História 1999-07 · Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve. iii Created

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-07

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1999-07

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. "Gabi", az újabb Rudapithecus-koponya ............................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

2. ...................................................................................................................................................... 12 1. Ókori napfogyatkozások ..................................................................................................... 12 2. Képek .................................................................................................................................. 13

3. ...................................................................................................................................................... 16 1. Európa és a "kalandozók" ................................................................................................... 16 2. Képek .................................................................................................................................. 18

4. ...................................................................................................................................................... 24 1. ............................................................................................................................................ 24

5. ...................................................................................................................................................... 28 1. Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban ................................................................ 28 2. Képek .................................................................................................................................. 31

6. ...................................................................................................................................................... 34 1. A tiszti párbaj ...................................................................................................................... 34 2. Képek .................................................................................................................................. 36

7. ...................................................................................................................................................... 38 1. Egy önkéntes naplója .......................................................................................................... 38 2. Képek .................................................................................................................................. 38

8. ...................................................................................................................................................... 41 1. A fagylalt históriája ............................................................................................................. 41 2. Képek .................................................................................................................................. 42

9. ...................................................................................................................................................... 45 1. Mercedes ............................................................................................................................. 45 2. Képek .................................................................................................................................. 46

10. .................................................................................................................................................... 49 1. Szabadságharcunk gyõztes kárpátaljai csatája .................................................................... 49

11. .................................................................................................................................................... 51 1. Császár vagy király? ........................................................................................................... 51

12. .................................................................................................................................................... 52 1. Théba alkonya ..................................................................................................................... 52 2. Képek .................................................................................................................................. 55

13. .................................................................................................................................................... 63 1. Kákosy László tudományos pályája .................................................................................... 63

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. "Gabi", az újabb Rudapithecus-koponya

GLÓBUSZ

KORDOS László

„Gabi”, az újabb Rudapithecus-koponya

Az emberré válás előfutárai

Rudabánya a világ egyik első számú lelőhelye az emberré válás korai szakaszában élt emberszabású majomnak.

A hír az újabb leletről annyira friss, hogy a koponyamaradvány alapján a teljes rekonstrukció még el sem

készülhetett. A napisajtó több rövidhírben értesítette a széles közönséget a nyári tudományos világszenzációról.

A História céltudatosan törekszik arra, hogy az emberiség történelmének korai szakaszairól rendszeresen

közöljön cikkeket. Ezért is azonnal felkértük Kordos Lászlót – akinek írásaival az olvasók folyóiratunk

hasábjain már találkozhattak , hogy a szakember szemszögéből adjon áttekintést a Rudapithecus újabb

maradványának előkerüléséről, illetve arról, hogyan illeszkedik az újabb lelet az előember történelmébe.

1999. június 13-án délelőtt a magyar–kanadai ásatáson Hernyák Gábor geológus egy újabb, minden eddiginél

teljesebb, 10 millió éves emberszabású majom, a Rudapithecus koponyáját találta meg. A csaknem harminc éve

tartó ásatások során a kétszázadik majomlelet a felfedező nőiesített nevét viselő „Gabi”. Ez egyúttal a negyedik

rudabányai koponyamaradvány. Az 1976-ban előkerült RUD–44 jelű Rudapithecus-koponya egy kifejlett hím

állattól származott. Mindeddig a legfontosabb koponyamaradványra 1985. szeptemberében (RUD–77) szintén

Hernyák Gábor talált rá, néhány méterre a korábbitól. Rudabányán egy másik ősmajom is élt, az Anapithecus

hernyaki, akinek töredékes koponyáját (RUD–83) az 1988. évi ásatások során fedeztük fel. És most, néhány

hónapja töredékesen is, de előkerült a mindeddig legteljesebb Rudapithecus-koponya, „Gabi”. Nincs még egy

olyan lelőhely a Földön, ahonnan az emberré válás korai, 35 és 8 millió évekkel ezelőtti szakaszából ennyi

emberszabású majom koponyája került volna elő!

Mit tudunk „Gabiról”?

A viszonylag kis méretű, újonnan felfedezett Rudapithecus-koponya arcára nézve leginkább a nagy, előretekintő

szemüregek jellemzőek, amelyeket szélesebb csontos rész választ el egymástól. Állcsontja kismértékben

előreáll, s ily módon inkább a makákókra, semmint emberszabású majomra hasonlít. A koponya legfontosabb

része a szemüreget oldalról határoló, keskeny és törékeny járomív, ami a rudabányai leletek között első

alkalommal maradt fenn oly módon, hogy összekapcsolja az arc felső és alsó részét. Mindeddig csak különböző

számítások segítségével lehetett rekonstruálni, hogy milyen is volt valószínűleg a Rudapithecus arcprofilja. Az

enyhén előreálló (prognath) arc szemürege fölött alig kivehető a megvastagodott szemöldökeresz, amely laposan

folytatódik az agykoponya homloki részétől egészen a tarkócsontig. Fogsorából mindössze egyetlen oldalsó

metszőfog hiányzik, ez valahol még a rudabányai agyagban rejtőzhet. Érdekes, hogy a fogak egy része a lelet

betemetődésekor a koponyától távolabbra került. Így fordulhatott elő, hogy az egyik metszőfogára négy méterrel

távolabb, már évekkel ezelőtt ráakadtunk, de akkor még senki sem sejtette, hogy a szórványos majomfoghoz

tartozó koponya valaha is előkerül. Az egykor világos színű, alig kopott állandó fogak az utólagos környezeti

hatásokra most feketén csillognak. Az állat életkorának meghatározása szempontjából fontos, hogy mindegyik

foga előbújt, és „Gabi” már felnőtt korba lépett, mert tejfogait elveszítette. A ma élő csimpánzoknál ez az

állapot 11–12 éves korban következik be. Testsúlyát két módszerrel is ki lehetett számítani. A szemüreg

méreteit figyelembe véve 19–24, a fogak nagysága alapján pedig 19–22 kg testtömegű lehetett. Az

agykoponyáról jól meghatározható méretek segítségével ki lehetett számítani agytérfogatát, ami 275–325

köbcentiméternek adódott. Ez az érték ugyan valamivel kevesebb, mint a korábbi nőstény Rudapithecus 330

köbcentiméteres értéke, mégis megfelel egy ma élő kisebb csimpánzénak.

Még nem fejeződött be „Gabi” koponyájának teljes rekonstruálása és tudományos értékelése, de a korábbi

leletek alapján fajáról tudjuk, hogy négylábon a fák ágain mozgott és puha, zaftos növényi táplálékot

fogyasztott.

Afrika – az emberszabásúak őshazája

Az emberré válás kutatói számára a koponyaleletek a legfontosabbak, és sajnos belőlük ismerjük a

legkevesebbet. A vékony, üreges és bonyolult felépítésű koponyacsontok az évmilliók alatt könnyen

elporladnak, rendszerint csak a kemény zománcú fogak maradnak fenn.


Az emberhez és a ma élő emberszabású majmokhoz (orángután, gorilla, csimpánz) vezető leszármazási vonalak

mintegy 35 millió évre tekintenek vissza, amikor a mai Egyiptom területén élt az első valódi emberszabású, az

Aegyptopithecus. Mindeddig három koponyatöredékük ismert Fayum környékéről. A megnyúlt arcú és

agykoponyájú, macskaméretű (6–8 kg) lény nagyrészt gyümölcsökkel és falevelekkel táplálkozott. Kisméretű

szemüregei miatt a kutatók úgy gondolják, hogy elsősorban éjszaka a fák ágain mozgott.

Később a korai emberszabású majmok végtagcsontjait és koponyáit Afrika keleti részén, Ugandában és

Kenyában fedezték fel. Ebben az időben, Kr. e. 23 és 14 millió év között az egykori trópusi őserdei

környezetben igen sokféle, különböző életmódot folytató főemlős élt, közöttük emberszabásúak is. A

legnagyobb a 16 millió éve élt Afropithecus turkanensis volt, akinek nőstény, gorillaméretű robusztus

koponyáját ismerjük. A közel 50 kilogramm testtömegű emberszabásúval egy időben élt az alig 10 kilogrammos

Turkanapithecus kalakolensis is.

A leghíresebb, 15–16 millió éves kihalt emberszabású a Proconsul africanus, aki nevét a 40-es évek végén egy

londoni mulatóban szereplő idomított csimpánz, a Consul után kapta. Jó tíz évvel ezelőtt a Viktória-tó Rusinga

szigetéről egy csaknem teljes csontvázát is kiásták, így napjainkban a Proconsul alapján tudunk a legtöbbet

mondani a miocén kori afrikai emberszabásúakról. Jellemző rájuk, hogy farkuk nem volt, a fákon négy lábon

mozogtak, csüngtek, de a talajra nem nagyon ereszkedtek le (1999 augusztusában röppent fel a hír, hogy Kelet-

Afrikában olyan 15 millió évvel ezelőtt élt emberszabású majom csontjait tárták fel, aki egyaránt jól mozgott a

fák ágain és a talajon is). Arcuk rendkívül megrövidült, kúpos-redős fogaikkal gyümölcsöket és lombleveleket

egyaránt ettek. A Proconsulok között több fajt is meg lehet különböztetni, amelyeknek testsúlya 50 és 18 kg

között változott. A koponyájáról is ismert Proconsul africanus agytérfogata 280–300 köbcentiméter lehetett, de

ezt csak azt követően számíthatták ki, hogy felfedezése után jó negyven évvel a Kenyai Természettudományi

Múzeumban a teknőscsontok között megtalálták a koponyát kiegészítő tarkócsont darabját is. Az agykoponya

belső felületén megőrződött és az agykéreg külső szerkezetére utaló benyomatok alapján agyfejlettsége még

messze elmaradt a ma élő emberszabásúaktól, csakúgy, mint a Rudapithecusé is.

A legfiatalabb afrikai miocén kori kihalt emberszabású ősmajmok 14 millió évvel ezelőtt látszólag eltűntek,

mert egészen 3,5–4 millió évvel ezelőttig rendkívül kevés és bizonytalan leletük ismert. A lelethiánynak jól

megmagyarázható természeti okai vannak. Ebben az időszakban emelkedett fel az Etiópiai-magasföld,

megélénkült a vulkánosság, a csontokat bezáró kőzetek lerakódása helyett inkább a lepusztulás következett be.

Ilyen földtani körülmények között igen kis eséllyel maradnak meg a csontmaradványok, különösen a koponyák.

Ugyanakkor 15 és 10 millió évvel ezelőtt a lemeztektonikai mozgások hatására Afrika és Eurázsia Arábián

keresztül összekapcsolódott egymással, s az Afrikában élt sokféle emberszabású ősmajom néhány populációja

átvándorolhatott Eurázsia déli területeire.

Ázsia – út az orángutánhoz

Az Afrikából Ázsiába vándorolt emberszabású ősmajmok között néhány éve fedezték fel a törökországi Sinap-

összleletben a 9-10 millió éves Ankarapithecus koponyáját és néhány végtagcsontját. A teljes arckoponyán

egyaránt megtalálni az európai Dryopithecusokra és az ázsia Sivapithecusokra jellemző anatómiai bélyegeket.

Ugyanúgy kimutathatóan erős homlokereszt viselt, mint a Dryopithecus, a szemüregek közötti távolság a

Sivapithecushoz hasonlóan keskeny, valamint az állcsontja is jelentősen megnyúlt, vagyis előreálló (prognath)

arca volt. Végtagcsontjai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy ez az ősmajom részben már a talajon is

mozgott, csakúgy, mint az ázsiai emberszabásúak ma is élő leszármazottja, az orángután.

Azt, hogy az Ázsiába vándoroltakból később az orángután alakult ki, először a pakisztáni, 8–9 millió évvel

ezelőtt élt Sivapithecus koponyája alapján állapították meg. Amíg ez a lelet elő nem került, a töredékes fogakból

és állkapcsokból sokféle, azóta elvetett hipotézist állítottak fel. Ezek között leginkább a Ramapithecus-elmélet

tartotta magát, miszerint az indiai szubkontinensen élt Ramapithecus az emberi vonal közvetlen, az afrikai

eredetet kizáró ázsiai őse volt. Az 1970-es évek közepén a még hiányos rudabányai leletek is ezt az elképzelést

támogatták. A pakisztáni koponya előkerülése után vált egyértelművé, hogy a Ramapithecus valójában a

Sivapithecusok közé tartozik, és nem az emberhez, hanem az orángutánhoz vezető leszármazási sorba

illeszkedik (ennek ellenére a legtöbb hazai tankönyvben még ez a húsz éve túlhaladott álláspont jelenik meg).

Az ázsiai koponyaleletek különös példányai a dél-kínai Lufengpithecusok, akik nevüket lelőhelyükről kapták. A

sajnos rendkívül összepréselt, töredezett két koponyát először két külön nemzetségbe (Sivapithecus és

Ramapithecus) sorolták, s csak a későbbi vizsgálatok derítették ki, hogy valójában egy és ugyanazon faj

(Lufengpithecus lefungensis) hím és nőstény példányáról van szó. Bár a szakemberek még ma is vitatkoznak a

kínai leletek evolúciós helyéről, a legtöbben egyetértenek abban, hogy 8–9 millió évvel ezelőtt a Lufengpithecus

is egyféle orángutánős lehetett.


Európa – afrikai rokonság

A legelső európai emberszabású majomlelet mintegy 15 millió éves. Az erősen kopott fogacska Dél-

Németországból került elő. A Griphopithecus nevű lényhez tartozónak tartják, akinek először a Pozsony melletti

Dévényújfalu homokbányájában akadtak nyomára. A szórványos fogleleteket nehezen lehet értékelni, de úgy

tűnik, hogy legközelebbi rokonai Törökországból kerültek elő.

Európa legjellegzetesebb, 12–9 millió évek között élt emberszabású ősmajmai a Dryopithecusok. Első

maradványaikat Franciaországból írták le, majd sorra kimutatták Spanyolországból, Németországból, s ma úgy

tartjuk, hogy a rudabányai emberszabásúak is ebbe a nemzetségbe tartoznak. Ezért a tudományos

közleményekben a Rudapithecus névvel már alig lehet találkozni, mert szakkörökben Dryopithecust

emlegetnek.

Az 1990-es évek elején spanyol–kanadai közreműködéssel a Barcelona közeli Can Llobateres 9–10 millió éve

lerakódott folyóvízi üledékében ugyanaz a David R. Begun találta meg a Dryopithecus laietanus koponyáját,

akivel évek óta a rudabányai ősmajomleletek feldolgozásán is fáradozunk. Később, személyes nézeteltérés miatt

a kanadai és a spanyol kutatók összekülönböztek, s éles tudományos vitát is folytatnak. Tény, hogy a spanyol

koponya rendkívül hasonlít a rudabányaiakra, s csak néhány anatómiai jegy különbözősége miatt valószínű,

hogy más fajba tartoznak. Ennél fontosabb, hogy miként ítélik meg leszármazási kapcsolataikat. A spanyolok

szerint több hasonlóságot mutat az ázsiai Sivapithecus>orángután vonalhoz, mint a kanadai tudós által

hangoztatott nézethez, miszerint az európai Dryopithecusok inkább az afrikai csimpánzzal és a gorillával állnak

közelebbi rokonságban. Tény, hogy ebben a kérdésben – a tudománypolitikai csatározásoktól eltekintve – a

rudabányai koponyamaradványoknak mérvadó jelentőségük van.

Görögország északi területéről, Makedóniából az 1970-es évek végén kimutatták egy egészen különleges

emberszabású majom koponyáját és állkapcsait. Rendkívül robusztus megjelenésű, vastag koponyacsontú és

fogzománcú példányokról van szó. Általánosan elfogadott nézet szerint az Ouranopithecusnak elnevezett lények

mintegy átmenetet alkotnak az emberszabású ősmajmok és az emberi vonal legkorábbi képviselői, az

Australopithecusok között. Összehasonlítva a régi és az újabb rudabányai koponyákkal, első látásra rendkívüli

különbözőségre gyanakszunk. Azonban a részletes anatómiai vizsgálatok és a kladisztikus elemzések szoros

rokonságot jeleztek. Mindezt úgy lehetett értelmezni, hogy a rudabányai és a makedóniai emberszabású

ősmajom közeli rokonok, de eltérő környezethez alkalmazkodtak. Míg a „Rudapithecus” erdei körülmények

között, puha gyümölcsöket fogyasztó, törékeny csontozatú, kis termetű majom volt, addig a macedóniai

Ouranopithecus a nyílt területeket és a kemény magvak fogyasztását kedvelte.

Mit tudunk most?

„A tudósok rendkívül buta emberek. Csak azt tudják, amire adatuk, bizonyítékuk van. Nem szárnyalhat a

fantáziájuk, mint bárki másnak” – mondta a híres „Lucy” egyik felfedezője, a francia Yves Coppens professzor

egy újságírói kérdésre válaszolva. Igen, valóban ennyit tudunk az emberré válás legkorábbi, csekély számú

koponyalelete alapján. Minden új, tízévenkénti egy vagy két felfedezés arra jó, hogy megdöntsön korábbi

meggyökeresedett nézeteket, vagy éppen azokat megerősítve további bizonyítékokkal szolgáljon. Az új

Rudapithecus-koponya az utóbbi kategóriába tartozik. Az első vizsgálatok alapján nem dőltek meg tudományos

dogmák, inkább megerősödtek a korábbi bizonyított nézetek. Többet tudunk az európai Dryopithecusok közé

sorolt „Rudapithecus” faji változékonyságáról, biológiájáról, s a legfontosabb, hogy pontosan tudjuk, hogyan

nézett ki a koponyája.

A kevés, de mégis sokféle afrikai, ázsiai és európai kihalt emberszabású majom koponyájából sokféle

következtetést lehetett levonni.

A „ki kinek leszármazottja” kérdésre ma úgy válaszolhatunk, hogy az Afrika keleti részén trópusi erdei

körülmények között kialakult sokféle emberszabásúak közül néhány 15 és 10 millió éve Arábián keresztül

átvándorolt Eurázsiába, ahol továbbfejlődve a ma is élő orángutánok alakultak ki belőlük, míg az Európában

megtelepedett Dryopithecusfélék olyan szoros anatómiai hasonlóságot mutatnak az afrikai ma élő

emberszabásúakkal, hogy jogosan gondolhatjuk, közöttük kell keresni az 5–6 millió évvel ezelőtt elváló

csimpánzhoz, gorillához, valamint az emberhez vezető leszármazási vonalak közös ősét.

Evolúciós szempontból is jelentősek ezek a koponyaleletek. Világosan mutatják az alkalmazkodás sokrétű

megnyilvánulási formáit. A koponya különböző részei eltérő módon és gyorsasággal alkalmazkodnak a

tápláléktípusokhoz. Az arc rövidebb vagy megnyúltabb formája akár néhány millió év alatt is átalakul. A 35

millió éves Aegyptopithecusnak még hosszú, míg a Proconsulnak és a Rudapithecusnak erősen megrövidült arca


volt. Az ázsiai formáknál (Ankarapithecus, Sivapithecus) sajátosan, szinte csőrszerűen megnyúlt a felső

állcsont, a metszőfogak előretekintenek. Ugyanakkor a fogak átformálódási sebessége rendkívül lassú, méretbeli

változásuk nem követi az arccsontok gyorsabb ütemű átalakulását. Ily módon a fogak hol kicsik, hol pedig

túlzottan nagyok az őket befogadó alsó és felső állkapcsokhoz viszonyítva. Nem véletlen, hogy a mai ember

táplálkozási szokásainak drasztikus megváltozásával akár egy tucat generáción belül is bekövetkezik a felső

állcsont megrövidülése, s ennek eredményeként bőségesen akad dolguk a fogszabályozó orvosoknak, mert a

nagy fogak nem férnek el a kis állkapocsban. A háziasítás, a domesztikáció egyik szembetűnő jele az arc

megrövidülése. A vaddisznónak megnyúlt orra, arca van, míg a házisertéseknek rendkívül rövid. Az

agykoponya formája és főleg térfogata 16 és 3 millió év között szinte semmit sem változott, 300 és 400

köbcentiméter közötti volt. Lényeges gyarapodására csak mintegy másfél millió évvel ezelőtt került sor.

Emberszabásúból ember

Miután 35 millió éve megjelentek az első emberszabású ősmajmok és 10–20 millió éve elfoglalták az őserdők

szinte összes élettájékát, Afrikából meghódították Európa és Eurázsia déli területeit. A molekuláris biológiai és

az őslénytani vizsgálatok egybehangzó adatai szerint 5 és 6 millió év között elkülönült egymástól a mai afrikai

emberszabású majmokhoz, a csimpánzhoz és a gorillához, valamint az emberhez vezető leszármazási vonal. A

szétágazás okát egyértelműen az egész Földre kiterjedő környezetváltozás okozta, miután a nagy kiterjedésű

őserdők visszaszorultak az Egyenlítő környékére, korábbi területeiken nyílt és száraz, vagy éppen szavanna

jellegű vegetáció alakult ki. Az ember-szabású ősmajmok vagy kihaltak, vagy alkalmazkodtak az új

körülményekhez. Az utóbbiakhoz tartozók között a csimpánz és a gorilla megmaradt az erdei környezetben, míg

mások – az európai Dryopithecusok, s köztük a Rudabányán élt „Rudapithecusok” utódai – a nyíltabb

területeket foglalták el, s ezzel az emberhez vezető hosszú és elágazó fejlődés előfutárai lettek. Az emberszerűek

(Hominidae) ma ismert legősibb formái, a 4–5 millió évek között élt Ardipithecus és az Australopithecus

anamenis már felegyenesedve, két lábon járt. Az őket követő Australopithecus afarensis (legismertebb példánya

„Lucy”) 2,5 millió évvel ezelőtt már kőeszközöket. készített. Ekkor, Kr. e. 3 és 2 millió év között az

Australopithecusoknak több faja is kialakult Afrikában, majd velük együtt élt az emberi nemzetség első faja, a

Homo rudolfensis is.

Az elmúlt 2 millió évben felgyorsult az emberszerűek fejlődése, kialakult a Homo habilis, majd a Homo

ergaster, s belőle a legsikeresebb korai emberfaj, a Homo erectus. Utóbbi, a „felegyenesedett ember”, akinek a

koponyája és agytérfogata rohamos növekedésbe kezdett, 1 millió évvel ezelőtt Afrikából átvándorolt

Eurázsiába. Végezetül, mintegy 200 ezer éve létrejött a hideg, jégkorszaki körülményekhez alkalmazkodott

Neander-völgyi ember, akit az azonos időben kialakult, anatómiailag modern ember, a Homo sapiens mintegy

30 ezer évvel ezelőtt kiszorított Európából.

*

Az „értelmes ember” azóta az emberré válás évmilliókig tartó folyamatának utolsó, s egyetlen élő faja, aki már

képes volt az értelmes, tagolt beszédre, az elvont gondolkodásra, grafikus alkotásokat hozott létre, hitvilága volt,

bonyolultan szervezett társadalomban élt, majd 10–12 ezer évtől kezdődően, áttérve a gyűjtögető-vadászó

életformáról a letelepedettre háziasítani kezdte a növényeket és az állatokat. A Homo sapiens elindult történeti

útján, létrehozva a civilizáció mindazon vívmányát és hordalékát, amelyek napjaink mindennapi és távlati létét

jelentik.

2. Képek









1. Ókori napfogyatkozások

FIGYELŐ

KERTÉSZ István

Ókori napfogyatkozások

Babona és tudomány

Boleslaw Prus világszerte ismert és a megfilmesítés óta még népszerűbb regénye, „A fáraó” a Kr. e. 11. századi

Egyiptom forrongó világába viszi olvasóját. Dúl a harc a reformokért rajongó ifjú uralkodó és a konzervatív

papság között. Ez utóbbi vezére, Herihór a tudós papok által előre megállapított napfogyatkozás idejére élezi ki

a konfliktust, hogy azután a fáraót támogató tömeget az égi jelenség által keltett babonás félelem

kihasználásával törje meg. A regény egyik csúcspontja a jelenet: Herihór megjelenik a néptől körülvett

memphiszi Ptah-templom falán, és fennhangon az istenekhez fohászkodik. „A következő pillanatban,

valahonnan a templom fölött, emberfölötti hang csattant fel: – Elfordítom arcomat ettől az átkozott néptől:

boruljon sötétség a földre!

És rettenetes dolog történt: míg a hang beszélt, a nap szemlátomást elvesztette fényét! És az utolsó szóra olyan

sötét lett, mint éjszaka. Az égen felragyogtak a csillagok, a nap helyén fekete korong sötétlett, körülötte láng-

gyűrű.”

Sötétség a Nílus felett?

Az Amon-papság hatalmát felülkerekedni segítő napfogyatkozás éppúgy az írói képzelet szüleménye, mint

annak feltételezése, hogy az egyiptomi vagy akár az ahhoz hasonlóan nagy hírű babilóni csillagászat képes lett

volna a nap-fogyatkozások előrejelzésére. Ami pedig egyáltalán a napfogyatkozás megemlítését illeti, azt – mint

rossz előjelet – az egyiptomi források általában mellőzték. Csupán egy korántsem egyértelmű utalásból tudunk

részleges napfogyatkozásról Kr. e. 610-ből. Egy papirusz szövege szerint I. Pszammetik múmiájának őrzője így

szólt: „Az Ég elnyelte a Napot.” A következő híradás több mint ezer esztendő múltán már az egyiptomi

keresztények, a koptok egyik írásában olvasható, amely Kr. u. 601-ből jelez napfogyatkozást.

Az előbbi példáknál több hasznot jelent az a feljegyzés, amely az asszír történelem egy szakaszának kronológiai

rendjét a történészek számára megállapíthatóvá tette. Az asszírok úgynevezett limmu-listákat állítottak össze,

amelyek az egyes éveket a legmagasabb rangú kormánytisztviselők nevével jelölték. Az egyik lista ezt a

megállapítást tartalmazza: „Pur-Sagale, Guzana helytartójának limmu-éve idején lázadás volt Assur városában.

Szimánu [május–június] hónapban napfogyatkozás volt.” Modern számítások szerint Mezopotámiában Kr. e.

763. június 15-én lehetett teljes napfogyatkozást megfigyelni. Ezután a történészek a nevezett helytartó hivatali

évének pontos dátumához jutva képessé váltak az őt megelőző, illetve követő helytartók és az általuk szolgált

uralkodók hivatali idejének korrekt meghatározására is.

A bölcs Thalész

A római természettudós, az idősebb Plinius (élt Kr. u. 23/24–79) „A természet históriája” (Historia naturalis)

című művében többek között így értekezett a napfogyatkozásról: „A görögök közül a milétoszi Thalész volt az

első, aki a 48-dik olümpiai játékok negyedik évében megjósolta az Alüattész királysága alatt, Róma alapításától

számított 170-dik évben bekövetkező napfogyatkozást. Ezután következett Hipparkhosz, aki – mintha a

természet kérte volna fel tanácsadójának – 600 évre előre megállapította... a két égitestnek [Hold és Nap] útját...

Valóban kiváló személyiségek ezek, akik a halandó emberek képességeit túlszárnyalva felfedik a hatalmas isten

titkos törvényeit, és felvilágosítják az emberek beteges képzeletét, hogy ne reszkessenek az égitestek

fogyatkozásakor vagy a csillagok lehullásakor, és ne tekintsék ezeket a jelenségeket szerencsétlenség

előjeleinek.”

A tudomány ezen felvilágosult barátja, aki maga a Vezúv hírhedt kitörésekor vesztette életét, okkal-joggal óv a

babonától, ám a tudomány mai állása szerint már kevesebb alappal tulajdonít Thalésznak olyan érdemet, hogy

előre jelezte a Kr. e. 584. május 29-én bekövetkezett napfogyatkozást. Erre Thalész – minden tudományos

értékét figyelembe véve – sem lehetett képes. Az ugyancsak Plinius által említett Hipparkhosz vonatkozásában

már más a helyzet. Ő a Kr. e. 2. század legkiemelkedőbb görög csillagásza volt, akinek geocentrikus rendszere a

Kr. u. 2. századi Ptolemaiosz kidolgozásában maradt ránk.


Thalész nevét a Kr. e. 584-es teljes napfogyatkozással először Hérodotosz (élt kb. Kr. e. 484–426), „a

történetírás atyja” kapcsolta össze. Amikor a görög–perzsa háborúk históriáját taglaló művében az előzmények

között a perzsákat egykor rabságban tartó médek királya, Küaxarész és a lüd uralkodó, Alüattész háborúját

ismertette, ezt írta: „Dúlt a háború anélkül, hogy egyik a másik fölébe kerekedett volna, amikor is a hatodik

évben egy ütközet alkalmával a nappal éjszakává változott. A milétoszi Thalész előre megjósolta az iónoknak,

hogy a nap eltűnik majd, sőt az évét is megmondta, amelyben azután a jelenség valóban be is következett. Mikor

a lüdek és a médek látták, hogy a nappal éj szakává változik, abbahagyták a harcot, s mindkét oldalon hajlottak

már a békekötésre.”

Noha ma már nem hiszik el, hogy Thalész valóban megjósolta a napfogyatkozás pontos idejét, azért a történet

maga érdekes, és rámutat arra, néha még hasznos is lehet a babona. Hiszen ebben az esetben egy csata

befejezéséhez vezetett. Hérodotosz aztán egy másik napfogyatkozásról is hírt adott: „A [perzsa] sereg

Szardíszban töltötte a telet, és tavasszal felkészülve megindult Abüdosz felé. Induláskor azonban a nap elhagyta

helyét az égen és eltűnt, noha nem volt felhős az idő, sőt ragyogóan derűs volt az ég, és a nappal éjszakává

változott. Xerxészt e jelenség láttán rémület töltötte el, és megkérdezte a mágusokat, mire magyarázzák. A

mágusok azt felelték, hogy az isten így adja a hellének tudtára, hogy cserbenhagyja városaikat, mert a hellének

jósistene a Nap, ahogy a perzsáké a Hold. Xerxész megnyugodott a magyarázattól, és parancsot adott az

előnyomulás folytatására.”

Evvel a történettel az a baj, hogy Kr. e. 480-ban, amikor a Xerxész vezette inváziós perzsa had Kis-Ázsiából

megindult a görög anyaország felé, nem volt azon a területen megfigyelhető napfogyatkozás. Volt viszont Kr. e.

478. február 17-én. A hellén történetíró nyilván erről rendelkezett valamiféle információval, amit a rá jellemző

dramaturgiai érzékkel épített be Xerxész hadjáratának leírásába.

A görög fénykor napfogyatkozása

A hellén polisztársadalom virágkorának végét a Kr. e. 431 és 404 között tartó peloponnészoszi háborúval

szokták jelezni, amelynek során az Athén vezette délosz–attikai és a Spárta által irányított peloponnészoszi

koalíció véres küzdelme magával sodorta a görögség többségét. A tragikus események eljövetelét a természet is

jelezte a maga módján. Thuküdidész (élt kb. Kr. e. 460-395), a háború krónikása a harcok kezdő évéről írván

erről értesít: „Ugyanezen a nyáron újhold idején – mert úgy látszik, ez a jelenség csak akkor lehetséges – a nap

délután tájban elsötétedett, majd visszanyerte teljes fényét, de előbb holdsarló alakúnak látszott, és közben

néhány csillag is láthatóvá vált.”

A baljós esemény pontos időpontja Kr. e. 431. augusztus 3. Minden bizonnyal erre vonatkozik Plutarkhosz

Periklészről írt életrajzának következő részlete: „Amikor a hajók legénysége már a helyén volt, és Periklész is

felszállt három evezősoros hajójára, napfogyatkozás kezdődött, majd a nap teljesen elsötétedett. A csodásnak

vélt égi jelenség az emberekben félelmet keltett, s Periklész látta, milyen rémület fogja el hajója kormányosát, és

mennyire megzavarodik. Köpenyét ekkor a kormányos szeme elé tartotta, sőt a fejét is betakarta vele, aztán

megkérdezte tőle, vajon ezt félelmetesnek vagy valami szörnyű esemény jelének tartja-e. Midőn a kormányos

nemmel felelt, Periklész így szólt: »Nos, mi a különbség a kettő között? Legfeljebb, hogy ami az elsötétedést

okozza, nagyobb a köpenyemnél.«”

Periklész – ha hinni lehet az előbbi anekdotának – bölcs fölénnyel szállt szembe a babonás félelemmel. 18 évvel

később azonban akkori sztratégosz utóda, Nikiasz már kevesebb eszességről tett tanúbizonyságot. Őt nem a

Nap, hanem a Hold fogyatkozása zavarta meg. Kr. e. 413. augusztus 27. éjszakáján teljes holdfogyatkozás

következett be. Emiatt az athéni vezér elhalasztotta Szicíliában kudarcot szenvedett serege visszavonását. A

késedelem azután az ő és hada teljes pusztulását vonta maga után. A holdfogyatkozásról szóló feljegyzések

egyébként – a napfogyatkozásról hírt adó értesítésekhez hasonlóan – kiváló támpontot szolgáltatnak ókori

események pontos datálásához. Két antik ütközet időpontját is így tudjuk megállapítani. Kr. e. 331. szeptember

20-án a holdfogyatkozás éppen 11 nappal előzte meg a nevezetes gaugamélai összecsapást, amelyben Nagy

Sándor utoljára zúzta szét a perzsa sereget, és lett ennek következtében a Perzsa Birodalom teljhatalmú ura.

Holdfogyatkozást észleltek Kr. e. 168. június 20. éjszakáján is, melyre két napra Püdnánál a rómaiak szétverték

a makedón király, Perszeusz hadát.

2. Képek




1. Európa és a "kalandozók"

BÓNA István

Európa és a „kalandozók”

Arab–normann–magyar hadjáratok Dél- és Nyugat-Európában

Három évtized kutatási eredményeit foglalja össze Bóna István A magyarok és Európa a 9–10. században c.

monográfiájában, amelyet a História Könyvtár sorozatában hamarosan olvashat a közönség. A könyv a 9. század

elejétől, az etelközi tartózkodástól egészen az államalapításig a régész szemszögéből tárgyalja a korai magyar

történet legfontosabb kérdéseit. Így a magyarok Kárpát-medencébe való bejövetelének előtörténetét, a sztyeppei

népekhez való viszonyukat, életmódjukat, a honfoglalás utáni kalandozásaikat, elsősorban hadtörténetüket, és új

megállapításokat tesz a 9–10. századi magyar történelemmel kapcsolatban. Nem egy esetben egyszerűen

kétségbe vonja a magyar történetírás másfél százados állításait. A szöveg rövidített, a latin, valamint az idegen

nyelvi bizonyító anyag nélküli változatát sorozatként adjuk közre a Históriában. Azt a címet is adhatnánk neki:

Az államalapítás előtörténete, mivel valójában azokat az okokat tárja föl, amelyek a megtelepült magyarságnál

az erős szervezeti, területigazgatási egység, az állam megalapításához vezettek. A sorozat első részeként az

arab–normann és a magyar kalandozásoknak az összehasonlításáról szóló kis tanulmányt közöljük. G. F.

A magyar „kalandozások” Európa három évszázados külső sanyargatásának utolsó harmadára estek. A

támadásokat a 7. század végén, a 8. század elején az arabok kezdték, és a 8. század végén a normannok

szélesítették ki. A 9. század végétől számítható magyar támadások az előző kettőtől jórészt megkímélt

területeket érintettek, mondhatni teljessé tették az európai pusztításokat. Történelmileg vagy közvetlenül

megelőzték az európai középkori államok születését, vagy párhuzamosak voltak vele. Éppen „megkésettségük”

miatt vésődtek be erőteljesebben a népek emlékezetébe, hiszen egybeestek máig tartó nemzeti történelmük

kezdeteivel.

Első támadók: arabok

A keresztény Európa első veszedelmes támadói az arabok voltak. Sikereik az iszlám országok határainak

kiterjesztése után sem tekinthetők „vallásháborúnak”. Konstantinápoly falai alá nagy arab flották szállították az

ostromlókat, s már támadásaik kezdetén megfigyelhető, hogy a tengeren szabadon jövőmenő ellenség évekig

tartó ostromra-blokádra volt képes (Konstantinápoly, 674–678, majd 715–718). Az arabok hajóit görögtűzzel

módszeresen el kellett pusztítani ahhoz, hogy a nagyvárost fel lehessen menteni.

Váratlan volt az észak-afrikai arabok átkelése a vizigót Hispániába. Itt vívták az arabok kevés frontális

ütközeteik egyikét (Xeres de la Frontera, 711). A keresztény Nyugatot a 8. század elején nem túlzottan izgatta a

távoli Konstantinápoly arab ostroma, még a Pireneusok túloldalán történtek se nagyon. Csak akkor ébredt rá a

veszedelemre, amikor az arab portyák átcsaptak a Pireneusokon (726-tól). Röviddel később Gallia „nemzeti”

egyházi központját, a tours-i Szent Márton-bazilikát kellett megoltalmazniuk a zarándokhelyen felhalmozott

kincsekre áhítozó arab lovasseregtől.

Károlynak, a „Pörölynek” (Martel) és pajzsaikat szorosan összezáró frankjainak sikerült Tours-t (s nem Európát,

a civilizációt, a kereszténységet!) megvédeni, s az arabok kedvét a hasonló portyáktól egy időre elvenni

(Poitiers, 732. október 25.). A frankok azonban csak országuk belsejét tudták az arab pusztítástól megóvni, de

nem a Földközi-tenger déli partvidékét. Az arabok először a nyugati medence szigeteit foglalták el (Szardínia,

760; Baleárok, 798), majd szívós küzdelmet indítottak Szicília birtokáért (827-től). Várostól városig folyt a

küzdelem, 828-ban Agrigentum, 831-ben Palermo, 843-ban Messina, 878-ban Syracusa, 902-ben Catania és

Taormina került arab kézbe. Párhuzamosan Szardíniából és Szicíliából elkezdték Itália Tirreni-tengeri

partvidékét rendszeresen támadni. Arab kalózok először Ischiát és Centumcellae-t pusztították el (813 és 814),

ezt a kikötővárosok módszeres szétrombolása követte: Misenum, Baiae, Cumae, Paestum, Gaeta ekkor pusztult

el. 846-ban az arabok behatoltak Rómába, kifosztották a Szent Péter-bazilikát, amelyben Szent Péter sírját sem

kímélték. Pár évtizeddel később, 882-ben a Laterán sem járt jobban. (A két pápai udvar és központ akkoriban

kívül esett Róma lakott magján, s ezért alig volt védhető.)

Ugyanezen 882. esztendőben – egy évvel azután, hogy magyar és kavar csapatok behatoltak az Ostmarkba – az

arabok Garilianumban, a mai Garigliano folyó mellett tartósan megvetették a lábukat Itália déli felében.

Erődített állandó támaszpontot építettek ki – 883-ban már onnan rabolták ki Monte Cassinót. Tizenöt éve már

magyarok száguldoznak Itália földjén, amikor ezt a veszedelmes arab gócot sikerül majd kifüstölni (915).


Málta 870. évi és Szicília nagy részének elfoglalása után egyre gyakrabban ütköznek össze az arabok a dél-

itáliai bizánciakkal is. Évtizedekre befészkelték magukat Brindisibe (840–870), Tarantóba (840–882), Bariba

(841– 871), s innen az Adrián át Ragusát (ma: Dubrovnik) is megsarcolták (868). Az Égei-tengeren Kréta

elfoglalása (827) után arra is képesek lesznek majd, hogy flottájuk Thessaloniké kikötőjébe meglepetésszerűen

behatolva, kirabolja a Bizánci Birodalom második legnagyobb városát (904. július 31.). Nem menekült meg

Dél-Gallia sem, ahol 887-ben Garilianumhoz hasonló támaszpontot – a hírhedt Fraxinetumot – létesítettek a mai

Saint Tropez mellett. Onnan Lyonig, Vienne-ig, Genováig, Luníig terjedt „akciórádiuszuk”, egy ízben a Rhône–

Sâone-völgyben egészen Szent Gallenig felhatoltak. Ha egy forrás csupán „infestatio(nes) paganorum” vagyis

pogányok támadásáról tudósít, csak az évszám segítségével lehet eldönteni, arabokról vagy magyarokról van-e

szó. Fraxinetumot majd csak jóval a magyar hadjáratok korszaka után, 975-ben sikerül felszámolni. II. Ottó

calabriai veresége (982. július 13.) miatt azonban az olasz csizma orrán és talpán, valamint Szicíliában továbbra

is az arabok maradnak az urak – csak a normannok szorítják ki őket 1060 után.

Váratlan sokk: normannok

A normannok később bukkannak fel, de akkor úgy, mint egy tengeri szörny a hullámokból. Váratlan és sokkoló

volt az Anglia–Skócia határához közeli szigeti kolostor, Lindisfarne kegyetlen elpusztítása, a szerzetesek

legyilkolása (793). Ez volt a szigetország elleni támadások véres nyitánya. Anglia és Írország normann–viking

inváziója a 8. században folyamatos volt. Eredményességét egy régészeti adat jellemzi a legjobban. A British

Múzeum 10 ezer angolszász pennyt volt képes összegyűjteni a szigetország területéről, skandináviai viking

leletekben 100 ezer található. Az angolszász pénzek corpusát az utóbbiak segítségével lehetett összeállítani.

(Nem csoda, annak ismeretében, hogy a szigetország adója a „Danegeld” 4500-ról végül 22 ezer kg ezüstre

növekedett!)

A kontinens a csatorna partján fekvő nagy kikötővárosok elleni pusztító támadásokból ismerkedett meg a

normannokkal (Dorestad 834, Rouen 841). Mint az arabok, a normannok is állandó támaszpontokat építettek ki

a nagy folyók torkolatánál fekvő szigeteken. A Loire torkolatánál ilyen volt Noirmoutier (első támadások: 814–

819, megszállás: 843–882), ahonnan a folyón felhajózva Nantes-tól Orléans-ig támadták a városokat. Pár évvel

később már a Gironde van soron (847–865), Bordeaux és Toulouse kirablása. Majd még délebbre Lisszabon és

Cadiz következik (844), onnan pedig a Földközi-tenger európai partvidéke: Valencia–Barcelona–Narbonne–

Marseille, illetve Luni Itáliában (859–860), itt mindenütt az arabokba is beleütköznek.

A Rajnán a „nagy sereg” Duisburgig hatolt fel, s az ott létesített támaszpontról pusztította sorra Löwent,

Aachent, Kölnt, Mainzot (879–882). A Szajnán 882-ben hajóznak fel, ekkor, a normannok előli menekülés

közben éri a halál az őseink első nyugati hadjáratát feljegyző Hincmar reimsi érseket.

Párizs ostromában állítólag 700 hadihajó és 40 ezer viking harcos vett részt. Ha tízzel osztjuk a korabeli, nyilván

túlzó adatokat, még mindig félelmetes erőt kapunk eredményül. Ezúttal mégsem voltak képesek a hatalmas

római falaktól és tornyoktól védelmezett Citét és a Szajna jobb és bal partját összekötő, jól épített hídjait

elfoglalni, illetve áttörni. Párizs megmenti a Szajna–Marne völgyét a normann inváziótól (885–886). Az

ostromba végre belefáradó vikingek 60 font ezüstért (sokkal olcsóbban, mint a magyarok) hajlandók voltak

elvonulni, nem rajtuk múlt, hogy a halálra rémült Vastag Károly király 700 fontot adott nekik. Ebbe bele lehet

bukni, bele is bukott.

A svéd normannok, az orosz folyókon, a Fekete- és a Kaszpi-tengeren hajózó „varangok” és a magyarok

gyakran találkozhattak egymással, s valószínűleg nem voltak rossz viszonyban. Az ő „rúsz” flottájuk 907-ben

jelenik meg Konstantinápoly előtt.

Krónikák szereplői: magyarok

Az arab–normann és a magyar hadjáratok közti legjelentősebb különbség: a Kárpát-medencén kívül a magyarok

nem létesítettek sem támaszpontokat, sem „gyarmatokat”. Ugyanis nem voltak képesek – ellentétben az

arabokkal – a városok módszeres ostromára és meghódítására. Soha, sehol nem tudtak várak, városok, erődök

tartós körülzárására és ostromára berendezkedni, mivel képtelenek voltak a maguk és lovaik rendszeres

élelmezését biztosítani. Emiatt esetükben nem hallunk 6–8 napnál tovább tartó ostromokról. A normannok 885

novemberétől 886 áprilisáig el tudták húzni Párizs ostromát, mivel hajóik mindvégig gondoskodtak az

utánpótlásról. (Nem szólva az arabok évekig tartó tengeri blokádjairól.) Mivel a magyarok a falakkal körülvett

városokkal nem boldogultak – így pl. a langobard korszakban a „kilenc pompás kapuval ellátott körfallal”

(„murum pretiosas novem habet ianuas” Versum de Mediolano civitate anno 739) újjáépített nagyvárost,

Milánót úgy kerülték, mint ördög a szenteltvizet – kénytelenek voltak kolostorokat támadni és felprédálni, vagy


falusi-kisvárosi egyházakra „fanyalodni”. Ezekben laktak vagy éltek azok az írástudók, akik őseink rossz híréről

s rossz hírük fennmaradásáról gondoskodtak.

A magyarok honfoglalásuk korában nagy, nyílt, győzedelmes csatákat vívtak (Brenta, Pozsony, Eisenach,

Lechfeld, Ostfranken, Püchen, Brescia). Ezekben, de még későbbi vesztes csatáikban is a korszak számos ismert

és rangos személye, világi és egyházi méltósága, templomok és kolostorok kegyura vesztette életét. Az

egyházakban századokon át miséztek lelki üdvösségükért, egyik-másiknak az emléke (pl. Vörös Konrád wormsi

sírja) máig kegyhely. Az arabok csak ritkán vívtak nyílt csatát a vizigótokkal, frankokkal, németekkel,

bizánciakkal. Ezekben a kor nagyjai közül kevesen estek el, a normannok pedig egy évszázadig védteleneken

való rajtaütésben jeleskedtek, csak a norvég és dán királyok szerveznek majd a 10. században csatázó seregeket.

Kétségtelen, hogy a magyarok gyorsak voltak, s nagy területeket száguldoztak be. Meglepetést azonban csak

ritkán okoztak, jövetelüket a felgyújtott falvak-templomok lángjától vöröslő ég éppúgy előre jelezte, mint

1944/45-ben a front közeledtét – minderről korabeli feljegyzések tanúskodnak. Legfeljebb azt nem lehetett

tudni, hol s mikor csapnak le, de rendszerint idejében el lehetett előlük bújni, erődbe-várba zárkózni. Igazi

meglepetésre a tenger felől hajnalban érkező arabok és normannok voltak képesek, nem véletlenül tudtak annyi

városon rajtaütni.

A magyarok ugyanúgy raboltak, mint az arabok vagy a normannok, csak éppen nem tudták a zsákmányt

magukkal vinni. Száz kilométereken át nem lehetett foglyokat gyalog hajtani, emiatt foglyaikat kezdettől

igyekeztek áruba bocsátani, bárkinek, aki megvette őket. Lovon kívül állatot sem nagyon tudtak elhajtani,

legfeljebb hazafelé útjukban, hazájukhoz közel – ebből lesznek a határvidéki bajor csetepaték. A prédából csak

annyit vittek haza, amennyit lovaikra fel tudtak málházni. Az arabok és normannok ezzel szemben egész

vidékek lakosait és javait képesek voltak hajóikon elszállítani, s meg is tették. A középkorban a tengeri szállítás

(a rizikót is beleszámítva) 1:20 arányban gazdaságosabb volt a szárazföldinél. Ez a valóságos arány tükröződik a

normann/arab kalózoktól hazaszállított javak (arab rézedények, ír egyházi kincsek, Buddha-szobor stb.) és a

magyarok aprópénz-zsákmányában, de nyilvánvalóan ez volt az arány a magyarok által elhurcolt és az arab

hajókon elragadott emberek között is. A magyarok pusztítottak és pénzadót követeltek (ugyanúgy, mint

korábban a hunok és az avarok), s ha valami rossz emléket hagy maga után, akkor ez biztosan.

*

Az arab hadjáratok a tartósabban meghódított területeken a helyivel egyenrangú vagy magasabb művelődést

honosítottak meg. Indiától Közép-Ázsián és a Kaukázus-vidéken át Dél-Galliáig véghezvitt katonai

teljesítményeik a legjobbak közé tartoznak, aligha van olyan arab, aki ma szégyenkezne miattuk. A dánok,

norvégek, svédek jogos büszkeséggel kutatják őseik Grönlandtól Bagdadig terjedő emlékeit és történetét, s

eszükbe sem jut szégyenkezni a „Vikingerzüge” miatt. A magyarok a Dontól az Ebróig, a dán határtól az olasz

csizma sarkáig Európát átfogó teljesítményei semmivel sem voltak az előző kettőnél rosszabbak. Katonailag

éppenséggel felülmúlják az arabokat és normannokat – botorság (mint a közelmúltig szokásban volt) a

bátorságot szégyelleni.

2. Képek







1.

DEMÉNY Lajos

A román történetírás önértékelése

Lucian Boia, a Bukaresti Tudományegyetem Történeti Karának professzora 1998-ban újabb könyvével lepte

meg a történelem iránt érdeklődő román olvasóközönséget. Ezúttal a Sorin Antohi professzor által szerkesztett

Történelemelmélet sorozatban kiadott „Játék a múlttal” című összefoglalójáról van szó, melynek alcíme: „A

valóság és fikció közötti történelem”. Az 1996-ban kiadott „Történelem és mítosz a román köztudatban” című

terjedelmesebb könyvével szemben most – mint maga hangsúlyozza újabb kiadványának előszavában – nem az

érdekelte, hogy a régi érvelési rendszereket vegye megint szemügyre, hanem saját elképzeléseit veti papírra.

„Nem létezik értelem nélküli fikció. Még a legtávolabbi égitestekre is saját reményeinket és illúzióinkat,

ideológiáinkat, mindennapi gondjainkat vetítjük ki. Ez még hangsúlyozottabban áll a történelemre, a közösségi

tudat kiváltságos kifejezőjére. A történelem maga is eszmei konstrukció és nem objektív adottság” – írja Lucian

Boia.

A szerzőt – saját vallomása szerint – elsősorban a románok viszonyulása érdekelte saját múltjukhoz, s ebből a

szempontból szerinte a románok nem kivételek, legfeljebb csak bizonyos sajátos vonásokban.

„Történelmek” kontra egységes történelem

A történelem félrevezető fogalom. Kettős értelme van. A megtévesztő az, hogy a valóságos történelemről

alkotott kép a valósággal azonosul, ami természetesen nem is olyan ártatlan tévedés. A múlt ugyanis igazol,

tetteinknek törvényes hátteret ad. „A múlt nélkül semmiben sem vagyunk biztosak.” Amikor történelmet írunk,

elkerülhetetlenül szelektálunk. Ám mit jelentenek a nagy szavak: fontos, jellemző, reprezentatív? A szerző

véleménye, hogy mindezek nem többek annál, mint amit mi elvárunk tőlük, amivel mi őket felruházzuk. A

relativizmus ezen szemszögéből vizsgálja Lucian Boia a világtörténelem egyes kimagasló eseményeit. Így a

476. évet hosszú időn át a világtörténelem fordulópontjának ábrázolták, az antik világból a középkorba való

átlépés határának, pedig – mondja Boia – a kortársak mit sem tudtak erről. A fontosabb római intézmények

átvészelték a tragikusnak tartott évet. Nagy Károly 800-ban, Nagy Ottó 962-ben visszaállították a Római

Birodalmat, s a fikció egészen Napóleon fellépéséig fennállott. Mindebből Lucian Boia arra a következtetésre

jut, hogy egyenlő sikerrel bizonyítható mind a Római Birodalom bukása 476-ban, mind pedig továbbélése.

Európa történetében például a járványok fontos szerepet játszottak, s mégis hosszú időn át a történészek

csaknem egészében mellőzték azokat. Csak századunk derekán fedezték fel a népességtörténetet, s vele együtt

az orvostudomány szerepét, az emberi testet, az egészséget és betegséget, a születést, az életremény hosszát, a

halált mint történelmi szerepet játszó tényezőket. Felfedezték, mert ma ezek az emberi társadalom égető

kérdései. A modern hajlam a globális történelem művelésére romba dönti a hierarchiákat. Az antropológia, a

tudati tényezők, a mindennapi élet, az étkezés, a divat, sőt a nemi élet iránti érdeklődés jelzi Boia szerint, hogy

nem létezik egységes történelem, hanem megannyi „történelmek”.

A szerző külön hangsúlyt fektet a történelemmel való manipuláció veszélyére, kiemelve a totalitárius rendszerek

szolgálatába állított modern eszközök ártalmas szerepét. A képzeletbeliség szerinte nem egyéb, mint stabil

mentális rendszerek összessége. A képzeletbeliség fittyet hány a naiv materialista képeknek. A történelmi

mítosz épülhet bizonyos valóságokra, vagy lehet a valóság és a fikció keveréke, de éppen úgy lehet

kiindulópontja a valóságtól való teljes elrugaszkodás. A képzeletbeliség szabadon mozog a valóságon kívül,

gyakran mit sem törődve azzal, ellentmond neki.

A szerző többek között tárgyalja könyvében a földrajzi predesztináció és a „természetes” határok elméletét is. A

földrajzi determinizmus kérdése – ami a népek közötti politikai határokat illeti – szerinte kétséges. „A folyók és

hegyek egyformán választhatnak el vagy hozhatnak egybe. Valójában se nem választanak szét, se nem

egyesítenek, az emberek teszik ezt.”

A román egységet Boia szerint ideális határok foglalják magukba. Keleten a Dnyeszter, nyugatról a Tisza, délről

pedig a Duna és a Fekete-tenger. A szerző szerint tehát „a vizek zárt rendszere. Ez a román élettér, vagy eleve

arra rendelt, hogy az legyen... A románokat a gyakrabban előforduló tipológiával szemben a hegyek nem

választják el, hanem egyesítenek, míg a folyók vizei a többiektől elválasztanak.”


Ezzel szemben Nagy-Románia történelmi versenytársát, Nagy-Magyarországot egy egészen ellentétes földrajzi

szerkezet jellemzi. Első ránézésre is világos, hogy az 1918 előtti Magyar Királyság magvát, az Alföldet

körülveszik és mintegy koronaként védik a hegyek. A Tisza és a Duna – választóvonal a románok esetében –

egységesítő a magyaroknál. A folyók gyűrűje a románoknál és a hegyek koronája a régi Magyarország esetében

– jelképezik az egység két szemben álló megoldását.

A történelem és a másság viszonyában is érdekes eszmefuttatást kínál Lucian Boia. Szerinte az egységre való

törekvés a képzeletben mindig szembe találja magát a másság elvével. Végre is a történelem egy vég nélküli

diskurzus a tőlünk időben és térben elválasztott másokról. A képzelet által átvett valós másságot lehet az

eltűnésig tompítani, de éppen úgy lehet az emberi nem eltűnéséig fokozni. „A modern korszak nacionalista és

rasszista kísértései a maguk ragyogásában teszik megragadhatóvá ezt a mentális rendszert.” A nemzeti

közösségek az emlékezet előtti időkben keresik jogszerű létük érveit. Így jutottunk el oda, hogy „túlzottan közel

kerültünk” őseinkhez, a mai németek a régi germán törzsekhez, a franciák a gallokhoz, a románok a dákokhoz.

„Tegyünk fel egy kihívó kérdést: kihez hasonlítanak inkább a mai románok – a magyarokhoz vagy a dákokhoz?

A csaknem kötelező válasz: minden elválaszt bennünket az ellenfél magyaroktól, míg nagyon sok közelít dák

őseinkhez. Ám a mítoszok világából való kilépésre tett legcsekélyebb erőfeszítés is azt sugallja, hogy a jelenben

a románok és magyarok elkerülhetetlenül közelebb állanak egymáshoz, mint a mai románok az ókori

dákokhoz.” A szerző szerint ma semmi sem könnyebb és olcsóbb, mint a saját önazonosság túllicitálása és „a

másik” ördögi jellemének kiemelése. „A másság mentális masinériáját – a szerző szerint – a legszigorúbb

megfigyelés alatt kell tartani. Ha a történelem oktat valamire, bizonyára ez az egyik nagy tanulsága.”

A „mások” vagy idegenek skálája széles, de kedvelt megjelölésük: az összeesküvők. A középkorban

idetartoztak az eretnekek, a leprások és a zsidók, az utolsó három évszázadban a jezsuiták, szabadkőművesek és

megint a zsidók. A múlt század végétől előtérbe került a kínai–japán „sárga veszély”, újabban a „vörös veszély”,

a maffia, a KGB. A románoknál az egyetemes összeesküvés és összeesküvők jegyzékét kiegészítette a hazai

összeesküvők lajstroma.

Eredetmodellek, mítoszok

Az emberiség a múltba való visszatekintéssel megy a jövő irányába. Lucian Boia szerint „ma semmi sem

időszerűbb, mint az eredetek kérdése. Nem létezik alapító mítoszok nélküli történelem.” A csodaszarvas vezeti a

kunokat, majd a magyarokat, Moldvát a máramarosi Dragoş vajda úgy alapítja meg, hogy a bölényt követi.

Havaselve is a Negru Vodá Kárpátokon való átkelésével jön létre. Mindezt – a szerző szerint – kiegészítette az

idegen jövevény és a bennszülött ellentétpárja. A románok sokáig hallani sem akartak a dákokról, ők csak római

leszármazottak lehettek, a legragyogóbb birodalom és legvirágzóbb civilizáció örökösei és folytatói. Mindez

azonban mintegy száz éve megváltozott. A bennszülött dákok szerepe előtérbe került a hódító rómaiakkal

szemben.

A történelem bőségesen önti mindazt, amit tőle elvárnak: modelleket, magyarázatokat, legitimációt. A

tanulságokban nincs hiány. A baj talán az, hogy igen sok van belőlük. Mit válasszunk? – teszi fel a kérdést

Lucian Boia. „A tábornokok rendszerint lemaradnak egy háborúval. A történelem bűvköre ejti őket áhítatba.

Minden újabb embermészárlást az előző háború tanulságait komolyan véve készítenek elő.”

A kérdés a szerző szerint mégiscsak az marad, hogy milyen történelmet idézünk. Mi nem a valóságos

történelemmel állunk szemben, hanem saját rálátásunkkal a történelemre. „Mi szelektálunk, mi teremtünk

modelleket. Nem a történelem tanít minket, hanem mi mondjuk meg a történelemnek, hogy mire kell minket

tanítania” – állapítja meg Lucian Boia. A történelem magában foglalja az összetűzéseket és ellentéteket, ám

ugyanúgy része a közeledés, a kölcsönhatás és a természetes, mindennapi élet. Az emberek összevesznek, és

néha egymást gyilkolják, de általában nem civakodnak, nem gyilkolnak, hanem egyszerűen élnek.

A románok harcoltak a törökökkel, ezt a hősi küzdelmet tanulják a diákok. De ugyanakkor a románok több

évszázadon át török fennhatóság alatt éltek, a török világba integrálódtak, aminek következményei mélyebb

gyökereket eresztettek, mint a küzdelmek. A román–török viszony története sokkal kisebb mértékben volt

drámai, mint ahogy azt a fegyveres összecsapásokat előtérbe helyező és a békés kapcsolatok sokszínűségét

háttérbe szorító történelmi szemlélet ábrázolja.

„Hasonlóan jól ismertek és a közvéleményben hangsúlyozottabban kiemeltek – írja Boia professzor – a román–

magyar összetűzések, ám ezek is csak a sokkal jelentősebb történelmi valóságot árnyalják be, mégpedig azt,

hogy a román élettér bizonyos része csaknem egy egész évezreden át Közép-Európa történetének volt részese,

többnyire együtt a magyarokkal és szászokkal, mint velük szemben. A mai román civilizáció javában ezen –

részben délkelet- és részben közép-európai – kölcsönhatások terméke, és csak igen kis mértékben, vagy


egyáltalán nem az egyes véres összetűzések eredménye. A struktúrák története, melyben a hangsúly a

gazdaságra, a demográfiára, a társadalmi kérdésekre, a mindennapi életre és a mentalitás kutatására esik, éppen

ezt követi, hogy az összetűzések, a felette eltúlzott összetűzések történetszemléleti szférájából kilépjen.”

Közös emlékezet, szóbeliség

Boia a közösségi, kollektív visszaemlékezés kérdésében is mítoszokat vesz szemügyre. „Bármelyik közösség

önazonossági tudata és önazonossága is a legmélyebb, de egyben a legkevésbé rendezett kollektív emlékezés

szférájába tartozik.” A közös emlékezés viszont nehezen megfogható fogalom. Részben „valós” emlékekről van

szó, amelyek egy bizonyos szűk közösség tagjait kötik össze, részben „a betanult” emlékekről. Minél

mesterségesebb a szerkezet, annál inkább „kidolgozott, irányított és betanult” az emlékezés maga is. A kérdésre,

hogy mi köti össze egy nemzet tagjait, Lucian Boia válasza figyelemre méltó. „A nemzetek nem rendelkeznek

közös emlékekkel. Miként a nemzet is kitaláció, nem kevésbé az emlékezés is az. Léteznek olyan emlékek is,

amelyekkel nem rendelkezünk, de úgy tanuljuk, hogy rendelkezünk velük. Végül is ez maga a történelem, »a

nagy történelem«: egy mesterségesen táplált és fenntartott emlékezés. Az egész társadalom úgy működik, mint

egy hatalmas emlékező mechanizmus. A fejlettebb társadalmak nem ismerik az egyetlen kollektív memóriát.”

A közösségi emlékezést főleg a történelmi tankönyvek és sokkal kevésbé a tudósok által írt szakkönyvek

alakítják. „Ebből a szempontból a legszerényebb tankönyv is nagyobb súllyal esik latba, mint bármely

historiográfiai mestermű.” A tankönyvek tartalmát – mint tudjuk – az ideológiai áramlatok és a politikai vélt

vagy valós érdekek határozzák meg. Nem elhanyagolható ugyanakkor a történelmi regények és általában a

szépirodalom szerepe.

Száz évvel ezelőtt a történetíró az írásbeliség világában élt, és ez volt számára a múlt kutatásának legfőbb

fegyvere. Ma azonban olyan időket élünk, amikor az írásbeliség, a szájhagyomány és a televízió s más

médiumok egyenlő arányban osztoznak. Ennek megfelelően kell szerinte meghatározni a történetkutatás

módszereit.

Az értelmezések „fordulatai”

A szerző foglalkozik a történetírás legitimáló szerepével is. Ebből a szempontból Lucian Boia a második

világháború eredményeit, következményeit veszi szemügyre. Tág tér nyílt ekkor legalább három legitimációra.

Mindenekelőtt a nyugati demokráciák győzelmükkel megerősítették helyzetüket a szélsőjobboldali

rendszerekkel szemben. Utána a kommunista ideológia értéke növekedett az ellenállás és a fasizmus feletti

győzelem kapcsán. Végül a zsidók sajátos helyzete, Izrael állam létrehozása azzal összefüggésben, hogy a

holokauszt kérdésében a „többiek” bűne külön erkölcsi alapot biztosított a zsidóság számára.

A nácizmus és a világháború német és francia önvizsgáló feldolgozásának kérdése után Boia a hazai helyzetet

veszi nagyító alá.

„Ami Romániát illeti, itt abban állt a sajátosság, hogy két, egymást követő és egymásnak szögesen ellentmondó

háborút viselt az ország egy és ugyanazon világháborúban. Először Németország oldalán a Szovjetunió ellen,

majd a Szovjetunió (és szövetségesei) oldalán Németország ellen.” Kezdetben a kommunista történészek élesen

elítélték a Szovjetunió ellen viselt háborút, de a nemzeti kommunizmus megerősödésével egyidejűleg,

különösen a Ceauşescu-érában érezhető eltolódások tanúi voltunk. Ezek tompították az Antonescu-rendszer és a

szovjetellenes háború elítélését, de vele együtt a Vörös Hadsereg felszabadító szerepét is. Az 1989. évi

változások után a román történészek jelentős része eljutott Antonescu teljes rehabilitálásáig. A román

közvélemény is – Boia szerint – úgy tudja, hogy a Szovjetunió ellen viselt háború jogos volt, Besszarábia és

Bukovina felszabadítását s egyben a keleti veszély elhárítását célozta. Fura módon jogosságra talál a háború

második fázisa is. Az Antonescu-rendszer megdöntésében az érdem előbb a kommunistáké volt, újabban I.

Mihály királyé és a történelmi pártoké. A románok többsége azt vallja, hogy Románia helyesen döntött 1941-

ben, amikor Németország oldalán viselt háborút, de 1944-ben is, amikor Németország ellen fordult. Az

Antonescu-rendszert általában elismerés övezi, éppen úgy, mint annak megdöntését is. Még az antiszemita

intézkedések is megértésre találnak. Megemlíti a szerző a román történetírás „eredeti” felfedezését, hogy 1944.

augusztus 23-án átállásával Románia 200 nappal rövidítette meg a háborút. A románok igazságtalannak tartják,

hogy a háború után a legyőzöttek és nem a győzők közé sorolták Romániát.

„Végül is azt láthatjuk, hogy a románok lelkiismerete tiszta, tisztább, mint a japánoké és amerikaiaké is. Az

önvizsgálat félelmetes csorbájával állunk szemben, s a megállapítás érvényes nemcsak a második világháborúra

vonatkozóan, hanem az egész román történelem és az ország mai helyzetét illetően is. A gondolkodás menete

egyszerű: a románoknak mindenkor igazuk volt, s mivel a dolgok nem mindig mennek jól, ennek okozói mások


(oroszok, németek, amerikaiak, magyarok, zsidók és mások – a történelmi és politikai közegtől függően). A

történelmi áldozat tudata a közgondolkodás súlyos betegsége. A saját hibákkal való elszámolás és a

következmények vállalása hiányzik, s ez a legnagyobb akadálya annak, hogy a román társadalom újra

megtalálja helyét és ezzel együtt európai integrálódását is.”

Lucian Boia a rá jellemző kételyektől terhelt optimizmussal zárja könyvét: „Végül is meglehet, hogy a

történelem az általunk elvártnál kevesebbet mond a múltról, de bizonyára többet mond az ember

szellemiségéről, nyugtalanságairól, útkereséseiről és reményeiről.


1. Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban

CSALÁD ÉS TÁRSADALOM

KUBINYI András

Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban

Utódok, örökösök, fattyúk

Nem törvényes házasságból született, azaz, ahogy a középkorban nevezték őket: törvénytelen vagy természetes

gyermekek mindig voltak és lesznek. Ideszámíthatjuk még a formailag törvényes születésűeket is, akik nem az

anya törvényes férjének utódai voltak. Ilyenkor a gyermek vagy házasságtörés eredményeként jött a világra,

vagy a nő utólag férjhez ment, házastársa pedig magáénak elismerte a gyermeket. Minden jel arra mutat, hogy

ebben a korban az ilyen gyermekek aránya magas lehetett.

A középkor nem ismerte el a ma már bevett élettársi kapcsolatot, az atya nem törvényes házasságából született

gyermeke nem örökölhetett utána, hacsak nem végrendelet alapján. Nemesi adományos birtokot azonban

Magyarországon nem lehetett végrendelet alapján egy fattyúnak átörökíteni. Voltak foglalkozások, amelyeket

törvénytelen gyermek nem tölthetett be. Így nem szentelhették fel papnak, vagy nem vehették be egy kézműves

céhbe sem. A városok különösen ügyeltek is erre. Mivel mester általában csak az lehetett, aki előtte

vándorlegényként máshol is tanult, egy idegen céhlegénytől a mestervizsga előtt megkövetelték, hogy

szülővárosából igazolást hozzon, miszerint tisztességes életű szülők törvényes házasságából született.

Mindez szükségessé tette a törvényesítés lehetővétételét és szabályozását. Hogy a középkori Európában milyen

nagy számban élhettek törvénytelen születésűek, azt az igazolja, hogy a közjegyzők jogosultságot szereztek

törvényesítésükre. Igaz, hogy ez a joguk olykor számszerűleg korlátozva volt (pl. négy törvénytelen gyermeket

törvényesíttethetnek), de a közjegyzői kinevezési oklevelek többségében ez a korlátozás nem érvényesült. Papok

esetében élni lehetett továbbá a pápai diszpenzációval, azaz a szentatya felmenthetett valakit a törvénytelen

születés makulája alól.

Európa nyugati részén jelentős mértékben találunk mindezek ellenére „természetes” gyermekeket, sőt –

törvényesítés nélkül is – egyesek jelentős szerepet tölthettek be, és mintegy az apjuk családjához tartozóknak

tekintették őket. Nemesek házasságon kívüli fiai használhatták apjuk címerét, igaz, ún. címertöréssel, hogy

nyilvánvaló legyen fattyú jellegük. Franciaországban viselhették apjuk nevét is, igaz, kitéve a „bátard” jelzőt, pl.

bátard d’Orléans = az orléans-i fattyú, az orléans-i herceg törvénytelen fia, aki aztán Dunois gróf címmel Jeanne

d’Arc egyik alvezére volt a százéves háborúban. Olaszországban fejedelemségeket is örököltek fattyúk. Alfonz

aragón és nápolyi király törvénytelen fia, Ferdinánd örökölte meg Nápolyt (az ő leánya, Beatrix lett Mátyás

király felesége), míg az Aragón Királyság a törvényes örökösre, Alfonz öccsére, II. Jánosra szállt.

Későn nősülők

Magyarországon a törvénytelenség tényét teljesen eltérően kezelték. Talán sehol másutt nem titkolták el annyira

a törvénytelen születésűeket, mint nálunk. Ez nyilván nem annak a következménye volt, hogy az ilyesmi

ritkaságnak számított. A Lajtától nyugatra számos uralkodó és nem kevés nemes úr esetében ismertek az általuk

nemzett fattyúk.

Különösen a késő középkorban kell nálunk szépszámú természetes gyermekkel számolni, a mágnásoknál

ugyanis ekkor válik általánossá egy újfajta házasodási politika. Azért, hogy a családi birtok ne aprózódjon fel, a

fiúk egy része igen későn, vagy egyáltalán nem nősült, és így a család kihalásának megakadályozása egy,

esetleg két fiúra maradt. Ők gyakran a legifjabb fiútestvérek voltak, akiket igyekeztek korán megházasítani. A

legjobb példa erre az ecsedi Báthori család, ahol a Mohács előtti két generációnál ez a szokás egyaránt

érvényesült. Az 1444-ben meghalt Báthori István országbíró hat fia közül egyedül András vitte tovább a

családot. Neki három fia volt. A legidősebb, György főlovászmester közel ötvenéves korában nősült, öccse,

István nádor szintúgy. Egyiknek sem születtek utódai. A legfiatalabb harmadik, András viszont igen korán

házasodott, sikerült is megakadályozni a család kihalását. Elképzelhetetlen, tekintve a kevéssé gyakorolt

születésszabályozást, hogy ezeknek a későn nősülteknek nem születtek volna fattyai.

Jellemző még a Szapolyai család példája. János erdélyi vajda csak ötvenévesen, Magyarország királyaként

nősült meg, feleségül véve a lengyel király leányát. Született is egy fia, János Zsigmond, a későbbi erdélyi

fejedelem. János öccse, György nőtlenül esett el a mohácsi csatában. Azt tudjuk, hogy Jánosnak volt egy


Kardosné nevű szeretője Debrecenben. Még király korában is előfordult, hogy ott tartózkodván nála lakott.

Amennyiben ennek a viszonynak gyümölcse lett volna, az nyilván hivatalosan a Kardos vezetéknevet viselte

volna.

Néha csak véletlenül lehet tetten érni egy férjes asszonnyal folytatott viszonyt, sőt az sem zárható ki, hogy

valaki a szeretőjének egy „hivatalos” férjet szerzett. Következő példánkban Kárai László budai prépostról,

Mátyás király alkancellárjáról és személynökéről van szó. Budai, Ötvös utcai házának felét már korábban

Anderkó budai polgárnak, feleségének, Borbálának és fiának, Jánosnak adta, majd halála előtt a másik felét is

Borbálára és fiára hagyta, de csak szóbeli végrendeletben. Mivel a káptalan igényt tartott prépostja örökségére,

perre került sor. A budai Nagyboldogasszony-templom plébánosa, a híres csillagász, Ilkus Márton a perben azt

vallotta, hogy amikor Kárai betegen feküdt, javasolta neki, hogy hagyja írásban is a házat Borbálára. A prépost

azt válaszolta, hogy Ilkus – mint legkedvesebb barátja – ismeri az összes titkát, és szó szerint így folytatta: „jól

tudod, hogy Borbála asszonnyal barátilag éltem együtt”. Mint végrendeletének végrehajtójára rábízta Ilkusra,

hogy intézze el szóbeli kívánságának teljesítését.

Írásba azonban nem foglalta – becsületére tekintettel –, még sok ezer forintért sem. A teljes ház birtokába az

asszonyt még halála előtt beiktattatta a budai tanáccsal. Az iktatást végző Kalmár Demeter budai esküdt azt

vallotta, hogy bement a haldokló préposthoz, aki Borbála jelenlétében megköszönte azt, és szó szerint azt

mondta. „Íme, ez az asszony nagyon sok szolgálatot tett nekem.” A budai tanács meg is ítélte a ház felét az

asszonynak, másik felét a fiának (közben meghalt a férj), az ítéletet a budai káptalan fellebbezése után a

tárnokszék is megerősítette.

Úgy vélem, ez nem igényel hosszas magyarázatot. A férjes asszony Borbála a prépost élettársa volt, és ebből a

viszonyból egy fiú, az említett János született. Írásba azonban Kárai nem óhajtotta foglalni, hiszen az sértette

volna becsületét. Igaz, mindezt valószínűleg mindenki tudta a városban.

Királyok, arisztokraták

Teljesen valószínűtlen, hogy középkori királyaink közül csak négynek lett volna törvénytelen fia. Az első I.

András király (1046–1060), akinek a krónikák szerint egy Marót falusi ágyasától György nevű fia született. A

következő I. Károly (1308–1342). Az ő fattya, Kálmán herceg, győri püspök lett. Mátyás királynak (1458–1490)

Edelpeck Borbála steini (Ausztria) polgárnőtől született fia, Corvin János, akit – miután kiderült, hogy

Aragóniai Beatrix királynétól nem születhet gyermeke – eredménytelenül akart utódjává tenni. Végül II.

Lajosnak (1516–1526) is volt egy – a jelek szerint elmebeteg – János nevű fia egy pozsonyi polgárnőtől. Erről

csak azért tudunk, mert nagynénje férje, I. Ferdinánd életjáradékkal támogatta.

Még ritkábban mutathatók ki fattyúk az arisztokráciánál, és ha mégis, véletlenül. Először Kőszegi Miklós győri

püspökről (1308–1336), Kálmán herceg közvetlen elődjéről van szó. A kinevezést felmentéssel nyerte el mint

nem házas állapotú férfi és nő házasságon kívül született fia. 1325-ben (!) fordult új felmentésért a pápához,

ugyanis kiderült, hogy noha anyja valóban nem volt házas, apja, Kőszegi Henrik bán nős volt mással, amikor

nemzette.

Az alább következő arisztokrata példánk az egyetlen, amikor törvényesítésre került sor. Bélteki Drágfi János,

aki országbíróként esett el a mohácsi csatában, és több törvényes fia is született, törvényesíttette Ferenc nevű

fiát, neki adva a szilágycsehi uradalmat. Két magyar nyelvű végrendeletében (1524, 1525) is megerősítette ezen

a „fattyúságból kiemelt” fia számára történt adományt. (Megjegyzem, hogy a törvényes fiakra nagyobb vagyon

maradt.)

Nemesi fattyak

A közép- és kisnemesség törvénytelen gyermekeiről valamivel több adat maradt fenn. Például 1394-ben Velika-

melléki János fiait törvényesítik. 1412-ben örökösödési ügyben kiderül, hogy Kisdobronyi János öt fia közül

kettő volt törvényes, három törvénytelen. Ugyancsak örökösödési igény miatt derült ki 1416-ban a Verőce

megyei Losanci Tamás négy, ágyasától született gyermeke ügye. Itt az az érdekes, hogy a megyei nemesek

vallomása szerint az apa csak az előző évben vette feleségül akkor már nagykorú gyermekei anyját. E szerint

csak kiskorú gyermekek esetében ismerték el az utólagos házassággal való törvényesítést. Az adatokból kiderül,

hogy a valóságban létezett az élettársi kapcsolat is (több testvér születik belőle), az ügy akkor válik

problematikussá, ha más örökösjelöltek is vannak, akik szellőztetve az esetet, ki akarják túrni a fattyakat az

örökségből.


A legnehezebb a házasságon kívüli kapcsolatoknak a nyomára jutni, noha ez valószínűleg a gyakori esetek közé

tartozik. Különösen, ha olyasmi történik, mint Kárai prépost esetében: azaz, ha az ágyast férjhez adták, vagy

amennyiben egy férj elnézte – nyilván ellenszolgáltatás fejében – neje félrelépéseit. Talán ez is hozzájárult a

külföldhöz képest oly kevés hazai adathoz. Ha azonban rejtélyes karriereket találunk, akkor olykor elég

valószínűen következtethetünk nem törvényes apa–fiú kapcsolatokra. Ez természetesen ingoványos terület,

konkrét adat híján nem állíthatunk biztosan ilyesmit. Az azonban nem zárható ki, hogy hasonló esetek

ismeretében az egykori közvélemény ilyesmit tételezett fel, alaptalanul.

„Törvénytelen” karrierek

Feltehetően alaptalan a legismertebb példa, miszerint Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen fia lett volna,

amit egy évszázad múlva Heltai Gáspár írásba is foglalt. Az szól ellene, hogy Mátyás, aki saját törvénytelen fiát

örökösévé akarta tenni, sohasem élt ezzel az aduval. Akár a cseh, akár később a német trón megszerzésére

irányuló törekvéseinél használt volna a Luxemburgi-dinasztiából való származása.

A Hunyadiak után a legnagyobb, szédületesen gyors karriert a Szapolyaiak futották be. A Pozsega megyei

közepes birtokos Szapolyai László három fia közül a legidősebb, Imre deák nagybányai kamaraispánként és

várnagyként, tehát inkább pénzügyi tisztviselőként tűnik fel. 1459-ben, már Mátyás alatt kincstartó, 1463–1465-

ben horvát–szlavón bán és Bosznia kormányzója, 1486–1487-ben nádor. Öccsei közül Miklósból erdélyi püspök

lett. István Mátyás király alatt Felső-Magyarország, Szilézia, majd Alsó-Ausztria főkapitánya, 1492–1499-ben

nádor. Az ő fia volt János vajda, majd magyar király (1526–1540).

Ez önmagában szép, de nem páratlan karrier. Az már elgondolkoztatóbb, hogy leszámítva uralkodása végén

Corvin Jánost, senki sem kapott olyan nagy birtokokat Mátyástól, mint a Szapolyai testvérek. Még lényegesebb,

hogy megkapták a szepesi örökös gróf címet, előttük csak Hunyadi János lett Beszterce örökös grófja. A döntő,

hogy a Szapolyai-címer több esetben Mátyás-kori faragványok közt együtt szerepel a Hunyadi-címerrel, részben

még a Szilágyiakéval. Ez viszont nyilvánvalóvá teszi, hogy rokonságban álltak egymással. Van még egy

különös jelenség. A Szapolyai testvérek részt vettek a Mátyás elleni 1467-es lázadásban, eleinte

rokonszenveztek az 1471-es Vitéz-féle összeesküvéssel is. Ennek ellenére semmiféle büntetést nem szenvedtek,

sőt Mátyás Szapolyai Imrét külföldi háborúi alatt több ízben megbízta helyettesítésével is, és végül nádorrá tette.

A rokonság sem Hunyadi-, sem Szilágyi-oldalon nem mutatható ki. Feltételezték ugyan, hogy Hunyadi János

édesanyja Szapolyai-leány lett volna, az azonban valószínűtlen, hogy egy hunyadi nemes a távoli Pozsegából

nősült volna. Ha mégis, ebben az esetben viszont elsőfokú unokatestvérnél távolabbi atyafiak lettek volna, a

Szapolyaiaknál voltak azonban közelebbi rokonai is Mátyásnak. Egyetlen lehetőség az lenne, ha Szapolyai Imre

– és csak ő a három testvér közöl – Hunyadi János törvénytelen fia lett volna, Mátyás tehát bátyját támogatta, és

annak mindent megbocsátott. István e szerint Imre féltestvére volt, és így János nem érvelhetett kírályként a

Mátyással való vérrokonsággal.

A következő bizonytalan esetre van okleveles adat, amely azonban másként is értelmezhető. A nagy jogászról,

Werbőczy Istvánról, a Hármaskönyv és nem annyira ismerten egy, a tízparancsolatról írt könyv szerzőjéről van

szó, aki 1525–1526-ban nádor, majd János király alatt kancellár volt. Werbőczy 1492-ben (és nem az 1480-as

években!) tűnik fel mint a királyi kúria jegyzője. Papírforma szerint Bereg megyei kisnemesi családból

származott. 1498-ban birtokot kapott Szobi Mihálytól azzal, hogy a királyi kúria és egyben Szobi jegyzője.

Szobi apja horvát bán volt, jelentős birtokokkal rendelkezett, ezek azonban csak megközelítették a mágnások

szintjét, és így az 1498-as banderiális reform következtében kiesett az arisztokráciából. Így a politizáló

nemesség vezére lett, amely a királyi tanácsba is beválasztotta. Az 1510–20-as évek fordulójáig ő volt a

köznemesség irányítója, 1529-ben halt meg idős korában. Szobi Mihály még többször ajándékozott birtokokat

Werbőczynek, köztük a két legnagyobb uradalmát: a Temes megyei Cseri és az erdélyi Vécs várait, több

mezővárossal és számos faluval. Az, hogy a király Szobi megmaradt birtokait 1527-ben Werbőczynek adta,

önmagában semmire sem bizonyíték.

A nevezetes jogász vette át a húszas évek elején a nemesség irányítását is, előtte pedig Szobi legfőbb

tanácsadójának számított. A feltűnően meleg és szoros kapcsolat Szobi és Werbőczy között 1498-tól Szobi

1527-es haláláig kimutatható. A szakirodalomban úgy tudják, hogy Szobi apósa lett volna Werbőczynek. Ez a

nézet az augsburgi Fugger cég budai fiókfőnökének egy késői, az 1560-as években leírt visszaemlékezésére

vezethető vissza. Noha ezt a nézetet Fraknói Vilmos, valamint Komáromy András egy évszázada megcáfolták,

még ma is kísért. A valóság: Szobi mindkét házassága gyermektelen maradt. A kettőjük közti esetleges

rokonságra 1525-ig nincs adat. Viszont Werbőczyt nádorsága idején egy forrás Szobi fiának nevezi, a

nádorságról való lemondatása után, 1526 közepén pedig Werbőczy maga írja, hogy apjával, Szobival együtt

törvényen kívül helyezték. Elvileg magyarázható lenne ez a két adat egy fogadott fiú kapcsolattal is. Feltűnő


azonban, hogy nádorsága előtt szó sincs ilyesmiről. Az ország nádora, az első világi méltóság-viselő nincs

rászorulva arra, hogy egy „mégsem” arisztokrata által fogadtassa magát örökbe. A nádornak azonban már nem

kellett magát szégyellnie törvénytelen fiúként.

Az utolsó példa megint a Szapolyaiakhoz visz bennünket. A források szerint Szuraklini Petrovics Péter János

király rokona, és az egyik leghatalmasabb úr a király udvarában. A rokonság nem lehetett közeli, valamint az is

furcsa, hogy az arisztokratává vált Szapolyaiak nemigen tartották a kapcsolatot hasonnevű, Pozsega megyében

maradt köznemes rokonaikkal. Ha viszont feltételezzük, hogy Petrovics Szapolyai István nádor természetes fia

lett volna, így János király féltestvére, minden megoldódik.

Mindez természetesen csak feltevés. A jelek szerint a mágnások és az előkelő nemesek számára az volt a

legjobb megoldás, ha barátnőiket férjhez adták, esetleg, ha férjes asszonyokkal léptek kapcsolatra. Így nem

merülhettek fel örökösödési problémák, ami élettársi kapcsolatnál szükségképp adódtak, főként, ha a

természetes gyermekeket még törvényesíttették is.

2. Képek




1. A tiszti párbaj

ÉLETKÉPEK, HÉTKÖZNAPOK

HAJDU Tibor

A tiszti párbaj

Egy jellegzetes magatartásforma a századfordulón

A História Könyvtár sorozatában hamarosan megjelenik Hajdu Tibor „Ferenc József magyar tisztjei. Tisztikar

és középosztály (1850–1914)” című könyve. Alábbi részletünkben a k. u. k. katonatisztek életmódjának egy

jellegzetes vonásával, a párbajjal és az ahhoz kapcsolódó becsületbírósággal ismerkedhetnek meg olvasóink.

Az Osztrák–Magyar Monarchia tisztjei által elkövetett bűncselekmények száma csekély volt, ezek nagy része

becsületügy vagy az alárendeltekkel szembeni kegyetlenkedés. Köztörvényes bűncselekmény, mint lopás, rablás

ritkább. Minden ezrednek volt egy „becsületbírósága”, amely döntött arról, hogy az adott ügyben kell-e

párbajozni, ki párbajképes és egyéb becsületet érintő ügyekben.

A becsületbírósági ügyek nagy része párbajokkal, illetve a „satisfactio” (elégtétel adására képes) bonyolult

problematikájával foglalkozott, s a közvéleményt is ez izgatta leginkább. A párbaj társadalmi és büntetőjogi

megítélésében mutatkoztak meg leginkább a katonai és polgári jog- és becsületfogalom ellentmondásai.

Elődeivel szemben Ferenc József párbajpárti volt, s bár a párbajt büntetőtörvényekhez nem nyúlhatott, azok

betartását nem támogatta, sőt helyeselte, hogy a párbajban a katonai szokások és szabályok érvényesüljenek,

főleg, ha az ellenfelek között tiszt volt. Hiszen ez felelt meg gondolatvilágának: Ferenc József felismerhette,

hogy a párbaj alkalmas a megingott tiszti presztízs megszilárdítására, tisztában lehetett azzal, amit Leopold

Lajos a párbaj „presztízsteremtő erejének” nevezett, mert „csak a presztízsképesek szűk körében érvényesül”, s

így különösen alkalmas az „úri társadalom”, a középosztály alsó határának megvonására.

Leopold a demokratikus polgári szemlélet alapján az egyéni jellemből fakadó „köznapi lovagiasságot”

szembeállítja a „csak társadalmi lovagiassággal”, mely „a párbajképesség fokán két tényezőből alakul. Az egyik

az erő ősértékelése... az erő sokszor megvéd ott is, ahol minden más eszközből kifogytunk... A csak társadalmi

lovagiasság másik tényezője: a színszerűség. Ez a lovagiasság beállítja, hangolja magát, a közönség szerint,

melytől tapsokat vár; más eszközökkel lovagias a vasárnapi, és másokkal a hétköznapi közönség előtt, s ahol

presztízsének érdekei elvégződnek, ott lovagiassága is elvégződik. E csak társadalmi lovagiasság nem a

becsületen, hanem a presztízsen ejtett sérelmek súlya szerint szisszen fel: legmeglátszóbb sebei a legfájóbbak is

egyszersmind. Helyzet-lovagiasság, mely a jellem előkelőségével nincs szerves kapcsolatban.”

A párbaj büntetése

A magyar társadalom, az 1870-es évekig többnyire elutasító volt a tisztikar által táplált párbajszellemmel

szemben, de a századvégi társadalom felső és középrétegei már magukévá tették, ha nem is mindig úgy

értelmezve, mint a tisztikar. Az új társadalom magatartáskódexének, presztízsrangsorának kialakulásához

segítséget nyújtott a párbajkódex. A büntetőtörvények mintegy kompromisszumot valósítottak meg a katonai és

a civil párbajfelfogás között: a párbajvétséget enyhébben ítélték meg, mint a más körülmények között elkövetett

súlyos testi sértést vagy gyilkosságot, arra való felbujtást, ha a párbaj szabályosan, pl. segédek, tanúk

jelenlétében folyt le. Miután a párbajt úriemberek vívták, az elítélteket nem a bűnözők közé zárták, hanem a

politikai vagy sajtóvétségért elítéltekkel együtt – a Krúdy által oly szemléletesen leírt, úri elbánást biztosító – m.

kir. államfogházba. A párbaj-gyilkosságot maximum 5 év államfogházzal lehetett büntetni, de Magyarországon

„valójában még ilyen esetekben is csak néhány hónap államfogházat szabtak ki, sebesülésnél pedig csak 2–3 hét

vagy néhány nap államfogházat kapott” a tettes. Az osztrák büntetőeljárás szigorúbb volt, persze csak akkor, ha

a párbajozók ellen egyáltalán vádat emeltek. Egy katonai szakíró azt állapítja meg már 1912-ben: „Amiért

nagyobb a hajlam Ausztriában a vitás esetek békés rendezésére, mint Magyarországon, annak fő oka, hogy

Ausztriában a párbaj büntetőjogi következményei sokkal szigorúbbak, mint Magyarországon. A párbaj

Magyarországon olyan vétség, melyért többnyire még az ellenfél megölése esetén is csupán néhány hónapos

államfogházzal büntetnek. Úgymond, ez lovagias ügy, s a büntetés »gavallér fogság«. Ausztriában a párbajozót

esetenként többéves börtön fenyegetheti, mellyel becsületét is elveszti.”

A katonai büntető törvénykönyv és a becsületkódex enyhébben ítélte meg még a párbaj-gyilkosságot is, mint a

Btk., viszont rangvesztéssel járt a kihívás visszautasítása, ha az ezred vagy helyőrség becsületügyi választmánya


a kihívást elfogadhatónak találta. A becsületügyi választmány által jóváhagyott párbaj résztvevői a hadsereg és

az uralkodó különös védelmét élvezték. Ha két tiszt párbajozott, őket teljesen kivonták a polgári büntetőeljárás

alól. Azt is a becsületügyi választmány döntötte el, hogy ki párbajképes.

Sértett felek

Azon csak a sértett háborodott fel, ha nem találták párbajképesnek – ami mindig felháborította a magyar

közvéleményt, az a tiszti Ehrennotwehr (becsületvédelem) fogalma volt. Eszerint a tiszt, akit nyilvánosan

bántalmaztak vagy megsértettek, köteles a sértést azonnal és fegyverrel megtorolni. Bántalmazásnak minősült az

is, ha (szerinte) szándékosan meglökték a tisztet, vagy megfogták a karját, kabátját. Vérmérséklet dolga, hogy ki

csinált ilyesmiből ügyet, ha négyszemközt vagy utcán történt. Ám ha egy másik tiszt vagy civil ismerősök

látták, az Ehrennotwehr elmulasztása rangvesztéssel járt. Ha párbajképes volt a sértő, párbajra kellett hívni, ha

nem, karddal – de csak karddal! – össze kellett vagdosni. Az ilyen becsületügyek megítélésében tisztek számára

a mérvadó szakmunka „Ristow k. u. k. ezredes becsületkódexe”. (Ristow volt az, aki hadnagy korában elkísérte

barátját, Dienstlt Bartha Miklóst összekaszabolni. Ferenc József kegye a büntetés után visszasegítette a

hadseregbe, ahol ilyen magas rangot és reputációt ért el.) Legénységi személy szembeszegülését bármilyen

fegyverrel vagy eszközzel megtorolhatta a tiszt, de csak szükség esetén (ha nem volt mód arra, hogy helyben

elfogassa).

Egy másik mérvadó szakmunka hangsúlyozza, hogy a tiszt akkor is köteles kardot rántani, ha a támadást az ő

agresszív viselkedése váltotta ki, de ebben az esetben utólag jogosan megbüntethetik. Mindenesetre, ha olyan

fegyverhasználatra kerül sor, ami a helyi közvéleményt felingerli, jogos eljárás esetén is tanácsos a tisztet más

garnizonba helyezni, nem büntetésből, hanem a további súrlódások elkerülése végett. Új állomáshelyén mielőbb

tájékozódjon, milyen nyilvános helyeket nem ajánlatos látogatni. Ha maga a vendéglő stb. megfelelő, de

feszültség tapasztalható a polgárság és a tisztikar között, lehetőleg ne egyedül, hanem tiszttársakkal együtt

látogassa.

Párbajhősök

Az 1878 után kibontakozó magyarországi párbajszenvedélyben kezdeményező szerepük van a katonatiszteknek,

de kiterjed az arisztokráciára, a régi és az új középosztályra. Ennek megfelelően az állam elnéző, annyira, hogy

Bécsből Pozsonyba jártak át párbajozni. A hadsereg pedig egyenesen segítette a civil bajvívókat is – a

kaszárnyák biztos színhellyel, a tiszti becsületbíróságok mértékadó határozatokkal szolgáltak, s ezért is szokásos

volt katonatisztet felkérni párbajsegédnek, döntőbírónak. Ha alacsony rangú sértett előkelő személyt

provokáltatott, az esetleg egy kicsinylő legyintéssel intézte el a civil párbajsegédeket – katonatiszttel szemben

ezt senki sem engedhette meg magának. Az ezred becsületügyi választmánya nem kellett, hogy foglalkozzon a

tiszti rangot még el nem ért kadétok, egyéves önkéntesek, a tiszti becsületet nem sértő esetben tartalékos tisztek

párbajügyeivel sem, de tanácsot kérhettek ők is – s ha már kérték, kötelességük volt a szerint eljárni. Két

önkéntesi évét szolgáló fiatalember, V. és N. összeveszett egy leány miatt, de az ezred tisztikara szerint mint

rangnélküliek és kiskorúak még nem voltak párbajképesek. Mire letették a tiszti vizsgát, a leány már eltűnt az

életükből, de az előjegyzésbe vett párbajt le kellett folytatni. Feltűnően sok párbaj zajlott katonaorvosok között

vagy részvételével; ezek jobban növelték az orvos tekintélyét bajtársai körében, mint egy sikeres gyógykezelés.

Minden kornak megvoltak az ismert párbajhősei. A kiegyezés körüli időkben a legfélelmetesebb nevű Elek

Gusztáv kamarás, honvéd huszár ezredes, a század utolsó évtizedeiben Zubovics Fedor kapitány lépett Elek

örökébe. Provokáló egyéniségük, a három testőrre emlékeztető készségük, hogy minden apró sértésért

megverekedjenek, ma már mulatságos lehet.

Az 1880-as években és később is sok esetben lett nemzeti vitából, egymás nemzetének megsértéséből lovagias

ügy német és magyar tisztek, horvát és magyar fiatalemberek között, szlovák–magyar vagy magyar–szerb

vegyes lakosságú városokban, Zágrábban, Zomborban, Vágújhelyen, Brassóban, Budapesten, Pozsonyban. (A

Janski-ügy, Uela-ügy is alkalmul szolgált véres párviadalokra a „nemzetek” feletti hadsereg tisztjei között.) Egy

horvátországi garnizon becsületügyi választmánya rangvesztésre ítélt egy hadnagyot, mert nem tiltakozott,

amikor a kávéházban egy magyar a cigánytól felségsértő dalt rendelt. (Két „felségsértő” dal volt: a Kossuth-nóta

és a „mégis huncut a német” végződésű.) A német hadnagy ugyanis nem tudott magyarul, és a dallamot sem

ismerte.

A századfordulón létrejött párbajellenes szövetségek működése megmutatta, hogy a polgárság új generációját

már nem érdekelte a párbaj, nem volt rá tovább szüksége társadalmi pozíciója megvédéséhez. A tisztikar

kitartott párbajpártisága mellett, egyéb érvek között kiemelve, hogy a polgári büntető törvénykönyv egyoldalúan

csak a magántulajdont védi, a becsületet, a társadalmi érintkezés normáit nem; míg a párbajozó civil igaza


védelmében a maga túlzott individualizmusát – agresszivitását vagy érzékenységét – juttatja kifejezésre, a

személyes becsületet védelmező tiszt egyben és elsősorban a tisztikar kollektív presztízsét védelmezi. Hiszen a

fiatal tisztnek többnyire nincs személyes presztízse, vagyona, tekintélye: számára a legnagyobb érték, hogy a

kollektív presztízs részese lehet, s ennek érdekében a párbajkészségnél nagyobb áldozatokat is hoz.

*

Mégis a megváltozott polgári korszellem győzött: a világháború előtti évtizedben jelentősen csökkent a párbajok

száma, különösen a tiszti párbajoké. Az új, 1908. évi katonai becsületügyi szabályzat kiadása után ritkán fordult

elő, hogy tiszt tiszttel párbajozzon, elfogadták a becsületügyi választmányok döntéseit. A hadseregtől

eltávolodott arisztokrácia körében a párbaj ahogy ritkábbá, annyival előkelőbbé vált. A közvéleményt már nem

szerelmes vagy krakéler hadnagyok botrányai izgatták, hanem képviselők és grófok (többnyire szerencsés

kimenetelű) presztízs- és politikai párbajai. Esemény, ha cilinderét, sőt ingét is levéve, fegyvert ragad Bethlen

István, Károlyi Mihály, Széchenyi Aladár s legtöbbször maga Tisza István, aki még Rakovszky Istvánt, a

párbajellenesek elnökét is a vívóporondra kényszeríti – természetesen büntetlenül.

2. Képek



1. Egy önkéntes naplója

FARKAS Pál

Egy önkéntes naplója

„Szünóra volt és a Waffenwesen-től kimerült elmével sütkéreztünk az udvaron és azon törtük a fejünket,

miképpen lehetne a Repetier-Stutzen Muster 95 (95-ös mintájú ismétlő-kurtály) szerkezetét meg nem tanulni.

Ebben a kerdésben nem voltak faji ellentétek közöttünk, és mindnyájan elismeréssel hallgattuk Abelesz

fejtegetéseit, amelyek az egyszerű letagadástól a komplikált rosszullétig az összes kedvező eshetőségeket

ismertették. Csak Mándrucz bámult komoran maga elé.

– Nem szeretem az üres fecsegést – jelentette ki később eléggé hangosan.

Abelesznek finom fülei vannak és így hallotta azt, amit az ő számára tettek postára.

– Azt akarod mondani, hogy én fecsegek? – kérdezte baljóslatú hangon.

Mándrucz ekkor egy monoklit vett ki a zsebéből és lovagias arcot csinált:

Mindenekelőtt ne legyen izgatott, Abelesz úr – válaszolt olyan előkelően, ahogy eddig csak a Nemzeti

Színházban hallottam. – És ha éppen tudni akarja, igenis, az ön fecsegése zavar...”

„– Ne ordítozzék a hátunk mögött.

– Ott ordítozok, ahol akarok. és ha éppen tudni akarja, a Musi nem megy magával. A Musi – az egy szolid lány,

aki nem kezd ki akármilyen népséggel.

Haller János, aki mostanáig csendesen ült helyén, szelíden beleszólt a vitába. Azt mondta:

– Higgye el uram, ha ön tudná, hogy e pillanatban mennyire hasonlít egy harcias páviánhoz, mérsékelné a

fölindulását.

– Engem nem lehet bókokkal lekenyerezni – válaszolt a vöröshajú, aki a pávián alatt láthatólag egy magasabb

rendű katonai méltóságot képzelt. – Azt mondom, hogy becsüljék meg magukat, mert nagyon megjárhatják.

Nem folytatom a szóharc ismétlését. Minek is? Sajnos, a vita úgysem maradt a szavaknál. Mikor a rendőrség

fölvette a jegyzőkönyvet, hivatalosan megállapították, hogy Paczolay Ambrus önkéntes oldalfegyverének lapos

részével három mérsékelt ütést mért Trümmer Félix magánhivatalnok úr bal lapockájára.”

2. Képek




1. A fagylalt históriája

NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

RÉDEY Judit

A fagylalt históriája

Hűsítő csemegék a történelemben

Sokunk kedvelt hűsítő csemegéje a fagylalt, különösen a forró nyári napokban. Ma már nagyon sokféle fajtából

válogathatunk: a régi tradíciókat őrző főzött fagylalttól kezdve a legkülönbözőbb ízű és állagú por-, ill. pasztás

fagylaltokig. A választékot még szélesítik az élelmiszerboltokban is kapható pálcás jégkrémek, parfétorták.

Kínaiaknál, görögöknél, rómaiaknál

Bár a mai értelemben vett fagylalt csak a századfordulótól vált mindenki által elérhetővé, valójában sok ezer

éves múltra tekint vissza. Marco Polo, a legendás hírű utazó 1298-ból származó útijegyzetében arról ír, hogy a

kínaiak Kr. e. 3 ezer évvel már ismerték a fagylalt korai változatát. Gyümölcsleveket mézzel édesítettek, s

hóval, jéggel hűtötték, fagyasztották. Kínán keresztül az indiaiak, perzsák és arabok is a receptek, eljárások

birtokába jutottak, s később tőlük vették át a Földközi-tenger menti országok a hűtött csemegék művészetét.

A régi görögöknél egy Szimonidész nevű költő (Kr. e. 557/556–468/467) énekelte meg, hogy csészéjét egyfajta

„olümposzi csúcsos hó”-val töltötte meg. A hideg édesség nem csupán ritka csemegének, hanem orvosságnak is

számított. Hippokratész, a kiváló orvos (Kr. e. 460–370) gyógyszerként ajánlotta, elsősorban keringési

zavarokra. Ő úgy mondta: „a testnedveket élettel tölti meg, és a jó közérzetet elősegíti”. Nagy Sándorral

kapcsolatban azt jegyezték fel, hogy katonatisztjeinek a csaták előtt szűz hóból, gyümölcsléből és bor

keverékéből álló frissítőt szolgáltatott fel.

Az antik Rómában télen fával letakart földvermekben az albán hegyekből származó havat tároltak. Amikor ezek

a tartalékok elfogytak, stafétafutókkal hozattak természetes jeget szőrmébe bugyolált bőrtömlőkben az

Appenninekből. Heliogabalus és Nero császárok szintén nagy kedvelői voltak a hűtött csemegéknek. A rómaiak

a gyümölcsleveket nemcsak mézzel édesítették, de fűszerezték is: ibolya, rózsavíz, fahéj, koriander szerepel a

korabeli leírásokban. Ezek a frissítők leginkább a mai jégkására hasonlíthattak. (Az arabok szorbetjei ma is

hasonló eljárással készülnek.) Az ókori birodalmak szétbomlása után, a népvándorlás időszakában és a korai

középkorban megváltoztak az étkezési szokások, így a hideg nyalánkságokról évszázadokig nem szól a fáma.

Középkori jéggyártás

Az 1500-as évek elején egy cataniai cukrásznak zseniális ötlete támadt. Azt gondolta ki, hogy a jeget és havat

nem közvetlen alkotórészként adja a csemegéhez, hanem kizárólag hűtőeszközként használja fel. Blasius

Villafranca, spanyol származású orvos a természetes jeget salétromsavval keverte össze, s ebben a

hűtőkeverékben tartották az italokat. Aldrovanni 1648-ban megjelent ásványtanában a szelídebb konyhasót

ajánlja a salétromsav helyett. A mantuai hercegnek 1650-ben állítólag olyan por volt a birtokában, amely a

legforróbb nyáron is azonnal jéggé fagyasztotta a vizet. Ezekből a kísérletezésekből fejlődött ki később a

mesterséges jéggyártás, s ezek voltak a fagylaltkészítés előzményei is.

A 16. század második felében és a 17. század elején a fagylalt történetének folytatásáról az európai főúri körök

gondoskodtak. Ezek közé tartozott Medici Katalin firenzei hercegi udvara is. II. Henrikkel, a későbbi francia

királlyal kötött házassága után Medici Katalin egy Buontalenti nevű híres olasz fagylalt- és hűtöttital-készítőt

hozatott Párizsba. De állítólag már az esküvői vacsorán is narancsból, málnából, citromból készült különféle

fagylalt került az ünnepi asztalra.

„Hideg nyalat” — diadalúton

Az első kávéház, ahol fagylaltot is mértek, a párizsi Procop volt. Ezt 1672-ben nyitotta egy szicíliai cukrász,

Francesco Procoppio del Coltelli, aki a limonádét fagyasztotta meg, és – mesterséges jég híján – csak télen

árulta citromfagylaltját. 1782 nyarán az árlapon már 80 különféle fagylalt- és szorbetkreáció szerepelt. A

hűsölni vágyó dámák és gavallérok választhattak a rózsa, barack, vanília, gesztenye, dió, csokoládé, ananász és

még nagyon sokféle ízesítésű fagylaltból. A 18. sz. végén Párizsban már több mint 200, fagylaltot is árusító

cukrászda volt, s az emberek már minden évszakban hozzájuthattak a hűtött nyalánksághoz.


Magyarországon a 17. századtól rézformában, sóval kevert jég hozzáadásával fagyasztották a

gyümölcskocsonyaszerű és állagú fagylaltot. Receptje a korabeli szakácskönyvekben is megjelent. Találhatunk

fagylaltreceptet az egyik legrégibb magyar nyelvű, kézzel írott cukrászkönyvben is. Szerzője nem más, mint

Erdély gubernátorának felesége, Apor Péter író leánya, Apor Zsuzsanna.

A 17. század közepére már 10–15-fajta fagylalt receptjét kínálják olyan összeállítások, melyekben nemcsak étel-

és italkészítési módok, de emberi és állati betegségekre javallt gyógyszerek is helyet kaptak. Még egy 1903-as

magyar receptkönyv is ekként fogalmaz: „az egészségesnek ízletes nyalánkság, a betegnek pedig igen sokszor

orvosság a fagylalt...”

Bár a fagylaltot 1760-tól már néhány kávéházban is árulták, de igazi dicsősége nálunk a reformkorban

kezdődött. Magát a „fagylalt” kifejezést nem tudjuk pontosan, ki használta először, a nyelvújítás előtt még

„hideg nyalat”-ként, „fagyos”-ként vagy „fagyalt”-ként emlegették ezt a finom nyalánkságot.

A reformkori üzlettípusok között jelent meg a csak fagylalttal foglalkozó forma, a kioszk. Fischer Péterében

1841-ben, a mai Martinelli téren már 12-fajtát, közte gránátalma- és narancsízesítésűt is árusítottak. Fagylaltjai

készítési módját nagy titokban tartotta. 1843-ban a Városligetben, a Hermina úton nyári szállót épített, kertjében

tejszínes kávét és kitűnő fagylaltot adtak. Fischer az első szezon végén meghalt, városi üzletét fia vezette

tovább, aki 1848 márciusában „nemzeti fagylaltot” szolgált fel piros-fehér-zöld összetételben.

Eleinte szokás volt a fagylatot eredeti kagylóban kínálni, innen ered valószínűleg, hogy sok fagylaltosedényt

kagylóformára mintáztak. Később nemcsak porcelán-, üveg- vagy fémkehelyben, de úgynevezett „vafli”-ban is

árusították a fagylaltot.

Splényi Béla visszaemlékezéseiben tesz először említést a hazai fagylalttölcsérről. „...néha a Fortunában

Taronihoz... küldettünk ebédelni. Ezen fogadói ebédeknél megválaszthattuk az ételeket azon feltétellel, hogy

egy-egy többet ne költsön egy váltó forintnál... és ezért kaptunk levest, assietet [előételt], húst és édes ételt.

Mindig nagyon meg voltunk elégedve, assietenek persze elégnek tartottunk két szardellát ecettel és olajjal, és ha

édes ételnek eiskörbchent [fagylaltot] ettünk, spanyol tekercsben, reá kellett valamit fizetnünk a

magánpénztárunkból.” (Az idézetben szereplő egykori Fortuna fogadó ad helyet jelenleg a Magyar

Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumnak.)

Spanyolországból került hozzánk az ostyasütésnek ez a fajtája, amelyet még melegen „stanicli” formára

alakítottak ki. A helyben fogyasztás mellett már lehetőséget adott arra, hogy el is lehessen vinni a hideg

csemegét. Utcán étkezni abban az időben még nem volt illendő. Csak a múlt század vége felé honosodott meg

nálunk az Egyesült Államokban oly gyorsan népszerűvé lett préselt fagylalttölcsér, amit 1904-ben Saint

Louisban szabadalmaztak. A séta közbeni fagylaltozás azóta és onnan terjedt el.

2. Képek




1. Mercedes

SZÁSZ Zoltán

Mercedes

Egy márkanév eredete

Egy név, mely kereken száz éve változatlanul melenget, főleg férfiszíveket. Szerte a világban, hiszen a

Mercedes autómárkanév éppen száz év óta egyike a legismertebbeknek a földkerekségen.

A névadó

Furcsa ember volt a névadó keresztapa. Emil Jellinek (1853–?) egy lipcsei rabbi fia, egy jeles osztrák–német

germanista és egy tudós jogász testvére, aki – tőlük eltérően – már a gimnáziumból megszökött, hogy azután

Afrikában afrikkereskedéssel vagyont gyűjtsön, Párizsban biztosítási ügylettel gyarapítsa azt, majd Bécsben

déligyümölcs-nagykereskedő legyen. Az 1890-es évek elején a Riviérára áttelepülő Jellinek háza arisztokraták

és milliomosok találkahelye volt, ő maga később osztrák–magyar főkonzul, szállodák tulajdonosa, nemcsak a

tengerparton, hanem Párizsban és Ausztriában is.

A kerékpározás után az autóversenyzés barátja lett.

Egy évtized alatt, azután hogy W. Maybach 212 cm3-es benzinmotorjával 1885-ben megépítette favázas, két

oldalsó kis támkerékkel stabilizált motorkerékpárját, majd Karl Benz szabadalmaztatta háromkerekű, 1 LE

körüli, kétütemű, „gyorsjáratú” (700 fordulat percenként!) robbanómotoros kocsiját, az autózás hirtelen

felcseperedett. A századvégen elkezdődött a varázsos versenyek ma is tartó korszaka.

A fejlesztés kezdete

Jellinek, aki valamikor ifjúként egy osztrák mozdonyvezetőt vett rá „esztelen száguldásra”, s ezért vasúti

állásából is elbocsátották, sebességfanatikus maradt. Háromkerekű motoros járművek után tért át a német

Daimler-kocsikra. Üzletet is látott benne, ő vette rá az üzemet erős, gyorsabb motorok készítésére, a bűvös 40

km/óra sebesség elérésére, ő maga 42 km/óra tempóban is száguldott. Ő kérte, hogy a motort a kocsi orrába

építsék. Egy nem szakember ezúttal fejlesztő menedzser akart lenni.

A nizzai versenyhéten, 1899. március 21-én adja az egyik Daimler-kocsinak a Mercedes nevet; az akkor 10

éves, hosszú hajú lánya nevét. Az autó a 2,5 órás versenyen 34,7 km/óra átlagsebességgel nyert. Rendelt 36

kocsit a stuttgarti Daimler cégnél – azzal a feltétellel, hogy Mercedes neve alatt forgalmazza.

Jellinek nemcsak szélesebb, alacsonyabb, tehát stabilabb s erősebb (35 LE) autók építését ösztönözte, hanem

egyedárusa is lett a Daimlernek Ausztria–Magyarországon, Franciaországban, Belgiumban és az Egyesült

Államokban. 1900-tól a cég felügyelőbizottságának is tagja. Az általa szuggerált új autó fogalommá vált, főként

az 1901. évi versenyen, ahol minden fordulóban győzött.

Forradalmi autónak tartották, modern hűtővel szerelték fel, a szelepeket bütyköstengely vezérelte, könnyűfémek

felhasználásával csökkentették súlyát.

1902-től immár védett világmárka a Mercedes név. Egy év múlva az alsóausztriai helytartóság engedélyezi,

hogy Jellinek Emil családnévként a Jellinek-Mercedest viselje. Dirk-Michael Conradt szerint – akitől a legtöbb

adatot vettük – Jellinek volt az első apa, aki lánya nevét viselte.

A Daimler és Benz neve – így Mercedesé – kezdettől összefonódott az újabb német történelemmel. A második

világháború alatt is, utána is; ekkor a német gazdasági felemelkedés részese. A legújabb fordulat, az amerikai

Chrysler és a Daimler összekapcsolódása, a világ egyik legjelentősebb ipari fúziója – a Mercedes számára a

világhelyezés megerősítése.

*

A Mercedes a férfiak után immár a nőket is meghódította. A nagyobb autók kategóriájában a vevők harmada, az

új kisautóknál („A-osztály") már fele nő. S ma a nők – állítólag – egyre több autót vesznek, mind több értékeset.


2. Képek




1. Szabadságharcunk gyõztes kárpátaljai csatája

VASZÓCSIK Lászlóné

Szabadságharcunk győztes kárpátaljai csatája

Munkács–Podhering, 1849. április 22.

A munkácsi várat II. József, a „kalapos király”, 1782-ben a politikai foglyok börtönévé alakíttatta át. 1848.

március 15-én a munkácsi népfelkelők és a városi helyőrség a börtön megnyitására és a foglyok szabadon

bocsátására kényszerítették a vár osztrák őrségét. A magyar honvédek és a munkácsi nemzetőrség ekkor

birtokba vette a várat.

1849. április 20-án a munkácsi helyőrséghez és a várőrséghez híre érkezett annak, hogy Galíciából, Lembergből,

a Latorca folyó völgyében jól felszerelt osztrák katonai hadoszlop közeledik. Ennek hírére a várból április 20-án

és 21-én négy ágyút, egy honvédszakaszt és a városi nemzetőrséget, valamint a népfelkelőket Munkácstól

északra, a Latorca partjáig lenyúló Szarka-hegy lábához hadállásba vezényelték. Ezen a stratégiailag fontos

ponton keresztezi a lemberg–munkácsi út a Latorca folyót, amelyen akkor egy fagerenda híd volt.

A honvédség parancsnoka Martin József őrnagy volt. Az ő parancsára a honvédek és a nemzetőrök felszedték a

híd szerkezetét. Az osztrákok a gázlót sem tudták volna használni, mert a Latorca éppen áradásban volt. Az

ágyúkat Andrejkovics András ruszin nemzetiségű honvéd tüzér helyezte lőállásba, és irányította azok tüzelését a

szarka-hegyi magaslatról.

Az osztrák hadoszlop április 22-én érkezett meg, a Latorca podheringi (magyar nevén: őrhegyaljai) hídjához.

Andrejkovics honvéd tüzér jól irányított célzással elsőnek az osztrákok lövegét találta el, majd a következő

tüzeléssel Basko osztrák tábornok alól a lovát lőtte ki. A nem várt ellenállás, a tüzérségi tűz annyira meglepte és

megzavarta az osztrák hadoszlop katonáit, hogy ezek után meg sem kísérelték a megáradt Latorcán való

átkelést, hanem megfordultak, és visszavonultak Lembergbe.

Jóllehet a négy ágyút kivéve a magyar katonák nem voltak jól felszerelve – az osztrákokhoz viszonyítva –, de

kitűnő stratégiai húzással emberveszteség nélkül megmentették Munkácsot a császári hadsereg megszállásától,

és ezzel a honvédség tavaszi dicsőséges hadjáratát a hátbatámadástól!

1901-ben a hálás utókor e győztes csata helyén egy csonkagúla formájú obeliszk-emlékművet állított,

közvetlenül a Latorca partján, a Szarka-hegy lábától 6 méter távolságban. Nehogy a Latorca rendszeres áradásai

az emlékművet elmossák, az alapozás során 8 méter mélyre, a gránitszikláig ástak le, és arra állították fel az

obeliszket, amelynek négy oldalára felvésték az emlékező feliratot.

Trianon után, az első Csehszlovák Köztársaság idején, már a húszas években a csehek leverték az obeliszkről a

feliratok tábláit. Se a csehszlovák, se a szovjet uralom idején a csatáról megemlékezni nyilvános ünnepségen

nem lehetett. A mindössze hat évig tartó magyar uralom idején (1939–1944) került sor ismét ünnepélyes

megemlékezésre.

Gorbacsov „peresztrojka” enyhülési időszakában kerülhetett sor arra, hogy Munkácson megalakult a II. Rákóczi

Ferenc Könyvbarátok Köre, a Városi Orosz–Ukrán Könyvtár felügyelete mellett. Nem sokáig tartott a

működése, mert a KGB feloszlatta. A munkácsi magyarok azonban ebbe nem törődtek bele, és 1988. október

12-én a Városi Tanács VB. Kulturális Osztályán sikerült a „Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Irodalmi és

Művelődési Kör”-t legálisan bejegyeztetni. Az első közgyűlésen e sorok íróját választották meg elnökké, e

tisztet tíz évig töltöttem be.

Elkövetkezett 1989. március 15. Az erre való készülődés során sikerült a Városi Tanács VB jegyzőjétől

engedélyt kapnunk arra, hogy a podheringi csata emlékoszlopánál megemlékezzünk márciusi forradalmunkról.

Az ünnepség megtartásával kapcsolatban benyújtott kérvényünkre az alábbi betartandó szabályokat írták rá a

Városi Tanács VB részéről:

1. Nem szabad nyilvánosan meghirdetni (sajtóban, plakátokon, meghívók kiküldésével), hogy hol, mikor,

milyen céllal gyülekezik a kör tagsága.

2. Nem szabad a magyar trikolórt használni az ünnepségen.


3. Nem szabad a magyar himnuszt elénekelni.

4. Nem szabad az emlékművet megkoszorúzni.

Viszont engedélyt adtak a körnek mint jogi személynek, hogy Magyarországról ünnepi szónokot hívjon meg.

A kör vezetősége ezek után a következőket határozta el: Nem végzünk nyilvános hirdetést az ünnepségről,

hanem egyénileg értesítjük a magyarokat. Nem csoportosan vonulunk ki a 6 km-re lévő emlékhelyre, hanem

egyenként sétálunk oda.

Az ünnepi hangulatot a magyar kokárdák kitűzésével növeltük, mert az ukránok nem ismerték, és így nem is

tiltották meg. Mi viszont tudtuk a jelentőségét... Amikor az ünnepi műsor (emlékbeszéd, szavalat, énekkar

fellépése) befejeződött, elénekeltük a Szózatot – 45 év után először! –, a sírástól elcsuklott a hangunk, és nem

maradt szem szárazon.

Az ünnepségen oly sokan vettek részt, hogy talán azelőtt sohase ennyien. Egy hét múlva a városházára a

jegyzőhöz hívattak: minden rosszra el voltam készülve, csak arra nem, hogy az Ukrajnából bevándorolt, az itteni

viszonyokat és történelmet nem ismerő jegyzőnő azzal fogadjon: „Örülök, hogy a magyarok nem csináltak

tüntetést, és pontosan betartották ígéretüket. Máskor is ilyen fegyelmezett viselkedés esetén engedélyezni fogjuk

az ünnepüket!”

Így aztán lehetővé vált, hogy a Munkácsi II. Rákóczi Ferenc Kör az idén, szabadságharcunk 150. évfordulóján,

megünnepelhette a 10 évvel ezelőtti első ünnepségünket is, a győztes podheringi csatára emlékezve.

Dr. Vaszócsik Lászlóné ny. középiskolai tanár Munkács


1. Császár vagy király?

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

DEL MEDICO Imre (Budapest)

Császár vagy király?

Ezen levél megírásához – tárgya már régen érlelődik bennem – az alább idézett hír adta az impulzust. A

Népszabadság 1999. április 12-i számában olvastam: „Díjátadó ünnepi ülést tartott vasárnap Debrecen város

önkormányzati közgyűlése. Kósa Lajos polgármester emlékeztetett rá, hogy 306 esztendővel ezelőtt, 1693.

április 11-én nyilvánította Lipót császár szabad királyi várossá Debrecent...”

Kifogásolom, hogy a várost szabad királyi városnak a rangjára emelő magyar királyt, I. Lipótot, a polgármester

mint császárt említi. I. Lipót nem német-római császári, hanem magyar királyi minőségében, a magyar király

jogával élve nyilvánította szabad királyi várossá Debrecent.

Nem tettem volna szóvá a fentieket, ha most találkoznék először a jelenséggel: a Habsburg-házból származó

magyar királyokat ezen minőségükből fakadó teendőik ellátásában végzett tevékenységükről szólva általában

császárként említik. Mind a napisajtóban, mind az elektronikus sajtóban, de nemegyszer

magánbeszélgetésekben is, a Habsburg-házi királyokról mint császárokról esik szó. Igaz, hogy életük egy

szakaszában német-római császárok, később osztrák császárok voltak, de császári minőségükben nem jártak el

Magyarországon. Ez alól kivételt csak az 1848/49-es szabadságharcot követő, a kiegyezéssel befejeződő

korszak képez – 1848 és 1867 között Ferenc József valóban nem volt királyunk. De császárunk sem, noha

szerették volna velünk ezt elfogadtatni.

Nemrégiben alkalmam volt beszélni valakivel, aki egy írásában Ferenc Józsefről (az 1867 utániról) mint a

császárról szólt és írt. Amikor felhívtam a figyelmét arra, hogy Ferenc József mifelénk király volt, kijelentette,

tudja, de neki a „császár” szó jobban tetszik, mert az valahogy előkelőbb, több.

Akik a magyar királyokról mint császárokról szólnak és írnak, alighanem elfelejtik, talán nem is tudják, hogy

olykor csak nagy küzdelmek után sikerült elérni, hogy az ország élén álló személy törvényesen elismerve

megkaphassa a magyar király rangját, és ezzel elfoglalhassa helyét az ország uralkodóinak sorában. A rossz,

helytelen szóhasználat terjed, attól tartok, hogy az iskolai oktatásban is alkalmazzák. Akkor pedig nincs mit

csodálkozni azon, hogy egyre többen nevezik a magyar királyokat császárnak.


1. Théba alkonya

MŰHELY

KÁKOSY László

Théba alkonya

Fővárosból provinciális város

A fáraó kori Egyiptom hosszú története folyamán a hatalmi központ, a királyi székhely többször tolódott el

északi, illetőleg déli irányba. Az egységes államot létrehozó felső-egyiptomi törzsi összefogás idején (Kr. e.

3000 körül) a déli Nehen (Hierakónpolisz) volt a politikai és kulturális centrum, ennek szerepét azonban

rövidesen Memphisz vette át Felső- és Alsó-Egyiptom határán, hiszen innen lehetett a leghatásosabb ellenőrzést

gyakorolni mind a kanyargós Nílus-völgy (Felső-Egyiptom), mind Észak, vagyis a deltavidék mocsaras síksága

(Alsó-Egyiptom) felett.

Az Óbirodalom felbomlása után az ún. „első átmeneti korszakban” (Kr. e. 2155–2040) a kettészakadt országnak

két királyi városa volt: északon Hut-Neni-Niszut (Hérakleopolisz) és délen Uaszet (Théba). A második egyesítés

újra délről indult el, Mentuhotep király, Théba uralkodója vezetésével Kr. e. 2040 táján.

Mentuhotep és utódai idején (XI. dinasztia) Théba volt Egyiptom fővárosa, de valódi fénykora a Kr. e. 16.

században kezdődött, amikor a hódító hükszószok ellen Théba uralkodói vezették a felszabadító harcot. Az

addigi három egyesítés közül kettőben tehát döntő szerep jutott Thébának, ami természetszerűleg az ottani

politikai és vallási elitet évszázadokra az ország vezető erejévé tette. Különösen a papság jutott kedvező

pozícióba. Ennek látványos megnyilvánulásai voltak azok a gigantikus, arany- és ezüstlemezekkel borított

templomok (Karnak és Luxor), melyek a város főistene, Amon-Ré „az istenek királya” hatalmát hirdették.

Amon egy istencsalád feje volt, felesége, Mut istennő és gyermekük, Honszu tiszteletére is tekintélyes méretű

templomok épültek.

Az egyre gazdagodó Amon-papság teokratikus ideológiája, mely szerint az ország uralkodója az isten és az ő

földi képviselője a főpap, komolyan veszélyeztette a világi hatalom, a fáraói méltóság tekintélyét. Miután a

vallási reformer Ehnaton kudarcot vallott Amon papjaival szemben, a kompromisszum évszázadai következtek.

Théba szent városi rangját a hatalom nem vonta kétségbe, de a politikai központ északra, Memphiszbe, majd a

Nílus-delta keleti felébe, Per-Ramszeszbe, később Taniszba helyeződött át. A Kr. e. 11. században a XX.

dinasztia gyenge királyai mindinkább elvesztették ellenőrzésüket Dél felett, ami oda vezetett, hogy Amon

főpapjai valóságos uralkodói hatalomra tettek szert, és egyesek a királyi címet is viselték.

Az elszegényedés időszaka

Théba azonban éppen a teokrácia évszázadában (Kr. e. 11–10. sz.) – amikor a város papsága szellemi

hatalmának csúcsára ért –, kezdett rohamosan elszegényedni. Az egyébként is kimerülő núbiai aranybányák

felett, melyek korábban nagyban gazdagították a thébai templomokat, megszűnt az egyiptomi fennhatóság, és az

erős centrális hatalom hiánya egyre fokozódó anarchiához vezetett az egész országban. Az asszír háborúk idején

bekövetkezett az, amit a kortársak elképzelhetetlennek tartottak: Kr. e. 664-ben Assurbánápli csapatai behatoltak

az addig megközelíthetetlennek számító déli területekre, és Thébát is elfoglalták, kifosztották. Történelme

folyamán először, de nem utoljára vette be külső ellenség fegyverrel Amon szent városát.

A politikai központ a Kr. e. I. évezredben tartósan északon maradt. Ez a tény Thébát a múlt fényétől és Amon

szentségétől övezett, de politikai hatalommal, gazdasági jelentőséggel már alig rendelkező provinciális várossá

tette. Théba politikai támasza, a Napata Birodalom visszavonult szudáni területeire, a nemzetközi nagypolitikát

a Mediterráneum és a Közel-Kelet hatalmai irányították. Ott haladtak a kereskedelem fő útvonalai is.

Nagy Sándor zarándoklata (Kr. e. 331) a Sziwa-oázis Amonjához még egyszer fényes jövő lehetőségét

csillogtatta meg a thébai papság számára is, és a luxori templomba beépített kápolna, ahol a képeken a makedón

hódító alázatosan járul Amon szobrai elé, azt demonstrálta, hogy a papság valóban élni kívánt egy feltámadó

szellemi vezető szerep lehetőségével. De ez a remény hamarosan elhalványult, és az események sodra továbbra

is Északot, Alexandriát tette történelemformáló erővé.

A Ptolemaioszok számára, különösen Kr. e. 205 után, Felső-Egyiptom ellenséges, de legalábbis megbízhatatlan

vidékké, a lázadások tűzfészkévé vált. Ebben az évben már nem az alexandriai uralkodót, hanem a déli felkelők


vezérét, Horwenennofert ismerték el Thébában királynak, majd utóda, a másik egyiptomi nemzetiségű fáraó,

Anhwenennofer gyakorolta a hatalmat egészen Kr. e. 186-ig Dél széles területei felett.

A hagyományok őrzője

A thébai papság nem tudta, vagy nem is akarta megnyerni a makedón uralkodó-ház kegyét. Ez kétségtelenül

hátrányos helyzetet teremtett, a mai kutatás számára viszont azzal a pozitív következménnyel járt, hogy itt nem

történtek a régi templomok lebontásával járó nagyarányú új építkezések, és így eredeti formájukban maradtak

ránk az Újbirodalom impozáns építészeti emlékei.

Théba hanyatlását drámaian felgyorsította az a hároméves felkelés, melyet Kr. e. 88-ban IX. Ptolemaiosz (II.

Szótér) vert le. Mint Pauszaniasz írta: „háborút vívott a fellázadt thébaiak ellen, legyőzte őket két évvel a

lázadás után, és olyan kegyetlenül viselkedett, hogy korábbi virágzásuknak, mely [hajdan] felülmúlta a

leggazdagabb görög [szentélyeket], mint Delphit és Orkhomenoszt, még az emléke sem maradt meg a thébaiak

számára”. Théba apró helységekre szakadozott szét.

A római foglalás után Cornelius Gallus győzelmi feliratában (Kr. e. 29) a felső-egyiptomi lázadás leverésével

kapcsolatban már Kerameiké, a nagy Dioszpolisz és Ophieion néven említi a hajdani metropolis helyén lévő

településeket. A félelmetes ellenállási központ, melyet Gallus „minden király rettegése [tárgyának]” említ, ekkor

vesztette el végképpen nagyvárosi rangját. Mint Sztrabón megállapította, „most csak falu módjára lakják”.

Théba papsága azonban nem akart tudomást venni az idők változásáról, és a templomfalakon hieroglif

feliratokkal megörökített elmélkedéseik még inkább kitágították a hagyományosan is absztrakt spirituális

Amon-teológia dimenzióit. Amon a „nagy isten, az ég, a föld,az alvilág, a víz és a hegyek ura, aki megkezdte a

létezést, amikor még nem volt létezés. Minden az ő keletkezése után jött létre. Egyedül érkezett, de millióvá

növelte magát. Ő a legősibb, aki az ősidejűeket teremtette. Ő az öröklét, aki megkezdte az öröklétet, az ő szíve

teremtette az örökkévalóságot.” Politikai jelentősége is volt annak a karnaki feliratnak, ahol Amont, akinek itt

cartoucheba (királyi névgyűrűbe) írták a nevét, Felső- és Alsó-Egyiptom királyának mondták. Egy másik felirat

szerint valamennyi város Théba alattvalója, hiszen ez a város „Ré szeme”. Ő (a megszemélyesített Théba)

minden város létrehozója, „az ő anyjuk, aki megteremtette azokat”. Thébát gyakran csak mint a „Várost”

emlegették, ahogyan Róma rangját is az Urbs név emelte ki a legszemléletesebben.

Thébában ebben az időben népszerű istenné vagy félistenné lett a régi idők két legendás bölcse, Imhotep, a

Dzsószer-piramis építésze és Amenhotep, Hapu fia, III. Amenhotep fáraó udvarának legtekintélyesebb

személyisége. Imhotepet mint gyógyító istenséget a görögök Aszklépiosszal azonosították.

A zarándokok úticélja

Ptah temploma, melyben a Ptolemaioszok korában kiterjedt restauráló tevékenységről tudunk, a római időben is

működött, sőt egy beavatási szöveg is ehhez az építményhez köthető. Thesszalosz orvos, a beavatott, Claudius

vagy Nero császárhoz intézett levelében számol be megismerkedéséről Théba papjaival. Miután alexandriai

tanulmányai során nem kapta meg azokat az ismereteket, amelyeket várt, már csak abban bízott, hogy isteni

reveláció juttathatja az igazság birtokába. Ettől a reménytől vezérelve utazott Thébába, és ott megismerkedett az

ottani sokféle tudományban jártas papokkal. Először megbotránkoztak, mikor a mágikus tudományokat hozta

szóba nekik, de végül is egy tiszteletreméltó, öreg pap segítségével részese lehetett a boldogító víziónak.

„Miután kimentünk együtt az erdőbe és megpihentünk, lábaihoz vetettem magam és zokogni kezdtem. Ő

csodálkozva kérdezte, miért csinálom ezt, mire én azt mondtam neki: Azért teszem, mert lelkemnek

ellenállhatatlan vágya, hogy egy istennel beszéljek. Ha ez a kívánságom nem teljesülhet, nem akarok tovább

élni.” Az isten, akivel Thesszalosz találkozni akart, Aszklépiosz, vagyis Imhotep, és a pap segített neki a

theophania elnyerésében. „Bár nem szívesen, de engedett. Becsukta a szentélyt, és megparancsolta nekem, hogy

azzal a trónussal szemben foglaljak helyet, melyen az isten ülni szokott. Mikor ott ültem, bámulat fogta el

lelkemet az isten csodálatos látványától. Az pedig kinyújtotta felém a kezét, és így kezdett hozzám beszélni: Ó

boldog Thesszalosz, amikor az emberek egy idő után tudomást szereznek a te tanulmányaidról, istenként fognak

tisztelni.”

Nemcsak papjainak titkos tudománya, hanem a pusztuló állapotukban is lenyűgöző templomok és régi sírok is

vonzották a látogatókat. Kr. u. 19-ben Germanicus Caesar, Tiberius fogadott fia látogatta meg Egyiptomot az

imperator tiltó rendelkezései ellenére. Tacitus beszámolójából kiderül, hogy az utazás egyik fénypontja „az ősi

Théba hatalmas romjai”-nak megtekintése volt. Egy idős pap kalauzolta végig a templomokon, és magyarázta el

– erősen eltúlozva – II. Ramszesz nagy tetteit. A magas vendégre bizonyára mély hatást gyakorolt a fáraó kori

múlt, olyannyira, hogy látogatása a rommező egyes részeinek újjáéledéséhez vezetett.


Kr. u. 130-ban Hadrianus látogatása irányította a birodalmi érdeklődést Thébára. Előzőleg 126-ban egy kis

Szarapisz–Izisz-templom építésére került sor Luxorban. A hajnalt zengő hangon köszöntő Memnón-szoborhoz

tett császári kirándulást a kolosszus lábára vésett görög versek, Julia Balbilla udvari költőnő művei örökítették

meg. Az egyik költeményből megtudjuk, hogy a papok felvilágosították az uralkodót az ábrázolt személy valódi

nevéről, aki Amenóth, vagyis III. Amenhotep fáraó. A birodalom vezető személyiségei mellett turisták tömege

utazott délre, Thébába, és szállt le a Királyok völgye sírjaiba, erről tanúskodik a falakra írt több mint 2000

látogató-graffito.

Tradíció és hellénizálás

A hatalmas nekropolisz magánsírjait IX. Ramszesz kora óta rendszeresen fosztogatták, de a királyi temetkezések

sem voltak biztonságban. Később tömegével helyezték el a múmiákat a sziklasírokban. Sajnos a múlt századi

kalandorok és úgynevezett kutatók barbarizmusa ezeket a tömegtemetkezéseket nagyrészt megsemmisítette,

tudományos dokumentáció nem készült róluk, de szerencsénkre vannak források, melyek a helyi túlvilághit

konzervativizmusát, a legrégibb tradíciókhoz való ragaszkodást tanúsítják a római korszak évszázadaiban is. A

két Rhind-papirusz, melyek Montu egy papja és felesége számára készültek Augustus korában, hieratikus és

démotikus írással foglalják össze a korabeli túlvilághitet. A „Lélegzés könyve” és a „Balzsamozás rítusa” címen

ismert szövegek is a thébai papi körökben voltak használatban. Ez a thébai teológiai iskola még az ősi

piramisszövegeket is ismerte, felhasználta.

Théba, bár a régi egyiptomi hagyományok egyik utolsó menedékeként ápolta a fáraó kori múltat, részben görög

várossá lett, és az egész országra jellemző görög–egyiptomi kétnyelvűség az istenazonosításokban és a

templomok elnevezésében is érvényesült. A karnaki templom neve Ammónieion, Mut temploma – a Zeusz–

Amon-azonosítás miatt – a Héraion nevet nyerte, gyermekük, Héraklész–Honszu temploma pedig

Hérakleionként szerepel a forrásokban.

Az egyiptomi Théba a görögök és a helyi lakosok szemében – az Iliasz „százkapujú Thébá”-ja alapján –

valóságos homéroszi várossá lett, bekerült abba a legendakörbe, mely szerint a költő egyiptomi iratokból

merítette eposzainak tárgyát, vagy maga is egyiptomi nemzetiségű volt, és éppen Thébában született Hermész,

vagyis Thot isten fiaként. A korabeli thébai Amon-rituáléval az Iliasz híres helyét hozták kapcsolatba:

„Ókeanosz mellé, lakomára az aithiopokhoz

ment Zeusz még tegnap, s vele

valamennyi nagy isten; ámde 12 nap múlva hazatér az oromra.”

(Devecseri Gábor fordítása.)

Diodórosznál őrződött meg ennek a helynek graeco–egyiptomi értelmezése: a Középbirodalom óta nevezetes

esemény volt Thébában Amon időszakos átkelése a nyugati partra, amikor istentársai is részt vettek az

ünnepélyes processzióban. Ez volt a „szép völgy ünnep”, melyről a paóne hónap nyerte a nevét. A Ptolemaiosz-

kortól a völgy ünnepben, a nyugati part meglátogatásában Zeusz etiópiai utazásának előképét látták, az istenek

lakomájára pedig a felvirágozott istenkápolnák emlékeztettek. Az átkelési szertartás a görög–római időkben is

kimutatható. Bár Diodórosz képtelen feltételezését, hogy Homérosz Egyiptomból merítette az ötletet Zeusz

etiópiai utazásához, nyilván a komolyabb kortársak is elvetették, mégis figyelemre méltó, hogy a Zeusz–

Amonazonosítás milyen nagy mértékben befolyásolta egyes Iliasz-kommentátorok vélekedését. Théba görög

műveltségű lakosaira nyilván mély benyomást gyakorolt, hogy dramatikus formában láthatták az Iliasz egyik

epizódjának bemutatását.

Figyelemre méltó paradoxon, hogy a római időkben, amikor a pusztulás már előrehaladt stádiumban volt, a

város jóval nagyobb tekintélynek, mondhatjuk nemzetközi hírnévnek örvendett, mint a Ptolemaioszok korában.

Nagy általánosságban azonban Théba hanyatlását az időszakos fellendülések ellenére sem lehetett feltartóztatni.

A Kr. u. 3. századból már alig van adatunk, a 4. század pedig már a kereszténység győzelmének kora.

A kereszténység térhódítása

Utoljára Kr. u. 180-ból hallunk Amon főpapjáról, de valószínű, hogy még ezután is betöltötték ezt a tisztséget.

A luxori templom bezárási dátumának Kr. u. 301-et tekinthetjük, amikor római castrum települt be a templom

területére. Ekkor kerülhettek a földbe a luxori templom 1989-ben felfedezett rejtekhelyének szobrai. Az elásott

szobrok környezetében lévő római kerámia alapján arra lehet következtetni, hogy a templomot elhagyó papok

helyezték ilyen módon biztonságba az istenek és az uralkodók képmásait. Hermész Triszmegisztosz a pusztuló


Egyiptomot elsirató drámai jóslatában arról beszélt, hogy az istenség az égbe távozik, valójában az isteneknek a

föld mélye adhatott biztonságot.

A nyugati parton Medinet Habu, a XVIII. dinasztia korából való kisebb templom, sokáig a régi vallás egyik

központja maradt. A Ptolemaiosz-korban pompás új kaput emeltek itt, sőt még Antoninus Pius császár is

megkezdte egy udvar építését.

Az úgynevezett milánói edictum (Kr. u. 313) idejére, mely megnyitotta az utat a kereszténység győzelme felé,

Thébában valószínűleg már csak nyomokban élt a hivatalos templomi kultusz. A keresztény–pogány

összecsapásoknak, melyek Egyiptom más részeiben éles formát is ölthettek, itt semmi nyomát sem találjuk.

A luxori templom körzetében később nem kevesebb, mint hat kopt (egyiptomi keresztény) templomot emeltek,

majd az iszlám győzelme után II. Ramszesz hajdani udvarában egy bizánci épület tetejére épült rá Abu el-

Haggagnak, Luxor mohamedán védőszentjének a mecsetje. A genius loci azonban még az arab hódítás után is

ott lebegett a templom felett, és az Abu el-Haggag évenkénti ünnepein (múlidjain) tartott hajós körmenetek ma

is az Amon-bárkák hajdani proceszszióit idézik.

Karnakban III. Thotmesz ünnepi csarnokát alakították keresztény templommá, és ma is láthatók az oszlopokon a

keresztény szentek alakjai. A Medinet Habu-i templomban a sólyomfejű Honszuban a kopt keresztények az

életet adó Krisztus képmását látták.

Az új hit győzelme után kolostorok sora épült a régi templomok és sírok területén. A thébai nyugati parton

Dáginak, a XI. dinasztia egyik vezírének sírjában és a sírja körül az Epiphanius kolostor rendezkedett be,

Hatsepszut templomában állt a Phoibammon-kolostor, IV. Ramszesz sírjába pedig remeték költöztek. A

magánsírokban tömegesen fordulnak elő a koptok jelenlétére utaló feliratok vagy rajzok.

Arany és ezüst nem fénylett többé a thébai épületek falán, a kolostorok és remetelakok ablakaiban pislákoló

fények azonban egy új korszak kezdetét, egy új kultúra megszületését jelezték, egy olyan kultúráét, mely a

remeteség és a szerzetesség intézményének létrehozásával a középkori Európa szellemi arculatának kialakulását

is jelentősen befolyásolta.

2. Képek









1. Kákosy László tudományos pályája

KERTÉSZ István

Kákosy László tudományos pályája

Az ELTE Egyiptológiai Tanszéke a széles nemzetközi visszhangot kiváltó kiadványsorozat, a Studia Aegyptiaca

XIV. kötetével köszöntötte 1992-ben az akkor éppen két évtizede hivatalban lévő tanszékvezetőjét, a 60

esztendős Kákosy Lászlót. A „The Intellectual Heritage of Egypt” (Egyiptom szellemi öröksége) című

tanulmánygyűjtemény az egyiptológia legjobb hazai és nemzetközi művelőinek tiszteletét fejezte ki a

tudományág elismerten kiemelkedő kutatójával szemben. Kákosy László azóta az MTA levelező tagja lett

(1998-ban), és sok egyéb tisztsége mellett jelenleg ő az Ókortudományi Társaság elnöke is.

A látványos tudományos karrier mögött egy igen szerény ember magamutogatástól mentes, csak a valódi

értékekre figyelő szorgos munkálkodása áll. Miután 1956-ban eredményesen befejezte egyiptológiai és régészeti

tanulmányait az ELTE BTK-n, előbb a Szépművészeti Múzeum, majd 1960-tól a szeretett alma mater

munkatársa lett. Egyik mestere, Dobrovits Aladár tanársegédje volt, amikor e sorok íróját az 1962/63-as

tanévben őstörténetre oktatta. Nyilván egész életre meghatározó élmény volt számára a Magyar Tudományos

Akadémia 1964-es dél-egyiptomi (núbiai) expedíciója, amely az UNESCO égisze alatt, Castiglione László

vezetésével a később az asszuáni gát felépítése következtében vízzel elöntött területeken végzett feltárást. Az

ebben való részvétel nyomán kezdte meg Kákosy László évtizedeken át tartó küzdelmét annak érdekében, hogy

folyamatos magyar ásatások kezdődhessenek Egyiptomban.

Harca végül meghozta az eredményt. Amint arról legutóbb a História 1998/7. számában hírt adtunk, 1983 óta

tartanak az ELTE ásatásai, melyek leglátványosabb sikere Dzsehutimesz sírjának feltárása volt. Ma már Kákosy

professzor mellett egykori tanítványai mai munkatársai: Gaál Ernő, Fábián Zoltán, Bács Tamás is önálló

ásatásokat folytatnak. Abban, hogy az egyiptomi magyar ásatások megindulhattak, meghatározó szerepe volt

Kákosy László egyre növekvő hazai és nemzetközi ismertségének és elismertségének.

Tudományos munkásságát 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. Az ebben az esztendőben az őt ünneplő

tanulmánykötet részeként megjelent bibliográfiai kimutatás 264 tanulmány és könyv szerzőjeként tüntette fel.

Ez a szám napjainkra körülbelül száz adattal bővült.

Kákosy professzor hazai népszerűségét kétségkívül 1979-ben megjelent „Ré fiai” című könyve alapozta meg. E

mű nagymértékben növelte az ókori Egyiptom iránti honi érdeklődést, amely azért a Szépművészeti Múzeum

viszonylag gazdag egyiptomi gyűjteménye következtében teljesen soha nem lanyhult. Idén e mű tudományos

értékekkel tovább gazdagított változata: „Az ókori Egyiptom története és kultúrája” elégítheti ki a széles

olvasótábor érdeklődését.

Befejezésül röviden felsoroljuk azokat a tudományos teljesítményeket, amelyekre életműve újabb szakaszából

kiváltképp büszke hazai egyiptológiánk vezető személyisége. Számos szócikket írt az 1976 óta Wiesbadenben

megjelenő „Lexikon der Aegyptologie”-ba, ő állította össze az olaszországi múzeumok (Torinó, Firenze,

Nápoly) gyógyítószobor-anyagának katalógusát (sajtó alatt), publikálta a Szépművészeti Múzeum két hieratikus,

mágikus papiruszát, végül a római kori Egyiptom vallási életéről összefoglaló tanulmánya jelent meg az

ókortudomány nagy nemzetközi tekintélyű sorozata: „Aufstieg und Niedergang der römischen Welt” (A római

világ felemelkedése és hanyatlása) 18. 5. kötetében.

Documents

História 1999-07 · Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve. iii Created