Upload
others
View
7
Download
0
Embed Size (px)
Citation preview
522620
TENGEREN MEGMENTVE.TÖRTÉNET EGY VILÁGÍTÓ-TORONYRÓL.
NÉMETBŐL FORDÍTOTTAFA ISTVÁN.
BUDAPESTHORNYÁNSZKY VIKTOR SAJTÓJA
1887.
Vallásos iratok magyar nyelven.(Minden küldemény Budapestről bérmentve azállíttatik
1) Bibliai kézikönyv. Kalauzul a Szent-írás tanulmányozásához. Készítette Dr. Angus József, a royalasiatic society tagja. Lelkészek és theologiát tanulókszámára. Angolból fordítva 46 ív, fóldabroszokkal ; vászonba kötve .... . . 3 frt 80 kr
2) A zarándok útja, (gépekkel.) Egész vászonba,czimmel, 25 ív kötve.........................................80 »
— Ugyanaz. Fél vászonba kötve..............................70 ,3) Hit, Remény és Szeretet könyve az élet ked
vező és kedvezőtlen napjaira. Családi emléklapokkal ellátva. Protestáns keresztyének számára ajánlja Csiky Lajos. Vászonba kötve 80 „ Vászonba kötve aranyszegélylyel . . 1 frt — ,Finom bőrkötésben, aranyvágással, tokkal 1 . 60 .
4) Jézus élete. Segédkönyvül az evangéliumokczélja, összhangzása és chronologiájának tanulmányozásához. Irta Eustace R. Conder,M. A. Angolból fordítva. A szent föld térképével 14'la ív kötve ................................... 80 .
5) Krisztus személyisége. Jézus jellemére vonatkozó részrehajlattan nyilatkozatok gyűjteményével megtoldva. Irta Schaff Fülöp. Angolból fordítva. 13'fa ív, félvászonba kötve . 60 .
6) Bibliai földrajz. (Képekkel.) Palástina földabroszával, 23*| 4 ív, kötve.............................. 70 .
— Ugyanaz. Finom kötésben ...... 90 .7) Bibliai régiségek. (Képekkel.) Palástina föld
abroszával. 23 ív, kötve...................................70 »— Ugyanaz. Finom kötésben.............................90 »
8) Hajnalpir. (Képekkel.) Egész vászonba kötve 70 ., » Közönséges kötésben 40 .
9) Napfelkölte. . Egész vászonba kötve 70 ., , Közönséges kötésben . 40 ,
10) Dr. Saphir: Krisztus és az írás. 11 ív, kötve 60 .11) Frigyes Katona. (8 képpel.) 7’/2 ív kötve 60 ,
w , közönséges kötésben 30 ,12) Kristóf vén kintornája vagy: .otthon, édes ott
hon.* (3 képpel.) 11 ív, kötve..........................50 ,— Ugyanaz. Közönséges kötésben . . . . 30 »
TENGEREN MEGMENTVE.TÖRTÉNET EGY VILÁGÍTÓTORONYRÓL.
NÉMETBŐL FORDÍTOTTAFA ISTVÁN.
BUDAPESTHORNYÁNSZKY VIKTOR SAJTÓJA.
1887.
Tengeren megmentve.
I. FEJEZET.
Az én sajátságos otthonom.
A nap, melyen születtem, nem valami közönséges nap volt A hullámok teljes erővel csapódtak a világítótoronyra; a szél iszonyúan ordított és tombolt, mintha mindent összerombolni akart volna. Ne lett volna csak a világítótorony oly szilárdan és rendületlen sziklára építve, a vihar bizonyára mindenestől a dühöngő mély tengerbe hajította volna.
Rettenetes egy vihar volt! Öregapám azt állította, hogy mióta a szigetre jött, — ennek pedig ekkor már negyven éve múlt, — ehez hasonlót még nem ért.
Sok hajó elpusztult azon a napon és sok emberélet, esett áldozatul. S midőn a szél
6 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.
vész a legzajosabban tombolt és a hullámok oly magasra hágtak, hogy a világítótorony ablakát a tajték és a hab teljesen ellepte, akkor születtem én, Fergusson Sándor.
Igen, különös egy napon, különös egy helyen jöttem én napvilágra. A világítótorony egy szigeten állott, mely két mértföldnyi távolságra volt a szárazföldtől. A sziget nem volt épen nagy. Ha az ember a közepén megállóit, köröskörül láthatta a tengert. A tenger, mely különben к ék színű és csendes szokott lenni, most oly .fekete volt, mint a tinta, és a sziget sziklás partjához csapódó hullámok mennydörgésszerű zajt okoztak. A sziget egyik oldalán egy kiálló sziklán állott a világítótorony. Hogy a tenger hulláma ne árthasson neki, erősen egymásba illesztett, faragott kövekből épült. Henger alakú volt, csakhogy lefelé mindig vastagabb és erősebb. A közepén csigalépcső vezetett fel a tetejébe. A teteje köröskörűi üvegtáblákból állott s ott voltak elhelyezve a lámpák, melyeket azonnal meggyuj- tottak minden este, a mint homályosodul kezdett.
Még most is jól emlékszem, hogy gyermekkoromban mennyire bámultam e világos
AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.
ságot. Egész órabosszant szemléltem, mikép változik a színe : először jött egy fehér, azután egy vörös fény, azután egy kék s azután ismét egy fehér. A mint a hajók hozzánk közel érkeztek, észrevették a mi szelíd, intő világosságunkat s kikerülték a szírieket, melyek pusztulással fenyegették őket.
Öregapám, az öreg Fergusson Sándor, egyike volt ama világítótorony-őröknek, kiknek kötelessége volt a lámpákat rendben tartani és minden este meggyujtani. Ügyes és szorgalmas öreg ember volt, munkáját gondosan és szívesen teljesítette. Legfőbb óhajtása az volt, hogy hivatását addig végezhesse, míg én annyira megnövök, hogy helyébe léphetek.
Azon időben, midőn történetem kezdődik, csaknem tizenkét éves voltam s naponkint nagyobb és erősebb lettem. Öregapám büszke volt rám s mondá, hogy nemsokára megnövök és a világítótoronyban elfoglalhatom helyét.
Sajátságos otthonomat teljes szivemből szerettem és a világon semmivel el nem cseréltem volna. Némelyeknek talán szomorúnak és unalmasnak tetszhetett volna e hely: mert
8 AZ IÓN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.
csak ritkán láthattunk egy idegen embert s a világítótorony-őröknek két hónaponkint csak egyszer volt megengedve, hogy a szárazföldre menjenek. De én nagyon boldog voltam s azt hittem, hogy a mi szigetünknek párja az egész világon nincs.
A ház, melyben öregapámmal laktam, a világítótorony tőszomszédságában állott. Nem volt valami nagy, de annál barátságosabb. Minden ablaka a tengerre nézett, s ha nyitva voltak, üde tengeri levegő ömlött be hozzánk. Házacskánk egész berendezése a világítótorony - hoz tartozott és már régóta ott állott, még mielőtt öregapám oda ment lakni. A tányérokon és csészéken nagy arany betűkkel volt felírva a világítótorony neve és a világító- torony kis mintázata habok és hullámok között be volt égetve. Ó mily szépeknek találtam én ezeket gyermekkoromban.
Sok szomszédunk nem volt. Az egész szigeten csak egy ház volt még, s ez a világítótorony másik oldalán állott. Ez Miller úr háza volt, ki öregapámmal közösen végezte a világítótorony gondozását. Mindkét ház előtt volt egy szivattyús kút s az épületeket egy
AZ ÉN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM. 9
kőfal vette körül a tenger felől, hogy a felcsapódó hullámoktól megoltalmazza.
Azután volt még ott két kert, melyeket egy vasrács választott el egymástól. Millerék kertje egészen puszta és elhanyagolt állapotban volt; a gaz felverte, bogácskóró és csalán tenyészett benne; mert Miller úrnak a kertészkedéshez semmi kedve sem volt, nejének pedig volt hat gyermeke s így a kert gondozására nem jutott ideje.
De a mi kertünket megbámulta mindenki, aki csak a szigetre jött. Öregapám és én minden szép napon benne dolgoztunk s büszkék voltunk rá, hogy tisztán tartsuk, a mennyire csak lehet. A tenger bár közel volt, de azért gyönyörű gyümölcs és zöldség díszlett benne s az ágyak tömve voltak szép virágokkal. Ott virított a hónapos rózsa, a háromszínú viola, a sárga viola, s díszlett némely bátor növény, mely nem félt a tengeri levegőtől.
A kertre dőlt egy meglehetős nagy rét, sok kis halmocskákkal, melyeken a mezei és tengeri uyulak vígan szökdécseltek. Ezen a réten legelészett egy tehén meg két kecske,
10 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.
melyek a szükséges tejet szolgáltatták. Ezen túl volt a sziklás tengerpart és egy a tengerbe kinyúló kis töltés.
Eme töltésen állottam én minden hétfőn reggel, vártam a gőzhajó megérkezését, mely szigetünkön kikötött.
Nevezetes esemény volt az, valahányszor a gőzös megérkezett. Öregapám, én, Miller úr és neje és gyermekeik, mindnyájan kimentünk a tengerpartra a hajó üdvözlésére. A gőzös a hétre való szükséges dolgokat hozta számunkra, a néhány mértföldnyi távolságra fekvő városból. Néha levelet is hozott Miller úrnak és egy újságot öregapám számára.
Öregapám nem sok levelet kapott, mert kevés ismerőse volt. Élete legnagyobb részét ezen a szigeten töltötte s a világ többi részétől egészen el volt szigetelve. Rokonai mind meghaltak már, atyámat kivéve. Hogy vele mi történt, azt nem tudtuk. Én soha sem láttam őt, mert a szigetet előbb elhagyta, mint én születtem.
Öregapám gyakran elbeszélte, hogy apám tengerész volt és hogy szép, erős, magas fiatal ember volt. Anyámat a szigetre hozta s öreg
AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM. 11
apám gondjaira bízta, <5 maga pedig Ausztrália felé hajózott. A szigetet azzal a hajóval hagyta el, mely itt minden hétfőn reggel kikötött. Öregapám a töltés végén állott, míg a hajó a távolban el nem tűnt. s anyám zsebkendőjével integetett utána mindaddig, míg csak a láthatáron egy füstfelhő mutatkozott. Öregapám gyakran emlegette, hogy mily szép volt anyám ama nyári reggelen. Atyám megígérte, hogy nemsokára Írni fog, de a levél csak nem jött. Három évig minden hétfőn kiment anyám a töltésre, apámtól pár sor Írást, vagy valami életjelt várt, de semmi Misem jött.
Majd egy idő múlva léptei lassúbbakká váltak, arcza halványodott s végre oly gyenge lett, hogy már a hajó elé ki sem mehetett. Egyszer csak anyátlan árva lettem.
Azon naptól kezdve, hogy szegény anyám meghalt, öregapám lett apám és anyám egy személyben. A világon mindent megtett volna érettem. Bárhova ment s bármit tett, én mindig az oldala mellett voltam. Midőn idősebb lettem, megtanított olvasni; mert a szigeten természetesen nem volt iskola, hova járhat-
12 AZ KN SAJÁTSÁGOS OTTHONOM.
tarn volna. Lassanként a lámpák gondozásában és a kerti munkában is segítségére lehettem. így telt az idő, egyik nap úgy mint a másik, mígnem tizenkét éves lettem. Néha szerettem volna, ha változatosság- okáért szigetünkön valami történt volna. Végre csakugyan történt is valami.
II. FEJEZET.
Tűzfény a tengeren.
Egy zord novemberi estén öregapámmal a vacsora mellett ültünk. Egész délelőtt a kertben ástunk, de délután oly zivatar kerekedett, az eső oly erősen esett, hogy a házban kelle maradnunk. Csendesen teázgattunk és tervezgettünk, hogy mit legyünk teendők a holnapi napon, midőn egyszerre hirtelen felnyílt az ajtó s Miller úr bedugta fejét.
„Sándor“ kiáltá, „jöjj csak gyorsan és nézd!“
Öregapám és én azonnal az ajtóhoz szaladtunk s kitekintettünk a tengerre. Úgy körül belől egy mérföldnyi távolságra tőlünk éjszakfelé világosságot láttunk. Egy vagy két másodperezre fellobbant, azután ismét kialudt s oly sötét lett, mint azelőtt volt.
14 TÜZl'lCNY A TKNGKKKN.
„Öregapám, mi az?“ kiálték.Nem felelt semmit.„Nincs vesztegetni való időnk, Jem“
kiáltá. „Ki vele a csónakkal, pajtás !“„A tenger roppant magas hullámokat
ver“ — mondá Miller a sziklára felcsapódó hullámokra mutatva.
„Nem tesz semmit, Jem“, válaszolá öregapám ; „meg kell tennünk, a mit csak lehet.“
Mindketten a tengerpartra mentek és én követtem őket.
„öregapám, mi az?“ kérdezőm ismét. „Ott valami bajnak kell lenni“, mondá
s ama hely felé mutatott, a hol a tűzfényt láttuk. „Ha valaki veszélyben van és segélyre van szüksége, ezt a világosságot gyújtják meg.“
„El akarsz oda menni, öregapám ?“ „Igen, ha csónakunkkal odajuthatunk.
Nos, Jem, készen vagy ?“„Oh hadd menjek én is!“ kiáltám, „tán
segíthetek valamit neked!"„Jól van fiam, majd meglátjuk hogy
haladhatunk előre!“Erre a jelenetre ma is úgy emlékszem,
mintha csak tegnap történt volna, öregapám
TVZFKNY A Tl’.NGKRKX.
és Miller úr minden erejüket megfeszítették, hogy a csónakkal a parttól elevezhessenek; én is helyre kuporodtam s megpróbáltam kormányozni. Mintha csak ma látnám, a mint Millerné a töltésen állott, fejét egy kendőbe burkolva s a két legkisebb leány belékapasz- kodott. A hullámok mind magasabbra emelkedtek s csónakunkat minden pillanatban felborítással fenyegették. Most is előttem van öregapám búskomor tekintete, a mint sikertelen erőlködés után fel kelle hagynia a mentési kísérlettel.
„Félek, Jem, — mondá végre — hogy minden erőlködésünk hiába való. Nincs elég kezünk hozzá, hogy a csónakot előbbre vi- hessük.“
Partra kellett szállnunk, úgy a mint lehetett s a töltésen jártunk fel s alá. Nem láttunk többé semmit. Az éj koromsötét volt s a tenger sötét fekete.
A világítótorony lámpái világítottak; az előtt két órával lettek meggyujtva. Miller úron volt a sor, hogy éjjel vigyázzon ; ő tehát fölment a toronyba, mi pedig öregapámmal a töltésen maradtunk.
16 TÜZFKNY A TENGEREN.
„Hát semmit sem tehetünk, öregapám ?"„Attól tartok, fiam, hogy nem. Lehetet
len ezen háborgó tenger ellen kiizdenünk. A mint egy kissé lecsendesedik, megpróbáljuk ismét."
De a tenger csak nem akart csendesedni és mi hallgatagon sétáltunk a töltésen fel s alá.
Most egy rakéta szállott az ég felé, látszólag ugyanazon helyről, hol elébb a tűz- fényt láttuk.
„Nézd Sanyi — ott ismét egy. A szegény emberek ! Vájjon hányán lehetnek?“
„De hát épen semmit sem tehetünk '?" kérdezém ismét.
„Nem, fiam", válaszolá öregapám, „a tenger nagyon háborog. Ez borzasztó egy éjjel. Emlékeztet ama napra, midőn tea világra jöttél."
így lassan elmúlt az éjjel. Arra nem is gondoltunk, hogy lefeküdjünk, hanem folyvást a töltésen jártunk fel s alá, gyakran azon hely felé tekintettünk, lionnét a világos fényt feljönni láttuk. Néha néha láttunk egy-egy rakétát felszállani; majd megszűnt teljesen s nem láttunk többé semmit.
17TÜZFÉNY A TENGEREN'.
„Bizonyosan nincs több nekik, a szegény emberek“, monda öregapám.
„Nagy veszedelemben vannak, öregapám? Vannak ott szirtek ?“
„0 igen, épen ott vannak az ainsliei szirtek. Az veszedelmes hely, nagyon veszedelmes egy hely! Sok szép hajó tönkre ment már ott!
Végre világosodott, egy gyenge szürke fény vonult át a tengeren. A távolban egy hajó körvonalait ismerhettük fel.
„Ott fekszik a szerencsétlen !“ mondá öregapám a hajó felé mutatva. „Épen az ainsliei szírieknél van. Mindjárt gondoltam.“
„A szél csillapodott kissé, nem igaz öregapám ?“
„Igen, és a tenger is csendesebb egy kissé“ válaszolá. „Menj Sanyi és hívd elő Jemet.“
Miller Jem leszaladt kötelekkel megrakodva.
„Jól van pajtás“, mondá öregapám; „fogjunk hozzá, tán most sikerülni fog.“
Beleszöktünk a csónakba s ellöktük azt a parttól. Iszonyú küzdelmet vívtunk a vihar-
Tengeren megmentve. 2
18 TÜZFÉNY A TENGEREN.
ral és habokkal, s úgy látszott, mintha épen nem juthattunk volna előre, csaknem kimerült mindkét ember ereje s Miller Jem már kezdett csüggedni.
„Bátran barátom, bátran !“ kiáltá öregapám, „gondolj csak ama szegény emberekre odakünn. Próbáljuk meg még egyszer !“
Óriási erőfeszítés után sikerült végre elhagynunk a partot. Nagy sokára a távolság mindig nagyobb lett. Lassanként eltűnt előlünk Millerné alakja s a szerencsétlen hajó körvonalai mindig közelebb jutottak hozzánk. De a hullámok még mindig igen magasan jártak s csónakunkat minden pillanatban elnyeléssel fenyegették.
„Mi az ott?“ kiálték, midőn a habokon egy homályos tárgyat ide-oda hányódni látók.
„Bizonyosan egy csónak“, mondá öregapám. „Nézd csak Sanyi!“
III. FEJEZET.
A megmentett csomag.
Valóban egy csónak volt az, a mit felfedeztem. Egy felfordított csónak. Egy perez múlva ott siklott el előttünk, hogy el is érhettük.
„Elvesztették mentőcsónakjokat! Előre Jem, előre!“
„Öregapám !“ kiálték — a szél oly hangosan ordított, hogy erősen kiáltanom kellett, ha azt akartam hogy megértsenek, — öregapám ! gondolod, hogy a csónakban emberek is voltak ?“
„Nem hiszem, — válaszolá — én úgy gondolom, hogy midőn le akarták bocsátani, tova sodortatott. Jem, kitartás!“ Miller Jem nem volt valami erős ember s már-már ki- kimerülni látszott.
2*
20 A MEGMENTETT CSOMAG.
Már úgy fele útján lehettünk a hajóhoz, midőn úgy látszott, hogy a hajón levők észrevették bennünket, mert ismét egy rakétát bocsátottak fel. Bizonyára végső reménysugárként tartották meg azt.
Közelebb jutva, láttuk, hogy egy nagy hajó volt és hogy emberek mozogtak rajta ide s tova.
„Szegény fiúk, — szegény emberek !u kiáltá öregapáin. „Jem, előre!;‘
A hajóhoz mind közelebb-közelebb jutottunk. Végre egész pontosan megfigyelhettük. Az ainsliei szirtcn szenvedett hajótörést s párkányával a viz alatt állott. A fedélzeten egyik hullám a másikat űzte. Láttuk, mint kúsztak az emberek a hajó megmaradt kötélzetére és szétzúzott roncsaira.
Ezt a látványt el nem felejtem a míg élek! Öregapám és Jem kétségbeesett erőfeszítéssel eveztek előre.
Oly közel jutottunk a hajóhoz, hogy ha a szél oly iszonyúan nem ordított volna, a födélzeten levő embereket megszólíthattuk volna. Folyvást azon igyekeztünk, hogy a
A MEGMENTETT CSOMAG. 21
megfeneklett hajóhoz juthassunk, de a ránk tóduló hullámok mindig elsodortak onnét.
Több matróz a hajó párkányára jött és köteleket hajítottak felénk. Végre nagy nehezen megkaphattuk s öregapám azonnal a csónakhoz erősítette.
„No most — mondá — kitartás, Jem! Tán most megmenthetünk néhányat!" s ez alatt oly közel eveztek a hajó felé, a mint csak lehetett.
Ah, mint dobogott szivem, a mint láttam, hogy mindnyájan, asszonyok úgy mint férfiak, azon hely felé nyomultak, a hol a kötél meg volt erősítve.
Oregapám aggódva mondá: „Nem vehetjük fel mindnyáját, ha csónakunk megtelik, el kell metszenünk a kötelet."
A visszamaradandókra gondoltam s megborzadtam.
Oly közel voltunk a hajóhoz, hogy egy ember, a kedvező pillanatot felhasználva, csónakunkba ugorhatott volna.
„Nézd csak Jem", mondá öregapám, „itt van az első."
Egy ember állott a kötélnél s karjai
IsiL
iE . y-v
A MEGMENTETT CSOMAG. 23
között valami csomagfélét tartott. A mint közelebb jutottunk, oda hajította hozzánk s öregapám elkapta.
„Ezegy gyermek, Sanyi tedd oda melléd.“A csomagot lábaimhoz tevém s öreg
apám kiáltá: „Jöjjön most más! Gyorsan barátim !“
E pillanatban azonban Miller Jem megragadta öregapám karját s kiáltott: „Sándor ide nézz! —“
öregapám hátrafordult. Egy óriási hullám közeledett, nagyobb az eddigieknél. Egy perez és a hullám a hajóhoz vágott volna és semmivé tett volna bennünket.
öregapám gyorsan elbocsátá a kötelet s eltávoztunk a hajótól, mielőtt a hullám elérhetett volna bennünket. És most egy iszonyú moraj ! a hullám mindent elnyelni látszott. Én alig bírtam lélekzetet venni.
A mint a hullám elvonult, öregapám kiáltá: „Vissza gyorsan, mentsünk meg még valakit!"
Körtiltekinténk és — a hajót nem láttuk többé! Mint az álom, midőn felébredünk, úgy tűnt el a hajó előlünk! Ama hatalmas
24 A MEGMENTETT CSOMAG.
hullám összezúzta s ezer darabokra szakította. Az egész hajóból és személyzetéből nem lehetett látni semmit, csak nehány deszkadarab úszott ide s tova.
Most öregapám és Miller Jem gyorsan a szerencsétlenség színhelyére eveztek; de soká tartott, míg oda juthattunk. A hullám messze elsodort bennünket s a vihar ismét erősbödni látszott.
Midőn a rettenetes helyre értünk, már késő volt, hogy valakit megmenthessünk; nem találtunk senkit! — senkit! Legtöbben bizonyára a sülyedő hajó után támadt örvény által sodortattak alá, a többi is elmerült a mélységbe, mielőtt oda értünk.
Még egy ideig küzdöttünk a hullámokkal s nem egy könnyen mondtunk le a reményről, hogy valakit megmenthessünk, de minden fáradság hiába volt. Mindnyájan elvesztek, kivéve a gyermeket, ki lábaimnál feküdt.
Lehajoltam hozzá s hallottam, hogy sirt; de oly erősen be volt egy takaróba pólyáivá, hogy se nem láthattam, sem ki nem bonthattam.
Minden erőnket meg kelle feszítenünk,
Л MEGMENTETT CSOMAG. 2b
hogy a világítótornyot elérhessük. A visszatérés már nem járt annyi nehézséggel, mert szélirányában haladtunk; de a tenger még mindig nagyon hánykolódott s gyakran veszély között lebegtünk. Én folyvást a világi tótoronyból jövő világosságra néztem s egyenesen feléje kormányoztam. Mily jól esett látnunk, a mint ez a nyájas fény mindig közelebb közelebb jött.
Végre megpillantottuk a töltést és láttuk, hogy Millerné még mindig ott járkál.
Midőn a lépcsőn felfelé haladtunk, к érdé tőlünk : „Senkit sem hoztatok magatokkal ?“
„Senkit", mondá öregapám szomorúan, „csak egy gyermeket! De megtettünk mindent, a mit csak tehettünk."
Öregapám ment elől, utána Jem, vál- lain az evezőkkel, s utoljára jöttem én, karjaim közt a csomaggal.
A gyermek már nem sirt, úgy látszott, hogy aludt, mert egészen csendesen volt. Millerné ki akará venni kezeim közűi s ki akarta bontani; de öregapám nem engedte mondván : „Várj egy kicsit, Mari. Te fiam, vidd be azt
26 A MEGMENTETT CSOMAG.
a gyermeket a szobába, mert itt künn jéghideg van."
így együtt haladtunk keresztül a réten, a kerten s udvarunkon. A takaró szorosan körül volt csavarva, csak felül volt egy kis nyílás hagyva rajta, hogy lélekzetet vehessen. A mint ezen kis nyíláson betekintettem, láték egy piczi orrocskát és két behunyt szemecskét.
Terhem meglehetős nehéz volt s nagyon örültem, hogy Millerné segített vinni, mielőtt haza értünk volna. Bementünk kis konyhánkba és Millerné kibontotta a takaróból a kis gyermeket.
„Istenem !" kiáltotta s arczán sűrű köny- nyek peregtek alá, „ez egy kis leányka!"
„Az ám, kedvesem", mondá öregapám, „ez egy kedves, ügyes kis jószág."
IV. FEJEZET.
A mi kis Lillánk.
Nem hiszem, hogy valaha kedvesebb gyermekarczot láttam volna, mint ezen gyermeké. Világos barna haja, rózsa arcza és gyönyörű kék szemei voltak.
Az alatt, míg ott bámultuk, felébredt, s látva a sok idegen arczot, elkezdett sírni.
„A szegény kis teremtés“ mondá Mii lemé „sír az anyja után“.
„Ma—ma, ma—ma“ kiáltá a kicsiny, ezt a szót már megtanúlta.
A szegény Millerné részvétből ép úgy sírni és zokogni kezde, mint a kis gyermek.
Férje azonban mondá: „Menj öregem, légy csendesen; még roszabbá teszed, ha te is sírsz“.
De Millerné csak sírt és zokogott. Mindaz
28 A Ml KIS LILLÁNK.
a mit mondhatott csak ennyiből állott: „Képzeld csak, ha ez a mi kis Polink volna. Oh Jem, gondold csak, ha ez a mi kis Polink volna, a ki így én utánam kiáltana"
Öregapám elvette tőle a gyermeket s az én térdeimre helyezte.
„Eredj Mari" mondá azután, „csinálj most tüzet s adj ennünk valamit. Menj, tartóztasd magadat; a gyermek fázik és éhes, nem különben mi is."
Millerné azonnal a konyhában forgolódott, hol nem sokára vidám tűz lobogott.
Azután átszaladt saját lakására, megtekintette gyermekeit, kiket a szolgáló gondjaira bízott. Midőn visszatért, hideg húst hozott számunkra reggelire.
Én egy zsámolyra helyezkedtem a tűz mellé, s a gyermeket ölembe vettem. Körülbelül két éves lehetett, egészséges, erős egy kis teremtés volt. A sírással felhagyott és nem félt többé tőlem, a mint azonban valaki közel jött hozzá, azonnal vállam mögé rejtette kis fejét.
Miller asszony egy csésze tejet s kenyeret hozott és én megetettem. Úgy látszott,
A Ml KIS LILLÁNK. 29
hogy fáradt és álmos volt; alig bírta szemeit nyitva tartani.
„Szegény kis jószág te“ mondá öregapám „bizonyára ágyadból vettek fel, hogy a fedélzetre vigyenek“; s Millerné felé fordulva mondá: „nem fektetnéd le őt?“
A mint azonban Millerné a gyermeket karjai közé akarta venni, oly hangosan sikol- tott s oly erősen belém kapaszkodott, hogy öregapám azt mondá: „Ne vegyék el tőle a szegény kis báránykát. Hagyjuk inkább itt.“
Tehát a pamlagon csináltunk számára kis ágyat és Millerné behozta Poli hálóköntösét, levetkőztette, megfürösztötte s belefektette kis ágyába.
A gyermek még rajtam kívül mindenkitől idegenkedett. Irányomban kezdettől fogva némi előszeretettel viseltetett. Midőn ágyában feküdt, kinyujtá felém karját s mondá: „Kacsot, Lillának kacsót adui“.
Ez volt az első alkalom, hogy a kicsi beszélni kezdett s Millerné bámulva kérdé: „Mit mond“ ?
„Azt akarja — válaszolám, hogy kis kezét fogjam. Lillának kacsót, ezt mondá. Bizonyosan Lilla a neve“.
30 A MI KIS LILLÁNK.
Millerné a fejét csóválta s azt monda, hogy ő még ilyen nevet sohasem hallott. „Azt mondod, hogy Lillának hívják ?“ Azután a kis leánytól kérdé: „Hogy hívnak tégedet szivem ?“
Azonban a kis kék szemek álmosan bezáródtak, a kis gyermek csakhamar elaludt- Kis kezét még mindig kezemben tartám, nem mertem elereszteni, hogy fel ne ébreszszem.
„Csak azt szeretném tudni, hogy kié lehet e kis gyermeku, sopánkodott Millerré
csendesen, miközben ruhácskáit egy helyre rakta. „Nagyon finom ruhái vannak, az bizonyos, jól el van látva. Várj csak. itt az alsó szoknyán van valami: Sanyi, tudsz te olvasni ?“
Óvatosan eleresztém a kis kezet s a kis alsószoknyával az ablakhoz mentem.
„0 — kiáltam — bizonyosan ez a neve, itt ez van: Viliiére1'.
„Na igen, — mondá Millerné, — bizonyosan ez a neve. De mennyire sajnálom szegény szülőit ott a tenger fenekén ! Gondoljátok csak, ha ez a mi Pofink volna!“ Millerné most ismét zokogni kezdett, haza kellett mennie, hogy jól ki sírhassa magát. Az alatt
A MI KIS LILLÁNK. 31
kis Poll lányát szorosan keblére szorítva tartotta.
Öregapám az éjszaka kiállott fáradalmak és izgalmak után fáradt és kimerült volt; fel ment tehát és lefeküdt aludni. Én ott maradtam a kis gyermek mellett, hogy vigyázzak reá. Nekem úgy tetszett, mintha nem tudtam volna elhagyni.
Mig ő ott csendesen és békében aludt, én a felett elmélkedtem, hogy e szegény kis teremtés sejtelmével sem bírt annak, a mi történt. Könyem kicsordult s a vánkoson nyugvó kis kezecskére hullott. Kis idő múlva a pamlagra hajtám fejemet s mélyen elaludtam. Az egész éjjel semmit sem aludtam s nagyon el voltam törődve.
Néhány óra múlva hirtelen fölébredtem, mert valaki a hajamat húzta és egy szelíd hang kiáltá: ,,Pubi fel — pubi fel, fel!“
Szemeimet felnyitottam, s egy kis hamis arczot láték velem szemben. A legvidámabb és legnyájasabb arczot, a minőt csak képzelhettek.
„Pubi fel — pubi fel!“ kiáltá ismét hamis hangon.
32 A MI KIS LILLÁNK.
Felemelem fejemet, s ő odakúszott ágyából a pamlagra s onnét az ölembe.
„Czipőt felhúzni, pubi“, mondá, kis lábát felemelve. Felhúztam neki harisnyáját és czi- pőjét, azután bejött Millerné s egészen felöltöztette.
Gyönyörű délután volt 1 Mialatt aludtunk, a vihar lecsillapodott, a nap ismét kisütött. Én az asztalt az étkezéshez készítettem s míg így ki- s beszaladtam, a szobába fel s konyhába le, a kicsike mindig figyelmesen tekintett rám. Úgy látszott, hogy már egészen otthonosan s boldogan érezte magát.
Oregapám még aludt s én nem akartam felkelteni. Millerné egy kis pépet hozott, mit a gyermek számára készített s ettünk együtt. Mint a múlt este, úgy most is én akartam etetni, de a kicsi tiltakozott mondván:
„Lillának kanalat — kérem!“ s ezzel kivette a kanalat kezemből s oly ügyesen evett vele, hogy mindig őt kelle bámulnom.
„Isten áldja meg a szegény kis teremtést !“ mondá Millerné.
A MI KIS LILLÁNK. 33
„Isten áldja meg“, mondá a kis leány, tehát e szavak nem voltak előtte ismeretlenek.
„Bizonyosan anyjától hallotta“ mondá Millerné könyéktől elfojtott hangon.
Midőn eleget ettünk, a kicsike leszállóit a székről s a pamlághoz szaladt. Ott találta öregapám kalapját, azt fejébe tette s vette az én piros nagykendőmet, azt meg a vállára tette. Azután az ajtó felé tipegett, s kiáltá: „e mennyünk táttába“.
„Vezesd ki egy kicsit“ mondá Millerné „de várj csak, kihozom neki Poli fej kötőjét“. Lilla nagy örömére feltettük neki Poli fejkötőjét — bele burkoltuk egy meleg kendőbe és kivezettük.
Hogy szaladt, hogy ugrált s játszodo- zott a kertben! Soh’ sem láttam ilyen víg teremtést! Majd kavicsot gyűjtött, majd százszorszép virágot tépett. — „Százszolyszép, Százszolyszép“ mint ő nevezé. Most előre szaladt és kiáltott felém, hogy fogjam meg. Egy pillanatig sem maradt nyugodtan.
De a mint ott vele játszottam, gyakran kitekintettem a tengerre az ainsliei
Tengeren megmentve.
34 A MI KIS LILLÁNK.
szirtek felé. A szél ekkor már megállt ugyan, de a tenger még mindig nem volt csendes s láttam mint rohannak a hullámok ama szírt felé. Eszembe jutott, mi van ott eltemetve; a tönkre ment hajóra és ezen gyermek anyjára gondoltam, kinek nevetése inkább könyekre fakasztott, mintha sirt volna.
V. FEJEZET.
A napsugár nálunk marad.
öregapám és Miller Jem a világító torony őrszobájában ültek a kemencze mellett s én mellettük ültem, ölemben a gyermekkel. Egy régi képes könyvet leltem, azt forgatta, az egyes képekre gyermekes megjegyzéseket tett.
„Nos Sándor“ kezdé Miller úr „mit csináljunk e gyermekkel ?“
„Mit csináljunk vele?“ mondá öregapám s megsimogatta kis fejecskéjét. „Itt fogjuk nálunk. Ugy-e kis angyalom ?“
A gyermek felnézett s fejével bólintott, mintha megértette volna és mondá: „Az ám! “
„Azt hiszem“ folytatá Jem, „utánna kell néznünk, hogy nincsenek-e valahol rokonai. Meg kell tennünk a szükséges lépéseket, hogy kipuhatoljuk ".
36 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.
„Igen, de mint kezdjünk hozzá?“ kérdé öregapám.
„Hát én úgy gondolom, hogy a mi gőzhajónk kapitánya könnyen megtudakozhatja, hogy melyik hajó sülyedt el és akkor írunk a hajó tulajdonosának. Ok bizonyára tudni fogják, kik voltak az utasok rajta.“
„Igazad lehet, Jem“, vélekedék öregapám. „Majd meglátjuk, mit válaszolnak. En részemről reményiem, hogy ha a gyermek szülői a tenger mélyében pihennek, nem jön más valaki, hogy elvigye tőlünk“.
„Az ám“ mondá Miller „ha nekem már nem volna elég otthon, akkor. . .
„Jól tudom barátom, azt jól tudom“ szakítá félbe öregapám. „A te házad már elég népes amúgy is. De nekünk kettőnknek gyönyörűségünkre leend, és én tudom, hogy a te Marid majd mégis gondoskodni fog számára ruháról és a szükségesekről.“
„Azt bizonyosan megteszi“ mondá férje. „Azt mondom, hogy az egész nap sírt e gyermek miatt; az egész nap, mondom neked“.
öregapám követte Jem tanácsát s midőn a következő hétfőn a gőzös kapitánya meg
A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 37
érkezett, elbeszélte néki a hajótörés egész történetét s megkérte, hogy tudakozza meg a hajótulajdonos czímét.
Ah mennyire szerettem volna, ha senki sem jön, hogy elvigye az én kedvenczemet! Minden nap jobban megszerettem, s azt hittem ha elveszik tőlem, megszakad a szivem.
Minden este, ha Mii lemé levetkőztette, fehér háló ingében oda térdelt mellém, hogy a mint ő az imádkozást nevezte, a jó Istennel beszélgessen. Úgy látszott anyjától tanult egy kis rövid imát, mert mindjárt az első este magától elkezdte:
„A nap ’emegy ’zéj beáll“
Először nem tudtam megérteni, mit akart mondani; de Millerné emlékezett a versre, melyet még gyermekkorában tanult, lediktálta és én leírtam magamnak egy darab papirosra. Minden este mondtam a kicsi előtt s ő meg utánam :
„A nap lemegy az éj beáll, Álom jő szememre,Jó Istenem viselj gondot Alvó gyermekedre!
38 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.
Te voltál öröm e napon.Te óvtad éltemet,Benned hiszek, benned vetem Minden reményemet.
Add, veszély nélkül aludjam,Karjaid között nyugodjam.Adj csendes éjt szülőimnek Adj csendes éjt mindenkinek.
Oh én téged járva, kelve Felviradva vagy lefekve Imádlak mint édes Atyát Jó Atyám, adj jó éjszakát“.
Azt akartam, hogy minden este elmondja az imádságot, mit anyjától tanult. Én magam soha sem imádkoztam, öregapám sohasem tanított meg rá, Arra gondoltam, hogy vajon anyám megtanított volna-e, ha életben maradt volna. Azt hiszem, igen.
Akkor még keveset tudtam a Bibliáról. Öregapám nem sokat .törődött a Bibliával és soha sem olvasott belőle. Volt ugyan belőle egy példány, de a szekrény tetején feküdt, hogy ott ékeskedjék, és én is csak azért vettem le, hogy a képeket nézegessem.
A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 39
A mi szigetünkön a vasárnap csak úgy mult el, mint a többi nap. öregapám a kertben dolgozott, vagy újságot olvasott, mint rendesen; én pedig a sziklák között mászkáltam, feladatomat tanultam, vagy a kertben dolgoztam, csak úgy, mint bármely hétköznap. Sem templomunk sem imaházunk nem volt, hova ellátogathattunk volna, s így az Űrnapját semmi sem különböztethette meg a többi napoktól.
Most is gyakran visszaemlékezem ama borzalomteljes reggelre, midőn a háborgó tengeren a roncsolt hajó felé törekedtünk. Ha csónakunkat felborította volna és mi ott vesztünk volna, mi történt volna a mi lelkűnkkel. Ez valóban nagyon komoly gondolat és én nem adhatok eléggé hálát a jó Istennek, hogy nekünk mindkettőnknek még egy kis időt engedett. Öregapám olyan derék, becsületes jó ember volt; de most tudom, hogy mindé tulajdonságok még magokban nem képesek megnyitni számunkra a menny kapuját. Egyedül Jézus Krisztus által juthatunk oda s öregapám oly keveset tudott róla s egyáltalában nem gondolt reá.
40 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.
A kis Lilla az én elválhatatlan barátnőm volt, a házban úgy mint a házon kívül. A kis Miller gyermekektől idegenkedett; mert azok igazi vad és kiabáló gyermekek voltak; mindig rajtam csüngött és nem akart tőlem elmenni soha.
Minden nap új szavakat tanult s oly bökő ötletei voltak, hogy mindnyájunkat megnevettetett. Legnagyobb gyönyörűsége volt, ha egy könyvet kaphatott és az A. B. C.—t tanulhatta. Már minden betűt ismert, bár még alig tudott beszélni.
Oh, a kedves kis teremtés! Mintha csak ma látnám, a mint egy lapos kövön ül s minden pillanatban engemet hív, hogy vele а В—t vagy a D—t nézzem. Igéző lénye meghódította mindnyájunk szívét és kimondhatatlanul aggódtunk a válasz miatt, azon levélre, melyet öregapám a „Viktoria“ hajó tulajdonosának irt. Megtudtuk, hogy a tönkre ment hajót „Viktóriádnak hívták.
Egy nedves, zivataros hétfőn megérkezett a felelet.
Én sokáig várakoztam a töltésen s midőn a hajó megérkezett, egészen átáztam.
A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD. 41
Mindenekelőtt átadta Sayers kapitány a levelet s én azzal azonnal öregapámhoz szaladtam.
Nem bírtam addig várakozni, míg a számunkra hozott élelmi szert partra rakják.
A kicsi ott ült öregapám lábainál egy zsámolyon, egy színes szalagot csavargatott újjai körül. Elibém szaladt s fejecskéjét felnyújtotta, hogy megcsókoljam.
Ah, ha ebben a levélben az van, hogy neki a gőzössel haza kell mennie: mi lesz akkor ? Nagyot lélekzettem, midőn öregapám a levelet feltörte.
A levél a Viktoria hajó tulajdonosaitól jött s igen szépen volt Írva: megköszöntek mindent, a mit a hajó megmentésére tettünk s tudatták velünk, hogy semmit sem tudnak a gyermekről vagy hozzá tartozóiról, mert semmi Villiers nevű nem utazott a hajón s a matrózok közül sem volt egy sem ilyen nevű. Azonban Calcuttában tudakozódni fognak, mert a hajó onnét indult el. Kérték öregapámat hogy addig viselje gondját a gyermeknek, s fáradságáért nagy jutalmat Ígértek.
„Jól van tehát" kiálték örömmel, midőn
42 A NAPSUGÁR NÁLUNK MARAD.
öregapám a levelet felolvasta. „így hát nem kell elmennie tőlünk!“
„Nem ám“, válaszolá öregapám. „Szegény kis jószágom ! mi nem tudnánk tégedet még nélkülözni. Nem kell nekünk Sanyi semmi jutalom; de nem ám. Ez az én legnagyobb jutalmam“, kiáltá örömmel, mialatt a gyermeket felemelte, hogy az redőzött homlokát megcsókolhassa.
VI. FEJEZET.
Az öreg úr kérdése.
A következő hétfőn kimentünk Lillával a töltésre, hogy az érkező hajót várjuk. Lilla magával vitte babáját, mit Millernétől kapott s a melyre igen büszke volt.
A mint a gőzhajó kikötött, a kapitány magához hivatott és értésemre adá, hogy két úr van a födélzeten, kik öregapámmal óhajtanak beszélni. Lilla kezét az enyémben tartottam; mert sejtettem, hogy érette jönnek.
Néhány perez múlva feljött a két úr a lépcsőn. Az egyik olyan középkorú lehetett s igen szellemes arcza volt; nekem legalább úgy látszott. Mondá: azért jött, hogy Fergusson Sándorral beszéljen s kérdezte, hogy nem mutatnám-e meg neki az utat a házáig.
44 AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE.
„Igen uram“ válaszolók, „FergussonSándor az én öregapám.“
így a világítótorony felé mentünk. Lilla és én elől, hogy a világítótorony felé az utat mutassuk. A másik úr már igen öreg volt, haja egészen ősz s arany szemüvege volt; különben igen barátságos és jó külsejűnek látszott.
Lilla egyik parttól a másikra szaladt, virágokat tépett és kavicsot gyűjtött; minthogy azonban gyorsan kellett mennünk, ölembe vettem és úgy vittem.
„Ez a te kis testvéred ?“ kérdé az öreg úr. „Nem, uram“, válaszolók, „ez a kis leány
a Viktoria hajóról való.“„Vájjon igazán?“ kiáltott mind a két
úr egyszerre, és az öreg feltette szemüvegét és mondá: „Hadd nézzem csak jól meg.“
Lilla azonban félt, erősen belém kapaszkodott s elkezdett sírni.
„Se baj, nem tesz semmit“, mondá az öreg nyájasan, „majd lassanként megbarátkozunk.“
Oda értünk a házhoz. A fiatalabb úr úgy mutatta be magát öregapámnak, mint Septi-
AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE. 45
mus Forster, a tönkrement hajó egyik tulajdonosa s elmondá, hogy azért jött ipával, Davis úrral, miszerint a hajótörés részleteiről értesülést szerezzenek.
Öregapám leüléssel kínálta meg őket, nekem pedig meghagyta, hogy jó reggelit készítsek számukra. Mind a ketten igen szereteti-e méltó urak voltak s öregapám irányában igen előzékenyek. Forster úr megakarta ajándékozni, azért a mit tett, de öreg apám nem akarta elvenni. Sokat beszéltek Lilláról. Miután a csészéket és tányérokat az asztalra helyeztem, csendesen figyeltem arra, a mit beszélnek. Semmiféle rokonról nem hallottak és sajátságos módon senki sem volt a hajón, kit Villiersnek hívtak volna. Felajánlották, hogy Lillát magukkal viszik, míg valami rokona találkozik. Öregapám azonban kérte őket, hadd maradjon nálunk; s miután az urak látták, hogy akis lányról eléggé gondoskodva van, s boldognak érzi magát nálunk, beleegyeztek öregapám kérésébe.
Reggeli után mondá Forster úr, hogy szeretné a világítótornyot megtekinteni. Öregapám felvezette és megmutatott neki min
46 AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE.
dent, a mit csak ott látni lehetett, egész büszkeséggel.
Az öreg Davis úr fáradt volt s lent maradt velem és Lillával.
Midőn amazok eltávoztak, mondá hozzám : „Ugy-e fiam, ez erős egy épület?“
„Bizony, uram“, válaszolók, „erősnek is kell lenni, mert a vihar néha borzasztó itt.“
„Miféle alapja lehet ennek?“ kérdező tovább s botjával a padlót kopogtatta.
„Oh ez itt mind szikla, tiszta szikla. A mi házunk és a világítótorony teljesen sziklán épült, különben meg nem állhatna.“
„Hát te a sziklán állasz-e, fiam?“ Ezt kérdé tőlem Davis úr s komolyan tekinte reám szemüvegén keresztül.
„Bocsánatot kérek, uram, azt hiszem nem értettem meg önt. “
Ő tehát még egyszer ismételte: „Te is a sziklán állasz-e ?“
„A sziklán ? Óh igen uram !“ Minthogy azt hittem, hogy elébb nem értett meg, ismét mondám : „Mind ez épületek sziklára épültek, különben elsöpörné őket a vihar, vagy a tenger.“
AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE. 47
„Hát te magad — a sziklán vagy-e ?u „Nem értem önt egészen, uram.“„Nem tesz semmit, majd megkérdem
öregapádat, ha lejön.“így tehát csendesen ültem, s a felett
elmélkedtem, mit érthetett ő az alatt, a mit mondott és féltem, hogy nincs egészen helyén az esze.
A mint öregapám visszajött, feltette neki ugyanazt a kérdést, s öregapám azon módon felelt, a mint én. Biztosította, hogy úgy a világító torony, valamint a többi épületek is, mind megingathatlan sziklán építvék.
„És ön ?“kérdé Davis úr, mióta áll ön a sziklán ?“
„Én uram ? Ön bizonyára azt érti, hogy mióta vagyok e szigeten ? Negyven éve, uram. A jövő hónap 12-dikén lesz épen negyven éve.“
„És meddig hiszi, — kérdezé tovább — meddig gondolja, hogy itt marad?“
„Oh uram, azt nem tudom. Azt hiszem, a mig élek. Utánam Sanyi fogja helyemet elfoglalni, mert ő ügyes, erős egy fiú,“
„És ha ön eltávozik e szigetről, hol fog ön élni akkor?“
48 AZ ÖREG ŰR KÉRDÉSE.
„Oh", válaszolá öregapám, „én míg meg nem halok, el nem hagyom."
„És azután hol fog ön akkor élni?“ „Azt nem tudom uram; de úgy hiszem,
hogy a mennyben. Most azonban még nem megyek oda", tévé hozzá öregapám, ezzel mintegy végét akarván szakítani ezen beszélgetésnek.
„Csak még egy kérdésre legyen szives megfelelni", mondá Davis úr. „Legyen szives megmondani, miért hiszi ön, hogy a mennybe jut? Ne vegye rósz néven e kérdést.“
„Ah Isten őrizz! már miért is venném rossz néven. Hát lássa ön, édes uram, soha senkinek semmi rosszat nem tettem, és mert Isten irgalmas, hiszem, hogy végül minden jól lesz.“
„Hogyan, kedves barátom ?" mondá az öreg úr, „én úgy emlékszem, mintha ön nekem azt mondta volna, hogy ön a sziklán áll? Ön egyáltalában nem áll a sziklán, ön csalóka homokra épit.“
Még többet is akart mondani, de jött egy matróz, sietve jelentette, hogy a gőzösnek indulni kell és hogy Sayers kapitány úr
AZ ÖREG ÚR KÉRDÉSE. 49
kéreti az urakat, hogy azonnal jöjjenek, mert már különben is megkéstek. Gyorsan felkeltek tehát mind a kei ten s a kikötő felé siettek.
De a mint Davis úr öregapámtól elbúcsúzott, mondá neki komoly hangon: „Barátom, ön a homokra épít, bizony ön azt teszi, és a homok nem soká állja ki a vihart." Félbe kelle szakítania, mert a matróz indulásra sürgeté.
Az urakat elkísértem a töltésig s ott maradtam, hogy a hajó elindulását láthassam. De miután a két úr a fedélzetre lépett, a hajó még késett egy kicsit s láttam, a mint Davis úr naplóját elővette s valamit beleirt; azután kiszakított belőle egy lapot s oda adta azt egy matróznak, ki azt nekem felnyitotta. Nemsokára a gőzös elevezett.
Tengeren megmentve. 4
VII. FEJEZET.
Sűrű köd.
Még ma is megvan a lap, mit akkor kaptam, legbecsesebb kincseim között őrzöm. Nem sok volt rajta, mindössze is egy vers nehány sora:
Krisztus rendületlen kőszál,Ki rajta áll, meg nem ing;Kívüle minden alap száll Mint a homok, sülyed mind.
Lassan és gondolatokba mélyedve mentem haza felé. öregapám Miller Jenimel együtt kiment, így nem mutathatám meg neki a lapot; de én újra meg újra elolvasám míg Lillával játszadoztam s gondolkoztam felette, vájjon mit jelenthet.
Oregapám és Miller Jem esténként rendesen az őrszobában ültek a kályha mellett,
SŰRŰ KÖI>. 51
felvittem tehát Lillát, mielőtt aludni kelle mennie. Oly örömmel ugrott egyik lépcsőről a másikra, mialatt kiáltá: „fel — fel — fel!“ és mikor az utolsó lépcsőt elérte, befutott az őrszobába, kedélyesen nevetve. Mikor az őrszobába értünk, öregapám Miller Jemmel a két úr látogatása felől beszélgetett. Öregapám mondái „meg nem foghatom, mit akart az az öreg úr azzal a sziklával. Én épen nem tudtam megérteni; hát te pajtás?"
Ekkor közbe szóltam: „Nézd csak öregapám !“ s odaadtam neki a czédulát s elmondtam. mint jutottam hozzá.
„Itt van ni!" mondá öregapám. „Tehát valóban ő adta neked ezt a czédulát ? S aztán fenhangon olvasá:
Krisztus rendületlen kószál,Ki rajta áll, meg nem ing;Kívüle minden alap száll Mint a homok, stilyed mind.
„Halljad csak, Jem, mit jelentsen ez ? Ő mindig csak ezt mondta nekem: „Homokra építesz s a homok nem soká állja ki a vihart." Mint érted te ezt, Jem. Te nem hallottad őt, fiam ?"
4*
52 SÍ KÜ KÖD.
„Igen“, válaszold Jem gondolatokba merülve, „és az gondolkozóba ejtett engemet, Sándor. Én jól tudom, mit értett ő alatta. “
„Úgy hát magyarázd meg.“„0 az alatt azt értette, hogy mi csak
úgy juthatunk a mennybe, ha Jézusban hiszünk ; más úton semmiképen nem, Sándor. Ezt kell az alatt érteni.“
„Te azt akarod ezzel mondani, Jem, hogy én nem mehetek a mennybe, még akkor sem, ha különben minden kötelességemet teljesítem ?“
„Az nem ér semmit, Sándor! A mennybe csak egy út vezet. Ezt tudom bizonyosan.“
„Hanem, én még soha sem hallottalak tégedet így beszélni.“
És Jem válaszold: „Nem, mert mióta idejöttem, mindent elfelejtettem. De számos évekkel ezelőtt volt nekem egy jó anyám. Oh én nekem sokkal jobbnak kellett volna lennem, mint a milyen valék.“
Többet nem szólott, és az egész este igen hallgatag volt. Öregapám olvasott neki az újságból, beszélt egyről-másról, de Miller gondolatai messze távol jártak attól
53SŰRŰ KÖD.
A következő nap rajta volt a sor, hogy a szárazföldre menjen. Valahányszor öregapámon volt a sor, — minden második hónap péntekjén került reá — én is vele mentem. Ez a kis változatosság nekem nagy gyönyörűséget okozott. De bárki ment is, az nekünk mindig ünnepnap volt a szigeten. Ekkor szereztek be mindent, a mire a házban és a kertben szükségünk volt s végezték a mi végezni való a szárazföldön volt.
Mindnyájan a töltésre mentünk, hogy Miller Jeniet kikisérjük. Midőn néki nehány üres zsákot és más egyebet a csónakba vinni segítettem, oda súgta hozzám: „Sanyi, fiam, jól megőrizd azt a czédulát. A mit az az öreg úr mondott, az mind igaz. Gondolkoztam fölötte és, Sanyi", mondá titokteljesen, „én azt hiszem, hogy most már a sziklán állok." Többet nem szólt, evezőit neki készítette és midőn a csónakot ellökte a parttól, hallottam, hogy csendesen ezt dúdolta:
Krisztus rendületlen kőszál,Ki rajta áll, meg nem ing.Kívüle minden alap száll,Mint a homok, sülyed mind.
54 Si'RÜ KŐI).
Szemeinkkel kísértük a hajót, míg csak el nem tűnt a láthatárról; azután ismét haza mentünk. Szerettük volna, ha az este már itt lett volna, hogy Jem ismét közöttünk lenne, visszatérve a szükséges dolgokkal, a mit hoznia kellett.
Homályos délután volt. Sűrű köd vonult a tenger fölé s úgy körülárnyékolt bennünket, hogy alig láthattuk a kis lépcsőt előttünk, mely a töltésre vezetett. Lilla köhögni kezdett, azért bevittem a szobába s egy kis képeskönyvvel mulattattam. Oly sötét lett, hogy öregapám, a mint ettünk, a lámpákat azonnal meggyujtotta. Egy sárga, halvány fényt terjesztettek maguk körül.
Nem emlékszem oly ködös délutánra, mint az volt. Este még sűrűbb lett a köd, utoljára ablakunkból ki sem láthattunk. Hiába néztünk volna ki, hogy Jem jön-e már, mert hiszen a tengert sem láthattuk, annál kevésbbé egy csónakot. Otthon maradtunk tehát, öregapám a tűzhelynél ült s pipázott.
Midőn a teás csészéket az asztalra készítettem, mondáő: „Azt hiszem, Jemnek visz- sza kellett volna jönnie, mielőtt teánkat meg
SŰRŰ KÖD. 55
innék. Kiváncsi vagyok, milyen kertészlapátot hoz?“
Midőn teánkat megittuk, az ajtó egyszerre felnyílt, mi azt hittük, hogy Miller Jem érkezett meg a bevásároltakkal. De nem ő volt, hanem neje Mari.
„Sándor, mennyi idő lehet ?“ kérdezé, „az én órám megállóit“
„Öregapám órájára tekintett s mondá : „20 perczczel múlt hat óra.“
„Hat elmúlt már?“ kiáltá bámulva. „Jem ma nagyon későn jön haza.“
„Igen“, válaszolá öregapám; „kimegyek a töltésre s megnézem, jön-e már.“
De nemsokára ismét visszajött. „Mert“ mondá „lehetetlen látni valamit.“ A köd oly sűrű volt, hogy nem mert a töltésen túl menni. „Hanem“ tévé hozzá „7 órakor itthon kell lennie, azért megjön nemsokára.“
A világító toronyban levőknek 7 órakor a szigeten kellett lenniük.
Eltelt az idő s Miller Jem csak nem jött. Láttam, hogy Millerné legkisebb gyermekével karján, minden pillanatban az ajtóhoz ment s
56 SÜKÜ KÖD.
a kerti ösvényre áttekintett. De nem jött senki. Végre hetet ütött.
„Még soha sem maradt ki ily soká“ mondá öregapám — felállott s ismét a töltésre ment.
VIII. FEJEZET.
A csónakot várva.
A szegény Millerné is ott hagyta a házat s öregapámmal szintén a töltésre ment. Én Lillával otthon maradtam s hallgatóztam, hogy nem hallok-e lépéseket oda künn.
De már a fél nyolczat is elverte s mégsem lehetett semmit észre venni. Nem tudtam tovább kiállani. A kis gyermeket egy meleg- kendőbe burkoltam és Mill érék házába vittem s a szolgálóra bíztam.
Azután a sűrű köd közepette a töltésre szaladtam. Ott állott öreg-apám Millernével. Midőn közelükbe értem, öregapám ezt mondá Millernének: Bízzál,gyermekem! Őneki bizonyosan semmi baja, csak azt várja valószínűleg, míg a köd egy kissé oszlik. Menj haza s a mint egy csónakot közeledni látok, meg
58 A CSÓNAKOT VÁRVA
üzenem neked. Menj, Maris, már egészen átáztál shalálra hütöd magadat.“ Könnyű ruhája csupa viz volt a nedves légtől. Reszketett a hideg miatt s halotthalvány volt. Egyáltalában nem akart távozni a töltésről; de végre, a mint az idő haladt s folyvást hidegebb és sötétebb lett, engedett s ugv tett, mint öregapám mondta. Ismételve megígérte, hogy ha Jem megérkezik, engemet azonnal a világító toronyhoz küld s hirt ad. A mint eltávozott, öregapám mondá: „Meglásd Sanyi, Jemmel valami történt. Nem akartam ezt a szegény lélek előtt mondani. Volna csak csónakunk, kieveznék egy darabra, hogy megtudjak valamit."
Fel s alá járkáltunk, néha m eg-megái- lőttünk hallgatózni, hogy nem hallunk-e evező csapást; mert a csónakot meg nem láthattuk volna, ha egészen közel ért volna sem.
„Ah !“ kiáltá öregapám aggodalomteljes hangon „nem tudom miért nem jön már!"
Eszembe jutott, mily szép volt a reggel, midőn eltávozott és azon verset énekelte:
Krisztus rendületlen kőszál,Ki rajtad áll meg nem ing;
A CSÓNAKOT VÁRVA. 59
Kívüle minden alá száll Mint a homok, sülyed mind.
Az idő haladt. Vájjon meg fog-e jönni ? Mind jobban aggódni kezdtem. Millerné szolgálója felénk sietett, gazdasszonya tudni óhajtotta, hogy nem hallottunk-e valamit?
„Nem“ válaszolá öregapám „még semmit sem hallottunk; de már nem tarthat soká. “
„Szegény asszonyom egészen magánkívül van“, mondá a leány, „félek, hogy meghűlt, mert reszket a hideg miatt s oly nagyon aggódik. “
„Szegény lélek! De tán jobb is így!“„Hogy érted ezt. öregapám ?“ kérdezém.„Hát, ha valóban történt valami baj,
nem fog annyira megijedni. És ha Jem szerencsésen haza ér, annál jobb, mert akkor annál jobban fog majd örülni.“
A leány visszament s mi még ott maradtunk a töltésen.
„Öregapám !“ kiálték végre „azt hiszem egy csónak közeledtét hallom.“
Az éj egészen nyugodt és csendes volt; megállottáink és hallgatóztunk; öregapám
60 A CSÓNAKOT VÁRVA
monda, hogy ő semmit sem hall. De végre ki lehetett venni az evezők egyforma rpats, pats" ütését.
„Igen, ez egy csónak" monda öregapám.Gyorsan ott hagytam a töltést s Miller-
néhez akartam sietni, hogy értesítsem. De öregapám utánam kiáltott:
„Várj csak egy kicsit, fiam. Tudjuk meg előbb, ki az. Hátha végre nem is Jeni."
„De ide jön, öregapám ; hallom nagyon jól."
Néhány perez múlva az evező csapások mind jobban kivehetőbbekké lettek. Igen, a csónak mind közelebb-közelebb jött s egyenesen szigetünk felé tartott.
Végre oly közel volt, hogy öregapám oda kiáltott: Hó! Hó! Jem; miért oly későn, fiam?“
„Hallo!“ viszonozta valaki a csónakból. — De ez nem Jem hangja volt! „Hol a ti kikötőhelyetek ? Oly sűrű köd van, hogy semmit sem látok!"
Megfogtam öregapám karját s mondám: „Ah, Jem nincs köztük!'
A CSÓNAKOT VÁRVA. 61
„Nincs ám“ válaszolá öregapám „mindjárt tudtam, hogy valami történt vele.“
Megmagyarázta a csónakban levő embernek, hogy merre tartson s azután lementünk a lépcsőkön, hogy a rakpartra menjünk.
Négy ember volt a csónakban, négy matróz, s mind idegen alak. Egy a ki elébb kiáltott, kiszállott, hogy öregapámmal beszéljen.
Öregapám azonnal megkérdezte tőle: „Történt valami? Történt a szegény fiúnak valami baja?
„Igen“ válaszolá az ember. „Elhoztuk őt.“ Ezzel a csónakra mutatott. Én megborzadtam a mint a csónak fenekén valamit feküdni láttam.
„Mi történt? Valami szerencsétlenség érte? Meg van nagyon sérülve?“
„Meg van halva 1“ mondá az ember szomorúan.
„Istenem!“ kiáltá öregapám elfojtott hangon. „Hogy adjuk ezt tudatára a szegény Marinak ?“
„Hogyan történt ?“ kérdezém, a mint szóhoz juthattam.
.....
A CSÓNAKOT VÁRVA. 63
„Egy zsák lisztet akart oda át a hajóra szállítani“ mondá egy a csónakban levők közül, „de mivel nagyon ködös és sötét volt, elhibázta a deszkán a lépést és a tengerbe esett. így történt. “
„Igen“ toldá egy másik hozzá, „és úgy látszott, hogy úszni sem tudott. Malcoholm Jónás ott volt s látta a mint megsiklott, mielőtt azonban közülünk valakit segítségül hívhatott volna, már vége volt. Kihalásztuk, de már akkor halott volt. Orvost hívtunk, őt pedig bevittük a legközelebbi házba. Dörzsöltük s megpróbáltunk mindent, de nem használt. Bevigyük a házba?“
„Várjatok egy kicsit“ mondá öregapám, „elébb meg kell mondanotok szegény feleségének. Melyötök akarja megmondani neki?“
Az emberek egymásra néztek s nem szóltak semmit. Végre egy, a ki öregapámat ismerte, mondá:
„Legjobb lesz, ha ön mondja meg, Sándor. Önt ismeri és könnyebben elviseli, mintha egy idegen mondja meg. Addig várakozunk, míg ön visszajön; s aztán majd beviszszük!“
„Isten nevében !“ mondá öregapám só
64 A CSÓNAKOT VÁRVA.
hajtva. „Úgy hát megyek én. Jöjj velem te is fiam, Sanyi,“ mondá felém fordulva. „De még sem, tán jobb lesz, ha egyedül megyek.“
Lassan a világító torony felé ballagott, én ott maradtam a négy férfiúval és a csendes tetemmel a csónakban.
Nagyon meg voltam rendülve, s azt hittem, hogy az egész csak álom és majd ha felébredek, eltűnik az egész.
IX. FEJEZET.
Változás a világítótoronyban.
Végtelen hosszúnak tetszett az idő, míg öregapám visszajött. Végre megérkezett és monda csendesen : „Most már bevihetitek fiaim, most már tud mindent."
Megindult tehát a kicsiny, szomorú menet, s haladt a kerten, udvaron keresztül Mil- lerék házába.
Soha sem feledem el azt az éjjelt, még kevésbbé, a mit akkor éreztem.
Millerné nagyon beteg volt. Sok volt egyszerre a fájdalomból. Az emberek még egyszer megjárták a csónakkal, hogy orvost hozzanak, s ez még egyszer vissza küldte őket ápolónőért a szegény özvegy számára. Az orvos typhustól tartott, s mondá, hogy súlyos beteg. Öregapámmal egész éjjel Millerék
5Tengeren megmentve.
66 VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN.
házában maradtunk, mert az ápolónő csak reggel jöhetett. A hat gyermek csendesen aludt. Mindnyáját megnéztem s megfigyeltem, hogy Lilla csendesen van-e? Ő Poli ágyacs- kájában feküdt s összekulcsolva tartották egymás kezét. Szemeim könybe lábadtak, midőn arra gondoltam, hogy ezek mostan mind a ketten atyátlan árvák s egyik sem bir a veszteség sejtelmével.
A mint az ápolónő megérkezett, öregapám haza ment. De nem tudtunk aludni. Tüzet élesztettünk a tűzhelyen s ott ültünk mellette sokáig csendes hallgatásba mélyedve.
Végre öregapám megszólalt: Sanyi, ez engemet mélyen megrendített. Ez engemet is érhetett volna; Sanyi, ez éppen úgy érhetett volna engemet is.“
Midőn igy szólott, megragadtam kezét s erősen és melegen megszorítottam.
„Igen“ ismétlé „ez engemet is érhetett volna, — és ha most ez engemet ért volna, szeretném tudni, hol volnék én most?“
Nem szóltam semmit és ő folytatá:„Szeretném tudni, hol van most Jem, a
szegény fiú! Az egész éjjel azon gondolkoz
VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN. 67
tam, mióta Őt a hajó fenekén megpillantottam.“
Ekkor elmondtam öregapámnak, mit mondott nekem Miller Jem távozása előtt.
„A sziklán!“ kiáltott öregapám. „0 tehát azt mondá, hogy a sziklán áll. Oh Sanyi, szeretném, ha én ugyanazt mondhatnám magamról !“
„Hát nem juthatunk mi öregapám, te és én, mindketten a sziklára! Nem épit- nénk mi is a sziklára?“
„Az ám fiam, én szeretném, csak lehetne. Most értem csak, mit értett ő és az öreg ur az alatt. 0 mondá : „Barátom, te a homokra építesz s homok nem képes kiállani a vihart.“ Folyvást e szavak csengtek fülemben, midőn Mill érné mellett virrasztottam. De én Istenem, én nem tudom mi módon juthatok a sziklára? — Ezt bizonynyal nem tudom!“
Millerné a következő héten élet és fialál között lebegett. Az orvos kezdetben semmi reményt sem nyújtott: de végre egy kis javulás állott be és megnyugtatólag nyilatkozott állapota felől. Én minden időmet a gyermekekkel töltöttem el s egy pillanatra sem hagy
5*
68 VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN.
tam el a szegényeket s mindent megtettem, bogyókét csendben tartsam és kielégítsem,hogy szegény beteg anyjokat ne kelljen zavarniok.
Csak egy szomorú napon töltöttünk nehány órát a világítótoronytól távol; a szárazra mentünk, hogy a szegény Miller Jemet eltemessük. Neje magán kívül volt s így nem tudott semmit arról, a mi történt.
Midőn láza nehány hét múlva megszűnt, egészen gyenge volt s mindenféle munkára képtelen. Pedig sok gond várakozott reá, mert az uj toronyőrt már kinevezték s a következő hónap elején be kellett költöznie a világító toronyba.
Nagyon szomorúak voltunk, midőn Mil- lerné gyermekeivel együtt elhagyott bennünket. Elkísértük a töltésre s a hajó fedélzetére vezettük őket. Millerné, a hat kis gyermek s szolgáló, mind gyászruhában voltak és sírtak mind. Millerné hazájába mentek, Skótia északi részébe, hol szülői még éltek.
Mikor eltávoztak, úgy tetszett, mintha az egész sziget kihalt volna. Ha a mi kis napsugarunk velünk nincs, nem tudom mit csináltunk volna.
VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN. 69
Minden nap jobban megszerettük és semmitől sem féltünk jobban, minthogy egyszer majd egy szép hétfői nap levél érkezik azzal a hírrel, hogy neki távozni kell tőlünk.
„Úgy e Sanyi,“ monda öregapám többször, „mily kevéssé gondoltuk ama nagy vihar alkalmával, hogy minő kincset nyerünk ama sajátságos csomagban.“
A gyermek szemlátomást nőtt; az üde tengeri levegő igen jó hatással volt reá s naponként szebb és okosabb- lett.
Mi természetesen igen kiváncsiak voltunk, ki lett kijelölve Miller Jem helyére. De még csak nevét sem tudhattuk meg, mert Sayers kapitány azt mondá, hogy nem tud felőle semmit. Az urak pedig, a kik egyszer- kétszer a szigeten megfordultak, hogy az uj jövevény számára a ház belső berendezéséről gondoskodjanak, e tárgyat illetőleg nagyon hallgatagok voltak s kiváncsiaknak tartottak bennünket, midőn kérdezősködtünk felőle.
Öregapám minden lehetőt megtett az idegen fogadására, hogy a mint megérkezik, mindjárt otthonosan érezhesse magát. A mint Millerék eltávoztak, hozzá láttunk a szomszéd
70 VÁLTOZÁS A VILÁGÍTÓTORONYBAN.
kert felásásához, hogy széppé tegyük, a menynyire csak lehet.
„Nagyon kiváncsi vagyok, hányán lehetnek," mondám, midőn egy napon a kertben dolgoztunk.
„Tán csak egyedül egy férfiú lesz," vá- laszolá öregapám. „ Midőn én először idejöttem, tudod Sanyi, akkor még nőtlen voltam. De majd meglátjuk nem sokára, mert a jövő hétfőn már meg kell jönnie."
„Különös, hogy csak egyszer sem jött, hogy elébb a szigeten körültekintsen, nagyon kiváncsi vagyok, hogy tetszik majd neki a hajlék."
„Majd eleintén kissé különösen érzi magát a szegény fiú," mondá öregapám. „De majd jól fogadjuk őt. Te Sanyim, majd jó reggelit készítesz számára, s neje és gyermekei számára is, ha lesz neki. Majd adsz nekik jó meleg kávét, kalácscsal, valami húsfélét és a mit még adhatsz. Az utazás után nagyon jól fog esni nekik."
így készülődtünk s vártuk a legnagyobb feszültséggel a következő hétfőt.
X. FEJEZET.
A mi uj szomszédunk.
Elérkezett a hétfő reggel, s mint rendesen, a töltésre mentünk, hogy várjuk a gőzöst.
Mily kiváncsiak is voltunk uj szomszédunkra 1 Kis konyhánkban készen állott a reggeli 5—G személyre. Én egy virágkoszo- rut is fontam s azzal az asztalt felékesítettem, hogy annál barátságosabban és kedélyesebben nézzen ki. A kitűzött időben előkelepelt a gőzhajó, s láttunk a fedélzeten egy férfiút állani, ki a kapitánynyal beszélgetett. Tudtuk, hogy ennek kell lenni az uj toronyőrnek, és öregapám mondá:
„Asszonyt nem látok, Sanyi!"„Gyermekeket se" folytatám s Lillát a
magasba emelvén, hogy a hajót láthassa. Mi
A MI UJ SZOMSZÉDUNK. 73
dón meglátta igy csinált: puff-puff-puff — felém fordult s szivéből kaczagott.
A hajó kikötött s mi lementünk a lépcsőkön, hogy a kapitányt és az idegent tid- vözüljök.
„Itt van a ti uj szomszédotok, Sándor" mondá a kapitány. Mutassátok meg neki az utat a házhoz, mig én a pákját a szárazra küldöm."
„Isten hozta ami szigetünkre!“ mondá öregapám s megszorította kezét.
Egy erős napbarnította férfin volt.„Nagyon köszönöm néktek," válaszolás
folyvást rám nézett. „Valóban jól esik a szives fogadtatás."
„Ez az én unokám, Sanyi" mondá öregapám s kezét vállamra tette.
„Az ön unokája!“ válaszolá a férfiú és ujjolag megnézett. „Hát ez az ön unokája!“
„Es most" mondá öregapám. „jöjjön és egyék valamit; egy csésze kávét készítettünk az ön számára odahaza, — ismételve szivemből üdvözlöm önt, Isten hozta önt közibénk."
„Köszönöm a szives fogadtatást" mondá az idegen s velünk együtt a házba tért. Ha
74 A MI UJ SZOMSZÉDUNK.
nem nagyon keveset beszélt. Sőt egyszer úgy vettem észre, mintha könyeket láttam volna szemében — de mégis azt hittem, hogy tévedek. Mi okból sirt volna. Oh én akkor nem is sejtettem, hogy mire gondolt ő.
„De hát hogy is hívják önt ?“ kérdé öreg apám ismét hozzá fordulva, „még nem is hallottuk az ön nevét.“
Az ember nem válaszolt, s öregapám bámulva tekintett reá. „Tán önnek nincs is neve — vagy — tán nem akarja, hogy megtudjuk, hogy hívják önt?“
Az ember erre megragadta öregapám kezét s kiáltott: „Atyám, hát már saját fiadat sem ismered ?“
„Hogyan, hát te vagy Dávid, az én fiam ? — Sanyi nézd ez a te atyád, csakugyan az!“
Erre öregapám egy székre rogyott s zokogott, mint egy gyermek. Apám azonban szorosan tartotta kezét s a másikat vállamra tette.
Nem akartam, hogy előbb megtudjátok. Mindnyájának meg kelle ígérnie, hogy nem árulnak el, míg magam meg nem mondha-
A MI UJ SZOMSZÉDUNK. 75
tom. Midőn Angliába érkeztem, azonnal meghallottam, hogy Miller Jem meghalt. Folyamodtam ez állomásért, mondám nekik, hogy én a te fiad vagyok s azonnal teljesítették óhajtásomat a mint megtudták, hogy hol voltam idáig.
„S hol voltál fiam Dávid, hogy nekem csak egy árva szót sem írtál ?“
„Ez nagyon hosszú történet, atyám ; majd mindjárt elbeszélem.“
Bementünk a szobába s atyám fájdalmasan tekintett rám. „Egészen hasonlít hozzá“ mondá ő reszkető hangon, anyámra gondolva.
„Hát már hallottad mi történt szegénynyel ?“ kérdé öregapám.
„Igen, az különös véletlen volt. A hajón melyen hazafelé jöttem, volt egy ember ezen vidékről s az elbeszélt mindent.“
„Mintha csak szivemet szakították volna ki, midőn meghallottam, hogy már nem él. Olyan szépen elképzeltem, hogy megörül majd midőn engemet viszont lát.“
Ezután folyvást szegény anyámról beszélgettek. Mennyire vágyott valamit hallani róla s mint gyengült naponként, a
76 A MI UJ SZOMSZÉDUNK.
mint hét hét után mult el a nélkül, hogy valami hír érkezett volna. Ezt és ezenkívül még sok egyéb dolgot beszélt néki s valahányszor félbe szakította, atyám mindig tovább kérdezősködött felőle. Csak midőn az őrszobában a tűzhely mellett ültünk, akkor kezdé el atyám saját történetét.
China partján hajótörést szenvedett. A hajó nem messze a parttól egészen összezu- zatott, csak ő és még két ember menekülhetett meg. Alig értek azonban a szárazföldre, egy csoport chinai vette őket körül, a kik éppen nem valami szívességgel fogadták őket. Mint foglyokat egy ember elé vezették, a ki úgy látszott, hogy a fejők volt. Ez egy csomó kérdést intézett hozzájok, de azt sem nem értették, sem nem felelhettek rá.
Több napig nem tudták mi sors vár reájok; mert a chinaiak akkor még nagyon féltékenyek voltak minden idegenre, a ki csak partjaikon kikötött. Végre kiszabadultak a fafogházból, melyben fogva voltak, s több mint kétszáz mérföldnyire bevezették őket az ország belsejébe. Szegény atyám az egész időt ott töltötte, míg mi őt halottnak hittük.
Л MI UJ SZOMSZÉDUNK.
Nem bántak vele rosszul, ő tanította a félmívelt népet sok oly dologra, mely előtte eddig ismeretlen volt. Hanem éjjel-nappal szigorúan őrizték s nem volt alkalma, hogy megmenekülhetett volna. Posta és vasút természetesen nem volt s így el volt zárva az egész világtól. Akár csak a holdban lakott volna; arról, mi otthon történt, nem tudott semmit.
így múlt el lassan és kínosan tizenegy teljes év, mig végre egy szép napon tudtára adták, hogy őt és társait a partra viszik és egy hajóval Angolországba küldik. Mondták, hogy egy lefolyt háború következtében a békefeltételek közé azt is felvették, hogy minden országukban tartózkodó foglyot szabadon bocsátani kötelesek.
Midőn atyám elbeszélését befejezte, mon- dá öregapám: „Mintha csak az égből poty- tyantál volna, fiam, midőn régi hazád földjére visszatértél.“
i (
XI. FEJEZET.
A sziklán.
Tizennégy nap múlva atyám visszaérkezése után, Davis úr másodszori látogatásával lepett meg bennünket. Veje megkérte, hogy öregapámmal közölje, miszerint egy levelet kapott, mely a Victoriáról megmentett gyermekre vonatkozik.
Ezt atyámnak mondotta, midőn a töltésen voltunk s én egész hazáig azon törtem a fejemet, vájjon mi lehet abban a levélben.
Lilla mellettem szaladt, kezemet szorosan az övében tartva. El sem tudtam képzelni, mily szomorú lenne nála nélkül életem.
„Óh, ez a Davis úr!“ mondá öregapám, midőn felkelt, hogy őt üdvözölje.
„Igen“ válaszolá „ez Davis úr és gondolom ön bizonynyal eltalálja, miért jöhetett ?“
Л SZIKLÁN. 79
„Keménylem nem azért, hogy napsugarunktól megfoszszon bennünket!“ Ezzel Lillát ölébe vette. „Nem bizony, ugy e nem ily szomorú hírrel jött ?“
„Csak egy kis türelem, barátom.“ Az öreg úr leült s a zsebében keresett valamit. „Csak addig várjon, mig meghallotta mi van e levélben, majd akkor meglátja, hogy mit gondol e kis leány elmenetele felől.“ S kezdé olvasni fennhangon:
Mélyen tisztelt uram !Egy órával ezelőtt kaptam meg a tele-
grammot. Az a tudósítás egészen örömittas állapotba ejtett. Hallottuk, hogy a Viktoria hajótörést szenvedett s kicsikénket halott gyanánt sirattuk. Szegény nőm a szomorú befolytén súlyos beteg lett.
Mondanom sem kell, mit éreztünk, midőn meghallottuk, hogy gyermekünk él s a mi több — hogy egészséges és vidám.
A legközelebbi hajóval Angolországba utazunk, hogy drága kincsünket elhozzuk. Nőm még mindig nem elég erős, hogy már e héten elutazhassunk, különben mennénk azonnal. Ezer köszönet a derék embereknek,
80 A SZIKLÁN.
kik kis lányunkat megmentették! Azt hiszem, nem sokára élőszóval mondhatok köszönetét érette. Most sokkal izgatottabb állapotban vagyok, minthogy többet Írhatnék.
Gyermekünket jó barátaink magukkal vitték. Elébb el akartuk küldeni Indiából, még mielőtt a forró évszak be nem következett, mert nekem még két hónapig maradnom kellett. Ezért nem lehetett az utasok között Villiers nevűt találni. Szivemből köszönöm az Ön fáradozását, hogy gyermekünk megmentéséről értesülést nyerjünk. Maradok Önnek
örökre lekötelezettje Villiers Eduard.
„Nos?“ mondá az öreg úr, mosolyogva tekintve reám, bár szemében könyet észlel- heték, „nem akarják vissza adni nekik ?“
„Hogy ne“ válaszolá öregapám. „Nem szólhatunk semmit ellene. Mily boldogok a szegény emberek !“
„Lilla“ mondám, a gyermeket ölembe véve, „mit gondolsz, ki jön tégedet meglátogatni ? Anyád jön — igen a Mama jön a kis Lillát meglátogatni.“
A kis gyermek komolyan tekinte reám,
81Л SZIKLÁN.
a „mama" szót még nem felejtette el. Szemei kitágultak, nehány másodperczig csendesen maradt s gondolkozott és azután fejével okosan bólintva mondá: „kedves mama jön látni Lillát."
„Áldja meg az Isten!" mondá az öreg úr s megczirogatá kis szőke fejét. „Úgy látszik már mindent ért."
Reggelihez ültünk s evés közben felém fordult Davis úr s kérdé, hogy a czédulát olvastam-e ?
„Igen uram", válaszolá öregapám „hogy ne olvastuk volna." Azután mindent el mondott mi történt Miller úrral s mit mondott nekem az utolsó nap reggelén. „És most" tévé hozzá öregapám „szeretném, ha nekem lenne szives megmondani, mint juthatok én a sziklára. Mert most a homokon állok. Kétséget sem szenved s utolszor azt mondá ön nekem, hogy a homok nem lesz képes kiállani a vihart."
„Az nagyon szomorú dolog volna!" mondá az öreg úr, „ha ön a homokon volna még akkor is, midőn a nagy vihar kitör."
„Oh, úgy van uram, gyakran gondolokTengeren megmentve. 6
82 Л SZIKLÁN.
erre; midőn éjjel ágyamban fekszem és a szél és a habok tombolnak; eszembe jut ama bibliai vers, melyben a dühöngő tengerről és a csüggeteg emberi szívről van szó. Ó Istenem, mily aggodalom szállana meg engemet, ha ama nap beköszöntene, és én látnám az Urat dicsőségében megjelenni!"
„Egy cseppet se’ aggódjék ön, ha a sziklán áll" mondá a mi öreg barátunk. „Mindazok, kik Krisztushoz jutottak s benne nyugosznak, ép oly biztosan érzik magukat ama napon, mint ön itt e házban, midőn ott kinn a vihar dühöng. “
„Igen uram, azt jól értem; de azt nem értem teljesen, mit ért ön az alatt, midőn azt mondja: a sziklára jutni. Ezt még nem értem egészen uram."
„Nos" folytatá Davis úr, „mit tenne ön, ha ez a ház ott a parton a homokon épült volna, és ön tudná, hogy a legelső vihar a tengerbe sodorná?"
„Hát uram egyik követ a másik után hordanám ide a sziklára és újra építeném."
„Úgy van Iй mondá Davis úr. „Ön az ön üdvössége reményét homokra építette.
A SZIKLÁN. 83
Vagy is az ön saját jó cselekedeteire, mind megannyi csupa homokbuczkákra. Ön jól tudja, hogy így cselekedett.“
„Igen“, monda öregapám, „ezt jól tudom.“ „Na hát barátom, rontsa le! Mondja ezt
magának: én egy elveszett ember vagyok, ha ott maradok a hol most vagyok. Minden reménységim a homokra építvék. Azután építse reménységét valami jobbra, olyan valamire, a mi a viharnak ellent áll; építse azt Krisztusra! Ö az egyedüli út, mely mennybe vezet. О azért halt meg, hogy ön, szegény bűnös ember, oda juthasson. Helyezze reménységét ő benne ! Abba vesse bizodalmát, a mit ó önért tett — mint az ön egyedüli mennyei reménységébe — ez teszi azt, hogy: sziklára építeni!“
„Igen uram, most már teljesen értem önt.“ „Ezt mívelje“ mondá Davis úr, „és akkor
az ön reménysége biztos és hú leend, egy jó reménység leend, melyet semmi meg nem ingathat. És ha az utolsó nagy vihar jön, nem árthat önnek semmit. Ama napon oly biztos s oly ment leend ön, mint itt a világító to-
84 A SZIKLÁN.
ronyban, midőn kívül a zivatar dühöng; mert ön akkor a rendületlen sziklán áll/4
Már nem emlékszem teljesen az egész beszélgetésre — de arra emlékszem, hogy mielőtt eltávozott volna tőlünk, letérdelt velünk és imádkozott: hogy majd amaz utolsó nagy vihar alkalmával mindnyájan a sziklán állhassunk.
Arra is emlékszem, hogy az nap estve öregapám, midőn nekem „jó éjt" kívánt, még ezt is mondá:
„Azt hiszem fiam, hogy mától fogva nem tudnék elaludni elébb, míg én is, mint Miller úr, ama szavakat el nem mondom:
Krisztus rendületlen kőszál,Ki rajta áll meg nem ing.Kívüle minden alap száll,Mint a homok sülyed mind.
És én azt hiszem, hogy öregapám mégis tartotta a mit mondott.
XII. FEJEZET.
Napsugarunkat elviszik.
Hideg, barátságtalan reggel volt; a szél süvöltött s az eső ablakunkat verte. Sokkal nedvesebb és hidegebb volt, mint hogy Lilla kimehetett volna, azért mi lapdást játszottunk a konyhában , míg öregapám és apám a töltésre mentek.
Lilla ezen reggel a legszebb volt. Kék szoknyában volt, melyet öregapám vett s még Millerné készített számára s előtte fehér kötény. Elragadtatással sikoltott valahányszor a lapdát feje fölött elhajítottam s utánna kelle szaladnia, hogy megfogja.
Az ajtó kinyílt s atyám berohant rajta.„Sanyi, itt van Lilla? Megjöttek !“„Ki jött meg atyám?“ kérdezém.De már nem volt ideje a feleletre, mert
86 NAPSUGARUNKAT ELVISZIK.
az ajtó feltárult s öregapám betoppant egy úrral és asszonysággal A mint a nő a gyermeket megpillantotta, odaszaladt hozzá, karjaiba zárta, s úgy átölelte, mintha soha sem akarná elbocsátani. Azután ölébe vette ked- venczét, megsimogatta kezecskéit, csevegett hozzá s aggódva tekintett reá, hogy vájjon emlékszik-e még ő reá.
Lilla először némi zavarral tekintett reá7 lecsüggesztette kis fejét és nem akart anyja szemébe nézni. De a mint anyja beszélgetett vele, megismerte hangját, és midőn Villiersné könnyektől elfojtott hangon a kicsitől kérdé: „Nem ismersz engemet kis Lillám, kedves kis Lillám, ki vagyok hát én ?“ ekkor a gyermek anyjára tekintett, mosolygott és mondá „Lilla kedves mamája" s kezecskéjével megsimogatta anyja arczát.'
A mint ezt láttam, többé nem tudtam szomorkodni a felett, hogy a kis gyermeket elviszik tőlünk.
Oly jól emlékszem ama kedves reggelre. Villiers úr és neje oly kedvesek, oly jók ;s oly hálásak voltak irányunkban mindazért, a mit öregapám és én a gyermekkel tettünk.
NAPSUGARUNKAT ELVISZIK. 87
Úgy találták, hogy most sokkal szebb és erősebb, mint mikor Indiát elhagyta, s a felett is nagyon örültek, hogy azt a keveset, a mit odahaza tanult, nem feledte el. Úgy látszott, mintha Villiersné szemei a gyermekre tapadtak volna. Bárhova ment s bármit tett, anyja mindenüvé követte; soha sem felejtem el, mily boldognak érezték magukat apja és anyja. De a legszebb napnak is csak el kell egyszer múlnia. Már este meg kellett érkezni a csónaknak, mely Villiers urat és nejét és a gyermeket a szárazföldre szállítandó volt.
„Uram" mondá öregapám a gyermeket térdeire ültetve „senkinek a távozása sem okozott oly szomorúságot, mint e kis gyermeké most — soha mióta élek. Napsugaramnak neveztem őt, uram. Megbocsát, ha azt mondom, hogy ön rosszat cselekszik velem, midőn elveszi őt tőlem."
„Úgy hát nem tudom mit mond ön ahoz, ha meghallja, hogy én még többtől is meg akarom önt fosztani" mondá Villiers úr.
„Még többtől megfosztani?" viszonzá öregapám.
„Igen“ mondá Villiers úr, kezét vállamra
88 NAPSUGARUNKAT ELVISZIK.
téve. „Én még unokájától is meg akarom önt fosztani. Az valóban nagy kár volna, ha egy ilyen ügyes fiú egész életén keresztül ide, erre a szigetre volna kárhoztatva. Engedje hogy velem jöjjön. Három vagy négy évig valami jó iskolába járatom, s azután majd valami jó állomást szerzek számára — hogy majd egykor a világban könnyen boldogulhasson. Nos barátom, nem nélkülözhetné ön atyjával együtt őt?*'
„Ah — mondá öregapám — nem tudom mit válaszoljak önnek uram. Az valóban igen-igen nagy szívesség öntől, Sanyi részére pedig igen nagy szerencse lenne — valóban az lenne — de én mindig úgy gondoltam, hogy halálom után majd ő jön helyemre.“
„Az ám — mondá atyám — de nézd csak apám, azért vagyok én itt; és ha Viliiére úr valóban oly szíves lesz, hogy Sanyit magával viszi, én azt hiszem az igen nagy szerencse lesz ránk nézve, hogy neki ilyen jó pártfogója akadt.“
„Igazad van Dávid, igazad van. Nem szabad önzőknek lennünk, és nemde ön meg
NAPSUGARUNKAT ELVISZIK. 89
engedi, hogy néha majd meglátogasson bennünket — ugy-e bár?“
„Minden bizonynyal“ monda Villiers úr, „a szünidőt mindig itthon töltheti és majd elbeszélheti diák élményeit. Nos, Sanyi, mit mondasz te erre ? A mi városunkban van egy igen jó iskola. Közel lennél hozzánk s az ünnepeket nálunk tölthetnéd s majd megnézheted, hogy a te kis védenczed nem felej- tette-eel, a mit tőled tanult. Mit szólsz hozzá?“
Valóban nagyon megörültem s nagy hálával tartoztam ezen nagy szívességért. Apám és öregapám azt mondották, hogy soha sem lesznek képesek meghálálni jóságát.
„Hogyan, barátaim, meghálálni?“ mondá Villiers úr, „én nem tudom önöknek ezt meghálálni soha. Gondoljanak csak kissé arra, mit adtak önök nekem,“ ezzel átkarolta kis leányát. „Tehát ezzel rendben vagyunk. És mikor jöhet el Sanyi?“
Öregapám még egy hónapi időt kért, a mibe Villiers úr bele is egyezett; mert akkor épen szünidő volt és az iskola épen egy hónap múlva állott be. így történt, hogy azon
90 NAPSUGARUNKAT ELVISZIK.
délután azon reménynyel vettem búcsút Lillától, hogy nemsokára viszontláthatom.
Atyja Júliának nevezte, mert az volt a neve. Lilla inkább csak a gyöngédség kifejezése volt. Bár Julia tán szebb név, de a kis leányra mindig csak mint az én kedves kis Lillámra gondoltam.
Sóba sem felejtem el, minő hangulatban voltam én azon egész hónap alatt. Egészen uj élet tárult fel előttem.
Oregapám, édesapám és én minden este az őrszobában ültünk a kandalló mellett s beszélgettünk jövőm felől. Mindennap a szigeten bolyongtam s elgondoltam, mily nehéz lesz majd Isten hozzádot mondani s kilépni a nagy világba.
Az öreg Davis úr látogatása óta házunknál nagy változás történt. A biblia levándorolt régi helyéről, szorgalmatosán tanulmányoztuk és olvasgattuk. A vasárnap nem volt többé a hét többi napjaihoz hasonló, hanem a mennyire a szigeten tehettük, megünnepeltük.
Öregapám egészen más ember lett. A régiek elmúltak és ime mindenek megújultak.
NAPSUGARUNKAT ELVISZIK. 91
Irányomban jobb volt, mint valaha s nagyon szomorú lön, midőn arra gondolt, hogy én eltávozom.
Egy napon meg is mondtam neki: „Öregapám, ha édesapám meg nem jött volna, akkor én soha sem hagytalak volna el tégedet. “
„Bizony fiam — mondá ő — azt hiszem akkor nem tudtam volna nálad nélkül meglenni. Apád épen jókor jött meg. Igaz-e Sanyi.“
Végre elérkezett a Villiers úr által kitűzött nap, melyen ő elibém jött azon városba, a hol a hajó minden hétfőn kikötött.
Öregapám és édesapám elkísértek a töltésre és a hajóra, öregapám végső szava, melyet bucsuzásul mondott, ez volt:
„Sanyi fiam, maradj a sziklán — de minden bizony nyal megmaradj ám a sziklán.“
És én azt hiszem, hogy öregapám e szavait soha sem felejtettem el.
Ekkor már ő szinte a sziklán állott.(Máté VII. 25.)
„A ki értem megnyilálRejts el óh örök kőszál!Az ;i viz, s a drága vér,
92 NAPSUGARUNKAT ELVISZIK.
Melyet ontál я bünér’:Két ír legyen lelkemnek Bűntől, vádtól mentsen meg.
Törvényednek eleget,Kezem óh nem, nem tehet; Buzgóságom égne bár,S folyna könnyem, mint az ár: Elégtételt az nem ad,Csak Te válthatsz meg magad.
Jövök, semmit nem hozva A keresztbe fogózva;Meztelen, hogy felruházz : Árván, bízva, hogy megszánsz, Nem hagy a szenny pihenést Mosd le óh, mert megemészt.
Míg kis időm eltelik S majd midőm rám estellik S szállók más tájak felé Az ítélő szék elé A ki értem megnyilál Rejts el óh örök kőszál!"
K. F.
T ARTALO М.
Fejezet. LapI. Az én sajátságos otthonom.......................... 5
II. Tűzfény a tengeren...................................... 13III. A megmentett csomag................................ 19IV. A mi kis Lillánk........................................... 27V. A napsugár nálunk marad.......................... 35
VI. Az öreg úr kérdése.................................... 43VII. Süni köd......................................................... 50
VIII. A csónakot várva........................................ 57IX. Változás a világítótoronyban..................... 65X. A mi új szomszédunk.................................. 71XI. A sziklán......................................................... 78
XII. Napsugarunkat elviszik................................ 85
жfisig