hogy nem tartózkodott német katona az apátságban. 1944. május 18-án törik át a szövetséges csapatok Monte Cassinónál a német vonalakat.)235 Gustave Flaubert (1821-1880): Trois contes. Un coeur simple – La lègende de Saint-Julien l’Hospitaler – Hérodias. (Magyarul: Három mese. Ford. Hevesi András, Lányi Viktor, Bartócz Ilona. Bp. 1965.)236 Benczúr Gyula, 1844-1920.237 Munkácsy Mihály, 1844-1900.238 Paál László, 1846-1879.239 Émile Zola, 1840-1902.240 Tegnap Zágrábot bombázták: 1944. március 3-a körül.241 Lipcse... kiégett: 1944. február 20. (Lipcse elleni korábbi súlyos légitámadások: 1943. október 21., december 4.)

99

nap, mikor nem hallgat el a rádió, jelezve, hogy fejünk felett repülnek halálos támadásra az idegen gépek... egyelőre még csak fejünk felett. De lehet, hogy ma éjjel, holnap, vagy a következő félórában már Budapest fölött köröznek.

És mit csinál az ember ezekben az órákban, mikor a rádió hallgat, mikor minden pillanatban felvisíthatnak a szirénák, mikor egy bomba hatezer méter magasságból elpusztíthat mindent, amihez közöm van, ami életem értelme?... Csodálatos módon nyugodt marad. Dolgozom ez órákban, írok és olvasok. Lelkem a világszellemé, mellyel örökké elvegyül, s a többi? Emberek is meghalnak, nemcsak a városok.

Az emberek vinnyognak, menekülnek. Aztán, átmenet nélkül, röhögni kezdenek, libát zabálnak, bort vedelnek, szeretkeznek. Aztán, sunyi módon, Istent kérlelik. Csak kevesen viselkednek emberhez és isteni származásukhoz méltó módon: egyszerűen, gondterhesen, mosolyogva és alázatosan.

Irodalmi kávéház: mint egy elmegyógyintézet különterme, ahol kézimunka és társasjáték helyett nagyzási rögeszmékkel foglalkoztatják a betegeket. Szemek, melyekből süt a dühöngő önhittség, csapzott üstökök, vicsorgó és gyanakvó arcok. Az irodalom az isteni szolgálat, amire embernek módja van – kifejezni a létezés értelmét és meghatározni az ember viszonyát a világhoz –, s e szolgálatnak van legtöbb sérült és beteg papja.

Frazer: „Az arany ág”. Ezer sűrűn nyomtatott oldal a mágiáról, rontásról és gyógyításról, hitről és babonáról, az egész világ primitív és fejlett kultúrájának múltbeli és mostani rögeszméiről, tévhiteiről, sejtelmeiről, s talán valami többről, valóságosról is...

Úgy olvasom, mintha elutaznék a dzsungelbe. S csakugyan, dzsungelbe visz ez a könyv, az emberi lélek fülledt őserdejébe. A kétféle mágia európai csökevényei megdöbbentőek. A hasonszenvi mágia mennyi nyoma a mi életünkben!

A feltevés, hogy emberi lélek a távolból is hatni tud emberi szervezetre – minden mágiának, a legprimitívebbnek is, ez az őshite! – számomra nem tévhit, nem is „babona”. Természetesen nem tudom, igazuk van-e a dajakoknak242, mikor az ellenség hajából, bőréből és nyálából összegyúrt, behelyettesítő és megszemélyesítő bábut megölik, s így hatni és pusztítani vélnek a modell életében is... De hiszek abban, hogy az emberek között irracionális erők tudatosan átalakulnak cselekedetté. (Mindez adat egy távoli regényhez: „Mana vagy a detektívregény”, ez lesz a címe – vagy valami hasonló.)

Baudelaire és Poe száz év előtt lázadtak fel a „tömeg” ellen. Nem bírták el az amerikanizmust, a demokrácia lapályos távlataitól megborzadtak, a művész lázadásának jogát hirdették a tömeggel szemben, a különállás és különbözés szent és kegyetlen szerepét vállalták a beleegyezés, a kompromisszum rémuralmával

242 dajakok v. dyakok = a borneói őslakosság neve, vö. Frazer művével.

100

szemben. Száz év előtt... Mit cselekedne Baudelaire ma? Bizonnyal ugyanazt, csak még merevebben, tudatosabban, halálraszántan és szerepreszántan, a hitvallók erejével különbözve, őrizve művében és szerepében a dandy hősies ihletét. Művész ma sem tehet mást. A többi a politikus vagy az újságíró dolga.

Théophile Gautier tanulmánya Baudelaire-ről243 nemcsak azért nagy írás, mert önmagában is szikrázó és tökéletes, hanem, mert alázatosan és tárgyilagosan elvezet Baudelaire világába, az életből, a tüneményből és a műből, e dzsungelből, egységes térképet szerkeszt. Minden korok esztétái számára klasszikus minta ez az írás: így kell beszélni egy költőről, így kell bemutatni valami újat, így kell megkeresni az utat egy idegen világhoz, gyöngéd lelkesedéssel és kérlelhetetlen szakszerűséggel, elragadtatva és pártatlanul. Csak az a bírálat jogosult, amely egyszerre kulcsot ad egy ismeretlen, rejtélyesen elzárt világ kapujához, s ugyanakkor felméri, kitapogatja, felfedezi és mérnöki módon szabályozza ez új világ tüneményes titkos területeit. Minden más „tetszik” – vagy „nem tetszik” – hangú kinyilatkoztatás csak magánvélemény.

Éjjel Baudelaire-t olvasom, s teljesen elmerülök világában. Szavai, zenéje, hangja, látomásai megtöltik eszméletem, mintha illatos füstöt lehelnék be, mely kábít, s ugyanakkor csodálatos látomásokra ösztönzi az értelmet... Elbódulok. Így alszom el, csaknem boldogan. Teljesen megfeledkezem arról, hogy háborúban élek, nincs többé mód reá, megváltoztatni a sorsot, reggel elölről kell kezdeni mindent, a bombák várását, a nyomorú viaskodást a baromi értelmetlenséggel, minden pillanat tele veszéllyel, s mindez a sok, kegyetlen reménytelenség most már valóság, mint a hajam vagy ez az asztal... Elfelejtem, hála Baudelaire-nek, egy éjszakára a valóságot. Reggel még ezzel a boldog öntudatlansággal ébredek; mint a nagybetegek, a halálraítéltek, vagy azok, kiknek reggel valamilyen rémes vizsgán, bíró előtt kell számot adni – s e vizsga előtti éjszakán a tudat kikapcsol minden veszélyérzetet, azt hiszik, gonosz álom az egész, ami nappal vár reájuk, boldogan alusznak és álmodnak... s az ébredés annál iszonyatosabb, félelmesebb.

Nem elég hallgatni. Belülről, egyedül, igazán és őszintén nem megsértődni: ez az egyetlen válasz.

Mikor Istenre bízom a sorsom, érzem, hogy Isten nem ad föltétlen jogot ehhez. Hinnem kell benne, hogy „madárka tolla se hull ki” az Ő akarata nélkül, de nincs jogom vaksi bizalommal mindent az Ő kezébe tenni le; Isten reám is bízta, hogy csináljam

243 Théophile Gautier (1811-1872) Baudelaire-tanulmányát l. Charles Baudelaire: A romlás virágai. Théophile Gautier tanulmányával és Szabó Lőrinc Baudelaire-életrajzával. Ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. Bp. 1943.

101

és igazítsam a sorsom. S csak, ha vállalom ezt a feladatot, akkor segít.

A tunyák és a gyávák, akik bólogatva és hümmögve, Istenre bíznak mindent: a válságos pillanatban Isten szava nélkül maradnak.

Március.244 A tél így-úgy, betegséggel és aggodalommal, elmúlt. E tavaszra nagy fenyegetések ígérik a végzetet és a változást.

Mit tehetek? Írom regényem, a fogorvoshoz járok, adót fizetek, olvasom Frazer könyvét a mágiáról, csak néhány emberrel érintkezem, kiknek jóhiszeműségében hiszek még, s néha verseket írok avas budai kávéházakban, nyolcsorosokat, mint húszéves koromban... Ez minden, amit tehetek, mikor a világerők dögvészt, kénkövet és pusztulást ígérnek. S néha iparkodom megérteni magam és helyzetem a világban. A világot már nem tudom megérteni: az ember csaknem nagyszerű végzetében, amint elpusztítja önmagát.

Szeretnék még néhány verset írni.

Kritikusaink, ezek a rettenthetetlen, bátor fenegyerekek, az igazság bajnokai, nagyokat rúgnak minden polgári íróba, így belém is. Ez nem olyan nehéz ma. Örömmel látnám, ha ugyanezek a bátor kritikusok hasonló fölénnyel bírálnák paraszti, népi és munkás-íróink többé-kevésbé zsenge dolgozatait is. De ettől óvakodnak.

A „beérkezett” polgári íróba ma igazán veszélytelenül rúghat mindenki. De a „mellőzött” népi vagy munkás-írót áhítatosan járják körül ezek a szomorú irodalmi szegénylegények, füstölővel. A szelet kémlelik, az időjárást, gyanítanak valamit. „...És aztán addig éltek, amíg meg nem haltak?” Ez nem biztos. Ma inkább csak addig élünk, amíg meg nem ölnek. S ez nem ugyanaz.

Michael Roberts angol író könyve „Európa megújhodásá”-ról245. A szerző katolikus, mindent elolvasott, amit az évtizedes válság-irodalom eddig diagnózisban közzéadott – idézi Freudot246, Wellset, de Broglie-t247, Ortegát és Huizingát. Végül a tízparancsolat korszerűsített válfaját ajánlja, mint módszert és megoldást.

A könyvet idegesen és unalommal lapozom át: ez a válságirodalom reménytelen közhelyekbe fullad. Mind e Röpkék248, Neergaardok249, Schubartok, akik látleletet vesznek fel a haldokló

244 1944. március (a szovjet frontvonal a Baltikumnál húzódik).245 Michael Roberts: The Recovery of the West. London, 1941. (Németül Die Erneuerung des Westens címmel jelent meg a munka 1943-ban.)246 Siegmund Freud, 1856-1939.247 Louis Victor Pierre Raymond de Broglie francia fizikus, 1892-1987.248 A válságirodalom: Wilhelm Röpke német közgazdász, szociológus (1899-1966). 1943-ban, magyarul megjelent műve: A harmadik út. Korunk társadalmi válsága (Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart, 1942). Bev. Barankovics István. Bp. 1943.249 Kurt Neegaard svájci orvos munkája: A 20. század feladata (Die Aufgaben des 20. Jahrhunderts). A modern fizikai világkép jelentősége

102

– vagy szerintük haldokló – napnyugati műveltségről, s aztán gyógyszereket és „harmadik utat” ajánlanak, egyről feledkeznek meg: rólam, az emberről. Rólam nincs szó sehol. Műveltségről és rendszerekről van szó, melyek zsákutcába futottak. A diagnózis az unalomig pontos, a tömegek fellázadtak, a civilizáció elgépiesített egy életérzést stb. Csak rólam, pontosan rólam nem beszél senki, nekem nem ajánl senki „megoldást”, én mehetek a pokolra; e fennkölt, nagy távlatokban szemlélődő és ítélkező diagnoszták számára nem vagyok senki. A forradalom akkor kezdődik majd, mikor az ember kijelenti, hogy róla is szó van, személyesen. De ezt a pillanatot bajosan tudom megélni.

Éjjel Shakespeare szonettjeit olvasom. Mennyivel több ez, mint egy világháború! S e szonettek túl is éltek egynéhány világháborút.

Márciusi hó. Ötödik éve nem jártam külföldön. Ötödik éve mindig ugyanazok az emberek, ugyanaz a néhány utca, ugyanaz a sors, kellék, díszlet. S lehet, hogy évek telnek bele, míg újra láthatom a tengert vagy azt, ami Párizsból vagy Firenzéből megmarad. S lehet, hogy mindezt nem látom soha többé: bezár ez a sors, néhány utca, ez a környezet, s eltemet itt valamilyen erő, egy bomba, ellenség vagy betegség. S az ifjúság elmúlik közben, az úgynevezett „legjobb évek”. Ötödik éve néha egy utazás Sopronba vagy Egerbe, ez minden. S néha egy könyv Svájcból vagy Stockholmból. A világ elmarad és az ifjúság elmúlik. S ezt nem adja vissza nekem soha, senki.

Az emberi életben a legfőbb jó a függetlenség. De ad-e a vagyon és a hatalom függetlenséget? Nem ad.

Függetlenség csak egy van: a vágytalanság és a szegénység függetlensége. S a kettő együtt ér csak valamit. A szegénység, melynek vágyai vannak, a pokol a földön.

Giraudoux „Sodome et Gomorrhe”-ja250. Nagyszerű önkény: nem törődik a színpadi térrel és idővel, csak a szó él a színpadon. De micsoda szó! Szárnya van, túlrepül minden veszély és szakadék felett!

S végül még igaza is van. Az emberek csakugyan reménytelenek, s megérdemlik, hogy Isten kénkőtüzet és pusztulást bocsásson Szodomára és Gomorrhára. Az emberek reménytelenek, de Isten felelőssége sem csekély: ő alkotta ilyennek az embereket.

Bezárva az országba, amely ma még sértetlen, a házba, amely ma még sértetlen, a lakásba, amely ma áll még és az enyém, a pincébe, amely ma még sértetlen, s ahol elbújhatok a bombák elől: s mindezért térdenállva kellene hálát adni az Égnek,

korunk szellemi helyzetére és hatása a kultúra jövendő fejlődésére. Ford. Mátrainé Zemplén Jolán. Bev. Huzella Tivadar. Bp. 1943.250 Jean Giraudoux (1882-1944): Sodome et Gomorrhe, 1943.

103

hogy így van. S adok is hálát, teli tüdővel: nagyszerű és csodálatos, hogy így van.

Csak éppen érzem, hogy már nem bírom sokáig az egészet. Ezt a bezártságot, reménytelenséget, a vinnyogó és szűkölő emberi aljasságot, mely körülvesz – minden hónappal rosszabbul bírom. Az utazás lehetősége megszűnt. De a halál lehetősége nem szűnt meg. A sárga bőrtáska, melyet óvóhelycsomagnak készítettem össze, éjjel-nappal ott áll ágyam mellett, egy váltás fehérneművel, kézirataimmal. Talán utazni is lehet e csomaggal – utazni, messzebb, mint vonaton.

Mi maradt meg Jókai művéből? Semmi; csak az egész.

Néhány év előtt megjelent egy utópista háborús rémregény, ezzel a címmel: „Prága nincs többé.”

Most, mikor nap mint nap irtózatos erővel bombázzák Berlint, gondolnom kell e könyvcímre. A valóságban minden homlokegyenesen másként következik, mint elképzeljük. A valóság úgy fest, hogy Prágában egyetlen ablak sem tört be eddig, ellenben Berlin nincs többé.

Ahogy múlik az élet, mind mélyebben, szenvedélyesebben, bensőségesebben érdekel az irodalom; s mind kevésbé érdekel az irodalmi élet.

Érzem, hogy valami ringat. Isten tenyere?... Mindegy, néha szédülök.

Háborúelőtti, csacsi francia mozgókép a pesti moziban; a hős diplomata, s egyszerre hatalmas gépkocsijába ül, végigsiet Párizs utcáin, a pályaudvarra megy, ahová éppen idejében érkezik, hogy beugorjon a pompás pullmanokból összeállított „Paris-Genève” jelzésű vonat egyik hálókocsijába...

A képet nézem s olyan mélységes fájdalom, kétségbeesés kísért meg, mint mikor egy kedves ember halálhírét hallja az ember. Hol van már mindez? Ez az Európa, a párizsi utcákkal, melyeken hatalmas gépkocsik suhannak jólöltözött emberekkel, a pullmankocsikkal, melyek dolgozó vagy szórakozó embereket szállítanak az európai városok között?... Nincs többé sehol. Talán soha, soha nem láthatom többé. Berlinre gondolok, amely nincs többé, s ez – túl minden politikán! – éppen olyan irtózatos és felfoghatatlan, mint a gondolat, hogy holnap talán Budapest sincs többé. Általában egyfajta apatikus révületben élek. De e pillanatban, a moziban, értem és érzem, hogy az, ami e napokban történik, jóvátehetetlen, felfoghatatlan, s mégis irtózatosan valóság. Didergek, szemem könnyes lesz.

Aztán arra gondolok, hogy én, az ember is meghalok; miért ne haljanak meg a kövek, az életformák, a városok?

Az embernek nincs igazi képessége az örömhöz. A legnagyobb öröm is csodálatos gyorsan megsavanyodik,

104

megavasodik. Csak rövid ideig tud örülni, de végtelen képessége van a fájdalomhoz: csaknem korlátlanul bírja.

Giraudoux: „Bella”251. Hogyan írta volna meg művét Proust nélkül? S mégsem „plágium”, nem is „hatás”, amit ír; egyszerűen csak szerves szaporodása egy szellemi tüneménynek, többlet. De Proust nélkül soha nem született volna meg ez a többlet.

„Soha kis nép nem üzent még hetykébben hadat nagyhatalomnak, mint Magyarország a Szovjetnek...” – írja egy svájci újság. Kis nép? A kis nép nem üzent hadat senkinek. Még a nép nevében határozó országgyűlés sem üzent hadat. Egy kis klikk üzent hadat, a nép és az országgyűlés megkérdezése nélkül, néhány vak vagy becsvágyó katona és politikus. A nép megrendülten hallgatott. A fényképen, mely az országgyűlés termét ábrázolja a pillanatban, mikor Bárdossy bejelenti az orosz hadüzenetet252, mindenki – a kormánytagok is – lehajtja a fejét.

Nyugtalan éj. Kétóránként felébredek. Félálomban emberek hangját hallom, kikkel napközben beszéltem. Vijjognak, nyögnek, sivalkodnak. A bombák. Az élet, a pénz, a lakás.

Igen, mindez halálos veszélyben. De mit hittetek, nyomorultak? Miben bíztatok? Az állandósított erőszakban, az intézményesített agresszióban, a legalizált tyúktolvajlásban?... Minden ezért történt. S most csodálkoztok, hogy a világerők – melyek nem erkölcsösek, csak erősebbek – megmozdultak?

Az ámokfutó gép, amely gyilkol, nem hallgat meg többé semmiféle érvet. Csak a csoda segíthet.

Délben riadó. A Lánchídon megyek át – esztendeje, betegségem óta először vállalkozom e kirándulásra –, s éppen a pesti oldalra érek, mikor megszólalnak a szirénák. Egy könyvkereskedésbe megyek be, barátok között töltöm a riasztás óráját. Meglepetésemre nem félek, inkább csak elmondhatatlan utálatot érzek.

Nem történt semmi, valahol Kanizsa fölött röpdöstek.

Hogyan él az ember egy városban, mely kijelentetten bombázási célpont? Ugyanúgy, mint máskor? Ez hazugság lenne. Egy milliós nagyváros, amely körül zuhannak a bombák és pusztulnak a környező milliós nagy városok – tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot253 stb. –, természetesen feszültségben él. Minden pillanatban várja mindenki, hogy bekövetkezik az, amit vár. Egyszerű látogatásokat bizonyos stratégiával kell végrehajtani – van-e a közelben tűrhető óvóhely stb. –, mert a „zavaró repülés” jelzésére a város tökéletesen elsötétedik, a villamosok nem járnak,

251 Jean Giraudoux: Bella. Histoire de fontranges. Roman, 1926.252 Bárdossy László bejelenti a hadüzenetet: 1941. június 26.253 ...tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot: 1944. március 17., Bécs bombázása.

105

az őgyelgő és sétáló órákon át idegen kapualjak alá szorul. Otthon állandó készültség, rádióval, baráti telefonokkal, víz a fürdőkádban, homok az ajtók mellett, meleg ruha, óvóhely-csomag, hócipő az ágy közelében. Így élünk, s várjuk az elkerülhetetlent.

S közben dolgozom. Ez magam számára is meglepő; nem vagyok „hős”, nem. Fantáziám túlságosan élénk ahhoz, hogy ne féljek. S mégis dolgozom, minden nap, a magam munkaterve szerint. Más kérdés, valóban odafigyelek-e arra, amit dolgozom? Értelmemmel igen, idegeimmel valószínűleg nem. S lehet, hogy ez megérzik majd e hónapok munkáján.

Magyarország címerét két lebegő angyal tartja. Már csak e két angyalban bízom. Igaz, ez nem csekélység.

Kerényi tanulmánya az „Eranos”-ban254 az ókori, görög és római Hermész-kultuszról. Nagy felfedezés: kitűnő tudós, alapos, fölényes, gazdag s jó író.

Hermész kaján és alamuszi isten volt. Enyveskezű, szószátyár, egyfajta politikus az istenek között.

A németek megszállták Magyarországot.255

_ _ _ _ _

Negyedik napja Leányfalun. Hajón érkezünk, március végi hóesésben és szélviharban. A március valóban sajátos hónap; nemcsak Caesar számára volt az. – Alkonyatkor érünk be egy parasztszekérrel, poggyászainkkal, a falu végén egy lakatlan házba. Senki nem vár; a tulajdonosok elutaztak messzire. A fűtetlen házban kitört ablakok, jeges szobák fogadnak. Fa akad az udvaron, de nedves, füstölögve ég. Mindez máskor barátságtalan, kedélytelen lenne. Most teljesen közömbös. „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker”256 – mondta Nietzsche és dr. Göbbels. Egyetértünk.

A házban lassan berendezkedünk. Ételt hozatunk a közeli, falusi vendéglőből. Találok könyveket egy polcon, köztük néhány olvasni-érdemeset is. Deák gyűjtését régi magyar asszonyok leveleiből257. Hat évvel a mohácsi vész után Forgách Kata legnagyobb gondja volt, hogyan juttassa el a süldő disznót

254 Kerényi Károly (klasszika-filológus, vallástörténész, 1897-1973): Hermes der Seelenführer. Das Mythologen vom männlichen Lebensursprung. Zürich, 1944 /Albae Vigiliae/. (Magyarul: Hermés, a lélekvezető. Az élet férfi eredetének mitologémája. Ford. Tatár György. Bp. 1984 /Mérleg/.)255 A németek megszállták Magyarországot: 1944. március 19. (Március 20-án Budapestre érkezik Karl Adolf Eichmann a magyarországi zsidókérdés végleges megoldása céljából.)256 „Was mich nicht umbringt, macht mich stärker = ném.: „Ami nem öl meg, az megerősít.”257 Deák Farkas (író, történetíró, 1832-1888): Magyar hölgyek levelei. 499 darab. 1515-1709. Közli - -. Bp. 1879 /Magyar leveles tár, 2./.

106

táborozó urához? Esik a hó. Az ablakból a Dunát látni, a vattás ködöt, semmi mást.

Csak a csoda segíthet. Van csoda, de azt hiszem, meg kell érdemelni.

Egy hete nem olvastam, nem dolgoztam. Éjjel néha kimerülten alszom, mint az agyonütött – az ember ott szedi hasonlatait, ahol a legközelebb találja –, féléjszakát ébren fekszem a sötétben.

És mégis, egy hang – kinek a hangja? Nem tudom! Talán az őrangyal! – azt mondja, hogy még nincs itt a pillanat, mikor jogom van itthagyni az életet.

Milyen gyorsan alkalmazkodik új élethelyzetekhez az ember! Mennyire nem igaz, hogy „kötve van” ehhez vagy ahhoz – lakáshoz, környezethez, igényekhez! Ezek szavak. A valóság mindig csak éppen a valóság, semmi más. És végtelenül egyszerű.

Három hét Leányfalun. Csomagolunk és útnak indulunk.Tahiban ér az április 13-i258, délelőtti légiriadó. Az országút

mentén állunk, az ég felhős. Nagy magasságban, láthatatlanul, félelmes robajjal húznak a nehéz amerikai bombázók Pest felé. Nyomukban olyan vonalsor marad az égen, mint a hangjegyfüzetek vonalai.

Vácra komp visz át; az aknaveszély megint időszerű. (Néhány nap előtt a közelben futott aknára és süllyedt el az „Erzsébet királyné” nevű szalongőzös.) Este hatig csellengünk az állomás közelében. Sok, nyomorult, sárgacsillagos zsidó, koldusok és trógerek a sárga csillaggal, melyre senki nem figyel259. Az emberek, komoly tapintattal, iparkodnak nem látni a jelvényt.

Este Gyarmaton alszunk, harmadrangú, valóban gyarmati szállodában. Gyarmatról hajnalban Losoncra.

Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát260. Betiltottak minden tisztességes lapot. Budapestet rendszeresen bombázzák, sok a halott.

„Műsoromat – mint a rádió mostanában gyakran mondja – bizonytalan időre beszüntettem.”

Az ember bizonyos következetes sorrendben oszlatja fel életét: először a lakásomtól búcsúztam el, melyet távollétemben a bomba pusztít el, vagy a rekvirálók ülnek bele; aztán – s ez már fájdalmasabb – munkámtól és munkahelyeimtől. Aztán egy életformától: be kell rendezkednünk egyfajta nomád életre, nyeregben élni, mint a régi magyarok; aztán elbúcsúzik az ember

258 1944. április 13. (Szimferopol felszabadulása.)259 A zsidók kötelezése a sárga csillag viselésére: 1944. április 5.260 Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát: 1944. április 14., kormányrendelet a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá helyezéséről.

107

sok mindentől, ami az élethez kötötte. Marad a teljes szabadság, kilátással a meglepőre, a váratlanra és a halálra.

Utolsó este Leányfalun elhívattam az állatorvost és megkértem, irtsa ki Jimmy kutyámat. Öreg volt már, nagyon beteg, nem bírta volna a vándoréletet. Sztrichninnel irtották, két perc múltán meghalt. Előkelő lény volt, előkelően halt meg: elnyúlt, szép lendülettel, kecsesen, mint Pavlova vagy Nizsinszky a tánc végén. A kertben temettem el egy fiatal barackfa alatt.

Csehov elbeszéléseit olvasom261. Milyen „szolid” ez a munka, milyen becsületes: bírja az idő szuvasító támadásait.

Az élet inkább harc, mint tánc262 – mondja Marcus Aurelius. De ez nem egészen biztos. Az élet legtöbbször nem is harc, hanem kínos keringés, a táncosok módjára, veszélyes helyzetek között, lábujjhegyen.

Földrengésben élek, forradalom kellős közepén. Jogrendszerek, házak, városok és tömegek semmisülnek meg. Ízlések, megegyezések lobbannak el a lángban, mint a szalma. Emberek buknak el, különösebb bűn nélkül, mint ez forradalomban szokás és illik: bűnük nem az, hogy ezt vagy azt cselekedték vagy mondták, bűnük egyszerűen az, hogy voltak és vannak. S ez nagy bűn.

A „Varázs” hősével tartok, aki a végén ezt mondja: „Megismertem az embereket és nem akarok több varázslatot.” Ha a magyar nyelv, s az a szellemi igény, mely a magyar irodalmat megteremtette, elpusztul, minek éljek? Nem olyan izgalmas az élet, ha nincs feladata.

„Jót tenni?” Legtöbbször könnyű. Igazat tenni, viszolygás, nyivákolás, sápítozó érzelmesség nélkül: ez nehezebb. Az orvos, aki a beteg nyitott hasa előtt érzelmes részvéttel sopánkodni kezd, rossz orvos.

Úgy nézni mindazt, ami most történik – most? Örökké, halálig! –, mint aki bíró és elítélt egyszerre.

Ez a kisváros a büntetés. Egyelőre szelíd büntetés. Por, jellegtelen házak, málló vakolat, s az első hőség felidézi azt a jellegzetes bűzt, mely a kanalizálatlan kisvárosok testi szaga. Ez rosszabb, mint a szegénység. Ez a bugrisság.

261 Anton Pavlovics Csehov (1860-1904): Elbeszélések. Ford. Barabás Ábel. Bp. 1903 /Magyar könyvtár/. Újabb kiadása: – – – Összes elbeszélő művei. Ford. Gyagyovszky Emil, Honti Rezső, Peterdy István. Bp. 1924-1927.262 „... az élet harc és számkivetés” – „Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít...” Vö. Marcus Aurelius elmélkedései. Ford. Huszti József. Bp. 1974, 23, 98.

108

Maradj dandy, a szó katolikus és írói értelmében, a vérpadon vagy az internáló táborban is; tehát hívő és engesztelhetetlen. Különbözz, bármi történik is! – ez a te alázatod, szolgálatod, ez a legfelsőbb parancs.

Egy embert lehet büntetni cselekedeteiért és szavaiért; de nem lehet büntetni származásáért. Akit származásáért büntetnek, azzal igazságtalanság történik, s minden ember, aki ad még emberi rangjára, szolidáris vele.

Mély és süket nyugalom. Mindenre felkészülten élni, anélkül, hogy ez a készültség különösebb feszültséget okozna – ennyi a titok.

Nincs butítóbb, ernyesztőbb, mint a történelem vagy amit „történelmi idő”-nek neveznek. 1910-ben gondolni és tökéletes formában kifejezni valamit, amitől értelmesebb lesz a világ: ez az igazi történelmi élmény. A többi szenny, rendetlenség, vér, szenvedés, ostobaság.

Belenyugodni abba, hogy szenvedni, meghalni kell: nem olyan nehéz. Belenyugodni abba, hogy kedveseink és barátaink is szenvednek, üldöztetést viselnek el és meghalnak: ez a nehéz, az emberfeletti lecke. S ezt is meg kell tanulni.

Egyszerű életekből úgy virít elő – valamilyen meglepő kényszercselekedet alakjában – az elmebaj, a lappangó neurózis, mint a pipacs a sivár búzatáblából.

A forradalom egyik tanulsága számomra, hogy az emberek életüknél is jobban féltik kényelmüket.

Dickens: „Pickwick Club”263. A regény, melynek folytatásait a haldoklók úgy várták, hogy nem voltak hajlandók meghalni, s az előfizetők mérföldeket zarándokoltak a postakocsi elé, mely a füzetes folytatást hozta... Az irodalom egyik legnagyobb sikere.

Semmi nem öregszik oly gyorsan, mint egy világsiker. Alig száz éve, hogy a „Pickwick Club” megjelent, s én, aki mostanában ugyancsak halandó vagyok – a megszokottnál is inkább az –, hajlandó vagyok meghalni úgy, hogy nem olvasom el a harmadik fejezetet.

Egyre mélyebb, titkosabb, megrendültebb élmény: látni Isten kezenyomát mindabban, amit mi emberek tervelünk, alkotunk, kapkodva rakosgatunk.

Nem megsértődni, ez a feladat, igen. Ezt vállalom is.De nem ígérhetem, hogy nem unom meg egy napon.

263 Charles Dickens (1812-1870): A Pickwick-Klub (The Pickwick Papers, 1836). Ford. Szini Gyula. Jegyz. Schöpflin Aladár. Bp. 1929.

109

Az elmebajosok, a nyavalyatörősök úgy bújnak elő e torz forradalom záporában az anyaföldből, mint a gombák. Ennek a forradalomnak mindene van: karhatalma, „dinamikája” és „célkitűzése”, csak nevei és tehetségei nincsenek.

Mit szeretnék még? Látni a tengert. Elmenni Párizsba. Ágyban meghalni, de úgy, ahogy az Isten akarja.

És honnan tudod te, mit akar az Isten? Hallgass és viseld el azt is, hogy nem értheted szándékait.

S. meséli: vízumot akart és a Gestapóhoz küldték az Astoriába. (Különös, milyen sorsuk van házaknak: ez a szálloda volt az 1918-as forradalom főhadiszállása!) Ott félreértették jelentkezését, s felrakták egy menetautóra, mely Kistarcsára viszi a letartóztatottakat. Estig tart, míg a tévedést megmagyarázza. Időközben a Gestapo svábhegyi főhadiszállásán tanyázik. Itt látja és hallja a következőket:

Két szentendrei paraszt jelentkezik a volksbundista, magyarul is beszélő SS-őrszemnél. Előadják, hogy bajuk van egy falubeli zsidóval, aki állítólag becsapta őket egy lóvásárnál. Engedélyt kérnek, hogy hazatérve megverhessék a zsidót. Az SS-ember megnyugtatja őket, hogy nyugodtan megverhetik, ezért ma nem jár büntetés. De a két paraszt ragaszkodik az írásos engedélyhez; s mikor ezt nem kapják, elégedetlenül távoznak.

A történet jellemző, s nemcsak a két szentendrei parasztra az. Az egész magyar szélsőjobb társadalom akkor mert csak szíve szerint, istenigazában hozzálátni a zsidóveréshez, mikor írásos engedélyt kapott hozzá a németektől.

X. egy hete a kassai gettóban. Első három levelében pontosan leírja, mi történik egy táborban, ahol nincs víz, nincs latrina, nincsenek épületek, csak oldalfalnélküli pajták, s ahol tizenötezer embert tereltek össze öt nap alatt.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják264, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat.

Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását265. Ha túlélem, leírom.

264 A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják: 1944. április 26., kormányrendelet a zsidók lakhelyének kijelöléséről. – 1944. május 15.: megkezdődik a zsidónak nyilvánított személyek gettóba gyűjtése, és koncentrációs táborokba szállítása (az első szakaszban, július 6-ig 420.000 zsidónak minősülő magyar állampolgárt szállítanak a lágerekbe).265 Josephus Flavius (Joseph ben Mathitjahu, 37-100 k.): A zsidó háború (Peri tu iudaiku polemu, 75-79). Ford. Révay József. Bp. (2., jav. kiad.) 1957.

110

Május. Virágos fák. Ez az illatos fölény és magasztosan közömbös következetesség, mellyel a természet leborítja az emberi nyomorúságot: csaknem dühítő.

Nem segít semmi: mindent személyesen meg kell élni, testünkön, a valóságban; hogy megértsük. Mindaz, amit a lengyel, osztrák, német zsidók sorsáról hallottunk ez években, ködkép volt csak. De mikor először láttam – a budapesti Vörösmarty téren – amint egy embert két Gestapo-katona vitt a teherkocsi felé, megértettem a valóságot. S most, mikor az ablak előtt vonulnak ezek a sárgacsillagos férfiak, nők és gyermekek, cipelik a ványadt csomagokat, hogy ötezrével, tízezrével összezsúfolva éljenek valamilyen bizonytalan – attól tartok, nem is bizonytalan! – sors felé, amint elhagyják otthonukat, munkájukat – miért?! –, hogy tengődjenek putrikban és barakkokban a városszéleken, kétheti élelemmel, pénz nélkül, kereset nélkül – miért?! –, most végre értem. Mindezt látni kell, személyesen.

Az emberi léleknek nincs igazi fantáziája. Csak a valóságnak van fantáziája.

Szégyen élni. Szégyen a napon járni. Szégyen élni.

És mégis: aki nem tud megőrizni e szörnyűségek közepette lelkében egyfajta közönyt: nem tud igazságos maradni, tehát nem tud másokon és magán sem segíteni.

Az európai zsidóság elveszítette a maga külön háborúját: csak a csoda segíthet rajtuk. De a zsidók nem hisznek a csodában. A zsidók egyáltalán nem hisznek: ezért viselnek olyan kétségbeesetten és összetörten minden csapást.

Nyilvánvaló, hogy az embertömeget, melyet most kihajtanak lakásaikból, ablaktalan putrikban helyeznek el, tíz-, húsz- és harmincezrével, megfosztanak a vagyon, kereset és munka minden lehetőségétől, elveszik emberi méltóságukat: ezt az embertömeget azok, akik mindezt kitervelik ellenük és végrehajtják rajtuk, nem hagyhatják meg szemtanúnak, ha egyszer fordulna a kerék. Attól tartok, a legrosszabb következik be; az, ami Lengyelországban és Oroszországban történt a kitelepített osztrák, német, szlovák és lengyel zsidókkal.

Heltai „Néma leventé”-jét266 olvasom. Kis, hibátlan, töréstelen remekmű. Igényes és szerény.

Rousseau: „Confessions”267. Milyen boldog, lelkendező, felszabadult hang ez! Mint mikor valaki, sok selypítés után, végre a lényegesről beszél. Nincs nagyobb kegyelem író számára, mint mikor hang és téma – nagyritkán az élet és a munka során – egymásból következnék, építik, segítik, alkotják egymást.

266 Heltai Jenő: A néma levente. Bp. 1936.267 Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): Les confessions. 1761-1770. (Magyarul: Vallomások. Ford. Benedek István, Benedek Marcell. Bp. 1957)

111

Ez a kisváros szellőzetlen. Néha kinyitom az ablakot: nem a szobát szellőztetem, hanem az utcát.

A hősiesség! Mennyit beszélnek róla.De a hősiesség legtöbbször – és igazában – nem egyetlen

heroikus gesztus. A hősiesség legtöbbször és igazában megszámlálhatatlan sok apró, türelmes és következetes mozdulat összege; s e mozdulatok mind ugyanegy erkölcsi cél felé nyúlnak.

Elolvastam a „Nővér” hatvankét kéziratoldalát... Két hónapja ez az első szellemi vállalkozás, melyhez erőm volt.

Nem vagyok egészséges, sorsom kilátásai zavarosak. Isten szándékait nem értem. De élek még, s ezért akármily reménytelen és megalázó feltételek között élek is, minden megmaradt erőmmel dolgoznom kell. Be kell fejeznem ezt a regényt. Ha tudnék verseket írni... Nem szabad másra figyelnem, csak arra, ami belülről szól hozzám. A háború, a terror, mindez a sors egyik válfaja csak, mint a betegség. (Beteg is vagyok, minden egyszerre robbant föl, bennem és körülöttem.) S mégis, félighűdötten is – a világ, melyhez tartozom, félig hűdött! – dolgozni, befejezni, amit elkezdettem, minden nap megkeresni azt a két-három órát, amikor olvasni és írni kényszerítem magam – utolsó pillanatig.

Hideg május. Didergek a napfényben.Az emberekkel nincs mit beszélni. Mint ahogy részeggel

vagy őrültekkel nem lehet vitatkozni: a magyar középosztály megőrült és berúgott a zsidókérdéstől. Az oroszok Kőrösmezőnél268, az angolok és amerikaiak Pest fölött269, s ez a társadalom eszelősen és tajtékozva nem akar, nem tud másról beszélni, csak a zsidókról.

De a munkához nemcsak akarat kell. Életmód, légkör is kell hozzá... s mindez hiányzik.

Mégis, maradj erősebb, mint sorsod: életmódot, légkört, mindent pótolj akarattal!

Az ember, ez a járvány.

A Musa Dagh örményeinek regénye itt történik meg270, minden nap, minden vidéki magyar városban. A deportálások színhelye nem Mezopotámia, hanem városkörnyéki téglagyárak s hasonló helyek; onnan Lengyelország. Werfel regényét látom minden nap életrekelni: ahogyan Enver pasa és a törökök kiirtották az örményeket, mert „igazhitűek nem élhettek együtt keresztényekkel”, úgy kergetik ki lakásaikból, fosztják meg javaiktól, szabadságuktól, s végül bizonyosan életüktől is – a gyilkosok számára nem marad más megoldás! – az igazhitű

268 Az oroszok Kőrösmezőnél (Jaszinya, Kárpátalja, SzU): 1944. május 16.269 ...az angolok és amerikaiak Pest fölött: 1944. május 19-20.270 Franz Werfel regénye az örmények pusztulásáról: A Musa Dagh negyven napja (Die vierzig Tage des Musa Dagh, 1933). Ford. Tamás István. Bp. 1942, 1-2. köt.

112

nemzeti szocialisták a zsidókat, kikkel nem élhetnek egy országban... Miért? Mert zsidók, mert „ellenségek”, mert „idegenek”, mert... s végül nincs válasz. Mert lehet.

Valahol van még a zene, a tenger, a babérfák, a gondolkozó emberek... Már csak úgy gondolok rájuk, mint a halálos beteg gondol egy messzi nyár tájaira és illatára.

Mindez csakugyan túlnő az egyéni sorson. Tömegszerencsétlenség szemtanúja vagyok, melyet tömegőrület idéz föl. A nagy „hecc” természetesen nem torpanhat meg a zsidóknál. És aztán, ha mindent megkaptak?... Ha mód van rá, elvenni emberek szabadságát, emberi méltóságát, esetleg életét, miért hőköljön meg ez a kancsi, eszelős dühben romboló és fosztogató tömeg bárki vagyona, személye előtt? A lángnak mindegy, mit éget, csak legyen mit hamvasztani.

Az emberek soha nem olyan veszedelmesek, mint mikor bosszút állanak a bűnökért, melyeket ők maguk követtek el.

Vajon hol az elit, melytől Ortega y Gasset271 remélte, hogy megfékezi, neveli, erkölcsre tanítja az ösztöneitől megvadult tömegembert? Valahol van, ez bizonyos. Rejtőzik. Iparkodik színtelen maradni, kézitáskájában, a légoltalmi óvóhely-csomagban őrzi a szent tekercseket, kéziratokat...

Ez az elit halálosan fáradt. Nem tudja senki, aki nem élte át, mit kellett elviselni – és elhallgatni! – az elmúlt tíz esztendőben. Ha eljön a pillanat, mikor szólani lehet, nem lesz már ereje megszólalni.

Nem hiszek többé abban, hogy bármilyen műveltség tartósan nevelni és fegyelmezni tudja a legalacsonyabb emberi ösztönöket és indulatokat. Nem hiszek abban, hogy az ember másképpen is tud méltányos és igazságos lenni, mint gyávaságból, szükségből vagy pillanatnyi érzelmességből.

Mind jobban hiszem, hogy a legtöbb, amire ember képes, az igazi emberi hősiesség nem más, mint a föltétlen, alkura képtelen pártatlanság. Ez az igazi emberi nagyság.

Egyfajta Rodostóban él ma minden író. Rendkívüli erő kell hozzá, hogy e belső számkivetésben ne sorvadjon el mindenfajta alkotóerő. S ne meneküljön a száműzött esztelen kényszercselekedetekbe.

Az élet egyik legfőbb princípiuma a kötelességteljesítés. Legalábbis férfiak számára. A kötelesség több, mint az élet.

Az elmúlt negyedszázadban az volt kötelességem, hogy minden erőmmel dolgozzak. Ezt – jól, rosszul, ahogy tudtam – teljesítettem is. Most az a kötelességem, hogy minden erőmmel ne dolgozzak; legalábbis nem a világ számára. Ez sem könnyű.

271 José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (La rebelión de las masas, 1930). Ford. Puskás Lajos. Bp. 1943 (2. kiad.).

113

És mégis, ilyen levegőtlen feltételek mellett: írom ezt a regényt. Bizonyosan nem „jó”, amit írok; hiányzik a munka minden feltétele, az írói élet légköre, könyveim, egyfajta méltó környezet, mely szükséges a szellemi munkához! S mennyi apró gond! Nevetséges és nem is nevetséges nyomorúság! És nem segít az, ha a többiekre gondolok, társaimra és barátaimra, akik most internálótáborokban sínylődnek. Az ember a maga módján szenved.

De mégis írom ezt a regényt; amíg Magyarország végzete felé rohan. Nem tudok másként segíteni, nem tudok másképp felelni az időnek, nem tudok másképp ellenállani, csak így: ha megkísérlem leírni ezt a regényt, amíg a többiek megkísérlik elpusztítani mindazt, ami Magyarország legmélyebb értelme volt: a műveltséget és emberiességet.

Kis nyomorultak: hogyan sietnek „résztvenni”, nem elmaradni, nem veszélyeztetni az „állást”, a „fix”-et! Az emberek nem is olyan aljasok, mint amilyen nyomorultak.

Mi az, ami ilyen reménytelenül unalmas Rousseau-ban? Nem a mondanivalója, nem is előadásmódja. Attól tartok, a lelke.

Betegség, háború, üldözés, rágalmazás, nyomorúság, bujkálás, feljelentés, dögvész, unalom, önzés, kapzsiság, kegyetlenség... mi ez, együtt? Téboly, hagymázas lidércálom? Nem: az emberi élet.

Hendrik van Loon gunyoros-szomorkás könyve az „Emberiség történeté”-ről272.

A szerző kisebbfajta magaslaton áll, szivarral szájában, botjára támaszkodva, mintegy megpihenve séta közben, az emberiség története fölött; s így szemlélődik.

Amit lát, irtózatos. S mégsem egészen reménytelen. Csak éppen mi emberek oly közelről, s oly reménytelenül rövid időben látjuk és éljük a dolgokat, hogy nincs módunk érzékelni az igazi távlatokat. Az ember, igenis, fejlődött. A végtelen időben is fejlődött – mikor a gerinces állat két lábra állt – s a piciny történelmi időben is, melyet ismerünk. Csodálatos dolgokat ismert meg, talált fel, valósított meg.

Csak aztán elkövetkeznek időszakok – miért? –, mikor mintha megvakulna, megsiketülne. S úgy tetszik, mindent elfelejtett, amit az egyiptomiak, kaldeusok, föníciaiak, mórok, európaiak alkottak. Most is ilyen az idő. Csak hasának, ösztöneinek, szenvedélyeinek él.

S néhány elit-ember egy napon megint kiemeli az emberi fajtát e sötétből. Egy Dante. Vagy Columbus. Vagy Szent Pál. Csak ez számít.

272 Hendrik van Loon (holland származású amerikai író, 1882-1944): Az emberiség története az ősembertől napjainkig. Ford. Fülöp Zsigmond. Bp. 1927 (2. kiad.).

114

Miért vagyok „urbánus”? Mert hiszek abban, amit Hendrik van Loon mond: mindig, mindent a városi emberek adtak az emberiségnek: a babilóniai, a görög, a római, a karthágói, a Hansa- és a lombard városköztársaságok emberei: a többletet, az arányt, a mértéket, a gondolatot és a szépet. Nem a pásztorok, nem, s nem is a gulyások. Az emberiség történetének nagy mondatait nem a legelőkön gondolták és mondották el, hanem a fórumon.

A butaság talán mégis agresszívebb, mint a kapzsiság és a kegyetlenség. A kapzsi vagy kegyetlen emberrel, ha másképpen értelmes, végül is meg lehet alkudni. De a buta ember életveszélyes, mert kiszámíthatatlan és megközelíthetetlen. Nem lehet vitatkozni vele. Csaknem lehetetlen védekezni ellene; el kell viselni, mint a sorscsapást. Kíméletlensége, önzése, szívóssága pokoli.

Zsidók és keresztények között őrlődve, egyformán ismerve az üldözők és az üldözöttek lelki szerkezetét, egyforma reménytelenséggel hallgatva mindkettőt... Hát igen, húzzuk így, amíg lehet. De ha egy bomba célbavesz, nem tiltakozom.

A történelem, ez az eszelős kórrajz...Néha egy pillanat e fülledt zűrzavarban: Konfucius273,

Buddha, Dante, Shakespeare, Arany, Goethe. A többi téboly, unalom és gyalázat.

Lehetetlen, hogy az élet ne legyen valami más is – valamilyen többlet, más, örök. Más, mint ez a vinnyogó vergődés, konok kegyetlenség.

Trevisót bombázták. És Vicenzát274. Palladio275 templomát és palotáit.

A háborút megelőző napokban jártam ott utoljára. Eszpresszó-kávét ittam a trevisói városkapu előtt és aludtam Vicenzában. Öt éve ennek.

Isten, adj erőt a zsidóknak, hogy elviseljék az üldöztetést, kínzást és sanyargatást. Adj erőt nekik, hogy erősek legyenek az élethez és a halálhoz.

S aztán, ha túlélték az üldöztetéseket, adj erőt nekik, hogy ne veszítsék el fejüket, ne változzanak át ámokfutó üldözőkké. Adj erőt nekik, hogy erejük legyen az emberi nagysághoz, a türelemhez. Mert a bosszú csak újabb indulatot szül. S talán Huxleynek és az oxfordistáknak van igazuk, akik az mondják, hogy az ellenséget csak egy módon lehet legyőzni: ha elviseljük.

273 Konfucius (Kung Fu-ce, i.e. 551-479) ókori kínai filozófus, történetíró, a Nyár és Ősz (Csun-csiu) c. kínai történeti krónika, amely a gyakorlati élet méltatása, az ő nevéhez fűződik.274 Trevisót bombázták. És Vicenzát: 1944. május vége-június eleje.275 Andrea Palladio (1508-1580), a vincenzai Teatro Olimpico építésze; a Négy könyv az építészetről c. értekezés (1570) szerzője.

115

Visszagondolok az emberekre, akik az elmúlt években úgy mutatták, mintha barátsággal fordulnának felém. Milyen irtózatos messze vannak! Milyen tartalmatlanok, igazi belső vonatkozás nélkül valók voltak e kapcsolatok! Nincs egy közöttük, aki emberi kötést jelentett volna. Az én hibám ez?... Vagy ez minden emberi kapcsolat sorsa? Az írók, beteges, sündörgő irigységükben! A „társasági emberek”, akik unalmukat vagy hiúságukat szellőztették társaságomban. Ezek a „vacsorák” és vacsorautánok, ezek az üres politizálások, szemforgató viták és helyezkedések! Visszamegyek Pestre és nem keresek ott senkit. Nem is hiányzik senki. Az „irodalmi élet”, ez az irigységtől habzószájú, vádaskodó cigányvilág... Mi közöm mindehhez? Semmi.

Eljön egy nap – ez a mai nap! –, mikor az ember igazán, végzetesen, egész lényével és sorsával megtudja, hogy csak Istenhez és a lelkéhez van köze. S türelmesen él, elviseli azt a kegyetlen és izgatott félreértést, ami az élet az emberek között, várja a halált.

Szerelem... Úgy gondolok vissza e rohamokra és válságokra, mint elfeledett, egzotikus országokra, ahol jártam valamikor.

S mi volt az alján minden ilyen válságnak? Vad önzés. S pénzkérdés. Soha, semmi más.

Várja a halált... de milyen mély bizalommal várja! Nem sürgeti, de nem is kerüli többé. Él, ahogy tud, hallgat az emberek között, nézi városok, országok és társadalmak pusztulását, hallgat és vár. Nagy jó a halál. Valamilyen nagy erőfeszítés is, vizsga, melyre egy életen át készülünk. Hűségesen kell élni, de hűségesen kell meghalni is... hűségesen ahhoz a belső törvényhez, mely életünk értelme volt.

Csak a gyermekeknek adnának könnyebb sorsot. Ez a felelősség iszonytató.

Néhány hónap előtt, mikor még volt, színre-szemre, egyfajta irodalmi, szellemi élet Magyarországon, irodalmi folyóiratokban sorozatosan megírták rólam, hogy nem vagyok többé író, csak afféle szépirodalomba kirándult zsurnaliszta. Akkor nem volt igazuk. Most igazuk lenne, ha módot adnék arra, hogy megbíráljanak: csakugyan nem vagyok többé író. Nem is akarok az lenni.

Pesten. Állandó légi riasztások. Reggel kilenckor, a riadó alatt, a Várhegy oldalában, egy sziklapincében. Emberek, az erős, júniusi fényben, a pince bejáratánál, mintha egyfajta lumpolásból érkeznének, sápadtan, macskajajosan.

Szikrázó, teljes, fényes júniusi reggel. A gesztenyefák, mint az őrült karácsonyfák, tele lombbal, gyertyákkal. Vad ünnep ez. Goethe „Kampagne in Frankreich”-jét276 olvasom. 1793-ban – negyvenhárom éves korában – megáll Verdun közelében egy

276 J. W. Goethe: Kampagne in Frankreich 1792. 1822.

116

halastó előtt és lelkesedéssel csodálja, amint a halak pikkelyes teste vöröses fényt vet, ha napsugár érinti. A Farbenlehre277

foglalkoztatja már ebben az időben. Reuss hercegének mesél másnap a halakról és a vörös pikkelyekről, s amíg Verdun falait gyújtóbombákkal pörkölik a szövetséges seregek, Goethe és a herceg a várbeli védők puskagolyói között sétálgatnak és a színtan esélyeit vitatják.

Így kell élni, csak így.

És a részvéttel kell élni. Érzelgősség nélkül, de részvéttel, irgalommal. Vigyázni, mikor telik meg a mentőcsónak, s akkor könyörtelenül elutasítani mindenkit, aki a csónak felé úszik, mert felboríthatja a telt bárkát.

Részvéttel élni, de tárgyilagosan. Mint egy ápoló, vagy orvos nagy járvány idején. A járványt megszüntetni nincs módunk, de lehet ágytól-ágyhoz menni, egy pohár vizet adni, egy oltást, valamilyen enyhítő orvosságot, egy jó szót. Reggeltől-estig, estétől-reggelig. Ezt meg kell tenni, járvány idején is.

Kérlelhetetlenül olvasni. Ne tűrd, hogy a tárgy, vagy az író valamilyen trükkje megvesztegessen. A legnagyobbaknál se tűrd el az ilyen vesztegetési kísérleteket. Mindig kérlelhetetlenül figyelni az egészre, az író hangjára, előadásmódjára, a mű tárgyára és sajátosságára: ne tűrd, hogy untassanak, sem azt, hogy ügyességgel elkápráztassanak. A lényeget olvasd, ami egyszerre a mű és alkotójának jelleme; mert a jellem tartást ad a műnek.

Két nap falun. A táj megtelt, megérett. Fájdalmas ez a nyugodt bőség, az emberi nyomorúság fölött kivirult, diadalmas, közönyös, szuverén júniusi érettség. A levegőben valamilyen áldott, édes illat.

Róma elesett278.

Goethét a franciaországi hadjárat közben elsőrendűen foglalkoztatják a testi, kényelmi lehetőségek. Idejében megtanulta, amit mind kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy az állandósult életveszélyt csaknem könnyebb elviselni, mint a permanens kényelmetlenséget.

Miért nem írok? De hogyan írjak? És mit képzelnek az őrültek, vagy a sunyi vádaskodók, akik most a „szellemi szabotázs” politikai vérvádját emelik az írók ellen? Én nem vagyok én, mikor írok: az alkot engem, amit írok, nemcsak én az alkotást. Egy író nem egy ember, aki leül egy szobában és önkényesen író; egy író egyszerűen idegrost egy szellemi organizmusban, s ha az organizmus egészét hűdés éri, ha az idegrost nem kapja meg a

277 Farbenlehre = ném.: színelmélet. Goethe hasonló című munkája 1810-ben jelent meg.278 Róma elesett: 1944. június 4., a szövetséges csapatok bevonultak Rómába.

117

szellemi szervezet egészétől a szükséges vérellátást: megszűnik működni.

A versek, megint a versek. Zsonganak, kísértenek. Valaki üzen, nagyon messziről. Reszkető kézzel, könnyektől homályos szemekkel jegyzem föl, amit üzen. Ennyi a vers.

Pesten. Minden csöngetésnek értelme van: s már csak értelmes csöngetések szavára nyitok ajtót. A telefonkagylót csak akkor emelem föl, ha bizonyos jelzés szerint csönget. Így élünk.

Aki nem élte velünk végig ezt az időt, aki nem volt közöttünk, mikor minden kinyílt, betelt és igazi valóságában megmutatkozott, aki nem tudja, mi az, felriadni egy csöngetésre, s már régen nem a magunk életét félteni: aki nem tudja, mi kell ahhoz, hogy a bombázást jelző szirénabőgésre közömbösen pillantsunk fel, mert az effajta veszélyt idegeink régen közömbösítették más, keserűbb és veszélyesebb mérgek oldatában, aki nem segített legalább egy gyereken, nem adott szállást egy otthontalan nyomorultnak, aki nem tudja, mi az, kézhez kapni a reggeli postával egy lapot, melyet egy vagonból dobtak ki valamely állomáson, akik a vagonban nyolcvanadmagukkal utaznak a halál felé: aki mindezt nem élte végig velünk, ezt a három hónapot, ezt az öt évet, ezt a tíz évet, az ne álljon közénk soha bírónak. Itt csak az ítélhet, aki közöttünk élt.

E hónapokban kétféle embert ismertem meg: azt, aki sajnálkozik és nem csinál semmit. S azt, aki nem szól egy szót sem, de segít.

Marlowe: „The Jew of Malta”279. Shakespeare kortársa volt, s könnyen lehet, hogy a dráma anyagát kölcsön adta a „Velencei kalmár”-nak.

Hogyan él a XVI. századbeli angol író képzeletében a zsidó? Az olvasmány e napokban izgalmas. Marlowe zsidaja mintha a „Stürmer” hasábjairól lépne elő: kapzsi, telhetetlen, vérszomjas, csalárd, szószegő, gyáva és érzelmes. Afféle „Jud Süss”280 ez a máltai zsidó – a darabnak sikere lenne, ha ma előadnák. Mi ez az örök félreértés? És mi az irodalom bűne ebben? Mint a bábszínházban az örök figurák – Vitéz János és a Halál, a paprikajancsi, vagy a komédiában, a commedia dell’ arté-ban az Anyós, a Fösvény, a Felszarvazott Férj, a csacsi, félkegyelmű Inas, úgy élt az irodalom kelléktárában a Zsidó. Örök alak volt, tincsekkel, vérszomjjal, uzsorával, hamis esküvel a kaftánzsebben és keresztényeket gyalázó átkokkal ajkán. Az író, ha megszorult,

279 Christopher Marlowe (1564-1593): The Famous Tragedy of the Rich Jew of Malta, 1589. (Magyarul: A máltai zsidó tragédiája. Ford. Rózsa Dezső. Bp. 1914 /Olcsó könyvtárt./)280 Jud Süss: utalás Lion Feuchtwanger (1884-1958) 1925-ben megjelent azonos című regényére, valamint a hírhedt náci filmre. Feuchtwanger regénye magyarul A herceg és zsidaja címmel jelent meg 1946-ban (ford. Sztrókay Kálmán).

118

minden korban előhúzta ezt az anyagot és alakot, mint az Anyóst vagy a Fösvényt.

Az emberek pillantása a pesti utcán: ez él még? És miért, milyen jogon?... Látó-, halló-, szaglószerveik különös éberséggel működnek. Új hallásuk van, vizsla pillantásuk. A vadászeb állja így a vadat, szimatolja a zsákmányt.

Be kell fejeznem a regényt. Nincs mentség.

X.-et deportálták Lengyelországba. A főispán, akit levélben kértem, hogy ne vigyék el a hetvenhat éves embert, hagyják a gettóban: pársoros elutasítással felelt. Azt írta, nem tehet semmit. De ha nem tehet semmit, miért nem mond le?

Egy-egy vagonban nyolcvan ember utazott, két vödör vízzel. A halálozási százalék útközben megközelíti a húszat. Egy vagon Nagyváradtól Kassáig hat napon át vándorolt. A negyven emberre, vagy hat lóra méretezett vagonokban a nyolcvan ember nem tud feküdni, sem ülni.

Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban281.

Két verset írtam: az „Ajánlás”-t és a „Rózsák, nyár és szenvedély” tételét, első fogalmazásban.

Kosztolányi nagy író volt, igen nagy író: üde, érzékletes, okos, villogó, bölcs, szomorú, kaján. Minden sora nemes, gazdag, különös árammal töltött.

De van itt valamilyen többlet, életben és irodalomban; s nem elég nagy írónak lenni, hogy ezt a többletet kiadja egy mű. A „Jónás könyve”282 többletére gondolok. Ez már a kegyelem.

L. városban. A. zsidó orvost elvitték munkatáborba, ötéves gyermekét a gettó lakosaival együtt vagonban Lengyelországba; de a rendelő helyén maradt. A. iskolatársam volt. Rendelőjét korszerűen rendezte be, röntgengéppel, elektrokardiogrammal. Mindez vidéken ritkaság. A rendelőért, a röntgengépért, a felszerelésért ketten vetélkedtek: a helybeli tisztiorvos, s egy belgyógyász. A rablók nem tudtak megegyezni. A vitából lovagias ügy keletkezett, párbaj.

Mert mi lovagias nép, úri emberek vagyunk, kérlekalássan.

Tizennégy nagyzsidót, köztük a híres, milliárdos vagyonnal rendelkező gyáros család tagjait a Gestapo valamilyen káprázatos váltságdíj ellenében kiengedte Svájcba283. Híre jött, hogy már meg is érkeztek.

281 Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban: a normandiai partraszállás, az ’Overlord’ hadművelet 1944. június 6-án kezdődött meg.282 Utalás Babits Mihály művére.283 Tizennégy nagyzsidót... a Gestapo... kiengedte Svájcba: 1944. június 25.

119

E dúsgazdag, milliomos zsidók megkaptak itthon az élettől mindent, amit ember megkaphat. A menekülési tárgyalások pillanatában egyiknek sem jutott eszébe, hogy ötszáz nyomorult, szegény zsidó gyermek életét kérje, ha már pénzzel egyáltalán el lehet intézni valamit. S ahogy a németeket ismerem, az ötszáz gyermek életét kérő nagy zsidónak talán odaajándékozták volna, ráadásként, a gazdag család menekülő tagjainak életét is. De ez nem jutott eszükbe.

Egy hangyaboly lakosainak munkáját figyelem délelőtt. Nem is egy, hanem négy ilyen avar-, vagy gepida-vár épül, egyfajta West-Wall, rovarok számára. Munkájuk hátborzongatóan céltudatos. Egyes hangyák testük méreteit kétszer, háromszor meghaladó, súlyos, rizsszem-nagyságú kavicsokat cipelnek föl a mélyből a tölcsér peremére. Mások döglött legyeket, rovarokat hurcolnak a mélybe, a hűtőházakba. Délben egy fiatal kutya játékosan feltúrja, szétkaparja az egyik hangyavárat. Estére már derengenek az új építkezés körvonalai.

Veszélyöntudatunk érzékelhetetlen. Gondtalan lépésemmel széttaposom többhetes munkájukat. Mégis építenek, s mint Maeterlincktől284 és másoktól tudom, eufóriára, bódulatra is szükségük van a létezéshez: egyfajta zöld leveli tetűt ejtenek foglyul, megfejik, s e váladéktól kéjesen elbódulnak.

Monszun. Három halott veréb hever hajnalban a kerti úton.

Pesten. Éjjeli és nappali riasztás, légitámadás. A délelőtti támadás után három sűrű, fekete füstoszlop gomolyog a Gellérthegy mögött az égre. Ez a savanyúszagú fekete köd elsötétíti a napot. Először látom ezt. Valamelyik olajfinomítót találták el.

Az óvóhelyen U. grófnő ül egy zsámolykán, lárvaszerű szépséggel, csillogó szemekkel. Üdvözlés, társadalmi csevely. Ismerősökről beszélünk, emberekről, kiket szétfútt a vihar. Mindez – a nyilvános óvóhely fülledt, nyirkos homályában, csecsemőket ringató anyák, betegek, komor emberek között, a bombák tompa robbanásai között, a megszakított áramvonal miatt kialvó villanykörték között – társadalmi hangnemben zajlik, mint a Conciergerie285 pincéjében.

Már nem szeretem a „bátor” embereket, gyanakvással szemlélem őket. Kínjában mindenki bátor, a gyáva is, ha itt a pillanat. A szívós embereket szeretem, akik végül is teljesítik azt, amire vállalkoztak; s közben talán nem is olyan bátrak.

284 Utalás Maurice Maeterlinck (1862-1949): La vie des termites (1926, A termeszek élete) c. művére.285 Conciergerie: a párizsi Igazságügyi Palota, pincéje a francia forradalom idején hírhedt börtön, itt őrizték többek között Marie Antoinette-et is.

120

Délelőtti légitámadás. A déli harangszóra ér véget. Sirokkó. Keserű bűz, az égő olaj szaga a levegőben. Pest olyan ez órában, mint egy nagy test valamilyen vad ölelkezés után: a halál és a kielégülés között.

Jó halál, vegyél karjaidra, ringass el.

Egyik azt mondja: túl kell élni, mert túlságosan aljas az egész, nem érdemes belepusztulni. A másik: túl kell élni, mert kíváncsi vagyok, látni akarom a végét. A harmadik: túl kell élni, mert még dolgom van stb. Egyik sem mondja az igazat: azt, hogy élni néha majdnem olyan jó, mint amilyen jó lehet halottnak és tudatlannak lenni.

Ebből a háborúból, mely irtózatosabb, mint valaki is képzelte, végül is mindenki többet bír elviselni, mint valaha is képzelte.

Az élet teljes távlatát elvesztettük. De kaptunk helyette valami mást, ami csaknem olyan teljes: a félórákat.

Az igazi rémhíreket most már nem a kávéházban találják ki, hanem a hivatalos lapban közlik.

Éjjel a „Sértődöttek” első teljes és megkezdett második kötetét olvasom.

Esztendeje nem láttam a kéziratot. Most megértem, hogy aránytalan; s tisztábban látom valóságos arányait. Valami történt közben e kézirattal is; nemcsak a világgal, nemcsak velem; sorsa megérett. Nincs módom elszakadni tőle. A „Nővér”-t és a „Sértődöttek”-et be kell fejeznem. Bomba, deportálás, mindez nem kifogás; nemcsak az embereket, művemet sincs jogom cserbenhagyni.

Minden maradék erőmet a „Sértődöttek” befejezésére kell fordítanom. Máskülönben hasztalan és meddő volt minden: munkám és életem.

Igen, az élet utánozza a művészetet. Az író, a mondakör egy-egy látomásos, pontos szavával eléjenyúl az évezredekben a valóságnak.

Például a „kondenz-csík”, melyet a Pest ellen támadó amerikai repülőerődök rajzolnak fejem fölött a nyári égen: a Hadak útja.

Egy hölgy fölkeres és előadja, hogy másnapra Kairóban lehetek – titkos Gestapo-segítséggel, Vöröskereszt-repülőgépen –, ha lefizetek hatszázezer pengőt, vagy keresek valakit, aki lefizet egymillió pengőt, s beültet maga mellé utasnak a gépbe.

Az ajánlatot megköszönöm és elutasítom. Nincs hatszázezer pengőm, sem pedig mecénásom, aki egymilliót áldozna hasonló célra. De nem ez a legnagyobb akadály: ilyen mecénást talán lehetne még szerezni. Valamelyik gazdag arisztokrata vagy

121

nagyvonalú zsidó módját ejtené e csillagászati összegek megszerzésének. Másról van szó: nem akarok elmenni innen. Nem hiszem, hogy tévedek: pontosan tudom, mi következik? El kell viselni. Be kell fejezni könyvem, s aztán élni vagy halni, ahogy a sors adja.

Bele lehet halni; ez is megoldás. De el is lehet viselni; s ez is megoldás.

A kertész hét gyermeket tart el e darab földből, mely nem is az övé; csak éppen gazdálkodik rajta és műveli, mert a helyzet így alakult; a család férfitagjainak egyetlen cipőjük van; ha a fiú leventébe megy, a többiek mezítláb járnak. A kertész tehát csak a lényeges dolgokkal foglalkozik. A hét közül az egyik gyerek unoka; balkézről került, az idősebb lány kalauznő a villamosnál, ő hozta egy napon haza. Elfér a többi hat mellett, senki nem beszél erről. (Mint Montaigne, aki ezt mondta: „Három gyermekem volt, vagy négy...”) A kertész pontosan tudja, hogy a világháborún belül nagyon fontos az is, lesz-e eső, pondrós-e a cseresznye, tudja, amit Goethe tudott: hogy a hét gyereknek enni adni elsőbbrendű emberi feladat, mint igazgatni egy államot.

France „Thaisz”-a286. Húsz év után másodszor olvasom. Üde, szikrázik, teljes. Az élet legmélyebb értelme mégis a szenvedély volt.

S mert a kérdésre, hogy „érdemes-e”, amúgy sem lehet felelni: emberségesebb és őszintébb, ha nem vetjük föl ezt a kérdést.

Barabás Miklós önéletírása287: oázis abban a sivatagban, mely mindmáig a magyar író és művész sorsa. Nyolcvan egynéhány éven át tenyerén hordozza egy kegyes végzet; a gyermekkori nyomorúság után tehetsége felé fordul a világ, s csöndben, méltányosan, becsületesen meg tudja alkotni művét, a XIX-ik századbeli nagy magyar arcképcsarnokot. Igaz, a múlt században élt, mikor művész és közönsége még tisztelték egymást. „Soha nem foglalkoztam politikával” – írja szerényen 48 után. Ma foglalkozna vele a politika!

Wesselényi Miklós szavát idézi Barabás: „Szenvedni megtanítottak, de félni nem”288.

286 Anatole France (Jaques-François-Anatole Thibault, 1844-1924): Thaisz (Thaïs, 1890). Ford. Szerb Antal. Bp. é. n.287 Barabás Miklós: - -- önéletrajza. Bev. és jegyz. Bíró Béla. Kolozsvár, 1929 /Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei/.288 Az idézet: „Ő is elmondhatta, mint Wesselényi Miklós atyja: »Megtanítottak szenvedni, de félni nem«.” 161.

122

Cherbourg elesett289. Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül megindították nagy nyári támadásukat290.

Carlyle tanulmánya Scott Walterről291. Gyanakodva kezdem olvasni, nem szeretem dagályát, közbeszólásait, patetikus és sallangos előadásmódját. De a kis tanulmány rögtön a bevezető szakaszban a lényegesről beszél: arról, hogy a nagyság legtöbbször nem cselekedetünk, művünk, magatartásunk, megnyilatkozásunk, hanem valami más, néma, a szavak és cselekedetek mögött lappangó tartalom. Talán a bensőség, mellyel démonának felel az ember. S csak az lehet nagy, akinek van démona.

Scott Walternek például nem volt. De egészséges volt: s az egészség talán több, mint a nagyság. De az embereknek mégis inkább van szükségük azokra a boldogtalan, vívódó szellemekre, akik irtózatos áron valamilyen evangéliomi üzenetet közvetítenek; mint Dosztojevszkij, Goethe vagy Shakespeare. Égi üzenetet közvetít akkor is, amikor esze szerint nem akar mást, mint megtölteni a Globe-színház pénztárát. S e célból megírja a Hamletet...

A Scott Walterek nem akarnak közvetíteni semmiféle égi, evangéliomi üzenetet; s a démont nem ismerik. Egészségesek, pompásak, gazdagok. A világ és az ember rettenetes párharcában ők a megnyugtató, dús, vegetatív bőséggel burjánzó szigetek, ahol a pagonyokban nem lappanganak démonok, sem istenek.

Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat292. Több mint kétszázezer ember él e borzalmas tömegszállásokon, s várja, hogy vagonban deportálják a lengyel telepekre. Látogatni nem szabad többé őket.

E tömegszerencsétlenség nem érkezett váratlanul; s mégis, senki nem hitte igazán, hogy bekövetkezhet. Méreteit, emberi jelentőségét e pillanatban felfogni sem tudjuk. A magyar történelem egyik legförtelmesebb fejezete minden nap, melyet átélek. S már nem ragaszkodom többé az élethez. Teljes közöny van bennem és elszántság, elfogadni mindent, amit a sors még hozhat.

Macaulay kis könyve Miltonról. A történetíró, aki az emberi történelem egyik termékének nézi a költőt és a költészetet; úgy, mint egy politikai pártot vagy egy csatát. S talán igaza is van: a költő és a költészet történelmi esemény a népek életében. Titokzatos, történelmi élmény; a népek néha megborzadnak

289 Cherbourg elesett: 1944. június 26-án a német csapatok feladták Cherbourg-t.290 Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül megindították nagy nyári támadásukat: 1944. június 21.291 Thomas Carlyle (angol történész, 1795-1881): Scott Walter. Ford. Baráth Ferenc. Bp. 1895 /Olcsó Könyvtár/.292 Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat: 1944. június 16.: az ún. csillagos házak létesítése; június 21., illetve 23.: a zsidók mozgásának korlátozása.

123

jelentőségétől, s agyonverik a költőt, mint egy harcost. De „a mohawk alig érzi a scalpirozó kést, mialatt halálénekét rivalgja”.

Milton, a vak, a száműzött, az üldözött, szomorú és csendes emberi magasztosságában embernek éppen olyan nagy, mint költőnek. Mindent elviselt, s énekelte azt a különös dallamot, utolsó pillanatig, amely csak az övé volt.

Mindennek, ami most borzalom és iszonyat, vége lesz egyszer, s elkövetkezik sokak számára – mert sokan túlélik az iszonyatot is – a „félelem nélkül való élet és a „szabadság időszaka”. Ez az időszak is borzalmas lesz, tele bosszúval, vérrel, igazságtalan számonkérésekkel. És mégis így lesz jól minden. „Az újonszerzett szabadság baja ellen csak egy gyógyszer van és e gyógyszer a szabadság” – mondja Macaulay293. – „Mikor a fogoly először hagyja el celláját, nem tűrheti a napvilágot: képtelen megkülönböztetni a színeket és felismerni az arcokat. De az orvosság: nem visszaküldeni őt börtönébe, hanem hozzászoktatni a nap sugaraihoz. Az igazság s szabadság fénye lehet, hogy kápráztatja s megzavarja kezdetben a szolgaság házában félig megvakult nemzetet. De csak hadd nézze, s nemsokára képes lesz eltűrni. Pár év alatt az emberek észretérnek. A vélemények túlságos heve lecsillapszik. Az igazság elszórt elemei megszűnnek küzdeni és egyesülni kezdenek...” S ez megér sokmindent; azt is, amibe múlhatatlanul kerül.

Nem, a bosszú nem intéz el semmit. De önmagában teljes és tökéletes, mint a vihar, az árvíz. Nincs teljes emberi cselekmény nélküle.

S mégis, az író soha ne hirdessen bosszút. Értse meg az embereket, s viseljen el mindent, ami az emberi természetből következik.

A nagy rablók mellett csaknem ellenszenvesebbek a kis gyávák, akik e tűzvészben sunyi mosollyal és gyáva aggállyal ezüstkanalakat mentenek.

Éjjel vad bombázás294. S a városban, melyet feltépnek a bombák, sokezer ember reméli, hogy végez vele valamelyik tüzes találat.

Nem tudom, lesz-e erőm, hogy a két töredéket – „A nővér”-t és a „Sértődöttek”-et – az elkövetkező, rövid időben még befejezzem? (Rövid idő, mert érzem, hogy az erő, mely eddig tartott – a belső ellenállás ereje –, kezd szűnni, múlni.)

293 Thomas Babington Macaulay (angol történetíró, esszéista, politikus, 1800-1859): Milton. Ford. B. P. Bp. 1876. Az idézett hely: - -: Esszék. Vál., bev. Sükösd Mihály. Bp. 1961, 18-19.294 Éjjel vad bombázás: 1944. július 2-3.

124

Egy pillanat a kertben. Két végtelenség között egy pillanat; süt a nap; a rózsák elvirulnak; az iszonyat két tengerének dagálya között maradéktalanul boldog vagyok.

Pislognak és helyezkednek. Mennyire megvetem őket!A bűn kollektív, melyet elkövetnek, tehát a bűnhődés is

kollektív lesz. Ezt sem tudják?

Földrengető – a szó valóságos értelmében föld-rengető – bombázás. A kertben ülök egy fa alatt. Amerikai gépek alacsonyan szállanak az égen.

Sainte-Beuve „Causeries du Lundi”-jét295 olvasom.

A kis házat, melyben lakom most, megdobja a légnyomás, mint egy játékdobozt valamilyen ingerült kézmozdulat.

Kísérlet – először életemben – elolvasni egy detektívregényt. Kettővel is kísérletezem, Wallace és Leblanc urak műveivel: mindkettő halálosan untat. A tizedik oldal olvasása közben elalszom.

Dante mégis izgalmasabb; Vörösmarty is.

Egy kövér politikai újságíró siet felém, megállít, gyanakvóan mondja: „Jó színben vagy!...”

Július harmadikán reggel féltízkor kezdődik a légitámadás, mely minden eddigi között a legkomolyabb – s valószínűleg csak előjátéka még vadabb támadásoknak. Az ég valóban olyan most, mint egy jégpálya, melyet a korcsolyák éle telekarcolt szeszélyes vonalakkal, vagy egy tükör, melyre részeg kezek gyémánttal görbe vonalakat rajzoltak. Nagy magasságban néha megvillan néhány tucat ezüstszárnyú, pillangónagyságú gép a napsütésben. Két óra hosszat zúgnak a gépek. Némelyik közel hull le, a Dunába. A kertrenyíló szobában ülök, innen nézem a nyitott ablakon át a támadást, mely – estére megtudom – elpusztította a városligeti villanegyed nagyrészét, az Új Lipótváros sok házát.

Reggel fülledt sirokkóban megyek a bombázott városba. Az Alagútban ér az újabb riasztás híre. A Horváth-kertben, a Vérmezőn emberek ezrei táboroznak: ingujjas emberek, anyák batyukkal és gyermekekkel. Ez már a pánik. A légoltalmi riasztás hírére rohannak a biztosnak vélt várbeli sziklapince és az alagút felé. Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták között, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állanak gépfegyverekkel.

Mindezt látni kell; hallomás, elbeszélés nem ad képet a valóságról. Orvosnál járok, majd lakásomon. Újabb adag morfint

295 Charles-Augustin Sainte-Beuve (francia irodalmár, történetíró és kritikus, 1804-1869): Causeries du Lundi (Hétfői csevegések). Az írónak a Le Constitutionnel c. lap számára 1851 és 1862 között, hetente írott esszéinek összefoglaló címe, mely 15 kötetben posztumusz jelent meg.

125

szerzek, hogy egészen biztos lehessek, ha már nagyon unalmas és céltalan az egész.

Aki bemegy most Pestre: mintha égő házba rohanna be, hogy mentse a füstből és lángok közül, amit még lehet.

Kiadós, félnapos júliusi eső. Tétlenül bámulom az esőt, s egyfajta honvággyal is: mint aki szeretne már emberi sorsából szabadulni, s átadni magát a természet törvényeinek.

Mindez csakugyan rendkívül izgalmas: amit Sainte-Beuve jelent a „Hétfői csevegések”-ben Scudéry kisasszony296

erkölcseiről. És Maintenon asszony erényéről. És Mademoiselle-nek, a király húgának irodalmi becsvágyairól... Két bombatámadás között olvasom e lelkiismeretes, finom és nemesszellemű védiratokat, rég letűnt hölgyek állítólagos dévajságainak védelmét, s nem érzem időszerűtlennek ez olvasmányt. Scudéry kisasszony kilencven évet élt, s hosszú regényeiből nem él már egyetlen sor sem; Berlin nincs többé; s holnap már én sem leszek. De a szellem megmarad, amíg emberek élnek. Lelkiismeretfurdalás nélkül olvasom a csevegéseket.

Milyen lesz a jövő?... A „fordulat”?... De hiszen már itt van a jövő! Lehet-e más, mint a jelen folytatása, következhet ebből a jelenből másféle jövendő, mint amelynek csíráit e korszak hordja és érleli? Feltehető-e, hogy valamilyen katonai vagy társadalmi esemény másféle jövőt szül, mint ami a fellázadt ösztönök rémuralmának és a megkínzott tömegek bosszújának nászából születik? A jövő pontosan következik e jelenből. Zsidókérdés helyett lesz majd osztálykérdés vagy német-kérdés, – s minden pontosan olyan lesz, amilyen e feltételekből következően lehet.

Az állatok között is vannak előkelő lények. Van állati nemesség is – s ez csaknem vigasztaló, mikor mindenfelé a nyáj uralkodik és tenyészik.

Ez a sárgarigó makacson visszatér a kertbe. Órákon át figyelem. Előkelő és társadalmi. Olyan, mint egy régi udvari tanácsos, svarcgelb díszruhában, I. Ferenc297 udvarában.

Tanulj meg mosolyogni. Engedd el magad... Semmiféle görcsös „magatartás” kifelé! És mosoly befelé! Őszinte, sértődéstől mentes mosoly. Nem tudtál az embereken segíteni?... Nem is ez volt a dolgod. Ember voltál és emberek között éltél, tehát nem volt módod senkin igazában segíteni.

Most már mindegy: valaminek visszavonhatatlanul vége. Még egy nap? Vagy még tíz év? így, úgy, valahogy, megtűrt

296 Scudéry kisasszony: Mme Madeleine de Scudéry (1607-1701), korának divatos regényírónője; Maintenon asszony: Françoise d’Abigné Maintenon, marquise, XIV. Lajos második, legendás felesége, 1635-1719.297 Ferenc osztrák császár, magyar király, 1792-1835.

126

állapotban, valahol?... Ki olyan ostoba, hogy terveket faragjon? Vagy éppen megsértődjék? Vagy elégtételt követeljen? És aztán: elégtételt? Miért? Nem egyszerre bűnösök mind, akik ma élnek, az áldozatok és az ítéletvégrehajtók? Fogadd el a napot, amint érkezik, napsütéssel, vagy esővel. És mosolyogj, igazán, belülről. Minden más az emberek és istenek dolga.

Sainte-Beuve-nek igaza van: a „nagy század”, amely igazában a XVII. és XVIII. század idejének vegyüléke, nemcsak nagy nőket, hanem nagy szenvedélyeket is termelt. E Scudèryk, Lespinasse298-ok, Sèvignék299 nemcsak gondolkozni mertek, hanem érezni is. Én görlök között éltem.

Még mindig jobban félek lelkiismeretemtől, mint a világtól.

Még mindig rosszabbul bírom a hőséget vagy a hideget, mint a világháborút.

Az emberek nemcsak azt mondják, amit mondanak, hanem önmagukat is mondják: a modoron átüt ez a másik, makacs, rögeszmeszerű mondanivaló, amely érezhetően fontosabb számukra, mint minden, amit mondhatnak.

Ha visszagondolok az elmúlt tíz, tizenöt esztendő magyar „irodalmi életé”-re, oly utálat fojtogat, mely csakugyan megkönnyíti valamelyik elkövetkező pillanatban, hogy ne sajnáljam elhajítani ezt a rozzant töltőtollat. Amit Csortos300, a színész „a kóristák rémuralmá”-nak nevezett, az irodalomban a féltehetségek, a nyavalyatörős firkászok szemérmetlen nyelvelése volt; oly megalázó, mintha egy elmegyógyintézet egyik osztályán irodalmi kávéházat rendeznének be, s ott kellene élni... Ezek a „népiek”, akik úgy ágáltak hiúságukban és sértődöttségükben, mint a kivénült színésznők, ezek az „urbánusok”, akik lexikális műveltséggel pótolták azt, ami tehetségükből és jellemükből hiányzott, s mindenütt az igazi tehetség nagylelkűségének hiánya... ó, ez a förtelem! S ebben éltem. Uram, megértem, hogy megutáltad és megítélted az egészet, s a társadalmat is, melyből mindez kinőtt és amelyhez tartozott.

Az egyéni kegyetlenség bűntudatot szül. Az intézményes kegyetlenség helyzeteket szül, melyek saját tehetetlenségi súlyuk következtében újabb kegyetlenségekre késztetnek.

Shaw „Ember és emberfölötti ember”-e301. Milyen avítt, avas, poros ez a virgonc forradalmárság; milyen áruházi ez a rugalmas

298 Julie Jeanne Élèonore de Lespinasse francia írónő, 1732-1776, 1764-től látogatott irodalmi szalont tartott fenn.299 Mme de Sèvigné (Maria de Rabutin Chantal), 1626-1696.300 Csortos Gyula, színész, 1893-1945.301 George Bernard Shaw (1856-1950): Ember és ember feletti ember (Man and superman). Ford. és bev. Hevesi Sándor. Bp. 1917 /Világkönyvtár/.

127

társadalomszemlélet; s mennyire nem írói, tehát felelősségtelen ez az ugrabugráló polgár-riasztás. Az idő rettenetes bosszút áll e kérkedő forradalmárokon: Shaw meg akar botránkoztatni, de csak ásításra késztet. A századik oldalon, mikor az író szándéka szerint a történet „legizgalmasabb” szeretne lenni, mély unalommal behajtom és polcra helyezem a könyvet.

Egy nap Losoncon. Teljes béke. De akkor már inkább áldozatnak maradni Pesten.

Thomas de Quincey vallomása arról, hogy ópiumot evett302.Végre is, hetvenkét éves elmúlt, mikor sírba szállt; harminc

éven át szedte a laudanumot; s az utolsó években volt nap, mikor hétezer cseppet szedett naponta. Mit ér a valósággal szemközt mindenféle erkölcsi vagy orvosi érvelés? Nem sokat. Lehet, hogy az ópium is megoldás; s Quincey a napi hétezer csöpp mellett tisztességesen teljesítette feladatát.

A Nő-ről most persze nincs szó; aminthogy semmiről nincs szó; de a Nő van még valahol. Az a bizonyos „Nő”, akit a századeleji elbeszélésekben és regényekben oly gyötrő gondok közepette várt, vagy megtagadott egy férfi; mit csinál most?... Nyilván él a háborúban, a maga módján, szül, menekül a bombák elől, sorbaáll az élelmiszerüzletek előtt, s kalandra is siet; de nem szerepel... Egy napon bosszút áll majd; a fegyverek elhallgatnak, s a Nő megjelenik az irodalomban és az életben, teljes fegyverzetében, engesztelhetetlenül.

Az optikus átnyújtotta első szemüvegem. Egy dioptria; s az apró betűk megint ragyognak a könyvek lapjain, mint ifjúkoromban; csak nem érdekelnek már olyan végzetesen.

Valaki megkérdez, nem gondolom-e, hogy túl kell élnem mindazt, ami van és következik, mert még „feladatom” lesz a jövőben?

Jó lelkiismerettel és határozottan felelhetem, hogy ebben a „feladat”-ban nem hiszek. Az elmúlt huszonöt évben mindent elkövettem, hogy legjobb hitem és tudásom szerint szolgálhassam, s szélsőbaltól szélsőjobbig mindenki sietett félreérthetetlenül tudtomra adni, hogy ennek az országnak nincs szüksége reám, s a magamfajtákra. Ezt így írták le, százszor és százszor, szószerint. Nem sértődtem meg; csak éppen megfogadom a szíves tanácsot... Mit akartam én? Művelni magam, hogy másokat művelhessek; minőséget akartam. De ez az ország semmitől nem fél úgy, mint a minőségtől, s az igazi műveltségtől, amely valóban hősiesség. Nem akarok tehát „szolgálni”. Majd csak élek, amíg és ahogy lehet, s megmaradok a zsenik és próféták között „író-iparos”-nak, ha még lehet. Nincs más célom többé.

302 Thomas De Quincey (angol esszéista és kritikus, 1785-1859): Egy angol ópiumevő vallomásai (Confessions of an English Opium-Eater). Ford. Kiss Dezső. Bp. 1927 /Magyar könyvtár/.

128

Az oroszok Lemberg táján járnak303.Erasmus „Laus Stultitiae”-jét304 olvasom. Egyetlen betűje

sem halványodott el az elmúlt négyszáz esztendőben; ma is ragyog, szikrázik, mint a pillanatban, mikor fricskát adott a reformáció ostobáinak és nagyképűinek.

Soha többé nem teszem lábam olyan házba, ahol meghívottak „társalognak”; meghívást nem fogadok el, sem kereszténytől, sem zsidótól. Vitázni nem vagyok hajlandó többé senki fiával. Elég volt.

Slocum305 kapitány könyve arról, hogyan hajózta körül a kilencvenes években a világot?

„Spray” nevű bárkáján ténfergett három évig a tengereken, átkelt a Magellan-átjárón, az Atlanticon és a Csendes-óceánon. A tengerészeti teljesítményen túl természetesen az emberi teljesítmény az, ami érdekes. Hónapokon át kuporogni a Csendes-óceán közepén, egy bárka mélyén, füstölt halat rágni és lesni az esővizet: mindehhez nemcsak navigációs képesség szükséges, hanem egyfajta elmebaj is. Ezek a Slocumok, Alain Gerbault306-k mind szkizofrének vagy legalábbis szkizoidok: példa rá különösen Slocum, aki bevallja, hogy az óceánon, álmában rendszeresen megjelent Kolumbusz segédhajójának, a „Pintá”-nak egyik kormányosa és vezette hajóját. Az őrület nagy erő. Egy embert a világ körül kerget; az alvajáró biztonságával kel át örvényeken és monszunokon, s közben a „Pinta” kormányosa vezeti bárkáját! A józanok a földön is bizonytalanabbul járnak.

Pesten. Riadó. Étteremben ér, lezavarnak a ház pincéjébe. Az óvóhelyen széksorok egymás mögött, mint egy kültelki moziban. Az utcai és házi közönség e széksorokon helyezkedik el, s türelmes csendben várja, hogy kezdődjék az előadás.

A természet sem jobb; de legalább következetes.

Ezek a kis, kétórás hajóutak, az elaknásított Dunán, Pest és Leányfalu között... ennyi maradt a világból.

S ez is ajándék, hálásan fogadom. A nyár szelíd, a táj mitsem tud a viharról, mely a világban tombol. Tahi megtelt gyümölcsillattal. A hajósok kedves vagányok, az utolsó színes emberfajta ez elgépiesedett emberiségben: tornacipős csempészek mind, akik utánozhatatlan, békebeli cinkossággal emelik két ujjukat sapkájuk ellenzőjéhez... A víz örök dolog, s az 303 Az oroszok Lemberg (Lvov, SzU) táján járnak: 1944. július 13. körül (az 1. Ukrán Front csapatai szétvetik a 4. magyar hadsereget).304 Erasmus: A balgaság dicsérete (Encomium moriae sive laus stultitiae, 1511). Ford. Lányi Margit. Bp. 1941 /Klasszikus írások/.305 Yoshua Slocum kanadai tengerész, világutazó (1844-1909/10), elsőnek hajózta körül a Földet. Erről szóló könyve: Sailing Alone Around the World (1899). 1909-es útjáról nem tért vissza.306 Alain Gerbault francia hajós, világutazó, elsőnek kelt át egyedül az Atlanti-óceánon, erről szól útibeszámolója: A la poursuite du soleil. Journal de bord. Paris, 1929.

129

emberek, akik a vízen élnek, megőriznek valamit az élet legmélyebb értelméből, a játékból.

Mert csakugyan lehet, hogy az emberi élet igazi tartalma a játék. A föld, a víz, az ég történik tovább nélkülünk; mi, egy-egy pillanatra, megjelenünk a színen és játszunk. Néha borzalmas játék ez; mindig kissé nevetséges. És mindenen túl van a borzongás, a nagy pátosz, mikor az ember Istennel, a művészettel vagy a halállal találkozik.

Már nem is haragszom. Nem akarok bosszút. Igaz, megbocsátani sem akarok. De pótvizsga nincs.

Gyűlölök, tehát vagyok.

Gyűlölet közben elnevetem magam és vállat vonok: tehát ember vagyok.

A szavak kísérteties erővel újulnak meg és térnek vissza. Egy újságban ma ezt olvastam: „Lemberg még a miénk.”

Párizsra gondolok. A forró láva, a háború, ott kúszik Szent Genovéva hegyének lábánál307. Utcasarkokat látok, emberek arcát látom. Ha visszamegyek utcáira, vége az ifjúságnak.

De ezek a kövek, Párizs kövei, millió és millió ember, köztük az én ifjúságom emlékeit is őrzik. Közöm van hozzá, mint mindenhez, amit megérintett az ifjúság.

A kis hajón, útközben, Valéry Larbaud „Jaune, bleu, blanc”-ját308 olvasom. Ezt a könyvet az évben írták, mikor – az elmúlt háború után – megérkeztem Párizsba. Arról beszél, ami akkor mindannyiunk szívében égett: hogyan lehetne visszatérni Európába?

Ki írja meg az új „Sárga-, kék-, fehér”-könyvet? Egy nemzedék diplomáciai vallomását arról, hogy a második háborúban – mindenütt, mindannyian – elvesztettük a közös hazát?

Egy rózsafa a kertben most – július végén – hirtelen elszántsággal, vad erővel nyílni kezdett. Minden más rózsatő elvirult már; ez a violák és dáliák ideje. De ez a sereghajtó egyszerre kiabálni kezd, öt vérvörös virágot mutat fel, mint egy kései szenvedély bűnjeleit.

Ezek a napok Pesten, riasztások és bombázások között, negyvenfokos hőségben, teljes céltalanságban; találkozások emberekkel, akik már tudják, hogy az életforma megszűnt összetartani barátokat és elválasztani ellenségeket; s minden remeg a világoskék, júliusi napsütésben, mint a délibáb.

307 Párizs körüli harcok: 1944. július 18. körül.308 Valèry-Nicolas Larbaud (francia író, költő, 1881-1957): Jaune, Bleu, Blanc, 1927.

130

Reggel nyolckor a budai Fő-utcán megyek végig; egy eszpresszóban kávét iszom, egy újság hazug és fogvacogó híreit olvasom; az üres lakásban megfürdöm, találomra könyvet emelek le a polcról, olvasok délig... ó, ezek a könyvek! Ötezer könyv, ötezer emlék, párharc, vita, engeszteltség, gyönyörűség, enyhülés – mi közöm még az egészhez? E lakáshoz? A munkához, mellyel és melynek itt éltem, tizenhat éven át? Délben, céltalanul, bemegyek egy templomba, állok az egyik sarokban; hova menjek? Az Erzsébet-hídon át a zsúfolt villamossal, sárgacsillagos emberek között; a híd közepén döcögünk, mikor megszólal a sziréna; találomra lesétálok a híd alá; innen elzavarnak; egy bérház pincéjében orvosommal találkozom, aki a svéd kivándorlók listájára szeretne kerülni.

Támadás után az üres, régi kávéház mélyén, csaknem egyedül a nagy helyiségben, egy páholyban. Itt ült Kosztolányi, Karinthy, Surányi309, mikor? Tegnap. Hol vannak? Sehol. S az egész, a magyar irodalom? Néhány szennylap az utcákon, néhány dilettáns makogása a könyvesboltok kirakataiban. Barátaim külföldön vagy az internálótáborban vagy a vagonban, mely a gázkamrák felé viszi őket, ha zsidók, vagy mély, rejtőző, megrettent, szégyenkező magányban, ha keresztények. Az ország a pokol tornácán. Így ülök, órákon át, olvasást mímelve, a régi kávéház egyik páholyában, s egyszerre megértem: így nem lehet élni! És nem lehet belenyugodni: bármilyen életfeltételeket nyújt is még az élet, minden erőmmel, minden akaratommal dolgozni kell; a fióknak, sokáig, éveken át; de dolgozni, nem is a munkáért, nem is az országért, nem is a hűdött európai emberért, csak dolgozni, ahogy a vízbe fúló tempózik még, akkor is, ha szeme homályos, karja ernyed és nem látja már a partot...

Milyen is volt? Reggel hétkor arra ébredtem, hogy valaki halkan jár a szobában (a szobalány járt ilyen halkan) s ágyam mellett a kis asztalkára helyez egy vizespoharat, tele narancs- s citromlével, s a reggeli újságokkal. Felébredtem, s egy hajtásra megittam a fanyar-üde kotyvalékot (vitamin!), átlapoztam az újságokat, majd kinyújtottam kezem az előző napon megkezdett olvasmány után, s kilencig olvastam. Akkor betolták a kerekes asztalkán a reggelit: teát, vajat, lágytojást, mézet. Tízkor felkeltem, tizenegyig dolgoztam. Akkor már ott állott a ház előtt az autó, melyet a garázsmester a reggeli órákban elhozott és gondosan csukott ajtókkal a kapu elé állított. Fehér nadrágot és trikót húztam, s kezemben a teniszütővel lementem az utcára, beültem autómba, elmentem a Szigetre, egy óra hosszat teniszeztem, majd tusoltam, úsztam és dögönyöztettem magam a szigeti uszodában. Útközben, hazafelé, megálltam valamelyik kávéház vagy eszpresszó előtt, ahol jó feketét lehetett kapni, s a bárpulthoz könyökölve felhörpintettem egy csésze mérges-erős feketekávét. Az ebéd könnyű volt és ízes; a szakácsnét, ha nem értette a dolgát, egy idő múltán kicseréltük. Ebéd után aludtam, majd dolgoztam ötig; akkor séta következett a Hűvösvölgyben vagy a Svábhegyen (megint csak a kocsival mentem a sétahelyre,

309 Valószínűsíthetően Surányi Miklós író, újságíró, 1882-1936.

131

s az ember néha bosszankodott, mert a kocsi nem működött tökéletesen – ki kell cserélni!) séta után haza, átöltözni, mert este vendégek érkeztek vagy vendégségbe kellett menni. Éjfélre lehetőleg hazatértem. Egy órát olvastam még, az ágyban. Elalvás előtt, ásítva, megállapította az ember, hogy a vacsora rossz volt, a társalgás unalmas, az irodalmi élet szintje süllyedt, s az élet, úgy, amint van, valóban elviselhetetlen.

Tudja Isten, talán csakugyan az volt.

Öreg Montaigne, kísérj el falura, még egyszer. Beszélj a nevelésről, a halálról, s arról, hogy Szent Ágoston ismert egy embert, aki ütemesen tudott fingani; s arról, mi a barátság és a nevelés értelme; mindegy, csak beszélj, idézd untig Lucretiusod és Plutarkhoszod; öreg, ravasz Montaigne, a polgárháború, az őrült hugenották és pápisták, a dögvész közepette a toronyszobában, beszélj!

Minden este séta Tahiban. Csodálatos szelídsége a tájnak. A Szajna mellett, La Roche Guyonban néztem egyszer egy Rosabeille nevű villát, melyet bérbe akartam venni, de aztán drágállottam, mert ötszáz frankot kértek egy évre... Ennek a villának ablakából tárult a folyó, lanka, mező és falu ilyen érett szelídséggel. Most megtaláltam mindazt, amit akkor elmulasztottam: nem pontosan ott, ahol kerestem, s nem akkor, hanem húsz évvel később. S rövid időre. De megtaláltam.

Ebéd egy budai vendéglőben E.-vel. A kevesek egyike, akihez még közöm van: nem úgy, mintha barátság és bizalmasság kötözne hozzá, mert ennyire nem kerültünk soha össze; inkább csak a bizalom a kapocs, melyet ízlése és műveltsége iránt érzek. A műveltség higiénája érzik rajta, s ez a legtöbb, amit még embertől remélhetek. A maga nagyon úri és szerény módján bátor is; bátrabb, mint a nyelvelő jósok és alibit hajszoló szájhősök.

Aki elhallgat, ne jelentse be kürtökkel, hogy elhallgat. Úgy kell elhallgatni a világban, hogy nesze se legyen.

Montaigne azt mondja, nem elég a tudással együtt lakni: el is kell venni feleségül. De együtt élni mindig nagy emberi próba; a tudással együtt élni annyi, mint lemondani ösztöneink meglepő kalandjáról. S ez fájdalmas.

Babits Oedipus310-fordításában néha érzik az a többlet, melyet mind mohóbban keresek, emberben és írásban: mintha csak az a szó menthetné meg a világot, melynek evangéliumi ereje van. Az evangélistáknak nincs mindig evangéliumi erejük; Szent Pál az egyetlen, kinek minden sorában érzem ezt a többletet, s néha Szent János írásaiban. Mikor Babits és Szophoklész összefognak, hogy hírt adjanak Oedipus tragédiájáról, az idő és a mű mély gödreiből felénk lobban ez a különös, alvilági fény.

310 Szophoklész: Oedipus király. Babits Mihály fordítása.

132

Másfél éve először a gőzfürdőben. Az örök helyek egyike: semmi nem változott. A forró vízben emberek áznak, akik lehetnek ma is lumpok, bölcsek vagy öngyilkosjelöltek. S azt hiszem, azok is, változatlanul; az örök helyek törzsközönsége ők, túl az idő minden minősítésén: lumpok, bölcsek és öngyilkosjelöltek.

Larbaud sopánkodik:

„Que ferais-je, grand Dieu, d’une vie ennuyeuseOu de tant de périls je suis environné,D’une vie en tout temps superbe et malheureuseSi mon coeur à soi même était abandonné?”311

s ez a sóhaj talán frivol sokunk szemében, kiknek, így vagy úgy, nyakára tette az idő a kést. S mégsem oktalan, nem is időszerűtlen. Gondolj csak vissza az úgynevezett mély békére! Gondjaidra! Vágyaidra! Félelmeidre! A hamis becsvágyra és kielégíthetetlen szenvedélyeidre! Akkor sem volt Paradicsom az emberi létezés a földön. Que ferais-je, grand Dieu, d’une vie ennuyeuse?... De ez a veszély egyelőre nem fenyeget.

Azt mondja Théseus: „Valami mély titkú halál vitte el őt...”312

– s az olvasó megborzong, mert érzi, hogy most nemcsak egy költő mond valami sejtelmeset, borzongatót és szépet, hanem Szophoklész és Babits egyfajta információról adnak hírt: ez a halál, Oedipus halála, valóban „mély titkú” volt. A szónak itt még teljes hitele van.

Ezt az evangéliumi többletet remélem és neszelem; de csak politikusokat, államférfiakat, katonákat, szépen vagy okosan előadó és érvelő, művészi erejű írókat látok mindenfelé; s ez nem elég. Ilyen ereje volt Dosztojevszkij szavának. Nálunk Pázmány, Vörösmarty, Babits szólt ezzel a hitellel.

Este gyermekes-rémes telihold, vérvörös, óriási és kerek, mint egy..., de a hasonlatokat erről a holdról már elmondották. Az ember finnyás lesz. A telihold, ha még olyan teli, nem kötelez, hogy kivágjak megjelenése alkalmából egy hasonlatot.

Mindenesetre megjelenik egy világ felett, mely eszelősen pusztítja önmagát; oly közönnyel jelenik meg, mint a vörös-kucsmás hóhér az emelvényen, ahol már letérdelt az áldozat. (Mégsem szabadultam hasonlat nélkül.)

A magyar anyag ernyedt; urak és cselédek mellett elhatalmasodott a sváb és a zsidó; most árad a szlávság szívós-feminin ereje felénk és közöttünk; s az anyag, amely felelni kénytelen e hívásra, nem ellenálló. Dózsa György

311 A Larbaud-idézet: „Nagy Isten, mit kezdhetnék e gyötrelmes élettel, / Melyben annyi sok veszély fenyeget, / Egy élettel, mely mégis felséges és gyötrelmes, / Ha a szívem önmagára van hagyatva.” Vö. Valèry-Nicolas Larbaud, id. műve, VIII. fejezet.312 Antigoné mondja: „Valami mély / titkú halál / vitte el őt. /...” L. Szophoklész: Oedipus Kolonosban. = Babits Mihály dráma- és prózafordításai. Bp. 1980, 157.

133

sikertelenségével nem lehet mindent megmagyarázni. Máshol is voltak feudális urak, kiskirályok, nagybirtok, hűbériség, jobbágyság, s mindenütt likvidálni tudta a nép ez erőket: erőszakkal vagy szívós, évszázados akarattal. Nincs kifogás: minden nép felelős a sorsáért.

De a török hódoltság százötven éve csakugyan mentség. Talán akkor tört el a nemzet gerince. S valamikor negyvennyolc után... Szekfű pedzette ezt egy csonka cikksorozatban: „Valahol utat vesztettünk.”313

Reggel pőrén fekszem a dombtetőn, villogó augusztusi napsütésben, gyümölcsfák között, s Montaigne-t olvasom. A háború utolsó, legborzalmasabb pillanatainak egyikében ér ez a boldog, nyári reggel, s nem tudom miatta magam szégyelleni.

Találkozások utcán, riasztás közben, egy idegen bérház pincéjében, viszontlátások, melyek kalandosabbak, mint egy távolkeleti utazás, néha ijesztőbbek mint valamilyen harctéri kaland... az élet csakugyan egyetlen harctérré változott át, szószerint és valóságosan. Sorsok, melyek rendkívüliségükben már emberfölöttiek és ponyvaregénybe valók. Végzetek, amilyent nagy költők sem képzelhettek el. Az ember kilépett természetes keretei közül. Valahol a végzet és a valószínűtlen határvonalán mozog most minden lépésével; s ez a valószínűtlen mindennapos valóság.

Találkozások emberekkel, akik minden riadt és sunyi szavukkal alibit igazolnak. Állandó készenlétben élnek, suttogva adnak elő, szemhunyorítva hivatkoznak távollevő egyénekre, akik majd, ha itt a pillanat, igazolják őket. Mindez már nem is aljas, több annál: buta és szomorú.

Például délután négykor, egyszerre, nincs villany; ugyanakkor távoli bombázás és ágyúzás hallatszik; de a sziréna nem adott vészjeleket. A tünemények önállósodnak, nem tartják be a házirendet. Mi történt? Nem tudja senki. Lehet, hogy soha nem is tudjuk meg. Ez még a háború? Vagy már valami más? Minden elmosódik és minden lehetséges.

A „safe-nyitó bizottság” ajánlott levélben felszólít, jelenjek meg ebben és ebben a bankban, mert felnyitják X.-el közösen bérelt páncélrekeszemet. A safe-ben mindössze végrendeletem őrzöm. De a felszólítás megdöbbent. A határon az orosz, a levegőben az angol és az amerikai, s a közigazgatási apparátus még komolyan és buzgón kutat pesti safe-ekben elrejtett zsebórák után.

Harminchat fokos hőségben, Pesten. Emberek ügyében vánszorgok, zsúfolt villamosokon, s abban a biztos tudatban, hogy mindez reménytelen, talán fölösleges is: az embereken nem lehet

313 Szekfű Gyula (1883-1955): Valahol utat tévesztettünk. A Magyar Nemzetben megjelent cikksorozat közlése 1943 decemberében kezdődik meg.

134

segíteni. Mégis vánszorgok, e döglött és ájult, bombázott pesti utcákon, a kánikula ragadós szutykában. Mennyi szomorú aljasság! S közben, meglepetésszerűen, mennyi szívós emberi erő, csaknem nagyság! Most egy gyerekért mozdul meg valaki, s vállal veszélyt, sőt, ami csaknem több: kényelmetlenséget – most egy internált érdekében telefonál valaki, aki a személyes találkozás kényelmetlensége helyett a veszélyesebb (mert ellenőrizhetőbb) telefont vállalja. S ugyanakkor megint elcsodálkozom e város okosságán, sima fölényén, életerején. A halál torkában nyugodtan él, csaknem derűsen és fölényesen.

Van a háború, a halál, a hivatalnak packázásai... de van valami más is. Bizonyosan van a szerelem is, mely minden unalmas, tragikus és szánalmas félreértésen túl, mellyel az emberi önzés és hiúság megzavarja, szűz és tiszta világerő, s hat a háború és a halál veszélyzónáin túl, örökké.

Magyarország a hamis tekintélytisztelet áldozata. Itt minden mesterséges tekintélyt tiszteltek, s mindenki gyanús volt, aki hirdetni merte, hogy nincs más tekintély, csak az értelem, a tehetség, a minőség és a nagylelkű jellem tekintélye. Pénzeslevélhordók oly gőgösen jártak már, mint egykor a győztes tábornokok, s ha valaki betöltötte a hatvan évet, föltétlenül érdemrendet követelt.

Egy sárgacsillagos gyerek, kinek szüleit és nagyszüleit vagonban elhurcolták a lengyel deportációs telepekre – a gyerek megmenekült s egy intézetben él –, a vasárnapi ünnepségen verset szaval. Nyolc éves. A verset ő választotta. Ezt szavalja:

Magyar vagyok, magyarnak születtemMagyar nótát dalolt a dajka felettemMagyarul tanított imádkozni anyámÉs szeretni téged, gyönyörű szép hazám

s a néhány ember a teremben, aki ismeri a gyerek sorsát, sápadtan ül. A hideg végigszaladt a hallgatók hátán.

Julien Green „Napló”-ja314, 1928-1934-ből. Ez a napló öntudatlan vallomás a háborús felelősség mellett. Ezek a francia írók – Gide, Roger Martin du Gard315, Green, Malraux, Cocteau316

stb. – úgy beszélnek az új háború elkerülhetetlen szükségességéről, mint valamilyen tényről, mint arról, hogy holnap kedd lesz. Nem vitatkoznak, nem találgatják a lehetőségeket: a háború szükségességét elfogadták. Már csak az időpontról vitatkoznak s a méretekről. S mindez 1928-ban, tehát tíz évvel a fegyverszünet után, négy évvel a pillanat előtt, mikor Hitler hatalomra jutott, s tizenegy évvel az új háború kitörése előtt! Ezek az írók, kiknek politikai, diplomáciai értesültsége talán nem volt kitűnő, de emberi, társadalmi, s embert és társadalmat mozgató erőkről szerzett értesültségük bizonyosan finomabb,

314 Julien Green: Journal (Napló), mely 1926-tól folyamatosan jelenik meg.315 Roger Martin du Gard, 1881-1958.316 Jean Cocteau, 1889-1963.

135

közvetlenebb és megbízhatóbb volt, mint egy külügyminisztériumi osztályfőnöké, tíz évvel az új háború kitörése előtt lélekben már elfogadták ezt a szerencsétlenséget, belenyugodtak – a bankárok így mondanák: „eszkomptálták” – mint a föltétlen végzetet.

S ha visszagondolunk erre az időre: Chamberlain317 nagy alak! Kinevették, mint redingotos, szárnyas angyalkát, aki ide-oda röpdös a háborút váró Európában, egyezmények csalóka okmányait lobogtatja, nevetségesen és tehetetlenül. A valóságban a legtöbbet tette: tudta, hogy készületlenek, várni kell, húzni az időt. Hálátlan szerep, s utólag látjuk: igaza volt, nem tehetett mást.

Háromnapos hőguta. Éjjel vad zivatar, mennydörgéssel és villámlással, többórás mennyei légitámadás. Mintha az Isten megmutatná a kontár embernek, hogy Ő is tud valamit.

A kertben találok egy fiatal almafát, mely mindössze két piros almát termett. Olyan ez, mint az első verseskönyv. Megvizsgálom: tehetséges fa, még lesz belőle valami.

Egy ember aljassága legtöbbször nem is a főmondatból, hanem a mellékmondatból derül ki: a válasz mellékmondatából, mellyel az idő kérdésére felel.

X.-et, a költőt, megkérték, írjon alá egy kérvényt, mely esedezik, hogy B.-t, egykori mecénását – aki most a sárga csillagot s ennek minden következményét kénytelen viselni – hagyják meg lakásában. X. megtagadja a kérvény aláírását, a fonák helyzetre hivatkozik, melyben él; s ez végre is álláspont. Aztán ezt mondja: „De szívesen meghívom B.-t ebédre.”

Tehát, kivégzés előtt, melyet nem hajlandó megakadályozni, magyaros szívességgel, lehúzott ablakredőnyök mögött, szívesen látja egy kis pörköltre.

Este R.-nél; most jött, feleségével, az internálótáborból, ahol végigélte a poklot, a bombatámadásokat, óvóhely nélkül, megismerte a felügyelők brutalitását és az internáltak nyűgös és kétségbeesett szeszélyeit.

Csont és bőr és megőszült. (Most svéd védettséget kaptak.) A találkozás meggyőz arról, hogy az ember erősebb, mint a sors, s mindent ki lehet bírni, ha jó a lelkiismeretünk. És ha az Isten is akarja.

„Lear király”-t olvasom318, Kosztolányi fordításában. A fordítás egy nagy író minden képességével tündöklik; csak éppen nem Shakespeare. Ez a nyelv, Kosztolányi nyelve, puha; nem átkozódik, csak gügyög és sopánkodik, akkor is, amikor a

317 Sir Neville Chamberlain angol miniszterelnök, 1869-1940. Neve fémjelzi az ún. furcsa háború időszakát.318 Shakespeare Lear királya Kosztolányi fordításában 1943-ban jelent meg.

136

legcifrább szitokszavakat használja. Egy átok ereje nem a szóbőségen múlik, hanem a jellemen, mely a szavakat kimondja.

Ezek az avas vénasszonyok a hajón, akik pappendekli dobozokból minduntalan piszkos ibrikeket, gyanús lével töltött szilkéket szednek elő, s ragadós ujjakkal esznek.

Egy fiatalember, aki oly hangosan beszél, mint a rádió. S ugyanazt mondja.

Háromórás légiriadó alatt elolvasom a „Varázs” német fordítását. (A fordítót, Mohácsi Jenőt319, deportálták – valószínűleg hálából, mert lefordította és megmutatta a világnak az „Ember tragédiájá”-t.)

A „Varázs”-ból már csak keveset kell törölni. Nagyjából megáll a lábán, ha nincs is koturnusa. S azt, ami az értelme („Vegyünk egy golyót... nem, vegyünk egy embert!...”) – színész amúgy sem tudja, az én elképzelésem szerint, eljátszani.

Mindennek alján az unalom van és a várakozás. Ezt a feszültséget csak a gyönyör és a munka tudja feloldani. De a gyönyör oltásának bódulata illanó. S a munka igazi értelmét – a hitet, hogy értelemmel lehet segíteni az embereken – elvették és megsemmisítették.

Az ember, aki a legolcsóbb anyagból készült: a gúnyolódó ember. Aki minduntalan fanyaron mosolyog, s egyfajta gyanúsító hanglejtéssel mond valamilyen gyáván aljas vádat, melyért természetesen nem vállalja a teljes felelősséget, hiszen tréfás gúnnyal mondja...

Nem igaz, hogy csak éhség és szerelem mozgatja az emberi világot. Két hatalmasabb erőt ismertem meg: a hiúságot és az irigységet.

Chartres, Orlèans320. És Párizstól nincsenek messzebb az amerikaiak, mint Gödöllő Pesttől.

Ez a szó: „Chartres” – megdobogtat bennem valamit. Az ember leszokott arról, hogy városokat elsirasson. A hírt, hogy Firenzét ágyúzzák, közönnyel olvasom. De Chartres más. Két nap volt és az ifjúság.

S az a kékség a dómban, az ablakok kéksége a bejárat fölött.

Schliemann könyve Trójáról321. Ez a romantikus, gazdag német műkedvelő, aki egy ifjúkori élmény, az Odüsszeia olvasásának hatása alatt egy élet minden becsvágyát odaadja a kísérletnek, mely csaknem sikerül – kiásni az emberiség e nagy

319 Mohácsi Jenő író, műfordító, 1886-1944. Lefordította még többek között a Bánk bánt, valamint a Csongor és Tündét. Nem tért vissza a deportálásból.320 Az amerikaiak Chartres-ban, Orlèans-ban: 1944. július 25. körül.321 Heinrich Schliemann (1822-1890): Troja. Ergebnisse meiner neuesten Ausgrabungen auf der Baustelle von Troja, in den Heldengräber, Burnabasch und andern Orten Troas im Jahre 1882. Leipzig, 1884.

137

mítoszának színterét! –, talán a legjobb fajtájú emberi tünemény, mellyel a németség a világot megajándékozhatja.

És Ithakában megtalálja a szvasztika nyomait, sok évtizeddel Hitler előtt. S a görög változatú hindu és kínai jelből nem von le semmiféle politikai következtetést. Szerényen megállapítja, hogy a szvasztika322 „jó jelet” jelent. De ez a „jó jel”, egy másik német akaratából, baljós jegy lett egy világ számára.

Bretagne-ban volt egy fügefa; s a halpiac szaga Morlaix-ban; s a vörös sziklák a sötétkék tengerben. És megint az ifjúság.

Shakespeare olyan árammal tölti meg az olvasót, mint a nagy, ritka emberi találkozások. Ez az áram éltet, cselekvésre, feszültségre ingerel. „Lear király” első felvonása után a karzat és a proszcénium páholy közönsége egyformán tudja, mi történik majd a dráma során, a „cselekmény kifejlete” félreérthetetlen. Mégis, szájtátva lessük... mit is? A „kifejletet”? Nem, Shakespeare lelkének sugárzását; ezt a földöntúli napfelkeltét és napnyugtát.

A forró délután párás unalmában Göre Gábor323 bíró úr utolsó eresztését olvasom. Ez a Göre Gábor bíró úr, a magyar embert annyira jellemző őszinteséggel, hűségesen számot ad egy, sőt több magyar falusi közalkalmazott józan ítélőképességéről, különösen abból a szempontból, mint lehet valahol potyázni és a törvény megkerülésével egyfajta szerény kis külön haszonra szert tenni. Épületes, zamatos könyv. Később egyszer nem árt majd az iskolákban is tanítani.

A dombtetőről messze látni. A folyón halványzöldre mázolt gőzös úszik. A táj domesztikált, öntudatosan szelíd, mint minden, aminek hosszabb időn át szervesen köze van az emberhez.

A világ csodálatos, a természet végtelen és gazdag. Isten, a hetedik napon, elégedetten legeltethette szemét e csodán és jogosan látta, hogy „jól van”.

De a természet csodáján túl van még valami, ami többlet. Az ember adott a természethez még valamit; csak ő, az ember, megtetézte az Alkotást alkotásokkal, melyek gyűjtőneve a művészet. A tenger, a völgy, az erdő, a folyó, a síkság, mindez föltétlen. De Bach324 egy fúgája, Rilke325 egy verse, Cranach326

vagy Goya327 egy képe, Palladio egy épülete, Goethe egy gondolata, Pheidiász328 vagy Rodin329 egy szobra az ajándék,

322 szvasztika = szanszkrit, napkereszt, a nap ősi, indiai jelképe. A hitleristák horogkeresztje innen veszi eredetét.323 Gárdonyi Géza (1863-1922) utóbb megtagadott parasztcsúfoló sorozata: Göre Gábor bíró úr könyvei. Mindönféle levelei, kalandozásai és tapasztalattyai. Bp. 1895-.324 Johann Sebastian Bach, 1685-1750.325 Rainer Maria Rilke, 1875-1926.326 Lucas Cranach, 1472-1553.327 Francisco José y Lucientes Goya, 1746-1838.328 Pheidiász, i. e. V. sz.329 Auguste Rodin, 1840-1917.

138

melyet az ember, csak ő, egyedül, az összes élőlények között, tulajdon akaratából hozzáadott a világ csodálatos művéhez. S csak ez számít az ember számára: a művészet. Minden más csak létezés, anyag és erő kölcsönhatásának ütemes vegyülete.

Tennyson: „Enoch Arden”330. Ez a szép, verses mese, a jó emberekről, akik a sors minden gáncsvetésén túl is megmaradnak jónak. A tenger mormolása ad kísérőzenét e verssorokhoz, melyekben Anglia szívverése lüktet.

Bizonyos, hogy ez nem „magasfeszültségű művészet”. Dickens, Tennyson, Burns331, mindez inkább idill, mint élmény. Csak egészen nagy és érett népek ajándékozhatják meg magukat effajta idillek költészetével. A szelíd emberi jóságnak ez a legendája nem „naiv”, nem: alázatosan emberi.

Lehet-e felejteni és megbocsátani?... Bizonyosan „kell”; de nem tudom, lehet-e? Az ártatlanok szenvedésének emléke mélyebben éget és roncsol az ittmaradottak lelkében, mintsem azt a felejtés közömbös hamujával oltani lehetne.

Nem kell bosszú és megtorlás, nem. A törvényelőtti, személyes számonkérés éppen elég; hiszen másképp nem lehet emberek között élni, ez a számonkérés elkerülhetetlen. Minden más reménytelen és újabb bűnt kölykedzik.

De felejteni és megbocsátani?... Nem hiszem. Továbbélni, igen, figyelni a förtelem és nagyszerűség emberi színjátékát, talán dolgozni is. De nem tudok többé felejteni, sem megbocsátani.

Cholnoky332 „Kaleidoszkóp”-ját olvasom. Gyönyörű bolond volt, magyar ámokfutó, aki halálos honvággyal emlékezett egyfajta keleti délibábotthonra, ahonnan száműzték őt is, s mindazt, amit ő magyarnak hitt.

S amíg álmodott, tanult is; egyszerre izgatta Tammuz333

titka, s a repülés és a Diesel-motorok. A magyar mítosz éppen úgy érdekelte, mint egy jó enciklopédia. Ezek a hőbörödött álmagyarok, akik ma egy népi-náci-magyarkodó magatartás kerge jelszavait lobogtatják, tanulhatnának e vonzó és szomorú magyar garabonciástól, aki iparkodott pontosan tudni, milyen is a motor gépi szerkezete, mely az emberi álmokat röpíti?

Nem igaz, hogy a kortársi irodalom elháríthatja magától a felelősséget. Hiúságból, becsvágyból, kapzsiságból éppen azt mulasztottuk el, ami legfőbb kötelességünk volt: egy társadalom nevelését, a fogalmak könyörtelen tisztázását. Ez az erkölcstelen emberi közösség joggal mondhatja, hogy legfőbb mentorai nem nevelték, csak szórakoztatták, vagy „ostorozták”, de ami a

330 Lord Alfred Tennyson (1809-1892): Enoch Arden, 1864. (Magyarul: Arden Enoch. Ford. Jánosi Gusztáv. Bp. 1881 /Olcsó könyvtár/.) A regény a holtnak hitt és visszatért férj nevéről nyerte címét.331 Robert Burns, 1759-1796.332 Cholnoky László, 1897-1929.333 Tammuz = föníciai isten.

139

legfontosabb – mert legegyszerűbb – fogalmak igazi értékét illeti, sötétben hagyták.

Az amerikai előhadak Versailles környékén334.Utoljára aznap jártam Versailles-ban, mikor Briand335, aki

Páneurópáról álmodott, megbukott az elnökválasztáson. Nagyon meleg volt. A rövid szünetben, amíg Briand és a Bossuet336-olvasó, szakállas Doumergue337 szavazatait számolgatták, a szenátorok közül néhányan, becsületrenddel a szalonkabát gomblyukában, átsétáltak a közeli bordélyba, egy kis sziesztára.

A pázsit Versailles-ban. Az aranyozott hegyű lándzsakerítés. A nyírott fasorok, ahol a Lajosok pásztorjáték közben elköltöttek egy keresztény birodalmat. Őszi séták Versailles-ban, a sárga lomb mélyén fehéren hajlongó márványnimfák között. És megint az ifjúság.

Délelőtt bombázás. A riasztás ideje alatt Babits utolsó verseit olvasom, az „Intelem vezeklésre”, a „Balázsolás” és a „Jónás könyve” befejező sorait. „Mert ki választja széjjel... mit rakott a jobb, s mit a bal kezével?”338 Ki mondja meg, ki a bűnös e pillanatban, a bombázott városban, melyre Isten keze sújt le?

Babits nagy költő volt, legnagyobb a kortársak között; de talán nagyobb lélek volt, mint költő. Modora néha elfáraszt, lelke mindig felüdít és erőt ad.

A kertész felesége, négy porontyával – egyik közülük unoka, zabigyerek – úgy jár és kel a kertben, céltalanul, mint a kotlós kicsinyeivel; csipegetnek, itt egy körtét, ott egy éretlen paradicsomot; közömbösek és magabiztosak. Helyükön vannak a világban, a kotlós és csibéi, kotyognak, totyognak, élnek. Ők a „jövő”, a „magyar jövő?”... Nem, ők az egyetlen valóság, a jelen.

„Falstaff’, franciául339.„Erkölcstelen” Falstaff? Nem, csak nincs erkölcse; s a kettő

nem ugyanaz.

A „változást” legtöbben úgy képzelik el, hogy a rádió megszólal egy este, hét óra negyvenkor és bejelenti... mit? A háború végét? Az örök békét? Ez kevéssé valószínű. A változás

334 Az amerikai előhadak Versailles környékén: 1944. július 16-17.335 Aristide Briand francia miniszterelnök, külügyminiszter, 1909-től tölti be funkcióit. 1930-ban meghirdetett Páneurópa-tervének lényege az európai egység megteremtése francia vezető pozíciókkal, a Szovjetunió figyelmen kívül hagyásával.336 Jacques-Bénigne Bossuet híresebb munkái: Discours sur l’histoire universelle (1691); Histoire des variations des Eglises (1688); Politique tirée de propes paroles de l’Ecriture (1709).337 Gaston Doumergue francia köztársasági elnök, 1924-ben választják meg, s 1931-ig van hivatalban, 1934-ben kormányt alakít.338 „...ő sem tudta, / és ki választja széllyel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?” L. Babits Mihály: Jónás könyve, IV. rész.339 A Falstaff franciául: Shakespeare: IV. Henrik c. királydrámájáról van szó, központi figurájáról elnevezve.

140

valószínűleg már itt is van, történik, észrevétlenül és szívósan, minden nap, mikor azt hisszük, hogy áll a világ kereke és nem történik semmi.

Óriás ez az öreg fügefa a kertben s egy hosszú élet és egy nyár minden erőfeszítésével mindössze egyetlen töttyedt fügét termett; látnivalóan megfontolja szavát, mielőtt kimond valamit.

A hőmérő öt napja harminc és negyven fok között viszolyog; úszónadrágban élek, így gépelem e sorokat is; s az időjárás e tropikus rémuralmának poklában a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják Normandiában, Keleten és Dél-Franciaországban340. Mit érezhet egy angol vagy kanadai e déli órákban, bezárva egy tankba, az átsült vasüstben, amely vánszorog valamelyik normand országúton, s a halált köpködi a lángoló mezők menekülő németjeire?...Valószínűleg átkozódik, mert melege van, mert harcolni kell; átkozódik és harcol. Gondolj reájuk, mikor úgy érzed, már nem bírod tovább: – a hőséget? nem, a gyalázatot! – átkozódj, de harcolj, tehát viseld el az egészet és dolgozzál.

Reggel a rádió, két riasztás között, Richard Strauss „Halál és megdicsőülés”341-ét sugározza. Ez a zene mélyen megérint, a szomorúság és a felemelkedés hullámain ringat. Megdicsőülés nincs, halál van; de van közbül az ember is, aki a létezés monoton cselekményéhez csodálatos pátoszt tud adni.

Falstaff barátságos fesztelenséggel beszél arról, hogy az emberek elviselésének már Shakespeare idejében is egyik legnagyobb akadálya volt az ápolatlanság és a büdösség.

„A nővér” most érkezett a válaszútra: el kell döntenie, regény legyen-e vagy emlékirat? Ez a legnagyobb erőfeszítés egy írói vállalkozáson belül. S érzem, hogy fáradt vagyok.

Mintha március tizenkilencedikén342 eltört volna bennem valami. Nem hallom a hangom; mint mikor egy hangszer megsiketül; azt mondják, fából készült hangszerekkel megesik ilyesmi.

Menteni, magyarázni nem tudjuk, ami történt; de bevallani, elmondani igen. S e nemzedéknek ez lesz a feladata. „Aki dudás akar lenni, annak pokolra kell menni.”343 Most elmentünk a pokolba. A dudások szólaljanak meg.

340 ...a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják Normandiában, Keleten és Dél-Franciaországban: normandiai partraszállás: 1944. június 6., észak-franciaországi hadműveletek: július-augusztus; szovjet csapatok támadása a Baltikumban: 1944. július 10-től; partraszállás Dél-Franciaországban: 1944. augusztus 15.341 Richard Strauss (1864-1946) osztrák zeneszerző szimfonikus költeménye.342 Március 19.: utalás a német megszállás napjára.343 „Aki dudás akar lenni...”: utalás József Attila híres mottójára.

141

Mit mondhatnak még? Azt, hogy ilyenek voltunk és vagyunk; s ezért és ezért vagyunk ilyenek. Azt, hogy valamikor mások is voltunk; s ha a pokolból egyszer még napvilágra jutunk, talán mások leszünk. Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ürügye alatt prolongált huszonöt éven át egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt, vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetkezet nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak344, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőségi Magyarországot építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is. A csehek, a szerbek, a románok minden írójukkal, festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve mutatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a szolgabíró fogadja a rapportra berendelt zsellért.

Mindezt el kell mondani; itthon is, a világnak is. Ezért kell viselni azt a másik sárga foltot, amelyet most már magyar nemzedékek kényszerülnek majd a világ előtt viselni. S keresni egy tantermet, egyfajta elemi iskolát nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait. Turulistáknak beszélni arról, mit mond Théophile Gautier Baudelaire-ről, aki talán más is volt, mint ezt a turulisták huszonöt éven át hitték... Mindent elölről kezdeni.

Nem megyek Svédországba. (Igaz, nem is hívnak nagyon; de ha minden erőmmel akarnám, elmehetnék.)

Miért nem megyek Svédországba? Mert semmi keresnivalóm ott; s az életem, csak úgy és pour mon plaisir, már nincs kedvem megmenteni. Két regényt szeretnék még írni (befejezni a „Sértődöttek”-et) s néhány drámát. És verseket. S ezt a naplót. S közben meghalni, szívesen, bármikor, amikor az emberek vagy az istenek parancsolják.

Hitler elbukott, mert... De Sztálingrád és mind a többi állomása e háborúnak már csak következmény.

Hitler elbukott, mert hazudott. Nincs benne nagyság; hazug ember volt. Egy nagy nép vezetője megszerezheti népének erőszakkal, amihez ereje és joga van; ilyen a világ. De egy nagy nép vezetője nem állhat fel 1938 szeptemberében a berlini Sportpalastban, nem jelentheti be, hogy nem tud aludni, mert még hárommillió szudétanémet „szenved” a cseh igában, s nem ígérheti, hogy csak ezt a hárommillió németet adják még neki, s

344 Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak: utalás Magyarország Trianon utáni területi követeléseire.

142

aztán békében hagyja a világot. S nem ordíthatja ezt a fogadalmat: „...und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen”345 – s kis idő múltán nem vonulhat be Prágába346. Egy nagy nép megsemmisíthet egy kis népet erőszakkal, mert nagy népeknek ilyen a természetük; de egy nagy nép vezetője nem hazudhat tudatosan és nyilvánosan, mert ezt a világ nem bírja el. Pacta sunt servanda347.

Délben tudom meg, hogy Párizs elesett348. Az újságban, a hadijelentésben ezt olvasom: La Roche Guyon349. – Ez a helység, ahol az amerikaiak most átkeltek a Szajnán. Ez a helység, ahol fiatalon, néhány napon át boldog voltam. A Szajna-parti táj csodálatosan szelíd itt; a kertek tele rózsákkal és méhekkel.

Este a rádióban hallom, hogy De Gaulle bevonult Párizsba350, s az amerikai tankok a Boulevard Saint Germainen haladnak. Minden követ ismerek itt. Figon, a vendéglős. A Deux Magots, Derainnel. Nem tudom, mi lesz, de ez a nap mégis boldogító; talán érdemes élni.

Mindegyik meg akarja menteni életét, külön-külön. Mert ember. És az ország? A nemzet? Az is él, s a többség reménytelenül csak a nemzeten belül tud élni és halni, akkor is, ha azt hiszi, hogy nincs köze hozzá.

A nemzet halálos veszélyben él. Már nem is hiszem, hogy ismert életformáiban, történelmi testében bárki is meg tudja menteni. Már nem városokról és területsávokról van szó, hanem a nemzet lényének meztelen létezéséről. Arról, hogy megmaradjon valami Magyarországból, s ebből a magból lelkiismeretes és gondos kezek növeljenek egy nemzeti organizmust, melynek megint becsülete van a világban. De hol vannak ezek a gondos kezek? És tiszta kezek? Mindenütt csak becsvágy, kapzsiság, vagy sunyi lapítás.

Benvenuto Cellini önéletrajza351 – „írta ő maga, Firenzében” – azért olyan felvillanyozó és megrázó olvasmány, mert hőse és szerzője úgy kezeli a tollat, mint a vésőt, mellyel remekeit mintázta, s úgy kezeli a vésőt, mint „a kis tőrt”, mely mindig ott van kezeügyében, ha az élet valamely ügyletét alaposan el kell intézni. Élni, alkotni, gyilkolni, finom vonalakat vésni az ezüstre,

345 „...und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen” = „...és többé nem akarok egyetlen csehet sem látni.” Hitler beszéde 1938. szeptember 26-án a berlini Sportpalastban.346 A németek bevonulása Prágába: 1939. március 15.347 pacta sunt servanda = lat.: a szerződés kötelez348 ...Párizs elesett: a francia főváros az 1944. augusztus 19-től 25-ig tartó népfelkelés során szabadult fel349 La Roche Cuyon: helység Párizs és Rouen között, 1944. augusztus 20-án itt létesített hídfőállást az amerikai XV. hadtest.350 ...De Gaulle bevonult Párizsba: 1944. augusztus 25.351 Benvenuto Cellini (1500-1571): -- Önéletleírása (La vita di B. C. seguita dai trattati dell’oreficeria e della scultura e dagli scritti sull’arte, 1558-1568). 1-2. köt. Ford. Szana Tamás. Átd. Éber László. 2. kiad. Bp. 1921 /Mesterművek/. – Az idézet: I. könyv, III. fejezet.

143

vagy finom sebet ejteni egy vetélytárs bordái között, mindez egy és ugyanaz számára; az élet cselekvés; ez a firenzei a XVI. század teljes életritmusát éli művében és életében.

Talán ezért szerette Goethe, aki csak azt szerette, amiben a világritmus pillanata teljes értelmet kapott. „Aztán fogtam kis tőröm, elmentem Giuseppéhez és bordái közé szúrtam...” – Cellini még úgy mondja ezt, ahogyan mi kifakadunk: „Aztán felvettem a telefonkagylót és jól megmondtam annak a piszok alaknak véleményem.”

Messiaen Falstaff-jegyzeteiben olvasom, hogy – Stubbs szerint – Shakespeare idejében egy pár selyemharisnya ára 20 shilling volt; s már akkor is meszet tettek a száraz spanyol borba.

Ezek a széljegyzetek rendkívül hasznosak; Messiaen Shakespeare-fordításának igazi értéke talán éppen e jegyzetek. Falstaff egy káromkodása mögött („Inkább legyek harisnyakészítő”352 stb.) az is lappang, hogy a harisnya a XVI. században nagyon drága volt, de a munkásokat akkor is feltűnő rosszul fizették. Shakespeare így mondja el, vezércikk helyett, kora szociális viszonyairól véleményét: egy káromkodással, melynek nemzetgazdasági alapja van.

Ezek a hitvány firkászok, ezek a töltőtollas bérgyilkosok – tehetséges is akadt közöttük, s ezek bűne nagyobb s megbocsáthatatlanabb, mint a tehetségtelen kalandorok bűne! –, akik magyar nyelven mertek írni eleven és holt írókról e hónapokban, mikor az írott és kiejtett szó mögött karhatalom állott, készen lesújtani mindazokra, kiket e gyáva és aljas bérencek proskribáltak: ezek sündörögnek majd elsőként a „változás” körül.

De az írók hallgattak. Veszélyesen éltek és hallgattak. Nem voltak „hősök”, nem; a hősieskedő handabandázást átengedték a konjunktúra gyanús, alkalmi lovagjainak. Nem voltak „velszi bárd”-ok; tehetetlenül hallgattak. De mégis hallgattak, az egész magyar szellemi élet; s hogy ez milyen sok volt, mennyire cselekedet volt e hónapokban, csak az tudhatja, aki itt élt. A nagyon kevés reménysugarak egyike ez; nem oszlatja el a sötétet, mégis sugár.

Nem, valami eltört. Dolgozom, de valami nincs rendjén, bennem, a munkámban, köztünk, munkám és közöttem. Nem hiszek többé munkámban. Dolgozom, mert máskülönben megdöglöm. De a munkában hinni kell, az emberekben hinni kell. S nincs módom többé erre. Ezért nem ér sokat az egész; valószínűleg semmit sem ér.

Középosztály. Most sértődötten és csüggedten várják a „tarkólövést”. Nem tudom, lesz-e tarkólövés, egyáltalán nem

352 Falstaff: „...Mintsem ezt az életet folytassam tovább, inkább harisnyát kötök, és megfoltozom, és megtalpalom. A nyavalya törjön ki minden gyáva embert. ...” Vö. Shakespeare: IV. Henrik. Első rész, II. felvonás, 4. szín., Vas István fordítása.

144

tudom, mi lesz?... Csak azt tudom, hogy ez a középosztály nemcsak gyáva, irigy, hanem mérhetetlenül lusta is. Ezért reszket az elkövetkező időtől, amikor majd igazán dolgozni kell: tehát nemcsak az ál-munkák egyféle válfaját végezni, amilyen a kényelmes hivatal, hanem igazán dolgozni, minden következménnyel, versenyképesen. Ez a középosztály egyfajta láthatatlan hitbizomány élvező örökösének tudta magát még a közelmúltban is. Most kicsöppentek ebből a hitbizományból, a felelőtlen, vakaródzó, uraskodó, lajhár időlopásból, a méltóságos urak kénytelenek majd igazán kereskedni, felelősséggel dolgozni: s ettől rettegnek. Inkább a tarkólövés, mondják hazug mártírmosollyal. Nemcsak gyávák és hiúk, hanem lusták is.

Ál-munkák nem adnak kielégülést. A földet túrni, igen. Egy cipőt csinálni, ügyességgel és szakértelemmel, igen. Egy beteget meggyógyítani, teljes hozzáértéssel, lege artis353, igen. Egy könyvet írni, minden erőnkkel, beléadva minden áramot, igen. De vezérigazgatónak vagy „előkelő közhivatalnok”-nak lenni, manikűrözött körmökkel vakaródzni egy életen át, unatkozni a hiú gőgön belül, amit az ilyen foglalkozások kitermelnek a lélekben... ez persze nem ad kielégülést. És irtózni a felelősségtől. Mert ezt csinálják. S ezért szűkölnek most, mert gyanítják, bárhogyan fordul a világ, számukra elkövetkezett a felelősség és a versenyképes munka kegyetlen vizsgája.

Ezek a délelőtti órák, Pesten, mikor megszólalnak a szirénák. Végre csendes lesz az utca, a város. Gépkocsik nem zörögnek, az utcákon nincs ember, látogató nem érkezhet, a telefon nem szólalhat meg. Amire mindig vágytam – a teljes, tökéletes rejtettségre és föltétlen csendre –, most végre megtaláltam. Nem egészen úgy és ott, ahogyan képzeltem, de megtaláltam.

Nem megyek le az óvóhelyre; az üres lakásban maradok és olvasok. Végre egyszer zavartalanul olvashatok.

A kicsike ma – szeptember elsején354 – ötéves. Pontosan emlékezem a napra, mikor megszületett. Budai lakásomban hallgattam Hitler bejelentését: „Von fünf Uhr Morgens ab an der polnischen Grenze wird geschossen...”355 Később elmentem az uszodába.

Mi történt ez öt évben? Mérhetetlen sokat hazudtak; ez volt a legfárasztóbb. Az élet megtelt a hazugság émelyítő ködpárájával; mint a sirokkó, olyan volt ez a légkör; mindig, mindenben hazudtak. S tulajdon munkám is átváltozott hazugsággá, mert a mondatokat csak félig tudtam elmondani. 353 lege artis = lat., annak rendje és módja szerint354 1944. szeptember 1. (Augusztus 31.: a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe; szeptember -- elérik a bolgár határt.)355 „...von fünf Uhr Morgen wird an der polnischen Grenze geschossen” = „Reggel öt óra óta lőnek a lengyel határon.” Hitler beszéde 1939. szeptember 1-jén. A híres mondat szó szerint: „Seit 5.45 Uhr wird jetzt zurückgeschossen” = „Reggel 5 óra 45 óta visszalövünk.” L. Manfred Overesch: Das dritte Reich, 1939-1945. Düsseldorf, 1983 /Chronik deutschen Zeitgeschichte, Bd 2/II./.

145

Aztán gyilkoltak, nagy tömegben, s nemcsak a harctereken, s a bombázott városokban; iparszerűen gyilkoltak, Auschwitzban, Olmütz s Lublin mellett, az internáló-táborokban, marhavagonban szállították az embertömegeket – milliókat s milliókat, zsidókat, lengyeleket, oroszokat, belgákat, franciákat, hollandusokat – a halál ez ipartelepeire, ahol vegyi eszközökkel, korszerűen, halottégető kemencékben végeztek velük. Aztán elpusztultak a legszebb európai városok; de erre már oda se figyeltünk.

S közben mindig a hazugság, reggeltől estig; most propagandának nevezték. S a mérhetetlen butaság és kapzsiság örömujjongásai a kezdeti sikerek fölött. Sok tévedés, még több eltévelyedés. S mindig a gyávaság és a kapzsi önzés.

Mi történt még ez öt évben? Egy nagy szerelem és egy nagy betegség; az a gyanús valami, amit sikernek neveznek; s nem múló, az évekkel mindinkább erősbödő fájdalom a kisgyerek halála miatt.

Sok könyv élménye. Régi, régi könyvek, melyek néha megvigasztaltak. Sok munka. Irigység, rágalom és gyűlölet, tehát minden, ami természetes velejárója és tartozéka a sikernek. Mindegyre mélyebb magány. Kötelességek, melyeket el kell végezni; azon túl a közöny. Negyvennégy éves vagyok, szeretnék még élni, szeretném az igazat írni, de másképpen, teljesen; mintha a világ lehelete mégegyszer szárnyat adhatna a léleknek.

Éjjel, nappal riadók. A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon, magyar területen harcolnak356. Amikor csak tehetem, Pesten vagyok, minden héten négy-öt napot. Mit keresek itt? Nem tudom. Két riadó között elmegyek egy emberhez, aki szűköl vagy ülök az utcán, egy padon; vagy könyvet olvasok, az üres lakásban. Nyugodt vagyok, csaknem gondtalan.

Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak nevezte magát, lemondott357. Mit csinálnak most ezek az emberek, azon túl, hogy a bőrüket mentik? Mit gondolnak, post festa?... Az ország elmerült a bűnben. Hírét, becsületét nemzedékek sem tudják visszaszerezni. S még csak azt sem mondhatjuk, hogy mindezt végső, idegen kényszer alatt cselekedtük; a kényszer itt volt, de készségesen és spontán hozzájárult az ország népe ahhoz, hogy a gyalázatból történelmi felelősség legyen.

Mi legszebb emlékem ez öt évből? Talán a pillanat, mikor betegségem vége felé meghallottam a húsvéti harangszót. De ez a pillanat patetikus volt. Mi volt a legszebb? Az élet volt szép, teljességében és egészében, a nyomorúság közepette is.

356 A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon, magyar területen harcolnak: 1944. augusztus 25-én Illyefalvánál (Ilieni, R.) a front átlépte az akkori magyar határt.357 Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak nevezte magát, lemondott: 1944. augusztus 29-én a Sztójay-kormányt Lakatos Géza vezérezredes kormánya váltja fel.

146

S mi volt a legborzalmasabb? Csalódás néhány emberben? Nem tudom. Sokat nem vártam senkitől. Néhány ember „utolsó levele”, talán. De ez is elmúlik, felhígul az időben.

Benvenuto rögtön szúrt, ez igaz; de aztán rögtön vésett is vagy írt vagy festett; az élet éppen úgy műfaj volt számára, mint az ötvösség vagy a szobrászat.

Az „átmenet”, amitől az úrhatnám középosztály annyira fél, számomra már nem lesz különösebb meglepetés. Az idő szép csendesen elvett tőlem mindent, ami privilégium vagy kényelem volt az életben. Három év előtt elvették a jogot, hogy használjam azt a kis gépkocsit, mely életem egyetlen fényűzése és passziója volt; a hivatalos helyek úgy vélekedtek, nem vagyok méltó ilyen előjogra e háborúban; s ugyanakkor kis ringyók és naplopó hivatalnokok kocsikáztak a városban. Az idő elvette munkahelyemet. Hat hónapja seprek, szobám takarítom, ágyam vetem, cipőm tisztítom, gyalog és zsúfolt villamosokon vánszorgok a bombázott városban ügyeim és mások ügyei után; egyszóval csendesen, következetesen elvettek tőlem mindent, ami életemben „polgári” felszín és külszín volt. S mindaz, amit elvettek, egyáltalán nem hiányzik. Az „átmenet” elé közönnyel nézek: nincs „egzisztenciám”, sem „polgári életformám” többé. De éppen ilyen közönnyel nézem azok sorsát, kik számára bizonyos privilégiumok jóvoltából mindez megmaradt eddig, s most szűkölve féltik az előjogokat.

Az Isten jobban tudja.

Az oroszok és a románok átlépték a magyar határt; Marosvásárhely előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek, Székelyföldön358.

Az új kormány, a helyzet súlyosságának tudatában, két rendeletet adott ki359: az egyik módosítja a zsidók utcai közlekedésének időrendjét – eddig 11-től. 17 óráig, ezentúl csak 12-től 17 óráig közlekedhetnek az utcán –, a másik új árkormánybiztos kinevezéséről gondoskodik. S az iskolák megnyitását október 1-re halasztották...

Mindebben van egyfajta szépség, mint mindenben, ami teljes és hibátlan.

Nem tudok betelni Cellini önéletírásával. Párizsról például egy szava sincs; lenézi az egészet, a francia építészetet, ötvösművészetet, életmódot. Lázasan olasz. Amikor csak teheti, kis tőrével szúr egyet; de közben remekműveket alkot. A „francia betegségből”, amely akkor virulens volt, saját állítása szerint három hét alatt meggyógyul; pávákat eszik, ez adja vissza életerejét (Casanova360 is diétával gyógyítgatta luesét, s hetven évet eléldegélt vele... ) Lábtörés, pincebörtön az Angyalvárban,

358 Az oroszok... Marosvásárhely előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek, Székelyföldön: 1944. szeptember 6-tól.359 Az új kormány... két rendeletet adott ki: 1944. szeptember 1.

147

mindez inkább szórakoztatja, mint kínozza. Néha szonetteket ír, két tőrszúrás vagy két ezüstszobor megalkotása között.

Nem kiáltani bosszúért – soha – és nem kérni pardont. Senkitől, soha.

Ez a nyár, mikor minden teljesen megérett. És most minden elrothad.

Stendhal „harminc vagy negyven embernek”361 írta tanulmányát a szerelemről. Ez a tanulmány száz év alatt mérhetetlen sok olvasót talált. De nem hiszem, hogy akadt harminc vagy negyven szerelmes, aki egyetlen betűt is okosodott e könyvből.

Még mindig nem ismerem eléggé magam; soha nem is tudom magam teljesen megismerni. Van bennünk egyfajta mélyvíz, ahová az értelem fényszórója nem tud levilágítani. Ebben a mélyvízben különös, torz, szőrös-csillámos szörnyek úszkálnak: vágyak, félelmek, emlékek.

Hetek óta nem mentem le a sziréna szavára a pincébe; szobámban maradtam, olvastam vagy dolgoztam. Ma, vasárnap reggel, a veszély-jelre pokoli szorongás ejtett meg; sietve rohantam föl a várbeli sziklapincébe: szorongásom nem szűnt ott sem. S nem történt semmi, vaklárma volt az egész.

A letűnt miniszterelnök, Sztójay, paralitikus; maláriaoltásokat kap. Nemrégen egy társaságban ezt mondta: „Azért nem kell rögtön félreverni a vészmadarakat.”

Éjjel vihar. Nyárvégi vihar, almafákat dönt, diófák vastag, terméssel megtetézett karját tépi le. A szél, mintha már a természet is unná az ember garázdálkodását a földön, keserű dühvel túlkiáltja egy pillanatra a háborút.

Reggel az ember felel: vad bombázás. Zeng a föld, reng a világ. Délután itt az ősz: átmenet nélkül, fanyar-hűvös, szeptember eleji napsütés. Ökörnyál. A levegőben erjedt illat. Csodálatos derű a vihartól, bombázástól megtépázott táj fölött. Shakespeare szonettjeit olvasom a kertben.

Nagyon fájt neki, Shakespeare-nek, 1600 körül – Hamlet előtt – a gyönyörű szőke ifjú és a barna hölgy árulása. Az ember, még ha Shakespeare is, nem nyugszik belé egykönnyen az ilyen árulásba, különösen, ha éppen elmúlt negyven. S az ember, ha a tetejébe még Shakespeare is, ilyenkor legalább az „Othelló”-t írja meg; s nem ok nélkül.

360 Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt (1725-1798) kalandjait 1791-1798 között meg is írja Histoire de ma vie (Élettörténetem) címmel.361 „Nem többnek, száz olvasónak írom ezt a könyvet ...” Vö. Stendhal (Henri Beyle, 1783-1842): A szerelemről. Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil. Bp. 1969, 16.

148

A szőke ifjú, Messiaen szerint, föltétlenül Essex barátja, Southampton grófja volt. S a barna hölgy talán egy néger kurtizán, aki 1600 körül sok nyugtalanságot keltett Londonban.

Wilde362 és Samuel Butler363 esküsznek rá, önző okból, hogy Shakespeare homoszexuális volt (XX. szonett stb.)364. Valószínűbb, hogy csak művész volt, aki egyszerre akart barátságot és szerelmet.

Svájci fordítómmal találkozom az utcán. Közös barátok sorsa után érdeklődünk. A hírek rosszak.

Hat hónapja nem láttuk egymást. Kérdi, megjelent-e már regényem, „A féltékenyek”, a svájci kiadónál, aki tavaly lekötötte? Hat hónapja nem hallottam e kiadóról; a szerződést és az előleget elküldte, aztán – március 19. után – elhallgatott. Fordítóm zavart mosolyából következtetek a vélt valóságra: magyar írótól svájci kiadó nem adhat most ki könyvet.

Indexen vagyunk, néhány gyilkos, szadista és kapzsi gazember bűne miatt, az egész magyarság. Úgy élünk Európa művelt és felelős erkölcsű népeinek tudatában, mint egyfajta tolvaj és emberevő cigányhorda, valahol a putriban, Európa peremén, ahol a törzs gyanús és utálatos dolgokkal foglalkozik: tyúktolvajlással és dögevéssel. S mindezt el kell viselni – talán magyar nemzedékeknek! – néhány gazember miatt. S azért is, mert a nemzetnek nem volt elég erkölcsi kivető ereje.

Magyarország becsületét már csak néhány szellemi ember mentheti meg: írók, tudósok, művészek, technikusok, nevelők. De ki marad még itt, akinek ereje és jogcíme lesz nevelni?

Ha túlélem, s ha kijutok még egyszer külföldre, bemutatkozás után svédek és dánok, hollandusok és franciák, angolok és portugálok elhallgatnak, fagyosan szemlélnek, kinéznek az ablakon, másról beszélnek. Nagyon sokáig így lesz ez.

S nem mondhatom el nekik minden alkalommal, hogy ezt a nemzetet férfiak építették nemzetté Európában, mint az Árpádok – most nem is Szent Istvánra, mint inkább III. Bélára gondolok! – Pázmány és Zrínyi, Rákóczi, aki egy országnyi magánbirtokot dobott oda egy nemzet ügyéért (igazi nagysága örökké ez a gesztus, mely megbékít az öregedő emigráns minden hiú és kegyetlen ábrándjával!) s költői és írói, mint Berzsenyi, Vörösmarty, Arany, Petőfi, Jókai, Mikszáth, Babits. Mindezt nem mondhatom el, mert aljas emberek nevével felelnek, akik kortársaim voltak, s egy nemzet jóhírét hosszú időre, ha nem örökre, beszennyezték.

Utazni, még egyszer? Ha igen, mindenekelőtt Európát akarom látni. Akármilyen foghíjas, láztól cserepes, nyomorék lesz is. A lerombolt európai városokat akarom látni. Nem vágyom Amerikába, sem Dél-Amerikába. Tájak nem érdekelnek; engem

362 Oscar Wilde, 1854-1900.363 Samuel Butler (1835-1902), angol író, híres műve: The Way of All Flesh (Minden testnek útja. Ford. Kéry László. Bp. 1972).364 Oscar Wilde a Shakespeare-szonettekről: Das Sonettenproblem des Herrn W. H. Vom Englisch übersetzt v. Johannes Gaulke. Leipzig, 1902.

149

csak az ember érdekel, mindig és örökké az európai ember. Nem vágyom a hindukat, sem a csurunga népét megismerni; lemondok a csendes-óceáni szigetek emberi idilljéről. Engem csak az ember érdekel, akinek élménye a kultúra volt.

Ezért, ha egyszer kijutok Európából, csak Kínába szeretnék menni még; mert ott is megtörtént az emberrel, ami velünk, e tragikus földrészen: találkozott egy kultúrával és életformát épített belőle. Csak ez a fajta ember érdekel; minden más csak földrajz, etnográfia, kaland; közömbös számomra.

Nomen est omen – Scheffler365 mutat reá –, ez a gótikus lélek nem véletlenül viselte a Goethe-nevet. Gótikus ősök ütöttek át a rokokó-német véralkatában; s nemcsak nevében cseng a legnagyobb európai alkotó-korszak emléke.

Éjjel Goethe fiatalkori verseit olvasom. Karl Schefflernek volt igaza egy kitűnő kis tanulmányában: Goethe „alkalmi” költő volt. Ez a lélek a világot csak alkalomnak tekintette, hogy megismerje önmagát. Amire Montaigne és a görög, római bölcsek szándékosan készültek, Goethénél alkalmi vállalkozás volt: az utazás, az olvasmány, a hivatal, a világi élet, a szerelem, a művészet: minden tünemény előtt azzal az elfogulatlan várakozással és üde áhítattal állott – szándék nélkül! –, mint aki tudja, hogy kettős tükör ez, ő és a világ: egyszerre tükröznek és egyszerre mutatják, magyarázzák egymásnak egymást. Ez az „alkalom” az élet keretében – a goethei élet keretében – állandósult tünemény.

Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations comme rempart366 – rikkantja Stendhal, miközben a szerelemről prelegál. Nem értünk egyet. Egy író pontosan annyit veszít írói jelentőségéből, mint amennyi az általa kiszorított társadalmi pozíció súlya.

Ezek a barmok meg akarnak ölni; mindenféle barmok, mindenféle jelmezben és mindenfajta ürüggyel meg akarnak ölni; s én belülről, egészen belülről nem helyeslem e szándékukat. Nemcsak, mert az élet így is föltétlen és gyönyörű, s mind teljesebb örömmel tudom élvezni, e kalodában és nyomorúságban is: a természet, a növények, állatok, nők és férfiak, olvasmány és munka, minden teljes, telítve fájdalmas gyönyörűséggel. De végül is, egyszer el kell búcsúzni; s csaknem mindegy, a mérges barmok végeznek-e velem vagy valamilyen mérges bacilus? Nem, helytelenítem szándékukat, mert szeretnék még dolgozni.

Stendhal nagy író volt és rossz szerető; ő persze hitte – vagy legalábbis úgy mímeli, mintha hinné –, hogy rossz író és nagy

365 Karl Scheffler (német művészeti író, 1869-1951): Der Geist der Gotik, 1917.366 „Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations comme rempart” = fr.: „Minél nagyobb művész valaki, annál inkább kívánja magának támaszul a címeket és kitüntetéseket.”

150

szerető. Mindaz, amit a coup de foudre-ról367 feljegyez, természettudományos halandzsa. A valóság más.

A szeretők jól teszik, ha az első csók után eltávolodnak egymástól; időben és térben elhúzódnak egymás közeléből, magukba néznek, várják a hatást. S csak aztán közelednek megint, napok múltán, mikor ez a hatás csakugyan jelentkezett: tehát nem a pillanat beszél hozzájuk, hanem a hatás, melyet a csók – ez a legemberibb cselekedet – lelkükben és testükben elindított.

Minden eszközzel fiatalnak maradni; természetesen nem kozmetikai eszközökkel; hanem belülről és akarattal, hősiesen.

Megvetem mindazokat, akik gyávaságból és kényelemből idő előtt szakállt ragasztanak, egyfajta mesterséges tekintélybe menekülnek, a „haladott életkor” tekintélyébe. Montaigne Cicerót idézi, aki – „De Senectute”368 – vallotta, hogy inkább nem akar sokáig öreg lenni, mint idő előtt az lenni.

Mikor az emberiség többsége eszét veszti, nem meglepő, hogy az emberi találmányok is egyfajta elmebajban betegszenek meg. Például a rádió, valahányszor felnyitom napjában, egy hűdött paralitikus makogásával egyazon szavakat mormol: „Zavaró repülés” vagy „Légiveszély” vagy: „Riadó”. Máskülönben elvesztette egykor oly folyékony beszélőképességét és szóbőségét.

Az ősz, ez a csoda.Mintha az Isten oda sem figyelne arra, amit az ember, ez a

féreg, a világ csodálatos színpadán művel.

A helybeli fuvaros százötven pengőt kér egy napra. Mikor sokallják ezt az összeget, felháborodva mondja: „Sok? Van itt két tábornok, azok – tudom én jól! – a múltkor egész éjjel pezsgőt ittak. Én pedig megiszom két liter bort és rögtön részeg leszek!”...

A kertész disznót hizlal a kert egyik zugában. Ez a disznó nagy kincs ma. Minden reggel megállok az ól előtt és viszonzom a hízó barátságos röfögését.

Már tűrhető háj-bundája van; s nagyon rokonszenves pofája. Mulatságos és jóindulatú. Látnivalóan rokonszenvezünk egymással. Soha nem tudtam, hogy egy disznó elevenen is tud rokonszenves lenni. Minden, minden másképp van.

A térképet nézem. A finnek kiürítik Karéliát369. Az erdélyi magyar határt az oroszok és románok döngetik370.

367 coup de foudre = fr., villámcsapás, az első találkozáskor érzett mély benyomás368 Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43): Cato maior de senectute. (Magyarul: Az idősebb Cato vagy az öregségről. Ford. Némethy Géza. = - - válogatott művei. Vál. Havas László. Bp. 1980, 346-380.)369 A finnek kiürítik Karéliát: 1944. szeptember 4.370 Az erdélyi magyar határt az oroszok és románok döngetik: 1944. szeptember 14., a 4. Ukrán Front támadása az Északkeleti-Kárpátokban

151

Arra gondolok, hogy egy ország talán igazában nem is más, mint ami egy versben vagy egy nemzet lelkében képzetként él belőle. Minden más mozgó, elmosódó, változó. Magyarország talán ez a sor: „Ó, lassan szállj és hosszan énekelj, haldokló hattyú, szép emlékezet...”371 Ez a valóság. Minden más ködkép, elillan az időben.

Goethe „Italienische Reise”-jét372 olvasom, éjjel-nappal. Lehet, hogy ez az olvasmány életem utolsó utazása?

Utoljára – és először – 1919 júniusában olvastam ezt a könyvet, a magyar kommunista kísérlet hónapjaiban, a Balaton mellett, egy kis fürdőhelyen. A két élethelyzet és világhelyzet kísértetiesen találkozik ez olvasmányban.

Délelőtt a hidakat bombázták. Két napja nincs gáz Budapesten. De pánik sincs, sehol; az emberek fáradtak és közönyösek.

Magyarország igazi tehertétele nem az, amit cselekedett, hanem, amit elmulasztott. És végül, mindenekfelett: amit eltűrt.

Találkozás egy íróval. Milyen sunyi! És milyen gyáva: bőrét jobban félti, mint a művét.

És Bartók és Rippl-Rónai? És Mednyánszky, Szinyei-Merse?... És Krúdy? Mint a kártyás, mikor már mindent elveszített, s reggel felé kutatni kezd mellényzsebében, hátha talál még valahol egy elfelejtett aranypénzt, melyet az asztalra dobhat, s aztán egy tétre visszanyer mindent: így keresgélem e neveket.

Az epigonok veszélyesek; nem azért, mert utánoznak, inkább mert utánzásukban látom, mint egy torzító tükörben, milyen hamis, veszélyes, torz az, amit az eredetiben őszintének és jónak hittem.

Reggel négykor ébredek, teljes, végzetes kétségbeesésben. Ezek a hajnali órák, mikor megértem az öngyilkosokat. Később, a kávéházban, a napsütéses őszi reggel fényében, iparkodom megérteni e kétségbeesést. A háború okozza? Reménytelen személyi helyzetem, s azon túl az ország, s minden jobb ügy, a műveltség reménytelensége? Mindez csak ürügy és kifogás. Beteg vagyok, hajlamos kóros depresszióra? Bizonyosan van bennem ilyen hajlam is. De máskülönben egészséges is vagyok, szívós, kitartó (mint gyakran a mániások). Kit féltek? Magamat vagy másokat? Nagyon féltek néhány embert, s néha féltem magam is; de ez ritka.

kiépített Árpád-vonal ellen.371 Az idézet Petőfi Sándor Tündérálom c. verséből való.372 J. W. Goethe: Italienische Reise. Aufsätze und Aussprüche über bildende Kunst, 1-2. (Magyarul: Utazás Itáliában. Ford. Bálint Aladár. Bp. 1922 /Nagy írók – nagy írások. I. sor. 8./.)

152

Kétségbeesett vagyok, mert hiányzik az öröm életemből. Öröm nélkül nem lehet élni.

Idősebb Rosny373 híg fecsegése Balzacról. Ez a tűrhetetlen, századvégi francia modor, a boulevard-irodalomnak ez a „közvetlensége”, melynél csináltabb, hazugabb szándékosság nem is képzelhető el. Szemétkosárba.

Égni, elégni.

De gyorsan egy priznicet is, mert meghűltem éjjel és fáj a torkom.

Színinövendék, aki engedélyt kér, hogy a kamarai vizsgán a „Vendégjáték” Franciska-monológját mondhassa el.

Csinos, nagyon fiatal, szikrázik a becsvágytól és öntudatos szándéktól. De Franciska olasz, katolikus, tehát színes, teljes, föltétlen és alázatos, hívő és szertelen, fanatikus. Franciska lehet szent is, egy jobb világban.

A szerelemhez és ahhoz, hogy valaki szent legyen és a művészethez alázat kell. A mai nemzedék sokat tud, de az alázatot nem ismeri.

Egy orvosnő, aki ideges gyermekek nevelésével foglalkozik, említi, hogy egyfajta ideges – általában nem tehetségtelen – gyermektípus jellegzetesen nem tudja kiszámítani cselekedeteinek másod- és harmadfokú következményeit. Ítélőképességük csak a közvetlen következményeket mérlegeli; képtelenek arra, hogy az első következményen túl is mérlegeljenek.

A magyarság is ebben a betegségben szenved. A magyar a cselekvés pillanatában legtöbbször csak az elsőfokú reakciót tudja kiszámítani. Gyakran ez a végzete; most is.

Az angol a cselekvés pillanatában már a harmad- és negyedfokú következményeket is mérlegeli. Ezért felnőtt nép.

A megszállás lehetőségéről úgy beszél ez a társadalom, mint Bizánc népe, mikor lehajtja a végzet előtt fejét és dermedt csendben várja, hogy beteljék sorsa.

Egy nő elmondja egy csendőrtiszttel való élményeit. Megmutatja a férfi arcképét: a kakastollas csákó alól finom arcél, intellektuális arc tekint a szemlélőre.

Ez az ember egyike a csendőrtiszteknek, akik a magyar zsidók deportálását végrehajtották. Százados volt, ő „csinálta” Sopron, Sárvár és még egy féltucat város környékén a tömeghalál előkészületeit. Személyesen verte és rugdosta a zsidókat, nyolcvanával zsúfolta őket a vagonokba, a hivatalos rendeleteken túl elszakított házastársakat keresztény élettársuktól, lopott és rabolt stb. Most – éppen rablásai miatt – a katonai fogházban ül és várja sorsát.

373 Joseph Henri Rosny, aîné, elsősorban fantasztikus regényeiről ismert francia író, 1856-1940.

153

Ez az ember a fiatal nő vőlegénye volt. Verseket írt, szép könyvtára volt – mondja a nő. Megkérdem, miféle könyvtár volt ez? Legkedvesebb könyve „A szent és rajongója” című regény volt. Három éven át halálos szerelemben élt a b.-i rabbi leányával, akit el akart venni; nyakában vékony aranyláncon zsidó csillagot hordott. Felettesei nem engedték, hogy elvegye a leányt. Akkor szakítottak, a nőt deportálták, a férfi – addig katonatiszt volt – átment a csendőrséghez.

„Legfeljebb meghalok” – mondják. De ez a „legfeljebb” a legtöbb. Ne csaljuk magunkat.

A nők örök panasza, hogy a férfiak nem hagyják magukat szeretni. Ugyanakkor, amikor mohón és szomjasan vágynak a szeretetre, gyöngédségre, ajnározásra – s ezt persze ők, az erősek és a teremtés koronái, gőgösen titkolják – a szeretet első közeledő érintésére megijednek, tiltakozni, védekezni kezdenek stb.

Szeretetet elfogadni csakugyan nehéz, mert a szeretet – Schubartnak van igaza – mindig anarchikus, szertelen, túlzott és föltétlen; akit szeretnek, joggal félti egyéniségét, azt, amiben különbözik, ami ő, tehát a bőrét és azon túl is valamit. A felnőtt ember kiegyezik a gyöngédségben.

Miért csodálkozunk az emberek érzékenységén? Ahogy minden félhangot meghallanak, ami nem méltányol, nem ismer el, vagy éppen bírálni mer? Az állatok – legalábbis a domesztikált állatok – éppen ilyen érzékenyek. Kutyám egy rossz szóra félnapig sértődötten elvonul, nem eszik, morogva lapul. A lovak még sokkal érzékenyebbek. Minden élőlénynek szeretet kell és elismerés – s természetesen nem hajlandó semmiféle szerződéses viszontszolgáltatásra.

Goethe megható és kicsinyes-aggályos pedantériával jegyzi föl Trientben vagy Bolzanóban a szélességi és hosszúsági fokokat. De éppen így figyel az időjárásra, a táj szikláinak ásványi összetételére, az emberek táplálkozásának minőségére. Ilyenkor nem a legnagyobb – Faust másra figyel –, de a legemberibb. Ilyenkor érezzük azt a varázsos bizalmat személye iránt, mely a legszebb emberi ajándékok egyike.

Ezek a napok, talán hetek, mikor valami eltörik: Németországban, egész Európában, nálunk is. Mi törik el? Egy hatalmi rendszer? Életforma? A háború csak következménye mindennek. Az ágyúzás és bombázás közben is nagy a csend a lelkekben; az iszonyat és várakozás csendje. Irtózatos erők lassan, kérlelhetetlenül eltörik valaminek a gerincét... s hallani a csigolyák roppanását.

Az életben volt az irodalom, a zene, a művészet, a szerelem és a halál. Ez volt az értelme. A többi napihír vagy történelem, egyszóval mellékesség. Bele kell halni, de kár törődni vele.

154

Pesten élni most olyan „érdekes” – ez a szó természetesen frivol, más és több ez az élmény, mint „érdekes”! –, amilyen feszültséget még soha, az élet egyetlen helyzetében sem éreztem. Az emberek kérdései, reflex-válaszaik, félelmeik és reményeik. A pillanat légköri feszültségében a jellemek felfakadnak, titok nélkül mutatják magukat. E napokban többet tanultam, igazibban megismertem az emberi természetet, mint előző életemben bármikor is.

Egyszerre reménykednek azok, akik félnek, egyszerre félnek azok, akik reménykednek. A megszokott, az ismerős, mégha borzalmas is volt, most, mikor tűnni és változni készül, egyszerre sajnálnivaló lesz. Mint aki egy ismerős pokolból költözik át egy térfogatba, mely biztosan nem lesz mennyország, de az sem biztos, nem a pokol egy új válfaja???...

Néhány napja másképp köszönnek, másképpen szorongatják egymás kezét, egyszerre búcsúznak és fogadkoznak – förtelmesek? Nem, emberek.

Mindabban, amit Stendhal a szerelemről mond374, igazán csak a példák tanítanak, melyeket gondosan gyűjtött össze. Nello della Pietra vagy a sesiai erdőkben bosszújának élő gróf, vagy I. Ferenc udvarhölgyének példája, aki hűtlen szerelmesének, a betegségben megnémult kedvesnek egy napon ezt mondja: „Beszélj!” – és a férfi beszélni kezd. A kóros, az értelmen túli erő, mely egyszerre mozgatja és csodatevésre készteti a szenteket és a szerelmeseket, e példákban fényes lánggal világít. Minden más csak foghíjas okoskodás.

A tünemények változók, városok eltűnnek, emberek meghalnak vagy – érdekből, hangulatból, esetleg mirigyműködésük hatása következtében – megváltoztatják véleményüket. Ilyen az élet.

De a változó tünemények mögött van valami állandó. Az élet és a halál rendje. Az évszakok. Ahogy az emberi szellem mindig, újra és újra, néha a legreménytelenebb feltételek közepette is, alkot valami újat. A szerelem, a dögvész közepette is; a természet visszatérő tüneményei. A meglepetés, hogy az embernek végül mindig eszébe jut valami. A bizonyosság, hogy nem tehet semmit jelleme ellen. Jobban figyelni arra, ami az életben állandó.

Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz.

Goethe Vicenzában megállapítja375, hogy az embernek, aki az embereket magasabb igényre tanítja, aki az embernek önmagáról alkotott képzetét növelni igyekszik, soha nincsen sikere. Huxley ezt így mondja: az embert csak isteni síkon lehet önmaga fölé

374 Vö. Stendhal: A szerelemről, XVIII. fejezet: A női gőg, id. kiad. 87-88, 90.375 Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 54., Vicenza, 1786. szeptember 19.

155

emelni. A többi a politikusok vagy a nevelők, de nem a költők dolga.

Az oroszok Kolozsvár felé közelednek376. Reggel mondotta a rádió. Figyelem reflexeim.

A szeptemberi kert ragyogott a hűvös napsütésben. Úszónadrágban, mint máskor, felmentem a dombtetőre, légzőgyakorlatokat végeztem, keveset tornásztam is, futottam. Aztán Stendhalt és Goethét olvastam. Most ezt a naplót írom; regényemen is dolgoztam. Délben bemegyek Pestre.

Nem frivol ez? Nem. Ez minden, amit tehetek. Minden más csak sápítozás lenne vagy céltalan fontoskodás.

Ha mindabból, ami most történik velünk, egyfajta anarchia lenne Magyarországon; természetesen el kell fogadni, mint a végzetet. A felelősség mindazok számára, akik az elmúlt huszonöt évben elmulasztották a tisztességes megelőzés társadalmi kötelességeit, rendkívüli.

De az idő mindenképpen feladta a leckét: én az európai humanizmusban hittem, s abban a polgári szocializmusban, mely minden dolgozó számára tisztességes életszintet, szabadságot és műveltséget nyújt. Tehát nem ez önző, kapzsi és műveletlen magyar középosztályban, hanem a másikban, mely Európát építette, s melyből a Felvidéken és Erdélyben élt néhány nemzedékrevaló. Ha ez a szándék kipusztul a magyar életből, vele kell pusztulnom.

Most, mikor a magyar középosztály rossz lelkiismerettel selypeg és csomagol, nincs itt az ideje, hogy bűneit fejére olvassuk. Aki bűnös, meneküljön, vagy bűnhődjön; sorsuk nem érdekes többé. A lecke ennyi: marad-e még szellemi ember, aki Magyarországot vissza tudja rántani egy végzetes fordulat mélységeiből az európai életszintre, a méltányos és alkotó demokrácia szintjére? Ez a dolgunk, ha élünk még. A többi éppen úgy konjunktúra, mint volt az a másik, amely most letűnt.

A vers a legtöbb. A zenénél is több. Az életnél is több. Semmit nem adhat az élet, ami több lenne, mint ezek a sorok: „S zápor zuhan s villám, bús angyalok, S kibomlik már kék utad tág legén Mint van Menád-haj s szikrázik s lobog...”377 S az egésznek nincs semmi értelme. Talán azért ilyen fölséges és boldogító. Aminek értelme van, az már megalkudott valamivel.

Boldog éjjel, pesti szobámban, végre megint könyveim között: verseket olvasok. Shelley „Ódáját”, a nyugati szélhez... Tóth Árpád fordításán érzik, hogy az eredeti sem lehet több. Hangosan olvasom, többször egymásután, a nappal kínjait és gondjait elfelejtem. Milyen boldogság, hogy ez is van még! Milyen gazdag az ember, ebben a gödörben is, ahova aljasság, butaság és

376 Az oroszok Kolozsvár felé közelednek: 1944. szeptember közepe.377 Az idézet Shelley Óda a nyugati szélhez c. versének második részéből való.

156

kegyetlenség taszított valamennyiünket. Boldogan alszom el, s álmomon átsüvít a nyugati szél: „Legyek hárfád, mint hárfád a vadon”.

Délelőtt szünet nélkül riadók. Dolgozni szeretnék a regényen, de nem tudok. Somlyó Zoltán378 verseit olvasom.

Milyen igaz költő volt! A „Hajnali imádság”-ot ma sem tudom olvasni, hogy könnyek ne toluljanak szemembe. Mennyire ez a költészet, csak ez: a hangtalan zene, mely a szavak kötőanyagán át üzen! Ez a nyomorult, sötét és szomorú zsidó, a poloskás pesti hónapos-szobákban és a pesti kávéházak fanyar-büdös szutykában: a kortársi irodalom egyik legtisztább jelensége volt. (A tíz év előtt megjelent posthumus kötethez Erdélyi József379

rajzolta meg a költő portréját, tehetségesen...)Mély honvágy: hol vagytok, ifjúságom mentorai és mesterei,

akikkel még kezet fogtam az időben: Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád, Babits, Somlyó Zoltán! Milyen magányos maradtam. Mit tud ez a világ arról a sötét fényről, mely szívünkben égett?

Minden kell, egyszerre: türelem és tárgyilagosság, szertelenség és önkívület, jeges figyelem és bódulat. Nem lehet másképp.

És öröm kell, öröm öröm! Gyönyör, mely már közel van a halálhoz. A gyönyör talán még a versnél is több. Vagy ugyanaz.

Apró jelek: délben, a 75-ös villamoson, három tökrészeg SS-legény. Ezek a khakiruhás fickók máskülönben a nyilvánosság előtt mindig fegyelmezettek és udvariasak. Először látok ilyen kurjongató, önfeledt, nyilván mindent-tudó és mindenre fütyülő, részeg SS-embereket.

Egy Wehrmacht-katona száll föl a villamosra, szerényen leül az egyik sarokba. Öreg ember, sovány, arca kínzott, beretválatlan. Egyenruhája kopottas. Egy tyúkot visz, aggályos-komoly gyöngédséggel melengeti, óvja a fehér szárnyasállatot.

Milyen más ez a tyúkot cipelő, vedlett német katona, mint voltak ugyanezek az emberek néhány év előtt, mikor robogtak a Dunaparton Jugoszlávia felé!380

Babits nagy volt, igen nagy! De magasabbra nyúlt, mint ahová keze elért. Mozdulata így néha bizonytalan, mesterséges, erőszakolt. De így is megindító.

Amíg e sorokat írom – másfél óra alatt –, negyedszer fújnak riadót. Az ember közömbös lesz. De az állatok nem bírják ezt a veszélyt. A hajóállomáson találkoztam egy idegsokkos fekete

378 Somlyó Zoltán (1884-1937): Válogatott versei. A bev. írták Erdélyi József, Kosztolányi Dezső stb. Sajtó alá rend. Szász Menyhért. Bp. 1936.379 Erdélyi József költő, 1896-1978.380 A németek Jugoszlávia felé robogtak a pesti Duna-parton: 1941. április 2-6. között, Jugoszlávia megtámadásakor vonultak át a németek Magyarországon.

157

kutyával: gazdája elmondja, hogy a kutya átélte Pestszentlőrincen a nagy támadást, s ez ideje folyton reszket.

Éjjel dühös bombázás. Éjfél után megyek haza, a néma budai utcán, szikrázó, csillagos őszi éjszakában. Egyetlen felhő sincsen az égen. Ragyog minden csillagkép, melyet az emberi szem sugara megérinthet. Mintha a mindenség teljes pompáját mutatná. A föld alól, a gödörből mászom elő, a villogó égre nézek, s a hideg őszi éjszakában azt az elragadtatást érzem, mintha kitüntettek volna, mintha e milliárd és milliárd csillagot a kreatúra tiszteletére tűzték volna ki. Felfoghatatlanul nagy dolog élni.

És milyen meglepő, milyen boldogítóan változatos! Van szabad akarat; eddig és eddig cselekedhetek, rendelkezhetem. De azon túl mindig a meglepetés, minden pillanatban: ahogy minden, örökké másképp van, kissé vagy nagyon, de másképp, mint ahogy elképzelem. Néha sokkal jobban. Gyakran sokkal reménytelenebbül. S végül mindig a megoldás. S minden mögött a legszebb megoldás: a halál.

Természetesen Pascal381 sorának visszhangja zeng az őszi éjszakában, bombázás után, a csillagok alatt. De ez a sor most nem hangzik félelmesen. A végtelen terek hallgatása nem rémít, hanem megnyugtat.

Goethével utazom ezen az őszön: most Velencében vagyunk382. A festészethez nem értett; Palladio túlságosan elbűvölte, s hálátlanul fordult el e bűvölet igézetében a német gótikától; de az ünnepélyes-meghatott pillanat, mikor Goethe karján belépünk egy százötven év előtti velencei színház nézőterére, hogy élvezzük a tizenegy szótagos olasz jambus lejtéseit, vagy megállunk egy halpiacon, vagy az Arzenál lépcsőzetén: milyen nagy ajándék ez, mindig és ma különösen. Nem hittem, hogy ez őszön módom lesz még ilyen rendkívüli társaságban Velencébe utazni.

Hat hónapja állandóan csomagokat hordozok, mint egy hordár: cipőket, ruhákat, élelmiszert nők, férfiak és gyermekek számára, mert... De túlságosan utálom az egészet. Utálom a csomagcipelés tényét, s külön azt a karitatív kötelességet, mely erre kényszerít. Undorodva viszem e hátizsákokat és használati tárgyakkal megtömött irattáskákat, s egyáltalán nem érzem, hogy „nemes kötelességet teljesítsek”, mikor ezt cselekszem. Csak azt érzem, hogy az egész felette utálatos és kínos.

De bizonyos előítéletekről és gátlásokról csodálatosan leszokott az ember e hat hónapban. Például: meglehetős szigorúan neveltek, s aztán én is szigorúan neveltem magam. Elképzelhetetlen volt számomra, hat hónap előtt, hogy aláírjam valaki nevét, idegen bejelentőlapot állítsak ki, élelmiszerjegyeket vásároljak mások részére zugban stb. Ma szemrebbenés nélkül cselekszem ilyesmit.

381 Pascal: Gondolatok, id. kiadás, 81.382 Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 67-109.

158

Mi történik e napokban Magyarországon? A vezető réteg: katonatisztek, közhivatalnokok, dzsentrik és arisztokraták, meghosszabbítják néhány héttel életüket. Ezért eltűrik, hogy a szövetségesek kinyomják az ország belét. A jelszó: „Mindent Erdélyért” és „Haljunk meg becsülettel!” A valóságban az történik majd, hogy mi, többiek, szépen meghalunk, s ők lázasan csomagolnak és menekülnek Ausztria, ha lehet, Svájc felé.

Erdély sorsa fájdalmas383. De a finnek is ragaszkodnak Petsamóhoz és Karéliához, a bolgároknak is fontos Macedónia és a románoknak is fáj Moldava és Besszarábia: mégis számolnak a valósággal, szakítottak, kegyetlen áron, a németekkel – kikkel amúgyis csak szükség és érdek kötözte össze őket –, s nem területsávokban gondolkoznak, hanem iparkodnak megmenteni a nemzeti lét alapjait. Arad már a „miénk”, tegnap „elfoglalták csapataink”; de Budapest sorsa kérdéses. Ez az arány.

Nem, itt egy osztály prolongál; gyávaságból, érdekből, romlottságból. A „szövetségi hűség”-ről azonnal hallgatnának, ha nem az orosszal, csak az angollal kellene egyezkedni. Másik, suttogva terjesztett hír, hogy „tartsunk ki Keleten, amíg az angolok megérkeznek a Duna-medencébe”. Ez is csak jelszó, osztály-vágyálom, semmi több. Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek, egy hadszíntérre... s néhány ezer ember nem akarja elrontani a német átutazóvízum lehetőségét, nem akarja elrontani a jó viszonyt a németekkel, mert akkor nem lesz hová menekülnie. S ezért pusztul el minden. (S addig is, a vezetőség részére túlságosan jó óvóhelyek akadnak a Vár-beli sziklabarlangban... )

És még egy: a finnek, a bolgárok, a románok soha nem rokonszenveztek őszintén a németekkel: a magyar bugris és az úriosztály egy rétege igenis szívből rokonszenvezett. S ugyanazokat a gaztetteket követték el, mint a németek. Ezért a „haljunk meg együtt”-karének. Aminek valóságos értelme: lehet, hogy az ország elpusztul, de néhányan, a németek palástja alatt, rövid időre talán megmenekülnek.

Két nap, bombák között, Pesten; őszi napsütés; nyugodt vagyok, közömbösen jókedvű. Ez a nyugalom érzik rajtam; az emberek bizalommal fordulnak felém. Aztán, átmenet nélkül, mély depresszió; harminckilencfokos láz két napon át.

Villogó ősz, üvegvirágok. Vastag, kövér szúnyogok, álmos darazsak; úgy dünnyögnek, mint a magasban a négymotoros amerikai bombavetők. Goethével Nápolyba érkeztem. Nem akarom örömét zavarni, de úgy érzem, túl sokat tartózkodott Rómában németek, így különösen Tischbein társaságában.

383 Hadművelet Erdélyben: 1944. szeptember 5-től, német-magyar katonai akció Dél-Erdély birtokbavételéért.

159

Egy mondatból kitör az elragadó elmebajos: Stendhal mellékesen, de komolyan mondja, hogy „a szép tenger látványa gyógyítja a féltékenységet”384.

Nem hiszem, hogy bármiféle nemzeti szerencsétlenség nevelni tudja e középosztályt, melynek műveletlensége oly mély, mint a tenger. Most is ugyanazt hadarják, eszelős és makacs, habzó-szájú konoksággal, mint egy év előtt, mint öt év előtt: „új fegyverek”-ről ábrándoznak, német-angol, vagy német-orosz különbékéről... Itt csakugyan nincs mit tenni. De szégyen velük pusztulni.

Hiszen ha meg lehetne menteni Erdélyt! Magyarországot! De nem lehet csak határokat menteni ott, ahol – az ingó, változó, fenyegetett határok mögött – nincs egységes nemzet, felelős nemzeti lelkiismeret, nemzeti közvélemény! Ezen múlik minden. Éjjel-nappal bombáznak, a halálnak, a megsemmisülésnek oly sokféle válfaja fenyeget. Nem lenne már nehéz meghalni valamiért, ami cél és jog, értelem és erkölcs, életforma és ígéret egyszerre! De senki nem látja ezt a célt. Nem az a feladatom, hogy fegyverrel harcoljak, de én magam ott tartok már, hogy hajlandó vagyok, belső tiltakozás nélkül, fegyvert fogni, ha valaki utat mutat. De csak sötétséget látok, gyávaságot, önzést, kegyetlen csalást.

A finnek is szerették és szeretik Finnországot. Miért, hogy mégis békét kötöttek az oroszokkal, nagy áldozatok árán? Mert az országot akarták menteni, a finn nemzetet, a jövőt, a művelt finn életet, a nemzeti életet, nem pedig egy osztály előjogait és a nagybirtokot.

Finnországban nincs nagybirtok.

A magyar zsidóság adott nagy tehetségeket a magyar szellemi életnek: Angyal Dávid385, Alexander Bernát386, Ferenczi Sándor387, Füst Milán388, Gyergyai Albert389, Hevesi Sándor390, Heltai Jenő391, s még több tucat név tolul most eszméletembe. De ez elit palástja alatt milyen sekélyes volt az átlag – s mindig ez számít! –, mindaz, amit sajtóban, színházban, könyvkiadásban gyártottak, népszerűsítettek, terjesztettek! Ez a „szellemi front” legalább úgy felelős azért, hogy a magyarság nagy tömegei, középosztályostul, műveletlenek, tehát erkölcsi felelősségre képtelenek maradtak, mint a dzsentrik, a nagybirtokosok és az általuk eltartott hivatalnokság. Ha igazságot akarunk, tessék hősiesen, feltétlenül akarni. Nem lehet pletykalapokon keresztül 384 Stendhal: A szerelemről, XXXV. fejezet: A féltékenységről, id. kiad. 116.385 Angyal Dávid történetíró, 1857-1943.386 Alexander Bernát filozófus, esztéta, 1850-1927.387 Ferenczi Sándor pszichiáter, pszichológus, 1873-1933.388 Füst Milán író, 1888-1967.389 Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító, 1893-1981.390 Hevesi Sándor rendező, 1873-1939.391 Heltai Jenő költő, író, 1871-1957.

160

„szellemi szint”-et mímelni, s ugyanakkor tudatosan feladni a magasabb szellemi igényt! Tudom, volt más is. Volt Osvát, a Nyugat, Ignotus is...392 De a tömegekhez egy sajtó szólt, mely olyan volt, amilyen, s a magyar középosztály számára árvalányhajas és nemzetiszínpántlikás zsidó Csínom Palkók habarták a konstruktív főztet, e zagyvalékot, melytől szépen butult az, aki felhabzsolta. Mikor én e lapokkal kapcsolatba kerültem, azt hittem, lehet még valamit menteni, e főzetbe csipetnyi borsot, e sötétségbe gyufaszálnyi világosságot csempészni! Tévedtem. S a zsidók ne csodálkozzanak, ha egy kapzsi társadalom, mely nem kis részben az ő üzleti mohóságuk és szellemi igénytelenségük – pontosabban: ál-igényük – miatt műveletlen maradt, erkölcseiben is megromlott, s aztán elkövette mind a bűnöket, melyek végül a zsidóság nagy tömegeinek vesztét, s legvégül az egész magyarság pusztulását okozták. Mert a műveltség nemcsak hősiesség; a műveltség erkölcs is. A zsidók legyenek hősök, ha igazságot akarnak; legyenek igazán műveltek és igényesek.

Az a betéti társaság, mely a „Szegedi Gondolat” cégére alatt huszonöt éven át kihasználta az országot, nemcsak arra vigyázott, hogy megszűrjön és megfélemlítsen minden magasrendűbb szellemi igényt, kedvét és szárnyát szegje minden igazi tehetségnek, s származási és világnézeti privilégiumok jogán lefölözzön minden hasznot, ami a zsíros televényből felbuggyant. Nem, vigyáztak arra is, hogy sajtójuk megfelelő kísérőzenét cincogjon e vállalkozáshoz, s amíg az előtérben a hazafias baritonok és buffók pöfetegen énekeltek, a sajtó zenekara örökké két dallamot játszott: a bolsevizmus és a zsidókérdés tételeit ismételgették, hol andante, hol fortissimó-val.

S az elmúlt huszonöt év „sajtószabadsága”!... Ki tudja elmondani, milyen szűrőkön csergedezett el minden mondanivaló, amelynek tartalma – az igazság volt?... Huszonöt éven át mind csak nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! – el minden mondanivaló, amelynek tartalma az igazság volt?... Huszonöt éven át – nemzeti, társadalmi, erkölcsi vonatkozásban! – mind csak félmondatokat írtunk le; a mondat másik fele bennemaradt a töltőtollban s az írók idegrendszerében. Az a finom szellemi rémuralom, mely nem dolgozott bitófával és bikacsökkel, csak címergyűrűs hivatalnokok kézintésével, szemvillanásával vezényelte negyedszázadon át a magyar szellem hangversenyét! Ki tud erről?...

Sz., kivel a hajón találkozom, tárgyilagosan mondja: „A sajtószabadság értelme az elmúlt huszonöt évben annyi volt, hogy szabad volt az egyéni becsületben turkálni.”

Éjjel-nappal bombázás. Az éjszakai riadó már fáradtan ér; emeleti szobámban várom a végét. Ez bizonyosan könnyelműség, mert éjjel egy Király utcai házat keresztülszakított a bomba, 160 ember maradt holtan az óvóhelyen... De a közöny, mely leteper,

392 Osvát Ernő (1877-1929) és Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949), a Nyugat szerkesztői.

161

mindennél erősebb. A lefújásra ébredek fel az ólmos félálomból. Az erkélyre lépek; a sötétben fatalpú cipők kopognak. Az éjszaka hideg és csillagos. A város dermedt. Huszonnégy órája ez a harmadik támadás. Vasúti hídjaink lógnak, délután, hat órán át, nem jártak a villamosok, villany, telefon hol van, hol nincs, kenyeret nem kapni reggel óta, mert megrohanták az üzleteket és nem érkeznek a vonatok, Gödöllőnél leszállítják az utasokat, mert a rákosi rendezőt szétbombázták, tegnap a székesfehérvári vonal is bombákat kapott, Kolozsvárt kiürítették...393 Hallgatom a sötétben a riadó után hazabaktató cipőtalpak kopogását, a hideg, poros éjszakai szelet lélegzem, a csillagokat nézem. Semmi panasz, semmi lázadás: mély közöny van bennem.

A bomlási folyamat mos már érzékelhető, tapintható. Közlekedési eszközök nélkül, száz és százezer ember talpal az utcán; sok útvonalon kirakatüveg nélkül, mintegy a szabadban árusítanak; felmegyek orvosomhoz, az előszobában ad oltást, mert ablakredőnyeit és ablaktábláit kitépte az éjszakai támadás; de erről már senki nem beszél. Budapest környékén három német hadosztály helyezkedett el; a németek „védik” Budapestet, hadszíntér leszünk. Ez az egyszerű végzet; bővítetlen, nyers, szűkszavú. Egy ideig hallgatom az éjszakai vándorok sötét tömegének csoszogását. Lefekszem, Morand kis maximáit394

olvasom az utazásról. Mélyen alszom.

Megint egy nap, mikor lehetetlen nem látnom minden találkozásban Isten ujját, csodálatos szándékát, fölényes rendezését!

Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisított eszményeit! Sajnálom őket.

A reggeli postában egy könyvet találok: „Az igazi” finn kiadásának egy példányát. A könyv most jelent meg, s valamilyen postagalamb jóvoltából eljutott hozzám egy példány a háborún át. Finnország múlt héten fegyverszünetet kötött395, s megszakította a diplomáciai viszonyt Magyarországgal. Ez a könyv még utolsó üzenet Európából.

S egyetlen szót sem értek e rokon-nyelvből! Könyveim bármelyik külföldi kiadását, a svédet, hollandust, spanyolt, csehet is hamarább értem, mint ezt a finn testvér-szót!

Az emberek részegen jönnek elő, fényes délben, az óvóhelyről; egy kifestett nő támolyog, mint valamilyen tivornya után.

Egy SS-ember évek óta cipel magával egy lengyel nőt; használja, mint valamilyen idomított állatot, viszi országról-

393 Kolozsvárt kiürítették: 1944. szeptember vége (a várost október 11-én foglalták el a szovjet és román csapatok).394 Paul Morand: Le voyage. Notes et maximes (Paris, 1946).395 Finnország múlt héten fegyverszünetet kötött: 1944. szeptember 19.

162

országra, nem engedi el, mintegy szíjon és ketrecben tartja. A nő most itt van vele Pesten és ismerőseinek méregért könyörgött.

Tervek: elfeledni mindent, amit eddig írtam. Megírni a detektívregényt. Egy ember meghal; mindenki gyanús. Ki ölte meg? A család? A személyzet? A titkosrendőr átkutat egy életet. Végül egyetlen bűnjelet talál, mely mindent megmagyaráz: a szeretet hiányát. Ez a hiányérzet gyorsan ölő méreg.

A dió, a kukorica, a szilva megérett. A krumplit behordták. Néhány napja édes szőlőt eszünk. A téli alma és a körte még várja az utolsó őszi napsugarat. Tegnap jeges köd, dohos eső. A disznó, melyet a kertész hizlal, száznegyven kilóra hízott már. Nagy füle van, mint egy elefántnak. Néhány napja rosszkedvű, nem eszik.

Egy mázsa krumpli nyolcvan pengő, egy zsák búza négyszázötven. Pénzem apad és jövedelmem nincsen. A ködben járok, a Duna partján, a víz sekély, a hajók maholnap leállanak. Néha robban a parton egy időzített bomba, vagy pattognak a gépágyúk Pest felől. Az erdélyi menekültek batyuikkal ellepik a Tisza menti falvakat396. A háború zihál, Nyugaton és Keleten új és újabb rohamra gyürkőznek a tartalékseregek. Dolgozni nem tudok, néha két, három napon át írok néhány oldalt a regényből, aztán hetekig egyetlen sort sem. Goethe Szicíliába érkezett, nagyon boldog.

Az ősz szerkezetét közelről látom e kertben. Nem „bölcs” most a kert, nem; csak széthulló, tehetetlen. Hét, nyolc kilométert vándorlok alkonyatkor a folyóparton. Anarchisták sétálhattak így, a tett elkövetése előtt, bombával a felsőkabát zsebében. De az én zsebemben nincs semmiféle bomba. A teljes csőd ez.

Írók, milyen beteg lények! Mind azok vagyunk, én is. Kigyógyulni ebből, majdnem lehetetlen.

Könnyen lehet, hogy alkohol nélkül e hetekben már öngyilkosságot követtem volna el. Morfinom van, elég, több embert örökre elaltatni. A bor átsegít ilyen éjszakákon.

Az ősz most ünnepélyes, fellengzős. A Duna fölött halványkék köd. Három napja nem bombáztak, a táj ocsúdni kezd, pihegve lélegzik.

Kereszténység, mondták – és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.

396 Az erdélyi menekültek... ellepik a Tisza menti falvakat: 1944. szeptember közepétől a Székelyföld kiürítése (mintegy 300.000 embert kényszerítenek lakóhelye elhagyására).

163

Két-három órát alszom éjszaka; aztán nyitott szemmel fekszem hajnalig az ágyban. Nem gyújtok villanyt, nem olvasok. Nincs félelem bennem, sem szorongás. Süket nyugalom ez, éber közömbösség.

Orosz lovasok a magyar határra értek397.

Most valamilyen titokzatos, izgalmas, fájdalmasan érdekes dolog kezdődik: a változás.

És meg kell írni a „Polgár vallomásai” harmadik, befejező kötetét. Ez álmatlan éjszakákon e kötet szerkezetén gondolkozom.

Ritkán adja meg a sors írónak, hogy egy nagy témát, melyhez legszemélyesebb köze van, a valóságban is megélhet, végigélhet, végső kifejletében is megismerhet. Ezt az osztályt, a magyar polgárságot, melynek életformájába beleszülettem, láttam, megismertem, minden vonatkozásában, gyökeréig megvizsgáltam; s most látom szétesni az egészet. Ezt a szétesési folyamatot megírni: talán életem egyetlen, igazi írói feladata. Megírni az elmúlt huszonöt esztendő bomlási folyamatát. A finom szűrőket, melyeken átszűrtek, hivatalosan és nem hivatalosan, minden igazi tehetséget. Ahogy megszelídítettek, megfélemlítettek, domesztikáltak minden versenyképes egyéniséget. Ahogyan elkezdettek jelvényesdit, törzsasztalosdit, világnézetesdit játszani. S ahogy az egészből vad rablókaland lett és a teljes pusztulás.

Tizedik napja nem bombáztak. Szeged előtt, Nagyváradon harcok, Nagyszalonta elesett398.

Pesti napok, mikor csodálom a várost. Pest nyugodt. Száznyolcvan kilométerrel arrébb, magyar városokban lángol a háború; Pest körül árkokat ásnak. A kávéházak, eszpresszók, vendéglők, üzletek tele vendégekkel, vásárlókkal. Még mindig kapni néhány helyen valódi babkávét, sok vendéglőben jól főznek, s nem is drágán. A város fecseg. Az oroszok Makón vannak399, a Napóleon-arany ára felszökött kétezerötszáz pengőre, a menekülő nyilasvezérek vásárolják izgatottan az aranyat, a valutákat. A színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját400 401. Endre László402, miután ötszázezer zsidót deportált, s bejelentette, hogy elmegy harcolni a frontra: Kőszegen tartózkodik. Sopron

397 Orosz lovasok a magyar határra értek: 1944. szeptember 23., Battonya térsége.398 Szeged előtt, Nagyváradon harcok, Nagyszalonta elesett: 1944. szeptember 23-27.399 Az oroszok Makón vannak: 1944. szeptember 26.400 A színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját: 1944. szeptember 23., Vígszínház.401 Bernard Shaw Candida c. darabját 1894-ben írta. 1916-ban jelent meg először magyarul, Hevesi Sándor fordításában.402 Endre László, vitéz, a Fajvédő Szocialista Párt megalapítója, a zsidók deportálásának irányítója, a népbírósági perek során 1946-ban halálra ítélték.

164

lakossága negyvenezerről hatvanezerre szaporodott: itt ülnek, készenlétben, mindazok, kiknek okuk van menekülni. Sztójay, a volt miniszterelnök, a Semmeringen piheni ki a hat hónapos zsidóirtás fáradalmait.

Mindez hulladék. Ami érdekesebb, az emberek válasza az idő és a pillanat kérdéseire. Sokan átrendezik lakásukat, festetik a szobákat, bútorokat húzatnak át. Az internált zsidók nagyrészét szabadon bocsátották, sok ismerős csillag nélkül sétál, s van már olyan zsidó is, aki intézkedett, hogy e télen operabérletet kapjon. Természetesen semmit nem tanultak, ők sem. A zsidók nagy többsége a középosztályhoz tartozik, s osztják ennek az osztálynak sorsát, akkor is, ha közben mártírok voltak. Mindenki listákat készít, mindenki nyálazza a plajbászt és feljegyzi mindazok nevét, kiket sürgősen felakasztat majd. Z., egykor szocialista író, aki az elmúlt években egy nyilas lapba dolgozott, az utcán siet felém, majd az üldözési rögeszme látható jelével meghátrál és ezt mondja: „Látom, menekülsz előlem. Megértem.” A valóságban nem előle menekülök, hanem a villamos után szaladok, mely elmegy az orrom előtt.

Esős napon elolvasom Hugh Wilson könyvét: „Egy diplomata tanulóévei”. Tárgyilagos amerikai úr elégedetten adja elő, hogy Párizsban jobban lehet enni, mint Guatemalában, s Bernben az elmúlt háború alatt jobban főztek, mint Berlinben.

A Krisztina-város e zavaros időkben barátságosan működik: a patikusnál kapok borjúhúst, a trafikosnál kapok néha aszpirint, a fűszeres ad minden héten száz Memphis-cigarettát és egy kávéüzletben ígértek tíz mázsa fát. Az eszpresszóban kapni gyapjúharisnyát és Napóleon-aranyat; de mindkettő nagyon drága.

Esténként olyan fáradtság teper le, mintha napközben én is árkot ástam volna. Shakespeare szonettjeit olvasom, a könyv kihull kezemből, így alszom el; reggel a könyvet ágyam előtt találom, a nyitott oldalon a LXVI. szonett kezdősorait olvasom: „Fáradt vagyok, ringass el, óh Halál! – az Érdem itt koldusnak született...”403 Amíg cipőm pucolom, e sorokat mormogom; s már nem is vagyok olyan fáradt, felderülök és örülök a napnak.

Mindenki csomagol, lázasan; akik tavasszal vidékre menekültek, most felköltöznek Pestre, amit tegnap a bombák elől mentettek, most a fosztogatóktól féltik. Aztán vannak a közömbösek és rezignáltak, s az őszinték, akik bevallják, hogy csomagolni majdnem kényelmetlenebb, mint halálveszélyben élni.

Menteni, akit lehet; eddig a zsidókat, most majd a keresztényeket, akik csakugyan ártatlanok; az elkövetkező hónapok, mint az elmúltak, ezzel telnek majd el. Bujkáló zsidó barátom keresem fel egy ötödemeleti partizán-szobában, melyet már kibérelt tőle az elkövetkező hónapokra W. hercegnő. Lehetőleg senki nem alszik otthon.

403 A Shakespeare-idézet Szabó Lőrinc fordítása.

165

Csak magamat nincs kedvem menteni; ezt a feladatot, teljességében, Istenre bíztam a múltban, s Reá bízom a jövőben is.

Október 2404.A hajnali, ötórás hajóval akarok Pestre utazni. A záporeső,

mely vad zuhogással locsolja a tájat, arra késztet, hogy megvárjam a délutáni hajót.

Délelőtt tizenegykor megjelenik A. Keresi I.-t, aki a múlt héten erre járt és a szomszédban aludt. Katonai gépkocsival érkezett, a kapu előtt a kocsiban várja U. tábornok; I. dolga lenne, azonnal érintkezést keresni a munkássággal, mert Veesenmayer405

követ teljhatalommal érkezett vissza Németországból: követeli a mostani kormány eltávolítását, s egy Szálasi–Rajniss-kormány azonnali kinevezését. A. szerint a kormányzó ezt a kérést megtagadja, a munkásságot és a katonaságot mozgósítják a németek ellen. Lehet, hogy a néhány nap előtt elhangzott Churchill-beszéd406 engedékenyebb hangja már erre célzott. És tizenkét napja nem bombáztak.

Ha a katonaság engedelmeskedik, természetesen harc lesz; Pest körül három német hadosztályt vontak össze. Mi itt a községben, benne vagyunk ebben a gyűrűben. Bármi történik is, a jövő érdekében felbecsülhetelen előny, ha cselekszünk. S egy golyót kaphat az ember így is, úgy is; ezt vállalni kell.

Huszonnégy órája zuhog. De a táj vízszegény; a kút kiapadt, a zátonyos Duna vizéből apró, kopasz homokszigetek válnak elő. Ez a vízszegénység valamilyen ősi, nyugtalanító emlék; én, a városi ember riadtan észlelem, éppen úgy, mint az egyiptomi vagy kínai parasztok észlelhetik a szárazságot. Sorsom nemcsak a „történelmi végzet”, nem; sorsom az is, lesz-e eső?

A rádióban egy francia zeneszerző művét jelentik be. Címe: „A vízhordó nő”. Meglehetősen diszharmonikus zöngemény következik. De miért címe e zenedarabnak „A vízhordó nő”? Mi köze a hangok ez egyvelegének egy vízhordó nőhöz? Hogyan képzeli a zeneszerző, miféle érzékelés közvetíti számomra a zene nyelvén ezt a képzetet: „A vízhordó nő”? Két nyelven beszélünk? Vagy én vagyok süket és színvak a zeneszerző látomása iránt? Lehet.

Délelőtt ismerőst temetnek. Mikor a koporsót leengedik a sírba, megszólalnak a szirénák.

A gyászolók zavartan, riadtan, s kissé irigykedve nézik a nyitott sírba leengedett koporsót: a halott már biztonságban van a

404 1944. október 2. (A német hadsereg leveri a varsói felkelést.)405 Edmund Veesenmayer, a megszállt Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa, Németország budapesti követe (szül. 1904). Jelentős szerepe volt Szálasi hatalomra juttatásában. 1945-ben, a nürnbergi per során 20 év börtönre ítélték, amiből azután csak 3 évet töltött le.406 Churchill rádióbeszéde: 1944. szeptember 30. előtt (felszólítása a németekkel szembeni ellenállásra, erre a beszédre hivatkozik a Károlyi Mihály vezette angliai Magyar Tanács szeptember 30-i felhívása).

166

szabályos légvédelmi árokban. Talán ez az egyetlen biztonság a földön.

Most elkövetkezik az idő, mikor „kenyeret keresni” nem szókép, hanem mindennapos valóság: a kenyeret valóban meg kell keresni, minden nap, a péknél, aki süt vagy nem süt. S a „meleg szoba” nem költői meghatározása egy emberi helyzetnek, hanem tragikusan komoly probléma, melynek megoldása csaknem lehetetlen. Egészen komoly emberek beszélnek arról, hogy tudnak egy címet, ahol tojást kapni – három darabot, darabját egyhetvenért.

Nemcsak az fontos, ami történik, hanem a mód is, ahogyan elfogadom azt, ami történik.

Hát figyelj mind a kettőre: a világra, ahol egy falat kenyér komoly feladat, s lelkedre, mely nem lehet igénytelenebb, mint a tested. Szerezd meg lelked számára is a napi táplálékot, s ne engedj e táplálék minőségének igényéből. Lehet, hogy krumpli és tüzelő nem lesz e télen, de Goethe, Shakespeare és Arany János lesz.

Az általános bizonytalanság lassan előcsalogat előkelő tavaszi és nyári száműzetésből egyes embereket. A város – talán – biztosabb ma, mint a nemrégen biztosnak vélt vidék.

Ezek az óvatosak, akik annyit segíthettek volna e hónapokban! De csak elbújtak, s a messziből pislogtak vagy legföllebb leveleket írtak, sápítozó együttérzéssel. Egy gyermeken nem segítettek, egy menekültnek nem adtak egyetlen éjszakára szállást. Tüntetően távol maradtak mindentől, ami e hónapokban nyomorúság volt, s feladat. Most kézdörzsölve lépnek elő. De nem olyan ártatlanok, mint hiszik.

Budapest körül árkokat ásnak407; egy elöljárósági tisztviselő engem is felszólított e munkára, s készséggel megnyugodott, mikor a részvételt megtagadtam.

Budapestet és Magyarországot nem lehet árkokkal megmenteni; csak belülről lehet megmenteni, az emberek lelkében.

Délelőtt, más közlekedési eszköz híján, gyalog jövök be Leányfaluról Szentendrére. Nyolc kilométer; a sétát a jeges, nyirkos októberi szélben meglepően jól bírom. Útközben hosszú gépkocsisorok, ágyúkkal; a németek vonulnak Budapest felé. A városban vad hírek. A két nap előtti híradások igaznak látszanak; H.-t, aki az eseményekről mégis többet tud, mint általában az emberek, felhívom, s megnyugtat, hogy „minden egyenesben van”. Részletesebbet persze telefonon nem mondhat. Fogalmam nincsen, mi az, ami „egyenesben van” – végre is, az oroszok Szegednél állanak, a németek Pest felé tartanak –, de

407 Budapest körül árkokat ásnak: 1944. szeptember 22-től (az ún. Attila-vonal kiépítése).

167

megnyugszom. Jeges eső. A lakásban meggyújtom a villanykályhát, dolgozni kezdek.

Mindez halálosan komoly, s nem tehetek róla, mégis van az egészben valami reménytelenül indiánosdi. Mindenki titkos fegyvereket pucol és olajoz, sokan megint nem alszanak otthon; de erre, úgy hiszem, nincs semmi okuk, mert a kutya sem keresi őket.

Egy bizonyos: mindenki, aki megmarad, minden erejével kénytelen lesz nevelni ezt az országot; demokráciára nevelni; akár van kedve e szerephez, akár nincsen.

Egész héten Goethével Szicíliában; már Girgentibe értünk: emlékezem a vaj sárga és hupikék délelőttre, mikor a valóságban ott jártam. S közben, pihenőnek Shakespeare szonettjei; mint aki betegen zenét hallgat.

Mint a mániásnál a rögeszme, úgy tér vissza minden. A háború hatodik évében pontosan azokat a szavakat, téveszméket szajkolják, mint 1918 októberében. Majd Japán! Majd az új fegyverek! Amellett a nemzetiszocialista terrorral szervezett német birodalom és segédnépei nem bírták jobban ezt a háborút, mint a vilmosi és ferencjózsefi korszak bírta a maga világháborúját. 1918 őszén egyetlen ellenséges katona sem állott a szövetséges hatalmak területén. Ma Aachennél harcolnak és a magyar határon innen.

Ami reménytelen: görcsös ragaszkodás érdekeikhez és az érdekekből következő vágyképekhez. Ahol nincs egységes nemzeti közvélemény, ahol csak párt- és osztályérdek van, nem lehet veszélyes pillanatokban egységes nemzeti magatartást remélni. Mindenki más és más vonatkozásban fél az elszámolástól, s mindenki jogosan fél.

Elvégre Svédországban és Dániában is voltak csendőrök. Hollandiában is. Nagy különbségek ezek.

Zimankó, fagypont. Fa nincs. Az ablakok, ahol még vannak, szimplák, a bombaveszély miatt pincébe hordták a belső ablaktáblákat. A vasutak nagyrészt nem közlekednek. Miskolcról Pestre egy öttonnás teherautó kilencezer pengő fuvardíjat kér. Vidéken három pengőért vesztegetik a szőlőt, melyért Pesten tizenhármat kérnek; az árut nem tudják a városba szállítani. Cipőm kilyukadt, nem akad suszter, aki feketén megtalpalja; de utalványra sincs talp sehol. Napok, amikor nem lehet sehol kenyeret, krumplit kapni; néhány nagy malom kiégett, a termést nem tudják szállítani.

Ugyanakkor még mindig kirabolják a zsidó lakásokat, a fővárosban is. Semmi nem riasztja őket, „hatósági közegek” szállítják el az elhagyott zsidó lakásokból a bútort, ruhát, fehérneműt.

168

Kraus „Letzte Tage der Menschheit”-jét408 emelem le a polcról. A hűség, mellyel lekottázta egy süllyedő világ büfögését és halálhörgését, csakugyan megrendítő. És semmit nem tanultak, ugyanazok, huszonöt év alatt.

Nincs otthonom többé, a szó régi értelmében. Csak úgy vagyok, itt meg ott. Ruhám, fehérneműm, cipőm mállik, kopik; a lerongyolódás folyamata elképesztően gyors. De bennem is mállik, kopik valami, belülről is rongyolódom.

Mély honvágy: dolgozni. És visszatérni a könyvekhez, melyek nemcsak tanítanak és gyönyörködtetnek, hanem az élet mélyebb élményét adják! De ehhez életforma kell és életmód. Ez a tengődés, létezés, csellengés nem élet, csak szomorú időlopás.

Mit is mond Wilde? Nincs szomorúbb, mint vágyni valamire, s nincs tragikusabb, mint megélni vágyaink teljesülését.

A matematikus Poincaré könyvét olvasom: „La valeur de la science”409. Figyelmetlenül olvasom, idegesen, fáradtan és felületesen; matematikai gondolatait nem tudom követni, hiányoznak ismereteim; de aztán felvillan könyvének értelme. A tudomány célja az igazság megismerése; a tudós módszere a logika vagy az intuíciós megismerés. Poincaré hisz az intuícióban; a gondolat nem más, mondja, mint villámcsapás két végtelen sötétség között.

A rendszeres munka hiánya vagy inkább ez a rendszeres munkátlanság: teljesen demoralizál. „A nővér”-t hetek óta képtelen vagyok folytatni; amellett egyre mélyebben érzem, milyen hiba – igen „több mint bűn, hiba” – volt, mikor az utolsó évek kísérleteiben engedményeket tettem a valóságnak. Az irodalom feladata nem a telekkönyvi vagy bűnügyi valóság ábrázolása. A látomást felidézni, a vízió ködképét rögzíteni: ez az irodalmi valóság. A többi számadás, regényes beszámoló. Belülről nincs közöm e feladathoz.

De ha elkezdtem, becsületből be kell fejezni; ahogy egy bűntettet is befejez az ember.

Joyce könyve franciául: „Gens du Dublin”410. A New York-i Little Review-ban jelent meg először, 1907-ben; a puritánok perbefogták.

408 Karl Kraus (1874-1936): Die letzten Tage der Menschheit. Tragödie in 5 Akten mit Vorspiel und Epilog, 1922. (Magyarul: Az emberiség végnapjai. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1977.)409 Jules-Henri Poincaré (francia matematikus, tudományfilozófus, asztronómus, 1854-1912): A tudomány értéke (La valeur de la science). Bp. 1924 /Filozófiai könyvtár/.410 James Joyce (1882-1941): Gens du Dublin (Dubliners, 1914). Trad. de l’anglais par Yva Fernandez, Heléne Du Pasquier, Jaques-Paul Reynod. Pref. Valéry Larbaud. Paris, 1926. (Magyarul: Dublini emberek. Novellák. Ford. Papp Zoltán. Bp. 1975.)

169

Egyáltalán a „szabad” Amerikában és Angliában mit és mennyi mindent helyeztek lakat alá, dugtak kalodába az erénycsőszök, a metodisták, a presbiteriánusok, a puritánok, a megvadult kispolgár! Az ember könnyen felejt. Ma úgy beszélünk e birodalmakról, mint a föltétlen szellemi szabadság otthonairól. De ezek a szabad országok, ahol állatvédő egyesületek és jótékony nőegyletek szájkosár nélkül csaholhattak minden szabad szellemre, legalább úgy irtóztak a feltétlen igazságtól, mint a diktatúrák. Csak éppen, végül, mégis elviselték; s ez a nagy különbség.

Félnaponként új rendeleteket ragasztanak ki az utcasarkokra; minden órában elrendelnek, elvesznek, megparancsolnak valamit. A hivatal önállósodott, eszelős buzgalommal rendelkezik, mint a tébolyodott, önmaga körül vagdalkozik.

Három napot azzal töltök el Pesten, hogy tíz mázsa fát szeretnék venni és keresek egy susztert, aki hajlandó megtalpalni cipőmet. Egyik vállalkozásom sem sikerül. Fa egyáltalán nincsen, semmi pénzért. Később már beérném azzal is, ha valamelyik suszter talpfoltot ragasztana lyukas cipőmre; de nem akad vállalkozó. Nincs munkás, nincs anyag, nincs semmi.

Ez a „nincs semmi” olyan általános, mint a levegő. A pékek nem tudnak sütni, ha nem kapnak tüzelőt; most szó van arról, hogy apróra vágják az épülő házak állványait. Ugyanakkor detektívek szedik össze a kávéházakból és eszpresszókból a „dorbézolókat”: férfiakat és nőket, akik betértek egy szendvicsre, egy csésze pótkávéra.

Még mindig nem értik, hogy erkölcs, katharzis, tisztulás nélkül nem lehet élni.

A hajón X. orvostanár: gúnyrajza a középosztályba átsimult gentrynek. Orrhangon beszél, raccsol, s oly divatosan öltözött, mint egy moziszínész. Őszinte elképedéssel nézem és figyelem, mint egy kivesző, ritka állatfaj egyik utolsó példányát. Természetesen az „új fegyverekről” ad elő: a rakétarepülő-gépről, mely ezerkilométeres sebességgel repül, s a pilótát „begipszelik” az ülésbe, a fagyasztásról stb. Ezek a vágyálmok motoszkálnak most a középosztály eszméletében. Még mindig nem értik, hogy a háborút elvesztették, s nem egyes fegyvereken múlt a vereség, hanem a világerőkön.

Leányfalut megszállta a német katonaság411. Pest körül sorakoznak fel a csapatok, készen reá, hogy a város ellen vonuljanak, ha a kormány fegyverszünetet kérne. Gépkocsik, páncéltörő ágyúk állanak az országúton. Egészen fiatal legények; fát, tyúkot, gyümölcsöt lopnak, éjjel kirabolták a trafikot. A hangulat a svábok között is megváltozott; egyik napról a másikra

411 Leányfalut megszállta a német katonaság: 1944. szeptember vége.

170

komor gyűlölet áradt el a lelkekben. Amit tegnap még nem értettek, most már értik. Mindig csak a valóságot értik meg.

Most megfordult a népvándorlás: a falvakból visszarohannak motyóikkal a városba, nem törődnek a bombaveszéllyel.

Délelőtt az Attila utcán hosszú karaván: egylovas, kétlovas ekhós szekerekkel menekülők vonulnak412. Nem tudni, honnan jönnek, nem tudni, hová tartanak? Talán ruszinok, talán határmenti székelyek vagy oláhok. Arcok, milyeneket még soha nem látott ez a város, emberek, akik egészen a mélyből érkeznek. Mély közöny az arcokban. Ez a tömeg nem vitatkozik, nem érdekli a városi ember politikai felfogása: a mélyből jön, semmije nincs, csak a holmi, melyet felrakott a szekérre, s egy szekerce. Ha egy napon megforgatja ezt a szekercét, senkinek nem lesz ideje bemutatkozni.

Joyce novellái, ezek az ifjúkori írások413: reálisok, Flaubert-szerűek. De minden sorában érzik a feszültség, mely a realitást egy napon felrobbantja és az eposz távlatába emeli.

Hétéves „Esquire”-füzet kerül kezembe. A hirdetéseket nézegetem. Ezek a whiskyk, gépkocsik, teniszütők, kígyóbőrcipők, drágakövek, különös szabású férfiingek, rejtélyes anyagokból készült női fehérneműek, ez a világ, mely nem tud már betelni a részlet finomságával – csakugyan, van ez még valahol? Megint arra kell gondolnom, hogy három napig hasztalan kerestem Pesten susztert, aki talpfoltot varrjon fel a cipőmre.

A németek odébbálltak, a falu fellélegzett. A fiatal katonákat már a Goebbels-féle totális mozgósítás kényszerével szedték össze; kiképzésük hiányos, délelőtt itt gyakoroltak a ház előtt, a kukoricásban; innen vitték őket Dél felé.

A fűszereshez beállít egy újonc: negyedkiló szőlőt vásárol, aggályosan számlálja le a pengőket. Bécsi, nagyon fiatal és rokonszenves. Nem tehetek másként, mélyen sajnálom.

A kertész nyugtalan a világhelyzet miatt: disznaját félti, melyet a világhelyzet mindenképpen fenyeget. Egyszerre félti a disznót a portyázó német katonáktól s az új világrendtől, a kommunista orosz megszállóktól. Gyanúja mély, történelmi, alapos.

Délelőtt meglátogatom óljában a disznót, alaposan megnézem. Végül is mindig erről a disznóról van szó. Ez a valóság. A többi, ami reáépül: világrend, világnézet, társadalmi szervezet – ingó ködkép.

E középosztály, a turulista és levente-szellemben nevelt ifjúság számára az igazi büntetés csak egy lehet: ha Gyóni Géza414

helyett Babitsért kényszerülnek majd lelkesedni.

412 Menekülők hada Budapesten: 1944. szeptember elejétől.413 James Joyce: Portrait of the artist as a young man. (Magyarul: Ifjúkori önarckép. Ford. Szobotka Tibor. Bp. 1958.)

171

Az oroszok egészen nagyszabású stratégiába kezdtek415: alulról, Szerbián és Horvátországon át hatolnak fölfelé, s bekerítik a Duna-medencét.

Egy hízott liba megszerzésére annyi szellemi és testi energiát pazarolnak most el, mint régebben egy matematikai tétel kidolgozására.

Nem biztos, hogy a mérges messinai kormányzó, aki Goethét oly szigorúan fogadta, gonosz ember volt416. Valószínűleg inkább csak szomorú és magányos ember volt.

Nagyon sok kegyetlenség sugalmazója a szomorúság, szemérem és magány.

Gömbös szobrát elébb bepiszkolták, aztán felrobbantották417. Rossz szobor volt; szép, nagy darab fehér márványból készült, melyet nemesebb célra lehetett volna felhasználni. Ez a szobor jelképezett mindent, ami Magyarországon az elmúlt huszonöt évben aljas volt, dagályos, kapzsi, hazugan sovén, lelkendezően és fenyegetően öntelt. A fiatal tisztek, akik a durvaságot összetévesztették a fegyelemmel, a pökhendi közhivatalnokok, akik világnézeti melldöngetéssel pótolták mindazt, ami műveltségükből és jellemükből hiányzott, a zsákmányt szaglászó, kereszténységét kiáruló kispolgárság: mind e szoborból nyert önbizalmat.

A szobor most ledőlt. S utolsókat rikolt és vinnyog a szellem, melyet ez a szobor jelképezett. Lehet, hogy mindaz, ami utána következik, nem lesz jobb; mind nyugtalanabb kétellyel szemlélem a magyar anyag összetételét. De a tanulság annyi, hogy általában tanácsos száz évet várni, amíg szobrot állítanak valakinek.

Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel418; s ma sincsen még síremléke. S ami a Tisza-szobrot illeti... nem tudom, nem siették-e el ezzel a művel is a történelmi ítélet pillanatát?

Nagy változások pillanatában, mint amilyent most is élünk, az igazi veszély mindig a mesterségen belül irigykedő, tehetségtelen vetélytárs, aki végre fütyköst kap kezébe, s hatalmi mozdulattal pontot vél tenni abban a vitában, melyet mesterségbeli versenyen belül nem tudott befejezni.

Az elszaporodott tömegek minden mesterségen belül kitenyésztették a képességnélküli versenytársak tömegét. Ezek senkit nem gyűlölnek úgy, mint a tehetséget. Ha módjuk van reá – s most módjuk van reá –, megölik.

414 Gyóni (Áchim) Géza, a világháborút megéneklő verseiről közismert költő, 1884-1917.415 Az oroszok... nagyszabású stratégiába kezdtek:... Szerbián és Horvátországon át hatolnak fölfelé: 1944. október 10., a Belgrád-Budapest vasútvonal elvágása (október 20., Belgrád felszabadulása).416 Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad., Messina, 1787. május 12., szombat, illetve Messina, 1787. május 13., vasárnap.417 Gömbös szobrát... felrobbantották: 1944. október 6. (Ezen a napon a 2. Ukrán Front offenzívája a délkeleti határvonal mentén.)418 Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel: 1936.

172

Az alapelv mindenesetre az volt, hogy a hivatalban meg kell váratni a nyavalyás embert, aki – mondjuk – adót jött fizetni; adót, melyből a hivatalnok, aki megváratta az adófizetőt, élt.

A kertésznek sok gyermeke van. Időközben kerül e libapásztor-sereghez balkézről egy-egy unoka is.

Mindez nagyon szép. De engem már nem hat meg. Csak a minőség érdekel, nem a mennyiség. Egyáltalán nem fontos ez a mesterséges, államilag lelkesített és pártolt embertenyészet. Ne csináljanak a németek, olaszok olyan sok gyereket. A magyarok se csináljanak olyan sok gyereket; inkább tehetséges, művelt és megfelelően nevelt embereket csináljanak. A dánok hárommillióan vannak, a finnek és svájciak négymillióan; mégis nagy nemzetek. Nem a számokon múlik egy nemzet nagysága. S talán csak a kis nemzetek őrzik meg a martalóc, nagy, fenevad-népek között az európai műveltség örökségét. S ez fontosabb, mint ennyi vagy annyi selejtes ember.

Ez így volt: szappant csak kétfélét használtam, a Peau d’Espagne-t vagy a Roger és Gallet-féle Bon gros-t. Szájvíz természetesen csak egyféle volt: a francia Botot. Beretválkozáshoz Colgate-szappant használtam, s utána Yardley-levendulával kentem be képem. A drogista meg sem kísérelte, hogy másféle szereket ajánljon.

Mindez mosakodás közben jut eszembe, mikor az egységes szappanból iparkodom valamilyen szappanhabfélét kidörzsölni. S arra gondolok, milyen tökéletesen közömbös ez.

Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek419. S a város félelmesen nyugodt. Valaki Shaw „Candidá”-ját nézte meg egyik színházban; kétharmad ház volt. Néhány kompromittált közéleti ember menekül, s a kicsik is, akik pártokban vagy a zsidórablásban ügyeskedtek nemrégen; a sarki kocsmáros, egy ügyvéd, hangos színészek és újságírók sündörögnek a végek felé. De máskülönben titokzatos nyugalom.

Mi ez a nyugalom? Okosság? Az élet valóságának ismerete? Talán. Semmi esetre sem a jó lelkiismeret nyugalma. Vagy egyszerűen csak kimerültség, közöny? Budapest még most sem kimerült, mikor az oroszok elfoglalták Kolozsvárt, Váradot, Szegedet, Szabadkát, s a hatodik háborús évet írjuk. Tulajdonképpen csak attól fél mindenki, hogy a németek védik a várost és felrobbantják a Duna-hidakat.

És most érzi mindenki: ennyire a „bűnös, cinikus” Budapest volt Magyarország igazi értelme. Ha ez a város – a „katonailag fontos célok megsemmisítése után” – elpusztul, Magyarország is halálos sebet kap.

Ez a háború, mely egyszerre hat vízszintesen és függőlegesen, a szó hadászati és társadalmi értelmében, feltétlenül nagy teherpróba minden társadalmi szervezetre: a

419 Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek: 1944. október 8., a 2. Ukrán Front Szentesnél és Szolnok alatt elérte a Tiszát.

173

kapitalista államra éppen úgy, mint a kommunistára és a nemzetiszocialistára. Nem mondhatja meg senki, mi marad utána? Talán valamilyen negyedik rend... Kompromisszum mindenből, ami eddig volt.

Lisztet, burgonyát, hagymát csomagolok, s készülök be Pestre, melyet rövidesen ostromolnak majd, s aztán megszállanak az oroszok. Szobámban akarok élni, könyveim között és irodalommal akarok foglalkozni; akármi történik is, utolsó pillanatig.

De minden erőfeszítés hasztalan: nem bírom így a munkát, nem tudok odafigyelni a regényre. Egy regény éppen olyan önfeláldozást, igen, hősiességet követel, mint a háború. A kettőt együtt nem győzöm erővel, ideggel, egészséggel. Most a háborúnak kell élni.

Ferenc József leveleit olvasom, franciául420. Nem volt nagy stiliszta, ez közismert. De e levelekben mégis van valami császári. Ugyanakkor van benne valami egy zupás őrmester és egy bécsi házmester stílusából is.

És mégis császár. Tudja, hogy uralkodni annyi, mint szolgálni, kötelességet teljesíteni. Vérfagyasztó, kissé virzsíniaszivar-szagú udvariassága mögött megközelíthetetlen. Mindenki tudta a monarchiában, hogy él egy ember, egyetlenegy, aki soha nem bocsátja meg, ha valaki tisztességtelen cselekedetre vetemedik.

Nem volt okos, nem volt művelt; s mégis értett, a maga bürokrata módján is, az uralkodás művészetéhez. Egyéniség volt, színtelenül is az; s tudta a maga egyéniségéhez igazítani a színes, változó élet esélyeit. Értett az emberekhez: uralkodott.

Tegnap majdnem sikerült vásárolnom egy hatvankilós malacot: utolsó pillanatban a malac gazdája meggondolta magát.

Figyelem magam, amint valamilyen vadászösztön hatalmasodik el bennem. Való, hogy hetek óta nem ettem egy falat húst, szárnyast sem. Most komolyan tárgyalok egy pár csirkéről. Chaplin jut eszembe, amint az „Aranyláz”-ban rémülten menekül partnere elől, aki az éhség delíriumában szárnyasnak nézi...

Este viszontlátok egy bőröndöt, melyben tavasszal ruhát, fehérneműt, kéziratokat rejtettem el.

A viszontlátás gyöngéd, meghatott. Három inget, hat alsónadrágot találok és két kéziratot. Nem is tudtam, hogy ilyen gazdag vagyok! Különösen az alsónadrágokat érintem áhítattal, s az ingeket, zsebkendőket. Kézirat végül is mindig akad, az elkövetkező időben is. De fehérnemű, ilyen minőségű, sokáig nem lesz az üzletekben; vagy ha lesz, nem az én számomra.

420 Ferenc József (osztrák császár, magyar király, uraik.: 1848-1916). Vö. Otto Ernst: Le dernier siècle de la cour de Vienne. D’après la correspondance tirée des Archives secrètes de la Maison d’Autriche. Trad. Gèo Bell. Paris, 1928.

174

Milyen lesz? Ha nem lövik szét Pestet, az oroszok bevonulnak, s két hét múltán a város él majd, mint azelőtt.

Él, de nem úgy... s ez talán nagyon fárasztó, igen, néha tragikus lesz; s mégsem lesz hiba. Mert „úgy” csakugyan nem lehetett tovább élni.

Verseket akarok még írni, legalább egy tucatot. Miről? A halálról, a szerelemről, az őszről, az érthetetlenről és fönségesről. Aztán Rómába akarok utazni, saját kocsimon. Aranyszín bort akarok inni Rómában és hajnal felé, mikor eső mossa a platánokat, nyugodtan aludni.

Pesti értelmiségi partizánok, lelkes gyermekek. Van valami gittegyletszerű mindabban, amit mondanak és csinálnak.

És talán mégis ez a lelkes tudatlanság az egyetlen erő, amely néha változtatni tud a reménytelenül rothadt dolgokon.

Horthy proklamációját421 délben fél kettőkor olvassa fel a rádió. Fél öt felé az első gyanús jel: a vezérkari főnök bejelentése, mely további verekedésre buzdítja a csapatokat. Este kilenckor Szálasi „Hadparancsa”. Ez a történelem leghosszabb „hadparancsa”422. Dagályos, bombasztikus, értelmetlen, üres szócséplés; svádáján érzik, hogy az elmebajos, aki sokáig hallgatott, örül, mert végre beszélhet. Aztán nyilas versikét szavalnak a „talajgyökérről”. Mindez inkább kínosan mulatságos, mint komoly; Ugyanakkor végzetes, elkerülhetetlen; a magyarság megeszi e keserű főzet minden fogását. Kezdte Darányi, aki „a szeleket iparkodott kifogni a vitorlából” és Gömbös, aki pontosan ilyen üres dagályos szólamokkal bűvölte a nemzetet, s a paralitikus Sztójay után az elmebajos Szálasi talán utolsó e karénekben423.

A rádió e zenésített történelmet a következő műsorszámokkal kíséri: délután öttől éjfélig volt kamarazene, cigányzene, egyházi zene orgonaszóval, bárdalok, szózat, himnusz, s tévedésből Horthy-induló is. Az egyveleg csodálatosan illett a hadparancshoz és a szöveghez.

Az oroszok Kecskeméten424. Ha nem érnek be három nap alatt Pestre, a pesti zsidóság nagy tömegét halálos veszély fenyegeti.

Mi volt a legszebb? Nem tudom. Az egész.Mi volt a legrosszabb? Ha olyan munkát végeztem, amelyhez

nem volt kedvem; és az unalom.

421 Horthy proklamációja: 1944. október 15-én a magyar nemzethez Magyarország kilépéséről a háborúból.422 1944. október 16.: a proklamáció semmissé nyilvánítása, Horthy lemondása kormányzói tisztéről, Szálasi kinevezése miniszterelnökké.423 A Darányi-kormány 1936-1938-ig, a Gömbös-kormány 1932-1936-ig, a Szálasi-kormány 1944-1945-ben volt hivatalban.424 Az oroszok Kecskeméten: 1944. október 29.

175

Az élet csakugyan mindennél végtelenebb. Ha valaki félesztendő előtt megjósolja, hogy eljön a nap, mikor Horthy és entourage-a425 szorongva, reménykedéssel várja valahol a budai várban a felszabadító bolsevista csapatok megérkezését... És ez a nap eljött.

Közben gyümölcsszagú, túlérett, langyos, enyhén ködös ősz. A nemzet vitustáncban vonaglik, nincs államfő, nincs kormány, nincs központi hatalom, csak terror van és háború, menekültek, bombák – s a táj oly csendes, békés, elégedett, mint egy szoptató asszony.

E napokban hasznos munkát végzek. Szereztem négy méter fát és behordtam a pincébe; szereztem krumplit, lisztet, diót, iparkodtam e kincseket elrejteni, hogy decemberben, januárban ne haljunk éhen. Szereztem egy húszkilós malacot is, ezt mohón fölfaltuk: hetek óta nem ettünk húst.

Az elmúlt hónapokban sokan azt hittük Magyarországon, hogy már a pokol fenekére estünk. Két napja tudjuk, hogy a pokol fenekénél is van mélyebb szint: mintha egy csapóajtó megnyílt volna, mintha még az eddiginél is mélyebb, bűzösebb gyehenna fogadna be.

Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat426. Háromszázezer ember életéről döntenek e napokban a német hóhérok és magyar sintéreik. Egyes házakban állítólag fegyverrel védekeznek a zsidók; s ez csakugyan a legokosabb, amit tehetnek; a gyakorlatban nem ér sokat ez a védekezés, de halálnak is jobb, mintha bevárják a sorsot, amit a pecérek szánnak nekik – és nekünk, mindenkinek, akik gyűlölik őket, s akiket gyűlölnek.

A nemzet mindezért nem felel többé; s ez az egyetlen vigasz. Mégis, nagyon szomorú, hogy akadtak magyarul beszélő emberek, ha még oly nyomorultak is, akik vállalták a német rohamkések parancsára ezt a szerepet. Ilyen ember nem akadt Finnországban, Bulgáriában, Romániában sem427. S ez nagy különbség. Ez az ország többségében őszintén reakciós és németbarát. Minden csizmás, formaruhás reakció tetszik itt a bugrisnak; gyáva hozzá, hogy önként elszánja magát e szerepre, de ha rákényszerítik, örül és tapsol neki.

Vannak napok, az egyéni életben mint a népek életében, mikor a jelenségek megszokott és ismert ábrázata kísértetiesen elváltozik, mikor a meghitt és ismert mintegy torz fintort, grimaszt vág, történelmi vigyorral mered egy ország arca az időbe... Most ilyen napokat élünk.

425 entourage = fr.: környezet426 Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat: 1944. november 17., 200 foglyot a nyilasok kivégeznek a Duna-parton.427 Románia 1944. augusztus 25-én, Finnország szeptember 4-én, Bulgária szeptember 8-án hirdetett hadiállapotot Németországnak.

176

A németek valóban varázslók. Sikerült megvalósítaniok a csodát, hogy minden tisztességes ember őszintén és forró reménykedéssel várja az oroszokat, a bolsevistákat, akik valóságosan mint felszabadítók érkeznek. Én is így várom az oroszokat. Két napja mind hosszú utat tettünk meg... két napja, hét hónapja, huszonöt éve.

A németek varázslata művelte azt a csodát, hogy a kormányzó felesége e pillanatban, a várbeli nunciatúra egyik szobájában – állítólag idemenekült – fohászkodva várja a bolsevistákat, s a nuncius vigasztalja, hogy legjobb értesülése szerint az oroszok már Kenderesen vannak428.

Most, mikor minden vonatkozásban életre-halálra történik minden, személyesen is, a nappal és az éjszaka minden órájában: végre mindannyian megértjük, hogy nem lehet potyán belépni egy új világba, mint ezt oly sokan remélték. Mindenkinek meg kell váltani, így vagy úgy, a maga belépőjegyét; ingyen nem engednek be senkit.

Mi a jobboldal és baloldal? Most olyan „jobboldal” kormányoz, mely nagyjából és egészében mindazt hirdeti és ígéri, amit a baloldal általában akar. S mégsem ugyanaz. Van itt valamilyen nagyon lényeges, erkölcsi különbség. S más is. Briand azt mondotta: „A baloldali embernek másképpen áll szájában a szivar”.

Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek429; az utcákon ágyúkat ásnak be stb. Lehet, hogy Budapest elpusztul. De az ország ezek után talán élni fog, s ez az ország már Budapest nélkül is ország volt, s talán nem is akkor volt a legjelentéktelenebb.

A „jó magyarok” figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé gyanakodtak is. – Jó lesz ez, sógor? – kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. – Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?... Aztán látták egy napon, hogy „megy a dolog”; az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban még a németek strázsáltak; a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok – miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság – nekigyürkőztek, megpederték a bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy „megy”.

Múlt az idő, nyolc hónap. A háború elveszett, az oroszok bekopogtattak a soroksári úton430. Ugyanezen a napon a közeli

428 ...az oroszok már Kenderesen vannak: 1944. október 28., a Tisza vonalának átlépése.429 Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek: 1944 november elejétől.430 ...az oroszok bekopogtattak a soroksári úton: 1944. október 29., a budapesti hadművelet kezdete.

177

Szentendrei-szigeten, egy zsidó nőkkel és férfiakkal vegyes munkatáborban, megjelentek szíjas, zöldinges nyilas süvölvények, s lehúzták a zsidók ujjáról a megmaradt jegygyűrűket is. Miért? Először is, mert csillog és arany. Aztán, mert eszükbe jutott, hogy ezt is lehet; sajnos, a zsákmány kövérjét már elvitték előlük az ügyesebbek. „Hinnye, testvér, a jegygyűrűk!” – mondta az egyik. És nekiláttak.

Ezek a nyilasok nem is az igazi bűnösök. Megvadult cserkészek ezek, prolongált pubertásban kalózkodó, torz kamaszok. De bűnös minden magyar, aki megmaradt helyén ez időben, felesküdött, hogy megmentse a novemberi fizetését. Ne feledjük el, hogy november lakbéres hónap. Ilyenkor a nemzet nem hajlandó semmiféle tiltakozásra.

Nem az a meghökkentő, hogy néhány kótyagos politikai pojáca megjátssza a királyi vár márványtermében a közjogi komédiát és „államfőt” esket fel431; ez végre is természetes következménye a helyzetnek. De megdöbbentő, hogy akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo parancsára előhozza a magyar Szent Koronát432 és kiemeli a vaskazettából, Szálasi-Szaluzsán és Winckelmann433, a Gestapo főnökének parancsára. Ez az, ami máshol elképzelhetetlen. S mindez, mikor az oroszok már ágyúval lövik Pestet.

Úgy látszik, a világ valamilyen mennyiségtani tengelyen lóg; Isten a valóságban nem fizikus volt, nem is biológus, hanem mindenekelőtt és mindenekfölött matematikus.

Duhamel tanulmányát olvasom: „Les confessions sans pénitences”434.

Nagyon igaz, amit Rousseau-ról mond: a természet nem egészség. A természet önmagában nem egészséges, a természet állandóan teremti, de falja is gyermekeit. A primitívek tele vannak betegségekkel, a gyümölcsfák elpusztulnak, ha az ember nem permetezi a zöld lombokat és rügyeket, a rovarok járványt és nyavalyát terjesztenek a világban, az ember nem is tud élni, ha a természet kegyetlen közönyére bízza magát: elpusztulna a téltől, a vihartól, a forróságtól, szárazságtól. Ház, termelő munka,

431 ...a királyi vár márványtermében... „államfőt” esket fel: 1944. november 2., Szálasi átveszi a kormányzói jogkört.432 ...akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo parancsára előhozza a magyar Szent Koronát: a koronaőrök ekkor Perényi Zsigmond báró (1882-1960) és Radvánszky Albert báró (1882-1960). A koronaőrök, bár nem ismerik el Szálasi uralmát, annak november 2-i beiktatási ünnepségére, a nyilas nemzetvezető parancsára hozatják elő a már előzetesen a Várban elásott koronát.433 Otto Winckelmann, 1944. március 19-től a Magyarországon állomásozó SS rendőri erők főparancsnoka, 1944. december 1-5. között a Budapest-erőd főparancsnoka.434 Georges Duhamel (francia regényíró, 1884-1966): Les confessions sans penitences suivi de trois autres entretiens. Rousseau, Montesquieu, Descartes, Pascal, 1941.

178

előrelátás nélkül úgy hullana, mint télen a mezei egerek. Nem, a természet csak akkor egészséges, ha az ember előrelátó szándékaival, óvó és védő mozdulataival helyreteszi, megelőzi, szabályozza a természet pazarlóan gyilkos és közömbös indulatait.

G., aki maga is szobafogságban él most, azt mondja, az ember mind kisebb formák felé fejlődik; mintegy visszafejlődik a csúszómászók létezési formája felé. Ő úgy hiszi, az ember még nagyon fiatal, mindössze talán egymillió éves.

Kroll, a minszki egyetem neurológusának könyvét olvasom: „Pathoneurologische Syndrome”. Kitűnő könyv, rendkívüli klinikai anyagot csoportosít, jól szűri anyagát és egyszerűen következtet.

A megszámlálhatatlan sokféle tudnivaló mellett, amit nem tudok, megtudom e könyvből, hogy a malária is erősen neurotrop; az ischiasok, radiculitisek, neuritisek legalább úgy származhatnak maláriából, mint a lues, tuberkulózis, alkohol, nikotin, ólom, arzén stb. fertőzésének következéseként.

Minden azon múlik, tudok-e még igazi áramot adni a mondatba, mellyel el akarok mondani valamit magamról, vagy a világról? Ezt az áramot elvonja ez években belőlem a világ, ez a sunyi áramtolvaj.

A szenvedély több volt, mint a kéj, s az értelem több volt, mint az igazság, melyet megismert és kifejezett.

A „félelem nélkül való élet”, melyet Roosevelt ígér, csak egy módon valósítható meg: egy napon elszánja magát az ember arra, hogy nem fél többé.

Délután gyalog Szentendrére. A pék ad egy sütet kétkilós kenyeret. A délutáni hajót elkésem, estig ődöngök az esőben, majd – nyolc hónapja először – beülök a szentendrei moziba, ahol valamilyen olasz „Jud Süss”-t mutatnak, antibolsevista irányfilmet. A sivár teremben sok német katona, kik egyetlen szót sem értenek az olasz beszédből és a magyar feliratokból. Ülnek, mert élnek és várják, hogy a szolnoki hadszíntérre, vagy máshová tereljék őket.

Az esti hajón egy vasutas mellett kapok helyet. Útitársam a sötétben oroszországi emlékeiről beszél, közlékenyen. Egy orosz őrnagy a fronton magyarul szólította meg; valamikor zsidó ügyvéd volt az Üllői-úton, Pesten. A magyar hadifoglyokat ez az őrnagy megvendégelte és hazaküldte csapataikhoz. „Mindig vodkát ittunk odakünn – mondja –, sült bárányt ettünk, ugorkával.” Elégedetten meséli mindezt, kellemes emlékezéssel.

A sötét hajóállomáson, az esőben, vlagyivosztoki hangulat. A nyomorúság, reménytelenség bűzös szaga párolog az esőáztatta ködmönökből. Valaki gombát visz, mohón tapogatják a zsákot, éhesen és falánkan szemlélik a dohos-fanyar illatú anyagot.

Délután, eső után, a Duna fölött ezüstkék sugárzás. A fák az alacsony víz partján, mint egy múltszázadbeli angol képen. Tündérvilág. Csend. Bölcs, illatos ősz.

179

Száz kilométerrel arrébb, Szolnok körül, vad páncéloscsaták435.

Akadályverseny lovasa vagyok, néhány árkot és sövényt átugrattam már... bírom-e mindazt, ami még hátravan? Egy veszélykört el kell hagynom, hogy újabb veszélykörbe érjek: ez minden, ami történhet velem.

S mégsincs bennem félelem, sem csalódás, sértődöttség. Hajnal felé szorongással ébredek; de aztán kidörzsölöm az álmot és szorongást szememből, s kíváncsi leszek.

Milyen szánalmas ez a német – és magyar – propaganda, mely a hadijelentések argójával iparkodik megmagyarázni nap mint nap a vereséget! Ezek az „eredményes” és „tervszerű” visszavonulások milyen méltatlanok egy nagy néphez! Mondják meg, hogy elvesztették a háborút: mindenki tudja ezt. S méltóbb e vallomás a sok szenvedéshez, mint a nyakatekert és értelmetlen ferdítések.

Minden szemlélet, amely az embert csak társadalmi anyagnak tekinti, emberellenes; tagad minden emberi és isteni jogot. Az ember több és más is, mint kötőanyag egy társadalmi szerkezetben.

Semmit nem tanulnak. Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció elhangzott436, lelkesen és készségesen kurjongattak. Néhány óra múltán, mikor megtudták, hogy ez elhatározásnak ára van, sunyin meglapultak, menekültek a veszélyes emberek közeléből, mint a pestises vidékről. Már nem tudok senkire haragudni. Csak nézem őket: ilyenek, mert emberek.

Úgy nézni a testem, mint egy állatot.

Félálomban a halált már nem látom úgy, mint zörgő csontú, vigyorgó szörnyet: inkább egyfajta sötéthúsú, szerecsen mama, aki puha, fekete karjaival bizalmasan magához ölel.

Egy éjszaka Pesten. A sötétben láttatlanul megyek fel a lakásba: a házmester a meglepő hírrel fogad, hogy a puccs éjszakáján négy golyót lőttek be lakásom redőnyein és ablaküvegén át a nácik a szobákba; majd fegyverrel kényszerítették a házmestert, nyissa fel a lakást, ahol „rejtőzik valaki, s lövéseket adott le az erkélyről”. A lakást átkutatják, nem találnak senkit, aztán – a házmester szavai szerint – „megvizsgálták a hamutálkában a hamut és cigarettacsonkot, nem langyos-e? –, s a könyvespolcok előtt elbámészkodtak”. Ezután elmentek.

435 ...Szolnok körül... páncéloscsaták: 1944. november 4., Szolnok felszabadulása.436 Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció elhangzott: 1944. október 22.

180

Ha történetesen a lakásban találnak – mostanában mindig van nálam fegyver –, agyonlőnek vagy elcipelnek.

Egy golyó L. hálójának ablakán hatolt be, átütötte a ruhásszekrény falát és átfúrta L. ruháit. Három golyó az ebédlő ablakait szakította át és megakadt a mennyezetben.

Az elmúlt háború végén a Károlyi-kormány hadügyminisztere437 azt mondotta, nem akar többé katonát látni. Az idő múlik; most már ott tartok néha, hogy civilt sem akarok látni többé.

A menetben mindig elöl halad, most is, mint a múltban: a pojáca és a rossz firkász.

Pest kissé vadregényes e napokban; nappal nem tanácsos az utcán mutatkozni, sok az egyéni feljelentés. Zöldinges, csizmás fiatalemberek sétálnak az utcán, géppisztollyal. A terror teljes, feltétlen. A háború az Alföldön nehezen zihál, elakad. A németek új erőket tereltek Szolnok felé, s visszafoglalták Nyíregyházát438. Az angolok tíz napja nem bombázzák a magyar hadszínteret, érthetetlen módon nem zavarják az itteni német felvonulást.

Maeterlinck könyve a termeszekről439.E könyveiben Maeterlinck őszintén rokonszenves. A

sejtelmestől, a nyafkától, selypegőtől és szimbolikustól egy napon visszafordult a világ felé, s egy költő áhítatával érezte meg és fejezte ki a valóságban és az egyszerűben a sejtelmeset és természetfölöttit. Mikor a méhekről, virágokról, hangyákról és termeszekről ír, igazán költő. Mikor a kék madárról ír, csak költői.

Az ember csodálatos ösztönnel keresi meg az élethelyzetéhez illő, időszerű olvasmányt. Maeterlinck termeszekről írt könyvét évek óta őrzöm könyvespolcomon; most ösztönszerűen emeltem le és kezdettem olvasni. Ez a termesz-világ a tökéletes kollektív társadalom. Ez a létezés, mely sokmillió évvel megelőzte az emberi létezés minden válfaját, komor példa és útmutatás is az embernek.

Lehet, hogy végül a rovarok uralkodnak a szerves világ felett, meghódítanak és elpusztítanak mindent. A humusz sem más, mint baktériumok által elkorhasztott vegetabiliák rothadt és titokzatos maradéka.

Az, amit a költő „esprit de la ruche”440-nek nevez, végül is nem más, mint az ismeretlen szellem, mely az emberi organizmus sejt-épületének egészét is áthatja. Nemcsak én határozok, Márai úr: testem, idegeim, csontjaim sejtjei is határoznak, betegség

437 A Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918-ban Barta Albert volt (1877-1960), Böhm Vilmos (1880-1949) ugyanakkor a hadügyi államtitkár.438 A németek... visszafoglalták Nyíregyházát: 1944. október 27.439 Maeterlinck egyaránt írt a termeszekről és a méhekről. Vö. 167. old., illetve A méhek élete. Ford. Binder Jenő. Bp. 1912.440 esprit de la ruche = fr.: boly-, illetve kaptárszellem.

181

formájában fellázadnak stb. Mint a termeszek, e sejtek összege is egységet alkot, s engedelmeskedni kénytelen egyfajta parancsnak, melyet értelmem nem ismer.

Reggel heves állkapocs-fájdalomra ébredek, nem tudok rágni; estére arcom megdagad. Mi történt? Talán kiderül, talán nem; talán elmúlik, talán orvos kell hozzá; mindenesetre lázadás és forradalom zajlik szervezetemben, anélkül, hogy én tudnék róla vagy értelmemmel befolyásolnám. Igen, a testnek is van „esprit”-je, nemcsak a méhkasnak.

Tehát csinálnak majd egy hatalmi szervezetet, mely őrködik a béke fölött. Így lesz, mert nem tehetnek mást.

De a békét ez a szervezet sem tudja tartósan megvédeni, akármilyen tökéletes lesz is; éppen, mert tökéletes és hatalmi és szervezet lesz: menthetetlenül felidézi majd a háborút. Mikor? Holnap vagy ötven év múlva; a végső eredmény szempontjából ez közömbös.

Ezen a síkon nem lehet megbékíteni az embert. Csak önmagában békülhet meg: ha megismeri igazi természetét és a világot. S nem is tudom, szükséges-e, hogy az ember békében éljen? A természet céljait nem ismerjük, s az ember a természetnek csak végrehajtó közege.

Mi lesz? Nem kell különösebb jóstehetség hozzá: csak az lehet, ami az ismert anyagból és annak természetéből következik.

Talán megmarad Pest különösebb sérülés nélkül; talán csak néhány pince és tűzfal marad belőle, mint Aachenből. Mindenesetre megszállás lesz, élelmiszer- és tüzelőhiány, antantmissziók és nyomorúság. A többi mindebből mértani következetességgel alakul.

Nem elképzelhetetlen – számomra mindinkább valószínű –, hogy vannak társadalmak, melyeket nem organikus, hanem matematikai egyéniségek alkotnak.

Mindazt, amivel az élet fenyeget – betegség, szolgaság, kínoztatás, kedveseink pusztulása, halál –, olyan közönnyel nézni, mint a górcső alatt egy tenyészet virulását és pusztulását. Úgy emlékszem, Voltaire mondotta, hogy a boldogságnak egy lehetősége van csak: ha nincsenek érzéseink.

A fiatalság mégis szebb volt, mint az emléke.

Ha valaki császár Kínában, akkor ő a kínai császár. Ha valaki őrült Berlinben és azt képzeli, hogy ő a kínai császár: akkor őrült. De ha valaki őrült Berlinben és azt képzeli, hogy ő a kínai császár és ezt ki is mondja és akad egy nemzet, amely ezt el is hiszi: akkor ez történelem. Ez történt Hitlerrel és a német néppel.

182

Kretschmer441 könyve a zseniális emberekről.Goethe ciklikus hét-éveiről írott arckép kitűnő. A Bismarck-

arckép zavaros. Hölderlin, Rousseau lelki arcáról nem mond újat. A kevert fajták zseni-tenyésztő lehetőségeiről felvázolt tanulmány általános, kevéssé bizonyított, nehezen ellenőrizhető.

Egyetértünk abban, hogy a zseni egyszerre egészség és betegség, valami robusztus és tenyeres-talpas, s ugyanakkor valami kóros is; de mindenekfölött valaki, akinek démonja van. És még valamit mondanék: olyan ember, aki meg is hallja azt, amit démonja súg neki. Mert feltehető, hogy sok átlagembernek is van démonja, csak nincs hallása ahhoz, amit ez a szellem súg neki.

A „mániás-depressziós” Goethe tudatosan ismerte és irányította a maga ciklusait. A szkizofrének hívják is a rohamot, mint az epileptikusok és a köszvényesek. Mohamed és Szent Pál epilepsziáját csaknem tudatos várakozás előzte meg; Dosztojevszkij kéjes előérzettel idézte fel ezt a veszélyt és kielégülést.

Egy nagy mániás-depressziós, akiről Kretschmer nem beszél, s kinek kór-arcképét érdemes lenne orvosi tollal is megrajzolni: Tolsztoj.

Egészen bizonyos, hogy nem a világháborúról van szó, s nem a mesterséges békékről, hanem Bachról, Mozartról, Beethovenről, Michelangelóról, Goethéről és Shakespeare-ről. Minden más csak közjáték, borzalmában is unalmas és közömbös.

Megírni egyszer az emberiség igazi történetét: mint lesz néhány tucat világháborún vagy népvándorláson át a sok erőfeszítésből egy kép, egy kínai váza vagy egy Bach-fúga?

Egy holland, egy belga vagy svéd tudja, mifelé megy, mikor mászik kifelé e bűzös és véres alagútból. Én, a magyar, én is tudom; s éppen ezért félek.

A politikus majd számonkér és átszervez; a nevelő iparkodik megvilágosítani a lelkekben az emberi együttélés feltételeinek alapfogalmait; s mindez szükséges és hasznos.

De mindez kevés és nem segít. Talán a költők. Talán megszólal egy napon egy író, s egy időre megint erőt ad az embereknek az együttélés nagy feladatához: többet is ad, mint társadalmi erőt. Minden ezen múlik. Szent Pál tudott ilyen erőt adni – hasonló pillanatban, mint a mostani, két műveltség, két világrend, két életforma váltópillanatában – s később Dosztojevszkij, a másik epileptikus, a maga népének. Egy embert várok, aki énekelni kezd a köztereken; s az emberek felnéznek, abbahagyják a szócséplést, megértik, hogy másról volt szó.

Miről volt szó? A spontánságról, melyet szeretet sugall.

Chesterton kis tanulmánya Assisi Szent Ferencről442 arra tanít, hogy udvariasság nélkül nem lehet nagy szent valaki. Az

441 Ernst Kretschmer (német pszichiáter, 1884-1964): Geniale Menschen. Berlin, 1929. 3. kiad.: - - Mit einer Porträtsammlung. Berlin, 1942.

183

ember csak emberszabású módon lehet igazi szent. S az ember akkor a legtöbb, mikor legyőzi magában a türelmetlenséget és udvarias.

Ez a mennyei trubadúr, Szent Klára barátja és a Szent Szegénység vőlegénye, nemcsak Istent, a világmindenséget, a madarakat, halakat szólította meg személyesen – s már ez is nagy dolog –, hanem udvariasan szólította meg Istent, a világmindenséget, a madarakat és a halakat. Igaza volt: ahhoz, hogy valóságos szerzetes legyen valaki, tehát próféta, égő csipkebokor: nem kell zárda, szabály, fogadalom. Még szent élet sem kell hozzá. Egyszerűen csak az kell hozzá, hogy az embert egy napon ne kösse belülről semmi, amit amúgy sem bír megtartani, s udvariasan és lényeges szavakkal forduljon Istenhez és a világhoz. „Egyszerűen” csak ennyi kell hozzá. És egy Szent Ferenc.

Az oroszok Újpesten és Kispesten443. Délelőtt átsétálok Tahiba. A novemberi napsütés enyhült és szelíd, mint a koraőszi bűvölet. A folyópartján megyek, illatos napsütésben. Nem messzire ágyúznak, az országúton német óriás-ágyúk rohannak a közeli – újpesti – front felé. De itt a folyóparton, ágyúzás közben is, mély és engesztelt béke.

A Margit-hídon sok ember veszett el444, zsúfolt villamosok fordultak a vízbe, talán ezer ember is megfulladt; soha nem tudjuk meg biztosan. „The Bridge of San Luis Rey”445 alakjainak sorsán gondolkozom. De akárhogyan forgatom is, ez a legnyomorultabb halál.

A legnagyobb büntetés nem a szegénység, mégcsak nem is a betegség, a testi szenvedés. A legnagyobb büntetés, mikor összezár a sors közönséges, alantas ízlésű emberekkel, s meg kell osztani velük napjainkat. Ez a legnagyobb büntetés. Többnyire a bugrisok között akad ilyen.

A szegények általában sokkal tapintatosabbak, finomabbak, az emberi érintkezésben nagylelkűebbek, mint a bugrisok.

A rádió Kassát említi, mint „közlekedési csomópontot”.Ez a meghatározás elgondolkoztat. Kassa volt számomra

szülőváros, emlék, regénytéma, színdarab-háttér. Mindez valóság volt. Csak arra nem gondoltam soha, hogy egy napon „közlekedési csomópont” is lehet a német hadijelentésben. Ebben van valami álomszerű.

442 Gilbert Keith Chesterton (1874-1936): St. Francis of Assisi. (Magyarul 1980-ban jelent meg. Ford. Kaposy József.) Francia kiadása 1925-ben jelent meg Párizsban.443 Az oroszok Újpesten és Kispesten: a két város végleges felszabadulása csak 1945. január 2-án (Kispest), illetve 9-én (Újpest).444 A Margit-hídon sok ember veszett el: 1944. november 4.445 The Bridge of San Louis Rey = Szent Lajos király hídja, utalás Thornton Wilder regényére.

184

Levelek, melyeket Schiller és Goethe írtak kiadójuknak, Cottának446. Schiller reábeszéli Cottát, adja ki az Itáliából éppen hazatért Goethe „Propyläen”-jeit447. A vállalkozás nem kecsegtet nagy sikerrel – írja –, mégis tanácsos, ha Cotta 1000 birodalmi tallért ajánl fel Goethének, abban a reményben, hogy később egyszer megkapja a „Faust” című kéziratot, melytől Schiller szép üzleti eredményt remél...

Az ember valahogy elmaradt a testével. Még mindig cipeli, rengeteg nyűge és baja van vele, s ezenfelül egyáltalán nem tudja elképzelni magát nélküle. Most nem a túlvilágra gondolok, melyet nem ismerek, tehát semmi közöm hozzá, hanem erre a világra, melyet ismerek, s melynek térfogatán belül túlzottan sokat kell törődnöm ezzel a nyűgös, romlandó anyaggal, a testtel. S ugyanakkor tudom, hogy talán csak rossz szokás az egész, tunya és maradi, megrögzött hagyomány. Bizonyos, hogy már sokkal messzebb tartok, mint a testem: s még mindig törődnöm kell ezzel a hálátlan és igényes útitárssal, nem tudok szabadulni tőle, etetnem és ápolnom kell, s végül is ellenem fordul és megsemmisít engem, a személyiséget, hálátlanul és otrombán. Ideje lenne, hogy egy energikus ember nyugdíjba küldje, valahová a kelléktárba akassza, a molyos létezési formák közé.

Mindig azt figyelni a részletben, amiből félreérthetetlenül következtetni lehet az egészre.

A legőszintébb, a legemberibb, s ezért talán a legszebb szó, melyet ember valaha kimondott: „Talán”.

Pascal pedzett valamit, amikor nemcsak Istent kereste a matematika képletei mögött, hanem az embert is.

A közvetlen veszély a háború tűzesője; a távolabbi az éhség. Ha Pestet elpusztítják a németek, Magyarország megszűnt nemzet lenni. Talán egy-két költő verseiben él még... s ez sem kevés. De Pest nélkül nincs ország.

Az éhség valószínű. Mindenfelé levágják a disznókat, ökröket, mert félnek a rekvirálástól. Só nincs, a levágott húsokat nem lehet konzerválni.

Nincs só, a faluban, Pesten, sehol. Új rémség ez: nemcsak meg kell halni, hanem – Uram, kegyelmezz! – só nélkül kell meghalni.

Érdeklődtem a só és az emberi szervezet viszonyának igazi jelentősége felől. A valóság nem olyan sötét, mint a háziasszonyok hiszik. Az embernek napi két gramm sóra van mindössze szüksége, s egy grammot megtalál a közönséges, vegyes táplálékban is. Lehet élni só nélkül; csak ízetlen és unalmas.

446 Johann Friedrich Cotta német könyvkiadó és politikus (1764-1832), aki Goethe és Schiller mellett Hölderlin, Jean Paul és Kleist műveit is kiadta.447 Die Propyläen, 1798-1800. Goethe által kiadott kritikai lap.

185

Családomnak felajánlottam, hogy attikai sóval fűszerezem a levest; de lehurrogtak.

Lehet, hogy eljön egy nap, mikor a templomokban a hívőknek nem bibliai textust olvas fel a pap, hanem egy matematikai tételt.

Hajnali kettő és négy között: a válságos idő. Hideg verejtékben, szorongással ébredek.

Ilyenkor hal meg a legtöbb ember; ilyenkor leggyakoribb az epeköves, anginás roham; a világritmus ilyenkor változik.

A háború számunkra most nagyító alá került, kezd értelmet kapni. Például: Dunaharaszti elesett448, de Vecsés még a miénk. Ez kézzelfogható, valóságos. Párizs csak történelem, nincs komoly közünk hozzá...

De Vecsést, Taksonyt megértik. Most már értik, hogy ezt és azt talán nem kellett volna elkövetni. Mindig csak a közvetlen, orruk előtt füstölgő valóságot értik.

Nyolc hónapja nagyrészt falun élek, parasztokkal érintkezem. De nem hiszem, hogy „ismerem” a parasztokat. Nem vagyok falukutató. Általában nem sokat tartok tanulmányokról, melyek értelme, hogy valaki néhány hónapot tölt el Pomázon, s aztán könyvet ír egy társadalmi osztályról.

Szerényen csak annyit mondhatok, hogy a legszegényebb gyári munkás lelkében is több a nagylelkűség, emberi szolidaritás, mint egy jómódú parasztéban.

Hat kilométert menetelek egy kiló kenyérért. S végül nem kapok semmit. Az országúton, esztelen zűrzavarban, trénszekerek százai. A kolozsváriak most értek ide és vánszorognak Pest felé, Pestről kétszáz szekér Somogy felé tart. Éppen úgy maradhatna mindenki ott, ahol van.

Rángásos tünetek az országúton, a városok testén: ez már a vég.

Ebben a háborúban vagy meghalok vagy nem; édeskeveset segíthetek ebben, s magamon sem! Ha túlélem, feladatom egyszerű: be kell fejeznem a „Nővér”-t, a „Sértődöttek”-et. A többi nem az én dolgom.

Pesten. A hajnali hajó a beomlott Margit-híd pillérei között úszik, novemberi ködben.

Ennek a hídnak korlátjaira sokszor könyököltem; hajnalban, mikor hazafelé mentem a szigeti kis szállóba. A sirályokat néztem itt, s a budai rajzot a jobbpart keretében.

A város sebzett és toprongyos. Mindenfelé végeladás: a cipőüzletek jegy nélkül árusítják a bőrtalpú cipőket, a textilesek a szövetárut. A kirakatok üresek; a nagy csemegések kirakatablakai mögött néhány doboz rovarpor látható. Néhol répát kapni még, egy köteg salátát, fejeskáposztát. Máskülönben semmit.

448 Dunaharaszti elesett: 1944. november 10. körül.

186

Ismerős kávéházba akarok betérni: éppen csomagolják német katonák a bútorokat. Villamosok vánszorognak, megrakva kórházak berendezésével. A közlekedés hűdött, a villamosok most – mikor a Margit-híd kettészakította a legfontosabb ütőeret – zsákutcában ténferegnek. Az Erzsébet-hídon át tankok gurulnak, a közeli frontról érkeznek, Soroksárról. Messziről ágyúzás. A légvédelmi jelzésekkel már senki nem törődik.

Háromszázezer ember reszket a sárgacsillagos házakban; nyilas kölykök, tizenhat-tizennyolc éves suhancok rabolnak a sárga házakban, terelik a lakókat az uszályok és gyűjtőhelyek felé. A novemberi hidegben sokezres embercsoportok vonulnak némán – asszonyok, gyerekek, öregek – ismeretlen sors felé. A rablás, a túszok szedése általános.

Ha minden vád igaz lenne, amit valaha is a zsidók ellen harsogtak: akkor is velük kell tartani minden embernek, aki még valaha embernek akarja nevezni magát: mert szenvedésük minden elképzelést meghalad.

Ez a sajtó, melynek egy-egy példánya valamelyik falusi budiban még kezem ügyébe akad! Ez az Allerlei-zagyvalék, ez az innenonnan-értesültség, melyet szerkesztők és olvasók műveltségnek hittek! Olvastak arról, miért csörög a csörgőkígyó farka és gyógyítja-e a szerelem a náthát? S azt hitték, már műveltek.

Éjjel Emerson „Essay”-it449 olvasom. Tiszta és üde lélek, nem akar soha mélyebbre nyúlni, mint az erkölcs és az összhang felszíne alá. A mélytől, az ős-víztől, ahol a szörnyek élnek, megriad, másról beszél. Amit a polaritásról mond, közhely; de olyan kellemesen igaz!

Tótfalun járok, valamilyen élelmiszer ügyében. A vásár sikerül; napszámosok kísérnek a falu határába.

Nincs már bennök gátlás, sem félelem: a németeket szidalmazó sirám ömlik belőlük, sistergő szóbőséggel. Végre megértették, mi lappangott minden mögött! Most felemelik öklüket, utolsó, tehetetlen mozdulattal... De szervezetlenek.

A zsidókról beszélnek, kérdés nélkül. Mi történt itt anyától született emberekkel!... – mondják. S mind fizetni fogunk ezért, mert a bűnösök már megszöktek!... – mondják.

A helyi trafikos kis bugris, nyilas. Fogcsikorgatva mondja: „Én kénytelen vagyok menekülni, mert elvhű vagyok! De az urak itt maradnak, mert az urak mind bolsevisták!...”

S csakugyan, a németek, e varázslók, megvalósították azt a másik csodát is, hogy öreg kapitalisták Pesten szívrepesve várják a bolsevista hadakat, védjék meg végre a magántulajdont!

449 Ralph Waldo Emerson (1803-1882): Essays, 1841. (Magyarul: Természet, ember, társadalom. Válogatott tanulmányok. Ford. és bev. Wildner Ödön. Bp. 1921. /Kultúra és tudomány/.)

187

Időváltozás. A Nyergesen leesett az első hó. A kútban nincs víz, éjjel nem alszom, az ágyúszót hallgatom.

Tolsztoj titkárának, Guszevnek450 naplóját olvasom. Az utolsó évekről ad számot, mikor ez a csodálatos író magánéletében siralmas komédiás volt. Mecsnyikovnak azt mondta, szégyell minden irodalmi művet, mely tolla alól kikerült, s nem emlékezik arra sem, ő írta-e a Karenina Annát? Az olvasó e sorok olvastára röstelkedik, torkát köszörüli, szemérmesen lesüti szemét.

De ez a próféta csodálatosan ismerte a köznapi élet gyakorlatát. Tudta a kopek és a rubel értékét, bármennyire tiltakozott is ilyen gyanúsítás ellen. Meglepetéssel olvasom, hogy hellyel-közzel morfinista is volt: éjjel, ha fájdalmak kínozták, adott magának egy oltást.

És mindenestül mégis a legnagyobbak egyike volt, aki valaha szólt az emberekhez.

Nem tudnék élni morfinnal, sem hasonló szerekkel; nem való nekem, valami tiltakozik bennem e megoldás ellen. De H.-val tartok, aki vallja, hogy jogunk van megölni magunkat: különösen, ha egy napon a tetőre értünk és úgy látjuk, fokozni már nem lehet az életérzést.

Tolsztoj természetesen nem volt, nem is lehetett morfinista, akkor sem, ha rendszeresen élt e méreggel. (Amit nem hiszek.) Vannak morfinisták, akik évtizedeken át naponta fecskendeznek testükbe két, három, legföljebb öt centigrammot. S nem emelik az adagot, élnek és dolgoznak. De ezek nem az igazi morfinisták.

Az igazi morfinista menthetetlenül kénytelen emelni az adagot, egészen egy grammig, sőt tovább is. Számukra a morfin már nem ad eufóriát, csak megszünteti a kínzó szomjúságot.

A természet pazarlása megdöbbentő. A magok egy almában, egy narancsban, egy dinnyében: milyen fölösleges túlzás! Egy dió páncélja, micsoda óvatosság, egy mogyoró mit művel, hogy megóvja magát! Az ember, mikor nagyon óvatos, még mindig könnyelműbb, mint egy gyümölcs vagy növény.

Semmiféle célját nem látom annak, hogy éljek.

A kút vízszegény, reggelenként aggódva engedem a mélybe a vödröt. Az elemekkel vitatkozom, szó szerint. Az út – visszafelé egy civilizációból – sokkal rövidebb, mint hinné az ember.

És nem igaz, hogy „apáink is így éltek”. Hozzászoktak, beleszülettek és felkészültek reá, kitanulták csínját-bínját. Engem már elkényeztetett a civilizáció futószalagja. Más gondjaim, másféle feladataim voltak. Megtanulom ezt is, de ne kívánjanak tőlem feleslegeset s lehetetlent.

450 Nyikolaj Nyikolajevics Guszev (1882-1967) 1907-1910 között volt Tolsztoj titkára; Ilja Iljics Mecsnyikov, Nobel-díjas biológusról (1845-1916) Tolsztoj többször tesz említést Naplójában. Vö. Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Napló, 1847-1910. Bp. 1967.

188

Ez a sok ember kell valamire. Talán a rovaroknak kell. Talán, hogy egyfajta új embertípus alakuljon ki, millió év múltán. Te és én, ez a szomorú trágya. S mindenekfölött a lelkem, csakugyan?... Ez sem bizonyos.

Értesítenek, hogy valamilyen nyilas katonai alakulat ellopta azt a kis gépkocsit, melyet három év előtt garázsba kellett zárnom.

Sajnálom a kocsit, belátható időn belül nem lesz módom, hogy éljek e varázsszekér örömeivel. De a tolvaj indokolása mulattat: azt mondotta házmesteremnek, hogy „megmenti kocsimat, mert ha ő nem viszi el, akkor elviszik az oroszok!”

A fasiszta magyar tisztek most végre jól érzik magukat: azt csinálnak, amit akarnak. Huszonöt éven át készültek erre, megalkottak a maguk számára egyfajta területenkívüliséget és sérthetetlenséget, külön becsületkódexeket és védettséget! Most ünnepélyesen, égnek emelt szemekkel önkényeskednek és erőszakoskodnak.

Zrínyi nem így képzelte el a magyar katonát.

A nyilas rádió bemondója olyan hangon jelenti a pontos időt, ahogyan a leventeoktató mordul reá növendékeire.

Egy angol vagy orosz tábornok pontosan tudja, hogy minden cselekedetéről el kell számolni odahaza. Ha lesz még egyszer nevelés Magyarországon: ezt a felelősséget kell tanítani a kadettiskolában.

De nem lehet tanítani ezt a fajta embert. Sajnos, semmit nem értenek meg, csak a legborzalmasabb, erőszakos valóságot.

A nyilas belügyminiszter beszél a rádióban451. „Férfiasan” beszél, közhelyeket mond, tehát nagy sikere van. De ha a telefonkönyv egyik oldalát olvasná fel, azt is megtapsolnák.

Akármi következik is: azokkal szemben, akik mindezt kitervelték és végrehajtották, akik a magyarság becsületét e szörnytettekkel beszennyezték: nem kell a végén érzelmesnek lenni.

Oly romlottak, nagyjából és egészében, hogy nemcsak szánni, de vádolni sem érdemes őket. Csak eltakarítani az egészet.

Északi szél, novemberi jeges eső. A pesti zsidók tízezreit terelik ismeretlen gyűjtőhelyek felé. A szakadó esőben asszonyok, gyermekek, aggastyánok vánszorognak. Egy fiatal hadnagy, aki tizennyolc hónapot töltött a fronton, idegrohamot kapott, mikor ezt a menetet látta.

E bűnökre nincs „jóvátétel”. A megtorlás sem lesz jóvátétel. P. bizonyára elpusztult már az auschwitzi gázkamrás táborban, ahová május végén elvitték; s ha él, milyen feltételek mellett?

451 A nyilas belügyminiszter: Vajna Gábor.

189

Hetvenhat éves ember, téli ruha nélkül, minden nélkül... L. reménykedik, hogy él, s én nem merem megmondani neki: jobb, ha nem él, mert a deportáltak szenvedéseit nem lehet elképzelni.

S mindennek végrehajtásához akadtak magyarok... akadtak? Sorbaálltak, hogy segédkezzenek.

Ebédre két apáca. Elmondják, hogy zárdájuktól engedélyt kaptak néhány hét előtt, az oroszok közeledtének hírére: polgári ruhát ölthetnek, ha félnek. Előző héten divatrevüt rendeztek; volt egy haladó párt, amely divatos ruhát akart, s egy konzervatív, mely beérte volna egyfajta vöröskeresztes, ápolónői öltözettel. A haladó párt győzött.

Időközben az oroszok bevonultak Zs.-re, ahol az apácarendnek kolostora van; s nem bántottak senkit. A nővérek megnyugodtak és viselik tovább is szerzetesnői ruhájukat.

Az európai ember, hosszú időn át, nyugodt bizalommal ezt mondta: „Az én Istenem.” Aztán, váratlan felhördüléssel, komoran és fenyegető hangon ezt: „Az én vallásom.” Majd, hadaró izgalomban, szajkolni kezdte: „Az én hazám, az én nemzetem.” Most, vérben forgó szemekkel, eszelős dadogással ezt gajdolja: „Az én fajtám.”

Ebben a pillanatban szűnt meg európai ember lenni.

Emerson megvigasztal: kissé metodista prédikátor és kvéker, de kissé költő is. Ismerek mélyebb gondolkozókat, de keveset, akinek szándéka tisztább, angyalibb.

Zsírt töltünk üvegbe, télire... Milyen utálatos ez a szükséges okosság, milyen megalázó, s mindenestül talán fölösleges is. Szent Ferencnek volt igaza, aki pőrén lefeküdt a földre.

Délelőtt bőrkabátos egyének jelennek meg a kis házban, ahol lakom – egy finánc kíséri őket –, s ünnepélyesen követelik, adják ki a villa lakói a „textilholmit” és a boroshordókat, melyek még a villa zsidó tulajdonosának birtokában voltak. A kérést megtagadom és eltessékelem őket. Morogva távoznak és megígérik, hogy visszatérnek.

A negyedórában, amíg ez a korszerű társalgás folyik, a Duna szemközti partjáról áthallatszik az ágyúk dörgése, az orosz tüzérség válasza.

„És Jeremiást elrejté az Úr...”452 De tudott erről Jeremiás? Mert valamit neki is tenni kellett hozzá.

Szent Benedek életszabályai arra tanítanak, hogy minden nagy magatartás titka a hallgatás és a mérték.

De mást is tanítanak. S mindenki, aki egyszer arra kényszerül az elkövetkező időben, hogy ítéljen egyféle emberfajta fölött, aki „párt” és „világnézet” nevében e szörnyű bűnöket elkövette, vésse eszébe az Írás szavát, melyet Szent Benedek is

452 Jeremiás: 36,26.

190

idéz: „A balgatagot a szó meg nem javítja.”453 S vesszőzést ajánl ott, ahol a jó szó eredménytelen.

Ez a tanács kemény... de lassan megértjük. Humanizmusról prédikáltunk, írók és nevelők: s közben egyfajta ember vígan járt véres kalandjai után. Megbocsátásról papoltunk, s tömegeket irtottak ki szemünk előtt. Nevelni akartunk, s a fütyköst vígan és röhögve vágták a nevelők fejébe. Értsük meg végre, hogy van egyfajta ember – „a balgatagok” –, akiket soha nem nevel más, csak ha erőszakkal kényszerítjük őket, hogy gonosz és konok fejüket szörnytetteik fölé hajtsák. Nemcsak azok a bűnösök, akik végrehajtották e szörnytetteket; bár velük sem tud a „nevelés” mit kezdeni. Nem, bűnös mindenki, aki helyeselt, aki „tja”, és „ejnye, ejnye”-fejbólogatással beérte, mert állást remélt e konjunktúra révén vagy karrierlehetőségeket... Ezekkel nem lehet beszélni, mert soha nem értenek a szóból, ezeket minden eszközzel kényszeríteni kell, hogy eltűnjenek a világból, mely véres lesz, borzalmas lesz, de mégis új világ lesz és már dereng valahol. Megértjük egy napon, hogy kézigránáttal és fegyverrel kezünkben lehetünk csak humanisták.

És mégsem így lesz. Kézigránát és géppisztoly nélkül leszek és maradok humanista. S tudnom kell a jövőben, mint a múltban, hogy az embereken nem segít a nevelés. S nevelem magam, halálig, s tudom majd, hogy minden erőfeszítés reménytelen.

Milyen jó lenne tudni, hogy e bomladozó világban készül valahol egy nagy és szép regény, amely semmi más, csak regény! Olyan, mint a „Háború és béke”454 vagy a „Szent Lajos király hídja”! Milyen szegény ez a világ, amely már csak érvelni és cselekedni tud, s nincs ereje egy nagy regényhez!

Miért ne lehetne egy színdarab „teátrális”? Nem értem ezt a vádat. És miért ne lehetne egy regény epikus, egy vers lírai? Talán nem is olyan lehetetlen ez.

Minden éjjel háromkor ébredek, s aztán reggelig nyitott szemmel fekszem a sötétben. Nem kell sokat aludni. Háborúból hazatért, fejlövéses katonák éveken át éltek alvás nélkül.

Novemberi köd és eső. Ez az időjárás is ad valamilyen gyöngéd, álomszerű szépséget a tájnak. A világ mindig hibátlan.

Jézus alkotó volt: művet alkotott. Műve néhány mondás, szerencsésen megfogalmazott igazság. Mindenekfölött a forradalmi, mely felrobbantott egy világképet s újat alkotott

453 „És a balgát a szó meg nem javítja (Péld. 29,19.) ...vesszővel verd meg fiadat, és megszabadítod lelkét a haláltól (Péld. 23,14)” Vö. Nursiai Szent Benedek (480 k.-547): Kolostorszabályzatok (Regula monasteriorum, 529). Ford. Söveges Dávid. Bp. 1981 (4. kiad.), 79.454 Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke (Vojna i mir, 1865-1869). Ford. és bev. Bonkáló Sándor. Bp. 1943 (3. kiad.) /A világirodalom legszebb klasszikusai/.

191

helyette: „Az én országom nem e világból való.”455 Aki ezt hiszi, keresztény.

De mikor lenézett a keresztről, ezt mondta anyjának, Máriának: „Asszony, mi közöm hozzád?”456 Ez a mondat sötét, emberi vagy ördögi; a legőszintébb mondat a Bibliában. S mindenestül mondhatta volna Dakah is, a perzsa ördög.

Renan „Jézus”-át457 olvasom, sok év után másodszor vagy harmadszor.

Renan nem szerette Jézust. Gyöngéden, de fölényesen, idegenül beszél róla. „Charmeur volt...” – írja Jézusról egy helyen.

Talán hitt benne, de nem szerette. Türelmes és elnéző volt vele szemben. Úgy nézte, mint egy embert, akiből az emberi hit Istent csinált.

Hetek óta az első irodalmi hír a lapokban: a „Harc” című zsidóellenes szaklap, „Európa legjobb antiszemita hetilapja”, hirdetésben közli, hogy új számában „az utóbbi idők egyik legszebb antiszemita versével jelentkezik A. G., a kiváló költő.”

A hírt megkönnyebbüléssel olvasom. A magyar líra él.

Álmatlan éjszakák, két hete minden éjjel három felé ébredek, hajnalig ébren heverek a sötétben. Miféle árnyak járnak ilyen éjszakákon az emberi lélekben? Kíváncsian nézem az árnyakat, ismergetem szörnyalakjukat.

Nagyon keveset tudunk magunkról; a lényegesről majdnem semmit.

Novembervégi jeges eső, északi szél; reggelre tünde napsütés. A Duna fölött ágyúznak. Ágyúszóban és napsütésben járok a kopár hegyoldalon, s kezdem megérteni, hogy két arcvonal van: az egyik itt, ahová szemem ellát, a másik bennem; s a második csaknem veszedelmesebb.

Barátaim a falra szögelték Epikurosz tanácsát: „Lathe biosas!”458 és Tacitus figyelmeztetését: „Ridens discede.”459

Sajnos, csak az utóbbihoz van módom; mosolyogva fogok távozni, akkor is, ha nem lesz alkalmam rejtőzve élni.

És a fanatizmussal szembenézni. Egyetlen fegyver: nem fáradni el, érvelni, logikusan felelni, akkor is, amikor a fanatizmus sistergő nyállal szembefröcsköl.

455 „Az én országom nem e világból való.” János: 18,36 (Kihallgatás Pilátus előtt).456 „Mi közöm van nékem te hozzád, oh asszony?” János: 2,4 (Kánai menyegző).457 Ernest Renan (1823-1892): La vie de Jésus, 1863. (Magyarul: Jézus élete.) Ford. Salgó Ernő. (A már 1926-ban napvilágot látott magyar fordítás 1945-ben Gustave Doré illusztrációival jelent meg.)458 Lathe bioasas! = gör.: Rejtőzködve élj!459 Ridens discede. lat.: Mosolyogva távozz.

192

Egy reggeli újság közzéadja a magyar tábori papok „hőstetteiről” írt tudósítást: mint dobták el ezek a papok roham közben a keresztet; majd kézigránátot és gépfegyvert ragadtak, s tüzelni kezdettek a bolsevistákra stb.

Mindez természetesen csak következmény. Mikor, öt év előtt, az első fényképes tudósítás megjelent, mely katolikus püspököket ábrázolt, amint megáldják a tankokat: bizonyos volt, hogy az új háború arcvonalain nemcsak sok ember esik majd el, hanem egy eszme is.

Hallgatni és hallgatni. Tanulj Szent Benedektől. Egyre mélyebben, süketebben, csökönyösebben hallgatni.

Pesten, a lakásban, melynek ablakait átlyuggatta a Gestapo géppisztolya, jeges szobában csaknem ünnepies életérzés: a civilizáció rejtettségét érzem. Ez csak ábránd, mert e civilizáció mindennél törékenyebb: Csepel felől dörögnek az ágyúk, a lakásban csörömpölnek a törött ablakok. Fürdőt csinálok (hetek óta kútról mosakszom) s néhány napon át úgy élek, mint a valószínűtlen régmúltban. Városi ruhában járok az utcákon, vendéglőben étkezem, villanyfény mellett könyvet olvasok.

A rablás éjjel-nappal tart a várásban; nyilas csordák járják a lakásokat, túszokat szednek, egyszerű feljelentésre letartóztatnak embereket és kirabolják a lakást, az üzleteket. Pesten már nem kapni semmit; a város nagyon sokáig áru nélkül marad, talán évekig; egy fuszekli nagy esemény lesz. A fosztogatás intézményes, alapos és lelkes. Az orosz ágyúk tüzében gondterhes arcú különítmények járják az utcákat és kémlelnek, hol rabolhatnak még valamit? Az emberek úgy tűnnek el, mint nagy járvány idején. Mindez monoton. A zsidókat tízezrével deportálják, s az ismerősök üdvözlés után mellékesen, darálva közlik, hogy anyjuk, apjuk, fiuk vagy sógoruk a sintérek kezére jutott. Megértem a párizsi nőket, akik a nagy forradalomban, a párizsi Place de Grève-en, a guillotine árnyékában szorgalmasan horgoltak. Tömegtragédiákat hamarosan megunnak a kortársak, azok is, akik áldozatai e tragédiának. Senki nem tudja, melyik órában viszik el, túsznak, politikai fogolynak, vagy csak azért, mert valamilyen jelentősebb szerepe van a mesterségében – a németek és a nyilasok össze akarják szedni a néhányezer embert, aki itt számít valamit, hogy távozásuk után az ország vezetők nélkül maradjon. Nagyjából össze is szedték már áldozataikat. Mindenki elfásult. Nyolc hónap előtt még felhördültünk egy-egy vészhírre, mint a fiatal katona, mikor elsüvít feje mellett az első golyó. Most már közömbösek vagyunk. Tegnap egy rokonom ölték meg, ma egy barátom vitték el. Az ember bólint e hírekre, udvarias és gépies részvéttel érdeklődik, aztán gyorsan másról beszél, szemérmesen.

Amíg az ágyúk dörögnek, régi borbélyom beretvál és sajnálkozik, hogy nem szappanozhat Colgate-szappannal, mint azelőtt!

193

Mint a vihar, olyan ez; s az is, vihar. S mindez, mikor az oroszok már a külvárosokban vannak. S a magyar nácik még mindig szájalnak, rabolnak, fenyegetőznek. El akarják hajtani a férfiakat. Nem találkoztam e napokban egyetlen emberrel, aki ne „lógna”, ne élne törvényen kívül. A rendőrség, a tisztiorvosok rendkívül tisztességesek; mindenkinek segítenek. A szakadás teljes: egyik oldalon a nyilasok, másik oldalon a magyar társadalom egésze. Munkások, szocialisták, kommunisták, legitimisták, polgári pártok, zsidók, keresztények, mindenki a másik oldalon, szemközt a söpredékkel.

S ugyanakkor, e teljes bomlásban: – két forradalmat láttam, a berlini Spartacust460 és az 1919-es magyar kommunista kísérletet, de ahhoz hasonlítva, ami ma történik, mindkettő gyermekes tréfa volt! – még mindig valamilyen gépies rend a városban. E forró talajon döcögő villamosok közlekednek és fásult emberek járnak dolguk után. Áru nincs, étel nincs, fűteni nem lehet, a gáz nem ad lángot, a vendéglők nem tudják megfőzni a hadimenüt; s mégis él az egész, a nagy test lélegzik. Az aláaknázott hidakon nyugodtan sietnek át az emberek. Néhány színház játszik.

Mindenki siet majd bizonyítani, hogy ő mennyit szenvedett, s milyen ártatlan és mily sok áldozaton segített! S csakugyan, sokan és sokat szenvedtek és sokan segítettek is. De a valóság, hogy az elmúlt huszonöt évben többé-kevésbé mindenki kompromittálódott, aki itt élt, s mindenki bűnös kissé, ugyanakkor, amikor áldozat is. Milyen szánalmas ez a vinnyogó „jó-pont-gyűjtés”, ez a sugdosó bizonygatás, hogy: kérem, én megmentettem két zsidót, szállást adtam egy menekültnek, nem esküdtem fel Szálasiéknak stb.! Nem erről van szó, jó uraim. Arról van szó, hogy huszonöt éven át egy társadalom megtagadta a műveltséget. A többi csak következmény. Az igazság, hogy mind szenvedtünk ez időben; de mindannyian bűnösök is vagyunk.

Holdfényben a Duna rakpartján ülök, várom az esti hajót. A sötét város félelmesen, varázslatosan szép e baljós, ködös fényben. A szétroncsolt Margit-híd árnyképe, mint egy sebzetten térdre rogyott, félelmes őskori állat teteme; s szemközt, a ködben és ezüst világításban, a parlament kupolája! Most nagy Pest, igazi, valóságos, mint minden, aminek betelt a sorsa.

Egy sárgacsillagos házat kiürítettek, a zsidó lakókat elcipelték valahová. A ház lakásaiba nyilas családok költöznek be, kényük-kedvük szerint cserélgetik egymás között az otthagyott bútorokat, berendezési és használati tárgyakat. Mindazt, ami fölösleges, kidobálják a ház előtt felállított szemétládába. Így elsősorban a könyvek zömét. Egyik ismerősöm ma délelőtt

460 A berlini Spartakus-felkelés: 1919. november 9.

194

Szokratész védőbeszédének461 magyar kiadását húzta ki a szemetesládából; s még húsz effajta „felesleges” könyvet.

Oly mélyre zuhantunk: már nem is látunk túl a gödör szintjén. Egyetlen világosság, amely még életünk egén pislákol, az a vörhenyes fény, melyet a háború gyújt köröskörül a földeken.

Lassan rabolnak, a nyilasok és a németek; megfontoltan, szakszerűen. Az oroszok Csepelen462, de a náci rablókülönítmények alapos megfontoltsággal járják a lakásokat, üzleteket. Ez a komoly, megfontolt, hivatalos fosztogatás talán félelmesebb, mint egy fellázadt tömeg fejvesztett, martalóc garázdálkodása.

Nyilvánvaló, hogy a legtöbb, amit megmenthetek, az életem; ha túlélem mindazt, ami következik, nem lesz semmim – lakásom, munkahelyem, semmi –, s mindent egészen elölről kell kezdenem.

Mindebbe lélekben belenyugodtam. Nem könnyű. Negyvenötödik életévem morzsolom; más ember ilyenkor kezdi betakarítani a termést. Én most kezdhetem a szántást-vetést, ha marad még hozzá kedvem és erőm.

De amit legnehezebb elviselni: nem hiszek többé az emberi anyagban, mely magát nemzetnek nevezi; nem hiszek benne többé, akárhogyan címkézik és csomagolják is.

Ez az ember az elmúlt hetekben következő okmányokat szerezte be: leszerelési bizonyítványt, s egy másikat, mely igazolja, hogy kétnaponként a szikla-óvóhelyen teljesít légoltalmi szolgálatot, tisztiorvosi bizonyítványt, mely szerint munkaképtelen; nemzetközi vöröskeresztes védettségi bizonyítványt és svájci védettséget lakása számára.

Remélhető, hogy egy este, mikor ez okmányokkal zsebében hazafelé tart, valamelyik utcasarkon agyonverik.

Téli hajnal egy kisvárosban. Egy ház előtt ülök, a kapu küszöbén. Mindenfelé trénszekerek, őgyelgő, bevonuló katonák. Közeli ágyúzás; ez már a front. A pék tucatjával dobálja fel a kenyeret a katonák szekereire; a mészáros egész borjúkat ad föl a trénnek.

Ez a sürgölődés jókedvű. Az arcvonal itt van, egészen közel, a téli fényben ácsorgó emberek és szekerek néhány óra múltán a frontra kerülnek. Mindenki nevetgél. A nőkkel szemeznek, cigarettáért kuncsorognak. Megértem a „Háború és béke” részletét, mikor a fiatal Rosztov gróf az ütközet reggelén boldog, üde várakozástól áthatott ünnepélyességet érez.

Aztán mindez belefullad a sárba és a vérbe.

461 Utalás Platón Szókratész védőbeszéde (Apologia Szókratusz) c. művére (ford. Gyomlay Gyula, 1. id. kiad. I. 1-38.).462 Az oroszok Csepelen: 1944. november 13-tól vannak szovjet csapatok a Csepel-szigeten.

195

Napok óta nem olvastam semmit. Ez az igazi szabotázs, az egyetlen, bűnös munkakerülés.

Krúdy könyve, a „Szindbád ifjúsága”463, a világirodalom egyik legtisztább remekműve. Írhatna-e, ha ma élne, akkor is, ha engedik? Nem írhatna. Egy író csak akkor mondhatja el azt, ami legszemélyesebb titka, lényének értelme, ha a korszak és a világ körülötte hívják ezt a titkot. Sötétben és levegő nélkül nem lehet beszélni.

Mit csinálna ma Krúdy? Hümmögne. Hátsó kiskapun járna be az óbudai korcsmákba. Pénzt kapna... kitől is? Mindegy volt számára. Fia, kivel nemrégen találkoztam, ezt mondta: „A papának, ha élne, már lenne zsidó-igazolványa.”

Budapest néhány napja „frontváros”, mint ezt a német haditudósítók írják: az ágyúdörgés éjjel-nappal elvegyül a város életének zörejével, az utcákon beásott ágyúk, drótakadályok, tankcsapdák. A hidak bejáratánál hatalmas ágyúcsövek merednek. A felszakított úttest gödreiben gépfegyverek lapulnak.

Milyen az élet e napokban Budapesten, a „frontváros”-ban? Természetesen más, mint valaha is elképzeltem hasonló élethelyzetet. A „minden más”, az egyetlen törvény, mely az élet minden helyzetében érvényes. Budapest ágyúdörgés, tankcsapdák és gépfegyverfészkek közepette is, viszonylag nyugodtan él. A kávéházakban, pótkávé és műtea mellett – melyhez nem adnak cukrot, rumot, sem gyümölcsízt – emberek ülnek, tárgyalnak és fecsegnek. A vendéglőkben még mindig tűrhető ételeket szolgálnak fel, különösen, ha idejében érkezik az ember. A villamosokon nem lóg több ember, mint két hónap előtt, mikor a front még messze volt. A színházak és mozik játszanak, a lapokban hírek jelennek meg arról, hogy ez vagy az a művésznő nem fogadta el és visszaadta a szerepét. Könyvek is jelennek meg, a jó ég tudja, miféle könyvek? – de megjelennek, sőt falragaszokon hirdeti a kiadó, hogy X. úr izgalmas műve végre napvilágot látott. Az aláaknázott hidakon tolong a nép.

Spanyollovasok, drótakadályok között megyek a Gellért-szállóba, ebédelni. A söntést néhány nap előtt szétrombolta egy zavarógép bombája; több vendég meghalt, késsel és villával kezében. A romokat eltakarították, a halottakról senki nem beszél; a díszes, felső étteremben kifogástalan vászonabrosszal terítenek, kitűnően nevelt pincérek hangtalanul szolgálnak fel ezüst tálakon ízletesen főzött, nem is drága ételeket. Tizenkét papírpengőért, villanyfény mellett, békebeli környezetben ebédelek, az asztalok mellett jólöltözött emberek ülnek, a pincérek ingmelle vakító, az ablakból a nagy gépágyút látom, mely a hidat és a szálló bejáratát őrzi, s néhány drótsövényt, melyek közelharc pillanatában a Gellért-hegyet védik majd. Aztán csapat közeleg az utcán: fejkendős idősebb és fiatal asszonyok, gyermekek; zsidók, terelik őket a deportációs telepek felé. Két puskás rendőr kíséri a csapatot. A szép, villanyfényes, langyos teremben mindenki nyugodtan társalog, egyetlen megjegyzés sem esik. Tisztek,

463 Krúdy Gyula (1878-1933): Szindbád ifjúsága. 1911.

196

díszruhában, kitüntetésekkel – nyilván nem a közeli, húsz kilométer távolságban villódzó frontról jönnek, hanem valamilyen nyilas ünnepségről – kedélyesen beszélgetnek egy asztal mellett.

Innen rejtőző zsidókhoz megyek. Természetesen nem hajlandók vállalni még egy rejtőző, de otthontalan zsidót, mert féltik biztonságukat. Gyalog megyek haza, ágyúk és gépfegyverek között, s arra gondolok, hogy a gépágyú végül is zavarja majd a 44-es villamos szabályos forgalmát az Erzsébet-híd előtt. Komolyan gondolom ezt, s csak utólag kapok észbe, miről is van szó?...

Egy üzlet előtt, melynek cégtábláját leverte a légnyomás és üres kirakatának üvegét benyomta a bomba, hosszú sorban állanak türelmes emberek. Egy asszonyt megszólítok: mire várnak?... – „Nem tudom” – feleli. – „Osztanak valamit.”

Pest, az érzelmes, gunyoros, pletykás, komolytalan város most nyugodt és komoly. Most minden végzetesen történik, minden órában. A város e napokban felnőtt, megtanult hallgatni és várakozni. Valamilyen döntő, komoly dologra vár; mint az ember a halálra.

Michelet-nek a magyarokról írott híres mondata kerül szemem elé: „La nation hongroise est l’aristocratie de l’heroïsme, de la grandeur morale et de la dignité”464.

A mondatot betűzve olvasom, a szakértő ínyenc örömével. Különösképpen a „grandeur morale” nagyszerűsége szórakoztat. Szó se róla: erkölcsből vizsgázott e hónapokban a magyar társadalom.

Aritmiás, extraszisztolés nap, szédülésekkel. Nikotin... és az egész.

Veszélyes időszakokban, mint most is, mikor minden nap, minden ember számára új, végzetes és kiszámíthatatlan veszélyeket rejteget: az emberek meglepő reflexekkel válaszolnak a veszély kürtjelére. A nők áldozatot hoznak, fogadalommal vezekelnek, lemondanak a cigarettáról, vagy a szerelemről stb. A férfiak közül sokan, spontán hisztériával, szőrzeteket növesztenek: bajuszt vagy szakállt, vagy mindkettőt egyszerre. Több ilyen vész-szőrzet sarjadzását figyelem ismerősökön e napokban. Mintegy álarc mögé rejtik személyiségüket; mint a néger anyák, akik elcserélik a beteg gyerek nevét, hogy a betegség szelleme meg ne találja.

A terror és a pánik teljes. Az oroszok dunántúli áttörése465

után már csak nagyon kevés útjuk van a németeknek és a nyilasoknak a visszavonulásra466: a bécsi út, s kettő a Balaton

464 Jules Michelet (francia történetíró, 1798-1874): „La nation hongroise est l’aristocratie de l’héroisme, de la grandeur morale et de la dignité” = „A magyar nemzet a hősiesség, az erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.”465 Az oroszok dunántúli áttörése: 1944. november 3-28., Pécs, Bátaszék, Mohács ekkorra szabadul fel.466 Nyilas visszavonulás: 1944. november 28-29.

197

mentén. Ezek az utak zsúfoltak. Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba467. Sok fiatal diáklány és diák menekül. Egyáltalán, mindenki menekül, képzelt és valóságos veszélyek elől.

Ezek a napok, mikor a lélegzetvétel is veszélyes; a rejtőzés is, a mutatkozás is. A menekülő horda tombol, rabol és gyilkol. Szemérmetlenül rabol, már nincs szüksége mesterséges jogcímekre.

Shakespeare-t olvasom, német – bilingvikus-kiadásban; a „Téli regé”-t és a „Szentivánéji álmot”; s „Hamlet”-et; s Wells egy tréfás írását, a „Tapasztalatlan kísértet”-et; s Herczeg „Ocskay brigadéros”-át468, mert nincs más könyv a kezem-ügyében; ezt a tehetséges, de sujtásos hazafiasságot bőrkötésben.

Budapestet három oldalról körülzárták469. Az utolsó hajóval megyek be, hajnalban. Lakásomat most, az ostromot megelőző utolsó pillanatban el akarja rekvirálni egy folyamőr-ezredes. Pontos címre küldi az érdeklődő altisztet, valószínűleg feljelentés nyomán szaglászta ki e címet, mert „a lakás lakatlan”. Nem árulhatom el, hogy miért lakatlan? Tehetetlen vagyok. Mellékutcákon járok, mindenfelé razziák. Két razzián szó nélkül átmegyek, kézmozdulattal intek, engedjenek szabadon. A rendőr és a csendőr szalutálnak és szótlanul utamra engednek. Kezdem megtanulni, hogy fellépés és természetes közöny a legválságosabb helyzetekben is ér valamit. Az agressziót a gyávaság ingerli, vagy az ellenállás. A közönnyel szemben meghátrál, legalábbis néha.

A mellékutcákon megható találkozások. Vadidegen emberek lépnek hozzám, szótlanul kezet szorítanak, vagy néhány szóval felajánlják lakásukat, ha szükségem lenne erre. A városban elterjedt a híre, hogy lefogtak. A valóságban kevés írót, művészt tartóztattak le az utolsó napokban; de makacs a hír, hogy valamilyen címen minden ismertebb szellemi embert deportálni akarnak Németországba. Már ki is nevezték a „tudósok és szellemi emberek Németországba költöztető bizottságának” kormánybiztosát, egy nyilas történetírót; mert ilyen is van. Otthon alszom, nem tudok komolyan törődni e vészhírekkel; túl nagy a rendetlenség már ahhoz, hogy egyes személyek nyomában bogarásszanak.

Bort szerzek egy ismerős pincéből, huszonöt üveget. (A napokban húsz hektó borom pusztult Egerben; ez az egyetlen értéktárgy, melynek elvesztését sajnálom. Nagyszerű bor volt!) Hajnalban megtudom, hogy az oroszok Hatvan felől áttörtek a Duna felé, éjjel elfoglalták Vácot470. Érdeklődöm és meghallom, hogy nem megy több hajó a Dunán. Komoly a veszély, hogy Pesten rekedek. Kora reggel útnak eredek, s remélem, sikerül még valahogyan kijutnom Leányfalura. A valóság mindig más: Vác valóban elesett, de a HÉV még jár, Szentendréről parasztszekér

467 Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba: 1944. november végétől.468 Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros. Történelmi színmű. Bp. 1902.469 Budapestet három oldalról körülzárták: 1944. december 5-9.470 ...az oroszok... éjjel elfoglalták Vácot: 1944. december 9. 1944. december 10.: lezárják a budapesti gettó kapuit.

198

visz odébb, délelőtt hazaérek. Otthon minden rendben, Vác ostromát az ablakból nézték éjszaka. (Vác a mi házunktól légvonalban négy kilométer.)

Most elkezdődik a négynapos csata, mely tart még e pillanatban is: az ütközet, mely Vácról Újpest felé vezeti az orosz seregeket. Mindezt, éjjel és nappal, két, három kilométer távolból, az ablakból és a kertkapuból nézem. Szünet nélkül ágyúzás és bombázás, az ágyúk torkolattüze bevilágítja az éjszakát. Bombák és aknák, Sztálin-gyertyák esnek közvetlen közelünkben is. Óvóhelyünk nincs, csak egy rozoga pince. Mindenki ágyában alszik, reng a ház, éjjel és nappal; az új háború egész melodrámája végre valóság lesz számunkra is. Mindaz, ami a hivatalos közleményekben így hangzik: „a légierő a rossz időjárás ellenére is eredményesen avatkozott be a szárazföldi harcokba”, és a „csapataink csekély térnyereség után megállították az ellenséges erőket” és a „heves harcok után feladtuk Alsó-Göd helységet és kedvezőbb védelmi állásokba vonultunk vissza”: a háború hivatalos zsargonja most szemünk előtt dúló valóság.

Aki ezt nem élte meg, nem tudja, mi a háború? Éjjel egy légi akna oly közel esik, hogy megdobja a házat, a szobát, az ágyat, melyben fekszem. És mindezt meg lehet szokni. Amíg írok, reng a föld: most Szentendre, Szigetmonostor és Dunakeszi között párbajoznak. S amíg az ütközet tart, hallgatom a hivatalos moszkvai és angol jelentést, mely hírül adja, hogy mindaz, amit átélek e pillanatban, az egész keleti front legnagyobb harci cselekménye.

Bölcsebb lenne bemenni Pestre, itthagyni mindent, poggyászt, házat, berendezést; mert fuvar nincs már, a szentendrei utat lövik. Igaz, Budát és Pestet is lövik, gránátokkal; az esélyek egyformák. Pesten talán nagyobb a pincevédettség, s az átmeneti időt is célszerűbb lenne nagyvárosban megélni. De rejtőző asszonyokkal, gyerekkel nem indulhatok neki az ágyúzott országútnak; ezért Emerson tanulmányát471 olvasom a jellemről és maradok. Félóráról-félórára lehet csak terveket csinálni.

És mindig, mindenben, mind bensőségesebben, kézzelfoghatóbban: Isten szándéka és gondoskodása. Én határozok és cselekszem, így vagy úgy. De Isten utolsó pillanatban megfogja kezem és ezt mondja: „Ne így, hanem úgy”. S mindig megértem, hogy csak így volt jó.

A pincében bor van, R. bora; eddig megőriztem; az elöljáróság most el akarja vitetni, mert félnek, hogy a bor nyugtalanítja a megszálló német, vagy később az orosz katonákat. Úgy beszélnek a borról, mint a dinamitról.

Emersonnak van igaza: ahhoz, hogy valami lényeges történjen az emberi világban, nem elég egy ember, aki felismeri értelmével a valóságot, s aztán célszerűen cselekszik. Ez a nagy realisták örök tévedése. Ahhoz, hogy valami döntő és lényeges történjen, az értelem által irányított cselekvésen túl szükséges egy

471 Ralph Waldo Emerson: Character. Self-reliance. Two essays, 1844.

199

ember lényének démonikus sugárzása, az a titkos, minden akadályon áthatoló jellemtöbblet, mely minden nagy cselekvés igazi értelme.

Hatodik napja reng a táj, a ház, a kert, az erdők. Az oroszok Vácott és Gödöllőn, a németek a szomszédos Szentendrén472. Az ágyúzás és bombázás csak a késő éjszakai órákban hallgat el, rövid időre. Mindez néhány kilométeres térségen belül történik. A pincében még nem voltunk, nem is tudom, miért? Ez is ösztön kérdése. Villany hol van, hol nincs; a bomba néha eltépi a vezetéket; az ágyúzás elcsendesedik, ilyenkor megjavítják. Ha az oroszok átkelnek a Szentendrei-szigeten és a tűzvonal erre a partra ér, nem maradhatunk a partmenti házban, fel kell menni az erdőbe.

L. süt és főz. Most végre elemében van; emberekről gondoskodhat, az ős-mesterséggel foglalkozik. Bombázás, ágyúzás nem érdekli. Most végre megtudta, mi az eleme? Igaz, én sem tudtam eddig.

Ma Luca-napja, december tizenhárom473. Aki feláll a székre, meglátja a jövőt.

Nem kell székre állani: elég az ablakhoz lépni. Az ablak előtt, a Duna túlsó partján lángol a háború. Ez a jelen, melyből csalhatatlanul következik a jövő. A részletek elképzelhetetlenek, de a jövő szerkezetét, mely e feltételekből épül föl, nem nehéz elképzelni. A pusztulásból nyomorúság lesz, hosszú ideig; aztán a megrázkódott társadalom rétegeinek lassú megülepedése. Sok múlik természetesen azon, milyen méretű ez a rázkódtatás? Régi törvény, hogy minden forradalom annyit ér, amennyire át tudja menteni a múltból a használható értékeket.

Ezek a méltóságos középosztálybeli urak, akik Malinovszkij474 csapatai közeledtére egyszeriben felfedezték antifasiszta érzelmeiket: nagyon tévednek, ha azt hiszik, hogy néhány bizalmas körben hangoztatott németellenes megjegyzéssel, vagy azzal, hogy a nyilasok által megszállott hivatalból néhány héten át távolmaradnak: levezekelték a felelősséget, mely a letűnt rezsim bűntömegéből személy szerint őket is terheli.

Általános vádak mindig igazságtalanok; ezért nem árt, ha személy szerint számoltatnak el mindenkit. Senki nem kért tőlük lehetetlent. Csak erre feleljenek: hol, miben segítettek azoknak, akik méltányos és igazságos eszközökkel tíz, húsz év előtt demokratikus Magyarországot akartak építeni? Ez az elszámolás kényelmetlen lesz.

472 Az oroszok Vácott és Gödöllőn, a németek... Szentendrén: 1944. december 11-12.473 1944. december 13. (Megalakul az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága Debrecenben.)474 Rogyion J. Malinovszkij szovjet tábornok, a 2. Ukrán Front hadseregparancsnoka.

200

A rádióban egy hörgőhangú nyilas szónok Pest elpusztulását ígéri, s követeli a lakosságtól „ne legyen szentimentális, viselje el mindazt, amit az elpusztított magyar városok lakossága elviselt már”.

A hang ismerős. Ez az ámokfutó eszelős önkívületi hangja. Ezek az emberek, ezen a hangon, mindaddig üvöltöttek, amíg az ország idejutott.

A véletlen adja kezembe France „Petit Nozière”-jét475, Szini Gyula476 kitűnő fordításában. (Milyen méltatlanul feledték el ezt a tiszta, nemes írót, Szinit!)

De France-ot is elfeledték. Magasabb irodalmi körökben illetlenség kiejteni nevét. Igazságtalanul feledték el, mert akármilyen könnyű kézzel markolta is meg feladatát, most, mikor hosszú idő után újra olvasom, nem tudok szabadulni annak a gyöngéd bájnak hatása alól, mely a könyv minden oldaláról felém sugárzik.

Mindarra, amit a világ mutat, örökké az egyetlen lehetséges módon felelni: udvariassággal és közönnyel.

Ifjúság. Mostanában megesik, hogy húszévesek között vagyok.

Iparkodom pártatlanul és elfogulatlanul figyelni őket. Milyenek? Sokat vihognak, de nincs humoruk. Nem cinikusok, nem. De nem is lelkesek. Inkább dünnyögők, fahangúak, szenvtelenek. Argójuk szellemtelen, szavaikban van valamilyen üres szutyok a sportpályák közönségének bemondásaiból.

Miben hisznek? Meglepetéssel észlelem, hogy semmiben. Jól akarnak élni és rögtön, az elején nyugdíjat szeretnének. Sokat olvasnak; s nagyon kevés könyv hat reájuk.

Első hó. Egy hét múltán karácsony477. Az udvar, a kert, a folyópart, a sziget megtelt fehér békével.

Ebben a fehér békében hörög, üvölt a gépi háború. Ennek az új háborúnak fonetikája olyan, mintha a világ egyetlen hörgő, csikorgó gépgyárrá változott volna: reggel nyolckor kezdik a munkát, hatig egyfolytában dübörög az üzem, akkor – rövid szünet után – az éjjeli turnus felváltja a nappalit.

Pesten az utcán véres húscafatok, csomagolópapírral sebtiben letakart hullák. A bombák váratlanul esnek, előzetes jelzés nélkül. A pesti rádiót már napok óta nem lehet hallgatni, csikorog és zörög.

Ribbeck könyvét olvasom a római költészet történetéről478. Csiky Gergely fordítása jóízű, alapos.475 Anatole France: A kis Nozière (Petit Nozière). Ford. Szini Gyula. Bp. 1920 /A kultúra regénytára/.476 Szini Gyula író, újságíró, a Nyugat munkatársa, 1876-1932.477 1944. december 17., aranyvasárnap (december 16-tól a 2. és 3. Ukrán Front együttes támadása Budapest ellen; a Balatontól délre szovjet előretörés).478 Otto Ribbeck (német klasszika-filológus, 1827-1898): A római költészet története (Geschichte der römischen Dichtung, 1-3. Bd., 1887-1889). Ford. Csiky Gergely. Bp. 1891-1893.

201

Mindenre elszántam már magam; nemcsak a halálra; többre és másra is, mindenre.

Nemzet így még nem ingerelte, ilyen frivolan még nem hívta ki a végzetet, mint a magyar.

Aki most nem számol le mindennel, az gyermek. Mindent, de mindent úgy kell tekinteni, mintha már emlék lenne: otthont, hazát, Budapestet, Európát, munkát, az életet is. Minden nap? – nem: – minden perc ajándék. Jeges szél zúg, egy hét múlva karácsony. Ülj le, foldozott nadrágodban, vagy akár meztelen fenékkel is, a fagyott földre. No, most végre hazaértél. Ez vagy, ez helyzeted a világban, ennyi vagy.

Soha nem segített, senki. A nők sem. Soha, senki. Van ebben valami jó és megnyugtató: nem tartozom senkinek.

Békés, hófehér aranyvasárnap, szórványos ágyútűzzel Göd felől.

Ez a kezdeti római irodalom, melyről Ribbeck könyve oly részletesen és unalmasan számol be, sokáig nem tudott saját gyújtással fényre lobbanni. Még Plautus, az első eredeti nagy latin tehetség is a görög élményből másolgatott, még Horatius is a sztoikusok bölcs közönyéből hevített lírát. Az első nagy latin költő Dante volt. Egy barbár nép nehezen heveri ki találkozását egy eleven műveltséggel. Évezred kell neki, míg a találkozás meglepetéséből saját élményére ocsúdik.

A latin és görög házak, erdők házi istenei, a penatesek479 és laresek480 s a haragos marmar:481 élnek-e még a házakban és erdők között? Az emberek babonásan tisztelik ma is a fákat, mint istenségeket; „lekopogják” a fát, ha jó vagy rossz hírt hallanak. A fa és a végzet között valamilyen összefüggést gyanítanak; mintha ma is istenség lappangana még a fában. Egészen mélyen, az értelem mélyvizének alján, bennem is lappang és villódzik ilyesféle babonás gyanú.

Már mindenki elmaradt, az emberek és az emlékek is. Csak a szomorúság, ez a sötét angyal látogat meg néha, a derengő hajnal felé. Minden más közöny.

Az a finom inga, mely életem egyensúlyát mutatja, közelebb hajlik most bennem a halálhoz, mint az élethez.

479 penatok = penates, a családi tűzhelyet védelmező, a család élelmezését, jólétét biztosító védőszellemek a római hitvilágban, oltáruk a ház belsejében volt.480 larok = lares, a római mitológiában a családi termékenységet biztosító védőszellemek, oltárukat a határban állították fel.481 Marmar (Mars, Mavors, később Quirinus is) = farkas alakjában megjelenő, harcot segítő szellem.

202

Ha nagyon rövid időn belül – néhány nap a határ! – nem tudom elszánni magam a munkára, elpusztulok. Ágyútűz, rablók, gyilkosok, mindez hozzátartozik az élethez. De ha nem dolgozom, meg kell halni. Tűzvonalban élek, három kilométerrel ablakom előtt, a Duna másik partján, vad gépi csaták zajlanak. Egy okkal több, hogy befejezzem „A nővér”-t és a „Sértődöttek”-et.

Karácsony előtti napok Pesten.A riadókkal már senki nem törődik; „nagyriadó” alatt az

emberek nyugodtan járnak dolguk után az utcán. Mi a dolguk még?... Igazolványok, mentesítések után szaladgálnak. Híre jár, hogy valahol kapni gombát, káposztát, karalábéleveleket. Ilyesmi után járnak.

Egy kiló kenyér feketén tíz-huszonöt pengő. Mit mutat ez a „karácsonyi vásár” a pesti kirakatokban? Az üvegkereskedések árulnak még valamilyen üvegholmit; s mütyürke-üzletek apró faragásokat, horgolásokat; a drogériákban, fűszerüzletekben már nem kapni semmit. Néhány napja az almát, gyümölcsöt is „zárolták”. Karácsonyra egy szem alma, dió nincsen Pesten. A vendéglőben egy tál makarónit kapok, mert a tulajdonos híve az irodalomnak. A gyógyszertárakat felszólították, negyvennyolc órán belül jelentsék be készleteiket, a „felesleget” külföldre szállítják, „biztonságba”... Az orvosokat is külföldre szállítják, „biztonságba”, mint egyáltalán mindenkit, akit megragadnak és járni tud. Pesten mindössze kétszázhúsz orvos maradhat, gyógyszer nélkül; másfélmillió éhes, fázó ember számára.

Az utcán néhol lótetemek, csomagolópapírral letakart emberi hullák. Látogatóban járok T.-nél; idegen emberek jönnek és mennek, T. szerint egykori németbarátok, akik e látogatásokkal alibit bizonyítanak. A városban elterjedt a hír, hogy a németek nagy ellentámadást indítottak Nyugaton. Olyan a város, mint egy haldokló, aki nem tud reggelre meghalni; az orvos megvizsgálja és annyit mond, korai még idetáviratozni a vidéki családtagokat; az agónia eltarthat egy ideig.

A rövid utazás szószerint életveszélyes. A helyiérdekű vasút vagonjai elképzelhetetlenül zsúfoltak, a legkisebb baleset esetén menthetetlenül elpusztul mindenki, aki a vagonban rekedt. A kis vasút útközben gyakran megáll, gépágyúk dörögnek, felettünk orosz és angol repülőgépek. Mindenki hallgat a kocsiban, sokan csomagot tartanak arcuk elé, együgyű, védekező mozdulattal.

Az éhség már nem „fenyeget”, hanem itt van, a szobában. A lapokban fantasztikus hirdetések: egyik lisztet cserél negyvenötös bakancsért, másik krumpliért ad cukrot, fényképezőgépet, tört aranyat. Van, aki tüzelőért kínál férfiruhát stb. Ez már nem is végeladás: a teljes feloszlás; a pánik licitál.

Babits irodalomtörténete482 egy élményről ad számot; ez élmény neve a világirodalom. Ribbeck s mind a többi Ribbeckek irodalomtörténete írókról és könyvekről ad számot; ezért izgalmas Babits könyve, s unalmas a Ribbeckeké.

482 Babits Mihály (1883-1941): Az európai irodalom története; Az európai irodalom története, 1760-1925. Bp. 1934, 1935.

203

A világirodalom az indulat szavával kezdődött, mondja Babits. „Haragról dalolj, Múzsa!” – kiáltja az Iliász kezdősora. Minden nagy emberi vállalkozás az indulat szavával, vagy mozdulatával kezdődik; az értelem csak utánakullog e félelmes szónak, vagy mozdulatnak.

Megtaláltam régi kis angol pipámat. Csendes pipaszó és ágyúszó mellett várom most karácsonyt és a végzetet.

Éjjel, a lakásban, Gide „Nouvelles Nourritures”-jét483

olvasom. Azt hiszem, jó olvasó vagyok: hűséges, készséges, fogékony és figyelmes. De nem bírunk megbarátkozni, Gide könyve és én, az olvasó. Megint a szándék zavar... nincs nagyobb bűn és akadály, mint az író szándéka, mikor tudatosan akar spontán lenni. E meredélyen nem követhetem.

Följegyzem, hogy a trafikosom most – mikor a dohányféle aranyat ér, s mindent kapni érette, élelmiszert is – kérés nélkül teletömte e karácsonyon irattáskámat dohánnyal, cigarettával. Mikor tiltakoztam, s kértem, fogadja el e kincsekért a „fekete árat”, sértődötten és erélyesen elutasított. Ez az ember jellem; s ezt nemcsak úgy mondom. Valóban az, jellem.

Éjjel bombák Leányfalura. A légnyomás megrázza a házat. Mélyen és kimerülten alszom, nem ébredek fel; reggel hallom csak, hogy a robbanó végzet itt kószált éjszaka a ház körül.

Ez a kimerültség már beteges. Depresszió, mely bizonyosan kóros. Egy módon térhetek csak magamhoz: ha utolsó erőmmel, minden megmaradt akaratommal dolgozni kezdek.

Babits könyve az európai irodalomról nem mond semmi újat; legalábbis úgy érzem, nem „tanultam” belőle semmit. Bizonyos korban, bizonyos emberek szakmai ismeretei egyeznek. De megnyer a könyv szempontja: Babits hisz a nemzetfölötti szellemben, számára a világirodalom egységes valami, Homéroszt, Dantét, Shakespeare-t és Goethét ugyanaz a villámlökés mozgatja. S ezt most, mikor nincs már egységes Európa – mint volt a latin és francia kultúra idejében –, csak tragikus nemzeti meghasonlás van, nem árt minden lehetséges alkalommal elmondani és bizonyítani.

Elszólás, melynek Freud örülne:Beszélek valakivel az új kormány rendeleteiről – nagyon

fáradt vagyok –, s ezt kérdem: „S ezeket a végrendeleteket ki hajtja végre?”

Most, amikor a pénz nem ér semmit, s minden kiló krumpli, minden félkiló liszt, minden sütet kenyér életbevágóan értékes: érdemes figyelni ismerősök apró, sunyi hörcsögségét. Amint minden áron részt akarnak abból, amit sikerült szereznünk, amint sápítozva kifelejtenek minden osztozkodásból, ha ők tesznek szert

483 André Gide: Les nouvelles nourritures, 1935.

204

valamilyen élelemre... Ez a szemforgató, hazug: „Azt hittük, nincs szükségetek reá!”... – mely teljesen alamuszi; mintha egy haldoklótól megtagadnák az élenyt.

De ez is természetes; mert emberek. S egy okkal több, hogy utolsó pillanatig megosszuk becsületesen az utolsó falatot mindazokkal, kiknek valóban nincsen és reászorulnak.

Az ember nem „fenevad”. Más, rosszabb. Ember.

Dicsérd a közhelyet.A közhely, mely valóban köz-ben van és a maga helyén:

egyensúlyban tartja a szellem ködtornyokkal imbolygó épületét.

A felsőbbrendűség igazi ismertető jele számomra a türelem. Amint egy ember türelmesen fordul a világ ijesztő és nagyszerű színjátéka felé. Amint türelmes a borzalommal és az örömmel szemben. Ezt a türelmet csak a műveltség adja. Nem mindig az ismeretek műveltsége; néha csak a szív műveltsége. „Csak?...” Talán több ez, mint az értelem műveltsége.

Karácsony előtti délután484. Az a bizonyos karácsony ez, melyről az angol rádió beszélője mint „a magyar történelem legtragikusabb karácsonyáról” emlékezett meg a délutáni híradásban. Igaza volt, csakugyan az.

Mi itt a fronton éljük meg a karácsonyt, valamilyen valószínűtlen, álomszerű helyzetben. Szemben Vác, ott az oroszok; nem tudni semmi bizonyosat, milyen ott az élet? – de áthallani a Dunán a váci harangszót. Fót felől nagy csata robaja; második napja dühöng a viadal. Délelőtt vizet húztam, aztán rőzsét gyűjtöttem. Délután, mély csendben, melyet az ágyúdörgés nem zavar – inkább csak megtölt valamilyen monoton komorsággal –, sétálni megyek Tahi felé. Az országút üres. Tahit időnként lövik, a váci partról. Az út mentén mindenfelé behavazott lövészárkok, üresen, mint a tömegsírok. A táj várja a háborút, mely itt van már, nem is „közel”, hanem itt. Ez már nem táj, hanem „hadterület”, hivatalosan is.

Láttam ezt a tájat tavaszi, nyári, őszi gúnyájában; s most látom téli meztelenségében, testén a lövészárkok forradásaival. Láttam sugárzónak, érettnek, bőségesnek, engeszteltnek. Most komoly és csontos a táj, megtelt valamilyen szótlan végzettel.

Estefelé áramszünet, mint mostanában oly gyakran; egy gránát vagy bomba valahol eltépte a vezetéket. Amíg megjavítják, sötétben ülök; petróleumunk nincsen, a néhány szál gyertyával takarékoskodni kell.

Nem is rossz így üldögélni, karácsony előtti este, a sötétben. Az ágyúzás estefelé erősebb lesz. Egyszerre megértem, miért nem tudtam folytatni és befejezni „A nővér”-t – e napló mellett egyetlen szellemi vállalkozásom ez esztendőben, mely néhány hónap előtt

484 1944. december 23.: Székesfehérvár felszabadulása. (Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elhatározza, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. A nyilas rögtönítélő hadbíróság halálra ítéli Bajcsy-Zsilinszky Endrét.)

205

csúfosan elkókadt? A megoldás tisztán, érzékletesen, plasztikusan áll elém a sötétben – az egyetlen, „gyakorlati” megoldás, melyet nem lehet „kitalálni”. S most látom, mintegy érintem, mint valamilyen csodálatos ajándékot, krisztkindlit. Miféle folyamatok ezek a lélekben?... Nem tudom. De nem igaz, hogy a háború, a bujkálás, a nyomorúság okozták ezt a tespedést; egyszerűen nem volt látomásom arról, amit írni akartam; s most van. Ha élek a következő hetekben, be tudom fejezni a regényt.

A megoldás ennyi: a szenvedély erősebb és igazibb tartalma mindennek, ami az emberrel történhet, mint az értelem és a kéj.

Csak az egészen szegény emberekben van még egyfajta nyájasság, szívélyesség. A szomszéd kertész spontán áthoz reggel egy liter tejet ajándékba; a felesége küldi, „ez az ő Jézuskájuk”. Borral és dohánnyal, mandulával és mazsolával viszonzom szívességét, mely jobban esik e karácsonyon, mint minden ajándék, amit a múltban hasonló alkalommal kaptam.

A kertész és felesége szívélyesek, emberiek, mert olyan toprongyosan szegények, hogy megengedhetik maguknak ezt az emberi fényűzést. Akinek van valamije, hörcsög módjára vicsorog.

Ebben az évben sokat olvastam, de nem mindig azt, amit szerettem volna. Távol könyveimtől, könyvtáraktól, könyvkereskedéstől, alkalmi szükség-olvasmányokra utalva, szellemi táplálékom sem tudtam megválogatni, mint a testit... Most kissé unterernährt-nek, rosszultápláltnak érzem magam, szellemileg is. Ez a háború valóban totális: a szükség egyformán kínozza a testet és a lelket.

Írni kezdtem „A nővér” befejezését.

Karácsony485. Telihold, fagyos, tiszta táj. Estefelé a helybeli kis templomba megyek. A templom körül német muníciós ládák, tehergépkocsik, fegyveres őrök. Ez a helyzet, melyről később a német hadijelentés így emlékezik meg: „Az ellenség megint templomokat és kórházakat bombázott”.

A kis templom üres. Az ég, mint Pascal ege, szikrázó és ijesztően hallgatag. Néha felvillan egy piros, sárga rakéta, különös karácsonyesti csillagszórók. A hazaúton, a fagyos országúton, valaki francia dalt énekel.

Kilenc felé kialszik a villany. Aztán égzengető támadás a túlsó parton, pergőtűz, nehéz ütegekkel. Éjfélig tart ez a vad karácsonyesti kórus. A domboldalon a kis ház rázkódik a nagy izgalomban, mely áthatja a tájat. Sötétben ülök sokáig.

Bizonyos, hogy sok meglepő, aljas és nagyszerű történhet még velem; de bizonyos az is, hogy már nem tudok egész lélekkel meglepődni.

485 1944. december 24.: súlyos harcok Budapesten, Hitler utasítása Budapest keleti hídfőjének megtartására. (Sopronkőhidán kivégzik Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pataki Istvánt és Pesti Barnabást.)

206

A rádió hallgat, mert nincs villany. Félelmes süketség ez. A ravasz és ördögi szerkezet úgy hozzátartozik már életünkhöz, mint valamely testrész; nélküle bénák és nyomorékok vagyunk.

A természet feloldja mindazt, ami most és a jövőben történik, az idő és az anyag nagy oldatában. Miért nyugtalankodsz? Minden helyén van és törvény szerint történik.

Csak az érzés terhes. Neveld magad érzéstelenné. Talán lehetetlen ez... de kegyetlen, kényszerű feladat. Akkor majd nem leszel „emberies”; de teljesebben leszel ember.

Karácsony másodnapján486 reggel híre fut a faluban, hogy a két szomszéd helység, Tahi és Szentendre elesett, s az oroszok itt vannak már Leányfalu határában, a határcsárdánál. Délelőtt Pomáz felől pergőtűz; aztán kísérteties csend. A Tahiból Tótfaluba vezető hidat – lakásomtól két kilométernyire – éjjel felrobbantották. Minden német eltűnt a tájról. Székesfehérvárnál áttörtek az oroszok, Bicskét elfoglalták; Pestről már nem vezet fővonal Nyugat felé487.

Délután végigmegyek az országúton. A házak előtt ünnepi ruhában álldogálnak az emberek, várják az oroszokat. A téli nap káprázatos, fényes, nyugalmas. Az emberek hangja, modora, magatartása különösen elfogódott. Valamilyen nagy dolog történik most e nép életében... ezt érzik. Fecsegnek, híreket szajkolnak: az oroszok, Budakesziről jövet, már beértek a Széll Kálmán-térre stb. Senki nem tud semmit. Bizonyos, hogy a német katonaság elszelelt, a magyarok fegyver nélkül csellengenek. Tótfaluban, a szigeten, már ott vannak az oroszok; a plébános és a jegyző fogadta őket, senkit nem bántottak, elrendelték, hogy a malom őröljön, s a nemzetőröket fehér karszalaggal járőrbe küldték.

Az országúton egy ember sodródik mellém. Lajosmizséről menekült; nagyon bánja, „bedőltem a propagandának”, mondja. Megnyugtatom, hogy nemsokára hazatérhet. Zavartan motyogja: „Van két hold zsidóföldem, mit tetszik gondolni, megtarthatom?...” A menekültek motyójában mindig akad ilyen két-hold zsidóföld vagy valami hasonló.

Pergőtűz közben, s amíg az oroszokat várjuk, L.-al megállapítjuk, hogy az elmúlt hónapokban mindketten megőszültünk. Nem a „rettenet”-től, nem; csak, mert eljárt felettünk is az idő. Különös csend van körülöttünk, a vihar közepette.

Lin Yu Tang könyve488 talán nem „magas irodalom”, de nem nagyság nélkül való ez a sárga „Háború és béke”, a „Moment in

486 1944. december 25.: Tahi és Szentendre elesett (december 27-re felszabadul az egész Szentendrei-sziget).487 Bezárul a gyűrű Budapest körül: 1944. december 26. (Esztergom felszabadulása.)488 Lin Yutang: Moment in Peking. A Novel of Contemporary Chinese Life. 1-2. Bern, 1943.

207

Peking”... S mostanában eszembe jut magyar címe. Mindez, ami most velünk történik, valóban ennyi csak: múló pillanat.

Az emberek rettenetes és őrült perében nem lehetek bíró, sem ügyész, sem védő; még csak tanú sem lehetek. Csak ott ülök a hallgatóság között a padon és figyelek.

Pergőtűz közepette, s mikor egy világ ismert életformái cserepekre törnek, a világháború legnagyobb pillanatainak egyikében érzem a szorongást, mely mindez időszerű gondokon túl foglalkoztat. Ez a szorongás ezt kérdi: mi lesz, ha mindez elmúlik, ha megint bomba, terror és gránát nélkül lehet élni, hogyan bírok megint azzal a démonnal, melynek kínzásait munkával és élvezettel sem bírtam soha megfékezni? Az unalom és a várakozás, a kielégületlenség és a szomjas kíváncsiság démonával? Hogyan bírok majd vele, ha megint szóhoz jut?... Ő az én igazi ellenfelem, s csak aztán következnek mind a többiek.

A problémák zsidó része az oroszok bevonulásával hosszú időre lezárult: a zsidók felszabadítása megtörtént. Most kezdődik a problémák nehezebb része: a keresztények felszabadítása.

Most mindenki szeretne „valaki lenni”: államtitkár, patikus vagy vészbíró. Én is szeretnék „valaki lenni”.

Író szeretnék lenni és szabadon írni.

Délután lemegyek a községházára. Útközben egy asszony hisztérikusan meséli: „Itt vannak az oroszok”. Megtudom, hogy nemrégen találkozott „hat darab” orosszal a határcsárdánál; lelkendezve ad elő, szeretné, ha valami borzalmasat és rendkívülit éreznék előadásában; de a valóság annyi csak, hogy Szentendrére menet útközben találkozott hat orosszal, megijedt, futni kezdett, az oroszok utánaszaladtak és ezt kiabálták: „Nem bánt ruszki, nem bánt”. Körülvették, s a nő naiv ijedelmében jegygyűrűjét és tizenkét pengőt akart átnyújtani nekik; de az oroszok nevettek és intettek, tartsa meg a pénzét, ékszerét; kérdezték, van-e gyermeke, s mikor bevallott két gyermeket, savanyú cukrot adtak neki és útjára engedték.

A községházán jegyzőkönyvet fogalmaznak: a jegyző, a helybeli suszter, mészáros s még néhányan fölkeresték az orosz parancsnokot, aki a közeli K. H.-kastélyban lakik most, s előadták, hogy a községet elhagyták a magyar és német katonák, a lakosság nem áll ellen, intézkedést kérnek. A parancsnok – egy őrnagy – fegyverrel a kézben fogadta őket; udvarias volt; megígérte, hogy estére személyesen látogatja meg a községet, s ha a fegyvereket leadják és nem lesz ellenállás, senkinek nem történhet baja. A küldöttség hazatért, s most jegyzőkönyvet vettek fel „a történelmi aktusról”. Érdekes alakok a homályban, feszült csend és elfogódott várakozás. A suszter neve Csámpa; pompás név egy suszternek!

Mikor a községháza tornácára lépek, négy kozák vágtat be az udvarra. A havas, zúzmarás, oroszos tájból érkeznek; kitűnő lovakon, jó öltözékben, kezükben lövésre készen tartott

208

géppisztollyal közelednek. Elöl egy egészen fiatal legény, fehér báránybőr bekecsben, fehér kucsmában; mögötte egy komor nézésű, idősebb katona, szovjetcsillagos sisakban. Megkérdi, ki vagyok? Szlovák és orosz emlékeim összekaparom, s azt felelem, hogy magyar író vagyok. „Író?” – kérdi, nevetni kezd és kezet nyújt. – „Jó.” És leszáll a lóról, bemegy a jegyzőhöz.

Az úton őgyelgő, kíváncsi emberek, zavartan köszönnek egymásnak, idegenek is. Ez az udvariasság a zavar, elfogódottság, különös bűntudatok következménye. Senki nem tudja, milyen lesz és kitől függ most a sorsa? – ezért udvariasok.

Így történt; puskalövés nélkül, s mintha egy orosz regényből vágtatott volna elő néhány jókedvű kozák lovas. A faluban teljes csend és rend. Az oroszokat nem érdeklik ezek a kis falvak, nem avatkoznak a lakosság életébe. Néha egy járőr vonul át, nagyon messziről érkezett emberek, mongolok, kínai bajusszal. Egyesek előre köszönnek a járókelőknek, magyarul: „Jó reggelt, jó reggelt”.

Az orosz tiszteket néhány helybeli úri házhoz természetesen rögtön meghívták vacsorára. Elmentek, ettek, ittak, barátságosan viselkedtek. Ugyanezek az úri házak néhány nap előtt kapkodtak a német Gestapo-tisztek után. Ez a magyar középosztály sunyisága: azt hiszik, szilvóriummal és rántott csirkével örökké el lehet intézni mindent.

A megszállást követő első napon csöngetnek ajtómon: sápadt ember jelenik meg, s bemutatkozik. Megtudom, hogy F. ortodox rabbi, aki hónapok óta itt rejtőzik a közelben. Szeretné tudni, kimehet-e már a világba? Az elmúlt hónapokban csaknem egész családját kiirtották. Tanácsolom, hogy várjon a mutatkozással, amíg Pest elesett.

A nyilasok ezen a karácsonyon nem karácsonyfákat, hanem akasztófákat állítottak; így a Szabadság-téren, ahol karácsony másodnapján öt áldozatukat – állítólag túszokat – akasztották fel.

Régebben karácsonykor a köztereken „szegények karácsonyfája” címen állítottak fel emeletmagas, sudár fenyőket. A karácsonyi nyilvános akasztófák a Szabadság-téren valahogy pontosabban illenek ez időhöz.

Napok óta villany nélkül élünk, s gyertyánk alig van; éppen csak meg-meggyújtjuk a sápadt lángot; délután négykor már sötét van. Sötétben ülünk s hallgatjuk a pergőtüzet, Pest ostromát.

A számonkérések még csak kárörvendő torokköszörülések hangnemében jelentkeznek; a nyilashírű emberek körül gúnyosan somfordálnak a falubeliek. Senki nem dolgozik. Mit csinálnak? Krákognak, várnak.

A leányfalusi megszállás második napján délben három orosz állít be hozzánk. Éppen beretválkozom; nevetve bíztatnak, ne zavartassam magam és folytassam a szappanozást. A villa női

209

lakóival kezdenek társalogni; letörlöm a szappanhabot képemről és leülök velök a nappaliban.

Mindhárman fiatalok; kettő tiszt, „kapitano”, századosok, a harmadik baka, román. A két tiszt meleg bőrkabátban, jó csizmában, kozák kucsmában; sok fegyver náluk. Egyik kaukázusi, másik ukrán. A kaukázusi közlékeny, az ukrán kissé zárkózott. A falu minden házában, így nálunk is, németeket keresnek, felmennek az emeletre is, benéznek a szobákba; természetesen nem találnak senkit. Aztán üldögélünk a nappaliban, iparkodunk beszélgetni; Z. tolmácsol.

Mikor megtudják, hogy író vagyok, érdeklődéssel üdvözölnek. Kérdezik, mit ismerek az orosz irodalomból? Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Csehov nevét említem; lelkesen bizonygatják, hogy ismerik jól irodalmukat és örülnek, mert én is olvastam ez írók műveit. Elmondom nekik, hogy francia kiadóm adta ki Ilja Ehrenburg489 műveit is. Megkérdik, enyém-e a villa, amelyben lakom és van-e autóm? – s mikor meghallják, hogy csak bérlő vagyok itt és autómat elrekvirálta a katonaság, büszkén tanítani kezdenek. Oroszországban, mondják, már lenne autóm és villám is, mert ott az írót megbecsülik. Lelkesek; nem sok hiányzik hozzá, hogy nekem ajándékozzák az egyik falubeli kastélyt; nevetve lebeszélem őket erről. Megkérdik, mi a politikai felfogásom? Azt felelem, hogy polgári osztályból származom, nem vagyok kommunista, de nem vagyok fasiszta sem. Polgár vagyok és demokrata vagyok. Ezt megértik és bólogatnak.

Az ukrán százados „politruk”; a kaukázusi reguláris katona. Az ukrán ezt mondja: ők a németek ellen harcolnak, Ausztriába és Berlin ellen mennek; Magyarország átvonulási terület számukra, s mert a magyarok ellenálltak, kénytelenek harcolni ellenünk; s ha elmentek innen, „a magyarok éljenek, ahogy akarnak”.

Azután paroláznak mindannyiunkkal és elmennek; még a kapuból is integetnek. Milyenek voltak? Nagyon fiatalok, lelkesek. Idegenek; más világ, más fajta, kevés a közös emlékünk. Bizonyos, hogy én, aki egy elmúló kultúra egyik maradék embere vagyok, ma találkoztam először egy új kultúra felsorakozó, új embereivel. S ez a találkozás különös emlékeket hagyott; nem rosszakat; inkább egyféle bizalmat, hogy a jövő nem reménytelen. S talán, nyugodtabb légkörben, kölcsönösen tudunk majd adni egymásnak valamit.

Mi volt az a „jobboldaliság”, amely Magyarország vesztét okozta? Valamilyen hit, hétszer szent elv, tételes meggyőződés? Nem, más volt.

Ha vége ennek a háborúnak, a feladatok mérhetetlen sora vár reánk; el kell temetni a halottakat, el kell takarítani a romokat, kenyeret kell adni az éhezőknek, valamilyen államfélét kell építeni a cserepekből, amit a rablógyilkos horda, melynek nagyrésze megszökött már, reánkhagyott. De ez a kisebbik feladat. Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a

489 Ilja Grigorjevics Ehrenburg, 1891-1967.

210

„jobboldaliság” címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint „keresztény magyar ember”, előjogokkal élhet e világban; egyszerűen azért, mert „keresztény, magyar úri ember”, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem „keresztény-magyar” vagy „úriember”, tartani a markát, s a keresztény-magyar markába baksist kérni államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot, potya nyaralást a Galyatetőn, kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a „jobboldaliság” igazi értelme. S ez a fajta nem tanul. Aki elmúlt harmincéves és ebben a szellemben, légkörben nevelkedett, reménytelen; talán megalkuszik, fogcsikorgatva, s mert önző és gyáva: bizonnyal hajlong majd az új rend előtt; de szíve mélyén örökké visszasírja a „jobboldali, keresztény, nemzeti” világot, amelyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni és aladárkodni a nagyvállalatokban, képzettség és hozzáértés nélkül. S lehetett „előkelő közhivatalnok”-nak lenni és sérthetetlen, páncélinggel védett katonatisztnek; s mindezért nem adni semmit, csak becses létezése tényét. Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.

Csak a nevelés segíthet, mely a gyermekek lelkét ragadja meg.

Nem irigylem az emberek lelkialkatát, akik mindazt, ami történik, egyfajta fölényes flegmával tudják nézni.

Figyelem magam, érzek-e valamit a „felszabadulás”-ból?Ezt a naplót például két napja nem kell padlásokon

rejtegetnem, mint az elmúlt hónapokban. Egyelőre ez minden, amit észleltem. De felszabadítani „kívülről” senkit nem lehet egészen: igazi felszabadulás csak belülről érkezhet.

Egy hete villany, rádió nélkül. Este áthoznak egy gépelt papírszeletet: valakinek van telepes rádiója a községben, s a mai – szilveszteri – külföldi hírekből rövid jelentést szerkesztett.

Megtudom, hogy Budán nagy harcok dúlnak a Margit-körúton, a Citadellától délre, a Horthy Miklós-úton; Budapesten nincs villany, sem gáz; enni csak az kap, aki harcol az oroszok ellen; hetvenezer német rekedt Budapesten, s ezek a nyilas hordákkal együtt házról-házra harcolnak; s az összes Duna-hidakat felrobbantották.

Éjjel nyitott szemmel fekszem a sötétben, hajnalig490. Mintha – messziről – a milliós város halálvinnyogása hallatszana. Ez a város Budapest volt, hazám fővárosa... nem tudom megmondani, mi volt? Minden volt, számomra. Lehet, hogy a rádióhírek túlzottak; a valóság néha egyszerűbb, de néha borzalmasabb, mint a hírek. (Utolsó időben inkább borzalmasabb.) Mindenkim és mindenem odabenn van: barátaim, könyveim... igen, még ellenségeim is. A végzet most közös katlanba rakott zsidót,

490 1944. december 29.: a szovjet főparancsnokság megadásra szólítja fel a Budapesten bekerített csapatokat.

211

keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni.

A hidakat látom a sötétben. Ezek a hidak kötöttek össze valamit, ami Magyarország értelme volt; nemcsak városrészeket; s most nincsenek többé.

Ki felel ezért? Van-e bosszú, amely felelhet? Minden kevés és minden reménytelen. S a végső felelősség mégis Horthyé és embereié, akik engedték nőni, tenyészni a szellemet, amelyből mindez kérlelhetetlen végzettel következett. De a felelősség nem intéz el semmit, a bosszú nem ad vissza semmit.

Az év elmúlt491. Ki lehet bírni még egy ilyen évet? Vagy elmegy a vihar nyugatra, s mi itt maradunk, tetemek és romok között, s ődöngünk majd a szemétdombon, melyet örökségül reánkhagytak a „keresztény, nemzeti” Magyarország vezetői és pecérei? Nem tudok semmit.

Ki tudja, mi van a Sieyès-abbék492 „J’ai vècu”-i mögött? Csak az tudja, aki megélte.

491 1944. december 31. (A Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Dálnoki Miklós Béla kihirdeti a hadiállapotot Németországgal.)492 Emmanuel-Joseph Sieyès abbé, gróf, 1748-1836, a francia forradalomban a harmadik rend jogaiért folytatott küzdelem kiemelkedő egyénisége. Híres röpirata 1789-ből: Qu’est-ce le tiers-ètat? – J’ai vecu c. írását 1793-ban írta.

212

A NAPLÓ KRONOLÓGIÁJA493

Díszgyűlés az Akadémián: 1943. május 16.

Montgomery (Bernard Law, Wiscount, 1887-1976) angol tábornok tuniszi hadjárata: 1943. március 20-május 12.

Közös nyilatkozat a pártos irodalmi bírálatok ellen: 1943. május 15., Magyar Csillag, III. évf. 10. sz. (A nyilatkozat aláírói: Illés Endre, Illyés Gyula, Kodolányi János, Márai Sándor, Tamási Áron, Veres Péter, Zilahy Lajos.)

Az olaszországi invázió kezdete: 1943. július 9-10. (A szicíliai partraszállás. Szicília elfoglalása Messina bevételével fejeződött be: augusztus 17.)

Siracusa elfoglalása: 1943. július 10.

Rómát bombázzák: 1943. július 19.

Palermót elfoglalták az angolszászok: 1943. július 22.

Mussolini és az olasz fasiszta rendszer megbukott: 1943. július 25.

Hamburgot és Berlint kiürítik: Berlin lakosságának evakuálása 1943. augusztus 6., ugyanezen a napon Göring Hamburgba megy a folyamatos bombázások nyomán kialakult helyzet áttekintésére. (Hamburgot július 25-től bombázzák.)

Éjjel Berlinre 2 millió kilogramm bombát dobtak: 1943. augusztus 24.

Harkov eleste: 1943. augusztus 23., a német csapatok feladják Harkovot (a szovjetek első ízben február 16-án szabadítják fel a várost).

Mussolinit kiszabadítják: 1943. szeptember 12. (A Ducét német ejtőernyősök szabadítják ki.)

Brjanszk elesik: 1943. szeptember 17., a szovjet csapatok elfoglalják Brjanszkot.

Salernónál partraszállás: 1943. szeptember 9., Eisenhower vezetésével amerikai csapatok szállnak partra Salernónál.

Az oroszok ma reggel elfoglalták Szmolenszket: 1943. augusztus 24. (A szmolenszki kerület teljes felszabadítása: 1943. október eleje.)

Szófia bombázása: 1943. november 14.

Harsányi Zsolt meghalt: 1943. november 29.

Székfoglaló az Akadémián: 1943. december 6. (Márai Sándort 1942. május 15-én választotta az MTA Nyelv- és Széptudományi Osztálya levelező tagjává ‘Ihlet és nemzedék’ c. munkájáért, rendes tag 1947. június 6-án lett, akadémiai tagsága külföldre távozásának indokával 1949-ben, az Akadémia átszervezésével szűnt meg.)

...az új Városháza közgyűlési termében kell felolvasnom: 1943. december 19.

493 Az eredeti kiadásban a kronológia megfelelő szöveghelyét az oldalszámozás alapján lehet megtalálni. Mivel elektronikus dokumentum esetén az oldalszámozásnak nincs értelme, a kronológiát lábjegyzetként is szerepeltetem. {Z., a korrektor}

213

Szófiát bombázták: 1944. január közepe.

Thornton Wilder... színdarabja a Vígszínházban: ‘A mi kis városunk’-at 1944. január 26-án mutatták be.

Giraudoux (Jean) meghalt: 1944. január 31.

... a Monte Cassinó-i apátság elpusztul a németek akaratából: 1944. február 15. (Az amerikai légierő – azt feltételezve, hogy ott német katonaság tartózkodik – rommá bombázta az apátságot. Monte Cassino az ún. Gusztáv-vonal középpontja – Észak-Olaszország –, az ott folyó harcok 1944. február 2-án kezdődtek. A németek több nyilatkozatban és sajtótájékoztatón bizonyítják, hogy nem tartózkodott német katona az apátságban. 1944. május 18-án törik át a szövetséges csapatok Monte Cassinónál a német vonalakat.)

Tegnap Zágrábot bombázták: 1944. március 3-a körül.

Lipcse ... kiégett: 1944. február 20. (Lipcse elleni korábbi súlyos légitámadások: 1943. október 21., december 4.)

1944. március (a szovjet frontvonal a Baltikumnál húzódik).

... tegnap Szófiát bombázták, háromszor huszonnégy óra alatt, s Bécset, két hét előtt Zágrábot: 1944. március 17., Bécs bombázása.

A németek megszállták Magyarországot: 1944. március 19. (Március 20-án Budapestre érkezik Karl Adolf Eichmann a magyarországi zsidókérdés végleges megoldása céljából.)

1944. április 13. (Szimferopol felszabadulása.) A zsidók kötelezése a sárga csillag viselésére: 1944. április 5.

Ma elkobozták a zsidók minden vagyonát: 1944. április 14., kormányrendelet a zsidók vagyonának bejelentéséről és zár alá helyezéséről.

A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják: 1944. április 26., kormányrendelet a zsidók lakhelyének kijelöléséről. – 1944. május 15.: megkezdődik a zsidónak nyilvánított személyek gettóba gyűjtése, és koncentrációs táborokba szállítása (az első szakaszban, július 6-ig 420.000 zsidónak minősülő magyar állampolgárt szállítanak a lágerekbe).

Az oroszok Kőrösmezőnél (Jaszinya, Kárpátalja, SzU): 1944. május 16.

... az angolok és amerikaiak Pest fölött: 1944. május 19-20.

Trevisót bombázták. És Vicenzát: 1944. május vége-június eleje.

Róma elesett: 1944. június 4., a szövetséges csapatok bevonultak Rómába.

Az angolszászok inváziót kezdtek Franciaországban: a normandiai partraszállás, az ‘Overlord’ hadművelet 1944. június 6-án kezdődött meg.

Tizennégy nagyzsidót... a Gestapo... kiengedte Svájcba: 1944. június 25.

Cherbourg elesett: 1944. június 26-án a német csapatok feladták Cherbourg-t.

Az oroszok Finnországban és Vityebszk körül megindították nagy nyári támadásukat: 1944. június 21.

214

Szombat éjjel tizenkettőkor lezárták a pesti gettó-házakat: 1944. június 16.: az ún. csillagos házak létesítése; június 21., illetve 23.: a zsidók mozgásának korlátozása.

Éjjel vad bombázás: 1944. július 2-3.

Az oroszok Lemberg (Lvov, SzU) táján járnak: 1944. július 13. körül (az 1. Ukrán Front csapatai szétvetik a 4. magyar hadsereget).

Párizs körüli harcok: 1944. július 18. körül.

Az amerikaiak Chartres-ban, Orlèans-ban: 1944. július 25. körül.

Az amerikai előhadak Versailles környékén: 1944. július 16-17.

...a világtörténelem legnagyobb csatáit vívják Normandiában, Keleten és Dél-Franciaországban: normandiai partraszállás: 1944. június 6., észak-franciaországi hadműveletek: július-augusztus; szovjet csapatok támadása a Baltikumban: 1944. július 10-től; partraszállás Dél-Franciaországban: 1944. augusztus 15.

...Párizs elesett: a francia főváros az 1944. augusztus 19-től 25-ig tartó népfelkelés során szabadult fel. – La Roche Cuyon: helység Párizs és Rouen között, 1944. augusztus 20-án itt létesített hídfőállást az amerikai XV. hadtest. – ...De Gaulle bevonult Párizsba: 1944. augusztus 25.

1944. szeptember 1. (Augusztus 31.: a szovjet csapatok bevonulnak Bukarestbe; szeptember – elérik a bolgár határt.)

A románok és az oroszok átléptek a Kárpátokon, magyar területen harcolnak: 1944. augusztus 25-én Illyefalvánál (Ilieni, R.) a front átlépte az akkori magyar határt.

Az a rablógyilkos társaság, mely március 19. után magyar királyi kormánynak nevezte magát, lemondott: 1944. augusztus 29-én a Sztójay-kormányt Lakatos Géza vezérezredes kormánya váltja fel.

Az oroszok... Marosvásárhely előtt és a Gyimesi-, Ojtozi-szoroson innen küzdenek, Székelyföldön: 1944. szeptember 6-tól.

Az új kormány... két rendeletet adott ki: 1944. szeptember1.

A finnek kiürítik Karéliát: 1944. szeptember 4.

Az erdélyi magyar határt az oroszok és románok döngetik: 1944. szeptember 14., a 4. Ukrán Front támadása az Északkeleti-Kárpátokban kiépített Árpád-vonal ellen.

Az oroszok Kolozsvár felé közelednek: 1944. szeptember közepe.

Hadművelet Erdélyben: 1944. szeptember 5-től, német-magyar katonai akció Dél-Erdély birtokbavételéért.

Kolozsvárt kiürítették: 1944. szeptember vége (a várost október 11-én foglalták el a szovjet és román csapatok).

Finnország múlt héten fegyverszünetet kötött: 1944. szeptember 19.

Az erdélyi menekültek... ellepik a Tisza menti falvakat: 1944. szeptember közepétől a Székelyföld kiürítése (mintegy 300.000 embert kényszerítenek lakóhelye elhagyására).

Orosz lovasok a magyar határra értek: 1944. szeptember 23., Battonya térsége.

215

Szeged előtt, Nagyváradon harcok, Nagyszalonta elesett: 1944. szeptember 23-27.

Az oroszok Makón vannak: 1944. szeptember 26.

A színházak megnyíltak, most mutatták be Shaw „Candidá”-ját: 1944. szeptember 23., Vígszínház.

1944. október 2. (A német hadsereg leveri a varsói felkelést.)

Churchill rádióbeszéde: 1944. szeptember 30. előtt (felszólítása a németekkel szembeni ellenállásra, erre a beszédre hivatkozik a Károlyi Mihály vezette angliai Magyar Tanács szeptember 30-i felhívása).

Budapest körül árkokat ásnak: 1944. szeptember 22-től (az ún. Attila-vonal kiépítése).

Leányfalut megszállta a német katonaság: 1944. szeptember vége.

Menekülők hada Budapesten: 1944. szeptember elejétől.

Az oroszok... nagyszabású stratégiába kezdtek: ...Szerbián és Horvátországon át hatolnak fölfelé: 1944. október 10., a Belgrád-Budapest vasútvonal elvágása (október 20., Belgrád felszabadulása).

Gömbös szobrát... felrobbantották: 1944. október 6. (Ezen a napon a 2. Ukrán Front offenzívája a délkeleti határvonal mentén.)

Budapesttől nyolcvan kilométerre állanak az orosz seregek: 1944. október 8., a 2. Ukrán Front Szentesnél és Szolnok alatt elérte a Tiszát.

Horthy proklamációja: 1944. október 15-én a magyar nemzethez Magyarország kilépéséről a háborúból.

1944. október 16.: a proklamáció semmissé nyilvánítása, Horthy lemondása kormányzói tisztéről, Szálasi kinevezése miniszterelnökké.

Az oroszok Kecskeméten: 1944. október 29.

Pesten már tömegével terelik a fagyos vesztőhelyek felé a zsidókat: 1944. november 17., 200 foglyot a nyilasok kivégeznek a Duna-parton.

Románia 1944. augusztus 25-én, Finnország szeptember 4-én, Bulgária szeptember 8-án hirdetett hadiállapotot Németországnak.

...az oroszok már Kenderesen vannak: 1944. október 28., a Tisza vonalának átlépése.

Budapestet „sündisznóállás”-nak építik ki a németek: 1944 november elejétől.

...az oroszok bekopogtattak a soroksári úton: 1944. október 29., a budapesti hadművelet kezdete.

...a királyi vár márványtermében... „államfőt” esket fel: 1944. november 2., Szálasi átveszi a kormányzói jogkört.

...Szolnok körül... páncéloscsaták: 1944. november 4., Szolnok felszabadulása.

Egy hete, mikor a fegyverszüneti proklamáció elhangzott: 1944. október 22.

A németek... visszafoglalták Nyíregyházát: 1944. október 27.

216

Az oroszok Újpesten és Kispesten: a két város végleges felszabadulása csak 1945. január 2-án (Kispest), illetve 9-én (Újpest).

A Margit-hídon sok ember veszett el: 1944. november 4.

Dunaharaszti elesett: 1944. november 10. körül.

Az oroszok Csepelen: 1944. november 13-tól vannak szovjet csapatok a Csepel-szigeten.

Az oroszok dunántúli áttörése: 1944. november 3-28., Pécs, Bátaszék, Mohács ekkorra szabadul fel.

Nyilas visszavonulás: 1944. november 28-29.

Az egyetemi ifjúságot ma hajtják el, Halléba: 1944. november végétől.

Budapestet három oldalról körülzárták: 1944. december 5-9.

...az oroszok... éjjel elfoglalták Vácot: 1944. december 9. 1944. december 10.: lezárják a budapesti gettó kapuit.

Az oroszok Vácott és Gödöllőn, a németek... Szentendrén: 1944. december 11-12.

1944. december 13. (Megalakul az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága Debrecenben.)

1944. december 17., aranyvasárnap (december 16-tól a 2. és 3. Ukrán Front együttes támadása Budapest ellen; a Balatontól délre szovjet előretörés).

1944. december 23.: Székesfehérvár felszabadulása. (Az Ideiglenes Nemzeti Kormány elhatározza, hogy fegyverszünetet kér a Szovjetuniótól. – A nyilas rögtönítélő hadbíróság halálra ítéli Bajcsy-Zsilinszky Endrét.)

1944. december 24.: súlyos harcok Budapesten, Hitler utasítása Budapest keleti hídfőjének megtartására. (Sopronkőhidán kivégzik Bajcsy-Zsilinszky Endrét, Pataki Istvánt és Pesti Barnabást.)

1944. december 25.: Tahi és Szentendre elesett (december 27-re felszabadul az egész Szentendrei-sziget).

Bezárul a gyűrű Budapest körül: 1944. december 26. (Esztergom felszabadulása.)

1944. december 29.: a szovjet főparancsnokság megadásra szólítja fel a Budapesten bekerített csapatokat.

1944. december 31. (A Debreceni Ideiglenes Nemzeti Kormány elnöke, Dálnoki Miklós Béla kihirdeti a hadiállapotot Németországgal.)

217

A NAPLÓ HIVATKOZÁSAI494

VI. Mithridatész ponthoszi király (i. e. 120-63). Róma i. e. 88-64 között folytatott ellene háborút.

terra firma = lat., szárazföld

Teleki Pál öngyilkossága: 1941. április 3.

A király: IV. Károly, osztrák császár, magyar király, az utolsó Habsburg uralkodó, 1916-1918.

A városban már rikoltoz a forradalom: 1918. október vége, az őszirózsás forradalom. – IV. Károly november 13-án, eckertsaui nyilatkozatában mond le – a magyar, majd az osztrák köztársaság kikiáltása után – részvételéről az államügyekben. 1921-ben mondták ki trónfosztását.

Leptis Magna = Tripolisz ókori neve

Olaszország Abesszínia (Etiópia) elleni hadjáratának kezdete: 1935. október 3.

Monte Cristo vára: If vára, a Marseille-jel szemben fekvő kis szigeten. I. Ferenc francia király építtette 1524-ben a várat, mely aztán évszázadokon keresztül szolgált börtönként. A helyet Alexandre Dumas regénye tette közismertté. – Grande Corniche = a tengerpart magas párkánya. – Mariusok: utalás Gaius Marius (i. e. 156-86) római consul plebejusokra támaszkodó uralmára. – bouillabaisse = fr.: provence-i halászlé.

Gabriele D’Annunzio olasz költő, író, 1863-1938. Az olasz nacionalizmus vezéralakja, 1919-ben szabadcsapatai élén elfoglalta Fiumét, és ott 1921-ig diktátorként uralkodott.

Henri Barbusse (1873-1935) említett műve: Zola. Paris, 1932 (11. ed.).

...Voilà votre mort, monsieur. Man stirbt, wie es gerade kommt; man stirbt den Tod...” Vö. Rainer Maria Rilke (1875-1926): Die Aufzeichnungen des Malte Laurids Brigge (1910). Berlin, 1988, 11. (Magyarul: Malte Laurids Brigge feljegyzései. Ford. Bor Ambrus. Bp. 1946.)

Robert Walser svájci író, 1878-1956; Franz Kafka, 1883-1924; Julien Green angol író, szül. 1900; Charles Morgan angol író, 1894-1958.

Charles Morgan: The voyage, 1940. (Magyarul: Az utazás. Ford. Nagypál István. Bp. 1944 (/Külföldi regényírók/.)

André Gide (1869-1951): Journal (Napló), 1889-1939 (1939). A hivatkozást vö. az 1931. február 5-i bejegyzéssel. L. Journal I., Paris, 1948, 1031. - Dominique Ingres francia festő, 1780-1867.

Paul Mousset: Végzetes napok. A francia összeomlás naplója (Les temps travaille pour nous). Bp. 1943. – Dünnkirchen (Dunkerque), melynek németek előli kiürítése alkalmából 1940. május 27. és

494 Az eredeti kiadásban a hivatkozások megfelelő szöveghelyét az oldalszámozás alapján lehet megtalálni. Mivel elektronikus dokumentum esetén az oldalszámozásnak nincs értelme, a hivatkozásokat lábjegyzetként is szerepeltetem. {Z., a korrektor}

218

június 4. között 200.000 brit és 140.000 francia katonát vittek át Angliába.

Lao-ce (i. e. VI-V. sz.): Tao te king. (A legfőbb lényről és az erényről.) Kínaiból ford., bev. és jegyz. Ágner Lajos. Bp. 1943.

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821-1881): Karamazov-testvérek (Bratyja Karamazovi, 1879). Ford. Szabó Endre. Kárpáti Aurél bev. tanulmányával. 1-2. köt. Bp. 1943.

A Dosztojevszkij-idézetet vö. A Karamazov-testvérek. Bp. 1959. I. 372. (Institoris Irén fordítása.)

Eugène Delacroix (francia festő, 1798-1863): Naplója. Ford. és bev. Bárdos Artúr. Bp. 1942 /Officina könyvtár/.

Marcus Valerius Martialis (40 k.-104): – – – epigrammáinak tizennégy könyve a látványosságok könyvével (Liber spectaculorum; Xenia; Apophoreta). Bev. és jegyz. és magyarul tolmácsolta Csengery János. Bp. 1942.

William Shakespeare (1564-1616): Oeuvres complètes. Trad. Pierre Messiaen. 3 vol. Paris, 1939-1943.

Illyés Gyula (1902-1983): Puszták népe. Bp. 1936. Franciául Ceux des pusztas címen jelent meg (trad. du hongrois par Paul-Eugène Régnier) 1943-ban Párizsban.

Eric Knight (1897-1943): This Above All. Bern, 1942. (Magyarul: Légy hű önmagadhoz. Ford. Nemes László. Bp. 1961.)

Beveridge-terv: a William Henry Beveridge angol liberális politikus és közgazdász (1879-1963) által 1942-ben kidolgozott általános társadalombiztosítási program.

Titus Petronius Arbiter (?-66): Trimalchio lakomája. Révay József fordítása. Bp. 1943. – Theodor Mommsen (Nobel-díjas német történetíró, jogtudós, 1817-1903): Römische Geschichte, 1854-1856. (Magyarul: A rómaiak története. Ford. Toldy István. Bp. 1877.)

Shakespeare Romeo és Júliája Kosztolányi Dezső fordításában ismételten 1944-ben jelent meg a Révai Kiadónál.

Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása).

Shakespeare: Téli regéjének Kosztolányi-féle fordítása szintén 1944-ben jelent meg.

Henry de Montherlant francia költő, író, 1896-1972.

Jacques-Bénigne Bossuet francia püspök, író, nagy hatású hitszónok, 1627-1704. XIV. Lajos nevelője, az abszolutista berendezkedés eszméjének propagátora.

André Gide: Si le grain ne meurt. Roman. Paris, 1928 (6. ed.)

Kosztolányi Dezső (1885-1936) összegyűjtött novellái 1943-ban jelentek meg a Révai Kiadónál.

Lin Yutang (Lin Yü-t-ang, angolul publikáló kínai író, 1895-1976): Méz és bors (With Love and Irony). Ford. Hertelendy István. Bp. 1943.

Peter Altenberg (osztrák író, publicista, 1859-1919): Was der Tag mir zuträgt. Wien, 1901.

219

Henry de Montherlant: Encore un instant de bonheur. Poèmes. 1934. – Guillaume Apollinaire, 1880-1918.

Victor Hugo (1802-1885): Les Châtiments. Genève-New York, 1853. – III. Napóleon (Charles-Louis-Napoléon Bonaparte) francia császár, 1852-1870.

José Ortega y Gasset spanyol filozófus (1883-1955) 1914-ben megjelent esszéje: Elmélkedések Don Quijotéról (Meditaciones del „Quijote”).

Shakespeare: Macbeth. 4. szín. (Szabó Lőrinc fordítása 1940-ben jelent meg.)

Paul Morand (francia diplomata, író, 1888-1976): Chronique du XXème siècle. Paris, 1926-1928. – Paul Morand diplomáciai szolgálatban maradt Franciaország lerohanása után is, a vichyi kormányban mint bukaresti, majd berni követ, ezért a háború után hosszabb ideig svájci emigrációban élt.

Shakespeare: Antonius és Cleopatra. Az 1955-ben megjelent Vas István-féle fordítás előtt Szász Károly fordítása volt ismert.

Pázmány Péter, bíboros, esztergomi érsek, 1570-1637.

Johan Huizinga (holland kultúrtörténész, 1872-1945): Im Bann der Geschichte. Basel, 1943.

Juhász Vilmos (író, kultúrtörténész, 1899): Megváltás felé. Új vallástörténet. 1. köt. A nemkeresztény világ. Bp. 1943.

Friedrich Hölderlin, 1770-1843; Friedrich Nietzsche, 1844-1900.

Niccolò Machiavelli (1469-1527): Il Principe. Az említett kiadás: Machiavelli – Nagy Frigyes a fejedelemről. Kivál., ford. és bev. Juhász Vilmos. Bp. 1942 /Officina könyvtár/.

Virginia Woolf (1882-1941): Évek (Years, 1937). Ford. Heves Andor. Bp. 1940, 1-2. köt. – Marcel Proust, 1871-1922; Sidonie Gabrielle Colette, erotikumba hajló regényeiről ismert francia írónő, 1873-1954.

Hans Blüher német filozófus, író, 1888-1955. Híres műve: Die Rolle der Erotik in der männlichen Gesellschaft. Eine Theorie des menschlichen Staatsbilanzes, Wesens und Wertes. Jena. 1. Bd. Der Typus inversus, 1917; 2. Bd. Familie und Männerbund, 1919.

Hippokratész, az ókori orvostudomány atyja (i. e. 460 k.-377), a hagyomány az ő nevéhez fűzi a 400 körül rögzített ún. Hippokratészi iratokat. – Paracelsus (Theophrastus Bombastus Hohenheim) svájci orvos, alkimista és misztikus gondolkodó, 1493-1541.

Georges Bernanos (spanyol származású, antifasiszta francia katolikus író, 1888-1948): Egy falusi plébános naplója (Journal d’un curé de campagne. Paris, 1936). Ford. Just Béla. Kassa, 1943.

Thornton Wilder (1897-1975): Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1944.

Blaise Pascal (1623-1662): Gondolatok. Vál. és bev. François Mauriac. Ford. Fónagy Iván. Bp. 1943, 73.

220

Desiderius Erasmus von Rotterdam (1469?-1536): Colloquia familiaria. 1518. Magyarul: Nyájas beszélgetések. Ford., bev. és jegyz. Trencsényi-Waldapfel Imre. Bp. 1946 /Officina könyvtár/. – I. (Valois) Ferenc francia király, 1515-1547; V. (Habsburg) Károly német-római császár, 1519-1556; VIII. (Tudor) Henrik angol király, 1509-1547. – Hans Holbein, ifj. festő, az európai portréfestészet egyik legkiemelkedőbb alakja. – Johannes Frobenius (Froben) nyomdász, könyvkiadó, cca 1460-1527, Erasmus barátja és kiadója.

Valószínűleg Maurice Maeterlinck (1862-1949): La grande secret (1921) c. művéről van szó. (Magyarul: A nagy titok. Ford. Rózsa Géza. Bp. 1922 /Az okkultizmus könyvei /.)

„Le style c’est l’homme même.” Vö. Georges-Louis Leclerc comte de Buffon (francia természettudós, 1707-1788): Discours sur le style, 1753.

Táncsics Mihály (1799-1884): Életpályám (1876). Kolozsvár, 1943. (További kiadás: Bp. 1949. Sajtó alá rend. és bev. Czibor János)

János jelenései: 8,11. – Johann Wolfgang Goethe (1749-1832): Dichtung und Wahrheit, 1811-1831. (Magyarul: Életemből. Költészet és valóság. Ford. Turóczi József. Bp. 1927.)

Nemo contra Deum, nisi Deus ipse = lat.: Senki Isten ellen, hacsak nem maga az Isten.

Illyés Gyula (1902-1983): Petőfi. Bp. 1936.

François La Rochefoucauld (1613-1680): Maximes, 1664. Az említett kiadás: Grosschmid Gábor: XIV. Lajos s La Rochefoucauld. Az utóbbinak életelveivel. Írta és fordította: – –. Pest, 1851. - Marie-Madeleine La Fayette (Pioche de la Vergne, Comtesse de), 1634-1693.

toujours = fr.: mindig, mindenképp; presque = fr.: csaknem, szinte

Platón: Összes művei, 1-2. köt. Bp. 1943.

Johann Nestroy (1801-1862): Der böse Geist Lumpazivagabundus oder das liederliche Kleeblatt. 1833. (Magyarul: Lumpáciavagabundus, a rossz szellem avagy a három mákvirág. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1983.) – Heltai Jenő (1871-1957): Lumpáciusz Vagabudusz, vagy a három jómadár. Nestroy bohózatos mesejátéka. A mai színpadra átírta és versbe szedte – – Bp. 1943.

Vö. Platón: Prótagorasz. Ford. Faragó László. Id. kiad. I. 57-141.

Szepsi Csombor Márton, 1595-1623. (Az Europica varietas újabb kiadása: - - - összes művei. Sajtó alá rend. Kovács Sándor Iván, Kulcsár Péter /Régi magyar prózai emlékek/. Bp. 1968.) Az idézett helyet I.: 145.

Szekfű Gyula (1883-1955): A száműzött Rákóczi. Bp. 1913.

Periklész, Athén városállam teljhatalmú irányítója, megh. i. e. 429. – tanagra = Tanagra görög város nevéből, finoman festett agyagszobrocska.

Louis Jouvet (francia színész, rendező, 1887-1951): Egy komédiás feljegyzései (Rèflexions du comèdien). Ford. Várkonyi Zoltán. Bp. 1943 /Madách könyvtár/.

221

Johann Wolfgang Goethe: Novella (Novelle, 1828). Ford. Turóczi-Trostler József. Gyoma, 1922. – Friedrich Schiller, 1759-1805.

„Mert Örök Úr a földön, j Örök Úr a tengeren; / Oroszlán hadd szelidüljön, / Viharnak vége legyen; / Nem sújt gyilkos kardja, fénylő, / Hit s remény beteljesül; / A szeretet csodatévő, / Ha imáival rád terül.” Vö. Novella. Györffy Miklós fordítása. = J. W. Goethe: Szépprózai művek, Bp. 1983, 454.

Platón: Az állam (Politeia). Ford. Szabó Miklós. Id. kiad. I. 735-1180. – J. W. Goethe: Die Wahlverwandschaften, 1809. (Magyarul: Vonzások és választások. Ford. Szabó Lőrinc és Vas István. Bp. 1963.) – Leonardo da Vinci, 1452-1519.

Charles-Joseph de Ligne (belga herceg, hadvezér, 1735-1814): Melanges militaires, littèraire et sentimentaires. 34 vol. 1795-1811; Lettres et pensées du maréchal prince de Ligne. Publ. Mme de Staël-Holstein. Paris-Genève, 1809. (3. ed.) – Az említett összeállítás angol nyelven jelent meg: Letters and memoirs of the Prince de Ligne. Trans. Leigh Ashton. London, 1927.

C’est une belle ville, tout de même! = fr.: Mégiscsak szép város ez!

Berzsenyi Dániel (1776-1836): - - ismeretlen és kiadatlan levelei. Kiad. Merényi Oszkár. Bp. 1938. – Döbrentei Gábor író, költő, a Magyar Tudományos Akadémia első titkára, 1785-1851; Horváth Mihály történetíró, csanádi püspök, 1809-1870.

Marcia su Roma: 1922. október 28-29.

A király, ez a szomorú törpe: utalás III. Viktor Emánuel olasz királyra (1900-1946).

Der Ling Princess: Two years in the Forbidden City. New York, 1911. (Német kiadás: Zwei Jahre am Hofe von Peking. Dresden-Leipzig, 191?.) – Az utolsó mandzsu császár: Pu-ji, az utolsó kínai császár, 1906-1967. (Önéletrajza magyarul - - -: Az utolsó kínai császár voltam. Ford., utószó, jegyz. Józsa Sándor. Bp. 1989.)

Teleki József (1738-1796): La cour de Louis XV, Journal de voyage du comte Joseph Teleki, publiè par Gabriel Tolnai. Bibl. de la Revue d’Histoire Comparèe I. Ed. l’Institut Paul Teleki. Budapest et par l’Institut Hongrois de Paris. 1943. – Az idézetet vö.: Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában. (Teleki József utazásai, 1759-1761). Sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1987. Az idézetek szó szerint: „A király rendes termetű, egy kissé jó testtel van, inkább még hitván...” – „Ami kvalitásait illeti, úgy tetszik ábrázatjából is kitetszik az, amit az egész világ tud, hogy az esze egeket nem hasogat.” L. 165, 166.

A Platón-idézetet vö. Platón: Az állam, IV. könyv (Az indulat különbözik a vágyakozástól és a gondolkodástól), id. kiad. I. 906. Aglaión fia: Leontinosz.

Utalás Herbert George Wells (1866-1946): The War of Worlds, 1897. c. művére. (Magyarul: Világok harca. Mars-lakók a Földön. 1-2. Ford. Mikes Lajos. Bp. 1899.)

John Galsworthy Nobel-díjas angol író, 1867-1933.

John Gunther: Európa igazi képe (Inside Europe). Ford. Barkóczy István. Bratislava-Pozsony, 1938, 1-2. /Az új Európa könyvtára /. – Lèon Blum francia szocialista politikus (1872-1950), a

222

népfrontkormány elnöke 1936 és 1938 között. – A spanyol polgárháborút 1936-1939 között vívták.

Joseph Conrad (Josef Korzeniowski, 1857-1924): The Rover. Novel. New York, 1924 /J. C.: Complete Works, 24./.

Jób könyve: 2,8.

Stefan Zweig (1881-1942): A jövő országa, Brazília. (Brasilien. Ein Land der Zukunft). Ford. Halász Gyula. Bp. 1941. – Stefan Zweig brazíliai emigrációjában, 1942. február 22-én vetett véget életének.

„Mi közöm nékem a világ bünéhez? / Az én lelkem csak nyugodalmat éhez ...” L. Babits Mihály (1883-1941): Jónás könyve, Első rész.

Julien Green (1900): Léviathan. Roman. Paris, 1929. (Magyarul: Leviathan. Ford. és bev. Benedek Marcell. Bp. 1957.)

Dante Alighieri (1265-1321): Isteni színjáték (La divina commedia). Ford. Babits Mihály. Bp. 1913-1923.

Alfred Adler (osztrák pszichiáter, pszichológus, 1870-1937): Vom Sinn des Lebens. Wien-Leipzig, 1933. – Minderwertigkeitskomplex = ném., alacsonyabbrendűségi komplexus. Adler a Minderwertigkeitsgefühl kifejezést használta. – Siegmund Freud, 1856-1939.

Mechtilde Lichnowsky hgnő, osztrák költőnő (1879-1958): Kindheit. Wien, 1934.

Az idézetet vö.: Stefan Zweig: Stuart Mária. Ford. Horváth Zoltán. Bp. 1967 (4. kiad.), 320-321.

Franz Werfel (1890-1945): Bernadette (Das Lied von Bernadette, 1941). Ford. J. Christianus Mária. Bp. 1942.

Alfred Duff Cooper: Talleyrand. London, 1937. (Az író magyarul is megjelent közismert műve: A nyugati hadszíntér. Bp. 1939.)

Charles Maurice Talleyrand-Périgord hg, 1754-1838, püspök, Napóleon, majd XVIII. Lajos külügyminisztere, az 1812-es bécsi kongresszuson Franciaország képviselője. – XVIII. Lajos francia király (élt: 1755-1824), 1814-1824; X. Károly francia király, 1824-1830; Lajos Fülöp francia király, 1830-1848; I. Sándor orosz cár, 1801-1825

Kovács Imre (falukutató, író, politikus, 1913-1980): Magyar feudalizmus – Magyar parasztság. Bp. 1943.

Friedrich Sieburg (német író, publicista, kritikus): Robespierre (1935). Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943 (2. kiad.). – Maximilien François Isidore de Robespierre, 1758-1794.

Henri Troyat (Lev Taraszov, orosz származású francia író, szül. 1911): Dosztojevszkij (1940). Ford. Sárközy György és Déry Tibor. Bp. 1943.

Herczeg Ferenc, 1863-1954.

Az amerikai külügyi hivatal könyve a béke és háború titkairól: Friede und Krieg. Die Außenpolitik der Vereinigten Staaten, 1931-1941. Zürich. 1942.

223

Jean Racine (1639-1699): Oeuvres complètes. Paris, 1843; Théâtre complet, 1-2. tom. Paris, 1862; Phaedra. Szomorújáték. Ford. Farkas Aladár. Pest, 1872 /Racine színművei, 2./.

William Somerset Maugham (1874-1965): Ah King. Regény (Ah King. Six stories, 1934). Ford. Vasvári Tibor, Bp. 1943 /Szép írások/.

Joseph Conrad: Typhoon. (Magyarul: Tájfun. Ford. Katona Tamás. Bp. 1979.) A hivatkozott francia kiadás: – – Oeuvres complètes. Trad. de l’anglaise par André Gide. Paris, 1923.

Richard Hughes (1900-1976): High Wind in Jamaica, 1940. (Magyarul: Szélvihar Jamaicában. Ford. Schöpflin Aladár. Bp. 1942 /Külföldi regényírók/. – Uő.: Örvényben (In Hazard, 1938). Ford. Boldizsár Iván. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1941 /Külföldi regényírók/.

Michel Eyquem, Seigneur de Montaigne (1533-1592): Essais. 1580. (Magyarul: Esszék. Vál. és ford. Bajcsa András. Bev. Gyergyai Albert. Bp. 1957.) – Carus Titus Lucretius, i. e. 97-55; Gaius Suetonius Tranquillus, 70 k.-140; Decimus Iunius Iuvenalis, 50?-132-140.

Jean de la Bruyère (1645-1696): Les caractères de Théophraste. Traduit du grec, avec les caractères ou les moeurs de ce siècle, 1688.

André Malraux (1901-1976): La lutte avec l’ange. I. Les Noyers de l’Altenburg. Paris, 1943. (Magyarul: Két nemzedék. Ford. Goda Gábor. Bp. 1946.) – Enver pasa, török politikus, tábornok (1881-1922), az ifjútörök mozgalom egyik vezetője, 1914-1918-ig hadügy-miniszter, részt vett a közép-ázsiai szovjetellenes felkelésben. A harcokban elesett. – H. Abdul Hamid török szultán (1876-1909), akit a török forradalmi erők 1909. március 24-én lemondattak trónjáról. – Hermann von Keyserling német filozófus (1880-1946): Schöpferische Erkenntnis, 1922. – Herbert Axel Olivecrona világhírű svéd agysebész (1891-1960), Karinthy Frigyest is ő operálta.

Wendell Lewis Willkie (1892-1944) 1940-ben republikánus elnökjelölt, a nemzetközi együttműködés állt programja középpontjában. Idézett műve Unteilbare Welt (One world, 1942) címmel németül 1943-ban jelent meg Stockholmban.

Bethlen Miklós (erdélyi kancellár, 1642-1716): – – önéletírása. Bev. és sajtó alá rend. Tolnai Gábor. Bp. 1943 /Magyar századok, 4./. A műnek 1942-ben is volt egy kiadása, melyet Kenyeres Imre gondozott a Magyar szabadság sorozatban.

Valószínűsíthetően Joaquim Teixeira de Pascoaes (Pereira T. de Vasconcelos, portugál író, 1877-1952): Hieronymus. Der Dichter der Freundschaft (São Jerónimo e a trovoada). Übertr. Albert Vigoleis Thelen. Amsterdam-Leipzig, 1941) c. munkájáról van szó.

Zrínyi halálának leírását l. Bethlen Miklós önéletírása I. könyv, XVIII. rész. Bp. 1943, 206-207.

Thomas Mann (1875-1955): Joseph und seine Brüder. Der 4. Roman. Joseph der Ernährer. Stockholm, 1943. (Magyarul: József, a kenyéradó. Vö. József és testvérei. 1-4. Ford. Sárközi György, Káldor György. Bp. 1946.)

Mme de La Fayette: La Princesse de Clèves, 1678. (Magyarul: Clèves hercegnő. Ford. Szávai Nándor. Bp. 1959.)

224

Johann Gottfried Seume kalandos életű német író, költő (1763-1810). Munkássága a kései felvilágosodás jegyeit mutatja. Bejárta Amerikát, Oroszországot, Lengyelországot, Finnországot. Útirajzai művelődéstörténeti értékűek. Apokryphen c. művét (1806) 1. – – –’s Werke in zwei Bänden (Berlin-Weimar, 1977), 2. Bd.

Lieber Unrecht, als Unordnung = ném.: Inkább jogtalanság, mint rendetlenség.

Guy de Pournalès (svájci író, 1881-1941): Wagner (Wagner, la vie d’un artiste, 1932). Ford. Lányi Viktor. Bp. 1943.

Illyés Gyula: Magyarságunk és idegenségünk. Magyar Csillag, 1943, I. 494-496.

Krúdy Gyula (1878-1933): Rezeda Kázmér szép élete. Bp. 1944.

Babits Mihály, 1941; Kosztolányi Dezső, 1936; Karinthy Frigyes, 1938; Tóth Árpád, 1928; Krúdy Gyula, 1933; Móricz Zsigmond, 1942.

Carl Jakob Burckhardt (svájci diplomata, történész, író, 1891-1974; a népszövetség főbiztosa Danzigban 1937-1939 között): Ein Vormittag beim Buchhändler. Basel, 1943.

Sir Robert Gilbert Vansittart angol diplomata és író, 1881-1957, az ún. megbékéltetési politika ellenzője, 1930-1938 között a külügyminiszter állandó helyettese, 1938-1941 között a külügyminiszter állandó tanácsadója.

Raoul Allier (francia szociológus, 1862-1939): Kultúra és varázslat (Le non-civilisé et nous). Ford. Győry János. Bp. 1944 /A Budavár könyvei/. – mana = természetfölötti erő a polinéziai hitvilágban, mely emberben, állatban egyaránt megtalálható. – Max Lehmann német történész, I 845-1929.

James George Frazer (angol etnológus, vallástörténész, 1854-1941): The Golden Bough. A Study in Magic and Religion, 1890. (Magyarul: Az aranyág. Vál. és bev. Bodrogi Tibor. Ford. Bodrogi Tibor és Bónis György. Bp. 1965.)

Stefan Zweig: Zeit und Welt. Gesammelte Aufsätze und Vorträge, 1904-1940. Hrsg. u. Nachw. Richard Friedenthal. Stockholm, 1943.

André Gide: Les faux-monnayeurs. Roman. Paris, 1926. (Magyarul: A pénzhamisítók. Ford. Réz Pál. Bp. 1966.) – A roman pur-ról (tiszta regény): valószínűleg Robert Lorris francia irodalmárról van szó.

Giovanni Boccaccio (1313-1375): Trattatello i laude di Dante, azaz Dante dicsérete. Dante Alighieri első olasz életrajza. A függelékben Leonardo Bruni (cca 1374-1444): Dante életrajza, Giovanni Villani Firenzei krónikájának Dante-rubrikája és a Boccaccio-féle Vita interna néhány fejezete. Ford., bev. és jegyz. Kaposy József. Gyoma, 1921 /Monumenta litterarum, 1. sor. 4./. Boccaccio műve 1943-ban ismét megjelent Füsi József fordításában az Olasz kincsek sorozatban. – Bice: Dante eszményképének, Beatricének beceneve. Az idézetekben feltehetően a következő fejezetek kerültek sorra: IV.: Dante tanulmányaiban való akadályoztatása; V.: Szerelme Beatrice iránt; VII.: Megemlékezés házasságáról; XXV.: Dante jelleme.

This above all: utalás Eric Knight Légy hű önmagadhoz c. regényére.

225

Révay József (író, klasszika-filológus, 1881-1970): Séták a római Magyarországon. Bp. 1943.

Márai Sándor: Röpirat a nemzetnevelésről c. írása magyarul 1942-ben jelent meg a Révai Kiadónál.

Bormérés az írástudók árulásához: utalás Babits Mihálynak a Nyugatban, 1928-ban megjelent Az írástudók árulása c. tanulmányára.

Marcus Aurelius római császár, sztoikus elmélkedések írója, 121-180.

„Vannak perceim, amikor olyan remegve vágyom a halálra, hogy úgy tudnék a karjaiba repülni, mint egy szerelmes karjába. ...” L. William Somerset Maugham: Életem (The Summing Up). Ford. Vas István. Bp. 1948, 184-185.

J. W. Goethe: Maximen und Reflexionen, 1832. (Magyarul: Maximák és reflexiók. Ford. Tandori Dezső. = – – –: Antik és modern. Antológia a művészetekről. Szerk., bev., jegyz. Pók Lajos. Bp. 1981, 758-902.)

„Ein jeder schnüffelt nach dem eigenen Furz” = ném.: „Mindenki saját fingját szimatolja.”

Az idézet: Arisztophanész (i. e. 445-385): Madarak (Ornithesz). Ford. Arany János. = -: Vígjátékai. Bp. 1988, 421. - Arisztophanész Lovagok (Hippeisz) c. vígjátékát szintén Arany János fordította.

Eckhardt Sándor (irodalomtörténész, nyelvész, 1890-1969) a magyar-francia kapcsolatokról francia nyelven megjelent műve: De Sicambria à Sans-Souci. Histoire et légendes franco-hongroises. Paris, 1943 /Bibliothéque de la Revue d’Histoire Comparée, 2./. – III. Béla magyar király, 1172-1196. - Pierre de Ronsard francia költő, 1524-1585. – François Villon (F. de Montcorbier v. des Loges), 1431/32-1463? – II. (Jagelló) Ulászló magyar király, 1490-1516. – sagittis hungarorum = lat., magyarok nyilai, a magyarok kalandozás kori tettei nyomán elterjedt fohász.

Az említett cimbalomművész Rácz Aladár (1881-1958), aki Igor Sztravinszkij és Ernest Ansermet hatására fejlesztette ki a cimbalmot klasszikus zene játszására is alkalmas hangszerré, s feleségével, Yvonne Barblannal kialakította a hangszer klasszikus repertoárját. 1938-tól a Zeneművészeti Főiskola tanára.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Költemények. Ford. Kardos László. Debrecen, 1944 /Ampelos-könyvek/.

Ivan Alekszandrovics Goncsarov (orosz tengerésztiszt, író, 1812-1891): Oblomov. Regény. Ford. Szabó Endre. Bp. 1906 /Klasszikus regénytár/. (Újabb kiadása Németh László fordításában jelent meg 1950-ben.)

Marcel Proust (1871-1922): A la recherche du temps perdu, 1914-1920. (Magyarul: Az eltűnt idő nyomában. Ford. Gyergyai Albert. Bp. 1983.)

Walter Schubart (német filozófus, szül. 1897): Europa und die Seele des Ostens. Basel, 1938. Az említett gondolatok különösen: 95-96.

A prométheuszi, azaz a nyugati ember ősfélelméről l. Schubart művének Urangst und Unvertrauen c. fejezetét (95-128).

Thornton Wilder (1897-1975): Our Town, 1938. (Magyarul: A mi kis városunk. Ford. Benedek Marcell. = - -: Drámák. Vál. és utószó

226

Benedek András. Bp. 1981.) – Szent Lajos király hídja (The bridge of San Louis Rey, 1927). Ford. és bev. Kosztolányi Dezső. Bp. 1943.

Jacques Copeau francia rendező, kritikus, 1879-1948; Gaston Baty francia színházigazgató és díszlettervező, 1885-1952; Erwin Piscator német színházi rendező, 1893-1966.

Heinrich Mann (1871-1950): Der Jugend des Königs Henry Quatre. 1935; Die Vollendung des Königs Henry Quatre. 1938. Magyarul ‘Egy király ifjúsága’ címen adták ki az I. részt (Bp. é. n.) Hajnóczy Rózsa fordításában. IV. Henrik címmel Szabó Ede máig élő fordítása jelent meg. – Heinrich Mann valójában 1950. március 2-én halt meg a kaliforniai Santa Monicában. 1944-ben (december 12.) lett öngyilkos Nelly Mann, az író második felesége.

Utalás Shelley versére: Ode to the West Wind. Ford. Tóth Árpád.

Arthur Rimbaud (1854-1891): Versek. Ford., bev., jegyz. Rónay György. Bp. 1944.

Gustave Flaubert (1821-1880): Trois contes. Un coeur simple – La lègende de Saint-Julien l’Hospitaler – Hérodias. (Magyarul: Három mese. Ford. Hevesi András, Lányi Viktor, Bartócz Ilona. Bp. 1965.)

Benczúr Gyula, 1844-1920; Munkácsy Mihály, 1844-1900; Paál László, 1846-1879. - Émile Zola, 1840-1902.

dajakok v. dyakok = a borneói őslakosság neve, vö. Frazer művével.

Théophile Gautier (1811-1872) Baudelaire-tanulmányát l. Charles Baudelaire: A romlás virágai. Théophile Gautier tanulmányával és Szabó Lőrinc Baudelaire-életrajzával. Ford. Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Tóth Árpád. Bp. 1943.

Michael Roberts: The Recovery of the West. London, 1941. (Németül Die Erneuerung des Westens címmel jelent meg a munka 1943-ban.) – Louis Victor Pierre Raymond de Broglie francia fizikus, 1892-1987. – Siegmund Freud, 1856-1939.

A válságirodalom: Wilhelm Röpke német közgazdász, szociológus (1899-1966). 1943-ban, magyarul megjelent műve: A harmadik út. Korunk társadalmi válsága (Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart, 1942). Bev. Barankovics István. Bp. 1943. – Kurt Neegaard svájci orvos munkája: A 20. század feladata (Die Aufgaben des 20. Jahrhunderts). A modern fizikai világkép jelentősége korunk szellemi helyzetére és hatása a kultúra jövendő fejlődésére. Ford. Mátrainé Zemplén Jolán. Bev. Huzella Tivadar. Bp. 1943.

Jean Giraudoux (1882-1944): Sodome et Gomorrhe, 1943.

Jean Giraudoux: Bella. Histoire de fontranges. Roman, 1926.

Bárdossy László bejelenti a hadüzenetet: 1941. június 26.

Kerényi Károly (klasszika-filológus, vallástörténész, 1897-1973): Hermes der Seelenführer. Das Mythologen vom männlichen Lebensursprung. Zürich, 1944 /Albae Vigiliae/. (Magyarul: Hermés, a lélekvezető. Az élet férfi eredetének mitologémája. Ford. Tatár György. Bp. 1984 /Mérleg/.)

227

„Was mich nicht umbringt, macht mich stärker = ném.: „Ami nem öl meg, az megerősít.”

Deák Farkas (író, történetíró, 1832-1888): Magyar hölgyek levelei. 499 darab. 1515-1709. Közli - -. Bp. 1879 /Magyar leveles tár, 2./.

Anton Pavlovics Csehov (1860-1904): Elbeszélések. Ford. Barabás Ábel. Bp. 1903 /Magyar könyvtár/. Újabb kiadása: – – – Összes elbeszélő művei. Ford. Gyagyovszky Emil, Honti Rezső, Peterdy István. Bp. 1924-1927.

„... az élet harc és számkivetés” – „Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít...” Vö. Marcus Aurelius elmélkedései. Ford. Huszti József. Bp. 1974, 23, 98.

Charles Dickens (1812-1870): A Pickwick-Klub (The Pickwick Papers, 1836). Ford. Szini Gyula. Jegyz. Schöpflin Aladár. Bp. 1929.

Josephus Flavius (Joseph ben Mathitjahu, 37-100 k.): A zsidó háború (Peri tu iudaiku polemu, 75-79). Ford. Révay József. Bp. (2., jav. kiad.) 1957.

Heltai Jenő: A néma levente. Bp. 1936.

Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): Les confessions. 1761-1770. (Magyarul: Vallomások. Ford. Benedek István, Benedek Marcell. Bp. 1957)

Franz Werfel regénye az örmények pusztulásáról: A Musa Dagh negyven napja (Die vierzig Tage des Musa Dagh, 1933). Ford. Tamás István. Bp. 1942, 1-2. köt.

José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása (La rebelión de las masas, 1930). Ford. Puskás Lajos. Bp. 1943 (2. kiad.).

Hendrik van Loon (holland származású amerikai író, 1882-1944): Az emberiség története az ősembertől napjainkig. Ford. Fülöp Zsigmond. Bp. 1927 (2. kiad.).

Konfucius (Kung Fu-ce, i.e. 551-479) ókori kínai filozófus, történetíró, a Nyár és Ősz (Csun-csiu) c. kínai történeti krónika, amely a gyakorlati élet méltatása, az ő nevéhez fűződik.

Andrea Palladio (1508-1580), a vincenzai Teatro Olimpico építésze; a Négy könyv az építészetről c. értekezés (1570) szerzője.

J. W. Goethe: Kampagne in Frankreich 1792. 1822. – Farbenlehre = ném.: színelmélet. Goethe hasonló című munkája 1810-ben jelent meg.

Christopher Marlowe (1564-1593): The Famous Tragedy of the Rich Jew of Malta, 1589. (Magyarul: A máltai zsidó tragédiája. Ford. Rózsa Dezső. Bp. 1914 /Olcsó könyvtárt./) – Jud Süss: utalás Lion Feuchtwanger (1884-1958) 1925-ben megjelent azonos című regényére, valamint a hírhedt náci filmre. Feuchtwanger regénye magyarul A herceg és zsidaja címmel jelent meg 1946-ban (ford. Sztrókay Kálmán).

Utalás Babits Mihály művére.

Utalás Maurice Maeterlinck (1862-1949): La vie des termites (1926, A termeszek élete) c. művére.

Conciergerie: a párizsi Igazságügyi Palota, pincéje a francia forradalom idején hírhedt börtön, itt őrizték többek között Marie Antoinette-et is.

228

Anatole France (Jaques-François-Anatole Thibault, 1844-1924): Thaisz (Thaïs, 1890). Ford. Szerb Antal. Bp. é. n.

Barabás Miklós: - -- önéletrajza. Bev. és jegyz. Bíró Béla. Kolozsvár, 1929 /Az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei/. - Az idézet: „Ő is elmondhatta, mint Wesselényi Miklós atyja: »Megtanítottak szenvedni, de félni nem«.” 161.

Thomas Carlyle (angol történész, 1795-1881): Scott Walter. Ford. Baráth Ferenc. Bp. 1895 /Olcsó Könyvtár/.

Thomas Babington Macaulay (angol történetíró, esszéista, politikus, 1800-1859): Milton. Ford. B. P. Bp. 1876. Az idézett hely: - -: Esszék. Vál., bev. Sükösd Mihály. Bp. 1961, 18-19.

Charles-Augustin Sainte-Beuve (francia irodalmár, történetíró és kritikus, 1804-1869): Causeries du Lundi (Hétfői csevegések). Az írónak a Le Constitutionnel c. lap számára 1851 és 1862 között, hetente írott esszéinek összefoglaló címe, mely 15 kötetben posztumusz jelent meg.

Scudéry kisasszony: Mme Madeleine de Scudéry (1607-1701), korának divatos regényírónője; Maintenon asszony: Françoise d’Abigné Maintenon, marquise, XIV. Lajos második, legendás felesége, 1635-1719.

Ferenc osztrák császár, magyar király, 1792-1835.

Julie Jeanne Élèonore de Lespinasse francia írónő, 1732-1776, 1764-től látogatott irodalmi szalont tartott fenn. – Mme de Sèvigné (Maria de Rabutin Chantal), 1626-1696.

Csortos Gyula, színész, 1893-1945.

George Bernard Shaw (1856-1950): Ember és ember feletti ember (Man and superman). Ford. és bev. Hevesi Sándor. Bp. 1917 /Világkönyvtár/.

Thomas De Quincey (angol esszéista és kritikus, 1785-1859): Egy angol ópiumevő vallomásai (Confessions of an English Opium-Eater). Ford. Kiss Dezső. Bp. 1927 /Magyar könyvtár/.

Erasmus: A balgaság dicsérete (Encomium moriae sive laus stultitiae, 1511). Ford. Lányi Margit. Bp. 1941 /Klasszikus írások/.

Yoshua Slocum kanadai tengerész, világutazó (1844-1909/10), elsőnek hajózta körül a Földet. Erről szóló könyve: Sailing Alone Around the World (1899). 1909-es útjáról nem tért vissza. – Alain Gerbault francia hajós, világutazó, elsőnek kelt át egyedül az Atlanti-óceánon, erről szól útibeszámolója: A la poursuite du soleil. Journal de bord. Paris, 1929.

Valèry-Nicolas Larbaud (francia író, költő, 1881-1957): Jaune, Bleu, Blanc, 1927.

Valószínűsíthetően Surányi Miklós író, újságíró, 1882-1936.

Szophoklész: Oedipus király. Babits Mihály fordítása.

A Larbaud-idézet: „Nagy Isten, mit kezdhetnék e gyötrelmes élettel, / Melyben annyi sok veszély fenyeget, / Egy élettel, mely mégis felséges és gyötrelmes, / Ha a szívem önmagára van hagyatva.” Vö. Valèry-Nicolas Larbaud, id. műve, VIII. fejezet. – Antigoné mondja: „Valami mély / titkú halál / vitte el őt. /...” L.

229

Szophoklész: Oedipus Kolonosban. = Babits Mihály dráma- és prózafordításai. Bp. 1980, 157.

Szekfű Gyula (1883-1955): Valahol utat tévesztettünk. A Magyar Nemzetben megjelent cikksorozat közlése 1943 decemberében kezdődik meg.

Julien Green: Journal (Napló), mely 1926-tól folyamatosan jelenik meg.

Roger Martin du Gard, 1881-1958; Jean Cocteau, 1889-1963.

Sir Neville Chamberlain angol miniszterelnök, 1869-1940. Neve fémjelzi az ún. furcsa háború időszakát.

Shakespeare Lear királya Kosztolányi fordításában 1943-ban jelent meg.

Mohácsi Jenő író, műfordító, 1886-1944. Lefordította még többek között a Bánk bánt, valamint a Csongor és Tündét. Nem tért vissza a deportálásból.

Heinrich Schliemann (1822-1890): Troja. Ergebnisse meiner neuesten Ausgrabungen auf der Baustelle von Troja, in den Heldengräber, Burnabasch und andern Orten Troas im Jahre 1882. Leipzig, 1884. – szvasztika = szanszkrit, napkereszt, a nap ősi, indiai jelképe. A hitleristák horogkeresztje innen veszi eredetét.

Gárdonyi Géza (1863-1922) utóbb megtagadott parasztcsúfoló sorozata: Göre Gábor bíró úr könyvei. Mindönféle levelei, kalandozásai és tapasztalattyai. Bp. 1895-.

Johann Sebastian Bach, 1685-1750; Rainer Maria Rilke, 1875-1926; Lucas Cranach, 1472-1553; Francisco José y Lucientes Goya, 1746-1838; Pheidiász, i. e. V. sz.; Auguste Rodin, 1840-1917.

Lord Alfred Tennyson (1809-1892): Enoch Arden, 1864. (Magyarul: Arden Enoch. Ford. Jánosi Gusztáv. Bp. 1881 /Olcsó könyvtár/.) A regény a holtnak hitt és visszatért férj nevéről nyerte címét. – Robert Burns, 1759-1796.

Cholnoky László, 1897-1929. – Tammuz = föníciai isten

Aristide Briand francia miniszterelnök, külügyminiszter, 1909-től tölti be funkcióit. 1930-ban meghirdetett Páneurópa-tervének lényege az európai egység megteremtése francia vezető pozíciókkal, a Szovjetunió figyelmen kívül hagyásával. – Gaston Doumergue francia köztársasági elnök, 1924-ben választják meg, s 1931-ig van hivatalban, 1934-ben kormányt alakít. – Jacques-Bénigne Bossuet híresebb munkái: Discours sur l’histoire universelle (1691); Histoire des variations des Eglises (1688); Politique tirée de propes paroles de l’Ecriture (1709).

„...ő sem tudta, / és ki választja széllyel, / mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?” L. Babits Mihály: Jónás könyve, IV. rész.

A Falstaff franciául: Shakespeare: IV. Henrik c. királydrámájáról van szó, központi figurájáról elnevezve.

Richard Strauss (1864-1946) osztrák zeneszerző szimfonikus költeménye.

Március 19.: utalás a német megszállás napjára.

„Aki dudás akar lenni...”: utalás József Attila híres mottójára.

Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak: utalás Magyarország Trianon utáni területi követeléseire.

230

„...und dann will ich keinen Tschechen mehr sehen” = „...és többé nem akarok egyetlen csehet sem látni.” Hitler beszéde 1938. szeptember 26-án a berlini Sportpalastban.

A németek bevonulása Prágába: 1939. március 15.

pacta sunt servanda = lat.: a szerződés kötelez

Benvenuto Cellini (1500-1571): -- Önéletleírása (La vita di B. C. seguita dai trattati dell’oreficeria e della scultura e dagli scritti sull’arte, 1558-1568). 1-2. köt. Ford. Szana Tamás. Átd. Éber László. 2. kiad. Bp. 1921 /Mesterművek/. – Az idézet: I. könyv, III. fejezet.

Falstaff: „...Mintsem ezt az életet folytassam tovább, inkább harisnyát kötök, és megfoltozom, és megtalpalom. A nyavalya törjön ki minden gyáva embert. ...” Vö. Shakespeare: IV. Henrik. Első rész, II. felvonás, 4. szín., Vas István fordítása.

lege artis = lat., annak rendje és módja szerint

„...von fünf Uhr Morgen wird an der polnischen Grenze geschossen” = „Reggel öt óra óta lőnek a lengyel határon.” Hitler beszéde 1939. szeptember 1-jén. A híres mondat szó szerint: „Seit 5.45 Uhr wird jetzt zurückgeschossen” = „Reggel 5 óra 45 óta visszalövünk.” L. Manfred Overesch: Das dritte Reich, 1939-1945. Düsseldorf, 1983 /Chronik deutschen Zeitgeschichte, Bd 2/II./.

Giacomo Girolamo Casanova de Seingalt (1725-1798) kalandjait 1791-1798 között meg is írja Histoire de ma vie (Élettörténetem) címmel.

„Nem többnek, száz olvasónak írom ezt a könyvet ...” Vö. Stendhal (Henri Beyle, 1783-1842): A szerelemről. Ford. Kolozsvári Grandpierre Emil. Bp. 1969, 16.

Oscar Wilde, 1854-1900. – Samuel Butler (1835-1902), angol író, híres műve: The Way of All Flesh (Minden testnek útja. Ford. Kéry László. Bp. 1972).

Oscar Wilde a Shakespeare-szonettekről: Das Sonettenproblem des Herrn W. H. Vom Englisch übersetzt v. Johannes Gaulke. Leipzig, 1902.

Karl Scheffler (német művészeti író, 1869-1951): Der Geist der Gotik, 1917.

„Plus un homme est grand artiste, plus il doit désirer les titres et décorations comme rempart” = fr.: „Minél nagyobb művész valaki, annál inkább kívánja magának támaszul a címeket és kitüntetéseket.”

coup de foudre = fr., villámcsapás, az első találkozáskor érzett mély benyomás

Marcus Tullius Cicero (i. e. 106-43): Cato maior de senectute. (Magyarul: Az idősebb Cato vagy az öregségről. Ford. Némethy Géza. = - - válogatott művei. Vál. Havas László. Bp. 1980, 346-380.)

Az idézet Petőfi Sándor Tündérálom c. verséből való.

J. W. Goethe: Italienische Reise. Aufsätze und Aussprüche über bildende Kunst, 1-2. (Magyarul: Utazás Itáliában. Ford. Bálint Aladár. Bp. 1922 /Nagy írók – nagy írások. I. sor. 8./.)

231

Joseph Henri Rosny, aîné, elsősorban fantasztikus regényeiről ismert francia író, 1856-1940.

Vö. Stendhal: A szerelemről, XVIII. fejezet: A női gőg, id. kiad. 87-88, 90.

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 54., Vicenza, 1786. szeptember 19.

Az idézet Shelley Óda a nyugati szélhez c. versének második részéből való.

Somlyó Zoltán (1884-1937): Válogatott versei. A bev. írták Erdélyi József, Kosztolányi Dezső stb. Sajtó alá rend. Szász Menyhért. Bp. 1936. – Erdélyi József költő, 1896-1978.

A németek Jugoszlávia felé robogtak a pesti Duna-parton: 1941. április 2-6. között, Jugoszlávia megtámadásakor vonultak át a németek Magyarországon.

Pascal: Gondolatok, id. kiadás, 81.

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad. 67-109.

Stendhal: A szerelemről, XXXV. fejezet: A féltékenységről, id. kiad. 116.

Angyal Dávid történetíró, 1857-1943; Alexander Bernát filozófus, esztéta, 1850-1927; Ferenczi Sándor pszichiáter, pszichológus, 1873-1933; Füst Milán író, 1888-1967; Gyergyai Albert irodalomtörténész, műfordító, 1893-1981; Hevesi Sándor rendező, 1873-1939; Heltai Jenő költő, író, 1871-1957; Osvát Ernő (1877-1929) és Ignotus (Veigelsberg Hugó, 1869-1949), a Nyugat szerkesztői.

Paul Morand: Le voyage. Notes et maximes (Paris, 1946).

Bernard Shaw Candida c. darabját 1894-ben írta. 1916-ban jelent meg először magyarul, Hevesi Sándor fordításában.

Endre László, vitéz, a Fajvédő Szocialista Párt megalapítója, a zsidók deportálásának irányítója, a népbírósági perek során 1946-ban halálra ítélték.

A Shakespeare-idézet Szabó Lőrinc fordítása.

Edmund Veesenmayer, a megszállt Magyarország teljhatalmú birodalmi biztosa, Németország budapesti követe (szül. 1904). Jelentős szerepe volt Szálasi hatalomra juttatásában. 1945-ben, a nürnbergi per során 20 év börtönre ítélték, amiből azután csak 3 évet töltött le.

Karl Kraus (1874-1936): Die letzten Tage der Menschheit. Tragödie in 5 Akten mit Vorspiel und Epilog, 1922. (Magyarul: Az emberiség végnapjai. Ford. Tandori Dezső. Bp. 1977.)

Jules-Henri Poincaré (francia matematikus, tudományfilozófus, asztronómus, 1854-1912): A tudomány értéke (La valeur de la science). Bp. 1924 /Filozófiai könyvtár/.

James Joyce (1882-1941): Gens du Dublin (Dubliners, 1914). Trad. de l’anglais par Yva Fernandez, Heléne Du Pasquier, Jaques-Paul Reynod. Pref. Valéry Larbaud. Paris, 1926. (Magyarul: Dublini emberek. Novellák. Ford. Papp Zoltán. Bp. 1975.)

James Joyce: Portrait of the artist as a young man. (Magyarul: Ifjúkori önarckép. Ford. Szobotka Tibor. Bp. 1958.)

232

Gyóni (Áchim) Géza, a világháborút megéneklő verseiről közismert költő, 1884-1917.

Goethe: Utazás Itáliában, id. kiad., Messina, 1787. május 12., szombat, illetve Messina, 1787. május 13., vasárnap.

Kosztolányi egy időben halt meg Gömbössel: 1936.

Ferenc József (osztrák császár, magyar király, uraik.: 1848-1916). Vö. Otto Ernst: Le dernier siècle de la cour de Vienne. D’après la correspondance tirée des Archives secrètes de la Maison d’Autriche. Trad. Gèo Bell. Paris, 1928.

A Darányi-kormány 1936-1938-ig, a Gömbös-kormány 1932-1936-ig, a Szálasi-kormány 1944-1945-ben volt hivatalban.

entourage = fr.: környezet

...akad egy magyar főúr – a koronaőr –, aki a Gestapo parancsára előhozza a magyar Szent Koronát: a koronaőrök ekkor Perényi Zsigmond báró (1882-1960) és Radvánszky Albert báró (1882-1960). A koronaőrök, bár nem ismerik el Szálasi uralmát, annak november 2-i beiktatási ünnepségére, a nyilas nemzetvezető parancsára hozatják elő a már előzetesen a Várban elásott koronát.

Otto Winckelmann, 1944. március 19-től a Magyarországon állomásozó SS rendőri erők főparancsnoka, 1944. december 1-5. között a Budapest-erőd főparancsnoka.

Georges Duhamel (francia regényíró, 1884-1966): Les confessions sans penitences suivi de trois autres entretiens. Rousseau, Montesquieu, Descartes, Pascal, 1941.

A Károlyi-kormány hadügyminisztere 1918-ban Barta Albert volt (1877-1960), Böhm Vilmos (1880-1949) ugyanakkor a hadügyi államtitkár.

Maeterlinck egyaránt írt a termeszekről és a méhekről. Vö. 167. old., illetve A méhek élete. Ford. Binder Jenő. Bp. 1912. – esprit de la ruche = fr.: boly-, illetve kaptárszellem.

Ernst Kretschmer (német pszichiáter, 1884-1964): Geniale Menschen. Berlin, 1929. 3. kiad.: - - Mit einer Porträtsammlung. Berlin, 1942.

Gilbert Keith Chesterton (1874-1936): St. Francis of Assisi. (Magyarul 1980-ban jelent meg. Ford. Kaposy József.) Francia kiadása 1925-ben jelent meg Párizsban.

The Bridge of San Louis Rey = Szent Lajos király hídja, utalás Thornton Wilder regényére.

Johann Friedrich Cotta német könyvkiadó és politikus (1764-1832), aki Goethe és Schiller mellett Hölderlin, Jean Paul és Kleist műveit is kiadta. – Die Propyläen, 1798-1800. Goethe által kiadott kritikai lap.

Ralph Waldo Emerson (1803-1882): Essays, 1841. (Magyarul: Természet, ember, társadalom. Válogatott tanulmányok. Ford. és bev. Wildner Ödön. Bp. 1921. /Kultúra és tudomány/.)

Nyikolaj Nyikolajevics Guszev (1882-1967) 1907-1910 között volt Tolsztoj titkára; Ilja Iljics Mecsnyikov, Nobel-díjas biológusról (1845-

233

1916) Tolsztoj többször tesz említést Naplójában. Vö. Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Napló, 1847-1910. Bp. 1967.

A nyilas belügyminiszter: Vajna Gábor.

Jeremiás: 36,26.

„És a balgát a szó meg nem javítja (Péld. 29,19.) ...vesszővel verd meg fiadat, és megszabadítod lelkét a haláltól (Péld. 23,14)” Vö. Nursiai Szent Benedek (480 k.-547): Kolostorszabályzatok (Regula monasteriorum, 529). Ford. Söveges Dávid. Bp. 1981 (4. kiad.), 79.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj: Háború és béke (Vojna i mir, 1865-1869). Ford. és bev. Bonkáló Sándor. Bp. 1943 (3. kiad.) /A világirodalom legszebb klasszikusai/.

„Az én országom nem e világból való.” János: 18,36 (Kihallgatás Pilátus előtt). – „Mi közöm van nékem te hozzád, oh asszony?” János: 2,4 (Kánai menyegző).

Ernest Renan (1823-1892): La vie de Jésus, 1863. (Magyarul: Jézus élete.) Ford. Salgó Ernő. (A már 1926-ban napvilágot látott magyar fordítás 1945-ben Gustave Doré illusztrációival jelent meg.)

Lathe bioasas! = gör.: Rejtőzködve élj! – Ridens discede. lat.: Mosolyogva távozz.

A berlini Spartakus-felkelés: 1919. november 9.

Utalás Platón Szókratész védőbeszéde (Apologia Szókratusz) c. művére (ford. Gyomlay Gyula, 1. id. kiad. I. 1-38.).

Krúdy Gyula (1878-1933): Szindbád ifjúsága. 1911.

Jules Michelet (francia történetíró, 1798-1874): „La nation hongroise est l’aristocratie de l’héroisme, de la grandeur morale et de la dignité” = „A magyar nemzet a hősiesség, az erkölcsi nagyság és a méltóság arisztokráciája.”

Herczeg Ferenc: Ocskay brigadéros. Történelmi színmű. Bp. 1902.

Ralph Waldo Emerson: Character. Self-reliance. Two essays, 1844.

Rogyion J. Malinovszkij szovjet tábornok, a 2. Ukrán Front hadseregparancsnoka.

Anatole France: A kis Nozière (Petit Nozière). Ford. Szini Gyula. Bp. 1920 /A kultúra regénytára/. – Szini Gyula író, újságíró, a Nyugat munkatársa, 1876-1932.

Otto Ribbeck (német klasszika-filológus, 1827-1898): A római költészet története (Geschichte der römischen Dichtung, 1-3. Bd., 1887-1889). Ford. Csiky Gergely. Bp. 1891-1893.

penatok = penates, a családi tűzhelyet védelmező, a család élelmezését, jólétét biztosító védőszellemek a római hitvilágban, oltáruk a ház belsejében volt; larok = lares, a római mitológiában a családi termékenységet biztosító védőszellemek, oltárukat a határban állították fel; Marmar (Mars, Mavors, később Quirinus is) = farkas alakjában megjelenő, harcot segítő szellem.

Babits Mihály (1883-1941): Az európai irodalom története; Az európai irodalom története, 1760-1925. Bp. 1934, 1935.

André Gide: Les nouvelles nourritures, 1935.

234

Lin Yutang: Moment in Peking. A Novel of Contemporary Chinese Life. 1-2. Bern, 1943.

Ilja Grigorjevics Ehrenburg, 1891-1967.

Emmanuel-Joseph Sieyès abbé, gróf, 1748-1836, a francia forradalomban a harmadik rend jogaiért folytatott küzdelem kiemelkedő egyénisége. Híres röpirata 1789-ből: Qu’est-ce le tiers-ètat? – J’ai vecu c. írását 1793-ban írta.

235

Kiadja a Helikon Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja. A kiadásért Okolicsányi Tamás, a Helikon Kiadó igazgatója felel. Irodalmi vezető Ambrus Éva. Szerkesztette Steinert Ágota. Művészeti vezető Zigány Edit. A fedelet Kováts Imre tervezte. Nyomta és kötötte a Szegedi Kossuth Nyomda Kft., 2004-ben. Felelős vezető Gera Imre igazgató. Megjelent 16,6 (A/5) ív terjedelemben.

HE 918 / ISBN 963 208 527 2

236

1943.......................................................................................31944.....................................................................................86A NAPLÓ KRONOLÓGIÁJA................................................218A NAPLÓ HIVATKOZÁSAI..........................................................223