Fülöp Sándor

Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem Clujra

Fülöp Sándor élete a harctéren, a szovjet fogságban és a román gulágon

Sajtó alá rendezte és bevezetővel ellátta Papp Annamária

Pallas-Akadémia Könyvkiadó Csíkszereda, 2010

A kötet megjelenését a Communitas Alapítvány támogatta

COMMUNITAS ALAPÍTVÁNYAlapította az RMDSZ

A borítót Bende Attila tervezte

A nem archív felvételeket Rohonyi D. Iván készítette

© Fülöp Sándor, 2010 Pallas-Akadémia, 2010

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

AJÁNLÓ

Első találkozásom Fülöp Sándor bácsival mélyen emlékezetembe vésődött. Fiatal történészként, a 20. század eseményeit kutató munkám során lehetőleg a közelmúlt történéseit átélt, valamikori szemtanúkat is igyekszem megszólaltatni. Ilyen céllal kerestem fel Fürdő utcai otthonában még 2005 őszén Fülöp Sándort, a bennünk, erdélyi emberekben nosztalgikusán szép emlékeket támasztó Magyar Királyi Honvédség egykori altisztjét.

Hosszú, több órás beszélgetésre, évtizedek súlya alatt nehezen kibontakozó emlékfoszlányok fárasztó összeillesztgetésére készültem. Nem ez várt rám! Meglepően fiatalos lendülettel fogadott az akkor már 85-ik életévét taposó, egyenes tartású öregúr. Mielőtt az interjúra térhettem volna, mosolyogva tolta elém sűrű kézírással teletűzdelt lapokból álló, vaskos kéziratát. Emlékeit még a kilencvenes években papírra vetette. Kiadni azonban, a múlt iránt egyre inkább közömbössé váló világunkban, önerejéből akkor még nem tudta. Mégsem mondott le soha erről, és ma már részleteiben is feltűnően pontos visszaemlékezése a mögöttünk hagyott évszázad memoárirodalmát gazdagítja.

Nem tudományos történelemkönyvet tart kezében az olvasó. Olyan korrajz ez, amely élő emlékek sorából tevődik össze. A szemtanú, az események átélője írja le benne mindazt, ami vele történt. Igazi 20. századi sors az övé! Fülöp Sándornak ugyanis igencsak kijutott a múlt század pokoljárásából. Kétévi katonáskodását fél év aktív frontszolgálat súlyosbította, majd négy év szovjetunióbeli hadifogság pecsételte meg. Mindezzel azonban még korántsem ért véget a szerző 20. században átélt kálváriája, hiszen 1956 felemelő pillanatáért hat év politikai fogsággal kellett fizetnie. Emlékezéseit ezekről az időkről is följegyezte.

Munkája régen elveszett naplójának aprólékos rekonstrukciója. Igényes, pontos, mégis olvasmányos mű. Az átélt élmények – éppúgy, mint a szenvedések – elevenek, mintha nem is érződne rajtuk öt évtized kényszerű hallgatásának nyomasztó súlya. Ahogy a szerző maga mondja: „ Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása…”

Fülöp Sándor élettörténete apáinké, nagyapáinké is egyben. Mégis ma kevés fiatal érdeklődik iránta, mert globalizálódó világunkban nem mondható divatosnak. A kommunizmus negyven éve alatt pedig nemhogy írni, de még beszélni sem volt ajánlatos szovjet hadifogságról, politikai börtönökben való szenvedésről. Napjainkban a memoárirodalom ugyan felszabadult már a politikum bilincseiből, helyette viszont a társadalmi közömbösség fojtogatja. Ebből próbál kitörni – Koestler és Szolzsenyicin nagyszerű példáját követve – Fülöp Sándor visszaemlékezése, amely az újabb erdélyi magyar emlékirodalom olyan kitűnő művei mögé zárkózhat fel, mint Kiss Jenő irodalmi színvonalú alkotása, az Ithaka messze van, Ercsey Gyula megrázó erejű könyve, a Farkasok árnyékában, vagy Szabó György lebilincselően őszinte vallomása, a Kolozsvári deportáltak az Uralban.

Hiszem, hogy e kötet – a közelmúlt mélyebb, igazán emberközeli képét mutatva –, hozzásegíthet mai világunk jobb és könnyebb megértéséhez. Ezáltal nem csak a történészi munka egyszerű eszköze, hanem egyben mindannyiunk számára hasznos és tanulságos alkotás.

Murádin János Kristóf

KINCSKÉNT ŐRIZENDŐ SOROKVannak emberek, akiknek élete maga a történelem. Akarva-akaratlanul úgy alakult

sorsuk, hogy a történelmi eseményeknek nemcsak külső szemlélői voltak, hanem azok tényleges szereplői, bizonyos, a tőlük telhető mértékben formálói és alakítói is. Közéjük tartozik a jelenleg Kolozsváron élő, immár 89. életévét betöltő Fülöp Sándor is, akinek életútja és pályafutása történelmi korszakok egész sorát öleli át: a második világháború, a frontszolgálat, a hadifogság, a kommunizmus, az '56-os magyar forradalom és szabadságharc stb. Több mint fél évszázad telt el a szóban forgó történések óta, amelyeknek e könyv szerzője is részese volt, de hála a jó Istennek, Sándor bácsi még itt van közöttünk, s viszonylag jó egészségnek örvend. A sok megpróbáltatás és nehézség ellenére irigylésre méltóan tele van életkedvvel, lendülettel, energiával és tenni akarással, készen arra, hogy továbbadja a fiatalabb és a későbbi nemzedékek számára azt az óriási tapasztalatot, amelyet a hosszú évek folyamán szerzett, s a sors kirótt rá. Ezért a kilencvenes évek elején úgy döntött, hogy tollat ragad, és elveszett naplója pótlására megpróbálja rekonstruálni a második világháborúban átélt eseményeket, illetve az azt követő történéseket, bár igaz, hogy papírra vetett visszaemlékezéseit eredetileg csak magának szánta, nem a nagyközönségnek. Később azonban elképzelése megváltozott, mert úgy gondolta, hogy a közvéleménynek is tudomást kell szereznie a történésekről, ezért visszaemlékezéseiből részleteket kezdett közölni a kolozsvári Szabadság című napilap hasábjain. Bevallása szerint azonban fel sem merült benne annak lehetősége, hogy élettörténete – főleg a maga teljességében – valaha könyv formájában is megjelenhet. Amikor erről beszélgetni kezdtünk, eleinte kissé tartózkodóan reagált: vajon tényleg annyira érdekesek az általa papírra vetett sorok, hogy azokat érdemes kötetben kiadni? Kételyeit és fenntartásait végül sikerült leküzdenie, és rövid időn belül elkezdődött a közös munka: az anyag szerkesztése, letisztázása, kiegészítése; előkerültek a régmúlt időket idéző fényképek, illusztrációk, iratok, hazahozott emléktárgyak stb.

Fülöp Sándor kitűnő munkatársnak bizonyult: a közös szerkesztés rendkívül könnyen, gördülékenyen és simán zajlott, így különösebb gondok nélkül állhatott össze a könyv kézirata. Előrehaladott kora ellenére Sándor bácsi emlékei ma is frissek, a múlt történései elevenen élnek benne, s mindezt visszaemlékezése is hűen tükrözi. A könyv szerzője megjárta a poklok poklát, igencsak kijutott neki a huszadik századból, de minden helyzetben becsületesen és méltó módon sikerült helytállnia, meg tudta őrizni emberi és erkölcsi tartását, s képes volt eleget tenni mindazoknak a kihívásoknak, amelyeket a sors rótt rá. Három ízben volt a szó szoros értelmében arasznyira a haláltól: kétszer arcvonalszolgálata közben, később pedig a hadifogságban kiütéses tífusszal fertőzötten a „halál vendége”.

Fülöp Sándor egyidős az erdélyi magyarság kálváriájával, ugyanis 1920. augusztus 17-én született Kolozsváron, valamivel több, mint két hónappal az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés aláírása után. Apja, Fülöp György kereskedő volt, a család egy kis boltot is működtetet a kincses városban; édesanyját Ürmösi Erzsébetnek hívták. Fülöp Sándor elemi- és középiskolai tanulmányait magyar nyelven végezte Kolozsvárott, az első gimnáziumi osztályt a Római Katolikus (Piarista) Főgimnáziumban, a másodikat, harmadikat és negyediket pedig Gyulafehérváron, a Gróf Majláth Gusztáv Károly Líceumban. A negyedik gimnáziumi osztály elvégzése után szülei számára komoly fejtörést okozott továbbtaníttatása, mivel a hírhedt Constantin Angelescu oktatásügyi miniszter idején magyar tanulónak érettségiznie szinte lehetetlen volt. A maturandusokat nem saját tanáraik, hanem idegen román tanügyi bizottság vizsgáztatta, csakis román nyelven, nem is Gyulafehérváron az Alma Materben, hanem Déván. Kolozsvárott a három

magyar tannyelvű (katolikus, református és unitárius) felekezeti fiú középiskolából mindössze három végzősnek sikerült az érettségije.

Ilyen kilátásokkal nem volt tehát ajánlatos a gimnázium felső tagozatán való továbbtanulást megkísérelni. Ezért katolikus pap nagybátyja javaslatára Marosvásárhelyen a Római Katolikus Tanítóképzőbe felvételizett 1937 őszén. A tanítóképző utolsó évét viszont már nem ott, hanem Kolozsvárott, az Eperjes utcában végezte el, mivel az 1940-es, második bécsi döntés után megnyílt a helyi Magyar Állami Líceum és Tanítóképző Intézet. A tanítói képesítést az 1941. júniusi sikeres vizsga nyomán szerezte meg, de csak rövid ideig tanítóskodott, mert 1942. október 4-én be kellett vonulnia első tényleges katonai szolgálatára

Besztercére, a 33. hegyivadász zászlóalj (parancsnoka Beke Miklós alezredes) első lövészszázadához (parancsnoka vitéz Sebeshelyhy Lajos százados), mint karpaszományos újonc. A tartalékos tiszti tanfolyam első félévét 1943-ban végezte el Gyimesfelsőlokon, a 32-es hegyivadász laktanyában. Iskolaparancsnokuk Varga József főhadnagy volt, Fülöp Sándor akkor karpaszományos őrvezető ranggal rendelkezett. 1943 nyarán lépett elő karpaszományos tizedessé rajparancsnoki beosztással anyaalakulata első századában. A tartalékos tiszti tanfolyam második félévét, a hadapródiskolát a kárpátaljai Rahó városában járta ki 1944. március végén, parancsnoka itt Nemes Moulliárd Oszkár százados volt. Közben hadapród szakaszvezetővé lépett elő, s ezzel a rendfokozattal mozgósították 1944 áprilisának első napjaiban Borgóprundról a keleti frontra, a 33-as zászlóalj első századában szakaszparancsnok-helyettesi beosztással, ahol szakaszparancsnoka Daróczi László tartalékos zászlós volt. A tanfolyamot azonban időnap előtt feloszlatták, de mint annak végzettjeit, Fülöp Sándort is minősítették.

Arcvonalszolgálatot a kolomeai térségben teljesített. Itt léptették elő hadapród őrmesterré 1944. május 1-től, szakaszparancsnoki beosztással. Ugyanez év szeptember 17-én harc közben, lőszerhiánnyal és ellenséges túlerővel szemben hadifogságba esett Daróczi László zászlóssal és alárendeltjeikkel a Kopiecka (1225 m) nevű magaslaton, Worochta és Zabie községek között. Ez az a pillanat, amikor újabb fordulat állt be Fülöp Sándor életében, éspedig a négy éven át tartó szovjet fogság, ahonnan csupán 1948 nyarán szabadult. Itthon azonban ismét új helyzet fogadta: a világpolitikai történések nyomán időközben Romániában is megváltozott az államhatalmi rendszer, főleg miután 1946 novemberében a kommunisták ténylegesen is átvették a hatalmat, s Fülöp Sándornak is szembesülnie kellett mindazzal, amit az új rendszer – a kommunista diktatúra – jelentett.

A további események megértése szempontjából fontos tényező, hogy e könyv szerzője a csaknem négyéves fogság alatt kitartóan tanulta az orosz nyelvet. Részint azzal az elgondolással, hogy ennek majd hasznát veheti, részint pedig becsvágyból: ne vesztegesse tétlenül a fogságban eltöltött éveket, hanem egy új nyelv ismeretével térhessen haza. Itthon aztán hasznosíthatta is orosz nyelvtudását, hiszen az 1948-as romániai tanügyi reformmal bevezették az orosz nyelv kötelező oktatását az elemi iskola negyedik osztályától a közoktatás minden fokozatán. Ettől kezdve többé nem tanítóskodott, hanem kizárólag az orosz nyelv tanáraként dolgozott. Fülöp Sándor elmondása szerint 1948 augusztusában állami támogatással a bukaresti Makszim Gorkij Intézetben egy gyorstalpaló nyelvtanár-előkészítő tanfolyamot szerveztek, amelyet jó (8-as osztályzatú) eredménnyel végzett el. E vizsgateljesítménnyel elhelyezkedhetett az országban bárhol, ahol magyar volt az oktatás alapnyelve. Mintegy hétszáz jelentkezőnek több mint fele hullt ki a vizsgán, ami egyben felvételi is volt a négyéves nyelvtanárképző főiskola levelezői tagozatára.

Fülöp Sándor be is iratkozott az első évre, abban a hiszemben, hogy egy orosz tannyelvű intézetben szerezhet orosz nyelv és irodalom tanári oklevelet. Amikor viszont Bukarestből megküldték a tanulmányi anyagot és a tájékoztatót, kiderült, hogy az első

évfolyam hét vizsgatárgyából csak kettő orosz nyelvű, öt pedig román, következésképpen visszalépett. Mert két idegen nyelven kellett volna tanulnia azért, hogy csak az egyik, az orosz nyelv és irodalom tanítására szerezzen képesítést. Oroszul sokkal jobban tudott, mint románul, hiszen a középiskolában elsajátított román nyelvtudását elfeledte. Ugyanakkor számításba vette, hogy ha majd az akkor magyar tannyelvű Bolyai Egyetemen megnyílik az orosz nyelvszak levelezési tagozata, oda azonnal beiratkozik. Az első évet el is végezte, mint az évfolyam legjobbja „holtversenyben” a nagyváradi Szegedi Lászlóval. Beiratkozott a másodévre is…

Kolozsvárott a magyar tannyelvű középiskolák felső tagozatán tanított, közben dolgozott lektorként is a Bolyai Egyetem nyelvtudományi karának orosz tanszékén, ahova versenyvizsgával jutott be. Az orosz lektorátus katedrafőnöke az alapszakmája szerint fogorvos, dr. Kuznyec(tz)ova Nina volt. Lektor-munkatársai pedig a bölcsészkaron Sebők Péterné Kiss Ilona (Lonci), Fogarassy Józsefné Szavka Klára, valamint (az alapszakmáját tekintve eredetileg jogász) dr. Lukács László. Valamennyiük közül egyedül Demeter Jánosné Zajzon Rozália (Boci) tanársegéd volt, aki addigra „házilag” el is végezte az orosz nyelv- és irodalomszakot.

Fülöp Sándor két tanévet oktatott az egyetemen, amikor is 1950 őszén megszűnt az angol, a német, a francia, tehát a nyugati modern nyelvek, valamint a klasszika filológia (latin-görög) tanszéke. Ez már előrevetítette az önálló magyar egyetem elsorvasztásának az árnyékát. Az e katedrákon oktató huszonöt tanár mindegyike középiskolába került, velük együtt Fülöp Sándor is. Elmondása szerint nem volt a kommunista párt tagja, politikai magatartása szintén nem volt megfelelő ahhoz, hogy állását szilárdítsa.

A továbbiakban csak a kolozsvári, magyar tannyelvű koedukációs Tanítóképző Intézetben tanárkodott. Ezen kívül az Oktatásügyi Minisztérium által a szaktanárok számára szervezett nyári tanfolyamok egyik szakelőadója volt 1950-ben Kolozsvárott, 1951-ben Marosvásárhelyt, 1952-ben Sepsiszentgyörgyön, majd 1953-ban ismét Kolozsvárott. Román tannyelvű iskolák számára orosz tankönyv (VII. osztályos) átdolgozására is kötött vele szerződést a fővárosi Tankönyvkiadó 1952-ben az 1953-54-es tanévre. Ugyanakkor a kolozsvári magyar tannyelvű iskolákban tanító orosz szakos tanárok pedagógiai körének volt a vezetője, valamint módszertani felelősként a városi és vidéki iskolákat látogatta a Tartományi Tanügyi Osztály megbízásából.

Fülöp Sándor 1952 decemberében nősült, második felesége szintén oktató volt az akkori Magyar Autonóm Tartomány egyik általános iskolájában. Mivel helyhiány miatt feleségének nem sikerült átjönnie Kolozsvárra, ezért Fülöp Sándor kérte az áthelyezését 1953. szeptember elsejei hatállyal. És már csak három év választ el attól az újabb nagy történelmi mérföldkőtől, amely a továbbiakban hosszú időre meghatározta Sándor bácsi életének alakulását: az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Közismert, hogy ennek következményei és hatásai Erdélyben is alaposan érezhetőek voltak: a terror, a megfélemlítések, a letartóztatások, a kirakatperek sorozata és a futószalagon kiosztott súlyos börtönévek mindennaposakká váltak. Fülöp Sándor ebből is kivette a részét, hiszen a kommunista hatalom elleni agitáció vádjával 1956-ban letartóztatták és hat év javítóbörtönre ítélték. Megjárta a marosvásárhelyi és a szamosújvári börtönt, a Duna-delta kényszermunka-táborait, és csak teljes büntetése letöltése után, 1962 őszén szabadult. A történtek után azonban csak fizikai munkát vállalhatott, oktatóit nem, ezért – nem véletlenül – tartja elítélését életfogytiglaninak.

Visszaemlékezése három egymástól elkülöníthető, de ugyanakkor egymással szorosan összefüggő részre osztható: a fronton teljesített katonai szolgálat, a szovjet fogságban eltöltött évek, majd az 1956-os politikai meghurcoltatás.

Markó Györgynek, a budapesti Hadtörténeti Levéltár igazgatójának Fülöp Sándorhoz írt levele

Külön fejezete a könyvnek Fülöp Sándor hadifogságban és a szamosújvári börtönben írt verseiből összeállított válogatás. A visszaemlékezést még teljesebbé és érthetőbbé

teszik a fronton és a hadifogságban készült fotók, illusztrációk, valamint a hazahozott, és ma is kincsként őrzött emléktárgyakról készült felvételek. Összességében rendkívül izgalmas és érdekfeszítő történet leírását tartja az olvasó a kezében. A visszaemlékezésből nem hiányoznak az emberek arcára mosolyt csaló, a katonaéletre jellemző vidám történetek, de a háborúval, fogsággal és börtönélettel járó megrázó és megrendítő esetek sem. S mindez élvezhető, olvasmányos, könnyed stílusban megírva, a Sándor bácsira jellemző szerénységgel és alázattal.

Fülöp Sándor visszaemlékezése felbecsülhetetlen értékkel bír mindannyiunk számára. Személyes, szubjektív élettörténetének közzététele által hozzájárul ahhoz, hogy érthetőbbé váljon huszadik századi történelmünk, és tovább tisztuljon az erről alkotott kép. Hogy ez a munka nem volt hiábavaló, alátámasztja az a Fülöp Sándornak címzett levél is, amelyet a budapesti Hadtörténeti Levéltár igazgatója, Markó György őrnagy írt 1994 májusában. Ebből kiderül, hogy az erdélyi '56-os eseményeket kutató néhai Gagyi Ballá István kolozsvári történész eljuttatott egy példányt a budapesti Hadtörténeti Levéltárba Fülöp Sándor „háborús emlékezéséből”, amelyet a Tanulmányok, visszaemlékezések, kéziratok című külön gyűjteményben kívánnak megőrizni az utókor számára. Vallomása szerint az igazgató-őrnagy nagy érdeklődéssel vette kézbe Fülöp Sándor írását azért is, mert a háború folyamán megsemmisült jelentős mennyiségű eredeti dokumentum miatt a magyar hadtörténetírás fokozattan támaszkodik az egykori események résztvevőinek visszaemlékezéseire és naplóira.

„Sajnos, mind az 1. hegyi dandár, mind a 33. határvadász zászlóalj iratai elvesztek a háború alatt, így visszaemlékezéséből újabb – eddig nem ismert – adatokat ismerhettünk meg. [Fülöp Sándor] írásainak a hadifogsággal kapcsolatos része is sok hasznos adalékkal szolgál. Visszaemlékezéséből a háborút át nem élt olvasók is átérezhetik a fogságba esés válságos pillanatait, amikor a hadifoglyok élete szinte a fogságba ejtőktől függött. Írásaiban szemléletesen, olvasmányosan írja le a szovjet hadifogolytábori állapotokat. Kérem, fogadja elismerésemet szíves fáradozásáért, amellyel összeállította a sok hasznos történelmi adalékot tartalmazó visszaemlékezését. Az írást a Tanulmányok, kéziratok gyűjteményében őrizzük meg az utókor számára” – olvashatók Markó György méltató sorai.

E kötet megjelenése által lehetőség nyílik arra, hogy Fülöp Sándor visszaemlékezését olvasva a nagyközönség is jobban betekintést nyerjen saját történelmébe, és jobban megismerje annak egy szeletét.

Őrizzük tehát mindannyian kincsként az itt következő sorokat.Papp Annamária

PROLÓGUS

A besztercei vasútállomáson három gőzös áll a negyedik vágányon: Az elsőnek, jaj, be füstöl a kéménye! Azzal visznek az orosz határszélre…(Katonadal)

Elveszett naplóm pótlására tallózom a második világégés immár hamvadó tüzében átélt keresetlen kalandjaim vázlatos történetét. Nem voltam hőse, bátor-botor vitézkedője élményeimnek. Csupán a kényszerűség kötelezett harcra, helytállásra ott, ahol már minden reálisan gondolkozó tudta, hogy a bekövetkező eseményeknek gátat vetni nem lehet, csak

esztelenül vagy lelkiismeretlenül hajtani pusztulásba a magyar férfiak színe-javának – e háborúra kellőleg és korszerűen föl se szerelt – tömegeit.

Emlékeim ma is frissek. Fülemben az induló szerelvényen fölzendülő hetyke katonadal, majd az ágyúdörgés, géppuskakattogás, kézigránátok lángot és fekete füstöt vető robbanása, az egészségügyiek („dögészek”) riadt hívása, ha embert roncsolt az aknagránát szétfröccsenő szilánkja, sebesültek jajgatása vagy a haldoklók hörgése. A Kárpátokból a Prut folyó mentén (Jablonica, Jamna, Tatarow, Mikulicin, Jaremcze, Dora, Delatin) leereszkedőben a kolomeai térségen látom a tűzvonalnak az éjszakában lobogó fényét húsz kilométeres távolságból, majd igen közel a ködös hajnalból előtörő ellenséges harckocsikat, föllobbanó torkolattüzeket, égő vagy már fölperzselt falvakat, fölpuffadt, kékesfekete, temetetlen hullákat. Érzem a fenyvesek gyantaillatát, érzem a bunkerembe is belibbenő, émelyítő hullabűzt. Fölidézem a hadifogság kezdeti sivárságát, amelyet úgy-ahogy elviselhetővé tett az otthonosságot igénylő szépérzék és a szorgalom a továbbiakban.

Két ízben voltam a szó szoros értelmében arasznyira a haláltól arcvonalszolgálatom közben (puskagolyó, gránátrepeszdarab), a hadifogságban pedig kiütéses tífusszal fertőzötten a halál vendége.

Idestova fél évszázad telt el azóta…

Szabadságra készülnének, ha begyúlna a motor… A laktanya udvarán Besztercén, 1943. július 8-án

Gyimesfelsőlakon a tartalékos tiszti tanfolyamon (karpaszományos iskola Fülöp Sándor az álló sorban jobbról a második)

ANGYALBŐRBEN

Hogyan kell a parancsot végrehajtani?

Rég volt. 1943 januárjától hat kemény hónapig a gyimesfelsőloki 32-es hegyi határvadász zászlóalj laktanyájában végeztem a tartalékos tiszti tanfolyam első félévét, az úgynevezett karpaszományos iskolát, amelynek parancsnok-helyettese, Bércessy Károly tovább szolgáló hadnagy úr nyomatékosan éreztette velünk a függelmet (rendfokozati felsőbbrendűségét).

Szombat délutánjaink szabadok voltak. Élhettünk volna a kimenő lehetőségével, ha lett volna hová, és főleg kihez mennünk abban a havasok alján fodrozó Tatros mentén elterülő csángó községben (Csángliában), de inkább levelek irogatásával, olvasgatással és egyebekkel (legkevésbé tanulgatással) töltöttük hétvégi szabad óráinkat bent a laktanyában.

Egyik szombat délelőtt az olvadó hólétől csatakos Ugra pataka völgyében lezajlott sűrű „Feküdj!” vezényszóval fűszerezett harcászati gyakorlat végén magához szólít Bércessy hadnagy úr:

– Ma délután négy órakor Brendli Gyulával együtt jelentkezzék az irodámban! Fontos és sürgős munkáról van szó.

Nagyot nyeltünk erre Gyuszival. Azt nyeltük le, ami nem jöhetett ki a szánkból függelemsértés nélkül.

Hogy megcsonkított szabad délutánomból valamit mégis nyerjek, ebéd után azonnal leültem Csaba László tanfolyamtársammal sakkozni a kettes számú tanteremben. Ott végül bonyolult kombinációban merültem el: hogyan menthetném döntetlenre az utolsó, de vesztésre álló játszmámat, miután 2:1-re vezettem. Sikerült a manőverezés, ámde négy óra is elmúlt már jó néhány perccel a bástyaáldozattal kikényszerített pattra.

Gyorsan felcsatoltam derékszíjamat, mert a derékszíj fontos kelléke a katonai szolgálatnak. Olyan fontos kelléke, mint például a nyakkendő egy civil bankettnek. Ha

derékszíj nélkül állítok be, okvetlenül magamra bőszítem a hadnagy urat. Ez alkalommal már futólépésben siettem az irodához. Kopogtatok. A „Szabad!”-ra benyitok, s látom, hogy Gyuszi már ott ül az íróasztalnál Bércessy mellett. Feszes „vigyázz”-ba pattanok, és szabályszerűen jelentkezem:

– Hadnagy úrnak alázatosan jelentem, parancsára az irodában megjelentem.Bércessy karórájára pillant, s felém fordul:– Mi az oka késésének? Megmondtam.– Maradjon vigyázzállásban a további parancsig!Csaknem három óra hosszat várakozok a további parancsig. Közben Csaba László

sakkpartnerem is bekelletlenkedik hívásra, hogy a nekem szánt irodai munkát helyettem elvégezze (és emiatt reám meg is haragudjon). Én meg „vigyázz”-ban állva asszisztálok. Hétkor fölharsan a vacsorához hívó kürtjelzés (káposzta, káposzta, hús is van benne). A hadnagy úr elküldi két segítségét, majd „pihenj”-t vezényelve hozzám szól:

– Tudja-e maga, karpaszományos őrvezető, hogyan kell a parancsot végrehajtani?Szakszerűtlen vélekedésemet nem fogadja el, hanem oktatólag így folytatja:– Figyeljen ide, karpaszományos őrvezető! Magát azért vezényelték tartalékos tiszti

tanfolyamra, hogy többek között ezt is megtanulja: a parancsot föltétlenül, készséggel, kellő időben és olyan jól kell végrehajtani, amint az a fönnálló körülmények között csak lehetséges. Megértette? S hogy máskor a maga érdekében erről meg ne feledkezzék, bajtársi segítségére leszek. Kölcsön adom holnapig a Szolgálati Szabályzat kézikönyvét. Ebből kikeresi, és a holnapi ébresztőig ötszázszor lemásolja a parancs végrehajtását előíró paragrafust. Reggeli előtt pedig ezzel a könyvvel együtt átadja jól olvasható és új bekezdésekkel megszámozott kéziratát a napos tizedesnek. Végeztem, lépjen le!

Másnap reggeli után templomba menethez sorakozunk az udvaron. Ott áll a hadnagy úr is. Észrevesz, kiszólít a sorból, félrevonul velem, és négyszemközt megenyhült hangnemben ereszkedik le hozzám:

– Láthatja, én megtanultam, amit magától is elvárok, hogyan kell a parancsot katonás szellemben teljesíteni és teljesíttetni.

– Hadnagy úr az egész szolgálati szabályzatot ilyen bámulatosan jól tudja szóról szóra, vagy ezt a paragrafust belőle csak úgy tanulta meg karpaszományos korában, mint én most? – tör ki belőlem a hatalmi túlbuzgóság ellen lázadó irónia.

Bércessy elkomorul, és rám vicsorog aranykoronás fogsorával: – Úgy szellemeskedjen, hogy még kaphat írásbeli föladatot tiszti iskolás létére a függelem tiszteletéről is, ha nem fér a bőrébe. Magának fölötteseivel szemben nincs joga kérdezősködni, csak alázatosan jelenteni vagy kérni. Tűnjön el gyorsan, amíg jól van dolga!

P. S. (Ha volna már kinek) Tisztelt hadnagy (főhadnagy, százados?) úr!Nem tudom, mennyire sikerült a továbbiakban szaporítania vállapja csillagzatát és

fokoznia beosztottaival szembeni lekezelő modorát, vagy ha úgy jobban tetszik: tökéletesítenie pedagógiai módszerét, de biztosítom Önt arról, hogy egykori afférunk immár derűs emlékké szelídült az évtizedek süllyesztőjében, és kirívó személyisége mindmáig nem törpült közömbössé számomra. Ez a kis elbeszélés is tanúsítja ezt, amelyben immár ötszázegyedszer írtam le, hogyan kell a parancsot szakszerűen végrehajtani.

Kulacs és köpenygomb menetöltözethez

A gyimesfelsőloki 32-es hegyi határvadász zászlóalj laktanyakomplexumában iható vízhez csakis a konyhán juthattunk, mert a tisztálkodást szolgáló víz arra alkalmatlan volt. A konyhán töltöttük meg sorbaállással kulacsainkat is. Tavasz volt már 1943-ban, amikor takarodó előtt a háló- és egyben nappali szobánkban egyikünk megszólal:

– Tudjátok-e, hogy ma este szemle lesz?– Miféle szemle? – kérdezzük.– Fekszem le.– Ördög bújjék a szemlédbe – vetem oda…és megjelent…Takarodó után elcsöndesült körletünkbe beront az ügyeletes őrvezető: Riadó

menetöltözettel.Gyorsan készítjük a menetöltözetet. Le a pokrócokat az emeletes vaságyakról! Elő a

sátorlapokat! Összerámolunk fegyverestől minden szükséges kelléket. Megadott időre lent vagyunk a laktanya sötét udvarán, s ott fölsorakozva várakozunk, amíg megjelennek fölötteseink. Varga József főhadnagy, tartalékos tiszti tanfolyamunk parancsnoka, Bércessy Károly hadnagy, a helyettese, és Russay Imre törzsőrmester, gyakoroltató oktatónk. A menet elmarad, de marad rajtunk az öltözet szúrópróbás ellenőrzése, s nyomában a menetöltözetes büntetések sorozata. Bércessy hadnagy úr éppen az én soromat vizsgálja. Hamarosan rám is villogtatja zseblámpáját:

– Adja a kulacsát!Előrántom a kulacsot kenyérzsákom oldalzsebéből, s a kulacs döbbenetesen könnyű.

Még csak nem is kotyog. Bércessy rám förmed:– Miért üres a kulacsa menetöltözethez?– Nem tudom, hadnagy úr. Kulacsom mindig tele volt vízzel.– Ne hazudjon nekem! Most sincs benne víz.…és kihallgatásra rendel kötelesség elhanyagolása, valamint valótlanságot állítás

(hazugság) címén.Kihallgatáson többedmagammal megkapom a karpaszományosok (tisztjelöltek)

szokványos büntetését: nyolc nap menetöltözet reggeli kihallgatásokra.Ebéd utáni sziesztán Brendli Gyula szobatársam bizalmasan közli:– Amíg a kantinban voltál tegnap, Jancsó Béla járt a kulacsoddal. A többi a te dolgod.Harmadik napja járom már a menetöltözetes kihallgatásokat, amikor is az esti

parancskihirdetésen meghallom a Jancsó nevét. Ö veszi át az ügyeletes őrvezetői szolgálatot másnap déltől. Ezt kihallgatáson jelentenie kell.

Parancskihirdetés után ki-ki a tanteremben tartózkodik, ki-ki pedig a szobában ténfereg. Én néhányad magammal bent az ágyak között teszek-veszek. Brendli Gyula is velem van, de Jancsó most nincs közöttünk. Apropó! Tartozom neki a menetöltözetekért. Van egy tartalék köpenygombom. Jó lesz az neki kihallgatásokra. A Jancsó köpenye ágyam mellett lóg szabályosan összeszíjazva. Ide vele! Leakasztom a köpenyt és szétterítem az ágyon. Brendli barátom a bejáratnál állva figyeli a folyosót, hogy jelezzen, ha kell. Ránk nem figyel senki. Én pedig a köpeny jobb alsó szegélyére öltöm föl a kincstári koronás rézgombot. Takarodóra fújnak. Gyorsan mindent visszarendezek. Jancsó jól időzítettem lép be, s ő is nekivetkőzik. Csönd borul ránk. Álomba merülünk.

Másnap jóval ébresztő előtt a sötétben menetöltözetem összeállításán ügyködöm tapogatózva két sorstársammal együtt. Ébresztőre kigyúl a fény. Jancsó is szedelőzködik.

Félórán belül már ott állunk fal mentén a folyosón. Varga főhadnagy úr is kilép a szemközti irodából kíséretével: az írnok, a napos tizedes és a szolgálatvezető Russay törzsőrmester. Kezdődik a kihallgatás Varga főhadnagy úr minden sorra kerülőt végigpásztáz, még a kákán is csomót kereső tekintettel.

Jancsó az első:– Főhadnagy úrnak aláza… Itt dörög rá a főhadnagy úr:– Jancsó! Mi az ott lent a köpenye szélén?

– Ne nézzen le! Emelje föl a fejét és nézzem rám! Mi az ott? Vendéggomb? Pótgomb? Tartalékgomb? Hogy készült föl maga kihallgatásra? Maga csúfolódik velem. Ez már függelemsértés. Russay, azonnal vigye le ezt az embert a fogdába a további intézkedésig.

Gyilkos-tói portya

(1943. III. 9-12.)Napok óta foglalkoztat bennünket a gyimesfelsőloki tartalékos tiszti tanfolyam

négynapos Gyilkos-tói kihelyezésének előkészülete. A tanteremben tereptani órákon már elsajátítottuk a katonai térképek olvasását és a Bézard-féle tájolóval végezhető előre- és hátrametsző műveleteket, azaz a menetcél légvonalbeli elérése tereptárgyak szakaszos bemérésével, valamint álláspont meghatározás a terepen térkép és tájoló segítségével.

Az 1:75 OOO-es léptékhez szolgáló kerekes térképmérőkkel útvonalunkat számítgatjuk kilométerekben a térkép alapján, figyelembe véve, a terepszinti különbségeket is, vagyis a domborzati adottságokat hozzávetőleges számítás végett. Megteendő utunkról térképvázlatokat készítünk. A tér- és időbeosztás pontos tervét papíron már ismerjük. Várjuk a kihelyezési gyakorlat ígéretes élményeit.

Menetterv (Indulás 1943. II. 9-én, visszatérés 1943. III. 12-én):a) A gyimesfelsőloki hegyivadász laktanyától a Gyilkos-tóig (kb. 55 km);

Gyimesfelsőlok, Gyimesközéplok, Hidegség, Bükkhavas pataka (ebédszünet), a vízválasztón át a Domuk patakára, Gyergyóbékás (éjjeli pihenő), Békás-szoros, Gyilkos-tó.

b) A Gyilkos-tótól vissza Gyimesfelsőlokra egy rövidebb útvonalon (kb. 45 km);

A Gyilkos-tótól keletre fekvő táborhelyünkről le a Kisbékás pataka völgyébe, onnan föl a Dömönösön (1188 m), a Határkő (1256 m), a Vető (1335 m), a Tarvész (1371 m) csúcsok alatt, majd Bükkhavas pataka, Hidegség községe, a Tatros völgyében pedig Gyimesközéplok, Gyimesfelsőlok.

III. 9. szerdaKobaltkék derengésben oszladozik az éjszaka. Csípős hajnali szél áramlik észak-

északkelet felől a Tatros völgyében. Oldalunkon tömött kenyérzsák, vállunkat a karabély szíja vágja, s ráadásul sílécek is nyomják. Pokrócainkat összehajtogatva, sátorlapjaink föltekerve koszorúzzák felsőtestünket válltól csípőig rézsútosan. Teljes menetöltözetben állunk a 32-es hegyi határvadász zászlóalj laktanyájának térséges udvarán. Türelmetlenül nyihognak málhás lovaink megrakott tehernyergük alatt, amíg minket vigyázzállásba feszít a gyakorlat kezdetét jelző kürtszó. Irány Gyimesközéplok, úti cél a Gyilkos-tó.

Jeges, csúszós műúton járunk. Már hajnalpírban égnek a hótól fehérlő fenyves hegyoldalak. Tavaszt sejtető madárdal csendül föl. Varga József főhadnagy, a karpaszományos iskola igazgatója, parancsnoka, lóhátról nótát vezényel, és máris megzendül távol-keleti, távoli rokon népünk nálunk is dívó katonai indulója:

Napkeleti vizeken hömpölyög az ár, Nézd a hajnalt, az égen mennyi napsugár! Víztarajon fut a hab, ráragyog a fény, Nyolc szigeten süt a nap, táncol a remény. Ó, hogyha virradásunk szép ködje száll, Égbe röpül az ima, feltöri magát, A tűzhegyünk, a Fuzsima, zengi a szavát, Ég a tűz, szállá láng. Ne félj, szent Hazánk!

Elhagyjuk Gyimesközéplokot is. Balra térünk. Átmegyünk a Tatros fahídján, és már Hidegséget járjuk. Élénk napsütésben csillog a Hidegség pataka jege. Olvadozó latyakká kásásodik a műút fagyott kérge. Rövid pihenő. Megigazítom gyűrött kapcámat. Jobb sarkam vízhólyagtól sajog. Katonadolog. Útirányunk északi. Bükkhavas pataka mentén kaptatunk. A vízválasztón ebédszünet: kiadós babgulyás. Pihenünk jó félórát. Ez alatt János Pál, Farkas Ferenc és még másik kettő elindul erőltetett menetben, hogy Gyergyóbékáson előkészítsék éjjeli elszállásoltatásunkat. Legalább másfél-két óra hosszal kell megelőzniük minket Gyergyóbékáson.

Ebédszünet után leereszkedtünk a Damuk pataka völgyébe, amely Gyergyóbékásnál találkozik a Gyilkos-tóból lefolyó Békás-patakkal. Hosszasan elszóródva, fáradtan tapossuk a hóolvadástói még sáros, de helyenként már porosra száradt utat. Alkonyodik. Az izzadság most borzongatni kezd. Utunk mentén suhog az olvadó hó vizétől duzzadt Damuk pataka. Elszórtan falusi házak tűnnek föl. Hosszúrez a falu neve. Már petróleumlámpák gyúlnak pislákolva az apró ablakok mögött. Mi meg kilométert kilométer után hagyunk magunk mögé egyre türelmetlenebbül. Mennyi van még hátra? Mikor jutunk Gyergyóbékásba? Gyergyódamuk a következő község, elszórtan, tanyaszerűen különálló portáival. Besötétedett. Éjféltájt érjük el Gyergyóbékást a Békás-szoros közelében, amikor végre a „Menet, állj!”-ra leroskadtunk az útszéli kőrakásokra. Lábunkban több mint negyven kilométeres, teljes menetöltözettel, (hasznavehetetlen) sílécekkel is megterhelt hegyi út fáradalma zsibog. Lemondunk a vacsoráról, amire még várnunk kellett volna, és hármasával-négyesével román parasztházakban helyezkedünk el. Gyors lábmosásra maradt még (lelki)erőm, azután a gerendás mennyezet alatt vetett ágyban álomtalan mély álomba merülök.

Korgó gyomorral…

10. csütörtökMintegy tíz-tizenkét kilométeres út áll még előttünk a Gyilkostóig. Ébresztőkor minden

porcikám fáj. Még félhomályban isszuk meg a forró feketekávét. Rövid szünet után nyugat-délnyugati irányban betérünk a Békás-szorosba. Néhány kilométer gyaloglás és már el is múlt ernyedtségünk: belefásulunk a menetbe. Velünk szembe szalad, szökell, örvénylik sziklás medrében, áttetszőn zöldes csillogással az olvadástól bővizű Békás-patak. Szűkül a völgy, magasodnak a meredek sziklafalak és kőtornyok. Már a Pokol-torkában vagyunk. Vízesések csörgedeznek, csobognak jégcsapok között, ködfoszlányokban bujkálnak a fenyves hegyormok. Szakadatlan az emelkedő. A kőfal-óriások fejünk fölött szédítő magasságban csaknem összeborulva borongnak a szoros tetőtlen folyosójában. Keskeny sáv itt az ég kéksége, lent pedig alig van helye a pataknak és az útnak. Kijutunk a térségesebb Pokol-tornácára. Következik a Pokol-kapuja. Nagyokat kanyarogva hágjuk a Nagy-szerpentint. Mohos, zuzmós sziklagörgetegek vagy görgő sziklatagok, omladékok, komor fenyők, szelíd páfrányok, ezüstösen csillogó csermelyek, jégcsapokká dermedt apró vízesések látványa csavargatja fejünket jobbra-balra. Csak azok a haszontalan sílécek ne terhelnék vállamat az amúgy is nehéz menetöltözet mellett! Menetgyakorlati otrombaság. Nagyon rontják a kilátást. Hó alig van errefelé, s az sem alkalmas síelésre.

Átjutunk az alagúton. Tőlünk jobbra az Oltárkő (1147,5 m) égre törő csonka tornya. Az Oltárkő látványa után a Kis-szerpentinen kanyargunk. Következik a Kőkapu, majd már a Gyilkos-tóra tekintő Kőerkély függőleges meredélye.

Végre rálátunk a hosszan elnyúló Gyilkos-tóra, annak vastag jégpáncéllal borított felületéből kimeredező élettelen fenyők csonkjaira. Az eddigiek után, bizony kevesebbet láttat a vártnál. Itt tartunk ebédszünetet. Ebéd után a tó jegén járkálunk és szemlélődünk. A tó legnagyobb mélysége kb. tíz méter, tükrének tengerszint fölötti magassága 983 m. A Gyilkos-tót délről a Hagymás-patak, a Vöröskő pataka és a Likas pataka összefolyása, északnyugatról pedig a Cohárd pataka táplálja; lefolyása a Békás-patak. A Gyilkos-tó keletkezésének pontos ideje ismeretlen, de 1838 nyarán már megvolt. Létrejöttében a legfőbb szerepet a lejtőmozgások (suvadás) játszották, s így lezáródott az a fenyvessel borított völgy, amely a Békás-szorosban folytatódik, és Moldvába vezet. Attól kelet-délkeletre az 1384 méter magasságú Gyilkos-tető rejtegeti havasi gyopárjait.

Délután tábort verünk a tótól keletre egy széljárta térségen. Fenyőgallyakkal borított, tizenkét-tizennégy fő részére összeszerelt, téglalap-alapú rajsátorban fenyőgallyon „ágyazom”, azaz levetem bakancs páromat, s a fejem mögött szelelő nyílást igyekszem velük elzárni, vastag sízoknimat ráhúzom nadrágom szárára, sapkámat fülemre tűröm, köpenyemet magam alá terítem lepedőnek, két pokrócba csavarodom, s jócskán meglaposodott kenyérzsákomat fejem alá helyezem vánkosnak. Így is átsüt a vastag fenyőgally-rétegen a jeges talaj hidege. Bent, középen a hordozható kis rajkályha füstölög, de nem melegít (mindenkinek).

Legalábbis idáig, a bejáratig, ahol én is fekszem negyedmagammal. A jól ránk férő alvás helyett fészkelődünk és zsibongunk, mint a fölbolygatott méhkas. Nincs, és nem is lehet most közöttünk egyetértés itt és így. Középen meg hátul, a sátor mélyén levő zárt térben, a kályhából kiáradó füstnek kétes értékű melegét köhögve élvező bajtársaink (bajban társaink) szellőztetni szeretnének a bejárat megnyitásával. A kályhától távolabb s a kijárathoz közelebb levők ezt a javaslatot élénken ellenzik. Itt mindenki szenved a maga módján. Ki ezért, ki azért. A „jópofa” Wenger Sanyi a kályha füstös melegéből javasolja nekünk:

– Reszkessetek, ha fáztok, mert a mozgás hőt termel füst nélkül is. Visszaszólok a bejárat mellől:

– Ti pedig ott, a kályha mellett nyújtsátok ki a nyelveteket, hogy a holnapi gulyást füstölt marhanyelvvel ehessetek, vagy nyivadjatok meg a melegtől.

Egyik fél sem enged. Az álmosság győz. A rajkályha kialszik, mi meg elalszunk. Győzött a csönd, a békéltető csönd. A szomszédos sátrakból hasonló okok miatt a hozzánk átszűrődő zsivajgás is álomba békél. Hallgat a zúzmarás fenyőrengeteg is…

A pechére éjjeli ügyeletes szolgálatra soros Lóczy Miklós topogva éberkedik kint a sátrak között. Gyakorlati oktatónk, a nyurga Russay Imre törzsőrmester, különálló egyszemélyes sátorban hever pokrócai alatt. Nem érezhet jelentős különbséget a belső és a külső hőmérséklet között, mert meghallva a Lóczy toporgását kiszól:

– Ügyeletes, nézze meg nem lóg-e ki lábam a sátorból! Behűtött nekünk ez a Gyilkos-tói komfort…

11. péntekSzinte jólesik az ébresztő didergető éjszakánk után, pedig kialvatlanok vagyunk.

Fölhúznám a sátorléket eldugaszoló bakancsaimat, de kőkeményre fagytak. A már ismét forró rajkályhánál puhulnak viselhetővé. Leszaladunk a vékony jégkéreg alatt csörgedező csermelyhez, betörjük jegét hegyi bakancsunk sarkával, és derékig megmosakodunk. Jaj, be síkos lett a bőrünk! Mosakodás után jóleső forróság bizserget. A rumos feketekávé teljesen rendbehoz. Wenger Sanyit reggelizés közben zavarja vissza mosakodáshoz Bércessy hadnagy úr, mert Sanyi, ódzkodva a hideg víztől, mosakodás helyett arckrémmel tisztálkodott, de nem vette észre, hogy arcán elkenődött a rajkályha füstjének mocska őszinte kárörömömre.

A tartalékos tiszti iskola a Gyilkos-tónál 1943. március 11-én. Hajadonfőtt fent jobbról: Varga József főhadnagy, Bércessy Károly hadnagy, Russay Imre törzsőrmester, legalól jobb szélen Fülöp Sándor karpaszományos őrvezető

Reggeli után fölkapaszkodunk a sátortábor mögötti meredek, borókabokros és kőomladékokkal borított hegyoldalra. A gyakorlat tárgya álláspontunk térképen való megállapítása tájolóval, hátrametszési művelettel. A napsütésben egy föléledt atalanta lepke végzi kora tavaszi szárnypróbálgatásait, a magasban pedig egy szirti sas vitorlázik körözve.

Estére rendkívüli (nem kincstári) vacsora vár ránk, önköltségen. Alászállunk a Gyilkos-tó melletti Jakabffy panzióhoz. Vacsoránk borjúpörkölt burgonya rizskörítéssel, savanyúsággal és borral. Vacsora után visszatérünk sátrainkhoz a parancsnoki előtt, ahol tábortüzet ropogtatunk. Körbeálljuk a máglyát, társalgunk, mókázunk, nótázunk, de főleg, fázunk. Wenger Sanyi sziporkázik, mint a megpiszkált máglyazsarátnok:

– Mi a különbség a tél és a tavasz között?_ ?– Télen a rügyek fáznak, tavasszal meg a fák rügyeznek.Egyre fúj az a vékony élű, még a köpenyünkbe is belevágó jeges szél. A tábortűz

gyantaszagú nyers füstje csap szemünkbe, mi pedig topogva forgolódunk a forró és fagyos levegő határán. Parancsnokaink, a szigorú Varga József főhadnagy és helyettese, a mitugrász Bércessy Károly hadnagy meg a demokratikusan (de szabályszerűtlenül) ott helyt kapott intelligens (szóbeszéd szerint érettségi előtt csapták ki az iskolából) Russay Imre törzsőrmester, kedélyes hangulatban ülnek szélárnyékban egymás mellett. Forró bort kortyolgatnak kulacsukból (kulaccsal nem szokás koccintani, és pertut inni, csak emelgetni egészséget kívánva), s a bortól is kissé túlfűtött főhadnagy úr hátára terített jó néhány pokróc alól jelenti ki nekünk:

– Fiúk, tudjátok meg, nem is olyan kibírhatatlanul hideg az erdélyi tél tábortűz mellett. Igaza van (In vino veritas). Gyorsan akklimatizá-lódtunk. A második éjszakán mintha kevesebb hideg lopódzott volna sátrainkba orvtámadásra. Sokkal békésebben alszunk, mint az előző éjszakán. A szomszédos sátrak sem zsivajognak. Még a rajkályha is megbékélt velünk. Már nem füstölög mérgesen. Okulva a tegnapin, lefekvés előtt kissé megdézsmáltam a lovak adagját jókora száraz szénacsomóval, és azzal tömítem el a fejem mögötti sátorlap hiátusát. Bakancsaimat pokrócaim alá rejtve, testem melegével óvom a fagyástól.

///. 12., szombatPitymallatkor ébresztő. Mosakodás a jeges csermelynél. Bontjuk a tábort, málházzuk

lovainkat. Hasznavehetetlen síléceinket is odapakoljuk. A tartalékos tiszti iskola első félévén nem is volt síléc a lábunkon, csak a vállunkon hevertek. Mi hordoztuk azokat, és nem azok minket. Katonák vagyunk, és nem gondolkodók. Csak egy a kötelességünk: engedelmeskedni. Az se baj, ha a parancsnokaink se gondolkoznak, csak tudjanak fegyelmezni.

Reggeli után azonnal indulunk a Kisbékás-pataka völgyébe, meredek lejtőn. A málhás állatok tehernyergére rögzített ellentartó kötelekbe kettesével két oldalról kapaszkodva akadályozzuk a rakomány előre-csúszását. Magunkat nem kímélve, kíméljük lovainkat. Megérdemlik. Síléceinket is hordozzák helyettünk. Nemsokára újabb kaptató a Kis-békás pataka mély völgyéből, föl a Dömönös-tető (1188 m), a Határkő (1256 m), majd a Vető (1335 m) és a Tarvész (1371 m) nevű magassági pontok vonalára a csúcsok alatt. Ezen az úttalan útszakaszon tőlünk észak-északkeletre (menetiránytól balkézre) a moldvai Csalhó (1904 m) kopár sziklatömbje szürkéllik, nyugaton a Fekete-Hagymás (1774 m) és a Nagy-Hagymás (1793 m), majd az Egyeskő (1608 m) és az Öcsém (1708 m) csúcsai következnek nagyjából déli irányban egymás után.

Ebédszünet (hideg élelem: kenőmájas) után menetünket a Bükkhavas-pataka völgyében folytatjuk (jövetünk útvonalán visszafelé Gyimesfel-sőlokig), aztán a Hidegség pataka elvezet Hidegség községbe. Öreg este van már, s hosszan elnyúlva vonulunk a sötét, kihalt

országúton. Nem bírja mindenki az élen gyaloglók menetütemét, ahol jómagam is sportbecsületből rovom a fogyni nem tűnő kilométereket. Éjféltájt érünk a Tatros völgyében Gyimesközéplokra, s nemsokára föltűnnek, illetve fölsötétlenek Gyimesfelsőlok házai, és végül eljutunk otthonunkba, a laktanya tömbjeihez.

Még sokáig várakozunk a nagykapu mögött az udvaron, míg az utolsó lemaradozók is betámolyognak ezen a maratoni méretű gyalogtúrán. Éjfél után kettőkor már teljes a létszám. Sorakozó. A kürtös az alvó csöndben lefújja a gyakorlatot és „Oszolj!”-ra elfoglaljuk kényelmes, szögletesre tömött szalmazsákkal ránk váró emeletes vaságyainkat, hosszú, jól megérdemelt pihenőre, mert a vasárnap reggeli ébresztő kivételesen ma nem szól nekünk is, hanem délig alusszuk az igazak álmát.

Végre itthon vagyunk, de jobb volna otthon lenni, mert szép élet a katonaélet, de nehéz a viselet.

Párbaj helyett

Karpaszományos (tisztjelölt) tizedes rajparancsnok voltam még 1943-ban a besztercei 33-as hegyivadász zászlóalj nyári nagygyakorlatán. Maroshévíz határában telepedtünk le ebéd utáni pihenőre. Az erdő szélén lehúzott szöges-bakancsok mellett kiterített kapcák is szellőztek. Sokan mezítláb nyúltak el fák, bokrok árnyékában. Hajnal óta a későbbi perzselő hőségben fegyveres menetöltözettel több mint húsz kilométer gyalogutat tapostunk végig. Ránk fért a pihenés. Egyedül Sántha szakaszparancsnok-helyettesnek támadt sürgető belügye. Azzal tartott egy félreeső bozót mögé.

Szabó tizedes utálta fölöttesét, a vörösen göndörödő hajú Sánthát.– Figyeljétek! Most én kitolok ezzel a vörös képűvel – mondta, és kezébe kapva a

Sántha földön heverő gyalogsági ásóját a távozó után surrant.Sántha szakaszvezető nekivetkőzött. Nem vette észre – lekötötte figyelmét szorongató

baja –, hogy Szabó tizedes hátulról a pucér ülepe alatt tartja a gyalogsági ásót. Az meg is telt. A tizedes visszalopakodott, és az ásót tartalmával együtt egy fa alá helyezte.

A szakaszvezető dolgavégezetten felemelkedett. Visszapillantott, hogy szemrevételezze megkönnyebbülésének eredményét, de csak szórványos nyomokat látott maga mögött. Elbizonytalanodott. Négykézlábra ereszkedett. Úgy fürkészte a lombok alját, majd újra letolta nadrágját, és gatyáját vizsgálgatta.

Erre már kirobbant elfojtott röhejünk.– Mi a szart keresel, Sántha? – kiáltott oda Szabó.– Éppen téged kereslek. Esne beléd a rosseb! – hangzott a válasz.– Ne ott kajtass, te veres hólyag! Ide, a fa alá került gyalogsági ásódon az, ami tőled

származik.– Ha ott van, nyald tisztára az én gyalogsági ásómat! – ordította vissza Sántha.– Hozzá se nyúlok. A te névjegyed van rajta.Ha nem lépünk közbe, a széklettolvaj (nem ilyen finoman nevezte őt Sántha!) és a

károsult között tettlegességre kerül sor a század legénysége előtt. Az ügy mégse simult el, mert századparancsnokunk fülébe is eljutott a két tisztes afférja (az egész zászlóalj, a lovászoktól és a szakácsoktól kezdve egészen a tisztikarig ezen derült).

Szemtanúk mondták, hogy a százados még könnyezett is a kacagástól e szokatlan függelemsértés hallatán, de a feleket kihallgatásra rendelte közbotrányt keltő viselkedésükért. A kihallgatáson:

Fegyelmi vétség miatti büntetés a tiszti iskolában

A provokáló Szabó tizedes megfelelő rendreutasítása után még dicséretben is részesült azért, mert éppen a harcászati gyakorlatok során mutatta be az ellenséget ügyesen becserkésző készségét. Sánthát viszont megrótta figyelmetlenségéért. Harcban még akkor is ébernek kell lenni, ha történetesen a bajunkkal bajlódunk, mert s…-be lőhetnek. A fegyelmi vétség miatt mindkettőjüknek kijáró büntetéstől a százados úr eltekintett a felek helyszíni kézfogásos kibékülése fejében.

A két tisztes kibékült ugyan parancsra, de a továbbiakban sem állhatták egymást. Már hetek óta vetélytársak voltak egy csinos besztercei lány miatt.

Levélrészletek

Beszterce, 1943. VIII. 18.Papír fekszik puskám tusán, puskám tusa térdemen és én harcászati gyakorlaton egy

lövészlyukba beásva az izzó napfényben égő domboldalon (Schieferberg=Palahegy). Ceruzacsonkkal fogalmazom soraimat, hogy majd a századirodában pár perc alatt tintával átmásoljam. Szakaszparancsnokom erre tekinget lövészkútjából, de úgy véli, hogy nyilván célvázlatot készítek, mint rajparancsnok, magánszorgalomból. Hát ilyen szorgalmas nem vagyok, mert most Neked írok.

A gyakorlat folytatását várom és várjuk. Úgy tíz óra körül kezdjük meg sípszóra a „szivárgást”. Kettesével-hármasával jól elszóródva indulunk el (nehogy föltűnjön a képzelt ellenségnek) a Palahegytől a Beszterce-folyó fölső gátjához (Oberes Wehr). Ott gyülekezik a század hűsülni. Úszónadrágos civilekké vedlünk át. Úszkálunk a mélyvízben,

már aki, aki pedig nem, gübbedezik a sekélyben, megfürdőzünk, és várjuk az ebédet hozó mozgókonyhát. Egy órára érkezik meg. Nincs szükség itt az étkezéshez hívó kürtszóra (ká-posz-ta, ká-posz-ta, hús is van benne). Látjuk a fogatot. Kiosztják csajkáinkba a meleg ételt, s ebéd után folytatjuk a strandolást. Négy órakor vonulunk be a laktanyába. Vacsoráig szabad idő. Este hétkor vacsora. Fél kilenckor van a másnapra szóló parancskihirdetés (századparancsnoki napiparancs), és kilenckor fújják a takarodót.

Nap, mint nap, így folyik életünk, amíg tart a nyár melege. Szerencsénkre századparancsnokunk, a százados úr szereti a vizet, és együtt strandol századával.

Egyéves katona se vagyok még. Újonckiképzés, majd a tartalékos tiszti iskola első félévének megpróbáltatásai után két „krumplivirággal” zöldhajtókás galléromon nemcsak, hogy elviselhető, hanem egyenesen kellemes az ilyen katonaélet.

Maroshévíz, 1943. VIII. 31.Tekintettel a rendkívüli helyzetre, elnézésed kérem levélpapírom rusztikus

minőségéért, de máshoz nem jutottam itt, Maroshévíz határában. Nem is az a fontos, hogy mire, hanem az, hogy mit és hogyan.

Második leveledre írom a választ egy parasztház csöndes tisztaszobájában. Ma pihenőnapunk van, és így ráérek. Benne vagyunk az őszi hadgyakorlatokban, illetve csak ezután kezdődik a java. Négy napig jöttünk gyalog alaposan megrakódva tömött hátizsákkal, fegyverrel, gyalogsági ásóval (kolonccal), lőszerrel (120 éles töltény ólomlövedékkel), verejtékezve, gyilkosan tűző napsütésben, vastagon belepve az országút porával. Mily nehezen fogytak a kilométerkövek, amint elnehezedett lábbal tapostuk az utat!

Ott kanyarodott zászlóaljunk, a derék 33-as hegyivadászok több kilométer hosszú sorra. Mennyi megpróbáltatás nyomja az országúton menetelő közlegényeket! Mindezt szilaj jókedvvel, egymás ugratásával viselik el, de az egyszerű falusi nénikék, akiknek gyermeke talán katonasorsot visel valahol, sírva nézik a porlepte, fáradt menetet…

Az én hátamat is tömött hátizsák nyomja, verejtékező felsőtestemhez tapad katonaingem, s ha megszárad, az izzadástól visszamaradó só keményíti ki fehér foltokban. Karabély szíja vágja vállamat, térdemet a lépés ütemére csapkodja derékszíjamról lelógó gyalogsági ásóm gömbölyítetten kidudorodó nyelének vége. Teljes mértékben osztozom alárendeltjeim sorsában, mert (még) csak karpaszományos tizedes vagyok, és csak rajparancsnok! Ez a „magas beosztás” viszont arra kötelez, hogy állandóan a legkisebb hadsereg-szervezési egység, golyószórós rajom élén meneteljek, és jó példával járják elő a hadifáradalmak elviselésében. Utóvégre a tartalékos tiszti iskola első félévét is elvégeztem már.

Gyönyörű ez a vidék, miután a kopárrá tarolt domboldalaival egyhangú Beszterce-Naszód vármegyét elhagyva, Dédánál bejöttünk a lestői Maros völgybe (Déda, Dédabisztratelep, Borziatelep, Hódtelep, Ratosnya, Andrenyásza, Szalárdtelep, Palotailva, Nyágra, Gödemes-terháza, Vugány, Kelemenpatak, Maroshévíz). Csodás alakzatú, merészen égre törő, szürkésbarna sziklatornyok, a Maros ezüstös szalagja, a már őszies színpompában tobzódó lomberdő nem tollra, hanem ecsetre kívánkoznak. Azután következtek fehér törzsű nyírfákkal tarkított fenyvesek. A hajnalpír rózsaszínre festette a hegyormokat megfekvő ködfoszlányokat. Mindig még csillagos derengésben keltünk útra, és vacsora után későn, már csillagfényes este tértünk nyugovóra. Sátorlap, szénapadlás, puszta föld, mikor mi adódott, mind mennyei vetett ágya a fáradt testnek. Fejvánkosunk erdőn-mezőn a hátizsák, és fittyet hányunk a hűvösen csintalankodó esti szellőnek…

Borgóprund, 1943. XII. 3.Besztercéről Borgóprundra költözött hegyi határvadász zászlóaljunk. „Barak” stílben

deszkafalas otthonunk Noé bárkájához hasonlítható, miután megfeneklett a vízözön apadásával, mert bizony az időjárás itt és mostanában fagypont alatt és fagypont fölött ingázik: a sártenger-lépéseink alatt éjjel ropog, nappal locsog. Most már ugyan minden lépésünk hótakaró alatt süppedez, és az első reggel derékig mosakodtunk a frissen hullott hóban. Napokig még a patak jégkérgét törtük föl mosakodáshoz, de végül mosdótálhoz jutottam. Csak ne volna nappali hóolvadás az éjjeli fagyok után! Sár ide, sár oda, bakancsunknak ragyognia kell a gyakorlatok után (mert nem járhatunk sáros bakanccsal a sárban!). Öltözetünkön megengedhetetlen a sárfolt a sárban kúszó gyakorlatok után. Az igaz, ebből a sártipró „fe-küdj-kuszás”-ból már kirangosodtam. Három csontcsillagommal az őszi csillaghullás (előléptetések) óta karpaszományos szakaszvezetőként, mint szakaszparancsnok-helyettes veszek részt az újoncok alapkiképzésében. Nem nekem vezényelnek már, hanem én vezényelek a gyakorlótéren.

Nagyon szép itt a táj. Mindenütt hegyek körülöttünk, fehérbe öltözött fenyvesekkel domborulnak. Közvetlen előttünk áll az 1614 m magas Henyul. Úgy tűnik, egy óra alatt megmászható. Valójában csak több órás gyaloglással érhető el a csúcs.

Egy év múlva beköltözhető lesz most épülő új laktanyánk, de ki tudja, mi lesz, és hol leszünk akkorra…

Háború van!

Rahó, 1944.1. 16. és II. 6. közöttSietek válaszolni leveledre ezen a nyugodt vasárnapi délután. Legtöbben tiszti iskolás

társaim közül kiszállingóztak a laktanyából, sílécet kötöttek és a lejtőkön csúszkálnak. Inkább a levélírással sietek, és nem síelek ma.

Terjedelmes beszámolóm tart bent a laktanyában, kimenő helyett.Hosszú és nehéz, de élményekben, látnivalókban gazdag volt az utazás Borgóprundtól

Rahóig. Három napig tartott. Ülve alvás bizony nem kialvás. Szerencsére a második osztályra szolgált a menetlevelünk.

A harmadik osztály többnyire zsúfolt, és megnehezítené az átszállásokat. A tartalékos tiszti iskola első évfolyamán (Gyimesfelsőlok) elért minősítésem alapján, mint zászlóaljunk tisztiiskolás rangidőse voltam mindkét évfolyambeli (karpaszományos és hadapród) hallgatóinak (16 fő) szállítmányparancsnoka s egyben felelőse is. Besztercén, Désen és Nagykárolyban félnapokat vesztegeltünk.

Désen is, Nagykárolyban is ismerősöket, illetve rokonokat kerestem föl, és néhány kellemes órát töltöttem náluk. Az Alföldön még nyoma se volt a télnek ez év első napjaiban. Nagykároly barátságos alföldi peremváros. Unokahúgom, a 13 éves Potyika (Erzsébet) és mamája meleg rokoni szeretettel fogadtak. A leánykát egyéves kora óta nem láttam, de édesanyja, nagybátyám özvegye is nehezen ismert föl, hiszen akkoriban még én is rövidnadrágos srác voltam. A Jolán néni férjét, Gyula bátyámat, a bécsi döntést követő napokban magyarkodása miatt lőtte agyon egy rendőr, mielőtt kitakarodott volna.

Egy éjszakát töltöttem nagybátyám családjánál Nagykárolyban.Másnap átrobogtunk a Túr folyócskán. Föltűntek a máramarosi bércek. Borgóprundról

eljövet óta ismét télbe jutottunk. Nemsokára megláttuk a Tiszát. Egyre keskenyedett a történelmi Magyarország legmagyarabb folyója, a Visó torkolata fölött már makrancosán ugrándozó, bővizű hegyi folyócska.

Vize zöldesen csillog, kanyarog a néma, havas hegycsúcsok lábainál. Itt már a széthullott Csehszlovákia, de az ősi magyar föld területén zötyögött vonatunk. Felhőbe vesző erdős hegyormok, apró ruszin faházak világában vár reánk a hadapród tanfolyam.

Rahó kis mezőváros, központjában aszfaltozott utcákkal és egy mozival. Van Budapest nevű egyemeletes szálló-vendéglője is. Sűrűn látogatják a téli sportok pénzes kedvelői, de mintha nem is Magyarországon volna ez a szépséges Kárpátalja vagy Ruszinszko, annyira elidegenedett. Szokatlanok, de helyénvalók a cirill betűs föliratok is. Rahó nevét például így írják nyomtatot betűkkel: PAXOB… Latinosítva: PAX VOBIS, visszatérített ruszin testvérek.

Életünk itt, a hadapródiskolában (egyelőre?) kifogástalan. Nem zaklatnak fölösleges fegyelmezésekkel. Nem ügyködnek azon, hogy lehetőleg rosszul érezzük magunkat. Nem igyekeznek megutáltatni a katonaéletet. A megfélemlített fegyelem csak színjáték. Olvasgatásra is jut(na) elég időnk, csak nem igen válogathatunk jó könyvekben, s ami kevés van is, az kézről kézre vándorol. Parancsnokunk, Nemes Mouilland Oszkár százados megnyerő modorú úriember (nem csak úr!). Tisztritkaság. Nem érezteti velünk a függelmi viszonyt, mert az magától érthető. Az egész természet, benne az élővilág s a társadalom, hierarchikus. Ezt a világrendet sugalmazzák színvonalas előadásai (hadtörténet, harcászat, hadseregszervezés, fegyvernemek).

Egy hónapig minden délelőtt síoktatásra vonulunk ki s hóval vastagon borított terepre. A százados úr velünk síel és igen jól. Már kezdek ura lenni csintalan síléceimnek. Nem azok visznek kényükre-kedvükre nadrágfékkel végződő keresetlen utakra, hanem én kormányozom azokat a lejtőkőn, útonálló fákat kerülgetve, támasztott íveléssel és hóekével oda, amerre kedvem tartja.

Sítalpakon közlekedem, de még nem robogtak. Aki hegyvidékre jut, ha természetbarát, mégis szereti. Itt zordabb, de pompásabb is a táj, mint a sík- vagy a dombvidéken. Elénk kék ragyogású égbolt alatt a téli napsütésben szikrázó havas magaslatok, a tiszta, éles levegő rendkívüli élménysorozatot ígér. Nemcsak a táj (katonai szakszóval: terep), hanem az időjárás is meglepő gyakorisággal váltakozik.

Olykor-olykor köd borong a Dumenen (1391 m), ezen a laktanyánk mögötti „Tiszántúli” magaslaton, ahová többször fölkaptattunk menetes síelő gyakorlataink során. Tiszta időben a napfény káprázatosan világítja át a völgyet. Alant a Tisza vize csillog, és egy gőzfűrész pöfög. Hirtelen felhő terül ránk, és sűrűn, nagy pelyhekben zúdul ránk a hó.

Alig látni pár méterre. A váratlan hózáport rövidesen még ragyogóbb napsütés váltja föl, s azúr színalapon habfehér felhők vonulnak. Hószemüveg véd a körös-körüli fehér káprázattok Szegényes a szókép annak bemutatására, ami nap, mint nap tárul elénk gyakorlataink során a kárpátaljai télben. Látni kéne, nem gyatra szavakkal ecsetelni azt a csodálatos panorámát, ami elénk tárult egyik alkalommal, mikor a Dumenen kaptatva, a tető közelében kijutottunk a sűrű ködből a napsütésben tündöklő hegyi világba. Mintha tenger szintje alól bukkannánk föl. Úgy tűnik, az óceán valamelyik szigetén állunk. Fölöttünk a felhőtlen ég mélykék tengere izzik. Alattunk terül el a szürke ködtenger végtelenbe vesző síkja, s ebből emelkednek ki a fenyves hegytetők zöld-fehér szigetei.

Itt edződünk, barnulunk, és élünk oly elragadó környezetben, hogy érdemes a hegyivadászok fáradalmait viselni.

Kép a Tiszáról Rahó és a Hoverla körzetében

Korabeli képeslap: Rahó, háttérben a Tisza és a Dunán

Sílécek vagy hósaruk (olyanok, mintha teniszütők volnának, nyél nélkül hegyibakancsaink alatt) nélkül nem lehet gyalog közlekedni a mély, süppesztő hóban, ahol várnak ránk a téli, több napos magashegyi kihelyezés megpróbáltatásai, hókunyhó (iglu) és egyebek. Környékünk kimagasló csúcsai magasságrendben: a Hoverla (2058 m), a Pietrosz (2020 m), a Pop Iván (1940 m), a Bliznica (1880 m) és a Seszul (1728 m). Szép, magyaros hangzású nevek! Nem a Turáni-alföldről kerültek ide, ámde székely véreink is hegylakók (ma).

A tervezet szerint a tiszaborkúti Mencsul lesz hétnapos téli táborhelyünk. Várnak ránk a zuzmóktól szakállas, hóterhük alatt roskadozó ágú, vén fenyőfák fantasztikusan imbolygó árnyai esti tábortüzek rőt fényében, ahol a Máramarosi Kárpátok ősrengetege tisztásán szelek útjára kél a hegyivadász nóta:

Hull a hó a messzi hegyeken,és a szél süvöltve vág.Hegyi honvéd áll ott fegyverben,S körülötte pusztaság.Hull a hó, hull a hó,Éjjel-nappal hull a hó,És a hegytető ködben áll.Hull a hó a messzi hegyekben,És a szél süvöltve vág.Szürke felhők közt, ha fölcsillan,sokkal szebb a napsugár,azúrkék az ég, s a fenyveseklába vastag hóban áll.Halihó! És a hegy visszhangozza:Halihó!Hegyiek vagyunk, halihó! Szürke felhők közt, ha fölcsillan, Sokkal szebb a napsugár…

Kinek mi a végzete

1944. III. 13. hétfőMozgósítás híre a rahói (Kárpátalja) tartalékos tiszti tanfolyam 2. félévén

(hadapródiskola). Mindenkit visszarendelnek anyaalakulatához. A tanfolyamot idő előtt fejeztük be. A hátralékot az arcvonalszolgálat gyakorlatával pótoljuk. Jogosultak vagyunk a tartalékos tiszti ranglétrára, esetleg idő előtti, de hősi halálra. Kinek mi a végzete…

15. szerda – 19. vasárnap Borgóprundon. Vadonatúj „hadi” fölszereléssel az I. század 2. szakaszának parancsnok-helyettesi beosztottjaként hadapród szakaszvezető rendfokozattal várom a menetszázad elvonulási parancsát. Századparancsnokunk vitéz Sebeshelyhy Lajos százados, szakaszparancsnokunk Daróczi László tart. zászlós, egykori tanárom fia. Mikor indulunk és hová?

III. 19. vasárnap – 21. keddNémet „szövetségeseink” megszállják Magyarországot.Kolibicán vagyunk. Vadregényes völgy, szemrevaló román lányok. Parasztházakban

szállásolnak el. Poloskás ágyon osztozkodunk Brendli Gyula hdp. szakaszvezető bajtársammal. Ő a 3. szakasz parancsnok-helyettese.

III. 22. szerdaGyalogmenetben vissza Borgóprundra. Ott bevagoníroznak. Útirányunk: Beszterce,

Dés, Máramarossziget, Nagybocskó. Annyi szóbeszéd után most már bizonyos, hogy a keleti frontra indulunk.

III. végénTöbb napos gyalogmenet Rahó felé a Tisza melletti műúton.

IV. 2. (virág)vasárnap – 3. hétfőIsmét Rahón vagyunk. Milyen élénk lett a máskor oly csöndes városka. Létszámát

megsokszorozták az egyenruhások. E határ menti város első lépcsője az arcvonalra mozgósított csapattesteknek.

IV. 4. keddMenet a Tatárhágóra. Szembe velünk szétzüllött, civil ruhadarabokkal tarkított,

visszavonuló (megvert) katonai alakulatok jönnek, vagy inkább vánszorognak. Nem szabad velük szóba ereszkednünk. Az út mentén lépten-nyomon elhullott lovak, Tiszába fordult szekerek, gépkocsik: a háború Apokalipszisének nyomjelzői határon innen.

Szállást előkészítő pihenőben egy havasalji ruszin (kisorosz) nő hálóvendégnek hív éjszakára, de váratlanul érkezett újabb parancs miatt hoppon maradt(unk). Tovább vonulunk az országhatárhoz vezető meredek, kopár sziklák közötti völgyúton.

Korabeli képeslapok: Őrház az 1000 éves határon; Körösmező, a Tatár-hágó

IV. 4. kedd-7. (nagy)péntek

Fenyves rengeteg között szerpentin úton estére jutunk föl a Kárpátok gerincére. Ott vagyunk a Tisza és a Prut vízválasztójánál, a Tatárhágón. Egy gazdátlanul maradt egyszemélyes bunker-tákolmányban rendezem be legényszállásomat néhány lépésnyire a

volt magyar-lengyel határvonaltól, de még Magyarországon. A határvonalat korhadó cöveken térdmagasságban rögzített egyetlen szál rozsdamarta szögesdrót jelzi. Folyó és egyéb szükségleti ügyeink rendezése végett külföldre, az ún. „Saarvidékre” járogatunk át, kerülgetve az ún. „taposóaknákat”. Ha egyik lábamat átteszem a szögesdróton, egyszerre két történelmi ország területén állok.

E napokban még erős hóviharok késleltetik itt a tavaszt.

IV. 7. (nagy)péntekNégy órakor lépjük át az országhatárt a Páncélháznál. Jablonica az első határon túli

község. Komor látvány. A romok között egy-egy civil ember lézeng. Alig van egy-két úgy-amennyire épen maradt ház. Csak kémények meredeznek a szétrombolt, kormos falak között. Kik pusztítottak itt és miért?

További útirányunk: Jamna, Tatarow. Itt vacsorázunk. Mákos laskát mérnek csajkánkba este 7 és 8 óra között. Ebben a községben már partizánveszélyre figyelmeztetnek. Két nappal azelőtt egy éjjeli őrszolgálatos honvédet agyonlőtten találtak meg fölváltói. Résen kell lennünk.

Éjfél után két óra körül Mikulicinbe érünk. Holdvilágtalan csönd van. Csak a Prut mormolása sejlik a felhős ég alatt.

IV. 8. (nagy)szombatMikulicinben emeletes villában szállunk meg. A nyaraló földszinti szobáiba lovakat

vezettek be. Megszervezzük a villaőrséget, biztosítékul egy esetleges partizántámadásra. Fegyelmi vétőket (megzabálták tartalék élelmüket) elrettentő példaként kétórás kikötéssel büntetnek nyilvánosan az odavezényelt század előtt.

Este tisztálkodás, hevenyében melegített vízzel, a holnapi húsvétvasárnapra.

IV. 8. (nagy)szombat – 9. (húsvétvasárnap)Éjfél előtt riadó. Élelmet és dohányt osztanak ki, de oly bőségesen, hogy alig tudjuk

elpakolni hátizsákunkba. Három napra való hideg élelmet vételeztünk. Kimosott váltófehérneműnket még nedvesen gyömöszöljük el. Fölsorakozunk és indulunk. Futó felhők mögött bujkál a C-re csonkuló holdkorong. Menetirány: Jaremcze, Dora, Delatin. Tompa, de egyre világosabban érzékelhető távoli dörrenések: tüzérség. Később már a gyorstüzelő fegyverek kelepelése is beleszól az éjszaka csöndjébe. Imitt-amott fények lobbannak föl a messzeségben. A zúgó Prut mentén ereszkedünk a kolomeai térség felé. Dórából kimenet taposóakna robban hátunk mögött, a műúton, egyik páncéltörős fogatunk alatt. Első áldozatok emberben és állatokban.

Pirkadatra megérkezünk ideiglenes, fenyves erdő borította táborhelyünkre, a tűzvonal mögötti Zdavzire nevű falu határába. Puskaporos már a légkör. Lőporfüst szagát hozza felénk a szél. Géppuskák, golyószórók és más gyorstüzelő fegyverek ropognak nem messze előttünk rejtett tüzelőállásukban.

Kilátásunkat erdő függönyzi, de eltévedt puskalövedékek zizegnek körülöttünk, illetve súgják fülünk mellett:

– Fiú, fiú, vigyázz!Hátunk mögött tüzéreink hét és feles tarackjaikkal időnként orosz célpontokat veretnek,

az orosz aknavetők pedig ütegállásunkat keresik. Fejünk fölött a magasban surrognak a láthatatlan gránátok, s messze előttünk meg mögöttünk robbannak el.

Szakaszparancsnokomat, Daróczit, ma (vasárnap) futártiszti szolgálatra küldi zászlóaljparancsnokunk, Beke Miklós alezredes az egyelőre a Tatárhágón állomásozó dandárparancsnok, Lóskay Ferenc vezérőrnagyhoz. Én a Daróczi helyettese vagyok. Ha bevetésre kerülne sor, amíg ő a mögöttes területen „motorkerékpározik”, nekem kéne

helytállnom szakaszom vezetésével a tűzkeresztségben. Nagy megkönnyebbülésemre, estére már visszatért.

IV. 10. (húsvéthétfő)Ma délelőtt a tűzvonal felől erős, hosszas mennydörgés robajára riadunk, majd mintha

láthatatlanul röpülő kutyafalka vakogna fölöttünk, hogy a következő pillanatokban megismétlődjék, de már mögöttünk ez az eget-földet rázó mennydörgés sorozata. Ma, húsvéthétfőn, Ivánék üdvözöltek minket Sztálin-orgonájuk pokoli zenebonájával. Bemérték a zászlóaljparancsnokság R3-as adó-vevő rádiókészülékét és területtűzzel árasztottak el. Szerencsére nem ártott nekünk meleg beköszöntőjük.

IV. 11. keddNem sokkal éjfél után riadó. Sebtében bontjuk el sátrainkat és körkörös védelembe

fejlődünk a ritkás erdőben. Sötét csönd komorul ránk. Gyanús csönd. Álmunkból zavartak föl, mégse vagyunk álmosak. A tűzvonal most úgy hallgat, mintha fegyverszünet volna. Nyugtalanító ez a szokatlan csönd. Hevenyészett lövészgödröket ásunk a sziklás talajban gyalogsági lapátokkal. Azt a hírt kaptuk egy mellettünk elfutamodó zászlóstól, hogy az oroszok áttörték arcvonalunkat, és mögöttünk vannak, közvetlenül.

Lassan kiderül az ég a ritkás erdő fölött. Kiderül az is, hogy otromba blöff miatt lett oda éjszakai nyugalmunk. A rémhírterjesztés a hátországban is hazaárulás. Hát még a harctéren? Nem úszna meg szárazon az a bolond, aki ilyen viccet agyalna ki. Ez a vakriadalom fölsőbb intézkedés műve: lelki fölkészítő küszöbön álló tűzkeresztségünkhöz. Daróczi hozhatta borítékolva a többi utasítással együtt a dandárparancsnokságról, mint futártiszt a múlt vasárnapon.

Ebéd után századparancsnokunk, Sebeshelyhy szds. úr térséges sátrába rendeli a szakaszparancsnokokat, helyetteseiket, valamint a tiszteseket, hogy kiadja utasításait (parancsát) egy rajtaütéses támadásra a Delatin és Kolomea közötti vasútvonal mellett fekvő Lojova nevű faluban tartózkodó ellenséges erők ellen. Szakaszparancsnokunk, Daróczi zls., vállalja a harcelővéd feladatát. A támadást megelőző estére meg kell szállnunk azt a (nevére már nem emlékszem) magaslatot, ahonnan másnap hajnalban nehézfegyverek segítségével támadni fog zászlóaljunk mindhárom százada. A vállalt harcelővédi feladat ellenében szakaszunk tartalékban marad a bevetéskor.

IV. 12. szerdaKora délután indul el szakaszunk elővédként arra a magaslatra, ahonnan századunk

másnapra virradólag támad a mélyben pihenő, gyanútlan ellenségre. Vajon ki derítette föl vagy árulta el, hol vannak tűzkeresztségünk próbababái?

Mint megtisztelő feladatra önként vállalkozom, hogy Ori István rajparancsnok tizedessel terepkutatóként föltűzött szuronnyal járjunk a szakasz előtt, látó- és hallótávolságban tartva az összeköttetést. Mi vagyunk kis egységünk tapogató csápjai az előnyomulásban. Erdei ösvényen kanyargunk a már rügyezésnek és hegyvidéki viszonylatban korai virágzásnak indult bozótok, de még csupasz ágú fák között, és szembekerülünk sebesült- és halottszállító egészségügyiekkel. Az arcvonalból hozzák hátra kötöző és elsősegélyt nyújtó helyre a nyöszörgő, súlyos sebesülteket, közöttük egy homloklövéssel haldoklót, valamint egy már elcsöndesült, sátorlappal takart hősi halottat. Vér csöpög a hordágyakból. Rossz ómen, de félre a babonával!

Egy mélyen bevágódó patakvölgyben keskeny pallón át egyesével jutunk a megszállandó magaslat lábához. Ritkásan nőtt, vastagtörzsű bükkfák között kapaszkodunk biztosított menetben. Három golyószórónk tüzelésre készen betárolva, s puskáink is csőre töltve. Ha ellenséges harcelőőrsre bukkanunk, meg kell támadnunk, le kell küzdenünk

őket, de vissza is verhetnek, föltartóztathatnak minket. Szerencsénkre üres a tető. Az ellenség gyanútlanul pihenhet odalent. Szakaszunk harc nélkül ért föl a tetőre napszálltakor. Ködös szürkületben érkeznek meg az akna-vetősök. Vereczkey István főhadnagy elkéri tájolómat, és találomra méri be térképén a ködbe burkolt csúcsról az ellenségtől megszállt falut. Századunk másik két szakasza, valamint a századtörzs is előbukkan a vacsorát hozó málhás lovakkal. Ki vagy kik számára lesz utolsó vacsora?…

Sátorban alszom egy (nevét már nem tudom) III. századbeli hadnaggyal.

A loyowai tűzkeresztség napja

(1944. IV. 13. csütörtök)Koromsötétben ébresztenek föl. A hadnagy már nincs bent. Tapogatózva szedem össze

fegyveremet, gyalogsági ásómat, csatolom fel derékszíjamat (120 darab) éles lőszerrel megrakott töltény-táskáimmal együtt, s akasztom nyakamba gázálarctokomat üresen. A gázálarcot hátizsákomba tettem. Hátizsákot nem viszünk magunkkal a bevetésre. Sisakkal fejemen lépek ki a sátorból, fölfegyverkezve. Sűrű erdő fenyőfái között, megkásásodott mély hóban, félhomályban bukdácsolunk alá a meredek lejtőn. Megszólalnak hegyi tarackjaink és aknavetőink. Pokoli zajjal csapnak le az ellenségtől megszállt völgybe, amíg mi a falura zúdulunk. Aztán hirtelen elhallgatnak rakétajelzésünkre. Már lent vagyunk a falu szélén. Géppuskatűz és csimbum (orosz gyalogsági ágyú) tüze fogad. Körülöttünk az erdő alján égő faházak ropognak, s a lángoló istállókban halálra rémült barmok bőgnek. Egy előre lopakodott gyújtogató járőr műve a tűzvész. Nem barbár kedvtelés, hanem (jogos?) önvédelem (országhatárainkon kívül!). A házakban (föltételezetten) megbúvó lesipuskás partizán-orvlövészekkel is számolhatunk. A partizánveszélytől való hisztériás félelem vitt rá minket erre az óvintézkedésre. Háborús tapasztalat eredménye ez a nem fair play harcászati eljárás, viszont nem fair play a partizán harcmodor sem.

A két tűz közé szorult és otthonából is kifüstölt békés lakosság a keze ügyébe kapható ingóságaival menekül(ne). Az oroszok visszazavarják, mi pedig nem engedjük át őket arcvonalunkon a hátunk mögé. (Közéjük is keveredhettek minket rejtekből puskázó fanatikus partizánok!) Jajveszékelve tűnnek el az erdő sűrűjében tőlünk balra a földönfutó szerencsétlenek.

Bár szakaszunk tartalékban „pihenhetne”, mégis előretörünk. Elkap minket is a harci kedv. Tapasztaljuk, hogy bár tüzelnek ránk (is), még sincs találat. Ha minden lövés találna, már régesrég befejeződött volna ez az évek óta dúló második világháború. Csimbum tüzében, a vasúti töltés mentén puskáinkat a sínre támasztva fekszünk és tüzelünk az ellenségre, ha fölbukkan valami határozatlan célpont. Ellenfeleink is ismerik a harcászati szabályzatot: rejtőzni és fedezni jó kilövési helyzetben. Alig láthatni valamit belőlük, de visszatüzelnek. Körülöttünk kisebb kaliberű gránátok pukkannak el. Nem is olyan veszélyesek, mint amilyen nagyhangúak. Benne vagyunk a gránáttűzben, de még élek és élünk. Élünk, és nem is félünk. Nincs erre nyugodalmas időnk. Még csak sebesültünk sincs (egyelőre). Mind szaporábban, bár szerencsénkre csak úgy vaktában, igen pontatlanul lőnek. Álmukból zavartuk föl őket. Meglehet, hogy még álmosak harcedzett feleink. Gyorstüzelő fegyverrel ide nem pásztáznak. Minket se láthatnak tisztán. A vasúti töltés jól fedez bennünket közvetlen irányzékú fegyvereiktől. Mégis visszaszorít a most megszólaló aknavetőjük meredek röppályából ránk potyogó gránáttüze: „Tervszerű visszavonulásra” késztet. Repeszei laposan terítenek hátunk mögött, s a fekvőhelyzet sem biztosít roncsolásuktól. Századunknak van már két halottja és három sebesültje, viszont két gyalogsági ágyút (csimbumot) zsákmányoltunk a rajtaütéses támadással megzavart és visszaszorított ellenségtől.

Egy (talán harcolni sem akaró) foglyot is ejtettünk. Megadta magát elmenekülés helyett. Az egyébként jó katonának bizonyult Holtzinger Károly zászlós agyonlövette ezt a hadifoglyot a dunántúli Aracs tizedessel. Nem voltam ott, hogy beleszólhassak, csak hallomásból ismerem ezt a „dicső haditettet”.

Ha valaki(k) majd azzal vádol(nak) minket, (jó magyaros nevű) magyarokat, hogy a békés lakosság házait égettük fel, raboltunk, harcképtelen embereket is megöltünk, részben igaz. Előfordultak ilyen kirívó esetek (még bizony) nálunk is. Ám melyik az a „humánus” hadsereg, ahol a háború(k) folyamán nem követtek el atrocitásokat? Csak a forma s az arány nem azonos. Az angol-amerikai hadviselő fél például nemcsak házakat tett tönkre, hanem népes városokat bombázott romhalmazzá, s így nem csak fegyvertelen embereket gyilkolt meg, hanem tömegeket pusztított el, mivel a bombatámadások nem válogathatták ki terrorakciójuk folyamán a nőket, gyermekeket, tehetetlen aggokat, betegeket, sem a baráti avagy ellenséges érzelmű személyeket.

Ez a háború!A Holtzingereket azonban nem mentheti föl az, hogy háború van. A háborúban

nemcsak ölnek, hanem olykor gyilkolnak is. Az, aki gyilkol háborúban, háborús bűnös.Viszonylagos csönd van már. Csak egy-egy aknagránát csap közénk olykor. Az

ellenség eltisztult. Elfoglaltuk Loyowát. Tartalékban levő szakaszunk nincs tüzelőállásban, hanem e mögött többedmagammal az elárvult és föl nem égetett falusi házakban visszamaradt élelem után kajtatok, mert mindnyájan alaposan megéheztünk. Egyik tornácos faházban nyers tojásokat, egy köcsög tejet és jókora darab fekete kenyeret szajrézom. Háború ide, háború oda, bocsánatos háborús bűn: lopok. Megreggelizem, és egyben meg is ebédelek. Előre nem látható vacsorára egy darabka kenyeret rakok el üres gázálarctokomban. Tudom, hogy mozgókonyhánk nem követ minket odafentről a tűzvonalba, de még azt sem tudom, hol is fogunk megágyazni éjszakára. Később megszomjazom. Sisakomat merítem bele az olvadó hó levét szállító csermelybe, és abból iszom.

Háború van, ne válogass!Délután egy honvéd jelenti, hogy hívat a százados úr. Jelentkezem nála. Összekötő

járőrszolgálatra küld egy raj élén. Meg kell állapítanom és jelentenem neki, hogy kik vannak mintegy két kilométerre a tőlünk jobbra levő, enyhén menedékes erdőkiszögellésnél. Elindulunk. Orosz aknavetők vezetik a környéket, de nem közel hozzánk. Megjelenik egy kettős törzsű repülőgép is. Nem tudjuk, hová tartozik. Felségjelzést nem látunk rajta (nincs távcsövem), tehát rejtőzünk a sarjerdőben, amíg el nem tűnik. Már szürkülődik, mire megközelítjük célunkat. Ott lapulva hallgatózunk, de a szél zúgása a fák között elviszi a hangot. Nem tudjuk megállapítani, hogy milyen nyelven beszélnek. Tisztán se látni már az erdőszéli félhomályban. Úgy rémlik, (inkább rémlik, mint tűnik), nem magyarok. Meg kéne lepnünk, el kéne fognunk vagy szét kéne ugratnunk őket. Aggodalom viaskodik a kínálkozó kitüntetés vágyával. Már majdnem kézigránátokat vetünk közéjük rejtekhelyünkről, amikor öblös magyar szó üti meg fülünket:

– Héjába bászélák náki, nám hallgat rá…Kiderül, hogy a második századból egy géppuskával megerősített szakasz van itt

tüzelőállásban. Századparancsnokunknak kéne (kellett volna) tudnia, hogy kik vannak jobbra a századunktól. Vagy talán attól tartott, a csetepatéban szétverték őket, s azért küldött engem oda földerítésre, hogy megnyugtassam? No, ha miattuk aggódott, most rajtunk a sor, mert még vissza se jutunk parancsnokunkhoz jelentéstétel végett, amikor az esthomályban rajtunk üt vagy belénk botlik egy géppisztolyos (nem puskás) orosz járőr, és mi, fedezéket keresve, szétszóródunk a vak tüzelés áradatában. Teljes tájékozatlanságomban a géppisztolyok villogó tüze és a találomra elhajított kézigránátok robbanásai között a láthatatlan, de nagy tűzerejű ellenség elől igyekszem én is

láthatatlanná válni. Egy kis nedves mélyedésben hasalok. Harcászati előírás: harcban mindenekelőtt rejtőzz és fedezd magad, keresve a jó kilövés lehetőségét. Itt bizony hiába keresném, mert nem találom a sötétben. Így csak a harcászati előírás első felének tehetek eleget: rejtőzöm, és fedezem magam. Még valami (bár a jó katona nem okoskodik, hanem harcol!): csak azonos föltételekkel lehet esélyesen harcolniuk a feleknek. Ellenfeleim kezében gyorstüzelő fegyver, géppisztoly van, viszont az enyémben csak egyes lövéseket leadható hadipuska. Minden lövés után hátra kell húznom a zárdugattyút, hogy kivessem az üres töltényhüvelyt, majd visszatolnom és rögzítenem azt, hogy a tölténytárból másik lövedéket juttassak tüzelés után csőre. Minden ötödik tüzelés után még tölténytárat is kell cserélnem. Ezzel szemben az orosz géppisztolyok rugós dobtárában 72 darab lövedék van, s ez a fegyver tetszés szerint sorozatlövésre vagy félautomatára (újratöltési bizgelődés nélküli egyes lövésekre) is állítható.

Mennyivel nagyobb a biztonságérzete és a harckészsége annak, akinek a kezében ilyen fegyver van a mi elavult fegyvereinkkel szemben!

Hirtelen minden elcsöndesül. Elvonult a géppisztolyos járőr, amelyet mi, harcban még járatlanok, sokkal számosabbnak véltünk ropogó fegyvereik záporában, de azért a mieink golyószóróval viszonozták nagy hűhót csapó tüzelésüket. Én még a zömtől elszigetelten mit se tudtam elvonulási parancsról. Az elvonulóban levő századot lepte meg az orosz járőr. Nem tudtam elképzelni, mi a fenének tűnt el századparancsnokom századtörzsével együtt onnan, ahol már hasztalan kerestem járőröm visszatértének jelentése végett. A tűzcsend beálltával előmerészkedem rögtönzött fedezékemből, de hova tovább? Hiába keresem nyoma veszett századomat a hideg sötétben. Kiáltani? Ki tudja, ki hallja meg? Egyedül (?) vagyok a ritkás erdőben. Amire az imént még nem értem rá (csak megijedtem), most erőt vesz rajtam az elhagyatottság félelme. Balra tőlem a völgy mélyén géppuska ad időnként rövid sorozatot, mintha szólongatna: had-ap-ród-úr, had-ap-ród-úr. Hang után mehetnék, hogy odataláljak, de fülem még nem szokta meg a harci zajt, még nem különbözteti meg a miénk vagy az ellenség géppuskájának hangját. A mienk nagyobb kaliberű, de kisebb tűzgyorsaságú s így szól: ra-ta-ta-ta, az ellenségé pedig: tu-du-du-du.

Fatörzsnek vetem hátamat, és egy kiálló, vastag gyökéren ülve bóbiskolok. Valahol távol az éji csöndben aknavetők ugatnak mérgesen. Átjár a hideg, s ismét járkálok. A fát nem hagyom el, nehogy a barátságtalan orosz szomszédokhoz tévedjek!…

Órák telnek el így életem leghosszabb éjszakáján. Már kezdem megkülönböztetni az egyes fákat. Dereng. Járásom nesztelen a porhóban. Gally nem reccsen talpam alatt. Tisztelem a félelmetes csöndet, különösen az adott helyzetben. A fák között még sűrű homályban mintha valami vagy valaki mozogna. Odafigyelek. Most már tisztán látom. Előttem, de háttal nekem emberalak lopakodik fától-fáig akárcsak én, lövésre tartott fegyverrel. Célba veszem, helyesebben mondva, ráfogom fegyveremet, s megkockáztatom a kérdést:

– Hová tartozik, bajtárs?Ha nem, vagy nem magyarul válaszol, lelövöm. Vagy ő, vagy én!Magyar válaszára mindketten megkönnyebbülünk. A következő csellengőt már

bátrabban szólítom meg. Ötön-haton verődünk így össze. Nagyjában megállapítjuk a visszatérés irányát, s máris kapaszkodunk a fáktól benőtt havas meredélyen. Az északos fekvésű, erdő borította hegyoldalak és a mély völgyek itt még tárolják a tél megrokkant havát. A nyíltabb és déli fekvésű helyeken már tavasz van. Fönt a pitymallati fényben köpenyes katonák állnak. A mieink!

Századunk a tetőn éjszakázott. Igen megörvendtek nekünk. Már elveszettnek tartottak bennünket.

A halál közelségében

(1944. IV. 14. péntek)Visszavonulunk anélkül, hogy visszavertek volna. Első bevetésünk, a tűzkeresztség

tulajdonképp, csak tétnélküli „harcászati gyakorlat” volt, valódi, harcedzett ellenséggel szembeni bemelegítő a forró továbbiakhoz.

Harcászati bemelegítőt tartottunk egy békés falu földúlása árán!Magyarországot teljes egészében földúlta ennek a háborúnak szerencsétlen folytatása.Szakaszunk lemarad a tovább vonuló századtól, útbiztosításra. Tyű, be ropognak a

géppuskák valahol előttünk! Előttünk? Azt se tudjuk biztosan, hol kell lennie az előttünknek, csak sejtjük. Itt éjjelez velem a fél szakasz, eléggé nyílt, imitt-amott bokros lejtőn a szabad ég alatt. Első dolgunk védelmi lövészgödrök ásása. Alant a műút. Azon túl az úttal párhuzamosan hegyi patak csörgedez. A hegyi patakon is túl sűrű fenyves rejtekében a Daróczi másik fél szakasza sokkal biztonságosabb helyen biztosítja magát, illetve az utat. Visszavonulás esetén nekünk ellenségtől jól belátható és belőhető nyílt tereprészen kell áthatolnunk, míg őket ebben az esetben is erdős terep rejti. De hát Daróczi a parancsnok. Ö jobban tudja, hogy ilyenkor kit hová kell helyezni. Én kisebb rendfokozatommal csak a helyettese vagyok, és engedelmességgel tartozom neki.

IV. 15. szombatKivirradt. Gyanús külsejű civil férfiak járkálnak csoportosan odalent a műúton.

Partizánok gyülekeznek? Mi jól rejtőzünk, és ők nem látják védőállásunkat. Elpárolgásuk után hírvivőt küldök odaátra. Várom Daróczi további parancsát. Hírvivőm visszatér, és jelenti, hogy Darócziék már nincsenek a helyükön. Kettesével-hármasával óvatosan szivárgunk oda gyülekezőre, ahonnan Daróczi meglépett embereivel együtt, hogy ne mondjam: cserbenhagyott bennünket. Az elhagyott patak menti hucul (kárpátukrán) parasztház udvarán egy döglött ló vicsorítja fogait.

Most már én vagyok egyedül a fél szakasz parancsnoka. Nekem kell meghatároznom az egységemhez vezető útvonalat. Kilőtt töltényhüvelyek, elhagyott szerelvények nyomán indulunk el a föltételezett irányba. Szórványosan tüzelnek ránk, de nagyon messziről és, szerencsénkre, csak puskával. Végre magyar alakulatra bukkanunk, dandárunk negyedik zászlóaljának honvédéire, akik eligazítanak. Megpihenünk egy hucul parasztmalomnál. Éhesek vagyunk, hiszen aznap még semmit sem ettünk. Cukrozott kukoricakásával kínálnak meg.

Ismét ellenségtől belátható és belőhető területen lopakodunk tovább a Kolomeába vezető vasútvonal mentén. Egy patak vasúti hídja alatt átszivárogva megtaláljuk századunkat. Három tetem (hősi halott) fekszik a századparancsnokság részére lefoglalt parasztház udvarán. Orosz aknavetők műve, nem sokkal érkezésünk előtt. Több súlyosan sebesültet is elszállítottak, közöttük századparancsnokunkat, Sebeshelyhy századost is csúnya arcsérüléssel (állkapcsát zúzta szét egy aknaszilánk).

Amikor új helyre kerülsz a tűzvonalban vagy közvetlenül mögötte, legsürgősebb tennivaló a beásás. Minél mélyebbre jutsz a földben, helyzeted annál biztonságosabb. A harcászati szabályzat szerint úgy kell megásnod lövészgödrödet (lövészteknő, lövészkút) gyalogsági ásóddal, hogy onnan jó kilövésed is legyen aktív védelemhez. Sík és nyílt terepen a közeledbe becsapódó aknagránát ellen nem véd a hason fekvés, vagy katonai szakszóval: fedezés. Sisak is hiába van fejeden. Az aknagránát robbanása nem vág föl V alakban úgy, mint a tüzérségé, hanem alacsonyan, a talaj (katonailag sík terep) felületén vízszintesen tarol. Ennek az az oka, hogy az aknavető lövedéke nem fúródik a földbe (kivétel az el nem robbanó „döglött” gránát) nem létesít gránáttölcsért (ami jó fedezéket nyújt a többi gránát ellen, mivel gyakorlatilag két gránát nem csap be ugyanazon tölcsérbe

a lövedékek szóródása miatt), hanem már a fölszínen el is robban. Egyik hősi halottunk sisakját a feje búbjánál verte át egy repeszdarab. „Fedezés” közben érte a halál, mert nem volt beásva. Ha nem fedez, talán megússza lábai károsodásával. Az aknalövedék becsapódásának helye nem sokkal nagyobb egy férfi fölfelé begörbített markánál. Ebből a maroknyi mélyedésből szétfröccsenő szilánkok egy része a kerékagy küllőihez hasonló rajzolatú nyomokat hasít a föld kérgén. Aknatűz csakis élő célpontok, mozgó és be nem ásott emberek ellen hatásos. Erdős terepen csökken veszélyessége. Gránátja már a fák lombját (nagyobb gallyait) érintve is elrobbanhat, mielőtt talajt érne.

Az orosz aknavetők gránátjaitól ments meg, Uram, minket! Sűrűn és nagyon pontosan lőnek.

Daróczinál szabályszerűen jelentkezem:– Zászlós úrnak alázatosan jelentem, parancs és eligazítás vétele nélkül is bevonultam a

fél szakasszal veszteség nélkül.– Ne marháskodj! Hírvivőt küldtem értetek, hogy vissza kell térnünk a századhoz.– Hírvivőnek híre se volt, s a zászlós úréknak pedig hült helye, amikor megkezdtük a

bevonulást, csak úgy találomra. Be se vártak minket, hogy együtt lehessen a szakasz.– Ne vitassuk a semmit – felelte. – Jó, hogy itt vagytok, veszteség nélkül. Egyébként

téged óvatos embernek ismerlek.– Köszönöm az elismerést zászlós úr. Ha az óvatosságért kitüntetés jár háborúban,

számot tartok rá, hogy mindkettőnket fölterjesztenek.– Ne pofázz, hanem láss a dolgod után – gorombít le a rangidős parancsnok jogán

Daróczi.Űj századparancsnokunk Nagy Ferenc, Ludovikát végzett hadnagy. A múlt évben

avatták hadnaggyá. Eddig a II. századnál volt századparancsok-helyettes.Estére a Prut bal partját szállja meg századunk. A hordalékos parton beásva töltjük az

éjszakát. Nem nagyon biztonságos ez a beásás, de azért jól alszunk sekély lövészteknőinkben.

IV. 16. vasárnapDórában szálltunk meg egy emeletes kis nyaralóvillában. Ébredés után fedezzük föl,

hogy tetvesek vagyunk. Tetvesek vagyunk rendfokozatra való tekintet nélkül. Úgy látszik, hogy a tetű a hadakozó életmód elkerülhetetlen járuléka. Tisztálkodás, alsóruháink forrázása és szárít-gatása foglalkoztat minket a nap folyamán. Mindent megtettünk, amit megtehettünk adott körülmények között, hogy ezektől a kellemetlen, sőt az egészségre veszélyes rovaroktól megszabaduljunk, de ennek ellenére a továbbiakban is vérszövetségeseink maradtak.

IV. 20. csütörtökEste csatlakozunk a századhoz és Berezow Srednibe menetelünk. Ott egy nagy

juhakolban helyezkedünk el éjszakára. Szagos, de meleg hely.

IV. 21. péntekReggel tűzharcban nyomulunk előre. Elfoglaljuk a Stopczatow és Kowalowka

községek közötti erdős terepet a műút mentén annak biztosítására. Körkörös védelembe (sündisznóállásba) ássuk be magunkat.

IV. 22., szombat-24., hétfőOrosz aknavetők veretnek minket. Úgy 10-12 méterre tőlem a vidám Bandi András

(Bandi Bandi) közlegényt halálosan találja egy aknagránát szilánkja. Nyakszirtjén csupán mogyorónyi lyuk látszik. Váratlanul lepett meg bennünket az aknatűz sorozata. Nem

tartózkodtunk lövészgödreinkben, hanem a biztonság tudatával járkáltunk a ritkásan nőtt fák között. Sokan sebesültek meg. Sokszor hallani a kiáltást: „Egészségügyiek!”

Azt a horhost veretik, amely kettészeli védőkörletünket. Annak partjáról vetem be magam az első gránát becsapódásakor. Ott dekkolok a horhos mélyén. Siettemben nem volt időm körülnézni. Valamivel magasabbra tőlem, de néhány méterrel előttem a horhosban egy láda (rakasz) kézigránát fekszik. Mögöttem, tőlem 5-6 méterre, de valamivel mélyebben egy másik kézigránátos rakasz van. Ezeket csak utólag vettem észre. Elég volna egy aknalövedék becsapódása valamelyik rákászba vagy annak közvetlen közelébe, hogy megijedni se érjek rá. Jobb félni, mint megijedni, de ilyen helyzetben félni rettenetes. Torkomban dobogó szívvel számolom a tőlünk néhány kilométerre, láthatatlan fedezékükből tüzelő ellenséges aknavető csövek köhögését (inkább mintha üres mosófazekat kongatnának). Ahány köhintés, annyi gránát potyog ránk fél percen belül gyilkos suhogással és súlyos sebesülést vagy halált hozó reccsenő robbanással. Olykor csak egy tompa dobbanás jelzi a döglött gránát földbe csapódását.

Másnap délelőtt lövészkútban kucorgók, nyakig beásva, biztonságos holttérben a nedves földpadkán, arccal az ellenséges állások felé fordulva. Valahonnan szórványosan tüzelnek körletünkbe puskából egyes lövésekkel. Oda se neki! A lőelmélet szerint közvetlen irányzékkal, tehát lapos röppályájú fegyverrel ide nem lőhetnek be, s ráadásul így, tökéletesen rejtőzve, csak repülőgépről láthatnának engem. Fejem fölött legalább kétarasznyira van a lövészkút pereme. Mégis valami megmagyarázhatatlan, nyugtalanító érzés arra ösztökél, hogy forduljak el balra 90 fokban. A következő pillanatban mellettem az agyagba zizzen egy villámgyors valami, pontosan ott, ahol az imént még a fejem volt. Ha nem fordulok el idejekorán, körülbelül orrtövön ér a lövedék, szemem magasságában, a sisakom alatt. Olyan mélyre fúródott, hogy nem sikerült onnan kivájnom talizmánnak a ferdén becsapódott puskagolyót. Hogyan történhetett? Eltévedt gurulat vágódott be ide vaktában, avagy fatetőről lőttek be fedezékembe távcsöves puskával. Csak egy arasz választott el a biztos haláltól. De miért éreztem előre, hogy fejlövés fenyeget? Zubbonyom fölső zsebében celofán védőtokban őriztem a szentéletű Kaszap István székesfehérvári papnövendék arcképét, amelyet édesanyámtól kaptam talizmánként…

IV. 24. hétfőDélután elhagyjuk védőkörletünket és Ispasnak tartunk.

IV. 25. keddIspas község határában, csak néhány kilométerre az orosz kézen levő Kolomeától, régi,

sekély mélységűre föltöltődött és be is gyepesedéit lövészárkokban helyezkedünk el. Ezeket még apáink vagy apáink ellenségei ásták meg az első világháborúban. Az est beállta után rakéták sziporkáznak Kolomea fölött.

IV. 25.–26. kedd-szerdára virradvaA lövészárkokból áttelepszünk egy falusi iskolába. Annak olajozott padlóján alszunk

vagy két órát, de (érthetetlen) újabb parancs érkezik: Azonnali visszavonulás Stopczatowba. Kiadós éjjeli menet vár ránk. És még mi?…

A stopczatowi vész napja

(1944. IV. 26., szerda)Álmatlanul, hosszú éjjeli meneteléstől kimerülten jutunk vissza Stopczatowba. Már

virrad. Az országút sarában orosz harckocsik lánctalpas nyoma árulkodik arról, hogy nem

hiába rendeltek minket ide vissza Kolomea mellől. Fölöttünk esőt jósló, kövér fellegek borongnak. Hirtelen géppuskakattogás töri meg a hajnal csöndjét hosszan elnyúló menetoszlopunk élén. A mi géppuskánk szólal meg, mert a házak közül valakik ránk puskáztak. Ismeretlen támadóink tüzét kamatozta hosszú sorozatával. Mi pedig falukutatáshoz fogunk (nem néprajzilag!). Bottal üthetjük lesipuskás partizán támadóink hűlt nyomát.

Nincs kizárva, hogy ez a provokatív tüzelés csak jelzés volt a közelben tartózkodó orosz erőknek érkezésünkről. Lehet, hogy épp a faluban voltak elszállásolva, amelyen átvonultunk.

Minden épület olyan csöndes, mintha ott még az igazak álmát aludnak. Kik? Kutya sem ugat. Elrakjuk kézigránátjainkat, és eljutunk a község végéig. Ott kissé megállunk a komoran sötétlő nagy malomnál, majd elfoglaljuk két napja elhagyott állásainkat a Stopczatow-Kowalowka közötti erdős terepen, a műút mellett. Elered az eső. Zuhog. Ázottan didergünk, de úgy, ahogy lehet, már alszunk is a sárban. Még a figyelőink is alszanak…

Kábultságunkból harckocsik zúgása riaszt föl. Kettő bukkan elő a párás szürkeségből az erdő alatti műúton, s máris ropognak a fegyverek. Az orosz harckocsik ágyúi erdei állásainkat lövik. Gránátjaik a fákon robbannak, vagy a fatörzsek között süvítenek el, minket pedig a lövészgödrök mélyén lapulni kényszerítenek. A páncélszörnyek fedezete alatt tör ránk a géppisztolyos gyalogság. Állva tüzelnek, rohamoznak. Özönlenek. Megszűnik a harckocsik ágyútüze. Már csak géppuskáikkal pásztáznak, s a géppisztolyok lövedékei záporoznak ránk. Jönnek többszörös túlerővel. Jönnek föltartóztathatatlanul. Ellenállásunk oly hatástalan, hogy percek alatt vernek szét minket. Előttünk a balszárnyon a szürke köpenyes oroszok már ellepik állásaink egy részét. Ott esik fogságukba Kilin Miklós kolozsvári (hóstáti) illetőségű szakaszvezető vagy tizenöt honvéddel (egy rajjal). Mi nem várjuk be ezt. Szégyen a futás, de hasznos. Menekülésünket könnyíti az erdős háttér és a hullámos, vízmosásokkal szabdalt terep. Kettészakad a század. Mi, a kisebbik rész, huszonkilencen mentjük puszta életünket vagy, hogy elkerüljük a fogságba esést, futunk, futunk. Ki hitte volna, hogy kialvat-lanul és holtfáradtan lesz még erőnk (nagy erő a félelem!) kilométereket futni hegyen-völgyön, süppedős iszapban vagy csúszós sárban, zuhogó esőben, megáradt, térdig érő patakon, meredek partú vízmosáson, horhoson vergődni át, szerencsénkre jól be nem látható területen! Fejemet mélyen lehajtom, ha lövés ér, az csak pokróccal ellátott hátizsákomat, esetleg alfelemet, lábamat, de nem a fejemet, mellüregemet találja el. Az utánunk makacsul nyomuló géppisztolyos oroszok lőszert nem kímélve tüzelnek, hajtanak tovább a pánik útján, sőt kiáltoznak is:

– Zdájtyész véngri! – Adjátok meg magatokat, magyarok!A bátor, vérbeli katona, Ambrus Jenő, hivatásos szakaszvezető, még egyszer

visszafordul. Egy kis kiemelkedés fedezékében tüzelőállásba vágódik és golyószóróval fékezi üldözőink lendületét. Kilövi az egész tárat, aztán ő is velünk fut tovább, mert tudatosan hősi halált halni ebben a vesztésre álló, német érdekekért folyó háborúban magyarnak ostobaság, nem tudatosan halni pedig baleset.

Hányan estek el századunkból, hányan jutottak sebesülten vagy épkézláb fogságba Kilin szakaszvezetőéken kívül, mai napig se tudom. Annyit tudtam meg utólag, hogy több mint kétszáz emberből egy félórán belül százan se maradtunk. Emberveszteségünk hivatalosan az eltűntek listáján szerepel. Hátra maradt halottainkat minden bizonnyal még az oroszok se temették el. A sebesültek sorsára jobb nem is gondolni…

A kettészakadt század nagyobbik része tőlünk jobbra a műút mellől futamodott meg (vagy vonult vissza sietősen) Nagy Ferenc hadnagy századparancsnokunkkal, Daróczi László és Holtzinger Károly zászlósokkal, Körmendi Ferenc törzsőrmesterrel, Nyizsnyik

István őrmesterrel és Brendli Gyula hadapród szakaszvezetővel, tartalékos tiszti iskolabeli évfolyamtársammal.

Mi saját úttalan utunkat járjuk futólépésben. Nehéz hátizsákjainkat „menetkönnyítésül” a nyomunkba törő, szünet nélkül tüzelő és ordítozó oroszoknak hagyjuk, hogy azokkal is foglalkozzanak, ne csak velünk.

Csupán kézifegyvereinket visszük „súlyban” tartva, mert annak eldobásáért vagy elhagyásáért elrettentő példaképp azonnali főbelövetés járna.

Néhány kilométerrel elhagyott állásaink mögött „tervszerű visszavonulásunk” útjában az erdő egyik tisztásán Bofors ágyú áll. Ez alkalmas tankelhárító fegyver volna, s ha ott állt volna a stopczatowi útlezárás helyén, az ütközet se ilyen végzetes számunkra. Az ellenünk bevetett szovjet harckocsik tűzereje tökéletesen megbénította, majd megbontotta, és szétzúzta a védelmünket. Vereségünk hírére a Bofors kezelői is gyorsan szedelőzködnek.

Üldözőink elmaradtak. Valószínűleg újra rendeződnek, egy esetleges ellenlökésre számítva. Nem tudhatják, hogy még milyen tartalékerők állnak mögöttünk.

Jó, ha nem tudják!…Szélcsend van az erdőben. Csak az eső permetez még. Kissé megszusszanunk, és

sírunk, mint a megvert gyermekek. Jobb bakancsomat lehúzom, és kirázom belőle azt a kavicsot, amely véresre horzsolta a lábfejemet. Csak most érzem a sebhely sajgását. Tovább igyekszünk hátra. Elérjük a Lucki-patak meredek martját. Rémületünk fokozódik. Túl a patakon, alant a műút mentén, ameddig szemünk előre és visszafelé ellát, fejveszetten vágtatnak fogatok, robognak gépkocsik, meg-megtorlódnak, majd újra nekiiramodva folytatják útjukat az arcvonal mögötti Delatin felé. A baj tehát sokkal átfogóbb, mint századunk stopczatowi összeomlása.

Minden jármű menekül, nyilván felsőbb parancsra, valami előttünk még ismeretlen veszedelemtől. Bekerítés fenyeget? Vagy már be is kerítettek, és ki kell törnünk? Csúszunk. Inkább az ülepünkön szánkázunk alá, mint futunk az esőtől fölázott, sikamlós agyagon a mélyen alattunk szenynyes-sárgán folyónyira duzzadt hömpölygő patakhoz. Szerencsénkre, még ép fahídon szaladunk át a műútra. Jablonow az elnéptelenült, romos község neve. El kell érnünk a járműveket, hogy ne eshessünk az utánunk nyomuló ellenség kezébe. A vágtató szekerek még csak nem is lassítanak, hogy fölvegyenek. Nyomják őket hátulról a zsúfolt úttesten. Az egyiknek a saroglyájába kapaszkodom, és futva vitetem magam, amíg, egy forgalmi dugót kihasználva, egy utolsó erőfeszítéssel föl nem lendülök az üres fogatra. Tovább robog velem a rázós szekér (katonai szakszóval országos jármű), s én máris alszom rajta. Ver az eső is…

Elérünk Berezow Srednibe. Itt egy teherautóra szállok át. Rajta ül már Holtzinger Károly zls. is, századunk első szakaszának parancsnoka, szintén stopczatowi menekült. Velünk tart a lengyel lakosság egy része is. Két bőrig ázott, középkorú, kétségbeesetten zokogó lengyel nőt veszünk föl a tehergépkocsi ponyvatetője alá. Betyárbútorukat hónuk alatt szorongatják. Az eső úgy szakad, mintha dézsából öntenek, mintha valami láthatatlan óriás keze zsinórokon húzná le az ólomszürke, vastag fellegek tartalmát.

Berezow Nizniben föltartóztatnak. Enni adnak vendégcsajkában (a sajátunk odalett az eldobott hátizsákhoz csatoltan). Kifújjuk magunkat, alszunk két-három órát szabad ég alatt, a zuhogó esőben, majd ébresztő gyülekezőhöz, legorombítás a sárga földig, hadbírósággal való fenyegetőzés amiatt, hogy nem lettünk hősi halottak (élők fenyegetik a meg nem haltakat). Gyalázat, hogy a túlélés hazafiatlan bűnébe estünk, de van még esélyünk jóvátételre, katonai becsületünk visszaszerzésére (mily megbocsátó kegy!). Tehergépkocsikra parancsolnak (anélkül, hogy a parancsot kiadók velünk jönnének) mindenkit szedett-vedetten, aki elszakadt anyaalakulatától. Balback alezredes úr parancsa: útbiztosításra vissza Jablonowig a Lucki-patak mellé! Elindulunk. Útközben balról

géppuskatüzet kapunk. Le a gépkocsiról az út menti árok sarába, vizébe! Senki se vezényel „Feküdj!”-öt, mégis fedezésbe vetődünk. Néhány percnyi ellentüzelés után tovább, előre! Előre oda, ahonnan pánikszerűen menekültünk a reggeli órákban.

Éjjeli pihenőhöz egy tágas faépületben jutunk a Lucki-patak alsó hídjánál Jablonowban (a fölsőnél, ahol reggel még sikerült a jobb partról átjutnunk, oroszok ásták be magukat). Végre száraz deszkapadlón heverhetünk. Rég nem aludtam ilyen kényelmesen. Tüzet is rakunk a vaskályhába, vörös izzásig. Bent jó meleg van. Túlontúl nagy a meleg. Esőtől ázott, sáros angyalbőrünk (egyenruhánk) gőzölög. Ha álmodni is tudnánk, bizonyára gőzfürdőről álmodnánk, ami alaposan ránk férne. A híd mellett csattog egy dízelmotoros lövegvontató. Zaja kilométerekre elhat az egyébként csöndes tavaszi éjszakában. Csattogva, dübörögve tudatja az ellenséggel, amely valahol a közelben lappang, hogy jöhetnek, mert újra itt vagyunk, de ha harckocsival is jönnek, Bofors ágyú várja őket.

Nem hallgat ez a hazaáruló!

Jablonowi csatározások

(1944. IV. 27, csütörtök-29., szombat)Reggeltől ismét harcolunk. Ma az orosz fut, de már nem utánunk, hanem előlünk.

Villámgéppuskával is ellátott, német rohamlöveg érkezik segítségünkre. Vissza kell foglalnunk Jablonowot. Ez a rohamlöveg egy lövészszázadnál is jóval hatékonyabb így egymagában. Lánctalpas terepjáró. Ágyújával lövi ki a lejtőn elszórtan álló házakban rejtőző oroszokat. Az életben maradt menekülőket géppuskája kaszabolja. Mi karabélyainkkal foglalunk tüzelőállást a temető szélén és „tallózunk”. Gyorsan szaporodik a temető temetetlen halottainak száma. Éles lőgyakorlatot tartunk élő és mozgó célokra. Izgalmas vadászat. Emberre megy. Itt a „vad” kezében is van fegyver. Visszalőhetne, de ezt most nem teszi, mert sürgősebb dolga is akad. Bőrét mentené a villámgéppuska tüzétől. Ámde lehet-e kitérni a villámcsapás elől? Arat a halálgép a véráztatta Galíciában. Tegnap még Ivánék kíméletlenkedtek velünk. Megritkítottak, megfutamítottak. Majdnem a hadbíróság(unk) kezére juttattak hatékonyabb fegyvereikkel és számbeli fölényükkel. Ma ugyanazt tesszük velük, ha nem is számbeli fölénnyel, de jobb (német) fegyverekkel.

A ma fegyvereinek technikai fejlettsége folytán elavult a (rég)múlt háborúiban döntő szerepet játszó személyes vitézség erénye (pl. a marathóni csatában), amikor még ember ember ellen közvetlenül vívott karddal, lándzsával vagy buzogánnyal. Bár már a régmúltban is nagy előnyt jelentett a messzebbre hordó, pontosabban célba találó és átütőbb erejű nyíl használata a harcban. Akkortájt még tökéletesebb „lőfegyverei” voltak pogány magyar őseinknek, mint a keresztény középkor népeinek (Brenta melletti csata 899-ben: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!”).

Dolga végeztével távozik a német rohamlöveg. A terep megtisztult. Jablonowot részben visszafoglaltuk. De csak részben a miénk, és az nem elég.

Másnap reggel folytatnunk kell harcunkat, de a német rohamlöveg nélkül. Az oroszok az éjszaka folyamán visszaszivárogtak Jablonow lejtős határába és ott ásták be magukat. Közöttünk a Lucki-patak. Annak jobb partjáról tüzelgetnek át ránk. Egyik honvédünk halálos mell-lövéssel csuklik össze a közelemben. Szeretném kifürkészni, honnan tüzelhettek rá. Észreveszem, hogy tőlem kb. 200 méterre Iván egy bokrocska mögött szorgoskodik lövészgödre mélyítésén, s közben-közben rövid sorozatokat pattogtat felénk géppisztolyából. Nini!

Kulacsát is szájához emeli, s jót húz belőle. Viselkedése olyan, mintha inkább vodkára, mintsem harci dicsőségre szomjaznék, de azért harcol a maga módján. Szerencsét ehetett kisgyermek korában, hogy ilyen állapotban még nem lőtték ki.

Vaskos sasfa mögé húzódom, kúszva egy drótsövény mellett, s célba veszem Ivánt. Szívem hevesen dobog a lesből kínálkozó embervadászat izgalmától, s karabélyom célgömbje se viselkedik jól: kissé remeg. A tölgyfaoszlop jó fedezék. Innen figyelhetem Iván minden meggondolatlan mozdulatát. Úgy ás már nyakig mélyedve, mintha otthon, a kolhozban dolgozna.

Tüzelek.Lövedékem az előtte domboruló földkupacba csap. Hosszú válaszsorozata

géppisztolyából körülöttem, fölöttem pattog, pásztázik is vele. Jól meglapulva nem érhet találat találomra felém küldött sorozatából: holttér biztosít. Ki kell lőnöm őt. Persze, az ő tüzelőállása és az enyém között szintkülönbség is van. Nekem kell rá „fölnéznem”. Megemelem tehát fegyverem irányzékát egy fokkal, és újra célzok. Iván szóró mozdulatokkal tovább teregeti maga elé a földet, mintha harcászati gyakorlaton csak vaktölténnyel lövöldöznének rá. Alig látszik már valami belőle. Csak teknősbéka páncéljához hasonló, a mienkénél laposabb és szélesebb sisakjának ingó teteje mutat bizonytalan célpontot.

Másodszor is tüzelek.Nem látom a becsapódást, de nincs több válaszsorozat. Eltűnt a célba vett sisak is. Ha

talált lövésem, csakis fejlövés lehet. Ha pedig nincs fejlövés, megijesztettem partneremet és ő most tartósan dekkol. Ám a lövészlyukból kéz nyúlik ki, és felém fordított nyitott tenyér „meszelve” jelzi, hogy nincs találat.

Megszüntetem a tüzelést ellene. Ő a nyertes. Humorérzéket ölni háborús bűn volna…Hátam mögött Jablonow romos épületei között húzódik az országút. Éhes vagyok, mert

nem adtak reggelit. A szórványosan puska-, géppuska-és aknagránáttűztől veretett úttesten egy széttörött láda keksz halmaza ömlesztve kínálkozik. Odafutok, hamarjában megtömöm zsebeimet keksszel (sisakot itt és most nem tanácsos levetni!), majd egy romos ház viszonylagos biztonságába húzódom. Üvegtelen ablaküregében golyószórónk tüzelget a lankán befészkelődött oroszokra. Ők meg onnan árasztják el tűzzel a községet. Megszomjazom. Víz sehol a közelben nincs. A golyószórósok is úgy hűtik a fegyver átforrósodott csövét, hogy időnként rávizelnek. Visszatérek a Lucki-patakhoz. Annak partján lehasalok és iszom.

Találkozom Holtzinger Károly zászlóssal.– Gyere velem, nézzünk körül – mondja.Távcső is van nála. Egyik falusi ház udvarán nekitámaszkodunk egy kisebb

szénaboglyának és a távcsövet egymás kezébe adogatva szemléljük az oroszok állásait. Nem sokáig. Hatalmas reccsenéssel a tőlünk balra levő ház falán robban egy becsapódó aknagránát, igen közel, mintegy hat méterre hozzánk. Leverte a fal vakolatát, de nekünk semmit sem ártott. Föltűnhetett az oroszoknak a távcső lencséinek csillogása, azért aknáztak ránk. Mi meg gyorsan eltűnünk onnan.

Szombat délután a 33-as zlj. gazdasági hivatalához (Gh.) irányítanak Jablonowból Berezow Niznibe, hogy ott vételezzük föl pótlólag a Stopczatownál odalett hátizsákunkat, hadiéletünkhöz szükséges tartalmával együtt (sátorlap, két pokróc, váltófehérnemű, kapca, törülköző, csajka, kanálvilla, tartalék élelem stb.). Innen igazítanak el majd a századunkhoz, amelynek zömétől elszakadtunk e hó 26-án.

Berezow Nizniben a Gh-nál

(1944. IV. 30. vasárnap-V. 3. szerda)Az egész zászlóaljtörzs N. N. géhás zászlós esetén derül. A zászlós úr ugyanis az előző

napon tiszttársai biztatására Beke Miklós alezredes zászlóaljparancsnoktól kihallgatáson

kérte egy hátasló kiutalását Gh-s vételező szolgálata érdekében. A magánkihallgatásról kijövet megkérdezték N. N. zászlóst:

– Megkaptad-e a lovat?– Meg – felelte N. N. – de csak részletre.– Hogyhogy részletre? – kérdezték a zászlóaljtörzs tisztjei.– Úgy, hogy egyelőre a kérelmezett lónak csak bizonyos obszcén nevéről közismert

testrészét vételezhetem.Szerdán délután mi, első századbeli „szakadárok” visszatérünk alosztályunkhoz a

Pysztin község melletti erdőbe. Ott tudom meg, hogy Brendli Gyula barátom, mint járőrparancsnok, tegnap hősi halált halt.

A pysztini erdőben

(1944. V. 4. csütörtök-5. péntek)Csütörtök délután átsétáltam a közeli Berezov Wysznibe, hogy búcsút vegyek elesett

barátomtól, Brendli Gyulától. Ott feküdt a lengyel katolikus templomocska mellett a szabad ég alatt. Alig ismertem föl holtában. Itt talál örök nyughelyre a templom körüli kis temetőben, hacsak övéi utólag haza nem vitetik Nagymajténybe, szülőföldjére.

Estefelé erdei körletünk fölött ellenséges tüzérségi gránátok zúgnak át és robbannak mögöttünk a közelünkben. Nyugodalmas jó éjszakát!

Péntek esemény nélkül telik el, de tudjuk, hogy holnap máshol, valahol máshol leszünk. Mozgósításunk óta eddig még sehol se töltöttünk többet három éjszakánál. Kezdjük ezt már szabálynak tekinteni. Estére meg is érkezik a parancs: Hátravonulás Berezov Wysznibe pihenőre!

V. 6. szombat-8. hétfőBerezow Wyszniben vagyunk „pihenőben”. Üres házakban helyezkedünk el.

Körülöttünk hol itt, hol ott egy-egy aknagránát csapkod, de az épületek védenek a repeszeiktől.

Hétfő estére parancs érkezik. Újabb bevetés előtt állunk. Keddre virradólag meg kell szállnunk a közeli Pogatunka nevű dombot (426 m), illetve föl kell váltanunk Koltai főhadnagynak ott jelentősen megfogyatkozott századát. Most rajtunk van a századfogyatkozás (újabb) sora, mivel a stopczatowi vész után új emberekkel egészítették ki alosztályunkat. Van miből fogyatkoznunk. Előreláthatóan harcolnunk kell a Pogatunka emelkedettebb részeit megszálló oroszokkal, akik nem fogják tétlenül bevárni friss erőnk érkezését.

Ismét harcba vetve

(1944. V. 8-9., hétfő-kedd éjjelén)A lehető legnagyobb csöndben közelítjük meg az ominózus Pogatunka-dombot. Az

aljában egy üres betonépület alagsorában kapjuk meg az utolsó intézkedéseket, eligazításokat. Aztán fölfejlődünk csatárláncba, hogy elfoglaljuk tüzelőállásainkat. Hátunk mögött egy meglehetősen széles, enyhén menedékes, csak meredek röppályájú fegyverekkel belőhető horhos húzódik.

Váratlanul több helyről golyószóró és géppuskatűz lapít minket fedezéshez. Kúszva és gyorstüzelő fegyvereinktől támogatva holttérben nyomulunk előre a jó kilövés vonaláig a domb egyik hullámperemén. Ott fészkeljük be magunkat. Fölváltva működnek kézifegyvereink és gyalogsági ásóink, ahogy azt az alapkiképzésben még újonckorunkban tanultuk, illetve a sötétben legfennebb az ellenség fölvillanó torkolattüzek vadászgatjuk

találomra, hiszen azok mögött lapulnak irányzóik. Találomra leadott lövéseink ismétlőpuskáinkból jóformán semmit sem érnek géppuskáink és golyószóróink mellett. Mintegy félóra múltával elhallgatnak a fegyverek. Egyedül gyalogsági ásóink túrják a laza szerkezetű földet, és süllyedünk a talajba csöndesen. Nemcsak tüzelőállásainkat készítjük. Benne fogunk „megágyazni” éjszaká(k)ra is. Sikerült elfoglalnunk állásainkat. Az oroszok tűzereje nem tudott visszavetni minket. Odaátról egy-egy szórványos lövés jelzi, hogy nem alszik ott mindenki, s nálunk sem, aki ezt hallja. Föladatunkat teljesítettük, de nem veszteség nélkül. Eddig négy halottunk és hét sebesültünk van. Megkezdődött a század apasztásának folyamata. Lövészgödreinkben gubbasztva szendergünk a ránk permetező esőben…

Csendélet a Pogatunkán

(1944. V. 9.–17. között)Itt már tartósabb „otthonra” leltünk, mint eddigi csatározásaink során. Az egy helyben

való, legfönnebb három éjszakáig tartó táborozás gyakorlata megszűnt. Félkörben (félkörülöttünk) oroszok őrizhetnek minket, ebben a mieinknél előnyösebb helyzetből. Ők vannak magasabban fás, bozótos terepen. Azon kívül utánpótlási lehetőségük is zavartalan. Mi kopár tereprészen vagyunk, kissé mélyebben az orosz állásoknál, ide beláthatnak és belőhetnek. Csak a mögöttünk húzódó széles horhos útján szállítható hozzánk élelem és lőszerutánpótlás, de csakis besötétedés után és lehetőleg csöndben, mert bármiféle mozgásra vagy zajra azonnal odapörkölnek Ivánék. Fejünk fölött gyakran süvít a csimbum lövedéke. Utánpótlásunkat keresi és zavarja. Honnan, honnan nem, de a ruszkik többnyire tudják, hogy mikor és honnan kell érkeznie utánpótlásunknak. Nincs kizárva az sem, hogy arcvonalunk mögötti partizánok rádióval értesítik a velünk szemben álló oroszokat.

Állandóan dekkolunk. Kis padkát ásunk a lövészkútban. Azon üldögélünk idegpróbás semmittevésünkben. Ülünk, kucorgunk zsibbadásig, s akkor talpra állunk. Úgy is nyakig ér a lövészkút pereme, ha teljes fölmagasodásig állunk benne. Fejünk fölött a májusi ég felhőrongyos sátra. Ver az eső. Alant víztócsában cuppog bakancsunk. Konzervdobozzal meregetjük a sáros latyakot lábunk alól. Köpenyünk teljesen átázva, s a nedvességet már kezdjük csontjainkban is érezni. Ülve alszunk, és csak az éj sötétjében engedhetjük meg magunknak, hogy fölállva nyújtogassuk, ropogtassuk gémberedett végtagjainkat, kilépve a lövészkút fogdájából. Napvilágnál ezt a fényűzést nem engedik meg nekünk az oroszok. Fejlövéssel büntetnék gondatlanságunkat. Odaátról távcsöves puskával mesterlövészek lesik, hogy „gondatlanságból származó” emberölésre kerülhessen sor. Egy hajnalon a szlovák Chlustig Ferenc figyelőszolgálatos honvédet holtan találta fölváltója a géppuskaállás beásott mélyén: homloklövés. Öt is figyelték odaátról…

Napi élelmünket csak alkonyat után vételezzük. Egyszerre kapunk reggelit, ebédet és vacsorát. Sötétben nyíltan dohányozni „tűzveszélyes”. Szükségleteinket nappal üres konzervdobozba folyósítjuk, és tartalmát hirtelen mozdulattal loccsintjuk ki fedezékünkből. A lövészkút peremére kitett konzervdobozomat egy percen belül átlőtték.

Napok teltével egyéni lövészgödreinket futóárkokkal kötjük össze (vége az addigi semmittevésnek), s ezeket a parancsnoki bunkerrel, hogy körletünk területén lehetőleg biztonságosan közlekedhessünk. Bunkereket viszont nem tákolhatunk az éj leple alatt sem, mivel körülöttünk csak vizes gyep van, meg tapadós agyag. Faanyag semmi. Egyetlen nyomorúságos bunkerféle van itt, a századparancsnoki, amely szűkös menedéket nyújthat három-négy embernek. Irigylendő biztonság és kényelem! A futóárkok alján lassan-lassan bokán fölül érő víz gyűl össze a gyakori és kiadós májusi záporoktól. „Járni” bennük csak a futóárkok (kúszóárkok) tetején a sárban könyökünkön és térdünkön kúszva lehetséges. A

futóárkok földhányásai úgy-ahogy takarnak az ellenség hozzánk belátó szeme elől. Mi nem látunk semmit belőlük, csak „tapasztaljuk” őket. Így élünk napokig, hetekig (én előléptetésem miatt korábban szabadultam innen) hűvös, nyirkos földjáratainkban. Azon kívül a két vonal között temetetlen maradt hullák bűze állandóan orrunkban van. Még ételünket is hullaszagúnak érezzük evés közben. Ez van. Jó gyomrot hozzá!

Fölsőbb parancsokra időnként egy-egy rajt küld ki alosztályparancsnokunk éjjeli vállalkozásra. E vállalkozások egyedüli célja az oroszok „nyugtalanítása”, harckészségünk fitogtatásával. Ezen „nyugtalanítások” eredménye többnyire jelentős emberveszteség részünkről, viszont az ilyen vállalkoztatások bizonyára nyugtatólag hatnak „pléh-galléros” (törzstiszti) parancsnokainkra, akik elvárás szerint még magasabb parancsnokságnak jelenthetik alakulataik veszteséglistáját, annak bizonyságául, hogy alárendeltjeik harcolnak, illetve „foglalkoztatják” őket. Utóvégre is, az állam nem azért pazarolja vagyonát harcba vethető polgáraira, nem azért eteti, ruházza, látja el (korszerűtlen) fegyverrel, szállással (a lövészgödrökben) őket, hogy ott tekeregjenek, kártyázzanak, hanem azért, hogy harcoljanak. Annak pedig, hogy harcolnak is, legfőbb bizonyítéka az, ha fogy létszámuk!

Ha átsüt a nap az esőfelhőkön, levetjük köpenyeinket, zubbonyainkat, ingünket és kiteregetjük a napra száradni. Letoljuk és átvizsgáljuk gatyáinkat is „partizánvadászatra”, azaz buzgón tetvészkedünk, valamint napon melengetjük csupasz bőrfelületünket az ellenségtől be nem látható horhosban, védőkörletünk mögött. Egyszerre hárman-négyen „tisztálkodunk”, vagyis vesszük a légfürdőt. Mosakodás, fehérneműváltás lehetetlen igény. Még az ivóvíz is kimért adagokban jut kulacsunkba. Mindehhez járul ráadásul még az, hogy éjjelente odaátról is szoktak látogatni hozzánk, harcos kedvükkel minket „nyugtalanító”, géppisztolyaikat ropogtató járőrök. Meleg fogadtatásban részesülnek fedezékeinkből, s ott is hagyják elesettjeiket a két vonal között temetetlenül, akárcsak mi a sajátjainkat. Nem temethetünk (földelhetünk papi segédlet nélkül), mert odaátról gyorsan megszaporítanák a temetni valók, de el nem temethetők számát. Az egészségügyiek (dögészek) vöröskeresztes karszalagjaik ellenére csak azokat temethetik el, akik nem a szemmel áttekinthető két vonal között estek el „vállalkozásuk” során. Az orosz hullák is ott illatoznak előttünk. Kölcsönös megnemegyezéssel mi sem engedélyezzük nekik a temetést ebben a lovagiatlanná fajult harcban. Kénytelenek vagyunk kölcsönösen tűrni a hullabűzt, amit a légmozgás ide-oda kavar.

A járőröző orosz rajok minden tagja géppisztolyos, a mieink pedig csak puskás (karabélyos), legfönnebb van egy golyószóró is velünk, amelyet eléggé körülményes tüzelőállásba helyezni, s ami nagyon könnyen ott is maradhat emlékül az oroszoknak, ha kilövik az irányzót.

Első vállalkozásom a Pogatunkán

(1944. V. 11., csütörtök)(A valóság az, hogy önszántamból semmire se vállalkoztam, hanem parancsra mentem

és vezettem az alárendeltjeimet.)Állásaink elé a sötétség leple alatt ellenséges járőrözések ellen aknazárakat telepítenek

az árkászok. Azt a föladatot kapom én, a soros „vállalkozó”, hogy alkonyat után egy rajjal közelítsem meg az orosz állásokat és onnan biztosítsam az árkászok munkáját. A parancs értelmében ki kell másznunk fedezékeinkből karabélyosan és kézigránátosan az orosz gyorstüzelő fegyverek torka elé. Csinos feladat. Hősök lehetünk élve vagy halva: vaskereszt vagy fakereszt (ha el is tudnak temetni!). Közvetlenül az oroszok orra elé tolakszunk, és ha (okvetlen) szagot kapnak, ránk tüsszentenek. Aligha kerüljük el figyelőik figyelmét.

Sűrű fellegek takarják az égboltozatot, de tegnap óta nem esett. A vaksötétben találomra vezetem az enyhén, homorú emelkedőn rajomat. Köpenyem zsebében két kézigránát, jobb kezemben csőre töltött és kibiztosított karabélyom. Nyomorult puffancs, haszontalan teher közelharcban gyorstüzelő fegyverekkel szemben. Embereim egymástól két-három méter távolságban követnek oda, ahol jóformán semmit se látok, csak egymás körvonalait. Igen kicsi parancsnok vagyok még ahhoz, hogy alantasaimat én küldjem előre, ahogy engem küldtek. Az én parancsom: Utánam! Itt nekem kell elől járnom „küldetésemmel” a hullámos, gidres-gödrös terepen. Alig sejlik rajta egy-egy csenevész bokor. Azzal is számolhatok, hogy az ismeretlenségben oroszok telepítette biztonsági aknamezőre jutunk. Vigyázat! Nehogy megcsörrenjen fegyverzetünk, mert az orosz figyelők sem alszanak, legfönnebb bóbiskolnak, s ha nem is látnak tovább néhány méternél, hallásuk annál élesebb lehet a sötét csöndben!

Előttem mintha földhányások domborodnának. Megtorpanok. Szováti Márton széki születésű őrvezető beér, és baloldalról súgja fülembe:

– Hadapród úr! Az orosz bunkereknél vagyunk. Zsebemből egyik kézigránátomat veszem elő. Kibiztosítom. Kisvártatva riadtan mordul rám valaki a föld alól:

– Sztoj, hto tám!? – Állj, ki vagy!?Levágódom, és magas ívben perdítem kézigránátomat a hang irányába. Egy bozót vagy

kisebb fa gallyain robban. Én pedig fektémben gurulok visszafelé a lejtőn, amilyen gyorsan csak tehetem. Eszembe jut a másik kézigránát. Kiveszem zsebemből és kibiztosítás nélkül arrébb lököm. Fejem fölött villognak a fényjelzős géppuskalövedékek csíkjai. Velem együtt gurulnak társaim is. Holttérben vagyunk. Az ment meg attól, hogy a pásztázó géppuskatűz lesöpörjön minket az életről. Tovább gördülök, majd kúszom, amikor érzem, hogy elfogyott a lejtő. Kúszom a földhöz lapulva, ameddig úgy vélem, hogy még biztosít a holttér. Azután mozdulatlanul várunk. Kezem puha, hideg és nyirkos valamire tapint. Akadály van az utamban. A két vonal között elesett és temetetlenül maradt, harcászati vállalkozásra indult magyar honvédek egyikére bukkantam. A halott mellett egy golyószóró csőköpenyére is rátéved a kezem. Magamhoz húzom a golyószórót, és átadom az egyik honvédnek, hogy viselje gondját.

A mi állásaink csöndben várakoztak. Nem mertek visszatüzelni vaktában, nehogy minket találjanak. Csak az orosz géppuskák hangoskodtak: tu-du-du-du-du, amíg Ivánék megnyugodtak abban, hogy sikerült nekik minket veszedelmes kézigránát-hajításnyi közelségből elzavarniuk. Beállt a lőporfüstös csönd. Végtelen hosszú félóra után „otthon” vagyunk a sáros lövészgödrökben és az agyagfalú futóárkokban, amennyit leváltott elődeink már kiástak. A vak éjszakai lövöldözésben egyikünket sem érte találat. Ez elég nagy baj lehet, mert: jelentést teszek vállalkozásomról Koltai főhadnagynak, a védőkörlet most távozó parancsnokának, aki még pár napig visszamarad pihenőre vonuló, nagyon meggyérült századától, hogy a mi századunk parancsnokát, Nagy Ferenc hadnagyot eligazítsa, és átadja tapasztalatait az itteni védelemre vonatkozólag. Miért ő küldött engem erre a vállalkozásra, miért nem közvetlen századparancsnokom? Nem értem. Azt hittem, hogy Koltai meg fog dicsérni a visszaszerzett, immár rozsdásodásnak is indult golyószórójuk miatt, ha nem is érdemel ez a tett legalább egy bronz vitézségi éremre való fölterjesztést, de elismerés helyett a sárga földig gorombít le:

– Tíz emberrel és egy kézigránátdobással akartad innen elűzni az oroszokat? Hol tartod az eszedet? Föladatod az volt, hogy az árkászok munkáját csöndben biztosítsd és nem az, hogy kézigránáttal provokáld ki ellenünk az oroszokat. Neked csak abban az esetben kellett volna beavatkoznod, ha támadás zavarja meg az árkászokat. Az akciót meghiúsítottad. Nem teljesítetted, hanem elmarháskodtad a parancsot – dörög rám négy rendfokozati különbség magaslatáról Koltai főhadnagy úr, s én meg se mukkanhatok a fegyelem bilincsében.

Fölöttessel nem lehet vitatkozni. Nem lehet magyarázkodni sem, különösen, ha nagyon okos és nagyon katonás. Miért mérlegelné a parancs teljesítésének szellemében azt, hogy sötétben nehéz tájékozódni, de annál könnyebb eltévedni? Nem is sejtettem, merre lehetnek árkászaink, de belebotlottam az ellenségbe. Lett volna ott ő a helyemben, ahol rám kiáltott a fölriasztott orosz figyelő! Mit tett volna okosabbat, miután fölfedezik jelenlétét? Az orosz figyelő azt is vélhette, hogy hozzájuk szándékozunk átszökni, megadásra. Ezért nem tüzelt azonnal, csak rám kiáltott. Hogyan biztosította volna ilyen helyzetben a főhadnagy úr „csöndesen” az árkászok aknatelepítését?

Torkomon akadt érvelésem goromba leintésére:– Ne meséljen!

Második vállalkozásom a Pogatunkán

(1944. V. 12. péntek)(A valóság az, hogy én most se vállalkoztam semmire se, hanem parancsra mentem

beosztottjaimmal együtt.)Nagyon kedvezőtlen jelentés juthatott be a zászlóaljparancsnokságra tegnapi

haditettemről, mert azon frissiben újabb parancs érkezik most már Nagy Ferenc hadnagyhoz Koltai távozása után, hogy ismételten küldjön vállalkozásra. Erre a „javítóvizsgára” azért került sor ilyen hamar, mert e nap késő délelőttjén stukák húztak át fölöttünk alacsony repülésben, majd a német fölségjelzésű (horogkeresztes) gépek „fölvágtak” a magasba, hogy ott oldalt billentve zúduljanak, bombákat tojva az orosz állásokra, de oly közel hozzánk, hogy a kőkereszt mellőli állásaink körül a becsapódó bombák légnyomása majdnem kivetette lövészgödreikből az első szakasz embereit. Így a kolozsvári Trif Péter tizedes rémülten kiáltotta oda lakcímét a társainak, hogy értesítsék hozzátartozóit bekövetkezendő „hősi haláláról”. Ma is él, ha meg nem halt már itthon.

A Pogatunkán mégis épen maradt a hírhedt piros cserepes ház, ahonnan az oroszok gyakran tüzeltek ránk. A bombázás nyomán elcsöndesültek az orosz állások. Az volt az érzésünk, hogy föl is adták állásaikat, esetleg jórészt oda is pusztultak.

Ezt kell tisztáznia járőrszolgálatunknak a piros cserepes ház és környéke kifürkészésével.

Lement a nap, de még alkonyati fényben van a Pogatunka. Kivételesen már második napja szünetel az esőzés, sőt ma egész nap derült az ég imitt-amott felhőfoltokkal. Egy rajnyi honvéddel kell a földerítést végrehajtanom azzal a joggal, hogy magam válogatok ki tizennégy embert a Daróczi szakaszából. Az utasítás szerint tűzharc kiprovokálásával (egy golyószóróval, tizenhárom karabéllyal meg kézigránátokkal a védőállásba beásott oroszok gyorstüzelő fegyvereivel szemben, nyílt terepen, alkonyati fényben megközelítve őket) kéne megállapítanom, hogy van-e ott (még) ellenség, és ha van, kb. milyen erővel. Sikerül, századparancsnokomat meggyőzve, kialkudnom a csöndes, vagyis nem az erőszakos földerítést.

Hátul a horhosban kiválogatom embereimet. Nem viszek magammal családos, idősebb honvédeket. A horhosból kijőve kúszva indulunk a cél felé. Élen vagyok most is, mert szakaszvezető vagyok, hátulról pedig nem lehet vezetni! Magasabb rendfokozat kell ahhoz, hogy csak úgy küldözgessek. Tőlem jobb kézre kísér minket egyik odavezényelt árkász tisztesünk, nehogy saját telepítésű aknamezőre tévedjünk, majd dolgavégezetten lemarad. Baloldalt Szováti Márton őrvezető tisztes kúszik betárolt golyószóróval, mögötte az l-es, a 2-es és a 3-as lőszeres meg a többiek karabéllyal, kézigránáttal, készen minden eshetőségre. Túljutunk a kőkereszten, ahol még a mieink vannak tüzelőállásban, s ott vagyunk a német stukák hátrahagyott bombatölcséreinél. A bombatölcsérek földkupacai elég jól fednek bennünket. Minden két-három ember egy-egy mély bombatölcsér

közelében helyezkedik el, hogyha tüzelnek ránk, legyen fedezékünk. A háztól már csak 35-40 méterre lehetek. Több bombatölcsér nincs előttem, csak puszta, füves térség, meg a piros cserepes ház. A német zuhanóbombázók nem oda vetették bombáikat, ahová kellett volna, hanem a két állás közé, hozzánk közelebb, mint az orosz állásokhoz. Ebben a mieink hibásak, mert az orosz állások elleni német légitámadás előtt értesítették az első szakasz embereit, hogy a német repülősök tájékoztatása végett terítsék fehérneműiket állásaik elé. Ámde az első szakasz és a kis parancsnoki bunker között beásva elhelyezkedett századtörzsbeliek is kirakták alsóneműiket, ami megzavarta a németeket.

Körülöttünk tökéletes csönd. Kissé fölemelkedem, hogy alaposan szemrevételezhessem a házat, mielőtt kiadnám a parancsot annak megrohamozására. Abban a pillanatban a ház felől géppuskatűz fogad. Az orosz géppuskás irányzót is megriaszthatta közeli, váratlan fölbukkanásunk, mert hebehurgyán, szerencsénkre, célzás nélkül tüzelt. Én meg a bom-

batölcsérbe vetődöm. Puskám csőtorkolata a puha földbe fúródik. Még négy honvéd ugrik be utánam. Így is jól elférünk a bomba vágta gödörben. Elszabadul a pokol. Két gyorstüzelő fegyver sorozatai porlasztják a bombatölcsér peremét, ollószerűen egymást keresztezve záró-nyitó pásztázá-suk szórja ránk a földet. A mieink fegyverei is megszólalnak. Sorozataik fejünk fölött csapnak át az oroszokra. Jó negyedóráig kisebb szünetekkel tart a heves tűzpárbaj. Közben erősen szürkülődik. Puskagránátok surrognak, s robbannak el a bombatölcsér körül vagy annak a szélén. Ha csak egy is beletalál, akkor „nekünk lőttek”. Tudjuk, itt a két tűzvonal között nincs számunkra se előre, se hátra. Tiszta az ég, s a följövő hold fényével el fogja önteni a tájat. Minket pedig „bemért” az ellenség és számon tart, nem fog elhanyagolni. Itt vagy telibe talál bennünket egy betévedt gránát, vagy akár éhen is veszhetünk. Ha innen kikecmergünk, azonnali halál: legéppuskáznak. Meg sem adhatjuk magunkat, mert akkor a mieink nyír(hat)nak ki „hazaárulásért”, ha ugyan nem az oroszok, azon melegében.

Egyik rövid tűzszünetben történik meg az, ami mai napig is bánt. Az én parancsom nyomán (is) meghalt egy emberünk. Én, mint aki elsőnek ugrott az életmentő bombatölcsérbe, annak a mélyére jutottam. Többi társam közelebb került a peremhez. Joó nevű kolozsvári illetőségű tartalékos honvédem jutott oda, ahonnan kitekintve a legjobban lehetett volna kilesni a piros cserepes házat és annak környékét. A tűzszünetben odaszólok neki, hogy pillantson ki, nem lát-e valami mozgást az oroszoknál. Megteszi. Csak egy pillanatra emeli a fejét, s máris átlőtt sisakkal, egyet jajdulva hull vissza. Távcsöves puskával reánk leselkedő valamelyik orosz mesterlövő fejvadász műve. Újra megélénkül a tüzelés mindkét részről. Másik emberemet elrobbanó puskagránát szilánkja a jobb keze fején sebesíti meg. A fejlövéses Joó eszméletlen. Csak hörög. Sebtében bekötözik őt, meg a kezén megsebesültet.

Mintegy negyedóra múltával a kőkereszt mögül halljuk meg a hátulról érkező, szájról szájra adott utasítást:

– Bajtársak, maradjatok a helyeteken, és jól fedezzetek! Az öregasszony meglátogatja a piros cserepes házat.

Az „öregasszony” – így nevezzük –, a 15-ös hegyi tarack tőlünk mintegy nyolc kilométerre áll. Nyolc kilométerről egy magányos ház a bemért célpont. Jó, hogy teljes szélcsend van. A fölmentő tüzérségi segítség, ha csak egy parányit is pontatlan, belénk is vághat. Elböffen (innen mi úgy halljuk) a torkolatdörej. Másodpercek óta már útban van a gránát. Mi meg tenyerünket fülünkre tapasztva várjuk az életet vagy a halált.

Üvöltve csap hatalmas reccsenő robbanásba a gránát. Légnyomása földet zúdít ránk, s a következő pillanatban cserép- és malterdarabok hullanak közénk a bombatölcsérbe. Kitekintünk: telitalálat. A tető már sehol, s a szétrombolt ház porfelhőben. Volt, nincs piros. Éljenek a tüzérek, mert mi is élünk!

Pucolás vissza, amíg magához nem tér az ellenség! Egyetlen mukkanás vagy pukkanás sincs Ivánéknál. Földhöz lapulva várhatják az „öregasszony” további üdvözleteit, már akik még harcképesek. A fejlövéses sebesültet, ideiglenes kötözéssel ellátva, két honvéd köpenyére fektetve cipeli hátra, mi pedig bombatölcsértől bombatölcsérig, kettesével-hárasával szivárogva gyülekezünk hátul a horhosban, ahonnan „haza” tartunk állásainkba. A vállalkozást ketten könnyebb sebesüléssel úszták meg, viszont Joó fej sebével meghalt.

Joó meghalt. Jó munkát végeztem vállalkozásommal. Van konkrét (bár negatív) eredmény. Messze mögöttünk azok a magas rendfokozatú urak, akik a Pogatunka véresen sáros poklát csak katonai térképükről és a hátra küldött jelentésekből ismerik, újabb egy halottal meg két sebesülttel gyarapíthatják a veszteséglistát. Halottak meg sebesültek bizonyítják, hogy valóban harcolunk, és nem nyaralunk sáros gödreinkben!

Nem lett volna egyszerűbb és ésszerűbb vállalkoztatásom nélkül lőni szét azt a piros cserepes házat, ahol kevés híján mi is odavesztünk volna? Nem. Meg kellett állapítani, hogy van-e szükség erre, hogy ne pazarolják céltalanul a drága tüzérségi gránátot. Egy ember élete árán. Az se baj, ha több ember élete árán. Háború van. Olcsó most az ember, de drága a gránát! Az ember ingyen születik, nem államköltségen, de a gránát előállítása (állam)költséges. Mellesleg nekem vitézséget kellett bizonyítanom eredményes előléptetésemhez…

Ez a háború tragikomédiája!Századparancsnokom gratulált bátor magatartásomért, a földerítés jó megszervezéséért

és a helytállásért. Távcsővel figyelt minket. Én meg bölcsen elhallgattam, hogy soha, de soha ennyire még nem szartam be, mint most, a „bátor kiálláskor”.

Még a Pogatunkán

(1944. V. 13. szombat)Megérkezett hadapród őrmesteri előléptetésem május 1-i hatállyal. Daróczi László

szakaszparancsnokomat most már visszategezem: csak egy rendfokozattal nagyobb nálam. A nap is rámosolyog a vérrel meg esővel bőven öntözött Pogatunkára. Kihevertem a tegnapi rémületes estét, és nem is gondolok arra, hogy mi várhat még rám. Előléptettek. Nem maradok Daróczi másodhegedűse. Szakaszparancsnoki beosztás vár reám.

V. 17. szerda-a hónap végéigÁthelyeznek Jablonowba, a második századhoz, ahol a 2. szakasz parancsnokságát

veszem át.Rozoga bunkerben lakom a már jól ismert Lucki-patak jobb partján. Itt van a jelenlegi

hadszíntéri határ a hadijelentések térképén. Ennek egy elenyészően csekély, néhány száz méteres szakaszát tartjuk mi. A patak jobb partja mentén 150-200 m szélességű sávon terül el a „demarkációs vonal”, amelyen túl az orosz állások néznek velünk farkasszemet. Ezt a „demarkációs vonalat” kölcsönös meg nem egyezéssel egyik fél se tiszteli. Állóharc folyik (vagy pang?) itt is, mint a Pogatunkán volt. Csakhogy itteni szakaszom sokkal aktívabb. Éjszakai csatározások zajlanak az ellenséges járőrökkel. Egyik golyószórónk tüzelőállása közvetlenül a bunkerem mellett van. Egész éjszaka ropognak a fegyverek, kevés tűzszünettel. Ilyenkor mindkét részről tárolják a kilőtt fegyvereket, aztán újra kezdik vaktában a lövöldözést. Sok hűhó semmiért. Én jól alszom bunkerem szalmás vackán, de azért hallom a fegyverek zaját. Így is lehet aludni. Akkor ébredek meg, mikor elcsöndesülnek. Csak nincs valami baj?

– A hadapród úr aludjon nyugodtan – mondják az embereim. – Mi jól ismerjük a helyzetet, de ha baj van, fölköltjük.

Egyszer se költöttek föl. Mit számít a lőszerpazarlás: háborúban így dukál! Erre is jut a hadikölcsönökből. Ha nem fogy a kiutalt lőszermennyiség, a fölsőbb parancsnokok úgy vélik, hogy a tűzvonalban csak kártyáznak unalmukban a katonák, s akkor föntről parancsokat agyalnak ki különböző vállalkoztatásokra, ahol aztán az ember is fogy, a lőszer mellett. Avatatlanok azt hinnék, hogy itt halomra lődözzük egymást, pedig az ilyen éjszakai villongások alig ártanak valamit. Inkább hadijáték, mint komoly harc. A Lucki-patak fákkal és cserjékkel takart meredek, de nem magas martja itt eléggé biztonságos. Kilátásunk, illetve kilövésünk is kedvező, bár az oroszok kissé magasabban helyezkedtek el szemközt, mint mi, viszont nem láthatnak be hozzánk. Hátunk mögött a patakból kézigránáttal halakat robbantunk ki és sütünk meg nyárson.

Budai János őrvezető az esztelenségig vakmerő. Egy rakás kitüntetést kapott eddig, a bronz vitézségi éremtől a kis- és nagyezüstig. Barátját, a horvát nemzetiségű Pánicsot, akivel mindenféle vállalkozásban sikeresen vett részt, halálos lövés éri. Budai bánatában a lerészegedésig ivott. Ebben az állapotban ugrik ki a patak martjáról, rázza karabélyát Ivánék felé, s állva, fedezék nélkül tüzel rájuk, pedig csak úgy záporoznak ránk az orosz fegyverek sorozatai. Nem törődik most ő semmivel sem. Bajtársát gyászolja a maga módján, tehetetlen bosszúvággyal. Hiába figyelmeztetjük, kérjük, hogy térjen észhez. Nincs hová térjen. Napvilág van alkonyulóban. Kitűnően látunk és látnak még minket a ruszkik. Budai hátat fordít az oroszoknak, meghajlik és az ülepét csapdossa feléjük, így sem éri találat! Sértetlenül ugrik vissza közénk a fedezékbe, iszik, és keservesen zokog. Valahogy úgy van, ha valakinek nem drága a saját élete, még az ellenségnek se kell!…

Oroszokat kell foglyul ejtenünk élve, vagy halva. Ez a parancs érkezik Kálmánfi zászlós századparancsnokunkhoz. Ő még nem tiszt, hanem csak tisztjelölt, de elődje Czárik Jenő hivatásos főhadnagy, a fronton idegösszeroppanást (ideg)sérülést szenvedett a sok dekkolástól bunkerében. Félni emberi dolog, sőt normális életjelenség. A létfenntartó félelem általános minden állatnál is. Sok rettegés ki is válthatja az idegösszeroppanást, különösen a harctéren. De jobban félni egy hivatásos katonatisztnek a nem hivatásosokénál, kissé furcsa dolog. Otthon, békében minden alárendeltje félt tőle. Borgóprundon tanúsított szuperkatonás magatartását illett volna a fronton is megőriznie.

Halott oroszt („hősi halott” hadifoglyot) szerezni aránylag könnyű, bár nem veszélytelen vállalkozás. Akadni akad itt elég. Az oroszok sokat „nyugtalanítanak” minket éjszakánként járőrözéseikkel, de sokan közülük végleg meg is nyugodnak. Tucatjával hevernek a két vonal között, de a fedezékből értük a nyílt terepre kijárogatni veszélyes. Egy halott „hadifogolyért” bronz vitézségi érem jár. Vannak közöttünk vállalkozó szellemű és kitüntetésre vadászó emberek, akik besötétedéskor, szag után menve hadifoglyokat szereznek holtan. Valószínű, hogy az élvehalva fogolyszerzés parancsának kiagyalói nem tudják, hogy az élettelen hadifogoly mennyire „friss” mint hulla, vagyis mikor és ki(k) kezétől esett el, mert több napos vagy hetes, fölpuffadt, megfeketedett hullákat szállítanak be Kálmánfi zls. századparancsnok körletébe. Ott hevernek egy elhagyott falusi ház udvarán, „elszámolásra” várva.

Budai őrvezető lenézi az ilyen hullarablókat. Ő élő foglyot akar szerezni. Csakhogy ilyent nemigen lehet élve kihozni az ellenséges tűzvonalból. Ezt tudja Budai is. Azt is tudja ám, hogy a két vonal közötti elhagyott házakat az oroszok is föl-fölkeresik zabrálás végett. Erre alapozza fogolyszerző vállalkozását a nyughatatlan Budai.

Élő fogoly szerzéséért nemcsak kitüntetés, hanem tíznapi otthon letöltendő szabadság is jár. Mekkorát nő a falusi Julcsák és Marcsák szemében a kitüntetésével emiatt szabadságolt hős legény!…

Budai tehát (az akkor még élő) Pánics barátjával, három napra való hideg élelemmel ellátva, hajnali derengéskor oson ki önkéntes vállalkozására. Ilyenkor van a legnagyobb tűzcsend, és ilyenkor szünetel minden mozgás. A szláv anyanyelvű Pánics erre a

vállalkozásra a legalkalmasabb bajtárs. Ketten lopóznak be az egyik gyümölcsössel övezett elhagyatott házba, és annak padlásán rejtőznek. Onnan jó kilátás tárul az oroszok felé. Csaknem két napig várakoznak eredménytelenül. Már azt latolgatják, érdemes-e itt tartózkodniuk, de ím, az alkonyatba váltó délutáni csöndben két orosz katona nyikorgatja a bejáratot. Ők is párosan lopakodnak be, mert így biztonságosabb. Géppisztolyaik nyakukba akasztva lógnak, hogy szabad kézzel kutathassanak a házban. Ekkor a nyitott padlásföljáróból halkan, de határozottan szól rájuk Pánics:

– Hore ruki! – Kezeket föl!Két puskacső mered az orosz hadfiakra, akik habozás nélkül emelik föl kezeiket.

Betárolt géppisztolyaik nyakba vetetten lógnak.– Ságom márs fpérégyi nász k násim, zátó sztréljájém! – Lépésben előttünk a

mieinkhez, különben lövünk! – súgja oda nekik Pánics.Így vonulnak be a borongó alkonyatba a századtörzshöz, ahol meg is etetik-itatják a

frissen szerzett hadifoglyokat. Budai és Pánics pedig megkapták a nagyezüst vitézségi érmet, s a szabadságról néhány nappal azelőtt tértek vissza, mielőtt a Pogatunkáról lejövet átvettem a második század 2. szakaszának parancsnokságát.

A két vonal között csellengő honvédek trófeaszerző magánvállalkozásain olykor egy-egy gazdátlanul kóborló sertés is áldozatul esik. Lövéssel elejtik, mint a vaddisznót (tűzvonalban nem föltűnő egy lövés), behurcolják, egy rejtett gödörben szakszerűen megperzselik, földarabolják és megsütik. Jóízűen fogyasztom a friss sertéshúst, s meg is kérdezem:

– Ezeket az állatokat senki se táplálja. Mitől vannak mégis ilyen jó húsban?– Az orosz hullákat eszik, hadapród úr – feleli az egyik „beszerző” honvéd.Három napig (gyomor)betege vagyok a disznóhúsnak, és annak a tudatnak, hogy

indirekté kannibál lettem. Ezután már csak a Lucki-patakból kézigránáttal kirobbantott böjtös halakat fogyasztom, és nem érdekel, hogy ezek mivel táplálkoznak.

Háború van, ne válogass!Német kosztot kapunk: tejes teát, cukorkát, olajos halkonzervet (portugál szardínia) és

gyönge cigarettát. Ízletes, de a magyar babgulyás mégiscsak kiadósabb.Belénk csap tévedésből saját aknavetőnk. Egy „hősi halottja” is van ennek a

tévedésnek. Egyik emberemet pedig bokalövés (!) éri a futóárokban. Fejlövés a futóárokban megeshet, ha valaki a fejével célpontot mutat. Bokalövés is kapható? Kapható, de csak úgy, ha az áldozat kézállást gyakorol a futóárokban!…

Ukrán parasztlánynak álcázott kémgyanús nőt fogtak el embereim. A nő azon mesterkedett, hogy fölszedje távbeszélő vonalunkat, esetleg rákösse az oroszok vonalára. Egyik kárpátaljai honvédem tolmácsoló segítségével kérdezem meg a szakadozott, mocskos ruhát viselő nőt, hogy mit keres itt, és miért nyúlt a távbeszélő vezetékéhez. Azt vallotta, hogy kolomeai cselédlány, s a Berezow Wyszniben lakó rokonai meglátogatására jött át a frontvonalon. Az oroszok nem tartóztatták föl, ezért jött át, s reméli, hogy mi is tovább engedjük, nem küldjük vissza. Hát nem is küldtük! Vallomása szerint a távbeszélő vezetéket azért vette kezébe, hogy azt ruhaszárító kötélként használhassa. Nem tudja, mire való az a színes drót. Két honvéddel kísértetem hátra azzal a meghagyással, hogyha szökni próbál vagy kiáltoz, azonnal agyonlövik.

Fölsőbb parancs: beásni (ott is, ahol ez a munka a föltörő talajvíz miatt ostobaság volna?). Ahol a helyzet indokolttá tette, ott vannak futóárkaink, de nem mindenütt. A parancs „föltétlen teljesítése” (ahogy a Szolgálati Szabályzat előírja) baj. Nem teljesítése még nagyobb lehet. Az utóbbit vállalom, és nem ásatok, mert egész éjjel ellenséges járőrök elhárításán éberkedő embereimnek szükségük van a nappali alvásra és nem arra, hogy egy újonnan megásott futóárok mélyén meggyűlő talajvízben (a Lucki-patak átszivárgott vizében) állva ázzanak bakancsosán. E nélkül is alaposan kijut nekik a

megpróbáltatásokból. Nem vagyunk az otthoni „békegyakorlatokon”, ahol egyes túlbuzgó parancsnokok a hadifáradalmak elviselésére „edzik”, illetve szekírozzák a honvédeket valószerű és valószerűtlen gyakorlatokat végeztetve. A honvéd az ilyen ötletadta, nem rendszeresen fölépített, következetes gyakorlatokat józan paraszti eszével kib…-nak nevezi, amit el kell viselnie katonasorsában. A tűzvonalban azonban nem alkalmazható az ún. kib… Szakaszom legnagyobb része alszik nappal, ha, szokványosán, ilyenkor tűzcsend van. Csak a soros rajfigyelők éberkednek leváltásukig. Mi itt jobban ismerjük saját helyzetünket, mint azok a „pléhgalléros” törzstiszt urak, akik kilométerekkel mögöttünk csak térképről látják állásainkat az első vonalban. A patak martja eléggé óv minket a lapos röppályájú fegyverek lövedékeitől, s az aknagránátok veszélytelenek, ha a hátunk mögött folyó Lucki-patak bővizű medrébe csapnának. A sűrűn nőtt vízparti fák tömör koronái is kielégítően biztosítanak. Orosz aknavető nem is okvetetlenkedik védővonalunkban. Annál veszélyesebb, ha a saját aknavetőinktől hull be tévedésből (volt már eset erre) egy gránát. Hátunk mögött nyílt a terep; nem vagyunk onnanról is védelemre fölkészülve.

Egy tűzcsöndes délután távbeszélő útján jön a riasztó hír: Beke alezredes úr, két zászlóaljtörzsbeli tiszttel, a második század szakaszait meglátogatni (ellenőrizni) útban van a tűzvonal felé. Már a község templomának a környékén járnak. Na, lesz most nekem nemulass az ásatási parancs nem teljesítése miatt! Budai őrvezető azonban megnyugtat:

– Ne izguljon, hadapród úr! Garantérozom, hogy az alezredes úr ide nem jön.Ezzel Budai beállítja a nyolcszáz méterig hordó kis gránátvetőnket abba az irányba,

amerre a templom tornya látszik. Négy-öt kis gránát röpül ki a gránátvetőből, s a látogatás el is marad. Ki merné föltételezni azt az őrültséget, hogy azok nem orosz gránátok voltak!

A vakmerőségéért többszörösen kitüntetett Budai gránátvetős rajparancsnok volt.Az alezredes úrék mindezt baj nélkül megúszták.Meg mi is!A két tűzvonal között elhagyatott faépületek vannak meg gyümölcsösök. Ide járnak

beosztottjaim parancs és engedély nélküli, szemhunyással elnézett „földerítésre”, argóul: szajrézásra, ahol még van mit. Ezek az épületek fedezik az éjszakánként minket makacsul nyugtalanító, ellenünk tűzharcba bocsátkozó orosz járőröket. Ezért esti szürkületkor két, erre önként vállalkozó oson ki védőkörletünkből és gyújt föl egy-egy házat, istállót vagy csűrt. Ezek a tanyák nem állnak oly közel egymáshoz, hogy szélcsöndben a tűz egyikről a másikra is átterjedhessen, s minden egyszerre égjen le. Az égő ház vagy gazdasági épület átvilágítja a terepet előttünk, és így biztosítjuk magunkat, a sötétség leple alatt a mieinket megközelíteni szándékozó orosz vállalkozások ellen. Ha mi látjuk őket, de minket ők nem, meghiúsulnak járőrözéseik. Az ilyen „tűzvészek” ideje alatt mi nyugodtan pihenhetünk, mert elmaradnak hívatlan látogatóink. Igen kellemetlen volna, ha megközelítve minket, kézigránátokat vetnének ránk. Ha történetesen elmarad a „háztűznézés”, akkor lőfegyvereink és csapódásra azonnal robbanó Vécsey-féle kézigránátjaink tartják távol az orosz járőröket nagy lőszerpazarlással. Budai őrvezető és a később hősi halált halt társa, Pánics voltak fő kivitelezői e kockázatos gyújtogatásoknak.

V. hó végénRohamkiképző zászlóaljba vezényelnek a frontvonal mögé. Elhagyott házakban

éjjelezünk. Itt hadizsákmányra tettem szert: egy sakkkészletre. Ballá J. szakaszvezető aberráns (értsd: buzeráns) hajlamú. Gyanútlanul szállok meg vele éjszakára egy kis szobában, ahol csak egyetlen ágy van. Én, mint hadapród őrmester tisztjelölt, természetesen az ágyat foglalom el, ő pedig a kemény padlón ágyazik. Emberségből, mint bajtárshoz szólok oda neki:

– Ne aludjon a padlón! Elférünk ketten is ebben az ágyban.Mellém fekszik, átölel és tapogatni kezd. Azt hitte, hogy similis simili gaudet…

Az invitáció vége az lett, visszakozzt vezényeltem neki a kemény padlóra, hogy ott puhuljon meg. Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát!

Kozmacz mellett erdős terepen táborozunk lombsátrakban. Harcászati gyakorlatokat végzünk éles lőszerrel, többek között a Faustpatronnal és a Panzerschreck-kel való harckocsirombolást. Balbach alezredes egy alkalommal összehívja a tanfolyamon résztvevőket és politikai tájékoztatón pattog a német hadsereg verhetetlenségéről és a közeli biztos győzelmünkről. Ő még most is optimista. Jobb lett volna hallgatnia, hogy ne magyarosítsuk nevét Balf…-ra.

Néhány nap kimenő

1944. VI. 2. péntekDélelőtt Kolozsvárt, főleg a vasútállomás környékét amerikai Liberatorok bombázták,

mégpedig azok a gépek, amelyek rajokban szálltak el fölöttünk nagy magasságban ezüstfehéren a nap déli óráiban, hogy szovjet területen landoljanak. Az ún. szőnyegbombázás hírét csak június 12-én „vételeztük”! Izgatottan olvasom át az ide érkezett Ellenzék c. kolozsvári napilapban közölt áldozatok névsorát. Nagy megkönnyebbülésemre itt nem szerepel hozzátartozóim neve, de amint utóbb a húgom leveléből megtudom, a Kővári telepen Raktár utca 7. szám alatti kertes házunkat a közeli vasútállomást verető szőnyegbombázás lakhatatlanná rongálta. Szerencsére, senki se tartózkodott akkor otthon. Csak Dingó nevű házőrző kutyánk pusztult oda. A családunkat sújtotta (soha meg nem térült) anyagi károsodás miatt 12 napos otthon eltöltendő szabadságolásra lettem jogosult.

VI. 17. szombatZsebemben szabadságos levéllel szekerezem kincstári országos járművel Delatinba.

Innen indul vonatunk. Sietek, amennyire csak lehetséges. Még a tetvetlenítő egészségügyi állomást is elkerülöm, mivel tudom, hogy (már) nem vagyok tetves, de úgyis négy napig tart az út Kolozsvárig.

VI. 21. szerdaMa reggel érkezem meg szülővárosomba. Az állomás és környéke romokban

éktelenkedik. Romos a Mátyás király térre vezető Horthy Miklós út, egészen a Kis-Szamos hídjáig. Lehangoló látvány.

Családunk jól van, de nincs már saját otthonunk. Egy két szoba-konyhás zsidó lakást utaltak ki számunkra a Vágóhíd téren.

VII. 4. keddMa reggel újra jelentkezem a IX. hadtest parancsnoksági épületében, hogy

lepecsételjék szabadságom lejártának napját. Délután indul vonatom a szétbombázott állomáson zuhogó esőben Apahida felé.

Nagykárolyban fölkeresem az unokahúgomat, a tizennégy éves Potyikát (Gáliszter Erzsébet) és édesanyját, a megözvegyült Jolán nénit. Gyulu bátyámat, anyám féltestvérét, magyarkodása miatt a második bécsi döntés nyomán felingerült román gyűlölet gyilkolta meg 1940. szeptember 2-án. A tettes átmenekült Romániába. Nagykárolyban élő rokonaimat akkor láttam utoljára. Bombatámadás áldozatai lettek menekülésükkor.

VII. 6. csütörtökHátráló erózió. A vonat már nem közlekedik Delatinig, hanem csak Kőrösmezőig, az

utolsó, a határállomásig. Kőrösmezőn vagyok ismét, a Hoverla (2058 m) tövében. Itt

tisztiétkezdén magyar tisztekkel és vöröskeresztes hölgyekkel ebédelek együtt. A következő napokon minden lehetőséget kihasználva lassítom a tűzvonalba való visszatérésemet. Nélkülem is lehet rosszul folytatni ezt a vesztébe tartó háborút.

Mikulicinben találkoztam Kakasi György volt elemista és gimnáziumi osztálytársammal. Úszkálunk a Prutban, és emlékezünk a régiekről.

Korabeli képeslap: Körösmező, Hoverla-csúcs

Elképesztő, hogy mennyi legálisan frontlógó egyenruhás vitéz ténfereg a frontvonal mögött óriási mélységben a mi tojáshéj vékonyságú védővonalunkhoz képest. Ezek itt nyaralnak kincstári ellátással, strandolnak, udvarolnak, szórakoznak, amazok meg ott a modern hadviseléshez jórészt már korszerűtlen, sőt hiányos fegyverzettel védik az egyenruhás és fürdőruhás üdülőket. Hová és miért igyekezzem vissza? Sürgősen meghalni vagy megnyomorodni? Minél kevesebb időt töltök az arcvonalban, annál kevesebb ennek a lehetősége.

VII. 12. szerdaMegérkeztem. Visszaosztottak az első századhoz. A 2. szakasznak lettem bunkerlakó

parancsnoka a Jablonov melletti erdőben zászlóaljtartalékként, amíg újabb bevetésre nem kerül sor. Sok új ember érkezett a századhoz eddigi veszteségeink pótlására. Az eredeti menetszázadnak kb. egy harmada, ha megmaradt. Alsócsernátoni Beke Miklós zászlóaljparancsnokunkat ezredessé léptették elő. Megvált a 33-as hegyivadászzászlóaljtól, és harccsoportparancsnok lett. Bevonulásomat zászlóaljparancsnoksági kihallgatáson kell jelentenem új parancsnokunknak,

Osztás János őrnagynak. Magánkihallgatáson számot kér az őrnagy úr késedelmes bevonulásom okáról. Papírlapot rak elém és elrendeli, hogy részletesen tájékoztassam őt írásban, hol, mikor, miért és meddig tartózkodtam szabadságomról visszajövet. Átveszi írásbeli jelentésemet, és kijelenti, hogy lesz rám gondja.

A nálam tíz évvel idősebb szászrégeni Antal László (Antal bácsi) tartalékos honvéd lesz a küldöncöm, amire önként ajánlkozott. Antal bácsi inkább jó bajtárs, mint tisztiszolga (csicskás). Föladatát kitűnően látja el. Ö tisztel engem, én pedig becsülöm őt. A szakaszparancsnokság a legkisebb tiszti beosztás. Bár még nem vagyok tiszt, de

beosztásomnál fogva nekem is kijár hivatalosan egy tisztiküldönc a szakaszhírvivő mellett.

Kb. három hétig tart pihenőnk az árnyas lomberdő csöndjében. Oroszul kezdek tanulni a kárpátaljai származású Werbickitől, aki egyben szakaszom hírvivője és alkalmi tolmácsom is az itteni lakossággal való érintkezéseimben. Oroszul tanulok részint unaloműzésből, részint minden eshetőségre…

Cseles „hadijáték”

1944. VIII. hó elejénÉjjeli visszavonulás Jablonowból Akresori és Kozmacz községek határába. Tovább

működik a hátráló erózió és hiteget a csodafegyver meséje. Júniusban még Kozmacz volt rohamkiképző tanfolyamunk színtere messze az első vonal mögött, már jelentősen magasabban Jablonow és a Lucki-patak színvonalánál. Most ide hátrál az első vonal. Megérkezésünk után lovas terepszemlére visz magával századparancsnokom, Nagy Ferenc hdgy. Lovászának a nyugodt természetű hátasán ülök, s magától értetődően én is nyugodt vagyok. Nem vagyok gyakorlott a csikós szakmában. „Esetlenül” úsztam meg ezt a sétalovaglást, pedig veszélyes pillanatok adódtak, amikor egy alkalommal a ló mellső lába beleakadt az erdőszéli lejtőn egy alacsony sövénykerítésbe. Szerencsére az korhadt volt. Ledőlt, és a ló nem bukott föl velem együtt, egy esetleges láb- (a lórészéről) és nyaktöréssel (a magam részéről). Lábamat ki se rántottam a kengyelből. Legnehezebb az volt, hogy uralkodnom kellett magamon a már megingott ló hátán, nehogy észrevegye Nagy Ferenc a félelmemet.

Annyira gyáva vagyok, hogy már félni se merek?A Jablonownál faképnél hagyott oroszokkal szemben „áskálódva” új otthonunkban

készítjük védőállásainkat, bunkereinket, de úgy látszik, Ivánéknak egyelőre nem sürgős, hogy fölvegyék velünk a „meleg” tőszomszédsági kapcsolatot, ám az előttünk kimagasló Wibczina környéke jó néhány kilométerre tőlünk már orosz ellenőrzés alatt van, s koronként ők a tetőn meg-megjelennek, ezért Osztás János (Ostas Ioan?) őrnagy úr ígérete szerint „gondoskodik rólam”. Nap nap után küldözget engem veszedelmes földerítésekre. „Úriember”, mert szavatartó (legalábbis ebben a vonatkozásban). Egy hétig foglalkoztat tüzetesen, azután elhanyagol. Egy hét alatt se sikerült se hőssé, se hősi halottá adjusztálnia engem, buzgó igyekezete ellenére sem, mert én embereimmel parancsa vételezése után el is járogatok „földerítésekre” az Akresori község nagy fatemploma körüli gyümölcsösbe, ahol megszedjük sisakjainkat későn érő kesernyés, apró, fekete cseresznyével, elidőzgetünk két-három órát és légből kapott jelentéseket szerkesztek egyre nagyobb gyakorlattal, sőt térképvázlatokat is készítek neki „földerítéseimről”, katonai térkép tanulmányozása alapján. Osztás őrnagy úr aztán oszthatja, szorozhatja saját térképén jelentéseim szavahihetőségét, mert tudom, hogy inkább elhiszi, mintsem a végére járjon személyesen. Ahhoz már túlságosan magas a rendfokozata, hogy oda járogasson, ahová engem küldöz. Én is elküldeném őt, de tudom, hogy oda se menne el!

Egyszer aztán kiagyalt egy olyan vállalkozási parancsot, amelyet nem lehetett elintézni cseresznyeszüreteléssel, meg hamis jelentéssel úgy, ahogy addig tehettük. Egy patakon átvezető alacsony fahidat kellett fölégetnünk, hogy azon „ne kelhessen át” az ellenség. A művelet színhelye állásainktól északkeleti irányban mintegy négy kilométerre lehetett az 1:75 000-es léptékű térkép alapján. Csakhogy a jelzett híd közelében beásva oroszok tartózkodnak már. A rejtőzésre alkalmas fás, bozótos terepen el is jutunk a hídhoz. A fahíd egy sekély vizű patakon vezet át. Mellette akár gyalog is át lehetne menni a csak lábszárközépig érő vízben gázolva, valamint akármilyen járművel átkelni a mindkét oldalon enyhén menedékes, alacsony partja miatt. Ha nem tudnám azt, hogy ez az egész

„harcászati” föladat csupán emberélet(ek)et kockáztató kib…szás, az őrnagy urat hülyének tartanám. Az őrnagy úr viszont nem hülye. Annál rosszabb: betegesen rosszindulatú, gonosz. Talán tudja, talán nem, hogy ezen a térképen szereplő híd fölégettetése teljesen haszontalan és nagyon veszélyes „hadijáték”. Távcsővel figyelhet minket. Azzal megláthatja az égő híd tüzét vagy legalább a lombok között fölszálló füstöt. Meggyőződhetik arról, hogy valóban végrehajtottuk-e parancsát, vagy átejtettük őt valami olcsó hazugsággal. Ha viszont a tömör szerkezetű fahíd fölgyújtásával ügyködünk a kapott utasítás értelmében, azaz szekercével kopácsolva itt-ott megforgácsoljuk gerendáit, hogy azok lángra lobbanhassanak, nemcsak időbe telik, hanem azt hamarosan észreveszik a közelben tartózkodó oroszok, és géppuskatűzzel árasztanak el minket. Ha tüzet vagy füstöt nem is lát távcsövével az őrnagy úr, de meghallja a ránk tüzelő orosz fegyverek zaját, tehát nem hazudhatunk neki. Értelmetlen és lehetetlen parancsa világosan elárulja, hogy nem kíméli a magyar vért.

A hidak elpusztítása egyébként az árkászok dolga volna, nem a miénk. Mi se lehetünk hülyék, hogy ilyen hülye parancsot teljesítsünk. Egy-két ember óvatosan a híd mellé csempészi a járőr többi tagjai által összehordott száraz fadarabokat, szalmát, gallyakat, s miután ezekből kellő mennyiség fölhalmozódott, alágyújtanak. Gyorsan iszkolunk hátra. Egy perc múlva a fölcsapó láng, meg a terjengő füst riadóztatja az oroszokat, és megszólalnak gyorstüzelő fegyvereik. Vaktában pásztázzák a híd környékét. Nagyon jól jött ez nekünk. Orosz „segítséggel” ejtettük át az őrnagy urat.

Bevonulás után „alázatosan” jelentem az őrnagy úrnak, hogy parancsát végrehajtottuk. Ő megkérdezi:

– Mennyi az emberveszteségük? (Úgy látszik, elsősorban ez érdekli.)– Nincs veszteségünk, őrnagy úr! – jelentem.– Ügyesen csinálták – hangzik el az érdemtelen dicséret.Ezzel a cseles (jeles) „hadijátékkal” értem el azt is, hogy az őrnagy úr a továbbiakban

levette a gondját rólam. Nem is láttam többé, csak ha rosszat álmodtam vele kapcsolatban.Mégiscsak ügyesen csináltam!

Születésnap rablópecsenyével

VII. hó többi napjaiEgész augusztus hónap folyamán hadi gyöngyéletet élvezünk. Akresori és Kozmacz

határában egy tereptarajon vagyunk csöndes védőállásban. Kilövésünk most elsőrendű volna, ha volna kire Akresori felől. Alattunk, illetve előttünk fekszik a község néprajzilag is figyelemre méltó, fából épült jókora templomával. Bunkerem előtt, attól kissé mélyebben, mintegy 30-40 méterre tiszta vizű patakocska torkollik egy kis tóba, amelynek sekély vizét a nyári nap langyosítja meg. Fürdeni, megmerülni lehet benne, de úszni már nem. Egy fenyves szélén vagyunk. Kétszemélyes bunkerem aknabiztosan épített, jobban mondva földbe ásva, deszkával kibélelve és álcázott kátránypapírral vízmentesen födve. Antal bácsival, derék csicskásommal lakjuk. A bunker két oldalán egy-egy szalmával bélelt keskeny fekvőhely van elválasztva kb. háromarasznyi szélességű szabad közzel. Távbeszélő kagyló is van bunkerem mélyén, deszkapolcomon. Ezzel tarthatok kapcsolatot a századparancsnoksággal. Távbeszélőm fedőneve Turul. A bunker bejáratától kifelé menet balra egy fenyőfa alatt asztalka áll egy valahonnan elárvult támlásszékkel. Ott írogatom a későbbiekben elveszett hadinaplómat, valamint K 763 tábori postaszámmal ellátott leveleimet.

Ellenség közelben sehol (Osztás őrnagy úr kivételével). Nyugodtan csatangolhatunk a védelemre nem szoruló „főellenállási vonalon” túl elterülő Akresoriban, meg a mögöttünk levő Kozmacz községben és a környékükön. A hucul (kárpátukrán) lakosság barátságosan

viselkedik velünk szemben. Aggódnak amiatt, hogy tovább megyünk, és nyomunkban oroszok jönnek rájuk. Legalábbis ezt hangoztatják nekünk. A völgyön túl velünk szemközt emelkedik a Wilbczina-tető szabályos kúpalakjával. Védővonalunk igen hosszú, mintegy hatszáz méter, ahol szakaszom három raját nagyon lazán, de jól beásva helyezem el. Van még egy géppuskás rajunk meg egy 37-es páncéltörő (gyalogsági) ágyúnk is hozzánk beosztva. Balra tőlem, az én szakaszomnál mélyebben Matykó Ferenc tartalékos hadapród őrmester, a 3. szakasz parancsnoka lustálkodik bunkerében. Az 1. szakasz Daróczi László zls. parancsnokával tartalékban „pihen” a századtörzsnél. Ő egyben századparancsnok-helyettes is. A Daróczi szakaszának parancsnok-helyettese pedig Ambrus Jenő hivatásos szakaszvezető, kiváló, bátor katona. Mint ember is, ő századunknak a legkiválóbb tagja.

Korabeli képeslap: Kárpátaljai buculok

Az én szakaszom zászlóaljunk jobbszárnyának a legszélén helyezkedik el. Jobbra tőlünk már a negyedik zászlóalj (parancsnoka Balbach alezredes) bal szárnya található,

meglehetősen sűrű fenyves szélén. Étkezni századunk „tiszti étkezdéjébe” járok, egy elhagyott házba, ahol századparancsnokunk rendezkedett be a századtörzzsel. Ez a ház már Kozmaczban van néhány száz méterre hadikomfortos bunkeremtől. Gondtalanul vidám, úri itt az életünk. Majdnem olyan, mintha otthon volnánk szabadságon. Csak otthonunk, hozzátartozóink meg a barátaink hiányoznak. Ellenség viszont akad otthon is, meg itt is!

Tőlünk nyolc-tíz kilométerre bal felől a Rokieta tetőn más élet, jobban mondva nem élet, hanem élethalálharc zajlik. A magaslat már többször cserélt gazdát rengeteg emberáldozattal. Vitéz Lóskay Ferenc (ragadványneve Churchill) vezérőrnagy az 1. hegyi határvadász dandár parancsnoka állítólag kijelentette, hogy a Rokietát akkor sem adja föl, ha a dandárját aktatáskájában viszi haza (személyesen persze!).

Délutánonként le-lejárogatok vétkezni a Wibczina tövében lakó Bojcsuk Máriához, a csinos, szőke, hucut leányhoz, aki alig tizenhat éves, de már belekóstolt a szerelembe. Valaki(k) előttem már járt(ak) nála pásztorórákra.

Egy szép nap aztán a Wibczinán orosz harcelőőrs vert tanyát. Ennek ellenére se tágítok Bojcsuk Máriától. Egymagam, Osztás őrnagy úr parancsa nélkül „járőrözöm” hozzá. Szürkület után bizony csőre töltött és fölhúzott szolgálati pisztolyommal kezemben lopakodom vissza az erdős terepen, fölkészülve az elsőbbségre, ha netán errefelé szoknya után kóborló orosz hadfival találkoznék.

A Wibczinán tartózkodó orosz harcelőőrs leküzdésére támad a harmadik század. Mi ezt a bunkerem mellett „páholyból” távcsövezve figyeljük Nagy Ferenc hadnaggyal, Daróczi László zászlóssal és Matykó Ferenc hdp. őrmesterrel. Kézről kézre jár századparancsnokunk tábori látcsöve. Az én bunkerem mellől legjobb oda a kilátás. Az ellenséges harcelőőrsöt sikerült kifüstölni fészkéből, kézigránátos rohammal. Öt orosz hadifoglyot kísérnek le először hozzánk a századtörzshöz. Valamennyien nagyon fiatalok. Egy meglehetősen szutykos tisztjelölt is van közöttük, átlőtt bal alkarjával. Nálunk részesül elsősegélyben.

Azután forró feketekávét kapnak kétszersülttel. A tisztjelöltet Nagy Ferenc megrója a Werbicki tolmácsolása útján:

– Hogy lehet egy tisztjelöltnek ennyire elhanyagolt külseje? A mi tisztjelöltjeink ilyenek – és rám mutat.

(Elfelejtette a hadnagy úr, hogy a Pogatunkán én is voltam, mint mindannyiunk, tetőtől talpig sáros, mosdatlan, borotválatlan, sőt még tetves is!)

A foglyok arra kérnek, hogy ne adjuk át őket a németeknek. Azt hiszik szegények, hogy ez rajtunk múlik…

VIII. 17. csütörtökNevezetes ez a nap életemben, mert ma töltöttem be a huszonnegyedik életévemet, s a

törvény szerint nagykorú vagyok. Antal bácsi a hátam mögött ezt tudtára adta a szakaszomnak. Erre a zsiványok csirkét szereztek (nem a tyúkpiacról). Ezek a csirkefogók zsákmányukat ropogósra megsütötték, és (nem zöldségpiacról vásárolt) petrezselyemzöldes burgonyakörítéssel egy valahonnan elszajrézott porcelántányéron fölkínálták nekem születésnapi ajándékként. A szó szoros és átvitt értelmében is rablópecsenyével ültem meg születésnapomat. A szakaszomhoz beosztott géppuskások olyan fegyencek voltak, akik önként jelentkeztek arcvonalszolgálatra, hogy évekre szóló börtönbüntetésüktől megszabaduljanak. Mint frontharcosok, derék fiúknak bizonyultak. Emberölésük már nem számított bűnnek. Itt korlátlanul gyakorolhatták.

„Orosztanítómmal”, Werbickivel négyszemközt meghányjuk-vetjük a háború kimenetelét, s kölcsönösen ismerjük el, hogy hiábavaló tovább harcolnunk, de sajnos, nincs kiút számunkra. Azt már nem merte bizalmasan közölni velem, hogy számára van…

Egyik késő délután két magyar repülőgép tart az oroszok által elfoglalt Kolomea felé. Ezt nézzük Antal bácsival a bunkerünk mellől. Odaszólok neki:

– Antal bácsi, ez a két bombázó most tojik az oroszok fészkébe. Antal bácsi csöndesen elmosolyodik, s csak ennyit felel:

– Csípi a szúnyog a bivalyát, hadapród úr.

VIII. 24. csütörtök Rádióhír:Tegnaptól Románia kiugrott a szovjetellenes (és vesztésre álló) háborúból. Ezután az

oroszok oldalán fog volt (és legyöngült) szövetségesei ellen a „győzelemért” harcolni.Apropó Románia!Ez az országocskából országgá gyarapodott állam mai nevén csak 1862 óta szerepel

Európa térképén, miután A. I. Cuza fejedelem közös megválasztásával 1859-ben Munténia (régi nevén, mint a Magyar Királyság, azaz a Szentkorona egykori hűbéres tartománya: Havaselve) és Moldva (szintén néhai magyar hűbéres tartomány) egy állammá egyesült. Ez az „ősi román föld” az 1241-42. évi tatárjárást követő évtizedekben a volt Kunország romjain nőtt ki, arra épült föl a Dunától délről fokozatosan északra migráló új etnikumával, amely aztán magába olvasztotta a besenyő, úz, kun elemeket. Első fejedelmeik, a Basarabok, még kunok voltak. Ezt a tényt ma már nem lehet tudományosan, csak politikai szempontból megtámadni.

Románia vázlatos (had)története:1878-ban Oroszország csatlósaként viselt háborút addigi ura, Törökország ellen állami

függetlensége elnyeréséért. Előzőleg, az évszázadok folyamán hol a magyar, hol a török, hol a lengyel, hol az orosz függőségében vajdaságok voltak.

1913-ban (II. Balkán-háború) már Törökországgal, Görögországgal, Szerbiával és Montenegróval szövetkezve lép be a magára maradt Bulgária ellen, területszerzési (Dél-Dobrudzsa) szándékkal.

1916-ban kiváró-lavírozó politikával csatlakozik az antant-hatalmakhoz, újabb területszerzési szándékkal Magyarország rovására. Ekkor vereséget szenved a központi hatalmaktól és különbékét köt (Bukaresti béke).

1918-ban, az osztrák-magyar haderő összeomlása után, megszállja Erdélyt és Kelet-Magyarországot (amely területszerzését a trianoni békediktátum szentesíti 1920-ban), valamint addigi szövetségesétől, a háborút vesztett (Breszt-Litovszk, különbéke Németországgal) s forradalmi válságban meggyöngült Oroszországtól elragadja Besszarábiát.

1919-ben az antant hatalmak győzelmei nyomán föléledt román hadsereg „külön háborújában” támadja meg az elvesztett négyéves világháború után tönkrement, három oldalról is részben megszállott és fenyegetett (északról a csehek, keletről a románok, délről a szerbek) Magyarországot, le is győzi a maradék, bolsevista vezetés alatt álló magyar haderőt, bevonul Budapestre, terrorizálja és rekvirálás címén kirabolja az egész országot. Ezek miatt (is) nevezi az akkori román hadsereget a világháború sakáljainak maga Clemenceau, a párizsi békekonferencia magyargyűlölő elnöke is. A románok Magyarországon viselt dolgait Harry Hill Bandholtz tábornok írja meg An Undiplomatic Diary (Napló nem diplomata módra) című könyvében, aki hivatalosan tartózkodott Budapesten, mint a magyarországi Szövetséges Misszió amerikai tagja 1919-1920 között.

1941-ben a hitleri Németországhoz csatlakozva fordít hátat a Nagy-Romániát megteremtő első világháborús antant-hatalmak államainak, és visszafoglalja a Szovjetuniótól Besszarábiát meg Észak-Bukovinát, s ráadásul területszerző telhetetlenségével elfoglalja az eladdig soha román kézen nem volt, de ennek ellenére mégis „ősi román” Transznisztriát Odessza tengeri kikötővárossal együtt.

1944. augusztus 23-án pedig az iménti szövetségese, Németország ellen fordul részint területföladás (Besszarábia, Észak-Bukovina, Transznisztria) árán, részint terület(vissza)szerzés végett (Észak-Erdély meg Kelet-Magyarország).

Tények kommentár nélkül…

IX. 1. péntek-4., hétfőUtolsó napok a „nyaraltató tábor” védelmi állásaiban Akresori és Kozmacz között. Ezt

beszélik a mozgókonyhával járó szakácsok. Ezzel ellenkezőleg Nagy Ferenc azt közli velünk, hogy fölsőbb parancsra itt fogunk „telelni” is tartós védelemre berendezkedve.

IX. 5. keddA szakácsok szava megbízhatóbb, mint a századparancsnokunké. Nem első és nem is

utolsó eset, hogy mellébeszél. Napok óta érezzük, hogy valami szokatlan van a levegőben.Délelőtt visszavonulásra kapunk parancsot. Közeli távozásunkat Akresori lakosai is

emlegették már a múlt hét óta. Ők honnan tudták?Űtra készen állunk fölpakolva és a fölmálházott állatokkal. Werbicki viszont eltűnt.

Visszavonulás helyett teljes szerelvényével az ellenség felé nyomul előre. Eddig ő volt szakaszom hírvivője, sőt kissé bizalmi emberem is (titokban oroszul tanított engem). Mától kezdve az ellenségnél teljesít hírhozói szolgálatot. Nagy Ferenc négyszemközt letol miatta.

Visszatérünk tehát a nagy hegyek közé. Ott aztán mi, hegyivadászok, biztonságosabban fogjuk érezni magunkat, mint a dombok között.

IX. 6. szerdaDorongúton, fenyvesek árnyékában menetelünk a:

Worochtai útvesztőn

Bolyongunk éjben ezernyi bajjal. Mi lesz velünk, ba nem lesz hajnal?

Szakadék szélén tévedez utunk, s megyünk. Hová? Még nem tanultunk?

Fojtó homályban hitünk, a lángunk régen kihunyt. Már nem is látunk.

Kihunyt a lángunk. Vakon, sok jajjal megyünk. Mi lesz, ha nincs több hajnal?…

IX. 7. csütörtökFolytatjuk visszavonulásunkat. A Kárpátok fenyves rengetegeit járjuk. Hajt minket ez a

hátráló erózió, egészen a végső győzelemig. Kinek a győzelméig? Nem érünk rá a kora ősz szépségében pompázó hegyi tájban gyönyörködni. Az se vidámít minket, hogy tulajdonképpen hazafelé menetelünk, hisz oly közel van már Magyarország határa!

Fülöp Sándor vázlata a kopiecki hadállásról IX. 8., péntek

A Kopiecka magaslaton (1225 m) vagyunk Worochta és Zabie között. Előre elkészítve, meredek sziklaromba vágták védőkörleteinket. Hatalmas, gránátálló bunker létesült a parancsnokság részére szénával vastagon borított priccsekkel. Jobbra tőlünk a völgyben jól belátható és belőhető a műút. Csak a bal oldalt takarja sűrű fenyves erdő a védőkörlettől 100-150 méterre. Roppant kellemetlen volna, ha innen támadnának meg. No, de nincs okunk aggodalomra. A meredek sündisznóállás nagy hegyek között biztonságos. Itt nem érhet harckocsi-támadás, amint az történt odalent, Kolomea dombos térségében, Kowalowka és Stopczatow között. Igazi, hegyivadászoknak való terepen rendezkedtünk be.

Mikor vetik már be a német „csodafegyvert”?

Gott mit uns!Mit unsz vagy mit nem unsz, Uram, mert mi már fásultan unjuk ezt a háborús blöfföt!

Állásainktól jobbra (tőlünk délnyugatra) a távolban kéklik ezeréves határkövünk, a Hoverla (2058 m) csúcsa. Másik oldalát Rahó felől már ismerem. Végre oda jutottunk, hogy közvetlenül védhetjük határainkat és nem a Don-kanyarnál.

IX. 9. szombatHarcelőőrsbe rendeltek szakaszommal a főellenállási körlet előtt kb. 800 méterre

kinyúló, meredek, erdős hegynyelv végére. Védőkörletünket körkörösen megásva itt is készen kaptuk egy kis erdőtisztáson. Ennek közepén van „parancsnoki” bunkerem, akkorka, hogy Antal bácsival úgy-ahogy meghúzódhatunk benne. Van egy R3-as rádiónk. Kaptunk erősítésnek egy géppuskát meg két állványkészüléket golyószóróink számára. Embereim egy része nemrég érkezett századunkhoz. „Tűzpogányok”. Nem estek még át a tűzkeresztségen. Közöttük Tankó István gyimesvölgyi csángó tartalékos tizedes feltűnően nyugtalan. Rendfokozata révén szakaszom harmadik rajának a parancsnoka.

Ragyogó napfény ver át zöldesen a fenyves sűrűjén, s lent feketén tarkáilik a zöld áfonyaszőnyeg. Gyönyörű ez az őszi csendélet. Vihar előtti csönd. Ezek a sziklába vágott védőállások vihart jósolnak. Innen már nem lehet nagyokat futni hátra, mint a Don-kanyartól idáig. Itt meg kell kapaszkodnunk az elkerülhetetlenül utánunk zúduló förgeteg sodrában, mert ha nem, rövidesen otthon leszünk, az ellenséggel együtt. Védőállásaink következő lépcsőjét bizonyára készítik is munkaszolgálatosaink már otthon!

Szerte csatangoló embereim elbitangolt, gazdátlan állatokat terelnek össze a környékből. Állatállományunk: két fejőstehén, egy borjú és néhány juh, ill. berbécs. Ezekből egyet-egyet hátraküldözgetünk Darócziékhoz is. Reggel és este friss tej kerül csajkámba. Frissen vágott kos sült heréjével is kínálnak, mint ínyencséggel, de nem vagyok válogatós. Jó nekem a sült birkacomb is.

IX. 13. szerdaMár alkonyodik, amikor a messzeségből gyanús zaj szűrődik hozzánk Zabie felől. Az

első rajt küldöm ki földerítő járőrbe, azzal a meghagyással, hogy legyenek óvatosak. Visszajövet jelentik, hogy a műúton nagy létszámú orosz csapategység közeledik. Egész éjszaka halljuk a gépkocsik és a fogatok zaját. Rengetegen lehetnek. Nem egy-két század, hanem ezredek. Nem azért közelednek ilyen tömeggel, hogy tartós állóharccal kössenek le bennünket. Nem. Ők át akarnak törni rajtunk, vagy visszavetni minket útjukból. Rádión küldök jelentést Nagy Ferenc századparancsnokomnak. A válasz:

– Tartsatok ki a további parancsig! Megnyugtató!Nagy Sándor ütegparancsnok főhadnagynak is jelentem rádión földerítésünk

eredményét és tüzérségi zavaró tüzet kérek oda, ahol Zabieben az út elágazik a templomnál. Innen özönlenek felénk az oroszok. A válasz:

– A hadapród úr tartsa be a szolgálati utat. Nekem nem adhat rendelkezést csak a zászlóaljparancsnokság. Üljön nyugodtan a hadapród úr ott, ahol van, és ha nyugtalan, vegyen be egy idegcsillapító tablettát. Egyetlen gránát kilövése 400 pengőbe kerül. Nem pazarolhatjuk azt egy beszari harcelőőrsre. A maguk föladata kitartani és nem rendelkezni.

A zászlóaljparancsnoksághoz nem fordulhatok, mint (csak) szakaszparancsnok hadapród őrmester, mert azzal ismét megkerülném a szolgálati utat. Istenhez talán, mert Ö nem ragaszkodik a szolgálati úthoz…

Nem értem, miért is áll rendelkezésünkre az az R3-as adó-vevő készülék. Elég volna csupán egy (parancsokat) vevőkészülék is!

Nota bene!

Három év múlva tudtam meg a rigai hadifogolytáborban Varga (György?), ugyancsak volt 33-as tüzértiszttől, hogy fogságba esésünk utáni napon az oroszok megkerülték a „szolgálati utat”, azaz gyalogosaik közvetlen támadással rohamozták meg ütegállásunkat, s a „nyugodt idegzetű, nem beszari” Nagy Sándor főhadnagy úr hegyi-tarackjait az oroszok zsákmányául hagyva elmenekült tüzéreivel.

A csodafegyver késett

IX. 14. csütörtökHajnalban jobbra is, balra is harcelőőrsünktől nagy a lövöldözés és a rohamozó oroszok

hurrizása. Az oroszok szinte egy időben lepik meg és nyomják vissza (vagy fogságba is ejtik?) a két szomszédos, a III. századnak a tőlünk jobbra, a II. századnak pedig a tőlünk balra levő harcelőőrseit. Ezek jóval alattunk és erdővel kevéssé takart terepen helyezkedtek el, de innen nem láthattuk őket. Az ottani események nálunk csak „hangképekben” jelentkeztek, mivel közöttünk tereptaraj és erdősáv húzódik. Egymagam maradok szakaszommal zászlóaljunkból az erdős, meredek lejtője miatt elölről nehezen megtámadható védőkörletemben, és várom a parancsot, hogy amíg nem késő, mi is vonuljunk (és ne verődjünk!) vissza századunkhoz.

Délután összehívom tiszteseimet a küszöbön álló védelmi harc megszervezésére. Megjelennek Tankó tizedes kivételével. A kivételesen gyáva Tankó eltűnt. Nem várta be a számba jöhető támadást, hanem még a vihar előtti csöndben átszökött az oroszokhoz, és ami még rosszabb, hogy bőrét mentse (mert biztosan kihallgatják tolmács útján), tájékoztatja az ellenséget hol- és hogylétünkről. Ütközet előtt szerzett hadifogoly értékesebb az ellenségnek, mint az ütközet utáni. Pláne az olyan, aki gyáva szökevény! Nagyon nyugtalanít szökése ebben a forró légkörben. Egy kutyát sajnálnék megdobni kővel, de az ilyen embert nyugodtan lőném főbe!

Este Szedlacsek árkász zászlós botló-drótos aknazárat telepített védőkörletünk köré, s csak hátul, a mieink felé marad két nyírfa között, pár méter szélességű, szabad kijáró. Tehát számunkra nincs visszavonulás. Ki kell tartanunk ebben a körülzárt „egérfogóban”, hogy védve legyünk a „macskától”. Riadókészültségben fokozott figyelői szolgálattal telik el az éjszaka.

IX. 15. péntek Rajtunk a sor.Reggel megtámadják harcelőőrsünket. Oly pontos a támadás irányítása, hogy azonnal

kitűnik: nem vaktában bukkantak ránk; „földerítés” után leptek meg minket. Befűtött nekünk ez a hitvány Tankó. Központi fekvésű kis bunkerem környékét sűrűn veretik gránátvetővel (vagy puskagránáttal?). Gránátjaik egy része már a fák lombjai között robban.

Ébresztő!Ki a bunkerből!Támadóink gyorstüzelő fegyverei géppuska és állványos golyószórós állásainkat veszik

tűz alá odalentről, mert mi jelentősen magasabban vagyunk, mint ők, és minket nem lehet egykönnyen megközelíteni a meredek kaptatón, amíg tart lőszer- és kézigránát-készletünk. A lejtő sűrű növényzete viszont jól rejti, s a fák törzse jól fedezi az ellenséget. Hátulról is megtámadhatták volna körkörösen védett harcelőőrsünket, mert ott nincs meredek lejtő, csak enyhén menedékes hegyhát, viszont ott nyílt a terep és Darócziéktól belőhető. Két tűz közé szorultak volna.

Jó a támadók helyzetismerete a szökevény Tankó tizedes révén! Csak a bennünket körülfogó botló-drótos aknazárról nem lehet tudomásuk. Ennek telepítésekor Tankó már odaát volt. Géppuskánk és két állványos golyószórónk kénytelen tüzelőállást változtatni

hátrányosabb kilövéssel, annyira leköti ezeket az ellenség jól irányzott tűzereje. Jókora holttér könnyíti az ostromlók előnyomulását. Hogy a holttérben közeledő oroszok lendületét megtörjük, szaporán hajigáljuk kézigránátjainkat feléjük, csak úgy vaktában. Legtöbbjük fákhoz csapódva robban, de azért jól fog nekünk ez a tűzfüggöny, amíg tart kézigránátkészletünk. Nyeles kézigránátok most sokkal hatékonyabbak volnának, mint az ütközésre azonnal robbanó Vécsey-félék. Sajnos, legtöbbször az nincs, ami kéne, hogy legyen kéznél. Ha elfogynak a kézigránátok, ellenállásunknak is vége. Hiába „nyulásznánk” rájuk puskával, ha géppisztolyosan rohamoznak meg. Szuronyt se lehet szegezni géppisztoly ellen. Az oroszok kaphatnak lőszerutánpótlást hátulról. Mi csak parancsot: „Tartsatok ki!”…

R3-as adó-vevő rádiókészülékünk – mint többször tapasztaltam válságos helyzetben – magyarán szólva bedöglött, s így megszakadt összeköttetésünk a századparancsnokommal (is), akinek háp-ja (harcálláspontja) még vagy fél kilométerre van a Daróczi-féle fővédő-körlettől, annak meredélyes háttere mögött a Worochta-Zabie közötti műúttól balra, egyelőre biztonságban. Vajon nem azért „romlott el” (most is) az R3-as készülék, hogy az azt kezelő távbeszélősöket, mint hasznavehetetleneket küldjem hátra tűzmentes helyre?

Most kapóra jön (nekem is) az összeköttetés megszakadása, mert ez bizonyos önállóságra jogosít. Nem kaphatok további parancsokat. Szabad belátásom szerint dönthetek, indokolható érvekkel intézkedhetem, amit később esetleg elbírálhatnak fölötteseim, de nem állhat fönn parancs nem teljesítésének súlyos vádja. Fölötteseimmel szembeni felelősségem csökkent, embereimmel és lelkiismeretemmel szembeni viszont nőtt.

Minket gyors fölszámolás fenyeget. Hosszabb ellenállás esetén pedig elfogy lőszerkészletünk, és nincs utánpótlás. Megeshet az is, hogy amíg mi itt harcolunk, századunk körkörös védelmét egyetlen szakaszt a Daróczi parancsnoksága alatt balról, a fenyves felől éri oldaltámadás, s ez esetben elvágják harcelőőrsünk visszavonulási útját, bekerítenek. Rövidesen hősi halottak vagy gyáva hadifoglyok leszünk. Ha kitartunk és odaveszünk, ezzel senkinek se használunk, viszont, ha idejében vonulunk vissza, a század védőkörletét erősítjük meg. A harcászati szabályzat értelmében a harcelőőrsök szerepe már lejárt (leszerepeltünk). Fölvettük az érintkezést az ellenséggel, de fölvonulásukban visszatartani már képtelenek vagyunk. Egyébként a mi harcelőőrsünk tartott ki legtovább rendeltetési helyén.

Mintegy másfél-kétórás heves ellenállás után kezd kifogyni bőséges kézigránátkészletünk. Ezzel tudtuk eddig tisztes távolban tartani ostromlóinkat. Most saját szakállamra szervezem meg a harcolva való visszavonulást. Hátraküldöm a géppuskát, s mi ez alatt erősen tüzelünk, és hajigáljuk kézigránátjainkat, hogy eltereljük az ellenség figyelmét visszavonulásunkról. Tüzelőállásainkat is váltogatjuk, hogy az ellenségnek ne tűnjön fel fegyvereinknek védőállásunkból való fokozatos kivonása. A géppuska pedig hátunk mögött vagy száz méterre új tüzelőállásból a tőlünk balkézre levő erdőt pásztázza, ahonnan minket oldalba támadhatnak, ha ott is van már ellenség. A géppuska után lépcsőzetesen a két állványos golyószóró következik. Az egyik a körletből már kivont géppuska tüzelőállását foglalja el és onnan adja sorozatait, miközben a géppuska még hátrább, mintegy százharminc méterre korábbi helyéről újabb tüzelőállásból pásztázza a fenyvest. Így jutnak ki utasításom nyomán gyorstüzelő fegyvereink az „egérfogóból”. Mi meg folytatjuk az élénk tüzelést meg a szapora kézigránátvetést. Hátunk mögött a kivont gyorstüzelő fegyvereink ropogása azt az érzést keltheti az oroszokban, hogy visszavonulás helyett éppen erősítést kapunk hátulról. A (hátra)maradék velem együtt dobja el utolsó kézigránátjait, pergeti ki Király-féle hosszúcsövű géppisztolya (senkinek sincs az enyémen kívül) ólommagvait, puttogtatja el Mauserét (ismétlőpuskáját) az utolsó töltényekig, majd

surran ki az „egérfogó” két nyírfa közötti, el nem aknásított szabad kijáratán. A sűrűség jól takarja mozdulatainkat.

Átejtettük rossz szomszédainkat, mert Ivánék nem érthették, hogy miért csöndesült el egyszerre, az imént még annyira hangoskodó, harcelőőrsünk. Megadásra szántuk el magunkat? Nem kapnak több tüzet, tehát ők is elhallgatnak. Várnak, mint az egerésző macska. Valamit kiabálnak is át, amire nincs válasz. Aztán kiürült állásainkra vetik magukat, és robbannak alattuk Szedlacsek zászlós botlódrótos aknái! Sorozatos robbanás és „uvi!” jajveszékelés sürget, hogy minél hamarább érjük el a század védőkörletét.

Nem tudom, hogyan méltányolták az oroszok önkéntes hadifoglyuk, Tankó Istvánnak körkörös aknazárunk „eltitkolását”!

Gyorsított visszavonulásunk közben mintegy félúton találkozunk századunk két hírvivőjével, akik a megváltó parancsot hozzák nekünk:

– Visszavonulni!(Bevonulhatunk, miután rengeteg lőszert elpazaroltunk.) Hát nem vagyok én jó katona?

Még meg se kapom a parancsot, máris teljesítem!Ott vagyunk végre Darócziék sündisznóállásának a „biztonságában”. De meddig

biztonságos?

Elismerés helyett letolás

1944. IX. 16. szombatNagy Ferenc kihallgatásra vár, hogy személyesen számoljak be további jelentéstétele

végett a tegnapi eseményekről. Reggel 9 órakor fogad századparancsnoki rezidenciáján. Jelentem tehát visszavonulásunk lezajlását, s többek között Tankó István tizedes rajparancsnok szökését. Kár, hogy olyan őszinte voltam. Bár úgy szépítettem volna a dolgot, hogy visszavonulásunkkor Tankó ismeretlen körülmények között eltűnt. Elismerést várok körültekintően megszervezett, veszteség nélküli, már „parancsra” teljesített harcászati eljárásomért, de az a nyomorult Tankó alaposan befűtött nekem. Úgy tüzel rám Nagy Ferenc, hogy arcom lángba borul, majd belesápad:

– Miféle parancsnok ön, hogy nem képes kézben tartani szakaszát? Jelenteni tartozom a zászlóaljparancsnokságnak, hogy Fülöp hadapród őrmester úr szakaszából szökdösnek át az emberek az oroszokhoz. Pár nap óta ez már a második eset. Szép adat a hadapród úr minősítéséhez zászlósi előléptetése előtt. A hadapród úr nem érdemli meg rendfokozatát, mert méltatlan szakaszparancsnoki beosztásához.

Egy krajcárt érő katonabecsületet nem hagy rajtam. Alávalóbbnak érzem magam szökevényemnél is. Mérgében már nem is tegez, hanem hivatalosan önöz és hadapród uraz. Így folytatja:

– A hadapród úr fogja megfizetni szökevényei szerelvényét, ha nem tud rájuk vigyázni.– Hadnagy úr, ha kell, hát megfizetem – mondom, s hozzágondolom: csak azt nem

tudom még, hogy pengőben, rubelben, vagy lejben fogják ezt rajtam bevasalni.A magam igazolására hozom föl, hogy nem foghatom embereim gallérját, amikor

ügyes-bajos dolgaik végzéséhez félrevonulnak az erdőben. Nem követhetem őket egyenként mindenüvé, éjjeli álmukat vagy álmatlanságukat sem őrizhetem, mert nekem is kell aludnom. Gondolatolvasó se vagyok, hogy megtudjam, ki mikor mit forgat a fejében.

– De, azt a kutya mindenét, a hadapród úr felel értük, mert az ön szakaszából szöktek el!

– Az én szakaszomból, meg a hadnagy úr századából, meg az alezredes úr zászlóaljából, meg a vezérőrnagy úr dandárából és végeredményben a Horthy kormányzó úr hadseregéből. Nem az én hibám, hogy pont az én szakaszomhoz került két hitvány ember. Mindenki felelős a katonaszökevényekért, aki katonákat nevel. Én adtam-e Tankó

Istvánnak a tizedesi rendfokozatot? Bárcsak az én szakaszom volna egyedüli az egész magyar hadseregben, ahonnan a háború folyamán két ember szökött meg!

A „Ne pofázzon! „-ra már a függelmet se tisztelve, elszántan folytatom:– Kihallgatásra hívott a hadnagy úr azért, hogy meghallgasson. Alázatosan kérek

engedélyt a pofázásra. A védekezés jogát még a hadbíróság se vonhatja meg a vádlottól. Egyetlen haditudósítás sem szól arról, hogy hány szökött át az ellenséghez vagy adta meg magát. A hadijelentések a veszteséglistán csak halottakról, sebesültekről vagy eltűntekről számolnak be hivatalosan. Kérem a hadnagy urat, hogy Tankó István tizedest nyilvánítsa hivatalosan eltűntnek, hiszen harcban voltunk. Eltűnésének körülményeiről pedig egyedül ő illetékes számot adni, ha előkerül. Ha nem, számunkra meghalt.

– Elfogadom a hadapród úr jelentését, de meg van a véleményem a hadapród úrról. A kihallgatással végeztem.

– Akkor alázatosan kérek engedélyt a távozásra.– A kihallgatást befejeztem, de nem távozol. Ma itt fogsz ebédelni velem. Ha katona

vagy, tanuld meg fegyelmezetten elviselni a letolást is. Úgy látom, hogy jobb ügyvéd volnál, mint katona – mondja megenyhülten, már tegezve.

Egy elhagyott ukrán (vagy lengyel?) faházban vagyunk. Ez a magányos ház gazdasági melléképületeivel együtt jelenleg Nagy Ferenc ideiglenes hadiotthona. Itt van a századtörzs is Nyizsnyik István szolgálatvezető őrmesterrel, meg Zelenák törzsőrmesterrel, a fegyvermesterünkkel és Matykó Ferenc hadapród őrmester a szakaszával (3. szakasz) tartalékban.

Arasznyira a „hősi” haláltól

Ebéd után Nagy Ferenc ajánlatára a tiszti étkezdének berendezett szobában leülünk sakkozni. Ismét fölingerelem, mert minden partit én nyerek meg. Közben az orosz tüzérség gránátjai szórványosan veretik a mögöttünk levő hegygerincen túlról a ház környékét. Valószínűleg az itt működő R3-as rádiót mérték be. Holttérben lehetünk, mert egyetlen gránát se csap bele a házba. Vége a sakkjátszmáknak is. Parancsnokom arra hivatkozik, hogy fáradt, azért nem megy neki a játék. Elvonul sziesztázni azzal a meghagyással, hogy várjak még. Revánsot szeretne venni a sakktáblán később.

Csak ketten maradunk a fal melletti lócán egy Pánczél nevű szászrégeni távbeszélős tizedessel, aki szolgálatos a tábori készülék mellett.

Engedélyt kér tőlem, hogy leheveredhessen a széles lócán, s én meg odébb húzódom, hogy ő kinyújtózva elférhessen. A következő pillanatban robbanás rázza meg a házat, s éppen ott, ahol az imént ültem, a fejem magasságában tekintélyes gránátszilánk üti át a deszkából készült falat, féltenyérnyi lyukat hagyva rajta. Én talpra ugrom és tapogatom magam, hogy nem sérültem-e meg; Pánczél pedig az asztal alá gurul fektéből. Lőporfüst szaglik. Körültekintek. Tőlem rézsút, balra, fönt a gerendás mennyezeten szintén tátong egy valamivel keskenyebb lyuk. A repesz onnan vágódott át élével s fordulatot kapva lapjával törte át a ház falát két ablak között. Úgy tűnt, hogy kívülről, az udvar felől hasíthatta át a hátam mögötti falrészt egy ott elrobbant lövedék szilánkja, és nem a padlástérről. A kéményen robbanó orosz tüzérségi lövedék verte szét a háztetőt is. Szerencsére senki se volt a padláson, mint máskor ebéd után, hogy a szénában heverésszen. Én csak egy arasznyira voltam a „hősi” haláltól. Ha nem ülök odébb a Pánczél kérésére, épp fejemet találja a gránátrepesz. Nagy Ferenc berohan s kérdi:

– Nincs semmi bajotok?– Semmi, hadnagy úr. Megijedni se volt időnk.Estefelé távozni készülök. Egyszerre csak megszólalnak fönt, a meredélyen túli

védőkörletünknél a fegyverek. Darócziékat, meg a velük egyesült szakaszomat támadás

éri. Rövid, de kiadós tűzharc után megszűnik a csupán földerítő célzatú orosz támadás. Ivánék most csak puhatolóznak, milyen tűzerőnk van és hol helyezkednek el azok a Kopieckán. A java ezután következik. Tapasztalatunk szerint az oroszok inkább hajnalban szoktak támadni. Éjszaka többnyire csak járőreik keresnek föl minket.

Zökkenőmentesen osonok „haza” Nagy Ferenc portájáról a Kopieckán készített parancsnoki bunkerszállásra. Tudjuk, hogy igen nagy erővel számolhatunk, hiszen három nappal azelőtt még a harcelőőrsben figyeltük az esti szürkülettől hajnalig tartó mozgásukat.

Késő este és egész másnapra virradó éjjel a tőlünk balra levő nagy fenyves erdőben a minket megtámadni készülő oroszokat füleljük. Állásaikat ássák, ácsolják. Nem alszanak. Bunkerben levő fekvőhelyünk száraz szénája pedig nyugtalanul zizeg alattunk. Nagyon megközelítettek minket Ivánék a fenyves leple alatt. Helyenként talán még száz méter se választ el tőlük. Az én szakaszom pont ezzel az erdővel szemközt van egy géppuskával meg egy állványos golyószóróval megerősítve. A Daróczi szakasza a Worochta-Zabie közötti műutat ellenőrzi sokkal nyíltabb kilátással. „Sündisznóállásban” védelemre berendezkedett századunk két szakaszának harcászati föladata ennek az útnak a biztosítása (volna).

Az oroszok kora esti kétoldalú támadása elterelte figyelmünket a műútról, ahol az éj folyamán sikerült beásniok magukat. Így jutott zsákba sündisznóállásunk. A mögöttünk levő meredélynek támaszkodó félkörös védelmünket félkörösen zárták le. Nálunk lőszerhiány van az esti csetepaté nyomán, s ráadásul a Daróczi szakaszához beosztott géppuska megrongálódott, szakszóval: akadálya van; csak egyes lövéseket lehet vele leadni, sorozatlövésre, pásztázásra alkalmatlan, éppen a műútnál. Jelentjük helyzetünket. Várjuk a sürgős lőszerutánpótlást az éj leple alatt meg a fegyvermestert, hogy hozza rendbe a géppuskát. Várhatjuk. Valami sürgősebb dolga akadhatott hátul, a századtörzsnél. Vajon mi okból nem intézked(het)ett Nagy Ferenc, hogy eleget tegyenek haladéktalan megsegítésünknek?

Lőszerhiány?…

Sorsunkra hagyva

1944. IX. 17. vasárnapPitymallatkor kocogó málhás állatok közelítik meg a nagy bunkert.Lőszer?Lószar!Kantinárut hoznak a tűzvonalba először, amióta arcvonalszolgálatot teljesítek immár fél

éve egyfolytában. Kantinárut hoznak, amikor a küszöbön álló ellenséges támadás gondjában fő a fejünk, élet-halál kérdésben, lőszerhiánnyal és egy javításra váró sérült géppuskával, amelynek fontos útlezáró szerepe volna. Van a kantináru között kölnivíz is, prezervatív is (szex-lövészethez!), mindenféle lom, amire jelen helyzetünkben semmiféle igényünk sincs, és ezt kötelező szétosztanunk nekünk, szakaszparancsnokoknak a frontszolgálati zsoldpénz ellenében, mintha egyéb föladatunk se volna, mint a háborús ínségben a hozzátartozóink számára haza is küldhető zsoldpénzünk hasznavehetetlen árucikkekre való pazarlása.

Vásárlási kényszer áll fönn. Az árut nem utasíthatjuk vissza. Csaknem két hónapig voltunk ellenségtől távol, pihenőben a jablonowi erdőben, majd Akresori és Kozmacz között. Járogattunk ide-oda nőknek udvarolni is, de senkinek se volt gondjába, hogy úgynevezett kantináruval (piperecikkekkel, prezervatívval, szeszes italokkal meg édességgel) lásson el, csak most, a Kárpátok lakatlan, istenhátamögötti

fenyőrengetegében, 1225 méter tengerszint fölötti magasságban csúfságból, ahol a felfejlődött ellenség éppen megrohanásunkra készül.

Amíg az átvett kantináru kényszerű elosztásán vitatkozunk Daróczival, az oroszok meg is támadnak minket. Vijjogva robbannak ránk az első tüzérségi gránátok. A lőszerutánpótlás és a géppuska megjavítása végzetesen elmaradt. Parancsnokainknak ezt a fölháborítóan cinikus (vagy ostobán nemtörődöm?), kantináruval rólunk „gondoskodó” gesztusát azzal kellett volna viszonoznunk, hogy föltartott kezekkel fogadjuk támadóinkat ellenállás helyett, engedjük át magunkon az oroszokat, hogy ne legyen idejük menekülni, amíg mi ott (fel)őrlődünk. De hát nevelésünk, a belénk oltott hagyományos magyar katonabecsület nem engedte meg fölháborodásunkban sem a harc nélküli „gyáva” megadást. Amíg tart a lőszer, amíg van mivel, harcolnunk kell.

Már a reánk zúdult támadás tüzes poklában vagyunk. Pokol a bunker gránátbiztos födele alatt is lenni, hát még azoknak, akik nyílt téren vannak, csupán egy sisak bizonytalan oltalma alatt, a lövészárkokban! A gránátok pergőtüzében úgy rezeg szilárd bunkerünk, mintha földrengés rázná minden közeli becsapódásnál. Ez a pergőtűz az ellenséges gyalogság rohamát készíti elő, miután ellenállásunkat föllazította. Ez alatt közelítik meg állásainkat. Kúszva, lapulva várják, a tüzérségi előkészítő megszűntét követő, géppuskáik, golyószóróik megszólalását, amelyekkel a mi gyorstüzelő fegyvereinket kötik le vagy lövik ki, hogy ennek nyomán géppisztolyaikkal meg kézigránátjaikkal verjék szét védelmünket modern közelharcban. Mi pedig döfködhetjük a levegőt ellenük föltűzött szuronyainkkal, mindhaláig…

Ne várjunk dőre vitézkedést honvédeinktől, ha nem tartunk (vagy nem tarthatunk) lépést a fejlettebb haditechnikával!

Megszólal a mi tüzérségünk is. Bár ne tenné! Ütegünk az ellenünk bevetett gyalogságot csépelné, de tehetetlen. Az orosz gyalogság holttér biztonságában közelíthet meg minket, mert tüzérségi szempontból rosszul jelölték ki védőkörletünket. A minket „támogató” hegyitarackjaink gránátjai emiatt vagy túlságosan messzire szállnak a támadóink mögé, vagy, ha rövidítenek, a mi állásainkba csapódnak, tehát tüzérségünk is az ellenségnek segít ellenállásunk bénításában. Erről a gikszerről most még sejtelmünk sincs. Évek múlva szereztem erről tudomást Hunyadi Mátyás tüzér zászlós, későbbi tanár kollégámtól Kolozsvárt, aki e támadáskor, mint tüzérségi megfigyelő volt velünk, egy Gruber nevű tüzér hdp. őrmesterrel (tűzmesterrel) meg egy távbeszélő készüléket kezelő tüzér szakaszvezetővel. Ők számunkra hamarosan hasznavehetetlenekké váltak, mert a bennünket verető (ellenséges és saját!) lövedékek már az első percekben elszakították az ütegálláshoz vezető távbeszélőhuzalt. Ebben a záporozó gránáttűzben lehetetlen azt újra (meg újra) összekötni. A hozzánk beosztott tüzérségi megfigyelőknek sikerül a pergőtűz megszűntével még az ellenséges gyalogság támadásba lendülete előtt hátrajutniuk biztonságosabb helyre, hogy ott egyben jelenthessék súlyos helyzetünket.

Mi annak tudatában harcolunk, hogy két, tartalékban levő századot (honnan?) fognak bevetni segítségünkre, ha erre szükségünk lesz. Így tájékoztatott minket (félre?) Nagy Ferenc hadnagy, a századunk parancsnoka, aki nem volt velünk a védőkörletben, csak az összeköttetést tartotta velünk, mert ennek a háborúnak harcászati súlyát nem tisztek, hanem csak tisztjelölt hadapród őrmesterek és a zászlósok viselték. A tisztek nem vezettek, csak irányítottak hátulról. Így a hadapródok és a zászlósok tisztábban látták, hogy mi (volna) a teendő, mert ott voltak a teendők színhelyén beosztottjaikkal együtt. A fegyelem viszont megkövetelte a parancs teljesítését, ha annak nem is volt értelme. Sem a két ígéretszázad, sem a nélkülözhetetlen lőszerszállítmány, sem a fegyvermester (már) nem (is) érkez(het)ett meg. Még a századtartalékban pihenő Matykó Ferenc hdp. őrmester szakaszát se vetették be segítségünkre. Sorsunkra hagytak. Áldozati bárányok lettünk. Fekete bárányok leszünk!…

Jobb oldalunkon a worochtai műútnál levő, sérült géppuska állásánál betörnek az oroszok fél tizenkettő körül. (Ott szakad a kötél, ahol a legvékonyabb!) Ezzel válságos vagy inkább végzetes helyzetbe jut a Darócyi-Fülöp vezette 1. és 2. szakasz, harcokban meghurcolt századunk zöme. Összesen (eredetileg) itt nyolcvannégyen vagyunk (voltunk), mert hozzánk osztottak be egy 37-es páncéltörő (gyalogsági) ágyút, két géppuskát meg egy gránátvetős rajt is. Gránátvetőseink még jól működnek bunkerünkhöz közel levő tüzelőállásukban. Odalépek, s én is aktív harcba vetem magam. Néhány gránátot zúdítok elfoglalt géppuskaállásunk felé, meleg üdvözletként az oroszokhoz, akiknek sikerült befészkelniük magukat meghibásodott géppuskánk mellé. El kéne őket reteszelnünk a további előnyomulástól, ami közvetlenül fenyegetné bunkerünket, védőkörletünk szívét, s egyben teljes fölszámolásunkat jelentené. Küzdünk a túlerővel, s még reméljük a fölmentő segítség érkezését.

Megszólal eddig rejtett, jól álcázott páncéltörő ágyúnk is. Sajnos, alig van élő cél elleni repeszgránátunk! így páncélgránáttal lövik az ellenségtől nyüzsgő erdőt. Ott, ahol nem számíthatunk harckocsi-támadásra (amint ez történt Stopczatownál ez év április 26-án), élő cél elleni repeszgránát helyett csak páncélromboló lövedékeink vannak. Erkölcsi hatásán kívül alig tesz kárt támadóinkban. Az erdő fáira fölkapaszkodott és onnan ránk tüzelő oroszok a páncéltörő lövései nyomán úgy potyognak alá, mint érett dió a megrázott ágról. Nem sejtettük addig, hogy még ott is rejtőzhetnek. Csak azt nem értettük, hogyan tudnak olyan hatásosan lőni be futóárkainkba. Páncéltörő ágyúnk azonban mindössze néhány percig tüzel. Hirtelen elnémul: kilőtték.

Itt fordítva történt minden, mint annak idején Stopczatownál, Kolomea sokkal nyíltabb dombos térségében. Ott az ellenséges gyalogság, harckocsik fedezete alatt támadta meg és verte szét útbiztosító századunkat. Páncéltörő ágyúnk rendeltetése az lett volna jelenleg, hogy a Zabie felől fölvonuló ellenséges harckocsikra tüzeljen. (Ahhoz nem értek, mennyire lett volna hatásos a mi 37-es kis páncéltörő ágyúnk, mondjuk, a hírhedt T34-es szovjet harckocsik ellen.) Ezért voltak ágyúkezelőink csak páncélgránátokkal ellátva, eredeti rendeltetésüknek megfelelően. Csakhogy ez alkalommal az oroszok nem harckocsikkal mutatkoztak a műúton, hanem az erdős hegyek kínálta terepviszonyok kihasználásával, gyalogsági erőkkel szándékoztak megtisztítani a nyomukban később előnyomuló, és az országhatár felé tartó páncélos alakulataik útját.

Segítséget sürgető rakétákat röppentünk föl. Ambrus Jenő, a mindig derekasan helytálló hivatásos szakaszvezető önként vállalkozókkal kitörést (kilopózást?) kísérel meg a már majdnem körülzárt, csak a hátunk mögötti meredélynél még nyitott védőkörletünkből, hogy az összeköttetés megszakadása miatt személyesen kérjen segítséget. Velük küldöm csicskásomat, Antal Lászlót, azzal a bizalmas meghagyással, hogy ha többé nem találkoznánk, értesítse megadott címre hozzátartozóimat hadifogságba esésemről.

Megtette.Senki se tért vissza az Ambrus Jenő vezette járőrből. Sorsunkra hagytak. Lőszerünk

már alig van. Takarékoskodnunk kell vele. Várjuk még a fölmentő csodát, a két ígéretszázadot. Az oroszok már át-átkia-bálnak hozzánk:

– Zdájtyész véngri! – Adjátok meg magatokat, magyarok!Balszárnyunkon, az én szakaszomhoz beosztott géppuska is elhallgat. Golyószóróink

egymás után némulnak el. Vagy nincs több lőszer, vagy az irányzó harcképtelen sebesült, talán halott is. Hány emberünk halt meg, hány a többé-kevésbé súlyosan sebesült, nem tudhatni, nincsenek velünk sebesülteket összeszedő egészségügyiek (hátul, a századtörzsnél „teljesítenek szolgálatot”), de egyre kevesebb fegyver szól nálunk, egyre szórványosabb a tüzelés részünkről. Könnyebben sebesültek lepik el a nagy parancsnoki bunkert. Délfelé már kézigránátokkal se bírjuk az egyenlőtlen küzdelmet. Pirkadattól

mostanáig három hullámban kaptuk a támadásokat. Mindhárom megtört védelmünk falán. Csupán a worochtai műút közelében megrongálódott géppuskánknál betört oroszok tartják magukat elszántan elszigetelődve. Most jön a finálé, a negyedik rohamuk. Sok, nagyon sok szürkeköpenyes, háborúban megbékélt orosz fekszik előttünk szanaszét, de jönnek a többiek kifogyhatatlanul, mindig új erővel.

Jönnek, jönnek…Mi pedig csak fogyunk, fogyunk, és gyöngülünk testileg-lelkileg. Három oldalról kell

védekeznünk hol itt, hol ott a meg-megújuló támadások ellen: baloldalt a fenyves felől, ahol az én szakaszom helyezkedett el, elölről, a hegygerinc mentéről, ahol részint az én szakaszom harmadik raja van együtt a Daróczi szakaszának szintén a harmadik rajával (mindkettő egy-egy állványos golyószóróval ellátva) és jobboldalt a műút felől a Daróczi szakaszának másik két rajával. Itt a géppuskaállást már megszállták az oroszok és saját fedezékünket használhatják már ellenünk. Megritkult tüzelésünkre az oroszok már le se fekszenek (ennyire bátrak vagy ennyire ittasok lehetnek?). Talpon állva rohamoznak tüzelő géppisztolyaikkal. Egy puskás rohamozó sincs közöttük!

12 óra 25 perckor szürke és khaki színű köpenyes oroszok lepik el állásainkat. Géppisztolysorozataik már bunkerünk körül pattognak: pa-pa-ra-pa! Nincs tovább! Daróczival gyorsan levetjük rendfokozatunkat jelző zubbonyainkat meg sapkánkat. Egyszerű katonaköpenyt öltünk magunkra és sisakot teszünk fejünkre. Úgy hírlik, az oroszok legyilkolják a fogságukba esett tiszteket. Egyik, oroszul is tudó felvidéki fiúnak kezébe nyomom fehér törülközőmet, hogy lobogtassa azt föl:

Megadjuk magunkat!Kimászunk futóárkainkból, sőt az egyik „udvarias” khaki-köpenyes kezét nyújtva ki is

segít (ránt) onnan, de társait megvadította makacs ellenállásunk (s esetleges politikai „lelkipásztoruk”, jobban mondva: politruk – politikai vezető, aki tüzel, de nem géppisztollyal kezében – ellenünk!). Kint, holttesteik között nekünk esnek. Engem egyikük leüt géppisztolya tusával. Rugdosnak, köpdösnek, öklöznek minket.

Vae victis!Néhány másodpercnyi kábultság után magamhoz térek. Jó, hogy sisak volt a fejemen!

Egyik fölöttesük csöndesíti le a dühöngőket, akik tovább szeretnének harcolni a már fegyvertelenek ellen. Fölsorakozunk egyesével égnek nyújtott kezekkel 17-en az eredetileg 84 főből.

Hadifogoly vagyok.

A HADIFOGSÁG ÚTJAIN

Hadifogoly lettem

1944. IX. 17. vasárnapNem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik.Ez év április 13-án, tűzkeresztségünk napján a német (sváb) származású Holtzinger

Károly zászlós egy hadifogságba jutott szovjet katonát lövetett agyon Aracs tizedessel. Ezek a „barbár” oroszok beérték némi ütlegeléssel, de nem gyilkoltak le bennünket. Föltartott kezekkel megyünk előre, azaz hátra, az orosz arcvonalhoz viszonyítva. Elkésett zárótüzet zúdít ránk saját tüzérségünk. Zúgnak a gránátok a fenyőerdő fölött. Előttünk, mögöttünk, jobbra, balra tőlünk robbannak szét. Együtt vágódunk földre az orosz katonákkal ebben a területtűzben, amint meghalljuk a gránát üvöltését. Eső után köpenyeg.

Amikor kértük még harcelőőrsben e hónap 13-án, nem adtak tüzérségi segítséget, csak rendreutasítást. Most adnak, fölsőbb parancsra, kéretlenül is…

Egy kis erdőtisztásra érünk. Magyar tüzérségi „segítségünk” már hallgat. A tisztáson hasra fektetnek minket. Én a sor jobb szélén vagyok. Hozzám lép egy mongolos képű hadfi, s géppisztolya csőtorkolatát tarkómra nyomja. Katyn villan eszembe, az ott kivégzett lengyel hadifogoly tisztekkel. Jeges kábulat dermeszt. Némán várok. Ne derüljenek azon, hogy jajveszékelek. Lesz, ami lesz. Csak az sajdul meg bennem, hogy volt lehetőségem ennél vitézebbül is meghalnom.

A géppisztoly azonban nem sül el. A mongol leveszi tarkómról hadiszerszámát. Valamennyiünket fölszólítanak, hogy üljünk föl. Ezután következik a zabrálás. Előkerülnek a zsebekben felejtett piros-fekete sávozású Vécsey-féle kézigránátok egyebek mellett. Tőlem a tokjában tartott hadipisztolyomat veszik el derékszíjastul, s az órámat, hogy megnézzék, mennyi az idő. Elfelejtik visszaadni, de nem vették el az életemet!

Talpra magyar! Terheinktől megkönnyebbítve kísérnek tovább. Egy orosz százados, majd egy alezredes elé jutunk. Tőle tudjuk meg, hogy az a sokféleség: ember, hadsereg, ország stb., amit mi vulgárisan orosznak nevezünk, az tulajdonképpen szovjet. Tehát szovjet ember, szovjet hadsereg, szovjet állam stb., de nem észt, lett, litván, üzbég, tatár, örmény stb., hanem csak orosz nyelven. Mi pedig nem magyarok, németek, olaszok stb. vagyunk, hanem mindenestül fasiszták. Hiába erősködöm – alkalmi, volt beosztottam tolmácsolása útján –, hogy mi, magyarok, nem lehetünk fasiszták, mert a Mussolini fasiszta pártja csak Olaszországban van, ő az én „jobb” édesanyámat emlegetve (Job tváju máty – .. .szd meg anyád) zamatos orosz kifejezéssel tudatja, hogy kivétel nélkül mindenki fasiszta, aki az ő ellenségük. Arra a kérdésemre, hogy milyen sors vár itt ránk, azt válaszolja, hogy mi, akik már letettük a fegyvert, a Szovjetunió vendégei lettünk, s itt biztonságos az életünk, nem mint odaát a fasiszta hadseregben, ahol még fegyvert használnak ellenük. Ti támadtatok meg minket „Jibítye tvájik mátyéréj – …szátok anyátokat” – mondja –, mi csak a ti támadásotokat verjük vissza.

Tizenhetünket indítanak el két orosz (azaz oroszul beszélő szovjet) őrrel Zabie felé. Már túl vagyunk a közvetlen életveszély zónáján: őriznek, hogy „bántódásunk ne legyen”, s az őröknek el kell számolniuk velünk, hacsak „szökési kísérlet miatt” nem kell minket legéppisztolyozniuk. Ennek nem látjuk jelét, sőt „kímélnek”, mondván, hogy lassabban járjunk. Húzzák az időt a foglyok átadásával, hogy minél később jussanak vissza a tűzvonalba. Az útszélről, tőlünk mintegy nyolcvanszáz méterre, szovjet löveg tüzel a mieink állásaira. Szembe velünk egyre vonulnak nyitott meg ponyvatetős szekerek és mongolképű sátorlap borította gyalogosok végeláthatatlan sora hosszú, szuronyos puskákkal, mert ilyen fegyverük is van, nem csak „balalajka” (dobtáros géppisztoly). A szuronyos puskák helyébe lándzsákat képzelek, s Batu kán harcosait látom Magyarországra törni, a fenyves erdővel szegélyezett sötét országúton. Csak a ló hiányzik alóluk…

Őrkíséretünk megállítja az egyik ponyvatetős szekeret. Onnan egy félig telt zsákot emelnek le és szárított kenyérszeleteket, „szuhárit” adnak át számunkra. Ennek elosztását én rendezem a Daróczi rangidős társam utasítására. Egyik honvédünket hívom segítségül, s az vigyázat-lanul „Parancs!” kiáltással „vigyázz”-ba feszül előttem. Fölfigyelnek erre őreim és kérdezik:

– Áficér? – Tiszt?– Nyét. Já tólyko kángyidát – Nem. Csak tisztjelölt vagyok – válaszolom a Werbickitől

tanult csekély orosz tudásommal. Daróczi lapít.Fogságba esésünkkor abban állapodtunk meg embereinkkel, hogy ha kérdezik, tiszt

nincs közöttünk. A tisztek hátrafutottak s ott hagytak minket. Ez a hazugság egy másik hazugságot is takar. Nem igaz az, hogy fogságba esésünk előtt tisztjeink hátrafutottak. Ők

már akkor is jó hátul voltak, s csak mi ketten Daróczival tartózkodtunk védőállásainkban, mint tisztjelöltek. Kevés kivétellel mindenütt a hadapródok meg a zászlósok látták el támadásban, de főképp védelemben a csapattiszti teendőket.

Kissé meghökkentett nemrég még alárendelt katonám besulykolt magatartása, a bolsevisták ellenségképe volt minden tőlük idegen értelmiségi egyén. Kísértett a sok szóbeszéd a szovjet fogságba jutott tisztek legyilkolásáról, s tanácsosnak látszott rangrejtve maradni. Magáról megfeledkezett honvédem jóvoltából azonban őreink engem neveztek ki fogolytársaim parancsnokának, amihez hozzásegített kevés orosz tudásom is. Daróczi Lacin viszont már a tisztek szolgálati öltözetét illető bilgeri csizma van, rajtam még csak vasalt talpú legénységi hegyivadász bakancs. Feltűnő különbség! Ezért Laci arra kér engem, hogyha felőle érdeklődnének, mondjam azt, hogy ő nálunk lovas hírvivő közlegény volt, azért visel csizmát. (Nem viselte sokáig!) így váltam fogságba esésünk első napjaiban a velem szemben egy rendfokozattal nagyobb rangidős, sőt egykori szakaszparancsnokom parancsnokává, „szovjet előléptetéssel”.

Késő estére gyalogolunk be Zabiébe.

IX. 18. hétfőAz éjszakát egy nagy lezárt csűrben töltjük, ahová már más hadifoglyokat is

berekesztettek. Ne te, né! Szökevény orosz nyelvoktatóm, Werbicki, még mindig az utánunk nyomuló szovjet csapattesteknél „vendégszerepel”, s nem küldték hátra valamelyik fogolytáborba. Önként adta meg magát, sőt szolgálatot is vállalt. Mit mondhatnék neki, miután barátságosan üdvözöl? Szerencsés vagyok. Protekcióm van nála megfigyelői és tájékoztatói megbízatásában.

Csörög a láncos ajtózár. Zseblámpás villan a sötétben. Egy szovjet egyenruhás fiatalember lép be és körülvizslat. Egyikünk megszólal:

– A fene a dolgát. Ahelyett, hogy aludna ő is a tetves vackán, fölzavar minket, s azt lesi, hogy kinek van jó lábbelije vagy egyebe, amit elemelhet.

Én élve a gyanúperrel leintem a háborgót:– Bajtárs, ha valamit akar mondani, mondja azt meg neki úgy, hogy értse is meg, vagy

ne mondjon semmit. Ne sértegessen senkit olyan nyelven, amit nem ért.Rövid szemlélődés után a szovjet egyenruhás kifordul, és reánk csörrenti a láncos zárat.Kivirradt. Az ajtó újra megcsikordul, s ugyanaz a szovjet egyenruhás éji látogató

jelenik meg. Hozzám lép, és magyarul mondja:– Kérem, jöjjön velem a parancsnokságra!Megindulunk a sáros, görbe kis utcán, s egy tornácos nyaralóba térünk be. Bent két

szovjet tiszt ül a dohányfüstös szoba asztalánál. Én magyar katonai szabályzat szerint sisakomat bal kézzel csípőmhöz tartva vigyázzállásba pattanok. Az egyik tiszt elmosolyodik, s odaszól az engem fölvezető tolmácshoz. A tolmács fordítja:

– Úgy látszik, hogy önöknél pattogó paprikajancsikat képeznek ki. Maga már nem katona. A háborút befejezte. Dobja el a sisakját. Majd kap egy sapkát, ha nincs. Üljön le, s ha dohányzik, gyújtson rá a mi cigarettánkra.

Leülök. „Szpászíba” orosz szóval köszönöm meg a füstszűrős cigarettát, amit csomagostól kaptam, egy doboz gyufával együtt. Rágyújtok, s megkezdődik az udvarias kihallgatás. (Tegnapelőtt még Nagy Ferencnél voltam kevésbé udvarias kihallgatáson!) Kiderül, hogy kihallgatom, a négycsillagos tiszt (százados) többet tud rólunk katonai szempontból, mint jómagam. Színes katonai térképen piros ceruzával pontosan meg van jelölve főellenállási vonalunknak az a szakasza, amelyet az 1. hegyi dandárunk szállt meg, közötte a mi volt védőkörletünk a Kopieckán. Két dolog iránt érdeklődtek: 1. Készülünk-e harcigázak alkalmazására ellenük, illetve részesültünk ilyen irányú kiképzésben?, és 2. Német kötelékben harcol-e egységünk vagy önállóan?

Távozáskor már nem pattogok, csak fejet hajtok civilesen fővetés helyett. Kihallgatom (vezérharci tiszt?) megint odaszól a tolmácshoz. A tolmács fordítja:

– A kapitány elvtárs korai hazatérést kíván önnek.– Szpászíba, vám tózse = Köszönöm, önnek szintén – válaszolom. Visszatértem után

Werbickit már nem látom körünkben. Leszerepelt.Daróczi pedig érdeklődik:– Hol voltál? Mi történt? Én már azt hittem, hogy kinyírnak téged.– Nem nyírtak ki, mert hazát, illetve hadititkokat árultam egy csomag cigarettáért meg

egy doboz gyufáért. Ezzel fizettek ki, mivel kérdésükre, tudtukra adtam, hogy nem készülünk gázháborúra, és dandárunk nem harcol német kötelékben. Ilyen fontos adatok birtokában biztosan megnyerik ezt a háborút. Légy a cinkosom, és gyújts rá az első szovjet-orosz cigarettára – húzom ki köpenyem zsebéből a csomagot, majd kihallgatásomat beszélem el.

– Mondd – szakít félbe Daróczi –, nem végzik ki a fogságukba esett tiszteket?– Ezt nem kötötték az orromra. Én bevallottam becsületesen, hogy csak őrmester

vagyok, de ajánlatosnak látom továbbra is eltitkolnod zászlósi magas rendfokozatodat, mert azt már tisztnek tartják. Én a te érdekedben nem mondtam nekik, hogy van ilyen közöttünk. Mint őrmester, én vagyok előttük itt a rangidős. Úgy tudják. Ha Werbicki elárult volna téged, akkor bizonyára téged vittek volna kihallgatásra helyettem.

Aznap délelőtt mindnyájunkat egy nyaralóvilla udvarába kísérnek át. Ott is ebédelünk. Nagy mosófazekat hozatnak ki az udvarra. A fazék tele van összetöltögetett ételmaradékokkal (moslékkal). Fakanalakat osztanak ki, s a fazék körül kuporogva, meg tolongva a megközelítésért (aki már evett álljon félre!) kanalazzuk a sűrű masszát. Két napja nem ettünk főtt ételt, enni csak előző este fejenként néhány szárított kenyérszeletet. Előttünk a verandán terített asztalnál három nő ül, tiszti egyenruhában. Egyszer csak hozzám lép őrünk, néhány kanálnyi lekényszerített kotyvalék után. Vállamra teszi kezét és fölszólít, hogy álljak föl. Fölállok, s ő engem az egyenruhás nőkhöz kísér. Négy személy számára terített asztalhoz ültetnek, és velük étkezem, porcelán tányérból, kanállal, késsel, villával, húslevest grízgaluskával, rántott borjúszeletet burgonya- és rizskörítéssel, ecetes uborkával, majd négy-négy darab túrós palacsintát fogyasztunk el fejenként. Vendéglátóim nagyon barátságosak. Sokra értékelik a Werbickitől tanult kevés orosz nyelvtudásomat. Kérdéseikre már meg tudom mondani nevemet, otthoni foglalkozásomat, életkoromat, és azt is, hogy még nőtlen vagyok. Oroszul köszönöm meg az ebédet:

– Szpászíba zá ábjéd.Két nappal ezelőtt még századparancsnokom, Nagy Ferenc vendégeként ebédeltem. Ma

pedig, mint hadifogoly ebédelek az „ellenség” tisztjeinek vendégeként…Ebéd után az orosz hölgyek közlik velem, hogy szeretnének látni és hallani egy kis

bemutatót a magyar katonai rendgyakorlatokból. Fölsorakoztatom tehát fogolytársaimat. Megforgatom őket, s Daróczi Laci is közöttük menetel bilgeri csizmásan, vágja a „vigyázz”-t, a „jobbra és balra át”-ot meg a „hátra arc”-ot, ropja a „vigyázz menetet”, tiszteleg fővetéssel a szovjet egyenruhás nők előtt elvonulóban. A bemutató után Laci fél szájjal jegyzi meg:

– A fene azt a díszebédes jó dolgodat! Alaposan átmozgattál. Ha nem adsz egy cigarettát, bizony isten megharagszom.

– Inkább méltányolnád azt, hogy nem vezényeltem „feküdj”-öt is!, valamivel meg kellett hálálnom díszebédemet szíves vendéglátóimnak. Van még három cigarettám. Gyújts rá!

Délután Ford tehergépkocsival szállítanak Kolomea felé. Útközben éjjeli pihenőt tartunk egy parasztházban. Itt egy vödörnyi héjában főtt krumplit adnak vacsorára az ukrán gazda jóvoltából. Jókora hosszú asztalon alszom el. A többiek a padlón alusznak.

IX. 19. keddÉjjeli szállásunkról reggel gyalogmenetben indulunk Kolomeába. A Prut itt már

tekintélyes folyó. A város piacán lengyelek rohannak hozzánk és élelemmel, cigarettával halmoznak el, minden elképzelhető aprósággal, amijük (még) van, s amiről azt gondolják, hogy örömöt szerezhetnek nekünk. Sírva adakoznak abból, amit nyomorúságuk megenged. Gesztusukat csak az méltányolhatja kellőleg, aki tudja, hogy mit jelent egy falat kenyér is e háború tiporta, kifosztott népnél.

A katonai repülőtér melletti ideiglenes kis táborba kísérnek. Ott hangoskodik már egy román egyenruhás őrmester, valami Jora (ejtsd: Zsorá) nevű. Fülünket az első, már évek óta nem hallott román szó üti meg. Katonai vezényszavakat pattogva igyekszik minket sorakoztatni az udvaron a surmó. Hadifogoly „lágerparancsnokként” bárdolatlankodik. Nem törődik azzal, hogy mi a magyar hadseregből estünk nem román, hanem szovjet hadifogságba, mint ő is. Nem törődik azzal, hogy nincs otthon Romániában, ahol kötelező volt nyilvános helyen csakis románul beszélni (Vorbiti numai romaneste!), hanem a Szovjetunióban van, ahol ő is csak egy megvert hadseregből idejutott hadifogoly, aki legjobb esetben saját bajtársainak vezényelhetne anyanyelvén.

IX. 20. szerda-X. 1. vasárnapMásodik kolomeai ideiglenes táborunk egy volt szalámigyár. Ebben a táborban már

találkoztunk egynéhány magyar tiszttel, s így bebizonyosodott, hogy a fogságba esett tiszteket nem ölik meg. Erre Daróczi Laci is, a „hadifogoly közlegény”, újra zászlóssá lép elő. Én meg csak, mint „őrmester” jutok legénységi nyilvántartásba, de szállásom Fogarassy László, szintén hadapród őrmesterrel együtt, a tiszti körletben marad. Mi is tartalékos tiszti iskolát végzett tisztjelöltek vagyunk, csak még nem léptettek elő zászlóssá. Ellátásunk viszont gyengébb a tisztekénél, és munkába kell járnunk. A tisztek napi tíz darab cigarettát is kapnak, mi semmi szívnivalót. Daróczi Laci ezután a lágerben ténferegve élvezi a munkátlanság és a kedvezményes tiszti ellátás előnyeit.

Egyik nap zsinagógát takarítunk romjaiból és belerondításaiból. Minden zsidó volt munkaszolgálatos szökevény „hadifogoly tiszt”. Emiatt egyikük se jön velünk szolidaritásból, „hazafias munkát” végezni. A marosvásárhelyi Ovics Tibor így nyilatkozik:

– Van egy közmondás: a munka nemesít. Mi, zsidók, eddig már annyit dolgoztunk, hogy egyenesen főnemesi rang illet meg minket. Dolgozzanak azok, akik még nem eléggé nemesek!

Erdélyi zsidó hadifogolytársaink, mind „értelmiségiek” lévén, természetesen tartalékos tisztek is voltak a háború előtti román hadseregben, bevallásuk és egymás szóbeli igazolása alapján. Aki nem hiszi, járjon utána!

Sokat szenvedtek, ennyi kijár nekik…Mi pedig, legénységi állományúak, hadifogolymunkára jártatva „nemesedünk”. A

lengyelek viszont a munkahelyre is hordják nekünk az élelmet meg a cigarettát. Egy másik alkalommal szappant raktározunk (és zsebelünk el) a kolomeai vasútállomáson.

X. 2. hétfő-3. keddHideg élelmet kapunk két napra (nyári szalámi, túró, kenyér). Stanislawba

gyalogolunk. Félúton Otyniában éjjelezünk egy emeletes iskola olajozott padlóján. Szomjazunk, mert ettünk száraz ételt, de nem jutunk vízhez. Másnap reggel induláskor az iskola előtt folyó patakhoz hasalva vedeljük annak meglehetősen szennyes vizét.

Kedd délután érkezünk meg Stanislawba. Szép nagy utcái vannak. Hatalmas laktanyatömbök fogadnak minket a város szélén. Annak idején osztrák huszárlaktanya volt

itt. Mellette a katonai repülőtér, jelenleg angol-amerikai gépek bázisa. Innen indulnak Magyarország városait bombázni, a szemünk láttára.

X. 4. szerdaA stanislawi laktanyában rengeteg német és magyar tiszt van. Sok közöttük törzstiszt.

Találkozom Koncz Tibor és Székely András zászlósokkal. Ők régi ismerőseim Kolozsvárról. Itt van a kassai illetőségű Czimra Olivér is, volt rahói hdp. tanfolyambeli társam.

Ambrózy alezredes, mint rangidős magyar hadifogoly tiszt, bizottságot hoz össze, amely tisztté (zászlóssá) igazolja azokat a hdp. őrmestereket, akiknek e hónap elejétől már esedékes az előléptetésük. Így lettem én is többedmagammal jogosult a tiszti ellátásra. A listát a bizottság átadja a szovjet táborparancsnokságnak, hogy vegyenek minket is hivatalos nyilvántartásba. Magyar hadifogoly zászlós vagyok.

X. 5. csütörtökBevagoníroznak a stanislawi állomáson 18 tonnás, kívülről lezárt marhaszállító

kocsiban összezsúfolva. Deszkadarabokból összeeszkábált vécé-ülőke biztosítja ügyes-bajos dolgaink szabad kifolyását. Egyébként csak akkor nyitják ki a vagon tolóajtaját, ha élelmet és vizet hoznak, vagy ha naponta kétszer is megszámolnak.

Mi harminchaton vagyunk. Névsor szerint a következők: Almási Béla zls, Ambrózy (keresztnév?) alez, Bencze János zls, Czimra Olivér zls, Csernoch László zls, Csurgay István dv. zls, Daróczi László zls, Fodor Pál fhdgy, Fogarassy László zls, Fülöp Sándor zls, Grozinger Endol musz, Hazeneörl Vilmos dr. zls, Klein-Miksa musz, Koncz Ti-

bor zls, Kovács László zls, Krupka Albert zls, Lehel András zls, Ma-darassy Dezső hdgy, Mihályfalvi Miklós dr. zls, Miskolczy József zls, Nagy Pál zls, Nagy Vilmos zls, Németh Géza fhdgy, Ondrus Károly zls, Ovics Tibor musz, Páll Sándor zls, Perjéssy Lajos zls, Pongrácz István hdgy, Sárosy Ferenc zls, Sottfried Árpád leleplezett, nem tiszt, szélhámos, Scheiner Ármin (Aladár) musz, Székely András zls, Szénási Vilmos dr. musz orvos, Tarnay Lajos, hdgy, Weininger Géza (Muki) musz, Zsiros András hdgy.

Útban Kijev felé

(1944. X. 5. csütörtök-11. szerda)Vagonunk résein át figyeljük a háborútól nyomorított, kietlen, elgazosodott tájat, a

romos városokat és a pufajkás (vattázott ruhás) férfiakat, nőket. Sokat áll szerelvényünk az állomásokon. Az élénk vasúti forgalom miatt mellékvágányokon vesztegelünk, fültépő zajban. A szovjet mozdonyok nem sípolnak, hanem bőgnek, mint valami állatszörnyek.

X. 12. csütörtök – 13. péntekKijevbe, Ukrajna ősi fővárosába érkezünk. A menetirányunktól balra levő egyik

dombon áll a híres Lavra kolostor, 96 méter magas harangtornyával (a kereszttel együtt 100 méter). Szemléljük úgy, ahogy lehet, ennek a történelmi nagyváros siralmas romjait. Szerelvényünk lassan gördül át a széles Dnyeperre épített ideiglenes hadihídon észak felé. Vajon meddig tart ez az üt, és hol fogunk megállapodni?

X. 14. szombatEseménytelen, látványtalan, köd megülte utazás, helyesebben mondva utaztatás, még

helyesebben: szállítás, mivel mi nem utasok, hanem csak hadifogoly szállítmány vagyunk, egyes számban.

X. 15. vasárnapSzívünk megdobban a hírre: Horthy Miklós, kormányzó urunk, rádióbeszédben

kijelentette, hogy a háborút elveszítettük és parancsba adta a fegyverletételt. Szívünk megdöbben a további hírre: a hatalmat a paranoiás Szálasi Ferenc ragadta magához veszett nyilaskeresztes bandájával, s a háborút, az értelmetlen magyar véráldozatot, folytatni kell a végpusztulásig.

X. 16. hétfő-20. péntekTovábbi útirányunk: Kurszk, Orel, Voronyezs (át a Donon), Liszki után újra átjutunk a

Donon, onnan délnyugatra következnek: Áleksze-jevka, majd már túl az orosz-ukrán határon Kupjánszk, Szlávjánszk és végül a Donyec-medencében, a Torec folyó mentén Kramátorszk.

Ez a város vasúti csomópont. A háborúban tönkretett, de főleg a hadifoglyok munkájával romjaiból újjá éledő Kramátorszk jelentős nehézipari jövő elé néz.

Itt kerül hozzánk a már Stanislawban megismert linkóci viselkedésű, de igen intelligens, sokoldalúan művelt zsidó musz, Klein Emil elektromérnök, képzett repülős pilóta és jó hegedűjátékos, a Sottfried Árpád „repülős zászlós” pechére. Repülős szakmát érintő beszélgetésük során ő leplezi le a nekünk is már gyanús imposztort, akiről rövidesen kiderül, hogy nem is konyít a repülős szakmához.

A kramátorszki hadifogolytáborban

(1944. X. 20-tól)Sivár, félig-meddig romos gyárépület vár reánk nagy vaskapujával, szögesdrótsorokkal,

megtoldott kőkerítéssel és őrtornyokkal. Lesoványodott román hadifoglyok ténferegnek a tábornak immár sápadtan kivilágított udvarán.

A román foglyok fején a kettős csúcsú katonasapka fenekével fölfelé fordított, betűretlen sarkú staniclire emlékeztet. Se eleje, se hátulja az ilyen fura sapkának. Rossz nyelvek szerint azért jó, mert távolról nem látni, hogy viselőik előrenyomulnak-e avagy hátrálnak…

A gyárudvaron sorakoztatnak föl minket, frissen érkezett magyar hadifogoly tiszteket, néhány volt munkaszolgálatos zsidó (most már) bajtárssal együtt, s máris indulunk a város egyik nagy üzemi fürdőjébe, ahol levetett ruháinkat tetvetlenítő gőzkamrába helyezik. Ez az eljárás intézményes és kötelező. Nehogy tetvesen szállásoljanak el a táborban. Mindegyikünk kap egy darabka (mosó)szappant. Szokatlan nekünk, ádámkosztümben állni a körülöttünk forgolódó fehér köpenyes nők között. Nekik nem, de nekünk bizony újdonság. Jó, hogy nincs ez fordítva! Megfürdünk. Visszakapjuk még meleg, fertőtlenített ruháinkat és indulunk vissza a táborba, ahol az ott maradt román foglyokon hemzsegnek a tetvek. Tetvetlenítő berendezés nincs a táborban. Sőt, az elemi tisztálkodáshoz meleg víz sincs…

Nemsokára azt is megtudjuk, hogy a táborban kiütéses tífusz dühöng, és az emberek ettől, meg a vérhastól, az alultápláltság közreműködésével hullanak, mint az őszi legyek. Haláltáborba jutottunk? Az első benyomásokra Kramátorszk neve a krematóriummal asszociálódik bennem.

Első éjszakánkat a tábor asztalosműhelyének gyaluforgácsain töltjük el, a gyalupadokon vagy a betonpadozaton. Kinek hová jut fekvőhely, ott „ágyaz”. Gátol minket a sötétség is elhelyezkedésünkben. De ím, nyílik az ajtó, és villogó zseblámpással belép egy szovjet hadnagy. Bal keze fekete kendővel fölkötve. Hadirokkant, negyedfokú égési sebbel. Kilőtt páncélgépkocsizó volt. Nem szerelték le. Fogolytábori szolgálatra így

is alkalmas. A felvidéki, oroszul jól beszélő Páll Sándor, megszólítja őt. Arra kéri, hogy hozzon számunkra villanykörtét.

– Mindjárt hozok – ígéri készséggel az égett kezű szolgálatos tiszt, és eltűnik.– Na, várhatunk arra a villanykörtére – mondja Tarnay Lajos, az idős tartalékos

hadnagy. – Tisztában vagyunk velük. Az oroszok olyan mesterien hazudnak, hogy annak még az ellenkezője sem igaz.

– Tartsd meg magadnak kollektív előítéletedet az oroszokkal szemben –, szól hozzá oktatólag a volt munkaszolgálatos zsidó Scheiner Aladár (alias Ármin). – Még most is fasiszta szellemben beszélsz? Ha már valaki orosz és kommunista, nem lehet szótartó? Csak a magyar tisztek becsületesek?

Várakozunk a csaknem kitapintható sötétben. Egyszer csak nyílik az ajtó, és bevillan lámpásával az égett kezű, ép kezében egy villanykörtével. Átadja azt Páll Sanyinak, ő pedig a falban levő üres foglalatot világítja meg, hogy az égőt be is csavarhassuk. Kigyúl a fény.

– Most beszélj! Kár, hogy nem fogadtam veled arany tiszti csillagjaidban – évődik Scheiner Tarnayval.

Ekkor a kivilágított műhelybe egy szovjet őrmester, meg egy szakaszvezető lép be. A szakaszvezető egy üres zsákot lóbál.

– Mindenki menjen a műhely túlsó felébe és álljon arccal a fal felé fordulva! – rendelkezik az égett kezű.

Állunk arccal a falnak, s egyenként húznak hátra minket. Ott megmotoznak. Telik az üres zsák órákkal, töltőtollakkal, zsebkésekkel, cigarettatárcákkal és mindazzal, ami értéktárgy nálunk még megmaradt. Scheinertől éppen a vastag arany jegygyűrűjét zabrálják el (amit, mint munkaszolgálatos is viselt).

– Hadifogolynak nincs szüksége ilyesmire – vigasztalja Scheinert az égett kezű –, s azzal ép, kesztyűs kezével kicsavarja az átforrósodott villanykörtét. Jó éjszakát kíván, s ott hagy minket a sötétben.

– Kár, hogy nem fogadtam veled az arany jegygyűrűdbe – mondja Tarnay Scheinernek. – Megnyerted volna a fogadást. Az orosz tiszt elhozta a villanykörtét, hogy te is világosan láss ezután.

A kramátorszki, részben romos hadifogolytábor nyomasztó légköre, a ködös éjszaka csöndje altat el a gyaluforgácsokon vagy a hideg, csupasz betonon. Kit hová vetett a szerencséje. Mi vár itt ránk, ahol tömegesen pusztulnak az emberek? Sárban tocsognak a csonttá hizlalt foglyok. A mocsok elborzasztó, és a kétemeletes, megrongált épület itt-ott alaktalan helyiségeit már csípős őszi szél járja keresztül-kasul. Csupasz deszkapriccsen kucorognak köpenyestől fölöltözve, le se húzott bakancsukkal, fejük alatt oldalzsákjaikkal, amelyet munkába menet is mindig magukkal hordoznak, mint csiga a házát, hogy a lopástól – egymástól – óvják nyomorúságos retyerutyájukat ezek a román hadifoglyok, akik munkától elgyötörve, kínzó tetveik miatt vakarózva, koszosan, büdösen pihennek, hogy a hajnali ébresztő új munkanapra szólítsa őket. Ami a munkájukat illeti, nem sokkal ér többet, mint amennyit megesznek. A hadifogolymunka és a hadifogoly-ellátás minőségileg kiegyenlítődnek…

Másnap reggel 21-én, szombaton, az ébresztő minket is munkanapra szólít. Kiutalják szálláskörletünket az épület jobbszárnyán, az udvarra néző földszinten, ajtó, ablakok és közfalak nélkül üresen tátongó teremben. Építőanyagot, szerszámokat, egy kis kéziszekeret, meg egy román hadifogoly kőművest bocsát rendelkezésünkre a táborparancsnok azzal az utasítással: csináljátok meg magatoknak. Ahogy csináljátok, úgy fogtok benne lakni!

Az ajtó- és ablaktokok, az ajtólapok meg az ablakkeretek az asztalosműhelyben készülnek, az asztalosok közreműködésével. Kerül ablaküveg is, amit üvegvágóval

szabnak ki a műhelyben. Kerül aprószeg, kerül ablakgitt is a beüvegezéshez. Maltert, agyagot meg téglát szállítunk a kordéval, és ím, egyesek közülünk elég ügyesen falaznak, vakolnak, barkácsolnak. Őstehetségek, de lehet ez egyeseknél családi hagyomány. Egy téglából rakott, agyaggal kibélelt plattenes melegítő és főző, illetve vízmelegítő kemence is beépül szállásunkba. Szakemberek segítségével ágyazzuk be helyükre az ajtó- és ablaktokokat, pászítjuk be az ajtólapokat meg az ablakkereteket, hogy ne szivárogjon át rajtuk a közeledő tél hidege. Van egy megbízható villanyszerelőnk: Klein Emil elektromérnök. Bevezetjük a villanyt, hogy ne szoruljunk többé az égett kezű hadnagy kegyére. Beszereljük kemencénk füstkivezető csövét is. Sok kéz, sok akarásnak eredményeképp a következő nap, vasárnap estére már új tanyánkon rendezkedünk be. Utólagos apróbb simításokra a következő hét napjaiban kerül sor.

Vastraverzekre rögzített egyemeletes deszkapriccseken mindenkinek jut egy-egy matrac, fejvánkos és pokróc a raktárból. Két hosszú x-lábú asztal és négy hosszú pad egészíti ki bútorzatunkat. Van egy kis mellékfülkénk is, bepolcozva. A polcokon tartjuk mosdótálainkat, mert a bádogosműhelyből ezeket is beszereztük. Egy bádoghordó is áll itt, ahol folyó ügyeinket rendezzük éjszakánként, mivel már hideg van, és az illemhely nagyon messzire van tőlünk, a műhelyek mögött.

Érdemes erről az illemhelyről is megemlékeznem. Nagyon illetlen létesítmény ez a mi illemhelyünk: téglalap alakúra kiszabott, jó szobányi méretű, kb. három méter mélyre ásott gödör, amelyen keresztül egymástól mintegy 40-50 cm-re gerendákat fektettek le párhuzamosan és rögzítettek, hogy szilárdan álljanak az ide „szarándoklók” lába alatt. Ezen az „illemhelyen” állandóan kuporog 10-15 ember egymás mellett vagy mögött, lábukat a „szarófákon” megvetve. Fagyos időben tilos ezekre rávizelni, mivel sikamlóssá válhatnak a rájuk fagyott jégkéregtől. Toalettpapírban – már akinek van erre igénye – nagy a választék: rongydarab (beszerezhető a kiselejtezett ruhadarabok lomtárából), sózott halnak lenyúzott bőre, vatta, kitépett burján vagy fűcsomó, összegyúrt hódarab (évszakok szerint) és egyéb háborús pótanyagok.

Fűtőanyaggal való ellátásunk is érdemleges említésre. A kramátorszki táborba érkezésünkkor kb. ezerkétszáz román legénységi állományú hadifogoly élt-halt rohamosan csökkenő lélekszámmal a legyöngült, alultáplált szervezetet megtámadó járványos betegségek miatt. Több száz ember számára főznek naponta háromszor a konyhán. Azonkívül fűtenek a második emeleten több szobát elfoglaló lazarettben fekvő nagyszámú, súlyosan beteg vagy már haldokló hadifogoly számára. A mi körletünkben is egész nap ég a tűz, valamint a tábor területén kívül lévő garnizont sem hagyják fűtetlenül. A műhelyek sem maradnak meleg nélkül. Legkevesebb meleghez a láger területén kívülre járó dolgozók jutnak, pedig ők a fűtőanyag beszerzői.

Hivatalos fűtőanyagként egy faforgács se jut be a táborba. Van-e ilyen kiutalás, vagy nincs, és ha van, az hová jut, nem tudjuk. Önellátási alapon mégis bővelkedünk fűtőanyagban. Lágerünkön kívül az óriási, romos gyárvárosban folyik a romeltakarító és az építőmunka. Ezt hadifoglyokkal végeztetik. Csaknem minden épkézláb szovjet férfi katonai szolgálatot teljesít. A gyártelep tele van hulladékfával, kőszéndarabokkal és fölhasználható épületfával is. Munkából jövet minden hadifogoly egy-egy fadarabot ragad föl, vagy a gyártelepre vezető vasúti sínpár mellett elhullatott jókora kőszénrögöt csíp a hóna alá. Van úgy is, hogy a foglyok építkezéshez szolgáló, tekintélyes méretű gerendát emelnek el, s azt hat-nyolc ember cipeli. Ha ezt a szovjet mester vagy az anyagkészlet őre veszi észre, nagy kiabálással iramodik a foglyok után. A foglyokat kísérő őrök pedig biztatgatják a fatolvajokat:

– Futólépés a táborba!Ha messze van még a tábor, s az anyagkészletért felelős civil már beérné a tolvajokat,

azok ledobják zsákmányukat, otthagyva az „ibjumátyozó” (…sszam az anyátokat)

orosznak. A foglyokat nem bántalmazhatja, csak azt a jó édesanyjukat emlegeti, mert a foglyok fegyveres őreik védelme alatt állnak! Sokszor megesik azonban, hogy az anyagkészlet civil őre későn veszi észre a zabrálást, mivel egy másik, szintén a munkából a láger felé tartó hadifogoly csoportot (brigádot) figyeli a (há)tulsó oldalán az építkezésnek, s a tábor kapuja is közel van már. A fogolykísérő őrök sürgetésére a foglyok futólépésben viszik elcsent terhüket. Futólépésben kísérik őket cinkosaik, az őrök is. Kitárul a nagy kapu, s be azon a zsákmányolt fával! Kapu tárul, kapu zárul. Az odalihegő civil oroszt (ukránt, tadzsikot, tatárt, kirgizt stb.) természetesen nem engedik be. Hosszas vita zajlik a károsult és a szolgálatos tiszt között. Eközben hadifogoly csoport hadifogoly csoport után érkezik. Meg is számolják őket ötösével a kapunál bejövet, a szolgálatos tiszt jelenlétében. Telik az idő. Az ügyeletes tiszt bizonykodik, hogy ő nem látott semmiféle gerendát ide beszállítani, csak hulladékfát, s a táborparancsnok engedélye nélkül ide idegen nem léphet be. A károsult nem tágít:

– Hol van a parancsnok?A parancsnok történetesen nincs jelen. Jó félóra múlva kerül elő:– Mit akar, elvtárs? – kérdezi a kárvallottat barátságosan.Az elvtárs előadja panaszát. A hiányt a fizetésből vonják le. Újabb huzavona után be is

eresztik a kiskapun a napos tiszt kíséretében, hogyha mégis behozták volna tévedésből az épületfát, szállíttassák azt vissza eredeti helyére. Ám a műhelyek mögötti térségen, ahol hatalmas menynyiségű hulladékfa hever, a harcsafűrészek idejében végeztek az épületfával. A faaprító brigád azt tűzifává módosította. Ott már se hadifoglyot, se fűrészt, se fejszét nem lát a panaszos, csak az elemelt gerenda hűlt helyét, hogy „ibjumátyozva” távozzék…

Közös étkezdében (éhezdében) vagyunk az egyelőre kizárólag román legénységi állományú hadifoglyokkal. Mivel csak ők dolgoznak, övék az elsőbbség velünk, tisztekkel szemben. Ők foglalják el előbb az étkezde nagy termét. Megeszik sovány adagjaikat, s elpotyogtatják kövér tetveiket a padokra. Utánuk következünk mi. Ott megesszük szűkös porciónkat, fölszedjük az elszóródott tetveket ruháinkra, s visszatérünk körletünkbe…

Kint dudorász az elsárgult faleveleket sodró őszi szél, bent a pattogó tűz mellől, az ablakon át, látjuk a lepedővel takart halottakat hordágyon hullakamrába szállító szanitárokat is. Naponta nyolcszor, tízszer mennek el az ablakaink előtt. A kolozsvári Szénási Vilmos dr., volt zsidó munkaszolgálatos orvos, két olasz hadifogoly orvos kollégájával együtt már a betegeket látja el a második emeletet majdnem teljesen elfoglaló kórtermekben. Időnként le-lelátogat hozzánk. Egy ilyen alkalommal előadjuk neki aggasztó helyzetünket. Arra kérjük, járjon közbe az orosz parancsnokságnál, hogy kielégítő egészségügyi védelmet kaphassunk (tetvetlenítés és elkülönítés), különben itt pusztulunk el. Kivisznek a hadifoglyok tömegsírjába, ahol még fejfánk se lesz. Így vigasztal minket Szénási:

– Sok segítséget, sajnos, nem adhatok, de megpróbálok közbenjárni azért, hogy az uraknak legyen fejfájuk.

A halál vendégeként

(1944. XI. 28. szerda)E napra virradó éjszaka már rosszul érzem magam. Ébresztő után nem kelek föl, s nem

megyek reggelizni az étkezdébe. Nincs étvágyam. Étvágytalan hadifogoly föltétlenül nagybeteg. Lázmérőt hoz Szénási doktor. A higanyszál (reggel!) 38,2 foknál áll meg. Ez nem elég a laza-rettbe való fölvételire. Oly sok a beteg, hogy oda csak 38,5 fokos testhőmérsékleten fölül lehet bejutni. Lent maradok az egészségesek között. Ebédemet kihozzák nekem, de 2-3 kanálnyi étel leerőltetése után undorodva tolom félre csajkámat.

Estefelé heves fejfájás és láz gyötör. Erőm sincs emeletes fekvőhelyemről lekászálódni. Fogarassy Laci segít le a fölső priccsről és támogat föl a második emeletre. A lazarettben alig 3-4 percig tartom hónom alatt a lázmérőt, máris 39,8-at mutat.

Ezzel a „jó eredménnyel” föl is vesznek influenza kórismével. Az egyik hadifogoly olasz orvos vizsgált meg. Itt főtt sós halat kapok vacsorára. Még a szagától is undorodom, pedig jóformán semmit sem ettem aznap.

Éjszaka malom zakatol fülemben. Életerőmet őrli. Kísérteties lázálmokat (al)élek át, elhomályosult öntudattal: mészárszék kampóján lógok fejjel lefelé és hosszú lónyakam van nagy lókoponyával. Máskor meg altestem válik el a felsőtestemtől derékban, és lábaim több méter távolságra vannak tőlem egy nagyon hosszú ágyban. Végtagjaim külön váltak testemtől, s a kezeimmel (félre)beszélgetek. Verejtékes ágyamban körülöttem ökölnyi gnómok hancúroznak. Nappal is ködös a látásom, hallásom tompa, és nem ismerem föl a hozzám látogató bajtársaimat, amíg meg nem nevezik magukat.

Nem sokáig kezelnek (gyógyszerek nélkül) influenza ellen. Beutalásom után két nappal Szénási (Vili bátyám) vizsgál meg. Fölültet ágyamon, leveti ingemet, és ujja begyével nyomkodja bőrömet. Én mindent szürkének látok (hetek óta mosatlan, eredetileg fehér ingemet reálisan), de szürke bőrömön nem veszem észre a vöröses kiütéseket sem. Ezután a „flekkesek” népes osztályára helyeznek át. Arról se tudok, hogyan jutottam (vittek) oda. Éjjeli lázálmaim tovább kísértenek. Testem hónalji hőmérséklete reggel is, este is 40 fok körüli. Egyéni rekordomat 40,4 fokkal hitelesítik fejlapom grafikonján. Vagyunk vagy harmincan ebben a nagy kórteremben, ahol a „bedilizett” betegek félrebeszélnek, suttogva vagy ordítozva, nyögdécselnek vagy kómába esve, csöndesen haldokolnak. Van a kiütéses tífuszon már átesett hadifogoly betegápolók között egy Cojocaru Ioan nevű olténiai félromán fiatalember, aki magyarul is jól beszél. Lelkiismeretesen jár a betegek után. Kéretlenül nekem a lábamat is megmosta melegített vízzel. Nemcsak velem tett ilyen nem kötelező és érte fizetséget, ellenszolgáltatást el nem fogadó szívességet. Össze is barátkoztam ezzel a kivételes lelkületű emberrel.

Reggelenként a jóképű, fehérköpenyes ukrán főápolónő, Anasztászia, köszönt be:– Zdrászvutye! (Üdvözlet önöknek!) Első kérdése a szanitárokhoz:– Hány halott van?Ha csak egyet-kettőt jelentenek, elégedett a „jó hírrel”:– Hárásó. (Jó.)A halál közelsége nem aggaszt. Teljes apátiába süllyedtem, de ennek ellenére homályos

tudatában vagyok annak, hogy ez csak súlyos betegségem miatt van, mert ha egészséges volnék, ragaszkodnék az élethez. Arat körülöttem a halál, rám is feni kaszáját, de azért se fogok meghalni! Bármennyire is utálom az ételt, legyőzöm undoromat, és enni fogok. Igen ám, de két-három kanálnyi étel elfogyasztása után hányinger görcse szorongat. Ezzel nem számoltam. Félreteszem rozsdás csajkámat, pihenek kissé, néhány mély lélegzetet veszek, megvárom, amíg elmúlik a hányinger, és újra lenyelhetek két-három kanál ételt. Sokkal könnyebb volna éhségérzet nélkül meghalnom, mint étkezéssel kínoznom magamat. Az ételt rossz ízűnek, az ivóvizet pedig ízetlennek érzem, annak ellenére, hogy szomjas vagyok. Ha iszom, mintha jeget szopogatnék, vagy esővizet kortyolnék.

A vécéig csak szanitár támogatóval tudok oda- és onnan visszatámolyogni. Micsoda véce! Nagybetegek rondítják, az egészségesek pedig nem tartják rendben. Ülőkéje nincs, és nagyon kell ügyelni arra, hogy hova tesszük lábunkat, vagy hogyan kuporodjunk annak föltornyosult tartalma fölé, hogy el ne mélyedjünk…

Félaléltságom ellenére is ágytiszta maradtam, tisztának nem mondható vackomban. Nagy erőfeszítéssel bár, de következetesen járom a „szarándokutat”.

Külön kis szobában fekszik nálunk egy kiütéses tífuszbeteg szovjet tiszt is, hadifogoly orvosok (!) gyógykezelésére hagyatva. Ő hozzájut déligyümölcsökhöz és édességekhez is.

Onnan lopkodja Szénási doktor a koffein meg a kámfor injekciós fiolákat, és dugva fecskendezi be nekem késő estéken, lelkemre kötve, hogy hallgassak erről. Ezek az injekciók sokat könnyítnek közérzetemen, s talán életemet is ezeknek köszönhetem egy munkaszolgálatban „keresztényektől” sokszorosan megalázott, rabszolgasorsba taszított zsidó orvos kezéből!

Csaknem három hétig tart félig önkívületi állapotom. A nyomasztó éjszakák hajnali derengésbe váltanak. Kezd tisztulni öntudatom ködös kábulata. Lázam rohamosan csökken. Túl vagyok a krízisen. Most veszem észre, hogy födeles bádogdobozom csaknem színültig telve kristálycukorral. Hadifogoly tiszttársaim adták össze napi négy deka cukoradagjukból egy-egy késhegynyit áldozva számomra.

Karácsony után már lábadozom. Járkálok a vaságyakba fogózva. Nagyon gyönge és sovány vagyok, de már nyugodtak az éjszakáim és jelentkezik étvágyam is.

Szilveszter napján határozom el, hogy az estét már lent fogom eltölteni egészséges társaimmal. Lassan öltözködöm a sötétben, majd indulok lefelé, a korlátba fogózkodva. Két ízben is le kell ülnöm a lépcsőkre megpihenni. Már a földszinten vagyok a bejárat előtt. Elkerülöm a főbejáratot, s a mosdófülkébe térek be. Fény szűrődik ki a keskeny ajtó hasadékain, s belülről halk zsivajt hallok. Határozottan szeretnék belépni, és nem betámolyogni. Összeszedem magam. Ajtót nyitok, de a néhány centiméter magas küszöbbe botlom, s ha meg nem kapaszkodom a kilincsben, el is esem. Így csak megtántorodtam. Társaim előtt egy sápadt, csont és bőr kísértet jelenik meg. Egy kriptaszökevény. Alig ismernek rám. Meglepetésnek szántam előre nem jelzett váratlan érkezésemet. Az is lett. Kissé kábán ülök a hosszú asztalhoz. Bajtársaim körülvesznek, és betegségem lefolyásáról érdeklődnek. Fáraszt az asztalnál ülés is.

Nemsokára boldog(abb) újévet kívánunk egymásnak életünk legsivárabb szilveszterestjén, és aludni térünk. Én az alsó priccssor végén, a téglakemence mellett kapok elszigetelt helyet. Érthető okból mindenki igyekszik távol tartani magát tőlem. A tetű számomra már nem veszélyes, csak kellemetlen, de az én mérgezett tetveim életveszélyesek mások számára…

1945, I. 1. hétfő, újesztendő napja

Halál vendégeként

Útra kehem. Adáz szelek vad tusája sorshajómat, vetve-hányva Baj-óceán hullámain, messze hányta el: a Halálköd hónáig. Elfáradtam.

Álmodtam itt: Szétdarabolt, lázas testem zsongva zsibbadt, és mellettem nyüzsgő, játszadozó gnómok teli éjenlopva, lassan megcseréltek ébredésre.

Hánytorgató

bősz viharok forgatagasorshajómat megforgattas létlen létből ébredtem újvirradatramegcser'élten. Más hajóst vár régi révem.(Kramátorszk, 1945)

Ezzel a kis (szürrealista) verssel leptem meg magamat az 1945-ös esztendőben.Halál vendégségében volt utánam még hét hadifogoly tiszt bajtársunk: Csurgay István

dr. zászlós, Fodor Pál főhadnagy, Madarassy Dezső hadnagy, Páll Sándor zászlós, Lehel András zászlós, Nagy Pál zászlós és Sárosy Ferenc zászlós. Az utóbbi három vissza se tért ebből a vendégségből. Azt se tudjuk, hogy megkapták-e a Szénási dr. által kilátásba helyezett fejfát a kramátorszki határban, csaknem ezer elhantolt hadifogoly társaságában.

A tél vége felé megszűnik a járvány, de a táborparancsnokság ekkor foganatosítja a kiütéses tífuszjárvány elleni „preventív” intézkedést. Megérkezik a vakcina. Ezzel a még meg nem betegedetteket oltják be.

Jelentős változás is megy végbe a tábor életében. Húskonzervekkel árasztanak el a siralmas éhkopp helyett. Az eddigi kristálycukron kívül vajat, vagy margarint is adnak kézhez, négy dekát fejenként naponta. Mi, tisztek, fehér kenyeret is kapunk, a földszínű barna kenyér mellett. Főtt ételünk minősége és mennyisége is jelentősen megjavul. Nagy mennyiségű dohányt osztanak ki a két olasz hadifogoly orvos fölháborodására. Ok szenvedélyes dohányosok, s a dohányáru hosszú ideje hiánycikk a táborban. Két zsidó társunk, Scheiner és Grozinger nem dohányzik, s két jókora csomag dohányt tartalékoltak. Ovics Tibor, aki a raktárban tevékenykedik önkéntesen, de nem „haszontalanul”, megtudja, hogy hetekre visszamenőleges dohánykészlet is érkezett. Erre a bizalmasan eltitkolt hírre Scheiner meg Grozinger méregdrágán adják el addig rejtegetett és a hosszas szakszerűtlen tárolás miatt minőségileg is meggyöngült dohányukat az olasz orvosoknak, egy nappal a dohánydömping jelentkezése előtt.

Sokan gyomorrontást kapnak, megbetegednek a hirtelen följavított koszttól. Érezzük, hogy az ellátásunk körül valami nincs rendben, így tart ez néhány napig, amikor is a kérdőjelre felkiáltójel következik. Váratlanul (vajon?) ellenőrző bizottság érkezik. A szovjet táborparancsnok, Petuchov kapitány és tiszttársai föltűnően barátságosak hozzánk, de mintha nyugtalanok is volnának. Nagygyűlésre hívják össze a hadifoglyokat (ejnye, még szóba is állnak velünk!), s az ellátásunk felől érdeklődnek a kiküldöttek tüzetesen. A hozzánk intézett kérdésekre Petuchov százados próbálna válaszolni, de a bizottság rangidőse, egy alezredes, úgy inti le:

– Csak a hadifoglyokat kérdezem, nem önt. Tőlük várok választ. Másnapra már új parancsnokot és hozzá beosztott tiszteket kapunk. Ellátásunk is lényegesen jobb. Ennek nyomán valami döbbenetes gyanú támad bennünk eddigi lágeréletünk és a letisztult jelennel kapcsolatban. A letartóztatott volt táborparancsnok és beosztottai szabotálták a hadifoglyok előírt egészségvédelmét, és eltitkolták tömeges pusztulásukat fölöttes hatóságaik előtt, s így irreális létszámra vételeztek élelmet, gyógyszert és egyéb, ellátásunkhoz szükséges anyagot, amit nem juttattak a hadifoglyok rendelkezésére, hanem önös céljaikra fordították, megközelítőleg ezer ember élete árán egy év leforgása alatt.

Sikerül megtudnunk azt, hogy törvényesen mi illeti meg a szovjet fogságba jutott tiszteket, a német tisztek kivételével. Ennek tudomásulvétele lesz biztonságérzetünk alapja a továbbiakban. A német hadifogoly tisztek viszont tiszti ellátás mellett századosi rendfokozatig bezárólag kötelesek munkaszolgálatot teljesíteni, akárcsak a legénységi állományúak. A hitleri Németország csatlós államainak hadifogoly tisztjei nemzetközi

egyezmény szerint nem kötelezhetők munkára, saját körletük rendben tartásán kívül. A hadifogoly tisztek a Szovjetunióban a következő ellátásra jogosultak, amit (kisebb-nagyobb ideiglenes kiesésekkel) meg is kaptunk (vagy ki is követeltünk) minden táborban, ahová jutottunk:

– napi 67 deka kenyér, amelyből 30 deka jó minőségű fehér kenyér;– naponta kapunk kézhez 4 deka sertéshúskonzervet (az amerikai Oscar Mayer cég

gyártmányát);– ezen fölül vagy emellett sózott halat is kapunk kézhez;– naponta kapunk kézhez 4 deka vajat vagy margarint (ritkábban ugyanannyi állati

zsiradékot);– naponta kapunk kézhez 4 deka kristálycukrot (négy csapott evőkanálnyi);– háromszor kapunk naponta főtt ételt (délben két fogást);– cukrozatlan főtt teát is kapunk meghatározhatatlan időszakonként, amikor és ahol az

ivóvíz káros az egészségre (volt úgy, hogy csak forralt vizet ittunk „azon melegében”);– napi 10-14 darab cigarettát adnak minőségétől függően vagy a cigarettáknál

kiadósabb mennyiségű dohányt, esetleg mahorkát, s hozzá való papírt;– hetente kétszer kapunk egy-egy doboz gyufát;– kéthetenként kapunk egy darab (mosó)szappant testünk tisztántartásához;– borotválkozhatunk és nyiratkozhatunk a tábor borbélyainál (egy borotválkozás ára 1

darab, a nyiratkozásé 2 darab cigaretta);– havi 10 rubel költőpénzt kapunk (a törzstisztek 15 rubelt);– hetente egyszer (normális körülmények között) meleg vizes zuhanyfürdőhöz jutunk;– fehérneműnket hetente a tábor mosodájához adjuk le, s azokat tisztán, szárazon

kapjuk vissza;– időnként újakra cserélik le elviselt fehérneműinket, s pótolják a raktárból fölső

ruházatunkat vagy lábbelinket jó állapotban levőkkel (senki sem jár rongyosan, legfönnebb fokozottan);

– időszakos orvosi vizsgálatot tartanak szovjet orvosi bizottságok, van a táborban kis gyógyszertár, s a tábori kórházban (lazarettben) kisebb sebészeti beavatkozásra is van lehetőség, azon kívül fogászat;

– negyed-, félévenként (vöröskeresztes és vörösfélholdas) levelezőlapokkal (esetlegesen lezáratlanul borítékolt levéllel is) tarthatunk kapcsolatot otthoni hozzátartozóinkkal;

– rendszeres hírszolgáltatásban részesülünk anyanyelvünkön a világ fontosabb eseményeiről (természetesen szovjet szemszögből), s később a jelgavai (Lettország) hadifogolytábor magyar barakkjában hangszóró sugároz (ha nem is szájunk íze szerinti) rádióadásokat Budapestről.

A későbbiek folyamán egyes táborokban volt futballpálya és sportfölszerelés (labdarúgáshoz, atlétikához, szertornához), kultúrterem, ahol hetente kétszer keskenyfilmű mozielőadásokat láthattunk ingyen (így pl. a Csárdáskirálynőt orosz nyelven), s ugyanott színdaraboknak, koncerteknek, kabaréknak, irodalmi estéknek és egyéb kultúrtevékenységnek is volt helye. Mihájlovkán, Ventspilsben és Jelgaván zenekar is volt fúvós, vonós hangszerekkel, sőt zongorával. Volt természetesen énekkarunk, színjátszó- és tánccsoportunk, sakk-körünk stb.

Vasár- és ünnepnapokon hadifogoly tábori lelkészeink római katolikus, református, lutheránus és unitárius vallásfelekezetek szerint tarthattak istentiszteleteket. A hitélet gyakorlását megtűrték. Akinek volt Bibliája vagy imakönyve, megtarthatta. Más természetű könyveket se firtattak vagy koboztak el. Elvileg csak fegyvert vagy fegyverként használható tárgyat nem tarthattunk magunkkal. Nem zaklattak kutatásokkal (kivétel az égett kezű villanykörtés látogatása volt). Nagy nemzeti ünnepünkön, 1948.

március 15-én, a forradalom és a szabadságharc kezdete napjának a centenáriumán, a jelgavai (Lettország) 7932 számú tábor magyar hadifoglyok lakta barakkjaira piros-fehér-zöld zászlókat tűztünk ki a szovjet parancsnokság engedélyével és hozzájárulásával, s ez senkinek se bántotta „nemzeti önérzetét”. Nem kicsinyeskedtek.

Volt Moszkvában szerkesztett és nyomtatott magyar nyelvű hetilapunk is, „Igaz Szó” címen. Ez a lap eljutott azokba a táborokba, ahol magyar hadifoglyok voltak.

A más nemzetiségű hadifoglyok is élhettek a nekünk, magyaroknak megadott „kiváltságokkal”.

Térjünk vissza a kramátovszki helyszínre!Az udvaron sáros latyakká kásásodott már a télvégi hókéreg. Erősen megcsappant a

még pár hónapja román hadifoglyoktól lakott tábor létszáma. Egy február végi napon az életben-maradottak összeírását rendeli el az új táborparancsnok. A nagy étkezőteremben gyűlünk össze. Az eredeti névsort olvassák föl. Csak minden negyedik-ötödik név után hangzik el a „jelen”. Több mint 1200 emberből 423 maradt életben.

Újjászervezik a munkásszakaszokat (brigádokat). A hadifoglyok belső (nem szovjet) tábori parancsnoka, vagyis a tábor belrendjéért felelős, mint rangidős, Németh Géza főhadnagy lesz, „zászlóaljparancsnoki” minőségben. Ambrózy alezredest még a télen elvitték körünkből ismeretlen helyre.

A munkásszakaszok újjászervezéséhez bennünket, tiszteket is bevontak, egyszóval „kenyérbe estünk”. Mindegyik hadifogoly tiszt kap egy munkásszakaszt, amellyel a munkahelyre vonul ki. A tiszt föladata a rendre és a munkafegyelemre ügyelni. A szakaszával tartó tiszt kapja kézhez az elvégzett napi nyolcórás munkáról való írásos elszámolást (nárjád), amelyet a táborba való visszatérés után Németh Géza fhdgy (leváltása után Fodor Pál fhdgy) gyűjt össze és ad át a szolgálatos tisztnek. Mindegyik brigád élén áll még egy nem tiszt brigadéros, azaz munkavezető. Ő osztja be emberei között az elvégzendő munkát, amit elrendelnek neki a szovjet munkáltatók, és ellenőrzi azt „szakmailag”.

Minden legénységi állományú (nem tiszt) hadifogoly köteles munkát végezni akár a táboron belül (szakácsok, asztalosok, bádogosok, szabók, cipészek, mosodások, egészségügyiek, borbélyok stb.), akár a táboron kívül. A külső munkáért havi díjazás jár a megállapított norma teljesítése és az elvégzett munkanapok (munkaórák) arányában (akkordbér). Vannak kiváltságos, jól kereső, és gyengébben kereső brigádok.

A hadifogoly tiszt nem köteles kivonulni a brigáddal (ott van a brigadéros), de kivonulását fizetik. Havi huszonhat kivonulásért (28 x 8 = 208 munkaóra) 150 rubel jár egy (a munkahelyen lézengő) tisztnek. Ennyi egyhavi keresetének a maximuma. A háborús rubelnek csekély vásárlóereje van a „szabadpiacon” (a bazáron). Egy levágott és megtisztított kacsa piaci ára 140 rubel, 5 rubel egy húszdekás fekete kenyérdarab, 90 rubel egy liter etilalkohol bolti ára, amit viszont tilos vásárolnunk stb. A bevásárlást erre megbízott és többé-kevésbé oroszul is tudó egyének végzik bizonyos jutalék ellenében, őrkíséret (díszőrség) mellett. Őkét is illik megajándékozni legalább egy csomag cigarettával, de fölötteseik tudtán kívül, mert az őr ajándékot hadifogolytól nem fogadhat el.

Később a tábor területén „kantint” létesítenek. Ott szerezhetjük be szerény szükségleti cikkeinket. Vásárolhatunk a bódéból mosdószappant, fogkefét, fogport, cipőkrémet, bakancsfűzőt, dohányárut, édességet, kekszet, gyümölcsöt és különböző élelmiszereket a nap megszabott óráiban. Ez a „kantin” 1945 őszétől létesült. Két kintről bejáró civil elárusítónő szolgál ki bennünket.

Jómagam még sokáig vagyok „vékonypénzű” betegségem után. Jó meleg, majdnem bokáig érő orosz katonai köpenyem van a raktárkezelő Ovics Tibor jóvoltából, s ezt a szürke köpenyt a takarómra is terítem éjszakánként. Március végétől már „munkaképes”

vagyok. Április havában nekem is jut keresetforrásként egy brigád, amellyel a város különböző pontjaira járunk, a háború okozta romokat eltakarítani. Egy mogorva tatár őr kísér minket. Szakaszom házromok között dolgozik. Hordja az úttest szélére az elszállítandó törmelékeket. Én a járdán állok. Egyszer csak felénk közeledik egy kopottasán öltözött anyóka. Kezébe viszi a jegyre vásárolt napi kenyéradagot. Egyenesen nekem tart. Mit akar tőlem? A tatár őr felé pillant, aki más felé figyel. Hirtelen a markomba nyom egy darab fekete kenyeret és sietve tipeg tova. Zavaromban még köszönetet sem mondok érte. Könyöradományát egyik dolgozó embernek adom tovább, hogy fogyassza el. Meg is köszöni:

– Multumesc!Nemsokára a túlsó járdán egy karcsú, fiatal, feltűnően szép és választékosan öltözött nő

jelenik meg. Olyan fess kékesszürke kosztümével, ugyanolyan színű kalapjával, kézitáskájával, finom harisnyájával és magas sarkú félcipőjével, hogy bármelyik európai nagyvárosban utána nézne az igényes ízlésű férfiszem. Úgy libeg el előttünk, mint egy álomkép. Nem hinném, hogy fekete kenyér fejadagjáért sietne sorba állni…

A húsvét előtti nagyhéten új fogolyszállítmány érkezik elnéptelenedett táborunkba. Mintegy hét-nyolcszáz legénységi állományú magyar hadifogoly mellett németek és osztrákok is kerülnek hozzánk. Hat magyar, két osztrák és egy holland-indonéz félvér hadnaggyal bővül tiszti létszámunk. Ez utóbbi megérdemli, hogy bővebben szóljak róla. Neve Lichtermuth Arie. Apja holland ezredes, anyja indonéz hercegnő. Jóképű, barna, magas termetű tisztecske. Rendkívül jó modorú, korrekt viselkedésével érdemelte ki szeretetünket. Batáviából (ma Jakarta) mozgósították és vezényelték Európába a németek ellen. Itt német hadifogságba jutott. A németek keletre vitték, ahol váratlan szovjet előnyomulás következtében a szovjet hadsereg vette pártfogásába. Mivel Hollandia nem volt hadiállapotban a Szovjetunióval, sőt… Kilétének tisztázásáig „ideiglenesen” hadifogolytáborba utalták. Megnyugtatták, hogy rövidesen visszaküldik hazájába. Várjon addig türelemmel, amíg az ügye elrendeződik. Három évig kellett gyakorolnia türelmét, amíg át nem adták Hollandiának. Addig megtanult oroszul is, magyarul is egy kevéssé, és véglegesen megutálta Európát.

Otthonunk is átalakul az új tisztek érkezése nyomán. Leszereljük a vastraverzeken álló priccseket, szétbontjuk és eltávolítjuk a traverzeket. Mindegyikünk külön vaságyhoz jut, matraccal, fejvánkossal és takaróval (pokróccal) ellátva. Vaságyunk fal felőli részén, hátul fölakasztva lóg hátizsákunk személyi holminkkal. Lakótermünk közepén két hosszú asztal és mellettük padok állnak.

A tábor képe szintén átalakul. Tisztaság, rend, fegyelem uralkodik az új hadifoglyok érkezése nyomán. A fürdő és a ruhatetvetlenítő berendezés hétvégi használata állandósul. Eltűnik a tetű. Virágágyások díszítik az udvart, sőt annak közepén szökőkút is létesül. A románok létszámcsökkenésük miatt már kisebbségiek (de nem kisebbségi sorsúak!) lettek. Gondolom, hogy ezek a maradék „őslakók” nem sírják vissza azt az állapotot, amikor még ők voltak itt a többségiek!…

1945. V. 9. szerdaVirradat előtt, még sötétben a szolgálatos szovjet tiszt szabályellenesen rohan be

hozzánk, és lelkendezve közli, hogy vége a háborúnak. A nagyhangú Hitler fasiszta Németországa föltétel nélkül kapitulált.

– Szkóra pájégyitye dámój = Hamarosan hazatértek – örvendezik velünk együtt a hírhozó orosz tiszt.

(Ez a „hamaros hazatérés” be is következett jó három év múlva, 1948 júniusában.)A láger falain kívül örömrivalgással, vörös zászlókkal, (előre elkészített) győzelmi

lózungtáblákkal, Marx-Engels-Lenin-Sztálin-fejes képekkel vonul föl a hajnali

szürkületben összesereglett (toborzott) tömeg. Éjjeli műszakukat szakították meg erre a régóta várt, de biztosra vett rádióhírre.

Munkaszünet ez a nap, és sorsfordító,kinek jobbra, kinek balra…Kramátorszki táborunktól mintegy hat kilométerre, túl a Torec folyón van Vasziljovka

község nagy állami gazdaságával. Oda irányítanak 250 embert mezőgazdasági munkára. Minden 50 emberhez egy-egy tisztet osztanak be. Ötön jutunk ebbe a fogolyparadicsomba: Csernoch László zls, Daróczi László zls, Fogarassy László zls, Fülöp Sándor zls, és Zsíros András hdgy. Egy nagy gazdasági épület éjjeli szállásunk. Oda csak aludni térünk esténként. Mi, tisztek, étkezni a szovhoz kantinjába járunk, és munkaidő után vagy munkaszüneti napokon őrizet nélkül sétálgathatunk a községben és annak határában. Nőkkel ismerkedünk és barátkozunk „össze”, mert férfi alig van itt. Az épkézlábját s a fiatalját elvitte innen is a háború. Őreink dúskálnak a nőkben, s már nyakig vannak velük. Nem bírják az iramot. Egy kis besegítés is elférne…

Egymagamban ülök egyik reggel a szovhoz kantinjában társaimmal s a reggeli fölszolgálására (egy maréknyi apró sós hal, tea s egy darab kenyér) várva. Három fiatal nő viháncol be a terembe, s ül le a szemközti asztalhoz. Köszönünk egymásnak, s beszédbe elegyedünk. Az egyikük, Natasa nevű, jóarcú és csinos alakú nő „hülyéskedve” mondja, hogy tetszem neki, és hozzám jönne feleségül. Én „visszahülyéskedem”:

– Én pedig elvennélek feleségül.Aznap este már lefekvés előtt egyik őrünk szól nekem, hogy ne vetkőzzem le, tartsak

velük, mert Natasa szeretne velem találkozni. Kissé kíváncsi szorongással készülődöm erre a váratlan éjszakai vállalkozásra. Tartok attól, ami esetleg rám ragadhat emlékül Natasától. Harmadmagamban két orosz őrrel indulunk neki a holdfényes nyári éjszakának. Három nő lép ki a bozótos sűrűségből. Egyikük Natasa. Az esti fényben még szebb, mint amilyen reggel volt. Őreim magunkra hagynak. Marad ki-ki a maga párjával. Kockázat ide, kockázat oda, nincs visszakozz! Itt helyt kell állni a magyar férfibecsületért. Helytálltam. Kétszer is…

Szombat délután és vasárnaponként el-elgyönyörködöm a szépen öltözött, tiszta, de mezítlábas ukrán leányok látványában. Milyen takarosak (oroszul: ták karós = így jó!) így mezítláb, ringó járásukkal! Egészséges lábukon nem látni sem a „csinos” cipők torzító, se tyúkszemeknek nyomát.

Sor kerül a burgonyatermés betakarítására. A magyar hadifoglyok bunkereket tákolnak össze a földeken, és éjjeli szolgálatot szerveznek meg. Karókkal fölfegyverkezve őrzik a termést az odasettenkedő környékbeli civil lakosságtól. Egy éjjel össze is csaptak velük. Elzavarták a tolvajokat. Bátor kiállásukat könnyebb sebesülések igazolják.

Ez év októberében szabadulnak a román hadifoglyok. Mi, erdélyi magyarok, megpróbáljuk a tábor vezetőségét meggyőzni arról, hogy mi is romániaiak vagyunk. A válasz:

– Önök a magyar hadseregben szolgáltak, s ezért a magyar hadifoglyokkal együtt fognak hazatérni.

– Hát a zsidók?– Ők is a magyar hadseregnél szolgáltak.Ettől a nyártól fogva komolyan fekszem neki fölcsipegetett orosz nyelvtudásom

módszeres gyarapításának. Rendelkezésemre álló szerény segédletek alapján tanulmányozom az alaktan s a mondatszerkesztés elemi szabályait: gondom van a szóhangsúly (és az ettől is függő) helyes kiejtés elsajátítására. Ismerkedem az orosz nyelv artikulációs bázisával. Ahol csak tehetem, gyakorlom az orosz nyelvet szóban és írásban. Figyelek a helyesírás és a kiejtés viszonyára. Nem elégszem meg a konyhanyelvvel; nyelvhelyességre törekszem. Sohase szerettem a félmunkát, ha valamire rászántam

időmet, energiámat. Vagy jól, a jóra törekedve, vagy sehogy! Legalább ennyi hasznom legyen a (hosszasnak mutatkozó) hadifogságból.

Második karácsonyestünket érjük meg hadifogságban. Honnan, honnan nem egy nyiszlett fenyőfa is bejut a táborba. Az ebédlőben helyezzük el. Szürke, szerény az ünnepünk. Talán pompásabb volt ennél a betlehemi Kisded születése?…

Szilveszterezés Kramátorszkban

(1945. XII. 31.)A szilveszterest már hangulatosabb. Vacsora után „műsoros estet” rögtönözünk.

Dalolunk, vicceket mondunk, emlékezünk régiekről. Reménykedünk abban, hogy a következő szilveszterestet már otthon érjük meg, hiszen a háború több mint fél éve befejeződött. Bizony sovány ez a szilveszterest. Hozzá mi is meglehetősen soványak vagyunk. Kivétel a kis termetű, de annál nagyobb étvágyú Fodor Pál (Palcsi) huszárfőhadnagy a (pu)fóka arcával. Jócskán meg is hízott a sok árpakásán. Az árpakását nem fogyasztjuk szívesen egérürülékes fűszerezettsége miatt, de ő falta rendületlenül. Nem tudja a malac, hogy mitől hízik. Malacétvágya miatt szövünk összeesküvést ellene ezen a „műsoros” szilveszteresten. „Főrendezőnk”, a bohókás Klein Emil szólal meg nagy komolyan:

– Uraim, barátaim! Szilveszteri műsorunk záró száma sorshúzás lesz. Újévi malacot sorsolunk ki. Az lesz közülünk az újévi malac, akinek nevét kihúzzuk a Tarnay Lajos bajtársunk zsíros sapkájából, mert ő a legidősebb. Sorshúzással pedig a legfiatalabbat, Fogarassy Lacit bízzuk meg.

Fogarassy Laci bekötött szemmel nyúl be a sapkába, matatja a cédulákat, kiemel egyet, de meggondolja, s így szól:

– Nem ezt akartam. Véletlenül fogtam meg. Engedjétek meg, hogy visszategyem, és egy másikat emeljek ki.

– Nem lehet alkudozni. Amit egyszer kihúztál, az marad – mondja Klein Emil. – Add csak ide!

Emil a „sorsoló bizottság” előtt nyitja szét a cédulát és olvassa:– Fodor Pál az újévi malac egész esztendőre. Nem csalás, nem ámítás. Nézzed meg te

is – nyújtja oda a papírdarabot Paksinak.Az általános, falrengető röhej alatt Laci gyorsan tűzbe veti a sapkában maradt

összehajtogatott cetliket, amelyek mindegyikén a Fodor Pál neve állt.

Fenyves tájakon Oroszország szívében

(1946. II. 6.)Prascsaj, Kramátorszk! – Isten veled, Kramátorszk!Távozunk kemény megpróbáltatásaink iskolájából, ahol beletanultunk a hadifogság

elviselhető életformájába. Komor fellegeiden átcsillanó gyér napsugár emlékével távozunk. Őrök kísérnek ki a vasútállomásra, ahol vár a fekvőhelyekkel (emeletes deszkapriccsekkel) beácsolt tehervagonunk. Esik az eső. Itt a Donyec-medencében nyoma sincs most a télnek. Találgatjuk, hogy mi elé nézünk, hogy hol lesz átmeneti otthon(talanság)unk, „összkomfortos hálókocsiban” utazunk, csak úgy vaktában. Emberek számára átminősített marhavagonban kifelé ürülő deszkaülőkével ellátott vécénk is van.

Útirányunkat a lezárt tehervagon hasadékain át fürkésszük: a romjaiból ocsúdó ukrán nagyváros, Harkov, majd az orosz Kurszk, Orel és Moszkva. Moszkva alatt jutunk túl azon a határon, ameddig a németeknek sikerült előnyomulniuk. Kurszktól már havas a táj. Orel után fenyvesek is mutatkoznak. Tulát is elhagyjuk. Moszkvához közeledünk.

Moszkvában a Kijevi-pályaudvar üvegtetője alá fut be szerelvényünk, és ott vesztegel néhány órát. Érezzük a számunkra láthatatlan világváros, Oroszország, illetve az egész Szovjetunió szívének dobogását. Önként jelentkezem, hogy a pályaudvarról forró vizet vételezzünk a konyhavagonunk számára (minden orosz állomáson kapható forró víz). Moszkva földjét akarom közvetlenül tapodni, nem a forró vizes kondért másodmagammal cipelni. Enélkül azonban nem „járhatok Moszkvában”. Ragaszkodom ehhez az illúzióhoz. Moszkva és a Volga nélkül Oroszország nem Oroszország, akárcsak szülővárosom, nem Kolozsvár a Szent Mihály-templom meg a Mátyás király lovas-szobra nélkül…

Tovább robogunk. A vagon hasadékain most a moszkvai épületeket lessük épületes látvány hiányában, mert ezekből semmi moszkvai jelleg nem látható. A Kreml falai, a Vörös tér meg a Szent Bazil székesegyház nélkül Moszkva se Moszkva. Vonatunk innen északkeletnek tart. Ivánovóba érkezünk, ebbe a tekintélyes iparvárosba. 1932-ig Ivánovo Voznyeszenszk volt a neve. Az onnan északkeletre kiágazó szárnyvasút végállomása Kinyesma. Ott leszállunk. Sok más hadifogoly tiszt, közöttük németek is érkeztek ide velünk. Az állomás csarnokának betonpadozatán üldögélünk várakozva. Két nappal azelőtt előre kiosztott hideg élelmünkből morzsányi kenyér se maradt. Éhesek vagyunk és elnyűttek a jó kéthetes utazástól. Inkább gubbasztunk, mint ülünk petyhüdt hátizsákjaink mellett. Almási Béla szomszédomhoz szólok jó hangosan, hogy mások is hallják:

– A fene egye ezt a Kinyesmát! Nem fogom elfelejteni ronda nevét.– Mi bajod van vele? – kérdezi Béla.– Ki nyes ma itt kenyeret? Senki se bont hátizsákot, hogy nyessen magának egy darab

kenyeret, pedig mindenki éhes.

II. 20-21.Sorakoztatnak és indulunk. Késő délelőtt van. Egy meglehetősen széles folyón (kb.

mint a Tisza Szolnoknál) átvezető fahídon megyünk keresztül. A folyó vastag jegébe fagyva bárkák telelnek. Ez a folyó menetirányunktól balra jéggel takart nagyon széles folyamba torkollik. Jóval szélesebb, mint a Duna Budapestnél. Kérdezem egy, a hídon velünk szembe jövő idősebb orosz asszonytól:

– Milyen folyó ez?– A Volga – feleli az asszony.Estére jókora egyemeletes faépülethez érünk, egy úgynevezett csájnájához, azaz teázó

csárdához. Ennek padlózatán éjjelezünk. Inkább Ázsiában érzem magam, mint Európában, pedig még nagyon távol van a Volgától az Ural.

Másnap reggel folytatjuk utunkat. A németek nehezebben bírják a végeláthatatlan fenyőerdő között vezető hókérges utat. Többen ki is dőlnek közülük. Őreink pedig minket unszolnak, hogy támogassuk német fogolytársainkat. Páll Sanyi méltatlankodva jegyzi meg az őröknek:

– Cipeljék csak a németek saját dögeiket!Mindkét részről vannak idős, főleg törzstisztek, akik (csicskás hiányában) súlyos

bőröndjeiket is maguk hurcolják, ameddig bírják. Azután sorra hagyják le az őket kínzó és a hadifogságban hasznavehetetlen tulajdonukat. Bezzeg könnyű az én hátizsákom! Csak lötyög a hátamon, és élvezem boldog szegénységemet. Ennyi teherrel könnyedén szökellem át a kisebb mélyedéseket, akadályokat nagyon gondozatlan utunkon.

II. 21.–X. 6.Február 21-én délutáni szürkületkor foglaljuk el az új otthonunkat. A Közép-

Volgavidék északi részén, a Volga dél-délkeletnek tartó hajlatánál vagyunk, Jurjevec nevű város mellett, légvonalban Moszkvától mintegy 400 kilométerre északkelti irányban. Egy jelentéktelen falu, Mihájlovka, 185-ös számú hadifogolytáborában „szállásoltak el”.

Tőlünk északra kb. 2 órányi járásra hömpölyög (most jégbe fagyva áll) Oroszország fő folyami hajóútja, a Volga, Európa legnagyobb folyama.

Amikor február 6-án Kramátorszkból elindultunk, esett az eső. Őreitől már jó havas volt a táj. Itt viszont még javakorabeli orosz tél van. Vastag hórétegben állnak a fenyvesek. Nekünk szokatlan az, hogy nem hegyek között járunk. Földrajzilag ez az Orosztábla. Sík mezők, elszórtan faházak, tanyák füstölgő kéményeikkel, nagy kiterjedésű, illetve összefüggő erdők fenyő- és nyírfa világa szórványosan egyéb lombhullató fákkal tarkítva, napfényben szemkápráztató hólepel, hosszú éjek, farkasordító kemény fagyok, és amikor úgy április derekán beáll a nagy olvadás, tengernyi a vizenyő, a sár, járhatatlanok az utak. Növényföldrajzilag ez már az európai tajgaövezet déli pereme, a tajga, amely keletre az Urálon túl, a Csendes-óceánig folytatódik Szibériában.

Nyáron szokatlanul nagy a forróság. Gyakran támadnak erdőtüzek. A nyári napforduló időszakában csaknem huszonkét órát tart a nappal, s a kétórás éj is világos, mivel a nap alig süllyed a látóhatár alá, pedig csak az északi szélesség 57. és 58. foka között vagyunk. A borongó alkony ilyenkor itt összefolyik a derengő hajnallal. Este 11 óra után a lenyugvó nap fényénél még kint römizünk és sakkozunk az udvaron, nyírfaágakból összetákolt padokon ülve, ugyancsak nyírfából készült asztalkáknál.

Az őszi napéjegyenlőséget követő egyik este a tájat elárasztó nagy világosságra riadunk föl. Erdőtüzet gyanítva rohanunk ki immár elcsöndesült barakkjainkból a tágas udvarra. Bűvös égi tünemény hökkent meg. Északon hatalmas, függönyszerűen fodrozott jelenség ontja pillanatról pillanatra váltakozó gazdag színpompáját, s ezen a lenge függönyön átsugárzik még a mögöttes csillagok ragyogása is. Csodálkozva bámuljuk a lassan kihunyó északi fényt, amíg az újra beálló sötétség vissza nem térít poloskás priccseinkre…

Mindig szerettem a földrajzot, és gyerekkorom óta faltam az útleírásokat, különösen azokat, amelyek Ázsia tájait, természeti világát és

Hadifogolyként 1947-ben Mihajlovkán, a Volgánál

népeit mutatják be. Teljesületlen vágyaim netovábbja eljutni Közép-Ázsiába, ahová egy etnikumi gyökérszál magyar őseinket is köti, illetve azok törökös onogur ágát.

Hát itt vagyok most (legalább) vízrajzilag Belső-Ázsiában, még ha Európa területén is! Illúzió csak, de áthevít, mint a napimádót az elérhetetlen égitest sugara…

Köztudott, hogy Európának négy nagy vízgyűjtő területe van, s a Szovjetunió egészben vagy részben mind a négyre kiterjed, éspedig:

I. A Földközi-tengeré: a Dnyeper is meg a Don is a Fekete-tengerbe (a Földközi-tenger beltengerébe) torkollik.

II. Az Atlanti-óceáné: a Neman is meg a Nyugati Dvina is a Baltitengerbe (az Atlanti-óceán beltengerébe) torkollik.

III. Az Északi Jeges-óceáné (más néven Jeges-tenger): az Északi Dvina is meg a Pecsora is ennek melléktengereibe torkollnak.

IV. Belső-Ázsiáé (lefolyástalan sós tavakba jutó folyók, elzárva a világtengerektől): a Volga is, meg az Ural is a Káspi-tóba ömlik. A Káspi-tó még nincs Belső-Ázsiában, de ehhez a hidrográfiai rendszerhez tartoznak még olyan, valóban belső-ázsiai folyók, mint pl. a Balkas-tóba ömlő Ili és Karatala, vagy akár a Lopnórban elvesző Tarim folyó.

Belső-Ázsia „vízgyűjtő területén” egyszer meg is fürödtem, úszkálva a Volga egyik (nevét se tudom) kis mellékfolyójában itt, Mihájlovka mellett. Egyedül a Jeges-tenger vízgyűjtő területén nem jártam hadifogságom során (se később).

Világjárttá, ha nem is egészen világlátottá (inkább világiesővé) avat ez a hadifogság, amelyet kezdek egy nagy keresetlen kalandnak tekinteni. Csak ne volnának a szabadságunknak útját álló többszörös szögesdrótsorok a magas, feketére kátrányozott palánkok előtt, rajtuk és mögöttük, ahol fegyveres katonák őrtornyokról vigyázzák barakkjaink oltalmában haza álmodó nyugalmunkat…

A tábor magyar hadifogoly-állománya mind tiszt. Századosi rendfokozatig bezárólag a tábor önellátása (világítás tűzifával üzemeltetett áramfejlesztő géppel, fűtés, főzés, fürdő és tetvetlenítő gőzkazán működtetésére szolgáló faanyag) címén hetenként kétszer-háromszor mi is kivonulunk erdőkitermelő munkára. A németeknek minden munkanapon dolgozniuk kell.

Egész nyáron a ködmegülte nyirkos őszig folytatjuk az erdővágást. Mint „betanult favágók” járjuk az erdőt. Derékig levetkőzve (ingünket kötényszerűen derekunkra kötjük) megyünk vágásra. Magunkkal visszük a fadöntéshez szükséges fejszéket, harcsafűrészeket, az élesítésükre való reszelőket, meg a kidöntött fák legallyazására szolgáló, még a táborban élesre köszörült bárdokat. A nap hevesen süt, s mi alaposan barnulunk.

A kidöntött fenyőfát legallyazzuk, öles darabokra fűrészeljük szét és rakjuk össze, hogy a rakások fölmérhetők és köbtartalmuk kiszámítható lehessen. Így állapítják meg a normának százalékban kifejezett teljesítését. Igen ám, de a hadifogoly úgy véli, hogy aki az oroszoktól megszabott normát teljesíti, az nem normális. Ezért aztán a kiszámításra összerakott fák közepén sokszor tekintélyes hiátusok tátonganak, amelyeket kívülről ügyesen álcáznak fadugókkal. Csak majd télen, a farakások szétbontásakor derül ki, hogy azok a már azonosíthatatlan foglyok „normálisak” voltak, akik a kitermelt famennyiséget hiátusokkal rakták össze az elmúlt nyár folyamán.

Táborunkban összesen több mint négyezer hadifogoly van. Mi, magyar tisztek, mintegy kétszázan vagyunk, amelyből kb. nyolcvanan törzstisztek (őrnagytól ezredesig). Nálunk, magyaroknál, a zászlóstól az ezredesig, a csak érettségizettektől és a tanítóktól az egyetemi tanárokig mindenféle értelmiségi fokozat megvan. Vannak közöttünk papok, orvosok, tanárok és tanítók, jogászok, közgazdászok, filozófusok, mérnökök, mezőgazdászok, írók, zenészek, képzőművészek és más, ugyancsak főiskolát végzett szakemberek is. Szakszerű és népszerű tudományos előadások, sőt tanfolyamok, énekkar,

zenekar, színjátszás, népi tánccsoport, irodalmi fölolvasások, szavalóestek, kabaréműsorok, képzőművészeti alkotások (rajzok, festmények, faragványok), sakkversenyek, bridzs, römi- s kártyacsaták elégítik ki (részben) kultúrigényeinket. Ki-ki tetszése szerint hódolhat annak, ami érdekli.

Azok a lágerek, ahol megfordultam – szerencsémre – nem számítottak a hírhedt rosszak közé.

A táborban levő volt munkaszolgálatos és munkaszolgálatból hadifogságba jutott (inkább szökött) zsidó társaink éhségsztrájkkal vívják ki azt az ígéretet, hogy egy hónapon belül szabadon fogják bocsátani őket. Addig is mentesülnek az erdőkitermelő munkától, s megalakul az úgynevezett B/K (Segédszolgálat). Föladatuk az, hogy hosszú nyelű kis piros zászlókkal az erdővágásra járó német, magyar, osztrák, szlovák, román és más nemzetbéli hadifoglyokat kísérjék a kevésszámú szovjet fegyveres őrség mellett, s az erdővágási térség szélein négyszögben fölsorakozva, egymástól látótávolságra szúrják hegyes nyelű zászlóikat a földbe. Ezen a kordonon a dolgozó hadifoglyoknak tilos átlépniük.

Augusztus elején engedik haza a zsidókat. A B/K (véka) szolgálatot erre kijelölt magyar hadifogoly tisztek veszik át. Orosz nyelvtudásomnak köszönhetően én is tagja leszek ennek a kiváltságos csoportnak. Húszan költözünk át a tábor kapujához közel lévő faépület emeletes részébe. Kivonuláskor kezünkben a kis vörös zászlókkal, bal karunkon a B/K föl-iratos karszalaggal járjuk szolgálati utunkat az erdővágó osztagok oldalán. Az az előnyünk, hogy (karszalagosan) őrkíséret nélkül távozhatunk el a lágerből ki a faluba. De hová és kihez mehetnénk? Sohasem éltünk ezzel a kedvezménnyel. Még ha szórakozhattam volna (nemcsak nyelvgyakorlás kedvéért) az alkalmilag megismert, szép arcú, nyúlánk termetű és világosszőke postatisztviselő nővel, Lida Petrovnával. Ez a kék szemű, kissé pisze szépség semmiképp se fogadhatta „fasiszta” hadifogoly széptevését. Legtöbb, amit elérhettem, hogy nagyon kedvesen mosolyogva fogadta köszönésemet, és egy alkalommal hamvas arcát pírba lobbantó bókom:

– Várjon egy kicsit! Tudja-e, hogy a szeme(i) szebb(ek) a kék égnél? Tapintatos, okos válasza finom alt hangján:

– Nem jobb-e csak az égre néznie?Szeptemberben már esős, szeles az ősz. Nyirkos leheletű ködök foszlányolnak az

erdőben. Hűvös légáramlásban bólogatnak a halálra ítélt komor fenyők. Ott állingálok a földbe szúrt kis piros (szögletzászlóm mellett. Dohánnyal tömködöm nyírfából faragott, csinos kis pipámat, majd „katyúsával” (acél-kovakő, rövid rézcsövön átdugott, égetett végű, vastagra sodort pamutfonadékból álló gyufapótló orosz tűzszerszám…) gyújtok rá, és szipákolok, majd pöfékelek. Egyhelyben topogok. Piros zászlóm rabja vagyok. Nem hagyhatom el. Pedig be jól fogna egy kis sétálás! Előttem recsegve és sóhajtva dőlnek egymás után a szálas fenyők. Irigylem azokat most, akiket a fadöntés melegít.

Hozzám settenkedik az egyik fegyveres orosz őr. Ő nem „zászlós”, mint jómagam. Nincs helyhez kötve. Megszólít:

– Nos, hogy vagy?Beszédbe elegyedünk. Örvendek az alkalmi nyelvgyakorlásnak, de ő hamarosan rátér a

tárgyra:– Adj füstölnivalót!Előkotrom vászon dohányos zacskómat, fölkínálom, s nézem, amint orosz

„őrkollegám” jó bőrszivarnyi cigarettát sodor magának egy tenyérnyi újságpapírba, s elfüstölög vele. Tandíjat is kell fizetnem olykor az orosz nyelvgyakorlásért.

A Magyar Vöröskereszt értesítője

Lehangoló és mégis hangulatos képet mutat ez az őszi erdő itt, Oroszország szívében. Mintha Erdélyben volnék, valahol a Székelyföldön. Csak a hegyek hiányoznak hozzá – és azok az emberek, meg a székely kapus, tornácos házak. Kár, hogy nem tudok rajzolni, festeni! Ha tudnék, se állna itt módomban rajzolni, festegetni. Van viszont egy üvegcseréppel lesimított felületű zsindelylapom, egy hosszabbító védővel megtoldott tintaceruzacsonkom, van verselő ihletettségem, s bevonulásra már zsebemben lapul a verbális pasztellkép:

Síró tajgán

Ködpermetet szitáló szélvégigzúg az erdőn,ólmos felhők hömpölyögneks könnyeznek kesergőn,fehér nyírfák, lombja hull, hull,s imbolygó fenyvesekkomor gyászban temetnek most,temetnek, temetnek…

Egyik reggel új őrök érkeznek. Feketék, mint az ördögök, s arckifejezésükben is van valami mefisztói. Üzbégek Közép-Ázsiából. Na, gondoljuk, meggyűlik a bajunk ezekkel a marcona külsejű emberevőkkel. A tábor magas kerítésén túl van a garnizon épülete és udvara: emeleti körletünkből odalátunk. Estefelé van már, s ezek a „vademberek” amott túl a szögesdrótsövényen nyírfapadokon üldögélnek. Valami különös pentatonikus melódiát dalolnak. Beledobban szívem ebbe a dallamba és együtt dobog vele. Látjuk, hogy zsebkendőt használnak, nem „ujjaznak”, fogat is mosnak. Amikor velük közelebbi kapcsolatba kerülünk, azt is tapasztaljuk, hogy ezek a középázsiaiak minden vonatkozásban civilizáltabbak, mint azok, akiket leváltottak. Oroszul viszont ne tőlük tanuljak!

A Volgától a Balti-tengerig

(1946. X. 6.)Ma, az aradi vértanúk napján, ebéd után váratlanul közlik velünk, magyar tisztekkel,

hogy út előtt állunk. Hátizsákjainkban betyárbútorainkkal a már meglehetősen korán sötétedő este gyalogolunk le a Volgára, ahonnan majd hajóval szállítanak a mintegy hetven kilométerre levő folyami kikötővárosba, Kinyesmára, az Ivánovóból kiinduló szárnyvasút végállomásához.

A Volgához vezető gyalogút körülbelül hét kilométer. Utunk ritkás fenyőerdő között kanyarog. Erdei gyalogösvényen járunk. Az ég tiszta, csillagfényes, a hold kelőben, s föltűnő, hogy a sarkcsillag mennyivel magasabban áll az égbolton, mint otthon, Erdélyben. A Göncölszekér megtört rúdja mutatná az órát is ezen a délkörön (kb. 42° Greenwichtől keletre), de égbolti számlap hiányában nem értek leolvasásához. Órám pedig nincs. A sarkcsillag irányába menetelünk a jobb parti kis folyami kikötőhöz, inkább csak megállóhoz. Meredek kanyonparton ereszkedünk alá a holdfényben hömpölygő folyamra. A vízi út közepe táján ezüstös hullámokon piros fényű bóják sora lebeg. Várakozunk, amíg megérkezik a Jurjevec felől közeledő hajó. Egy hozzácsatolt rozoga deszkapallón szállunk föl rá. Hideg van. A partmelléki víz már jéghártyás. A palló is jeges, csuszamlós. Kézen fogva húzzuk egymást az ingó, recsegő fatákolmányon. Mintegy hétszázan szállunk be a fedélzet alá a hajó gyomrába. Ott elhelyezkedünk. Fölbúg a hajókürt. A gép ütemesen dohog. Indulunk szemben az áramlással. A padlózaton menetiránynak háttal ülve bóbiskolunk. Én az egyik nyitott, kerek ablak mellett vagyok, a hajó jobb oldalán. Hajónk jó mélyen merül. Csaknem az ablakig érnek a hajótól fölkavart hullámok. Ki is nyújtom bal kezemet az ablaknyíláson. Sikerül a Volga jéghideg vizébe mártanom ujjaimat. Szimbolikus fürdő az öreg Volgában, amelyen valaha őseink is átkeltek, vizében megmártóztak.

Gyerekkorom óta vágytam eljutni (de nem így!) a hatalmas és titokzatos Oroszországba. Az orosz dalok valósággal megbűvöltek, és már akkor szerettem volna oroszul megtanulni. Azt, hogy ki mit szeret és miért, nehéz megmagyarázni. Ez a lélek belső, tudat alatti titka.

Nem tudok, de nem is akarok így ülve aludni a gyér világításban. Ezért előveszem tábori íróasztalomat hátizsákomból. Tábori íróasztalom egy, még az ukrajnai Kramátorszkban szerzett furnérlap. Azóta „lábatlankodik” hátizsákom betyárbútoraként. Térdemre fektetem (most már van alatta láb is). Papírlapot helyezek rá, s a hangulat alkalmi (emlék)verset eredményez:

A Volgán

Isten veled, északi fenyves táj! Kopott hajónk már útra készen áll.Éjszaka van, gyémántport hint a hold, s a nagy folyam olvadt ezüstöt hord.Fölbúg a kürt, és lassan indulunk. (Hol vár az új hontalan otthonunk?)Emlék kísér, s bizony szívemben ég egy szőke lány, egy idegen vidék…

Hajnali szürkületben szállunk ki Kinyesmán, a folyami kikötő immár biztonságosan szilárd, széles gyaloghídján. Végigmegyünk a városon. A kisváros faépületei között sok az egyemeletes. Sajátságosan orosz és talán ázsiai is Kinyesma. Ilyenek lehetnek a szibériai kisvárosok is messze-messze, az Uraitól a Csendes-óceánig. Órákig ácsorgunk a vasútállomás mellett a szabad ég alatt. A fogolyszállító, emeletes priccsek-kel beácsolt tehervagonokat ezalatt tolatják be az állomásra.

Beszállunk, és nem zárják le a vagonajtókat, mint eddig. Figyelmeztetnek, hogy saját érdekünkben ne maradjunk le a szerelvényről. Kísérőink elárulják, hogy Lettországba utazunk. Milyen közlékenyek! A hazatérés boldog sejtelme dobogtatja annyiszor csalódott szívünket, hiszen nyugatnak tartunk, s milyen lezseren hagyva! Nyitott vagonajtóknál gyönyörködünk az őszi színekben pompázó orosz tájakban, böngészgetjük az állomások cirillbetűs föliratait. Minden jel arra vall, hogy hadifogságunk végéhez közeledünk.

Ráérősen utaztatnak. Nem vagyunk se fontos, se sürgős szállítmány. Sokat vesztegelünk a nagyobb állomásokon, főképp a vasúti csomópontoknál. Emiatt utunk több mint két hétig tart. Útirányunk: Ivánovo, Jaroszlávl, Ribinszk (az óriás Ribinszki-víztároló tó déli partján, túl az 58. északi szélességi fokon). E víztároló medencébe ömlik délről a Valdai-hátságban eredő Volga és Ribinszk városánál folyik ki belőle délkeleti irányba, immár tekintélyes folyammá tápláltan a víztároló jóvoltából. Nemsokára a víztárolóba délről betorkolló, még nem folyamnyi nagyságú Volga hídján robogunk át. Nagysokára elérjük Sztrája Russzát az 58. szélességi fok alatt az Ilmen-tó déli partjához közel. Következik Dno, majd Pszkov, utána Pecsori, az orosz-észt határon. Észtország délkeleti csücskét szeljük át. A táj jellege egy csapásra megváltozik, mintegy érzékeltetve, hogy ez már nem Oroszország. Az eddigi mocsarasán elterülő orosz lapályt száraz, enyhén hullámos, dimbes-dombos vidék váltja föl rendezett, tiszta falvakkal meg tanyákkal, szemet gyönyörködtető üde réteken legelő szarvasmarhákkal, itt-ott sötétzöld fenyvesekkel váltakozva. A patakok és a kisebb folyók vize szabályos medrekben csörgedez, és nem züllik szét parttalan, lápos posványokba, mint keletebbre.

Még az időjárás is jóval enyhébb itt. Közel van a tenger és a Golfáramlat légfűtése is. Valga már az észt-lett határállomás, de még Észtországban. Ott egy ragyogóan szép, barna hajú vasúti forgalmista nő áll. A határon túl, Lettországban, az első állomás neve Valka. Innen utunk délnyugati, és Rigába érkezünk, a lett fővárosba. Onnan jutunk Ventspils balti-tengeri kikötővárosba, utunk végcéljához. Az állomáson már nagyszámú fegyveres őrség fogad, és durva „Dáváj! = Gyerünk!” kiáltozással zorgatnak fölsorakozásra. Nem úgy néz ki, mintha a közeljövőben hazatérítenének…

A tábor fabarakkjaival a város határában nagy kiterjedésű fenyőligetben fekszik. A háromszoros szögesdrótkerítéssel övezett táborból szabad kilátás nyílik a szabad külvilágra. Úgy élhetünk itt bent szabad kilátással, mint madár a kalitkájában, csak jóval nagyobb mozgási lehetőséggel. A kerítésen kívül az elmaradhatatlan őrtornyok magaslanak, a kezdetben mogorva, de egyre barátságosabb viselkedésű őrszemeivel.

Sokszor kérnek és kapnak cigarettát tőlünk. Le-leszólnak ránk az őrtornyokból cigarettáért, mi meg föl-földobunk nekik néhány darabot a csomagba tett kavicsnehezékkel, hogy föl is jusson hozzájuk. Ők az őrtoronyba nem vihetnek magukkal cigarettát.

Maga a tábor nagyon közel van a tengerhez. Innen még nem látható a tenger a hullámos fölszínű partvidék miatt, csak a kísérteties zúgását hallatja olykor, ha háborog. Tengerparti homok a tábor területe is jórészt. Ez a térség hosszú tűlevelű vörösfenyőkkel benőtt „park”.

Gyöngén havazó, inkább csatakos, enyhe tél és hűvös tavasz után beköszönt a nyár. Nagyon hosszúra nyúlnak ismét a nappalok, s az éjszaka csak néhány órás derengés június közepétől július közepéig. Barakkunk ikerbarakk. A másik végén (a nyugatin) van a magyar hadifogoly tisztek „autonóm” zászlóaljparancsnoksági szobája. Ennek falán egy, a táborban házilag készített, de a zónaidőt percnyi pontossággal mutató ingaóra ketyeg. Az óra már éjfélt jelez, ám a napkorong még a látóhatár peremén vált át narancsszínű ragyogásba! Moszkvában is most van éjfél, viszont Moszkva tőlünk kelet-délkeletre légvonalban körülbelül 750 kilométerre van. A látvány ennek tudatában is érdekes: éjfélt mutat az óra, s a nap még fönt van!

Rajtunk, Mihajlovkáról érkezetteken kívül más magyar hadifogoly tiszteket is szállítottak ide Oroszország meg Ukrajna (Krími-félsziget) különböző tájairól. Mi, magyar tisztek, összesen 1170-en vagyunk két tisztán magyar és két német tisztekkel vegyes barakkban elhelyezkedve, de nekünk, magyaroknak (zászlóalj)parancsnokunk csak egy van, Kövesdy Kálmán, kiváló, szilárd jellemű százados. A tábor mintegy háromezer főre rugó létszámának nagyobbik része német fogoly, akikkel ott elég jó viszonyban élünk. Törzstisztek is vannak közöttük, akik már nem járnak ki munkára.

Ellenállás!

(1946. X. 23.)A Szovjetunió különböző hadifogolytáboraiból Ventspilsbe összegyűjtött magyar

tisztek egy részét az előző táborokban munkára kötelezték, így minket is erdőkitermelésre fogtak be a mihájlovkai 185-ös számú táborban. Itt és most tudjuk meg egymástól, hogy ez csupán önkényes intézkedés volt a helyi szovjet szervek részéről, mert a hadifoglyokat illető szovjet rendelkezés szerint a hitleri Németországgal szövetséges államok hadseregeinek hadifogságba jutott tisztjei (legalábbis papíron) nem kötelezhetők munkára. El is határozzuk, hogy ha munkára akarnak kényszeríteni itt minket, megtagadjuk az engedelmességet.

Erre hamarosan sor került.Érkezésünk utáni harmadnap este a létszámellenőrzéskor jelen van Goncsárov kapitány

is, a táborparancsnok. A leszámolás után tolmácsot kér és közli parancsát. Szerinte nem viselhetjük rendfokozati jelzéseinket, mert már nem vagyunk tisztek, csak hadifoglyok. Mint hadifoglyok századosi rangig bezárólag kötelesek vagyunk dolgozni.

Kommunista agyra sajátságos logikai ficam: már egyikünk se tiszt a táborba érkezésünk óta, ahová mint tiszti szállítmány érkeztünk. A táborparancsnok önkényesen lefokozott minket és mégis rendfokozati megkülönböztetést tesz századosig bezárólag!

Mi egyhangú fölzúdulással kiáltjuk oda, hogy eddig minden más táborban viselt rendfokozati jelzéseinket nem vágjuk le. Milyen jogon akar megfosztani a kapitány úr minket rendfokozatainktól, miután Magyarország is megkötötte a békeszerződést a Szovjetunióval? Katonai rendfokozatainktól csak a saját államunk, Magyarország foszthat meg, nem ön, kapitány úr! Nem fogunk dolgozni se, csak majd otthon, foglalkozásunk szerint, mert tisztek vagyunk.

Goncsárov kapitány dühbe gurul és a jól bevált módszer szerint fölszólít minket, hogy lépjenek ki azok, akik nem hajlandók engedelmeskedni parancsának. Forró lett a légkör. A velünk együtt fölsorakozott német hadifoglyok csodálkozva bámulnak bennünket, renitens magyarokat, amint elszánt határozatunk végigmorajlik sorainkon:

– Mindenki lépjen négyet előre!Egyszerre indul meg a tízesével mélységben fölsorakozott ezerszázhetven magyar

hadifogoly tiszt Goncsárov kapitány felé. A meghökkent lágerparancsnok jobb kezét fölemelve szól hozzánk:

– Álljanak meg, tiszt urak! Mit akarnak?Hirtelen elismert tisztek, sőt még urak is lettünk! Valló István tartalékos főhadnagy,

magyar-orosz-német tolmácsunk, közli villámhatározatunkat:– Kérjük, hogy a kapitány úr haladéktalanul jelentse be Rigába a Belügyminisztérium

Hadifogoly Ügyosztályának, hogy mi, a tábor magyar hadifogoly tisztjei, testületileg éhségsztrájkba lépünk e pillanattól kezdve, amíg hivatalosan meg nem kapjuk jogaink elismerését.

Létszámellenőrzés után barakkjainkba térünk vissza. A megfőtt vacsora szaga áramlik be hozzánk. Orrunkat ingerli, nyálunkat gyűjti. A konyha barakkunk szomszédságában van. Senki sem áll sorba üres csajkájával a konyha előtt, hogy vacsoráját fölvegye. Háromszor is üzennek értünk a német szakácsok, aztán jelentik az ügyeletes tisztnek, hogy nem vettük ki adagjainkat. Vacsoránkat kiosztják a németeknek, mert a főzőüstöknek ki kell ürülniük. Jó napjuk van a németeknek, de nehéz álmaik lehetnek degeszre tömött hasukkal. Annál könnyebbek a mi üreshasú álmaink, de addig jócskán van sürgés-forgás barakkjaink mélyén takarodó előtt, sőt még azután is. Mindazok, akik nemtörődömségből eddig nem viselték rendfokozatuk jelzéseit, mert eredeti tiszti zubbonyaikat elviseltségük miatt időközben kicserélték, a konzervdobozok lágy bádogjából csillagokat vágnak ki, és azokat varrják zubbonyuk gallérjára. Vannak, akik cérnából mesterkednek rendfokozatjelző csillagokat, de sima paroli egy se marad reggelre, viszont reggelinket ismét a németek fogyasztják el. Délelőtt nem vételezzük a kenyér-, konzervhús-, vaj- és cukoradagjainkat, csak a fejenkénti 12 darab cigarettát. Izgatottságunk és éhségérzetünk fokozódik, de sztrájkőreink éberen vigyáznak arra, hogy a gyöngébb akaratúak „józan gondolkodása” ellenére meg ne törjék „meggondolatlan és hiábavaló” éhségsztrájkunkat. Kötelez erre adott szavunk hitele (ha nem engedelmeskedtél akkor, amikor a táborparancsnok rendelkezett!), tiszti becsületünk (ha ragaszkodsz tiszti mi-voltodhoz!), tekintélyünk a nem magyar sorstársaink s a szovjet táborvezetőség előtt. Jellem kérdése és ebből nem engedünk!

Délelőtt mogorván heverészünk vagy sétálgatunk, és csillagokat látunk a koplalástól, de tudjuk, hogy Goncsárov kapitány akciónkat, illetve passzivitásunkat huszonnégy órán belül köteles jelenteni Rigába. Huszonnégy órát pedig ki kell bírnunk, ha a fene fenét is eszik, de mi nem eszünk. Már-már készülünk lelkileg az ebédről is lemondani, amikor örömrivalgással értesülünk a Rigából érkezett válaszról: viselhetjük rendfokozatainkat és nem vagyunk kötelesek munkát végezni, de saját körleteink rendbentar-tásáról magunknak kell belső szolgálattal gondoskodnunk.

Győzelmünket Goncsárov kapitány viszont azzal torolja meg, hogy nem engedélyezi magyar (tiszti rendfokozattal ellátott) egyenruhás hadifogolynak a munkahelyekre való önkéntes kivonulását se, mert ha ez a fölsőbb utasítás (mintha ezt eddig nem tudta volna táborparancsnoki minőségében) annak ő köteles eleget tenni. (Tehát ezért akarta levágatni tiszti csillagjainkat az imposztor!). A kikötői rakodómunkán pedig remek szajrézási lehetőségek adódnak. Minden hadifogoly potenciális tolvaj, s lop is, ha van egy csöpp magához való esze. Látjuk ezt a munkahelyről bevonuló németeknél. A német köpenyek belsejében vászonból odavarrott tolvajzsebek lapulnak, s ezekben csempészik be a táborba

a babkávét, a kristálycukrot, a dohányárut, a konzervált (sózott és füstölt) halat és még sok egyebet, amire a mi fogunk is vásik. A tábor ügyeletes tisztjei bizonyos százalékú vámvétel ellenében szemet hunynak fölötte. Jut is, marad is.

Van azonban mód arra, hogy ezt a ránk mért kijárási tilalmat kijátszhassuk, mert aki közülünk alkalomszerűen ki szeretne vonulni munkára (illegális beszerzésre), egyenruhát cserél valamelyik pihenni vágyó némettel, s helyette áll be a kivonulók közé. A német meg ezalatt magyar tiszti egyenruhában lézeng a táborban. Német álruhával két ízben

is munkára lopóztam a táborból, pechemre beszerzési lehetőség nélkül, de legalább megláttam a Balti-tengert és Ventspils tengeri kikötőjét. Ha nem vonulok ki, ettől is elesem. Valahol lenni és nem látni azt, ahol vagyok, annyi, mint sehol se lenni. Elmúltam már huszonöt éves, és csak most láttam tengert, tengeri, sőt hadihajókat is. Láttam itt egy csodálatosan szép napnyugtát is a tengeren.

Napszállta

Beállt az alkony a tengerparton.Most az elmúlásnak áldozik a Nap. Bíbor ünneplőbe öltözik át. Nagy, fönséges korongja lassan hanyatlik, és hidegen ontja fáradt sugarát. Violás fátyolban búcsúzik az ég, s a felhők szegélye rózsás pírban ég. Tűztenger a tenger tükre, lángot vet, azúr s türkiz vibrál a habok felett…

… majd elmerül a Nap túl a nagy vizén. Oszlik a káprázat, s a tenger pihen…(1947 májusa)

Tábori mindennapok

Visszaugrom az időben több mint fél évet, az ellenállást követő télbe. Még 1946-ban vagyunk.

Az inkább esős, mint havas tél barakkjainkba szorít be. Élénkül belső életünk. 1170 tiszt, a munkakényszertől fölszabadult időmilliomos értelmiségiek jó része nem ül tétlenül. Akad papír meg írószer is. A hadifogoly németek könyvtárából német, sőt orosz nyelvű könyvekhez is juthatunk. Jól fog az olvasnivaló a hosszú estéken és éjszakákon, mert a nappalok, a tél beálltával nagyon rövidek. Délután három órakor már sötét van, és csak reggel kilenc óra tájt kezd virradni. A barakkokban viszont mindössze négy-négy

villanykörte éghet, ámde szerzünk villanydrótokat, szigetelő szalagokat, körtéket foglalatostól meg ezekhez kapcsolókat. Mindezt a vezetékre szereljük. A barakk(ok) belsejéből siralomházi pislákolás helyett tündöklő fény árad. Mennyiben voltak ezek a deszkapriccsek közé szerelt villanyvezetékek tűzbiztosak, s mi történt volna, ha az egyetlen keskeny kijáratú, több száz embertől zsúfolt fabarakkban tűz üt ki, nem tudom, de elképzelni is iszonyatos. Az egyemeletes priccseken belül rejtett fatokokba csigaszerkezettel behúzható lámpáink pillanatok alatt kihunynak, és el is tűnnek szükség esetén, mert bizony van olykor-olykor rajtaütésszerű ellenőrzés, s ilyenkor az ellenőrök zsákja sok villanykörtét elnyel.

A tábor belterületére szovjet tiszt vagy katona nem teszi be lábát este 8 és reggel 6 óra között, de addig számíthatunk razziára. Ezek az ellenőrök, úgy látszik, nálunk szerzik be időnként villanyégő-szükségleteiket, mert általában szemet hunynak afölött, hogy fényárban ragyognak a barakkok. Ha történetesen vizitre jönnek, jöttüket kint az esti „egészségügyi” sétájukat végző soros figyelőink szájról-szájra futó „Vilmos” szóval – mintha valakit szólítanának – jelzik, s a barakkokban máris csak hunyorgat a fény. Hüledeznek is „jibjumátyolva” (…sszam az anyját!) az ellenőrök, amikor a barakkba lépve csak a négy engedélyezett fényforrás fogadja őket. Ennek ellenére hozzáfognak a kutatáshoz. Az illegális villanyégőknek körülbelül egynegyed részét sikerül begyűjteniük, és elégedetten távoznak. Két-három napon belül a táborba bejutott villanykörték, mint „importcikkek” pótolják a veszteségeket.

Minden élelmi vagy élvezeti cikknek a táboron belül a kereslet-kínálat viszonya alapján hullámzik az árfolyama. Ha például a kikötőből csempészett cukor „behozatala” nagyméretű, esik annak az ára. Viszont, ha dohány-szűkében vagyunk, mert késik is a kiutalás meg sokaknak nem is elég a napi tíz-tizenkét darab cigaretta, fölmegy a dohány(készítmények) ára, és türelmetlenül várjuk egy „dohányos hajó” befutását. Jól megy ilyenkor a nemdohányzó, „jobb időkre” tartalékoló üzérkedőknek. A súlyra mérhető árut a táborban készült serpenyős mérlegen mérik ki „kereskedőink”. A mérlegsúlyokat is a táboron belül készítik és „hitelesítik”.

Híradós szolgáltatásunk kiváló. A német antifasiszta aktíva gondozásában táborunknak van rádiója. Ennek magyar adását egyikünk gyorsírással jegyzi le, s a napi híreket délelőtt 11 órakor közli a (vents-pilsi) nagy barakkban, ahol én is tartózkodom. Itt van a „Fórum” is az élelmi és élvezeti (dohánytermék, kávé) cikkek „piaci” árjegyzékének mindennapos kifüggesztésével.

December 31-én a kultúrteremben, ahol zenekar is van zongorával, szilveszteresti műsorral búcsúzunk az 1946. évtől, s csak éjfél után térünk vissza barakkjainkba.

A hazatérés boldogító híre

(1947)Viszonylag enyhe a baltikumi tél. Enyhe, de nem annyira, hogy fűtési gondjaink ne

támadnának. Időnként bizony fázunk, mert kevés a kiutalt tűzrevaló. Szerencsére a tábor igen nagy területén sok a vörösfenyő. Az igaz, hogy még lábon áll ez a fűtőanyag, de a fadöntésben már gyakorlottak vagyunk, s van is szerszámunk, amivel dolgozhatunk, mivel a számunkra kiutalt tűzifát mi aprózzuk fel. Záróra, azaz takarodó után esetenként ennek nekifog néhány ember, s nyomában eltűnik egy-egy vörösfenyő a sok közül. Hóval leplezzük a friss vágás nyomát. A vörösfenyő nyersen is jól ég fölaprítva, és pótolja azt a meleget, amelyet a táborvezetőség elspórolt tőlünk. Senki se törődik azzal, hogy mi megy végbe éjszaka a tábor szögesdrótkerítésein belül. Az őrtornyok vigyázóinak csak arra van gondjuk, hogy hadifogoly ne szökhessen ki a táborból.

Március 15-től befagyasztják azt a kevés meleget is, amivel eddig elláttak. Téglából rakott nagy kályháink ajtóit a fűtési tilalom biztosítása végett dróton lógó ólompecsétekkel zárják le (plombálják). A hónap vége felé azonban hirtelen erős fagy áll be. Fűtetlen barakkban csipkelődik az átmenetileg visszatért tél. Didergünk, de itt nem az időjárás, hanem a naptár a mérvadó. Naptári terv, azaz tervgazdálkodás van. Fánk volna innen-onnan, de kályhánk használhatatlan. Tilos fölnyitni a leplombált kályhaajtót.

Minden lakott (nem raktér vagy egyéb rendeltetésű) barakk bejárati és azzal szemközti (hátsó) részén egy-egy széles és magas kályha áll. Nálunk a bejárati oldal kályhája úgy épült, hogy az egyben a szomszédos, de külön bejáratú, a folyosóról nyíló mosdóhelyiséget is fűti „hátával” közvetlenül falként. Ez a praktikus megoldás nem annyira a napi mosakodásukat végző hadifoglyok érdekében, mint inkább a vízvezető csövek meg a vízcsapok fagykárosulása ellen foganatosuk.

Didergünk, s a szükség törvényt bont, értelmet csiszol. Rájöttünk arra, hogy ott is lehet fűteni, ahol nincs lepecsételt kályhaajtó. A mosdóban a kályha hátsó részéből kibontunk néhány téglát, megrakjuk a kályha belsejét a konyha készletéből szajrézott fával, és alágyújtunk. A tűz vígan lobog, a kályha átmelegszik, de a kémény is vígan ontja füstjét. Ezt észreveszi a szolgálatos orosz tiszt is. Harmadmagával tart rajtaütéses ellenőrzést barakkunkban. Éber a hadifogoly is. A mosdóban egy vödör víz sebtében kioltja a tüzet, és a kibontott téglák visszakerülnek helyükre. Túloldalt, bent a barakkban a napos tiszt a kályhát tapogatja. A kályha jó meleg, s kályhaajtó éppen forró is sértetlen pecsétjével együtt. A szovjet tiszt köpik egyet s megszólal:

– …sszam az anyátokat! Hogyan tudtátok befűteni a kályhát az ólompecsét megrongálása nélkül?

Fejcsóválva távozik, mint aki jól végezte dolgát. Nem az volt a baj, hogy a kályhát befűtötték valamilyen módon. A baj az lett volna, ha a pecsét drótját fölszakítva találja. Az ő föladata csak az ólompecsét ellenőrzése volt. Ennek tett eleget (egy kis szitkozódó jóindulattal).

A tavasz folyamán Ventspilsben a hadifoglyok szabadegyetemét hozzuk létre, három hónapos villámkurzusokkal, amelyeknek a „nyelvtudományi karán” orosz, angol, német, francia nyelvet tanulhatunk kezdő fokon. Van egy spanyol meg egy török szűk körűbb nyelvtanfolyam („lektorátus”) is. Elektrotechnikai, mechanikai és mezőgazdasági tanfolyamokat is tartunk, valamint irodalmi és filozófiai előadásokat szakemberek vezetésével. Pedagógai-didaktikai előképzettségemnek meg a hadifogság folyamán szerzett rendszeres orosz nyelvi ismereteimnek köszönhetően engem kérnek meg az orosz nyelv tanítására, amit készséggel vállalok. A szerzett ismereteket tartósítani, begyakorolni leginkább azok tanításával lehet. A tanmenetet össze kell állítanom, és az előadásokra készülnöm kell. Legtöbb hallgatóm, mintegy negyven fő, nekem van. Alig férünk el a számunkra kijelölt termecskében. Egy kisebb fekete falitábla áll a „katedra” mellett, s hozzá írókrétát a tábor területét borító, tengeri eredetű homokból gyűjtögetünk, tanár és tanítványok, a délutáni körsétáinkon. A homokból kiszedett mészkődarabok elég puhák ahhoz, hogy olvashatóan írhassunk velük a táblára.

Ekkoriban barátkoztam össze Feszt Tibor tényleges hadnaggyal, akivel már a mihájlovkai táborban együtt teljesítettünk B/K (kisegítő őrségi) szolgálatot. Most ő egyik hallgatóm a ventspilsi orosz nyelvtanfolyamon. Modora, műveltsége, jólneveltsége vagy szelíd lelkülete kimagaslik a többségükben hányaveti hivatásos tisztek közül. Egy alkalommal mondom is neki, többek jelenlétében szó szót kihozva:

– Te Tibi! Azt hiszem, rosszul tetted, hogy Ludovikát végeztél. Nem neked való a katonatiszti pálya.

– Mire akarsz célozni? – kérdezi kissé rezerváltan.– Arra, hogy tényleges tiszt létedre nem vagy sem eléggé buta, sem eléggé paraszt.

Tény, hogy a hivatásos tisztek általában többé-kevésbé önteltek. A tartalékos tisztek pedig nem is kevésbé vannak eltelve velük. Ami viszont a törzstiszteket illeti, hadifogságban többnyire csak negatívumaik szembeötlők, amit otthon eltakart a „pléhgallér”. Történt egyszer, hogy priccs-szomszédom, Acsay Vilmos zászlósnak nézeteltérése támadt az egyik, kissé már szenilis ezredessel. Az ezredes magából kikelve förmedt Acsayra:

– A zászlós úr szemtelensége miatt érezze magát úgy, mintha arcul ütöttem volna.Erre Acsay:– Az ezredes úr pedig érezze úgy magát, mintha emiatt párbajban karddal

összeszabdaltam volna.Június elején robban be a nagy hír. Megjött a rendelet a tábor magyar hadifoglyainak a

hazabocsátására. Két nap múlva indulunk. Lázas izgalommal szedelőzködünk, s a tábor szovjet politikai tisztjének irányítása szerint írjuk és fordítjuk oroszra a hálálkodó levelek özönét, amiért emberséges bánásmódban és jó ellátásban részesültünk mi, magyar hadifoglyok, s meakulpázunk amiatt, hogy a Szovjetuniót rágalmazó propaganda hatására ellenségesnek tekintettük ezt a nagylelkű, baráti népet. Fogadkozunk, hogy hazatértünk után az új, a szocializmus útjára lépő hazánkért fogunk dolgozni szívvel-lélekkel.

Gőzerővel dolgozom a magyar-orosz fordítók kollektívájában. Hárman vagyunk: Valló István főhadnagy, Grossi Gyula hadnagy, a magyar hadifoglyok zászlóaljának segédtisztje és magyar-orosz tolmácsa, valamint jómagam. Éjt nappallá téve ügyködünk, forgatjuk a szótárakat, ferdítjük fordításainkat, ha egy-egy ránk tekintettel nem lévő, nyakatekert nehéz magyar mondatot kell oroszra egyszerűsíteni. Rendületlenül fogyasztjuk a tintát meg a papirost. Készülnek a magyar nyelvű lózungok, piros alapon fehér betűkkel, tömjénezve a Szovjetunió népboldogító politikáját. Ezekkel gördül majd be Budapestre a hazatérő magyar hadifoglyokat szállító szerelvény, ország-világ szemeláttára. Választások lesznek Magyarországon. Azért kellett a békekötés után még egy jó esztendőt hadifogolytáborokban eltöltenünk, hogy erre az alkalomra szerezzék meg ezt a nagy örömöt?

A hazatérés boldogító híre feledtet múltat, bánatot, gyógyír a háború ejtette testi-lelki sebekre, s rózsaszínben láttatja a (sötét)vörös jövőt is.

A nagy nap kora délutánján fölpakolt hátizsákjainkkal a tábor külső udvarán sorakozunk föl. Azután következik a hazatérítendők névszerinti kiolvasása. Az, aki a nevét hallja, boldogan lép át a térség másik felére, ahol a már üdvözültek gyülekeznek. Mi, erdélyi magyarok, pedig állunk és hevesen dobogó szívvel várakozunk. Gyanús, hogy egyetlen törzstisztet se szólítottak ki eddig. Gyanús, hogy mi, erdélyiek se halljuk nevünket, s az is gyanús, hogy akik rendőrök, csendőrök (a kommunisták meg a bűnözők rémei) voltak, vagy akik valamilyen szempontból nem álltak jól politikailag, kiolvasatlanul maradnak velünk, erdélyiekkel együtt. A névsorolvasásnak vége, s a hátramaradottak maradnak azzal a vigasztaló ígérettel, hogy mi is hazajutunk „szkóro” (jelentése „hamar”, értsd: majd egyszer talán).

Elszorult szívvel bandukolunk vissza hátizsákostól a kongó ürességű nagybarakkba. Dobri János (Janó) kolozsvári református pap, volt tábori lelkész, rezignáltán jegyzi meg:

– Az erdélyi magyar kisebbségi sors átka még a hadifogságban is rajtunk van.Választások lesznek Magyarországon pár nap múlva. Megbízható elemek és

hozzátartozóik szavazataira van szükség. Az erdélyi magyarok ott szükségtelenek. Szükségtelenek Romániában is…

Tiszta, világos, érthető!De mi értetlenkedünk, és tiltakozásul éhségsztrájkot jelentünk be. Goncsárov kapitány,

aki egyébként már torkig van a renitens magyarokkal és szívesen túladott volna rajtunk is, fölszólít, hogy függesszük föl ezt a határozatunkat. Ígéri, hogy intézkedni fog

érdekünkben. Hív egy bizottságot, hogy az vizsgálja ki a szerinte is igazságos ügyünket. Erre az ígéretre fölfüggesztjük az éhségsztrájkot.

Várakozva a Rigából érkező bizottságra, most már mint magára maradt, oroszul megfelelően tudó tolmács ülök neki, hogy írásbelileg fogalmazzam meg előterjesztésünket:

Magyarul: Tisztelt Bizottság!Magyar hadifogoly tisztek sajátos csoportja nevében fordulok önökhöz a következő

kérdéssel és egyben kéréssel is:Annak ellenére, hogy a háború idején mi a magyar hadseregben szolgáltunk, születési

és lakhelyünk Erdély. Erdély tartomány, amint ez ismeretes, a Magyarországgal megkötött békeszerződés eredményeként teljes egészében visszakerült Romániához, ezért mi újfent román állampolgárok lettünk. Így mi román fennhatóság alatti magyarok vagyunk. E tényből kifolyólag hadifogságunk folyamán a félreértések sora adódott, éspedig:

1. Amikor a román hadifoglyokat hazabocsátották, minket azzal tartottak vissza, hogy mi a magyar hadifoglyokkal együtt fogunk hazatérni, ha erre sor kerül. Minthogy ez logikusnak látszó érv volt, ebben meg is nyugodtunk.

2. Sor került a magyarországi hadifoglyok hazaengedésére is, minket pedig újból kizártak a szállítmányból tekintettel arra, hogy mi romániaiak vagyunk, s így állampolgárságunk is csak román lehet.

3. Többek között megjegyzem, hogy nekünk jogunk és lehetőségünk van akár a magyar, akár a román állampolgárságot választani hazatértünk után. Engedjék meg nekünk föltennünk a kérdést: mennyiben vagyunk mi rosszabbak azoknál a foglyoknál, akik már útban vannak hazafelé? Hibáztatható-e bárki is a foglyok közül egyszerűen csak a születési helye miatt? Ilyen igazságtalan büntetéssel nem érthetünk egyet. Ilyesminek nem lehet helye, főképpen a humanizmus és az egyenjogúság hazájában.

Bizalommal kérjük a mi kivételes helyzetünk megítélését és jelen folyamodványunk előterjesztését a Belügyminisztérium Hadifogoly Ügyosztályához a közeijövőbeni kedvező döntés végett.

Meg is érkezik másnap délután Rigából a Lett Belügyminisztérium küldöttsége. Barakkunkban szóbelileg adom elő és nyújtom át írásban tiltakozásunkat és helyzetünk orvoslásának kérelmét. Szóbeli ígéretet kapunk, hogy szeptember elsejéig mi is hazamegyünk.

Melyik év szeptemberéig…?!Több mint egy hónapig tartanak minket a ventspilsi táborban. Július 20-án

teherautókkal visznek ki az állomásra, és személyvonaton csekély őrkísérettel jutunk Rigába. Ott gyalogmenetben kísérnek az új táborig. A nagyváros tekintélyes részén megyünk végig. Bámuljuk a rendezett utcák szép épületeit. Zöld színű villamosok közlekednek az élénk forgalomban. A táborba érkezésünkkor az ottani németek vigyorogva közlik velünk, hogy a poloskák nagyon fognak örülni a friss tápláléknak, mert bizonyára unják már a német vért. A város peremén elkerített tábor nem nagy. Elfoglaljuk barakkjainkat. Itt találkozunk a Rezekne nevű lettországi városkából ide áthelyezett magyar hadifogoly tisztekkel, köztük erdélyiekkel is, akik szintén nem jutottak haza (a magyarországi választásokra). Szép számmal vannak osztrák tisztek is német egyenruhában, de nem a németekkel, hanem velünk, magyarokkal tartanak.

Ha a nyüzsgő poloskák nem zavarnák éjszakai nyugalmunkat, szanatóriumban éreznénk magunkat az eddigiekhez viszonyítva, olyan nyugodt itt az életünk és olyan jó az ellátásunk. Úszónadrágra vetkőzve (az enyémet testhez szabva még Kramátorszkban

készítették lopott párnahuzatból) sütkérezünk a napon, röplabdázunk a nem túlságosan nagy udvaron, vagy sakkozunk, römizünk, kártyázunk és olvasgatunk, vagy írogatunk az árnyékban. Jómagam kitartóan gyakorlom az orosz nyelvet. Műfordításoknak is nekifogok irodalmi fölolvasások vagy hetente megjelenő faliújságunk számára. Ahányszor csak óhajtjuk, a nyári hőségtől vagy a sportjátékoktól átizzadva, annyiszor zuhanyozzuk le magunkat hidegmeleg vízzel a nap folyamán. Délutánonként ebéd és vacsora között B vitaminban gazdag, korpából készült savanykás folyadékot veszünk föl, az úgynevezett kvaszt. Egészséges ital, de nem ízlik mindenkinek. Egyesek lusták is érte sorakozni, csak kínálgatják másoknak fejadagukat. Kablay Lajos, a mókás kedélyű repülős százados, egy ízben hangosan hirdeti:

– Urak! Ki szereti a kvaszt? Kinek kell a kvaszom? Ingyen adom a kvaszomat.

VIII. 9. szombatPoloskairtással egybekötött nagytakarítást végzünk körleteinkben. Még a

deszkapriccseket is szétbontjuk. Csak így lehet gyökeres a fáradozásunk. Forró, lúgos vízzel súroljuk át ezeket a szétszedett darabokat, s még úgy nedvesen pörköljük át a hasadékokat, eresztékeket és minden zegét-zúgát barakkjainknak benzinégetővel. Élvezzük kínzóink elleni bosszuló hadjáratunkat. Alapos munkánk nyomán nyugodtak lesznek végre az éjszakáink is!

VIII. 11. hétfőJóformán ki se pihenjük a nagytakarítás és a poloskátalanítás fáradalmait, rendelet

érkezik elszállításunkra. A Rigától negyven egynéhány kilométerre dél-délnyugatra levő Jelgava – vagy németesen Mitau – város 7932-es számú hadifogolytáborba visznek teherautókkal. Vár ránk az új poloskás tábor Jelgavában…

Aznap délután már ott vagyunk az új táborban. Jelgavai táborunk tulajdonképpen két részből áll: az északiból és a déliből. A kettőt országút választja el egymástól. A déli tábor a németeké. Oda ritkán járunk át. Ott rendezik a sporttalálkozókat, főként az atlétikai meg a sakkversenyeket német, magyar és osztrák résztvevőkkel.

Az északi tábort mi, magyarok lakjuk, a hozzánk csatlakozott kb. 35-40 osztrák tiszttel együtt. Nálunk, az északi táborban van a nagy színpaddal és menedékes ülőhelyekkel (nézőtérrel) ellátott kultúr- vagy moziterem, ahol hetenként kétszer keskenyfilmes előadásokat láthatunk, valamint műkedvelő színelőadások, tánc-, ének-, zeneszámok stb. tarthatók. Itt, az északi táborban van a zuhanyfürdő, a mosoda és az orvosi ellátó kisebb sebészeti műtétek elvégzésére is berendezve. Fogászati rendelő is van itt.

A mi lakóbarakkunk több részre osztódik. Az osztrák sógorokkal együtt közel háromszázan vagyunk benne. Esténként itt hangszóró közvetíti a budapesti rádióadást. Torkig is vagyunk azzal a szolgalelkű és demagóg lelkendezéssel, ami ezt a zavaros jelent az egekig magasztalja, a baljóslatú jövőt nagyszerűnek jósolja, s a múltat ócsárolja. A barakk elfalazott és a közös térségre nyíló mellékhelyiségei: a mosdószoba, mellette az antifasiszta aktíva vezetőjének, Luczi István zászlósnak külön dolgozó- és lakószobája, emellett az úgynevezett kis előadóterem, ahol délutánonként zártkörűbb kultúrelőadásokat (pl. nyelvtanfolyamokat) rendezünk, vasár- és ünnepnapokon délelőtt istentiszteleteket tartunk külön katolikus (miséző) és külön protestáns hadifogoly papokkal. Vacsora után pedig rulett-barlanggá alakul át ez a nagyszoba, sőt „zárás után”, éjféltájt egy kis „spiritiszta” asztaltáncoltató társaság is tart itt összejöveteleket. A barakk másik végében van a parancsnoki szoba. Azon túl egy másik helyiség, ahol a konyhai teendők előkészületeit végzik (burgonya- és zöldségtakarítás stb.) valamint a kiadott élelmet tárolják. Különálló épületben van a konyhánk. Mellette halfüstölő berendezést is létesítettünk. Igen ízletes a sózott lazac rózsaszínű húsa füstölve a vasárnapi ebédekhez.

Hát még ráadásul a harmadik fogás: a sütemény, amelynek egyik fő alapanyaga a házilag finomított cukormelasz!

A tábor udvarán konyhakert is van, apró parcellákra osztva, azok számára, akik konyhakertészettel szeretnek bíbelődni, de erre természetesen csak a jövő év tavaszától kerülhet sor. Vannak virágágyások is a barakkok déli oldalán, még virágzóban odaérkezésünkkor.

Jelgavába érkezésünk óta segédtiszt és tolmács vagyok a közös (magyar-osztrák) parancsnokságon, s a parancsnoki szobában lakom a „vezérkarral” nyolcad-magammal: Marczell Béla tüzérezredes, a magyar-osztrák (közel háromszáz fős) tiszti „zászlóalj” felelős parancsnoka, illetve a szovjet táborparancsnok, az ukrán Liszjuk kapitány rendelkezéseinek tolmács útján közvetített átvevője és végrehaj tatója, valamint a belső rend felelőse és esetleges jelentenivalónk vagy panaszaink fölterjesztője; Kuthy Imre tüzérezredes, a csak magyar tiszti részleg parancsnoka (az osztrákoknak közvetlenül a Marczell ezredesnek alárendelt, a barakkban kinnlakó parancsnoka van); Pétery Sándor gyalogsági ezredes, a törzstiszti „század” parancsnoka; vitéz Dávidházy István gyalogsági ezredes „hadkiegészítő”, bármelyikük megbetegedése esetén póttartalékos helyettes (csak az orvost és engem, tolmácsi minőségemben nem helyettesíthet); Harnóczy József gyalogsági alezredes szolgálatvezető (ezt a „hivatalt” a hadsereg alosztályainál tiszthelyettesek látták el); Regdon Károly dr. orvos őrnagy, a tábori lazarett vezetője; Vass István gyalogsági százados a főtiszti század parancsnoka; Fülöp Sándor hegyivadász-zászlós segédtiszt és magyar-orosz tolmács.

Sok kérés orosz nyelvű megfogalmazásával vagy magyarról oroszra való fordításával, valamint a szovjet parancsnoksággal folytatott élő beszélgetés által gyarapítóm orosz nyelvismeretemet. Egy bővebb (mintegy 25 ezer szavas) orosz-magyar szótár segítségével olvasgatok orosz könyveket.

„Nemzetközi” atlétikai versenyeken

1946. VIII. 17. vasárnapJelgavába való megérkezésünket követő néhány napra rendezi meg a déli tábor az

1947. esztendő második sportnapját (Sportfest) könnyűatlétikai vetélkedőkkel. Ennek a találkozónak már „nemzetközi” jellege van, mert a németek mellett mi, magyarok és a velünk érkezett osztrákok is részt vesznek.

Három korcsoportra osztják a versenyzőket:I. csoport a 30. életkorig,II. csoport a 40. életkorig,III. csoport a 40. életév fölött.Jómagam, mint I. korcsoportos indulok „magyar színekben” a 100 méteres síkfutásban

és a távolugrásban.A 100 méteres síkfutásban két előfutam után jutok a döntős legjobb hat közé. Nem

sikerül a döntőben kiharcolnom az élvonal három helyezésének valamelyikét. Csak negyedik lettem. Ennek fő okát a német starter szabálytalan indításában látom. Pisztoly nincs. Stopperóra sincs, de ezek nélkül is lehet versenyezni. Tapsra indulunk. Alig emelkedem föl „Los! „-ra guggoló-rajtomból, máris elcsattan a taps, s én bennragadok. Hiába kergetek három előttem vágtázó németet, elfogy a száz méter. Biztos vagyok abban, hogy német ellenfeleim egyezményesen ismerték ezt a „villámrajtot”.

A távolugráshoz mindhárom korcsoportból összesen mintegy negyvenen neveznek be. Remélhetőleg az ugrásokat nem valami nyúlékony „húzd meg ereszd meg” mérőszalaggal fogják tetszőlegesen értékelni! Első helyen áll nevem a benevezés sorrendjében. Három kísérletet tehetünk. Első eredményem 505 cm. Ezzel sokáig vagyok a legjobb, amíg a

névsor vége felé egy jól megtermett, Steinkugler nevű osztrák versenyző 508 cm-es teljesítményével át nem veszi a vezetést. Második ugrásom jobban sikerül (510 cm), s újra az élre jutok. Ám a „Kőgolyós” ismét lecentiz (513 cm). Következik az utolsó kísérlet. Minden szurkoló tudja már, hogy az elsőség nagyon szoros párviadalban az osztrák Steinkugler és a magyar Fülöp között dől el. Rajtunk kívül senkinek se sikerült öt méteren fölül ugrania. Jól kapom el a dobbantást és 515 cm-es „pályarekorddal” landolok. Ha az osztrák ismét lecentiz engem, nincs már több kísérletem a javításhoz. Neki is iramodik ellenfelem, de nini!, átszalad a dobbantón, bele a homokba és bicegve jön visszafelé! Lerándult. Ennek köszönhetem talán, hogy nem centizett le végleg. Így nyertem meg életem első „nemzetközi versenyét”, méghozzá nem is otthon, hanem „külföldön”!

Délután az északi tábor kultúrtermében van az ünnepélyes eredmény kihirdetés és a díjkiosztás. Megkapom a távolugrásban elért győzelmemért a papundekli „plakettet” a következő szöveggel.

2. Lagersportfest, Kgf. – Láger 7932 – Mitau, Sieger im Weitsprung Fülöp (Ungarn) 515 cm (három olvashatatlan aláírás a rendezőség részéről)

Ma is őrzöm ezt a sporttrófeámat. Születésnapi meglepetés, amikor a 27. életévemet töltöttem be. Nem szálltam nagyon távol győztes ugrásommal, de mezítláb, már évek óta edzés nélkül, hadifogoly-koszton, és immár inkább harminc, mint húsz évesen nem telhetett többre (versenytársaimnak még ennyire se!). Tenné meg bárki más, hogy 515 cm-es távolugrással legyen nemzetközi bajnok! Ilyen rendkívüli teljesítményt csak kétéves katonai szolgálat és háromévi hadifogság után lehet fölmutatni.

Születésnapi meglepetés a mitaui lágerben: kartonlemezen megszövegezett német nyelvű győzelmi sportplakett – tanúsítvány a távolugrásban elért győzelemről

IX. 21. vasárnapMa rendezik meg a tábor őszi s egyben évadzáró atlétikai versenyét. Műsoron van a

100 méteres (a 40. életéven fölülieknek csak 60 méteres) és 1500 méteres síkfutás, távolugrás, magasugrás, diszkoszvetés, súlylökés, valamint két összetett versenyszám: a triatlon (100, illetve 60 méteres síkfutás, távolugrás, diszkoszvetés) és a pentatlon (100, illetve 60 méteres síkfutás, távolugrás, magasugrás, diszkoszvetés, súlylökés). Dobószámban eddig még nem versenyeztem sehol sem. Itt az összetett versenyszámok miatt súlylökésben és diszkoszvetésben is kell indulnom. Összesen hét versenyszámban szerepelek magyar színekben. Egyedül az 1500 méteres síkfutásban nem veszek részt.

Kezdődnek a 100 méteres síkfutás előfutamai, népes mezőnnyel. Hat versenyző részére van hely a megvonalazott „futópályán”. Előfutamonként csak a két legjobb jut tovább a középfutamokba. Azokból is csak kettő-kettő lesz döntős. A hatos csoportokat sorshúzással állítják össze. A sorsolás sorrendje szerint kapja meg mindegyik a maga pályarészét. Sorsolnak a középfutamokban is. A döntősök között szintén kisorsolják a pályarészeket, bal-jobb irány sorrendjében. Az elő- és a középfutamban arra kell ügyelnem, hogy legalább a második helyezést érjem el. A döntőben aztán mindent bele! Sikerül a döntőbe küzdenem, illetve taktikáznom magamat elért második helyezéseimmel. Segítségemre van az is, hogy esélyes ellenfeleimet a múltkori találkozó alapján nagyjából már ismerem.

A 100 méteres síkfutás előfutamai után a súlylökés következik. Háromszor lököm el a súlygolyót, esélyre nem számítva.

A 100 méteres síkfutás elődöntője után a diszkoszvetés folyik. Korcsoportomban a legesélyesebb diszkoszvető a magyar Maurer Sándor zls., volt középiskolai végzős osztálytársam kézsérülése miatt nem indult. Harmadik dobásommal érzem, hogy a diszkosz igen jó lendülettel perdül ki tenyeremből. Dobásom lemért eredményére ennek ellenére se vagyok kíváncsi. Itt is csak az összetett verseny miatt hajigáltam.

Távolugrással folytatjuk a versenyt. Papírforma szerint én vagyok a legesélyesebb, mivel hiányzik az osztrák Steinkugler, akivel a múlt találkozón centiméterekig menő szoros küzdelmet vívtam, és akit (egy kis szerencsével talán) le is győztem két centivel (!). Ő a múltkori sérülését még nem heverte ki. Most öt méteren aluli teljesítményemmel is vezetek. Már a második ugrásomhoz készülődöm, amikor magyar szurkolók jönnek, és gratulálnak nekem, mivel korcsoportomban megnyertem a diszkoszvetést. Ez az első és legváratlanabb győzelmem. A versenyek lefolyását Lőrinczi Ferenc tart. hdgy. kolozsvári testnevelő tanár mikrofon előtt állva közvetíti „helyszínről”. Ezt hallgat(hat)ják az északi táborban maradtak is, akik nem jöttek át a déli táborba személyesen szurkolni a magyar versenyzőknek.

Utolsó ugrásom következik. Még hallom, amint nem messze tőlem beszél Lőrinczi a mikrofonba:

– A távolugrás utolsó kísérleténél tartunk. Eddig Fülöp vezet 492 centiméterrel. Most igazítja meg nadrágját, nekifut.

Megnyerem a távolugrást is. Senki se szorított meg, s a 100 méteres síkfutás döntője előtt nem kockáztathatok egy esetleges sérülést. Első helyemhez elég a 492 centiméteres teljesítmény.

A magasugrást 150 cm-es eredménnyel nyerem meg, de a versenyszám abszolút győztese egy II. korcsoportbeli német, aki 155 centimétert ugrott.

Utolsó erőpróbám a 100 méteres síkfutás döntője. A hat döntős közül három német (akik az augusztus 17-i versenyen a negyedik helyre szorítottak le), egy osztrák s mi ketten magyarok, a kolozsvári Székely András zászlóssal. Ő a KAC (Kolozsvári Atlétikai Club) labdarúgója, én pedig, ha nem is kimagasló, de sokoldalú versenyző atlétája voltam

magas- és távolugrástól a 3000 méteres akadályfutásig, csapatversenyeken pontszerző „másodhegedűs”.

Az indító ugyanaz a német versenyrendező, akinek eredeti módszere miatt a múlt alkalommal bennragadtam a startlyukban. Remélem, hogy módszerében most is következetes lesz, a német (f )elsőbbséget biztosítva. Van már nekem is „nemzetközi” versenytapasztalatom. Elhatároztam, hogy az „Auf die Plátze!” vezényszót követő „Los!” után nem várom ki sportszerűen az indító tapsot, hanem sportszerűtlenül azonnal rajtolok

(sportnyelven „lopok”). Legrosszabb esetben visszarendelik a mezőnyt, engem figyelmeztetnek, s hogy nehogy kiállítsanak, ismét bennragadok. Elhangzik a „Los!” Fölemelkedem, de egyszersmind olyan sikeresen lendülök bele a kivárás nélkül elcsattanó tapsba, hogy még a rajtbíró se veszi észre ezt a csak néhány századmásodpercnyi időlopást. Nyilván ő is benne van abban a trükkben, hogy a „Los!” után azonnali rajt következik. A taps csak mellékzörej.

Mindjárt az élen vagyok. Negyven méternél tisztán vezetek. Ekkor itt egy lyukba lépek. Kissé megtántorodom, lendületem megtörik (a lopott rajt nemezise). Ezt az ominózus lyukat a 40. életéven fölüli „öreg” korcsoport 60 méteres síkfutásának valamelyik reménysége ásta ki a rajtolásához.

Ismerve a német alaposságot, nem ismerek rájuk. Miért engedték meg a verseny rendezői, hogy a százméteres „futópálya” rajtvonala és célsíkja közötti térségben rajtlyukakkal „áskálódhassanak”? Miért nem döntőztették a hatvanméteres táv idős vágtázok utánunk, avagy miért nem feszítették ki a célszalagot 40 méterrel hátrább a száz méteres pálya célsíkjánál?

Be is ér engem két német, de sikerül újra lábra kapnom, és mellszélességgel szakítanom el a célszalagot. Győztem!

Hét számban indultam, s a súlylökést kivéve minden számot megnyertem: a 100 méteres síkfutást (időmérés nélkül), a távolugrást 492 centiméterrel, a magasugrást 150 centiméterrel, a diszkoszvetést (utána se néztem annak, hogy milyen messzire röpítettem diszkoszomat); az összetett versenyszámokban pedig a triatlont három első, meg a pentatlont négy első helyezéssel.

Halmoztam.A német nyelvű papundekli-plakettek kiállítása és kiosztása elmaradt. Igen sokat kellett

volna ezekből nem német névre készíteniük. Ehelyett délután az északi táborban a győzteseknek tölgyfagallyból font koszorút helyeznek ünnepélyesen a fejükre és vitaminokban gazdag, de kalóriában szegény zöldségeket adnak át, hogy legyen min rágódniuk.

Mégse versenyeztem díjazás nélkül…

Negyedik ősz a fogságban

Még ősz van.Ez már a negyedik őszöm hadifogságban. Meddig még így s hová tovább?Új távlatok előtt állunk (?). Kárpótolják-e ezek az elvesztett régieket, megfagyott,

megfogyott álmainkat? Ifjúságom legszebbnek ígérkező évei belevesztek a hadak eredménytelen útjába.

Ősz van újra.Szeptember végén Petőfivel mondhatnám: „Még nyílnak a völgyben a kerti virágok”.

Ám itt nincsenek hegyek, s így völgyek sincsenek, csak hervadás van. Már dért izzadnak a reggelek. A nap alacsonyan jár. Megnőttek az árnyak. Sűrűsödnek a szürke ködök, de az északi tábor virágágyásain még árválkodnak barakkunk délre néző oldala előtt.

Virágok az őszben

Meddő, szép álmok, őszi virágok, alkonyat csöndjén búsan mit vártok?

Bénító ködbením, rátok döbbena vég, a késő,s hulltok, mind többen.

Hervadtán állnaks hasztalan várnaknapsugaráraa hűtlen nyárnak…

A Baltikumban, Oroszországhoz viszonyítva, enyhék a telek. Váltakozva havazik és olvad. Sok sarat hordunk be bakancsunkon, csizmánkon a barakkba. Gyakrabban és alaposabban kell takarítanunk, mosnunk föl a deszkapadlót. Magad uram, ha csicskásod nincs! Vége a kinti sétálgatásoknak. Bent tömörülünk, mint a kaptárban telelő méhek. Fúrunk-faragunk, sakkozunk, bridzselünk, römizünk, nyelveket tanulunk vagy más egyébbel foglalkozunk, ki-ki tehetsége és kedve szerint. Irodalmi és tudományos előadásokat tartunk, illetve hallgatunk a kis előadóteremben. Ha nagyobb hallgatóságra számítunk, a szomszédos barakk nagy előadótermét (a mozitermet) vesszük igénybe. Egyik gépészmérnök bajtársunk ingaórát készít, keményfából faragott fogaskerekekkel, konzervdoboz bádogjából, drótból összeeszkábált lánccal és hozzá vasnehezékekkel. Hetekig méregeti egy másik (hadifogságban ritkaságszámba vehető), másodperceket is mutató óra segítségével az időt, amíg az óra használható lesz, s a barakk közös térségének a falát díszíti.

Alma-, körte-, nyír- és más faragásra alkalmas fából szobrocskák, domborművű plakettek, kazetták, dobozok és egyéb dísztárgyak hirdetik alkotóik rátermettségét és szorgalmát. Szabó Károly őrnagy az akvarellkarikatúrák mestere. Olyan jól fogja meg modelljeinek jellegzetességeit, hogy azokat akkor is fölismerjük, ha csak a hátuk látható abban a kis csoportban, amelyben állnak. Testtartásuk, ruhájuk, különösen, ha az foltozott is, elárulja a háttal álló személy kilétét. Varga (keresztnevére már nem emlékszem), volt 33-as tüzértiszt, maga készítette apró rámákon, kisméretű, de szépen mintázott perzsaszőnyegeket sző. Tőle tudom meg a 33-as hegyivadász zászlóalj ütegének szereplését fogságba esésünkkor.

Vannak, akik pulóvereket, harisnyákat, zoknikat, stucnikat és egyéb ruházati cikkeket kötnek ízlésesen, választékosan a táborban, „importált” gyapjúfonalakból. A kötött gyapjúneműk „exportcikkek” főleg, amelyeket a táborból kijárok hoznak forgalomba százalékos kereskedelmi haszonnal. Az elmaradhatatlan faliújság szerkesztése a Luczi István zászlós, az antifasiszta aktíva vezetőjének egyik föladata. Versek, anekdoták, humoros meg szatirikus rajzok is kerülnek ebbe a havonta kétszer megjelenő faliújságba.

Nem vagyok híve semmiféle szerencsejátéknak, de vacsora utáni nyitáskor oda-odaállok a kis előadóteremben ilyenkor működő rulettasztalhoz húsz kopejka (négy darab cigarettával egyenlő érték) reszkír-pénzzel; váltok négy darab ötkopejkás sárga zsetont s az egyiket a fekete színre teszem. Pirosra vagy pláne számra sohasem teszek. Addig játszom, amíg vagy elvesztem mind a húsz kopejkát vagy nyerek ehhez még húszat, mert

én e csekély összeggel csupán szórakozni megyek, azokkal szemben, akik 40-50 rubelt is veszítenek vagy nyernek. Egy kivételes alkalommal azonban öt rubelt váltok be zsetonokra, s az egész összeget egyből a fekete színre teszem. Vagy dupla, vagy semmi. Megáll a golyóscsapágyon pörgő nyíl a fekete színen. Van már tíz rubelem. Készpénzre váltom zsetonjaimat és távozom. Nem tetszik ez a bankárnak:

– Miért nem játszol tovább, ha nyertél?– Én nyerni akarok és nem veszíteni. Szükségem van erre a tíz rubelre. A nekem szóló

„faszari” jelző elmegy a fülem mellett, s én is megyek lefeküdni. Öt rubelemet azért kockáztattam, mert kint az egyik könyvesboltban kapható volt a nemrég megjelent Kahána-féle 25 000 címszavas orosz-magyar szótár. Ez jóval bővebb, mint az eddigi orosz-magyar és magyar-orosz szótáram. Ára tíz rubel ötven kopejka. Nekem viszont nem volt csak hat rubelem. Mindig kispénzű ember voltam. Az voltam még a hadifogságban is! Másnap hozzájutok a szótárhoz. Ennek segítségével olvasgatom Lermontovnak a Korunk hőse című kisregényét és más orosz nyelvű könyveket.

XII. 24.A negyedik karácsonyestém a hadifogságban. A barakkban a földíszített fenyőfa a

meghitt otthont idézi. Betlehemes istállóval népi játékot adnak elő a mieink, de az osztrákokkal együtt a „Mennyből az angyal” mellett a „Stille Nacht”-ot is énekeljük. Éjféli misére megyünk mi, katolikusok. Másnap délelőtt pedig protestáns istentiszteleteket tartanak ugyanott, a kis előadóteremben. Az ebédhez ízletes süteményt kapunk tiszt szakácsaink jóvoltából, akik összespórolták a hozzávalót úgy, hogy észre se vettük. Barakkunkban hangszóró sugározza a budapesti rádióműsort. Egy árva szó sincs benne a kétezer éves kereszténység nagy ünnepéről, a karácsonyról.

XII. 30.Romániai hír: A volt német szövetségesek elárulásáért szovjet kitüntetést is kapott

Hohenzollern-Sigmaringen I. Mihai román királynak hálából útilaput kötöttek a talpára, s a mindössze néhány évtizedes múltra visszatekintő királyság (1881-től) helyett Románia köztársaság lesz.

XII. 31.1947 szilveszterestjén (ismét) a hazatérés reményében kívánunk egymásnak boldog új

évet, s a Magyar Rádiót hallgatjuk a barakk közepén fölszerelt hangszóróból:Isten, áldd meg a magyart.

Szabadok vagyunk

(1948)Kevés hóval és enyhe időjárással köszönt ránk az új év. A tél nem hoz semmi változást

egyhangúnak azért nem mondható életünkben. Többször előfordul, hogy lakhelyemen, a parancsnoki szobában, egymással torzsalkodó törzstisztek lovagias ügyét tárgyalják, és jegyzőkönyvezik otthoni utólagos elintézés végett. Becsületszavamat vették, hogy hallgatni fogok ezekről a kényes ügyekről. Én pedig ahelyett, hogy szórakoznék afférjaik lehallgatásával, priccsemen ülve az orosz nyelv gyakorlásába merülök bele.

Lassan beáll a tavasz. Március 15. centenáriumának megünneplése nagy élmény. Körletünk, az egész északi tábor piros-fehér-zöld zászlódíszben virrad. Délután a díszteremben választékos műsor, ünnepi megemlékezés magyar, részemről annak kivonatos orosz, Lőrinczi Ferenc részéről pedig német nyelvű ismertetése teljes létszámú magyar, nagyszámú német meg osztrák hadifogoly, valamint a tábor meghívott szovjet

tisztjeinek hallgatóságával telt nézőtér előtti színpadon. Énekkarunk zenekari kísérettel a Himnuszt (itt még a szovjet vendégek is fölállnak), a Rákóczi-indulót, majd a továbbiakban a szabadságharc korabeli indulóit és egyéb dalait adja elő. Közben szavalatok, magyar táncok, népdalok, kórusművek, hegedű- és zongoraszólók szerepelnek az ünnepélyen.

Nemzeti ünnepünk megülésének függelékeként háromnapos kiállítást is rendezünk barakkunk kis előadótermében. A közszemlére kirakott nagyszámú, gazdag témakörű, művészi értékű vagy legalábbis ízléses fafaragványok (szobrok, féldomborművű plakettek, dobozok, kazetták, sakkfigurák stb.), olajfestmények, akvarellek, grafikai és egyéb mű-, illetve dísztárgyak, gyapjúfonalból kötött különböző ruházati cikkek, kézimunkák stb. mutatják be a magyar hadifoglyok alkotókészségét, és öregbítik a magyarok jó hírnevét. Kiállításunkat Rigából jött látogatók is megtekintették, és a helyi sajtó cikket írt róla.

Magyar hadifogoly tisztek énekkara 1948. március 15-én Jelgaván (Lettország). Fülöp Sándor az első sorban a harmadik balról

Ezek után kultúregyüttesünk a közeli Dobele városka szélén levő, eldugott, német hadifogolytáborba rándul ki vendégszereplésre. Feledhetetlen műsoros estet rendezünk, és fényes vendéglátásban részesülünk egy kiadós, ízletes vacsora föltálalásával. Egyetlen szovjet kísérőnk a jóindulatú Golubjev kapitány volt, táborparancsnokunk helyettese.

Csak elismeréssel emlékezhetek vissza a helyi szovjet vezetőségnek arra a gesztusára, hogy megértőn mindenben segítségünkre volt és lehetővé tette tehetségeink érvényesülését, ami nélkül nagyon sivár lett volna hadifogoly életünk.

Nyúlnak és melegednek a nappalok. Zöldülnek már a konyhakert kis parcellái. A pesszimisták vetemények termesztésével foglalkoznak, amelynek eredménye csak a nyár végén várható. Az optimisták viszont tétlenül napoznak, hogy szépen lebarnulva érkezzenek haza, mert májusban suttogó hír kél szárnyra közeli hazaszállításunkról.

V. 31. hétfőBeszélgetéseink során szóba hozzuk, hogy nem sokáig lesz ilyen gondtalan, úri

dolgunk, mert ha hazamegyünk (adja Isten, minél előbb!), otthon bizony dolgoznunk kell

a mindennapi kenyérért és nem csak szórakozni meg szárazon strandolni (napfürdőzni), ingyenes ellátás fejében.

Ma kora délelőtt éppen napozom úszónadrágban a tábor gyepes udvarán, mellettem lehúzott „strandpapucsom” (bakancsom, amikor két egyenruhás szovjet tiszt (egyikük nő) lép be a tábor kapuján cirill-betűs gépelt névsorral. Keresik a tolmácsot. Bakancsomba lépek, és jelentkezem úszónadrágosan. Átadják a névsort, hogy olvassam föl azt a barakkban, és aki a nevét hallja, pakoljon és menjen a fürdőbe „orvosi vizsgálatra”. A kinti erős napfénytől még kissé káprázó látással olvasok ki mintegy harminc-harmincöt nevet. Már az elsők után elkomorulok, és komorulnak velem azok, akiknek nevét fölolvasom. A fölolvasottak szovjet szempontból politikailag vétkesek, „fertőzöttek és fertőzők”. Nehéz szívvel búcsúzunk tőlük, bár vannak közöttük olyanok is, akik azért, hogy tisztára mossák magukat, besúgói szolgálatot vállaltak a szovjet jóindulat reményében. Többnyire egymást mószerolták be. Inkább azokat sajnáltuk, akik hazájukat antikommunista meggyőződéssel szolgálták exponált beosztottként (rendőrség, csendőrség, állambiztonság, kémelhárítás stb.)

Alig hogy elszállították teherautókon őket, Liszjuk kapitány, a szovjet táborparancsnok, gyűlésre hívja össze délutáni négy órára a magyar hadifogoly tiszteket a moziterembe azzal az előrejelzéssel, hogy nagyon jó hírt fog velünk közölni.

Össze is gyűlünk a jelzett időre. Megjelenik Liszjuk kapitány a politikai tiszttel és Golubjev kapitánnyal, a helyettes táborparancsnokkal. Ünnepélyesen közli, hogy megérkezett Rigából a hazabocsátásunkról szóló rendelet. Eszerint június 4-én vagoníroznak be minket a jelgavai vasútállomáson. Addig készüljünk föl erre a nagy eseményre magyar nemzeti zászlókkal és magyar nyelvű, megadott szövegű lózungok elkészítésével. Az erre szolgáló anyagot még ma kiutalják. Kéri a politikai tiszt, hogy írjunk hadifogoly életünkről és élményeinkről a napilapok számára: milyen volt az ellátásunk, milyen bánásmódban részesültünk, mit tapasztaltunk politikailag, milyen célkitűzésekkel térünk vissza hazánkba stb. Kér tőlünk legalább tíz ilyenszerű levelet, amelyből majd válogathat. Van tolmácsunk (mármint én), aki lefordítja a magyarul megírt leveleket.

Meglehetősen lanyha a lelkesedésünk. Ennél többet vártak szovjet gazdáink, s ezt meg is mondják nekünk. Erre azt válaszolom mindnyájunk nevében, hogy eddig még nem volt olyan foglyokat hazaszállító különítmény, amelyből egyeseket vissza nem tartottak volna előttünk érthetetlen okokból. Éppen egy évvel ezelőtt álltunk már útra készen fölpakolva a ventspilsi tábor kapujánál, amikor onnan vissza kellett térnünk. Megnyugtatnak, hogy akik most jelen vannak, kivétel nélkül mind hazamennek. Erre meg is nyugszunk, de nem túlságosan. A kommunista hatalom egyik gyűlöletes módszere bizonytalanságban tartani az embereket.

VI. 1. kedd-3. csütörtökAz a munka, ami most reám vár, nem új számomra. Van már ebben „némi

gyakorlatom”. Soha ennyire zsúfolt tennivalóm nem volt, mint most, amióta hadifogoly vagyok. Napestig fordítom oroszra a hálálkodó leveleket, Luczi István, az antifasiszta aktíva vezetőjének közreműködésével, aki a levelek írása érdekében agitál. Fordítom magyarra a kiadott útravaló lózungok szövegét is. Koptatom csonkult tintaceruzámat s az idegeimet. Készülnek a magyar meg a vörös zászlócskák. Készítik a jelmondatokat boldog, de gyanakvó fölfordulásunkban.

Nem fogalmazok új hálálkodó levelet. Ott van még a tavalyinak a szövege vastag nyelvgyakorló füzetemben. Kimásolom onnan, s átadom a magam nevében.

VI. 4. péntekEbéd után az északi tábor napsütötte udvarán sorakozunk föl az utolsó

létszámellenőrzésre, névsor szerint. Mindenki lába elé rakja cókmók-ját „vámvizsgálatra”. Én, a tolmács magyarázom meg a „vámőröknek”, hogy mi mire való (emléktárgy a hadifogságból, ajándék az otthoniaknak stb.) Ez a vámvizsgálat mentes a zabrálástól. Mindenki hazaviheti azt, amije van. Észre se veszik, hogy rajtam, a tolmácson is domborodik egy átvizsgálatlan hátizsák a következő tartalommal:

a. Ruházati cikkek: egy német katonaköpeny összecsavartan hátizsákomhoz csatolva, egy váltó ing, egy váltó alsónadrág, egy úszónadrág, egy pár váltó kapca, két vászontörülköző, két zsebkendőnek használt beszegett vászondarab, egy pár tartalék bakancsszíj.

b. Étkezéshez: egy födeles alumíniumcsajka, egy ivópoharas alumíniumkulacs, egy evőkanál, egy kisebb konyhakés, egy födeles bádogdoboz, egy kis vászonzacskó az evőeszközök (kanál, kés) tartására, egy kenyértartó durva vászonzacskó,

c. Egészségügyi (toalett) tárgyak: egy fogkefe tokkal, egy doboz fogpor, egy bakelit szappantartó (mosó)szappannal (mosakodáshoz),

d. Kultúrélethez: egy 40 x 30 cm-es fölületű furnérlemez (tábori íróasztalkám lábatlanul), „Scserbi”-féle iskolai orosz nyelvtankönyvek példatárral (egy hang-, szó- és alaktan meg egy mondattan), egy Honti Rezső-féle kis orosz-magyar és magyar-orosz szótár igeragozási eligazító melléklettel, egy bővebb (huszonötezer címszavas, Kahána-féle, moszkvai kiadású) orosz-magyar szótár, három orosz nyelvű (két szépirodalmi és egy Szibéria meghódításának a történetét ismertető) könyvecske, egy orosz földrajzi zsebatlasz, egy nyelvgyakorló füzet meg egy szószedet, egy védőhosszabbítással ellátott tintaceruza meg egy ceruzahegyző,

e. Emléktárgyak: egy kartonlemezen megszövegezett német nyelvű győzelmi sportplakett (tanúsítvány), három darab, a jelgavai hdf. táborban készült fénykép, egy almafából faragott, a Kamakurai Dajbutszut (Buddhát) ábrázoló féldombormű plakett, amelyet Szabados Pál repülős őrnagy készített nekem egy Japánról szóló könyvben levő kép után, egy ugyancsak almafából egy tagba faragott, különálló födéllel, ovális dobozka, az arcvonalszolgálatért kijáró első osztályú tűzkeresztem díszes „szarkofágja”. Ez Horthy Pál mérnök főhadnagy alkotása. Hoztam magammal (a húgomnak ajándékul) még egy tenyérnyi nagyságú mintás perzsaszőnyeget, amit Varga, volt 33-as hegyivadász-zászlóaljbeli főhadnagy készített. Mindhárom emléktárgy ez év márc. 15-i háromnapos nagy képzőművészeti kiállításon is szerepelt.

f. Egyebek: egy doboz grúz tea ajándékul anyámnak, öt pakk „Mokka” cigaretta apámnak + két skatulya gyufa.

Magunk mögött hagyjuk a szögesdrótokkal bekerített hadifogolytábort elárvult őrtornyaival. Bajmanov, a tatár őrmester, a kapunál állva integet Pócsai Károly és Borbáth Lajos bajtársainknak, akikkel bejárta a kis Lettországot vételezőként, s akik segítségével annyi értékes „elvételezett” holmi boldog orgazdája lett.

A vasútállomáson a vagonok sora ünnepi díszben, piros-fehér-zöld és vörös zászlócskákkal meg jelmondatokkal fölgiccsezve, várja indításunkat. Beszállásunk után a priccseken helyezkedünk el. A vagonok ajtaja nyitva, s csak akkor csukjuk be, ha nekünk úgy tetszik. Már szabadok vagyunk, csak még nem otthon. Orkíséretünk már csak díszőrség. A szállítmányfelelős orosz tiszt figyelmeztet minket, hogy az állomásokon nehogy lemaradjon valaki a vonatról, mert akkor a legközelebbi hadifogolytáborba viszik, ahol várhat addig, amíg rá kerül a sor egy újabb hazabocsátásra.

Alkonyodik esti tizenegy óra körül. Vagonunk enyhe rezdülése jelzi, hogy a mozdonyt rákapcsolták szerelvényünkre. Az után csak azt érezzük, hogy egyet rándulunk, és máris gördülünk a síneken csattogva. Belealszunk…

Almafából készített, egy tagba faragott, különálló fedéllel rendelkező ovális dobozka, az arcvonalszolgálatért kapott elsőosztályú tűzkereszt díszes „szarkofágja”. Horthy Pál

mérnök, főhadnagy alkotása

Tenyérnyi nagyságú, mintás perzsaszőnyeg, amelyet Fülöp Sándor egy Varga nevezetű, volt 33-as hegyivadász-zászlóaljbeli főhadnagytól kapott emlékbe

JAlmafából faragott, a Kamakurai Dajbutszut (Buddhát) ábrázoló féldomború plakett

elő- és hátlapja, amelyet Szabados Pál repülő őrnagy készített ajándékba Fülöp Sándornak, egy Japánról szóló könyvben található fényképről (Jelgava, 1948. március 31.)

A Baltikumtól a Kárpát-medencéig

(1948. VI. 5. szombat-20. vasárnap)Június 5 – re, szombatra virradó éjjel jutunk át Litvániába, ebbe a kis országba, amely a

XIV. és a XV. század folyamán Litván Nagyfejedelemség néven jóval nagyobb területű volt a történelmi Magyarországnál, ma pedig 65 200 négyzetkilométeres területével, jóval

kisebb a 93 000 négyzetkilométerre csonkított mai Magyarországnál, s ráadásul még csak névlegesen se független.

Az első nagyobb litván állomás Siauliai. Délkeleti irányban szeljük át Litvániát. Befut vonatunk Litvánia fővárosába Vilniusba, már nagyon közel Fehéroroszország határához. Innen egyenesen délnek tartva a fehérorosz határon túl az első jelentősebb állomás Lida. Fehéroroszországban két helyen is leszállít minket egy bizottság. Elrendelik, hogy vetkőzzünk le derékig, és emeljük föl mindkét kezünket.

Fülöp Sándor vázlata hazatérésük útvonalárólTehát még nem vagyunk szabadok. Még rendelkeznek velünk (miután a jelgavai

hadifogolytáborban „véglegesen” átszűrtek minket hazabocsátásra). A hónaljunkra kíváncsiak. Egyikünket magukkal is viszik, mert a hónalján forradás van. Bizonyítsa be a szerencsétlen, ha tudja, hogy az nem a hírhedt német SS alakulat vércsoporti

bejegyzésének utólagosan eltüntetett nyoma, hanem egy kivágott tályog maradványa. Ő velünk már nem jöhet haza. Újabb bizonyság: nincs olyan hazabocsátandó hadifogoly-csoport a Szovjetunióban, amelyből vissza ne tarthatnának egyeseket még útközben otthonuk felé is. A kommunista rendszerben senkinek sincs meg a biztonsági érzése, mert mindenki gyanús (lehet), aki él, s a puszta gyanú már elegendő ok a bűnhődésre…

A következő nagy vasúti csomópont Baranovicsi. Itt a csajkánkba vételezett apró, sós halakat osztogatjuk ingyen a helybélieknek. Mondja még valaki, hogy a hadifoglyokról nem gondoskodnak eléggé!…

Baranovicsi után Lunyinec vasúti elágazással már közel van az ukrán határhoz. Útirányunktól jobbra 45-48 kilométerre esik Pinszk városa, jóval nagyobb az elhagyott Lunyinecnél. A Pinszki-mocsarak itt is uralják a tájat. A tengerként elterülő belvízi rengetegből csak náderdő és a vasúti töltés emelkedik a víztükör fölé.

Már Ukrajnában vagyunk. Újabb vasúti gócpont következik, ahol órákat veszteglünk. A város neve Szarni. Itt le is szállnak sokan közülünk néhány percre…

Rovnónál is sokat pihen szerelvényünk, mint minden vasúti elágazásnál. Egyikünk meg is jegyzi, hogy szabotálják a hadifoglyok hazatérésének ötéves tervét. Eljutunk az apáink első világháborús elbeszéléseiben sokat emlegetett Lembergbe (ma Lvov). Alighogy elhagyjuk a várost, kékesen ködlik elénk a Kárpátok vonulata. Mögötte van csonkítottan ezeréves otthonunk azokkal, akiket érdemlegesen vagy érdemtelenül szeretünk…

Sztrij után Stanislaw (későbbi neve Ivano Frankovszk) következik, majd onnan Delatin már a Prut völgyében. Bent vagyunk a Kárpátokban. Erdős hegyoldalak, csillogó hegyi patakok és a fenyőgyanta illatának jól ismert világa tárul elénk. Itt vonultunk le Kőrösmezőről gyalogmenetben az arcvonalig, 1944 tavaszán. Hucul erdei munkások tüze lángol az esti szürkületben. Szinte érezni a nyers fenyőfa füstjét.

– Jó utát, mágyár! – kiáltják felénk integetve. Ennél többet nemigen tudhatnak magyarul, de kevés szóból is sok érthető…

Jaremcsánál elakadunk. A megáradt, de már apadó Prut mormolása altat el. Egész éjjel állunk. Miért? Másnap reggel tudjuk meg, hogy az „utunkat elálló” vasúti híd pilléreit megrongálta az áradás. Vissza kell térnünk Strijig, hogy onnan más úton jussunk túl a Kárpátokon. Lehangoló érzés visszafelé utazni otthonunk kapujától. Az emiatti késedelem is bánt minket.

Következik tehát ismét Delatin, Stanislaw és végül Strij. Innen honfoglaló őseink Árpád vezette hadának útján, a meglehetősen kopárrá tarolt, agyagos talajú Vereckei-hágón ereszkedünk alá Munkácsba. Itt is kiadósan áll vonatunk. Az állomás körül munkácsi magyarokkal találkozunk. Hozzánk, magyar tisztekhez bizalmasok. Azt mondják, nem irigyelnek minket, mert határ ide, határ oda, sorsunk közös az övékével.

További útirányunk: Beregszász, Nagyszöllős, Huszt, Técső. Innen egy jó darabig a Tisza mentén közvetlenül a szovjet-román határ mellett visz minket a vonat. Úgy látszik, hogy maga a természetadta Tisza nem biztonságos államhatár, mert kettőzött szögesdrótkerítés húzódik a folyó jobb partján. A drótsorok között fölgereblyézett homok van, és szakaszonként magas őrtornyok állnak, rajtuk fegyveres és távcsöves határőrökkel. Vajon az egész Szovjetunió szögesdrótsövénnyel körülzárt láger, rengeteg különféle belső lágerével együtt?…

Júniusa 20-21-re virradóan robogunk át a Tisza határhídján Máramarosszigetre, s a hadifoglyokat hazairányító táborba vonulunk be. Ott Magyarországról jött (-ment) kommunista agitátorok körvonalazzák azt a nagyszerű jövőt, amiért a jelenlegi, háború okozta nehézségeket majd le kell küzdenünk a Párt bölcs, előrelátó vezetésével.

VI. 21. hétfőKét asztal áll a tábor vadgesztenyefáitól árnyas udvarán. Sorsdöntő asztalok. Az

egyiknél azok iratkoznak fel, akik Magyarországra szándékoznak „hazamenni” függetlenül attól, hogy hol születtek és laktak, de a magyar hadseregben szolgáltak. A másik asztal azokat az erdélyi

magyarokat várja, akik a román állampolgárságot választják. Én a román asztalnál iratkozom fel két okból:

1. mert Kolozsvárt születtem, kolozsvári lakos vagyok, és ott vannak legközelebbi hozzátartozóim, és

2. mert hittem abban, hogy magyar nemzetiségi, illetve emberi jogainkat a megváltozott (agyonlózungolt) politikai helyzet teljes mértékben fogja biztosítani.

VI. 22. keddEbéd után egy román hadnagy jön be a táborba, és kíséri ki a táborból azokat, akik a

román állampolgárság mellett döntöttek. Egy laktanyába vezetnek bennünket. Délután ingyenes mozielőadást nézünk meg. Csak a híradóra emlékszem: Titót mutatják (akkor még) dicsőítése csúcsán. Este meleg vacsorát kapunk, valamint útravalóul egy napra való hideg élelmet (kenyeret, túrót, nyári szalámit és lekvárt). Szalmával borított padlón alszunk el az emeleten, egy üres teremben.

VI. 23. szerdaKora reggel már az állomáson vagyunk, kezünkben a lakhelyünkre kiállított

menetlevéllel. Azt lepecsételik a pénztárnál. Nemsokára indul vonatunk. Távolról sem érzek akkora örömöt, mint amekkora bánatot éreztem egy évvel ezelőtt, amikor Ventspilsben kimaradtunk a hazaszállítandó csoportból. Inkább kíváncsiságot érzek: milyen meglepetéseket tartogat számomra a nagy változás?

Egy útszakaszon rövid időre még visszatérünk a Szovjetunióba (Técső, Huszt, Nagyszöllős), s Halmitól kezdve és folytatólag már szűkebb hazánk területén utazunk tovább a Szatmár, Nagybánya, Dés, Kolozsvár vonalon. Útközben egy román falusi embernek 200 lejért adom el német katonaköpenyemet. Fogalmam sincs arról, hogy mennyi a vásárlóereje ennek az összegnek, de van már némi román pénzem. A köpenyre viszont nincs többé szükségem. Holnaptól fogva civil vagyok!

VI. 24. csütörtökre virradóanÉjfél után érkezünk haza, Kolozsvárra: Bernád Zsigmond, Dobri János, Fülöp Sándor,

Kató Kázmér, Kiss Gábor, Lőrinczi Ferenc, Mihályfalvi Miklós dr., Nagy Vilmos dr., Nóvák Miklós, Pócsai Károly és Székely András.

Szerencsés utat kívánva a Marosvásárhelyig tovább utazó Daróczi Lacinak, meg a Székelyföld felé tartó többi volt hadifogoly-társainknak, leszállunk a vonatról, és körülnézünk. Első benyomásunk nem öröm, hanem lehangoltság. Az 1944. június 2-i amerikai szőnyegbombázástól még romos az állomás épülete és annak környéke. Csak a törmeléket takarították el úgy-ahogy. Imitt-amott sápadozik egynéhány villanykörte a sötétben. Valamennyien a Főtér felé megyünk, a szőnyegbombázástól egészen a Szamos hídjáig romos utcán. Sehol egy lélek útvonalunkon. A régi vashídnak nyoma sincs. Áthaladva az ideiglenes póthídon, nemsokára ott állunk a Mátyás-szobornál testületileg. A Szent Mihály-templom zárva. Ilyenkor nem térhetünk be. Hazatérés előtti fogadalmunknak a templom falain kívül a szobor talapzatánál teszünk eleget. Egy hálaadó ökumenikus miatyánkot mondunk el szerencsés hazatérésünkért, majd egymástól elköszönve széledünk el. Ki-ki a maga otthona felé tart. Így végződött keresetlenül kalandos utazásom Kolozsvártól Clujig.

A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG JEGYÉBEN

Letartóztatás! Komédia

1956. november másodikára virradó éjjel az Államvédelmi Osztály (Securitate) gyergyószentmiklósi őrsének parancsnoka, Bartis nevű főhadnagy, két géppisztolyos milicista kíséretében házkutatást tartott lakásomon, és letartóztatott politikai vétség miatt. Arra a kérdésemre, hogy mivel vádolnak, kitérő választ adott. Annyit közölt, hogy ügyem tisztázására vizsgálati fogságba visznek, de azt se mondta meg, hogy hová. A házkutatásnál önként átadtam neki hat darab kéziratos füzetet azzal a megjegyzéssel, hogy ne töltse fölöslegesen idejét a házkutatással, mert ami érdekelné a Securitátét, azt e füzetekben saját kezűleg írtam meg. Át is vette e füzeteket, s a további házkutatás csak arra szorítkozott, hogy fölleltározza ingóságaimat, s a jegyzőkönyvet aláírassa velem is, majd átadta háziasszonyomnak azzal a meghagyással, hogy ezt a benne föltüntetett holmimmal együtt köteles megőrizni visszatértemig. Lakásomról a gyergyószentmiklósi őrsre vittek, s onnan reggel dzsipre ültettek. Ditrón keresztül az útirányból láttam, hogy a Maros mentén haladunk, de azért meg akartam bizonyosodni arról, hová visznek. Gondoltam, hogy az engem kísérő állambiztonsági altiszt ezt nekem nem fogja megmondani, hanem „majd meglátja” lesz a válasza, ezért úgy tettem föl neki a kérdést, mintha már tudnám, hová megyünk:

– Hány órára érkezünk meg Marosvásárhelyre?– Öt óra körül ott leszünk – felelte.Útközben volt időm eltöprengeni azon, vajon mi telíthette a rendszerrel szembeni,

lojálisnak éppen nem mondható magatartásomat annyira, hogy emiatt le is tartóztattak? Azonban sejtelmem se volt arról, hogy mi lehet a konkrét vád ellenem. Annyi biztos volt, hogy a magyarországi forradalom nyomán indulhatott meg egy letartóztatási kampány a már szemmel tartott, politikailag kifogásolható személyek ellen, a többiek megfélemlítésére. A Securitate régóta figyeltetett. Túlságosan szabad szájú voltam kollégáim körében, söt tanítás közben is megengedtem magamnak nemegyszer ironikus, (egyértelműen) kétértelmű megjegyzéseket a szovjet hatalomra, meg a kommunista uralomra vonatkozólag. Ilyen természetű szójátékokat is rögtönözgettem. Azonban a katedráról minden esetben didaktikai célt (belső szemléltetést) is szolgált egy-egy effajta kiszólás „cél szentesíti az eszközöket” elvén. A tanügyi kádereket a párt részéről nyomatékosan utasították arra, hogy a tanítás anyagát politizálják meg, „aktualizálják” a tanórákon. Csakhogy azilyenközhelyi”megpolitizálások” erőltetettségüknél fogva unalmasak mind a tanár, mind a tanulók számára. Pszichikai fűszerezetlenségük miatt nem alkalmasak a megtanulandók appercepciójára. Didaktikailag az az eljárás jó, ami meghökkentő, sőt adott esetben (nem morálisan!) tilos is. Hát én bizony meg-megpolitizáltam tananyagomat a magam módján. Óráim közismerten hangulatosak voltak. Amennyire lehetett, szórakoztatók. Élveztem azokat és élvezték hallgatóim, tanítványaim is. Ami pedig a tananyag elsajátítását illeti, munkám igen eredményesnek bizonyult. Tanítványaim többsége kedvvel tanulta az orosz nyelvet.

Lehettem jó didakta, ha kommunista szempontból rossz nevelő voltam. Egyik jellemző példája „politikai balfogásaimnak”: az orosz nyelvet még csak kezdő fokon tanulók között a xoporn (ejtése kb. khárós, jelentése: jó) szónál megjegyeztem: „Ami az orosznak jó, az a magyarnak káros”.

Fülöp Sándor letartóztatása előtt, 1956-ban

Más alkalommal az egyetemen egyik filológiai hallgatóm ugyancsak kezdő fokon megkérdezte az adni szó jelentését, így magyaráztam meg:

– Bizonyára látott már orosz katonát, s ha nem is, tudnia kell erről a már szállóigévé érdemesült imperatívról: „Add az órát!”, vagyis „Gyerünk az órával!” Nos, ennek infinitívusa a kérdezett szó!

S fölírtam a táblára.Egyetemi lektor koromban figyelmeztetett egy ízben négyszemközt Ősz Dénes, a

romanisztikai tanszék egyik professzora:– Kolléga, vigyázz, mert az hírlik rólad, hogy te ex cathedra olyan kijelentéseket teszel,

amelyek sértik a Szovjetuniót, és vannak hallgatóid között olyanok, akik ezt nem nézhetik jó szemmel.

Nem úgy mondta, hogy az egyetemi hallgatók között (is) vannak beszervezett besúgók.

A szekusok markában

November 2-án, sötétedéskor érkeztünk meg Marosvásárhelyre. Bekísértek az állambiztonságiak fogadó, helyesebben fogdaépületébe. Az előtérben állt egy főhadnagyi rendfokozatú zömök, barna ember. Szőcsnek hívták. Ö volt a fogdaparancsok, illetve főfoglár. Később Bölénynek neveztük őt magunk között. Én lettem a száraz keresztapja. Jó estét köszönök oda a Bölénynek, de ő rámbődül:

– Forduljon arccal a falnak!

Odafordulok, s várom a történendőket. Nemsokára vállon ragad egyikük, és cókmókostól, azaz hátizsákostól bezár egy kis állófülkébe. Ott várakozom az égő villanykörte alatt mintegy másfél órát, amire értem jön egy őrmester, és a raktárba vezet. Ott leadom hátizsákomat, megmotoznak, elveszik órámat, töltőtollamat, mindent, a rajtam levő ruházatomon kívül. Télikabátom, sapkám, sálam, bőrkesztyűm is ott marad. Holmimat fölleltározták és aláíratták velem. Ennek végeztével szemüveget tettek szememre, olyasfélét, mint amilyen a motorkerékpárosoké, csak ez vakszemüveg volt, azaz semmit se láttam vele. Kísérőm vállamra tette kezét és diktálta:

– Most jobbra fordulunk, most lassítsunk, mert lépcsők következnek lefelé, számolja itt a lépéseket, négyet, most balra térünk stb.

Mindezt nagyon halkan, alig érthetően mondta. Elég hangosan közöltem vele, hogy nem értettem, mit mondott.

– Pszt! – figyelmeztetett – Itt nem szabad hangosan beszélni.A már fogva tartottaknak a folyósóra nyíló cellasorai között jártunk. Egyszer csak

megállunk. Ajtót nyit. Egy kis cellába lépünk be. Ott leveszi fejemről a vakszemüveget. A cellában villanykörte égett. Az ajtó mellett rámutatott egy csengőgombra és így szólt:

– Ha szüksége van valamire, nyomja meg ezt a gombot. Mindjárt hozom az ágyneműt is. Vacsorát most még nem kap, mert elmúlt a vacsoraosztás ideje.

Kilépett, reám zárta az ajtót, én pedig körülnéztem cellámban. Volt benne két keskeny betonpriccs, tetejükön ráerősített vastag deszkalappal, s ezeken egy-egy csupasz matrac. A cella mélyén, a két priccs között egy ugyancsak betonalapzatú tömör asztalka állt, rászerelt vastag fa asztallappal. A priccsek fölött a falba erősítve két-két rövid ruhafogas volt. A bejárat fölött pedig volt egy, a folyósóra nyíló kettős ablaktábla homályos üvegekkel, de olyan magasan, hogy azokat nyitogatni-csukogatni, s természetesen onnan a folyósóra ki is lesni, nem lehetett. Ezek az ablakszemek félig nyitottak voltak. Innen áramlott be a folyosó „légkondicionált” levegője a szellőztethető fogda térségéből, ahol a cellák sora állott. Cellámnak hossza négy lépés volt.

Kisvártatva „rabszolgám” (tisztnek tisztiszolga, rabnak rabszolga dukál!) meghozta ágyneműmet: egy alsólepedőt, egy pokrócot meg egy fejvánkost. Magam pedig róttam előre-hátra négylépésnyi cellámat azon töprengve, hogy miféle súlyos bűntettel veszélyeztethettem egymagamban a kommunista államhatalmat, amiért ilyen biztonságos helyen őriznek. Gondolkoztam bizony azon, hogy mit is mondjak kihallgatásomkor, vagy miféle vallomást akarnak belőlem kisajtolni.

Miért?Nem tartott sokáig lelkiismeretvizsgálatom. Ismét nyílik a purgatórium ajtaja,

szememre kerül a vakszemüveg, és fölvezetőm kísér az első kihallgatásra. Kanyargunk jobbra-balra, lépcsőkön le, majd belépünk egy ajtón csak úgy „vaktában”. Lekerül szememről a vakszemüveg, s valami irodaszerű szobában állok. Egy asztal mögött egyenruhás fiatal szekus főhadnagy ül. Tekintetében nem látok semmi fenyegetőt. Köszönök. Visszaköszön, leültet s mondja:

– Fábián Lajos főhadnagy vagyok.Magam is bemutatkoznék (így illenék), de leint:– Ne siessen. Tudom, hogy kicsoda. Most veszem föl személyi adatait, és csak akkor

beszéljen, ha kérdezem.Az íróasztal előtt, de attól két-három méterre ülök egy támla nélküli és a padozathoz

rögzített széken (az állambiztonságiak biztonságán). Megtörténik a „protokolláris” bemutatkozás személyi adataimmal együtt, amelyet aláírásommal hitelesítek, majd kérdezi:

– Tudja-e, miért került ide?– Ezt én is szeretném tudni – felelem.

– Annyi vallanivalója van, hogy azt se tudja, melyikkel kezdje?– Bár így volna! Akkor nem volna az az érzésem, hogy ártatlanul hurcoltak ide.– Mi ok nélkül senkit se hurcolunk ide. Gondolkozzék efelől a cellájában. Lesz ideje rá

átgondolni, mikor és hogyan történt az, amit tett, s a legközelebbi kihallgatáson máris beszámolhat róla. Annyit elárulok bíztatásként, hogy följelentés alapján tartóztatták le. A följelentés szerint maga lázított a szocialista rendszer ellen. Emiatt pedig börtönbüntetés vár magára. Őszinteségétől függ börtönbüntetésének mértéke. Most elmehet.

Jóformán ki se mondta Fábián, hogy mehetek, nyílik az iroda ajtaja, belép a kísérőm, föligazítja vakszemüvegemet, és cellámba vezet vissza. Ő nem volt jelen kihallgatásomon, hanem kint várakozott. Honnan tudta tehát, hogy mikor nyithat be értem? Ez mindig így volt a további kihallgatások során is, amíg egyszer ráeszméltem. Vallatom asztalának lapja alatt elektromos kapcsológomb volt, s amikor azt megnyomta, az odakint kigyulladó fény jelezte fölvezetőmnek, hogy jöhet értem. Ugyanígy működött cellám „villanycsengő-gombja” is. Csak a cella számát világította meg valahol a jelzőtáblán, hogy a szolgálatos őr tudja, melyik cellához hívják. Mindig legalább két őr ténfergett a cellák előtt. E fegyőrök papucsosan vagy tornacipősen osontak a folyosókon, hogy lépteik ne kopogjanak, s egymásnak is csak sziszegtek, kígyók módjára a kísérteties csöndben. A csönd eme purgatóriumában nagyon respektálták cerberusaink államellenes vétkeinket számba vevő introspektív nyugalmunkat. Még a cerberusoknak sem engedtetett meg a csöndháborítás, hát még nekünk, az alvilágiaknak! De hogy bűneink töredelmes, őszinte meggyónására buzdítsanak, nagy ritkán – nehogy megszokottá váljék – föl-fölrázogatott néhány percig tartó, a csöndet megtörő lárma.

Pár napig tartott már cellámban lelkiismeret-vizsgáló meditációm, amikor egyik este velőtrázó üvöltés és botütések hangos pufogása riasztotta meg temetői nyugalmunkat. Puffant egyet a bot, s erre következett az artikulátlan ordítás. Mindez olyan szabályos ritmussal, hogy a mesterkéltség, a színjátszás gyanúját keltette bennem. A bot pufogása is úgy hatott, mintha csak tömött matracot porolnának. Nem lehetett ez természetes verés. Ha valakit vernek, a fájdalomérzet folyamatos. A zúzódások azután is fájnak, miután a botütés lecsapott. Az így megkínzott ember egyfolytában jajgat, sőt könyörög hóhérainak, esetleg hangoztatja, hogy ártatlan, vagy ígéri, hogy vallani fog.

Később beigazolódott, hogy ez valóban csak lelkimasszázs, vagyis az egyik primitív, megfélemlítő szekus trükk volt. Természetesen voltak valódi verések vagy az emberkínzás más módjai is a Securitátén, de nem ilyen demonstratív módon.

Kimerültségem ellenére „zártkörű” hajlékom első éjszakáján a kihallgatás után sokáig kerülgetett az álom. Azon töprengtem, hogy ki lehetett a följelentőm, és lesz-e erkölcsi bátorsága, mint vádló tanú velem szembenézni. Ekkor egy tettre döbbentem rá, amit valóban elkövettem, s amire valóban ráüthetik a fenn való rend elleni lázítás vádjának (meg)bélyegzőjét. Annyira bíztam környezetemben, hogy ennek lehetősége csak most fordult meg a fejemben.

Október 24-én már tudtuk, hogy Budapesten kommunistarendszerellenes forradalom tört ki, és a magyar Dávid szembeszállt a szovjet Góliáttal. Kicsiny nemzetem világraszóló nagyságától hevükén léptem be az egyik tanterembe, ahol a köszöntésemre fölállott tanulók egyike nem emelte rám a tekintetét, hanem a padjára nézett le. Rászólok:

– Ne lógasd a fejedet, fiam! Te is magyar vagy. Mi, magyarok, emelt fővel állhatunk most a világ előtt, s a világ csodálkozó szemmel tekint föl ránk, hős nemzetünkre. Példátlan történelmi napokat él át a magyar nemzet.

Az egyik tanuló megkérdezi:– Igaz-e, tanár elvtárs, hogy Magyarországon szovjetellenes fölkelés van?– Igaz, fiam.– És akkor nem fogjuk tanulni az orosz nyelvet itt sem?

– Ha itt is sor kerül erre, akkor nem. De addig végezzétek a kötelességeteket. Ez a ti dolgotok.

Hogyha valaki emiatt jelentett föl, nem ok nélkül jutottam ide. Ha emiatt börtönöznek be, vigasztalni fog az a tudat, hogy nemzetemmel vállalt szolidaritásomnak vagyok áldozata, mártírja.

Másnap korán reggel az egyik szolgálatos fogdaőr végigzörgette a cellaajtókat „desteptarea” – ébresztő felszólítással. Ajtót nyit, bead egy fél vödör langyos vizet surlórongyostól, amellyel cellám cementpadlózatát kellett fölmosnom. Az önkiszolgálás után nemsokára újra ajtót nyit, rám helyezi a vakszemüveget, és egy mosdó-vécé-helyiségbe vezet mosakodás és egyéb szükségletek elvégzésére. Otthagy magamra kb. öt percig, majd beszól, hogy készen vagyok-e, és visszakísér cellámba. Úgy hét óra tájt adják be a reggelit, az ún. tereset (terei), azaz enyhén cukrozott híg kukorica-darakását, amely éppen, hogy bepiszkolta pléhtányérom fenekét. Elfogyasztása után még éhesebb lettem.

Kora délelőtt ismét nyílik az ajtó, belép egy szekus foglár, kezében vakszemüveggel, rám igazítja azt és közli:

– Kihallgatásra viszem.Most sokkal rövidebb utat tettünk meg a kihallgatáshoz, mint tegnap este. A szobában

az asztal mögött egy másik szekus tiszt ül századosi egyenruhában. Puffadt képű, jól megtermett, gunyoros viselkedésű pökhendiség. Nem nevezte meg magát. Ennyire nem ereszkedett le hozzám. Magamban Buftinak kereszteltem el őt. Utólagosan tudtam meg, hogy Biharinak hívják (valószínűleg konspiratív név).

– No, miért került hozzánk, Fülöp úr? Nem lett volna okosabb otthon csücsülnie a f…án, mint a mi munkánkat itt szaporítania?

Arrogáns magatartása fölpaprikázott, s az ő modorában finomkodtam vissza:– Igazán sajnálom, százados úr, hogy én is egyike lettem munkáltatóinak, hogy ne így

mondjam: megélhetési forrásainak.Szándékosan nem kapitány, hanem a magyar hadseregben használatos százados úrnak

címezgettem. Nem kérte ki magának, pedig láttam rajta, hogy fintorogva fogadja.– Magának mi a foglalkozása? – kérdezte, mintha nem tudná.– Tanár vagyok.– Hol végezte el az egyetemet?– Csak végeztem eddig, de el még nem. Másodéves hallgatója vagyok a Bolyai

Tudományegyetem levelezői tagozatának orosz nyelv- és irodalomszakán.– Akkor hogy meri magát tanárnak nevezni, ha nincs még diplomája? >– Engem az Oktatásügyi Minisztérium nevezett ki tanárnak, nem én saját magamat.– Szóval tanár diploma nélkül.– Úgy, ahogy lehet valaki százados is a katonai akadémia elvégzése nélkül.– Reám akar ezzel célozni?– Dehogyis. Ha mégis talált, elnézését kérem, hiszen a százados úr nem közölte velem

iskolai végzettségét.– Ember! Hogy beszél maga velem?– Csak úgy, amint ember emberrel beszélhet emberileg bántó és sértegető szándék

nélkül.– De maga le van tartóztatva.– Akkor is ember vagyok.– Miféle iskolában tanárkodott?– Többek között Kolozsvárt a Bolyai Tudományegyetem nyelvészeti karának orosz

tanszékén is, mint egyetemi lektor. Tanítottam tanári diploma nélkül, de minisztériumi kinevezéssel, sőt protekció nélkül. Még csak párttag se voltam, se politikai érdemeim nem voltak a múltban.

– Horthyéknál sem?– Sehol. Igen fiatal voltam ahhoz, meg nem is érdekelt a politika. Sem akkor nem

érdekelt, se most sem érdekel.– Még egyetemen is tanított? Miért süllyedt olyan mélyre, hogy most ide jutott?– Olyan alávaló hely a Securitate, hogy itt lenni szégyenletes dolog?– Ha ártatlannak bizonyul, nincs oka szégyenkeznie.– Nem magamra gondolok, százados úr.– Nem azért rendeltem magát ide, hogy szellemeskedjen. A maga helyzete ehhez

túlságosan komoly. Önéletrajzi adatairól kell beszámolnia, amit írásba foglalok, és azt ellen is őrizzük. Kérdéseimre ezért őszinte válaszokkal tartozik. Milyen nyelven kéri kihallgatásait? Románul-e vagy magyarul?

– Magyarul kérem, mert anyanyelvemen tudom a legkönnyebben és félreérthetőség nélkül, szabatosan kifejezni mondanivalóimat.

Nekifog kérdve kifejtett önéletrajzom megírásához. Amikor befejezte, átadja nekem, hogy olvassam át és írjam alá. Olvasom eléggé primitív írását, s közben meg-megcsóválom fejemet.

– Miért rángatja a nyakát, tanár úr? Görcse van, vagy nehezen megy az olvasás?– Nem, százados úr, csak sok benne a helyesírási hiba.– Üljön csak nyugodtan a f.. .án! Maga itt nem tanár, hanem vádlott, s mint ilyen, lesz

rá gondunk, hogy magát tisztességre tanítsuk.Bufti az asztallap alá nyúlt. Elővezetőm belépett, fejemre illesztette a vakszemüveget és

visszakísért cellámba.Déli egy óra tájt adják be ebédemet. Valami híg levest meg kevés káposztafőzeléket,

még kevesebb hússal. Adnak egy tenyérnyi szelet kenyeret is hozzá. Megebédelek, s utána arra gondolok, hogy most jönne jól egy kiadós ebéd. Ebéd után végignyúlok a priccsen, de nemsokára villan ajtómon a lesőke, majd beszól az ügyeletes foglár:

– Üljön föl! Feküdni csak takarodó és ébresztő között szabad.Váltakozva sétálgatok, meg üldögélek, és elmélkedem. Reménykedem, hogy rövidesen

szabadlábra helyeznek. Az egész letartóztatási komédia biztosan azért történt, hogy engem és másokat is megfélemlítsenek a magyarországi események nyomán.

Esti hét óra körül vacsorázunk meg. Inkább a „meg” igekötő nélkül. Egyfogásos, sovány ez a vacsora, egy szelet akkorka kenyérrel, amelyet egyből a számba gyúrhatok. Nincs már cigarettám sem, ami némileg elverné éhségérzetemet. Legalább könnyű álmaim lesznek, könnyű gyomorral. Kínoz a magány is. Alig várom már a jótékony takarodót. Amíg alszom, nem érzem, hogy rab vagyok. Cellám elég meleg ahhoz, hogy legalább nyugodtan alhassam. Ekkor rám nyitják az ajtót. Megjelenik a smasszer. Kezében lóg a „motorozó” vakszemüveg.

– Éjjeli kihallgatás? – kérdezem. –Jöjjön csak velem! – feleli.Megyünk, kanyargunk, lépcsőzünk, majd megállunk. Ajtó nyílik, és hűvös légáramlat

csap meg. Lekerül fejemről a „motoros” szemüveg, látóköröm kibővül, s egy elég nagy betonpadozatos szobában (?) állok. Minden bútorzata egy támlátlan csupasz fapad, s az egyik sarokban el-kerítetlen török véce egy ürülékkel szennyezett, fogantyú nélküli, vastag fadugóval ellátva. Vízcsapot sehol se látok. Kérdezem az őrt:

– Miért hozott ide?– Hevülés ellen itt fog aludni. Bihari kapitány elvtárs parancsára. Ha több is érdekli,

kérdezze meg tőle, amikor találkoznak.Reám zárja az ajtót, s én ott didergek egy szál vékony öltönyben matrac, lepedő, takaró

és fejvánkos nélkül. Nem jön már álom szememre. Ha leheveredem a kemény padra, s aludni próbálok, még jobban jár át a hideg. Mozognom kell. Sétálok, jobban mondva járkálok föl s alá, majd a padra ülök. Falnak vetem hátamat. Átüt ruhámon a nyirkos fal

hidege, érzi a hátam. Így se megy a pihenés. Folyó ügyeim sűrűn követelik rendezésüket a hideg miatt. A török véce fogantyú nélküli szaros fadugója mélyen ékelődik a lefolyóyukba. Hiába rugdosom. Csak billeg, de nem fordul ki helyéből. Kézzel kéne onnan kirángatnom. Ettől undorodom, mert vízcsap nincs, ahol ha szappan nélkül is, de kezet moshatnék. Két bakancsom közé fogom a fadugót jó szorosan, fölugrom, és így sikerül azt eltávolítanom a bűzlő lyukból. Sáfrányos lesz ettől a bakancsom, de legalább nem a kezem. Hajnal felé a nagyobb ügyes-bajos dolgomat is elrendezhettem papírforma nélkül.

Reggel nyílik az ajtó, s belép egy fehérköpenyes orvos Bölénnyel, a főfoglárral. Fölismerem az orvost: Kopeczny László, gyermekkori ismerősöm. A testvérbátyja, Kopeczny Zoltán félig-meddig barátom és klubtársam volt a KAC-ban. Együtt atlétizáltunk Kolozsvárt még 1938 nyarától. Teszem magam, hogy nem ismerem (föl), s ő is úgy tesz, mintha nem ismerne. No – gondolom –, sokra vitted orvosi tudományodat, hogy itt praktizálsz. Azt kérdezi tőlem:

– Van-e valami panasza?– Az, hogy itt vagyok, és gyakori a vizelési ingerem – mondom neki.– Majd kap orvosságot.– Ne gyógyszert adjanak, ha törődnek egészségi állapotommal, hanem ne tartsanak itt,

a hidegben.Távoznak. Egy fegyőr lép be utánuk. Kezében van egy vödör párolgó meleg vízzel,

meg egy jókora surlórongy:– Mossa föl a padlót, és takarítsa ki a vécét maga után. Ettől föl fog melegedni.Föl is melegedtem. Bakancsomról is letöröltem a gyalázatot. Csak kezeimet

szagolgatom gyanakodva e művelet nyomán. Próbálom elhitetni magammal, hogy tiszta kezű vagyok. Idehozzák a reggelit is. A szokásos tereset kapom a zománcozott pléhtányér alján. Azt kanalazgatom lassan. Tudom, hogy nem laktat jól, de legalább tovább élvezem édeskés ízét. A reggelihez nincs kenyér. Szerencsémre. Kezemmel kéne azt fogdosnom.

Reggeli után szabadulok ki innen. Vissza a „barátságos”, meleg cellámba. Azonnal a vécére kérezkedem. Ott tisztálkodhatom hideg vízzel meg szappannal is. Visszajövet után cellám priccsén üldögélve hátamat falnak támasztva bóbiskolok. Erre nincs tiltó rendelkezés.

Jó néhány napig nem visznek további kihallgatásra. Elhanyagolnak, vagy talán hagynak puhulni. Talán sok a „kliensük”, és nem érnek rá velem foglalkozni. Buftit nem is láttam többé. Valószínűleg megutált. Utálat vice versa.

Új gyóntatom jelentkezett, vagy inkább én nála: egy Moszkovics (vagy – vits?) nevű százados. Teljes ellentéte Biharinak, s nála jóval intelligensebb is. Modora után úriembernek vélném, ha nem volna szekus. Viselkedése kimért, de majdnem udvarias. Letartóztatásomkor a házkutatás nyomán elkobzott hat kéziratos füzetem iránt érdeklődik:

– Mi célból írta ön ezeket? Mire akarta e füzeteket fölhasználni? A válaszom:– Kérem, ha nem is mondom, tudják önök, hogy nem értek egyet sem a marxista-

leninista tanokkal, sem azok gyakorlatával.– Egymagában ez nem vétség – mondja ő – ha nem tevékenykedik a fönnálló politikai

rendszer és az államhatalom ellen. A gondolatszabadságot alkotmányunk is biztosítja.– Akkor is, ha ez a gondolatszabadság megtestesül szóban vagy írásban nyilvánosság

előtt? – kérdeztem.– Akkor is, de csak bizonyos keretek között – felelte. Folytattam vallomásomat:– Egyetemi tanulmányaim között szerepel a marxista-leninista ideológia is, mint

vizsgatárgy. Másrészt a tanügyi káderektől megkövetelik, hogy olvasmányaikról jegyzeteket, úgynevezett önművelődési füzeteket vezessenek, amelyeket fölötteseink időnként ellenőriznek. Ez az intézkedés már önmagába véve is megalázó az olyan értelmiségiek számára, akik kinőttek az iskolapadokból. Az emberben ellenérzést vált ki.

Nincs két egyformán gondolkodó ember. Csak az uniformisok egy- . formák, de viselőik már nem. Az emberi méltóság elvileg tiltakozik az ellen, hogy minden tant fönntartás nélkül vakon fogadjunk el, mintegy parancsra. Inkvizíciós eljárás, ha azt is megszabják, hogyan kell gondolkodniuk az embereknek. A vakhit, a fanatizmus, a más nézeteivel szembeni türelmetlenség legfőbb akadálya az emberiség értelmi technikai és társadalmi fejlődésének. Emberi voltomnál fogva nem azonosíthatom gondolatvilágomat mindazzal, amit a más akarata gondolkodásmódomba szándékszik betáplálni. Ezért vagyok kíváncsi a másféle emberek gondolkodásmódjára is, az ellentétes elvi álláspontokra, mert csak ezek tágíthatják értelmi látókörömet. Nemcsak arról írogattam, amit a marxizmus-leninizmus ideológiája kanonizált, és tőlünk számon kérnek, kizárva egyéb eszmeköröket, hanem ettől függetlenítve másféle füzetekbe is jegyezgettem. Tanulmányaim, olvasmányaim közben fölvetődött, azokkal ellentétes gondolataimat rögzítettem e „fekete”, ellenőrző szerveinkkel nem láttamozandó önművelődési füzetekbe, de csakis a magam szórakoztatására, ez vált hobbimmá, mint másoknál a verselgetés, naplóírás, rejtvényfejtés, bélyeggyűjtés stb. Asztalfiókomnak írtam e füzeteket. Tartalmukat nem közöltem másokkal, tehát nem követtem el ezekkel rendszer- és államellenes izgatást.

– Nyugodjon meg, hogy ezek a füzetek nem fogják vád tárgyát képezni a továbbiakban. Helyesbítek: nem ezek a füzetek azok, amelyek miatt önt vádolják, hanem egészen más valami, teljesen függetlenül ezektől.

Papírlapra följegyzett vallomásomat kezembe adta átolvasás és aláírás végett.Letartóztatásom óta már mintegy tíz napja voltam a Securitate vendége, amikor ismét

Fábián főhadnagy fogott ügyemet „tisztázó” vallatóra. Kétszer-háromszor is fölvezettek hozzá, de nem tért egyenesen a tárgyra, csak kerülgette azt. Annyit árult el, hogy valami írásom miatt tartóztattak le. Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. Tehát nem az én székely tanítványaim vagy azok szüleinek egyike-másika juttatott ide amiatt, mert közöltem és kommentáltam a magyarországi szovjetellenes fölkelést. Nem amiatt vagyok itt, amivel tényleg vádolhatnának, mert az ott csak szóban hangzott el. Nem akadt áruló közöttük egy sem. De miféle engem terhelő írásos bizonyíték juthatott el a szekusokhoz azon a hat füzeten kívül, amelynek kérdését itt már tisztáztuk Moszkovics századossal?

Úgy november közepén (pontos dátumra nem emlékszem) a hetedik vallatóra állítanak elő. Kérdezi tőlem Fábián:

– Még most se jött rá, hogy mit követett el? Most sem emlékszik arra, hogy mit írt le egy pedagógiai nagygyűlésen Gyergyószentmiklóson? Miféle gyűlés volt az, és milyen politikai eseményt tárgyaltak ott meg?

– Legutolsó alkalommal ez év augusztus végén tartottunk plenáris gyűlést. Tanévnyitó értekezlet volt, s én, mint a rajon orosz nyelvszakos tanárai pedagógiai körének vezetője vettem ott részt. Az időszerű világpolitikai kérdés pedig a kommunista párt betiltása volt Nyugat-Németországban. Ez ellen tiltakoztunk egyhangúlag.

– Mit írt le akkor egy cetli papírra?– Nem cetliztem. Volt saját jegyzetfüzetem.– Gondoljon csak néhány szóra, például „szüret, hasmenés”. Ezzel kapcsolatban semmi

se jut eszébe?– Fogalmam sincs róla, hogy mivel kapcsolatosak ezek a szavak. Gyergyóban

tudtommal szőlőt sehol se szüretelnek, de hasmenés fölléphet ettől függetlenül is.– Ne köntörfalazzon!– Nem tudom, hogy mit akar belőlem kihámozni. Kérem, vegye elő azt az írást,

amellyel engem vádolnak. Ha az megfelel a valóságnak, nem fogom letagadni, mert nincs értelme. Tudom, hogy azzal úgyse segíthetnék magamon, de lelkiismereti kérdés számomra, hogy rászolgáltam-e ennek a következményeire, vagy pedig valós ok nélkül vádolnak.

– Nézze csak (elővesz egy papírlapot). Ismeri ezt az írást? Rápillantok. Hát ezt még szeptemberben íratták velünk a tanári szobában, hogy számoljunk be egyénileg a rajon Tanügyi Osztályának arról, mivel foglalkoztunk szeptember 1. és 15. között. Szeptember elsejéig a nyári szabadságolás befejeződött és ettől kezdve minden tanügyi alkalmazottnak az iskolában kellett tartózkodnia hétköznapokon reggel 9-től déli 12 óráig. Én is megírtam a magam beszámolóját. Ezt a papírt teszi elém.

– Hát igen – mondom, – ezt én írtam. Jól emlékszem rá.Elővesz egy másik papírt. Egy jól összegyűrt és újra kisimított, kék tintával írott cetli

volt. Elhúzza a szemem előtt, hogy annak csupán a kezdő szavait sikerült kiböngésznem: „Pártunk és kormányunk miután a …” Csak úgy kapásból saját írásomra ismerek, s mondom:

– Ezt is én írtam bizonyára.Már jegyzi is papírra a vallomást: „Elismerem, hogy a fölmutatott, a dosszárban

szereplő két papíron levő szövegek saját kezemből származnak”.– No, ha beismerte, olvassa föl nekem, hogy mit írt ide. Emiatt jutott hozzánk maga.Elhűlve olvasom a kezem írásának vélt sorokat, de azzal a biztos tudattal, hogy most

látom először. Az ominózus szöveg ez volt szó, betű és írásjelek szerint:„Pártunk és kormányunk miután a Sovietunio hathatos támogatásával kinyalta Titonak

a segét, nyalják ki az enyémet is szüret után hasmenéskor, mert az egész egy alias banda, akik kiszipolyozzák a szerencsétlen népet.”

A papírcetli alja el volt szakítva recésen, de a fél betűkből még ennyi látható volt:„Elolvasás után tébd el”– Hát kérem, az utóbbi szöveg mégsem lehet az én írásom – mondom Fábiánnak, aki

már ragyog beismerő vallomásom miatt.– Hogy mondhat ilyent? Az imént ismerte föl ebben a keze írását.– Ismétlem határozottan. Ha én értelmiségi ember létemre így, ilyen kamaszosan, ilyen

primitíven próbálnék lázítani, akkor nem itt, hanem a pszichiátrián volna helyem, szkizofrénia kórismével. Vagyok annyira fölkészült, hogy ne mondjam, van annyi eszem is, ha a rendszer elleni agitálásra adnám fejemet, nem ilyen nevetséges módon tenném azt.

– De az írás az öné. Beismerte.– Úgy az enyém, mintha egy ruhatár fogasáról két egyforma felöltő közül nem a

sajátomat akasztanák le, adnák kezembe, s csak otthon derülne ki egy-két jelentéktelen eltérés miatt, hogy az elfogadott felöltő nem az enyém.

– Jól vált az esze. Miféle apró eltérésekből jött rá, hogy az, amit sajátjának ismert el, mégsem a magáé?

– Arról, hogy anyanyelvi műveltségem alapos. Jól ismerem a magyar nyelvtant és helyesírást. Álmomból fölébresztve sem írnám le diktálás után a „szovjet” szót, úgy hogy „soviet”, és a többi helyesírási hibától eltekintve többek között vesszőt is tennék az okhatározói alárendelő mellékmondat „mert” kötőszava elé.

– Maga szándékosan írhatta ezt így, hogy ne gyanakodjon senki önre.– Főhadnagy úr, az az érzésem, hogy önök nem tények, hanem föltételezések alapján

vádolnak. Én nem tanultam kriminalisztikát, mint esetleg ön nyomozói minőségében, de annyit mégis tudok, hogy a kézírás, az ujjlenyomat és a szag arra idomított kutyák segítségével elárulja a tettest. Hiába követnék el félrevezető szándékkal helyesírási hibákat kézírásomban. Nem ér az semmit. Célszerűbb volna írásom elferdítése vagy a nyomtatott betűk.

– Ön ezzel az érveléssel nem győz meg minket. Írását le is fényképezték nagyítva, tessék, itt van – veszi elő a dossziéból –, az írásszakértői véleményt is csatolták. Tessék elolvasni.

– Ha önöket nem is, de saját lelkiismeretemet meggyőztem arról, hogy ebben az ügyben ártatlanul vagyok itt.

– Kire gyanakszik, hogy írását hamisította?– Arra, akit nem ismerek, de írásomat ismeri, és hamisítani képes. Arra, aki erről a

hamisítványról még szakvéleményt is készíthet.– Szóval a Belügyminisztérium szerveire is.– Mindenkire, akinek ellenem koholt vádja miatt tiszta lelkiismeretem gyanakvásra

kényszerít. Engedje meg főhadnagy úr, hogy én is kérdezzek egyetlen dolgot.– Tessék.– Megtudhatom-e, hogy ki jelentett vagy honnan jelentettek föl?Erre Fábián elővesz a dossziéból egy kockás fél füzetlapot, amelyre lila tintával és

nyomtatott nagybetűkkel valaki román nyelven és természetesen keltezés meg aláírás nélkül a következőt írta:

„Ezt a papírost ezzel a pártunkat kormányunkat és a Szovjetuniót gyalázó szöveggel a zsebünkben (ín buzunarul nostru) találtuk meg a pedagógiai gyűlésen. Tartalma mélyen fölháborít minket. Követeljük és figyelemmel kísérjük a tettes kinyomozását és felelősségre vonását.”

E megjátszott följelentésből tehát nem állapítható meg, hogy hol, mikor és miféle pedagógiai gyűlésen találták azt meg, és kiket „háborított” föl annak tartalma. A gyalázatos, erkölcsileg gyáva, névtelen följelentő bosszuló szándéka kettős volt: nemcsak bebörtönöztetni, hanem egyúttal nevetségessé is tenni engem a nyilvános törvényszéki tárgyalásom e furcsa szöveggel.

A följelentő írással kapcsolatban meg is jegyzi Fábián:– Látja, ez a följelentés még minket is fenyeget, hogy végezzük kötelességünket, ne

hagyjuk elaludni az ügyet.Cinikus megjegyzését nem álltam meg szó nélkül:– Szorongatott helyzetben lehetett az állambiztonság helyi testülete ekkora

fenyegetésre. Jó, hogy sikerült kézre keríteniük a bűnbakot.Fábián elengedi füle mellett szavaimat, és így szól:– Ebből a följelentésből kiviláglik, hogy fennkölt irományát többen is olvasták, azaz áll

a közizgatás ténye. Ezt pedig nálunk két évtől hat évig terjedő fogházzal büntetik.– Okos utasításra tehette névtelen jóakarójuk, hogy a nyilvános izgatás vádjával

tartóztathassanak le. E följelentés azonban mégsem annyira okos, hogy ne sántítson logikailag, azaz, hogy ne mondjon ellent önmagának.

– Hogyan?– Nem veszi észre a főhadnagy úr sem, hogy a följelentés szavaival: „Ezt a papírost… a

zsebünkben találtuk meg…” Tehát eszerint közösen viselték nők s talán férfiak is ugyanazt a felöltőt ketten, hárman, esetleg tízen, húszan, százan is, hogy igazolódhasson a közlázítás ténye egyetlen kézzel írott, azaz nem sokszorosított példánnyal. Nem közszemlére kifüggesztett, lázító hangvitelű szövegről van itt szó, hanem csak egyetlen, de több személytől (!) közösen használt ruhadarab zsebébe dugott példányról. Álljanak elő igazolásul e följelentők, vagy közülük bár egyetlen valaki, s mondja nyilvánosan a szemembe, hogy ismeri ezt az írást. Legyen bár szemenszedett hazugság, elfogadom a vádat ártatlanságom tudatával, de látni akarom, ki az a „becsületes” megtaláló, aki nem merte aláírni följelentését, aki jobban fél tőlem, mint önöktől, az államhatalom őreitől. Ám, ha mégis én írtam volna e pornográf pamfletet, akkor se kenhető rám a nyilvános izgatás kísérletének sem a vádja, amennyiben a papír alján látható, helyesírásilag kifogásolható „Elolvasás után tébd el” fölszólítás világosan utal arra, hogy ez csakis egyetlen személyhez szólhat, de azzal a meghagyással: tépje össze, semmisítse meg ezt a blőd szellemeskedést. A névtelen följelentés ezzel ellentmondóan azt állítja, hogy több

személy kabátjának zsebében találták meg e szokatlan „agitációs” eszközt, amely annyira blamálja magát a szerzőjét, hogy ennélfogva a mondanivalóját nem is lehet komolyan venni, nemhogy rendszer- és államellenes izgatást látni benne. Elképzelhetetlen, hogy az államhatalom annyira félne ilyen primitív nyilatkozattól, hogy azt büntetésre érdemesnek tartaná. Itt valami nagyon zavaros, nagyon következetlen, esztelen gyűlölet, alattomos bosszúvágy lapít a háttérben.

– Van-e önnek ellensége? – kérdezte a vallatom.– Van. Egy nőszemély az illető, akivel egy ideig szorosabb kapcsolatban voltam. Egy

egzaltált nő.– Kicsoda az illető?– Úgysem érnék azzal semmit, ha megnevezném. Velem szemben ő az erősebb azok

révén, akik mögötte állnak. Az ő állítása vagy tagadása a mérvadó ügyemben. Egyszerűen letagadná, hogy van köze az én letartóztatásomhoz, s önök ezt fogadnák el.

– Minket ez a mese, amit ön is csak föltételez, de nem bizonyíthat, nem érdekel. Önt hadbíróság elé állítjuk, ahol joga van védekeznie, s ha a bíróság azt elfogadja, föl is menthetik.

Ezek után aláírtam az utolsó kihallgatásomon bejegyzetteket. A befejező mondat ez: „Előzőleg tett beismerő vallomásomat visszavonom a terhelő bizonyítékok ellenére.”

Hat év „javítófogház”

Néhány napig még szekuritátés koszton fogyókúráztam. Már nem a magányos cellámba kísértek vissza, hanem egy jóval nagyobba, ahol közös priccsen szorongtunk tízen: Frunda Károly marosvásárhelyi mérnök, Bagotai Gábor meg Bocz Ádám köpeci munkások, Kelemen Imre, Fülöp Sándor (velem hasonnevű), Tofán Sándor, Tofán Mihály, Tósa Mihály meg Magyari Ferenc szovátai munkások, valamint jómagam. Valamennyien „sikerrel” fölvételiztünk sorsdöntő bírósági tárgyalásunkra, vagyis lezárták kihallgatási dossziénkat. Itt még egy aktus várt reám. Lefényképeztek szemből, kétoldali profilbólj majd „zongoráztattak”, mint valami közbűntényest, vagyis ujjlenyomatot vettek mindkét kezem összes ujjáról.

November 24-én gépkocsival átszállítottak a törvényszéki fogházba. Ott egy másik, román értelmiségivel kerültem össze, a marosvásárhelyi Mera Justin nevű ügyvéddel.

A tartományi törvényszéki fogházban több napig vártam arra, hogy sor kerüljön hadbírósági tárgyalásomra. December tíz-tizenkettedike körül egy délután beszól a börtönügyeletes tiszt és közli, hogy másnap lesz a tárgyalásom.

– Akarok-e védőügyvédet fogadni, vagy megelégszem a hivatalból kirendelt védelemmel? – kérdezte.

Én visszakérdeztem:– Beszélhetek-e még ma az ügyvédemmel, hogy legyen ideje áttanulmányoznia

ügyiratomat a tárgyalásig?– Nem, csak a tárgyalás színhelyén – felelte a börtöntiszt.– Ha nem beszélhetek vele előzetesen, nem fogadok ügyvédet – mondom.Másnap reggel ötödmagammal csíkos rabruhába öltöztetve kísérnek át a szomszédos

épületbe, hogy méltóképp járulhassunk a szocialista törvényesség fóruma elé, a Securitate javasolta határozat ünnepélyes szentesítésére. Nem volt esketési szertartás. Egyetlen tanú se volt jelen, hogy eskü terhe alatt tegyen vallomást pro vagy kontra a politikai foglyok fölavatásán.

A hadbírósági tárgyalás elnöke Macskásy Pál őrnagy volt, egykori tordai szabósegéd. Két egyenruhás ülnök (asesor), az ügyész, meg a törvényszéki jegyző (grefier) ült Macskásyval a bírói emelvényen. A tárgyalás nyilvános volt, telt teremmel és kérésünkre

magyarul folyt. Csak az ügyész, meg hivatalból kirendelt védőm, Nagy Gergely nevű ügyvéd beszélt románul. Románul hirdettek ítéletet is.

Miután személyi adataimat kikérdezve azonosítottak az ügyiratcsomó alanyával, sor került a „bűntárgyalásra”, kérdés-felelet formájában. Az agitáció vádját azzal utasítottam vissza, hogy az úgynevezett corpus delictihez semmi közöm nincs, amint ezt már a Securitátén is kijelentettem. Kihallgatásom után az egyenruhás katonai ügyész szólalt föl. Műfölháborodástól tajtékzó, színészies vádbeszédében buzgólkodott rámutatni társadalom- és államellenes vétségem súlyosságára. A szocializmus veszélyes ellenségének minősített, aki pártunkat és kormányunkat, valamint a Szovjetuniót trágár szavakkal nyilvánosan gyalázta. Az agitáció eszközéről szakvélemény bizonyítja: az tőlem származik, s hogy tettemet ennek ellenére gyáván tagadom most, a törvényes eljárás szigorától való félelmemben ahelyett, hogy azt töredelmesen beismerném. Tettemet súlyosbítja az a tény, hogy visszaélve a párt és a tanügy irántam előlegezett bizalmával, mint oktató-nevelő követtem el. Többek között elmondta, hogy miután pornográf kifejezésekkel fűszerezett lázító célzatú cédulámat látványosan a földre dobtam (!) egy pedagógiai gyűlés termében, ki tudja, hányan olvashatták el egymás kezébe adva, amíg egy becsületes (!) ember följelentésével megakadályozta azt, hogy társadalomellenes bomlasztó ügyködésemet a továbbiakban gyakorolhassam. Kérte az agitáció paragrafusára eső (art. 327 al 3 C. p.) legsúlyosabb büntetés kiszabását számomra.

Védelmemre hivatalból megbízott ügyvédem (ügyrontóm) olyan balf… (szépítsem): balkezesen látta el föladatát, hogy csak ártott vele. Kérte: tekintettel büntetlen előéletemre, valamint arra, hogy föltehetően ittas állapotban ez csak egy meggondolatlan tett lehetett, ne hozzanak súlyos ítéletet. Úgy beszélt, mintha én beismerő vallomást tettem volna.

Ezek után az utolsó szó jogán ezt adtam elő:– Tisztelt Hadbíróság! Lelkiismeretem szerinti meggyőződésem, hogy egy

rosszakaratból, személyes gyűlöletből koholt vád miatt állok Önök előtt. Tudom, hasztalanul nevezném meg azt, akinek a bosszújára gyanakszom, ha ezt nincs módomban bebizonyítani. Letagadná, már csak azért is, nehogy őt vonják felelősségre hatósági félrevezetés miatt. Állításomat igazolja az ellenem megírt névtelen följelentés is. Hiába kérném fölkutatását és előállítását. Sokkal könnyebb engem letartóztatni egy előre kitervelt följelentés nyomán. Az ügyész úr maximális büntetésemet javasolta. A védőm pedig kérte büntetésem enyhítését. Nem értek egyet a védőm eljárásával. Én vagy maximális büntetést vagy fölmentést kérek az alábbiak figyelembevételével:

Rendszerellenes írásbeli közizg államhatalommal szembeni lázítás vádjával állok itt, egy névtelenül megszerkesztett följelentés alapján. Itt állok vádló tanú megidézése és kihallgatása nélkül. Itt állok, el nem ismerve azt, amivel vádolnak. Amiről nem tudok, azt nem ismerhetem el. A védelmemet ellátó ügyvéd úr föltételezi, hogy ittas állapotban írhattam úgynevezett lázító szövegemet. Sohase fogyasztok szeszes italt olyan mértékben, hogy ne legyek ura szavaimnak, tetteimnek, magatartásomnak. Ami pedig az engem terhelő aktacsomót illeti, az a meggyőződésem, hogy azt az ügyész úr belülről vagy nem is látta, vagy nagyon sietve nézte át, mert vádbeszéde ellentmond annak tartalmával. Nem tudom, mire alapozza törvényes vádlóm azt az elképzelését, miszerint én az állítólag általam megírt agitációsnak minősített szöveget a földre dobtam látványosan, hogy azt sokan mások is elolvashassák, mert az aktacsomóban található, lila tintával, nyomtatott nagybetűkkel román nyelven névtelenül megírt följelentés szavaival, amelyet a Secu-ritátén vizsgálati fogságom alatt nekem meg is mutattak, ezt a „corpus delictit” valakinek a zsebében, tehát szem elől rejtve találták meg, egyetlen személyre redukálódott följelentőim. Az is furcsa a följelentésben (am gásit in buzunarul nostru), hogy több személynek lehetett közösen hordott felöltője az, amelynek zsebébe ezt a lázítónak tartott bamba szöveget rejti valaki, akit ki kell nyomozni, hogy lakoljon érte. Az ügyész úr így

formulázza elképzeléseit: „Ki tudja, hányan olvashatták el ezt a gyalázkodást?” Engedje megkérdeznem: „Hányan is olvashatták el azt az egyetlen zsebben rejtőzködő egyetlen szöveget és nem valami sokszorosított röpiratcsomót?” És ha az ügyész úr által becsületesnek nyilvánított megtaláló jóvoltából olvashatták el sokan mások is, azt kézről-kézre adva, úgy az agitációt nem az az egyén, aki ilyesmit talán kamaszos csínytevő szándékkal valakinek a zsebébe csempészett, hanem a „becsületes” megtaláló követte el. Ezért bujkál a névtelenség mögött, ezért írta följelentését nyomtatott nagybetűkkel. Öt kéne emiatt letartóztatni, és bíróság elé állítani. Az ügyész úr becsületes embernek tartja azt, aki nem mer kiállni a párt, a kormány, a Szovjetunió reputációja mellett, hanem gyáván, a névtelenség alá rejti felelőtlen tettét. Ha ilyen „becsületes” emberekre támaszkodik a párt, ha ezeknek a szava hiteles, akkor… nem nyilvánítok véleményt, mert ezzel valós okot szolgáltatnék arra, hogy nyilvános agitáció miatt ítéljenek el in flagranti (halk kuncogás a hátam mögött jelen levő hallgatóság soraiban). Az ügyész úr figyelmét nyilván elkerülte a corpus delictiként szolgáló papíros alján az a félig eltépett mondat, amely így szól: „Elolvasás után tépd el”. Ha valóban tőlem származna is a vád „tárgyi bizonyítéka”, ez egyben azt is bizonyítaná, csakis egy személyhez szól, de azzal a meghagyással, hogy azt szakítsa össze, semmisítse meg, nehogy a más kezébe jusson. És ha ezt tettem volna is, e „bűntárgyat” csakis annak adom át, akiben megbízom, akiről tudom, hogy ebből nem fog közizgatási följelentést kreálni ellenem, aki ügyel arra, hogy ilyen papír ne jusson másokhoz. Hogyan bizonyíthatja ez a corpus delictivé avanzsált papírcetli még a nyilvános agitáció puszta szándékát is? Lehet-e bárkit is csupán föltevések, méghozzá olyan föltevés alapján vádolni, amely se logikailag, se pszichikailag nem helytálló? Nagyon sajnálom, hogy hivatalból kirendelt védelmemnek nem állt módjában minderre fölhívnia a tisztelt Hadbíróság figyelmét. Meggyőződésem, hogy a corpus delictiként szereplő írásomat ellenséges szándékkal hamisították vagy hamisíttatták. Az utolsó szó jogán kérem a tárgyalás elhalasztását. Kérem bár egyetlen vádló tanú előállítását azok közül, akik között állítólag lázítottam, s annak terhelő vallomása esetén az ügyész úr javasolta maximális büntetésemet, vagy pedig kellő bizonyíték hiányában való fölmentésemet.

Az egyik ülnök (asesor) olyan megértően bólogatott néhány perces önvédelmi beszédemre, hogy kedvező döntést vártam.

Szünet után hirdették ki az ítéleteket. Utolsónak ötünk közül én maradtam fölmenő sorrendben. Egyikünk két évet kapott, ketten három-három évet, egy pedig négyet. Villámcsapásként hasított belém a reám vonatkozó ítélet:

„A szocialista rendszer elleni agitációs tevékenység miatt, annak tagadása mellett, de a terhelő bizonyítékok figyelembe vételével a Katonai Bíróság határozata hat év javítófogház, amelynek letöltése 1956. november másodikával (letartóztatásommal) kezdődik, föllebbezési joggal az ítélet kihirdetésétől számított három napon belül”.

Föllebbezési beadványomra perem újratárgyalását engedélyezték, illetve rendelték el. Újratárgyalásra 1957. március 21-én vittek Kolozsvárra a szamosújvári börtönből. Ott kértem az írásszakértői ellenvéleményezést (contraexpertiza grafologicá). Ugyanis a vádat megerősítő, az ellenem valló tanú előállítását, amit én kértem, nem hagyták jóvá, arra hivatkozva, hogy egyedül a vád tárgyi bizonyítékának hitelessége dönthet ügyemben. Ha azt én írtam, és az a mások kezébe jutott, ezzel már elkövettem az agitációt. Még egy tárgyalást tűztek ki. Akkor már tudtam, hogy vesztett az ügyem. Magam ellen kért vádló tanút nem tudtak volna előállítani: azt reméltem, hogy ezen fordul meg minden.

Azt hittem, hogy nem olyan fekete az ördög, mint amilyennek festik…Kétségtelenül a politikai áldozatokra vadászó belügyi szervek hamisították meg

írásomat, ők is adták ehhez az írásszakértői véleményezést, és ugyancsak belügyi szervek vagy azoknak a befolyására, talán fenyegetésére fogják végezni az írásszakértői

ellenvizsgálatot. A Securitate élősködő hadának bizonyítania kellett, hogy dolgozik a szocialista állam védelmében, s ezért minél több „veszedelmes” ellenséget kellett kimutatnia, hogy igazolja létjogosultságát, sőt nélkülözhetetlenségét. Az 1956-os magyarországi szovjetellenes forradalom még aktívabbá tette ezt a legális terrorszervezetet. Magam is a rendszer (potenciális) ellenségének bizonyultam, s így a következő tárgyaláson meghozták ismét a maximális büntetés ítéletét: hat év javítófogház, mert az írásszakértői ellenvizsgálat „nem sikerült”. Fogadott román ügyvédem kitűnően látta el föladatát, de hiába… Meg se fellebbeztem ügyem újratárgyalásának elsőfokú ítéletét. Elegem volt a „szocialista igazságszolgáltatás” színjátékaiból.

Hat évig tartó politikai fogságom állomáshelyei: a.) Securitate: Marosvásárhelyt vizsgálati fogságban 1956. november 2-24.

b.) Börtönök: Marosvásárhely 1956. november 24-től 1957. február végéig, majd Jilava (három napig), s végül Szamosújvár 1960 tavaszáig.

c.) Munkatáborok: az Aldunánál Luciu-Giurgeni 1960 tavaszától ugyanazon év őszéig, majd Ostrov-Grádina, ahonnan 1962. október 31-én szabadultam büntetésem leteltével.

Azok a (főként magyar) személyek, akikkel hatéves politikai fogságom alatt hosszabb-rövidebb ideig együtt voltam szorosabb ismeretségben, s akikre még emlékszem több mint harminc esztendő eltelte után, névsor szerint a következők:

1. Antal Sándor ref. pap Zoványon; 2. Adorjáni Dezső ev. kántor Brassóban; 3. Ambrus József (István?) r. kat. pap; 4. András Ágoston (Gusztáv?) tanár Nagyváradon; 5. Ábrahám Miklós r. kat. pap Kolozsvárt; 6. Bagotai Gábor munkás Köpecen; 7. Balázs Imre képzőművész Marosvásárhelyt; 8. Bekmanbet Osman Ali dobrudzsai tatár tanító; 9. Bereczki András közgazdász Kolozsvárt; 10. Bochis, Alexandru gör. kat. pap Kolozsvárt; 11. Bocz Ádám munkás Köpecen; 12. Boda Gyula munkás (háromszéki?); 13. Both László („Toli gróf) kolozsvári; 14. Chertes Ioan gör. kat. püspök Kolozsvárt; 15. Csiha Kálmán dr. ref. pap, volt püspök Kolozsvárt; 16. Daday Zsolt, Csíkszereda; 17. Dávid Gyula irodalmár Kolozsvárt; 18. Diaca C. Dan egyet, hallgató Bukarest; 19. Dobri János (Janó) ref. pap, volt teológiai tanár Kolozsvárt; 20. Drohobeczki Attila kolozsvári lakos; 21. Erdő János dr. unit. pap, teológiai tanár Kolozsvárt; 22. Erőss Lajos r. kat. pap, nagyprépost Gyulafehérvárt; 23. Etves. Filip munkás Kolozsvárt; 24. Farkas Pál tanár Kézdivásárhelyt, 25. Ferencz Benjámin r. kat. pap Gyulafehérvárt; 26. Frunda Károly mérnök Marosvásárhelyt; 27. Fülöp Dénes ref. pap, Vártemplom-Marosvásárhely; 28. Fülöp György szobafestő-mázoló, Kolozsvár; 29. Fülöp Sándor munkás Szovátáról; 30. Fülpösi Jenő tanár; 31. Gazda Ferenc dr., tanár Kolozsvárott; 32. Grapini Florea kuláknak minősített földműves; 33. Gráser Edmund ev. pap, esperes; 34. György Endre tisztviselő Kolozsvárt; 35. Harai Pál r. kat. pap, jelenleg plébános Medgyesen; 36. Hatházi Sándor tisztviselő Kolozsvárt; 37. Ibrahim Esakay dobrudzsai tatár; 38. Kájel József egyet, hallgató; 39. Kelemen Imre munkás Szovátáról; 40. Korúmban Bendegúz ref. pap; 41. Kosza József r. kat. pap, ozsdolai születésű plébános Kézdivásárhelyt; 42. Kovács Bálint egyet, hallgató aradi lakos, 43. Krisztián Mihály (gyergyói?) munkás; 44. Lakó Elemér kolozsi születésű magyarszakos egyet, lektor Kolozsvárt; 45. Lőrinczi Mihály dr. unit. pap, volt teológiai tanár Kolozsvárt; 46. Magyari Ferenc munkás Szovátáról; 47. Magyari György jehovista Marosvásárhelyről; 48. Marosi Sándor tisztviselő Kolozsvárt; 49. Mera Justin jogász Marosvásárhelyt; 50. Murányi (alias Muresan) Béla jegyző Hidalmásról; 51. Nagy Benedek (Benci) egyet, hallgató, jelenleg az RMDSZ országgyűlési képvviselője Csíkszeredában; 52. Nagy István („gróf úr”) Nagyváradról; 53. Nagy István kőműves Kolozsvárt; 54. Nagy Jenő (pszichopata) Aradról (?); 55. Nyitrai Mózes unit. pap Mészkőről; 56. Oláh Ignác tisztviselő Kolozsvárt; 57. Palczer Károly volt csíkszeredai tanár, nyugdíjas Kolozsvárt; 58. Papp Géza, volt őrnagy a román hadseregben, alapfoglalkozása könyvelő, kiszabadulása után villanyszerelő Kolozsvárt; 59. Páll Lajos

korondi születésű képzőművész (grafikus) és költő; 60. Páskándi Géza író, Budapest; 61. Pávelka Antal (iparos?) Désről; 62. Petras, Nicolaie rutén származású volt főhadnagy a román hadseregben, Kolozsvár; 63. Pihenko Sándor (Pihi) gépkocsivezető Nagyváradon; 64. Resul Ziya dobrudzsai tatár; 65. Roth Herbert (jogász?) Nagyszebenben; 66. Salamon László műszaki rajzoló Gyergyószentmiklóson; 67. Sántha Antal r. kat. pap; 68. Schuller Rudolf újságíró (Segesvárt?); 69. Simonfi (Andor?) r. kat. pap, volt káplán Gyergyóalfaluban, 70. Sípos János cipész Kolozsvárott; 71. Steinhaus László dr. orvos Nagybányán; 72. Stoianov Vasile mérnök Bukarestben; 73. Szamosvári István (Szamos) cipész Kolozsvárról; 74. Szia Gerő közgazdász Marosvásárhelyt; 75. Szilágyi Márton volt vendéglő- és szállótulajdonos Bánffyhunyadon; 76. Szilágyi Sándor ref. pap; 77. Tofán Mihály munkás Szovátáról; 78. Tofán Sándor munkás Szovátáról; 79. Tordai Ferenc ig. tanító Nagyszalontán; 80. Tósa Mihály munkás Szovátáról; 81. Vájna László jogász Kézdivásárhelyt; 82. Várhegyi István egyet, hallgató, később filozófiát végzett, és külföldön van; 83. Venczel József dr. tanár Kolozsvárott; 84. Végh Mihály unit. pap Kolozsvárról; 85. Vitályos Balázs r. kat. pap, brassói plébános.

A névtelen feljelentő

A börtönsors annak átélőire nézve közös, viszont az azt megelőző letartóztatás, vizsgálati fogság és törvénykezési eljárás mindenkinél egyéni vonatkozású. A kommunista börtönök embertelen viszonyairól, borzalmairól már sokan írtak; gazdag dokumentációs anyag gyűlt erről össze. Ezért szorítkozom beszámolómban csupán azokra a körülményekre, amelyek bebörtönözésemhez vezettek.

Szabadlábra bocsátásom után bizonyosodtam meg arról, hogy Szakács Erzsébet nevű az a tanügyi személy (a „ly” itt „t”-nek olvasandó!), aki bebörtönözésemet elintézte írásom meghamisíttatásával és saját kezével írt névtelen följelentésével. Később sikertelenül megkísérelte, hogy visszavonja ellenem tett följelentését, s mintegy három évvel a kiszabadulásom előtt öngyilkos lett. Öngyilkosságának közvetlen okát nem tudom. Egykori tanítóképzős osztálytársam, Ilyes Albert gyergyószentmiklósi orosztanár, volt líceumi igazgató sógornőjének, Koncsag Gizella gyergyóalfalvi tanítónőnek – miután széltében-hosszában beszélték már –, megvallotta: meghurcoltatásom az ő műve, és szándékozik engem kiszabadíttatni, mivel nem gondolta, hogy tettének a közbejött magyarországi események miatt ilyen súlyos következményei lehetnek. Ö csak annyit akart elérni, hogy a Securitate kissé „megleckéztessen”.

Névtelen följelentése alapján vádló tanú előállíttatása nélkül kreált vád és annak részemről való határozott visszautasítása után hozott hadbírósági ítélettel hat évi börtönbüntetést szenvedtem el, és egyben megfosztottak egyetemi tanulmányaim befejezésének a lehetőségétől.

A szocialista törvényesség jegyében!

Fülöp Sándor szabadlábra helyezése után, 1962-ben

Fénymásolat az 1962-ben kiállított szabadlevélről

VERSEK

Ha nem is mind valóság, de érzések valósága”Fülöp Sándor

Ébresztő

(Zsögön Zoltán tanárom emlékére)

Pirkad az új hajnal, vörös már kelet: Sárga láng követi, másképp nem lehet. Gyújts világot, Szent Nap! Diadalra vár kelet ősi egén az arany sugár.

Attila öröke nem pusztulhatott; Dzsingisz birodalma alszik, nem halott: Ázsia tájain és a Szarmatán élő valóság vagy szerelmem, fajtám!

Ott szunnyadoz bennedhadakat verős kultúrfáklyát hordószittya őserő.Sumérország egykortündökölt veled,s Kína messze hagyottévezredeket.

Legendát szül a finn Baltikum partján,s hősi elhívásra ígéret Japán.Él még a magyar is Kárpátok között, bár ezer év alatt hányszor ütközött!

Riadalmat nem hoz török vagy tatár, gyűlölködés nem lesz választó határ,

hogyha sem keresztény, sem pogány isten éket verni nem fog testvéri hiten.

Jöjjön hát az idő, mikor föltámad hatalmas erővel majd a sárga had lerázva rőt nyűgét, ha egymásra lel, s győzelmi áldomást együtt ünnepel.

Ragyogj föl ránk büszkén ó, Turáni Nap! Tengernyi sok népre jönne virradat. Pirkad az új hajnal, vörös már kelet: Sárga láng követi. Másképp nem lehet.

Mihajlovka, 1946 nyarán

Hiroshima

Átsuhanó felhő volt, sárga hajnal kelő napját eltakaró, árnyékfolt.

Mihajlovka, 1946. szeptember 3.

A Volgán

Isten veled, északi fenyves táj! Kopott hajónk már útra készen áll.

Éjszaka van.Gyémántport hint a hold, s a nagy folyam olvadt ezüstöt hord.

Fölbúg a kürt, és lassan indulunk. (Hol vár az új hontalan otthonunk?)

Emlék kísér, s bizony szívemben ég egy szőke lány, egy idegen vidék…

Kinyesma, 1946. október 7.

Fogolykarácsonyon

Elégett vágyak lila ködén, szűrt aranyfénnyel tekint felém sok múlt karácsony.

Kis kínok füstje marja szemem most,hogy reátok emlékszem, sok gyermekálom,

ám férfisors, hogy hányt-vetetten, ha kell feledni, hát temessem már minden álmom…

Ventspils, 1946

Ha zúg a tenger

Ha zúg a tenger, viharos éjszakán, átkok fakadnak tán pokoli orgonán.

Az elemek, ha küzdenekkísértetes, vaksötét éjszaka, rohan a fellegek vert hada, úgy menekül rémek elől.

Valami szörnyű dúlás tombolja át az éjszakát.

A tengeren előterem valamennyi kárhozatban küzdő szellem, s morajlik, bőgharsogva bősz, dübörgő, ős csatadalt.

Futnak a megrettent fellegek, ha küzdenek az elemek.

Átkok fakadnak tán pokoli orgonán, ha zúg a tenger, viharos éjszakán…

Ventspils, 1946 novembere

Napszállta

Beállt az alkony a tengerparton.

Most az elmúlásnak áldozik a Nap. Bíbor ünneplőbe öltözik át. Nagy, fenséges korongja lassan hanyatlik és hidegen ontja fáradt sugarát. Violás fátyolban búcsúzik az ég, s a felhők szegélye rózsás pírban ég. Tűztenger a tenger tükre, lángot vet, azúr s türkiz vibrál a habok felett…

…majd elmerül a Nap túl a nagy vízen, oszlik a káprázat,

s a tenger pihen…

Ventspils, 1947 májusa

Virágok az őszben

Meddő, szép álmok, őszi virágok, alkonyat csöndjén vissza mit vártok?

Bénító ködbením, rátok döbbena vég, a késő,s hulltok mind többen.

Hervadtán állnaks hasztalan várnaknapsugaráraa hűtlen nyárnak…

Jelgava, 1947

Befelé sírva

Ha szürkén elborong az alkony, s a tetőn esőcsepp dobol, és minden, minden mintha sírna, be jó is volna csöndben sírva félrevonulni valahol!

Valahol, ahol jobban fájna, mi fáj, és zokognék talán, hol pillanatra minden emlék föltámadna, ha visszamennék az ígéretek tavaszán.

Közönyösen és könnytelenül csak hazug arcot mutattam, hogy engem senki meg ne lásson. (Befelé sírva sírját ásom annak, ki nincs már, múlt-magam)…

Jelgava, 1948

A szirt

Hiába ostromolja orkán vagy nevet rá a napsugár. Mit változtat a szikla sorsán elemek harca, tél és nyár?

Bár körülötte zajlik minden, élet zsibong és sújt halál, évezredekig, mint egy isten, fönséges nyugalommal áll.

Mily kevesek a sziklasorsok, s mily sok a hulló falevél! Hány álmodóra zárt koporsót, hitet fagyasztó téli szél!

Hány harcos akarat halála, ha fény, ha pompa ráderül! Balsorsot s jót csak szikla állja egyformán, rendületlenül.

Ismét a Kárpátok között, hazafelé, 1948 júniusa

Egyedül Gyergyóban

Van egy kongó, nagy szobám, egy öl jó nyers fenyőfám, négy hónap cudar telem, csikorgó, embertelen. Ablakaimra a fagy jégvirágból csokrot rak, és ha fölsóhajtok, ó, párám fehér, mint a hó! Magamnak is sok vagyok Társat nem kívánhatok. Bár egy hűséges ebem sincs, vagy hűtlen hitvesem. Szegletben kecereg kályhám. Langyos, nem meleg. Váltig ölelhetem, ő tűzbe ettől csak nem jő, de megjön a szép tavasz, zöldellő, napsugaras, s meghozza a forró nyár azt, amire vagy akire szívem vár…

Gyergyócsomafalva, 1955-56 telén

Sárga Kígyó

Dzsungel, zöldes homály.Indák kuszasága, pálmatörzs, bozót,megrezdül, mozog…Jaj, a Sárga Kígyó!Iszonyat. A rém,síklik már felém.

Kezemben a bot, s fejére csapok. Élet vagy halál: téved vagy talál.

Csak egy pillanatig tart szörnyű élet-halál harc, és a buja dzsungel átka méregfogát földbe vágta, összezsugorodott.Botom jól ütött.(Be jó, hogy így álmodtam, s be kár, hogy csak álmodtam!)

Gyergyócsomafalva, 1956 őszén

1956

Túl folyt a vér. Itt minden rendben van. Zsarnok, ne félj! Puliszka nem robban.

Marosvásárhely, börtön

Dávid és Góliát

Összecsapott Dávid és Góliát. Kő sújtotta otromba homlokát, és megingott Góliát. Láss csodát!

Csodáld világ, s ne kérdd, hogyan lehet! Esztelenség, vagy halhatatlan tett? Nem vitatták, de harcolt Budapest…

Szamosújvár, börtön

Sztálin

Bebalzsamozták holttestét és síremlékbe helyezték Moszkvában, a Vörös-téren, Leninnel, hogy összeférjen.

Elvtársával nem fér össze itt se,úgyse!

Nincs messze az idő talán, mikor Lenin baloldalán a mauzóleum helyett panoptikumban kap helyet ellenfele, Hitler mellett.

Szamosújvár, börtön

Életfogytig

Agitáltam. Azért ülök hat évet.

Rászolgálok. Agitálok, míg élek!

Szamosújvár, 1957

Ősanyám

Hol kéklő tavak csöndes tükrén sugarat sző a tiszta ég, hol fenyves erdők állnak büszkén, s nyírfalomb sugall ősregét, észak honában, hajdanában, tarka virágú lápvilágban pírba gyúlt vágyak hajnalán feslő bimbóból lett a lány. Szeme a mély tó kékjét ontja, haját a nap aranyba fonta, s ezerszínű bűvös mesét regélt neki a tarka rét dalolva, mint a kristálypatak, mely hókoronás bércből fakad.

Uralmelléki tündérlány volt hajdan az én ősanyám.

Szamosújvár, 1958

Ősapám

Jött váratlanul a fergeteggel, mely átcsapott az Urálon. Jött táltos ménen nomád sereggel hegyhátakon, völgy-utakon. Jött napkeletről, ahol a steppe, e napszítta, kietlen táj párás szegélyén irdatlan messze kékes sejtelem az Altáj.

Jött, s a kies vidék felett szétterült a viharfelleg. Szélvész söpörte a tarka rétet, sok szép virágot vadul letépett s elsodort.

Sikongó éjben dobogó ménen ősöm ott robogott, acélos karján nem élő s nem holt szőke tündérlány, akit elrabolt…

Szamosújvár, 1958

Élet

Öröm nemzett, Fájdalom szült.Ők kísérnek, míg ki nem hűlt porhüvelyünk.

Szamosújvár, 1958

Ha minden elhagyott..

Ha minden elhagyotts mindegy, hogy itt vagy ottélem már életem,csak eszményim útjamaradjon énnekem.

Lemondás, csönd, magány, egy kolostor talán, ahol vár a béke, Kelet, bölcsek, Buddha, Krisztus menedéke.

Szamosújvár, börtön

Gyémánttá fagyott könnyek

A fájó,forró érzelemmélyérőlkönny fakad,melybőla hideg értelemfagyasztgyémántokat.

Szamosújvár, börtön

Sorskérdés

Álmainktól függ-e sorsunk, vagy a Sors ad álmokat nekünk? Kezünkben vajon a sorsunk, vagy a Sors kezében van kezünk?

Szamosújvár, börtön

Hópehely

Égbőlhullóhópehely,parányi kristálycsoda, elégcsak, hogy rálehelj,s egy remekmű van oda.Szamosújvár, börtön

Arany betűvel

Ellenforradalmár, csíkos rab vagyok. Fölöttem állnak a bűnöző rabok. Gyilkosok kezemre bilincset vernek, s nem tártnak a senkik engem embernek.

Banditának címez, írni alig tud, de nevem följegyzi s fenyítőbe dug, ha szappanra írok, s rajt' fog a fegyőr. Kénye szerint rajtam botot is eltör.

Megalázott sorsom tűröm, viselem. Törhetsz rajtam botot, de engem nem! Gondolatom szabad: Versben írom fel gyémánthegyű tollal, arany betűvel.

Szamosújvár, 1958

Rózsa Sándor sírjánál

A szürke alkony lomha szárnya homály borít a néma tájra, s mint ködbe fúló messzi hang lankadtan kong az estharang.

Előttem vasrács, komor falak és temető a fegyház alatt, ahol tárt karú keresztek már a szürkületbe vesztek.

Kilátás messzebb semmi, semmi! Ez éjszakában el kell veszni, ha sokáig még így marad, ha elmarad a virradat…

Szamosújvár, 1958

Ördög, nem ördög!

Egyenruhát ölt a dőre, kárhozatunk éber őre. Becsületes munkára dög, s megy fegyőrnek. Ezért ördög.

Szamosújvár, 1958

Vonatfütty

Belesikolt az éjszakába, és zakatolnak kerekek. Törik egy álom-út varázsa: A börtönben bent ébredek…

Szamosújvár, 1958

Verős ébresztő Szamosújvárt

(Az 1958-i börtönlázadás megtorlása)

Quanga-varanga-quanga-varanga… Éled a börtön, szaggató hangra. Vége az alvó égi világnak. Pokolra ébren új kínok várnak:

Mundéros ördög, szadista őrök verik a gongot, verik a foglyot, verik a testet, őrlik a lelket.

Quanga-varanga-quanga-varanga. Éled a börtön szaggató hangra. Vége az égi alvó világnak. Pokolra ébren új kínok várnak…

Szamosújvár, 1958 nyarán

És mégis

Vakszeműveg, faredőny, rideg kőfalak külvilágtól s egymástól elválasztanak. Fegyőrök és besúgók fürkészik veséd, vigyázzák tetteidet. Veszély a beszéd! Süket a fül, vak a szem és néma a száj, hallgat a gond, bent borong mélyen, ami fáj. Ne láss, ne hallj, ne beszélj, meg se halj s ne élj!

Temesd el a múltadat, feledd el, hogy ember vagy, átnevelő cél…És mégisvakszemüveg nyitja fel vak szemeinket, választó fal egyesít s tart össze minket, vak, ki kémlelőn figyel, nem láthat téged, s nem érti a besúgó meg a beszédet, dalba vált a gyötrő bú, száll a gondolat faredőnyök, vasrácsok, őrtornyok alatt, s az, ki eddig nem tudta, hogy miért is élt, földerülő távlatból látja már a célt s élni fog ezért…

Szamosújvár, 1959

Rabkarácsony

Fekete karácsony köszönt be a rácson, s fekete bánat ül a rácsokon belül.

Rab sóhajt az égre: Mikor lesz már vége! Viszont mikor látom otthonom, családom?

Otthon könnyes árvák imádkozva várják szent karácsony éjen Öt, hogy hazatérjen.

Fűtetlen cellában, elnyűtt rabruhában mozdulatlan ülnek. Néma itt az ünnep.

Fekete karácsony köszönt be a rácson, s fekete bánat ül

a rácsokon belül…

Szamosújvár, 1959

Orgonák

Nyíló orgona lenge illata árad,s lila alkonyat idéz holt tavaszt, árnyon, lombon át ódon, verandás házat

Sírkert tavaszán lila ruhás lány suhogó selyme, álma, sejtelme libben,s rég nyílt orgonák szálló illatát érzem…

Szamosújvár, 1959

Kereszt

Keresztem a vérző Igazság,áldozata emberi gazságvakságának.Szidják, megvetika haldoklót,Ő meg fölsóhajt:– Bocsáss meg nekik,Atyám!Nem tudják ezek, mit cselekszenek.

Vajon tudták azok a vakbuzgó gazok, hogy mit cselekszenek, kik a szeretetet magasztalták később hangosan és még több vétket követtek el szentelt feszülettel

kezükben a szellem igazsága ellen, mint a Golgotán!

Ostrov-Grádina, 1961, nagypéntek

Varjak

Szárnyakat bont a gyász az elmúlás felett, s mint hulló levelek, haszélben lebegnek, kavarog károgó varjúsereg…

Ostrov-Grádina, 1961

Fata morgana

A nagy, vörös sivatag tűző nap alatt izzik.

Sivár homoktengeren tevekaraván úttalan útján vánszorog.

Itt-amott elszórtan fehér csontok jelzik az irányt, a célt, amerre halad tűző nap alatt a karaván.

Kiaszott, néma ember, állat és táj, minden, csak néha ordít, ösztökél egy-egy arab hajcsárrekedten. A cél

közel van talán, hol az oázis való, nem frázis. Hajtja őket még szomjúság, éhség, életünk meg a korbács…

…és ím, váratlan fölködlik csodás, üde látomás: zöld pálmaliget hívón integet feléjük,s vonul a karaván, elszórt csontok útján a célhoz…

Ostrov-Grádina, 1961

Hegyi patak

Idegen vizeken ma is hallom: Csilingel fülemben hívogatón.

A hallgatag havas alatt zengő patak szökell, szalad

Idegen vizeken ma is hallom: Csilingel fülemben hívogatón…

Ostrov-Grádina, 1962

Üzenet Rózsinak

Higgyed,s meglátod, jönni fog ez éjszakára bíborhajnal, és fölkeresi ablakod tavaszt köszöntve zengő dallal a mesebeli kék madár.

Reméld,s meglátod, visszatér, ki rabruhában őrzi álmát. Nem töri meg a hosszú tél: Új életútra készen várják szunnyadó rügyként vágyai.

Szeresd,és örökre tied,ki téged lát új hajnalfényben, virágözönben. A hitet s reménysugárt te tartod ébren e zordon, téli éjszakán…

Messzi csillag, ősz éjbe hulló, ragyogó s hunyó villanás vagy.

Ostrov-Grádina, 1962

Az Aldunánál

(Kényszermunka-tábor)

Tegnap belevész a mába, mossa zavaros hulláma a múltat, és a nehéz emlékezés málló partját hordja, hordja a feledés tengerébe…

Luciu-Giurgeni, 1960

Amit kapunk

Hej,nehéz a talicska,s könnyű a puliszka,amit kapunk!

Hej,iszunk csak, nem eszünk, vékony a levesünk, amit kapunk!

Hej,nem néz ifjat, aggot, de vastag az a bot, amit kapunk!1962

(A szamosújvári börtönben született vereseket a szerző szappanlapra írta, drótból készített tűvel karcolta fel azokat a nem mindennapi „papírra”.)

TARTALOM

AJÁNLÓ…………………………….5

KINCSKÉNT ŐRIZENDŐ SOROK……………..7

PROLÓGUS………………………….15

ANGYALBŐRBEN

Hogyan kell a parancsot végrehajtani?……………17Kulacs és köpenygomb menetöltözethez ………….19Gyilkos-tói portya……………………..21Párbaj helyett………………………..30Levélrészletek………………………..32Kinek mi a végzete………. …………….39A loyowai tűzkeresztség napja……………….46A halál közelségében…………………….51A stopczatowi vész napja………………….56Jablonowi csatározások…………………..60Berezow Nizniben a Gh-nál…………………62A pysztini erdőben……………………..63Ismét harcba vetve………. …………….64Csendélet a Pogatunkán…………………..65Első vállalkozásom a Pogatunkán………………67Második vállalkozásom a Pogatunkán……………70Még a Pogatunkán……………………..74Néhány nap kimenő…………………….80Cseles „hadijáték”……………………..83Születésnap rablópecsenyével………………..86A csodafegyver késett……………………96Elismerés helyett letolás…………………..99Arasznyira a „hősi” haláltól………………..101Sorsunkra hagyva……………………..103

A HADIFOGSÁG ÚTJAIN

Hadifogoly lettem……………………. 109Útban Kijev felé……………………… 117

A kramátorszki hadifogolytáborban…………… 118A halál vendégeként…………………… 124Szilveszterezés Kramátorszkban…………….. 136Fenyves tájakon Oroszország szívében………….. 137A Volgától a Balti-tengerig………………… 146Ellenállás!………………………… 150Tábori mindennapok…………………… 154A hazatérés boldogító híre………………… 155„Nemzetközi” atlétikai versenyeken…………… 163Negyedik ősz a fogságban………………… 169Szabadok vagyunk……………………. 172A Baltikumtól a Kárpát-medencéig……………. 179

A SZOCIALISTA TÖRVÉNYESSÉG JEGYÉBEN

Letartóztatási komédia………………….. 185A szekusok markában………………….. 187Hat év „javítófogház”………………….. 202A névtelen feljelentő…………………… 209

VERSEK

Ébresztő………………………….213Hiroshima…………………………214A Volgán………………………….215Fogolykarácsonyon…………………….216Ha zúg a tenger………………………217Napszállta…………………………218Virágok az őszben…………………….219Befelé sírva………………………..220A szirt…………………………..221Egyedül Gyergyóban……………………222Sárga Kígyó………………………..2231956 ……………………………. 224Dávid és Góliát………………………225Sztálin…………………………..226Életfogytig………………………..227Ősanyám…………………………228Ősapám………………………….229Élet…………………………….230Ha minden elhagyott……………………..231Gyémánttá fagyott könnyek………………..232Sorskérdés…………………………233Hópehely…………………………234Arany betűvel……………………….235Rózsa Sándor sírjánál…………………..236Ördög, nem ördög!…………………….237Vonatfütty…………………………238Verős ébresztő Szamosújvárt……………….239És mégis………………………….240

Rabkarácsony……………………….241Orgonák………………………….242Kereszt…………………………..243Varjak…………………………..244Fata morgana……………………….245Hegyi patak………………………..246Üzenet Rózsinak……………………..247Az Aldunánál……………………….248Amit kapunk……………………….249

Descrierea CIP a Bibliotecii Nationale a RomanieiFÜLÖP, SÁNDOR

Elindultam Kolozsvárról, megérkeztem ClujraFülöp Sándor ; red., pref.: Papp Annamária – Miercurea-Ciuc : Pallas-Akadémia, 2010

ISBN 978-973-665-308-7

A kiadásért felel: Tőzsér József,a Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatója

Főszerkesztő: Kozma MáriaA könyvet szerkesztette: Sarány István

Könyvtipográfia és nyomda: Gutenberg Grafikai Műhely és Nyomda, Csíkszeredawww.gutenberg-art.ro

Felelős vezető: Tőzsér László igazgató