fűzze a korszellemre, a technikára, az ipar-művészeti becsületességre vagy célokra vonat-kozó mondanivalóit. Természetes, hogy gúny és jóakarat, feuilletonisztikus könnyedség és megfontolt szakszerűség kell hogy váltakozzék az ilyen munkában s ezen a nehézségen könnyű szerrel diadalmaskodik Pazaurek. Nem elfogult semmi irányban és nem esik ájulásba mint az ízlés konzervatív barátai szoktak, ami-kor a gépipar túlzásairól van szó. Inkább azt hiszi, hogy csak lassan lecsiszolódnak és mint ahogy a szurrogátumok : a kaucsuk, a cellulóze, a linoleum, a guttapercha, amióta természetük-nek megfelelő célokra használják őket s nem imitációkra, jó kisegítői lettek az iparművészet-nek, úgy lesz ez a gépi művészet helyes irányí-tásával is. Alig van a régibb és újabb ipar-művészetnek, társadalmi ízlésnek olyan ferde-sége, amelynek itt meg ne volna a kritikája, néha túlzott fontossággal is feltüntetve. Igaz, hogy az olvasó nem fogja mindig osztani az aggodal-mát. Amit például a kombinált bútorokról mond —csak úgy találomra ragadjuk ki ások közül — az nem mondható mindig az ízlés eltévelyedé-sének. Egy szék, amely csapóasztallappal van felszerelve, egy empire-kályhaellenző, amely-nek lenyitható kis deszkalapja van, egészen megokolt holmik és például a szintétikus ékkövek (rubin, zafír), iparművészeti értékét sem lehet a valódi ékkövek mögé állítani, csak azért, mert ezek vegyi úton álltak elő. A merev rendszerezésben és skatulyázásban is van valami a verejtékszagú német alaposságból, de mindezek nem olyan hibák, hogy a könyvet ne forgathatná még a szakember is nagy tanul-sággal. S kivált nálunk, ahol még egy tucat Pazaurek is találna kötetei számára elég anya-got. Mégis : a magyar dolgokból ez a könyv, bár csaknem minden ország iparművészetébe belenyúl, nem igen közöl példákat. Csak a Zsolnay-féle lüszteres faíence-ok szépségét emeli ki több ízben és egy helyütt bemutatja a plakátművészet ízléstelenségét egy Bayer-féle Purgo-plakát képén, amely a gizeh-i szfinksz szájába dug egyet ebből a huncut kis pirulából. Szerencsére : ez a plakát, amely német szövegű és jellegű, úgy látszik, nem minálunk készült. De szerencsétlenségünkre: vannak ami hirdető-oszlopainkon ennél sokkal sikerületlenebb rek-lámképeink is. Olyanok, amelyekhez az ilyen

apró labdacsok elenyésző csekélységek. * * *

Pazarlás a szerelem jogos tulajdonsága, a művészet gyengéje s az önzés bűne.

A jelen galádul lehazudtolta a multat; aztán jött a jövő (futurista) ettől elsápadt a jelen, s menten áthalt múlttá : azért nincs most jelen. Nagy S á n d o r .

UJ KERÁMIÁI TANFOLYAM. Legutóbbi szá-munkban írásban és képben ismertettük ol-

vasóink előtt azokat a figyelemreméltó kísér-leteket, amelyeket Ligeti Miklós szobrász-művész Petr ik Lajos igazgatóval karöltve évek óta folytatott a keramia terén s amelyek úgy művészi, mint technikai szempontból igen kiváló eredményekkel jártak. Most örömmel vettük és adhatjuk tudomásul, hogy ezek az eredmények megtalálták a biztosítékot arra, hogy általuk a magyar iparművészetnek ez a fontos és nagy-értékű ága újabb lendületet nyerjen. A m. kir. kereskedelemügyi miniszterugyanis elhatározta, hogy már az idei ősztől fogva a Petrik Lajos igazgatósága alatt álló központi agyagipari mű-helyben kerámiái tanfolyamot rendez, amelynek vezetésével Ligeti Miklóst bízta meg. Az új ke-rámiái műhely teljesen modern berendezéssel, a legszélesebb alapokon fog foglalkozni a ke-ramia minden ágával, és célja, hogy egyrészt az anyagot és a technikát alapjában ismerő, minden tekintetben jártas keramikusokat ne-veljen, másrészt pedig, hogy a magyar szárma-zású és jellegű kerámiái termékeknek piacot teremtsen s különösen, hogy megtalálja azokat a külföldi összeköttetéseket, amelyek révén a magyar keremiai művészetet a világforgalomba bevezetheti. E célból bevonja működési kö-rébe azokat a magyar művészeket, akiknek jel-lege a művészi keramia feladataira alkalmas. A magyar agyagművészet tehát ezáltal egy olyan nagyszabású szervezetet nyer, amely a legszebb jövővel kecsegteti s a művészi terme-lésnek egy új jelentős gócpontja lehet. Az új kerámiái tanfolyamra már lehet jelentkezni Li~ getiMiklós szobrászművésznél (Stefánia-úí 20).

VAN, DE NINCS. Ezzel a címmel egy felette érdekes és aktuális levelet kaptunk Szuchy

Emil plébános úrtól, aki levelében egy olyan témát pendített meg, amely bizonyára sokak gondolataiban szintén megfordult már s amely éppen közérdekű természeténél fogva meg-követeli, hogy a nyilvánosság előtt foglal-kozzunk vele és az általa felvetett kérdésre a nyilvánosság előtt adjuk meg a feleletet. A levél a modern egyházművészetről szól, amely a lelkes és szellemes levélíró szerint van, de nincs. Van, mert a Magyar Iparművészet egyházművészeti száma, valamint egyéb al-kalmak is meggyőzhették a magyar közön-séget arról, hogy a korszerű egyházművészeti mozgalom buzgó és tehetséges munkásokra talált a magyar művészek között, akiknek talentuma és lelkesedése létrehozta azokat

J 305

az új formákat, amelyek révén az egyház-művészet a jelenkor lelkéhez simul. De mo-dern egyházművészet még sincsen, mondja a cikkíró, mert ezek az új formák csak, mint pièce uniquek készültek és megszerzésük a papságra nézve körülményes és hosszantartó. E célból a levélíró egy olyan gyakorlati szer-vezet megalkotását sürgeti, amely az egyház-művészeti termékek forgalombahozatalával foglalkozna, tehát elvégezné a sokszorosítás tekintetében szükséges feladatokat, raktárt tar-tana a korszerű egyházművészeti tárgyakból és gondoskodna reklám és katalógusok útján a közönség tájékoztatásáról is. Csak ezen a módon volna lehetséges, hogy a korszerű egy-házművészet, amely most még inkább eszmei magasságokban mozog, gyakorlati elterjedést találjon és reális alapot hódítson magának a közönség körében. A levélíró mindenesetre a legaktuálisabb ponton fogta meg az egyház-művészet problémáját, azon a ponton, amely-nek helyes megoldásától a mozgalom egész jövő élete függ. Mindnyájan, akik ennek a mozgalomnak hívei vagyunk, tudjuk, hogy annakegész jövendő sikere attól függ, miképpen sikerül azokat az ideális tendenciákat, ame-lyeknek megteremtésén idáig dolgoztunk, gya-korlati produkciókra átváltani. Ez az átváltás eddig még tényleg nem történt meg, mert hiszen a mozgalom még nagyon fiatal s az első teendő az volt, hogy a lelkekben vessük meg a mozgalom alapját. Most, miután a művészet és a közönség érdeklődése fel van keltve s a produkció művészi lehetősége biz-tosítva van, minden igyekezetünk arra irányul, hogy a mozgalom fejlődését gyakorlati ala-pokra fektessük s hogy a szervezetet, amely a forgalom céljait szolgálná, létrehozzuk. Ez a munka természetesen igen nehéz, de van reményünk arra, hogy sikerülni fog. Egyrészt a közvetlen megvalósulás előtt levő Országos Egyházművészeti Tanács fog a mozgalom praktikus kiterjesztéséről gondoskodni, más-részt pedig maga az Iparművészeti Társulat, ha — amire szintén biztos reményünk van — a külön társulati ház felépül. A megfelelő helyi-ségekben módunk lesz arra, hogy az iparművé-szet minden ágában s így az egyházművészet-ben is állandó és közvetlen rendelkezésére áll-junk a közönségnek, amelynek így módjában lesz szükségleteinek könnyű fedezése. S így az eszme, amelyet Szuchy Emil plébános úr oly helyesen és előrelátóan pendített meg, meg-találja a megvalósuláshoz vezető utat.

KÉPESLAPOK, A képeslevelezőlapok dol-gában ugyan külföldön nem dühöng túl-

ságosan a művészet, de egyenesen meg-döbbentő az, amit ebben a tekintetben a

hazai fürdők és nyaralók világából vet asz-talunkra reggelenkint a posta. A grafika mai fejlettsége és olcsósága mellett szinte csodálatos, hogy mennyi silány nyomtatvány, milyen kétségbeejtően rossz felvételek, mi-csoda cinkográfia és milyen tipográfia az, amelyet egy-egy fürdő, kirándulóhely vagy vállalat a maga reklámja segítőtársainak fogad. Olyan cégek, vállalatok, fürdőhelyek, amelyek újévi borravalónak is tízezer koro-nákat osztogatnak, egy-egy iparművész-ter-vezőtől sajnálnak pár száz koronát és falusi zugfényképészek, meg kisnyomdászok ízlése szerint állítják össze képeslapgyüjteményeiket. Aki valaha belefogott abba, hogy kedvesebb ismerősei képeslapjait összegyűjtse, néhány hét múlva unottan dobja a papírkosárba valamennyit; ezerszámra ismétlődnek meg a hamuszínű hegycsúcsok, a Gibson-Iányok az ő musszlin-fátyolos arcukkal, a jux-képek és a színes népviseletek igazi zergeszakállal vagy álszakállal. Pedig, hogy a mi grafikus művészetünk mit tudna e tekintetben nyúj-tani, azt e lap olvasóinak nem szükséges magyarázni, akik a Rigler-féle iparművészeti iskolai karácsonyi, meg húsvéti képeslapokat ismerik, akik „Az Est" ötletes Falus-képes-lapjait látták, s akik egy-egy pályázat ered-ményét, mint legutóbb a Székesfővárosi Gáz-művek-ét figyelemmel kísérték. És hogy a mi vásárlóközönségünk egy jelentős részének sem oly fogyatékos az ízlése, mint sokan hiszik, azt az bizonyítja legjobban, hogy a külföldi művészi szalonok jó reprodukciói és a Wiener Werkstätte művészeinek divat-képei drágaságuk ellenére is rohamosan fogynak. A hiba itt nem a fogyasztókban van s nem a művészekben. A hiba csak a mi ipari köreink nagy és végzetes művészet-ellenességében van, egy kalmárkodó szellem-ben, amely cinikusan fittyet hány minden esztétikának és amely a maga tudatlanságát, elmaradottságát egyre a vásárló publikumra keni. Amely beszél pénzetlenségről, rossz üzletekről, balkán háborúról és a mohácsi vészt követő időkről, csakhogy kétszáz koro-nát el ne kelljen vonnia az osztalékoktól.

PUSZTULÓ MŰEMLÉKEK. A napilapok egymásután két magyar műemlék pusztu-

lásáról adtak hírt ; az egyik szomorúbban érin-tett, mint a másik. Egyiknek sem szabadna megtörténnie. Nem vagyunk gazdag ország s a műkincseink nem érik fel más országok művészi gazdagságát, éppen azért kétszeresen kellene vigyáznunk minden meglevő értékünkre. S most mégis majdnem egy napon vettük hirét, hogy elpusztul egy emlék, amelyet alig néhány esztendővel ezelőtt, sok pénzen építettünk s

hogy — ami még fájdalmasabb — halálra van-nak ítélve azok a műemlékek is, amelyek év-századokon keresztül legnagyobb büszkesé-geink voltak. A pannonhalmi emlék esete csak a magyar lelkesedés szalmalángjának tipikus példája, könnyelmű és oktalan cselekedet, amelyet minél hamarább helyre kell hozni. Afaoltárok sorsa azonban már több ennél, olyan művészetellenes bűn, amely a legsúlyosabb beszámítás alá esik. A lőcsei Szent Jakalj temp-lom főoltára nemcsak hazánk legnevezetesebb műkincsei közül való, hanem az egész világon páratlanul áll, úgy méreteinél, mint művészi jellegének különös finomságánál fogva. A kül-föld nagyon is tud arról, hogy mit ér Pál mester remeke, hiszen nemrég két milliót kínáltak az oltárért. S bár teljesen ki van zárva, hogy valaha is megváljunk a műremektől, ez az összeg bizonyítja, hogy nemcsak szellemi tőkénkben jelent hatalmas értéket ez az alko-tás, hanem számottevő része a nemzeti köz-vagyonnak is. Mégis félő, hogy meg kell vál-nunk tőle s büszkeségünket szégyenkezésbe fullasztja a nemzeti indolencia. Mert a neveze-tes mű s vele együtt a faoltárok legnagyobb része ma már olyan állapotban van, hogy egy enyhe földrengés vagy egy erősebb vihar egy-szerre megfoszthat nemzeti kincsünktől. De még erre sincs szükség, az oltár fája már any-nyira korhadt, szúette, hogy egy szép napon könnyen találhatunk majd Pál mester műve helyett egy rakás törmeléket. Akkor majd késő lesz a bánat és a külföld előtti szégyenkezés. Éppen azért a műemlék restaurálását mielőbb végre kell hajtani. A mód, amellyel a műremek épsége ismét évszázadokra biztosítható, meg-van, a paraffin-eljárás jósága kipróbált, nevet-séges, sőt szégyenteljes dolog volna, ha a mű-emléknek azért kellene tönkremennie, mert nem volt tízezer koronánk, amellyel megmentsünk két milliót. Ez olyan kiadási tétel, amelyre kell fedezetet találni, és ha az állam nem teheti, találjon az egyház vagy találjanak más kultúrintézetek. De meg kell óvni Magyar-ország presztízsét egy olyan balesettől, amely-nek csak kisebb baja volna, hogy nem mer-nénk utána Európa szemébe nézni. A nagyob-bik az, hogy a műkincset, ha egyszer eltűnt, soha semmi sem hozza vissza.

AZ OTTHON KULTUSZA. Tudvalevő, hogy t talán sehol a világon az otthonnak nincs

akkora megbecsülésben része, mint Német-országban. Amit a praktikus angol elintéz egy házvétellel s egy kis kertecskével, abból a németek az utolsó évtizedekben valóságos stu-diumot fejlesztettek ki. Nem túlzás, ha stú-diumról beszélünk, mert ma mára német iskolák legtöbbjében csakugyan rendes tantárgyként

szerepel a Naturschutz mellett a Heimatschutz. Az iskolásgyerek nemcsak a maga városa vagy vidéke történeti s természeti gazdagsá-gával ismerkedik meg, hanem valósággal ter-mészettudományos úton csöpögtetik bele az erdők, a folyók, a városkép, az öreg házak és a virágos ablakok szeretetét. A régi „Szé-pészeti egyletek" helyébe mindenféle praktikus egyesületek léptek s ezek azt is feladatuknak tartják, hogy egy-egy vidéknek, városnak vagy városrésznek sajátos „genius loci "-ját külön tisztelet tárgyává tegyék. De nem állanak meg itt, hanem a családi élet fészkét, a lakást is külön művészettel istápolják s ezerféle taní-tással, jutalmakkal, brosürával és előadásokkal igyekszenek a családi élet nagy szociális jelen-tőségéhez a művészi argumentumokat szállí-tani. Kissé németes, de a faj természetében rejlik, hogy ezt is egy nagy szövetség útján igyekszenek megvalósítani, amelynek vidéken-ként fiókjai vannak. Egy-egy fiók azután maga propagálja az eszméket úgy, ahogy legjobbnak véli. így olvassuk, hogy mostanában a berlini Kereskedelmi Főiskolán, ahol különben az ipar-művészet mindig elsőrangú figyelemben része-sült, az odavaló egyesület előadóciklust tart vetített képek kíséretében az otthon kultuszáról, így esik szó ottan a vizierők kihasználásáról, a kirakatművészetről, az idegenforgalomról s a nemzetgazdasági tényezőkről az otthon védel-mével kapcsolatban. Németországban az efféle előadásokat mindig célszerű gazdasági tekin-tetek irányítják, mert hiszen éppen a családi élet, a lakás, és a józan életmód az, amivel ez a fel-törekvő nemzet jövő sikereit megalapozza. Csak az furcsa kissé, e dolgok elgondo-lásában, hogy éppen az olyan társadalmakat nevelik legintenzívebben az otthonuk szerete-tére, amelyeknek ez amúgy is ősidők óta való sajátosságuk. S miért nem találják meg nálunk ennek a módját, ahol a városlakó ember a szo-ciális feltételeit nélkülözi a jó lakásnak, a falusi s vidéki ember pedig gyakran az ízlésbeli fel-tételeit? Vagy az a kényelmes kitérés volna itt a felelet, hogy minek az igényeket oktalanul fel-csigázni ? Az ilyen rövidlátásra az örök törté-neti igazság adja a legjobb feleletet : minden művelődés, minden kényelem s minden jólét avval kezdődik, hogy az igények emelkednek.

TÖRTÉNETET ÉPÍTENI, A mai építő-művészet csak ritkán jut ahhoz a feladat-

hoz, hogy a história számára alkosson. A kis családi vagy konvencionális üzleti szellemtől csak ritkán távolodhatik el az építész egy-egy városháza, színház, kultúr-palota vagy főiskola erejéig. S rendesen ilyenkor is igen-igen meg van kötve a keze : az éltető ihlet, mely régen oly sokszor lobog-

hatott az építészben, mikor nemzedékek szá-mára gondolta el munkáját, korunkban meg-alkuvásokra kénytelen. Természetes tehát, hogy annál nagyobb az érdeklődés, mely az építész munkáját kíséri, mikor igazi reprezen-tatív feladathoz jut, mint most Behrens, a neves német művész, akinek a szentpétervári német nagykövetség palotáját kellett kívül és belül véges-végig megoldania. Egy német művészeti folyóirat, a Deutsche Kunst und Dekoration legutolsó száma mutatja, hogy ez miként sikerült neki. A nagy, hatvanhárom méteres vastag màrvânyfaçade, nobilis és dacos oszlopaival, szinte ünnepi nagyszerűségével egyszerre elárulja, hogy az építész itt átérezte történeti feladatát. Szigorú, szinte akadémikus önfegyelmezés van ebben az épületben, amely-nek külsőleg minden dísze az oromzatra állított két hatalmas paripa, kétoldalt két atlétával. Igaz, egy kicsit megérzik Schinkel-nek és az utána következett porosz archi-tektúrának nehézkessége az épületen, de azért az összhatás mégis nagyméretű, nyu-godt és szinte sugározza magából azt a komoly tudást, mely egy nagy hevületek nélkül való korszakból kiárad. Bent a nagy fogadótermekben, zeneszobában, sőt még a modern elgondolású teaszalonban is min-denütt előkelő hűvösségre hangolta stílusát az építész. Sehol semmi abból a lázból, mely még a tíz évvel ezelőtti Behrens mun-káin is megérzett, csöndes meghódolás a történelem szellemének és legfőképpen az empire méltóságos vonalának mindenütt. A fehér stukkó, a trónterem márványa, a nehéz, faragott tölgyfaszékek sötét bársonya, aranyos zsinórjaival és paszomántjaival min-denütt mintha hosszú-hosszú megfontolások eredményei volnának, amelyeknek kiinduló-pontja egy-egy régi festmény vagy bronz-relief, egy empire-kastélyból való kandalló voltak. Csak a nagy ebédlőteremben találni egy kis Van de Velde reminiszcenciát és a nehéz tölgyfaburkolatú teaszalonban talál-kozott önmagával Behrens Péter. Mindent összevéve meg lehet állapítani, hogy a modern-ség akadémizmusa is megérett már arra a feladatra, hogy nagyszerű és imponáló vona-lakkal és méretekkel fejezze ki az évszázadok számára a maga gondolatait, amelyek nem patétikusok többé és nem frázisosak, de nem is hevíti őket valami túláradó lelkesség.

IPARMŰVÉSZET ÉS KIVITEL. A német 1 iparművészet a maga produktív voltával már jó ideje eljutott ahhoz a fokhoz, amikor kifelé kénytelen terjeszkedni. Sokkal többet és sokkal értékesebbet termel egyes iparágak-ban — kivált textilben, kerámiában, fémárúk-

ban —, hogysem megelégedhetnék a hazai területtel. Az utolsó évek minden erőfeszítése egy-egy nagy sóhajtás a külföld meghódítá-sára. A brüsszeli kiállítás, a franciákkal való versengés, a Werkbund megalapítása, a jövő évi kölni világkiállítás, mind arra való, hogy bebizonyítsák a világ előtt, mily túlhaladott álláspont az ízlés Mekkájának Párist tekin-teni. És a németek egyáltalában nem titkolják, hogy iparművészetük egész tendenciája gazda-sági és hogy vágyaik mind a külföldre vivő sineken futnak a világba. A Werkbund lipcsei gyűlésein történt nemrég, hogy a plaueni kereskedelmi kamara titkára, dr. Plauen erre-vonatkozó kutatásai eredményét két pontban foglalta össze következőképpen : 1. A kvali-tásos árúk fokozott termelése következtében belső szükséggé vált az exportálás és ennél-fogva 2. szükséges, hogy a német iparművé-szeti és mintatermékek összes elsőbbségi jogai a külfölddel szemben megvédelmeztes-senek. Erre a célra esetleg egy nemzetközi megállapító-intézet volna létesítendő. Az élel-mes németek ily módon akarnak védekezni az ellen, hogy szellemi termékeiket akárminő iparművészeti formában jelentkeznek azok, külföldi államok elcsenhessék. És mialatt ők maguk ilyen szépen készülnek elő a jövő világuralmára, azalatt a nagy tőkéjük máris munkatársakul szegődteti maga mellé az ipar-művészetet. Egy müncheni lapban olvassuk, hogy néhány hét alatt a következő nagyobb megrendeléshez jutottak müncheni cégek. A sok hűhóval készült hatalmas óceánjárónak, az Imperatornak egyik éttermét modern Louis XVI. stílusban (zöld lakk aranyozással) egy nagy müncheni lakberendező-vállalat szállítja. Ugyanez a cég a Hamburg-Amerika Linie Panama nevű hajójának összes berendezé-seit is végzi. Viktória Lujza hercegnőnek, a császár leányának egy villaberendezése egy másik neves cégnél készül. A sokféle nagy megrendelés közt egy díszes garnitúra jut hozzánk Zágrábba is, a Tietz-cégnek Nürn-bergbe pedig egy egész boltberendezés. De jut egy királyi várpalotára való Sziámba is, ahol a királyi udvarnak aligha lehet rossz ízlése, ha a jónevű Danzer Péter müncheni építész tervei szerint rendezkedik be. Fogadó-terem, várószoba, ebédlő palisanderből és mahagóniból óangol stílusban készült és mivel a tropikus éghajlatra különös tekintettel kel-lett lenni, azért némelyik bútordarabot két-féle furnirréteggel kellett borítani. Mindezek az úszó paloták és királyi tróntermek, meg a milliók számára nyitott árúházak a leg-jobb reklámjai a német műiparnak, amely csa-tázva és hangosan akarja meghódítani a világpiacot.

MA5YAR IPARMŰVÉSZET 1913. VII. V. MELLÉKLET.

Székesfővárosi iparrajziskola szövőipari műhelye. Csomózott sző-nyeg részlete. Tervezte ; Mayer Rntal. Tanár: Lakatos flrtur. Szak-oktató : Stiaszny Aladár.

Tapis. Exécuté par les élèves de l'école communale du dessin appliqué à l'industrie à Budapest.