regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1989-012. História 1989-012. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás

História 1989-012

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1989-012Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. A fáraó és a zsilipek. III. Amenemhat ..................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 71. Hadvezér a törvény elõtt. Epameinóndasz ............................................................................. 72. Képek ...................................................................................................................................... 9

3. ....................................................................................................................................................... 101. A római átalakítás atyja. Vespasianus� � ................................................................................... 102. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 141. A király hûséges támasza. Stibor vajda ................................................................................ 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 191. Illúzió: a méltányos hódító. A Hármaskönyv írója Werbõczy István ................................... 192. Képek ................................................................................................................................... 21

6. ....................................................................................................................................................... 241. Egy parasztpolgár harcai a török ellen. Tóth Mihály ........................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 27

7. ....................................................................................................................................................... 301. A kényszer felismerõje. Báthory István� � ................................................................................ 302. Képek ................................................................................................................................... 32

8. ....................................................................................................................................................... 351. Tiszttartó a 17. században. Jobbágy Dániel .......................................................................... 352. Képek ................................................................................................................................... 37

9. ....................................................................................................................................................... 401. A nemzet elnyomója vagy a nép felemelõje? Kollonich Lipót ............................................ 402. Képek ................................................................................................................................... 42

10. ..................................................................................................................................................... 451. Szoknyás zsarnok vagy mûvelt nagyasszony? Madame Pompadour ................................... 452. Képek ................................................................................................................................... 47

11. ...................................................................................................................................................... 501. A bankalapító. M. A. Rotschild ............................................................................................ 502. Képek ................................................................................................................................... 53

12. ..................................................................................................................................................... 571. Aki tövis közt bolyongott. Czakó Zsigmond� � ....................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 60

13. ..................................................................................................................................................... 621. Egy magyar mérnök a 19. században. Péch Antal ................................................................ 622. Képek ................................................................................................................................... 65

14. ..................................................................................................................................................... 691. A becsület és a munka embere volt. A szegedi Kováts István építõmester� � .......................... 692. Képek ................................................................................................................................... 72

15. ..................................................................................................................................................... 731. Egyéniség és társadalom. Vázlatok ...................................................................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 76

16. ..................................................................................................................................................... 781. Egy polgár a századfordulón. Éhen Gyula ........................................................................... 78


História 1989-012

2. Képek ................................................................................................................................... 8017. ..................................................................................................................................................... 84

1. Értelmiségi a munkásmozgalomban. Kunfi Zsigmond ........................................................ 842. Képek ................................................................................................................................... 86

18. ..................................................................................................................................................... 891. Az egyház korszerûsítõje. Prohászka Ottokár ...................................................................... 892. Képek ................................................................................................................................... 92

19. ..................................................................................................................................................... 951. A Rákosi-kultusz elsõ kommunista áldozata. Weisshaus Aladár ......................................... 952. Képek ................................................................................................................................... 98

20. ................................................................................................................................................... 1001. Politikus, történész, publicista. Pethõ Sándor .................................................................... 1002. Képek ................................................................................................................................. 103

21. ................................................................................................................................................... 1051. Miniszterelnök emberközelbõl. Bethlen István� ................................................................ 1052. Képek ................................................................................................................................. 108

22. ................................................................................................................................................... 1121. A parasztpolitikus hányattatásai. Kovács Béla ................................................................... 1122. Képek ................................................................................................................................. 116

23. ................................................................................................................................................... 1171. A magyar zsidóság vesztesége ........................................................................................... 117

24. ................................................................................................................................................... 1211. MEFESZ (Magyar Egyetemi és Fõiskolai Egyesületek Szövetsége), MÉFB (Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága), MNB (Magyar Nemzeti Bizottmány), MFIP (Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt). Pártprogramok 1956-ban .............................................................................................. 121

25. ................................................................................................................................................... 1251. Pártok és irodalom. Németh László írásai 1956-ból .......................................................... 1252. Képek ................................................................................................................................. 128

26. ................................................................................................................................................... 1301. Mindszenty kiszabadulása, 1956. október 3031.� ............................................................... 130

27. ................................................................................................................................................... 1321. Szociáldemokrata kibontakozási terv, 195657.� .................................................................. 1322. Képek ................................................................................................................................. 135

28. ................................................................................................................................................... 1371. Mindenki gyanús nekem, aki él. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez� � ........ 137

29. ................................................................................................................................................... 1391. Az emberi méltóság sérelmére. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez ......... 139

30. ................................................................................................................................................... 1401. Anyagi és erkölcsi rehabilitációval. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez ... 140

31. ................................................................................................................................................... 1421. Törvénysértõk. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhez ................................... 142

32. ................................................................................................................................................... 1441. Emlékek a Sztálin-szobor születésérõl ............................................................................... 144

33. ................................................................................................................................................... 1451. Kinek higgyek? Válasz Redõ Ferenc cikkére .................................................................... 1452. Képek ................................................................................................................................. 146

34. ................................................................................................................................................... 1481. Magyar államcímer, 19451957� .......................................................................................... 1482. Képek ................................................................................................................................. 151


1. A fáraó és a zsilipek. III. AmenemhatKÁKOSY László

A fáraó és a zsilipek

III. Amenemhat

Az egyiptomi állami-vallási ideológiában sajátos presztízs-szemlélet érvényesült: az uralkodó elsősorban építkezéseikkel igyekeztek egymást túlszárnyalni, „örök időkig fennmaradó” sírjaik és az ország vallási központjaiban emelt templomaik révén remélték nevük továbbélését. A Kr. e. III. évezredben a piramisok voltak az isteni nagyság megnyilvánulásai, később a központosított monarchia lazulásával a hangsúly egyre inkább a templomokra tolódott. Akár síremlékről, akár templomról van szó, az utókor, más kultúrák számára nehezen volt érthető, hogyan lehetett ilyen – számunkra irracionálisnak tűnő – célok érdekében százezres tömegeket mozgósítani, óriási költségeket vállalni. A hősiesség, hadi dicsőség rangban csak ezután következett. A gigantikus alkotások zavarba ejtő hatást gyakoroltak nemcsak a ma emberére, hanem már a görögökre és a rómaiakra is. Hérodotosz a zsarnoki önkény szeszélyét látta bennük, az idősebb Plinius pedig a „királyok kincseinek semmirevaló és ostoba fitogtatásának” tekintette a piramisokat.

Mivel az egyiptomi feliratok elsősorban az istenek és az uralkodók szolgálatában álló építmények nagyszerűségét méltatják, a gyakorlati gazdasági célokat elősegítő alkotások és vállalkozások homályban maradnak. Régészeti módszerekkel is nehéz kiemelni ezeket a feledésből, mivel többnyire agyagtéglát használtak építésüknél, szemben a kőből emelt templomokkal és sírokkal. Míg Kheopsz piramisa, I. Széthi pompás sziklasírja és II. Ramszesz templomai benne élnek a történeti köztudatban, addig arról az uralkodóról, aki talán legtöbbet tett az egyiptomi földművelés felvirágoztatásáért, még az egyiptológiai szakirodalomban is kevés szó esik.

Templom a termékenységért

III. Amenemhat a XII. dinasztia egyik utolsó tagja volt, a jelenleg elfogadott kronológia szerint uralkodása Kr. e. 1842–1797-re tehető. Programadó hivatalos neve, melyet trónra lépésekor vett fel: Ni-Maat-Ré, vagyis „Részese Ré Igazságának”. Maat istennő Egyiptomban az a kozmikus világrend – etikai, jogi értelemben –, mely a természeti törvényeket is irányítja.

Közel fél évszázados uralkodása a békés, nyugodt fejlődés időszaka, háborúk, területi hódítások nem fűződnek nevéhez, inkább arra törekedett, hogy az elődje, III. Szeszósztrisz által meghódított núbiai területet biztosítsa a szemnai erőd karbantartásával. Egy templomot is építtetett Núbiában (Qubán), fő építészeti tevékenységének színhelye azonban az anyaország és ezen belül is a Fajjúm területe volt.

A Fajjúm (Kairótól kb. 80 km-re délnyugatra) mélyedés a sivatagban, tulajdonképpen oázis, melyet azonban egy keskeny folyóárok köt össze a Nílus völgyével. Ebben folyik a Nílus egy mellékága, a Bahr Juszuf, majd áthaladva a fajjúmi depresszión, beleömlik a Birket el-Qarun tóba, melyet az ókorban Moirisznak neveztek. A Fajjúm nagy részét mocsarak borították, de egyes kiemelkedő területei már az V. évezredben lakottak voltak. Kr. e. 3000 táján, az államalapító Ménész király korában épült a terület későbbi kultuszközpontja, Szobek krokodilus isten sedeti temploma. A XII. dinasztia egyik uralkodója, II. Szeszósztrisz – aki piramisát ezen a területen építette fel (Illahun) – jött rá arra, hogy a Fajjúm nagy lehetőségeket rejt magában a mezőgazdaság számára, ő próbálkozott először a Bahr Juszuf szabályozásával, de nagyobb eredmény nélkül. Az ő tervét elevenítette fel III. Amenemhat, amikor erre a vidékre koncentrálta erőit. Két királyi piramist emelt magának, egyet a memphiszi nekropolisz legdélibb részében, Dahsurban, a másikat Hawarában, a Fajjúmon belül. A Középbirodalom piramisai egyébként már csak gyenge utánérzései voltak a IV. dinasztia – ma világszerte ismert – kőgúláinak; nemcsak méreteik lettek sokkal kisebbek, az építészeti kivitelezés hanyatlása is szembetűnő. Az építményeket agyagtéglákból építették, csak a belső folyosók kiképzésénél és a gúla burkolásához használtak kőtömböket.

A hawarai piramis ennek ellenére a maga nemében remekmű, egy olyan kor alkotása, amikor az anyag által nyújtott biztonságot leleménnyel, szellemes építészeti megoldásokkal kellett pótolni. A bejárat nem az északi oldalon van, mint az óbirodalmi piramisoknál, hanem délen, ami már magában is megnehezítette a sírrablók dolgát. A gúla belsejében a folyosók több szinten helyezkednek el, a mennyezet egy-egy elmozdítható kőtömbje nyitja meg az utat a következő emeletre. A sehová sem vezető folyosók végét is gondosan eltorlaszolták, semmit sem rejtő kútszerű aknákat képeztek ki, mindezzel sok felesleges munkát, időveszteséget okozva az illetéktelen


behatolóknak. De a sírkamra, melyet egyetlen hatalmas kvarcit tömbből képeztek ki, ennek ellenére sem menekült meg a kirablástól.

III. Amenemhat szerette volna elnyerni új vízrendszere sikeres működéséhez a Fajjúm isteneinek jóindulatát, ennek bizonyítéka a Medinet Mádinál feltárt templom, mely építészettörténetileg is becses emlék, hiszen ilyen jellegű építmény alig maradt a Középbirodalom korából. Szobek krokodilus és Hórusz sólyom isten mellett nyilván nem véletlenül szentelte a templomot a termékenység és jólét kígyó istennőjének, Renenutetnek. Ez a templom, mely uralkodása végéről való, több mint két évezreden át, egészen a római hódítás koráig a terület virágzásának egyik jelképe maradt és a betelepült görögök is hódolattal adóztak a földművelés patrónájának, Renenutetnek, akit ők Thermuthisznak neveztek.

A labirintus

Medinet Mádi kis ékszere volt a XII. dinasztia építészetének, de a Fajjúm büszkélkedhetett a kor legmonumentálisabb emlékével, a görögök által később Labürinthosznak nevezett templommal is. A Labirintus egyelőre a régészet nagy rejtélyei közé tartozik, ugyanis R. Lapsius és F. Petrie itt folytatott kutatásai csak nagy összevisszaságban heverő kőtömböket és szobrokat találtak, melyek alapján az alaprajzot nem sikerült megnyugtató módon rekonstruálni. Így ma is a görög utazók leírásaira kell támaszkodnunk, akik közül elsőnek Hérodotosz (Kr. e. kb. 484–425) ad képet az építményről, mely szerinte a piramisokat is felülmúlja. Összesen 3000 helyiségből állt, melyek fele a felszínen, fele a föld alatt volt. Tizenkét bejárat vezetett a domborművekkel, oszlopokkal díszített belső térbe, a különböző méretű termekbe, udvarokba. Az alsó szintet Hérodotosz nem tekinthette meg, a Labirintus őrei szerint itt királyok és szent krokodilusok sírjai helyezkedtek el. Föld alatti folyosón lehetett bejutni a király piramisába.

Sztrabón, a nagy földrajztudós Kr. e. 25-ben vagy 24-ben érkezett Egyiptomba, tehát több mint négyszáz évvel Hérodotosz után látogatta végig Egyiptom nevezetességeit. Ő is épségben találta a Labirintust, melyet királyi palotának ír le. Rejtett folyosókról, egymást szelő görbe utakról beszél, melyeken át az idegenvezető nélkül képtelen az utat megtalálni. Az ő látogatása idején fel lehetett menni az épület tetejére, ahonnét be lehetett tekinteni a 27 udvart. Minden termet egyetlen hatalmas kőlap takart, ami magában is komoly építészeti teljesítmény volt. Értékes adat leírásában, hogy a Labirintust annyi kisebb épület alkotta, ahány kerülete volt Egyiptomnak. Eszerint negyvenkét – vagy egy másik megjegyzése szerint harmincnál kevesebb – részből tevődött össze a rendkívüli épületegyüttes. A kerületek száma ugyanis korszakonként változott.

A Labirintus a király piramisa mellé épült a déli oldalra, eredeti rendeltetése szerint tehát biztosan halotti templom volt, ahol a sírrítusokat végezték el és az áldozatokat mutatták be. Később világi célokra is felhasználhatták, ami átépítéssel is járhatott.

A Labirintusnak szerepe van az egyiptomi túlvilághitben is, mint középbirodalmi koporsóképek tanúsítják. Egy Kr. e. 4. századi papirusz szerint Ízisz összezavarja az Abüdoszba vivő utakat, hogy a gyilkos Széth ne találhassa meg testvére, Ozirisz holttestét.

Az ókor több labirintust is ismert, az egyiptomi mellett a – ma már mindenki előtt ismert – krétai volt különösen híres, melyhez a mintát a fajjúmi építményről vették. Ez volt Minósz király útvesztője, melybe a Minótauroszt zárták. A római korból egész sor áldozati kő alakjában kifaragott modell-labirintus maradt ránk a deltai Mendész városból. Nyilván azért jött a labirintus éppen ebben a városban divatba, mivel egyes görögök III. Amenemhatot Mendész néven emlegették. A táblákon, melyek többnyire Szobek krokodilus istent ábrázolják egy labirintus tekervényeinek közepén, a termékenységi szimbolika egyes elemei is láthatók, ami összefügg a Fajjúm közismert gazdagságával. Messze vezetne, ha tovább kísérnénk a labirintus motívum fejlődését a középkori katedrálisok vallási szimbolikájú útvesztőképein át a késő-reneszánsz és a rokokó parkok növényekből telepített ravasz tekervényeiig. Elterjedtsége az egész világon arra mutat, hogy a kollektív tudattalan egy archetípusával állunk szemben, melynek első monumentális építészeti megvalósulása III. Amenemhat temploma a Fajjúmban.

A vízellátás szabályozása

Az eddig felsorolt építmények valamilyen formában vallási célokat szolgáltak. A király legmerészebb vállalkozása azonban a Fajjúm vízellátásának szabályozása volt. Jól látta, hogy ennek a mélyen fekvő síkságnak a nagy része kihasználatlan: a Moirisz tó vize borítja, vagy a mocsarak miatt nem lehet megművelni. A földrajzi lehetőségek viszont adottak voltak földterület nyerésére. Diodórosz és Sztrabón beszél arról, hogyan kapcsolta be Amenemhat a Bahr Juszufot és a tavat, a Nílus áradásának évi ritmusába. Az a Hérodotoszra visszamenő feltételezésük helytelen, hogy a tó maga is mesterséges alkotás, az viszont megfelel a valóságnak, hogy víztárolónak használták. A víz útját a valószínűleg Illahunnál épített zsilipekkel lehetett lezárni. Arról ma is vita


folyik, hogy a rendszer pontosan hogyan működött. Hérodotosz szerint hat hónapig a tóba befelé folyt a víz, hat hónapig vissza. Hasonlóan írja le Sztrabón is a lényeget: áradás idején a tó felgyűjtötte a felesleges vizet, a vízhiány hónapjaiban pedig vissza lehetett innen vezetni a Nílusba. A mai kutatás inkább úgy képzeli el a szabályozást, hogy a tóba valóban bevezették a vízfelesleget, innen azonban visszaengedni nem lehetett. A duzzasztás fontosabb része az illahuni zsilipeknél történt a Bahr Juszufon, ez a terület ugyanis elég magasan van ahhoz, hogy a víz valóban visszafolyhasson. A Bahr Juszuf szabályozásával nemcsak a Fajjúmban lehetett termőterületet nyerni, hanem Felső- és Közép-Egyiptom egyes területein is befolyásolhatóvá lett a Nílus vízszintje. (A fajjúmi rendszerhez hasonlóan működik egyébként korunk nagy technikai teljesítménye, a hatvanas években épült asszuáni vízduzzasztó gát, mely egész évben megfelelő szinten tartja a vizet az öntözőcsatornákban.)

III. Amenemhat alatt a Fajjúm képe gyökeresen átalakult, és ennek a nagy változásnak az emlékét a lakosság még kétezer évvel később is őrizte. Bár egyes részein már korábban is voltak települések, a nép a görög és a római uralom korában mégis őt tisztelte a terület egyik fő védőisteneként, nyilván őt tekintette a fajjúmi közösség létrehozójának. Több városban is hódolattal járult a lakosság az istenné emelt uralkodóhoz, fő kultuszhelye azonban érthető módon Hawara, a Labirintus környéke volt, ahol egy sztélé a leghatalmasabb isten, Szobek társaságában ábrázolja. A neve ebben az időben Pramarrész, vagyis „Fáraó Marrész”. Egy másik feliraton mint „jóságos isten” tűnik fel Ízisz és Harpokratész társaságában.

Egy Izidórosz nevű görögül író egyiptomi költő himnuszt ajánlott fel tiszteletére a Medinet Mádinál levő templomban. A szöveg mint Szukhosz (Szobek) és Amon istenek leszármazottját magasztalja és csodái között említi a vitorlás kocsit, amelyen a hegyekbe száguldott fel. Állatok szelídítéséhez is értett és egy varjút használt postásnak. A templomban folytatott ásatásnál valóban megtalálták egy kocsi maradványait, a római időkben pedig egy varjú sírját mutogatta a lakosság a Moirisz tó közelében. Mint mesélték, maga a király jutalmazta meg a sírral hűséges hírvivőjét.

A személyiségekben gondolkodó egyiptomi történeti tudatban III. Amenemhatnak különleges, kiemelkedő helyet biztosított építő és gazdaságfejlesztő tevékenysége. A történeti személy és a legendás király alakja egyaránt a Fajjúmhoz kapcsolódott. III. Amenemhat még össze tudta fogni a széthúzás erőit. De utódai, IV. Amenemhat király és Szobeknoferu királynő alatt megindult a bomlás, mely a XIII. dinasztia alatt az ország részekre szakadozásához, hosszú ideig tartó anarchiához vezetett.

2. Képek





1. Hadvezér a törvény elõtt. EpameinóndaszKERTÉSZ István

Hadvezér a törvény előtt

Epameinóndasz

Kr. e. 418 körül született az ókori Hellasz közepén elterülő Boiótia tartomány legnagyobb városában, Thébaiban a hadművészet egyik kiemelkedő lángelméje, Epameinóndasz. Az ő nevéhez fűződött annak a hadművészeti alapelvnek a kidolgozása, hogy egy hadsereg vezérének ütközet előtt ki kell jelölnie serege fő támadási irányát, és a kijelölt irányban erőfölényt kell létrehoznia. (Ez napjainkban is stratégiai főszabály, és alapvető feltétele annak, hogy az ellenség arcvonalán a támadó had áttörést tudjon kierőszakolni.)

A káosz kora

A rendkívüli egyéniségeket a rendkívüli korok teremtik. Epameinóndasz akkor vált államférfivá és hadvezérré, amikor a görög anyaország földjét szakadatlan háborúk sorozata marcangolta. Mert Spárta az irányítása alatt álló peloponnészoszi szövetség élén hiába győzte le Athént és annak koalícióját, a déloszi szövetséget a peloponnészoszi háborúban (Kr. e. 431–404), a győzelmet követő évtizedek sem a győztes, sem a vesztes számára nem hoztak nyugalmat. A mértéket vesztett Spárta zsarnoki uralmat valósított meg az általa leigázott városokban, még leghűségesebb szövetségeseit, köztük Korinthoszt és Thébait is súlyosan megalázta. Ezzel azután általános gyűlöletet keltett önmagával szemben.

Epameinóndasz már harmincas éveinek derekán járt, amikor Kr. e. 382-ben egy spártai sereg hitszegő módon megszállta a Spártával szövetségben álló Thébait, és a város nyakára a „baráti” nagyhatalmat teljesen kiszolgáló politikusokat ültetett. Ez az esemény alakította ki Epameinóndaszban azt az elképzelést, hogy egyszer és mindenkorra meg kell szabadulnia a lakedaimóniak – amint akkor a spártaiakat nevezték – zsarnokságától, s Boiótia városait Thébai vezetése alatt egy erős koalícióba kell tömöríteni, s az egykori ellenség, Athén, valamint az egykori barát, Spárta rovására Thébai hegemóniáját kell érvényesíteni a mai Balkánon.

Ennek az elképzelésnek a jegyében vette ki részét a Kr. e. 379. évi politikai fordulatból. Ekkor jó barátja, Pelopidasz vezetésével összeesküvők egy csoportja kéjnőknek öltözve behatolt a Spárta-barát vezetők házába, és legyilkolta őket. Ez volt a jel az általános felkelésre. Epameinóndasz az általa toborzott harcosokkal csatlakozott a bátor fiatalokhoz, és a spártai helyőrséget csakhamar kiverték a városból.

Thébai egymaga persze túlságosan gyenge lett volna ekkor még Spártával szemben, ezért átmeneti megoldásként Athénnal kötött szövetséget. Athén pedig Thébai-val vállvetve egészen Kr. e. 371-ig eredményesen szorította vissza Spárta befolyását. Ám ekkor Athén rádöbbent arra, hogy eben gubát cserélt, mert Spártát meggyengítette ugyan, de helyébe kapott egy még hatalmasabb, veszélyesebb, ráadásul közelebbi szomszédot. Thébai pedig, látva Athén habozását, döntött. Vállalja a harcot egyedül is, ha kell. Leveri Spártát és fékentartja Athént. A sikerre reális esélye volt Epameinóndasz városának, hiszen ekkorra már magáénak tudhatta a Boiótia feletti főhatalmat.

Zsarnokság a demokrácia jegyében

Thébai Boiótia túlnyomó része feletti hegemóniájának a Kr. e. 375-ben újjáalakított boiótai szövetség adta meg a politikai keretét. A Kr. e. 5. században már létezett ez a később kényszerűen felbomlott egyesülés. Akkor Boiótiát 11 egységre osztották, és minden egység egy-egy fővezérrel, úgynevezett boiótarkhosszal képviseltette magát a kormányzati szerepkört ellátó fővezéri kollégiumban. Thébai, a legnagyobb város eredetileg két egységnek számított, majd megszerezte az ez idő tájt Athén pártján álló Plataiai politikai jogait is. Ennek következtében Thébai négy boiótarkhoszt küldhetett a kormányzatba. Mivel a Spárta és Thébai között kirobbant ellenségeskedések után Plataiai spártai csapatokat engedett falai közé, az újjáalakuló városszövetségben Thébai ismét négy fővezért választhatott. Csakhogy Boiótia városai közül Theszpiai és Orkhomenosz követte Plataiai példáját, így az új föderáció az egykori 11 helyett mindössze 7 boiótarkhoszt nevezett ki évente. Ez persze még nyomasztóbbá tette Thébai befolyását, hiszen most már a vezetők több mint fele e város érdekeit képviselte. A boiótarkhoszok kollégiuma tett javaslatot a legfontosabb ügyekben, és a szövetségi gyűlés, amelynek a föderáció mind egyik közösségének valamennyi polgára tagja lehetett, rendszerint támogatta az elé terjesztett indítványokat. A bizalomért cserébe a fővezérek hivatali évük letelte után beszámoltak tevékenységükről, s ilyenkor felelősségre is lehetett vonni őket. Azt is igen szigorúan vették‚ hogy az egyes körzetek által delegált


boiótarkhoszok hivatali idejük végeztével azonnal letegyék tisztüket. Aki e szabály ellen vétett, még halállal is lakolhatott. Így kívánták megakadályozni azt, hogy bárki jogtalan hatalomra tegyen szert. Azt azonban nem tiltották, hogy a körzetek ugyanazokat a személyeket jelöljék a fővezéri posztra akár több éven át.

A szövetség alkotmánya látszatra demokratikus volt, mivel a döntés jogát a népgyűlés kezébe tette, és szigorúan szabályozta a fővezéri kollégium működési rendjét. Valójában viszont a döntési szférát Thébai sajátította ki, mivel a boiótarkhoszok között az ő képviselői voltak többségben, és mert akut politikai helyzetben mód sem volt a szövetségi gyűlés összehívására. Gyakorlatilag tehát, noha demokratikus köntösben, Thébai hatalma érvényesült, Boiótia felett. E hatalom egyik létrehozója és egyben megszemélyesítője volt Epameinóndasz, aki előbb Thébai felszabadításában, majd a boiótiai szövetség újjászervezésében, végül pedig több ízben is megválasztott boiótarkhoszként a spártai hatalom leverésében vállalt oroszlánrészt. Tetteire Kr. e. 371-ben tette fel a koronát, amikor hadművészeti újítását a gyakorlatban kivitelezve, a boiótiai Leuktránál tönkreverte az addig legyőzhetetlennek hitt spártai hadat.

A jótett elnyeri méltó büntetését?

A Spárta elleni döntő támadásra a boiótiai koalíció seregét arra az évre választott boiótarkhosz társaival együtt Epameinóndasz vezette. Kr. e. 370-ben bevonultak a Peloponnészoszra, és egymás után elfoglalva a lakóniai síkságot védelmező erődítményeket, csakhamar Spárta kapujában álltak. Ám ekkor lejárt a fővezérek hivatali ideje. Néhányan, a törvényhez ragaszkodva, hazamentek volna, mások – elsősorban Epameinóndasz – amellett kardoskodtak, hogy a haza érdeke előbbre való, mint az írott betű. Végül Epameinóndasz álláspontja érvényesült, a fővezérek tovább maradtak hivatalukban, meg is ostromolták Spártát, és bár elfoglalniuk nem sikerült, elszakították tőle Messzénia tartományt. Mivel a termékeny Messzénia volt mindig is Spárta éléskamrája, ez a fejlemény örökre véget vetett a lakedaimóni állam hatalmi pozíciójának.

A győztesen visszatérő boitótarkhoszokra azonban dicséret helyett bűnvádi eljárás várt. Az Epameinóndasz ellenfelei, köztük nyilván legnagyobb politikai ellenlábasa Menekleidasz által feltüzelt szövetségi gyűlés törvényszék elé idéztette a „fegyelmezetlen”, hivatali idejüket önkényesen meghosszabbító fővezéreket. E törvényszék tagjait sorshúzással választották a polgárok közül, és mint szövetségi szervnek, az alkotmány tiszteletben tartásán kellett őrködnie. Ha elítéli Epameinóndaszt és vezértársait, akkor érvényt szerez ugyan a törvényeknek, de figyelmen kívül hagyja azt a körülményt, hogy a törvény alkalmazása bizonyos esetekben ellentmondhat annak az érdeknek, amelyért valamikor megalkották. Ráadásul rátermett politikusok egész sorának az élete forgott kockán.

A tömeg lélegzetét visszafojtva figyelte a tárgyalást, ahol a tisztségükből már letett fővezérek sorra bűnösnek vallották magukat. Bűnösnek mondta magát Epameinóndasz is, csak azt kérte, hogy a következő ítéletet hozzák majd nyilvánosságra: „A thébaiak halállal büntették Epameinóndaszt, mert arra kényszerítette őket, hogy Leuktránál legyőzzék a lakedaimóniakat, akikkel az ő fővezérsége előtt egyetlen boiótiai sem mert farkas szemet nézni a csatában. Az is bűne volt, hogy egyetlen ütközettel nemcsak Thébait mentette meg a pusztulástól, hanem egész Görögországnak is visszaadta szabadságát, s a két szemben álló felet abba a katonai helyzetbe juttatta, hogy a thébaiak már Spártát ostromolták, a lakedaimóniak pedig beérték annyival, hogy menthetik az irhájukat. Nem is szüntette be addig a harcot Epameinóndasz, amíg újból szabaddá nem tette Messzéniát, a lakedaimóniak városát [Spártát] pedig ostromgyűrűbe nem fogta.”

Az öntudatos és szellemes, ugyanakkor mély igazságot tartalmazó szavak megtették hatásukat. Mindenki belátta, hogy ennyi, a népnek tett szolgálat bőségesen ellensúlyoz egy olyan törvénysértést, amely úgyszintén a közösség érdekében történt. Sőt, a halálos vádindítvány és Epameinóndasz jogosan felsorolt érdemei között oly kiáltó volt az ellentét, és maga a vezér is ezt az ellentétet játszotta ki ütőkártyájául, hogy Epameinóndasz beszédét általános derültség, majd felmentő ítélet követte, és azok váltak nevetségessé, akik ezt a kiváló embert és társait bevádolták.

*

Epameinóndasz tehát fegyveres ellenségein kívül a bürokrácia, a látszattörvényesség bástyái mögé húzódó politikai ellenfeleit is legyőzte. És győzött még több ízben ezután, mígnem utolsó nyertes ütközetében, a Spártát végképp lesújtó Kr.e. 362. évi mantineiai csatában életét veszítette. A véres sebekkel halálba hanyatló Epameinóndasz utolsó pillanatában jogosan mondhatta: „Eleget éltem, mert úgy halok meg, hogy senki sem győzött le.” Ezt a kortárs vagy a későbbi korokban élő hadvezérek zöme kevés joggal állíthatta magáról. Amennyire dús dicsőséget akartak, a földi dolgokban való szegénységét annyira nem vették példa gyanánt. Miután gyászoló honfitársai felnyitották Epameinóndasz házát, abban mindössze egyetlen gyékényt és egy nyársat találtak.


2. Képek


1. A római átalakítás atyja. Vespasianus� �LŐRINCZ Barnabás

A római „átalakítás” atyja

Vespasianus

Amikor 67 nyarán, 42 napos kemény ostrom után a rómaiak bevették Jotapata városát, Vespasianus T. Flavius Vespasianus Kr. u. 9. november 17-én egy szabin város, Reate melletti faluban született. 35 óta a senatori rend tagja. 51-ben consul. A 60-as évek elején Africa, majd 66–69 között Judaea helytartója. 69–79 között császár, a Flavius-dinasztia megalapítója., Judaea tartomány helytartója kiadta a parancsot, hogy katonái kerítsék kézre Josephust, a város védőinek vezérét (később ő írta meg a zsidó nép és a háború történetét). Három nap múlva sikerült felfedezni Josephus búvóhelyét, és őt a római főparancsnok elé vezették. Vespasianus terve az volt, hogy a zsidó vezetőt haladéktalanul Neróhoz küldi. Amikor Josephus értesült erről, kérte, hogy négyszemközt beszélhessen Vespasianusszal. A római teljesítette legyőzött ellenfele kérését, csak az idősebbik fia, Titus és két barátja maradt mellette. Ekkor Josephus azt jósolta neki, hogy belőle és fiaiból császárok lesznek. Vespasianus eleinte hitetlenkedve fogadta Josephus szavait. Ő császár lenne? Az eddigi élete során több császárt szolgált és kiszolgált, és már 58 éves...

A túlélés művészete

Már pályafutásának kezdete is rossz időszakra esett, Tiberius uralkodásának végére. Az agg császár, aki családjának jó részét elpusztította és sok senatort kivégeztetett, hallgatásra késztette az ellenzéket. Mindenesetre a fiatal Vespasianus már ekkor megtanulhatta, hogy a zsarnokoknak vagy hízelegni kell, vagy vissza kell vonulni. E módszerek közül az elsőt választotta Caligula uralkodása idején. „Praetor korában, hogy a senatusra dühöngő Caius [azaz Caligula] előtt mindenáron érdemeket szerezzen, a senatus ülésén azt követelte, hogy a császár germaniai győzelme emlékére rendezzenek soron kívüli játékokat, és javasolta, hogy súlyosbítsák az összeesküvők büntetését még azzal is, hogy el se temetik őket. Köszönetet mondott továbbá a császárnak ugyancsak e nagytekintélyű rend előtt, hogy őt egy vacsorameghívás tisztességére méltatta” – írja róla Suetonius. Az utóbbin részt venni pedig nem volt veszélytelen a senatorok számára, hiszen velük szemben a császár durva tréfákra ragadtatta magát, mint pl. velük szolgáltatta fel az ételt, ami különben a rabszolgák feladata lett volna.

Claudius uralkodása idején (41–54) a császár nagyhatalmú felszabadított rabszolgájának és magántitkárának (mai szóhasználattal: miniszterének), Narcissusnak a köréhez tartozott. Narcissus ajánlására lett az Argentorate-ben (Strasbourg) állomásozó legio II. Augusta parancsnoka 42-ben. Légiójával együtt részt vett a 43-ban kezdődött britanniai hadjáratban, és több évi katonai szolgálat után tért vissza Rómába. Ezt követően a városban olyan események történtek, amelyek hatással voltak a senator további pálya futására is. 48-ban Claudius kivégeztette hírhedt feleségét, Messalinát, mert az egy senatorral házasságot kötött és vele a trónra tört. Ezután a császár elvette unokahúgát, Agrippinát, aki gyűlölte Narcissust és természetesen annak barátait is. Amikor a császárné megmérgeztette a férjét, miután biztosította az utódlást saját fia, Nero javára, Vespasianusnak választani kellett: vagy a császári udvarban marad, és állandó életveszélynek teszi ki magát, vagy félreáll. Ő az utóbbit választotta, így 59-ig, amikor Nero legyilkoltatta anyját, Agrippinát, visszavonult. A dolog pikantériája az, hogy még csak ezután kezdődött Nero rémuralma. 66-ban a császár Achaiaba (Görögország) utazott, és ott fellépett különféle játékokon. A kíséretéhez tartozott Vespasianus is, aki azonban annyira nem volt lelkes közönség, hogy ha Nero énekelt, ő vagy kiment, vagy elaludt. Ezért a császár megharagudott rá, kitiltotta házából és fogadásairól.

Vespasianus szerencséjére ekkor jutott el a hír Neróhoz, hogy a zsidók fellázadtak és vereséget mértek a rómaiakra. A császár úgy döntött, hogy Vespasianust nevezi ki Judaea helytartójává és így a zsidók ellen harcoló hadsereg főparancsnokává. A senator haladéktalanul Judaeába utazott, és gondos előkészítés után elkezdte az ellenállás felszámolását. Több várost elfoglalt, majd Jeruzsálem ostromát akarta megkezdeni, amikor eljutott hozzá a hír, hogy Nero öngyilkos lett, és a hispaniai hadsereg Galbát kiáltotta ki császárnak.

A császárgyilkosságok

A 68. év Nero számára rosszul kezdődött. Először egy felkelés tört ki ellene Galliában, amelynek vezére Iulius Vindex, gall származású senator volt, de ezt a császárhoz hű germaniai csapatok még leverték. Nyár elején azonban Sulpicius Galba, Hispania helytartója is megtagadta a hűségesküt, ami annál inkább baj volt, mert ő –


Vindexszel ellentétben – hadsereggel is rendelkezett. A katonák kikiáltották császárnak, és csapataival Rómába vonult. Ekkor a senatus fellázadt Nero ellen, majd a császári testőrgárda is cserbenhagyta. A császár menekülésre fogta a dolgot, azonban üldözőbe vették. Június 9-én a kilátástalan helyzetben öngyilkosságot követett el. Galbát a hadsereg és a senatus elismerte ugyan, de nem sikerült uralmát megszilárdítania. A sikertelenség oka az volt, hogy Salvius Otho, Nero egykori bizalmasa és cimborája fellázította Galba ellen a császári testőrgárda katonáit, akik elégedetlenek voltak, mert nem kapták meg az új császár trónra lépésekor szokásos hűségjutalmat. Galba ezt a tettét a kincstár üres állapotával indokolta, azonban a katonákat csak a pénz érdekelte, a magyarázat nem. 69 januárjában kijelölt utódjával együtt legyilkolták, és Othót ültették a trónra. Ekkor azonban meg mozdultak Germania legiói. Az 1. században katonai szempontból ez volt a legfontosabb terület a Római Birodalomban, és a 8 legio (mintegy 48 000 fő) úgy gondolta, hogy nekik több joguk van császárt kikiáltani, mint a 10 000 fős testőrgárdának. Az elhatározást tett követte, így lett Vitellius, a rajnai seregek főparancsnoka császár. Otho természetesen nem törődött bele a helyzetbe, azonban Észak-Itáliában a döntő csatát elvesztette, amely után 69 áprilisában öngyilkos lett. Vitellius előtt szabad volt az út, bevonult Rómába.

De mit tett közben Vespasianus? Amikor 68 nyarán értesült arról, hogy Galba lett a császár, leállította a Jeruzsálem elleni hadműveleteket és elküldte fiát, Titust az új császárhoz, hogy megkapja tőle a felhatalmazást a háború folytatására. Titus azonban a görög partoknál megtudta, hogy Galbát meggyilkolták, ezért visszafordult. Megtárgyalta apjával a helyzetet, és a kivárás taktikáját választották. Ezután híre jött Vitellius trónra lépésének, és ekkor a keleti legiók a tapasztalt hadvezért, Vespasianust kiáltották ki császárnak. A pártjára álltak Moesia és Pannonia legiói is. Ez utóbbiak Antonius Primus vezetésével 69 októberében Cremonánál legyőzték Vitellius csapatait. Ezután a Vespasianus-párt hadserege bevonult Rómába, és december 25-én meggyilkolták Vitelliust. Ezzel a „négy császár éve” harcai befejeződtek. Vespasianus közben Egyiptomba vonult, amely a gabonaellátás szempontjából nagyon fontos terület, és Augustus óta a mindenkori császár magánbirtoka volt. Amikor meghozták neki a hírt, hogy ellenfelét legyőzték, átadta Titusnak a zsidó háború folytatását, és ő Rómába hajózott. Előtte gondja volt rá, hogy Josephus – aki két évvel korábban megjósolta a hatalomra jutását – kiszabaduljon a fogságból, és ettől kezdve a baráti köréhez tartozott.

A trónon

Az új császárt a senatus sietett elismerni. Vespasianus az elismerést egy törvénnyel szentesíttette, amely felruházta mindazokkal a jogokkal, amelyek a Iulius–Claudius–dinasztia uralkodóit is megillették. A császár elsőrendű feladatának tartotta, hogy a senatust megerősítse és a tekintélyét helyreállítsa. Az előző császárok alatt alaposan megfogyatkozott a senatorok száma, ősi családok haltak ki. Éppen ezért a lovagrend arra érdemes tagjaiból kiegészítette a senatust és az elszegényedett senatorokat anyagilag támogatta. Elődei politikájából tanulva, az ellenzéknek nagyobb mozgási lehetőséget adott, csak a legszélsőségesebb képviselői ellen lépett fel. Egy olyan korban, amikor a császárok senatorok egész sorát száműzték vagy végezték ki vélt vagy valós ellenzéki magatartásuk miatt, Vespasianus elnéző eljárása (mindössze egy senatort, Helvidius Priscust végeztette ki, aki úgy szólván rendreutasította a császárt és sohasem adta meg a neki kijáró tiszteletet) teljesen kirí.

Változatlan egyéniség

Büszke volt egyszerű származására. Mint ilyenkor szokásos, hatalomra jutása után igyekeztek minél előkelőbb ősöket keresni neki, de ezeket a törekvéseket kinevette. Szerette és eltűrte a tréfát, annak durvább formáit is. Hálás volt azoknak, akik hatalomra segítették, pl. Licinius Mucianus – aki keleten elsőként állt melléje – szemtelenkedéseit elnéző mosollyal hallgatta, és csak annyit fűzött az egészhez, hogy „én legalább férfi vagyok”.

Támogatta a tehetséges embereket és a művészeket. Nagy középítkezéseket végeztetett Rómában. A kortársak és az utókor szemében feltűnést keltett azonban szigorú adópolitikája. Erre az állampénztár szűkös állapota és a kincstár szegénysége miatt volt szükség. „Nem elég, hogy a Galba idejében megszüntetett adónemeket ismét bevezette. Sőt új, még súlyosabb adókat honosított meg, felemelte a tartományok illetékeit, egyesekét akár a kétszeresére is” – írja erről Suetonius. Találékonyságára jellemző, hogy még a vizelés megadóztatását is kieszelte. Amikor fia, Titus ezt a szemére vetette, a császár azt válaszolta, hogy „a pénznek nincs szaga”. Régi zsugorisága rossz hírét nem tudta feledtetni. „Temetésén Favor, a mimus-színész alakította Vespasianust, és a szokásnak megfelelően életéből ismert szavait és tetteit utánozva azt kérdezte a rendezőtől, mibe kerülhet ez a temetés meg a felvonulás; a válasz ez volt: »Tízmillió sestertiusba.« Ekkor az egész nép füle hallatára azt kiáltotta: »adjanak neki százezer sestertiust, és felőle akár nyomban be is dobhatják a Tiberisbe«” – írja a temetéséről Suetonius.

Tíz évi uralkodás után, 79. június 13-án hunyt el. Még halála előtt is tréfálkozott: „Ó jaj, azt hiszem, isten lesz


belőlem”, amivel közeli halálára utalt. Uralkodása alatt teljesen megszilárdult a principatus rendszere, kemény pénzpolitikájával megerősítette az állam gazdasági erejét. Hasonló kormányzati stílusú utóda, Traianus alatt érte el a Római Birodalom legnagyobb kiterjedését, aki a senatustól az Optimus princeps (legjobb császár) címet is kiérdemelte már életében, Dacia (a mai Erdély) meghódítása után.

2. Képek



1. A király hûséges támasza. Stibor vajdaENGEL Pál

A király hűséges támasza

Stibor vajda

A magyar késő középkor színpadának szereplőiről, egy-két kivételtől eltekintve, nem lehet hiteles portrét rajzolni. Amit tudunk róluk, az a legjobb esetben sem több, mint amennyit egy mai hivatali önéletrajz elárul: születési adatok, munkahelyek, családi állapot. A valóságban még sokkal kevesebb, mert ezeket a száraz alapadatokat is csaknem mindig hiányosan és pontatlanul ismerjük. Ennélfogva bele kell törődnünk, hogy 1500 előtti történelmünk legtöbb szereplőjéről nem lehet egyénítő vonásokkal írni. Megpróbálhatunk ugyan, pályafutásuk hozzávetőleges ismeretében, egyes karaktervonásaikra következtetni, de tisztában kell lennünk vele, hogy az így született „jellemrajzok” szerfelett kétes értékűek.

Stibor vajda előkelő nagylengyelországi családból származott Bydgoszcz vidékéről. 1348 táján született, de életének első feléből inkább csak feltevések vannak. Nagy Lajos lengyel királysága (1370–82) elsősorban a kislengyel (Krakkó vidéki) nagyok támogatására épült, a nagylengyel urak zöme szemben állt vele. Stibor gyaníthatóan azzal szerezte meg az Anjou-udvar bizalmát, hogy nagylengyel létére kezdettől fogva Lajost és dinasztiáját támogatta. Eleinte alighanem Erzsébet anyakirályné környezetéhez tartozott, aki haláláig, 1380-ig a fia nevében Lengyelországot kormányozta. Sorsát azonban hamarosan és végleg hozzákötötte a nála húsz évvel fiatalabb trónvárományoshoz, a Mária királynő jegyeseként a magyar udvarban nevelkedő Luxemburgi Zsigmondhoz. Szilárd barátságuk akkor szövődhetett, amikor Lajos közvetlenül a halála előtt az akkor 14 éves Zsigmondot sereg élén Lengyelországba küldte Mária ottani trónöröklésének biztosítására, és a vállalkozás tulajdonképpeni vezére Stibor lett. Az eredménytelen expedíció után Zsigmonddal együtt tért vissza Magyarországra, udvarmesterévé és első számú bizalmasává lépett elő. Miután a két királyné 1386-ban a lázadók fogságába esett, Zsigmond mint az ország „főkapitánya” a következő télen hadat vezetett a kiszabadításukra, de Gomnec ostrománál vereséget szenvedett. Ekkor Stibor is fogságba esett és csak 1387 nyarán, az újabb, ezúttal győzelmes szlavóniai hadjárat szabadította ki.

Zsigmond ekkor már a trónon ült, és nem késett kedvencét illő módon megjutalmazni. 1388. július 16-án örökre neki adományozta a Vág melletti Beckó (más néven Bolondóc) várát 18 faluval és 1389. január elején kinevezte pozsonyi ispánná. Miután Stibor ezzel az ország báróinak, azaz főméltóságainak egyike lett, ebből az alkalomból két testvérével együtt ünnepélyesen hűséget esküdött a magyar királynak és országának. Most már forma szerint is magyar főúrnak számított. Zászlóaljával 1392 nyarán elkísérte a királyt a törökök ellen indított nagyszabású, de eredménytelen hadjáratra, 1393 őszén pedig a morvaországi háborúba. Királya mind eközben elhalmozta kegyeivel: 1389 és 1395 között további nyolc váruradalommal ajándékozta meg, Pozsony mellé rábízta a trencséni ispánságot is, majd 1395. októberben őt állította az erdélyi vajdaság élére. Ekkor már köztudottan a király legbefolyásosabb világi tanácsadója volt. Novemberben a mantuai fejedelem követe úgy találta, hogy a két kancellár – Kanizsai prímás és a zágrábi püspök– mellett Stibor az udvarnál a harmadik ember, és azt ajánlotta urának, hogy levél útján közvetlenül lépjen vele érintkezésbe. 1396 őszén részt vett a szerencsétlen nikápolyi ütközetben, és egyike volt azon báróknak, akiket a király a csatavesztés után hazaküldött az ország védelmére. 1397-ben diadalmas hadjáratot vezetett a törököktől támogatott havasalföldi trónkövetelő ellen, kiostromolta Dîmbovita várából és fogolyként vezette a király elé. Ekkorra már annyira nélkülözhetetlenné vált Zsigmond számára, hogy midőn az 1397 októberi temesvári országgyűlés határozatot fogadott el az idegen tisztségviselők eltávolításáról, az uralkodó első helyen Stibort vette ki – két püspökkel együtt – a végzés hatálya alól, és december 8-án ünnepélyesen megerősítette összes adománybirtokában. Ekkoriban a vajda alighanem a legvagyonosabb földesura volt az országnak: Pozsony és Trencsén között szinte minden föld az övé volt: nyolc vár, tizenhat város és mintegy 160 falu, összesen megyényi, legalább 3100 km összefüggő terület – valóságos fejedelemség! A következő válságos évek megmutatták, hogy a király nem érdemtelenre fecsérelte a kegyeit. Amikor a trónja ismételten veszélybe került, nem utolsósorban Stibor megingathatatlan bűsége mentette meg.

A válságsorozatot a király önállósodási törekvései váltották ki. A Kanizsai érsek és Bebek Detre nádor vezette főúri liga, amely Zsigmondot annak idején megalázó feltételekkel megválasztotta, az utóbbi években egyre bizalmatlanabbul szemlélte „védence” tevékenységét. A király már jó ideje azon volt, hogy lerázza gyámkodásukat és új, megbízható hívekből saját „pártot” toborozzon maga köré. Jelentéktelen lovagokat – mint a Perényieket vagy Maróti Jánost – emelt magas méltóságokra és gazdagított adományaival, de egyre nagyobb


mértékben támaszkodott külföldi jövevényekre is. A királycsináló bárók ezenközben szinte észrevétlenül kiszorultak a hatalomból. A magyar származású kegyencek pártolását nehéz lett volna kifogásolniuk, de az „idegenekkel” szemben mindig lehetett tömegeket mozgósítani, ezért midőn a liga végre cselekvésre szánta el magát, a jelszó Stibor, Cillei Hermann és társaik eltávolítása lett.

Az első pártütésre 1401-ben került sor. Április 28-án az országnagyok a budai várban letartóztatták a Csehországból éppen hazatért királyt, őrizetbe vették ott talált híveit és a Szent Korona nevében maguk vették át a hatalmat. Tulajdonképpen nem akartak egyéb változást, mint az idegenek menesztését, és ha a király enged, készek voltak visszaültetni trónjára. Zsigmond azonban megmakacsolta magát, és ez a lázadókat váratlan helyzetbe hozta. Megpróbáltak hamarjában új király után nézni, de a helyzetük hamarosan kedvezőtlenre fordult. 1401. április elején Stibornak jutott a megtisztelő feladat, hogy Sziléziából Magyarországra kísérje az új királynéul kiszemelt briegi hercegnőt, és ennek köszönhetően elkerülte a fogságot. Hamarosan azt lehetett róla hallani, hogy az északnyugati megyéket szilárdan tartja a fogoly király pártján, sőt kiverte az ellenséget a nyitrai püspökség váraiból. Zsigmond más hívei, élükön Garai Miklóssal és Cillei Hermannal a déli megyékben gyűjtöttek sereget. Ezek után a liga nem látott más kiutat, mint a kompromisszumot. Augusztusban átadták foglyukat Garai kezébe, aki a fiát és az öccsét adta túszul, és megindultak a tárgyalások, amelyek októberben Garai pápai kastélyában zárultak le. Zsigmond, miután amnesztiát ígért a pártütőknek, visszakapta trónját. Annyit engedett, hogy Stibort felmentette hivatalaiból, de egyúttal elküldte Lengyelországba, hogy a Luxemburg-örökségből megmaradt Neumark tartományt pénzzé téve csapatokat toborozzon a morva háborúra. A cseh király már hetekkel később úgy ítélte meg, hogy öccse, a magyar király „hatalmasabb, mint valaha”. Zsigmond úgy is viselkedett. Sérelméről nem feledkezett meg és a tervezett ellencsapást gondosan előkészítette. A kormányban újabb, célszerű személycseréket hajtott végre, az ország fontosabb váraiba hű kapitányokat állított, és amikor elérkezettnek látta az időt, cselekedett. 1402 őszén Pozsonyba rendelte a nagyokat, leváltotta Bebek Detrét a nádorságból és utódává Garait nevezte ki. Egyúttal arra kényszerítette az egybegyűlteket, hogy halála esetére barátját és szövetségesét, IV. Albert osztrák herceget ismerjék el a magyar trón örökösének.

Ez lehetett az a csepp, amitől a pohár túlcsordult. A mellőzött nagyok előtt nem volt más út, mint hogy tudomásul vegyék vereségüket, vagy fegyvert fogjanak. Az utóbbit választották. Karácsony táján titkos gyűlést tartottak Nagyváradon, trónfosztottnak nyilvánították Zsigmondot és teátrális külsőségek között – Szent László sírjánál – ünnepélyesen hűséget esküdtek az ellenzék réges régi jelöltjének, Anjou László nápolyi királynak, az 1386-ban meggyilkolt II. (Kis) Károly fiának. Meghívták, hogy vegye birtokba jogos örökségét és nyomban kibontották a felkelés zászlaját, az egész nemességét fegyverbe szólítva a gyűlölt „cseh disznó” és idegen kegyencei kiűzésére. A mozgalom most jóval veszélyesebbnek ígérkezett, mint két évvel korábban. Zsigmond híveinek legszűkebb körét leszámítva csatlakozott hozzá szinte mindenki, aki „számított”: a főpapi kar nagyobbik része, élén a két érsekkel és az arisztokrácia zöme. Dalmáciában az ellenkirály pártja volt az úr és 1403 februárjában a horvátországi Bihácsnál fogságba esett Zsigmond délvidéki hadainak vezére, Besenyő Pál bán. Júliusban Nápolyi László is megérkezett Zárába, ahol augusztus 5-én Kanizsai prímás, a felkelés lelke egy alkalmi koronával, amelyet a pápa legátusa áldott megy Magyarország királyává koronázta.

Az események azonban azt bizonyították, hogy a számnál fontosabb a minőség. A felkelők lelkesedésének nagyobb volt a füstje, mint a lángja, és mihelyt tettekre került a sor, sokfejű vezérkaruk ugyanolyan nehézkesnek és tehetetlennek mutatkozott, mint minden rendi ihletésű szervezkedésé a következő századokban. Hiába volt meg az az előnyük, hogy Zsigmond ezalatt Morvaországban hadakozott, mert a király itthon hívei villámgyorsan magukhoz ragadták a kezdeményezést. Stibornak ezúttal valóban döntő szerep jutott. Miután az északnyugati megyéket szilárdan kézben tartotta, késedelem nélkül betört a Dunántúlra, elfoglalta Győrt a lázadó Hédervári püspöktől, egyesült Garai hadaival és a Rábaközben, Sebes falu mellett meglepetésszerű támadással szétszórta a kényelmesen gyülekező dunántúli felkelőket. Innen Buda felé vonult, hogy az ország szívét biztosítsa, mialatt Garai sorra megostromolta a lázadók nyugat-dunántúli várait. Időközben értesítették Zsigmondot, hogy lassan ideje volna hazalátogatnia. Július végén a király csakugyan Pozsonyba érkezett és maga vette át a hadműveletek irányítását, bár sok tennivaló már nem akadt. László még nem is volt megkoronázva, amikor a felkelés már voltaképpen elbukott. Zsigmond győzött Pestnél, Stiborral egyesülve körülzárta Kanizsai székhelyét, Esztergomot, majd Visegrádon fejére helyezte az ott őrzött Szent Koronát, demonstrálandó, hogy az ország uralkodójának továbbra is saját magát tekinti. Stibor innen visszasietett tartományába, hogy befejezze a rendteremtést a lázadók kezén maradt két vár, Galgóc és Ludány elfoglalásával. Mindez olyan gyorsan történt, hogy a keleti országrész felkelő hadai még csak Hatvanig jutottak el. Más kiútjuk nemigen maradt, mint a fegyverletétel. A szerződést október 8-án kötötték meg. Zsigmond – állítólag Garai és Ozorai Pipo sugallatára – bölcs önmérsékletet tanúsított. Kegyelmet ígért mindazoknak, akik a megjelölt határidőn belül hűségére térnek és személyesen járulnak eléje hódolatra. Eger, Tállya és néhány más vár egy darabig még ellenállt, de a király győzelme már biztosítva volt. Nápolyi László is így látta, és novemberben hazavitorlázott, sorsukra hagyva megfogyatkozott híveit. Ekkor már javában tartott a székesfehérvári gyűlés,


ahol Zsigmond diadalt ülve fogadta volt ellenfelei, a Kanizsaiak, Bebekek és mások hódolatát, és bőkezűen osztogatta a jutalmakat a győzteseknek.

Győzelmének mértékére jellemző, hogy trónját a hátralevő harmincnégy évben nem ingatta meg többé ellenzéki megmozdulás, jóllehet idegen hívei nagyobb befolyáshoz jutottak, mint valaha. Stibor is újból elfoglalhatta őt megillető helyét a kormányban. Nyomban a felkelés után Nyitra és Beszterce ispánja lett és megkapta a Zsolna vidéki királyi várak kormányzását, felruházva a „Vág folyó egész földjének ura” kitüntető címmel, amit Zsigmond egyenesen az ő számára talált ki. Szintén a felkelés után lett több évre a lázadó főpapoktól elkobzott esztergomi érseki és egri püspöki javak kormányzója. 1408-ban, a győztes boszniai hadjárat után alapító tagja a nevezetes Sárkányos Társaság rendjének, amely Zsigmondot, új feleségét, Cillei Borbálát és huszonkét legfőbb támogatójukat láncolta össze örök és felbonthatatlan szövetségbe. 1409 őszén visszakapta az erdélyi vajdai méltóságot is, amelyet haláláig viselt.

Zsigmond uralmának élete végéig egyik oszlopa maradt. 1409 tavaszán Lengyelországban és Litvániában járt követségben, 1411 elején a lengyelek elleni hadműveleteket vezette, novemberben pedig a király Ozorai Pipóval együtt Friaulba küldte a velenceiek ellen. Az 1413. évi isztriai hadjáraton csak bandériuma jelent meg, ő maga otthon maradt és nem követte a királyt Itáliába sem, alighanem hanyatló egészsége miatt. Halálos beteg lehetett már, amidőn Budán 1414. január 16-án prépostságot alapított a Beckóhoz tartozó Vágújhelyen, és egyebek közt két falut juttatott neki csejtei uradalmából. Kevéssel utóbb, 66 éves korában meghalt. Amikor Zsigmond február 25-én Cremonából parancsot küldött helytartóinak Stibor menye, Szécsényi Dorottya ügyében, már úgy tudta, hogy a vajda nincs életben.

Sírkövének töredékei a székesfehérvári bazilika romjai közül kerültek elő, ami azt bizonyítja, hogy különleges kegyként a magyar királyok ősi nyugvóhelyén temették el. Magyar főúrrá azonban igazából sohasem vált. Pályatársa, a kereskedősegédből báróvá emelkedett Filippo Scolari, azaz Ozorai Pipo tudatosan asszimilálódott a honi arisztokráciához: magyarul beszélt, magyar módra öltözött és magyar lovagokkal vette magát körül. Stibor nem érzett erre indíttatást. Felesége lengyel volt, kíséretének túlnyomó része lengyelekből és sziléziai németekből állt, általában rájuk bízta várai kormányzását is, még az sem biztos, hogy jól tudott magyarul. Fia és vagyonának örököse, az 1434-ben utód nélkül elhalt ifjabb Stibor szintén lengyel környezetben érezte jól magát, pedig magyar nőt vett feleségül. Bizonyára ez is belejátszott, hogy a Stiborokat az utókor a legszívesebben elfelejtette; ha pedig nagy ritkán, mint a reformkorban Kisfaludy Károlynak, eszébe jutottak, nem tudott rájuk jó szívvel gondolni.

2. Képek




1. Illúzió: a méltányos hódító. A Hármaskönyv írója Werbõczy IstvánBARTA Gábor

Illúzió: a méltányos hódító

A Hármaskönyv írója: Werbőczy István

A magyar múlt személyiségei közül keveset emlegettek annyit halála után, mint Werbőczy Istvánt. Illetve nem is annyira őt, mint az általa írt jogkönyvet, a Tripartitumot, hiszen a nevezetes Hármaskönyv a 16. század derekától a 19. század közepéig az érvényes törvények alapvető gyűjteményének számított, aminek rendelkezéseivel az új törvények szinte sosem helyezkedtek szembe.

Ez a halála után oly nagy hírre szert tett ember a maga idejében is jeles személyiségnek számított. Annak ellenére, hogy jelentéktelen köznemesi család sarjaként született, igencsak fényes karriert futott be. Különböző bírósági tisztségek betöltése után 1525–26 fordulóján rövid időre az ország nádora lett, ami a király utáni második helyet jelentette a magyar hierarchiában. Majd 1526-tól 1541-ig, Buda elvesztéig I. János király főkancellárjaként tevékenykedett. Ez a kormányzati munka szempontjából volt a legfontosabb pozíció.

E fényes tisztségek és az utólagos dicsőség között azonban alig-alig van kapcsolat. Míg az utókor a jogalkotót tisztelte benne, saját korában elsősorban politikusként érvényesült. A Hármaskönyvet 27 évvel halála előtt, 1514-ben fejezte be, s bár élete végéig több kiadást is megért, ekkor még nem vált közhasználatúvá. Főleg az ország nyugati felében nem, ahol I. János ellenfele, I. Ferdinánd uralkodott. Azok az alapelvek pedig, amelyeket a magyar nemesi társadalom később az ő írásművéből vezetett le – a jobbágyság „örökös” és röghöz kötött volta, az „una eademque nobilitas”, azaz nagyúr és kurtanemes jogainak azonossága –‚ még egyáltalában nem mentek át a gyakorlatba. Politikusi pályafutása ugyanakkor egybeesik a magyar történelem egyik legnagyobb horderejű sorsfordulójával, Mátyás király hatalmi rendszerének bukásával, majd a török hódítás kezdetével.

A köznemesség szószólója

Életének korai szakaszáról nagyon keveset tudunk. 1458 táján született Ugocsa megyében. 1483-tól a királyi udvarban, a legfelsőbb bíróságokon kapott kisebb-nagyobb tisztségeket, közben gyakorlati úton szerzett ismereteit fél évi krakkói diákoskodással kerekítette ki. Nem fiatal már, mikor 1502-ben megszerzi első jelentősebb hivatalát: az országbíró ítélőmestere, azaz bírói helyettese lesz. 1513-tól egyszerre két urat szolgál: az országbírónál betöltött állás mellett Szapolyai János erdélyi vajdának is ő az ítélőmestere. Három évtizedes tevékenysége során szerzett jogi ismereteit, rendszerességre hajló gondolkodását ismerik el, mikor őt bízzák meg az érvényes törvények összeírásának megtisztelő feladatával. (Eddig ugyanis ilyen gyűjtemény nem létezett Magyarországon.) E megbízásból születik a Hármaskönyv, de – mint hasonló esetben gyakran előfordul – e megbízatásának is politikai háttere van.

Az 1490-es évektől az arisztokrácia kezdett mind merevebben elkülönülni az egyszerű nemességtől. Ekkor lett az országgyűléseken is jelentkező köznemesi törekvések fő szószólójává Werbőczy. A köznemesi mozgalom azonban sokkal többször volt eszköz a viszálykodó nagyurak kezében, mint kezdeményező erő. Különösen idegengyűlöletét használták ki sokszor. Egy ilyen, meglehetősen bonyolult politikai játszma segítette Werbőczyt a nádori székbe. Szapolyai 1525-ben összekülönbözött saját korábbi pártfogoltjával, Báthory István nádorral, s a köznemesség támogatásával ki is buktatta őt tisztéből. A Báthory helyére választott Werbőczy István azonban nem tudott megkapaszkodni új méltóságában. Mint nádornak, neki kellett ítéletet mondani az örökös nélkül elhalt Újlaki Lőrinc herceg birtokainak perében. A mérhetetlen vagyonra – egy hajdani örökösödési szerződés értelmében – maga Szapolyai János tartott igényt. Werbőczy azonban végül úgy ítélkezett, hogy a magvaszakadt főúr vagyona a koronát illeti.

A sakkhúzás rosszul ütött ki. A megsértett vajda cserbenhagyta köznemesi vezérből lett új pártfogoltját, amikor – nem tudjuk miért – a királyi udvar a kedvező ítélet ellenére Werbőczyt már 1526 tavaszán elűzte a nádori székből. A mohácsi csatát duzzogó visszavonultságban, egy felvidéki birtokán élte meg.

János király főkancellárja

Következő kinevezése, a főkancellári cím – amit világiak közül ő viselt először Magyarországon – már a


Mohács utáni útkeresés egyik mozzanata. Az önmagát királlyá tévő Szapolyainak a trónkövetelő Habsburg Ferdinánd ellen szüksége volt a nemesi tömegek támogatására. Werbőczy feltehetően ezért kapta meg és őrizhette meg egész haláláig főkancellári méltóságát. Egy tekintetben meg is szolgálta a belé helyezett bizalmat. Az 1526-ban, majd 1527–1528-ban (az I. János kiűzése, majd visszatérte körüli harcok miatt) széthullott kancelláriát mindkétszer ő szervezte újjá, s tette jól működő hivatallá. Rá hárult néhány fontos diplomáciai tárgyalás lebonyolítása. Szapolyai képviselőjeként többször alkudozott I. Ferdinánd megbízottaival; kétszer is megfordult Sztambulban, hogy a Magas Porta politikáját valahogy kedvezőbbre hangolja urával szemben. E tevékenysége azonban nem hozott túl sok sikert számára. Első Habsburg-tárgyalásaikor – még 1527 legelején – rövidesen rá kellett jönnie, hogy partnerei nem megállapodásra, hanem csak időhúzásra, esetleg az ő átcsábítására törekednek. A főkancellár sértődötten utasította vissza az ajánlatot: „... én oly dologban, ami az én kegyelmes uram méltóságát és tekintélye gyarapodását, az én saját becsületemet és hűségemet sértheti, Felségednek engedelmeskedni nem tartozom és nem is akarok” – írta Ferdinándnak. Tárgyalásokat folytatott az 1527–28. évi polgárháború idején – eredmény nélkül. A kudarc okát nem ismerjük, de tudjuk, hogy a krakkói magyar követek egyike, Frangepán Ferenc püspök őt hibáztatta, „oktondi”-nak, „tudatlan”-nak és „kapzsi”-nak titulálta.

Sikertelenül végződtek azok a tárgyalásai is, melyeket 1530 elején a Fuggerek Budára jött megbízottaival a felvidéki rézbányák bérletének visszaadásáról folytatott. Ugyanez év őszén Poznanban járt egy magyar delegációval: I. Zsigmond lengyel király javaslatára itt folytak megbeszélések I. János és I. Ferdinánd követei között. Megegyezés itt sem született. Aztán 1533-ban Sztambulban találjuk a főkancellárt, hogy az 1532. évi kőszegi kudarc miatt esetleg elkedvetlenedő pasákat a Szapolyai-párt további támogatására buzdítsa, s hogy ellenőrizze Szapolyai János király kormányzója, Lodovico Gritti gyanús portai üzelmeit. Kap is általánosságokban mozgó biztatásokat, de Ferdinánd és I. Szulejmán tárgyalásait nem ő, hanem a körülmények futtatják zátonyra: a török természetesen nem akar egyetlen kudarc miatt visszavonulni Magyarországról. Gritti viselt dolgairól pedig semmi lényegeset nem tud meg, s a kormányzó iránti bizalmában megerősödve tér haza Budára. 1535-ben, Gritti meggyilkolása után Bécsbe utazik, ahol (a ténylegesen rég kettészakadt) ország immár jog szerinti kettévágásáról tárgyal – hiába.

1539 januárjában fényes delegáció tagjaként jut el Krakkóba – feladata ezúttal csupán annyi, hogy az öreg János király ifjú menyasszonyát, a lengyel Izabella hercegnőt Budára kísérje. Ősszel ő tárgyal I. Zsigmond követeivel az Izabellának adandó hozományról: a megállapodás aláírásakor neki kellett a legjobban tudnia, hogy a magyar ígéreteket bajos lesz betartani.

Ezzel szemben egyáltalában nem volt protokoll-jellege utolsó külföldi útjának, melyet ura halála után Sztambulba tett. Arra kellett rábírnia a szultánt, ismerje el a csecsemő János herceget apja törvényes utódául. I. Szulejmán természetesen beleegyezett a kérésbe – hiszen ellenkező esetben magyar szövetségeseit egyenest fő ellensége, Ferdinánd király karjaiba kergette volna. Így hát az öregúr megnyugodva térhetett haza Magyarországra: „Tudják meg uraságaitok, hogy... a jóságos Isten segítségével a leghatalmasabb szultántól összes előterjesztésünkre megkaptuk az óhajtott választ. Boldog emlékezetű urunk fiát a felséges szultán meghagyta az atyai trón, Erdély és Magyarország birtokában” – jelentette megbízóinak. A siker azonban az ország számára nagyon is kétes értékű: mint közismert, a csecsemő király megsegítésére küldött török haderő 1541 augusztusában csellel elfoglalta Budát...

Az életpálya: kudarcok sora

Werbőczy, a diplomata pályafutása mindennek értelmében kudarcok és látszateredmények sorozata. Rossz diplomata lett volna? Nem volt megfontolt tárgyalópartner, ennek már politikusi pályája kezdetén is jelét adta. Mikor 1522-ben a rendek megbízatásából a német birodalmi gyűlésre ment, egy este Lutherrel vacsorázott, s rögtön megragadta az alkalmat, hogy vallási nézetei helytelenségéről próbálja meggyőzni a nagy reformátort.

Balsikerei másik, talán fontosabb oka azonban nyilvánvalóan az volt, hogy az elvállalt feladatok megoldása nem volt reális. A Ferdinánddal való békealku sokáig egyik vagy másik király lemondása vagy lemondatása körül forgott: a Német Birodalom és a Magas Porta árnyékában azonban ilyen engedményre egyik fél sem hajlott. Mikor viszont kiderült, hogy a megoldás csakis egymás – legalábbis ideiglenes – elismerése lehet, akkor Werbőczy kimarad a tárgyalásra kijelölt személyek közül. Az ország jövője szempontjából oly fontos váradi békét (1538 februárjában) nem ő, hanem Fráter György készítette elő és kötötte meg.

A két sztambuli látogatás azt is sugallja, volt a kudarcoknak egy harmadik, kifejezetten személyi oka is. A török udvar hatalmasai mindkétszer az orránál fogva vezetik. A jóhiszeműség, a hiszékenység pedig a diplomáciában nem bocsánatos bűn.


S ha valaki ilyen hibákra képes, azokat nyilván nem csak követként fogja elkövetni. Werbőczy politikusi pályája idehaza is tele van kisebb-nagyobb ballépésekkel. Mikor – feledve a közelmúlt sérelmét – 1526-ban fölajánlotta szolgálatait Szapolyainak, azt remélte tőle, hogy egy némettől és töröktől egyaránt független országot fog teremteni a Jagellók által hátrahagyott romokon. Hitében ugyan hamar csalatkoznia kellett, mégis kitartott ura mellett. Ő, aki minden idegen befolyás megszüntetéséről szónokolt a nemesi tömegeknek, zokszó nélkül szegődik egy nyíltan törökbarát politika szolgálatába. Azután, mikor a kölcsönös veszteségek arra kényszerítik a két ellenkirályt, hogy az ország megosztásáról kezdjenek tárgyalásokat, Werbőczy lesz a vezetője az első olyan János-párti követségnek, amely ezt az ajánlatot (1535-ben) elviszi Bécsbe. Rossz szájízzel tette, ezt tudjuk későbbi viselkedéséből. De megtette. A váradi békét követően pedig előbb abba az alkupontba kapaszkodik bele, hogy János halála után az országot egyesíteni kell Ferdinánd uralma alatt. Amikor Fráter György 1540 nyarán fölrúgja az egyezséget és a gyermek II. János megválasztásával fenntartja az ország megosztottságát, megint fordít egyet a véleményén, s nemcsak hogy hű marad a Szapolyai-dinasztiához, hanem elvállalja a tragikomikus sztambuli követséget is.

Elvtelen törtető lett volna? Inkább csak nem tudott rendet teremteni elvei és a felbolydult világ többszörös ellentmondása között. Hiszen azokban a dolgokban, melyek cselekedeteit irányították, mindig volt valami fontos, valami tisztességes. A függetlenség megtartása, az országegység megőrzése, végül a lerázhatatlan török gyámkodás kényszerű elvállalása – ezek valóban az akkori magyar politika alapkérdései voltak. Ami zavaró a főkancellár viselkedésében, az nem az ismételt irányváltoztatás – ki tudott akkor azonnali és végleges megoldásokat találni a gondokra? –‚ hanem az, hogy a pálfordulások elképesztően rosszul voltak időzítve. Mintha Werbőczy mindig csak akkor jönne rá egy lépés megtételének szükségességére, amikor az valójában már idejét múlta. Egy példa, ezúttal a belpolitikából. János király, 1531. évi szorongatott helyzetében kormányzóvá tette Ibrahim nagyvezír bizalmasát, az Isztambulban élő velencei kereskedőt, Lodovico Grittit. A magyar urak – ki idegengyűlöletből, ki a töröktől féltében, ki a királyi hatalom megerősödésétől tartva – alaposan felzúdultak a döntés ellen. Werbőczy maga sem volt hajlandó aláírni a kormányzói kinevezést. Aztán néhány év elteltével kezdett megbékélni az olasszal, olyannyira, hogy annak utolsó Magyarországra jövetelekor, 1534-ben már lelkesen készült fogadtatására. Csakhogy Gritti nem békét és egységet hozott – Ferdinánd és a Porta állítólag egyezségre léptek, ennek értelmében a Habsburg uralkodó az országot Jánosnak engedné át –‚ hanem egyeduralomra tört. Meggyilkoltatta ellenlábasát, Czibak Imre váradi püspököt – mire föl az erdélyi rendek őt magát ölték meg. Ferdinánd békéjéből pedig annyi volt igaz, hogy Szulejmán valóban hitegette mindenféle ígérettel – de Magyarország átengedése Bécsben természetesen szóba sem került.

Az ismételt, s legtöbbször elkésett véleményváltoztatások eredményeképpen a reális tennivalók helyett egyre inkább álomképek népesítették be az öreg kancellár gondolatvilágát. S ezek is általában jóval tovább tartottak, mint a valós lehetőségek. 1541 őszén Buda már a töröké volt, az országban újabb polgárháború fenyegetett, általános volt a rettegés. Werbőczy azonban ott marad a volt királyi székvárosban, s az első budai pasa megbízásából igyekszik megnyugtatni a népet: „Tudjátok meg, hogy a felséges szultán a felső részek dúlására kiküldött csapatainak... fővesztés terhe alatt megparancsolta, hogy a magyar nemzetiségű lakosságot, még ha az Ferdinándhoz tartozik is, személyében és javaiban károsítani ne merészeljék. Bizonyosak lehettek tehát benne, ... hogy nem fogtok kárt szenvedni.” A török katonaság persze nem akart tudni ilyen korlátozásról, maga a budai pasa pedig Werbőczy szolgáit is kivégeztette, ha úgy hozta kedve.

Az utolsó illúzió – a méltányos hódítóról – szinte azonnal szétfoszlott. A reményvesztett Werbőczy pár hét múlva meghalt – talán méreg, talán csak a lelkifurdalás ölte meg.

Mi él tovább?

Az idő lassacskán úgy formálta át Magyarországot, hogy Werbőczy köznemesi ihletésű társadalmi ideálképe egyszer csak kezdett a valóságra hasonlítani. Ez azonban nem a Hármaskönyv következménye, hanem a gazdaságunkat tönkretevő török háborúé, a városainkat letaglózó nyugat-európai versenyé. Cselekvő, alkotó emberként Werbőczy István aligha vitte előbbre a magyar társadalom ügyét. Az élet különös véletlene, hogy jogászi teljesítményével mégis beleszólhatott az ország sorsának alakulásába – nem személyében, hanem a holt betűk erejével.

2. Képek




1. Egy parasztpolgár harcai a török ellen. Tóth MihálySZAKÁLY Ferenc

Egy paraszt-polgár harcai a török ellen

Tóth Mihály

1552 a másfél százados Habsburg–török összecsapás-sorozat legmozgalmasabb esztendei közé tartozik. Bár Gárdonyi Géza remekműve, az Egri csillagok nyomán a keresztény fegyverek diadalmas éveként él a magyar köztudatban, valójában hatalmas török térnyerést hozott. Veszprém, a nógrádi, a temesközi és a Maros menti várak, valamint Szolnok török kézre jutásával a megszállt terület csaknem megkétszereződött.

Az 1552-es hadiév februárban a Szeged visszavívására indított sikertelen keresztény vállalkozással kezdődött. A szegedi ostromterv megszületéséről így számolnak be Bernardo de Aldana spanyol zsoldosvezér tábormester emlékiratai: „[1552. január elején] felkereste Aldanát egy szegedi férfiú, név szerint Tóth Mihály, aki annak előtte Szeged bírója volt, de akkoriban bujdosott, mert valamiért gyanakodott rá a török, s foglyul akarta ejteni; és ez a Tóth meg egy barátja, kit Nagy Ambrusnak hívtak, azzal állt elő, hogy Szeged népével azt tervezik, hogy leölik a várban levő hétszáz főnyi törököt, és ha Aldana szavát adván megfogadja, hogy az ott levő királyi csapatok élén kellő segítséget nyújt, bizony nekifognak a támadásnak. Amint ebben ily módon megegyeztek, legott megüzente a dolgot Gian Battista [Castaldo tábornoknak, a főparancsnoknak], megkérdezvén tőle, hogy érdemes-e afféle tervbe fogni vagy sem, és hogy mondja meg, hogy ha ő belefogna és véghezvinné, vajon számíthat-e a segítségére, hiszen csupa török őrség közé van ékelve. Gian Battista visszaüzent, hogy azt a lehetőséget bizony nem szabad elszalasztani, merthogy roppant nagy szolgálatot tehetnek a királynak.” A legfontosabb magyar forrás, Tinódi Sebestyén Szegedi veszedelem című egykorú krónikás éneke szerint is Tóth volt a vállalkozás kezdeményezője: „Jó Tót Mihál régen magabíró vala, / Szeged várasának főbírája vala, / Az terekek közül ő kiszökött vala, / Mező Döbröczömben szegényül lakik vala. / Az nagy kárvallásán korosként bánkódik, / Mint megtorolhatná, azon gondolkodik. / Nemzete, sok főnép nagy Szegeden lakik, / Kikkel jó hit alatt gyakorta tanácskodik.”

E két – hitelt érdemlő és egybehangzó, de egymástól független – híradás több okból is méltán kelt meglepetést abban, aki ismeri a kor viszonyait. Egyfelől, mert nemigen talál rá más példát, hogy egy ilyen – a környékbeli királyi haderőket és a nemesi felkelést is mozgósító – vállalkozást magánszemély javaslatára és ígéretei alapján indítottak volna. Másfelől, mert úgy tapasztalta, hogy éppen az a módos mezővárosi cívis-réteg vette ki legkevésbé a részét a 16. század közepi törökellenes harcokból, amelyhez Tóth Mihály is tartozott.

Mezővárosok és a török

Az utóbbin kezdve: az 1514-ben felkelt paraszthadak hadműveleti területe egybeesett az ország legfontosabb szarvasmarha-tenyésztő vidékeivel, határvonala pedig szinte láncra fűzte a legjelentősebb szőlőművelő központokat. Mivel az itteni mezővárosok lakossága nemegyszer bírái, tanítói és papjai vezetésével csatlakozott a felkeléshez, és név szerint is ismerünk olyan gazdagparasztot, aki segédkezett a kézre került urak kivégzésénél, nyilvánvaló, hogy a nagy magyar parasztháború a felemelkedési lehetőségében korlátozott mezővárosi parasztság megmozdulásának tekinthető. A győztes uralkodó osztályban és kormányzatában volt annyi bölcs önmérséklet, hogy nem kívánt leszámolni a „fő bűnös” mezővárosokkal – igaz, ez érdekei ellen lett volna –‚ s az első bosszúhullám elültével beérte a személyes felelősséget elfedő kollektív büntetéssel: a felkelés alatt okozott károk megtéríttetésével.

Ezzel a feltörekvő mezővárosi paraszt-polgárság történetének radikális szakasza – jobban mondva: epizódja – le is zárult. E réteg, úgy tűnik, teljesen apolitikusan viszonyult a következő évtizedek politikai viharaihoz, jóllehet a hatalom megingása miatt nyilván lett volna módja érdekei hangoztatására és törekvései kibontakoztatására. De nem az 1514-es bukás hatására, hanem azért cselekedett így, mert megtalálta számításait az adott viszonyok között is. Azon félelmei, amelyektől sarkallva fegyvert ragadott, nem igazolódtak, s a megtollasodás, sőt a társadalmi felemelkedés elé továbbra sem tornyosultak leküzdhetetlen akadályok.

Szemben a nemességgel és a szabad királyi városok polgárságával, a mezővárosi paraszt-polgárság kezdetben várakozó álláspontra helyezkedett a török hódítókkal szemben, s bizonyos fokig hajlandó volt közreműködni az idegen uralom konszolidálásában is. A tőkeerős elemek tömeges menekülése csak később kezdődött meg, amikor kiderült, hogy az új hatalom nem képes biztosítani a vagyoni és személyi biztonságot. A királyi Magyarországra (elsősorban Nagyszombatba és Kassára), kisebb részt az Erdélyhez tartozó területre (elsősorban


Debrecenbe és Nagyváradra) menekült hódoltságiak – hozzáértésük, szervezőképességük és tőkeerejük jeleként és okán – sokáig uralták az irányító posztokat az őket befogadó közösségekben is.

A mezővárosi paraszt-polgárság tehát kivárással, majd félreállással válaszolt a török hódításra, s semmi jele annak, hogy tömeges utánpótlásul szolgált volna a kialakulóban levő magyar végvári katonaság számára. Úgy tűnik, mind a végvári katonaság, mind az ekkor kialakuló hajdúság sorait a lakóhelyükről elűzött hódoltsági nemesek és falusi parasztok töltötték fel. Megesett persze, hogy a mezővárosok vezetői saját elhatározásukból szembeszegültek a hódítókkal, nekibuzdulásuk azonban mindenütt kérészéletűnek bizonyult. A pécsi tanács például 1541-ben megtagadta Izabella királyné azon parancsának teljesítését, hogy nyissa meg a kapukat a szultán előtt, s a főbíró vezetésével fegyverrel is ellenállt a város átvételére kiküldött törököknek. Az 1543. évi hadjárat idején viszont már bénultan várta sorsának beteljesülését, vezető polgárai pedig – élükön az 1541-ben vitézül helytállt főbíróval – vagyonuk kimentésével voltak elfoglalva.

A szabad királyi városi jogállású, de termelési szerkezeténél fogva mezővárosias mentalitású Szeged – amely tüntetően távol tartotta magát az 1514-es parasztháborútól – azonban egészen másként viselkedett. Polgárai, akik 1527-ben ujjat mertek húzni a félelmetes hírű szerb vezérrel, Cserni Jovánnal is – Jován a városban lefolyt csetepatéban kapott halálos sebet –‚ már 1542-ben késznek nyilvánították magukat az ellenállásra. A városi tanács úgy vélekedett, ha ezer puskás gyalogot és Kecskemét és Nagykőrös lakosságából kétezer főnyi segítséget kapnak, meg tudják védeni magukat. A segítség nem érkezett meg, s amikor a törökök 1543 tavaszán befészkelték magukat Szegedre és ott szandzsák-székhelyet létesítettek, a tanács – élén Zákány István főbíróval – a fejével fizetett elszántságáért.

A lótenyésztő, állatkereskedő

Tóth Mihály már a török megszállás előtt is a közel tízezer lakosú „mamutváros” irányítói közé tartozott. Tekintélyét és tekintélyes vagyonát nagy állattenyésztőként és -kereskedőként alapozta meg. Különösen lótenyésztőként örvendhetett messze földön jó hírnévnek; amikor maga Fráter György érdeklődött egy hátaslova iránt, nem átallott – hozzávetőleg 60 Ft-ot érő – ezer darab sót kérni érte. (Ami mellesleg arra utal, hogy érdekelt volt a Szegeden keresztül a Dunán túlra irányuló erdélyi sókereskedelemben is!)

Bár Zákány 1542 októberében „bíróként” emlegeti – ami ez esetben alighanem „tanácstagot” jelent – aligha számíthatott a hangadók közé, ha megúszta a törökök megfélemlítő akcióját és továbbra is szülővárosában maradhatott. Ha pedig – miként azt Tinódi állítja – utóbb valóban főbíróvá lépett elő, úgy élveznie kellett a megszállók bizalmát is.

Az 1547. év – több más, egykori szegedi előkelő társaságában – már új lakóhelyén, Debrecenben köszöntött Tóthra. (A város 1546. évi török összeírásában több olyan Tóth Mihály is akad, aki azonos lehet a mi Tóth Mihályunkkal, s felbukkan Tóth elválaszthatatlan harcostársának, Nagy Ambrusnak a neve is. Meglehet, hogy 1546-ban történt valami olyan Szegeden, ami a város vezető polgárainak egy részét menekülésre kényszerítette.) A „kiszököttek” megtalálták a módját, hogy vagyonukat is kimentsék; Pap Benedek kereskedőről például tudjuk, hogy másfélszáz fejőstehén, egy-egy gulya és ménes mellett több szekérnyi posztót és sok arany- és ezüstholmit hozott magával.

Így lehetett ez hősünk esetében is, hiszen rokonai egy osztozkodásnál közel ezer forintot követeltek rajta, a Péterfia Jakab utcában rangos házat vásárolt és szolgájáról is hallunk. A debreceni jegyzőkönyv bejegyzései szerint nem következett be törés állatkereskedői tevékenységében sem. Képességeit a városigazgatásban is kamatoztatta; 1549-ben a városi tanácstagok sorában találjuk, s feltehetőleg nagy része lehetett abban, hogy az ide menekült szegediek saját arculatukra formálták a befogadó várost.

Egy állatkereskedő szükségképp szoros munkakapcsolatba került a termelésből kiszakadt és kisebb-nagyobb szabadcsapatokba szerveződött elemek társadalmon kívüli világával. A lakóhelyükről elűzött szabad legények – ismertebb nevükön: a hajdúk – részben útonállásból, rablásból és fosztogatásból, részben pedig abból éltek, hogy a nyugati felvevőpiacokra hajtották az alföldi marhacsordákat. Mivel mindeközben kitanulták a fegyverforgatás mesterségét, sőt az irreguláris taktikát is, ha éppen akadt pénz felfogadásukra, katonaként is hasznukat lehetett venni. Különösen a Tiszántúlon volt sok belőlük, ahol 1542-ben Fráter György szerint 25 000 jól felfegyverzett gyalogost és naszádost lehetett volna kiállítani közülük.

A kereskedők és a hajdúk együttműködése merőben kényszerszülte volt, s nem csoda, hogy az előbbiek egyáltalán nem kívántak bensőségesebb kapcsolatba elegyedni alkalmi bérmunkásaikkal, akiktől maguk is sok kárt vallottak. Még kevésbé mutattak hajlandóságot arra, hogy e potenciális katona-anyagból csapatokat szervezve belefolyjanak a törökellenes küzdelembe. Ha Tóth Mihály – akinek új lakóhelyén sem voltak


megélhetési és beilleszkedési problémái – mégis másként cselekedett, az aligha magyarázható mással, mint hogy nem volt képes belenyugodni szülővárosa elvesztésébe, és úgy érezte, személyes leszámolnivalója van a hódítókkal. Alkalmasint maga Fráter György is erősítette benne ezt az érzést, aki saját szervitoraként mutatta be Tóthot Castaldónak. A barát még 1541 előtt szoros üzleti és magánkapcsolatokat alakított ki a magyar kereskedőtársadalommal és ezt erdélyi éveiben is tovább ápolta. Nyilván kapóra jött neki, hogy pártfogoltjai között olyanra akadt, aki katonai ambíciókkal rendelkezett, s akit toborzásra is felhasználhatott.

Hajdúcsapat élén

A királyi Magyarország és Erdély egyesítésének megtorlására indított 1551 őszi török támadás ugyanis felettébb szükségessé tette a környékbeli fegyverfoghatók mozgósítását, hiszen Ferdinánd király – egy gúnyos korabeli megjegyzés szerint – segélycsapatok helyett fegyveres követséget küldött Erdély megvédelmezésére. Szokollu Mehmed ruméliai beglerbég támadása egy hajdúcsapat élén találta a szegedi majd debreceni tőzsért és fegyvertársát, Nagy Ambrust. Részt vettek Lippa visszavívásában, majd csatlakoztak azon egységekhez, amelyek – a vezérlet tilalma ellenére – rátámadtak Ulema pasa Lippáról Szegedre igyekvő csapataira. (Meglehet, hogy Tóthék ott voltak azok közt is, akik 1551 októberében Makónál szétverték a szegedi bég seregét.)

Ez lévén a magyar végvárakhoz legközelebbi török bázis, a keresztény hadvezetés már 1551 nyarán foglalkozott Szeged megtámadásának tervével, s ezt most a Maros menti várak visszaszerzésére indított hadjárat sikere után ismét napirendre tűzte. Mivel e terv egyfelől kézenfekvő volt, másfelől pedig a legfelső szinten is foglalkoztak vele, nyilvánvaló, hogy nem Tóthtól származott. Hogy a korabeli elbeszélő források mégis őt jelölik meg kezdeményezőként, azzal magyarázható, hogy ő volt az, aki az addig csak az óhaj szintjén mozgó tervezgetéseknek megvalósítható formát adott. Részben azzal, hogy – gondosan ápolt kapcsolatai révén – rábírta a szegedi lakosságot, kivált a tiszai átkelésnél nélkülözhetetlen halászokat a vállalkozás támogatására, részben pedig azzal, hogy magára vállalta az elővéd kényes szerepét.

Tóth egyébként nem szenvedett a hajdúvezérek szokványos betegségében: a féktelen magabízásban, s csupán annyit vállalt, amennyire erejéből valóban futotta: „Királynak Tót Mihál felfogadta vala, / Szegednek várasát hogy kezébe adná, / Az várat megvenné, arra elíg nem volna” – olvassuk Tinódinál. Úgy gondolta, hogy a vár megvívása a reguláris gyalogság, az ostromlók védelme pedig a magyar huszárok és német vértesek feladata lesz majd.

Tóth maradéktalanul teljesítette vállalását: ügyes figyelemelterelő manőverek után, február 21-ének hajnalán a városra ütött, és azt – a lakosság aktív közreműködésével – megszállta. Bár néhány nap múlva befutott a többi csapat is, az ostromlók tehetetlensége és a megfelelő ágyúk hiánya miatt a vállalkozás meghiúsult, s Ali budai pasa sebtében összetoborzott serege március 1-jén megverte és visszavonulásra kényszerítette az ostromlókat. A reguláris csapatok viszonylag csekély veszteséggel úszták meg a kudarcot, a hajdúk soraiban viszont széles rendet vágott a halál.

A február végi napokban az egész ország a hajdúk és vezérük dicséretét zengte, utóbb viszont őket okolták a vereségért. Tinódi főként azért kárhoztatja őket, mert a város elfoglalása után a zsákmányolásnak, az ivásnak és a bujálkodásnak adták magukat, s a táborból portyára széledve, meggyengítették azt. Aldana pedig azt írja, hogy a győzelemre álló ütközetet azért vesztették el, mert a hajdúk – akik kezdetben vitézül helytálltak túl korán zsákmányolni kezdtek, s hogy a megszerzett holmikat a huszárok ne vehessék el tőlük, elfutottak a csatatérről.

A kísérlet azonban valójában amiatt fulladt kudarcba, mert az ostromlóknak nem sikerült kihasználniuk a meglepetés adta előnyöket és még a felmentő sereg beérkezte előtt elfoglalniuk a nem különösebben erős szegedi várat. Ebben egyaránt közrejátszott az előkészítés hevenyészettsége, az utánpótlás gyengesége és – nem utolsó sorban – Aldana túlzott óvatoskodása. Saját katonái is úgy vélekedtek, hogy az ő erélytelensége miatt vesztettek csatát. E helyzetben a hajdúk és a huszárok – egyébként valóban közmondásos – fegyelmezetlensége legfeljebb csak ronthatott az amúgy is kilátástalan helyzeten. De ne feledjük: a hadjárat valamennyi részsikere a hajdúk nevéhez fűződik. Nemcsak a február 21-i rajtaütés, hanem az a február 27-i győzelem is, amelyet egyik portyázó csapatuk Kászim becsei és becskereki pasa Szegedre igyekvő serege felett aratott. S azt se, hogy a király olyannyira nem osztotta a hajdúkat ért kritikát, hogy még márciusban megnemesítette Tóth Mihályt.

A legveszélyesebb pontokon

Tóth megmenekült és a jelek szerint együtt maradt csapatának törzse is, hiszen már másfél hónap múlva képes volt megtámadni és elsüllyeszteni azokat a hajókat, amelyeken a törökök élelmiszert szállítottak Szegedre. Az 1552. évi török hadjárat megindulása után mindig a legveszélyesebb helyeken találjuk, s ha valahol bravúr


szükségeltetett, általában vele próbálkoztak. Aldana parancsnoksága alatt Lippán állomásozott 200 hajdújával, s amikor a kétségbeesett Losonczy Istvánné saját költségén hadi- és élelmiszereket kívánt bejuttatni Temesvárba szorult férjének, többek közt őt választotta ki e feladatra. Ismét elővédbe küldött egységeit a törökök szétverték, mire a többiek meg sem próbáltak átkelni a marosi réven. De az újabb kudarc sem tépázta meg hírnevét. Lippa és Temesvár eleste után Castaldo őt szemelte ki arra, hogy az ostromlott Szolnokra erősítést vigyen, de az intézkedés elkésett.

Miután Tóth nem jutott be Szolnokra, Gyulára húzódott vissza hajdúival, ahol – annak jeleként, hogy csapata eddig is alkalmilag jutalmazott és zsákmányából élő szabadcsapat volt – csak ő kapott zsoldot, emberei nem. Nem törték meg a sorozatos kudarcok; valamikor Eger ostromával egy időben a szentgyörgyi erősségre támadt, s annak egy részét el is foglalta.

A háború lezárulta után Tóth továbbra is Gyulán maradt, s önkéntesből zsoldossá változott, méghozzá immár nem gyalogosok, hanem huszonöt huszár élén. Ő maga és katonái azok közt szerepelnek a környékbeli falvak 1553-as vallomásaiban, akik a népnek komoly károkat okoztak. Igaz, a jegyzékben megtalálható csaknem valamennyi gyulai vitéz, s az egykori polgár nem is sorolható a legkíméletlenebb népnyúzók közé. Tóth azonban nem sokáig katonáskodott; valamikor 1554 márciusa és novembere között elragadta a halál.

Tóth Mihály, jóllehet már nem lehetett fiatal, éppoly jól bevált katonaként, mint egykoron városvezetőként és békésen tollasodó kereskedőként, hiszen nem ő, hanem a körülmények tehettek róla, hogy nem mutathatott fel nagyobb sikereket. Mégse bánjuk, hogy egykori osztályostársai – a váratlanul megerősödött magyar kereskedő réteg tagjai – nem követték példáját! Katona, sőt kiemelkedő képességű vezér is bőven akadt háború tépte hazánkban – bárcsak pénz lett volna annyi! –‚ s aligha volt szükség azokra, akik az ország kincsei értékesítésének megszervezésében is kitüntethették magukat. Igaz, Tóth Mihály az ő soraikból sem hiányzott, hiszen bőven volt, aki a helyére lépjen. Mert ismét csak nem a kereskedői szellem és a tehetség hiánya, hanem a körülmények a felelősek azért, hogy a magyar polgárság nem tudta kifutni a maga formáját, s teljesítménye nem válhatott az ország emelkedésének esz közévé.

2. Képek




1. A kényszer felismerõje. Báthory István� �PÉTER Katalin

A „kényszer” felismerője

Báthory István

Báthory Istvánt (1533–1586) a magyar történetírás nem szokta a múlt legnagyobb alakjai közé sorolni. Valószínűleg azért visszafogott a megítélése, mert Báthory nem kelt fel a nyugati uralkodóházzal szemben, márpedig nálunk erdélyi fejedelemnek csak Habsburg-ellenes harc szerezhet érdemeket. A belső építőmunka eredményei a legritkábban váltanak ki elismerést. Nagyon jellemző ilyen szempontból, hogy Báthory István fejedelem bizonyos kapcsolatai királyságbeli elégedetlenekkel rendszerint hangsúlyt kapnak, holott kifejezetten visszautasította a beavatkozás gondolatát. Nem azért tette, mintha a Mohács után kialakult viszonyokat véglegesnek tekintette volna. Éppen úgy vágyott a régi, dicsőséges Magyarország feltámasztására, mint kortársai közül a legtöbben. De azt is tudta, hogy az ábrándot nem szabad a megvalósítás lehetőségével összetéveszteni. Egyelőre megváltoztathatatlan tényként értékelte a két nagyhatalom jelenlétét Magyarországon, és e felismerés jegyében cselekedett. Minthogy Erdély különállásában hosszú időre érvényes történelmi kényszert ismert fel, hozzálátott, hogy alkalmassá tegye az önálló létre.

Hivatottságtudat a családból

A 16. század szemlélete szerint Báthory István joggal tekintette magát akár a legelső hivatalra is alkalmasnak. Ősei sokkal régebben voltak benne a politikában, mint az utolsó nemzeti királyt adó Szapolyaiak. A nagyon magas előkelőséget jól érzékelteti a Mátyás király udvarában élt történetíró, Bonfini, aki a Báthory-ősöket mint vizigót királyokat szerepeltette. A történetből egy szó sem igaz, de ez a reneszánsz korában szokás: minél hatalmasabb volt egy-egy família, annál mélyebbre vezették a történelemben a gyökereit. És a Báthoryak Mátyás alatt már valóban a legelsők közé tartoztak. Voltaképpen a 15. század eleje óta viseltek folyamatosan országos méltóságokat. Ezután több ágra szakadt a hatalmas família. A két jelentősebb ág a Szatmár megyei Ecsedről, illetve a Kraszna megyei Somlyóról nevezte magát ecsedi Báthorynak, illetve somlyói vagy somlyai Báthorynak. A családtagok azonban továbbra is igen jó kapcsolatot tartottak. Mivel pedig – házasságok révén – rokonuk volt mindenki, aki akár a királyi Magyarországon, akár Erdélyben számított, sűrű érintkezésük nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a két, kereszténynek hagyott országrész között az összetartozás tudata minden ellenkező politikai hatás dacára fennmaradjon.

A későbbi fejedelem 1533-ban somlyói Báthorynak született. Apja Szapolyai János király erdélyi vajdája volt, de az István születését követő évben meghalt, és a család a fiút még gyermekként Ferdinánd udvarába vezette be. Valószínűleg valamelyik főherceg vagy főhercegnő udvartartásához tartozott, mert a körülöttük élő más fiatal arisztokratákkal együtt elkísérte 1549-ben Katalin főhercegnőt Mantuába, ahol Ferdinánd lánya az ottani herceg felesége lett. Báthory István ifjúságáról sokkal többet nem is tudunk. Közéleti pályája elejét visszamenőleg minősíti beszédesen az a tény, hogy már Izabella királyné kinevezte váradi főkapitánynak. Ezt a méltóságot a politikai életben kezdő nem szokta kapni; Báthory is már elismert politikus lehetett, amikor huszonegynéhány évesen megszerezte.

A lehetőségek kihasználása

Tehetsége legfeltűnőbb vonását is ez a kinevezés jelzi, mert ragyogóan biztos érzékkel ismerte fel minden helyzetben a kínálkozó alkalmat. Aligha ment el lehetőség mellett anélkül, hogy ki ne használta volna. Amikor Izabelláék visszatértek Erdélybe, Báthory Ferdinándtól Szapolyai pártjára állt, és akármilyen konkrét ok volt is e mögött, bizonyosan oda vezetett, hogy Báthory a király – arisztokratáktól és ambiciózus fiatal politikusoktól nyüzsgő – környezetéből olyan helyre került, ahol a régi vezető gárda már kiöregedett, valamirevaló fiatalok pedig nem voltak. Ezen a párton voltaképpen egyetlen ifjat kell számba venni, a királyfit magát, aki beteges kamaszként tért haza Lengyelországból. Báthory István pedig – természetesen – soha nem nyilatkozott terveiről, János Zsigmondot is hűségesen szolgálta, de mindent megtett azért, hogy alkalom adtán ő maga álljon az erdélyi hatalom átvételéhez a legközelebb.

János Zsigmond 1571. március 14-én halt meg. Hat héttel később, április 25-én megérkezett Konstantinápolyból az értesítés: II. Szelim vajdává tette Báthory Istvánt. A két időpont között tárgyalni nem lehetett, mert az út a török főváros és Gyulafehérvár között pontosan ennyi ideig tartott. Báthory tehát a szultánnal nyilvánvalóan még János Zsigmond életében megállapodott. Ugyanezt cselekedte minden valószínűség szerint a másik


érdekelt féllel, Miksa császárral és királlyal is. Az uralkodó nem máshoz, hanem hozzá fordult, amikor az utódlás mikéntjéről kellett dönteni. Végül, itt utolsónak következik, holott Báthory valóságosan talán ezzel kezdte: megdolgozta a hazai közvéleményt. Így lehetséges, hogy jóllehet mindkét nagyhatalom támogatását bírta, nem a szultán által behelyezett, nem is a királytól kinevezett tisztviselő lett, hanem erdélyi országgyűlésen választatta meg magát. A szultán kinevező levelét csak a választás után olvastatta fel, Miksának pedig titokban esküdött hűséget. Aztán mindkét hatalom képviselőjével szemben jó ideig úgy tett, mintha az ő tisztviselőjeként működne.

Mindenkit félrevezetett

A választáshoz vezető események során Báthory mindenkit többé-kevésbé félrevezetett. Az uralkodóknak azonban nem az a feladatuk, hogy erkölcsi értelemben feddhetetlenek legyenek, hanem minden eszközzel az ország javát kell szolgálniuk. És Báthory István ezt cselekedte. Megakasztotta a belső anarchiát, ugyanakkor lehetőséget adott a két nagyhatalomnak a béke fenntartására. Egyetlen rossz lépés Báthory részéről bizonyosan kirobbantja közöttük a háborút. Évtizedek óta mindig így történt: valahányszor a keleti országrész egyik hatalom oldaláról a másikéra átállt, megjelentek az éppen ellenséggé vált fél csapatai. Most azonban a hintapolitika bűvös mozgása nem indult be. Megrekedt Báthory „erkölcstelenségén”.

A két nagyhatalom közömbösítéséből adódó lehetőséget az új uralkodó hallatlan munkabírással használta ki, bár fizikai értelemben nem látszott szívósnak, és gyakran volt beteg. Talán azért lett szellemi téren fáradhatatlan, mert minden őszintén érdekelte. Akár diplomáciai akció szervezéséről, akár egyszerű katonák ügyeinek intézéséről vagy az unokahúga menyasszonyi ruhájának díszítéséről volt szó, a figyelme azonnal a feladatra fordult, és addig koncentrált, míg a megoldás meg nem született. Gyorsan és egyenletesen dolgozott, az idejét jól osztotta be. Báthory a hajszoltság egyetlen jele nélkül tudott mindennel foglalkozni. Sokat segített neki a rendszeresség. Az ügyköröket pontosan határozta meg, úgy hogy akármilyen rangú alattvalójával állt szemben, világosan közölte vele, mit akar. Miután pedig a parancsait – rendszerint igen udvarias modorban – tudtára adta valakinek, a teljesítést mint természetes következményt várta el.

Furcsa azonban, hogy a társas életet nem szerette. Talán emiatt is maradt sokáig agglegény. Ő bizonyosan nem a kötetlen testi élvezetek kedvéért kerülte a házasságot. A 16. század szokásai különben is megengedték volna a törvénytelen szerelmeskedést. Ilyesmiről azonban Báthoryval kapcsolatban nem beszéltek a kortársak. Így tehát, amellett, hogy a társasági érintkezésben nehézkes volt, talán valami nagyon jó lehetőségre várt. Végül kiderült, nem tette hiába. Minden idők legelőnyösebb házasságát a magyarok között Báthory István kötötte.

Házasság a trónért

Mindez 1576 májusában történt. Krakkó volt a színhely, ahol Báthoryt előző nap lengyel királlyá koronázták. Akkor vette el a Jagelló dinasztia utolsó tagját, a kedves és tulajdonképpen szeretetre méltó Annát, bár egyiküknek sem volt sok kedve az együttéléshez. A menyasszony szokatlan egyéniségű testvérek között lett az örökösen otthon hagyott. Fivére, II. Zsigmond Ágost sikeres hadjáratokkal már életében nagy királynak számított, az idősebb testvér pedig, Izabella, Szapolyai János özvegyeként, mint a kor egyik legizgalmasabb sorsú szereplője lett közismert. Annával viszont nem történt soha semmi. Férjet is csak most, öregecskén kapott, amikor már beletörődött az eseménytelen egyedüllétbe, és maga is tudta, hogy nem valami kívánatos társ. Báthory igaz, jóval fiatalabban, de így is már negyvenhárom évesen – úgyszintén magányos volt az esküvő előtt. Aztán az is maradt.

A Báthory–Jagello házaspár ugyanis nem lett boldog. Annát még kívülállók is sokszor látták sírni. István királyt azonban az asszony bánata nem nagyon foglalkoztatta. Nem szerelemből vette el, és nem volt hajlandó úgy tenni, mintha érzelmekre alapozott házasságban élne. Anna nem a saját érzelmei miatt kellett neki, hanem azért, mert a lengyel nemesek többsége szinte szenvedélyes ragaszkodással vette körül a közöttük megöregedett királylányt. A lengyel koronáért folytatott bonyolult diplomáciai játékban ez lett Báthory aduja. Nyugat és Kelet érdekei csaptak akkor össze Lengyelország felett. Nem először történt, nem is utoljára. Jóval később majd ez vezet az ország felosztásához. Most azonban még megőrizték az egységet. Nem utolsósorban azért sikerülhetett, mert a belső széthúzást a köznemesség fölénye nem engedte kibontakozni. Az arisztokrácia legerősebb jelöltjét, Miksa császárt elsodorták. A köznemesek győzelme sok bonyolult tényezőből adódott, de összetartozásuk tudatát a lengyel dinasztia tagjainak csodálatával fejezték ki.

Félkézzel semmit

A koronázás és az esküvő után hamarosan kiderült, hogy a lengyelek aligha választhattak volna jobban. István, aki semmit nem csinált félkézzel, mint király is kiválónak bizonyult. Lengyelországban máig a múlt


legjelentősebb személyiségei közé sorolják. Ottani tevékenysége azonban nem része a magyar történelemnek. (Az események szintjén nem tartozik hozzá, a királyság ténye maga viszont nagyon jelentős.) Báthory nyilván sok személyes szempont miatt igyekezett a lengyel trónt elérni. Az akció mögött azonban több volt, mint az a vágy, hogy uralkodóként is a legelsők közé kerüljön. Bizonyosan ott munkált a kényszerűségből különálló Erdély helyzetének mérlegelése is. Egyedül az országtöredék kiszolgáltatott prédaként hevert; a hatalmas lengyel király uralma alatt védelmet kapott.

Otthon nem okozott megrázkódtatást a fejedelem eltávozása. Erdélyt emiatt nem érte hátrány. Báthory még a koronázása előtt teljhatalmú helyettest állított, a bátyját, Kristófot, aki nagy megértéssel lett most családi másodhegedűsből második ember az öccse mögött a közéletben. Minden kortárs szerint feltűnően szerette Istvánt; bizonyosan vállalt volna a kedvéért ennél nehezebb feladatot is. A távol élő fejedelem helyettesítése azonban végül könnyűnek bizonyult. A perszonálunióban élő országok harmonikus kapcsolata jött létre, mert István egyiket sem kívánta a másik érdekében kihasználni. Ennél is lényegesebb volt azonban az, hogy mielőtt eltávozott, tisztázta otthon a hatalmi viszonyokat.

Kemény kéz a belpolitikában

A rendezés szükségét még Báthory uralmának első éveiben Bekes Gáspár, a két nagyhatalom között ingázva politizáló úr idézte fel. 1575-ben éppen Miksa pártján működött. Fegyveres támadást intézett Báthory István ellen. Végső soron ez is hozzátartozott a Lengyelországért folytatott játszmához: a Habsburg császár (a lengyel arisztokrácia jelöltje) belső nehézségeket kívánt támasztani, hogy Báthoryt a diplomáciában bénítsa meg. Ez az utóbbi törekvés nem hozott eredményt, a Bekes-féle akció azonban fellobbantotta a belső bajokat.

Először is kiderült, mekkora hátrányt jelent Báthorynak az, hogy nem született uralkodó. Röviden azt mondhatnánk: a rendek felett gyakorolt jogainak nem volt ideológiája. A második baj mélyebb gyökerekből táplálkozott: a székelyek belső társadalmi ellentéteiből. Az államhatalom és a székelység kiváltságai sajátos ellentéteket eredményeztek már Szapolyai János Zsigmond idején is. Ezt az ellentétet jól ki lehetett használni politikai célra. Ezt tette most Bekes Gáspár is: maga mellé állította a székelyek egy csoportját Báthory Istvánnal szemben.

A rendek mozgolódását, az „első bajt” Báthory nehézség nélkül felszámolta. Kerelőszentpálnál legyőzte Bekest, majd rögtön hozzálátott a megtorláshoz. A vezért futni hagyta, de öt hívét még a csatatéren felakasztották, a többiek ellen pedig néhány héten belül hűtlenségi perek indultak. 1575. augusztus 8-án kezdődött a kegyetlen ítéletek végrehajtása. Egyeseknek sikerült előle elmenekülniük, másokat kivégeztek. Báthory célja azonban mindenképpen megvalósult. Tisztázta, hogy a jogok gyakorlásának ideológiája hiányozhat: a hatalom pozíciójából uralkodik.

A „másik bajt”, a székelyek elégedetlenségét viszont csak elfojtania sikerült. A székelyek belső társadalmi ellentétei ugyanis a székely „szabadságok” körül csaptak össze. E szabadságokat végső soron az államhatalom szavatolta, hiszen rendi kiváltságokon alapultak, az uralkodó tetszése szerint megkövetelt hadakozási kötelezettség fejében. Ebből a fejedelemnek előnye is született, hiszen állandó hadra fogható néppel rendelkezett, de hátránya is: bármelyik réteg érezte is sértve magát a székelyeknél, mindegyik rögtön vele, a fejedelemmel fordult szembe. Különösen, ha a fejedelem ellenségei igyekeztek őket mozgásba hozni. Későbbi uralkodók, Bethlen Gábor (1613–1629) és a két Rákóczi György (1630–1648; 1648–1660) a székely szabadságok általános eltörlésével kísérleteztek, de csak újabb ellentétek létrejöttét érték el. Érthető, hogy Báthory sem volt képes – de nem is akarta – a helyzetet megoldani.

Belső béke, rend

Általában elmondhatjuk: korát messze meghaladó törekvéseket Báthory István nem képviselt. Nem volt népvezér sem – mint néha mutatni szeretnék –‚ hanem a feudalizmus delelőjén hatalomra jutott uralkodó. A társadalom alacsonyabb rétegeinek gondjaival úgy foglalkozott, ahogy akkor az ő státusában kellett. Nyugodt életfeltételeik védelmével biztosította, hogy lehetőleg gyarapodjanak és kötelező terheiket saját egzisztenciájuk veszélyeztetése nélkül tudják viselni. Így – nem könnyen – érte el, hogy az erdélyi társadalom életét Mohács óta először, de uralma alatt hosszú ideig a béke lehetőségei határozták meg.

2. Képek




1. Tiszttartó a 17. században. Jobbágy DánielZIMÁNYI Vera

Tiszttartó a 17. században

Jobbágy Dániel

A történeti Magyarország legnyugatibb sávján, a mai Burgenland területén alakultak ki a Batthyány grófok hatalmas nagybirtokának törzsuradalmai: Németújvár, Rohonc és Szabnak. E három váruradalomhoz, amelyeket a mohácsi vész körüli években szerzett meg a Batthyány család, mintegy 110 falu tartozott.

E sok falu igazgatása, a három vár és annak személyzete, valamint a kiállítandó katonaság ellátása igen nagy és nehéz feladat volt, amelyet jól kellett megoldani, különben nem lehetett volna megvédeni a törökök további terjeszkedésétől e szépen művelt vidéket, annak szorgalmas lakosságát, valamint a főrangú család vagyonának és hatalmának a magját képező uradalmak szervezetét. A mindenkori földesúron sok múlott, de az sem volt közömbös, hogy a várak igazgatási apparátusában akadt-e tehetséges, buzgó segítője. A mindenkori tiszttartók íródeákjaikkal rendszeres számadásokat vezettek a földesúri bevételekről, jelentéseikben számoltak be az adott évi aratás megkezdéséről, az elért terméseredményekről stb. A sok száz jelentés, levél közül kiemelkednek azok az írások, amelyeket egy rátermett, tehetséges tiszttartó, Jobbágy Dániel küldött ugyancsak jó szervezőképességgel megáldott földesurának, Batthyány Ádámnak.

A rendtartó

A fiatal földesúr 1633-ban vette át a birtokok igazgatását özvegyen maradt anyjától, s azokat legott átszervezte; így került a rohonci és szalonaki társuradalmak élére az ugyancsak fiatal Jobbágy Dániel, akinek már ősei is a család tiszttartói voltak. Először meg kellett küzdeniük az előző földesasszony régi igazgatási apparátusával. Az új tiszttartó egyik, 1637. évi levelében arról számol be, hogy a szalonaki anabaptista kulcsárt kétszer megütötte, mert az „immár megszokta az, öreg Asszonyom ő Nagysága ideit s most is continuálni akarja a dolgot. Ha peniglen én méltatlan cselekedtem, Nagyságod itéleti rajta, mert netalántán ennekutána énnálamnál nagyobb s különb emberen is megpróbálta volna, hogy a Nagyságod parancsolatjainak helyt nem adott volna...” Az új tiszttartó igyekszik ura utasításait minél tökéletesebben végrehajtani, de jelentései egyéni meglátásokat, javaslatokat még nem tartalmaznak, amint többi tiszttartó társainak az írásai sem. Többévi gyakorlat után azonban messze társai fölé emelkedik; észreveszi az uradalmak gazdasági életének, a jobbágyok társadalmi helyzetének a legégetőbb problémáit és a bajok orvoslására is javaslatokat tesz.

A kor gazdálkodásának az volt az egyik ellentmondása, hogy az emelkedő mezőgazdasági árak idején a földesurak már nem elégedtek meg a jobbágyok termény- és pénzszolgáltatásaival, hanem saját kezelésű majorságokat is létesítettek, amelyeket túlnyomórészt a jobbágyok ingyen robotjával műveltettek, csak kis létszámú cselédséget alkalmaztak bennük. A 17. század közepére annyira megnőtt a jobbágyok robotja, hogy azt már nem lehetett tovább fokozni, s így a földesúri majorokat sem tudták tovább bővíteni. A nagy váruradalmakban tartott több száz főnyi katonaság viszont egyre több terményt igényelt. Ugyanakkor Batthyány további uradalmak vásárlásával is igyekezett növelni családja hatalmát. Ehhez sok pénzre volt szüksége, s ezért törzsbirtokaiból számos falut zálogba adott más földesuraknak. A kisebb számú jobbágynak viszont ugyanakkora majorsági földeket kellett megművelnie, mint korábban az ép uradalom jobbágyainak. A kor divatja szerint végrehajtott földesúri építkezések is sok ingyenmunkát róttak a lakosságra: meszet, a mészégetéshez fát, téglát kellett fuvarozniuk stb. E nagy célkitűzések teljesítésére a földesúr igyekezett minél több pénzt szerezni, és ezért gabona, bor eladására törekedett a szomszédos osztrák városok piacain. Hogy eladható termékfelesleghez jusson, jobbágyai csak akkor adhatták el terményeiket más kereskedőknek, ha az uradalom – alacsonyra szabott áron – nem tartott igényt azok megvételére.

A tiszttartó mindezt jól átlátta, és bár egész pályafutása a földesúrhoz kötötte, és elsősorban annak az érdekeit tartotta szem előtt, az ésszerűség nevében óvta attól, hogy a jobbágyokat erejükön felül terhelje: „…ha a szegénységnek nincsen s nem adhat, ott bizony az uraknak sincsen.” Jobbágy Dániel, aki emberi közelségből látta a jobbágyok helyzetét, hangot adott panaszaiknak. Amiről viszont tudta, hogy a jobbágyok gazdaságuk tönkremenetele nélkül teljesíteni tudják, azt kemény kézzel behajtotta rajtuk. Szükségesnek tartotta, hogy „zabla legyen szájukban”. Magatartására jellemző az az írása, amelyet a hátralékok miatt megbírságolt jobbágyok jegyzékével együtt küldött földesurának: „kik birsággal maradtanak, Nagyságod szegényekkel minden kegyelmességet cselekedjék, mert bizony fölöttébb nyomorultak, s nem is avégre tétettenek a törvények, hogy megvétettessék a birság rajtuk, hanem hogy féljenek Nagyságodtól s jobbágyi engedelmességüket megmutassák


Nagyságodhoz.”

Az emberséges reformátor

1646-ban, már több mint egy évtizedes tapasztalattal a háta mögött, egész másképpen látja a földesúri elővásárlás kérdését: „Amint a Nagyságod parancsolatja szerint Szabnak és Rohonc tartományában a gabonát, zabot és bort megtiltottam, hogy senki el ne adja a Nagyságod híre és akaratja nélkül, előmbe jövének szegények, könyörögnek azon, hogy Nagyságod fölszabadítaná, mivel abból köll megszerezniök mind maguk, mind pedig cselédjeik [családjuk] ruházatjokat; kérem annakokáért magam is Nagyságodat, tekintvén szűkölködő állapotjukat, méltóztassa fölszabadítani, hogy maguk szükségére való szerezvén, jobb állapotban szolgálhassák Nagyságodat.” Három év múlva észérvekkel igyekszik meggyőzni Batthyhány Ádámot arról, hogy ha mereven akadályozza a jobbágyi borárusítást, az egyszeri kis haszon elvesztésénél nagyobb kárt okoz az egész gazdaságnak. 1650-ben az előirányzottnál kevesebb újbort tudott csak a földesúr számára felvásárolni a jobbágyoktól. „Azt is nagy átkozással és sírással adták a szegény emberek; akiknél még valami bor maradt a hegyben, azt is specificatioban [jegyzékben] megküldtem Nagyságodnak. Az emberek esküsznek, hogy ha Nagyságod azokat is elveteti, pusztán hagyják a szőlőjüket.”

Jobbágy Dániel a „hosszú szekerezés” káros következményeit is felismerte – „a bolfauiak [Wolfau lakói] alázatosan jelentik Nagyságodnak, hogy a sok robotolás és szekerezés miatt szintén megnyomorodtak, mivel ez elmúlt esztendőben is a sok szekerezések miatt huszonhat lovuk veszett el és immár csak igen kevesen vannak közülük, akik a maguk marhájával a Nagyságod dolgát véghez vihetik.”

Világosan látja a falvak elzálogosításának káros hatását a jobbágyság visszamaradt részére, és sürgeti a falvak visszaváltását. „A szegénység a sok imide-amoda való szekerezést szintén elunta, amely miatt sok dolgok is múlnak el, s a jószág mivel most kevesebb, s a szőlőmunka, szántás, vetés, kaszálás sok rajtuk, szintén annyit kell végbevinniük, mint amikor mind együtt volt a jószág, mert amit annakelőtte harmadnapig elvégeztenek, most egy hétig sem végezhetik el a jobbágyságnak kevés voltuk miatt.”

A bajokat mélyrehatóbban kívánja orvosolni, megsejtve a kibontakozás későbbi útját. Robot helyett bérmunkát javasol: „A jobbágyság hogy ilyen kevés..., mindenik majorban jó volna két-két ekés barmot tartani szekerestől és jó béreseket fogadni melléjük, amelyek több dolgot vinnének véghez, hogy sem mint tíz jobbágy, bizonyos fizetések járván melléjek.” Sikerült Batthyány Ádám érdeklődését felkeltenie, ezért egyre részletesebben fejti ki elképzeléseit: sürgeti a robotmennyiség pontos meghatározását és azt, hogy az így megállapítandó munkamennyiséget ne lépjék túl. A korábbiaknál határozottabb formában veti fel azt, hogy az egyes majorokban 4–4 szekeret és hozzájuk való béreseket kellene tartani, „akik mind az épületekre s mind a várbeli fa hordására ami szükség kívántatik, végben vinnének, jobban, hogysemmint a robotos, aki csak henyél, alig várja, hogy az idő és nap elmúlik, s hazamehessen, sem itt az ő Nagysága dolgában, otthon a maga dolgában véget nem ér. Ehhez jó béreseket fogadván, néha-néha, ha építés nincsen, fahordásra, szántásra, szőlőkhöz való föld és ganéj hordására” is lehetne őket fordítani. „Hogy ha hirtelen szekér kívántatnék, nem utna-futna az ember a szegénység után, kit szántásról, kit a gabonán, a szénatakarástól kell mindjárást állítani, s mindjárt hat-nyolc munkás híjával leszen, s híjával leszen az ő Nagysága dolga, s az olyan mind ő Nagyságának, mind a szegénységnek nagy kárára következik.”

Azt is szerette volna elérni, hogy a jobbágyok egész telkenként 10 forintot fizessenek e béresek tartására. De ezt túl nagy összegnek találták – a földesúri pénzadójuk 1–2 forint volt egy egész telek után –‚ mivel ennek az összegnek a lefizetésével csak a „szokásoson” felüli, robottól mentesülnének. Amellett a jobbágyok kifejtették: nem bíznak abban, hogy az uradalom megtartja az egyezséget, és attól félnek, hogy majd a felemelt pénzadót is fizetniük kell, s ugyanakkor erősen robotoltatni is fogják őket. A feszített gazdasági helyzetben tehát mintegy bizalmi válság alakult ki az uradalmon belül.

A jó szemű tiszttartó fel tudta mérni, hol az a reális határ, amelyen túl nem lehet terhelni a jobbágyságot. Az 1640-es évek sorozatos rossz termései következtében az évtized végére éhínség következett be a Vas megyei uradalmakban is. 1648 és 1649 tavaszán a földesúri adók szinte behajthatatlanná váltak. „Bizonnyal írhatom azt Nagyságodnak – írja 1649 tavaszán –‚ hogy oly ügyefogyott nyomorult emberek ezek nyavalyások, hogy akiknek azt gondoltam, ...gabonája, marhája, pénzecskéje vagyon, de él az Isten, falat kenyere sincsen: hát hol még a szegény nyomorultja, akinek még ez három avagy négy szűk esztendő előtt a bő időben sem volt semmije is. Vagyon némelyeknek kevés marhájuk, de ha azt elvesztegetik, reménykednek, hogy Nagyságodnak írjak mellettük, Nagyságod minden kegyelmességet mutasson hozzájuk és várakoznék Nagyságod egy kevés ideig, tudnya illik aratásig, akkor ha Isten áldását adja fejükre, mindenekről contentálják [kielégítik] Nagyságodat. Ha magam nem látnám, soha nem hinném. A szántásra eljön nyavalyás marhájával és ekéjével, kettőt hármat metsz a barázdában, némelyiknek mindjárt leül marhájával s a gyalog is oly erőtlen az éhség miatt, hogy... ugyan szíve


esik rajta embernek. Könyörgök Nagyságodnak, mint kegyelmes uramnak, ebben valami remediumot [orvoslást] találjon Nagyságod.” 1649. április 30-án arról ír földesurának, hogy „A szegénységnek most három hétig való szabadságot adtam, hogy szegények kibocsátván marhájukat, míg fölveszik magukat, addig legyenek békével. Kérem, ha Nagyságodnak valami oly parancsolati volnának vagy szekerezési, Nagyságod ezen három hét alatt engedje meg ezen nekik engedett szabadságot.”

Az ügyeskedő

Jobbágy Dániel nemcsak a jobbágyokkal való bánásmódban volt körültekintő, célszerű és emberséges, hanem az uradalom határain túl mutató kereskedés terén is tett javaslatokat. Ő beszélte rá földesurát arra, hogy kapcsolódjék bele a marhakereskedésbe, amint azt más főrangúak, így a Zrínyiek is megtették. „Én még Újváratt laktam, Szentgotthárdi Nagy Magyari János deákkal együtt kereskedtünk ökrökkel és úgy éltünk véle, ha mi nyereségünk lett, azon nyereséget az ökörkereskedőkkel, melyek az ökröket onnan fölhajtották, egyaránt osztoztunk, ha pedig kárvallás lett, abból mireánk semmi sem esett.” E fölöttébb egyoldalúan kedvező feltételekkel azután tiszttartója tanácsára Batthyány Ádám is hamaros jelentős marhakereskedésbe fogott.

Akármilyen ésszerűnek, bizonyos értelemben „modern” gondolkozásúnak ismertük is meg Jobbágy Dánielt, azért tipikusan feudális ember volt, aki, ha a helyzet úgy alakult, nem riadt vissza erőszak alkalmazásától sem. Egyik levelében egy kereskedő kifosztásáról számol be. „Tegnap hogy Nagyságodtól eljöttünk Eörsi Mihály urammal, az olasz Jakobot előtalálván, hogy Gréc [Graz] felé akart menni, gondolkodtam felőle, hogy Nagyságod most másoktól is pénzt kér kölcsön s ennekelőtte ezt is egynéhányszor kértem, mivel tudom, hogy feles pénze vagyon, de többet háromszáz forintnál nem tudtam tőle kérni, arra is mód nélkül való inscriptiot [birtokzáloglást] kívánt volna Nagyságodtól. Juta eszembe, hogy szerencse, ha ez pénzt nem viszen Grécbe vásárlani, ettzerit [egy részét] Olaszországba küldi az atyafiainak. Megkerestettem szekerét, noha eléggé tagadá, hogy nincsen; hanem a széna alatt találánk egy ládát, amelyben mennyi pénzt találtam, íme, mind jegyzésestől és pénzestől Örsi Mihály uram által odaküldettem Nagyságodnak. Ki hinné, hogy olyan rossznak annyi pénze legyen. Ebben, ha Nagyságod jóakaratja, a hatszáz forintot visszaadhatja Nagyságod, s a kétezret interessére [kamatra] megtarthatja Nagyságod mert eleget sidókodott jó olasz uram a Nagyságod jószágában. Avagy interesse nélkül bízvást az ezer forint Nagyságodnál maradhat s a többit ha vissza adja Nagyságod..., mivel most kívántatik a pénz.”

A megbotlott

Az eddigiekből ítélve Jobbágy Dániel működése mind az uradalomra, mind pedig a jobbágyokra nézve meglehetősen pozitív. Állandóan hangoztatott célján túl – a földesúr jövedelmének a növelésén és a jobbágyok terheinek az ésszerűség határai között tartásán – volt azonban egy kevésbé hangoztatott, de csöndben követett célkitűzése is – igyekezett megszedni magát. Ez a törekvése pedig néha összeütközésbe került az előbb említett két céllal. Ez kitűnik az ellene folytatott vizsgálat során a tanúknak feltett kérdésekből is: Szolgáltak-e a falvak valamely tisztviselőnek az Úr szolgálatán és robotján kívül? Szekereztek-e a tisztviselőnek? Foglalt-e bort a maga számára a tiszttartó, s ha igen, megadta-e méltányos árát? A tiszttartónak hány hordó borát árulták ki a falvakban? S így tovább. Az elrendelt vizsgálatot azonban a földesúr 200 arany ellenében abbahagyatta. Azt kívánta viszont, hogy Jobbágy évekre visszamenően írásos dokumentumokkal számoljon el sáfárkodásáról. A tiszttartó kétségbeesetten tiltakozott; le akart mondani, de amikor földesura ezt nem fogadta el, „lábai eleibe borulván, fejet hajtván”, magának és elődeinek hosszú szolgálatára és érdemeire hivatkozván könyörgött, szabadítsa fel a földesúr a számadások terhe alól. Batthyány hatalmas összeget, 6000 forintot követelt tőle, valamint azt, hogy a 2000 forintért zálogban nála lévő egyik falut a zálogösszeg visszafizetése nélkül bocsássa vissza. Hosszas alkudozás és könyörgés után valahogy kiegyeztek; Batthyány Ádám végül is beletörődött, hogy hűséges-hűtlen tiszttartója egy „ való levelet” kapjon, és így a többi tisztségviselőktől eltérő, kivételezett helyzetbe kerüljön.

Jobbágy Dániel azonban nem élvezhette sokáig ezt a kikunyerált kegyet. Nemsokára betegessé vált, és a fenti incidens után négy évvel meghalt.

Így ért véget egy tehetséges ember pályafutása, aki nemcsak nagy ügybuzgalommal dolgozott egész életében, hanem többet látott meg legtöbb kortársánál, sokat kezdeményezett, kísérletezett, egészében véve hatékonyan működött. Legfontosabb elképzelésének valóra váltásához: a jobbágyi robot pénzen való megváltásához az általa vezetett uradalom gazdasági feltételei ekkor még nem voltak eléggé érettek.

2. Képek




1. A nemzet elnyomója vagy a nép felemelõje? Kollonich LipótVARGA J. János

A nemzet elnyomója vagy a nép felemelője?

Kollonich Lipót

Kollonich Lipót (1631–1707) magyar kamaraelnök, kalocsai, majd esztergomi érsek a 17. század utolsó évtizedei magyar történetének egyik meghatározó személyisége volt. Világi és egyházi működése során határozott programot dolgozott ki a török kiűzése utáni Magyarország jövőjének alakítására. Elgondolásaiból azonban keveset tudott megvalósítani. A kort formáló erők más irányt szabtak az ország fejlődésének, mint amilyent ez az önállóan gondolkodó személyi szánt neki.

Európa vagy Magyarország

Egyénisége tele volt ellentmondásokkal, akárcsak a kor, amelyben élt. Magyarnak született, de nincs nyoma, hogy tudott volna magyarul. Élete nagy részét az ország határain kívül élte le, mégis a pozsonyi jezsuiták templomában helyezték örök nyugalomra. Pályáját katonaként kezdte, s mint pap fejezte be. Máltai lovagként ízig-vérig katona, aki egyházpolitikai eljárásaiban is szerette a kardvágásokat. „Főpapi pásztorbotja karddá élesedik, főpapi süvegje sisakká merevedik. Meggyőződései kemények, mint valami márványtömb s energiája, mellyel végrehajtásukhoz fog, nem kímél jogot, törvényt, hagyományt, keresztül gázol mindenen” – írta róla egyik méltatója, Mihályi Ernő. A katolikus megújulás „lánglelkű apostola”, az egyház legképzettebb papjainak, a jezsuitáknak nagy pártfogója, ugyanakkor a protestánsok és a zsidóság súlyos pörölye, a cuius regio, eius religio (akié az ország, azé a vallás) protestáns elvének kérlelhetetlen visszafordítója. Az 1674. évi pozsonyi törvényszék előtt elítélt magyar prédikátorok megkínzásának és gályára küldésének egyik értelmi szerzője, ugyanakkor máltai lovagként a pestisben szenvedők és a szegények gyámolítója, a rabkereskedelem ellenzője. Bécs 1683. évi török ostroma és felmentése után a város körül összegyűjtött árva gyermekek istápolója.

Az egységes Habsburg birodalom (Gesamtmonarchie) és a megteremtéséhez szükséges abszolutizmus és centralizáció híve, következésképpen a magyar rendi törekvések ellensége, az ősi nemesi alkotmány aláásója. Európai látókörből szemlélte a világot, a nyugati országok hatalma és gazdagodása lebegett a szeme előtt: Angliáé, Franciaországé, Hollandiáé és Velencéé, s nem a magyar urak vármegyei kiskirályságait tartotta követendő példának. A francia Colbert és az angol Cromwell voltak a mértékadói és nem a magyar főméltóságok: a nádor, az országbíró, a tárnokmester és a bánok. A kor abszolutista jogalkotását tartotta követendőnek, s nem a Werbőczy Hármaskönyvébe foglaltakat. A törvény előtti egyenlőségről és a közteherviselésről vallott nézetei az új természetjogban gyökereztek s nem az Aranybullában vagy Werbőczy nemesi felfogásában. Ilyen alapállásbó1 Kollonich el sem tudta képzelni, hogy mi bántja a bécsi udvar terveit ellenző, de alapjában véve lojális magyar főurakat, amikor – mint mondotta – örülniük kellene, hogy I. Lipót kitünteti Magyarországot, midőn örökös tartományainak intézményeit oda is átültetni kívánja. Hiába volt világosan gondolkodó fő, hiába szerzett kitűnő ismereteket a közigazgatás több ágában, reformtörekvései meddők maradtak, azokkal inkább ellenségeket s nem támogatókat szerzett magának Magyarországon. Bécsújhelyi, majd győri püspöksége idején kortársai közül Esterházy Pál nádor, Szelepcsényi György esztergomi érsek és Széchenyi György kalocsai érsek határozottan felléptek nézetei, a magyar nemességet sújtó törekvései ellen. Ádáz magyarellenességének vádját először a kurucok akasztották reá, akik nagy ellenszenvet éreztek iránta, azután a 19. század történetírói, főként Acsády Ignác. Oka a Kollonich irányításával készült tervezetből, az Einrichtungswerk des Königreichs Ungarn-ból (A magyar királyság berendezésének művéből) kiolvasott javaslat, amely szerint a török kiűzése után Magyarország elnéptelenedett területeire elsősorban német ajkú telepeseket kell behozni. Ebből született meg történetírásunkban a hírhedt „germanizálási” tétel, ennek – no meg protestánsellenességének – köszönhette a főpap, hogy tőle származtatták az ijesztő „célkitűzést”: „Magyarországot előbb rabbá, azután koldussá, végre katolikussá fogom tenni”, s ezért hasonlították őt a magyarokkal kegyetlenkedő, félelmetes hírű császári tábornokhoz: „Kollonich Lipót ugyanaz bíborosi palástban és kalapban, mint Antonio Caraffa páncélban.”

Habsburg-hívő Magyarországért

Ki volt Kollonich és, mit akart megvalósítani? Horvát eredetű, a császár szolgálatában álló katonacsaládból származott. Nagyapja, báró Kollonich György a 16. század második felében Kismarton és Fraknó kapitányaként


szolgálta az uralkodót. Apja, Kollonich Ernő harcolt a török ellen a tizenöt éves háborúban és Bocskai István ellen Felső-Magyarországon. 1604-ben szerzett indigenátust, ezzel Magyarország nemesei és bárói közé került. Előbb Győr, majd Pozsony várparancsnoka, 1621-től ugyanilyen minőségben Komáromban teljesített szolgálatot. 1637-ben grófi rangot kapott II. Ferdinándtól. Kufsteini Anna Eleonóra bárónővel kötött második házasságából kilenc gyermek született, a hetedik, Lipót Károly 1631. október 26-án látta meg a napvilágot. Keresztelési szertartását Pázmány Péter végezte.

Kollonich Lipót gyermekévei jórészt Komáromban teltek el. Itt találkozott az ifjú Odescalchi Benedekkel (ő a későbbi XI. Ince pápa), aki katonaként szolgált a városban. A serdülő Kollonichot hamarosan IV. Ferdinánd apródjai között találjuk, majd a bécsi jezsuita gimnáziumban. 19 évesen a Máltai Lovagrend tagja lett, egy év múlva már Kandia (Kréta) szigetén harcolt a török ellen, szövetségben a Velencei Köztársasággal. 1655-ben részt vett egy tengeri ütközetben a Dardanelláknál, ahol zsákmányul ejtette az egyik török hadihajó zászlóját. Hősiességéért kétévi időtartamra máltai kasztellánussá (várnagy) választották.

A lovagrendben töltött mozgalmas évek után kezdődött el Kollonich Lipót magasra ívelő közéleti és egyházi pályafutása. 1659-ben I. Lipót titkos tanácsosa lett, 1672-től a pozsonyi kamara elnöke, s mint ilyen, részese volt a törvénytelen adók behajtásának és egy sor birtokfoglalásnak. De közben belelátva a kamarai gazdálkodás kulisszatitkaiba, a katonaság pénzügyeinek kezelésébe, kérlelhetetlenül feltárta a katonaság visszaéléseit, zsarolásait. Néhány év múlva a Magyarországon abszolutizmusra törő uralkodó – aki például 1673-ban felfüggesztette az ország alkotmányosságát jelképező nádori intézményt – delegálta az ország ügyeit intéző kormányzótestületbe. 1687-ben részt vett I. József koronázásának – s egyben a Habsburgok örökös magyar királysága országgyűlési elfogadtatásának – előkészítésében. A következő évben megbízást kapott az Einrichtungswerk-bizottság munkájának irányítására, 1692-ben a császári udvari kamara vezetésére, majd két esztendő múlva kinevezték a Titkos Tanács élére.

Világi tisztségeivel egy időben magas egyházi méltóságokat is viselt. 1666-ban nyitrai, négy év múlva bécsújhelyi, 1685-ben győri püspök. Buda visszafoglalásának napján XI. Ince pápa bíborossá nevezte ki, 1688-ban kalocsai, 1695-ben esztergomi érsek lett.

Páratlan gazdagságú életpálya, amely kötelezővé tette számára, hogy a török elleni háború eseményeire is odafigyeljen. Nyitrai püspöksége idején kijavíttatta a vár erődítéseit, mert a környéken gyakorta portyázott a török, és együttműködött Esterházy Pállal, aki ugyanott tartotta székhelyét a bányavárosok főkapitányaként. 1683-ban a töröktől ostromolt Bécs védelmét szervezte: élelmiszert halmozott fel a városban, zsoldkifizetés céljára lefoglalta két főpap, Szelepcsényi György Bécsben őrzött 499 000 forintnyi és Széchenyi György 61 000 forintot érő vagyonát, gondozta a betegeket és a sebesülteket. (A várost ostromló Kara Musztafa nagyvezír állítólag akkor fogadta meg, hogy Bécs elfoglalása után sajátkezűleg veszi fejét a püspöknek, mint a védelem egyik szervezőjének. Ehelyett azonban néhány év múlva Kollonich kapta meg ajándékul a szultán haragjának áldozatául esett nagyvezír koponyáját.)

Magyarország újkori berendezése

Kollonich Lipót életének főműve, de egyúttal egész tevékenységének legvitatottabb része az irányításával 1688–1689-ben készült Einrichtungswerk, amely öt nagy fejezetre tagolva vizsgálja a tervezet készítői szerint az ország előtt álló legfontosabb feladatokat. A munka egyrészt a rendiség elégtelenségeit és ésszerűtlenségeit kritizálja: szó esik abban a nemesség igazságszolgáltatási előjogainak korlátozásáról, a nemesi javak megadóztatásáról, a nemesi vámmentesség eltörléséről és a mezővárosoknak a nemesi vármegyei hatalom alóli felszabadításáról. Másrészt a császári katonai önkény és a hadsereg-élelmezés korabeli, a lakosság erőit kiszipolyozó rendszerét bírálja. Emellett egy sor előremutató, az ország újjáépítését elősegítő javaslattal él: a magyar kancellária és a jogszolgáltatás racionális átszervezése, a nem nemesek jogképességének elismerése, egységes adórendszer és katonai erőszaktól mentes adóbehajtás, az elnéptelenedett országrészek betelepítése, vallási türelem a betelepülők iránt (!)‚ gimnáziumok és főiskolák alapítása, az egészségügy és az elemi oktatás reformja, szabadabb földbirtokforgalom és hitelnyújtás, az ipar, kereskedelem és a közlekedés fellendítése, a pénz, súlyok és mértékegységek egységesítése szerepel elgondolásai között.

Az utóbbiak sorában nem nehéz felfedezni annak az állam- és gazdaságtudományi rendszernek – a merkantilizmusnak – az elemeit, amelyek segítségével Colbert Franciaországot, Cromwell Angliát a gazdasági fejlődés jelentős magaslatára emelte. A merkantilisták azt vallották, hogy a vagyon forrása a pénz, a tőke körforgása, s azt aktív külkereskedelemmel lehet biztosítani. Ehhez viszont iparfejlesztés és ipartámogató védővám-politika szükséges. Az ország gazdagságának forrása még a kincs is, ezért minél több nemesfémet kell felhalmozni. Nálunk ennek a rendszernek egyik első és fő képviselője Kollonich Lipót volt az Einrichtungswerkkel. Idevágó javaslatait egybegyűjtve kirajzolódik a merkantilizmus magyarországi


adaptációjának lényege: a politikai fejlődéssel, vagyis a mindent központosítani törekvő abszolutizmussal párhuzamosan gazdasági téren is egységet kell teremteni, meg kell szüntetni a középkorból örökölt sokféle hűbéres tagoltságot, le kell dönteni a nemesi, városi, testületi érdekeket védő tilalomfákat, a belső kereskedelem előtt tornyosuló vámsorompókat, hogy a sok kis, önző érdek helyére az államérdek lépjen. Ez a rendszer a rendi, városi, helyi gazdaságpolitikától az egységes államgazdaságon át a távolabbi jövő, a szabad verseny felé mutat.

Az állami (kamarai) érdek kicseng a mezőgazdasági reformokból, az adórendszerből és a telepítési tervekből is, de figyelemre méltó az adófizető lakosság anyagi érdekeiről való féltő gondoskodás is. Ahogyan lefesti a föld népének kiszipolyozását, jobban aligha lehetne megalapozni a Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc szükségszerűségét. Az Einrichtungswerk-bizottság vezetőjének van érzéke a bajok felismerésére, füle a panaszok meghallgatására és bátorsága illetékes helyen való feltárásukra. Pozitív javaslatai nagy értéket képviselnek: a jobbágyi kötelezettségek szigorú meghatározása gátat vet a földesúri önkénynek, a telepesek szabadsága és adókedvezménye biztosítja ittmaradásukat, ezzel az elpusztult országrészek gazdaságilag felépülnek. (Tegyük hozzá: Mária Terézia felvilágosodott reformjainak csírája, korai jelentkezése ez, természetesen más indítékból, más céllal és más viszonyok között. Kollonich megelőzte korát.)

A 17. század utolsó két évtizedének magyarországi viszonyait alapvetően az abszolutizmus és a rendiség küzdelmében beállt viszonylagos szünet határozta meg. S ezt Kollonich sem hagyhatta figyelmen kívül. E kettősségből ered az Einrichtungswerk központosító tendenciáinak visszafogottsága, ami akkor válik igazán szembetűnővé, ha a tervezetet átható szemléletmódot Kollonich korábbi megnyilvánulásaival vetjük össze. A bíboros egyéni fejlődése ebből a szempontból ugyanis szinkronban állt a Habsburg politika alakulásával: Kollonich, úgy tűnik, nem kívánta megismételni az abszolutizmus nyílt bevezetésének 1670-es évekbeli kudarcát, s az 1680-as évek végén abszolutista meggyőződésének bizonyos tompításával remélte elérni a változatlan célt: beolvasztani Magyarországot a Habsburg birodalomba.

Az Einrichtungswerket véleményező főbizottság mégsem tartotta végrehajthatónak a tervezetben foglaltakat: elsősorban az abszolutizmus túl mérsékeltre sikerült hangvételét kifogásolta és az adómérséklés sem tetszett neki. A magyar urak pozsonyi konferenciája pedig egyenesen elvetette a javaslatot, mert abban a rendi kiváltságok sorozatos megsértését látta.

Két korszak határán állt az Einrichtungswerk, ezért nem arathatott sikert. Egyes javaslatain még az abszolutizmus szelleme uralkodott, ugyanakkor felvetett olyan gondolatokat, amelyekért majd a 18. század közepéről nyúlnak vissza, másokat meg száz év múlva a francia forradalom is csak ágyúszóval és guillotine-nal tud megvalósítani. Két korszak határán állt maga Kollonich Lipót is, akit nem tartunk számon a magyarság politikusai között, de egyházi hivatásának következetes gyakorlása, karitatív tevékenysége, nagyszabású társadalom- és kultúrpolitikája, a katonai és pénzügyi visszaélésekkel szembeni határozott fellépése, a török kiverésére és a magyar végvárak megerősítésére irányuló fáradozása, nagy diplomáciai összeköttetése a hivatásuk magaslatán álló főpapok, sőt a történelem menetére befolyást gyakorolni képes egyéniségek sorába emelik.

2. Képek




1. Szoknyás zsarnok vagy mûvelt nagyasszony? Madame PompadourPOÓR János

Szoknyás zsarnok vagy művelt nagyasszony?

Madame Pompadour

A régensség züllött korszakában, jómódú, de kétes hírű szülők gyermekeként született a későbbi Madame Pompadour (1721–1764). Takács családból származó apja a hadsereg-szállítás zavaros vizeiben ügyesen halászva, a hírhedt Páris testvérek pártfogoltjaként alapozta meg vagyonát. Előkelőbb származású anyja Párizs legszebb nőjének hírében állt, aki „szép volt, mint egy Vénusz”, a rossz nyelvek szerint gyakran élt a bájaival. Leánya érdekében is, akinek pályáját anyja előkelő, valamikori diplomata barátja, a sikeres üzletember de Tournehem úr egyengette azután is, hogy az apa belebukott pénzügyi tranzakcióiba és emigrálnia kellett.

A leány –Jeanne Antoinette Poisson a neve – gondos nevelést kapott. Előbb egy zárdában (!)‚ majd a család előkelő párizsi házában, ahová a szép, magas, selymes hajú tanítvány kedvéért szívesen jártak a jó nevű tanárok: Jeliotte, a Párizsi opera énekese, az ének mellett zongoratanár is; Guibaudet, a tánctanár és Crebillon, a legfontosabb tudomány, az irodalom és társalgás titkainak tudója. Csodálták tanítványuk intellektusát, rendkívüli memóriáját, ami született bájjal és viselkedéskultúrával párosult.

Megvoltak tehát a kellékei – szépség, műveltség, stílus –‚ hogy megnyíljanak előtte a társasági élet központjai, a szalonok. A Tencin szalonba – Marivaux, Fontenelle, Montesquieu, Helvetius társaságába – még anyja révén jutott el. A Geoffrin-házba – melynek tulajdonosa II. Frigyessel, Kaunitzcal, II. Katalinnal levelezett, utazásai során Mária Terézia és Poniatowski Szaniszló vendége volt, szalonjában pedig megfordult a szellemi élet összes kiválósága – már hívták. A siker megfertőzte. Ellenállhatatlanul vonzotta az unalmas pénzemberekhez képest emelkedett társaság, ahol mindig az opera, a színház és az irodalom volt terítéken, s ahol egy csinos nő, akinek a szelleme is csiszolt, különösen kiváltotta a férfiak hódolatát és a nők irigységét. Az anyagiakon kívül megvolt érvényesülésének társadalmi háttere is. 1741-ben házasságot kötött régi pártfogója unokaöccsével, Charles Guillaume Lenormand d’Etioles-lal, Bourbon-le-Chateau, Saint-Aubin és Etioles urával, akit ugyan sosem szeretett és aki nem is volt divatos világfi, de volt benne valami nagyon előnyös: a nemesi címe.

Madame d’Etioles ezután Párizsban vagy a Párizstól nem messze fekvő kastélyában töltötte idejét, ahol mindazt megtalálta, ami az életet kellemessé teszi: vízpartot, erdőt, sétányokat, parkokat, szökőkutakat. Azonnal megjelent a kastélyban a szalonokban meghódított társaság is, többek között Fontenelle, Crebillon, Montesquieu, leggyakrabban pedig haláláig közeli barátja, az ekkor már európai hírű Voltaire. Közben továbbra is járt a párizsi Saint Honoré utcába, a Geoffrin szalonba, s újabb hírességeket – Van Loo, Quentin la Tour, Falconet – ismert meg.

Madame d’Etioles nemcsak művelt társasági hölgy, hanem kiváló színésznő is volt, amit akkoriban értelmiségi és arisztokrata körökben nagyra becsültek. Etioles-ban berendezett egy színházat. Nem volt ez szokatlan abban az időben. Az azonban már mindenkinek feltűnt, milyen feltűnően szép énekhangja és sokoldalú tehetsége van a kastély úrnőjének, aki egyre gyakrabban lépett fel, és nemcsak saját házában. Híre lassan eljutott a legfelső udvari körökbe. 1742 nyarán a francia királyné bizalmasa, Hénault elnök egy levélben arról számolt be, hogy részt vett egy színielőadással egybekötött estélyen és ott – írja – „Találkoztam egy hölggyel, aki talán a legcsinosabb, akit életemben láttam, Madame d’Etioles-lal. Tökéletesen ért a zenéhez... színielőadásokon lép fel Etioles-ban, melynek színháza olyan jól fel van szerelve, mint az Opera.” Később aztán rendszeresen találkoztak. Ennek az ismeretségnek is köszönhető, hogy Madame d’Etioles előtt megnyíltak a legelőkelőbb paloták kapui is: immár udvari nemesek, Duras, Nivernois, Richelieu herceg társaságában foroghatott.

Az alkalmankénti találkozás Versailles lakóival azonban kevés volt számára. Egy jósnő állítólag már 9 éves korában megjósolta neki, hogy egyszer a király kegyencnője lesz. Az egyre népszerűbb szépasszony ennek szellemében építgette kapcsolatait, s megvoltak ehhez a megfelelő „ágensei” is. Rokona volt például a trónörökös első kamarása: Binet. Bejáratos volt az udvarba Mme d’Estrades, Mme de Sassenage, Mme de Villimier és Chevreuse hercegnő, távoli rokonai vagy ismerősei. Közvetítésükkel ismerte meg Bernis abbét, Franciaország későbbi külügyminiszterét. Pártfogói egyengették a jóslat beteljesedésének útját, de Madame d’Etioles maga is mindent megtett. Méltó hozzá az a színészi teljesítmény, ahogyan magára irányította a király figyelmét.


Mikor a király kedvenc szenvedélyének, a vadászatnak hódolt, s erre éppen a sénart-i erdőben (közel Etioles-hoz) került sor, mindig feltűnt ott egy szép nő nyitott, díszes hintója. Végre a királynak is feltűnt az útját „véletlenül” mindig keresztező fogat. Binet és Mme Chevreuse készséggel felvilágosították: a hintó utasa Madame d’Etioles, akiről már volt alkalmuk beszélni őfelségének. A nevét a király valóban ismerte, és ismerték mások is az udvarban. Így az éppen soros kegyencnő, Chateauroux hercegnő is, aki meg is neheztelt Mme Chevreuse-re a készséges felvilágosításért, mondván: „Nem tudja, asszonyom, hogy ezt a kis Etioles-t szemelték ki a király számára?”

A hercegnő és Versailles lakói jól voltak informálva. Chateauroux halála után – aki két nővérét követte és akit igen rövid időre két húga követett irigyelt „tisztségében” – valóban Madame d’Etioles hódította meg az uralkodót. Vajon a férj és a kortársak nem találtak ebben semmi kivetnivalót? – kérdezhetnénk mai gondolkodásunk alapján. Nem, mivel a házastársi hűségnek a korban semmi jelentősége nem volt. Monsieur Etioles ugyan szenvedett a történtektől, mert ő szerette a feleségét, de erkölcsileg nem botránkozhatott meg, nem számított megalázott férfinek. Azon sem ütközött meg senki, hogy valaki a király szeretője akar lenni. Nesle marsall, az említett öt hölgy apja kifejezetten büszke volt leányaira.

Nincs ebben semmi érthetetlen. A francia társadalom hagyományosan felfelé idomult, Versailles-hoz, az udvarhoz, melynek első számú reprezentánsa az „ország első nemese”, a király volt már egy évszázada. Ezt az értékrendet XIV. Lajos szuggerálta a franciákba, amíg az állam kívül és belül is sikeresen működött, ráadásul egész Európa irigyen figyelő tekintete Versailles-on függött. Szívesen hitték, hogy az, ami a királyi központban, az uralkodó környezetében történik, fontosabb és érdekesebb az ország sorskérdéseinél is. A 18. század hiába viseli – joggal – a felvilágosodás százada nevet, értékrendjében a filozófia, a tudás nem az utókor által kijelölt méltó helyet foglalta el. A felvilágosítók tekintélye még eltörpült az arisztokratikus királyi központban. Jól kifejezi ezt, hogy amikor Voltaire Berlinbe távozott, XV. Lajos úgy kommentálta: egy bolonddal legalább kevesebb van Párizsban. Ugyanezt jelzi, hogy színdarabja bellevue-i bemutatóján, melyen ott tolongott az udvar, csak feszengeni tudott Rousseau, A társadalmi szerződésről című mű plebejus értelmiségi szerzője. Luynes hercegnek, az udvari élethű krónikásának naplójából például az is alig derül ki, hogy amikor Madame d’Etioles a király meghódításán fáradozott, Franciaország éppen a katonai csőd szélén állt az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748).

Az udvar szerint az az álarcosbál volt 1745 telének legfontosabb eseménye, amelyről a király először vitte Versailles-ba a későbbi Madame Pompadourt. Az udvar legfeljebb egy gáláns kalandot tudott elképzelni, hiszen legyen Mme d’Etioles bármilyen művelt és bármilyen gazdag, származása alapján nincs helye a kékvérűek között. Néhány pártfogóval és a király még soha tartósnak nem bizonyult vonzalmával szemben ott állt az ellenséges külvilág, amely kíváncsian várta a liaison közeli végét, ami felől nem volt kétsége. Aztán, ahogy teltek a hónapok, egyre többekben sejlett fel, hogy inkább egy karrierhez fognak asszisztálni. E karrier titka – mégiscsak híven a felvilágosodás századához – a szellemi főlény, a műveltség és az emberismeret volt. A királyi szerető sikertörténetében ugyanis nyugodtan eltekinthetünk a női bájaktól. Nem mintha Madame Pompadour – már ez a neve a király által ajándékozott birtok után – nem lett volna szép nő. Leroy, a királyi vadászpark felügyelője ódákat zengett róla, de ilyenek tucatjával lestek a legkeresztényibb uralkodóra. Pompadour azonban tudta, hogy az érzéki, nőfaló királyt csak a szépségével nem fogja magához láncolni. Nemcsak a király szerelmét, hanem a megbecsülését is el kell nyernie és nemcsak őt, ha nem az udvart is meg kell hódítania. Ez utóbbi különösen nehéznek ígérkezett, mert ellenségei jóval többen voltak, mint barátai. Intrikáltak ellene, áradtak felé a gúnyversek, különösen a királyné környezetéből. Madame Pompadour ezért ügyelt arra, amire elődei nem. Mélységes tisztelettel vette körül Mária Leszczyńskát, Lajos lengyel feleségét, s ennek meg is lett az eredménye. Amikor hivatalosan bemutatták Versailles-ban – hiszen nem a beköltözés tényétől, hanem a bemutatástól lesz valaki a palota teljes jogú lakója –‚ elmaradt az udvar által nagyon remélt botrány. A királyné méltányolta Pompadour gesztusait, s a bemutatkozáskor méltósággal elbeszélgetett vele. (Férjére egyébként nem volt féltékeny, házaséletüket rég megszakították.)

Az udvar megnyerésében elsősorban műveltsége és színészi képességei segítették. Korábban is tudhatta, hogy a 18. századi Franciaországban a színész hatalom – mert szórakoztat. Az udvari élet pedig kizárólag a szórakozás körül forog. Ezért társulatot alapított Versailles-ban, a palotában. Hercegek és hercegnők vetélkedtek a tagságért. Az előadások sorát 1747 legelején a Tartuffe nyitotta meg, s rövid időn belül az ezekre az előadásokra szóló meghívás számított a legnagyobb megtiszteltetésnek. Hamarosan ellenségei is Pompadour kegyeit keresték. Ahogy nőtt a tekintélye, ahogy egyre többen irigyelték, úgy kötődött hozzá egyre jobban XV. Lajos, a korábban sokszor unatkozó király. Pompadournak így fokozatosan megszilárdult a helyzete és nőtt a tekintélye, de – mint ahogy az Croy hercegnek is feltűnt – vigyázott arra, hogy ez ne legyen túl feltűnő. A herceg írta naplójába: Pompadour „nagyon sok mindenbe beleszól, anélkül, hogy észre lehetne venni… úgy tesz, mintha ő kizárólag színházával vagy egyéb apróságokkal lenne elfoglalva... Kezdetben mindenkinek tetszeni akart, aztán, miután


helyzete megszilárdult, jobban megismerte környezetét, határozottabb lett és kevésbé kedves, de mindig fennkölt és udvarias...” Már megengedhette magának, hogy ne vegyen részt a soha véget nem érő vadászatokon, kirándulásokon, fárasztó ceremóniákon. Már a király alkalmazkodott őhozzá. 1751 után is még 13 évig, pedig akkortól már nem volt a szeretője. Ezt az udvar is tudta, de azt is, hogy Pompadour ezzel nem bukott meg. Madame Pompadour aki kegyencnőből, a király szeretőjéből annak barátja lett, ezen új címe révén – ha lehet – még nagyobb hitellel rendelkezett, mint az előző révén. Ezt jelzi, hogy amikor 1752-ben hercegnői rangot kapott, már „csak” a király barátja volt.

Hallatlan befolyásával a kortársak és az utókor hite ellenére csak egyetlen téren élt vissza: a pénzügyekben. Akkor, amikor évi 1000 livre elfogadható polgári jövedelem volt, ő már „uralkodása” első évében mint egy 200 ezret élt fel. Egy évet sem töltött még el a palotában, amikor elkezdte csillagászati összegeket felemésztő építkezéseit és vásárlásait. Grécy, La Celle, Bellevue és más kastélyain, párizsi házán (a mai Elysée palotán) a királyság legrangosabb építészei és festői dolgoztak. Mintegy 8 milliót költött erre a kedvtelésére. (A forradalom alatt az épületek többségét lerombolták.) 100 ezreket emésztettek fel emellett ékszer és ruha vásárlásai, a szerencsejátékok és sajátos nepotizmusa: rokonai és barátai támogatása.

Az utókor által neki tulajdonított szoknyás zsarnok kép azonban – aki államférfiakat, minisztereket buktatott meg és tévútra vitte a francia külpolitikát igaztalan vád. Pompadour csak néhány, a „harc” kezdetén nála sokkal erősebb ellene intrikálót buktatott meg. Az igaz, hogy beavatkozott a francia külpolitikába, de itt sem a szeszélyei vezették. Szerepe volt az európai diplomácia nagy fordulatában, melynek megvalósításán Mária Terézia, a párizsi követ majd bécsi kancellár Kaunitz herceg s az őt Párizsban felváltó Starhemberg herceg fáradozott. Céljuk egy francia–osztrák szövetség létrehozása volt, ami évekig tartó munka után sikerült, s 1756-ra, mire a hétéves háború kirobbant, átrendezte Európa szövetségi rendszerét. Bécsben méltányolták Pompadour együttműködését. Kaunitz a következőket írta neki: „Csak az ön odaadásának és bölcsességének köszönhetjük, ami eddig két udvar között történt. Így érzem ezt, és megelégedéssel tölt el, hogy megköszönhetem önnek, hogy az eddigiekben irányítóm volt. Nem hallgathatom el, hogy a Császári Felségek méltányolják az Ön érdemeit és olyan érzéssel vannak Ön iránt, amit csak kívánhat. Mindaz, ami történt, kiérdemli majd a pártatlan közvélemény és az utókor méltánylását. De sok még az, amit meg kell tenni, és ami méltó Önhöz, hogy... ne maradjon befejezetlenül egy mű, amely hazája számára Önt örökre drágává teszi... Soha nem lehet őszintébb és Önt többre becsülő tisztelője, mint alázatos és engedelmes szolgája, Kaunitz Rietberg.” Nem sokkal később pedig a párizsi osztrák követ a szigorú erkölcsű, mélyen katolikus Mária Teréziának a köszönetét és ajándékát – egy portréját – nyújtotta át a francia király kegyencnőjének. Joggal tekintette ezt karrierje csúcsának.

Franciaország a háborút rossz békékkel zárta, amit a közvélemény joggal tartott szégyenletesnek. A felelősséget természetesen Pompadourra hárították, de ez a kegyencnők sorsa. Másokkal együtt sütkérezik a fényben és egyedül vállalja az árnyékot. Kudarcok esetén, amikor általában erősödik a közvélemény kritikai bátorsága Versailles-jal szemben, annak kereszttüzébe érthetően mindig szimbóluma kerül: a kegyencnő.

Vajon boldog volt-e valaha is Madame Pompadour, Európa első udvarának a sors által elkényeztetett úrnője? Közhelyszerűnek tetszik a tagadó válasz. Oka azonban nem közhelyszerű. Madame Pompadour sokkal okosabb volt annál – Voltaire barátjaként ez érthető is –‚ hogysem az ellenséges közvélemény, az intrikák, gúnyiratok, barátai hűtlensége és más emberi dolgok önmagukban boldogtalanná tették volna, miközben műveltség, hatalom és pénz jutott osztályrészéül. De tragikusan alakult a magánélete. Egy olyan közegben, ahol a családi kapcsolatok semmit sem számítottak, őt bensőséges szálak fűztek családtagjaihoz. De miközben mindent elért, az egykori polgárlányból hercegnő lett, akit egyidejűleg a felvilágosodás nagyjai is becsültek (és mecénásukként is tisztelhettek) – gyorsan elhaltak mellőle szerettei. A legnagyobb csapás 1754-ben érte, mikor meghalt 10 éves kislánya. 33 éves korától egyedül érezte magát Európa legnyüzsgőbb udvarában. Sorsának ez a vetülete akkor is hozzátartozik portréjához, ha tudjuk: az elkényeztetett kiváltságosoknak a tragédiákat is könnyebb elviselni. Talán ezért viselik nehezebben.

2. Képek




1. A bankalapító. M. A. RotschildGUNST Péter

A bankalapító

M. A. Rothschild

Két világ határán élt: amikor megszületett, még fénykorát élte a céhes ipar és a hagyományos gazdálkodás, amikor elhunyt, már javában zajlott az ipari forradalom Angliában, és ennek első hatásai megmutatkoztak Franciaországban és a német területeken is. Magától értetődik, hogy a gazdasági élet folyamatait elősegítő, felgyorsító bankok működése is átalakult. A 18. században német földön szinte kizárólag olyan bankárok működtek, akik a fejedelmi házakkal voltak kapcsolatban, azok szükségleteiről gondoskodtak. Az ipari forradalom ezeket megszüntetve megteremtette a részvénytársasági alapokon működő bankokat, amelyek az iparosodás nagy beruházásait finanszírozták.

Rabbiképző, kereskedelem, pénzváltás

Meyer Amschel Rothschild 1744. február 13-án született egy frankfurti zsidó családban. Nagyon korán, 1755-ben elvesztette szüleit. Az amúgy sem nagy örökség 5 gyerek között oszlott meg, ezért a fiatal Rothschildnak abba kellett hagynia alig megkezdett tanulmányait (a fürthi rabbiképzőben tanult). Vissza kellett térnie Frankfurtba.

Élete első évtizedeiről alig tudunk valami biztosat. Családjának múltja két évszázadon át követhető nyomon a városban. Sohasem voltak gazdagok, de túlságosan szegények sem. A zsidók Frankfurtban meglehetős korlátok közé szorítva éltek, a város ugyanis 1349-ben megvásárolta a zsidók regáléját a császári kamarától. Egyetlen keskeny utca, a Judengasse képezte a gettót, amelynek kapuját este bezárták s reggel nyitották ki ismét. Zsidók a városban csak meghatározott időben tartózkodhattak (vasár- és ünnepnap nem), s csupán meghatározott foglalkozásokat űzhettek. Évente 12 esküvőt engedélyezett számukra a város. A 18. század második felében ennek ellenére a 35 ezres város lakosságának mint egy 10%-a zsidó. Frankfurt fekvése rendkívül kedvező, vásárai szerte Németországban híresek és forgalmasak voltak.

Állami, magánpénzügyek, nőszerzés

A Rothschild család kereskedelemmel foglalkozott a megelőző évszázadokban, nem csodálható tehát, hogy M. A. Rothschild is ezzel kezdte. Valószínűleg Hannoverben, az Oppenheimer bank- és kereskedőházban tanulta ki a mesterséget, ilyenféle gyakornokoskodás nem volt szokatlan akkoriban.

A Frankfurtba visszatérő Rothschild pénzváltó üzletet nyitott. A pénzváltás igen elterjedt volt, hiszen: a több száz önálló fejedelemségre tagolódó Németországban számos különféle pénz volt forgalomban. Különösen így volt ez Frankfurtban, ahol a vásárok idején mindenfelől összejöttek a kereskedők, érdeklődők. A pénzváltás mellett a fiatal Rothschild érme- és régiségkereskedelemmel bővítette üzletkörét. Jó három évtizeden át elsősorban ez utóbbi tevékenységgel foglalkozott. Minden más árukereskedelem csak kiegészítő szerepet játszott, s hasonlóképpen a pénzváltás is.

Nem tudjuk pontosan, mikor állt a saját lábára, s nyitott önálló üzletet. Talán még Hannoverben ismerkedett meg von Estorff tábornokkal, aki megkedveltette vele az éremgyűjtést, s akinek hatása alatt kezdett régiségekkel is foglalkozni. S akinek annyiban is szerepe volt az életében, hogy kapcsolatot teremtett közte és Vilmos hanaui gróf, hesseni trónörökös között. Vilmos szenvedélyes érem- és régiséggyűjtő volt, aki 1764-től kezdve, amikor örökölte a hanai grófságot, hatalmas éremgyűjteményt hozott létre.

Ennek a kapcsolatnak akkor értjük meg a jelentőségét, ha megismerkedünk a kor német pénzügyi viszonyaival. A 18. századi Németországban nagyobb pénzösszeg szinte kizárólag a különféle uralkodócsaládok kezén halmozódott fel. A bankárok az ilyen családokkal kötöttek üzleteket, lényegében az uralkodócsaládok pénzét forgatták. S mert több száz önálló fejedelemségből állt az ország, a több száz dinasztia, államközpont, fejedelmi udvar óriási lehetőséget jelentett a pénzemberek számára. Ugyanakkor be is határolta azok körét, akiknek pénzük lehetett. A több száz udvar ugyanannyi udvartartást, s ennek megfelelő építkezést, kastélyok berendezését stb. jelentette – megannyi lehetőség a bankároknak, kereskedőknek.

A több száz udvartartás körül hamar létrejött az udvari ágensek (mint németül mondták, a „Hoffaktor”-ok)


vékony rétege. Ezek szinte kizárólag zsidó kereskedők, hadiszállítók, pénzemberek voltak. Ilyen ágensek bérelték a pénzverés jogát, működtek mint hadseregszállítók (de mint zsidók nem kereskedhettek fegyverekkel), ők voltak a pénzemberek, akik az egyes államok pénzügyeit irányították, de uraik számára magánkölcsönöket is szereztek, ha pénzzavarba kerültek, s ilyen ügynöki házak irányították a paloták építését éppen úgy, mint berendezésüket, a bútoroktól a szőnyegekig, képekig és éremgyűjteményekig, s nem egy esetben uraik legszemélyesebb igényeit is kielégítették, nőket szereztek számukra, s intézték a fejedelmi szeretők pénzügyeit is. Vagyont gyűjteni csak ilyen körökben forgolódva lehetett. Tulajdonképpen „Hoffaktor”, „Hofagens” volt Fugger Jakab éppúgy, mint a csúfos véget érő Oppenheimer, a „Jud Süss”, s ilyen „Hofjude” lett Rothschild is.

„Hofjude”

M. A. Rothschildot a véletlen kora egyik leggazdagabb német fejedelmével hozta össze. Vilmos mint hesseni fejedelem, hatalmas vagyont örökölt, amelyet maga azután meg is sokszorozott. A kisebb német fejedelmek pénzt ekkoriban elsősorban a katonák eladásából, bérbeadásából szereztek. II. Frigyes hesseni tartománygróf, Vilmos apja nagyon jól forgolódott e téren: Angliának adott bérbe katonákat. Hasonlóképpen cselekedett fia, Vilmos is, aki a hanau hadsereget árusította ki. A 18. század a maga jelentős háborúival ideális lehetőséget nyújtott mindehhez.

Vilmos trónörökös maga is kitűnő üzletember volt, aki hatalmas vagyont halmozott fel. Anyja és felesége révén rokoni kapcsolatban állt az angol és a dán királyi családdal. A trónörökös mindenfélével foglalkozott, nemcsak pénzügyekkel. Éremgyűjteménye mellett tetemes mennyiségű ékszerre, könyvekre stb. tett szert, maga is írt egy történelmi munkát. S ami nem érdektelen, nagyon szerette a nőket. Korabeli mendemondák szerint 70–90 balkézről született gyermeke volt. Többségük futó kapcsolatokból származott, de volt 3–4 tartós szeretője is, akiktől több gyermeke született, akiket aztán megnemesíttetett. Egyik ilyen tartós kapcsolatából származott Julius von Haynau táborszernagy, a magyar szabadságharc vérbefojtója.

Ezzel a Vilmossal hozta össze a sors Von Estorff tábornok személyében M. A. Rothschildot, aki 1765-től rendszeresen adott el érméket és különféle antik tárgyakat a trónörökösnek. Személyes kapcsolat azonban ekkor valószínűleg még nem jött létre köztük, legalábbis erre nincs bizonyíték. De arra jó volt ez a kapcsolat, hogy 1769-ben Rothschild kérje a trónörököstől a „Hoffaktor” címet. 1769. szeptember 21-én a hanaui gróf ki is nevezte udvari ágensévé, ami komoly társadalmi emelkedést jelentett Rothschild számára. Mint hanaui Hoffaktor már más körökben is posszibilisnek számíthatott. Hogy mennyire élt ezzel a lehetőséggel, nem tudjuk, tény azonban, hogy érmekereskedése szépen fejlődött. Kezdetben csak tallérokkal kereskedett, később antik érmékkel is. Idővel kisebb váltóügyletekbe is bekapcsolódott, de ezt nem tehette meg nagyobb arányokban, mert nem volt hozzá megfelelő tőkéje.

Tőkét az sem hozott számára, hogy 1770-ben megnősült. Egy zsidó kereskedő 17 éves leányát vette feleségül, aki hozományként 2400 forintot kapott. Ez ugyan tetemesen megemelte tőkéjét, de önmagában még nem jelentett nagy vagyont. A család létszáma gyorsan nőtt. A házaspárnak öt fia és öt leánya született az évek során.

Rothschild nem vagyonosodott túlságosan gyorsan. Az éremkereskedelem mellett a kor szokásainak megfelelően mindenféle mással is kereskedett. Pontosan nem ismerjük tevékenységét, de nagyjából tudunk jövedelmeiről. Évi mintegy 2400 forint jövedelme volt az 1770–80-as években. Ebből szerény háztartás mellett jelentős megtakarításokat is eszközölhetett. Erre vall, hogy idővel saját házat vett, majd – már az 1790-es években – egy újabb üzlethelyiséget is bérelt. De nem számított az igazán vagyonos üzletemberek közé még Frankfurtban sem.

Tudta, hogy az igazi kiugrást az hozhatná meg számára, ha bekapcsolódhatna a hesseni tartománygróf pénzügyeinek kezelésébe. Az 1785-ben apja örökébe lépő Vilmos gyorsan növekvő tőkéjét már jó ideje különféle ügyletekbe fektette. Kölcsönzött kora fejedelmeinek, de vásárolt angol részvényeket is. Pénzeinek kezelésével több bankárt is foglalkoztatott. Ebből szeretett volna részesülni Rothschild is, az első kísérlet azonban kudarcot vallott. 1789-ben különféle ékszereket és érméket ajánlott fel az uralkodónak, mégpedig áron alul. Tudta, hogy Vilmos szereti a pénzt, s ezzel próbálta horogra kapni. Vilmos meg is vette a nagyon olcsó drágaságokat, de amikor Rothschild levélben kérte, hogy mint hanaui udvari szállító, részt kaphasson a fejedelem pénzügyleteiből, a rendkívül gyanakvó Vilmos csak nagyon kis összegnyi kölcsönt szavazott meg számára.

A fordulatot végül a „hagyományos” módszer alkalmazása hozta meg. 1790 táján Rothschild – apósa révén – megismerkedett a hesseni fejedelem pénzügyi tanácsadójával, Karl Friedrich Buderusszal. Az ő segítségével sikerült Rothschildnak fokozatosan mind nagyobb részt kapnia a hesseni tartománygróf pénzeinek kezeléséből. Természetesen provízióért (közvetítői díj, jutalék), amit akkoriban természetesnek vettek, beszámították a


hivatalnokok fizetésébe.

A hesseni tartománygróf pénzeinek azért is volt nagy jelentősége, mert a francia forradalom s a nyomában járó évtizedes háborús periódus hatalmas konjunktúrát idézett elő, aminek kihasználásához azonban tőkére volt szükség. A Rothschild-ház nem volt olyan tőkeerős, hogy ne lett volna szüksége még több forgatható pénzre. Nagyon nehéz konkrét számokat mondani, annyi azonban valószínű, hogy 1796 táján a kereskedőházat már mintegy 300 ezer forintra értékelték.

Családi bankházak

Megkönnyítette a Rothschild-ház üzleti tevékenységét a népes család. A gyerekek 16 éves koruk táján kezdtek részt venni apjuk üzletében. A fiúk természetesen mint kereskedők és bankárok, de a lányok és menyek is, pénztárosként, könyvelőként. Ez hatalmas segítség volt, nemcsak annyiban, hogy munkabért takarítottak meg, hanem elsősorban azért, mert bizalmas üzletek lebonyolításánál nem szorultak idegen alkalmazottakra. Idővel az öt fiú közül négy Európa más-más városában telepedett le, s ettől kezdve az egyes bankházak egymással szoros láncot alkotva működtek. Ez tette lehetővé átutalások lebonyolítását London és Moszkva, Párizs és Nápoly vagy Bécs között is, idegen bankok bekapcsolódása nélkül.

1790–1801 között a Rothschild-ház fokozatosan bekapcsolódott a hesseni fejedelem pénzeinek kezelésébe. Mind nagyobb arányú pénzügyeket bonyolított le, kezdetben csupán néhány tízezer forintos üzleteket, majd százezres nagyságrendűeket, s végül – amikor már szinte monopolhelyzetet foglaltak el a hesseni tartománygróf pénzügyeinek intézésében – milliós üzleteket.

Rothschild mindezt Buderus segítségével érte el, akit – s ez ritka volt az ilyenféle kapcsolatokban – 1809-ben üzlettársává tett 20 ezer forint tőkerészesedéssel. Addig azonban még nagyon sok mindent kellett elérni. 1801–1805 között Rothschild szervezte meg Vilmos dán államkölcsöneit, összesen kb. 5 millió forint értékben. Az igazi nagy üzletek azonban akkor következtek, amikor a választófejedelemnek Napóleon elől el kellett menekülnie. Rothschild ekkor Vilmos egyik leghűségesebb embereként megőrizte a választó nála elrejtett értékpapírjait és iratait (a frankfurti ház lépcsőházának titkos rekeszeiben és a borpince titkos részében rejtették el mindezt). Másrészt titokban – hiszen Frankfurt francia szövetséges volt – továbbra is tartotta az előbb Dániába, majd onnan Prágába menekült választóval a kapcsolatokat és kezelte annak vagyonát. Ebben megkönnyítette helyzetét, hogy harmadik fia, a pénzügyi zseni Nathan még 1797-ben áttelepült Angliába, s így volt megbízható embere a szigetországban is

A választó hatalmas összegű kinnlevőségeinek segítségével a Rothschild-ház saját rövid lejáratú üzleteit finanszírozta. Rothschild így megtehette, hogy a többi bankháznál kisebb províziót számított fel a választónak. Ezzel és Buderus aktív támogatásával kiszorította a konkurenciát, s a hesseni választó sok tízmilliós vagyonának kezelésében egyeduralkodóvá vált. (1806 után a franciák miatt sem akart a hesseni választóval frankfurti bankár üzleteket kötni.) A háborús helyzetben a kontinentális zárlat – sokszor hónapokig nem lehetett érintkezni Angliával – teremtett kedvező helyzetet ahhoz, hogy a rövid lejáratú üzletekben, amelyek nagyon nagy haszonnal jártak, megforgathassa a választó pénzét. Ezeknek az üzleteknek a következtében, 1807–1813 között vált a Rothschild-ház Európa egyik vezető bankházává.

Mindez nem mentes a politikától. A franciák sejtették, hogy Rothschildék kapcsolatban vannak a hesseni választóval s talán azt is, hogy a Hessenben szerveződő nemzeti ellenálláshoz is a Rothschild-házon keresztül jut el a választó pénze. Ezért házkutatást tartottak a Rothschild házban, M. A. Rothschildot és fiait kihallgatták. De ők előre felkészültek, így semmi kompromittálót sem derített ki a vizsgálat, a titkos rejtekhelyet sem tárta fel a nyomozás.

Rothschildék Napóleon-ellenessége jelentősen hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. Wellington spanyol hadjárata már-már összeomlott a pénzügyi nehézségeken, amíg végül a Rothschild-ház megszervezte nagy tömegű fémpénz eljuttatását Londonból Wellington főhadiszállására, mégpedig Hollandián, Belgiumon és Franciaországon át. Az akcióban az egész család részt vett, Nathan Londonban, James Párizsban, Karl és a többiek pedig a tengerparttól biztosították a pénzszállítmányokat, amelyek csempészúton érkeztek a kontinensre. (Már M. A. Rothschild halála után hasonlóképpen döntő szerepe volt a Rothschild testvéreknek és a bankháznak 1812 és 1815 között abban, hogy Anglia pénzelhette szövetségeseit, Ausztriát, Oroszországot és Poroszországot. Az angol hadisegélyek a Rothschild bankház révén jutottak el rendeltetési helyükre.)

Egyszerű ember, vallásos zsidó

M. A. Rothschild Napóleon bukását már nem érte meg. 1812. szeptember 19-én halt meg. Halála előtt két évvel,


1810-ben fiaival szerződést kötött. A cég az M. A. Rothschild és fiai nevet kapta. Ekkor az üzleti tőkét 800 ezer forintra tette a szerződés. Ez az utolsó adat üzleti eredményeiről. Halála előtt két nappal ugyanis üzleti részesedését eladta (nyilván mélyen áron alul) fiainak, azért, hogy senki se pillanthasson be az örökösödési eljárás során az üzleti könyvekbe. Konkrét összeget tehát nem tudunk mondani, de bizonyos, hogy amikor meghalt, cége már Németország egyik legnagyobb bankháza volt. Fiai azután egyeduralkodóvá tették az egész világon.

Rothschild egyszerű ember volt. Németül nagyon rosszul tudott, ezt tükrözik levelei, a maguk tört nyelvezetével. Nagyon szorgalmas, fáradhatatlan ember, pénzügyekben rámenős, sokszor könyörtelen, ugyanakkor azonban becsületes is. Könyörületes és vallásos zsidónak ismerték. Sok szegény embernek adott rendszeresen alamizsnát, olykor üzleti tanácsot. Szerepe meghatározó a frankfurti zsidóság emancipációjában. Egész életének megtestesülése, hogy a pár ezer forintos örökségből olyan bankházat hozhatott létre, amelyik az európai pénzvilág uralkodójává vált több mint fél évszázadra.

2. Képek





1. Aki tövis közt bolyongott. Czakó Zsigmond� �LACKÓ Mihály

„Aki tövis közt bolyongott”

Czakó Zsigmond

1841-ben, amikor a szaporodó egyesületek, a sajtó s a megyegyűlések szabadabb hangja egyre többekben ébresztette föl azt az érzést, amit a visszatekintő Vörösmarty így írt le: „Küzdött a kéz, a szellem működött / Lángolt a gondos ész, a szív remélt” – ebben az esztendőben egy huszonegy éves fiatalember ezt írta testvére emlékkönyvébe:

„Két csolnak kormány nélkül hánykóda egykor a tengeren – két testvéré. Én kincsedet akarom – szóla [a tengernek] az egy. Én méhedet vizsgálom, mely isteneket szült – monda a más.

Mi vezetőtök? – dörge az agg tenger.

Első: A remény!

Más: A korszellem!

– Semmiség az örök célnál – oly helyre viszlek, honnan csekély voltotokat átlátjátok – monda az agg – s mindketten habjaiba fúltak.”

Ezek a reményvesztett, filozofikus sorok nem valami ifjúi rosszkedvből születtek. Aki leírta őket – Czakó Zsigmond (1820–1847), a reformkor legtehetségesebbnek tartott drámaírója – az akkoriak szemében mintha mindig így élt volna: kormány nélküli sajkán hánykolódva. Egészen idegenül szemlélte, hogy körülötte „munkában élt az ember, mint a hangya”. Reformeszmék keltek és hullottak a szeme előtt; kortársai így vagy úgy mind a haladásról beszéltek – ő azonban legkedvesebb drámahőseinek olyan szavakat adott, amelyek a haladás tragikus kétértelműségéről szóltak. Arról: nem előre kellene mennie az emberiségnek, hisz amit eddig elért, az rossz, vagy legalábbis egészen ellentmondásos. S mégis, mindenki azon fáradozik, hogy a haladás-hozta rossz „ezer nemeiből tudományos rendszert alkosson”.

Egy olyan korban, amikor annyian – a haladni, a fontolva haladni akarók, de még a konzervatívok is – a közvéleményre hivatkoztak, Czakó így beszéltette egyik főszereplőjét: „Nálunk a közvélemény halálra éhes és szomjas – jól kell tartani, hogy gondolkozni bírjon.” Abban az évtizedben, midőn a kortársak sorra vették s kezdték ledönteni az emberhez méltóbb élet társadalmi, politikai és jogi akadályait, Czakó az életről ezt tudta s merte! – elszavaltatni:

„Élet – mi az?

Táncolni úntalan egy zsinegen,

Mely végre egyszer, ha elfáradánk

Nyakunkra jő.– – – Élet, mi az?

Táplálni egy férget, örök-valót,

Mely pillanatról pillanatra ön

Testén rágódik, s megemészteni

Önnön magát nem tudja nélkülünk.

Mi, mert benne s ő bennünk vagyon?”

Honnan származhat s hová vezethet az az élet- és korszak-idegenség, amely ezekben a sorokban érezhető? Hová vezethet az az út, amely ennyit eltér, elkanyarodik a többiekétől? Lehet-e ez a kétely maradandó érték – még ha saját korának hasonlóképp maradandó, s máig sem meghaladott értékeivel szemben született is, heroikus


tagadásban előlegezve évtizedekkel később megérkezett ellentmondásokat?

1842-ben került Pestre, s biztos adataink csak az ezt követő évekből vannak Czakóról. Amit a korábbiakról tudni lehet, kevés. Egy hír: az apa, nem is szegény erdélyi nemesember, szenvedélyes alkimista volt: téveszméje szétdúlta a családot. Egy leírás, Czakó Zsigmond gyermekkori rajzairól: „Nem tudott, nem akart úgy rajzolni, mint más. A lovat nem a szekér elé fogta, hanem bele ültette, s a kocsit emberekkel húzatta. Rajzolt vadászatot, melyben a rókának jutott a hajtó része, a kutyáknak az üldözött szerepe. Ha nem fordíthatta meg a természet rendét, eldobott rajzónt és papirost.” Ekkortól csak kósza tudósítások. Hallgat valamennyi filozófiát. Bécsben jár a katonai iskola – mellé. A keleti irodalom és filozófia érdekli igazán, amikor Bentham-et, Tocquieville-t, később List Frigyest bújják, haladásról, demokráciáról, gazdaságról. Visszatér Erdélybe. Ismét tanul néhány évig, azután vándorszínésznek áll, darabírással is próbálkozik. Magyar csatangoló; komornak, magányosnak festi minden emlékezés. Ilyen akkor is, midőn – széthullván a színésztrupp – Pestre érkezik. Kellemes bariton-hangját minden forrás megemlíti: fölveszik a Nemzeti Színház énekkarába.

Czakó persze drámaíró szeretne lenni. 1843 végén benyújtja színházának a Kalmár és tengerész című darabot. Kilenc hónapot vár, nagy szegénységben, hogy művét a színműbíráló választmány elolvassa. Egészen magányos ebben az időben. Pesten izgatottan lesik a pozsonyi országgyűlés híreit; a horvát nemzeti párt egyre élesebben lép fel a magyarokkal szemben, Kossuthtól elveszik a Hírlapot, kibontakoznak a Védegylet csírái, a Nemzeti Színház bemutatja Szigligeti Szökött katonáját, az első népszínművet. Czakóban ennyi visszhangot ver ez az egész: „Itt senkim sincs; vagy mivel én nem érdemlem a mások barátságát – vagy az ellenkező... Hitelem nincs – darabom... meg sem említék, hogy még csak figyelmes se legyen nevemre a közönség! Egyébiránt, hogy saját célom mi – istenemre, nem tudnék felelni – s minekutána itt is a kor szellemébeni felületesség és szerencsehajhászásnál egyebet nem látok, megválva minden érdektől, élem napjaim, az abszolutizmus [abszolútum] elvébe olvadva megyek a végpillanat elébe, mely oly nyugodtan talál, mint midőn e sorokat írom.”

A Kalmár és tengerészt a színház – némi hírlapi csatározások után – végül előveszi. Bemutatják – óriási sikerrel; Czakó neve ismertté lesz, pénzhez jut, lakást bérelhet az Ősz és a Sándor utca sarkán. Otthonát asszony vagy barát helyett egy sasmadárral osztja meg. Egy éven belül újabb színművet ír, Végrendelet címmel. A közönségnek ez is tetszik, a kritikusoknak már kevésbé; egyikük szerint a darab „egy zseniális ember kínos álma”.

Ő maga elégedetlen. A Végrendelet után – hiába volt sikere – megvallotta Szász Károlynak: messze van még attól, hogy valódi és saját dramaturgiai elveit érvényesítse.

1846 elejére Czakó megírja azt a munkát, amelyet végre „az igazinak” érez: divatos végzet-drámák után filozófiai tragédiát. Címe némi cenzori beavatkozás után – Leona. A darab előadása teljes bukás. Sem a közönség, sem a kritikusok nem tudnak mit kezdeni azzal a mély haladás- és társadalomellenességgel, embergyűlölettel, ami ebből a műből árad. Lényege: a társadalom, a modern civilizáció elaljasítja az embert; a szabad természetben élt remeteélet pedig tragikusan védtelenné teszi minden külvilágival szemben. A tragédia éppen ezért teljes: nincs emberi hely – se itt, se ott, sehol.

Hogy mindez milyen költői nyelven van megírva, arra csak néhány sor Leonától: „E föld, hogy termékeny legyen, vért, testet, életet eszik, miként mi is, hiszen az én vérem is millió állatokból áll, és csak addig élhetek, míg ezen állatok egymást üldözni és felfalni bírják.”

Ez persze sok volt. A Pesti Hírlap – hogy a Czakóhoz személyesen is legközelebb álló forrást idézzem – azt írta e darabról: hatását gyöngíti „azon világfájdalom, mely az egész művön átömlik. Az ember benne semmi vigasztalót nem talál, ellenben mindent, ami csüggeszt, lever és kétségbe ejt. S láttunk a színházi közönségben nem egyet, ki hitetlenül rázá fejét az előadottaknál, s úgy tetszett, mintha mindezek arcán azon gondolat lett vona kifejezve: »oh, e világ mégis sokkal szebb, s az emberek benne sokkal jobbak, mint miként itt előmbe rajzoltatnak!« S innen történt, hogy míg némelyek... a pozitív vallást, mások ez oknál fogva a civilizációt, az emberiségbeni hitet láták megtámadva.”

Nincs jele annak, hogy a Leona bukása különösképp meglepte vagy elcsüggesztette volna Czakót. Újabb darabba kezdett, közben azonban összeveszett a színházzal – nem személyes, hanem elvi okokból; s az elv ugyanaz, mint drámáié. Czakó a vitában nyugodt hangon érvelt. 1847 nyarán a Tátrába ment, drámáján dolgozott (ezt két nappal a márciusi forradalom előtt mutatják be majd) – de közben dúlt és baljós sorokat írt az egyik hegyi fürdő albumába a magas bércről, őserőről, meg arról, hogy ő, az író is hamarosan „visszatér az őserőbe”. Így is történt, 1847 decemberében Czakó a Pesti Hírlap szerkesztőségében Csengery pisztolyával főbe lőtte magát.


Különc volt? Őrült őstehetség? Aki gének és körülmények hozta túlfeszítettséggel mutatta föl újra és újra saját világa – s minden modern társadalom – egyik alapellentmondását? Egészen magányosan és tragikusan korszerűtlenül, hisz olyan közegben, ahol a többieknek épp akkor s éppen erre az ellentmondásra nem volt füle és szeme?

Nem. Ha pusztán erről lett volna szó, Czakó megmarad csodabogárnak, vagy egyetlen szezon „sikerszerzőjének”. Volt azonban valami mélyebb kapcsolat az író s kortársai között. Nem az a baráti társaság, mely 1846 táján Csengery lakásán összejött, bár a kör tagjai később sem feledték Czakót. Jókai így emlékezett: „Ott ült Czakó, soha nem mosolygó, barna arcával; komor, erőteljes alak, akkora öklökkel, mint másnak kettő, s beszélt Sakontaláról, s a hindu irodalom remekeiről.” Berczik Árpád pedig így: „sokszor láttak pesti barátai egy keleti vallásokról szóló könyvet asztalán heverni, melynek tartalmát lelkesülten magyarázgatta”, csillogó szemmel, „mely a lázas embernek pókháló szerűségével néz a világba, mint egy álomjárónak szeme, aki ebben a földi életben csak álombeli testetlen lényeket, káprázatokat lát, és úgy jár közöttünk, mint egy más világnak hazajáró lelke”.

Épp, mert annyian, s így emlékeztek reá, gyanítható, hogy Czakó mégsem egy egészen más világ hazajáró lelke volt. És tényleg: amit ez a művész – közönsége és írótársai számára is elfogadhatatlan éllel és makacssággal megfogalmazott, nem volt teljesen idegen korától. Szelídebb változatokban, „világfájdalomként”, kiábrándultságként, korhangulat s félig-meddig divat is lett 1844 és 46 között. Nem idézek most politikusokat, bár a válságjelek talán náluk érezhetők a legerősebben. Tépett lelkek, meghasonlott kedélyek uralták a pesti színpadot, a regényt és a lírát – vagy másfél esztendeig. Ez olykor alig volt több politikai spleennél: „A magyar írónak nem lehet arca derült. / A haza szerte borús, s ha magas / helyeket keres a vész, mennyköve / fenndobogó kebleket érni szokott.” Máskor mélabús civilizáció-kritika s múltba vágyás: „Miért nem születtem ezred év előtt?” A meghasonlottság hangja néha filozofikusabb: „Öt szolga érzék minden bölcsességed, / Arasznyi téren rab mint testiséged / ...Embernek a hit, állatnak a buta / Csudálat, mi a tudás helyt juta.” Vagy: „Ember határt keresne / Az ész világinál, / Hol a föld omladékán / Mint Isten képe áll, / S az messze és közel van, / Itt nem találja fel / Csak végtelenbe, melyért / Előbb meghalni kell.”

A világfájdalom csak az elébb idézett szerzőknél oly felületes. Amikor nagyokat érintett meg, jelentős műveket hozott. Ugyanebben az időben született a kiábrándult, kétségbeesett Petőfi Felhők ciklusa, benne ilyen sorok: „Sem part, sem Örvény nincsen még előttem, / Csak hánykódás, csak örökös habok, / Hánykódom egyre a folyó nagy árján... / Ki sem köthetek, meg sem halhatok.” Ez – mondhatnánk nyugodtan – Czakó versben. A bevett haladásfogalom iránti mély kétkedés csendül meg a Felhők egy másik darabjában: „Mögöttem a múlt szép kék erdősége, / Előttem a jövő szép zöld vetése; / Az mindig messze, és mégsem hagy el, / Ezt el nem érem, bár mindig közel. / Ekkép vándorlok az országúton / Mely puszta vadon / Vándorlok csüggedetten / Az örökkétartó jelenben.”

E meghasonlottságot Petőfi programszerűen is leírta, 1847-ben megjelent verseskötetének tervezett előszavában: „e szaggatottság nem is egészen az én hibám, hanem a századé. Minden nemzet, minden család, sőt, minden ember meghasonlott önmagával.”

Ezekben a hónapokban írta meg Vörösmarty az egyik legnagyobb és legsötétebb versét, Az emberek címűt, benne a monoton refrén: „Nincsen remény”; benne: „Az emberfaj sárkányfogvetemény”, aki „Midőn azt hinnők, hogy tanúl /Nagyobb bűnt forral álnokul”; sőt: „Az ember fáj a földnek”. Mintha csak Czakó írta volna.

1845-ben s 46 elején tehát a drámaíró egyszer csak azt érezhette: lehet, különc volt eddig, de most már benne van a fősodorban. Ezt az áramlatot történészek és irodalmárok később sok oldalról jellemezték: a politikai progresszió késő-reformkori megtorpanásával, tanácstalanságával, a pesti értelmiség helykeresésével, a francia és a nemet romantikusok hatásával magyarázták. Czakó ekkor szerezte pesti barátait, ekkor vágott bele főműve megírásába. Ez a divat azonban rövid életű volt. Mikorra a Leona színre került, a tépett lelkek divatja elmúlt idehaza.

A radikális ifjak az újrafogalmazott plebejus demokrácia felé orientálódtak. Petőfi már 1846 májusában leírta: „Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot: / Már csak haragszom rája, csak haragszom, / Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált / Elzárt, elorzott boldogságáért, hogy / Meg nem torolja, kincse elrablóin / Évezredeknek szenvedéseit.” A válságból való kilábolás politikai természetű: „S van még egy... a hon! vagy már elfeledted?” – kérdezte Petőfi ugyanebben a versben.

Ha más politikai elvek szerint, ilyen Vörösmarty útja is. Az emberek egyetemes kultúra kritikája után, Országháza című versében ismét visszatért a politikai költészet útjára, a nemzeti múlt dicséretéhez, a politikai korteskedés ostorozásához, a nemzeti egység hiányának, a pánszláv veszélynek fölpanaszolásához.


A fordulat irányára s gyorsaságára jó példa: a század meghasonlottságáról írott – fentebb idézett – sorait Petőfi végül is elhagyta kötetéből. Ilyen formában már nem érezte aktuálisnak röviddel korábbi kétségbeesését.

Ezt az utat Czakó már nem bírta, s bizonyára nem is akarta megtenni. Politikáról, hazáról szava nincs – azelőtt sem igen volt. A kérdést – otthonra lelhet-e az ember a modern világban? – élete egyetlen kérdését nem hitte megválaszolhatónak a honügyek nyelvén s módszereivel. Megint korszerűtlenné vált. Utolsó hónapjaiban már formálódni kezdtek a jövő szekértáborai, kibontakozási programok csíráztak, s ezek alaphangja természetesen az átalakulásba vetett remény volt; az a hit, hogy a megreformált társadalomban az emberek sorsa is jobbra fordul. A korszerű „végső kérdések” ismét: reform-kérdések.

Czakó egyedül maradt a maga végső kérdésével, aztán meghalt. A sírját körülálló barátok, akik addigra már túljutottak ember és civilizáció idegenségének fájlalásán, túlestek rajta, mint valami gyermekbetegségen – mégis megőriztek valamit a Czakó kérdéséből. Petőfi megrendült sorokkal búcsúzott a drámaírótól, Arany pedig így fejezte be a Czakó sírján című versét:

„Mi pedig, barátim, járjunk el a sírhoz

Olvasztani róla könnyel a havat,

Hadd sírjon a szív, ha ítélni erőtlen!

Tán így hamarább jön az enyhe tavasz

S béhinti virággal az egyszerű dombot,

Hol ő pihen, a ki tövis közt bolyongott.”

Arany nem azt mondja: menjünk el a sírhoz, hanem azt: járjunk el oda. Mintha valami nem avuló tanulságra figyelmeztetne az a sír. Miért bolyong tövis közt az ember? Ama korszak utódai – a közvetlenek, s a mai késeiek – gyakrabban érzik persze annak ellentmondásait, hogy a haladás reformkori programja nem vált valóra. De voltak, s lesznek mindig olyanok is, akiket emellett, emögött: a Czakó kételyei is kínoznak. Örök korszerűtlenek.

2. Képek



1. Egy magyar mérnök a 19. században. Péch AntalKOSÁRY Domokos

Egy magyar mérnök a 19. században

Péch Antal

Történetünk Nagyváradon, közelebbről annak északi városrészén: Váradolasziban indul, de hamar másfelé vezet. Főszereplője: Péch Antal bányamérnök (1822–1895) ugyanis itt látta meg a napvilágot, de innen tizenhat éves korában végleg eltávozott. Azt persze korai életszakasza mégis sokban meghatározta, hogy a továbbinduláskor milyen alternatívák közt választhatott. Az út pedig, amelyet sikerült megtennie, egyik példája annak, hogy miként, honnan nyerte utánpótlását az az új, magyar polgári műszaki értelmiség, amely a 19. század derekán már alkalmas volt az új államban rá váró feladatok elvégzésére.

Fényes Elek 1839-ben megjelent statisztikája szerint Nagyváradnak akkor kereken 18 ezer lakosa volt. Ezek többféle vallást és több: főleg magyar, német és román nemzetiséget képviseltek, bár „nyelvökre nézve nagyobb részt magyarok” voltak. Nagyvárad csak mezőváros maradt, katolikus egyházi földesúr birtoka, de viszonylag nagy népességével, élénk gazdasági életével, szerdai heti vásáraival mégis „hazánk egyik legnevezetesebb városa” volt.

Iparoscsaládból

A 18. században indult nagy – főleg egyházi – építkezések elősegítették a helyi kézműipar fejlődését. Az új század elején működő 19 céh egyik legfőbbike az volt, amely – együttes keretben – az ácsokat és kőműveseket fogta össze. Ebbe viszonylag kevés mester tartozott, de azok 15-20 legényt is foglalkoztattak és nagyobb munkákat vállaltak. E céh tagja volt hősünk édesapja, Péch Antal János (1791–1853) ácsmester is, az előtte szintén ily foglalkozást űző Lőrinc (1749–1799) fia. Ránk maradt, nagy templomtetők szerkezetéről készült tervrajzai az egykorú szakmai képzés jó színvonaláról tanúskodnak. Élete felfelé menő szakaszában, 1820-ban egy szolgabíró árvája, tehát nemes, de vagyontalan lány kezét nyerte el. Az asszony kulturális igényessége is hatással volt gyermekei sorsára akkor, amikor férje a harmincas évek végén – mint akkoriban sok ilyen céhpolgári vállalkozó – teljesen tönkrement, sőt rövidesen szinte keresetképtelenné vált.

Antal, az idősebbik fiú, elemi osztályait 1828-ban kezdte el a váradolaszi katolikus plébánia mellett épült új iskolában, amelynek ekkor 125 magyar és 8 román tanulója volt. Utána a nagyváradi katolikus – valaha jezsuita, ekkoriban premontrei gimnázium falai közé került, ahol 335 diákot oktattak – ez idő tájt még latin nyelven. E középiskolai éveknek azonban maradt magyar nyomtatott emléke is: egy Búcsúdal, amelyet a IV. osztályt végző, tizenkét éves fiú tanárának, „főtisztelendő Vercsik Imre úrnak az 1834. oskolaesztendő végével hála jeléül szentelt”. Ekkor ugyanis egy időre Temesvárra küldték, hogy megtanuljon németül. Onnan visszatérve a két további év „filozófiai” tanulmányait 1838 szeptemberében fejezte be. Ekkor, tizenhat évesen került az első nagy próbatétel elé. Családja anyagilag összeomlott. A jövő felé saját erejéből kellett utat vágnia.

A több erőfeszítést követelő, de igényesebb megoldás: az értelmiségi pálya felé vezető út első szakaszát a fiú gyalogszerrel tette meg Nagyváradtól Selmecig (Schemnitz, ma: Banská Štiavnica Szlovákiában). Itt működött ugyanis az a nevezetes Bányászati Akadémia, amelyet Mária Terézia 1763–1770 közt fejlesztett ki. A nemesfémben gazdag telérek ugyanis akkoriban már kezdtek kimerülni, a szegényebb érceket pedig gazdaságosan csak új, fejlettebb módszerek alkalmazásával lehetett hasznosítani, főleg a kohászat, a kémia terén. Vagyis jól képzett bányamérnökökre volt szükség. Ezeket nevelte a selmeci akadémia, oly sikerrel, hogy nemzetközi viszonylatban is csak egy igazi versenytársa akadt: a vele nagyjából egy időben alapított freibergi, szászországi akadémia.

A bányászati akadémián

Az intézmény egyik nagy előnye Péch számára az volt, hogy a hallgatók nem fizettek tandíjat, sőt a jobbak, ha rászorultak, ösztöndíjban részesülhettek. Óraadással, tanítással is kereshettek annyit, hogy szerény szállásukat, ellátásukat fedezni tudják. Előny volt továbbá az is, hogy a felvételnél a kiváltságosokat – a feudális Magyarországon – a tehetségesek rovására nem részesítették előnyben, sőt a jövő műszaki értelmiségét több mint nyolcvan százalékban nem-nemes, polgári származású fiúkból nevelte az iskola. Péch évfolyamának 132 hallgatója közül három viselt főnemesi címet: egy dalmáciai olasz gróf, egy osztrák báró és a magyar báró Splény Béla, aki azonban szintén inkább hivatalnoki pályát futott be. További hét–nyolc hallgatóról tudjuk, hogy


nemesi címet viselt. Közülük Szlávy József kamarai, majd minisztériumi hivatalnok lett, 1873-ban pedig egy ideig miniszterelnök.

Életre szóló barátságot Péch Zsigmondy Vilmossal (1821–1888) kötött, aki a pozsonyi evangélikus líceum egy korán elhunyt tanárának volt a fia, majd az artézi kútfúrásnak lett legjobb hazai szakembere. Utóbb, róla tartott akadémiai emlékbeszédében is azt hangsúlyozta, hogy őket kezdettől fogva a haza és a tudomány szolgálatának közös céljai vezették. Zsigmondy is „anélkül, hogy az ősök hosszú sorával dicsekedhetnék”, „saját erejéből” küzdötte fel magát.

Ha azonban magyar diák idehaza bányamérnöki diplomát akart szerezni, akkor abban a sajátos, külön, német nyelvű világban kellett a helyét megállnia, amely a latin nyelvű, feudális országon belül itt, Selmecen várta őt. Az Akadémiát ugyanis az egész Habsburg monarchia számára alapították. A 3248 növendéknek, aki 1846-ig itt tanult, Magyarországról és Erdélyből csak mintegy fele származott. A többi nagyrészt a Habsburg monarchia örökös tartományaiból, Ausztriából, Csehországból, olykor az Adria vidékéről került ide, de akadtak külföldi: bajor, svájci, lengyel, orosz diákok is. Az oktatás németül folyt. Német volt a hivatalos nyelve a bécsi udvari kamara, illetve az „alsó-magyarországi” főkamaragróf irányítása alatt álló kincstári, kamarai bányászat szervezetének is, amelyhez a főiskola is tartozott.

Péch és barátai a nyelvi nehézségekkel megbirkóztak, de a német típusú, kissé zajos diákéletben már anyagi helyzetük miatt sem vehettek részt, hanem inkább a szerény „Magyar Olvasó Társulatnak” voltak a tagjai.

Péch 1842-ben kitűnő eredménnyel fejezte be tanulmányait. Sőt mindjárt kincstári gyakornoki alkalmazást kapott a bányászat helyi apparátusában. E szerény, de biztos jövedelem birtokában magához vette előbb öccsét, Józsefet, aki így továbbtanulhatott, majd pedig szüleit és leánytestvéreit is. Öt évig szolgált Selmecen, főleg a zúzóműveknél, ahol egy kitűnő szakember, a csehországi német származású Peter Rittinger oldalán sajátította el – kísérletezés közben – az ércelőkészítés legkorszerűbb módszereit. Így azután a kamara 1847-ben Csehországba küldte, hogy tapasztalatait felhasználva rendezzen be zúzóműveket.

A forradalomban

Huszonhat éves, amikor 1848 forradalma meghozta azt a nagy történelmi fordulót, amely e fiatal értelmiségiek számára egy új, jobb világ ígéretét hordozta. Péch hazatérve, előbb Körmöcbányán kapott alkalmazást. De 1848 júliusában Pestre indult, mert Kossuth pénzügyminisztériumába, a bányászati osztályra nevezték ki fogalmazónak. Néhány évfolyamtársával és több más, valamivel idősebb volt selmeci hallgatóval együtt egy olyan új szakmai gárda tagja lett, amelynek feladata az új magyar felelős kormány utasításainak végrehajtása és az önálló magyar bányászat létrehozása volt.

A fegyveres konfliktus kitörésekor Péch József (1829–1912), Antal öccse, a későbbi neves vízépítő mérnök – ekkor még diák – a Hunyadi-zászlóalj katonájaként a dunántúli, majd utóbb az erdélyi harcokból vette ki a részét. Antal pedig 1848. december 31-én, amikor a kormány és az országgyűlés elhatározta, hogy Debrecenbe teszi át székhelyét, kapott parancsot az Országos Honvédelmi Bizottmánytól. Ennek értelmében azt a pénzverdei felszerelést, amelyet a kormány eredetileg Pest-Budára akart áttelepíteni, Körmöcbányáról Debrecenbe, illetve onnan Nagybányára kellett szállítania. Péchnek a feladatot sikerrel végrehajtva nyolc szekérnyi szállítmányával sikerült az ellenséges erők közt átcsúsznia, és már január 16-án Debrecenbe érkezett. A pénzverde rövidesen megkezdte Nagybányán működését. Volt érme, amelynek tervét az aktára maga Péch rajzolta rá.

A sikeres tavaszi hadjárat után Péch a kormánnyal együtt újra visszatért a fővárosba. Július végén azonban hivatalával együtt Szegedre ment. Az utolsó időben viszont, a minisztérium felbomlásakor Nagysándor József tábornok hadtestét kereste fel, hogy hadi szolgálatra jelentkezzék. A tábornoktól azonban azt a választ kapta, hogy „menjen oda, ahol tudományával megélhet, mert karddal többé nem segíthet a hazán”.

A fegyverletétel után Aradon mint polgári hivatalnok került az osztrákok kezére. Ezek, mivel ott katonákra és vezető politikusokra vadásztak, a kihallgatás után elengedték. Ha viszont ezután korábbi munkahelyére, Körmöcbányára, Selmecre próbál visszatérni, ahol Kossuth hívének ismerték, a helyi bosszú őt is éppúgy könnyen elérheti, mint barátját, Zsigmondy Vilmost, akit Resicáról vittek börtönbe. Péch „sok viszontagság” közt Pestre ment, ahol nemigen ismerte senki, és ahol családjával együtt meghúzhatta magát. Az elfogatást így elkerülte, de pályája derékba tört. Egy eltiport ország romjai vették körül. Huszonhét éves ekkor.

Bányaigazgató a Ruhr-vidéken

Az újabb próbatétel egy megkísértő lehetőséggel indult. Egykori selmeci főnöke, Rittinger, akivel egy más


ügyben lépett kapcsolatba, és aki akkor már a bécsi pénzügyminisztériumban volt tanácsos, jóindulatból felajánlotta, hogy újból megnyitja előtte a kincstári szolgálat útját – ha hajlandó igazoló bizottság előtt 48-as múltját megtagadni. Péch erre természetesen nem volt kapható. Inkább megpróbált kisebb munkákból ínségesen megélni. Egy időben gyermekkönyvek számára festett, rajzolt képeket. Rövidesen kiderült azonban, hogy ez az út idehaza nem járható. Így elhatározta, hogy külföldre megy. Ez két lépcsőben történt. Először 1850-től kezdve, korábbi kapcsolatait felhasználva, magánkézben lévő csehországi szénbányáknál sikerül alkalmazást nyernie. Elutazása előtt megnősült: régi szerelmét, Szájbély István rézbányai mérnök Emma lányát (1823–1880) vette el. Utolsó csehországi posztjáról 1857-ben jutott tovább nyugatra: a Rajna melletti fejlett német iparvidéken, Bochumban sikerült a Zeche Vereinigte Präsident nevű szénbánya igazgatói posztját elnyernie. A megoldás a tulajdonos – egy betéti társaság, illetve az annak élén álló münsteri kereskedő – számára is előnyös volt: hasonló hozzáértéssel és gyakorlattal bíró szakembert kint csak több pénzért kaphatott. Az üzem akkoriban a nevezetes Ruhr-vidék legjelentősebb bányái közé tartozott, 804 munkással illetve alkalmazottal. Így azután Péch saját vagyon nélkül is jelentős szerepet vitt annak a Bányászati Egyesületnek (Bergbauverein) alapításában, amelyet a Dortmund vidéki bánya-, vas- és acélipari vállalatok hoztak létre a piac, szállítás, hitel problémáinak közös erővel való megoldása érdekében.

Valamiféle újabb próbatétellel azonban Péchnek rövidesen új posztján is szembe kellett néznie. Az 1857-ben indult nemzetközi gazdasági válság a Ruhr-vidéken is egyre inkább érezte hatását. Egymás után állították le a nagyolvasztókat, csökkentették a munkabéreket illetve elbocsájtották a munkásokat. Péch azonban a válság miatt szükségessé vált 15%-os költségcsökkentést ilyen módszerek alkalmazása nélkül kívánta megoldani. Kijelentette: nem akar senkit elbocsátani, azt sem akarja, hogy kevesebb bér kapjanak. Ezt viszont úgy lehet elérni, ha mindenki hajlandó 15 százalékkal többet termelni. „Ha a legénység (Mannschaft) a bányához mint munkaadójához ragaszkodik és e kis erőfeszítést megteszi, úgy mindkét félen segítünk.” Az üzemnek sikerült a válságot átvészelnie.

Péch azonban mindig csak átmeneti állapotnak tekintette az emigrációt. Hazai kapcsolatai közben sem szakadtak meg. Több cikket írt a Pesti Naplóba a hazai bányászat és vasipar problémáiról. Pompéry János szerkesztő pedig egy alkalommal – külön kérésére – Petőfi verseinek 1848-as kiadását küldte meg neki, elveszett példánya helyett. Gyermekeit magyarnak nevelte. S amint lehetett, a hatvanas években sietett hazatérni. Most már könnyen kapott magán bányatársulatnál vezető beosztást, sőt saját bérlettel is megpróbálkozott. A sajátos hazai viszonyok közt azonban ezen a téren már ő találta meg nehezen helyét. Szerencséjére 1867-ben, a kiegyezés után az új magyar pénzügyminisztériumnak ismét a bányászati osztályán kapott titkári, majd rövidesen tanácsosi beosztást. Így néhány más, régi kollégájával együtt a munkát ott próbálta folytatni, ahol 1849-ben abbahagyták.

Itthon a modernizálásért

Most, az új helyzetben e 48-as műszaki, polgári értelmiségiek véleménye az volt, hogy nem a politikai, közjogi függetlenség kérdésére kell az erőket összpontosítani, hanem az alapvető – a korábbinál jóval előnyösebb – politikai keretet tudomásul véve és az adott – nem megvetendő – lehetőségeket felhasználva elsősorban az ország belső gazdasági-társadalmi modernizálásáért küzdeni. Ebből számukra közvetlen feladatként az állami bányászat újjászervezése, technikai korszerűsítése, az infrastruktúra, a vasúthálózat, a hozzá nélkülözhetetlen vasipar fejlesztése adódott. Péch igen tevékenyen látott hozzá a feladatok megoldásához. A Felvidéktől Erdélyig mindenfelé személyesen, a helyszínen tanulmányozta a viszonyokat és fogalmazta meg a legsürgősebb teendőket. Nagy része volt a diósgyőri állami vasgyár létrehozásában – nemesi „függetlenségi” politikusoknak is megmagyarázva, hogy a tömérdek sínt nemzeti szempontból is jobb itthon gyártanunk. Nevéhez fűződik a Zsil-völgyi széntelep felfedezése, a bányaüzem korszerű berendezése, az alkalmazandó kokszolási eljárás kikísérletezése, sőt a vajdahunyadi vasmű első terveinek kidolgozása is.

Sokat tett a magyar bányászati szaknyelv megteremtése érdekében. Nem utolsósorban e célból alapította meg 1868-ban a Bányászati és Kohászati Lapok című szakmai folyóiratot, a maga nemében itthon az elsőt, amely két külön ágra válva máig él. Sőt közben volt energiája egy, az acél-előkészítés elvi és gyakorlati tudnivalóiról szóló munka (1869) megírására is.

Pedig egy utolsó próbatétele még mindig hátravolt. Kívülről nézve kitüntető előléptetésben volt része, amikor 1873-ban a selmeci bányakerület igazgatója, az egykori kamaragrófok utóda lett. A valóságban a színfalak mögött az történt, hogy a 48-as értelmiségi gárdát korszerűsítő programjával együtt – az 1873. évi gazdasági válság alkalmával félretolták. Ez nem Bécs befolyásának, hanem annak a hagyományos nemesi politikának következménye volt, amely 1867-ben szabadabb keretet kapott és pár éven belül mindenfelé érvényesült. Péchet a kinevezéssel felfelé buktatták: megtisztelő rangjával mehetett a hegyek közé, s a 16. századi kamaraház boltíves, huzatos termeiben töprenghetett a selmeci bányászat veszteségein és így felszámolandó voltán, meg a


II. Józsefről elnevezett táró és az ő ideje óta végtelenül húzódó munkálatainak reménytelen helyzetén.

A kihívásra azonban Péch ismét, utoljára is választ talált. A Selmec-vidéki bányászatot egyensúlyba hozta és a kohósítást tökéletesítve úgy foglalt állást, hogy az üzemeket a belőlük élő munkások – a nagyrészt szlovák bányásznép – érdekében is fenn kell tartani. A II. József-táró munkálatait korszerű gépi berendezések, új technika alkalmazásával felújította és 1878-ra – mindenki meglepetésére – be is fejezte. Közben, melléktermékként, újított a bányatérképezés terén, a „névtelen bánya” mintáját kialakítva (1877).

A bányászattörténet mezején

Utolsó éveiben mindinkább a bányászat múltja, a történelem felé fordult, amelynek vizsgálatát hasznosnak tartotta a jelen szempontjából is. Akadémiai székfoglalója, amely A tudományok haladásának befolyása a Selmecz-vidéki bányamívelésre (1881) címet viselte éppen erre az összefüggésre kívánt rávilágítani. Ezután feldolgozta Alsó-Magyarország bányamívelésének történetét 1650-ig, két kötetben, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia adott ki (1884–1888), majd külön is a selmeci bányavállalatok történetét (1884). Nyugalomba vonulása (1889) után is e munkákat folytatta, s az sem igen zavarta, hogy a selmeci választókerület – éppen akkor – országgyűlési képviselővé választotta. Teljesen befejezni azonban már nem volt ideje műveit: 1895. szeptember 18-án elhunyt. Az elkészült kéziratrészek, hagyatékából, 1967-ben láttak napvilágot.

A kihívásokat az egyén nemigen tudja elkerülni. A lehetséges válaszok körét is sokban megszabják az adott feltételek. De mégis, lényegbevágóan sok függ attól, a következmények tekintetében is, hogy az egyén e lehetőségek közül mit, milyen minőségben tud saját erejéből megragadni. S ez nemcsak a mérnökökre és a 19. századra áll.

2. Képek





1. A becsület és a munka embere volt. A szegedi � �Kováts István építõmesterSZENT-IVÁNYI István

„A becsület és a munka embere volt”

A szegedi Kováts István építőmester

„Abból a világító embertípusból való volt, amelyik minden időben ritkaság. És még nagyobb ritkaság az, hogy nem akart annak látszani, és nem tolakodott előre helyért a közéletben... És ki tud ma erről a Kováts Istvánról?” – tette fel a kérdést Móra Ferenc Régi szegediek című tárcájában. Bár az 1981-ben megjelent visszaemlékezése (Egy szegény pórfiú önéletrajza) valamelyest ismertebbé tette a nevét, továbbra is a történelem ismeretlen szereplői közé tartozik, azok közé, akik erőfeszítése létrehozta a polgárosodó, modernizálódó Magyarországot. Nevét nem őrzi szülővárosában sem emléktábla, sem utcanév, sem intézmény.

Család, magánszorgalom

Visszaemlékezésének maga adta címe azt sejteti, hogy Kováts a társadalom mélyéből emelkedett a polgári középosztály tagjai közé. Tény, hogy korán félárvaságra jutva szerény, vagy inkább szegény körülmények között nevelkedett, de ha visszalapozunk az atyai és anyai család történetének könyvében, találunk ott fényesebb lapokat is. Kováts atyai ükapja kocsmáros volt a Szabadkai úton, dédapja már házaló kereskedő (ebből a családi emlékezet szerint szép vagyont gyűjtött), nagyapja pedig a jómódú nagykocsisok, a fuvaros vállalkozók rétegéhez tartozott. Tíz-tizenkét lovával és nagy társzekereivel Brassótól Triesztig sokfelé megfordult a Monarchia területén. Anyai nagyapja a jó módú felsővárosi Kéri nemzetség tagja, halászmester volt, a Tisza és a Maros egyik bérlője. Felesége ugyancsak egy nevezetes felsővárosi dinasztia sarja, Babarczy Erzsébet, akinek szép számmal akadtak már polgári, illetve honorácior rokonai is.

A felemelkedés a szülői nemzedékben tört meg. Édesapja, a családi számozás szerint III. István, kevés kedvet érzett a családi hagyomány folytatásához. Kovácsinasnak adták szülei, de „pajkos” természete miatt soha sem szabadult fel. A pénzkeresettel a későbbiekben sem sokat törődött, azt inkább feleségére, Kéri Annára hagyta. Volt ácsmunkás és gátmunkás (később úgy mondták: kubikos), alkalmi munkákat vállalt, de rendszeres és megfelelő jövedelme nem volt. 1816-ban kötött házasságából öt fiú és egy leánygyermek született. Amikor 1822-ben megszületett Kováts István, nagyszülei apját „emberré tették”, földdel ajándékozták meg és polgárjogot vásároltak számára. Kováts István apja 1827-ben hunyt el, az özvegy 29 évesen vált a nagycsalád egyedüli eltartójává. A visszaemlékezés szerint az anya a szűkös lehetőségek ellenére is jól gazdálkodott, a nincsből még valamicskét félre is tudott tenni. Fiait korán hozzászoktatta a munkához; Kováts büszkén írja, hogy ő kilenc éves korában vált kenyérkeresővé. A Kováts-gyerekek nem jártak iskolába, de az alapfokú képzést az „instruktor urak” segítségével mindannyian megkapták – az instruktorok a piarista gimnázium és líceum felsőbb éves növendékei voltak, akik élelemért és szállásért tanították őket írni-olvasni, számolni. Kováts István 1837-ben – az anyai ellenkezés dacára – elszegődött piktorinasnak, de itt nem érezte jól magát. 1838-ban Pestre indult szerencséjüket kereső kőműveslegények társaságában. A Hild-féle tüzérlaktanya építkezésén talált munkát, emellett szorgalmasan eljárt az inasiskolába és magánszorgalomból még rajziskolába is. A téli szüneteket otthon töltötte, de ezeket is igyekezett hasznossá tenni, és otthon a piarista rajziskolát látogatta. A kor szokásainak megfelelően 1842-ben legényként vándorútra kelt; öccsét maga mellé véve Kolozsvárra mentek. A téli munkaszünet idejére hazatért ugyan, de a következő évben ismét Erdélybe indult. A munkaszezon végeztével Galíciába, majd Sziléziába ment tovább, tervei között szerepelt „Muszkaország” felkeresése, de nem rendelkezett megfelelő útiokmányokkal, így azután Morvaországon át Bécsben kötött ki. 1844/45-ben vándorútját Nyugat-Európa felé folytatta, előbb Münchenbe ment, ahol a jóhírű királyi építészeti iskolát látogatta (itt bizonyítványt is szerzett), majd barátaival a Német Szövetség területén folytatta vándorútját; felkereste Nürnberget, Lipcsét, Potsdamot, Berlint, Drezdát. 1846-ban tért vissza hazájába; önképzését a Glembay-féle építészeti rajziskolában fejezte be és 1847-ben azzal a szándékkal ment haza szülővárosába, hogy egy éven belül remekelni fog és céhbe áll.

A „nagy idő”, a forradalom és szabadságharc azonban megnyújtotta a felkészülés és beérkezés éveit. Az önéletírás némi rezignációval úgy emlékezik vissza az akkori ifjúra, hogy „én sem voltam jobb a Deákné vásznánál, én is csak úgy rajongtam, mint a többi”. Még a forradalmi márciusban beállt nemzetőrnek, majd novemberben beiratkozott négyéves Kossuth-honvédnak. Részt vett Arad ostromában. 1849. április 20-át visszaemlékezéseiben élete legszomorúbb napjának nevezte: egysége ezen a napon kapott hírt a detronizációról,


és egy földije ekkor hozta a hírt Pál bátyja hősi haláláról, aki zászlótartóként esett el Szenttamás ostromában. A trónfosztás után már csak félszívvel, kiábrándultan vett részt a szabadságküzdelemben. A gyászos végkifejlet Arad mellett érte egységét; osztrák fogságba kerültek. A leleményes fiatalember civil ruhát szerzett és kihasználva laza őrizetet, megszökött a fogolytáborból.

A bujdosás évei következtek az egykori honvéd számára, aki végül Ördögh Mihály nevű unokatestvérénél, a baracskai ügyvédnél talált menedéket. Az elvesztett szabadságharcon nem sokat tépelődött: „Elfelejtettem a szabadságharcot, mintha nem is lett volna… Fő célom volt a tisztességes megélhetés és vagyonszerzés” – így foglalta össze az elkövetkező életfilozófiáját önéletírásában. Az ország különböző pontjain vállalt jól fizető és szakmailag is hasznos, érdekes munkákat. Alighogy ismét lehetségessé vált, 1853-ban visszatért szülővárosába, és azonmód folyamodott iparjogosságért a városi tanácshoz. 1854 januárjában mutatta be remekét, és júliusban vették fel a szegedi ács- és kőművesmesterek céhjébe; a következő évben céhmesterré választották és tíz évig töltötte be ezt a tisztséget. Harminckét évesen a szegedi alsópolgárság deklasszálódó rétegéből a helyi társadalom egyik akkor még igenjelentős csúcsára kapaszkodott fel. Egyenjogú taggá vált a jómódú patríciusok társaságában.

Mint önálló egzisztencia, ekkor már nyugodtan gondolhatott a családalapításra. A házasságban, ezt cseppet sem titkolta visszaemlékezéseiben, némi számítás vezette, és ezért vette el a vagyonnal rendelkező Neppert József építőmester özvegyét, Pozsgai Veronikát, aki egyébként egy pécskai kádármester lánya volt. A feleség a különvagyon mellett magával hozta a házasságba félárvaságra jutott fiát, ifj. Neppert Józsefet, aki később Kováts N. József néven ugyancsak Szeged egyik ismert építőmestere lett. A házasságot 1854-ben kötötték, ebből 1855–60 között négy gyermek, két fiú és két leány született, majd jócskán megkésve, 1868-ban született az utolsó gyermek, a dédelgetett Ilka.

A vállalkozó, a „teremtő”

Kováts szerencsés időszakban kezdte pályáját Szegeden; a város kibontakozva a vesztett szabadságharc utáni letargiából újabb dinamikus fejlődés előtt állt. Kováts ennek a korszaknak volt az egyik szegedi kulcsa, mint Czimer Károly írja: „Az abszolutizmus és provisorium korának híres építésze... A gót stílust kedvelte és ő honosította meg Szegeden.” Valóban, Szeged építészettörténetében mind a mai napig számontartott legjelentősebb épületeit ezekben az években emelte. 1857-ben fejezte be – Gerster Károly pesti építész tervei alapján – a hírneves „Fekete-házat”‚ a Belvárosi Kaszinó egykori székházát, a későbbi Munkásotthon majd Nemzeti Tanács épületét, amelyet Juhász Gyula nem véletlenül nevezett szegedi Pilvaxnak. Ennek a korszaknak az alkotása az ún. Törökfej-ház (ma már sajnos a névadó turbános fej nélkül), Pacher vaskereskedő Mészáros utcai neogótikus és Ivakovits üveges magyar stílusú háza. Rövid idő múlva a városi építkezések fővállalkozója lett és Szeged környékén is sok munkát vállalt (Makón, Szentesen, Vásárhelyen). Ebben az időben az építési szezonban rendszeresen száz embernek adott munkát, és a vállalkozásokból tisztes vagyont gyűjtött. 1863-ban elérkezettnek látta az időt, hogy kirándulást tegyen a kapitalista vállalkozások területére – hitelre megvásárolt egy téglagyárat a Komárom melletti Újszőnyben. A beköszöntő recesszió hatására azonban a kamatok az égbe szöktek, a hitelforrások pedig eldugultak. A sors iróniája, hogy jelentékeny vagyona ellenére (három városi háza volt és 25 hold földje, némelyik tanyával Szeged határában) komoly pénzzavarba került, majd jókora veszteséggel kénytelen volt megválni dédelgetett álmától, a téglagyártól. E keserű tapasztalat a vállalkozások iránt bizalmatlanná tette, több hasonló kísérlete már nem volt.

A közműveltség emeléséért

Kováts már az ötvenes évek közepétől tevékeny szereplője volt a szegedi közéletnek. 1858-tól tagként tartották nyilván az akkor újra engedélyezett Belvárosi Kaszinóban, amely az egyre összetettebbé váló városi elit társasági életének központi színtere volt; nemcsak a felemelkedésre váró polgári rétegek, hanem hivatalnokok, a csekély számú helyi nemesség alkotta tagságát és ez időszakban nagy befolyással bírt a városi politikára. A Kaszinó szervezte az 1859-es Kazinczy-év szegedi rendezvényeit; itt kezdeményezte Dáni főispán a Dugonics-szobor felállítását. A városi előkelőségekből összeválogatott szoborbizottságnak egyik legtevékenyebb tagja volt Kováts István, akire mint építészre, a szoborállítás során gyakorlati teendők is hárultak. Kováts lelkesen támogatta a helyi sajtó, a mérsékelten szabadelvű Szegedi Híradó 1859. évi megindulását is; a lapot sok példányban fizette elő és munkásai között szétosztotta. A nemzeti felemelkedés útját a közművelődés kiterjesztésében látta; hasonlatosan Eötvös József és Kemény Zsigmond nézeteihez, kulcsszerepet tulajdonított a közoktatás és közművelődés intézményeinek. Éppúgy adakozott a Tudományos Akadémia felépítésének javára, mint a Nemzeti Színház épületére. De elsősorban a helyi ügyek támogatásában tűnt ki: sokat tett szülővárosa köz- és szakoktatásáért; nem véletlenül nevezte a Szegedi Híradó a „népművelés célját szívén viselő férfiúnak” 1861-ben ő kezdeményezte és szervezte meg az újszegedi népiskola felállítását, támogatta egy tanyasi iskola szegénysorsú tanítóját. Buzgalmát a város 1869-ben azzal ismerte el, hogy a megszervezendő iskolaszék tagjává


választotta. Emellett se szeri se száma azoknak a városi bizottmányoknak, amelyekben a köz ügyét szolgálta: 1867-től – ez szaktekintélyének az elismerése – a városi szépítőbizottmány tagja lett, 1881-ben kinevezett városi műszaki felügyelő, 1882-től az adókivető bizottság tagja, majd 1888-től ő vizsgálta a városi iparos szakértelmét, képzettségét.

Már 1856-ban javaslatot tett egy Szeged történetének megírására kiírandó pályázatra, de ekkor még barátai nem látták elérkezettnek az időt a tárgyilagos történetírás számára. Végül 1859-ben írták ki a pályázatot, részint az ő jelentős felajánlása nyomán. Ugyanezen évben egy újabb, 120 arannyal jutalmazott pályadíjat tűzött ki magyar nyelvű építészeti szakkönyv megírására. A pályázat kiírására és a pályaművek elbírálására a Magyar Tudományos Akadémiát kérte fel.

Kováts jócskán kivette részét az egyleti életből is; összesen hat egyesületnek volt tagja. A polgárosodó Magyarország igazi műhelyei ezek a helyi és országos egyesületek voltak. A polgári réteg férfitagjai általában több egyesület munkájában is részt vettek. A legjelentősebbről, a Belvárosi Kaszinóról már említést tettünk, de tag volt a Rókusvárosi Népkörben is, amely elsősorban a helyi kisegzisztenciák társalgó köre volt. (Kováts, aki két világ határán állt, itt is otthonosan érezhette magát.) Pártoló tagként részt vett a Szegedi Dalárda működésében, tagja volt a Polgári Olvasóegyletnek, valamint két Országos tevékenységű egyesületnek, a nagyhírű EMKÉ-nek (talán erdélyi vándorévei miatt, vagy a nemzeti politika iránti rokonszenvből?)‚ és az Országos Mérnök- és Építészegyesületnek. Nincs tudomásunk arról, hogy bármelyik egyesületben valamilyen funkciót töltött be; kevésbé foglalkoztatták a címek, nagyobb figyelmet fordított a gyakorlati teendőkre. Az egyleti tagság mellett külön adományokkal is támogatta a fontosnak tartott célokat. Számára egyértelmű volt, hogy a munkával, szívós fáradozással szerzett vagyon nem csak jogok, de kötelességek forrása is. Magától értetődőnek tartotta, hogy a köz ügyét anyagi erejéhez mérten szolgálja.

Az 1879. évi nagy árvíz után, amely egyébként neki is jelentős károkat okozott, a város helyreállításában ismét a tettek mezejére lépett. Alighogy levonult az ár, máris városi bizottsági tagként a károk felbecsülésén tevékenykedett. Életének talán legjelentősebb cselekedete, hogy felfigyelt a szegedi vár falába beépített értékes faragványokra. A művészettörténeti emlékeket nem kevés áldozattal mentette meg az utókor számára. Még 1876-ban kezdődtek az első átépítések, falbontások a szegedi vár területén. Kováts jelen volt ezeknél a munkálatoknál, az értékes leleteket dokumentálta, és amit tudott, azt megőrzésre már akkor magához vette. Az árvíz után a katonaság átadta a várat a városnak, amely a várfalak lebontása mellett döntött. 1881-ben három hónapon keresztül folyt a bontás Kováts felügyeletével, aki a munkásoknak az értékes faragványok megmentéséért jutalmat kínált fel. A megmentett kapubelsőket, ablakkereteket, díszítő faragványokat a Stefánia sétányon állította ki, majd átmenetileg Mérei utcai házának udvarában helyezte el. A várkápolna köveit 1883-ban felajánlotta a Kálvária kápolna számára, míg többi értéket 1885-ben adta át a városnak (ezek ma a szegedi Kőtárban láthatók). Szeged építészeti múltjának ezek az értékes emlékei a város középkori jelentőségét bizonyítják és egyúttal tanúskodnak a reneszánsz stílus korábban nem feltételezett alföldi meglétéről.

Polgári öregkor

Kováts az 1880-as években a gazdasági tevékenységtől visszavonult, s vagyonának – a kiadott házak és bérbe adott földek – járadékából élt. E nyugalmas években, mintegy a tevékeny és mozgalmas életéről adott számadásként, 1884–85-ben írta meg visszaemlékezéseit. (Ez a szegedi Somogyi Könyvtárban elhelyezett kézirat jelent meg csaknem száz éves késéssel 1981-ben, Bálint Sándor szöveggondozásában, Zombori István előszavával a Magvető Könyvkiadónál.)

Hosszas betegség után 1893-ban elhunyt felesége. Kováts ekkor kivonult a városi közéletből is. Ötezer kötetes, méltán megcsodált könyvtárának jelentős részét még életében eladományozta; egy rész az iparos ifjúságnak jutott, másik részét a szegedi Csillagbörtön rabjainak adta (ékesszóló bizonyságául antropológiai optimizmusának), míg végül néhány tudományos könyvet a Somogyi Könyvtárnak ajánlott fel. Gyászjelentője szerint hosszas betegség után végelgyengülésben halt meg 1902. március 24-én. Sírja a szegedi belvárosi temetőben található, rajta rövid felirat: „A becsület és a munka embere volt.” Aligha foglalhatnánk találóbban össze életének vezérlő elveit. Ő maga ezekről így vallott: „Az emberek társaságát két fő tényező tartja fenn leginkább, ez a munka és a tisztelet [értsd: tisztesség, becsület]. A munka azon tényező, mely létjogot ad élni. A tisztelet pedig az, mely embertársainkkal szorosan összefűz.”

Kováts István a múlt századi polgárosodó Magyarország egyik jellegzetes szereplője, az öntudatos vidéki polgárság képviselője. Egész életét a köz szolgálatába állította, ebben egy (némely Jókai-hősre emlékeztető) romantikus életeszmény vezérelte, de gyakorlatiassága és kifejlett realitásérzéke megóvta minden fajta hamis, délibábos illuzionizmustól. Eszményei a reformkorból származtak, de tettei már a múlt század második felének Magyarországára voltak szabva. A társadalom nagy szabású átalakulása elképzelhetetlen lett volna a Kováts


Istvánhoz hasonlatos történelmi közszereplők nélkül.

2. Képek


1. Egyéniség és társadalom. VázlatokGLATZ Ferenc

Egyéniség és társadalom

Vázlatok

Azonos mozdulat, egyéni cselekvés

1960 nyara. Betanított munkásként nyáron a hengerfejsoron. A modern szociológia azt mondja: nézzük a csoportba verődött embereket! Lépéseik egymáshoz igazodnak az első percek után. Ez igaz, sőt az is igaz, hogy az emberi együttélés alapja: az egymáshoz igazodás, a közös szabályok elismerése. A munkarendben, viselkedésben, házassági, utódnevelési szokásokban egyaránt. De lépjünk csak be a sorba, s látni fogjuk: mindenkinek a járása egyénített mozdulatok sorozata. A „csoportember” egy elvonatkoztatott „típus” csupán. A „csoport” valójában egyének – és sajátos személyiségjegyekkel felruházott egyéniségek – együttese. A kérdés: célja lehet-e az emberi társadalom fejlődésének, hogy az egyén teljesen feladja személyiségjegyeit? ... Figyeljük a gépsoron dolgozót, ahogy kiszabottan lép és nyúl a többkilós hengerfejért a mögéje érkező szerelvénykocsihoz. Ujjaival belenyúl a furatokba, egy lendülettel átemeli a csiszolópadra. A darabot befogja a tartópofákba, a rögzítő csavarokat meghúzza, majd a csiszoló ellendarabot lassan, kimérten a furatokba engedi. Ütemesen, különben sérül a lyukfurat fala, netán pereme. Történelmet, szociológiát tanult szemnek az első napon egymáshoz igazított, csodálatos mozdulategyüttes az egész üzem. Amit a városi költő is megénekelt. Csak mikor beálltál a sorba, s több napja nyúltál magad is a darabért: egy lépés hátra, emelted kétméternyit egy mozdulattal a még durván éles peremű furatokba kapaszkodva, a súlyos vasat a másik oldalra lendítetted; s mikor már túl vagy az első napok bénító csukló-izomlázán, akkor jössz rá: máris azon töröd a fejed: miként lehetne a mozdulatot esetleg lerövidíteni, más alapállást felvenni, hogy ne kelljen egész fordulatot tenni derekaddal. S felfigyelsz: a szomszéd állásokban valóban mindenki „másként” csinálja. S hiába kérdezed őket, miért, vállat vonnak: én így szoktam. – Apám mondta, közöttük nőtt fel: mindenki valahol másnak született, és a munkapad, a gépsor nem politika, igaz, egységesre parancsolja a mozdulatokat; valójában mégis enged mindenkit „alkotni” kézerősségének, vállmagasságának és találékonyságának megfelelően. Az üzem a maga sínen mozgatott munkadarab-szekrényeihez lépő munkásaival, csak kívülről nézve egységessé vezényelt, gondolattalan munkaszervezet. Valójában tengernyi egyénített cselekvéssorozat.

Az egymáshoz igazodás a társadalom működésének alapfeltétele. De ez nem lehet az egyéniség feladásának kényszer. Ha ez a kényszerítés sikerült volna a történelem folyamán, akkor az emberiség még mindig valahol a kőkorszakban tartana.

Tömegesség és alkotói egyéniség

1974. Első alkalommal főkollégium a pesti egyemen a történetírás történetéről. Előadásvázlat.

A modern történetírás a 20. század elején felfedezi a történelemben a tömegesség szerepét. A történetíró, mint kora gyermeke, érzékelte ezt a jelenben: utcai sétáin, katedrára lépve, vagy éppen napilapját olvasva. Látja a politikai tömegpártok megjelenését, az ipari-technikai forradalom következtében napi életkörülményeiben megjelenő, mindent elárasztó technikai tömegcikkeket, azok környezetformáló voltát. Látja az oktatás kiterjesztésének következtében a kultúrába, a politikába felemelkedő „alsóbb néposztályok” közösségformáló erejét. Kibontakozik a társadalmi tömegjelenségeket vizsgáló tudomány, a szociológia. Az emberi kapcsolatrendszerek, intézmények minden egyéni cselekedetet meghatározni és behatárolni látszanak. A történészi figyelem most már az emberiség egész történelmében keresi a tömegjelenségek mozgató hatását. Szakmánk, a történetírás nagy élménye ez a 20. század első felében. Kifejlődnek az új szakágazatok: a gazdaságtörténet-írás, társadalomtörténet-írás, a tömegkultúra kutatása.

Ahogy az egyéniségek történelmet befolyásoló szerepétől elfordul a történetírás, úgy fordul el az egyéni életutakat bemutató biográfia műfajától. Ahogy a történész figyelme a társadalmi típusok, a gazdasági trendek, törvényszerűségek felé fordul, úgy szokik el a történetírás az egyénített, az egyént cselekvésében, egyéni indulataiban bemutató történeti leírástól. Az európai történetírás történetének főbb vonulatát e nagy szaktudományos eredményekhez vezető élmény határozza meg századunk első felében. Ez a „progresszió” a szakmában.

De vajon szükségszerű-e, hogy a történetírás fel is adja egyidejűleg annak fürkészését: adott helyzetben az


egyéniség mennyire lehet meghatározó az események alakításában? Birodalmának felbomlása, szabadságharcok elbukása, társadalmi osztályok emelkedése – vagyis mindaz, amit törvényszerűen bekövetkezettnek látunk – mennyire egyéniségektől is függően jutnak érvényre másként és másként egy-egy ország, kisebb közösség életében! Egy-egy leleménnyel, helyzetfelismeréssel, ha kell, a kiváró türelmességgel, azután gyors indítókészséggel megáldott, vagy éppen jól szervező egyéniség befolyásolhatja, fékezheti egy egész térségre kiható negatív politikai-gazdasági folyamat hatását. Vagy az egyéniség hiánya szabadon engedi annak bomlasztó erejét az adott országra, szakágazatra, netán üzemi, iskolai közösségre. (Magyarország 1956–1974 közötti történelme, de ugyanígy helytörténeti tanulmányok, iskola- és falutörténetek bizonyítják ezt.) Ez már nem történetírás-történeti, hanem aktuális történetelméleti kérdés...

Helyes, hogy szakítottunk a történetírás történetének bemutatásában a csak a történetírói egyéniségekre koncentráló biográfia műfajával, az összpontosítással egyes történetírók életrajzára. A történettudomány története foglalja magába az intézmények történetét (azaz a folyóiratok, tudományos testületek, sőt a történetírói iskolák, szemináriumok történetét) is. Foglalja magába a történetírásra ható társadalmi, politikai gondolkodási áramlatokat. Azt a politikai közeget is, amelyben a történetíró él, gondolkodik, és amely közeg észrevétlenül is befolyásolja koncepcióalkotását. És beszéljen a történetírás története arról a társadalomról, amelyik a történetírás termékeit használja, azokról, akik olvassák a könyveket, cikkeket, hallgatják az előadásokat.

De tévedés volna azt hinni, hogy mindezek a tényezők a történetírói alkotómunkát mechanikusan befolyásolják. A történetíró egyéniségétől függően egészen másként éli meg ugyanazokat a szellemi, politikai áramlatokat, társadalmi mozgalmakat. Sőt, a történetírói egyéniség, a személyiségjegyek összességének alakulása is valahol e tényezők találkozásának különbözőségéből alakul ki. A történetírás története tanúsítja – és ugyanígy más alkotói tevékenységek is: súlyos milliókkal támogathatunk intézeteket, hívhatunk létre munkacsoportokat, rendezhetünk konferenciákat, mindez csak háttérintézménye, infrastruktúrája az alkotói egyéniségnek. Akik egyéni képességeikből adódóan esti sétákon, vagy íróasztalnál éjszakázásokon olyan összefüggésekre figyelnek fel, amelyek egészen új irányba indítják el a szakmai és a társadalmi gondolkodást. (Meghaladva talán könyvespolcnyi történelmi irodalmat.) A történetírás, ugyanúgy, mint minden más alkotói tevékenység – és minden tevékenység valahol alkotó jellegű –, nem egyszerűen a környezet, az infrastruktúra függvénye, hanem az egyéni gondolkodás mestersége.

A modern történetírás mulasztásai

1980. Előadás a bukaresti történész világkongresszuson a szóbeli forrásokról és a történetírás új műfajairól.

A történetírásnak számolnia kell az új kultúraközvetítő intézmények adta lehetőséggel: a rádiójátékkal, a játékfilmmel, a televíziós műsorokkal. Míg a 19. században a történetírás kihasználta a kultúraközvetítés két lehetséges formáját, az előadást és az írást, addig a 20. század végének történetírása nem tart lépést az új kultúraközvetítő fórumok birtokbavételével. Ma már a közönség információinak nagy részét – így a történelemről is – a mozgóképen (film, televízió, videomagnó) és hangforrás révén (rádió, hangjátékok) szerzi be. A történetírás konzervatív tudománnyá lett: megmaradt az írott műfajoknál és az előadásnál. Az egyik akadály: történész nemzedékek minduntalan a meghatározó törvényszerűségekről, formációkról, hosszú távú koncepciókról beszélnek. Gondolkodásunkban egy fogalomközpontú megközelítés uralkodott el, a történelem írásából kiveszett az egyedi esetek megjelenítésének művészete, a rekonstrukció képessége. Könyvekben, monográfiákban lehet úgy kezdeni: „a kapitalista társadalmi viszonyok kialakulásának hajnalán...” De egy film, amely a 16. századi reformáció, vagy éppen a 17. századi vallásháború korát jeleníti meg, szükségszerűen kényszeríti az alkotót arra, hogy hús-vér, cselekvő egyéniségek feltámasztásával, élethűen rekonstruált párbeszédekkel, pontosan berendezett környezetvilág révén elevenítse meg témáját. És a film minden egyes alakjának egyénítettnek kell lennie; azok, mint a konfliktushelyzetekben döntést magukból kicsiholó egyéniségek jelennek meg. – Mennyire jobban teremt kapcsolatot a „fogyasztó” társadalom, a néző és a több száz évvel ezelőtti kor hőse között az ilyen történetírói termék! – Golo Mann híres monográfiájából, Wallensteinről, a szerző filmsorozatot is készített. A büszke céhes tudomány, a történettudomány nem is tekinti Golo Mannt igazi történettudósnak. Lehet azért, mert a formációkban, trendekben gondolkodó, egymással lassan már fogalom-értelmezéseken vitatkozó céhbeli történészek nem is lennének képesek berendezni egy szobát úgy, ahogy az a 17. században kinézett. S kiveszett belőlük az a rekonstrukciós készség, amelynek segítségével korhű indulatokat, valóságos döntési-választási helyzeteket tudnak előidézni? Talán azért is idegenkedünk az új ábrázolási formáktól, mert forrástani felkészültségünkből hiányzik a forráskritikai patkoltság azoknak a tárgyi, képi emlékeknek megszólaltatásához, melyeknek segítségével ez az új típusú történeti ábrázolásmód megvalósítható? Remélhetően az új kultúraközvetítő eszközök nagy kihívást jelentenek a történetírás számára szakmailag is. Ha a hangjátékot, a képeskönyvet, a mozgóképet nem vesszük birtokba, a történelemről gondolkodás alakítása kicsúszik a szakma kezéből.


Az új ábrázolási lehetőségek pedig megkövetelik az újfajta szakmai ismeretanyagot, és megkövetelik a történelemről való újfajta gondolkodást is: a történelem egyénítését, az egyéniség, vagy akár az egyéniségek élethelyzetében mindig is benne rejlő szerepének bemutatását.

Megkövetelt szürkeségünk

1986. A História duplaszámához vezércikk-vázlat az 1960-as évekről. London, az egyéniségükre büszke angol emberek toleráns világa. Talán az egyetlen „felnőtt társadalom”, amit eddig megismertünk. A jegyzetek elkészülnek a folytatásról, a ’70-es évekről is.

A kezdődő válság egyik oka a konszolidáció mindenkori nagy veszélye: az egyrészt-másrésztek világában a szürkeség megkövetelt rendje. A közvéleményben a legjobb minősítést az kap, aki „jó fiú”, „nem bánt senkit”, „nem akar semmit”. Amerikai és angol barátaim nem értik. Ha valaki nem akar semmit, akkor miért vállal pozíciót? Bármily kicsinyt, bármily nagyot is. A politikai vezetésben, a sztálini személyi kultusz ellenhatásaként, egy álszerénység. Óriási politikai tévedés: a vezetők személyét, a vezető pozíciók birtokosát összetévesztik általában az egyéniséggel. A vezetők, a kiemelkedő politikai, tudományos személyiségek kultusza nem azonos a mindennapi életben is szükséges egyéniségek, egyéni teljesítmények elismerésével. – Az 1970-es évek végétől párthatározatok, elképzelések a vállalkozói társadalomról. Nemcsak a magánvállalkozásokról, hanem általában a vállalkozói szellem növeléséről. Az utasításos gazdaság és az utasításos, mindent központból szabályozó politika azonban kiölte a vállalkozó kedvet, leszoktatta az embereket az egyéni kezdeményezésről, elszegényítette fantáziájukat. Hiányoznak az egyéniségek.

Az ok természetesen nem egyszerűen a magyar konszolidációs politikában rejlik. Mélyebb gyökerei vannak, amelyek visszanyúlnak a rendszer születésének idejére, a sztálini korszakra.

Az európai baloldali mozgalmak történelmi tehertétele a tömeg és egyéniség viszonya. „Baloldali”-nak lenni sokáig egyet jelentett és jelent ma is: egyéniségünket feláldozni a tömegekért a többség akarata előtt. (Külön vizsgálandó: miért kellett szégyellni vállalkozó kedvű, tehetősségre szert tevő iparos, paraszti, kiskereskedő ősöket? S miért lett a „pozitív hős” az, ki netán tehetségtelenség, szétesettség miatt nem ment semmire? Miért értékesebb az utóbbi az előbbinél? Egyébként is: miért „pozitívabb” figura a hajlott hátú elesett ember – netán kedves kocsmatöltelék – a társadalomban, mint a sikeres, vállalkozó, fegyelmezett életű emelkedő típus? – Végiggondolása a baloldali mozgalmak egyik szellemi és politikai deficitjének felismeréséhez vezethet.) Ezt a nemes szándékú örökséget a sztálini politikai rendszer csúsztatással másik gondolati vágányra terelte: a nép érdekeit állítólag mindig pontosan felmérő párt (pártok) érdekeinek alárendelni egyéni elképzeléseinket. A kulcskérdés: a csúsztatás. Mi lett ugyanis a politikai párt? A forradalom utáni első években egy gondolkodó, szabad platformmal rendelkező politikai intézmény, ahol az egyéniség, a saját gondolkodáskultúrával rendelkező személyiség kibontakozhat. Ahol a párt a legjobb elgondolások ütközésének a fóruma. Ennek az időszaknak főszereplői az ún. lenini gárda tagjai, Lenin, Trockij, Buharin, Zinovjev, Kamenyev, de még a garnitúra kisebb formátumú vezetői is, egy Csicserin, Lunacsarszkij, vagy egy Raszkolnyikov. Ritka szellemi potencia. Sztálin a pártból egy katonai fegyelemmel egységre parancsolt politikai élcsapatot kovácsolt, melyben egy-egy vezér, vagy szűkebb érdekszövetségek határozzák meg, milyen alapelvekhez kell tartani magukat a tagoknak. Senki sem lehet akár egy félfejjel is magasabb a vezetésnél, akár egy fél lépéssel is jobbra, vagy balra a vezetőtől és politikai kíséretétől. Vegyük Buharin példáját. Sziporkázó egyéniség, aki Moszkvától Párizsig átlátta a nemzetközi politikát, megfordult Európa országaiban, vibráló gondolkodással hozzászólt a világgazdaság fejlődéséhez, cikkekben, könyvben. Közben szenvedélyesen vitatkozik a KB ülésein, és nem találnak kollégái abban semmi visszatetszőt, hogy egyszer-egyszer vita közben még a széken is fejen áll. Hasonlítsuk össze ezt a pártot a korunkra megmaradt apparátus pártfunkcionáriusaival. Az események követésére alig képes, vezetésre ötletekkel nem rendelkező, külföldön alig járt, elsősorban az apparátus belső harcaiban iskolázott elmék. Az sztálini szisztémában drasztikusan mutatkozik meg az európai tömegpártok legnagyobb hiányossága: akadályozzák az új elképzeléseket...

Kérdőjelek jelenre, jövőre

1988. Olimpia. „Kistigrisek”, a távol-keleti kultúrákra visszavonhatatlanul felfigyel az európai társadalom. Sikerük magyarázatára sok száz folyóméternyi eszmefuttatás. Számítás: miért emelkednek a távol-keleti társadalmak s hanyatlik a nyugati, angolszász társadalmak munkaerő állománya? Mi a titka? Az egyéniség teljes feladása, alárendelés a gépember típusnak? – Kétségtelen: az automaták teljesen más szokásrendet kívánnak. S a hatékonyság mellettük szól. De: feladjuk évszázados európai örökségünket: az egyéni gondolkodás autonómiáját? És ki találja ki az automatákat?

Nagy mérkőzés századunk végén...


2. Képek



1. Egy polgár a századfordulón. Éhen GyulaGERGELY András

Egy polgár a századfordulón

Éhen Gyula

A múlt század magyar kisvárosának kispolgársága nem tudott vonzó, modern városi életformát teremteni. Kicsinyes, bezárkózó és az újításoktól idegenkedő közeg volt az övék. „Apáink idejében sem volt... [s ide bármit tehetünk a villamostól az angol WC-ig], mi is megleszünk hát nélküle” – hangzott a szentencia. Nem csoda, hogy aki csak tehette, menekült a polgárok világából. Herczeg Ferenc találó kifejezésével a polgár otthagyta a zászlót, „hadiszökevény” lett – átment a dzsentri táborába, ahol fényesebb, vigasságosabb volt az élet. De akadtak néhányan, akik megpróbálták megteremteni a modern magyar polgári világot. Közéjük tartozott Éhen Gyula.

Aktív, öntevékeny irányító

Dunántúli kisnemesi családból született 1853-ban, apja nagybirtokosok gazdatisztje volt. A gyermek Pápán diákoskodott. Tanulmányi eredményeivel nem nagyon büszkélkedhetett – hatvanöt diák közül a negyvenötödik helyre rangsorolták –‚ inkább verselési hajlamával és diákcsínyek szerzőjeként vált híressé. Ezt folytatta jogi tanulmányainak színhelyén, Pozsonyban is. Mégsem lett belőle bálrendező-párbajozgató svihák. Ügyvédi irodát nyitott Szombathelyen, bekapcsolódott a város közéletébe, verseket, színműveket, politikai röpiratokat adott ki. 1887-ben nagy sikerű ipari kiállítást rendezett. Egyletek munkájában vett részt, aktív tagja lett a városi közgyűlésnek. Jómódú földbirtokos lányát vette feleségül, s így nem kényszerült arra, hogy kicsinyes anyagi érdekek lekötelezettje legyen.

1895-ben megürült a polgármesteri szék, s Éhen Gyulát a korban szokatlan módon, egyhangúlag választották polgármesterré. Lendületes, koncepciózus vezetőre volt szükség, hiszen a város lakossága a kiegyezéskori hétezerről a századfordulóra huszonötezerre nőt. Elmúlt az az idő, amikor még a nagyobb szabad királyi városok vezetésétől is csak azt várta a lakosság, hogy az államhatalom előtt mindenkor meghajolva, villámhárítóként mentsék városukat a fentről rájuk zúduló csapásoktól. Aktív, öntevékeny irányítóra lett szükség, s ilyenként ismerték a fiatal ügyvédet.

Éhen Gyula elképzeléseit A modern város című könyvében hirdette meg. „Hazánk jövendő felvirágzásának legfőbb alapja a városok életerős fejlődésében keresendő. S ha ez így van, akkor ütött az akcióba lépés órája. Elérkezett a legfőbb ideje annak, hogy minden város iparkodjék a modern igényeknek megfelelve oly módon berendezkedni, hogy a lakosság ne csak mindennapi kenyerét, hanem egyúttal kényelmét és az életnek legdrágább kincsét; a közegészség’ s közbiztonságnak jogos követelményeit is föltalálja önalkotta intézményeiben.” Konkrétan e művében a csatornázást és a vízvezeték-építést sorolta fel „a modern város kellékei közül” a legelsőkként, azután foglalkozott a lakáskérdéssel, az utcaburkolással és a közlekedéssel, a világítással, a parkokkal, a szemétkihordással, a szegényüggyel és így tovább. A nagy szabású városfejlesztő terveket a lakosság nagyobb anyagi megterhelése nélkül, kölcsönök felvételével, a városi jövedelmek emelésével, valamint az italmérés és más haszonvételek „házi” (bérbeadás helyett városi) kezelésével kívánta megvalósítani.

Polgármester – városi társadalom

De elsőként meg kellett nyernie a városi társadalom támogatását. A szombathelyi közvéleményt az „őspolgárok” befolyásolták, akik szakmák, illetve vagyonosság alapján elkülönülve különböző vendégfogadók törzsasztalai mellett formálgatták a közhangulatot. Itt, a megyeszékhelyen létezett már egy megyei kaszinó, amelynek földbirtokosokból és megyei tisztviselőkből álló tagsága élesen elkülönült a városi társadalomtól, s működése a közélet szervezése helyett inkább csak a reprezentációra korlátozódott.

Éhen Gyula most a kereskedő polgárságra és az értelmiségre támaszkodva városi kaszinót alapított, hogy a városvezetésnél szélesebb bázisra támaszkodva folytathassa városfejlesztő tevékenységét. Az alapítás lényegében a régi típusú, inkább konzervatív kispolgári rétegek és a vármegyei dzsentri között jelölt új utat az újonnan felemelkedőknek: a liberális polgárság önszerveződési kísérlete ez. „Magyarország középtársadalmának a tudás és a munka kultuszában tömörülnie kell... a társadalomnak minden intelligens tagja olvadjon össze a »magyar polgár« fogalmában, és tevékenyen vegyen részt hazafias önzetlenséggel mindazon


nagy célok megvalósításában, melyek hazánkat a szellemi és anyagi felvirágzás jól megérdemelt céljához vezérlik” – írta polgár című művében. Éhen Gyula számos, a kultúra, a tudomány, az ipar iránt érdeklődő embert tömörítő társulatban vállalt vezető szerepet. (Szombathelyen a századfordulón negyvenhét egyesület működött!)

Maguk a nagyszabású városfejlesztő tervek sorra megvalósultak. Először az utcahálózatot rendezték; utcákat nyitottak, köztereket jelöltek ki, szintfelmérést végeztek. 1898-ban megkezdték, egy év múlva már be is fejezték (a budapesti Hitelbank kölcsönének igénybevételével) a vízvezeték és a csatornázás kiépítését. A logikusan következő lépés az utcakövezés volt, itt azonban már ellenzéke támadt a polgármesternek. Amíg Éhen kövezetvám szedésével (adózással) kívánta a fedezetet előteremteni, az iparosok a drágaság veszélyére hivatkozva inkább középkori módon, a város határán kívántak vámsorompót felállítani, hogy a piacozóktól, s ne a város lakóitól jussanak jövedelemhez. A városvezetésen belüli vitában Éhen győzött, s noha ellenfelei feljelentették a belügyminisztériumnál, a kormány neki adott igazat.

Újabb bankhitel igénybevételével kaszárnya épült, amelyet a katonaság vett bérbe, s ebből törlesztették azután a kölcsönt. A nyugalmát féltő polgárság ezzel sem értett egyet, félt a katonák kihágásaitól. A helyi sajtó győzte meg a lakosságot arról, hogy a katonák (s a katonatisztek) egyúttal a város számára nem elhanyagolható fogyasztóréteget is alkotnak, s a laktanya a beszállásolásoktól is mentesíti őket.

A századfordulón Szombathelyen igen nagy összeget, több mint négymillió koronát költöttek a felvett kölcsönökből városfejlesztésre. Saját erőből oldották meg, szegényház és szegénykonyha felállításával, hogy a városban megszűnt a koldulás.

Várospolitika – képviselőség

A város tűzoltósága a század végén néhány fecskendő mellett bóbiskoló önkéntesből állott, a rendőrség pedig a régi operettekből ismerős testületet alkotott, vagyis a pandúr együtt iddogált az orgazdával, borravaló ellenében kiengedték a rabokat a fogdából és így tovább. A polgármester hivatásos tűzoltótestületet hozott létre, átszervezte a város rendelkezése alá tartozó rendőrséget. Figyelme kiterjedt az új sportok meghonosítására is. Éhen Gyula rendezte meg Szombathelyen az első labdarúgó mérkőzést, amelyről lelkes tudósításban számolt be a helyi sajtó: „a nézőt a küzdő csoportok hullámzó viaskodása annyira magával ragadja, hogy az ember nehezen állja meg, hogy a játékosok közé ne ugorjék és a dulakodásban részt ne vegyen.”

Az erőskezű, a városvezetést nem ritkán kész helyzet elé állító politikusnak a képviselőtestületben meg kellett küzdenie saját ellenzékével. Bár szinte minden idejét a városnak szentelte (menekült a munkába, felesége korán elhunyt, fiát tragikus balesetben veszítette el), sokan kifogásolták önfejűségét, féltek a város nagymértékű eladósodásától, s attól rettegtek, hogy emiatt előbb-utóbb felemelik a városi adókat. A polgármester világosan látta, hogy a gazdagabb város könnyebben birkózhat meg a terhekkel, vagyis hogy az iparosítás a legfőbb városfejlesztési tényezők egyike. Lapja kiadta a jelszót: „Legyen Szombathely gyárváros!” A kisiparosságra támaszkodó a katolikus Néppárttal szövetkező konzervatív ellenzék szerint viszont „ennek a városnak idegen tőkére alapított ipari emelkedésében több a képzelet, mint a valóság. A kisipart kellene védeni!”

Komolyabb ellentámadásuk a várospolitika egy konkrét vitakérdése, a részvénytársasági alapon működő gázgyár városi tulajdonba vételének terve körül bontakozott ki. Éhen tervének ellenzői szövetségesre találtak az elektromos művekben, amely joggal tartott attól, hogy a városi gázgyár kiszorítja őket az energiaellátásból. Ezért a villamostársaság emberei titokban felvásárolták a gázgyár részvényeit, s ennek birtokában, mint új gázgyári vezetés, ellene mondtak Éhen terveinek. A polgármester mégis kimondta a városi tulajdonba vételt, amelyet a tiltakozások ellenére telekkönyvileg is bejegyeztetett. A gázgyár fellebbezett a közigazgatási határozat ellen. A megye a városnak adott igazat, a belügyminisztérium azonban megsemmisítette a formailag kifogásolható döntést. A gázgyár közben pert indított a telekkönyvezés végrehajtása miatt, a város ezt is elveszítette. Éhen védekezésbe szorult, bizonytalanná vált, hogy újra megszerezheti-e a polgármesterséget?

A városban még mindig népszerű politikus ezért országgyűlési képviselői jelöltséget vállalt, s legyőzte konzervatív-katolikus néppárti ellenfelét. A nagy küzdelemben még Hübner János bácsi is, a város köztiszteletben álló torontáli sváb polgára, volt ’48-as honvéd (a századfordulón őt köszöntötte március 15-én a város fiatalsága), aki Kossuth iránti tiszteletből állítólag még az evangélikus vallásra is áttért (a szóbeszéd hamis voltát egy egyházi gyűlésen éppen Éhen leplezte le), nos, még Hübner bácsi is – persze elvei fenntartásával – a kormánypárti jelöltre szavazott. Éhen megszerezte a mandátumot, s nagy elszántsággal indult a parlamentbe, a fővárosba. De csalódott reményeiben. Nem igazodott ki a képviselőház urambátyám világában. Szakértelmére (A városok címmel kétkötetes munkát adott ki, amelyben a városi közigazgatást történeti és európai összefüggéseiben elemezte) itt nem volt szükség, Fejbólintó Jánosnak viszont nem volt hajlandó beállni. A következő választáson már nem szerzett mandátumot. Megint megpróbálkozott azzal, hogy a polgármesterséget


megszerezze, de ezúttal eredmény nélkül.

Ekkor csalódottan elfordult a közélettől, újra megnyitotta ügyvédi irodáját, majd pár esztendő múltán visszavonult a magánéletbe. Csak néhány év közszolgálata volt, még nyugdíjat sem kaphatott. Elszegényedve, elfeledve élt 1932-ben bekövetkezett haláláig abban a városban, amely díszpolgárává választotta, amely még életében utcát, teret nevezett el róla.

*

A századelő Magyarországán több magyar város büszkélkedhetett hasonló, a polgári etoszt megvalósító, a városok modernizálásán munkálkodó vezetővel. Kada Elek például ugyancsak a hírlapírói, írói, ügyvédi pályán keresztül jutott el 1897-ben Kecskemét polgármesteri székébe. Kisbérleteket létesített, ösztönözte a gyümölcs- és szőlőtelepítést, városi bérházat és városházát épített, múzeumot, művésztelepet alapított, elsőként létesített az országban „saját rezsis”, vagyis városi tulajdonban lévő építővállalatot. Egy másik, irodalmilag is tevékeny ügyvéd, Lázár György Szegeden alapította a Dugonics Társaságot, lett első elnöke, majd városi tisztségek során át 1897-ben a polgármesteri székbe került, s folytatta a városrendezés nagy művét: kiépítette a várost védő körtöltést, villamosvasutat indított, iskolákat alapított, küzdött azért, hogy a város egyetemet kapjon, szobrokat állíttatott, pártfogolta az irodalmat. (Ady „szeretetre méltó literary gentleman”-nek nevezte.) Bárczy István budapesti polgármester személyéről pedig a századelő egész fővárosi korszakát nevezték el („Bárczy-éra”).

A nagyjából egyidős, a városok megújításán, a polgári életforma feltételeinek megteremtésén munkálkodó vezetők az országos politikában különböző pártokhoz csatlakoztak. Éhen Gyula a kormányt támogatta, Kada Elek a Függetlenségi Párt képviselője lett, Lázár György a 67-es alapú ellenzékhez tartozott. Pártállásuk lényegében a városi társadaloméhoz igazodott, helyi törekvésük – és ez volt a fontosabb – arra irányult, hogy helyi, „városi pártot” teremtsenek törekvéseik, gyakorlatias munkájuk támogatására. Működésük a magyar liberalizmus és a magyar polgárosodás történetének fontos, sokban még feltárásra váró területét alkotja.

2. Képek





1. Értelmiségi a munkásmozgalomban. Kunfi ZsigmondMUCSI Ferenc

Értelmiségi a munkásmozgalomban

Kunfi Zsigmond

Kunfi Zsigmond neve és munkássága elválaszthatatlan a századelőn tömegmozgalommá terebélyesedő szociáldemokráciától, az évtizedes választójogi küzdelmektől, az első világháború, majd az 1918–1919. évi magyarországi forradalmak viharaitól.

Tanár és szocializmus

Kunfi Zsigmond 1879. április 28-án Nagykanizsán született. Középiskolai tanulmányait szülővárosában végezte, majd a kolozsvári egyetemen szerzett magyar–német szakos tanári diplomát. 1903 őszén nevezték ki Temesvárra a főreáliskola helyettes tanárává. Nagy ambícióval végzett tanári munkája mellett gyakran szerepelt előadóként a Társadalomtudományi Társaság és a szociáldemokrata párt tudományos rendezvényein, illetve oktatási fórumain. Fogékony intellektusát mind inkább magához ragadta a szocializmus eszmevilága: a cselekvő, az alkotó, a dolgozó ember felszabadításának programja.

Iskolán kívüli tevékenységét egyre hevesebb jobboldali támadások érték; az ellene indított hírlapi kampány országos üggyé dagadt. A rebellis fiatal tanárnak nem volt többé maradása Temesvárott.

1907 őszén Budapestre költözött, tagja lett a Népszava szerkesztőségének és szerkesztője a Szocializmusnak; 1909 tavaszától pedig a pártvezetőség tagjaként már a Magyarországi Szociáldemokrata Párt vezérkarába is bekerült. Érkezése a szocialista mozgalom gyors fejlődésének, tömegessé válásának idejére esett. Az eredmények megszilárdítása, kiépítése, a százezres tömegmozgalom ideológiai-politikai arculatának kimunkálása jól képzett értelmiségi gárda részvételét, a mozgalomba való bevonását kívánta meg. Kunfi vállalta, hogy egyik úttörője, megformálója legyen ennek a sajátosan értelmiségi feladatnak. Tevékenységét – s egyben egyéniségét is – jól jellemzik Jászi Oszkár szavai: „Ízig-vérig politikus, aki a taktikát, sőt ha kellett, a ravaszkodást sem vetette meg. De belső gyökereiben mégsem politikus, hanem egy mély idealizmustól áthatott tanár és egy nagy szenvedélyektől korbácsolt rétor és tribun.”

A pártpolitikus

Ő volt az, aki világosan felismerte a nemzetiségi kérdés és a Monarchia külpolitikájának szoros összefüggését, s már az 1908–1909. évi annexiós válság, főleg pedig a Balkán-háborúk idején kimutatta az osztrák–cseh nagytőke és a magyar nagybirtokos arisztokrácia nagyfokú felelősségét a balkáni válsággóc kialakulásában. Ennek tulajdonítható, hogy Kunfi mind aktívabb szerepet vállalt a háborúellenes állásfoglalások kidolgozásában, a szocialista munkásság antimilitarista-antiimperialista orientálásában és mozgósításában.

A háború előtti két-három esztendő Kunfi életében a radikalizálódás időszaka volt. A Tisza István vezette reakció elleni küzdelmek, köztük az 1912. évi „vérvörös csütörtök” forradalmi eseményei valósággal felvillanyozták, de rá is döbbentették: „a tőke és a munka között életre-halálra megy a küzdelem”, „a reformok útja nem vezet el a munkásosztály felszabadulásához”, s világszerte is „forradalmak és véres osztályharcok korszaka” felé sodródnak az események. Különösen így van ez a Magyarországhoz hasonló elmaradott országokban, ahol „a lekésett országok törvényének” megfelelően a konzervativizmus védelmi pozíciók helyett „támadó pontokat foglal el”. „Ezért nem tudok én hinni abban – írta –‚ hogy az új Magyarország vér és erőszak nélkül is világra tud jönni.”

A világháború kitörése Amerikában érte, ahol Károlyi Mihály oldalán választójogi agitációs körúton vett részt. Egyhónapos kalandos utazás után hazatért, a Népszavában ő is a cárizmus elleni háború jogosultságáról írt, de ezt a „honvédő” álláspontját hamarosan pacifista állásfoglalásai váltották fel. 1915-től Kunfi egyik kezdeményezője lett a magyar szociáldemokrácia békeakcióinak és közvetítési kísérleteinek. Tevékenysége különösen megélénkült az 1917. februári orosz forradalom nyomán. A szociáldemokrata párt 1917 áprilisában tartott „bizalmas kongresszusán” kifejtette: a magyar szociáldemokrácia a feltételek nélküli, azonnali békekötés híve, mert minden háborús hónap jobban tönkreteszi az országot, mint a legrosszabb béke. Az októberi


forradalmat „a szocializmus elvi megvalósulásaként” s a béke felé tett újabb, döntő lépésként üdvözölte.

A forradalomban a mérséklő

1918 októberében, a szociáldemokrata párt rendkívüli kongresszusán Kunfi – a Monarchia felbomlásának körülményei között – a politikai demokrácia megteremtésére, távlatilag a szocialista célkitűzések megvalósítására szólított fel, elismerve egyben a nemzetek önrendelkezési jogát is, bár kifejezte azt a reményét, hogy az ország demokratizálásával a nemzetiségek megtalálják helyüket az új Magyarországon.

Kunfi tagja lett mind az 1918. október 25-én megalakult Nemzeti Tanácsnak, mind az őszirózsás forradalom győzelme után létrejött Károlyi-kormánynak. Munkaügyi és népjóléti, majd közoktatásügyi miniszterként átfogó programok kidolgozását kezdeményezte; ezek megvalósítása elé azonban mind súlyosabb akadályokat gördítettek a háborús összeomlás viszonyai.

A tömegek radikalizálódása Kunfit is magával ragadta. 1918. november 16-án a köztársaság kikiáltása alkalmával – a kormány ünnepi szónokaként – további társadalmi átalakulások szükségességét hangsúlyozta: a nagyüzemek államosítását, a nagybirtokok felosztását, a munka nélkül szerzett jövedelmek kiküszöbölését helyezte kilátásba. Ezektől az intézkedésektől az ország belső helyzetének stabilizálását remélte, s azt, hogy a kezdődő béketárgyalásokon kedvezőbb feltételeket sikerül majd elérni. Az 1919 februárjában Bernben tartott nemzetközi szociáldemokrata értekezleten olyan békeszerződést szorgalmazott, amely az etnikai határok elvén alapul.)

Az események azonban nem igazolták várakozásait: az új, baloldalibb összetételű kormány sem volt képes megoldani az ország súlyos gondjait, s a külpolitikai helyzet is mind rosszabbra fordult. A munkásság körében egyre nagyobb befolyásra tett szert az 1918 novemberében alakult Kommunisták Magyarországi Pártja, amely céltudatosan szervezte a szocialista forradalom társadalmi-politikai erőit.

Kunfi éber figyelemmel kísérte ezt a folyamatot, s mindinkább hatása alá került. Az antanthatalmakból kiábrándult. A nemzetközi forradalmi események, Németország, Ausztria forradalmasodása arról győzték meg, hogy van realitása a szocialista forradalom közép-európai előretörésének. Ehhez hozzájárult a magyarországi koalíciós kormány mind nyilvánvalóbb csődje is. Kunfiban megérlelődött a munkásegység létrehozásának gondolata. Meggyőződéssel fogadta el tehát a KMP és az MSZDP egyesülésére tett javaslatot, s az egységokmányt a szociáldemokraták képviseletében ötödmagával aláírta, megteremtve ezzel a Tanácsköztársaság kikiáltásának alapját. Az egyetlen út című cikkében a proletárdiktatúra rendszerének megteremtését a munkásságnak abból a jogos törekvéséből vezette le, amellyel „a proletárság világuralma” a feltartóztathatatlan „nemzetközi szociális világforradalom” részeként a hatalom teljességére s a tőkés politikai és társadalmi rend megsemmisítésére tör.

A kormányzótanácsban Kunfi közoktatási népbiztosként mindenekelőtt az oktatásügy alapos átszervezésének tervét dolgozta – dolgoztatta ki. Kulturális politikájának vezérelvét egyik nyilatkozatában így fogalmazta meg: „Minden értéket mentsen át a múltból a jelen és a jövő számára, és minden igaz értéket állítson a proletariátus ügyének szolgálatába, mert a proletariátus ügye: egy a kultúra ügyével.” Az irodalmi-művészeti életben kirobbant vitákban igyekezett toleráns, emberséges megoldásokat találni.

Kunfi a Tanácsköztársaság egyéb vezető testületeinek tagjaként foglalkozott az ország több más égető kérdésével, köztük az agrárkérdéssel, illetve a parasztság megnyerésének problémájával is. Népbiztostársainál jobban megértette a földkérdés politikai vonatkozásait, de a megoldást nem tudta befolyásolni.

A Tanácsköztársaság válságos pillanatában, 1919. május elején Kunfi hite megingott. Úgy vélte ekkor, hogy mivel az antant nem hajlandó elismerni a Kormányzótanácsot, a munkáshatalom csak úgy menthető meg, ha a szervezett és felfegyverzett munkásság képviselőiből új testület alakul, amely szolidaritást vállal a diktatúra addigi intézkedéseivel, a szocialisták vezette Osztrák Köztársaságot pedig közvetítésre kéri fel. A fordulat: a Tanácsköztársaság sikeres északi hadjárata háttérbe szorította ugyan ezt az elképzelését, de Kunfi – a külpolitikai realitások által meghatározott tervként – mindvégig kitartott mellette. Ezzel egy időben a Tanácsköztársaság belpolitikájában is „a diktatúra enyhébb kezeléséért” szállt síkra. Június elején közzétett cikkében (A diktatúra módszerei) foglalta össze aggályait: a diktatúra nem számol eléggé belső és külső helyzetünkkel, túl gyors a tempója, s egyes túlkapásaival gyengíti a hatalom bázisát. A Clemenceau-jegyzéket követő északi visszavonulás után több alkalommal is részt vett azokon a tárgyalásokon, amelyek a szakszervezeti vezetők és a Külügyi Népbiztosság részvételével Budapesten és Bécsben az antant képviselőivel a kibontakozás lehetőségeiről és feltételeiről folytak. A megbeszéléseken mindinkább kitűnt: az antant semmilyen formában sem hajlandó elismerni a proletárdiktatúra rendszerét.


Emigrációban

Kunfi valójában június végétől már nem vett részt a Tanácsköztársaság gyakorlati irányításában; a Peidl-kormányban sem vállalt tisztséget, ennek megdöntése után pedig maga is kénytelen volt emigrálni.

Kunfi emigrációs éveiben szorosan kapcsolódott az Osztrák Szocialista Párthoz és vezetőjéhez, Ottó Bauerhez, akihez régi elvi-politikai barátság fűzte. 1919 végétől rendszeres elméleti-publicisztikai munkát végzett az osztrák szociáldemokrata pártban, amihez (pártiskolai) oktató tevékenysége is hozzájárult. Osztrák és német elvbarátaival együtt 1921 februárjában részt vett a centrista vezetésű munkáspártok nemzetközi szervezetének, az ún. Két és feles Internacionálénak a megalapításában, majd irányításában. Ennek a szervezetnek a támogatásával tartotta fenn baloldali szocialista emigráns társaival: Böhm Vilmossal, Garbai Sándorral, Rónai Zoltánnal az 1920 tavaszán alakított Világosság-csoportot, amely azonos nevű lapjával nagy szolgálatokat tett mind a hazai szociáldemokrácia balszárnyának nyújtott ideológiai-politikai támogatásával, mind a környező országokhoz került területek magyar munkásságának internacionalista szellemű orientálásával.

A Világosságnak kiemelkedő szerepe volt a magyarországi fehérterror leleplezésében, a nemzetközi közvélemény felrázásában. Ezzel párhuzamosan a lap nagy figyelmet szentelt annak: milyen politikai eszközökkel lehet megnyerni az ország dolgozó többségét a Horthy-rendszer elleni aktív küzdelemre. Kunfi főként az agrárkérdés radikális megoldásának s a trianoni békekötés által új módon felvetődő nemzeti kérdés demokratikus, az etnikai elv érvényesítését szem előtt tartó rendezésének tulajdonított nagy jelentőséget.

E kérdések kapcsán, természetesen, elkerülhetetlenül felvetődött a Tanácsköztársaság megítélésének kérdése is. Kunfi – 1921-ben – a magyarországi proletárdiktatúrát kétségbeesett kísérletnek nevezte, amelyet a szociáldemokrata politikusok többsége azért vállalt, mert nem akart szembekerülni a munkásság elkeseredett hangulatával. Kunfi ekkor is kitért a Tanácsköztársaság helytelen vezetési módszereire, különösen azt bírálva utólag is, hogy az – indokolatlanul – sok tekintetben átvette és alkalmazta az orosz forradalom polgárháborús módszereit. Mindezért általában a kommunistákat tette felelőssé, szemükre vetve, hogy a forradalmak leverését követően is Európa-szerte egyedül a diktatórikus módszerekben látják az osztályharc sikerének zálogát. Ennek ellenére elismerte a Szovjetoroszországban létrejött társadalmi-politikai struktúra szocialista jellegét, bár európai alkalmazhatóságát kétségbe vonta és elutasította.

Kunfi – és csoportja – erejéhez mérten igyekezett befolyásolni a magyarországi szociáldemokrata mozgalom fejlődését is, segítve-bírálva a hazai pártvezetést, támogatva a párt balszárnyának akcióit, majd a Magyarországi Szocialista Munkáspárt megalakítását. Ezek a lépései-akciói azonban az idő előrehaladtával mind kevesebb sikerrel jártak, s Kunfi, akárcsak baloldali centrista emigráns társainak többsége, fokozatosan kiszorult a hazai mozgalomból. Ehhez hozzájárult az emigráció bomlása, a csoportharcok kialakulása és a szakításig eljutó kiéleződése.

Mindez rendkívül súlyosan hatott Kunfira. Kedélyállapota mind komorabbá vált; vívódásai – amelyeket tetéztek súlyosbodó morfinizmusával folytatott vesztes csatározásai is – mindinkább a harc feladása felé sodorták. Reményeiben csalódva, önmagával meghasonulva, 1929. november 18-án halt meg. Ötven éves volt. Halálával a magyar szocialista munkásmozgalom egyik legkiemelkedőbb értelmiségi vezetőjét veszítette el.

2. Képek




1. Az egyház korszerûsítõje. Prohászka OttokárGERGELY Jenő

Az egyház korszerűsítője

Prohászka Ottokár

Prohászka Ottokár (1858–1927) székesfehérvári megyéspüspök, valóságos belső titkos tanácsos, a Magyar Tudományos Akadémia, a Szent István Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Petőfi Társaság tagja, a Pázmány Egyesület, az Aquinói Szent Tamás Társaság és a Katolikus Népszövetség elnöke, a hittudományok és a bölcselet doktora, Székesfehérvár díszpolgára és egyéb címek birtokosa kétségtelenül a 20. század magyar katolicizmusának legnagyobb alakja volt, aki sokat vitatott munkásságával túlmutat az egyház keretein. Már életében tömegek rajongtak érte, de kisajátítóinak légiója tovább növekedett halála után. Nimbusza máig él a magyar egyházban, aminek forrását Sík Sándor így összegezte: „Prohászka legnagyobb, egyetemes jelentősége az a nagyszerű szintézis, amellyel harmonikus egységbe fogta az egész, tradicionális kereszténységet és a huszadik század egész eleven kultúráját, amellyel kibékítő feleletet adott a korabeli ember legégetőbb problémáira.”

1858. október 10-én született Nyitrán. Atyja cseh származású osztrák vadásztiszt volt, de hogy feleségül vehesse a nyitrai német polgárcsaládból származó Filberger Annát – kaució hiányában –‚ lemondott katonatiszti rangjáról, és mint pénzügyőr biztos dolgozott tovább állami szolgálatban. Prohászkában a papi pálya iránti érdeklődés a kalocsai jezsuita gimnáziumban támadt fel, és később is fontolgatta a Jézus Társaságba való belépést. Kalocsáról az esztergomi papnevelő intézetbe került és az ottani bencés gimnáziumban érettségizett.

Új katolicizmus – feudális Magyarország

Prohászka pályaválasztása szokványosnak mondható. A családban sok volt a pap; anyja révén, ha nem is közvetlenül, de rokonságba került Császka és Samassa érsekekkel is. Rómában – ahová esztergomi diákként került – a jó szemű tanárok felismerték Prohászkában a rendkívüli tehetséget és viharos jövőt jósoltak neki, ami nem volt feltétlenül előnyös ajánlólevél a korabeli magyar egyházban. A római Collegium Germanicum et Hungaricum jó iskola volt, onnan szinte napjainkig magyar püspökök generációi kerültek ki. Prohászka a pápai egyetemeken teológiai és filozófiai tanulmányokat folytatott és mindkét területen doktorátust szerzett.

Róma nemcsak az egyház központja, hanem az európai kultúra bölcsője is volt. Prohászka fogékony lelke az antik világból táplálkozva értette meg a vele együtt nevelkedő német kollégák elbeszéléseiből és nézeteiből a németországi Centrum Párt politikáját, a katolikusok új öntudatra ébredését, a tudományok és a hit összeegyeztetésének magasabb igényét, amihez kiváló feltételeket kínált XIII. Leó pápa Vatikánja. A nagy pápa szociális nézetei, korszerű teológiája és kormányzata mind-mind egy új világba illeszkedő katolicizmus építőkövei voltak; akkor, amikor a magyar egyház még a régi világban élt és azt igyekezett konzerválni.

A fiatal papnövendék Prohászka kedvessége ellenére sem volt barátkozó, inkább magának való, visszahúzódó. Rómában is bizonyos félénkség, járatlanság, érzékenység jellemezte társaihoz való viszonyát. Soha nem sértő rezerváltságát sikerei csúcsain is megőrizte. „A maga legbelsejét elzárta, és az ide irányuló ráhatások elől elzárkózott. A szó szoros értelmében vett barátja sohasem volt” – írta róla Schütz Antal.

1881-ben Rómában szentelték pappá, 1882 nyarán tért vissza Esztergomba. Az itthoni fogadtatás nem volt egyértelmű. Egyesek szerint Simor prímásnak tetszett az ifjú levita, akit két hónapi káplánkodás után nevezett ki a szemináriumba tanárnak. Mások viszont tudni vélték, hogy sem az öregedő Simor, sem utóda, Vaszary Kolos nem lelkesedtek érte, sőt már-már vidékre kellett mennie plébánosnak.

Róma fényei után a provinciális Esztergomba visszatérő Prohászka számára kézenfekvő volt az összehasonlítás, és annak tanulságai megrázók lehettek. 22 évig tanított Esztergomban, és nevelte a papi generációk egész sorát, akiknek habitusa, lelkipásztori mentalitása évtizedek múltán is magán viselte spirituálisuk munkálkodásának nyomait. Mégis, az esztergomi két évtizednyi karrier nem volt egyértelműen sikeres. A fiatal Prohászkának a korabeli konzervatív, feudális egyházban számos visszahúzó tényezővel, gyanakvással és rosszakarattal kellett megküzdenie. Nézetei, írásai, felfogása már-már szentségtörés számba mentek, nemegyszer botránykőnek számított, amit sokak szemében csak igazolt később az indexre tétel. Puritánsága, szigorú életvitele, közismert jótékonykodása pedig a különcség ódiumát rakta rá.


Szegények püspöke

Alamizsnáskodása legendás volt. Már esztergomi spirituális korában összegyűjtött növendékeitől, barátaitól mindent, ami kiosztható. A szemináriumból és környékéről az „alamizsnás szögletbe” vándorolt minden használt cipő és ruha, elnyűtt fehérnemű; az ünnepi asztalok ételmaradékai éppúgy, mint a húsvéti piros tojások. És ezeket Prohászka személyesen osztotta szét az esztergomi szegények között. „Esztergomban vetette le a saját kabátját és adta oda a szegénynek, mert egyéb kincsei kifogytak a Szent Vince-i körúton” – emlékeznek róla méltatói a Prohászka emlékalbumban. Élete végéig bőkezű adakozó maradt, erre mindig többet költött mint amennyi a jövedelme volt. Így a gyenge székesfehérvári püspöki javadalom állandóan a csőd szélén állt. Halálakor hagyatékában mindössze 24 pengő készpénz volt, szekrényében néhány elnyűtt ruhadarabot találtak. Gróf Zichy Gyula kalocsai érsek így jellemezte Prohászkát: „Varázsának kulcsát kettőben találom... Először is abban, hogy mindenkor úgy élt, ahogyan prédikált; másodszor meg abban, hogy az élet minden fordulata, öröme, bánata és keresztje között alázatos maradt.”

Ez a nyughatatlan elme ugyanakkor nem volt életidegen; szerette a természetet, szinte Szent Ferenc-i alázattal fordult annak csodáihoz. Bebarangolta Esztergom környékét, a Gerecse és a Pilis hegyeit. Különösen kedvelte a hegyi túrákat. Egyszer a Tátrában megmászta a Ferenc József-csúcsot is. Szívesen ment Márianosztrára, ahol a női börtönben gyóntatta a rabokat.

Tanár, lapalapító, szónok

Prohászka Ottokár összegyűjtött munkáit 25 kötetben adták ki, és ez közelről sem mondható teljesnek. Elképesztő termékenységét méltán csodálhatjuk. Prohászka egyébkén állva szeretett írni, sőt igazán csak állva tudott. Ő írásban is, tollában is szónok volt, lendületes, szárnyaló előadó. Szónokolni pedig csak állva lehet. Ezért is ragaszkodott mindenütt az álló pulpitushoz. 22 évig az esztergomi Magyar Sion hasábjain jelentek meg ezek a művek (62 nagyobb értekezés 160 recenzió, mintegy 2600 oldalon). Fáradhatatlan munkatársa volt a katolikus sajtónak, az Esztergom című hetilapnak, a Katolikus Szemlének, a Magyar Szemlének, az Egyházi Közlönynek, a néppárti Alkotmánynak és az általa alapított Élet című irodalmi folyóiratnak. Korszakos irodalmi munkáinak első darabja az Isten és világ, amelyben a természettudományok eredményeinek segítségével azt igyekszik bizonyítani, hogy van személyes Isten, aki teremtette és kormányozza a világot. Hatalmas apologetikai vállalkozása volt az 1902-ben megjelent Föld és Ég című kötet, amelyben a keresztény világnézet alapján tárgyalja a geológia, a paleontológia és az evolúció tudományos eredményeit. A következő alapmű, a Diadalmas világnézet is apologetikus munka, amelyben a keresztény világnézetnek a kultúrvilág eszmeáramlataiba, irodalmi, művészeti és társadalomtudományi eredményeibe való beágyazása és konfrontálódása történik meg.

A századelőtől munkálkodásának központja a fővárosba került át. 1901-től a királyi udvari és várplébánia-templomban tartotta lelkigyakorlatait, kimondottan férfiak számára. Később ezeket a konferencia-beszédeket a pesti egyetemi templomban hallgathatta a főváros értelmisége. Országos hatást keltettek az 1904 óta évente tartott Katolikus Nagygyűléseken mondott beszédei. Hittudományi működésének elismeréseként 1904-ben a Pázmány Péter Tudományegyetem teológiai karán elfoglalhatta az ágazatos hittan tanszékét. Budapesten az egyetemi ifjúság mellett szoros szálak fűzték a fiatal papok Regnum Marianum nevű szervezetéhez, illetve az Urak Mária Kongregációjához.

Apostolkodása valóban Szent Páléhoz hasonlítható, aki híveit nemcsak írásban, hanem személyesen is felkereste. Nincs Magyarországnak nagyobb városa, amely Prohászka keresztény hitéletre ébresztő szónoklatait, szentbeszédeit ne hallgatta volna. Egyedül 1909 tavaszán nyolc városban tartott 15 lelkigyakorlatot, s azokon mintegy száz beszédet mondott. Ezzel egyik méltatója szerint Prohászka egymaga akkora missziós munkát végzett, mint egy egész szerzetesrend. Előadásainak, szentbeszédeinek, prédikációinak valóban tömeghatásuk volt, de elsősorban az értelmiség és a középosztály tudatának formálásában játszottak nagy szerepet.

Harcos egyház – dolgozó egyház

Prohászkát 1905. december 24-én, Karácsony vigíliáján szentelte püspökké X. (Szent) Pius a Sixtinában.

A korabeli magyar egyház hatalmának anyagi alapja a nagybirtok volt, amihez a barokk korból továbbélő szertartások és egyházi ünnepségek rituáléja társult. Az új püspök azoknak lett vezéralakja, akik ezt a neobarokk egyházképet akarták lerombolni és az egyházat korszerűsíteni. Szekfű Gyula szerint „már az első világháború óta mind többen akadtak jó katolikusok, akik nem hittek többé a barokk egyházfő eszményében és nem tartották sem szükségesnek, sem a vallásos életre hasznosnak, hogy a püspök a »püspökvárban« elzárkózva csak régi szertartások betartásával engedte magához híveit és székhelye utcáin kétlovas batárban ülve, de soha gyalog


nem mutatkozott. A fiatal Prohászka Ottokár, aki egyedül, gyalogosan, esernyővel kezében vonult be a század elején, s ezzel a cselekedetével nem csinált iskolát.” Az egyszerű presbiterből püspökké emelt Prohászka 1906 januárjában Székesfehérvárra történő ilyetén bevonulására felfigyeltek az egyházon belül és kívül egyaránt.

De nemcsak külső megjelenésében volt puritán és tüntetően elutasító a gazdag egyház triumfáló magatartásával. Az 1906. január 21-i intronizációjakor azt kérte híveitől, hogy fogadják úgy, ahogy jött: Istentől jár követségben, lelkében hittel és szeretettel. A fehérvári székesegyház első padsoraiban három Zichy gróf, egy Cziráky, egy Széchényi és egy Esterházy gróf ült, de őelőttük is ki merte mondani: „Magyarországnak a munka társadalmára, a nép üdvén dolgozó papságra van szüksége.”

Prohászka mint püspök eszményien testesítette meg a modern főpásztor küldetését. Elsősorban is, szeretett prédikálni, amit már a tridenti zsinat a püspök kötelességévé tett; intenzív gyóntatómunkát végzett, sokak szerint ő volt Fehérvár főpenitenciáriusa, mintegy ötven parasztnéninek a püspök volt a rendszeres gyóntatója; s végül püspökként is szívügye maradt a Tridenttől előírt kötelesség, a papnevelés, ami mellett már esztergomi lelkiigazgatóként elkötelezte magát egy életre.

Mint naplója tanúsítja, Prohászkát derült égből villámcsapásként érte a minden pap számára tragikus hír, hogy az Index Kongregáció három írását a tiltott könyvek listájára tette. Az indexre tétel okai máig sem ismeretesek pontosan, mert az ide vonatkozó anyagok nem kutathatók. Esetében hazai ellenfelei és konzervatív ellenzők meghallgatásra találtak az integralista kúriai hivatalokban, ahol ekkor tetőzött a modernizmus elleni hajsza. A kortársak és a kutatók többsége úgy véli, hogy Prohászka akadémiai székfoglalója – az intellektualizmus túlhajtásairól értekezett – váltotta ki elsősorban az indexet. Itthon is sokan agnoszticizmussal és szubjektív voluntarizmussal vádolták, aki a tudatos és intellektuális hittel szemben az intuíciót és érzelmeket helyezi előtérbe. Voltak egyházmegyék, ahol az ordinarius a Prohászka-írások olvasását megtiltotta papjainak. Prohászka engedelmesen alávetette magát, nem replikázott. Egyfajta sorscsapást látott abban, hogy az a pápa tétette indexre, aki püspökké kreálta. X. Pius pápa méltányolta magatartását, és még ez év augusztusában aláírt arcképét küldte a fehérvári püspöknek.

Politizáló püspök

A megindexelt Prohászkát úgy vallotta eszmei vezérének a közéleti katolicizmus, hogy maga igazából soha nem volt sikeres politikus vagy közéleti vezér. Az elsők között vett részt a Katolikus Néppárt szervezésében gróf Zichy Nándorral, Molnár János apáttal és a hercegprímási székbe jutó, bíborossá emelt Csernoch János akkori esztergomi kanonokkal együtt. De amikor 1896-ban a vágvecsei kerületben néppárti jelöltként indult a választásokon, megbukott. A gyakorlati, napi politikától ettől kezdve igyekezett távol maradni, s amikor ez nem sikerült, újabb kudarcok vártak rá.

Prohászkát gondolkodásának egyetemessége megóvta a felekezeti elfogultságoktól is. „Szeretném, ha Pannonhalma és Debrecen között a szeretet szivárványhídja húzódnék, amelyen a megértés angyalai járnának, s ez a híd egy új délkör lenne, egy új magyar meridián” – írta. Ez a nemzetben való gondolkodás vitte őt közel a református gróf Tisza Istvánhoz és Csernoch hercegprímáshoz, akik a nemzeti összefogás programjával voltak a felekezeti megbékélés szószólói. Prohászka feladatvállalása a hídverés volt. Hidat akart verni a modern ember és a kétezer éves egyház között; hidat akart építeni a modern tudományok és a teológia, az ezeréves keresztény világnézet között; hidat akart emelni a modern politikai nézetek – a liberalizmus és a demokrácia – és a konzervatív autokratikus egyház között; de hidat akart építeni, a megértés hídját a társadalmi osztályok, a népek és a nemzetek, a keresztény felekezetek között egyaránt.

Így vált lehetségessé, hogy a századfordulón, századelőn a magyar progresszió Prohászkában nem ellenséget, hanem nemes ellenfelet látott, akit meg kell hallgatni, aki szót kapott a Társadalomtudományi Társaság vitáiban, írásai megjelenhettek, és azokat méltatták a Huszadik Század hasábjain is, akinek előadásain nemegyszer zsidó származású értelmiségiek tapsoltak, míg a kanonokok félrevonultak. Csak így volt lehetséges, hogy a „hallgató egyházból” Prohászka révén ismét „meghallgatott egyház” lett, az viszont már nemcsak Prohászka egyéni életútja alakulásának, hanem a magyar történelem tragédiáinak tudható be, hogy az egykori partnerekből holnapi ellenségek lettek.

A méltató utókor

Surányi Miklós Prohászkát az egész ország lelki atyjának nevezte, aki mindent tudott, ami az emberi lélek fenekén lappang. A válogatott szuperlatívuszok között, amelyek a megemlékezésekben elhangzottak, Surányi jól látta meg a lényeget: Prohászka apostoli lelkületét és küldetését. A püspök „hetenkint egyszer-kétszer vonatra ült és elment, hogy folytassa a tarzusi Pál művét. Olyan egyszerű és igénytelen volt, mint a sátorkészítő. [Ez volt


Szent Pál foglalkozása – G. J.] Nem utazott szalonkocsiban, s Kelenföldön leszállott, mert így olcsóbb volt a jegy. És Kelenföldről nem autón robogott be Pestre. A villamos fapadján húzódott meg kőművesek és kofaasszonyok között. És az arca sugárzott az örömtől…”

Prohászka Ottokár fehérvári sírján azóta sem hervadnak a virágok, kultusza elevenen él a magyar katolikus egyházban. Az ő életpályáján a politikai szereplés mulandónak bizonyult, annak kellő kritikáját sokszor és sokan elmondták, elmondtuk. Most azt kerestük-kutattuk, hogy mi volt a maradandó.

2. Képek




1. A Rákosi-kultusz elsõ kommunista áldozata. Weisshaus AladárGADANECZ Béla

A Rákosi-kultusz első kommunista áldozata

Weisshaus Aladár

Ami mulandó, földi volt belőle, azt 1963. november 20-án befogadta a Farkasrét temető. Ami maradandó: a magyar nép érdekében vívott önzetlen küzdelmének tanulsága, még nem válhatott közkinccsé. Rágalmazói szinte napjainkig sárral dobálhatták, miközben az életútját tragikusan befolyásoló körülményeket megvilágító dokumentumokat párttitokként őrizték.

Jelen írás főként arra keresi a választ, miért közösítette ki őt, a vasutasmozgalom kiemelkedő vezetőjét, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP) titkárát, az illegális Kommunisták Magyarországi Pártja Központi Bizottságának (KMP KB) tagját 1926-ban likvidátorként megbélyegezve a KMP, s miért kellett neki a szocialista jövőért folytatott több évtizedes küzdelem s az ellenforradalmi rendszer börtöneiben letöltött nyolc év után kilenc évet szenvedni Rákosi börtöneiben.

Vasutas – forradalmár

Weisshaus Aladár 1887. december 21-én született Budapesten. 1910-ben a Déli Vaspálya Társaság szolgálatába lépett. Apja kalauz volt ugyanott, ő pedig már – főgimnáziumi érettségije révén – a vasúti személyzet kiváltságos helyzetű csoportjához tartozhatott: évi fizetéssel kinevezett hivatalnok lett az üzletvezetőségen. A hivatalnoki karriert azonban elvei miatt azonnal kockára is tette. A társadalmi kérdések iránt fogékony, a politikai és emberi szabadságjogok iránt elkötelezett fiatalember önérzetét sértette az a rendelet, amely elbocsájtással fenyegetve megtiltotta a vasutasoknak, hogy a szociáldemokrata párt tagjai legyenek. 1910-ben, a rendelettel tudatosan szembeszegülve belépett az MSZDP be, s csatlakozott a Magyar Vasutas köré tömörülő – sajátosan illegális – szociáldemokrata alapszervezethez.

1918 őszén az MSZDP III. választókerületi szervezetének végrehajtó bizottságába választották, az akkor már legálisan működő vasutas-szakszervezet, a Magyarországi Vasutasok Szövetsége pedig egyik központi titkáraként függetlenítette. A Tanácsköztársaság idején a Budapesti Központi Forradalmi Munkás- és Katonatanács tagja. A munkáshatalom megdöntése után másfél évi börtönbüntetésre ítélték. 1922-től az illegális vasutasmozgalom szervezője és az illegális kommunista mozgalom résztvevője. 1923-tól a szociáldemokrata pártellenzék intéző bizottsági tagja, az MSZDP 1924. áprilisi kongresszusán az ellenzék vezérszónoka. Mint a KMP hazai vezetője, 1924 nyarán részt vett azon a moszkvai munkaértekezleten, ahol átmenetileg elsimították a Kun- és a Landler-frakció közötti ellentéteket, és jelen volt a Kommunista Internacionálé V. kongresszusán is.

1925 januárjában, amikor a Szocialista Munkásinternacionálé Végrehajtó Bizottsága által kiküldött bizottság állást foglalt a Bethlen–Peyer-paktum kérdésében, a szociáldemokrata ellenzéket a Weisshaus vezette küldöttség képviselte. A legális forradalmi munkáspárt, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt 1925. április 15-i alakuló értekezletén Weisshaust a pártvezetőségbe választották, s ő lett a párt titkára. 1925 augusztusában, amikor Bécsben megtartották a KMP I. kongresszusát, Weisshaus előzetes letartóztatásban volt, ezért távollétében választották a párt központi bizottságába. 1926. február 6-án szabadlábra helyezték, de március 9-én ismét vizsgálati fogságba került, ahonnan csak augusztus 4-én a Rákosi–Vági per ítélethirdetését követően szabadult. Miután az ügyész nem tudta bizonyítani, hogy az MSZMP a KMP fedőszerve, a törvényszék kénytelen volt Vági Istvánt és Weisshaus Aladárt felmenteni az 1921: I–II. tc. (az állami és társadalmi rend védelméről) vádja alól, de szóban és írásban elkövetett izgatás címén egy-egy évi börtönbüntetést rótt rájuk.

Amikor Weisshaus 1926 szeptemberében visszavette az MSZMP titkári teendőit az őt helyettesítő Cs. Kovács Györgytől, nem sejtette, hogy napjai meg vannak számlálva a pártban. Nem tudhatta, hogy fogsága alatt a KMP KB 1926 júniusi határozata likvidátor tevékenység vádjával elítélte őt és kimondta, hogy el kell távolítani az MSZMP éléről is.

Likvidátor?

A KMP kibővített Külföldi Bizottságának (KÜB) augusztusi, berlini ülése felfüggesztette Weisshaus központi


bizottsági tagságát és párttagságát, továbbá elhatározta, hogy javasolja a KB plénumának a pártból való kizárását is. A határozat indoklásának első pontjai: „a/ Taufer [Weisshaus illegális neve] a KMP szervezeti kiépítését évek óta akadályozza. Az a legalisztikus illúzió, amely a párt kiépítése szabotálását eredményezte, Taufernél nemcsak átcsapott a teljes likvidátorságba, de határos a provokációval, amely most már a párt illegális szervezeti kiépítésének mindenáron való megakadályozására irányul. b/ E likvidatorikus törekvésének érvényesítése és keresztülvitele érdekében Taufer a domiciliumon [az MSZMP illegális neve] belül szövetkezik olyan elemekkel, akiknek a rendőrséggel való összeköttetése minden kétségen felül áll, ezeket kihasználja a kommunista pártszervező munka akadályozására, velük és előttük a KMP konspiratív természetű ügyeit nyíltan tárgyalja és így a párt érdekeit azáltal, hogy ezekkel az elemekkel való tárgyalásai föltétlenül a rendőrség tudomására jutnak, súlyosan veszélyezteti.”

Mivel bizonyították akkor, mivel tették hihetővé a likvidátorság súlyos, de az előzmények ismeretében képtelennek tetsző vádját, amelyet a rágalmazó visszaemlékezők állítanak? Bármily hihetetlennek tűnik – semmivel. A KMP KB szeptember 5-i ülésén Landler Jenő – ismertetve a KÜB augusztusi határozatát – a fentiekhez hozzáfűzte: Weisshaus nemcsak a KMP fejlődésének gátja, hanem az MSZMP-é is. A KB szeptember 12-i ülését a párt helyzetéről beszámoló Poll Sándor – igaz, elítélően ennek az ellenkezőjét állította: Weisshaus az MSZMP-ben az üzemi és a szakszervezeti munkát forszírozza, s ezzel „az MSZMP-ből tömegpártot akar csinálni – részint, hogy pénzügyileg függetlenedjék Bécstől –, részint, hogy mint hatalom tárgyalhasson a Kominternnel”. A KB az előterjesztésnek megfelelően határozott: Weisshaust kizárta a KMP-ből.

Hogy mennyire nem a likvidátorság ellen folyt a harc, arról mindenekelőtt az győz meg, ahogyan Kun Béla felvázolta ezen az ülésen a Weisshaus elszigetelését és kompromittálását célzó tervét: a kampányt széles körben azzal a politikai vonallal kell folytatni, hogy a Weisshaus-irányzat az álradikalizmus és az opportunizmus között ingadozik; az Új Március tegye közzé megfelelő formában, hogy Cs. Kovács György – Weisshaus közvetlen munkatársa – spicli. Ő lett volna tehát egyike azoknak, akiknek a rendőrséggel való kapcsolata az idézett határozat szerint „minden kétségen felül áll”. Miután ezt a javaslatot többen ellenezték, Révai József javasolta, hogy az MSZMP választmányának kommunista frakciója érje el Cs. Kovács kizárását, és törekedjék Weisshausnak mint titkárnak a kibuktatására. A kibuktatási javaslatot viszont Kun Béla nem támogatta, mivel véleménye szerint az megnehezítené Weisshaus lejáratását az MSZMP tömegeinek körében. Szántó Zoltán, a KMP titkárságának tagja szeptember 20-án jelentette, hogy néhányan az MSZMP választmányi tagjainak megdolgozásán munkálkodnak. „75–80% a miénk lesz” – ígérte. A KMP titkársága azonban október 7-én kénytelen volt tudatni a KÜB-bel, hogy Cs. Kovácsot nem zárhatja ki az MSZMP választmánya, csupán a választott bírósága. Ám a siker így is biztosnak tűnt, mivel a levél szerint „a bíróságban 5:2 az arány a mi javunkra”. A győzelem mégis elmaradt, kompromisszummal kellett megelégedniük: a válaszott bíróság két évre eltiltotta Cs. Kovácsot minden funkció viselésétől (mire a tilalom lejárt, már csak az MSZMP emléke létezett), de nem zárta ki az MSZMP-ből.

A KÜB augusztusi határozatának indoklása a következő pontot is tartalmazta. „c/ Taufer szolidaritást vállalt szabadulása után a lefogása által részben ártalmatlanná tett provokátor Mendi Irmával, akiről nemcsak a Külföldi Bizottság, hanem a KMP és a domicilium egész közvéleménye megállapította, hogy a provokációjával a KMP újjászervező kongresszusát, Rákosi, Őri, Gőgös, Hámán stb. elvtársakat rendőrkézre juttatta. M. I. a pörben mint a vád tanúja szerepelt a rendőrségen tett vallomásával. Taufer ezek ellenére nemcsak szolidaritást vállalt vele, hanem ultimátum formájában kijelentette, hogy mindent megtesz kiszabadítása érdekében, és addig nem vállal pártmunkát a KMP-ben, amíg a Külföldi Bizottság Mendl Irmát ki nem szabadítja.”

Mendl Irma a háború alatt a MÁV Igazgatóságon lett kezelőnő és társai bizalmából a vasutasszövetség helyi szervezetének vezetőségi tagja. A fehérterror idején letartóztatták, s munkahelyéről mint meggyőződéses kommunistát bocsátották el. Weisshaus is így ismerte őt, ezért természetes, hogy miután Moszkvában letartóztatták, követelte a szabadon bocsátását és ügyének korrekt kivizsgálását. Egyikre sem került sor. Mendl Irma a Rákosi-perrel kapcsolatos kihallgatás során senkit sem kompromittált. Egyetlen olyan korabeli irat található Szántó Béla személyi gyűjteményében (Párttörténeti Intézet Archívuma), amit esetleg felhasználhatónak véltek ellene. A „Vámos Ilona feljegyzése letartóztatásáról és a rendőrségi vallatásáról és Mendl Irma viselkedéséről a rendőrkapitányságon” című, 1926. július 10-i keltezésű, nem hitelesített gépelt írás Berlinben készülhetett. Több homályos célzást és azt a konkrétumot tartalmazza, hogy egy Major nevű detektív, akinek apja ott volt házmester, ahol Mendl Irma lakott, üzenetet hozott neki hazulról, és szabadulása után – állítólag – a tőle kapott útlevéllel hagyta el az országot. A feljegyzés háromnegyed évvel a rendőrségen tapasztaltak után, s hetekkel a Weisshaus sorsáról hozott döntést követően készült. Lehetséges, hogy Mendl Irma akkor már nem is volt az élők sorában.

Emigrációs pártélet


Az újonnan feltárt források alapján úgy vélem, hogy a KMP vezetői látszólag az illegális és a legális forradalmi munkáspárt létének védelmében léptek fel Weisshaus ellen; személyi harcukat „politikai irányzatok ellentétének” tüntették fel, meg sem kísérelték, hogy a nézeteltéréseket vele Bécsben vagy Berlinben megvitassák; azt elhatározták ugyan, hogy Landler „az akció leleplezése céljából a Külföldi Bizottság székhelyére hívja” őt, de erre nem került sor; eszközökben nem válogató titkos akcióval akarták megfosztani Weisshaust választott tisztségeitől és eltávolítani a forradalmi munkásmozgalomból.

A rejtély kulcsa, hogy miért, és miért így történt mindez, az ún. első Rákosi-perben található.

1925 végén széles körben elterjedt az az értesülés, hogy Rákosi Mátyás a szeptember 22-i letartóztatását követő rendőrségi kihallgatás során letartóztatott társait kompromittáló adatokat mondott jegyzőkönyvbe, s tájékozottságával kérkedve kifecsegte a KMP és a Kommunista Internacionálé (KI) néhány titkát. Pártberkekben azt is tudni vélték, hogy Kun Béla szemrehányással illette ezért Rákosit. Az előbbi értesülés bizonyítható, az utóbbi feltételezés valószínűleg legenda.

Kun Béla véget akart vetni a Rákosi körüli suttogásnak. A mozgalomra mért súlyos csapást ugyanis egy olyan kommunista monstre-perrel akarta ellensúlyozni, amely itthon és világszerte növelné a KMP és a Kommunista Internacionálé tekintélyét. Ezért Kun kérte Szántó Bélát, aki távollétében helyettesítette őt a KI-ben, érje el, hogy a KI megvédje Rákosi pártbeli becsületét, s „ne engedje kisebbíteni Mátyást, aki véleményünk szerint a KI egyik legkülönb, legáldozatkészebb és legbátrabb pártmunkása”.

A „lelkes ifjak”

Szűkebb pártkörökben tudott volt, hogy Weisshaus már 1924-ben is körömszakadtáig ellenezte Rákosi hazatérését. Rákosi képességeit és jellemét illetően nem Kun Bélával, hanem Landler Jenővel értett egyet, aki 1924-ben megírta Zinovjevnek, a KI vezetőjének, hogy Rákosinak „nincs gyakorlata a munkásmozgalmi aprómunkában, Livornót [Olasz Kommunista Párt alakuló kongresszusa] elrontotta, beképzelt és különcködő lett, öntelt (prepotens) a proletárokkal szemben, és mintegy elkényeztetett nagy gyerek, gyakran megbicsakolja magát”. Weisshaus nem nyugodhatott bele abba, hogy glóriával ékesítsék azt a Rákosit, akinek a rendőrségi vallomása hozzájárult ahhoz, hogy az MSZMP több vezetőjét az 1921: III. tc. alapján, kommunistaként ítéljék el. Ez komoly gátja lehetett annak, hogy szabadulásuk után a legális munkásszervezetekben tevékenykedjenek, tisztséget tölthessenek be. A „likvidátorság” vádja csupán arra kellett, hogy Rákosi felelősségéről elterelje a figyelmet. Mendl Irma moszkvai letartóztatásának is az volt az indítéka, hogy őt tegyék meg „rendőrbesúgónak”. Így volt egy bűnbak, akivel elhomályosíthatják azt a szégyenletes tényt, hogy Rákosi minden fizikai kényszer nélkül részletes beismerő vallomást tett. A tervhez hozzátartozott, hogy Weisshaus bizonyosra vehető kiállása Mendl Irma védelmében megkönnyíti Weisshaus eltávolítását a KMP vezetéséből és az MSZMP éléről.

Weisshaus kiközösítését – a forradalmi munkásmozgalomban élvezett tekintélye és népszerűsége miatt – csak nemtelen eszközökkel, rágalmakkal, titkos aknamunkával lehetett elérni. A legális párt, az MSZMP irányításában előtérbe került az apparátus.

Szántó Zoltán már a KMP KB 1926. szeptember 5-i ülésén hangsúlyozta, hogy Weisshaus ellen „szervezetten kell fellépni, és hogy az apparátust kell kézbe keríteni”. A KMP Külföldi Bizottsága szeptember végén, értesülvén arról, hogy Weisshaus helyére Szabó Mihályt választották az MSZMP titkárává, a titkárságot figyelmeztette: „Meg kell végre érteni az apparátus jelentőségét... Vigyázzanak a pártválasztmány előkészítésére, mert annak a hibának, hogy az apparátus Szabó kezébe került, aki T-vel [Weisshaus] együtt szavazott, súlyos következményei lehetnek. Feltétlenül a körmére kell nézni, nehogy kellemetlen meglepetést készítsen T-vel együtt a pártválasztmányon.” A vezetők kiválasztásáról, a funkciók betöltéséről az MSZMP-ben korábban a párttagság döntött, saját tapasztalatai alapján mérlegelve a jelöltek rátermettségét. Az új helyzetben viszont mindinkább az illegális kommunista frakció állásfoglalása lett a mérvadó. Ebben a folyamatban jól megfigyelhető, hogyan alakul át egy demokratikus, mozgalmi párt olyan centralizált szervezetté, amelyben a párttagság helyett meghatározóvá válik az apparátus.

A KMP bécsi és berlini néhány hetes párt iskolájának elvégzése után hazairányított, mindenre elszánt fiatalok jobb ügyhöz méltó lendülettel vetették magukat a Weisshaus elleni kampányba is... A KB szeptember 5-i ülésén Lőwy Sándor kijelentette, hogy az MSZMP-ben a munka 90%-át ők végzik, s könnyedén megállapította, hogy Weisshaus provokációjának megelőzése céljából „szükséges lenne a KB kicserélése új emberekkel”. Szerényi Sándor biztosította a résztvevőket, hogy: „A T. [Weisshaus] által szervezett üzemszervezési bizottságba az ifjak be fogják küldeni képviselőjüket. Cs-t [Cs. Kovács György] onnan ki fogják dobni... Ezenkívül a T. által vezetett iskolában ellentéteket fognak szítani szervezetten, hogy T-t ilyen módon is lehetetlenné tegyük.” Révai


József azzal lelkesítette a tapasztalatlan fiatalokat, hogy „ez a kommunisták tűzkeresztsége lesz”.

Amikor Kun Béla bevetette a lelkes ifjakat Weisshaus ellen, nem sejtette, hogy három év múlva majd az ő pártbéli detronizálásáért indulnak hasonló fegyverekkel rohamra. Alig hat évvel a Weisshaus elleni akció után pedig Szerényi Sándor már az NKVD börtönében raboskodott. Fél évtized múlva Kun Béla is az önkény áldozata lett. Ilyen az apparátus-párt természetrajza.

A Weisshaus elleni kampány során, mint azt a KMP hazai titkárságának 1926. október 7-i jelentése is beismerte: „a politikai munka elhanyagolódott”, a lakásakció és a szakszervezeti munka „elaludt... úgy, hogy az élénkülő sztrájkmozgalom mellettünk megy el”. Miután Vági István 1926 októberében, óvadék ellenében szabadlábra került és átvette a párttitkári tisztet, felélénkült az MSZMP vezetésében szervezett KMP pártfrakció tevékenysége. Az MSZMP vezetőségéből kimaradt Weisshaus Aladár, Cs. Kovács György, Hajdú Henrik, Both Béla és sok más tapasztalt munkásmozgalmi vezető. Vági István december 13-án körlevélben értesítette a helyi pártszervezeteket, hogy Weisshaus és 22 társa ellenzéki mozgalmat szervez az MSZMP-ben. December 24-én körlevél tudatta, hogy az „ellenzék” szervezőit kizárták az MSZMP-ből. A két héttel későbbi röpirat szerint Weisshaus már nem likvidátor, nem az MSZMP ellenzékének vezetője, hanem „az államrendőrség politikai osztályának eszköze vagy besúgó bandájának látható főnöke”, aki egy frontba került Bethlen Istvánnal, Schweinitzer Józseffel és Peyer Károllyal.

Közben a KMP KB és a KÜB 1926. december 29–30-án tartott együttes, plenáris ülése fordulat végrehajtásáról döntött az MSZMP-ben. Míg a KMP I. kongresszusa szerint „a legális párt ne csak fedőszerv, hanem önálló politikai arculatú forradalmi munkáspárt legyen”, ez a határozat leszögezte: „szigorúan keresztül kell vinni a fedőpártban való egész politikai tevékenységünkben azt, hogy politikája kommunista politika, jelszavai a kommunista párt jelszavai...” 1926-ban, a Rákosi-per során még nem sikerült az MSZMP-re rábizonyítani fedőpárt szerepét, 1927-ben ennek már nem volt akadálya. A „likvidátorság” elleni harc – összhangban a Kommunista Internacionálé politikájának „baloldali” fordulatával – az MSZMP megszűnéséhez vezetett.

2. Képek



1. Politikus, történész, publicista. Pethõ SándorKARDOS József

Politikus, történész, publicista

Pethő Sándor

Pethő Sándor (1885–1940) a 20. századi magyar politikai publicisztika egyedülálló képviselője. Tehetsége, jelleme, egyénisége emelte ki pályatársai közül. Tanár, történetíró, publicista és politikus volt. Együtt és egyszerre.

Tanár, szerkesztő

Gimnáziumi tanárként kezdte pályáját Budapesten, a VIII. kerületben. Bár az idő tájt nem volt szokatlan, mégis figyelemre méltó, hogy a kezdő segédtanár irodalmi tevékenységéről a következőket sorolja fel az állami főgimnázium 1910–1911. évi Értesítője: a Budapesti Hírlap munkatársa, tanulmányokat írt a Budapesti Szemlébe, a Századokba, az Urániába stb. A modern magyar történelem szócikkeit írja a Révai Lexikonba. Emellett – heti 18 órában – történelmet, földrajzot tanított. A következő években a „választék” tovább növekedett: az Élet hetilap szerkesztője, cikkeket írt a Pesti Naplóba, az Alkotmányba, a Magyarországba, az Új Nemzedékbe, a Pester Lloydba, a Nyugatba. Tízesztendős tanári működése alatt a következő művei jelentek meg: Politikai arcképek 1911.; Sorsok, 1912.; A szabadságharc eszméi, 1916.; Kísérlet a világháború katonai történetének (1914–l 915) összefoglalására; a főgimnázium Értesítője, 1916.; A szárazföldi háború mérlege, 1917.; Magyarország és az entente hatalmak 1848–1849-ben, 1918. 1917-től még a „tanári könyvtár őre” is.

Hihetetlen termékenység, gondolatgazdagság, felkészültség, nagyvonalú anyagkezelés, stílusérzék – ez jellemezte Pethő Sándort pályájának kezdetén és későbbi munkássága során is. Nem volt szaktörténész, specialista, de úgy ismerte a történelem egészét, ahogyan csak egy kiváló történelemtanár ismerheti. Klasszikus műveltsége, olvasottsága és kitűnő memóriája lehetővé tették, hogy tanulmányaiban, politikai cikkeiben virtuóz könnyedséggel használja az egyetemes és magyar történelem tanulságait, szabadon idézze a klasszikus szerzők, történetírók, filozófusok, politikusok gondolatait. Szekfű Gyula szerint „mint történész nem merült adatok kutatásába, sem pedig társadalmi, gazdasági vagy más szakproblémákba, hanem egész életében csatlakozott a nagy mintaképekhez, átvéve törekvésüket: megérteni a történeti egyéniség irracionális rejtelmeit és felfejteni nagy közösségei, a nemzet és az állam közti végzetes kapcsolatát”.

Pethő Sándort történelmi munkáiban, esszéiben elsősorban a nagyformátumú történelmi egyéniségek érdekelték. Különösen azok a tragikus sorsúak, akiknek jelentősége inkább kitűzött céljaikban, mintsem elért eredményeikben mutatkozott meg. Zrínyi, Rákóczi, Széchenyi, Apponyi, Andrássy foglalkoztatta – írásai megkapóan szubjektívak.

Görgey alakja különösen foglalkoztatta, Görgey és Kossuth ellentéte és az árulás szörnyű vádja, amelynek rettenetes terhe alatt évtizedekig szenvedett a tehetséges hadvezér. Pethő céljának tekintette ártatlansága bizonyítását.

1913-ban Visegrádon felkereste a 95 éves hadvezért. Az árulás vádja ellen Látogatás Görgeynél című munkájában tiltakozott. Pethő szerint a vád csak az osztrák kormánynak jött jól, hiszen így lett élő halott az, aki a szabadságharc szimbóluma lehetett volna. Szerinte Kossuth és Görgey egyaránt fényes nevei a magyar történelemnek. Az 1916-ban megjelent A szabadságharc eszméi című könyvében is úgy menti fel Görgeyt, hogy együtt emeli fel Kossuth Lajossal, aki a „hazafi fájdalom első paroxizmusában” nevezte árulónak a tábornokot. „Kettőjükben látjuk – írja – a magyar faj nagyratermettségének revelációját. Munkásságuk, miként Kossuth messzehangzó, Görgey csöndes mártíruma is átolvadt a magyar történelembe...”

1930-ban külön kötetben állított emléket Görgey Artúrnak. Ebben felhívta a figyelmet arra, hogy 1883-ban maga Kossuth is kijelentette: Görgey „nem közvetlen áruló, csak ambiciózus és integráns”. A könyv végén egy szubjektív, de mégis fontos apróságot mond el: Görgey élete alkonyán minden esztendőben egy kosár frissen termett szőlőt küldött Ferenc Józsefnek a visegrádi kertjéből. A császár ezt minden alkalommal udvariasan megköszönte, de sohasem hívta vagy kereste Görgeyt, mert a katonatiszt árulását az udvarral szemben megbocsájthatatlanabbnak tartotta, mint Kossuthét.

Újságíró, történész


Pethő Sándor nagy mintaképe, barátja, írásainak vissza-visszatérő szereplője, gróf Andrássy Gyula volt. 1920 végétől az Andrássyék által támogatott, ellenzéki legitimista napilapnak, a Magyarságnak lett alapító főmunkatársa. A tanári pályát akkor cseréli fel az újságírói hivatással. Ettől kezdve szinte hetente jelentek meg aktuális kérdésekkel foglalkozó történelmi-politikai vezércikkei, vagy A magyar glóbuszról főcím alatti írásai. Gyakran írt a trianoni tragédiáról, a békeszerződésekről, amelyek szerinte Európa alkonyát jelentik, mert szükségszerűen csődbe vezetnek. Elítélte a meddő közjogi vitákat, és a kor követelményeihez igazodva kijelentette: jogász nemzet voltunk, de ma mérnöki szellem kell.

A frankhamisítási ügylet ellen a nemzeti erkölcs oldaláról tiltakozott: „egész korszakunk és nemzedékünk vemhes volt a hérosz várástól és íme franktirőrök jöttek helyette.” Követelte Bethlen és a kormány távozását. Elítélte, ahogyan Bethlen „homogén országgyűlést” hozott létre, és a klebelsbergi kultúrfölény-politikát is bírálta: a kultúrfölény népművelést kellene, hogy jelentsen, nem pedig az akadémiát. „Szociális viszonyaink és társadalmi szervezeteink, másrészt felhőkarcoló kultúrintézményeink között szédítő szakadék tátong” – írta 1927-ben.

1935-ben jelent meg Világostól Trianonig című könyve, mely Szekfű értékelése szerint a „67-es korszak első logikus feldolgozása”. A zárófejezetben új oldaláról mutatkozik be: a trianoni Magyarország földrajzát, gazdaságföldrajzát is részletezi.

Politikai hitvallásnak számít, ahogyan Apponyival, Andrássyval foglalkozott. 1930-ban jelent meg – a politikus halála után egy évvel – Andrássy Gyula emlékezete című munkája. Talán itt foglalta össze legkifejezőbben Andrássy tragikumát: „A magyar ellenzék mártírjai útját járta, ami nem az érvényesülés, hanem a személyes bukás felé vezet.” Andrássy életének nagy része a dinasztikus öncélúság ellen folyt, a forradalmak után mégis a jogfolytonossági restauráció mellé állt, mert nézete szerint csak a legitimizmus fejezhette ki a magyarság nemzeti és történeti feladatát és európai hivatását. Andrássy gondolatvilágának bemutatásával saját elveit is megfogalmazta. Andrássy legitimizmusa – írta – „magában foglalta nemzetünk és a dunavölgyi népek viszonyának végső rendezési formáját, egy új nemzetiségi politika biztosítását, a társadalmi evolúció természetes és szükséges mértékét, a belső rend és egyensúly betetőzését és fajunk vezető szerepének leghelyesebb, legszilárdabb világpolitikai formáját és feltételét”. Befejező soraiban jegyezte meg Andrássyról – magára is gondolva –: „a mindenkori hatalom elleni elvi küzdelem” volt az élete.

Pethő Sándor ellenzéki legitimizmusa – a Habsburg király visszatérésétől várta a történelmi jogfolytonosság és országterület helyre állítását, a gazdasági és szociális felemelkedést – a Horthy-rendszeren belül egyúttal forradalom ellenességet is jelentett. Nem értette meg, és mélyen elítélte a két forradalmat. Nemzeti szellemben nevelkedett gondolatvilága idegennek, diktatórikusnak, import eszmékkel operáló „bolsevista”, „zsidó” behatásnak tartotta már Károlyiék forradalmát is, de főleg a Tanácsköztársaságot. A keresztény nemzeti gondolat, a Szent István-i állameszme nevében utasította el a magyar gondolkodástól szerinte idegen forradalmi törekvéseket. Ez azonban nem jelentette azt, hogy ne rendelkezett volna szociális érzékkel. A dualizmus vezető politikusait is azért ostorozta, mert a meddő közjogi viták mellett nem maradt idejük, figyelmük az egyre gyarapodó munkástömegek szociális-politikai jogaival foglalkozni. Pethő gondolatvilága e kérdésekben a keresztényszocialista eszmékhez állt közel.

Pethő Sándor történetszemléletére nagy hatással volt Szekfű Gyula. Szekfűt művésztudósnak tartotta, aki a „ népszerű történészi, politikusi típussal” szemben egy más lelkiséget képviselt. „Ez a lelkiség a Nyugathoz való kapcsolat elmélyítésének történelmi szükségességéből formálódott olyanná, amilyen, annak a megismerésnek logikájából, hogy létünk biztosítéka törzsökös faj tulajdonságunk fenntartásának és európaivá pallérozásának egyensúlyán nyugszik. Csak annyiban maradhatunk magyarok, amennyire európaiakká tudunk válni.” E gondolatok Pethő számára is zsinórmértékül szolgáltak. És hogy milyen sikerrel, azt leginkább éppen Szekfű Gyula elismerése és nagyrabecsülése hitelesítette.

Politikus a reform-hebehurgyaság ellen

Az 1930-as években a tanár, történész, publicista önálló politikussá érett. A hitleri fasizmus veszélye, az Anschluss árnyéka, a gömbösi diktatúra és demagógia, a szélsőjobboldal németországihoz hasonló szervezkedése politikai aktivitásra késztette a magyar legitimista mozgalmat. Pethő számára is új kihívást jelentett.

1932-ben jelent meg A magyar Capitolium című munkája, amelyben bizonyítani kívánta a legitimizmus történelmi aktualitását. Tiltakozott az ellen, hogy a legitimizmus „bánatos nosztalgia”, vagy „izgága mágnások politikai sportja” lenne. A legitimizmus kül- és belpolitikai kényszer. „A trianoni országhatáraink nyugati peremén – írta Pethő – az Anschluss megvalósulása esetén felrajzolódik a hetvenötmilliós germán birodalom


árnyéka.” Ezzel szemben csak a magyar állameszme és a Habsburg eszme kapcsolata teremthetné meg a dunai népek nyugalmát, „a Pax Hungaricat, amely belátható ideig véget vetne a fajok és a nemzetiségek dulakodásának”. Ugyanakkor a legitimizmus páratlan esélye az, hogy „a magyar–osztrák gazdasági relációk megteremtésével, gazdasági, szociális és népjóléti programmal jöhet”.

A legitimizmus az 1920-as években elsősorban közjogi érvekre támaszkodott; a forradalmakkal szemben a jogfolytonosságra hivatkozott, Trianon ellen pedig a Szent Koronában kifejeződő történelmi országegységet idézte. Most külpolitikai, gazdaságpolitikai, szociális, sőt demokratikus hivatkozásokkal gazdagodott.

Pethő Sándort nem tévesztette meg a gömbösi demagógia, az ígéretözön, amelyben őt egy kormánypárti napilap főszerkesztői állásával „kínálták meg”. Nem vállalta el, átvette viszont a Magyarság főszerkesztői tisztét. Elvei mellett következetesen kitartott. A Gömbös-kormány, a német orientáció, a szociális és nemzeti reform-demagógia egyik legfelkészültebb, megvesztegethetetlen bírálója lett. Vasárnapi vezércikkei – általában közvetlenül gépbe diktálta – gyakran okoztak hideglelést a kormánypárt soraiban. Hatása azért volt különleges, mert az egyre hangosabb propagandaözönnel szemben ő is a sajtó acélpengéjét használta, és méghozzá felkészültebben, gyakorlottabban, mint az újsütetű vezér- és vezércikk-csinálók.

Pethő Sándor az ősi alkotmány védelmében – ami magában foglalta a törvényes királyságot – indított harcot a jelszavas ígéretek, a reform-hebehurgyaság ellen. Nézete szerint csak az ősi alkotmány talapzatára lehet szilárd nemzeti, közjogi, politikai, társadalmi, közművelődési és gazdasági reformot építeni. Az ősi alkotmány szerinte nem összeférhetetlen a korszerű reformokkal, de ellentétes a diktatórikus törekvésekbe csomagolt reformeszmékkel. Az olyan reform nem kell – írta 1935-ben–, amelyik diktatúrát akar. A parancsuralmi rendszer szálláscsinálói importeszmékkel operálnak; „bizonyos hatalmi körök nem állnak egészen távol a német maszlag rendszeres adagolásától és a magyar alkotmány kompromittálásától.”

A diktatórikus Magyarország – Pethő szerint – nem lehet revízióképes. A magyar alkotmány szellemétől idegen parancsuralmi rendszer bevezetése „riasztó hatású lenne megszállt területek magyarságára és idegen ajkú testvéreinkre egyaránt”. Ezért a becsületes magyar nemzeti társadalomnak ki kell zavarni a „magyar közélet templomából” az „idegen kultúreszmével szédelgő politikai vigéceket”.

A legitimista gondolat győzelme tehát – írta Pethő – helyreállítaná az ősi alkotmányt, megvédene a pángermán és pánszláv veszélytől, a fasiszta parancsuralmi rend kiépítésétől és biztosítaná, hogy a magyarság betöltse történelmi hivatását. E hivatás lényege Európa békéje, a Duna-medence népeinek politikai szervezése, a kiegyensúlyozás. Ehhez azonban az kell, hogy birodalmat alkossunk. „A szorosabb értelemben vett Magyarország – jelenti ki Pethő – sohasem volt nagyhatalom, csak Szent István koronájának országaival együtt.”

E tervek – ma már naivnak tűnő remények – az 1938. évi Anschluss után szertefoszlottak. A Magyarság kiadója– 1938 tavaszán – kiadta az egyre gyakrabban hangoztatott jelszót: Jobbra! Pethő az ilyenfajta váltás nem fogadhatta el. 18 évi munka után megvált a Magyarságtól (1920–34-ig főmunkatárs, 1934–38 között főszerkesztő).

Harcias antifasiszta

Hosszabb tárgyalás után – Bethlen István és a Chorin–Kornfeld csoport támogatásával – sikerült új lapot alapítania: a Magyar Nemzetet. A lap első száma 1938. augusztus 25-én jelent meg. A beköszöntő vezércikkben Pethő Sándor korrekt ígéretet tett: „Szellemünk kifejtésének a lap hasábjain nincs más korlátja, mint tulajdon lelkiismeretünk, tehetségünk és meggyőződésünk.” A szellem szárnyalásának, a terveknek azonban a valóság szigorú realitása mégis keretet szabott. Az Anschluss után a legitimizmus szárnyaló tervei megtörtek. A védekezés, néha tiltakozás vagy tanácsadás vált vezércikkeinek meghatározó hangjává. 1938. augusztus 28-án például arról olvashatunk, hogy a magyarság szerepe a hűvös és becsületes semlegesség, tartózkodás a faji mítoszoktól és világnézeti csoportosulásokról. Két nap múlva ingerült hang csattan fel: Nem vagyunk a Harmadik Birodalom „cselédei, se alattvalói. A németek nem vágták zsebre Magyarországot.” Alig három hét múlva a fenyegető veszély érzete szólal meg: „kevés a magyar, barátai gyéren vannak, ellenségei viszont sokan és hatalmasok.” Amikor a Felvidék visszacsatolásának örömmámorában úszik az ország, halk szavú figyelmeztetés hangzik el: a felvidéki területeken ne büntessünk, csak jutalmazzunk, nem bosszú kell, hanem igazság és engesztelődés. Ésszerű kormányzatra van szükség, mert a „visszatért magyarság nem bírná el a mi pártpolitikai harcaink romboló hevét”. 1939 tavaszán újabb figyelmeztetés: Hitler egyre erősebb. Már 90 milliós a birodalom. Ebben a helyzetben „Szent István nemzetének nincs égetőbb problémája, mint saját népi és katonai erőinek a végsőkig való fokozása és állandó készületben tartása, hogy az események kiszámíthatatlan menete le ne sodorhassa jogáról és életterének porondjáról”.


Az ország jobbratolódása, a németek, a nyilasok nyomása Pethőt hamarosan lesodorta az újságírói pályáról. 1940. július 24-én írta meg lemondását főszerkesztői állásáról. A megrázkódtatások egészségét is kikezdték, Balatonfüredre ment kezelésre és pihenésre. Itt érte a vak és értelmetlen tragédia. 1940. augusztus 25-én látogatóba érkezett barátait a vasútállomásról taxin szállította szállására. Egy útkereszteződésnél gr. Nemes Vince Alfa Romeo kocsijával, 80–100 km/h sebességgel belefutott a lassan kocogó öreg taxiba. Az ütközés következtében Pethő Sándor a helyszínen meghalt.

A nemzet – mint annyiszor – halálában ismerte el fiának nagyságát. A nekrológokból idézünk:

A Magyar Nemzet őszinte megrendüléssel gyászolta: A magyar sors kifejezője volt, kivételes tehetség. Tollának függetlenségét mindennél többre becsülte. Lelkének erejét, arcának férfias sugárzását, egész lényéből kiáramló emberi melegségét abból merítette, hogy magyar úton járt.

8 órai Újság: Nemzete sorsáért aggódó lelke váteszi sejtéssel nézett a jövő felé.

Pesti Újság: Pethő Sándor kétségtelenül a magyar újságírói társadalom legnagyobb műveltségű munkatársa volt. Napi politikájával nem értettünk egyet.

Esti Kurir: Minden írása esemény volt.

Pester Lloyd: Az ő számára a történelem mindig élő háttere volt népe sorsának a jelenben.

Az Újság: Mint történetíró és mint publicista is elsőrendűt alkotott.

Képes Vasárnap: A lírai és erősen szubjektív lelkület adta tollának határozottságát és erejét. Nagyszerű tudományos felkészültséggel írta neobarokk stílusban művészi cikkeit.

Kis Újság: Egyszeri jelenség volt, de sorsában hasonló a legjobb magyarokhoz.

Népszava: Magyarország függetlenségének biztosításáért dolgozott, mindig meggyőződését írta meg.

2. Képek



1. Miniszterelnök emberközelbõl. Bethlen István�ROMSICS Ignác

Miniszterelnök – emberközelből

Bethlen István

Bethlen Istvánról (1874–1947) jól tudjuk, hogy mikor milyen egyezményt írt alá és miért, hogy kivel kötött paktumot, s hogy mi volt ennek a tartalma és célja. Mindennapjairól, egyéniségéről, politikai stílusáról, szenvedélyeiről, tehát az emberről azonban már jóval kevesebbet, szinte semmit sem tudunk.

Ügyintézés a miniszterelnökségen

Mint teréziánumi kisdiák kora óta mindig, Bethlen István miniszterelnökként is fél hét és hét között kelt. Reggelijét családja körében fogyasztotta el. Reggeli előtt, alatt és után a nagyobb hazai és külföldi napilapokat futotta át. Az eseményektől és napi programjától függően „sajtószemléje” tarthatott negyed óráig, de adott esetben egy-másfél óráig is. A magyar lapok közül leginkább a konzervatív-liberális Pester Lloydot szerette. Főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek kitűnő elemző vezércikkeit csak ritkán mulasztotta el. Reggeli után tavasztól őszig gyakran teniszezett a Margitszigeten. Teniszpartnere egy perfekt angolságú banktisztviselő volt, akivel – beszédkészségét fejlesztendő – általában angolul társalgott.

Hivatalába fél tíz körül érkezett meg. Titkárai röviden referálták a napi postát, amelyet Bethlen két részre osztott. A fontosabb leveleket és előterjesztéseket félretette tanulmányozás céljából, a jelentéktelenebbek megválaszolására pedig szóbeli vagy egy-két szavas írásos utasítást adott. A hozzá intézett levelek többségére „a miniszterelnök megbízásából” aláírású válasz ment. Néhány esetben diktálta a válaszokat. Az, hogy maga válaszolt volna meg leveleket, mint például elődei közül Tisza István tette, a legritkább esetben fordult elő. Hetente legfeljebb egy vagy két sajátkezű levelet írt. Titkárai után a miniszterelnökségi sajtófőnök és a miniszterelnökségi államtitkár referált neki. Mindkét beosztás kulcspozíció volt, amelyet csak bizalmi emberek tölthettek be.

A postabontás és munkatársainak beszámolói után Bethlen vagy a parlamentbe a képviselőház ülésére ment, vagy „feleket” fogadott. 10 és 11 között, amikorra egyedül maradt íróasztalánál, a miniszterelnöki előszoba általában már megtelt rá várakozó miniszterekkel, diplomatákkal, főispánokkal, bankemberekkel és képviselőkkel. A bebocsátás sorrendjét a titkárok határozták meg, akik az „ügyfelek” körében éppen ezért, minden kötelező nyájasságuk ellenére, osztatlan ellenszenvnek örvendtek. Attól a helyes céltól vezérelve, hogy „főnöküket” a felesleges látogatóktól megkíméljék, néha elküldtek fontos embereket és olyanokat is, akikkel Bethlen is találkozni akart volna. A húszas évek közepén politikai körökben ezért az a bonmot járta, hogy „Széll Kálmánhoz minden barátja bejutott, Tisza Istvánhoz bejutott minden ellensége, Bethlen Istvánhoz azonban nem jut be sem barát, sem ellenség”.

A miniszterelnöki bőrfotelekben folyó négyszemközti megbeszélések időben és jellegükben nagymértékben különböztek. A „tárgyalások” többsége néhány percig tartott, s eredményük papírdarabokra írt egy-két szavas utasításokban „objektiválódott”. Azok, akiknek ilyen fogadtatásban volt részük, rendszerint azzal léptek ki a Sándor-palota kapuján, hogy a miniszterelnök zárkózott, a cinizmusig szenvtelen, a mindennapi élet ügyes-bajos gondjai iránt érzéketlen és „cézári gőggel” elnéz az emberek feje fölött. Azok azonban, akik az államügyek szempontjából valóban fontos dolgokról tudtak vele eszmét cserélni, s ezek iránt Bethlen érdeklődött is, egészen más benyomással távoztak. Hory András, akinek diplomataként többször volt alkalma Bethlennel találkozni, így emlékezett kihallgatásaira: „Bethlen Istvánnak nem lehetett felületesen referálni. A referálónak alkalmat adott, hogy gondolatait részletesen kifejtse és egyéni véleményét is előadhassa. Egyáltalán nem volt fölényes.... Meghallgatta a saját felfogásával ellentétes nézeteket is, sőt vitába is szállt a referáló tisztviselővel. Kérdéseire szabatos, konkrét válaszokat várt. A felvetett kérdésekben nem foglalt azonnal állást, és utasításait az összes kérdést összefoglalva, csak hosszas megfontolás után adta meg. Elhamarkodott véleményt nem lehetett tőle hallani. Ha valamely kérdésben álláspontja még nem alakult ki, hallgatásba burkolózott.”

Barát vagy ellenség, egy órára vagy csak néhány percre fogadott politikus – valamennyi hangsúlyozta Bethlen szűkszavúságát vagy megfontolt hallgatását, ami folyamatosan egyfajta rejtélyességet vont személye köré. Ez részben abból fakadt, hogy Bethlen mindenkivel csak annyit közölt, amennyi megítélése szerint az illetőre tartozott, s terveibe teljesen senkit sem avatott be. Részben pedig abból, hogy azokról a problémákról, amelyek megoldására nem volt konkrét elképzelése vagy azokról, amelyek megoldhatatlanok voltak, senkivel sem


beszélt. Így állt elő az a helyzet, hogy miközben az érdeklődő újságolvasó pontos információkkal rendelkezett példának okáért arról, hogy egy-egy hétvégi vadászaton Bethlen hány szarvasbikát vagy vaddisznót kapott puskavégre, addig fontos kérdésekben homály fedte a miniszterelnök elképzeléseit és az újságírók találgatásokkal traktálták a közvéleményt. Ezzel kapcsolatban ugyancsak több vicc és szólásmondás forgott közszájon. Ezek egyike szerint két dolgot nem lehetett pontosan tudni a húszas évek Magyarországán: azt, hogy mi van a Pick szalámiban, és azt, hogy Bethlen István mit forgat a fejében.

A parlamentben

A délelőtti fogadóórák elmaradtak vagy gyorsan befejeződtek, ha Bethlen a képviselőház üléseire sietett: Ezeken eleinte rendszeresen részt vett, később azonban csak fontosabb alkalmakkor, ha a parlamentből „föltelefonáltak” érte vagy ha beszédet mondott. Tízéves miniszterelnöksége alatt összesen 385 esetben kért és kapott szót a házban. A felsőházban 18-szor, a képviselőházban, illetve nemzetgyűlésben 367-szer. Ez hatalmas szám. Felszólalásainak többsége az interpellációkra, kérdésekre adott rövidebb felelet, illetve a ellenzéki képviselőkkel folytatott szópárbaj kategóriájába tartozik. Legalább félszázra tehető azonban azoknak a másfél-két, sőt egy-egy alkalommal két és fél-három órás beszédeknek a száma is, amelyekben programot adott, egy-egy nemzetközi tárgyalás eredményét ismertette vagy komolyabb interpellációkra válaszolt. Igen fontosak megnyilatkozásai a parlamenti bizottságokban.

Első nyilvános fellépéséről, az 1901. évi marosvásárhelyi programadásáról a jelenlévők azt jegyezték fel, hogy „erős lámpalázzal küzdött” és leírt szövegébe „sűrűn pillantott bele”. Hasonló jeleknek miniszterelnöksége alatt nyomát sem látjuk. Rövidebb rögtönzésekre, az ellenzéki képviselőkkel folytatott vitára bármikor készen állt; feljegyzésekre, „szamárvezetőre” ezekhez nem volt szüksége.

Nagyobb beszédeire természetesen készült, ám ezeket sem írta le. Vázlataiban számok, adatok, valamint normál- vagy gyorsírással lejegyzett vezér- és címszavak sorakoznak egymás alatt. Hagyatékában egy-egy beszédének több vázlata, a felhasználni kívánt adatok különbözőféle csoportosítása is megtalálható. Ez alapos felkészülésre, mondanivalójának ismételt átgondolására vall. Mondatokba öntött, stilisztikailag megkomponált beszédszöveg azonban egy sincs. Érthető hát, hogy a parlamenti gyorsírók által lejegyzett és később külön kötetekben is kiadott beszédeinek esztétikai-retorikai értéke minimális.

Született nagy szónoknak – mint Kossuth Lajos vagy az „aranyszájú” Apponyi Albert – Bethlen István tehát semmiképpen sem tekinthető. Debatterként viszont kétségkívül előkelő helyet vívott ki magának a parlamentben. Pillanatok alatt felismerte ellenfeleinek tárgyi vagy logikai tévedéseit, s a közbeszólásokra is azonnal megtalálta a kellően tréfás vagy csípős választ. Gyakran alkalmazott fegyvere volt a gúny és a fölény, s ha sarokba szorították, a rabulisztika, denunciálás, sőt olykor-olykor a demagógia is. „Bethlen grófnak a vitatkozás művészetében nincs párja a parlamentben” – jelentette az angol követ 1924-ben.

Egyéniségére fényt vet beszédeinek néhány más sajátossága is. Például a vitapartnereinek megszólításakor elég következetesen alkalmazott megkülönböztetés. Az, hogy a vele egyenrangúnak érzett képviselőket, akik általában a Nemzeti Kaszinó tagjai voltak, „barátomnak” vagy „kedves barátomnak”, az Országos Kaszinó tagjait „az én tisztelt képviselőtársamnak”, a Teréz körúti polgári kaszinó tagjait viszont egyszerűen csak „képviselő úrnak” szólította. Vagy az, hogy az ismert latin, német, francia és angol szólásmondások, közmondások közül rögtönzés közben melyek jutottak legtöbbször eszébe. A Macht geht vor Recht ( hatalom erősebb a jognál), a do ut des (adok, hogy adj), a quieta non movere (feleslegesen ne bolygassuk a dolgokat), a si duo faciunt idem, non est idem (ha ketten csinálnak valamit, sohasem ugyanaz), a les absents ont tort (a távollevők tévednek) gyakori emlegetése ugyanúgy egy hidegfejű, a cinizmusig racionális emberre vallanak, mint egész politikai stílusa.

Délutánjai

Ebédjét kettő és három között, ugyancsak családja körében költötte el. 1918 előtti, mezősámsondi szokásától eltérően ebéd után nem szunyókált, hanem sétált, általában a Bástyasétányon, a Palota és a Hadtörténeti Múzeum közötti szakaszon. Nyaranta gyakran levitette magát a Margitszigetre, ahol a legmelegebb napokban is hűvösben lehetett. Egyszer-egyszer felesége vagy fiai is elkísérték. Sétája közben természetesen sokan köszöntötték, ami azonban egyáltalán nem zavarta meg gondolataiban. Gépiesen bólintott vagy megemelte a kalapját és rezzenéstelen arccal ment tovább. Megszólítani ilyenkor senki sem merte. Ismerősei azért, mert tudták, hogy Bethlen ezt nem szereti, az ismeretlenek meg azért, mert visszarettentek szenvtelen arcától és távolba meredő tekintetétől.

Sétája után, négy és öt óra között visszament dolgozószobájába, ahol esti programjától függően hétig-nyolcig


vagy akár kilencig-tízig maradt. Látogatók ilyenkor már nem zavarták, úgyhogy az elkészített levelek és kimenő iratok aláírása után nyugodtan tanulmányozhatta a beérkező terjedelmesebb tervezeteket, beadványokat. Rövid szipkájából ezekben az órákban általában már a második doboz cigarettát szívta. Hogy ezt a nyilvánvalóan feszültséglevezető szenvedélyét mérsékelje, gyakran öncsaláshoz folyamodott: cigarettáit kettétörte és félcigarettákra gyújtott rá. Ez azonban napi 80–100 darabos „teljesítményét” egyáltalán nem befolyásolta. Ha valaki ilyenkor rányitott, először a sűrűn gomolygó füstfellegeket pillantotta meg, s csak azután a miniszterelnököt.

Hetente egy délután minisztertanácsi ülés volt. A minisztertanácsi ülések általában péntek délután öt órakor kezdődtek és hét óra után fejeződtek be. A húszas évek második felében ezek az értekezletek az esetek kilencven százalékában formálisak voltak. A törvény- és rendelettervezetek, kinevezések és különböző előterjesztések egyeztetése többnyire már a péntek délutáni értekezlet előtt megtörtént. A minisztertanács így az esetek többségében vita nélkül elfogadta a szakminiszterek előterjesztéseit. 1921–22-ben, a rendszer berendezkedése idején azonban még érdemi megbeszélésekre, sőt gyakran éles vitákra is sor került.

A tíz év alatt Bethlen négyszer alakította át kormányát és összesen 29 miniszterrel dolgozott együtt. Minisztereinek kiválasztásakor mindig több szempont vezette. Általában figyelembe vette a hozzáértést, a szakértelmet. A 29 miniszterből 27 felsőfokú végzettséggel rendelkezett. Hatan közülük a felsőoktatásban is tanítottak, tehát nemcsak szakterületük gyakorlati, hanem elméleti oldalát is jól ismerték. 1921. évi kabinetjeinek összeállításakor pártszempontokra is tekintettel kellett lennie. A későbbiekben, amikor már megtehette, erre kevesebb súlyt helyezett. Mindig ügyelt azonban arra, hogy Földművelésügyi minisztere „echte kisgazda”, pénzügyminisztere pedig a nagytőke bizalmi embere legyen. Felekezeti szempontból arra figyelt, hogy – miután ő is és Horthy is református volt – a miniszterelnök-helyettesi és kultuszminiszteri posztot mindig katolikus töltse be.

Bethlen személyi politikájával szemben a kortársak általában két kifogást emeltek. Egyrészt azt, hogy „nagy képességű férfiakat” nem tűrt meg kormányában és így egészében kontraszelekciós válogatási elvet érvényesített. Másrészt azt, hogy Machiavellivel együtt vallotta: csak olyanokkal lehet együtt dolgozni, akiknek vaj van a fején. Némi igazságot mindkét megállapítás tartalmaz. Szürke, középszerű emberek különösen két tárca, a belügyi és a külügyi élére kerültek. A belügyiére főleg azért, mert ebben az esetben a személyes kötődést Bethlen fontosabbnak tartotta a kiválóságnál. A külügy élére pedig azért, mert a külpolitika koncepcionális, vonzóbb részét Bethlen mindvégig magának tartotta fenn. Más tárcák, így például a kultusz és pénzügyminiszteri tárca élén azonban vitathatatlanul kitűnő szakemberek álltak.

Ami minisztereinek zsarolással történő kézbentartását illeti, a húszas évek második felében erre nem volt szüksége. A kinevezését követő hónapokban viszont – amikor kormányzati rendszere még ingatag lábakon állt – valóban élt ezzel az eszközzel. A Földművelésügyi Minisztériumban kipattant vesztegetési botrány (ún. Eskütt-ügy) periodikusan ismétlődő „felfújásának” és „altatásának” politikai célja kétségkívül Nagyatádi Szabó István „megpuhítása” volt.

Estéi

A miniszterelnök estéi többnyire „vacsorálással” teltek el, amely – mint már Mikszáth Kálmán megállapította – a magyar politikai életben „mindig nagy szerepet játszott”. A vacsorának három fő típusa volt: kormányvacsora, pártvacsora és bizalmas politikai vacsora.

A minisztertanácsi üléseket már a dualizmus időszakában is közös „kormányvacsorák” követték, amelyeket a mindenkori miniszterelnök adott. Ehhez a hagyományhoz Bethlen is tartotta magát. Péntek estéit így mindig minisztereinek társaságában töltötte. A különböző képviselői csoportok, baráti körök éjszakába nyúló és gyakran mulatozásba átcsapó lucullusi lakomáitól eltérően a miniszterelnöki vacsorák fél tízre általában befejeződtek. A menü szerény volt és – kivételes alkalmaktól eltekintve – szeszes italt nem szolgáltak fel.

Az 1922-ben megalakult Egységes Párt Eszterházy utcai helyiségeiben (a Nemzeti Múzeum mögötti Károlyi-palota földszintjén) hetente előbb kétszer, kedden és csütörtökön, majd később egyszer, kedden rendeztek „pártvacsorát”. Ezeken eleinte, amíg a párt meg nem szilárdult, mint „pártvezér”, Bethlen is rendszeresen részt vett. Később ritkította „kötetlen eszmecseréit” pártjának közkatonáival, akik ezt nehezményezték is. Ha rendben mentek a dolgok, hetekig elkerülte a pártkört vagy csak néhány percre, illendőségből mutatta meg magát. Ha viszont a párton belül nyugtalanság támadt, látogatásai ismét rendszeressé és hosszabbá váltak. Ilyenkor elvegyült a vitatkozó csoportok között és – ahogy az újságok írták – „közvetlen hangon” eldiskurált a morgolódó honatyákkal.


A „bizalmas politikai vacsora” műfajába azok az esti alkalmak tartoztak, amikor Bethlen egy vagy két politikust személyre szólóan hívott meg magához. Ezeken általában felesége, Bethlen Margit és a meghívottak feleségei is részt vettek. Vacsora után a társaság kettévált. A hölgyek a legújabb divatról és a felső tízezer legfrissebb pletykáiról társalogtak, a férfiak pedig – ez esetben valóban kötetlenül – ott folytatták, ahol a képviselőházban vagy a miniszterelnöki irodában abbahagyták. Bár ezekről a kávé és konyak melletti megbeszélésekről jegyzőkönyv természetesen sohasem készült, tudni lehet, hogy a lényeges politikai döntések szempontjából szerepük vetekedett a minisztertanácsi vagy pártvezetőségi ülések fontosságával. (Gömbös és a fajvédők 1923. évi kiválását a kormánypártból például több ilyen bizalmas politikai vacsora előzte meg.)

Fogadó estélyt évente három-négy alkalommal adott Bethlen. Ezekre nemcsak politikusok, hanem a köz- és társadalmi élet jelentős személyiségei, a diplomáciai képviseletek vezetői, továbbá a sajtó és a kulturális élet kiválóságai is meghívót kaptak. Politikáról ilyenkor Bethlen ritkán beszélt. Ha a formális házigazdai udvariasságokon túlmenően is szóba elegyedett vendégeivel, kedvenc beszédtémái a vadászat és a lósport voltak.

Másoknak – minisztereinek, képviselőtársainak, a nagytőke reprezentánsainak – az estélyein sokkal többször kényszerült megjelenni. Estébe nyúló napi elfoglaltságai miatt ezekre általában későn, tíz és tizenegy óra körül érkezett, s nagyon korán, éjféltájban távozott. Az ott töltött egy-két óra alatt kötelességszerűen bókolt a hölgyeknek, „társalkodott” semleges témákról, sőt olykor-olykor – bár nem szeretett táncolni – egy-egy csárdásra is vállalkozott. Az ilyen alkalmakat nem kedvelte, s ha csak tehette, kimentette magát. Ebben alapvetően különbözött életvidám feleségétől, aki a pesti társaság központja volt, s élvezte a miniszterelnök-feleségnek kijáró hódolatot. Barátaiknak, ismerőseiknek az estélyeire ezért többnyire külön érkeztek és külön is távoztak. A mindentudó szóbeszéd szerint Bethlent tartós, bizalmas kapcsolat fűzte egy arisztokrata hölgyhöz.

A vacsorák, fogadások és estélyek gyakorisága miatt szabad estéje nemigen maradt. Amennyiben mégis, akkor megjelent a Nemzeti Kaszinóban, esetleg elkísérte feleségét az Operába vagy a Nemzeti Színházba, ahol páholyt béreltek. Ám ilyesmire legfeljebb két-három havonta került sor. Miután azonban a művészetek, különösen a kísérletező kedvű modern művészetek teljesen hidegen hagyták, Bethlen ezt egyáltalán nem sajnálta. Igen jellemző, hogy gyakori külföldi látogatásai során vendéglátói – kérésének megfelelően – sohasem képtárakba, hanem mindig régészeti és történeti múzeumokba, lóversenyre és a legújabb technikai létesítmények megtekintésére vitték.

Sámsondi gazdaként rendszeresen olvasott lefekvés előtt vagy már az ágyban. Miniszterelnökként azonban kénytelen volt lemondani erről a szokásáról. Észrevette, hogy ha még este is koncentrál valamire, akkor rosszul alszik és másnap fáradtan ébred. Napjainak utolsó félórájában ezért valami mechanikus dologgal foglalta el magát és tudatosan kímélte agyát. Lefekvés után így altatók nélkül is pillanatok alatt elaludt, s másnap reggel a szokott időben, óra vagy az inas közreműködése nélkül magától felébredt.

2. Képek





1. A parasztpolitikus hányattatásai. Kovács BélaVIDA István

A parasztpolitikus hányattatásai

Kovács Béla

Kovács Béla (1908–1959) is a kelet-európai autodidakta parasztpolitikusok azon nem ritka típusához tartozott, akik alulról jőve tehetségük, rátermettségük, társadalmi-politikai elkötelezettségük révén magas közéleti pozícióba kerültek, s országosan, sokszor az ország határain túl is ismertté váltak. Politikusi pályafutását azonban az 1947. évi letartóztattatása kettészakította, ez, valamint a több mint kilenc éves raboskodás nemcsak gondolkodását, de több tekintetben egyéniségét és személyiségét is megváltoztatta. Az 1947 előtti Kovács Béla más volt, mint aki 1956-ban hazatért pécsi otthonába.

Kovács Béla kisparaszti családból származott. Életformájában, életfelfogásában s gazdálkodásának módjában nem a patriarchálisan gondolkodó, a paraszti hagyományokhoz mereven ragaszkodó parasztembert testesítette meg, hanem a felemelkedni, polgárosodni, vagyonosodni akaró, a világ dolgai iránt érdeklődő, modernebbül gondolkodó, Baranyában eléggé általános ún. polgárparasztot. Jellemző, hogy nemcsak a négy elemit, de a négy polgárit is elvégezte. Mezőgazdasági szaktanfolyamokra járt, s mind emellett kitanulta – bár később nem gyakorolta – a pincér mesterséget, ami a paraszti világban akkor eléggé szokatlan volt. Nem csizmában, hanem cipőben és pantallóban járt. Családalapítás után (1926-ban nősült) kezdetben a felesége által örökölt nyolc holdon gazdálkodott, szorgalmas munkával gyarapította földjét. A felszabadulás után már kb. 30 holdas birtoka volt, benne 2-3 hold szőlővel.

A politika, a közösség ügye iránti érdeklődése elég korán megnyilvánult. Már 19 évesen (1927-ben) tagja lett szülőfalujában, Patacson a képviselőtestületnek, 24 évesen (1932-től) helyettes bíró Mecsekalján, ahová Patacsot időközben csatolták. Egyúttal a helyi legeltetési társulat és az iskolaszék elnöke is. 1933-tól tagja a kisgazdapártnak, a 30-as évek közepétől a párt egyik Baranya megyei vezetője (főtitkár), 1939-től országos főtitkár helyettes, képviselőjelölt. 1941-től már egy országos szervezet, a Magyar Parasztszövetség főtitkára. A politikába nem az egyéni érvényesülés vágya vitte, hanem a parasztság iránti elkötelezettség, a parasztság helyzetén való javítás szándéka. Nem politikából élt; költségeit maga fedezte.

A felszabadulás után, 1944–47 között ért politikai pályafutása csúcsára; belügyminisztériumi államtitkár, földművelésügyi miniszter, 1945. augusztus 20-tól a kisgazdapárt főtitkára. Ekkor is még nagyon fiatal, 1944 decemberében az Ideiglenes Nemzetgyűlés összeültekor még nincs 37 éves. Nagy Ferenchez hasonlóan kialakult személyiség, világos politikai elképzelésekkel, de tőle eléggé eltérő személyiségvonásokkal.

Egyik meghatározó, a többi kisgazdapárti vezetőtől eltérő jellemvonása az volt, hogy nagyon érzékeny, ingerlékeny lévén, a neki nem tetsző dolgok miatt hamar indulatba jött, gyorsan haragra gerjedt, kirobbant, de rövid idő alatt le is csillapodott. Lobbanékony természete a maga számára is tehertételt jelentett, bár emberi és politikai kapcsolataiban tartósan kárt nem okozott. Ugyanakkor nagyon határozott, nyílt, egyenes, bár gyakran nyers ember volt, aki a politikában is tartotta magát az etikai normákhoz, s hitt is abban, hogy az igazság a politikában is ugyanolyan tényező, mint a magánéletben. Ő maga becsületes, korrekt magatartást tanúsított, s vigyázott rá, hogy adott szavát betartsa. Volt benne egyfajta keménység, nem félt, a legkiélezettebb, legnehezebb helyzetekben is igen bátran viselkedett.

Természetes paraszti intelligenciával rendelkezett; önállóan gondolkodott, gyorsan kapcsolt. Mindenről megvolt a saját véleménye, ahhoz keményen ragaszkodott, ritkán hagyta magát befolyásolni. Műveltsége, ismeretanyaga kisebb volt, mint Tildy Zoltáné vagy Nagy Ferencé, de természetesen felette állt annak, ami akkor a politika iránt érdeklődő, tehetősebb paraszti rétegek körében általános volt. Műveltsége, tudása elit értelmiségi mércével természetesen nem mérhető. Volt benne ugyanakkor tudásvágy, volt igénye az önképzésre és önművelésre. Sokat olvasott, főként a parasztsággal kapcsolatos irodalmat, ismerte a népi írók műveit. Ami nagyon érdekelte, azzal sokat foglalkozott. Mindent elolvasott például, ami itthon a dán mezőgazdaságról, a fogyasztási és értékesítési szövetkezetekről megjelent. Jól írt, szépen, szabatosan fejezte ki magát, helyesírási hibákat nem követett el. De előfordult, hogy – elfoglaltsága miatt – egy-egy cikkét más foglalta végleges formába. Közgazdasági, társadalomtudományi vagy politikaelméleti ismeretei mégis nagyon hiányosak voltak. Külpolitikai kérdésekben is elég nehezen tájékozódott. Inkább gyakorlati politikus volt, végrehajtó ember; jól kiegészítette Tildyt és Nagy Ferencet. Látszólag magabiztosan viselkedett, az esetek többségében szilárdan is állt a lábán, de ha nagy feladat elé került, ha úgy érezte, hogy annak megoldása meghaladja képességeit,


szaktudását, elbizonytalanodott, ideges lett. Nem véletlen, hogy a földművelésügyi minisztérium miniszteri dolgozószobájában nem érezte jól magát. Mint politikusnak természetesen voltak ambíciói, de a hatalom önmagában nem vonzotta, hatalomvágy nem élt benne, nem törekedett vezető szerepre.

Kovács Béla nem volt befelé forduló, érdekelték az emberek, érdekelte az őt körülvevő világ. Széles körű baráti köre volt, elsősorban a parasztképviselők soraiból. Főként a baranyaiak vették körül: Kertész Endre, Koszér Nándor, Ostyánszki Mihály, Tantos János, Samu László és Vörös Vince. Kölcsönös bizalom kötötte Antall Józsefhez. Barátaihoz hűséges volt, magával egyenrangúnak tekintette őket, elvárta, megkövetelte a nyíltságot, őszinteséget tőlük is. Különleges, a kisgazdapártban egyedülálló személyes, meleg emberi, baráti viszony fűzte Nagy Ferenchez, akivel a 30-as évek elejétől ismerték egymást. Nagy Ferenc tehetségesebb, műveltebb volt, jobb politikusi képességekkel rendelkezett, Kovács Béla felnézett rá, adott a véleményére, alkalmazkodott hozzá.

A felszabadulás előtt alig volt nézetkülönbség, konfliktus közöttük, 1946 tavaszától kezdve azonban, ahogy Kovács kilépett a kormányból és átvette a párt irányítását, közöttük is keletkeztek feszültségek, amelyek néha éles összeütközéshez is vezettek (1946 nyarán rövid időre le is mondott főtitkári tisztségéről), de soha nem kerültek ellenséges viszonyba egymással. Konfliktusaik nemcsak eltérő emberi habitusukra vezethetők vissza, hanem eltérő politikai helyzetükre, funkciójukra is. Nagy Ferencnek magatartásában, állásfoglalásaiban figyelembe kellett vennie a kormány, a koalíciós partnerek véleményét, érdekeit, s áthidalni az ellentéteket, míg politikai harcostársa a kisgazdapárt érdekeinek szószólója volt, s keményebb, intranzigensebb álláspontot képviselt számos kérdésben. Őt erőteljesebben befolyásolta a pártban uralkodó ellenzéki hangulat, mint a miniszterelnököt. Tildy nem kedvelte indulatos természetét, Varga Bélával, a párt alelnökével azonban jól kijöttek.

A párton belüli polgári értelmiségiekkel – még a baloldaliakkal szemben is – néhány kivételtől eltekintve gyanakvó volt, sokszor nem is alaptalanul, mert közülük többen gyakran lekezelték. Ortutay Gyula például nem szerette, hiúnak, indulatosnak, műveletlennek, tanulatlannak tartotta. Gyanakvó és bizalmatlan volt a kommunistákkal és más baloldali vezetőkkel szemben is. Rákosit, Gerőt, Révait nem kedvelte, rossz véleménnyel volt róluk. Rajkkal szemben, akivel pártközi értekezleteken gyakran összekülönbözött, emberileg kisebb ellenszenvvel viseltetett. Félni nem félt tőlük, nekik is egyenesen, nem egyszer nagyon durván megmondta a véleményét. Rákosi és közte volt egy furcsa évődő, csipkelődő viszony. Kovács egy alkalommal odáig elment – mint utólag kiderült, nagyon meggondolatlanul –‚ hogy 1946 nyarán Leányfalun, a pártközi értekezlet előtt odafordult az ablakon kinéző Rákosihoz, kezét vállára téve: „Mátyás! Neked még nyakad sincs, hova tesszük majd a kötelet?” (Varga Béla közlése, New York, 1983.). Rákosi nyilván nem felejtette el ezt a megjegyzését, mikor 1947 tavaszán Kovács Béla sorsáról döntöttek, ez is eszébe juthatott. A szocdemek közül a régi jobboldaliakat ismerte, a parasztpárti vezetők közül Kovács Imréhez, Veres Péterhez állt közelebb, bár csak Kováccsal volt intenzív kapcsolata. A szovjet politikusok és diplomaták közül Vorosilov marsallal, a SZEB elnökével kezdetben jó viszonyt alakított ki, de Puskin követtel már feszült volt a kapcsolata, noha vele tárgyilagos hangnemben mindent, még a legkényesebb kérdéseket is meg lehetett vitatni.

Kovács Béla alapjában véve rendelkezett azokkal a vezetői képességekkel, amelyek alkalmassá tették a pártfőtitkári funkció ellátására. Jó helyzetfelismerő képessége volt, a kontemplatívabb Nagy Ferenchez képest gyorsan döntött, bár emiatt sok hibát is vétett. Általában vállalta a kockázatot, néha fel sem mérve következményeit; tudta, hogy politikacsinálás nincs rizikó nélkül. De nem hiányzott belőle az óvatosság, a körültekintés sem. Nehezebb döntések előtt kikérte barátai véleményét. Szeretett biztosra menni, legszívesebben olyan politikai akciót kezdeményezett, amelynél számítani lehetett a sikerre. Beosztottjaival a viszonya emberi volt, nem hatalmaskodott felettük, de nem is atyáskodott velük. Kényes volt tekintélyére, megkövetelte, hogy elismerjék mint vezetőt, a párt főtitkárát. Feltétlenül hűséget kívánt politikailag és emberileg is, a legkisebb ellenkező jelre azonnal és visszavonhatatlanul megvonta bizalmát. Döntés előtt szívesen meghallgatta munkatársai ellenvéleményét is, igyekezett meggyőzni őket igazáról. Vezetési módszerei azonban nem voltak mindig demokratikusak, az „erős kéz” politikáját követte. Erélyesen, ellentmondást nem tűrően intézkedett. Döntései mellett kitartott, s ha úgy érezte, hogy igaza van, alig lehetett befolyásolni. A csip-csup pártügyekkel való foglalkozást nem kedvelte, az adminisztráció terhére volt. Nem „adminisztrátor”, hanem sokkal inkább „agitátor” típusú politikusnak tekinthető. Beosztottjai, akik szó nélkül végrehajtották utasításait, embersége, segítőkészsége, kiállása miatt szerették és becsülték. Munkatársainak megválasztása nem volt erős oldala, szívesen vette barátai tanácsait e téren, de ha döntött, elsődlegesen az illető szakmai tudását, felkészültségét vette figyelembe.

Politikusi pályáján, vezető beosztásban hátrányára szolgált, hogy – nem függetlenül szangvinikus típusú személyiségétől – sokszor hiányzott belőle a tolerancia, s viszonylag alacsony volt konfliktustűrő képessége, különösen feszültebb‚ válságosabb belpolitikai helyzetben. Mindenekelőtt az igazságtalanság, a kisgazdapártot s


a paraszti érdekeket ért sérelmek háborították fel. Nem szerette a hazugságot, az őszintétlenséget, felháborodott, ha észrevette, hogy be akarják ugratni. Kényes volt a hűtlenségre, a szószegésre, a pártközi megállapodások be nem tartására. Különösen rosszul tűrte, ha a pártközi tárgyalásokon az MKP vagy az SZDP vezetői szellemi fölényüket éreztették vele, vagy visszaéltek azzal. Ilyen esetekben azonnal felfortyant, megsértődött s csak nehezen vált ismét tárgyalóképessé.

Volt Kovács Bélában egyfajta küldetéstudat s nagyon határozott politikai elkötelezettség a parasztság és a kisgazdapárt ügye s a „haladó, demokratikus, nemzeti politika” mellett. Nagy Ferenchez s a párt centruma többségéhez hasonlóan társadalmi, politikai ideálját a paraszti-polgári demokrácia jelentette. A parasztság gazdasági-társadalmi felemelkedését ő is a magántulajdon fenntartásával, az egyéni gazdálkodás lehetőségeinek kiszélesítésével, a dán típusú fogyasztási és értékesítési szövetkezetek elterjesztésével, egyszóval a paraszti polgárosodás hagyományos útján képzelte el. Politikai téren igényt tartott a parasztság és a kisgazdapárt vezető szerepének érvényesítésére. A parasztságot tekintette a felszabadulás után is a magyar nemzet, a társadalom alapvető osztályának. A többpártrendszert tartós politikai intézménynek tekintette, a koalíciós kormányzást azonban idővel felválthatónak tartotta a parlamenti váltógazdálkodással. Úgy vélte azonban, hogy a koalíción belül a pártoknak egyenrangúaknak kell lenniük, s nem avatkozhatnak bele más pártok belügyeibe.

Nagy hangsúlyt helyezett a nemzeti függetlenség biztosítására. Külpolitikai téren a nyugati hatalmak felé orientálódott, azoktól remélt védelmet a kisgazdapárt és a polgári demokrácia számára. Taktikai kérdésekben azonban – különösen 1946 nyarától – nem értett egyet Nagy Ferenccel. Elutasította a népi demokrácia szocialista irányú továbbvitelének az MKP által meghirdetett programját, növekvő aggodalommal nézte a belpolitika balratolódását, nehezményezte a kisgazdapárt fokozatos meghátrálását, a munkáspárti baloldalnak tett sorozatos engedményeket, rosszul tűrte a koalíció állandósuló belső válságát. A kivárás, az időhúzás taktikája is bosszantotta. Úgy vélte, hogy a nép, elsősorban a birtokos parasztság széles tömegei, alig két-három évvel a Horthy-rendszer széthullás után még nem jutottak el egy radikális, baloldali változás elfogadásáig, ahhoz sokkal hosszabb idő kell. Attól fél, hogy az állandó engedmények politikájával a kisgazdapárt és a polgári erők talajukat vesztik. Rákosi, Gerő s az MKP más vezetői előtt sem rejtette véka alá azt a véleményét, hogy helyteleníti a belpolitika balratolódását, s nem titkolta, hogy egy esetleges baloldali hatalomátvétel ellen kész mozgósítani a paraszti tömegeket.

Annak, hogy 1947 tavaszán a hatalomért vívott harcban elsőként ő került a politikai erők összecsapásának központjába, nemcsak általános politikai, hanem végső soron személyiségében rejlő okai is voltak. Kovács Béla autonóm személyiség, kemény, elszánt, hajlíthatatlan ellenfél volt, a birtokos paraszti érdekek intranzigens képviselője, jó vezető, népszerű és befolyásos politikus. A mindinkább kommunistaellenes platformra csúszó kisgazdapárti főtitkárral egyre nehezebb volt megegyezni. Mindez magyarázza sorsát, de nem menti Rákosi és csoportjának durva, törvénytelen eljárását vele szemben. A Magyar Közösség ún. köztársaságellenes összeesküvésében nem vett részt, arról nem tudott, a Szovjetunió ellen nem kémkedett. Az illegális szervezkedés, a spionkodás távol állt a mindig egyenesen támadó, taktikázgatni nem tudó, véleményét nyíltan hangoztató parasztpolitikustól. Itthon nem lehetett volna bíróság elé állítani, ezért kérte Rákosi – Rajk László tudtával, aki kezdetben ellenezte, de végül beleegyezett – a szovjet hatóságok közbenjárását.

Kovács Béla kilenc évi távollét után, 1955 őszén megváltozott világnézettel, megroppant egészséggel s fájdalmas élettapasztalatokkal tért haza. Fogsága alatt megtanult oroszul és németül; sokat olvasott, megismerkedett a marxizmussal; pótolta korábban hiányos társadalomtudományi és politikai ismereteit. Politikai elkötelezettsége módosult: ha nem is adta fel régi politikai ideáit, a szabadság, a demokrácia, a függetlenség eszméjét, s nagyon fontosnak tartotta továbbra is a nemzeti szempontokat, túllépett a polgári demokrácián és elfogadta a szocializmus gondolatkörét. Szocializmus-felfogása azonban különbözött mind Nagy Imre és csoportjáétól, mind a november 4-e utáni MSZMP-étől. Egyfajta demokratikus szocializmust képzelt el többpártrendszerrel, szabad választásokkal, széles demokratikus szabadságjogokkal, a kommunista párt vezető szerepe s proletárdiktatúra nélkül. Kívánatosnak tartotta viszont az ország teljes függetlenségének helyreállítását, a szovjet csapatok kivonását és a semlegesség kimondását. Külpolitikai téren világosan látta – ellentétben az 1945–47 közötti évekkel –‚ hogy a Szovjetunió tőszomszédságában nem lehet szovjetellenes politikát folytatni. A polgári jellegű restauráció gondolatát elutasította.

Hazatérte után, de különösen 1956. október végi, november eleji rövid közszereplése alatt (1956. október 30-án az újjáalakuló kisgazdapárt Intéző Bizottságának tagjává, november 3-án a párt elnökévé választották. Október 26-tól 31-ig földművelésügyi miniszter, november 2-től államminiszter Nagy Imre kormányaiban, majd november 4-e után megfontoltan, nagyon körültekintően politizált. Nemcsak a bonyolult, sok tekintetben átláthatatlan helyzet késztette erre, de ő maga is veszélyeztetve érezte magát, féltette családját, súlyos beteg volt. Amikor 1956. október 31-én feljött Budapestre, megtiltotta barátainak, hogy tudta nélkül bárkinek megadják a címét. Voltak emberek, akiktől kifejezetten félt, korábbi bizalmatlansága felerősödött. Igyekezett lecsillapítani a


kedélyeket és mérsékelni az embereket. Akin módjában állt, segített, így például Vas Zoltánnak is, akit a forradalmi bizottság kitett munkahelyéről. Komolyabb politikai ambíciói már nem voltak. „Én zászlónak vagyok jó, de csinálni nektek kell” – jelentette ki barátai előtt. Tapasztalatai alapján sejtette, hogy a szovjet csapatok be fognak avatkozni és leverik a felkelést. November 4-e után – ellentétben az ellenzéki pártok és csoportok többségével – a kiegyezést kereste a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánnyal, s hivatalos kezdeményezésre tárgyalt Kádár Jánossal is. Ha megegyezés nem is született, amíg egészsége engedte, támogatta a kormány erőfeszítéseit a helyzet konszolidálására. 1958-ban képviselőséget vállalt, de tényleges politikai tevékenységet betegsége miatt már nem tudott kifejteni. 1959. június 21-én hunyt el.

Kovács Béla pszichológiai jellemrajzához végül hozzátartozik, hogy jól ismerte önmagát, többé-kevésbé reális önképe volt. Tudta magáról, hogy lobbanékony, hogy néha nehezen tud uralkodni magán, igazságtalan, megsért embereket. Ha lecsillapodott, igyekezett is gyorsan korrigálni ballépéseit. Politikai pályára alkalmasnak tartotta magát, s fel tudta mérni, hogy mi az a feladat, amit meg tud oldani, s mi az, ami meghaladja tudását, képességeit. Fogsága alatt önmagát illetően is fontos belátásokra jutott, rájött arra, hogy politizálni igazán csak a realitások tudomásulvételével, a nagy nemzetközi és belső erőtényezők számbavételével lehet. Tudni kell felmérni a fejlődés irányát.

***

Forrásszemelvény

Az alábbi kézzel írt levél a Hoover Intézetben Eckhardt Tibor iratai között maradt fenn. Szerzőjének nevét nem ismerjük; nincs nyoma annak sem, hogy miként került a levél Eckhardthoz. Az osztrák katonatiszt nyilván őt kérte, hogy juttassa el a levelet Kovács Béla feleségéhez. A megnyugtatásul szánt sorok azonban akkor nem jutottak el Kovács Béla családjához.

1955. augusztus 3.

Mélyen tisztelt nagyságos asszonyom!

Férje kívánságára írok Önnek, kivel Oroszországban ugyanabban a börtönben voltam az elmúlt három év folyamán. Mivel ez év március 19-től minden külföldinek egyöntetűen engedélyezték a levélírást, nagyon remélem, hogy Ön, mélyen tisztelt nagyságos asszony, szintén fog férjéről közvetlen híreket kapni. Talán mégis érdekelni fogja Önt, hogy valami közelebbit halljon róla.

Bélával 1952 májusától voltam a Magnyitogorszk melletti Verdnyij Uralszk börtönében, melyből két hónapot (1953. július–augusztus) vele egy cellában töltöttem, s ott ismerkedtünk össze. 1954 áprilisában a vlagyimiri börtönbe kerültünk, ahol egyik barátom osztotta meg a cellát hat hónapon keresztül az Ön férjével. Ahogy azt Béla nekem elmesélte, 1948-ban hosszabb ideig volt a neunkircheni börtönben, ahol különleges elbánásban volt része; jobb élet és elhelyezés, hosszabb sétaidő stb. Ez a különleges állapot azonban megszűnt, midőn Oroszországba vitték. Egyszer kapott mégis egy nagyobb pénzösszeget, mellyel átmenetileg javítani tudott étkezésén. Sajnos arra már nem emlékszem, vajon Béla Oroszországban volt-e táborban, de úgy vélem, hogy ott is mindvégig börtönben volt. Férje hála Istennek ez idáig egészséges; mindazonáltal – azt hiszem 1953 őszén – gyenge szívrohamot kapott, ezt azonban gyorsan kiheverte. Persze az idegei a hosszú fogságot megszenvedték, és ahogy mindannyiunkat, őt is megviselte az elégtelen koszt miatt fellépő dystrophia. Ez azonban 1953 őszén megszűnt, mikor az éhségtől elgyötört emberek a kapott csomagok révén hamarosan meggyógyultak. Ha az Ön férje nem is kaphatott csomagot, cellatársai magától értetődően bajtársiasan ellátták őt is. Sajnos ismételt fáradozásaim, hogy én magam is eljuttassak valamit hozzá, sikertelenek maradtak.

Béla lelkiállapota, hogy el ne kiabáljam, jó és reményteljes! Ahogy mi mindannyian, természetesen ő is szenvedett attól, hogy a levélírást megtiltották, ami számára talán csak 1955 márciusával szűnhetett meg. A börtönben a bánásmód szigorú, de emberi volt. Az orvosi ellátás a korlátozott eszközök ellenére kielégítő. A legnagyobb baj a mozgáshiány volt; csak egy óra naponta. Mivel férje megtanulta az orosz nyelvet, el tudta olvasni az újságokat és a könyvtári könyveket. Egyébként szívesen dominózik és sakkozik. Cigaretta volt bőven – sajnos Béla nagyon sokat dohányzik.

Én férjével rövid idő alatt összebarátkoztam és sokat tudtunk egymásnak segíteni. Ő azon kevesek egyike volt, akikkel jól együtt lehetett élni.

Az osztrákok számára nyújtott amnesztiával barátom és én 1955. május közepén Vlagyimirból egy táborba kerültünk, onnan pedig júniusban haza.


Remélem és tiszta szívemből kívánom, hogy férje számára hamarosan szintén véget ér ez a súlyos, szomorú időszak, és Ön, tisztelt nagyságos asszony, nagyon hamar ismét együtt lesz vele. Hogy Ő mindig megható szeretettel gondolt Önre és gyermekeire, erről talán nem kell Önt biztosítanom! Remélhetőleg egy jóságos kor mindkettőjüket kárpótolja mindazokért a súlyos dolgokért, amiket Önöknek végig kellett élni.

Remélem mélyen tisztelt nagyságos asszonyom, hogy ezek a sorok rendben eljutnak Önhöz.

Hoover Institution Archives. Stanford, California, USA. Papers of Tibor Eckhardt. Box 15.

2. Képek


1. A magyar zsidóság veszteségeMŰHELY

STARK Tamás

A magyar zsidóság vesztesége

„A veszteség – amely a magyar zsidóságot érte – hiteles pontossággal meg nem állapítható, miután nem rendelkezik semmiféle hatóság sem pontos adatokkal arra nézve, hogy mennyi azoknak a »zsidó fajú« egyéneknek a száma, akik a Sztójay–Szálasi-féle rendelkezések révén üldözésnek voltak kitéve, deportáltattak és megsemmisíttettek. Ugyancsak nincsenek hiteles adatok arra nézve sem, hogy ez idő szerint mennyi a ténylegesen életben lévő – fasiszta törvények szerinti – zsidók száma, hiszen ilyen összeírás ma lehetetlen lenne. Leküzdhetetlen nehézséget jelent az ország megkisebbedése folytán a régi terület adatainak ellenőrizhetetlensége.” Ez a megállapítás, mely Lévai Jenő Fekete könyv a zsidóság szenvedéseiről című művében 1946-ban látott napvilágot, ma is helytálló. Mégis, szinte minden munka, mely a kérdést akár csak érintőlegesen is, de tárgyalja, közöl valamilyen számot a veszteségre vonatkozóan.

A téma ma is érzelmeket ébreszt, sőt viharokat kavar. A nyílt eszmecsere évtizedeken át történő adminisztratív elfojtása megbosszulta magát, mert a kényes kérdések nem tűntek el, hanem görcsök, megmerevedett előítéletek formájában tovább élnek és hatnak ma is.

Kutatásra ösztönzött a veszteséggel kapcsolatban megadott számok sokfélesége, melyeknek szélső értékeit az áldozatok létét eleve tagadó nyilas emigránsok, illetve a 6–700 ezer mártírt kimutató hazai zsidó értelmiségiek adták meg.

A veszteségek számbavétele nem öncélú kutatás. A felszabadulás utáni társadalmi folyamatok vizsgálata nem lehet teljes a zsidóság létszámviszonyainak ismerete nélkül. Ennél azonban sokkal fontosabb: a remény, hogy a veszteség kérdésének objektív megvilágítása elősegíti az egész zsidókérdés érzelmektől mentes, történelmi feldolgozását.

A magyar zsidóság veszteségét érintő adatsorok legnagyobb csoportjait azok a táblázatok alkotják, melyek Magyarország mellett az összes, németek által megszállt terület mártírjait is számba veszik.

A háború után közvetlenül meginduló, nagyrészt zsidó szervezetek által finanszírozott kutatások eredményei rendkívül változatosak. A Zsidó Világkongresszus New York-i kutatóintézete 200 ezer főben, a Nemzetközi Zsidó Segély, a Joint pedig 123 ezer főben állapította meg a veszteséget. 220 ezer áldozattal számolt az American Jewish Yearbook, de az Institute of Jewish Affairs egy kiadványa 294 ezer mártírt tartott számon. Az adatok sora még folytatható. Ezek a veszteségi számok csak a jelenlegi területre érvényesek. Ez egyben hibájuk is, mert így lehetetlenné válik, hogy a zsidó sors alakulását az 1945 előtti területi határok között kövessük nyomon.

Azonos a veszteség meghatározásának módja is. Minden szerző kivonásos módszerrel dolgozott, a háború előtti zsidó népesség számából levonta a háború utáni zsidó népesség számát. Az eredmények különbözőségét ez utóbbi adat eltérő meghatározásai adják.

A veszteségi adatok másik csoportja a magyar zsidóság köréből származik. A kérdést Vihar Béla, Róth Szigfrid, illetve a Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodája dolgozták fel, s eredményeik lényegesen részletesebbek és kidolgozottabbak az említetteknél. Különösen vonatkozik ez az utóbbi összesítésre, amely már valódi tudományos munka. Eredményeit elfogadta a magyar zsidóság háború alatti történetének legkiválóbb szakértője, Randolph Braham. Erre a munkára épít számos hazai és külföldön élő kutató is, mint Varga László, Yehuda Z. Moor, Várdy Péter. A köztudatba is a Statisztikai Tudósító Iroda 564 507 fős végeredménye került, felkerekített formában. 600 ezer mártírról emlékeznek meg minden évben, és a 600 ezres szám került a sajtóba, esszékötetekbe, visszaemlékezésekbe.

A Vihar Béla, Róth Szigfrid és a Zsidó Világkongresszus budapesti irodája által készített összegzések közös jellemzője, hogy a veszteségeket nemcsak a jelenlegi, hanem a háború alatti területen is számba veszik. Az egyszerű kivonási művelet mellett a szerzők a veszteségeket közvetlenül, tételesen is regisztrálták. A két módszerrel kiszámított eredmény mindhárom esetben azonos. Ez az egy beesés, mely a végeredmény megbízhatóságát hivatott alátámasztani, megerősítés helyett inkább gyanút ébreszt. Úgy tűnik, hogy a tételes,


vagyis a veszteségek eredőit bemutató adatokat a már előzőleg a kivonásos módszerrel megkapott végeredmény ismeretében határozták meg. A két módszerrel kiszámított végeredmény csak elméletileg lehet azonos. Gyakorlatban a veszteség kivonásos módon történő megállapítása téves eredményhez vezet, mert csak hozzávetőlegesen ismerjük a zsidótörvények által érintett személyek számát, a felszabadulás utáni létszámról pedig a bevezető sorokban idézett okok miatt nem áll rendelkezésre megbízható adat.

Első veszteségét a Magyarországon élő zsidóság 1941-ben szenvedte el. Ekkor már a gettósítások, pogromok Kelet-Európában mindennapos eseménynek számítottak. A zsidóság elleni atrocitásokban élen járt a szomszédos Románia és Szlovákia. Magyarországon ekkor már több tízezer, túlnyomóan lengyel származású menekült, illetve hontalan zsidó tartózkodott. 1941 nyarán az egyre erősödő német nyomás azonban bizonytalanná tette sorsukat.

A liberális bánásmódot a Belügyminisztérium 192/1941. sz., július 12-én kiadott rendelete függesztette fel. A rendőrhatóságok utasítást kaptak, hogy a zsidó származású külhonosokat szállítsák a kárpátaljai Körösmezőre és ott adják át a katonai hatóságoknak. Így került sor körülbelül 18 ezer fő Kelet-Galíciába történő deportálására. Az adat az „áttelepítés megszervezését irányító” Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság tisztviselőitől származik. Német források ugyanakkor 11 ezerre teszik az elhurcoltak számát.

A magyar állampolgársággal nem rendelkező deportáltak Galícia különböző községeiben szóródtak szét, de a legtöbben Kamenec Podolskba kerültek. Augusztus második felében az ukrán rendőrség azzal az indokkal, hogy a terület zsidómentes lesz, összeterelte az elhurcoltakat. Az ezt követő tömeggyilkosságot feltehetően az Einsatzgruppe C hajtotta végre.

A halálos áldozatok száma maximum 15-16 ezer fő lehetett, mivel legalább kétezer elhurcolt később visszaszökött Magyarországra, ahol 1941 őszétől ismét liberális bánásmódban részesültek.

Elszigetelt esemény volt az Újvidéki vérengzés. 1942. január elején a vezérkar az V. szegedi hadtest parancsnokának, Feketehalmy-Czeydner altábornagynak azt az utasítást adta, hogy a Délvidéken tevékenykedő partizán erőket semmisítse meg. A Grassy József vezérőrnagy közvetlen irányítása alatt végrehajtott akció során 4 ezer partizángyanús személyt végeztek ki. Ezt a számot az ügy 1943. évi honvédségi kivizsgálása során állapították meg. A hazai és a nemzetközi szakirodalom elfogadja az adat hitelességét. Az áldozatok közül mintegy ezren zsidók voltak, akiket származásuk miatt sújtott az ellenséggel azonos elbánás.

1942 januárjában a német kormány álláspontja a zsidókérdésben döntő módon megváltozott. Míg korábban a zsidóság kitelepítése volt a cél, addig a Vannsee konferencián a fizikai megsemmisítés mellett döntöttek. Ennek megfelelően a Szlovákiában élő 90 ezer zsidóból 70 ezret deportáltak. Szerbia 12 ezer főnyi zsidóságának nagy részét ugyancsak Németországba szállították. A 24-25 ezer horvátországi zsidó elpusztítása a legkegyetlenebb módon történt. A román népbíróságok adatai szerint Romániában több mint 400 ezerre tehető a népirtás áldozatainak száma. Kállay Miklós halogatással, időnyeréssel tért ki a zsidóság elleni drasztikus fellépést sürgető német követelések elől. Tette ezt humánus és liberális meggyőződéséből, de ezt követelte az angolszász hatalmak jóindulatára igényt tartó külpolitikai érdek is.

Az ország német megszállásával gyökeresen megváltozott a helyzet. A zsidó ellenes intézkedések áradata 1944. március végén indult el. Az április 7-én tartott külügyminisztériumi értekezleten már az elkülönítés, a gettóba zárás módját tisztázták a magyar „szakértők” az Eichmann-csoport tagjaival.

Ma sem tisztázott a deportálások gyakorlati megindulásának közvetlen előzménye. Tény, hogy államközi szerződés nem készült a több százezernyi magyar zsidó kiszállításáról.

A deportáltak számának meghatározása kulcsfontosságú mozzanat a veszteség megállapításának folyamatában. Az elhurcolások szomorú statisztikájának legrészletesebb képét Veesenmayer napi jelentéseiből kaphatjuk. Információit a kiszállítást közvetlenül irányító Eichmann-csoport tagjaitól, illetve a magyar csendőri szervektől kapta. Adatai szerint május 15.–július 8. között 437 402 főt deportáltak. Veesenmayer statisztikáját korabeli források is megerősítik. A deportálások végrehajtásának magyar részről kinevezett referense, Ferenczy László 434 351 személy átadásáról számolt be a belügyminiszternek.

A magyarországi egyes korabeli feljegyzések képezik a források másik csoportját. A fővárosi zsidóság A keresztény magyar társadalomhoz! címzett júniusi röplapja közel 500 ezer deportáltat említ. Az Eichmann csoport által felállított Zsidó Tanács július 24-i memorandumában ismét az 500 ezres szám fordul elő. Az Eichmannal tárgyalásokat folytató Kasztner Rezső több mint 500 ezer magyarországi zsidó elhurcolásáról írt.


A háborús bűnösök pereiben elhangzott számok összességében Veesenmayer és Ferenczy adatait erősítik meg. Az Eichmann-csoport két tagja, M. Krumey és D. Hunsche ellen az 1969-ben Frankfurt am Mainban lefolytatott perben a vádlottakat 443 351 zsidó deportálásában való közreműködésért tették felelőssé. Az 1963–65 között ugyanitt lefolyt „Auschwitz-per” szintén tartalmazott magyar vonatkozású adatokat. Az auschwitzi pályaudvar helyettes állomásfőnöke, Willi Hilse tanúvallomásában azt állította, hogy 1944 májusától július közepéig mintegy 120 szerelvénnyel, több mint 400 ezer magyar zsidót szállítottak koncentrációs táborba.

Idevág egy, a közelmúltban felfedezett dokumentum, mely a Kritika 1988.januári számában jelent meg. Dr. Gaskó Miklós kassai ügyvéd barátja, a vasútállomás parancsnokságán szolgálatot teljesítő Vrancs István segítségével figyelemmel kísérte a deportáltakat szállító vonatok mozgását. Összesen 137 vonat állt meg Kassán. A marhavagonokba zárt áldozatok száma 401 439 fő volt. Az Auschwitzba hurcoltak imént megadott számán érdemlegesen nem változtat az a tény, hogy nem minden halálvonat ment át Kassán. Meg kell még jegyezni azt is, hogy a gettóba zárt zsidó lakosok egy húszezres csoportja műszaki okok miatt Strasshofba került, tehát W. Hilse és dr. Gaskó adata hozzávetőlegesen 420 ezer deportáltat takar.

Ferenczy és Veesenmayer adatai nemcsak azért tűnnek a legreálisabbnak, mert használták és hivatkoztak rájuk a háborús bűnösök említett pereiben, és mert a vasúti szállítmányok is ezeket igazolják. Veesenmayer és Ferenczy számsorának majdnem azonos összege önmagában is hitelesnek tűnik. Adataikat belső bizalmas használatra szánt rideg, tényszerű, tipikus hivatalnok stílusban megírt jelentések tartalmazzák. A torzítás nem állt a szerzők érdekében. Veesenmayer többször panaszkodik is, hogy a kitűzött létszámokat a gettósítás folyamán nem sikerült elérni. A hitelesség mellett szól az adatok területekre menő viszonylagos részletezettsége is. A fővárosi zsidóság, valamint a Zsidó Tanács röpiratai a polgári társadalom felelősségérzetét voltak hivatva felkelteni. A számok eltúlzásával teljes kiszolgáltatottságukra kívánták felhívni a figyelmet.

A Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodája tévesen 20 ezerrel megemelte Ferenczy adatait: az ország déli területeiről deportáltakat kétszer is számba vették a szerzők. Vihar Béla 620 ezer, Róth Szigfrid pedig 700 ezer deportáltról írt. A zsidóság korabeli kiadványai ez utóbbi, teljesen irreális adatokat vették át. A témával kapcsolatos legfontosabb nemzetközi feldolgozások, így Macartney, Raul Hilberg, Martin Gilbert művei a legtöbb dokumentum által igazolt 440 ezerben állapítják meg az elhurcoltak számát.

Pontos adatok állnak rendelkezésre a hadműveletek közepette elszenvedett munkaszolgálatos veszteségről. A Honvédelmi Minisztérium veszteségi osztályának kimutatásai szerint az áldozatok száma 39 194 63. Közülük 5442 személy bizonyíthatóan elesett. A sebesültek száma 1606, 29 474-en eltűntek, míg 2672-en hadifogságba estek. Nyilvánvaló, hogy az eltűntek legalább fele meghalt, míg a többiek a foglyok számát növelték. A munkaszolgálatosok veszteségei, a bori kényszer munkatáborban elhaltakkal együtt, mintegy 23 ezerrel növeli a zsidó mártírok számát. A Statisztikai Tudósító Iroda ide vonatkozó 40 ezres adata ismét tévesnek bizonyult.

Október 15-e után a magyar zsidóság szenvedéseinek újabb fejezete kezdődött. A totális mozgósítás értelmében a zsidóságot eredetileg hazai erődítési munkálatoknál kívánták felhasználni. Erőteljes német kérésre azonban Szálasi hozzájárult 50 ezer zsidó átadásához a németeknek. A deportálást vonatok hiányában nagyrészt kíméletlen gyalogmenetekben hajtották végre. A zsidó munkaerőt a birodalmi határ mentén húzódó Süd-Ost Wall építésénél használták fel.

A terv azonban mégsem valósult meg maradéktalanul. Szálasi november 20-án elrendelte a gyalogmenetek leállítását. A döntés meghozatalában feltehetően lényeges szerepet játszott a semleges hatalmak és a pápai nuncius szakadatlan tiltakozása. Különbéke tapogatózási kísérletek miatt bizonyos német helyekről is aggodalmuknak adtak kifejezést. A deportálások, ha csökkentett intenzitással is, de december elejéig tartottak. Veesenmayer, Eichmann, Raoul Wallenberg és Batizfalvy Nándor illetékes rendőrfőkapitány jelentéseiből arra lehet következtetni, hogy az átadott zsidók száma 50 ezer alatt van. Szita Szabolcs a munkaszolgálatról írt tanulmánykötetében 30 ezerre tette a Süd-Ost Wall építésében részt vett üldözöttek számát. Az egyenesen a koncentrációs tábor szállítottakkal, valamint az útközben meghaltakkal együtt az áldozatok számaként ugyan csak 40–50 ezret kapunk. Nagyjából hasonló eredményre jutott Macartney, Geraid Reitlinger, Martin Gilbert, az osztrák Burgenland-kutató Leopold Banny és Ránki György is. A Zsidó Világkongresszus Statisztikai Tudósító Irodájának jelentése ezúttal is irreálisan magas számokkal dolgozott.

Az elhurcolások 1944. december eleji megszűnésével még nem ért véget a budapesti zsidóság szenvedése. A nyilas rémuralom és az ostrom áldozatainak számát nem lehet külön-külön és pontosan megállapítani. Lévai Jenő szerint „a Népbíróság már az első hónapok működése után 6200 bebizonyított, nyilas gyilkosság ügyével kellett, hogy foglalkozzon”. A gettó területén 2600 mártír van eltemetve. A háború utáni halálozási statisztikák 8 ezer többlethalálozást mutatnak ki az izraelita lakosság körében. Figyelembe véve a nem regisztrált haláleseteket, valamint a nem izraelita vallású, de zsidónak számított egyének relatíve tekintélyes számát, ez az


adat legalább 15 ezer áldozatot takar.

Az összveszteséget illetően nagyjából biztosat a már meghatározott áldozatok számán túl nem mondhatunk. Ez összesen 55 ezer (Kamenec Podolsk: 15 ezer, munkaszolgálat 1944 októberéig: 25 ezer, Budapest: 15 ezer). A hadifogságban és a koncentrációs táborokban elhunytak számával kapcsolatban csak töredékes adatokra és feltételezésekre építhetünk. 1945 nyaráig 20–30 ezer zsidó munkaszolgálatos esett szovjet fogságba. Az 1945-ben, 1946-ban visszatértekről nem készült pontos kimutatás. 1947-ben 817, 1948-ban 337 hazatérőt regisztráltak a debreceni átvevő táborban. A munkaszolgálatos hadifoglyok túlnyomó többsége (legalább 25 ezer fő) tehát életét vesztette, illetve a Szovjetunióban maradt.

Sokkal bizonytalanabb adatokkal rendelkezünk a 490 ezer deportált (440 ezer fő 1944 nyarán és 50 ezer fő ősszel) sorsát illetően. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság adatai szerint a különböző koncentrációs táborokból 1945 folyamán Budapestre 20 ezer, vidékre (a mai Magyarország területére) 45 ezer volt deportált érkezett. (A korabeli sajtó 20–25 ezerrel nagyobb számokról írt.)

Az eredetileg is Erdélybe, illetve a Kárpátaljára érkezettek számát „az illető ország adata szerint” a Statisztikai Tudósító Iroda 56 500 főben adta meg. De semmilyen információ nem utal arra, hogy kik, mikor és hogyan végezték a felmérést.

Mi történt a 490 ezer deportáltból vissza nem tért 360 ezer személlyel? Hányan haltak meg közülük a koncentrációs táborokban és máshol? A kérdésre akkor tudunk válaszolni, ha behatároljuk a haza nem tért túlélők számát. Információinkat más forrás híján a korabeli sajtóból merítettük. A Mai Nap 1945. július 21-i számában olvasható németországi tudósítás szerint 80–100 ezer főre volt tehető az akkor még haza nem tért deportáltak száma. A Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság 1945. novemberi jelentésében az áll, hogy „biztosra vehető..., hogy még sok tízezer magyar zsidó deportált van Németországban”. Ugyanez a szervezet 1946. január 10-én pontosabb adattal is jelentkezett az Új Élet hasábjain. Akkori felmérésük szerint Ausztriában és Németországban összesen 34–37 ezer magyar deportált volt. Ez azonban csak részeredmény, mert az elhurcoltak felkutatása még folytatódott. Nem szabad megfeledkeznünk a Svédországban és az Olaszországban lévőkről sem. Számukat a Jewish Agency 1946 februárjában 6 ezerben, illetve sok ezer főben határozta meg. Több ezren voltak Svájcban is.

Mivel 1945 végére a hazatérések nagyrészt befejeződtek, a kivándorlás pedig még nem indult meg, a fenti adatok csak azokat az életben maradt zsidókat jelölhetik, akiket nem regisztráltak sem itthon, sem az újból elcsatolt területeken. Számuk legalább 50 ezer.

A haza nem tért 360 ezer főnyi deportáltból tehát 310 ezernél kevesebben szenvedtek mártírhalált. Az összveszteség felső határa, figyelembe véve a már számba vett veszteségeket: 390 ezer.

1948-ban lassan kiürültek a menekülttáborok. Az új otthont kereső zsidók hazára találtak. Eddigre a Kárpát-medencéből kivándorolni szándékozott magyar ajkú zsidók is szétszóródtak a világban. Túlnyomó részük az álomállamba, Izraelbe ment. Az izraeli magyar ajkúak jelenleg is 300–350 ezerben adják meg összlétszámukat. (1956–57-ben kb. 15 ezren érkeztek Magyarországról.) Sok magyar zsidó talált új otthonra Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában és Argentínában. Számuk összesen több tízezerre tehető.

A vészkorszak következtében szétszóródó magyar zsidóság összlétszáma valószínűleg 300 ezer fölött van.


1. MEFESZ (Magyar Egyetemi és Fõiskolai Egyesületek Szövetsége), MÉFB (Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága), MNB (Magyar Nemzeti Bizottmány), MFIP (Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt). Pártprogramok 1956-banÚJRAKEZDÉS

IZSÁK Lajos

MEFESZ, MÉFB, MNB, MFIP

1956. október 22-én, hétfőn az ország csaknem valamennyi felsőoktatási intézményében diákgyűlések voltak. Ezeken a gyűléseken fogalmazták meg az egyetemi hallgatók követeléseiket, és ott is megalakították a MEFESZ (Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége) szervezeteket, ahol addig még nem működtek. Ezen túlmenően a budapesti egyetemeken elhatározták, hogy a követelések meghirdetésére, valamint a lengyel kommunisták, konkrétan a W. Gomułka nevével fémjelzett új pártvezetőség iránt megnyilvánuló szimpátia kifejezésére másnap, október 23-án tömegfelvonulást rendeznek Bem tábornok szobránál. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem diáksága a szegedi egyetemisták példáját követve – a DISZ helyébe – szintén megalakította a MEFESZ szervezetét, amellett állást foglalt az egyetemi ifjúság egyéb problémáinak (honvédelmi oktatás, menza, vasúti kedvezmény, szabad vizsga stb.) a megoldása mellett.

A tüntetés október 23-án 15 órakor kezdődött a Petőfi-szobornál. Innen a tüntetők a Bem térre, onnan pedig az Országház elé vonultak. Az Országház elé érkező tömegben már nem egyedül az egyetemisták voltak a hangadók, az általuk megfogalmazott követelések átalakultak. Ezek többsége a felvonuláson, különböző gyűléseken hangzott el, vagy röplapokon került az utcára.

A MEFESZ szervezetek újjáalakulását követő napokon a tragikus események felgyorsulásával együtt számos-szervezet alakult, illetve bontott zászlót, de közülük csak kevés jutott el a konkrét, részletes társadalmi, gazdasági, politikai program megfogalmazásáig, ennek nyomtatásban történő nyilvánosságra hozásáig. Ez utóbbiak közé sorolható a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, amely 1956. október 28-án alakult az ELTE aulájában. Ez a szervezet arra vállalkozott, hogy tömörítse az ország valamennyi értelmiségi szervezetét, írókat, művészeket, tudósokat és egyetemistákat egyaránt. A bizottság megalakulása után kiáltványt intézett az ország valamennyi lakójához s ebben röviden elemezte az október 23-a utáni helyzetet, s annak a reményének adott kifejezést, hogy követeléseit, illetve programját a későbbiekben már békés úton, a kormánnyal egyetértésben és a lakosság széles körű támogatását élvezve válthatja majd valóra.

A meglehetősen ellentmondásos politikai múlttal rendelkező Dudás József és nagy létszámú csoportja, amely Magyar Nemzeti Bizottmánynak nevezte magát, október 28-án fogalmazta meg 25 pontos programját. A korabeli nyugati polgári sajtó, sőt néhány hazai lap is Dudást – megismerve politikai ambícióit – a „jövő emberének” tekintette. Dudás – programjuk nyilvánosságra hozásától kezdve lényegében egy ellenkormányért harcolt. Az események sodrában ezért többször is letartóztatták meglehetősen zavaros – s ma már alig kideríthető – körülmények között, hol Nagy Imre és Maléter Pál parancsára, hol másokéra, sőt november 4-én – egy rövid időre – még saját emberei is. Mivel az egyik legnagyobb fegyveres csoportot irányította, ezért a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma halálra ítélte, és 1957. január 19-én kivégezték.

A Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt 1956. október 31-én alakult meg. A párt központját az Izabella utca 62. számú házban rendezték be, amely korábban az AVH tulajdonában volt. Vezetőiről, összetételéről kevés információ áll rendelkezésre. Egyik gyűlésükről adott tudósítás – valószínű többet nem is rendeztek – szerint a párt ideiglenes vezetősége kijelentette: „Nem akarjuk az 1947-es választások szomorú történetét megismételni, amikor a koalícióban részt vevő pártok úgy szerezték meg a hatalmat, hogy a becsületes magyar társadalom erőit sok pártban forgácsolták szét. Mi magyar fiatalok forradalmat csináltunk fegyverrel és forradalmasítani fogjuk politikai eszközökkel az egész magyar közéletet. Ne felejtsétek magyar ifjak, hogy a kivívott eredmények csak úgy maradhatnak meg, ha az újonnan választott képviselőházban az ifjúság is képviseletet kap.” (Magyar Függetlenség, 1956. november 2.) Október 23. című lapot is szerettek volna kiadni, de erre már nem került sor.


DOKUMENTUMOK

1956. október 22. Az Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem MEFESZ szervezetének határozata

1. Az MDP Központi Vezetőségének azonnali összehívása, az időközben alulról megválasztott új pártvezetőségek által az új Központi Vezetőség megalakítása.

2. A kormány alakuljon át Nagy Imre elvtárs vezetésével.

3. Gazdaságilag és politikailag teljesen egyenrangú alapon egymás belügyeibe való be nem avatkozás elvén álló magyar–szovjet és magyar–jugoszláv barátság megalakítása. Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarországról a magyar békeszerződés értelmében.

4. Általános, egyenlő, titkos választásokat, több párt részvételével, új nemzetgyűlési képviselők választásával.

5. A magyar gazdasági élet átszervezését szakemberek bevonásával és ennek keretében a magyar uránérc leggazdaságosabb felhasználását. Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket és vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet.

6. A teljes ipari munkásság azonnali normarendezését és a munkásautonómia bevezetését az üzemekben.

7. Beszolgáltatási rendszer felülvizsgálását, és az egyénileg dolgozó parasztság támogatását.

8. Az összes politikai és gazdasági perek felülvizsgálását, a politikai foglyok részére teljes amnesztiát, az ártatlanul elítéltek, ill. hátrányos helyzetbe kerültek rehabilitálását. Legyen nyilvános Farkas Mihály tárgyalása.

9. A néptől idegen címer helyett a régi Kossuth-címer visszaállítását; március 15-ét és október 6-át nyilvánítsák általános nemzeti ünneppé és munkaszüneti nappá.

10. Teljes vélemény és sajtószabadság megvalósítását (Rádiót is) és ennek keretében külön napilapot az új MEFESZ szervezetnek, a régi káderanyag nyilvánosságra hozatalát és megsemmisítését,

Megjegyzés

A jövő Mérnökében megjelent 10 pontos Határozaton kívül stencilen sokszorosítottak egy másikat is, amely a 10 ponton kívül még a következőket tartalmazta: „Rákosi Mátyást, aki elsősorban felelős a közelmúlt minden bűnéért és az ország tönkretételéért, hozzák haza és állítsák a nép ítélőszék elé”; a beszolgáltatási rendszer felülvizsgálata helyett a stencilezett röplap a „beszolgáltatás azonnali eltörlését, a termények okszerű felhasználását” sürgette, valamint a politikai és gazdasági perek felülvizsgálatán túl a következőket: a „Szovjetunióba kihurcolt hadifoglyok és polgári személyek azonnali hazaszállítását, beleértve a határon kívül elítélt foglyokat is.” Végül külön pontként fogalmazta meg: „Követeljük, hogy a sztálini zsarnokság és politikai elnyomásjelképét, a Sztálin-szobrot a leggyorsabban bontsák le és helyébe az 1848–49-es szabadságharc hőseinek és mártírjainak méltó emlékművet emeljenek.”

1956. október 28. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának programja

Magyarok!

Lehetnek köztünk véleménykülönbségek, de a legfontosabb követelésekben egyetértünk, s javasoljuk a kormánynak, hogy a következőket tűzze ki programul:

1. A kormány haladéktalanul rendezze viszonyunkat a Szovjetunióval az egyenjogúság alapján. A szovjet csapatok kezdjék meg kivonulásukat az ország egész területéről.

2. Szüntesse meg a kormány a hátrányos külkereskedelmi szerződéseket. Hozza nyilvánosságra a már megkötött külkereskedelmi megállapodásokat, beleértve az uránércre és a bauxitra vonatkozókat is.

3. Általános, titkos választásokat! A nép szabadon állítson jelölteket.

4. A gyárak, a bányák legyenek valóban a munkásoké. Gyárat, földet tőkéseknek, földbirtokosoknak vissza nem adunk. Üzemeink igazgatását a szabadon választott munkástanácsokra kell ruházni. A kormány biztosítsa a magán kisipar és a magánkereskedelem működését.


5. Szüntesse meg a kormány a kiszipolyozó normarendezéseket. Gazdasági lehetőségeinkhez mérten emelje fel az alacsony béreket és a nyugdíjakat.

6. A szakszervezetek legyenek a munkások valóságos érdekvédő szervezetei, szabadon választott vezetőkkel. Alakuljanak meg a dolgozó parasztok saját érdekvédelmi szervei.

7. Biztosítsa a kormány a mezőgazdasági termelés szabadságát és biztonságát az egyéni termelők és az önkéntes szövetkezetek támogatása révén. Töröljék el a parasztokat kirabló gyűlöletes beszolgáltatási rendszert.

8. Szolgáltassanak igazságot és adjanak anyagi kárpótlást a tagosítással és egyéb törvénytelen intézkedésekkel sújtott parasztoknak.

9. Teljes szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot!

10. Október 23-át, nemzeti felszabadító harcunk kezdetének napját nyilvánítsa a kormány nemzeti ünneppé.

1956. október 28. Magyar Nemzeti Bizottmány 25 pontja

1. Magyar Nemzeti Bizottmány meghajtja a kivívott és drága vérrel szentelt szabadság zászlaját a hősi halottak, sebesültek, az egész magyar nép előtt. Köszönetet mondunk a magyar nép igazi barátainak, az ENSZ tagjainak, újságoknak, bizottságoknak, mindazoknak a tudósítóknak, akik a magyar szabadság ügyét magukévá tették és hathatós segítséggel támogatták a magyar népet jogainak helyreállításában, melyeket az ENSZ alapokmánya biztosít.

2. Felkérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy ismerje el a Magyar Nemzeti Bizottmányt és a Szabadság Harcosok Vezérségét hadviselő félnek, küldjön fegyverszüneti bizottságot Magyarországra.

3. Magyarország függetlenségének megvédésére kérjük a Biztonsági Tanácsot, hogy küldjön Magyarországnak anyagi és szükség esetén katonai segítséget.

4. A magyar nép és a Nemzeti Bizottmány felmondja a Varsói Szerződést, mivel az ellenkezik a magyar békeszerződéssel és az ENSZ alapokmányával, ezzel egyidejűleg a Biztonsági Tanács (ENSZ) védelme alá helyezi Magyarországot, minden fajtájú agresszió ellen. Az oroszok azonnal vonuljanak ki Magyarországról, kitűzött fehér zászlókkal.

5. Magyarország kinyilvánítja semlegességét Ausztria mintájára, jó barátságot kíván a világ minden népével az egyenlőség alapján.

6. Tiszteletben tartjuk a tűzszünetet. A fegyvert nem tesszük le, a szabadságharcosok fegyverben maradnak, fegyverüket nyíltan hordják. A Nemzeti Bizottmány adja ki a fegyverviselési engedélyt, a szokásos karhatalmi alakulatok: rendőrség, honvédség a fegyvereseket nem igazoltathatja csak rendbontás esetén, a Nemzeti Bizottmány igazolványával rendelkező fegyverest csak saját alakulata vehet őrizetbe.

7. A szabadságharcosok felléphetnek a kivívott szabadság értelmében bárhol és bármikor bárki ellen.

8. Mindenkit, aki részt vett a szabadságharcban, szabadság érdemrenddel tűntetünk ki, a halottak díszsírhelyet kapnak, hozzátartozóik segélyt vagy nyugdíjat, a sebesültek ápolást és segélyt, a rokkantak nyugdíjat.

9. A rendfenntartó karhatalom kiegészül a szabadságharcosok egységeivel.

10. Nem ismerjük el a jelenlegi kormányt [Nagy Imre 1956. október 24-étől hivatalban levő kormányáról van szó. I. L.].

11. A kormány alakuljon át ideiglenes jelleggel. Tagjai legyenek a szabadságharcosok vezérségéből, a Nemzeti Bizottmány választott tagjai, valamint Kovács Béla, Nagy Imre és Kádár János.

12. A Diákparlament, a Munkás-, Paraszt-, Katonatanácsok azonnal alakuljanak meg, hatáskörük a kivívott szabadság megőrzése, az alkotmány kidolgozásában vegyenek részt, tagjaikat küldjék a Nemzeti Bizottmányok soraiba.

13. Új szakszervezeti vezetők megválasztása, a régi szakszervezeti demokrácia alapján, a munkásság sztrájkjogát biztosítjuk.


14. Az egészségügyi, élelmezési és közművek alkalmazottai dolgozzanak, a munka többi területén tovább sztrájkolunk az ideiglenes kormány megalakulásáig.

15. Teljes lelkiismereti, vallás, sajtó és gyülekezési szabadságot.

16. Magyarországon demokratikus pártok alakulhatnak. Azonnal működhetnek, tevékenységüket senki sem akadályozhatja.

17. Az összes társadalmi osztályok és rétegek fajra, nemre és nyelvre való tekintet nélkül a magyar nép egységes, szétválaszthatatlan részei. Általános politikai amnesztiában részesül a zsarnokság minden áldozata és megfelelő kártalanítást kap, különös tekintettel leszünk azokra, akik a szabadságharc előharcosai voltak a zsarnokság ellen.

18. Azonnal engedjék szabadon Mindszenti [Sajtójuk, a Függetlenség közölte így. I. L.] bíborost.

19. Az ÁVH azonnal feloszlik, az egységes rendőrség tagjai sorában az ÁVH egyetlen tagja sem foglalhat helyet, ellenben helyt kell nyerjenek a szabadságharcosok.

20. Az ország gazdasági rendje nem igazodhatik semmiféle dogmához, hanem kizárólag az ésszerűség, a szabadság és szakszerűség elve vezesse. A kisiparosok, földművesek, diákok, művészek állami támogatást kapnak. Az üzemi munkásság részesedést kap az üzem tiszta jövedelméből.

21. Szabad külföldi utazás, a külföldiek szabad látogatása Magyarországon.

22. A külföldi segély szétosztását a szabadságharcosok és a Nemzeti Bizottmány végzi a Vöröskereszttel együtt.

23. Az összes kiváltságos ellátmányokat azonnal megszüntetjük, a párt és kormány magán célt szolgáló raktárkészleteit a sebesültek ellátására igény bevesszük.

24. Menedékjogot és ha kívánják, magyar állampolgárságot adunk az orosz katonai alakulatoknak, azok minden tagjának, akik a magyar szabadságharcosokat segítették és nem kívánnak visszatérni országukba.

25. Jelen határozatunkat megküldjük: az ENSZ minden tagállamának, Dobi Istvánnak, Nagy Imrének, Kádár Jánosnak, Kovács Bélának, és nyilvánosságra hozzuk az egész világ előtt.

1956. november 2. A Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt programja

1. Az ország végleges és teljes függetlensége, semlegessége.

2. Nem kívánunk osztályharcot.

3. Olyan gazdasági és politikai rendszert akarunk kialakítani, amely megszünteti a holnap bizonytalanságból fakadó nyomasztó érzését és egyben megszünteti az ország gazdasági bizonytalanságát. Létbiztonságot teremt.

4. Kívánjuk a teljes politikai, gazdasági, sajtó- és vallásszabadságot.

5. A munkásosztály jogaiért harcolunk oly formában, hogy teljes birtokosa legyen a gyárnak, és a gyár termelési értékének emelkedésével emelkedjen az élet nívója.

6. A parasztságnak megvédjük a forradalomban visszaszerzett jogait. Elősegítjük gazdasági megerősödését.

7. A családfőnek olyan kereseti lehetőséget kívánunk biztosítani, amelyből családja gondtalan ellátása mellett kulturális és egyéb igényeit is ki tudja elégíteni.

8. Támogatjuk a magyar kisiparosok, kiskereskedők magánkezdeményezését.

9. Lakáskérdés sürgős megoldására rövidesen konkrét javaslatokat fogunk tenni.

10. Új iskolapolitika kialakítását akarjuk és azt, hogy a magyar értelmiség kapja meg az őt megillető helyet a társadalomban.

11. Minden eszközzel megvédjük a forradalom vívmányait és meg fogjuk teremteni a legszorosabb nemzeti egységet és összefogást.


1. Pártok és irodalom. Németh László írásai 1956-bólRAINER M. János

Pártok és irodalom

Németh László írásai 1956-ból

Az írások pillanatfelvételek, de nem a szó riportszerű értelmében. Az eseményeket történelmi távlatban és nemzeti méretben szemlélő író szembesül itt történelmi és nemzeti jelentőségű eseményekkel. A találkozásból, sőt a részvételből – Németh László jelen volt a Nemzeti Parasztpárt 1956. október 31-i újjáalakuló nagygyűlésén, s az ő javaslatára változtatták a párt nevét Petőfi Pártra – négy nap alatt hét-nyolc újságcikk született, melyek közül három látott csak napvilágot. Ebből közlünk kettőt, a harmadik, Emelkedő nemzet című szöveg inkább csak irodalomtörténeti érdekességű, ezért annak közlésétől most eltekintünk.

Az 1956. október előtti szellemi-politikai forrongásokban Németh László személyesen nem vett ugyan részt, mégis fontos szereplője volt azoknak. A hallgatás, a műfordítás „gályapad” évei után az 1953-ban írott Galilei, majd az azt követően született Petőfi Mezőberényben című drámáival tért vissza az önálló művek alkotásához. Az ezek közlése, bemutatása körüli viharok és támadások, kifejlődő magas vérnyomásos betegsége súlyosan megviselték. Visszaemlékező írásai (mindenekelőtt a Homályból homályba) tanúsága szerint Németh László bizalmatlanul, ellenszenvvel, szkeptikusan figyelte a Sztálin halála után Rákosival szembeforduló írók és újságírók küzdelmét, mindenekelőtt azok múltja, a sztálinista irodalompolitika megvalósításában vállalt szerepük okán. E harcban „konjunkturális jelenséget”, „sekélyes zsurnalizmust” látott, résztvevőit pedig megvetően „vitorlázók”-nak nevezte. (Ez a mozgalom azután 1955 őszén Bartók mellett Németh László nevét is zászlajára írta, s nem kis szerepe volt abban, hogy Németh László Galileijét bemutatták. 1956 szeptemberében ők adták meg az alaphangját az Írószövetség közgyűlésének, amely Németh Lászlót tagjai közé, majd az Irodalmi Újság szerkesztő bizottságába megválasztotta. Ő azonban ezt – különösen a reformerek szócsövének szerkesztésében való részvételt – csak hosszas vonakodás után fogadta el.) Betegsége, valódi és vélt sérelmei, megbántottsága alakították benne már 1956 nyarán a teljes visszavonulás, a Sajkodra való végső távozás gondolatát; október 21-én a Galilei bemutatóját követően is ezzel a szándékkal utazott a Balaton mellé. Tíz nappal később azonban „a »Gyürkőzz János, rohanj János« naivitása, amely csapot-papot otthagyatott velem, ha a történelmi alkalom, s nemzedék hívása... úgy kívánta”, ismét Pestre hozta.

„Két félelem vitt fel – írta kilenc évvel később – az utolsó négy napra. Az egyik, hogy a magyarság bevérzi a kezét. Az elmúlt néhány évben sokan és rettenetesen szenvedtek; félő volt, hogy ha mód nyílik rá, ehhez mért bosszút állnak. A másik félelem, hogy a fürdővízzel kiöntik a gyereket: a romlott szocializmussal magát a szocializmust.” A félelem érzésével, a magárahagyatottság pszichózisában érkezett meg, s találkozott október 31-én a fővárosban a sorsforduló óráról órára változó, rohanó történéseivel. Olyan helyzettel, amelyben a felkelés közvetlen célkitűzései közül számos megvalósulni látszott:, már kihirdették a tűzszünetet és az ÁVH feloszlatását, elhangzott a bejelentés a szovjet csapatok Budapestről való kivonásáról, az 1945-ös koalíciós pártok október 30-i újjáalakulása után számos más párt és tömörülés jelentette be megalakulását vagy újjáalakulását. E fordulóponton, a szovjet csapatok ismételt bevonulásáról, a semlegesség kihirdetéséről, a Varsói Szerződésből való kilépésről, az elszórt atrocitásokról, lincselésekről, az általános sztrájk utáni munkakezdés ígéretéről szóló hírek közepette Németh László írásaiban is ama napok fő kérdése jelent meg: merre tart a népmozgalom, konszolidálódhat-e az ország, s ha igen, milyen körülmények között?

Erre a kérdésre egyfajta választ akkor 1956. november 4. adott, utólagos választ pedig remélhetőleg a tudományos vizsgálódás ad majd. Annyi azonban bizonyos, hogy ha Németh László aggodalmaiban az akkor megnyilatkozó politikusok és politikai tényezők nem is osztoztak mindenben, célkitűzéseit, közösnek szánt platformját egy (ma úgy mondanánk: nem sztálini típusú) demokratikus szocializmusról rokonszenvvel, egyetértőleg fogadták. (Például az újonnan alakult MSZMP lapja, a Budapesten november 4-én megjelenés előtt álló Népszabadság szó szerint, a szerkesztőség egyetértését jelezve újraközölte a Pártok és egység című írást.) Nem különbözött ettől a platformtól döntően a Nagy Imre vezette kormány konszolidációs politikai célkitűzése sem e napokban.

„Azok közé az emberek közé tartozom, akik a természettől a veszélyt látó képzeletet kapták súlyos ajándékul” – írta Németh László ezekben a napokban. E személyiségvonása s a nemzetet nevelő elhivatottság késztették szólásra. Programjával, szándékaival jelen ismereteink szerint akkor sokan értettek egyet, veszélyérzete pedig – ha a veszély nem is az általa várt irányból fenyegetett – valósnak bizonyult.


DOKUMENTUMOK

Pártok és egység1

A nemzet ilyen óriási megmozdulása után természetes, hogy őt magát kell megkérdeni, hogy képzeli el a jövőjét. Ennek a megkérdésnek legmegbízhatóbb módja: a választás, a pártprogramoknak a nemzet elé bocsátása. Első lépés erre, úgy mondják, csak az 1948-ban felbomlott pártok feltámasztása lehet.

Én azt hiszem, kül- és belpolitikai okból is jobb lett volna, ha néhány hetet még várhattunk volna, de ha a nemzet élni akar visszaszerzett jogával és kikényszerítette, vigyázzunk, hogy minél több jó, és minél kevesebb rossz származzék belőle. Végzetes tévedés lenne, ha a feltámasztott pártokkal, nem kívánt kísértetjárásként az akkori pártélet szelleme is visszatérne.

Nem vádolni akarok. Senki sem látja tisztábban a mentségeket. Olyan módszerekkel álltunk szemben, amelyekre a magyarság tapasztalatainál fogva nem volt felkészülve. Akiket ez a módszer jellemükben felőrölt vagy hibás lépésekre kényszerített, inkább szánnivalók, s amennyiben értékeik vannak, azt szeretnénk a nemzeti munkának megmenteni. Amit mondani akarok: hogy ezek a feltámadt pártok voltaképpen csak új pártok szervező helyei lehetnek, amelyekben mi régiek, már akik politizáltak közöttünk, fokról fokra a forradalomcsináló s abban megtisztult fiataloknak adjuk át a helyet.

Van azonban ennek a sokpártrendszernek nagyobb veszélye is, mint a hajdani pártok tülekedésének, kicsinyességeinek feltámadása, a meggyűlölt rendszerrel együtt széttépheti azt a szocializmust is, amelyről fiatalon álmodtunk, s amelyhez a letűnt rendszer bűnei között is ragaszkodtunk. Három dolgot kell itt mindenkinek meggondolnia:

1. Hogy Magyarország az elmúlt évtizedben elég messze haladt szocializmus útján, voltaképp szocialista állammá lett. Ezt a helyzetet a régi rend lerombolásának a vágyában számba nem venni olyan óriási botlás lenne, amilyen a kommunistáké volt, akik a magyar gazdasági élet, főként a mezőgazdaság valóságos állapotát, magasabb fejlettségét számba nem véve, oda rombolták, ahol az orosz állt az októberi forradalom előtt, csakhogy a lenini menetrend szerint láthassanak a felépítéshez. Intézkedéseinkben a mostani állapotokból kell kiindulni, eltökélve, hogy ami vívmány vagy kis változtatással vívmánnyá alakítható, azt megtartsuk, s megfelelő irányban továbbfejlesztjük.

2. De ha a helyzet nem is parancsolná, a magyar nép klasszikus művekben testet öltött vágya is azt diktálja, hogy a szocializmus elvéhez ragaszkodjunk. Nem ismerek olyan magyar írót, gondolkozót, aki a szocializmusnak ellensége lett volna. A vita inkább akörül volt, hogy szocializmusunk a külföldi patronok hű másolása legyen-e vagy az általános elveknek a magyar természethez, gazdasági helyzethez idomuló alkalmassága. A vita most eldőlt, eldöntötte a meg nem kérdezett nemzet. De a döntés nem a szocializmus, csak annak tőlünk idegen formája ellen történt.

3. Végül az sem közömbös, hogy a szocializmus vállalásával vagy elvetésével mit nyerünk s vesztünk a világban. Ebben a pillanatban hallgattam végig a magyar semlegességi nyilatkozatot.2 Ki nem helyesli, hogy a magyarság semmiféle hatalmi csoportosulásban részt ne vegyen? Azonban épp ezzel önkéntelen kapcsolatba kerültünk az államoknak azzal az egyre növő, semlegességre törekvő tömbjével, amelyek között véleményem szerint a helyünk is van. Lengyelországra, a szabadság felé haladó Duna-népekre, a színes nemzetek világára gondolok. Ezek a népek pedig vagy szocialisták, mint Lengyelország és Jugoszlávia, vagy ősi eszméik alapján, de a szocializmussal rokon rendszerek felé haladnak, mint India. Ezek a népek kétségkívül sorra elidegenednének tőlünk, ha mi csak látszatra is abba esnénk vissza, amit ők polgári demokráciának neveznek. De ugyanezt kívánja az a tisztelet is, amelyet a Szovjetunió népeiben viselkedésünkkel, remélünk, kivívtunk, sőt úgy hiszem, a Nyugat jobbjainak a figyelme is, akik e meghökkentő forradalom után mintaadó politikai berendezkedést várnak tőlünk.

Éppen ezért nagyon fontosnak tartanám, hogy a kormánykoalíció pártjai, de lehetőleg minden párt közös nyilatkozatot adjon ki, amelyben a szocializmus néhány nagy elve mellett, mint a gyárak állami kézben tartása, bizonyos alacsony (25–40?) holdszám fölötti birtokok vissza nem adása, hitet tennének. Nagyon szép lenne, ha néhány olyan elvben is megegyezhetnének, amely a szocializmus sajátos helyi jellegét is hangsúlyozhatná, mint pl. a munkásság részesedésének kimondása az ipar és kereskedelmi vállalatok vezetésében és jövedelmében, vagy a laza, önkéntes, hegyközségszerű szövetkezetek támogatása. A pártok külön célja, feladata ezen a közösen elismert, nem nagyszámú elven túl kezdődne, s az általuk képviselt társadalmi csoportok külön érdekeiben gyökerezne.


Én azt hiszem, hogy ezt a „szocialista” deklarációt minden működő párt elfogadhatja. Az írók pártja, a volt Parasztpárt éppen úgy, mint a marxizmus tanait a század és az ország megváltozott viszonyaival összehangoló szociáldemokrácia, sőt talán a Kommunista Párt örököse, a Szocialista Munkáspárt is. Nem lehetne kifogása ellene a Kisgazda Pártnak sem, hiszen nekik nem a „tulajdon szentségének” liberális védelme a feladata, hanem bizonyos holdszám alatti birtokok védelme; amelyeknek a fejlődése ezután nem mennyiségi, hanem minőségi irányban haladna. Kiss Sándor3 személye, de Kovács Béla nyilatkozata4 is biztosítéknak látszik, hogy a Kisgazda Párt nem lesz a kapitalizmust feltámasztani akaró emberek menhelye. A Katolikus Néppárt első nyilatkozatából5 is azt hallom, hogy az utóbbi idők vívmányát nemcsak felmondani nem akarja, de továbbfejleszteni.

Egy ilyen nyilatkozattal, amely, úgy érzem, a pártok és az ország akaratát fejezné ki, pillanatnyi hasznán túl históriai jelentőségű politikai forma is jönne létre: a néhány nagy, közös alapelven álló többpártrendszer, amely az egységes eszmei alapon álló társadalmi rendszerek határozottságát a parlamentáris rendszer rugalmasságával egyesítené.

Nemzet és író6

A XIX. században alakult ki a szokás, hogy a költők harcra tüzelték az embereket. Ez azt jelentette hogy az írók látták az eszmét, amelyért a népnek harcolnia kellene, a nép azonban nem látta, vagy csak valami homályos szükségérzet élt benne. Az író előjött tehát szobájából, a beszéd mágiájával átragasztotta tüzét azokra, akik még nem égtek, azok elindultak küzdeni, ő visszament szobájába, esetleg valami haditudósítói vagy adjutánsi szerepet vállalt, amelyben megcsodáltatta magát olvasóival; tisztelet annak a kettő-háromnak, aki el is esett.

Én ezt a szokást sosem éreztem kötelezőnek. Gondolatokat termeltem és tolmácsoltam, s a gondolat, természetes, valamiféle harcra készti akibe beleesik; de ezen túl sohasem tüzeltem senkit semmire; nem kérkedtem azzal sem, hogy ennek a mostani forradalomnak közvetlen előkészítésében részt vettem. Sohasem voltam katona; azaz igen. 1944-ben behívtak egy kéthetes honvédorvosi tanfolyamra, azalatt is civil ruhában jártam és összesen öt töltényt lőttem ki, amely alatt, tán gandhista múltam eredményeként, két puska romlott el a kezemben. De ha egészséges fegyverviselt ember lennék, aki beállhat a sorba, akkor is húzódnék tőle, hogy a magam meggyőződéséért másokat életük elvesztésére biztassak. Sőt be kell vallanom, hogy abban az órában, amelyikben a forradalom kitört, én Budapesttől kétszáz kilométerre arról írtam cikket, hogyan éljenek bölcsen az írók a váratlanul rájuk szakadt szabadsággal. Ebben igaz, benne volt az is, hogy igyekezzen a szabadságot a munkássággal és a parasztsággal megosztani, de az egész cikk célja mégis inkább a felelőtlen beszéd megzabolázása volt.7

S úgy láttam, hogy az én öreg kortársaim is csak bizonyos óvatossággal alakultak át tyrteusokká8 ismerték a falat, amelynek a népet neki kellett volna vezetniök. De azt hiszem, akik némi joggal dicsekedhetnek, hogy a történtek előkészítésében részük volt, még ők sem gondoltak álmukban sem arra, ami valóban bekövetkezett. Nagyrészük úgy hiszem, megcsömörlött az iszaptól, amelyben tíz éven át lábolniok kellett, s becsületükről akarták lemosni a részvétel szennyét. Az, ami történt, mint nagy szárazságban a tűz, a szenvedésben elszánttá érlelt nemzetből lobbant ki, s a véletlenek, amelyek lehetővé tették – elsősorban egy ember korlátoltsága, az írók szava jóval mögötte – csak a szikra volt a nemzetnyi benzintartály fölött.

A történelemben igen ritka dolog esett itt meg, amit eddig csak elszigetelten parasztfelkelésekben láttunk: egy nemzet, amely magától föltámadt, s maga keres ott a harc hevében pillanatnyi vezetőket magának. Ez a megdöbbentő látvány, amely a legszörnyűbb bírálata annak, amin átmentünk, úgy érzem, gyökeresen megváltoztatta nemzet és író viszonyát. Szándékosan fordítom meg a sorrendet és mondom először a nemzetet és azután az írót, mert ebben az új helyzetben valóban nem a nemzetnek kell a Petőfi tűzoszlopaként előtte járó költőt követnie, hanem a költőnek a nemzetet. S nem hiszem, hogy ez valakit is lefokozna. Az én számomra legalábbis rendkívül leegyszerűsíti a helyzetet, mert ha arra nem is vállalkoztam volna, hogy e nemzetet, amelytől másfél évtizeden át el voltam szigetelve, a magam sérelmeitől tüzelve harcra uszítsam, sőt, aki a közelemben élt, inkább csillapítottam – arra sem vállalkoznék soha, s azt hiszem, egyetlen tisztességes író sem, hogy a nemzetet harcában elhagyja s végső esetben, ha a nép úgy dönt, egy város romjai alá ne temetkezzek vele.

Jegyzetek

1 Az Új Magyarország, a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) napilapja két számot ért meg: 1956. november 2-án (a Pártok és az egység a vezércikk helyén szerepelt) és 3-án. Főszerkesztője Féja Géza volt.


2 Magyarország semlegességét Nagy Imre miniszterelnök 1956. november 1-jén 19 óra 50 perckor elhangzott rádióbeszédében jelentette be.

3 Kiss Sándor (1918–1982) kisgazdapárti politikus, 1944 után nemzetgyűlési képviselő, a Parasztszövetség ügyvezető igazgatója. Az ún. Magyar Közösség összeesküvés egyik perében 3 évi börtönre ítélték. 1956-ban a kisgazdapárt intézőbizottságnak tagja, november 4. után az USA-ba emigrált.

4 Kovács Béla 1956. október 31-i, a kisgazdapárt pécsi nagygyűlésén elmondott beszédéről van szó, amelyet a november 1-jén megjelenő lapok közöltek. Ebben többek között kijelentette: „Nem kisgazda az igazán, aki ma 1939-ben, vagy 1945-ben gondolkozik.” (Kis Újság, 1956. november 1.)

5 Varga Endre 1956. november 1-jén 19 óra 30 perckor a Szabad Kossuth Rádióban jelentette be a Katolikus Néppárt újjáalakulását.

6 Az Igazság a felkelés alatt újonnan megjelent lapok sorában az első: az 1. szám 1956. október 26-án jelent meg. Alcímében A forradalmi magyar ifjúság lapja megnevezés szerepelt, melyet később A forradalmi magyar honvédség és ifjúság lapjára változtattak. Felelős szerkesztője Obersovszky Gyula volt. Németh László Nemzet és író című írása az 1956. november 3-i szám vezércikkeként jelent meg.

7 A cikk az Irodalmi Újság számára íródott, de már nem jelent meg. L. Németh László: Ha én miniszter lennék. Valóság, 1986. 6. sz. 29.

8 Tyrtaios ókori görög költő; korai dalait a spártaiak csatába menet hallgatták.

2. Képek



1. Mindszenty kiszabadulása, 1956. október 3031.�BURILLÁK Attila

Mindszenty kiszabadulása

1956. október 30–31.

Mindszenty József bíboros prímásról egyrészt nyugaton megjelent visszaemlékezései, másrészt az egykorú sajtó alapján ma is az az elfogadott vélemény, hogy „kiszabadították”. Ez az írás remélhetőleg csak egy lesz azoknak a sorában, amelyek a történeti irodalomban és a közvéleményben elterjedt hiedelmeket igyekszenek eloszlatni.

1956. november 1-jén „szenzációs” cikk jelent meg a Magyar Szabadság nevű lapban. Szerzője – Pálinkás (Pallavicini) Antal és két tiszttársa közlései alapján – közzétette Mindszenty József „kiszabadításának” históriáját. A történet szerint 1956. október 30-án a késő esti órákban a rétságiak „rövid tűzharcban” elkergették a bíborost őrző államvédelmistákat. Valamivel később – Mindszenty szavai szerint – „felpattan az ajtó, belép hozzám a rétsági honvédség fegyveres tiszti különítménye. Vezetőjük, Pallavicini őrnagy jelentkezik.

– A hercegprímás szabad! Azonnal indulhatunk Esztergomba vagy Budára. Szállítóeszközök, kofferek, ládák, minden, ami kell, rendelkezésre állnak.”

De hogyan történt a prímás tényleges kiszabadulása?

Mindszenty József bíboros prímást 1949-ben a népbíróság életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte hűtlenség, a köztársaság megdöntésére irányuló bűncselekmény, kémkedés és valutaüzérkedés vádjával egy olyan perben, amelyben – Gergely Jenő értékelése szerint – „már felfedezhetők voltak a későbbi torzulások jelei”. 1953-tól kezdődően javulás mutatkozott az állam és a katolikus egyház kapcsolatában. Ennek bizonyítéka az, hogy a bíboros börtönbüntetését – magas korára és egészségi állapotára való tekintettel – megszakították és házi őrizetbe helyezték.

Sorsa további alakulásában 1956. október 23-a, de különösen október 28-a – az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) föloszlatásának a napja – fordulópontot jelentett. A felsőpetényi Almásy-kastély (itt őrizték a prímást) őrsége azt a parancsot kapta a belügyminisztériumból, hogy Mindszentyt szállítsák Budapestre, ám ezt Mindszenty heves ellenállása miatt erőszakkal sem tudták végrehajtani. Ugyanaznap este kisebb tömeg (helyi és környékbeli falusiak egyaránt) tüntetett a bíboros szabadon bocsátása érdekében, s ez az őrség tagjaiban – akik ugyancsak az ÁVH kötelékébe tartoztak – komoly aggodalmat keltett.

Ugyancsak október 28-án Nagy Imre miniszterelnök magához hívatta Horváth Jánost, az Állami Egyházügyi Hivatal (AEH) vezetőjét és utasítást adott a prímással megegyezés megkísérlésére. Nagy Imre álláspontja az volt, hogy békés és közös elhatározással Mindszentynek édesanyjához vagy a Hittudományi Akadémiára kellene mennie. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy ez természetesen nem jelentené a bíboros politikai rehabilitációját.

Horváth másnap, 29-én megérkezett Felsőpeténybe. Tárgyalása nem vezetett eredményre, mert a prímás csak Esztergomba vagy az Úri utcai prímási palotába lett volna hajlandó menni, tehát a politikai rehabilitációt követelte. Nagy Imrét nem sikerült tájékoztatni a tárgyalás eredményéről. Este újabb tüntetés zajlott le a kastély előtt. Ezúttal a tüntetők öt fős küldöttsége meggyőződhetett arról, hogy a prímás jó körülmények között van elhelyezve.

30-án kora délután az AEH vezetője még egyszer megpróbált egyezségre jutni a bíborossal, ismét sikertelenül. Közben a felsőpetényi őrség parancsnoka a belügyminisztériumból azt az utasítást kapta, hogy amennyiben a tömeg a prímást ki akarja szabadítani, ne álljanak ellen. Az őrség parancsnoka fölvetette Horváthnak, hogy mint a kormány megbízottja, engedje szabadon Mindszentyt. Horváth szintén a további fogva tartás ellen foglalt állást, de saját hatáskörében nem mert cselekedni. Délután fél ötkor azt ígérte, megbeszéli Nagy Imrével, s még aznap este visszamegy Felsőpeténybe.

Az AEH vezetőjének távozása után az őrség forradalmi katonai tanácsot alakított, s megegyeztek abban, hogy Mindszenty őrzését megszüntetik. Az ülés után a prímást azonnal értesítették, hogy ő már szabad, távozását senki sem fogja megakadályozni. Az őrség egyik tagja a felsőpetényi nemzetőrség parancsnokával is közölte döntésüket, aki azonmód telefonált a rétsági járási rendőrkapitányságra, ahol elzárkóztak a prímás további


őrzésének biztosítása elől. Az ő javaslatukra a nemzetőrparancsnok hét óra körül telefonált a rétsági laktanyába is, ahol megígérték, hogy Mindszentyt biztonságos helyre szállítják. A rétsági laktanyaparancsnok – közvetlenül a felsőpetényi hívás után – megpróbálta fölhívni feletteseit, majd a sikertelen kísérlet után egy, a rádióból hallott telefonszámot tárcsázva Tildy Zoltán államminiszter titkárságát kapcsolták. Tildy titkárától – aki a kérdésben valószínűleg konzultált az államminiszterrel – azt az utasítást kapta, hogy Mindszentyt szállíttassa a laktanyába, másnap majd érte fognak küldeni.

Ezután négy önként jelentkező tiszt a parancsnok utasítására gépkocsival kiment Felsőpeténybe. Az objektum parancsnoka megérkezésükkor (kilenc óra után) közölte velük, hogy „Mindszenty szabad, elvihetik, ha akarják”. Az egyik tiszt megkapta az őrség forradalmi katonai tanácsának azt az írását, amely Mindszentyt szabaddá nyilvánította. Tíz óra után néhány perccel a bíborost szállító kocsi visszaindult Rétságra, ahol már nagy tömeg várta őket. A prímás előbb a magyar zászlót éltette, majd néhány percre bement a plébániára. A laktanyában az alakulat törzsfőnöke (a parancsnok utáni legmagasabb beosztás), Pálinkás (Pallavicini) Antal őrnagy szobájába vezették, ahol előbb Pálinkással, majd a parancsnokkal beszélgetett; utóbbi közölte vele, hogy másnap reggel Budapestre fogják szállítani.

A bíboros beszállítása után a laktanyaparancsnok a forradalmi katonai tanács küldöttsége tagjaként Budapestre indult. Útközben találkoztak az alakulat egyik Pestre vezényelt tisztjével, aki egy újpesti csoporttal karöltve Felsőpeténybe indult Mindszentyt kiszabadítani. (Horváth Jánost útban Budapest felé az „újpesti forradalmi bizottság” tagjai elfogták, s megtudták tőle, hogy a bíboros Felsőpetényben van. Az újpestiek úgy döntöttek, hogy segítséget kérnek a Folyami Flottillától, és majd ők kiszabadítják a prímást. A Flottilla a páncélos parancsnokság utasítására három – Rétságról odavezényelt – harckocsit bocsátott az újpestiek rendelkezésére.) A parancsnok tudatta velük, hogy Mindszenty azóta már a rétsági laktanyában van.

Éjjel egy óra előtt egy rendőr- és egy katonatiszt, valamint a váci segédpüspök, püspöki helynök vezetésével Vácról érkezett küldöttség, majd rövid ott-tartózkodás után távoztak. Pálinkás ekkor előbb a Honvédelmi Minisztériummal próbált telefon-összeköttetést teremteni, majd a sikertelen kísérlet után Tildy Zoltán államminiszter titkárságától azt az utasítást kapta, hogy reggel szállítsák föl a prímást. Közben a Katonai Ügyészségről is jelentkeztek telefonon. Ők vadonatúj Mercedesüket fölajánlva kívántak részt venni Mindszenty Budapestre vitelében. Pálinkás elhárította a fölajánlkozást. Rövidesen megérkeztek az újpestiek is, akik azonnal magukkal akarták vinni a bíborost. Pálinkás ezt nem engedélyezte, de egyik vezetőjüket – a már említett tisztet – megbízta a menetoszlop összeállításával.

31-én reggel hat órakor – valamivel az után, hogy a laktanyaparancsnok visszaérkezett a Honvédelmi Minisztériumból, ahol nem tett jelentést az alakulatánál történtekről(!) – megindult a menet; elöl három harckocsi és egy rohamlöveg, e mögött egy deszantokat szállító tehergépkocsi, majd két Pobeda, a másodikban Míndszentyvel és Pálinkással. Az oszlopot egy harckocsi zárta. Vácott a tömeg ki akarta emelni a prímást; mintegy ötpercnyi kényszerszünet után tudtak csak továbbindulni. Háromnegyed kilenc körül megérkeztek a Várhoz, ahol lemaradt az utolsó harckocsi is (a többi már korábban „fölmondta a szolgálatot”). Az Úri utcában ekkorra mintegy ezer ember gyűlt össze Mindszenty fogadására, aki áldást osztott, majd bevonult a prímási palotába, hogy ismét a „kezébe vegye” a magyar katolikus egyház ügyeinek irányítását.


1. Szociáldemokrata kibontakozási terv, 195657.�RAVASZ Károly

Szociáldemokrata kibontakozási terv

1956–1957

1956 végén és 1957 elején a Strasbourgban, Párizsban, majd New Yorkban székelő Magyar Forradalmi Tanács, később a Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete kérésére több esetben fordultam az ausztrál kormányhoz és ellenzékhez, hogy tájékoztassam őket a Tanács illetve Képviselet álláspontjáról vagy hogy közbenjárásukat kérjem Magyarországon bíróság elé állított társaink érdekében. Mindkét szervezet elnöke Kéthly Anna volt. A nekem szóló megbízásokat pedig olyanok mellett, akiknek aláírását most már nem tudom kisilabizálni, régi barátom és harcostársam, B. Rácz István írta alá.

Így kerültem kapcsolatba H. V. Evattal, az Ausztrál Munkáspárt vezérével. A birtokomban lévő első levele 1956. december 20-án kelt, és Kéthly Anna nevét először 1957. február 19-i hozzá írott levelemben említettem. Evatt több elítélt megkegyelmezése érdekében táviratozott Kádár Jánosnak, és a Munkáspárt összausztrál vezetősége – legmagasabb szerve – 1957 áprilisában – igaz, az algériai és ciprusi agresszióval együtt – állást foglalt a magyar kérdésben, a szovjet kormány magyarországi politikáját az ENSZ alapokmányával ellentétesnek nyilvánította és önrendelkezést követelt a magyar népnek. Ez sokak szemében ellentétben volt a Munkáspárt korábbi – gyakran egyoldalú – szovjetbarát politikájával. Később tudtam meg, hogy Evatt már akkor – tehát ez irányú kezdeményezésem előtt – több lépést tett, és többek között Nehru indiai miniszterelnökkel is levelet váltott, hogyan lehetne a magyar kérdésben a szovjet kormányt engedékenyebb magatartásra bírni.

Ki volt Evatt? A Webster szótár ezt tartalmazza róla: „ Evatt, Herbert Vere, 1894–1965. Ausztrál jogász és államférfi”. A magyar olvasónak ma sem tudnám jobban leírni, mint ahogy ezt Kéthly Annának 1957. április 17-én írott levelemben tettem:

Dr. H. V. Evatt a háború utáni munkáspárti kormány külügyminisztereként vett részt a béketárgyalásokon és egyéb nemzetközi konferenciákon. Meglehetősen nagy tekintélyre tett szert, és az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének is elnöke volt. Chiefley halálakor a Munkáspárt vezérévé választották, és munkáspárti választási győzelem esetén ő lenne Ausztrália miniszterelnöke. Az utolsó évek során igen sok támadás érte – valószínűleg joggal – azért, hogy nem volt hajlandó külpolitikai megnyilatkozásaiban a Szovjetunióval és Kínával egyértelműen szembehelyezkedni és a SEATO politikát támogatni. Támadja a regionális védelmi szerződéseket, híve a kommunista Kína elismerésének. Egyesek titkos kommunistát gyanítanak benne. Mások azon a nézeten vannak, hogy ezt a politikát tudatosan azért követi, mert véleménye szerint csak így mozdítható elő a Szovjetunióban és Kínában a mérsékelt elemek felülkerekedése, demokratikus fejlődés, harmadik világháború elkerülése; nem a reakciós rezsimek támogatása, hanem csakis a demokratikus szocializmus győzelme a délkelet-ázsiai országokat óvhatja meg ezeket az országokat a kommunizmustól.

Bármik is legyenek Evatt motívumai, tény az, hogy ma a világ vezető szociáldemokrata és Labour politikusai közül talán ő az egyetlen, aki a szovjet kormánnyal és párttal jó viszonyban van, akinek a barátságát vagy legalábbis jóindulatú semlegességét nem vesztették még el. […] Ezért Evattnak Moszkvában igyekeznének lehetőleg a kedvében járni.

Evatt május végén részt vesz a brit munkáspártok londoni értekezletén, és szó van róla, hogy utána Moszkván és Pekingen keresztül tér vissza Ausztráliába. A sajtónak tett nyilatkozataiból az látszik, hogy próbálja magát meghívatni Moszkvába, Pekingbe és Budapestre. [...] Az a határozott benyomásom, hogy Evatt nagyon szívesen vállalkoznék arra, hogy Moszkvában a magyar kérdést felvesse. Eltekintve az ügy érdemétől – ami nekünk fontos, neki talán kevésbé –‚ ausztrál belpolitikai szempontból óriási jelentősége lenne a számára, ha valamilyen eredményt tudna felmutatni. Ezzel igazolhatná annyit támadott magatartását, mely az utolsó két választási küzdelemnek majdnem egyetlen témája volt, és mely miatt a Labour Party a választást mindkét alkalommal elvesztette. Be kell bizonyítania, hogy nem áruló vagy bolond, aminek a kormánypárt kikiáltotta, hanem nemzetközi tekintélyű államférfi, aminek a hívei állítják.”

Ebben az április 17-i levélben vetettem fel, hogy Evattot esetleg fel lehetne kérni közvetítésre, és kértem Kéthly Annát, hogy lehetőleg még Evatt május 18-ára tervezett indulása előtt adjon nekem ily irányú instrukciót. Ezeket az instrukciókat tartalmazta Kéthly Anna itt közölt júniusi 15-i levele.


Ennek birtokában azonnal felkerestem a távollévő Evatt titkárságának vezetőjét, és június 21-én és 26-án már azt jelenthettem, hogy Dalziel titkárságvezető táviratára válaszolva Evatt jelezte, hogy a felkérést elfogadja és javaslatomnak eleget téve rövidesen felkeresi Bécsben Kéthly Annát. A rendelkezésemre álló dokumentumokból nem tudom megállapítani, hogy Evatt és Kéthly találkozására június 26. és július 25. között mikor került sor, csak azt, hogy Kéthly egyénisége nagy benyomást tett Evattra, és hogy ezt követően Kéthly Anna levelet is intézett Evatthoz, melyben írásban rögzítette javaslatait, melyeket utóbb, a Nemzeti Képviselet, mint saját álláspontját megerősített.

Azt, hogy Evattot a téma mennyire foglalkoztatta, jól mutatja, hogy miután július 25- én érkezett vissza európai és ázsiai útjáról – melyen végül is nem ejtette útba Moszkvát, de felkereste Indiában Nehrut –‚ 26-át Canberrában töltötte és 27-én este már Brisbane-ba repült, 26-án és 27-én táviratoztatott nekem, hogy vacsorázzak vele, és vacsora után még a repülőtérre is ki kellett kísérnem, hogy el tudja mondani, mit tett és szándékozik tenni a magyar ügyben. Itt most megint Kéthly Annának tett – ezúttal az 1957. július 28-án kelt –jelentésemből idézek:

„Elmondta Dr. Evatt, hogy az Ön levelében előadottak értelmében érintkezésbe lépett a Szovjetunió vezető személyiségeivel. A személyek kilétét vagy az érintkezés módját nem közölte velem. A szovjet vezetőkhöz intézett közlésének lényege, hogy a./ kérte, hogy a magyarországi kivégzéseket és letartóztatásokat szüntessék meg, minthogy ezek folytatása és fenntartása olyan oroszellenes légkör teremtésére alkalmas Magyarországon, mely minden későbbi kibontakozás lehetőségét eleve kizárja; b./ javasolta, hogy a gyors kibontakozás előmozdítására tegyék újra lehetővé a politikai pártok, szakszervezetek és más demokratikus szervezetek szabad működését; és c./ javasolta, hogy a legmagasabb szovjet vezetők Önt személyesen hallgassák meg. Kifejtette Dr. Evatt, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása Magyarországon – az ő szavaival élve – kizárólag »a hidegháború folytatására törekvő amerikai monopolista hadianyag-gyárosoknak« kedvez.

Dr. Evatt nézete szerint a jelenlegi időpont – az ENSZ-jelentés nyilvánosságra hozása és a magyar kérdés közgyűlési újabb tárgyalása között és közvetlenül a szovjetunióbeli személyi változások után – a lehető legalkalmasabbnak látszik a Szovjetunió magyarországi politikájának megváltoztatására, és ezért, noha tisztában van azzal, hogy az oroszokat nem lehet sürgetni, ha a következő tíz napon belül nem kap valamilyen választ, újabb lépéseket fog tenni.”

Ha a jelentés hangja optimizmust sugallt, az elsietett volt. Augusztus 20-án már azt kellett jelentenem, hogy Evatt pusztán formális kitérő választ kapott a londoni szovjet nagyköveten keresztül, mely leszögezte, hogy Evatt összegezése a magyarországi helyzetről nem volt objektív, és hogy az általa felvetett kérdések a magyar kormány hatáskörébe tartoznak.

Evatt a válasz másolatát azonnal elküldte Nehrunak, és kérte, hogy a júliusban folytatott megbeszélésük értelmében ismét próbáljon meg közbenjárni Moszkvában, és hogy az ENSZ szeptember 10-én kezdődő közgyűlése előtt, az indiai delegációnak a közgyűlésen követendő magatartását használva fegyvernek, próbáljon engedményeket elérni. Nehru válaszát Evatt szeptember elején kapta meg, és ebben Nehru helyeselte azt a javaslatot, hogy egy megfelelő összetételű delegáció kísérelje meg a Moszkvában való tárgyalást a magyar kérdésről azon az alapon, melyet Kéthly Anna Evatthoz írott levelében előterjesztett.

Szeptember 11-én Evatt táviratban – melynek másolatát Kéthly Annának is megküldte – javasolta Nehrunak, hogy ha egyáltalán lehetséges, Moszkvába delegációt küldeni a magyar ügyben, abban vegyen részt Nehru – vagy ha ez nem lehetséges, személyes képviselője – és Kéthly Anna.

Későbbi dokumentumok nincsenek birtokomban, de emlékszem Molotov Nehruhoz írt levelének másolatára, mely nagyon röviden csak azt tartalmazta, hogy Nehru nyilvánvalóan rosszul van tájékoztatva a magyarországi eseményekről, és a tárgyban a szovjet kormány semmiféle delegációval se kíván tárgyalásokba bocsátkozni.

Ezután Evatt még 1959 elején beajánlotta Kéthly Annát Sir Leslie Munroe korábbi új-zélandi külügyminiszternek, akit az ENSZ közgyűlése a magyar kérdés figyelemmel kísérésével bízott meg. Az ő jelentéséhez csatolt magyar emigráns állásfoglalást, melyet az ENSZ 1959. évi közgyűléséhez intéztek, Kéthly Anna, Varga Béla, Nagy Ferenc és Auer Pál írták alá.

Evatt 1961. március 19-én visszavonult, New South Wales állam főbírája lett. Ezzel szakadt vége egy közvetítési kísérletnek...

DOKUMENTUM


Kedves Honfitársam, 1957. VI. 15.

Április 17-én kelt levele hosszú hányódás után tegnap érkezett el hozzám. Időközben megjártam már egész Európát annak a feladatomnak a teljesítésében, hogy a magyar ügyet, illetve az iránta való érdeklődést ébren tartsam és a menekültekkel kapcsolatos problémák elintézését sürgessem. Most Bécsben vagyok az Internacionálé kongresszusáig, amelyen a magyar ügyet referálom.

Levelében látom, hogy Mr. Ewatt [sic!] már május elején elindult Moszkvába. Ennek következtében bármit is ajánlanék és kérnék, minden későn érkezik. Mégis megírom, hogy mire gondolok, mert esetleg Mr. Ewatt visszatérése után is lehetséges volna őt arra kérni, hogy utólag levélben terjessze elő ezeket az óhajtásokat. Maximális és minimális kívánságokról lehet szó. Nem tudom, hogy Mr. Ewatt számára lehetséges-e a maximumokról beszélni. Én mindenesetre megírom és az Ön diplomáciai tapintatára és belátására bízom, hogy mennyit lehet belőle továbbítani.

Természetesen, a legfőbb és a legfontosabb kérdés volna orosz csapatok kivonása Magyarországról. Mi, akik a forradalom leverése miatt érzett elkeseredésünkön és szenvedélyeinken túl, a kérdésnek józan szemlélésével is kell foglalkoznunk, úgy véljük, hogy Oroszország számára a diktatúra tíz esztendeje és a forradalom leverésével együtt járó pusztulások után a magyar terület nem képez többé hasznot hajtó birtokot. A magyar politikai életben – mint a kabinet összetétele is bizonyítja – nincs egyetlen államférfi vagy tehetséges politikus, aki a magyar politikai életet zökkenő nélkül vezetni tudná. A gazdasági életben olyan pusztításokat jelentenek a hivatalos jelentések is, amelyekből arra lehet következtetni, hogy a Szovjet nagy anyagi áldozatai nélkül Magyarország mint kolónia nem érték többé. Az olajkutak elvizesedése nem állítható meg, az uránium bányák helyreállítása esztendőkig tartó fáradságos munkát igényel, a mezőgazdaságban a hozott könnyítések ellenére is állandó és feltartóztathatatlan visszaesés mutatkozik, mezőgazdasági gépek megfelelő mennyiségben nincsenek, a mezőgazdaság számára szükséges vegyszerekben nagy hiány van. A bürokrácia leépítése során kb. 3000 állami tisztviselőt elbocsátottak, akiknek jelentkezése a munkapiacon nem sokat jelent ugyan, de a hangulat, ami eltölti őket az állam „hálátlansága miatt”, nagyon erősen mutatkozik a gazdasági életben. Külön borítékban elküldöm a Képviselőházba benyújtott költségvetés részletezését és a vele kapcsolatban tartott beszédeket, amelyekből minden csűrés-csavarás ellenére megállapítható a csőd. De otthon maradt közgazdászaink jelentései erről sokkal súlyosabb adatokat is juttatnak el hozzánk.

Ilyen körülmények között a magyar terület politikailag és gazdaságilag még hosszú ideig csak terhet jelent az oroszoknak. Egyetlen szempont van, amelyik e tények ellenére az ottmaradást számukra indokolja, és ez katonai jellegű. Ha Magyarország az oroszok számára katonai előteret jelent, amely egy támadás esetén addig föltartóztatja a támadást, amíg az orosz hazai földön a fölvonulás megtörténhetik, akkor Magyarországnak ez a szerepe jelentős lehetne. Mégis ezt a jelentőséget két másik tény semmisíti meg. Az egyik az, hogy az atomfegyverek korában az ilyen szakadékjellegű védekezés, amely mint az állatkertben a szabadon levő állatokat a nézőközönségtől elválasztja, túlhaladott védekezési mód. A másik pedig, hogy amint ez a forradalomban is megmutatkozott – sem a magyar hadsereg, sem a magyar nép túlnyomó többsége nem jelent olyan segítséget, különösen ha a Nyugat felől induló támadás a „magyar felszabadítás” jelszavával jönne, hogy a területnek katonai értéke lehessen. Persze én nem vagyok katonai szakértő és ezt a kérdést ebből a szempontból nem tudom mérlegelni. De mennél többet gondolkozom az ügyön, annál inkább hiszem azt, hogy az oroszoknak tulajdonképpen már csak prestige-okokból és a többi csatlós állani megnyugtatása okából van szüksége arra, hogy csapatait és „gauleitereit” Magyarországon tartsa. Úgy vélem, tehát ha Mr. Ewatt az orosz csapatok visszavonulásának józan érveit elmondaná és egyúttal hivatkozna arra, hogy a forradalomban kormányt alakító demokratikus pártok koalíciója nem akar semmit visszacsinálni abból, amit 1948-ig a koalíciós kormányok alkottak, nem akar Magyarországon egy, a Szovjettel ellenséges rendszert kialakítani, és hogy a demokratikus koalíció ugyanazon formák és elvek alapján óhajtja a hatalmat gyakorolni, mint pl. a semleges Finnország, akkor talán egy bizonyos szerencsés pillanatban érvei meghallgatásra találhatnának.

A minimum, amit szeretnénk ha képviselne Mr. Ewatt az, hogy szűnjön meg a kivételes állapot, a szabadságharcosok fölkutatása a napról-napra ismétlődő halálos ítéletek. Az a véleményünk, hogy Magyarországon a forradalom rettenetes történelmi erőfeszítése rendkívüli módon kifárasztotta az embereket. Hosszú távra gondolkodva, talán kedvező is a mi számunkra, akik itt kinn vagyunk, annak a tudata, hogy egy ostoba, bornírt, a magyar karaktert nem ismerő kormány, a forradalmi erőfeszítések utáni fáradtság kihasználása helyett az országot állandó és fokozódó nyugtalanságban és bizonytalanságban tartja. Ha több eszük volna, és ha valami pokoli és nagyon indokolt félelem a néptől nem töltené el őket, akkor megengedhetnék maguknak azt, hogy nagylelkűek legyenek. Ezzel elérhetnék még azt is, hogy az elmenekült százezrek közül nagyon sokan visszatérnének, akiknek jelentős politikai szerepük nem volt. De egy diktatúra nem tud erre a bölcs álláspontra helyezkedni, és csak Machiavelli-tanítvány tud lenni, aki szerint a legártalmatlanabb ellenség a halott ellenség. Mi arra kérjük Mr. Ewatt-ot, hogy ez ellen a terrorista uralom ellen tiltakozzon, főleg pedig az ellen, hogy a


munkástanácsok ellen indított hajsza halálos és végrehajtott ítéletekkel végződjék. Mi magunk ezzel a tiltakozással nagyon óvatosan bánunk, mert mindig attól tartunk, hogy ha a világ közvéleményét a fölháborodással Kádárék ellen fordítjuk ezekben az ügyekben, akkor csak azért is meg akarják majd mutatni, hogy mindenkit elpusztítanak, aki nem az ő nótájukat fújja. Ismétlem, hogy a külföldön a magyar ügy érdekében dolgozók számára talán kedvezőbb pozíciót teremtene, ha a Kádár-féle terrorszervezetek és véres igazságszolgáltatásuk iszonyatait a világ elé tárhatnók, de mi nem akarunk olyan kibicek lenni, akiknek semmi sem drága, és az otthon kínlódó honfitársaink nyomorúsága és élete árán nem akarunk közelebb jutni a célhoz.

Ez a két kérdés van, mint minimum és maximum feltéve. Ezenkívül természetesen szükség volna – és ez talán inkább a középső követelésekhez tartozhatna – a szakszervezeti szabadság kérdését, a szakszervezetnek mint államszervnek függetlenné tételét szóvá tenni. Az üzemekben a szakszervezeti funkcionáriusoknak szabad és titkos választásokon való megbízatásának lehetővé tétele is fontos, hogy az a proletariátus, amelynek nevében diktatúrájukat gyakorolják, kifejezhesse valódi véleményét.

Nagyon egyoldalúnak látszik, amikről itt írok, hiszen az ipari munkásságon kívül Magyarországnak parasztnépe, intellektuális dolgozói is vannak, akiknek problémái szintén megoldhatók vagy legalábbis enyhíthetők lehetnének, ha a diktatúra dühöngés helyett értelmesen közeledne ezekhez a kérdésekhez. Sajnos, egy diktátor vagy egy diktátori csoport sohasem tud értelmes dolgot csinálni, és csak úgy tud hatalmon maradni, ha a feje tetejére állítja a józan észt.

Kedves Honfitársam, szeretném, ha velem kapcsolatban maradna, bár a nagy távolság miatt mindig megtörténhet az, hogy kérdések elintéződnek, míg a levél eljut a címzetthez.

Minden jót kíván, szívélyes üdvözlettel,

Kéthly Anna

2. Képek



1. Mindenki gyanús nekem, aki él. Hozzászólás a � �Törvénysértés nélkül címû filmhezFIGYELŐ

SZENTIRMAY László

„Mindenki gyanús nekem, aki él”

Az 1988. évi Filmszemlén nagydíjat kapott a Gulyás-testvérek dokumentumfilmje, a Törvénysértés nélkül. Szerkesztőségünk hozzászólásra kérte a folyóiratunk hasábjairól már ismert szerzőket: Balogh Sándort, Rátki Andrást (ő írt először a kitelepítések történetéről épp a História felkérésére), valamint Szentirmay Lászlót. A szövegek 1988. március–júniusban készültek. Az időpont lényeges: a megjelenésig a törvénysértések témakörében – remélhetőleg – a politika és a történettudomány még tovább fog lépni. (A szerk.)

Bibó István éles előrelátással már 1945-ben figyelmeztetett rá: az internálással vigyázni kell, nehogy csak a rendszer ellenségeinek számát növeljék vele. Az internálási apparátus bizonytalan garanciák mellett működik, egyéni önkényeskedéstől meg nem óvható, az időtartam bizonytalansága miatt súlyosan demoralizáló hatású. 1950-ben az Államvédelmi Hatóság szinte teljesen átvette az igazságszolgáltatás irányítását, börtönök (például Vác, a budapesti Gyűjtőfogház) felügyeletét, s hamarosan már további 45 büntetés-végrehajtási intézetben, illetve őrparancsnokság felügyeletében – köztük a leghírhedtebb recski kőbányában ÁVH-s őrök irányításával dolgoztatták az elítéltek, az internáltak tízezreit, s ezekben még a törvényesség látszatát sem tartották be. Ilyen kényszer munkatáborokat állítottak fel a Hortobágyon is. E 19 lágerbe – amelyet hivatalos cinizmussal „szociális tábornak” neveztek – a visszaemlékezők szerint körülbelül 10–15 ezer embert hurcoltak. Ezek az internálásnak tekinthető kitelepítések már 1950-től folytak, elsősorban a nyugati és a déli határon fekvő településekről. Érdekes, hogy erről már az első nyáron hírt adott a Szabad Nép: „...az ismert fasisztákat, nyilasokat, kulákokat, rovott múltú banditákat telepítettük el a határvidékről, ahol eddig támogatói voltak a titóista provokációknak, szövetségesei Tito kémeinek…”

Valójában kik is kerültek a szögesdrót mögötti egyenrangúságba? Természetesen a hivatalos megítélés szerint elsősorban az „osztályellenség”, a volt vezető rétegek tagjai. Tegyük hozzá, hogy azok, akikkel szemben népbírósági eljárásra nem találtak okot. Tehát volt kisnyilasok és másjobboldali pártok tagjai mellett kormánytisztviselők (még ha náciellenesek voltak is!), főispánok, csendőr- és rendőrtisztek, azok özvegyei, egykori tőkések, kereskedők – köztük számos náci koncentrációs lágert megjárt zsidó származású is – és nem egy arisztokrata származása miatt elhurcolt személy. (Az utóbbiak közül az egyik – név nélkül – a filmben is szerepel.) Sokakat „bokorugrásért” (megkísérelt vagy inkább csak tervezett disszidálási kísérletért) internáltak, másokat pedig tréfásan „levelező tagoknak” neveztek (ugyanis levélben „államtitkokat” vagy annak minősített banalitásokat fecsegtek el). Szögesdrót mögé kerültek az új rendszer lelkes hívei közül is: kommunisták – sokan mutatták is az őket csak kinevető ávósoknak párttagkönyvüket –‚ szociáldemokraták, a néphadsereg és az új rendőrség tisztjei, akiket a fokozódó bizalmatlanság, az ellenségnek a párton belüli keresése során nevetséges ürügyekkel zártak be. (A szociáldemokrata aktivisták általában börtönbe vagy internálótáborba kerültek, a Toloncházból például elsőként vittek 170 szociáldemokrata rabot Recskre.) A legtöbben mégis egyszerű parasztemberek vagy munkások voltak, az ő sorsukat leginkább személyes rosszindulat, alaptalan feljelentés pecsételte meg. Papokat is vittek a Hortobágyra. A Borsós-tanyai lágerben például karácsonykor a Hangácsról elvitt plébános misézett a katolikusoknak, az éjféli misét egy minorita atya mondta, s istentiszteletet tartott egy református diakónus is. Bár szigorúan tilos volt misézni, ezt vasárnaponként itt vagy ott titkon mégis megtették. A Hortobágyra került 120 emigráns orosz is. A polgárháború után még szüleik telepedtek le Jugoszláviában, s 1949 után egyszerűen áttették őket a határon. Mint „a titóizmus áldozatait”, először nagy becsben tartották őket, Budapesten hűvösvölgyi villákban laktak, majd kolóniájuk háziőrizetté módosult, míg végül a Hortobágyra deportálták őket. A Kónya-tanyán az egyik barakkban mintegy negyven vándorcigány is volt – ők szerencsétlenségükre Jugoszláviából hozzánk vették útjukat, s emiatt váltak kémgyanússá. Egyébként rajtuk kívül menekült görög partizánok is voltak. Szegényes magyar szókincsükkel nyíltan hangoztatták is: „Mi azt hinni, hogy Sztálin van jó. Sztálin nincs jó. Mi azt hinni, hogy Rákosi van jó. Nincs jó.”

Külön egységes akciónak tekinthető az 1951 nyarán Budapestről és több nagyvárosból végrehajtott tömeges kitelepítés. A Kominform keretében összehangolt lépés egy időben történt több szocialista országgal. Lengyelországban az erről szóló rendeletet május 15-én adták ki, nálunk 21-étől terjedt el a „csengőfrász” elnevezésű „betegség”, s ugyanígy volt Csehszlovákiában, Romániában és Bulgáriában is. E kitelepítés célja már nem általában minden társadalmi réteg és csoport megfélemlítése volt, hanem kifejezetten a háború előtti


vezető rétegek felszámolása. A kitelepítéssel még egyértelműbbé vált, hogy az új rendszerbe – akarva vagy nem akarva – beilleszkedni próbáló egykori uralkodó rétegek tagjai és leszármazottai számára nincs kegyelem. Ugyanakkor alig hat évvel a zsidók és más üldözöttek deportálása után, kísérteties párhuzamot jelentettek az éjszakai dörömbölések, a ponyvás teherautók, a marhavagonok, az idősek, csecsemők, betegek válogatás nélküli elhurcolása, főleg hogy számos, náci haláltábort megjárt – nemcsak zsidó származású – személyt ismét elvittek. A végcél nem a gázkamra volt, de tegyük hozzá: a kelet felé haladó vonatok utasai szinte kivétel nélkül azt hitték, hogy valamelyik szibériai haláltáborba kerülnek. A kitelepítés azt a célt sem érte el, hogy „a befogadó falvak lakói meggyűlölik majd az odaküldött urakat”. Ehelyett inkább megsajnálták őket, élelemmel és más módon is segítették a rászorulókat. Főleg művész és más értelmiségi körökben keltett széles visszhangot, hogy a kitelepítések elleni tiltakozásul öngyilkos lett a neves színész, Somlay Artúr. Kollégája és barátja, Gobbi Hilda leírja, hogy megpróbálták Révainál visszavonatni azon idős színésznők kitelepítésének határozatát, akik fiatalabb korukban szerelemből vagy akár anyagi okokból grófhoz vagy más vezető rétegbeli személyhez mentek férjhez, de kérvényeiket elutasították.

Ha nem is ezreket érintett, csak néhány családot, mégis meg kell említeni, hogy Budapestről vidéki nagyvárosba (például Debrecenbe) telepítették a kommunista és szociáldemokrata vezetők elleni koncepciós perek áldozatainak családtagjait. Igaz, nem kellett tyúkokkal teli ólba költözniük, mint például 1951-ben Széchenyi Zsigmondnak, a neves vadásznak és írónak, s a kényszerlakhelyre magukkal vihették bútoraikat, viszonylag tisztességes állást kaphattak és 1956-ban visszatérhettek a fővárosba, s teljes anyagi és erkölcsi rehabilitálásban részesültek. Persze mindez nem kárpótolhatta a kivégzett vagy évekig börtönben, esetleg siralomházban tartott férj és édesapa hiányát.


1. Az emberi méltóság sérelmére. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhezRÁTKI András

Az emberi méltóság sérelmére

Sok őszintén kíváncsi fiatal körében néztem meg a Gulyás testvérek filmjét egy szürke hétköznap délután. A szünetben szomorú, indulatos beszélgetések akaratlan fültanúja lehettem. Valaki felcsattant: ebből valami hiányzik, elfogultan egyoldalú ez a film.

Ha a puszta tényeket nézzük, akkor a film sugallta kép feltétlenül torz. Az egyik oldalon sorolható ezrek kitelepítése, deportálása, bebörtönzése, sokak értelmetlen halála, a másik oldalra kerülhet azonban nemcsak Dunaújváros, de egy olyan új ipari kapacitás megteremtése, amely ma is tubussal, csapággyal, gépkocsialkatrésszel, mosógéppel, hűtőszekrénnyel és még számtalan közszükségleti cikk előállításával vállal részt mindennapi életünkben, és ide sorolható a miskolci és a veszprémi egyetem életre hívása, egy új és nagyhatású kulturális ellátási rendszer megteremtése. Gyakorlatilag történelmünknek egy olyan hallatlanul aktív korszakáról van szó, amely rendkívül sok tartós sikert is magáénak tudhat, de ennek a sikernek és aktivitásnak ára volt. A recski bányában, a miskolci egyetem építkezésén, a Hortobágy „termővé tételén” és még számos más helyen rabok dolgoztak, olyan emberek, akik egyáltalán nem törvényszerű, hogy az új társadalom építésében csak mint rabok vehettek volna részt.

A film azt sugallja, hogy az egész ország rab volt. Minden polgára, beleértve az ördögi rendszert megvalósító vezetőket is, rettegésben élt és dolgozott. Soha nem lehetett tudni, hogy ki mikor és miért válik grófból, cselédből, rendőrből, földművesből, párttitkárból, gazdasági vezetőből, magyarból, szerbből, németből büntetendő ellenséggé.

A forradalmak történeti tanulságainak rossz extrapolációjával ezt a korszakot még utóbb is sokáig úgy tartottuk számon, hogy a nagy változások, a nagy tettek szükségszerű kényszerei, osztálydiktatúrája szükségtelen, ártatlan áldozatokat is követeltek. Úgy tűnt, hogy a régi uralkodó osztályok politikai hatalmának és eszmei befolyásának megsemmisítése magával sodorhat olyan embereket is, akik maguk ugyan vétlenek, de a küzdelem színterére kerültek. Azt láttuk, hogy a kellően még meg nem szilárdult új hatalom – önvédelemből – minden aktivitás lehetőségétől elzárja potenciális ellenfeleit.

Történeti forrásaink pontosan feltárják a kitelepítések mértékének határait, a deportálandók körét, az internálótáborok felállításának idejét és indokait; azt, hogy milyen adminisztratív módon nyilvántartható jegyek alapján fosztattak meg társadalmi csoportok emberi és állampolgári jogaiktól, sőt szabadságuktól is. De egy igen fontos ponton a források cserbenhagyják a kutatót. Nem adnak kellő választ a miértekre. Nem adnak választ a történtek okaira.

Azt ma már tudjuk, hogy a sztálinizmus a húszas évek végétől szembefordult minden valóságos demokratizmussal és egy alapvetően bizalmatlan, a főszereplőket is sakkban tartó diktatúrát alakított ki. Egy olyan abszolutizmus jött létre, amely talán csak I. Péter cár módszereihez volt mérhető, mert ő a hatalmon lévő arisztokráciával is szembe került, kijátszotta őket egymás ellen, hogy korszerűsítő törekvéseit keresztül vihesse. Ebben a sztálini rendszerben, amelyet meglehetősen sematikusan örököltünk, gyorsan kialakult az a – nem könnyen átlátható – rend, hogy az uralkodó osztály helyett csak kegyencek vannak és a hatalmi gépezet tagjai is azokból verbuválódnak, akik a legkülönbözőbb személyes okokból kiszolgáltatottak, könnyen befolyásolhatók. Egy ilyen struktúrában, ahol az is „természetessé” vált hogy az el nem követett, csak lehetséges bűnökért előre „járt” a retorzió, valóban gyorsan terjed a félelem és rettegés légköre.

A Törvénysértés nélkül című film ezt a társadalmi, társadalomlélektani helyzetet tükrözi nagyon jól. A film készítői azzal teszik teljessé és hitelessé benyomásainkat, hogy harminc évvel az események után kamera elé állítják az egyik volt ÁVH-s sorkatonát, a hortobágyi tábor volt rendőrségi vezetőjét és a gazdaság akkori főkönyvelőjét (majd igazgatóját). Az elhurcoltak panasza önmagában megrendítő, de nem minősíti a társadalmi helyzetet. Az, ahogy a deportálások körüli aktivitásukat még ma is igazolni igyekvő három nyilatkozó megszólal, az tükrözi igazán a Rákosi-rendszer által létrehozott függőségi viszonyok embert nyomorító, antiszociális mivoltát.


1. Anyagi és erkölcsi rehabilitációval. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhezBALOGH Sándor

Anyagi és erkölcsi rehabilitációval…

A dokumentarista filmalkotók kétségtelenül az elsők között törték meg a hallgatást azokról az embertelenségekről, amelyek a második világháborút követő években tömegeket sújtottak nálunk.

Mielőtt azonban a „hortobágyi munkatáborok”-ról bővebben szólnék, emlékeztetni szeretnék az embertelenségnek arra a megnyilvánulására és formájára, amely az embereket tulajdonképpen nemzeti hovatartozásuk miatt büntette. A kollektív felelősség antidemokratikus és antihumánus elvének gyakorlati alkalmazása jegyében 1945–1949 között több mint 200 ezer német kényszerült elhagyni Magyarországot és mintegy 350 ezer magyar érkezett ide – zömmel menekültként – a szomszédos államokból. Igaz, ebben az esetben még el lehetett mondani, hogy az elűzöttek között háborús bűnösök is vannak, a döntést pedig a szövetséges nagyhatalmak hozták, amelyet a szuverenitást nélkülöző magyar kormányok hajtottak végre. Ez sem változtatott persze azon a tényen, hogy a kollektív felelősség eszméje a legújabb kori „népvándorlás” forrásául szolgált és hosszú időre de facto Magyarországon is polgárjogot nyert.

A Tájékoztató Iroda 1948. évi állásfoglalása nyomán a szovjet kormány és szövetségesei – a valóság tényeit teljesen figyelmen kívül hagyva – „háborús gyújtogatónak” bélyegezték a jugoszláv államot és vezetőit. Ezzel összefüggésben távolították el számolatlanul a délszlávokat határ menti településeikről. Ebben az esetben is a kollektív felelősség szelleme munkált, azzal a különbséggel, hogy a büntetés itt már elvileg is feltételezésen alapult. Sőt, a Rajk-per túldimenzionált nyilvánossága és a munkásmozgalmi emberek ellen úgyszólván folytatólagosan elkövetett törvénytelenségek sorozata mellett a határ menti délszláv lakosság sérelmei meglehetősen homályban maradtak a közvélemény előtt.

1951 tavaszán–nyarán a belügyi szervek sok ezer személyt telepítettek ki a fővárosból és a vidéki városokból. A hivatalos jelentések szerint az érintettek volt földbirtokosok, gyárosok, miniszterek, államtitkárok, tábornokok stb. és családtagjaik. De a valóságban a kitelepítettek között jelentős számban értelmiségiek, tisztviselők, alkalmazottak és más dolgozó emberek is voltak. Ezzel az akciójával a hatalom döntően azt kívánta igazolni, hogy az „úri ellenségeivel” szemben is változatlanul a kemény kéz politikáját folytatja. A kitelepítés indoka azonban ebben az esetben is a politikai bűncselekmény elkövetésének jövőbeni lehetősége és nem a ténye volt. Ez kimondva kimondatlanul is annak a hivatalos beismerését jelentette, hogy a hatalom ártatlanokat büntet. Ez a felfogás és gyakorlat úgyszólván felmérhetetlen következményű az állampolgárokra nézve, hiszen ennek alapján bárkit bármikor meg lehetett fosztani emberi és állampolgári jogaitól. Teljesen idegen és összeegyeztethetetlen ez a marxista szocializmus eszméjével. A földbirtokok és a gyárak, a nagy- és középtőke kisajátítása után ugyanis állampolgári szempontból – a szocializmus elveinek megsértése nélkül – többé nem lehet különbséget tenni kisajátító és kisajátított között.

A hatalom a szóban forgó döntéseinél többnyire a régi rendszer jogszabályaira hivatkozott, amely rendszert különben fenntartás nélkül fasisztának minősítette. Teljesen megfeledkezett arról, amit az 1949-es alkotmánytörvény tartalmazott. Nem is beszélve azokról a jogszabályokról, amelyeket a népi demokratikus törvényhozás alkotott. Az 1946: I. tc. például bevezetőjében deklarálta az állampolgári alapjogokat: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok irányításában. Ezektől a jogoktól egyetlen állampolgár sem fosztható meg törvényes eljárás nélkül, és e jogokat a magyar állam valamennyi polgárának minden irányú megkülönböztetés nélkül, a demokratikus államrend keretein belül, egyformán és egyenlő mértékben biztosítja.” A fentebbieket az 1946: X. tc. még azzal is megerősítette, hogy bűntettet követ el, és – amennyiben súlyosabb büntetendő rendelkezés alá nem esik – öt évig terjedő börtönnel büntetendő az a közhivatalnok, aki hivatali eljárásában vagy intézkedésével másnak „az 1946: I. tc. bevezetésében foglalt valamely természetes és elidegeníthetetlen jogát törvényellenesen megsérti”.

Időről-időre napjainkban is elhangzanak olyan vélemények, amelyek sokallják az irodalom és a művészet, valamint a történetírás kritikáját a második világháború után elkövetett embertelenségekről és törvénytelenségekről. Nincsen igazuk. Az érintettek sérelmeit orvosolni és a sebeket begyógyítani csak őszinte


szóval, anyagi és erkölcsi rehabilitációval, valamint az áldozatok elsiratásával lehet és kell.


1. Törvénysértõk. Hozzászólás a Törvénysértés nélkül címû filmhezGLATZ Ferenc

Törvénysértők

Jegyzetfüzet-lapok

Elhallgatott vagy észre nem vett témákat hoz a néző elé a Gulyás-testvérek filmje.

Egyszerű emberek döntik a tanya falát… Elgondolkodtató: mit el nem tudnak végeztetni a műveletlen tömegekkel a modern állam propaganda eszközeivel a maguk messianizmus-forradalmiságát kiélő középosztályok. Mennyit tud történetírásunk a térségünkben lezajlott politikai harcok társadalomtörténeti hátteréről? Keveset.

A kitelepítés alapja egy 1929. évi törvény… Elgondolkodtató: mennyire volt szándékos az 1949 után kiépült sztálini rendszerekben a politikai élet jogi szabályozásának hiánya, ami a hatalmi apparátusban ülők önkényeskedésének alapja volt; mennyiben volt ez a „jognélküliség” az álforradalmi kommunisztikus államelképzelés propagandájának része, amely az egyén szabadságának jogi biztosítékait a „burzsoá individualizmus” részének tekintette; így a végrehajtó hatalomban ülők – a legkisebb hivatalnokok is – minden tettüket a „nép nevében” hajthatták végre. (A legkisszerűbb emberi gonoszság, irigység kiélése a mindennapi életben a „kommunista rendszer” pecsétjét viselhette.) Kétségtelen: egyén–társadalom viszonyának szabályozatlansága az egyéni és közösségi érdek összhangjának megteremtését tette lehetetlenné. A közösségi eszme, a „közösségi érdek” lejáratása lett ennek egyik következménye. Vajon fel tudjuk-e térképezni: mennyiben járult hozzá e máig élő „történelmi örökségünk” az 1960–80-as években a közösségi eszmerendszer (szocializmus etc.) lejáratásához és a klasszikus polgári társadalmaknál sokkal erősebb individualizmus megjelenéséhez? Közösségi közönyhöz?

Az állatorvost vízhordásra fogják... Elgondolkodtató: vajon mikor fogja történetírásunk az egyes politikai rendszerek értékelésénél alapszempontnak tekinteni a társadalom életének szakszerű üzemeltetését. A kikövetkeztetett ideológiák (haladó, reakciós, baloldali, konzervatív), mint mércék, a napi politikai küzdelmekben használt megjelölések: politikai csoportokra, eszmei áramlatokra stb. A (történet)tudományos értékmérő megítélésünk szerint: melyik politikai irányzat működtette a leghasznosabban – azaz legszakszerűbben – az adott társadalom szempontjából a kézbevett vezetői hatalmat. Ezt érvényesnek tartjuk minden történelmi korszakra nézve. A sztálini rendszer e szakszerűség igényét háttérbe szorította: a „nagypolitikában” éppúgy, mint a termelés mindennapjaiban. A bánásmód a régi középosztállyal nem egyszerűen „antihumánus” volt, „törvénytelen” volt, hanem a tökéletes iskolázatlanság mutatója a közösség vezetésében. Vajon felfigyel-e történetírásunk arra: az iparosképzéstől az értelmiség képzésig, az esztergapadtól a funkcionárius kiválasztásig a szakszerűség szempontjának kiiktatása az egyik eredője, hogy a térség sztálini rendszerében mind a politikai apparátus, mind a termelési szféra (irányítók és irányítottak egyaránt) alacsony szakmai színvonala olyan drasztikusan mutatkozik meg a 70–80-as években?

„Úgy éreztem, ezek a szocializmus ellenségei”, „én erről nem tehettem”. Elgondolkodtató: az erőszakszervezetek egyszerű közkatonáinak „bemagyarázták”, hogy a kitelepítettek a nép ellenségei, grófok, urak. A piszkos munkát elvégezték az egyszerű, mondhatjuk primitív, emberek. Áldozatoknak is érzik magukat öregkorukra. De vajon a „parancsra tettem” önfelmentést miért csak az 1945 előtti korszak szereplőinél – fasisztáknál, vagy régi katonatiszteknél, csendőröknél – utasítjuk vissza? Történészek, politikusok egyaránt így gondolkodnak. A parancs végrehajtóját ugyanaz az értékelés illeti, mint a parancsot magát. (Törvénytelen, kegyetlen, fasiszta etc.)

De hol vannak azok, akik a parancsot kiadták? Látunk végre hús-vér figurákként ÁVH-s kiskatonákat, tudatlanságukban is kegyetlenkedőket. De akik az „eszmét” „konkretizálták” – azaz az erőszakszervek módszereit kialakították, diktálták – nem ilyen szakadt külsejű, bűnösségükben is szánalmas figurák voltak. A „közlegények” felelőssége mögött a történetírás miért nem fedi fel a „tisztek” felelősségét? Akik jól öltözöttek, kulturáltak voltak és természetesen nem szorították az asszonyok lábát, nem verték ki a tejet a gyerek elől az edényből. Erőszakszerveink (rendőrség, hadsereg) társadalomtörténete várat még magára. Ha egyszer elemzés készül erről, sok mindent megérthetünk majd az 1949 utáni hatalmi rendszer „osztályalapjairól”...


„Semmiféle rehabilitációban nem részesültünk.” A táborból szabadulás után nem hogy kárpótlásban részesülnének, hanem folytatódik – most már elkülönítés nélkül – a hátrányos megkülönböztetés. („Felszabadultunk 53 őszén” – figyelemreméltó kifejezés.) Könnyen írja a jegyzetpapírra a történész: a magyar politikai életben nemcsak a sztálini rendszer alapintézményei, de alapgondolatai is tovább éltek a köznapi életben. Az állami vezetés szintjén az 1957 utáni kétarcúság a jellemző velük kapcsolatban is (hogy „nem verekednek” már – mondja az egyik átélő, de hallgatás az anyagi, jogi sérelmek orvoslásáról; sőt, egyáltalán arról, hogy itt valakivel sérelmek történtek). És a társadalom „jó partner” a politikai vezetésnek: a lakóhelyi vezetők „volt likvidált személy”-ként kezelik őket. (Vajon ennyire nem képes egy társadalom a kis csoportok szintjén az államvezetéstől függetlenül önálló ítélet kialakítására? A diktatúrákat szereti a történetírás valamiféle „népnyúzó” rossz emberek önkényeskedésének bemutatni. Az ókortól napjainkig. De vajon a társadalom köznapi szinten mennyire „felel meg” a szisztémának? Vagy ha nem, az ellentét mikor, milyen szinten vezethet robbanáshoz?)

A politika ritkán fogad el tanácsokat a történésztől, a múlt kutatójától. Inkább politikai bizottságokat alkot, hogy megmondja, most éppen milyennek kell látnunk a közvetlen múltat. Történeti tapasztalat: a hibák fel nem ismerése – emberi butaság része lehet. De a felismert hibák be nem ismerése – tisztességtelen. S ez a politikában mindig magában hordta a bukás veszélyét, a társadalmi hitel elvesztését. Rehabilitálni, felülvizsgálni, beismerni...

„Tudományos fokozatot a dokumentumfilmnek.” Ez az utolsó megjegyzés. A legutóbbi történész világkongresszuson külön téma volt javaslatunk: a nem írásbeli műfajokban gondolkodó történetírás a jövő nagy lehetősége szakmánkban. A kép, a mozgókép kifinomultabb ábrázolási mód lehet, mint az írás, a maga fogalomvilágával. Másrészt a képen, mozgóképen történő emlékrögzítés nagyobb forrásértékkel bír az utókornak, mint az írásos emlékek. (Mennyivel többet mond el a szenvedéllyel beszélő átélő, mintha csak a leírt visszaemlékezését olvasnánk...) Vajon elismeri-e végre a történettudomány – a múlt század eszközeivel dolgozó szakmánk –‚ hogy a jövő század ismeretfeldolgozási és közvetítési eszközeit, formáit sürgősen birtokba kell vennie?

A Törvénysértés nélkül a legjobb forráskiadványok közé tartozik, amit a jelenkor történetünkről készítettek, itthon és külföldön egyaránt. Vajon nem szakmánk értékrendje hanyatlik, ha ilyen alkotások nem pályázhatnak a tudományos fokozatok (kandidátusi, doktori etc.) elnyeréséért?


1. Emlékek a Sztálin-szobor születésérõlTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

REDŐ Ferenc

Emlékek a Sztálin-szobor születéséről

Festőművész vagyok, a Magyar Népköztársaság Érdemes és Kiváló Művésze, szigorúan éltem és élek, és szeretem, ha körülöttem rend van és tiszta légkör. Ezért e levél.

A História 1987/5–6. számának 19. oldalán a harmadik oszlopban a következő sorok állnak: „Apró, de elgondolkoztató közjáték, hogy még az első pályázat idején, 1950 áprilisában, Mikus volt az egyetlen, aki Redő Ferenccel, a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetőjével három hetet tölthetett a Szovjetunióban, szovjet szobrászok műtermeiben…”

Ez egyszerűen nem igaz. Tény, hogy én egy kulturális delegációval voltam ebben az időben a Szovjetunióban. A delegáció tagjai voltak: Alexits Kálmán matematikus az MTA képviseletében, Bernát György az MSZBT főtitkára, Both Béla és Gellért Endre színházi rendezők, Kakuk N-né (valamilyen tömegszervezetből), Kuczka Péter költő, Majlát Jolán a Kultint főtitkára, Mándy Éva írónő, Mészáros Ági színművész, Mikus Sándor szobrász, Straub F. Brunó biokémikus és még 2-3 fő, akikre nem emlékszem.

Előirányzott programunk nem volt, és nem is lehetett. Vendéglátóink egy általános idegenforgalmi programmal fogadtak, amiben volt városnézés, tanácsi hivatal, építkezés, szerszámgépgyár, húsüzem, bölcsőde, óvoda, színház, mozi, cirkusz, Tretyakov stb. Néhány nap Grúziában. Vezető nélkül egyáltalán nem mozoghattunk. Miután a program az én szakmai érdeklődésemnek nem felelt meg, határozottan kértem, hogy az élő képzőművészettel is találkozhassam, és így a harmadik hét végén meglátogathattuk a Képzőművész Szövetség festő elnökét, A. Geraszimovot és a szobrász Muhinát, aki a Csajkovszkij szobrán dolgozott éppen. Olyan igény, hogy én a leendő Sztálin-szobor érdekében Mikust a szovjet szobrászokhoz kalauzoljam, senki részéről fel sem merült, legkevésbé Mikus részéről. De ha felmerült volna, akkor se tudtam volna teljesíteni.

De – enyhén szólva – méltatlan dolog feltételezni a már halott Mikus Sándorról, aki kiváló szobrász volt, hogy amikor őt egy jelentékeny feladat foglalkoztatta, akkor kíváncsi lett volna arra, hogy más szobrászok ugyanazt a feladatot hogyan oldották meg. Mikus tehetséges ember volt és etikus művész.

Hogy a cikkíró honnan vette az információt, azt nem tudom. De hogy én élek és itt vagyok, az köztudott, és ha segíthetek valahol egy probléma megvilágításában, akkor megteszem, még ha nem is nagyon szeretek mással foglalkozni, mint a saját mesterségemmel. De azt például mindjárt elmondhattam volna, hogy Sztálin 70. születésnapjával kapcsolatban három szobrászati pályázat volt kiírva. Egy érmészeti, amit Borsos Miklós nyert, egy portré, amit Pátzay Pál nyert és a köztéri szobor, amit Mikus nyert.

Félreértés ne essék, ha feladatomul adták volna a szobrászműtermek látogatását, akkor megtettem volna minden tőlem telhetőt, nemcsak azért, mert kötelességem lett volna, hanem azért is, mert meg voltam győződve arról, hogy a Sztálin-szobor felállításával kapcsolatban jó ügyet szolgálok. Azért lettem volna meggyőződve erről, mert félrevezettek. Félrevezettek olyan cikkekkel, könyvekkel, beszédekkel, amelyek valótlanságokat közöltek.

Valótlanságot nem csak azért nem szabad leírni, mert az olvasót félrevezetjük, hanem mert a leíró maga is – a valótlan tényekből összefüggéseket, következtetéseket levonva hazug eredményekhez jut. (Én is ismerem Mikszáth szellemes megjegyzését Marczali számára, hogy a történettudomány olyan, mint a paróka, igazi hajszálakból tényekből – áll, de mesterséges anyagból – a történész gondolataiból, szavaiból – kell összeerősíteni.) A hazugságok következményeit szenvedi most az ország. És ezek olyan súlyosak, hogy felesleges, sőt hátrányos újabb valótlanságokkal csökkenteni a fennálló tények erejét.

Ez az egész hosszú levél mindössze ennek az utolsó bekezdésnek a kedvéért íródott.


1. Kinek higgyek? Válasz Redõ Ferenc cikkérePÓTÓ János

Kinek higgyek?

Tulajdonképpen megnyugodtam. Akár dicséretnek is tekinthetem, hogy Redő Ferenc festőművész, aki 1950–51-ben a Népművelési Minisztérium képzőművészeti osztályát vezette, s nem csupán betekinthetett az aktákba, mint én, de tevőlegesen részt vett a Sztálin-szobor létrehozásában a pályázati kiírástól az avatásig, tehát ez a Redő Ferenc csupán egyetlen mondatot kifogásol írásomban. De honnan is vettem ezt az információt?

Furcsa, de igaz: Mikus Sándortól, a Sztálin-szobor alkotójától és magától Redő Ferenctől. No nem a mostanitól, hanem a négy évtizeddel ezelőttitől. Közvetlen a Szovjetunióból való hazatértük után, 1950. április 28-án ugyanis Redő beszámolt a Szabad Nép olvasóinak útjukról. Cikkének címe: Szovjet képzőművészek műtermeiben. S erről is szól a cikk: nem húsüzemről, óvodáról, építkezésről stb., hanem Geraszimov és Muhina műterméről, a Tretyakov Képtárról. Ugyancsak Redő írta ugyanerről az útról A képzőművészet a Szovjetunióban elsőrendű szükséglet című élménybeszámolót a Szovjet Kultúra folyóiratnak (1950. 6. sz. 22–25. l.). Ebben elmondja, hogy a Tretyakov Képtárban látták a Sztálin a képzőművészetben című kiállítást. De miért tartom ezt fontosnak?

A kiállítást Sztálin 70. születésnapján nyitották meg, s a rendezők felvonultatták az összes, mintának tekinthető Sztálin-ábrázolást. (Sok Sztálin-díjas Sztálin-szobor és Sztálin-kép is szerepelt.) A magyar szoborpályázat résztvevői nem ismerték Sztálint. Fényképek után dolgoztak. (Több szobor-terv mellé oda lehetne tenni a plakátot, amely a mimikát, a mozdulatot „levette” az „alkotó”.) Mikus – mint nyilatkozta – Sztálin-filmeket is megnézett. Ezt figyelembe véve egyáltalán nem mellékes körülmény, hogy látta-e Mikus a szovjet Sztálin-ábrázolások seregszemléjét. A budapesti Sztálin-szobornak (sőt, általában a Sztálin-ábrázolásoknak) ugyanis nem Sztálinhoz kellett hasonlítania, hanem a propaganda Sztálin-képéhez, ahhoz a képhez, amit a politikai propaganda – más műfajaiban – részben már kialakított, részben éppen a szobor által kívánt továbbformálni. De mi bizonyítja ezt?

Az, hogy szoborbizottság ide, képzőművészeti osztály oda, a Sztálin-szobor felállításának minden lényeges kérdésében az MDP Titkársága döntött. Ez a grémium választotta ki a győztes művet. Nem szobrászok, nem szakemberek, hanem politikusok. Az elbírálás szempontjai tehát – s ezt egy ilyen szobor esetében akár természetesnek is vehetjük – alapvetően politikaiak. De ki állította azt, hogy Mikust győzni küldték a Szovjetunióba?

Én nem. Mikus nyilván azért lett a küldöttség tagja, mert egy évvel korábban kapott Kossuth-díjat, ezt pedig azért kapta, mert egy Vasziljev nevű szovjet százados tervei alapján három hónap alatt elkészítette a Steinmetz-emlékművet. Én ezt az egész utazást csupán „elgondolkodtató”-nak tartom. Most is. Kétségtelen ugyanis, hogy Mikus ezáltal sokkal több „ideológiai toposzt” ismerhetett meg, mint versenyzőtársai, közelebbről láthatta a „példaképet”, az általa talán nem, de a politikusok által mindenképpen másolni kívánt „szovjet példát”. De mit mond erről a legfőbb érdekelt, Mikus Sándor?

Eltekintve attól, hogy 1952-ben előadást is tartott a következő címmel: „Milyen segítséget nyújtottak a szovjet Sztálin-ábrázolások a budapesti Sztálin-szobor elkészítéséhez?” (Redő ezt a részletet, a kifogásolt mondat második felét nem idézi), Mikus is megírta a maga élménybeszámolóját A szovjet művészek őszinte segítsége címmel (Szovjet Kultúra, 1951. 3. sz. 10. l.). Ebben olvashatjuk: a Szovjetunióban alakult ki bennem Sztálin elvtársnak, a béke első harcosának, a népek bölcs vezetőjének képe, akit az igazságot tudó és tisztelő ember biztonsága és nyugodtsága is jellemez. Ezt igyekeztem kifejezni abban a monumentális szoborban, amelyet most róla készítek. Tudom, hogy művészi és emberi fejlődésemben, Pártunk útmutatása mellett, döntő jelentősége van a Szovjetunióban tett látogatásomnak és a nálunk járt szovjet képzőművészek segítségének.” Ha le is hántjuk e mondatokról a korszakra jellemző, mindenben a Szovjetunió „felsőbbrendűségét” bizonygató patetikus túlzásokat, az állítás azért még állítás marad.

Ezek után kinek higgyek? Redő Ferencnek, a képzőművészeti osztály vezetőjének, aki azon melegében papírra vetette élményeit, vagy Redő Ferenc festőművésznek, aki csaknem négy évtized múltán emlékszik vissza ugyanarra. Szakmám törvényei alapján az előbbi felé hajlok. Vagy érezzem én is inkább azt, hogy „félrevezettek”?


2. Képek



1. Magyar államcímer, 19451957�DÖMÖTÖRFI TIBOR

Magyar államcímer

1945–1957

A 19-20. századi politikai rendszerváltozások siettek az állami szimbólumot, a címert is változ4atni. E változtató kedv terméke az ún. Kossuth-címer ugyanúgy, mint mai címerünk. Ez utóbbi születésének feldolgozására kértük fel 1988 őszén, a címerviták jelentkezése idején fiatal munkatársunkat. (A szerk.)

Magyarország életében az 1945-ös év közismerten gyökeres változásokat indított el. Egyelőre maradt azonban a régi államforma, a királyság, s a folytonosságot kifejező, angyalok tartolla, szentkoronás, ún. magyar állami kiscímer.

Hosszú évszázadokon át kialakult történelmi címerünk két része kezdetben önállóan fejlődött: a jobb oldali vörössel és ezüsttel hétszer vágott mező az Árpádok színeként a 13. századtól, a bal oldali kettőskereszt – melyet később hármashalommal támasztottak alá – a királyság jelképeként már a 12. század végétől ismert. (A heraldikában a címerek eredetérc emlékezve a pajzsot tartó szemszögéből nézzük az irányokat, ezért a fordítottság.) E két rész végleg egyesítve a Habsburg-királyok idejétől jelképezi a magyar államiságot. A 16. század vége óta ábrázolják a királyság szimbólumával, a Szent Koronával, mely 1849 áprilisában, a trónfosztáskor lekerül a magyar címerről, s azóta nevezzük a korona nélküli kiscímert Kossuth-címernek. A Károlyi-kormány e forradalminak tekintett jelképet választotta az első népköztársaság hivatalos szimbólumául, a két világháború közötti Magyar Királyság azonban restaurálta a koronás címert.

Az 1946. február l-jén kikiáltott köztársaság – visszatérve 1848–49 és 1918 politikai örökségéhez – ismét a Kossuth-címert vette használatba. Ez került a magyar trikolórra és a honvédség vörös-zöld lángnyelvekkel szegélyezett fehér csapatzászlóira is. Tudormásunk szerint fel sem merült más megoldás. Oly magától értetődő volt nemzeti tradícióink forradalmi továbbvitele, hogy nem is született hivatalos rendelkezés a megváltozott címerhasználatról. Ez a szabályozatlanság lehetett az oka, hogy a Magyar Közlöny átmenetileg még 1946 júniusáig a régi, angyalos-koronás címeres fejléccel jelent meg.

A forradalom és szabadságharc centenáriumát Kossuth-címeres lobogók és drapériák alatt ünnepelte az ország. 1919 áprilisában még honvédelmi miniszteri rendelet egységesítette a szárazföldi alakulatok babér- és olajág övezte Kossuth-címerrel díszített csapatzászlóit, melyek a száz év előtti honvédlobogókat mintázták. De ekkor már, sokak által felismerten, javában folyt a harc az 184–849-es örökség „sikeres felszámolásáért”.

Vörös csillag, kalapács

A „fordulat éve”-ként emlegetett 1948-ban Magyarország besorolódott a sztálini népi demokráciák táborába. Az új típusú hatalmi rendszer legitimálására, a környező államok példáján, új alkotmány kidolgozása látszott kézenfekvőnek. A követendő modell meghirdetetten az 1936-os „sztálini” szovjet alaptörvény, mely záró paragrafusaiban rendelkezik a szocialista jellegű államcímerről is. Az 1949. májusi magyarországi választások 96%-os „győzelme” proklamálhatóan lehetővé telte e célkitűzés megvalósítását. Május 27-én a kormány már ki is küldött egy bizottságot az alkotmánytervezet előkészítésére. A döntések azonban már régen nem az állami szervek, hanem a párt hatáskörében születtek. Bár az erre vonatkozó dokumentumok többsége még mindig nem hozzáférhető a kutató számára, tudjuk, hogy az alkotmány tervezeteit az MDP nagyhatalmú Titkársága tárgyalta, Rákosi Mátyás vezetésével. A június 15-i javaslat a címerkérdés rendezését még egy későbbi törvényre akarta bízni (csehszlovák, lengyel módra), s a nemzeti trikolór közepére vörös csillagot kívánt helyezni jugoszláv mintára). De Rákosi utasításárra a címer leírása mégis bekerült az alkotmány szövegébe, a szovjet mintának megfelelően. Tudjuk, hogy az előkészítő bizottsághoz érkeztek javaslatok a Kossuth-címer fenntartására, a nemzeti tradíciók tiszteletben tartása végett, de ezt a variációt elvetették. A Politikai Bizottság elé terjesztett július 28-i tervezet már az országgyűlési bizottságok elé kerülő, véglegesnek tekintett alkotmányszövegnek felelt meg, mely tartalmazta az új címer leírását is. Eszerint: „A Magyar Népköztársaság címere: kétoldalt búzakoszorúval egybefogott, kerek világoskék mezőben kalapács és búzakalász; a mező felső részén a mezőre sugarakat bocsátó ötágú vörös csillag, alján redőzött piros-fehér-zöld színű szalag.” Az ülésen ugyanakkor megbízták a Szervező Bizottságot és a Titkárságot az alkotmányt népszerűsítő kampány kidolgozásával.

Az akció hamarosan beindult. Augusztus 7-én, vasárnapi számának első oldalán a párt központi lapja, a Szabad


Nép közzéteszi az alkotmányról szóló törvényjavaslat szövegét. Középen ott díszeleg az új címer, mely ettől kezdve a propaganda középpontjába kerül, mint a népi demokrácia alkotmányának, a munkás-paraszt szövetségnek kifejezője.

Köszönjük a nagy Sztálinnak, Rákosi elvtársnak, a Pártnak!”, „Az új alkotmány a mi alkotmányunk!”, „Megköszönjük az Alkotmányt Rákosi elvtársnak!” – lelkesednek a dolgozók a következő napokban, legalábbis a napilapok hasábjain. A riportok, olvasói levelek arról beszélnek, a nép sajátjaként zárta szívébe a „vöröscsillagos, kalapácsos, búzakalászos, igazi magyar címert”. Ez díszíti „megtárgyalják” a népköztársaság alkotmányát, a nagygyűlések csarnokait, ahol annak „örülnek”, hogy a kettőskeresztet vörös csillaggal cserélték fel. A honvédség központi lapjából viszont megtudhatjuk, hogy „a régi címer ellenségünk, és a nagybirtokos, tőkés osztály egészségtelen sovinizmusának jelképe”. „Megható” annak az öreg szerszámkészítő szakinak a története, aki egész vasárnap délután dolgozik a rajzlapon, hogy reggel behozhassa tanoncainak ajándékba a gyönyörű vörös és kék színekkel festett címert. De a bélyeggyűjtők se maradnak hoppon, 20 és 60 filléres értékben, árnyalatmező közepén, jobbról balra értékszámmal megvásárolhatják a népköztársaság címerét.

Pedig az alkotmány tervezete csak augusztus 12-én kerül az országgyűlés politikai, alkotmányjogi és közjogi bizottságainak együttes ülése elé. Rákosi Mátyás mint miniszterelnök-helyettes az előadó. Közli: nem fogja részletezni az előkészítő bizottság munkáját. A képviselők ezt nem nehezményezik, amúgy is csak stiláris módosításokra szorítkoznak (például kettőspont kihagyására), viszont nagy tapssal köszönik meg Rákosi működését, akinek „politikai tapasztalata és éleslátása” hozta létre a nagy Szovjetunió példáját követve az alkotmányt..Az ülés komorságára jellemző, hogy az alkotmány és az életbeléptető átmeneti rendelkezések letárgyalása kereken 15 percet vett igénybe...

Augusztus I7-én kezdte tárgyalni az országgyűlés az alkotmányra vonatkozó törvényjavaslatot. Előadói beszédében Rákosi kitért a 67. §-ra, a címer kérdésére is, lényegében összefoglalva az addigi propaganda tételeit. Kifejtette, hogy amíg az elnyomó nemesség volt uralmon, addig a címerek „tele lehettek kardokkal, páncélokkal, pajzsokkal”. De a Magyar Népköztársaság a dolgozó nép állama”, ezért „helyesen teszi, ha címerében egyszerűen kifejezésre juttatta azt, ami az öntudatos, szocialista munkás és dolgozó paraszt jelképe: a kalapácsot, a vörös csillagot, a búzakoszorút és az aranyos búzakalászt, piros-fehér-zöld nemzeti színekkel”. A nemzeti hagyományokról szólva igazi tradíciónak csak a dolgozó nép történetét nevezte, s az ezer éven át honfenntartó, mégis „mellőzött és elnyomott” munkások és parasztok elégtételeként aposztrofálta az új címert.

Rákosit követően a dolgozó osztályok egyetértését demonstrálandó minden réteg, társadalmi csoport képviselője felszólalt. Mihályfi Ernő a Népfrontba olvasztott kisgazdapárt nevében vállalkozott arra, hogy tudományos mezben kritizálja a Kossuth-címert s magasztalja az újat. Megkérdőjelezte a történelmi címer hiteles múltját, hivatkozva, hogy csupán 1896-ban kodifikálták. Bírálta „homályos” szimbólumait, melyek a „festett nemesi jelbeszédből” alakultak ki, s emlékeztetett az Árpád-sávok 1944. novemberi rossz emlékű használatára is. Mindezzel szembeállítva az új címer didaktikus egyszerűségét „csupa valóságnak” nevezte.

Nem lehetett kétséges, hogy az országgyűlés 1949. augusztus 18-án egyhangúlag elfogadja az alkotmányt, címerével együtt, mely egyébként már napok óta ott Függött az ülésterem falain.

Augusztus 20-án a dolgozók már az új alkotmányt és az új kenyeret ünneplik, felettük a hatalmas emelvényeken Lenin, Sztálin, Rákosi arcképe mellett a népköztársaság új címere. Megszületnek a rendeletek az új szimbólum állami monopóliumáról, ez kerül a bélyegzőkre, cégtáblákra, nyomtatványokra, zászlókra, rendőrségi kocsikra. 1950. április 30-ig le kell verni a Kossuth-címereket, s hat hónapi elzárással büntethető, aki a rendelkezéseket kijátssza. Külön BM-rendelet tiltja be a törvényhatóságok, megyei városok és községek pecsétjein használt helyi jelvényeket és címereket. Az indoklás szerint ezek sok esetben „a bukott feudális rendszer” jelképeit tartalmazzák, s így „államhatalmunk jellegével összeegyeztethetetlenné váltak”. 1950 szeptemberében a koalíciós időkre még emlékeztető honvédzászlókat lecserélik vörös alapú, fehér-zöld lángnyelves csapatzászlókra, s a zászlólapon túl a zászlócsúcsra is diadalmasan felkerül az új címer.

A minták

Az 1949-es címert már születésétől fogva az a suttogó vád éri, hogy a Szovjetunió, illetve más népi demokráciák állami címereit másolja szolgaian. Valóban, a sarló-kalapács, a búzakoszorú, a vörös csillag a „béketábor” minden címerének közös attribútumaként tűnik fel, nyíltan az összetartozás, a „proletárinternacionalizmus” közösségét jelképezve. De vessünk egy közelebbi pillantást is a sztálini uniformizálás gyakorlatára! Már az 1924-es szovjet alkotmányban megjelenik a mai szovjet címer rajza, még a világforradalom jegyében. A tagköztársaságok is sorra megalkotják címereiket, többnyire antiheraldikusan belezsúfolva minden szocialistának tűnő jelképet, de saját nemzeti szimbólumaikat is. A sztálini 1936-os szovjet alkotmány hatására


azonban uniformizálódnak a tagköztársaságok címerei, s megkapják ma is létező Formájukat.

Nézetünk szerint az 1949-es magyar címer is e tagköztársasági címerek alapján készült, különös hasonlóságot mutatva az 1940-ben bekebelezett balti államok sebtében elkészült, fantáziátlan, sablonos címereivel. Heraldikailag nem is nevezhetőek ezek a jelvények címernek, hiszen az alapvető címerpajzsot nem tartalmazzák. Központi jelképük a felkelő nap sugaraiban ábrázolt sarló-kalapács, kétoldalt gabonakoszorú, melyet vörös szalag fog össze, felül a vörös csillag. A mi címerünk kis különbsége, hogy sarló helyett búzakalász jelképezi a parasztságot, a csillag szórja a fényt, s alul vörös helyett piros-fehér-zöld a szalagsáv. Ez a kis nemzetiszínű csík azonban nem tükrözhette a címer magyar voltát, s még a szintén szovjet mintára készített, ekkor már létező albán, bolgár vagy román címerrel összehasonlítva sem fejezte ki nemzeti hagyományainkat, sajátosságainkat.

De mire szolgált akkor igazán? 1919 szeptemberében, a Rajk-per idején „büszke címerünk hirdeti itthon s szerte a világon, hogy ebben az országban a hatalom a dolgozó népé, és leszámolunk minden árulóval, ügynökkel, ellenséggel”. Nem csoda, hogy a következő években az önmagában is ellenszenves jelvény a Rákosi-rezsim szimbólumává vált, s 1956 októberét nem élhette túl.

Ismét Kossuth-címer

Október 23-án a tüntetők haragja kimetszi a trikolórból a címert. A sértett nemzeti önérzet forradalmi és diákbizottságok pontjaiban követel március 15-i ünnepet, magyar katonai egyenruhát és Kossuth-címert. A véres október végi napokban a felkelők fegyverein Kossuth-címer a felségjel, s egyre több fővárosi és vidéki lap jelenik meg Kossuth-címeres fejléccel, október 28-án a Szabad Nép is. E nap estéjén lép a rádiómikrofon elé Nagy Imre miniszterelnök hogy a közakaratnak megfelelően bejelentse a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, s közölje, a kormány javaslatot terjeszt az országgyűlés elé, hogy az ország címere ismét a Kossuth-címer legyen és március 15-ét ismét nemzeti ünneppé nyilvánítsák. (Az alkotmány megváltoztatásához a parlament összehívására lett volna szükség, elvileg tehát továbbra is az 1949-es címer maradt érvényben.) Másnap megjelenik Janza Károly honvédelmi miniszter és Münnich Ferenc belügyminiszter közös parancsa, melyben az új sapkajelvény bevezetéséig levétetik az eddigi címert és nemzetiszínű szalagsáv kitűzését rendelik el. Október utolsó napján a Fővárosi Tanács felhívja az összes budapesti intézményt, hogy a néptől idegen, rossz emlékű címereket szedjék le. Nyugati hírügynökségek jelentik, a stockholmi, párizsi magyar követség épületéről már el is távolították a régi címert. A magyar olimpiai csapat 113 sportolója ünnepélyes ígéretet tesz, hogy a nemzeti forradalom áldozatainak emlékére Kossuth-címerrel és gyászkarszalaggal vonul fel a melbourne-i olimpián. Úgy tűnik, teljes a győzelem.

November 4-én azonban fordult a világ. A Népszabadság november 10-i száma már a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány nevében sürgette az élet megindulását, de „híven hazaias ifjúságunk kívánságához” megígérte, hogy hazánk címere a Kossuth-címer lesz. Másnapi rádióbeszédében Kádár János is elkötelezte magát a Kossuth-címer, a magyar katonaruha és március 15. piros betűs ünnepe mellett. S amit korábban nem tett meg a Dobi István vezette Elnöki Tanács, november l2-én megjelent határozatában a Kossuth-címert a legközelebbi országgyűlésig hivatalosan is a Magyar Népköztársaság címerének nyilvánította.

Kompromisszum?

A legközelebbi ülésszakra 1957 májusában került sor, de addig sokkal lényegesebb kérdések mellett a címerről is éles vita bontakozott ki. Sokan voltak, akik a nemzeti hagyományok mellett érvelve elvetették a 49-es címert, de nem kevesen ellenezték az internacionalizmus nevében a Kossuth-címer visszaállítását. 1957 elején – nem kis részben az ekkoriban nagy befolyású, erősen balos kínai vezetés hatására – a politikai-társadalmi „rendteremtés” határozottabb irányt vett. A címervita éle egyre inkább a Kossuth-címer ellen fordult. Egyesek megkérdőjelezték magyar voltát, mondván: alkotórészei együtt először a Habsburgok pecsétjein jelentek meg. Mások a kettőskeresztet kimondottan reakciós jelképnek nevezték, egyházi jellege és hajdani királyság jelölése miatt, s megkockáztatták azt a feltevést is, csak az 1849-es országgyűlés ezernyi más gondján múlt, hogy már akkor nem vették ki a címerből. Támadták a hét vágást és a hármashalmot is, mint a szomszéd népek érzéseit sértő jelképeket. Különösen súlyosan esett már latba a Kossuth-címer ellen 1956. októberi újjászületése. Akkor – írták 1957-ben, egy brosúrában – „a félrevezetett tömegek csak a hajdani haladó szimbólumot látták benne, s nem vették észre, hogy ez a reakció trójai falova, amely mögött a kapitalizmus és a fasizmus restaurációjának törekvései állnak”.

Kádár János a májusi országgyűlés miniszterelnöki beszámolójában már ilyen értelemben tért ki a Kossuth-címerre, s kifejezte meggyőződését, hogy„a jobbágyságot jelképező kettőskereszt, az imperialista törekvéseket kifejező hármashalom és négy folyó” nem az új utakon járó magyar nép eszméit fejezi ki. Molnár Erik


terjesztette elő az alkotmány módosításáról szóló javaslatot, s mutatta be az új, Légrády Sándor tervezte címert, mely a két „tábor” kompromisszumaként született meg, immár a nemzeti színeket hangsúlyozó pajzzsal, a régi búzakoszorús, vörös csillagos keretet lényegében megtartva. Némi probléma adódott a szimbólumok értelmezésében, mikor egyes képviselők a kalapács eltűntével a proletariátus szimbolizálását hiányolták, s fogaskerék vagy más szerszám címerbe vételét követelték. Hogy a munkás-paraszt szövetség is megmaradjon és a proletár internacionalizmus se szenvedjen csorbát, a törvényjavaslat előadói a vörös csillagot javasolták mindkét eszme közös szimbólumául.

*

1957. május 11-én lépett életbe jelenlegi államcímerünk, mely a címerek világában rövidnek számító 32 éve reprezentálja Magyarországot. Mellette a múlt rekvizitumaként itt-ott, régi telefonfülkéken, rendőreink sapkajelvényében még ott lapul a Rákosi-féle címer...

Anélkül, hogy részletes heraldikai vagy politikai értekezésekbe bocsátkoznánk, csak az 1957. évi, címereinkről folyó vitából idézünk egy mondatot: „A magyar zászló és a magyar címer története arra tanít, hogy e téren nincs semmi állandó.” Tegyük hozzá: nincs visszafordíthatatlan változás sem.

2. Képek

























Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewHistória 1989-012. História 1989-012. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás