Recepciótörténetet azért érdemes írni, mert a mûkortárs olvasóinak és a recepció késôbbi alakulásá-nak kérdései hozzásegíthetnek saját kérdéseink meg-találásához és árnyalásához. A kritikatörténeti kér-désfeltevés radikálisan más: a múltat múltként sze-retné megérteni. Az értelmezés folyamatából az ér-telmezô nem kapcsolható ki, de míg ez a kritikatör-ténet számára kikerülhetetlen hiba, addig a saját je-lenét megérteni kívánó recepciótörténet számára le-hetôség. A kritikatörténész nem írhat tulajdonképpe-ni „történetet”, mert a szövegeket nem léptetheti kisaját kontextusukból, állításaikat nem szakíthatja kiabból a vitaszituációból, amelyben elhangzanak.Ezért úgy véli, hogy az egymástól nagy történeti tá-volságra lévô szövegek nem lehetnek valódi dialó-gushelyzetben, csak látszólag beszélnek ugyanarról,a köztük lévô dialógus pusztán a rossz történészkonstrukciója. Nem írhat történetet, mert inkábbszakadásokat észlel, mint folytonosságot.

Azon írások némelyike, amelyeket a jelen tanul-mány tárgyal, kritikatörténeti nézôpontot (is) igé-nyelne. Itt azonban a recepciótörténet a célunk, egytörténetet beszélünk el, tudva, hogy ha nem is szám-talan, de számos alternatív történet volna elmesél-hetô Kertész recepciójáról. A másik probléma, ami-vel ennek a szövegnek szembe kell néznie: a késônszületettek jólértesültsége. Néha óhatatlanul igazság-talan lesz bizonyos írásokhoz, amelyeknek irodalom-szemléleti elôfeltevései távol állnak tôle. Viszont tisz-tában van vele, hogy saját elôfeltevései legalábbennyire esendônek tûnhetnek más perspektívábólvagy éppen újabb negyedszázad múltán.

PROFIK, PUBLICISTÁK, LAIKUSOK

Kertész Imre életmûvének jellegébôl adódóan – és aNobel-díj hatására – a róla szóló irodalom nem állmeg a profi értelmezôi közösségek határainál, a nemirodalmár befogadók is gyakran publikálják olvasa-tukat. Kertész regényei és esszéi ugyanis relevánskérdéseket fogalmaznak meg egy nagyobb közösség,a nemzet kulturális emlékezetét tekintve is. Itt azon-ban csak a profi értelmezôi közösségek elôfeltevéseitvizsgálom, mert Kertész nem „szakmai” recepciójamás – bár legalább ennyire fontos – kérdéseket vetfel, amelyek szétfeszítenék az írás kereteit. A külön-választás persze némileg mesterséges, hiszen Ker-tészt elemezve az értelmezônek el kell jutnia a teljesközösséghez szóló „tanulságig”: a Kertész-mûvek

nem kizárólag a szakmához szólnak (ahogy nyilvánegyetlen mûalkotás sem), és esztétikai természetûambícióik egyúttal morális természetûek.1

A publicisztikai és a „szakmai” szövegek közt to-vábbi különbség lehetne a szofisztikai gépezetek kifi-nomultsága (még ha eredményeik hasonlítanak is),de bizonyos szövegek korántsem támasztják alá jóin-dulatú kiinduló hipotézisünket, hogy a „profi” ta-nulmányok alaposabbak, szövegközelibbek lenné-nek. Mai elvárásaink a szakmával kapcsolatban per-

A KERTÉSZ-ÉLETMÛRECEPCIÓTÖRTÉNETE

VÁRI GYÖRGY

1 ■ Mindezt szépen példázza Molnár Gábor Tamás dolgozata(Fikcióalkotás és történelemszemlélet. Alföld, 1996. 8. szám,57–71. old.), amelynek elsô számú önlegitimáló stratégiája ép-pen az, hogy a „tulajdonképpeni” szakmai recepció kezdete-ként prezentálja önmagát, mint azt késôbb majd elemzem.Molnár szerint a Kertész által teremtett regényvalósággalszemben – mivel Kertész esztétikája antimimetikus – „nem le-hetnek erkölcsi értékszempontjaink”. Ugyanakkor elemzéseoda fut ki, hogy a regény narratív szervezôdése nem teszi le-hetôvé, hogy olvasói történelemként tekintsenek a holokauszteseményére: „S éppen ezért jelentôs az elbeszélt én és az el-beszélôi én tapasztalati horizontjának idônkénti egyezése, hi-szen így az olvasó sem maradhat kívül Auschwitz esztétikaimegjelenítésének közvetlen tapasztalatán, nem azonosulhat azAuschwitzon már túllévô elbeszélô horizontjával.” Vagyis a fe-lejtés elleni küzdelemrôl „szól” a regény, ez a konklúzió pedigközeli rokon a Kertész-publicisztika egy részének állításaival.Molnár Gábor Tamás írása „önmagával felesel”: miközben ta-gadja az erkölcsi értékszempontok jogosultságát, nagyon pon-tosan ismeri föl a regény poétikai megoldásainak erkölcsiigénybejelentését.2 ■ Spiró György: Non habent sua fata. A Sorstalanság – újra-olvasva. Élet és Irodalom, 1983. 30. szám, 5. old.3 ■ Sinka Erzsébet: Rémszürke napok. Élet és Irodalom,1975. 8. szám, 10. old.4 ■ Lenkei Júlia: Kertész Imre: Sorstalanság. Kritika, 1975. 8.szám, 30. old.5 ■ Czére Béla: Mítosz és valóság. Népszava,1975. aug. 23.,6. old.6 ■ Jauss, Hans Robert: Az irodalmi posztmodernség. In: uô.:Recepcióelmélet – esztétkai tapasztalat – irodalmi hermeneuti-ka. Osiris, Bp., 1999. 215. old. Ford. Katona Gergely. Erre utalSzirák Péter is: „Kertész Imre 1975-ben megjelent regényének,a Sorstalanságnak viszonylag kései kanonizációja rávilágít azegyidejû befogadás mindenkori vakságára, a kortársi elvárás-horizont által meghatározott és így »korlátozott« belátóképes-ségére.” Szirák Péter: A Kertész-olvasás. In: uô.: Folytonosságés változás. Csokonai, Debrecen, 1998. 82. old. Kicsit korrigál-va Szirák pontos megfigyelését, hozzátehetjük, hogy a Sorsta-lanság esetében nemcsak a befogadás „mindenkori” vakfoltjai-ról van szó, hanem egy ideologikus olvasásmód elvárásairól is. 7 ■ Hasonlóan több kritikushoz, amint erre Molnár Gábor Ta-más és Molnár Sára (Az emlékezés bolondsága. PannonhalmiSzemle, 2002. 4. szám, 111–135. old.) utal – bár mint késôbblátjuk majd, tévesen azonosítják egymással a különbözôfejlôdésregény-olvasatokat.8 ■ Szolláth Dávid: Az egzisztencializmus-vád és a Camus-hasonlat a Mészöly-kritikában. Jelenkor, 2002. 1. szám,97–104. old.

sze egészen mások, mint negyedszázada – a megkü-lönböztetés pusztán intézményes természetû lehet, aNépszabadságban közölt cikk publicisztika, az irodal-mi folyóiratokban megjelent írás „szakcikk”.

Elsôsorban a Nobel-díj után a nem szakmai érdekûolvasatok is publikusak lettek – a Sorstalanság fogad-tatásának kezdeti szakaszában viszont mûködött egy-fajta „suttogó recepció”, amely nem kerülhetett be anyilvánosságba, legalábbis teljes egészében nem. Voltazonban egy kegyelmipillanat, amely lehetôvétette a suttogó recepciónémely elemének meg-ôrzôdését. Spiró György-nek lehetôsége volt a kul-túrpolitikai folyamatokszerencsés csillagállásafolytán (József Attila-dí-jat kapott) cikket írni aSorstalanságról az Élet ésIrodalomba.2 Spiró több-ször utal rá, hogy részeennek a „suttogó” ér-telmezô közösségnek. Elmondja, hogy Haj-nóczy Péter hívta fel fi-gyelmét a könyvre, éshogy az Ecserin 150 fo-rintért (ez igen jelentôsösszegnek számított ak-koriban) árulják a Sorsta-lanságot, azt sugallva,hogy ô a nyilvánosságtólelzárt értelmezô közösséghírnöke. Ezt a szövegetépp ezért akár úgy is ol-vashatjuk, mint híradásta suttogó recepcióról.Eközben, tisztában kelllennünk azzal, hogy Spi-ró véleménye nem szük-ségszerûen azonos mássustorgókéval.

1. A SORSTALANSÁGAz elsô kritikák

Spiró írása volt az elsô tanulmány, addig csak kritikákjelentek meg a Sorstalanságról. Az orgánumok miatt,amelyekben napvilágot láttak, Sinka Erzsébet3 és Len-kei Júlia4 írását veszem szemügyre. Czére Béla írásá-val,5 noha napilapban jelent meg, kivételt teszek, mertlátványosan szemlélteti a recepció elsô hullámának„minôségét”. Ezeknek az írásoknak a többsége dicséria regényt, amint arra már Molnár Gábor Tamás re-cepcióelemzése is rámutatott, de nem érzékelik azt aradikálisan elutasító pozíciót, amelyet a megelôzô lá-gerregényekkel szemben elfoglal. Sinka Erzsébet – ÁcsMargit mellett az aránylag legértôbb kritika szerzôje –

Moldova regényét, A Szent-Imre indulót hozza példá-nak a lágerregény-dömpingre, amelybe a Kertész-re-gény belesimul, míg Lenkei Júlia példákat nem említ-ve állapítja meg: „Az utóbbi évek magyar irodalmábanis születtek a háború élményét a gyermek és a kamaszszempontjából feldolgozó kisregények, ezek közé sora-kozik most fel Kertész Imre Sorstalanság címû köny-ve.” Úgy tûnik, hogy azzal a Hans-Robert Jauss általregisztrált jelenséggel állunk szemben, amikor várako-

zások és tapasztalataszinkronitása miatt azolvasó nem tud mit kez-deni azzal, ami radikáli-san meghaladja várakozá-sai horizontját.6 Ezért ol-vassa vissza saját hori-zontjába, és érti tökélete-sen félre. Mára megkoc-káztatható, hogy Kertészéletmûve „korszakküszö-bön túli”, vagyis hogyhorizontváltást jelent akorábbi lágerregényekhezképest. Ebben a kérdés-ben gyakorlatilag teljes akésôbbi értelmezôi kon-szenzus. Mivel Lenkeiezt nem ismeri fel, azt ismegteheti, hogy az elôze-tesen adott narratívák ér-vénytelenedését temati-záló Sorstalanságra ráol-vassa az antifasiszta el-lenállás és remény narra-tíváját, magyarul, hogyantifasiszta irodalmat csi-náljon belôle, Semprunregényének kistestvérét,holott a regény címénekprimér megértése is ele-gendô lett volna ahhoz,hogy beláthatóvá legyenennek az érvelésnek aképtelensége.

„Ezzel, a puszta áldozatlét tagadásával, az önálló-ság, az aktivitás fontosságára való ráébredéssel válikfelnôtté – egyéniséggé – ezzel zárul a regény.” Mint-ha Auschwitz valamiféle akadályverseny vagyépítôtábor lett volna, amelynek nehézségeit leküzdveaz ifjúkommunista Wilhelm Meister, Köves Gyuriéretté válna arra, hogy szocialista társadalmunk hasz-nos tagja lehessen. Lenkei Júlia tehát a fejlôdésre-gény sémáját véli felfedezni a Sorstalanságban.7 Avulgármarxista kritika normarendszere alapjánugyanis könnyen elmarasztalható lett volna a regény,ha nincsenek benne „elôremutató vonások”. Kézen-fekvô, könnyen használható lett volna vele szembenaz „egziszencializmus-vád”,8 amely a Mészölyrôl szó-ló írásokban gyakran kísértett, és késôbb, már nem

31BUKSZ 2003

vádként, a Kertészrôl szóló írásokban is megjelent.Ezért volt szükség Kertész megmentéséhez a hôsinarratívára, és ezért kellett „az emberekrôl egyértel-mûen ítélô korszak… a második világháború” eufe-mizmusát használni. Aki az emberekrôl egyértelmû-en ítélô korszakról beszél, az változatlanul érvényes-nek látja a humanista ideologémákat, van eszközemérni a jót és a rosszat. Pedig Kertész regénye éppezt a hitet zúzza porrá.9

Lenkei Júlia írása beilleszti a Sorstalanságot a kom-munista üdvtörténet rendjébe, maximálisan figyel-men kívül hagyva a szöveg igényeit. Czére Béla nemis kísérletezik a regény megmentésével, gyorsan ki-mondja róla a verdiktet az immár jól ismert kritikainorma nevében: „a regénynek ez a végsô felismeréseazonban inkább csak kiindulópontja lehetne egy to-vábbi gondolatsornak: a »sorssal« szembeszálló, aktívtett lehetôségét végül is az író nem mutatja meg.”Czére rosszindulatú írása jobban megérti a Sorsta-lanságot, mint Lenkei jóindulatú apológiája, Czérejól érzékeli, hogy ez nem antifasiszta regény. Érde-kes, bár korántsem meglepô, hogy a magyarországiholokauszttagadás egyik zászlóshajójában, a MagyarDemokratában a Nobel-díj után megjelent egyikírás10 érvkészlete gyakorlatilag teljes mértékben azo-nos a vulgármarxista kritikáéval. A cikk ízléstelenpolitikai támadást akar esztétikai mezbe öltöztetni,ezt hivatott segíteni a cím: A magyartanár véleménye.A határozott névelô azt engedi sejteni, hogy vitánakhelye nincs, a testté vált szakértelem szól most hoz-zánk, hogy egyszer s mindenkorra kijelölje Kertészmûvének értékét. Ez az írás megrója Kövest azért,mert nem „cselekszik” (vö. Czére kritikájával), mertnincsenek érzelmei, és egy jól nevelt iskolás nehezenazonosulhat vele. A regény fôszereplôjét Az öreg ha-lász és a tenger címû Hemingway-kisregény sorsátbátran önkezébe vevô gyermekéhez hasonlítja, ésezen a mérlegen könnyûnek találja, majd olyan bá-tor és élettel teli, valódi gyerekhôsöket állít példaké-pül a fejlôdésképtelen Köves elé, mint Nyilas Misivagy Nemecsek Ernô. Egyszóval visszavárja az ellen-álló-narratívát és félti a kisiskolásokat a dekadensKövestôl, majd referenciahibákat kér számon azon akönyvön, amely radikálisan elutasítja a mimézisesz-tétikát.11 Innen nézve beszédes az az egyébként ér-dektelen életrajzi tény, hogy Czére Béla ma a Ma-gyar Fórum újságírója.

A recepciónak ehhez a fázisához tartozik A ku-darcban12 közzétett lektori jelentés is. Itt óvatosnakkell lennünk, mert nem tudjuk, fiktív vagy valódidokumentummal állunk-e szemben. Ez a szöveg,noha része a regényfikciónak, dokumentumként isolvasható, és szintén a fôszereplôvel való azonosuláslehetetlenségérôl beszél, Köves „különös” viselke-désérôl. „Hogy mégsem válik az olvasó számáramegrendítô élménnyé a regény, elsôsorban fôhôseenyhén szólva furcsa reakcióin múlik.” HiányoljaKöves szolidaritását rabtársaival, holott a regény ép-pen mindenfajta elôzetesen adott sors és sorsközös-

ség narratíváját robbantja fel. „Most már meg tud-nám mondani néki, mit jelent az, hogy »zsidó«: sem-mit, nekem s eredetileg legalább semmit, míg csakel nem kezdôdnek a lépések. Semmi sem igaz, nincsmás vér és nincs egyéb, csak… akadtam el, de jutotthirtelen az újságíró szava az eszembe: csak adotthelyzetek vannak és bennük levô újabb adottságok”– áll a regényben. A stílus problémáiról is beszél –szintén nem társtalanul – a lektori jelentés: „Mon-datainak nagy része ügyetlen, körülményesen fogal-mazott, sajnos gyakoriak az ilyenfajta fordulatok:nagyjában egészében valóban; igen természetesen, skissé emellett.” A stílus funkcionális voltát, azAuschwitz elôtti beszéd érvénytelenedését nem ve-szik észre a lektorok, elvárnák a humanista nagynar-ratívához megfelelô patetikus stílust – az írás sérti az„emelkedett stílusnormát”, mely – talán meglepômódon – szintén része volt a szocialista realizmusnormarendszerének.13

Hasonló kifogás éri a Sorstalanságot TimárGyörgy14 és Szász Imre15 részérôl – Szász a „stilárisügyetlenségeket” teszi szóvá, míg Timár a „re-ménytelen birkózást” a vonatkozó névmásokkal.Ezzel összefüggésben a lektori jelentés nem képesmegkülönböztetni az írót az én-elbeszélôtôl, Kerté-szen kéri számon Köves Gyuri nyelvi kompetenciá-ját. Ez a hiba meglehetôsen gyakori, mint azt Mol-nár Gábor Tamás is kimutatta recepcióelemzésé-ben, és – mint látni fogjuk – nem kizárólag a recep-ciónak ebben a korai fázisában. Hasonló szemléletikeretek közt mozoghattak azok, akik dicsérték a re-gényt (mint a sok lágerregény egyikét), és azok is,akik elmarasztalták.

BUKSZ 200332

9 ■ Gondoljunk csak arra a jelenetre, amikor Köves a becsü-letre hivatkozva nem kísérli meg a szökést a gyalogmenetbôl,melynek útja Auschwitzba vezet. Ahhoz, hogy az antifasiszta-narratíva ne kapjon gellert, csak a második világháborúról lehetbeszélni, a holokausztról nem, hiszen az magával hozná a zsidószenvedéstörténetet is, amely nem egyeztethetô össze az anti-fasiszta-kommunista elbeszélés üdvtörténeti narratív sémájával.Nyilván nem a holokauszt szónak a hiánya a fontos – ennekkarrierje késôbbi –, hanem annak a jelzése, hogy a történetfôszereplôjét zsidósága miatt viszik Auschwitzba. Mary Ful-brook könyve megmutatja, hogy az NDK emlékezetpolitikája isúgy helyezte ad acta a zsidókérdés végsô megoldásával tör-ténô szembesülést, hogy a második világháborút az antifasisztaellenállás mementójává tette, a zsidókat eltüntette a koncentrá-ciós táborokból, csak a kommunista ellenállókat akarta „beleír-ni” az NDK kulturális emlékezetébe, amely eljárás egyúttal legiti-mitást biztosított volna az NDK-nak mint antifasiszta államnak.Ebben a történetben azonban csak hôsök szerepelhettek, áldo-zatok, zsidók nem, ahogy Semprun regényének zsidó ellenállószereplôje sem akart zsidó halált halni. A Kertész-recepció elsôfázisának írásai azt tanúsítják, hogy hasonló emlékezetpolitikaistratégiái voltak a korabeli Magyarországnak is. Mary Fulbrook:A német nemzeti identitás a holocaust után. Helikon, Bp., 2001.49–59. és 86–91. old. Ezekben a részekben Kertészre is hivat-kozik a szerzô, aki megírta, hogyan viselkedtek a weimari lako-sok, amikor az amerikaiak körbevezették ôket a felszabadultkoncentrációs táborban. Ford. Valló Zsuzsa.10 ■ Szabó Károly: A magyartanár véleménye. Magyar De-mokrata, 2002. 51–52. szám.11 ■ A cikk szerint nem is úgy voltak a dolgok Auschwitzban,ahogy Kertész állítja, a legyengültek számára nem volt kórház,csak gázkamra. Csakhogy Köves Buchenwaldban volt kórház-

Spiró tanulmánya

Szirák Péter16 szerint azonban ez nem így van.17 Spi-ró írását Szirák üzenetelvûnek, tematikus preferenci-ákkal dolgozónak minôsíti, amely a szöveg poétikaikomponenseire érzéketlen. Ezt az állítását mind-össze azzal támasztja alá, hogy Spiró nyilván temati-kus ismérvek alapján rokonítja Kertész írásmûvésze-tét Tadeusz Borowskiéval, Primo Leviével és Var-lam Salamovéval. Ezt az érvet már cáfolni próbál-tam egy Kertészrôl szóló tanulmányomban.18

Megítélésem szerint Spiró tanulmányának számosállítása elôlegzi a recepció késôbb konszenzuálissá váltmegállapításait. Való igaz, a korabeli kritikák zöme di-csérte a Sorstalanságot, és nem Spiró nevezte elôszörjelentékeny mûnek, de ô volt az elsô, aki nem lágerre-génynek tartja, hanem az addigi lágerirodalom kon-vencióit radikálisan felforgató mûnek. Spiró szerintKertész regénye olyan, „mintha a lágerrôl szólna, ésmintha regény lenne valóban […] ahogy általábanmegszoktuk a túlélôk emlékiratai és regényei alapján,mégis valami mást kapunk, többet, mint szokványosregénytôl, akár lágerregénytôl is kaphatnánk”. A re-gényt horizontváltásként észleli, és mivel nincs szûzolvasó, kijelenti, hogy a regény az eddigi holokauszt-írásokon szocializálódott olvasó elváráshorizontjáterôteljesen provokálja. „A regény vége elsô olvasásracsapja csak fejbe a felületes olvasót – végül is úgyszoktunk olvasni, ahogy arra a korábban e témárólszóló szövegek képesítettek.”

Határozottan úgy tûnik, hogy ha Spiró szövegénekterminusai nem is, de „értelmezôi nyelve” nagyon isközel áll a Kertész és Borowski rokonságát készülômonográfiájában immár elismerô Szirák Péter re-

cepcióesztétikai alapozottságú értelmezéséhez, bárSzirák eleinte több ponton vitatkozott Spiróval. Spi-ró (hasonló következtetésre jutva, mint késôbb Ra-dics Viktória, Lányi Dániel és bizonyos mértékbenMolnár Gábor Tamás), azt állítja, hogy az Ausch-witzot megelôzô világmagyarázó narratívák érvény-telenedtek. Az, amit a „jóváhagyás retorikájaként”(Szirák Péter kifejezése, amelyet épp Spiróra hivat-kozva alkot meg) regisztrálhatunk, az elbeszélô „iró-niája”, amely azt jelzi, hogy „a helyzet sejthetô sú-lyához képest a kijelölt áldozatok ideológiája elké-pesztôen idôszerûtlen”.

Roppantul érdekes, hogy Spiró egyáltalán nem látjaKövest tisztának, ártatlannak, mint a recepció tánösszes többi szövege, a fiú szerinte szándékosan ironi-zál, ô már – valamiképpen – birtokában van az Ausch-witz utáni tapasztalatnak, tudja, hogy a többiek ideo-lógiája idôszerûtlen. Heller Ágnes szerint Köves maga„a Holocaustba vetett ártatlanság”.19 „A megbélyeg-zetteket érô gúny a másik oldalt sem kíméli” – áll Spi-ró szövegében. Köves tehát átlát mind az áldozatokon,mind pedig a hóhérokon, tetteti magát, álnaiv, csakgúnyolódik. „A fôhôs egyszerre naivvá válik, ám naivi-tását ô maga leplezi le.” Amikor úgy látszik, ô magasincs tisztában semmivel, olyankor – Spiró szerint – afiú iróniája öniróniába vált át, sôt „megfigyelôképessé-ge mélyebben gonosz pártatlanságról tanúskodik”.

A teljes mértékben tudatos elbeszélô feltételezésétkevéssé látom megalapozottnak, de a holokausztbabelevetett ártatlanságot is túlzónak érzem. Amint ar-ra Kaposi Dávid tanulmánya rámutatott, Köves in-gadozik a narratívák elfogadása és a narratívának va-ló ellenállás között, és elutasító magatartása bizo-nyos esetekben már a regény elején tudatosnak tû-nik. Ilyen például a nôvérekkel való beszélgetés a de-portálás elôtt. Schein Gábor arról beszél a sokatelemzett „természetesen” szó kapcsán, hogy: „E szóminden elôfordulása egyszerre fejezi ki, hogy mind-az, ami történik, az élet koncentrációs tábori norma-litásához képest érthetô és elfogadható, viszont magaa koncentrációs tábor mint normalitás elfogadhatat-lan. E szóban, amely a Sorstalanság nyelvének mint-egy kvintesszenciáját adja, ott húzódik az irónia ha-sadása, amely az esemény történelmen kívüliségénekés történelembe való beírtságának törése szerint ket-téosztja a rögzíthetetlen referencialitású kijelentése-ket…” Heller és Spiró egyaránt rögzíthetônek véli a„természetesen” szó referenciáját, magam inkábbSchein Gáborral és Kaposi Dáviddal értek egyet.

Már Sinka Erzsébetnél felbukkan, majd Spirónál ismegjelenik (még késôbb Lányi Dániel, majd MolnárSára írásában) a Sorstalanság viszonya a transzcenden-ciához. Spiró arról beszél, hogy Köves a lágerbenmegismeri a szolidaritást, ami kizárólag e világon kí-vüliként magyarázható, hiszen az immanens világbanAuschwitz a magától értetôdô. Ugyanezt látjuk a Kad-disban is, a Tanító úr tette, mivel jó, világon kívüli ésracionalizálhatatlan, tehát e világhoz képest transzcen-dens – ahogyan Az angol lobogóban a címadó metafo-

33VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

ban, nem Auschwitzban, Buchenwald pedig munkatábor, ésnem megsemmisítôtábor. Vagyis, ha már itt tartunk, volt kór-ház, bármilyen nehéz legyen is ezt a nagy buchenwaldi lazasá-got a Magyar Demokratának tudomásul vennie. Persze kérdés,méltányos-e az ilyen finom distinkciók megtételét elvárni egyholokauszttagadó hetilaptól.12 ■ Kertész Imre: A kudarc. Szépirodalmi, Bp., 1988. 61–62. old. 13 ■ Lásd Roland Barthes elemzését a szocialista-realista írás-módról: Az írás nulla foka. In: uô.: A szöveg öröme. Osiris, Bp.,1998. 39–41. old. Ford. Romhányi Török Gábor.14 ■ Timár György: Egy vita, két hiányzó név. Magyar Hírlap,1985. nov. 11., 4. old.15 ■ Szász Imre: Háló nélkül. Szépirodalmi, Bp., 1978. 51–56. old.16 ■ Szirák Péter: i. m. 82–89. old.17 ■ „Molnár Gábor Tamás recepcióelemzése meggyôzôenmutat rá arra, hogy Kertész mûvének publicisztikai-kritikai fo-gadtatása nem az egyöntetû értékítélet orientáló gesztusávalfukarkodott, hanem az azt kanonizációs érvénnyel alátámasz-tó, meggyôzô értelemkonstrukcióval. Innen nézve némiképp vi-szonylagossá válik az a megállapítás, amely a Sorstalanság fo-gadtatásának kritikai korrekciójában túlértékelni látszik SpiróGyörgynek azt a »kései méltatását«, amely értelmezôi nyelvéttekintve nagyon is közel áll az egyidejû bírálatokhoz” – vitatko-zik Szirák a Spirót „túlértékelô” Radnóti Sándorral.18 ■ Vári György: Cselekményesítés, történelmi tapasztalat ésa fenséges mûvészete. In: Scheibner Tamás, Szûcs Zoltán Gá-bor (szerk.): Az értelmezés szükségessége. Tanulmányok Ker-tész Imrérôl. L’Harmattan, Bp., 2002. 119–136. old. (További-akban: Az értelmezés…)19 ■ Heller Ágnes: A holocaust mint kultúra. In: Heller Ágnes:Az idegen. Múlt és Jövô, Bp., 1997. 92–101. old.

ra, a feltûnô, majd újra a semmibe süllyedô zászló adhírt a transzcendenciáról annyiban, amennyiben azimmanens világtól idegen remény metaforája. Vantranszcendencia, csak világidegen, és csak kegyelmipillanatokban hozzáférhetô, hogy aztán ezek a pillana-tok átadhassák helyüket a világ masszív, immanens –auschwitzi – lényegének. Ezt a felfedezést a Sorstalan-ság kapcsán elôször Spiró fogalmazza meg. „Nemmintha ez az ésszerûtlen: tehát indokolhatatlan, cso-daszerû, váratlan segítség igazán erôs, hogy így mond-juk, konstruktív lenne, mégis maga a létezése mondellent a lágerlét törvényeinek…” Spiró szerint a könyvvége arról szól, hogy „ez az élmény nem adható át”,noha a regény végén Köves gyakorlatilag bejelenti,hogy regényt ír, a koncentrációs táborok boldogságá-ról kíván majd mesélni. Azt is tudjuk, hogy ez a re-gény megszületett, és éppen most olvastuk el az utolsómondatait. A Sorstalanság éppenséggel a tapasztalattovábbadását teszi lehetôvé a metaforikus szerkezetekdekonstruálásával és a retrospektív narrációnak tör-ténô ellenszegüléssel. Nyilván a híres és félreértve rög-zült adornói mondat (Auschwitz után többé nem le-het verset írni) visszhangja Spiró szövegében az él-mény közvetíthetetlenségérôl szóló passzus, Kertészesztétikája és prózája azonban, úgy hiszem, tagadja ezta mondatot. Ez a próza ugyanis hisz az írásban mintkegyelemben, „a szükségszerût aláaknázó merénylet-ben”, az „objektiváció joga”20 lehetséges visszavételé-ben, ahogy A kudarc elbeszélôje és az esszéíró Kertészmondja. Noha egyetlenféle regényt lehetséges csakmegírni Auschwitzról, azt az egyetlen lehetséges re-gényt meg lehet és meg kell írni újra és újra.

A Kertész-kultusz megalapozása

Spiró szövege – nyilván nem függetlenül attól, hogymegengedi, sôt némiképp elvárja, hogy egy néma ér-telmezô közösségnek kölcsönadott hangként olvassuk– elindítja a Kertész-kultuszt, hogy a késôbbi, márformálódó és nyilván egészen más természetû Ker-tész-kultusz alapszövegévé válhasson. „A könyveknekis megvan a maguk sorsa vagy Sorstalansága” – írjaSpiró. A könyv és fôszereplôje sorsa azonos, a könyvmintegy elôre elmondta, ismerte saját sorsát – olvas-hatjuk túl kissé a mondatot. „Azóta sem jelent megújra, nem fordították le sehol.” A jeles szerzô kvalitá-sait nem vették észre, titokban kallódik egy nagy mû.„Ha nekem annak idején nem szól Hajnóczy…”Vagyis még él az értôk szûk köre, terjed a jó hír száj-ról szájra. Ám csak a kiválasztott kevesek ismerik.Hajnóczy figurája (a „ködlovagé”, aki szintén kulti-kus figura, akinek mint meg nem értett, kettétört éle-tû, nem e létezô szocialista világba való írónak kiter-jedt legendáriuma van) nagyon is alkalmas arra, hogyô legyen az angyal, aki a hírt hozza arról, hogy bárméltatlan körülmények között, anélkül, hogy bárkiodafigyelt volna, mégis megszületett – ahogy Spiróírja – az „alapmû”. Késôbb Spiró deklarálja is, hogya sikertelenség a minôség garanciája, felhasználja a

mû visszhangtalanságát a mítoszépítéshez. „Vissz-hangtalansága lényegében a sikere” – írja.21 Ezutánelkülöníti az értôk kicsiny közösségét a többség, amassza értetlenségétôl, azt sugallva, hogy a Sorstalan-ságot meg sem érdemeljük, az igazi jelesekre az ala-csony tömeg nem fogékony. A kultusz kiépítésének,illetve bemutatásának célja az, hogy emlékmûvet ál-lítson az értôk kicsiny közösségének. Spiró szavaibólsüt az elitizmus. A fel nem fedezett, észre sem vettnagy író és életmûve, akirôl csak az értôk szektája tu-dott, és akit csak most, utólag fedeztünk fel, isme-rünk el – ez a narratív minta a József Attila-kultusz-ból ismerôs, azzal a különbséggel, hogy ott „márkésô volt” bármit is jóvátenni. Az utólagos megvilá-gító erôvel bíró esemény ott az öngyilkosság volt, itta Nobel-díj. Persze a bûnbakkeresés mechanizmusa,a számonkérés a „Köztetek lettem én bolond” jegyé-ben be is indult, és a méltatlan elfeledettség narratí-vájának háttérszövegeként funkcionálhatott ez azamúgy is, már 83-ban is „kései méltatás”.22 Megtud-tuk, ki él közöttünk, és fôleg azt, hogy ki nem tudta,és miért.23

A Nobel-díj utáni, már a nyomokon kiépülô Ker-tész-kultusz alapozó narratívájának célja viszont más:össze kívánja kötni, nagyon helyesen, Kertész kultu-szát egy kulturális közösség, a nemzet emlékezeténekegyik meghatározó eseményével, a holokauszttal.Ezért lehet immár tágabb értelemben beszélni a fe-lelôsségrôl, arról, hogy a Kertész-életmû kései, fele-más recepciója nem egyszerûen irodalmi belügy.24

Annak, hogy ez a törekvés sikeres lehessen, két aka-dálya lehet. Az egyik az, hogy a holokauszt „arca”Magyarországon Radnóti Miklós,25 akinek alakja a

BUKSZ 200334

20 ■ Kertész Imre: A holocaust mint kultúra. In: Uô.: A szám-ûzött nyelv. Magvetô, Bp., 2001. 80. old.21 ■ Schein Gábor hívta fel rá a figyelmem, hogy ez a mondatértelmezhetô úgy is – Spiró egyéb megállapításaival összhang-ban –, hogy a Sorstalanság azért nagy mû, mert nem simul be-le a kortársi elváráshorizontba, vagyis a sikertelenség nem ön-magában erény, hanem pusztán jelzi a mû jelentôségét.22 ■ Szép példája a József Attila-narratíva mûködésének Rad-nóti Sándor Népszabadság-beli Kertész-laudációjának sorsa.Radnóti köszöntôjének a Népszabadság szerkesztôsége adottcímet. A cím a szövegben szereplô egyik mondat lett: „Sok sé-relme volt és kevés jóvátétele”, ami inkább nekrológot, mintlaudációt sejtet. A narratív minta túl erôsen dolgozott. (RadnótiSándor szíves közlése.)23 ■ Mindez olyan kevéssé szerencsés kérdésekben kulmi-nált, mint amit Tarján Tamás tett fel Kulcsár-Szabó Zoltánnakaz elsô Kertész-tanulmánykötet bemutatásakor, tudniillik hogymiért nem írt édesapja Kertészrôl irodalomtörténetében. Ez akérdés a valóban nehezen igazolható szakmai mulasztást he-tedíziglen számon kérhetô morális problémává változtatja.24 ■ Takáts József ír arról, hogy azoknak az alkotóknak vannagyobb esélyük kultuszuk stabilizálódására, akiknek kultuszaa nemzeti történelem nagyelbeszélésével, nemzeti jelképekkelkapcsolódik össze. Takáts József: A kultuszkutatás és az új el-méletek. Holmi, 2002. 12. szám, 1534–1545. old.25 ■ Lásd Vári György: „Mert annyit érek én, amennyit ér aszó”. Jelenkor, 2002. 3. szám.26 ■ Ezért is látja kérdésesnek Szegedy-Maszák Mihály, hogyképes lesz-e a nemzetközi holokauszt-kánon stabil részévéválni az életmû. Lásd Szegedy-Maszák Mihály: Radnóti Miklósés a Holocaust irodalma. Uô.: Irodalmi kánonok. Csokonai,Debrecen, 1998. 171–187. old.27 ■ Kertésznapló. Múlt és Jövô, 2002. 4. szám, 57. old.

Kertészétôl radikálisan különbözô holokauszt-narra-tívát kanonizált. Tudjuk, Radnóti Arany Jánost tar-totta igazi nagyapjának, költészete ezer szállal kötô-dött a magyar költészet hagyományaihoz,26 és mint-egy elôre felmentette azt a közösséget, amelyhez tar-tozik, a magyar nemzetet az alól, hogy a nemzet „fe-kete gyászünnepévé” tegye a „holokausztot”. „Hiszbûnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, mint bárkimás, és egy fikarcnyival sem inkább. A kulturális kö-zösség egészében ezen narratíva szerint a „mégis ma-gyarnak számkivetve” (vagy ahogyan Kôbányai Jánosnevezi: a „ha megversz is, imádlak én”27) magatartá-sa elfogadhatóbbnak látszik. A „szembenézésre” –amirôl, ismétlem: nagyon helyesen, olyan sokat ol-vashattunk a napisajtóban – még nincs mód.

A holokauszt kanonikus interpretációjának, a kon-szenzusnak a hiánya a másik ok, ami rontja Kertészesélyeit, mondjuk, Petôfiéhez képest, hiszen 48-rólegyértelmûen van kanonikus interpretációja a nem-zeti közösségnek, a 48-as jelképekhez való kapcsoló-dás ezért kikezdhetetlen kánoni helyet és kultikus to-vábbélést biztosít Jókai vagy Petôfi számára. Radnótilojalitását szívesen emlegeti fel ugyan a szélsôjobbol-dali sajtó, de mégsem fogadja el magyar tragédia-ként a holokausztot.28

Spiró György írása után újra csönd volt, jóformána rendszerváltás elôestéjéig. Ami nem jelenti azt,hogy Spiró írása ne rendezte volna át az erôviszonyo-kat. Ennek a szövegnek a legnagyobb és múlhatatlanérdeme, hogy sokak figyelmét hívta fel a Sorstalan-ságra, akik ugyan nem írták meg Sorstalanság-élmé-nyüket, a regényt mégis – legalább lappangó remek-mûként – immár számon tartották. Ezt Spiró „kései

méltatásának” „kései méltatásaiból” tudhatjuk bizto-san: „Tévedések és figyelmetlenségek önkorrekciójá-ra is képes a kritika. Ilyen volt Spiró György késeiméltatása Kertész Imre Sorstalanságáról; az én figyel-memet is ez az írás hívta fel Kertész remekmûvére, sha jól tudom, a könyv második kiadásának megjelen-tetésében is szerepe volt – lelkesítôen példázva a bí-rálat lehetséges hatását az olvasóra és még az intéz-ményekre is” – írja Radnóti Sándor.29 György Péterszövegében majdhogynem szóról szóra ugyanez áll:„Kertész Imrére az én – s nem pusztán az én – figyel-memet Spiró György hívta fel.”

A Bildungsroman-probléma

A következô írás Radics Viktóriáé30 volt. Radics írá-sának célja, hogy lebontsa a humanista narratívákatés ideologémákat, ez pedig a recepció – Spirótól in-duló – második szakaszának egyik fô törekvése,amely élesen szemben áll az elsô hullám azon ambí-ciójával, hogy a regényt egy humanista értékrendbeépítse be, vagy annak nevében utasítsa el. A mûvetRadics is összehasonlítja „a haláltáborokról szóló do-kumentumirodalommal”, ahogyan Spiró, és ô is ab-ban látja a Sorstalanság újítását, hogy „a szerzô nemad alkalmat humanista magömlésre”. Köves és az új-ságíró beszélgetését, a regény kulcsjelenetét felidézveírja le, hogyan utasítja el Köves – immár valóban tu-datosan ellenállva a narratívának – az újságíró sémá-it. Hangsúlyozza a regény fikcionalitását, nem prob-lémátlan referencialitását. „Kertész Imre regényenem történelmi regény és nem tényirodalom, hanemlelki számadás. Nem memoár, hanem fikció.” Ezek-nek a mondatoknak akkor is nagy jelentôséget tulaj-doníthatunk, ha legalábbis nem gondoljuk magátólértetôdônek a történelmi regény vagy a memoáriro-dalom minden további nélküli referenciális vonatkoz-tathatóságát sem. Radics azért tagadja a szöveg refe-rencialitását, mert szerinte a mûnek nem az az igé-nye, hogy Auschwitz eseményét a maga történelmivalójában rekonstruálja, hanem egy lélek útját akarjakövetni, vagyis valamilyen tapasztalatot közvetíteni,amire a történeti munkák nem képesek.31 „Feltûnikaz ismert topográfia: a gettó, Auschwitz, Buchen-wald; feltûnnek a közismert jelek: a sárga csillag, amarhavagon, a szögesdrót, a kémény; szerepel a spe-ciális jelentésaurájú »lágerszótár«: Appel, kápó, Dörr-gemüse… A regény mégsem a legszörnyûbb helyszí-nekre kalauzol – mindezek akcidentáliáknak is tekint-hetôk – hanem… a szívbe.” Noha megítélésem sze-rint egyáltalán nem akcidentális jelentôségû a láger-szótár érvényben tartása sem a Sorstalanságban, semBorowski novelláiban,32 arra érdemes felfigyelnünk,hogy a Sorstalanságot Radics is nevelôdési regény-ként, „újfajta nevelôdési regényként” olvassa, ennekazonban immár semmi köze a recepció elsô hullámá-nak olvasatához, hiszen az – amint láttuk Lenkei kri-tikájából – a Bildung-eszmény problémátlan megva-lósulását véli felismerni a regényben (amely pedig e

35VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

28 ■ A konszenzus hiányának szemléletes példája, hogy ami-kor Csurka István nem tekinti magyar sorskérdésnek hatszáz-ezer magyar állampolgár legyilkolását, ez a mondata nem von-ja maga után automatikusan a nemzeti közösségbôl történôkizárását. Ha valaki Mohácsot a magyar történelem fényes ün-nepének nyilvánítaná, egyértelmû lenne, hogy az illetô nemmagyar.29 ■ Vö. Radnóti Sándor: Javaslat befogadásra. In: uô.: A pik-nik. Magvetô, Bp., 2000. 36. old.30 ■ Radics Viktória: Az ember mélye. Kertész Imre: Sorstalan-ság. Életünk, 1988. 1. szám, 80–85. old. A szöveg megjelentmég az akkor még évkönyvként jelentkezô Múlt és Jövôben is.31 ■ Ezeket a gondolatokat késôbb viszontláthatjuk a Sorsta-lanság recepciójának külön fejezetét alkotó Kertész-esszék-ben, ami a historiográfia mint a tapasztalat közvetítésében in-adekvát mûfaj kizárását jelenti. A Sorstalanságot olvasó Ku-darcban a tapasztalat közvetítésének nehézségeirôl beszél anarrátor, akit a könyv narratív felépítése maga azonosít aszerzôvel, míg a történeti rekonstrukció elutasítását a szív me-taforikájával fejezik ki – alighanem Radicstól ihletetten – a Sors-talanság filmforgatókönyvének a borítóra is kikerülô mondatai.„Ki kell jelentenünk, hogy nem a Holocaust ábrázolására törek-szünk, hanem egy lélek útját követjük, s ez az út átvezet a kon-centrációs univerzumon.” Kertész Imre: Sorstalanság. Filmfor-gatókönyv. Magvetô, Bp., 2001. 80. old.32 ■ A láger „kellékeirôl” mint „obligatorikus csomópontokról”,melyeket éppen Auschwitz mitizálódása miatt nem lehet ki-hagyni a koncentrációs tábor elbeszélésébôl, mivel a mítosz„elemei” lettek, lásd Proksza Ágnes: Döntés és ítélet. In: Az ér-telmezés…, 78. old. Egyébként a lágerszótár érvényben tartá-sa megítélésem szerint korántsem mellékes kérdés, hiszen ezis jelzi a szinkronicitást, azt, hogy Auschwitz nyelve nem írhatófelül a kultúra nyelvével. A túlélôperspektíva tagadása tehát.

felismerést a legcsekélyebb mértékben sem támasztjaalá). Lenkei mára jobbadán paródiának ható monda-ta tanúskodik errôl, mely szerint a Sorstalanság lezá-rása és tanulsága az áldozati léttôl való megszabadu-lás és ezzel párhuzamosan „a történelemformálástvállaló emberi magatartás kiépítése”.

Radics azonban arról beszél, hogy ez az út egy „ki-égô szívbe” vezet, vagyis értelmezésében nem hagyo-mányos, hanem „újfajta” nevelôdési regény a Sorsta-lanság, a kultúráról való lenevelôdés regénye: ahogyanKöves pontról pontra átlátja a kultúrát, a felvilágoso-dást, a humanizmust, mind hazugságként leplezôdikle. A szövegben a nevelôdés egyrészt az „elképesztôenkorszerûtlen” humanista ideologémák elsajátítását je-lenti: „Nevelôdésünk egyik fô vonulata a nyelv- és be-szédtanulás. Nem szavakat és nyelvtant, hanem fra-zeológiát és mondatokat, nem nyers, hanem ferdített-fordított beszédet, s ezzel együtt kitaposott gondolko-dásmódokat tanulunk. A felnôtté válás: közhelyek el-sajátítási folyamata.” Másrészt viszont a nevelôdésegyúttal lenevelôdés a humanista szótárról a koncent-rációs táborban: „Ez is nevelôdés, a kultúra elveszté-se”. Ez nyilvánvalóan csak a felvilágosodás kori mûfajdekonstrukciójaként érthetô meg.33

A vita ugyanarról szól, mint Spiró és Heller vitája:elfogadja-e vagy elutasítja a narratívát Köves Gyuri?Molnár Sára is azt írja – éppen Heller ominózusmondatát idézve –, hogy „a fiú a bolondok vagyszentek hiszékenységével és jóakaratával tekint a kö-rülötte és vele történô eseményekre”, tehát itt mégszerinte a narratíva elutasítása mellett jelen van az el-fogadása is. Nem érteni, miért nem ért egyet Ra-diccsal, ha Hellerrel egyetért, hiszen Radics írása sze-rint is egyszerre van jelen a regényben a narratíva el-sajátítása és elutasítása mint nevelôdés. Molnár egylábjegyzete szerint „Ugyanígy a felnôtté válásról be-szél Lenkei Júlia a Sorstalanság kapcsán”. A szavakegyezése alapján könnyen el lehet tévedni, ha sajátelôfeltevéseinket keressük vissza a miénket megelôzôírásokban, ha csak a „gyanús”, aufklérista szótárbólszármazó szavakra vadászunk, kontextusukra viszontnem fordítunk figyelmet. Igaz, hogy mindkét értel-mezô nevelôdési regényrôl beszél, de egyikük szerinta mûfaj emlékezetét csak azért idézi fel a Sorstalan-ság, hogy kifordíthassa. Pontosan látja ezt Szirák Pé-ter, amikor „a mû olvasási alakzatokat, emlékezet-technikákat (köznapi kalandregény, Bildungsroman,memoár) aktualizáló és azokat egyszersmind de-konstruáló összetettségérôl” ír. A Sorstalanságnak felkell idéznie a Bildungsroman szövegemlékezetét ah-hoz, hogy átírhassa. Kertész korai értelmezôinekhangjára nem igazán akartak odahallgatni a kései ér-telmezôk, csak abban voltak érdekeltek, hogy szöve-geik másságát demonstrálják, így nem csoda, hogyegy-egy gyanús hangzású kategória fellelése elég voltahhoz, hogy a korai szövegek számûzessenek a szoci-alista realista kritikába, Lenkei mellé.

Ez a hiba nem elsôsorban Molnár Sárára jellemzô(aki Borowski-ügyben ki is igazítja Szirák méltányta-

lan recepcióelemzését), hanem arra a két szerzôre,akik külön fejezetet szántak a recepciótörténeti átte-kintésre: Szirák Péterre és Molnár Gábor Tamásra.Molnár Gábor Tamás kiváló, meghatározóan fontostanulmányának ez a fejezet a legesendôbb része.Molnár Sárához kísértetiesen hasonlóan jár el – báraz ô írása jóval korábbi –, amikor azt állítja, hogyRadnóti Sándor és – részben – György Péter isugyanabba a hibába esik, mint a recepció elsô fázisá-nak értelmezôi, éspedig éppen Bildung-ügyben. „Ek-kor az identitás kérdéseként a fôhôs és a vele szem-ben álló világ viszonyát vizsgáljuk, amely viszony ref-lektált elbeszélésében a hôs elnyeri identitását, ön-azonosságát. Ez az értelmezési lehetôség, amelyet ahoni kritika jelentôs része is felvállal, és a regényt be-illeszti a Bildungsroman európai hagyományába.Nem csak a napi publicisztika, de Radnóti Sándorvagy György Péter is, bár utóbbi »a nevelôdési regé-nyek nagy sorozatába illeszkedô Sorstalanságot« »né-miképp kivételként« értelmezi.” És ez a legkevesebb,amit Radnóti Sándor írásáról is elmondhatunk. Mol-nár Gábor Tamás lábjegyzetébôl is kitûnik, hogyRadnóti – egyébként a Kaddist tárgyaló – kritikájaszerint „a Sorstalanság valóban nevelôdési regény,egy gyerekembernek a gyûjtôtáborhoz mint normali-táshoz való szocializálódásának története”. Kell-emagyarázni, hogy ez a koncepció sem sértetlenül lát-ja visszaköszönni a nevelôdési regény mûfaji hagyo-mányát, nem úgy, mint a „napi publicisztika”? Mol-nár Gábor Tamás a „köznapi kalandregény” bahtyinikronotoposzának viszzaköszönését és dekonstrukció-ját mutatja ki a regényben, amelynek szabad-rab-sza-bad narratív sora (Apuleius Luciusa ember-szamár-ember metamorfózisának analógiájára) tenné le-hetôvé a fejlôdésregény-séma problémátlan ráillesz-tését a regényre. Akinek a koncentrációs táborhozvaló szocializáció a nevelôdése, annak állapotai nyil-ván nem írhatók le a szabad-rab-szabad sémájával.Ezen kívül Radnóti értelmezése nem azonos egészenRadicséval sem. Radics a nevelôdésrôl mint hazugnarratívák megtanulásáról, vagyis a lágerbe hurcolás-ra felkészítô szocializációról beszélt, és késôbb azezekrôl való lenevelôdést értette nevelôdésen, mígRadnóti a lágerszabályokhoz való hozzánevelôdést,alkalmazkodást. Mert „az a bizonyos jellegzetes óra

BUKSZ 200336

33 ■ Ezért téved Molnár Sára, amikor Radics és Lenkei kon-cepciója közé egyenlôségjelet tesz: „Radics Viktória a könyvkapcsán az »alávetettség grammatikájáról« beszél, melynek lo-gikája szerint Köves meghallgatja, belátja, önmagának megma-gyarázza mindazt, ami történik, majd természetesként fogadjael. Az alávetettség fogalma azonban nem írja le kielégítôen ezta nyelvet és inkább a Sorstalanság nevelôdési regényként valóolvasását segíti elô, elfogadást, beavatást, amirôl véleményemszerint egyáltalán nincs szó, hanem pontosan az ellenkezôjérôl,az alávetettség megszakítottságáról. Molnár: i. m. 134. old.34 ■ Lányi Dániel: A Sorstalanság kísértete. Holmi, 1995. 5.szám, 665–674. old.35 ■ Bár Radics is beszél a nyelvtanulásról mint ideológiatanu-lásról, e szempontot mégsem vezeti át a regény elemzésén,nem elemzi a könyv retorikai szerkezetét.36 ■ Az írás lábjegyzetanyagából azonban kiderül, hogy Lányinem ismeri Radics írását.

volt ez – még most, még itt is felismertem – legked-vesebb órám a táborban, s valami éles, hiábavaló ér-zés fogott el utána: a honvágy. Egyszerre mindenmegelevenedett, minden itt volt és föltolult bennem,mind megleptek furcsa hangulatai, megremegtettekapró emlékei. Igen, egy bizonyos értelemben ott tisz-tább és egyszerûbb volt az élet” – tanulmányábanezekre a sorokra utal Radnóti. Vagyis, bár Lenkei,Radics és Radnóti ugyanazt a szót használják, nemugyanarról beszélnek, még ha – nyilván – vannak isérintkezési pontok koncepcióik közt. (Lenkeiével amásik két interpretáció egyformán élesen szembenáll). Radics Viktória arról beszél – itt is Spirót követ-ve, bár messzebbre jutva –, hogy az érvénytelennévált humanista ideologémák, amennyiben éppenAuschwitz tapasztalatára alapozzuk ôket, újra érvé-nyessé lehetnek: „A földi maradványok ott, a marha-vagonban szükségét érzik a jónak […] Itt a halódótest érzelmeibôl született néma humánum.” Ez szin-tén Kertész esszéinek koncepcióját idézi fel Ausch-witzról mint negatív kinyilatkoztatásról, a holo-kausztról mint a kultúra megalapozásának lehetôsé-gérôl. A jelentésüket vesztett szavakat csak innen le-het újra jelentésessé tenni. A holokauszt mint a ki-nyilatkoztatástörténet megismétlése már Pilinszky lí-rájában és esszéiben is felfedezhetô (gondoljunk csakállásfoglalására Camus-vel szemben, Dosztojevszkijmellett az Ars poetica helyett címû kis írásban vagy aHarmadnaponra, a Ravensbrücki passióra és bizonyosmértékig a Költemény címû versre). Ez az inverz „teo-dícea” azért lehetséges, mert egyedül a kereszténytradícióban vállalja Isten az emberi sorsot, a szenve-dést és a halált, a görög mitológia istenei – lásd Höl-derlin versét – sorstalanok.

Auschwitz és a nyelv

És ez már átvezet Lányi Dániel írásához,34 amely –érthetetlen, hogy miért – nem hivatkozott darabja aKertész-diskurzusnak. Lányi írása veszi elôszörszemügyre nyelvkritikai regényként a Sorstalansá-got.35 Arról beszél, hogy Auschwitz „egyszerre törté-nelmi tény és metafora”. Azt, hogy mi a baj a doku-mentarizmussal, már láttuk Radics Viktóriánál, mostazonban az is kiderül, mi a baj a metaforizálással.Lányi is a közvetítendô történelmi jellegû tapaszta-latról beszél. „Elmondható-e hát, hogy mi voltAuschwitz? Van-e erre nyelv, mely nem a hasonlítás,az »olyan, mint« hiábavaló próbálkozásába kezd?” Ittis megjelenik a narratíva elutasításának és elfogadá-sának kettôssége. Lányi Dániel szerint Köves eluta-sítja ok-okozat lineáris (narratíva-elvû) sorát: „Vala-hol mindenek között áll, látásmódja pedig csak a je-lenségekrôl vesz tudomást, az olvasó számára felsejlôokok egyszerûen kívül esnek figyelmének határain[…] Az emberbôl csak a testet, annak mozgását ésmûködését látja. Mintha csak a jelenséget venné ész-re, annak okait nem.” Az értelmezés, a narratívábarendezés nyelvét leváltja a primér, még értelmezet-

len testiség nyelve, mely még az azonosítások, a me-taforák és a magyarázó narratívák elôtt van. „Éspontosan erre, az olvasó beszéd- és gondolkodás-módjára, annak szavaira világít rá a regény: megle-het, hogy Auschwitz lényegét már gondolkodásunktéves irányultsága s helytelenül megválasztott szava-ink miatt nem tudjuk megérteni. Az emberre, okáraés a világban meglévô céljára figyelünk. Holott csaka testek és végtagok összekuszálódó mozgása van.”Késôbb Köves a koncentrációs táborban ismeri fel avilág ok-okozati szükségszerûségét, elfogadja a nar-ratívát, hozzánevelôdik a koncentrációs táborhoz,mert „a világot látszólag egyedül ez képes rendszer-be szervezni, az elbeszélô egyre nagyobb erôfeszítés-sel bizonyítja magának, hogy mindaz, ami történt,szükségszerû és természetes”. A miméziselv még kö-vetkezetesebb feladását sürgetve a regény lélektaniértelmezését is elveti, elvetve a nevelôdési regény sé-máját is, mondván, hogy a regény nyelvezete mögénem konstruálható olyan elbeszélôi hang, amelyenszámon kérhetô volna a lélektani hitelesség, nincs ki-nek a nevelôdését nyomon követnünk. „Mert bár aregényben megszólaló hang látszólag egy serdülô fiúhangja – így egyetlen tizenöt éves gyermek sem be-szél.” A lélektani értelmezés és a nevelôdési regény-séma elvetésekor Lányi Radnóti Sándorral szembenhatározza meg pozícióját, pedig szavai még jobbanráillenek a Sorstalanságot lélektani regényként olvasóRadics gondolatmenetére.36

Itt szembesülünk a legkifejtettebben azzal a gon-dolattal, hogy a bevett humanista nagynarratívák le-bontása, az etikai tradíció sarkpontjainak számítószavak érvénytelenítése teszi csak lehetôvé az új épít-kezést – auschwitzi alapokon. „A Sorstalanságbanlétrejövô nyelvben értelmezhetetlenek ezek a szavak.A regényt és nyelvhasználatát azonban mégis olyankísérletnek látom, mely a tartalmukat vesztett nagyszavak megkerülésével igyekszik a lágerek ellennyel-vét, azaz az Auschwitz utáni világ lehetséges etikaialapvetését megadni.” Lányi érzékeli, hogy az esszékbeszédmódja radikálisan más, emeltebb, mint aSorstalanságé, és könnyebben hajlik a metaforizálóbeszéd felé. De végsô soron az esszék is, akárcsakLányi Sorstalanság-olvasata, újraépíteni remélik azerkölcsi világrendet, és végül elkezdik használni abevett metaforákat és a rájuk épülô nyelvet, meg-szüntetik azt a billegést, amely – ahogy Schein Gá-bor fogalmaz – a történelem és a történelmen kívüliközti senki földjén tartja Auschwitz eseményét.

Képzelôerô, tapasztalat, élmény

A recepció második körének meghatározó tanulmá-nyai közé tartozik Molnár Gábor Tamásé. Ô is an-nak hangsúlyozásával kezdi tanulmányát, hogy aSorstalanságon nem kérhetôk számon valóságrefe-renciák, hiszen – idézi Kertészt – „a Holocaustról,errôl a felfoghatatlan és áttekinthetetlen valóságrólegyedül az esztétikai képzelet segítségével alkotha-

37VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

tunk valóságos elképzelést”.37 A recepció megelôzôfázisainak felrója, hogy egy mimetikus koncepciószerint értelmezték a Sorstalanságot. „Ilyen koncep-cióban érthetô csak, hogy valaki a Sorstalanságrólmint olyan könyvrôl beszéljen, amelynek »az élményelemzése a célja«” – utal Radics Viktória írásáraMolnár. Annyiban Radics valóban elmarasztalható,hogy – bár felváltja a külsô valóságot a belsôvel –mégiscsak mûködtethetônek tartja a lélektani hite-lesség normáját a Sorstalansággal szemben, s ennyi-ben csak részlegesen távolodik el a recepció elsô fá-zisától, bár egyebekben, mint láttuk, radikálisan.Csakhogy önmagában „az élmény elemzése” szin-tagma nem utal szükségképpen mimetikus olvasatra,hiszen Kertész az idézett mondatokban igazán a va-lóság reprodukciójáról beszél. Igaz, szerinte Ausch-witz „valóságának” „valódi elképzelése” a történet-írás helyett a szépirodalom közremûködését igényli,de szó sincs arról, hogy ne volna valóságos „él-mény”, vagy – ahogyan Molnár Gábor Tamás hívja– ne volna már a nyelv elôtt „tapasztalat” Auschwitztapasztalata: „az irodalmi nyelv szükséges Auschwitztapasztalatának megragadásához” – írja. A Sorstalan-ság recepciótörténetéhez evidensen hozzátartozó ésazt nagymértékben befolyásoló Kertész regény – Akudarc – közvetítésrôl beszél, ráadásul – ironikusanelfogadva a kiadó lektorainak kifejezését – Köves„élményanyagának” közvetítésérôl, a Hosszú, sötétárnyék címû esszének az esztétikai képzeletrôl szóló,Molnár írása után agyonidézett passzusaival majd-hogynem szóról szóra azonos mondatokban. Amiazt igazolja, hogy az „élmény” szó leírása, függetle-nül attól, hogy korszerûtlenné vált irodalomelméletiszótáraknak is szerves része, még nem szükségszerû-en vonja maga után ezeknek a szótáraknak a reflek-tálatlan mozgósítását. Radics némiképp valóban sze-rencsétlen kifejezése „az élmény elemzésérôl” akáranalóg is lehetne azzal, amit Molnár a tapasztalatmegragadásának hív, amihez megfelelô nyelvet kellkeresni. A nyelv elôtti tapasztalat feltételezése kur-rens ismeretelméletek számára pedig gyanús.

A Sorstalanság elbeszélôje is valamilyen tapasztalatnevében utasítja vissza az újságíró metaforáit és Fleischmann és Steiner bácsi retrospektív narráció-ját. Ôk azt javasolják Kövesnek, felejtse el ezt a ta-pasztalatot. Maguk is ezt teszik, amikor beágyazzák amegszokott nyelvi klisékbe, mikor elmúltként szem-lélik vagy metaforáikkal beillesztik a történelembe,mitologikus karakterétôl megfosztva.38 Köves azon-ban Auschwitz „valóságát” akarja ôrizni, éppúgy,ahogyan Kertész is híres mondatában: „Auschwitz-ról, errôl az áttekinthetetlen valóságról egyedül azesztétikai képzelet segítségével alkothatunk valóságoselképzelést” (kiemelés tôlem: V. Gy). Ennek akettôségnek – hogy az élmény közvetítésének feladata„túllép a mimézisen, de hû marad a tapasztalathoz”39

– a fel nem ismerése okozza azt, hogy Molnár szöve-ge a Sorstalanság etikai relevanciáját illetôen is félre-érti Kertészt és önmagát. Kertész errôl is beszél ép-

pen abban az írásban, amelybôl az elhíresült tétel-mondatok származnak. „Láttuk tehát, hogy a holo-caustról egyedül az esztétikai képzelôerô segítségévelnyerhetünk elképzelést. Pontosabban szólva az, amitígy elképzelünk, már nem pusztán a holocaust, ha-nem a holocaustnak a világtudatban tükrözôdô etikaikövetkezménye.” (Kiemelés tôlem – V. Gy.). Ezt amondatot azonban nem szokta oly sûrûn idézni aKertész-recepció, talán mert nem harmonizál olyanszépen irodalomszemléletével, mint a megelôzô. Pe-dig Heller Ágnes még Molnár írása elôtt rámutat,hogy Kertész mondata csak korrekciójával együtt ér-vényes: „Kertész úgy látja, hogy a holocaustról egye-dül az esztétikai képzelôerô révén nyerhetünk elkép-zelést. Ezt a megállapítást rögvest pontosítja is. Pon-tosítania kell, hiszen az esztétikai képzelôerô önma-gában túl van jón és rosszon…” Heller arra figyel-meztet, hogy Kertész írása épp Molnár következteté-sének a levonását nem teszi lehetôvé: hogy ha egy-szer nem lehetnek erkölcsi értékszempontjaink egyilyen jelenséggel szemben – ahogyan egy mûalkotás-sal szemben sem –, miképpen lehetséges, hogy a nar-ratológiai elemzés segítségével maga is – nagyon he-lyesen – etikai természetû következtetésekre jusson?

(Balassa Péter40 is rámutat, hogy a Kertész-szövegigénye mégis egy nyelv elôtti tapasztalat közvetítése,ám a jogos korrekcióból túlzottan is messzemenôkövetkeztetéseket von le, és tulajdonképpen visszare-ferencializálja a Kertész-értelmezést. Kertész prózájais azok közé tartozik, amelyek számára még „fennálla tudás, az igazság-feltárás kötelessége”, amelyekmég „jelenteni” szeretnének valamit a világról. Eztazonban Balassa szerint kizárólag az „ábrázolás”, a„stílusmûvészeten áttörô realista szimfónia képes ga-rantálni”.)

Molnár Gábor Tamás tanulmánya talán túlzottanmegbízik Kertészben mint a Kertész-mûvek adekvátértelmezôjében – a késôbbi kritikákban ez az attitûdteljesen elburjánzik –, és visszaesszéizálja Kertészírásait, az esszékbôl „megfejthetônek” gondoljaôket.41 A mimetikus esztétika elégtelenségét a be-szélô lokalizálhatatlanságával igazolja, a lélektani ol-vasatot azzal zárja ki, hogy azt állítja: a szövegbôlvisszakereshetetlen egy identikus beszélô személy.„Az, hogy az elbeszélés továbbra is a »kvázi jelenide-

BUKSZ 200338

37 ■ Kertész Imre: Hosszú, sötét árnyék. Kertész: A számûzöttnyelv. Magvetô, Bp., 2001. 61–62. old. (Továbbiakban a kötet:A számûzött, az írás: Hosszú, sötét)38 ■ Lásd ehhez Proksza Ágnes elemzését: Az értelmezés…,101–102. old.39 ■ Lásd ehhez Vári György: A kô marad. Szombat, 2002.10. szám. 40 ■ Balassa Péter, A hang és a látvány. Miért olvassák a né-metek a magyarokat. In: uô.: A bolgár kalauz. Pesti Szalon,Bp., 1996. 239–240. old.41 ■ Lásd ehhez Schein: i. m. 117–118. old.42 ■ György Péter: A Sorstalanság egy mondatának értelme-zéséhez. Orpheus, 1991. 4. szám, 39–49. old.43 ■ Földényi F. László: „A magasabb hûség”. Kertész ImreSorstalanságáról. In: uô.: Egy fénykép Berlinbôl. Liget, Bp.,1995.

jûség« technikáját követi, innentôl kezdve megma-gyarázhatatlan […], innentôl kezdve nincsen olyanmagyarázat erre a jelenségre, amely belül maradhata mimetikus koncepció keretein, és az elbeszélôt aregény terének részeseként bármilyen, biztosan re-konstruálható pozícióban képzeli el.” Hasonló kö-vetkeztetésekre jut – csak nem narratológiai, hanemstiláris megfontolások alapján – Lányi Dániel máridézett mondatában, ti. hogy egyetlen valódi kisgye-rek sem beszél így, ezen a nyelven, vagyis a lélektanihitelesség nem kérhetô számon a regényen. A fikcióterét nem képzelhetjük el reális térként Molnár sze-rint Kertész szövegében, így válik szöveggé Ausch-witz, így elevenedik múltból jelenné. A könyv„ugyanakkor a fikció terét reális térként értelmezôkronotopikus szerkezet dekonstruálásával, eme tér-nek az elbeszélô, az olvasó és – mindenekelôtt –Auschwitz trialógusává […] történô tágításával te-remti meg Auschwitz megszólaltatásának esélyeit”.

Annyiban rokona a recepció második fázisába tar-tozó tanulmányoknak a Molnáré, hogy ez a szöveg isvisszavonásról beszél, a bahtyini „köznapi kaland-regény” kronotoposzának dekonstruálásáról, a szö-veg mögé beolvasható, identikus elbeszélô én szét-íródásáról, és ezáltal a valódi tapasztalat, Auschwitzmegszólaltatásáról. Módszertanilag persze különbö-zik is tôlük, amennyiben leginkább az elbeszélésel-méletet használja fel elemzésében.

György Péter írását42 a recepció második fázisa na-gyon helyesen mint „közénk tartozót” és mint fontosírást kanonizálta. György a Sorstalanság címet min-denfajta sorstulajdonító történet és metafora – leg-elsôsorban a zsidó sorsmítosz – érvénytelenedése-ként olvassa, tehát szintén visszavonásként, radikálisírói gesztusként. Kertész regénye „inkább látjaAuschwitzot a maga elviselhetetlen egyszerûségébenés magyarázhatatlanságában, mintsem hogy egy ha-mis interpretációval áltassa magát, és segítse elô an-nak felejtését” – írja György. György írása a késôbbiértelmezôkre is komoly hatással volt. Kaposi Dávid-nak (a regény címére utaló, értelmezésének végered-ményét megelôlegzô Narratívátlanság címû) tanul-mányában áll: „amint György Péter mondja egy, azenyémhez hasonló végkicsengésû munkában, Kövesszámára ez a rákényszerített sors a koncentrációs tá-bor vállalása volna, és ennek szellemében elôzô éle-tének zsidó életként való deformálása. Ezt a sorsotnem hajlandó vállalni Köves.” Molnár Sára is azo-nosul Sorstalanság-elemzésében György Péter gon-dolatmenetével: „Ebbe az idillinek és ezáltal totális-nak ható nyelvbe, a „mások nyelvébe« illeszkedikAuschwitznak mint a zsidókra mért kényszerû sors-nak a meghatározása is. György Péter írja, hogy akiegy, a zsidóságra kívülrôl rámért sors beteljesülésétlátja a holocaustban, az átstilizálja, megnemesíti azott történteket […] Ezenfelül, ha sorsról beszélünk,akkor a túlélést sikernek, szabadulásnak kellene el-könyvelni, megtagadva és elfelejtve ezzel hatmilliózsidó emlékét…” Úgy vélem, a két szerzô pontosan

mérte be György Péter helyét a Kertész-recepciótörténetében.

Földényi F. László43 írása is beleilleszkedik avisszavonás-paradigmába. Ô nem Köves elôzetes tu-dásának leépülésérôl beszél, hanem a Sorstalanság-befogadók elôítéleteinek megkérdôjelezôdésérôl.Annyiban rokonítható esszéje Heller Ágnes írásával,hogy ô is „ártatlan”, ahogy Földényi mondja „elôíté-letmentes” gyereket lát Kövesben, akinek beszédesaját „humanista” elôítéleteivel szembesíti az olva-sót. A humanizmus szótárának érvényben tartásacsak felejtéshez vezethet, bár jóindulatúan, de mégisvétkezik az áldozatok ellen, aki használja, „aki foly-tonosan Auschwitzra hivatkozik, az végsô soron nemaz igazság fellegvárát erôsíti meg (ilyen úgysincsen),hanem Auschwitz áldozatai ellen vétkezik. Azonegyszerû oknál fogva, hogy sorsukat a racionális érv-rendszer egyik elemévé zülleszti.” Vagyis beilleszti atörténelembe, megmagyarázza. Pedig: „Minden szó,amely magyarázatra törekszik, mégoly tisztességesszándékkal tegye is, megszelídíteni próbálja a meg-szelídíthetetlent, s így közhellyé válik”. Földényi ahumanista diszkurzus életben tartását – Kertész nyo-mán – „moralizálásnak” nevezi; Kertész „az Igazsá-gok korunkra jellemzô feltornyozása helyett ezeketlebontani igyekszik”.

Szirák Péter a „közelmúlt magyar elbeszélô prózá-jának történetét” elmesélni szándékozó könyvében azelsô három regényt értelmezi. Ezt a gesztust aligha-nem kanonizálási javaslatként kell olvasni, és ezt a ja-vaslatot többé-kevésbé védhetônek tarthatjuk, bár énAz angol lobogót feltétlenül a jelentékenyebb széppró-zai mûvek között tartanám számon, és bizonyára aJegyzôkönyvnek is akadnának védelmezôi. Szirák ér-telmezése nagymértékben és bevallottan támaszkodikMolnár Gábor Tamás írására. A mimetikus koncep-ciók elégtelenségét hangsúlyozza, ezzel kapcsolatbanpedig az elbeszélô visszakereshetetlenségét és „a nyel-vi világok átjárhatatlanságát”, ami azt jelenti, hogy„az a szimbolikus rend, amelyben Köves Gyuri szo-cializálódik, nem alkalmas az eljövendô megsejtésé-re”, és hogy a „védekezô mechanizmusok a régi be-vett szótárt mozgósítják”, ami immár érvénytelen. Ezpedig nem más, mint az „elképesztôen idôszerûtlenideológiák” toposza, mely Spiró (Szirák írásának ezena pontján egyetértôen idézett) kritikája óta a recepcióegyik fôszólama. Ezenkívül Szirák is, akárcsak Mol-nár, az utómodernség „tragizáló” horizontjába soroljaKertész mûvét. „A Sorstalanságban […] a világ sors-szerû alakulását Auschwitz „megállítja«, a történelmeta negatív bizonyosság távlatából értelmezi át.”Ugyanakkor Szirák kontextualizálja is a mûvet, meg-kísérli elhelyezni a magyar irodalmi hagyományban.A könyvek elbeszéléstechnikájára vonatkozó észrevé-teleket tesz, megállapítja, hogy Ottliknál a múlt iden-tikussága kétségessé válik ugyan, de az elbeszélôkazonosíthatók, míg Kertész és Nádas mûve ezt nemteszi lehetôvé. Szirák szerint a három szöveg az emlé-kezés által vissza nem nyerhetô, sôt ki sem alakuló

39VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

identitás kérdését is hasonlóképpen problematizálja.44

Nádas példája kétségkívül meggyôzôbb: „Az Egy csa-ládregény végének többször antecipált formális zárlataa tanító célzatosság korábban megképzôdött szólama-it a nyitott értelemképzôdés terébe helyezi.” Annyi-ban feltétlenül igaza van Sziráknak, bár ô ezt részlete-sen nem elemzi, hogy az Egy családregény vége kis-gyermek elbeszélôjének, Simon Péternek, akinek ér-zéki, testi világtapasztalatát a nagypapa megkísérlinarratív világérzékelésre cserélni, végül nem lesz le-hetôsége az elmesélt identitás megtalálására, nemazonosulhat az ôt megelôzô családtörténettel, a nagy-papa kísérlete – legalábbis abban a pillanatban, azona ponton, amikor az olvasó kilép Simon Péter élettör-ténetébôl – kudarcba látszik fulladni. Valóban erreutal a regény vége, az ájulás elôtti „szétszikrázás” ésaz utolsó szó, a „nem”, valamint a narratíva teljesszétesése az utolsó sorokban. Az egymásból nem kö-vetkezô asszociációk mentén épül fel a szöveg, azutolsó soroknak nincsen már semmilyen narratív ko-herenciájuk. A Sorstalanságban is, ahogy már Lányifelismeri, a testi világérzékelés, a narratívátlanságküzd a sorsértelmezô narratívákkal, amelyeket ráakarnak kényszeríteni Kövesre, amelyeket megkísérelelfogadni, végül azonban tudatosan elutasít, hogyAuschwitzot érzéki jelenségként mutathassa fel, s va-lóban tapasztalhatóvá tegye. Sziráknak kétségtelenüligaza van abban, hogy Nádas és Kertész mûve szorosrokonságban áll egymással, és ez tagadhatatlanul fon-tos felismerés. Szirák A kudarcot elemezve arról be-szél, ami A kudarcbeli elbeszélô, Köves-Öreg legna-gyobb problémája, a közvetítés lehetôségérôl. „Anyelv közbejöttének utómodern tapasztalata olyanhorizontban tûnik fel, amelyben a »nyelv elôtti« érzékiélmény transzformálhatatlansága válik a beszéd, azirodalom, a mûvészet kudarcának legfôbb okává.” Ezta problémát Szirák szerint a könyv eltávolodása oldjameg „az egyetlen valóságos múlt és a róla alkotottkonstrukciók dichotómiájától”. Én úgy hiszem, nemerrôl van szó. Köves-Öreg nem gondolhatja azt, hogya múlt minden elbeszélése egyformán legitim, mert ezrelativizálná tapasztalatát, amelyet közvetítenie kell.Igaz, hogy a regényben „felsokszorozódnak” a „nyelvivilágok”, és „a reális, a fiktív és az imaginárius egy-mást értelmezi”, de a fikción belüli fikció világa korri-gálja a fikción belüli realitás világát, Köves a fikciónbelüli realitás világában (az Öregként) „csôdbe ju-tott” életét megkísérli az írás segítségével megváltani.A regényírás számára „választás volt és küzdelem: aküzdelemnek éppen az a neme, amely éppen ônekiadatott. Önmagával és sorsával szembeszegezett sza-badság, a körülményeken vett erô a szükségszerût alá-aknázó merénylet – hiszen mi egyéb is a mû, mindenemberi mû, ha nem ez?” Köves-Öreg végigjátsszaazokat a lehetôségeket, amelyek adottak számára.Elôször próbálkozik a dokumentarizmussal, a minélnagyobb pontosságra, valósághûségre törekvéssel,ami nem lehet eredményes, ahogyan Szirák felismeri:„Az epikai »körülményeskedés« azt sugallja, hogy a

sorstörvények felismerhetôk, de a nyelv »közbejötte«miatt közvetíthetetlenek.” Késôbb leszámol Semprunkísérletével is, amely feloldja a tapasztalatot egy anti-fasiszta narratívában, majd ezek után elkezdi írni aszámára lehetséges regényt.45 Köves számára éppenhogy „egyetlen lehetséges regény” megírása képzel-hetô csak el. A távlatoktól függô múlt formáló szere-pét A kudarcban azzal kísérli meg Szirák alátámaszta-ni, hogy „a hóhér- áldozat életmodell különbözô táv-latú elbeszélése, parabolizálása (Ilse Koch, Berg ésKöves története) viszonylagosítja az »összefüggése-ket«.” Megítélésem szerint azonban ezek az elbeszélé-sek korántsem egyenrangúak, egyformán legitimek.Köves elbeszélése azért jön létre, hogy kiegészítse ésfelülírja Bergét, Köves Ilse Kochról elmondott törté-nete pedig Semprun történetét érvényteleníti. Szirákalighanem saját elvárásait olvasta rá A kudarcra, kicsithasonlóan (bár természetesen összehasonlíthatalanulmagasabb színvonalon), mint a szocialista realista kri-tika, mely a szöveg leghatározottabb igénye ellenéreakarta antifasiszta könyvvé olvasni és így kánonába il-leszteni a Sorstalanságot. Szirák szerint az általa diag-nosztizált viszonylagosság csak viszonylagos, hiszenvégül a távlatosság „alárendelôdik a létértelmezésalapvetôen negatív aspektusának…”. Szirák ezzel agesztussal A kudarcot elhelyezi a Kertész-életmû töb-bi darabja, az értékesebbnek tartott Sorstalanság és aKaddis mellé, a „tragizáló” utómodernség kánonába.Kérdés azonban, igaza van-e abban, hogy „A kudarc-ban az esetlegesség mintha a kárhozat különbözô for-máinak esetlegességét jelentené”, hiszen A kudarc el-beszélôje számára adott az írás, az objektiváció ke-gyelme.

Szirák és Molnár ítéletével rokon Esterházy PéterKertész-olvasata is, a Jegyzôkönyv párdarabjaként írtÉlet és Irodalom,46 amely szintén tragizáló, a világ

BUKSZ 200340

44 ■ Kérdés azonban, hogy Ottlik regényének hôsei nem is-merik-e fel magukban a személyiség egy olyan mélystruktúrá-ját, amelyhez már nem képes semmi kintrôl hozzáférni, hogyszámukra történeteik nem rajzolják-e ki saját személyiségüket.45 ■ Lásd A kô marad. Szombat, 2002. 10. szám, 7–12. old.– Az, hogy Semprun regényét a Kertész-életmû ellenregény-ként kezeli, és hogy ezt az önpozicionálást el is fogadjuk, nemjelenti egyúttal azt, hogy ha értékesnek tartjuk a Kertész-élet-mûvet, szükségszerûen értéktelennek kell tartanunk A nagyutazást. Bár kevésbé tudatos, átgondolt és nagyon más, deszép regény.46 ■ Kertész Imre – Esterházy Péter: Jegyzôkönyv – Élet ésIrodalom. Magvetô–Századvég, Bp., 1993.47 ■ Hima Gabriella: Kertész Imre: A kudarc. Alföld, 1989. 6.szám, 86–88. old.48 ■ Gyôrffy Miklós: A kô és a hegy. Jelenkor, 1989. 10.szám, 985–987. old.49 ■ Az, hogy „mítosznak nevezem” a Sorstalanság korabelimeg nem értettségérôl szóló tudósításokat, nem jelenti azt,hogy ne gondolnám ezt a megállapítást igaznak. Elemzésemeleje is ezt szándékszik igazolni. Ez a tény azonban többletje-lentéseket vett fel, mitizálódott és elkezdte torzítani az értetlen-ség valódi arányait. Már Spirónál is, aki mennyiségi kérdéskéntkezeli a Sorstalanság elfogadottságát, és megállapítja, hogymindössze két kritika született róla, holott, láttuk, jóval több.Késôbb, a publicisztikai vitákban még tovább torzulnak ezekaz arányok, l. ehhez Pelle János és Radnóti Sándor vitáját azÉlet és Irodalom, 2002. 45-47. számában.

megértését ebben a tragikus perspektívában rögzítôszövegként olvassa a Jegyzôkönyvet és ezen keresztüla teljes életmûvet. A Jegyzôkönyvrôl mondja az elbe-szélô, hogy „éppen egy efféle vámos-történetet emel(inkább taszít, lök) életértelmezéssé”. Vagyis Ker-tész szelíd erôszakot tesz a világon, amikor rögzítiértelmezését egy tragizáló horizontban. „Én nem ál-lítom, hogy ennek a vámembernek az eleve bûnöstföltételezô, álnok kérdése mögött az én fülembencsizmák dübörögnének, mozgalmi dalok harsogná-nak, hajnali csöngetések sikongnának, nem, s nemmeredeztek az én szemem elôtt börtönrácsok és szö-gesdrót kerítések” – vitázik Esterházy Kertész mon-dataival. Azonban a két szöveg formálja egymást, azEsterházy életmûben megalkotott figura elmozdul,formálódik a Kertész-szöveg terében, és belép pers-pektívájába a tragikum dimenziója is. Kettejüknekez az iszapbirkózása tovább folytatódik a Javított ki-adás lapjain is. Esterházy annyiban bizonyul jobb ér-telmezônek Sziráknál, hogy szövege mer odahallgat-ni Kertész „beszédére”, kockára teszi saját horizont-ját a megértendôvel folytatott dialógusban, anélkül,hogy feladná saját kérdezô pozícióját.

2. A KUDARC

A kudarcról viszonylag sok kritika jelent ugyan meg,ám – ismereteim szerint – egyetlen tanulmány sem,egészen a Nobel-díj megítéléséig, kivéve Szirákösszefoglalását. Ezért nincsenek A kudarcnak „repre-zentatív” kritikái, senki sem végzett recepciótörténetielemzést. Szirák mindössze két kritikát említ, ame-lyek „nagy lapokban”, a Jelenkorban és az Alföldbenjelentek meg, a többirôl nem tud. Így kissé elhamar-kodottnak tûnik az a megállapítása, hogy „A kudarcfogadtatása a megelôzô könyvhöz hasonlóan azt mu-tatja, hogy az értelmezôk nem annyira a narratológiaiaspektusú szervezettségnek és a szövegek egymásrahatásának prózapoétikai funkciójára figyeltek, mintinkább a szerzôi énre visszavezetett élményábrázolás-ra”. (A recepció elsô körét nem kizárólag a poetoló-giai problémák iránti érdeklôdés hiánya jellemezte,és általában sem szerencsés a Sorstalanság és A ku-darc befogadásának anomáliáit egybelátni, hiszenmind a politikai, mind a szakmai kondíciók másokvoltak. Az idevágó vicc szerint: kétszer lecseréltük afejét, háromszor a nyelét, de ez az öregapám kisbal-tája.) Szirák Hima Gabriella47 és Gyôrffy Miklós48

kritikáját említi, de elemzésük helyett megelégszikminôsítésükkel.

Himára vonatkozó ítéletével mégis egyet kell érte-nünk. Hima (és, mint látni fogjuk, Gyôrffy is) foly-tatja a Spiró által mozgósított „sikertelenség” narratí-vát: „Kertész Imre viszonylag idôsen, negyvenhatévesen robbant be az irodalmi életbe Sorstalanság cí-mû regényével, melyet a világirodalom legjobb láger-regényei közé sorolnak méltatói, hatását egyenesen Anagy utazáséhoz mérik. Fogadtatása azonban mosto-hább volt, az elsô – elutasító – lektori vélemény oly

eleven seb több mint egy évtized után is a szerzôben,hogy az elsô regénye születése […] körüli kálváriát[…] nyersanyagul használja második regényéhez.”Ebbôl a mondatból is sejthetô, hogy immár Spirónkívül Kertész könyve, A kudarc is dolgozik a megnem értettség-mítosz terjedésén.49 A lektori jelentésbemásolása az egyik ilyen gesztus, erre Molnár Gá-bor Tamás is felhívja a figyelmet. A másik pedig aközönségsiker leértékelése, a vígjátékírásnak mintüres, a közvetítést elutasító szórakoztató mûfajnak apellengérre állítása. Kertész így Semprun és a lefor-dítandó, elegáns, ám üres mondatokat sorjázó regénymellé megteszi saját mûvészete antipólusának a vígjá-tékokat is, kizárva a életmûvébôl a pálya eleji vígjáté-kokat. (Kertész interjúiban igyekezett letiltatni a víg-játékokat tárgyaló diskurzust, és a Nobel-díj után akritika is mindent megtett a tabusítás érdekében.Hatékonyabb az intézményi kizárás, vagyis az, hogyKertész az életmûkiadásban nem jelenteti meg ezeketaz írásokat, így a szövegközi utalás már letiltó érte-lemben sem lehet az olvasat része.)

Hima fentebb idézett nyitómondata Semprun re-gényéhez hasonlítja „hatásában” a Sorstalanságot. Ezazért nem szerencsés, mert épp A kudarcból derül kiexplicit módon, mennyire és miben más Kertészmûvészete, mint Sempruné. Az Öreg hosszan kom-mentálja a Semprun-regény egy részletét. Hima A kudarcot egy önéletrajzi trilógia második darabja-ként érti, a Sorstalanság–Kudarc viszonyt egyirányú-nak láttatja, A kudarcot a Sorstalanság foglyává teszi,fel sem merül benne, hogy A kudarc átpozicionálhat-ja a Sorstalanságot. „Mi több, a fôhôsök életfilozófiá-ja a Sorstalanság kamasz hôséét is felidézi. »Sosemkezdhetünk új életet, mindig csak a régit folytathat-juk« – mondta a kamasz hôs, és A kudarc ifjú hôsegyakori, látványos újrakezdések ellenére ugyanerre akövetkeztetésre jut.” Folyamatosan sorakoznak azidézetek, ámde kizárólag a Sorstalanságból. Kétség-telenül az A kudarc egyik tanulsága, hogy az írás so-hasem fejezôdhet be, mindig újra meg kell írnunk azegyetlen lehetséges regényt. Mindez azonban nemjelenti azt, hogy folyvást a Sorstalanságot kell lemá-solnunk, hiszen mindig újra kell alkotnunk egy „tö-rékeny nyelvet”.

A Sorstalanság olyan mértékben rátelepszik HimaA kudarc-olvasatára, hogy A kudarc narratív szerke-zetének legalapvetôbb vonásait sem érzékeli. „Ker-tész Imre új regényében ugyanazt a regénytrükkötalkalmazza, mint az elsôben. Az infantilis elbeszélôilátószöget.” Ez a megállapítás pusztán azt nem veszifigyelembe, hogy A kudarc elbeszélôje nem belsô,hanem külsô elbeszélô, nem azonos a fôszereplôvel,mint a Sorstalanságban. Hima „vaksága” nem egyedijelenség, sok értelmezô írásában „fedi el” A kudarcota Sorstalanság. Himának van azonban egy fontosmegfigyelése (ami megtalálható Bán Zoltán Andrásés Gyôrffy Miklós kritikájában is, és ami hozzájárulSzirák – késôbbi – értelmezésének cáfolatához). „Alakás, melyben Berg a pincérnôvel él, valószínûleg

41VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

azonos azzal, amelyben késôbb az Öreg – azaz Kö-ves – ugyancsak pincérnô feleségével (aki talán azo-nos Berg egykori élettársával) lakva, regényét írja.”Köves felváltja Berget, teremtett világuk, hóhértör-ténetük nem egyformán érvényes, Köves írta meg azegyetlen lehetséges regényt.

Nagy Sz. Péter írása,50 mint A kudarc-recepciómajd minden szövege, felfigyel a Kafka-szövegekemlékezetének megidézésére, ám erôsen leegyszerû-sítve olvassa Kafka paraboláit is, és ezt a szimplifi-kált Kafkát olvassa rá Kertész mûvére. A kerettörté-net, a betétregény, Köves és Berg írása „négy törté-net az elidegenedésrôl, a vállalhatatlan lét, az élette-len élet négy stációjáról”. Késôbb ennek a parabolá-nak megtalálja a referenciáit. „A céltalanság és a fé-lelem légköre, a reménytelenség súlya egyre inkábba félvéres 50-es éveket idézi elénk”. A kudarc NagySz. szerint „egy nemzet életének kafkai víziókatmeghaladó valóságáról” beszél, „sorsdokumentum”,„reális híradás”, „hiteles vízió”. A referenciák azo-nosítása teljesen legitim olvasói mûvelet, Kertész isjavaslatot tesz erre a Gályanaplóban (igaz, ez önma-gában nem legitimálná az eljárást), és A kudarc való-ban felismerhetôvé teszi ezeket a kulisszákat, de ittmegállni az értelmezésben – finoman szólva – fél-munka. Kertész gondolatait, „mondanivalóját” kí-sérli meg összefoglalni a kritika szerzôje, s úgy véli,túl sok mindent akart elmondani, a részleges kudarcokaként az aránytalanságot jelöli meg. Ezt a parafrá-zist az teszi számára lehetôvé, hogy „esszéregény-nek” véli A kudarcot, egy esszé téziseit pedig valóbantöbbé-kevésbé legitim összefoglalni, sokkal inkább,mint elemzés helyett elmondani egy regény tartal-mát. Az „esszé”-olvasás, mint már jeleztem, állandóveszélyként leselkedik a Kertész-életmûre, a Kaddisolvasatát torzította el leginkább. Ennek az olvasás-módnak a kialakulásában nem teljesen ártatlan Ker-tész értekezô prózája.

Csuhai István írása51 deklaráltan nem kezeli A ku-darcot a Sorstalanság szupplementumaként, anélkül,hogy tagadná a két mû kapcsolatát. A kudarc szerin-te „az elôzôtôl jócskán eltérô, némiképp mégis aztfolytató regény”. Szintén A kudarc belsô világainakátfedésébôl indul ki, de hozzáteszi, hogy mindeznem a szereplôk történeteinek párhuzamai miattfontos. A történetelvû olvasás nem ad magyarázatot„arra a szembetûnô különbségre, ami a regény elsôszázharminc oldalának stilisztikai bonyolítottsága, il-letve a másik kétszázhetven oldal feltûnô egységessé-ge és nyelvi egyszerûsége, lecsupaszítottsága közöttvan”. Fikció és realitás kontaminációja, viszonyukelemzése az, ami szerinte a könyv olvasását szervezi,ez magyarázza a fikción belüli fikció és a fikcióbeli„élet” egymásba íródását.52 Csuhai is megemlíti Kaf-ka parabolái mellett a G. A. úr X-bent, ahogy késôbbSzirák. Noha „költészet és igazság”(az Öreg – figyel-meztet Csuhai – épp ezt a Könyvet olvassa a mû ele-jén) kettôs játékaként olvassa a könyvet, Csuhaimégis azt írja, hogy A kudarc „gondolati konstruk-

ciójához szorosan hozzátartozik, hogy a bennefoglalts saját (olvasói) valóságunkra vonatkozó »tények« kö-zött sincsen olyan, amit teljes egyértelmûséggelvissza is lehetne fordítani köznapi vagy eredeti meg-felelôjére […] Kiterjed ez az író személyére is.”

Erre hivatkozva veti el a Kertész-Öreg-Köves foly-tonosság lehetôségét, amit pedig a szöveg – tekintve,hogy Kertész regényének és az Öreg regényénekugyanaz a címe, ugyanazt a regényt írják – meg-erôsít. A szövegben épp a két szféra elválaszthatat-lansága, kontaminációja érdekes, a rákérdezés a„közvetítés” lehetôségére, míg Csuhai egyébkéntokos szövege túlzott sterilitásvágya miatt kénytelenkonklúziójában megerôsíteni költészet és valóság tö-kéletes elválaszthatóságának tézisét. Kertész regényefikció, nem életdokumentum – írja. Nyilván az élet-rajzi referenciákat visszakeresô olvasatoktól való el-határolódás gesztusa – a Kertész-életmû irodalomel-méletileg iskolázott értelmezôinek állandó mumusa– zárta rövidre Csuhai elmélkedését.

Gyôrffy Miklós kritikájának elsô mondatai szépenpéldázzák a már unásig ismert Spiró-féle kultikusparadigmát: „A hatvanéves és immár József Attila-díjas Kertész Imre végül mégis csak befut? De be le-het-e még futni egyáltalán íróként?… Egy regénnyel,ami épp a kudarcról szól? Nos, a jelek szerint A ku-darc se lesz sikerkönyv, amint Kertész Imre elôzô re-génye, a Sorstalanság sem volt bestseller, bár azértôk szûk körében nagyra becsülték és még máso-dik kiadást is megért.”

Gyôrffy visszaolvassa Köves-történetét saját Ker-tész-narratívájára, támogatásra lel a regényben a kul-tuszteremtéshez: „amint Kövesé, úgy Kertész Imrepályája sem karriertörténet” – írja. Az ilyen olvasatokazért nem érzékelhetik fikció és valóság kontamináció-ját, mert – szemben Csuhaival – a fikciót zárják ki azértelmezésbôl. Gyôrffy is érzékeli a Kafka-párhuza-mot és a parabolikusságot (ebben nagyjából konszen-zus van a korabeli kritikák közt). „Ez a Budapestugyanakkor annyiban csakugyan nem Budapest, hogynem a magyar nemzeti fôváros […] tágabb érvényûhely annál. Ez az »a hely, ahol vagyunk«, a létnek az aszíntere, amely »éppen ôneki adatott«” – írja, majdszövege végén a regényt „egzisztenciális példázatnak”nevezi. Gyôrffy utal Dosztojevszkijre, amit, sajnos,senki sem gondolt tovább a Kertész-recepcióban,53

BUKSZ 200342

50 ■ Nagy Sz. Péter: „és mink vagyunk”. Új Írás, 1989. 5.szám, 127–128. old.51 ■ Csuhai István: A lehetséges regény. Forrás, 1990. 3.szám, 87–89. old.52 ■ Ez a kérdés foglalkoztatja Szirák elemzését is, és e sorokírójának és Vaderna Gábornak (A lehetséges egyetlen regény.In: Az értelmezés…, 137–151. old.) A kudarc-olvasata is ebbôl a– kézenfekvô – lehetôségbôl indul ki.53 ■ Bojtár Endre (Sziszüphosz téli utazása. Magyar Narancs,2002. 51. szám) említi csak érintôlegesen Dosztojevszkijt a No-bel-díj utáni írásában, és e sorok írója – szintén a díj utáni írásá-ban (Vári György, A sírásó nagymonológja. PannonhalmiSzemle, 2002. 4. szám, 136–145. old.) – a Kaddist elemezve.54 ■ Bán Zoltán András: Diadalmas fiaskó. In: uô.: Az elmeszabad állat. Magvetô, Bp., 143–148. old.

Kertész németországi sikerei és vonzódása a németkultúrához (e kettô nyilván nem független egymástól)elrejtették a kritikusok szeme elôl az életmû orosz(Dosztojevszkij és Tolsztoj) inspirációit. Gyôrffy kriti-kája hajlamos tartalom-összefoglalássá válni, kevéselemzô rész van benne, jó, de kifejtetlen ötlet maradaz Ördögök bevonása az értelmezésbe.

Szirák Péter olvasattörténete arra koncentrál, hogyaz egyes értelmezôi közösségek olvasásmódjait me-lyik életmû igazolja vissza, és melyek azok a mûvek,amelyek megosztják az értelmezô közösségeket. Szi-rák néha túl könnyen homogenizál, mos egybe egy-mástól különbözô olvasási retorikákat csak azért,mert elôfeltevéseik az övétôl egyformán távol állnak.A pozícióharc szemszögébôl nem lehet elég finomdistinkciókat tenni, és Szirák harctérnek láttatja ahoni kritika mezejét, ahol szerinte két csapat állszemben egymással. Az egyik oldalon a posztlukácsi,tükrözéselvû és elkötelezett, az irodalomban törté-netfilozófiai célképzetet keresô kritikusok állnak,szövetségben a „késônyugatos” esztétistákkal (nehézelképzelni, mi tarthat életben egy ilyen szövetséget),míg a másikon az autoreferencialitást hangsúlyozó,az esztétikai ideológiáktól és nagy elbeszélésektôl el-távolodó kritikusnemzedék. Én úgy gondolom, en-nél rétegzettebb az irodalmi mezô, és fôleg: egyik tá-bor se, de fôként az „egyik” tábor nem írható leazokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel Szirák meg-kísérli leírni ôket. Ám éppen Kertész esetében való-ban élesen elkülönülnek, polarizálódnak a „tábo-rok”(hogy mi is hadi metaforikával éljünk).

Ezért különösen érdekes, hogy Szirák nem említimeg Bán Zoltán András54 és Balassa Péter írásait,amelyek hasonló érvvezetés alapján dicsérik Kertészmûveit, és akik Szirák könyvének felosztása szerint a„posztlukácsiánus elkötelezettek és késônyugatosok”vezéralakjai. Ez fontos lehetôség lett volna számára,hogy demonstrálja a különbözô közösségek eltérôelôfeltevéseit és preferenciáit. Gács Anna viszont fel-figyel rá, hogy míg Kulcsár Szabó Ernô nem említiKertészt irodalomtörténetében, addig Bán ZoltánAndrás A kudarcról szóló kritikájában a kánon cent-rumába helyezi életmûvét. (Ebbôl is látszik, hogy az„antiideológusok” tábora sem egységes, hiszen egyi-kük, Szirák kánonbôvítési javaslatot tesz KulcsárSzabó könyvéhez képest, amikor Kertészt a kanoni-kus szerzôk közé javasolja.) Bán Zoltán András ésBalassa egyaránt arról beszél, hogy Kertész szembe-megy a korral, amelyben írnia adatott, régimódi,ahogy Balassa (aki a teljes Kertész életmûvet jellem-zi) mondja, régi író. Írásainak erkölcsi relevanciájátis mindketten hangsúlyozzák, amit mindketten azzalhoznak kapcsolatba, hogy Kertész prózája „referál”a világra. „E jelentôs prózaíró pályája szinte erkölcsierôt adó teljesítmény. Van valaki a mindent magábanyelni törekvô értékvákuum korszakában, aki ön-gyötrô következetességgel, hisztériáktól és divatoktól[…] érintetlenül […] járja saját köreit” – írja BánZoltán András. „Ezek az írók nem kizárólag stílus-

mûvészek, prózájuk nem tisztán önnemzô; világukmélyén nem egzisztál már, de még érvényes, mégerôteljesen fennáll a tudás, az igazság-feltárás köte-lessége” – így Balassa Péter. Bán szerint „ez Öreg-Köves-Kertész diadalmas felismerése – a próza min-dig közvetít valamit, vagy ha nem, akkor azonnalmegszûnik regénynek lenni”. Gondolatmenetükazonban korántsem azonos. Míg Balassa a „stílus-mûvészeten áttörô realista szimfóniát” hangsúlyoz-za, vagyis valóban referencializálhatónak, legalábbisnem tiszta fikciónak gondolja Kertész mûveit, addigBán – Kertésszel inkább összhangban – arról beszél,hogy a regény „közvetítés […] és nem önéletrajz,hangsúlyozottan nem az”. Bán Zoltán András kriti-kája is költészet és valóság tükörjátékából indul ki,de – szemben Csuhaival – éppen a közvetítés le-hetôségét keresi a regényben, egy tapasztalat meg-formálásának lehetôségét. „Ez az élet ábrázolható,de csak többszörös közvetítéseken át – ezért a több-szörös alteregó, ezért a »regény regényének regé-nye«.” A Semprunnal folytatott vitát – helyesen –esztétikai kérdésként elemzi. Arról meditál, hogy haa hóhér nem az erkölcs ellen lázadó III. Richárdvagy Lady Macbeth, ha nem nagy formátumú tragi-kus hôs, hanem csak hivatalnok, és az áldozat sorsasem tetteinek következménye, vagyis mindketten„sorstalanok”, akkor hogyan lehet ezt a formátlansá-got, sorstalanságot megformálni, vagyis regényt írnibelôle. Bán szerint ezeknek a kérdéseknek a körüljá-rása közös a Sorstalanságban és A kudarcban, és ezaz oka közös nagyszerûségüknek is. A kudarc két ré-szének összekapcsolódása biztosítja Bán szerint a„közvetítés” sikerességét. „Az élet kudarca így váltaz író diadalává.”

Bán írása A kudarcról szóló legjobb kritika, bár ôsem érzékeny eléggé a Sorstalanság és A kudarc kü-lönbségeire. Közös kérdésfeltevésüket hangsúlyoz-za, és nem számol el a két könyvet elválasztó nyelviszakadékkal. A kudarc mondatai az elsô részben –funkcionálisan, nem véletlenül – túlbonyolítottak, amásodik részben tiszták, transzparensek, míg aSorstalanság nyelve erôteljesen rontott nyelv, amibebele van írva az „irónia hasadása”(Schein Gábor).Késôbb A kudarc bonyolult körmondatai, mégkésôbb az esszék és az esszébe hajló regények artisz-tikus mondatszerkezetei, amelyek a leginkább eltá-volodnak a Sorstalanság nyelvi invenciójától, és kö-zelítenek Márai stíluseszménye felé, mind újabb át-meneti hajlékai a nyelvnek, mely Kertész szerintAuschwitz után zsidóvá lett, nem lehet többé ottho-na. Az esszék nyelve abban marasztalható el, hogynem átmeneti hajlékként tekint önmagára, minthaelfelejtené ezt az – egyébként épp az egyik legkivá-lóbb esszében, A számûzött nyelvben olvasható –megállapítást, hanem visszatér a mûvészi nyelv evi-denciájához, vissza akar költözni egy nyelvbe, amelyelhamvadt Auschwitz krematóriumaiban, ahogy er-re már Lányi Dániel éles szemû megfigyelése is rá-mutatott.

43VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

Szólnunk kell még Marno János roppant nehezenolvasható írásáról55 is, amely, ha jól értem, nagy for-mátumú kor- és kultúrkritikai mûként olvassa A ku-darcot. „A Hazugság Szurdoka kvázi-mitológiai jelle-gû fogalom, a benne összegyûlt szennytartalom szin-te illusztrációja, díszletrakása csupán mindannak aszellemi-erkölcsi eseménytorlódásnak, helyben rot-hadásnak, amelyet a hivatalos beszéd élô-történe-lemnek nevez.” A regény elsô része „gyakran szar-kasztikus jellemzése az élô történelemnek, minden-esetre nemigen hagy az olvasójában kételyt afelôl,hogy az írói diagnózis mit állapít meg róla egyértel-mûen”. A regény esztétikai értelemben vett radikali-tása abban érhetô tetten Marno szerint, hogy mûvé-szi értelemben kudarcra törekszik, hogy a kudarcotakarja esztétikailag közvetíteni. Nem kizárólag beszéla kudarcról, nem tematikájában van csak jelen akönyvnek, hanem megvalósítja, Marno szavával„megérzékíti”. „Roppant erôfeszítést mondok, meg-felelôen az író Sziszifusz-hasonlatának, tudniillik an-nak a feladatvállalásnak és (el)végzésnek, amely akudarcot végre nemcsak beteljesíti, de elgondolható-vá, szemlélhetôvé teszi.” Ez az írásmód a befogadótis, ha hajlandó valóban olvasni a könyvet, szembesítia kudarccal. „A kudarc potenciálisan közvetlenül azolvasói-fogyasztói pozíciót fenyegeti – amennyiben akudarc tényével vagy a tudatával lehetetlenség nemosztoznunk. Ha ugyanis valódi, intenzív párbeszéd-be bonyolódunk a regénnyel, rövidesen mi is ottérezzük magunkat a margón…”

Szerintem aligha érdemes korkritikaként olvasni akönyvet. Valóban méltatlankodik az Öreg rossz kö-rülményei miatt, de a regény alapvetôen nem errôlszól, ennél sokkal összetettebb. Ami pedig a kudarcmegérzékítését illeti – így olvassa a mûvet TeslárÁkos is,56 bár a vélt koncepcióval szemben jóval na-gyobb fenntartásokkal –, éppen a „lehetséges egyet-len regény” megírásának ígéretével zárul, szó sincstehát arról, hogy lehetetlen volna a közvetítés. Tes-lár ugyanis az irodalom kudarcáról beszél, a közvetí-tés lehetôségének kudarcáról, és arról, hogy ebbenaz esetben csak ez a kudarc közvetíthetô. „Az irodal-miság diszkurzív elôfeltevései, érvényességi szabályaiszerint az írásképtelenség ábrázolása csak írásban,irodalomban lehetséges.” Ezt a feltételezést a közve-títés kudarcáról azonban a könyv nem támasztja alá.Marno nem a közvetítés kísérletének a kudarcáról,hanem az „élet” kudarcáról beszél, e kudarc közvetí-tésére pedig nem törekszik a könyv, éppen arra tö-rekszik, hogy életét megváltsa, hogy valamilyen ke-gyelemre tegyen szert az írás segítségével, hogy„legyôzze” a valóságot.

A második fázis kulminációs pontja – Az értelmezés szükségessége

Tévedés azt gondolni, hogy Kertésznek nincs érde-mi recepciója – bár az kétségtelen, hogy Nádas vagyEsterházy elfogadottabb szerzôk, életmûvük je-

lentôségét illetôen stabil konszenzus van a külön-bözô értelmezôi közösségekben. Kertész a nyolcva-nas években nem vált az „ellenkánon” vagy „Péter-paradigma” részévé, és persze a „marxista” kánon-nak sem volt része. Spiró írása legfeljebb kuriózum-ként tudatosította létezését.

Kertészt a rendszerváltás után felbukkanó, megha-tározó értelmezô közösségek egyike, a recepcióeszté-tika és késôbb a de Man-i dekonstrukció hazahozóiszintén nem tartották meghatározó szerzônek, mégha voltak is megítélésbeli különbségek ezen a cso-porton belül is. Kulcsár-Szabó Ernô teljesen jelen-téktelenként (még egyszer: ez nem becsületbeli, ha-nem szakmai kérdés), míg Szirák Péter fontos, de amagyar irodalom „haladásának” fôirányától eltérôszerzôként tartotta számon. Késôbb, a rendszervál-tás után a Holmi nevével fémjelezhetô karakteres iro-dalmi értékrend kanonikus figurájává vált. A nyugatiirodalomelméleti trendeket közvetíteni kívánó kö-zösség az ellenkánon bizonyos figuráit háttérbe szo-rította (elsôsorban Lengyel Pétert, és Hajnóczy Pé-ter is „kiment a divatból” – de ôk nem az ellenkánoncentrumában, inkább perifériáján helyezkedtek el).Nem veszíthette el kanonikus pozícióját a szimboli-kus apafigura, Ottlik Géza, és az ellenkánon közép-ponti figurája, Nádas Péter sem, bár ennek az értel-mezô közösségnek a tagjai a belsô erôviszonyokatmegkísérelték átrendezni Esterházy javára. (ViszontOttlik mellôl eltûnt Mándy, aki nem volt az egykoriellenkánon centrumában, csak fontos szerzôje volt.A középponti hely Ottliknak volt fenntartva). Ker-tésszel viszont nem kellett elszámolni – hiába volt aHolmi kitüntetô figyelme, Kertész nem tudta ledol-gozni azt a hendikepet, amivel indult. Kulcsár Szabóirodalomtörténetének megjelenése után sokan sokszerzô nevét hiányolták. Kulcsár írása elôszavábankitért azokra, akiket a legtöbben hiányoltak, megin-dokolta, miért nem tartja fontosnak életmûvükkelfoglalkozni. Kertész Imre nem volt köztük, ô mintha

BUKSZ 200344

55 ■ Marno János: Sziszifusz, az öreg-Köves és Berg. Kor-társ, 1998. 3. szám, 155–161.old.56 ■ Teslár Ákos: Élni és újraiírni. Az értelmezés…, 151–167.old.57 ■ Radnóti Sándor: Utószó – A Nobel-díj után. Uo. 211–217. old.58 ■ I.m., 78–103. old.59 ■ Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent. In: uo.103–119. old. (továbbiakban: Schein).60 ■ Kaposi Dávid: Narratívátlanság: In: uo. 15–53. old.61 ■ Kovács Béla Lóránt: Az idôbeliség tapasztalatának mó-dosulásai Kertész Imre Sorstalanság címû regényében. Uo.67–77. old.62 ■ Kalocsai Katalin: Még létre sem jött, mikor már elveszett.Uo. 53–67. old. „Ez a coping-stratégia azonban a lehetô leg-rosszabb válasza a fiúnak, hisz – amint ezt Breakwell is hang-súlyozza – azoknak van több esélye a stresszel való megküz-désben, akik kiterjedt szociális hálóval rendelkeznek.” – Break-well tehát deportálás esetére kiterjedt szociális háló kiépítésétjavasolja. Lehet, hogy Köves hiányos pszichológiai mûveltségea ludas abban, hogy nem mutatkozott Auschwitzban kellôkép-pen szoiábilisnak. Pedig nehéz helyzetekben ismerszik meg, kiaz igazi barát.63 ■ Szirák Péter: A szûk az most tágasabb. Kertész Imre:Gályanapló. Kortárs, 1992. 11. szám, 96–101. old.

senkinek sem hiányzott volna, kivéve Réz Pált, aki aHolmi hasábjain „reklamálta” sokak mellett az ô ne-vét is.

Az értelmezés szükségessége címû kötet tanulmányaimég a Nobel-díj elôtt készültek el, ám csak a Nobel-díj odaítélését követôen láttak napvilágot. RadnótiSándor a kötet írásait, melynek utószavaként áll hi-vatkozott szövege – megítélésem szerint joggal – a ra-dikális, narratívalebontó, nyelvkritikus olvasásmód-nak a reprezentánsaiként értelmezi: ezek az írásokszerinte csak annyiban rokonai az elôzôeknek, hogyjelentékeny, értelmezésre méltó szerzôként tartjákszámon Kertészt, „tartalmilag” „nem feltétlenül”.

Én viszont úgy gondolom, hogy a megelôzô recep-ciót is a kulturális narratívákat lebontó olvasat ural-ta, e tanulmánykötet szövegei a kérdések végsôkigviteleként, legalaposabb átgondolásaként olvashatók.(Legelsôsorban Kaposi Dávid és Proksza Ágnes re-mek tanulmányaiban, amelyek a magyar nyelvûKertész-szakirodalom vitathatatlan magaslati pont-jai.) A recepció legújabb fázisának éppen azzal kap-csolatban lesznek kérdései, vajon vissza lehet-e térí-teni, integrálni lehet-e és szabad-e végül Auschwitzeseményét a történelembe, a kultúrába. Lehetséges-e„Összekötni az összeköthetetlent”, ahogy Schein tanul-mányának címe kérdezi? Ez a törekvés – és ebbenigaza van Lányinak és Radnóti Sándornak57 – már aSorstalanságban szükségszerûen elkezdôdik. „Foly-tatni fogom folytathatatlan életemet” – mondja Kö-ves. Véget kell vetnie sorstalanságának, most már ezta tapasztalatát valamihez hozzá kell illesztenie. „Afeszültség, amelybôl a Sorstalanság után építkezikéletmûve (ti. Kertészé – V. Gy.), hogy »implicit mó-don adottnak tartja« azt a kultúrát, amelyet elutasít”– írja Radnóti Sándor (Teslár Ákos A kudarcról szó-ló tanulmányának egyik megállapítását felhasznál-va), majd hozzáteszi, hogy „a dichotómia ottszunnyad az elsô regényben is”. E kettôsség tudato-sításával, sôt paradoxonként való tudatosításával„kezdôdhetne az értelmezés egy másik köre” –mondja Radnóti.

Proksza58 a döntés és az ítélet nyelvének megkü-lönböztetésérôl beszél, arról, hogy a holokausztottörténelmi vagy metatörténeti eseményként kell-ekezelnünk a Sorstalanság szerint. A döntés Ausch-witz mindenkori egyidejûségét feltételezi, míg az íté-let engedné elmúltként szemügyre venni, hiszenmindig, szükségképpen utólagos. A kisfiú tekinteteaz elbeszélés fókuszpontja, mely sem elôre adottnarratívákba nem képes rendezni az eseményeket(bár folyamatosan kísérletezik ezzel), sem az utóla-gos narratívákba rendezést nem hagyja jóvá. KövesCamus Mersault-jának ellenpárja. A mások számáraracionálisnak tûnô világ Mersault tekintete elôtt ab-szurddá válik, míg Köves egy irracionális világotpróbál kétségbeesetten megmagyarázni, racionalizál-ni. Proksza szerint Auschwitz metatörténetiségemellett foglal állást a regény azzal is, hogy bizonyosnyelvjátékok elemeit továbbviszi egy másik nyelvjá-

tékba, a „horror nyelvjátékába” vagyis a koncentrá-ciós táborba, úgy tesz, mintha ott is érvényesek len-nének.

Schein Gábor59 is Auschwitz metatörténetiségérôlbeszél, olyan eseményrôl, amely átszakította a reál-történelem menetét, és amely így nem illeszthetô beugyan a történelembe, de „a beszéd metaforikusrendjébe beépíthetô, és így végül mégis historikustartalmakat nyer”. Elemi igény, hogy visszaírjukAuschwitzot a történelembe, „a történelemben valóélés lehetôségének helyreállítása érdekében”, ugyan-akkor a leghatározottabban tiltott is, hiszen (aho-gyan Proksza állítja) ez végsô soron nem volna más,mint a felejtés. Kaposi60 szövege a narratív pszicho-lógia belátásait felhasználva és azokkal vitatkozva a –már Spiró írásában csírázó – antinarrativista olvasás-mód legkifejtettebb darabjává válik, némileg korri-gálva is az eddigieket, amennyiben nem kizárólagnarratívák elutasításáról, de „narratíva és antinarra-tíva” harcáról beszél. (Ez az értelmezés nyomokban– láttuk – megtalálható volt már Radicsnál is, igaz,kifejtetlenebbül.)

A Sorstalanságról még két írás olvasható a kötet-ben, Kovács Béla Lóránté és Kalocsai Kataliné. Ko-vács szövege a regény hôseinek idôhöz való viszo-nyát, az idôhöz való viszony módosulásait elemzi aregényben.61 Kalocsai Katalin tanulmánya visszaírjaa szöveget a „lélektani regény olvasatba”, elemzéseazonban nem irodalmi érdekeltségû.62

3. MÁS KERTÉSZ-MÛVEKKaddis: esszéizáló és monologizáló olvasatok

A Kaddisról a Nobel-díj odaítéléséig – ismereteimszerint – nem született önálló tanulmány, Szirákösszefoglaló munkájának is errôl a mûrôl a legkeve-sebb a mondanivalója, a vele foglalkozó kritikák kö-zül egyre sem hivatkozik. Radnóti Sándor írását idé-zi ugyan, de nem a Kaddis értelmezéstörténeténekrészeként tárgyalja. Szirák átveszi saját régebbi szö-vegének megállapításait, miszerint a Kaddisban a je-lentésképzés minden síkját uralja a központi elbe-szélôi hang, rögzíti az értelemlehetôségeket, és zárt-tá, monologikussá teszi a regényt. Ez az írás „szülimeg” a Kertész-recepció egyik alaptoposzát, a mo-nologikusság-vádat. Szirák a Gályanaplóról írja kriti-káját, és a Gályanapló felôl olvassa vissza a Kaddistis.63 A Gályanaplóra nézvést bizonyos fokig jogosnaktûnik a monologikusság vádja, az a szöveg az esszékapodiktikus, aforisztikus tónusában szólal meg. Egyesszé „jelentése” pedig valóban azonos lehet azzal,amit beszélôje mond. Szirák, mivel egy „kvázi-esszé-folyam” felôl olvassa a Kaddist, ezt a mûvet is„visszaesszéizálja” (mintha maga a szöveg volna mo-nologikus). Ezért látja úgy késôbbi könyvében, hogy„A Kaddis a beszélôt nem szolgáltatja ki a nyelvi-szemléleti viszonylagosságnak”, hanem éppen„visszazárja a modernség-utómodernség nyelvi dig-nitásába”. Noha vádként csak Szirák kritikájában fo-

45VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

galmazódik meg – egyelôre – a monologikusság,64

majd minden kritika esszéként olvassa a Kaddist,csak az elbeszélôi hang kijelentéseire figyelnek,mintha igaza lenne Sziráknak abban, hogy semmisem viszonylagosítja a mûben deklarációit. Bán Zol-tán András ismerteti a regény német recepcióját,65 ésírásának tanúsága szerint a német kritika is esszétgyárt a Kaddisból. Beszélôjét azonosítja a szerzôvel,ami lehetetlenné teszi a beszélô igazságát meg-kérdôjelezô, viszonylagosító szólamok felismerését.Wirth Imre66 írása például egyáltalán nem lép túl aKaddisbeli narrátor teóriáinak összefoglalásán. Ezt aviszaesszéizálást a narrátor „esszéisztikus” szólamaiteszik egyrészt lehetôvé, amelyek félrevezethetik akritikusokat, másrészt a monológforma, harmadrésztpedig éppen a mû polifonikussága.67

A polifonikus regény hôsei önállóan, nem a szerzôiszólam által közvetítve, hanem attól elszakadva jelen-nek meg, s ezért lehetséges elkülöníteni ôket, és vitá-ba szállni vagy egyetérteni velük. A Kaddis szakiro-dalma is ezt teszi, s ez éppen a Kaddis szerkezetébôlkövetkezik: a regény a Bahtyin által elemzett Doszto-jevszkij-mûvekhez hasonlóan polifonikus szerkesz-tettségû. A Kaddisról született írások vagy egyetértve-azonosulva felmondják B, a fôszereplô teorémáitvagy – ellenkezôleg – vitába szállnak velük.68

Eminensen ilyen Takács Ferenc szövege.69 A bükkés hárserdô motívumait értelmezve (Buchenwald és A hársfaágak csendes árnyán Vogelweidéjét összekap-csolva) halál és írás összekapcsolódását elemzi, aho-gyan maga B is gyakran a Kaddis lapjain. Takáts nemtesz mást, mint B, a narrátor szavait parafrazeálja azsidóságról, az apakultúráról stb. Beszédes, hogy azutolsó bekezdésben – ahogyan Bahtyin szerint Dosz-tojevszkij kritikusai – vitatkozni kezd B pesszimizmu-sával. „A recenzens a zsigerszorító fájdalom hangjántiltakoznék, hiszen minden sejtje azt súgja, hogy eznem lehet igaz.” Radics Viktória70 „szenvedôtárs-ként” merült alá „B író és mûfordító »életmélyi sod-rába«, így fogadta be B monológjait, azonosulva-együttérezve a narrátorral. Ebbôl a pozícióból nyilvánnem észlelhetô semmi, ami a narrátori szólam igazsá-gát felülírhatná. Radics ezért szintén filozofémákgyûjteményeként olvassa a Kaddist. Noha a narrátoriszólam osztottságát, a monológformájú dialógus nyi-tottságát mintha egy-egy mondatában érzékelné („Evallomás (életgyónás) kemény és gyakorta ironikus,engesztelhetetlen hangjait helyenként átitatja az esen-gés.” „Ezért a létezésért”), késôbb azonban mégis le-zártnak láttatja ezt a vitát, azt sugallva, hogy a regény– illetve B – végül eljut a tanulságig, kimondja azutolsó szót. „Ne fújjunk azonban ebbe a tuttiba ha-mis hangokat – hamis angolkürtöt – mondja B –,mert bizony-bizony nem futunk ki crescendoba, nemvár diadalkapu.” Az írás címét adó „leheletnyi vi-gaszt” az objektiváció jelenti, a megírás lehetôsége.„Mert az elgondolás leheletnyi vigaszt jelent,amennyiben valamit rajzol, valamit körmöl a le-vegôbe, szellemileg létrehoz.”

Ez az elgondolás összevág Erdôdy Edit kritikájának71

konklúziójával. Erdôdy a Sorstalansághoz és A ku-darchoz kapcsolja vissza a könyvet. A Kaddis szerinte„újabb körülírása, magyarázata az önmagát kudarcraítélô, sôt »kudarcra törekvô« egyén életstratégiájá-nak, annak a »sorstalan« sorsnak, melynek mélysége-ibe két elôzô regényében is bepillantott az olvasó.”A regényt Erdôdy expressis verbis esszésíti: „a szö-veg célja voltaképp, hogy kellôen alátámassza, ok-adatolja, argumentálja ezt a nemet […] Voltaképpnem elbeszélésrôl, a szó hagyományos értelmében

BUKSZ 200346

65 ■ Gács Anna szerint „valószínû, hogy a szerzôi én kérdésé-nél kell keresnünk a választ arra is, hogy Kulcsár Szabó szá-mára miért nem bír jelentôséggel Kertész életmûve […] aszemélyesség és a vallomásosság Kulcsár Szabó Ernô szem-léletében rendszerint hendikepet jelent a személyiséget elbi-zonytalanító, lefokozó, felbontó, szétíró szövegalkotássalszemben”. Nyilván nem véletlen, hogy a Kulcsár Szabó elôfel-tevéseit e tekintetben legalábbis feltétlenül osztó Szirák volt az,aki megfogalmazta a „monologikusság” vádat. Gács Anna azalapvetôen megkérdôjelezôdött szerzôi autoritás részlegesvisszanyerésére tett kísérletként olvassa Kertész életmûvét. Ezaz érvmenet támasztja meggyôzôen alá, hogy Kertész prózájanem tanúsítja „a tapasztalat nyelvi reprezentálhatóságának ref-lektálatlan hitét”, nem állítja „a személyiség problémátlan átírha-tóságát”. Gács Anna: Mit számít, ki motyog. Jelenkor, 2002.12. szám, 1280–1295. old.66 ■ Bán Zoltán András: Egy újabb fogadtatás. Holmi, 1993.5. szám, 748–750. old.67 ■ Wirth Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért. Vigi-lia, 1990. 11. szám, 876–877. old.69 ■ „Kissé emlékeztet a Kaddis recepciótörténetének ez avonása arra, amirôl Mihail Bahtyin ír, vázlatosan áttekintveDosztojevszkij fogadtatatástörténetét. Bahtyin egyetértôleg idé-zi B. M. Engelgardtot, aki úgy véli, hogy »a szakmunkák szerzôimindmáig hol Ivan Karamazov, hol Raszkolnyikov, hol Sztavro-gin, hol a Nagy Inkvizítor tanítványai, maguk is ugyanazokba azellentmondásokba bonyolódnak bele, mint a hôsök, s tehetet-lenül torpannak meg ugyanazon problémák elôtt, amelyekre azutóbbiak sem találnak megnyugtató választ…«. Bahtyin szerintez nem egyszerûen a kritikai gondolkodás metodológiai impo-tenciája, vagy »a szerzô szándékának« alapvetô félreértése […]Az efféle, az egész szakirodalomban elterjedt módszer – épp-úgy, mint a Dosztojevszkij hôseivel minduntalan vitába szállóelfogulatlan olvasói befogadás – teljes összhangban vanszerzônk mûveinek alapvetô szerkezeti jellegzetességével.Dosztojevszkij […] nem néma rabszolgákat teremt […], hanemszabad embereket, akikben elegendô erô van ahhoz, hogy egysorba emelkedjenek alkotójukkal, anélkül, hogy vele egyetérte-nének, sôt-ellene is szegülhetnek.« (Mihail Bahtyin, Doszto-jevszkij poétikájának problémái. Osiris, Bp., 2001. 9–10. old.)”Vö. Vári György: A sírásó nagymonológja. Pannonhalmi Szem-le, 2002. 4. szám, 136–145. old.68 ■ Idézett írásommal egy idôben jelent meg Gács Anna fen-tebb már idézett szövege, amely hasonló megállapítással indít,kiterjesztve ezt a megfigyelést a teljes életmûre. „A kritikus bí-rál, nem vitatkozik. Kertész Imre mûvei mégis rendre vitára in-gerlik a kritikusokat, s nemcsak par excellence értekezô szöve-gei, esszéi, elôadásai, ahol ez a kritikusi retorika inkább magá-tól értetôdik, hanem azok a mûvei is, amelyek fikcióként, szép-irodalmi narrációként olvashatók.” 69 ■ Takács Ferenc: Erdô, halál, írás. Kortárs, 1990. 6. szám,153–155. old.70 ■ Radics Viktória: Leheletnyi vigaszért. Holmi, 1991. 3.szám, 370–372. old.71 ■ Erdôdy Edit: Halálfúga-prózában. Jelenkor, 1990. 11.szám, 886–889. old.72 ■ Berkes Erzsébet: Az ésszerû lét nyomorúsága. Mozgó Vi-lág, 1990. 11. szám, 118–121. old.73 ■ Marno János: Regénysirató. Jelenkor, 1990. 11. szám,878–885. old.74 ■ Szilágyi Márton: Kertész Imre, Kaddis a meg nem szüle-tett gyermekért. Alföld, 1990. 12. szám, 72–73. old.

vett történetmondásról van szó; az elbeszélô medi-tál, érveket sorakoztat és magyaráz.” Ezután elisme-ri, hogy „az életidegenségnek, a lét reménytelenségé-nek e nagyon is bölcseleti ihletettségû megvallásakorántsem veszi fel egy történetfilozófiai traktátusalakját, nem rideg, száraz szöveg, épp ellenkezôleg:magával ragadó muzsika”. Az elbeszélônek a „hamisangolkürtre” vonatkozó megjegyzését alapul véveironikusnak láttatja a narrátor beszédét és így azegész szöveg „modalitását”, de miután ezt konstatál-ja, nem halad tovább ezen az úton, s mintegy „meg-zenésített” értekezésként olvassa Kertész mûvét.Felfigyel – akárcsak Radnóti Sándor és Marno János– a hangvétel radikalitásának és a megformálás sza-bályosságának feszültségére, de ezt az ellentmondástnem látja feloldhatatlannak, ahogyan Marno sem.„Ellentétben azokkal, akik az európai kultúra […]válságát a mûvészet, a kifejezés egyfajta redukciójá-val akarták összhangba hozni, Kertész Imre a nagydekadensekkel tart: azokkal, akik a pusztulásban, ahalálban és a végsô elmúlásban is a szépséget […]keresték és találták meg.”

Berkes Erzsébet írása72 látszatra érzékeli a szöveglezáratlanságát, hiszen két részre, egy „tézis-” és egy„antitézisregény”-re osztja. Írásában azonban a kétálláspont nem relativizálja egymást, sôt szóba se na-gyon elegyednek, így senkinek az igazsága nem sé-rül, nem veszélyezteti semmilyen másik szólam. Iga-za van a beszélônek, hogy nem akar gyereket, de ezaz igazság csak az övé, belôle az olvasóra nézve nemkövetkezik semmi. „A kirekesztett, a más igazánakbeláttatása nem azt törekszik elérni, hogy magunké-nak fogadjuk…” Ugyanakkor igaza van feleségénekis, és mivel az igazságokra semmi sem kérdez rá,Berkes számára lehetôvé válik a (számomra kevéssérevelatív) tanulságok levonása: „az értékvállalók ér-tékrendjében megerôsödve, arra bizonyosságkéntértsük azokét, akik nemet kellett mondjanak. Az életteljessé csak úgy tehetô, ha a kirekesztettek iránti to-lerancia is ott él bennünk.” Ezért az „üzenetért” iga-zán kár lett volna megírni a regényt.

Marno János éppen ezt a radikalitást hangsúlyoz-za,73 úgy véli, hogy „a regény amúgy is problemati-kus mûfaja végsô határához érkezett Auschwitzután, és erre a határra vezetett minket Kertész elsôkét regénye”. „A Sorstalanság, sôt valamelyest mégA kudarc is pontos, tanúsító »láttamozása« a regénybelsô abszurditását már amúgy is elért kafkai prófé-ciának” – állítja összhangban alább tárgyalt Kudarc-kritikájával, amelyben, mint láttuk, egy katasztrófa,egy kudarc láttamozását és „megérzékítését” ünne-pelte. A Kaddis pedig innentôl nem lehet más, mint– ahogy a cím mondja – Regénysirató. Marno azthangsúlyozza, hogy ez a radikalitás épp a „megfor-máltság” segítségével érvényesül. „A Kaddis – anél-kül, hogy a mûfajt formailag, látványosan „felsérte-né« (ellenkezôleg: rendkívül fokozott gonddal ügyelaz epikus »anyag« épségére), regénysirató.” Másutt:„Kertész […] roppant gonddal ügyel a mondatok

formai… épségére, miáltal is sikerül elérnie azt, amita formabontó programok rendszerint mindhiába cé-loznak meg […] a „katasztrófával« párhuzamosanmegindul a katarzis folyamata.” Marno – akárcsakErdôdy és Radnóti – Bernhardot említi a Kaddis ih-letôjeként.

Szilágyi Márton szövege74 a Kaddis nosztalgiájáthangsúlyozza, akárcsak Radnóti Sándoré. Szilágyi atranszcendencia nosztalgiájáról beszél, míg Radnótiegy érvénytelenné vált kultúra iránti nosztalgiáról.Szilágyi így ír: „Hiszen a nietzschei »Isten halott«mondat tragikumát vallja a szerzô; s ezért több mintegyszerû jelzés a választott beszédhelyzet. Annak be-ismerése, hogy a világ csak egy abszolútumba torkol-ló szerkezetben gondolható el.” A gyermek hiányánérzett fájdalom is ezt az egzisztenciális magányt jele-níti meg. „Ez az egzisztenciális magány jelenik mega regény számos pontján az emberi kapcsolatok hiá-nyaként: a haláltábor túlélésébôl adódó egyedüllétmellett ott van a férfi magánya, valamint – s ez kapjaa legnagyobb hangsúlyt – a folytatásnak, a gyermek-nek a lehetetlensége is.” Szilágyi megkísérli bemérniKertész Pilinszkyhez viszonyított pozícióját is. (Ed-dig aránylag kevés kísérlet volt erre a recepcióban, ésmáig sem vált fôszólammá). Mindkettejük számáraAuschwitz „a világértelmezés tengelye”, de Pilinszkyaz apokalipszis éjszakájában már a megváltás fényeitvélte fellobbanni, Auschwitzot Krisztus-esemény-nek, a passiótörténet megismétlésének tekintette,míg Kertész „a halálélmény heideggeri szemléletétvállalja a tragikum teljes súlyával”. Esszéiben azon-ban Kertész (lásd csak az elsô esszékötet címét adóírást, A holocaust mint kultúrát) nagyon közel kerülPilinszky felfogásához, a Kaddis transzcendenciaigé-nyére pedig éppen Szilágyi hívta fel a figyelmet.Koncepcióját a Tanító úrról szóló történettel nyo-matékosítja: „A legfontosabb ezek közül a Tanár úr-ról szóló történet, amely a jóság irracionalitásánakérzékeltetésével nagyon közel van Pilinszky gondola-tához: a bûnt a maga realitásában csak a szenteknekvan erejük fölmérni […] a majdani feleséggel tör-ténô találkozás azáltal lesz a kimenekülés kísérleté-nek nagyerejû pillanata, hogy a nô »átkelt egy zöl-deskék szônyegen, mintha tengeren jönne« – ó- ésújszövetségi allúziókat ébresztvén ezzel.” Szilágyi té-pelôdô írása megérzi azt, hogy a regénybeli mono-lógformájú dialógus nem juthat nyugvópontra. A re-gény egyszerre radikális és konzervatív, egyszerre„regénysirató” és ima. „Kertész Imre könyve perszemár jócskán túl van a lázadás állapotán, a bölcses-séggé szilárdult belátás sugárzik belôle: már a láza-dás ellen sem lázad, noha nem egyszerûen konzerva-tív.” Szilágyi nagyszerû írása végén megkockáztategy jóslatot: „Tán ezért is tûnik úgy, hogy KertészImre megírta a legutolsó könyvét […] találgatni semlehet, hogy miféle folytatása létezhet az életmûvönbelül. Az ima utáni természetes állapot a csend.”

Marno is mintha ilyesmit sugallna: ha a végsôkigvitt radikalitás regénye a Kaddis, akkor innen már

47VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

nem lehet hová továbblépni. Bán Zoltán András kisírása,75 mely a Kaddist A kudarc folytatásának látja,szintén a – jogosan – kompaktnak látott életmû egyszakaszának lezárulását prognosztizálja. Úgy gondo-lom, hogy ezek a jóslatok, ha nem betû szerint is, debeváltak, Kertész késôbbi írásai nem tudták megkö-zelíteni az elsô három regény magaslatait.

Radnóti Sándor szövegének,76 mely a Kaddistelemzô egyik legterjedelmesebb és legszebb írás, fur-csa sors jutott osztályrészül. A Kertész-recepció ál-landó hivatkozási pontja lett ugyan, de többnyirenem a Kaddist analizáló részekre hivatkoztak az érte-kezôk, hanem a Sorstalanságról írott alig két-hárommondatra, amelyben Radnóti – aki önálló írást nemtett közzé a Sorstalanságról – ismerteti nevelôdésre-gény-koncepcióját.77 Radnóti a Kaddist (kissé hason-lóan Szilágyihoz) a radikalitás kérdése, kérdésességefelôl olvassa. A regény feszes, szabályos kompozíció-jának és tárgya radikalitásának feszültségére hívja fela figyelmet: a polgári kultúra és életforma totális ér-vénytelenedésére (házasság, gyerek) és egyúttal azirántuk érzett nosztalgiára. „Kertész regénye termé-szetesen ezeknek a perspektíváknak iszonyatosösszeomlásáról beszél, és mégis a megszólalás le-hetôsége e perspektívák fundamentumára épül.” Amunka, amely a Kaddis narrátora szerint pusztító,életellenes, mégiscsak a munka komolyan vételénekpolgári erényét idézi, ha tetszik, Max Weber protes-táns etikáját. „Látnunk kell az önmegsemmisítô,életellenes munkafilozófia radikalizmusának akadá-lyait, pontosabban összefüggéseit azzal az Auschwit-zot megelôzô hagyománnyal, mely relativizálja. Mertaz érem másik oldalán itt egy feladat kötelességtuda-ta uralkodik, egy elvégzendô munkáé, melynek min-dent alá kell rendelni, melynek útjából minden aka-dályt el kell hárítani. Visszahangzik a polgári mun-kamorál és kötelességetika komor pátosza.” Bern-hard radikalizmusa mellett hivatkozik ThomasMann polgári mértéktartására mint „ellenpontra”.Bernhard és Mann egyaránt fogja Kertész kezét, ra-dikalizmus és nosztalgia együtt írja a Kaddist. Rad-nóti, noha ô is figyelmeztet, hogy a regény „bonyo-lult igazságát” „nagy botorság volna egyenesen a hôskijelentéseibôl kikövetkeztetni”, mégis néha „kény-telen” vitába szállni B-vel. Hogy az értekezôk magukis látták a csapdát, amibe beleestek, igazolja, hogynem figyelmetlenségrôl, nem a recepció defektjérôl,hanem a polifonikus regény szerkezeti sajátosságai-ról van szó.

Az angol lobogó

Az angol lobogó fogadtatása egyértelmûen a mû„gócpontjai”, „kulcsjelenetei” köré épült, és emiattszükségszerûen hasonló, bár nem azonos kérdéseketébresztett. Az egyik ilyen az elbeszélô kijelentése a„gyanúba keveredett irodalomról” és ehhez kapcso-lódó megjegyzései Szép Ernô híres bemutatkozásá-val – Szép Ernô voltam – kapcsolatban, a másik –

értelemszerûen – a mû „poénja” az angol lobogó fel-és eltûnése. Márton László ennek kapcsán arról be-szél,78 hogy a szöveget irodalmi erényei ellenére sememinensen irodalomként kell befogadni, sôt ezt amegállapítást – mint a mû minden értelmezôje – ki-terjeszti az egész életmûre. Itt kezdôdik el (a repre-zentatív Sorstalanság-értelmezések többsége és Ba-lassa életmûelemzô tanulmányrészlete ekkor mégnem jelent meg) az a vita, amely az esztétikai auto-nómiának és az etikai igénybejelentésnek Kertészéletmûvén belüli viszonyáról folyt. Márton szerintmaga a szöveg hív fel a nem szépirodalmi olvasatra,amikor Szép Ernô mondatáról beszél. „Nekem pe-dig az tûnik fel, hogy egy nagyon bonyolultan struk-turált mûvet állít szembe mégiscsak egy gesztussal.”Kétfajta érv keveredik Márton beszédében (a kritikaMárton László és Varga Lajos Márton rádióbeszél-getésének nyomtatott verziója). Az egyik arra hivat-kozik, hogy a „tanúságtétel” irodalma nem lehetkomplex, árnyalt, bonyolult és sokrétû, „mindigközvetlenül valami végleges dologra irányul, mindenegyéb fokot kénytelen átugrani”. A másik érv pedigmintha az lenne, hogy nem lehet megformált: hiszenegy struktúra áll szemben egy primér gesztussal.Varga Lajos Márton viszont a történetmondás bo-nyolítottságára hivatkozik, a csattanó szituálására,körbebeszélésére, arra, hogy a gesztus irodalmiassáválik az elbeszélésben.

Békés Pál is úgy véli,79 hogy az irodalom küzd aregényben a tanúságtétel gesztusával. Etika és iroda-lom nem szükségszerûen jár együtt, és az igazmon-dás, a tanúság csak etikai relevanciával bír, tanúság-tétel és autonóm mûvészi alkotás kizárja egymást:„A tanúságtétel gesztusával logikusan együtt járómozdulat – mely az irodalmat egy legyintéssel ér-vénytelenné nyilvánítja – mindvégig ott készülôdik akörmondatokban.” A szöveg szétválasztja az „irodal-mat” és a „tanúságtételt”, az ocsút és a tiszta búzát.

BUKSZ 200348

75 ■ Bán Zoltán András: Körkörös monológ, Magyar Napló,1990. 24. szám, 13. old. Két írásának gondolatait felhasználvapublikál egy angol nyelvû írást: A Trilogy of Fatelessness. NewHungarian Quarterly, 1991. 36–41. old.76 ■ Radnóti Sándor: Auschwitz mint szellemi életforma. Rad-nóti: A piknik, 243–255. old.77 ■ A fejlôdésregény-vitán kívül Thomas Mann és Kertészkapcsolatának kérdésében szoktak az értelmezôk Radnóti írá-sára hivatkozni, így Molnár Gábor Tamás és Szirák Péter. Szi-rák „korrigálja” Radnóti megjegyzését, szerinte Mann „értékki-egyensúlyozó szemléletét” Kertész deformálja, elmozdítja a tra-gikus létértelmezés irányába. Míg Radnótinak Kertész nemelég radikális, addig Sziráknak nem elég ironikus. Szirák kor-rekciója, csakúgy, mint olvasata általában, úgy hiszem,esendôbb Radnótiénál. Az irónia nem a Kaddisból, hanem az ôolvasatából hiányzik.78 ■ Márton László–Varga Lajos Márton: A tanúságtétel pers-pektívái. Jelenkor, 1991. 12. szám, 1051–1054. old.79 ■ Békés Pál: A gyanúba keveredett irodalom. Mozgó Világ,1992. 5. szám, 110–111. old.80 ■ Lukács György: Sören Kierkegaard és Regine Olsen. In:uô.: A lélek és a formák. Napvilág, Bp., 1997. 46. old.81 ■ Radics Viktória: A rejtôzködô kreatúra. Holmi, 1992. 1.szám, 34–37. old.82 ■ Turai Tamás: A hiten túl, a pusztulás elôtt. Jelenkor,1992. 4. szám, 310–316. old.

„Kertész Imre prózájának elsôsorban nem a »tanú-ságtevô« vonulata ragad el. Nem a teória, hanem a»szûk és szubjektív« élmény megérzékítése.” NemSzép Ernô bemutatkozásának radikális gesztusa,folytatja, hanem Szép megrendítô kopottságának le-írása, „megérzékítése”. Márton és Békés egyaránt el-választja az irodalmat és a tanúságtételt, és SzépErnô mondatát az utóbbihoz sorolja. A gesztus Bé-kés szerint nem irodalmi, hanem „teória”, tanúság,szemben a szépen formált, irodalmi mondatokkalvagy a narráció bonyolítottságával és a történet el-mondásával, „az elbeszélés nehézségei” ellenére. Hi-szen az anekdotát az angol lobogóról el kellett mon-dani, meg kellett formálni, magában nyers volt, mégnem irodalom, csak élet, csak tanúságtétel. „Az an-gol lobogó terjedelme 54 oldal. Az angol lobogó törté-nete nem egészen 1.” Mindez azt feltételezi, hogy agesztus – Szép Ernôé – primér, nyers, formátlan,irodalom alatti. Csakhogy egy gesztus – épp ellen-kezôleg – nagyon is megformált. Hiszen hatásáhozéppen az szükségeltetik, hogy „frappáns” legyen, sû-rítenie kell és formálnia. A fiatal Lukács György sze-rint a gesztus nem más, mint az élet megformálásá-nak kísérlete. „A gesztus az ugrás, amellyel a lélek azegyikbôl a másikba jut, amellyel a valóság mindig re-latív tényeit elhagyva, a formák örök biztosságait el-éri.”80 (Számunkra most nem fontos, hogy Lukácsszkeptikus-e a kísérlet sikerének lehetôségét illetôen.)Épp erre tesz kísérletet Szép Ernô, ez volna a „radi-kális megfogalmazás”, az élet közvetítése. Hiszen ezegy mondat – vagyis szöveg. Szöveg áll szemben ittszöveggel, Szép Ernô könyvei Szép mondatával. ASzálkák Pilinszkyje és az egypercesek Örkénye utánaligha lehet terjedelmi kérdés, mi az irodalom. Ez azirodalom valóban nem árnyalt, ebben igaza vanMártonnak, nem árnyalt, hiszen radikális. De mitôllenne ettôl kevésbé irodalom? Az elbeszélô megjegy-zését a gyanúba keveredett irodalomról, melyet a ra-dikális megfogalmazásnak kell leváltania, nem feltét-lenül mindenféle irodalom, hanem egy bizonyos iro-dalom érvénytelenedésének is vélhetjük. Vagyis hogyezentúl nem úgy kell verset írni, mint eddig. Az afajta irodalom, amit az elbeszélô szerint Szép Ernômûvelt regényeiben, már nem újraírható. (Szép ésKertész viszonya amúgy is érdekes – kérdés, vajonmennyiben értelmezi Szép munkaszolgálatos-regé-nye, az Emberszag a Sorstalanságot, és viszont.) Re-dukcióra és felülvizsgálatra van szükség. A szavak új-ra szemügyre vételére. Ilyen értelemben a Sorstalan-ság rontott nyelve is az irodalom destrukciója – még-sem mondható, hogy a Sorstalanság nem megszer-kesztett mûalkotás. Az irodalom gyanúba kevere-dett, ezért radikalizálni kell. De nem megszüntetni.A tanúságtétel és az irodalom együtt van jelen a no-vellában, nem elválasztva, az irodalom közvetíti akatasztrófát. Ennek a feladatnak a megvalósíthatósá-gát taglalják az elbeszélés nehézségei. Radics Viktó-ria81 mintha éppen a radikalitást hiányolná a szö-vegbôl. A tanúságtételt nem azonosítja a fikció kiik-

tatásával és a nyelvi, narratív megformáltság hiányá-val. Az irodalom „vitalitása”, a tanúságtétel nem do-kumentumirodalmat jelent, hanem – Radicsnak aGályanaplóból vett kifejezésével – a „csupasz egzisz-tencia” felmutatását, tehát közvetítést. Ô is úgy véli,mint Békés, hogy a szövegben végül „gyôz” az „iro-dalom”, és megszelídül a radikalitás, csak mintha ôezzel elégedetlen volna. „Ugyanakkor felébredt ben-nem a gyanú, hogy az író valahol megtorpant és en-gedményt tett az irodalom javára.” Az írást egyfejlôdésregény visszatekintô elmeséléseként olvassa,amelyben az elbeszélô felépíti szellemi lényét a kül-világ ellenében, a regény végén leszámol minden il-lúziójával és már a „megfogalmazás” kísérletét is fö-löslegesnek ítéli. „A professzor azonban betokozó-dott az öntagadásba. »Nyugodt vagyok« – mondja.Befejezettnek tekinti a küzdelmet, nem kérdez töb-bé. A további feszegetô kérdéseket […] nem teszi feltanítványainak […] Az elbeszélés daimónja mentesí-ti az írót a további verejtékezés alól. A megfogalmaz-hatóság szelleme most már engedményt tesz neki…”Ezért az irodalom „rejtôzködése” eltakarja végül a„csupasz egzisztenciát”, a regény megmarad az „iro-dalmon” belül.

Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódik Turai Tamásírása,82 amely fôként Az angol lobogó kapcsán elemziKertész mûvészetét. Gondolatai lényegében Balassamár ismertetett (késôbbi) gondolataival rokonak,csak kifejtettebbek annál. A Kertész-életmû szerintesem nélkülözheti „az erkölcsi és referenciális szem-pontok” bevonását az értelmezésbe. A tanút és azírót különbözteti meg egymástól egyfelôl Ricoeurre,másfelôl Derridára: „Az írás értelemlehetôségei aszerzô közvetlen személyességérôl leválva szabadul-nak fel, a jelentések elevensége és játéka szempontjá-ból a szerzô halott […] A tanúbizonyság hitele ezzelszemben elválaszthatatlan a tanú hitelétôl…” Igazugyan, hogy a tanú jelen van, amikor vallomást tesz,beszédének tárgya azonban nincs jelen, nem lehetrámutatni, ha nem így volna, a tanúra nem lenneszükség. Vagyis a tanú beszédének sem egyértelmû areferenciája, ahogy erre az idézett Derrida is figyel-meztet némely írásában és Kertész Imre is az agyon-idézett tételmondatban az esztétikai képzelôerô kizá-rólagosságáról. Kertész szövegeinek Turai szerintigényük van egyfajta referenciális komponens belép-tetésére az olvasásba: „Kertész Imre esetében a –részben Auschwitzhoz kapcsolódó – reflexív és refe-renciális kezdeményezések domináns formaelvkénthatározzák meg a mûvek jellegét…” Figyelmeztetazonban arra, hogy ez a referencia mindig az olvasásterméke: „Minthogy ez a tudat úgyis a szöveg konfi-gurációjaként jelenik meg, a szerzô tudatával valóazonosítás is az irodalmi fikcionalitás tartományábanmarad, akárcsak a szerzô személyével kapcsolatos re-ferencialitás… ” Máshol: „az olvasó nem megismeri,hanem elképzeli magában azt a személyiséget, ame-lyet egy regényalaknak vagy egy szerzônek tulajdo-nít.” Az így értett referencia súlyát kapja meg Szép

49VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

Ernô mondata, amikor „mítosszá válik”, és attól vál-hat mítosszá, hogy ott van mögötte a szövegben az akopott figura, aki hitelesíti a mondatot. „A kérdésretehát, hogy mit hitelesít a mítosz és mivel, azt vála-szolhatjuk, hogy a mítosz az egzisztencia súlyára ésnem kevésbé súlyos megfogalmazására épülô érték-renddel hitelesíti, nem a megszólalás tartalmát, ha-nem a megszólalás komolyságát.” A tanú tehát sajátjelenlétével szavatol a megszólalás hitelességéért, dea megszólalás tárgyára, „tartalmára” nem mutathatrá, ezért kénytelen közvetíteni, újra jelenvalóvá tennia megfogalmazás által. Így a hiteles tanúság esztéti-kailag autonóm szöveggel felel a „tapasztalatnak”,felel meg az emlékezés parancsának. Ezért érthetet-len Turai szép és okos szövegének végkövetkezteté-se, azaz a szöveg felhívásaként értett referencialitásjogos rehabilitálásából miért következik, hogy „aszövegszerû megalkotottság preferenciája Kertészmûvei esetében aligha nyit jelentôségteljes távlatotaz értelmezés elôtt”.

Az életmûkiadás során újra megjelentették Az an-gol lobogót is, de a két szövegkorpusz nem azonosegymással. Az elsô kiadás Az angol lobogó mellett az-óta újra ki nem adott novellákat, egy esszét és akésôbbi Gályanapló egy részletét tartalmazta, míg azúj kiadásban a két kisregény (A nyomkeresô, detektív-történet) és a Jegyzôkönyv társaságában található. Az elsô kiadást tárgyaló kötetek egyáltalán nem von-ták be a mûértelmezésbe a novellákat és viszonylagkevéssé, Az angol lobogó értelmezéseinek alárendel-ten az értekezô prózai mûveket, így a kisregény iden-titása nem sérült attól, hogy új környezetbe került,szemben a Jegyzôkönyv önazonosságával, amelytôlelszakították az ôt olvasó-értelmezô Esterházy-szöve-get, az Élet és irodalmat. Kertész az életmûkiadásösszeállításakor két kisregényét jelentékenyebbnekítélte, mint a novelláit, ô is kanonizációs javaslatottett, a kritika azonban, bölcsen, a füle botját semmozdította. A Budapest, Bécs, Budapest címû esszékésôbb megjelent A számûzött nyelvben.83

Gályanapló

A Gályanaplóról írt kritikák kiemelik, hogy van egyfaj-ta epikai íve, amely felkínálja a lehetôséget, hogy re-gényként, fejlôdésregényként olvassuk. Ez amolyanegzisztencialista fejlôdésregény volna Dávidházi Péterkritikája84 szerint. „Erre vall legbensôbb meggyôzôdé-se, miszerint lényünket végeredményben magunk al-kotjuk, sajátunkká lényegítvén a kívülrôl kapottat…”Ennek az önteremtésnek a folyamatát meséli el a Gá-lyanapló. A zsidóság kapcsán a recepció mind ez ideigengedelmesen visszhangozta Kertész érveit arról,hogy a zsidóság számára nem több egy léttapasztalatmetaforájánál, s ez a tapasztalat egyetemes. Minde-közben Kertész esszéiben a Szináj-hegy és a Golgota-domb meataforáival kísérelte meg értelmezni Ausch-witzot. Dávidházi helyesen mutat rá, hogy „itt-ott in-kább valami hárítási mechanizmus hagy nyomot

egyébként bámulatos önismeretén. Hiszen e racioná-lis alkatba zárt lélek bûntudattal teli, feloldozásért,még inkább megváltásért sóvárgó miszticizmusábannyilván több él tovább a kereszténység részben zsidóeredetû vallási alapképzeteibôl, mint (teszem azt) abuddhizmusból.” Kertész – akit, mint itt is, a Valakimásban is azonosíthatunk az elbeszélôvel, lévén ezekdiszkurzív és nem fikciós mûvek – azt írja utóbbikönyvében, hogy: „idegenségem valódi neve: zsidó.”Vagyis a zsidó nem pusztán az idegenség metaforájatöbbé, az idegenség valójában zsidóság, nem metafo-rikus, hanem szó szerinti értelemben. Dávidházi Ker-tész transzcendenciaigényérôl beszél: „a transzcen-dens szféra hiányát olyan erôs transzcendens élmény-nek érzi, ami szerinte egy új »igazi« vallásosságért ki-ált, s a Gályanaplót talán ennek okmányaként is értel-mezhetjük.” Ez a gondolat érezhetôen rokona Szilá-gyi Mártonénak, hogy az imaforma a Kaddisban „an-nak beismerése, hogy a világ csak egy abszolútumbatorkolló szerkezetben gondolható el”. Dávidházielemzi Márai nyelvének és „image”-ének hatását aGályanaplóra, tehát nem egy ponton vitatkozik akönyv beszélôjével.

Kertész saját magát bizonyos értelemben mellékter-mékként szituálja, hiszen az elsô három regény meg-írásának körülményeit meséli el, mûhelyjegyzeteit éskommentárjait bocsátja a közönség rendelkezésére.Így jogos, hogy a mûvet Dávidházi is „égéstermék-ként” kezeli. (Radnóti Sándor is ezzel az érvelésselakarja megvédeni a Valaki mást, a Gályanapló kis-öccsét Bán Zoltán András és Angyalosi Gergely túl-zott követelményeivel szemben a könyvrôl rendezettBeszélô-beszélgetésen). Így ô is kezelheti a Kaddist egypályaszakasz lezárásaképpen, amelynek csak függelé-ke a Gályanapló. Bán Zoltán Andráshoz és az általaidézett Kertészhez („ez az utolsó regény, amit még acsupasz egzisztencia jegyében írok” – áll épp a Gálya-naplóban) hasonlóan Dávidházi is a gályarab felszaba-dulásáról beszél, és ezzel párhuzamosan egy új alkotóikorszak lehetôségérôl: „azért a Kaddis után, mintegya fômûvet követô jutalomjáték gyanánt, fel kellenecsillantani valamit az érem másik oldalából. A Gálya-napló végén (237–238. old.) elbeszélt hajnali álom,

BUKSZ 200350

83 ■ Megjegyzendô, hogy Gács Anna a Gályanaplóból éppazt olvassa ki, hogy Kertész – mivel alig említi ezeket mûvében– nem ítéli fontosnak az életmûvön belül a Detektívtörténetet ésA nyomkeresôt. Lehetséges, hogy a késôbbiek folyamán meg-gondolta magát?84 ■ Dávidházi Péter: Révben a Gálya. Holmi, 1993. 7. szám,1017–1021. old.85 ■ Gács Anna: Egy különös regény. Kertész Imre: Gálya-napló. Jelenkor, 1992. 10. szám, 857–860. old.86 ■ Erdôdy Edit: Kertész Imre, Gályanapló. Tiszatáj, 1993.11. szám, 90–92. old.87 ■ Havasréti József: Kertész Imre: Gályanapló. Kritika, 2000.12. szám, 38–39. old.88 ■ Bikácsy Gergely: Az öntagadás mint alkotás. Kertész Im-re, avagy a nevetés kegyelme. Orpheus, 1993. 162–169. old.89 ■ Vári György: „Lassan kialszik a kép”. Holmi, 2002. 7.szám, 933–937. old.90 ■ Imre László: Jegyzôkönyv – Élet és Irodalom. Hitel, 1994.11. szám, 105–108. old.

apja és anyja szerelmi sugdolózásáról, melybôl feléb-redvén a szerzô végre el tudta fogadni szüleit és ön-magát, világrajövetelének tényét, új alkotói korszaknyitánya lehet.” Kérdés, hogy ez a rokonszenves ké-rés nem távoli rokona-e a „monotematikusság” vádjá-nak, annak az írásban meg nem jelenô, de gyakranemlegetett (és a kritikákban gyakran visszautasított)vádnak, hogy Kertésszel az a baj, hogy mindig Ausch-witzról ír.

Gács Anna írása85 is felfedezi azt az epikai ívet,amit a Gályanapló fejezetcímei ki szándékoznak raj-zolni: „E fejezetcímek arra utalnak, hogy a szövegekegy folyamatba illeszkednek bele, pontosabban,hogy – bár egyáltalán nem jegyeznek fel történéseket– egy történet olvasható ki belôlük.” A történelemazért érdektelen Kertész számára, mert az pusztán akörülményeket, a determinációkat hozza létre, ahon-nan elrugaszkodva a Gályanapló hôsének meg kellalkotnia önmagát. Az önmegváltás, önmegalkotás le-hetôsége pedig az írás. Életét is mûvé kell formálniaa naplóírónak. „Élet és mûalkotás párhuzamábóladódik, hogy a megformálás folyamata elsôbbségetélvez az elkészült mûvel szemben, hiszen az élet-mûbefejezettsége csakis hipotetikus lehet, csak a halálfelôl van értelme.” Az írás vége, a mû: az élet vége.Kézenfekvô lenne a párhuzam A kudarccal, Gács va-lamiért mégsem említi. Az az elképzelés, amely azéletet megformálandó mûalkotásként képzeli el,szükségszerûen létesít eminensen inkább „figurák-kal”, mint szövegekkel intertextuális kapcsolatot, ésilyen a Kertész mûve is – véli Gács: „nem annyiraegyes mûveik válnak fontossá, hanem életük.” Én –anélkül, hogy tagadnám az élet mint mû fontosságátMárai, Mann vagy Kafka esetében a Gályanapló szá-mára – óvatosabban fogalmaznék, hiszen Márai stí-lusa, ahogyan Dávidházi is mondja, rányomja a bé-lyegét a Gályanaplóra. Gács megfogalmazza kifogá-sait is a könyvvel szemben, némelyikük elôlegezi aValaki más fogadtatásának érvrendszerét. Kertésznémely gondolatai „túlzottan” aforisztikusak, nemadnak elég támpontot az olvasáshoz, „kifejtetlenek”.Ezen kívül Gács szerint a fejezetcímek alapján elvártepikai ív csak koncepció marad, valójában a szövegbeszélôje majdhogynem mozdulatlan: „megítélésemszerint mégis inkább a kötet változatlan alaphangjauralkodik a folyamaton.” Gács érveléséhez kapcsoló-dik bizonyos fokig Szirák Péter már elemzett Gálya-napló-kritikája, amely a katasztrófa által megalkotottszemélyiség mozdíthatatlanságát kifogásolja. Gácsúgy véli, a tézisek alárendelôdtek az epikus anyag-nak, csak mondja, de nem gyakorolja a könyv amozgást, anyaga megformálatlan.

A késôbbi recepció is a reflexió eluralkodását kériszámon a Gályanapló folytatásaként olvasott Valakimáson, Bán Zoltán András anyaghiányról beszél,Krommer Balázs, Margócsy István és Esterházy Péterpedig – Kertész idézetébôl kiindulva – valamilyen„narratív képzôdmény” hiányáról. Erdôdy Edit írása86

inkább csak megismétli Dávidházi és Gács megállapí-

tásait, Havasréti József a mû újrakiadása után írt kriti-kájában87 Goethe figuráját emeli ki mint az önmagátkeresni kényszerülô naplóíró ellenpontját, akinekidentitása a Költészet és valóság szerint problémátla-nul, eleve adott volt. Azt ô sem említi, hogy ugyaneza jelenet, a Goethe-életrajz elsô mondatainak elolva-sása visszaköszön A kudarc lapjain. Bikácsy Gergely88

a kritika látens konszenzusával szemben többször„tiszta, sôt, titkaival is áttetszô szépirodalomnak” ne-vezi a könyvet, de nem mondja meg, mi teszi azzá.Ettôl függetlenül persze a kötet „filozofikus” is egyút-tal. Általában is a minôsítést az írás jobban kedveli azérvelésnél. Így némely kijelentései kevéssé érthetôk. A kudarc betétregényével az a problémája, hogy „azíró érzésem szerint túl hangosan, olykor, ha mondha-tó ilyesmi, túl tolakodva él az irónia kényes és gyakorihasználattól túl hamar hevülô fegyverével”. Jó, de mi-kor, hol? Mit ért ezen pontosan Bikácsy? Jogosanemeli ki az írás a Holmi szerepét a Kertész-recepció-ban (itt jelent meg Radnóti Kaddis-kritikája, Dávid-házi írása a Gályanaplóról, Lányi Dániel szövege ésRadics Viktória kritikája Kaddisról és Az angol lobo-góról, Bán Zoltán András tájékoztatása a Kaddis né-met fogadtatásáról és Bazsányi Sándor írása az esz-székrôl, bár ez utóbbit Bikácsy ekkor még nem olvas-hatta, valamint e sorok írójának egy kisrecenziója aSorstalanság filmforgatókönyvérôl89). Bikácsy hiányol-ja a Kertész megelôzô mûveiben megismert humort aGályanaplóból. Ez kissé emlékeztet Dávidházi javasla-tára, aki azt tanácsolja, hogy Kertész ezentúl csak aderû óráit számolja. (Érdekes, maga Kertész is tesznéha hasonló megjegyzéseket épp a Gályanaplóban,mondván, hogy a Kaddis az utolsó regény, amit a„csupasz egzisztencia jegyében” ír, és ezt nyilatkoztamost készülô kötetérôl, a Felszámolásról is. A regénycíme is utalhat ilyesmire.) A Gályanapló esetébenmeglehetôsen egyhangúnak bizonyul a recepció, amifeltehetôen a mû erôs, értelemre ható elvárásaira,zártságára vezethetô vissza. Gács Anna óvatosan megis fogalmazza, hogy ebben a könyvben a poliszémialehetôségét biztosító szépirodalom visszaszorulóbanvan. Itt még átmenetinek tûnt ez az állapot, az elôzôkorszak égéstermékének, készülôdésnek, késôbb, aValaki más után alkotói válságot volt kénytelen re-gisztrálni a kritika, maga Kertész is ezt tette mûvé-ben, ahogy Radnóti Sándor figyelmeztet rá.

Jegyzôkönyv, Valaki más, A holocaust mint kultúra

Kevés kritika van a Jegyzôkönyvrôl, és ez különösenazért meglepô, mert ez a könyv Kertész és EsterházyPéter közös vállalkozása, Esterházy pedig nemigentud könyvet kiadni kritikai közfigyelem nélkül.Mindegyik írás a két szöveg dialógusára figyel, illetveinkább arra, hogyan olvassa Esterházy szövege Ker-tészét. Ezekbôl a szövegmozgásokból Imre Lászlónem sokat tud megfigyelni,90 aki a Kertész-mûvetpusztán Esterházy kísérletének eszközeként láttatja.

51VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ

Kertész szövegének státusa az Esterházy-szövegbenszerinte nem különbözik az Esterházy szövegformá-lásában meghatározó egyéb intertextuális utalásokstátusától. De kérdésesnek tartja azt is, hogy Ester-házynak szüksége volt-e erre a szövegre ahhoz, hogyfelismerje: szeretet nélkül semmi sem megy. Körül-belül így foglalja össze az Élet és Irodalom tanulságát,és abban egyetérthetünk vele, hogy ehhez a nagyhorderejû (és – amúgy – meggyôzôdésem szerintkétségtelenül igaz) felfedezéshez bizonyosan nemvolt szükség a Jegyzôkönyvre. Imre szerint Kertészszövege zárt, Esterházy beszélôje pedig nyitottabb(csak akkor nincs benne szeretet, ha vonaton uta-zik); a másik nyomós érv szerint Kertész szövegei di-rekt politikai utalásokat tartalmaznak – ez azonbansemmit sem mond a szöveg esztétikai értékérôl.

Faragó Kornélia91 más minôségûnek tartja Ester-házy és Kertész szövegének dialógusát, mint Ester-házy egyéb mûveinek „szövegválogatását”. Faragószerint itt a szöveget nem „darálja be”, nem sajátítjaát az Esterházy-hang, mely megôrizheti sajátos igé-nyét, idegenségét, „de míg a korábbiakban csupán asaját univerzumát kívánta kiteljesíteni, minél gazda-gabban értelmezni a telítettebb, intenzívebb szövege-zéssel […], mostani szövegében az idegen világot kö-zel nézetbôl láttató igyekezetre ismerünk”. Annál isinkább, mert az idegen történetet az elbeszélô-fôsze-replô, Esterházy beépíti saját narratív identitásába,saját valóságának részévé teszi. „Erre a novellára élet-mozzanatként tekint, egy olyan pillatatban ad nekiszerepet saját életében, amikor a Kertész Imrééhezközeli élmény nyomán az irodalom és a valóságos léttalálkozásában feltör az egyszer már megéltem érzése,az irodalmi megértés és tapasztalat (a szövegemlék)köznapian értékelhetô valóság.” Azonban ezt az ide-genséget tiszteletben tartva Esterházy kiépíti a sajátbeszédpozícióját: „Részint elfogadja a Jegyzôkönyvetmint a saját világ teremtôjét, felméri kulcsmondatai-nak lehetôségeit, felhasználja […] parafrazálja, de iro-nizálja is.” A két látásmód közti különbség elsôsorbana példázatosság kérdésében mutatkozik meg Kertészés Esterházy között. Kertész szövegének minthaerôsebb hajlama lenne erre. „Jelzik viszont az eltéréstannak megítélésében, hogy a közvetlen élménytárgyia-sítás, az adott határtörténet milyen mélységben ra-gadhatja meg az egzisztencia lényegi kérdéseit, hogyaz egyéni lét jelentései univerzálissá tehetôk-e e törté-net perspektívájából…” Faragó kiváló írása – ígéreté-vel ellentétben: „Egyközpontú figyelem nem tapint-hatná ki azt a viszonylatot, amely a két világot meg-nyitja elôttünk egymás számára” – azt olvassa, ho-gyan olvassa Esterházy írása Kertészét, Esterházy szö-vegének elkülönbözôdésére érzékeny, Esterházy pers-pektívájából néz. Hogy hogyan olvassa Kertész írásaEsterházyét, nemigen tudjuk meg. Mintha végül itt iseszköznek bizonyulna a Kertész-írás.

Selyem Zsuzsa írása92 megkísérli kimozdítani aKertész-szöveget zártságából, amikor tanulmányá-ban egybeolvassa Esterházyéval. Selyem azokat a he-

lyeket keresi, amikor a semleges, „tonális” nyelvfo-lyamon rést tud ütni az atonalitás nyelve, kimozdítvaa szövegeket egyhangúságukból, megteremtve a mel-lérendelés lehetôségét. A mindkettôben megtalálha-tó Camus-mondatot („az ember mindenképp hibásegy kicsit”) vezeti végig különbözô szövegeken, meg-mutatva a rést, amelyet megnyitnak a monológszerûbeszédfolyamban. Kertész könyvét egy hivatalosjegyzôkönyv ellenpontjának szánja, ami nem tesz le-hetôvé mellérendelést, míg – Esterházy írása tanúsít-ja – Kertész regényéhez hozzá lehet írni. Elemzi, ho-gyan szakadnak ki a történetek saját terükbôl, ho-gyan fojtják mintegy önmagukba a szót, és kalandoz-nak el. Selyem ennek a Camus-mondatnak a kap-csán generált szövegközi mozgásnak a részekéntérintôlegesen elemzi a Kaddist. Itt B-nek az Ausch-witz mibenlétét tárgyaló és tárgyiasító társaság egy-szólamú beszédét megtörô szavaira figyel fel és a Ta-nító úr történetének „megszakító” erejére, idegensé-gére. Az imaformának valami radikálisan más feléirányulásában, az önmagunkon kívül kerülésre valótörekvésben, amit mind a Kaddis formálása, mindpedig a Jegyzôkönyv mottója – a Miatyánk egy része– és bevezetô szavai idéznek, Selyem szintén „az im-manencia merevségét, zártságát és reménytelenségétradikálisan túllépô beszédmódot” vél felfedezni. Azô tanulmánya az elsô, amelyik Radnóti írását mintKaddis-értelmezést tárgyalja. Radnóti úgy véli, hogya Tanító úr története beilleszthetô „a XVIII. századimoralisták hatalmas spekulációinak körébe”. SelyemZsuzsa viszont azt gondolja, hogy ez az írás szöveté-be sehogy sem illeszkedô motívum az „egyetlen vé-gig nyitottnak megmaradó pont”.

A Valaki más fogadtatása, mint már jeleztem,eléggé homogén volt mind a vonakodás mértékét,mind pedig az ezt alátámasztó érveket tekintve. Akét vezetô érv az esszéista írásmód eluralkodása aKertész-prózán, a „narratív képzôdmény”93 hiányaés az „én” helyzetének kérdése. Németh Gábor94

Kertész védelmében ezt az írásmódot kinevezi azanyaghiány poétikájának: „Nem arról van szó, hogy

BUKSZ 200352

91 ■ Faragó Kornélia: Átsajátítás, teremtô másság. Híd,1994. 5–6. szám, 312–315. old.92 ■ Selyem Zsuzsa: Irodalom és irodalom. A mellérendelés

etikája. Pannonhalmi Szemle, 2001. 3. szám, 75–97. old.93 ■ Lásd Krommer Balázs: Valaki más(képp ugyanaz). Je-

lenkor, 1997. 12. szám, 1256–1258 és Margócsy István: Vala-mi más. Élet és Irodalom, 1997. június 6., 17. old.94 ■ Irodalmi kvartett. Kertész Imre Valaki más címû könyvérôl

beszélget Angyalosi Gergely, Bán Zoltán András, Németh Gáborés Radnóti Sándor. Beszélô, 1997. 6. szám, 104–108. old.95 ■ Mekis Péter: Hadd mondjam így. Szép Literatúrai Aján-

dék, 1997. 1–2. szám, 175–181. old.96 ■ Esterházy Péter: 1 könyv. Élet és Irodalom, 1997. július

25., 3. old.97 ■ Földényi F. László: Az erkölcsi magány terhe. Magyar

Lettre Internationale, 25. (1997) 2–3. old.98 ■ Heller Ágnes: A holocaust mint kultúra. In: uô.: Az ide-

gen. Múlt és Jövô, Bp., 1997. 92–102. old.99 ■ Schmal Dániel: Kiket jobb lett volna sohse látnotok.

Pannonhalmi Szemle, 1994. 3. szám, 100–107. old.100 ■ Bazsányi Sándor: A boldogtalanság retorikája. In: uô.: A szájalás szomorúsága. JAK-Kijárat, Bp., 2000. 164–170. old.

nincs anyag, hanem arról van szó, hogy ez a könyvanyaga, és ennek az anyagnak nem nagyon lehetennél nagyobb szabású formája. Biztos, hogy nagytörténetet, nagy elbeszélést kell várnunk?” Kérdéses,hogy Kertész irodalmi törekvéseinek mennyire felelmeg ez a hirtelenjében fabrikált apologetikus esztéti-ka. A Valaki más elbeszélôje, akit éppen a szépiroda-lom „hiánya” miatt nyugodtan nevezhetünk KertészImrének, igenis szeretne írni nagy formátumú mûve-ket, csak – állítása szerint – nem tud. Ugyanakkormeglehetôsen sokat idôzik a végsô kérdések közelé-ben.95 Bán Zoltán András és Radnóti Sándor egy-aránt a feleség halálának történetében véli felfedeznia jövôben megformálandó „epikai anyagot”. Ester-házy Péter96 ugyancsak érzékeli az „anyaghiányt”, deô még kevesebb intellektuális erôfeszítést tesz kollé-gája megvédésére, mint Németh Gábor. Egyszerûenannyit mond, hogy az ilyesmi nem számon kérhetôegy könyvön – vagyis azt, hogy: ez van; ami, valljukbe, sovány érv. És miért ne lehetne számon kérniegy regényen, hogy nem regény, filozófiának viszontnem elég kifejtett és diszkurzív? Esterházy szépíró-ként bizonyul nagyon jelentôs olvasónak, nem kriti-kusként.

Mekis Péter, Esterházy és a Beszélô-beszélgetésegyik résztvevôje, Angyalosi Gergely egyaránt kár-hoztatja az én perspektívájából láttatott, kevéssé ref-lektált, kevéssé differenciált hanyatlástörténet-víziót.Margócsy István és Angyalosi felfogása teljesen egy-bevág a deklarációk ellenére középponti „énrôl”. Az„én”, annak ellenére, hogy tematikus szinten elbi-zonytalanodik (a kötet címe: Valaki más), mégiscsakszervezô középpontja a szövegalkotásnak. „Bár tényés betû szerint mindvégig az én szerepének elbizony-talanodásáról olvasunk, a mindenütt jelenlévô afo-risztikusan lekerekített megfogalmazás, a metszôenéles ítélkezô látásmód, a néha imperatívuszok, élet-parancsok felé is kinyíló önmegszólítás mégis egyroppant markáns, impozáns és koherens, s vélemé-nye alapján biztosnak is mutatkozó személyiségethagy felsejleni.” Angyalosi ezt mondja: „Éppen aztlátom, hogy egy nagyon meghatározható, konkrétszemszögbôl látja a világot, nagyon is pontosanidentifikálható ez a szempont vagy nézôpont.” Me-kis Péter szerint viszont az én valóban kimozdult kö-zépponti helyzetébôl, de nem olyan radikálisan,mint Esterházynál. (Mekis szándéka ellenére ez aszembeállítás azt sugallhatja, hogy Esterházy Kertészszámára is követendô minta volna.) Az én eltûntugyan, de hiánya mint középpont jelen van. „A ka-tasztrófa megalkotta személyiség elveszítette ugyanetikai-metafizikai gyökereit, mégis ragaszkodik a haj-dan bizonyosnak hitt formákhoz.”

Itt érdemes megemlíteni Földényi F. László másikírását,97 amelynek egy részlete a Valaki más címlap-jára került. Földényi (elsô írásának gondolatmenetétidézve) arról beszél, hogy Kertész tapasztalata és an-nak közvetítése lebontja a befogadóban a kultúra lát-szatvilágát, „látóvá” teszi. Úgy véli, amire így rálá-

tunk, az „egzisztenciális határhelyzet”, a moderni-tásból, a világ „varázstalanodásából” következô vál-sághelyzet. Nincs más megoldás, mint újra megtalál-ni magunkban azt a „belsô magot”, ami – A kudarckifejezésével – „érinthetetlen”, s ez egyúttal az ön-magunkból való kilépés misztikus tapasztalatával ismegajándékozhat minket. „Legújabb könyvében, aValaki másban a kortárs európai irodalomban párjátritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, mi-ként talál rá az idegenben az otthonra, a nem-azo-nosban az azonosra.” Földényi értékítélete, láttuk,meglehetôsen magányos, társtalan a recepcióban: aza kérdés is felmerül, lehet-e úgy értelmezni a Valakimás személyvesztését, mint valami magasabb rendmegtalálását. „Miért érzem magam annyira elve-szettnek? Nyilván, mert elveszett vagyok” – áll akönyvben.

A (három kötetben kiadott) esszékrôl írt kritikákismertetik az esszék téziseit, esetleges rejtett feszült-ségeikre mutatnak rá, és vitatkoznak velük. HellerÁgnes98 tanulmányát már érintettük, Schmal Dáni-el99 írása rámutat a kertészi gondolkodás, pontosab-ban a holokausztról való gondolkodás feloldhatatlan,már sokszor említett paradoxonjára: elengedhetetle-nül szükséges, hogy Auschwitz kultúrát teremtsen,de „ha kultúránk szövegébe írjuk az elmúlt esemé-nyeket, nem lényegüktôl fosztjuk meg ezeket?” Ba-zsányi Sándor100 az esszék kapcsán beszél monologi-kusságról, arról, hogy Kertész téziseit mintegy belé-sulykolja hallgatóiba, önismétlésekrôl és az igényelthatást kiváltani segítô, a „sulykolást elôsegítô” reto-rikáról és ezt igazolandó, a beszédek szónoklattanifelépítésérôl.

A JÖVÔ

A Nobel-díj után alighanem recepciós robbanásvárható, és egyelôre legfeljebb a Sorstalanság értel-mezésének sejthetô irányaival kapcsolatban lehetmegfogalmazni bizonyos sejtéseket. Az egyik kulcs-kérdés az lehet, hogy az esszészerû, kvázi-szépiro-dalmi alkotásokban van-e elég megszólító erô, vagyegyirányúsító, deklaratív beszédmódjuk rövidre zár-ja az értelmezést, és gyorsan jelentkeznek rajtuk ahermeneutikai kimerülés jelei. Kérdés, hogy elmoz-dul-e az immár egyértelmûen kanonikusnak tekint-hetô „lebontó, szétszerelô, narratívátlanító” olvasat-tól a Sorstalanság értelmezése a kulturális narratíváknosztalgiájának és törlésének, a totalitás vágyának éselutasításának feszültségére odafigyelô interpretációkomplexitása felé. Mi bizonyosan nem vigasztalhat-juk magunkat azzal, amivel az angol lobogó történe-tének elbeszélôje: „azt az ígéretesebb jövendôt,amellyel mostanában mindenfelôl fenyegetnek, ne-kem sem megélnem, sem megértenem nem kell.” ❏

53VÁRI – A KERTÉSZ-RECEPCIÓ