ELIZABETH RICHARDS - FŐNIX

 

ELSŐ RÉSZ – LÁNGOLÓ FEKETE VÁROS

#

#

PROLÓGUS

 

TISZTA RÓZSA KILÉPETT az Arany Cit-adella erkélyére, és

megigazgatta a jobb kezén levő fehérpamutkesztyűt. A nap

most kezdett lebukni a város fölött, és kihun- yó sugaraiban

felragyogtak az aranykő épületek. Milliónyi,a főváros

szegleteiből hozzá kiáltó, esti imábanegyesülő hang éneke

üdvözölte, mely keskeny ajkára általábanmosolyt csalt.

Centrumot ő teremtette, a világról alkototttökéletes elképzelését

 valósította meg benne: tisztaság, hit és hata-lom egyesült

 

egyetlen városban.

De ma este nem.

Hogy is lehetett volna boldog, amikor veszély fenyegetett

mindent, amiért olyan fáradságot nem is-merve törte magát?

Tizenöt évnyi vérontás, megvesztegetés éstöretlen elszántság

kellett ahhoz, hogy felépítse az utópiáját, deaz a kevertvérű és a

fajgyalázó barátnője azzal fenyegetőztek,hogy mindent

tönkretesznek. Rózsa ökölbe szorította a jobbkezét, mert

 bosszantotta, hogy a kesztyű nem simul rátökéletesen.

 

Mindennek hibátlannak kellett lennie. Túlsok forgott kockán,

hogy akár a legcsekélyebb hibát ismegengedje.

 A lába előtt, lent a téren munkások építették a színpadot a

pár nap múlva tartandó, televízión isközvetített

népszavazáshoz, amikor az egész ország aszegregációs

törvényeire szavaz majd. Úgy volt, hogy kéthónappal korábban

tartják a népszavazást, de mindazok után,amik a Fekete

 Városban történtek – az őrök és a sötétfajza-tok közti

 

összecsapás, amelyben megöltek egy tizenéves fiút, Buchanan

parancsnokasszony letartóztatása, amiért apolgárokat egy 

 Arany Köd nevű kábítószerrel mérgezte, és amost már Főnixnek 

nevezett kevertvérű fiú sikertelen kivégzése–, az időpont nem

 volt alkalmas. A közvélemény még sosem vélekedett ilyen

rosszul a kormányról.

De ennek már pár hete, és az emberek em-lékezete rövid.

Tiszta Rózsa türelmes ember volt, ki tudta várni az idejét, amíg

 

elérkezett a megfelelő pillanat, hogy lecsap- jon, bár égett a

 vágytól, hogy megbüntesse Fekete Városlakóit, amiért dacoltak 

 vele. Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!– ezt skandálták.

Először feldühítette, amit hallott, de kiötöltea módját, hogy a

maga hasznára fordítsa a helyzetet. Sok minden volt, de

leginkább agyafúrt.

 A pillantása megakadt két fekete hangyán,amik az erkélyt

körbeölelő arany mellvéden araszoltak, ésszürke szeme

 

 bosszúsan megvillant. Minden hatalma el-lenére sem tudta

megakadályozni, hogy a Mindenhatójalegapróbb teremtményei

ne hatoljanak be gondosan megalkotott világába. Akárcsak a

lázadók Fekete Városba.

 A mögötte felhangzó léptek hallatán meg-fordult. Az ajtóban

a szolgája, egy Forsyth nevű fiatalember állt,aki egy fehér, a

mellén egy vörös rózsa emblémájávaldíszített köntöst viselt, a

zarándokok egyenruháját, akik a Tisztaság, aRózsa alapította

 

 vallás rendíthetetlen hívei voltak. A szolgameghajolt.

– Készen áll a transzportere, kegyelmesuram – mondta.

Rózsa csak bólintott, és elbocsátotta a férfit,majd ismét a

hangyákra tekintett. Még egy pillanatigfigyelte a rovarokat,

mielőtt fehér kesztyűs keze hüvelykujjávalagyonnyomta őket.

Eleget várt. Eljött a pillanat, hogy a tervét valóra váltsa.

Ideje, hogy emlékeztesse Ash Fishert ésNatalie Buchanant,

miért kell félniük tőle.

 

1. ASH

EGY GŐZHAJTÁSÚ VILLAMOS  zötyögmellettem a síneken, és

a Fekete Városra boruló szürke égre kormotfúj. Kirázok egy 

cigarettát a dobozból, a számba dugom, denem gyújtom meg. A 

nikotin nem dob úgy fel, mint régebben; valójában semmi sem

adja azt a gyönyörűséget, mint a mellkasom- ban dobogó szív.

Csak azért van nálam cigi, hogy elfoglaljam vele a kezemet,

amikor ideges vagyok. A kezem kitapintja akis csomagot a

 

kabátzsebemben, és a gyomrom összerándul.

 Végigsétálok az Emelkedőn, a városlegszegényebb

negyedén, és befordulok a Salak utcába, a város egymáshoz

préselt salakkő épületei közé ékelt kis sikát-orba. Három fiú

 játszik az utcán, elállják az utamat. Ketten fa játék kardokkal

hadonászva úgy tesznek, mintha őrök len-nének. A harmadik fiút

kergetik, aki fekete ruhát visel, amelynek azujján narancssárga

szalagok vannak, s ezek futás közbenlángként lobognak. Egy 

 

pillanat múlva belém villan, hogy ő engemszemélyesít meg.

Elszorul a torkom, míg nézem, ahogy játszik,és az igazi tűzre

gondolok, ami végigfutott a karomon, és leé-gette a húst a

csontjaimról...

 A fiú tágra nyílt, barna szemét rám mereszti.

– Főnix! – kiált fel.

 A gyerekek odaszaladnak hozzám.

– Láttalak a minap a híradóban – meséli KisFőnix. –

Tényleg eltérítetted az őrök teherautóit?

– Ühüm – válaszolom, és a meg nem gyújtottcigarettát

 

 visszateszem a dobozba.

– És elloptad a gyógyszereket meg az orvosifelszerelést az

őrök főhadiszállásáról? – faggat tovább.

– Aha.

– Tyűha! – kiáltják kórusban.

 A két hónappal ezelőtti zendülés óta az őrök kormánya

többször is megtalálta a módját, hogy odavágjon nekünk:

 visszatartották a kórházainkba szánt orvosifelszerelést és a

gyógyszereket, vagy nem szállítottak Szint-O- Vért a

 

sötétfajzatok Légió néven ismert gettójába. Az Ember az

Egységért, a fajaink egyesítéséértkampányoló lázadó csoporttal

együtt dolgoztam, hogy megvédjem a városlakóit. A gyerekek 

mögött kinyílik egy ház ajtaja, és egy csinos,középkorú,

hirtelenszőke hajú nő jelenik meg. Régikonyharuhába törölgeti

a kezét. A lázadók néhány gyűlésén már lát-tam, bár sosem

 beszéltünk. Azt hiszem, Sallynek hívják.

– Gyertek be most azonnal, fiúk, és hagyjá-tok békén ezt a

fiatalembert – parancsol rájuk.

 

– Ne már, mamiiii – nyafog Kis Főnix.

– Ne mamizz nekem – tereli be őket a házba.

Félénken rám mosolyog, amikor a gyerekek eltűnnek 

odabent.

– Őszintén csodálom, amit tett – mondjaaztán csendesen. –

Szerintem nagy bátorságra vall, hogy szembeszállt Tiszta

Rózsával. Talán végre sokaknak bátorságotad ebben az

országban, hogy ugyanezt tegyék.

– Köszönöm – válaszolom, és zavartan meg-dörzsölöm a

tarkómat.

 

Halványan elpirul. – Nos, sok szerencsét aholnapi

népszavazáshoz. Én Rózsa Törvénye ellen fo-gok szavazni. Vége

a háborúnak. Ideje, hogy megbocsássunk egymásnak, és

továbblépjünk.

– Nagyra értékelem a támogatását. Viszlátholnap.

 A sikátor végén álló kis ház felé indulok, ésgyorsan az

emeletes épület mögé surranok. A  hálószobaablak – amint

reméltem is – nyitva van. Bemászom, és vigyázok, nehogy zajt

 

csapjak, amikor leugrom a földre a túlsóoldalon.

 Az apró szoba tele van régi bútorokkal: egy íróasztallal, két

ággyal, két fésülködőasztallal és egy szekrénnyel. Day térfele

példásan rendezett, míg Natalie-énmagazinok, cipők és szennyes

ruha hever a földön. Az éjjeliszekrényen ar-cfesték, meg egy kis

tartó, amiben szívgyógyszer van, amit azőröktől loptam el,

mikor rajtaütöttünk a gyógyszerkészletükön. A rendetlenséget

óvatosan kerülgetve jutok el hozzá, és azágya fölé hajolok. Csak 

 

Natalie arca kukkant ki a kézzel varrt step-pelt takaró alól, arany 

fürtjei szétterülnek a párnán.

– Boldog születésnapot, szőke bombázó –suttogom.

 A napfény megcsillan aranyos pilláin,amelyek álmosan

megremegnek, majd felnyílnak.

– Éppen rólad álmodtam – mondja.

– Remélem, csupa jót – bújok ki akabátomból.

Megragadja az övemet, és maga mellé húz azágyra; az ágy 

fakerete nyikorog kettőnk súlya alatt. Aggó-dom, hogy Sumrina

 

– Natalie és a nővére, Polly gyámja –meghall minket, de ez a

gondolat hamar elillan a fejemből, amikorNatalie az ajkamra

nyomja az övét. Minden elolvad, csak miketten maradunk, a

szívünk egy ütemre ver. A kezem végigsiklik a testén, a puha

pamut hálóingen, amíg meg nem érintemselymesen sima lábát.

Érzem a vádliján a kis heget, ahol egy sötét-fajzat néhány 

hónapja megharapta. Natalie hirtelen abba-hagyja a csókolózást,

és elvörösödve felül, aztán Day ágya felé pil-lant. Hosszan

 

felsóhajt, amikor rájön, hogy az ágy üres.

– Kínos lett volna – ismeri be.

Nevetek. – Visszafogtam volna magam, ha itt van.

Natalie kétkedőn felvonja a szemöldökét.

– Na jó, lehet, hogy nem.

– És ha már kettesben vagyunk... –Játékosan végigsimít az

ingemen, aztán kezdi kigombolni.

– Ne, Natalie – fogom meg a csuklóját.

Kicsit elhúzza a száját. – Csak gondoltam,mivel úgyis a

születésnapom...

– Tudod, hogy nem tehetem.

 

– Az orvos szerint szépen gyógyulnak azégési sebeid. Nem

 próbálnánk   meg legalább? Olyan régennem... – Nem kell

 befejeznie a mondatot. Két hónapja voltunk utoljára együtt. –

Szeretlek, Ash. Nem érdekel, hogy nézel ki.

– Akkor azt hiszem, nagy szerencse, hogy olyan nagy kan

 vagyok – ugratom.

Mosollyal próbálkozik, de a szemébe kiül acsalódás.

– Kívánlak – simítom meg gyöngéden az ar-cát a

hüvelykujjammal.

 

– Tényleg? – suttogja.

– Hát persze. Hidd el, szinte másra semgondolok.

– Akkor miért nem...?

Megfeszül a testem.   Mert torzszülött vagyok? 

– Bocsáss meg, Ash. Nem akartam erőltetnia dolgot –

szabadkozik, amikor megérzi a zavaromat. – Várhatok, nem

érdekes az egész. Megbocsátasz?

Ismét megcsókolom. Ezúttal sürgetőn, mo-hón, hogy 

éreztessem vele, mennyit jelent nekem.Igazán kívánom,

 

istenem, de még mennyire! Ez egy percigsem volt soha kérdés.

Felsóhajt, amikor az agyarammal gyöngédenmegharapdálom az

alsó ajkát.

 Elég a félrebeszélésből.

Levetem az ingemet, és a földre hajítom. Le-fekszem, és

magamra húzom Natalie-t, a szívem vadulkalapál. Most látja

először a sebhelyeimet, amióta a félresikerültkivégzésem után

kórházba vittek. Az ujjai kíváncsian derítik fel a bőrömet, az

érintése pehelykönnyű, ahogy a felsőteste-men a megégett bőr

 

foltjait súrolja. Kicsit összerándulok; a hegek még fájdalmasak.

 A hátamon, a nyakamon és a kezemen levősebhelyek már

majdnem eltűntek, és pár hónap múlva a vál-lamon és a karomon

levők sem lesznek már olyan ijesztőek. Bárc-sak teljesen

 begyógyulnának; gyűlölöm, hogy arra anapra emlékeztetnek.

De erre hiába várok. Inkább csapkodva éssikoltozva riadok fel

éjjelente, és azt hiszem, ég a testem.

– Miért aggódtál annyira, te buta? – suttogja végül Natalie.

 

– Tényleg azt hitted, hogy elriaszt néhány heg?

– Nem egészen az a srác vagyok, akibe beleszerettél –

emlékeztetem.

– Igaz – teszi a kezét gyorsan verő szívemre.– Sokkal jobb.

Feláldoztad magad, hogy megments, Ash.Hidd el, ez extra

pontokat szerzett neked a barát frontján.

Elvigyorodom. – Akkor a jövőben már elég,ha csak virágot

 veszek neked.

Nevet.

 

Gyöngéden a két kezem közé fogom az arcát,ő pedig már

nem nevet, a hangulat megváltozott. A tekin-tetem beissza az

arcát, megcsodálom édes kis gödröcskéjét, aszeme kékjét, rózsás

ajka szelíd ívét.

 A gyomrom összeszorul, amikor rám tör ez ahirtelen

pánikszerű érzés, hogy el fogom veszíteni.Ugyanaz az érzés, ami

a keresztre feszítésem óta kísért. Tiszta Róz-sa eddig békén

hagyott minket, de vajon meddig lesz így?Megcsókolom, és

elhessegetem a sötét gondolatokat.

 

– Mihez lenne kedved ma, születésnapos? –suttogom az

ajkához simulva.

– Ehhez.

– Nekem megfelel.

De a tervünk dugába dől, amikor gyors kopo-gás hallatszik.

 Alig van időnk magunkra rántani a takarót,amikor Sumrina,

apám és Cékla besereglenek. Cékla idétlenül vigyorog, amikor

meglát, arcán rózsaszín, ráncos heg em-lékeztet kellemetlenül a

robbanásra, ami lerombolta a Határfal egy szakaszát. Sumrina

 

képtelen leplezni a megdöbbenését azégésnyomaim láttán, és

halkan azt rebegi, „az isten szerelmére!”, mígapa csak fáradtan

rám pillant, és a homlokán elmélyülnek aráncok. A haja olyan

szürke lett, mint a lelkészi köntöse, és ettől akoránál

évtizedekkel idősebbnek látszik. Anyaelvesztése feletti gyásza,

amit a gyilkosság miatti tárgyalásom-elítélésem és a keresztre

feszítésem követett, nyomot hagyott rajta.

– Gondoltam, hogy itt leszel – nyújtja oda azingemet.

 

– Csak beszélgettünk Natalie-val – sietek megnyugtatni, és

sebtében belebújok az ingembe, miközbenNatalie még jobban

elbújik a takaró alá.

Cékla nevet, aztán gyorsan köhögésselpróbálja palástolni,

miközben én ferdén nézek rá.

– Ha jól csalódom, nem vendégségbe jöttetek – fordulok 

hozzá.

– Bocs, tesó, de várnak a Légióban. Történtegy incidens –

 válaszolja Cékla, aztán sietve hozzáteszi: –Senki sem halt meg.

 

De biztosan jobb, ha Roach tájékoztat arészletekről.

Összevonom a szemöldökömet. Komoly dologról lehet szó,

ha a nagynénjére, Roach-ra, az Ember azEgységért vezetőjére

hárítja, hogy elmondja, mi történt.

– Én is kellek? – kérdezi Natalie.

Cékla lesüti a szemét. – Nem, csak Ash.

– Ó! – lombozódik le Natalie.

Megmasszírozom a tarkómat, és Natalie-rasandítok.

– Semmi gond, Ash – nyugtat meg. – Menjcsak, fontos

dologról lehet szó. Találkozunk ma este?

 

Illedelmes puszit nyomok az arcára, mertnem akarok 

agyvérzést okozni apámnak.

– Később összefutunk, szülinapos – kapomfel a kabátomat.

– Ma este megkapod az ajándékodat.

 A zsebembe csúsztatom a kezemet, hogy el-lenőrizzem, ott

 van-e még a csomag, és az idegességtőlfelkavarodik a gyomrom.

 A ma este miatt egyszerre fog el az izgalom ésa szorongás.

Születésnapi meglepetéspartit rendezek neki,amit már hetek óta

szervezek, de ez nem minden. Ma este kéremmeg Natalie kezét.

 

2. ASH

 VÉGIGMEGYÜNK  a Sivár utcán, amin ki-alvatlan szemű

ingázók tartanak munkába. Néhányan odab-iccentenek, amikor

elmegyünk mellettük. Az üzletek kirakataira,a falakra és a

lámpaoszlopokra az Ember az Egységértplakátjait ragasztották,

olyan jelszavakkal, mint AHOL NINCSFÉLELEM, OTT NINCS

ELNYOMÁS!, EGYESÜLT, KÖZÖS ORSZÁGés SZAVAZZ

NEMMEL RÓZSA TÖRVÉNYÉRE! A plaká-tokon az én

 

fényképem van, ahogy mélabúsan a távolbarévedek, és a hátam

mögött füst gomolyog: a hamvaiból újjászü-lető főnix. Roach a

Fekete Főnixről Főnixre kurtította a neve-met, mert úgy 

gondolta, lendületesebben hangzik areklámokon.

Cékla váratlanul átvág az úton, én meg agőzhajtású

 villamosok között cikázva utána sietek.

– Nem úgy volt, hogy a Légióba megyünk? –kérdezem.

– Igen, de van valami a Kéményben, amitelőbb meg kell

nézned – mondja. – Egy perc az egész.

 

 Átmegyünk az Egyesülés utcán, és aKéménynek nevezett

gyárnegyed felé tartunk, ahol a város leg-szegényebb polgárai, az

ún. munkabakancsok keresik a kenyerüket.Sivár hely, a zajos

salakkő-finomítók mérgező füstöt okádnak az égre, ezzel

táplálva a várost állandóan megülő vastag,fekete felhőt.

 Az egyetlen színfoltot az épületek tetejénelhelyezett

gigantikus digitális képernyők jelentik,amelyek megállás nélkül

 vetítik az SBN, a kormány kezében levőtévécsatorna híreit. A 

 

monitorok villódznak, és egy vonzó, szőke bemondónő, February 

Fields tűnik fel teltté varázsolt piros ajkávalmosolyogva a város

minden pontján.

– És most következzen a kormányunk hir-detménye – közli.

Egy szép fiatal fiú és lány tűnik fel,mindketten szőkék és kék 

szeműek. Alattuk a szöveg: EGY HIT, EGY FAJ, EGY NEMZET

 A MINDENHATÓJA ALATT. Rózsa már het-ek óta vetítteti

ezeket a hirdetéseket, a holnapi népszavazásfelvezetéseként. A 

 

gyomrom már a gondolatra is összeszorul.Ha elveszítjük a

népszavazást, a népem örökre a Határfalmögé szorul. Csak

semmi nyomás.

 A hírműsort hirtelen félbeszakítják, és aképem jelenik meg a

képernyőn.

– És most egy hirdetmény a felszabadítóitok-tól – jelenti be

egy női hang. – Juno Jonesnak, a Fekete Város Hírei vezető

riporterének a hangja, aki egyben az Emberaz Egységért egyik 

legmagasabb rangú tagja. Eltorzítottuk ahangját, hogy ne

 

ismerjék fel.

 Az utóbbi időben a lázadók – vissza- vágásképpen Tiszta

Rózsa hirdetéseire, a kormánypropagandacsatornáját feltörve –

a saját kampányfilmjeiket vetítik. A beját-szott filmben a

sötétfajzat gettón sétálok keresztül; egy ler-obbant, betegségtől

gyötört nyomornegyed, ahol mocsok ésszennyvíz borítja az

utcákat. Csontsovány sötétfajzat gyerekek nyújtják felém a

karjukat, én pedig az őröktől a múlt hétenmeglovasított

 

teherautókról Szint-O-Vért osztogatok szét. A helyszín változik,

most egy zsúfolt kórházban vagyok, aholgyógyszert osztanak a

nővéreknek, akik a Haragvókat, a halálosCl8-as vírussal

megfertőzött sötétfajzatokat ápolják. A hir-detés végén a

 jelszavunk: AHOL NINCS FÉLELEM, OTTNINCS ELNYOMÁS!

 A képernyőn ismét a szokásoskormánypropaganda.

– Akkor hát minden kész Natalie ma estiünneplésére? –

kérdezi Cékla, miközben felvezet az egyik salakkőgyár mögött

 

magasodó meredek dombra.

 A kezem ismét a zsebemben megbújócsomagra téved. – Azt

hiszem – válaszolom.

– Minden a bárkában van. Csak fel kellállítanom. Odáig lesz

érte.

– Biztos? Tökéletesnek kell lennie.

– Ne parázz, haver!

 A domb tetején egy rövidre nyírt hajú, fiatal,kicsi és

törékeny fekete nővel találkozunk, akin atöbbi gyári munkásra

 jellemző egyhangú, szürke egyenruha van.

 

– Bemutatom Freyát, Ash – mondja Cékla. –Nemrég

csatlakozott hozzánk az Ember az EgységértEmber Creek-i

tagozatától.

 Az elmúlt két hónapban országszerte tizenötúj csoportot

sikerült szerveznünk, és ezzel több mintötezerre növeltük a

tagságunk létszámát, ami napról napragyarapodik. Tiszta

Rózsa erőihez képest ez azért még csak cseppa tengerben, de

ígéretes kezdetnek tűnik.

– Örülök, hogy megismerhetlek, Főnix –mondja Freya.

 

– Részemről a szerencse. Fekete Városmessze esik Ember

Creektől – teszem hozzá.

– Szerettem volna az események sűrűjébenlenni.

– És mi a helyzet?

– Gyanús mozgást figyeltem meg asalakkőgyárakban –

meséli. – Először Ember Creekben tűnt fel,és amikor említettem

Roach-nak, azt mondta, hogy ugyanez van ittis. Így aztán

megkért, hogy nézzek utána.

Kérdő tekintetet vetek Céklára. – Miért nemértesültem

 

erről?

Kipirosodik a füle. – Roach nem akart ezzelzavarni, tesó.

Gondolta, a népszavazással elég gondod, ba- jod van, én viszont

úgy éreztem, tudni szeretnél róla.

– Kösz. Mi ez a „gyanús mozgás”?

Freya a domb lábánál álló gyárra mutat.Minden elég

átlagosnak tűnik: a munkások salakkő briketteket, ezt a lassan

égő fűtőanyagot rakják fel a teherautókra; asalakkővel

gyárakat, vonatokat és villamosokat fűtenek. Aztán

 

megpillantom őket: három, sötétvörös ruhát viselő férfi lép ki a

gyárból. Mind a hárman két méternél ma-gasabbak, bozontos

szemöldökűek, ezüstös szemük visszaveri afényt. Kopaszra van

 borotválva a fejük, csak középen húzódik egy hosszú, keskeny,

prémes taréj.

 Hegyifarkasok.

 Az egyetlen nép, amit a sötétfajzatok leg-alább annyira

gyűlölnek, mint az őröket, amióta a hegyifar-kasok a kormány 

mellé álltak a háborúban. A legmagasabbhegyifarkason

 

 vérvörös frakk-kabát van, és ezüstös hajábaemberi fogakat font.

Parancsokat pattog a másik kettőnek, aztán visszamegy a

gyárba, míg a másik kettő teherautóra száll,és elhajt.

– Minden árut a Hegyifarkas Állambaszállítanak –

magyarázza Freya.

– Mi van ott, amihez ennyi tüzelőanyag kell?– töprengek. –

Csak ez az egy szállítmány egy egész várostfűthet egy éven át.

– Még nem tudom, de már próbáltam be- jutni a főirodába,

 

hogy letöltsem a szállítmányozásimunkanaplót – válaszolja. –

De nem könnyű. Az irodát fegyveres őrök  vigyázzák, de azért

igyekszem.

– Tedd azt! És értesíts a fejleményekről – válaszolom.

Otthagyjuk Freyát, és visszaindulunk a városba. Görcsös

fájdalom lüktet a fejemben, az ujjammalmasszírozom a

halántékomat.

– Jól vagy, haver? – tudakolja Cékla, amikor befordulunk a

 Városvégbe, abba az utcába, amipárhuzamosan fut a sötétfajzat

 

gettót körülkerítő Határfallal.

Bólintok. – Csak nagy a nyomás rajtam aholnap miatt.

– Minden rendben lesz – pillant Cékla azórájára. – Ideje a

 bárkához indulnom, és felkészülnöm a maestére.

Ismét görcsbe szorul a gyomrom.

– Ne aggódj, haver, imádni fogja – nyugtatmeg még egyszer.

Cékla átmegy a villamossíneken, én megtovábbmegyek a

 Városvégen, és nem sokat izgatom magamazon, hogy 

összefutok-e nyomkövetőkkel – az őrök elitkatonai szárnyával,

 

akik levadásszák és megölik az elcsavargósötétfajzatokat –, bár

tudom, hogy szemmel tartanak. Ha mostmegfordulnék, biztos

meglátnám az egyik visszataszító emberüket,ahogy besiklik egy 

sikátorba, és úgy tesz, mintha nem követne.Nem nagy ügy; ha

kell, bármikor le tudom rázni őket.

 A keresztre feszítésemkor kitört lázadás ótaaz őrök 

kormánya visszahúzódott a városban. Nemmost kell a

hatalmukat fitogtatni – „eltaposni a kisem- bert”, ahogy Roach

 

fogalmaz –, mivel ez csak a mi malmunkrahajtaná a vizet.

Tiszta Rózsának vannak is emiatt álmatlanéjszakái. Amikor

kiengedtek a kórházból, és váratlanul felker-esett, ennyit el is

árult.

 A kormány azonban még jelen van, csak ép-pen titokban

tevékenykedik. Azt híresztelik, hogy a láza-dáshoz köthető

embereknek néha rejtélyesen nyomuk vész.Nincs bizonyíték,

hogy a kormánynak köze van ehhez, ezértnem is tehetünk 

 

semmit. De tudunk róla. Ám ennek ellenérefolytatjuk a titkos

gyűléseinket, a kalózrádiós műsorainkat ab- ban a reményben,

hogy a holnapra szükséges támogatást meg-szerezzük. Őszintén

szólva, fogalmam sincs, hogy végződik a hol-napi nap. Csak 

remélni tudom, hogy elég embert sikerültrávennem, hogy Rózsa

Törvénye ellen szavazzanak.

Patadobogás zavarja meg a gondolataimat.Sarkon fordulok.

Két fekete ló vágtat felém, a patájuk nyománfelkavarodik a

 

macskakövekre telepedő hamu. Egy zárt koc-sit húznak, ami

le-fel ugrál az egyenetlen úttesten. A beton-falhoz simulok,

mielőtt a lovak vontatta kocsi elgázol. A kocsimegáll, egy 

perccel később nyílik az ajtaja, és SebastianEden száll ki.

Egy újfajta nyomkövető egyenruhát visel:lapos, fekete

sapka, aminek elején egy rózsaembléma van,testhezálló, rövid

fekete kabát, feszes fekete nadrág éshozzáillő, térden felül érő

 bőr lovaglócsizma. Kopaszra nyírt fejévelsokkal komorabb

 

látványt nyújt, mint pár hónapja a divatos vörös-fekete

egyenruhájában. A mellére rózsa alakú ezüst-medált tűzött, ami a

nyomkövető osztagban betöltött magas tiszt-ségét jelzi. Zöld

szeme megvetően villog, és tudom, hogy azén arcomra is hasonló

kifejezés ül ki. Sebastian Natalie testőre és barátja volt, és pár

hónappal ezelőtt megpróbálta Natalie-tmegerőszakolni. Össze is

 verekedtünk emiatt, és ez robbantotta ki alázadást, amiben

Gregory Thompsont megölték, engem pedig végül letartóztattak 

 

és a meggyilkolásáért elítéltek.

– Szállj be – parancsol rám.

Felnevetek. – Na persze, majd meg isteszem!

Megrándul a felső ajka, a tekintete a kocsi belsejére villan.

 Árnyszerű alakot látok, és a nyakamon felálla szőr.

– Miközben itt beszélünk, az egyik emberemNatalie háza

előtt áll – mondja Sebastian halkan. – A teérdeked, hogy beszállj

a kocsiba, kölyök.

– Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm,hogy...

 

– Mit teszel? – húzza kegyetlen mosolyra aszáját. – Meghal,

mielőtt odaérsz.

Nem lehetek biztos benne, hogy Sebastianigazat mond-e

 vagy sem, de nem kockáztathatok. Beszállok a kocsiba.

Megfagy az ereimben a vér, amikormeglátom, ki ül velem

szemben.

Tiszta Rózsa.

Fagyos, szürke szemével tanulmányozza azarcomat.

Képtelen vagyok uralkodni magamon, ésmegborzongok. Van

 

 valami mélyen felkavaró az arcában, amimegnyúltnak és

 viaszosnak tetszik. A kocsi kicsit oldalra dől,amikor Sebastian

leül a kocsis mellé. Rózsa megkocogtatja akocsi tetejét, és a

hintó elindul. Igyekszem elnyomni pánifélelmemet.

– Mit akar? – kérdezem.

– Nem is köszön? – kérdi derűsen.

– Jó napot – mondom. – Mit akar?

 A nyelvét végighúzza a felső fogsorán, éshosszan fixíroz.

Feszengek ültömben, míg arra várok, hogy megszólaljon.

 

– Le nem vettem a szemem magáról, Mr.Fisher – mondja

 végül. – Bevallom, csodálom a kitartását.Bámulatos

tulajdonság, ha valaki akkor is ilyen állhata-tos, amikor nincs

remény a sikerre.

– Gondolom, meg kellene köszönnöm – válaszolom. – De úgy 

sejtem, nem azért jött ilyen messzire, hogy ezt elmondja. Szóval,

mit akar?

– Mindig a lényegre tör, igaz?

– Bámulatos tulajdonságaim egyike – válaszolom.

 

Előrehajol, mire a bíborvörös bársonytám-lához préselődöm.

– Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap Róz-sa Törvényére

szavazzon – jelenti ki.

– Viccel! – kacagok fel.

– Nem erősségem a humor.

– Mit nem mond – mormolom. – És mi azördögért tenném

ezt?

– Talán emlékszik, hogy amikor legutóbbtalálkoztunk –

mosolyodik el hogy azt ígértem, apránkéntmegtöröm magát?

– Homályosan emlékszem valami ilyesmire.

 

– Nos, ideje, hogy be is váltsam az ígérete-met – mondja. –

Ha holnap nem igennel szavaz, akkor elfo-gom Miss Buchanant.

Megáll a szívverésem.

– És hadd fejezzem ki magam teljesen vilá-gosan – folytatja.

– Nem ölöm meg azonnal. Az őreim dara- bokat vágnak majd le

 belőle,  apránként,  amíg ő nem könyörög ahaláláért. Megértette?

Erőtlenül bólintok. – Ne bántsa – suttogom.

– Ez csakis magától függ. – Hidegen rámmosolyog. – Szóval,

melyiket választja?

 

 Az ultimátuma ott lebeg közöttünk.

 Natalie vagy a népem? 

Lenézek a földre, a lábam elé.

 Natalie élete cserébe a népemszabadságáért? 

– Gondolja csak végig, Mr. Fisher. Hiszem,hogy helyesen

dönt.

Ismét megkocogtatja a kocsi tetejét, és ahintó rázkódva

megáll. Ajtót nyit, én pedig kiszállok, a hideglevegő meglegyinti

a bőrömet.

– Jó napot – mondja, majd hozzáteszi,mintha most jutna az

 

eszébe: – És kívánjon a nevemben nagyon boldog születésnapot

Miss Buchanannek. Gondoskodjon róla,hogy ne ez legyen az

utolsó.

 

3. ASH

TISZTA RÓZSA FENYEGETÉSE cseng afülemben, miközben a

hintó elhajt. Amint befordul a sarkon,lerogyok a járdaszélre, a

testem remeg az átéltek miatti izgalomtól.

 Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap RózsaTörvényére

szavazzon.

 Valóban végig tudom ezt csinálni?

 Megkínozza Natalie-t.   Nem hagyhatom,hogy ezt tegye.

De hogy árulhatnám el a népemet? Tudom,hogy egyedül az

 

én szavazatomnak nincs annyi ereje, hogy neléptessék életbe a

szegregációs törvényeket, de az emberek elvárják, hogy utat

mutassak nekik. Ha Rózsa Törvényére sza- vazok, azzal mit

sugallok az embereknek? Miért kockáztas-sanak az emberek a

sötétfajzatokért, amikor még a lázadás arcasem teszi meg?

Elveszítjük a népszavazást, és Tiszta Rózsaegy pisztolylövés

nélkül legyőz minket.

Megfordul a fejemben, hogy elmondomRoach-nak, de

 

azonnal elvetem az ötletet. Biztos azt tanác-solná, hogy Rózsa

Törvénye ellen szavazzak, és ne törődjek aNatalie-t fenyegető

 veszéllyel. Neki csak a lázadás számít, a sajátunokaöccsét,

Céklát is feláldozná, ha szükségesnek érezné.Csodálom az ügy 

melletti elkötelezettségét, de azt nem, hogy hajlandó embereket

áldozni érte.

Nem tudom, meddig ülök a járdán, deamikor végül felállok,

nem érzem a lábamat. Keresek egy nyilvánostelefonfülkét, és

felhívom Natalie-t.

 

– Szia – szól bele, amikor felveszi a kagylót.

Lehunyom a szemem, annyiramegkönnyebbülök, hogy 

hallom a hangját. – Szia.

– Minden rendben? – kérdezi szórakozottan,miközben a

háttérben Day és az öccse, MJ hangosan vit-atkoznak valamin.

Nem zúdíthatom ezt a nyakába, elvégre aszületésnapja van.

– Ash?

– Minden a legnagyobb rendben – válaszo-lom. – Figyelj csak,

pár perce összefutottam Sebastiannal. Lehet,hogy egy őr áll a

 

házad előtt, szóval légy óvatos.

– Láttam egyet a közelben ólálkodni, de márelment.

 A fülke falának támasztom a homlokomat.Szóval Sebastian

nem hazudott.

– Mit akart? – kérdezi Natalie.

– Sok szerencsét kívánt holnapra – válaszolom.

– Hát persze! – nevet Natalie. – Jól vagy?

– Igen. Semmi, amiért aggódnod kéne.Később találkozunk.

Leteszem a kagylót, és a Légió felé igyek-szem, hogy 

 

kiderítsem, mi az az „incidens”, amirőlRoach be akar számolni

nekem. Nehezek a lépteim; még nem döntöt-tem el, mihez kezdek 

holnap.

#

Húsz perccel később az üres raktárt bámu-lom, ahol nem is olyan

régen még a mennyezetig katonai gép-fegyverek és lőszer állt

felhalmozva, amit az Ember az Egységértlopott az őröktől. Úgy 

fest, a kormány elhatározta, hogy visszaveszi.

– Éjjel pucolták ki – jegyzi meg mellettemRoach.

 

Szürke férfiinget visel, amit fekete nad-rágjába gyűr, és

kopott munkabakancsot. Rasztás haja,melyet nemrégiben

festett kékre, karcsú derekáig ér. Logan, azegyik sötétfajzat

miniszter áll mellette. Logan inkábbmutatós, mint szép, a

feltűnő orgonalila szemével és hullámosfekete hajával. Szokott

ingerültséggel vegyes bűntudatával néz rám.Logan a három bíró

egyike, akiket a Bírák Quorumának  neveznek, és akik két

hónapja tárgyalták az ügyemet, és ítéltek halálra. Az ilyesmi

 

feszültté tehet egy munkakapcsolatot.

– Hogy jutottak be az őrök a gettóba úgy,hogy senki sem

 vette észre őket? – kérdezem.

Logan és Roach sokatmondó pillantást váltanak.

– Igen? – sürgetem őket.

– Szerintünk belső munka volt – válaszoljaLogan.

– A fenébe – mormolom.

– Gyanús az időzítés, nem gondolod? –kérdezi Roach. –

Holnap lesz a népszavazás, és váratlanulnyoma vész minden

fegyverünknek.

 

Beletúrok a hajamba. Hogy az ördögbentartsuk életben a

lázadást fegyverek nélkül? Gyanítom, hogy  valahogy Tiszta

Rózsát kell a lopás mögött sejteni. Egész időalatt egy kém

dolgozott neki a Légión belül. Az időzítéstúlságosan szerencsés,

hogy véletlen legyen.

– Sigur tud erről?

– Most beszél a többi miniszterrel – válaszolja Logan.

– Nyomozást rendelünk el – teszi hozzáRoach. – De

pillanatnyilag nagyon óvatosnak kell len-nünk. Megölöm az áruló

 

gazembereket, ha a kezem közé kaparintomőket!

Kilépünk a raktárhelyiségből, és Logan bec-sukja az ajtót.

– Van egyáltalán fegyverünk? – kérdezem,mialatt

 végigmegyünk a folyosón.

– Utasítottam a helyetteseket, hogy szedjék össze, amit

tudnak – mondja Roach. – De eddig nem jöttössze sok, csak pár

puska, és elég alkatrész, hogy bombát barkácsoljunk.

– Meg vagyunk lőve, mi? – kérdezemkomoran.

 

– Hát nem valami fényes a helyzet – értegyet. – Figyelj

csak, maradjon ez egyelőre „jó, ha tudjuk”alapon. Hogy ne

demoralizálja a népet – fűzi hozzá.

Bólintok. A holnapi népszavazás fényébenmás sem kellene,

mint az, hogy a támogatóink azt hallják,nincs mivel

megvédenünk magunkat, ha veszítünk, és azőrök értünk jönnek.

Tiszta Rózsa fenyegetése fut át az agyamon.Mit tegyek?

 A Sigur irodájába vezető ajtó kinyílik, ésJuno Jones dugja

 

ki a fejét. Tűzvörös haját sima lófarokbahúzta hátra,

halványkék szemét salakkő porral rajzoltakörül. Illetlenül

feszes, fekete bőrnadrágot visel és fehér, fo-dros nyakú, fűzős

 blúzt.

– Mintha a hangodat hallottam volna –mondja, és beterel az

irodába. – Néhány holnapra szánt reklámfil-met szeretnék 

forgatni veled.

#

– Elölről – mondja egy órával később.

 

Két beszédet veszünk fel, amiket a holnapinépszavazás után

 vetítünk le: az egyik egy lelkesítő győzelmiszónoklat, ha minden

a tervek szerint alakul, a másik pedig arra azesetre szól, ha

mégsem megy jól minden. Az én fülembenmindkettőből a

 vereség csendül ki, mert tudom, bárhogy is választok holnap,

számomra fontos személy vagy személyek szenvedik meg. A 

kérdés csak az, ki vagy kik? 

Fészkelődöm a helyemen, próbálok  kényelmes helyet találni,

 

de elviselhetetlenül meleg van a kopott LégióFelszabadítási

Frontja kabátomban. Feketére festették,hogy menjen az

egyenruhámhoz, amit gondosan állítottak össze a lázadók 

 vezetői, hogy megteremtsék Főnix alakját. AzLFF-kabát a

sötétfajzat lázadást jelképezi, míg a feketenadrág és a bakancs a

régi nyomkövető egyenruhámhoz tartozik.Most azonban nem

sötétfajzatokra vadászom, hanem a „szabad-ságra”, legalábbis az

egyik jelmondatunk szerint.

 

Kamerásunk és technikusunk, Stuart, egy tüskés hajú,

hórihorgas ember a hangszintekkel babrál,míg Juno kishúga,

 Amy hozzám siet, hogy megigazítsa asminkemet. Ettől is rossz a

kedvem. Salakkő porral csíkot festettek azorrnyergemre és a

szemem köré, hogy Juno szavaival élve„főnixesebben” nézzek 

ki. Úgy vélte, így könnyebben azonosítanak,amikor a

tömegjeleneteket vesszük fel. Amy dic-séretére legyen mondva, jó

munkát végez, de akkor is utálom.

 

Elpirul, miközben salakkő púderrel pamac-solja be az

arcomat, a keze könnyű és meleg. Egy évvelfiatalabb nálam, és

halványan emlékszem is rá, hogy láttam aziskolában, amikor

még oda jártunk. Hónapok óta, azaz amiótacsatlakoztunk a

lázadáshoz, nem voltunk iskolában, de aszüleink tanítanak 

minket, amikor csak tudnak, nehogy elmar-adjunk a

tananyagban. Amy a vörösesbarna hajával és világos, szeplős

 bőrével nagyon hasonlít Junóra. A csuklójáraegy égő fekete

 

 virágot tetováltatott, aminek salakrózsa aneve, és ami a lázadás

 jelképe lett. Cékla tervezte meg. A szín aFekete Várost jelzi, az

égő rózsa pedig azt, hogy eltiporjuk az őrök kormányát... vagy 

 valami ilyesmi. Kikapcsoltam, miközbenCékla elmagyarázta, mi

micsoda.

– Sokkal jobban megy – biztat Amy.

– Csapnivaló vagyok – mondom, ésmegigazítom a

mikrofont. – Ne áruld el a nővérednek, desokkal jobban szeretek 

kampányanyagot felvenni Jamesszel és Hil-aryvel a Tűzmadár

 

rádióban. Ott legalább nem kell sminkelnemmagam.

– Nem árulom el a titkodat – mondjamosolyogva.

Mielőtt folytatnánk a felvételt, Sigur vonul bea szobába,

 jégre emlékeztetőén fehér haja lebeg a vállakörül. Laza,

 bíborszín köntöst visel, amivel eltakarjatörékeny szárnyait.

Egyik szeme – amire megvakult – tejfehér,míg a másik 

narancsosan ragyog.

– Bocsássatok meg, de fontos dolgot kellmegbeszélnem

 Ashsel – szakít félbe minket.

 

Juno igyekszik leplezni a csalódottságát: –Rendben,

fejezzük be mára. Azt hiszem, eleget vettünk fel, hogy valamit

összeüssünk, bár nem garantálom, hogy sokat érünk vele.

– Biztos, hogy szokás szerint remekmű lesz –mondja Sigur.

– Mire is jutnánk nélküled, Juno?

– Csak a hírnév és a dicsőség vonz – válaszolja.

Nehéz megállapítani, hogy viccel vagy sem.Sosem titkolta,

hogy egy nap szeretne televíziós műsorvez-etőként dolgozni az

 

országos híradóban. De tudom, hogy mégmindig szörnyen érzi

magát a tárgyalásomon játszott szerepe mi-att; az ő filmfelvétele

alapján ítéltek el tévesen Gregory Thompsonmeggyilkolásáért.

 Azt hiszem, ezzel akar kompenzálni.

Kimegyek Sigur után a folyosóra, és hálás vagyok, hogy 

megmenekültem.

– Miről akartál velem beszélni? – kérdezem,miközben a

salakkő púdert törlőm az arcomról. – Valam-it megtudtál a

 betörésről?

 

– Nem, még az embereket kérdezzük ki. Csak éreztem, hogy 

meg kell hogy mentselek.

– Kösz – vigyorodom el.

– Van valami, amit viszont szeretnék meg-mutatni neked –

mondja, miközben egy fémlépcsőn lefelé tar-tunk, és belépünk 

egy körkörös terembe, ami a barlangközepén van.

Sigur főhadiszállása a régi Fekete Város-i ál-latkert éjszakai

állatok számára fenntartott részlegében van. Valóban tökéletes:

sötét, biztonságos, készen ide szállítottszemélyzeti irodákkal,

 

amelyekben dolgozni lehet, a valamikori ál-latketrecekben pedig

alhatnak is. Természetesen anyám rendezte be ilyen otthonosra,

amikor még itt élt, így már nem is olyan,mintha állatkertben

lennénk.

Folyosók szövevényében gyalogolunk, mireelérjük Sigur

magánlakosztályát. A tágas termet vörösrefestették, és fényűző

 berendezését azok az antik bútorok teszik ki,amelyeket Sigur a

háború idején az őrök palotáiból mentett ki. A lakosztály nagy 

 

részét a kandalló előtt elrendezett kanapék éskarosszékek 

alkotják, a többit egy nagy ágy foglalja el. Azágy jobb oldalán

egy kis éjjeliszekrény áll, rajta ékszerdoboz,egy kerámiaurna és

egy bronz hajkefe, amelynek szőrei közéhosszú, sötét hajszálak 

tapadnak. Elönt a bánat, mert tudom, hogy anyám hajszálai.

– Hiányzik – mondom csendesen.

– Nekem is – válaszolja. Az éjjeliszekrényhezmegy, és

felveszi az urnát, amelyben anyám kettősszíve van. A 

 

sötétfajzatoknál hagyomány, hogy a haláluk után elteszik 

emlékbe a vértársuk szívét. – Üres nélküle azélet.

El sem tudom képzelni, milyen lehet egy  vértársat

elveszíteni. Ismét Tiszta Rózsa jut az es-zembe. Mit tegyek?

Hogy is választhatnék Natalie és a népemközött? Olyan rossz 

lenne, ha vesztenénk a népszavazáson?  Igaz,a sötétfajzatok a gettó

falai közé szorulnának, de legalább életbenmaradnának. Ha nem

így döntök, Natalie biztosan meghal. Ő a vértársam, Sigur ezt

 

egészen biztosan megérti. Ha tényleg ebbenhiszek, miért nem

szóltam neki Rózsa ultimátumáról?

Sigur visszateszi az urnát az éjjeliszekrényre,és elővesz egy 

fényképet a fiókból. A kezembe adja.

 Anyám és a családja van a képen; akkorkészült, amikor

anyám még tízéves volt. Elmosolyodom. Azelmúlt hetekben

Sigur segített, hogy fokozatosan képet al-kothassak a sötétfajzat

családomról; fényképeket keresett ésleveleket, amelyeket a

háború előtt a barátaiknak küldtek. A fényképet egy erdővel

 

 benőtt, keskeny völgyszorosban készítették. A fák közötti

hasadékokon át egy hegy körvonalai látsz-anak, hegyes,

karomszerű csúccsal. Megfordítom a fényké-pet. A hátára ezt

írták:   Coombe-ék, Árnyak Erdeje, Borostyán-hegy.

– Ők a nagyszüleim? – kérdezem egy fiatalpárra mutatva,

akik anyám mellett állnak.

– Igen. Paolo és Maria Coombe-nak hívták őket. És ő

Lucinda nénikéd. – Egy fiatalabb sötétfajzatlányra mutat, aki

 

nagyon hasonlít anyámra, csak kerek az arcaés rövidebb a haja.

– Ki ez? – mutatok egy szigorú arcú férfira,akinek bal

orcáján lila anyajegy van, és aki Paolo mellettáll.

– Nem tudom. Anyád ritkán emlegette acsaládját –

magyarázza, és felvesz egy régi, bőrkötésesnaplót az

éjjeliszekrényről, aztán odaadja nekem. – Deez talán segít.

 Anyád naplója. A holmija között találtamelrejtve.

– Elolvastad?

 

– Nem, mert nem éreztem helyénvalónak – válaszolja. – De

 biztosra veszem, hogy nem bánná, ha te viszont belenéznél.

Belelapozok, s anyám nagy, kacskaringóskézírását

tanulmányozom, ami annyira hasonlít az en- yémre. A lapok 

közül egy fénykép csúszik ki, és a padlóraesik. Felveszem.

 Anyám látható rajta a tízes évei végén,Lucinda néni és két

másik lány társaságában egy lepusztultkisvendéglőben. Az

egyik lányon kapucnis köpeny van, és telt vérvörös ajkával,

 

 bronzos bőrével és a topázkék szemével eg-zotikus szépség. A 

másik lány kerekes székének karfáján gub- baszt. A kerekes székes

lány légies szépség, hatalmas, zöld szeme és vékony szálú szőke

haja van. Pincérnői egyenruhát visel, ebbőlgondolom, hogy a

szüleié lehet a vendéglő, mivel általábancsaládtagok szoktak 

 bennük kiszolgálni. A kép hátoldalán takarosírással ez áll: T4K.

Trákia.

 A padlódeszkákon át kiabálás szűrődik fel:Roach és Logan

 

hangját hallom. Aggodalmasan dugom visszaa fényképeket a

naplóba, és lefelé sietünk a bejárathoz. Amint odaérünk, érzem,

hogy nagy baj történt. Sötétfajzatok vesznek körbe valamit, ami

a padlón fekszik, és parancsokat kiabálva láz-adók futkosnak. A 

tömegben megpillantom Roach-ot és Logant.

– Ennek a teremtménynek nem lenne szabaditt lennie! Ki

engedte be? – harsan fel Logan hangja.

– Hívjon valaki orvost! – kiabál Roach.

Freya fekszik a földön, sötét bőre vértől csil-log. Levegőt

 

próbál venni, a lélegzete sípolva tolul ki aszáján, sötét szeme

 vadul és rémülten forog. A mellkasát és ahasát felvágták,

kilátszanak a belei, amiket egy mellette gug-goló férfi – egy 

hegyifarkas – tart a helyükön.

Erőteljes testalkatú, a húszas évei végén jár,és bozontos

szemöldöke eltakarja acélszürke szemét, borotvált fején őszes

hajcsík húzódik. Bár guggol, így is látszik,hogy két méternél is

magasabb. Füstszürke frakk-kabátot, fekete bőrnadrágot és

 

 vasalt orrú bakancsot visel. Megértem Logan veszett dühét. Egy 

hegyifarkasnak nincs joga itt lenni.

Freyához sietek, és megfogom a kezét. – Mitörtént? –

kérdezem aggodalmasan.

– A salakkőüzemnél találtam rá – mondja ahegyifarkas. –

 Az őrök rajtakapták, amikor betört afőirodába.

Nehéz lesz a szívem. Figyelmeztetett, hogy komoly erőkkel

őrzik az irodát.

– És maga mit keresett a gyárban? – szegezia kérdést a

 

hegyifarkasnak Sigur; láthatóan gyanakszik.

– Nem csak a lány próbált információtszerezni – feleli a

hegyifarkas nyersen. – Fájlokat töltöttem le aszámítógépeikről,

amikor ez az ostoba lány berontott, és kishíján tönkretett

mindent.

Lüktet az agyaram. – Ne merd ostobának nevezni!

Freya eszelős tekintete felém fordul, ésmondani akar

 valamit, de csak vér bugyog fel a torkából.Bármit is kellett

 volna mondania, semmivé válik utolsó,reszelős lélegzetvételével.

 

 A szeme üveges lesz.

Roach utasítja a lázadókat, hogy vigyék átFreya testét a

halottasházba. Amikor elviszik, a hegyifarkasfeláll, és véres

kezét a nadrágjába törli, mielőtt kezet nyújtSigurnak.

– Rafe Garrick vagyok, az Első PartraszállóFalka vezére –

mutatkozik be.

Sigur nem fogadja el a kezét. – Köszönöm,hogy visszahozta

nekünk Freyát, Mr. Garrick. Logan majdkikíséri...

– Szerintem ezt látnia kellene – szakítja félbeGarrick, és egy 

 

csillogó kék flashdrive-ot vesz elő a zsebéből.

– Mi van rajta? – kérdezem.

– A Hegyifarkas Államban egy új szupergettó vázlatos tervei

– válaszolja Garrick.

– Miért épített Tiszta Rózsa egy új gettót? –kérdezem.

– Mert ha holnap megnyeri a népszavazást, asötétfajzatokat

oda akarja szállítani – mondja. – És amintösszegyűjtött ott

mindenkit, mindegyikükkel végez.

 

4. ASH

HARMINC PERCCEL KÉSŐBB az összessötétfajzat miniszter és

lázadó összegyűlik a díszteremben, abban azovális helyiségben,

ahol a politikai tanácskozásainkat szoktuk tartani. Logan

kényelmetlenül feszeng a mellettem levőszéken, és fagyos,

orgonalila szemét le sem veszi Garrickről.Két sötétfajzat

miniszter ül mellette. Az első egy Pullo nevűférfi, egy Eloka

sötétfajzat, akinek ébenfekete haja ésragyogó, fekete szeme van,

 

akárcsak nekem. Mellette Angel ül, egy bíborszemű, sötét hajú

és karmos lábú sötétfajzat, aki finom köröm-cipőbe préselte a

lábát. Időnként hűvös pillantást vetnek rám,és alig bírják 

leplezni az irántam érzett megvetésüket.Nem minden sötétfajzat

értékeli, hogy egy kevertvérű részt vesz aszent gyűlésükön.

Garrick a számítógépasztalba épített nagy,érintőképernyős

számítógépbe dugja a flashdrive-ot, ésmindenki elhallgat,

amikor öt hegyifarkas – három férfi és két nő– jelenik meg a

 

hátsó falon elhelyezett digitális kivetítőn. Azegyik férfit

felismerem: ő az a hegyifarkas, akit a gyárb-an láttam, a vörös

frakk-kabátban és az emberi fogakkalkirakott hajdísszel.

– Fülest kaptam, hogy egy hegyifarkas zsol-doscsapat, akiket

holdkutyák néven ismernek, nagy men-nyiségű salakkövet szállít

el Fekete Városból, az őrök kormányanevében – kezdi Garrick. –

Felébredt bennem a gyanú. Mit művel akormány? Nem lehet

törvényes, ha ezek a gengszterek benne vannak.

 

– Hasonló aggodalmaink voltak nekünk is –mondja Roach.

– Ezért küldtem oda Freyát, hogy nyomozzaki.

– A falkám holdkutyáknak álcázva beszivár-gott a gyárba, és

sikerült bejutnom a főirodába. – Lenyom egy gombot a

számítógépasztalon, és a hátsó fal digitáliskivetítőjén

megjelenik a salakkő-szállítási napló. –Láthatják, hogy újra

meg újra az Alba-hegység neve merül fel.

– A vulkáné? – kérdezi Logan. – De az akörnyék már

 

évtizedek óta kihalt, amióta csak az Alba vulkánja kitört.

– Úgy van – hagyja rá Garrick. – Így aztánfeltörtem az őrök 

hálózatát, hogy kiderítsem, miért küldenek olyan sok 

szállítmányt egy vulkánhoz. És ezt találtam.

 A digitális kivetítőn változik a kép, ésegészen közelről

mutatnak egy hegyvidéki terepet az Őrök Szövetségi Államában.

 Azonnal észreveszem az ismerős, lapos tete- jéről a vulkánt, ami

harminc éve a kitörésben vesztette el a csúc-sát. A lábánál egy 

 

nagy kiterjedésű, városias település, amitolyan fal kerít el, mint

a Légió-gettót, de az egész ezerszer nagyobbléptékű. A város

fölött nagy betűkkel ez áll: A TIZEDIK.

– Akkora, mint egy kisebb állam! – kiáltot-tam fel.

– Mit gondol, miért hívják a Tizediknek? –kérdezte Garrick.

– Mert ez a Tizedik Állam! – kezdemkapiskálni.

Bólint. – Valójában inkább egy állam az ál-lamban, de a név 

 jól cseng.

– Ez még nem bizonyítja, hogy a kormány kiakar irtani

 

minket – mondja Pullo nyersen.

– Egyetértek – csicsereg bele Angel. – Ezcsak egy gettó.

Nem különbözik a Légiótól, csak nagyobb.

Garrickre pillantok. – Honnan olyan biztos benne, hogy 

Tiszta Rózsa meg akarja ölni asötétfajzatokat?

– Nem csak őket – mondja, és elővesz több,BIZALMAS

feliratú dokumentumot. – Ezekből a memor-andumokból azt

szűrtem le, hogy Rózsa az összestisztátalant...

– Tisztátalant? – ismételi meg Logan.

 

– Bárkit, aki Rózsa véleménye szerint nem il-lik bele az Egy 

Hit, Egy Faj, Egy Nemzet koncepciójába –magyarázza Garrick.

– Ebbe tartoznak a sötétfajzatok, a básztetek,az istenkáromlók,

a fajgyalázók, a dákok...

– És a hegyifarkasok? – kérdi kihívóan Pullo.

– Bennünket nem említenek adokumentumokban –

 válaszolja Garrick. – Gondolom, velünk mástervei vannak.

– Akkor meg miért segít nekünk, ha nemfenyegeti veszély? –

kérdezi Pullo. – Mit nyer azzal, ha beszámolnekünk a

 

Tizedikről?

Garrick arcán átsuhan a harag. – Csak azért,mert

hegyifarkas vagyok, még nem követemengedelmesen Tiszta

Rózsa minden szavát és tettét. Véletlenül ép-pen a lázadás

mellett állok.

– Kicsit összezavarodtam – vallja be Logan.– Rózsa

Törvénye csak a sötétfajzatok emberektől való különválasztását

szabja meg, akkor hát mivel támasztja alá,hogy ezeket is mind

koncentrációs táborba küldi?

 

– A sötétfajzatok csak eszközök – mondjaGarrick. – A 

kormány kihasználja a fajaink közti feszült-séget, hogy 

támogatást szerezzen a szegregációhoz. Amint a törvényt

 beiktatják, függelékekkel egészíti ki RózsaTörvényét, amelyben

az összes fajt felsorolja...

– És mivel egy már létező törvényhez adjahozzá, nem kell

ismét szavazást tartania – fejezi be Sigur. –Bárkit a Tizedikbe

küldhet, és ezt teljesen törvényesen teheti.

Felháborodott mormolás a teremben.

 

– Nem válaszoltál a korábbi kérdésemre –szólalok meg. –

Honnan tudod, hogy Rózsa mindannyiunk halálát tervezi?

– Az információgyűjtés során világossá váltszámomra, hogy 

a Tizediket három városra osztják – nyommeg egy gombot, és a

térképen világítani kezd a három város.

Mindegyiket határfallal veszik körül, és utak és vasutak 

 bonyolult rendszere köti össze őket. Garrick a legnagyobb várost

mutatja, ami könnyen akár ötször nagyobblehet Fekete

 Városnál.

 

– Ezt a várost Primus Egynek hívják. Ez azalaptábor,

ahova az újonnan érkezetteket küldik,mielőtt felmérésen

esnének át, és átszállítanák őket a PrimusKettőbe vagy 

Háromba. – A hegytől délre és keletre kétkisebb városra mutat.

– Vizsgálják a rabok egészségét, korát, fizikaierejét és

képességeit. Azokat, akiket munkára alkal-masnak ítélnek,

átküldik a Primus Kettőbe, hogy a gyárakbandolgozzanak.

 A kivetítőn a kép a Primus Kettőre úszik.Többtucatnyi

 

hatalmas gyárépület tornyosul előttünk.

– Mit gyártanak ezekben az üzemekben? –kérdezi Roach.

– Nem volt időm megszerezni az informá-ciót, mert Freya

egyszer csak megjelent az őrökkel anyomában – válaszolja

Garrick.

– Mi lesz azoknak a sorsa, akik nem tudnak agyárakban

dolgozni? – kérdezi Logan.

Garrick a térképen levő utolsó városracsúsztatja a képet,

ami a hegy keleti oldalán terül el. – A PrimusHáromba küldik 

 

őket.

Egy sor fehér épületre közelít rá, melyek tete- jére – akárcsak 

az orvosi laboratóriumokéra – zöld keresztetfestettek. Rettegés

lesz úrrá rajtunk.

– Kísérletezni fog rajtunk? – kiáltok fel. –Miért?

– Nem tudom biztosan az okot – válaszoljaGarrick. – De a

laboratóriumok melletti betonépületek krematóriumok, így 

 bármit is terveznek, nem hiszik, hogy a kísér-leti alanyok túlélik.

 A rosszullét kerülget.

 

– Pontosan olyan, mint a Puszta Földönépült koncentrációs

tábor – jegyzi meg Logan.

– Csakhogy ez sokkal nagyobb – mutat ráGarrick. – A 

Tizedikben bármikor egyszerre akár húsz-,harmincmillió rabot

is el tudnak helyezni.

– Nem hagyhatjuk, hogy Rózsa Törvényételfogadják 

holnap – jelenti ki Sigur.

Egyetértő bólogatások teremszerte.

– De nem kísérli meg Tiszta Rózsa, hogy an-nak ellenére is

 

gettóba küldjön minket, hogy veszít anépszavazáson?

– Próbálja csak meg! – kiáltja harciasanRoach. – Egy 

istenverte polgárháború törhet ki, ha az ún.tisztátalanokat a

Tizedikbe küldi, amikor az ország fele aszegregáció ellen szavaz.

 Végiggondolom, hogy Tiszta Rózsa eljöttegészen Fekete

 Városig, hogy megfenyegessen, és rávegyen,hogy a törvényét

támogassam, és erős a gyanúm, hogy Roach-nak igaza van. Ha

egy mód van rá, Rózsa szeretné elkerülni apolgárháborút.

 

– Akkor ne adjunk esélyt ennek a gazem- bernek! – üvölti

Roach. – Megnyerjük holnap a népszavazást,igaz?

– Igaz! – visszhangozzák a lázadók.

 A teremben kitör a káosz, ahogy az emberek az új

fejleményeket vitatják, de olyan zsibbadt vagyok, hogy nem is

hallom őket. Ismét a térképre pillantok. Ezaz egész sokkal

nagyobb horderejű, mint a népemet kisza- badítani a gettókból: a

fajunk és sok más faj életben maradásáról van szó. Mit tegyek 

 

hát holnap? Két lehetőség között választhat-ok: kinek az élete ér

többet? Natalie-é vagy az övék?

Őszintén szólva, nem tudom, hogy válaszol- jak erre a

kérdésre.

 

5. NATALIE

HUNYD BE A SZEMED – parancsol rámDay, ahogy a

csatornához közeledünk.

 A nap most kezd lemenni Fekete Város felett,és lágy 

 barackrózsaszín fénybe vonja az épületeket.Polly, Day és MJ,

Day öccse, valamint kettejük szülei, Michaelés Sumrina

tartanak velem. Michael MJ kezét fogja, hogy  járás közben

támogassa. Különös látványt nyújtanak,ahogy egymás mellett

 

mennek, mert MJ kiköpött az apja, ugyanaza sötét bőr, kifejező,

nagy szem és készséges mosoly, csak MJ hátaa kyphosisa miatt

görbe. Megható, hogy a nővérem is velünk tart; tudom,

mennyire utál kilépni az utcára, amiótaTiszta Rózsa

megkínozta és elcsúfította.

Eltűnődöm, vajon ilyen kegyetlen lett volnaakkor is, ha

tudja, hogy Polly a lánya. Polly arcán ahasonlóságot keresem.

Ugyanaz a feltűnő, fémesszürke szem, de eztleszámítva a

 

nővérem egyáltalán nem hasonlít rá. Polly halványan rám

mosolyog. Az arcán cikcakkban húzódóhegek dacára is

lélegzetelállítóan gyönyörű. Jó boldognak látni. Az elmúlt két

hónap Day családjánál jót tettmindkettőnknek. Nehéz volt

anya nélkül, de Sumrina és Michael mindentmegtettek, hogy 

családtagoknak érezzük magunkat.

– Hova megyünk? – kérdezem ugratva,miközben a csatorna

melletti ismerős szakaszon haladunk, valaholarrafelé, ahol

 

 Ashsel megismerkedtem. Megdobban aszívem, amikor arra a híd

alatti véletlen találkozásra gondolok. Tudom,hogy 

meglepetéspartit szerveztek Cékla bárkájára– a múlt héten

Michael elszólta magát –, de belemegyek a játékba, és erősen

összeszorítom a szememet, mialatt Day azuszály felé vezet.

– Itt is vagyunk – szólal meg Day.

Tétován kinyújtom a kezem, hogy  felsegíthessenek a bárka

fedélzetére. Egy hűs, határozott kéz fog meg. A szívemen mintha

 

áram futna végig.  Ash.  Átemel a hajóra, énmeg kuncogva dőlök 

neki.

– Ne kukucskálj – figyelmeztet.

Lágyan megcsókol, amitől kellemes izgalom jár át.

– Most már nézhetek? – kérdezem, amikor bevezet a

kabinba.

– Tessék csak – válaszolja.

Kinyitom a szemem, és boldogan sikkantok fel. Cékla színes

papírláncokkal és szalagokkal díszítette fel akabint, és egy 

 

kézzel festett transzparens lóg az ablak előtta felirattal:

BOLDOG TIZENHETEDIK  SZÜLETÉSNAPOT! Mindenki

összegyűlt: Ash apja és a volt szobalányom,Martha, Cékla,

Roach, Sigur, Amy és Stuart. Amy hozzámfut, és erősen

megölel. Mióta beállt a lázadók közé, nagyonközel kerültünk 

egymáshoz. Még a salakrózsa-tetoválásunkatis egyszerre

csináltattuk.

– Juno késik – mondja Amy. – Behívták atévéállomásra,

 

 valami szenzációs hír miatt, bla-bla-bla.Tudod, hogy van ez a

riportereknél.

Elhelyezkedünk a hosszú padokon. Ash ésDay közé

préselem be magam, és kicsit összerándulok,amikor leülök.

– Fáj még a lábad? – kérdezi Ash.

– Egy kicsit. – Felemelem a lila tüll-szoknyámat, és

megmutatom a csúnya harapásnyomot,ahonnan a sötétfajzat

fiú pár hónapja egy jó darabot kitépett. A sebmég most sem

gyógyult be teljesen, duzzadt és fájdalmaskörülötte a bőr.

 

Megvakarom a pörköt.

– Ne nyúlj hozzá, különben hegesen gyógyul– dorgál meg

Day.

– Bocs, mami  – engedem le a szoknyámat.

– Kezdődjön a buli! – kiáltja Cékla, ésösszecsapja a kezét.

Igyekezett ma este csinosan felöltözni, tisztainget és fekete

nadrágot vett fel, csak a térdén van egy sza-kadás. Még

rendszerint bozontos, barna haját is meg-fésülte. – Kinek van

kedve Szerencse asszonyság Kerekét játszani?

 

 A javaslatát élénk éljenzés fogadja, még Ashapjától is, aki

 bánatosan elmosolyodik. Bár lelkész, szeretszerencsejátékot

 játszani. Cékla egy tizenkét küllős kerekettesz az asztal

közepére, majd egy edényt minden küllő végére. MJ egy babot

dob kilenc edénybe, és pénzt a maradék háromba. Cékla ráteszi

az edényekre a fedelet, hogy senki se lássa,mi van bennük, aztán

megpörgeti a kereket.

– A születésnapos választ először – mondja Ash, és puszit

nyom az arcomra.

 

Felnézek rá, és összeszorul a szívem. Izzótekintetén

töprengés fut át. Lesüti hosszú pilláját,mintha el akarná rejteni

előlem. Nincs sok időm elemezgetni, mert is-mét a játékra kell

figyelnem.

 Amint körbeforog a kerék, gyorsan leemelema fedelet az

egyik dobozról. Egy fénylő pénzérméttalálok. Igen! Mindenki

odáig van.

– A Szerencse Istennője láthatóan a teoldaladon áll ma este

– súgja a fülembe Ash, és odaadja a pénzt.

 

Lehetetlen összpontosítanom, amikor ilyenközel van

hozzám, hűs lehelete édesen, mámorítóanlegyezi a bőrömet.

 Vágy ébred bennem, mint egy télen kibomló virág. Eszembe

 jutnak a ma reggeli együttlétünk pillanatai,és kipirosodott

arcomra szorítom a kezemet, hogy lehűtsema bőröm.

Tíz kört játszunk, és Day nyeri a legtöbbpénzt.

– Nem ér! – mérgelődik MJ. – Day csal!

– Veszíteni tudni kell, fiam – borzolja megMJ haját Michael.

Day az öccsének adja a nyereményét.

 

 Ashre pillantok, aki szótlanul ül mellettem.Bár közvetlenül

mellettem van, mintha fényévekre lenne.

– Mi jár a fejedben? – kérdezem.

 Ash kényszeredetten elmosolyodik.

– Minden rendben? – kérdezem hirtelenaggodalommal

eltelve.

– Persze.

– Hazudsz.

– Ne beszéljünk róla ma este. Holnap majdelmondom.

– Most mondd el! – követelem. Gyűlölöm atitkokat.

 

 Ash elhúz a játék közeléből, és amikornégyszemközt

maradunk, elmeséli, hogy betörtek a Lé-gióba, és elmondja, amit

a Tizedikről megtudott. A hír megráz,nekidőlök. Fekete ingén át

hallom a szíve egyenletes dobogását. Ezek- ben az őrült időkben ez

az egyetlen hang, ami megnyugtat.

– Hogy sikerült az őröknek az orrunk előttegy teljesen új

államot felépíteniük? – kérdezem.

– A vulkán miatt évek óta senki nem járarrafelé –

magyarázza.

 

Görcsösen belekapaszkodom Ash fekete in-gébe. – Nem

hagyhatjuk, hogy ez bekövetkezzen. Minde-gy, hogyan, de meg

kell állítanunk Tiszta Rózsát.

 Ash teste megfeszül. Felnézek rá, de csak újra csókot nyom a

homlokomra. Visszamegyünk játszani, demár nincs hozzá

kedvünk. Day megérzi a hangulatváltozást.

– Ajándékbontás! – kiáltja Sumrina.

Mindenki az asztal köré gyűlik, és vidámanátadják az

ajándékaikat. Mosolygok, pedig más sem járaz eszemben, mint a

 

Tizedik.

Polly bátortalanul átnyújt egy borítékot.Kinyitom, és egy 

fényképet találok benne, amin Pollyvalkisgyerekként állunk, a

háttérben anya és apa feszítenek kicsit eről-tetetten. Még akkor

készült, amikor mind boldogok voltunk együtt, mielőtt apám

meghalt, és anyámat bebörtönözték. Bár vol-tak köztünk 

nézeteltérések, mindketten nagyonhiányoznak. Magamhoz

szorítom Pollyt.

– Nagyon boldoggá tettél! És tökéletesen illik az MJ-től

 

kapott új fényképkeretembe. Köszönömmindenkinek –

hálálkodom.

 Ash megfogja a kezemet. – Kint szeretnémátadni az

ajándékomat.

#

 A fedélzeten hűvös, csípős az idő, az égencsillagok ragyognak.

Gyönyörű este. Tökéletes. Ash egy kis lépc-sőn felvisz az uszály 

lapos tetejére. Eláll a lélegzetem. A tetőtüveglámpásokkal

 világították ki, amelyek ezernyi színes fény-foltot vetítenek a

 

lakkozott fára. A lámpások között fehér orch-ideákat, a kedvenc

 virágaimat szórták szét. Édes illat lebegkörülöttünk. Szóval

ezért kellett korábban lehunynom aszememet?

– Gyönyörű! – sóhajtok fel.

 Ash felvesz egy virágot, és odaadja. – Te vagy gyönyörű.

Hirtelen zavartan kuncogok. Egyáltalán nemérzem magam

csinosnak, de szeretem, hogy ő annak lát. A nadrágzsebében

kutat, és elővesz egy barna papírbacsomagolt, piros szalaggal

átkötött kis csomagot.

 

– Nem volt sok pénzem – szabadkozik,amikor átnyújtja.

– Semmi gond. Tudod, hogy nem érdekel azilyesmi.

Kibontom a szalagot, aztán kinyitom adobozt, és egy 

lélegzetelállító medált találok benne. A hagyományos csomós

minta, amit tekervényesen véstek bele azaranyba, a szélén

 valami sötétfajzat írás. Nagyon régi, ésláthatóan értékes.

– Nagyon örülök neki! – kiáltok fel.

– Édesanyámé volt – magyarázza Ash.

Megpróbálom visszaadni. – Túl különleges!Nem fogadhatom

 

el.

– Ő is azt szeretné, ha a tiéd lenne – mondja.– Szeretném, ha

elfogadnád.

– Köszönöm – suttogom. Kedves gesztusameghat.

 Az ujja a bőrömhöz ér, amikor felteszi a lán-cot, és a

gyönyörűségtől megborzongok. Megfordu-lok, és megcsókolom,

 beletúrok selymes, hullámos hajába, ami azujjam köré

göndörödik. Lágyan felnyög, átfogja aderekamat, és magához

 von.

 

– Menjünk innen – suttogom, amikorösszeér a szánk.

– A születésnapodra jöttünk – válaszolja.

– És?

– Nem lett volna szabad elárulnom –húzódik el tőlem

sóhajtva. – De Day tortát sütött neked, ésszerintem megöl, ha

nem eszel belőle.

Lebiggyesztem az alsó ajkamat, mire Ashfelnevet.

– Akkor vissza kellene mennünk a töb- biekhez – jegyzem meg

 vonakodva.

 

– Még nem – mondja csendesen, és újabbdobozt vesz elő a

zsebéből. Ez kisebb, mint az első, ésgyönyörű, kézzel készített

selyempapírba csomagolták.

– Még egy ajándék? – veszem el. – Nem kel-lett volna...

– Remélem, tetszik – dörgöli a tarkóját.

 Aggodalmasan figyeli, ahogy kibontom acsomagot.

Szétnyitom a selyempapírt, és valamimegcsillan.

Nagyot dobban a szívem.

Egy kék briliánsgyűrűt tartok a kezemben.

 

Felkapom a fejem, kérdő tekintetemrászegezem.

– Tudom, hogy fiatalok vagyunk – mondjalágyan. – De

szeretlek, felébresztett szívem mindendobbanásával.

 Visszafojtott lélegzettel várom, hogy kimondja.

– Natalie Buchanan, leszel a feleségem?

– Igen, igen! Hozzád megyek feleségül! –sikkantok 

 boldogan.

 Az ujjamra húzza a gyűrűt, én meg átkaro-lom a nyakát, és

újra meg újra megcsókolom. Szétárad ben-nem a boldogság, a

 

szívem akkorára dagad, hogy a végén már azthiszem, mindjárt

felrobban.

– Szeretlek – motyogom két csók között.

– Én is, szőke mindenem – mondja.

Boldogan kacagok, amikor körbeforgat, ahűvös levegő

simogatja a bőrömet. Végül letesz, és ismétmegcsókol, ezúttal

lágyan, lassan, amivel megnyit köztünk  valamit, amin át

mindent érzek, amit ő is: a szerelmét, azörömét, a boldogságát.

 Volt már köztünk lélekcsere, de ilyen inten-zív még sosem.

 

Könnyek csorognak az arcomon. Végülszétválunk.

– Remélem, a boldogság könnyei! – ugrat, ésletörli őket.

Bólintok.

Lesietünk, hogy elmondjuk a jó hírt. Amikor belépünk a

kabinba, mindenki hallgat, és várakozásteljesarccal néz. Ash

szégyenlősen mosolyog rám. Biztos mindtudták!

– Igen? Ne titkolózzatok tovább! – fakad kiDay, amikor

senki sem szólal meg.

Megmutatom a gyűrűt, mire éljenzésbentörnek ki.

 

 A nők mind körém sereglenek, hogy megc-sodálják a gyűrűt,

még Polly is, aki párszor el is mosolyodik,míg a férfiak Ash hátát

 veregetik, és olyasmiket mondanak: „Ügyes voltál” és „Hogy 

sikerült egy ilyen lányt megcsípned?” Céklamindenkinek 

teletölti a poharát, aztán magasba emeli asajátját.

– Ashre és Natalie-ra! Hosszú, boldog életetkívánok nektek!

– kiáltja.

– Ashre és Natalie-ra! – visszhangozzák atöbbiek.

 

 Ashre pillantok, és egy másodpercig aggodal-mat látok a

tekintetében, de aztán gyorsan lesüti aszemét, és a legszélesebb,

legszebb mosolyt villantja rám, amit csak életemben láttam.

 Visszamosolygok, de akaratlanul is elfog akíváncsiság, miért

látszott olyan nyugtalannak. Máris meggon-dolta volna magát?

 Á, biztos csak üldözési mániám van! Elhesse-getem a gondolatot,

és igyekszem élvezni a pillanatot. Majdkésőbb kifaggatom.

 A buli most már beindult. Mindenki feldo- bott, táncol és

 

énekel, még Sigur is, akinek – mint mostkiderül – fantasztikus

hangja van. Pollyt és MJ-t egy hagyományossötétfajzat dalra

tanítja, Ash apja, Harold pedig odajönhozzám, és megölel. Ősz

szakálla a bőrömet szúrja, de nem bánom.

– Úgy örülök, hogy a család tagja leszel –mondja. – Még

sosem láttam Asht ilyen boldognak.

– Ígérem, hogy a gondját viselem majd.

– Tudom, hogy így lesz.

– Nem aggódsz, hogy elsietjük a dolgot? –kérdezem

csendesen.

 

Szelíden elmosolyodik. – Aggódtam, de Ashmeggyőzött,

hogy kész elkötelezni magát, és amikor afiam elhatároz valamit,

arról nem lehet lebeszélni.

Könnyedén felkacagok. – Ashre vall!

– Ha kétségeid lennének...

– De nincsenek – válaszolom, és ez igaz is.Fenntartások 

nélkül megyek hozzá Ashhez. Azok után,hogy két hónappal

ezelőtt majdnem elvesztettem, megtanultam,hogy két kézzel

kell megragadni a boldogságot, és nem várnia jövőt, ami talán

 

sosem érkezik el.

Harold még egyszer megölel, és a szükséges-nél hosszabban

szorítom magamhoz, de megérti. Az apámhalott, az anyám

életfogytig börtönben ül, tehát gyakorlatilagárva vagyok.

 Amikor majd hozzámegyek Ashhez, Haroldaz apám lesz.

Nagyon megnyugtató gondolat.

Összegyűlünk az asztal körül, amikor Day ki-hozza a ferde

csokoládétortát: trutymós cukormázzal kente be, ami máris kezd

lefolyni. A tetején nagy, düledező betűkkel ezáll: BOLDOG

 

SZÜLETÉSNAPOT, NA. A T betűre már nemmaradt helye.

Imádom! Jó tudni, hogy Day nem minden- ben tökéletes.

– Remekmű – jelentem ki.

Day barna szemét forgatja: – Most sütöttemutoljára,

ajánlom, hogy élvezd!

– Kívánj valamit – biztat Harold.

Elfújom a gyertyákat, és azt kívánom, hogy holnap jó

eredménnyel záruljon a népszavazás.

Day egy-egy tortaszeletet vág mindenkinek,én meg

 

kisurranok a mosdóba, hogy egy pillanatraegyedül lehessek.

 Vizet locsolok az arcomra, és belenézek amosdó feletti kis

tükörbe. Kipirult az arcom, göndör hajamkicsit kócos lett attól,

hogy Ash körbeforgatott, de  boldognak   lát-szom. Mosolygok. Már

éppen elfordulnék, amikor megdermedek. A  bal szemem sarka

olyan furcsa. Csak a képzeletem játszik  velem, vagy egy kicsit

sárga? Biztos a rossz megvilágítás teszi.

 Amikor visszaérek a többiek közé, máregészen más a

 

hangulat, és látom is, miért. MegérkezettJuno, hosszú, vörös

haja gubancos, az arca rózsás, mintha amunkahelyétől idáig

futott volna.

– A tévécsatorna egy órája kapta a hírt.Nemsokára

országszerte minden állomás közvetíti ma- jd... – mondja, aztán

elhallgat, amikor meglát.

– Mi történt? – kérdezem.

Sumrina odajön hozzám, és megfogja akezemet.

– Anyádról van szó – mondja.

– Jól van? – kérdezem nyugtalanul.

 

– Két órája megszökött a börtönből – vilá-gosít fel Juno. –

 Azóta menekül.

 

6. ASH

JUNO ELMOND MINDENT, amit csak tud. A börtönben

robbanás történt, amitől hat őr meghalt, ésösszeomlott az épület

nyugati szárnya. A robbantást csak  figyelemelterelésnek 

szánták, hogy az őröket lefoglalják, amígBuchanan

parancsnokasszonyt kiszabadítják a keletiszárnyban levő

cellájából. Pár órába telt, mire az őröknek feltűnt, hogy 

megszökött, de addigra már késő volt.

 

Natalie remegő kézzel kapaszkodik akezembe, az ajka

elfehéredik.

– Tudják, ki segített neki a szökésben? –kérdezi.

– Nem, de hozzáértő lehetett – válaszoljaJuno. –

 Valószínűleg egy volt katona.

– Mit gondolsz, hova mehetett? – kérdeziDay.

– Szent ég, csak nem gondoljátok, hogy ide jönne vissza? –

kérdezi Sumrina aggodalmas tekintettel.

– Nem tenne ilyen kockázatos dolgot – véliNatalie.

 

– Anya jól lesz? – kérdezi csendesen Polly.

– Ismered anyát, igazi túlélő – nyugtatjaNatalie. – Jól

meglesz. Csak... – Az utolsó szó a torkánakad. Könnyek szöknek 

a szemébe.

 Apámra pillantok. Bólint, mint aki érti, mitakarok.

– Ideje befejezni mára – mondja.

Michael és Sumrina a Salak utcai házukba viszik Pollyt,

Natalie pedig hazajön velem a Repkény tem-plomba. Apa van

olyan kedves, hogy a bárkán marad Roach-csal és Céklával, hogy 

 

egy kicsit kettesben legyünk.

Felkapaszkodunk 

a

csigalépcsőn

a

templom

harangtornyában levő hálószobámba. A holdfény megcsillan a

hatszögű terem közepén lógó rézharangon.Natalie lerogy az

ágyra, én meg felteszem az ablakokra afatáblákat, hogy ne

áradjon be az éjszakai hűvösség. Aztánmozdulatlanná

 

dermedek. Odalent két őr üldögél a sírkövek-en; biztos követtek 

minket. Elkapják a tekintetemet; az egyik in-teget, és tetszelegve

 vigyorog. Gyorsan felteszem a fatáblát az ab-lakra, és leülök 

Natalie mellé az ágyra. Nem szólok azőrökről, nem akarom

nyugtalanítani.

– Minden rendben lesz anyáddal – biztatom.

Megtörli a szemét, és bólint.

– Bárcsak megkeresett volna!

– Túlságosan veszélyes lett volna – mondomóvatosan.

 

– Tudom, de akkor is fáj, hogy Pollyval nemszerepeltünk a

terveiben. – Felsóhajt, és az eljegyzésigyűrűjét forgatja. –

Bocsáss meg. Különleges estének szántad, deén elrontom.

Felemelem az állát. – Jóban-rosszban,emlékszel?

Elmosolyodik. – Annyira szeretlek, Ash!Nem is tudom, hová

lennék nélküled.

Összefacsarodik a szívem, amikor a holnapragondolok. Mit

tegyek? A helyes választás az lenne, ha nem-mel szavaznék, de

 

akkor elragadják Natalie-t. Azt meg nemhagyhatom. Akkor

meg mi legyen? Kint ülnek az őrök, nem me-nekülhetünk el, tehát

nem rejthetem el Natalie-t, és nem is csem-pészhetem ki ma éjjel a

 városból úgy, hogy ne tudjanak róla. Ráadá-sul kétlem, hogy 

csak ez a két őr tart szemmel minket; TisztaRózsa erről biztos

gondoskodott. Nem tehetek mást, mint aközelemben tartom.

Natalie félénken rám mosolyog. – Hátakkor... kettesben

 vagyunk.

Elvigyorodom. – Úgy bizony.

 

– Senki sem nyitja ránk az ajtót.

– De nem ám.

 Várakozásteljesen néz fel rám, és egy pillanatalatt

szertefoszlik minden aggodalmam, ami aholnapot illeti. Csak mi

ketten vagyunk és a mostani pillanat.Kezembe fogom az arcát,

és gyöngéden megcsókolom. A szívverése amellkasomban ver

 visszhangot; izgatott és feszült, akárcsak azenyém.

Lefekszünk, és szőke fürtjei szétterülnek apárnán.

 Várakozásteljes izgalom szikrázik közöttünk. Végre eljött a

 

 várva várt perc. A tekintetem bejárja az ar-cát, testét, a

látómezőm széle sziporkázni kezd. A Látás. A sötétfajzatok a

Látás segítségével jelölik meg a zsákmány-ukat, hogy elriasszák a

többi sötétfajzatot. Magamhoz vonom ebbeaz igéző sötétségbe,

és csak egyet mondok: Hozzám tartozol.

 Végigsimítom kipirult arcát és ajkát,megérintem a nyakát,

és a kezem megáll az aranyfüggőnél, ami a vörös fűzős ruha

kivágásából kandikál ki. A csipkés felsőrésztselyemszalag

 

cikcakkja fogja össze, amit egy egyszerű mas-nival kötött meg.

Játékosan meghúzom a szalagot, és a szét-nyíló felsőből kivillan

rózsásan fehér és makulátlan bőre, amit csak egy vékony, piros

heg, a gyerekkori szívátültetés nyoma törmeg. Mintha tűz

emésztene belülről. Szaggatottan felsóhajtok,és alig bírok 

uralkodni a szomjamon.

Natalie kék szeme csillog, ahogy egy hosszúpillanatig fogva

tartja a tekintetemet. Tudja, milyen hatással van rám. Végül a

 

hajamba túr, és magához húz. A csók olyan,mintha

 villámcsapás érne: felpörgeti a szívverése-met. Mintha dobverés

szólna a mellkasomban. Alig veszem észre,hogy kigombolja az

ingemet. Szétfoszlott a ma reggeli bizonytalanságom. A hátamat

simogatja, a karomat, a mellkasomat, a kezea hasamról a

nadrágom övcsatjára vándorol. A méregzac-skómat elönti a

méreg.

Szétnyílik a szája, a csókunk szen- vedélyesebbé válik. Halkan

 

felnyögök. A testem remeg a felgyűlt vágytól,a bőröm tüzel.

Felsiklik a kezem a lábán, s ezzel a mozdulat-tal felemelem a

tüllszoknyáját is. Fölé gördülök, és nagy önuralommal egy 

pillanatig visszafogom magam, hogy magamba szívjam Natalie

látványát. Szeretném az utolsó cseppigkiélvezni az

együttlétünket, mert holnaptól mindenmegváltozik. Soha többé

nem néz így rám, ilyen tiszta szerelemmel, bizalommal, vággyal.

Így vagy úgy, de holnaptól megmutatom azigaz valómat: az

 

árulóét.

– Szeretlek – mondom rekedten.

Én is szeretlek – vágja rá. – Teljes szívemből.

Megcsókolom, és már képtelen vagyok egy másodpercet is

 várni. Halkan felsikolt, aztán felsóhajt, ésminden úgy van,

ahogy emlékszem. Földöntúli boldogság.

#

Egy napcsík szűrődik be az ablakok előttifatáblák közt. Erre

ébredek. Fáradt kezemet végighúzom az ar-comon, és próbálok 

 visszakúszni az élők világába. Bal kezemlelóg az ágyról, és

 

hozzáér Natalie széttépett, elhajítottruhájának csipkés

anyagához. Elmosolyodom. Vennem kellneki egy új ruhát.

 A matrac kicsit bemélyed, amikor Natalie át-fordul a másik 

oldalára, hogy rám nézhessen. A fehér lepedőa teste köré

tekeredett. Kócos, göndör haj veszi körülkipirult arcát, kék 

szeme olyan színben csillog, mint azeljegyzési gyűrű az ujján.

 A füle mögé simítom a haját. – A múlt éjsza-ka... nem találok

rá szavakat.

Félénken az ajkába harap.

 

– Éhes vagy? – kérdezem.

– Majd’ éhen halok – válaszolja. – Mellesleghány óra?

 Az éjjeliszekrényen álló órára pillantok,aztán rémülten

pattanok ki az ágyból.

– Kapj magadra valamit... elkésünk!

Húsz perccel később átfurakodunk a városfőterén összegyűlt

tömegen, ahol a mai nyilvános szavazásrafelállították az egyik 

szavazóhelyiséget. El sem hiszem, hogy elkéstünk. Hogy mind

közül éppen ma aludjunk tovább! A hátammögé pislantok. Két

 

őr követ minket tisztes távolságból, a vál-lukon puska lóg. A 

templomtól idáig követtek minket. Natalie is visszanéz rájuk, és

a homlokát ráncolja.

– Nem is titkolják, mi? – mormolja. – Hameg akarnak 

félemlíteni minket, nem fognak sikerrel járni.

 Dehogynem.

Erősebben szorítom a kezét, a fejembenegyik gondolat a

másikat kergeti, hogy hogyan tudnámmegvédeni, ha arra

kerülne a sor. Még nem döntöttem el, hogy-an fogok szavazni. Az 

 

őreim darabokat vágnak majd le belőle,apránként. Ismét

 visszanézek. Valószínűleg el tudnám intézniezt a kettőt, de a

téren őrjáratozó százakat nem. Mit tegyek?Lassan kifutok az

időből, hogy döntést hozzak.

– Főnix!

 A három fiú szalad oda hozzám, akiket aminap az utcán

láttam játszani, a nyomukban az anyjuk,Sally siet. Kis Főnix a

kabátujjamat rángatja. Roach kérésére aFőnix-egyenruhámat

 vettem fel – LFF-kabát, fekete nadrág és bakancs –, bár a

 

sminket illetően nem engedtem. Natalie-n azegyik nadrágom

 van és egy ingem, amit derékban övvel fogottössze.

– Jó szerencsét mára – mondja Kis Főnix.

Görcsbe rándul a gyomrom.

– Hagyjátok békén, fiúk – mondja Sally, éseltereli őket.

Ezúttal nem int búcsút.

Mindenki feszült, de nem csodálkozom: marendkívüli nap

 van. A teret körbefogó épületek tetején hatal-mas digitális

kivetítőkön lehet követni az Őrök Szövetségi Államában, a más

 

hatalmas államokban folyó szavazást.Minden kivetítő alján egy 

grafikán látszanak az eddigi eredmények.

Ritkán szoktak ilyen nyilvános szavazásttartani. Általában

titkos szokott lenni, de Tiszta Rózsa most ra-gaszkodott ehhez;

azt állította, nem akarja, hogy az Ember azEgységért

„trükkökkel próbálkozzon”, és a maga javárafordítsa a

szavazást. Valószínűleg ez csak az egyik ok.Úgy sejtem, azt

szeretné, ha az egész nemzet látná, amint aszegregációs törvénye

mellett  szavazok.

 

 A szavazótribünt az árulók kivégzésére szol-gáló három

fakereszt mellett állították fel. A középsőnmég ott vannak a

kínzásom és a kudarcba fulladt kivégzésemnyomai, az akácfát

korom feketíti, a macskaköves teret örökre a vérem szennyezi.

Elfordítom a tekintetemet.

 A nyilvános szavazás egyik előnye, hogy a Lé-gió őrei is

figyelhetnek a Határfalról, és visszajelezhet-nek a többi

sötétfajzatnak, akik nem szavazhatnak maguk, ahogy a

 

 básztetek vagy a hegyifarkasok sem, mivelszó szoros értelemben

 véve nem polgárai az Őrök Szövetségi Ál-lamának. Én is csak 

azért szavazhatok, mert félig ember vagyok,és van

állampolgársági igazolványom. El tudomképzelni őket; egész

családok bújnak össze, hogy hallhassák asorsukat. Számítanak 

rám. Bíznak bennem.

 A Falon áll Sigur és Garrick is. Sigur seb-helyes arcát

aranymaszk takarja, és védi a ködös napsütéskegyetlen

 

sugaraitól. Eszembe jut, amikor először lát-tam ott állni az

unokahúga kivégzésén Evangeline mellett. Evangeline. Vágy és

szomorúság kavarog bennem, amikor vissza-emlékezem rá, arra a

lányra, aki úgy volt, hogy a vértársam lesz. Amióta újabb

kevertvérűket keresve elhagyta Fekete Várost, nem hallok felőle.

Fogalmam sincs, életben van-e még, bár ha valaki egyedül is

elboldogul, akkor az Evangeline.

 Végre elérjük a színpadot, ahol a kétségbee-sett Day vár

minket.

 

– Már majdnem elindultam értetek –mondja. – Miért

késtetek el ennyire?

– Elaludtunk – válaszolja Natalie.

– Lehet, hogy jobb okkal kell előállnotok – véli Day. – Roach

a fejedet követeli. Úgy volt, hogy már órák óta embereket

fogadsz, és üdvözlőd őket.

– Tudom – válaszolom. Roach azt szerette volna, ha segítek 

az Ember az Egységért számára az utolsópercekben is

támogatást szerezni, mielőtt Fekete Város- ban is elkezdődik a

 

szavazás.

– Hol van Polly? – kérdezi a téren körül-nézve Natalie.

– MJ-re vigyáz. Annyira fájt a háta, hogy nem jött ki –

magyarázza Day. – Egyébként sem hiszem,hogy Polly elviselné

ezt a tömeget. Rossz napja van...

Natalie megértőén bólint.

– Hát itt vagy, tesó! – verekszi át magát atömegen Cékla,

nyomában a tüzet okádó Roach-csal.

– Megmondtuk, hogy órákkal ezelőtt itt légy – fordul

 

hozzám Roach. – Mit gondolsz, hogy fest,hogy Főnix még arra

sem veszi a fáradságot, hogy idetolja anyomorult képét?

– Őszintén sajnálom – szabadkozom.

Hamarosan apám, Sumrina, Michael és Amy is csatlakoznak 

hozzánk. Juno a színpadon áll Stuarttal, és aFekete Városban

folyó nyilvános szavazást filmezik. A megjelenése a nála

megszokott: feszes fekete bőrnadrág, fűzősfehér blúz,

halványkék szeme erősen körülrajzolva asalakkő szemceruzával.

 

Stuart már nem szánt ennyi időt a külsejére:egy kifakult,

foltvarrott frakk-kabátban és barnahasítottbőr nadrágban van,

 barna haja tüskésen meredezik, mint mindig.Tévéstábokat

küldtek ki városszerte a szavazóhely-iségekhez, de a város főterén

levőre irányul – miattam – a legnagyobbfigyelem.

 A pódium tetején két nagy üvegláda áll: ma- jdnem két méter

magasak és szélesek, elöl fém bedobónyílás,amin át az emberek 

 becsúsztathatják a szavazatukat. Mindegyik szavazólapba

 

mikrocsipet ültettek, ami tartalmazza azállampolgársági

azonosító számunkat, hogy a csalást mega-kadályozzák. A 

szavazóládákhoz kapcsolt számítógépfeljegyzi ezt az

információt, amikor a lapot a ládába dobjuk,és a szavazatunk 

azonnal megjelenik a színpad mögötti kiv-etítőn. A jobb oldali

láda feletti táblán ez áll: IGEN, a bal oldalinNEM.

– Hogy megy? – kérdezem a többiektől.

– Nem is rosszul – válaszol Amy. – Vesztettünk az

Ültetvényes Államban, de nem olyan sokkal.

 

 Az Ültetvényes Állam mindig is az egyik legnehezebben

meggyőzhető állam volt, mert a kormánnyalkötött szerződések 

révén adják el a termésüket, így a hír, hogy szoros volt a verseny,

egészen biztató.

– Az igazi meglepetés a Domínium Állam –folytatja Amy, és

a Fekete Városi-Iskola feletti digitális kiv-etítőre mutat.

 A Domínium Államban levő Centrumbanszavaznak most, és

a kivetítő szerint nyolcmillió-négyszázhetvenhatezer-nyolcszáz-

 

ketten szavaztak igennel, és hatmillió-kilencvennyolcezer-száz-

ötvenhatan nemmel. Leesik az állam: azt hit-tem, hogy Centrum

teljes egészében igennel szavaz majd, mivelez a főváros, és Tiszta

Rózsa hazai pályája.

– Nagyszerű számok! – lelkesedik Natalie.

Cékla elvigyorodik. – Igen. És képzeld csak el, milyen lesz

azokban a városokban, ahol gyűlölik azőröket!

Nem csoda, hogy Tiszta Rózsa felkeresetttegnap. Biztos

tudta, hogy szoros lesz a verseny. Belém vil-lan a gondolat: még

 

akár meg is nyerhetjük! Mindig is ebben re-ménykedtem, de a

számokat nézve a remény hirtelen valósággá válik. Nem kell

mást tennem, mint nemmel szavazni RózsaTörvényére, és a

népem máris megmenekül attól, hogy aTizedikbe kerüljön.

De akkor Natalie meghal.

Görcsbe rándul a gyomrom.

 Natalie vagy húszmillió ember? 

Kit válasszak?

– Ne csinálj jelenetet, tesó – fordul odahozzám váratlanul

Cékla, és a hátam mögé pillant.

 

Megfordulok, mert nem tudom, mire céloz,és az agyaraimat

elönti a méreg, amikor Sebastian Edenhideg, zöld tekintetét

látom. Védelmezőn lépek közelebb Natalie-hoz.

– Bevallom, nem hittem, hogy idetolod aképed – mondja, és

célzatosan rólam Natalie-ra siklik a tekintete.

– Micsoda? Hogy elmulasszam, hogy atévében élőben

alázzam meg Tiszta Rózsát? – kérdezem.

– Óvatosabb lennék a helyedben, öcsi – válaszolja fagyosan.

– Ne feledd, mi forog kockán!

 

– Nem felejtettem el – válaszolom.

Kegyetlen mosolyra húzódik a szája. – Add átüdvözletem

Pollynak – mondja még Natalie-nak, mielőttfelmegy a

színpadra.

– Micsoda görény – mormolja Natalie, aztánDay-jel kezd

 beszélgetni.

– Mire célzott? – súgja oda Cékla, amikorNatalie már nem

figyel ránk.

– Semmire. Ne izgasd magad – válaszolom.

Összeszorítja a száját. Nem hisz nekem.Cékla majdnem

 

olyan jól ismer, mint Natalie, ezért pontosantudja, mikor

hazudok. De dicséretére legyen mondva,nem erőlteti a dolgot.

 A digitális képernyőkön a kamerák ismét azSBN stúdióját

mutatják. February Fields, a ragyogóműsorvezető ránk 

mosolyog ajakfényes szájával.

– Beérkeztek az utolsó szavazatok is aDomínium Államból.

– Mind elhallgatunk, és a képernyőremeredünk. – Az Állam

Rózsa Törvényére szavazott.

– Kettő-nulla – mormolom.

 

– Ne görcsölj rajta, haver. – Cékla a vállamrateszi a kezét,

amitől fájdalom sugárzik ki a sebhelyeimből.– Mi következünk,

és ismét a magunk javára fordítjuk aszavazást.

Begörcsölnek a nyakizmaim. Rögtön itt azidő, hogy 

döntsek. Felnézek Sigurra, aki még mindig aHatárfal tetejéről

figyeli az eseményeket. A maszk miatt nemlátom az arcát, de a

testbeszéde merevségről árulkodik.

 Natalie vagy a népem? 

 A kamera ismét Fekete Város főterétmutatja.

 

– Fekete Folyó Állam következik – jelenti beFebruary 

Fields. – Elsőnek Fekete Város szavaz.

 A szívem a torkomban dobog. Eljött az idő.

Szokás szerint elsőként az állam fővárosaszavaz, főként

azért, hogy az állam kevésbé jelentős városaitudják, mire kell

szavazniuk. Kimondatlan szabály ez a városok között, mert ezzel

az állam egységét és erejét demonstrálják, bár a kevésbé fontos

 városok nem mindig hallgatnak a fővárosra.

 A tévékamerák Sebastian felé fordulnak, akikimérten áll az

 

üvegládák mellett a színpadon. Mögötte őrök állnak vigyázzban,

a fegyverük kibiztosítva, megtöltve. A célzásegyértelmű:

szavazzatok igennel.

Sebastian int a kezével, hogy jöhetnek az elsőszavazók.

 Általában a Parancsnok szavaz elsőként, demivel Fekete Folyó

 Államnak most nincs parancsnoka – egyik politikus sem

mutatkozott hajlandónak, hogy ajkáhozemelje a méregpoharat

–, a polgárok kezdik a szavazást.

– Most mi jövünk – mondja Cékla, amikorSally felmegy a

 

dobogóra. Fekete, turnűrös ruhájának széle aföldet söpri, és

felveri a macskaköveket borító hamut.

Kicsit enyhül bennem a feszültség, mert tu-dom, hogy rá

számíthatunk.

Juno élőben kommentálja az eseményeket akamera előtt. –

 Az első bátor polgár, egy fekete jelenség lépfel a pódiumra. Ez a

szín egyet jelent a reménnyel ebben a város- ban – utal a

Főnix-egyenruhámra. – Több hónapikampányolás után a

következő néhány percen múlik minden...

 

Sally arca jelenik meg a digitális kivetítőkön,ahogy a

szavazatgyűjtő ládákhoz megy. Sebastianrapillant, aki a NEM

láda mellett áll, a keze a kardmarkolatán.Sally az IGEN ládához

siet, beejti a szavazatát, aztán gyorsan vissza-tér a tömegbe, és

elvonszolja a város főteréről a fiait.

– Azt hittem, nyugodtak lehetünk a sza- vazata felől –

suttogja Natalie. – Szerintem nem tudjuk már, hogy kiben

 bízhatunk.

Hátranézek. A két őr, akik idáig követtek minket, még a

 

közelben állnak, és engem figyelnek.

 A következő néhány tucat szavazás hason-lóképpen folyik: az

emberek láthatóan remegve dobják be a sza- vazatukat az IGEN

ládába. Felnézek a kivetítőre: negyvennyolcIGEN, nulla NEM.

– A fenébe – mormolja Cékla a bajsza alatt.

– Még ne add fel – biztatja Natalie.

 A Tűzmadár rádiótól James és Hilary Madden

kapaszkodnak fel a pódiumra vezető lépcsőn.

Mély levegőt veszek. Natalie bátorítóan meg-szorítja a

kezemet.

 

Összehajtogatják a szavazólapjukat, és Se- bastian felé

indulnak. James rám pillant, a tekintetefagyos. Abban a

pillanatban tudom, hogy elvesztettük őket.Jobbra fordulnak, és

az IGEN ládába dobják a szavazólapjukat.

Cékla hangosan káromkodik. – Árulók! Le-fogadom, hogy ők 

lopták el a fegyvereinket! Fel kéne lógatniőket!

Nagyot nyelek, hogy elmúljon a gombóc atorkomból. Engem

is fel akar majd akasztani?  Szerintem egyéb-ként Cékla nem is lő

 

annyira mellé. James és Hilary, mint az Em- ber az Egységért

 befolyásos alakjai könnyedén bejutnak aLégió-gettó területén

mindenhova, így a fegyverraktárba is. Da-cosan, magasra emelt

fejjel vonulnak le a lépcsőn.

Cékla leköpi Jamest, amikor elmegy mel-lette. James

megfordul, és az öklével behúz Céklának;csak egy hajszál

 választja el, hogy el is találja. Minden nagyongyorsan történik:

James és Cékla összeakaszkodnak, vadulcsépelik egymást. Day 

 

és Hilary megpróbálják szétválasztani őket,de a földre

zuhannak, ahogy egyre többen keverednek  bele a csetepatéba.

Kettő helyett már húszan ütik egymást.Öklök emelkednek a

magasba, egymást lökdösik és taszigálják azemberek. James és

Hilary meglép a zűrzavar leple alatt.Eszembe jut, ami két

hónapja történt a lázadás idején. Nemengedhetem, hogy még

egyszer megtörténjen! Felrohanok a szín-padra, és kikapom Juno

kezéből a mikrofont.

– ELÉG! – ordítom torkom szakadtából.

 

 A hangom a téren visszhangzik. Haláloscsend lesz. Hála az

égnek, a verekedés azonnal abbamarad.

Több ezer arc bámul fel rám, és eszembe jut-tatja a napot,

amikor keresztre feszítettek. Hirtelenkiszárad a szám, és szinte

érzem az égő akác füstjét.   Ne most...Megnyalom cserepes

ajkamat, és beszélni kezdek.

– Szavazni jöttünk, nem verekedni – kez-dem. – Nem a

 vérontás a megoldás, mert azzal csak aláás-suk, amit ma

szeretnénk elérni. Lehet, hogy a kormány úgy gondolja,

 

elfogadható, ha a fegyvereivel és a katonáivalmegfélemlít

minket – oldalpillantást vetek Sebastianra,aki dühösen mered

rám –, de mi nem így szoktuk csinálni. Nema félelem fog

irányítani minket.

Egy magányos hang jut el hozzám a tömegfölött: – Ahol

nincs félelem, ott nincs elnyomás!

 A jelmondatot egyik a másiknak adja, ahogy a keresztre

feszítésem napján is. Hamarosan az egész város kántálja: –

 AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCSELNYOMÁS!

 

Boldogságot kellene éreznem. Pontosan eztszerették volna a

lázadók, de én alig kapok levegőt. Rózsa ép-pen ezt szerette volna

elkerülni. Rendíthetetlenül a támogatásom-ról kellene

 biztosítanom.  Ha nem...  Natalie-ról a kétőrre pillantok, akik 

tőle pár lépésre állnak.  Fel fogják tranc-sírozni. Még van esélyem

mindezt helyrehozni.

Előveszem a szavazólapomat. Még sosem volt ilyen súlyos

egy papírlap a kezemben.

Lehunyom a szemem.

 

 Szavazz igennel, és mentsd meg Natalie-t.

 Szavazz nemmel, és ments meg húszmillióembert.

Kalapál a szívem. A nemzet minden polgáraengem figyel;

arra várnak, hogy lássák, mit teszek. TisztaRózsa is köztük van.

 Natalie.

 Húszmillió ember.

 A lány, akit szeretek.

 Húszmillió ember.

Sosem volt választási lehetőségem.

 A szavazóládába dobom a lapomat.

 

– Ash Fisher nemmel szavazott Rózsa Tör- vényére – jelenti

Juno a kamerának.

Lenézek a tömegben álló Natalie-ra, és aszívem millió

darabra hullik. Úgy sajnálom!

 A lázadók éljenzésben törnek ki, de alig hal-lom őket, ahogy 

levágtatok a lépcsőn, és megragadom a kezét.

– El kell hagynunk a várost – hadarom.

Felvonja a szemöldökét. – Micsoda? Most? 

 A két őr még mindig mögötte áll.

– Igen, most. Menjünk – sürgetem.

 

Fogalmam sincs, hogy megyek el vele az őrök előtt, de

 valahogy biztonságba kell helyeznem.

 A lépcső előtt sorban állókra néz.

– Mi ütött beléd? Még javában folyik aszavazás!

– Nem érdekel – sürgetem. – El kellmennünk.

– Nem hagyhatom itt Pollyt, azonkívül mégszavaznom kell.

Csalódottan sóhajtok fel. Természetesen iga-za van. Nem

gondoltam végig.

Fehér homlokán ránc jelenik meg. – Me-gijesztesz, Ash. Mi

 

folyik itt?

 A tömeget fürkészem a háta mögött. Az őrök nyomtalanul

eltűntek. Hova mentek? Lehet, hogy TisztaRózsa azt

parancsolta, hogy ne innen ragadják el,hiszen filmeznek minket?

Gondolom, a kamera közelében biztonság- ban vagyunk.

– Semmi – vezetem közelebb a színpadhoz,hogy benne

legyünk a képben. – Minden rendben van.Csak idegesít ez a sok 

őr.

Egy pillanatig az arcomat fürkészi, láthatóannyugtalan.

 

 Arcon csókolom.

– Minden rendben – nyugtatom meg mégegyszer.

– Ideje szavaznom – mondja, és kihúzza akezét az enyémből.

 Az őröket lesem, míg Natalie felmegy a lépc-sőn, és nem vesz

tudomást Sebastian fagyos tekintetéről. A NEM ládába dobja a

szavazatát, aztán visszajön hozzám. A sorlassan araszol, és

Fekete Város polgárai egyenként lépnek fel aszínpadra. Már nem

látszanak olyan rémültnek, mint korábban.Néhányan még

 

Sebastian szemébe is mernek nézni, amikor aszavazólapjukat a

NEM-mel jelölt ládába dobják. A számok aránya hamarosan

megváltozik, már több a NEM, mint azIGEN. Cékla rám

 vigyorog. Sigurra pillantok, aki még mindigfent áll a falon. Alig

észrevehető, helyeslő fej biccentés a válasza.

 A Fekete Folyó Állam kisebb városaiból islassan kezdenek 

 beérkezni a szavazatok, és csak úgy ömlenek a NEM-ek. Az

 Állam keleti partján álló helyes kiskikötőváros, Ember Creek 

 

szavaz utoljára. A szavazatszedő állomást afestői korzón

állították fel, horgászfelszereléseket árusító bódék között. Több

százan zsúfolódtak össze a korzón, és vala-mennyien vad, elszánt

arccal fordulnak a kamera felé. A kamera is-mét February 

Fieldset mutatja, de előtte még mindenkihallja, hogy Ember

Creekben a polgárok torkuk szakadtából or-dítják: AHOL NINCS

FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!

Nem telik bele sok idő, és be is fejeződik aszavazás, mivel a

 

Fekete Folyó Állam – miután sok millióanhaltak meg a

háborúban – az egyik leggyérebben lakottterület az országban.

 A digitális képernyőkre bámulok, és aligakarok hinni az

eredményeknek. February Fields jelenik mega képen, a mosolya

kényszeredett és bizonytalan.

– A Fekete Folyó Állam végső eredménye –mondja. – Az

állam nemmel szavazott.

 A főtéren éljenzés és örömkiáltások harsan-nak. Mindenki

ünnepel, csak én nem.

 

– És most a tartományok szavaznak – jelenti be February 

Fields.

Ettől gyorsan kijózanodik mindenki. Lehet,hogy Fekete

Folyó Államban győztünk, de ha egyetlen ál-lam sem követ

minket, akkor mindaz, amit ma elértünk,hiábavaló volt. A 

következő órákban félelemmel eltelvenézzük, ahogy az utolsó

államokból is beérkeznek a szavazatok:

Tartományok: NEM.

Puszta Föld: IGEN.

Smaragd Állam: NEM.

 

Hegyifarkas Állam: IGEN.

 Aranyhomok: NEM.

– Hát nem izgalmas? – February Fieldskislányos hangja

kicsit erőltetett. – Az eredmény döntetlen.Négy állam Rózsa

Törvénye mellett szavazott, négy pedig el-lene. És végül most

következik Réz Állam!

Minden ezen az utolsó szavazatösszesítésenmúlik.

 A kivetítőkön Vincent parancsnokasszony,egy vékony 

testalkatú, ötvenes éveiben járó fekete nőtűnik fel, aki az arca

 

szigorú szögleteit hangsúlyozó puritánfrizurát vágatott. A mi

Határfalunkhoz hasonló fal előtt áll, csak azövék acélból és

rézből épült, nem betonból.

Tehetetlenül

nézem,

ahogy 

 Vincent

asszony 

a

szavazóállomáshoz sétál, amit ugyanúgy állítottak fel, mint a

 

miénket. Egy pillanatra megáll, hogy a sajtófényképet készítsen

róla, mielőtt az IGEN feliratú ládához lép.Olyan, mint egy 

 balesetet nézni: tudjuk, hogy bekövetkezik,mégsem tudjuk 

elfordítani a tekintetünket.

 Aztán olyasmit tesz, amire senki sem számít.

Hirtelen balra kanyarodik, és a NEM feliratúládába

csúsztatja a szavazólapját.

Jelentőségteljes csend támad, miközben atéren mindenki

hitetlenkedve bámul a kivetítőre.

 

 Vincent parancsnokasszony a kamerába néz,és a nemzethez

fordul.

– Réz Állam polgárai, arra biztatlak  benneteket...

 Az élő közvetítés megszakad, a képernyők elsötétülnek.

 

7. NATALIE

 A VÁROSBAN HATALMAS   felzúduláshallatszik, mindenki azt

kérdezi, mi történt.

– Mi baj a közvetítéssel? – kérdezi Roach isJunótól, aki még

mindig a színpadon filmez.

– Zavarják az adásunkat. Semmit sem tu-dunk közvetíteni –

 válaszolja Juno.

Hirtelen számítógépes grafika tűnik fel aképernyőkön.

Technikai probléma merült fel, azonnal  folytatjuk az adást!

 

– Még hogy technikai probléma – morogjaJuno.

– El sem hiszem, hogy Vincent paranc-snokasszony Rózsa

ellen szavazott – hüledezik Day.

– Mindig is szembe mert szállni vele – vélek-edem. – Vincent

parancsnokasszony mindenkivel törődik,nem csak az őrökkel.

 Anyám szerint ez gyöngévé tette.

– Ha a másik oldalra áll, akkor ez nagyon jóaz ügyünknek! –

lelkesedik Cékla. – Ő üzemelteti a hadian- yaggyárakat, és

fegyverek nélkül Rózsának sincs hatalma!

 

De mielőtt jobban belemerülhetnénk atémába, a kivetítők 

ismét megelevenednek, és February Fieldsarca tölti be a

képernyőt. Mosolyog, de tengerzöld szemehideg marad.

– Bocsánat a kis technikai gikszerért, pol-gárok. Az élő adás

 velejárói – teszi hozzá, mintha csak valamiártalmatlan hibáról

lenne szó. – Köszönöm, Vincent paranc-snokasszony, a lelkesítő

 beszédet. És most térjünk vissza a Réz Ál-lamban folyó

szavazáshoz.

 

 Vincent parancsnokasszonyt sehol sem látni,és a képzeletem

 játszik velem, vagy tényleg máshová állítot-ták fel a

tévékamerákat? Egy fiatalember siet fel a pó-diumra, a tekintetét

 valamire szegezi, ami a képen kívül esik. Be-dobja a szavazatát az

IGEN ládába. Cékla hangosan káromkodik.Egy idősebb nő

következik. Ő is olyasmire szegezi a tekin-tetét, amit nem

láthatunk. Összehúzott szemmel nézem amonitort, amikor a

sarokban egy sötét folt jelenik meg; az előbbmég nem volt ott. A 

 

tévékamera kissé balra mozdul, és a folt is-mét eltűnik, de előtte

még sikerül rájönnöm, mi az.

Vér.

Felsikoltok. – Ash...

Ő is látta.

– Csak nem gondolod... ? – Képtelen vagyok kimondani,

olyan szörnyű.

– De igen – bólint. – Lelőtték.

#

Elvesztettük Réz Államot. Vége. Vesztettünk.

– És ezzel meg is vagyunk, polgárok! – közli vidáman

 

February Fields, amikor vége az egésznek. –Beérkeztek az

eredmények, és a nemzet Rózsa Törvényemellett szavazott, öt a

négy arányban!

 A kivetítőkön az államok fővárosaitmutatják, ahol az

emberek éljeneznek és vadul tapsolnak.Győzelmi buli folyik 

Rózsa centrumbeli palotája előtt, rafináltdíszítmények előtt

csillogó ruhás táncosok tartanak előadást afőtéren. Hetek óta

próbálhatták ezt a csoportképet.Észreveszem, hogy az SBN

 

híradó kihagyja Réz Államot a győzelmi ün-nepségek e kis

összeállításából.

Felhangzik a nemzeti himnusz, és aközvetítés egy zord arcú,

szőke fiúval és lánnyal, valamint a felirattalzárul: EGY HIT,

EGY FAJ, EGY NEMZET A  MINDENHATÓJA ALATT.

Sigur és Garrick elhagyják a Határfalat, és visszatérnek a

másik oldalon levő gettóba. Egy pillanattalkésőbb iszonyatos

hangot hallunk: több ezer sötétfajzat gyászosfeljajdulását. Ash

 

lehunyja a szemét, az arcára fájdalmas kife- jezés ül ki.

– Megtettél értük mindent, amit csak lehet-ett – suttogom.

– Nem volt elég – mondja csendesen.

– Mit teszünk most? – kérdezem.

– Nem maradt más, mint felkészülni a har-cra, hogy 

megvédjük a gettót – mondja Roach. – Amíglehet,

feltartóztatjuk az őröket, de nehéz lesz afegyverkészletünk 

nélkül.

Egymásra nézünk, és ugyanarra gondolunk:hogy védjük 

 

meg a sötétfajzatokat Tiszta Rózsa erőinek iszonyatos

támadásával szemben? Erre nem készültünk fel. Tegnapig még

azt hittük, hogy Rózsa Törvénye csak fajimegkülönböztetést

alkalmaz a sötétfajzatokkal szemben, és nemtudtuk, hogy a

Tizedikbe szállítja őket, és több milliómásikat, hogy ott előbb

rabszolgává alacsonyítsák, aztán kiirtsák őket.

– Harcolunk, vagy próbálkozás közbenmeghalunk, igaz? –

mormolja Cékla.

 

Roach és a többi felnőtt odamegy Junóhoz,hogy beszéljenek 

 vele, én pedig megölelem Asht, és igyekszemmegőrizni a

nyugalmamat, miközben rám szakad a valóság, hogy mindez

mivel jár. Kevertvérűként Asht is a Tizedikbedeportálják a

többi sötétfajzattal együtt. Csak idő kérdése,hogy az őrök 

megkezdjék az emberek elszállítását. Mennyiidőnk lehet? Egy 

hónap? Egy hét? Egy nap?

– Hiába volt az egész – suttogja maga elé Ash.

 

– Dehogy – bátorítom. – Kiálltunk amellett,ami helyes.

 Ash végigsimítja az arcomat, a szemében végtelen bánat ül.

– Úgy sajnálom – súgja.

Összevonom a szemöldökömet. – Mindentmegtettél, amit

tudtál.

Sebastian gúnyosan vigyorogva jön odahozzánk. El sem

hiszem, hogy egyszer megcsókoltam azt amérget okádó száját.

 Ashre szegezi a tekintetét.

– Szóval nemmel szavaztál? – ingatja a fejét.– Bevallom, azt

 

hittem, ennél fontosabb neked Natalie. Deúgy látszik, tévedtem.

 Hogy érti ezt Sebastian? 

 Ash védelmezőn közelebb lép hozzám. – Hahozzáérsz, én...

– Mit teszel? – rántja fel a szemöldökétSebastian.

 Ash nem szól semmit.

– Nem is gondoltam másként – mondja Se- bastian, aztán

hozzám fordul. – Csak tudd, hogy meg lehet-ett volna

akadályozni.

 A távozó Sebastian után bámulok, és forog velem a világ.

 

– Mi volt ez az egész, tesó? – kérdezi Cékla.

 Ash aggodalmas pillantást vet rám, és görc-sbe rándul a

gyomrom, amikor felrémlik előttem, miért viselkedett olyan

furcsán mostanában.

– Nyomást gyakoroltak rád, igaz? –kérdezem tőle.

 Ash a tarkóját dörgöli.

Céklának tátva marad a szája. – Haver?

– Rózsa azt mondta, ha nem szavazok a tör- vénye mellett... –

Rám néz. Fekete szeméből süt aszégyenkezés.

 

Összefacsarodik a szívem. Ki sem kellmondania.

– Úgy röstellem, Natalie – mondjakapkodva. – Mit tehettem

 volna? Annyian bíznak bennem, meg kelletttennem! Én...

Gyöngéden megcsókolom. – Minden rend- ben, megértem.

 Az életem nem ér többet, mint több millióemberé. Ha

felcserélődtek volna a szerepek, én is ugy-anezt tettem volna. A 

 végtelen szerelmét bizonyítja az is, hogy egyáltalán megfordult a

fejében, hogy Rózsa Törvényére igennel sza- vazzon, csak hogy 

 

megvédjen.

– Miért nem árultad el, mi folyik? –kérdezem szelíden. –

Megmondtam volna, hogy nemmel szavazz.Nem félek Tiszta

Rózsától. – Ez persze hazugság, de nemakarom, hogy Ash tudja,

mennyire félek ebben a pillanatban. Mittalált ki nekem Rózsa?

 Ash magához húz, és szorosan átölel. – Nemhagyom, hogy 

 bántson. Inkább meghalok, de nem engedemmeg.

 A válla fölött a Határfal előtti háromkeresztre pillantok.

 

Nem kételkedem a szavaiban. Tudom, hogy meghalna a

 védelmemben, hiszen már egyszer megtette.

 A családjaink odajönnek hozzánk.

– Sötétedés előtt haza kellene érnünk –mondja Sumrina.

Cékla és Roach a Légióba tartanak, hogy Sigurral

tanácskozzanak a védelemről, Amy rosszked- vűen segít Junónak 

és Stuartnak összecsomagolni a színpadonlevő felszerelést.

 Ash a Határfalra pillant.

– Kísérd el Céklát – javasolom.

 

– Nem akarlak magadra hagyni – válaszolja.– Velem jössz?

Ott nagyobb biztonságban lehetsz.

– Ha az őrök el akarnak kapni, meg is teszik,mindegy, hol

 vagyok. Egyébként is szeretném megnézni,Polly jól van-e.

Ha a nővéremnek rossz napja van, ahogy Day mondta,

akkor szüksége van rám.

 Ash pillantása ismét a gettó felé kalandozik.

– Minden rendben – biztatom. – Menj csak.Tudom, hogy sok 

mindent kell megbeszélnetek.

 

– Roach majd elintézi – mondja Ash. – Nemmozdulok 

mellőled.

Elmosolyodom. Titkon örülök, hogy velemmarad.

 A főtér jóformán kiürült, hiszen az emberek többsége

hazasietett, amikor világossá vált, hogy a sza- vazás nem a mi

 javunkra dőlt el. Városszerte bezárt ajtók éscsukott spaletták 

mögött várják, mi lesz az őrök kormányának megtorlása, hogy 

nyilvánosan szembeszálltunk TisztaRózsával.

 

 Az utcákon őrök nyüzsögnek, és erősenkétlem, elmennek-e

innen még egyszer. Útakadályokat állítanak fel, ami elég ijesztő.

Nyilvánvalóan nem akarják, hogy az em- berek elhagyják a

 várost. Mit terveznek a számunkra? Ashszorosan mellettem jön,

Harold és Michael kétfelől védelmeznek minket, ahogy visszafelé

sietünk az Emelkedőhöz. A hátsó sikát-orokon osonunk, hogy 

elkerüljük az őröket. De még így is idegesencikázik a tekintetem,

és aggódom, nem bukkan-e fel egy őr a fél-homályból, hogy 

 

elkapjon.

 Vadul ver a szívem, amikor jobbra valamimegvillan a

látómezőmben: egy aranybarna farok tűnik el egy háztetőn. Egy

macska. Kezd rámtörni a frász. Minél hama-rabb hazaérek, annál

 jobb.

 Az Emelkedő kísértetiesen csendes, amikorodaérünk. A 

toronyházakban és a salakkő kunyhókban behúzták a

függönyöket, sehol sem látni fényt. A gyerekek sem játszanak a

macskaköves utcákon. Úgy érzem, minthatilosban járnék a

 

saját otthonomban. Elérjük a Repkény tem-plomot, ahol Ash és

az apja laknak. Harold elköszön, és nem fag-gatja Asht, amikor

mellettem marad.

Befordulunk a Salak utcába, és a hőség majd-nem ledönt a

lábamról. Férfiak, nők és gyerekek futkosnak ki-be a házakba,

nehéz edényekben vizet cipelnek, amiidőnként kilöttyen.

Fanyar füst száll a levegőben. Az utca végében húsz kormos arcú

férfi locsolja a vízzel a tűzfészket. A házunkat.

 

– MJ! – sikoltja Day, és végigrohan asikátoron.

Összeszorul a gyomrom. – Polly!

 Ashhez fordulok, de dermedten áll, éshipnotizáltan mered a

lángokra. Megragadom a kezét, és kizökken-tem a rögeszmés

félelméből. Végigrohanunk az utcán, és ügyetsem vetünk a

perzselő hőségre. Ash számára valóságospokoljárás lehet, de

nem marad el mellőlem. A házhoz érünk.Lángok csapnak ki az

ablakokon és nyaldossák a tetőt. Ha hama-rosan nem oltjuk el a

 

tüzet, az egész utca lángra kaphat, de ez mostnem izgat.

– MJ! – kiabálja Michael, és a tömegben afiát keresi.

Elkapom az egyik vizet cipelő férfi karját. –Nem látott egy 

tizenéves lányt és egy kisfiút kijönni aházból?

Megrázza a fejét. Anélkül, hogy végiggondol-nám, mekkora

kockázatot vállalok, elfutok a férfiak mellett,és berontok a

házba; nem törődöm a könyörgésükkel, hogy maradjak kint. Ash

egy kicsit marad csak el mögöttem, a karjávaltakarja el a száját

 

és az orrát. Ég a konyha. A virágos tapétamár szinte teljesen

megsemmisült, és látszanak a salakkő téglák,amelyek 

parázsként izzanak.

– Polly! MJ! – ordítom, és azonnal ful-dokolni kezdek a forró

füstben.

Nincsenek a konyhában, ezért beljebb igyek-szem a házba, és

én is a karomat az arcom elé tartva védekezem a hőség ellen. Ash

elkapja a Michael és Sumrina hálószobájábanyíló ajtó kilincsét,

aztán felüvölt fájdalmában, amikor sisteregnikezd a tenyerén a

 

 bőr.

– Nem mehetünk be oda! – kiabálja. – Valóságos pokol lehet

odabent!

MJ szobájába sietünk. Gomolyog a füst, aligkapok levegőt.

– MJ? – kérdem köhögve.

Semmi válasz.

 A következő Polly szobája. Semmi.

Már csak egy szoba maradt: az, amiben Day- jel laktam. Az

ajtóról leég a festék, a fa megvetemedett ahőségtől. Jaj, istenem,

add, hogy életben legyenek!  A vállammal belököm az ajtót; olyan

 

erővel szaladok neki, hogy a fogaimösszekoccannak. Az ajtó meg

sem mozdul. Ash is segít, ketten feszülünk neki, és ezúttal enged,

én pedig bukdácsolva beesem a szobába.Sűrű a füst odabent.

 Ashsel kétségbeesetten keressük MJ-t és anővéremet.

– Nincsenek itt! Kijutottak volna? – kiabálok oda Ashnek.

Szörnyű gondolatom támad.   Michael és Sumrina szobájában

lennének?  Könnyek szöknek a szemembe, ésmegfordulok, hogy 

 bemenjek a szobájukba, amikor halk nyögésre leszek figyelmes.

 

 Az ágyam melletti szekrényből hallatszik. Azégő fa ropogása

majdnem elnyomja. A szekrényajtót székkeltámasztották meg.

Félrelököm, és felrántom az ajtót. MJ esik ki.Elkapom, mielőtt a

padlóra zuhanna.

Él, de alig van eszméleténél.

– MJ... MJ! Ébredj fel! – Meglegyintem azarcát, hogy 

magához térjen.

Zavart tekintettel néz fel rám.

– Hol van Polly? Itt van?

Megrázza a fejét. – Elment – mondja, aztánismét elveszti az

 

eszméletét.

 Polly nincs itt.   Megkönnyebbülésemethamar felváltja az

aggodalom. Hol lehet? Ash a vállára dobjaMJ-t. Felkapom a

szívgyógyszeremet az éjjeliszekrényemről, azsebembe dugom, és

kirohanunk a szobából. A folyosó lángol, ahőség a bőrömet

perzseli, a szememet és a tüdőmet kaparja. Visszafojtom a

lélegzetemet, míg végigfutunk a folyosón. Alig bírunk elkerülni

egy csomó lángra kapott könyvet, amelyek aföldre zuhannak.

 

Lángok nyaldossák a falakat, felkúsznak amennyezetre, a

fejünk feletti fagerendák ropognak és hasad-oznak. Iszonyatos

reccsenés hallatszik, és Ash megtaszít.Kirepülök a bejárati ajtón

az utcára, miközben mögöttünk beszakad atető.

 A hűvös levegő arcon legyint, és nagy korty-okban nyelem,

mielőtt a földre rogynék. Michael elveszi afiát Ashtől, aki

mellettem térdel a macskaköveken, és kor-mot köhög fel. Valaki

egy edényben vizet nyújt oda. Hagyom, hogy előbb Ash igyon,

 

aztán felszürcsölöm a maradékot. Úgy érzem, mintha égne a

torkom, a lángok megperzselték volna.

– Hogy vagy? – kérdem rekedten.

Bólint, hogy megvan, de remeg a teste.

Day rohan oda hozzám, miutángondoskodott MJ-ről.

– Polly? – kérdezi.

– Nincs itt – válaszolom. – Nem tudom,hova ment.

– Natalie! – sikolt fel Day, és a házra mutat.Egy percbe

telik, hogy rájöjjek, mit látok a füstönkeresztül, és akkor végre

látom.

 

 A ház falára egy ragyogó vörös rózsátfestettek.

 

8. NATALIE

POLLY! POLLY! – kiabálom.

 Ash visszatart, én meg rúgom, csépelem,mintha

megvadultam volna. Tudom, hogy a rózsanekem küldött

üzenet. Tiszta Rózsa elfogta Pollyt. Sebastianszavai csengenek a

fülemben: Csak tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni. Csak

tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni.Nem engem akartak 

megölni. Addig csuklom, míg fájni nem kezda mellkasom.

 

– Miért nem hagy minket békén Rózsa? –kérdezem.

– Mert fenyegetésnek tekint minket – válaszolja Ash.

– De Polly nem fenyegetett senkit! MJ sem!– mondom. –

Miért ők szenvednek olyasmi miatt, amit  tecsináltál?

 Ash fájdalmasan összerezzen.

 Amint kimondom, már meg is bánom, amitmondtam.

– Nem gondoltam komolyan – védekezem.

– Attól még igazad van.

Elhúzódom Ashtől, a testem remeg, olyandühöt érzek az

 

őrökkel szemben. Elvitték a nővéremet, meg-próbálták megölni

MJ-t. Kit bántanak még, hogy megfizessenek nekünk? Hirtelen

egy név jut az eszembe.

– Harold!

Jobban nem is büntethetnék Asht, mint hamegölik az apját.

 Átnyomakodunk a tüzet oltó tömegen, és vé-gigrohanunk az

utcákon, míg a Repkény templomhoz nemérünk.

Berontunk a bejáraton.

– Apa! – ordítja Ash.

 

Harold rohan elő a konyhából, és elsápad,amikor meglát

minket.

– Ó, egek! Mi történt?

Elmeséljük a tüzet, Pollyt és MJ-t, és a házrafestett rózsát.

 Amikor a történet végére érünk, erőmet vesztve egy 

konyhaszékre rogyok. Ash óvatosan dörzsölia hátamat.

Felemelem a fejemet, és könnyes szemmelfelnézek rá. Most

látom csak, milyen sovány, élesen kiütközőarccsontja alatt mély 

árnyékok vannak, az elmúlt két hónapbanránehezedő nyomás

 

lebírja. Vajon mikor evett utoljára?

– Igazán sajnálom, amit korábban mondtam,hogy mindez a

te hibád – mentegetőzöm. – Nem így van.

– De igen, bizonyos szempontból miattamtörtént – süti le a

szemét. – Rózsa azt mondta, hogy elviszi„Miss Buchanant”.

Meg sem fordult a fejemben, hogy ez anővéred lehet.

– Elmondta Tiszta Rózsa, hogy mit tervez vele? – kérdezem

csendesen.

– Nem – válaszolja, de nem néz rám.

Hazudik, de talán jobb is, ha nem tudom.

 

Harold hoz Ashnek egy zacskó Szint-O-Vérta hűtőből,

nekem meg gyógyteát főz. A csésze aljáraleszálló tealeveleket

nézem, és Pollyra gondolok. Mennyire félhet!Ismét felzokogok.

 Ash a karjában ringat, míg Harold elmegy Day-ért és a

családjáért. Becsukódik mögötte az ajtó.Egyedül maradunk.

– Rossz ember vagyok, Ash? – kérdezem.

– Miért gondolod?

– Mert az egész családomat elvették tőlem – válaszolom. –

 Az apámat megölték, Pollyt elrabolták, ésfogalmam sincs, hol az

 

anyám. Ez már túl sok...

Megfogja az államat, és felemeli a fejemet,hogy a szemébe

nézzek. – Legyőzzük a nehézségeket. – Lágy-an megcsókol, hogy 

elmulassza a fájdalmat. Egy darabig segít is,mintha egy gát

feltartóztatná az áradatot, de amint el-húzódik, minden visszatér,

és rosszabb, mint azelőtt.

– Bárcsak itt lenne az anyám – suttogom. –Tudná, mit

tegyünk.

 Ash szorosabban ölel, de nem szól semmit.

 

Harminc perccel később Harold visszatér atöbbiekkel. Segít

Michaelnek egy összeeszkábált hordágyon becipelni MJ-t a

templomba, Day pedig azt a néhány meg-pörkölt holmit hozza,

amit sikerült a romok közül kimenteniük. Azegész életünk elfér

egyetlen szatyorban. Egy pillanatra eszembe jutnak a

születésnapi ajándékok, amiket tegnapkaptam. A házzal együtt

azok is elégtek. Megérintem a nyakambanlógó medált, és örülök,

hogy egy percre sem vettem le. Kormos, deép.

 

Beviszik MJ-t Harold hálószobájába, éskényelembe

helyezik, aztán a többiek megbeszélik, ki holalszik most, hogy 

hajléktalanok lettünk. Elhelyezkedünk, mígSumrina a kis

konyhában tesz-vesz, égszínkék ruhája aszékünket éri

sürgés-forgás közben. Talált egy régi köténytaz egyik szekrény 

mélyén, azt köti vaskos derekára. Felgyűrte aruhaujját, selymes

fekete haját kontyba tekerte, és nekilát vac-sorát főzni, jóllehet

Harold tiltakozik. Sumrinának láthatóanszüksége van valamire,

 

ami eltereli a figyelmét.

Michael befejezi odalent az ágyak felállítását,és visszajön a

konyhába. A kis helyiség nem olyan ot-thonos, mint a konyhánk.

Nincs virágos tapéta, se a sütőben sülőkenyér illata, se az

asszonykéz nyoma, de ez nem meglepő,hiszen Ash és Harold

laknak itt, és Ashnek amúgy sincs konyháraszüksége, mivel nem

eszik emberi ételt.

Day ül le mellém. – Megtaláljuk, Nat.

Reszketegen beszívom a levegőt.

 

– De legalább él, már ebbe is belekapaszkodhatunk –

mondja.

Nem válaszolok. Semmi garancia sincs, hogy a nővérem még

életben van.

 Az éjszaka lassan beszűrődik az ablakokon,és városszerte

megszólalnak a légoltalmi szirénák, hogy  jelezzék, megkezdődött

a kijárási tilalom. Harold gyertyákat gyújt,Day felhívja Céklát,

hogy elmondja, mi történt. Amint Céklamegjelenik, szónoklatba

kezd, hogy azért, amit tettek, az országban végez minden egyes

 

őrrel. E pillanatban jó ötletnek is hangzik. Énis azt szeretném,

ha szenvednének.

– Már értesítettem az Ember az Egységértaktivistáit, hogy 

keressék – közli végül. – Miközben itt ülünk,csapatokat

küldenek ki a keresésére.

– Szeretnék velük tartani – ajánlkozom.

– Én is – csatlakozik Ash.

– Szó sem lehet róla – utasít vissza határo-zottan Cékla. –

Őrök nyüzsögnek mindenütt, és kijárási tila-lom van. Más sem

 

hiányzik, mint hogy mindkettőtöket letartóz-tassanak. Majd mi

elintézzük.

Csalódottan sóhajtok fel. De igaza van.

Mialatt Sumrina feltálalja a vacsorát,mindenkinek van

ötlete, hol keressük Pollyt. Nem kapcsoló-dom bele a

 beszélgetésbe, mert a lelkem mélyéntisztában vagyok vele, hogy 

Polly nincs Fekete Városban; kétlem, hogy Tiszta Rózsa

megkockáztatná, hogy ennyire a közelbentartsa. Valószínűleg

mostanra már egy Centrum felé tartó transz-porteren ül. A 

 

mellkasomban borzalmas, kínzó fájdalomrobban szét. Eltolom a

tányéromat, elment az étvágyam.

– Hogy van Sigur és a többi sötétfajzat? –kérdezi Harold

Céklát.

– Nem valami jól – válaszolja Cékla. – Ki-abálás, sírás volt.

Roach még velük van, próbálja kiötleni, mittegyenek. Abban

reménykedtek, hogy látják...

 Bumm!

Palalemezek reccsennek, ahogy valami nehézzuhan a

 

templom tetejére. Mind összerezzenünk. A robajt kaparászás és

csoszogás követi, amikor az állat – vagy em- ber – lecsúszik a

tetőn. Kis csend, majd újabb puffanás,amikor a test leér a

murvával felszórt járdára.

– Mi a fene...? – kiált fel Ash, és amikorfeláll, hátrarúgja a

székét.

Felkapok egy kést, és a nyomába eredek,ahogy kimegy a

templomból.

Felrántja az ajtót, és kiszól: – Ki van ott?Gyere elő!

 

Egy kamasz fiú lép ki a sötétségből, arany karperecéin

megcsillan a fény, amikor felemeli a kezét.Bőrmellényben és

nadrágban van, aminek a színe illik  sötétvörös hajához.

Felsikoltok, mert azonnal ráismerek. Nehézlenne elfelejteni egy 

hosszú farkú fiút, akinek arcán, nyakán és acombja külső

oldalán egy gepárd pettyei vannak. Az a básztet fiú, akit két

hónapja mentettem ki az őrök főhadis-zállásán a

laboratóriumból.

 

Lusta mosoly játszik érzéki ajkán, amikor azajtófélfának 

dől.

– Szia, Natalie – köszön. – Lefogadom, nemgondoltad, hogy 

ilyen hamar viszontlátsz.

Leeresztem a késemet.

– Hát te...? – kérdezi Ash.

– Elijah Theroux vagyok – válaszolja, éstopázkék szeme

ismét felém fordul. – Natalie-val régről is-merjük egymást, igaz,

szépségem?

Pirulok szégyenemben, mert eszembe jut,hogy találtam rá

 

dr. Craven laboratóriumában: láncra verve,meztelenül, sebektől

 borítva. A tudós lefejte Elijah mérgét, hogy felhasználja az

 Arany Ködhöz.

– Mit keresel itt? – kérdezem.

– Ajánlatom van számotokra – tanul-mányozza fesztelenül a

körmeit. – Mit adnátok egy olyan hatalmasfegyverért, amivel

legyőzhetnétek az őröket, és véget vethet-nétek a fajaitok közti

háborúnak?

– Jóformán... hm... bármit – válaszolom.

 

– Helyes – vigyorog gúnyosan. – Mert véle-tlenül tudok 

egyről. Csak szükségem van a segítségetekre,hogy megszerezzük.

 

9. ASH

HARMINC PERCCEL KÉSŐBB   mármind a templomhajóban

ülünk. A padokat úgy toltuk szét, hogy négyzetet alkossanak, és

a konyhaasztalt beállítottuk középre. Day tőlem balra, a padon

ülő Cékla ölében kucorog, Natalie pedigköztem és Amy között

ül. A Jones lányok pár perce érkeztek Stu-arttal, aki most

apámmal beszélget a frissen vásárolt kameralencséjéről. A 

 jobbra tőlem levő padban ülnek. Day egészcsaládja lefeküdt, és

 

már csak a többiekre várunk, hogy  megérkezzenek, mielőtt

megkezdjük a gyűlést.

Natalie a vállamra hajtja a fejét, és elmerül agondolataiban.

Tudom, hogy Pollyra gondol; nekem is ő jár afejemben.

Sejtelmem sincs, mihez kezdjek. Hajnalban,amint vége a

kijárási tilalomnak, nekifogunk, hogy felku-tassuk, de egyáltalán

hol kezdjük keresni?

Bár mindenki Polly miatt aggódik, a fegyver,amivel

megdönthetjük az őrök kormányát, nagy izgalmat keltett.

 

Elijah jön-megy a templomban, és le- biggyeszti a száját, amikor

 végighúzza az ujját a padon, és poros lesz. Amy kuncog, amikor

Elijah farka megérinti a lábát, ahogy elmegy mellette, és rákeni a

szagát, hogy megjelölje a területét. Az orro-mat ráncolom, mert

innen érzem a kellemetlen pézsmaillatot. Azemberek azonban

nem érzik. Elijah felsóhajt, aztán felül elénk az asztalra.

– Még sosem láttam básztetet – jegyzi megfélénken Amy. –

Hova valósi vagy?

 

– A Smaragd Állam-beli Viridisbe – válaszolja Elijah. –

 Apám az ottani konzul, ezért a követségenlakom a családommal

és a szenátus többi tagjával. – Amy felé hajol,az ajkán szemtelen

mosoly játszik. – Híres vagyok a népemkörében, tudod?

 Amy elpirul.

– Talán egy nap elviszlek oda – folytatja. –Nem sok ember

keresi fel a városunkat. Olyan csinos, mintte, egy sem.

 Amy céklavörös lesz. Juno az asztal másik feléről dühösen

 

mered Elijah-ra. Foggal-körömmel védi ahúgát.

Kopognak, és kapucnis köpenyben Roach,Sigur, Logan és

Garrick lépnek be a templomba. Apám gy-orsan bemutatja nekik 

Elijah-t. A két sötétfajzat összevontszemöldökkel méregeti a

 básztetet, amikor közelebb jönnek, ésmegértem az érzéseiket.

Én is érzem a bensőmben kavargó, pezsgőgyűlöletet, ami olyan,

mintha kígyók tekergőznének a gyomrom- ban. Velünk született

ösztönünk azt súgja, ne bízzunk meg a básztetekben, mivel a

 

sötétfajzatok természetes ellenségei.

– Honnan ismeritek egymást Natalie-val,Elijah? – kérdezi

Day, és feltolja a szemüvegét az orrára.

Elijah feszültté válik.

– Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fogva – meséli

Natalie. – Segítettem, hogy megszökhessen.

– Megmentette az életemet – mondjacsendesen Elijah. –

Örök lekötelezettje maradok.

 Miért nem említette ezt Natalie soha? 

– Sokkal jobban nézel ki – jegyzi megNatalie.

 

– Kösz. Anyám jól a gondomat viselte oda-haza, Viridisben.

– Valami sötét érzés suhan át a tekintetén. – Addig

legalábbis, míg el nem tűnt.

– Ó, istenem, mi történt? – Natalie megfogjaa kezét. A 

látványtól felébred bennem a féltékenység.

– Anyám elment az Oráért, ez a fegyver neve– meséli Elijah.

– Úgy beszéltük meg, hogy mindennap hív,hogy tudassa velem,

nem esett baja, de három napja hívottutoljára. Azt hiszem, az

őrök fogságába esett. – Egyenesen rám néz.

 

– Ezért vagyok most itt. Nemcsak azért vanszükségem a

segítségetekre, hogy megtaláljam a fegyvert,hanem anyámat is

meg kell találnunk.

Natalie elkapja a pillantásomat. Mindkettennemrégiben

 vesztettük el az édesanyánkat: az enyémetmeggyilkolták, az övé

a törvény elől menekül, ezért megértjük, minmegy most

keresztül Elijah.

– Miből gondolod, hogy segíthetek azelőkerítésében? –

kérdezem.

 

– Hallottál már a Négy Királyságról? –kérdezi.

– Én igen – szólal meg Sigur. – Egy lázadócsoport volt, akik 

meg akarták dönteni az őrök kormányát, ésegy demokratikus

rendszert szerettek volna a helyén látni, amimind a négy fajt

képviselte volna. Igen radikális módszereketalkalmaztak. Még

az én mércém szerint is. – Rám pillant. –Lucinda nénéd is a tagja

 volt.

– Valóban? – csodálkozom el.

– Igen, ahogy anyám is – teszi hozzá Elijah.

 

– Azt hittem, a csoport feloszlott a Fekete Város vízművénél

történt incidens után – jegyzi meg Sigur.

– Így is történt – erősíti meg Elijah –, demásfél hete az

anyám ezt a levelet kapta.

Elővesz egy összehajtogatott papírlapot azsebéből, és leteszi

elénk az asztalra. Egy levél, amit összetéptek,aztán úgy-ahogv 

 

ismét összeragasztottak. Helyenként foltos,némelyik szó

elmosódott.

#

#

– Amint megkapta a levelet, anyám bec-somagolt egy 

hátizsákba, és elutazott Viridisből – folytatjaElijah. – Nem

árulta el, hova megy; azt mondta, veszélybesodorna azzal, ha

tudnám.

– Mik ezek a foltok? – veszi fel Day a levelet.

– Orvosi hulladék – mondja Elijah, mire Day azonnal

 

eldobja a levelet, és sietve a nadrágjába törlia kezét. – Az anyám

egy laboratóriumban dolgozik; genetikus.Miután elolvasta,

összetépte a levelet, és a darabkákat a hul-ladéktárolóba dobta.

 Amit tudtam, kimentettem, miután elment.

– Még mindig nem igazán értem, miben tud-nék segíteni –

mondom.

– Nézd, ki írta – nógat.

– Luci. És?

– A    nagynénéd,   Lucinda Coombe. – Aranyszínű szemében

 

remény ébred. – Azt hittem, tudod, hovament, hogy anyámmal

találkozzon.

Megrázom a fejemet. Teljesen összezavar-odtam. – Nem

érkezhetett a nagynénémtől. A háború alattPuszta Földön halt

meg. – Sigurra pillantok. – Nem?

– Lehet, hogy életben maradt – mondja.

Hát ez újdonság! – Miért nem keresett megminket, ha még

él?

Sigur az apámra néz.

– Mi az? – kérdezem.

 

– Lucinda mindkettőnkre haragszik – ismeri be Sigur.

– Miért?

– A háború kezdetén Lucinda felkeresett, éselmesélte a

tervét, hogy egy halált okozó vírust engednea város

 vízvezetékrendszerébe. A segítségemet kérte– magyarázza Sigur.

– Magától értetődik, hogy nemet mondtam. A háborút az

őrökkel, és nem a munkabakancsokkal vívtuk.

Logan összerezzen, és átfut rajtam, vajonnem tiltakozott-e

ez ellen a döntés ellen.

 

– Felkerestem Natalie apját, Buchanantábornokot, és

elmeséltem Lucinda tervét – folytatja Sigur.– Megállította a

támadást, de Lucinda vértársa, Niallmeghalt. Miután

kihallgatták Lucindát, elküldték PusztaFöldre, hogy a többi

sötétfajzattal együtt elpusztuljon.

Hatalmába kerít a harag, hogy Sigur így elárulta a

nagynénémet, ugyanakkor tudom, hogy helyesen cselekedett. A 

munkabakancsok nem az ellenségeink; aháború alatt

 

ugyanannyit szenvedtek Tiszta Rózsa miatt,mint mi. Elég csak 

megkérdezni Céklát, Junót és Amyt, akik akkor árvultak el,

amikor a légitámadások alatt meghaltak aszüleik. Viszont az

sem csoda, hogy Lucinda annyira gyűlöliSigurt.

– És te? – fordulok apámhoz. – Mit tettél,amitől olyan

dühös lett Lucinda, hogy azóta sem keresi velünk a kapcsolatot?

– Bonyolult.

– Azért mondd el, hátha megértem.

Felsóhajt. – Nem voltam mindig lelkész,fiam. Amikor

 

anyáddal megismerkedtem, őr voltam.

– Micsoda? – hadarom. – Te, őr?

 Apa miért nem mesélte el ezt soha? Ha bele-gondolok, sosem

 beszélt a szüleiről. Azt hittem, meghaltak. Ezlenne az oka?

Szégyelli őket? Vagy ők szégyellnek engem? 

– Lucinda sosem bocsátotta meg anyádnak,hogy hozzám

 jött feleségül, ezért megszakadt köztük akapcsolat – mondja

apám.

Beletúrok a hajamba. Nehéz egyszerre ennyitmegemészteni.

 

– Sok minden tisztázódik, de inkább afegyverről szeretnék 

hallani – szól közbe Roach. – Pontosan mi isaz Ora?

Mind Elijah-ra pillantunk.

– Biológiai fegyverré átalakított sárgahimlő– válaszolja, és

döbbent felkiáltások hallatszanak a terem- ben. A sárgahimlő a

 világ egyik leghalálosabb vírusa. – Majdnemteljesen biztos

 vagyok benne, hogy erről van szó. Csak azután találtam meg a

levelet, hogy anyám elment, ezért nemkérdezhettem meg róla.

 

– Akkor honnan tudod, hogy sárgahimlő? –ráncolom a

homlokomat.

– Szerettem volna többet megtudni azOráról, ezért

meghackeltem az anyám laboratóriumiszámítógépét, hogy ott

keressek válaszokat – mondja. – Találtamrégi kutatási

dokumentumokat abból az időből, amikormég a Négy 

Királysággal kapcsolatban dolgozott. Nemkifejezetten az Oráról

szóltak, de arra jutottam, hogy ez valószínűleg fedőnév.

 

– Vagy becenév? Mint ahogy a Cl8-as vírusHaragvóként is

ismert? – veti fel Day.

Elijah bólint. – Felfedeztem, hogy anyám asárgahimlőt

kutatta, és azon belül is azt, hogy lehet egy olyan vírustörzset

előállítani, amelynek egyetlen célpontja a V-gén...

– Mint a nyomkövetők! – kiált fel Day.

 A V-gén segítségével az emberek megérzik asötétfajzatokat,

és ez a gén igen ritka: csak a lakosság hatszázaléka rendelkezik 

 vele, és ők is az őrök leszármazottai, mintpéldául Natalie és –

 

mint kiderült – én is.

#

– És úgy hiszed, anyádnak sikerültelőállítania ezt az új

 vírustörzset? – kérdezi Logan.

Elijah bólint. – De a vízműnél történt incid-ens és Lucinda

letartóztatása után anyám Viridisbe me-nekült, hogy a básztetek 

között találjon menedéket, ezért úgy hiszem,soha nem fejezték 

 be a kutatást.

– De most, hogy Lucinda visszatért, re-ménykednek, hogy 

 befejezik, amit elkezdtek? – kérdezi Sigur.

 

– Igen, szerintem erről lehet szó – mondjaElijah. – Minden

összevág: olyan fegyver, ami elpusztíthatja azőröket, de kis

 veszteséggel jár, mivel csak a V-génnelrendelkezőket sújtja. És

mi másért lenne szüksége Lucindának azanyám szakértelmére,

ha nem ezért?

Cékla a levelet tanulmányozza. – Azt írja,hogy el kell

hozniuk a tartályt. Hogy lehet, hogy anyádnem tartott a

laboratóriumában egy sárgahimlőmintát?

Day égnek emeli barna szemét. – Hát sosemfigyeltél oda az

 

iskolában? A sárgahimlő rendkívül fertőző.Különleges

intézményre van szükség, lehetőleg a föld al-att, mindenkitől

távol, hogy ott tárolják.

Cékla fülcimpája kivörösödik, és Day puszitnyom az arcára.

– Képzeljétek csak el, mit tehetnénk azzal afegyverrel –

mondja Roach. – Egyetlen csapással megt-izedelhetnénk Rózsa

haderejét, és magunkat vagy amunkabakancsokat nem

sodornánk veszélybe. Megtörnénk az őröket.

– Ne ugorjunk ennyire előre. Előbb meg kellszereznünk –

 

figyelmezteti Juno.

– Ami azt illeti,  előbb  meg kell mentenünk anyámat és

Lucindát – szólal meg Elijah. – Egyedül ők tudják, hol a

laboratórium. A levélből az is kiderül, hogy anyám szakértelme

kell ahhoz, hogy befejezzék a kutatást.

– Akkor ezt tesszük – jelenti ki Sigur.

Mindenki izgatottan, friss reménytől eltelve beszélgetni

kezd. Csak annyi időre kell feltartóztatnunk az őröket, amíg

megmentjük a nagynénémet és Elijah anyját,és megszerezzük az

 

Orát. Nehéz lesz, de meg lehet csinálni.

– Komolyan fontolóra vesszük, hogy em- bereket fertőzzünk 

meg sárgahimlővel? – teszi fel a kérdéstNatalie. – Semmivel sem

leszünk jobbak az őröknél, akik a Haragvóvalfertőzték meg a

sötétfajzatokat.

– Ez más – közli Cékla.

– Amennyiben? – szegi fel az állát Natalie.

– Először is, megérdemlik – sorolja Cékla. –Különben ez

mennyivel rosszabb, mint embereket rob- bantani fel vagy lelőni

 

őket? Az eredmény ugyanaz: meghalnak. A különbség annyi,

hogy közülünk kevesebben halnak meg, ha bevetjük az Orát.

Natalie Sigurra néz.

– A népem fontosabb – mondja Sigur. – Ez afegyver

megmenthet minket.

– Ash? – néz rám Natalie.

– Egyetértek a többiekkel – ismerem el. – Ésez nem

ugyanaz, mint a Haragvó. Azt az összessötétfajzat

elpusztítására kísérletezték ki. Az Ora csak azt a kis százalékot

 

érinti, akikben V-gén van.

– Mint benned és bennem – mondja.

– Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Ki-fogytunk a

lehetőségekből.

– Óvatosan vetjük be – szól közbe Roach. –Csak stratégiai

célpontoknál, hogy minél kisebb legyen az ál-dozatok száma.

Natalie nem szól semmit; tisztában van vele,hogy 

leszavaztuk.

– Csak kíváncsi vagyok – fordul Juno Elijah-hoz –, hogy a

 

 básztetek miért nem tartják meg maguknak afegyvert? Miért

osztják meg velünk? Nem vagyunk éppenszövetségesek.

Elijah a fejét vakarja. – Először is nem tud- juk, hol van, és

szükségünk van rátok, hogy visszaszerezzük.

– Másodszor?

– A szenátus nem tud megegyezésre jutni,mihez kezdjünk az

Orával – néz rám. – A fél szenátus rettegtőle, hogy bevesse, mert

tudják, hogy ha megtesszük, olyan háborútindítunk el az őrök és

köztünk, amit nem nyerhetünk meg. A töb- biek viszont harcolni

 

akarnak, de támogatásra van szükségük.

– Csatlakozni akartok a lázadáshoz?

Bólint. – De előbb magunk mellé kellállítanunk a többi

szenátort is. Reméltem, hogy Natalie-valelkísértek Viridisbe, és

meggyőzitek őket, hogy ez a helyes megoldás.

Roach-ra pillantok.

– Minden szövetségesre szükségünk van –mondja.

Sigur és Cékla is helybenhagyóan bólint.Natalie-ra nézek.

– Mi a véleményed? – kérdezem.

 Alig észrevehetően bólint. – Rendben van.

 

Kezet nyújtok Elijah-nak. – Megegyeztünk.

Kezet rázunk.

– Ezt meg kell ünnepelnünk – mondja apa.Bemegy a

konyhába, és egy üveg Ragyogással jön vis-sza; tudom, hogy a

müzlisdobozok mögött rejtegeti. – Az új barátokra!

– Az új barátokra! – visszhangozzuk, ésfelemeljük a

poharainkat.

 A folyadék vibrálni kezd.

Nincs időm eltűnődni, mi ez, amikor halk,ijesztő dübörgés

 

hallatszik a fejünk felett, és mindenkimegdermed.

– Mi ez? – kérdezi Natalie.

– Csak egy módon deríthetjük ki – állok fel.

Kirohanunk, hogy lássuk, mi történik. Azutcákat már

elözönlötték a polgárok, arcukat, amelyrekiült a félelem, az

éjszakai égbolt felé fordítják. Természetel-lenes árnyékok úsznak 

a csillagóceánon, mintha cápák fodroznák azeget, és eltakarják a

holdfényt.

 Rombolóhajók.

 

Egy flottányi léghajó, mindegyik két-száznegyven méter

hosszan lebeg át a város fölött.

Megfagy az ereimben a vér.

Ebben a pillanatban a városszerte elhelyezettdigitális

kivetítők életre kelnek, és Tiszta Rózsa jel-enik meg a

monitorokon. Visszafojtjuk a lélegzetünket.Még sosem

tapasztaltam, hogy a város így elcsendesült volna.

– Fekete Város polgárai! Mostanra már bizonyára

észrevettétek a fejetek felett lebegőléghajóimat.

 

Natalie aggodalmasan pillant rám.

– Mai árulásotok nem kerülte el a figyelm-emet – folytatja

Rózsa. – A kormány válaszlépésként tör- vénymódosítást csatolt

a szegregációs törvényünkhöz. Mindenki, akinemmel szavazott

a népszavazáson, mostantól fajgyalázónak tekintendő, ahogy a

gyermekei is, és a sötétfajzatokkal együttkülönválasztjuk őket.

Hetvenkét órátok marad, hogy átadjátok afajgyalázókat és a

sötétfajzatokat az őreimnek. Ha nem tesz-itek, ugyanarra a

sorsra juttok, mint az Ember Creek-iek.

 

 Ember Creek?  Nem az a város, ahol az em- berek a szavazás

során azt ordították: „Ahol nincs félelem, ottnincs elnyomás!”?

 A gyanúm beigazolódik, amikor a képenmegjelenik a ma

délelőtt látott kikötő, csakhogy most mindenlángokban áll.

Odalett a móló. Elpusztították a piaci bódékat, a házakat és a

hajókat. A vérvörös vízen több száz holttesthánykolódik, a

 bőrük feketére perzselve. Férfiak, nők,gyerekek; Rózsa haragja

senkit nem kímélt.

Natalie a kezembe kapaszkodik.

 

 A borzalmas képre meredek, és tudom, hogy életem végéig

kísérteni fog. Ez a rengeteg ember... mindelégett. Akárcsak én.

– Én tettem – suttogom. – Az én hibám,hogy meghaltak.

 A képernyő alján visszaszámlálás jelenik meg: tudatják 

 velünk, hogy hetvenkét óránk van teljesítenia parancsot. Az óra

kezd visszaszámolni: 11:59:59, 11:59:5B,11:59:51...

– Soha nem tesszük meg, sosem teljesítjük akövetelésedet! –

üvölti Cékla a képernyőnek, mintha Rózsahallhatná.

 

 A kamera lassan ráközelít Tiszta Rózsa ar-cára, amíg be nem

tölti a képernyőt.

– Üzenek még valamit annak a fiúnak, akiFőnixnek nevezi

magát...

Görcsösebben szorítom Natalie kezét.

– Az elmúlt hónapokban túlságosan el-nézően bántam a

lázadókkal, ezzel lehetővé tettem, hogy sokasodjanak és

terjeszkedjenek, mint az élősdiek – jelenti ki.– Ideje, hogy 

megszabaduljak ettől a fertőzéstől. Az őrök kormánya ezennel

 

hivatalosan is háborút üzen a terroristaszervezetüknek. Azt,

akiről megtudjuk, hogy részt vesz amozgalmukban, kivégzik.

Céklára pillantok. Az arckifejezése tükröziaggodalmas

pillantásomat.

– Ja, és még valami – folytatja Rózsa.

 A hirtelen szemcséssé váló kép egy sötét hajúlányt mutat,

akit egy fémszékhez kötöttek. A fejét lehajtja,meztelenre

 vetkőztették. A vér tócsába gyűlik a lábánál.

– Ha a lázadók megpróbálnak bármi módonközbeavatkozni,

 

ha ismét szembe mer velem szállni, akkor beváltom az ígéretemet

– mondja Rózsa. – Darabokat vágunk majd le belőle, apránként.

 A lány felnéz a kamerába, és Natalie felsikolt.

Polly az.

 

10. ASH

HAJNALODIK A VÁROS FELETT;párás, sárga napfény vetül a

gettóra. Rózsa tegnap esti bejelentése után alázadók a Légióban

kerestek menedéket, ami groteszk módon – aHatárfal miatt – az

egyetlen biztonságos hely számunkra a városban. Alig van időm

egy hátizsákba hajigálni a ruháimat és másholmimat, mielőtt

odamegyünk.

Felkapom a kék vászonzsákot, és kiveszek egy díszes

 

faládikát, amit az egyik ingembe csavartam. A ládában vannak 

anyám emléktárgyai: néhány régi fénykép,egy tincs ősz haj, a

Légió Felszabadítási Frontjának prospek-tusa, amin egy Fekete

 Városban tartott gyűlést reklámoznak, és anapló, amit Sigurtól

kaptam.

 Átlapozom a naplót; némi vigaszt merítek abból, hogy 

anyám szavait olvasom. Amikor lapozok, kétfénykép csúszik ki

a lapok közül: az egyiken a család látható egy erdei völgyben, a

 

másikon anyám tiniként Lucinda nénivel éskét lánnyal; egy 

 vendéglőben kapták le őket, Trákiában. El isfelejtettem, hogy 

ide tettem a képeket. Felemelem a földről, éselmélyülten nézem

őket. Elszorul a szívem, amikor anyám arca boldogan mosolyog

rám.

 Visszateszem a képeket a naplóba, ésodamegyek az

ablakhoz. Őrök és hegyifarkas falkák szálltak le egész éjjel a

léghajókról, hogy biztosítsák a várost. Úgy látszik, Garricknek 

 

igaza volt: Tiszta Rózsának valóban van egy másik terve a

hegyifarkasok számára, és most már az is világos, hogy mi:

kopóknak használja őket, hogy levadássza atisztátalanokat. A 

hálószobámból – valójában Evangelineszobájából – legalább

húsz őrt és hegyifarkast látok csak a főtéren,ahogy járőröznek.

 Változatlanul folyik a visszaszámlálás minde-gyik digitális

kijelzőn, de mellette még azoknak a nevétsorolják fel, akiket

elkülönítésre kijelöltek. Sötétfajzatok szere-pelnek köztük és

 

 bárki, aki tegnap nemmel szavazott, valamintNatalie, apa,

Cékla, Roach, Amy, Sumrina, Michael, Juno,Stuart. Mindenki,

akit csak ismerek, rajta van a listán.

Ebben a pillanatban Polly jelenik meg a ké-pernyőkön. Órák 

óta, minden egész órában ezt teszik, amiótacsak Tiszta Rózsa

 beszédet intézett a városhoz. Amennyire megtudjuk állapítani, a

tegnap esti vetítések és a mostani óránkéntiközlések csak itt,

Fekete Városban láthatók, ami végül isérthető. Tiszta Rózsa

 

nem akarja, hogy az egész ország tudja, mifolyik itt. Polly még

most is a széken ül, odakötözve, remegve,félve. Egy csupa

acélból készült sötét kis szobában van. Arragondolok, hogy 

talán egy cellában van valahol; lehet, hogy egy olyanban,

amiben én is voltam az őrök főhadiszállásán?Hasonlónak tűnik.

Egy pillanatig remény ébred bennem, hogy Polly talán még most

is a városban van, bár valószínűtlennek lát-szik, hogy Rózsa ezt

megkockáztatná. Olyan helyen kell tartania,ahol biztonságban

 

 van, és ahol nem érhetem el.

Dühös hangok szűrődnek fel hozzánk az alat-tunk levő

tanácsteremből a padlódeszkák résein át:lázadók és sötétfajzat

miniszterek vitatkoznak azon, mit tegyünk.Egész éjjel folyt a

 vita. Szeretném elmondani nekik, hogy sem-mit sem tehetünk.

 Vesztettünk. Már csak egyetlen reményünk maradt: a

menekülés.

Natalie-ra pillantok, aki a széles ágybanösszekucorodva

alszik. Ha majd felébred, elmondom a terve-met, hogyan

 

menekülhetnénk el az Északi Területekre. Veszélyes átkelni a

határon, de azt hiszem, megéri, hogy kockáz-tassunk. Az ott

lakók állítólag jobban elviselik a sötétfajza-tokat. Természetesen

rá kell beszélnem a családjainkat, hogy  jöjjenek velünk. Nehéz

lesz együtt menekülni, de majd valahogy szerét ejtem.

– Polly! – Natalie a saját sikoltására ébred.

Odafutok hozzá, és a karomba kapom.

– Minden rendben, itt vagyok veled –nyugtatom.

 Az ölembe hajtja a fejét, én pedig aranyszínűhaját

 

simogatom. Bárcsak ennél többet is tehet-nék, hogy elmulasszam

a fájdalmát.

– Azt hiszem, el kellene menekülnünk – jegyzem meg

csendesen, és beszámolok a tervemről.

Natalie felül. – Nem tehetjük.

– Tudom, hogy nehéz, de...

– Polly nélkül nem mehetünk el – rázza a fe- jét. – Ha el akarsz

menni a többiekkel, megértem. De én sehovasem megyek a

testvérem nélkül.

 A tarkómat dörzsölöm. Semmi értelme eről-tetni. Nem fogja

 

meggondolni magát, én meg semmiképpensem hagyom el

nélküle a várost.

Felöltözünk, és pár perccel későbblemegyünk. Mindenki a

gyűlésteremben verődött össze. Az összessötétfajzat miniszter

ott van, vitatkozik, míg Logan és Sigur csak szótlanul figyelik 

őket. A hátsó falra szerelt digitális képernyőa visszaszámlálást

mutatja: tudatják velünk, mennyi időnk maradt addig, amikor

tűz emészti el a várost: 63:42:11, 63:42:10,63:42:09...

 

 A számítógépes asztalhoz ülök Natalie és Amy közé, aki

halványan és aggodalmasan rám mosolyog. Velünk szemben

Day, Cékla és Garrick ül, Elijah azonban le-fel járkál mögöttük.

Tudom, hogy apám és Day családtagjai mégalszanak, mert

idejövet elmentem a szobáik előtt. Roachtelefonál.

– Hol van Juno és Stuart? – kérdezem.

– Bementek a városba. Könyörögtem Jun-ónak, hogy ne

tegye, de... – Amy az ajkába harap. –Ismered a nővéremet.

Mindig a dolgok sűrűjében szeret lenni.

 

Roach leteszi a kagylót. – Most beszéltemBolhával. A többi

 városban nincsenek léghajók. Csak felettünk.

– Pollyról van újabb hír? – kérdezi Natalie.

– Egyelőre nincs – válaszolja Roach.

Natalie homloka elfelhősödik; kétszemöldöke között apró

ránc jelenik meg. Garrick odajön hozzá, éskarmos kezét a vállára

teszi. Közelről a körmei olyanok, mint acápafogak, a szélük 

fűrészfogas. Nem szeretném, ha belémmélyednének.

– Sajnálom, ami a nővéreddel történt –mondja nyersen. –

 

Bizonyára nagyon aggódsz miatta. És anyádmiatt? – kérdezi.

Cinkosan közelebb hajol hozzá. – Azt a hírthallottam, hogy a

parancsnokasszonyt Réz Államban látták.

– Nem tudok róla – válaszolja Natalie. –Nem fenyeget az a

 veszély, hogy megkeressen.

– Hát persze, hogy nem – siet bizonygatniGarrick. – Nem

lenne biztonságos. De biztosra veszem, hogy ha kapcsolatba

tudna kerülni veled, tudatná, hogy jól van.

– Ezt azért kétlem – mormolja Natalie.

 

Garrick megszorítja a vállát, és keres egy sza- bad széket az

ovális terem végében.

– Akkor hát mi a terv? – teszem fel a kérdésta terem

egészének címezve.

– Meg kell védenünk a gettót! – vágja ráPullo, egy 

kegyetlennek tűnő Eloka sötétfajzat.

– Nem! – tiltakozik Angel, a Shu’zin sötétfa- jzat nő. – Itt

 bizonyosan meghalunk. Nincs élelmünk, a városlakók a

halálunkat akarják, és még ha sikerül ismegvédenünk a gettót,

 

Rózsa biztosan felperzseli.

– És mi lesz az Orával? – kérdezi Cékla. –Megkeressük, nem?

– És anyámat is – teszi hozzá Elijah, ésrémült pillantást vet

rám. – Meg kell találnunk!

– Amint lehet, kiküldünk egy csapatot, hogy keresse meg az

Orát és Elijah anyját – mondja Sigur, ésRoach bólint. – De

addig is ki kell ötlenünk egy másik tervetarra vonatkozóan,

hogyan védjük meg magunkat. Három na-punk van csak addig,

míg az őrök bombázni kezdik a várost.

 

– Lehet, hogy Angelnek igaza van – vélekedik Logan. – A 

Tizedik lehet számunkra a legjobb választás,amíg el nem

hozzátok az Orát, és a megmentésünkre nemsiettek. Legalább a

fiatalokat elküldik a Primus Kettőben levőgyárakba.

– De mi lesz a többiekkel? – füstölög Pullo. –Nem hagyom,

hogy a Primus Háromba küldjenek, hogy  valakinek a kísérleti

állata legyek!

– Megpróbálkozhatunk a szökéssel is – vetifel Natalie. –

 

 Ashnek van egy terve, amivel mindenkit átlehetne menekíteni a

határon az Északi Területekre.

– Inkább csak ötlet volt, mint tényleges terv – ismerem el. –

Még azt sem találtam ki, hogyan vigyünk kimindenkit a

 városból.

Egy transzporter repül el a gettó felett, afalak 

 beleremegnek. Visszafojtjuk a lélegzetünket,amíg el nem megy.

Nem próbál meg leszállni.

– Hogy lehet, hogy az őrök még nem jöttek el, hogy 

 

összeszedjenek minket? – kérdezi Day.

– Csak arra tudok gondolni, hogy Tiszta Róz-sa rájuk 

parancsolt, addig ne tereljenek össze minket,amíg le nem telik a

határidő – válaszolja Sigur. – Szeretné, haFekete Város lakói

kudarcot vallanának, és ezzel ürügyet szol-gáltatnának neki,

hogy porrá égesse a várost.

– Akkor miért adott nekünk három napot,hogy mindenkit

átadjunk? – kérdezi Day. – Miért nem dobránk tűzbombát,

ahogy Ember Creekben tette, ha ez aszándéka?

 

– Szüksége van a rabokra, hogy a gyáraibandolgozzanak, és

kísérletezzenek rajtuk a Tizedikben –mondja Garrick a terem

 végéből. – Ember Creekkel példát statuált,hogy Fekete Város

lakói megrémüljenek, és azt tegyék, amitakar.

– Bevált a taktikája – mormolom.

 A Sötétfajzat Gyűlésterem tölgyfa ajtajándörömbölnek,

majd az ajtó feltárul, és Juno meg Stuart ro-hannak be.

Kifulladtak, a hajuk és a ruházatuk zilált,Juno a bal karját

 

fogja. Stuart a kameráját hozza, amit rögtönrá is kapcsol a

terem végében levő digitális monitorra.

– Őrültekháza van kint! – kiáltja Juno.

 Amy a testvéréhez siet. – Megsérültél?

– Csak megrándult a karom – mondja Juno.– De ezt

látnotok kell, gyerekek!

Stuart lenyomja a kamerán a LEJÁTSZÁSgombot, és

elcsendesülünk, miközben a videofelvételtnézzük. Az első

felvételeken több száz ember követeli afőtéren, hogy Sigur

 

küldje el a sötétfajzatokat, miközben a Légiószámtalan őre a

falakon kész az életét adni a népe – az énnépem – védelmében.

– Sosem hittem, hogy egyszer ezt mondom –szólal meg

Roach –, de végtelenül boldog vagyok, hogy itt ez az istenverte

fal!

Stuart előretekeri a szalagot, és ott állítjameg, ahol az őrök 

újabb géppuskaállásokkal és tankokkalellátott úttorlaszokat

állítanak fel a város körül. Az utakon senkisem hagyhatja el a

 

 várost. A következő felvételen a vasútállomáslátható, ahol

családokat terelnek fel egy páncélvonatra.

– Várjatok csak, azokat az embereketevakuálják? –

kérdezem.

Juno bólint. – A ma délelőtti legfrissebb fe- jlemény. Azok,

akik három vagy annál több tisztátalant ad-nak át az őröknek,

 jegyet kapnak, amivel elhagyhatják a várost.– Egy véráztatta

 vonatjegyet dob az asztalra, rajta nyomtatott vörös betűkkel ez

áll: EVAKUÁCIÓS ENGEDÉLY. – Egy halottpasiról szedtem

 

le, akit néhány hegyifarkas összemarcangolt.Gondolom,

feldühítette őket.

Garrick szája kicsit megrándul.

– Néhányan megpróbáltak elkapni engem ésStut, de

 visszavertük őket – folytatja Juno.

Megfordítom a jegyet. Ezüstös rózsa formájú vízjel van

rajta, amivel a hitelességét bizonyítják.Hetekbe telhetett, hogy 

kinyomtassák őket. Fojtogat a harag. TisztaRózsa mindvégig

így tervezte; sejtette, hogy ellene szavazok. A malmára

 

hajtottam a vizet!

– Az egész országnak látnia kell, mi folyik itt– heveskedik 

Roach. – Figyelmeztetnünk kell őket, mielőtta léghajók a

 városaik fölé repülnek.

– Meg tudjátok hackelni az SBN hírcsat-ornát, hogy ezt

leadjátok? – kérdezi Sigur.

Juno a fejét rázza. – Már próbáltuk.

– A kormány zavarja a városból küldött éside beérkező

 jeleket – magyarázza Stuart. – Semmit semadhatunk le, csak a

 város határain belül.

 

 A felvételen egy fiatal pár hajol egy vértóc-sában fekvő apró

alak fölé. A teremben mindenki elhallgat,amikor a síró anya a

kamerába néz.

– Miért nem segítesz nekünk, Főnix? –zokog az asszony a

kamerába. – Támogattunk, és így viszonzod?Magunkra hagytál

minket!

Juno elnémítja a képernyőt, de hiába: az as-szony szavai a

fülemben csengenek.

Roach az asztalra csap a tenyerével. – Odak-int a helyünk!

 

Harcolnunk kell!

– És mi lesz Pollyval? – kérdezi Natalie. –Ha

közbeavatkozunk, megölik!

– És mi van azzal a sok emberrel, akik teg-nap támogattak 

minket? – kérdez vissza Roach. – Őket ölik meg, ha most nem

cselekszünk! Kötelességünk megvédeni őket!

– Nem várhatunk, amíg megtudjuk, hol vanPolly? – kérdezi

Natalie.

– Minden elvesztegetett pillanattal egyretöbb embert

 

fognak el – bizonygatja Roach. – A testvéredélete többet ér,

mint az övék?

Natalie lesüti szőke pilláját. – Tegyétek, amitkell – mondja

csendesen, és felkel a helyéről. – Ha szüksé-getek lesz rám, fent

leszek.

Kimegy. Day és Amy utánasietnek.

Elijah feláll. – Bocsánat, de telefonálnomkell.

– Telefonálhatsz az irodámból – ajánlja felSigur.

– Köszönöm – válaszolja Elijah, és kimegy.

 

 A többiek a támadást tervezik, én meg az ab-lakhoz megyek,

és felnézek az égre.

Egy rabokat szállító transzporter repül át a város felett

összegyűlt hamufelhőn, és fekete hó hullik. A légi jármű

páncélozott konvertiplán, csaknem harmincméter hosszú, elég

nagy, hogy alkalmanként akár ötven utastszállítson. A hajó

oldalán nagy, élénkvörös betűkkel a neve és aszáma áll. Ezt

 Marianne  705-nek hívják. A közelben levőmásik, a Roselyn 401

 

felszáll egy rombolóhajóhoz, ami a Park fölött lebeg. Ha jól

sejtem, a név a rombolóhajóra vonatkozik,amelyhez tartozik, a

szám pedig a flotta többi hajójától külön- bözteti meg.

 A hatalmas digitális képernyők városszerte villódzni

kezdenek, és megjelenik Polly arca. Halálra váltan mered a

kamerába. Bűntudattól gyötörve szakítom ela tekintetemet

róla, mert tudom, hogy Tiszta Rózsa paranc-sával dacolva

halálra ítéljük Pollyt.   Istenem, vajonhelyesen cselekszünk-e? 

 

Cékla elkapja a pillantásomat, amikor vis-szamegyek a

számítógépes asztalhoz, és a tekintetébenegyüttérzést látok.

Neki sem könnyű; az elmúlt két hónapban,amióta Polly 

 beköltözött Day családjához, nagyon össze- barátkozott vele.

Próbálok odafigyelni a többiekre, akik atranszporterek elleni

támadás tervét vitatják meg, de nem tudok összpontosítani. A 

tekintetem az elnémított videofelvételre sik-lik, amit Stuart

készített ma reggel, és ami még most is a di-gitális képernyőn

 

megy. Családokat szakítanak szét, embereketölnek meg. A

magasztosabb cél érdekében teszitek.  Polly életénél több forog

kockán. Mégis keserű pirulát kell lenyelnem,amikor óránként

látnom kell rettegő arcát a városbanmindenütt magasodó

kivetítőkön.

Hirtelen eszembe villan valami, amit Stuartmondott: A

kormány valamilyen módon zavar minden jelet, ami a városból 

kimegy vagy ide érkezik...

Úgy egyenesedem ki ültömben, mint akibe villám csapott.

 

Mindenkit megijesztek.

– Ha a kormány zavarja a Fekete Városbaérkező, illetve

innen leadott adásokat, akkor hogy mutath-atják élőben Pollyt?

– teszem fel a kérdést.

Egy pillanatig döbbent csend van, aztánStuart

elvigyorodik.

– Valahonnan a városból érkezik aközvetítés! – kiáltja.

– Honnan? – kérdezi Cékla.

– Az őrök főhadiszállásáról? – veti fel Juno.

– Nem, oda már korábban betörtünk – válaszolom. – Olyan

 

hely, ahova tudják, hogy nem hatolhatunk  be.

Egymást kergetik a gondolataim. Ha Pollyt a városban

tartanám, de nem akarnám, hogy bárki ishozzáférjen, hol

rejthetném el legjobban? Belém hasít a válasz. Az ablakra nézek.

– Egy rombolóhajón van – jelentem ki.

 

11. NATALIE

SIGUR IRODÁJÁBAN, a kőkandalló mel-lett egy bőrfotelben

kucorgok, és a kandallóban táncoló sárgalángokba bámulok.

 Amy és Day keresztbe tett lábbal ül előttemaz antik szőnyegen,

és aggodalmasan figyel. Láthatóan egyikük sem tudja, mit

mondjon, de mit is mondhatnának? Gyakor-latilag most írtam

alá a nővérem halálos ítéletét. Pislogok, alángok elmosódnak 

könnyes szemem előtt.

 

– A mentőcsapat talán ráakad – re-ménykedik Day.

Fájdalom feszíti a mellkasomat. Próbálom azöklömmel

kimasszírozni, de nem sikerül. Szánalmasanfelnyögök, aztán

összeomlok, és végre elerednek a könnyeim.Day odasiet, és

átölel.

Belekapaszkodom, és gyűlölöm magamat,amiért elárultam

Pollyt, gyűlölöm Tiszta Rózsát, amiért szét-szakította a

családomat. Újra. Hogy teheti ezt a sajátlányával? Vajon

 

megmentené, ha tudná az igazságot? Kitudja, miért, de kétlem.

Nyílik az ajtó.

– Bocs – mentegetőzik Elijah, amikor meglátminket. –

Telefonálni szerettem volna. De majdkésőbb.

Megtörlöm a szememet. – Nem, semmigond. Gyere csak be.

Elijah tétovázik, aztán Sigur asztaláhozmegy. Igyekszem

nem fülelni, mit beszél fojtott hangon azapjával.

– Van hír anyádról? – kérdezem, amikorleteszi a kagylót.

 A fejét rázza.

 

– Apád biztos nagyon aggódik miatta – mon-dom. – Meglep,

hogy anyád nem árulta el neki, hova megy.

– Már nem élnek együtt – válaszolja Elijah. – Anyám gyűlöli

apámat. Ritkán beszélnek.

 Az ajkamba harapok.   Jól beletrafáltál, Natalie.

– Nálad van Lucinda levele? – kérdezem.

Előveszi a zsebéből.

– Gyerünk, próbáljuk meg kideríteni, hol le-het édesanyád –

 javasolom, mert kétségbeesetten vágyom rá,hogy valamivel

 

eltereljem a figyelmemet arról, hogy a Polly miatti

lelkifurdalásom lassan felemészt.

Enciklopédiákat, atlaszokat és régi tenger-észeti térképeket

 veszünk le halomszám a polcokról, aztán vis-szacipeljük őket a

kandalló előtti szőnyegre, majd körbeüljük őket. Elijah leteszi a

levelet közénk. Day orráról folyton lecsúszik a szemüvege

olvasás közben.

– Szóval Lucinda elment az ikrekhez –mondja. – Kik azok?

Elijah vállat von. – Anya sosem említette,hogy ismerne

 

 bármilyen ikreket.

– A város, ahova mentek, mindenesetre T-velkezdődik, és

R-re végződik – szögezi le Day. – És ha azt vesszük, hogy csak 

pár betű lett foltos, egy öt-, talán hatbetűshelységnevet kell

keresnünk.

– Helyes. Akkor most mindenki nézze át akönyveket, hogy 

talál-e olyasmit, ami erre illik – adom ki azutasítást.

Elijah felveszi az egyik könyvet. Biztoscsinálta már

korábban is, de mivel nincs semmiféle tám-pontunk, nem marad

 

más lehetőség. Lehet, hogy Elijah elsiklott valami felett.

Felveszek egy régi atlaszt, és lapozni kezdema megsárgult,

dohos oldalakat; az apró betűs részt nézem,hátha említenek egy 

 várost, ami illik a Lucinda levelében említett városnévhez.

 Ahogy leteszek egy-egy átnézett kötetet, úgy nő bennem az

elkeseredés. A vágy, hogy megmentsemPollyt, összekuszálódik a

kívánsággal, hogy segítsek Elijah-nak. Két-ségbeesetten vágom

az utolsó könyvet a szoba másik sarkába, és atenyerembe

 

temetem az arcomat, hogy mély levegőt véveösszeszedjem

magam.

– Jól vagy? – kérdezi Elijah.

Bólintok, aztán kontyba tekerem a hajamat.– Nem találtam

semmit, ami illene ide. Csak Maize, Marcury,Majesty,

Monnsfélsziget, és Molten Laké.

– Nálam ugyanaz a helyzet – mondja Elijah,és a halomra

dobja a könyvet.

– Nálam is – csatlakozik Day.

– Én találtam egy Mountain Shade nevűhelyet az egyik 

 

régebbi térképen – mondja Amy. – De szer-intem már nem

létezik, mert a várost elpusztította az Albahegység kitörése.

Elijah arca elfacsarodik. Oda az utolsó re-ménye is.

– Nagyon sajnálom – fogom meg a kezét.

Nyílik a dolgozószoba ajtaja, és Ash megCékla lépnek be.

Mindketten lihegnek az izgalomtól.

– Hát itt vagy! – kiált fel Ash.

Ragyogó fekete szemét a kezemre szegezi,ami még most is

Elijah kezére kulcsolódik. Eleresztem.

– Mi történt? – kérdezem.

 

– Kiokoskodtuk, hol lehet Polly – mondja Ash.

Felállok, a szívem a torkomban dobog. –Micsoda? Hol?

– Az egyik rombolóhajón a Park fölött – válaszolja Cékla. –

 Ash és Stuart derítették ki.

– Sikerült a jelet a  Roselyn léghajóig követ-nie – teszi hozzá

 Ash.

 Ashhez futok, átkarolom a nyakát, ésszenvedélyesen

megcsókolom. Iszonyatosan nagy kő gördülle a szívemről:

megmenthetjük Pollyt!

 

 Ash elhúzódik tőlem. – Nem lesz könnyűkimenteni.

– De megpróbáljuk, igaz?

Bólint. – A többiek már tervezik amentőakciót.

Cékla a lábával megböki a földön heverőkupacot. – Mit

csináltok, gyerekek?

– Megpróbáljuk kideríteni, hova mehetettLucinda és Elijah

anyja – válaszolja Day.

– De nem találunk olyan várost, ami illik alevélben említett

névhez – teszi hozzá Amy. – Pedig  mindent átnéztünk.

 

– Lehet, hogy fedőnév – véli Cékla.

– Ó! – kiált fel Day, és felugrik. – Ó! – kiáltjaújra.

– Mit mondtam? – kíváncsiskodik Cékla.

– Csitt, gondolkodom – fojtja bele a szótDay, és le-fel járkál

a kandalló előtt. Aztán pattint az ujjával. –Megvan! A város

becenevéről  van szó!

 Amy és Elijah értetlenül néznek össze.

– Ugyan már, gyerekek – vigyorodik el Day.– Centrumot

más néven Aranyozott Városnak hívják...

– Viridist a Függőleges Városnak! – kiáltjaközbe Elijah.

 

– És Trákiát a Tükörvá rosnak! – ül le Day önelégült képpel.

– Honnan tudod mindezt? – kérdezilenyűgözve Cékla.

– Néhányan odafigyeltek földrajzórán.

– Ja, persze – morogja Cékla.

 Ash a homlokát ráncolja. – Azt mondtad,hogy  Trákia a

Tükörváros?

– Igen – vágja rá Day.

 Ash kiszalad a szobából, és percekkel későbbegy bőrkötéses

naplóval tér vissza. Előhúz belőle egy fényké-pet, és megmutatja

 

nekünk. Két sötétfajzat lány van rajta – felte-hetően Ash anyja

és nagynénje –, egy fiatal felszolgálólány mellett, aki kerekes

székben ül, és a negyedik a képen egy méz-színű szemű lány, aki

zöld kapucnis köntöst visel.

– Ezt a képet egy trákiai vendéglőbenkészítették – mondja

 Ash.

– Hiszen ez az anyám! – kiált fel Elijah, és azöld köntösű

lányra mutat.

– Nézzétek, mi van a kép hátán – javasolja Ash.

 

Elijah megfordítja a képet. – T4K, Trákia...T4K?  A Négy 

Királyság!

Day a fényképet nézi. – Hú! Azt hittem, aNégy Királyság a

négy faj egyesítését szorgalmazta, de ezen aképen nincs

hegyifarkas.

– Lehet, hogy ő készítette a képet – veti fel Ash.

Elveszem tőle a képet. – Gondolod, hogy anyád ide utazott,

hogy találkozzon Lucindával?

– Nagyon is lehetséges. – Elijah szája füligér.

 

– Kiindulópontnak nem sok – ismeri el Ash.– Még csak a

 vendéglő nevét sem tudom.

– Annál több, mint amit tegnap tudtam –nézi Elijah a fiatal

felszolgálólányt a kerekes székben. – Ez alány talán tudja, hova

ment anyám és Lucinda az Oráért.

– Akkor hát van egy tervünk – szögezi le Ash. – Elmegyünk 

Trákiába, és megkeressük a csaposlányt?

Egyetértőén bólintunk.

 Ashre nézek, ő pedig válaszul rám mosolyog;mindketten

 

ugyanarra gondolunk. Ha megtaláljuk Lucindát, és rá tudjuk 

 venni, hogy adja nekünk az Orát, még talánannak is

megtaláljuk a módját, hogy buktassuk megTiszta Rózsát.

Lassan belátom, hogy fel kell használnunk afegyvert az őrök 

ellen, miután elrabolták a nővéremet, lebom- bázták Ember

Creeket, és mindenkit megfenyegettek Fekete Városban.

De előbb ennél sürgősebb dolgunk is van.

Meg kell mentenem Pollyt.

 

12. NATALIE

FELPILLANTOK AZ ÉGEN   lebegőléghajóra, ami két napja a

nővérem börtöne.   Roselyn.  Ahhoz képest,hogy micsoda, nagyon

szép neve van. Roach múlt éjjel felderítést végzett, és kidolgozta,

hogy akkor tudunk feljutni a rombolóhajóra,ha az Egység

utcában parkoló egyik transzporterre felszál-lunk. Ash megölel, és

puszit nyom a fejem búbjára, miközben ig- yekszem úrrá lenni az

idegességemen. Pollynak most arra van szük-sége, hogy bátor

 

legyek.

 Az Egyesülés utca közelében egy kis sikátorb-an bújunk meg.

 A városban teljes a zűrzavar. Emberek sikoltoznak, összevissza

futkosnak, percenként lövések dördülnek, éstöbb hegyifarkas

falkát is látunk, amint a következő ál-dozataikra vadászva

cserkészik be az utcákat.

– Na jó, vegyük át még egyszer a tervet – jav-asolja Ash.

Újra átveszi a tervet Elijah-val és Stuarttal,míg Harold rám

segíti a köntösömet, mivel annyira remeg akezem, hogy nem

 

tudom az övét megkötni.

Elijah fásultan felsóhajt.

– Bocs, untatlak? – kérdezi Ash.

Kicsit – vonja meg a vállát Elijah.

 Ash dühösen mered rá, és szóra nyitja aszáját, de

figyelmeztető pillantást vetek rá. Elijahhatalmas szívességet

tesz azzal, hogy ma segít nekünk, és nemakarom felbosszantani,

mivel kulcsszerepet játszik a tervünkben. Ash enged, és inkább

csak káromkodik a bajsza alatt.

Harold kötéllel összeköti a kezünket, de acsomókat olyan

 

lazára hagyja, hogy ha a szükség úgy hozza,kiszabadulhassunk.

 Aztán következik az, aminek nem igazánörülök: durva

 vászonzsákokat húz a fejünkre. Rögtön úgy érzem, megfulladok,

és szeretném a csuklyát letépni, de valahogy sikerül féken

tartanom magamat. Két kis lyukat vágtak acsuklyába, így 

annyit látok, ami pontosan előttem van, ez is jobb a semminél.

– Ez a zsák büdös halszagú – panaszkodik Elijah, a hangja

tompán szűrődik ki.

 

– Azt hittem, a macskák szeretik a halat – jegyzi meg Stuart.

Kezdek idegeskedni, a kezem ökölbe szorul.

– Essünk túl rajta – motyogom a zsákon át.

Harold az Egyesülés utcára vezet minket, és beterel a

 Roselyn 401  nevű börtön transzporter előttaz emberek 

szakadatlan folyamába. A hajó nyitott, le-hajtott végében

fémpadok hosszú sorait látom, a padok alattlábbilincsek. A 

léghajó elején csak egyetlen ablak van, hogy a pilóta lássa, hova

megy. A pilótát egy rács választja el a rabok-tól, ami a védelmére

 

szolgál.

Négy őr vár a nyílásfedélnél: ők ültetik le arabokat, és

osztják ki az evakuációs engedélyeket azárulóknak, akik a

rabokat hozták. Az egyik őr, egy ötveneséveiben levő, vékony 

férfi, aki tüskésre nyíratta ősz haját, int akezével.

– A következőt – mondja.

Egy férfi két sötét bőrű lányt taszigál a repülőfelé. Talán

hét- és tízévesek lehetnek. Düh fojtogat, merteszembe jut, mit

tehetett a férfi, hogy megkaparintsa ezeket akislányokat.

 

Meghaltak vajon a szüleik? A fiatalabb meg- botlik, mire a férfi

durván felrántja. A kislány elsírja magát. Egy pofontól elhallgat,

és minden önuralmamra szükségem van,hogy ne rohanjak oda a

férfihoz, és ne húzzak be neki.

– Név? – kérdezi az ősz hajú.

– Greer, Adrian – feleli a férfi. – A napfolyamán hoztam már

egy kiskölyköt, a nevem ott kell, hogy álljonmellette.

 Az őr végigfutja a listát, aztán a fejét rázza.

– A fenébe is, képtelenség! Három órájasincs, hogy 

 

idehoztam! Adja ide az evakuációsengedélyemet! – üvölti

kivörösödött képpel a férfi.

– Ha nem fogja be, átadom a hegyifar-kasoknak – fenyegeti

meg az ősz hajú őr a férfit.

 A férfi elviharzik; két őr kíséri, hogy neokozzon bajt.

– Következő – mondja az ősz hajú unottan.

Egy lépést araszolunk előre, és akkor pillan-tom meg.

 Sebastian.

Nem vettem észre hamarabb, mert acsuklyám miatt nem

 

látok ki oldalra. Kézi számítógép van nála, ésfeljegyzi a rabokat,

amint felszállnak a transzporterre, minthaleltárt venne fel.

– Harold... – szólalok meg.

– Láttam – mormolja.

– Rád ismer?

– Csak egyszer látott szakáll nélkül, ezértnem valószínű –

mondja Harold.

Próbálok úrrá lenni az idegességemen. Miértis ismerne rá

Sebastian Haroldra, aki nem munkabakancsegyenruhát visel, és

 

hosszú, ősz szakállat növesztett. Az emberek tovább

 vánszorognak a repülő felé.

– Következő – mondja az ősz hajú férfi.

– Sok szerencsét – suttogja Harold, amikorelőrébb lépünk.

Már nem látom Sebastiant, de tudom, hogy tőlem balra áll.

 A karomon feláll a szőr attól, hogy ott érzema közelemben.

Még az erős arcvizét is érzem, az illat a Cen-trumban együtt

töltött időnk emlékét idézi fel, amikor órákigcsókolóztunk az

ágyamon. Elhessegetem ezt az undorítógondolatot.

 

– Név – mondja az őr.

– H... James – helyesbít gyorsan Harold, ésköhögéssel

próbálja palástolni a melléfogását. – JamesMadden.

Nem merem elfordítani a fejemet, hogy lás-sam, hogyan

reagál Sebastian Harold elszólására.

– Hányat küld a transzporttal? – kérdezi azőr.

– Hármat – válaszolja Harold, és megadja ahamis

neveinket.

 Az őr ellenőrzi a listát, és helyeslőén bólint.Odaadja

 

Haroldnak az evakuációs engedélyt. – Jómutatást a vonaton.

Harold köszönetét motyog, és távozni készül.

– Várjon – szólal meg Sebastian.

Kihagy a szívem.

– Miben segíthetek, uram? – kérdezi Harold.

– Nem találkoztunk már? – firtatjaSebastian.

Páni rémület vesz erőt rajtam, az ösztöneimazt sikoltják,

hogy fussak, ahogy bírok. Ha Sebastiankideríti, kik vagyunk,

megöl minket. Ebben egészen biztos vagyok.

– Nem, nem... kizárt – mondja Harold. – A Chantilly Lane-i

 

piacon dolgozom. Talán vásárolt nálam?

Sebastian hallgat. – Hadd nézzem a rabokat– mondja végül.

– Vegye le a csuklyájukat.

 Nem, nem, nem, nem!

– Arra igazán nincs semmi szükség – mondjaszaporán

Harold.

 Az őr letépi Stuart csuklyáját. Stuart szemeijedten cikázik 

az őr és Harold között. Megkönnyebbülök,hogy Amy kiválóan

elvarázsolt minket a sminkkészletével, és ha-mis vágásokat,

 

 véraláfutásokat festett ránk. Okos előrelátás, Amy!

– Kicsit összeverte őket, mi? – jegyzi megtréfásan az ősz

hajú őr Haroldnak; feltételezi, hogy ezértnem akarta az előbb

levenni a csuklyáinkat.

– Hát, izé, valahogy meg kellett fékeznemőket – mondja

Harold.

 Az ősz hajú őr odanyúl, és kezdi lehúzni acsuklyámat.

Ezernyi menekülési terv kavarog a fejemben,ahogy a csuklya

egyre jobban lecsúszik az arcomról.

 

– Ne! Az meg is haraphatja – hadarjaHarold.

 A csuklya mind feljebb csúszik, már eléri azállamat, számat,

Sebastian mindjárt fel...

– Adjátok ide a francos evakuációsengedélyemet! – üvölti az

előbbi férfi, ahogy felénk fut, a nyomában kétőrrel.

 A csuklya visszaesik a fejemre.

 Az ősz hajú őr és Sebastian megfékezik adühöngőt,

miközben az egyik őr felkísér hármunkat atranszporterre.

Harold ott marad, és nézi, ahogy elvezetnek minket. A szívem

 

még most is pörölyként ver. Olyan forróság van a zsúfolt

repülőn, mint egy kemencében, és azonnalcsorogni kezd a

hátamon az izzadság, amikor leülök a fém-padra. A lábunkat

odabéklyózzák, nehogy megpróbáljunk elme-nekülni. Az őr

elsétál.

– Hajszálon múlt – hallom Elijah tompánszűrődő hangját.

– Túlságosan is – motyogom a csuklyán át.

 Az előbb látott két kislány velem szemben ül,a kisebbik 

megint sír. A testvére igyekszik megvi-gasztalni, és fáj a szívem,

 

amikor Pollyra gondolok, és arra, hogy próbál ő is vigasztalni,

amikor felzaklatott valami. Megfogadom,hogy megmentem

őket, ha módom nyílik rá.

Egy pillanattal később felcsukódik a gépleereszthető ajtaja,

és beindítják a motorokat. Az emberek sírnak és jajgatnak,

néhányan még hangosan imádkoznak is,amikor a transzporter

felemelkedik a földről. Most látják utoljáraFekete Várost. Az úti

céljuk végső nyughelyük lesz.

Két üléssel arrébb egy összetapadt hajú,sovány, szőke nő ül,

 

akinek a Köd-fogyasztókra jellemzőenfeketék az erei.

Hisztérikus rohama van, a sikolyai betöltik akabint.

– Nem szabadna itt lennem! Tévedtek! – ja- jong, bár a pilóta

oda sem figyel rá.

Csak pár percig tart a zötyögős utazás a rom- bolóhajóig, de ez

is elég, hogy több utas hányni kezdjen. Borz-almas a bűz, és az

utolsó pillanatban tépem le a csuklyámat,hogy egy 

másodperccel később Elijah lábához hányjak.Elijah is lekapja a

csuklyáját.

 

– Bocs – hadarom. Mint a básztet konzul fia,inkább azt

szokta meg, hogy a lányok rózsaszirmokatdobnak a lába elé, és

nem, hogy odahányjanak.

Finoman megfogja a kezemet, amivel meg-lep. Olyan forró a

keze, mint az enyém, ha szabad tűz fölöttmelengetem. A 

csuklóján levő arany karperecek csillognak;erre koncentrálok,

mert megnyugtatónak érzem.

– Idefent ritkább a levegő – mondja. – Ettőlmindenki

rosszul lesz. – A lábára fröccsent undokságotnézi. – Sárgarépát

 

ettél reggelire?

Felnevetek. Kicsit hisztérikusan, mint a kétüléssel arrébb

tomboló őrült nő, de pontosan erre van mostszükségem, hogy 

megnyugodjanak az idegeim. Kezdem azthinni, hogy Elijah

éppen az, akire válság idején szükségem van.

Kibontjuk egymás kötelékeit, aztán segítünk Stuartnak is, és

közben a csuklyát is levesszük a fejéről. Stu-arttal kibújunk a

köntösünkből, és láthatóvá válik az őrök egy-enruhája, amit

előző este Roach és Cékla szereztek. A kétkislány csodálkozva,

 

kimeredt szemmel figyel minket. Letöröljük az arcunkról a

festéket, és hátrafogom a hajamat, hogy idősebbnek és

komolyabbnak nézzenek. A köntösöket és acsuklyákat az ülés

alá dugom, de egyet elrejtek a zsebemben,hogy Pollyt álcázni

tudjam.

– Ha lennél olyan szíves, Elijah – kérem, ésfelemelem a

láncot, amivel a lábamat a földhözrögzítették.

 A kardfogával ráharap a láncra. Néhány próbálkozás után

 

elpattan a láncszem, és kiszabadul a lábam.Megismétli Stuartnál

is. Most már egyre több rab bámul minket.Egy tizennyolc körüli

fiú, akinek bozontos, barna haja, alabástrom-fehér bőre és

 világító zöld szeme van, felém hajol, és meg-mutatja a

salakrózsatetoválást a csuklóján. Én is meg-mutatom az

enyémet.

– Mit kerestek itt? – kérdezi.

– Mentőakció – válaszolom.

– Minket is meg fogtok menteni? –tudakolja.

 

Bólintok, mert képtelen vagyok hangosanhazudni.

 A pilótafülkéből ránk vetülő fénycsík eltűnik,amikor

 beúszunk a rombolóhajóba. A kabinbanteljes a sötétség. Most

már mindenki sikoltozik, a béklyókat rázzák. A transzporter

megremeg, amikor a hajón dokkol. Hideglevegő tör be, és fény 

árad a kabinba, amikor kinyitják a hátsóajtót.

 A léghajó fő ballonjának rakodóperonján vagyunk. Tudtam,

hogy a rombolóhajók igen nagyok, de most,hogy egy ilyen hajón

 

 vagyunk, lenyűgöz a mérete. Hogy találjuk ittmeg Pollyt?

Egy hátrasimított hajú, fiatal őr lép a kabin- ba, és megáll,

amikor észrevesz engem és Stuartot. A mellére tűzött táblán a

neve áll: VICTOR. Zúg a vérem a fülemben. A körülöttünk ülő

rabok szótlanul figyelik az eseményeket, desenki sem mond

olyasmit, amivel elárulna minket.

– Mit kerestek itt? – kérdezi Victor. – Ezeltér a

szabályzattól.

– Ezt a lényt kísérjük – mutatok Elijah-ra. –Megtámadta az

 

egyik őrt, ezért azt a parancsot kaptuk, hogy hozzuk fel a

rabokkal.

Elijah teátrálisan Stuart képébe bömböl, és akardfogait

csattogtatja.

– Leülni! – ordít rá Stuart, és arcon vágja.

Elijah arany szemében őszinte harag villan,de benne van a

 játékban, és engedelmesen leül.

– Sebastian nem értesített erről –panaszkodik Victor.

– Elfoglalt ember – válaszolom. – Biztoselfelejtette.

 

 Victor átgondolja. – Kit harapott meg a mac-ska? Kérlek,

mondd, hogy Holdent!

Nevetek, mintha érteném a viccet. – Nem,egy Wadsworth

nevű újoncot.

 Victor csalódottnak látszik, de úgy fest, bevette a

történetünket. Kezdi kiszabadítani a rabokat. Amikor a

hisztérikus nőhöz ér, az locsogni kezd.

– Tévedtek! Én szeretem Tiszta Rózsát! A szegregációra

szavaztam! – hajtogatja. – Kérem, engedjenel. Nem olyan

 

 vagyok, mint ezek a fajgyalázók!

– Mind ezt mondják – válaszolja Victor, ésleveszi a láncot.

 A hisztérikus nő talpra ugrik, és Victor annyiidőre megriad,

hogy a nő el tud mellette nyomakodni, éskirohan a lenyitott

pallón. Sikerül pár métert megtennie, mire Victor lövése eltalálja

a két lapockája között. A nő a földre zuhan, a vére a padlóra

fröccsen. Victor kényelmesen odamegy hozzá, és a lábával a

hátára fordítja. A nő még él, de vér bugyog kia száján, miközben

 

némán az életéért könyörög. Victor a pero-non levő csapóajtóhoz

 vonszolja. Döbbenten bámulom, ahogy kinyitja a zsilipkamrát,

és kitaszítja a nőt a levegőbe.

 Visszajön a rabokat szállító transzporterbe.

– Van még valakinek kedve elfutni? Ha igen,tudjátok, hol

az ajtó. – Vár egy percet, de senki sem moz-dul. – Álljatok fel –

parancsol rájuk.

 A rabok felállnak, és a látottak borzalmátólmagukba

roskadva engedelmesen kicsoszognak a járműből. Számtalan

 

felfegyverzett őr jár-kel a peronon, ésfelügyeli a forgalmat.

Megállás nélkül érkeznek és indulnak atranszporterek, hogy 

kitegyék a rabokat. Mindegyiket  Roselynneknevezik, de

mindnek más a száma. Most látom csak,hogy a Roselyn 403

rabokat vesz fel. Mindegyik rab csinos lány  vagy fiú. Victor

észreveszi, hogy őket figyelem.

– Külön rendelésre Centrumba – kacsintrám.

Felkavarodik a gyomrom, amikor rájövök,mire céloz.

 

 Az őrök szép kis mellékest kereshetnek azzal,hogy eladják a

gyerekeket a legtöbbet ígérőknek.

Kikísér minket a peronról, és egy hosszúfolyosóra jutunk,

ami a börtönfedélzetre vezet.

– Nem láttalak még errefelé – jegyzi meg Victor, ahogy 

 végigmegyünk a folyosón. Tetőtől talpig végigmér. –

Emlékeznék egy ilyen csinos lányra.

Mosolygok, pedig belül elborzadok tőle. –Most helyeztek ide.

– Ha szükséged van valakire, hogy  körbevezessen, szívesen

 

segítek – ajánlkozik Victor. – Esetleg megi-hatnánk valamit?

– Esetleg – motyogom.

– Majd később beszélünk – mosolyog rám,és a csoport élére

sétál.

Hátramaradok Stuarttal és Elijah-val. Ahogy a

 börtönfedélzet felé közeledünk, egyrelanyhul az ellenőrzés. A 

legtöbb őr a kirakodóperonnál nyüzsög, amia hajó egyetlen

kijárata. Bizonyos szempontból ez szerenc-sés: könnyebb lesz

körülnézni, amikor Pollyt kezdjük keresni.De hátrányos, amikor

 

majd menekülni akarunk.

– Amint elérjük a börtönfedélzetet, a hajó or-rába kell

sietnünk – súgja oda Stuart. – Onnan fogtuk a jelet.

Lesietünk egy lépcsőn, és máris a börtönfed-élzeten vagyunk.

 A hajónak ez a része sötét és nyirkos, és csak néhány sárga lámpa

 világítja meg felülről.

 A menekülésre kínálkozó lehetőséget lessük.Pár perc múlva

el is érkezik, amikor Victor befordul egy balkéz felőli folyosóra,

és egy pillanatra szem elől veszít minket.

 

– Most – adom ki a parancsot.

Berohanunk egy másik folyosóra, ami a hajóorrába vezet, és

a következő pillanatban éppen szünetet tartóőrök csoportjába

 botlunk, akik az ezüstös falaknak dőlve be-szélgetnek. Pánikba

esem.  Viselkedj normálisan.  Odabiccentek,amikor elmegyünk 

mellettük, és magamban azért fohászkodom,hogy ne vegyék 

észre, mennyire reszket a kezem. Tovább be-szélgetnek, és ügyet

sem vetnek ránk. Megkönnyebbülten sóhaj-tok fel.

 

– A jel valahonnan innen jött – mondja Stu-art, és benyit egy 

nehéz fémajtón.

Egy kis irányítószobában vagyunk:mindenütt digitális

képernyők, egy számítógépes irányítópult,egy kulcstartó tábla

és irattartó szekrények zsúfolódnak össze. Azegyik képernyőn

Polly látszik, ahogy egy székhez kötve ül.

– Melyik cellában van? – kiáltok fel.

Stuart a pulthoz siet. Az ujjai villámgyorsanrepkednek a

 billentyűk felett, fájlokat nyit meg, adatok között keresgél,

 

Elijah pedig az ajtóban áll, és azt figyeli, nem jönnek-e őrök.

– Látsz valamit? – kérdezem egyreidegesebben.

Stuart átnéz egy újabb fájlt.

– Igen! Itt! – bök az ujjával egy billentyűre. – A 

kettő-tízesben őrzik. A folyosó végén.

Sarkon fordulok, és már futnék is, de Elijahelkapja a

karomat.

– Várj! Előbb fel kell vennünk az élő adást –mondja.

– Igen, igen... hát persze, bocs – mondom.

 

Stuartnak fel kell vennie hatvan másodpercetaz élő adásból,

amiről majd törli a zörejeket, és újra leadja,hogy senki se sejtse,

hogy Polly eltűnt, amikor majd a következőórában közvetítik,

és ez – antik órámra pillantok – öt percmúlva esedékes!

– Siess! – sürgetem.

 A lábammal topogok, ökölbe szorul a kezem,igyekszem

 bármivel megakadályozni, hogy ne rohanjak  végig a folyosón

Pollyhoz.

Stuart abbahagyja a billentyűk nyomog-atását, és

 

hamuszürke arccal néz fel rám.

– Mi az? – kérdezem.

– Nem tudod meghackelni a betöltést? –kérdezi Elijah.

– Nem számít. Felkapjuk, és már itt sem vagyunk –

mondom.

Stuart a fejét rázza. – Nem erről van szó.Betörtem az

adásba...

– Akkor mi a baj? – kérdezem a félelmem-mel harcolva.

– A felvétel, amin Polly van... – Megnyalja aszáját. – Már

előre felvették.

 

Mintha kihúznák a lábam alól a talajt,amikor megértem,

mit akar mondani. A falon lógó tábláról leka-pom a kulcsot, és

kirohanok a szobából. A szívem őrültenkalapál. Nem akarom

elhinni.

– Várj, Natalie! – kiált utánam Elijah.

Megkeresem a 210-es Cellát, és kinyitom azajtót.

Vörös.

 A padló, a mennyezet és a falak.

 Vörös, mint egy égő falra festett rózsa.

És a közepén egy összegömbölyödő, halálbamerevedett kis

 

test.

Térdre rogyok.

 Valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok  vele, hogy a

nővérem már legalább egy napja halott.

 

13. NATALIE

 ALIG VAGYOK A TUDATÁBAN, hogy atöbbiek is bejönnek a

cellába. Gyöngéden felemelem Polly testét,és a karomban

ringatom. A hideg átszivárog a bőréről azereimbe, és

megfagyasztja a véremet. Máskor fényesfekete haja mereven

összetapadt a vértől, és az ujjaimmal fésülömki, mert tudom,

mennyire nem szeretné, ha így látnánk.

Sápadt kezében szorongat valamit. Óvatosanszétfeszítem az

 

ujjait. Egy rózsát mintázó kis ezüstmedálhullik a földre.

Egyetlen embert ismerek csak Fekete Város- ban, akinek ilyen

medálja van. Sebastiant.  Polly véraláfutásoscombjára pillantok,

és epe kúszik fel a számba. Tudom, mit tettSebastian. Egyszer

 velem is majdnem megtette. Összerezzenek,mintha mélyen kést

döftek volna belém, amitől vérezni kezd, ki-fordul a belsőm.

Elviselhetetlen a fájdalom.

Stuart az ajtóban áll, és maga elé néz. Elijahleül mellém, és

 

megfogja a kezemet. A melege lassanfelolvasztja az ereimben a

 jeget, és visszaránt a kegyetlen valóságba.

– Indulnunk kell – mondja.

Elszorul a torkom, amikor arra gondolok,hogy itt kell

hagynom Pollyt.

– Magunkkal kell vinnünk – suttogom.

– Nem lehet. Felfigyelnének rá – válaszoljalágyan.

Természetesen igaza van.

– De itt teljesen egyedül lesz – vetem ellen.

– Valójában már nincs itt – mondja.

 

Nem tudom, hiszek-e a mennyországban, dea gondolat,

hogy elvesztett szeretteink veszik körül, va-lahogy megkönnyíti,

hogy elengedjem. Lefektetem, a haját szépenelrendezem akörül,

ami az arcából maradt. Ígéretet súgok anővérem fülébe.

– Mehetünk? – kérdezi Elijah.

Megpróbálok felállni, de a gyász súlya vissz-anyom. Elijah

erős karja a derekam köré kulcsolódik, és valamit könnyít a

terhemen. Talpra segít. Kimegyünk a foly-osóra, becsukjuk az

 

ajtót. Rázárjuk a nővéremre akoporsófedelet.

– Mit tegyünk most? – kérdezi Stuart.

– Kiszabadítjuk 

azokat

a

gyerekeket,

akiket

a

transzporteren láttunk – jelentem ki.

 Végigmegyek a folyosón, és meg semhallgatom a

tiltakozásukat. Pokol tombol bennem, amit aharag fűt, és most

 

senki sem állíthat meg. Tiszta Rózsa megöltea testvéremet, és

ezért megfizetek neki, egyik lázadással amásik után, amíg

Centrum égő romhalmazként terül majd el alába előtt. Ezt az

ígéretet tettem Pollynak.

Elérünk ahhoz a folyosóhoz, amire Victorfordult be.

– Maradjatok itt, de meg ne lássanak. Egy perc, és itt vagyok 

– mondom.

Befordulok a sarkon. A közös cellában rabok állnak 

egymáshoz préselődve, a rácson kidugják akarjukat, és vízért

 

könyörögnek. A börtönfedélzeten nincslégkondicionálás, a hőség

elviselhetetlen. Sokan imbolyognak, nem sok  választja el őket az

ájulástól.

Határozott léptekkel közeledem az egyik fegyveres őrhöz,

aki a cella ajtaja mellett áll. Tagbaszakadt,kecskeszakállú férfi.

Nem érzek félelmet. Nem maradt hely ben-nem más érzésnek,

mint az eszeveszett haragnak.

– Centrumból különleges parancs érkezett –közlöm vele.

Elvigyorodik, és a cellaajtót kinyitva bekísér.

 

– Milyet keresel? – kérdezi. – Mit szólnál egy csinos

 vöröshöz?

Tizennégy év körüli kamaszlány néz fel rámsugárzó kék 

szemével.

– Igen, ő megfelel – válaszolom, és a tekin-tetem a tágas cellát

fürkészi: a két kislányt keresem, akikkelegyütt utaztunk a

transzporteren. A sarokban bújtak össze, ésaz a kamasz fiú

 vigyáz rájuk, akinek kócos barna üstöké észöld szeme van. – És

azt a hármat is viszem.

 

– Tényleg? A fenébe, ezek a centrumbeliek szeretik a

pipihúst, mi? – pillant az őr a fiatalabbik lányra. – Nem lehet

több hétévesnél.

– Amíg fizetnek, nem rám tartozik, igaz? – jegyzem meg.

Bólint, és lustán vakargatja a szakállát. –Mondd meg

Patricknek, hogy még tartozik nekünk azért asötétfajzat

ikerpárért. Nem az én hibám, hogy az egyik meghalt.

– Hogyne, megmondom. –  Patrick?  Ő in-tézheti ezeket az

 

ügyleteket Centrumban. Az agyamba vésem anevét, hogy 

felkutassam, és megfizessek neki ezért.

Igyekszem még több gyereket kikeresni.Hogy válasszam ki,

melyik éljen, és melyik nem? Ösztönösenazokat emelem ki a

tömegből, akik szülő nélkül vannak, mert ők a legsebezhetőbbek.

Összeszedek még öt másik lányt és háromfiút. Többet is vinnék,

de az már gyanút ébresztene.

– Ennyire van rendelésem – mondom azőrnek, ő pedig

kikísér minket a cellából.

 

 A barna, torzonborz hajú, zöld szemű fiúhálás pillantást vet

rám.

 Az őrhöz fordulok. – És adj, légy szíves, egy kis vizet az

embereknek. Ezek a gyerekek félholtak. Jó,ha sikerül eljuttatni

őket Centrumba. Patrick nem a holttestekértfizet.

– Persze, rendben – helyesel a kecskesza-kállú őr.

Nem sok, de mégis valami. Befordulok agyerekekkel a

sarkon, és Elijah meg Stuart ott várnak.

– Olyan sokan vannak – jegyzi meg Stuart.

 

– Nem hagyhattam ott őket – válaszolom. –Gyertek,

mennünk kell.

Stuart zárja a sort, én megyek elöl, és Elijahkarját fogom,

mintha rabot kísérnék. A zöld szemű fiú, akielárulta, hogy 

Nicknek hívják, megnyugtatóan beszél a kétkislányhoz,

Bree-hez és Biancához, hogy nyugodtak maradjanak.

– Most játsszunk valamit – mondja.

– Mit? – kérdezi Bree.

– Rab-játéknak hívják. Úgy teszünk, minthamind rabok 

 

lennénk, és ők a barátaink, akik segítenek nekünk innen kijutni.

 A játék lényege, hogy úgy kell fellopakodniegy repülőre, hogy 

senki se kapjon el minket. Meg tudjátok csinálni?

Bree a nővérére néz, aztán bólint. – Nagyonügyesen játszom

– mondja.

– Remek – válaszolja Nick.

Bianca Elijah farkát simogatja, de Elijah-t ezláthatóan nem

érdekli. Jobban aggódik értem, folyton rámnéz. Bárcsak 

abbahagyná! Nincs szükségem az együt-térzésére, mert nem

 

akarom, hogy emlékeztessenek arra, miértszakad szét a belsőm.

 A folyosókon több őr mellett is elmegyünk,de egyik sem állít

meg minket. Biztos megszokott látvány, hogy gyerekeket

kísérnek a felszállóhelyre, hogy innen Cen-trumba szállítsák őket.

 Az egyik őr, egy keskeny arcú, szőke lófarkasnő azonban lassít,

amikor elmegy mellettünk. A tekintetébenfelismerés villan,

amikor rám néz.

Lehajtom a fejemet, és továbbmegyek, de afülemben dobol

a vér.

 

– Natalie Buchanan? – szól utánam a nő.

Majdnem megfordulok. Újoncok öreg hibája.Minden

idegszálam azt sikoltja, eredjek futásnak,eluralkodik rajtam a

harc vagy megfutamodás vágya, mégis siker-ül valahogy 

megőriznem a hidegvéremet, és egyenletestempóban

továbbmenni. Leheletnyit Elijah feléfordítom az arcomat.

– Követ minket? – súgom neki.

 Alig észrevehető bólintás a válasz.

 A nő nem biztos benne, hogy én vagyok-e,máskülönben már

 

riasztotta volna a többieket. De a dokkig raj-tunk tartja a szemét.

 A börtönhajóként szolgáló transzportért ker-esem, amelyik 

Centrumba igyekszik, és meg is találom arombolhajó

dokkolóperonjának végén. Victor a sorbanálló gyerekeket tereli

fel rá.

 A szőke nő odamegy az idősebb kollégáihoz,de közben egyre

csak gyanakvó pillantásokat vet rám. Hátatfordítok neki, hogy 

ne lássák tisztán az arcomat.

– Most rögtön el kell tűnnünk – motyogomoda Elijah-nak.

 

 Victor int, és a transzporter hátsó ajtaja las-san kezd

felcsukódni. Nem!

– Várj! – kiáltok oda neki.

 A gyerekeket átkísérem a hangáron a repülőfelé.

Bree megragadja Nick kezét.

– Ne feledd, ez csak egy játék – suttogjaNick. – Nem

kaphatnak el minket, különben veszítünk,megértetted?

 A kislány bólint.

 A hátsó ajtó becsukódása előtt érünk arepülőhöz.

 

– Fú, majdnem lekéstük! Patrick a fejemet vette volna, ha

lekésem a transzportot – mondom.

 Victor a velünk levő gyerekekre pillant. –Nem számítottam

több utasra.

– Akkor hívtak minket, amikor lent voltunk a

 börtönfedélzeten – világosítom fel.

 Victor bosszúsan horkan fel. – Folyton eztcsinálják.

Rendben, vidd fel őket.

Stuart gyorsan feltereli a gyerekeket atranszporterre.

 A hátam mögé pillantok. A nő és a kollégáifelénk 

 

igyekeznek. A szívem vadul kalapál.

– Mit gondolsz, mennyit kapunk a mac-skáért? – kérdezi

tőlem Victor, amikor Elijah Stuart utánmászik.

– Eleget – válaszolom homályosan. – Cen-trumba kísérem.

Nem akarjuk, hogy felfalja a rakományt,igaz?

 Victor nevet.

 A szőke őr és a kollégái már csak hét méterre vannak.

– Állítsák meg azt a lányt! – kiabálja a szőke.

 Victor megfordul a kiabálásra, de megraga-dom a karját,

 

hogy megint rám figyeljen.

– Szóval mikor ülünk le egy italra? Holnapszabad vagyok –

ajánlom, és titkon a háta mögé kémlelek. A két őr futni kezd

felénk. – Értem jössz kilencre?

– Hát persze – vigyorodik el.

– Remek! Akkor viszlát. – Gyorsan fellépek arepülőre. A 

csapóajtó kezd lassan felcsukódni.

– Várj csak – mondja Victor.

Megfordulok, és a legigézőbb mosolyommalnézek rá.

 A másik két őr már csak négy méterre van, ésegyre

 

közelednek.

– Mondd meg Patricknek, hogy ne küldjönújabb különleges

rendelést, csak rajtam keresztül – mondja Victor.

– Rendben, megmondom neki – válaszolom.

Sietve leülök a helyemre, Elijah és Stuartközé.

– Felismertek – mondom nekik.

– Állj! – kiabálja a szőke nő.

Beindul a motor. A csapóajtó majdnem bezáródott. Gyerünk!

Gyerünk!

 A felcsukódó ajtónál maradt résen át látom,hogy Victor a

 

lófarkas nővel beszél, aztán rémült pillantást vet a

transzporterre. – Vár...

 Az ajtó becsukódik, és a repülő felemelkedik. A rombolóhajó

tehernyílása felé halad, a nyíláson túl az ég ésa felhők már csak 

karnyújtásnyira vannak...

Egy hang szólal meg recsegve a pilótarádiójában.

– Forduljon vissza! – hallatszik Victorhangja az éterben. –

Lázadó a fedélzeten!

 A pilótának nem marad ideje, hogy felfogja aparancsot,

 

mert Elijah felugrik, és kitépi a rakteret apilótafülkétől

elválasztó rácsos ajtót. Megdöbbent az ereje. A karját a pilóta

nyaka köré fonja.

– Repüljön tovább – förmed rá Elijah, éskivillantja

kardfogát.

 Alig egy méterre vagyunk a rakodónyílástól.

– Azonnal forduljon vissza! Ez parancs,pilóta! – követeli

 Victor hangja a rádióban.

Szürke ég tölti be a pilótafülke ablakát.

Stuart megszorítja a kezemet, és a bajsza al-att imát mormol.

 

Nappali fény tölti be a rakteret. Kijutottunk.

Egyre közelebb vagyunk.

Kijutottunk!

Felugrom a helyemről, és odasietek Elijah-hoz. Kiszakítom a

rádiót a helyéről, hogy ne tudjanak  kommunikálni.

– Szálljon le az Egyesülés utcában! –utasítom.

 A pilóta a leszállóhely felé kormányozza a gé-pet. Fekete

 Város füstölgő háztetői felett repülünk. A tá- volban egy jól

kivehető fehér márványépületet látok: azőrök főhadiszállását.

 

Mindjárt az Egyesülés utcában vagyunk.Csak pár percnyi

előnyünk van Victorral szemben, tehát siet-nünk kell. Remélem,

Roach lent vár ránk, ahogy ígérte.

– Tudni fogják, hogy megpróbáltad meg-menteni Pollyt –

emlékeztet Elijah.

Bólintok; értem, mire céloz. A tánc, amitRózsával jártunk,

 véget ért. Többé már nem zsarolhat sem en-gem, sem Asht, ami

azt jelenti, hogy semmi sem akadályoz megminket, hogy 

harcoljunk ellene. Nem lesz más választása,mint megölni

 

minket, mégpedig nagyon gyorsan.

 A tanszporter leszáll, a csapóajtó kinyílik, ésott áll Roach,

Garrick és a lázadó csapat: mind fegyvertszegeznek ránk. Ash

kicsit hátrébb áll, a szeme villog a sikátorhomályában.

– Nem akármilyen fogadóbizottság – jegyzimeg Elijah.

Roach leereszti a fegyverét, és Ash elnyo-makodik mellette,

hogy felléphessen a transzporterre. A karjábafog, és minden

erőmre szükségem van, hogy ne omoljak össze ott helyben.

 Aztán hirtelen elhúzódik.

 

– Vérszagod van – mondja. – Megsérültél?

– Nem – mormolom, de ez nem teljesen igaz.Belül

haldoklom.

Garrick jön fel a repülőre, a feje súrolja amennyezetet.

 A transzportban levő gyerekek arcát fürkészi.

– Hol van Polly? – kérdezi.

Elszorul a torkom, képtelen vagyok a sza- vakat kiejteni.

– Polly meghalt – mondja ki helyettemElijah.

 Ash felhördül. – Rettenetesen sajnálom,Nata...

 

– Mi a csuda? – lép be Roach a transzport-erbe. – Kik ezek a

gyerekek?

– Velünk jönnek – jelentem ki.

– Nem hiszem – válaszolja Roach.

– Nincs idő vitatkozni. Bármelyik pillanat- ban őrök 

áraszthatják el ezt a helyet – sürgetem.

Gyorsan letereljük a gyerekeket atranszporterről.

Mögöttünk pisztolylövés hallatszik. Roach végzett a pilótával.

Már túl vagyok azon a ponton, hogy felzak-latna. Csoportokra

 

szakadunk, és más-más irányba indulunk,hogy az őrök ne

találjanak rá könnyen mindannyiunkra. Ab- ban maradunk, hogy 

a Légióban találkozunk.

Pár perccel később mennydörgésszerű morajhallatszik, ami

újabb transzporterek érkezését jelzi, de Ash-sel addigra már a

 városi utcák labirintusának mélyén járunk.Elérjük Városvéget,

és a Légió őrei átsegítenek minket a falon.

 Amikor Sigur a gyűlésteremben fogad bennünket,

megkönnyebbülten látom, hogy Elijah ésStuart már visszaért.

 

Day is itt van a szüleivel, és szorongva várnak minket.

Odaszaladnak hozzám; mindhárman sírnak.

– Hallottuk, mi történt... – zokogja Day.

 A következő félórában a többiek ismegérkeznek egymás

után; van, akin horzsolásokat és véralá-futásokat fedezek fel.

Juno Céklának segít bekötözni a sebesül-teket, Sumrina pedig

szobákat keres a megmentett gyerekeknek.Nick hálásan pillant

rám, amikor felvezetik a szálláshelyére.

 Amikor mindenki visszajön, a sötétfajzatminiszterek is

 

megérkeznek a tájékoztatóra. Nem telik sok időbe, hogy a

megbeszélés káoszba torkolljon, miközben asötétfajzat

miniszterek és a lázadók a Polly meg-mentésére indított küldetés

kudarca után a következő lépést vitatják meg.

– A megadás szóba sem jöhet – jelenti ki Sig-ur. – Az egyetlen

 választási lehetőségünk a menekülés.

– De hogy kerüljük meg az úttorlaszokat? –kérdezi Garrick.

– Nagyon őrzik őket.

Day jelentkezik, mint az iskolában. – És milesz az

 

emberekkel? Nem hagyhatjuk itt őket, csak úgy meghalni!

– Figyelemelterelésre van szükség – jelenti kiElijah. –

Elvonjuk valamivel az őrök figyelmét, mígmindenki meglép.

– Annak aztán jókora elterelésnek kell len-nie, haver! – kiált

fel Cékla.

Nem bírom tovább hallgatni. Már semmisem számít. Polly 

meghalt. A jobbra levő digitális képernyőn a visszaszámlálás

rendületlenül folyik, és tudatja velünk, hogy már csak 

 

harminckét óránk van addig, míg Fekete Várost a földdel teszik 

egyenlővé. Hirtelen egy ötletem támad.

– Tudom, hogy evakuálhatunk mindenkit – jelentem ki.

– Hogyan? – kérdezi Sigur.

– Azt tesszük, amit Elijah javasolt: elvonjuk a figyelmüket –

nézek rezzenetlenül farkasszemet velük. –Ma éjjel felgyújtjuk 

Fekete Várost.

 

MÁSODIK RÉSZ – MENEKÜLÉS

#

#

 

14. ASCH

NATALIE KIBÁMUL AZ ABLAKON,míg mi megpróbáljuk 

megemészteni, amit most mondott. Felgyújtani a várost?  Tényleg

meg tudjuk tenni?

Sigur mélyről jövően, öblösen felnevet.

– Szerintem zseniális ötlet! – jelenti ki.

– És hova mennénk? – kérdezi Logan.

– Északra – vágom rá. – Megpróbálunk átkelni a határon az

Északi Területekre.

– De mi lesz a lázadással, tesó? – kérdeziCékla. – Még ha

 

sikerül is mindenkit kijuttatni Fekete Város- ból, az sem oldja meg

Tiszta Rózsa problémáját. Nem hagyhatjuk elaz országot. Az

embereknek szükségük van ránk. Tovább kellharcolnunk.

Natalie-ra pillantok, és elképzelem, milyenlenne az életünk 

északon. Összeházasodhatnánk, vidékreköltözhetnénk, békés,

nyugodt életet élhetnénk. De tudom, hogy ezek csak ábrándok.

Mindig is csak egyetlen út állt nyitva előttem.

– Én nem megyek – válaszolom. – Megakarom keresni az

 

Orát, és el akarom intézni Tiszta Rózsát.Bárki csatlakozhat

hozzám, aki harcolni akar.

Natalie futólag megszorítja a kezemet, hogy éreztesse,

támogat ebben, aztán feláll, és kimegy. Gon-dolom, egyedül akar

maradni, hogy gyászolhasson.

– Nem teszünk ki halálos veszélynek ártatlanembereket, ha

felgyújtjuk a várost? – kérdezi Day.

– Nem, ha óvatosak vagyunk. – Roach feláll,és megnyom

néhány gombot a számítógépasztalon. A túlsó falon levő digitális

 

kivetítőn megjelenik Fekete Város térképe. –Stratégiai

pontokon, itt meg itt bombákat helyezhetünk el.

– Kiemeli a Chantilly Lane-i piacot, azEgyesülés utcát és a

Parkot. – Hatalmas kárt okozunk, de mivelezek a területek nem

lakónegyedek, az emberi életre nézve minim-ális a veszély.

– A tűz nem terjed át a lakott területekre? –kérdezi Garrick.

– Dehogynem, végül biztosan átterjed, de azembereknek 

elég idejük marad, hogy elfussanak – válaszolja Roach.

 

– Az első célpontok a salakkőgyárak legyenek – javasolom.

– Az lekötné az őröket.

Kockázatos vállalkozás, de a tavalyi légit-ámadások során

Tiszta Rózsa megkímélte a gyárakat, mertszüksége van a

hadianyaggyártáshoz a salakkőre, így azt re-mélem, most is

hasonló parancsot ad ki, és meg akarja majd védeni őket.

Izgatott mormolás kezdődik, ahogy az em- berek kezdik 

összeállítani a tervet. Sigurra pillantok, őpedig bólint, mert

megérti, hogy Natalie-val kell lennem.

 

 A szobánkban találom. Összegömbölyödöttaz ágyunkon, a

karjával átfogja magát. Lefekszem mellé, ésösszebújunk,

mintha két kanál lennénk. Így maradunk –szótlanul – egy órán

át. Csak kíntól gyötört szíve dobbanásai do- bolnak a fülemben.

 Végül megfordul, és a mellemhez simulva sír.

– Megerőszakolta Pollyt – suttogja. – Se- bastian. Ő volt...

Erősebben szorítom magamhoz, és lassanfelfogom, milyen

szörnyűségről beszél. Nem egyszerűen csak  végeztek Pollyval,

 

hanem előtte minden lehetséges módonszenvedést okoztak neki.

 Az agyaramat elárasztja a méreg. Szeretnémletépni Sebastian

fejét, aztán darabokra szaggatni. Gondosko-dom róla, hogy 

megfizessen azért, amit tett.

Miután Natalie elsírta minden könnyét, fel-néz rám. –

Megígérsz nekem valamit, Ash?

Bólintok. – Bármit.

– Azt kérem, hogy amikor Tiszta Rózsa előttállunk, én

ölhessem meg.

#

 

 Aznap este Natalie mellett ülök a Légiófőhadiszállásának 

tetején, fogjuk egymás kezét, és nézzük,ahogy a nap lemegy a

 város felett. Mire a nap ismét felkel, a városelpusztul. Natalie

felnéz az egyik rombolóhajóra, ami a városfelett lebeg, és utolsó

 búcsút vesz a nővérétől, a sok családtag és barát közül az elsőtől,

akiktől ma éjjel el kell majd válnunk.

 Az őrök már nem játsszák be a Pollyrólkészített felvételt,

mert tudják, hogy vége a komédiának, de ed-dig más jelét nem

 

tapasztaltuk, hogy változtatnának a straté-giájukon, és továbbra

is a visszaszámlálás folyik a városszerte el-helyezett kivetítőkön.

Rózsa még most is abban a hiszemben van,hogy ura a

helyzetnek.

 Az éjszaka sötétkékje lassan felkúszik a vér- vörös égboltra,

majd végül a sötétség leple borul Fekete Városra.

– Itt az idő – szólalok meg.

 A gyűlésteremben verődünk össze, és újraátvesszük a tervet.

Ötven csapat, apával és Logannel, Michaellelés Sumrinával,

 

Pulióval és Angellel, valamint az összesLégió-őrrel az élükön

kivezeti a gettóból a csoportokat, és elindul-nak az északi határ

felé. Mi, többiek a város elleni támadást vezetjük.

– Rendben. A lázadócsapat tudja a dolgát? –kérdezi Roach.

Szürke overallban van, hosszú, kék  rasztafürtjeit hátul

összefogta. – Garrick?

– Elkötöm az őrök egyik teherautóját, és vis-szamegyek a

Hegyifarkas Államba, hogy támogatástszerezzek a

 

hegyifarkasok között – sorolja. – Aztán aDomínium állambeli

Centrumban a találkozóhelyre megyek, hogy a végső támadásra

felkészüljünk.

– Helyes – dicséri meg Roach. – Sigur?

– A Tüzes Zúgókhoz megyek, és segítek ott asötétfajzatok 

evakuálásában – válaszolja Sigur. – Ha ezzel végeztem,

megküldöm a többi gettónak a tervünket,miszerint északra

megyünk, végül csatlakozom hozzátok.

– Kitűnő! – helyesel Roach. – Míg ti ezzelfoglalkoztok, az

 

Ember az Egységért támadásokat indít azőrök kormánya ellen,

hogy 

elterelje

a

figyelmüket.

Gyárak,

farmok,

üzemanyagtelepek, utak ellen intézünk támadásokat, vagyis

alapvetően olyan helyek ellen, amik sza- botálják az

infrastruktúrájukat, és pokollá teszik azéletüket.

 

Cékla rám vigyorog, az arcán kidudorodik aheg. Már alig

 várja az egészet.

– Tudod a dolgodat, Főnix? – fordul hozzámRoach.

– Igen. Natalie, Elijah és én megmentjük Lucindát és

 Yolandát. Ha sikerül rájuk akadnunk, el-hozzuk az Orát. Aztán

 Viridisbe megyünk, hogy rábeszéljük a básztet szenátust a

lázadáshoz való csatlakozásra, majd mi is atalálkozóhelyre

megyünk.

– Mindenképpen el kell hoznod azt afegyvert, Ash – int

 

Roach. – Nem tudjuk sokáig feltartóztatni azőröket. Számítunk 

rád.

– Nem hagylak cserben. – Remélem, meg tu-dom tartani az

ígéretemet.

– Helyes, akkor mindenki készüljön. Egy óramúlva

indulunk – adja ki a parancsot.

Sigur Elijah-val együtt hagyja el a tanácster-met, és elfog a

kíváncsiság, vajon mire készülnek, de időmsincs belegondolni,

mert Roach lép oda hozzám és Natalie-hoz.Garrick a közelben

 

áll, és a lőszeresdobozokat számolja. A rak-tárkészletünk ellopása

után sikerült fegyvereket és lőszertszereznünk, de nem sokat.

– Mindenetek megvan, amire holnap szüksé-getek lesz,

gyerekek? – kérdezi tőlem halkan.

Bólintok. Az első akadályt a Fekete Városból való kijutás

 jelenti majd, de erre van tervünk. Kockáza-tos, de egy kis

szerencsével beválhat. A tervről csak acsaládjaink, Roach és

 Amy tudnak. Azután, ami a TűzmadárbólJamesszel és

 

Hilaryvel történt, nem kockáztathatjuk meg,hogy sok 

mindenkinek szóljunk.

 Amikor Roach elmegy, Garrick lép odahozzánk.

– Szeretnék veletek tartani, és segíteni a bombák 

telepítésében – javasolja.

– Elboldogulunk, már mindent kidolgoztunk – hárítom el.

– De szeretnék a hasznotokra lenni – er-ősködik. – Mellesleg,

ha hegyifarkasokba botlotok az utcán, sze-mernyi esélyetek sem

lesz velük szemben.

 

Nem mond butaságot. – Kösz.

 Amint elhelyeztük a bombákat, mindenkimehet, amerre

eredetileg akart, és a korábbi elképzeléseiszerint menekülhet el.

Garrick nem tudja, hogyan akarjuk elhagynia várost, és hogy 

Trákiába akarunk menni, és ezen nem isóhajtok változtatni.

Bízom benne, de ha ma este elfogják, nemszeretném, ha

elmondaná a menekülési tervünket azőröknek.

Nick nevet, amikor Amy salakkő púderrelsminkeli. A szemét

 

úgy festi ki, ahogy pár napja az enyémet,hogy Főnixre

hasonlítson. Az LFF-kabátomat viseli, feketenadrágot és

 bakancsot vett fel, kócos haját salakkővelfeketére festették.

Zöld szemét leszámítva a megszólalásighasonlít rám. Egyébként

ez volt a cél. Ő a titkos balekfogóm.

 A párja Amy, aki Natalie egyik felsőjét,levágott szárú

 bőrnadrágot és térdig érő csizmát visel, vörösbarna haját

többé-kevésbé szőkére festette és begöndörítette. Az álcája nem

 

olyan meggyőző, mint Nické, de nemtörekedtünk a

tökéletességre, csak a hasonlóságra, hogy azőrök figyelmét

eltereljük rólam és Natalie-ról.

Roach ötlete volt, én pedig maximálisan elle-neztem, s velem

együtt Natalie és Juno is, de Amy és Nick leszavaztak minket.

Segíteni akarnak, és elég idősek, hogy maguk döntsenek. Juno

tekintete újra meg újra Amyre siklik, kék szemében aggodalom

és büszkeség keveredik. A Jones nővérek sosem féltek kiállni az

 

őrökkel szemben, de még most sem lehetkönnyű Juno számára.

Mindenesetre velük tart, így valaki vigyázmajd a fiatalokra.

Nick felém fordul. Láthatóan elégedett azátalakulásával. –

Mit szólsz hozzá, Ash?

– Visszataszítóan festesz – ugratom.

– Az én arcomból ennyi telik – vág vissza.

– Biztos, hogy ezt akarod csinálni? –kérdezem, és nem

 veszek tudomást Roach fagyos tekintetéről.

– Hát persze! Nézd, mindenki kiveszi ebből arészét, plusz az

 

adósotok vagyok azok után, hogy Natalie ki-mentett arról a

rombolóhajóról – suhan át egy árnyék a tek-intetén, de egy 

pislogással elűzi. – Mellesleg, bírom asminket.

– Oké, az utolsó öt perc, visszaszámlálás in-dul – kiáltja

Roach. – Búcsúzzatok el.

Sigur a gettóban van a Légió őreivel: asötétfajzatokat

osztják szét csoportokba. A nap folyamánmár sort kerítettünk a

 búcsúzkodásra, mivel tudtuk, hogy most nemlesz rá ideje.

 

Könnyed hangnemben társalogtunk, bármindketten tudtuk,

hogy talán most látjuk egymást utoljára.

Ebben a pillanatban Elijah lép be, ésmegérzem a róla áradó

 beteg, fertőzött  vér szagát. Azonnal nyilván- való, mire kérte Sigur.

Lefogadom, hogy üres a kórterem, ahol aharagvókat ápolták. Ez

 volt a leghumánusabb megoldás. Nem vi-hettük őket magunkkal,

és mivel a megszokott mérgek nem hatnak asötétfajzatokra, a

 básztet méreg bizonyosan végez velük.Legalább gyors volt a

 

haláluk: kétlem, hogy sok fájdalmat éreztek,és Elijah-t sem

fenyegeti a veszély, hogy megfertőzték, ugy-anis természetes

immunitása van a Haragvó-vírussal szem- ben, mivel a mérgében

 jelen van a C18-vírus.

– Sigur üzeni, hogy Martha megérkezett –mondja Elijah. –

Kint van vele. Harold csapatával indul útnak.

Natalie megkönnyebbülten sóhajt fel. Tu-dom, mennyire

szereti a régi sötétfajzat cselédjét. Az elmúltkét hónapban

Martha az Ember az Egységért tagjainállakott.

 

Ellenőrizzük az ellátmányunkat, aztán ideje búcsúzni. Cékla

csoportja indul elsőként, mivel ők helyezik ela

salakkőgyárakban a bombákat.

– Viszontlátásra Centrumban, tesó – köszönel Cékla.

– Vigyázz, nehogy megint felrobbanj! –tréfálkozom arra az

esetre utalva, amikor felrobbantotta aHatárfalat.

– Nem ígérhetek semmit! – nevet.

Roach csak kimérten odabiccent, a gon-dolatai már a rá váró

küldetés körül forognak. Day megöleli acsaládtagjait, és

 

igyekszik visszafojtani a könnyeit. MJ belec-simpaszkodik. A 

felgyújtott házban szerzett égési sérüléseiszépen gyógyulnak, és

sok fájdalomcsillapítót kapott a hátára is,amit magával vihet,

így feltehetően nem lesz vele gond.

– Bátor fiú légy, rendben? – mondja Day.

MJ szipogva bólint.

Sumrina halkan felsikolt, és a könnyeitnyeldesi. – Vigyázz

magadra, legdrágább kislányom! Nagyonszeretlek.

– Én is szeretlek benneteket, mama és papa– válaszolja Day,

 

és még egyszer megöleli őket.

Day megtörli a szemét, aztán odajönhozzánk. Félszegen

rázunk kezet – Day-jel sosem melegedtünk össze igazán –, aztán

Day gyorsan megöleli Natalie-t, majdfelkapja a hátitáskáját, és

kirohan a teremből.

Natalie reszketve sóhajt fel. Puszit nyomok ahomlokára.

– Minden rendben lesz vele – biztatom. –Cékla majd vigyáz

rá.

Juno csoportja a következő, ők a Parkbanhelyeznek el

 

 bombát; a városnak ebben a részében laktak régen a gazdagok,

így Natalie családja is, mielőtt még a tavalyilégitámadások 

során lebombázták. Nick, Juno és Stuart gy-orsan elbúcsúznak,

de Amy átöleli Natalie-t. Furcsa őket együttlátni, annyira

egyformák.

– Sok szerencsét! Jaj, istenem, ez most balszerencsét hoz?

Mondjam inkább, hogy „kéz- és lábtörést”? –hadarja Amy.

– Azt hiszem, ez csak a színházra áll – véliNatalie.

 

– Fú! Szóval akkor sok szerencsét! Centrum- ban találkozunk.

– Cinkosan közelebb hajol hozzánk, éshalkan odasúgja: –

Emlékeztek, hogyan sminkeljétek kimagatokat?

– Persze – mondja Natalie kedvesen. A smink része a

menekülési tervünknek.

 Amy megöleli Elijah-t, aztán félszegen felémfordul: – Szia,

 Ash.

Gyorsan megpuszilom, mire elpirul. Junóhozsiet, és együtt

távoznak.

 

Ellenőrzőm a kék vászonzsákom mellettiszürke hátizsákot,

amit a lábamhoz tettem. Ebben van a rob- banóanyag, amit a

Chantilly Lane-i piacon kell elhelyeznünk.Roach sebtében

elmagyarázta, hogy robbantsuk fel a bom- bákat. Elég

egyszerűnek tűnik: Roach szavaival élve„nyomd meg a

kapcsolót, és fuss, ahogy bírsz”.

Garrick jön oda nagy léptekkel, és felkapja ahátizsákot. –

Én majd viszem ezt.

– Szükségtelen, én is...

 

– Senkinek sem hiányzom, ha leszáll a rob- banástól a fejem –

szakít félbe. Fémesen szürkés szememegvillan.

Nem vitatkozom. – Kösz.

Natalie és Elijah az utolsó simításokat vég-zik, én pedig

megkeresem apát. A terem végében az ab-laknál áll, a többiektől

félrehúzódva.

– Nem hittem, hogy ilyen hamar megint búc-súzkodnunk kell

– mondja, a legutóbbi búcsúnkra célozva,amire a

 börtöncellámban került sor, a kivégzésemelőtt.

 

– Kész haszon, hogy most legalább nemfognak keresztre

feszíteni – jegyzem meg. – Mégis jobb most,mint legutóbb.

Nevet, de elcsuklik a hangja. Magához húz,én meg átölelem,

és addig tartom szorosan, amíg csak lehet.

– Minden rendben lesz – suttogom.

– Tudom – enged el. – Nagyon büszke vagy-ok rád, fiam.

– Szeretlek, apa – mosolyodom el.

Megborzolja a hajamat. – Húzzatok el innen.

Odamegyek Natalie-hoz, Elijah-hoz és Gar-rickhez, akik már

 

az ajtónál állnak, és a vállamra vetem a kék zsákomat. Ebben

tartom az álruhákat, a sminket, és a doboztanyám

emléktárgyaival. Natalie és Elijah egy-egy  válltáskában hozzák 

a kellékeket.

Egy utolsó pillantást vetek a barátaimra és acsaládomra, és

némán még egy utolsó istenhozzádot mon-dok. Ígéreteink ellenére

is úgy érzem, hogy soha többé nem látom viszont őket. Amikor

elmegyünk az ablak előtt, felkukucskálok acsillagos eget

 

eltakaró sötét rombolóhajóra. Azt hiszem,nem élem túl ezt a

háborút. Lehet, hogy hamvaimból újjászü-lettem, mint a főnix,

de a mitikus madárhoz hasonlóan tudom,hogy a végzetem a

tűzhalál.

 

15. ASH

 A CHANTILLY LANE-I PIACON haláloscsend honol, amikor a

sötét, keskeny sikátorokban, a piaci bódék között kanyargunk.

Még a bódék előtti színes zászlók is mozdu-latlanok, mintha maga

a város is visszafojtott lélegzettel várna. Úgy hatméterenként

Garrick becsúsztat egy-egy bombát a pultok alá; olyan bódékat

 választ, ahol a leggyúlékonyabb árut tartják.

– Mennyi időnk van? – kérdezi Natalie.

Ránézek a piacot körülvevő épületeken el-helyezett digitális

 

monitorokra. A visszaszámlálás ragyogósárga számain

24:10:00 látható.

– Tíz perc múlva felrobbannak a gyárak – válaszolom. –

Igyekezzünk.

Elérjük Mollie McGee kocsmáját, az őrök egyik kedvenc

italozóhelyét, és Garrick betöri az ajtót. A pult mögül kikapjuk a

Ragyogással teli üvegeket, és kilocsoljuk apadlóra, aztán

kimegyünk, és a gyúlékony folyadékkal leloc-soljuk a zászlókat és

a standokat is. A Ragyogástól átterjednek majd a lángok a többi

 

standra, és a környéken maximális lesz apusztítás. Az utolsó

 bombát a kocsma elé teszem, és ismét amonitorra pillantok.

– Öt másodperc az első csapásig – szólalok meg.

Nézzük, ahogy múlnak a másodpercek:

 A robbanás végigmorajlik a városon, és a re-megés végigfut a

 

testünkön. A távolban egy harmincméterestűz- és füstcsóva tör

az égre, és bevilágítja a várost. Ez csak egyet jelent: a

salakkőgyárakban tűzvész ütött ki. Céklasikerrel járt.

 Alig van időnk magunkhoz térni alökéshullám okozta

megrázkódtatásból, amikor a digitális kiv-etítők városszerte

 villódzni kezdenek, és élő adásban közvetítik,amint Amy és Nick 

átrohan a Parkon. Háttal vannak a kamer-ának, így nem lehet

látni az arcukat, de mindenki azt feltételezimajd, hogy én

 

 vagyok és Natalie. Azért tudjuk eztközvetíteni, mert a

 városhatárokon belül vagyunk, ahogy ők is itt voltak, amikor

„élőben” közvetítették a képeket Pollyról,hiszen itt nem tudják 

az őrök gátolni a jelet: csak a kintről érkezőés oda küldött jeleket

tudják blokkolni.

Nick és Amy robbanóanyagot tesznek Natalierégi otthona,

egy szederrel benőtt, elhagyatott fehér villaelé, majd az utca

közepén levő csatornafedélhez rohannak, éséppen akkor

 

ugranak be a csatornába, amikor a bombafelrobban, és a várost

újabb lökéshullám rázza meg. Gyorsegymásutánban

robbanások hallatszanak, amikor a Parkbanelrejtett bombák is

felrobbannak. Az üres házak régi, szárazfaanyaga tökéletes

gyűjtóst biztosít, és a városrész hamarosandühöngő tűzvész

helyszínévé változik.

Szinte ugyanabban a pillanatban egy másik robbanás

hallatszik nyugatról – ezúttal egy erőmű felőla digitális

 

kivetítők és az utcai lámpák egyenként alsz-anak el. A városon

hullámként terjed szét a sötétség.

Egy pillanatig csend van, aztán elszabadul apokol.

Légoltalmi szirénák süvítenek fel, emberek sikoltoznak, léptek 

 visszhangoznak, ahogy a lakosok fedezéketkeresnek. Minden a

terv szerint halad. Tudom, hogy e pillanat- ban apa és Logan az éj

leple alatt az első csapatot vezetik ki agettóból. Némán

fohászkodom mindnyájuk biztonságáért.Minden lehetőt

 

megtettünk, most már a gondviselésen mú-lik, hogy kijutunk-e

élve Fekete Városból.

– Rajtunk a sor – mondom. – Készen álltok?

Garrick, Natalie és Elijah bólintanak. A  bombáink 

időzítettek, így amint bekapcsolom az elsőt,mindössze három

percünk marad kijutni a piacról, mielőtt azelső bomba

felrobban, és láncreakcióként beindítja a töb- bit is.

Felnézek az égre. Az egyik rombolóhajóbólkiszállnak az első

transzporterek. Néhány a salakkőgyárak felérepül, mások a

 

Park felé, ahol felrobbantak a bombák. Nem várhatok.

Megpöccintem a kapcsolót.

Megkezdődik a három perc visszaszámlálása.

 Átrohanunk a piacon, majd a sikátorok labirintusán. Én

futok elöl, nekem a legélesebb a szemem asötétben.

Két perc.

Befordulok egy sarkon, és azonnal rájövök,hogy rossz

irányba fordultam, amikor egy téglafal álljaaz utunkat. A 

fenébe!

 

– Erre, Ash! – mondja Natalie, és végigvezetminket egy 

másik sikátoron.

 A piaci standok körül a színpompászászlódísz meglibben,

amikor elfutunk mellette. Elhagyjuk ahalárusokat, az

ékszerboltokat, végül elérjük a piac külsőperemén levő

ruhaboltokat.

Egy perc.

Keresztúthoz érünk.

– Merre? – kiáltja Elijah.

– Nem tudom – bizonytalanodik el Natalie.– Itt mindig

 

eltévedek.

Nincs vesztegetni való időnk. Az ösztöneimrehallgatok, és a

 jobbra levő átjárót választom.

Harminc másodperc.

Egy keskeny sikátoron futunk végig, ésNatalie megbotlik 

egy kiálló macskakőben. Majdnem felbukik.Garrick durván

felrántja a földről.

Tíz másodperc.

– Ott! Nézzétek! – kiáltja Elijah.

Fénycsík két bódé között.

 Arrafelé szaladunk.

 

Öt másodperc.

Nem fog sikerülni.

Három. Kettő. Egy.

 Abban a pillanatban vágódunk ki a piacról,amikor

felrobban az első bomba.

 A légnyomás ledönt minket a lábunkról, éshárom méterrel

arrébb, mint ahonnan indultunk, a földrezuhanunk. Cseng a

fülem, minden csontom és porcikám fáj.Tompán szűrődnek el

hozzám a hangok, mintha víz alatt úsznék. A hátamon fekszem,

 

és konfetti szállingózik rám. Az újabb rob- banástól színes zászlók 

és égő foszlányok repülnek fel. Mozdulniszeretnék, de a testem

nem engedelmeskedik.

 A fejemben támadt ködön át a macskakövek-en csattogó,

masírozó lépteket hallok. Egyre hangosab- bak. Az őrök 

közelednek! A fejemben egy hang sikolt,hogy keljek fel, de a

lábam még most sem engedelmeskedik.Minden fátyolos, nem

tudok koncentrálni.  Kelj fel, Ash. Kelj fel, Ash. Kelj fel...

– Ash!

 

Natalie hangjára a környezetem ismétkiélesedik. Nagy 

keservesen felegyenesedem, és látom, hogy Garrick a vállára

dobta alig öt méterre tőlem. Egy másodperctöredékéig azt

hiszem, megpróbálja elvinni a közeledő őrök elől, de aztán

észreveszem, hogy Natalie Garrick hátátpüföli az öklével, a

szeméből pedig süt a félelem. Majd’ kiugrik aszívem. Garrick el

akarja rabolni!

– Engedj el! – sikoltja Natalie.

Rávetem magam Garrickre. Felkiált, amikoraz agyaramat a

 

lábába mélyesztem, és hatalmas adag Ködötfecskendezek bele.

Meglepetten ejti el Natalie-t. Elijah talprasegíti Natalie-t,

Garrick pedig hátrafelé botladozik: egy lépés,kettő, majd a

macskaköves utcára rogyik, és úgy vigyorog,mint akinek elment

az esze, miközben a Köd az ereiben kering.

– Ide, ide! – kiáltja Sebastian az embereinek. A mellettünk 

levő utcában vannak!

– El kell érnünk a védett házat – suttogom.

Felkapjuk a hátizsákjainkat, és kitántorgunk a Chantilly 

 

Laneről. Az őrök éppen akkor közelednek apiac felé.

 Végigsietünk egy átjárón, és igyekszünk oly-an messzire jutni,

amennyire csak tudunk.

 Az utcákat kezdik ellepni az emberek, akik azotthonaikból

menekülnek; páni rémületükben ruhát, en-nivalót, háziállatokat,

gyerekeket cipelnek, egyesek még a családiereklyéiket is.

– Húzzátok fel a csuklyátokat – szólok oda atöbbieknek.

Beleolvadunk a tömegbe, és elbújunk köztük a mellettünk 

 

elrohanó őrök elől. Mindenki fut, amerre lát,és fogalmuk sincs,

merre meneküljenek. Miután a gyárak, aPark és a Chantilly 

Lane is lángokban áll, a többség az Emelkedőfelé igyekszik,

hogy ott keressen menedéket.

Húsz percig gyalogolunk, míg elérjük a Városvéget, ahol a

 védett ház van. Hálát adok az égnek, hogy nem meséltem el

Garricknek – annak az átkozott árulónak! –a tervünket.

Eszembe jut, amikor először láttam: Freyáthozta be a gettóba.

 

Freya hasát felszakították, és akkor azt hit-tem, az őr tette a

kardjával, de most már gyanítom, hogy ahegyifarkas volt az

elkövető. Vajon Freya ezt akarta elmondani,mielőtt meghalt?

Számtalan ház mellett megyünk el, és egyrecsak azt a

 bizonyosat keresem, csakhogy mind egy-formának látszik a

salaktégla falaival és piros ajtóival.

– Melyik az? – türelmetlenkedik Elijah.

Gyorsan megnézem az ajtók jobb felsősarkát, míg meg nem

találom, amit keresek: a fába vésett kis égőrózsát.

 

– Ez az – mondom.

Belépünk a védett házba, és bevágjuk ma-gunk mögött az

ajtót. Kicsi és szűkös ház, mindent por borít,a régi bútorokat

huzattal takarták le. A tulajdonos egy évehalt meg, és azóta az

Ember az Egységért használja. Felsietünk apadlásra, ahogy 

Roach meghagyta. Hálózsákokat, egy pet-róleumlámpát és

néhány konzervet találunk. Nekem nemhagytak Szint-O-Vért,

de erre nem is számítottam, hiszen már jóideje, hogy ezek a

 

holmik és az élelem a padláson van. Korog agyomrom.

Igyekszem visszaemlékezni, mikor ettemutoljára. Régen volt.

 A padláson egy kis kerek ablak van, ahonnannagyszerűen

 belátni a várost. A három kerületben, ahol bombát helyeztünk 

el, tűzvész tombol. A tüzek szerencsére mégnem terjedtek 

tovább, de idővel minket is elérnek majd.Maradunk, amíg lehet,

aztán indulunk az állomásra, ami a városszélén van.

Elijah leül az egyik hálózsákra, és tisztogatnikezdi magát:

 

lenyalja a port és a vért a karjairól, én megközben le-fel

 járkálok.

– A fenébe, nem hiszem el, hogy Garrick egész idő alatt

átvert minket! – füstölgők.

– Mit gondolsz, ki a megbízója? – kérdeziNatalie.

– Tiszta Rózsára fogadnék – válaszolom.

Elijah abbahagyja a tisztálkodást. – Akkormiért beszélt

nekünk a Tizedikről?

– Hogy elnyerje a bizalmunkat, és besziváro-gjon a lázadók 

 

főhadiszállására. – Beleöklözök a falba,amitől csak megfájdul a

kezem. – A fenébe! Mindent  tud! Tudja, hovamennek a

sötétfajzatok, és hogy az Orát keressük.

– Azt legalább nem tudja, hogy Trákiába tar-tunk – mondja

Natalie. – Ez is valami.

Beletúrok a hajamba, és próbálok kitalálni valamit, hogy 

tudnám a többieket figyelmeztetni, de semmisem jut eszembe.

– De miért próbálta meg elrabolni Natalie-t?– kérdezi tőlem

Elijah. – Nem lett volna több értelme, hamindkettőnket megöl?

 

Egymásra nézünk, és megpróbáljuk megfe- jteni ezt a rejtélyt,

de nem jutunk semmire. Garrick számára ezlett volna a legjobb

alkalom, hogy megöljön, vajon miért nemtette meg?

– És most mihez kezdünk? – kérdezi Natalie.

– Terv szerint folytatjuk – vélekedem. – Gar-rick nem tudja,

hogy akarunk elmenekülni a városból. Most biztos azt feltételezi,

hogy már úton vagyunk kifelé.

– Remélem, súlyos Köd-utazásban van része– mondja

Natalie, de megrándul az arca, amikor leül.

 

– Megsérültél? – kérdezem.

– Csak a lábamon fáj a régi harapásnyom – válaszolja. –

Nincs miért aggódnod.

Kinyitja az egyik leveskonzervet, ésmegmelegíti a

petróleumlámpán, aztán vacsorához ülünk.Nem veszem le a

szemem az ablakról, és figyelem, nehogy atűz felénk terjedjen.

Elijah a száját húzza a leves láttán, amikorNatalie odaadja neki.

– Jól van, akkor maradj éhes, engem nemizgat – förmed rá

Natalie.

 

Elijah gyorsan elveszi a levest, és felhörpinti.Mit képzel, hol

 van? Az Arany Citadellában? A básztetkonzul fiaként bizonyára

a legfinomabb ételekhez szokott hozzá.Irigykedve figyelem

őket, ahogy esznek, a gyomrom fáj azéhségtől.

Újabb robbanás morajlik végig a városon. Valami megint a

lángok martaléka lett.

– Mit gondolsz, a többiek rendben kijutot-tak? – kérdezi

Natalie.

Bólintok, pedig fogalmam sincs. A mellkaso-mat fájdalom

 

szorítja össze, amikor apára és Sigurra gon-dolok, Nickről és

 Amyről nem is beszélve.

Natalie és Elijah befejezik szegényes vac-sorájukat, én meg

harmadjára ellenőrzőm a hátizsákomtartalmát, hogy minden

megvan-e a holnapi menekülési tervünkhöz:a parókák,

kontaktlencsék, álfogsorok, smink, ruhák,evakuációs

engedélyek. Le a kalappal Amy előtt, hogy az

elmaszkírozásunkhoz ennyi mindentösszeütött ilyen rövid idő

alatt. A tárgyak nagy részét a Fekete Város-iIskola

 

kelléktárából lopta, és Juno munkahelyén asminkesektől.

 Aggaszt, hogy csak két evakuációsengedélyünk van: a véres irat,

amit Juno egy halott pasastól szerzett, és az,amihez apa jutott

hozzá a Polly megmentésére szervezett akciósorán. Szereznünk 

kell még egy harmadikat is, ami eggyel növeliazoknak a

problémáknak a számát, amikkel holnap kellszembesülnünk, és

amik rosszul sülhetnek el, és szörnyű ered-ményhez vezethetnek.

Jelen pillanatban a tervünk alapja az, hogy az őrök azt

 

hiszik, Natalie-val már elhagytuk a várost.Mivel azonban

Garrick odakint van valahol, tovább zsugoro-dott az esélyünk,

hogy el tudjunk menekülni. Imádkozom,hogy Nick és Amy 

rendben kijussanak. Miattuk és magunk mi-att is fontos, hogy így 

legyen.

– Mit gondoltok, az őrök elfogadják még azevakuációs

engedélyeket? – kérdezi Elijah.

– Szerintem igen – válaszolja Natalie. – HaTiszta Rózsa

evakuálja azokat, akik hűségesek maradtak hozzá, akkor ez

 

országszerte arra biztatja az embereket, hogy őt támogassák, ne

pedig hozzánk csatlakozzanak.

– Remélem, igazad van – dörmögi. – MuszájTrákiába

 jutnom! Anyámnak szüksége van asegítségemre.

– Oda fogunk jutni – érinti meg Natalie akarját, hogy 

megnyugtassa, és belém mar a féltékenység.

 Amikor Natalie befejezte az evést, bebújik ahálózsákjába, és

azonnal elalszik. A bőre fénylik az izzad-ságtól, mintha lázas

lenne, és átfut a fejemen, hogy esetleg valami betegség kerülgeti.

 

– Natalie mellett voltál, amikor rátalált Pol-lyra? – kérdezem

halkan Elijah-tól.

Bólint.

– Gyorsan meghalt? – Egész nap ebbe akevéske reménybe

kapaszkodtam.

– A kezén és a karján levő, védekezés közbenszerzett

sérülésekből ítélve kétlem. Nem kapkodták el– teszi hozzá. – Az

őrök szeretik, ha a rabok szenvednek.

Nekem háttal lefekszik. Emlékszem, Nataliemit mondott:

 

Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fo-gva. Most értem

csak meg, hogy ez a küldetés nemcsak azanyja megkereséséről és

az Ora megszerzéséről szól, hanem a bosszúról is.

 

16. NATALIE

 A VONATBÓL SŰRŰ,   fekete korom- ésfüstfelhő gomolyog ki,

és a peront gyilkos ködbe burkolja, amibeneltűnik az emberek 

lába. Az a benyomásom, mintha több száztestetlen szellem

kóborolna az állomáson, és próbálna megfelszállni a Centrumba

induló tíz-tizenötösre, ami majd elviszminket ebből a városból.

Körülöttünk szirénák sivítanak, ahogy a város tovább ég.

Fullasztó pernye száll le ránk a feketehamuviharban, és eltakar

 

mindent a szemünk elől. Ebben a helyzetbenmégis örülnünk kell

neki, hiszen ma reggel észrevétlenül sikerültelvergődnünk az

állomásra.

 A szülők könnyes szemmel búcsúzkodnak agyermekeiktől,

akiket felkísérnek a vonatra. Egy piros ruháskislány nem

hajlandó elengedni az anyja kezét, és az apjakénytelen szó

szerint lefeszegetni a gyerek ujjait, és felvinnia vonatra. Az

arcára kiül a bánat, amikor visszajön afeleségéhez.

 

– Rendben lesz – nyugtatja az asszonyt. –Centrumban

nagyobb a biztonság.

 Már, ha egyáltalán odaér.  A gőzmozdony húzta kocsikat

 vastag, ezüstös acélpáncél fedi, az ablakokonrács, hogy 

megvédjék az utasokat a banditáktól és aharagvótámadásoktól,

miközben a vonat áthalad a vad és halálosPuszta Földön.

 A vonat gyenge pontjai a vagonok tetejénlevő, vészkijáratul

szolgáló csapóajtók, de ezeket több rétegakácfa lemezzel védik,

 

amire a sötétfajzatok rendkívül allergiásak,ezért szerintem nem

lesz bajunk útközben. Utaztam már ezen azútvonalon, amikor

pár hónapja Centrumból Fekete Városbaköltöztünk, de az egy 

kormánytisztviselőknek fenntartott vonat volt, és a

 biztonságunkról sokkal jobban gondoskod-tak. E percben jobban

aggódom az őrök miatt, akik le-fel járkálnak a peronon, az

utasok evakuációs engedélyeit és azt el-lenőrzik, hogy ne

szerepeljenek a Tiszta Rózsa által KörözöttSzemélyek listáján.

 

 Mint mi is.

 A vonat gőzt fúj, ami felkavarja a hamu-havat, és látható

lesz egy feltűnő fekete egyenruhát és lapossapkát viselő alak, aki

határozott léptekkel közeledik a peronon, anyomában őrökkel.

 Sebastian!   A fejét simára borotválták, éslátható a bal füle felett

a rózsatetoválás, a zarándokok, a tisztasághite hű követőinek 

 jele. Apró szakadás van a fekete kabátján; itt volt az ezüst rózsa

medálja, mielőtt Polly letépte. Gyorsan hátatfordítok neki,

 

amikor elmegy mellettünk, bár tudom, hogy nem láthatott meg

a vaslépcső alatti sötétségben. Ki kell jut-nunk innen, mielőtt

észrevesz minket, de sehova sem mehetünk,amíg meg nem

szerezzük a harmadik evakuációs engedélyt.

– Mit keres itt? – súgja oda Ash.

– Lehet, hogy ráakadtak Nickre és Amyre? –kérdezi Elijah.

 Az ajkamba harapok, annyira aggódom értük és magunkért

is. Nem bírnám elviselni, ha miattam bajaesne Amynek. Abban

a pillanatban emlékképek árasztanak el:Polly holttestét látom

 

magam előtt, de elhessegetem a bánatommalegyütt. Most nem

gondolhatok a nővéremre, mert ha engedek a bánatnak,

 bemászom egy gödörbe, és többé nem ker-ülök elő onnan.

Szívfájdalom helyett egy másik, célravez-etőbb érzéssel töltöm

meg az űrt: a haraggal. Ez hajt majd addig anapig, amikor

Tiszta Rózsa szemébe nézek, és kést döfök amellébe.

 A szemem sarkából Sebastiant keresem.Tőlünk távolabb áll

a peronon, és egy hegyifarkas falkára vigyáz,akik ládákat, antik 

 

 bútorokat és festményeket rakodnak be a vonatba. Az őrök 

főhadiszállásáról valók! Hiszen ezek anyámholmijai! Bár azt

hiszem, hogy most, hogy szökésben van, ésSebastian vette át a

 város vezetését, ez is az övé lett. Felkavarodik a gyomrom a

gondolatra, hogy Sebastiant jobban érdekli a vagyon kimentése,

mint az emberek élete, de nem lep meg.Halkan beszélget egy 

sötétvörös frakk-kabátos hegyifarkas férfival,akinek emberi

fogakat fontak a sörényébe. A férfi nyakán jóllátszik a félhold

 

alakú tetoválás. Biztos ő a holdkutyák vezére,akiről Ash mesélt.

E pillanatban öt magas alak tűnik fel a peronmásik végén, a

füst kavarog körülöttük. Elfojtok egy kiáltást.Garrick és a

hegyifarkas falkája négy másik tagja, két férfiés két nő.

Majdnem egyformák: szürke ruha, ezüstösszem, cápauszonyra

emlékeztető hajviselet, ami a koponyájuk közepén húzódik. A 

többiek azonban alacsonyabbak Garricknél,és az egyik nő olyan

élénk rózsaszínre festette a haját, mint am-ilyen a rúzsa.

 

 A peronon levők gyorsan kitérnek az útjuk- ból, ahogy 

Sebastian és a holdkutyák felé mennek.

– Na végre, itt vagy – förmed Sebastian Gar-rickre. – Már

 vártalak. Megtaláltad őket?

– Nem – válaszolja Garrick. – Elhagyták a várost.

 A vörös kabátos holdkutya gúnyosanfelkacag.

– Mondani akarsz valamit, Jared? – morogjaGarrick.

 A férfi dühösen Garrickre mered, de nemszól semmit.

Kezdem azt hinni, hogy Garrick magas tiszt-séget tölt be a

 

társadalmukban, ha így mer beszélni a hold-kutya falka

 vezérével. A két falka között érezhető afeszültség: Garrick 

szürke ruhás Első Partraszálló Falkája azegyik oldalon áll, a

 vörös ruhás holdkutyák a másikon.

– Megtaláljuk őket – bizonygatja a rózsaszínhajú nő

Sebastiannak.

– Jól is teszitek, különben a Tizedikbe ker-ültök a többi

állattal együtt – válaszolja Sebastian.

Garrick dühösen morog.

 

– Tedd magad hasznossá,  kutya,  és rakoddfel ezt a holmit a

 vonatra – folytatja zavartalanul Sebastian. –Nem

ácsoroghatunk itt egész nap.

Garrick keze ökölbe szorul, de alig észreve-hetően bólint. A 

falkája segít a holdkutyáknak berakodni a bútort a vonatba,

Sebastian pedig elmegy. Vadul kalapál aszívem. Hogy jutunk fel

a vonatra, ha Garrick még itt van?

 Az órámra pillantok. Tíz óra öt percet mutat. Az Ember az

Egységért aktivistáinak, akikre várunk, máröt perce itt kellene

 

lenniük. Mi akadályozza őket? Azonkívül,hogy még egy 

evakuációs engedélyt kellene szerezniük nekünk, a szüleinket

kellene eljátszaniuk, hogy segítsenek feljutnia városból evakuált

gyerekeket szállító vonatra. Feltűnő lenne,ha három gyerek 

magában próbálna meg felszállni. Ez a csel Ash ötlete volt. A

nyílt színen kell elvegyülnünk,   javasolta. Meg sem fordulna a

 fejükben, hogy olyan pimaszok leszünk,hogy a többi evakuálttal 

együtt szállunk fel a vonatra.

 

Meghúzkodom a kabátom alját; rövid rám.Mind a hárman

álruhát viselünk. Én fiúnak öltöztem: szürkenadrág,

munkásing, foltvarrott gyapjúkabát van ra- jtam. A hajamat

sapka alá gyűrtem, a mellemet leszorítottamegy pólyával.

Meglepően hasonlítok egy kamasz fiúra, aminem tesz jót az

önbizalmamnak. A gyémánt eljegyzésigyűrűmet annak a

medálnak a láncára fűztem, amit Ashtőlkaptam a

születésnapomra. A láncot az ingem gallérjaalá rejtettem.

 

Elijah-n a hosszú fekete-frakk kabát alatt bőrnadrág van,

ablaküveges szemüveget, a fején sapkát visel. A farkát a kabátja

alá kunkorította, kardfogát teljesen vissza-húzta, és alapozóval

tüntette el jellegzetes barna pettyeit, hogy úgy-ahogy embernek 

menjen el.

De hármunk közül a legmegdöbbentőbbátalakuláson Ash

ment át. Színházi sminkkel napbarnított ésegészséges bőrt

 varázsoltunk neki, álfogsorral takarja el azagyarát, és kék 

 

kontaktlencsét visel, hogy leplezze szikrázószemét. Az álruhát

 Amy és Roach egy, az iskolai kelléktárbantalált szőke parókával

tették teljessé. Ash... embernek látszik.

Ismét az órámra pillantok. Tíz óra kilencperc.

– Garrick még ott van? – kérdezi Ash.

Kikukkantok a peronra. Garrick az utolsószéket teszi fel a

 vonatra, aztán szól a falkájának, hogy indulhatnak.

– Indul – mondom megkönnyebbülten.

Garrick pár lépést tesz a peronon, aztán meg-torpan. A 

 

levegőbe tartja az orrát, és beleszimatol,aztán amikor szimatot

fog, megfordul. Ezüst szemét arra fordítja,ahol mi állunk.

 Villámgyorsan a vaslépcsőhöz simulok.

 Ash rémülten villantja rám a tekintetét. –Meglátott?

– Nem hiszem – válaszolom. – Egyébként isálruhát viselek.

 De az semmit sem ér, ha érzi a szagunkat.Hála az égnek, hogy 

olyan sokan vannak körülöttünk; a tömegtalán elfedi a

szagunkat.

 A vérem dübörgését a fülemben hallom, míg várakozunk.

 

Egy teljes perc telik el, és semmi semtörténik.

Megkockáztatom, hogy ismét kikukkantsak aperonra.

Garrick elment.

Reszketve fújom ki a levegőt.

Füttyszó hallatszik: tudatják az utasokkal,hogy a vonat

mindjárt indul. Még egyszer az órámranézek: tíz óra tizenhárom

perc. Pontosan két percünk maradt, hogy felszálljunk a vonatra,

máskülönben oda a legjobb esélyünk, hogy elmeneküljünk 

Fekete Városból. Még mindig se híre, sehamva az Ember az

 

Egységért tagjainak. Hol lehetnek? 

– A fenébe is, próbáljunk meg valahogy felszökni rá – dönti

el Ash. – Helyenként elég sűrű a vonatrólfelszálló füst, eltakar

majd minket...

– Itt vannak! – int a fejével Elijah három em- berre, akik 

izgatottan és idegesen jelennek meg aperonon.

Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Helyes – fordul hozzám Ash. – Emlékszel atervre? Te mész

először. A neved...

 

– Matthew Dungate. Tizennégy éves vagyok,és az

Emelkedőn lakom az apámmal, RobertDungate-tel.

Emlékszem. Már vagy százszor elismételtük.

– Bocs – mondja csendesen. – Csak... vigyázz magadra. A 

 vonaton találkozunk.

Körülnézek, hogy lássam, senki sem figyel,aztán gyorsan

megcsókolom Asht, és igyekszem annyiszerelmet és érzést

 belevinni a futó csókba, amennyit csak bírok. Átölel.

– Nem lehetne gyorsabban, gyerekek? – szólránk Elijah. –

 

Mindjárt indul a vonat.

Még egy pillanatig összesimulunk, aztánelengedjük 

egymást. Adrenalin dübörög a véremben,amikor a vállamra

 vetem a zsákomat, és a homályból kilépek aperonra. Elérkezett

hát a pillanat. Tegnap számtalanszorátvettük a tervet, és olyan

egyszerűnek tűnt, de most hirtelen el- bizonytalanodom. Mi lesz,

ha az őrök lelepleznek? Miért hittük, hogy ezkeresztülvihető?

Őrültség, amit kitaláltunk! Hiszen mindenütt őrök vannak!

 

Egy csinosan nyírt fekete szakállú őrkeményen rám mered,

ahogy az „apámhoz”, egy magas, szőke, Zsiz-sik nevű férfihoz

sétálok, aki az egyik legmagasabb rangú Em- ber az Egységért-tag

Fekete Városban. A tenyerem ragad azizzadságtól.

– Na, végre, itt vagy, Matthew! Mondtam,hogy ne szaladj el

– szid meg, miközben a szakállas őr ben-nünket vizsgálgat.

– Bocs, apa – szabadkozom házsártosan.

 Az őr még vagy egy-két másodpercig néz bennünket, aztán

elfordul. Fú!

 

– Hol voltatok? – kérdem halkan.

– Gond támadt az evakuációs engedély meg-szerzése körül, de

most itt van – válaszolja, és a vonat felé terel.Nincs vesztegetni

 való időnk.

– Hogy fogsz kijutni a városból? – kérdezem.

– Miattam ne aggódj – mondja, és ennyibenhagyja.

 A két másik Ember az Egységért-aktivista Ashsel és

Elijah-val találkozik a lépcsőnél, és egy tá- volabbi kocsi felé

indulnak. Ash visszanéz rám. Nyugodtnak látszik, csak a

 

gyönyörű – kék – szeme körüli feszültségárulja el. Tudom,

miattam aggódik. A vonat mozdonyának kéményéből gomolygó

gőzfelhő és a füst hamarosan elnyeli őket.

Zsizsik a szüleikkel felszállásra várakozógyerekekhez kísér.

Egy dundi, vörös hajú asszony áll előttem,aki piros, foltvarrott

frakk-kabátot visel, és két ugyanolyan duci és vörös hajú

kislánya körül sertepertél. A kisebbik az any- ja kabátjának 

aljába kapaszkodik, és könnyek gyűlnek aszemébe.

 

Elkeseredetten látom, hogy a kocsit, ahova a jegyem szól, a

szakállas őr felügyeli, aki még egy perce ár-gus szemekkel figyelt.

Rám pillant, a keze a puskája agyán. Nagyotnyelek, hogy 

elmúljon a gombóc a torkomból.   Jól ál-cáztam magam; kizárt, hogy

rám ismerjen.

 A sor gyorsan halad, a gyerekeket úgy terelik fel, mint a

 vágómarhát a vagonba, de még így is nagyonideges vagyok,

hogy nem sikerül feljutnom. Az előttem állóasszony átnyújtja a

 

két evakuációs igazolványt az őnek, aztánfelsegíti a gyerekeit a

 vonatra. Az egyszer biztos, hogy nincs időkönnyes búcsúra, de

az asszonynak ez eszébe sem jut, amikorelállja az ajtót.

– Szeretlek benneteket, kincseim! Hívjatok,amint

Centrumba értek – szipogja.

Türelmetlenül dobbantok a lábammal, és Zs-izsik is idegesen

nézegeti a zsebóráját.   Gyerünk már,gyerünk!

Utolsó füttyszó, és sisteregni kezd amozdony.

Rémült pillantást vetek Zsizsikre.

 

– Mozogjon már, asszonyom! – ordít rá anőre, és az őr

kezébe nyomja az evakuációs engedélyt, en-gem pedig feltaszít a

 vonatra.

Bebotladozom a kocsiba, és fellököm a kétduci kislányt.

Mögöttem Zsizsik és a nő kiabálnak  egymással.

 Az ajtók sziszegve becsukódnak, én pedigfeltápászkodom,

fogom a zsákomat, és a szabad kezemmelfelsegítem a két

kislányt. A vonat meglódul, és kis híján ismételesem, aztán a

 

mozdony kipöfög az állomásról. A rácsos ab-lakon át

megpillantom Zsizsiket. Még mindig az őrrelés a duci asszonnyal

 veszekszik. A kedélyek felforrósodnak, ésegymást lökdösik,

taszigálják. Zsizsik elkapja a pillantásomat,és győztes kis

mosoly jelenik meg az ajkán, amikor az őrfelemeli a puskáját, és

főbe lövi.

Zsizsik teste az ablaknak csapódik, és agyerekek 

felsikoltanak. A falhoz simulok, és szorosanlehunyom a szemem.

 

Iszonyatos félelem kerít a hatalmába. Milesz, ha elkapták Asht

és Elijah-t? Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem, és

lecsillapodjak. Meg kell keresnem őket.

 A sötét vagonban meleg van, párás levegő-tlenség, és minden

talpalatnyi helyen gyerekek ülnek. Mindenhely foglalt, sokan

csak a fémpadlóra tudtak leülni. Már mostelviselhetetlen a

hőség. Veríték csorog az arcomon és a háta-mon. Bárcsak 

levehetném magamról a fullasztó pólyát, demindenki

 

meghökkenne, ha Matthew Dungate hirtelenmellet növesztene.

Segítek a két vörös kislánynak ülőhelyetkeresni, aztán

gyorsan megölelem őket. A kisebbik, foghíjaslányka elkapja a

kezemet.

– Ne hagyj itt minket! – könyörög.

– Nem lesz baj – nyugtatom meg. –Centrumban

nagyszerűen érzitek majd magatokat.Helyesek az ottani

gyerekek, és rengeteg gyönyörű parkban le-het játszani. – A 

szavaim kicsit felvidítják a kislányt. – Demost meg kell

 

keresnem

a...

 bátyámat.

Elvesztettük 

egymást,

és

nyugtalankodni fog. Meglesztek?

 A kislány szipog és bólint.

Felállok, és végigkeresgélem Ash és Elijahután a kocsit. Úgy 

 volt, hogy itt találkozunk. De nem találomőket. Még egyszer

körülnézek, mert eszembe jut, hogy álruhát viselnek. Rám tör a

 

szörnyű aggodalom, amikor harmadszorfürkészek végig minden

arcot, és nem látom őket. Nincsenek a vonaton!

 

17. NATALIE

LEHET, HOGY EGY MÁSIK   kocsiban várnak? Ezzel

nyugtatom magam, ahogy végigsietek a vasúti kocsikon, és a

nagy 

kapkodásban

nekiütődöm

az

embereknek 

a

hátizsákommal. – Bocs, bocs – motyogom. A szívem a

 

torkomban dobog, és abban reménykedem,hogy Ash és Elijah

fel tudott szállni. És ha elfogták őket? Lehet,hogy Ash e

pillanatban már egy börtöncella felé tart,miközben én képtelen

 vagyok innen mozdulni, és segíteni rajta.

 A rácsos ablakok előtt Fekete Város suhan el. A vonat

gyorsít. Két nap múlva Georgianábanleszünk, ahol minket

kivéve mindenki leszáll, hogy átszálljon aCentrumba tartó

 vonatra. Mi egy másikkal utazunk tovább,Trákiába. A 

 

következő kocsiban is megnézek minden ar-cot, aztán az azt

követőben is, és egyre nő a kétségbeesésem,amikor sehol sem

találom őket. Átmegyek a tehervagonon is,amit a padlótól a

mennyezetig vörös és fehér kerámiatálakkalpakoltak meg, aztán

a könnyeimmel küszködve feltépem akövetkező kocsi

fémajtaját.

És megdermedek.

 A kocsit őrök töltik meg. Legalább ötvenen vannak,

kártyázás és a Ragyogás hörpintgetése mel-lett nagyokat

 

nevetnek. Az asztalaikon hordozható digitálisképernyők,

amiken az SBN legfrissebb híreit követhetik nyomon. A 

lábukhoz puskákat és kardokat támasztottak.Felnéznek rám, én

meg a homlokomba húzom a sapkámat, hogy elrejtsem az

arcomat.

– Bocs, a testvéremet keresem – motyogom,és végigsietek az

ülések között.

Elmegyek egy sovány, tarra borotvált fejű őrmellett, akinek 

 bal füle fölött tetovált vörös rózsa van. Áthatóan, összehúzott

 

szemmel figyel, és a gyomrom liftezni kezd,amikor rájövök,

hogy ismerem. Neil... Valaminek hívják. Azőrök főhadiszállásán

dolgozott, amikor anyám még paranc-snokasszony volt. Ezerszer

mehettem el mellette a folyosókon.

Kirakja elém a lábát, hogy megállítson.

– Nem ismerlek? – kérdezi.

– Nem, uram – rázom a fejemet.

 Végighúzza az ujját a száján, és igyekszik  visszaemlékezni,

honnan ismer. Nem fogok itt ácsorogni, mígrájön. Átlépek a

 

lábán, és átrohanok a következő kocsiba. Egy meghökkentően

kék szemű, napbarnított bőrű, magas,gyönyörű fiú jön felém az

ülések között. Idegesen fürkészi az arcokat,és cserébe elismerő

pillantásokat kap. Egy pillanat műve, hogy ráébredjek: ez a

 barna bőrű isten Ash. Elijah jön mögötte.Hatalmas kő esik le a

szívemről. Átbotorkálok az emberek kinyújtott lábán,

csomagján, és a kocsi közepén találkozunk. Ash erősen magához

szorít.

– Annyira aggódtam miattad – suttogja.

 

– Én is miattad – simogatom meg az arcát.

Furcsa pillantásokat kapunk egy csomógyerektől, akik a

közelben ülnek. Most jut eszembe, hogy tizennégy éves fiúnak 

öltöztem.

Kelletlenül húzódom el tőle. – Arra nem me-hetünk. Most

 botlottam bele egy őrbe, akit ismerek.

– Rád ismert?

– Tudta, hogy ismerős vagyok, de nem em-lékezett, honnan.

– Menjünk vissza arra – ajánlja Elijah a koc-sira mutatva,

ahonnan jöttek.

 

 Átmegyünk a következő vagonba, és Ashkeres egy üres

helyet a padlón, ahova leülhetünk, egy ülés-sor és egy mocskos

illemhely közé préselve. A vécét rekeszfaltakarja rendes ajtó

helyett.  Bűzlik.   Igyekszem nem túlságosanelkenődni azon, hogy 

pár napig itt kell maradnunk.

– Nem ülök ide – szűri a szót Elijahösszeszorított fogai

között. – A konzul fia vagyok. Nem bánhat-nak úgy velem, mint

egy kutyával.

– Nem mehetünk máshova. Vagy ki akarszülni az átkozott

 

tetőre? – mutat Ash a fejünk feletticsapóajtóra.

Elijah az orrát ráncolja.

Egy göndör, fekete hajú kamasz lány kíváncsipillantást vet

ránk. A mellkasomban szorítást érzek, a ny-ugtalanságom egyre

fokozódik, amikor megértem, hogy csapdábaestünk ezen a

 vonaton, és pár lépésnyire több mint ötvenőr van! Őrültséget

terveztünk. Az ingem alatt a pólyátrángatom.

– Jól vagy? – kérdezi Ash.

– Meg kell lazítanom a pólyát. – Bemegyek a vécébe, és

 

 behúzom magam mögött a rekeszfalat.

 A szűk helyiséget egy petróleumlámpa világítja meg, amitől

narancsos fényben fürdik minden, és ez nemsokat javít a rozsdás

mosdó és vécékagyló látványán. A bűzkibírhatatlan, de

igyekszem nem tudomást venni róla,miközben kétségbeesve

kigombolom az ingemet, és meglazítom al-atta a pólyát.

Kinyitom a csapot, és pár korty állott víz utánegy kicsit jobban

érzem magam.

– Ha még egyszer rá mersz nézni, elharapoma torkodat –

 

acsarog Ash a rekeszfal túlsó oldalán.

Kikémlelek a válaszfal keskeny résén, éslátom, hogy Ash

Elijah torkát markolja. Nem kell zseninek lenni, hogy 

kitaláljam, Elijah engem figyelt vetkőzésközben. Micsoda

szemétláda!

– Engedd el, Ash, mielőtt valaki az őrökethívja – mondom a

résen keresztül.

Leengedi a kezét, Elijah pedig a fájó torkátmasszírozza.

Begombolom az inget, aztán a zsebembenkutatok a

 

szívgyógyszerem után. Bekapok egy fehértablettát, iszom rá egy 

korty vizet, aztán megnézem magam a mos-dó feletti repedt

tükörben. Elhúzom a számat. Borzalmasannézek ki festék 

nélkül. Hogy lehet, hogy a fiúk smink nélkülis remekül néznek 

ki? Még a szemem is tompa fényű és sárga...sárga? 

Közelebb hajolok a tükörhöz. A bal szememfehérje kicsit

sárgásnak tűnik, főként a szemzugban,akárcsak a

születésnapom éjszakáján. Valami baj van vele. Fertőzést

 

kaptam volna? Más sem hiányzik. Felsóhaj-tok, és kilépek a

 vécéből. Leülés közben szándékosan beler-úgok Elijah lábába.

 Ash fanyarul elmosolyodik.

– Jobban vagy? – kérdezi.

– Sokkal.

– Helyezkedjünk el kényelmesen. Pár napigitt kell

maradnunk – sóhajt fel Ash.

Hat órán át történetekkel és játékokkalszórakoztatjuk 

magunkat Elijah-val, hogy elűzzük az un-almunkat és a

 

szorongásunkat, Ash pedig az anyja naplójátolvassa, hátha

 valami támpontra akad a vendéglővel kapc-solatban, amit a

képen láttunk, mivel ez az egyetlen nyom,ami elvezethet minket

az Orához és Elijah anyjához. Csigalassúság-gal telik az idő,

minden óra legalább háromnak tűnik, és an-nál csalódottabb

 vagyok, amikor az órámra nézek, és kiderül,hogy még csak 

délután négy van. Felsóhajtok, és Ashnek dőlök, aki még mindig

a naplót olvassa.

– Találtál valami érdekeset? – kérdezem.

 

Megrázza a fejét.

– Végignéztem, hátha valahol említi az Orát,Trákiát,

Tükörvárost vagy Yolandát, de semmit semtaláltam – teszi le a

naplót. – A feljegyzések többsége anyámkamaszkorának végéről

és a húszas évei elejéről származik. Érdekes,de sajnos nem

 valami hasznos.

 A könyvjelzőnek használt fényképet néze-getem. Öt

sötétfajzat van rajta, egy keskeny, erdős völgyben állnak, a

háttérben egy hegy látszik.

 

– Édesanyád családja? – kérdezem.

Bólint, és átnyújtja a fényképet.

– Anyám, a nagyszüleim és Lucinda –mondja, és sorban

rájuk mutat.

– Ki ez a férfi a háttérben? – firtatom.

– Nem tudom – válaszolja.

Megfordítom a fényképet, és a hátára firkan-tott írást

olvasom: Árnyék-erdő, Borostyán-hegy. Hol van?

 Vállat von. – Nem tudtam még megnézni atérképen.

– Megnézhetem a másik képet, amin a vendéglő van?

 

 Ash odaadja, én meg a négy lányt nézem atrákiai vendéglő

előtt. Elijah odahajol, hogy ő is lássa, ésmeleg, fűszeres illata

 beburkol. Az ujjammal a kép körvonalátkövetem, hátha felfedi

a titkát, de nincs kiindulási pontunk. Egy egyszerű vendéglőt

látni, benne fából készült söntés, a polcokonRagyogás, a hátsó

falon hosszú tükör.

De aztán a tükörben valamin megakad a sze-mem. Közelebb

emelem a képet a szememhez, és alaposab- ban szemügyre veszem.

 

 Lehet, hogy... igen! Örömmel sikoltok fel, ésa közelben ülő fekete

hajú lány rám néz. Egy pillanatig tanul-mányozza az arcomat,

aztán megint másfelé fordul.

– Mi az? – kérdezi halkan Ash.

 A tükörre mutatok.

– Igen, egy tükör – vonja a szemöldökét. –És?

– A tükörképet nézd, te buta – mutatok azüveges felületen

 visszatükröződő, téglalap alakú tárgyra. –Egy árlista, amin a

szobaárakat tüntették fel. És lefogadom,hogy a tábla tetején

 

lévő írás a hely neve.

Elijah sugárzó arccal mosolyog rám.Felváltva

tanulmányozzuk a képet, és próbáljuk kider-íteni, mi áll a

tükörben visszatükröződő táblán.

– Nem ismerem fel a nyelvet – suttogom,hogy a többi utas

ne halljon minket.

– Trákiai – világosít fel Elijah ugyanolyanhalkan. – A helyi

nyelv, amit a Tartományokban beszélnek. –Ez talán luma vagy 

luna? – mutat a második szóra.

 

– Az első szó, azt hiszem,   la  és az utolsóestrella...?  –

mondom. – Nehéz elolvasni, mert fordítva van.

– La Luna Estrella? – kérdezi Ash. – Mit jelent?

– Kicsit berozsdásodott a trákiaim, de azthiszem,

„Holdcsillag”-nak lehetne fordítani – mondjaElijah.

 Ash megragadja az anyja naplóját, és addiglapoz, míg meg

nem találja, amit keres.

– Ezt korábban már láttam – adja odanekem.

 

Lehalkított hangon olvasom fel: –  Kedves Naplóm!

 Micsoda hét! A nagygyűlés hatalmas sikervolt, bár az őrök több

szónokot is letartóztattak. Egyszer sok ezrengyűltek össze a városháza

előtt, sokan több száz mérföldet utaztak,akárcsak mi, hogy

odajussanak! Csodálatos volt ilyen sok,hasonló gondolkodású ember

között lenni! Remek barátokat találtunk a panzióban, ahol 

megszálltunk. Lucit kivált egy Landie nevűutálatos lány babonázta

meg...

 

– Landie? – szól közbe Elijah, és kikapja akezemből a

naplót.

Hé! – kiáltok fel.

– Bocs, de Landie volt anyám beceneve –mondja, és

elmélyül a bejegyzésben.

– Ezt nem ártott volna tudnunk az elején –morog Ash. –

Érted, ugye, mielőtt végignéztem volna azegész naplót, hogy 

Yolandáv al kapcsolatos utalásokat keressek.

Elijah dühösen mered Ashre. – Nem jutotteszembe. Senki

sem hívta így, csak az apám.

 

– Mit ír még? – noszogatom.

Elijah ott folytatja, ahol abbahagytam: –Órákon át 

beszélgettünk a politikáról, és arról álm-odoztunk, hogy tisztességes,

demokratikus kormányunk lesz, ami mind anégy fajt képviseli.

Őszintén hiszek benne, hogy egy napmegtanuljuk, hogy éljünk együtt 

békésen, de Kieran szerint naiv vagyok. Úgyérzi, elkerülhetetlen a

háború az őrök kormánya és a sötétfajzatokközött azok után, ami a

 Borostyán-hegyen történt.

– Kicsoda Kieran? – kérdezem.

 

– Egy hegyifarkas, akit anyám régebbenismert –

magyarázza Ash.

Elijah tovább olvas a naplóból: –  Lucival  Fekete Városba

megyünk, mert úgy hallotta, hogy az ottani  polgárjogi mozgalom nagy

népszerűségnek kezd örvendeni. Próbáltuk Kierant is rávenni, hogy

csatlakozzon hozzánk, de eltökélte, hogy a Holdcsillagban marad 

 Esme, a tulajdonos lánya mellett, aki nem jöhet, mert az apja beteg.

 A Holdcsillag említésekor elkapja a tekin-tetem. – Biztosan ez

az a hely, ahova anyám ment!

 

Felemelem a fényképet. – Gondolod, hogy acsaposlány 

Esme?

– Igen, nagyon is lehetséges – válaszolja Ash,és visszaveszi a

naplót Elijah-tól. – És ezt hallgassátok... Azt hiszem, nincs

édesebb Kieran és Esme szerelménél. Mind-enhova együtt mennek,

mintha összenőttek volna. Luci nem érti, dehát ő sosem hitt abban,

hogy létezik szerelem első látásra.

Elijah a falnak dől, és megkönnyebbültensóhajt fel. – Szóval

ide ment anyám, hogy Luandávaltalálkozzon. A  Holdcsillagba.

 

– Remélhetőleg Esme nyomra tud majdminket vezetni,

hogy onnan hova mentek – teszem hozzá.

 Ash rám mosolyog, a tekintetében remény ébred. Én is érzek 

reményt, bár tudom, hogy még hosszú utatkell megtennünk,

amíg megtaláljuk az Orát. Először is el kell jutnunk Trákiába

úgy, hogy nem fedeznek fel minket.Kinyújtom a lábam, mert

egészen elgémberedtem attól, hogy olyansokáig ültem a kemény 

padlón. A közelünkben ülő fekete hajú lány feláll, és a

 barátnőjéhez fordul.

 

– Szerzek valami ennivalót. Kérsz? – kérdezi.

 A barátnője bólint. A lány elindul az ülések között.

– Éhes vagy? – kérdezi Ash.

Bólintok, mire feláll.

– Én egy kis halat kérek meg egy pohár tejet– sorolja Elijah.

– Ja, és ha van, akkor esetleg egy kisKalooma-bogyót, de csak 

érettet, mert nem szeretem, ha zöld.

– Azt kapsz, amit tartanak – morogja Ash.

– Óvatos légy – intem.

Megszorítja a kezemet, aztán elindul, hogy keressen valamit

 

ennivalót.

 A vonat ritmikusan imbolyog, ahogy az ab-lakon túl elsuhan

a táj. Amióta a vonaton ülünk, az égazúrkékről

szemkápráztatóan karmazsinvörösreszíneződött, ami csak egyet

 jelenthet: közeledünk a Puszta Földhöz. Azért vörös az ég, mert

a sivatag homokját óriási tornádók kavarják fel, amelyek egész

 városokat nyelnek el. A sivatagot egy mély kanyon szeli át, mint

egy véres vágás: addig nyúlik, amíg a szemellát.

 

Elijah felsóhajt, és az inggallérját próbáljameglazítani. –

Nem ártana, ha kinyitnának pár ablakot. Úgy izzadok ebben a

ruhában, mint egy ló.

– Gusztusos – mondom. – Az ablakokat aharagvók miatt

tartják csukva.

Elijah kigombolja az ing felső gombjait, éskivillan sima,

napbarnított bőre. Verítékcseppek gördülnek le a nyakán, amitől

fénylenek apró szőrszálai. Az arcom érthete-tlenül tüzelni kezd.

Elfordítom a tekintetemet, de Elijah azértészreveszi, hogy 

 

néztem.

– Tetszik, amit láttál, szépségem? – kérdezi.

Felhorkanok. – Jaj, ne már! Mindjárt el-hányom magam.

– Hát nekem tetszett, amit korábban láttam– siklik a

tekintete a mellemre.

Belerúgok a lábába. –   Soha   többé neleselkedj utánam!

Gúnyosan vigyorog.

 A kocsi végében nyílik az ajtó, és megdobbana szívem: lehet,

hogy egy őr jön? Megnyugszom, amikor afekete hajú lány tér

 

 vissza egy tálcával, amin száraz kenyér, kétrothadó alma és egy 

üveg tej van. A többi gyerek éhesen bámuljaaz ételt. A lány 

észreveszi, hogy nézem, amikor leül. Alig várom, hogy 

leszállhassak erről a vonatról, és eltűnhessek az őrökkel teli kocsi

közeléből. Gőz sziszeg, amikor a mozdony hirtelen lassítani kezd,

és a váratlan sebességváltozás miatt Elijah-nak dőlök. Gyorsan

ellököm magam tőle. Zavarban vagyok.

– A sapkád – sziszegi oda.

Megérintem a fejemet, és valóban lecsúszotta sapkám a

 

hajamról. Gyorsan visszateszem, és bes-imítom alá a fürtjeimet,

de a fekete hajú lány már észrevette. Futólagrámosolygok. Egy 

pillanatig rám mered, aztán visszamosolyog.Megnyugszom.

 Az ablakhoz megyek, mert kíváncsi vagyok,miért állunk 

meg. Vasútállomásra érkeztünk, ami csak egy faperon és egy 

pénztárfülke. A peronon egy csomóCENTRUM feliratú láda

 van, oldalukra mintha egy-egy piros pil-langót pecsételtek volna.

Több őr, köztük Neil is, leszáll, és mialatt aládákat rakodják 

 

fel, az egyiknek kicsúszik a kezéből, és elejti. A teteje lepattan,

egy tucatnyi gyantaszínű folyadékkal teliüveg esik a földre, és

fröcskölve törik ezernyi darabra. Ismeremezt a folyadékot:

akácoldat. Ezzel locsolták be Ash keresztjét isa kivégzés előtt.

Biztos itt készítik, hiszen Puszta Földön igenelterjedt az akác.

 Amint felrakodták a ládákat, a vonat lassankigördül az

állomásról, és elhagy egy magas, kézzelfestett táblát, amin ez áll:

POROS VÖLGY. Az oszlopról több oszladozóharagvóholttest

 

lóg, hogy elriassza a fajtájukat.Megborzongok.

 A háború idején több ezer sötétfajzatot tar-tottak fogva a

közeli koncentrációs táborban, ahol annak idején apám is

dolgozott. Kísérleteztek rajtuk, ésszándékosan fertőzték meg

őket a halálos C18-vírussal, hogy kipróbálják a hatását. A 

háború után a haragvóvá vált sötétfajzatokatszabadon

engedték, hogy próbáljanak egyedül bol-dogulni. Csoda, hogy 

ilyen sokáig életben maradtak; a betegség ig-en agresszív. De

 

lehet, hogy egy másik vírustörzzsel oltották  be őket, és nem

azzal, amivel a Fekete Városbeli sötétfajza-tokat fertőzték meg?

Egyedül erre tudok gondolni, hogy miért él-tek ilyen sokáig.

Ismét nyílik a vagon ajtaja, és ezúttal Ash jel-enik meg, a

kezében tálcával. Valami kidudorodik akabátja alól. A gyerekek 

éhségtől gyötörve néznek a tálcán levő ételre,ahogy Ash

 végigjön az ülések között. Ash egy kiskenyeret ad az egyik 

nagyon sovány kisfiúnak, és hirtelen es-zembe jut, mennyire

 

hasonlít a fiú arra a kevertvérűre, akit Se- bastian pár hónapja a

szemünk láttára gyilkolt meg. Azt hiszem, ez Ash figyelmét sem

kerülte el.

 Ash leül, és átnyújt egy kis száraz kenyeretmeg egy almát.

Elijah is a kezét nyújtja, és kap egy üvegtejet.

– És az ennivaló? – kérdezi.

– Ennyi maradt. A másik kocsiban láttampár egeret. Azokat

megfoghatod – válaszolja Ash.

Elijah a fiúra pillant, aki mohón falja akenyeret, amit

 

 Ashtől kapott. Elijah kardfoga előhúzódik,mire gyorsan

félbetöröm a kenyeremet, és a nagyobbik felét Elijah-nak adom.

 A fog azonnal visszahúzódik.

– Ne bajlódj a köszönömmel – morgom.

– Kösz – mondja két rágás között.

– Nem vagy éhes? – kérdezem Asht.

Lehunyja a szemét. – Itt nem szolgálnak azzal, amire

szükségem van.

Napokba is beletelik, mire Trákiába érünk, Ash addigra

éhezni fog vér nélkül.

 

– Belőlem is ihatsz – súgom oda.

– Nem. Nem akarlak a Köddel elkábítani – válaszolja.

– Megpróbálhatok leszívni...

– Mivel? – kérdezi.

Igaza van: nincs felszerelésünk, amivel biztonságosan

leszívhatjuk a véremet.

– Ne aggódj. Ha nagyon éhes leszek, Elijah-tmég

megehetem – ugrat minket.

Elijah ráfúj.

 Ashnek dőlök, és a fejem valami keménynek ütközik a

 

kabátja alatt.

– Hú! – dörzsölöm a fejemet. – Ez megmicsoda?

Egy hordozható digitális képernyőt húz elő akabátja alól. –

Megfújtam az őrök kocsijából. Senkinek semfog hiányozni.

Rengeteg van ott. Szeretném tudni, hol tart alázadás.

Hárman hajolunk a képernyő fölé, amikor bekapcsolja. A 

hangot lehalkítja. A kép kicsit hangyás, de kilehet venni

February Fields fényes, szőke haját ésragyogó rózsaszínre

festett száját.

 

– ...húsz őr halt meg, és sokan megsérültek az országunkat a

háború vége óta ért eddig legszörnyűbbterrortámadásban.

Sokkal többen haltak volna meg, ha az őrök kormánya nem

reagál azonnal.

 A következő bevágásban mosolygó őrök segítik vonatra a

családokat. A kocsik szikrázóan újak, minde-gyikre az őrök 

kormányának címerét festették. Ash bosszúsan mordul fel. A 

riport hamis, az első kockától az utolsóig!Tiszta Rózsa egy 

 

álevakuációt vetetett fel, hogy az őreit ked- vező fényben tüntesse

fel. Nem akarja, hogy az emberek tudják, miis történik 

 valójában: hogy a családokat szétszakítják, ésembereket lőnek 

le. Megborzongok, amikor eszembe jutZsizsik.

– Tiszta Rózsa elrendelte a rémtettértfelelősök 

letartóztatását, ami mögött a Főnix néven is-mert áruló áll –

folytatja February. – Jutalom illeti azt, akiinformációval szolgál

a hollétéről.

 

Fényképek jelennek meg a képernyőn: Ash,én, Sigur,

Roach, Cékla, Juno...

 Az adás hirtelen megszakad, és azt a felvételtlátjuk, amit

Stuart készített Fekete Városban, amikor arombolóhajó betört

hozzánk: emberek sírnak és sikoltoznak,miközben az őrök 

legéppuskázzák vagy hegyifarkas falkák tépik szét őket. A 

kamera hirtelen az ég felé úszik, ahol rom- bolóhajók lebegnek a

 város felett, majd az egyik digitális kivetítőtmutatja, és

 

ráközelít a székhez kötözött Pollyra. Amikorilyen váratlanul

megpillantom a testvéremet, elakad alélegzetem.

– A kormányuk hazudik – hallatszik Junohangja.

 Az

anyag

egy 

 Ashről

készült

képpel

zárul:

 

Főnix-egyenruhájában áll, alatta a felirat: AHOL NINCS

FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!

Kikapcsolom a digitális képernyőt, mert nemakarom többé

látni a nővérem képét; minden porcikám fája gyásztól.

– Bocsáss meg – suttogja Ash, és a táskájábarejti a digitális

képernyőt.

Megeszem a kenyeret, aztán Ash vállárahajtom a fejem. A 

 vonat ringatózására lecsukódik a pillám, éshamarosan vörös

szobáktól, rózsáktól és égő városoktól nyüz-sögnek az álmaim.

 

 Amikor felébredek, lázas rémálmaimtól ver-ítékben fürdőm.

Kipislogom az álmot a szememből, és azórámra pillantok.

Kilenc óra! Átaludtam az estét. Feltűnik,hogy a fekete hajú lány 

nincs a helyén. Biztos ennivalót gyűjt, bár Ash nem azt mondta,

hogy nem maradt semmi? Lehet, hogy megakarta járatni a

lábát. Az én lábam fáj.

– Szia, álomtündér – csókolja meg Ash égőarcomat. – Jól

 vagy? – vonja össze a szemöldökét.

Bólintok.

 

 Árnyék suhan el az ablak előtt. Megakad ra- jta a szemem. –

Mi volt az?

– Biztos egy kondorkeselyű – válaszolja Ash.

– Micsoda? – kérdi ijedten Elijah.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Persze – válaszolja, de le nem veszi aszemét az ablakról. –

Csak nem szeretem a madarakat. Ugye, nemtud bejönni?

 Ashsel felnevetünk.

– Nem vicces! – háborodik fel. – Van, aki apókoktól fél, én a

madaraktól. Tegyétek túl magatokat rajta.

 

– Bocs – mentegetőzöm még mindignevetve. – Csak éppen...

te macska vagy...

Dühösen mered ránk.

Elnyomom a nevetésemet. – Nem bír be- jönni, hacsak nem

tanulja meg, hogy nyissa ki a fenticsapóajtót.

Elijah felnéz a mennyezeten levő ajtóra.

Nyílik a vagon ajtaja, és a fekete hajú lány üres kézzel

 besétál, aztán leül a helyére. Ash mellére bú- jok, és nem nagyon

izgat, hogy továbbra is azt a látszatot kelt-sem, hogy fiú vagyok,

 

hiszen a fekete hajú lány már tudja azigazságot.

Szemmel tartom az ablakot, mert nem vagy-ok teljesen

meggyőződve arról, hogy amit láttam, egy keselyű: mert annál

 jóval nagyobb volt, de most csak az elmosó-dott csillagokat

látom. Eleinte fehér foltok voltak, de mostlassan kezdenek 

alakot ölteni, sziporkázó körvonaluk élesebben látszik. Ez csak 

egyet jelenthet.

– A vonat lassít – jegyzem meg zavartan.

– Már Georginában vagyunk? – kérdeziElijah.

 

Megrázom a fejemet. – Még egynapi út.

– Lehet, hogy ellátmányért állunk meg? –kérdezi Ash.

Újabb árnyék suhan el az ablak előtt, de alig van időm, hogy 

észrevegyem, amikor kicsapódik a kocsiajtaja, és Neil

 vezetésével öt őr lép be. Neil a tarra borotváltőr, akire korábban

felfigyeltem. A göndör fekete hajú lány feláll.

– Itt vannak – mutat ránk.

Hát ebben sántikált az előbb? Beköpöttminket az őröknek!

Neil kivonja a kardját. – Állj! Le vagytok tartóztatva.

 

Halk puffanás hallatszik a vonat tetejéről.

 Ash lekapja hamis fogsorát, és kivillantja azagyarát. Elijah

ki vicsorítja kardfogát.

Neil egy lépést tesz felénk. – Nincs hovafutni. Teljesen

körül...

 A fejünk felett letépik a vészkijáratként szol-gáló csapóajtó

fedelét.

Sikoltozni kezdünk.

 

18. NATALIE

 A HARAGVÓ FENYEGETŐ sárga szemétrám szegezi, az

agyaráról méreg csepeg. Ash maga mögéránt, amikor a

teremtmény összecsukja a szárnyát, és kétnőstény kíséretében

 beugrik a kocsiba. A hím kezén vörös csíkok támadtak az

akácfától, de mintha észre sem venné. Vérf-agyasztóan üvöltenek 

fel mindhárman.

 A gyerekek egymást taposva sietnek azülések közötti

 

átjáróba, menekülés közben egymáson esnek át, de az egyetlen

kivezető ajtót elállták az őrök, akik azért jöt-tek, hogy 

letartóztassanak minket.

 Az első haragvó – egy óriási, két méternélmagasabb lény,

akinek ragacsos, ősz haja van – elkapja afekete hajú lányt, és

egy hátborzongató mozdulattal letépi a fejét.Forró vér spriccel

szét a kocsiban. Sikolyoktól vibrál a levegő. Az őrök kardot

rántanak, és elnyomakodnak a gyerekek mel-lett, néhányat fel is

 

löknek, ahogy a nőstényekhez igyekeznek. A két állat felvisít, és

kivicsorítja recés agyarát, majd mindkettő azőrökre veti magát.

Négy őrrel szinte azonnal végeznek, atestüket úgy szaggatják 

szét, mintha papírból lennének. Csak Neilmarad életben.

– Ki kell vinnünk innen a gyerekeket – mon-dom Ashnek,

amikor a nőstényeknél nagyobb hím haragvóelhajítja a lány 

fejetlen testét, és az ajtó mellett összebújógyerekekre néz.

 Ash nekiront, Elijah pedig az egyik nőstényttámadja meg,

 

és kardfogát a nőstény nyaki erébe mélyeszti. A nőstény felvonít

fájdalmában, majd holtan rogy a padlóra. A másik nőstény 

Elijah felé kapja a fejét, és rámereszti sárgaszemét. Egy 

kézmozdulattal félresöpri Neilt, a vézna őrt,aki elejti a kardját,

és Elijah-ra veti magát.

Nincs idő töprengeni. Felkapom Neil elejtettkardját, és a

nőstény haragvó szívébe mártom. Ragacsos,forró vér fröccsen a

kezemre, és vérvörösre festi.

– Kösz, majd meghálálom – veti oda kiful-ladva Elijah, de

 

alig hallom, mit mond, mert véres kezemremeredek. Gregory 

Thompsont látom magam előtt. Őt is így öl-tem meg, kardot

mártottam a mellkasába...

– Natalie!

 Ash gurgulázó hangja ránt ki a kábulatból. A Haragvó hím

megragadta a torkát. Ösztönösen meg-lendítem a kardot, és

levágom a haragvó karját. Az állat elereszti Asht, és a padlóra

zuhan. Kiejtem a kardot a kezemből, ésodarohanok Ashhez, míg

Elijah egy harapással végez a másik  nősténnyel.

 

 A kocsiban halálos csend támad.

Neil remegve kászálódik fel, és körülnéz a vérfürdő fölött.

Ösztövér arca és tar feje csupa vér. Az em- berei meghaltak, de

hála az égnek, csak egy gyerek – a fekete hajúlány – esett

áldozatul. Felveszi az egyik embere kardját,és abban a

pillanatban futó léptek dobogása hallatszik.

Neil felém fordul, és feltartja a kardját. – Se- bastian itt van,

hogy elfogjon.

 Hát ezért állt meg a vonat?  Nem hallottam a vonat páncélozott

 

oldalán át a rombolóhajó árulkodó zúgását.

– Engedj el, kérlek – próbálok a lelkérehatni.

 A tekintete a halott haragvókra siklik, akik apadlón

fekszenek.

– Ismersz, Neil. Nem vagyok rossz ember –folytatom. –

Hagyhattuk volna, hogy végezzenek veletek,mi meg

elmenekültünk volna, mégsem tettük.

Neil arcán kétkedés suhan át.

– Kérlek!

Leereszti a kardját.

 

– Köszönöm.

 Ash felemeli Elijah-t a csapóajtóhoz, aztánfelhúzódzkodik,

és lenyújtja nekem a kezét.

– Várj, a táskád! – kiáltom, mert tudom,hogy abban tartja

az anyja emlékeit.

 Amikor odafordulok, hogy felkapjam a vászonzsákját, a

tekintetem megakad a lábam közelébenheverő, élettelen

haragvón. Ijedtemben nagyot dobban aszívem, amikor

lepillantok üveges, sárga szemébe.

Sárga, akárcsak az enyém.

 

Hirtelen nem tudok levegőt venni, sem gon-dolkozni, sem

 bármit tenni, csak a fülemben harsogó vére-met hallom. Nem

lehet, hogy elkaptam a Haragvó-vírust!

Vagy mégis? 

– Natalie!

 Ash hangja zökkent ki a halálos rettegésből,és ránt vissza a

 valóság talajára. Felkapom a zsákot, aztánmegfogom a kezét.

Egy pillanatig súlytalanul lebegek, amíg ki-húz a csapóajtón. Egy 

pillanat múlva már késő lenne: odalent kic-sapódik az ajtó, és

 

őrök özönlik el a kocsit.

Jeges levegő csapja meg a testemet, amikorfellépek a vonat

tetejére, és valósággal megdermeszti rajtamaz izzadságot és

 verítéktől átitatott ruhámat. Apám mesélteegyszer, milyen

halálosan hideg tud lenni éjjel PusztaFöldön, de mostanáig nem

igazán értettem, mire gondolt. Felettünk, aholdsütötte égen

lebeg a rombolóhajó, a motorja halk, baljószümmögését is

halljuk. Remélem, hogy a sötétben nem lát-nak minket

 

reflektorok nélkül. A sínen egy transzporterállja el a vonat útját.

– Hol vannak? – csattan fel Sebastian hangjaa vasúti

kocsiban.

– A haragvók támadásakor elmenekültek – válaszolja Neil.

Elégedetlen morgás hallatszik. Garrick.

 Átnyújtom Ashnek a zsákját, amit a vállára vet. Elijah

kecsesen leugrik a vonatról, és hangtalanulpottyan a kiszáradt

földre. Ash óvatosan lead Elijah-nak, akinek meleg keze

 véletlenül a kabátom alá csúszik, amikormegfog. Kérges ujjai

 

 végigsiklanak a hasamon, amitől rögtönelönt a forróság. Amint

a lábam földet ér, elenged, én pedig zavartanigazítom meg a

kabátomat. Elijah elfordul. Ash halk puffanással ugrik le. Az

ujjaink összekulcsolódnak, és már futunk ismegállás nélkül,

hogy minél messzebb kerüljünk a vonattól,mielőtt utánunk 

indulnak.

Olyan sötét van, hogy ehhez foghatót mégnem láttam.

 Vakon futok, és bízom benne, hogy Ash vigyáz rám, miközben

 

éles köveket és tüskés növényeket kerülget,amelyek 

lépten-nyomon felbukással fenyegetnek.

– Ott! – mutat Ash valamire, amit nem látok,és ami fekete a

feketében, de tudom, mire gondol: akanyonra, amit a

 vonatablakból láttam.

– Nem ugorhatunk le egy szikláról! –kiáltom.

– Nem is azt javaslom – mondja. – Van ottegy lovas ösvény.

 Az ösvényen haladva végigmehetünk a víz-mosáson a

folyómederig.

 

– Megőrültél? Túlságosan veszélyes –tiltakozik Elijah.

Mögöttünk farkasvonítás harsan. Kiszimatol-tak minket.

– Nincs más választásunk – értem meg.

Csakis az adrenalin hajt előre, ahogy mindenlépéssel szét

akar szakadni a sípcsontom, és a sziklaszéléig az összeesésig

hajtom magam.

– Erre mentek! – kiáltja Garrick.

 A kanyon egyre közelebb van. Olyan gyorsanfutunk, hogy 

lehetetlen megállni.

 

– Ash! Biztos, hogy van ott ösvény? – kér-dem rémülten.

– Bízz bennem! – Ash hirtelen balra kanyar-odik, és mi vele

együtt.

Már látom is! Az ösvény eleje éppen csak látható a szúrós

 bokrok és a sziklák között; nem lehetneészrevenni, ha az ember

nem tudná, hogy ott van, vagy nem látna oly-an élesen éjszaka,

mint Ash. Az ösvény meredek és keskeny,talán csak egy méter

széles, tőlünk balra csipkézett sziklafal, job- bra meredek 

 

szakadék. Gyorsan – túl gyorsan – vágunk neki, és a lábam

megcsúszik az apró köveken. Csúszás közbenkétségbeesetten

 vájom a laza földbe a sarkamat. Egy éles kan- yar felé száguldók.

Rémületemben felkiáltok, mert tudom, hogy csak a puszta

levegő vár, aztán a borzalmas, biztos halál.

Egy kéz ragadja meg a galléromat, és vissza-húz, mielőtt

leesnék. Elijah vigyorog rám, sötét haja fiúsarcába hullik.

– Úgy látszik, ma este felváltva mentjük megegymás életét –

mondja, és talpra segít.

 

– Kösz – hálálkodom.

 Ash a karjába fog, és megszorít. – A fenébe, afenébe, a

fenébe, már azt hittem, elveszítelek!

 Vérfagyasztó sikoltás veri fel a csendet, ésamikor

felpillantunk, egy hegyifarkas árnyékát látjuk lebukni a szikláról

a mélybe. Egy pillanattal később iszonyatoscsattanással esik a

sziklákra. A többi hegyifarkasnak sikerül azutolsó pillanatban

megtorpannia, mielőtt utánazuhannának ameredély széléről, a

lábuk nyomán kavics és homok záporozik le.Ki tudom venni

 

Garrick alakját a szikla tetején, ahogy kira- jzolódik a

szivárványos holdfényben. Beleszagol a leve-gőbe, aztán felénk 

indul. Észrevette az ösvényt, de minket szer-encsére nem.

Behúzódunk az árnyékba.

 A rózsaszín hajú hegyifarkas nő odaléphozzá.

– Erre mentek – mondja Garrick.

– Akkor induljunk utánuk – javasolja a nő.

Garrick hátrapillant a mögötte álló vörös bőrfrakk-kabátos

hegyifarkasra; emlékszem, hogy Jarednek szólította az

 

állomáson. Lélegzet-visszafojtva várom a válaszát. Kis szünet

után így szól:

– Túl veszélyes. Amint hajnalodik,levadásszuk őket –

mondja Garrick.

– De...

– Ez parancs, Sasha – dörren rá.

– A főnök nem fog örülni – jegyzi meg Sasha,ahogy 

elbaktatnak a sziklafal széléről.

Kifújom a levegőt. Hála az égnek, hogy sötét van,

máskülönben egészen biztosan utánunk jöt-tek volna.

 

 Ashsel az élen óvatosan megindulunk az ös- vényen lefelé, ami

az első mérföld után szerencsérekiszélesedik. Nagy sziklák és

kövek zuhantak rá egy korábbi földcsuszam-lás során. Mindez

lassítja a haladásunkat, ezzel szemben takar bennünket, amire

égető szükségünk van. Minél mélyebbre ju-tunk a szakadékban,

annál hidegebb van, és hamarosan vacogok.Most örülök csak,

hogy meleg gyapjúruhát viselek, bár biztosannem repesek majd

ennyire, amikor holnap kijutunk az iszonya-tos hőségbe.

 

Megdörgölöm a karomat, hogy egy kicsitfelmelegedjek. Egy 

pillanattal később valami a vállamra csúszik:Elijah kabátja.

Hátranézek.

– Megfagysz – mondom.

 Vállat von. – Ne aggódj miattam, szépségem.

– Köszönöm.

– Nem tesz semmit. Ha hidegebbre fordul,majd visszakérem

– teszi hozzá.

 A szememet forgatom.

 Az égen a rombolóhajó köröz a kanyon felett,a fénykévéje a

 

mély vízmosásban keres minket. Va-lahányszor a fénycsóva a

közeliinkbe kerül, lebukunk, és igyekszünk eltűnni a környező

sziklák között és a sivatagi bokrokban.Remélem, nem vesznek 

észre minket, mivel igen magasan vannak, ésmind a hárman

sötét ruhát viselünk, bár Ash szőke parókájafeltűnő lehet.

– Ash, a parókád! – figyelmeztetem. Lekapja,és a mélybe

hajítja, aztán beletúr hullámos feketesörényébe, mielőtt a kék 

kontaktlencséjét is gyorsan kivenné. Azátalakulás

 

ember-Ashből sötétfajzat-Ashsé egy szempil-lantás alatt zajlik le,

de jobban szeretem az utóbbit: sötét, halálosés lélegzetelállítóan

gyönyörű. Elijah kihasználja az alkalmat,hogy levegye a maga

álruháját, illetve a sapkáját és a szemüvegét,és a zsebébe

gyömöszölje őket.

Egész éjjel gyalogolunk. Eleinte lassanhaladunk, mert a

fénycsóva két pásztázása között mehetünk csak, de ahogy telik 

az idő, a rombolóhajó is arrébb úszik, és akanyon felső szakaszán

 

keres minket. Az ösvény felénél találunk rá ahegyifarkas

holttestére. A gyomrom felfordul, amikorösszetört,

kifacsarodott tagjait látom. Ash visszafojtja alélegzetét, úgy 

küzd az éhség ellen.

– Ihatnál a véréből – jegyzem meg halkan.

Elijah elfintorodik, de figyelmeztető pil-lantást vetek rá.

 Ash habozik, de az éhség győz. Letérdel, és belemártja az

ujját a vértócsába, majd sápadt ajkáhozemeli. Óvatosan

megkóstolja, aztán öklendezni kezd, és akezét a nadrágjába

 

törli.

– Keserű – mondja.

Otthagyjuk a halottat, és továbbmegyünk azösvényen. Mire

a kanyon végében a folyóhoz érünk, a hajnalrózsás fénye kezdi

 betölteni a völgyet. Ásítok. Még sosem voltam testileg és lelkileg

ilyen kimerült, és a gondolataim mindig egy témához térnek 

 vissza: a Haragvó-vírus.

Tényleg elkaptam a vírust? Eszembe jut,amikor a

sötétfajzat megharapta a lábamat. Nem ter- jed egyik fajról a

 

másikra. De ezt nem tudom száz százalékig biztosan, és

mostanában nem érzem jól magam. De hatényleg megfertőztek,

miért tartott ilyen sokáig, hogy   jelentkezzenek az első tünetek?

 A Fekete Városban élő sötétfajzatoknál,akiket Haragvóval

fertőztek meg, a fertőzéstől számítva egy hétmúlva már

 jelentkeztek, nálam miért más a helyzet? Azért, mert ember

 vagyok? Betegebb is leszek?

Meghalok?

 A gondolat úgy hasít belém, mint a villám.Megtorpanok, és

 

Elijah nekem ütközik.

– Hú – dörgöli az orrát.

– Bocs – motyogom.

 Ash megfordul, hogy lássa, mi ez afelfordulás. A 

nyugtalanság kiülhetett az arcomra, mertösszehúzza a

szemöldökét.

– Minden rendben? – kérdezi.

– Igen, jól vagyok – válaszolom, mert nemakarom

felzaklatni. Még azt sem tudom,megfertőztek-e. Ez csak egy 

gyanú. Most még jobban kívánom, bárcsak itt lenne az anyám.

 

Lehet, hogy nyersen őszinte és szigorúan ob- jektív, ha érzelmi

kérdésekről van szó, de most pontosan errelenne szükségem: egy 

 józan gondolkodású emberre, aki megny-ugtat, hogy minden

elrendeződik. Hol vagy, anya? 

– Akkor hát mi a terv? – kérdezi Elijah.

– Addig megyünk, míg nagy nem lesz a for-róság, és akkor

keresünk egy árnyékos helyet, ahova be- bújhatunk – mondja

 Ash. – Amint leszáll az éjszaka, kimászunk a vízmosásból, és

elgyalogolunk a legközelebbi városba.

 

– Esetleg vissza kellene térnünk Poros Völgybe – vetem fel. –

 Azt legalább tudjuk, hol van.

– Szó sem lehet róla! – mondja Elijah. –Muszáj

továbbmennünk. Ha visszamegyünk, na-pokkal hosszabbítjuk 

meg az utazásunkat.

 Ash visszanéz, és követem a tekintetét. A rombolóhajó

 visszafelé száll, Poros Völgy irányába.

– Szerintem arra számítanak, hogy  odamegyünk – véli Ash.

– Akkor ezt eldöntöttük – mondja Elijah, éselindul. –

 

Továbbmegyünk.

 Ash elkapja a pillantásomat, és aggodalmatlátok a

szemében. Tudom, mi jár a fejében. Haegyszer ma este

kimegyünk a vízmosásból, nem lesz hol elre- jtőznünk. Ha nem

találunk hajnalig egy várost, nagy bajbakerülünk.

Lehangoltan caplatunk a kanyonban. Trákiamintha

fényévekre lenne innen, az Ora elérhetetlenmesszeségben. A 

rohanó folyó útját követjük, ami utat vájtmagának a

 

 vízmosásban. Időnként belegázolunk asekély vízbe, vagy három

különböző irányba megyünk egy darabig,hogy összezavarjuk a

hegyifarkasokat, és ne tudják követni anyomunkat, amikor

 végül utánunk erednek.

 A nap egyre emelkedik a kanyon felett, elűziaz éjszaka

árnyait, és égett narancsvörösre festi asziklákat, a folyó pedig

ragyogó türkizkéken zubog. A tiszta víz alattszámtalan kis

árnyék cikázik. Elképesztően tobzódik itt azélet. Gyíkok 

 

napoznak, a sziklák között csörgőkígyók sik-lanak, az égen

kondorkeselyűk 

repülnek.

Elijah

minden

alkalommal

összerezzen, amikor elrepül fölötte egy. A közelben vadlovak 

isznak a folyó partján, gesztenyebarnafarkukkal a szúnyogokat

csapkodják. Lépteink neszére felnéznek, ésrögtön elvágtatnak, a

nyomukban porfelhő száll.

 

 Ahogy fokozódik a hőség, levetem Elijahkabátját, és

 visszaadom neki. Ash elővesz egy feketepamutkendőt a

zsákjából – olyasmit, mint amit a Légió őrei viselnek Fekete

 Városban –, és a fejére meg a nyakára köti,így csak szikrázó

tekintetét lehet látni. Melege lehet így, denem teheti ki magát

annak, hogy fedetlenül hagyja a bőrét.

 A vízmosás meglepően békés hely, a rohanó víz döreje és a

 vadon élő állatok kiáltásai az egyedülikísérőink, és egy időre el is

 

felejtem, miért vagyunk itt, ahogy a szem-emet a lenyűgöző tájon

 járatom, és arra gondolok, Polly mennyireszerette volna ezt a

helyet. Mindenütt érzem a jelenlétét, mintha velem lenne. Talán

csak vágyálom a részemről. Remélem, nem.Szeretem azt hinni,

hogy jobb helyen van, és nem egy vérvörösszobában

összegömbölyödve fekszik.

Képzelgésemet egy távolból felhangzóüvöltés űzi el, ami

 végigvisszhangzik a vízmosáson. Megfagy tőle a vérem. Ez csak 

egyet jelenthet.

 

Jönnek a hegyifarkasok!

 

19. NATALIE

 ÁTVÁGUNK A FOLYÓN. A hűs vízbengázolunk, amíg ki nem

mászunk a túlsó oldalon, hogy a hegyifar-kasok elveszítsék a

nyomunkat. A ruhámat lehúzza a víz, és oly-an súllyal nehezedik 

rám, hogy alig bírok lépést tartani Ashsel.Csak az a tudat hajt

előre, hogy a hegyifarkasok utánunk eredtek,de minden lépésnél

úgy érzem, mintha sáron vonszolnám átmagam.

– Ash, muszáj megállnom – mondom egy óra múlva, mert

 

képtelen vagyok továbbmenni.

 A hegyifarkasok ismét felvonítanak. A hangmintha most a

 vízmosás két oldaláról jönne egyszerre.

– Szétváltak – jegyzi meg szórakozottan Ash.

– Az jó, nem? – kérdezem. – Azt jelenti, hogy nehezen

tudnak a nyomunkra bukkanni?

 Ash nem válaszol, inkább a környéketpásztázza a tekintete,

aztán átvezet egy sekély vizű patakon, hogy eltüntesse a

szagunkat. Jobbra, egy sziklában levő has-adékig megyünk a

 

 vízben, a bakancsunk tocsog benne. Amint belépünk a

repedésbe, elhalványul a kinti fény.

Minél beljebb megyünk, a homokkő falak menet közben

egyre jobban összezárulnak, és bezártságérz-et vesz erőt rajtam.

Egyszerre olyan keskeny lesz a folyosó, hogy csak oldalazva

tudunk átpréselődni a résen. Ash morog,amikor egy 

sziklakitüremkedés a mellét súrolja, és lesza-kít egy gombot a

kabátjáról.

– A fenébe – motyogja, amikor elakad.

 

 A vállammal lököm meg, és elfintorodom,amikor a karom

kemény testének ütődik. Egyszerrezuhanunk át a résen a

folyosó túloldalára. Meglepetten kerekedik ela szemem, amikor

megpillantom a természetes kis tavat a hatal-mas barlangban. A 

mennyezet nagy helyen beomlott, és nap-fénnyaláb világítja meg

a csillogó tófelszínt. A partot lezuhant sziklák és zöld, tüskés

 bokrok szegélyezik, a világoszöld vízbenezüstös halak cikáznak.

 A köves parton sikerül pihenőhelyet talál-nunk. Leterítem a

 

kabátunkat a földre, Ash pedig leveszi afekete fejkendőjét, és

 begyömöszöli a vászonzsákjába.

– Vállalom az első őrséget – mondja Elijah,és a víz szélére

sétál. Keres egy sziklát, amire letelepedhet,aztán hátat fordít

nekünk.

 Ashsel lefekszünk a kabátokból vetett ágyra,és egymás felé

fordulunk. Bizsergető elektromosság fut vé-gig rajtam, mint a

közelében mindig, hiszen vértársak vagyunk.Lágyan rám

mosolyog, és megsimogatja az arcomat,amitől felforrósodik a

 

 vérem. Odahajol, és gyöngéden csókolóznikezdünk. Nincs is

másra szükségem: ő, én, így. A keze a felsőmalá siklik, és

 végigsimítja a gerincemet. Hozzásimulok, anyögésemet elfojtja

a csókja.

– Hm.

Elijah

mesterkélt

torokköszörülésétől

mindketten

megriadunk. Abbahagyjuk a csókolózást, ésszégyenlősen

 

Elijah-ra mosolygunk. Megcsóválja a fejét, ésismét hátat fordít.

 Ash magához von, és együtt szenderülünk el.

 Álmomban a kanyonban gyalogolok, de a tájegészen más:

szürke viharfelhős az ég, a folyó világosvörösa vértől. A látvány 

undorral kellene, hogy eltöltsön, én mégisszomjúságot érzek.

Előttem Ash térdel a folyóparton, és úgy iszik a vérvörös vízből,

mint a vadlovak.

– Ash? – kiáltok oda.

Felnéz rám, és felsikoltok. A szeme betegesensárga, rothadó

 

húsa cafatokban lóg a csontjairól. Felemeli akezét, és vádlón

rám mutat.

– Te... tetted... ezt – nyögi.

Megrázom a fejemet.

– Nem én voltam – kiáltom kétségbeesetten.

– Te... tetted... ezt – ismétli meg, és a folyóramutat.

Összezavarodva pillantok a tükörhöz hasonló vörös vízben

tükröződő képmásomra, mert nem értem,mire céloz. A kanyon

falai visszaverik a sikolyomat, amikor egy irtózatos haragvó néz

 vissza rám...

 

Felriadok, kapkodva szedem a levegőt. Pislo-gva próbálom

elűzni a fejemből az álom emlékét. Melegebb van, mint

korábban, ami azt jelzi, hogy dél felé jár azidő. Tényleg csak pár

órát aludtam? Másodperceknek tűnt. Ashkarja a derekamra

fonódik. A lélegzése szaggatott, a szeme gy-orsan mozog sápadt

szemhéja alatt; ő sem tud szabadulniszörnyű, lidérces álmától.

– Elég, ó, istenem... a lángok... jaj, istenem,istenem...

Natalie – motyogja álmában, a hangja apániktól egyre élesebb.

 

– Natalie!

– Csitt, minden rendben – suttogommegnyugtatóan. –

Biztonságban vagy. Nem valóságos.

 Ash lélegzése azonnal nyugodtabb lesz. Meg-szakad a szívem,

hogy minden éjjel újra át kell élnie a kivég-zését. Várok pár

percet, míg normálisan lélegzik, aztánóvatosan lefejtem

magamról a karját, és felkelek. Odamegyek a víz partjára. A 

mennyezeten levő lyukon beáradó ragyogónapfényben

eltakarom a szememet. Elijah a tavacskaközepén áll, a

 

gondolataiba merül. Levette az ingét, inas,napbarnított

felsőteste csillog a víztől. Zavarba jövök, hogy félmeztelenül

látom, ami nevetséges, hiszen anyaszültmeztelenül is láttam

már az őrök Fekete Város-beli főhadis-zállásán, amikor fogságba

 vetették.

 Azóta megizmosodott, ami nem csoda,hiszen nem éheztetik 

és kínozzák. A mellkasán és a karján erősek és kidudorodnak az

izmok, vastagabbak lettek a nyakizmai is. A lágyékán levő

 

gyönyörű, barna foltok keskeny csípőjén túl,a nadrágja korca

alatt is folytatódnak, és ha nem csal az em-lékezetem, a lábfejénél

érnek véget. Elpirulok. Ugyan miért jár ezenaz eszem?

 Áthatóan mered a vízbe, sötét barnásvörössörénye az arcába

hullik. A farkával körkörösen kavarja a vizet,és egy csomóba

tereli az ezüstös halakat a lába előtt. Aztánhirtelen a vízbe nyúl,

és kikap egy halat, ami vadul csapkod akezében, és hevesen

tátog. Elijah a fején egy harapással végez vele, aztán kidobja a

 

partra a lábamhoz, ahol már két hal fekszik.Elijah kigyalogol a

 vízből, fekete nadrágja a combjára simul.

– Mi ez? – kérdezem, és a bakancsom orráv-al megbököm a

döglött halakat.

– Ebéd – vigyorodik el.

Lapos kövekre ülünk, és Elijah kezdikibelezni a halakat egy 

éles kővel. A nap a hátát süti. Közelről vöröses a bőre, mint

körülöttünk a homokkő színe. Éles ellentét- ben áll Ash

alabástromfehér bőrével. Olyanok, mint a télés a nyár. Ash

 

magas, Elijah alacsony. Ash arca hosszúkásés szikár, Elijah-é

szögletes és erős. Még a szájuk is más: Ashésápadt és egyenes,

Elijah-é vörös és ívelt. Amikor rájövök, hogy Elijah-t bámulom,

akarattal elfordítom a tekintetemet.

– Azt hiszem, a hegyifarkasok elvesztették anyomunkat –

mondja. – Már vagy egy órája nem hallomőket.

Ellazul a vállam. Csak most jövök rá, hogy görcsösen

 begörbítettem a hátamat.

– Még senkit sem láttam puszta kézzel halatfogni – intek a

 

fejemmel az ebédünk felé.

– A bátyám, Acelot mutatta meg, hogy kellcsinálni.

 Általában ez az apa dolga, de... – Felsóhajt,az arcán sértettség

suhan át. – Nincs sok ideje rám.

Lesiklom a szikláról, és odaülök mellé, hogy segítsek az

ebédkészítésben. Nem lelkesít a tudat, hogy nyers halat fogok 

enni, de annyira éhes vagyok, hogy nem vit-atkozom. A térdem

 véletlenül Elijah-hoz ér, amikor áthajolok előtte, hogy 

felvegyem az egyik halat, de nem húzódik ar-rébb. Finnyásan

 

nyúlok bele a résbe, amit Elijah a hal hasába vágott, hogy 

kiemeljem a beleit.

– Említetted, hogy édesanyád genetikus. –kérdem, hogy 

eltereljem a figyelmemet a hal beleiről.

Bólint. – Jobbára xenotranszplantációvalfoglalkozik...

– Xeno-mivel?

– Sejteket vagy szerveket ültet át egyik fajbóla másikba –

magyarázza. – Mivel olyan kevés básztetmaradt, a

szervadományozás szinte sosem fordul elő anépem körében, így 

 

olyan lehetőségeket keres, amiket akkoralkalmazhatunk,

amikor betegek vagyunk.

 A mellkasomon levő hegre gondolok, és asaját

szívátültetésemre, amin gyerekkoromban es-tem át. Meghaltam

 volna, ha dr. Craven nem tépi ki Evangelineszívét, hogy 

átültesse belém.

– Szeretek segíteni anyámnak a laborban. Vagyis szerettem,

amikor még... – A kezére mered, ami csupahalvér. – Mit

gondolsz, megkínozzák, ahogy Pollyvaltették?

 

 A nővérem említésére fájdalom nyilall aszívembe. Őszintén

szólva, ha Elijah anyja az őrök fogságába es-ett, akkor

kihallgatják és megkínozzák. Náluk ez aszokás. De Elijah-nak 

ezt nem kell hallania.

– Kiszabadítjuk – érintem meg a karját.

Lenéz a karjára, ahol hozzáértem, és anyakáról vörösség

kúszik fel az arcára. Rám emeli mézszínűszemét, és egy futó

pillanatig összekapcsolódik a tekintetünk, akövetkező

pillanatban már én pirulok el.

 

– Halvéres a lábad.

Összerezzenek Ash hangjától. Zavartan veszem el a kezemet

Elijah karjáról. Ash a barlang falának dől, ahüvelykujját az öve

egyik tartójába akasztja. Az arckifejezése oly-an kemény,

amilyennek még sosem láttam. A sziklárateszem a kibelezett

halat.

– Azt hittem, alszol – jegyzem meg.

– Bocs, hogy csalódást okoztam – válaszolja Ash, miközben

Elijah belebújik az ingébe.

 

Ég az arcom. Nem tudom, hogy Ashre vagyok-e dühös,

amikor burkoltan arra céloz, hogy van valamiköztem és Elijah

között, vagy zavarba ejt, hogy esetleg igaza van, egy kicsit

legalábbis. Ash a vízpartra sétál. Odamegyek hozzá.

– Semmi sincs köztünk – bizonygatom.

Megpróbálom megfogni a kezét, de a zsebébesüllyeszti, hogy 

megakadályozzon benne.

– Miért vagy ilyen? – kérdezem.

– Bocs – motyogja, és végre megfogja a keze-met. – Azt

 

hiszem, feldühített, hogy egy félmeztelencsávó flörtöl a

menyasszonyommal.

– Nem is...

 Ash felvonja a szemöldökét.

– Még ha flörtölt is, akkor sem jelent semmit– folytatom. –

Tudod, milyen.

– Igen – hagyja rám Ash. – Inkább te ejteszzavarba.

Kirántom a kezem a szorításából. Most mártényleg dühös

 vagyok.

– Nevetséges, amit művelsz! – csattanok fel.– Semmi sem

 

történt! Felzaklatta valami, én pedig megvi-gasztaltam. Ennyi az

egész. Én...

 A védekezésemet az szakítja félbe, hogy  váratlanul leszáll az

alkonyat. Zavartan pillantok fel a barlangmennyezetén tátongó

lyukra, amikor körülöttünk zümmögés hal-latszik. A 

rombolóhajó lassan úszik az égen. Megfagy a vér az ereimben.

Ránk találtak.

Elfutunk a mennyezeten levő lyuktól, és hát-tal a barlang

falához simulunk. Igyekszünk láthatatlanná válni. A 

 

rombolóhajó árnyéka szinte minden fényt el-takar, a léghajó

motorjától remeg a tavacska felszíne.

– Megláttak minket? – kérdezi Elijah.

– Mindjárt megtudjuk – mormolom, és aléghajó

csapóajtajára meredek. Ha tudják, hogy itt vagyunk, a

csapóajtó bármelyik pillanatban kinyílhat,hogy leküldjenek 

értünk egy transzportert. Gyötrelmeslassúsággal vánszorgó

másodperceket várunk, miközben arombolóhajó le-fel úszik a

fejünk felett. Egy örökkévalóságnak tűnő időután fény árad be a

 

 barlangba, és ismét a kék eget látjuk. A hajóelment.

Kifújom a levegőt. Kikészültek az idegeim.

– Hány óra van még az éjszaka beálltáig? –kérdezi Ash.

 Az órámra nézek. – Hat.

– Amint besötétedik, indulunk – jelenti ki.

Leülünk a kabátokra, Elijah pedig befejezi ahaltisztítást.

 Ash és köztem nő a feszültség; az előbbi veszekedésünk hatása

még érződik. Elijah visszajön, és haldara- bokkal kínál, de már

nincs étvágyam. Evés helyett előveszem Ashzsákjából a

 

hordozható digitális képernyőt, és lehalkítotthangon nézem a

híradót; nem akarom a hanggal idevonzani ahegyifarkasokat, ha

netán a közelben ólálkodnak.

– Bocs – súgja oda Ash.

– Én is sajnálom – válaszolom.

 Átkarol. Minden meg van bocsátva.

Mind a hárman a digitális képernyő fölé ha- jolunk. A Tüzes

Zugoknál harcok dúltak a Fekete Folyó Ál-lamban, ezenkívül a

lázadók háromszor is lecsaptak Galliumban alőszergyárakra.

 

Roach, Cékla és Day egészen biztosan tartják magukat a

megbeszéltekhez, és lefoglalják az őröket,amíg mi az Orát

keressük, de vajon még meddig tudják fel-tartóztatni őket?

 Végül leszáll az éj, és ideje indulnunk.Összeszedjük a

holminkat, ugyanazon az úton elhagyjuk a barlangot, amerről

 bejöttünk, és pár órán át a folyó menténhaladunk előre.

Elmegyünk egy pihenő ménes mellett.Figyelem, hátha

észreveszem valahol a rombolóhajót, de nemlátom semmi

 

nyomát.

 Ash megáll, és a sziklára mutat: – Ott egy ös- vény, ami felfelé

 vezet. Ezen kellene felmennünk, hogy a víz-mosásból kijussunk.

 A holdfényben éppen csak ki tudom venni asziklafalon

felfelé kanyargó ösvényt.

– Nagyon meredeknek látszik – jegyzem megaggodalmasan.

– Egész éjszaka mászhatunk.

– Miért nem ülünk lóra? – kérdezi Elijah, ésa ménesre

mutat.

 

– Nem gondolhatod komolyan! – fortyan fel Ash.

Elijah gúnyosan levigyorodik. – Talán félsz?

– Nem – válaszolja Ash, aztán alig hall-hatóan hozzáteszi: –

Sok szerencsét a befogáshoz.

Kíváncsian nézem, ahogy Elijah óvatosan azegyik pej

kancához közeledik. A ló feltápászkodik, éshangosan felnyerít.

Elijah felemeli a kezét.

– Hé, kislány, nem bántalak – szólal megfurcsán delejes

hangon.

 A ló a patájával izgatottan kaparja a földet.

 

– Lépj hátrébb – tanácsolom.

Elijah fütyül rám, és farkasszemet néz azállattal.

Gyöngéden az orrára teszi a kezét, mire a lórögtön megnyugszik.

– Ezt meg hogy csinálod? – suttogom,amikor közelebb

megyünk hozzá.

– A népemben megvan ez az adottság – vonja meg a vállát.

Rémülten sikkantok fel, amikor figyel-meztetés nélkül a ló

hátára emel. Elijah halkan nevet.

– Nem vicces – mondom.

 

– Te jössz – mondja Elijah Ashnek, a szeme vidáman csillog.

 Ash sután lendíti fel az egyik lábát a lóhátára, aztán

 valahogy sikerül felkászálódnia mögém. A lóelégedetlenül

felhorkan, de szerencsére nem dob le minket. Ash átfogja a

derekamat, a másik kezével a ló sörényébekapaszkodik. Elijah

magabiztosan pattan fel egy másik lóra, ésszótlanul elkocog.

 Ash a sarkával oldalba böki a lovunkat, és azmegindul előre.

Nem is olyan ijesztő lovagolni, mint hittem.Sőt, kifejezetten

 

felszabadító, izgalmas érzés, ahogy a szélfújja az arcomat. A 

combommal szorítom az oldalát, hogy  biztosabban érezzem

magam a hátán. Óvatosan nekivágunk alovak taposta

ösvénynek. Sokkal szélesebb és jobban gon-dozott, mint amin

lejutottunk a vízmosásba, ami biztató jel. Valami település

közelében lehetünk. Amíg fel nem jutunk,folyton hátrafelé

nézek, mert minden percben arra számítok,hogy a rombolóhajó

értünk jön. Hol lehetnek? 

 

Lóháton gyorsabban tesszük meg az utat, éspár óra alatt

felérünk a sziklafal tetejére. Az ég közben azalkony sötétkékjéről

az éjszaka feketéjébe vált. A vad sivatagbancsak a hold és a

csillagok adnak némi világosságot. A sziklástáj végtelennek 

tetszik, és már kezdek aggódni, hogy talánhibát követtünk el,

amikor idejöttünk. Talán a vízmosásban kel-lett volna

maradnunk.

– Merre menjünk? – kérdezi Elijah.

– Arra. – Ash egy pontra mutat, ami közve-tlenül előttünk 

 

 van a láthatáron. – Van valami a távolban.Talán egy város.

 Azért imádkozom, hogy igaza legyen, mertha napkeltéig

nem jutunk ki a sivatagból, akkor nemmaradunk sokáig életben.

 

20. NATALIE

 A LÓ SÖRÉNYÉBE   csimpaszkodom,ahogy az épületek felé

 vágtázunk, amiket Ash a láthatáron pillantottmeg. Elijah

mellettünk vágtat, és a kevéske fény ellenéreis ügyesen kerülgeti

a száraz földből kiálló sziklákat és bozótot.Nem túlzott, amikor

azt állította, hogy ért a lovakhoz. Mér-földekkel később Ash

megrántja a ló sörényét, és a ló olyan hirtelenáll meg, hogy át

kell karolnom a nyakát, nehogy lecsússzak róla.

 

– Az, aminek gondolom? – kérdezi Elijah.

– Igen – válaszolja kereken Ash.

 Amikor felnézek, meglátom, miről beszélnek.Előttünk a

Bíbor-hegység ismerős, csipkézett vonulata,ami kirajzolódik a

sziporkázó telihold előtt. Puszta Föld híres jellegzetessége, amit

a köznyelv csak az Ördög Villájaként emlegeta három csúcsa

miatt, de egészen biztos vagyok benne, hogy  Ash nem azért állt

meg, hogy megcsodálja. Már látom is, minakadt meg a tekintete.

 A hegy lábánál egy kisváros van, mellettekülönös fák erdeje.

 

Értetlenül pislogok. Erdő a sivatagban? A fák alakja kezd

előttem élesebben körvonalazódni, ahogy rezzenetlenül nézem

őket. Magas, keskeny törzs, természetelle-nesen egyenes ágak.

Hirtelen fojtottan felkiáltok. Keresztek állnak előttünk. Több

száz kereszt.

Merő

 véletlenségből

 belebotlottunk 

Puszta

Föld

 

koncentrációs táborába, ahol az első háborúidején több ezer

sötétfajzatot végeztek ki. Az apám csak egyszer mesélt róla, de

semmi kétség, hogy ez az. Apámat bízták meg azzal, hogy a

kormány „Önkéntes Kivándorlási Tervének”részeként a háború

elején a táborba küldje a sötétfajzatokat, és a borzalmak,

amiknek ott tanúja volt, végül is arrakésztették, hogy átálljon a

másik oldalra, és a sötétfajzatoknak dolgozzon.

Egy dolog ilyesmiről hallani, és egészen mása saját

 

szemünkkel látni. Teljes valóságában zúdulrám a Tizedik egész

szörnyűsége. Az a tábor elég nagy, hogy többtízmillió

sötétfajzatot, embert és básztetet zárjanak afalai közé.

 Ash a sarkával nógatja a lovat. Haláloscsendben haladunk 

át a keresztek erdején. Libabőrös leszek, denem a hideg sivatagi

éjszakától. Olyan érzés itt lenni, mint egy kísértetjárta

temetőben, és azt hiszem, ott is vagyunk:sötétfajzatok ezreinek 

tömegsírjánál. A fakeresztek megpörkölődtek és kormosak, ahol

 

a sötétfajzatok a szörnyű sivatagi forróság- ban lángra kaptak,

ahogy Ashsel is történt a keresztre feszítésealatt. Iszonyatosan

szenvedhettek.

 A ló nyakára szegezem a tekintetem, mertmár nem akarom

látni. El sem hiszem, hogy apám felelős ezért.Percekkel később a

lovak patája már kövön kopog, és tudom,hogy elértük a

főtábort. A vaskapuk tárva-nyitva, amit furc-sáitok, de

gondolom, az őrök nem érezték szükségét,hogy bezárják a

 

kaput, amikor elhagyták a tábort. Áthaladunk rajta. A tábor a

Bíbor-hegység árnyékában húzódik meg, ma-gas, a tetején

szögesdróttal font drótkerítés veszi körül.Szabályos

időközönként őrtornyok magasodnak, ésminden sarkon

fémoszlopok törnek a magasba, rajtuk ezüstös gömbök.

– Mi ez a hang? – rángatózik Elijah füle.

– Milyen hang? – kérdezem.

– Ez a átható hang, mintha szúnyog züm-mögne a fülemben –

magyarázza, és megvonaglik az arca.

 

– Nem hallok semmit – mondom.

– Én sem. – Ash a fémoszlopokra mutat. –Lehet, hogy 

hanglokátor-tornyok?

 Hanglokátoros riasztó?   Úgy már érthetőlenne, miért hallja

Elijah, és mi miért nem.

– Miért tartják bekapcsolva? – morog Elijah.– Hiszen senki

sincs itt.

– Valószínűleg hírét vették, hogy jössz – hec-celi Ash, és

Elijah dühösen néz rá.

Egyre beljebb megyünk a táborba a szélesúton, ami főutcára

 

hasonlít: járdák és épületek szegélyezik mindkét oldalon. A 

legtöbb épület lakóház, de van fodrászat, sza- bó, és egy 

élelmiszerboltnak tűnő üzlet is, ahova felte-hetően az őrök jártak 

olyan luxuscikkekért, mint a Ragyogás és acigaretta.

– Nem az, amire számítottam – motyogja Ash, ahogy 

elegáns, kétemeletes házak mellett haladunk el, melyek 

ugyanabban a gyarmati stílusban épültek,mint amilyenek az

Ültetvényes Államban láthatók. Némelyiknek még előkertje is

 

 van, bár a gyep és a virágok már régkipusztultak. Olyan az

egész, mint egy szép kertvárosi utca, csak ép-pen biztonsági

 vasrácsok vannak az ablakokon és azajtókon, a tetőkön pedig

géppuskafészkek.

– Szerintem itt laktak az őrök. Biztos nem asötétfajzatokkal

éltek együtt – jegyzem meg.

Futólag eltűnődöm, melyik lehetett az apámháza. Vajon

kiült-e kényelmesen egy italt elszopogatni akertjébe a

 barátaival, miközben harminc méterresötétfajzatokat

 

éheztettek és mészároltak le? El sem tudomképzelni, hogy 

ilyesmit tett, de talán mégis előfordult. Apámnem volt mindig jó

ember.

 A lóhátról jól áttekinthető a tábor elren-dezése. A tábor

 bejáratánál – ahol most vagyunk – az őrök lakhelye van, ahol az

őrök aludtak, és társasági életet éltek. Úgy tizenöt méterre vasúti

sín vág át az úton, és természetes választóvonalként osztja ketté

az őrök szállását a koncentrációs táborszívétől, ahol a

 

sötétfajzatok raboskodtak. A komplexumtúlsó végén egy nagy,

zömök, szürke épület áll. Gondolom, az le-hetett az

adminisztrációs főépület és a kórház, ahol azőrök alkalmazottai

dolgoztak, és kísérleteket végeztek asötétfajzatokon.

– Rejtőzzünk el az egyik házban – javasolja Ash, és egy 

halvány rózsaszín, gyarmati stílusú házramutat. Leszáll, és a

házhoz megy. Már éppen kinyitná az ajtóelőtti vasrácsot,

amikor...

 

– Állj! – kiált fel Elijah. – A rácsokba áramot vezettek!

 Ash elkapja a kezét.

 A fülemet hegyezem, és az elektromosságáruló zümmögését

figyelem. Halk, de azért hallható.

– Ki kell kapcsolnunk az elektromosságot,mielőtt

 bemegyünk – tanácsolom.

– Ha már ott vagyunk, talán ezt az idegesítőhanglokátort is

kikapcsolhatnánk – veti fel Elijah.

 Ash újra lóra ül, és köszönömöt motyogElijah-nak.

 

 Végigkocogunk az utcán, átkelünk a rozsdás vasúti sínen, ami a

hegybe vájt vonatalagútba vezet, ami úgy tízméterre van. Az

alagút bejáratát hevenyészve bedeszkázták.Homályosan

emlékszem is, hogy apám említette, ezen azátjárón hozták be az

élelmet és más ellátmányt a táborba a Bíbor-hegység másik 

oldalán levő raktárból.

 Amint átkelünk a sínen, rögtön rosszabbkörülmények közé

kerülünk. Itt laktak a sötétfajzatok. A kétemeletes házak helyett

 

száz omladozó barakkot látunk, amelyekennincs ablak, csak 

páncélozott ajtók. Kertek helyett nyitott csat-ornák és sötét

 vérrel szennyezett farönkök tárulnak aszemünk elé.

Elijah az orra elé kapja a kezét, én igyekszemnem

 belélegezni a bűzt. Noha már több mint egy éve nem használják 

a tábort, a halál és a romlás bűze jár átmindent. Miközben a

tábor végében álló adminisztrációs épületfelé lovagolunk,

igyekszem nem gondolni arra a tengernyiszenvedésre, ami e

 

falak között történt, de lehetetlen, hogy neképzeljem el a

fémbarakkokba heringként összezsúfoltsötétfajzatokat, ahogy a

levegőtlen épületekben a forróságban főttek,ennivaló és remény 

nélkül. Esküszöm, még most is hallom asírásukat, pedig csak a

szél suttog a fülembe.

– Hogy élte ezt túl a nagynéném? – mor-molja Ash.

Leszállunk a két lóról, és Elijah gyöngédenmegsimogatja az

orrukat, beszél hozzájuk azon a különös,megnyugtató hangon,

amíg le nem fekszenek, és el nem alszanak.

 

Bemegyünk a főépületbe. Odabent hűvösség,csend fogad

minket, mindent sterilen fehérre festettek,csak időnként látni

Tiszta Rózsa portréit. Az irodák még tele bútorokkal,

könyvekkel, számítógépekkel, a beérkező ira-tok tele tartóival,

mintha a tisztviselők csak felálltak volna,hogy ebédszünetet

tartsanak a nap közepén. Lehet, hogy így is volt. Tudom, hogy 

amint bejelentették a tűzszünetet, azonnallezárták a tábort, de

meglep, hogy nem ürítették ki az irodákat. A tisztogatás

 

egyetlen jele a kandallókban elégetett papír;gondolom, a

legterhelőbb iratoktól sietve megszabadul-tak. Rózsa biztos

szerette volna működőképes állapotbanmegőrizni a tábort,

amennyiben idővel újra szüksége lenne rá.Mindig is az volt a

célja, hogy folytassa a sötétfajzatok üldözését.

– Keressük meg az áramfejlesztőt – javasolja Ash.

Lemegyünk egy lépcsőn, és a kórházbaérkezünk. A vér

fémes szagával erős fertőtlenítőszagkeveredik. Ash nagyot nyel,

 

és éhes pillantást vet rám, én pedig érzem,mennyire igyekszik 

elnyomni a szomját. Fáj, hogy nem segíthet-ek rajta, de nem

kockáztathatom meg. Addig semmiképpensem, amíg biztosan

nem tudom, megfertőződtem-e Haragvó- vírussal. Elijah

felkapcsol néhány lámpát, és továbbsietünk. A folyosó végén

meg is találjuk a termet, ahol az áramfe- jlesztő van.

Perzselő bent a forróság, a generátor forgó ventilátorának 

hangja fülsiketítő. Az ezüst gép egy szívreemlékeztet a szelepek 

 

és csövek bonyolult sorával. Körüljárom, éspróbálom kideríteni,

hogy lehetne kikapcsolni.

– Melyik az? – kiáltok oda Ashnek, és háromkart mutatok:

az egyik piros, a másik zöld, a harmadik kék.

– A biztonság kedvéért húzzuk le minde-gyiket – mondja, és

lehúzza a piros kart. Elijah a zöldet húzza le,én a kéket. Az

épületben elalszanak a fények, és teljes sötét-ségbe borul minden.

 A ventilátor lassan leáll, és végre újra hallok.

– Furcsa, hogy bekapcsolva hagyták azelektromosságot,

 

amikor nincsenek itt foglyok – tűnődik Eli- jah a félhomályban.

– Valószínűleg elfelejtették kikapcsolni. Úgy látszik, sietve

távoztak – válaszolom.

Ismét kimegyünk, és a lovakat keressük, denyomuk sincs.

– A fenébe is, hova lettek? – kérdezi Ash.

– Valami megriaszthatta őket – véli Elijah.

– Ne tébláboljunk itt, hogy aztán kiderüljön,mi volt az –

 javasolja Ash.

 Visszarohanunk az impozáns villákhoz, és besietünk az

 

elsőbe. Hideg van bent, és a rothadás szaga járja át, de jobb,

mint kint, a könyörtelen sivatagban. Elijahkérdezés nélkül

kiválasztja a legnagyobb hálószobát, így Ash-sel egy kisebb

szobába húzódunk vissza. Ash arcot mos, énmeg összetolom a

két ágyat. Ruhástól fekszünk le, és össze- bújunk a takaró alatt. A 

távolban valahol egy vadkutya ugatja a hold-at, én meg Ashhez

simulok.

 Az ujjhegyével kis köröket rajzol a hátamra. Alig ér hozzám,

 

mégis vágyat ébreszt bennem. Felkönyököl,és az arca csak 

centikre van az enyémtől.

– Elképesztően szép vagy fiúruhában –mondja, és

kigombolja a kabátomat. – De jobbanszeretlek anélkül.

– Ügyes próbálkozás, szépfiú – állítom meg akezét.

– Nem róhatod fel, ha megpróbálom – válaszolja.

Mosolya felmorzsolja az ellenállásomat.Magamhoz húzom.

Lágy, lassú és gyöngéd a csókja. Tökéletes.Ezúttal nem

 

állítom le, amikor kigombolja a kabátomat, vagy az alatta viselt

inget, sőt még akkor sem, amikor a mellemetleszorító pólyát

cibálja. Az anyag letekeredik, és újra lány  vagyok. Ash lehajol,

és hullámos haja a bőrömet csiklandozza,miközben könnyű

csókokkal borítja be a testemet. Felsóhajtok,az ujjam a

matracba mélyed, és egy pillanatra elfele- jtem, hol vagyok,

elfelejtem, hogy beteg is lehetek. Aztán es-zembe jut.

 Lehet, hogy megfertőződtél... Meg is öl-heted... Ne kockáztass...

 

 Elég... Állj...

– Elég – lököm el durván magamtól.

Tudom, hogy nem is olyan régenszeretkeztünk, de ez még

azelőtt történt, hogy felmerült bennem a gy-anú, hogy elkaptam

a haragvót. Nem vagyok biztos benne, hogy szexuális úton

terjed-e, de még egyszer nem kockáztatommeg. Kipirult arcát

fürkészem, hátha ráismerek az árulótünetekre, de nem

tapasztalom az üszkösödést vagy a szem be-sárgulását. Ha

fertőzött lenne, már jelentkezniük kellett volna a tüneteknek,

 

ahogy a Fekete Város-beli többi sötétfajzat-nál. Azt hiszem, rám

máshogy hat, mert ember vagyok, máramennyiben elkaptam a

fertőzést. Ash kiül az ágy szélére, és atarkóját dörzsöli, ahogy 

akkor szokta, amikor felkavarja valami.

– Bocs, hogy rosszul értelmeztem a jeleket –motyogja.

Kinyújtom a kezemet, hogy megvigasztaljam,elmondjam,

mennyire szeretem, de aztán visszahúzom.Milyen ürügyre

hivatkozhatnék, hogy ellöktem magamtól?Nem akarom

 

elmondani a fertőzéstől való félelmemet,amíg tisztába nem

 jövök a tényekkel. Semmi értelme, hogy fe-leslegesen aggasszam.

 De van módja,   hogy a végére járjak.   A korábban látott

tudományos laboratóriumban vérvizsgálatot végezhetek. Akkor

majd biztos leszek benne.

– Csak fáradt vagyok. Hosszú napunk volt –gombolom be az

ingemet.

Bólint, lerúgja a bakancsát, aztán szó nélküllefekszik.

– Én őrködöm elsőnek – ajánlom.

 

– Kösz.

– Szeretlek, Ash – mondom csendesen.

– Én is – mormolja, és hátat fordít nekem.

Megvárom, míg elalszik, aztán óvatosanfelkelek.

 Végigosonok a folyosón, elmegyek Elijahszobája előtt. Résnyire

nyitva az ajtaja. Az ablakpárkányon ül, ésLucinda levelét

olvassa. Biztosan aggódik az anyja miatt. Fel-néz; biztosan

megérezte, hogy ott vagyok.

– Natalie? – kérdezi.

Elsietek, mielőtt utánam jönne, és kimegyek a szabadba. A 

 

kovácsoltvas kapu felé pillantok, ami akeresztre feszítések 

helyszínére nyílik. Árnyak kúsznak a nem valóságos fák 

erdejében, mintha felém lopakodnának, detudom, hogy ez csak 

érzéki csalódás. De még így is beleborzon-gok. Több millió

meggyötört sötétfajzat lelket látok, akik vég-ső nyughelyükön

kísértenek.

Egyenesen a kórházi szárnyba megyek, és aholdfénynél

keresek egy mikroszkópot, egy szikét ésnéhány tárgylemezt.

Otthonosan

 

mozgok 

a

laboratóriumban.

 A 

természettudományokban mindig kitűnőeredményt értem el az

iskolában. Még az Őrök Gyorsító Pro-gramjába is felvettek, és

Fekete Városban dr. Craven gyakornokakéntdolgozhattam.

Mutatott nekem Haragvó-vírusokat, teháttudom, mire kell

figyelnem.

Megvágom az ujjamat, és egy csepp vért atárgylemezre

 

kenek. A kenetet úgy készítem elő, ahogy dr.Craven tanította,

majd a lemezt a mikroszkóp alá teszem, ésfelkapcsolom az

akkumulátoros fényforrást. A C18-vírusrészecskéi elég nagyok,

hogy optikai mikroszkóp alatt is látni le-hessen őket, így ha

fertőzött vagyok, látni fogom őket. Mély leve-gőt veszek, és

 belenézek a lencsébe.

 Kérem, ne találjak semmit, kérem, kérem...

Megigazítom az élességet állító gombot, és jól láthatóvá

 válnak a sejtek.

 

Minden tipikus ott van előttem: vörös vérse- jt, leukociták,

 vérlemezkék. De van valami más is. A vérse- jtek között ott látom

a C18-vírusra jellemző, mással össz-etéveszthetetlen, tüskés szélű

 virionokat.

Hátratántorodom, a kezemet a számhoz ka-pom, hogy 

magamba fojtsam a sikolyt. Megroggyan atérdem, és a hideg

padlóra rogyok. Felhúzom a térdem, és tízpercig ülök, míg

lassan megértem az igazságot.

Megkaptam a Haragvót.

 

 A tenyerembe temetem az arcomat, ésfájdalmasan

feljajdulok. Beteg vagyok, és nagy   valószínűséggel meg fogok 

halni.   Jaj, istenem!  Felkavarodik a gyom-rom, és belehányok egy 

kezem ügyébe eső szemetesbe. De nemöklendezem fel sokat,

hiszen az elmúlt napokban alig ettem, és vis-szarogyok az

íróasztalhoz. Egész testemben remegek.Hogy mondom ezt el

 Ashnek? Bele fog halni.

Gondolkozz, Natalie!   Egy tudományoslaboratóriumban

 

 vagy. Itt kísérletezték ki az őrök a Haragvót.Lehet, hogy 

ellenszere is van. Talpra kényszerítemmagam, és nekifogok a

laboratórium átnézésének. Irattartószekrényeket vizsgálok át,

dokumentumokat nézek végig, és igyekszemelőkeríteni bármit,

aminek a C18-vírushoz van köze. Az őrök tudósai biztos hagytak 

itt a kutatásaikkal kapcsolatos anyagokat, ésha szerencsém van,

talán utalásokat is találok egy esetlegesgyógymódra

 vonatkozóan. Nem hiszem, hogy kife- jlesztettek volna egy olyan

 

halálos vírust, mint a Haragvó úgy, hogy nelenne ellene

oltóanyag, amennyiben emberre is átterjed-het a fertőzés. Csak 

láttak előre egy ilyen eshetőséget!

Fogalmam sincs, hogy alakul a betegség; két-ségkívül nem

úgy hat, mint a sötétfajzatokra, hiszen kéthónapba telt, hogy az

első tünetek jelentkezzenek nálam. Eszembe jutnak a gyerekek,

akik Arany Ködöt szedtek – legalábbis azok,akik nem haltak 

 bele rögtön –, és eltűnődöm, vajon ők ismegkapták-e. Nem

 

hallottam hírét, hogy emberek meg- betegedtek volna a

Haragvótól, de talán csak nem jelentkeztek még náluk a tünetek.

Törökülésben kuporgok a padlón, és olvasnikezdem a

dokumentumokat, amiket előkerestem.Egyik dossziét a másik 

után hajítom a padlóra, és mindenzsákutcával egyre

halványabb a remény. De aztán megakad atekintetem az egyik 

dosszién. Elénk világospiros pillangót látok rajta, akárcsak a

Poros Völgyben látott ládákon. Átfutom aziratot. Egy Gubó

 

elnevezésű laboratóriumi jelentést tartok akezemben. A 

C18-vírust nem említik benne, de kíváncsi vagyok, mi lehet ez; az

őröket ismerve semmi jó. A legelső oldaltkitépem, és a

nadrágzsebembe gyömöszölöm, hogy majdkésőbb elolvassam.

 A többi dokumentumban feljegyzések van-nak a

sötétfajzatokon végzett szadista kísérletekről.Bár kísérletnek 

sem igazán nevezném őket, inkább alávalókínzásnak, amit

éppen azok a nők és férfiak végeztek, akik fe-lesküdtek a betegek 

 

meggyógyítására. Elkeseredetten vágom adossziékat a

laboratórium másik végébe, és véletlenül azabban a pillanatban

 belépő Elijah lábát találom el.

– Nem tudtam, hova tűntél – szólal meg. –Benéztem Ashhez

és hozzád, de nem voltál ott. Nyugtalankodnikezdtem.

Megtörlöm a szememet, és csak remélni tu-dom, hogy nem

 veszi észre, hogy sírtam. – Bocs.

– Mit keresel itt? – kérdezi.

Felállok. – Olvasgattam elalvás előtt.

 

Felveszi a dokumentumokat. – Ezt nevezedesti mesének?

 Vállat vonok, és a fülem mögé simítom egy fürtömet.

– De komolyan, mit kerestél itt? – firtatja.

Együtt érző arany szemébe nézek. Úgy nézrám, mint amikor

Pollyt megtaláltuk. Együtt éltük át azt a pil-lanatot, azt a

szörnyűséget. Olyan sokat segített akkor is,és most tényleg nagy 

szükségem van a vigasztalásra. Ashhez isfordulhatnék, de nincs

erőm a lesújtó beszélgetésünk  következményeivel megbirkózni.

 

Most arra van szükségem, hogy valaki csak meghallgasson,

hagyja, hogy önző legyek, sírjak, és aztérezzem, amit akarok,

anélkül, hogy azon nyugtalankodnék,mekkora fájdalmat

okozok a hírrel.

– Elkaptam a Haragvót – csúszik ki a szá-mon. Megmutatom

a lábamon levő harapás nyomát, és elmag- yarázom a

körülményeket. – Azóta is rosszul érzemmagam, de amíg nem

láttam meg a szememet, nem vontam le akézenfekvő

következtetést.

 

Megint elsírom magam, Elijah átölel, ésmagához von.

Szantálfa és földillata van. A haja feldörzsöliaz arcomat, telt

ajka lágyan érint meg, ahogy megnyugtatószavakat suttog a

fülembe. Hagyom, hogy erősebben szorítson,mert szükségem

 van a vigasztalásra. A teste megfeszül, denem enged el.

– Mit mondasz Ashnek? – kérdezi.

– Semmit. Legalábbis most még nem.Lesújtaná – suttogom.

– Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell –erősködik.

– Megszakadna a szíve – rázom a fejemet.

 

– Natalie...

– Csak egy kis időre van szükségem – bizonygatom. – Egy 

szót sem szólhatsz neki. Ígérd meg.

Elijah felemeli az államat. A lágyan beesőholdfény 

 beragyogja bronzos bőrét, és kiemeli finommetszésű arca két

oldalán a barna foltokat. Kócos hajának ma- jdnem lilás

árnyalata van ebben a megvilágításban, éskuszán omlik a

 vállára.

– Megígérem – mondja.

 

Jobb kéz felől valami mozgásra leszek figyelmes. Elhúzódom

Elijah-tól, és az ajtóra pillantok, de semmitsem látok.

– Mi az? – kérdezi.

– Azt hittem, látok valamit – mondom. – Le-het, hogy 

semmi, de utána kellene néznünk.

– Rendben. – Megfogja a kezemet. – Veledminden rendben

lesz?

– Nem – ismerem el.

– Ne aggódj, szépségem. Találunk rágyógymódot.

 

– Nagyon remélem – válaszolom. Ha nem,rövid időn belül

meghalok.

 

21. ASH

 A HIDEG LEVEGŐ  mellbe vág, amikorkirontok a főépületből.

Beszívom a tüdőmbe, és igyekszem leküzdenia légszomjamat, de

a mellemet ólomsúly nyomja, a torkomelszorul. Nem vagyok 

képes többre, mint térdre hullani, ahogy összeomlik a világ. A 

 vállamról lecsúszik a két vászontáska –Natalie-é és az enyém –,

amiket magammal hoztam arra az esetre, hagyorsan kellene

menekülnünk.

Natalie és Elijah...

 

Képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet,ahogy Elijah a

tenyerébe fogja Natalie arcát, Natalie pedigátöleli.

 Mit mondasz Ashnek? 

 Semmit. Legalábbis most még nem. Lesújtaná.

 Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell.

 Megszakadna a szíve... Egy szót sem szól-hatsz neki... Ígérd 

meg.

 Megígérem.

Nem akarom, hogy igaz legyen, de a bizonyíték kiszúrja a

szememet.

 

Natalie megcsal.

Mi más magyarázata lenne? Ezért utasított vissza korábban?

Nem bírja elviselni, hogy hozzáérjek, amikorElijah-tól csak egy 

fal választja el? Egyszerűen nem értem! Hogy lehet, hogy 

összejöttek? Csak pár napja ismerik egymást!De hát ez sem igaz.

Hónapokkal ezelőtt ismerkedtek meg,amikor Elijah-t fogságban

tartották a házukban levő laboratóriumban.Ennyi idő alatt sok 

minden megeshet, és nem ugyanilyen villámcsapásszerűen és

 

szenvedélyesen vonzódtam én is Natalie-hoz? Az más, ti vértársak

vagytok.   Valóban ez lenne az ok? Azemberek egyre-másra

szerelmesek lesznek egymásba, ez nem csak a vértársakra

 jellemző. Eszembe jut, hogy néznek a lányok Elijah-ra, és hogy 

flörtölt Natalie-val a tónál. Egyáltalán nemmeglepő, hogy 

Natalie vonzódik hozzá, gondolom.

 Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy nem figyelek fel

rögtön a vér édeskés szagára. A hajam égnek áll, amikor a

 

 vérszag meglegyinti. Felveszem a két zsákot,és a főépület oldala

mentén követem a szagot. Az egyik ló aföldön fekszik, a beleit

kiontották. Most döbbenek rá, miért kellett alokátoros védelem.

Nem az embereket akarták a táboron belültartani. Valamit nem

akartak beengedni.

 A sarkon túl ajtónyílást és léptek neszét hal-lom. Natalie és

Elijah indulnak vissza a házhoz. Nem sejtik,hogy valami

 vadászik 

rájuk.

 

Mindhármunkra.

 Visszafutok,

hogy 

figyelmeztessem őket. Nem számít, mennyirefáj, hogy elárultak,

nem hagyhatom, hogy Natalie-nak bajaessen.

– Azt hittem, alszol, Ash – szólal megNatalie, és szorongva

Elijah-ra pillant.

Felforr a vérem, amikor dühösen Elijah-ranézek. Mást sem

szeretnék, mint felszakítani a torkát. – Visszakell mennünk az

épü...

 

Halk morgás hallatszik a hátam mögött.Lassan

megfordulok. Egy árnyék kúszik elő a sötét-ségből, és alakot ölt a

holdfényben. Egy sakál. Bár merőben más,mint bármilyen

 vadkutya, amit életemben eddig láttam. Két-szer nagyobb náluk,

az agyara csöpög, rothad a húsa, és ijesztősárga a szeme. Ránk 

 vicsorog, és egy lépést tesz felénk.

– Fuss, Natalie – mondom nyugodtan. –Most.

– Nem lehet – suttogja.

Megkockáztatok egy pillantást a hátammögé. Másik öt

 

kutya vett körül minket.

– Induljatok vissza az épület felé – sürgetemőket, és nem

 veszem le a szemem a kutyákról.

Óvatosan araszolunk a főépület felé. A kutyák még közelebb

 jönnek. Elérjük az ajtót. Elijah a kilinccsel babrál a sötétben.

– Siess – mormolom a bajszom alatt.

– Igyekszem – mondja.

 A falkavezér mohó tekintettel méreget.

Közelebb óvakodnak.

– Most azonnal, ha lehet, Elijah – morgom.

 

 A falkavezér felvonít, és a sakálok futásnak erednek felénk.

– Elijah! – kiált fel Natalie.

 A kilincs kattan, és bebukdácsolunk a nyitottajtón. Egy 

rúgással becsapom, és a kutyák éppen akkorérnek oda.

Nekivágódnak az ajtónak, a fa szilánkokrahasad. Talpra állok,

és bezárom az ajtót. Az állatok felüvöltenek és acsarognak a

túloldalon, a karmukkal kaparják az ajtót,hogy bejussanak.

– Láttad a szemüket? – kérdezi Elijah.

– Igen. Fertőzöttek. Valamiféle har-agvókutyákká váltak –

 

hagyom helyben. – Biztos fertőzöttsötétfajzatokból

lakmároztak.

Nem tudok más magyarázatot, bár nem se- jtettem, hogy a

 vírus fajról fajra is terjed. De pillanatnyilag alegkisebb gondom

is nagyobb a hogyannál és a miértnél. Az ajtónagyot dördül,

amikor az egyik haragvókutya nekiugrik.

– Megharapott? Megsérültél? – nyújtja akezét Natalie felém,

de visszarettenek tőle, mintha égetne azérintése. Hogy 

 viselkedhet úgy, mintha szeretne, azok után,amit láttam?

 

– Ash? – ráncolja a homlokát.

– Jól vagyok – válaszolom. – Fel kell jutnunk a tetőre,

mielőtt rájönnek, hogy juthatnak be.

– Felkapcsolom a villanyt. Majd fenttalálkozunk – mondja

Elijah, és elrohan, mielőtt megállíthatnánk.

Natalie-val az ellenkező irányba futunk, hogy megkeressük a

lépcsőt. Abban a pillanatban akadunk rá,amikor

üvegcsörömpölés hallatszik. A har-agvókutyák megtalálták az

utat az épületbe. Natalie a karomat rángatja,és megállít.

 

– Nem hagyhatjuk itt Elijah-t – kérlel.

– Felejtsd el – förmedek rá, és a lépcső feléhúzom.

– Mi ütött beléd, Ash?

Gyönyörű kék szemével, amiben az Elijahiránti aggodalom

ég, rám néz. Iszonyatos fájdalmat érzek.

– Ettől boldog leszel? – kérdezem csendesen.

– Igen. Nem hagyhatjuk az ebek  martalékául.

 A szavai tőrdöfésként érnek, de akármilyenzaklatott

 vagyok, bármit megtennék érte. Még a fiút ismegmenteném,

akivel megcsal.

 

Elengedem a kezét, és odanyújtom a két vászonzsákot.

– Elmegyek érte – mondom. – Te menj fel atetőre.

Nem várom meg, hogy válaszoljon, csak lero-hanok a lépcsőn,

hogy megkeressem Elijah-t. Elfutok az irodaelőtt, aminek 

 betört az ablaka. Az egyik kutya megvághattamagát az üveggel,

mert büdös vércseppek szennyezik a padlót. A szag elvezet az

áramfejlesztőig.

 A teremben perzselő a forróság, és korom-sötét van, és most

 

örülök csak, hogy jól látok a sötétben. Ötárnyalakot pillantok 

meg: a gyalogjárókon osonnak Elijah felé, akia terem végében

áll, és a karokat keresi, amikkel vissza tudjakapcsolni az áramot.

 Átfut a fejemen, hogy otthagyom Elijah-t,hadd egyék meg a

sakálok, de aztán gyorsan elvetem a gon-dolatot, és fegyver után

nézek. Rendszerint az agyaramat használom,de nem

kockáztathatom meg, hogy megfertőzzenek.Letépek egy 

acélcsövet a falról, és halkan becserkészem asakálokat, amelyek 

 

ugyanazt teszik Elijah-val.

Megtalálja az egyik kart, és amikor lehúzza, beindítja a

generátor ventilátorát. A hang megriasztja aharagvókutyákat;

felüvöltenek, a hangjuk végighullámzik a ter-men: nehéz

megállapítani, honnan jön. Elijah körülnéz,az arcára kiül a

félelem. A básztetek hallása híresen jó, de alátásuk nem olyan

éles, mint a sötétfajzatoké.

Egy haragvókutya rohan át a gyalogjárón Eli- jah mögött,

készen arra, hogy rávesse magát.

 

– Mögötted! – kiáltok bele a sötétségbe.

 Akkor fordul meg, amikor a kutya rávetimagát. Elijah egy 

gyors mozdulattal kitöri a nyakát, és ezzelleteríti.

– Három óránál! – kiáltom, amikor egy újabb kutya veti rá

magát.

 Az állat földre dönti Elijah-t, aki megragadjaa kutya

nyakát, hogy a csattogó fogakat távol tartsamagától, én pedig

feléjük sietek. Meglendítem a vascsövet, és betöröm az állat

koponyáját. A kutya lehengeredik a básztet-ről, én meg

 

felsegítem Elijah-t.

– Még három van – közlöm, a tekintetemmela termet

pásztázva. – Feltartóztatom őket, te addigkapcsold vissza az

áramot.

Elijah visszarohan a generátorhoz. Két újabbharagvókutya

rohan felénk, az agyaruk csepeg. Odavágok az egyikre, a cső

könnyen tépi fel üszkös húsát. Meleg vérspriccel a sebéből. A 

másik sakál ráveti magát elhullott társára, ésa lázas

 vérszomjnak engedve marcangolja.

 

Elijah megtalálja a második kart, és felgyul-ladnak a lámpák.

– Ash! – ordítja, amikor az utolsó har-agvókutya rám veti

magát.

Nincs idő, hogy megállítsam a támadását, így a földre

zuhanok. A cső a generátor alá gurul. A har-agvókutya pofája

centikre van az arcomtól. Küszködöm, hogy távol tartsam

magamtól, miközben halálos agyarávalkapkod felém, a kezem

pedig lecsúszik rothadó testéről.

– Segíts! – üvöltöm.

 

 A karizmaim remegnek az erőfeszítéstől.Nem bírom már

sokáig.

– Elijah! – kiabálom pánikba esve.

Csattanás hallatszik, ahogy meghúzza azutolsó kart, és a

haragvókutya rögtön legurul rólam, ésnyöszörögve, halálos

görcsökben fetreng a földön. Nem hallom, de biztos bekapcsolta

ismét a szonikus pajzsot. Árnyék vetül rám. Elijah.

– Élsz? – kérdezi.

Felállok.

 

– Hajszálon múlt – vigyorodik el. – Azt hit-tem, végünk...

Behúzok neki.

Felkiált fájdalmában, ahogy vér spriccel azorrából. Fájnak a

kézcsontjaim, és tudom, hogy pár napigcsupa véraláfutás lesz az

öklöm, de megérte.

– Miért tetted? – kérdezi orrára szorított véres ujjai között.

– Tudod te azt jól – acsargok, és a generátor-nak lököm. –

Hagyd békén Natalie-t. Ő az enyém!

– Micsoda?

 

Nem válaszolok. Nem érdekelnek amagyarázkodásai.

Felveszem a csövet, és megölöm a két utolsóharagvókutyát,

csépelés közben pedig arra gondolok, hogy Elijah fejét verem.

– Szerintem már meghaltak – motyogja, és aruhaujjával

törli az orrát.

Beszívom a levegőt, és igyekszem megnyu-godni. A kezünk 

munkáját nézzük.

– Nem hat kutya volt kint? – kérdezi Elijah.

Igaza van: itt csak ötöt látunk, ami viszontcsak egyet

 

 jelenthet.

– Natalie! – mondjuk egyszerre.

Kirohanunk az áramfejlesztő terméből, vé-gigfutunk a

folyosókon, aztán fel a lépcsőn. Vadul ver aszívem. Csak ne

történjen semmi baja! Kérlek, kérlek, kér-lek... Kirontunk a tetőre.

Természetellenesen sötét van, mintha valamieltakarná a

holdfényt. Először nem is látom Natalie-t, deaztán ki tudok 

 venni egy lapos tetőre roskadt alakot. Vérsz-ag csípi az orromat.

Síri csend lesz. Nem bírok megmozdulni.

 

Elijah az alakhoz fut.

– Ez csak a kutya! – mondja. – Csak a kutya!

Megkönnyebbülten sóhajtok fel.

– Natalie? – suttogom.

– Pszt! – súgja vissza, és előjön egy  kéménysor mögül. Aztán

az égre mutat.

Mind felnézünk. Először nem is értem, mitakar mutatni, de

aztán rájövök, mi takarta el a holdfényt.Megfagy a vérem.

 A rombolóhajó.

 

22. NATALIE

PÁR PERCE ÉRKEZETT  – suttogom. – Azt hiszem, még nem

 vett észre minket.

 A komplexum közepén, odalent két hegyifar-kas fetreng.

– Garrick és Sasha? – súgja oda Ash.

Bólintok. – Egy perce estek össze. Nem tu-dom, miért.

– Akkor kapcsoltuk be a szonikus védőpajz-sot – magyarázza

 Ash. – Úgy látszik, a kutyafélékre hat.

– Hogy jutunk ki innen? – teszi fel a kérdéstElijah. Az orra

 

kicsit feldagadt. Biztos a sakálokkal folytatottküzdelem közben

sérülhetett meg.

 A Bíbor-hegységre mutatok, ami balra úgy hatvan méterre

lehet. A lábánál nyílik a bedeszkázott vasútialagút nyílása, amit

már észrevettem korábban is, amikor beléptünk a tábor

területére.

– Szerintem az őrök ezen az úton szállították a táborba a

felszerelést – jegyzem meg. – Egy raktárhoz vezethet.

– Menjünk, mielőtt rájönnek, hogy Garrick és Sasha bajba

 

kerültek – javasolja Ash.

Elveszi tőlem a vászontáskáját, én viszem amagamét.

 Amikor feláll, nem néz rám. Vissza-settenkedünk a főépületbe.

 Ash felé nyújtom a kezem, de úgy tesz,mintha nem látná.

Leengedem a kezem. Valamiért talán harag-szik rám? Azért csak 

nem lehet dühös, mert korábban vissza-utasítottam a

közeledését! Ash nem ilyen. Szörnyű érzéstör rám. Talán

kihallgatta a beszélgetésemet Elijah-val? Demég ha így is van,

 

ez még nem magyarázza, miért haragszik rám. Hacsak... hacsak

nem is mérges. Esetleg undorodik tőlem? Eztsosem tekintettem

lehetségesnek; azt hittem, feldúlja majd ahír, és nem azt, hogy 

utálatot kelt benne. Ég az arcom amegalázottságtól.

 Ash óvatosan kinyitja a bejárati ajtót, éskikukkant. Ebben

a pillanatban ér ide a rombolóhajó keresőfénypászmája.

Gyorsan becsukja az ajtót. A kék fény beárada poros ablakokon,

és hátborzongató fénnyel tölti be a foly-osókat. Lelapulunk,

 

ahogy a fénysugár egyszer, majd még egyszer végigkutatja az

épületet, aztán továbbhalad.

– Most – utasít minket Ash, és kinyitja azajtót.

Kiszaladunk, és azonnal fedezéket keresünk a barakkoknál.

Nem sokat takarnak: ha a fényszóró felénk fordul, azonnal

észrevesznek minket. Ash vezet minket,ahogy épülettől épületig

futunk. A fénysugár felénk fordul, erre a fal-hoz simulunk.

Lehunyom a szemem, és imát mormolok. A fénysugár

 

továbbkúszik, és kevés híja van, hogy megtalál. Az adrenalintól

felgyorsul a pulzusom. Ash megfogja a keze-met, mert érzi a

rémületemet, és a szívverésem rögtönmegnyugszik. Az érintése

többet jelent számomra, mint azt képeslenne felfogni. Talán

csak nem vette észre korábban a felé nyújtottkezemet, és ezért

nem fogta meg?

Kéz a kézben futunk az alagúthoz, Elijahmögöttünk jön. A 

fénysugár megállapodik a komplexumközepén: megtalálta

 

Garricket és Sashát. Talán csak pár percünk marad, hogy egy 

transzporter leszálljon értük, és a tábortelözönlik az őrök. Nem

érteni, miért nem hozzák le rögtön az őröketmagukkal. Nincs

értelme, de én bizony nem reklamálok egy kis szerencse miatt.

 Az alagúthoz érünk, Ash és Elijah a bejáratotelzáró deszkák 

szögeit kezdik rángatni. Egy csapóajtó nyílik fölöttünk a

rombolóhajón, és valami fémes villan azégen. Egy transzporter.

Segítek Ashnek és Elijah-nak a deszkákat le-feszíteni. Minden

 

erőmet megfeszítve rángatom őket, és azzalsem törődöm, hogy 

szálkák állnak a kezembe.

 A transzporter a közelben, porfelhőt kavarvaszáll le.

– Siessetek! – sürget minket Elijah, a fátrángatva.

Letép egy deszkát, és most már akkora anyílás, hogy be

tudunk nyomakodni. Ashsel bedobjuk azsákjainkat a lyukon, és

akkor ugrunk át a résen, amikor erős fény árasztja el a tábort.

Nem várjuk meg, hogy észrevettek-e minket.Bevágtatunk a

 

koromsötét alagútba. Még sosemtapasztaltam ilyen sötétséget:

mintha megvakultam volna. Meg-megbotloma vasúti sín

talpfáiban, és nem is egyszer majdnemelesem. A kezemet a

kőfalon húzva sietek előre, amíg egy hideg,kemény fémkorlátot

nem érzek, ami egy méternél valamivel ma-gasabban húzódik, és

rémületemet visszafogva belekapaszkodom.

Hangos moraj hallatszik, és előszörmegijedek, hogy beomlik 

alattunk a föld. Aztán Elijah halkan felnevet.

– A gyomrod korgott, sötétfajzat? – suttogjaa sötétben.

 

– Napok óta nem ettem – szűri a szavakatösszeszorított

agyarai között Ash. Egy pillanatra a falnak dől, és halkan

felnyög, amikor a gyomra ismét korognikezd. Megint azt

kívánom, bárcsak segíthetnék rajta.

– Jól vagy? – kérdezem.

– Megleszek – válaszolja, és tovább botorkála feketeségben.

 A folyosó végéből denevérek csirregését hal-lom, és

magamban azért fohászkodom, hogy nelegyenek Haragvóval

fertőzöttek ők is. Egyetlen éjszaka alattképtelen vagyok húsevő

 

denevérekkel és emberevő kutyákkal ismegküzdeni. A szemem

kezd hozzászokni a sötétséghez, nem úgy,persze, hogy élesen

lássak, de ahhoz elég jól, hogy meg tudjamkülönböztetni a

fekete árnyalatait: a világosabb a levegő, asötétebb az alagút

félköríve. Ettől függetlenül erősen kapaszko-dom a korlát hűvös

 vasába, miközben Asht követem.

Kezdem megérezni, hogy Ash nem sejti, hogy  beteg vagyok.

Csak most így viselkedik velem: aggódik mi-attam, de csak 

 

annyira, amennyire a szorult helyzetünk megkívánja, nem a

„menyasszonyom bele fog halni egy borzal-mas vírus okozta

fertőzésbe” módon. Szerintem nem hallotta a beszélgetésünket

Elijah-val. Ha hallotta volna, már említette volna, ebben biztos

 vagyok.

Bizonyos szempontból ez megkönnyebbülés-sel tölt el: egy 

ideig még elkerüljük a szívfájdalmat, és ad-dig talán sikerül erőt

gyűjtenem, hogy elmondjak neki mindent.De végül kénytelen

 

leszek megosztani vele a hírt, és egyáltalánnem várom ezt a

 beszélgetést. Tudom, hogy amint kiejtem aszámon a szavakat, a

kapcsolatunknak vége. El kell hagynom, nempusztán az ő

 biztonsága miatt, hanem mert ezzel teszem vele a legkisebb

rosszat. Nem hagyhatom, hogy végignézze,amint szétrohadok,

és úgy halok meg, mint az anyja. A szívemösszefacsarodik, ha

arra gondolok, hogy elveszítem, és Ash isfelsóhajt, mert érzi a

fájdalmamat. A vértársi kapcsolatnak éppenez a hátránya:

 

 valahányszor vérzik a szívem, azt ő is érzi.Hátranéz rám, és a

szeme aggodalmasan csillog.

Órákig gyalogolunk a sötét alagútban, ésmár-már úgy 

érzem, megbolondulok, ha nem jutunk kimielőbb. Szerencsére

azonban úgy érzem, nem követnek minket.Ennyi idő alatt már

 biztosan hallottuk volna, ha a nyomunkbanlennének.

– Mit gondolsz, mit csinálnak a többiek? –kérdezi Elijah.

 Ash megáll, és a zsákjában keresgél, aztánkivesz valamit. –

 

Bocs, el is felejtettem, hogy ez nálam van – jegyzi meg. Kapcsoló

hangját hallom, és azonnal a hordozható di-gitális képernyő éles

fénye tölti be az alagutat. A szemem megfáj-dul a váratlan erős

fénytől, de jó megint látni. A legfrissebbhíreket hallgatjuk, Ash

pedig elemlámpaként használja a képernyőt.

Egy órán át azt hallgatjuk, hogy fogták összeaz Ember az

Egységért tagjait, és hogy végezték ki őket. Az őrök lecsaptak a

lázadó csoportokra Tüzes Zúgóban, VörösTélben, Lithiumban, a

 

felsorolás végeláthatatlan. Gyorsan összea-dom a számokat. Több

mint kétszáz ember halt meg. Döbbenetesszámok, ha

 belegondolunk, hogy Tiszta Rózsa csak párnapja üzent hadat.

Ha ilyen tempóban megy tovább, az el-lenállást nemsokára

felszámolják. Ashre pillantok. Az arcátmegvilágítja a képernyő

szürkéskék fénye. A száját komoranösszeszorítja. Bizonyára

ugyanarra gondol, amire én: meg kell talál-nunk az Orát,

mégpedig gyorsan.

 

– Megállhatnánk pihenni? – kérdezi Elijah.– Iszonyatosan

fáj a lábam.

Nem akarok már sokáig az alagútbanmaradni, de folyik 

rólam a víz a kimerültségtől, és abból, ahogy a gyomrára szorítja

a kezét, tudom, hogy Ash sem bírja mársokáig.

 Az alagút falában találunk egy benyílót, és akabátunkat

párnaként a fejünk alá téve letelepszünk. Ashközénk teszi a

földre a digitális képernyőt, hogy mindélvezzük a fényt.

 

– Oda megyek, ahova a király is gyalog jár –mondom, és

addig megyek, míg találok egy másik  benyílót a falban. A 

képernyő fénye nélkül itt sűrűbb a sötétség,és igyekszem

gyorsan végezni, mert félek az esetlegespatkányoktól,

svábbogaraktól meg még isten tudja, mic-sodák futkosnak itt a

félhomályban.

 Amikor végzek, visszarohanok Ashhez ésElijah-hoz, de

siettemben megbotlom a sín egyik  támasztóékében. Elesem, és a

 

kezemet, karomat megvágom egy eltört talp-fával. A karomból

 jókora szilánk áll ki. A sebből vér szivárog.Nehézkesen állok fel,

a karomat magasra tartom.

– Ash? Elijah? – kiáltok a sötétbe, mert nemlátom őket. –

Megvágtam magam. Én...

 Vérfagyasztó morgás hallatszik, amit azalagút fala

 visszaver. Velőkig hat. Valami rám vetimagát a sötétben, és

olyan erővel üt meg, hogy egy pillanatig leve-gőt sem kapok. Még

sikoltani sem tudok, amikor a lény félrer-ántja a fejemet, hogy 

 

szabadon maradjon a torkom. Csak egy gon-dolat van a fejemben:

haragvókutya.  Aztán feltűnik a pamuting,pézsma- és füstillat, és

 Ash meleg lélegzete éri a testemet. A szívemelfacsarodik a

félelemtől, de nem magamat, hanem őtféltem.

– Ne! – sikoltom, amikor az agyarát érzem a bőrömön.

 A következő pillanatban már nem érzem asúlyát. Hangosan

csattan a teste a kövön, amikor Elijah azalagút falához vágja.

 Vér csorog a sebemből. Ash acsarog, és ismétnekem támad, de

 

Elijah gyorsan elkapja a karja hajlatával anyakát, és

 visszatartja. Ash bakancsa a földet kaparja,ahogy Elijah-val

küzd, de a básztetet nem tudja legyőzni. Ashcsapkodása végre

lanyhul, majd teljesen abbamarad, elcsitul, a vérszomja elmúlik.

Elijah azonban még ekkor sem ereszti el.

Megtapogatom a nyakamat, és nagy kő esik le a szívemről,

amikor azt érzem, Ash foga nem szakítottafel a bőrömet.

– Jól vagy? – fordul hozzám Elijah.

– Jól – válaszolom, bár megbicsakló hangomelárul. Ash

 

megtámadott!  Hogy lehetnék jól? Tudom,hogy a sötétfajzatok 

emberi vért isznak, de most először próbáltmeg az enyémből

inni, mintha a prédája volnék.

– Éhes, és a véred szaga megőrjítette –mondja csendesen

Elijah, amikor felé araszolok. – Nem tudta,mit tesz. De be

kellene kötnöd a karodat.

 Visszamegyek a benyílóba, és megkeresem Ash fejkendőjét a

zsákjában. Letépek belőle egy darabot, és akaromra tekerem,

mert szeretném bekötni a sebet. Nem a leg- jobb megoldás, de

 

elállítja a vérzést, és Ash is megnyugszik  valamennyire. Leülök a

kabátokra. Még most sem tértem magamhoz.

– Bocsáss meg – nyögi ki Ash.

– Megértem. Minden rendben – válaszolom,aztán Elijah-ra

nézek. – Vért kell szereznünk neki. Korábbandenevéreket

hallottam. Esetleg fogjunk egyet...?

Elijah megrázza a fejét. – Még ha el is tud-nánk egyet kapni,

attól nem lakna jól.

Könnyek csípik a szememet. Gyorsanletörlöm; gyűlölöm,

 

hogy nem tudok segíteni a fiún, akit szeretek. A Haragvó nem

csak elpusztít, hanem őt is megöli. Elijah szónélkül beleharap a

csuklójába, és kinyom egy kis vért a szúrt se- bekből, aztán a

csuklóját odatartja Ash elé.

– Inkább meghalok – fröcsögi Ash.

– Akkor is meghalsz, ha nem iszol – válaszolja Elijah.

– Nem öli meg a véred? – kérdezem tőle.

– Nem. A bászteteknek csak a mérge halálosa

sötétfajzatokra. A vérünk élteti őket –magyarázza.

 

 Ashhez fordulok, és szelíden könyörögnikezdek. – Kérlek,

igyál, Ash! A kedvemért!

Egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán vonakodva

megfogja Elijah karját. Az ajkát a sebekrehelyezi, és szívni kezdi

a vérét. Előbb bizonytalanul, aztán egyrehevesebben. Felnyög,

és közelebb húzza Elijah karját, hogy mohónihasson. Elijah

megszédül, de nem húzódik el. Vér csurranki Ash szája szélén, és

a földre csepeg. Megragadja Elijah haját,félrerántja a fejét, és

 

Elijah nyakába mélyeszti a tépőfogát. Elijahfelsóhajt, ahogy a

Köd a vérébe kerül. Ashnek támaszkodik, ne-hezen vesz levegőt.

– Elég – mondom egy perccel később,amikor tudom, hogy 

Elijah már nem bírja tovább.

– Nem – acsarog Ash véres szájjal. – Mégkell...

– Engedd el – szólok rá határozottan.

Elereszti Elijah-t, aki a falnak dől. Kimerültés kábult. Ash

még mindig szomjasnak látszik, a tekintete vad és ragadozó.

Mint a haragvóé, gondolom, aki megölteapámat. Ash látja az

 

arcomra kiülő félelmet, és mintha egy gom- bot nyomnának meg

 benne: a benne dúló fenevad megszelídül.Megtörli a száját, és

 valahogy talpra áll. Mormol valamit a mos-dóról, és beljebb megy 

az alagútba, bár tudom, hogy csak megpróbáleltávolodni tőlem.

 Amint elmegy, Elijah-hoz sietek, hogy megnézzem.

Ellenőrzőm a pulzusát: lassú, de egyenletes.

– Jól vagy? – kérdezem, és letépek egy csíkota fekete

kendőből, hogy bekötözzem véres karját.

– Sziporkázik minden – mondja ábrándosan.

 

– A Köd hatása. Furcsán érzed magad tőle – válaszolom. De

amit mondtam, meg sem közelíti a valóságot.Emlékszem,

amikor Ash véletlenül adott egy adag Ködöt:intenzív 

 boldogságérzet és látomások lettek úrrá ra- jtam. E pillanatban

őszintén irigylem Elijah-t. Rám férne egy kis boldogság, még ha

 vegyi anyagok keltette is. A nővéremhalálának és a

 betegségemnek a fájdalma és bánata fájdal-masan belém hasít, és

ólomsúlyként húz le.

 

Kigombolom az ingét, hogy letöröljem az al- vadó vért a

nyakáról és a mellkasáról. Halkan dorombol,élvezi az

érintésemet, miközben a ronggyal letörlömkidolgozott izmait.

Igyekszem úgy tenni, mintha nem történnesemmi, mert tudom,

hogy kábítószer hatása alatt áll, és nemszándékos, amit tesz.

Mégis úgy érzem, tilosban járok, hiszen ameztelen felsőtestét

törölgetem, miközben a vőlegényem valahola közelben van.

– Köszönöm, hogy segítettél Ashen – mon-dom csendesen,

 

amikor végeztem azzal, hogy rendbeszedjem.

– Érted bármit, szépségem – emeli fel akezét, és

megsimogatja az arcomat. – Szeretlek.

 A szavai szíven ütnek, visszahökkenek tőle. A Köd beszél 

belőle,   emlékeztetem magam.  Az emberekúgy érzik tőle, mintha

szerelmesek lennének, pedig nem így van.Elijah elalszik, érzéki

ajkán mosoly játszik, és tudom, hogy kelle-mes álmai lesznek. Azt

azonban kétlem, hogy én akár egy szemhun- yásnyit is aludnék.

 

Mozgásra leszek figyelmes, és megfordulok. Ash hangtalanul

lép ki a sötétségből, a szeme szikrázik. Az ar-cán bánat

tükröződik. Nem néz rám, csak leül a földre,és a szemét

lehunyva a falnak támaszkodik.

– Nem lesz baja? – kérdezi egy kis hallgatásután.

– Amikor felébred, szörnyű fejfájása lesz, de jól lesz.

 Ash alig észrevehetően bólint, aztánelfordítja a fejét, de

előbb még látom, hogy egy könnycseppgördül le az arcán.

 

23. ASH

 A DIGITÁLIS KÉPERNYŐ FÉNYE   las-san halványul, ahogy az

akkumulátor kezd lemerülni. Egész éjjel ahíreket néztem, hogy 

ne kelljen gondolkodnom, de nem tudtam afigyelmemet

elterelni. Csak arra tudok gondolni, hogy Eli- jah szerelmet vallott

Natalie-nak, és ezzel igazolta a félelmemet,hogy Natalie vele csal

meg. Kikapcsolom a képernyőt, hogy akészülék ne merüljön le

teljesen.

 

Natalie feje az ölemben pihen. Gyöngédenkisimítom szőke

haját az arcából, és a szívem majd’ megsza-kad. A fájdalmam,

haragom és megalázottságom ellenére isszeretem. Nem

hibáztatom Elijah-t, amiért Natalie elvette azeszét: Natalie

hihetetlen.  Vajon Natalie is így érez Elijahiránt?  Mintha

meglepődött volna, amikor Elijah aztmondta, szereti, így talán

nem olyan erősek az érzései Elijah iránt,mint amiket Elijah

táplál iránta. Ez némi reményt ad, hogy talánnem vesztettem el

 

teljesen.

Elijah mocorog. Ébredezik. Felül, és nyögvefogja a fejét. A 

Köd keltette fejfájás gyakori mellékhatása asötétfajzat

méregnek. A karján és a nyakán levő szúrtsebek még frissek, és a

 vérszomjam kettőzött erővel tér vissza.Igyekszem nem gondolni

arra, milyen finom volt a vére. A básztet vérhez hasonlót még

nem ízleltem. Olyan, mint egy löket.  Mégakarok.

– Eszedbe ne jusson, sötétfajzat – mondja agondolataimban

olvasva.

 

– Ezt én is elmondhatom rólad. – E pillanat- ban igen

étvágygerjesztőnek tűnhetek egy éhes básztetszemében.

 A szemét forgatja. – Ne hízelegj magadnak.Nem vagy az

esetem.

– Inkább a szőkéket szereted, igaz? –kérdezem.

Natalie-ra pillant, aztán vissza rám, aszemöldöke között kis

ránc jelenik meg.

– Nem érdekel Natalie – mondja.

– Ne hazudj. Láttalak vele a laboratórium- ban. Megígértette

 

 veled, hogy nem mondasz el valamit nekem,ami fájdalmat

okozna. Szóval, ha nem próbálsz meg le-feküdni vele, akkor miről

 van szó? – szegezem neki a kérdést.

Elijah ismét Natalie-ra pillant, és láthatóan vívódik.

– Nos? – sürgetem egyre dühösebben. Miért nem ismeri el?  –

 Az éjszaka azt mondtad, hogy szereted.

– Tényleg? – lepődik meg őszintén. – Csak aKöd beszélt

 belőlem.

– Baromság. – Hirtelen szörnyű gondolatomtámad. – Mióta

 

folyik ez kettőtök között?

Natalie hónapokkal ezelőtt engedte el Elijah-t a

laboratóriumból. Lehet, hogy azóta titokbantartották a

kapcsolatot, míg én Roach-csal és Sigurraldolgoztam? A 

gondolat, az árulás felfoghatatlan.

Éles hangom felébreszti Natalie-t, és a szemeálmos

pislogással nyílik fel.

– Minden rendben? – kérdezi.

Felállok, a testem remeg a dühtől. – Mindena legnagyobb

rendben. Indulnunk kell.

 

Már félúton járok az alagútban, amikorutolérnek. Natalie

megpróbálja megfogni a kezemet, de mostképtelen vagyok 

kézen fogva menni vele. Még nem. Túl elevena fájdalom. Síri

csendben megyünk végig a vonatalagútban.Harag és sértettség

 viaskodnak bennem, és megmérgezik azelmémet. Egy dolog azt

hinni, hogy Natalie és Elijah összejöttek azelmúlt napokban,

mert heves vonzalom ébredt bennük egymásiránt. Ezt még

elviselem valahogy. De megint más, ha hóna-pok óta együtt

 

alszanak. Ez azt jelenti, hogy őszinteérzéseket táplálnak egymás

iránt, hogy  kapcsolat  van köztük. Azt sosemtudnám

megbocsátani.

Csak azt nem értem, miért mondott nekemigent, ha már

nem szeret. Kötelességtudatból? A fenébe is,talán megszánt? 

Elképzelem az égési hegeket a karomon és a vállamon, az

álmaimat feldúló éjszakai iszonyatot, ésrádöbbenek, hogy 

 biztosan megsajnált. Elijah vonzó kilátásnak tűnik velem

összevetve.

 

 Az alagút kijárata nem lehet elég közel, és

megkönnyebbülök, amikor egy órán belülodaérünk.

Félrehúzzuk a kijáratot eltorlaszoló egyik deszkát, hogy 

kibújhassunk. A perzselő hőség ellenére, amicsípi a bőrömet, a

napvilág valóságos áldásnak tűnik. Minden jobb, mint

Natalie-val, Elijah-val és a gondolataimmalkelepcébe zártan

 vergődni a föld alatt.

De elkiabáltam.

Egy tehervagonokkal és teherautókkal zsúfolttelephelyre

 

kerültünk. Minden irányból vagy tizenöt sín-pár fut ide,

ezenkívül számtalan áruszállító kamionhosszú fémkonténereket

 vontat. A telep épületeinek tetején a digitáliskivetítőkön az

SBN legfrissebb hírei mennek. Az őrök szor-galmasan rakodják át

az árut a vagonokból a teherautókra, hogy acélállomásokra

szállítsák őket. Az áru nagy része fegyver, or- vosi felszerelés,

gyógyszer és élelmiszer.

 A telep fölött a már ismerős rombolóhajó le- beg. Görcsbe

 

rándul a gyomrom. Egyenesen az oroszlán- barlangba sétáltunk 

 be.

 Visszahúzódunk az alagútba, hogy nelegyünk szem előtt.

 Amikor Natalie azt mondta, hogy az őrök atáborhoz vezető

 vasútvonalat vezették az alagútban, nem isgondoltam arra,

hogy a másik végén levő telep még mindigüzemel. Pedig miért is

ne használnák; oktalanság volt tőlem, hogy erre nem gondoltam

korábban. Igaz, akkor nem sok választási le-hetőségünk volt.

 

– Menjünk vissza a táborba? – suttogjaNatalie. – Ha a

rombolóhajó itt van, akkor valószínűleg arra várnak, hogy 

felbukkanjunk.

Megrázom a fejemet. – Ha minket várnának,legalább száz őr

 járőrözne az alagútnak ennél a kijáratánál.Nem tudják, hogy itt

 vagyunk. Biztos azt hiszik, a sivatagbamenekültünk.

– Akkor meg miért vannak itt? – érte-tlenkedik Elijah.

– Üzemanyagot vesznek fel? – dobom be.

– Vissza kellene mennünk a táborba – er-ősködik Elijah.

 

– És utána hova? – kérdezem. – Még mostsincs járművünk,

mérföldekre vagyunk mindentől, én pedignem bírom sokáig

ebben a forróságban. Nem. Itt maradunk. Kikell találnunk 

 valahogy, hogy jutunk fel úgy egy te-herautóra, hogy ne

 vegyenek észre.

– Szerinted hogy csináljuk? – kérdezi Elijah.

– Odadobjunk csalinak? – kérdezek vissza.

Elijah komor, Natalie pedig megrovó pil-lantást vet rám.

Onnan, ahol elbújtunk az alagúton belül, atelepet veszem

 

szemügyre, bár a kilátást részben takarják akijárat elé

tornyozott ládák és felfordított taligák. Azőrök ládákat raknak 

fel a teherautókra, amelyek egymás mellettparkolnak. Csak 

két-három méter választja el őket. A faládákra különböző

célállomásokat nyomtattak: Centrum, Athena, Gallium,

Leopolis, Trákia – igen! Végre egy kis szer-encsénk van.

– Tessék – mutatok a zöld teherautóra,amire a Trákiába

irányított ládákat rakják fel. – Azon me-nekülünk el.

 

– Nincs álruhánk – hitetlenkedik Natalie. –Fel fognak 

ismerni minket.

– Akkor a régi módszerrel élünk – mondomés elrejtőzünk.

 A barlang padlójáról földes homokot kapar-unk össze, azzal

kenjük be a ruhánkat és a bőrünket, és re-ménykedünk, hogy 

ezzel többé-kevésbé terepszínűvé válunk.Összerezzenek, amikor

Natalie karján észreveszem a fekete kötést;eszembe jut, mit

tettem. Lehajtja az ingujját, és eltakarja.

– Kész? – kérdezem.

 

– Nem – motyogja Elijah.

Natalie bólint.

Óvatosan közelítem meg az alagút kijáratát.Úgy hat

méterre három őr árut rak fel egy Galliumbatartó teherautóra.

Itt tudunk a legjobban elrejtőzni. A te-herautók egymáshoz közel

parkolnak, így könnyen egyiktől a másikigszaladhatunk, és

elbújhatunk alattuk, amíg tiszta nem lesz aterep. De előbb el

kell terelnem az őrök figyelmét. Körülnézek,és észreveszek a

teherautótól jobbra egy halom kisebb ládát,amiken zöld kereszt

 

 van, és a szó: TÖRÉKENY. Orvosifelszerelések. Tökéletes.

Felkapok egy követ a földről, és a súlyátpróbálgatom a

kezemben. Csak egy próbálkozásra van lehet-őségem. Nagy 

levegőt veszek, és a kővel megdobom aládákat. Eltalálom a

középsőt, az orvosi felszerelések a földreesnek.

 Az őrök mind odarohannak, hogy felmérjék,mekkora a kár,

és egymással kiabálnak. Pillanataink vannak,hogy átfussunk a

piszkos ösvényen.

– Gyerünk – parancsolom.

 

Kirohanunk az alagútból, és felbukkanunk atűző napon.

Hajt az adrenalin, a fejemben csak egy szólüktet: FUTÁS!

Behúzzuk a nyakunkat, és ládák, felfordítottcsillék között

cikázunk. Az őrök még most is azon veszekednek, ki rakta

kupacba a dobozokat, és egymást okolják.

 Akkor érünk a teherautóhoz, amikor az egyik megtalálja a

követ.

 Az őr összevont szemöldökkel szemléli akezében tartott

követ.

 

Besegítem Natalie-t a teherautó alá. Elijah bemászik utána.

 Az őr kezd megfordulni.

 A fenébe!

Lebukom, és begurulok a teherautó alá,amikor az őr felénk 

pillant. A szívem majd’ kiugrik a mellkasom- ból, amikor az őr

odasétál a teherautóhoz.  Vajon meglátott? Barna bakancsok 

állnak meg előttünk. Visszafojtom a lélegz-etemet. Hosszú

szünet. Végül megszólal: – Gyerünk már,nincs időnk itt

ácsorogni – mondja a két kollégájának.

 

Kifújom a levegőt.

Hangosan kong a fém a fejünk fölött, ahogy tovább

rakodják a nehéz ládákat a teherautóra.

– Fel nem foghatom, miért vesződünk ennek a szemétnek a

Galliumba szállításával, tekintettel az ottfolyó felfordulásra –

panaszkodik Barna Bakancs a társainak.

– Miért, mi folyik Galliumban? – kérdeziegyikük.

Elijah türelmetlenül kocogtatja meg a vál-lamat, és int, hogy 

mennünk kellene, de megrázom a fejemet.Szeretném hallani az

 

őr válaszát.

– A francba is, Spinner, hát sosem nézed ahíreket? A 

sötétfajzatok kitörtek a gettóból. Vérfürdőtrendeztek – meséli. –

Mit gondolsz, miért kell nekik ennyi fegyverés kötszer?

 Ez meg mikor történt? 

– Bele sem gondoltam – mentegetőzik Spinner.

– Mert eleve nem gondolkozol, és kész –szögezi le Barna

Bakancs.

– Azt beszélik, hogy Főnix is ott volt – kotyog bele a

 

harmadik őr. – Úgy tűnik, egymaga ötven őr-rel végzett.

– Én százról hallottam – tódítja BarnaBakancs. – Feltépte a

torkukat, és az utolsó cseppig kiszívta a vérüket.

– Komolyan? – szörnyülködik idegesenSpinner.

Beleszédülök a hírbe. A sötétfajzatok láza-dást robbantottak 

ki Réz Állam fővárosában, Galliumban? Hátez óriási! Réz

 Államban van az összes lőszergyár. Ha a láz-adók feldúlták, és

 Vincém parancsnokot kivégezték, akkor ottteljes lehet a káosz.

 

Hát ez... ez egyszerűen zseniális!

Kíváncsi lennék, ki terjesztette a hírt, hogy részt vettem a

felkelésben. Biztosan Roach. Ügyes ötlet.Nemcsak eltereli rólam

a figyelmét, miközben az Orát keresem, demég az őrök is félni

kezdenek tőlem. Néha a valóságnál százszorhatásosabb egy 

emberről költött legenda. Nem is sejtik, hogy az igazi Főnix a

teherautójuk alatt, koszosan és iszonyúanrettegve bujkál.

– Hallottátok, mi van Pearson rakterében? –kérdezi

Spinner.

 

– Hiszem, ha látom – mondja BarnaBakancs. – Folyton

hazugságokat talál ki. Egyszer azt mesélte,hogy lelőtt egy 

hegyifarkast, de kiderült, hogy csak valak-inek a kutyáját.

 A harmadik őr felkacag. – Úgy bizony, ésamikor azt

állította, hogy kifüstölt egy egészharagvókolóniát?

– Nem, ez most igazi. Azt mondta, két napjafogta Tüzes

Zugoknál – védekezik Spinner.

Tüzes Zugoknál?  Miért hangzik ez a név oly-an ismerősen?

 

– Ha ez igaz, miért nem mutatta meg senk-inek? – kérdezi

kihívóan Barna Bakancs.

– Félt, hogy valaki ellopja tőle.

– Hazudik – mondja a harmadik őr.

– Ha hazudik, miért hívta volna ide Sebasti-an Edent? –

kérdezi Spinner.

– Mert Pearson olyan buta, mint egy segg – jelenti ki Barna

Bakancs.

Barna Bakancs és a harmadik őr szívből jövően nevetnek,

Spinner pedig a bajsza alatt káromkodik.Natalie kérdőn néz

 

rám. Így viszont érthető, miért lebeg fe-lettünk a rombolóhajó.

Megkönnyebbülés, hogy biztosan tudjuk most már, nem ránk 

 várnak, de bármi is van a raktérben, elég fon-tos lehet ahhoz,

hogy Sebastian szüneteltesse afelkutatásunkat, és eljöjjön ide

megnézni.

 Az őrök cipője berakodás közben vörös port ver fel, ami

csiklandozza az orrunkat. Natalie befogja azorrát, amikor

tüsszögnie kell, aztán rémülten néz rám.

– Hallottál valamit? – kérdezi BarnaBakancs. Intek 

 

Natalie-nak és Elijah-nak, hogy menjenek. Átkúszunk a

homokban a pár méternyire parkoló te-herautóhoz. Éppen

időben, hogy Barna Bakancs ne vegyen észreminket, amikor a

piros teherautó alá kukkant, ahol az előbbrejtőzködtünk.

– Mi az? – mormolja, és a fejét rázza.

 A következő jármű alá iramodunk, ésigyekszünk 

észrevétlenek maradni, majd néhány der-mesztő pillanattal

később sikerül átmásznunk a Trákiába in-duló zöld teherautó alá.

 

 A teherautó egy páncélvonat vagonja mellettáll, de ezekben a

kocsikban nem orvosi felszereléseketszállítanak, hanem

foglyokat. Odabent emberek nyögnek éssikoltoznak, a rácsos

ablakokon nyújtogatják a kezüket, hogy amellettük elhaladó

őröknél vízért könyörögjenek, vagy szabadon bocsátásukért

esdekeljenek.

– Segítenünk kell rajtuk – szólal megNatalie.

– Észre fognak venni minket – veti ellenElijah.

 

Egy őr nyitja ki a teherautó ajtaját, aztán be-mászik. Nincs

sok időnk.

– Odanézz, Ash! – suttogja Natalie, és háromalakra mutat: a

 vonat mellett egyenesen felénk tartanak. Se- bastian az egyik,

mellette Garrick, és egy harmadik, akirőlfeltételezem, hogy 

Pearson.

 Az őrök sietve térnek ki Sebastian útjából,mialatt az egyik 

kocsi felé vezetik. A nyomkövető egyen-ruháján az ezüstgomb

szikrázik a napsütésben. A fejét és az arcátfrissen borotválta, és

 

ettől még jobban látszik a bal füle felettitetovált rózsa, aminek 

színe élénkvörösről sötétmahagónira sötéte-dett, mert olajbarna

 bőre egy árnyalattal mélyült, ahol a nap érte.

Garrick fáradtnak és szakadtnak látszik mel-lette; a fülére vér

száradt, amikor a szonikus pajzs felszakítottaa dobhártyáját.

Drága ruhája az egyik oldalon elszakadt, ésúgy sejtem, egy falka

éhes haragvókutyával került szembe. Biztoshozzánk hasonlóan

kikapcsolták a szonikus pajzsot, mert nem jöttek rá, mire való.

 

Csak a Puszta Föld táborában dolgozó őrök tudhattak a

sakálokról. Ez megmagyarázza, miért nemkerestek minket az

alagútban; valószínűleg nem maradtak ottannyi ideig, hogy 

átkutassák a területet.

Garrick beleszagol a levegőbe, és a sivataginapsütés miatt

összehúzott szemmel néz felénk. Még jobban behúzódunk az

árnyékba.

– Mit gondolsz, meglátott? – suttogja Elijah.

Megfeszül a testem. A teherautó alatt sötét van, és por borít

 

minket, így nem valószínű, hogy lát. Sokkal jobban aggaszt,

hogy érzi a szagunkat, bár a tehervagonok- ban összezsúfolt

foglyok bűze el kell, hogy nyomja. Garrick egy örökkévalóságnak 

tűnő ideig bámul felénk, majd Sebastian ésaz őr felé fordul.

Ellazulok.

– Ajánlom, hogy megérje – förmed rá Se- bastian Pearsonra.

– Nagyon is megéri – vágja rá az őr.

Eltolja az egyik vagon ajtaját, és feltárul előt-tünk a

rakomány.

 

Natalie a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsaa kiáltását.

 A kocsiban Sigur lóg megláncolva, fejjel le-felé a

mennyezetről.

Ezért hangzott Tüzes Zúgok olyan ismer-ősen! Sigur

említette, hogy odamegy, amikor a me-nekülési terveinkről

 beszéltünk. A szárnyát megtépték, és retten-etesen összeverték:

ősz haját vörösre itatta a vér, az arca szintefelismerhetetlen.

Egy futó pillanatig abban reménykedem,hogy Sebastian nem

ismeri fel.

 

Sebastian felszáll a vagonba, megragadja Sig-ur arcát, és

ide-oda forgatja a fejét, hogy alaposabbanszemügyre vehesse.

Ijesztő, fagyos mosoly játszik az ajkán.

– Máris sokkal jobb lett a napom – jelenti ki.

Sigur Sebastian arcába köp. A nyomkövetőcserébe

gyomorszájon vágja. Sigur felnyög, és kétrétgörnyed.

– Hozzátok fel ezt az alakot a rombolóhajóra– parancsolja

Sebastian, és letörli az arcáról a köpést.

Pearson megállítja a hegyifarkast. – Hé, neolyan gyorsan.

 

Mi lesz a jutalmammal?

Garrick rámordul, mire az őr hátrahőköl.

Sebastian kirántja a kardját, és két gyorsmozdulattal

levágja Sigur szárnyának maradékát. Sigurfájdalmas üvöltése

 végighullámzik a telepen, a hátán sötét vércsorog.

Sebastian odalöki a szárnyakat Pearsonnak.– Tessék, a

 jutalmad. És most akasszátok le onnan, éshozzátok fel a hajóra

– utasítja, aztán kiszáll a vagonból.

Garrick és Pearson lecsatolják Sigurról a lán-cot, és Sigur

 

kimerülten, összetörve zuhan a földre. A fejetehetetlenül felénk 

fordul, és az arcára kiül a rémület, amikorészrevesz minket a

teherautó alatt.

 A teherautó motorja duruzsolni kezd. In-dulni készülnek.

– Mennünk kell – suttogja Elijah.

– Meg kell mentenünk Sigurt – ellenkezik Natalie.

Ha meg akarom menteni, most kellcselekednem.

 A motor felbőg.

 Ez a legjobb alkalom, hogy Trákiába jussunk.

 

Sigur szemébe nézek.

Ő a vérapád.

Sigur alig láthatóan a fejét rázza, mint akimegérti.

– Gyerünk – mondom a többieknek, aztán ateherautó

 végéhez futok, és felmászom rá.

Ők is utánam sietnek. Bebújunk a ládákbólemelt tornyok 

mögé, miközben egy harmadik őr közeledik ateherautó felé.

Ránk csapja az ajtót, és ezzel kizárja a világot, de előbb még a

szívembe hatol Sigur sikolya.

 

HARMADIK RÉSZ – HOLDCSILLAG

#

#

 

24. NATALIE

 A KAMION IMBOLYOG   a hepehupássivatagi úton, az

élelmiszerrel és fegyverekkel megrakottládák minden

pillanatban azzal fenyegetnek, hogy ránk dől-nek. Keresünk egy 

kis beugrót a ládák között, ahol kényelmesenelhelyezkedünk,

mivel legalább egy napot, ha nem kettőt kellígy utaznunk.

Kiveszek pár lámpást az egyik ládából, és Ashöngyújtójával

meggyújtom őket. A láng lágy, sárga fényt vetránk, és egy kicsit

 

Fekete Város égő salakkő házaira emlékeztet. Az otthonom. Soha

többé nem látom. Nincs otthon, ahova visszatérhetek.

Letörten gubbasztunk a teherautóban. Mégnem tértünk 

magunkhoz abból, amit a telepen láttunk.Csak elképzelni

tudom, milyen borzalmakat áll most ki Sigur. Vajon egy olyan

cellába kerül, mint Polly? Lesújt a bánat.Még hány barátot és

családtagot veszítünk el, mire ennek azösszecsapásnak vége?

 Ash velem szemben ül, kinyújtja a lábát, aszemét lehunyja,

 

és a gondolataiba merül. Tudom, hogy Sigurmiatt

nyugtalankodik, de egy szót sem szólthozzám, mióta

felszálltunk a teherautóra. Fáj, hogy nemavat a bizalmába, de

talán csak egy kis időre van szüksége. Eztmegérteném.

Felsóhajtok, és az élelmiszeres ládákbólelőkeresek egy üveg

 vizet, de abban a pillanatban felfordul agyomrom. A hasamra

szorítom a kezemet, és várok, míg a rohamalábbhagy. Egész nap

hol rosszul voltam, hol nem. Gyanítom, hogy a Haragvóvírushoz

 

 van köze.

Elijah kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Jól vagy?

 Ash szeme felpattan.

Meg tudnám fojtani Elijah-t. – Kösz, tényleg jól vagyok! Csak 

összeráz a teherautó, és forog a gyomrom.

Elijah bocsánatkérően függeszti rám aszemét. Rájött már,

hogy beletenyerelt a dologba.

– Nagyon sápadt vagy – mondja Ash, és oda- jön hozzám.

Megtapintja a homlokomat. – Égsz a láztól.Le kell feküdnöd.

 

– Tényleg semmi bajom – hajtogatom. Hi-hetőbb lenne, ha

nem izzadnék.

 Ash ruhát keres a ládákban, és egy csomóegyenruhafelsőt

meg fekete téli köntösöket szed elő, és leterítiőket a földre.

Lefekszem a hevenyészett ágyra. Ash azölébe veszi a fejemet, és

a hajamat simogatja.

– Ash...

– Most nem akarok róla beszélni – szakítfélbe.

Felnézek rá, de nem erőltetem.

 

Elijah odahoz egy üveg vizet, de Ash kikapjaa kezéből.

– Majd én – förmed rá.

 Mi folyik ezek között?    Ash letekeri akupakot, és a fejemet

tartva vizet önt a számba. Csak pár kortyotiszom, és máris

kihányom az egészet.

– Bocs – motyogom.

 Ash felfogja a hajamat, míg ismét öklen-dezem. Elijah a

száját húzza, de semmit sem szól, bárminden oka megvan arra,

hogy panaszkodjon. Ám ehelyett a ládákbankeresgél, amíg nem

 

talál kekszet.

– Ettől megnyugszik Natalie gyomra – dobjaoda Ashnek.

 Ash egy órán át itat, és keksszel etet, Elijahpedig mindent

elkövet, hogy feltakarítsa azt agusztustalanságot, amit

csináltam. Ash párnát hajtogat a kabátokbóla fejem alá, és

nedves rongygyal törölgeti a homlokomat.Gondoskodik róla,

hogy kényelmesen feküdjek. Úgy aggódik,mintha attól félne,

hogy darabokra török. Hogy reagál majd, hamegmondom,

 

Haragvó-vírussal fertőztek meg? Tudom,hogy összeomlik majd.

 A hányinger végül alábbhagy, és odabújok hozzá. – Szeretlek 

– mondom neki.

Reszketve szívja be a levegőt, mintha a sza- vaim fájdalmat

okoznának neki.

– Én is szeretlek – válaszolja csendesen. –Teljes szívemből.

Szótlanul kapaszkodunk egymásba. Ash néhaa

hüvelykujjával simogatja a tenyeremet, ésöntudatlanul két

szívet rajzol bele. Egyet nekem, egyetmagának. Mennyi időnk

 

van még hátra? Hány ilyen pillanatot tölthetünk még egymás

karjában?  Nem igazság, hogy alig volt eddiglehetőségünk együtt

lenni. De minden közös pillanatunk lopott volt, lopott szívvel.

 Vajon a természet így próbálja helyreállítaniaz egyensúlyt? A 

 bánat súlyként nehezedik rám, és végül úgy érzem, összeroppant.

Elfordítom róla a tekintetemet, mert félek,hogy meglátja

sárguló szememet.

Órák telnek el, és a kocsi rázkódása márkevésbé észrevehető,

 

aztán már csak gyöngéden ringat. A te-herautó belsejében pár

fokot esik a hőmérséklet, ami azt mutatja,hogy elhagytuk 

Puszta Földet, és már a Tartományokban vagyunk. Elijah ásít.

Fáradt és unatkozik. Felállok, és egy kicsit jobban érzem

magam. Tiszta ruhát keresek – egy mérettelnagyobb egyenruhát

–, és belebújok. Hirtelen eszembe jut aszívgyógyszerem, és a

dokumentum, amit Puszta Föld táborának tudományos

laboratóriumából hoztam el. Kiveszem őket afélredobott

 

nadrágomból, és becsúsztatom a zsákomba.

– Hogy mentjük meg Sigurt? – kérdezem.Ideje, hogy ezzel

foglalkozzunk.

– Sehogy – válaszolja Ash.

– De hiszen a vérapád!

– Nem akarná, hogy felrúgjuk a küldetést –mondja Ash.

– De...

– Nem akarok erről többet beszélni, Natalie– jelenti ki

határozottan. – Nem fogjuk megmenteni.Tiszta Rózsa pontosan

erre számít.

 

 Ash magára húz egy köntöst, mintha aludniakarna.

Befejezettnek tekinti a beszélgetést.

Fogom az egyik lámpást, és elsétálok ahosszú kocsi másik 

 végébe, hogy legyen köztünk némi távolság,és nehogy olyasmit

mondjak, amit később megbánok. Ash döntiel, mit tegyünk 

Sigurral kapcsolatban, de ez még nem jelentiazt, hogy 

egyetértek vele. Két feltornyozott ládahalomközti résben bújok 

el. Elijah egy pillanat múlva odasurranmellém. Kevés a hely, és

 

a farka a lábujjamat csiklandozza, de nemnagyon bánom. Arany 

szeme csillog a narancsos fényben.

– El sem hiszem, hogy Ash nem akarja meg-menteni Sigurt –

zsörtölődöm. – Valószínűleg kínozzák e pil-lanatban is, míg

 beszélünk!

– Feltehetően – ismeri el Elijah. – De Ash-nek igaza van.

Rózsa arra számít, hogy megpróbálkozunk egy mentőakcióval,

és az felérne egy öngyilkossággal. Fegyver-telenül és

felkészületlenül nem törhetünk beCentrumba.

 

– De legalább megpróbálhatnánk! – mormo-lom. – Ha

rabságba vetnének, nem szeretnéd, hamegmentenénk?

– Dehogynem, de én kicsit önző vagyok –mondja Elijah.

Erőltetetten felnevetek. – Te, önző? Soha!

Elijah elvigyorodik. Jól áll neki. Lefogadom,odahaza

körülrajongják a nők. Nemcsak azért, mert jóképű, hanem mert

a nagyképűsége alatt édes pasi.

– Vár rád otthon valaki? Például egy barát-nő? – kérdezem,

mert szeretnék többet tudni az életéről.

 

Gúnyosan mosolyog. – Miért? Féltékeny  vagy, szépségem?

– Brr, nem érdekes – legyintek. – Bocs, hogy egy szót is

szóltam.

– Nincs – vallja be végül. – Senki sem vár.

Beismerem, meglep.

– Azt hittem volna, hogy a konzul fiának alábai előtt

hevernek a lányok.

– Nyilván, de engem nem érdekelnek az ilyenlányok –

 játszik szórakozottan a csuklóin levő arany karperecekkel, és

 

megérzem, hogy nem akar többet az ot-thonáról beszélni. –

Jobban vagy már? – kérdezi halkan, hogy  Ash ne halljon minket.

Bólintok. Bár rémesen érzem magam, denem a betegségtől.

– Ash elutasítóan bánik velem, és nem tu-dom, miért –

súgom. – Mondott neked valamit?

– Azt hiszi, lefeküdtünk egymással – mag- yarázza Elijah.

– Micsoda? Miért? – Egymást kergetik agondolataim.

Elijah elmeséli, amit Ashtől hallott. – Nyil- vánvalóan nem

hallotta a teljes beszélgetésünket a laborban.

 

– Nem mondtad el neki? – kérdezem.

– Megígértem, hogy nem fogom – válaszoljaElijah. – De

egyszer csak meg kell mondanod neki azigazságot.

– Úgy lesz.

– Mikor?

– Amikor elérkezik az ideje – válaszolom. –Most nem

mondhatom el, a Sigurral történtek utánsemmiképpen sem.

Ráadásul egy küldetés kellős közepén vagyunk...

– Kifogásokat keresel.

– Nem – tiltakozom.

 

– De igen.

Felsóhajtok. – Lehet. De szükségem van egy kis időre. Még

nem készültem fel rá, hogy véget érjen akapcsolatunk.

– Nem szakít majd veled csak azért, mert beteg vagy.

– Igaz, ahhoz túlságosan szeret – válaszo-lom. – És pontosan

ezért kell szakítanom vele. Nem akarom,hogy végignézze a

halálomat. Már eleget szenvedett.

 A ládák közti résen kikukucskálva nézem Asht, ahogy alszik.

Fekete haja lágy hullámokkal keretezi sápadtarcát, kissé

 

szétnyílt ajkai közül kivillan az agyara hegye.E pillanatban

 békésnek látszik, bár tudom, hogy ez nemtart sokáig.

Megérintem az aranyláncról lógó eljegyzésigyűrűmet. Úgy volt,

hogy életünk végéig együtt maradunk, ésmost...

– Még nem akarok elbúcsúzni tőle – sutto-gom. – Amilyen

ütemben jelentkeznek a tünetek, szerintem van néhány 

hónapom, mire igazán kitör rajtam a beteg-ség. Előbb a küldetés

 végére járunk, és ha majd Centrumba érünk,megmondom neki.

 

– Minél későbbre tolod, annál nehezebb leszneki.

– Nem, ha óvatosan kiaraszolok az életéből –mondom, és

egy terv kezd a fejemben körvonalazódni. –Ha a következő

hetekben lassan eltávolodom tőle, akkor nemlesz számára olyan

nehéz, amikor elhagyom. Ezenkívül, ha Cen-trumig várok a

szakítással, ott lesz majd mellette Cékla,hogy segítsen neki

talpra állni.

– Hát... nem is tudom...

– Kérlek, Elijah! Hadd csináljam úgy, ahogy én gondolom,

 

és akkor, amikor jónak látom.

– És ha a tünetek hamarabb jelentkeznek,mint gondolod?

– Akkor nyilvánvalóan el kell mondanomneki – szögezem le.

Elijah a faládának dönti a hátát. – Rendben van – mondja

 végül. – De hogy magyarázzam meg, amit ki-hallgatott a

laborban?

Én... – Ezzel a kérdéssel sarokba szorított. –Nem tudom.

Nem tetszik, hogy Ash azt hiszi, megcsalomElijah-val, de

könnyebben elenged, ha azt hiszi, megváltoz-tak iránta az

 

érzéseim.

Elijah ismét felsóhajt; láthatóan sejti, mi jára fejemben. –

Ha ismét rákérdez, nem tagadom majd a gy-anúsítgatásait, de

nem is adok helyt nekik, rendben?

– Köszönöm – hálálkodom csendesen. –Igazán sajnálom,

hogy miattam a kellős közepébe csöppentél,Elijah.

Feszülten elmosolyodik. – Jó, jó, de ha mégegyszer megüt,

oda az egyezség.

– Mikor ütött meg? – lepődöm meg.

– Még a koncentrációs táborban – válaszolja.

 

– Ó! Nagyon sajnálom.

 Vállat von. – Valószínűleg megérdemeltem.Flörtöltem

 veled.

Elpirulok.

– Ezt most biztos nem kellett volna el-mondanom neked –

 vallja be, és ő is elpirul.

– Á, minden rendben – válaszolom, de hir-telen zavarba ejt,

hogy a lába az enyémhez simul. – Azt hittem,inkább Amy az

eseted – teszem hozzá, mert eszembe jut,hogy flörtölt vele még a

Repkény templomban.

 

– Helyes lány – ismeri be. – De én azokért alányokért

 vagyok oda, akik megmentik az életemet.

Még vörösebb leszek. Ami azt illeti, kétszer ismegmentettem

az életét. Először akkor, amikor segítettemneki elmenekülni az

őrök laboratóriumából, és másodszor még a vonaton, amikor

megöltem a Haragvót.

– Gondolom, a pasik rendre kikezdenek  veled – jegyzi meg.

Felnevetek. – Á, dehogy! Nem vagyok olyan,mint az őrök 

Ifjúsági Havilapjának címlapján a hosszúlábú modellek.

 

 Vöröses szemöldökét ráncolja. – Fogalmadsincs, ugye,

milyennek látnak mások?

– Miért, milyennek látnak? – vonom meg a vállamat.

– Te vagy az a lány, aki az egész nemzet előttazt kiáltotta:

„Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!” – válaszolja. –

Gyönyörű vagy és bátor. Nem fogod fel, hogy  beléd zúgnak a

pasik?

Zavartan nevetek.

– Bocs – mormolja. – Néha nem működik aszűrőberendezés

 

az agyam és a szám között.

– Nincs semmi gond – fogom meg a kezét. –Komolyan.

Hízelgő, amit mondtál.

Lenéz összekulcsolódó ujjainkra. – Hát igen,úgy is kell, hogy 

legyen. Igazi fogás vagyok. – Viccnek szánja,de fakó a hangja.

Elijah az arrogáns felszín alatt aranyos fiú, ésszemmel láthatóan

nagyon vonzó, de az én szívem csak  egyvalakié.

– Bocsáss meg, Elijah – szabadkozom. –Tudod, ugye, hogy 

semmi sem történhet közöttünk?

 

– Tudom – mondja, és elengedi a kezemet. – Ash szerencsés

ember. Nyilvánvaló, hogy nagyon szereted.

– Amíg csak meg nem halok.

Kíváncsi vagyok, az mikor lesz.

 

25. NATALIE

ÚTKÖZBEN EGYSZER  elnyom a kimer-ültség, és nyugtalan

álmok rohannak meg. Pollyt látom: előbb anővérem, aztán

szürke szeme sárga lesz, és egy har-agvókutyává alakul át,

amelynek méreg csöpög az agyaráról. Anyámat hívom, hogy 

segítsen, de nincs ott. Aztán eszembe jut,hogy elmenekült.

Egyedül vagyok. Polly hasán vágások jelen-nek meg, a belei a

földre fordulnak, aztán már ismét a nővérem,aki egy rózsa alakú

 

 vérfolt közepén összegömbölyödve fekszik acella padlóján...

 A teherautót megdobja egy kátyú, és felri-adok. Fáj a lábam,

mert egész éjjel Elijah mellett aludtamösszekuporodva. Elijah

erős karját a derekam köré fonja, az arcát atarkómra fekteti.

Nedves az arcom. Sírhattam álmomban.

– Jól aludtál? – hallom a közelből Ash fagyoshangját.

Éberen ülök fel. Ash egy közelben levő ládaszélén ül, és azt a

kapucnis fekete téli köntöst viseli, amit azellátmány között

találtunk. Vajon mióta figyel minket?

 

Elijah megmoccan, majd hangosan ásítozvaébred fel. –

Hány óra...

Elhallgat, amikor meglátja Ash fenyegetőarckifejezését.

 Ash két köntöst hajít oda nekünk. – Vegyétek fel.

Megérkeztünk.

 A teherautó lassít, mi pedig belebújunk ahosszú köntösökbe.

 A város hangjai vesznek körül: kereskedők kiabálnak 

egymásnak, taligák gurulnak az utcán, zeneszűrődik ki egy 

 vendéglőből. Kora délután lehet; azidőérzékem teljesen

 

összezavarodott attól, hogy itt kuksoltam akocsiba zárva, ahol

nem volt természetes világítás.

 Ash felemeli a teherautó hátsó ajtaját, éskellemesen csap

meg a kinti hűs levegő, melybe fűszerek ésgyógynövények illatát

érzem. Trákia legnagyobb, nyüzsgő piacán vagyunk, ami mellett

a Chantilly Lane-i eltörpül. Sok száz, ha nemsok ezer kerek 

épületet látok, melyek piros homokkő téglák- ból emeltek. Nem is

egynek freskót festettek az oldalára, amitőlolyan a város, mint

 

egy színes látomás. De nem ez a leg-feltűnőbb. Az épületeknek 

rafináltan lépcsőzetes tetejük van, és ezeketkülönös, csillogó

fémmel fedték be, amihez foghatót mégsosem láttam.

Ragyogóra csiszolták, és visszatükrözi afényt, amitől az egész

 város csillog-villog, mint amikor a napsütéstükröződik a

tengeren. Gyönyörű!

– Értem már, miért kapta Trákia a Tükör- város nevet! –

súgom oda Elijah-nak.

– Napcserepek 

 

–

magyarázza.

–

Így 

termelnek 

 villanyáramot. Mi is alkalmazzuk Viridisben,de nem ilyen

mértékben.

 Ash egy szót sem szól, csak a fejére húzza acsuklyát, és

leugrik a mozgó teherautóról, a köpenye úgy tárul szét mögötte,

mint a főnixszárnyak. Elijah megfogja akezemet, és együtt

 

ugrunk; nagyot puffanunk a poros úton.

Elfutunk a teherautótól, és igyekszünk minélmesszebb

kerülni tőle. Elvegyülünk az emberek között,akik fűzős-turnűrös

ruhákban, erős színekben pompázó frakk-kabátokban vagy 

élénk színű köntösökben járnak. Felhúzomén is a csuklyámat,

ahogy Ash nyomában egyre beljebb járunk apiac forgatagában.

 A hűs tavaszi szellőben zászlók csattognak,mint a lepkék 

szárnyai, ragyogó színük kirajzolódik akobaltkék égre. Füstös

 

képű kereskedők, akik mellett elmegyünk,ősi kereskedődalokat

énekelnek, amelyek gyönyörű dallamot ki-adva át- meg átszövik 

egymást, egymásra rétegződnek. Madárdalraemlékeztet. Az

egész hely csupa öröm és elevenség. PusztaFöld után boldogító

 változatosságot jelent.

 Ám ennek ellenére minél beljebb megyünk asikátorok 

útvesztőjébe, annál csüggedtebb leszek. Amerre csak fordulok,

újabb vendéglőket vagy fogadókat látok.Elkeseredve

 

tapasztalom, hogy egyetlen vendéglátóhely felett sem függ

névtábla.

– Egyik helynek sincs neve – jegyzem meg. –Hogy fogjuk 

így valaha is megtalálni a Holdcsillagot?

Elijah a homlokát ráncolja. – Kénytelenek leszünk 

kérdezősködni.

Piacszerte időnként fadobogókra épített,hatalmas digitális

kivetítőket látunk, és mindegyiken mindigugyanaz a nyolc

fénykép a KÖRÖZÖTT BŰNÖZŐK,KERÍTSÉK KÉZRE ŐKET

 

ÉLVE VAGY HALVA felirattal:

 Ash

Én

Sigur

Roach

 Anya

Cékla

Juno

Day 

Szerencsére Elijah nevét nem sorolják fel, seHaroldot,

Nicket vagy Amyt, de egyikük sem a lázadásmagas rangú tagja

 

 vagy szökött fogoly, valószínűleg ez lehet azoka. Sigur

fényképét mindegyiken kihúzták. Elfo-gásának híre már

 bizonyára elterjedt az országban. Rózsa nem vesztegette az időt,

hogy közhírré tegye a győzelmét.  Vajon mit művelnek vele? 

 Életben van-e egyáltalán?  Még jobban be-húzom a csuklyát az

arcomba.

– Lassíts, Ash – kérem percek múlva,kifulladva.

 Ash megáll, és bevár, a szeme úgy csillog,mint körülöttünk a

 

tükrös tetők. Az arckifejezése ellágyul,amikor látja, milyen

fáradt vagyok. Megint hányingerem van,minden bizonnyal a

piacon kapható fűszerek és illatszerek fojtog-ató illatától.

Gyöngéden megfogja a kezemet. RajtakapomElijah-t, hogy 

minket néz, az arcán fájdalmas kifejezés.Bárcsak ne mesélte

 volna el, hogy belém esett, ettől minden oly-an feszélyezetté

 válik.

– Jól vagy? – kérdezi Ash.

– Valami vírus a gyomromra ment – hazu-dom. Nem tudom,

 

még hány kifogást tudok kitalálni, mire gy-anú ébred benne.

Homlokon csókol. Apró gesztus, de összetöria szívemet. El

sem hiszem, hogy szakítani akarok vele. An-nyira szeretem! De

aztán emlékeztetem magam, mit kelltennem.

– Keressünk valami szálláshelyet – veti fel. –Kell, hogy 

legyen a közelben egy Ember az Egységért-menedék. Figyeljétek 

az ajtókra festett salakrózsa-emblémát.

Elsétálunk a kerek épületek előtt, és azajtófélfákat lessük,

 

hátha észrevesszük az égő rózsát. Va-lahányszor elmegyünk egy 

 vendéglő előtt, Elijah besiet, és ellenőrzi,nem a Holdcsillag-e.

Mindig a fejét rázva tér vissza. Fűszereketárusító standokat

hagyunk el, munkásnyúzó üzemeket, ahol azőrök lobogóit

 varrják és kardkovácsokat, akik ezüstözöttfegyvereket

gyártanak, amelyek hasznosak a hegyifar-kasok és a

sötétfajzatok ellen: mindkét faj allergiás azezüstre.

 Az egyik piaci bódé előtt a Tiszta Hit egyik zarándoka áll

 

egy ládán, és a Teremtés Könyvéből prédikál.Hívő követőinek 

nyája elragadtatással hallgatja, s időnkéntszajkózzák csak, hogy 

„mondá Őkegyelmessége”. A zarándok fejesimára borotvált, és

rózsát tetováltak rá, akárcsak Sebastianra,ami önmagában is

elég riasztó látvány, de van még rajta valami,ami miatt

megtorpanok. Egy másodperc töredéke alattrájövök, hogy ezüst

udvar veszi körül a szivárványhártyáját. Ilyetmég sosem

láttam. Valami genetikai szemproblémalehet.

 

Leszegett fejjel megkerüljük a zarándokokat,és tovább

keresgéljük a védett házat.

– Keressük meg a sötétfajzat gettót – ajánlja Ash. – Ott, ahol

sötétfajzatok vannak, az Ember az Egységérttagjait is

megtaláljuk.

Észreveszek egy táblát, ami a Fűszer tér felémutat.

Feltételezzük, hogy a sötétfajzat gettó a főtérközelében van,

akárcsak Fekete Városban, ezért ebbe azirányba indulunk. Ash

keze néha hozzáér az enyémhez, mintha megszeretné fogni, de

 

egyikünk sem kezdeményez. Mintha oda jutottunk volna vissza,

amikor megismerkedtünk, és nem tudtuk,mit érez a másik.

 Ahogy a Fűszer tér felé közeledünk, rögtöntudom, hogy baj van.

Egy pillanattal később már hallom is: a kor- bács csattanását, egy 

lány sikoltását, aztán férfiak nevetését.

 Ash megragadja a kezemet, amikor a térrelépünk. – Maradj

a közelemben.

 A főtér háromszor nagyobb, mint a Fekete Város-beli tér, és

az északi végén egy hosszú kőfal magasodik,ami mögött a

 

sötétfajzat gettó található. A tér másik végénegy vörös

homokkőből emelt impozáns, több évszáza-dos épületet látunk.

Díszes a homlokzata, masszív, ékes ajtajacsaknem az épület

feléig ér, égetett narancsvörösre festették, ésegy beleépített

kisebb ajtón át lehet az épületbe jutni. A történelemkönyvemből

ráismerek: ez a trákiai városháza.

 A főtér közepén három őr néhány trákiaigyereket ver. A 

 járókelők nem vesznek tudomást róluk, mertnem akarnak a

 

dologba keveredni. A dákok vándorló nép, atársadalmunk 

peremén élnek, és még a munkabakanc-soknál is kevesebb

tisztelet illeti meg őket. Az egyik dák egy tízévesnél nem idősebb

fiú, akinek sötét, napbarnított bőre, sötét,göndör haja és olyan

kobaltkék szeme van, mint amilyen felettünk az ég. Az arca véres

ott, ahol megütötték, míg a társa, egy tizen-hét év körüli lány 

ruhájának a vállpántja szakadt el. A lány hullámos

gesztenyebarna haja csaknem földig ér.Színes tollakat fűzött a

 

fürtjei közé, amitől olyan, mint egy egzotikusmadár.

 Az egyik támadó, egy borotvált fejű, töröttorrú alak 

összefogja a lány csuklóját a háta mögött,míg a társa egy rövid

lovaglóostorral veri.

– Enyveskezű dák söpredék! – fortyog alovaglókorbácsos. –

Majd én megtanítalak, hogy ne lopj azsebemből!

 A lány leköpi a férfit, és olyan virágosnyelven szidja,

amilyet még sosem hallottam. A lány asérülései ellenére is vad

erővel küzd a foglyul ejtői ellen.

 

 A harmadik őr megragadja a lány arcát, ésszemügyre veszi.

– Paraszt létedre csinos jószág vagy – jegyzimeg, és

megcsókolja.

 A lányt erőszakkal megcsókoló őrről Sebasti-an jut az

eszembe, és az, hogy erőszakolta meg Pollyt.

– Segítenünk kell nekik – szólalok meg.

– Fel fognak ismerni minket – veti ellen Ash,és a közelben

levő digitális kivetítőn közzétettfényképeinkre pillant.

 A dák lány beleharap a férfi ajkába, mire aférfi fájdalmában

 

felnyög, és hátratántorodik. Keményen szá- jon vágja a lányt,

amitől az a földre esik.

Összerezzenek. – Ash! Tennünk kell valamit.

 Ash felkap egy kis port a földről, és a szemeköré meg az

orrára keni. Szó nélkül odalép az őrökhöz,mögötte repked a

köpenye. Elijah-val utána sietünk.

 A közelben levők továbbra is a dolgukra siet-nek, és

szándékosan lesütik a szemüket, ahogy azőrök mellett

elsurrannak. A korbácsos férfi ismét magas- ba lendíti a karját,

 

hogy lesújtson a lányra. Ash elkapja acsuklóját, és a

lovaglókorbácsot tartó kar megáll a leve-gőben. A férfi

összerándul.

– Tudod, ki vagyok? – mordul rá Ash halk,fenyegető

hangon.

 A férfi arcából kifut a vér. Rémülten villan atekintete a

társaira.

– Főnix – suttogja.

– Úgy bizony – acsarog Ash. – És tudod, mi-hez kezdek a

hozzád hasonlókkal?

 

 A férfi ismét bólint. Nyilván hallotta a Galli-umból érkező

híreket, ahol Ash a szóbeszéd szerint száz őr-rel végzett a puszta

agyarával.

– Akkor azt tanácsolom, ereszd el ezt a fiútés lányt,

máskülönben kénytelen leszek... – megvil-lantja az agyarát –

példát statuálni veled.

 Ash elereszti az őr csuklóját, és a három férfia nyakába szedi

a lábát.

– Ugye, tudod, hogy mindenkinek elmond- ják, hogy itt

 

 vagyunk? – kérdezi Elijah.

– Ebben biztos vagyok – válaszolja Ash. –Így aztán nem árt

mielőbb búvóhelyet keresnünk.

 Ash felsegíti a fiút, megvizsgálja a sérüléseit,én pedig a lányt

állítom fel. Magas, darázsderekú teremtés, azarca megejtően

szép: kiugró pofacsont, fekete salakkő porralkörülrajzolt

macskaszerű szempár és bronzérmék színérefestett, duzzadt

ajkak. Elijah végigméri, és láthatóan kedvére van, amit lát. A 

szememet forgatom, és enyhe rosszallásébred bennem.

 

– Nem kellett volna beleavatkoznod, én is el- bírtam volna

 velük – jegyzi meg a lány, miközben a bíbor- vörös ruháját

porolja.

Ennyit a háláról.

– Megsérültél? – kérdezi Ash.

– Megmaradok. – A lány benyúl dús kebleiközé, és előhúz

egy pénzzel teli bőrerszényt. – De ezmindenesetre sokat segít!

 Szóval tényleg ellopta a férfi pénzét?  Ám ezsem ok arra, hogy 

megverjék.

– Te valóban Főnix vagy? – kérdezi a fiú.

 

 Ash bólint. – És te?

– Lucas.

– Én pedig Giselle vagyok – mondja a lány,és nyíltan

csodálja Asht. – Meg kell mondanom, akörözési fényképek 

egyáltalán nem hízelgőek.

 Ash zavartan dörgöli a tarkóját.

Lucas felnevet. – Giselle mindig szerelmesszemmel néz,

amikor a híradóban lát!

Giselle a karjára csap. – Csitt!

Megfogom Ash kezét, hogy mutassam, az en- yém, és máris

 

 bizalmatlanságot táplálok a lány iránt.

Elijah a gettó fala felé int a fejével. – Nemhallom a

túloldalon a sötétfajzatokat.

– Mert valamennyien meghaltak – vilá-gosítja fel Giselle. –

Tavaly elkaptak valami vírust.

 A Haragvó már a Tartományokra isátterjedt?

 Ash a homlokát ráncolja.

– Hogyan háláljuk meg, amit tettél? –kérdezi Giselle.

– Szállásra lenne szükségünk, ahol ma éjjelkipihenhetjük 

magunkat – válaszolja Ash.

 

– Tudok ilyen helyet – ragyog fel a lány arca.– Elviszlek 

 benneteket Madame Clarához.

 

26. NATALIE

GISELLE INT, hogy kövessük. Habozom,mert nem bízom

 benne, de a fiúk láthatóan nem osztják az ag-godalmamat, hiszen

készségesen vele tartanak. Az jut róla az es-zembe, hogy az őrök 

fiai hogy koslattak az iskolában Polly után.Megtettek volna

 bármit érte, bár Polly sosem élt vissza ezzel. A nővéremnél

romlatlanabb szívű embert még nem hordotta hátán a föld.

Giselle hátsó sikátorok labirintusán vezetminket, amik 

 

annál keskenyebbek és sötétebbek, minélmesszebb kerülünk a

 város központjától. Hamarosan elhagyjuk apiac kerek épületeit,

amiket keskeny téglaházak váltanak fel, om-ladozó falaikat

élénkvörösre, lilára, kékre és aranyrafestették. A kirakatokat

nézem, és beleborzongok a baljós árukínálat- ba: majomfejek,

üvegbe zárt békák, csirkeláb, kígyóbőr. Elijaha száját húzza a

látványtól, és éppen annyira taszítja akörnyék, mint engem.

 Hova visz ez a lány?   Megrángatom Ashruhaujját.

 

– Nem tetszik ez nekem – súgom oda. –Menjünk vissza a

piacra.

Kedves, de lekezelő pillantást vet rám. –Csak azért, mert

Giselle dák, még nem jelenti azt, hogy megbízhatatlan.

 Nem is, de ellopta annak a férfinak a pénzét, EZÉRT 

megbízhatatlan. Akaratlanul is megfordul afejemben, hogy Asht

elvakítja a lány szépsége. Vagy talán... taláncsak velem van a

 baj, ismerem be. Nincs ínyemre, ahogy folyton vissza-visszanéz

 Ashre, és elbűvölő mosolyt vet rá.

 

Lucas mellénk szegődik. Érdekli Elijah farka,ami éppen

csak kivillan a köntöse alja alól. A fiú folytonutánakap, és nevet,

amikor Elijah elhessenti, mint egy szemtelenlegyet. Valamiféle

 játék kezdődik közöttük, és bár Elijah bosszúsnak tűnik, a szeme

csillogásán látom, hogy csak megjátsszamagát. Szerintem

gyakran megesik vele az ilyesmi, amikorgyerekek között van;

emlékszem, hogy a rombolóhajóról megmen-tett kislány, Bianca

is a farkával játszott.

 

Befordulunk egy mellékutcába, és Gisellemegáll egy 

ibolyaszínű ház előtt, amelynek a cikornyástetejét csillogó

napelemek borítják, és egy napot formázószélkakas díszíti.

– Legyetek üdvözölve Madame Claránál –mondja Giselle, és

kinyitja előttünk a fekete ajtót.

Csengő csilingel, amikor belépünk a fél-homályos boltba. A 

falakat éjsötétre festették, és ezüst csil-lagokat festettek rájuk. A 

kerek szobában tömjén nehéz illata száll, ésrögtön felfordul tőle

 

a gyomrom. A fapolcokat bőrkötéseskönyvek, varázsitalok,

gyertyák és színes kristályok töltik meg.

 A szoba közepén egy idős asszony ül egy as-ztalnál; olyan

népviseletben van, mint Giselle, a csuklójátsúlyos ezüst

karkötők ékesítik. Két karjára és az arcára bonyolult, ősi

zodiákus jegyeket tetováltak.

Durva szálú, ősz és hosszú a haja, sötét ola- jbarna bőre

cserzett és csupa ránc meg tetoválás.Bronzkeretes kerek 

napszemüveget visel, amit most letol az or-rán. Halkan

 

felsikoltok, amikor meglátom, hogy az alsó ésfelső szemhéját

összevarrták.

Felém fordul, és mosolygó szájából kivillan-nak aranyfogai. –

Szeretnéd, ha jósolnék a tenyeredből? Csak két pénz.

– Nem kuncsaftok – mondja Giselle, és azasztalra dobja az

erszényt. – Hadd mutassam be Ash Fishert,Clara, ő pedig

Natalie Buchanan, és...

– Elijah Theroux – segíti ki Elijah.

– Szállásra van szükségük. Az őrök elől bujkálnak –

 

magyarázza Giselle.

Madame Clara kiköp az őrök hallatán, éshalkan átkokat szór

rájuk. Feláll, és ízületi gyulladástól fájódereka miatt nehézkesen

indul el. Int nekünk, hogy kövessük a hátsószobába. Nemsokára

az is világossá válik számomra, hogy a boltcsak kis része a

düledező épületnek, ami négyemeletnyi ma-gasba emelkedik.

Minden szobát a szivárvány más-más színérefestettek, és a

lépcső mentén falfestmény húzódik, amitnyilvánvalóan az a tíz

 

gyerek festett, akik nevetgélve, játszva ro-hangálnak a házban.

Lucas megrángatja Elijah farkát, aztánelőrerohan, hogy az

egér-macska játék folytatására nógassaElijah-t. Elijah nevet, és

kergetni kezdi. Elmosolyodom. Látom, hogy  Ash rám néz.

 Amikor meglátja, hogy észrevettem a pil-lantását, fájdalmas

arccal elfordul.

– Miért van itt ennyi gyerek? – kérdezem,miközben felfelé

kapaszkodunk a nyikorgó lépcsőfokokon amásodik emeletre.

 

Nem tartom valószínűnek, hogy Claragyerekei, hiszen túl öreg

ahhoz, hogy az anyjuk legyen.

– Madame Clara egy menekültotthont tartfenn –

magyarázza Giselle. – Az itt élő gyerekek ily-en vagy olyan oknál

fogva elszöktek otthonról. Madame Claragondoskodik róla,

hogy ne kerüljenek az utcára.

Így már érthető, hogy Giselle miért lopott azutcán. Pénzt

kell szereznie, hogy eltartsák a gyerekeket,ahogy Ash is

kénytelen volt Ködöt árulni, hogy támogassaaz apját. Madame

 

Clara két egybenyíló szobába vezet minket:csupasz padló, a kék 

falakat sokszínű selyemanyag borítja. Közve-tlenül velünk 

szemben széles, kiöblösödő ablakok nyílnak egy erkélyre, ami

roskadozik a cserepes virágoktól. Jobbra egy ágy van, amit

kézzel varrt steppelt takaróval fedték le, balra egy egyszerű

 bádogkád és mosdó. Nem egy királyilakosztály, de a vonaton és

a barlangban töltött éjszakák után valóságosparadicsom.

– Ez neked meg Ashnek – közli velem Ma-dame Clara. – A 

 

szekrényben ruhát is találtok, ha átszeretnétek öltözni. Elijah a

szomszéd szobában alszik majd Lucasszal ésa fiúkkal.

Giselle Ashre mosolyog. – A szobám a foly-osó végén van, ha

 valamire szükséged lenne.

Madame Clara nyomában végigvonul a foly-osón, a csípőjét

egy kicsit bujábban ringatja. Ash féloldalasanelvigyorodik,

élvezi a látványt. Elönt a paprikaméreg, ésdurva szavakat

motyogok, miközben dühösen bemegyek ahálószobába.

 

Kinyitom az erkélyablakot, hogy beengedjek egy kis levegőt,

aztán leülök az ágyra, és leveszem a cipőmet,míg Ash fürdővizet

enged. Puszta Föld óta most először vagyunk magunkban;

különös érzés. A feszültség falat emeltközénk, ami napról napra

magasabb lesz. Ash folyton rám néz, mintha beszélgetni akarna

 velem valamiről, de aztán meggondoljamagát. Ideges vagyok,

amitől görcsbe rándul a gyomrom, és aggó-dom, hogy arról a

 beszélgetésről akar faggatni, amit köztem ésElijah között

 

kihallgatott. Nem tudom, mit válaszoljak, harákérdez.

– Natalie? – szólal meg végül.

Összerándul a gyomrom. – Igen?

Olyan áthatóan néz rám, hogy a tekintete sz-inte éget. Biztos

észrevette, hogy megmerevedtem, mertelfordul.

– Semmi – motyogja. – Fürdesz elsőként?

Nem, fürödj te először – válaszolom.

 A kád elé húzza a paravánt, és levetkőzik. A táblák között

néha megpillantom: a bicepsze hajlatát,lapos hasán az izmokat,

 

meztelen csípőjét. Elönt a vágy. Víz csobban,ahogy beül a

kádba.

Fájdalom nyilall a combomba. Lenézek, ésekkor veszem

csak észre, hogy a combomba mélyesztem akörmeimet. Gyorsan

felállok. Zavarban vagyok. Kontyba csavaroma hajamat, aztán

kibújok a fekete köntösből, a felsőmből és anadrágomból, így 

már csak mellény és alsónemű marad ra- jtam. A szekrényhez

megyek, és három, ruhát találok benne. Egy pávakék 

 

népviseletre esik a választásom, amelynek  blúza szabadon

hagyja a vállat, és a rakott szoknya aljába kisaranypénzeket

 varrtak. A steppelt takaróra terítem, és kez-dem kigombolni a

gyöngyház gombokat.

Ismét csobban a víz, majd meztelen talpak közeledését

hallom a fapadlón. Megfordulok, a szívem atorkomban dobog.

 Ash centikre áll tőlem. Vízcseppek gurulnak le meztelen

felsőtestén, elérik a köldökét, aztán...Elpirulok, és nagyot

 

nyelek. Kinyújtja a kezét, és a csípőmre teszi.Nem tudok másra

gondolni, mint a bőrömet érintő ötujjhegyére.

Egy hosszú pillanatig semmit sem tesz, csak engem néz.

Szótlan és bizonytalan. Meleg szellő fúj be anyitott

erkélyablakon, és meglebbenti nedves haját. Végül magához húz,

és lehajol hozzám. A csók lassú, gyönyörű, végtelenül intenzív, és

azonnal megfeledkezem a világról, és elmer-ülök benne. Beletúrok 

kékesfekete hajába, és közelebb húzommagamhoz, a csókunk 

 

szenvedélyesebb lesz. Vizes teste átáztatja apamutmellényemet,

és libabőrös leszek, de nem érdekel, csak ahátamon lesikló kezét

érzem. Megáll a bugyim korcánál.

– Hiányoztál – suttogja, és a keze a gumi alásiklik.

 Elkaptam a Haragvót.

 A gondolat úgy vág gyomron, hogy hátratán-torodom, és

levegő után kapkodok.   Jaj, istenem, jaj,istenem, jaj, istenem!

Hogy lehetek ilyen meggondolatlan?Könnyes szemmel nézek fel

rá.

 

– Mit tettem? – kérdezi lesújtottan.

Eltakarom a számat, hogy elfojtsam afeltörni készülő

zokogásomat. Hogy lehettem ilyen ostoba?Megfertőzhetem!

Egy pillanatig csak döbbenten és összezavar-odva áll.

– A hegek miatt? – kérdezi csendesen.

– Nem! Istenem, hiszen megmondtam, hogy azok nem

érdekelnek – pislogok, és próbálom vissz-anyerni az

önuralmamat.

– Akkor hát miért?

 

– Én... – Nem tudom, hogy fejezzem be amondatot.

 Megfertőződtem a Haragvóval, és szeretlek,és el foglak hagyni, és

úgy, de úgy sajnálom!

Felkapja a ruháját a padlóról, és magárarántja őket.

Utána futok. – Ash...

Elnyomakodik mellettem, kiviharzik aszobából, és becsapja

maga mögött az ajtót.

– Bocsáss meg – suttogom.

 Aztán lerogyok a padlóra, és sírva fakadok.

 

27. NATALIE

EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB frissen fürödve, apávakék ruhában

lefelé indulok a lépcsőn. Járás közben csilin-gelnek a ruhaaljba

 varrt érmék, és vidámabbnak tűnnek alépteim, mint amilyenek 

 valójában. A nyakamban lóg az aranymedál,amit a

születésnapomra Ashtől kaptam. Azeljegyzési gyűrűm is a

láncon lóg, és bedugom a ruhámba, hogy nelegyen szem előtt.

Mindenki a konyhában gyűlt össze, és Ma-dame Clara

 

digitális képernyőjén nézik az SBNhíradójának képeit Sigur

elfogásáról. Leülök a nagy tölgyfa asztalmellé. Meleg és

otthonos a konyha, terrakotta padlócsempék,és a folyosón

látható freskóhoz hasonlóan, a fa konyhabút-orra festett színes

festmények teszik hangulatossá. A  szekrényekről csomóba kötött

fűszernövények lógnak, a polcokon üvegek- ben tealevelet látok.

Bár vak, Madame Clara mégis ügyesen mo-zog a konyhában,

miközben egyszerű rizsételt készít vacsorára.Kikerüli Lucast,

 

aki törökülésben kuporog a padlón, és pirosszalagot köt Elijah

farkára, amit máris cifra masnik díszítenek.Giselle nevet, és

elhessegeti onnan.

– Menj ki a kertbe játszani, te istenverése –szól rá.

Lucas nyelvet ölt rá, aztán elszalad a többigyerek után.

Giselle a karjában egy rakás üveget hoz, majdleteszi őket az

asztalra. Elénksárga ruhát vett fel, vöröses- barna hajába rikító

narancs tollakat fűzött. Az arcán lila véralá-futás látszik, ahol az

őr képen törölte.

 

 Ash közönyösen ül a szoba sarkában, és ahíreket nézi. Csak 

egy pillanatra néz fel, amikor leülök.

– Sigurt Centrumban tartják fogva, hogy kihallgassák –

közli színtelen hangon. – Jövő héten állítják  bíróság elé a Fekete

 Város felgyújtásában játszott szerepéért.

– De legalább még életben van. Ez jó hír –igyekszem a dolog

pozitív oldalát nézni. – Lehet, hogy Roachodaküld egy 

mentőcsapatot?

– Ne butáskodj. Nem fogják megmenteni.Túlságosan

 

 veszélyes lenne – jelenti ki Ash. – Vegyük úgy, mintha már nem

is élne.

Lenyelem a választ. Nagyon fáj nyers válasza.Elijah

aggodalmasan felvont szemöldöke alól nézrám.

Giselle a konyhaasztal szélén kucorog Ashmellett, és az

üvegek címkéire írogat; az üvegekben minthaőrölt bors lenne. A 

lábujjaira húzott aranygyűrűk csillognak,ahogy a lábával

meg-megérinti Ash lábát. Nem tudom, véletlen-e vagy sem, de

 

szerencsére Ash elhúzza a lábát, mielőttátvetném magam az

asztalon, és kitépném a lány hajából anarancs tollakat.

Elijah letekeri az egyik üveg fedelét, és be-leszagol, aztán

elfintorodik.

– Ez meg mi? – kérdezi, és Giselle kezébenyomja az üveget.

– Őrölt éjszakai suttogás – magyarázza Gis-elle, és

 visszacsavarja a fedelet az üvegre. – A teánkba keverjük, hogy 

ellazuljunk. Nagyon erős, de a népem jól tűri,ezért nem dönt le

 

minket a lábunkról úgy, mint másokat. Csak kellemesen,

álmosítón elzsongít.

Csipogni kezd a digitális képernyő, ésmegjelenik rajta az

őrök címere, alatta a felirat: VILLÁMHÍREK.Mindenki

elhallgat, amikor Ash feljebb tekeri ahangerőt.

– Kedves polgártársak, egy sürgős hírrel sza-kítjuk meg

műsorukat – mondja February Fields. –Most jelentették, hogy a

Főnix néven ismert áruló tűzharcban elesettIrídiumban.

 

Megismételjük: a Főnix néven ismert árulómeghalt.

 Akkora a megdöbbenésünk, hogy egy másod-percbe telik,

mire felfogjuk a hírt.

– Hogy halhatott meg Főnix? – kérdeziösszezavarodva

Giselle. – Hiszen itt vagy.

 Ash halkan felnyög. – Jaj, ne! – mormolja.

– Tiszta Rózsa most nyilatkozik a nemzetelőtt – folytatja

February a képernyőn.

Egy pillanattal később Rózsa jelenik meg. Az Arany 

 

Citadella erkélyén levő pódiumhoz megy,ami Centrum főterére

néz. Mögötte az őrök zászlaja lebeg. Ünnepiköntösét viseli, és

 bár a kamerára szegezett tekintete szigorú ésrezzenetlen, az

ajkán alig leplezett önelégült mosoly játszik.

 Az Őrök Szövetségi Államának több ezer pol-gára gyűlt össze

az erkély alatt, és most megéljenzik. Sokanfehér zarándok ruhát

 viselnek, a fejüket simára borotválták, mások azonban a

legújabb divat szerint öltöztek: élénk színű,fűzős ruhát és tollas

 

kalapot hordanak a nők, a férfiak pedighosszú frakk-kabátot és

selyemmellényt.

Rózsa szól a tömeghez. Futólag említi a nem-régiben átélt

sötét időket, majd kijelenti, hogy a meg-próbáltatásoknak immár

 végük. A lázadást leverték. A Főnix nevű ha-mis próféta meghalt.

 Ash nem volt halhatatlan, nem volt Messiás.Csak egy fiú.

 A bevágott filmen tűzharcot látunk Irídium- ban, ami a

sötétfajzat gettóban tört ki. Nehéz az esőbenés a füstben tisztán

 

kivenni, de még a rossz felvételen is látszik azegymás

hegyén-hátán fekvő több ezer holttest –sötétfajzatok és őrök 

akiket lelőttek. Nem túloztak, amikor vér-fürdőt emlegettek.

Hirtelen egy fekete hajú, magas fiú fut aképbe; LFF-kabátot

 visel, és az arcát salakkő púderrel kente be.Hisz ez Ash!

Csakhogy tudom, hogy nem ő az, hanemNick.

 Az egyik őrnek támad, aki egy nő fejéheztartja a fegyverét.

Nem látom az arcát, de a hosszú, vörösesszőke lófarokról

 

ráismerek.

– Juno! – kiáltok fel.

Mielőtt Nick odaérhetne hozzá, bomba rob- ban. Föld és vér

fröccsen a levegőbe, és véreső hullik a csata-térre. Amikor

leülepedik a por, a földben egy sekély kráterlátható ott, ahol az

előbb Nick állt. Semmi sem maradt belőle,aminek alapján

azonosítani lehetne. A közelben Juno fekszik egy vértócsában

arccal lefelé. Nem mozdul. Mellette az őrláthatóan halott.

 A következő kép ismét Centrumot mutatja. Az emberek 

 

döbbenten állnak. Amikor rájönnek, hogy akamera őket veszi,

éljenezni kezdenek, mintha végszóra tennék.Rózsa befejezi a

 beszédét, és figyelmeztet mindenkit, hogy ahadserege addig nem

nyugszik, míg fel nem kutat és el nem fogminden lázadót. Senki

sem fogja fenyegetni ezt a nagyszerű nemz-etet. Az adás az őrök 

címerével fejeződik be, alatta a felirat: EGY HIT, EGY FAJ, EGY 

NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT.

 A nagy megrázkódtatás eleinte elveszi a sza- vunkat; lesújt

 

minket Nick halála, és a bizonyosság, hogy Juno vagy meghalt,

 vagy súlyosan megsebesült. Aggódom Amy és Stuart miatt is.

 Vajon sikerült élve elhagyniuk Irídiumot?

 Ash előrehajol a széken, a tarkójánösszekulcsolja a kezeit.

Szeretném megvigasztalni, de félek, a fenttörténtek után nem

fogadná szívesen a szeretetnyilvánításomat.

Elijah feláll. – Telefonálhatnék, MadameClara? Szeretnék 

 jelentkezni a családomnál.

– A szalonban van a telefon – válaszolja azasszony.

 

Elijah kimegy, és becsukja maga mögött azajtót.

– Mit gondol majd az apám? – kérdezicsendesen Ash. –

Nagyon nyugtalan lesz.

– Tudja majd, hogy nem te voltál – ny-ugtatom meg. –

Tisztában volt vele, hogy Nick és Juno együttutaztak.

 Ash hátratolja a székét. – Felmegyek.

Én is felállok, hogy vele tartsak.

Hidegen pillant rám. – Nincs szükségemtársaságra.

Összerándulok, de mire is számítottam? Azelőbb az érzéseibe

 

gázoltam. Kimegy, becsukja az ajtót. Gisellefelugrik, és elzárja a

digitális képernyőt.

– Az is valami, hogy halottnak hiszik Asht.Ez jó hír –

mondja. – Most nem jönnek Trákiába, hogy felkutassák.

– De Giselle! – dorgálja meg Madame Clara.– Az a fiú a

 barátjuk volt.

Giselle kicsit az ajkába harap. – Bocsánat.Nem mindig

gondolkodom, mielőtt beszélek.

– Semmi baj – válaszolom kissé kurtán. – El-nézést, de

 

megkeresem Elijah-t.

 Végigsétálok a folyosón, és Giselle szavaintöprengek. Nem

szívesen ismerem be, de kis mértékben Nick halála valóban

kedvező hír. Ha az őrök, akikkel ma találkoz-tunk, azt mondják,

hogy itt látták Asht, az emberek azt hiszik majd, hogy tévedtek,

hiszen Tiszta Rózsa most jelentette be, hogy Főnix halott.

Mindegyik szobába benézek, amelyik csak afolyosóról nyílik.

 Végül megtalálom a szalont. Kicsi, de barát-ságos helyiség, a

 

falait pazar rózsaszínre festették, a székeketés a heverőt csillogó

anyagokkal vonták be.

Elijah az ablakpárkányon ül, és halkan beszéla telefonba.

Nagyon feldúlt.

– Tudom, mi forog kockán... Igyekszem,ahogy tudok... – túr

 bele sötétbarna hajába. Aztán észrevesz azajtóban. – Be kell

fejeznem.

Leteszi a kagylót.

– Minden rendben? – kérdezem.

– Igen, csak az apám szokás szerint egy seggfej.

 

– Biztosan csak szeretné mielőbb megkapar-intani az Orát.

 Ahogy mi is mind – teszem hozzá. – Láttak rombolóhajókat

 Viridis fölött?

– Szerencsére nem – feleli. – Azt hiszem,Tiszta Rózsa előbb

megvárja, míg összegyűjtik az embereket,akik nemmel

szavaztak a népszavazáson, aztán egy újkiegészítést fűz Rózsa

Törvényéhez, és eljön értünk.

Bólintok.   Egyszerre egyet,   mondogattamindig az apám, és

Tiszta Rózsa türelmes ember. Nem minthanéhány ezer básztet

 

fenyegetést jelentene számára, de minek fec-sérelje az erejét

rájuk, amikor a lázadók támadásaival vanelfoglalva.

 Visszaindulunk a konyhába, ahol a vacsoráttálalják.

Leülök, Madame Clara pedig rizst tesz egy tálkába, és leteszi a

tálat közénk az asztalra. Nincs étvágyam.

Elijah tálalni kezd, és mindenki tányérjárapár kanálka rizst

tesz. Észreveszi, hogy elidőzik rajta a pil-lantásom, és rögtön leül,

a nyakáról pedig felkúszik az arcára a vörösség, bár fogalmam

 

sincs, miért. Miért kellene zavarba jönnie?Hiszen csak kedves

 volt!

– Elijah korábban mesélt nekünk aTizedikről, és hogy az

édesanyját keresitek – jegyzi meg MadameClara. – Úgy vélitek,

hogy egy Holdcsillag nevű helyen van?

– Igen. Hallott róla? – kérdezem.

– Sajnos, nem, kedvesem – válaszolja Ma-dame Clara. – Több

száz vendéglő van a városban.

– A nevüket viszont az épület valami jellegzetességéről

 

nyerik – kotyog közbe Giselle. – A VörösNapnak például

élénkpiros napot festettek az ajtajára, aBoszorkány Kalapjának 

olyan a teteje, mintha egy hegyes kalaplenne, és még

sorolhatnám.

– Nem lenne egyszerűbb egy táblát kitenni a vendéglő

nevével? – kérdezem.

Madame Clara nevetni kezd. – Részben azokoz élvezetet,

hogy kiderítsük a vendéglő nevét! Az em- bernek csak egy 

lehetősége van, hogy tippeljen a névre. Haeltalálja, a

 

csaposlánytól kap egy ingyen fűszeresRagyogást!

– És nem írják ki a hely nevét az árlistára? –kérdezi Elijah.

– Dehogynem, de a kereskedők többségeírástudatlan, vagy 

túlságosan elbolondítják őket a csinos csa-poslányok, és nem

 veszik észre – mondja Giselle.

– A helybeliek biztos sok ingyen italt kapnak – mormolja

Elijah.

Giselle felkacag. – Úgy van! De cserébekereskedőket viszünk 

a vendéglőkbe, és elszórakoztatjuk őket,ezért sokáig maradnak,

 

és literszám rendelik az italt. Majdnemmindig kénytelenek a

 végén kivenni egy szobát a vendéglő fölött,hogy kialudják a

részegségüket. Így aztán mindenki csak nyera bolton.

Elijah elkapja a pillantásomat, és a homlokátráncolja. Ez

alaposan lelassítja a keresést.

Felsóhajtok, és félretolom a tányéromat. –Nekilátok a

Holdcsillag felkutatásának – jelentem ki.

– Hívjam Asht? – kérdezi Elijah.

– Szeretném, ha inkább nem jönne –hárítom el.

 

Elijah nem erőlteti a dolgot. Felvesszük kapucnis

köntösünket, és elindulunk a városba.

 

28. NATALIE

 A NAP MÁR LEMENŐBEN  van Tükör- város fölött, és a tetők 

napelemei borostyánfényben tündökölnek. A  városban minden

meleg és barátságos, a vendéglőkből és koc-smákból nevetés és

zene szűrődik ki, gyerekek futkosnak azutcákon, és vidáman

kergetik egymást. Merőben más minden,mint a hangulatom.

Újra meg újra azt látom, hogy Nick felrob- ban, és görcsbe rándul

a gyomrom.

 

– Jól vagy? – kérdezi Elijah, amikor befordu-lunk a Sáfrány 

utcába.

– Nem – vallom be.

– Ugye, kedves lány ez a Giselle? – kérdeziElijah, nyilván

azért, hogy elterelje a figyelmemet a Nickkelés a többiekkel

kapcsolatos gondolataimról.

– Nem igazán – válaszolom.

Elijah elvigyorodik. – Féltékeny vagy?

– Nem! – kiáltom, aztán lesütöm a szem-emet. – Vagyis lehet.

Nem tetszik, ahogy Ashre néz.

 

– Hát pedig szokj hozzá, szépségem – tanác-solja. – Most már

híres.

Néhány kereskedő hangosan énekel, amikorelmennek 

mellettünk, az arcuk kivörösödött a naptól ésa túl sok fűszeres

Ragyogástól. Mélyebben az arcomba húzoma kapucnit.

– És mi van veletek, szerelmesekkel? – fag-gat Elijah, amikor

tovább ballagunk az utcán. – Mintha koráb- ban feszült lett volna

a helyzet.

– Semmi – válaszolom, aztán kapkodvahozzáfűzöm: –

 

Csókolóztunk, ő szeretett volna mást is, deén nem mentem bele,

mert beteg vagyok, így most ki van akadva. –Elpirulok. Igazán

zavarba ejtő Elijah-nak a szexuális életemről vagy annak 

hiányáról beszélni.

– Ó! – hümmög. – Akkor talán ideje lenneelmondanod,

hogy...

– Ki se mondd, Elijah!

– Natalie...

– Az elmúlt egy évben mindenkitelvesztettem, akit csak 

 

szeretek – szakítom félbe. – Még nem állok készen arra, hogy 

elveszítsem Asht.

– Önző vagy – vágja a szemembe. – Ésfájdalmat okozol

 Ashnek azzal, hogy nem árulod el neki.

– Tudom – suttogom. – De nem engedhetemel. Még nem.

Nem vagyok elég erős hozzá.

– Ha tovább folytatod ezt a színjátékot,akkor legalább ne

 viselkedj vele szemben kétértelműen – oktat.– Kegyetlenség

 beleringatni valamibe, ha ott akarod hagyni.

 

 A körmömet rágom, és nem válaszolok. Deigaza van.

Tisztességtelen dolog Ashben reményt kel-teni, amikor nincs

semmi remény.

Elijah egy közeli kocsmára int, aminek a zöldajtaját

faágakból eszkábálták össze.

– Mit gondolsz, bemenjünk? – kérdezi.

– Valahol csak el kell kezdeni – válaszolom.

Kinyitja előttem az ajtót, és bemegyünk.

 A vendéglőt megtöltik a legkülönbözőbb vagyoni helyzetű

kereskedők: némelyik finom selyeminget visel, zsebórát és díszes

 

frakk-kabátot, mások rongyokban vannak, és bütykös kezükben

fűszeres Ragyogással teli poharat szorongat-nak. De mindenki

 boldogan fecseg és barátkozik a többiekkel,mintha a társadalmi

különbség nem is választaná el őket.

#

Észre sem veszik, amikor a bárpulthozlépünk, a pillantásunk az

árlistát keresi, bár még így is lehajtjuk a fe- jünket, és az arcunkba

húzzuk a csuklyát.

Egy csábos idomú csaposlány jön odahozzánk, barna haja

 

 vadul ágaskodó fürtökbe göndörödik.Rézvörösre festette az

ajkát, csillogó, mogyoróbarna szemét erősenkihúzta salakkő

ceruzával. Jellegzetes népviseletben van, oly-anban, mint amibe

én bújtam bele, bár az övé jobban feszül azidomaira, mint az

enyém, ami nem is marad észrevétlen Elijahszámára, ahogy a nő

alakján lefelé sikló tekintetéből látom.

– Mi a nevem, kereskedő? – kérdezi erőstrákiai akcentussal.

Elijah-nak feltűnik az árlista, ami a lépcsőmellett függ. – Az

Olajág – fordítja le a trákiai nevet.

 

 A csaposlány ragyogó mosollyal és kétfűszeres Ragyogással

 jutalmaz minket, amit letesz elénk. Elijahfelveszi a

 borostyánszínű folyadékkal teli poharat.

– Nickre és Junóra.

Habozok, aztán felemelem a poharamat. –Nickre és Junóra.

Egyszerre hajtjuk fel az italunkat. Elakad alélegzetem,

ahogy az ital végigégeti a torkomat. Kelleme-tlen az íze, de

azonnali a hatása. Máris ellazulok. Jól érzemígy magam; az

elmúlt napok borzalmasak voltak, szeretnék pár órára mindenről

 

megfeledkezni.

Elijah a csaposlányhoz fordul. – Tudod, hol van a La Luna

Estrella?

– Nem, édesem – válaszolja a lány. – Demaradj itt, és töltök 

még egy italt.

– Majd legközelebb – kacsint rá Elijah, aztánmegfogja a

kezemet, és kivezet a kocsmából.

 A lány szidalmakat szór utánunk, miközbentávozunk; nem

így szokták játszani ezt a játékot.

Egy pár házzal arrébb levő tavernábamegyünk. Ez a Sárga

 

Kacsa. Újabb zsákutca. A következő, majdegy újabb és újabb

utcában levő kocsmát keresünk fel. Háromóra alatt több mint

húsz kiskocsmában fordulunk meg, és csak minden ötödikben

engedünk meg magunknak egy italt, ám mégígy is a fejembe

száll a Ragyogás. Mit mondjak, kellemes.

Elijah-ba karolok, miközben a nyüzsgő utcánsétálunk. Nem

keltünk feltűnést; Trákiában jóformán csak idegenek vannak.

Meglep, hogy sötétedés után olyan sokan járnak-kelnek az

 

utcákon, de azt hiszem, mivel nincsenek sötétfajzatok, nincs

értelme kijárási tilalmat elrendelni, ahogy nálunk, Fekete

 Városban tették.

 A Kakukkfű térre érünk, ami kisebb a Fűszertérnél. A tér

közepén díszes márvány szökőkút áll, a tete- jén ölelésben

összeforrt szerelmesek szobra. A szoborlábánál galambok.

Felreppennek, amikor elmegyünk mellettük.

– Brr! – hessegeti a madarakat Elijah. –Kergesd el őket!

Nem akarom kinevetni, de akaratlanul iskibukik a nevetés a

 

számon.

– Egyáltalán nem mulatságos – húzza fel azorrát.

– Bocs – szedek ki egy szürke tollat ahajából. – Na, de

komolyan, mi olyan félelmetes egy  madárb-an? Olyan helyesek!

– Hát nem azok! Borzalmas, szúrós kisszemük van és

undorító, karmos lábuk. – Megborzong, énmeg ismét kacagni

kezdek. – Betelt a pohár – mondja, ésmegragad.

 Addig csiklandoz, amíg már alig kapok levegőt.

– Bocs, bocs – lihegem.

 

Mosolyogva ereszt el. – Valamitől azért biztosan félsz.

– Igen, a haragvóktól – csuklik el a hangom.

Elijah magához von, és széles mellkasára fek-tetem az

arcomat. – Majd én vigyázok rád, Natalie.Nem kell ezt egyedül

 végigcsinálnod – mormolja.

Egy pillanatra erősebben ölel, aztán elenged.Meglep, milyen

hevesen kezd dobogni a szívem.

– Nézzünk be ebbe a kocsmába – mutatok egy kék ajtós

épületre.

 

Bemegyünk. A csaposlány ezúttal szőke,halványzöld szemű.

Futó izgalmat érzek, mert átfut a fejemen,hátha Esme az, de

aztán eszembe jut, hogy kerekes székben ül,és már a negyvenes

évei végén vagy az ötvenes éveiben járhat, eza nő pedig

harmincas lehet. A csaposlány odajönhozzánk, és lehervad a

mosolya. Egy szörnyű pillanatig azt hiszem,hogy a csuklyáink 

ellenére is ránk ismert, de aztán ismétmosolyogni kezd.

– Mi a nevem, kereskedő? – teszi fel akérdést.

 

Elijah az árlistára pillant. – A Rózsaszín Alma.

Újabb két pohár ingyen fűszeres Ragyogással jutalmaznak 

minket.

– Egy La Luna Estrella nevű tavernátkeresünk. Hallottad

már hírét? – kérdezi tőle Elijah.

 A lány a fejét rázza. Még ha tudná is a nevét,kétlem, hogy 

elárulná nekünk.

– Egészségetekre – mondja, és kacéranElijah-ra kacsint,

amit Elijah viszonoz. Valami eszement oknálfogva féltékenység

 

mardos.

Elijah leül, és bedobja az italt.

– Nem kellene továbbmennünk a következőhelyre? –

kérdezem.

– Fáradtnak látszol – jegyzi meg.

– Kösz szépen – morgom.

– Tudod jól, mire gondolok. Holnap folytath-atjuk a keresést,

amint világosodik.

– Biztos? Még pár órát biztosan bírom... –mondom nem

nagy meggyőződéssel. Teljesen kimerültem.

 

Féloldalasan rám mosolyog, aztán kihúznekem egy 

 bárszéket.

Leülök. – Jó, csak egy italt, aztán vis-szamegyünk Madame

darához.

Egyből hamar lesz kettő, aztán három, majdnégy, és

nemsokára teljesen megfeledkezem az időmúlásáról, de nehéz is

lenne ezzel törődni, amikor egyik ital amásikat követi. Nem is

emlékszem, hogy megrendeltem, hát mégarra, hogy kifizettem

őket, de a csaposlány boldogan tölti mindigújra a kiürült

 

poharakat. Elijah elszórakoztat, mulatságostörténeteket mesél a

 viridisi horgásztúráiról és a három fivéréről.

– Nézzük csak, hogy jól értem-e – mondom.– Acelot a

legidősebb bátyád?

Bólint. – Rendes fickó. Mindig is kedveltem. Aztán ott van

Donatien, aki egy igazi mama fiacskája, ésMarcel, a legkisebb,

aki egy seggfej.

– Hogy lehet, hogy egyikőjük sincs itt, hogy segítsen

megkeresni

anyátokat?

 

–

kíváncsiskodom.

–

Nem

nyugtalankodnak ők is?

– Nem, de nem is az anyjuk. Acelot, Dona-tien és Marcel a

féltestvéreim – magyarázza, és felhajtja az it-alt, aztán lecsapja a

poharat a bárpultra. – A kapcsolatunk elég bonyolult.

– Értem – bólogatok. – Anyám megcsalta azapámat, és

Polly a féltestvérem, illetve az volt.

 

Szomorúan rám mosolyog.

 A csaposlány megint feltölti a poharainkat.Idegesen a

hátunk mögé pillant az ajtó irányába, ezértkissé hirtelen

fordulok meg, hogy lássam, mit néz, és majd-nem leborulok a

székemről. Nevetek, amikor Elijah elkap.

– Rendben, szépségem. Most pedig ideje,hogy hazavigyelek 

– jelenti ki.

– Csak még egyet! – könyörgök.

– Mindketten eleget ittunk.

Lebiggyesztem a számat, mire elvigyorodik.

 

– Reggel majd bánni fogod.

– Nem érdekel – vonom meg a vállamat. –Csak egyszer

élünk, nem igaz?

 Az ital után nyúlok. A kezem megáll a po-hárnál. A mézszínű

ital felszíne remeg. Hirtelen kijózanodva ka-pom fel a fejemet.

Már láttam ilyet, és tudom, mit jelent. A füle-met hegyezem. A 

zene és a beszélgető kereskedők lármája semtudja teljesen

elnyomni

a

rombolóhajó

 

mással

összetéveszthetetlen

zümmögését.

– Ki kell jutnunk innen – tolom hátra a bárszéket.

Kirohanunk, és rögtön földbe gyökerezik alábunk. A fejünk 

felett nem látni a csillagokat a város felett le- begő öt rombolóhajó

körvonalai miatt. De nem ettől fagy meg a vér az ereimben. A 

Kakukkfű térre egy transzporter szállt le. A csapóajtó kinyílik, és

Garrick meg a rózsaszín hajú hegyifarkas nő,Sasha lépnek ki

 

rajta, vasalt orrú bakancsuk kopog a kövek-en. Honnan tudták,

hogy itt vagyunk?  A csaposlánytól!  Biztosértesítette az őröket.

 Azért töltögette újra meg újra tele a po-harainkat, hogy ott

tartson minket, amíg oda nem érnek.

Garrick felhajtja szürke kabátja gallérját, és beleszagol a

levegőbe. Felénk fordítja a fejét, szürkeszeme megcsillan a

sötétben.

– Fuss! – kiáltom oda Elijah-nak.

 Végigrohanunk egy zsúfolt mellékutcán, át-nyomakodunk a

 

tömegen, és a vállunkkal nekik ütődünk,ahogy inunk 

szakadtából cikázunk közöttük. Mindenszínekké és csillogó

fényekké mosódik össze, és a fülem cseng azene és a

rombolóhajók zümmögésétől. Ködössé vált a világ, mintha egy 

álmot látnék, de tudom, hogy ez csak az alko-hol és az izgalom

hatása.

Egy férfi jön nekem, és lecsúszik a fejemről acsuklya, de

nincs időm visszahúzni, miközben Elijahmagával vonszol.

 

Egyre többen özönlenek ki a vendéglőkből azutcákra, ahogy 

híre megy, hogy a rombolóhajók  megérkeztek a városba.

Szerencsére mind az eget fürkészik, és nemminket, ahogy 

elrohanunk mellettük.

Óvatosan megkockáztatom, hogy  hátranézzek. Garrick és

Sasha az utca végében vannak, és a tengernyiarcot vizslatják,

hátha ránk lelnek. Mindketten majdnem egy méterrel

magasabbak bárkinél, ezért könnyen rálát-nak a tömegre. Sasha

 vesz észre minket.

 

– Ott vannak! – kiáltja.

Durván lökik félre az útjukból az embereket,amikor rohanni

kezdenek felénk.

 Az emberek nagy nehezen elfordítják a tekin-tetüket az égről,

és amikor meglátják a feléjük futó hegyifar-kasokat, gyorsan

kitérnek az útjukból. Garrick és Sasha gyor-sítanak. El fognak 

kapni minket!

Egy vendéglő ajtaja kivágódik, és részegkereskedők 

tántorognak ki az utcára. Elállják a hegyifar-kasok útját, akik 

 

már nem tudnak megállni, és beléjük ütköznek. Mind a földre

esnek, kiabálnak, és átkozódva szidják egymást. Garrick ordít

 valamit, de nem hallom, mert Elijahmegrántja a karomat, és

 végigrohan velem egy sikátoron. A házak mellett rekeszeket

tornyoztak fel, és a szemetesedényekből túlc-sordul a szemét.

Elijah elereszti a kezemet, és ruganyosan fe-lugrik a kocsma kerek 

tetejére. Felmászom a ládákra, ő pedig felhúza tetőre. A lábam

megcsúszik a síkos napelemeken, és Elijahakkor fog meg, amikor

 

Garrick és Sasha megjelennek a sikátor végén.

 A számra tapasztom a tenyeremet, hogy elnyomjam

kapkodó lélegzetvételem zaját. A hegyifar-kasok lassan jönnek 

 végig a sikátoron, az orrukat feltartják.Próbálnak kiszimatolni

minket, de nehéz megérezniük az illatunkat aszemétbűzben.

 A lábam alatt megreccsen a napelem.

Páni rémület hasít belém. Ha eltörik, leesem.

 A hegyifarkasok elsétálnak a sikátor másik  végéig, aztán

 visszafordulnak oda, ahol rejtőzünk. A napelemes tetőcserép

 

tovább reped, a lábam pár centit lejjebbcsúszik. A szívem a

torkomban dobog. Garrick és Sasha éppenalattunk járnak.

Garrick bekukkant a vendéglő ablakán, hogy nem vagyunk-e

odabent.

– Nincsenek itt – morogja.

– A fenébe – mormolja Sasha. – Nézzük mega másik 

sikátorban.

Elhagyják a kis közt, és hamarosan elnyeliőket a főutcán

hömpölygő tömeg.

 

Elveszem a kezemet a szám elől, és kifújom alevegőt. Egész

testemben remegek.

Elijah felsegít, és sebesen átmászunk a tetőn,amikor

 városszerte hirtelen életre kelnek a digitáliskivetítők. Tiszta

Rózsa arca jelenik meg a képernyőkön.

 A város elcsendesül.

– Trákia polgárai! Mostanra már bizonyosanészrevettétek a

rombolóhajóimat a városotok felett – kezdi. Az egész kezd

ijesztően megszokottá válni. – A  tudomásunkra jutott, hogy a

 

 városotok dák lakosai Rózsa Törvénye ellenszavaztak. A 

törvény új kiegészítése értelmében ezentúlfajgyalázóknak 

minősülnek, és el fogjuk különíteni őket.

Elijah aggodalmas pillantást vet rám.

– Pontosan hetvenkét órátok van, hogy átad- jatok az

embereimnek minden dákot, máskülönbensúlyos büntetésben

lesz részetek – dörgi Tiszta Rózsa. – Ha a ko-molyságom felől

kétségeitek merülnének fel, hagytam egy üzenetet nektek a

Fűszer téren. Jó éjt!

 

 A képernyőkön élőben közvetítenek a mon-dott térről. Hat

zarándok térdel a tér közepén, mind a TisztaHit fehér köntösét

 viselik. A Teremtés Könyvéből idéznek,miközben őrök – köztük 

Sebastian is – benzinnel locsolják le aruhájukat. – Mi folyik itt?

– kérdezem, és a rettegés lassan a hatalmábakerít. – Hiszen ezek 

zarándokok, nem dákok! Ugyan mi rosszattettek.

– Semmit – válaszolja sötéten Elijah. – Ép-pen ez a lényeg.

Ha Tiszta Rózsa ezt a legodaadóbb híveivelmegteheti, képzeld

 

csak el, mit tehet Trákia népével, ha nemengedelmeskednek 

neki, és nem adják át a dákokat.

 Az őrök arrébb sétálnak, aztán Sebastianfelemel egy lángoló

fáklyát, és a zarándokokra hajítja. A hat férfitazonnal elborítják 

a lángok, de egy sem sikolt fel, csak TisztaRózsa dicséretét

zengik.

Rózsa tényleg üzenetet küldött nekünk: haezt tette a

legodaadóbb híveivel, képzeljük el, mit teszmajd Trákia

népével, ha nem engedelmeskedik.

 

29. ASH

 A HÁZBAN TELJES  a felfordulás, ahogy Lucas és a gyerekek 

ide-oda rohangálnak, összeszedik aruhájukat és a játékaikat,

hogy felkészüljenek a menekülésre. Segítek Giselle-nek egy 

könyvespolcot húzni az ajtó elé, miközbenMadame Clara a

zsalugátereket reteszeli be. Harminc perceláttuk Tiszta Rózsa

üzenetét, és máris összegyűlt néhány férfi aház előtt.

Megpróbálnak betörni. Szerintem nem tud- ják, hogy itt vagyok,

 

máskülönben már egy megvadult, lincselésre vágyó tömeg

lihegne kint.

 Az állóórára pillantok a szemem sarkából.Tizenegy múlt. –

Natalie nem utalt rá, mikor ér vissza? –kérdezem Giselle-t.

Megrázza a fejét, és újabb székeket húz akönyvespolc elé,

hogy végképp eltorlaszolja a bejáratot.

 A kezemet a szívemre szorítom, és érzem azujjaim alatt az

egyenletes dobogást. Natalie életben van.Ennyit biztosan

tudok. Ha nem lenne, a szívem már meg-szűnt volna dobogni.

 

 Amint biztonságba helyezem Madame Claragyerekeit,

megkeresem Natalie-t. És akkor majd... Denem tudom, akkor

mit teszek. Egyszerre egyet, gondolom.

Újabb hangos dobaj az ajtónál.

– Menjetek a pokolba! – üvölt ki Giselle akint álló

férfiaknak. – Hiszen ezek csak gyerekek!

– Hova megyünk? – kérdezem MadameClarát, ahogy újabb

székeket rakok az ajtó előtti halomra.

– A Szivárvány-erdő a város szélén van – válaszolja. –

Neptune-nál elrejtőzhetünk.

 

– Kicsoda Neptune? – kérdezem.

– A népünk vezére – feleli Giselle. – Van egy közössége az

erdőben. Állandóan vándorolnak, ezért ne-héz őket megtalálni,

hacsak nem tudjuk, mit keressünk.

Úgy fest, ennél jobb ötlettel nem tudunk előállni, hogy 

gondoskodjunk a gyerekek biztonságáról. Is-mét az órára nézek.

 Hol vagy már, Natalie?  Az ablakhoz futok,és elhúzom a

függönyt. A velünk szembeni digitális képer-nyőn már

megkezdődött a visszaszámlálás: 71:28:14,71:28:13,

 

71:28:12...

 Visszaengedem a függönyt, amikor egy őrök- ből álló szakasz

masírozik végig az utcán. Már vagy harmincperce érkeznek a

transzportereiken a városba, és lezárják azutakat, hogy senki se

menekülhessen el. Nem tudom, hogy jutunk ki innen.

Hirtelen dobbanás hallatszik a tetőn, majdnem sokkal

később egy másik.

Felvágtatok a lépcsőn, Giselle a nyomomban,és berontok a

hálószobánkba. Az erkélyen Natalie és Elijah.Hatalmas kő esik 

 

le a szívemről. Feltépem az ajtót, és a ka-romba szorítom

Natalie-t. Kimerültnek látszik, alig kap leve-gőt. Ragyogásszaga

 van, ahogy Elijah-nak is, idáig érzem Elijahleheletét. Szóval ezt

művelték? Ha máskor történt volna, mostdühös lennék 

Natalie-ra, hogy ilyen meggondolatlan volt,de most úgy örülök,

hogy épségben van, hogy nem tudok rá har-agudni. Erősen

magamhoz szorítom.

Elijah lezöttyen a matracra, és végigsimítjaaz arcát. – Hát

ez hajszálon múlt!

 

– Mi történt? – firtatja Giselle.

– Garrick és Sasha – mondja Natalie. – Desikerült leráznunk 

őket. Bocsáss meg, Ash. Sebastian tudni fo-gja, hogy itt vagyunk.

– Csak te meg én – igazítja helyre Elijah. – Azt hiszik, hogy 

 Ash meghalt, emlékszel?

Odalent hevesen verik az ajtót.

– Rendben, mennünk kell – szögezem le. – Az erdőbe

indulunk.

Natalie keservesen felcihelődik. – Jól van,menjünk.

 

Felkapom a vászonzsákomat, Natalieruhákat gyömöszöl az

övébe. Amikor leérünk, Madame Clara már afolyosón vár

minket Lucasszal és a gyerekekkel. A rémületkiül az arcukra.

 A férfiak odakintről az ajtót verik, a hangosökölcsapásoktól

repedezni kezd az ajtófélfa.

– Gyertek ki, dák söpredék! – kiabálja kin-tről az egyik férfi.

 Az ajtó meggörbül. Egy perc, és bent lesznek.

– Hogy jutunk ki innen? – kérdezi Natalie.

– A szervizalagutakon – válaszolja MadameClara.

 

 A konyhába terel minket, és félretolja a ne-héz tölgyfa

asztalt. Egy ovális szőnyeg fekszik alatta. Gis-elle arrébb rúgja, és

egy fa csapóajtót pillantok meg. Amikorfelemeli, látom, hogy 

rozoga lépcsősor vezet le a sötét pincébe.

Giselle felveszi a pultról a lámpást, aztán le-segíti az idős, vak 

hölgyet a lépcsőn. A gyerekek következnek,majd Natalie és

Elijah. Visszahúzom a helyére az asztalt,aztán bebújok alá, és

lemászom a csapóajtón, majd becsukommagam mögött. A pince

 

dohos, ládákkal és kidobott bútorokkal vantele. Elijah segít

Giselle-nek félretolni néhány fűszeresRagyogással töltött

üveggel teli ládát, és mögötte feltűnik egy régi fémajtó.

Nyikorogva tárul fel, amikor Giselle kinyitja,és rozsda pereg a

padlóra. Az ajtó túloldalán vörös téglás szer- vizalagút van; két

méter magas, egy méter húsz széles. Sötétmélységbe vezet.

Giselle megindul a szervizalagútban, mögötteLucas és a

gyerekek sietnek.

 

Madame Clara a zsákom pántjába ka-paszkodik, hogy 

 vezessem, amikor utánuk eredünk. MielőttElijah becsapja

mögöttünk a fémajtót, még hallom, ahogy kiszakad fent a

 bejárati ajtó.

 A folyosón koromsötét van, csak Giselle lám-pája világítja

meg az utat. Nyirkos és hűvös körülöttünk alevegő, a földön

piszkos esővízben taposunk, ami a téglafalbólkihulló habarcs

helyén szivárgott be. A gyerekek megfogják egymás kezét, ahogy 

 

Giselle nyomában haladnak. Madame Claramögöttem jön, és

Natalie meg Elijah zárják a sort.

Egy mérföldön keresztül teljes csendben gy-alogolunk, csak a

lépteinket hallani, ahogy egyenletes ritmus- ban a tócsákban

tocsogunk. Mások lépteire is fülelek, de úgy tűnik, senki sem

követ minket. Persze, ez még nem jelenti azt,hogy biztonságban

 vagyunk. Ki tudja, mi lakik még itt lent? A haragvókutyákra

gondolok, és megborzongok.

 A felettünk levő utcában eldübörög egy te-herautó, és

 

téglapor hullik a hajamra. A fejemet ingatvapróbálom meg

kirázni belőle.

– Hova tartanak ezek az alagutak? –kérdezem Madame

Clarát.

– A legtöbb a kikötőbe – feleli. – A  kereskedők eredetileg

feketepiaci árut hoztak be itt a városba. Derégóta nem

használják őket, mert nem biztonságosak.

Újabb teherautó halad el fölöttünk, és kilazulegy darab

habarcs, ami a lábam előtt pottyan a vízbe.Tényleg nem vicc.

 

Giselle többször is elkanyarodik, és nem-sokára már képtelen

 vagyok észben tartani, merre megyünk,ahogy egyre beljebb

 jutunk az alagúthálózatban. Itt aztán könny-en el lehet tévedni.

Kísérteties a csend, ami éles ellentétben áll afenti világgal. A 

 városban teljes a zűrzavar. Emberek futkosnak, sikoltásokat

hallunk, időnként fegyverropogást. Olyan,mintha újra átélnénk 

Fekete Város ostromát.

 Visszanézek Natalie-ra; szeretném tudni, jól van-e.

 

Mérhetetlenül kimerültnek látszik, húzza alábát a

pocsolyákban, a hűvös levegő ellenére isfénylik a bőre a

 verítéktől. Elfog az aggodalom, hogy talán betegség bujkál

 benne, de aztán eszembe jut, hogy egész esteivott, arról nem is

 beszélve, hogy Garrick elől kellett menekül-nie. Nem csoda, hogy 

elfáradt. Elijah átfogja a derekát, hogy Natalie-t támogassa. Az

agyaram lüktetni kezd. Elijah észreveszi,hogy nézem, és elhúzza

a karját.

 

Giselle egy jobbra kanyarodó alagútba tér le.Ez sokkal

kisebb, és kissé felfelé emelkedik; le kell ha- jolnom, nehogy 

 beleverjem a fejemet a boltíves mennyezetbe.Néhány 

százméternyit haladunk ezen a folyosón.Minél messzebb jutunk,

annál nagyobb a csend odafentről, míg végülmár semmit sem

hallunk. Lépcsőhöz érünk, és egy elhagyottkunyhóba jutunk fel,

amiből a Szivárvány-erdőbe vezet az út.

Még a holdfénynél is egyértelmű, honnankapta az erdő a

 

nevét. Sűrűn nőnek benne az eukaliptuszfák,amelyek kérge

élénk színfoltokból tevődik össze: cit-romzöld, a naplemente

narancsa, lila ametiszt, tengerkék, vörösesgesztenyebarna.

Köztük elszórva néhány friss, zöld tűlevelű ésfűzfa a híres csillag

formájú, borostyánsárga leveleivel.

Megfordulok, hogy jobban lássam az alat-tunk elterülő

 várost. Egy hegyen állunk, így erről a helyrőlszinte egész

Trákiát belátom. Emberek ezrei rohangálnak az utcákon,

 

miközben egyik transzporter a másik utánhozza a csapatokat,

hogy biztosítsák a várost. Néhány másodper-cenként felhangzik a

géppuskaropogás. Valóságos őrültekháza vanlent, és ennek a

közepén ott van a Holdcsillag. Iszonyatossúly nehezedik a

 vállamra, mert tudom, hogy oda a külde-tésünk. Nem tehetünk 

egyebet, mint hogy minél előbb elme-nekülünk Trákiából.

 

30. ASH

EGYRE BELJEBB gyalogolunk az erdőbe,hogy Trákiát minél

messzebb tudjuk magunk mögött. Natalierám pillant, a

tekintetéből az én csalódottságom tükröződik  vissza. Hogy is

 buktathatnánk meg Tiszta Rózsát, amikor őszámbeli fölényben

 van velünk szemben, és tűzerőben is felülmúlminket? Elijah

lehajtott fejjel megy mellette; biztos az anyjakörül járnak a

gondolatai. Natalie vigasztalóan érinti meg akarját. Ártatlan

 

mozdulat, mégis szíven üt.

– Miért teszi ezt velünk Rózsa? – kérdezimellettem Giselle.

– Nem tudom – válaszolom, és elfordítom atekintetemet

Natalie-ról és Elijah-ról. – Talán félmindentől, ami nem olyan,

mint ő.

– Ezért aztán úgy gondolja, az a megoldás,ha kiirt

 valamennyiünket? – faggat tovább Giselle. –Mi ijeszthette meg

annyira, hogy  ehhez  kellett folyamodnia? –mutat az éjszakai

égbolton a rombolóhajókra.

 

– Fogalmam sincs – válaszolom. – Lehete-tlen megérteni, mi

zajlik az agyában.

– Nem engedem, hogy elvigyék Lucast vagy agyerekeket a

Tizedikbe – jelenti ki Giselle. – Inkábbelvágom a torkukat, mint

hogy engedjem, hogy rabszolgának adják el, vagy elgázosítsák 

őket, mint az élősdieket.

Erőszakos elképzelései meghökkentenek.Giselle megáll, és

 villogó, szürke szemét rám szegezi.

– Én is lázadást szítok itt, Trákiában –mondja

 

határozottan. – Segítesz nekem?

 Átgondolom a javaslatát. Lehet, hogy nemsikerült

megtalálnom az Orát, de még a felkelés segít-ségére lehetek.

 Valamit tennem kell. Mi értelme Főnixnek lennem, ha egyszer

nem szállok bátran szembe az őrökkel, ésnem harcolok?

– Rendben – döntöm el. – Benne vagyok.

Egy órán át tovább gyalogolunk az erdőben.Giselle-lel

halkan beszélgetünk a lázadás kirob- bantásával kapcsolatos

terveinkről, míg Natalie és Elijahhátramaradnak, és szintén

 

 beszélgetésbe merülnek.

Kezdem belátni, mit értett Madame Claraazon, hogy az

erdőben senki sem talál meg minket. Olyan,mintha se vége, se

hossza nem lenne, és minden ösvény egy-forma. Könnyen el lehet

tévedni. Giselle megáll az egyik fánál, és vé-gighúzza az ujját a

színes kérgen, amíg rá nem akad egy kiskörre, amit a kéregbe

 véstek.

– A Kerek Tisztáson vannak – közli velünk.

Giselle vezetésével egy meredek emelkedőnkapaszkodunk 

 

fel, az izmaim fájnak az erőfeszítéstől. Nemis értem, Madame

Clara hogy bírja. Hátranézek az idős hölgyre,aki Lucas kezét

fogja, és nevet a fiú tréfáin. A többi gyerek körülöttük futkos;

mióta az erdőben vagyunk, megfeledkeztek afélelmükről.

– Mi történt Madame Clara szemével? –kérdezem Giselle-től.

– Neptune kivágta.

Földbe gyökerezik a lábam. –   Micsoda? Miért?

– Madame Clara beleszeretett egy nőbe, ésNeptune ezt

rosszul viselte – mondja Giselle.

 

– Ó, a fenébe – mormolom, és eltűnődöm, vajon jó ötlet-e

ennél az erőszakos embernél menedéketkeresni.

– Nem akarom, hogy emiatt rosszat gondolja népem felől –

teszi hozzá sietve Giselle. – Nem vagyunk mind olyanok, mint

Neptune, és ez   harminc   éve történt. Változnak az emberek.

Szerencsére felérünk a hegytetőre. Idefentlaposan terül el az

erdő, de sűrűbb a növényzet, így lassabbanhaladunk. A sötétben

az aljnövényzetben baktatva vadállatok kiáltásait halljuk.

 

– Hány dák él Neptune-nal? – érdeklődöm.

– Csak pár száz. Mindenki más a városbanlakik, mert ott

 van munka. De az öt családból vele ismaradtak.

– Te melyik családhoz tartozol?

– A szó szoros értelmében a Lamberthez – válaszolja Giselle.

– De inkább Clara gyermekének tekintemmagam.

Egyre beljebb érünk az erdőben.

– Szóval a szüleid... izé... – Nem tudom, hogy fogalmazzak,

hogy ne bántsam meg.

– Meghaltak? – segít ki. – Igen.

 

– Hogy lehet, hogy a családtagjaid nemfogadtak be a

haláluk után?

– Nem kellettem nekik – válaszolja. – Azapám dák volt, az

anyám nem, egyik család sem értett egyetazzal, hogy 

összeházasodtak, így aztán kitaszítottak.Nem volt hova

mennem. Egy darabig az utcán éltem, amígClarával össze nem

kerültem.

– Kemény lehetett.

– Elboldogulok – mondja, és önkéntelenül azarcához kapja a

 

kezét, ahol az őr ütése nyomot hagyott. – Á,itt is vagyunk!

Egy nagy, körkörös tisztásra lépünk, ami azerdő közepén

 van. Az irtás külső szélén több tucathagyományos dák lakókocsi

áll, amelyeket pirosra, zöldre és aranyszínűrefestettek, míg

közvetlenül tőlünk jobbra öt nagy sátrat húz-tak fel. A tisztás

közepén egy tűzrakó hely van, benne még vörösük a parázs. Úgy 

fél méterre egy fémlapot függesztettek fölé,hogy éjszaka ne

lehessen felülről észrevenni.

 

 A tűzrakó hely körül vagy száz dák férfi és nőgyűlt össze.

 Van, aki zsákot támasztott a lábához; gondo-lom, ők a városból

 jöttek, és menedéket remélnek. Éppen szen- vedélyes vita folyik.

 A tűzrakó hely túlsó végén öt férfi és két nőhallgatja a

többiek vitatkozását. Az egyik nő hasonlítGiselle-re,

ugyanolyan hullámos, vörösesbarna haja ésszürke szeme van,

csak jóval idősebb Giselle-nél.

Giselle észreveszi, kit nézek. – Ő PandoraLambert, az öt

 

családfő egyike. A mellette ülő szőke nő Mir-anda Hicks.

Miranda a negyvenes évei derekán jár, ésijesztően sovány, a

szemét erősen kihúzta salakkő porral.

– És kik a férfiak? – kérdezem.

– A szemüveges Sol Becket, a mellette ülőGilderoy Draper. –

 Az utóbbinak hullámos fekete haja ésragyogó kék szeme van,

mint Lucasnak. – És a középső NeptuneJack.

Neptune a hatvanas évei közepén járó, köp-cös, napbarnított

 bőrű férfi, akinek sűrű, ősz szakálla illik göndör hajához.

 

Giselle-hez hasonlóan tollakat és gyöngyöket visel a hajába

fonva. Abból, ahogy nyugodt, magabiztos er-őt sugároz,

nyilvánvaló, hogy ő a vezető.

Mindenki elhallgat, amikor közelebbmegyünk. Több férfi is

előhúzza a tőrét, de Neptune int, hogy netegyenek semmit,

amikor Giselle, Lucas és a többi gyerek letér-del elé, és olyan

mélyen meghajolnak, hogy az orruk szinteérinti a nedves földet.

 A csoportból csak Madame Clara maradállva. Dacosan felszegi

az állát.

 

– Van merszed idehozni a vakarcssereglete-det, Clara? – szólal

meg Neptune.

– Menedéket keresünk – jelenti ki MadameClara. –

Befogadtok, fivérem?

 Fivérem?   Neptune-ra pillantok, és mostlátom csak, hogy 

hasonlóság van az arcuk között: ugyanolyanszéles az orruk,

kiugró az arccsontjuk, és sötét a bőrük, bárMadame Clara arca

csupa tetoválás, és az üres szemgödrök felettihegek miatt kissé

eltorzult.

 

Neptune a kérésén töpreng, és közben a sza-kállát vakargatja.

 A tekintete megpihen előbb Natalie-n ésElijah-n, aztán rám

siklik. Hirtelen kihúzza magát.

– Úgy hallottuk, meghaltál – mondja.

– Igen, én is úgy hallottam – válaszolom. –De itt vagyok, és

segíteni szeretnék.

Giselle felemeli kicsit a fejét, és barna hajaszétterül a vállán.

– Szeretnénk lázadást kirobbantaniTrákiában.

Natalie kérdő pillantást vet rám.

 

– Mikor akartál erről beszámolni? – súgjaoda nekem.

– Most már tudod – válaszolom.

Neptune feláll, és int a kezével. – Gyertek  velem.

Giselle feláll, és csatlakozik hozzám, valamint Natalie-hoz és

Elijah-hoz, ahogy Neptune-t és a családfőketegy nagy sátorba

követjük. Madame Clara kint marad agyerekekkel. A sátrat

 belülről sötétvörös és lila szőttesekkel borították. Középen egy 

kerek tűzrakó hely van, amit selyem-párnákkal takart kör alakú

 

pad vesz körül. Neptune int, hogy üljön lemindenki, majd

meggyújtja a pipáját.

– Szóval készek vagytok megverekedni Róz-sával, mi? –

kérdezi.

– Már elkezdtek összeterelni minket –mondja Giselle. – Csak 

idő kérdése, hogy mindenkit elfogjanak, és aTizedikbe

toloncoljanak.

Elmagyarázom, mi a Tizedik, és Neptunetekintete elsötétül

a dühtől. A többi családfő haragos pil-lantásokat vált.

 

Ugyanolyan felháborodottak, mint a vezetőjük.

– Miben segíthetünk? – kérdezi Neptune.

Elmondom a tervet, amit Giselle-lel kiötlöt-tünk, míg az

erdőben gyalogoltunk.

– És a rombolóhajó? – kérdezi Pandora, a vörös hajú

asszony.

– Fel kell szivárognunk rájuk – válaszolom.

– Jártam rombolóhajón – mondja Natalie. – A hangáron

kívül nem őrzik különösebben. Sikerülhet.

Hálásan mosolygok rá, és örülök, hogy  velünk tart.

 

– Az őrök az utakon még több erősítést küld-hetnek – szúrja

közbe Miranda, a sovány asszony.

– Akkor felrobbantjuk őket – vágja rá Gil-deroy Draper.

– Szerintem Tiszta Rózsa nem küld majd er-ősítést. Az

iridiumi vérfürdő után nem nélkülözheti azembereit – utalok a

csatára, amiben Nick és vélhetően Juno ismeghalt. – Az, hogy 

csak öt rombolóhajót küldött, ezt támasztjaalá. Fekete

 Városban tizenkettő volt.

– Trákia ráadásul katonai szempontból nemfontos – teszi

 

hozzá Natalie. – A stratégiailag jelentős cél-pontjait nem

hagyhatja védtelenül.

– El kell foglalnunk a hírközlési központot –mondja a

szemüveges Sol Becket.

– Ott dolgozik az unokatestvérem – mondjaPandora. –

Bejuttat.

Neptune a pipáját szívogatja, és fontolóra veszi a dolgot. A 

többi vezetőre néz, azok pedig sorbanrábólintanak.

– Őrültség, de talán keresztülvihető –mondja végül. –

 

Hajnalban megkezdjük a felkészülést.

 

31. ASH

Megfordulok az ágyban, és megdörz-sölöm az arcomat, hogy 

magamhoz térjek álmomból. A zsalugáteren beszűrődő fényből

arra következtetek, hogy most kezd hajn-alodni. Körülnézek a

szobában, és egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, aztán

eszembe jut, hogy az egyik dák lakókocsiban.Hosszú, keskeny 

kocsi, ívelt famennyezetét skarlátvörösre éssmaragdzöldre

festették, a felületeket kézzel festettkelmékkel takarták be.

 

 Az ágyam túlsó fele üres, a párna hűvös.Felöltözöm, és

kimegyek, hogy megkeressem Natalie-t. A tisztáson már nagy a

 jövésmenés, mert a családfők készülődnek azőrök elleni holnapi

támadásra. Sol több emberével a tűzrakóhely mellett ül, és a

lábukhoz halomba rakott puskákat meg kar-dokat tisztogatják, a

puskákat lőszerrel töltik meg, Gilderoy ésMiranda egymással

nevetgélnek és csevegnek, miközben célbalőnek egy kidőlt fára

tett üvegekre. Halálos pontossággalcéloznak. Pandorát nem

 

látom, de feltételezem, hogy már bementTrákiába, hogy 

 beszivárogjon a hírközpontba. Remélem,sikerrel jár, mert ez

fontos része a tervünknek.

Natalie, Elijah és Madame Clara egy közelilakókocsi

lépcsőjén ülnek, és teáznak. Nataliefáradtnak látszik, az arca

sápadt; azt hiszem, nemcsak a másnapos-ságtól került ilyen

állapotba, hanem az egész testét lehúzókimerültségtől.

Megdöbbent, mennyire lesoványodott. Teg-nap észre sem vettem,

 

amikor Madame Clara hálószobájában vol-tunk, de akkor máson

 járt az eszem.

Giselle kilép a mellettem levő zöld lakókoc-siból. Ugyanazt az

élénksárga ruhát viseli, amit előző nap, bármost pávatollakkal

ékesítette gesztenyebarna haját. A tollak türkizkéken csillognak 

a napsütésben, és harmonizálnak a szemcer-uza színével, amivel

feltűnő szemét körülrajzolta. Mosolygó ajkátarannyal festette

ki, és halványan elpirul, amikor meglát.Egyáltalán nem

 

próbálja meg titkolni az irántam érzett vonzalmát; érdekes, de

nem bánom. Még tetszik is. Jó, ha az embertkívánja valaki, még

ha nem is az a lány, akit szeret.

– Milyen meghitten üldögélnek – int Elijahés Natalie felé.

Odanézek. Elijah keze Natalie hátán van, és a

hüvelykujjával lassan kis köröket rajzolNatalie gerincére.

Natalie elhúzódik, Elijah pedig leereszti akezét, de már késő, a

 baj megtörtént. Úgy érzem, mintha kisza-kították volna a

szívemet. El kell mennem innen.

 

– Bemegyek a városba, egy kis felderítésre – jelentem be.

– Veled tartok – ajánlkozik Giselle. Gyorsanköntösöket hoz

a lakókocsiból, és elindulunk a város felé.

#

Pár órával később már Trákia szívében vagy-unk. A városban

teljes a káosz. Ajtókat vertek be, az ablakokat bedeszkázták,

egy-egy ház még most is ég. Figyelem, nem veszem-e észre a

Holdcsillag nevű vendéglőt, de egyet sem lá-tok, amire illene a

leírás. Viszont elmegyünk egy épület előtt,aminek hatalmas,

 

félhold alakú napelem van a cikornyás, lépc-sőzetes tetején, de

csillagot nem látok, így elvetem mint lehet-őséget. A majdnem

elhagyatott utcákon az őrök teherautóicirkálnak, hegyifarkas

falkák törnek be az otthonokba, és egészcsaládokat terelnek ki,

akik sikoltoznak, és szabadulni próbálnak,miközben a Fűszer

térre vonszolják őket, ahol a transzporterek arra várnak, hogy 

felszállíthassák őket a rombolóhajókra.

Giselle-lel felkapaszkodunk egy, a Fűszer ter-et szegélyező

 

épület tetejére, hogy jobban belássuk a térenzajló

tevékenységet. Nagy a nyüzsgés lent. Hattranszportert és nyolc

teherautót számolok össze. Az őrök  felszerelést és ellátmányt

rakodnak le a járművekről, és beviszik a városházára, ahol a

főhadiszállásuk van.

 A tér túloldalán egy hatalmas digitális képer-nyőn az SBN

legfrissebb híreit közvetítik. A fényképemmindegyik kivetítőn

megjelenik, miközben a hírcsatorna azállítólagos halálomról

 

tudósít. A tegnapihoz képest nincs újdonság,ami megnyugtató.

Nem említik Amyt és Stuartot, így feltehet-ően valahol életben

 vannak. A képernyő jobb alsó sarkában azSBN a Nick haláláról

készült felvételt ismételgeti. Összerezzenek,és szinte érzem,

 valahányszor felrobban a bomba.

 Vége az adásnak, és visszatér a képernyőre a visszaszámlálás;

tudatják velünk, hogy már csak hatvanháromóra és

huszonnyolc perc van hátra. Ennyi idő nemelég, hogy átfogó

 

támadást indítsunk az őrök ellen, főként nemRoach és az Ember

az Egységért többi tagjának segítsége nélkül.

Giselle kicsit közelebb csúszik hozzám, ahogy a tetőn

fekszünk, és azt figyeljük, ahogy az őrök afoglyokat terelik fel az

alattunk levő főtéren álló transzporterekre. Akárcsak Fekete

 Városban, itt is evakuációs engedélyeket os-ztanak a

polgároknak, amikor az elfogott embereketátadják az őröknek.

Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy azemberek képesek 

 

átadni a hatóságoknak a szomszédaikat, ez viszont azt jelenti,

hogy a város viszonylag kihalt lesz, miretámadásba lendülünk,

így csökkenthető az áldozatok száma.

– Itt fogunk holnap támadni – mondomGiselle-nek. –

Délben kezdjük, amikor leváltják az őröket,hogy kevesen

tartózkodjanak lent a földön.

 Addig maradunk a tetőn, míg merünk, azőröket figyeljük, és

próbáljuk kideríteni, milyen váltásokban dol-goznak. Úgy fest,

hogy száz őr tartózkodik egyszerre a földön. A többiek fent

 

 vannak a rombolóhajókon. Forr bennem adüh, amikor

megpillantom Sebastiant, Garricket, Sashátés a vörös

frakkkabátos holdkutyát, Jaredet, amintkisétálnak a

 városházából, és lejönnek a lépcsőn. Sebasti-an a fekete

nyomkövető egyenruháját vette fel, míg Gar-rick és Sasha a

megszokott szürke kabátot, nadrágot és acél- betétes bakancsot

 viselik. Garrick a homlokát ráncolja, amikor végignéz az elé

táruló látványon, szürke szeme csillogelőreugró homloka alatt.

 

Fölszegi a fejét, és beleszimatol a levegőbe. Aztán felénk fordul.

Gyorsan lekúszunk a tetőről, mielőtt észre- venné minket.

Nem akarjuk kísérteni a szerencsénket, ezért visszasietünk az

erdőbe, hogy találkozzunk a többiekkel. Ma-dame Clara

Lucasszal és a gyerekekkel üldögél a tábortűzkörül, és csuklyát

 varr a fekete köntösökre, míg Natalie és Eli- jah ebédet készít.

Nagy kupac alma mellett ülnek, és há-moznak. Natalie arcán

megkönnyebbülés látszik, amikor meglátminket. Odaszalad

 

hozzám, és átkarolja a nyakamat. Egy pillan-atig minden olyan,

mint régen. Magamhoz húzom, és fáj aszívem.

– Úgy aggódtam – suttogja. – Nemmondtad, hogy elmész.

– Bocs – mondom halkan, és az ajkam az ar-cára szorítom. –

Nem fordul elő még egyszer.

Felpillant, és azt hiszem, megcsókol. Deaztán észreveszi,

hogy Elijah minket néz, és elhúzódik tőlem. A futó boldogság,

ami elfogott, szertefoszlik, és ismét űr támad bennem.

 

Csatlakozunk a többiekhez. Míg elmesélem,mit láttunk a

 városban, Giselle felvesz egy fényes, zöldalmát az Elijah melletti

halomból, és megtörli a sárga ruhája ujjában.

Natalie bosszús pillantást vet rá. – Ebédre van!

– És? Ha akarsz valamit, elveszed – mondjaGiselle, és rám

siklik a tekintete, a szeme gonoszkodvamegcsillan, ahogy 

 beleharap az almába.

Natalie feláll, és beletörli a kezét a ruhájába.– Járok egyet.

Elnyomakodik mellettem, és a tisztás másik oldala felé indul.

 

Elijah feláll, és a nyomába ered.

– Mondtam tán valamit? – kérdezi Giselleártatlanul.

 A szemöldökömet ráncolom, mert kicsit fel- bosszantott, hogy 

Giselle feldúlta Natalie-t, ugyanakkor titkonörülök, hogy 

Natalie féltékeny. Ez bizonyítja, hogy marad-tak még érzései

irántam.

 A nap folyamán mindent megszervezünk aholnapi trákiai

támadáshoz. Már lemenőben a nap, amikornők érkeznek a

 városból. Összehajtott kék szövetvégekethoznak. Végigsimítom

 

az égszínkék anyagot, ami annyira em-lékeztet Natalie szemére.

Ezért választottam ezt a színt, nem minthaezzel bárki is

tisztában lenne.

Neptune jön oda hozzám.

– Hírt kaptam Pandorától. Bejutott a köz-pontba, és

mindent előkészített. Ott is marad, hogy felügyelje holnap az

eseményeket.

Megkönnyebbülten bólintok. Ez volt azutolsó darabka, amit

a kirakós játékban a helyére kellett tenni.Most már nincs más

 

hátra, mint várni. Holnap visszafoglaljuk Trákiát.

#

Mire végzünk, leszáll az éjszaka. Mindenkiösszesereglik a

tábortűz köré, hogy megvacsorázzunk. A gyerekek a tűz körül

 játszanak, mintha semmi gondjuk nemlenne, míg a felnőttek 

komoly arccal fűszeres Ragyogást isznak,mert tudják, hogy a

következő huszonnégy órában sokan meg fo-gunk halni.

Natalie-ra pillantok, aki egy fatörzsből farag-ott padon ül Elijah

 

mellett. Mindketten szótlanul, gondolataikbamélyedve a tűzbe

 bámulnak. Natalie megérzi, hogy őt nézem,és felém fordul.

Összeszorul a szívem.

Egy öregember, akinek sellőt tetováltak akarjára,

harmonikát tart, és most egy népdalt kezd játszani. Az ujjai

fürgén ugrálnak a billentyűkön. A gyerekek azenére forognak és

táncolnak. Madame Clara és Giselle az üte-met tapsolják, aztán

néhány férfi is feláll, a lakókocsijukból hang-szereket hoznak, és

 

 bekapcsolódnak az öreg játékába. Az em- berek egyenként állnak 

fel, és táncolni kezdenek. Örülnek, hogy el-terelik a figyelmüket.

Natalie mosolyog, ahogy a többieket figyeli,kék szeme

ragyog a lángok fényénél. Most, hogy kicsitpihenni tudott,

 jobban néz ki, mint korábban. Elijah feláll, ésa kezét nyújtja.

Natalie előbb habozik, aztán megfogja Elijahkezét.

 Ahogy együtt táncolnak, az ismerős fájdalomfeszíti a

mellkasomat. Elijah nagyon jól táncol, degondolom, a konzul

 

fiaként van ideje ilyesmit tanulni.Elragadtatott pillantásokkal

kísérik őket, nemcsak azért, amilyenkönnyedén táncolnak,

hanem mert szépek együtt. Nagyon szépek.Elijah körbeforgatja

Natalie-t, aki hátraveti a fejét, és nevet. Ezt ahangot a

születésnapja óta nem hallottam.   Amikormegkértem a kezét.

Új dalba fognak, amit a dobok vezetnek be. A zene állatiasan

 vad üteme betölti az éjszakát. A közelbenGiselle forog-pörög a

ritmusra, sárga ruhája és vörösesbarna hajaszétterül a

 

levegőben, amíg már csak a tábortűz egyik lángnyelvének 

látszik. Elkapja a pillantásomat, és önelégültmosoly játszik az

ajkán. Kihívóan int nekem. FéltékenyenNatalie-ra és Elijah-ra

pillantok.

 Ha te így, én is így.

Odamegyek Giselle-hez, és a karomba veszem. Az egzotikus

zenére táncolunk, a testünk egy ütemre ring.Megragadom a

derekát, és keményen magamhoz vonom.Halkan felkiált,

ezüstös szeme gonoszkodva csillog.

 

Natalie-ra pillantok. A homlokát ráncolja, ésengem figyel,

miközben Elijah körbe-körbe forgatja.

 A zene lassúbbra, érzékibbre vált. Giselle ahajamba túr, és

felkorbácsolja az érzékeimet, amikor hozzámdörgöli magát. Az

ajka az enyémhez közeledik. Egy eltévesztettlépés, és csókban

forrunk össze. Giselle arca kipirul, a pupillájakitágul. Láttam

már ilyesmit azoknál, akik Ködöt vettek be.Erős testi vágy. A 

fenébe is, jó, ha az embert kívánják.

 Végigsimítom a hátát, a kezem a gerince végén levő hajlat

 

felé siklik, de végig csak Natalie-t figyelem.Harag villan a

tekintetében, és átkarolja Elijah nyakát. Eli- jah felnyög, és

szorosabban húzza magához. Én azzal vágok  vissza, hogy 

hirtelen leengedem Giselle-t, és a kezem vé-gigsiklik dús idomain.

Megremeg a gyönyörűségtől, az ajka szétnyí-lik. Felemelem, és a

zene ritmusára körbeforgatom. Boldogankacag fel, a szeme

csillog. Nyilvánvaló a szándéka, és kísértéstis érzek, még ha csak 

azért is, hogy olyan szenvedést okozzak Natalie-nak, amilyet ő

 

okoz nekem.

Elijah erősen szorítja magához Natalie-t, atestét simogatja,

az arcát az övéhez szorítja, lehunyja aszemét. Elmerül

Natalie-ban, megfeledkezett a világról, révü-letbe esett. Vagy 

szerelembe. Iszonyú fájdalmat érzek. Ez mártöbb a soknál.

Legyőzötten engedem el Giselle-t, és a tán-colókat otthagyva

elrohanok. Messze Natalie-tól.

Egyenesen a lakókocsihoz megyek, atestemet düh rázza.

Levetem magam az ágyamra, a mellkasomgyorsan emelkedik és

 

süllyed. Úgy érzem, rögtön meghalok. Nemkapok levegőt.

– Jól vagy? – kérdezi Giselle csendesen azajtóban.

– Elhagy miatta – vallom be, a hangom meg- bicsaklik. – Nem

tudom, mit tegyek.

– Nem uralkodhatsz a szívén, Ash.

– Tudom – bólintok. – De a magamén sem,és úgy szeretem,

hogy abba belepusztulok.

Giselle mezítláb az ágyhoz jön, és megölel.Lágy a teste.

Meleg, hívogató. Rózsavíz illata van.

– Vissza akarom kapni – suttogom.

 

– Még van esélyed – biztat. – Csak em-lékeztetned kell arra,

miért szeretett beléd. És addig is... – Azajkamra szorítja a

száját. A csókja tüzes, perzselő, izgató, inger-lő. Aztán elhúzódik.

– Bárki boldog lenne veled, Ash. Ha ezt nemlátja, akkor bolond.

Rám kacsint, és kilép a lakókocsiból. Bec-sukódik mögötte az

ajtó, de előbb még megpillantom Natalie-t,ahogy berohan az

erdőbe.

 

32. NATALIE

– VÁRJ, NATALIE!

Lassítok, hogy Elijah utolérjen. Egy kispetróleumlámpa

 van a kezében, a fény le-fel ugrál, ahogy fut. Vadul ver a szívem,

a fejem lüktet. Forog velem a világ, az ég, afák és a föld

összefolyik a szemem előtt. Megroggyan atérdem, és Elijah kap

el, mielőtt összeesnék.

– Megcsókolta – csak ennyit bírok kinyögni,mielőtt

elerednek a könnyeim.

 

– Tudom – mondja nyugodtan Elijah. – Énis láttam.

– Miért tette?

– Mert fájdalmat okoztál neki. Azt hiszi,érzéseket táplálsz

irántam. – Felemeli az arcomat, és a szem-emet fürkészi. – Így 

 van?

Elpirulok. – Elijah...

Mielőtt befejezhetném a mondatot, Elijah le-hajol, és az ajkát

az enyémhez érinti. Magabiztos, de lágy acsókja, az ajka puha,

csodás. Mézíze van: édes és finom. A nyelveaz ajkaim közé siklik,

 

gyöngéden simogatja az ajkamat, az érintéseszelíd és kíváncsi.

Elakadó nyögés szakad fel belőlem, szét-nyitom a számat, hogy 

felfedezhessen. Az ujjaim prémszerű hajábakulcsolódnak, és

 vigaszra vágyva hozzásimulok.

Egy második szívdobbanás visszhangjareszket a

mellkasomban. Ash, mondja. Ash, Ash, Ash.Mit művelek?

Kibontakozom a csókból, és összezavarodvaa tenyerembe

temetem az arcomat. Elijah a válaszomra várva, reménykedőn

néz rám.

 

– Nem tudom... nem érzem... ne haragudj,Elijah – nyögöm

 végül.

 A bőrén csillog a levélfoltos holdfény,csokoládébarna

sörényét enyhe szellő borzolja. Más időkben,egy másik világban

 biztosan beleszeretnék. De nem ebben a valóságban élek. A 

szívemben-lelkemben csak egy fiúnak vanhely, és az Ash.

Szögletes állán megvonaglik egy izom. –Rendben van,

Natalie. Tudtam, hogy kevés az esélye, demeg kellett

próbálnom.

 

 Ágak reccsennek, és egy pillanattal később Ash és Giselle

 bukkannak ki a sötétségből. Tőlünk pár mé-terre állnak meg. Ash

csillogó szeme kihívóan szegeződik rám,ahogy azt várja, hogy 

színt vallják. Tudja, hogy láttam, amikor Gis-elle megcsókolta.

 Vajon ő is látta az Elijah-val váltott csóko-mat? Érzelmi

holtpontra jutottunk: mindenkinek fáj,mindenkit elárultak,

mindegyikünk arra vágyik, akit nem kaphatmeg. És mindez az

én hibám.

Ennek most véget kell vetnem.

 

Lekapcsolom a nyakamból az aranyláncot, éslecsúsztatom

róla az eljegyzési gyűrűt. Csillog a holdsütés- ben. Annak a jelképe,

amit szeretnék, és ami sosem lesz az enyém.Többé már soha.

Odamegyek Ashhez, és a tenyerébe teszem. A nyitott tenyerében

fekvő briliánsgyűrűre néz, és az arcán vegyesérzelmek suhannak 

át: megdöbbenés, harag, bánat.

 Végül ökölbe szorítja a kezét.

 Vége.

– Sétálok egyet – mondom színtelen hangon.

 

Elijah velem tart. Még három métert semmegyünk, amikor

meghallom Ash üvöltését.

#

Még sosem éreztem magam ilyenmagányosnak, mint ezen az

erdei sétán, bár Elijah mellettem jön. Magas- ba tartja a

petróleumlámpát, hogy megvilágítsa azutunkat. A testem

érzéketlen, és ennek még örülök is. Nemakarok érezni, mert

tudom, hogy amint elmúlik a tettem miattisokkhatás, millió

darabra hullok szét.

 

De ez sem segít. A bennem keletkezettrepedések minden

lépéssel szélesebbre tágulnak, míg végülösszeomlok. A földre

zuhanok. Erős karok fognak, miközbenelőre-hátra ringok, és

halkan jajongok.   Mit tettem?   – Helyesencselekedtél – suttogja a

fülembe Elijah. – Most már legalább el tudmajd engedni.

Sokáig tart a karjában, talán egy órát is vagy kettőt, amíg

fázni nem kezdünk a hűvös éjszakában. Meg-dörgölöm dagadt,

könnytől maszatos szememet, és remegve beszívom a levegőt.

 

– És most mihez kezdesz? – kérdezigyengéden.

– Centrumba megyek, hogy találkozzam atöbbiekkel, aztán

megkeresem az anyámat – mondom.

Mostanában sokat gondolok anyámra. Fájón vágyom arra,

hogy viszontlássam, megvigasztaljon, a kar- jában haljak meg. De

még azt sem tudom, hol van. Amennyire tu-dom, lehet, hogy már

meghalt, bár gyanítom, hogy ha így lenne,Tiszta Rózsa már

 világgá kürtölte volna az SBN híradójában.

– Most nem mehetsz el. És mi lesz a lázadás-sal? – kérdezi

 

Elijah.

– A lázadásnak nincs rám szüksége.

– De nekem igen – vágja rá.

Összefacsarodik a szívem. – Kérlek, nemondd ezt!

Felkelek, és Elijah talpra ugrik. A  Szivárvány-erdő egy 

meredek hegy tetején van, így csodálatoskilátás nyílik a városra,

ahogy a füves lejtőn lefelé ereszkedünk. Többezer napelem

csillog a holdfényben, így a tetők olyanok,akárcsak a fejünk 

felett a csillagok. Tükörváros még éjszaka ishű a nevéhez.

 

 A csodálatos látványt csak egy rombolóhajórontja el, ami a

 város felett lebeg, és fényszórójával a sötétutcákat pásztázza. A 

fénysugár a város peremén levő épületeket világítja meg,

felcsillannak az üvegtetők, és akkor hirtelenmegakad a

tekintetem valamin. Megállok, és pislogok,mert nem tudom

 biztosan, hogy amit látok, valóságos vagy csak a képzeletem

szüleménye.

– Elijah, látod?

– Mit? – kérdezi.

 

Megvárom, amíg a fény megint elsuhan azépületek felett.

– Ott! – mutatok egy csillag alakú tetőre, amitoronyban

csúcsosodik ki. A torony tetején egy félhold-formára vágott

napelem csillog.

– A Holdcsillag? – vigyorodik el Elijah.

Megragadom a kezét. – Csak egy módonderíthetjük ki!

 

33. NATALIE

EGY ÓRÁBA TELIK , hogy elérjük azt apontot a városban,

ahol a Holdcsillagot sejtem. Behúzódunk azárnyékba, leszegett

fejjel épülettől épületig szaladunk, miközbenaz őrök esti

őrjáratukat tartják. Szerencsére a házak job- bára sötétségbe

 borulnak, így a rendszeres időközönkéntpásztázó fényszórókat

leszámítva sötétségben juthatunk előre. Azutcák is kihaltak,

mivel sok lakos – aki kiérdemelte az evakuá-ciós engedélyét –

 

elhagyta a várost, és akik maradtak, aházaikba húzódnak, és

rejtőzködnek.

 A rombolóhajó még mindig a fejünk felettzümmög, vibrál

tőle a levegő. Olykor egy-egy transzportersuhan el; olyan

alacsonyan szállnak, hogy a hajamat kifújja aszelük az

arcomból. Veszélyes volt ide jönnünk, és kez-dem is bánni, de

most már nem fordulhatunk vissza.

Elijah-ra pillantok, és olyan fény gyúl topázszemében, amit

korábban nem láttam.   A remény fénye.Megvárjuk, míg egy 

 

szakasz elmegy előttünk, aztán átszaladunk az utcán, a

következő sikátorba. Épületek közöttcikázunk, a házak közti

keskeny átjárókon igyekszünk tovább, hogy ne kerüljünk az

őrök közelébe. A ruhámra varrt pénzek csilingelnek futás

közben, és jobban rám irányítják a figyelmet,mint szeretném.

– Várj csak! – szólok oda neki. Megállok,hogy letépjem a

szoknyámról az érméket, amik aztán a csat-ornába gurulnak.

Elijah hirtelen hátranéz, a tekintete az utcatúloldalát

 

fürkészi.

– Mi az? – suttogom.

Hunyorít, aztán a fejét rázza. – Semmi. Azthittem, látok 

 valakit, de senki sincs ott. – Nem maradunk tovább, hátha

 valaki tényleg követ minket. A mellékutcák labirintusában

kanyargunk, és egyre beljebb jutunk a városba.

– Szerintem errefelé lesz a taverna – jegyzemmeg a háztetők 

 vonalát fürkészve, hátha megpillantom a fél-hold alakúra vágott

napelemet. Váratlanul meglátom, ahogy kikukkant az utca

 

 végén a tetők között. – Ott van!

 A környék többi kocsmájához hasonlóan aHoldcsillag

zsalugáterei is zárva vannak, bent teljes asötétség. Lehetetlen

megállapítani, van-e bent valaki. Meg-próbálom lenyomni az

ébenfa ajtó kilincsét. Az ajtó zárva. Megker-üljük az épületet,

hátha másutt be tudunk jutni. Elijah félretolegy 

szemetesedényt, és egy csapóajtó válik láthatóvá, ami a pincébe

 vezet. Megrántja a kallantyúját.Megkönnyebbülök, amikor a

csapóajtó felnyílik.

 

Lesietünk a nyikorgó falépcsőn az alagsorba,és becsukjuk 

magunk mögött az ajtót. A raktárhelyiségnyirkos és dohos, tele

 van ládákkal és borosrekeszekkel. Balra egy olyan fémajtó van,

mint Madame Claránál, előttünk pedig egy másik lépcső, amin a

 bárba lehet jutni. Átevickélünk a rende-tlenségen, és igyekszünk 

semminek sem nekimenni, de Elijah farka véletlenül

nekicsapódik egy borosrekesznek, és lesodoregy üveget, ami

összetörik.

– Bocs – szabadkozik Elijah.

 

– Mit gondolsz, van itthon valaki? –kérdezem.

– Nem tudom. Nagy a csend – ráncolja ahomlokát.

Elijah nyomában felmegyek a lépcsőn a bárba. Ott azonnal

két puskalövés fogad minket, a golyók csak centikre repülnek el

mellettünk. Elijah-val a földre vetjük ma-gunkat, és eltakarjuk a

fejünket.

– Kik vagytok? – kérdezi egy női hang.

Óvatosan felkukucskálok a támadónkra, ésahogy a

tekintetem végigsiklik rajta, pillanatképek összességét kapom:

 

kopott, barna bakancs, foltvarrott bőrnadrág,kék fűzős blúz,

puska. A pillantásom végül megállapodik azarcán. Semmi

kétség, hogy a fagyosan tekintetemet álló,középkorú nő Esme.

– Natalie Buchanan vagyok, ő pedig ElijahTheroux –

 válaszolom. – Azt hiszem, ismerted az any- ját, Yolandát.

Esme leereszti a fegyvert.

– Mit kerestek itt? – kérdezi.

Feltápászkodunk, és Elijah röviden beszámolLucinda

leveléről, elmondja, hogy Yolandát ésLucindát keressük.

 

Esme az ölébe fekteti a puskát, felkap egy üveg fűszeres

Ragyogást meg néhány poharat, és odagurulaz egyik kerek 

asztalhoz. Odaülünk 

mellé,

és

középre

tesszük 

a

petróleumlámpát.

– Itt járt Lucinda és Yolanda? – teszem fel akérdést.

 

– Igen, itt voltak. – Esme italt tölt nekünk. –Lucinda

megint őrülten zagyvált. Azt hangoztatta,hogy rájött, hogyan

 buktassa meg Tiszta Rózsát, és ehhez Yolan-da és Kieran

segítségére volt szüksége.

– Kieran a társad, ugye? – kérdezem.

Esme bólint. – Könyörögtem, hogy nekeveredjen bele.

Lucinda kicsit... – megkocogtatja a fejét –,értitek, ugye?

Különösen azóta, hogy Niall meghalt.

Emlékszem, hogy Sigur mesélt Lucindáról ésa vértársáról,

 

Niallről, és elmondta, hogy halt meg Niall aFekete Város-i

 vízmű elleni támadásnál. Vajon apám húztameg a ravaszt?

– Kieran nem hallgatott rám, de amikorLucindáról van szó,

sosem szokott. Régóta ismerik egymást.Hármasban elindultak a

küldetésüket végrehajtani, engem meg itthagytak, hogy 

 vezessem a bárt – mondja keserűen, és iszik egy kortyot. –

 Amúgy is csak akadályoztam volna őket.

Elkomorul az arca, és úgy sejtem, nem ődöntött úgy, hogy 

marad.

 

Léptekre leszünk figyelmesek a taverna előtt.Esme a

puskájáért nyúl, míg csendben várjuk, hogy az őrök 

továbbmenjenek. A léptek elhalkulnak,amikor az őrök 

 befordulnak egy másik utcába.

– Hol van most Lucinda és Yolanda? –kérdezem, amint

elmentek.

– Nem tudom – válaszolja Esme. – A Karomhoz indultak...

– A mihez?

– A Karom egy hegy – magyarázza Esme.

 

Elijah-ra pillantok, és ő is olyan meglepettarcot vág, mint

én. Az Ora egy hegyen van? De amikor job- ban belegondolok,

 belátom, hogy jó helyszín a lázadók labor-atóriumához, ahol

 biológiai fegyvernek átalakított sárgahimlőttartanak. Távol

 van a lakott településektől.

Esme belebámul a Ragyogással teli po-harába. – Amikor

Kieran utoljára telefonált, éppen elérték Szürke Farkast...

– Az a Hegyifarkas Államban van, nem? –kérdezi Elijah.

 

Esme bólint. – De azóta nem kaptam hírttőle. Ez majdnem

egy hete volt.

– Körülbelül ugyanakkor, amikor anyámutoljára hívott –

mereng Elijah.

 A tenyerébe temeti az arcát, és fájdalmasanfelnyög. Esme

most igazolta a félelmeinket: hogy Elijahanyját és Lucindát

elfogták, és úgy fest, Kierant is. Esme fel-hajtja az italát, és

újratölti a poharát. Látom, hogy reszket akeze. Biztos ő is erre a

következtetésre jutott.

 

Elijah felemeli a fejét.

– Megmentem őket! – fogadkozik hevesen.

– Sok szerencsét hozzá, drágám – mondjaEsme. – Vagy már

halottak, vagy nemsokára azok lesznek,amint az őrök kiszedik 

 belőlük az információt, amire szükségük van.

– Anyám semmit sem fog elárulni az Orárólaz őröknek –

 jelenti ki magabiztosan Elijah.

– Az Oráról? – ráncolja a homlokát Esme.

– A fegyverről...? – próbálja rávezetni Elijah.

Esme szeme kitágul. – Csak nem arra a...

 

Fegyverropogás hallatszik, és védelmetkeresve lebukunk,

amikor a bejáratot és az ablakokat golyók tépik fel.

Üvegszilánkok záporoznak rám, felszakítják a ruhámat, a

 bőrömet. Felkiáltok fájdalmamban, amikoregy szilánk 

 belefúródik a bal combomba. Majdnemelájulok, miközben

kihúzom. Pávakék ruhámon vörös folttámad.

– Ne lőjetek! – kiabálja egy hang az utcán. –Élve akarom!

 Sebastian.

 

 A súlyos tölgyfa ajtón dörömbölés hallatszik,ahogy az őrök 

megpróbálnak bejutni.

Esme felkapja a fegyverét. – Tűnjetek elinnen. Menjetek a

szervizalagúton.

Elijah felsegít. Véres a képe, ijesztő vágás vanaz arcán.

– És te? – kérdezem Esmét.

– Feltartóztatom őket, amíg tudom –mondja. – Menjetek!

Elijah felkapja a lámpát az asztalról, aztán asegítségével

lemászom a lépcsőn az alagsorba. Húzom a bal lábamat, amit

 

nehéznek érzek, és a sebből égő fájdalomsugárzik szét, de hajt a

rémület. Akkor érünk a pincébe, amikor felp-attan a bárban az

ajtó.

– Hol vannak? – dörög Sebastian hangja afejünk felett.

– Nem tudom, kikről beszél – válaszoljaEsme.

– Ne szórakozzon velünk. Az egyik lány idáigkövette őket –

mondja egy másik hang. Garrick.

Elijah-nak tehát igaza volt. Valaki ténylegkövetett minket

az előbb.

 

Megtalálom a szervizalagútba vezető féma- jtót, és

elcsavarom a rozsdás gombot. Nem mozdul.Elijah is nekifeszül,

teljes erejéből próbálja elfordítani, és végremegmoccan. Az ajtó

kinyílik, és hideg, áporodott levegő csap megminket.

– Menjenek innen az ördögbe! – kiáltjaEsme.

Fegyverropogást

hallunk,

majd

Garrick 

feljajdul

 

fájdalmában. Odafent elszabadul a pokol.Golyók röpködnek,

üveg csörömpöl, testek zuhannak a padlóra.

Elijah belök az alagútba, de ebben a pillanat- ban meghallom

Esme sikolyát, Elijah becsapja mögöttünk azajtót.

– Segítenünk kell neki! – kiáltom.

– Már késő – mondja Elijah. – Gyere, visszakell mennünk 

 Ashhez, hogy beszámoljunk neki a Karomról.

Igaza van, ez nagyon fontos. Ashnek tudniakell arról, hol az

Ora. Temérdek élet függ attól, hogy sikerül-emegszereznünk.

 

Elijah vállára rakom a karomat, hogy rátámaszkodhassak,

és összeszorított foggal futásnak eredek.

 

34. ASH

 A TÁBORBAN MÁR MINDENKI   le-feküdt, bár kétlem, hogy 

 bárki is tud ma éjjel aludni. A tűz kihunyóparazsa mellett

üldögélek egy kidőlt fatörzsön, és atenyeremben tartott

eljegyzési gyűrűt bámulom. Mindazok után,amiken együtt

átmentünk, az áldozatok után, amiketegymásért hoztunk, egy 

csók elég volt, hogy elszakítson minket.Összezárom az ujjaimat

a gyűrű körül, aztán elhajítom. Egy bokorbaesik. Rögtön

 

megbánom, és odarohanok, hogy  megkeressem.

– Te sem tudtál aludni?

Megperdülök Giselle hangja hallatán, ésmeglepetésemben

majdnem megint elejtem a gyűrűt. Gyorsan azsebembe

csúsztatom. Giselle pár lépésnyire áll, és ide-gesen húzkodja a

 barna hajába font egyik tollat. Lemostamagáról a sok sminket,

és most sokkal szebb, hogy nincs vastagonkihúzva a szeme, és

nem fémes az ajka. Természetesen gyönyörű.De azért zavarban

 van, nem mer a szemembe nézni.

 

– Azt hittem, már lefeküdtél – jegyzem meg.

– Nem tudtam elaludni – válaszolja. – Gon-dolom, a

lelkifurdalás miatt. Bocsáss meg, Ash. Nemlett volna szabad,

hogy megcsókoljalak. Madame Clara aztmondja, nem tudok az

ösztöneimen uralkodni, és kezdem azt hinni,hogy igaza van.

– Nem a te hibád. Nem lett volna szabad ha-gynom, hogy 

megtörténjen – válaszolom.

Giselle felsóhajt. – Néha nem is tudom, mi a baj velem.

Mindig azt akarom, amit nem kaphatok meg.Mintha arról

 

szólna a dolog, hogy ha megszerzem, értékesleszek. Van ennek 

 valami teteje?

Hosszan elnézem, és most először pillantommeg az igazi

arcát: az árváét, akit kitaszított a családja,akinek lopnia kellett,

hogy életben maradjon. A férfiakra gondo-lok, akik a Fűszer téren

 verték, és az emberek közömbösen mentek elmellette; vajon

hányszor fordult elő már hasonló eset? A magabiztossága olyan,

mint egy álarc, amivel elrejti a világ elől amegtört kislányt.

– Számomra van – válaszolom.

 

Hirtelen feláll a hajam: vért érzek. Megper-dülök, és Natalie

meg Elijah abban a pillanatban botladozik kiaz erdőből.

Mindkettő csupa vér, a ruhájuk tépett ésmegszaggatott. Elijah

 jobb arca feldagadt, Natalie a bal lábát húzza.Odarohanok 

hozzájuk, sértettségemről és becsapott-ságomról azonnal

megfeledkezem.

– Mi történt? – szegezem nekik a kérdést,miközben Elijah a

fatörzshöz támogatja Natalie-t. Natalie arcamegvonaglik a

 

fájdalomtól, amikor leül. A bal lábát fogja. Vér csordul ki az ujjai

között, és felébred az éhségem, de visszaszorítom.

Elijah gyorsan összefoglalja a lényeget, mígGiselle elmegy 

Madame Claráért. Nemsokára már vissza is jönnek, kötszert és

gyógynövényeket hoznak. Giselle ellátja Eli- jah sebét, Madame

Clara pedig Natalie lábát.

Felhajtom a szoknyáját, hogy hozzáférjünk acombján levő

 vágáshoz. Minden szívdobbanással vérlökődik ki a sebből, és

 

Natalie fehér bőrét vörösre festi. Odanyúlok,hogy 

megvizsgáljam a sebet, de Natalie vadulelhúzódik.

– Ne érj hozzám! – kiabálja.

– Istenem, Natalie, csak segíteni próbálok! –mondom a

reakciójától sértetten. – Meg kell vizsgálnom.

Ismét odanyúlok.

– Nem, várj! HAGYD ABBA, Ash! – kiált fel,amikor véres

 bőréhez érek. – Haragvóm van!

Elkapom a kezemet. – Mit mondtál?

 

– Elkaptam a Haragvót – suttogja. – A sötét-fajzat fiú

fertőzhetett meg, amikor megharapott.

– Biztos vagy benne? – kérdem rekedten.

– Vérvizsgálatot végeztem Puszta Földön, alaborban.

Kétrét görnyedek, és halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy a

testem összeroskad a szavai súlya alatt. Elkaptam a Haragvót.

Hirtelen minden érthetővé válik: miért lököttel magától,

miért nem maradt meg benne az étel, mit beszélt Elijah-val a

laboratóriumban. Valahogy erőt merítek ah-hoz, hogy felemeljem

 

a fejemet.

– Miért nem mondtad el? – kérdezem.

– Nem tudtalak még elveszíteni – vallja be. –Bocsáss meg,

 Ash. Mindvégig szerettelek, csak...

Megcsókolom.

 Annyi érzést sűrítek bele, amennyit csak tudok: mellette

állok, nincs egyedül, ezt szeretném a tudtáraadni. Viszonozza a

csókomat, s közben átölel. A szívem szere-lemtől, bánattól sajog.

 Visszakaptam Natalie-t, de mennyi időre?Egy hétre? Egy 

 

hónapra? Egy évre? Fogalmunk sincs, milyenhatással van ez a

 betegség az emberi fajra.

– Szeretlek – suttogom az ajkához simulva.

– Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam –súgja vissza.

– Te is – utalok Giselle-re. – De mostegyedül az számít, hogy 

együtt vagyunk.

Fogom a kezét, míg Giselle és Madame Clara bekötik a lábát.

 A seb nem olyan nagy, mint először hittük:mély ugyan, de az

üveg nem ért csontot, és nem sértett megartériát. Amint

 

 bekötözték, odamegyek Elijah-hoz. Rám néz;dagadt arcát

 valami ragacsos kenőccsel kenték be.

– Jól fogadtad a hírt – mondja Natalie-rapillantva.

Letaglóz a bánat.

– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozomneked.

– Nem – mondja csendesen. – Néhányszorén is túllőttem a

célon. Utólag elnézést érte.

Leülök mellé. – Szóval megtaláltátok Esmét?– kérdezem.

Bólint, aztán mindent elmesél, amitmegtudtak.

 

– Szóval a laboratórium Szürke Farkasközelében egy hegyen

 van? – kérdezem.

Elijah bólogat. – Bár én még sosem hallot-tam a Karomról.

És te?

– Én sem – vallom be.

– Valószínűleg egy újabb becenévről van szó– szól közbe

Natalie, aki hallja, miről beszélünk. – Ahogy a Bíbor-hegységet

az Ördög Villájaként is ismerik.

– A holnapi támadás után el kell mennünk Szürke Farkasba

 

– jelentem ki. – Valaki talán látta, hova vit-ték anyádat és a

nagynénémet az őrök.

– Megállhatnánk útközben Viridisben? –kérdezi Elijah. –

Hajóval csak pár nap, és biztonságosabb lesz,mint az utakat

használni. Beszélhetnél a szenátussal, hogy csatlakozzanak a

lázadáshoz, míg én ellátmányt szerzek, aztánfolytathatnánk az

utunkat Szürke Farkasba.

– Jó tervnek hangzik – ismerem elfelélénkülve.

Elijah lesüti a szemét. – Helyes. Az apám biztosan örül majd,

 

hogy megismerhet.

 Visszamegyek Natalie-hoz, és felemelem akaromba. A 

lakókocsinkhoz viszem, lefektetem az ágyra,és segítek neki

levetkőzni. A vállán csúnya, lila színűzúzódás van, a bőre csupa

karmolás. A bőrén nemsokára hurkák jelen-nek meg, és rothadni 

kezd. A   gondolat szinte letaglóz, és azöltözőasztalnak 

támaszkodom, nehogy megszédüljek.

– Minden rendben? – kérdezi halkanNatalie.

Bólintok, aztán keresek egy inget, és odaa-dom neki. Amint

 

felöltözött, én is levetkőzöm, és odabújok mellé a keskeny ágyon,

amin nincs sok hely, ezért egymáshoz szor-ulunk. Átölelem, ő

pedig a mellemre fekteti a fejét, és az ujjávalgyöngéden

 végigsimítja a hegeimet.

– Megértem, ha elhagysz – mondjacsendesen.

Még szorosabban ölelem. – Arra sosem kerülsor.

– Nagyon sajnálom, Ash, hogy megharaptak.

– Nem a te hibád – válaszolom, és a szo-morúság a torkomat

fojtogatja. – Ne is beszéljünk róla többé,rendben?

 

Natalie nem tiltakozik. Közelebb bújik hozzám.

– Aggódsz a holnap miatt? – kérdeziálmosan.

– Egy kicsit – vallom be, és megcsókolom ahomlokát. –

Próbálj pihenni.

Lehunyja a szemét. Rövidesen egyenletessé válik a

lélegzetvétele.

– Ébren vagy még, Natalie? – suttogom.

Nem válaszol.

Csak most, amikor már alszik, engedem sza- badjára a

könnyeimet.

 

35. ASH

MAGASAN JÁR A NAP  Trákia felett; anapsugarakat

szétszóró ezernyi tükörtől ragyog a piac. A Fűszer tér végén, egy 

 vendéglőben vagyunk, úgy tizenötméternyire a trákiai

 városházától. A városháza előtt még mindigkint van az őrök két

pirosfehér zászlaja; a szellő lágyan mozgatja.Pár órája csak az

őrök jövés-menését figyelem, ahogy bemen-nek az épületbe,

illetve kijönnek onnan. Igyekszemfeltérképezni a mozgásukat.

 

Semmi szokatlan nem tapasztalok.

Jobbra, közvetlenül a trákiai városházávalszemben

magasodnak a hatalmas digitális képernyők,amik a

 visszaszámlálást mutatják: 36:04:01,36:04:00, 36:03:59,

36:03:58... Az egyik digitális képernyő tete- jén egy kamerát

rejtettek el.

Eddig vagy száz őrt figyeltem meg, valaminttöbb

szakasznyi nyomkövetőt és két hegyifarkasfalkát, köztük 

Garricket és Sebastiant; jönnek-mennek azutca és az épület

 

között. Állig felfegyverkeztek, de mivel nemszámítanak 

támadásra, a meglepetés ereje nekünk ked- vez. Ráadásul –

hacsak nem tárják ki a homlokzatot elfoglalónagy díszajtókat,

ami nem tűnik lehetségesnek, ha azt vesszük,mennyire

 berozsdásodtak a zsanérok, az összes őrnek egyenként kell

elhagynia az épületet egy kis ajtón át, mi megkönnyen

leszedhetjük őket.

 A tér másik oldalán a gettó fala magasodik,amin egymástól

egyenlő

 

távolságra

őrtornyok 

 vannak.

 A 

tornyok 

elhagyatottnak látszanak, de én máshogy tu-dom. Hajnal óta

odafent van Gilderoy Draper és a csapata.Elrejtőztek szem elől.

Jól jött nekünk, hogy a sötétfajzat gettó üres,mivel több mint

egy éve senki sincs az őrtornyokban.

 A fejünk felett egy transzporter tart az egyik rombolóhajó

 

felé; egy szakasz őrt szállít, akiknek lejárt amunkaidejük.

Idelent csak egy transzporter maradt, ami aFahéj utcában áll, a

 városháza mellett. Minden terv szerint halad.Ma reggel először

is egy tucat dák lázadó Miranda, az egyik családfő vezetésével

hagyta, hogy elfogják őket és felszállítsák egy rombolóhajóra. A 

ruhájuk alatt házilagosan gyártott bombákatrejtettek el.

Idegesen összeszorul a gyomrom, miközbena léghajókat

figyelem. Ha minden úgy megy, ahogy terveztük, a lázadók 

 

mostanra már kiszabadították a foglyokat acelláikból, és a

leszállófedélzetre tartanak, hogy hatalmukbakerítsék a

transzportereket, és azokon menekítsék ki adákokat, mielőtt

felrobbantják a hajót. Olyan sok minden sül-het el balul, és

Mirandától meg a csapatától függ, hogy kiik-tassák a léghajókat,

máskülönben lehetetlen elfoglalnunk Trákiát.

Natalie, Elijah, Giselle, Neptune és Sol Beck-et az én

csapatomban vannak. Mindjárt dél. Két percmúlva

 

rászabadítjuk a poklot erre a városra.Natalie-ra pillantok, aki a

kardját igazgatja. Tudom, hogy van gyakor-lata a

használatában, és ez némileg megnyugtat.Fekete csuklyás

köpenyt visel, a szeme körül és az orrán végig– akárcsak a

csapatban nekünk is – fekete salakkő festék  van. Felnéz rám, az

arcát majdnem teljesen eltakarja a csuklya.Rámosolygok, ő

pedig viszonozza. Madame Clara fájdalomc-sillapító gyógyszert

adott neki a lábára, így tud majd harcolni.

 

Már vagy századszor ellenőrzőm afegyveremet, aztán

megigazítom a köpenyem alatt rejtegetett vászonzsákot, amiben

lőszer és füstgránátok vannak, amiket Nep-tune emberei

 barkácsolták össze nekünk még tegnap.Mindenkinek hasonló

zsák rejtőzik a köpenye alatt, valamint egy kard, egy tőr vagy 

egy lőfegyver. Nem sok, de ennyink van.Remélem, elég.

Neptune megpaskolja a vállamat. – Készenállsz, fiú?

– Odanézz, Ash! – mutat Natalie az égre.

 

Szinte végszóra transzporterekkel telik megaz égbolt.

Kirepülnek a rombolóhajókból, és amegegyezés szerinti, a

 várostól néhány mérföldre levőtalálkozóhelyhez szállnak. Egy 

másodperccel később hatalmas robbanáshallatszik Trákiától

északra: a kikötő felett lebegő rombolóhajórobbant fel. Forró

hamu és égő törmelék záporozik a városra,miközben a léghajó

elszenesedett váza az óceánba zuhan.

Trákia városházának ajtaja kicsapódik, ésőrök sereglenek 

 

ki, hogy lássák, mi történt. Most mikövetkezünk. Meggyújtjuk a

füstgránátunkat, amitől fehér füst kavarogkörülöttünk, mialatt

a Fűszer térre futunk, a mellékutcákbanpedig több tucat dák 

szekér jelenik meg nagy sebességgel, és álljael az őrök egyetlen

menekülési útvonalát. A dákok karddal vagy puskával a kézben

leugranak a járműveikről. Mind feketeköpenyben vannak, az

arcukat salakkő porral festették be, hogy rámhasonlítsanak. Az

őrök döbbenten megtorpannak, amikor afüstön át vagy száz

 

Főnix mered rájuk dühösen, a szélben kid-agad mögöttünk a

fekete köpeny.   Rózsa azt hiszi, megölte Főnixet? Hát nagyot 

tévedett.

 Az őröknek alig van idejük tisztába jönni ahelyzettel,

amikor Gilderoy emberei felbukkannak azőrtornyokban, és lőni

kezdik őket. Egy tucatnyi őr hal meg, mielőtta többiek 

magukhoz térnek a meglepetésből, és viszonozni kezdik a tüzet.

Összevissza lövöldöznek, a füst megzavarjaőket. Mindenfelől

 

sikoltások hallatszanak, ahogy a kereszt-tűzben dákok és őrök 

hullnak. Az orromat facsarja a vér illata, azagyaram lüktet, de

elfojtom a szomjamat. Behajítok egy füst-gránátot a városháza

egyik kitört ablakán; remélem, ezzel ki-füstölöm a még bent

tartózkodókat. Natalie és Giselle követik apéldámat, Elijah

pedig ráveti magát egy őrre, és a torkábamélyeszti kardfogát.

Mennydörgésszerű robaj gördül végig a váro-son, amikor egy 

újabb rombolóhajó válik a lángok  martalékává, majd nyugat

 

felé még egy; ez utóbbi a Szivárvány-erdőbezuhan. A föld

megremeg a becsapódó fém súlyától. Egymásután robbannak a

 bombák, és felszakad a két utolsó rom- bolóhajó oldala is. Gyorsan

zuhannak, bár a pilótáknak sikerül a városonkívüli mezőkre

kormányozniuk őket, talán azért, hogy minélkevesebb polgári

lakos haljon meg, vagy csak menekülniszeretnének. Mindegy,

miért, mert a léghajók azonnal felrobbannak,amint földet érnek.

 Az ég üres.

 

Most már csak a földön maradt ellenséggelkell elbánnunk.

 A törött ablakon át bedobok még egy füst-gránátot, majd

Natalie és Elijah is, és ezt robbanások soraköveti. Ez végre

 beválik, és a kis ajtón Jared vezetésévelkirontanak a

holdkutyák. Acsarogva, az állkapcsukat csat-togtatva rohannak 

felénk, vörös kabátjuk lebeg mögöttük. Gar-rick falkáját sehol

sem látom. Kábító a vér illata, és a hegyifar-kasok a vasalt

 bakancsaikkal tapossák el a halott őröket, ésmorzsolják össze a

 

csontjaikat, annyira hajtja őket a mohó vágy,hogy falhassanak.

 Vérszomjuk olyan erős, hogy az sem érdekliőket, kit ölnek meg,

őrt vagy dákot; nekik teljesen mindegy, csak hús legyen. Tíz

lázadót tépnek szét, mielőtt sikerül kardot éspuskát rántanunk.

 A holdkutyákra támadunk, futás közben isaprítjuk és lőjük 

őket. Neptune, Giselle és Sol balról, Natalie,Elijah és én jobbról

esünk nekik. Natalie egy kisebb holdkutyanősténnyel verekszik 

össze, akinek fekete sörénye van, és vörösnadrágot és felsőt visel.

 

 A nő borotvaéles karmaival Natalie felé vág,de Natalie elugrik 

előle, és a kardhegyét a holdkutya szívébemártja. Azonnal végez

 vele.

– Szép volt! – kiáltja oda Sol Natalie-nak. A szemüvegét

hegyifarkas vér spricceli össze.

– Vigyázz, Sol! – kiáltja Giselle, amikorújabb holdkutya

ugrik Solra.

 A holdkutya megragadja, és szétmarcangoljaa torkát.

Neptune a holdkutya hasába meríti a kardját,de Solon már nem

 

tud segíteni: meghalt. Balra mozgásra leszek figyelmes. A füstön

át is látom, hogy öt alak mászik ki a városháza első emeleti

ablakán, és ugrik le a Fahéj utcára: Sebasti-an, Garrick, Sasha és

még ketten a falkájukból. Garrick kicsitsántít. Az útjukat álló

dák lázadókat lelövik, és sikerül elérniük atranszportért,

amelyik az utcán áll. Egy pillanattal későbbfelzúgnak a

motorok, és elrepülnek; otthagyják az em- bereiket, hadd védjék 

meg magukat, ahogy tudják.

 A fenébe!

 

Nincs időm ennél elidőzni, mert még el kellintéznünk a

holdkutyákat. Hárman maradtak: kétnőstény és Jared.

Mellkason találom az egyik nőstény, és Jaredellen fordulok. Már

éppen meghúznám a ravaszt, amikor elkapjaGiselle-t. Ha

lelövöm, Giselle-t is eltalálom.

Giselle szürke szeme nem ereszti atekintetemet.

– Tedd meg, Ash! – kiáltja.

Habozok.

– Lőj! – ordít rám, amikor Jared a nyakábamélyeszti a

 

tépőfogát.

Meghúzom a ravaszt. Egyszer, kétszer.

Giselle és Jared egyszerre terülnek el. Nemmozdulnak.

Natalie és Elijah leszedik a megmaradt hold-kutyát, és ezzel

 vége is a harcnak.

 A téren csend lesz. A hegyifarkasok mindmeghaltak, a még

életben levő őrök egy halom holttest mögöttlapulnak a

 városháza lépcsője mellett. Már csak anyomkövetők maradtak,

akik még nem hagyták el a városházamenedékét.

 

Megindulok a lépcső felé, a füst a lábamkörül kavarog.

Megállok a lépcső előtt. Az őrökrefüggesztem a tekintetemet. A 

nyugati falon abban a pillanatban pislákolnikezd a képernyő, és

megjelenik rajta a Fűszer térről közvetítettélő adás. Pandora és

lázadócsoportja sikeresen elfoglalta a tévéál-lomást. E

pillanatban az én arcomat látják az Őrök Szövetségi Államának 

minden városának minden képernyőjén.

– Egy lehetőségetek van a megadásra – kiál-tok oda az

 

őröknek, és elég hangosan beszélek, hogy odabent a

nyomkövetők is meghallják. – Tegyétek le afegyvert, és gyertek 

 velünk békességben. Ha nem vagytok ráhajlandók, nem marad

más választásunk, mint erőszakkal válaszolni.

Hosszú szünet, és már úgy érzem, anyomkövetők nem

fognak előbújni. Már éppen kiadnám aparancsot, hogy rohanják 

meg az épületet, amikor az épület ajtajakinyílik, és a

nyomkövetők libasorban kivonulnak,miközben dühös

 

pillantásokat vetnek rám. A dákok hátrakötik a kezüket, és a

gettó fala előtt felsorakoztatják a foglyokat.Itt maradnak, míg

el nem döntjük, mihez kezdjünk velük. EztNeptune-ra hagyom.

Ez most már az ő városa.

Natalie és Elijah a terv szerint most felka-paszkodnak a

 városháza tetejére. Felmegyek a lépcsőn,amivel felkavarom a

törött ablakon kiáramló füstöt. Úgy örvénylik a lábam körül,

hogy lehetetlen megállapítani, hol végződik aköpenyem, és hol

 

kezdődik a füst. Megfordulok, és felnézek akamerába, amit

pontosan velem szemben, a digitális képer-nyő tetejére szereltek.

 Az arcom betölti a képernyőt. Az arcomra vérfröccsent, a

szemem körül elkenődött a salakkő por, le-folyt és foltos lett, és

közel sem az a tökéletes smink, ami Amy keze alól kikerült. Ez

Főnix igazi arca: véres, harcban megfáradt.Hamuval borított,

szakadt, fekete köntösben állok az emberek előtt.

Mögöttem az őrök két zászlaja libeg a szél- ben, és tiszta, élénk 

 

képet nyújtanak. Hagyom, hogy egy darabigezt mutassa a

kamera, és az egész ország lásson. A térenhalálos csend van:

ahogy mindenki arra vár, hogy megszólaljak,a saját

szívdobogásomat is hallom.

– Üzenetet küldök Tiszta Rózsának – mon-dom végül a

kamerába nézve. – Azt hitted, legyőztél. Azthitted, meghaltam.

De tévedtél. Élek.   Feltámasztottak.   Főnix vagyok, a fiú, aki a

hamvaiból újjászületik.

Ez a jel. Natalie és Elijah a trákiai városházatetején

 

levágják az őrök zászlóit, és felhúzzák amiénket: az égszínkék 

háttéren kirajzolódó égő, fekete salakrózsát. A zászló leomlik a

 városháza homlokzata előtt. Az üzenet vilá-gos: Tükörváros a

miénk.

 Vége az adásnak, és a digitális képernyőn át-adjuk a helyet az

SBN-híreknek. Máris az igencsak idegesenkapkodó February 

Fields kommentárját hallhatjuk. Tiszta Róz-sa most gyilkos

kedvében lehet. Gyanítom, hogy kivégeznek pár tábornokot,

 

amiért Irídiumban mást néztek helyettemFőnixnek, és ennek a

politikai blamázsnak kitették. Rózsa óriásihűhót csapott akörül,

hogy csak egy „halandó fiú” vagyok, akivel végzett a hadserege,

ám most mégis itt állok, nagyon is elevenen. Az országban azt

hiszik majd, hogy valami csoda folytán ismét feltámadtam.

Bátorságot ad majd az embereknek, hogy alázadók mellé állva

harcoljanak, mert tudják, hogy Főnix és alázadás

feltartóztathatatlan.

 

 A dákok kezdik elhordani a halottakat és asebesülteket a

környező épületekbe. Kiürítik a Fűszer teret,és ekkor látom csak 

a mészárlás igazi mértékét. Vér ivódott be alépcsőbe, és amerre

nézek, mindenhol testek hevernek: őrök,hegyifarkasok, lázadók.

Nem ugyanakkora a vérontás, mint Iridium- ban, de több a

halott, mint amit valaha is látni akarok. Eli- jah és Natalie a

testeket vizsgálják, életjelek után kutatnak.Neptune odasétál

hozzám. Csontos arca kormos, göndör, őszhaja véres; részben a

 

saját vére ez, részben az őröké, akiketmegölt.

– Sok embert veszítettünk? – kérdezem.

– Eddig harmincat számoltunk össze, és mégnem tudjuk,

hánynak sikerült lejutnia a rombolóhajókról.Rosszabb is

lehetett volna – teszi hozzá, amikor látja afájdalmat az

arcomon.

Megveregeti a vállamat, és megnyugtat, hogy innen átveszi a

 vezetést. Ráhagyom. Végtére is, ez az ő népe.Némán átmegyek a

téren, és Giselle testét keresem. Meg is pil-lantom lángvörös haját

 

Jared holtteste alatt. Legurítom róla a hegyi-farkast, aztán

gyöngéden a karomba emelem. Elénkvörösfolt van a ruháján,

ahol a golyó feltépte a mellkasát. Meglep,mennyire nem érzek 

semmit, de amint elmúlik a sokk, biztos rámszakad a tettem

súlya. Megöltem.

 A közelben levő tavernába viszem, amitideiglenes

halottasháznak neveztek ki. Madame Claraés néhány dák 

asszony mossa le a halottakat, és készíti előőket a temetésre. Az

 

idős hölgy felém fordítja az arcát, amikorleteszem elé Giselle

testét az asztalra. Megérzi Giselle rózsav-izének az illatát, és

amikor felismeri, a szája elé kapja a kezét.

– Ne! – suttogja.

– Úgy sajnálom – válaszolom. A számból jövő szavak 

hamisan csengenek.

Madame Clara ajka megremeg. Kinyújtja akezét, én pedig

megfogom. Kicsi gesztus, de nekem sokat jelent.

 Arcon csókolom, még egy utolsó pillantást vetek Giselle-re,

 

aztán elindulok Natalie-t és Elijah-tmegkeresni.

Ideje megszerezni az Orát.

 

36. NATALIE

 AZ ÉSZAKI KIKÖTŐBEN   teljes káoszuralkodik. Tüzek égnek,

törmelék mindenütt. A kikötő vizéből úgy állki a rombolóhajó

 váza, mint egy különös szobor. A vízen holt-testek úsznak.

Elfordítom a tekintetemet. Egy dolog tudni,hogy emberek 

tartózkodtak a léghajókon, és megint máslátni az elszenesedett

maradványaikat, ahogy a víz felszínén bukdácsolnak.

– A  Jó idő  nevű hajót keressük – mondja Eli- jah, amikor

 

 végigsietünk a korzón.

 A hajók neveit nézegetjük, amíg rá nemakadunk egy, a

többiektől távolabbi, sziklás földnyelv melletthorgonyzó

gőzhajóra. Halászhajó, az oldalán hálók lóg-nak. A  Jó idő 

szavakat tökéletes szépírással, sárgafestékkel írták fel a

smaragdzöld hajótestre. Ash feldobja a zsák- jainkat a fedélzetre,

aztán átugrik a hajóra, és minket is felsegít.

 Ash felhúzza a horgonyt, Elijah pedig akormányhoz megy,

mivel ő tudja, hova készülünk. Kiúszunk akikötőből, és Elijah

 

 vigyáz, nehogy nekimenjünk a rombolóhajóroncsának. Úgy 

teszek, mintha az, ami a hajónknak tompánnekiütődik, nem

holttest, csak törmelék volna.

Megkönnyebbülök, amikor Elijah teljes gőztad, és kiérünk a

nyílt vízre.

 Ash átölel, miközben elhagyjuk Tükörvárost,ami a pusztítás

ellenére is gyönyörű. A megmaradt épületek-en a megrepedt

napelemek csillognak a napfényben.

 Amikor a város már csak egy csillámló pont aláthatáron,

 

lemegyek a kabinba. Kicsi, de a célnak meg-felel, van egy kis

konyhasarok, étkezőasztallal, egy szebb na-pokat látott

mosdóhelyiség és egy háló, benne egy akkoraágy, hogy Ashsel

egymáshoz szorulva elalhatunk rajta. Elijahfeltehetően a

fedélzeten alszik majd.

Ledobom a zsákomat a nyikorgó ágyra, és belenézek a kis

foncsorozott tükörbe. Elfintorodom az ide-gen láttán, aki

 visszanéz rám. Hogy akarhat Ash együttlenni velem, amikor

 

tudja, hogy egyre rosszabb állapotbanleszek? A bőröm rothadni

kezd, a hajam kihullik, és egy szörnyeteggé válok. Ismét

hatalmába kerít a szorongás, de nincs ér-telme felizgatnom

magam; kikotyogtam a titkot, és ezzel mostmár meg kell

 birkóznunk.

 A hajó hintázni kezd, ahogy erősebbhullámzásba kerülünk,

és felfordul a gyomrom. Brr. Nem tudom,hogy töltöm itt a

következő napokat, mindenesetre nincs más választásom. Így 

 jutunk el a leggyorsabban Viridisbe.

 

Megdörgölöm

a

gyomromat,

hogy 

enyhítsek 

a

hányingeremen. Esténként rosszabb szokottlenni. A zsákomban

kutatok Madame Clara egyik gyógynövényesorvosságáért, és

lenyelek pár csepp gyömbérgyökér tonikot.Kicsit jobban leszek 

tőle. Nyílik az ajtó, és Ash tüzes tekintettel,hangtalanul lép be.

 

Lesöpri a táskámat a földre, felkap, és lefek-tet az ágyra, aztán

lassan, izgatóan levetkőztet. Tetőtől talpig végigcsókol, amíg

minden porcikám bizseregni nem kezd.Őrülten kalapál a szívem,

és mindennél jobban kívánom, de nem sza- bad kockáztatnunk.

 Az eljegyzésünk éjszakája kivételes alkalom volt. Szerencsénk 

 volt. Nem bírnám elviselni, ha miattam bete-gedne meg.

– Szerintem nem szabadna... – harapok azajkamba.

 Az ujját végighúzza a hasamon. Nemkönnyíti meg

 

számomra a döntést.

– Rendben van – húzza rám a takarót.

– Sajnálom – mondom.

Megsimogatja az arcomat. – Ne sajnáld – ny-ugtat meg. –

Nem olyan fontos. Nekem csak az a lényeg,hogy veled lehessek.

 Arrébb csúszom az ágyon, hogy több helyethagyjak neki.

 Átölel, és összebújunk, az ujjainkat összefon- juk. Soha többé nem

engedem el. A fény lassan változik, ahogy atengeren utazunk;

amikor a nap a láthatár alá süllyed, türk-izkékről lazacrózsaszínre

 

 változik. Sötétszürke felhők jelennek meg azégen.

Gyerekkoromban mindig Pollyval és apám-mal figyeltem a

naplementét, míg anyám dolgozott. Elszo-morodom, amikor

anyámra gondolok.

– Gondolkodtam, Ash. Szeretnémmegkeresni az anyámat –

szólalok meg végül.

– Rendben van – vágja rá Ash tiltakozásnélkül.

Hűha, ez könnyebben ment, mint gon-doltam. Anyám

megkeresésére fordítani az időnket nem alegjobb ötlet, pláne egy 

 

háború kellős közepén, azonkívül az anyámnem éppen Ash

kedvence azok után, amit vele és a sötétfajza-tokkal tett, de Ash

megérti, miért van most szükségem arra,hogy mellette legyek.

– Odalesz, amikor megtudja, hogy beteg vagyok –

folytatom. – Főleg Polly elvesztése után.

– Ez nem kérdés – jelenti ki Ash eltökélten–, mert

megkeresem rá a gyógymódot.

Nem válaszolok. Hiábavaló keresés, ezt nekiis tudnia kell.

Nincs gyógymód arra, amit elkaptam. A leg-nagyobb esély 

 

Puszta Földön kecsegtetett, ahol a Haragvótkifejlesztették, és

ott semmit sem találtam.

– Talán Elijah megengedi a lázadók tudó-sainak, hogy 

kísérletezzenek rajta, és kiderítsék, miért állellen a szervezete a

 vírusnak – veti fel Ash.

Felé fordulok. Kékesfekete haja lágy hullá-mokkal keretezi

sápadt arcát, keskeny orrnyergén el-maszatolódott egy kis

salakkő por.

– Nem engedem, hogy bárki is kísérletezzenElijah-n –

 

közlöm, és letörlöm a foltot. – Elég sok mindenen ment már

keresztül.

– De...

– Nem – mondom határozottan, hogy pontottegyek a

 beszélgetés végére.

 Ash nem erőlteti, bár látom, hogy az agya jár,és különféle

lehetőségeket keres, hogy megmentsen.Hagyom, hadd tegye. Ha

szüksége van erre a reménysugárra, hogy átvészelje a következő

hónapokat, akkor ki vagyok én, hogy eztmegtagadjam tőle? A 

 

remény fényűzése nekem már nem adatik meg, de nem szeretném

tőle elvenni.

Lehunyom a szemem, az eseménydús napkimerített, és

hagyom, hogy a hajó ringása elaltasson. Is-mét Pollyról

álmodom, csak ezúttal kisgyerekek vagyunk;odahaza, Fekete

 Városban a nagy villánkban játszunk. Bújóc-skázunk. Keresgélni

kezdem, a folyosókon ugrálok, de valaminincs rendben. Nem

találom Pollyt. Nincs az ágya alatt, se anyámszekrényében vagy 

 

a kamrában, ahova rendszerint el szokott bújni. Végigrohanok a

házon, hogy előkerítsem, amíg el nem jutok apám

dolgozószobájáig. Az ajtóra egy vörös rózsátfestettek. Úgy 

érzem, nem szabad bemennem, de meg kelltalálnom Pollyt, és

nekem kell a győztesnek lennem. Elfordítomaz ajtógombot,

kinyitom az ajtót, és...

Egész testemben remegve riadok fel. Üresmellettem az ágy,

 Ash nincs itt.

Nincs időm belegondolni, mert villámgy-orsan a köntösömbe

 

 bújok, és kirohanok a vécébe hányni. Az ar-comon patakzanak a

könnyek, amikor ismét hatalmába kerít aszomorúság. A 

testvérem elvesztése hullámokban tör rám. Van olyan nap,

amikor nem gondolok rá gyakran, de aztánakadnak pillanatok,

mint ez a mostani is, amikor a halálának – ameggyilkolásának – a

szörnyűsége megint felszínre tör bennem.Sírva hintázom

előre-hátra, amíg a fájdalom kicsit csil-lapodik. A Haragvó

egyetlen előnye, hogy hamarosan legalábbújra együtt leszek a

 

nővéremmel.

 Végre fel tudok állni. Vizet lötykölök az ar-comra, aztán

mezítláb, hangtalanul átmegyek a konyhába,hátha találok 

 valami ételt, amitől megnyugszik a gyom-rom. Hangokat hallok 

a felettem levő fedélzetről, ezért oda indulok.

 Ash és Elijah a korlátra könyökölnek, ésmindketten a

koromfekete tengert nézik. Fojtott hangon beszélgetnek.

 Ash nehéz szívvel felsóhajt. – Annyiraszeretem, majdnem...

– Belehalsz a tudatba, hogy beteg? – fejezi behelyette

 

Elijah. – Ismerem ezt az érzést.

– Ugye, komolyan szereted? – kérdezi Ash.

– Nem hibáztathatsz érte – néz le Elijah a vízre. – Amióta

kimentett a laboratóriumból, éjjel-nappalcsak rá gondolok. –

Felsóhajt. – De ő mindig csak barátnak tekintett.

– Sajnálom – mondja Ash.

– Dehogy sajnálod – mosolyodik elhalványan Elijah.

 Ash felnéz a holdra. – Nem tudom, mi lesz velem nélküle.

Egyszer már elvesztettem, és nem bíromelviselni a gondolatot,

 

hogy ez ismét bekövetkezik.

Meglepődöm, amikor Elijah megragadja Ash vállát.

– Megtaláljuk az ellenszert – jelenti ki.

– És ha nem? – kérdezi Ash.

– Akkor tudod, mit kell tennem – válaszoljaElijah. – Ez a

leghumánusabb megoldás.

 Ash farkasszemet néz Elijah-val. Aztán aligészrevehetően

 bólint.

Nem öntik szavakba, de tudom, mit ígértek. Amikor teljesen

kifejlődik bennem a Haragvó, Elijah végez velem.

 

37. NATALIE

 A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN át-szeljük az óceánt.

 Az első éjszakán lecsap ránk egy vihar, a hajó vadul

hánykolódik, és biztosra veszem, hogy elsüllyedünk. Ash

 vigasztal, miközben a vécékagyló fölé hajlok. A hányás egyre

elviselhetetlenebb, napközben bármikor rám jön, és nem marad

meg bennem semmi, csak a száraz keksz.

Másnap reggel elvonul a vihar, ismét csendesés nyugodt lesz

 

a víz. Még a fedélzetre is fel tudok menni,hogy élvezzem a friss,

sós tengeri levegőt. Ash takarót terít a vál-lamra, hogy ne fázzak,

és megcsókolja a homlokomat. Elijah úgy tesz, mintha nem

 venné észre, bár az arcára egy pillanatra kiüla féltékenység.

 Ash egész nap az anyja naplóját olvassanekem. Az anyja

családjáról készült fényképet használjakönyvjelzőnek. A kép

megfakult, a szélek felkunkorodnak, de ezegyáltalán nem

meglepő, ha azt vesszük, hogy harminc évekészült.

 

 Amikor nem a naplót olvassuk, mind a hár-man körülüljük a

hordozható digitális képernyőt, amit AshPuszta Földön, a

 vonaton lopott az őröktől. Bár a vétel elégrossz, annyit azért

látunk, hogy Trákiában még voltak harcok,de a dákok 

mostanáig tartják a várost. Ahogy sejtettük is, Tiszta Rózsa a

stratégiailag legfontosabb helyeken megőr-izte az állásait.

 A fejünkre kitűzött vérdíj szintén fejenkéntszázezerrel nőtt.

 Ash elvigyorodik, mert ezt mulatságosnak találja, engem viszont

 

nyugtalanít, hogy ebben az országbanmindenki szívesen adna át

 bennünket a hatóságoknak, még akár a láza-dók közül is sokan.

 Nagyon sok pénzről van szó.

 Az Őrök Szövetségi Államában másutt is vol-tak felkelések, a

legfrissebbek Niobiumban, a RégiÖbölvárosban és

Hamuesőben. Úgy tűnik, a trákiaigyőzelmünk arra biztatta az

embereket, hogy csatlakozzanak a harchoz,de sajnos ezek az új

felkelések vereséggel végződtek. A kormány filmfelvételeit

 

nézzük ezekből a városokból. Az elfogott láz-adókat a gettó

falaira akasztják fel, hogy emlékeztessenek mindenkit, milyen

sors vár a fajgyalázókra. Ha ez így  folytatódik, a lázadást pár hét

alatt leverik. Nem marad sok időnk, hogy teljesítsük a

küldetésünket. Kikapcsolom a digitális ké-pernyőt. Elég, nem

akarok többet látni.

Elijah aznap éjjel talál egy üveg fűszeresRagyogást, amit az

egyik szekrényben dugtak el. A fiúk isznak –nekem nem bírja a

 

gyomrom –, mialatt mindhárman a recsegőrádiót hallgatjuk, és

a fejünk fölött sziporkáznak a csillagok. Eli- jah bemutat egy 

hagyományos básztet táncot, amitől ránk jöna vihogás.

– Rendben, ti jöttök – mondja rosszkedvűen.

 Ash áll fel, és eljár egy mulatságos dzsigget,ami állítása

szerint sötétfajzat néptánc, de én tudom,hogy csak kitalálja az

egészet. Nevetésben török ki, ahogy Elijah is.

– Kigúnyolod a tánclépéseimet, te kis szőke?– ugrat.

Bólintok.

 

Leül mellém, és csókolózunk. Olyan csodála-tos, hogy megint

csókolhatom, összefonhatom vele az uj- jaimat. Ez a pillanat már

nem is lehetne tökéletesebb. Remélem,megőrizhetem ennek az

éjszakának az emlékét. Ash felkap, és vissza- visz az ágyunkba,

ahol hajnalig csókolózunk.

Dél felé Elijah hangjára ébredünk.

– Föld a láthatáron! – kiált le nekünk.

Gyorsan felöltözünk, és felsietünk a fed-élzetre. Gyönyörű,

napos idő van, nem túl meleg, az ég tisztánkéklik felettünk, és

 

friss virágillat száll a levegőben. A hajó elsik-lik egy merőleges

sziklafal előtt, ami több mint hatvan métermagas, és

összefonódó indák, dús, zöld növényzet borítja. A fejünk felett

színes madarak repkednek, és elbűvölőenszólongatják egymást.

 A növényzet egyre ritkásabb lesz, ahogy  Viridis, a „Függőleges

 Város” felé közeledünk.

– Ó! – ámulok el, amikor Elijah lelassítja agőzhajót, hogy 

alaposabban szemügyre vehessük a várost.

Egy hatalmas város épült a sziklafalra; alátvány a déli

 

államok híres nyomornegyedére emlékeztet. A lapos tetejű,

rózsás kőből épült, több száz zömök házatolyan közel építették 

egymáshoz, hogy lehetetlen megmondani,hol végződik az egyik,

és hol kezdődik a másik. Mintha mind ugy-anannak a szerves

egésznek a része lenne. A favelában om-ladozó kőlépcső kanyarog

a szikla tetején a város közepe felé. De a sza- vam attól áll csak el

igazán, amikor megpillantom a vízesést, amia város közepén

zubog a mélybe, és permetfelhővel borít bemindent.

 

– Lenyűgöző, mi? – mosolyog Elijah.

Miután biztonságosan kikötöttünk, Elijahkikapcsolja a

motort, és leengedi a horgonyt. Felvesszük kapucnis

köpenyünket, fogjuk a zsákunkat, és követjük a meredek 

ösvényen, a favelán keresztül. Véget nem érőlépcsőmászás

következik. A sebes lábam lüktet, és gyakranmeg kell állnunk,

hogy kicsit pihenjek. Ash átveszi a zsákomat,és a vállára veti, a

sajátja mellé. Az utca helyenként olyankeskeny, hogy ha

 

kinyújtjuk a karunkat, mindkét oldalon megtudjuk érinteni az

omladozó falakat.

 Ashsel teljesen az arcunkba húzzuk acsuklyánkat, hogy a

mellettünk elhaladó básztetek ránk ne ismer- jenek, bár nem

figyelnek ránk, hanem sokkal inkább Elijah-ra, aki olyan

peckesen vonul, mintha Viridis császáralenne. Gondolom, az is,

hiszen a konzul fia.

Minél messzebb jutunk, annál feltűnőbb,milyen szegény a

 város. A házakon sok évvel korábbanfelfestett falfirkákat

 

látunk, némelyik ház már kis híján összeom-lik, és csak a mellette

lévők tartják a falait. Az ajtókról-ablakokrólhámlik a festék, a

 besüppedő tetőket hányavetin javították meg; bármit

felhasználtak, ami kéznél volt: szövetet, fém-lapot, fát.

Elijah mellékutcák labirintusán vezet átminket, aztán

újabb felfelé tartó lépcsősor következik, és végül kijutunk egy 

óriási térre. A teret sok ezer apró, színesmozaikkal rakták ki,

amik szédítő, geometrikus mintát adnak ki.

 

Egy tágas villa terpeszkedik a szemünk előtt,amit

ugyanabból a rózsás kőből építettek, mint a város többi épületét.

Több száz évesnek látszik, a falai megre-pedeztek és hámlanak, a

nyugati szárny egy része már kezd leomlani.Nem éppen az a

követség, amire számítottam.

– Otthon, édes otthon – motyogja Elijah.

Egy boltozatos ajtón át lépünk be az épü-letbe, és egy 

átriumba jutunk. A hosszú folyosó a boltívesmennyezetnek 

köszönhetően hűvös és szellős. Az átriummindkét oldalán

 

négy-négy csukott ajtó van, míg közvetlenül velünk szemben egy 

nagy rózsafa ajtó. Bentről beszéd szűrődik ki.

 Az előcsarnokban nincsenek szobrok vagy festmények, de

több nagy, magában álló kalitkát látok ateremben, amelyekben

kis piros, vékony, villás farkú madarak van-nak. Hihetetlenül

szépek, de akár mérges kígyók is lehetnének,Elijah olyan

szemmel néz rájuk. A madarak fülsértőénrikoltoznak, amikor

elmegyünk mellettük, és Elijah egy négy hangból álló dallamot

 

kezd rögtön fütyülni, mire a madarak abba-hagyják a vijjogást.

– Ezek meg miféle madarak? – kérdezem. A fülem még

mindig csöng.

– Szirének – válaszolja. – Az őröket figyel-meztetik a

 betolakodókra. – Mintegy végszóra két básztet őr ront elő az

egyik oldalsó helyiségből, és ránk fogják afegyverüket.

Mindkettőnek dagadnak az izmai, és egy-forma egyenruhát

 viselnek: sötét nadrágot, bőrmellényt, fekete bakancsot és a

 

csuklójukon arany karperecet, vagyis olyanöltözéket, mint amit

Elijah is viselt, amikor azon az éjszakán aRepkény templomban

felbukkant. Furcsállom ezt az egybeesést. A két férfi leereszti a

puskáját, amikor meglátják Elijah-t.

– Apám a szenátus termében van? – kérdeziElijah.

 Az egyik őr bólint, majd intenek, hogy kövessük őket.

Kinyitják a folyosó végén levő nagy rózsafaajtókat, és belépünk 

egy tágas terembe. A boltíves ablakokon beárad a fény, az ívelt

 

mennyezetet, amit olyan kékre festettek,mint odakint az ég

színe, jádeoszlopok tartják. A hátsó falon azŐrök Szövetségi

 Államának óriási, ódon és idejétmúlt fal-iszőnyegtérképe függ.

 A teremben vagy tucatnyi felfegyverzett őráll, és a

puskájukat ránk szegezik. A terem közepénfelállított kerek 

asztalnál ülők védelmét szolgálják. Az as-ztalfőn egy középkorú

 básztet férfi ül, a haja vörösesbarna, az ajkatelt, és az arca két

oldalán sötét pettyek vannak. Kétség sem férhozzá, hogy ő

 

Bezier Theroux, Elijah apja. Elegáns, vadászoknál megszokott

zöld árnyalatú, szabónál készült frakk-kabátot, rézvörös

anyagon aranyszál hímzéses mellényt, fehéringet és selyem

nyakravalót visel.

Mellette egy gyönyörű, de szigorú arcú básztet nő ül, hosszú,

 barna

sörényét

gondosan

csigákba

göndörítették.

 

Borostyánszínű, turnűrös ruhájának mellrészét finom

gyöngyhímzés díszíti. Az arcán levő pettyek  világosabbak, mint

Elijah apjáé, és úgy sejtem, ő Rowane lehet, akonzul felesége.

Mellettük három kamasz fiú, akik Elijahleírása szerint a fivérei.

 Acelot a legidősebb és a testvérek közül alegmagasabb.

Kiköpött apja, a sörénye ugyanolyan rozs-davörös, a tekintete

ádáz. Lezserebbül öltözött, mint a többiek:egyszerű fehér inget

 visel, aminek feltűrte az ujját, hozzákobaltkék mellényt és

 

fekete nadrágot. Donatien, az öccse olyansovány, hogy 

 valósággal eltűnik a drága holmijában. VégülElijah kisöccse,

Marcel ül görbe háttal az apjátóllegmesszebb. Kifogástalanul

öltözött, akárcsak a konzul, és bámulatosan vonzó az Elijah-hoz

hasonló érzéki szájával, élesen kiugró arcc-sontjával, gyönyörű,

sötétbarna pettyeivel, amelyek az arca kétoldalát és a nyakát

díszítik. Arrogáns, gúnyos mosolya azonbansokat ront a

hatáson.

 

 A kilenc szenátor – öt férfi és négy nő –frakk-kabátban és

fodros ingben van, mint a konzul, vagy turnűrös ruhában, mint

Rowane, csak más-más élénk színben.

Elijah meghajol. – Elhoztam NatalieBuchanant és Ash

Fishert, atyám.

Bezier helyeslő pillantást vet Elijah-ra. –Nem voltam biztos

abban, hogy rá tudod venni őket, hogy ide- jöjjenek. De

alábecsültelek, fiam.

Elijah ragyog a dicsérettől, mintha a leghízel-gőbb bókot

 

kapta volna.

– Köszönöm, atyám.

Marcel a szemét forgatja.

– Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhet-em, konzul úr –

hajt fejet Ash.

– Higgye el, nekem még nagyobb öröm –mosolyog Bezier, de

 van valami nyugtalanító a gesztusában.

– Nem látom az anyádat – veti oda RowaneElijah-nak. – Ez

azt jelenti, hogy nem sikerült elhoznod azOrát?

– Nem, de tudom, hol van – siet megny-ugtatni Elijah.

 

 Az asszony nagyot sóhajt, és mézszínűszemét rám meg

 Ashre szegezi. Hiányzik belőle a melegség,ami Elijah tekintetét

 jellemzi. Hideg, számító a pillantása, akárc-sak az anyámé.

Idegesen megköszörülöm a torkomat. – Eli- jah felkért

minket, hogy beszéljünk a szenátus előtt.

– Szeretnénk, ha megfontolnák, hogy csat-lakozzanak a

felkeléshez – veszi át a szót Ash. – A támogatásukkal

lehetőségünk nyílna...

Bezier felemeli a kezét, és a mondat közepén Ashbe fojtja a

 

szót.

– Tudjuk, miért van itt, de sajnos, minket eznem érdekel. –

Bezier önelégülten a szenátorokra mosolyog.– Mintha valaha is

szövetséget kötnénk a sötétfajzatokkal!

 A básztetek nevetnek, csak Elijah és Acelotnem.

Elijah-hoz fordulok. – Mi folyik itt?

Bűntudatos pillantást vet ránk, miközben a básztet őrök 

 Ashre és rám rontanak.

Most döbbenek rá, hogy nem azért vagyunk itt, hogy 

 

rábeszéljük a szenátust a felkeléstámogatására.

Elijah csapdába csalt minket.

 

38. ASH

ELKAPNAK MINKET, és durván térdrekényszerítenek. A 

zsákok lecsúsznak a vállamról, a tartalmuk,köztük anyám

emléktárgyai szétgurulnak a kőlapokon.

– Eresszenek el! – morgom.

– Hívjátok az őröket! – parancsolja Bezier.

– Elijah, vess ennek véget! – könyörögNatalie.

Elijah ránk sem néz, amikor elhagyja a ter-met, és becsukja

maga mögött az ajtót.

 

 A foglyul ejtőimmel birkózom, de túl erősek.Kíméletlenül a

kőpadlóhoz szegeznek.

– Vigyétek le a pincébe, és kötözzétek megőket, amíg a

 vendégeink meg nem érkeznek – utasítja azőröket Bezier.

– Muszáj ezt tennünk, apám? – szúrja közbe Acelot. –

 Végeznek majd velük!

– Ez nem érint minket – von vállat Bezier. –Csak a

lojalitásunkat bizonyítjuk Tiszta Rózsa iránt.

– Legalábbis, amíg meg nem szerezzük azOrát – teszi hozzá

 

Rowane.

– Ez a kettő lélegzetvételnyi időhöz juttatminket – összegzi

önelégült mosollyal Bezier.

 A básztet őrök kivonszolnak minket a terem- ből. A 

szirénmadarak rikoltozással kísérnek ben-nünket, amikor

átrángatnak minket előbb az átriumon, majdkőlépcsőkön az

alagsorba. Hátrafordulok, hogy megnézzem,Natalie-nak nem

esett-e baja. Rugdos, köpköd és karmol, sőtaz egyik őr kezét

meg is tudja harapni. Az őr egy ütésselcsendesíti el, amitől

 

Natalie az eszméletét veszti. Az agyaramatelönti a méreg, és

tovább küzdök, de hasztalan.

 A pince hideg, nyirkos és sötét, a boltozatosmennyezetet

kőoszlopok tartják. Néhány fáklya biztosítnémi világosságot, és

 vet hosszú árnyékot a falakra és az átázottpadozatra. Megkötik 

a kezem-lábam, aztán az egyik oszlophoz lán-colnak, majd

ugyanezt teszik Natalie-val is. Natalie mégnem nyerte vissza az

eszméletét, a feje ernyedten lóg. Púp nőtt afején, ahol az őr

megütötte.

 

 Amint az őrök távoznak, igyekszem kisza- badulni, de túl

szoros a kötelékem.

Natalie pislogni kezd, aztán felnyög.

– Hol vagyunk?

– A pincében – válaszolom.

– A legjobb helyekre viszel – tréfálkozik.

– A fenébe is, kinyírom ezt az istenverteElijah-t, ha egyszer

kikerülünk innen!

Natalie felsóhajt. – El sem hiszem, hogy  bedőltem a

hazugságainak. Olyan ostobának érzemmagam! Mindvégig úgy 

 

irányított, ahogy akart, elérte, hogy megsa- jnáljam, bízzam

 benne.

– Mindkettőnket átvert – ismerem el.

– Mit gondolsz, mi lesz velünk? – kérdezicsendesen Natalie.

Nem kendőzöm el az igazságot. – SzerintemRózsa

megkínoztat minket, aztán nyilvánosankivégeztet.

– Én is így gondoltam.

Lassan vánszorognak a percek a pincében. A percek órákká

nyúlnak, egy-egy óra tíznek tűnik, miközbenaz őrök érkezésére

 

 várunk. Jobbára azon töröm magam, hogy megszabaduljak a

láncoktól, de csak kimerít a próbálkozás.Mindegy is, a

kötelékem nagyon szoros. Csalódottan ordí-tok fel. Soha nem

 jutunk ki innen! Natalie csak legyőzötten,fáradtan mered maga

elé.

– Hogy vagy? – kérdezem.

– Nem valami jól – ismeri el.

 A boltíves pince ajtaja kinyílik, és Acelot jel-enik meg a

küszöbön. Egy tálcán ételt hoz. Natalie-nak levest, nekem egy 

 

pohár vért.

– Mi ez? Az utolsó vacsoránk? – kérdezem.

Bocsánatkérően néz rám. – Gondoltam,talán éhesek 

 vagytok.

– Inkább éhezem – köpök ki.

Leteszi a tálcát egy közelben álló faládára, ésmegvakarja a

fejét. Idegesnek látszik. Sokkal magasabbElijah-nál, de a válla

nem olyan széles. Szemre tizenkilencnek lát-szik. Az ingujját

könyökig feltűrte. A körmei tövig rágottak.

– Sajnálom ezt – mutat a kötelékeinkre. –Csak, hogy tudd,

 

én nem értek egyet azzal, amit csinálnak.

– Akkor miért mész bele? – kérdezi fáradtanNatalie.

– Mert nemigen van más választásunk. Amikor Lucinda

leveléből értesültünk a Tizedikről, tudtuk,hogy csak idő kérdése,

és az Őrök értünk is eljönnek. – Acelot a ládaszélén kuporog, a

farka néha végigsöpri a poros padlót. – Eli- jah elmondta, mit

tudott meg az Oráról. A szenátus lehetőségetlátott arra, hogy 

megkaparintsunk egy nagy hatású fegyvert,amivel

 

megvédhetjük magunkat, de szükségünk voltegy póttervre.

– Mindjárt kitalálom: átadtok az őröknek, éscserébe életben

hagynak benneteket – mondom.

– Így valahogy – ismeri be Acelot.

Hitetlenkedve csóválom a fejemet. – Azördögbe is, elment az

eszetek, ha azt hiszitek, az őrök belemennek ilyen feltételekbe!

– Nem vagyok róla meggyőződve, de nemsok választásunk 

 van – ismétli Acelot.

– Csatlakozhattatok volna a felkeléshez – jegyzem meg.

 

– Én is ezt akartam – mondja. – De nemtudtam meggyőzni a

többieket, hogy működjenek együtt asötétfajzatokkal. –

Otthagyja a tálcát, és elindul felfelé, aztánhirtelen megtorpan a

lépcsőn. – Őszintén sajnálom.

Becsukódik mögötte az ajtó. Amint elment,az oszlopnak 

döntöm a fejemet. Lüktet a halántékom. Le-hunyom a szemem,

és igyekszem megfeledkezni a fejfájásról.

#

 A szirénmadarak rikoltozására ébredek. Pár-szor pislogok,

 

próbálom a szememet hozzászoktatni asötétséghez, aztán

Natalie-ra pillantok. Nem emlékszem, mikorszundítottam el.

Mennyi ideje alszunk? Felém fordítja a fejét.

Felettünk léptek masíroznak az átriumban aszenátus felé.

 Itt vannak.

Belém nyilall a félelem.

– Nem engedem, hogy bántsanak – jelentemki.

Lárma, hátratolt székek csikorgása hallatszik a szenátus

termében. Léptek csattognak. MegismeremGarrick jellegzetes

 

 járását.

– Hol vannak? – kérdezi nyersen. A hangjatompán szűrődik 

át a mennyezeten.

– Odalent – válaszolja Bezier.

– Akkor hozzák fel őket – parancsoljaSebastian.

Ismét léptek hallatszanak. Nem sokkalkésőbb nyílik a

pinceajtó, és a napfény egy sugara esik be. A  básztet őrökre

számítok, de Elijah lép be. Kulcscsomócsilingel a karpereces

csuklója körül. Lehajtott fejjel áll megelőttünk.

 

– Hogy árulhattál el minket? – szegezi neki akérdést

Natalie.

Elijah felemeli a tekintetét. – Te mit tettél volna a

helyemben? Csak a parancsnak  engedelmeskedtem!

– Úgy hangzik, mintha nem lett volna választásod!

– Nem is volt!

Natalie keményen, engesztelhetetlenülmered rá.

– Tényleg nem volt – bizonygatja Elijah, ésöntudatlanul a

csuklóján levő arany karperecekkel játszik.Mint amilyet fent az

 

őrök is viselnek.

– Szolga vagy – csap belém a felismerés.

Elijah bólint.

– Szóval Bezier nem is az apád? – kérdeziNatalie.

– De igen – mondja Elijah. – De amikorRowane rájött az

apám és az anyám viszonyára, és hogy gyerekük is van,

kikövetelte, hogy szolgaként dolgozzam,hogy ezzel büntesse az

anyámat.

– Ezen a ponton meg kellene, hogy  sajnáljunk? – kérdezem.

 

– Nem – válaszolja Elijah. – De talánmegértitek, hogy nem

 volt más választásom. Az apám a konzul,teljesítenem kell a

parancsait.

Natalie a szemét forgatja. – Mindegy is. Csak megpróbáltál

hatást gyakorolni rá.

Elijah elpirul.

– Mi viszont segíthettünk volna neked –mondom. – A 

felkelés győzött volna az Orával. Most márnincs esélyünk.

Mindannyiunkat halálra ítéltél.

 

Elijah leül a nyirkos földre, a háta meg-görnyed. – Úgy 

sajnálom...

– Elnézést, ha nem hiszünk neked – mondjaNatalie.

– Komolyan beszélek – erősködik Elijah. –Szeretlek. Sosem

akartalak bántani.

– Ne etess már – csattan fel Natalie. – Mind- végig színleltél

csak.

– Nem színleltem! Nem színlelek – helyesbít.– Ezerszer be

akartam mindent vallani...

 

– Akkor miért nem tetted? – kérdezi Nataliekihívóan.

– Azt hittem, helyesen cselekszem anépemért – válaszolja

Elijah.

Natalie rezzenetlenül mered rá.

– És jó benyomást akartam kelteni az apám- ban – ismeri be

Elijah.

– Örülök, hogy ez sikerült is – vágok vissza,az

aranybilincseire pillantva.

Elhúzza a száját, és a csuklóját masszírozza.– Tényleg

abban reménykedtem...

 

– Miben? Hogy apád hirtelen befogad acsaládba, ha

Natalie-t és engem leszállítasz? Nincs ki anégy kereked! – vágom

a fejéhez. – Még csak embernek sem tekint.Csak egy eszköz

 vagy, ami felhasznál, és ha végzett veled,félrehajít.

Elijah a sörényébe túr. – Nem akarom, hogy így legyen vége.

– Nem is kell, hogy így legyen. Elengedhetszminket –

mondja Natalie.

– Nem tehetem...

– Az adósom vagy – folytatja Natalie. –Kiszabadítottalak 

 

az őrök főhadiszállásáról, emlékszel?

– Sebastian megöli az apámat és atestvéreimet, ha nem

adlak át neki – feleli Elijah. – Tudod, hogy ezlesz.

Natalie-ra pillantok. Ki kell juttatnom innen,ez az egyetlen

esélye, hogy életben maradjon.

– Hagyj itt. Sebastian úgyis csak engem akar– mondom

Elijah-nak.

– Ne, Ash! – kiáltja Natalie.

– Kérlek, Elijah – könyörgök neki. – Hatényleg fontos neked

Natalie, akkor szabadítsd ki.

 

Látszik az arcán, hogy elbizonytalanodik.

– Kérlek! – esdekelek.

 A felettünk levő teremben hallom Sebastianés Garrick 

türelmetlen járkálását. Elijah felnéz amennyezetre, aztán

Natalie-ra. Egy pillanatra lehunyja a szemét,láthatóan vívódik,

aztán végre feláll, és kioldozza Natalie-t.Hatalmas a

megkönnyebbülésem: most már van esély,hogy elmeneküljön, és

életben maradjon. Nekem csak erre vanszükségem, hogy tovább

tudjam csinálni.

 

– Köszönöm – mondom Elijah-nak.

– Még ne köszönd – mondja, és nagy megle-petésemre engem

is kioldoz. – Még mindkettőtöket ki kell,hogy juttassalak innen.

Talpra kecmergek. Nem értem, miért engedel.

– Miért csinálod ezt? – kérdezem tőle.

– Mert valakinek meg kell mentenie a népe-met – válaszolja. –

És félek, az apám nem az az ember. Ígérdmeg, hogy megvéded

őket.

– Te nem jössz velünk? – kérdezi Natalie.

 

Elijah megrázza a fejét. – Itt kell maradnom,hogy 

megvédjem a családomat.

– Meg fognak ölni – figyelmezteti Natalie.

Elijah szomorúan elmosolyodik. – Ne aggódjmiattam,

szépségem. Megígéred? – néz rám.

 A vállára teszem a kezem. – Szavamat adom.

Felrohanunk a lépcsőn az átriumba, demegtorpanunk,

amikor észrevesszük a korábban látott két básztet őrt, akik a

folyosón járnak fel s alá. Háttal vannak nekünk, ezért még nem

 

láttak meg. Gyorsan visszahúzódunk azárnyékba, mielőtt az

egyik hátranézne. Ugrásra készen állok, míg várom, hogy 

kiderüljön, észrevett-e minket. Amikorelfordul, megnyugszom.

 A básztet őrök végigmennek a folyosón,aztán bemennek az

egyik balra levő szobába. Amint becsukódik mögöttük az ajtó,

Elijah előlép a búvóhelyünkről, és elfütyüli anégy hangból álló

dallamot, hogy elhallgattassa aszirénmadarakat. Int, hogy 

mehetünk, és elsietünk a szenátus termébenyíló rózsafa ajtó

 

előtt.

– Nincs sok időm, Bezier – csattan fel Se- bastian hangja a

csukott ajtó mögül. –  Most azonnal  hozzák őket elém!

– A szolgám már elment értük – válaszoljaBezier. – És most

térjünk rá a feltételeinkre...

Lövés dördül, majd azt halljuk, ahogy egy test a kőpadlóra

zuhan.

Elijah holtsápadtan pördül meg. – Apa!

 A szenátusban azonnal kitör a káosz: em- berek sikoltoznak,

 

újabb lövések dördülnek, testek zuhannak aföldre. Kicsapódik a

kétszárnyú ajtó, a básztet szenátorok kirontanak, siettükben

felbuknak egymásban. Elszórt fegyvertűzhallatszik, és halomra

lövik őket a mozaikpadlón. Az orrlyukamkitágul, amikor

megérzem a vérük szagát.

 A nyitott ajtó mögött meglátom Acelotot és atöbbi

 básztetet, ahogy az őrökkel birkóznak, Mar-cel pedig elbújik az

asztal alá. Donatien élettelenül hever apadlón az anyja és Bezier

 

mellett. A kavarodás kellős közepén Sebasti-an, Garrick, Sasha és

két másik hegyifarkas.

 A zaj felveri a szirénmadarakat, amelyek rikoltozni

kezdenek. A madárvijjogásra Sebastian oda-fordul, és egy 

pillanatra összefonódik a tekintetünk. Átfutaz arcán a

meglepetés, majd dühösen vicsorogni kezd.Parancsot ordít a

hegyifarkasoknak.

Garrick és a falkája nagy ugrásokkal felénk rohannak, a

nyomukban Sebastian és a két vértőlcsatakos őr. A 

 

hegyifarkasok átugorják az egymásra zuhantszenátorok testét,

és a gyorsaságukból semmit sem veszítvekergetnek végig minket

a folyosón, bár Garrick jól láthatóan sántít. A feldúlt

szirénmadarak vijjognak, amikor elsza-ladunk mellettük,

kiáltásuk visszhangzik az átriumban.

Kirontunk az épület előtti főtérre. A tér túlsófelén egy 

transzporter áll, amin Sebastian az em- bereivel ideérkezett.

Nyitva a csapóajtó. Oda igyekszünk, merttudjuk, hogy ez az

 

egyetlen menekülési lehetőségünk. Megkock-áztatom, hogy futás

közben hátranézzek. Garrick elérte aszenátus bejáratát. Felénk 

rohan, közvetlen a nyomában Sasha és a kétmásik hegyifarkas.

– Siessetek! – kiáltom.

Natalie felsikolt, amikor a sebesült lábaösszecsuklik alatta.

 A földre zuhan. Sarkon fordulok, és visszasz-aladok hozzá, pedig

tudom, hogy ezzel megpecsételem a sorso-mat. Garrickkel

egyszerre érünk oda hozzá. Garrick félrelök,és megragadja

 

Natalie-t, aztán megüt. Nagyot nyekkenek aföldön. A két őr

megragadja Elijah-t, Sebastian pedig kivontkarddal, diadalittas

arckifejezéssel ront nekem.

 Annyira csak engem lát, hogy észre sem vesziaz ajtóban álló

 Acelotot, aki ránk szegezi a fegyverét. A  básztet előbb lelövi az

Elijah-t foglyul ejtő őröket, majd Sebastianfelé fordul.

Meghúzza a ravaszt.   Csatt.   Semmi semtörténik. A tár üres.

– Mire vársz, kutya? – veti oda SebastianGarricknek. – Öld

meg a macskát!

 

Garrick nekilódul, mintha el akarná kapni Acelotot, aztán

olyasmi történik, amire igazán nem számí-tok. Garrick a vállára

 veti Natalie-t, és Sashával meg a másik kéthegyifarkassal a

transzporterhez fut.

 A történtek egy pillanatra elterelik Sebastianfigyelmét, és

elővigyázatlanná válik, én pedig kihasználoma lehetőséget,

hogy támadjak. Rávetem magam; minden er-őmet beleadom a

küzdelembe. Összekapaszkodva zuhanunk aföldre, aztán

 

ide-oda gurulunk, ahogy mindketten a másik fölébe akarunk 

kerekedni. Már verekedtünk így: kéthónapja, a Fekete Város-i

felkelés idején. De most nem fogomelereszteni.

 A tér másik oldalán a transzporter motorjafelzúg. Ne!

– Szerezd vissza Natalie-t! – ordítok Elijah-ra.

Nem tudom, hogy hallott-e, mert annyiraleköt Sebastian.

 Végül sikerül magam alá gyűrnöm, és addigütöm az arcát, míg

az öklöm vérezni nem kezd. Sebastian áju-ltan nyúlik el a kövön,

 

az orrából és a szájából ömlik a vér.

 A transzporter rotorja forogni kezd. A zajfelkelti a

figyelmemet.

Elijah lélekszakadva fut a repülő felé,miközben kezd

felcsukódni a csapóajtó.

 Nem fogja elérni!

 A felcsukódó ajtó résén át megpillantomNatalie-t, akit a

fémpadhoz béklyóztak.

– Natalie! – üvöltöm.

Felém fordul, és a csukódó ajtó résén átegymásra nézünk. –

 

 Ash! – kiáltja.

Elijah felugrik a csapóajtóra, majd a résenügyesen begurul a

raktérbe. Az ajtó becsukódik, és a gépfelszáll.

– Nem! – sikoltom, ahogy elrepül felettünk atranszporter. –

Natalie! NATALIE!

 Addig ordítok, míg már nincs hangom, deminden hiába.

Natalie elment.

 

39. NATALIE

MEGRÁNTOM A CSUKLÓMAT   és a bokámat gúzsba kötő

láncot, és azonnal meg is bánom, amikor belemar a feldörzsölt

 bőrömbe. Órák óta vagyunk a börtöntransz-porteren, és ez idő

alatt Garrick egy árva szót sem szólt hozzánk.Szótlanul ül a

pilótaszékben, Sasha és a két másik hegyifar-kas pedig minket

tart szemmel. Sasha néha hagyja, hogy apilótafülke melletti kis

 vécét használjuk, de ezt leszámítva nem szól,és nem tesz semmit.

 

 Amikor éppen nem Ash miatt aggódom –ami ritkán fordul

elő –, a Garrick elleni támadáson és a hajóelfoglalásán töröm a

fejemet, bár tudom, hogy hiábavaló lenne. A hegyifarkasok 

megölnének, mielőtt Garrick közelébe jut-nánk. Egyébként sem

Elijah, sem én nem tudjuk, hogy vezessük atranszportert.

Elijah maga elé mered, az arcára kiül azaggodalom.

Biztosan sejti, hogy Garrick valószínűlegrögtön végez vele,

amint elérjük az úti célunkat. Egy pillanatraeszembe jut,

 

amikor legutóbb börtöntranszporteren vol-tunk, a Polly 

megmentésére szervezett és kudarcot vallottküldetésünkön.

 Akkor milyen nagy vigaszt jelentett számo-mra! Gyöngéden

megfogom a kezét, ő pedig hálásan pillantrám. Szorosabban

fogja a kezemet.

 A pilótafülke ablaka mellett felhők úsznak el.Lehetetlen

kideríteni, hol vagyunk, bár úgy sejtem, hogy Centrumba

tartunk. Garrick biztos magának akarja a vérdíjat, és nem akart

 

Sebastiannal osztozni. Azt viszont nemértem, miért ragadott el

engem, és Asht nem. Nem sokat érek TisztaRózsának, hacsak 

nem... jaj, istenem!  Egy valamire biztos fel-használhat: elterelheti

 Ash figyelmét, ahogy Pollyval is tette. Élet- ben tartanak,

megkínoznak, mert tudják, hogy ezzelmegőrjítik Asht. Képtelen

lesz a felkelésre figyelni, a lázadók nem veszik majd hasznát.

Rózsa szerintem már felfogta, hogy Ashmegölése nem a

legcélravezetőbb lépés. Ash már kétszer is„feltámadt”, az

 

emberek nem fogják elhinni, hogy meghalt,és ha elhiszik is,

mártír lesz belőle, amire Rózsa a legc-sekélyebb mértékben sem

 vágyik. Annak sincs értelme, hogy letartóz-tassa. Akkor politikai

foglyot csinálna belőle, ami még több embertállítana a lázadók 

mellé. Nem. Tiszta Rózsa csak abban re-ménykedhet, hogy 

elvonja Ash figyelmét, és ehhez rám vanszüksége.

– Mennyit kaptok értem? – kérdezemSashát. – Remélem,

megéri az erőfeszítést.

 

Nem szól semmit, csak elhúzza élénk róz-saszínre festett

száját.

 A transzporter hirtelen balra dől, és ki tudok pillantani a

pilótafülke szélvédőjén. Eltűnnek a felhők, ésfojtogató, fekete

füstfelhők veszik át a helyüket.

 A gép gyorsan ereszkedik, és üzemek tetejétlátom,

rézkémények csillognak, amikor elsuhanunk mellettük.

 Veszélyesen közel repülünk el akéményekhez, nyaktörő

sebességgel cikázunk az épületek között, ésaz ülésbe

 

kapaszkodom, annyira félek, hogy le fogunk zuhanni.

– Jól vagy? – súgja oda Elijah.

– Csak hányingerem van – ismerem be.

– Ha hánynod kell, ezúttal inkább a sajátlábadra hányj,

kérlek – mondja.

Erőtlenül elmosolyodom.

Egy jellegzetes acél- és rézfal fölött repülünk el, és ráismerek 

Gallium gettófalára. Réz Államban vagyunk!

– Itt Alfa egy, leszállási engedélyt kérek –mondja Garrick a

fejhallgatójába.

 

 A rádió recseg, és egy pillanattal később egy férfihang

 válaszol. Kicsit ismerősnek tűnik, de a rec-segés miatt nem tudok 

rájönni, ki lehet.

– Megadom az engedélyt a leszálláshoz.Örülök, hogy 

 visszatértetek, Alfa egy.

 A transzporter élesen jobbra kanyarodik,centikkel egy 

gyártető felett repül el, és egy kohó mellettihatalmas udvaron

száll le. Két hegyifarkas leveszi a lábunkról a bilincset, de a

kezünkön fent hagyja. Kinyílik a csapóajtó,és forró, bűzös

 

levegő csap meg.

 Átvezetnek minket az udvaron, bemegyünk akohóba, majd

fém gyalogjárók labirintusán át két óriásifémajtóhoz érünk.

 Amikor szétcsúsznak, rájövök, hogy egy liftelőtt állunk.

– Hova visztek minket? – kérdezemGarricket.

– Majd meglátod – válaszolja, miközben becsukódik 

mögöttünk az ajtó, és a lift leereszkedik aföld mélyére.

 A szívem a torkomban dobog, a kezem remegaz idegességtől.

 

Ökölbe szorítom, Elijah pedig bátorító pil-lantást vet rám.

 A lift lassít, majd megáll, az ajtó egy csipo-gással kinyílik.

Pislogok a vakító, fluoreszkáló fényben. Egy föld alatti vasúti

csomópontra kerültünk, ahol óriási a nyüzs-gés a boltíves

rézmennyezet alatt, ami ugyan hat méterrel van felettünk, a tér

mégis meglepően szellősnek tűnik.Metrószerelvények csattognak 

el mellettünk; embereket szállítanak a hatal-mas komplexumba.

 A sínek mellett rendes járda szélességű betonperon. A vonat

 

összeköti a fémfalú épületeket és a hozzájuk kapcsolódó

alagutakat, amitől az a benyomásom, minthaegy forgalmas

 városban lennénk. És amikor végigkísérnek minket a járdán, egy 

FŐ UTCA feliratú táblát látok.

Több százan sietnek el mellettünk egyszerű,narancsszínű

munkásoveralljukban, a vállukon puska. Hol lehetünk?  Egy 

húszas évei közepén járó, törékeny fekete as-szony, akinek 

derékig érő fonott haja és átható barnaszeme van, a Fő utca és a

 

Második sugárút kereszteződésében üdvözliGarricket. A nő futó

mosolyt vet rám. Halványan emlékszem rá,de nem tudom,

honnan. Mi folyik itt? 

– Az irányítóközpontban várják – mondja.

– Rendben, Destiny, mondja meg nekik,hogy öt perc múlva

ott leszek. Előbb a szállásukra kell kísérnemezt a kettőt –

 válaszolja Garrick.

Megpróbálja megfogni a karomat, de kirán-tom magam a

markából.

– Hozzám ne érjen! – fröcsögöm.

 

– Tüzes jószág – kacsint Destiny Garrickre,és távozik.

– Erre – mondja Garrick.

 Végigvisz bennünket a Második sugárúton, a barázdált

rézfalakba épített zöld ajtók sora mellett.Megáll az egyik előtt,

amin a név áll: BUCHANAN. Elijah-ra pil-lantok, aki kérdőn

felvonja a szemöldökét.  Saját szobám, van? Mióta várnak itt?

Egyre jobban összezavarodom.

Garrick kinyitja az ajtót. Belépek, mert tu-dom, hogy e

percben nincs más választásom, mint el-lenállás nélkül tűrni. A 

 

szoba mintegy tizenöt méter hosszú, kétpriccs van benne, a

fémfalba építve tárolóhely, egy kis íróasztal,tükör és

mosdókagyló. Az íróasztalon egy vázában virág.

Garrick leveszi a csuklónkról a bilincset.

– Helyezzétek kényelembe magatokat. Tízperc múlva

eligazítás – mondja, és távozik.

Becsukódik mögötte az ajtó.

Elijah leül az egyik priccsre, és feldörzsöltcsuklóját

simogatja. – Mi az ördög ez? – kérdezi.

 

– Fogalmam sincs – válaszolom de las-sanként olyan érzésem

támad, hogy nem áll szándékukban megölniminket. – Egyelőre

legalábbis.

Körbejárom a szobánkat, hátha valamiárulkodó jelet

találok. Semmi nyoma annak, kik lehetnek ezek az emberek.

Csak négy narancsszínű overallt találok atárolóhelyen. Az egész

rendkívüli szervezettségre és professzional-izmusra utal, amit az

őrök kormánya esetében várnék el, bár ha ezegy kormányerőd,

 

akkor biztosan börtönbe vetettek volna, ésnem a saját

szobámban kapok kényelmes elhelyezést. Eztúlságosan...

meghitt.

– Itt van? Jól van? – Női hangot hallok aszobám előtt.

Megdobban a szívem, mert felismerem ahangot, de nem akarok 

hinni a fülemnek.

Kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony as-szony áll előttem

narancs overallban, koromfekete haja hullá-mosan verdesi

csontos vállát. Fényes, piros rúzzsal festetteki magát, amitől

 

holtsápadt lett alabástromfehér bőre, de mégígy is gyönyörű,

mint mindig.

Kitárja felém a karját. – Drága kislányom!

Ölelő karjai közé vetem magam. – Anya!

Belecsimpaszkodom, ő pedig szorosan átölel. Amikor

utoljára láttam, sikoltozva és az őreit rug-dosva vonszolták ki a

Fekete Város-beli cellámból, miutánletartóztattak Gregory 

Thompson meggyilkolásáért. A szokottnál issoványabb, a

csontjai majd’ átszúrják az overallját. El-húzódik tőlem, és egy 

 

elszabadult hajfürtömet a fülem mögésimítja.

– Biztosra veszem, hogy sok kérdésed van –kezdi. – De most

 van valaki, aki nagyon szeretne beszélni veled.

– Ki? – ráncolom a homlokomat.

– Szia, drágám – mondja egy férfihang azajtóban.

Megfordulok.

Egy szőke férfi áll előttem. Ugyanolyan egy-enruhát visel,

mint anyám. Az arca csupa heg, a számtalanharapásnyom és

 vágás körül ráncolódnak a hegek, így nagyonnehéz azonosítani.

 

De elevenen csillogó kék szeméről bárholráismernék.

Odarohanok hozzá, a könnyek patakzanak azarcomon, ő

pedig átölel. Ezért volt olyan ismerős a hanga rádióban!

 Az apám az.

 

40. ASH

 A KIKÖTŐ ÓCEÁNRA NÉZŐ rakpartjánülök, az omladozó

favela mögöttünk emelkedik a magasba. A hullámokon

elhagyott halászhajók ringanak, harangjuk hangja sajgó

emlékeket idézve jut el hozzám. Megdör-gölöm az arcomat. Olyan

átkozottul fáradt vagyok! Harminc órája nemalszom, azóta,

hogy Garrick elvitte Natalie-t.

 Hova vitte?  Sebastian nem hajlandó meg-szólalni, ami aligha

 

meglepő, mert még ha beszélne is, kétlem,hogy nyomra tudna

 vezetni Natalie tartózkodási helyét illetően.Garrick tette őt

ugyanúgy meglepetésként érte, mint engem.Sebastian

pillanatnyilag a villa pincéjében raboskodik,amíg el nem

döntjük, mit kezdjünk vele.

Lehunyom a szemem, és a mellkasomra fek-tetem a

tenyeremet. Érzem, ahogy Natalie szíve egy ütemre ver az

enyémmel. Él. Ennyit legalább tudok. De ezcsak kevéssé

 

 vigasztal. Lehet, hogy ebben a pillanatban iskínozzák, verik és

erőszakoskodnak vele. Iszonyú fájdalom mara gyomromba.

Kétrét görnyedek, és felnyögök. Nem tudtammegmenteni.

 Acelot leballag a fa gyalogjárón, és leülmellém. Olyan

kimerültnek látszik, mint én. Eddig a se- besült básztet őröket és

az életben maradt szenátorokat látta el, éssegített a villa

kitakarításában. Csendben üldögélünk,nézzük, ahogy a felhők a

kobaltkék égen sodródnak. Az ég színeNatalie szemére

 

emlékeztet. Remegve kifújom a levegőt.

– Elijah megvédi majd – olvas a gon-dolataimban Acelot.

– És ha nem tudja? – kérdezem. – Meg kelltalálnom. Nem

ülhetek itt, ölbe tett kézzel, amikor őesetleg...

 Acelot megfogja a vállamat, miközben a bán-at maga alá

gyűr.

– Mit gondolsz, hol vannak? – kérdezi.

– Centrumra gondolnék először. SzerintemGarrick az Arany 

Citadellába vitte őket kihallgatásra. – Eztűnik a legvalószínűbb

 

eshetőségnek. – Oda kell mennem. Van járműved, amit igénybe

 vehetek?

– Vannak hajóink – válaszolja Acelot. – Ésott van az apám

transzportere is, bár elég rossz állapotban.Marcel pár hónapja

elkötötte, és lezuhant vele, szóval előbb kikell kalapálni.

Bólintok. – Jól van. Amint rendbe hozzátok,elindulok 

Centrumba.

– Öngyilkos vállalkozás – jegyzi meg Acelot.

– Tudom, de akkor is elmegyek. Egyébkéntnem megyek 

 

fegyvertelenül. Előbb meg akarom keresni azOrát; ez az

egyetlen reményem, hogy megmentsem őket.

– Akkor veled tartok – áll fel. – Ennyivel tar-tozom neked és

Elijah-nak is.

Felkapaszkodunk a sziklafalra, a villához.

 A levegőben még érződik a halál szaga, ahogy átmegyünk a

főtéren. A mozaikpadlón alvadt vérfoltok. A holttestek 

többségét már elszállították a helyi halot-tasházba, hogy 

elhamvasszák őket, míg a konzul, a feleségeés Donatien, a fiuk 

 

testét a családi mauzóleumba viszik. Városszerte fekete zászlókat

akasztottak ki az ablakokba, így gyászolják halott vezetőjüket.

 A csata nyomait látjuk az átriumban is, aszenátus termébe

menet. A terem feldúlva. Törött bútorok,golyók szaggatta

festmények, az Őrök Szövetségi Államának faliszőnyegen

ábrázolt térképét leszakították a kampókról,így most csálén lóg.

Marcel görnyedten ül az apja székében, azsákom tartalma

szétszórva hever előtte. Anyám naplójanyitva, a kezében az

 

egyik fénykép.

– Ez nem tartozik rád! – kapom ki amarkából.

 A képen anyám családja látható az erdőben.

– Unatkozom – fonja össze a karját magaelőtt.

 Az agyaram lüktet a belövellő méregtől. Nemtudom, hogy 

 viselkedhet így, amikor a fél családjátlemészárolták. Mintha

semmilyen hatással nem volna rá. Valaminincs rendjén ezzel a

gyerekkel.

 Acelot megragadja Marcel fülét, és felhúzza aszékből. – Tedd

 

magad hasznossá, és akaszd vissza a fal-iszőnyeget a falra!

Elereszti Marcelt, és az öccse rávicsorítja akardfogát.

Leülünk, míg Marcel a szőnyeggel bíbelődik. Anyám

fényképét magam elé teszem az asztalra, és aképen látható

arcokat tanulmányozom. Megakad a tekin-tetem Lucindán.

– És hol találjuk meg ezt a fegyvert? –kérdezi Acelot.

Felpillantok. – Egy Karomnak nevezett hely-en. Ez egy hegy.

Hallottál már róla?

Megrázza a fejét.

 

Felsóhajtok, a szőnyegre nézek, és azontöröm a fejemet,

 vajon hol lehet. Tudom, hogy közel vanSzürke Farkashoz, ezért

megkeresem a régi térképen, majd aközelében levő hegyeket

 veszem szemügyre, valami nyomra vez-etőben reménykedve. A 

tekintetem megakad egy ismerős néven: ALBA-HEGYSÉG.

Összezavarodva állok fel. Valami nem stim-mel. A 

falikárpiton lévő hegynek hegyes a csúcsa, deaz

 Alba-hegységnek lapos a teteje, és városok sincsenek a közelében

 

úgy, ahogy ez a térkép jelzi. Senki sem lakik arrafelé a harminc

évvel ezelőtti vulkánkitörés óta. Igaz viszont,hogy ez egy régi

térkép, úgy száz éve szőhették, jóval az Alba-hegység kitörése

előtt, amikor a hegy csúcsa lerobbant. A  vulkán körül elszórt

 városokat nézem, miután egyikről sem hal-lottam még soha; az

iskolában látott térképeket az őrök  kormányától kaptuk, és

modernek voltak. Van egy Árnyék-hegység,meg egy 

Szikla-vízesés, és...

Megáll a szívverésem.

 

 Visszaszaladok az asztalhoz, és felkapomanyám fényképét.

Megfordítom, és elolvasom a hátára lefirkan-tott írást: Coombe-ék,

 Árnyak erdeje, Borostyán-begy.

Ismét visszafordítom, és fürkészni kezdem aképet. Anyám

családja egy erdős hegyszorosban áll, ésmögöttük a fák között

odalátszik az Alba-hegység, úgy, ahogy akitörés előtt  volt, vagyis

egy éles, karomszerű csúccsal.

 A Karom!

Ez kell, hogy legyen! Szürke Farkasközelében ez az egyetlen

 

 jelentős hegység, Lucinda és a többiek Szürke Farkasba mentek,

és az anyám, a nagynéném és Kieran is itt is-merkedtek meg. Nem

lehet puszta véletlen. Biztosra veszem, hogy ide indultak az Ora

megszerzésére, mielőtt eltűntek. A tetejébenmég ez volt a

legjobb hely a laboratóriumhoz is, mivel jólismerték a

környéket, és tudták, hogy több mérföldeskörben senki sem

lakik itt. Jó hír kellene, hogy legyen, mégiselkeseredem.

 Visszanézek a faliszőnyegre.

 

Utoljára akkor láttam az Alba-hegységtérképét, amikor a

Légió gettójában voltam, és Garrick éppenegy új haláltáborról

számolt be, amit az őrök kormánya a hegy lábánál épített.

Hirtelen megvilágosodik előttem, hogy Fucinda és a többiek 

miért nem léptek senkivel sem kapcsolatba.Tudom, hol vannak.

 Acelothoz fordulok.

– Javíttasd meg a transzportért. A Tizedikbemegyünk.

 

@Created by  PDF to ePub