Mednyánszky László

Báró Mednyánszky László, a 19-20. század fordulójának a legtermékenyebb és

ahogy mondják, a legtitokzatosabb alakja volt, akit a szlovák művészettörténet is

magáénak tekint. Mednyánszky László 1852. április 23-án született Beckón (ma

Szlovákia) és 1919. április 17-én halt meg Bécsben.

Ősi arisztokrata családból származott, felmenői között tudósokat, gondolkodókat,

politikusokat, katonákat, papokat találunk. Gyenge fizikumú gyermek volt, így

iskolába nem járhatott, magántanuló volt, s a birtokukon dolgozó cselédek

gyermekeivel barátkozott. Rajztehetségére hamar felfigyeltek, ezért szülei

tájképfestőket fogadtak mellé. A zürichi műegyetemen, majd a müncheni

Képzőművészeti Akadémián és a párizsi École des Beaux-Arts-on tanult. 1879-ben

hazatért Beckóra, a Vág völgyébe, s felváltva dolgozott Magyarországon és

Bécsben, majd 1889-től három évig ismét a francia fővárosban élt, ahol 1897-ben

gyűjteményes kiállítását is megrendezték. Mednyánszky csavargóképeit a párizsi

kritika nagy lelkesedéssel fogadta, elismerték művészetét.

1900-ban Galíciában, majd 1901-ben az Adria vidékén és utána négy évig Bécsben

dolgozott. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe. A háború

kitörése idején ismét Budapesten tartózkodott, élete utolsó nyarát, 1918-ban pedig

Nagykőrösön töltötte, de októbertől ismét Bécsbe tért vissza és ott élt haláláig.

Mednyánszky pályája kezdetén

főként tájképeket festett, Tisza

menti és felvidéki motívumokat,

a barbizoniak finom naturalista

stílusát követve. Átmenetileg

hatott rá az impresszionizmus

fényfestése is. Fő művei

azonban a 19. század végétől

festett, döbbenetes

emberlátásról tanúskodó

csavargófigurák. Bár bécsi

műtermében megfordultak a kor Tájkép

legismertebb személyiségei, ő mégis hazavágyott a parasztlegények, cigányok,

kocsisok, katonák, koldusok és a külvárosok kétes egzisztenciái közé. Modelljeit is

főként közülük választotta. Mednyánszky ugyan arisztokrata családból származott, ő

maga az anyagi javakkal mégsem törődött. Vagyonát szétosztogatta, mások

segítésére fordította. Képei is csak addig voltak érdekesek számára, amíg el nem

készültek. Éveken át vezette naplóját, melyben rendszeresen „beszámolt”

élményeiről, az őt ért hatásokról, művészetéről és életfelfogásáról.

Ülő csavargó

Modelljeit az utcán találta meg, s többnyire a társadalom alsó rétegeiből származó

fiatalemberek keltették fel érdeklődését, úgy is mint modellek. A férfiak iránt érzett

vonzalmát nyíltan nem vállalhatta fel sosem. Nőket és módosabb polgárokat sosem

festett. Műveinek nagy csoportját csavargóképei alkotják, melyek tulajdonképpen

katona-képeit készítették elő. Ha tehette, ő is csavargóként vándorolt.

Az I. világháború alatt harctéri rajzolóként a művész bejárta Galíciát, Szerbiát, Dél-

Tirolt. Elmúlt már 60 éves, amikor haditudósítónak jelentkezett, hogy rajzaival

örökítse meg az eseményeket. Kora és állapota miatt visszautasították jelentkezését,

de Tisza István miniszerelnök

közbenjárására kijutott a

harctérre. Ez időtől kezdve

haláláig a háború volt

festészetének legfőbb

témája. Művei nem

szokványos csataképek.

Háborús képein a megrázó

emberi tragikum, az

értelmetlen pusztítás

szerepel. Megindító

humanizmussal festette meg

az emberi esendőséget és

kiszolgáltatottságot.

Rajzaival a szenvedést, a

háború értelmetlenségét

festve hideg, kegyetlen, vad,

embertelen világot vázolt fel,

melyeket a hadszíntér első

vonalában készített. Mednyánszky László fronton töltött életéről számos anekdota

ismert. Békésy István így ír: „A háború vége felé hosszú hónapokat töltött az olasz fronton, nem hátul, a törzsnél, hanem, az első vonalban, gyakran a legvadabb ágyú- és puskapárviadal közepette. Jellegzetesen nyurga figuráját, kackiásan felcsapott huszársapkáját a front mind a két vonalán jól ismerték. Igen: a frontnak mind a két oldalán, hiszen az olasz arcvonal egyes részein kavernák, lövészárkok aránylag közel voltak egymáshoz, s az olaszok is rokonszenves érdeklődéssel figyelték a művészt, aki ihletett hévvel, a munkától elragadtatva készítette rajzait, vázlatait, és egy-egy sziklaoromra kitelepedve, fittyet hányt a fütyülő golyóknak. Történt pedig, hogy az olasz oldalon támadásra készülődtek. De mielőtt a Doberdó tájainak egyik hírhedett pergőtüzét megindították volna, a tüzérségi megfigyelőben gubbasztó talján tiszt észrevette a nyugodtan rajzoló Mednyánszkyt. A művészet iránt érzett tisztelet és lelkesedés kissé túllódította az olaszt a fegyelmi szabályzaton, mert kezéből

tölcsért formált, és harsány hangon átkiáltott a magyar vonalba: – Öreg festő, menjen hátra, mindjárt tüzelünk…! Mednyánszky barátságosan visszaintegetett, és teli torokból, szép olasz szóval válaszolt az ellenséges hadfinak: – Grazie mille, uraim! Icipici kis türelmet kérek, una piccola pazienza…Néhány vonás csak…mindjárt befejezem a képet…Így…Most már lőhetnek…köszönöm!” A háború alatt korábbi betegségei előtörtek, s amikor Isonzónál súlyos sebet kapott,

leszerelték. Halálos ágyán kérte, hogy szerelme, Nyuli (Kurdi Bálint) mellé temessék

a váci temetőbe. Végakaratát nem teljesítették, Bécsben temették el. 1966-ban a

magyar állam hazahozatta és a Kerepesi temetőben nyugszik.

A Dornyay Béla Múzeum 9 Mednyánszky képet őriz. A Mihályfi-gyűjtemény darabjai

1905 és 1910 között készített munkái ízelítőt adnak a művész táj- és

emberábrázolásaiba. Csavargóképei minden szépítés nélkül mutatják be a hányatott

sorsúakat, a szegénységben élőket. E műveket nézve érződik Mednyánszky

fogékonysága az elesettek iránt. A panteisztikus tájképei szintén meglepő

érzékenységről tanúskodnak. A legbensőbb természetközelség, a természet

látványának hangulati megértése jellemzi tájképfestészetét. Mednyánszky a

természetben vagy barátai, a szegény emberek között érezte jól magát, ez

művészetéből is erőteljesen kidomborodik.

Mednyánszky naplójának köszönhetően egy-egy modelljét név szerint is azonosítani

lehet. A tót legény, Jan Horák több portrénak is modelljéül szolgált, - így a Dornyay

Béla Múzeumban őrzött képének is. A fiút életének több szakaszában is

megörökítette a festő. Kutatók szerint Jan Horák vonásaiban visszaköszön Kurdi

Bálint arcképe, akivel a festő 25 éven át ápolt jóbaráti kapcsolatot, s halálát a

művész sosem tudta feldolgozni.

Alkotásai a salgótarjáni gyűjteményben:

81.78Kalapos csavargó (Ülő csavargó), 1905 k.

j.: jobbra lent: Mednyánszky, alatta hagyatéki pecsét gouache, papír 39,5x30 cm

81.147 Ülő katona, 1910 k.j.: jobbra lent: hagyatéki pecsét, mellette Mednyánszky gouache, papír 31x27,5 cm

81.475 Őszi fák, 1910 k. j.: jobbra lent Mednyánszkyceruza, diófapác, pípr 15x20,5 cm

81.476 Tájkép (Fák), 1910 k. j.: jobbra lent: Mednyánszky szén, papír 31x46,5 cm

81.477 Csavargó (Lábát melengető csavargó),

j.: jobbra lent: Mednyánszky alatta hagyatéki pecsét

ceruza, papír 30,5x37 cm

1908 k.

81.478Ülő fiú (vázlatok), 1905 k.

j.: középen jobbra: Mednyánszky, Pest jobbra lent: hagyatéki pecsét ceruza, papír 40x33,5 cm

81.479Tájkép (Kis ház fák között), 1910 k.

j.: jobbra lent hagyatéki bélyegzőn: Mednyánszky hagyatékából 1919 pitt, papír 21x34 cm

81.480

Ülő csavargó (Szemben ülő csavargó), 1908 k.

j.: jobbra lent: Mednyánszky Pest, alatta hagyatéki pecsét

ceruza, akvarell, papír 43x28,5 cm

63.9 Tájkép olaj 150x200 cm

Krúdy Gyula: A „bolond Mednyánszky”, a csavargók patrónusaMednyánszky László báró, a festőművész, Magyarországnak abból a korszakából jött, amikor bárónak, grófnak unalmában még bolondnak kellett lenni, mert ilyen volt a divat.

Már Széchenyi István kezdte… Alapíthatott Akadémiát, építhetett Lánchidat, írhatta röpíveit: Magyarországon mégis csak a döblingi bolond volt a neve, és nem sokkal többet tartottak róla, mint ama Kempelen Farkas báróról, aki a sakkgépet feltalálta. (A hagyomány szerint a sakkozó gépbe egy kis termetű török volt elbújtatva – ez a kép megjelent valaha a régi Vasárnapi Újság-ban is.)

A divat nemigen kérdezi, hogy van-e valamely praktikum a dolgok háta mögött; a bolondság éppen úgy divatba jött, mint akár I. Ferentz király alatt a sok feleség és a sok gyerek. I. Ferentz maga járt elöl jó példával. Négy feleséget fogyasztott el, de a négy asszony közül csak a második számú, Mária Terézia Karolina, a nápolyi király leánya tett eleget hitvesi kötelességének: tizenhárom gyermeket szült tizenhárom esztendő alatt. (Vajon mi lett volna, ha a másik három feleség is követné a nápolyi nő példáját? I. Ferentznek van a legtöbb gyermeke Európában.) A sokgyerekességben még a legmódosabb magyar urak sem tudták követni I. Ferentz példáját, legfeljebb a feleségeiket kísérgették a temetőbe, hogy helyette újat vegyenek; így, József, magyarországi nádorispán, elmúlt házigazdám is három feleségben gyönyörködött, abban a margitszigeti kastélyban, amelyet éppen az asszonyok kedvéért épített.

I. Ferentz császár és király után még sok minden divatba jött Magyarországon az özvegység elleni medicinán kívül… Divatban voltak a kövér emberek, akiknek külön kocsikat csináltak a kocsigyártók, mint például az Esterházyról elnevezett kocsit; nem volt olyan nagy ritkaság a száz kilón felüli ember, mint ezt napjainkban hinnénk, sőt egy Sz. nevű huszárkapitány alakjában még mostanában is közöttünk jár egy úriember, aki, ha jókedve volt: megfelelő lóra ült, és százhetven kilós testsúlyával a falka után lovagolt… Divatban volt a félkezű ember, amikor Zichy Géza gróf zongorázgatott itt a Redoutban. Divatban volt a bogarász, a lepkész, a csikász – amikor még Herman Ottót képviselőnek is megválasztották azért, mert olyan torzonborz hajzata és szakálla volt, és emellett tudós híre… Divat volt erős embernek lenni, amikor az atlétikai klubok alakulnak, és mikor a cirkuszban a Duna parti rakodómunkások próbálják földhöz teremteni a külföldi birkózókat, valamint a városban Bothmer báró táncoltatja huszonöt kilós huszártiszti kardját a feje búbján… Divat volt a leány- és asszonyszöktetés; divatban volt a golyós puskával eltalálni a vadgalambot, amikor pazonyi Elek Guszti ezredes a levegőbe dobált ezüstforintosokat pisztolygolyóval behorpasztotta, amely ezüstforintosból szokás volt mustradarabot hordani a mellényzsebben; divat volt a kincsásók elmúlásával ősmagyarok csontjai után ásni, amikor minden valamirevaló magyar városban múzeumokat alapítanak, és nemegyszer elhullott lovak csontjainak alakjában mutatkoznak meg honfoglaló őseink. Divat volt emlékiratokat, naplókat, jegyzeteket írni még úriembereknek is, ama bizonyos sztregovai Madách, az aszódi Podmaniczky és a többi kitűnő férfiak óta – hogy hirtelenében ne is beszéljünk a gyűjtőkről,

akik a női harisnyakötőktől kezdve a sétapálcákig mindenfélét összegyűjtenek. (Boldogult nagyatyám kalapokat gyűjtött; volt is neki annyi kalapja, hogy boltot nyithatott volna.) Divat volt Sobri Jóskának vagy legalábbis Sobri Jóska bandájához tartozónak kiadni magát az egyébként kifogástalan úriembernek, mint ezt ama bizonyos Vay gróf tette, és ugyancsak nem volt ritkaság, hogy úrinők megunták a szoknyaviseletet, és férfiruhában szivarozva járnak, amint ugyancsak ama másik Vay, a koronaőr kisasszonykája teendi. Divat volt a szemen a monokli és az ablakon a zsalugáter. Az emberek komolyan hitték, hogy a háromszínű kandúrra különösebb díjat tűzött ki egy bolond angol, és ugyancsak divat volt bohó végrendelkezéseket csinálni, mielőtt az ember unalmában agyonpuffantaná magát, mikor az anglománia elérkezett Magyarországra. Munkácsy Mihály, az egykori asztalosinas divatba hozta a festészetet, melyből meggazdagodni is lehet – nemcsak időlegesen, mint Monte-Carlóban ama Gály Lajos, akinek példájára a magyar urak látogatni kezdik a francia játékbankokat…

Persze, mindezeket a divatokat mindenekelőtt a különcködők kapják fel, akiknek az utcán utánuk mutogatnak, mint akár a libapásztor leánynak, akiből a legenda szerint grófnő vagy népszínházi primadonna lett Pesten.

Azt lehetne mondani, hogy a tizenkilencedik magyar század a különcök, bogarasok, excentrikusok százada. Lehet, hogy Jókai Mór is azért írt mindenféle különcökről annyi furcsaságot, mert az ilyenfajta ember érdekelte az olvasót.

A régi kastélyok szerte Magyarországon nemcsak hagyományos kísértetekkel vannak benépesülve, hanem eleven emberekkel is, akik úgy élnek, mintha arra készülődnének, hogy előbb-utóbb legenda vagy kísértet válhassék belőlük. Amint valaha a váruraság járt bizonyos kötelezettségekkel: olyanformán a múlt századbeli kastély lakó szinte eljegyezte magát furcsaságokkal, nem mindennapi szokásokkal, okos vagy hóbortos jelvényekkel.

Amíg sokat utazgattam a régi Magyarországon: az útinaplómban alig fordulhat elő olyan oldal, amelyen valami különös, meglepő emberről említést ne találnék – mintha itt mindenki legalábbis azért élt volna, hogy az élclapszerkesztő vagy a regényíró előbb-utóbb tollára vegye. Közeledtem ódon kastélyokhoz, amelyeknek már a kéményük állásáról látszott, hogy közhiedelem szerint itt szokott megpihenni háztetőn való sétálgatásában a kísértet vagy a holdkóros. Pókhálós arculatú férfiú unatkozva tekint ki az ablakon, miután évtizedekig hiába vár bizonyos levelet, üzenetet, hírt – talán már maga sem tudná megmondani, hogy kitől. Azt hinnéd, hogy egy elvadult, szavakat felejtett, megsavanyodott különc ember portájára kerültél, amikor észreveszed, hogy a bolthajtásos folyosó minden tenyérnyi helye figurákkal, tájképekkel van bepingálva. (Az útinaplóm Merénynek nevezi e rongyos kis falut odafent a Szepességben.) Nem nagyon kell érteni a piktúrához, hogy az ember észrevegye, hogy nem mindennapi festőtehetség hevenyészte ezeket a folyosói falfestményeket (nyilván olyankor, amidőn a pesti posta még nem érkezett meg a rendelt vászonnal). Igen, itt, a nyitott folyosón, ahová a kárpáti tél beszórja havát, az erdő fáiba kapaszkodó felhő beveri esővizét: ahol csak egy harisnyás, lovaglónadrágos öregember jár egymagában, elátkozottan – láttam egy galériára való Mednyánszky-festményt. (Nem lehet őket elvinni, mert le kellene bontani a házat.) Ezt a kastélyt Mednyánszky-kastélynak nevezték akkoriban; és a festmények valóban Mednyánszky ecsetjéről beszélnek… A buddhista szerzetes módjára élt festőművész

valamikor itt meglátogatta rokonait, és minden üres falat telepingált jókedvében. Itt vannak azoknak a nagy fáknak másai, amely fák az ódon házat körülállongják. Szinte a vadgalamb bugása is hallatszik a festett májusi fáról, és hallani a fák sóhajtásait, amikor szél zörgeti meg az eresztékükön himbálózó ablakokat. És a májusi fáktól csak egy hevenyében odavetett lénia választja el azokat a felejthetetlen őszi tájképeket, amelyeknek láttára ború és emlék, elgondolkozás és csalódottság lepi meg az ember szívét. Igen, itt vannak azok az erdei részletek, amelyeken áthaladva aranylépéseket tehet az az ember is, akinek egy poltúra se kong a zsebében. Itt vannak azok az alkonyati tájképek, amelyek elmulasztják a mosolyt, és arra ösztökélik a legközömbösebb lelket is, hogy valahol, valamerre lámpavilágot keressen. Az ősz költője, az alkonyat dalnoka, a köd zenésze itt festette le mindazokat a látnivalókat, amelyek a téglával kirakott folyosóról megmutatkoznak a kastély környékén. A nagy fák, ezek a leghívebb hozzánk tartozók beköltöznek az udvarról a házba, és itt maradnak gyönyörködtetésünkre akkor is, amidőn már füst alakjában elszálltak a földről. És ebben a rejtélyes, világtól eldugott, mogorva kastélyban csakhamar azt is észrevehetjük, hogy a házigazda nem is él olyan magányosan, mint azt eleinte képzeltük. Figurák is megmutatkoznak a falakon, amelyekkel éppen útközben találkoztunk a határcsárdánál vagy a kovácsműhelynél; vándorlegények, koldusok, csavargók és más hasonló gyanús egzisztenciák, akiket a régi templomfestők dehogyis mertek volna valamely képükre felvenni, módos polgárokból választották ők a modelljeiket oltárképeikhez, a legszegényebb apostolnak is kellett valamijének lenni, hogy megörökíttessék. Míg a Mednyánszky-kastély figurái között hiába keresnénk ama ősapák, dédapák arculatait is, amelyek majdnem minden kastélyban feltalálhatók. A paripás fejtartású főispánokat, a cinóberképű követeket és mindazokat a bölcs, szigorú embereket, akiket szívesen vallunk őseinknek: itt, a borongó kastélyfalakon vén vagabundok, országút terhei, fogadói állások bujdosói helyettesítik. Csodálatos, hogy ennek az arcképfestőnek sohasem jutott eszébe még csak egy módos borkereskedőt sem lerajzolni az országúti modellek közül. De hiányoznak a környékbeli urakról való megörökítések is, pedig nem messzire van ide például Toporc, ahol a Görgey-família udvarháza van, azt hiszem, még napjainkban is. Ellenben feltalálhatjuk mindazokat a kétes legényeket, akik versenyt fütyörésztek a széllel az országúton, akiknek a közeledésére kórusban kezdenek ugatni a kutyák a faluban, akiket nem szabad megnézni a várandós menyecskének: torzonborzok, akik már olyanformán járnak itt a földön is, mintha a pokol országútjait mérnék – mert juthat-e más helyre ily fütykösös csavargó? –, mintha a tenger mélyéről jönnének fel azok a sohasem látott szörnyek, amelyekről hazudós halászok beszélnek… A kastély akkori urának előadása szerint van egy bizonyos legenda, amely nincs tisztázva Mednyánszky életíróinak munkáiban. A legenda szerint Mednyánszky Lászlót kisgyermek korában, az ötvenes és hatvanas évek táján, vándorlók elrabolták a kastély kertjéből. Darab ideig magukkal hurcolták ezek a félkézkalmárok, komédiások vagy koldulók a gyermeket, aztán bizonyos idő múlva visszahozták. A legenda szerint Mednyánszky László egész életében a gyermekkori társaságát kereste a vándorlásaiban, országutakon és a nagyvárosok mélyeiben… Mi igaz, mi nem igaz a legendákból? Állapítsák meg ezt nálamnál szigorúbb emberek, akik nem ülnek fel olyan könnyedén a regényes mesemondásoknak, mint e sorok írója.

Az ódon Mednyánszky-kastély fehér lábú nyárfáit aztán már csak képkiállításokon láttam viszont, de annál többet volt alkalmam megfigyelhetni Mednyánszky Lászlót a Vasvári Pál utcában Pesten, ahol neki műterme volt, amely műterem majdnem mindig zárva volt, mert gazdája kiismerhetetlen vándorútjain járt. A zárt műterem ajtaján sohase kopogtatott valamely bundás vagy cilinderes úriember, aki vastag erszényt rejteget kabátjában, és képet akar elvinni – ellenben a szomszédos Basch Árpádék rémületére annál gyakrabban mentek fel a nyikorgó falépcsőkön olyan emberek, akik talpalatlan cipőjük révén, a névkártyájuk helyett a meztelen lábuk nyomát hagyták a grádicson, különösen esős időben. (Vajon megismerhette-e a mindenlátó Mednyánszky a meztelen lábak nyomából, hogy melyik ismerőse akarta tiszteletét tenni némi kiruházkodás céljából?) Basch Árpádéknak nem volt okuk az aggodalomra, ezek a rejtelmes vendégek nem csináltak semmiféle kísérletet a lakatok és zárak felnyitása körül abban a házban, ahol Mednyánszky lakott; illedelmesen eltávoztak, amikor patrónusukat nem találták odahaza, legfeljebb a házzal szemközt álló „Bableves” csárda függönyei mögül lesték, mikor tűnik fel az utcán Mednyánszky groteszk figurája…

A festőmesterek ruházkodásukban, külső megjelenésükben is szeretnek néha színeket és pózokat kölcsönözni a palettájukról… Nos, Mednyánszky Lászlót megjelenése után senki nem mondja még csak szobapiktornak se. Ha nem sértő e szó: öreg csavargónak lehetne őt az első pillanatban mondani. (Nem öreg bohémnek vagy „vén lumpnak”, amely fogalmak bizonyos úrias elzüllöttséget is feltételezhetnek, hanem olyanfajta embernek, aki a kabátját cukorspárgával is összekötözi, ha arról leszakadt a gomb. Azt hiszem, ebben a városban neki volt olyan cipője, amelyért a Teleki tér árusai nem tartották érdemesnek az alkudozást. Ha jobb cipő került a lábára, azt nyomban elkérték tőle ismerősei. A nadrágja nem sokban különbözött azokétól az amerikai bohócokétól, akik már rongyosságukkal is megnevettetni akarják a publikumot. Lehetne őt madárijesztőnek is mondani – de nem, a magyar borsóföldeken nem lelhetne kondíciót az ilyen széllelbélelt figura.)

Valóban, külsőleg nem sokban különbözött „ismerőseitől”, akik ott a „Bableves” ablakánál várták hazaérkezését. Hiszen igaz, hogy festőnek, írónak néha ott kell hagynia a makart-csokros polgári szalonokat, hogy új modellekkel is megismerkedjen, de ezek a mákvirágok, akik ásítozva, vakarózva, spriccerfogyasztással, kártyázgatva töltötték idejüket a Mester megérkezéséig, valóban azon az úton járnak közönségesen, amely út a toloncház vagy a börtön felé vezet. Voltak itt fiatal csavargók, akik fiatal korukban is olyan gyönyörködve tudtak unatkozni, mint az árokparton heverésző öreg cigányok. És csak néha vették a fáradságot maguknak, hogy a szomszédjuktól egy cigarettát kérjenek. Voltak itt olyan öreg csavargók, akiket már Pest valamennyi pálinkaméréséből kivetettek, hogy a kocsmákról ne is beszéljünk. Akik csak azért nem akarnak kórházba vagy szegényházba menni, mert ott unatkoznának; mulatságosabb dolognak tartják talpon bevárni azt az időpontot, amikor valahol, valamerre majd agyoncsapják őket. Elnyújtóztatták lábaikat a „Bableves” csárdában olyanok, akik a messzi külvárosokból, kecskés városhatárokból, föld alatti búvóhelyeikről mérföldes utakat tettek meg, amíg a Vasvári Pálról elnevezett sötét kis utcába jutottak. Arcok tanyáztak itt, amelyekkel állítólag nem kellemetes éjszaka találkozni, és keserves káromkodástól támadtak az első ráncok a száj körül. A hajakban néha szalma is akadt a külteleki fuvarosok istállóiból, és kétségbeejtő dolgokat találtak ki, hogy egymást

megnevettessék a félhomályos csárdában… Nem, sehogyan sem lehet elhinni, hogy ezek a pesti csavargók rokonságban volnának azokkal a romantikus betyárlegényekkel, akik valamikor a magyar országutakat járták!

(Hej, hogy csodálkoztak volna azoknak a finom szalonoknak az úrinői, amely szalonokban már nagy rangot jelentett egy-egy Mednyánszky-festmény felakasztása: ha látják vala, hogy milyen különös „barátai” vannak a művésznek. A „Bableves” csárda asztalai szutykosak, penészesek, zsírosak lettek a könyöklésüktől, amíg jött a boltosok hangjától csiripelő utcáról a Mester, és kiváltotta a kocsmárostól zálogban lévő ismerőseit.)

És ha felnyílott a szemközt lévő házban a Mednyánszky-műterem ajtaja, ugyancsak megjelengettek ismét ezek a lehetetlen „barátok”. Egyik a mester szalmakalapját vitte el, cserébe hagyva érte a magáét, amely már arra sem volt jó, hogy nyáridőben a tehervonó lovak fejére kössék. A másik feltétlenül a mester jobbik kabátját öltötte magára, ha ugyan volt valaha Mednyánszkynak egyszerre két kabátja. A harmadik M. L. pénzét vitte magával, ha ugyan akadt pénz valaha a műteremben. Habozás nélkül, halogatás, gondolkozás nélkül adta oda mindenét a különös festőművész, amit szegény emberek kértek tőle. Indiában vannak ilyen zarándokok, akiket a nép szentekként tisztel, akik egy fillér nélkül is megélnek. Ilyenforma Mednyánszky László, pedig a festményei ekkor aranyat értek. Szerencsére, azoknak a szegény léhűtőknek, akik M. L.-t felkeresni szokták, nem jutott eszükbe, hogy szalmakalap helyett egy festményt is a hónuk alá csaphatnának. A Mednyánszky-képeknek volt rendes műárusuk, és így történt, hogy M. L. akkor sem halt éhen a városban, amikor sajátságos ismerősei még a mellényét is elcsalogatták tőle. A műárus megint csak újból felruházta a festőt, megint csak került kalap a fejére és valami pénzmag is, hogy az erdők és a fák lelkének legnagyobb megértője, az őszi ködben is napsugárként látó költő és alkonyatban vándormadárként utat találó bolyongó darab időre elhagyhassa különös modelljeit, a Vasvári Pál utca vendégeit. Elment nézni nyárfákat, megfesteni erdei vágásokat, őszi világokat: ki tudná, hová, merre, hisz arról sohasem beszélt senkivel, hogy merre járt. Csak megérkezett egy napon valamely képével, amelyen megint elragadónak, újnak, meglepőnek, megejtőnek látszanak erdőszéli fák és erdőmélyi borongások.

A legények addig várakoztak a „Bableves”-ben. A mester teljes bizonyossággal kiváltotta őket darab idő elteltével. Amíg képét eladta.

1925

Krúdy Gyula:

Mednyánszky László, a csavargók bárójaAz 1901. esztendő egy különösen havas téli napján a Kárpátok között utazgattam. Abban az időben a lapos erszényű ember is megengedhette magának az ilyen karácsonyi szórakozást, a mellényzseb ezüstforintosaiból is kifutotta az útiköltség.Szánon utaztam, ama lábmelegítő, szalmával, fenyőfaporral bélelt szánok egyikén, amelyek a poprádfelkai állomás előtt várakoztak a pasasérra, amikor a stációról elkanyarodott a nagy hegyi mozdony Oderberg felé; a Szepesség felé még nem volt vasúti út. A mély hóban csak a keszeg telegráfoszlopok mutatták az országutat, valamint a hideg időben sem holttá fagyott Poprád folyó, amely sustorogva, lékeket, szakadékokat vájva jégbörtönén, hűséges kutyaként követte az utazót. Itt-ott egy fehér templomtorony, amelyet el kell érni, ha melegedni akarunk.Abban az időben még nem voltam olyan pedáns ember, hogy útinaplót vezettem volna, ezért elfelejtettem annak a falunak a nevét, amelyet átalszánkóztunk, amely semmiben sem különbözött a környékbeli falvaktól. Bús volt, mint Turgenyev regényeiben a régi orosz falvak. Ott kell neki valahol Késmárk és Szepesbéla között lenni, ódon, francia fedelű, zöld zsalugáteres, salétromos falú, egyemeletes kastély áll a közepén, olyan kerítéssel körülvéve, mely Mária Terézia királynénk idejében lehetett új. A kőbálványos kapun hósapkája alól homokkőbe vésett címer tekintett e céltalan világba. Az udvaron kocsinyom helyett bocskortaposta gyalogút a havon, és a ház mögött szomorkodó kertben bús ciprusok és gyászfenyők, amelyek bizonyára régen megunták életüket. Szeretem az ilyen mostoha sorsra jutott régi házakat, amelyeket már arra sem érdemesítenek, hogy télire leszedjék róluk a napfényt elfedő zsalugátereket; romantikus dolgok jutnak eszembe, amilyen regényekkel valaha valóban bővelkedtek a felvidéki házak. Leszálltam tehát a szánról, és rövidesen megtudtam, hogy egy Mednyánszky-kastélynak a látogatója vagyok. A házban egy térdnadrágos, mókusképű, evetfürgeségű öreguracska lakott, akinek olyan kék szeme volt, amilyen kék kavicsok ezen a tájon a folyók medrében találhatók. Czóbel úr volt az öreguracska neve, és néhány pillanat alatt kiderült, hogy testvérbátyja ama Czóbel Minka nevű költőnőnek, aki Szabolcsban lakott. Mire a bolthajtásos ház megnyílott minden ajtajával, a piros téglával kirakott folyosó szívesen vette, hogy hozzáveregettem havas csizmáimat, papucsos asszonyszemély szaladt elő valahonnan egy szobából, de papucsait csak a küszöbön vonta lábára. A felvidéki vendégfogadásnak ezt a módját már máskor is láttam, de bezzeg olyan folyosót még nem, amely a bolthajtások alatt a lépcsőre vezetett. A folyosó, amely valaha fehér falú volt, tele volt pingálva mindenféle gigantikus festményekkel, amelyek a plafonig értek. Csak amúgy a meszes falra voltak sebtében odavetve óriás fenyőfák, kétembernyi emberalakok, tájképek, amelyekbe majdnem belelépett az ember, mint a gyermek a panorámába. Végig a kastély folyosója ilyen képekkel kifestve, persze, ahol a vakolat lepattogott, helyén sárszínű lyuk maradt, a falra festett emberfigura orrát vagy a fenyőfa derekát emígy vitte el magával a múlandó idő. Valami szokatlan varázsuk volt ezeknek a kusza ecsetvonásoknak, amelyek látszólag rendszertelenül fedtek minden tenyérnyi helyet a falakon, hogy Dosztojevszkij kézirata jutott az eszembe, amelyet nemrégiben láttam, amely hasonló volt azoknak a prófétáknak a kézírásaihoz, akik valamely elmegyógyintézet magányában a maguk mulatságára naphosszat írnak. Ezek a festmények se mutattak egyebet,

mint egy különös, rejtelmes, alig érthető emberi léleknek a gondolatait, amelyeket az ecset nyelvén akart megszólaltatni.– Unokaöcsém, Mednyánszky László ifjúkori tanulmányai – mondotta az öreguracska, aki bizonyára régen megszokta azt, hogy látogatói (bármilyen ritkák voltak is azok) megálldogáltak a falfestmények előtt. – No, de gyerünk a fűtött szobába.Oh, hogy tudtak mesélgetni ezek a régi felvidéki urak, ha nekik tetsző hallgatóra találtak! Az ő mesemondásukhoz képest a kandallóban pattogó tűz (amely a kíváncsiskodó akácfák, vagy pedig hegyoldalakban remetéskedő fenyők történeteit mondja el) gyermeki gügyögés. A Stüsszivadász-képű öregúr lelkendező mesemondása szerint: Mednyánszky Lászlót kisgyerekkorában ebből a kastélyból lopta el egy cigánykaraván, amely ezen az úton a lengyel határszél felé tartott. A cigányok szeretik a gyereket, bár rendszerint van nekik elég maguknak is. A gyermek évekig bolyongott a karavánnal, hol, merre, mely országokban: azt sohasem lehetett megtudni, aminthogy a szél lépteit sem lehet követni. Elég az hozzá, egy őszi alkonyat borulatában csak megjelenik a kastély kapuja előtt a fiúcska, az öregebb házőrző ebek elcsendesítik a fiatal kuvaszokat, cigányrongyokban, kis koldusként talált haza az elrabolt gyermek.– Ettől az időtől kezdve szerette meg a vándoréletet, bármilyen nagyhírű festőművész lett Lászlóból – fejezte be szavait a Mednyánszky-kastély akkori gazdája. Én pedig, amint sietve tovább utaztam, hogy még besötétedés előtt barátságos vendégfogadót érjek: egész úton arra az öreg indiai lámára gondoltam, aki egy kisfiút csavarogni tanított, akiről akkoriban írt Kim címmel regényt Rudyard Kipling.Valóban csavargó híre volt az ország egyik legnagyobb festőművészének, mert a közfelfogás szerint az emberek nem szoktak különbséget tenni a céltalanul lengedező vándorlegény, vagy pedig a nemes ideálokkal bolyongó apostolok között. Már a ruházkodásában sem akart ama bársonykabátos, Lavalliére-nyakkendős, palettás piktorokhoz hasonlítani, amilyennek a divatlap ábrázolta a festékkenegetőt. Mindig olyan rongyos volt (mondjuk meg áperte), hogy a műárusa ijedtében összecsapta a kezét (pedig nem volt valami ijedős ember az öregúr):– Nem tartóztatták le az utcán, báró úr?A pesti műterme (egy emeleten a Basch Árpádéval) abban a Vasvári Pálról elnevezett utcában volt, ahol látszólag nem történt semmi más a világon, mint csak annyi, hogy a zsidók ócska kabátokat vásároltak és eladtak. Ezen a műtermen azonban többnyire lakat függött, hiába kopogtattak az ajtón Mednyánszky látogatói.– Rémregényből való emberek járnak hozzá, mindennap azt várom, hogy mikor rabolnak ki, mikor gyilkolnak meg – panaszkodott a szomszéd festőművészné. És a műterembe vezető fagrádicson sáros időben valóban olyan vendégeknek a lábnyoma látszott, akik bizonyos okból nem hordanak talpat a cipőjükön.De a házzal szemközt levő kocsmában is mindig olyan emberek vártak Mednyánszkyra, akik azzal fizettek az elfoglalt helyért, hogy a „báró” megígérte nekik, majd értük jön. (Bámulatos emberek, akiket Mednyánszky csavargó-képein láttunk viszont.) A „Bableves”-hez volt címezve ez a csárda, és a mesterre várakozó figuráknak szeme örökké a szemközt levő kapun volt. Mert megesett, hogy a festő észrevétlenül tért haza műtermébe (nem keltett feltűnőséget öreges, hanyag, fal mellett lapuló alakjával), és a „Bableves” modelljei már csak arra eszméltek fel, hogy valamely élelmes társuk megelőzte őket, és lengedező léptekkel siet kifelé a házból egy öltöny ruhával a karján, amelyet talán előtte való napon vett a festő részére műkereskedője.Sok mindenféle legendát beszéltek ebben a „Bableves”-csárdában a festőről, aki képeivel a legnagyobb kitüntetéseket nyerte, tájképei nemzeti fogalommá váltak, műkereskedőjének olvasatlanul adták a bankót festményeiért, és a festőnek sohasem volt olyan kabátja, amelyen

minden gomb helyén lett volna. Beszélték a csárdában, hogy gonosz szellemek tartják megszállva a festőt, amely démonok felett nem tud uralkodni. Ezek a gonosz szellemek kergetik el erdők mélyébe, vad hegyek őszi borulataiba, ember nem látta tájakra, ahol földöntúli erővel lesi meg és festi le a természet változásait, különösen azokat az őszöket, amelyek Magyarországon mutatkoznak meg, és amely őszi képek olyanformák, mintha nem is emberi kéz festette volna őket. Hanem valamely szellem, amelyet Mednyánszky a faodúból előcsalogatott.A művészetekkel foglalkozó emberek már legrégibb korok óta szerették magukat körülvenni mindenféle titokzatosságokkal, hiszen a művészet testvérgyerek a varázslattal. Ámde nemzeti büszkeségünknek, Mednyánszkynak, nem kellett sem a reneszánsz festők aranycsináló-köpönyegébe öltözni, sem Hoffmann-nak a varázslóival cimborázni; rejtélyes jelenség volt ő amúgy is, akiről a művészkávéházakban vagy a festményeivel pompázó szalonokban legfeljebb legendákat mondtak, de személyesen aligha ismerték őt. Még csak a műcsarnoki nagy aranyérmekért se ment el személyesen, a műkereskedője segédjét küldte.Őszi festményei olyanok, mint egy nőtlenségre kárhoztatott erdei faun bús, magányos fuvolázgatásai, írta az „Őszi világ” című képéről valamelyik esztétikusunk, aki többet tudott Mednyánszky keserű életéről, mint a többiek. Annyi bizonyos, hogy a bölcsességnek olyan magányos zugolyából vette elő életfilozófiáját, amely filozófiához talán minden milliomodik embernek van kedve. A körötte mendegélő világ annyira sem érdekelte, mint ahogy egy viharvert, száműzött fát, amely valahogyan távolabb került a többiektől, nem olvas újságot, nem hallja meg az erdei bokrok beszélgetését. Az orvosok, akik az egészség problémáit a legismeretlenebb életszakadékokban is szívesen felkeresik: azt mondják felőle, hogy nem volt normális ember, mint akár a jégsapkás Munkácsy Mihály sem. A filozófusok, akik szeretnék a világot mindig a maguk kötőtűire szedni, hogy majd aztán unottan legombolyíthassák, mint egy harisnyát: azt mondják, hogy nem mindennapi bölcsességű ember volt, mert végeredményében úgy élt, ahogyan akart. A „Bableves” csavargói, akik elcsalták pénzét, hogy azon dáridót rendezzenek (persze a mester nélkül) a vadregényes kocsmában, akik elvették ruháit, és nyomban eladták a szomszédos ócskásnak (aki jó árat adott érte, mert a műkereskedő segédje rövidesen úgyis visszaváltotta Mednyánszky öltönydarabjait), a „Bableves” csavargói azt mondták róla, hogy bolond jó ember, amilyennek bőviben kellene lenni Pesten, ha ez a város rendes város volna.Ki tudná tehát végeredményében, hogy mit gondolt magában a „Báró”, a csavargók bárója.1926