NNCL602-3BFv1.1

MOLNÁR GÁBOR

JAGUÁRORSZÁGBAN

"VILÁGJÁRÓK" 18

MOLNÁR GÁBOR

JAGUÁRORSZÁGBAN

Második kiadás

BUDAPEST, 1961

Szakmailag ellenőrizte: Dr. BOROS ISTVÁN a Természettudományi Múzeum főigazgatója

A TAPAJOS FOLYAM VADONÁBAN

FENN lovagoltam az esős évszak idején ritka, aranyló napsütésben pálmakunyhóm tetején, és befűztem az utolsó

folyondárkötést a tetőgerinc pálmalevelei közé. Időjárástól megviselt, vén vadászkunyhóm tetőfedő munkája ezzel

befejeződött. Elvágtam a héjától fosztott, fehér folyondárkötés csüngő végét. Elégedetten dugtam vissza késemet

tokjába. Könnyű és pompás, új. zöld tetőzet borult a Tapajos partján, az ősvadon szegélyén épült kunyhómra. Napok

óta dolgoztam fenn a tetőn, míg most végre befejeztem. Az őserdő, amely körülfog, bőven adott tetőnek valót, az

öles urucuri pálmalevél tömegét meg a vékonyka kötözőfolyondár tekercseit, a cipót.

Mindezt a hátamon kellett kihoznom, s ez volt a legnehezebb. Sűrű liánokkal, aljnövényzettel telinőtt itt ezen a

tájon minden. A sok. nehéz, nagy köteg, legalább másfél öles levélgöngyöleget alig bírtam kivonszolni ebből az

örökzöld növényi káoszból. Most már túl vagyok a nehezén. Csak a bőrömet ért számtalan vágás, karcolás,

amelyeket a mindig ellenkező őserdő ejtett tüskéivel, leveleivel, emlékeztet még az építés napjaira.

Most végre pompás, új tető borul a kunyhó vesszőfonásos, sárból vert, vén falaira, s az onnan inkább csak éjszaka

kimerészkedő, réges-rég itt tanyázó, valamiféle hajóról származó, számostagú patkánynemzetségre. Vadbőreim,

bogaraim, lepkéim mindig komoly és közvetlen veszedelemben forognak az éhes patkányok miatt. Csak a

legfurfangosabb módokon sikerül megvédenem tőlük gyűjtésemet.

Januárban rám köszöntött az esős évszak, a trópusi tél, s azóta csaknem mindig esik. Vadászkunyhóm tetőzete

másfél év előtt is korhadt volt, de most eljött a vég, mert több helyütt becsurgott az eső, rám csakúgy, mint a tetőt

pusztító és korhadó pálmaleveleket morzsolgató patkányokra. Persze az igazsághoz tartozik, hogy a patkányokon

kívül sok esztendő esője, napsütése és vihara tette megviseltté ezt az észak-brazíliai, Tapajos parti vadászszállást.

Mióta elfoglaltam, folytonosan foltozgatnom kellett tetőzetét. Most azután jól ráfűzött, új pálmatetőt raktam a

kunyhóra.

Elégedetten pillantok körül a kunyhógerincről. Lenn a földön, az eresz alatt levágott, ledobott pálmalevelek,

levéltövek, folyondárrészek és megmaradt pálmalevélkötegek hevernek. Jó innen fentről, a négyméteres magasból a

kilátás. Egészen más, mintha a kunyhó folyóra néző, szárnynélküli ajtónyílásának magas küszöbéről látnám a

homokos partot, a folyót és a cövekhez kötött, bő befogadóképességű vadászcsónakomat. Jó csónak, és nagyon sokat

elbír. Igaz, éppen ezért nehéz futású, és két evezősnek is munkát ad, ha óránként, víz ellenében négy kilométert

akarunk vele megtenni. Mostanában azonban csak egy evezősre számíthatok, jómagamra, s így nemigen gyorsjárású

a csónak.

Egy megmaradt, már felesleges pálmalevéllel leseprem — a gerincen végiglovagolva — a tetőt. Mindkét oldalon

bőven van letisztítani való. Sok az elvágott levél- és folyondárdarab. Végre minden tiszta. Olyan szép, lejtőssíkú a

tető, hogy belém telepszik az elégedettség. Persze, ha most nem vigyázok, a könnyű és szellős tetőt be is

szakíthatom, mert a pálmalevél csak pálmalevél, ha máskülönben tartós és jó fedőanyag is. Óvatosan lecsúszom a

szélső sorkötést tartó vékony fatörzsön, majd a ledobott levélseprű után a kétméteres magasból a talajra ugrom.

Nem a Tapajos partján tanultam a tetőfedést. Valamennyi tudományt hazulról is hoztam magammal, a Dunántúlról,

mert ott is ilyesféleképpen rakják fel a gazdaságokban a szalmafedelet a juhaklokra, az alacsony jégvermekre.

Alulról felfelé kezdik a lerakást, soronként. Itt csak az anyag más, a módszer azonos. Könnyen váltottam át a hazai

tájakról, erdőkről, nádborította magyar ingoványokról ide, a brazíliai ősvadonokra, mocsarakra. Ennek bizony már

hosszú ideje, és erre esztendők távlatából emlékszem.

Múzeumlátogató, tanulnivágyó kisdiák korom óta vonzott Brazília vadonjaiba a soha ki nem alvó, folytonosan

parázsló vágy, s amikor két év előtt, a meghiúsult magyar rovarkutató-expedíció Észak-Brazíliában maradt egyetlen

tagjaként idekerültem, az Ezeregyéjszaka bűvös varázslatával tárta ki előttem kapuit az őstermészet. Most már évek

óta benne élek ebben a néha kemény, máskor még keményebb, de a gyűjtő és vadász szívének mégis annyira szép

világ legközepében. A régebben még óhajtott civilizáció ma csak annyira hat rám vonzásával, mint a magam faragta

evezőre a mágnes.

Ide, esztendős tanyámul szolgáló, Tapajos parti kunyhómhoz, melyhez mindig visszatértem, nem könnyű módon és

nem is akármilyen úton jutottam. Végigpillantok a meleg égövi ősvadonon, a víz csodálatos reggeli panorámáján, az

állatvilág innen-onnan előbúvó példányain, — mert mindig látni belőlük egyet-kettőt. Az ember legnagyszerűbb

adománya a gondolkodás, az emlékezés. Világokat, csillagrendszereket fut be egyetlen pillanat alatt a gondolat, s

régmúlt eseményeket tesz újra élővé az emlékezés. Derűs hangulatomat nehéz emlékezés váltja, emlékek törnek rám,

amelyeket sohasem lehet elfelejteni.

Földesurak rideg gőgjét a magam bőrén éreztem, a csinger-völgyi szénbánya sáros tárnáinak nyomorúságos életét

pedig szenet fejtő nagyapám. Apám keserveskenyerű pincér volt, aki a nyomor rendjele mellé a tüdővészt kapta.

Városliget! — vidámodik az emlékezés. Innen, a brazíliai ősvadonból, ebből az óriás ,,liget"-ből mennyire jólesőn

emlékezem rád, te kedves pesti Városliget. A ligeti tó, a hajlított gombostűvel, susztercérnával és kenyérgalacsinnal

való horgászások emléke ma is gyönyörűséges. De csak ennyi a boldog szín gyerekéveim süppedékes ingoványában.

Anyám nem adta fel a küzdelmet akkor sem, amikor apám beteg lett. Öcsémmel és húgommal gyerekéletünk jó

részét — apám betegsége idején — a csingervölgyi szénbánya egyik roskadozó munkáslakásában, nagyapámnál

töltöttük. Gomba, erdei szeder, szamóca meg puhabélű mogyoró táplált bennünket a fekete kenyér, a rántottleves

mellett, mert nagyapámnak, nagybátyáimnak sem jutott a tizenkét órai bányarobot után több, mint két tojásból hideg

rántotta két vékony szelet fekete kenyér között. Nagyapám különben olyan jóságos öregember volt, amilyen csak

szép meséinek öregembere lehetett. Ma is látom fáradt, görnyedő mozdulatát, amint a bányából jövet kiveri

szétszedett bányászlámpájából a szürke sárrá mállott karbidot. Vasárnaponként pedig, amikor savanyú csékúti

karcossal vidámította magát, fekete kőpipája meggyszára mellől megelevenedtek régmúlt, vagy nem is olyan régen

múlt idők történetei. Most, amikor aranyló napfény zuhog a brazíliai égboltról a tájra, meleg szívvel emlékezem rá.

1926-ban halt meg. Ennek már hat esztendeje. Sírdombja ott van egykori bányásztársai nagy, közös sírja mellett,

akik 1909-ben vesztették el életüket a csingervölgyi nagy bányaszerencsétlenségnél. A rozsdás vasráccsal körülvett,

gondozatlan sír ötvenhat bányász porladó tetemét takarja a felsőcsingeri kis temetőben.

Miért is emlékezem ezekre a nehéz időkre? Hogy jobban szeressem, becsüljem ezt az egyenlítői vadont? Itt az

egyingű, egynadrágú, mezítlábas erdei gumigyűjtők valóságos ―senhor"-ok a mi szegény,

fagyban-sárban-forróságban dolgozó napszámosaink mellett. Az itteni munkás alacsony bére fele munkával is

kétakkora, mint a mi Kánaánunkban a napszámosoké. Odahaza különben a mi nyarunk tüzes kánikulája semmivel

sem hűvösebb, mint az itteni egyenlítői nap. Mi jót mondhatok arról, amit odahaza hagytam? Semmit! A ―morbus

hungaricus" és a hárommillió koldus országa már közhely. Élénken, nagyon nehéz szívvel emlékezem a

csingervölgyi bánya fatelepén a kínlódó, kikötött katonákra meg a háborús katonai parancsnokság büntető

rendeletéből a térdük alatt átvetett rúdon gúzsba kötött bányászokra. Ezt nem lehet elfelejteni.

1917. Nyolc esztendős voltam. Lázadó szitkokat hallottam a bányászoktól, kemény asszonyaiktól, amerre csak

kóborlásaim során vetődtem. Véget ér a háború és véget ér 1919. Legázolták a forradalmat, és a csingervölgyi

bányászok kemény, küzdelmes élete tovább folyt. Csaknem három évig rejtőzik a bányászok vezetője, Treiber

Károly nőtestvérénél Bódén, a Csingervölgy melletti kis faluban, a szekrény mögötti benyílóban, míg egy

szénásszekér aljában sikerül kijutnia a faluból és Bécsbe menekülnie.

Pörög emlékezésem motollája. 1920 húsvétján meghal apám. A Gyermekvédő Liga jóvoltából egy évre Svájcba

kerülök. Egy csomó tudományom volt már ekkor. Nevelőapám, a court-faivre-i kovács vad. kétéves csikóit szőrén

ültem meg. Itatni nem is megyek másként, mint hujjogató, eszeveszett vágtával. Leon, a kovács francia nevelt fia

ilyenkor csak kimerülten, lihegve ér utól.

Egyéni módon horgásztam a nevelőapám horgászbotjáról lecsent méteres húrdarabbal. A partmenti vízben pihenő,

jól látható pisztrángokat óriás ívben rántottam ki a vízből az óvatosan rájuk húzott hurokkal. Az sem volt utolsó

mulatságom, amikor függővasutat építettem nevelőanyám féltett mosóteknőjéből, az ócskavasak közt talált csigából

és a ruhaszárítódrótból, amely meredek vonalban vezetett le a pajtából a kertbe. Minden összetört már az első

utazáskor, csak én nem. Leon, a fék rosszul működött.

A templom körüli szép. ősi courtfaivre-i temetőre is emlékezem. Emlékezem első ott töltött vasárnapomra, amikor

nevelő-szüleim, hogy bemutassanak a plébánosnak, a sekrestyébe vezettek. A sekrestyében azután szó nélkül — egy

szót sem tudtam franciául — ministránsnak öltöztettek. Evangélikus voltam, és annak ellenére, hogy azt sem tudtam

mi fán terem a ministrálás, a zsúfolt templomban ministrálnom kellett Leonnal. Igaz, csak egyetlenegyszer, mert

működésem, úgy látszik, alapjaiban rendítette meg a mise ősi rendjét.

Emlékek, hej, ti süvöltő nyilai az időnek, milyen messzire is repültetek. Itt, a vad, erdei környezetben boldogság

tölt el, ahogy körülpillantok a napsugár aranyában fürdő üdezöld tájon. A magam ura vagyok, egyes-egyedül a

magamé. Senki és semmi nem köt, csak a saját akaratom, szándékom.

Elém villan az ezután következő nehéz, 1923-as esztendő, amelyet — hogy anyám gondjain könnyítsek — mint

borfiú a Pannónia-szálló éttermében töltöttem. Fenn. a fényes étteremben szívhez szólón szólt Radics Béla hegedűje,

lenn, a pincében, a napfényt sohasem kapott, vaságyakkal zsúfolt, egészségtelen, vizes pincehelyiségben pedig

tizennégy borfiú — köztük három nyílt tbc-s — tengődött, s aludta át hullafáradtan a rövid éjszakákat.

Sokféle embert ismertem meg. Főzelékfeltétes, vagyonukat elvert grófokat, írókat, színészeket. Márkus Emilia, a

dalszerző Fráter Lóránd kedves szava ma is simogató emlékem. De emlékszem a rideg, szadista konyhafőnökre, a

séfre meg a személyzeti portásra, akitől — persze mindenfajta hatósági engedély nélkül — vontcsövű belga

flóbertpuskát vásároltam. Emlékszem Elek gépészre is, akinek a konyhafőnök életét köszönheti. Ez az eset tette be

különben a kaput a Pannónia-szállodai pályafutásomnak.

Féltve őrzött tulajdonom, a tizenöt éves fiú titka volt ez időben a ruhásládámban tartott, kétfelé szedett kis belga

puska. A minden zajt felfogó hátsó pincében — ha szabadnapos voltam — titokban célba lőttünk Elek gépésszel.

Amikor húsz lépésről a rossz pincevilágításban egymásután lőttem el a célnak kitett fehér babszemeket — ami

Eleknek sohasem sikerült —, kivívtam kékruhás barátom elismerését.

Ha valaki nagyon hideg vizet kért az étteremben, mi fiúk rendszerint a konyhai vízcsapból hoztuk. Azon az estén is

így történt. Mikor teleengedtem az üveget, odalépett elém a konyhafőnök, a séf, és teljes erőből arcul ütött. — Innen

többé nincs vízhordás! — szólt hidegen. Tűzbe borult körülöttem minden, és olyan lelket rázó, mennydörgéses, vad

indulat fogott el, amilyent azóta sem éreztem. Csörömpölve tört szét az Ujjaim közül kiengedett vizesüveg a

konyhakövön. A séf újabb ütése már nem ért el. Átrohantam a konyhán, ahol megállt a munka, ki a hátsó ajtón, le a

rosszlépcsőjű pincébe. Nem tudom, hogyan érkeztem le, fogvacogtató hideglelés rázott, az arculütés parázsként

sistergett. Vadul csörömpöltek az ajtó üvegtáblái, amikor kirántottam az ajtót, s beugrottam a pinceszobába.

Hidegláztól reszkető ujjakkal nyitottam ki a lakatot, a szétszedett, agyról levett puskacsövet kimarkoltam, és a

töltényesdobozt kiborítva, töltényt nyomtam a töltényűrbe. Rávágtam a závárt. Ládámat úgy hagytam, ahogy volt. —

Most meghal a séf! — zúgott, visszhangzott bennem. Ahogy kirohantam a nyitva-hagyott ajtón, valaki galléron

ragadott a lépcsőnél.

— Hé! Hová rohansz azzal a puskacsővel?

— Agyonlövöm a séfet! — zihálva válaszoltam Eleknek, mert ő volt, aki fehér kabátom gallérját

markolta.

— Lövöd ám a kutya... — és kimondta. Egyetlen fogással kitépte kezemből a puskacsövet. A cső elsült, és a

golyó — vakolatot fröccsentve — a falba vágódott. Csak akkor mentem fel a pincéből, mikor már mindenütt

kerestek. Elek vagy egy liter vizet megitatott velem. Ha nem kap el, a séf ott hal meg a konyhakövön.

Ősszel már Pápán voltam, tovább tanultam.

Mezőgazda vagyok. A sok viszontagság után keményen tanultam, s amikor végeztem, nagy keservesen kaptam

meg első, havi negyven pengővel és a birtokos sovány kosztjával díjazott pusztaszentandrási gyakornoki állásomat.

A munkaidő hajnali háromtól este kilencig tartott, s ha kellett — jószágbetegségek, ellések idején — még az éjszakát

is magába foglalta. Vasárnapi munkaszünetről szó sem esett. Nem álltam ezt.

Második állásom — félévi állástalanság után — sem volt különb. A feketepusztai Festetich hitbizomány, a

nagybérlő, akivel bérleti üzletet kötött a hitbizomány húszezer holdjának ura, a gróf — milyen messze is vannak

már. Egy esztendeig voltam itt a nagybérlő szolgálatában, akit csak amúgy közönségesen ―nagyságos úr"-nak

tiszteltünk, kezdve nálam a gyakornoktól, fel egészen a főintézői magasságokig. Főintézőm fia — derék kövér fiú

— mint újdonsült okleveles gazda a szomszéd birtokon helyezkedett el. Aztán jött a hír, agyonlőtte magát. Egy

garmada mák miatt tette, amelynek dohosodásáért őt okolta az ottani nagyságos úr. Puskagolyóval vélte Sági Mihály

számláját a nagyságos úr felé kiegyenlíteni.

Egy januári vasárnap újságcikket olvastam Feketepusztán, amely hírül adta, hogy rovarkutató-expedíció indul

Észak-Brazília őserdőibe. Horváth Elemér az expedíció vezetője, munkatársa Pusztai Lajos. Nem sok idő múlva már

harmadik tagja voltam a készülődő expedíciónak. Micsoda szépséges időszak következett. Nem hiszem, hogy volt

valaha szerelmes vőlegény, aki türelmetlenebben várta nászát, mint én Brazília ősvadonaiba, mocsaraiba való

érkezésemet.

Most pedig itt vagyok, és ez sok, nem közönséges dolog árán történt.

Horváth Elemér és Pusztai Lajos néhány hetes brazíliai tartózkodás után Belemből, az Amazonas deltájából

betegen hazautaztak. Én, aki még Pernambucóból előrementem szállás-csinálónak Manaosba — vagy 1500

kilométerre Brazília belsejébe —, hazaindulásuk hírét akkor kaptam meg, amikor már tengeren voltak. A Magyar

Nemzeti Múzeummal az volt az expedíció megállapodása, hogy a gyűjtött anyagot a múzeum átveszi, az ellenértéket

pedig átutalja Brazíliába, hogy a kutatásokat, gyűjtéseket folyamatosan végezhessük.

Egyedül maradva, megkezdtem gyűjtéseimet, a gyűjtött bogár- és lepkeanyag hazaküldését Budapestre. Úgy

gondoltam, hogy munkám folytatása Horváth Elemér tevékenységének. A Rio Negro és az Amazonas

összefolyásánál jártam az őserdőket, s mivel puskáim meg a lőszer Horváth Eleméréknél maradtak — csak

lepkehálóval.

Rendkívül sokat nélkülöztem. Tudtam, amíg a küldemények hazaérkeznek, onnan pedig a pénz vissza valamelyik

manaosi bankba, ahhoz sok idő kell. Szívósan, töretlen reménnyel vártam a postahajót, amikor pénzem fogytán az

utolsó tíz napon már csak napi két zsemlyére telt, és fő táplálékom az őserdőben gyűjtés közben talált vadon termő

gyümölcs volt. Végre megérkezett a postahajó. Lenn, a kikötőben éhesen álltam végig a postazsákok kirakodását.

Megszámoltam, hétszázhúsz postazsák érkezett. Vajon melyikben van a nekem szóló pénzküldemény? Tudtam, csak

másnap kaphatom meg az értesítést, mikorra feldolgozzák a hétszázhúsz zsák tartalmát.

Reggeli nyitáskor én voltam az első a főposta poste restante osztálya kis ablakánál. A tisztviselő, aki már ismert,

mosolyogva nyújtotta ki az ablakon a hatalmas, tekintélyes borítékot, amelynek felső bal sarkában ott díszelgett:

Magyar Nemzeti Múzeum. Budapest. Mindjárt az ablaknál felvágtam a borítékot. Kihúztam a szép, merített ívet,

amelyen pompás kaligrafikus betűkkel állt a szó: Díszoklevél! Belekutattam a borítékba, semmi. Még ki is ráztam,

de így sem hullott ki belőle több. Növekvő indulattal futottam át az oklevél szövegét. Köszönetünket fejezzük ki,

stb., stb., és ott állt az a néhány szó, amely minden reményemet halomra döntötte: ―az ajándékba küldött bogár- és

lepkegyűjteményekért". A szöveg többi része, a dússzavú köszönetnyilvánítás már nem is érdekelt. Tehát ajándék.

Az pedig, miképpen, milyen körülmények között élek, gyűjtök, gyűjtöttem több hónapon át a sok doboznyi

küldeményt, senkit sem érdekel odahaza a múzeumban.

Megnéztem az aláírást. Hóman Bálint. Hóman Bálintnak havonta nyolc-tízezer pengős jövedelme van, múzeumi

főigazgató, egyetemi tanár, stb. Fogalma sincs, mit jelent napi két zsemlyéből megélni.

A kemény ujjakkal összegyűrt díszoklevelet elvitte a Rio Negro. Nem írtam többé a múzeumnak. Minek? Ahol

érdektelenség, vastag kéreg ül a tudományt állítólag szolgáló lelkeken, ott hiába a szó, a betű. Persze sohasem volt

megfelelő összeköttetésem, olyan, ahol az urambátyám és a kérlekalásan megfelelő súllyal mondatott volna ki.

Azóta, hogy mindez történt, sok víz lefolyt az Amazonason. Tenyerem kérges az evezőtől, szerszámtól, a

bozótvágó kés rézdróttal befont markolatától. Nemrégiben érkeztem ide vissza a tapajosi szállásra, az Amazonas

államban levő Jatapu folyó felső, jórészt ismeretlen ősvadonában tett vadász- és gyűjtő-utamról. A legközelebbi

napokban a Tapajosba ömlő, tanyámhoz közeli Cupari folyó feltáratlan felső tájaira indulok.

Sok tényező szól bele fékezőn szándékomba. A legfőbb hátráltató az őserdőben is érezhető világgazdasági válság

okozta nehézségek szaporodó sora. Hiába gyűlnek rozoga ketreceimben a legszebb óriás- és mérgeskígyók,

kétéltűek, emlősök, telnek bádogdobozaim pompázatos bogár- és lepkefélék ezreivel, nincs vagy csak kevés újabban

az értékesítési lehetőség. Nagyon kevés a kereslet a gyűjtött anyag iránt, és ha van is ilyen, majdnem mindig

kevesebbért kell odaadni, mint amennyibe a gyűjtés került. Egyáltalán nem vagy csak alig lehet

múzeumoknál értékesíteni a gyűjtést, a kereskedőcégek sem vásárolnak, a vadbőrök ára pedig úgy leesett a

Tapajoson járó bárkás vadbőrkereskedőknél, hogy a bőrért sokszor még a rálőtt puskatöltény árát is alig adják meg.

Csak a vadászat, a gyűjtés gyönyörűsége maradt meg érintetlenül. Ezt nem söpörheti el semmiféle világgazdasági

válság dühöngő, az őserdők közé is behatoló hullámverése. Pénzzel nem lehet megváltani azt a gyönyörűséget, amit

akkor érez az őserdőt járó gyűjtő, amikor ritkaságra lel. Mindegy, hogy mire. Óriásbogárra, sohasem látott mintázatú,

kicsi vagy nagy lepkére, elejtett öles jaguárra, óriáskígyóra, vagy csüngővirágú nagy orchideafészekre, amely mohos

ágon, a magasban trónolva tátog bogarakért gyönyörűséges kelyhével. Ezért van az, hogy nem ma és nem holnap,

hanem minél későbben kívánok a szomszédos ültetvény szolgálatába lépni. Addig még egy nagy és remélhetően

zsákmányban dús, messze vezető vadász-utat teszek a Cupari felső tájékán. Az ősvadon mindig barátként fogad.

Ismerjük egymást. Én is őt, ő is engem. Sokszor cibáljuk egymást. Néha nagyon keseríti egyikünk a másikat. De

végül is kibékülünk. Az éjszakában, a sötétben, szúnyogháló tüllje alatt, a zsákmány birtokában mindig

megbocsátok. Az őserdő pedig ugyanezt teszi másnap, amikor új zsákmányt ad.

Mivel nem kerül sokba az ―ajánlott, minta érték nélküli" postaküldemény, hazaküldöm a bogaraimat, lepkéimet a

Magyar Nemzeti Múzeumnak. Ajándékba. A nagyobb állataimmal is szívesen tenném ugyanezt, de a budapesti

állatkertig már nem futná pénzemből a szállítási költségre.

Egyedül dolgozom. Régi vadászkísérőim, Abilio, Juan és Clementino, akik előző utamon velem voltak, most már

nem jönnek velem. Nincs meg ehhez a szükséges anyagi fedezetem. Egymagam vágok neki ennek a sok élményt

kínáló vadász- és gyűjtőútnak.

A gyűjtési lehetőségek a Cupari és mellékpatakjai vadonában kimeríthetetlenek. Egészségem — szokásos

maláriámtól eltekintve — kitűnő. Ha majd visszaérkezem a Cupariról, mint szakképzett mezőgazdára intézői,

fazendafőnöki állás vár a tapajosi Companhia Ford Industrial do Brasil több mint egymillió hektárosra tervezett

gumiültetvényén. Mielőtt ide szerződöm, még felmegyek a jórészt ismeretlen Felső-Cuparira.

A Ford-ültetvény — ha arccal a folyó felé fordulva, kunyhóm magas küszöbén állok — tőlem balra van. Egyébként

azért magas a küszöb, nehogy bemásszanak hozzám éjszaka a Tapajos vad kajmánjai. A Ford-terület — melyről

kiirtották az erdei növényzetet — vagy nyolc kilométer hosszan tart felfelé a folyón baloldalt, befelé is körülbelül

ekkora.

A Tapajos folyam vagy hat kilométer széles a Companhia Ford Industrial do Brasil nagy kikötője előtt, az

Urucurituba faluba átvezető folyószakaszon. Itt lentebb, onnan vagy órányi evezésre —. szemben a kunyhómmal —

egy sűrű, ősvadonnal borított nagy sziget van a folyam közepén. Érdekes, de tény, hogy bár jó ideje itt tanyázom,

vadászom, a szigetre még nem tettem lábam. Pedig nyilván sok érdekes, jó gyűjtési lehetőséget biztosítana, ha

áteveznék, és bevenném magam az évtizedek óta embertől nem járt sűrűbe. De mégsem próbálkozom ezzel. A

tapajosi caboclók — vadászok, halászok és gumigyűjtők — sem keresik fel soha ezt a szigetet. Túl sűrű benne a

lombozatra felkúszó, azt hálószerűen befogó éles, soköles indájú csüngőfű, amely úgy fest, ha befonja az őserdőt, a

parti sűrűt, mint holmi zöldellő ágas-bogas szalmakazal. Félméteres, éppen csak fűlapnyi széles levele borotvaéles,

veszedelmes vágószerszám. Ha ebbe akármi, az ember bőre, ruhaféle, szerszám beleakad, azt megfogja, élével

nekifordul és belehasít. Ügy hasít ez a fű az eleven húsba, mint holmi éles, finom fogú, gyors fordulatú szalagfűrész.

Ezért aztán felőlem itt állhat ez a sziget az idők végezetéig, én nem zavarom nyugalmát. Eléggé ismerem már ezt a

fűfajtát ahhoz, hogy nagyon tiszteljem. A Tapajos túlsó partján egyszer már belekeveredtem vadászat közben egy

ilyen pokolfüves erdőlabirintusba. Keserves tapasztalások idején mindig emlegetem.

Kunyhómat körbejárva szorgalmasan mustrálgatom a tetőt, nem találok-e még valami javítanivalót? Rendben van

minden. Csak éppen a kunyhófal alja van tele — elöl és hátul — a lebontott tető korhadékos szemetével, pálmalevél-

és folyondárdarabokkal.

A vízparton jókora máglyát rakok az odahordott szemétből. Meggyújtom. Negyedóra alatt ellángol az óriás tűz.

Tiszta a kunyhó környéke. Belülről már két napja eltakarítottam a tető lebontásakor alázúduló

pálmalevél-törmeléket. Minden holmi, üres ketrecek, felszerelés, útravaló a Cuparira a belső falak mentén és a külső,

lejtős konyhaeresz alatt áll. A közelmúltban és a régebben befogott élőállat-gyűjtésem, a combvastagságú

erdei óriáskígyó és egy anakonda — a kettő összesen több, mint tíz méter — ott pihen a konyhaeresz alatt a két,

nem nagyon tágas ketrecben. Mérgeskígyók is szép számmal akadnak a kisebb ketrecekben. Emlősállat, madárféle

már nincs nálam. Ezeknek táplálása meglehetősen nagy gond. A csúszó-mászók mások. Bár az ő táplálásukkal is baj

van. Egyáltalán nem akar enni ez a mostani, még nálam levő boa constrictor. Az anakonda is visszautasítja,

pontosabban hozzá sem nyúl a ketrecébe eresztett, ide-oda vágtató, rémült, nagyon is eleven patkányokhoz. Még

akkor sem jön meg étvágya a boának, az anakondának, mikor a félelmükben száguldó patkányok testgyűrűi vastag

bőrráncain ugrálnak. A mérgeskígyókkal már több szerencsém van. Ezek a kisebb gyíkokat, békákat, patkányokat

többnyire simán eltüntetik. A ketrecekben levő mérgeskígyókat a Tapajoson gyűjtöttem. A jatapui gyűjtés csaknem

teljes egészében elszállításra került.

ERDEI ―CSENDÉLET"

ALKONYODIK. Nem túl nagyméretű kunyhóm deszkákból összeszegezett asztalán két vaskos, megviselt

írásköteg hever. A nagyobb köteg a ―Kalandok a brazíliai őserdőben" kézirata. A másik a jatapui élményeké, amely

―Az óriáskígyók földjén" címet viseli. Harmadik naplóm fejezeteit ezeken a lapokon írom. Erősen sötétedik. A

csónakomig, a parti cövekig már alig látok. Meggyújtom a minden utamon velem volt öreg karbidlámpát. Sivítva

veti szét fehérlő fényét. Ez mintha jeladás lenne, megindítja a vert, vesszőfonásos falban, az új tetőben a

patkánymozgást. Az is megesik errefelé, a Tapajos partján, hogy a caboclók felgyújtják az ilyen kunyhót, ha a

falakban, a tetőben már túl sok a befészkelt, elszaporodott patkány.

Folytatom a naplóírást. Ez mindig elszórakoztat. Jólesik az idéző emlékezés. Meg azután, mivel itt nincs más

lehetőségem, az ilyesféle elfoglaltság bizonyult eddig a legjobb esti társaságnak. Rozoga asztalomon a már említett

két régebbi foltos, gyűrtsarkú, néhol bizony elpiszkolódott papírköteg hever. Mi legyen a mostani, új Cupari-i

vadásznaplóm címe? Megvan! ―JAGUÁRORSZÁGBAN". Egyszavas cím. Mindaz, amit a Cuparin, az ősvadonban

lelek, belefér. Nagy betűkkel felírom a még csaknem üres papirosköteg elejére a címet.

Az, hogy most, a Cuparira való indulás előtt kunyhóm tetőzetét rendbe hoztam, halaszthatatlan követelmény volt.

Ha nem teszem, az esős évszak tömérdek vize elpusztítja, kimossa

a korhadt tetőzetű rozzant kunyhó vesszőfonásos falából még azt a kevés tartást is, ami összefogja az egészet.

Mégiscsak fontos, hogy a szállás, ahova majd visszaérkezem, ne váljék, — ha nem is az ebek —, de az eső és a

patkányok harmincadává. Hiszen ez a vesszőfonásos, pálmatetős vityilló az otthonom. Puskáim ott függnek a fehérlő

karbidfényben a falból kiálló, vesszőfonásos kunyhófalra drótozott fakampókon. Winchesterpuska mindhárom. A

duplacsövű 16-os Lancastert Juannak, volt vadászkísérőmnek adtam. Most egy ugyanilyen kaliberű sörétes

Winchester pótolja. 44-es, 12 lövetű golyós Winchesterem a régi. Párja Goemannál van kölcsönben. A harmadik

puska egy 22-es, 6 mm-es kisöbű, pompás hordású Winchester. Az új sörétes puskának talán csak az a hátránya,

hogy túlságosan összehord, és a célból, ha közelről találom, tenyérnyit is kihord.

Mai napom nagyon magányosan telt el. Még csak látogatóba jött caboclo sem kötött ki szállásom előtt. Holnap

átevezek Goemanhoz és Nauckhoz, régi ismerőseimhez, akik az őserdőn túl fekvő gyümölcsültetvényt vezetik.

Dolgoztam már velük a Ford-ültetvényen. Ma későn fekszem le, sok a tennivalóm. Igaz, előttem még az egész

éjszaka. A Cupari-i ősvadonba való behatolásra alaposan elő kell készülnöm, mert az őserdő csak őserdő marad. A

ragadozókkal teli folyó sem jelent mindig vidám majálist. A csillagok, ahogy kipillantok a sötét estébe az ajtórésen,

sorra rám köszöntenek. Az ott ni, az ma fényesebb, mint tegnap. Amott a szép, szinte roppant háromszög, félig

belevész egy vonuló felhőbe. Szél rezdül végig a vízen és a sűrűn. Kelet felől jön. Arrafelé már nem is látszik csillag.

Borul. Nemsokára esik. Kopogva indul majd a felhőszakadás. Most már kopoghat az új fedélen. Kopog majd a

csónak fenekén, a fövenyen, a ládákon, amelyek a házfal mellett állnak. Kopog mindenen, az őserdőn, a sűrű,

rendületlen zuhogás. Kimegyek a konyhaeresz alá, megnézem, rendben van-e ott is minden, mert már érzem is a

szelet, melyet a vihar, az esőfelhők, a zivatar tol maga előtt. Villámok hasítják a távoli horizontot a folyam felett.

Fehérek, élesek, cikázók a fények. Távoli dörgések jutnak el hozzám. Mérgesen zúg már körülöttem az ősvadon, de

az eresz alatti tűz mindannak ami következik, fittyet hány. Lángol, sistereg, mivel sem törődve mar a nedves fába.

Az eső azért is jó, mert nincs szúnyog. Ilyenkor minden ilyesfajta vérszívó elül, megbúvik, várva a szebb, jobb időt.

Hiába, nincs abszolút rossz. Minden rossznak van valami jó oldala is. Bár igaz, jó sincs olyan, ami tökéletes. Bárki

megállapíthatja ezt az igazságot akármivel kapcsolatban, csak el kell gondolkoznia. Persze bolond dolog itt a

filozófia. De, ha elfog egy ilyen gondolatsor, nehezen tudok tőle szabadulni. Száguld bennem, egyedüllétemben,

magányosságomban, akár a láz, a malária.

Mire a kunyhó egyetlen szobájából kivitt karbidlámpa fehér lángja bevilágítja a kalyiba nyújtott konyhaereszét,

már felettem, az őserdő felett süvölt, csapdos az égiháború, veri a roppant zápor a kalyiba vadonatúj tetőzetét.

Boldog elégedettségféle száll meg. Jókor készültem el. Jó volt sietni. Ha ez az eső tető nélkül kapja régi kalyibámat,

minden holmim, felszerelésem pocsékká ázik reggelre, vagy mire éppen eláll ez az ítéletidő. Bár az, hogy tíz percig

veri-e az ilyen eső felszerelésemet, gyűjtésemet, vagy két, esetleg tizenkét óráig, teljesen egyremegy.

Füst száll a nedves illatú tetőzet alatt. Az eső elveri a füstöt. A friss pálmatetőzet pompásan véd. Dübörög rajta a

tömérdek, aláomló víz. A villámok fehérlő fénye folytonosan átvilágít a sötéten, az esőfüggönyön, és pislákoló

méccsé változtatja a karbidgáz fehér lángját. Az igazi, a nagy magányosság érzése telepszik rám a feketeségbe

omlott éjszakában. De valahogy jó ezt most érezni. Az egészség hozza ezt, az erő, az izmok játéka, az agy pontos

működése. Ismerem ezeket az őserdei magányból származó, folytonosan változó hangulati

hullámhegyeket-völgyeket. Most éppen az egészség, az erő hullámtaréján vagyok. Hirtelen mozdulattal négy

miniatűr repülő csodát, négy szúnyogot vágok agyon bal kezem csuklóján. Az eresz alatt megbújt, hozzám

keveredett, meggondolatlanul támadó szúnyogok maszattá válnak, ösztönös, lehet, hogy a gyerekkorból

visszamaradt mozdulattal törlöm csuklómat megviselt, erdei növénynedvektől tarka nadrágomba. De itt most senki

nincs, aki rám szól: ej, megint a nadrágodba? A felhőszakadás ezernyi ezer dobosa vadul perget ezalatt felettem,

körülöttem a sötétben.

Tűzre, kondérba teszem a délután fogott, feldarabolt kis vörös piranha halakat. A pirított hagyma illata

ínycsiklandóan elegyedik az ökörhal' olajszerű zsírjának illatával, amelyet a többméteres, hengerestestű víziemlős

szalonnájából olvasztanak. Egy erdei tökhéjból — ez a sótartóm — sót vetek még a paprikától méregerős

hallevesbe. Bőven van paprikám, egy fává terebélyesedő, évelő növény szolgáltatja, amely itt akkorára megnő, mint

nálunk, odahaza az őszibarackfa. Kettő is áll belőlük a kunyhó mellett. Teli vannak apró, piros terméssel. Mézem a

tökhéjban, a culhában a nedvesen összeálló sót. Ez is a bővizű esős évszak következménye.

Mindaz, ami körülvesz, nem sokkal több, mint egy vadászcsónak szükséges felszerelése. Ami felesleges, azt

átszállítom Goemanhoz. Az üres meg a teli ketreceket is. Egy személyre számítok most mindent. Eléggé szokatlan,

eddig mindig négy személyre kellett mindent méreteznem. A kunyhóban levő egyetlen ―asztal" is szokatlan

bútordarab. Utazásaink, vadászataink, gyűjtéseink során úgyszólván sohasem ültem asztalhoz, embereim pedig még

kevésbé. Ki-ki ládán, ketrecen, kődarabon ült, vagy éppen függőágyon, ha úgy hozta a sor.

Hol vannak már ezek az idők? Abilio ott él az Amazonas óriás folyama mentén, kis szülőfalujában, Clementino

Urucara felett, az Atuman folyó őserdővel borított partján. Juan is ott él valahol a közelében. Nem akart itt maradni,

őserdőt irtani a Ford-ültetvényen.

Egyébként azt hiszik azok, akik irtatják, hogy elbírnak ezzel a vörösre égett agyagból újra meg újra kiburjánzó

őserdővel. Ügy gondolom, nagyon balga hiedelem ez, olyasféle, mint amikor az ember bedugja ujját a vödör vízbe, s

mikor kihúzza, azt reméli, lyuk marad utána. Egy pillanatig, a pillanat törtrészéig talán igen, megvan ez a lyuk. Az

őserdő talaján is látszik majd egy kevés ideig az irtás, de azután, ha nem irtanak újra és újra — és nem irtanak —,

mindent benő a felburjánzó bozót, az újra növekedő őserdő. Ehhez pedig, hogy ez bekövetkezzék, csak idő kell, idő

pedig elegendő van a természetben. Több, mint amennyit az emberfia egyáltalán át tud fogni eléggé bő képzeletével.

Az eső zuhogása egyetlen pillanatra sem csendesedik. Lefelé a folyón, félórányira van a híres, vagy, így is lehet

mondani, hírhedt Tabocal, a néhai kakaóültetvény. Elhagyott, akár egy réges-rég használt őserdei kripta. Kriptája is a

százados, erős építésű, kézzel vert cserepű ház az egykori jólétnek, amikor még a gazda és családja, fehérek és

rabszolgák lakták. Mikor volt ez? Ki tudja ma már. Azóta csak egyszer volt lakott, mikor, talán másfél esztendeje, a

fizetett szerelem vállalkozó szellemű papnői vertek benne tanyát. De a Ford-ültetvény amerikai orvosa kifüstölte,

kipusztította ezt a nyavalyagócot, akárcsak a telep körüli tocsogókban, kiöntésekben tenyésző, maláriát terjesztő

szúnyogok lárváinak milliárdjait.

Mostanában kezd növekedni a folyó vízállása. Elborítja a Tapajos a nyáridőben megamaradt tocsogókat,

egyesülnek a kiöntések is az élő mederben örvénylő vízzel. Az eső zuhog, és odakinn már vízpatakok futnak a

Tapajosba. Látom ezt az ajtónyíláson kivetődő, a földet és a vízfüggönyt megvilágító lámpafényben.

Tabocal néhai kakaóültetvénye alatt, jó csónakfutamodásnyira ömlik a Tapajosba a Cupari. Szép és csendes

torkolata van a Tapajosról nézve. A Felső-Cupari jórészt ismeretlen őserdőibe indulok. Hozzátehetem, egyre

növekvő vadászkedvvel. Új gyűjtések, vadászatok gazdag lehetősége vár odafenn. Alig várom az indulást. Mi az,

ami odavonz? A puska, a bogárfogó háló varázsa, a vadász és gyűjtő vágya, hogy a még üres ketreceket néha

veszedelmes, de neki kedves vadakkal megtöltse.

Ilyesfélékből tevődik össze a benső vonzóerő. Ez visz a Cuparira. Új élményeket, új színeket kívánok. A mai

ismeretlen holnapi megismerését. Az ősvadonok mocsarai, folyói napról napra új élményeket vetnek elém. Ezzel

kínál, és talán sokkal fokozottabb mértékben, a Felső-Cupari tája is. ínyencmódra élvezem majd az őserdőt, a vad

természetet, a sokféle rám váró élményt. Két nap múlva — hiába köszöntött rám teljes erejével az esős évszak —

nekiindulok pálmatakarós, megrakott csónakomon a Cuparinak. Szinte nem is bánom, hogy az átutalt pénz, amit a

Jatapu folyó ősvadonában végzett gyűjtésemért kaptam a múzeumok és az állatkertek számára vásárló kereskedőktől,

a kevésnél is kevesebb, s a munka, a küzdelem, amit érte embereimmel végeztünk, a soknál is több. Koromsötét van

odakinn. Az esőt mintha már nem is egy, de egyszerre több dézsából öntenék.

Bepárázik az eresz alatti nedvességbe, a megfőtt halleves illata. A sarokban a farinha d'aguás kosarat megtalálták a

hangyák. Megint új helyet kereshetek számára. A farinha kenyérpótló mandióka-morzsa, olyan, mint otthon a

pattogatott kukoricának rosszul pattogtatott morzsaléka. Hiába, az erdő, a víz, még a kunyhóm is tele van élettel,

kicsivel, naggyal, hangtalannal és kiáltóval. Nappal és éjszaka, a nap minden szakában. Én pedig igyekezettel

markolok ebbe az élettömegbe, hogy ujjongó kiáltással, gyönyörködve köszöntsem a vadászláz lobbantásával azt,

amit puskagolyóval, rovarhálóval vagy akár puszta kézzel kimarkolhatok ebből a sűrű, kuszáit örvénylésű, szépséges

erdei életből.

A hallevesből és néhány maradék farinhamorzsából álló vacsorám után éppen ráakasztottam kibontott

függőágyamat a rozsdás vaskampókra, amikor az eső zuhogásán át távoli lövést hallok a Tapajos partjának

pálmakunyhói felől. Esőben, sötétben nem sok jót jelent az ilyesmi. A karbidfény kiszüremlő világosságában még a

kalyiba fala mellé is kiállok, és figyelek felfelé a folyón. Semmi. Minden koromfekete, a zivatar elvonult, csak az eső

veri sustorogva a tetőt, az őserdőt.

Eszembe jutnak barátaim. Olaf Lundot is elűzte innen a malária, amíg a Jatapun jártam. Élénksárga volt már akkor

is a szemefehérje, amikor utoljára találkoztunk. Most Európában van. Goeman és Nauck sem maradnak sokáig, Ők is

készülnek elmenni innen. Sűrűn változnak a Ford-ültetvényen, az őserdőben az emberek. Kell ugyan a pénz, de az

egészség még jobban. Véget nem érő folyamatban történik itt a váltás. Jönnek azok, akiknek feltétlen szükségük van

a pénzre, és mennek, akik pénzre és maláriára cserélték be egészségüket.

A karbidra vizet eresztek, újra erősödik a fény. A sárból vert fal belső vesszőfonásában a patkányok fokozottabban

zörögnek. A régi tetőzet lebontásakor nagyon mélyre ástak rémületükben a vályogfalban. Most, hogy kész a tető, a

sétahely, újra erősen fészkelődnek. Tucatjával zörögnek a felső falperemen, tetőben is. Jó lesz tőlük éjszakára

megvédeni a farinha d'aguás kosarat. Nincs nagy kedvem karbidlámpával lemenni a sötét vízpartra, hogy elmossam,

homokkal kisúroljam a vacsoraedényt. Különben is éjszaka a parton motoszkáló ember kiteheti magát a kajmánfélék

támadásának. Sötétben nemigen tiszteli az embert a sokszor 3—4 vagy még több méteres fekete kajmán, még akkor

sem, ha a vadász lámpával jár. Nappal egyébként igencsak tart mind a csónakos, mind a parti embertől.

Korán reggel a nagy Aveiro motoros jön értem, holmimért, gyűjtésemért. Minden ez idő szerint feleslegeset

elszállítunk innen a fazendára. A hatalmas boa constrictor és az anakonda meg a többi ritka kígyó is odakerül egy

régi pálmaházikóba. Kígyóim a nagyon is támadókedvű vöröshangyáktól eltekintve, jó szállásra találnak. Valóságos

kígyósereglet lesz ott, abban a pálmaputriban. Ketreceim, ha annak idején a fazendán dolgozom, mindig megtelnek

majd hol ezzel, hol azzal. Kígyóval, kétéltűvel, teknősbékával, melegvérű erdei állatokkal. Az itteni

fazendán dolgozó négyszáz caboclo közt sokkal több a vadász, mint a földművelő. Jói ismerem szokásaikat, játékos

kedvüket, amely azelőtt is segített telihordani ketreceimet. A caboclók bogarakat, mérges- és óriáskígyókat, erdei

emlősöket szívesen hoznak majd ezután is hozzám, boldogan vigyorogva, markukat tartva, mert végtére honorálnom

kell fáradságukat. Fizetésemből ezt annak idején könnyen megtehettem, csak félő, jövedelmem jó része ezután erre

megy el.

Hogy mikor költözöm újra ide vissza a vadászszállásra? Erre még nem tudok felelni. A puska nagy vonzóerő, a

vadászláz még nagyobb. Hatásuk alól — ha a gyűjtőszenvedély is társul hozzá — csaknem lehetetlen szabadulni.

Rendelkezésemre áll innen és túlfelől az észak-brazíliai őserdő tíz- és százezer négyzetkilométere.

Odakinn a sötét folyamon, az eső zuhogásában lancha, gőzbárka dohog tova. A sötét Tapajoson, az esőfüggönyön

át, a hajó elején világító, homályos fényű lámpát is látom. Onnan is láthatják a fényt, amely az ajtónyíláson kiárad.

Valószínűleg a Louis Bastos nevű kereskedőhajó úszik előttem.

Hajnali félhárom, mikor mindennel végzek. A patkányok altatódalt kaparásznak a falban, függőágyam kifeszítve,

hívogatón függ mellettem. A lámpát még kiteszem a folyamra néző magas küszöbre. Hadd világítson, amíg csak ég a

sötét, zuhogó esőjű, csillagtalan éjszakába. Eloltani amúgy sem lehet, amíg víz van a karbidon, a büdös karbidgáz

égés nélkül ömlik ki égőjén. Jóéjszakát!

Aki jól ismeri a melegégövi tájak életét, az esős és a napsugaras évszak változásait, az őserdőt, a vizeket,

mocsarakat, az sokat elnéz a változó időjárásnak, és úgy veszi azt, amint éppen ráköszönt. Reggel még alig

világosodott, amikor közeledő motorrobaj hangzott a Tapajos örvénylő sodra felől. Jön az Aveiro, a fazenda nagy

motorcsónakja. Az eső változatlan hevességgel zuhog.

Mikor az Aveiro kikötött csónakom mellett, az esőkabátos, esőkucsmás csónakgépész feljött a kunyhóba. Vele

tartott még két ugyancsak fekete esőkabátos fazendamunkás.

— Jóreggelt! Mint van Senhor? Költözünk? — lépett be a gépész a magas küszöbű ajtón.

— Most nem. Nagyon esik. Csak én megyek át a fazendára. A holmikért, a ketrecekért később visszajövünk, ha

elállt az eső.

__ Igen, Senhor! — Amíg készülök, a gépész elújságolja,

hogy az éjjel kunyhójában a cukornádpálinkától részeg caboclo, Abelardo Carneiro, agyonlőtte társát, José Pintót.

akivel együtt vásárolt egy üveg cachacát, cukornádléből erjesztett pálinkát, s aki többet talált inni az üvegből, mint ő.

Abelardo Carneiro állítólag önvédelemből lőtt társára, azután megszökött, és azóta nem találják. Ez volt tehát az a

távoli lövés, amelyet az éjjel hallottam. Szegény Jose Pinto, a halász sem iszik több cachacát. Egyébként ismerem

Abelardo Carneirót is.

Délután kiderült. Mire alkonyodott, minden a fazendán volt. Az állatok is ott vannak a jól zárható szellős

pálmabarakkban. A kígyós ketrecek lábai vízzel félig telt konzervdobozokban állnak, mert rengeteg a vöröshangya.

Olyan hely is akad a Ford-fazendán — kavicsos, valaha áradásos részek ezek —. ahol csak harisnyába beletűrt

hosszúnadrágban lehet közlekedni. A vöröshangyák másképpen hólyagosra marják az ember bokáját. Annak idején a

fazendára egy egész hordó szénkéneget rendelek. A kétszáz liter szénkéneg talán elegendő lesz hogy belefojtsam

ezekbe a nagyon is veszedelmes vöröshangya-fészkekbe az életet.

A fazendán még bementem Goemannal és Nauckkal a szerszám- és anyagraktárba egy tartaléknak kölcsönvett

kétélű fejszéért. Jókora odabenn a rendetlenség, pedig három caboclo egész nap dolgozik a raktárossal, hogy a

munka előtt és után ki-beadott szerszámokat, felszereléseket a hosszú állványokra, polcokra rakják.

Naplóm lapjain sorra következnek a nap eseményei. Ezt már kunyhómban, karbidfényben írom. Fölös

vadászfelszerelésem, holmim, mind a fazenda pálmaházikó egyik sarkában hever. Az este postám is megérkezett. A

Louis Bastos hozta Santaremből. Féltucat levelet, újságköteget, két könyvcsomagot kaptam. Jó részét régebbi

címeimről küldték utánam. Urucarából is jött posta, Remansóból is. Közvetlenül Budapestről csak két levél és egy

könyvcsomag érkezett. Címzésük tömör. Fordlandia. Rio Tapajos. Est do Para. Poste restante. Pénz semmi. Pedig

több helyről is esedékes, ahova gyűjtéseket, bogarakat, kígyókat küldtem. Egyetlen sor sem érkezett a múzeum

részéről. Cupari-i gyűjtésem nagy részét pedig odaszánom. Ajándékba. Egy ládatetőn nagy ív Szakadozott

itatóspapiron most is száz és száz, erdei korhadékkal kevert kisebb-nagyobb bogár hever. Papírhengerekbe

kerülnek, azután pedig bádogdobozban a múzeumba hajóznak. Sok ilyen csomag készül majd el, ha visszatértem

a Cupariról. A vadbőrök egy részét — megbeszéltem vele — Pereira, kereskedő barátom kapja. A kígyók, az élő

zsákmány, az itt levővel — remélhetően nem sok pusztul el belőlük addigra — Santarembe megy.

Kioldom a függőágyat, és áthurkolom kötelét a szemben levő, falba ágyazott tartócölöp kampójára. Fél térddel

ránehezedem függőágyamra, így vizsgálom, tart-e a kötés? A kötelek ropogva húzódnak. Ajtóféle sohasem volt ezen

a kunyhón. Minek? Így szellős. Levetkőzöm, pizsamát húzok. Winchesterem és bozótvágó késem helyet kap jól

kitaposott papucsom mellett a függőágy alatt. Mielőtt beleheverek, kiállítom a karbidlámpát a folyóra néző magas

küszöbre. Még hazai tollas kispárnát nyomok fejem alá, vékonyka vászonlepedőt húzok magamra, mert esős

évszakban néha hűvös az éjszaka.

Reggel, amikor csónakom végében a vacsoraedényt tisztára súroltam, csónak evezett el mellettem. Két ismerős,

Ültetvénybeli fiatalember ült benne. Mikor mellém értek, abbahagyták az evezést, csónakomba fogóztak, és

elújságolták — amit az Aveiro gépészétől és a fazendán már hallottam —, hogy Jose Pinto és Abelardo Carneiro

összeveszett azon, ki ivott többet a közös nádpálinkából. Az egyenleget José Pinto akarta meghúzni egy

Winchester-golyóval, de Abelardo, aki nem volt annyira részeg, megelőzte. José Pintót tegnap temették — közölték

búcsúzóul. A Fordlandiában székelő, összesen négytagú rendőrségnek — egy őrmesterből és három rendőrből áll —

lesz most dolga. Abelardóra persze nagyon nehéz ráakadni.

A két fiatalember — különben mindkettő irodista — a túlsó partra igyekszik, ahol egy öreg portugál él gondozatlan

ültetvényén, rendkívül nagyszámú családjával. Velük él, nem is régóta, az öreg nagyon szép, aranybarnabőrű

unokahúga, öccsének lánya. A lány apja ács volt a Ford-ültetvényen, és baleset következtében meghalt. A két

fiatalember vágnivaló kötéldohányt akar vásárolni a portugálnál, de főleg a szép lányt megnézni indultak útnak. A

vén portugálnak egyébként van egy saját nyúlszájú lánya is. Ő tartózkodik mindig elöl, ha vendég érkezik. A jó

kereskedő is szívesebben adja el előbb a nehezebben kelendő portékát. De a nyúlszájú, fehérbőrű lány mégsem kell

feleségnek. Az aranybarnabőrű szépség pedig jól el van dugva. Afféle tapajosi Hamupipőke ő a félcivilizált

környezetben. Az élet itt is szövögeti meséit.

Goeman félig tréfásan, félig komolyan már nekem is ajánlotta feleségnek a szép lányt. Nemrégiben arra jártam, de

engem is csak a nyúlszájú fogadott. Voltaképpen azért kötöttem ki, mert a házuk előtti folyórész sásos partján ritka,

virágzó cserjét találtam, amelynek virágain száz és ezer bogár, lepke dőzsölt. Részegek voltak a virágzó fa illatától,

nektárjától. A fa alacsony ágairól bőséges bogárzsákmányt ejtettem.

Kosárban viszem fel a kalyiba konyhaeresze alá a tiszta edényt. Az eső reggel elállt, és csak a vastag, komor

esőfelhők úsznak alacsonyan felettem, az őserdő és a folyam felett. Annyira mélyen vonulnak a felhők, hogy a

szemközti, őserdővel borított nagy sziget faóriásaiba bele-beleakadnak. Nemsokára újra esik. Érzem ezt a levegő

párateltségén.

Majmok skáláznak vad bőgéssel a kalyiba mögötti sűrűben. Igencsak csapzott, ázott szőrzetű ez a lombok közt

tanyázó, fészket sohasem rakó, semmit nem építő had. Szegények addig fáznak, áznak és bőgnek, amíg a vénségtől

kimúlnak, vagy valamelyik ragadozó madár csőre, vagy emlős karma alatt befejezik életüket.

Szúnyogok zizzennek. Ezek a vérszívók a nap és az éjjel minden órájában jelentkeznek. Csak éppen abban van a

különbség, milyen számban? Alkonyatkor és hajnaltájt számosan, sőt tömérdeken, éjjel kevesebben, nappal,

napsütésben még kevesebben. De azért mindig, mindenütt ott vannak, jelentkeznek. Csak a nagy esőzések idején

tűnnek el szinte teljesen. Az őserdőben pedig különösen kellemetlenek hólyaghúzó támadásaik.

Ma mindent elrendezek. Még egyszer átevezek reggeli után a fazendára, hogy közöljem: holnap reggel útrakelek a

Cuparira. Egy fiatalember, elzászi francia, bizonyos Maurice is dolgozik ott. A rossz nyelvek szerint a hírhedt francia

fegyenctelepről, Cayenne-ból szökött ide, de ezzel persze senki sem törődik. Goeman és Nauck mellett őt is

megkértem, ügyeljen mérges- és óriáskígyóimra. Szíves és vidám fiú a francia. Néha szinte látom rajta a csíkos

fegyencruhát, lábán a bilincset és kezében a hosszúnyelű kőtörő kalapácsot a tűzforróra hevült cayenne-i

kőbányában.

Vajon miért került Cayenne forró, emberpusztító poklába?

Idevetődött magyarok is dolgoztak a fazendán. Placz József, Placz Tódor, Tarnai meg két másik magyar, Placz

Jóska azóta már Brazília és Venezuela határán, a Rio Negro partján nyugszik sírjában. Koporsója függőágya,

amelybe bátyja takarta.

Valószínűleg sárgaláz ölte meg, mert szétfoszlottak belei. Bátyja és a többi magyar temette el. akikkel csónakon

Venezuelába akart menni. Tragédiák és sírok jelzik a szegény magyarok útját szerte a világon.

Alig egy hete egy idős magyar kubikos indult el Fordlandiából Trinidad szigetére. Ide Sao Paulóból jött, ahol —

mint különlegességet — sokáig magyar télikáposztát termesztett. Trinidad szigetén megint magyar télikáposztát akar

termeszteni. A kilónyi káposztamag, amit magával vitt, volt a reménysége.

Kora délelőtt van. Vörösben úsznak keleten a gyérülő felhők a nap izzásától. Már visszajöttem a fazendáról,

elbúcsúztam Naucktól, Goemantól és Maurice-tól. Az utolsó métereket csónakon, nagy erővel evezve teszem meg.

hogy minél jobban ráfussak az áradó folyam partjának homokjára. A homokba vert cövek, amelyhez reggel még

csónakom volt kötve, most vízben áll. Félmétert áradt a folyam reggel óta. Partra ugrom, kihúzom a csónakot, s nagy

erővel mozgatom ki helyéből a cöveket. Sikerül kihúznom, és a kalyibából lehozott fejszével feljebb a parton verem

mélyre a fehér és nedves homokba. A csónakot még jobban kiemelem a vízből, feljebb húzom, és kötelét háromszor

is ráhurkolom a cövekre.

Már minden teendőmet elintéztem, indulhatok a Cuparira. Leveleimet is elvittem, Maurice majd feladja. Sokáig

nem lesz módomban új leveleket írni. Kora délutánig nincs dolgom. Naplómat veszem elő.

Milyen sok élményt is kínál egy-egy nap, reggeltől reggelig. Csak győzzem a válogatást, mit jegyezzek, mit nem.

A tűző, élesfehér napsütésben bántón világít a kunyhóajtó előtti keményre taposott agyag, amelyen egyetlen fűszál,

gyökérféle sem tud kitörni. A kunyhó körül annál több a magasbatörő zöld.

A roppant erejű napsütés hatására minden párában úszik. Nagy erővel szívja fel a trópusi forróság azt a roppant

vízmennyiséget, amely nem is olyan régen zúdult le onnan, ahova a víz most ismét felpárázik. Pokolian gyors itt a

víz körforgása. A meleg, a sugárzás, a párolgás egymással versenyez. Odabenn, a kunyhó árnyékában — igencsak

hűs a pálmatető — a hőmérséklet 1—2 fokkal alacsonyabb. Már ez is könnyebbség. Csuromvíz rajtam minden a

verejtéktől, — nemcsak ez az igazi, legigazibb trópusi kánikula sajtolta ki belőlem, hanem az evezés is.

Winchesteremet, amely a csónakfenék deszkáin hevert — nélküle még a szomszédos fazendára sem csónakázom át

—. az evezővel együtt felhoztam a kunyhóba. Még hoztam valamit. Maurice ajándékát, egy valódi szobahőmérőt,

amelyen éppen úgy megvan a Celsius, mint a Reaumur beosztása. Ott van rajta a piros vonalnál a 0 fok, alatta a

mínusz beosztás. Mínusz! Alig tudom elképzelni, hogy ilyen hőmérséklet is van valahol a világon. Nézem a magas

higanyoszlopot. Már vagy öt perce a pálmaeresz alatt vagyok, így volt ideje a tűző napon tett csónakutazás után a

kunyhó alacsonyabb hőmérsékletéhez igazodni. Árnyékban a hőmérő most 40° Celsiust mutat. Brazília átlagos évi

hőmérséklete 26 C°. Rendkívül magas érték ez. Mint került Maurice-hoz ez a hőmérő, s miért adta nekem, aki

sohasem vittem eddig vadászútjaimra ilyenféle törékeny holmit? Lehet, unta a derék Maurice folytonosan nézni, s a

hőmérőhöz igazodva izzadni, szidni a meleget, félkábulatban ténferegve az irtások roppant, tüzesedő katlanában.

Most majd én teszem ezt az őserdőben a fokok ismeretében, mert máris sűrűn nézegetem a kis ezüstös higanyfonalat,

amely meredeken, szilárdan áll üvegtokjában. Fényképezőgépem mellé, a féltett holmik ládájába teszem új

szerzeményemet.

Filmtekercseim száma kétségbeejtően kevés. Alig másféltucat filmtekercsem van a sokatpróbált, öreg Kodakhoz.

Többszörös sebtapasszal van beragasztva kikopott harmonikája, nehogy hívatlan fény csússzon be, kikerülve lencsét,

exponálást. Amíg észrevettem annak idején a rést, amúgy is sok felvételem ment tönkre.

Már most is túl meleg van, fokozódott a párolgás, mi lesz itt majd délben? Ismét a szobahőmérő vörös vonallal

jelzett 0 pontjára nézek. Azon alul mínuszt jelez. Havat, jeget. Jeget, amit utoljára a Zeantunes gőzhajó elektromos

hűtőszekrényében láttam, majd éreztem hidegét bepárásodott poharamban. Szép álom.

Ivóvizet különben a Tapajosból szerzek akként, hogy jó messze beevezek az áramlásba, és ott megmerítem egykori

benzineskannából készült, 18 literes vizeskannámat. Fogója egy átlós irányban két jókora szeggel odaszegezett, jól

markolható ágdarab. A Tapajos vizét viszem kunyhómba, és iszom, főzök vele. mint tettem ezt eddig mindenütt más

folyókon vadászataimon.

Az erdei patakok vize egyébként a leghűvösebb. a legízesebb. Ha fáradtan, verejtékben fürödve

nekihasalok, elképzelhetetlen mennyiséget tudok meginni. A mellém rakott Winchesterem,

vadásztarsolyom acélcsatjai már a közelségemtől is megrozsdásodhatnának, annyi víz kotyog ilyenkor

bennem. Az erdei hőségben, az őserdőben való előrehatoláskor rendkívüli a vízveszteség. Szerencse, hogy ezek az

ősvadonok éppen vízben a leggazdagabbak. És hozzátehetjük még: némaságban. Mert ez az őserdő másik

jellegzetessége. Ha nincs szellő, szél, nem esik eső, a forróságban a kripta csendje ül az egész — hogy

közhellyel éljek — ―zöld poklon". Az erdei állat fél, reszket, védi életét a másiktól, vagy csendben meghúzódva les

zsákmányra. Csak a majmok vidámak, hangosak, különösen reggel és este, amikor a kelő vagy búcsúzó

napkorongra bőgnek. Hangot ebben az uralkodó némaságban csak a szél, az eső, a víztől csepegő őserdő, a

támadó vagy menekülő állat zaja ad, azt is csak a menekülés vagy támadás pillanatában.

Éjszaka néha hallom a jaguár nyávogásszerű vinnyogását, a kajmánfélék mély, torokból jövő nyögéseit.

Azért adnak ilyen hangot, mert lenőtt a nyelvük. Ha nem így volna, akkor a vízben — amikor zsákmány után

csapnak — könnyen kis-ujjnyi fogakból álló veszedelmes fogsoraik közé kerülhetne leffenő nyelvük.

Érdekes az ökörhalak vízsugarat lövellő, fúvó hangja. Éjszaka sokszor hallatszik fúvásuk a Tapajosból. A

madarak sem tűnnek ki holmi nagy kiáltozókedvükkel. Csak a papagájfélék és a vízimadarak kivételek. A többi

emlős, kétéltű meg minden másfajta élőlény csendben meghúzódik.

Lassan abbahagyom az írást, lesz még időm a Cuparin, hogy sok mindent elmondjak a hosszúra nyúló estéken,

amikor ezer és ezer négyzetkilométeres körzetben nem lesz más, akivel vitázzak, akinek elmondjam gondolataimat,

mint naplóm. Úgy vélem, valamiféle erdei vadonbeli kiskáté kerül ki ebből a naplóból, ha ezután is így folytatom az

írást, mint mostanáig tettem. Feljegyzések tapasztalataimról, érzéseimről, mindarról amit a vízzel, az ősvadonnal, az

állatvilággal kapcsolatban szememmel és szívemmel megfigyelek.

Félájult némaság ül körülöttem a nedves, tikkasztó melegben. A nap már túljutott a delelőn, nekem pedig a holnapi

indulásig nincs más tennivalóm, mint a beszélgetés naplómmal. Elkészült minden az útra. Minden együtt van.

Főzéshez ökörhalzsír, hagyma meg száz másféle holmi. Az őserdőben egy falevél sem mozdul. Ügy nehezedik a 40

C° a kunyhómra és rám, mintha áttetsző borostyándarab lenne a táj, amelyben örök mozdulatlanságban ülök. De ezt

a roppant, képzeletszülte gyantacseppet hirtelen szétroppantja a főültetvény nagy motorcsónakjának ismerős,

közeledő zakatolása. Másfél kilométerre lehet. Ezen az oldalon, szorosan a vízreboruló őserdő tövében jön, mert

tompultan hangzik motorzaja. Hová megy? Ha a 180 kilométerre levő Santarem városába tartana, a folyam közepén

robajlana. Tabocalban nincs senki. Falu sincs lefelé a Tapajoson, legalábbis olyan, amely célja lehetne ennek a

hatalmas motorosnak. Már a közelben hallatszik a legalább negyven kilométeres sebességgel közeledő motoros

hangja. A motor dörgése most alábbhagy, kisebb fordulatszámot vesz. Nem kétséges, hozzám jönnek. Az

ajtónyíláson át már látom is, kifelé tart a motoros, nagy félkört ír le, nekifut a partnak, és hullámokat vetve, kiköt

csónakom mellett. Azonnal eléjük megyek.

Látogatóim hivatalos személyek. Maga a rendőrség feje, a sergant látogatott meg egyik rendőrével. Talán harminc

esztendős barna bőrű brazil a sergant, aki azt kívánta — mindjárt az első kérdésével — megtudni, nem járt-e nálam,

nem evezett-e el kunyhóm előtt Abelardo Carneiro?

— Nem — feleltem. — Nem járt nálam, látni sem láttam. — Kedvetlenség szállt meg. Az őrmester észrevette.

— Lázas? — érdeklődött. — Vagy csak környékezi a láz? — Nem, nincs semmi bajom!

— Akármit is mond — nevetett az őrmester —, ez a hangulatváltozás alighanem a malária, a láz jele.

Rosszkedvemet voltaképpen a Tapajos partján elkövetett gyilkosság okozta. A 44-es Winchester golyója rettenetes

sebet üt, s az emberhalálra való emlékezés nem kelt lélekemelő hatást. Ismerem jól a gyilkost, de bizonyos akartam

lenni, hogy ő az.

— Mondja sergant — fordultam az őrmesterhez —, az a fickó, Abelardo Carneiro, nem olyan mefisztóképű,

soványarcú caboclo, szeme keskenyvágású, felfelé ívelő a szemöldöke és homloka is olyan, mint amilyent a

festményeken az ördögnek festenek? —. A sergant és a rendőr érdeklődve nézett rám.

— Hát mégiscsak itt járt?

— Az ördögöt! — már nevettem. — Csak éppen ismerem, dolgozott egyszer, talán másfél esztendeje a kezem

alatt, a fazendán, amikor a banánültetvényt létesítettük. A hátán — emlékszem —. egyik lapockájától a másikig

éles, vastag forradás húzódik. Jól látszanak a kapcsok hegei is, amelyekkel

összefogták a rettenetes vágást. Egy verekedése során ellenfele ejtette rajta, nyitott visszahajtott borotvával. — Ö

az! — felelte az őrmester.

A gépész, aki a motorosban a kormánynál ült, kíváncsian figyelt. Élénken emlékeztem Abelardóra és hátán az

irtózatos, kétaraszos vágásra. Annak idején bogarakat és mérgeskígyókat is hozott nekem. Nem pénzért, barátságból.

Ha elfogják Abelardót, alighanem harminc esztendei börtön vár rá!

— Tehát nem tud semmilyen útbaigazítást adni Senhor? — nézett rám az őrmester.

— Sajnos, nem!

— Hallottam különben, hogy a Felső-Cuparira megy.

— Igen, reggel indulok!

— Most, az esős évszakban? És kivel?

— Egyedül.

A motorosban ülő gépész növekvő érdeklődéssel figyelt Tudtak rólam sokmindent. Értették is, nem is, hogy akad

idegen, aki bogarakért, pillangókért, kígyókért-békákért behatol a legvadabb és legtávolibb sűrűségekbe, ott

hónapokig tanyázik néhány caboclóval, brazil vadásszal. Ez eddig rendben is lenne valamennyire. De hogy egy

európai most egyesegyedül akar nekivágni az esős évszak elején az őserdőnek, ez már teljesen érthetetlen.

A barnaruhás, revolvertáskás sergant kezében könnyű sapkájával, puskás rendőre kíséretében visszalépett a part

homokjáról a súlyuktól megbillenő motorosba.

— Tovább! — szólt oda a gépésznek, aki jobbra-balra hintáztatta a motorost, hogy elszabadítsa a parti homokról,

ahova ráfutott. Lementem a partra, és rálöktem a motorost a vízre. A sergant jókedvűen intett felém sapkájával.

— Obrigada Senhor. A'deus! Köszönöm uram, Isten vele! — A rendőr és a gépész barátságosan integet.

Mosolyogva visszaintek. A zakatoló motorost tíz másodperc múlva már nem látom, elfedi az

őserdő folyóra boruló növényzete. A kis irtás, ahol kunyhóm áll, parányi rés a roppant növénytömegben.

Lefelé dübörög a motoros a folyamon. Fordlandiából bizonyosan már rádióüzenet ment Santarembe, Belembe

Abelardo Carneiro személyleírásával. Abelardo egyelőre láthatatlanná vált, bár csónakjával másfelé, mint le vagy fel

a folyón, nem menekülhet.

EGYNÉMELY DOLGOK A KAJMÁNOKRÓL

A FOLYAM lassú, állandó áradásban van. A nap éles, kemény sugárzása, amely szinte vakít, eltűnt, és az

esőfelhők gomolygásában a páratelt levegő szürkének látszik. A túlpartig, az ősvadonnal benőtt szigetig alig lehet

ellátni, pedig jó időben szabadszemmel is láthatóak az irtásos, vulkanikus hegyoldalból a túloldali falu, Urucurituba

legalább tizenkét kilométerre fekvő parányi kunyhói. Az őserdő árterületeire mindenfelé betör a víz. A porco

d'aguák, a Capivarák — vízidisznóknak is nevezik őket — uralkodnak már az új, jó védelmet biztosító területen. De

a capivarákkal együtt az árterületi őserdőbe törnek a rozsdabarna tollazatú vízicsibék és a legszebb kék tollazatú, jól

úszó vízityúkok is. A kutya sem bántja ezeket a vízimadarakat, annyira élvezhetetlen a húsuk.

Kajmánféléket ezekben a kiöntésekben nappal alig lehet látni, de éjszaka szép számmal fordulnak elő. Vadásznak a

porco d'aguák jóhúsú seregére. Vadkacsafélék is naponta jönnek sűrű csoportokban. Rátelepszenek: a száraz

fatörzsek tar ágaira, amelyek itt-ott kiállnak a vízből. Errefelé nagyon megszokták az embert, a csónakot, ezért

könnyű belőlük ebédrevalót lőni. Annál is inkább könnyű ez, mert a brazil vadász, caboclo, sajnálja rá a drága

töltényt, azt a töltényt, amellyel sokkal érdemesebb és értékesebb vadat is ejthet.

Másutt, ahol nincs vagy kevés az ember, a legreménytelenebb feladatok egyike vadkacsára vadászni. Ilyen

helyeken, mihelyt csónakot, embert lát a kacsa, szárnyrakel. Rendszerint már sokkal előbb neszei, mint az evező

vadász őt meglátja. Általában legfeljebb háromszáz méterre lehet megközelíteni. Az én ereszalatti konyhámra

mostanában különben sűrűn szolgáltatott kacsasültet ez a jóhúsú víziszárnyas. Jól hozzásegített ehhez a sörétes

Winchester, amely összehord. Hatvan méterről is biztos vele a lövés. Csak éppen a mély parti sásból, az árterületi

dőlt fatörzsek fenékre süllyedt gallyai közül nehéz a lőtt kacsát kiszedni.

A Tapajos szélesedő vizén ritkán találkozik a vadász nappal fekete kajmánnal, jacare assuval vagy pápaszemes

kajmánnal, jacare tingával. Napokkal ezelőtt láttam ugyan egy óriási fekete kajmánt, amely egy amazonasi

lamantinnal, ökörhallal verekedett össze csónakom előtt. Hatalmas kifejlett, vén állat volt. Félpercig csatázott a

vízben zsákmányával, azután alábuktak. Nem szerettem volna, ha ezekben a pillanatokban a legalább négyméteres,

vért szagolt kajmán ellenfele én vagyok. Néhanapján elalszik az ember óvatossága a kajmánveszedelem iránt, mivel

nappal nemigen lát belőlük, de az ilyenfajta látvány ugyancsak ébresztő hatású.

Vacsorára egy-két vadkacsát kellene lőnöm. Elegendő időm van még hozzá! Hamarosan csónakomban evezek a

parti őserdő mellett felfelé. Előttem a csónakdeszkán a sörétes Winchester. Gazdag zsákmányt biztosít a

Ford-fazenda körüli széles, új mocsár, az árterület. Itt csaknem mindig van kacsa.

Negyedóra múlva kibukkanok csónakommal a parti őserdő mögül. Baloldalt kitárul előttem, fel a tűztől kiégett,

vöröses agyagú, vulkanikus, gyűrődéses hegygerincig, a sok-sok citrom, narancs, és mandarin csemetével teleültetett

hegyoldal. Fenn, a tetőn az őserdő még érintetlen. Lenn a völgyben, mint zöld tenger terül el a dús banánültetvény.

A fazenda épületei közt nagy a lótás-futás. A disznóállásokat, melyeknek egy része már vízben áll, sodronyháló

kerítés védi a dúvadak, a kajmánok ellen a víz felől. Odafut mindenki. Néhány embert megismerek közülük. Az

egyik kövérkés férfi Roggy, az elnökigazgató. A másik Curtius Pringle, az ültetvények főnöke. Nagyon izgatottak,

látni ezt már csónakomból is. Mi az ördög hozhatta ki őket ennyire sodrukból?

Egy mezítlábas brazil fiú elszáguld a disznóállások felé a csónakkikötő előtt, ahol — bár nem volt szándékom,

hiszen mindenkitől elbúcsúztam — én is kikötök. A fiú kezében golyós Winchester. Magam is utána indulok sörétes

Winchesteremmel. A néhány száz disznó, amely a főtelep húsellátását szolgáltatja, mind hátrahúzódott a

pálmatetővel fedett hosszanti hodályba. Ott röfögnek riadtan. Lenn pedig egy sodronykerítés rekeszén belül,

amelynek fele vízben van, egy óriási kajmánféle bámul négy lépésről mister Roggyra és mister Pringlére.

Mister Roggy akkor kapja ki nagyon is idegesen a golyós Winchestert a fiú kezéből, amikor mögéjük érek. Látszik,

életében most lő először kajmánra. Nem is akármilyenre! Szerencsére mindezt biztos fedezékből, a sodronykerítés

innenső oldaláról teszi. A kajmán olyan óriási példány, amilyent magam sem láttam még soha. Azaz igen, néhány

napja. Ez lesz az az óriáskajmán, mely a Tapajos vizéből csónakom előtt felcsapott. Két ilyen nagyságú vízi fenevad

nem létezhet egyazon területen. Kegyetlen, életet pusztító fejedelme lehet ez a kajmánóriás az itteni vizeknek. Ember

is eshetett már zsákmányául, mert ahogy mister Roggyt nézi, meg ahogy a mögötte álló mister Pringlére és a

brazilokra mereszti dülledt, merev szemét, nem kétséges, szívesen magával ragadná valamelyiküket. Csak a

sodronykerítés akadályát nem tudja legyőzni. Az állat feje a szemetáján legalább 35 cm széles. Feje hosszát nem

lehet jól látni, mert csak két ökölnyi, merev, dülledt szeme és halántéka áll ki a vízből. Mint juthatott ez a ragadozó

ide, ahol csak a disznók szoktak fürödni a kettős sodronykerítés védelmében?

Nauck éppen tegnap panaszkodott, egy disznót a napokban úgy talált a karámban, hogy combjáról, teste hátsó

felélői le-leffent a lehasított bőr. Kajmánféle támadta meg, tépte le róla a kalapnagyságú bőrt karmos talpa

csapásával. De a disznó valahogy, a letépett bőr árán mégis megmenekült, s hírt adott a sodronykerítés mögé

zsákmányolni bejáró kajmánról. Most itt van ez a fekete ragadozó, amely a vízalatti résen keresztülbújva bizonyára

sok disznót elpusztított már.

Mr. Roggy célba veszi a kajmán fejét. Hosszasan céloz. A puskát az egyik kerítésoszlopra támasztja. A célzás

nyilvánvalóan nagyon pontos lesz. Bumm! Óriás dörrenés, a golyó a kajmánfej mellett szerencsésen a vízbe vág,

telefröccsentve a dúvad fél szemét. Az óriás nem mozdul. Csak Mr. Pringle

táncol iszonyú mérgesen, indulatosan Mr. Roggy mögött. Roggy elborultan törli meg kezefejével verejtékes

homlokát, Mr. Pringle pedig, elnökigazgató ide, elnökigazgató oda, kiragadja Mr. Roggy kezéből a Winchestert.

Töltényt ismétel a csőbe, és nekidől ugyanazon oszlopnak. Ö is céloz. Az óriáskajmán erre sem mozdul. Csak düh és

vérszomj ég szemében. Ha mindez másutt lenne, már rég alábukott volna. De itt túl sok jó hús kínálkozik.

Határozottan remél valamit. Ahogy látom, egyáltalán nem fél.

Még engem is hatása alá kerít a félelmetes kajmánfej, a két dülledt, merev szem. Felemelem Winchesteremet, de

mégsem. Ezt a lövést Curtius Pringle sohasem bocsátaná meg nekem. Leeresztem puskámat. Pringle még mindig

céloz, Roggy restelkedve mögéje áll. Bumm! Megint óriás dörrenés. A golyó ismét fröccsenti a vizet, nyilván a

párhuzam kedvéért a másik oldalon. A kajmán most sem mozdul. Csak dühösebben, merevebben bámul bennünket.

Eszeágában sincs elmenekülni. De még a méltóságos elvonulást sem választja. Csak egyhelyt áll és néz, de hogyan

néz!

A feketebőrű brazil fiú hirtelen — tekintély ide, tekintély oda — kimarkolja Mr. Pringle kezéből a Winchestert,

töltényt ismétel. Szinte lángol szeméből a kajmán iránti gyűlölet. Céloz, ö is nekidől az oszlopnak. Mr. Roggy és Mr.

Pringle most már mindketten restelkedve nézik. A két, kíméletet nem ismerő ellenfél szembenéz egymással. A

kajmánóriás ökölnyi szemeivel a puskacső kis kerek nyílásába bámul. Ilyesmit még sohasem láthatott. A kajmánfej

lassan magasabbra emelkedik a vízben. Két orrnyílása is látszik már. Legalább egy lépést közeledett a fiúhoz. Dögre

kellene lőni ezt a vén ravaszdit — gondolom. Bumm! A fiú kezében dörren a Winchester. A ragadozó eltűnik a

folyóban, a hullámzó víz szertefreccsen körülötte. Egyetlen másodperc alatt nyoma sincs. Csak a víz csapódik,

hullámzik a sodronykerítésben. A fiú szégyenülten mered a Winchesterre. Mr. Roggy rámnéz, Mr. Pringle is meglát,

amint mögöttük állok. Csak most köszönünk egymásnak.

— Miért nem lőtte le? — kérdezte Mr. Roggy. Hangján érzem, düh és méreg forr benne.

— Csak próbáltam volna — nevettem —, soha nem bocsátotta volna meg.

A kajmánt ugyan nem lőtték dögre, de a tizenkét milliméteres ólomgolyó beletalált a fejébe. Ez nemigen kúrálható

ki. Ennek a kajmánóriásnak is csak egy az élete, s annak alighanem befellegzett.

Némán, füstölögve fordulunk, megyünk. A brazilok is el-széledtek. Roggy és Pringle. mikor a fazendán

elbúcsúzunk, beülnek autójukba s tovaporzanak. A brazil fiú is szontyolodottan viszi vissza a puskát Goeman

házába. Az én kölcsön Winchesterem a visszavitt puska. Magam is a csúfos fiaskó hatása alatt vagyok. Nem

szeretem a sikertelen vadászatokat. Micsoda pompás trófea lett volna ez a hatalmas kajmán akár Rogynak, akár

Pringlenek. Akármelyik múzeum megirigyelhette volna. De a nagy kajmán most úszik valamerre a sás alatt, ha

ugyan le nem ült a fenékre, valami elsüllyedt fatörzs alá.

Csónakon vagyok. Széles körben — amerre a szem ellát — a parti ingoványban nyoma sincs vadkacsának. Persze,

az embert nem félik, de a három puskalövést annál inkább. Csak az ehetetlen, büdöshúsú vízityúkok és vízicsibék

úszkálnak nagy nemtörődömséggel mindenfelé a sásban.

Aki itt, az őserdőben vadászeredményt akar elérni, annak keményen meg kell dolgozni. Nem elég csak puskát

fogni, és azzal vaktában lőni, célpont is kell. Itt mindenkor fel kell kutatni a zsákmányt, mert efféle eset, mint az

iménti, ha ezer közül egyszer előfordul. Az őserdőben mindenekelőtt járni kell tudni. Tájékozódni kell a vízen, az

éjszakában csakúgy, mint a legsűrűbb ősvadonban. A víz, az éjszaka sohasem tréfál, s a csónakot, amely a

feketeségben haladt, száz és száz csúszómászó, kétéltű veszi körül — a csónakban ülők észre sem veszik őket. Annál

jobban látják, érzik az éjszakában evező embereket a kajmánok. Lesnek is rájuk húsra éhezőn. Bár a furcsa

emberszag, a mozgás riasztó. De egyszer-egyszer mégis akad holmi kíméletlen kajmán, amely rácsap a csónakra.

Ilyenkor már minden késő a nappali vagy éjszakai csónakos számára.

Az eredménytelen kacsavadászat után visszaeveztem a fazendára. Bementem a nagy szerszámraktárba a mezítlábas

fiú után, aki ott beszélte el — ki tudja hányadszor — nagy hévvel és lendülettel a történteket a talpát kapargáló,

mezítlábas, nagyhasú raktárnoknak.

Amikor beléptem, a raktáros végét vetette a mesének, és dolgára küldte a fiút.

— Senhor — fordultam hozzá —, nem lenne kedve egy kis késő esti csónakázásra? Kajmánokat szeretnék lőni, de

pillanatnyilag senkim sincs, aki ebben segíthetne. Két segítség kellene, egy aki evez és egy aki elektromos

vadászlámpával világít.

— Kajmánokat lőni este, éjszaka?

— Igen!

— Hm! A szakáccsal beszélt Senhor?

— Nem!

— Pedig az szereti a pecsenyének sütött jacare-farkat, ő talán menne, ha ...

— Tudom, ha neki adom a jacare-farkat. Sőt, ha ügyes akár több jacare tinga farkát is megkaphatja .

— No-ne!

— De!

— Több farkat?

— Igen!

— Akkor több kajmánt lőnének!

— Többet!

— Honnan tudja ezt már most Senhor?

— Tudom!

— Megmondták előre? — tréfálkozott a kövér, barnabőrű ember.

— Meg.

— Kicsoda?

— Az éjszaka szelleme meg a vadászlámpa!

— No-ne, de ezt ne mondja a szakácsnak, az nem szereti a szellemeket.

— Nem!

— Akkor áthívom! — kiment, meztelen talpa alatt csattogott a keményre taposott agyag.

— Jónapot Senhor! — lépett be fehér sapkában, fehér kabátban, fehér kötényben és rövidnadrágban a szakács.

Megjelenése a rövidnadrágtól eltekintve akár a budapesti Hungária-nagyszálló konyhájába is beillett volna.

Csak éppen koromfekete volt a bőre.

— Itt a szakács! — jelentette teljesen feleslegesen a raktáros.

— Azt mondja a Senhor, hogy éjjel megy kajmánokra vadászni? — fordult hozzám a szakács.

— Igen!

— Hogy a kajmánfarkakat én kapom meg ?

— Azt.

— A Senhornak egy sem kell?

— Nem!

— Akkor minek megy a Senhor kajmánokra vadászni?

— Nekem csak a bőrük kell.

— Te is jössz? — nézett a szakács a raktárosra.

— Igen!

— Nos, Senhor, akkor mikor kezdjük? — fordult felém a szakács.

— Este, amikor teljesen besötétedett. Kilenc óra tájban. Addigra visszajövök csónakommal.

A feketebőrű szakács és a barnabőrű raktáros lekísért csónakomhoz. Még akkor is izgatottan kiabáltak utánam,

hogy pontosan várnak, amikor már lefelé eveztem. Nagy és nyitott kérdést hagytam a két derék Ford-alkalmazottban.

Hogy s mint is lesz az éjjeli kajmánvadászat? Az Atumanon és a Jatapun ilyesféle éjjeli vadászattal is foglalkoztam,

amíg velem volt Abilio és a többi, sokfelé velem járt vadászkísérőm. Akkortájt bizony nem is szorultam másra, de

mostanában efféle ―kisegítő személyzetre" vagyok utalva.

Az esti vadászaton fogalmat alkothatok magamnak arról, mennyi is itt, a fazenda körül a kajmán, amelyek mind a

disznókra lesnek, azokat pusztítják, s ez a tapasztalatszerzés egyáltalán nem felesleges későbbi ültetvényfőnöki

beosztásom idejére. Mikor a Cupariról visszajövök, ugyanis ez a fazenda lesz a munkaterületem. Az biztos, ha sok

lesz a kajmán, kiirtjuk a dúvadakat a környékről, legalábbis azokat, amelyek ideszoktak az ingyenes

disznópecsenyére.

Azt tapasztaltam, hogy ezek a hüllők sokkal inkább éjjeli, mint nappali állatok. Nappal elbújnak és nem

mutatkoznak, csak este meg éjjel jönnek elő, akkor jön meg támadó- és vadászkedvük.

Persze a ma éjszakai vadászatra tapasztaltabb társakat is szerezhettem volna, de a brazilok nemigen szoktak

megijedni a különleges vadászmulatságoktól. Igaz, talán jobban tettem volna, ha várok délután félötig, a munka

befejezéséig, és a négyszáz itt dolgozó, őserdőt járó caboclo közül fogadok két segítséget. A szakács lelket rémisztő

kísértethistóriáit sem szeretem, mert mesének is túl gyerekes. A szakács mindenesetre hisz bennük. Nem is tudom,

mi tette vele, hogy kimerészkedik a vélt kísértetek közé az éjszakában a vízre, a mocsárba? Alighanem a pápaszemes

kajmánok fehér húsú farka a leküzdhetetlen csábító, aminek egyetlen ínyencséget kedvelő kuktasapkás erdei szakács

sem tud ellenállni.

Szívesen vadásztam éjszaka a Winchester vadászlámpa erős sugárkévéjével kajmánra, az Atuman folyón csakúgy,

mint a Jatapun, a Cararassu mocsárban és más mocsaras, ingoványos vidékeken. Nem lesz baj, ha gyakorlatlanok is

segítőim. Ennél az éjszakai kajmánvadászatnál kevés izgalmasabb, nagyszerűbb vadászélmény akad. Lehet, hogy a

mezítlábas raktárnok és a szakács többet nem vállalkozik hasonló mulatságra, de ez mindenesetre az éjszakai

vadászat után lesz, amikor túl leszünk rajta. Reggel pedig amúgy is indulok a Cupari táji őserdőbe.

Négy óra volt. amikor az őserdőbe vágott vadászszállásom előtt nekihajtottam csónakomat a fövenynek, hogy

minél jobban partra fusson. Kikötöttem, s mivel vadkacsa-zsákmány nem volt, kibontottam a vacsorának is beillő

ebédre egy doboz konzervsonkát. Friss kenyerem a Ford-fazendáról, Goeman és Nauck jóvoltából, mindig volt. A

négyszáz itt dolgozó caboclo a farinha d'aguát eszi. Azt, amit megszoktak. Pedig a friss cipó ugyancsak jobb, s úgy

vélem, ha berendezkedne a nagymennyiségű kenyér sütésére a fazenda, szívesen áttérnének rá.

Kajmánok! Ezekről az állatokról bővebben kell írnom. Az esti indulásig van rá időm! A Tapajos, a Cupari, a kisebb

folyók, patakok, kiöntések, tavak tele vannak velük. Persze nappal nemigen mutatkoznak. Nappal éppen csak itt-ott

lehet látni egy-egy fekete kajmánt, amint hullámokat vetve, a part közelében vagy a folyóközépen elkap valamit.

A pápaszemes, kisebb testű kajmánok, bár szintén veszedelmesek, kevesebb zajt csapnak, támadókedvük is

lanyhább. Ezek a dúvadak nappal mindig csak lefelé haladnak a folyókon. Éjszaka úsznak felfelé, közben húsra,

halra vadásznak. Fejük, hátpáncéljuk és farktövük hármas kúpja jól látszik a víz színén, amint a partot, az esetleg

kínálkozó zsákmányt fürkészik. Ha elérhető távolságban zsákmányt észlelnek, vagy veszedelmet sejtenek, lemerítik

farkuk, hátuk kúpját, és csak kiálló, dülledt szemük mered ki a vízből.

A partról célzott lövést — ha a caboclók nagynéha rászánnak egy-egy golyót — keményen állják. Persze csak

akkor, ha a golyó nem talál, s — mint Roggy és Pringle esetében — a fej közelében csap vízbe. A kajmán idegzete

tehát kitűnő, és elmondható, hogy még a tűzpróbát is kiállja. Semmiféle más vadállatot, ragadozót nem ismerek,

amely ilyen sajátos bátorsággal rendelkezne.

Ha nappal csónakkal közelítjük meg őket, mindig lebuknak.

De este, éjszaka, a napkelte előtti szürkületben megváltozik a kajmánnemzetség természete. Ezek a napszakok az

övék, élnek is a dús zsákmányszerzés lehetőségével. Rácsapnak a vízben, az erdős parton, az ingoványban

mindazokra az óvatlan élőkre, amelyeket karmukkal, fogukkal és farksújtásukkal elérhetnek. Ha ember kerül eléjük

annál rosszabb, mert rendszerint az ember az, aki a sötétben nincs védekezőkészsége teljes birtokában. Ezért nem

járnak késő este, éjjel csónakon a caboclók. Meg azután más veszedelmek is leshetnek ilyenkor a csónakon járó

emberre.

A vadászlámpa reflektorával, az éles fénysávval azonban megfordíthatom a napszakot, és nappalt varázsolhatok az

éjszakába. Ilyenkor a vízre hajló sűrűkben, a patakok öbleiben, kiöntésekben százszámra villan a kajmánszemek

fluoreszkáló parazsa a reflektorfényben. A csónakból rájuk irányzott fény megbénítja őket, és ily módon félméterre

is megközelíthetők, a Winchester pedig könnyűszerrel elbánik velük. De azért kajmánvadásznak csak az menjen,

akinek acélból vannak az idegei. Az éjszaka mélysötétjében, a vízen járó gyenge alkalmatosságban, amelyben három

embernek kell összedolgoznia, nem tréfadolog kiszedni a vízből szigonnyal, dróthurokkal az elejtett zsákmányt. A

felforduló csónakból vízbe zuhanó vadászokat úgy széttépnék az ilyen sötét, holdtalan, vagy éppen csillagos

éjszakán a kajmánok, mint kiéhezett, elvadult kóborkutyák a nekik vetett koncot.

Rengeteg izgalmas élmény, emlék fűz az éjjeli kajmánvadászatokhoz. Ügy vélem, amikor most ezekről a

vadászatokról, a kajmánokról elmélkedem, azt is meg kell mondanom, hogy a kajmánok voltaképpen nagyon

gyávák. Csak akkor merészek, akkor támadnak dühödten, ha már szinte roppant fogazatuk közt érzik a zsákmányt.

Ezenkívül még akkor vadak a kajmánnőstények, ha sásból, növénykorhadékból összekapart, jókora kupacnyi

fészkeikben tojásaikat őrzik. Mostanában már nincs tojáskeltető kajmánfészek, mert a költés ideje a trópusi nyár

második felére esik. Errefelé különben is nehéz rájuk akadni a költés idején, annyira rejtettek a fészkek. Az

október—december tájon kikelt kis kajmánok sekélyes vizekben úsznak, lubickolnak egy ideig anyjuk oltalmában.

Igen sok a kikelt, vízbe ereszkedő kis kajmánnak az ellensége. Különösen a nagyobb gázlómadaraktól, de saját

fajtájabeliektől is óvakodniuk kell, mert az öreg, vad hímek könnyű zsákmányra lelnek bennük.

Cupari! Most, hogy leírtam a folyó nevét, már újra érzem, mennyire vágyakozom vadban, kétéltűben, hüllőben

gazdag tájaira. Mert sok kétéltű, különösen teknős, tanyázik ott. A karbidlámpa fehéren teríti fényével naplómat, a

sűrűn teleirt lapokat. Csend van, csak a sodró víz, a némaságában suttogó őserdő él körülöttem. Szikkadó pálmatető

borul fölém, és benne zajok indulnak, szűnnek meg. percegések. bogarak meg ki tudja miféle állatok tanyája már az

új fedél. Körülöttem minden tele van élettel. A víz, a levegő, az őserdő, az élő és holt anyag. Csak éppen oda kell

figyelni.

A naplóm mellett álló forró kávésedényből írás közben nagyokat kortyolok. Nincs kedvem, hogy külön

bádogbögrébe töltsem. Csak úgy, egyszerre cukroztam meg az egészet. Most a sok koffein, meg a várható

kajmánvadászat izgalma is ébren tart. Pálinkát nem iszom, nem dohányzom, marad tehát a kávé. Igaz, egyik ládámba

két üveg jól ledugaszolt cukornádpálinkát is beleraktam. De ez már sokkal inkább gyógyszer a Cuparin. mint élvezeti

cikk. Ezt a pálinkafajtát különben sem szeretem, sok bajnak volt okozója.

Odalenn, a kunyhóajtó előtt alacsony ketrec áll. Egészen odáig veti fényét a karbidlámpa. Sárga-fekete oldalú,

nagytestű kígyó, egy papaovo van benne — nem sokkal azután fogtam, hogy hazajöttem. Itt benn kószált a

kunyhóban, a fal tövében. Hűvöset keresett idebenn? Ki tudja ezt... A hirtelenében előkapott kígyófogó villából

szétrántott zsineghurok ez alkalommal is — mint annyi más kígyó esetében — gyorsan teljesítette feladatát. Most a

vastag kígyó odakinn kúszik, csavarodik, keresi a ketrecből a kiutat. Olyan a törzse, feje, mintha a természet nagy

jókedvében sárga meg fekete, karnyi vastag csődarabokból rakta volna össze. A sokkal kisebb, alig méter hosszú

korallkígyó már egy színgyűrűvel, a pirossal gazdagabb. A korallkígyó marása halálos.

Szúnyogok zizzennek, jönnek a fényre, akárcsak az éjjeli lepkék, bogarak, más rovarok. Hirtelen megláttam

valamit a csaknem a vízig vetítődő karbidfényben, az ajtó előtti ketrecnél.

Már újra itt vagyok a naplóm mellett, a zsákkal takart ládán. Felszedem elgurult töltőtollamat is, akkor csaptam le,

amikor azt a valamit megláttam odakinn, a kisugárzó fényben.

Sárga-fekete oldalú, sárgahátú nagy papaovo volt. A kifakadás. amellyel a tollat lecsaptam láttára, nem naplóképes.

Mint szabadulhatott ki a papaovo?

Átléptem a magas küszöbön, s a kígyófogó bot szétrántott zsineghurokját a ládán keresztül elébevetettem, majd a

kígyó alá rántva, a rövid villavéggel nyakát a földhöz nyomtam. Behúztam a befogó zsineget. Nem szeretek a

sötétben kígyókat fogni, de ezt a szép, nagytestű papaovót — ha egyszer már megfogtam — mégsem hagyom

elmenekülni.

Mint szabadulhatott a jó, szíjzáras ládából, melynek csapóajtajára reteszként még egy bevert görbe szeget is

ráhajtottam? A papaovo már teljes súlyával a kígyófogó bot elejére, a villafej mögé csavarodott. Így tesz ezen a

szerszámon minden befogott kígyó. Megnézem a ládát és legnagyobb meglepetésemre jó a szegretesz, a csapóajtó

pedig érintetlen. A papaovo a sűrű rézszitahálót szakította volna ki? Ez szinte lehetetlen. Kígyóféle ilyesmire nem

képes. A láda deszkázata lazult meg valahol? Mindenütt megnézem a ládaketrecet. Érthetetlen, minden jó, a papaovo

mégis kint van.

Ahogy fenekével felfelé fordítom a ketrecet, belül nehezen csúszik valami, majd sziszegve kifúj a

sodronyszöveten. Nyomban megértem a helyzetet. Az, amit megfogtam, egy másik, hasonlóan nagy papaovo.

Nyilván prédakereső, talán társkutató útján akadt rá a ládára, s mindenáron be akart hatolni a nősténykígyóhoz. Ez az

én segítségemmel most végre sikerült. A sűrűhálós ketrecben a hímpapaovo együtt van már a nősténnyel. Csak —

nem nagyon hiszem, hogy teljes értékű az örvendezésük.

A kígyófogó botot visszaállítottam a sarokba a szigonyok közé. Avarillatú, kígyószagos kezemet is megmostam az

oldalt állított vödör vízben, s most megint gazdagabb vagyok egy papaovóval. Elismeréssel pillantok a szigonyok

közt levő, saját faragású, a gyakorlatban jól bevált kígyófogó botra. A puskán kívül fontos szerszámom ez, s a

sokszor összevarrogatott lepkeháló mellett a szerszám-triumvirátus harmadik tagja. Két változatban is megvan ez a

szerszám. Az egyiknél két szárnyascsavarral ellátott gyűrűvel a Winchester kettős csövére csavarható a rövid

kígyófogó villa. A bothosszabbítást tehát maga a puska adja. A másik 130 cm hosszú, erős, könnyű nyél, az alján

ugyanazzal a rövid villás fejjel. A nyélbe U-szegeket ütöttem, ezek egyikéhez sodrott zsineget kötöttem. A két

villacsúcsba is U-szegeket vertem, ezek alatt is átmegy az erős zsineg. A szegek alatt felvezet a zsineg egészen a

markolatig. Ha lenn, a villafejnél hurokba kihúzom a zsineget, s azt a menekülő vagy éppen gyanútlan kígyó nyaka

alá rántom, a behúzott zsineg a villa ágai közé szorítja a kígyó fejét. Mindez anélkül történik, hogy az állatot kézzel

kellene érintenem. A kígyó, amikor már fogja nyakát a hurok, minden esetben rácsavarodik magára a botra, és saját

szorításával is lefogja az U-szegek alatt futó zsineget.

A villás, zsineges botról úgy szedem le a zsákmányt, hogy elvágom a kígyó nyakánál az U-szegre csomózott

zsineget. Ezután már csak annyi a tennivaló, hogy beeresztem a nyakán jól megmarkolt állatot valamelyik

ládaketrecbe. A caboclók eleinte rövidnek vélték a másfél centi nagyságú favillát, de hosszabbat nem lehet

alkalmazni a boton, mert a kisebb kígyó könnyen kihúzhatja a fejét a villavégen futó zsineg alól.

Amikor ezt a szerszámot megszerkesztettem, lehet, hogy tudatom mélyén a budapesti utcán gyermekkoromban

látott dróthurkos sintérbot emléke kísértett. A Pesten megvetett pecérhurok itt nagyon hasznos szerszámmá alakult.

Nagy szórakozás ezeken a sötét estéken az önmagammal való beszélgetés. Ha nem írnám naplómat, talán nagyon is

magányos lennék. De így — elmosolyodom — jó a társaságom. Az írásban való kalandozás éppen olyan, mint az

őserdei vadászat. Nekiindulok naplóm oldalainak, akárcsak az őserdőnek, az ingoványnak. Így kétszer élem át a

leggyönyörűségesebb pillanatokat, a gyűjtés, a vadászat semmivel össze nem hasonlítható örömeit.

Cigarrók fütyülnek felettem a kunyhótetőben. Olyan a hangjuk, mint a hazai tücsköké. Csakhogy itt, ezek a

tücskök zöldek. Nyugtató muzsikájukat csak nagynéha szakítják meg az őserdő távoli és közeli recsegései, töredező

száraz ágak. Éjszakánként néha vénségtől leomló nagy fák robaját is hallani. Az ilyen erdei temetés után megint

csend lesz, csak a sodródó víz, a sűrű növényzet suttogása hallatszik. Olyan ez sokszor, mint a tengeri kagyló búgása.

Rám terpeszkedik az őserdő csendje, nehéz az ilyen hangulatból kizökkenni, letenni a tollat, pedig már nyolc óra is

elmúlt. Holnap vár a Cupari, most meg az esti. éjszakai kajmánvadászat. A papaovókat is magammal viszem a

fazendára. Miattuk mindenképpen oda kellene eveznem. A cigarrók már zenekarokba tömörülnek felettem, a

karbidlámpa pislogón ég. Még megvacsorázom, mielőtt indulok.

Háromnegyed kilenckor csónakomban, vízen vagyok. Olyan koromsötét van, hogy sötétebb még egy kőszéndarab

belsejében sem lehet. A nappali, tűző hőség páradús melegbe ment át. A szúnyogok ármádiái sűrűn zizzennek a

vízen az őserdő tövében, csónakom körül. Régi szeremmel, a kifőtt dohány levével permetezem be magam ellenük.

Ez jobb, mint akár tucatnyi cigaretta füstje. A koromfekete égbolton annyi világosság sincs, amennyit egy

kószafényű gyufa adna. Szorosan a folyam vízre hajló növényzete aljában evezek felfelé. A nagy némaságban csak a

csónak elejéhez csapódó víz, a vízbe csüngő növényzeten, folyondárokon meg-megloccsanó hullám hangja

hallatszik. Meg az evezőé, amely minden húzásnál odakoppan a csónak peremdeszkájához. Balfelől, a tömör

feketeségben csobogó víz a vezetőm. Ennek ellenére néhányszor beleevezek a part vízre hajló lombozatába. Balról

nemsokára következnie kell a fazendának. Alacsonyan vonulhatnak felettem a nappal szürke, éjszaka koromnál is

feketébb felhőtömegek. Elfognak minden csillagfényt. Végre. Balról a mély sötétség megszakad. A fazenda

épületeiből sárga petróleumfény szüremkedik ki a folyamra. Kivilágít a lámpafény, megszűrve ajtók, ablakok sűrű

rézsodrony szúnyoghálóin.

Előttem van a folyamba nyúló, kétarasz széles kikötőpalló. Nekiverődik a csónak. Két sötét alak jön le a partról a

kikötőpallóra. A raktáros és a szakács. A legtöbb épület már sötét. Jobbról, a vágóhídon túlról vöröses tűzfény világít

az éjszakában. Ott a vágóhíd hulladékait — marhabeleket, fejeket, patákat — hamvasztják el. A fekete dögkeselyűk

itt a vágóhíd és a hamvasztókemence körül tanyáznak a legszívesebben.

— Boa noite! — köszön a kövér raktáros. — Itt vagyunk Senhor! — A fekete szakács is rám köszön. A

kikötőpallóba fogózva tartom meg a csónakot, nehogy tovasodródjon.

— Ezt a két papaovót még fel kell vinnem a többi kígyóhoz — fordulok a pallón topogókhoz. — Azonnal itt

leszek!

Goemant és Nauckot most nem zavarom. Amúgy is elbúcsúztam már tőlük Kikötöm a csónakot, és a ládával a

sötétben a pallóra lépek. Embereim némán húzódnak félre.

Tíz perc múlva már ismét a csónakban vagyok. Lódul a csónak, ahogy helyünkre lépünk. Leülünk a padokra.

Mellettem a töltött Winchester, a háromelemes, ugyancsak Winchester-gyártmányú vadászlámpa, amely, ha

kell, akár harminc méterre is kivetíti sugárkévéjét. Még egy szigony is fekszik előttem. Acéldrótból, fanyélen

dróthurok is hever a csónakfenékben. Afféle pecérhurok. De jóval nagyobb annál. Ezt rá lehet rántani elmerülés előtt

a halálosan sebzett kajmánra és ki lehet vele vontatni a partra akár a legnagyobb példányi is a sásos vízrészekből,

ingoványokból.

Elmagyarázom a szükséges tudnivalókat. A raktáros, senhor Pedro kényelmesen elhelyezkedik, és máris buzgón

evez. A szakács, Rafael, a vadászlámpát veszi kézbe. Nyomban főpróbát tartunk.

— Vegye a fénnyel célba senhor Rafael — mutatom meg az irányt — azt a vízbe dőlt fatörzset, senhor Pedro pedig

zaj nélkül, lassan evezzen feléje. — A szakács kezében merevegyenesen, akár egy világító kő, áll a lámpa. A

raktáros nagyon óvatosan evez. Elérjük a fatörzset, túl a kikötőhídon, a konyhakerti ültetvény előtt. Itt már sásos,

mocsaras, vizenyős a part. A disznóállások előtt újabb mocsaras beszögellés. Ezen túl megint egy mocsaras, vízzel

elöntött rész. Még két fatörzs próba. Ezek is teljes sikerrel járnak. A szakács és a raktáros nagyon elégedett. Csak

éppen kis feszültségféle húzódik meg vidámságuk mögött. Sehogy sem szeretnek éjszaka vízen járni. Ezt érzem

modorukon, apró, óvatos húzódozásaikon. A sűrű sásszálakon apró világítóbogarak ülnek, s zöldes fényt árasztanak

néhány centiméteres körben tanyahelyük körül. Szépek ezek a kis éjjeli lámpahordozók.

— Most befelé, a belső sásos, ingoványos vízrészre! — adom meg halkan az irányt. Az ültetvény házaiból már

nem látszanak a fények. A csontégető kemence vöröses visszfényét is inkább csak sejteni lehet, mint látni a

koromsötét éjszakában.

Benn evezünk a koromsötétben. A vízinövények levelein hintázó világító rovarok zöldes fénye az egyedüli

fényforrás. Csobog alattunk a víz, súrlódik a sok, csónak alá kerülő vízinövény, összeziláljuk a víz felszínén lebegő

tányérleveleket, amelyek közt hajnaltól napestig csoportosan úszkálnak a vízicsibék és a pompázatos vízityúkok.

Uszadékfával van tele minden vízrés. Áradások alkalmával akadtak meg, ágyazódtak be a fenékbe, hogy onnan soha

többé ne mozduljanak el.

Nagyon is ingoványos már ez a néhai parti ősvadon, amelynek ágas-bogas, magasba nyúló zöldjét két éve,

nyáridőben vágták le a Ford-fejszések. Akkortájt történt ez, amikor itt jórészt kiszáradt már az erdőalj. Megpróbálták

felégetni a kiirtott fatömeget a félig-meddig kiszáradt vízivilág felett. De

a tűz nem bírt vele. Túl vizes volt a fa, lián. Megmaradt a fatörzstömeg az áradásoknál elöntött mocsárterületen

roppant barikádnak. Most itt fekszik ez a fatömeg a mocsárfenéken, sűrűn benövi a rájuk települt indás, új

növényzet. Kaotikus holt erdei világ keletkezett itt a terjedő sásmezőkben. Ezzel fizetett a természet az ésszerűtlenül

kiirtott őserdőért, amelynek élő tömege nem védi már az ültetvény partját a folyam pusztító sodrától. A Tapajos

roppant víztömege szüntelen dolgozik, növeli a mocsarat, amelynek vízcsápjai bekúsznak az őserdőbe.

Kajmánparadicsomot épít itt az őstermészet.

Az új, kiteljesedő mocsár éjjeli életébe belevillantom elektromos vadászlámpámat. Körbevilágítok a csónakból.

Mindenütt feketén csillogó víz, feketedő fatörzsek és a sásos részek elmosódó kontúrjai. Mikor elsiklik a sástömegen

a fény, kihunynak a világító rovarok zöldes lámpácskái. A pusztult, sárga sásleveleken ezek a lámpácskák mindig

sárga fényűek. Nyilván a növényzet alapszínét tükrözik. Félkörben végigfut a széles fénypászta a vízen. Kiemel a

sötétből egy-egy részt, amely annyira félelmetes, hogy akár pokolbeli díszletnek is beillene.

Hirtelen parázs villan a vízben a lámpa sugárkévéjében. Azután még több parázs is felizzik. Ezek már kajmánok.

Odébb egy, kettő, öt vakító izzású, friss parázs gyúl ki a vízben. Fluoreszkálva izzanak. Elég ennyi is ahhoz, hogy

meggyőződjem a kajmánok jelenlétéről. Kioltom a lámpát, visszaadom a mélysötétbe borult csónakban Rafaelnek. A

szakács keze remeg, amikor elveszi a lámpát.

— Oda, arrafelé! — fordulok vissza Pedróhoz. Az evező halk csobbanással megmerül a csónakvégben ülő kövér

raktáros kezében. Nem látom őt, csak mozdulatának, evezőjének zaját hallom. Rafael kezében ebben a pillanatban

kivág a fény, bele a sötétbe. De a fénypászta útján semmi nem izzik fel. Ahol az előbb kajmánok voltak, most semmi

sincs. Eltűntek. Persze, amint kikerültek az előző fénysáv bénító, félelmetes hatása alól, máris rémülten menekültek,

buktak a víz alá, a fatörzsek, a sás rejtekébe. A csónakzaj, az ember hangja még sötétben sem túlságosan biztató a

számukra. Ezek az elmenekült kajmánok nem lehettek nagy példányok. Inkább csak afféle kölykök. A vén állatok

nem ennyire riadozók éjszaka. Mert este tíz óra körül, a vadon mértéke szerint már java éjjel van.

Fekete víz csobog a csónak elején, súrlódik a sás. A szakács kezében a lámpa fénysávja végre rátalál egy izzó

pontra. A fény megállapodik rajta.

— Tartani a fényt, nem mozdulni vele! — suttogom a feketének. — Evezni! — fordulok vissza a sötétben, a lámpa

mögött kivehetetlen csónakfar felé. Senhor Pedro elfojtott nyögése felém tör. Alakjának széles kontúrja imbolyog, de

a csónak lassan előremozdul. A keserves nyögés eleven tiltakozás minden ellen, ami körülfogja. Rafael semmivel

sincs jobb lelkiállapotban. A különbség csak az — ezt érzem —, hogy ő még a lélegzetét sem hallatja. A rémület

mindent beléje fojt. Olyan idegen itt neki minden, hogy levegőt is csak módjával mer venni. Nyilván azt hiszi, ha

hangosabban lélegzene, elárulná magát a kajmánoknak.

Sóhajtva gondolok régebbi éjszakai kajmánvadászatokra, Abilióra, Joséra, Clementinóra és a kegyetlen,

vasidegzetű Juanra. Akkor minden ízükben vadászok ültek a csónakpadokon. Most két vadászkísérőm keserves

megbánásának sötét felhője lengi körül a csónakot. Nyilván csak a szégyen, a négyszáz fazendamunkás harsogó

röhejétől való félelem az, ami gyenge szállal még itt tartja az én két vadászomat. Inkább kiállják ezt az éjszakát,

mintsem egy életen át szenvedjék a gúnyt. Ez még félelmetesebb veszedelem, mint száz kajmánszem fenyegetése.

Parázslik előttünk az éjszaka szurokjában a Rafaeltől célbavett, fénypásztában világító kajmánszem. Ilyenkor mindig

csak az egyik szeme tündöklik a kajmánnak, a másik nem. A kajmánféléknek mindkét szeme sohasem izzik fel

egyszerre, mert a másik szemet más szögben éri a fény. Nekünk persze egy szem is elegendő vezetőnek. Senhor

Pedro lassan, kényszeredetten mártogatva az evezőt. Csigatempóban. Magamban mosolygok rajta. Rafael is hasonló

lelkesedéssel állja a sarat. Ahogy a kajmánt a fény, őket iszonytató félelem bénítja.

Öt méterre lehetünk a vízben égő parázstól, amikor leáll mögöttem az evezéssel a raktáros.

— Tovább! — suttogom feléje. Két perc alatt félméterre közelítjük meg a kajmánt. Nehezülő sóhaj száll mögöttem

az éjszakában. Rafael fekete figurája az előtte tündöklő fényben merev, szoborszerű. Két vadászkísérőmnek semmi

esetre sem adatott meg a természettől a vadászszív, a zsákmány megszerzésére irányuló kemény és növekedő vágy.

Persze, Rafael ezért lett szakács, Pedro pedig hasat eresztő, kényelmet kedvelő raktáros.

Már itt parázslik közvetlenül mellettünk a vízben a fénybe bámuló kajmánszem. Fekete fej, dülledt szemek. De alig

araszos a fej, a kajmán hossza nem több, mint 100—120 centiméter. Winchesterrel belelövök ebbe a fejbe. A kis

fekete kajmán perdülve felfordul. Leteszem a puskát, és a dróthurokkal elkapom apró zsákmányomat. Mint valami

megszigonyozott halat húzom be a csónakba. A zsákmány baj nélkül csónakba került, és ezzel kihullott Rafael és

Pedro szívéből a félelem tüskéje. Egyszeriben megvidámodnak. Rafael túlontúl boldog áradással fecseg, senhor

Pedro pedig kövérségéhez méltón elégedett. Csak ennyi az egész? — olvasom ki a megkönnyebbülést

viselkedésükből. Sokkal rosszabbra lehettek elkészülve az imént. Most már felbuzog bennük a vadászkedv. Nem

szeretem túlságosan az ilyen szélsőségeket, ez itt mégsem holmi kásaevés.

Az első vadászsiker elmosott minden addigi riadtságot, aggodalmat. Rafael körbepásztáz, és máris megállapodik

egy újabb parázsló kajmánszemen. Az evező mozdul is, mikor lehúzom a dróthurkot a csónakfenék deszkáin heverő

kimúlt kis kajmánról. A nyeles szerszámot új használatra előkészítve, a csónakperemnek támasztom. Megint

felveszem a Winchestert. Kinyitom a závárt, és új töltényt ismételek a csőbe. Most már megy minden, mint a

karikacsapás. Közelítés, dörrenés, hurkolás. Víz csapódik a csónakba. A zsákmány, amit beemelek, egy jókora

pápaszemes kajmán. Ennek a fajtának kitűnő a farkahúsa. A feketével átszálazott szürkés húsú fekete kajmán farkát

sohasem eszik az erdei emberek. Persze nemcsak a fekete szálak miatt húzódoznak a fogyasztásától, hanem azért is,

mert az íze sem kifogástalan.

Félóra múlva már egy fekete és öt pápaszemes kajmán a zsákmány. Rafael ragyog, s azt mondja, amikor a

mélysötétben, a lámpafény hátteréből felém fordul:

— Senhor! Ha ezt a vadászmódot ismertem volna, minden héten tucatnyi kajmánfarkat sütöttem volna!

A raktáros is büszke az eredményre. Méltóságteljesen ül a csónakban. Nem szól semmit, csak meztelen talpaival

sorra elrugdossa magától a kajmánokat, ha túl közel csusszannak hozzá. Ügy látszik, mégsem állja teljes

nyugalommal az éjjeli történéseket, ha ezt rejteni is igyekszik.

A távoli fazendán, a messzeségben fények gyúlnak. Sokan nem tudják, honnan, kitől származnak az éjszakában a

sűrű lövések. Azután sorra kihunynak a messzi fények. Újra a koromsötét veszi birtokba a tapajosi

mocsár kiöntéseit. Nyilván megtudták, hogy mi vagyunk vízen.

Két órája evezünk a tar, vízből kiálló fatörzsek közt, a sásdzsungelben. Kajmánok után kutatunk. Már tizennégy

kisebb-nagyobb példány hever belőlük a csónakban. Nagy a súly. A lehúzott kajmánbőrök reggel mind Pereira

gőzbárkájára kerülnek. Már tisztáztam, senhor Pedro elintézi ezt. Folyószámlám követel oldala némiképpen

megemelkedik Pereiránál a bőrök értékesítésével. A jobb üzletet jelentő farokhús Rafael és Pedro tulajdona.

Búcsúzásom a Tapajostól ezzel az éjjeli, hirtelenében rendezett kajmánvadászattal mindenesetre stílusos. Ma este —

túl vagyunk már éjfélen — a Cupari vadonában, új táboromban éjszakázom.

Szúnyog jó ideje nincs körülöttünk. Nem zizzennek, nem keserítenek bennünket. Tíz óra tájban nagyrészt elülnek,

és majd hajnalban kezdik újra az emberek veszekedett táncoltatását. Most csak azok a szúnyogok zizzennek

körülöttünk, amelyeket búvóhelyükről, a sásból, a vízinövények leveleinek aljából felriasztottunk. De ezekkel hamar

végzünk. Amikor ránk telepszenek, sorra agyoncsapdossuk valamennyit. A koromsötét, az éles és fehér fénypászta

meg a világító rovarok váltakozása uralja az éjszakai vadászmunkát. Ez talán a legjobb kifejezés erre az éjjeli

vadászatra. Másnak aligha lehet nevezni ezt a rendszeres tennivalókkal járó kajmánirtást.

Meg kell itt említenem, hogy egyes telepeken a kajmánfajták bizonyos tekintetben még hasznosak is, ugyanis

halálos ellenségei a rendkívül veszedelmes fekete piranha halaknak, a fűrészes pontylazacoknak. Ahol a fűrészes

pontylazacok előfordulnak, ott a kajmánok irtása feltétlenül károsan befolyásolja a vízi élet természetes egyensúlyát.

Kajmánok nélkül ugyanis hamarosan felborul a természetes egyensúly, mégpedig az ember kárára. A vad fekete

piranhák veszedelmesebbek és kellemetlenebbek, mint a leghatalmasabb kajmánok. Ezek a halak szétszedik, ízekre

tépik a vízbe zuhant embert, állatot, s a vér, amely áldozataikból ömlik, még több halat vonz oda.

A Tapajosnak ezen a részén nincsenek fekete piranhák, csak vörösek. Emberre nem veszedelmesek. Nyugodtan

lehet rajaik közt fürdeni, miközben a fazenda kikötőpallójáról caboclók horoggal, a vágóhídról hozott friss

húscsalival számolatlanul fogdossák őket. Ízük ropogósra sütve kitűnő.

Gondolataim máris visszakanyarodnak a mocsári éjszaka sötétjébe. Újabb izzó fénypont tűnik fel a lámpa

sugárzásában. Vízen átdőlt fatörzs zárja el utunkat. Nem férünk a parázshoz. Amikor Rafael izgalmában leveszi róla

a fényt, máris halljuk a menekülő dúvad loccsanását.

Visszafelé húzunk a sásban. Esőfelhők takarják el a világmindenség fényeit. A mi világunk most a sötétség, és

benne a túl mélyre merülő csónak. Sok helyütt súrlódik alattunk a csónak alá szorult növényzet. Pedro izzadva, nagy

erőfeszítéssel evez. Fatörzsek, ágak, sás és egy alig járható vízi út labirintusába kerülünk. A lámpa sugárkévéje sorra

deríti fel fluoreszkáló szemük hideg tüze nyomán a kajmánok tartózkodási helyét. Nem tudjuk elérni a szemek

tulajdonosait, mert fatörzsek hevernek előttünk a vízben. A kajmánok pedig megmenekülnek, mert amint lekerül

róluk a fény, máris alábuknak a sás rejtekébe.

Rafael már olyan bátor, amilyen bátor csak egy szakács lehet éjszaka a Tapajos fekete mocsarában. Senhor Pedro

sem fél már annyira, mint egy órával ezelőtt, de azért látszik rajta, hogy inkább a parton ringatózna függőágyában,

amely alatt békességben pihennek papucsai. Megint utálkozva rugdalja meztelen lábaival a csónakfenéken feléje

csusszanó kajmánokat.

Lassan jutunk előre a koromsötétben. A lámpafény újra kigyúl. Egy meghagyott parti őserdőszelvény végében

evezünk. Itt szoktam vadkacsákat lőni kiszáradt fák kopasz ágairól. Átveszem egy percre a lámpát Rafaeltől, és

végigvillantom a faóriások között. Nem éjszakáznak rajtuk vadkacsák. Sehol semmi. Visszaadom Rafaelnek a

lámpát, Ő végigfuttatja a fényt az erdő alján. Ahol véget ér a mocsár a part közelében, megint tűz villog. Kajmán!

Pedrónak már szólni sem kell. Azonnal arra fordul, s nagyóvatosan evez. Ő van mindig a legmesszebb a célba vett

kajmántól, a szakács a legközelebb. Én középen ülök a puskával. Érzem a csónak alatt a súrlódó feneket. Nagyon

sekély a víz.

A hidegen izzó tűz ott lobog a csónak előtt. Azután, ahogy közel érünk hozzá, elhal az izzás, csak a nagy és

hatalmas kajmán feje látszik, amely felénk, a csónak felé figyel. Ilyenkor — közelről — nem izzik a szeme. Élesen

látszik a roppant jacare assu bibircsókos, szegletes alkatú feje. A raktáros, senhor Pedro kezében koppan az evező. A

kajmán olyan hatalmas, a feje olyan félelmetes, hogy csak egyetlen állatot láttam, amelyik ezt a példányt

megközelítette. Emelem a Winchestert. Ezt a dúvadat mindenképpen kiirtom, mert ez az állat maga az eleven

veszedelem. A kajmánóriás hirtelen kitátja Rafael felé roppant száját, és nagy erővel összecsappantja. Máskülönben

nem mozdul. De a félelmetes fej, a fehér fogak látványa, a fűrészfogas állkapocs összecsapódásának iszonytató

hangjára meglódul a csónak. A lámpa Rafael kezéből a csónakfenékbe, a már összetorlódott kajmándögökre esik, és

lefelé világít. A csónak másik oldalán pedig nagyot csobban a kétaraszos víz, és máris hangzik az éjszakában a vízbe

zuhant Rafael kétségbeesett ordítása:

—. Senhor, segítség! — A sötétben nem tudok a túloldalon levő kajmánra lőni. Talán már ott sincs, bár

loccsanását, menekülését nem hallottam. A lámpa szerencsétlen helyzetében csak a lelőtt kajmánokat világítja meg.

Megint nagyot lódul vízijárművünk, és a halálra rémült, csuromvizes Rafael kétségbeesett igyekezettel visszamászik

a csónakba a félelmetes vízből. Rémületében nyomban ráhasal a kajmánokra.

— Meneküljünk Senhor! — reszket a hangja. — A nagy jacare assu megesz bennünket, ha kiborítja a csónakot.

Pedro izzad a csónak végében a félelemtől. Rafael kézbe kaparintja az ijedtében elejtett lámpát. A csónak peremén

átsugárzó lámpafényben látom a kajmán sötétlő tömegét, a dúvad még mindig itt van. Nem mozdul. Csillog a

kajmánszem, ahogy rajta áll a fény. Az ördögbe is! Ez azután a kajmán! Az óriás állat jellegzetes, széles feje

félelmetes, és szeme már nem is mered, de dülled bele a fénybe.

Rafael keze meginog, amint térdelve, növekvő félelemmel belebámul a lapos halántékból kidülledő roppant

szemekbe. Bátorsága, mint pille száll el Pedro maradék bátorságával együtt. A raktáros rémült hangon nyögdécsel. A

fehérlő fényben — kartávolságra a csónaktól — dühödten bámul a két roppant, dülledt szem a világosságba.

Hátpáncéljának egy része kilátszik a vízből. Túl alacsony itt neki a víz. A nagy zsákmánytól túlterhelt csónak éppen

csak elcsúszott ide a fenéken.

Rafael nem állja tovább a kajmántámadás veszélyét, amely minden pillanatban ránk zúdulhat. Félelmében,

idegességében kioltotta a fényt. Pedro a sötétben úgy felordít, mintha lábát tépte volna le a kajmán. Rafael rémülten

nyöszörög. Én is tudom, amit ők, hogy a hatalmas dúvad a következő pillanatban rajta lehet a csónakon, s a roppant

fogazatú állkapocs

— akármelyikünket kapja el — csontot roppant és húst szakít. De a fény újra kigyúl, s mint éles penge belevág a

sötétbe. A halál pillanatnyi iszonyata elszáll csónakunkból.

A kajmán — ez már kísérteties — még mindig ugyanott van, ahol az előbb. Továbbra is mereven bámul a

reflektorfénybe. Hát igen, ennek csak egy lehet az oka. Az óriás dúvadnak valami igen nagy baja van. Egészsége,

ereje birtokában többször is kihasználhatta volna az éjszakában akár a támadás, akár a menekülés lehetőségét. A

kajmán megint felénk tátja. majd összecsappantja óriás, fehérlő fogkerítéses száját. De még most sem mozdul.

Szemei akkorák, mint két fehér porcelánbögre. Csillog rajtuk a fény. Arasznyira van a Winchestercső a jobb

szemétől, amikor meghúzom a ravaszt. Puskatűz, dörrenés. A robaj végighullámzik a sás és a víz tömegén. A

roppant állat megrándul, és mint valami fatörzs, elfekszik az alacsony vízben. Jobb szeme már nincs. Roncsából

szivárog a vér. Arasznyival sem mászott odébb, hogy felénk csappantotta félelmetes, széles állkapcsát.

Villan bennem a felismerés. Persze, ez az állat nem más, mint Roggy és Pringle disznót zsákmányoló kajmánja,

melyet a mezítlábas fiú harmadik lövéssel megsebesített. Rájöhettem volna erre már akkor, amikor először kitátotta

Rafaelre borzalmas száját. A brazil fiú Winchester-golyójától sérülten csak idáig tudott elmászni. Mi meg most

ráakadtunk. A golyóverte sebtől nyilván már nem is tudott alámerülni.

— Nincs baj senhor Rafael! — igyekeztem megnyugtatni a csónakfenékben hajadonfőtt térdelő, valaha

fehérkabátos szakácsot. Nem is tudom, hol maradt le róla fehér szakácssapkája. Rafael rémülten pislog fel rám.

— Agyonlőtte? — lihegi.

— Agyon!

— Nem mozdul?

— Nem! Már kimúlt. — Itt hever a sárban a csónak mellett. Pedro hangosan nyög a csónakvégben. Róla

egészen megfeledkeztem. Rafael, amikor látja, hogy leülök az egyik középső evezőpadra, és cseppet sem

sietős mozdulattal új töltényt ismételek a Winchester töltényűrébe, odébbtérdel, és csatakosan, vizesen, kibámul

a csónakperemen át a vízbe. A lámpa már az én kezemben van, és közvetlen közelből világítja meg az elejtett, több

mint négyméteres vén hímkajmánt.

— Ha ez elkap Senhor — nyöszörög Rafael —, akkor odainthettem volna a világnak a jóéjszakát!

— Nem volt itt eddig semmi baj — nyugtatom meg. — Már sebesült volt a kajmán, amikor rátaláltunk. Ez az a

kajmán, amelyre Mr. Roggy, Mr. Pringle meg az a fazendai fiú rápuskázott a disznóállások kerítése mögött. Rafael

csuromvíz, csepeg. Lemaradt sapkáját nem is keresi.

— Menjünk ki innen, ebből az ingoványból Senhor — kérlel. — Ez az éjjeli kajmánles nem nekem

való. Nincs annyi jacarefarok a világon, amiért ezt az éjszakát még egyszer elvállalnám! Pedro! —

fordul barátjához. — Evezz ki, a Senhor sem bánja. Neked nem volt még elég?

— De igen! — a szavakat a szív legmélyéről jött sóhajtás kíséri. Hát Rafaellel együtt Pedro sem tartozik

azok közé, akikről megmintázhatnák a bátorság szobrát.

Pedro kezében mozdul az evező. Én is evezőt fogok. Rafael lámpával világítja a sásban a fatörzsek közt az utat.

Negyedóra alatt kievezünk a nyílt Tapajosra, majd szorosan a part, a vízben álló drótkerítés mellett haladva, további

negyedóra alatt a fazenda kikötőjének pallói mellett kikötünk. Tucatnyi virrasztó caboclo vár ott. A csónak

lámpafényére lesereglenek a hídra. Kíváncsian nézik, mint dobálja partra Pedro és Rafael — most már nagy büszkén

— az elejtett kajmánokat. A dúvadak többségükben pápaszemes kajmánok.

— Reggel idevontatjuk azt a nagy jacare assut is! — mondja könnyedén Rafael. — Hadd lássátok — fordul az

ámuló caboclókhoz — miféle zsákmányt is ejtettünk ma éjjel. — Büszkén odébblép, és élénk színekkel

ecseteli a szájtátva hallgató caboclók előtt az éjjeli vadászat veszedelmeit, amelyek — mondanom sem kell —

kizárólag Pedrót és őt fenyegették. Tökéletesen elfelejtette, hogy én is a csónakban voltam. Sáros kabátja,

piszkos rövidnadrágja, elvesztett szakácssapkája elég bizonyítéknak számít a tizennégy elhozott kajmán

mellett. A tizenötödik benn hever a mocsárban. A kövér Pedro sokkal kevésbé bőbeszédű. Pihegve fújtat. Még akkor

is nagyokat fúj, amikor a kikötőpallóról visszalépek csónakomba.

— Reggel majd intézze el senhor Pedro a kajmánbőröket — szólok fel a csónakból a partonálló raktárosnak. —

Pereira átveszi a bőröket a nagy fazenda alatti kikötőben.

Meglesz Senhor! — feleli Pedro. — Mindent elintézek. Jó utat, jó vadászatot a Cuparin. Jóéjszakát Senhor!

Jóéjszakát Rafael, Pedro! Nektek is emberek! — eltaszítom csónakomat a deszkáktól. Belesodródom a folyam

fekete éjszakájába. Hazaevezek.

INDULÁS

A KALYIBA megint jóideig lakatlan lesz — gondolom, ahogy a partról a reggeli napsütésben kunyhómra

pillantok. Olyan magasan áll, hogy oda a Tapajos áradása sohasem ér fel. Már jócskán tele a csónak, középen a

súlyosabb felszerelés, a ládák, az élelmiszer, farinha. Oldalra, a csónakperem és a ládák közé kerülnek a hosszú

taszítórudak. Mocsárban, sekély vízben, ahol már nem használható az evező, jó szolgálatot tesznek. Az egészet pedig

a két jófonású, urucuri pálmalevelekből font öles és legalább két méter széles borítóval takarom le. Ezek védik

esőtől, zivatartól, csepegő lombozattól a csónakot. No és, ha kell, jómagamat is, amikor nem állom tovább az esőt, és

alájuk búvok. Sörétespuska és két golyós Winchester is kerül a pálmaborítók, a japák alá. Két kétélű fejszét is

odateszek, meg két bozótvágó, utat vágó kést, tercadót. A bőséges gyújtót gondosan csomagolom. Egy valaha

kekszet tartalmazó bádogdobozba helyezem a filmeket. Szigetelőszalaggal ragasztom le körben a fedelét. Így a

nedvességnek még nyoma sem fér a filmhez. Fényképezőgépem is helyet talál a néhai kekszesdoboz mellett egy

ládában. Jó Kodak, de nagyon viharvert. Sokatpróbált jószág. Film sajnos nem sok van hozzá. Nagyon kell

ügyelnem, mire is exponálom el a drága filmtekercseket.

Minden rég leszűrt tapasztalatot eltanultam, összegyűjtöttem az erdei caboclóktól, akikkel együtt vadásztam.

Biztosan közlekedem a sűrűben, az ingoványokban, úgy haladok az őserdőben, mint az erdei állatok. Hasonultam a

környezethez az esztendők alatt. Hozzászoktam itt mindenhez, amit az őserdei vadászat és a gyűjtés megkíván.

Gyógyszeresláda is kerül a japa alá. Benne jód, sok kinin.

sebkötöző pólya, olló és fejfájás elleni pirulák. Hozzá egy nagy zacskó keserűsó. Két dekagramm hipermangán

kristály csörög egy üvegtubusban. Ez a kinin mellett gyógyszeresdobozom legértékesebb kincse. Kígyómarás ellen

használandó, jól dobozolt szérumom, injekciós fecskendőm nincs. Vakmerő vállalkozás így útnak indulni, de ezen

nem tudok változtatni. Túl drága a szérum. Emellett a Tapajoson nehezen is szerezhető be. Marad tehát a marás

elleni védekezésre az élesre fent késpenge és a kígyómérget oxidáló, közömbösítő, erős hipermangán-oldat. No meg

az óvatosság.

Kinin, amire leginkább lesz szükségem az esős. párás, nedves őserdőben, szerencsére sok van. Ezt ingyen kaptam a

Ford ültetvényen, ahol minden munkásnak, alkalmazottnak annyit adnak belőle, amennyit csak akar. A kininpirulák

húszliteres, leforrasztott bádogdobozokban érkeznek a belemi központból. Ez itt a legfontosabb gyógyszer, és

érthető, hogy számolatlanul adják.

A mérgeskígyóktól különben nem tartok. Ismerem indulataikat, szokásaikat, mozgásukat és támadókedvüket.

Amikor sarokbaszorítják, még az egér is harap. Miért tenne mást a mérgeskígyó? Nem is várok tőlük szelídséget.

Abelardo jut eszembe. A vidám, luciferképű legényre nem tudok úgy gondolni, mint közönséges gyilkosra. Pinto,

caboclo már a földben van. Hogyan került oda, azt csak ő és Abelardo tudja. Pintónak is volt 44-es Winchestere,

Abelardónak is. A kunyhóban, a nádpálinkás palack felett pedig csak egyetlen pislogó petróleumlámpa égett.

A parti sűrű felől evező egyenletes ütemű kopogását hallom. Egyevezős csónak közeledik. Már ki is bukkan a vízre

boruló zöld mögül, és a benne ülő caboclo erőteljes evezőhúzásokkal irányítja partnak csónakját, az én csaknem

teljesen megrakott csónakom mellé.

— Bom-dias Senhor! — köszön, amikor csónakja a part homokján súrlódva kiköt az én csónakom mellett.

— Bom-dias! — viszonzom az üdvözlést. Átveszem az alkalmi postástól a rongyosszélű, zsineggel szorosra

kötözött újságcsomagot meg a levelet. Máskor is hozott már postát ez a fiatal erdei legény. Mosolyog és élvezi

örömömet. Barna arca csupa elégedettség, ahogy rám néz. Csónakjában a vízmerítő culha, tökhéjedény mellett egy

sokatpróbált, vakrozsdás, 44-es Winchester hever. Ilyen puskája van itt mindenkinek. Elsősorban azért, mert

bevált, amellett lőszert mindenütt lehet kapni hozzá, ahova a kereskedelem szálai csak elérnek.

Hónom alatt az újságcsomaggal felbontom a levelet. Látom a boríték felső bal sarkán, hogy feladója a Magyar

Nemzeti Múzeum. Elolvasom a múzeum merítettpapírú levelét. Csak néhány sor az egész. Újabb nyugtázás az

ajándékba küldött néhány száz bogárért. Ez már vagy a harmadik köszönőlevél a számolatlanul küldött bogarakkal,

lepkékkel, kis és nagy pókokkal zsúfolt félkilós bádogdobozokért. Szívesen küldöm haza ezeket a bogárféléket. Már

azt is megszoktam, hogy az elismerő leveleken túl nem jön semmiféle anyagi ellenérték. A pénzt, ami

gyűjtőmunkámhoz kell, máshonnan szerzem. Sokszor nehezen, nagyon is keményen küzdve.

A fiatal caboclo nézi, mint hajtom össze a levelet, teszem vissza borítékjába. Még Boa-Vista a levél címzése.

Nemrégiben változtatták Fordlandiára Boa-Vista nevét. Fordék, úgy látszik, nevében is birtokolni akarják ezt a

roppant, egymillió hektáros, ősvadonnal borított területet, Para államtól kapott gumiültetvényezési koncessziójukat.

Monteirótól, az ültetvényestől vásárolták meg ezt a területet 30 000 milreisért, mintegy 2200 dollárért. Monteiro a

vételáron kívül állást is kapott, és most a főültetvényen dolgozik, ott él családjával.

A 2200 dolláron vásárolt területre Fordék ezideig közel nyolcmillió dollárt ―irtottak" bele. Mert a nap- és tűzégette

irtásokon nem, a felséges atyaúristennek sem akarnak növekedni az árnyékos faiskolákban nevelt, tíz- és tízezer

számra kiültetett gumicsemeték. A levágott, felgyújtott őserdő zsarátnoktömege megsemmisítette a humuszt, a talaj

termőrétegét, minden növényi élet alapját. A félarasznyi szürke hamuréteg sem maradt sokáig helyén. Az első esős

évszak megindította, lehordta a völgyekbe, patakokba, majd a Tapajosba. Csak a meghagyott, roppant paradiófák

állnak most is nagy árválkodva, a Tapajosról is jól láthatóan a néhai ősvadon hírmondóiként. De ők is pusztulnak.

Nem tudom, miféle meggondolás hagyatta állva ezeket a növényóriásokat, mikor tudva-tudták, alattuk, körülöttük

az eleven pokol parázslik majd a felgyújtott, levágott őserdő lángolásában. A lombjavesztett, száradó óriásokat most

külön gond ledönteni, szétfűrészelni, és felvágva hatalmas máglyát gyújtani belőlük. De ezek már csak gyufányi

lángok a nagy, sok-sok négyzetkilométeres, szakaszos tüzekhez képest.

Most is közel négyezer caboclo, a világgazdasági válság nélkülözéseitől idesodort erdei ember vágja befelé az

őserdőt, dolgozik az ültetvényen. Több mint öt esztendeje adta el Monteiro pompás kis fazendáját a többkilométeres

partrésszel, s úgy tervezték, hogy 15 esztendő múltán, 1942-re, már csapolni lehet az elsőknek ültetett seringák,

gumifák tízezreit. Ügy tervezik, hogy a nyersgumi hozadék az óriás ültetvény teljes kapacitásakor évi ötszázezer

tonna lesz. Roppant nyersgumitömeg ez.

A közeli fazenda barakkjaiban négyszáz caboclo kap szállást, dolgozik a citrom-, narancs-,

banán-ültetvényezéseknél tíz munkavezető irányítása mellett. Ide, a fazendára kerülök majd ültetvényfőnöknek.

Munkám, dolgom és felelősségem jócskán lesz, de a caboclókkal, hogy úgy mondjam, igen jók a kapcsolataim. Egy

kenyéren éltem, élek velük.

Caboclo. Sokat említettem már ezt a nevet, ideje, hogy elmondjam, kik ezek a nagy többségükben erdei

fenegyerekek. Indián őslakók, néger rabszolgák sűrű afrikai vére keveredik bennük fehér ősökével. Játékos,

becsületes, nagyotmondásra hajlamos, csaknem gyermeki lelkületűek addig, amíg valami fel nem bőszíti őket.

Kemények ilyenkor, mint a pattanó acél. Mégis szeretem ezeket a derék erdei legényeket, szelídségük és vadságuk

teljes skálájában, mert így egészek. Ilyen caboclók voltak eddigi, velem járt embereim, Abilio, Juan, José. s legutóbb

José helyén a Jatapun Clementino.

A caboclók az ősvadon ―nomádjai". Nem szekereken járnak, igásjószágaik közt, családdal, gyerekkel, hanem

csónakon, a zöldellő vadon vizein, hol magányosan, hol többesben, de mindig csak a férfiak, vándorolnak a vadász-,

halászzsákmány, a nyersgumi keservesen fizető cseppjei után. Kemények, szilajok, mitől sem riadók ezek az erdei

emberek, akiknek bőrszíne olyan változatos, mint ezerrétű, mindig nehéz életük. Aki megérti őket, aki velük tud

örülni, osztozni fájdalmukban, az részt kap nemcsak életükből, de az ősvadon másként soha meg nem közelíthető

lényegéből is. Így lehet csak megérteni az erdő sóhajtását, az éjszaka száz veszedelmet rejtő, de minden

megnyilatkozásában varázsos sötétjét, a napkorong tüzes üdvözletét.

A caboclók szemében az ősvadon tükrözik, markolásukban az itteni élet kalandos vadságát fogják össze, és

szívük tárt

kapu. amelyen mindenki, aki barát, beléphet életükbe. Caboclo. Keveset mond ez a szó, némileg megalázó, ha

társaságban valakit így neveznek, de hitem, hogy az igazi, becsületes caboclo maga az erdő ura, Senhorja.

Esztendőket tölteni velük, osztozni mindenben, amit a víz. az erdő, a mocsár, a nappal, az éjszaka, a forró nyár meg

a zuhogó esőzésű évszak ránk mér, bilincsnél erősebben kapcsol Megosztod itt beteg erdei barátoddal utolsó

kininedet, utolsó marék farinhádat is. Amikor pedig esti mécsvilágnál, a sötét lombok alatt beszélgető csoportjukhoz

lépek, nem hal el a beszélgetés, hanem, mint osztályosuknak, helyet szorítanak maguk mellett.

Elrakom a most érkezett levelet az újságokkal együtt az egyik ládába. Az újságköteget majd csak este, a ki tudja

hol felvert szállásomon bontom fel.

A caboclo-fiúnak kiszedek a japa alatt levő egyik láda mélyéről egy ezüst kétmilreisest. Odaadom. A fiatal brazil

vidáman köszön, beletérdel csónakjába, másik lábával elrúgja a parttól. A csónak sebesen fut ki a vízre. A fiú

elhelyezkedik a csónak végében, búcsút int, nekifog szemben az erősen sodró árral az evezésnek. Egy perc múlva

eltűnik, eltakarja a zöld parti sűrű. Szorosan a növényzet mellett evez. Ott legkisebb a sodrás ereje.

A távoli Ford-ültetvényen levő kazánház dudájának hangja átszüremlik az esőfelhőktől terhes, nedves levegőben.

Idegen hang ez itt nagyon. Reggel félhét van, munkakezdet. Eltaszítom megrakott csónakomat a parttól. Erdei

otthonom, vadásztanyám magányosan néz majd ezután a nappalokba és az éjszakákba, addig, amíg visszatérek ide.

Örülök, hogy új tetőt építettem kunyhómra. Nem romlik, pusztul így tovább. Nagy dolog az ilyen erdei otthon, ahova

mindig visszatérhetek. Van egy hely a félcivilizált ősvadonban, ahol letelepedve azt mondhatom: idehaza vagyok.

Már a folyam sodrásában úszik lefelé a pálmaborítókkal takart, magasra tornyozott csónakom. Még egyszer

visszapillantok a kunyhóra, azután eltűnik minden, eltakarja a part zöld sűrűje. A növényfalban ott ugrálnak a tarka,

tyúknagyságú madarak, a ciganák. Kaffognak, lebámulnak rám, tollászkodnak, alig evezőtávolságra tőlem. Elsiklom

mellettük. Egy újabb ciganacsapat után a romladozó Tabocalt is elhagyom.

A túlsó, távoli part enyhe emelkedésű. vulkanikus alakulású, mint az egész tapajosi tájék. A folyam

vize zavaros, sötét. Nem olyan tiszta, mint a nyáridő vége felé, amikor a belehajított narancsmagot öt-hat méter

mélységig is látni lehet. Levetem minden kedvetlenségemet, amit sok körülmény, az eső, a fáradtság, Abelardo

Carneiro esete és talán egy nagyon kicsi láz teremtett. Úgy érzem, tökéletesen elégedett vagyok, ehhez csak a gyerek

tiszta öröme fogható. Evezés közben azon gondolkodom, hogy vajon mi lesz az első zsákmány? Miféle emlős, kígyó

vagy kétéltű?

Az erőlködő nap néha áttűz a felhőréseken, végigpásztázza fényével a folyamot. A folyó vízállása este óta megint

emelkedett. Az éjszaka második felében vagy fél métert nőtt a víz. Ha nem folyhatna el az esős évszak idején az erre

a tájra zúduló esőmennyiség, úgy az évi esővízből az én elárvult kunyhómnak éppen csak a pálmateteje látszana ki.

A Tapajos vidékére ugyanis évente mintegy kétezerötszáz—háromezer milliméter csapadék hull, mégpedig

kilencven százalékban januártól júniusig. Persze azért itt sem zuhog ezekben a hónapokban éjjel és nappal, mint

ahogy nyáridőben sem süt egyfolytában hat hónapig a nap a felhő nélküli égboltozatról. Süt a nap most is, az esős

évszak idején, és néhányszáz milliméter eső leesik a trópusi nyárban is.

A Tapajos gazdag halban. Sok halfajta verekszik vizében az életért. Van itt párcentis halacska, meg többméteres

halóriás. Éjszaka jól hallani a víziemlősök, az ökörhalak fúvását is. Nappal is fel lehet fedezni ezeket az állatokat,

amint párosan, szorosan a vízfelszín alatt, egyenletes sebességgel úsznak. Tüskésuszonyú halfajták, páncélos

tüdőshalak is szép számmal akadnak, meg száz más, szép színű és formájú hal. De halféle csak horogtól bográcsig

érdekel. Pedig lenne gyűjteni való közöttük is.

Ha érdeklődési körömet nézem, a bogarak világa az, amely a legjobban megfog szépségével és gazdagságával.

Ezután következnek a csúszómászók, a mérges- és óriáskígyók, s csak azután az emlősök.

Elérem a Tapajosba ömlő Cupari torkolatát. Mindössze jó csónakfutamodásnyira van ez a torkolat a kunyhómtól.

Mégis más, egészen vad erdei világ bejárata ez a folyótorkolat. A Cupari szép, széles, sötétedő tükre nagyon is

hívogat.

Mindenütt némaság ül. Csónak, ember, de még pálmaputri sem látható. Pedig innen kétórányira emberek ezrei

élnek, dolgoznak. Még a ―Ford" felírás jellegzetes betűivel ékesített víztorony is van a gépesített központi

ültetvényen.

A civilizáció úgy összehurkolta itt láthatatlan szálaival ezt az erdei, sokféle úton, sokféle módon összekevert

különös világot, hogy egy egészen különös alkotást teremtett belőle. Soha jobb alkalmam nem volt a brazíliai erdei

caboclók életének megfigyelésére, mint a Ford-ültetvény pálmakunyhós munkásszállásain. Figyelemmel kísérem a

favágók szórakozásait, vadász- és halászmódjukat, szerelmi életüket, azt, hogy hogyan udvarolnak. Egyszóval

valósággal mikroszkóp alá vehetem ezt az egészében jóindulatú erdei népet.

Abelardo is közülük való — gondolom, amikor szorosan a növényzet árnyékában evezek a Cupari torkolatában a

víz ellenében. Lényegesen lassabban haladok. A Tapajoson persze könnyű volt lecsúszni a torkolatig. Múltba

kalandozó gondolataim kiváltója — most már tudom — Abelardo Carneiro. Merre lehet? Néhány szál rendőr is kutat

utána, de csak módjával, mert efféle legény nem sokat tétovázik Winchesterével, ha felfedezik erdei rejtekét. És a

rendőrnek is csak egy élete van.

Sötétedik. Már messze 'mögöttem van a Cupari torkolata. Átvágok csónakommal a túlsó part növényzete mellé. Ott

kisebb a forduló folyó sodrása. Párázó köd üli meg a vizet, az erdőt. Már nem gondolok semmire. Fáradt vagyok a

kemény evezéstől. Forróság üli meg a tájat. Az esőfelhők tömören, szürkén gomolyognak felettem. Egy-egy felhő

néha majdhogy beleakad a túlparti óriás castanha-törzsek koronáiba. Nagyon alacsonyan járnak. Sűrűn hallatszanak

loccsanások a folyóban. Halak, víziállatok okozzák. Gyakran rezdül a parti lomb. Majmok menekülnek riogva.

Megszokott látvány ez megszokott hangokkal.

Csak éppen éjszakai szállásom helye bizonytalan még. Régi vadászataimon láttam errefelé, feljebb egy kunyhót.

Ócska pálmaputri, valaha, a századfordulón, a gumi aranykorában gumigyüjtők tanyáztak benne. Több éjszakát

töltöttem magam is korhadó tetőzete alatt. Ezt talán még ma elérem.

Caboclomódra én sem szeretem az estében, a sötétben való magányos csónakázást. Itt nem ismerik annyira az óriás

fekete kajmánok az embert, hogy kellőképpen méltányolnák. A sötétben nehéz védekezni támadásuk ellen. Lőni

rájuk csak a legvégső pillanatban lehet, ha egyáltalán lehet. Nem szeretem az éjszakában dörrenő lövéseket. Nem

győzöm ezt hangoztatni. Ha sötétben szól a puska, az mindig bajt jelent. Bajt jelentett Pintónak is, Carneirónak is.

Abelardo! Hát megint felbukkan gondolatomban. Vajon hol és merre lehet? Hogy nem jár messze, az szinte biztos.

De nyoma, az nincs. A víz nem árulja el csónakja útját, lábnyomát sem a tapajosi őserdő.

Csendesen kezd esni, amikor a sötétben kikötök. Alig ismerem meg a csaknem teljessé vált sötétségben a kis parti

erdei irtást, ahol a keresett kalyibarom van. Az áradó folyó mindent átalakított. A folyó vize, amely csaknem a

kunyhóig ér, alapjában változtatta meg a tájék képét.

Sűrűbben kopog az eső csónakomon, a vízen, a növényzeten. Csuromvizes rövidujjú ingem, rövidnadrágom.

Mezítláb vagyok, és nagy igyekezettel, izzadva hordom fel a kikötött csónakból a kalyibába az éjszakára szükséges

holmikat. Függőágyam, gumizsákom, benne a szúnyogháló, puskám és a nagy bozótvágó kés hamarosan a

kunyhóban van. A nagy borítók, a japák védik odalenn a csónakban a többi felszerelést.

Nem gyújtok tüzet. Szinte tapogatva kötöm fel a függőágyat a kunyhó tetőtartó oszlopaira, majd ráhúzom a

szúnyoghálót is. Egy perc múlva már ott libeg a tégla alakú, éjjel bizony túl meleg, de a szúnyogokat mégiscsak

visszatartó alkalmatosság. Nem vacsorázom. Semmi kedvem a vizes fával bajlódni, tüzet gyújtani. Mikor bebúvok a

szúnyogháló alá, már száraz és tiszta pizsama van rajtam. Pizsama! — mosolyogva gondolok erre az éppenséggel

nem őserdőbe ülő ruhadarabra. Kopogva veri az eső a korhadó, a vizet igencsak áteresztő tetőt. Sűrűsödik a pergés,

növekszik a zuhogás. A csónakba szerencsére nem folyik be az eső a vízmentes japákról. Ügy kötöttem le őket, hogy

lefolyjék róluk az esővíz. Csillagfény nincs, és még a világítóbogarak sem izzanak az ágvégeken, indákon, korhadó

avaron.

Zörög, csepeg, kopog a víz, az erdő némaságában mindent elnyom ez a mindenen uralkodó hang. Nem tör ki

semmiféle zörej, jaguár- vagy majomhang a sűrűből. Az eső minden élőlénynek — nekem is — kedvemet vette. Eső,

eső és eső. Fáradt vagyok, izmaim jólesően lazulnak a függőágy enyhhelyén. Nyújtózom, és nem érzem a

kánikulában, hogy éhes vagyok. Szinte észrevétlen átfordulok az álom pihentető világába.

Furcsa lény az ember, mindent elvisel, mindennel megbarátkozik, ha a környezet hatása alá kerül. Az

alkalmazkodó készség ilyenkor munkába fog, s ami máskor, nem is olyan régen, elképzelhetetlen volt, az egyszerre

természetessé és — magunk se tudjuk hogyan — megszokottá válik.

Az esőzuhogás egész éjjel, mintha altatódalt susogott volna a rom pálmatetőzetén. Amikor reggel felébredek,

érzem, hogy pizsamám, lepedőm, amit takarónak használok, nedves. A szúnyogháló párás, meleg fojtottságában, a

fölém boruló tüllháló tetejéről vízcseppek hullanak rám. Lepillantok a függőágy alatt az avarra, ahol késem, puskám

és a Winchester vadászlámpa hever. Az este még csak meg sem gyújtottam a lámpát, annyira takarékoskodom a

telepekkel. Lenn is vizes minden. Felhajtom a szúnyoghálót, kipillantok alóla. Ott örvénylik a rom alatt,

függőágyamtól öt lépésre a Cupari vize. Az éjjel megint növekedett a szintje. Csónakom teljesen vízen van. Az erős

és jó kötél ilyenkor mindent megér.

Két nagyon kellemetlen emlékem is fűződik elsodort csónakomhoz, amelyet igencsak kalandos úton tudtam

visszaszerezni. Nem biztos, hogy egy harmadik eset ismét szerencsével járna. Este fokozottan óvatos voltam. A

csónakkötél kétszeresen csavarodik egy nyurga, lombos fa tövéhez. Kilépek a kunyhóból, és a még mindig zuhogó

esőben partra vonszolom a teherrel rakott csónakot. A csónakfenékben — ahogy megvizsgálom — nincs víz, a borító

japák jól elvezették. A csónak eleje csaknem a kunyhóromban van, annyira megnövekedett éjjel az ár. A sodrás,

amellyel meg kell küzdenem, ha tovább indulok, még nagyobb.

Megint csak csuromvíz vagyok, mire visszajutok a roskadt tető alá. Tüzet kell raknom. Körülpillantok. Mindenütt

pálmalevéltörmelék, gallyak, de minden nedves. Odakinn az esőn és benn a kunyhóban elég töredezett vastag gally

hever, a felettem levő faóriásról zuhant le. Ez sodorta magával valaha a kunyhó fél tetejét is. Minden vizes. Ezt a fát

ugyan a fekete erdei gyantaféle nélkül soha nem gyújtanám meg. Szerencsére van belőle elég az egyik ketrecben. De

a gyantáért, a fáért és a fejszéért és mindenért, ami szükséges, főzőedény, kávé, cukor, farinha, megint ki kellene

mennem az esőbe a csónakhoz. Erőt vesz rajtam a trópusok sokat emlegetett lustasága. Visszaheverek

függőágyamba. Mégsem megyek ki. Majd megfőzöm az ebédet, ha még éhesebb leszek.

Reggeli helyett tervezgetésbe fogok, hogyan is helyezem majd el az összegyűjtött rovarokat, hogy megőrizzem

őket a nedves levegőn a penészedéstől? A penésszel még sok bajom lesz. Az állatbőrök szárítása, kötegelése sem

lesz könnyű feladat. A brazíliai trópusi nyár idejében mennyire más minden! Akkor az effajta eső csak jó szolgálatot

tesz, mert nem törik az avar, a gally, ha vadászatra, gyűjtésre indulok. Most sem törik, az igaz, de mindent

tönkretesz ez az átkozott, magát mindenbe beleevő nedvesség. Határozottan jobb volna, ha körülöttem lenne most

egy-két, a régebbi vadászútjaimon velem volt vadászkísérőm. De mint őszidőben szerteszóródó pihés magvakat, őket

is elsodorta a szél. Magad uram, ha szolgád nincs — gondolom, és nagy elhatározással kifordulok függőágyamból,

hogy nekifogjak a szállás körüli munkának.

Az eső vigasztalanul kopog felettem. Csepeg, folyik mindenhonnan, dobol szakadatlan. A rozzant tetőaljat már

keserű fa-füst tölti meg. Ég a tűz, és a csónakvégből megmerített kis főzőkondérban forr a víz, fő a szárított hal, a

hagymás, sós pirarucu. Amíg forr, nekilátok a tető alatt a letört ágak közt a bogárgyűjtésnek. Amikor belemelegszem

— ezt szó szerint kell érteni a 41°-os hőségben —, felveszem fekete esőkabátomat, kimegyek gyűjteni az esőbe. Jó

zsákmányt ejtek. Csodálatos az a bogárbőség, amellyel a brazíliai őserdőket megajándékozta a természet.

Az avarból kiemelt, levált kéregrészek alatt, az eső elől elbújva három olyan cifra-tarka, fedeleshátú bogarat is

fogok, aminőkkel eddig még nem találkoztam. Jó nyolc centi hosszúak, és több mint két centi szélesek. Piros hátuk

többszörösen cikcakkos, szép színezésű. Hamar kimúltak a ciánkális üvegben, egy másik kéregdarab alatt talált

ostoros pókskorpióval együtt. Ez utóbbi két húsz centis ostorával, tüskés ölelő karjaival — nincs ebből semmiféle

bogárnak szabadulása — félelmetesen szép pókpéldány.

Kedvem, amely igencsak elkerült, megjön. A kulturált környezetben való élet, amellyel Boa-Vista traktált, úgy

látszik nem volt egészen alkalmas kedvem fokozására. Ez itt, a szabad természet, ez igen! Ez más. Itt nincs

semmiféle ültetvénytáji kényelem. Csak eső, sok eső, tömérdek eső! Új ízekre, friss erdei vadászélményekre, gazdag

gyűjtésre számítok. De a küzdelem, a nélkülözés, ami vele jár, nem jelenti a jó és feltétlenül kiegyensúlyozott életet.

Sőt! De ez már az ember teherbíró természetének a dolga. Annak pedig, aki itt él, nyilván megvan ehhez a fizikai és

lelki adottsága. Másként nem jönne ide.

Délután, amikor elállt az eső, a belülről valósággal bepárásodó fekete esőkabátban, fonott háncskalapban, amelyet

csak erdei caboclók viselnek — az ára is ilyen: fél milreisbe kerül [tizenkét milreis egy dollár] —, behatolok a

kunyhórom mögötti sűrűbe. Legalább tíz, de az is lehet, hogy jóval több esztendeje nem járt errefelé ember.

Amikor utoljára itt éjszakáztam, én sem hatoltam be ebbe a sűrűbe. Mindenütt ilyen itt az őserdő, ennyire sűrű és

ennyire sötét az összeboruló növénytömegtől. A zsákmány, ami itt elérhető, emlős vagy rovar, esetleg kígyóféle,

mindenütt egyforma eséllyel szerezhető a Tapajos táji vadonban.

Hajt valami minél messzebb az emberjárta helyektől, s ez a valami a vadászat, a gyűjtés szenvedélye. Ez nem

enged egy pillanatra sem pihenni, és űz, küld más, újabb tájakra, ahol már nem azt találom, amit máshonnan ismerek.

Puskám akadályoz a bogárgyűjtésben, súrlódva tapad tusa a nedves esőkabáthoz, mialatt innen is, onnan is a

szélesszájú ciánkális üvegbe szedem az ágak, felfordított kövek, fatörzsek kérge alól kikerülő bogarakat. Nem

szeretem ilyenkor, bogarászás közben a puskát, de magammal hoztam, mert a nedves őserdő minden pillanatban

zsákmányt ígér.

INNEN-ONNAN, FORDLANDIA MINDENNAPJAIBÓL

A FORD ültetvény, közelebbről a Companhia Ford Industrial do Brasil igencsak vonzza a szegények

legszegényebbjeit, a caboclókat. Belemtől Manaosig, sőt még azon túl is, a Felső-Amazonasról, az Amazonasba

ömlő mellékfolyamok, folyók és patakok ősvadonaiból származó caboclók úgy jönnek itt össze a világgazdasági

válság sodró hullámzására, mint morzsára a hangyák. Akiknek rosszul megy — és mostanában sokaknak megy

rosszul a vadonban, a vadonkörnyezte falvakban, városokban —, azok megszerzik a kevéske útiköltséget, vagy még

azt sem, mert előlegezi ezt hajójegy formájában a C.F.I.B. Az első fizetésből majd levonják, s a caboclo máris

útrakelhet valamelyik folyami gőzösön a Tapajosra.

Bőven kapnak munkát itt az iparosok is. Segédlevelet, munkakönyvet senki nem kér. Elég, ha a munkára

vállalkozó bebizonyítja, érti a szakmát. Ha nem, s az ―okos" caboclo magasabb fizetés okából vállalta, hogy

kőműves, ács vagy éppen kovács lesz, hamar — hogy enyhe szóval éljek — ―átminősítik" erdőirtó munkásnak.

Apró, mosolyogtató ügyeskedések ezek, s a munkavezetők csakúgy tisztában vannak vele, mint maguk az

ügyeskedők.

Mindezt az magyarázza, hogy a kétkezi munkás napibére 9 milreis. Mesteremberé tizenkettő, tizennégy, sőt

tizenhat. A munkavezetők, akikre 25—30 munkást bíznak, ugyanennyit kapnak. Az ültetvényrészekért felelős

főnökök bére — irányításuk alatt több tucat munkacsapat is dolgozik — napi huszonnyolc milreis. Az ellátás

egységes, és naponta három és fél milreisbe kerül. Ezt fizetéskor vonják le, s vele azokat az összegeket is,

amelyekért valamelyik Ford üzletben ruhafélét vagy más egyebeket vásárolt a most már Ford alkalmazott munkás.

Ez a vásárlás igen egyszerűen megy. Mindenki, aki Ford szolgálatban áll, derékövére, ingére tűzhető fényes,

számmal és Ford felírással ellátott fémlapot kap. Ennek felmutatásával mindenki mindazt megvásárolhatja, kétheti

fizetése határáig, amire szüksége van. Készpénzforgalom az üzletekben nincs, külön igazolvány sem, sőt aláírni sem

kell semmit. Ezt a legtöbb caboclótól hiába is kérnék, mert bár sok mindent kitűnően megtanultak a vadon

iskolájában, de a betűvetésre bizony nem került sor. Nagy feladat ilyenképpen számukra a számlapra, a mindenkor

érvényes ―utalványra" vigyázni.

A szállás ingyenes. A főültetvényen, a vízcsapok mellett, már vakolt téglából, betonpadlóval, gyalult és festett

farészekkel épített barakkszerű, szellős hálóhelyek, szállások állnak a magányos férfiak rendelkezésére. Családos

munkások és iparosok részére kis faházacskákat építettek. A faanyagot az ültetvény saját nagy, modern fűrészüzeme

állítja elő. A hatalmas fényerejű közvilágítást a főútvonalakon, éjjeli munkahelyeken, a kazánoknál, ahol fával

fűtenek, garázsokban, raktárakban a nagy fáradsággal ideszállított, összeépített áramfejlesztő generátor adja. Ez

táplálja elektromos árammal a fűrészüzemet is. Egy fokkal alacsonyabb a fazenda életnívója. Itt ugyan van némi

beton- meg téglaépítkezés, de nagyjából a faváz és a hullámbádog borítás az uralkodó építőanyag. No meg a

pálmalevél barakkok.

Fürdésre igen alkalmas a fazendán a homokos folyampart. Itt nincs fekete piranha. A hangosság pedig, amivel

munka előtt és után a fürdés jár, távoltartja a fürdőzőktől a máskor veszedelmes kajmánokat.

Az irtások szélein épített pálmabarakkok mintegy harminc méter hosszúak. Az egész szellős építmény földbeásott

faoszlopokon nyugszik. A két külső, tetőtartó oszlopsor a függőágyak felkötésére is szolgál. Egyébként nincs

semmiféle külső fal, szabadon jár át mindent a levegő, a szúnyog, a bogárféle, alkalomadtán az itt nagyon ritka

tolvaj. A caboclók becsületére legyen mondva, az ilyesféle ―sem vergonha", tisztességnélküli fickó igencsak ritka

jelenség.

A pálmabarakkokban különben semmiféle bútorzat nincs, hacsak nem az kinek-kinek saját ládája, s a két tartófa

közé kötött függőágya.

A konyhabarakk, az más. Itt a modern amerikai, de persze fafűtéses kályhák mellett gyalult faasztalok, padok

sorakoznak, s hatalmas agyagfiltrók, vízszűrők állnak, amelyekben hűvös marad a víz, s ezért igen kedveltek. Ha már

a konyhánál tartok, beszámolok az étkezésről is. Mi az, amit napi három és fél milreisért ellátásként kap a Ford

ember? Reggelire kávé vagy tea, esetleg mindkettő, cukor tetszés szerint, s ugyancsak tetszés szerint a kenyérpótló

farinha d'agua. A főnökök reggelizőasztalán konzervvaj, banánlekvár és keksz is van. Nagyobb létszámú táborban

apró, zsemlyeformájú cipókat is sütnek a szakácsok. A kenyér az erdei asztal fénypontja. A gyalult asztalokon, a

többnyire marhahúsos ebédeknél, vacsoráknál mégis szívesebben látja egynémely munkás a farinha d'aguát, a

kemény, morzsás, máskülönben kitűnő zsírfelszívó képességű mandióka ―lisztet". Ezt szokta meg a vadonban.

Városban, falun mostanában alig vagy egyáltalán nincs munkaerő kereslet, ami pedig az ősvadonban végzett

munkával, vadászattal, gumigyűjtéssel megkereshető, az a kevésnél is kevesebb. Egy jaguárbőr beváltási ára például

folyami hajózókereskedőnél 14 milreis. Jaguár pedig nem esik minden bokorban. Egy méter boa constrictor bőr 3,5

milreis, feltéve, hogy fiatal és három méternél nem hosszabb a kígyó. Egy vidrabőr 6 milreis, egy tigrismacskabőr

ugyanennyi. Az óriásvidra bőre 14 milreis. Egy kis kajmánbőr 0,5 milreis, annyi mint egy Winchester töltény ára. A

nyersgumi ára mélyponton van, egy kg 0,5 milreis. Erről, meg a többi árfolyamról a Belemben megjelenő napilapok

szorgalmasan tájékoztatnak.

Sok a maláriás beteg, de számolatlanul adják a kinint. Aki csak jelentkezik érte, az orvosok mellé beosztott

ápolótól, marékszámra kap. Az ültetvénykórház mindig telített. Kórtermei szellősek. A három orvos közül kettő

észak-amerikai, egy brazil. Jócskán akad munkájuk. A magam részéről nem tartom túlságosan tapintatos dolognak,

hogy a kórházépület falához, ahova a sárgaréz dróthálós kórházablakokból egy-egy pillantást vethet a lázverte beteg,

sorba oda vannak támasztva a koporsók. Elég nagy belőlük a szükséglet. Hetenként 3—4 ember hal meg. Ez közel

négyezer embernél, ahol nincs öregember, kisgyerek, csak javakorabeli munkás, magas szám. Az ideözönlő

munkások jó része már magával hozza a kórt, ami itt csak kifejlődik, s mert kórház, orvosi ellátás is van, fehér

ágyban hal meg az ilyen caboclo.

A boa-vistai, most már fordlandiai temető első halottja egy lengyel volt, aki fürdés közben fulladt a Tapajosba.

Azóta már nagy a temető. Ha vadászat, gyűjtés közben a pusztuló castanha-óriások alá érek, nyomasztóan hatnak

rám a friss hantok, fejfák. Gyors itt a halál és éppoly gyors a temetés is. Két órával a halál beállta után már földben

van a kórház fala mögül elővett koporsóba helyezett caboclo. Ej, nagyon is messze kalandoztam gondolataimban.

Szerencsére az ilyenféle hirtelen jött hangulatot úgy rázom le magamról, mint kutya az esőt. Napsugár, egészség,

vadászkedv, nos és a fiatalság az, ami az ősvadon árnyékában, annyi vadász- és gyűjtőélmény előestéjén hatása alá

von.

Az Észak-Amerikából jött Ford emberek és családjaik külön kis világot — majdnem azt mondhatnám —,

rezervációt alkotnak. Vadászkunyhómhoz többször eljönnek, mert — ez különösen hangzik — a környező ősvadon

állatait, hüllőit, két-éltűit, néha a melegvérűeket is csak nálam meg — mint mondták — az amerikai állatkertekben

látták.

Az amerikaiak különben kivétel nélkül megpróbálták az erdei vadászatot. Fegyvereik, felszerelésük kitűnő. Csak

mozgáskészségük, türelmük és erejük, főleg lelkierejük nincs a sűrű, liándús, sötét és néma, látszólag teljesen üres,

bódultságot, párás meleget árasztó, csuromvízzé áztató ősvadonhoz. Tépetten, holtfáradtan, káromkodva kerülnek ki

valahol a forró, vörösagyagú irtásokra. A puskát nehezen cipelik. Égnek sebzett bőrükön a karcolások, a legdühítőbb

pedig az, hogy a sajátmaguk keltette tömérdek zaj miatt — nem is tudják, hogy ez okozza sikertelenségüket —

semmiféle állatot nem látnak néhány gyorsan elfutó gyíkon kívül. Pokolra kívánják ezek — akárcsak a fehérbőrű,

európai munkavezetők — az őserdőt, ha vadászó szándékkal bevették magukat a sűrűbe. Nem értik akkor sem, ha

megmondom, miért sikerül a caboclóknak és nekem, nekik pedig kevésbé a vadászat. Igen gyorsan kikopnak ezek a

―vadászok" az őserdőből. Nem különben a forró napon való horgászás izzasztó ―gyönyörűségeiből", s mint csiga a

házába, visszahúzódnak ventillátorjaik alá, fagylaltgépeik mellé a napégette irtásokon épült házaikba.

Az ―okos" előretervezés ugyanis minden élő növényzetet kivágatott a főültetvényen, kivéve néhány magas pálmát,

amelyeknek, elgondolni sem nehéz, mennyire parányi az árnyékbóbitájuk. Vasárnaponként olyanok az amerikaiak

házai a tüzes trópusi kemencében, mintha kihalt volna belőlük az élet. Ilyenkor benépesül a folyó meg a mocsárvilág,

ahol motorcsónakról kajmánokra vadásznak. Ezt a sportot főképpen Roggy űzi, aki a legfőbb hivatalviselő az

ültetvényen. Szereti a folyamot, dús őserdővel borított szigetvilágának partjait és rá-rápuskáz a kajmánokra,

vízimadarakra is, ha néha motorral lefelé csurog a Tapajoson. Erdőbe rég nem jár, s ha elejt egy kajmánt, nagy az

öröm. Rádió, gramofonzene, esti beszélgetések egészítik ki az amerikai kolónia szórakozását. Angolul rajtuk kívül

kevesen beszélnek az ültetvényen. Tolmács pedig vasárnaponként nincs a láthatáron.

A caboclo munkások esti meg vasárnapi szórakozása kimerül az egymásközti beszélgetésekben,

gitározásban, közös dalolásban. Vasárnaponként ellátogatnak egymás táboraiba, ismerőseikhez.

Vadászni nagy részük többféle okból nem megy. Először, mert a munkásbarakkokban tilos

bárminemű lőfegyvert tartani, másodszor, mert a caboclónak a nehéz, fárasztó heti robot után semmi kedve, hogy az

ősvadont járja, már csak azért sem, mert az elejtett állat bőréért alig kapná meg a rálőtt töltény árát. Így a szombat

esti, vasárnapi szórakozásokra a Ford ültetvény határán túl fekvő kis falvakba rajzanak ki a caboclók. Itt,

pálmakunyhók pislákoló olajmécseinél szerencsejátékot folytatnak az ide telepedett kalandorokkal, s persze minden

pénzüket elvesztik, vagy — ez a másik baj — az itt tanyázó nőknél — és micsoda nőknél — hagyják pénzüket. Ital

itt már kapható: cukornádpálinka. Ez magában hordja a baj gyökerét. Hamis rulett, cinkelt kártya meg egyéb

hazárdjáték uralja az éjszakába nyúló estéket, s szerencsés az, aki csak a pénzét és nem egészségét hagyja itt,

ezeken a gombamódra keletkezett pálmakunyhós településeken.

Újabban — ennek van vagy félesztendeje — a caboclók szórakoztatására, elsősorban szombati, vasárnapi

fékentartásukra, mozielőadásokat rendez az ültetvény vezetősége. Vadnyugati filmek, detektív- és kalandortörténetek

emelik az erkölcsöket, dúsítják a fantáziát a mozielőadást még sohasem látott nagyszámú caboclónál. Mosolyogtató

a favázra szerelt vetítővászon előtt és mögött ülő caboclo közönség elhelyezkedése. A vetítőgép és a vászon közt

helyezkednek el az írni-olvasni tudók, mert bár amerikai a film, de portugál a felirata. Akik nem tudnak olvasni — s

ezek vannak számosabban —, azok a vetítővászon mögött helyezkednek el sűrű sorokban a földön ülve. Ugyanis

visszájáról is nagyszerűen látható a film izgalmas cselekménye.

Mindenki dohányzik. Max is, a vöröshajú német fényképész, akire mint szakmabelire, a vetítést bízták. Max

nyurga és ideges fiatalember, s a rossz, régi filmek miatt az idegességre minden oka megvan. A parázsló, égő,

újságpapírból sodort, vastag cigaretták végét a caboclók — kitűnő mulatság ez — a sötétben előre pöccintik, s

kíváncsian figyelik, film közben is, kinek a nyakába, ingére, hajára, meztelen bőrére esik az égő cigarettavég. Minél

nagyobb a káromkodás a találatoknál, annál nagyobb hátul az öröm, a vidám nevetés. Max újabban csak hosszas

rábeszélésre vállalja a filmvetítést, mert legutóbb is, mikor már vagy tizedszer szakadt el a régi film, késekkel,

ordítva mentek neki a caboclók, s jószerencse, hogy elmenekült, otthagyva filmet, gépet, káromkodásba fulladt

előadást. Vadonbeli csendélet filmvetítésnél. Hogyne, mikor a legizgalmasabb jelenetnél tépi el a szamár vörös Max

a filmet.

A film azért itt is igazi élmény. Max vetítéseire immár a Tapajos túlpartjáról is érkeznek csónakon caboclo

vendégek. A parázsröppentyűk, nos meg a sűrű filmszakadások miatt, mindinkább csak a caboclo nézőközönségre

korlátozódik az előadás élvezete. A sokféle vérmérséklet azután hűen tükrözi a filmvásznon játszódó cselekményt.

Sohasem lehet előre tudni, mikor, milyen indulatot vált ki a közönségből a film. Ha lőfegyvere lenne a caboclo

társaságnak, valóságos sortüzek ropognának, bele a képbe, a film intrikusába. Mit sem törődve azzal, hogy túloldalt

is, meg innen is emberek ülnek. Így az ordításon, a parázsló, repülő cigarettavégeken, s Max időnkénti megfuttatásán

túl, nincs nagyobb baj.

Az ünnepeken, vasárnapokon túl, a munka hétköznapjain is kedvesek, jókedvűek a caboclók. Igaz, nem törik össze

magukat a fejsze forgatásában, a fűrész húzásában, az ültetvényezésnél a kapavágásokban. De a munka azért mégis

megy.

Szeretem ezt a tájat, embereit, ahol a világon talán a legdúsabban terem az ―amanha" kifejzés, ami holnapot jelent.

A negyven Celsius fok körüli kánikula hozza ezt. Azt pedig, hogy ilyen forróságban mit jelent kidönteni a méteres

átmérőjű, sziklakemény fatörzseket, csak az tudja, aki maga is csinálja. Távolról nézni ezt és korholó bírálatot

mondani a csigatempóról sokkal könnyebb.

Függövitorlás csónakversenyek, céllövések hoznak változatosságot a vasárnaponként hozzám látogató caboclók

meg a magam szórakozásában. Nagy becsülete van céllövő tudományomnak. Aki nem látta, megkér, mutassam be

kvarckavicson vagy a Tapajosban, a parttól száz, százötven lépésre elúszó, kiálló szemével a partot figyelő,

zsákmányt kutató kajmánon.

Az ötven lépésre kitett kvarckavics széttörve pattan szerte a Winchester golyótól, s a kajmán, a vízi dúvad, óriásit

bukfencezve fújva merül alá, hogy soha többé ne pusztíthasson

Caboclomódon élek már esztendők óta, érződik, látszik ez azon is. ahogyan vadászom. A Ford ültetvény

árnyékában érdeklődéssel nézem a vadon embereinek életét. A férfiaktól lakott, csaknem teljesen asszonynélküli

ültetvény sajátos életével egyedülálló színfolt Észak-Brazília erdőrengetegében

ERDEI TÜKÖR

MEGINT csak nem vacsorázom. Túl későn és túl fáradtan, sötétben érkeztem vissza a szállásra. Nehéz a két örvös

pekári bőre, és a különös, furcsarajzú, megkövesedett fatörzsdarab, amelyet az őserdő avarjában találtam. Az eső

késő délután óta megint egyfolytában zuhog, és még mindig itt vagyok. Ez nem tette könnyebbé eddig dolgomat.

Még a karbidlámpa sem gyúlt ki, ami nemigen szokott előfordulni. Alighogy szétterítettem a bőröket, végigöntöttem

magamat egy vödör vízzel, majd szárazra törülköztem, beledőltem függőágyamba. Álomtalan mély alvásba

zuhantam. Csak másodpercekig éreztem a nagy, téglaformájú szúnyogháló otthonosságát, a jól szeparált szoba

illúzióját. Szitaszövésén át, ha nem volt borult éjszaka, annyiszor gyönyörködtem a csillagos trópusi égboltozat

csaknem lobogásszerűen fehérlő fényeiben. Nincs étvágyam semmiféle húshoz. Inkább sült meg főtt halon élek. A

májam táján nyomást érzek, szemem fehérje némi sárga színt kapott, még nem tudom, az elmúlt vagy az éppen soron

levő maláriarohamnak köszönhetem-e ezt?

A rám köszöntő reggelben is zuhog az eső. Pattog az őserdő lombján, a pálmatetőn, a csónakborításon meg a folyó

siető, örvénylő vizén. Csurommá ázott már minden. A szállás összetaposott avara csakúgy, mint a puhafából készült,

rozsdás-rácsú meg az időtől feketült rézpatinás ketrecek sora. Lehet persze, hogy amit rézrozsdának nézek,

többségében penész.

Vízért menet megnéztem az egyik kígyóketrec sűrű rézhálóját. Holmi elszánt vastag potrohú, nagy éjjeli lepke

petézett rá az éjszaka a sűrűszövésű rézhálóra. Nem tudom, minek is nézhette? Száz és száz sűrűn odaragasztott

lepkepete kelti a penészszerű látszatot. Persze egy sem kel ki, nem válik hernyóvá, bábbá. Pedig az ilyesféle keltetés

lenne a legkitűnőbb lepkegyűjtési mód. A csónakon szállított tárgyakhoz ütődő ketrecen egy hét múlva nyoma sem

lesz a lerakott petéknek. Meg azután akadnak hangyafajták, amelyek nagyon szeretik ezt a lakomát.

Az eső zuhog. Párázása mélyre nyomja a kövek közé rakott tűz kesernyés füstjét. Csuromvíz leszek, mire egy

vödör vízzel visszaérkezem a némileg védett aljazatú eresz alá, ahova bever a tetőzetről ömlő eső. Megtörülközöm

az egykori amerikai liszteszsákból készült törülközőben. Kevés száraz ruhámat óvom, csak úgy Ádám módjára

mentem vízért. Nem szokatlan ez a viselet, mert túl meleg van, és az eső mindig felér egy zuhanyozással, annyira

bőséges. Így egy füst alatt a vízhozással a tusolást is elintézem.

A pálmatető alá beszorult ébredő szúnyogok nagy probléma előtt állnak. Rám vessék-e magukat, vállalva a keserű,

mindjobban terjengő füstöt, vagy reggeli, meg ki tudja, talán ebéd nélkül, fejvesztve meneküljenek ki a zuhogásba. A

vélemény úgy látszik megoszlik, mert akad, amelyik rám csap, és akad, amelyik kimenekül a füstből az esőbe, a

lomb, az avar, a korhadó falevelek rejtekeibe. Hamarosan fehéres bőrduzzanatok viszketnek rajtam. Az éhes

szúnyogokat sorra agyoncsapdosom, ahol csak elérem őket. A csattogó ütések után apró, fekete maszatok jelzik az

egykor kecses szúnyogokat bőrömön, tenyeremen. Sajnos, azt a szúnyogot, amely belém eresztette szívókáját, csak

akkor érzékelem, amikor már megtörtént a baj. A ruhaféle korlátozza a szúnyogok tevékenységét. Emellett a hátam

közepére sem csaphatok oda, ―na, megvagy bestia!" — kiáltással.

Megint elmulasztottam, hogy jóelőre dohányt főzzek ki egy edény vízben. Ezzel a nikotinos barna lével kellene

óvnom magamat a szúnyogoktól. Tegnap is így volt, holnap is így lesz ez, ha nem permetezem magam dohánylével.

A fekete kötéldohányból csak félarasznyit kellene felapróznom, de sajnálom az ilyesfajta kényelemre az időt.

Különben is — remélem — nincs minden időben és mindenütt szúnyog. Ha pedig van, akkor csaknem mindig késő,

hogy dohánylé főzéshez fogjak.

Az eső délelőtt is szakadatlanul ömlik, veri a pálmatetőt, amely átengedi az esővizet. A gomolygó, sűrű füsttől az

utolsó szúnyogok is réges-rég eltakarodtak. Úgy érzem, valóságos örökkévalóság múlt el tegnap reggel

óta, amikor is az utolsó, ropogósra sült halat farinhával megettem. Nemigen hiszem, hogy ez az életmód, a

hozzáadagolt maláriával túlságosan alkalmas lenne súlygyarapításra. De nincsenek is ilyenfajta igényeim. Különben

az étvágyam csak a maláriaattakok idején süllyed a mélypont alá. Felgyújtja képzeletemet a tegnapi ropogós pirosra

sült hal emléke. Jól megsózva, olajban sütve, mindjárt újra valósággá válik ez az emlék. Csak persze a farinha! Ez

megkeseríti napjaimat. Szerencsére a jól kisütött, ropogós, tenyérnyi halakhoz, amelyeket a Cupariban fogok, nem

kell sok farinhát a számba hajigálni. Malom módjára, kelletlenül őrlik ilyenkor a morzsaszerű farinhát fogaim.

Sohasem tudom megszokni ezt a mandióka-kenyérpótlékot.

A kihorgászott halak nagyon szépek. Uszonyuk lebegős és színben gazdag. Az európai meg amerikai

díszhal-kedvelők, akvaristák, nagy akváriumok, állatkertek szívesen vásárolnák ezeket a halakat, amelyek itt csak

gasztronómiai élvezetet nyújtanak. Olyasfajta ízű ez a hal, mint odahaza a balatoni halászbárkák tüzes rostján sütött

compó. Ha az ember éhes, szívesen gondol itt a hazai compó ízére. És hogy szeretik ezek a színpompás halak a

farinhát. Félmarék farinha d'agua feláldozásával, apró horoggal, akár egy füzérrevalót is foghatok félóra alatt, ha

szerencsém van. A halak különleges ízére csak tegnap reggel, a fazéknyi feketekávé után jöttem rá.

A Cupari lesz most az én legfőbb táplálóm. Az erdő már mostohább, mert kemény, rostos húsokat tálal. Még az

inambu,1 az erdei vadtyúk a legízesebb, de ez meg nem akad mindig puskavégre. A nagy színes papagájok húsában

is sűrűn csalatkozik az ember, mert előfordul, hogy százesztendős papagáj matuzsálemeket lő. Ennek a húsát pedig

még egy erdőre való tűzifa sem puhítja meg, hiszen talán a napóleoni időkben kelt ki tojásából. Az erdei

teknősbékákkal sincs szerencsém. Nem azért, mintha túl sok epekeserű teknőshúst szedtem volna ki tányéromba, és

öntöttem volna ki éhesen, bosszúsággal telve az erdő avarára a bográcsban levővel együtt, hanem azért, mert nem

szeretem a most még édeskés, furcsa ízét. Az urucuri pálma szílvanagyságú sárga gyümölcsének érése idején lesz

keserű a táblás erdei teknős húsa, mert szívesen eszi ezt a fürtös termésű, lehullott pálmagyümölcsöt. Elpusztítani,

teknőjéből kivágni sem túl nagy gyönyörűség, mert sajnálom a szelíd, 6—8 kilogrammos teknősöket. Apróságok

ezek, szóra sem érdemesek. Százszámra fordulnak elő hasonlóak.

Ha minden erdei és vízi élményt, életmegnyilvánulást, gyarapodó tapasztalatot aprólékosan sorra vennék, féltucat

íródeákot és mázsányi papirost kellett volna magammal hoznom. S ahhoz, hogy foglalkozzam mindazzal, amit

magam körül látok, tapasztalok, egy tíztagú expedícióra volna szükségem. Ez lenne csak képes mindennek a sok élő,

nemcsak állati, de növényi, sőt ásványi csodának gyűjtésére, feldolgozására. Szívesen és lelkesedéssel látom el

munkámat, mégis sok mindent elmulasztok a gyűjtés során. Nem tehetek mást, mint hogy a legszebbet, a

legértékesebbet kiszedem ebből a gazdag és csodálatos erdei világból, s elküldöm Budapestre, ahol ezt a

magasztosan szép, kemény és kíméletlen őserdőt egyáltalán nem ismerik, csak teremtményeit bámulják a halkléptű

múzeumlátogatók. Ez a dolog szebbik, értékesebb része.

A másik, kevésbé kívánatos, de fennmaradásomat biztosító része az erdei munkának a vadászott, gyűjtött

kereskedelmi áru, a nyersbőr, az eleven mérgeskígyók, a kereskedőknek szállított bogár- és lepketömegek

értékesítése. Ezek — mondhatni — ömlesztve mennek, s így is fizetnek érte. Pedig nem egy esetben, különösen a

lepkefélék közt, nagy értékek kerülnek ki szerény fizetségért a gyűjtő kezéből. De ezt a hátrányt a profitért folytatott

éles küzdelem korában lassan megszokják a brazil őserdőkben dolgozó, vadászó gyűjtők. Ha belegondolok, nagyon

elkeserítő ez a helyzet. De a szenvedély, amellyel a vadászatot és a gyűjtést végzem, sok kemény csalódásért

kárpótol, hiszen itt minden egyes nap valóságos erdei ünnep. Pénzzel amúgy sem lehetne megfizetni ezt a munkát. A

Cupari-i gyűjtésemet majd csak vadászutam végén válogatom ki. Egy része Budapestre kerül, a másik a kereskedők

áruraktárába. Az eső zuhog és zuhog. Talán még gondolataim és írásaim is esőszagúak. Ahogy megfogom a

szúnyogháló kicsit már szutykos tülljét, érzem, nedves tapintású. Olyasféle, mint a mosás után féligszáradt ruha.

Ennyire nedves minden holmim, és ha nem ügyelnék, ilyen lenne gyűjteményem is. Némely dolgaim túl gyorsan

penészednek, különösen a nyersbőrök, az összegyűjtött, dobozolt rovarok, bogarak, a vastagpotrohú, nagytorú éjjeli

lepkék.

Sípolva világít a karbidfény a sötét, zuhogó éjszakában. Időérzékem — talán éppen mert nincs velem óra

— jó. Tíz óra lehet. Nagyon nekirugaszkodtam az írásnak a tűz szúnyogoktól védő füstköntösébe burkolózva. Az írás

már szinte napi kenyerem. Űjra átélem így az őserdővel folytatott küzdelmemet.

Feketekávét vacsorázom. A ropogósra sütött halvacsora csak óhaj maradt. Mint tegnap reggel, ma is a

pálmaborítóval takart csónakom végébe ültem horgászni azután, hogy a szakadó esőben a csónakba szivárgott,

meggyűlt esővizet egy nagy culhával, tökhéjjal kimertem. A méteres, hajlós vessző végéről beleengedtem a folyóba

a kis horgon a farinhaszemet. Eltelt egy, majd öt perc. Azután negyedóra. Kihúztam a vízből az ázottcsalis,

úszónélküli, csak zsinegen függő horgot. Itt, a Tapajoson meg mindenütt az Amazonas mentén, úszónélküli horoggal

horgásznak. Átvettem az erdei caboclóknak ezt a szokását is, akárcsak a többit. Ezt egyetlen esetben sem bántam

meg, s annak köszönhetem azt is, hogy most a Cupari vadonában vadászhatom. Kicseréltem a horgon a csalit, újra

vízbe merítettem. Vártam a csalit elkapott hal jelzését, rántását. A félmarék farinha végül is elfogyott alkonyaira, de

halat egyet sem fogtam. Agyonázva hagytam abba a hiábavaló horgászást.

Banánlekvárt bontok a feketekávé után. Kipillantok az éjszakába, mert valami furcsa változásra figyelek fel. Az a

furcsa, hogy elállt az eső. Fülledt, párás meleg van, a fazéknyi erős kávé ugyancsak élénkít. Naplóírás közben mindig

kezem ügyében, a földön áll egy literes teli fazék, amelynek tartalma — mire szűnik kedvem az íráshoz — mindig

elfogy. A feketekávé jó itt bánatkergetőnek, unaloműzőnek meg vidámítónak is.

Ej, hogy is mondtam csak? Bánatkergetőnek? Ezt a szót, hogy bánat, még sohasem írtam le az őserdőben. Hát

bánat is van itt? Van, és rájövök, hogy a rám ereszkedő honvágy hozza ezt. Kihámozom az érzést lelki tokjából, s

most kristálytisztán csillog tudatomban. Olyan ez a hazavágyás az éjszakában, mint egy feketebársony terítőn

tündöklő, gyönyörűséges gyémánt. Képzeletemben rám csillog hazulról a havas táj, a jégvirágos ablak, a barátságos,

meleg szobában a kályhából kivilágító, parázsló tűz. Talán most, ebben a pillanatban csillogó, nagy hópelyhek

milliárdjai hullanak alá odahaza, és borítanak mindent vastag, fehér takaró alá. A hósapkás szalmakazlakon,

kukoricagórékon, juhaklokon éhes varjak százai ülnek. A pusztákon, a gazdaságokban olyan a téli csend, mint most

itt. Ott varjúkárogás, itt meg a zöld ősvadonban lefutó vízcseppek milliárdnyi, egybefolyó koppanása töri meg a

csendet. A télből odahaza lassanként kifelé mennek, itt a télbe, az esős évszakba befelé haladunk. Jólesik a magyar

tájakra emlékeznem a trópusi éjszaka sötétjében, ahol a szerte-szakadozó felhőtömegek résein milliárdnyi csillag

ontja sugárzó fényét.

Reggel esőkabátomban, sörétes Winchesterrel kezemben, behatolok a kunyhó mögötti sűrűbe. Minden ág

és folyondár rezzentésére csurogva indul meg felülről a meggyűlt esővíz. Végigömlik a korhadékokat lehozó víz

fekete esőkabátomon, háncskalapom széle a beszívódott víztől nehéz. Kétoldalt csaknem államig csüng

elnehezült, széles pereme. Pedig máskülönben ez a caboclo-kalap pillekönnyű. A víz azért így sem folyik át

a jól összedagadt fonásokon. Az esőkabátról lefolyó esővíz a bőrlábszárvédőn továbbcsurogva kopott gumicipőmet

vízzel telíti. Hamarosan teli van gumicipőm a víztől belesodort erdei korhadékkal. Sötét az őserdő, és szinte

megvidámodom, amikor ráakadok egy réges-régi ösvény nyomaira, amely egyik gumifától a másikig

vezet. Ki vágta, taposta ezt az ösvényt? Lehet, hogy egy óriás paradiót termő fához is elvezet. A sötétbarna

színű avar nedves és korhadt az örökös félhomályban. Nem magas, alig lehet félaraszos. Alatta vastag a puha

humuszréteg. Mindenütt víz, csepegés és csurgás. Ez adja az állandó zajt, és elnyomja lépéseim igen halk neszét.

Itt-ott bogarak esnek zsákmányul. Ismertek és kevéssé ismertek. Lepke még nem került elém. Persze akadályozza

csapongásukat a fák, gallyak között a levélzet, az állandó csurgás. Másféle nesz, mint a vízé, nem hangzik.

Pedig — minden idegszálamban érzem — él körülöttem az őserdő. A csurgás ezernyi élet mozgását takarja, közte

az enyémet is.

Lassan haladok előre az ösvényen, amely olyan ebben a vad sűrűségben, mint valami zöldfalazatú sziklahasadék

feneke. Csakhogy ez a kétoldali vizes hasadékfal hajlik, karcol, néha belém kapaszkodik, átível felettem, előttem.

Sokszor kell kést használnom, hogy magamat és az utat szabaddá tegyem a körém fonódó liánsűrűben.

Nyersgumiból öntött igazi caboclo-cipőm még a Jatapu folyó ősvadonában készült. Már nagyon kopott. Sajnos,

túlságosan izzad benne a láb, emellett bokánál be, de ki nem engedi a vizet. Ha a láb formájához igazodó, nyúló

nyersgumi cipő nagyon megtelt vízzel, erdei szeméttel, le kell húzni és kifordítani. Harisnyát nem lehet benne

viselni.

Nyáridőben, a száraz évszak idején sem, sőt akkor még kevésbé, mint most. A fekete esőkabát is kényelmetlen,

mert nem ereszti át a test páráját. Csaknem úgy érzem magam benne, mint Arany A bajusz című elbeszélő

költeményének szenvedő hőse, aki a cigányoktól ponyvával letakart, leszegezett forróvizes kádban izzadt. Csurog a

verejték homlokomról, arcomról. Az esőkabát alatt a verejtéktől hátamra tapad az evezőstrikó, amelyet ingem alatt

viselek. Ez a legjobb mód — bár látszólag soknak tűnik itt ez a kettős viselet —, hogy megkíméljem a szakadástól

kevésszámú ingemet. Az evezőstrikó az ing alatt jól párologtatja a test verejtékét, amely most persze igencsak

megfülled az esőkabát zártságában. De viselnem kell az esőkabátot, mert nem akarok órákig ázni ebben az erőteljes

csurgásban.

Újra esik az eső. Végigcsurog serkenő szakállamon. Két nap óta nem borotválkoztam, s aligha kerül rá. sor még

egynéhány napig. A néger beütésű, göndör, feketehajú caboclo, Abelardo Carneiro jut eszembe. Szeretem ezeket a

csavarteszű caboclókat. Kevés örömük van az életben, ezért azután gyakori errefelé a nádpálinkával teli butykosokon

való civódás, amit sűrűn fejez be késszúrás, puskadörrenés. Szegény életek keserű vége ez, mert a gyilkosságért

kiszabott harminc esztendei börtönbüntetést nemigen lehet másnak nevezni. Abelardo, a szép lovagi nevet viselő

félvér, akinek az arca olyan, mint a szentképeken Luciferé, ölt. Nyilván bízik szerencséjében, hogy elmenekülhet.

Bűntudata valószínűleg nincs, ez tehát nem kínozza. De űzött élete csak olyan lesz, mint az erdei vadaké, azzal a

roppant tehertétellel, hogy gondolkozni tud.

Gondolataim csaponganak miközben le-lehajlok, felemelek ágakat, odábbmozdítok időtől mart köveket. Bogarakat

szedek fel. Vizes kezem fején végigcsurog az eső. A Winchester akadályoz, és meg-megcsap a néha kinyitott,

szélesszájú literes üvegből kiáramló ciánkáli nehéz szaga. Ahányszor bogarat hajítok be, sietve zárom rá a hatalmas

parafadugót. Az üveg fenekén a vastag papír alatt fehéres, de már elszíneződött gyapot, alatta pedig vagy kétdekás

fehér méregdarab hever. Olyan, akárcsak a krumplicukor. Egyetlen grammja is elegendő egy emberélet

elpusztítására. Cianuretto de potassio a ciánkáli brazil neve. Szabadon lehet vásárolni, akárcsak a Winchester

töltényt.

Az eső sűrű pergése, csepegése csendesedik. A lombsátor vastag tömegére már nem zuhog olyan nagy

erővel. Alig vagyok a kunyhóromtól, a Cuparitól ezer lépésre, pedig már vagy két órája gyűjtök. A széles üveget

az esőkabát alatt meghúzódó, vállamon átvetett szíjú iszákba dugom. Felhúzom a Winchester kakasát — már

induláskor csőre töltöttem —, és a puskát bal hónom alá veszem. Balkezes vagyok. Sokat vesződtek velem annak

idején derék tanítóim, de csak annyit értek el, hogy jobb kezemmel tanultam meg írni. Minden mást bal kézzel

végzek. Jobb vállról nem tudok lőni.

Minden lépés, minden pillanat zsákmányt hozhat a csüngő liánfüggönyök mögül. Húsfélét szeretnék szerezni.

Unom az élelemtartaléknak hozott sózott, szárított halhúst, a pirarucut. Horgászni, mire visszatérek a szállásomra,

nemigen lesz kedvem, meg egyelőre hozzávaló friss húscsalim sincs.

Lépésem nem hallatszik a puha, vizes avarban. Átbúvok a liánok alatt, amelyek elzárják az ösvényt. Derékszíjamat

esőkabátomra csatolom, rajta a széles és erőspengéjű, tokjába dugott bozótvágó kés. Ezt most nem használom.

Egyrészt azért, mert akkor még több víz zuhogna rám a mozduló lombtömegből, másrészt a vadászat esélyeit

csökkenteném az így okozott zajjal. Marad a jól bevált mód, az indák alatti kúszás, ág-és liánemelés kézzel és

puskacsővel, nesztelen átlépés halott ágakon, korhadó fatörzseken. Pillanatra sem szűnő tornamutatvány, — aligha

hinné el bárki is, hogy ezt órákon át lehet végezni. Pedig lehet. De csak azért, mert ott van markomban a nagyöbű

puska és idegeimben a vadászszenvedély. Ha ez a vadászszenvedély nem fűtené, tíz perc alatt a legerősebb ember is

beleunna ebbe a mulatságba. Ügy érzem, rabja vagyok az őserdei életnek, a sokféle élménynek, varázsuk alól nem

tudok, de nem is. akarok szabadulni. Ez már hivatástudat, és vállalom mindazzal, amivel jár.

Dél felé még fülledtebb a meleg. A csepegés szűnik, a mélyen lógó esőfelhők oszladoznak. A roppanterejű napfény

szívja a párát a nedves lombboltozatból. Ide le ebből a melegből csak a fokozódó, párázó hőség jut. A fényből

semmi. Bal kezem mutatóujja a puskaravaszra görbül. Jobbom a cső alatt markolja az ismétlőpuskát. Lépésem puha,

s nem hiszem, hogy hangosabb a lehulló levél hangjánál. Az ösvénynyomból kinőtt szürkéslevelű aljnövényzetben

egy zöldeshátú, nagyon hosszú, vékony kígyót pillantok meg. Kutyafejű kígyó. Nem mérges, de pokolian gyors.

Vastagsága félcsuklónyi. Bőre

kitömésre alkalmas lenne. Elevenen is szívesen elfognám, de túl sűrű az erdő, az ösvény is növényzettel telinőtt. A

kígyó is észrevesz, és gyorsuló siklással belevész az egymásba fonódó, sűrű folyondárok és az aljnövényzet

sötétjébe. Szép, csaknem négyméteres példány volt, de a félmilreises töltényt mégsem szántam rá.

Majmok jelennek meg felettem. Fekete bőgőmajmok. Jó a húsuk, de nem vagyok még elég jó caboclo ahhoz, hogy

megkívánjam. Bántatlanul iramodnak el, amikor mozduló fekete esőkabátomat észreveszik. Elérem az első

ösvénymenti, roppant vastagságú, talán kétszáz esztendős castanha-fát. Ez az erdei óriás termi a híres paradiót. A

liánokkal teliszőtt fa alja, amerre nézek az alatta is felnövekvő növényzetben, mindenütt gyerekfejnyi kemény és

vastag csonthéjas tokba rejtett paradióval van tele. Ha kibontanák itt a rengeteg diót — nagy munka ez, és nagy

gyakorlat kell hozzá —, legalább két hektoliter gazdag olajtartalmú magot kapna a vállalkozó. Nemcsak az idei

termés hever a faóriás koronája alatt, hanem az elmúlt esztendőké is. Ide járnak csemegézni a majmok. De

igyekszem is ki a castanha-törzs veszedelmes aljából. Ha egy ilyen nagysúlyú dióóriás a fejemre esik, háncskalap

ide, háncskalap oda, úgy agyonvág, mintha középkori buzogánnyal sújtottak volna rám. Már hallom is a zörgést

odafentről, ahogy ágról ágra verődik egy leérkező, érett dió. Döngve éri az avart. Egy másik dió is lezuhant.

Mellettem esik le. Sietve szedem a sátorfámat. Keresztező ösvényhez érek, azon megyek tovább. A csurgás még

mindig elnyomja az erdő neszeit. Itt már nem hallom a nem egy caboclo pusztulását okozó erdei áldás hullását.

Fordul az ösvény, és egy forradásokkal teli törzsű nagy fára akadok. Gumifa. Másfél embermagasságig

palackszerűen kidudorodik. Mintha óriás sörösüveg lenne. Fenn, ahova már nem ért fel a csapoló caboclo

szerszámával, sima a törzs, akár a mi bükkfáinké. Itt sem csapoltak már réges-rég! — állapítom meg. Nincs friss heg

a törzsön. A törzs palackszerű meg-vastagodását a sok évtizedeken át tartó csapolás, héjsérülés okozta. A fa életreje

pedig igyekezett befoltozni sebeit. Eközben hízott, dudorodott meg. A gumifa körüli, növényzettel mindmáig be nem

nőtt terület mutatja, mennyi időt töltött itt az egykori gumicsapoló.

Ez a fa — felpillantok rá — megadhatta a caboclónak az évi húsz liter gumitejet. A bevágott kéreg alá kis bádog

csészét ékelnek, majd megcsapolják a fát. Az összegyűlt fehér gumitejet nagyobb edénybe öntik, és így viszik a parti

tanyára. Itt, az urucuri pálma termésének magját használva tűzre-valónak, annak füstjében, földbevert, villás ágakon

forgatott dorongra öntik a gumitejet, majd húszkilós tömböket formálnak belőlük ma is. Így adják át a

kereskedelemnek. Azt mondják a caboclók, nem jó enni a paradió egyébként kellemes gyümölcsét, mert rendkívül

erős szorulást okoz.

Félórája kacskaringózom az ösvényen. Küzdöm a tömegesen támadó szúnyogokkal, sorra csapkodom őket agyon,

de ez a véres harc nem nagyon gyorsítja előrehaladásomat. A Cupari, a kunyhórom elég messze lehet. Az

ösvénymenti sűrűbe nem hatolok szívesen, mert nincs napsütés, amely után tájékozódhatom. Ha letérnék az

ösvényről, elveszteném a fonalat, amely kivezet ebből a növényi barlangból, az őserdőből.

Az ösvény mellől erős zajjal világosbarna tömeg vágódik neki a sűrűnek. Perdülve fordulok, elhúzom a ravaszt.

Kapáslövés. A Winchester iszonytatót dörren a némaságban. A barna tömeg két ugrást sem tesz a levélzetben. Csak

most látom, veadót, mocsári szarvast lőttem. A lombozat olyan sűrű, hogy a kapáslövés pillanatában, amikor

érzékeim regisztrálták az állatot, amely gallyat roppantva felugrott, még nem tudtam mi az, csak a célpont tűnő

foltját láttam.

Megvan a friss hús. Kihúzom bozótvágó késemet, és levagdosom az útbaeső gallyakat, kúszónövényeket.

Karvastagságú folyondár is akad köztük, és belőle, mint szivacsos csőből, tiszta víz csurog. Ez a vízilián. Méteres

darabjából két deci vizet is ihat a szomjas vadász. Az ilyen liánfélékkel azonban csínján kell bánni, mert mérgesek is

vannak köztük. Alaposan kell ismerni fajtáikat.

A veado már nem él. Oldalából csepegő vére megülepszik a korhadt avar falevelein. A szarvas hasaalja meg a feje

tele van kullancsokkal. Kiszedem iszákomból tokbafogott, rövid nyúzókésemet. Átfordítom a veadót a másik

oldalára. Látom, a golyó a túloldalon, elöl a lapockán távozott. Kár. Most két lyuk is van a bőrön. Kár persze még az

is, hogy ebből a jóhúsú állatból nem tudok sokat felhasználni. Csak az egyik hátsó

combját és a lehúzott bőrt viszem magammal. Nincs mostanában megfelelő, húst szárító napsütés. Nem hoztam

annyi sót sem, amennyi elegendő lenne a húsok besózásához. A maradék őzhús ittmarad az erdőben. Csak a

kullancsokkal boldogulok nehezen. Ezek, ha a nyersbőrt és a húst kötegelve vállamra veszem, mind igyekeznek rám

áttelepülni. Jóelőre összetaposom valamennyi kullancsot az avaron szétterített nyersbőrön. Ez a művelet persze csak

úgy-ahogy sikerül, mert a módszer nem tökéletes.

A vastag combhús már benne van a bőrben. Vállamra veszem a köteget. Ahogy fordulok, a sűrűből loccsanást

hallok. Mi az ördög ez? — állok meg. Idebenn víz van? Halféle vagy éppen halra vadászó kajmán okozza a zajt?

Leteszem a nyersbőrköteget, és behatolok a sűrűbe, a loccsanás irányában. Szorosan markolom a Winchestert. Két

perc múlva látom, hogy szállásomon, a romkunyhónál vagyok. Előttem örvénylik a Cupari sebessodrú vize. Persze

már semmit sem látok. A hal vagy a kajmán éppen jókor vetődött fel, jelezve a víz közelségét. Nyilvánvaló, hogy

óriás kört írtam le indulásom óta az őserdőben kanyargó ösvényen. Végül is az ösvénynyom visszatorkollott a partra,

a kunyhóhoz, ahonnan elindultam. Majdnem visszafelé indultam, hogy újra megtegyem a többórás utat, vállamon a

veadobőrrel, -hússal.

A lelőtt veado ott van az ösvényen, két percre éjjeli tanyámtól. Inni jött a Cuparira? Valószínű. Indulok vissza a

szarvashoz, hogy kihozzam a maradványt, a nyersbőrköteget. Mellső lábainál fogva vonszolom ki a nyúzott dögöt a

sűrűből. Véres nyomot hagy maga után. Lehúzom a csónakhoz, és öt lépésre a kunyhótól belefordítom a vízbe. Ne

büdösödjön éjszaka a közelemben, meg azután, nem tudom, nem vonzana-e ide a dögszag éjszaka jaguárt, pumát? A

füst, a tűz, a sokféle holmi szaga ugyan elriasztja éjjel ezeket a fenevadakat, de a friss hús csak nagy vonzerő.

Ráereszkedik a napszállta a vízre, az őserdőre. A tűz parázslik, a friss veadohús jó része az evezőpadon, a lapáton

hever. Szeletekre vágom. Sistergő, sülő hús illata tölti be nemsokára a kis irtást, a kunyhó ereszalját. Már sötétedik.

Az égen mélyen lógó esőfelhők úsznak.

Alig világosodik, amikor zörgést hallok a kunyhó mögötti zöld liános sűrűből, onnan, ahol egy kiürített, szakadt

fonatú farinháskosár hever. A zörgés élénk, a farinháskosár bélése, a száraz banánlevél úgy zörög, mintha csárdást

táncolna rajta valaki. De valakiről itt szó sem lehet, marad tehát a valami. De mi az ördög lehet, mit rejt a

feketezöldes lombtakaró? Kikászálódom függőágyam szúnyoghálója alól, s kezemben puskával belesek a ketrecek

közt a lombtakaró alá. Semmit sem látok, csak a tűzhely enyhe, hamu alatt izzó parazsának füstjét érzem.

A reggeli őserdő él, a harmat kisebb esővel is felér, annyira gazdag a tárgyakra, a függőágy szúnyoghálójára, a

növényzetre, az avarra rakódott nedvesség. De a zörgés nem marad abba, zörög az ott működő állat, s most már csak

azt szeretném tudni, miféle szerzet, amely ennyire sutba dob minden kötelező erdei óvatosságot. Csónakom oldalán

csobog a gyors-sodrú, áramló folyó vize. Majomparádé kezdődik odaát, a túlsó parton, de a zöld fal mindent rejt

Ébredő madarak, papagájok, néhány vadkacsa surrogva repül neki a növényzetnek, a lombtömegnek. Magányos

kolibri berren tova csónakom felett. De a zörgés — ha minden változik is az egyre világosodó tájban — állandóan

hangzik. A nap aranya is bekukkant néhány selymes fénynyalábbal a növényzet közt örvénylő vízre, és pazarlón

végigönti. Aranyló a víz, élénkzöld a lomb, s a majomkoncert kakofóniában zendül. Ujjam a Winchester ravaszán

nyugszik, mikor az állandó és konok zörgést kideríteni a lombok, liánok közé óvakodom.

Fény szüremkedik be ezer résén az erdőnek, s az avaron, ahova a szakadt kosarat hajítottam, üres, semmire sem

való konzervdobozok közt egy jókora tatu1 forgatja óriás izgalomban a farinháskosár összehajtogatott, kiszáradt

banánleveleinek roncsait. Közben innen-onnan, a bolygatott avar, a tört banánlevéldarabok közül, mohón szedegeti

fel, keresi — most már látom — a kihullott sárgás, a kosárroncsban maradt farinhaszemeket. Formája szerint a föld

őskorába illő páncélos állat a tatu. Egészen kicsi. Szőre nincs, csak haránt elhelyezett szaruszerű hát- és

oldallemezei. Úgy fest, mintha egy divatdáma állatkája lenne, amelyet, nehogy megfázzék, torz szeszélyéhez illő

takaróval borított be gazdája.

Vagy hatkilós állat ez a meglehetősen ritka, földben élő, a földbe villámsebesen lyukat vájó emlős. A húsa jó,

növényi eledelen él az erdei caboclók ezerszer elátkozott félelmes vámszedője. Nem mintha akár egy hangyára is

veszedelmes lenne, hanem mert az erdei irtásokon elvetett kukoricát, a vetőmagot hasonló türelemmel

keresi meg és szedi ki a földből, mint itt most az avarból, az erdei korhadékból a farinhaszemeket. A szegény

caboclo pedig lesheti, várhatja, mikor kel ki kukoricája? Mikor minden türelme elfogyott, rendszerint csak akkor jön

rá, hogy tatu csemegézett kis irtásának földjén. Ilyenkor következnek a tatura szórt átkok tömény változatai. De ezzel

a tatu, amely végtelen türelemmel és igen fejlett érzékkel szedi ki a vetőmagot a földből, nem sokat törődik.

Jaj neki azonban, ha a caboclo bárhol meglátja. A menekülés végső szükségében a tatu villámsebesen vájja magát

ilyenkor a földbe, karmos mellső és hátsó lábával, amelyek erre teremtődtek. De úgy látszik mégsem eléggé gyors,

mert a caboclo rendszerint jókor érkezik ahhoz, hogy a kis növényevő húsos és rövid, marokba illő farkát elkapja. A

tatu ilyenkor rémülten feszíti neki páncélját az üregfalnak, nem engedi, hogy kihúzzák. Viszont a caboclo nemcsak

dühös, hanem erős is, és az ilyen küzdelemnek a vége rendszerint az, hogy a tatu már nem tud menekülni, és

menthetetlenül a caboclo zsákmánya lesz.

Az én tatum sem tagadja meg természetét. Fáradhatatlanul kutat, és mindig újabb és újabb farinhamorzsákat talál.

Gyönyörködve nézem, s félreteszem, lefektetem az avarra a puskát. A ládán, amely naplóm írásához az este

székemül szolgált, most is ott van az összehajtogatott zsák. Zaj nélkül szétrázom, magam elé húzom, s mint valami

óriás, pizsamás, mezítlábas embermacska, a tatura vetem magam. Karmai, ha ilyenkor elevent érnek, mint kések

nyitják fel a bőrt, a húst. Ezért kell a zsák, amelynek két végébe kezemet burkolom. A veszettül rúgkapáló jószágot

leszorítom, rá az avarra. Nem szabadulhat, mert súlyommal is nyomom. Mellső lába karmai nem bírnak a durva

zsákkal, s miután feltérdelek, mozgó, ellenkező hurka módjára, belecsavarom a tatut a zsákba. Csuromverejték

vagyok, pizsamám rám tapad és recsegve szakad szét hátamon. De a tatu fogoly. Feltápászkodom zsákmányommal,

és a csapódó lombok alatt kijutok az irtásra.

A majmok eközben odaát se nem látnak, se nem hallanak, úgy zajonganak. Nyilván gyümölccsel teli castanha-fa

koronájában lakomáznak, veszekednek. Ahogy beleeresztem a tatut a zsákgubancból a felcsapott ajtajú ketrecbe,

elhatározom, hogy lefényképezem. Néhány nap alatt, ha jóllakik, eléggé megszokja az embert, akkor lencse elé

állítom. Erdei gyümölcs, castanha, pálmatermés elegendő van errefelé, így nem lesz baj a tatu

jóltartásával.

Lehúzom magamról szakadt pizsamámat, s egy zsákba gyűröm. Ha lesz időm, s hozzá kedvem is, majd

megvarrom. Varrni ugyan nem szeretek. A tű idegen szerszám számomra, s hacsak a végszükség nem kényszerít rá,

nem sorolom állandóan használt eszközeim közé.

A tatu húsa különben ízletes, s ha minden eleségszerző lehetőség megszűnik, kiad egy jó ebédet, vacsorát.

Zárójelben azért megjegyzem, ha ettem is tatut, nem valami jóétvággyal cselekedtem. Ügy voltam vele, mint

odahaza az ürgepaprikással. Mert akárhogy is dicsérik, az csak ürgepaprikás marad.

A SZIESZTÁZÓ JAGUÁR. MEGVADULT DARAZSAK. TŰZHANGYÁK

MINDENT elváltoztat, máról holnapra valósággal átvarázsolja a tájat az áradó Cupari. Zöldellő, sásos, az

ősvadonba ágyazott kis mocsárvilágra találok reggel, amint a túlpart egyik, belül elszélesedő beszögellésébe evezek.

Benn pedig — amit itt egyáltalán nem vártam — három vadászó-halászó caboclóra akadok. Mindenütt sás ringatózik

az aranyló napsütésben csillogó vízfelület belső oldalán, s a beömlő patak felett, amely a Cuparinak ebbe a

kiöntésébe ömlik, összeborul a roppant növénytömeg. Festői kép.

Barátkozom az idegen caboclókkal, s a szállásukon, a homokzátonyon való rövid tartózkodás után lefényképezem

csónakjukban az erdei ingovány vadászait, háttérben az őserdei, növényboltozatos patakkal. Vadbőr, ökörhalzsír, nos

és meglehetősen sok lenyúzott, kis anakondabőr a zsákmányuk. Amint mondják, egy hete vadásznak itt, de reggel

visszaeveznek a Tapajosra.

— Bő vadászata lesz Senhor a Cupari felső vidékén — mondja búcsúzáskor a legidősebb, legolajosabb képű

caboclo. Mikor elválunk, hogy beevezzek az őserdei patak lombboltozata alá, sokáig néznek utánam. Még akkor is

csónakom után bámulnak, amikor már a lagúna gyorssodrú, zavaros vizén evezek. Azután eltakarja őket is, engem is

a növényi alagút roppant fala, boltozata.

Eddig azt hittem, errefelé már senki sem vadászik. A mocsárba behatolt caboclók ugyanezt gondolták. Reggelre

mindenesetre igazam lesz — már ami az egyedüllétet illeti —, mert embereim visszaindulnak falujukba,

Urucuritubába.

Winchesterem, iszákom, tokba dugott tercadóm előttem fekszik a csónak fenékdeszkáján, s bár kora délelőtt van,

alkonyi sötétség borul rám. Kétoldalt szétterül az őserdő árterületén a magasvízű patak. Sok patak növényboltozata

borul majd fölém ezután is a Cuparin. Néma és vészjósló a csend. A rám boruló sötét növénytömeg szinte lenyom.

Sehol semmi zsákmánylehetőség, s az evezés olyan céltalannak tűnik az erős félhomályban, mintha egy elhagyott

tárna beszüremkedő világosságában tapogatóznék. De hiába hallgat a sötétlő alagút, rejtőző élettel telített körülöttem

minden.

Csak a hirtelen rám törő, növekvő láz dobol bennem. Malária! Te vénséges erdei boszorkány, mennyi kínlódást is

okozol, mikor démoni erőddel leteperni igyekszel. Megállok az evezéssel, csüngő folyondárba kapaszkodom, s

félkézzel két kinin-pirulát szedek ki az iszák dobozából. A csónak repedt vízmerő culhájával vizet merek, és a két

kininpirulát egyhajtásra lenyelem a zavaros patakvízzel. Sohasem időszerűtlen itt a kinin, a napi háromszor két

darab. A sok kinin persze nem használ a gyomornak, amit az erdei táplálék ugyancsak igénybe vesz. Milyen rossz

hangulatot teremt a sötét alagút! Ideje lenne napfényre jutni, hogy a fény a sötétséggel együtt komor gondolataimat is

eloszlassa.

Kívánságom — mintha az Ezeregyéjszaka bűvös dzsinnjeinek parancsolnék — teljesül. Fénytömeg zúdul be a

fekete növénytorokba, s amikor kijutok a napfényre, látom, hogy a patak bal oldalán füves, cserjés tisztás terül el

Nagy a tisztás, olyan, mint a Tapajos kis mellékpatakjának, a Paranának partján a kardfű övezte füves, növényzet

nélküli terület. Benyomakodom a csónakkal a baloldali, vízrehajló sűrűbe, s kikötök. Kilépek a partra iszákommal,

kézbe fogott tercadómmal, Winchesteremmel a billenő, könnyebbedő csónakból.

Az őserdő szegélyén haladok előre. Ilyen helyeken mindig akad zsákmányolni való, mert mostanában

meglehetősen kevés a napfény, és a sötét erdő nedvessége kihajtja a napfényre a szárítkozó állatokat. Erdei

óriáskígyót, sőt roppant vízikígyót, anakondát is fogtam ilyen naptűzte erdőszélen, patakparton. Még a majmok is

lemerészkednek a növényzetről, hogy jót bukdácsoljanak a meleg, napsütötte fűben. Ki-kipillantok a tisztásra a sűrű

levéltömegből, az indacsomósodások, fatörzsek árnyékából. Olyan a tisztás felé az őserdő határvonala, mintha késsel

vágták volna le. Semmi nem mozdul. Üresnek tűnik az egész vadon, s az életet csak a bogarak, a napfényről az

őserdő sötétjébe és az őserdő sötétjéből a napfényre libbenő lepkék jelentik. Lepkeháló nincs velem. Kár. Marad a

bogárgyűjtés.

Aprólékos munkával jutok előre, fonákjáról nézem a leveleket, málló kéregrészeket. Az avarba süppedt köveket is

megforgatom, ha ilyenre akadok. Gyűlik a zsákmány. Amikor egy zöldhátú, piroshasú, roppant mezei poloskát

szedek le trónjáról, egy húsos, zöld levélről, amelyre a napfény tűz, kipillantok a fényt beeresztő résen.

Megtorpanok. Odakinn, alig tizenöt lépésre, egy hatalmas jaguár heverészik a fűben, s olyan szelíden néz rám,

mintha elnézéssel venné tudomásul ittlétemet. A szembesütő naptól persze semmiképpen nem láthat be a sötét

hátterű, lombtakarta növényzetbe. Pedig úgy érzem, határozottan szembenézünk. Lehet az is, hogy barna ingem

mozdulására figyelt fel. Ki tudja hol van már a zöldhátú, piroshasú óriáspoloska, mikor felhúzom a Winchester

kakasát. A ravaszt is hátrahúzom ugyanekkor, nehogy kattanjon.

De nem. Leteszem a Winchestert. Az iszákból előhúzom a vén Kodakot, amely kattanás nélkül nyílik. A lombrésen

betűz a fény, a nézőkében élesen rajzolódik a felém figyelő jaguár. Erővel fékezem még lélegzetvételemet is, amikor

elkattan a fényképezőgép zárja. A halk, idegen kattanásra, mintha mennydörgés lenne, perdülve fordul, s óriás

ugrásokkal inal el a jaguár. Mire a Winchester mellé hajítom a Kodakot, és felkapom a puskát, nyoma sincs a

hatalmas állatnak, eltakarja a füves tisztás alacsony csalitja. Sejtem, hogy a hangon kívül miféle fénylő iszonyat

riasztotta el az óriásmacskát: a Kodak lencséjének csillanó bűvölete. Ennyi ideig még sohasem figyeltem, nem

figyelhettem meg jaguárt. A fényképezés lehetősége pedig még csak szóba sem kerülhetett. Ebből a jaguárból

mindössze a remélhetően jól sikerült felvétel maradt. Az elszalasztott ragadozó miatt nincs kedvem tovább

bogarászni. Visszaindulok a csónakhoz.

Sűrű evezőhúzásokkal haladok a sötét növénytömeg alatt. Vissza sem nézek a mögöttem elmaradó aranyló

fénykapura. Amikor a növényalagútból kibukkanok a sásos, napsütéses kis erdei mocsár víztükrére, az első

pillanatban látom, a homokos félsziget, ahol a három urucuritubai caboclo szállása volt, üres. Csak az elárvult

pálmafélhaj van ott — amolyan pálmalevéllel fedett ereszek ezek —, alattuk reggel még függőágyak voltak.

A szabadon rám tűző, verejtékeztető naptól csuromvíz vagyok, mikor kora délután, sebes evezéssel elérem a

Cupari túlsó partján tanyámat. A csónakból reggel kirakott felszerelésem érintetlen, minden holmim megvan.

Mégiscsak a Tapajosra távoztak, s nem ide indultak a caboclók.

Párázó köd formájában szívja fel az éjszaka nedvességét a melegövi nap. Az égbolt kitisztult, akárcsak nyár

közepén, s a roppant lángoló tűzkorong úgy ontja a forróságot, mintha felgyújtani készülne a vénülő világot. A nap

erejétől égetett parti avar, a ritkás lomb, a föld szemmelláthatóan szikkad. A folyó tegnap óta legalább húsz

centimétert áradt. Csónakomat óvandón most is kettős kötéllel kötöttem ki a cserjetövekhez. A parti növényzet, a

medertől néha ötven lépésre is, vízben áll. Aszerint, milyen mély fekvésű a partrész.

Ilyen kiöntéses helyeken a növényzet egészen más, mint feljebb, a magasabb részeken. Itt csenevészebb és a

fatörzsek, cserjék vastagabb ágai tisztán mutatják az évenkénti áradás felső szintjét, a lerakódásos, érdes

szennygumók formájában. Ez a szennylerakódás annyira érdes és szilárd, mintha valami természetformálta tojás

alakú reszelő lenne. Vigyázni is kell az ilyen helyeken való áthatolás közben, mert a meztelen kar, comb, ha hozzáér,

súlyos gennyedő sebet kap, mintha ezer kis borotva fertőző éle ejtené. A fát, cserjeágat körbefogó tojásalakú

piszoklerakódás — amely évről évre vastagszik, mert egyre újabb rétegek képződnek rajta — veszedelmes

fertőzőcsírákat rejt. Ahogy a vízben álló fákon nézem, ezek a tojás formájú, szürke színű dudorok még másfél

méterre vannak a mostani vízszint felett. Így elég soká éri el a Cupari a maximális magasságot. A kunyhómat

sohasem veszélyezteti a víz. Ezt már úgy építették a valaha itt tanyázó vadászok. Az utolsó öt méter, amely a víztől

felvezet, meredek és legalább kétméteres szintemelkedésű.

A fekete esőkabátot egy ágcsonkra akasztom a kunyhóban. Az éjszaka megázott, napra terített függőágyam is

rohamosan szárad. Rovarok zümmögnek, hangyák igyekeznek a kiirtott növényzetű, napfényes területre, ahol a

kunyhó áll. A növényzetet itt még jobban kiirtottam, hogy könnyebben mozoghassak. Már csak a cserjék, és a

vékonyka fatörzsek csonkjai állnak ki az avarból. A Cupari vizének szép színe elpiszko-lódik. Mind több benne a

hordalék, elsodort száraz ág, fatörzs. Ezeket a tört, vízbe dőlt ágrészeket, törzseket most emeli fel, mozdítja ki

helyükből a víz. Kivételek azok a fafajták. amelyeknek fajsúlya nehezebb a víznél, s amelyek örökre ottmaradnak,

ahova zuhantak. Ezek az évtizedek során még zátonyokat is alkothatnak, ha a sodrás történetesen gyenge azon a

ponton, ahol a törzs, sokszor kimosott nagy gyökérzettel, áradáskor víz alá kerül.

Negyedóra múlva felkészülve, vállravetett iszákkal. Winchesterrel, vadászni indulok a kalyiba mögötti őserdőbe.

Kihasználom a szép időt.

Mélyre mosott vízmosáson kapaszkodom át a sűrűben, amikor ág csapódik arcomba. Elkapok egy vaskos, kövér

indát, s abba fogózva jutok fel egy lógó gyökerű, szakadékos partoldalon. Fehér virágkelyhek csüngenek odafenn

egy epifitán, folyondáron, körülötte pedig rovarok rajai döngenek. Jónéhány tucat bogárnak, rovarnak ismerem már a

gusztusát. Csaknem biztosan tudom, hol, mikor, melyik virágnál, milyen bogárzsákmányra számíthatok. Néha

egészen érdekes tapasztalatokra tehet így szert az ember. Ha kiülök egy-egy virágos ág. lomb. orchidea léggyökeres,

élőágra fonódó fészke alá, tucatszámra foghatom a sohasem, vagy csak alig látott bogarakat. Csak éppen türelmesnek

kell lennem, no és ellenállónak, ha netán szúnyoggal bőven lepett erdőrészen próbálgatom bogárfogó szerencsémet.

Nem is olyan régen, a Tapajos ingoványos partján, egy dudva fehér, apró, nyíló virágain olyan pompás

rovarzsákmányra tettem szert, amit most is és még jóideig emlegetek majd. A legszebb bordó és acélkék színben

pompázó potrohú hártyásszárnyúak tucatjait szedtem ott össze. Olyanokat, amelyekről azt sem tudtam eddig, hogy

léteznek. Azóta sem találkoztam fajukkal. És még mennyi bogárról, rovarról, lepkefajtáról nem tudom, hogy létezik.

Néhány belém fúródott muquim veszettül éget. Mintha tüzes vassal szurkálnának. Szakad rólam a verejték, most is

legalább 42° Celsius van az erdőaljban. Körömmel vakarom ki a tűhegynyi piros kullancsokat, a muquimokat. Ügy

belém kapaszkodtak, hogy másként nem boldogulok velük.

Beljebb valamikor vén faóriás dőlt ki, és rántotta le maga körül az őserdőt. A napfény betűz, s ami egykor élő volt,

az most csupa korhadék. Új növényzet erőlködik a nap felé.

Aprótermetű, sárga darazsak özönlenek kifelé a földbe vájt,

alig ujjnyi lyukból. Most, hogy nem marnak többé a muquimok, ráérek ilyesmit is észrevenni. Nem szeretem a

darazsakat, különösen nem, ha ilyen tömegben vannak. Nagyon összetartók, és hamar megdühödnek.

Támadókedvűek, bátrak. Nem tisztelnek semmit és senkit. De ez a darázsfajta hiányzik a gyűjtésemből. Egyetlen

ilyen példányért más körülmények között órákat sem sajnáltam volna elvesztegetni. Most itt marékszámra

kínálkoznak. Persze, rovarhálóval könnyű lenne fogni a kívül lakomázókból, de akkor vissza kellene mennem, és a

fél csónak terhét meg kellene mozgatnom, kiszedni a holmiból a ládák közt igencsak mélyre ásott bogárhálót, nyelet.

De magammal hoztam iszákomban a szélesszájú ciánkális üveget. Ez kezem ügyében van. Csak a széles üvegszájat

kell ráborítani a földben fészkelő darazsak kijáratára, máris egy egész üvegrevalót szedhetek össze belőlük.

Csakhogy! Akármerre is nézelődöm, nem tudom felfedezni a lyuk környékén a másik lyukat, a vészkijáratot. Volt

már szerencsém egy darázskaland alkalmával egy ilyen kijárathoz. Azok másfajta, nagyobb, másszínű darazsak

voltak. Ez a fajta nem ennyire előrelátó? A verejték az álló levegő fülledtségében csakúgy patakzik arcomon,

nyakamon. Szomjas vagyok, de inni csak a romkunyhónál lehet. A nap odatűz a darázslyukra. A darazsak sűrűn

jönnek, másznak, repülnek ki, kapnak szárnyra vagy érkeznek és bújnak be földi odújukba. Rendkívül nagy a sürgés.

Leteszem puskámat, és már kezemben az iszákból kivett széles ciánkális üveg. Kutatva keresem a biztosan

meglevő vészkijáratot, hogy betapossam. De sehol sincs. Nem találom. Négy lépés körzetben semmi, csak egy

kikorhadt, tőben tört dudvacsonk áll ki az avarból. Az avar mindenütt egyenletes, csak a darázslyuk körül tiszta, a

humuszig. Szépek a kis, légynél alig nagyobb darazsak, csillogóan sárgák, szárnyuk fényes. Az őserdő tökéletesen

néma körülöttem. Csak darázsdöngés hallatszik a lyuk körül. Egy-két darázs kíváncsian körülrepül. Ilyenkor a

legfőbb szabály az, hogy nem szabad feléjük csapni. A kíváncsi felderítők, ahogy mozdulatlan maradok, elrepülnek.

Nem tudom, milyen lehet a szúrásuk, és egyáltalán van-e fegyverzetük ?

Az üveg széles szájából áradó ciánkáli keserű, fojtó szaga szétterül körülöttem. Valahogyan élénkebb a zaj, a

röpdösés a lyuknál. Lehet, máris nyugtalanítja az ismeretlen, veszedelmes illat a darázsfészek földön,

levegőben sürgő-forgó lakóit. Most ott állok a lyuknál, és még mindig a másik kijáratot kutatom. Nincs sehol

másik kirepülő nyílás. Csak itt, egyetlen helyen nyomakodnak ki, bújnak be az én darazsaim.

Hirtelen ráborítom a gyapot alatt ciándarabokkal telített üveget a lyukra. Vagy ötven darázs dong, repül, mászik

kétségbeesetten a lyuk szája felett az üvegben. Más darazsak dühödten köröznek az ellenség, az üveg körül, amely

elfedi a fészeknyílást.

Öt másodperc telt el, vagy tíz? Nem tudom. Térden állva nézem az érdekes rovarzsákmányt, amely meggyűlt, az

üveg alján. Hirtelen a nyakamhoz vágódik egy zümmögő darázs. Éles, fájdalmas szúrást érzek. Már a hajamban zúg,

túr másik tíz apró fenevad. A fülembe is beledöf egy féltucat. Ahogy szétcsapok, kezembe szúr néhány új támadó.

Parázsló, égető kínt okoznak. Arcomba csapnak, hátamnak verődnek, szúrnak, már azt is látom a darázsfelhőben,

honnan jön, érkezik a támadás. A korhadt aljnövénycsonk, a dudva üreges belseje dönti magából a sárga

fenevadakat.

Nem állom a kíméletlen támadók irgalmatlan ostromát. Odavágom magam az avarra, arcomat karjaim közé rejtve,

s ezt a legjobbkor teszem. Sűrű, vad zümmögés, ezernyi dühödt szárny örvénylik felettem, csap le rám. A kíméletlen,

vad kín, amely a darázscsípések nyomán mint parázs önt el, újabb és újabb izzásokkal növekszik. Ha felugrom és

menekülni próbálok, végem van. A darazsak ezerszámra dühödten döngenek, röpködnek felettem, és biztosan

megölnek. Nem is egyszerre, hanem csak órák, esetleg napok múlva, mire a belém oltott méreganyag elvégzi

munkáját. Mozdulatlan fekszem az avaron. Az égető kín szinte őrjítő, de nem szabad mozdulnom. Nem szabad.

Fogam csikordulva összeszorítom, szemem lecsukva, és izmaim, mint valami dőlt fa rostjai, merevek.

Ritkán voltam ilyen veszedelemben. Mereven, mozdulatlanul heverek az avaron. A zúgás, zajgás, repülés, az

ezernyi zizzenés, az újabb szúrások irgalmatlanok. De ki kell bírnom. Nem szabad mozdulnom. Fülem, nyakam,

fejbőröm, karom már színparázs. Mozdulatlan heverek, s ez bénítja támadásában a darázstömeget. Hamarosan

ritkulnak felettem, s már nem csapnak rám. Másfelé is repülnek. Bőszülten keresik az ellenséget. Hátam, vállam

izzik. Hány szúrás érhetett? Nem tudom. Nem mozdulok. Még nem múlt el a veszedelem. Halottnak, ártalmatlannak

hisznek ezek a kis sárga bestiák. Olyannak, ami nem okozhat veszedelmet.

Meddig feküdtem? Talán félóráig. Már hangyák másznak rajtam, kutatnak, hogy mi után, azt csak ők tudják.

Felemelem két karomtól védett fejemet. Csak néhány későn érkezett, tanácstalan darázs köröz a lyuk száját elfedő,

áttetsző üveg körül. Üvegem aljában, a lyuk körül ott van az áhított zsákmány, a marékravaló élettelen darázs,

amelynek a megszerzése annyi kínba került, mintha fejest ugrottam volna egy kondér eleven parázsba. Arcomat,

szemem táját szerencsére csak két-három szúrás érte. Hogy összesen mennyi döfés ért, hány tucat, azt az összefolyó

duzzanatok égő érzése miatt sohasem lehet megtudni. Feltápászkodom. A darázstömeg — mintha vihar vitte volna el

— eltűnt a fészek tájáról. Felveszem az üveget a lyukról. Beleseprem az avartörmelékkel keveredett, holt darazsakat.

Dehogyis bánom a keveredő erdei szemetet. Majd kiválogatom a kalyibában. Lezárom a széles dugóval az üveget.

Ügy érzem, tüzes lángban áll fejbőröm, nyakam, vállam, jórészt a hátam, mindkét térdem tája. mikor felveszem a

földről a Winchestert.

A szálláson csak órák múlva, lassan enyhül a tüzes kín. Megkönnyebbülve tapasztalom, lohadnak a duzzanatok is.

Azonban lázas vagyok. Különösebb rossz érzésem ugyan nincs, de — és ezt most már biztosan tudom —, ha nem

vetem magam arcra, s nem fekszem teljesen mozdulatlanul a darázsfészek mellett, az ezernyi darázs szúrása elbánik

velem. Az őserdő körülfog megpróbáltatásával, mint mindenkit, aki ide kerül. Magához ölel, nem enged, új

megismeréseket kínál, amelyeknek nem mondja meg előre árát.

Teljes egészemben égek a láztól. Ez a láz más mint a malária lázrohama. Vizet kívánok szakadatlan. Vedelem a

vödörből a folyóból hozott vizet. Mindig kezem ügyében van az erdei tökhéj. Pálmaborítókkal takart teli csónakom

úgy hever a kunyhó előtt, mint valami parthoz kötött nagy állat. A kövek közt tűz parázslik, rajta a teli kávéskanna.

Forr. Beleeresztem a rotyogó vízbe a darált kávéval töltött, sötétbarnára színeződött vászonzsákot. Hadd szedje ki a

víz szűrés nélkül a kávé erejét. Itt ez így szokás. Mikor kihúzom a sötétbarna vászonzsákot, kész a kávé. A zaccot a

zsákból kiöntöm a tűzhely mellé. A sokat használt zacskót kiöblítem egy culha vízzel, és ágra terítem száradni.

Függőágyam már kifeszítve függ a kalyibában. Fél liter kávét iszom, s úgy érzem, sokat könnyít. A maradék kávét

odateszem a függőágy alá, a Winchester és a bozótvágó kés mellé, amikor lefekszem. Éjjel majd megiszom a

coffeindús maradékot. Még délután álomtalan, mély alvásba zuhanok.

Éjfél lehet, amikor felébredek. Már sokkal jobban vagyok. Megiszom a hideg, méregerős feketekávét. Lehunyom

szemem. Amikor kinyitom, látom a felettem tündöklő égbolt csillagsátrát, amint a sodró Cupariról visszavillog

milliónyi fénye. Lombot rezegtet a sötétben a szél, a szúnyogok már rég elültek. Támadásuk idejét — szúnyoghálót

sem húztam függőágyam fölé — átaludtam. A gyűjtésemre került félmarék darazsat persze jóideig megemlegetem.

Tökéletesen senki sem ismerheti a meglepetéseket sűrűn nyújtó őserdőt. Minden lépés más lehetőséget, szépséget és

veszedelmet rejt. De az új darazsak mégiscsak megvannak. S ez — most már úgy érzem — megérte, amibe kerültek.

Nem mutatós zsákmány. Nem óriáskígyó vagy jaguár, ami vérét veszítve veri magát az avarhoz. A kutató számára

azonban egyik éppoly becses, mint a másik.

Felmálházott csónakom olyan a víz sodrában, mint valami roppant teknősbéka. A kalyiba romja, amely napokra

szállást adott, már eltűnt mögöttem a partvonulat sűrű, egymásbafolyó növényzetében. Az útrakelés nem vesz sok

időt igénybe. Különben már egészen jól vagyok.

Derékig meztelen evezek, cipő sincs a lábamon, de a fejemen ott trónol a keményre szikkadt, szélesperemű

háncskalap. Patakzik rólam a kalap alól a verejték. A két part növényfala nem ad árnyékot. Végiggépfegyverzi a

Cuparit tüzes sugaraival a nap. A meleg megáll a víz felett, a kétoldali, vagy húszméteres növényzet között, és nem

mozdul. Ebben a sűrű, fojtóan meleg légtömegben evezek. A csónak rendkívül lassan, nehezen mászik előre a

sodrásban. Legalább három mázsa teher van rajta, és maga a csónak is nagy. Nem afféle kunyhótól kunyhóig való

forgalomra épített könnyű sajka. Legalább két ember kellene mozgatásához. De majd csak magam is elegendő

leszek.

A homokpadok, a folyók alsó részeinek jellegzetes sajátosságai a nyár, a száraz évszak idején eltűntek. Kajmánokat

csak elvétve látok. De színes, pompázó madarak szép számmal vannak. Kihozta őket a vizes, párázó sűrűből a

napfény, a szárító napsugár. Színdús tollköntösükben csillogva röpködnek. Több helyütt látni nagy papagájokat. Ott

ülnek a víz fölé hajló óriás fák ágain, méltóságteljesen szemlélődnek és olyan a formájuk, mint a mi hazai uhunké.

Ezek a papagájok — említettem már — elélnek százhúsz esztendeig is, akárcsak az erdei óriáskígyó, a boa

constrictor. Egyes teknősbéka-fajok egyedeinek korát ennek kétszeresére is teszik a tudósok. Igaz, csak ritka fajokét,

mert például a brazíliai erdei táblás teknős sohasem érheti el ezt a tisztes kort, annyi a húsára pályázó ellenség. A

több mázsás tengeri óriásteknősöknek is megvannak a maguk ragadozó halellenségei, akárcsak a melegövi édesvizek

kicsi és nagy teknősbékáinak. De ezek távolról sem annyira veszedelmesek, mint a szárazföldi élethez kötött

teknősök ellenségei.

Ha a tengeri és édesvízi teknősök kimerészkednek a szárazföldre, életüket a legnagyobb veszedelem fenyegeti. Van

Brazíliában teknős, amely úgy látszik felismerte ezt. Ennek nősténye csak a tojásrakás idejére megy szárazra. De ez

is elég, hogy kockára tegye életét, mert nemcsak az ember, de az erdei ragadozó, a jaguár is rácsap. Ez a teknős, a

tartaruga — a legnagyobb brazíliai teknős, amelynek hímje egész életén- át nem hagyja el a vizet. Ezt állítják erről a

fajról az idegen caboclók csakúgy, mint volt vadászkísérőim. A természet néha bűzökkel is védi teknősgyermekeit,

mint például a rendkívül bűzös cafrangos teknőst.2

Igencsak szórakoztató gondolatokkal töltöm időmet evezés közben. Kezem fejével néha letörlöm a viszkető

verejtéket arcomról. De sietnem kell a verejtéktörléssel, nyomban vízbe kell merítenem evezőlapátomat a csónak

végében, ahol ülök, mert a víz sodra ezalatt métereket taszít vissza a már megtett keserves úton. Ha nagynéha

megállok pihenőre, a vízbecsüngő gallyakkal tartom meg a csónakot.

Túl zavaros a Cupari vize. Néha nagy, ágas-bogas, kimosott gyökérzetű faóriásokat kell kikerülnöm. Köztük

olyanokat is, amelyek a Cupari szélességének háromnegyedét is elfoglalják. Ki tudná megmondani, mikor jutnak el

ezek a hatalmas, korhadó fák az Amazonasra, a delta ezer ága közt a tenger, az Atlanti-óceán végtelen síkjára? Lehet,

hogy sohasem, lehet, hogy csak évtizedek múlva, mert zátonyok, szigetek, sekély medrek akadályozzák őket

útjukban. Ha ugyan szét nem korhadnak az egy vagy akár több esztendeig tartó úton, amelyet a folyók,

főleg az Amazonas ezerkilométerein megtesznek. Ha az ilyen holt fatörzs beszélni tudna múltjáról, lélegzetelállító

őserdei történetekről számolhatna be. Sok sodródó fatörzsnél az élet kezdete még arra az időre tehető, amikor az első

európai hajók kikötöttek a mai Brazília partjain.

Halak vetődnek ki csónakom előtt a vízből. A zavaros áradat tömérdek hal és víziállat drámáját takarja. Mindenütt

— akármerre pillantok — állatdrámák vesznek körül. Nincs békesség a természetben. Ravasznak kell itt lennie a

jaguárnak éppen úgy, mint a legkisebb, milliméteres bogárnak, mert az ellenfél, amit magának táplálékul szán,

sokszor ugyanazokkal a támadó és védekező tulajdonságokkal rendelkezik, mint ő.

Átváltok az evezéssel a csónakvég baljáról a jobb oldalra. A csepegő evező átlendül a pálmaborító felett, és máris

az elfutó zavaros vízbe merül. Teljesen kitisztult az idő, napsütéses. Aprócska bárányfelhők úsznak az égen. A

Fordültetvény Cupari menti kutatócsoportja már régen nem tanyázik az itteni őserdőben. Elevezek a néma,

növényzettől felvert volt tanyahely előtt. Alkonyatig még jónéhány órám van, addig még tíz-tizenkét kilométert is

megtehetek, öt perc múlva elmarad a partmenti irtás, a roskadozó pálmakunyhók, amelyek éjszakai szállást

nyújtottak a favágó caboclóknak. Pálmák, néhol virágos cserjék a partvonulat örökzöldjében. A víz sokhelyütt már

benn áll az őserdőben. Nehéz lenne itt vadászni, gyűjteni, mert kiszámíthatatlan a partvonulat, és nagy kerülőket

kellene tenni, ha cserkészés közben a Cupari folyását akarnám követni.

Határozottan jókedvű vagyok. A jó idő, a napsütés úgy látszik kihozta ezt az érzést, ehhez járul még a darázskaland

utáni teljes gyógyulás is. Abelardo Carneiróra napok óta alig gondolok. Nemcsak kilométerekben, de lélekben is

távolodik tőlem a tapajosi félcivilizáció.

Odaátról, a túlparti sűrű alól, egy nagy fekete kajmán úszik ki. Fejének, hátának, farkának hármaskúpja nagy

nyugalomról beszél. A kajmán körülbelül három méter hosszú, öreg jószág. Nem is lehetne hirtelenében kiszámítani,

hogy hosszú élete alatt hány mázsa halat, emlőst puszított el. Valószínűleg hím. Azok bíznak ennyire erejükben, és

ha nem ismerik eléggé az embert, még meg is támadják.

A nagy kajmánt — ahogy átlósan veszi az irányt át a folyón — egészen csónakom elé hozza a víz. Nem

evezek tovább. Nekisodródom a nehéz, teli csónakkal a sűrű zöldnek, ahol az ágakban megakadok. Kötelet vetek egy

ágra és ráhurkolom, hogy megtartsa a csónakot. Az evezőt leteszem, és kihúzom a japa alól, a csónakfal és egy láda

mellől a Winchestert. Csőre van töltve. Látom, hogy a vén kajmán alig néhány méterre csónakom előtt éri el az

innenső növényzetet. Átvillan rajtam a gondolat, talán csónakom az, ami magára vonta ennek a semmitől nem riadó

dúvadnak a figyelmét? Zsákmányt sejt bennem, ismeretlen húsfélét? Emberrel nyilván még sohasem találkozott. A

kajmán — látom dülledt, ökölnyi sárga szembogarú szemét, körülötte az élesen határolt fényesfekete bőrlemezeket

— a csónak előtt lemeríti háta és farka kettős kúpját, s csak a vízből kiálló szeme mered rám vészesen. Viselkedése,

szeme határozottan támadókedvet mutat. De még bizonyos óvatosságot tanúsít.

Nem szeretem a kajmánokat, különösen a nagy példányokat nem. Ez pedig az. Az ördög tudja, hogyan csinálja, de

áll a sodrásban, mintha lehorgonyozták volna. Két lépésre van a csónaktól. Balfelől. Jó, hogy balkezes vagyok, most

pontosan kézrejön ez a jókora, veszedelmes dúvad. Felemelem a Winchestert. Rám mered a víz színéről a szempár.

Különösen gonosz az indulata. Nem reggelizett az idős uraság? Az, amit most kap tőlem, olyan falat lesz, amely

örökre elveszi mindentől az étvágyát. Ennyire rosszindulatú és a támadás minden lehetőségét mérlegelő öreg

példánnyal ritkán találkoztam. Pedig volt már egynéhánnyal dolgom. Az a remansobeli José Prestes barátom

ültetvényének partján, az Amazonasból támadó fekete kajmán sem volt kimondottan széplélek, de ez? Jobb, ha most

én cselekszem előbb a biztos csónakülésről, mint a kajmán, ―aki" szerint ez a csónakülés egyáltalán nem biztos.

Most nyilván azt mérlegeli az öreg, megfontolt, tapasztalt állat, hogyan is kaparjon le a csónakülésről a vízbe?

Winchesterem belesimul bal vállgödrömbe. Bal mutatóujjam rásimul a ravaszra. Mindjárt kap valamit a szeme alá. A

nyomás a ravaszon eléri a maximumot, utána már lecsap a kakas.

Légreszkettető dörrenés, és a pálmaborítóval letakart, mélyre merülő csónak előtt olyant loccsan a víz, mintha

robbanó gránát vágott volna bele. Hörgő, fúvó hang, két vad bukfenc, amelyek teleszórnak vízzel. Enyhén

meghintázzák csónakomat a felvert hullámok. A jacare assu elmerül a Cupari gyűrűző, zavaros vizében. Nincs

trófea, de minek is. Bőre elszarusodott, kemény, kikészítésre alkalmatlan, s nem mondok sokat, ha a lelőtt

kajmán súlyát egy mázsára becsülöm. Új töltényt ismétlek a csőbe, a kilőtt hüvely csobbanva tűnik el a vízben.

Visszadugom a japa alá, a csónakfal és a láda közé a Winchestert. Eloldom a kötelet. Nagy nehezen kiszabadítom a

csónakot a part zöldjéből, ahova beszorított az ár. A lőporfüst még körülöttem terjeng az álló levegőben, amikor

vízbe merítem az evezőt, és előre mozdítom a csónakot.

Az észak-brazíliai ősrengeteg országútjai mindig a patakok, folyók, folyamok. Másféle út nincs. Az őserdőbe

ágyazott falvak, városok körül is csak annyi az úthálózat, amennyire feltétlenül szükség van. Ezen az úthálózaton túl

egyetlen méter feleslegesnek számító ösvény sincs. Pénzt az állam nem fektet ilyesmibe. Minek? Az embertelen

forróságban, a párás melegben a legjobb közlekedési út amúgy is a víz, ha van, aki használja. Itt annyira néptelen az

őserdő, akár a Déli-sark 89-ik fokán a hósivatag. Ahogy ott nincs nyoma az emberi életnek, úgy itt a Cuparin sincs.

Legalább negyven kilométerre vagyok a Tapajóstól. Legközelebbi tanyahelyemet már úgy vágom ki az őserdőből,

mint óriási sajtból egy kicsinyke lyukat.

A Cupari egyformán széles, egyformán zavaros, egyformán unalmas. Mert néha ez is előfordul. Kétoldalt a parti

sűrű is egyformán zöld, egyformán magas, mindenütt ugyanazokat az állatokat, madarakat, emlősöket, halakat és

kétéltűeket látom. Ez nem nagyon szórakoztató annak, aki jól ismeri ezt a vidéket.

Délután elborul. Mélyen vonulnak a felhők, s már esőszagú a levegő. Sietve kötök ki, de a hirtelen meginduló eső

elér, amikor egy cserjetőhöz kötöm a kötelet. Mint ilyenkor mindig, a teli csónakra boruló pálmafonások alá

húzódom. Nem kényelmes a hely, különösen ha, mint most, már másfél órája pillantgatok ki a nem szűnő, sőt

erősödő esőbe.

A ládák és ketrecek közt kuporgok a borító alatt, amikor belecsíp valami meztelen lábamba. Az eső zuhog, veri az

öles pálmafonást, amelyet magamra húzok. Kényelmetlen az ülés az összecsavart függőágyon és szúnyoghálón. Még

egy fájdalmas csípés, majd, ahogy kapkodom a lábam, csapdosom a csípések helyét, még tíz-húsz. Tűzpiros hangyák

futkároznak bal lábam bokarészén. Jobb lábammal igyekszem lesodorni őket, de csak annyit érek el, hogy azon is

támadásba kezdenek. Térdembe is beleharap néhány apró fenevad, combomba is. Csapkodva veri az eső a

pálmaborítót. Ki kell másznom alóla, ha akarom, ha nem. Már a nyakamba is belekap egy ördögteremtmény. Ügy

látszik, teljesen birtokba vették a csónakot a partról támadó kis bestiák. A bal bokám már tűzben ég, kétségbeesetten

dörzsölöm a harapások helyét jobb talpammal, de már az is ég a marásoktól. Térdemet, combomat is vakarom,

nyakamat is. Majd hol a bal, hol a jobb karomat. Megannyi parázs minden harapás helye.

Nem állom tovább, lerúgom magamról a borítót, csak annyi fáradságot veszek, hogy újra ráborítom a halomba

sodort függőágyra, szúnyoghálóra és a csónak még vízmentes felszerelésére. Az enyhe szürkületben látom

magamon, fehér evezőstrikómon a futkározó, apró hangyaördögöket, a vörös színű tűzhangyákat. Ezek bizony hamar

birtokba vesznek egy egész csónakot, ha megfelelő eleségre akadnak. Most csak az a kérdés, hogy mit találtak? Ha a

bogár, darázs zsákmányomat szimatolták meg, akkor annak jórészt befellegzett. Ha az őz-vagy vaddisznóbőrre

jöttek, akkor minden rendben van azon-felül, hogy összeharapdáltak, és maró hangyasavukkal órákra elvették

nyugalmamat. Tegnap a sárga darazsak, ma a vöröshangyák !

Kiállok a partra a zuhogó esőbe. A víz pillanatok alatt lesodorja rólam a még rajtam futkározó hangyaellenséget.

Határozottan hűvösre változott az idő. Fázom. Lám, az egyenlítő sűrűségében nem is olyan örökös a meleg.

Megnézem a japa alól kiszedett hőmérőt. 18 C°-ot mutat. Ügy látszik, már nagyon érzékeny vagyok az ilyen

záporhozta hirtelen hőcsök-kenésre. Lúdbőrzöm. A sűrű zápor szakadatlan hevességgel mos, és ez jólesik, mert a

hangyamarások már nem sajognak, parázslanak annyira. Inkább az eső és a hideg, mint a hangyák.

Már látom az esőben, hogy a csónak vizes kötelén nyomulnak a csónakba a vörös tűzhangyák tömegei. Előőrseik

felfedezték a csónakban rejlő finom falatokat, és most lakomára vonulnak. Letört ággal verek a kötélre. Az ütődéstől

leszóródnak a tömött hangyasorok a patakokba ömlő esőben az avarra, ágrészecskékkel, földdel keveredett humuszra

Egy részük belesodródik az örvénylő vízbe. A kötéltartó cserjéről is leverem a hangyákat, majd kioldom és máshova

kötöm a tartókötelet. Ezzel véglegesen megszakítottam az éhes hangyák vonulását.

Csak éppen a csónakot és a felszerelést borítja el a nem éppen tréfáskedvű sereg. Ez pedig nem kis munkát ró majd

rám, ha eláll az eső. Rendre meg kell szabadulnom az összes tűzhangyától. A csónakvégről, a japa alól a szakadó

esőben kirántom az őzbőrt és a vaddisznóbőröket, amelyeket kötegbe sodortam. Ezekre a friss bőrökre jöttek a

vöröshangyák. A bőrökről a vízbe rázom a hangyatömeget. A gyors mozgás, csapkodás rendbe hoz, és már kevésbé

fázom.

A lúdbőrzés, ez az itt ritka jelenség is megszűnik. A patakzó esőben a csónak másik végében a pálmaborító alá

búvok. Itt még nincsenek vöröshangyák. Remélem, nem is keresnek föl az éjszaka, mert most már itt maradok.

Keserves lesz ezen a szűk helyen. Más megoldást kell majd találnom ilyen és hasonló helyzetekben. ívben hajlított

fatartókra gondolok a csónak felett, azokra kell majd ráhúzni, rákötni a pálmaborítókat. Vacsora nincs. Tüzet rakni

lehetetlen. Betakarózom nedves függőágyamba, az összecsavart szúnyoghálót párnának fejem alá gyömöszölöm. A

magamra húzott pálmaborítókat zuhogva veri az eső. Most, hogy alattuk vagyok, már rosszul illeszkednek, s itt-ott

becsurog a víz. A csónak két végébe is bever az eső. Oda már nem jut pálmaborító. Nem mondom, hogy jóéjszakát,

mert az ma egyáltalán nem lesz.

MEGLEPETÉS A ZÁTONYON

HAJNALTÁJT erős szél kerekedett, amely azóta is tart. A szélrohamok behordják a sűrű esőt a japa alá,

amelynek oltalmában húzódom, ha megelégelem a tartózkodást a vízpart és az őserdő közti homokzátonyon. De

egyelőre még jólesik idekinn az esőben a nyújtózás. A második éjszakát töltöttem el a pálmaborítók alatt.

Derék- és hátizmaim, combom, vállam, nyakam merev, nehezen jön helyre. Tornászom, hogy kiheverjem az éjszakai

pihenés fáradalmait. Mikor már csuromvizes vagyok a szüntelenül zuhogó esőtől, rendbejövök. Szürkére fest

mindent a növényzeten pattogva kereplő eső.

Semmit nem tudok kiszedni ebben az esőben a letakart csónakból. Csak a tercadót veszem ki, tokját visszadugom a

japa alá. Megyek a zátonyszélre az őserdőhöz, hogy kikeressem azokat a fiatal, nyurga fácskákat, amelyeket majd

áthajtok egyik csónakbordától a másikig. A félkörös sátortető alatt, ha rákerülne a boríték, jól elfér minden. Ezzel

olyan lesz csónakom külső képe, mint valami kerék nélküli hosszú, sátoros kocsi. A kilátás persze nem valami jó így

a csónakvégből, de majd caboclo-módra, az elejére guggolva evezek, ha úgy kívánja a helyzet.

Rövid keresés után öt darab háromméteres, ostornyél vastagságú fát vágtam ki az erdő csurgó növényzetében.

Cipót, kötözőanyagnak való spárgaszerű folyondárt is sokat húztam le a lombozatból. Erről is, mint a vékony fákról,

lehántottam a héjat. Kipróbáltam a fák hajlíthatóságát. Jól bírták az ívelést. Ha így megszárad a helyén, acélosan

tartja majd a borítást. Eddig még nem láttam Brazíliában sátoros csónakot, most már ez is lesz. Bárkaféle ugyan van,

de vadászcsónakra még nem vesztegettek caboclók ennyi munkát.

Mikor az erdőből visszafordultam kezemben az összefogott, lehántott, hosszú faköteggel és a karikába szedett

cipóval, legnagyobb meglepetésemre csónakom mellett egy másik csónakot pillantottam meg. Egy félmeztelen,

csupaizom caboclo

— hóna alatt Winchesterével — háttal felém, éppen a partra húzta a ladikot. A barna fickó széles hátán jól látszott

az egyik lapockájától a másikig húzódó erős forradás. Nem is kellett külön bemutatkoznia. Abelardo Carneiro volt.

Csuromvizesen állt ott, és csónakjában csakúgy csapódott ide-oda a meggyűlt esővíz. Nemigen lehetett

rá gondja, hogy kimerje. Éppen akkor végzett csónakja eligazításával az esőverte homokpadon, mikor mögéje értem.

— Bom-dias Senhor! — köszönt felém, ahogy megfordult. Nem is lepődött meg láttamra.

— Bom-dias, com o vae Abelardo? Jónapokat, hogy vagy Abelardo? — Sovány volt és megviselt. Persze az

éhség. Ha volt is puskája, nem tudta használni, mert mindene elázott. Csónakjában egyébként az evezőn kívül semmi

— még függőágy

— sem volt. Ő is tudta, én is, hogy nincs rendőr, aki ide követné, tehát nyugodt volt. Innen különben

sem volt előrefelé kijárás a civilizációba. Csak visszafelé lehetett oda eljutni, ha megelégelte Abelardo a

Cupari nyújtotta jót.

— Obrigada Senhor! Bom! Köszönöm Uram! Jól! — felelte hosszas, tűnődő hallgatás után.

Elnevettem magam erre az udvarias hangra.

Elébetálaltam a csónakvégben a japa alatt hagyott maradék kekszet és a banánlekvárt. Mint kiéhezett állat vetette rá

magát. Falta. Némán néztem. Most azután mi lesz? Van már társam, egy valódi gyilkos. De ez nem lesz elegendő az

üdvösséghez a Cuparin. Abelardo rám nézett, sovány arcán végigfolyt az eső. Gyapjas, göndörödő haja, sötétbarna,

csaknem feketének tűnő bőre néger beütésre vallott. Az eső változatlanul ömlött, végigcsurgott rajtunk. A szürkeség

sem változott. A növényzetről szüntelen folyt a víz, s dobolt az eső végtelen és egyhangú ritmusában. A vizes

homokra hajítottam a hosszú, japatartónak szánt, lehéjazott botokat, a kötőfolyondárt.

— Az a dolog Pintóval mint is volt Abelardo?

— Az?

— Az!

— Hát — végigsimított vizes, barna arcán Abelardo — az úgy volt Senhor, hogy vettem a vízi

kereskedőtől egy liter cukornádpálinkát. Pinto azt mondta, hogy felesbe igyuk meg.

Ráálltam. Amíg halásztunk, nem ittunk. Éjjel volt. amikor visszamentünk kunyhónkba. Pinto néhány korty után

izgága lett, türelmetlenkedett, nagyon látszott rajta a hirtelen megivott pálinka. Sohasem bírta az italt. Égett már a

lámpa, amikor vacsora helyett — nekem sem használt a szesz — folytattuk az ivást, lerészegedtünk. Pinto többet

ivott, és még többet akart inni, mint ami neki járt. Amikor már nem adtam oda az üveget, puskát fogott. Én is

megfogtam a Winchestert. De gyorsabb voltam. Ennyi az egész. Amikor láttam, hogy Pinto meghalt, kijózanodtam.

Winchesteremmel lefutottam a vízhez. Tudtam, ha a rendőrség elfog, rám szabják a harminc esztendőt. Nem volt

tanúm, hogy önvédelemből tettem.

Elhallgatott, és nézte a mellére patakzó vizet, amely lefolyt nadrágján, izmos lábikráján a keményre taposott,

esőverte homokra. Rám is folyt az esővíz háncskalapomról.

Eddig azt hittem, végtelen egyedül vagyok, embernek nyoma sincs a Cuparin vagy 80 kilométerre visszafelé. Most

pedig kiderül, hogy ez a sötétbőrű fickó egész idő alatt a sarkamban volt, s voltaképpen nem is olyan vadindulatú,

mint amilyen a híre. Akárhányszor lelőhetett volna, hogy megszerezze felszerelésemet hajszolt élete könnyítésére.

Most mégis mint békés vendég kötött ki csónakomnál, és befalta kekszemet, banánlekváromat. Mintha kicsit

restelkedne is, amiért terhemre van. Szemefehérje felém villan, amikor megkérdezem:

— Most azután mi lesz?

— Engedje meg Senhor, hogy egy ideig magával maradjak. Nincs ennivalóm és gyufám. Lőszerem is kevés, csak

annyi, amennyi puskám tárában van, s az sincs teli.

— Hogy tudtál akkor a Cuparin eddig feljönni?

— Engedelmével Senhor — és bocsánatkérően mosolyog –,ami nagyon szükséges volt, azt három nappal ezelőtt

és tegnapelőtt éjjel is elvettem a Senhor csónakjának élelmiszerkészletéből.

— A'zanyád! — de amint a mefisztóképű, riadt embert nézem, megenyhülök. Abelardo szemében ott a kérdés,

mit jelent az én ismeretlen nyelvű kifakadásom. De mégsem kérdez — Miket vittél el?

— Kevés farinhát, sült húst az őzcombból, sót és néhány banánt. Ezt először. Tegnapelőtt, amikor

elfogyott, csak kevés farinhát szedtem ki a csónak készletéből. Azóta semmit Észrevette volna

Senhor, ha megteszem.

— Persze! — nevettem. Hiszen két éjszaka benn aludtam a csónakban a japa alatt. Hát ezért fogyott olyan

gyorsan az őzsült, és apadt a farinha-készlet is a szokásosnál gyorsabban. Mindezt nagyobb étvágyamnak

tulajdonítottam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valakivel közös konyhán vagyok.

— Abelardo! — fordulok a caboclóhoz, aki leült a patakzó esőben csónakja szélére. — Én azt hiszem, vissza kell

menned a Tapajosra. Azzal a kevés felszereléssel, amivel rendelkezem, egy hónapnál tovább nem maradhatnánk itt.

— Tudom — bólintott sötéten látogatóm. — De én nem is akarok annyi ideig ittmaradni, csak éppen addig, amíg

odalenn lecsendesedik a hajsza utánam. Ha visszamegyek, remélem átcsúszok Santaremnél az Amazonasra, és

nem kap el a rendőrség. Rádión már biztosan leadták körözésemet. Biztosan felkutatnak azóta

utánam minden falut, ültetvényt Santarem körül. Azt, hogy a Senhorral vagyok — nevetett —, senki nem

gondolja, mert a Senhor magányosan indult gyűjteni a Felső-Cuparira, ahol esős. lázverte az őserdő, tele van a bozót

mindenféle veszedelmekkel, s ezt még az olyanfajta caboclo sem szereti, mint amilyen én vagyok. Az ilyesmit

csak az olyan külföldi keresi, mint a Senhor, aki megőrül a boldogságtól — megbocsásson —, ha egy tapírganéjba

beletúrt bogarat talál.

— Tudod-e Abelardo, hogy a szép, tojásnagyságú orrszarvú, amiről beszélsz, nem is olyan kis dolog? —

Abelardo elnézőn legyint. Kezén végigfolyik a meleg eső.

— Az mindegy Senhor! Bogár az bogár, ha kicsi, ha nagy. A ganéját hullajtó tapírt lelőni, az más. Annak van

értelme. De a trágyában kotorászó bogárnak, ugyan miféle a becsülete? A lepkékkel is baj van. Láttam,

amikor a Senhor megfogta, azután eldobta. Ha már egyszer nagy fáradsággal, futással megfogta,

miért hajítja el? Félóráig les egy lepkére az őserdőben valami virágzó bokor alatt, miközben száz szúnyog

csípdesi. Mikor megvan a lepke, nemhogy eltenné, hanem eldobja, s hozzá még kedvetlen is lesz. Hol van itt a

mulatság?

— A lepke, Abelardo, csak akkor jó. értékes, ha tökéletes példány. Sérültszárnyú lepke nem ér

semmit. Azt el lehet dobni. A sok lomb, ág, hamar megtépázza az őserdőben a pillangót.

— Egy kis szakadás, színkopás, ugyan mit számít az ilyen erdei szemét félén? — szólt megvetőn

Abelardo, miközben szorgalmasan pillantgat csónakom borítója alá. Abelardo tehát

semmiképpen nem érti, hogy felnőtt ember miként foglalkozhat efféle erdei szeméttel.

— Mi kellene Abelardo? — szakítottam meg a pillantgatást.

— Cigaretta Senhor!

— Nincs!

— Nincs?

— Nincs. Nem vagyok dohányos. De van egy kevés kötéldohányom, abból adok.

— Az nagyon jó lesz. — Egészen furcsa, mikor egy ilyen sovány, élespillantású mefísztóarc mélységes

örömet mutat. Sietve dugja száraz helyre, málháim közé a levágott, félarasznyi kötéldohányt, miután

jókorát harapott belőle. Pillanatok múlva fekete bagólevet sercint a vízbe.

Néhány perce úgy érzem, hogy csónakom, felszerelésem, puskám, gyufám, kávém és cukrom puszta véletlenségből

van még birtokomban. Nem tudom hova soroljam ezt a négergöndörhajú, barnásfekete, ördögképű fickót? Hová

indulatait és hová további szándékait? Egy deci pálinkakülönbözetért lelő egy rá puskát fogó halászt, engedi, hogy a

dolgok elfajuljanak. Itt meg, amikor többször is megtehette volna, hogy lesből elbánjék velem, a társaságbeli

emberek udvariasságával traktáljuk egymást. Az egész Pinto história, úgy látszik nem sokat számít neki. Nyilván

átesett különb dolgokon is, mint azt a szóbeszéd itt is, ott is, felveti. De erről nem beszélünk.

Abelardo bagórágás közben végigpillant a szakadó esőben a kis homokpadon, amelyet nemsokára eláraszt a folyó.

Nadrágja — feltűrt hosszúnadrágot visel — csuromvíz. Felém villantja szemét:

— Maradhatok Senhor?

— Igen! — Mi mást felelhetek? Ez az izmos erdőlakó megtalálta felszerelésemet, s azért, hogy nem vitte el

csónakostul, ennyi köszönettel csak tartozom neki. Meg azután nem is árt, ha néhány napot vele töltök. A

folytonosan zuhogó eső agyonnyomja itt az embert.

— Ezek meg itt minek? — int Abelardo az esőverte homokon heverő, frissen vágott hosszú botjaimra, a

cipo-kötegre. Elmagyarázom a fatartós csónakborítót.

— Ügyes dolog! — feláll. — Fogjunk neki.

Ketten jobban, gyorsabban haladunk. Csónakom két szélső evezőpadjához odakötjük az ívben hajlított hosszú

botokat. Olyan magas ívet kapunk, hogy alatta ülni is lehet az evezőpadon, ha nincsenek berakva ládák,

ketrecek. Beljebb van

a nagy rakodóterület, a sokféle feltornyozott holmi, amit nagy nehezen oltalmazunk munka közben az ide-oda

huzigált védő pálmaborítók alatt. A csónak két végében Lehet majd evezni. Az ívek vázához még néhány hosszú és

vékony rögzítőbot kell. Ezeket hamar hozza Abelardo. Csuromvíz minden, az avar, a zöld lombozat, az elzuhant és

korhadt törzsek, minden, minden.

Abelardo a csapdosó esőben gonddal, lelkiismeretesen dolgozik. Ilyen pontosan lő Winchestere is, ha szükségét

látja? Valószínűleg! Az ember nem veti le egyéniségét. Csak tudnám, hova is tegyem indulatát, amikor Pintót

átfricskázta egy Winchester golyóval a másvilágra? Vasszegeket verek fejszefokkal minden csónakbordába, hogy

rögzítsék a faívet. Ezekhez kötjük majd a bontók folyondárkötéseit, Öt meghajlított fa íveli át elég magasan a

csónakot. A középső és málhával teli padhoz is rögzítettem egy ívet. Megannyit átlós fákkal, folyondárral lekötve

szilárdítjuk. Úgy áll az egész tartóbordázat, mint a parancsolat. Közben az eső zuhogása pillanatra sem szűnik. Sietve

húzzuk le a tornyozott teherről a pálmaborítókat, és rakjuk rá a vázra. Nehezek a japák. az esővíz beléjük vette

magát, de nem szivárog át a fonásokon. Gyakorlat kell ezeknek a pálmaborítóknak a fonásához, hogy az öles levelek

egymásba illő, nagy egészet képezzenek. Olyant, amelyiken nem folyik át az esővíz, s ellenáll a tűző napsütésnek is.

A pálmaborítónak egyformán kell védenie eső és nap ellen a rakományt.

Mire befejezzük a borítók felkötözését a sátorbordázatra, félig elázik a felszerelésem. Remélem, hamar megszikkad

majd minden a csónak szellőjárta belsejében. Sajnos kevés a japa. csak a félkörív tetejére jut. Az oldalak szabadok.

Abelardo is, én is elégedetten nézzük a métermagas építményt. — Ez nagyon jó így Senhor! — mondja az erdei

ember. — Ezt majd én is megcsinálom. — Látszik rajta, tökéletesen elfelejtkezett nagy bajáról. Tervez. Mire, azt

nem tudni. A harminc esztendei börtönre nem is gondol.

Mikor a fadarabokat, folyondárrészeket, amelyeket levagdaltunk, beledobáljuk a folyóba, beülünk a sátortető alá.

hogy kipróbáljuk. Tökéletes. Az eső most, hogy elkészültünk, eláll. Párázó köd üli meg az őserdőt, a folyót. Sötét és

alacsony esőfelhők gomolyognak felettünk.

Nekiállunk az ebédfőzésnek. Abelardo kikeresi csónakomból a tűzrakáshoz szükséges fagyantát — pontosan tudja

a sötét lélek, hogy hol van —, s nekifog a nedves homokon a tűzrakásnak. Gyufát én adok. Ezt egy

valaha filmet tartalmazó fémdobozban tartom. Abelardo nagyot néz. Ha megleli, biztosan

megdézsmálja. Sercen a gyufa, és Abelardo óvatosan, nehogy kárba vesszen akár egyetlen szál.

meggyújtja a fa-gyantát. A vizes, nedves fa meggyulladt, és öt perc múlva már akkora tűz ég a zátonyon,

mintha egy egész őzet akarnánk megsütni. Éhes vagyok. Abelardo nemkülönben. De vadászni most egyikünk

sem indul. Az túl sok időt venne igénybe. A jóllakáshoz mindig itt van a halban gazdag folyó Néhány

óriási légy kirepül az erdőből, nyilván szárítkozni. a világosodó homokzátonyra. De vesztükre. A

lepkehálóból egyenesen a horogra kerülnek. Más csali most nincs. Abelardo érdeklődéssel nézi

légyfogó működésemet a zöld lepkehálóval. Most vettem észre rajta először valami elismerésfélét

szerszámom iránt. Ha csaliszerzésre használják ezt a bogárhálót, az más. Különben bolond minden fehér ember,

aki effélével hadonászik, ezt tükrözi pillantása. De Abelardo finom lélek, nem akar megsérteni ennek közlésével

JAGUÁRORSZÁG KAPUJÁBAN

ABELARDO félig partra húzott üres csónakja végében, a víz felőli részen ülök. A csónakfenékben csak

az evező hever. Nézem a kihajított horgászkészség már hazai módra használt parafaúszóját. Az

csendesen elúszik a csónakvég előtt. Hagyom egyhelyt lebegni zsinórján a parafadugóból és madártollból

fabrikált úszót. Boldogult gyermekkorom balatoni orvhorgászásainál is ezt az úszófajtát

használtam. Eszembevillan a régmúltból Csuli, a siófoki Hullám-szálló háziszolgája. Az anyám a

szálló alkalmazásában állt, s én igen összebarátkoztam tizenegy esztendős legénykoromban Csulival. Rendes nevét

még most sem tudom. 0 vitte titokban a fürdőtelep konyhájára az orvhorgászat sok csalafintasággal szerzett

zsákmányát, hogy megsüssék. Csuli összesen kétannyi idős volt, mint én. Zöld posztókabátban járt, fényes

rézgombokkal, és ha cipőt tisztított, még egy zöld kötényt is maga elé kötött szállóbeli odújában. Sokat ültem ott

vele. Ez a Csuli körülbelül úgy úszott, mint a kiskacsáit féltő kotlós, ha vidám és gonosz sihederek belehajították

a kacsái után a vízbe. De ő még erre az úszótudományára is büszke volt. Mindenre jó egy ilyen parafaúszó.

Még régi emlékeket is lehet vele idézni a Cupari kis zátonyán. Egyik délben éppen a siófoki mólón, a

világítótorony tövében orvhorgásztam, amikor Csuli lejött a partra.

— Na mi van?

— Egy sügér! — feleltem.

A sügér ott árválkodott a két gyufaszálból és egy rövid spárgából készült füzéren. Csuli a strand felé eső külső

mólórészen, a torony tövében vetkőzni kezdett. Egymásra rakosgatta zöld posztókabátját, nadrágját, harisnyáit,

cipőit. Végül ott állt a köveken úszónadrágban. Strandra menni nemigen volt ideje, meg azután az pénzbe is kerül.

Ebédidő volt, a mólón nem tartózkodott senki rajtunk kívül. Csak a távoli parti sétányon járkáltak néhányan. A

borosüveg dugójából való horogúszómat megbillentette valami elszánt kis hal. Félig elmerült, de azután elengedte, és

a dugó újra mozdulatlanul úszott a víz felszínén. Leette róla — gondoltam bosszúsan, és kihúztam a horogzsinórt.

Igazam volt, már nem volt a horgon giliszta.

Hátrafelé pillantottam Csulira. Akkor ereszkedett nagyóvatosan a síkos köveken a vízbe. Az volt a szándéka, hogy

a világítótorony köveitől a mólóig átússza a négyméteres távolságot Csuli még egy vidám fintort vágott felém, és

borzas feje eltűnt a vízben. Sűrű buborékok jöttek, azután maga Csuli is felbukott, hogy újra alámerüljön.

Másodpercek múlva újra láttam hátát, fekete úszónadrágját, de fejét nem emelte a víz fölé. Nagyon furcsa volt ez.

Most már csak buborékok jöttek, majd azok sem. Csuli mégsem játszik! — riadt belém a felismerés. Még

megfullad! Izgatott kézzel tűztem horgászbotomat a két kő közé, átfutottam a kövekhez, ahol Csuli elmerült, s

beleereszkedtem a hűvös vízbe. Gyerekfejjel is világosan gondolkoztam, és úgy cselekedtem, ahogyan — mint

kiderült — leghelyénvalóbb volt. Alábuktam a talán két és félméteres vízben. Ott. ahol Csulinak lennie kellett.

Zúgó fejjel, tapogatva találtam meg mozdulatlan testét. A víz dörömbölt fülemben. Lenntartott a súly, amikor Csulit

szétpattanásig feszülő tüdővel, a móló fenékköveihez húztam. Felbuktam levegőt venni. Csuli odalenn maradt.

Vad kiáltásfélét hallattam a part felé, mielőtt ismét lebuktam.

Kiáltásomat meghallották a sétálók. Látták lebukásomat is. Mikor vizet nyelve, az övén vonszolt Csulival

felmásztam a kövekre, ott már többen segítették ki a mólóra barátomat. Kimerülve, szinte részegen ültem mellette és

hánytam. Csuli szürke arccal feküdt előttem. Csukott szemének pillái furcsán összetapadtak. Egy ember mesterséges

légzést alkalmazott. Félresodort a mólón összegyűlt tömeg. Csuli nagysokára magához tért, talpraállt. Többen

segítették, vitték a ruháját a Hullám-szálló felé. Én meg ottmaradtam horgommal, árva sügéremmel a mólón.

Az emlékeket idéző parafadugót hirtelen lerántja valami a vízbe. Keményen és erőszakosan. A csuklómra csavart

zsinegen erős rántást érzek, úgy látszik, mélyre nyelte a horgot a hal. Bevágok és már húzom is kifelé a húrként

feszülő, víztől csepegő zsineget. Kilépek a csónakvégből a homokra. Majd elránt a vízalatti nagy erő. Már Abelardo

is markolja mellettem a zsineget. Izgalommal és vidáman teszi, mert éhes. Egyesült erővel, vigyázva, nehogy

elszakadjon a zsineg, a partig vontatjuk a csapkodó zsákmányt. Abelardo szeme villog, már vérszomjas vadállat,

ahogy csónakomból kiragadja a szigonyt, és félkézzel a zsinórt markolva, jobbjával belevágja az éles fegyvert a vizet

kavaró hatalmas halba.

A zsákmány egy pirarucu. Legalább húszkilós. Testvéreinek sózott, szárított húsából elég sok van csónakomban, de

frissen sokkal jobbízű. A halat a szakállas szigonnyal rántja ki a homokra Abelardo. Már nem él az óriási állat,

amelynek pikkelyei akkorák, mint egy-egy húszfilléres. A Cupari kitesz magáért.

Abelardo alig tudja kivárni, amíg megfő a nagy kondér halleves. Valóságos küzdelmet folytat magával, nehogy

félig nyersen markolja ki a haldarabokat a paprikás léből. Amikor elkészül — Abelardo szerint nagy sokára —,

csaknem negyedrészét befalja a felébe vágott halóriásnak. Ekkora étvágyat még sohasem láttam. Csak most tudom

becsülni Abelardo szerénységét, amellyel csónakomból éjszakánként vételezett.

Ebéd után Abelardo elmossa a kondért, az edényeket meg saját faragású fakanalamat. A megnyúzott, besózott

halhúst ezalatt csónakomba rakom.

— Abelardo! — fordulok a jóllakott caboclóhoz, amikor megittuk a bögre feketekávét is.

— Tessék?

— Bemenjünk egy-két órára az erdőbe? Itt vagyunk jaguárországban.

— Menjünk Senhor! — felállt guggoltából, szorosabbra húzva rézcsatos nadrágját. Percek óta guggolt

a tűz kihunyó parazsa mellett, nézte, de nem látta a zsarátnokot. Hova, mire gondolt? Nem kérdeztem. Ha háromszáz

esztendővel ezelőtt él Abelardo Carneiro, bizonyosan meggyűlik a baja az akkori portugál gyarmat, Brazília

jezsuitáival, talán az inkvizicióval is külseje miatt. Anyja, mikor várandós volt vele, bizonyosan sokat álldogált

az egyik öreg templom vén olajképe előtt — mondanák az öregasszonyok —, ahol az egykorú mester tökéletesen

elevenítette meg a valamelyik szenttel vagy éppen Jézussal szemben álló kísértőt. Abelardónak külsejéhez

szorosan hozzáidomult a jelleme. Komor, kegyetlen és néha vidám. Ügy van most itt velem Abelardo, mint valami

régi kalendáriumból kiszakadt, megelevenedett, talaját vesztett kísértő. Barnasága arab

rabszolgakereskedők vérére utal. Feketesége néger nőkére. Emellett fehér beütés, majd újra néger, később talán

spanyol, portugál vérkeveredés. Hajósok, ültetvényesek, rabszolgák örökkön ellenkező vére lángol benne, s a

tömérdek vérkeveredésből létrehozott lelkialkat izmokba, idegekbe ágyazva megjelent most a Cupari-zátonyon.

Kutatva figyelem a századokon át életben tartott lángot, Abelardo őseinek jelenbe torkolló jelentkezését. Nehéz

dolgok ezek.

Szeretnék bemenni az őserdőbe, de Abelardót nem akarom itthagyni egymagában. Tudom, van becsület,

betyárbecsület meg sok egyéb becsület is a világon, megannyi más és más alkalmakra használatos. Ilyen helyzetben

azonban mégsem akarom túl nagy kísértésnek kitenni kéretlen társamat. Hátha nem állja az erős kísértést, enged

valami belső biztatásnak, s elindítja lefelé teljes csónakrakományomat, magával víve saját csónakját is, nehogy

üldözhessem. Inkább jöjjön csak velem. Az ördögbe is, ez sem megoldás. Ha Abelardónak olyasfélék a szándékai, az

erdőben mellőlem elmaradva, ugyanúgy visszasettenkedhet, mintha egyenesen itthagynám, s így oldana kereket.

Csónakomat persze már napokkal ezelőtt sokkal könnyebb körülmények között is elköthette volna. Sőt, akkor még

csak nem is gyanakodhattam volna rá.

— Abelardo!

— Tessék Senhor?

— Ha fáradt vagy, akár itt is maradhatsz, egyedül megyek gyűjteni.

— Dehogyis maradok Senhor! — villan szemébe valami hálaféle. Megértett. Jó emberismerő. Madarat lehetne

vele fogatni, olyan kedve kerekedik. De a madárfogásról leteszek. Maradjunk csak inkább a bogaraknál.

Lepkehálót is viszek, bár lehet, hogy a túl nedves lombozat miatt nem vesszük sok hasznát. Abelardo a lepkeháló

láttára nekikeseredik. A bogár- és lepkefogás olyan megalázó számára, mint amikor a szólóénekest visszaállítják a

kar leghátsó sorába. Nagy a béka, amit lenyeletek vele, de Abelardo nyel. Ellenkezés nélkül. Még csak zokszó sem

esik. Alkalmazkodik. Két dudás még az őserdőben sem fér meg egy csárdában.

Mikor töltényeket teszek Abelardo kérges markába, ismét jókedvű lesz erdei Mefisztóm.

— Winchestert is viszünk?

— Természetesen!

— Már azt hittem, csak lepkehálót! — Abelardo sorra nyomogatja Winchestere tárába a töltényeket. Kettő végül

kezében marad. Nem megy több bele. — Tessék, Senhor! — nyújtja felém.

— Hagyd csak Abelardo. Maradjanak nálad. — Szó nélkül csúsztatja nadrágzsebébe az itt mindenekfelett becsült

töltényeket. Nem hiszem, hogy valaha is csalódnék Abelardóban.

Csaknem teljesen kihúzzuk a zátony homokjára csónakjainkat. Biztosítókötelekkel is kikötjük mindkettőt.

Abelardo csónakja olyan az én degeszre tömött csónakom szomszédságában, mint sovány rokon a kövér nagybácsi

mellett. Megmondom neki ezt. Nevet. A bögre feketekávé is élénkíti, jó hangulatba hozza, nem szólva a csaknem

háromnegyed kondér magyarosan készített halászléről, amelynek erejét Szeged alatt a Tiszaparton is értékelnék.

Abelardo állja a paprikát. Sőt. Ízlik neki. Látszik, nem újonc, hiszen paprikafa nemcsak az én tapajosi kunyhómnál

van.

A lepkehálót a sűrű őserdőben tett első ötven méter után már semmire sem lehet használni. Csuromvíz a pergő,

lefolyó esőtől. Vizes, tapadó bogárhálóval, mióta a világ világ, még egy szúnyogot sem fogtak. Pedig bőven van

belőlük. Rádobom az összetapadó, bogárfogásra alkalmatlanná vált hálót egy ledőlt, fektében is derékmagasságú

törzsre. Majd visszajövünk érte a zátonyról. Iszákomban két bogártartó üveg is van. Egy Abelardo, egy pedig a

magam számára. Abelardo szorgalmasan fürkész, emeli a korhadékot, lemállott fakérget, s máris kéri a szélestorkú

üveget. Első zsákmánya nagy, fekete, erdei skorpió. Két ággal megszorítja, majd beejti zsákmányát az üvegbe.

Visszanyomja a dugót, miközben érdeklődve nézi az üvegfalon át a skorpiót, amely a gyilkos gázban hamarosan

végleg megnyugszik. Szótlanul dolgozunk. Abelardót egészen elfogja az új, csak most megismert munka láza.

Köveket forgat, ágak gyenge hajtásait vizsgálja, földi üregeket túr fel, és vékonyabb, az avarban heverő fatörzseket

emel odébb.

— Cobra Senhor! — rikkant felém, miután felemelt egy fatörzset. — Cobra de duas cabecas! — Hm. Kétfejű

kígyó!1 Ismerem ezt a fajtát. Földben élő sárga jószág. A caboclók szerint vak, de az újabb kutatások szerint lát. Feje

és farka tája egyforma. Ezért nevezik a caboclók kétfejűnek. Megkerülve a nagy törzset, amely letörte egykor

zuhantában azt, amelyet Abelardo odébbemelt, odaérek a kígyóhoz. A sárga, vagy hüvelykujj vastagságú,

kétaraszos kígyó tehetetlenül vergődik az ág alatt, amellyel Abelardo leszorítja. Iszákomból kivett zsineggel

hozzákötöm feje alatt nyakát az ághoz. A két homályos, apró, hályogos kígyószem vakon mered a semmibe, csak

ki-be járó nyelve, teste tekergőzése mutatja ellenkezését. A törzs alatt nyilván bogarakra vadászott, termeszekre,

amelyek sűrű, sajátosan épített alagúthálózattal rakták meg a fekvő fát. Abelardo elégedett, visszaviszi a fára kötött

kígyót a lepkehálóhoz. Onnan majd a hálóval együtt elvisszük. Némi aggódásféle üt belém, ahogy Abelardo eltűnik a

lombozatban a kígyóval. De restelkedve fordulok el, amikor a caboclo visszaérkezik.

Abelardónak határozott érzéke van a bogárgyűjtéshez. Erdei tapasztalatai is hozzásegítik, s lendületes versenybe

kezd velem. Winchestereink simakérgű fatörzsnek támaszkodnak, mintha nagy hányavetiséggel, félvállról néznék

munkánkat. A gallyrecsegés, az avar törése, lépteink nesze jókora körben felzavarják az őserdőt, s tudjuk, itt

nemigen számíthatunk arra, hogy Winchestereinket használjuk. Kettesben vadászni az ördög sem látott a brazíliai

őserdőkben. Egy gyakorlott vadász előrehatolásának zaja még nem okoz bajt, hiszen ez nem sokban különbözik a

szellőmozgatta gallyak zörejétől. De két vadász együttes előrehatolása ugyanezekkel a zajokkal már úgy hat, mintha

síppal, dobbal vernék fel az erdő csendjét. Menekülnek is előle az erdei vadak. Abelardo is tudja ezt, én is tudom. A

különbség köztünk csak annyi, hogy mindazt, amit teszek, lelkesen teszem, vizsgálom az erdőt, amely mint mindig

újat, szokatlant mutat, Abelardo pedig némiképp közömbösen dolgozik, mint akinek itt már semmi sem jelent újat.

Néha percekre elválunk, egymás neszét sem halljuk. Az üvegek pedig telnek ezalatt. Mennyi csodája, szép formája,

színe gyűlik össze üvegeinkben a bogárvilágnak. Minden kéregalja, kőfordítás, parazita virág kelyhe más bogarat

juttat gyűjtésünkbe. Abelardo egy réges-rég kidőlt fatörzs gyökérzetének üregében kotorászik. Otthagyom;

Winchesteremmel előre megyek. Állandóan hallatszik a vízpergés, a csepegés zaja a lombokon, az avaron. Ezen túl

mindent némaság ölel körül. Abelardót már nem hallom. Pedig nincs messze. Egy urucuri pálma derékvastag törzse

körül az avaron sok esztendő magvas termése hever. Legfelül a lerothadt húsú utolsó évi termés. Szertekotrom a

pálmatörzs mellett meggyűlt nagytömegű magot. Barna, óriás erdei csótányok kapnak belőle szárnyra. Kettőt sikerül

levernem nedves, nehézperemű háncskalapommal.

Óvatosan, minden figyelmemet a feladatra összpontosítva emelem a kalapkarimát, nehogy elmeneküljön a

csótánypár, amikor siketítő dörrenéssel elsül mögöttem egy Winchester. Beterít a puskapor savanyú füstje. Az első

félpillanatban az az érzésem, hogy Abelardo rám puskázott. Amikor a füstben megperdülök, hogy elhárítsam a

támadást, tompa, ágreccsentő zajjal, lefordul mögöttem valami súlyos, feketésfoltú tömeg egy fatörzsről. Abelardo

két lépéssel mögöttem áll, s mefisztóarcán vad kifejezés ül.

— Odanézzen Senhor! — a sűrű folyondár alatt elterülő sötét, foltos tömegre mutat Winchestere

lőporcsapadékos csövével. Egy másik mozdulattal új töltényt csattant a töltényűrbe.

— Ha nem durrantom le, még kárt tesz magában az a foltos dög! — mondja. Hirtelen elszótlanodik, amikor

meglátja kezemben a lövésre fogott Winchestert. — Vagy úgy? — elnehezül a szava. Azután mentegetőzve folytatja.

— Nem várhattam, a Senhor mögül kellett lőnöm. Bocsánat. — Még ő kér bocsánatot.

A csótányok már tudja a pokol, hol járnak, amikor felveszem és fejemre teszem háncskalapomat. A borjúnagyságú

fekete jaguárt nézem, amelyet Abelardo a kidőlt fatörzsről lőtt le. Éppen a támadás pillanatában. A guggoló, az

avarra kuporodó ember nem jelent mást a sűrűben kószálva vadászó jaguárnak, mint vért, prédát. Ha nincs mögöttem

Abelardo — mélyet lélegzem — úgy elkap, mint nagy macska az egeret.

— Köszönöm Abelardo! — nézek a sötétbőrű emberre.

— Semmi Senhor! — már mosolyog, s a vadság, ami a lövés után kiült arcára, eltűnt. Értjük egymást. Pedig

fordulatomban majdnem lelőttem Abelardót. Vélt önvédelemből.

Ha egy percet késik erdei Mefisztóm, most alighanem örökösöm. Ha azonban holmijaim birtokában a Tapajoson

elfogják, az összes szentek sem tudnák lemosni róla az új gyilkosság vádját.

Kihúzzuk a fatörzs alatti korhadékból a kimúlt, csaknem kétméteres fekete jaguárt.

— Jaguárországban vagyunk Senhor — mondja Abelardo, s elmosolyodik a jaguártetem felett. Igen,

Jaguárországban vagyunk — gondolom, s valahogy sokmindent nem bánok, mert Jaguárország igazi varázsát

érzem.

Két félüvegre való bogár, egy ―vak" kígyó, ráadásul a fekete jaguár lehúzott bőre a zsákmány. Az összekötözött

bőrrel, amelyet Abelardo a vállán cipel, kifelé indulunk a zátonyra. Egyikünknek sincs kedve a további

bogarászáshoz. Abelardo különben orrtövét lőtte szét a jaguárnak, s a golyó kimenetelekor szétzúzta az egyik

nyakcsigolyát.

A zátonyon, amikor kifeszítettük a jaguárbőrt, odafordulok Abelardóhoz:

— Ha visszaindulsz, vidd magaddal a jaguár bőrét. Jó lesz a pénz, amit érte kapsz.

— Ugyan Senhor, ki a szentnek adnám el? Maradjon csak a Senhornál, adja el a többi vadbőrrel, s ne

feledkezzék meg. amikor kézbe veszi ezt a bőrt, Abelardo Carneiróról.

— Hát ezt amúgy istenigazában megígérhetem! — A vak kígyót és a vizes bogárhálót is kihozta Abelardo. A

kígyó ketrecbe kerül, a bogárháló a csónaktetőre száradni.

— Senhor!

— Tessék?

— Ez a néhány japa kevés az öt faívre. Bever alájuk az eső. Fonni kellene még néhányat. Akkor tökéletesen

védene az esőtől. — Igaza van. De ha Abelardo szerint akarjuk japával borítani a sátorvázat, még féltucat

pálmaborítóra van szükség.

— Jó, megfonjuk. — Abelardo elégedett. De most sem tudom vele kapcsolatban érezni azt a felszabadultságot,

amit régi vadászútjaimon kísérőim iránt éreztem. Két világ él bennünk. A két világ határán pedig a halott Pinto

fekszik koporsójában. Kár. Abelardo Carneiróra lehetne építeni, ha nem lenne a társadalom űzött vadja.

Abelardo csónakja az én teherrel rakott csónakom után van kötve, míg Abelardo csónakom elején guggolva evez.

Körülbelül ugyanazzal a gyorsasággal haladunk, mint mikor egyedül eveztem. Abelardo utánunk kötött csónakja

lefékezi haladásunkat.

Délután négy óra lehet, amikor egy örvénylő patakhoz érünk, amely balról az őserdőből széles, erős sodrással

folyik a Cupariba.

— Balra! — kiáltom Abelardónak. — Itt befordulunk!

Ezen a patakon evezünk tovább, ahol — elhatározom — Abelardo addig maradhat velem, amíg jónak látja. Kezdek

megbarátkozni a gondolattal, hogy Abelardo marad. Nemigen hagyja lerázni magát, s ha vele maradok az őserdőben,

segítségével fele idő alatt kétannyit gyűjthetek, mint egy magamban

a teljes tervezett idő alatt. Bár Abelardo szerint a bogárgyűjtés, lepkefogás — a délutáni indulásnál kifejtette —

nem komoly vadásznak való munka.

A rendőrőrmester előtt — gondolom —, ha együtt maradunk a Cupari Tapajosba torkollásáig, majd csak

kimagyarázom magam. Ez különben is csak nagyon hosszú idő múlva lenne időszerű. Abelardo sejtheti, mi forog

fejemben, mert hol a sátortető alatt, hol pedig felette visszapillant rám, s a mefisztói ábrázat a pokol tornácát idézi, a

patak pedig a Styxet. Ebben nincs is sok túlzás. Az őserdő, ahova beeveztünk, kuszaságával, összecsomósodott

indáival, némaságával és azzal, hogy semmiféle élőlényt, egyetlen állatot vagy vízből vetődő halat sem látni, valóban

a Styxen való csónakutazásra emlékeztet.

Abelardo széles hátán, a fehérlő forradás alatt egyforma ütemben dolgoznak az izmok, evezője hol a csónakelő bal,

hol pedig a jobb oldalán merül a vízbe.

Sötétedik. Abelardo visszafordul. Azóta, hogy befordultunk a talán hat méter széles patakba, most szólal meg

először.

— Senhor! — néz rám a pálmatető felett. — Megállhatnánk. Nem lesz elegendő időnk a tanyakészítésre, mert túl

gyorsan sötétedik.

— Forduljunk a partnak — mondom. Magam is balra veszem lapátommal az irányt. Belesúrlódik a sátortetős

csónak a sűrű növényzetbe. Abelardo már a csónak elején dolgozik tercadómmal, nem is vettem észre, mikor cserélte

ki a borotvaéles szerszámmal a lapátot. Levagdalta a lombot, a lehajló ágakat, folyondárokat, és olyan

széles utat nyitott a csónaknak a vízmosta, gyökerektől átfont partoldalhoz, hogy kényelmesen beállhattunk. Saját

csónakjának kötelét is eloldom és odavetem neki. Abelardo kiköti előbb a teherrel rakott csónakot, azután a sajátját.

A lebukó alkonyi nap izzása csak nehezen hatol át a szaggatott felhőrétegen. Idebenn egészen sötét van. Sűrű az

őserdő, annyira, hogy felettünk feketének látszik az összefonódó lombozat. Az avarrétegen nincs aljnövényzet.

Komor ez az erdő, és amikor a patakot holmi alvilági Styxhez hasonlítottam, nem sokat tévedtem.

Abelardo is kedvetlenül nézeget körül. Az ő helyzete rosszabb, mint az enyém. Nekem van függőágyam,

szúnyoghálóm, neki nincs. Így kénytelen a csónakban, a pálmatető alatt meghúzódni. Két esős éjszakán nekem is

volt részem ebben az élvezetben. A szúnyogok máris finom muzsikát zümmögve zúgnak körülöttünk. Ezek nem

tudják, hogy az embernek keze is van, nyugodtan ránk telepednek. Tucatjával csapkodjuk őket agyon, ám jaj,

ármádiájuk kifogyhatatlan.

Hamarosan füst kavarog a folyondárok, a növényzet közt, Abelardo első dolga, hogy megrakja a tüzet. Ez

némiképp segít. Abelardo leereszkedik csónakomba, és felhozza a bográcsot. A nyúzott, nagy haldarab már ott hever

a széles, sütőlapát alakú evezőn, az erdei húsdeszkán. Hagymát pirít a halhús alá az ökörhalzsírban, amely

üvegekben áll egy kis ládában. Paprikát dobál a bográcsba félmarékszámra, majd megigazítja a sistergő, nedves fával

rakott tüzet. Újra lemászik a csónakba, két erdei tökhéjat megmerít a farinháskosárból, s egy vödör vízzel együtt azt

is felhozza. Gazdálkodik, mintha otthon lenne. Otthon? De nem neheztelek a serénykedő Abelardóra. Éhes ő is, és

módfelett nagyétkű. Olyan derék erdei fickó ő, aki, ha nem tudnám múltját, még kedves is lenne igyekezetével, hogy

nélkülözhetetlenné tegye magát. De szegény Pinto árnya, aki bizonyára nem volt jobb a Deákné vásznánál, ott

feketedik körülötte a sötétedő éjszakában. Kemény és baljós szálakkal szövi be Abelardót múltja.

A sötétben már csak a tűzfény, a parázs izzik. Abelardo néhány nagy nyaláb lombot, fát hajít rá, ez eltakarja a

lángot, csak a füst gomolyog körülöttünk. Nem tudom, mi jobb: etetni a szúnyogokat saját véremmel, vagy

megfulladni a füstben? Abelardo is ilyesfajta dilemmával küzd, mert hol tűztől világítva, hol pedig a mélységes erdei

sötétből, a füstgomolyokból hallom rendkívül gazdag árnyalatú portugál káromkodását.

— Senhor, holnap is itt akar maradni? — hörög rám a füstből, de nem látom.

— Itt! — csodálkozom. — Körül akarok nézni ebben az erdőben, amely magasabb partú, mint az eddigi

tanyahelyek. Vadászni is akarok.

— Nos Senhor — és Abelardo pisztolylövéshez hasonlatos csattanással üt agyon ki tudja hány szúnyogot, ki tudja

melyik testrészén —, akkor itt az utolsó cseppig vérünket veszik a szúnyogok. Inkább százszor a rendőrőrmester

rendőreivel és a harminc esztendő, mint ez a vad szúnyogtömeg! — újra káromkodik. Új variáció, új változatok. Ha

az eddigiek miatt nem kárhozott volna el, ezután feltétlenül pokolra jut.

Nincs szívem Abelardót kitenni a vad szúnyoghad támadásának, s úgy oldom meg az éjszakai nyugodalmamat —

ami nem valami nagy nyugodalom lesz —, hogy ketten fekszünk a szúnyogháló alatti függőágyba. Fejtől lábnak.

Brazil házastársak alszanak így az erdei kunyhókban, ha nagyon szegények, és csak egy függőágyra telik, vagy ha

nagy a szerelem.

A függőágy nyög, ropog, ahogy kétoldalt ráhúzódik kötele a tartótörzsekre. Néhány szúnyog benn muzsikál a

szúnyogháló forró és fülledt odújában. Ezeket — ahogy ránk szállnak — sorra kivégezzük. Abelardo elégedett,

kéjesen nyújtózik, s kényelmében fülemhez nyomja vállamon nyugvó bal lába bütykeit. Szerencse, hogy az ember

nem túlságosan kényes errefelé, és a kényelmet is tudja nélkülözni. Azután elalszunk.

A függőágy alatt két Winchester. Az egyik rozsdaverte, kopott, legalább harminc esztendős szerszám. Bűnös

jószág, de békésen megférnek a másikkal, akárcsak a néha mozduló függőágyban a két gazda.

Hajnali háromig legalább ötvenszer felébredek, de megfordulni nem tudok. Másik ötven alkalommal Abelardo

fészkelődése ébreszt fel. Hiába, nagy szerelem kell az egy függőágyban való alváshoz, vagy — mint már említettem

— igen nagy szegénység. Bütykös talpak simogattak fél éjszakán át. Mélyfekete még az éjszakában a sötétség.

Fokozódik a fülledtség a függőágyra boruló szúnyogháló alatt. A kikötő kötelek minden mozdulásnál — márpedig

sűrűn mozdulunk — nyikorgón sírnak. Odakinn legalább vödörnyi szúnyog érzi az emberszagot, s a valahogy

bejutott, estéről megmaradt egyetlen példányt hiába kíséreljük agyonvágni Abelardóval. Abelardo igyekszik

mozgását a legkisebbre korlátozni, de nem kerülhetem el, hogy vastag szaruréteggel borított talpai ismételten végig

ne kaparják borotvára régen megérett szakállamat.

Nagyon sötétnek látom a jövendőt, ha a következő éjszakára gondolok, mert az, hogy Abelardót kirakjam a

szúnyogháló alól, eszembe sem jut. Abelardónak sincs irigylésre méltó helyzete. Szúnyogdöngés finom hangja

közeledik hozzám, félpillanat múlva megszűnik. Leszáll a balfülemre. Türelmesen várok. Érzem, mint böki bele

fülcimpámba szívókáját ádáz ellenségünk. Éles viszketés vág fülembe, de türelem. Türelem, amíg a szúnyog teljes

biztonságban érzi magát, és a vértől valamennyire elnehezedik. Akkor majd én következem. Szúr, viszket fülem, egy

láng az egész, amikor végre, nekikeseredve, odatenyerelek. Belecsendül fülem, nagyot mozdul a dupla súllyal terhelt

függőágy, de nem hallok menekülő szúnyogdöngést.

— Megvan Senhor? — hangzik a sötétben a túloldalról. A reszelős talpak odábbmozdulnak nyakam mellől.

— Igen, legalábbis azt hiszem ... — felelem. Belehallgatunk a függőágy párás, meleg sötétjébe, de semmit

sem hallunk. Fülemet végigtapogatom. Nedves maszatot érzek ujjamon. A néhai szúnyog maradványa.

Fékéjszaka keserített bennünket.

Odakinn teljes erővel zeng a szúnyogszerenád. Az éjszaka még tart, hangjai átszüremkednek a mély sötéten.

Vízloccsanás, a liánok, a lombok közt valami matat, messze, a sűrűben fatörzs dől bele az enyészetbe. Mérges- és

óriáskígyók, vadállatok népesítik be az erdei éjszakát, mind zsákmányra les, vagy óvakodik, hogy zsákmánnyá

legyen. Mi pedig, mi mást tehetünk, nekikeseredve, ébren hintázunk a recsegő köteleken, a két rostos urucuri

pálmatörzs közt. Lessük a reggeli fényt, amely gyötrelmeinktől szabadít.

Vad, nyávogó, magas hang szakít az éjszaka bársonyába. Nincs messze, s minden érzékünk a figyelésbe fordul.

Nagyhirtelen kikelek a függőágyból, Abelardo is. Háttal ülünk egymásnak, de én már Winchesteremet is felvettem a

függőágy alól, ahol vadászlámpám, késem, no meg papucsaim társaságában pihent.

— Onca! — szisszen fel Abelardo fogai közül a halk szó. Jaguár. Száz-százhúsz lépésre kószálhat tanyánktól az

ősvadonban, s a hang a hímet hívó nőstény hangja. Űjra kizeng a vadonból az éles, erős kiáltás. Odakintről közben

egyre tombol a szúnyogok fortisszimója. Vajon mit kínlódhatnak a szúnyogoktól az ősvadon melegvérű emlősei,

madarai? Kemény itt az élet, akár az ember, akár a szúnyogok, akár a vadállat mértékével mérjük.

Többször már nem tör fel az éjszakában a társhívó nőstényjaguár hangja.

Hátunkat egymásnak vetve még jóideig figyelünk a múló éjszakában. Végre. Formák, kontúrok rajzolódnak ki, bár

még több a sötét, mint az ólomszín. Szinte észrevétlen mélyszürkébe öltözik a víz feletti rész, a kis parti irtás, a

környező ősvadon. Percek múlva mintha egy csodálatos varázsló intésére történne, minden réz-, majd aranyszínt

vesz fel. Abelardo fellebbenti a függőágy szúnyoghálóját, és könnyebbülő sóhajjal kibúvik alóla. Vágyat, fáradtságot

érzek, hogy háborítatlanul visszadűljek, egyedül vegyem birtokba az oly sok erdei éjszakán pihenést nyújtó

függőágyat. Abelardo a hamuba roskadt tűzhöz guggol, és kitartó fúvással lángra lobbant egy parázsló ágvéget.

Gallyat halmoz rá. Amikor pattogva ég, visszajön hozzám.

— Senhor, magammal vinném az őserdőbe a Winchesterét!

— Tessék, vidd! — Abelardo egy perc múlva eltűnik a csónak málhái közül kiemelt sörétespuskával. Tudom, a

nőstény-jaguár után indul. Magam is kikelek a függőágyból. Harmatos, nedves minden, a szúnyoghálón

harmatcseppek csillognak. Halk zörej sem hallatszik Abelardo léptei nyomán.

Öblös, nagyhasú feketekávés edényt ültetek a parázsfészek lángoló közepébe. Telemerem patakvízzel, s az őrölt

kávéval töltött vászonzacskót is odakészítem egy lapos kődarabra. Mire Abelardo visszajön, kész a feketekávé.

Odakészítem a kisebb cukorzsákot meg a mandiókamorzsát, a farinhát. Leülök a gomolygó füst útjába, és nézem a

természetet, a reggel nagyszerű színeváltozását. Enyhe ködfátyol rétegeződik a gyorssodrú patak felett, megül a két

roppant növényfal közt, amelynek aljában van a szállásom, örvénylik előttem a patak nagytestvére, a Cupari felé.

Ránk törnek a reggel dús fényei, a nap ereje elhajtotta a felhőtömegeket. Aranyló fényözön sugárzik a tájra. A

feketészöld liánfüggöny mozdul, amint kilép a kis irtásra Abelardo. Csuromvíz a növényzetről magára vert bő

harmattól. A sörétes Winchester is vizes. Forr a feketekávé, s két nagy bádogibrikbe csurgatom a jóillatú, sötét,

sűrű levet.

— Megvan Senhor a nyom — telepszik mellém Abelardo, miközben leereszti a Winchester kakasát. A puskát

maga mellé támasztja. — Egy félig megevett örvös pekáridögöt is találtam, mellette pedig avarba kapart

jaguártrágyát. Ide, a dögre még visszajön a zsákmányt ejtett jaguár. Mit szólna Senhor — s Abelardo

felhúzta mefisztószemöldökét —, ha megkísérelném a jaguárt az otthagyott döggel csapdába ejteni?

— Nincs csapdám — felelem. — Nehéz acélalkotmány az ilyen szerkezet, nincs helyem számára

csónakomban.

— Nem is acélcsapdára gondolok. Tudom, hogy ilyesmi nincs a Senhorral, de készíthetnék egyet. Nem kell hozzá

sok, csak — a ketrecek felé intett — arról a nagyobbik ketrecről a két rozsdás erős ajtózsanér, csónakom kikötőlánca

és két tucat kicsi meg nagy szeg. A többit az erdő adja.

— Hát csak próbálkozz — egyezek bele, s megkavarom a cukrot a kávésibrikben. — Ha úgy véled,

eredménnyel jársz, szedd le a zsanérokat, de kikötöm, vissza is szegezed, rendbe hozod a ketrecet. — Abelardo sima

képén, a mefisztói ábrázaton mosoly suhan végig.

— Ezt megígérem Senhor. A szegeket is visszahozom, kiegyenesítem valamennyit. — Kínálásomra

Abelardo is felvette ibrikjét. Mikor a mandiókamorzsával jóllakva letette üres bádogedényét, és félretette

a mandiókáskosarat, mozgása olyan volt, mint régen a Tapajoson.

Ahogy erdei vendégemet, nézem, Pinto halála nemigen bántja lelkiismeretét. Abelardo most is követi vére,

szilajsága le nem bírható parancsát, és lest vet egy vadállatnak.

Együtt szedem le Abelardóval a nagy, még üres ketrec két ajtózsanérját. Persze óvatosságból is segítek, nehogy a

barnabőrű legény tönkretegye az itt pótolhatatlan, erős vasalkatrészeket. Amikor végre lenn van a rozoga ketrecről a

két rozsdás alkatrész, Abelardo csekély szegkészletemből kiválogatja a szükségeseket, majd csónakjába ül, és

fejszémmel meg Winchesterével átevez a patak túlsó partjára. Odaát behúzza csónakját a vízre hajló lombok alá,

felkapaszkodik a kimosott, gyökeres partra, s eltűnik az iszalagos sűrűben.

Abelardo távollétében vadbőreim, bogár- és lepkezsákmányom rendezésével töltöm az időt. Két óra is eltelik,

mikor Abelardo túlpartra kötött csónakján megkoccan a rövidnyelű evező. Abelardo a csónakba teszi a fejszét, majd

beemel egy szabálytalan, majdnem trapézforma vastag ágat, amelyet hosszában már kettéhasított.

Odébbteszem puskámat, mert mégiscsak jaguár csatangol a közelben, felállok, s Abelardo elé megyek, aki néhány

evezőhúzással átér az én csónakomhoz.

— Itt van Senhor a kész csapda! — néz fel csónakjából mosolyogva az én erdei Mefisztóm. Leteszi csepegő

evezőjét. Elkapom a felém dobott csónakkötelet, és egy gyökérhez kötöm Abelardo időverte csónakját. Abelardo

partra dobja a furcsa alakban nőtt ágat, amely szétnyílik. Most veszem csak észre, a két ágpofa közt, ahol a

félbevágott ág két fele illeszkedik, vannak a zsanérok, és a vaskos ágrészeken keresztülvert vasszegek fogakként

merednek egymásfelé. Ezek az összecsappantó ágpofák a csapda vasfogai. A félköralakú, kettéhasított faág egyik

felének szárai jó méterrel hosszabbak, mint a másiké.

— Ez azért van — magyarázza Abelardo —, mert a hosszabb részt leásom, a lánccal egy fatörzshöz kötöm a

földbe, a másik rész a zsanérokon pedig csuklósan le- és felhajtható.

— Hát a rugó, az összecsappantó erő hol van, azt mi helyettesíti? — kérdezem a különös szerszám láttán.

— Az is meglesz Senhor! — nevet Abelardo. Két tekercs erős, legalább tízméteres liándarabot szed ki a

csónak fenékből, majd ezekkel és a széthasított félköralakú ágcsapdával meg a Winchesterrel a kezében eltűnik a

sűrűben.

Egy óra múlva kerül vissza Abelardo. A puska mintha a barnabőrű Mefisztó folytatása lenne, lövésre fogva,

szorosan fekszik jobb keze markolásában.

— Senhor! — lép elém. — Ha van kedve, megnézheti. Kész a csapda. — Felállok ládaszékemről. összerakom

bogár- és lepketartó bádogdobozaimat. Felveszem a ketrecnek támasztott Winchestert, s Abelardóval

behatolok a sűrűségbe.

— Ott van! — mutat előre Abelardo negyedóra múlva egy ritkás részre. — Vigyázzon Senhor, ne érjen

semmihez!

Ősi alkotmány a kétpofás primitív, láncos csapda, amelynek tárt, avarral borított pofái közt a vaddisznó

maradványa hever. A pofákat széttartó ágék vérrel, húsmaszattal van bekenve. Ugyanígy a leásott, álló ágpofa alatt

elhaladó erős lián is, amely egy vastag ágon vezet át, és rá, mint húzósúly, legalább nyolcvankilós ágcsonk van

kötve. Ha a jaguár vagy bárminő más állat kiveri az ágpofát tartó véres faéket, a függő ágcsonk súlyával

összecsappantja a két, szegekkel telivert ágpofát. Innen, a vasszegek közül azután semmiféle állatnak nincs

szabadulása. A szeges félágak, ha nem törik szét a csapdába esett állat csontját, koponyáját, a bőrbe, húsba fúródó

ötcentis szegekkel biztosabban tartják a zsákmányt, mint tucatnyi gúzs. Még az indakötés helye is pontosan van

befaragva az ágba, hogy jól zárjon. Az avart meg a láncot is elrendezte Abelardo a csapda körül, nyoma sincs annak,

hogy valaki megbolygatta. — Nos Senhor? — néz rám Abelardo. — Mit szól ehhez az erdei szerkezethez?

— Kitűnő! — mosolygok. — Most már csak az kell, hogy a jaguár bele is menjen.

— Bele is megy az! — feleli meggyőződéssel Abelardo. — Ha nem alkonyatkor, akkor éjjel vagy reggel.

A szálláson egész nap nem verünk zajt, még csak fát sem vágunk. Időm rendezgetéssel, a gyűjtött anyag

elhelyezésével telik. Abelardo egész nap a csónakvégből horgászik. Féltucat halat fog. Kevesli, de vacsorára ennyi is

elég. A csapdát egyébként csak holnap nézzük meg.

Alkonyatkor a szúnyogfelhő ismét támadásra indul, s mi vacsoránkat a szúnyogháló alatt kanalazzuk. Odakinn nem

lehet enni a szúnyogoktól.

Sötétedik. A tűz egyideig még parázslik, azután, mintha aludni térne, a hamu alá búvik. Koromsötét van. Kezdődik

elölről az éjszakán át tartó helyezkedés, a térdek, bokák, talpak vállakon, arcokon, füleken való csúszkálása. Féltucat

majomcsapat is elvonul a szállás fölé boruló növénytömegben. Papagájrikoltás szüremkedik át a sötéten, a liánokon.

A szúnyogok végeláthatatlan felhőként özönlenek az emberszaga irtásra. Átkozott, istenverte helye ez az őserdőnek,

s hogy a majmok nem állapodnak meg itt éjszakára valamelyik óriásfa lombozatában, annak nyilván a mocsaras táj

milliárdnyi szúnyogja az oka.

Abelardóval szótlan kucorgunk a függőágyban, a csikorgó kötelek közt. Minden fordulásnál, sóhajtásnál a reggeli

csapdavizitre gondolok, mert magam is Abelardo jaguárfogó reménykedésének hatása alá kerülök.

Abelardo a nehéz éjszaka miatt reggel igencsak rosszkedvű.

— Senhor — fordult hozzám, mikor kikászálódik a szúnyogháló alól. — Nagyon köszönöm, hogy a Senhor

ezeket az éjszakákat állja, de én nem állom. A Senhornak sem gyönyörűség ez, de sajnál, és nem akar feletetni a

szúnyogokkal.

— Nincs baj Abelardo! — felelem! — Majd csak kerül valaminő megoldás. Pár napos munkával indián módra

függőágyat fonunk háncsból.

— De szúnyogháló akkor sem lesz, Senhor — néz sötéten Abelardo. — Ezt nem tudunk fonni.

— Ez bizony igaz! — Ezen az éjszakán én sem tudtam gyönyörködni az ősvadonra boruló csillagdíszes égi

kárpitban.

Két vödör vízzel önt le a parton Abelardo. Azután ő is megkapja a maga két vödrét. Tüzet nem gyújtunk. Erre majd

csak akkor kerül sor, ha a csapdát megnéztük. Abelardo ismét sörétes Winchesteremet veszi kézbe, saját golyós

Winchesterét, kevésszámú töltényét ugyancsak kíméli. A tegnapi csapáson behatolunk az ősvadonba. Abelardo megy

Abelardo. — Mégiscsak elcsíptük. Most azután nem nyivákol többet kandúrjának. — Abelardo már nem az a

elöl, hajtja a kíváncsiság. Recsegő ágra, szakadó indákra nem ügyel. Bozótvágó késsel csapkodja le az útba került

folyondárokat, csüngő indákat, ágakat.

A csapda közelében bevár.

— Innen már együtt menjünk Senhor!

Óvatosabban haladunk, s a partszakadásos, ritkás erdőrészen hirtelen megtorpanunk. Előttünk vagy harminc

lépésre — a lombok, az aljnövényzet közt is jól látjuk — valami eleven mozog a csapdában.

— Megvan! — rikkant szelíd legény, aki az utolsó két napon volt. Szavában vad, kíméletlen vérszomj bujkál, s

élvezi a pusztítás, az ölés gyönyörét. Lefoszlik róla mindaz, amit a félcivilizáció rárakott. Fehér fogai úgy villannak,

mint a ragadozóké, amikor meglátja a csapda szegei, félpofái közt vergődő, a bűzlő féldisznót szerterúgott, vérző,

elgyötört jaguárt.

Olyan szánalmas, letiport ez az erdei nagyvad, mint valami csapdába került egér. Hátsó lábai körmével felszántotta

maga körül az avart, s az egész csapdaszerkezet elmozdult helyéből. De erejének végére juthatott a hatalmas állat,

mert az utolsó erőfeszítést, azt, hogy az egész csapdát magával vigye, s elvánszorogjon vele, már nem bírta

megtenni. Élő roncs a szegektépte nagy macska. Alighanem csontja is tört, ahogy a súlyos ágcsonk felrántotta a

csapdapofát. Sokkal szívesebben ejtek el jaguárt szemben, az erdei találkozás veszedelmét vállalva, mint így.

Abelardo szemében kegyetlenség ül, szeme résnyire szűkül, ahogy a sörétes Winchesterrel célba veszi az egykor

félelmetes erdei ragadozó véres fejét. A 16-os söréttöltés hat lépésről úgy szétveri a jaguár fejét, mint kókuszdiót a

nagykalapács.

Kétségtelen, falvak, ősvadonbeli települések táján, ahol védtelen gyerekek, asszonyok élnek, szükséges ez a

vadászmód, de azért az igazi brazil vadász maga is azt vallja, amit én: a legnagyobb vadászgyönyörűség mégis csak

erdei cserkészés közben elejteni az ilyenfajta fenevadat. De gondolataimat nem mondom el Abelardónak, aki

odamegy lelőtt zsákmányához, és elhúzza mellőle a bűzlő vaddisznómaradványokat. A csapda két furcsán görbült

szárát is megmozdítja. A húzó súly, az ágcsonk még mindig roppant erővel feszíti rá a földbe ásott fatörzshöz láncolt

részre a szeges félpofát. Abelardo bozótvágó kése csapásával elvágja a szívós liánt. Az ágcsonk nehéz zuhanással éri

az avart. A félpofa meglazul, csak a jaguárdögbe álló szegek fogják még. Abelardo szétnyitja a zsanéros részt,

lehajtja és kiszabadítja a jaguárdögöt. Sok helyütt sérült, véresen tépett a bőr, nem sok öröme lesz, ha valahol

értékesíteni akarja. A csótánykalandnál elejtett jaguárbőr hibátlan, azért megkapná az ép bőrért járó árat.

Az összehúzott, tépett jaguárbőrköteget Abelardo viszi, a zsanéroktól összefogott csapdafákat a zsanérok és a

szegek miatt én. Az irtáson majd szétszedjük, és visszaállítjuk ketrecajtómra a véres, rozsdás zsanérokat.

Pirkadáskor már ott guggolunk a támadó szúnyogfelhőben a pattogó, parázsló tűzrakás mellett, és nézzük a forró

feketekávét. A főtt pirarucuból a korai reggeli után semmi sem maradt. Hova is fért az a tömérdek halhús

ebbe a feketésbőrű fickóba? Bámulom étvágyát. Halfélével és hússal még győzném a dolgot, de hozzávalóval már

nem. Abelardo komor és csapkodja a szúnyogokat, amelyek csoportjai reggeli hadműveleteiket végzik.

— Senhor! — szólal meg Abelardo és rámpillant. Nyílt és egyenes a tekintete. — Én most visszaindulok a

Tapajosra. Kérek valami kis ennivalót, szárított pirarucut, gyufát, néhány nélkülözhetetlen horgot, zsineget és egy

kést. Majd elboldogulok valahogy az Amazonasig.

— Rendben van! — állok fel. De nem tudom, amit érzek, valóban a megkönnyebbülés-e?

— Nem üzen senkinek a Tapajosra Senhor? — kérdezi röviddel később Abelardo

csónakjából, ahol néhány bugyor közt áll, és nekikészül, hogy leüljön az evezőpadra Winchestere mellé. Viszi a

jaguárbőröket is.

— Nincs mit üzennem Abelardo. Visszaérkezem, amikorra visszaérkezem, mert a Cuparinak ez a

mellékpatakja jó gyűjtést, jó vadászatot ígér.

— Akkor őrizzék meg a szentek Senhor! — fordul még egyszer felém Abelardo, és a partból kiálló gyökérről

leoldott csónakkötelet lábam elé dobja.

— A' Deus, Abelardo! — és nézem, amint a caboclo csónakja elsiklik az enyém mellől, irányt vesz jobbra, még

egyszer visszapillant a Cupari felé.

Egyedül vagyok a Cupari névtelen mellékpatakjának vadonába vágott kis irtáson. Már Abelardo evezőjének

csobbanását sem hallom. Némaság szakadt rám. Hiába vállalom száz és száz napon át a vadon magányát, a rám

zuhanó egyedüllét most mégiscsak nehéz.

Az erdei közjáték véget ért. Készletem ugyan megfogyatkozott, de még így is van elegendő ahhoz, hogy vadász- és

gyűjtőcéljaimat megvalósítsam. Legfeljebb majd kicsit szűkebbre húzom a nadrágszíjat. Abelardo a holmik mellé

még féltucat Winchester-töltényt is kapott. De szent esküvéssel kellett megfogadnia, hogy ezeket csak hússzerzésre

és nem rendőrök ellen használja. Mi lesz Abelardóval, nem tudom. Talán megtudok valamit felőle, ha

visszaérkeztem Boa-Vistára. Kemény életébe bizonyosan nem sok jót kever ezután sem sorsa. Hogy olyan, mint

amilyen, ahhoz talán külsejének is van némi köze. A belső indulatok rátelepülnek a külsőre, és a külső rávési

mindazt a belsőre, amit szerencsés vagy szerencsétlen körülmények találkozása hoz. Nem reméltem, hogy ilyen

rövid ideig tart mellettem vendégszereplése. Azt hiszem, mégis hálás lehetek a körülöttem zizzenő, muzsikáló

szúnyogtömegnek.

Odébblépek a füstölgő tűzrakás mellől. Nekem is el kell innen mennem. Ezt a szúnyogtömeget emberfia nem

állhatja. Az őserdő olyan komor, sötéthatású, szinte rátelepszik a szívre, az agyra, hogy jobb innen nem menni, de

menekülni. Abelardo már megtette. Neki van igaza. Most én következem.

ÓRIÁSVIDRÁK

KÉT napja ment el Abelardo. Az új erdei szállás, ahol másfélnapi evezés után letáboroztam, ritkás erdő.

Nekifogok, hogy felszereljem esti vadászatra a japa-tetős csónakot. Alkonyodik. Állítható lencséjű, fényszórós

Winchester-vadászlámpa, tercado és sörétespuska kerül a csónakba. Hozzá az elmaradhatatlan iszák. Az evezőt is

belehajítom a partról a csónakba. Az Abelardóval fogott vad kígyót még megnézem, amikor megrakom a tüzet. Azt

akarom, hogy mire visszajövök, tűzfény világítsa meg a sötét éjszakában szállásom aprócska irtását a parti

őserdőben. Odaevezéskor az éles sugárzású elektromos lámpa majd segít, hogy a sötétben megtaláljam a napközben

lelt vidraüregeket. A zizzenő, támadó szúnyogokat szinte észre sem veszem, ahogy elkenem őket nyakamon,

vállamon, arcomon.

Milyen messze vagyok a Tapajostól? Száz kilométerre, százhúszra? Hangulatomat az esős évszak bő esőzései nem

rontják el. Amikor indulok a sötétben, a patakon, a vízfolyás ellenében, megindul az eső. Szépen, csendesen. A tűz

lángolva izzik odafenn, a part irtásán, a pálmafélhaj alatt. Benne lobog egy vastag, tüzettartó ág is, nehogy

kihunyjon, mire visszatérek. Minden holmim a tűztől biztonságban, a friss építésű eresz alatt hever. Függőágyamat is

jóelőre kifeszítettem, föléje húzva a nagy tüll szúnyoghálót. Ketreceim odakinn vannak az esőn, de azok amúgy sem

fértek volna el az eresz alatt.

Egyenletes húzásokkal evezek. Elmarad mögöttem az esőben a vörösen izzó tűzfény, sötétben evezek. Az eget

láthatatlan lógó felhők súlyos gomolygása takarja. Csak a patak két partján, a növényzet alatt locsog, csobban az ár.

Növények érnek bele, gyökerek széles vagy merev-egyenesen csüngő bajuszát simogatja a sodródó víz. A kétoldali

csobogás, vízneszezés közt evezek. Néha beleevezek a koromsötétben a vízre boruló lombozatba. Nagyjából

azonban jó az irány. A sötétséget is megszokom, és már meg tudom különböztetni a kétoldali feketeséget a fölém

magasodó szabad égboltozat enyhébb sötétjétől. Elég nehéz lesz megtalálni ebben a szelíden kopogó esőben, amely

kitartónak ígérkezik, a jobboldali part napközben lelt vidraüregeit. Ha elhagyom, baj van, mert féléjszakát is

evezhetek ide-oda, le és fel a patakon, hiszen semmiféle támpontom nincs, ami után igazodhatnék. Olyan ez az

egész, mintha egy óriás sötét zsebben eveznék, amelybe szikrányi fény sem jut. Húsz percnyi evezés után —

ennyinek gondolom az eltelt időt — meggyújtom a Winchester-lámpát. Most először, mióta elhagytam a Cuparit, és

útban vagyok ennek a pataknak a vadonában. Vagy harminc méterre pásztázza a fény az éjszakában a vizet, a sűrűt.

Vakító a fény. Eloltom. Még rosszabb. Újra evezőre kapok, mert a víz valamennyit visszasodort. Két percet evezek,

azután újra bevilágít a fény a part sötétjébe. Sehol semmi. Tovább. Megint két percig tart az evezés. Világítás. Most

már igen, ott elöl, mintha valami sötétebb színfolt szakítaná meg a fényben a part egybefolyó zöldjét. Helyben

vagyok. A fényszórót nem oltom el. A kemény és fehér fény a csónakkal együtt siklik a vizen, mert odatűztem a

reflektort a japatartó faív és a csónakperem közé a jobb oldalra. Egy gyökérhez kötöm a csónakot.

Csendesen kopog az eső, a víz a lámpa fényes tükörszemére pereg, és lefolyik rajta. Minden vizes, csatakos.

Kalapom is csuromvizes, jómagam is az vagyok. A szélespengéjű tercadót kihúzom a tokjából, de a puskát és a

bőrtokot odalenn hagyom a csónakfenékben, hogy megvédjen az esőtől. Kikapaszkodom a késsel a partra. Baj nélkül

sikerül elérnem a vagy három méter magasan levő sötétebb részt. A lámpa mereven világít rá a síkos, vidraürülékes,

nagyon is meredek partra, az üregekre. Túlságosan omladékos az alámosott part.

Belevágok a sugárzó fényben egy lombtömegbe, amely utamat akadályozza, ölszámra nyesem a lombot, és rakom

le a vizes avarra. Hamarosan elegendőnek ítélem. A hatalmas levél-nyalábot a vidraüregek fölé viszem, az erdős

partra. Elvágok egy földbe gyökerezett, vastag, kötélszerű folyondárt, több is gyökerezik körülöttem, és

megpróbálom, jól tart-e, ha teljes erővel húzom? Igen, de ereszt is valamit lefelé. Ennyi pontosan elég lesz a jó

kapaszkodáshoz. Magamhoz markolok egy levágott lombcsomót, és a vastag folyondárba, mint tartókötélbe

kapaszkodva, leereszkedem a gallytömeggel az első üregig.

A lámpa jól világít. Sietek a munkával. Az összetört gallyakat mélyen beletolom az első üregbe, az eltört ágvégek,

mint apró dárdák, befelé állnak. Újabb lombdugó, éles törésű gally-végekkel, egy másik vidralyukba. Szorosan,

keményen beletömöm, amennyire csak tudom. Legalább hatvancentis a kemény ágdugó. Felülről még beszakítom

sarkammal az üreg felső földjét, és azt is beletaposom az üreg eltömött torkába. Odébb lendülök a vastag

folyondárba kapaszkodva. Elérem a harmadik, addig rejtett üreget, az kicsit lejjebb van a lombozat alatt. A marék

lombot itt összetördelem, és belenyomom az üregbe. Mindig az élestörésű ágvégekkel befelé. Három perc alatt

végzek.

Fölkapaszkodom a partra. Kövek is kellettek volna tömésnek a gallyak mellé, de ez nincs a közelben. Kihúzom az

ág-csomó mellett földbeszúrt tercadót, és a teljes sötétben, az esőben visszaereszkedem a csónakba. Eloldom a

kötelet, kézbe veszem az evezőt, s csak ezután kapcsolom ki a fényt. Enyhe kopogással éri csónakomat, az őserdőt az

eső. Visszafelé ereszkedem a patakon. Csak a sodrás visz. Nem sietek a sötétben. Amúgy is hamarosan meglátom

baloldalt a vöröses fényt, ami kiszüremlik az irtásról a vízre, a szemközti őserdőre. Reggel majd visszajövök, hogy

kivadásszam üregeikből a vidrákat.

Nincs külön hangja, egyénisége esőben az éjjeli őserdőnek. Olyan minden, mint egy áttörhetetlen, fekete fal.

Önállósága sincs, csak sötétje, némasága. És az eső monoton pergése, kopogása, ami mindezt aláhúzza.

Amott elöl, végre rávetődik a sötét erdőre, a vízre valami vöröses visszfény. Szépnek látom ezt, csodálatosan

szépnek. Ez ebben az esőverte kopogásban az otthont jelzi. Már az irtás alatt vagyok. Felülről árad a fekete esőben a

vöröslő fény. A lombok sötétje a keret, s ez mind esőtől pásztázott fénypontokkal teleszórt.

Nyomát sem érzem a fáradtságnak, ahogy kikötve a csónakot, puskámmal és a bőrtokos késsel partra

kapaszkodom. A nehéz iszák szinte visszahúz. A lámpa is a sokféle holmi közé, az iszákba van dugva.

Winchester-lámpám nyele legalább harminc centis. Ebben van a három tükrös, állítható telep, elején pedig a

fényszóró. Fémtestébe belesajtolták a Winchester szót. Akárcsak puskáimba. Ezek a tárgyak hűségesen megőrzik

gazdájukat. Este, sötétben, jobban szeretem a sörétespuskát,

biztosabb vele lőni. Távolabbi célra a golyós jobb. A kisöbű puska kis állatra, rövid távolságra való, de azért

pontosságban kiállja a versenyt az öreg Winchesterrel.

A tűz az eresz alatt hamvadóban. A parazsas, vastag gally kifordult a kövek közül, szenesedő vége alig pislákol.

Odatérdelek a tűz mellé, és lángra fúvom a száraz gallyal terített zsarátnokot. A rőzsét még délután, jó időben,

szárazon raktam a pálmafészer alá. Fülledt az éjszaka. De él a tanya, s tíz perc múlva a kormos kávéfőző már kávéval

telt hassal duruzsol a parázson. Vacsorázom. Megint édes banánlekvárt egy újonnan felbontott dobozból. Hozzá

farinhát. Ropogva morzsolgatom fogaim közt az istentelen kenyérpótlékot.

Pergő kopogással dobol az éjszakában a pálmatetőn, a föléje boruló lombsátoron a lecsurgó, ezer levélről,

folyondárról, ágvégről ömlő víz. Az, ami itt körülvesz, az én kedves roppant állatkertem. Az egyetlen látogató

százezernyi négyzetkilométeren én vagyok. Szúnyog odakinn az esőben nincs, de annál több van az eresz alatt.

Szúnyoghálóm alá is beszabadul egykét zizzenő kis ördög. Munkát ad, amíg kilesem, hova telepszenek?

Agyonvágom őket. Ezzel megszűnt az éjszakai nyugvás akadálya. Rézsút elnyújtózom a kényelmes függőágyban.

Most, amikor ereszkednek, lazulnak izmaim, érzem, mégiscsak fáradt vagyok. Az eső egyhangúan ver. Álomba

ringató, egyenletes a kopogása. Félálomban még hallom, erősödik a zuhogás, a csurgás.

Reggel első dolgom egy vödör vizet merni a patakból. Fejembúbjától a sarkamig végigöntöm magam. Az éjszaka

jól, baj nélkül telt. Éber álmomból a felettem, a lombozatban elvonuló fekete bőgőmajomcsapat ébresztett. Odabenn

a sűrűben alighanem castanha-fa van, mert másfelől is hallom a vonuló majomcsapatokat, amelyek egyirányba

igyekeznek. Sok munkát ad a majomfogaknak egy-egy castanha-dió, amíg kirágják belőle a kétszeres tokba fogott

jóízű magot.

A papagájkobra, a zöld kutyafejű kígyó, amelyet tegnap az új pálmaeresz alatt fogtam el, nyugtalan ketrecében.

Kezdi felmérni a helyzetét. Amikor tegnap felszerelésemben ráakadtam, egy percig nála is nyugtalanabb voltam.

Nem is baj, ha effélék történnek, mert ez óvatosságra int. Az őserdő tele van meglepetésekkel.

Berakodom a csónakba. Koppanva éri a deszkákat az éles fejsze, a szakállas, jómarkolású szigony, amelynek

vércsatornás hegyéhez sok őserdei vadász- és halászélmény emléke tapad. Az iszák is rázökken a fenékdeszkákra, a

sátortető alá. Magam is leereszkedem a partról, beszállok a csónakba, és eloldom a kötelet. A csónak végébe

telepszem, és kezembe fogom az evezőt. Mély húzással merítem vízbe. Tiszta, napsütéses az idő, akárcsak tegnap

reggel. Gyors ütemben evezek fel a patakon. Kopp, kopp — hangzik gyors egymásutánban, amint az evezőnyél

odaütődik a csónakoldalhoz. Az erdőben — közel a parthoz — fa recseg, ág törik a vénségtől. Más nesz nem

hallatszik.

Hal vetődik ki előttem a vízből. Ebédre jó lenne a halleves. Ez a kedvenc erdei eledelem. Hal itt általában mindig,

minden időben akad, de akinek mégsincs hala, errefelé feltétlen banánlekvárt eszik! — kívánkozik ki belőlem a

megunt banánlekvár feletti bosszankodás. Este persze esett az eső, nem volt kedvem főzni, még kevésbé horgászni a

koromsötétben. Ma akárhogy fordul, nem eszem ebédre a kitűnő Peixe-féle banánkonzervből. Dolgom remélhetően

amúgy is sok lesz a vidrák megnyúzásával, bőrük kifeszítésével, amihez még az a kellemetlenség is járul, hogy a

szikkadó bőröket esős idő esetén a szűk eresz alatt, függőágyam mellett kell tartanom. Nem szeretem különösebben a

vadbőrök nyers és fanyar bűzét, ami mindent beborít körülöttem.

Feltűnik jobbról a vidratanya, a lecsúszkált, halpénzes part. A parti lombok eltakarják az üregeket. Húsz méterrel

odébb már meglátom az egyik üregnél a kitúrt ágakat, a lombdugót, amely megakadt a meredeken. A másik két

lombdugó a helyén van. Az egyik üregből tehát kiszabadultak a vidrák. Kár. Persze, ahol ennyi óriásvidra van, ott

több tanya is akad a partban.

Odarögzítem a csónakot elején és végén a csúszda alá, a kimosott gyökerekhez. Máris kapaszkodom felfelé a

fejszével, a szigonnyal. A fejszével állást vágok az agyagos meredeken. Most már megvethetem a lábam. A

megszökött vidráknak hírük-hamvuk sincs. Nem is valószínű, hogy egyhamar jelentkeznek. Igencsak megzaklathatta

őket az inzultus, az eltömött lyuk.

Óvatosan szedegetem ki szigonyheggyel a lyuktorokba taposott földet. Hamarosan kihúzom az első összetört

ágakat. Legördülnek az első földgöröngyök a csónakoldalhoz. Benyúlok, s a lombdugót alig tudom megmozdítani.

Keresztben áll három ágvég a lyuk falában. Ha ez nincs, a vidrák innen is megszöknek. Bentről már prüszkölés,

fúvás hallatszik, mozog a lombdugó. Már nem nyúlok be kézzel, a szigonyt döföm be, és vele, mint valami

dugóhúzóval, kihúzom az üregszájig a lombtömést. Már ott is barnállik a fonnyadó, zöld levelek, ágak közt a sima,

ökölnyi vidrafej. Szigonnyal döfök tarkója mögé. Elnyeklik, mint valami rossz bicska.

Félig kihúzom a lyukból az elnehezült, kimúlt vidrát, a nyakára lépek, és kitépem belőle a szakállas szigonyt. Nem

szép munka és látványnak sem szép. De már dolgozik bennem a vadászláz. Jobb kezemmel kihúzom a vidrát.

Mögötte, mintha siettetné az előtte levőt, nyomakodik a másik vidra. Ki akar törni az első felett a szabadba a kis

résen, amit az este szakítottam. Éppen csak annyi helye van, hogy kidugja barna, lapos fejét, máris belevágom

koponyája mögé a szigony acélját. Ez is elkókad, vége van. Az első vidrát most legördítem a csónak mellé, a

lombbal keveredett göröngyökre. A második vidrát is előrehúzom a lyukból. Úgy akaszkodik csigolyája a

szigonyvas szakállára, mintha összenőtt volna vele. Ez is hatalmas példány. A harmadik már mögötte van. Nem

tudja, miért a lassúság? Ez és a zaj, az eltömött üreg veszedelmet sejttet vele. Rálépek a második vidra nyakára is a

kis földpadon. Kirántom a sebből a szigony véres hegyét. A harmadik vidra is nyársra kerül. A negyedik is. Odalenn,

a csónak oldala mellett már barna állathalom hever. A lyukból újabb vidra törne ki. Ezt is eléri a szigony vasa. Több

vidra nincs az üregben. Ez kész.

Letörlöm izzadságom. Párás, fülledt a levegő, és az esőfelhők megint alacsonyan úsznak. Szinte rálógnak az

őserdőre. A nap már rég eltűnt. Alig tudom magam tartani a letaposott meredek oldalon, a vizes agyag úgy csúszik,

mint a jég. Bakancsom sáros, véres a vidráktól, ahogy a szigonyt kiszedve, nyakukra tapostam. A fejszét kihúzom a

partból, ahova bevágtam, nehogy vízbe csússzon. A fejszével és a szigonnyal leereszkedem a harmadik eltömött

üreghez. Itt is állást vágok magamnak. De hiába szedem ki nagy óvatosan a lombdugót, egy fia vidra sem igyekszik

kitörni. A lyuk úgy látszik üres volt, amikor az este eltömtem. A szigonynyélre támaszkodva, jobb kezemben a

fejszével, leereszkedem az elejtett vidrákhoz. A fejszét és a szigonyt behajítom a japasátor alá. Még mindig hiányzik

az oldalon a pálmaborítás. A hat szükséges borítót még ezután kell megfonnom. Nagy nehezen berakok három vidrát

a japatartó fabordák közt a csónakba. A negyediket és az ötödiket már hátulról kell a japa alá dobnom.

Beszállok a csónakba, feloldom a hátsó kötelet, majd a japa-sátor alatt, a vidrák felett átbújok a csónak elejére. Ott

is kioldom a tartókötelet. Az áradat nyomban elfordítja a csónakot, sebesen úszunk lefelé. Mire visszaérek a

csónakvégre, már nem is látom a halpénzes ürülékes vidratanyát. Csak a fonnyadt gallyak, a dugók sodródnak

kéretlen kísérőkként mellettem.

Felhordom a csónakból a ketrecekhez az elejtett nehéz vidrákat. Valamennyinek egy helyütt van a sérülése. Hát. ez

nem volt kimondottan vadászat! — állapítom meg magamban, amikor végigpillantok az öt dögön. Inkább hasonlít az

egész valami kegyetlen sintérmunkához. De akármint is nézem a dolgot, az öt vidrabőr mégiscsak öt értékes

vidrabőr. Valamennyi egyenlő értékű a jaguárbőrrel. Ami azt illeti, a ciánkális módszer sem éppen túlszép, amitől

bogarak, madárpókok pusztulnak el a gyilkos gázban. Talán csak azért nem feltűnő ez, mert kicsik a méretek. Ha

nagyobbak lennének, mindjárt holmi sintérmunkát emleget a vadászérzés, akárcsak most a vidrák esetében. Végül is

— ezt külön szűröm le — a cél a fontos, amiért megszerezzük a zsákmányt. Az sem éppenséggel humánus mód,

hogy a halat éles. szakállas acélhoroggal fogjuk. Ez a zsákmányszerzési mód legalább annyira kegyetlen, mint a

mostani vidravadászatom.

Délre végeztem a nyúzással. Csak éppen az öt vidradöggel nem tudok mit csinálni? A patak a szállás előtt túl

keskeny és sok helyütt sekély. Ebbe nem dobhatom a dögöket úgy mint máskor a mélyebb folyóba. Marad tehát az

egyetlen mód, hogy csónakba rakva valamennyit, elviszem innen, s lenn, jó messze a szállástól, hajítom vízbe a

vidradögöket. Ott már nem okoznak bajt bomlásukkal. Ha ebben a patakban a veszedelmes, húsevő fekete piranhák

tanyáznának, nem gondolkoznék, de nyomuk sincs.

Délután öt óra van, mire visszaérkezem szállásomra. Az öt bőr az eresz alatt ágaskodik, ágakra feszítve. Alighogy

partra lépek, első dolgom, hogy vödörből megfürödjek. Csak ezután keresem ki a horgászkészséget, és az egyik

vidrából lemetszett combhúsból csalit tűzök a horogra. Igencsak megéheztem. A nap a nagy munkában úgy eltelt,

hogy nem gondoltam az evésre.

Este karbidfénynél a naplómat írom. Telnek a lapok, s mikor az Abelardo Carneiróval eltöltött időkre

vísszalapozok, már olyannak tűnik minden, mintha nem is napok, de hetek előtt történt volna mindez. A japák

fonását holnap kezdem. Sok az itteni őserdőben az erre alkalmas levelű urucuri pálma.

Ma végre elkészültem a japafonással. Úgy néz ki velük csónakom, mint valami óriási, zöld hátú bogár. A

vidrabőrök az elejtésüket követő két napon kiszáradtak, s ma már kötegbe sodorva hevernek a pálmaeresz alatt.

ESTI GONDOLATOK

A sűrű, zöld és kibogozhatatlan őserdő úgy kúszik hegynek fel, völgynek le, mint valami roppant, dús mintájú

szőnyeg. Vulkanikus alakulású a táj. A tűzhányók működésére, a föld gyomrának lávaömléseire a földtörténeti

őskorból ittmaradt száz jel mutat. Olyan a hegyoldalból nézve ez a folytonosan felhőtömegekkel borított táj, mint

egy végtelen zöld óceán. Szívesen olvasgatom többnyire az esti órákban írt, néhol bizony elpiszkolódott naplómat.

Közben sűrű illatok verődnek felém. Közte a korhadó avar ázott, fanyar, a hazai őszre emlékeztető illata. A fa

korhadásának, rothadásának szagát is érzem. Máskor pedig — ez legtöbbnyire mindent elnyom — a ketrecaljak és a

nehezen száradó vadbőrök illata leng körül. A nagy gyorsasággal érkező eső néha valóságos függönyként ömlik alá

az ereszről. Átcseppen a pálmaleveleken egy-egy csepp, néha éppen a kéziratomra kerül, ahol összeállnak a fekete

tintasorok.

Az egyedüllét már régen nem teher. A malária sem lábatlankodik láthatatlan, torz manóként körülöttem, hogy

mesebeli dzsinn módjára belém telepedjék. Elinalt valahova. De az, hogy egyszer-másszor rám pillantgat a sűrűből, a

gomolygó esőfelhők földre ereszkedő párafelhőjéből, nem kétséges. A kinin, mint védő és oltalmazó varázsló,

azonban mellettem áll. Vagy háromszáz kininpirulám van még. Sok, túlontúl sok ez, hogy mind bevegyem az

itt-tartózkodásom ideje alatt.

Lőszerem bőven van. Gyufám is, de azért takarékoskodom. Akár ennek, akár annak a hiánya olyasféle rossz

fordulatot adhat erdei életemnek, mint egy toronyba vezető lépcsősor egyetlen fokának kikorhadása. Hiába ép a többi

fok, az egyetlen hiányzó lépcső elegendő a nyaktöréshez.

Ahogy vadásznaplómban lapozgatok, látom, nem számoltam be sokkmindenről. Pedig élménnyel és

megfigyeléssel, az ősvadon életének rezdüléseivel így is telített ez a vastagodó kéziratköteg. Nem írtam eddig erdei

napjaim üresjáratairól. Azoknak a napoknak az eseménytelenségéről, amikor nincs zsákmány és csak fáradtság,

sikertelenség jár minden lépés nyomán. Sajnálom erre az időt, a papirost. Minek írjak, emlékezzek arról, ami

voltaképpen nincs. Pedig ezek az erdei üresjáratok is beletartoznak negatívumaikkal az erdei történések sodrába.

Amikor például az öt vidra elejtése után eleveztem a vidraüregek alól, nem vettem észre, hogy a harmadik üregből

kimászó apró vidrakölykök nyilván megbújtak valahol. Ma délelőtt a túlsó parton vadászva arra jártam, és

meglepetve láttam odaát a néhai vidrák csúszdájának aljában a kéthónapos vidrakölyköket, amint apró halakat faltak.

Hárman voltak. Az üregnek a torka, amelyből kiszigonyoztam a vidrákat, már sűrű pókhálóval beszőtt, jeléül annak,

hogy lakatlan. A három vidrafióka kétségtelen benne volt az üresnek vélt harmadik lyukban. Ha kevéssel tovább

időzöm ott, a külső zaj csillapultával biztosan kimásznak, s akkor megfoghattam volna mindhármat. Most ennek

vége. Nem más az ilyesmi, mint bosszantó negatívum. Nincs időm, sem türelmem a vidrafiókák megfogásához.

Hallal való táplálásuk igencsak munkát adna. A kis vidrák ritkán kerülnek fogságba. Ezt a lehetőséget most

kihagytam.

Emlőst nemigen szeretek ketrecben tartani, mert táplálása nem olyan könnyű, mint a sokat bíró kígyóké. Ha

jóllakottan fogom el a kígyókat, akkor hetekig nem kell velük törődnöm. A kifejlett gyíkok — amikkel a kígyókat

etetem — legalább annyira vadak és gyorsak, mint bármelyik más erdei állat. Csak akkor lehet könnyebben elfogni

őket, ha különféle fadarabok, sziklák közé szorultak. Akármennyire furcsán hangzik, ezeket a gyíkokat ilyenkor

többnyire lepkehálóval fogom el. A hozzám került gyíkoknak, gyíkcsemetéknek különben szerencséje, hogy a

fogságba esett mérges- és óriáskígyók nemigen esznek. Ezért gyakran el is pusztulnak, pedig elég békát meg gyíkot

gyűjtöttem számukra. Ilyenkor bőrükkel fizetnek, s ez újabb negatívum. A velük való vesződés, az elfogás munkája

kárbaveszett. De ilyesmivel mindig számolok.

Kipillantok a ketrecekre az eresz alól, ahol ezeket a sorokat papírra vetem. Féltucat kígyó fekszik az egyik

ketrecben, ott van az elfogott ―kétfejű" termeszevő kígyó és az utána fogott papagájkobra is. Két, alig kétméteres

fiatal boa constrictort fogtam ma délben a szállás közelében. Apró gyíkokra vadásztak egy kidőlt fatörzs földből

kiszakadt gyökerei közt. Ma nem is volt több zsákmányom a mindennapos, az őserdőtől kijáró rovarzsákmányon

kívül. Tegnap alkonyatkor két mérgeskígyót, két feketefejű korallkobrát fogtam a sűrűben, bogárgyűjtés közben. A

régi szerszám, a szűkvillás, de bőhurkú, zsineges kígyófogó botfej mindig ott lapul iszákomban egy eltört

lepkehálókeret nyelet rögzítő részével. Ennek keretes csavarjával erősítem puskacsőre a villás botfejet. Puskáim

csövén már nyomot hagyott a meghúzott szárnycsavar. Nem dicsőség így bánni derék puskáimmal, de a célszerűség

kényszerít.

Mindig kemény és nehéz fáradsággal kell felkutatni az őserdőben az állatokat. Hosszú órákon át kell járni,

csatangolni megfeszített figyelemmel, s legyűrni a százféle alakban jelentkező fizikai nehézségeket. A brazíliai

őserdő nem olyan gazdag tárháza vadállatoknak, mint ahogyan azt sokan gondolják. Csak a rovarvilágban nem

csalódik sohasem a gyűjtő. Ennek a világnak a gazdagsága kimeríthetetlen. De a nagy és szép, a ritka bogár- és

lepkepéldányok után itt is sokat kell fáradni.

Itt van például a földkerekség leghatalmasabb bogara, az óriáscincér, a Titanus giganteus, amely az itteni

őserdőkben él. A Titanus giganteus szinte fogalom a rovarvadászok, gyűjtők, a muzeológusok körében. Nos, ebből

az értékes bogárritkaságból eddigi gyűjtőmunkám során mindössze három példányt sikerült fognom. Persze

mindhármat váratlanul, mert azzal a szándékkal, hogy ma pedig kígyót zsákmányolok — vagy más, előre

elhatározott állatot —, csak a legritkább esetben lehet bemenni az őserdőbe. Effajta ritka kivétel volt az öt vidra

elejtése. Feltétlenül mindenre kiterjedő érdeklődésűnek kell lennie a brazíliai őserdőkben dolgozó vadásznak és

gyűjtőnek, minden kell hogy érdekelje, ami csak eléje kerül. Éppen úgy kell zoológusnak lennie, mint

entomológusnak, herpetológusnak, sőt ornitológusnak, amellett, hogy járatos a halismeret és a növénytan

tudományában. Sok és sokféle baj, néha öröm, élmény szakad rám ezekben az őserdőkben. Ha van Fortuna

istenasszonynak ide, az őserdőbe szánt bőségszaruja, azt nem is egyszer zúdította rám vadászörömök formájában.

Persze a malária összes, fellelhető tüneteivel társul ezekhez, hogy elégedettségem mégse legyen tökéletes.

A nap rátűz szállásom előtt a széles patakra, a sodródó vízre, amely megint magasabb lett tegnap óta. Már jól látom

csónakom új, félig zöld sátortetőzetét, amely félhenger módjára borul a laposfenekű ladik kétharmadára.

Tegnap alkonyatkor még nem láttam a pálmaeresz alól a japaborítást, annyira mélyen volt a part aljában a

csónak. Most már nem kell mélyre ereszkednem, ha be akarok szállni horgászni csónakomba. Kifogtam a patakból a

késői ebédre valót. Ott csapkod több hal is a vízzel telt vödörben. Vagy inkább hagyjam a halakat estére, s most csak

egy doboz norvég szardíniát bontsak, hozzávéve két marék istenverte farinhát? Így teszek. Az időt inkább gyűjtéssel

töltöm el, mint főzéssel. Alkonyattájt jobban is esik majd a főzés, mert már pihenésnek számít. Egy s más

tennivalóm még akad indulás előtt. Közte a viszkető, bőrbe fúródott kullancsoktól való szabadulás mindennapi

művelete. A parányi vörös muquimok a legkellemetlenebb élőlények közé tartoznak. Eddig csak a patak mellett le-

és felfelé, a víz mentén vadásztam. Beljebb, messzebbre csak egyszer hatoltam. Az erdős hegyvonulatokat,

amelyek völgyében a patak kanyarog, sehonnan sem lehet látni. Még a vízről sem a magas növényfalak miatt. A

patak különben néhol igen mély. Ahol összeszűkül, öt-, sőt hatméteres mélységet is mértem. Szélesebb helyeken is

megvan másfél-három méter. Száraz nyáridőben persze ennek alig harmada lehet a mélysége. Akkortájt a horgászás

is könnyebb. De az eredményességre azért most sem panaszkodhatom. A Cupari valahol nyugatra van szállásomtól.

Hogy milyen távolságra? Nem tudom. Talán ötven, talán hatvan kilométerre. Itt, ennek az ismeretlen pataknak

a jobb és bal oldalán nincs egyetlen gumigyűjtő ösvény, sőt annak még csak nyoma sem látható. Ember talán még

sohasem taposott az itteni több tízezer négyzetkilométeres őserdőben.

Befelé az ismeretlenbe visz a patak. Az erdő alja itt és mindenütt nedves, korhadó avarú. Alatta puha a humusz,

egyre vastagabb a múló idők nyomán. A sűrű mindenütt közrefog, akármerre lépek. Sohasem változik az őserdő. A

nedves, mocsaras partok, vízmenti erdők bujasága errefelé már jórészt megszűnt. Inkább szálfás az erdő, s közte,

mint reményüket vesztett ágálok, kapaszkodnak az éltető nap felé a fiatal fák. Olyan nyurgák sokhelyütt, hogy ha

nem tartaná össze koronáikat a sűrű és csüngő iszalagtömeg, talán derékba törnének. Lent az avar barnásvöröses,

mint mindenütt errefelé.

Roppant súllyal borul mindenre a nehéz csend. Ha bennjárok a sűrűben, csak lépéseim levélhullásnyi nesze, az

indahárítás zaja bolygatja alig észrevehetően a csendet. Iszákom fekete bőrszíja, amelyet eső és verejték mar,

vállamba vág. Az erdei nedvektől foltos vászoniszákomat még derékszíjamhoz is odacsavarom, nehogy vetődjék, ha

netán ugranom kell. A lendülő iszák gallyak, indák közti gyors mozdulatnál nagyon akadályoz. 44-es Winchesterem

tusa már barnás, a gyári fényezés rég lekopott róla, belemart a fa rostjaiba az erdő. Puskaszíj nincs hozzá, mint ahogy

egyetlen puskámhoz sincs. Itt nem lehet a puskát kényelmesen vállra vetve, ábrándozva bandukolni az erdőben, mert

minden lépés zsákmányt hozhat. A puskának mindig lövésre fogva kell a kézben lennie, hogy csőfordítással,

kapásból, a pillanat tört része alatt lőhessen a vadász. Olyan iskola ez, amelyet mindenképpen el kell végezni, meg

kell tanulni a különböző fogásokat, hiszen az elugró vadat a sűrű növényzetben csak alig két-három méteren át látni,

s akkor is legtöbbször csak körvonalait.

Eddigi vadászélményeim leírása során ennek érzékeltetését úgy oldottam meg, hogy az eseményeket ugyanolyan

röviden, villanásszerűen mondtam el, ahogy megtörténtek. Pedig az ilyesfajta rövid leírás sokszor hagy kívánnivalót

maga után, ha máskülönben hűséges is a történés nyomonkövetése. Lehet, hogy naplóimat ismerve valamikor eljut

valaki a brazíliai őserdőbe, s amikor körülnéz, szeretném, ha azt mondaná: amit olvastam az őserdőről, az állat- és

rovarvilágról, azt itt megtaláltam. Túlzás és minden szelídítés nélkül. Nem szépítve, és nem torzítva. Lehet persze,

hogy amit én könnyűnek, azt az utánam jövő nehéznek látja, s lehet ez fordítva is. De ez már fizikai és lelki adottság

kérdése, amihez a valóságos őserdőnek, az ingoványok életének semmi köze. Én például szeretem a kígyókat,

szerintem szépek és kecsesek, akkor is, ha mérgesek, veszedelemmel fenyegetők. Lehet, hogy más ugyanezeket a

kígyófajtákat kiábrándítónak, kellemetlennek találja. Persze vasegészség és jókora bátorság kell az itteni élethez.

Mert hiába nem szereti valaki a kígyót, ha hirtelen felvág előtte, nem térhet ki azzal: bocsánat, én csak bogarat

gyűjtök!

EGY BOA CONSTRICTOR

TELIK az idő. Fél órája haladok előre a sűrűben, amikor az őserdő liánosából felém vicsorít a

legközvetlenebb veszedelem. Az indák lombja alól néz rám hideg, felemás színű szemével, törzse roppant tömegét

lassan sűrűbbre vonva, a legnagyobb erdei óriáskígyó, amit valaha láttam. Látszik, még tart tőlem. Ez az

első óriásboa — boa constrictor —, amelyet szemtől szembe és nem oldalról, elkúszás közben pillantok meg.

Lehet, sőt bizonyos, előbb látott meg, mint én őt. Erre mutat az, hogy lassú, állandó mozgással gyűrűzik előttem.

Férfi kézfejnél szélesebb és nagyobb feje roppant testtömeget sejtet. Legalább arasznyira felemeli fejét a legfelső

combvastagságú törzsgyűrűből. Fenyegető fej mozdulat, nyaktartás. Nagyon megnéz. Sohasem láthatott eddig

embert. Kíváncsi vizsgálódásféle ez? Vagy támadás kezdetét jelenti a hátrafeszülés? A távolság, amely a

dús színezésű hatalmas óriáskígyótól elválaszt, egyelőre túl nagy — legalábbis annak hiszem —, hogy

közvetlen támadástól kellene tartanom. Az indák csüngő, majdnem az avarig érő ritkás függönye, az aljnövényzet

szürkés és vastaglevelű növényeire kötött pókhálók alatt keménypotrohú, tüskés pókok rejtőznek. Az óriás

boa törzspikkelyzete nagy és durva, nem is lehet más ennél a rettentő, vénséges vén erdei dúvadnál. Minden

erőfeszítés nélkül törhet össze akármilyen nagyobb emlőst, vaddisznót, őzet. Iszonyú lehet csonttördelő

ereje.

Tarkamintás a vastag, gyűrődött bőr, de mintáinak színei már fakultak a vénségtől. Felemás színű szeme fényesen

csillog, hideg és éles. A szem színe követi a fej szemfeléig barnás, alul pedig világos bőr színét. Orrlyukai kicsit

cakkosnak látszanak, alsó és felső szájszéle, feje oldaldudorai, állkapocsizmai félelmetesek. Különösen orrlyukai

furcsák. Akkorák, hogy egy-egy szem feketeborsot könnyen be lehetne gurítani rajtuk. Az óriáskígyó lassú

testmozgása hirtelen megáll. Alsó gyűrűjének gerince oly magasan van a nedves, korhadó avartól — amely a többi

törzsgyűrű súlyától lapos —, hogy akár zsámolynak lehetne használni. De erre az élvezetre egyelőre nem vágyom.

Mutatóujjam már rögörbült a Winchester ravaszára. Célba veszem a kígyófejet. A brazíliai őserdőnek ezt az óriását

elevenen nem foghatom el. De az is biztos, hogy el sem szalasztom. Bőre olyan vadásztrófea, amilyent egyhamar

nem találok. Mozdulatlan a boa is, én is. Egymást fürkésszük. Amikor gondolatnyit előrehajolok, az óriáskígyó

hátrább csúsztatja a felső törzsgyűrűjét, erős fejét. Farkatája viszont nem mozdul. Ez már a támadásra készülés végső

pillanata. Az óriáskígyó, amely a vágódó rugó erejével támad, valósággal felhúzta magát. Jóllakottságot jelentő

gyomortáji törzsvastagodás nincs a kopott rajzú törzsön. Éhesen, nyilván zsákmányt váró les közben akadtam rá. A

Winchester tusa belesimul vállgödrömbe. Ott ül a puskacső nézőkéjén, célgömbjén a széles, dudoros kígyófej. Négy

lépésről a dum-dum golyó úgy szétveri azt a most még a maga módján szép kígyófejet, hogy a múzeumban gondja

lesz vele a kitömő preparátornak, miként is hozza össze? Hajszállal beljebb görbítem a ravaszon bal kezem

mutatóujját. Mennydörgésszerű a Winchester döreje. Vagy csak azért tűnik így, mert tizedmásodpercre kiszámítva

vártam?

Kékesszürke kavargásban látom a lőporfüstöt és a magát, ide-oda vető. roppant gyűrűivel szédülten tekergőző

óriáskígyót, amelynek fél feje roncsolt. A lőporfüst szétterül. Az őserdőn végighullámzó dörrenés visszhangja lassan

elenyészik, a növényzetből még néhány menekülő állat zaja hallatszik. Majmok vagy gyíkok? Nem lehet tudni. Az

óriáskígyó utolsókat rezdülő törzse úgy fekszik az összetúrt, vastag avarhalmon, mint egy színes, hasznavehetetlen

rongytömeg. Fejroncsa véres, félszeme megvan, még fényes, de valami idegen árnyék ül rajta. Az elmúlás.

Az óriásboa nehezebb lehet, mint egy mázsa. Meg sem kísérlem, hogy kivonszoljam valami szabadabb helyre.

Inkább a folyondárokat vagdosom le felette és körülötte. Az előbb éppen csak megpillantott szép pókhálók, pókok

már nincsenek meg, összetörtek a szürke aljnövényzettel együtt, a hatalmas boa kimúlása közben, ötszáz lépésre

lehetek patakparti vadászszállásomtól. Az ősvadonnal borított vulkanikus hegyoromra,

ahová indultam, nem sikerül ma feljutnom. Az óriásboa elejtése megakadályoz ebben. Már rakom is le iszákomat,

majd rövidpengéjű késemmel végigvágom a kinyújtóztatott óriáskígyó kemény, sárgás haspikkelyzetét. A bőr a

hasán olyan, mint valami kajmánbőr, oldalain, hátán — bár ott is vastag — már jóval puhább.

Mire végzek a nyúzással, késő délután van. A bőr folyondárral összehurkolt kötege ott hever a szürkés húsú,

hártyás boadög mellett. Iszákom szíja már a vállamon. Derékszíjamhoz is odacsatoltam az iszákot, nehogy vetődjék.

A nehéz bőrt — legalább tizenöt kiló — vállamra emelem. A nedves, frissen nyúzott bőr hozzáér nyakamhoz.

Odábbmozdítom. Nem kellemes érzés. A dög ittmarad. Nem tudok a csontvázzal mit kezdeni, bár a csontváz is szép

és értékes trófea lenne. Nincs velem ezen az utamon a csontvázak kifőzésére való nagy üst. Holnapra a dög már

büdös lesz. Hozzá sem lehet nyúlni. Lehajolok még, felveszem puskámat az avarról, és vállamon a boabőrrel

nekiindulok a sűrűbe betűző alkonyi napfény irányt mutató útján patakparti szállásomra.

Csökkentem a napi kininadagot. Délben már nem nyelem le a két pirulát, csak reggel és este élek vele. Gyomromat

kímélem. Mert az ördög itt, a belső ősvadonban sem alszik. Vagy talán éppen itt nem? Megint jó az idő, enyhén

napsugaras, a nap áttűz a felhőkön, a ritkás párán. Olyan az időjárás, mintha a nyárközép napjaiban lennénk. A

pálmaeresz alól már nemcsak a csónakot borító japatakarót látom, de félig a csónakot is. Ott pihen kikötve a part

mellett a pálmaborításos ladik, mint biztatás: ha baj van, ne tarts semmitől, elviszlek innen. Baj? Hát ez is van.

Három napja történt. Amikor a boabőrt hazahoztam, egy egész pálmatörzset kivágtam, hogy az acélos, külső kéreg

felhasogatott, pálcaszerű részeire kifeszítsem a bőrt a szárításhoz. Egy lefaragott pálmakéreg tűszerűen éles végébe

léptem. Kihúztam, de a vége sarkamba tört, mert amikor ráléptem, belenyilallt. Sajnos mezítláb voltam, amikor a

kígyóbőr szélességéhez hozzászabtam a kéregpálcákat, ezeket ívben meghajlítva helyeztem a vastag bőr két szélén

vágott apró lyukakba. A kiegyenesedő, csontkemény pálmakéreg ezután, visszaszerezni akarván eredeti helyzetét,

úgy kifeszíti a kígyóbőrt, mint egy dobot. Nagy kígyóbőrök kifeszítéséhez már jóideje ezt a módszert alkalmazom.

Az apró kígyók bőrét, a mérgeskígyókét is, apró szeggel ketrec- és ládatetőkre, esetleg eleven pálmatörzsekre

szegezem száradni.

Jobb sarkam ma már fáj, ha rálépek, lüktet. De ha pihentetem, akkor is érzem a fájdalmat. Az embernél mindig bajt

jelent, ha érzi valamelyik testrésze létezését. Jobb lábamra csak ujjhegyre léphetek, cipőt nem tudok húzni, mert

sarkam duzzadt és vörös. Ahol pedig a pálmakéreg vége beletört, ott fehér pont látszik. Gyűlik. Arról szó sem lehet,

hogy vadászni induljak. Éppen csak bogarászom a szállás környékén. Bicegek, mint valami járni is alig tudó

vénember. Azelőtt valahányszor féllábon papucsos, sántító embereket láttam, tűnődtem, hogyan is lehetséges

ilyesmi? Nem tudja megemberelni magát? Hát nem. Egy letört pálmaszilánkkal a bőr alatt módfelett kellemetlen a

járás. Egyre veszettebbül lüktet a jobb sarkam. Az egész világ minden keserűsége bennem ég. Még szerencsésnek

mondhatom magam, hogy nem fáj a fejem, jó az emésztésem, a májam sem rendetlenkedik és nem tör rám a malária.

Ki kell várnom, amíg meggyűlik a kéregdarab körüli szövetrész, s akkor a gennyel együtt remélhetően távozik a

tüske is. Persze amennyiben addig nem kapok vérmérgezést.

A lábam már bokában is fáj. Ezt ma reggel észleltem. Egész lábfejemben szétsugárzik a lüktető fájás. Az eresz alatt

a pálmatetőt tartó faoszlopokon körülvezetett óriáskígyóbőr sem okoz már örömöt, ha rápillantok.

Leülök a hat eleven kígyót tartalmazó ketrecre. Bánom, hogy a két szép boát is ideeresztettem. Nehéz lesz kifogni a

három szabadulni vágyó, gyorsütésű mérgeskígyó közül. A ―vak" kígyóval nem lesz semmi baj. De ez a probléma

egyelőre még nem aktuális. Csak a jobb sarkam érdekel. Tízpercenként nézegetem bal térdemen átvetett fél

lábszáram, talpam, sarkam. Lázas lehetek. Lázmérőm ott van a gyógyszeresdoboz aljában. Amikor kiveszem, az

utolsó maláriaroham emlékeként, negyven egész öttizedet mutat a higanyszál. Akkor nem ráztam le, úgy dugtam

vissza tokjába. Lerázom és jobb hónaljamba dugom.

Késő délelőtt van, tüzet sem volt még kedvem rakni. A vödör csaknem üres, bár könnyű a patakból meríteni, mert a

partszegélyig emelkedett a víz. Nyelvem, torkom száraz. Ez már láz. Kétségtelen. A vidrabőrök kopogósra száradtak.

Az óriás boabőr is elvesztette nedvességtartalmának nagy részit. Persze kiszáríthattam volna akár órák alatt is, ha

kiteszem a napra, de akkor baj lehet a kikészítésnél. Ilyenkor a nyersbőrben levő enyvanyagot tönkreteheti a túl

gyors, szinte égető szárítás.

Kiveszem a hőmérőt. Harmincnyolc-kilenc. Gondoltam. A vödör aljában még van egy kevés víz, beletöltöm

egy tökhéjba. Amikor visszateszem a hőmérőt a gyógyszeresdobozba, kiveszem a hipermangán kristályokat

tartalmazó üveget. Jó sokat szórok a tökhéjba. Egyszeribe lilára festi a vizet. Nincs más hátra, fel kell vágnom a

sarkam. A rövidpengéjű kés jó lesz ehhez a művelethez. Keserű szerencse, de mégiscsak szerencse, hogy jobb

sarkam balról esik kézre. Diákkoromban, a pápai mezőgazdasági iskolában, amikor beleléptem egy koronaakác

tüskéjébe és az beletört a talpamba, kerültem ugyanígy a vérmérgezés határára. De hol van az akkori babszemnyi

gennyesedés a kis Vezuvnak tűnő jobb sarkamhoz. Kihúzom tokjából a kést. Jó acél és borotvaéles a pengehegy is.

De azért még kifenem. Odasántikálok a lapos palakődarabhoz, felszerelésem fontos részéhez, és kifenem rajta a

kést. Jól, megfontoltan. Alaposan. Letörlöm nadrágomon a palahorzsalékos pengét, ezáltal természetesen nem válik

sterilebbé. Visszasántikálok a ketrechez és leülök. A kést és kezemet is belemártom a hipermangánoldatba.

Addig mosom a kést, amíg lilás lesz a kezem és körmeim alja. A kés már sterilnek mondható, erdei fogalmak szerint.

Jobb bokám újra bal térdemen, a gyulladt sarok élénkvörös, középütt fehéres színeződés látszik. Ide vágok bele a

pengeheggyel. A genny arasznyira lövell a vágás nyomán, majd ráfolyik a pengére. Csak most veszem észre,

sarkamat nem mostam le hipermangánoldattal. Nem egészen steril a műtét. Azonnal szűnik a fájdalom, és nem

izzik annyira bokám, lábfejem. A lüktetés is szűnőben. Nyomkodom az alig centis sebet, amelyet a rácsurgatott

csaknem fekete hipermangánoldattal mosok. Most már csak az a kérdés, jelentkeznek-e ezután lábamon a

vérmérgezés jellegzetes, gyulladásos csíkjai? Ha igen, meg kell kísérelnem, hogy időben lejussak a Tapajosra.

Félgyűszűnyi lyuk van a sarkamban, a pálmakéreg tüskéje már nincs benne. Inkább zsibbadást érzek, mint fájdalmat.

Bekötözöm a kitisztított sebet, és gézzel, tenyérnyi ragasztócsíkkal leragasztom. Mikor megpróbálok rálépni,

elégedetten tapasztalom, kis fájdalommal akár járni is tudok rajta. De nem kísérletezem. Délre a duzzanat elmúlt, a

vörösség visszahúzódott a boka alá. Már nincs baj. Maradhatok és folytathatom gyűjtőutamat, Nem kell tehát

kígyóharapás, a jaguár vagy másféle állat, mérges bogár támadása ahhoz, hogy megveregesse vállamat az

elmúlás, mondván: gyere pajtás! Elég ehhez egy sebbe tört kéregdarab is.

A lábam jól gyógyul.

A napsütéses idő egyre tart. Az ötödik nap is elkövetkezett a boa elejtése óta. A hatalmas boabőr még mindig a

pálmakéreg lábakon szárad. Ma reggelre már csaknem olyan kopogós, mint a többi bőr. Ideje, hogy leszedjem.

Végigterítem az avaron, és mint hosszú futószőnyeget, tekercsbe hajtom. A legszélesebb helyén, deréktájon,

körülbelül hetven centiméter széles a boa bőre. Mire felcsavarom, hatvan centis átmérőjű köteget kapok. Zsinórral

kötöm össze, és teszem a többi bőrhöz. Már rálépek sarkamra. Cipőt is húzhatok, csak éppen a seb köré vattából

sarokemelőt szerkesztek. Ha így megy, két nap múlva rendbejövök.

Bogárból, pókféléből szaporodik gyűjtésem, lepkefélékből alig. Néha ellibben a szabad víz felett egy lepke, hogy

belevesszen a túlpart lombozatába, vagy a vízfolyást követve elrepül. Néha óriás rovarok zúgnak el ugyanígy a patak

sodródó vize felett. Apró darazsak is zümmögnek a vadbőrök csalogató illatokat kibocsátó tömege felett. De nem

szállnak rá, ellibbennek, tovaúsznak a levegőben. Nyilván csak megnézték, miféle eredetű az ismeretlen illat? A

hangyák azonban sűrűn felkeresik ezeket a nyersbőrkötegeket, és a szélek száradó, apró húsrészeit hordják. A bőrhöz

magához még nem nyúlnak. Így nem tesznek kárt. De azért ügyelek, mert ha elfogy a száraz hús, az éhes

hangyanépség a bőrre is ráfanyalodik.

Amikor az eltelt nehéz napokra emlékezem, ezt már a gyógyulás könnyebbült érzésével teszem. Reggel

nekiindulok a sziklás, erdőborította magaslatnak. Addig is a szálláson dolgozom. Megfőzöm a szokásos hallevest,

más vadra, húsra na-forma és a színszépségek változata miatt. Új rovar, bogár, gyűjtéssel töltöm. Ez a

legizgalmasabb foglalatosságok egyike. Nem azért, mert veszedelmes, hanem az új és új bogarak, a forma és a

színszépségek változata miatt. Új rovar, bogár, vagy a kéreg alatt lesben álló pókszörny egészen más világokba

enged bepillantást. Az entomológus modern módszereit nemigen alkalmazom. Nem szitálom az őserdő avarát, a fák

korhadékát, hogy milliméteres bogárcsodákra tegyek szert. Azokat, amiket megfoghatok, hálózással szedem össze az

őserdő aljnövényzetéről. Az ilyen módszer rengeteg bogárapróságot hoz, de rengeteg szemetet is.

Egy-egy ilyen gyűjtés után belerakom a ciánkális üvegbe az erdei szeméttel elegyes zsákmányt, majd pár perc

múlva kirázom belőle, és araszos hosszúságú, hüvelyknyi vastag papírhengerekbe rakom. A szétválogatás, a

rendszerezés már odahaza, a múzeumbeli szakemberekre vár. Ezeket a papírhengereket, a hálózások eredményét

mind hazaküldöm Magyarországra.

Csak az entomológiával foglalkozó tudósok, szakemberek tudják voltaképpen felmérni azt a mérhetetlen

gazdagságot, ami a brazíliai őserdőkben rejtőzik. Titok például a Titanus giganteus, mint már említettem, a

földkerekség leghatalmasabb bogara bábjának kérdése. Ennek az óriási bogárnak a bábját még soha senki nem látta,

senki nem találta meg, senki sem tudja hol, milyen környezetben kel ki, földben, fában, korhadékban él-e. A londoni

British Museum állítólag többezer fontot fizetne annak, aki egy ilyen Titanus giganteus bábot, amely akkora lehet,

mint valami kisebb hurka, beszolgáltat. Rápillantok a késő délelőtt árnyékaira, amelyek rövidülnek és nyugatnak

mutatnak. Tizenegy óra. Abbahagyom az írást.

Mivel itt, ebben az őserdőben kenyérről szó sincs, úgy kellene errefelé módosítani az imádságot: ―mindennapi

hallevesünket add meg nekünk ma". De néha ezzel is baj van. Már vagy egy órája lógatom csalis horgomat a csónak

mellett a vízbe, a tollas parafadugóval játszadozik a sodró ár, de kapás nincs. Mintha elköltöztek volna a halak a

szállásom alatti patakszakaszról. Az árnyékok már hosszabbodnak. Alkonyodik. Még nem ebédeltem. A tüzet hiába

raktam meg, táplálom, a vizet már kétszer is utánatöltöttem a bográcsba, hogy annak a felforralásával se veszítsek

időt, csak éppen hal nincs, amit belerakhatnék. Szárított pirarucut, amit pontosan annyira kedvelek, mint a farinhát,

nem akarok főzni. Pedig, ha a horgászat így megy továbbra is, alighanem ráfanyalodok.

Amikor másodszor töltöttem fel vízzel a bográcsot, lehoztam magammal a csónakba az utolsó feketére égett

banánokat. Eddig is hangyákkal közösen fogyasztottuk. Narancsom még van egynéhány, bár az utolsó lázas

állapotomban alaposan megfogyott készletem. Úgyszólván csak ezen és banánon éltem. Még jó, hogy eddig kitartott.

Most ennek is vége. Marad az, amivel az őserdő, a patak ellát, de a patak kezd nagyon is mostohán viselkedni.

Miért?

A dugót, a horgot a méteres eresztékkel többször is kiemelem. A csali — az aranynyúl1 ízletes húsából készült sült

legutolsó darabja — érintetlen. Hirtelen ötlettel megszagolom a

csónakfenékben levő maradék, csalinak eltett sült húst. Diónyi a darab, de olyan büdös, hogy alig van rá kifejezés.

Hát ezért nincs kapás. Belehajítom a patakba. Persze, a szállás sok vadbőr, kígyóganéj szaga elkeveredett ezzel az

illattal, és így nem volt feltűnő még a közelemben sem. Meg azután kinek is van kedve többnapos sült húst

szagolgatni? Ki tudta, hogy ezek a patakbeli halak ennyire kényesek! A fekete piranhák, azok bezzeg mások. De

ilyenek nincsenek errefelé, színűket sem láttam jóideje. Fellépek a kikötött csónakból a partra, hogy valaminő

csalinak beillő falat után kutassak. Nem vagyok már éhes. A banánhéjakat már elúsztattam, a hallevest csak

vacsorára eszem. Nagyon laktat a banán.

Hat órakor már sötétedik, háromnegyed hétre teljesen sötét van. Eddig takarékoskodtam a karbiddal, de úgy

vagyok ezzel, ha használom, világítok vele, ha nem, porlik. Így haszon nélkül fogy. Inkább rátérek a mindennapos

esti világításra. Jobb lesz ezzel az esti hangulatom is, Meg azután az éjjeli bogarak, lepkék és különféle rovarok is

szívesebben keresnek fel. Nem jó az ilyenképpen túlhajtott takarékosság, mert nem fizetődik ki. Legalább három

lámpatöltésre való karbidport öntöttem ki a dobozból. De igaz is, csaliért megyek. A sarkam még sajog, nem is

hatolok be messze az erdőbe. A 22-es Winchestert viszem. A závárzatát kinyitom, megnézem töltve van-e?

Felesleges óvatosság. Ott vöröslik a töltényűrben a töltényperem. Visszacsattantom a závárt. A második cső, a tár is

tele van tölténnyel. Valami kis emlőst, madarat kell csalinak ejtenem. Még a régi, ajándékba kapott brazil

katonasapkámat sem teszem a fejemre, jobb lábamon a bakancs nincs befűzve. Éppen csak a szállás közvetlen

közelében szeretnék cserkészni.

Lefelé indulok a patak mellett. Ide a vízre elég sok kisebb állat jár. Köztük apró rágcsálók is. Lajhárra szívesen

tennék szert. Ha fiatal, olyan a húsa, mint a bárányé. Nézelődöm is, mihelyt mögöttem marad a szállás. Lomb,

folyondár és elég sűrűn orchideafészkek. Csak levélzetük van, virágja úgy látszik ennek a fajtának még nem nyílik.

Nem csüng ki semmiféle fantasztikus alakú virág a faágakra csavarodott léggyökerek és levelek szürke halmából.

Zümmögés. Néhány rovar, egy aranyszínű fémdarázs húz el mellettem. Sajnálkozva nézek utána. Sajnálom, hogy

bogárháló híján elszalasztottam. Szépek, pompázatosak ezek az olvasztott arany vagy más fajtáknál a kék acél

színében tündöklő rovarok. Nézzük mi van előttem? Egy ―kendermagos" fehér-fekete apró mintás nagy gyík, a

pettyes teju1 turkál vagy hat lépésre tőlem az avarban. Bogarakat szedeget. Bőre megér négy milreist. Elsül a 22-es,

és a nagy, hetvencentis gyík fején találva nyúlik el. Odalépek hozzá, és felrakom a heverő, korhadt fatörzsre,

amelynek aljában motozott.

Visszafelé majd a szállásra viszem.

Új töltény csattan a töltényűrbe, a kakas már újra meredeken dől hátra, mint valami halálos ütésű kis mérgeskígyó.

Ezek az apró zsákmányok, bőrök az őserdő aprópénzei. Megfizetik a mindennapit, s ami a fő, mindig el lehet adni

őket. A 22-es puska szava nem hallatszik messzire. Száz lépésre ágroppanásnak is vélhetik az állatok. Eszembe jut a

gyík farkahúsa. Az ám! Az is jó lesz csalinak, ha más nem akad. Gyíkhúst még sohasem próbáltam ki erre a célra.

Száz lépést teszek. Az erdő, az avar, a lomb mozdulatlan. Újabb ötven lépés után sűrűsödik az őserdő. Már nem tűz

be az alkonyi nap. Többször is jártam erre, és tudom, lejjebb egy roppant koronájú, legalább háromszáz esztendős

castanha-fa lombosodik, amelynek erdős alja tele van érett, gyerekfejnyi dióval. Talán ott akad valami zsákmány. Az

aranynyúl is kirágja éles fogaival a kemény diót meg az örvös pekári is.

Rojtos folyondárok, pálmatörzsek, amelyekből százezernyi, hajsűrűségű, fekete tüske mered ki, tiszteletet

parancsolnak körülöttem. Tüskéből mostanában elegem van. Néhány leroskadt, eldőlt fatörzsön átbújok, vagy

megkerülöm őket. Lépéseim neszét magam sem hallom.. Máris ott vagyok a sötétlő, óriás korona alatt. Az

aljnövényzetben több fekete állat mozog. A hátuk éppen, olyan szürkés, mint a környező növényzet. örvös pekárik.

Egy-egy példány legalább ötvenkilós. Jóhúsúak, kövérek. Még nem vettek észre. Agyaraik véséshez hasonló zajt

adnak, ahogy a diókkal bajlódnak. Az ott szélről féltestével most a szürke csordán kívül áll. Orrával lököd valamit az

avarban, de az nem castanha-dió. Csak fordítja, szagolgatja. A kis Winchester rövid csöve kékes füstben ereszti

golyóját az örvös pekári fülébe. Nem vadászat az ilyen, inkább csak céllövés. A csürhe eszeveszetten perdül, fordul,

és másodpercek alatt nyomuk vész. Csak a lelőtt pekári hever mozdulatlan, ahova dőlt. Kimúltában azt sem tudta,

honnan szakadt rá az istennyila.

A pekárihoz lépek, kinyitom a závárzatot, és kivetem a kilőtt töltényhüvelyt. Új töltényt ismételek a helyébe.

Csak ezután támasztom a puskát egy nyurga fácskának, és emelem vállamra a puha, meleg állatot. Nehéz példány.

A puskát is felveszem csövénél. Bőven van friss hús vacsorára. Még útbaejtem a fatörzset a lelőtt gyíkért.

Az elzuhant fatörzsnél, vállamon az örvös pekárival, meglelem az elejtett nagy gyíkot. Már merev és kemény.

Sérülésén, ahol átverte a golyó, vagy tucatnyi hangya serénykedik. Hordják, viszik az alvadt vért. Felmarkolom

farkánál a gyíkot, odafogom a puska mellé. Indulok tovább a sűrűben, amelyben semmi sem árulja el, hogy a

közelben vadásztanya van. Tíz lépésen túl úgy zár az őserdő, mintha végtelen vasajtó lenne, a látás semmivé törpül, s

csak a hallás uralkodik. A finom hallás itt a legfontosabb védő és támadó fegyver.

Vöröslő alkonyi napfény aranya tör be a zöldbe, a sötét tónusok sűrűjébe. Kilépek az erdőből a száz apróságával

hozzám nőtt szállásra. Lecsúsztatom vállamról az avarra a nehezülő pekárit. Odaejtem melléje a puska mellől a

gyíkot is. Hajam izzadt, arcomon, nyakamon végigfolyik a veríték. Tele vagyok rám tapadt erdei korhadékkal, az

örvös pekári nyers szagával. Végigpillantok vörösre dörzsölt államon, nincs-e rajta a pekáriból kikerült kullancsféle?

Nincs. A kullancsok még nem fogták fel a gazdát ért veszedelmet. Majd csak később bújnak ki a bőrből, és

igyekeznek elóvakodni. A dögöt a kullancsok sem szeretik. Horgászásról persze ma már nincs szó. A gyík farkahúsát

nem próbálom ki halcsalinak.

Besötétedett. Nyolc óra lehet. A karbidlámpa éles, fehér világa beteríti az ereszalját, rávetődik a kifeszített örvös

pekári meg az egyik ládatetőre szegezett pettyes teju bőrére. Gyűlik a zsákmány. Bogarak jönnek a fehér

karbidfényre, majd nagypotrohú éjjeli lepkék. Az egymásra rakott ládákon teleírott papírlapok hevernek. Híven

tudósítanak a pergő órák, napok eseményeiről. A bográcsot már fényesre sikáltam, a kanalat is. Emlékét idézik a

jóízű vaddisznópörköltnek. Kiállítom a lámpát a vízpartra, mögéje függesztem az ágakra feszített lepedőt, amit

takarónak használok, hogy fénycsalis rovarvadászatot tartsak az éjszakában. Élesen, fehér izzással világít a

karbidlámpa. Pörögve jönnek, verődnek talapzatához, repülnek lángjába az éjjeli bogarak. Jó lepkefogás,

bogárvadászat ígérkezik. Éjfél után két óra. Véget ért az éjjeli bogarak, lepkék rajzása. A felszított lángú

karbidlámpa mellett válogatom a gyűjtést Gazdag a zsákmány. Megteltek üvegjeim meg a lepkedobozok.

A FENNSÍKON

Mi hozott fel ide? Hogy idefenn álljak a legmeredekebb oromzaton, amely az őserdőborította platón a táj felett

uralkodik. Bizony ezt magam sem tudom hirtelenében. Talán csak az óhaj, hogy körülpillantsak, körbenézzek innen

a távolság ködeibe vesző tájon, a megszakítatlan ősvadonban. Sehol tisztás, tó vagy ingovány. Lehet, hogy

szabadabb levegőt kívántam az alsó, sűrű ősrengeteg fülledtsége után, amelyben hetek óta élek. Jó ideje akartam

valamelyik vulkanikus oromra feljutni. Ez most végre sikerült. Szakadt evezőstrikómat, iszákomat, rövidnadrágomat,

bőrlábszárvédőmet, bakancsomat meg az izzadtságmarta brazil katonasapkát alaposan megtépázta az ősvadon.

Sörétes Winchesteremet hoztam magammal meg derékszíjamon tercadómat.

Jobbfelé a csaknem járhatatlan meredek, amely enyhe lejtővé szelídül a távolban csak sejtett patakig, úgy tűnik,

mint valami hosszan nyúló földteknő fele, amelynek másik fele a patakon túl kezdődik, és lassú emelkedéssel a túlsó,

szintén sűrűvel borított vulkanikus hegygerincig terjed. A túlsó erdős gerinc végigvonul a szemhatáron, törésekkel,

alacsonyabb, néha magasabb ormokkal, amelyek a táj földgyűrődéseit mutatják. Lent az ősvadon boltozata alatt

millió élet küzd, támad és védekezik fennmaradásáért, fajtája megtartásáért. Az oromzat alatti plató állandó

lekopásban van, mióta az utolsó vulkanikus kitörés a magasba gyűrte a földkérget. Százezer esztendő alatt talán csak

egy méter a lekopás, de az időnek az ilyenféle munka nem túlságosan sürgős.

Idefenn, a végtelen távlatú természetben nyugalmat találok. Azt, amit odalenn sokszor hiába keresek. A

napfénylátogatotta sziklás plató lepkéi tarka színekben pompáznak, a kidőlt fatörzsek korhadékának bogárvilága

csodálatosan sokrétű. Olyan itt a természet színezőművészete, akár egyetlen színben való árnyalatgazdagsága,

aminőt még Tintoretto, Van Dyck vagy Greco sem tudna egyetlen színbe beleálmodni. Egy-egy lepkecsoda a

színmeglepetéseknek valóságos tárháza. Amikor két ujjam közé fogom megroppantott torát, hogy áttetsző,

háromszögletű borítékba tegyem, mélységes csodálattal nézem a naponta ezer változatban, formában felbukkanó

színskálát. Annyira megszoktam már ezt a színpompát, hogy sokan azt hinnék, rég közömbös vagyon iránta. De nem

vagyok az. Sőt! Ha tovább vizsgálódom a többi rovar, bogár káprázatosan sokrétű, százszínű, egyre újat elém táró,

soha ki nem merülő világában, mindig lenyűgöz, amit látok. Az őserdő egyre újat mutat, új köntösben jelentkezik

mindazzal, amit nappalában és éjszakájában, veszedelemben és örömben ajándékul ad.

Ahogy szertepillantok, rájövök, voltaképpen nem vagyok egyedül. Erről a vadonbeli élet összessége gondoskodik.

Lámpafénynél látogatóba jön hozzám az éjszaka lepke- és bogárvilága. A figyelem, amellyel az őserdő, a víz, a

nappal és az éjszaka minden eseménye felé fordulok, állandó, mindig újat váró feszültségben tart. A környező

szépséget, az élénkzöldet valósággal magamba iszom, ahogy a sziklákról lepillantok a hatalmas völgybe. Foglya,

rabja vagyok a fénynek. A parázsló tűznek csakúgy, mint az eget végighasító villámnak. A vízpartok, a

homokzátonyok homokjáról visszaverődő, fehér izzású napfényben is gyönyörűségemet találom. Sokat, nagyon

sokat akarok látni. Huszonnégy éves vagyok, s talán ez az oka annak, hogy így elgyönyörködtet minden itt

körülöttem.

Leereszkedem a sziklaoromról a vulkanikus gerinc kis platójára. Ledőlt, korhadó törzsek, pusztult faóriások

hevernek a földkéreg utolsó mozdulásakor keletkezett természetes teraszon. Az alant elnyúló völgy növényzetében

innen még kevésbé lehet felfedezni a patakmeder vonulatát, Összefolyik minden, mint egy roppant asztalra boruló

zöld terítőn a szövés apró mintái. Széles, napfényverte ez a szép természetes földterasz. Egészen más az időjárás itt,

mint lent az őserdőben. Legkedvesebb bogárlelőhelyeim korhadóban levő vén és még vénebb fatörzsek, leváló

kéregrészek aljai és a többnyire már puha törzs alatt a nedves korhadék. A Titanus giganteus óriásbábja is ilyenfajta

helyeken rejtőzhet, saját elméletem szerint. Kétségtelen az is, hogy ennek az óriásbábnak — éppen mert bő

táplálékot nyújt — sok az ellensége. Ezért van az, hogy a fejlődő bábok jó részét elpusztítják a rovarok,

különösképpen a hangyák. Mert jaj annak a lárvának, amelyre ezek a parányi fekete, piros vagy barna

hangyaördögök rátalálnak. Nagy lakomát jelent számukra az ilyen zsákmány. Ahol pedig ennyi hangya van — mire

nem akadnak ezek rá? —, csaknem mindent megtalálnak, hacsak nincsen nagy ravaszsággal elrejtve a lárva holmi

faüregbe, földbe.

Az első elém kerülő fatörzsről óvatosan leemelt és félrelökött kéreg alatt már az első percben gazdag zsákmányra

akadok. Vagy ötféle bogár fut szét, köztük a legszebbek és legnagyobbak, amelyeket az utóbbi hetekben láttam.

Kettő eltűnik a levált kéregrészek alatt, hármat sikerül előkaparnom a korhadékból, ahova rejtőznek. Újabb leváló

kéregdarabok és újabb bogarak, bogárfajok. Más helyütt pókok tucatnyi változata. Kicsik és nagyok. Szőrösek és

keménypotrohúak. Ez utóbbiaknak érdekes tulajdonsága a méreteikhez képest túlnehéz, kemény potrohot támasztó

tuskó. Ha áll ez a pók, mindjárt leereszti a talajra potrohát. Legalább négyféle színű és formájú, de mind ilyen

keménypotrohú, tuskós pók kerül szélesszájú üvegembe. A jókora rovarok közé egy szép nagyostorú pókskorpiót is

rakok. Sajnos eddigi gyűjtéseim tapasztalata az, hogy ezek a húszcentis, vagy még ennél is hosszabb tapogatóostorok

— mivel nincs borszeszem, amelyben megőrizhetném a pókokat — sorra letöredeznek, ha papírtokjukban

kiszáradnak. Tüskés ölelő karjuk kegyetlenséget sugároz, s ez, ha egy-egy példányt fogok, mindig újra megragad. A

föld őskorának óriás ragadozójához lehet csak hasonlítani ezt a mába átplántált, nekünk parányi szörnyeteget.

Potroha lapos, barna, ízeit lábai szétterülnek, tora is alacsony és a levált kéreg alatti mozgásra, vadászatra

teremtődött. Ehhez alkalmazkodik minden részecskéje. Fonatot nem készít ez a pókfajta, csápjaival előrekutatva, a

sötétben keresi meg, öleli magához és falja fel zsákmányát.

A csüngő liánokon, földbegyökerezett folyondárokon zöldhátú, pirospotrohú mezei poloskákat találok.

Pajzsalakúak és akkorák, mint hüvelykujjam fele. Szokatlan arányúak. Ugyanaz a faj, amelynek egy példányát a

sziesztázó jaguár fényképezésekor elszalasztottam. Belekerülnek az üvegbe.

Dél van, mire átnézem, végigkutatom az erdős platón a dőlt, nagy törzsek külső és belső korhadékait. Olyan gazdag

a zsákmány ezen a rovarvadásztól sohasem érintett különleges helyen, amilyenre nem számítottam. Legalább két

literre való bogárzsákmány gyűlt össze három óra alatt, ötször is ürítettem szélesszájú üvegemet, közben pedig

egy-egy nagyobb fedeles-hátú bogárnál külön megvártam, hogy kimúljon, mert nem szerettem volna, ha egyéb

ritkaságaimat összetöri. Különben mindig nagy munkát ad, mikor hazatérek, az üvegben kimúltukban

összekapaszkodott kisebb rovarok, bogarak szétválasztása. Eközben bizony nem kerülhető el, hogy egy-egy szép

rovar, bogár ne veszítse el lábát, csápját, tapogatóját, ezzel pedig elveszti értékét.

Eközben — sohasem beszéltem eddig erről — a kiáramló ciánkáli erős gázától sűrűn kapok fejfájást. Kesernyés a

ciánkáli illata. Halmazállapota pedig olyan, mint a krumplicukoré. Amikor meg már sokat érte a levegő, a

cseppfolyóssá vált lúgkőhöz válik hasonlatossá.

Az óriásbogarak preparálására — ezeket nem rakom ciánkális üvegbe, hiszen bele sem férnének üvegembe — ott

vannak az iszákban az e célra tartogatott hosszúkás bádogdobozok. Ebben preparálom őket, nem kell más, mint a

toruk és potrohuk közé kötött zsineg. A félméteres zsinegre fűzött bogarakat egy percig forrásban levő vízben kell

tartani, ezzel kész a legkitűnőbb és legidőállóbb preparálás. Ez azért jó, mert kioldja a bogár lábainak talprészében

levő, a kapaszkodást elősegítő enyvanyagot. A száradási idő alatt kiszáradnak a felsőrészek is, amelyek máskülönben

büdösek, romlandók. Persze a bogárláda így sem ámbraillatú, mert a lepkék potrohai meg a többi kisebb bogár

száradó részei elég bomló anyagot tartalmaznak. Külön tudomány a hatalmas, tojásnyi potrohú madárpókok

Potrohának preparálása. Ezeket hanyattfordítom, bőrszerű potrohukat alul felvágom, kikaparom belőlük a belső

részeket, és formalinos fehér gyapottal szorosan kitömöm, majd összevarrom. Így nem szakad össze a potroh, nem

bomlik, és eredeti alakjában megmarad az egész rovar.

Voltaképpen a bogárgyűjtés adja a leggazdagabb eredményt az őserdőben végzett munka során. Kis rakterületen,

ládában, dobozokban sokféle bogár, lepke elfér. Ezek azután nemcsak tudományos, de számottevő anyagi értéket is

képviselnek. A gyűjtő persze bogárfogás közben nem hagyja ki a kínálkozó egyéb lehetőségeket sem.

A ritkáslombozatú, széljárta sziklás platón elrendezem a mai gazdag rovar-, bogárzsákmányt, amely annyit ér,

mintha féltucat jaguár- és vidrabőrre tettem volna szert. Az ilyen zsákmányt minden nehézség nélkül hazaszállítom.

Meleg van idefenn, tűző, verejtékeztető meleg, de nem fülledt a levegő. Olyan eredeti szanatóriumféle ez a magaslat.

Ha nem lenne ennyire távol a pataktól — még szúnyog sincs itt —, nem átallanék felköltözni. De erre sajnos nem

kerülhet sor.

Puskámmal kezemben, oldalamon tömött iszákommal megkezdem a leereszkedést a patakkal ellenkező oldalon, a

lombborította sziklák közt. Belemerülök a sűrűségbe. A Cupari mentén eddig még egyetlen őserdei tájat sem találtam

ennyire változatosnak, mint ezt. Most kis időre szabad és fülledtség-nélküli levegőt szívhatok. Ez pedig szinte

gyógyszer, fizikai és lelki gyógyszer itt, amely elviselhetővé teszi az őserdőt, a mind sűrűbben jelentkező

erdőbetegségeket, az erdei türelmetlenséget. Mert ilyen is van.

Töredeznek a száraz, korhadó gallyak, lefelé gördülnek az avarban fészkelő kövek ereszkedésem közben. Feljutni a

túloldalon talán könnyebb volt, bár órák hosszat verejtékeztem, amíg elértem a magaslatot. Lefelé azonban ezen az

oldalon sok helyütt a lezuhanás veszedelme fenyeget. Ez pedig még csonttörés esetén is végzetes lenne. Törött lábbal

sohasem lehetne innen a patakhoz eljutni. Ha mégis, akkor az örökös sántaság fenyegetne, mert orvosi segítség

nélkül a törött csont nem forrna jól össze. Láttam Boa-Vistán egy néger caboclót, csak az ujját törte el egy erdei

balesetnél, a törött ujj azonban még akkor is fityegett a középső ízen, amikor esztendőkkel a baleset után találkoztam

vele. Ha lábammal történne efféle, könnyű elképzelni a következményeket.

Óvatos ereszkedésem az ősvadon alsó sűrűjébe véget ér. Már csak szelíd lejtésű a talaj, de az erdő sűrűsödik.

Liánok futnak, kapaszkodnak össze, egyre nehezebb az előrehatolás. Fullasztó a levegő. Csuromizzadtság vagyok.

Az evezőstrikó, amely tele van soha ki nem mosható növényi nedvek foltjaival, rám tapad. A rövidnadrág deréktája

is átizzad. Verejtékben tapad meztelen lábikrámhoz a lábszárvédő karcolt, fekete bőre. Bakancsomban erdei föld és

verejték keveredik, csomósodik össze harisnyámmal. Jobb sarkam sérülését már alig érzem. Amilyen gyorsan

ledöntött, olyan gyorsan rendbe is jött a kéregszálka okozta baj.

Majmok csatangolnak felettem. Barnák és feketék, a legtöbb bőgőmajom. Néha madár rebben, máshonnan a tukán1

óriás csőre mögött, a viszonylag kis madár fekete szemei kémlelnek le rám. Gyíkok surrannak el mellettem. Zöldek

és mintásak, kicsik és nagyok. Több óriás camaleáo-t is látok. Ezek csaknem méteresek. De nem lövök rájuk. A

bőrük a legkisebb értékű gyíkbőr, kilóra veszik a folyami kereskedők. Ez pedig a drága töltény mellett nem

kifizetődő. Emellett a sörétek esetleg úgy összelyuggatnák a gyík bőrét, hogy még kilóra sem vennék meg.

Él körülöttem az őserdő, mindig ugyanaz és mégis mindig más. Egyetlen lépés, egyetlen történés sem azonos a

másikkal. A kígyózsákmány nem valami gyorsan gyűlik. Sűrűbb találkozásokat kívánok ezekkel a szép

csúszómászókkal, mert több ketrec mérgeskígyót szeretnék összeszedni. Méreg nélküli kígyók — mint a boa, a

caninana cipó — szinte csak ráadások a veszedelmes mérgeskígyók mellett. Lehet, hogy eddig túlságosan

türelmetlen voltam erdei kószálásaim során, mert zavart a malária, aztán Abelardo sem hatott rám nyugtatóan, így

eshetett, hogy a zajokra nagyon is érzékeny és nehezen felfedezhető kígyók idő előtt elmenekültek. De persze

közelről sincs annyi kígyó itt az erdőben, mint amennyit egy magamfajta kígyóvadász szeretne.

Egy lombrésen éles és kerek fényfoltként — mintha játékosan tükrözne valaki felülről — betűz az erdő sötétjébe a

nap. Odaállok, nézem az árnyékomat, amely keletre esik. Tehát a hegyet kell megkerülnöm, hogy elérjem a patakot.

Nyugatra kell tartanom. Az én patakom ellenkező irányban folyik, mint a Tapajos. De párhuzamosak. A Tapajos

innen legalább százhúsz-száznegyven kilométerre lehet. Köztünk a Cupari az összekötő vonal.

Egy valószínűleg időszakos tó csillog át a lombok, folyondárok között. Fehéren villantja fényét a nap a sűrűbe.

Űjra tájékozódom. Jó az irány, de a nedvesedő talajban sűrűbb a növényzet és nehezebb az előbbrejutás. Alig látok

már öt lépésre előre, amikor éles, riadt füttyögetéssel egy vörösbundájú aranynyúl kap lábra előttem, és riadtan

iramodik neki a legsűrűbb zöldnek. Nem lövök rá. Szúnyogok zizzennek körülöttem. Jelzői az erdei mocsárnak,

amely nyáridőben bizonyára kiszárad, de ilyenkor összefut rajta az esővíz. Az erdei állatok talán ivóhelynek

használják mostanában. Az aranynyúl jelenléte mindenesetre ezt bizonyítja. Pálmagyümölcs, castanha-dió nemigen

van a közelben, amely idecsábítaná.

A nedves avar nem zörren, hanem puhán, szinte rugószerűen nyomódik össze lépésem alatt. Majdnem percenként

leguggolok, úgy figyelek be az előttem levő sűrű aljába, nem látok-e valamit? Szívesen lőnék holmi óvatlan örvös

pekárit, sózott húsa jó részét eltehetném. Még most is szívesen emlékezem a minapi pekáripörköltre, amelyet jó

hagymásan, sok erőspaprikával, amúgy magyarosan készítettem el. Csak az a farinha! Azt nagyon nem szeretem.

Viszont édes keksszel sem ehetek paprikás húst.

Újabb ötven lépés. Már cuppog a sár bakancsom alatt. Az irányt igyekszem tartani a sziklás hegylábnál, amikor

kikerülök a laza és sáros őserdőaljból. Afféle természetes bakháton haladok előre. Egy fatörzsnél, félig elkaparva,

állati ürüléket pillantok meg. Jaguártrágya. A szaga erős, rovarok nem másszák, a kapart avar is többszínű, mintha

nemrégiben mozgatták volna meg. A keskeny erdei földnyelv, amely alig három méter szélességben visz, jobbról és

balról csillámló, kristálytiszta esővízzel határolt. Látom a félméter mély vízben a fenékre ülepedett avart, a víznél

nehezebb fák leült gallyait. Beljebb egy egész fatörzs fekszik a vízben.

Szorosabban markolom a 16-os Winchestert, lassan hatolok előre, alig mozdulok, annyira vigyázva teszem meg a

következő lépést. Lehet, hogy itt bóklászik valahol előttem az az erdei fenevad, mert ha kívül lenne az ingoványon,

elriasztotta volna az aranynyulat. Arcomon verejték csurog le, a fáradtságot már nem is érzem, és nem vesztegetek

időt arra, hogy sűrűn hessegessem a rám telepedő szúnyogokat.

Már én is ragadozó vagyok, olyasféle, mint az előttem járó vadállat, amelyre vadászom, és amelynek a foltos, szép

bőrét akarom. Lépés lépés után, gallyak, folyondárok óvatos, zörrenésmentes hárítása, átbúvások és kerülgetések.

Előre, tovább. Fekete szakállamon cseppekben csordul le a verejték puskát markoló öklömre. Bajuszom, akárcsak

szakállam, centiméteres és erősen viszket. Meg kell állnom és meg kell dörzsölnöm. Leguggolok, átnézek az előttem

sűrűsödő növényzet alatt. Széles és sűrű indatömeg az egész, rés alig van rajta. De előttem, túl a sűrűn, megcsillan a

bakhát végét jelző víz. Onnan nincs tovább.

A sűrű jobboldaláról hirtelen fúvás hangzik, mint amikor valami állat ivás közben ráfúj a vízre. Szöszmötölés,

indamozgás, az erdőre boruló mélységes csendességben visszahulló vízcseppek zaját hallom. Már látom is. Alig

lehet észrevenni az árnyékos, csillogó víz feletti sűrűben, a csüngő indák fény-árnyékos foltjai közt vízre hajló,

rövidfülű, erőteljes jaguárfejet. Csak a fejet látni az egész állatból. Óriás macskafej. Nyakát, törzsét, lábát eltakarja a

sűrű. Ha visszahúzza fejét a vízből, már nem látom, s elszalasztom a jó lövés lehetőségét. Esetleg támadásba is

átmegy, ha észreveszi, hogy menekülésének útja el van zárva. Alig nyolc lépésre van tőlem. Célzok, sietek a

lövéssel. Beledörren az erdő némaságába a Winchester. Csak az tudja, milyen feszültséget oldó egy ilyen dörrenés az

őserdőben, aki maga is hallotta már lövés tovadübörgő visszhangját az erdei csendben.

Odaát, a növényfüggönyön túl, métermagasra dobja, veri magát a sárba, a vízbe a jaguár. Körbepörög, hörög, és

igyekszik talpraállni. De igyekezete, ereje csak arra jó, hogy magasra lökje bénult, izmos testét. Utána tehetetlenül

visszazuhan a sárba, amit felvert, mert félig már a vízben verdes. Csapkod, verődik körülötte a sár. Kétségtelen jó a

lövés. Harcképtelenné tette az állatot. Szükséges is volt ez, mert nyolc lépés egy ilyen sokat bíró óriásmacskától, nem

mondható túlságosan nagy távolságnak. Még akkor sem, ha szinte háríthatatlan növényiszalagtömeg sűrűsödik

közénk. Már látom. A jaguár szép, izmos, jókora borjúnagyságú. Oldalán fekszik. A söréttöltés letépte feje alsó

részét. Furcsák szemfogai, a széles felső tépő-fogak. Azok már nem szakítanak bele semmibe. A vér fröcskölve dől,

ütőeret is szakított a sörétcsomó. Kár lenne még egy patronért. Megvárom, amíg elvérzik. Szakállam alatt a bőr

eszeveszettül viszket a verejtéktől. Vagy az erdei szeméttől, amely ráhullva beletapadt? Megtörlöm, lehúzom

karommal arcomról a csepegő verejtéket. Áthullámzik rajtam a vadászizgalom. Most már lazulnak az idegek, az

izmok. Felemelkedem. Beidegzett mozdulattal rántom vissza a cső alatti ismétlő markolatot jobb kezemmel.

Hátraugrik a závárzat, messze veti a kilőtt, füstös hüvelyt. A töltényűrből füst szállong kifelé. A tárból már felugrott

a töltényűr felé az új töltény. Csattanva zárom a závárzatot.

Még vagy öt percet várok, hogy lássam a jaguár utolsó mozdulását, farokcsapását. Kimúlása előtti vergődésében

leszaggatta, maga alá gyűrte a körülötte levő növényzetet. A folyondárok alatt odakúszom hozzá. Iszákomat

lerakom. Ne csörömpöljenek benne az üvegek. Amikor végre talpraállok zsákmányom mellett, megrugdosom

bakancsommal a vizes, összesározott, avarra dőlt állatot. Nincs mozgás. Kimúlt. A dögöt hátrább vonszolom egy

magasabb, szárazabb helyre. A fák körben mindenütt vízben állanak. Semerre nincs kivezető út, csak visszafelé. A

jaguár, ha idő előtt észrevesz, semmi esetre sem ugrik neki a víznek.

A leeresztett kakasú Winchestert az avarra fektetem. Éles, rövid, tokba dugott késemet kihúzva, a cafrangosra lőtt

torokrésztől kezdve, végigvágom az állat hasán a bőrt. Egészen a végbélig. Puha, friss, könnyen jön le, szalad benne

az éles penge. Engedelmesen válik el a bőr az izmokat takaró, fehéres hártyáktól. Hím állat. A vastag, izmos lábak

belső felén a kimeresztett karmokig szintén végighasítom a bőrt. A körmök, az ujjrészek benn maradnak a bőrben. A

farkát is végighasítom, azt is lehúzom. A fülek porcogós részét elvágom a bőr alatt, ahogyan a nyúzással haladok. A

szétterített bőrön hanyatt hever a jaguár. Szomorú látvány. Ide-oda forgatom, ahogy az oldaláról és a hátáról is

lefejtem a könnyen váló, késem markolatával is dögönyözve húzott bőrt. Pengeéllel csak ott segítek, ahol a fehéres

hártya a lehúzott bőrön marad.

Végre. A nagy és súlyos jaguárdög szabadon fordul szőrmés részével az avarra fordított bőrön. Félrehúzom róla. A

bőrt összehajtom. Csorog az izzadság arcomról, nyakamról. Rácsepeg a bőrre, ahogy a folyondárral átkötöm.

Megmosom a kést az ülepedő vízben, visszadugom tokjába, és a bőrgöngyöleggel vállamon, hónom alatt puskámmal

átfurakodom a csüngő folyondárok sűrűje alatt. Trikóm elszakad, bőrömön végigszánt a beleakadt, letört inda. Nem

törődöm vele. A köteget lehajítom iszákom mellé, zsinórt szedek ki. Azzal is átkötöm. Mikor kész, az iszák szíját

átvetem vállamon. A vagy húszkilós bőrt szintén vállamra emelem, és nekivágok a földnyelv bakhátán az erdőből

kifelé vezető útnak. Jó volt hogy nem lőttem rá az aranynyúlra. Ha megteszem, elriasztom a nagyvadat Elégedett és

jókedvű vagyok, de kutyamód fáradt. Csak most érzem, hogy reggel óta voltaképpen egy percig sem pihentem.

Sziklameredélyeket másztam, őserdőben kapaszkodtam és a tetőn, a sűrűben sem pihentem egyetlen percet sem,

hacsak addig nem, amíg körülnéztem. A lefelé vezető út volt talán a legnehezebb. Most pedig a jaguár elejtése,

nyúzása után a bőr szállásra cipelése vár rám. A kunyhó, a patakpart pedig messze van.

Végre egy napfényes, betűző fényfoltra akadok a sűrűben. Faóriás dőlt ki itt valaha. A helyét már foltozgatja az

őstermészet, de még nem nagy sikerrel. Még sok időnek kell eltelnie, amíg eltömi a növényzet a kéklő eget szabadon

mutató rést. Hosszú már az árnyékom, félöt lehet. Sokáig megyek. Egyszerre olyan erős és kellemetlen bűz csap

meg, hogy megtorpanok. Mi ez? Letaposott az avar, folyondárok vagdalt végei kókadoznak. Embernyomok. Ki járt

itt? — tör belém a kérdés. Ki? — és elnevetem magam. Hát én! Ott hever egy lenyúzott állati dög, az büdös ennyire.

Teljes erővel rothad és bűzlik. Menekülök a közeléből. Hozzáteszem, könnyebbülve. Inkább vagyok itt egyedül, mint

idevetődött idegen caboclóval, akit — az ördög tudná megmondani — miféle szél hoz ide? Sötétedésig — gondolom

— elintézem a szálláson a jaguárbőr kifeszítését. Reggelre a gyorsan szikkadó, keményedő bőrrel nehezen lehetne

elbánni. Izmaim már erősen remegnek az erőfeszítéstől. A nehezülő jaguárbőr érzéketlenné zsibbasztotta vállamat,

de nem akarom letenni a szállásig.

Hazaértem. Döngve éri a földet a lehajított bőr. Sötétedik.

MAGÁNY. LÁZ

TÁVOL innen, más világrészben, odahaza még volt romantikus elképzelésem az itteni élet. mindenekfeletti

nagyszerűségéről, a vadászatról, a gyűjtés érdekességeiről. De most, itt a magányosság rendkívül nyomasztó súlya

alatt ez a romantika nagymértékben megfakult. Az őserdő — különösen maláriás napok után — megszürkül

szememben, zöldje sem az, mint máskor. Néha annyira elfog a lázkeltette fáradtság, hogy írni sincs kedvem, csak

heverni, lustán ringatózni a függőágyban. Gondolataimba merülve nézem a pálmaeresz fölém boruló, nem is olyan

régen még zöldes levélzetét. Ilyenkor az őserdő maga jön látogatóba. Szúnyogok érkeznek, zizzennek fülembe, vagy

telepednek rám és döfnek belém. Ezek a szúnyogok nem hagynak akkora hólyagot szúrásuk nyomán, mint a hazaiak,

különösen a balatoniak, a dunaiak, s a viszketés sem olyan nagymértékű. Vagy talán már jobban megszoktam az

itteni fajtákat és kellemetlenkedéseiket?

Egyéb kellemetlenkedő rovarok is akadnak. Ezek a többször emlegetett kullancsok. Ha netán unatkoznék,

kötetrevalót is írhatnék róluk. Történetesen mindig akkor kezd valahol viszketni bőröm, amikor a legjobban pihenek.

Ilyenkor nincs pardon. Ki kell kelnem függőágyamból, és ki kell kaparnom magamból két vagy több kullancsot, mert

egyesével a legritkább esetben találkozom velük. Szerencse, hogy sohasem bújnak a hátam barna, úgy látszik

élvezhetetlen bőrébe. Mindig a lágy hónalj, lágyék vagy a comb belső falát keresik meg, hogy ott rendkívül rövid

tartózkodás után körmöm alatt dicstelen véget érjenek.

Amit a láz, a szúnyog, a kullancs kivált, az türelmetlenségben kulminál, s ehhez a magányosság súlyos

érzéskomplexuma társul. Ez az erdőbetegség. Mindezt összeadva — nem is kell hozzá nagy összeadási tudomány —

megkapjuk a ―zöld pokol" valóságát végösszegnek. Az élet fenntartásának, megvédésének gondja külön tételként

szerepel. Ha kipihenve, friss erőben, lázmentesen ébredek, s a patak friss vizéből talpig vödörfürdőt veszek, minden

másra, más színűre változik. Szerelmem marad továbbra is az őserdő.

Tegnap este kedvetlenül, majdnem letargikus hangulatban fejeztem be a nehéz napot. Most, amikor kipihenve újra

kezdem naplóm írását, újult erőmben mindent másként látok. A láz, a rosszkedv tegnapi hullámvölgye elmúlt, és

helyet adott a vadászkedvnek, az örömnek, hogy mégiscsak itt, ebben a kemény, ―zöld pokolban" vagyok. A régmúlt

századok remetéi élhettek ilyenképpen, akiknek kedvesebbek voltak a nélkülözések, a nedves barlangok, a kemény

fekhelyek, mint a dús élet kényelmességei. Nekem is kedvesebb az őserdő, a vadászat és mindaz, amit itt találok,

mint a civilizáció kényelmes élete. Ha egykor nőtársaságba kerülök, talán meg sem tudok hajolni illendően, annyira

szokatlan lesz minden az erdei élet után. Lányok, nők. Csillogó, kedves mosollyal és vidámsággal, szerelemmel teli

világ int felém, de ez a világ csak éjszaka, álmomban látogat el hozzám. Nem jó egymagamban ébredni. Ez is oka

fokozódó türelmetlenségemnek. Mindegy.

Tíz lépésre tőlem sodródik a patak. A túlpart közeli, óriás lombfala vén ismerősként köszönt. Jól ismerem már

minden csüngő indáját, sokszínű zöldjét. Barátaim az éjszaka csillagjai, a nappal fénylő napsütés, a zuhogva ömlő

eső. És mindenekelőtt a Winchester. Ez erdei szerelmesem, segítőm.

Naplómban száz belső és külső gyötrődés, ezernyi hangulat, élmény él. Mindaz, ami rám tör, amivel találkozom.

Először — valamikor — külső képekben láttam az őserdőt, az élményeket. Befelé alig néztem. Régebbi írásaimban

meg sem említettem azokat a napokat, amikor nem volt izgalmas kalandban részem. Pedig voltaképpen nem a

zsákmányszerzés, a nagyvadak az őserdő egyedüli érdekessége. Hiszen nincs olyan pillanat, amikor ne történne

valami figyelemre méltó esemény az erdőben. Mindenkor van történés, csak meg kell érnie az embernek, hogy

felfoghassa az erdei életet. A tudást egyszerre, nagyhirtelen nem lehet megszerezni. Ehhez idő kell és tapasztalat,

amelynek során leszűrődnek, megfelelő módon raktározódnak az ismeretek. Nem csoda, hogy amikor az idecseppent

európai első jaguárját lövi, az első mérgeskígyóját fogja, vagy a legelső óriás-

bogarát preparálja, nem lát mást, mint a maga zsákmányát. Pedig micsoda dús tárháza van mindezeken túl a

környezetnek, mellékélményeknek, amelyek talán nem is mellék-, de főélmények lennének, ha észrevennénk őket.

Most már jómagam is mindent másként nézek, másként látom az ősvadont. Együtt az egész nagy összefüggő

összességet, amelyben magam is csak úgy létezem, mint egy a milliónyi élőlény közt. A naplómmal való beszélgetés

menekülés a magány elől, amely néha bizony rám nehezedik. Növekszik, vastagodik a kézirat. Ahogy visszafelé

lapozgatok, egymást érik a visszapergetett események. Ha egyszer évek, talán évtizedek múlva belelapozok ebbe az

íráskötegbe, mindig megtalálom benne ifjú önmagamat.

Dél óta járom a sűrűt. Amikor megállok, egy tekergő kígyót pillantok meg. Olyan, mint egy megelevenedett, barna

folyondárdarab, öröm dobban bennem. Parelheira. Alig lépésre van, túl a szürke haraszton. Kemény

kíméletlenséggel nyomom nyakára a vasalt puskatust. Hosszúkás feje kilátszik a Winchester tusa alól. Ügyelek,

nehogy agyonnyomjam. A nyakrésznél, a tus alatt puha az avar. Így nem tesz kárt akárminő kemény módszer. A

másfél méteres kígyóevő — főleg korallkígyókkal táplálkozik — felvág farkával, törzsével, nyelve a tuson túl

szaporán jár ki és be. Lenyúlok, és szorosan a puskatus mögött guggolva, jobb kezemmel a puskatust leszorítva, bal

kezemmel megmarkolom a kígyó nyakát. Amennyire csak lehet, közel a fejhez. Amikor Ujjaim már szorosan

fonódnak nyakára, előbbre, a fej felé viszem a puskatust. A fej már a tus alatt van. A törzs, a farok csapkod,

tekeredik bakancsom körül, de ezzel nem törődöm. A puskatust elveszem, s felállok.

A világoshasú kígyó, mint ostor csüng, csapkod markomban. Sziszegve, fenyegetőn öltögeti nyelvét. Eléggé ritka

ez a függőleges falra, fatörzsekre is felmászó kígyó. Annyira becsülöm, hogy botra sem kötöm. Nem akarok a

zsineggel esetleg kárt tenni nyakán, törzsén. Marokba fogva, sietve indulok vele vissza a szállásra. Vizes, nedves

minden, alig félórája, hogy vadászni indultam, s most ez a parelheira — neve portugálul fel-mászót jelent —

megállított. Egy esztendő alatt összesen kettőt fogtam. Pedig sok caboclo nem is ismeri, annyira ritkán kerül elő.

A vékony kígyó rácsavarodik csuklómra, magam is rásegítem, s így viszem. Így könnyebb, de — percek múlva

tapasztalom — ez a szállítási mód mégsem lesz jó. Szorosan markolom a vékony kígyó nyakát, de mégsem annyira,

hogy megfojtsam. Kényelmetlen érzés kúszik ujjaimba. Görcsszerű, fárasztó, majdnem fájó érzés. Kísért a gondolat,

hogy kinyissam, lazítsam ujjaimat. Az evező, a fejszenyél, az erdei élet nem teszi, sohasem tette selymes tapintásúvá

tenyeremet, s a bőrkeményedések nem túlságosan érzékenyek, nemigen érzékelik a kígyót. Mégis görcs fogja

csuklómig kezemet. A parelheira már nem olyan kedves nekem, mint volt az első percben. Ráadásul úgy

rácsavarodik csuklómra, mint valami onnan soha leválni nem akaró erős folyondár.

Nem, így nem viszem tovább. Nekitámasztom puskámat egy indacsomónak, és jobb kezemmel iszákomból vékony

zsineget szedek ki. Dupla hurkot csinálok, ráhúzom a hosszúkás fej alatti nyakra, és odakötöm az egészet egy

csüngő, földbe gyökerező iszalaghoz. Most végre, amikor a kígyó feje biztonságban simul kötésében a folyondárhoz,

elengedem a nyakát. Végtelenül jó érzés fog el. Ujjaimat nyújtogatom, markolom a levegőt. A kígyó törzsét, mint

valami szép barna szalagot, rácsavarom az iszalag csuklónyi vastag törzsére. Rá is fonódik engedelmesen, csak

nyelvét öltögeti szorgalmasan, fenyegetően. Még megerősítem a kötést, azután tokjából húzott tercadómmal előbb

alul, azután fenn, lecsapom a folyondárt száráról. Vagy hatvancentis, vaskos botot kaptam. Vén a folyondár. Felülről

meg a vágás feletti gyökérből nedv csurran. A felső részből hamarosan csurgásba megy át a csepegés, annyira dús

nedvű a növény. Nadrágom, evezőstrikóm is kap a csurgásból.

A száz szín, folt közé egy újabb kerül, mert az erdei nedveket, amelyek késhasználat, előrehatolás közben kerülnek

megviselt, agyonfoltozott ruhámra, nem lehet kimosni. Ezek szinte beleégnek. Nadrágomon, ingemen barna, sárga,

sötétlila, vörös és szürke foltok tarkállanak. Egy hét után a legfehérebb evezőstrikó is terepszínűre változik, mintha

esztendők óta taposnám bele a sárba. Bőröm, hajam, amelyet alig győzök esténként kitisztogatni a belekeveredett,

rám hullott erdei permettői, mindent tartalmaz, döglött hangyát, szétnyomott lárvát, avar- és kéregdarabokat.

Szemem is másként lát már mindent, fülem is másként hall. Szaglásom — vagy csak hiszem ezt — szintén erősödött,

egyszóval alkalmazkodom az erdei élethez.

Azt hiszem, az ősvadonban százkilométerekre én vagyok a legveszedelmesebb élőlény. A tudomány

érdekében mindent pusztítok, ami elém kerül, amit megfoghatok, s nem mint a többi lény, csak azt, amire

táplálkozásához, élete fenntartásához szüksége van. Teszem pedig mindezt abból a meggondolásból, hogy a

Tudományt, nagy T-vel, szolgálom. Mi az az erő, ami az embert ilyesféle célok felé hajtja? Mi az, ami ide hozza? Mi

az, amiért ezt vállalja? Egyedül a hivatottság! A hivatottság, ami szünet nélkül viszi tovább, előre az embert a biztos

tudat mellett is, hogy ha valamit elvét, súlyosan kell fizetnie. Az ősvadon sohasem hitelez.

Ha hazaérek, elő sem kell vennem lázmérőmet. Legalább 39 Celsius fok a lázam. Két félgrammos kininpirula, egy

kortyintásnyi víz és rá kevés szódabikarbóna. Utána nyugodtan nyöghetek a rám boruló sötét éjszakában. Ha nem

borul be, a láztól vacogva fél éjszaka a csillagos égbolt bámulásával szórakozhatom. A víz ízét már most utálom,

pedig szomjas vagyok. Jóelőre elegem van mindenből, ami inni- és ennivaló. A kígyó, a Winchester is milyen nehéz.

Sohasem hittem volna. Tovább, előre! A patakhoz, a pálmaereszhez, az egész húsznégyzetméteres irtáshoz, az

otthonomhoz, amely köré és fölé megintcsak őserdő borul, s az eget csak a patak felett láthatom. A malária hullámzó

kedélyállapotot teremt. A kígyót is ilyenképpen viszem. Szívesen elhajítanám, ha engednék pillanatnyi kedvemnek.

De a tiszta ész meggondolása, amely áttör a malária lázas hullámain, nem engedi, hogy ezt tegyem. Iszákomban

csörömpölnek a szerelékek, üvegek, kiszóródnak a bogarak, és a hipermangános fiola kristályai közé keveredik a

kinyílt töltényesdoboz tartalma. Nem törődöm vele. Átvetem magam egy kidőlt fán, valami vízér meredek partján.

Megint túl nagyot csörren az iszák. Megnézem, azután visszaereaztem a vászontetőt. Le sem szíjazom, úgy megyek

tovább.

Zöld és szürke fal körülöttem az inda- és gallytömeg. Hat lépésre sem lehet előre látni. De az ösztön, vagy ki tudja

mi, úgy hazavisz, mintha jelzés vezetne a szállásig. Minden olyan itt, mint mikor vadászni indultam. Miért is lenne

más? — nézek körül, s nem értem gondolatomat. Igen, a kígyó. Még megvan. A vastag husángra csavarodva barna

folyondár benyomását kelti.

Van még annyi erőm, hogy egy kisebb, üres kígyóketrecbe eresszem, miután elvágtam nyakán a tartózsineget. Az,

hogy kígyókkal teli ketrecbe eresszem, istenkísértés lenne remegő-kezű, lázverte állapotomban.

A malária letaglózza ellenállásomat Lázas rosszullétem növekszik. Mindez olyan, mint a legirgalmatlanabb

gyomorrontás. Vibráló képek a szem előtt, és undor, undor mindentől, ami ennivaló és víz. Narancs kellene,

mandarin, citrom, de már nincs. Banánlekvár még van, de azt zabálják csak a hangyák. Régen szárított, sózott halhús

is van.

Tántorogva megyek a pálmaeresz alá, a tűzhöz. Felszítom, de a bográcsban már nem teszem fel a vizet, mert ahogy

megszagolom a zsákban levő pirarucut, érzem, hogy büdös. Kifordítom az avarra. Ezt is zabálják meg a hangyák.

Sókristályok fedik be a barnult hússzeleteket. A zsákot melléjük hajítom. Igaz is, miért nem dobtam ezt a büdösséget

a patakba? De most már nem szedem fel. Majd holnap.

Az eresz alatt csüng függőágyam. Kigöngyölítem és kikötöm a túloldali cölöphöz. A ráboruló szúnyogháló

zsinórját is kikötöm, és már áll az eresz alatt a hatalmas tégla. Alatta van az enyhhely, és vár a boldogság, hogy végre

lefekhetem. Egy kanna patakvizet, az iszákot és a Winchestert a szúnyogháló alá teszem. Melléjük hajítom a

tercadót. Meg sem mosdom. Ahogy vagyok, beledőlök a függőágyba. Vajon lezártam-e a kis ketrec csapóajtaját? —

üt belém a kétkedés. Félperc múlva a ketrec mellett állok. Persze, lezártam. Ez már ösztönös mozdulat.

A parelheira határozottan nagyon idegesen kúszik odabenn. Akárcsak a többi kígyó a fogság első idejében. Miért

lenne a parelheira kivétel?

Ízeket érzek, szagokat, s tudom, ha tükörbe néznék — van valahol egy hátrészén homorú, nagyító borotválkozó

tükröm —, akkor abból egy sovány, sárga szemefehérű, elkínzott, szakállas arc meredne rám. Mulatságos az a

homorú tükör. Igaz, kicsit már levált foncsora, lemarta a trópus, de Abilio és Juan milyen jókat nevettek egymáson,

amikor beletekintgettek. Hol járnak most ezek a derék fickók? Jó lenne, ha itt volnának. Persze, akkor is volna

maláriám; most is van. Nekik is volt, és nekik is van. Jóltartottuk egymást a Jatapun kininnel.

Kinin. Persze, még nem vettem be. Megint felkelhetek. Kikászálódom a szúnyogháló alól, és a gyógyszeresládából

kiszedem a kinines dobozt. Remegő kézzel iszom egy korty vizet a szúnyogháló alatt. Majd kiloccsan a víz, úgy

táncol kezemben az edény, azután egyszerre, egy nyeléssel iszom le a vízzel a két pirulát. Nagy a gyakorlatom.

Fikarcnyi keserűséget sem érzek. Beledőlök a függőágyba. Délután négy óra lehet. Álomba süppedek. Éber,

mindenre neszelő álmomban gonosz álomképek táncolnak körülöttem. Nem tudom, mindez valóság-e vagy álom?

Néha világosan érzem, hogy csak álom.

Sötét van, amikor felébredek. Fejem zúg, de mintha kicsit kitisztult volna. A lázroham alábbhagyott. Így van ez

mindig. De a gyomrom, fejem, pokolian fáj. Megint a gyógyszeresládához vánszorgok. Fejfájás ellen coffeinos

labdacsot veszek be. Rá még két kinint. Reggelre majd csak jobban leszek. A karbidlámpát is meggyújtom. Hadd

érje fény az ereszaljat, a környező sötét őserdőfalat. Halk ritmusban éli életét az őserdő, s a nagy némaságban,

amelybe mindez belefér, felkelek függőágyamból. Érzem, nem tudok tovább feküdni. A dús coffein hatása ez?

Alkalmasint.

Zakatolva ver szívem, a pulzusom meg mintha megőrült volna. Lázamat nem mérem. Minek? Ha megcsendesíti

pulzusomat a kinin jó, ha nem, beveszek még kettőt. Addigra amúgy is reggel lesz. Keleten szakadozik a sötétség.

Az őserdő felett a koromsötétnek egy világosabb árnyalata jelenik meg. Ez átmegy szürkeségbe, azután aranyos

tündöklésbe. Kel a nap.

Úgy érzem, hűvösödik. Hideg van. Vagy ez is a láz következménye? Lehet. Visszabúvok a háló alá, betakarózom

lepedőmmel. Nem ez az első lázrohamom, és valószínűleg nem is az utolsó. Kínzottan nevetek. Nem lenne jó, ha az

utolsó lenne. Ez esetben földi porhüvelyem igen csúnya körülmények között kerülne az enyészet birtokába.

Határozottan kellemetlen, ha a maláriás halálra gondol, s teszi ezt a jelenlegihez hasonló körülmények között.

Szerencse a bajban, hogy bennünket, európaiakat nemigen dönt le véglegesen a malária. Nem úgy, mint a szegény

erdei brazilokat, akik úgyszólván születésük óta szenvednek tőle, s egy-egy erősebb roham bizony elviszi őket.

Ásítok. Ez már a kinin jó hatása. Reggelre, ha minden jól megy, normális lesz a hőmérsékletem. De délutánra megint

ledönt a láz.

Két napig tart a kemény birkózás a kinin és a láz között, amíg végre győz a kinin. Lázmentes vagyok.

ERDEI HÉTKÖZNAPOK

TALLÓZÓ kószálással telnek napjaim a vízparton, a szakadékos, vulkánikus, ősvadonnal borított szurdokokban.

Sovány és kövér napok következnek egymás után erdei életemben. Az őserdő úgy fonódik rám örökös

félhomályával, mint pókszövet áldozatára. Nem tudok és nem akarok szabadulni az olthatatlan varázslat erejétől,

mely egész valómat 1e-köti. Ha ránézek gyűjtésemre, a ládákra, ketrecekre, voltaképpen tökéletesen elégedett

vagyok, de a tömérdek, számolatlanul felém táruló szépség ellenére is belém üt néha, hogy forduljak, és ne befelé,

hanem kifelé vegyem evezőszántotta utamat. Mégsem teszem.

Örvénylik, surrog a víz csónakom alatt. Néha vízbe dőlt fatörzsek gátolják utamat. Ilyenkor a csónakot a málló,

vagy éppen sziklakemény törzshöz kötöm, és fejszével vágom a továbbvezető utat. Erre ember időtlen idők óta nem

járt. Legfeljebb a néhai őslakók, akik innen, erről a tájról már réges-rég kipusztultak. Ládaketreceim csapóajtói sűrűn

záródnak. Elevenség költözik ládáimba. A háromszögű pillangópapirosok is szaporodnak, rekeszek telnek velük. A

bogarak, rovarok már a második ládát töltik. Néha a puska is dörren. Készpénzjövedelmem alapja, a vadbőrkészlet,

ilyenkor növekszik. Csak — többször említem már — nem sokat fizetnek értük. De a semminél ez is jobb.

Néha annyira belefeledkezem az írásba, hogy lehamvad a bogrács alatt parázsló tűz. Éjszaka öt-hat órát is írok

egyfolytában. A sötét, néma, csak sejtelmes hangoktól zavart éjszaka, a fekete őserdő, a csillagos vagy borús, fekete

égbolt mind írásra biztat a fehér karbidfényben. Reggel vagy délben, délután már rövidebb az írásra szánt idő.

Vadászatok és gyűjtések miatt két nap szünetet tartok a naplóírásban. Csak az ősvadon nem szünetel a maga

roppant élettömegével, lenyűgöző erejével. Sokat lehetne írni a félhomályban tenyésző, néha üstnagyságú

orchideafészkekről, több tucat hangyafajról, araszos szitakötőkről. A növényi paraziták, a fák lombozatában, az

ágakon tenyésző orchideák éppenséggel nem köznapiak. Ha ezeket is gyűjteném, nem csónakkal, hanem jókora

uszállyal kellett volna idejönnöm. Ezek a fejem felett csüngő szép növénykasok, amelyeknek léggyökerei mint sűrű

háló fonódnak az anyaágra, évente egyszer, legfeljebb kétszer virágzanak. Sok faj, változat él itt, és növénytudós

legyen az, aki rendszerezni tudja őket.

Az orchideák öreg ágakon tenyésző töveit nem szívesen bolygatom még a legszebb virág miatt sem, mert mindig

tele vannak hangyákkal, növényi korhadékkal, ami már valóságos humuszréteggé vastagodott a dús levélzet közt. Ez

a hangya- és korhadékáldás pedig mind hajamba, nyakamba szakad, ha alulról megkísérlem lehúzni, megszerezni a

pompázatos színű és formájú virágokat. Ezért inkább hagyom, hervadjanak el ott, ahol vannak.

De azért persze nem kell holmi virágoskertnek képzelni a lombboltozat alatti és az avar feletti orchidea

paradicsomot. Többségükben virág nélküliek a tövek. Némely erdőrészen alig vagy csak a legritkább esetben fordul

elő ez az élősdi növény, míg másutt töméntelen orchidea kapaszkodik, csavarodik az ágakra. Valóságos

orchideagócok az ilyen dús helyek. Minden fán — akár öreg, akár fiatal — egy-kettő, sőt helyenként tucatnyi is van

belőlük. Mindezt sűrű kúszónövények, indák hálózzák be, s olyan az egész, mintha egy új erdő nőne a másikon.

Érdekes, hogy egy ágon sohasem láttam két orchideatövet. Ha orchideavadász lennék, dús zsákmányra találnék itt,

és máris visszafordulhatnék egy csónakra való, ágastul levágott növényi élősdivel. De nem vagyok orchideagyűjtő,

ezért ezek a növényi paraziták bántatlanul tenyésznek tovább az őserdőben.

Előző utamon, a Jatapu ősvadonban — akkor három vadászkísérő volt velem — sok szép és különleges virágú

orchideát szedtünk össze, majd hely híján nagy részüket kidobtuk a csónakból, elszórtuk az erdőben. Most —

akármilyen szépek az itteni orchideák — nem esem ilyen hibába. Egymagamban még kevésbé tudnám elszállítani a

hatalmas növényeket.

A magas vízállású patak túlsó partja alatt, a növényzet aljában, öt lépésre csónakomtól két jókora kajmán dülledő

szempárja emelkedik ki a vízből. Régen nem láttam már itt ilyen állatot. Bár lehet, ha éjszaka körbevilágítanám a

sodródó vizet, nem is egy kajmánszem parázslana felém. De erre sajnálom lámpám elemeit. A kezem ügyében levő

golyós Winchesterért nyúlok. A lövés beledörög az erdőbe, óriásit csap a két kajmán, az egyik mert eltaláltam, a

másik mert menekül. Az eltalált dúvad pörögve veti ki háromméteres, fatörzsnyi zöldes testét a vízből, majd mély

fúvással elmerül. Örökre.

Papagájok és parányi, színdús kolibrik repülnek felettem. Ez utóbbiak fölém rebbennek, körberepülnek és

kíváncsian megnéznek. Vajon ki, mi vagyok? A zöld meg sokszínű papagájok nem ennyire kíváncsiak. Az arara

papagájok itt ékalakban repülnek, akárcsak odahaza a vadludak. Hosszú farktollaikat uszályként libegtetik, közben

ugyanúgy kiáltoznak, mint a vadludak.

Villanásnyi ideig látom, amint egy nagy, fehérhúsú, barnás madár, az acaua, karmai közt egy csapdosó kígyóval

— elrepül a víz felett. Csörgőkígyó a zsákmánya, s hogy szállásom közelében fogta, azt szárnysuhogásából hallom.

Nem valószínű ugyan, hogy találkoztam volna a kígyóval, de a szép példányt mégiscsak sajnálom a kígyóevő

madártól. Legalább öt ilyen nyalánkságot kedvelő kígyóevő madárról tudok. Nem kegyelmeznek ezek a ragadozó

madarak semmiféle csúszómászónak, ha egyszer megpillantják. Könnyűszerrel bánnak el a legmérgesebb kígyóval

is. Gyomruk, bélrendszerük teljesen érzéketlen a kígyóméreggel szemben, s a kígyókat mondhatni egészükben falják

fel.

Körülnézek az éjszakában, s olyan gyökeres jóérzés fog el, amely csak a feltétlen biztonságérzetből fakadhat. Nem

hamis érzés ez. őserdei életem külső biztosítékai alátámasztják. Ez az érzésem különben minden ősvadonbeli,

természeti ellenkezés ellenére lerombolhatatlan. Minél beljebb hatolok ebbe a vadszépségű erdei világba, annál

szomjasabban keresem mindazt, amit itt csak megtalálhatok. Az újat és még újabbat, a szépet és még szebbet, ami

mint fény az éjszakában, egyre beljebb és messzebbre hívogat. Ez a zöldellő, szép világ mindig váratlant kínál. Aki

belekóstol ebbe a kemény életbe, az minden nehézsége ellenére sem kíván más életet. Malária, forróság, mértéktelen

szomjazás és mértéktelen letörtség idejére — ez utóbbi egyformán írandó a csökkenő készlet, a többször mostoha

vadász- és halászlehetőség, a lázas elerőtlenedés számlájára — csak pillanatnyi a zökkenő. Olyan, mint amikor a

vágtató szekér kődarabra döccen, s gondolatnyi ideig a kerék — nem mind a négy, csak az egyik — a levegőben van.

Amikor a kerék újra földet ér, az egyensúly megint tökéletes, és — túl a kődarabon — ismét rendben van minden.

Lehet, hogy a fokozott érzékenységű órák idején, amikor ezeket a sorokat papírra vetem, krónikus láz bujkál

bennem. Itteni életem sokszor úgy tűnik, mint egy színházi előadás holmi roppant színházban, amely magányos, üres

nézőtéren, teljes színpadi technika és teljes szereplőgárda felsorakoztatásával folyik. Én pedig élénk érdeklődéssel

figyelem naplóm melletti páholyomból a színpadon zajló életemet. Ilyenkor már könnyű látni, leírni a cselekményt,

az érzéseket, amelyeket az előadás kelt az egyetlen nézőben. Naplóm pedig befogad mindent. Oltalmazója sűrű

gondolataimnak, az éjszaka történéseinek, az egész szépséges életnek, amely napjaim újuló eseményeivel tarkázott.

Érzem, hogy a rám tört láz ellenére tiszták gondolataim, akárcsak az előttem sziszegve égő karbidláng. Az őserdő és

minden, ami benne van meg én, két külön egészet alkotunk. Az idegen, aki itt én vagyok, felmérni, kiismerni

igyekszem a másikat, az ősvadont. Így élek itt, élem magam választotta környezetemben, magam kereste

élményeimet, amelyekhez úgy vonzódom, mint a mágnes a vashoz.

Minden érdekel, órákig nézek egy zsákmányával bajlódó hangyát, bogarat, csodálom a végtelen türelmet, amellyel

mégiscsak elbánik vele. Elnézem a csónakom alatt csobogó patak mély, sodródó vizét, s ilyenkor a víz

megelevenedik. Halak úsznak el, néha óriás anakonda kontúrját látom, s nem mozdulok. Minek is tenném? A hat-

vagy nyolcméteres kígyóóriást úgysem tudnám elfogni.

A hangok, amelyek ilyenkor hozzám szüremlenek, egész képsorokat keltenek bennem életre anélkül, hogy

okozóikat látnám. Tudom, ez az erdei hang riadalmat, az győzelmes örömet jelez. A majmok távoli meg közeli

riogása hasonlít az ostoba emberek nagyhangú fecsegéséhez, akik ezzel jóelőre mindent elrontanak. Akárcsak itt a

majmok, hiszen a hangok nyomán az óriás ragadozó madarak a fákon, a lombozatban csatangoló kígyó pontosan

tudja, hol keresse napi zsákmányát.

Szellő rezzenti körülöttem, felettem a lombtömeget. Minden belefolyik a sötétségbe. Semmit nem látni az

éjszakában. De a szélroham, amely végigszánt a patakmedren meg fenn a lombozaton, nekem is ízelítőt ad jóleső

hűvöséből. Felettem, körülöttem, a patak túloldalán, már úgy zörögnek, súgnak a levelek, mint rekedt

bádogkolompok. Zivatar jön. Tolja a szelet. Így jelentkezik az eget és földet tűzostoraival összehasogató veszedelem.

Messziről végigrobajlik az őserdőn az első lég-reszkettető mennydörgés.

Abbahagyom az írást. Amíg lehet, össze kell rendeznem a szállás környékét. Nyugtalanul lobog az eddig

merevegyenesen álló karbidláng. Jó lesz sietni, lekötni és megkötni, tető alá hozni, biztonságba helyezni mindent,

aminek a felhőszakadás árthat. A mennydörgések összefolynak, az apró ―bádogkolompok" tízezer hangon zörögnek.

Letépett faleveleket sodor be hozzám a vaderejű, keringő szélroham.

Minden kikötve, helyre téve. Voltaképpen alig volt dolgom a megerősítésen túl, mert jóelőre, puszta megszokásból

felkészülök az ilyen ítéletidőre. Csak a csónak kikötő-köteleit nem lehet elég sűrűn vizsgálni. Leborogattam az

avarra a bográcsokat is. Ezeknek nem árt az eső. Beljebb húztam az eresz alá a kikívánkozó tárgyakat, két-három

eleségtartó ládát. A hamujába roskadt, nehezen égő parázsló tűz amúgy is tető alatt van. Ezt nem oltja ki semmiféle

zápor. A füstje meg jó, megvéd a szúnyogféléktől. Pácolódom a füstben, ami lassanként megszokottá válik.

Tűzostorok villannak bele a sötétbe, a zúgva süvöltő ősvadon feketéjébe. Pillanatokra mindent nappali fénybe

borítanak, hogy azután újra még mélyebb feketeségbe zuhanjon az erdő. A mennydörgések — eszeveszett óriások

kőgörgetései — végigrobajlanak a fekete tájékon, mintha a következő pillanatban összedőlni készülne a

világmindenség. Villámok, lég-reszkettető dörejek. A szél, amely úgy vágja az őserdőt, mint orkán a tengert,

mindent letaglóz. A recsegve kidűlő fákat sem hallani a roppant hangkáoszban. Semmi nem hallik ki ebből a süvöltő

kakofóniából, amit a villámok fénye, az égi tüzek kápráztató színjátéka kísér. Rázza a viharzó szél a pálmatetőt.

Attól félek, hogy elviszi a csónak japaborítását tartóbordástul. A fehér fényekbe, a tüzes ostorokba, a szél kaotikus

dalolásába eső cseppek vegyülnek. Bevág hozzám porzásuk, ahogy a tetőt, az avart érik. A levegő süvöltve zúdul el a

növényfalak felett, esőt hoz. Nem akármilyent. A cseppekből vízzuhatag lesz, özön-

víz, amin a villámfény is csak nehezen, lefojtva vág át. Döngve veri a víz a tetőt, beporzik alája, a parázs sistereg.

Előre bekészített száraz rőzsével lobbantom fel, nehogy a becsapó víz eloltsa. Csobogva zúdul a víztömeg az avarra,

a ketrecekre, a tájra, s mos, hord mindent, amit elér, amit elpusztíthat.

A hőmérséklet észrevehetően csökken. Negyedóra alatt legalább húsz Celsius fokot süllyed. Borzongok, fázom, és

két inget is magamra veszek. Künn vadul zúg, zuhog az eső, a mennydörgések, a villámok tucatjával csapkodnak

körülöttem. Él. hullámzik felettem az ősvadon, akárcsak hurrikán idején az óceán. A pálmalevelek tartókötései jók,

de a vihartól borzolt levelek közt azért átbúvik egy-egy kövér vízcsepp, és elcsattan rajtam, a tárgyakon. A

nyugtalanul lobogó karbidfényben felpillantok. A tetőzet állja az elemek ostromát, de az arcomra megint vízcsepp

esik. Persze, takarékoskodtam a pálmalevélsorokkal. Kicsivel ritkábban raktam, mint szoktam, s már itt van érte a

fizetség. Odébbteszem a lámpát. A sűrű esőfüggönyön át semmit sem látni. Tudom, odakinn a zivatarban

nyugtalanok kígyóim. A nyersbőrkötegek is megszívódnak nedvességgel, a bogarak, a lepkék is. Penész ül majd ki

rajtuk. De mi most az én bajom az ősvadon lakóinak bajához képest.

Majd két óra hosszat tartott az égiháború. Most, hogy elvonult, a sötétben sűrű, csendes eső zuhog az őserdőre. A

karbidfény alig babszemnyi az égő csúcsán. Teljesen kiégett már a karbid. Elnedvesedett függőágyamban hevertem

eddig, gyönyörködtem a hatalmas tűzijátékban, amelyet csak az őserejű természet tud átdübörögtetni a melegégöv

éjszakáján. Takaróm is nedves. Hiába, ezután, akármint is sietek az építéssel, sűrűbbre kell raknom a további

szállásokon a tető pálmalevélsorait. Ásítva nyújtózom. Tudom, reggelre a nedves erdőaljban, a puha avaron, a sűrű

vízcsepegésben jó vadászatom lesz.

Naplóm papirosa is nedves tapintású. Jó, hogy nem folyik össze rajta a tinta. De ettől — ha jól megnézem a

dolgokat — voltaképpen nem is sok választja el sűrűn írt soraimat.

Reggel hatig még van néhány órám alvásra. A légköri elektromosság, amely bennem, körülöttem szinte szikrákat

pattogtatott, eltűnt. Az álom úgy tör rám, mint nem is olyan régen az ősvadonra a zivatar. A láng már csak lencsényi,

percek múlva kilobban. Jóéjszakát.

Valamikor — most már úgy tűnik nagyon régen, pedig csak pár hónappal ezelőtt történt — nyár idején,

ilyenképpen írtam egyik erdei naplóbeszámolómban: ―Mint tüzes kemence borul rám a kéklő égbolt." Most ez az

akkor tüzes kemence csak fülledtséget bocsát rám az őserdő félhomályos, vastag zöldje alatt. A kéklő, a legmélyebb,

a legcsodálatosabb égi kékség, amely mély és tündöklő, most gomolygó esőfelhőktől takart. De az ősvadon aljának,

az avarral borított erdőaljnak egy pontjáról mégis kék tündöklés villan felém. Inambutojások. Csak innen, ebből a

szögből, ahol most állok, lehet a fészket észrevenni az ágas-bogas növényzet aljában. Sehonnan máshonnan nem.

Az inambu nagy erdei, az erdőaljban futkározó madár, azt is mondhatnám, gyöngyös tollazatú erdei tyúk. Húsa és

tojásai a legpompásabb erdei csemegét adják. Leguggolva kutatok az erdőaljban a vadtyúk és tojáskeltető kakasa

után, de nyomuk sincs. Nem tévesen írom: tojáskeltető kakas. Az inambuk háza táján ugyanis az a természettől

rendelt szokás, hogy a tyúktól fészekbe rakott tojásokat a kakas üli meg, az kelti ki a kis inambucsirkéket.

Odaküzdöm magam, és a fészket takaró ág-csonk mögé nyúlok a harasztba. Megtapintom a tojásokat. Hidegek.

Tehát nem is most, ideérkeztemre menekült el a szép, gonddal rakott, tojással teli fészek gazdája. Jövetelemkor sem

ülte már a kakas a tojásokat. Gazdátlan, régi fészek ez. Bizonyosan zápok a tojások. De az elzápult tojások még

mindig csodálatosan szép színűek. Nem tudok betelni színük szépségével. Pedig belül már iszonytatóan büdösek

lehetnek. Mégsem hagyom itt a tojásokat. Gyűjteményemben — belső tartalmuktól megtisztítva — helyet találnak.

Óriáskígyó, erdei tigrismacska vagy éppen jaguár ejthette zsákmányul a tyúkot, a fészkén ülő kakast. Kiszedem

Iszákomból az oldalt kikandikáló lepkeháló keretet. Zöld tüllzsákját tartom legalkalmasabbnak a tojástartó szerepére.

Vigyázva rakom a tüllháló alul ékben végződő részére az első égszínkék tojásokat. A többit még óvatosabban.

Kemény, szilárdhéjúak ezek a tojások, de az ördög sohasem alszik, s ha egy is eltörik, napokig bűzfelhőben úszom.

Tizenkét tojást szedek ki a fészekből. A fészek tele van az őserdő korhadékával, esőmosta szeméttel, látszik, hogy

hónapok óta elhagyott. Végre az utolsó szép kék tojás is a súlyosodó tüllzsákban van. Az egészet óvatosan

felemelem. Keményen zörrennek a zöld zsák mélyén a helyüket meglelő tojások. Indulok velük vissza a kunyhóhoz.

Jobb kezemben fogom az összehajtott, csuklós acélkeretet, bal kezemben puskámat. Iszákom oldalamon függ.

Annyira óvatosan viszem a tüllzsákot, mintha drágakövekkel, nyersgyémánttal, tojásnyi zafírdarabokkal lenne tele.

Minden vizes, csúszós körülöttem. Az éjjeli nagy eső mosta tündérkékre a tovaszáguldó vihar után az erdei

korhadék-hullástól beszemetelt tojásokat. Csuromvizes vagyok. Hidegről szó sincs, fázásról még kevésbé. Csak a

hűvös esővíz, a kövéren rám csurranó esőcseppek okoztak reggel némi borzongást. A tüllzsák is csuromvíz. Kopott

zöldje megváltozott, sötétebb tónust kapott. A tojások kidudorodnak a vizes hálóból. Csak ne törjön össze

egyetlenegy sem. De mint akarom majd megtisztítani belső tartalmuktól a héjakat? Arról szó sem lehet, hogy két

végén apró lyukat fúrva, kifújjam, mint más madártojásokat. Ha már döglött csirkék vannak a tojásokban, még

rosszabb a helyzet, mert akkor egyenesen beleáshatom valamennyit az őserdő humuszába. Azt mondja némely leírás

ezekről a tojásokról, hogy lilák. Én sohasem találtam őket liláknak. Töretlen, tündöklő kékségű minden tojás.

Madárfélét különben az egyetlen inambu kivételével, nem lövök. Esetleg még a nagy hárpiát, az óriás sast, amely

csak nagynéha kerül puskavégre. Ez irgalmatlan ellensége minden erdei emlősnek, majomnak, lajhárnak, őznek,

vaddisznónak, madárfélének. Mindannak, amit falánksága zsákmányul követel. Csőrének ütésével beszakítja

bármelyik emlős fejét, koponyáját. A hatalmas erejű, nagy madárragadozóról, amelynek kiterjesztett szárnyai elérik a

160—170 centimétert is, könnyen feltételezhető ilyesmi. Néha hallom vijjogását. Ilyenkor mindig elcsendesednek a

lombozatban a majmok.

Idebenn a sűrűben igen kevés madarat látni. Eltakarja őket a vastag, zöldellő lomb, a liántömeg. Pedig igencsak

számos faj, fajtaváltozat tanyázik itt. De nem kutatom fel őket, mert madárbőröket nem preparálok. Hozzávaló

vegyszereim sincsenek, különösképpen arzén hiányzik. Meg azután, ha lenne sem tehetném. Nem kerülne rá időm.

Vadászni, bogarakat gyűjteni, lepkéket fogni, kígyókat felkutatni, és ezenkívül még madarak elejtésével, nyúzásával,

preparálásával is foglalkozni

— túl sok volna. Mindezeken túl ott van, mint legfőbb akadály

— ha néha meg is kísért egy-egy gyönyörű tollazatú, szép madár —, hogy nincs aprószemű, madár elejtésére

alkalmas sörétes töltényem. Hatos, meg még nagyobb szemű söréttel nem lehet közelről semmiféle madárra

lőni, mert úgy szétviszi a sörétcsomó, mint egy ölre való, szélbe dobott tollat.

Belevillog a sűrűbe a patakmeder feletti világosság, a napfény, amely áttűz a gomolygó felhőtömegeken. Ismerem

itt az erdőt, az eldőlt, szétkorhadt faóriásokat, ahol jó rovarzsákmányra teszek szert, akárhányszor is fogok neki

körülöttük és rajtuk a bogarászásnak. Húsz lépés még a szállásig. A tojásokat ágtól, gallycsapódástól, indaütéstől

védve viszem. A szállás pálmatetőzete is látszik már. Azután kiérek az erdőből, az állandó vízpergés, csepegés

zajából. Itt, a kis irtáson, ahol már csak a gyér lombozat borul fölém, megszűnik a minden léptemet elnyomó csepegő

hang.

Az avar itt már szárazabb, zörög, ahogy lépek.

Reggel hagytam itt a szállást, most csak délelőtt van, s már újra itt vagyok. Sohasem lehet tudni, tíz percre vagy

egy-két napra távozom. A legkülönbözőbb okok tarthatnak távol, prózai események és drámai történések. Prózainak

azt nevezem, ha a háromnegyedkilós castanha-dió vágódik fejembúbjára húszméteres magasból. Mert ki tudja,

meddig nyúlnak bele a sűrű lombozatba ezeknek a castanha faóriásoknak gyümölcstartó ágai? Prózai esemény az is,

ha deréknyi faág hull fejemre. A legdrámaibb talán a lassú halállal, pusztulással fenyegető vérmérgezés, amely ha

súlyosabbra fordul, mint a pálmakéregdarab esetében, elháríthatatlanul hozza a halált. Talán nem is a kígyóharapás

az, ami itt a legfélelmetesebb. Halszálkák, szemét, karcolások, kisebb állatok harapása — mind meghozhatják a

vérmérgezést, ha a seb fertőződik. Egyetlen orvosságom ezek ellen a csaknem feketére oldott hipermangán. Nos és

végső esetben a késpenge, amelynek borotvaéle utolsó segítségként belevághat a bőrbe, izomzatba.

Nehéz feladatot ró szaglóérzékemre a romlott belű inambu-tojások serege. Megnézem jobb kezemet, miután

lementem a parthoz kötött csónak végébe, nincs-e rajta sérülés? A zápult tojások is fertőzhetnek. Puskám odafenn

van, iszákom is. Bal kezemből a csónakba teszem a nedves és kidudorodó tojásokkal teli lepkezsákot. Bal kezemet is

megvizsgálom. Egyik kezemen sincs friss vágás, karcolás. A hátsó ülés alatt van néhány nagy és rozsdás szeg a

különféle drótkötelek, apró szerszámok között. Belekotrok és mindjárt az első fogásra kezembe akad egy félgörbe

szeg. Túlkemény fába vertem egyszer, meggörbült. Akkor kihúztam és idehajítottam, azóta is itt van. Most jó lesz.

Kiszedem a hálóból az első tojást. Már tudom, miként szabadulok a bűztől. Beletérdelek a csónakfenékbe, s

áthajolva a peremen, a víz alatt kibököm először a tompább,

azután csúcsosabb végét. Szürke csík mutatja a vízben, hogy az áramlás a pumpaként ki-be tologatott szeg hatására

megmozgatja a tojás bűzös belsejét. Mikor néhány köbcenti kiment már a romlott tojás belsejéből, sebesen ide-oda

mozgatom őket a vízszint alatt. A behatoló víz eközben kihordja a kavargó büdösséget. Sokkal gyorsabban menne az

egész, ha nagyobb lyukat fúrnék a tojásba. De ez már szépséghiba lenne. Inkább lassabban csinálom.

A tizenkettedik tojás kimosásakor már rendkívül unom az egészet. Térdem zsibbad, néha bűzfelhőt is érzek, amikor

túl gyorsan akarom elvégezni a tojásmosást, és kiemelem megnézni, üres-e? Persze többnyire még nem üres, viszont

büdös. Dél is elmúlt. Az, hogy még itt térdelek, csak a caboclóktól is sokat emlegetett türelmemnek köszönhető. A

legkisebb feladatra is bulldog módjára akaszkodom, ha elhatároztam, megcsinálom. Abbahagyni bármit is? Nem!

Ilyesmire sohasem gondolok. De most mégis úgy vélem, tizenkét inambutojás pontosan elegendő ebből a trófeából.

Ha el is törik szállítás közben egynéhány, még mindig megmarad nyolc vagy tíz. Az is elegendő lesz. Kár, hogy a

fészket nem hoztam el. Abból — ha óvatosan kiemelem, elhozom a szállásra, ráhelyezem a kimosott tojásokat, meg

egy kitömött, később elejtendő inambukakast és tyúkot — tökéletes múzeumi darabot lehetne szerkeszteni. Amikor

erre gondolok, mégiscsak tovább mosom a tojásokat.

Késő délután. Itt vagyok megint a nedves, párázó erdőben, és a magammal hozott ládába helyezem a tercadóval

minden oldalról felemelgetett jókora fészket. Ágdarabokból, avarból, levélrészekből és százféle más anyagból épült.

Jól összeálló az egész alkotás. Mert az. Alkotás.

Minden madárfészek művészi munka, s közöttük egészen csodálatosak is akadnak. Az inambué még az

egyszerűbbek közül való. Amikor az ágdarabot is félregördítem, barnafekete ―százlábú" — jó két centi széles a háta

és csaknem negyven centi a hosszúsága — iramodik neki a liános aljban levő avarrengetegnek. Lapjával csap rá a

rézdrótos markolatú tercadópenge. Lefogja az eddig látott legnagyobb százlábút. Mindig tartogat valami meglepetést

az erdő, akárhol is nyúlunk életébe. Sohasem lehet eléggé óvatos a legártatlanabb foglalatosságba merült erdei

gyűjtő, még akkor sem, ha egy elhagyott fészket akar kiemelni az erdő aljából. A ―százlábú" — valóságban csak

negyvenkét lába van ennek a fajnak — ott tekeredik a késpenge alatt Szó szerint mérges ellenfél. Az erdei caboclók

szerint halálos a harapása. Egyelőre én vagyok az erősebb, és kettőnk közül a gyakorlottabb. Egyenlőtlen a

küzdelem. A százlábú sohasem látott még embert, tercadopengével sem volt dolga.

Iszákomból — fél kézzel, sietősen oldva meg szíját — kiszedem a ciánkális üveget. Tucatnyi szép bogár, két

acélkék fémdarázs is van benne, az este nem szedtem ki őket. Kár értük, most végük van, mert ez a nagy vadállat

összegázolja majd valamennyit, de — ezt már az első pillanatban láttam — megéri. A széles parafadugó lekerül az

üvegszájról, s hirtelen mozdulattal mégiscsak kiverem az üvegből az avarra a bogarakat, a fémdarazsakat. Ráborítom

az üveg száját a tekergőző százlábúra. Szabadulni akar, menekülni, érzi a ciánkáli fojtó szagát. Az avar lenyomódik

az üvegszáj alatt. A féltestével még kinnlevő állat nem menekülhet. Arra is ügyelek, nehogy a túlságosan erős

leszorítással esetleg elzúzzam a derekát, lábait, amelyek egyetlen hegyes és fekete karomban végződnek.

A két centiméteres fekete és tűhegyes, harapófogószerű rágók ki-be járnak, az állat szája nedvet ereszt. Vajon ez a

halált hozó méreganyag? Még nem volt alkalmam effajta százlábúval akaratlan kísérletet tenni önmagamon. Csak

hallomásokra vagyok utalva. Ügy veti, hajítja magát az üvegben, mintha eszeveszett táncot járna, teste üvegen kívüli

része is fetrengve kavarog, csak a tercadopengével lefogott rész mozdulatlan. Ott csak a karmos lábak mozognak,

kaparnak.

Egy perc, két perc? Ujjaim, ahogy a tercadót markolom, görcsbe merevednek, annyira mozdulatlanul kell tartanom

a pengét. Térdem, ahogy odaguggoltam, húzódik, s húzódnak felsőcombom izmai is. De lassan végére járunk a kis

csatának. A negyvenkétlábú "százlábú" erőtlenedik, ernyed. Teste lábpárjaival mind beljebb kerül az üvegbe. Már

csak négy-öt lábpár és törzsíz van hátra a folytonosan továbbcsúsztatott tercado pengéje alatt. Majd az utolsó íz is az

üveg alá kerül.

Végre elereszthetem a kés markolatát, térdemet is megnyújthatom, de az üveget még mindig az avarra nyomom.

Oldalt pillantok az üvegből kirázott bogarakra, a két acélkék fémdarázsra. Már hangyák ólálkodnak körülötte.

Feketék, óvatosak. Persze, a ciánkáli furcsa szaga, a bogarakból áradó mérges illat bizonytalanná teszi őket.

Szaglószervük, ösztönük nemigen engedi az ilyesfajta zsákmányba való gyors harapást. Hirtelen mozdulattal felfelé

fordítom az üveget, amely csaknem tele van a százlábúval, és rányomom a záródugót.

Kész. Rázom, nézegetem. Élettelenül vetődik, és olyan nagy, mint valami lábakkal rendelkező, ízeit vak kígyó, az a

faj, amelyet .,kétfejű" kígyónak ismernek a caboclók, és amelyről azt is állítják, hogy sípol. Kígyókuriózum. A

―kétfejű" jelzőre még van magyarázat, mert a farkrésze olyan, mint a fejrésze, csak alig észrevehető .homályos

szemhelye mutatja fejét. De sípolást feltételezni róla mégis némi túlzás.

Mire teljes egészében, épségben belerakom a magammal hozott ládába az inambufészket, és hogy vinni tudjam,

zsineggel átkötöm, kinyitom a rovartartó üveg száját is, hogy az avaron heverő bogarakat és a fémdarazsakat

rádobáljam az óriás százlábúra. A mai napnak is megvan a vadászeredménye, ha nem is nagy bőr, nehéz emlősállat

vagy mérgeskígyó formájában. Az inambufészek helyére pillantok. Mély gödör a humuszban, szinte felástam a

fészekalját, amikor kiemeltem helyéből. A fekete földben, a lombkorhadékban már hangyák futkároznak. Zsákmány

után, vagy éppen csak mert nyugtalanok a nedves, frissen felforgatott föld messze áradó illatától. A hangyák

kényesek az ilyesmire.

Az iszákot vállamra vetem, magam elé fordítom és helyére nyomom a teli literes üveget. Rászíjazom erdei

nedvektől foltos szutykos fedőrészét. Bal kezemben a sörétes Winchester, másik kezemben a láda zsinege. Kétszer is

taposott már az út, amelyen ideérkeztem. Most teszem meg harmadszor. A szállás körül már kezdenek látszani az

újkeletű ösvények. Ezer apró jelből, vágott folyondárból, tört avarból, sáros és néhol a nedves földbe mélyedő

bakancsnyomokból alakulnak ki. De egy hét múlva, két hét múlva, ha ittmaradok, már egészen jó ösvények

keletkeznek.

Tűnőben a fény, mire visszaérkezem a szállásra. A felhők továbbra is gomolyogva sodródnak a szélben, a roppant

egybefolyó zöld boltozatba akadozva. Nem tűz át rajtuk a búcsúzó nap vöröslő sugárzása. Alig tudom beinni

szememmel az estébe forduló őserdő szépségeit. Ez az élet az életelemem. Itt végzett munkám már réges-rég

életszükségletté vált számomra. Van, aki szenvedéllyel fest, van aki szenvedéllyel versel, én pedig szenvedéllyel

járom az őserdőt, gyűjtöm kincsét.

Puskámat letámasztom a tartóoszlop mellé, a ládát kiteszem a többi ketrechez. Nem árt a fészeknek az eső. Holnap

majd elrakom a szikkadó üres tojásokkal. A bogrács kampója csendülve verődik a vasperemhez, ahogy ráakasztom a

ferdén földbe vert villás ágra. Vizet töltök bele a vödörből. Az előző este az ökörhal zsírjában megpirított hagyma

fele még megvan. Ennek serpenyőjét is odaállítom a parázsló, felszított tűzhöz. Fogom a horgászókészséget,

tercadómat még le sem csatoltam övemről, és indulok le a csónakhoz.

A pálmatetős csónak már olyan itt, mint egy öreg szerszám. Ha sok az eső, naponta egyszer kimerem a fenékben

összegyűlt vizet, azután megint nyugvásom van a legközelebbi esőig. Ha még több az eső, naponta kétszer is

megnézem. Ha nem lenne rajta a japatető, sokkal több bajom lenne az esővízzel. A csónak mindig jó barátom. Ha

vizet merítek a patakból, ha horgászom, kikötőhídnak használom. Ha útrakelek, hűséges segítőm, ha esik az eső,

oltalmazó fedelem. Végső fokon pedig állandó összekötő kapocs köztem és a külső világ civilizációja között.

A csónak végéből, az ülésről horgászom a kézben fogott zsineggel. Egyméteres a dugó alatti ereszték, ez itt a

legjobb mélység, összesen másfélméteres a buktatótól a csuklómig vezető zsineg. A csali egy darabka, napon

szárított örvös pe-kárihús. Jó és beetetett horgászhely a csónak alatti patakmeder. A sokfajta hulladék, amit

belehajítok a vízbe, jó hal-eleség. Így mindig biztos a kapás. Kivétel csak egyetlen esetben volt, amikor romlott,

dögbűzös volt a csali. Azóta sincs baj halebédemmel, halvacsorámmal.

A buktató megrándul, eltűnik a vízben. Erős rántással bevágok, és érzem, nagyon húz a zsinór. Belevág csuklómba.

A csónakkötelet is egészen megfeszíti húzása. A rövid horogzsineg, mint feszített húr, ide-oda cikázik a vízben.

Néha egy métert is tesz jobbra, majd balra, miközben teljes erővel húzom. Már vörös fonal fut körbe csuklómon a

zsineg nyomán. A csónak velem mozdul, imbolyog, ahogy közelebb igyekszem húzni a víz alatti ellenkező erőt. Még

kezdetben hurkoltam jobb csuklómra a horogzsineget, s ezzel a kezemmel most ráadásul még belefogódzom az

előttem levő evezőpadba is. Bal kezemmel a zsinór húzását igyekszem mérsékelni, s lehetőleg közelebb húzni a

horogra került erős valamit. Él bennem a kíváncsiság, élvezem a horgászgyönyörűséget. A nagy zsákmány

menekülve behúz a csónak alá. Ha sikerül felhúznom annyira, hogy látótávolságba kerül, már az enyém. A

pálmaborító alá pillantok, s lábammal közelebb igyekszem kotorni a szakállas szigony fekete nyelét. Remélem,

jókora hal a zsákmány. Esetleg éppen egy pirarucu, amelynek pompás pikkelyzetű vastag bőre holmi

pikkelypáncélzatnak is beillene.

Eleresztem a feszülő zsinórt bal kezemmel, és felmarkolom a csónakfenékből a hosszúnyelű szigonyt. A

csuklómon feszülő zsineg alatt a bőr már vérvörös elszíneződést mutat, fáj. Túl kemény a hurok szorítása. A horgon

levő halféle erős. A csónak minden húzásomnál billeg. Óriási lehet rémülete ennek a horogra került állatnak, hogy

nem törődik a fájdalommal, amelyet a mélyre vágott horog okoz. Tucatnyi nagy papagáj, hatalmas, lógófarkú színes

papagáj húz el ékalakban repülve a patak hosszában, alig tíz méterre felettem. Szépek. Nemigen érek rá velük

törődni, bár máskor szívesen nézem őket. Az araiák rövid és gyors szárnycsapásokkal húznak el felettem, azután

belevesznek a terjengő sötétbe. A közelben kell valahol éjszakára kikötniük. A hal mintha fáradna. Cikázásai már

nem olyan elevenek. Fél métert sikerült felhúznom, fogammal kilazítom a csuklómra szoruló zsineget. Odábbhúzom

a már fájó csuklórészről a hurkot. A nagy hal hirtelen felvág a csónak mellett. Lapos és szürke. Tányéralakú.

A'zanyád! — szalad ki belőlem az indulat, s belesújtok a szigonnyal a szürke test közepébe. Érzem mint fut át a

szigony vasa a halon, azután ide-oda csúszkál az ejtett sebben a nyél, mint amikor nincs több ellenállás az átjárt

testben. A szigonytól átjárt állat felvág a horgon. Húzása megcsendesedik. Elönt a düh: ha lehet, még nagyobb

tüskésfarkú araiát szigonyoztam meg, mint az, amelyet nem is olyan régen a Tapajosba ömlő Paranán fogtam. Ha az

ilyen halra véletlenül rálépünk a vízben, úgy döf, mint a skorpió. Az araia elnevezés a caboclóktól ered. Ennek a

halnak az érdes bőrét a belső-brazíliai vad indiánok fakészítményeik csiszolására használják.

A szigony élén függő súlyos halat felhúzom a vízszintig. Ronda formájú állat, bár kétségtelenül igen nagy örömet

okozna egy halakkal foglalkozó tudósnak. Nekem azonban most a vacsorámról való lemondást és egy horog

elvesztését jelenti. Mikor már a csónak mellett sodródik a hullámzó vízben a kimúlt araia — közvetlen a fej mögött,

gerincét érte a szigonydöfés —, nagy erővel kitépem a szigony szakállas acélját a haltestből. Mikor megszabadult a

szigony visszatartó erejétől, a víz sodrása elvitte a csónak mellől a lesüllyedő halat. Visszahúztam a zsinegnél fogva,

a tercadóval benyúltam a vízbe, ahol az állat száját, illetve a horgot sejtettem, és elvágtam a zsinórt. Elúszik az

ehetetlen hal, vele vacsorám, összecsavarom a maradék zsineget. Horgot majd holnap kötök rá. A szigonyt a

csónakfenékbe hajítva, kikapaszkodom a partra.

Alig lépésnyit kell csak felfelé tennem, olyan magas már a patak vízállása.

A víz a bográcsban már forr, az egyik oszlopra akasztott szellős zsákból három szelet sózott pirarucut szedek ki.

Visszamegyek a patakhoz, és a sodródó árban megmosom a rátapadt sótól. Visszatérve az eresz alá, apró darabokra

vagdalva, a pirított hagymával együtt beleszórom a zuhogva rotyogó vízbe. Ebből is kikerekedik valami vacsoraféle.

Előszedem a karbidlámpát, felszítom a parazsat, és a tűz világosságában megtöltőm tartályát karbiddal. Lezárom a

lámpatestet, vizet eresztek a karbidra, s lángoló ágdarabbal meggyújtom. Sípoló fehér fény önti el a sötétbe merült

szállást. Mint a színes papagájok valahol a sűrűben, nemsokára én is pihenőre térek.

Majmok riogó csatázása ébreszt. Hull lefelé a száraz ágkor-hadék, kopog a pálmatető, ahogy a csapat vonul. Nem

látom őket, csak hallom, amint távolodnak. Már világos van, álmosan nyújtózom, jólesően ropogtatom a mély

álomban lustult csontjaimat. Zörej hallatszik. Kaparászás. Az egymásra állított ketrecekből jön. Fellibbentem a

földigérő szúnyoghálót, és puskámat felvéve, mezítláb kilépek az eresz alól. A ketrecen túl egy hatalmas erdei gyík

zörgeti bogárvadászat közben az avart egy cserjealjban. Amikor meglát, félméterre is felrúgja maga körül az avart,

úgy megrémül, s hanyatt-homlok menekül.

Fontolgató tervezgetéssel telik reggelikészítés közben az idő. Ezt a patakoldalt, ahol tanyázom, jórészt lejártam.

Akárhogy is óvakodom, a lövések, a zaj, amit verek, sűrűn riasztják az állatokat. Ma odaátra, a túlpartra megyek.

Valahol feljebb majd kikötök a patakon, s ott hatolok be az őserdőbe. Arrafelé az őserdővel borított hegyvonulat

csaknem a patakig ér. Ideális vadászterület. Biztos, hogy sohasem vadászott ott még ember, nem dörrent puska. Ahol

a vadon termő gumifák elérhető közelségben vannak valamelyik járt víziúton, ott még csak behatolnak a sűrűbe a

caboclók. De ahol a nagy távolság miatt ilyesmire nincs lehetőség, azt a tájat elkerülik. Ilyen a Cupari felső vidéke is.

Ide nincs miért bejönnie a caboclónak. Brazília hatalmas, túlontúl sok őserdője, lakatlan és járatlan vadona van, a

különféle országok tudományos kutató-expedíciói pedig annyira elvétve érkeznek, hogy a braziloknak ezer

esztendeig is lesz itt felkutatni-, feltárnivalójuk.

A TERMESZEK. AZ ANAKONDA

A SODRÓDÁS a megduzzadt vizű patakban erősebb, mint valaha. Szapora evezőhúzásokkal jutok csak előre.

Sűrűn koppan az evező, ahogy végighúzom a csónakoldalon. Kipp, kopp. Ha lenne caboclo-tanya a közelben,

kétszáz lépésről is megállapíthatnák az ottlakók, hogy csónak közeledik. Én is így vagyok más tájakon, ha ezt a

jellegzetes koppanást hallom. Sűrű, magas növényfalak, mint zöldellő bástyák emelkednek a patak két oldalán.

Madarak rebbennek. Látni nemigen lehet őket, befelé tartanak a sűrűbe, amint a csónak oldalán az evezőnyél

koppanásait hallják. Nem előlegeznek bizalmat az erdei madarak az ismeretlen hangoknak, az ismeretlen

jövevénynek, akit jóelőre meglátnak magas leshelyükről. A sodrásból néhol halak vetődnek ki. Majmok feleselgetése

hangzik a sűrűből. Vajon merre fészkelhetnek azok a tukánok, az óriáscsőrű madarak, amelyek felülről figyelnek

engem. Az egyik tukán, a madarak Cyranója, ott billeg felettem egy vastag, folyondárral, csüngő erdei csipkével

díszes ágon. Vagy tizenkét méter magasan ágál a patak jobb oldalán levő növényi falban. Nem riad, lefelé pislog.

Humorosan hat nagy, enyhén hajlott, vastag csőrével. Színe szép, tollazata díszes, és maga a madár olyan nagy, mint

nálunk egy mátyásmadár. Csőre hossza akkora, mint egész testhossza. Nem gyűjtök madárbőröket, így a tukán

megmenekül. Hosszasan szemlélődve bámul le rám.

Parányi kolibri — csillogó ékszere az őserdőnek — berrenve húz el felettem. Megelőz, leáll egy orchidea

fürtösvirágú, csüngő indái előtt. Belemeríti finom és hosszú csőrét a virágba, majd másik virág elé berren, s onnan is

kiissza a ki tudja neki mennyire ízes nektárt. Pompázatosak ezek az apró, különleges finomságú madárcsodák.

Szeretem őket, pedig sokszor megtévesztenek. Bogarakra emlékeztetnek, hiszen némelyik fajta tollaival együtt is

kisebb a gyűszűnél. Persze a finom fark-tollakat és a hosszú, tűszerű csőrt még hozzá kell számítani.

Ez a parányi madár, amely felettem torkoskodik, királykolibri. De sok más fajta és más színű kolibri is él itt. Lőni

belőlük csak a legfinomabb, mákszemnél nem nagyobb söréttel lehetne, mert a nagy söréttömeg, amit például egy

16-osból rálőnének, úgy széthordaná ezt a kis madárcsodát, hogy fark-tollát is tucatnyi darabból kellene összeállítani.

Elevezek a kolibri kicsiny csodája alatt, az is megriad csónakomtól, mint a többi madár, s elrebben. Mint kilőtt nyíl,

olyan gyorsan vág bele a túlparti sűrűbe.

Elhagyom a dúsfüzérű orchideafészket, amely rácsavarodik egy vastag ágra, és keményen, kíméletlenül szívja

gazdafája nedveit. Alkalmasnak látom a helyet a kikötésre. A meder már csaknem peremig telt sodródó árral, befelé

nem sűrű a növényzet, és a partra is csak a magasból csüngő indafüggönyök gyökereznek. Nekidöccen a csónak eleje

a partnak. Elkapok egy korhadó kéregrészekkel teli, de még eleven liánt, és segítségével megtartva a csónakot a

visszasodrástól, kezemben a csónakkötéllel, partra ugrom.

Elengedem a karnyi liánt, amely visszalódul eredeti állásába. Egy fiatal, még alacsony urucuri pálmatörzshöz

kötöm a csónakot. A végét is kikötöm a part egy másik pálmatövéhez. A fedeles csónak már biztosan áll.

Visszalépek rá, és a pálmaborítás alól kiszedem holmimat. Puska, iszák, tercado. Helyükre kerül az evező. A

pálmatetőzet már száraz, zörgő, rég megszikkasztotta a patakon végigosonó langyos légáramlás. Nem is szellő, csak

afféle kis légmozgás ez. A fülledtségben ennyi is enyhülést hoz.

A sűrű vöröses avarban taposok. Mélyre süpped minden lépésnél a lábam. Komor sötétség feketedik felém a

beljebb levő növényzetből. Itt a meder közelében az apró haraszt, a szürke aljnövényzet pókhálóval teliszőtt.

Tucatjával szaggatom. Másfelé sem lelnék jobb terepet az erdőbehatolásra. Néma az őserdő, még az a halk súgás

sem hallik, amelyet a növénykupola tetőzetén átvonuló szellő okoz. Ebben a némaságban mégis száz állat lapul,

kúszik, les vagy menekül óvakodva. De mindebből a feketedő zöldben semmit nem lehet látni.

Hat-nyolc lépésenként le-letörök egy gallyat, folyondárt, és a letört részt hátrafelé, egyirányba igazítom.

Útjelzőnek, mutatónak a csónak felé. Az efféle jelek igen sokszor hasznosak a napfény nélküli erdőben. De nem

szívesen élek velük, zajt okozok az ágak törésével, s ez a vadászat kárára megy. Pillangók szálldosnak körülöttem.

Kicsik, szürkék, kékesek, de akad köztük óriás kék morpho is. Kár, hogy ezeknek a vén lepkéknek a szárnyait már

kikezdte az erdei növényzet, megtépázta szép fényüket, hímporukat, eltördelte szárnyvégeiket, s így a gyűjtő

számára értéktelenek.

Emelkedik az őserdő vulkanikus talaja. A távoli erdős gerincek platóiról már láttam ezt a hegyet. A kéklő távolban,

az őserdő feletti párában tárultak elém annak idején ezek az erdőborította dombhátak. Lenyűgöző volt a látvány! És

ennek a töméntelen erdőterületnek egyetlen ember a lakója: én. Most ez az emberhangya itt kapaszkodik a sűrű

aljában, s azzal üti el idejét és talán vadászszerencséjét, hogy útjelzőket tör. Emberhangya. Mi más lennék? Olyan

hatalmasak itt az arányok, hogy törpének érzem magam.

Egy teljesen élet és növényzet nélküli, porhanyós, vöröses, legalább kétszáz négyzetméteres terület szakítja meg az

erdő óriásainak növénytengerét. Halott, feketés, óriás törzsek állnak ki ebből a vöröses, laza és puha földtömegből,

amelyben állati nyom sincs. Túlfelől, egy fatörzs köré épített termeszkúpot látok. A vöröses, porhanyó földréteget a

néhai termeszek hordták a felszínre. Óriás termitavár lehetett vagy — az is előfordulhat — van itt a föld alatt.

Beletaposok a vöröses porhanyó földbe. Arasznyira mélyedek bele, lépéseim jól látszanak. Körüljárom az egész

vörösföldes termitafészket. Sehol semmi, egyetlen élő termitára sem akadok. Kipusztult a törzs, vagy elvándorolt? Ki

tudná ezt megmondani? De a kép, amely körülvesz, halotti elhagyatottságában lenyűgöző. Termeszhangyákkal —

termitáknak is nevezik őket vagy éppen fehérhangyáknak — sokfelé találkoztam őserdei vadászataim során. Ilyen

halott helyre most akadok másodszor. Az elsőt még lenn, a Tapajos menti őserdőben láttam. Bizonyos, nem is egy

vak, földfúró kígyó csemegézhetett itt, a termitavár alsóbb szintjein. De most ennek a vidám életnek vége. Átgázolok

a vörös földrétegen az élő őserdő avarára, s úgy érzem magam, mintha friss szántásban járnék.

Szélről, tíz lépésre a vörös földterülettől, amelyben még egyetlen új növény sem tudott gyökeret

ereszteni, egy az avaron végigdőlt, levált kérgű törzsön termita alagutakat pillantok meg. Odább a friss, élő

településeket is meglátom. Ez alighanem más termitatörzs, mint az az óriásnépességű család, amely a vörös föld alól

kipusztult vagy elvándorolt. Enyhe ujjmozdulattal végigsimítok a hosszú, ellenségtől és napfénytől elzáró,

frissépítésű boltozaton, amit tömérdek munkával ragasztottak össze a termeszek. Berogy az egy centiméter széles és

egy centiméter magas boltozat, és alóla másfélcentis fehérhangya óriások törnek ki. De nem is fehérek, inkább

sárgásak.

Szegények. Minő vad híreket keltenek felőlük az emberek. Hogy ahol megjelennek, egy éjszaka alatt szétrágják a

házat, a bútort, a ruhát, és menekülni kell mindenkinek, olyan tömegben támadnak. Efféléről már magam is sokat

hallottam. Talán túl sokat is. De találkozni ilyen termeszekkel — márpedig én igencsak közel jártam tanyáikhoz —

sohasem találkoztam. Itt élek most is velük egy fedél alatt, s amikor kibukkannak boltozatos alagútjukból a világosra,

rémülten rázogatják hatalmas csápjaikat. Ellenséget keresnek. Megvívni készülnek vele. Nosza! Odatartom jobb

kezem mutatóujját három dühös és veszettül félelmetesnek látszó termita csápjainak. Akkorák ezek a vadkülsejű

csápok, mint a fele hangya. Nem is csoda, hogy akik látták — talán csak a múzeumban —, óriási veszedelmet véltek

belőlük kiolvasni. Az egyik megfigyelő mindig hozzátett egy kicsit ahhoz, amit másutt olvasott, s így egész csinos

rémtörténetek kerekedtek ki, a szegény termeszek számlájára. Most az én három bősz termitakatonám

belecsimpaszkodik ujjamba, még vagy tíz külön támad. Valóságos hősök. Csak az a kár — mármint saját

szempontjukból —, hogy gyámoltalan csimpaszkodásuk semmiféle fájdalommal nem jár, annyira erőtlen hatalmas

csápjuk fogása.

A természet semmiféle maró nedvvel, hangyasavval nem szerelte fel őket. Éppen csak a fák lombozatának ártanak,

amelyeket meglepnek, hogy a szétrágott faleveleket komposzt-földdé korhasszák odúikban. Föld alatti fészkeikben

ebbe a komposzttrágyába telepítik egyedüli táplálékukat, egy gombaféleséget. Lám, mégcsak nem is húsevők.

A termeszek ismeretében tehát elképzelhetetlen és megmosolyogni valók azok a hiteles leírások, melyek szerint az

este nyugodtan lefekvő ember feje felett a házat, alatta az ágyat, körülötte a bútorokat egy éjszaka alatt úgy kifúrják,

elrágják ezek a hangyák, hogy csak a ház és a bútorok külső héja marad meg. Ha ez tényleg megtörténhetne, micsoda

óriás zajjal járna mindez. Csendben ilyen munkát nem lehetne végezni, hiszen az éjszakában a bútorban percegő

magányos szú zajára is felébred az ember. Cáfolatnak úgy érzem ennyi is elég.

A boltozatos, tíz méteres, az avarba, a fákra, a korhadó fatörzseken vezető alagutak tele vannak dolgozókkal,

katonákkal, termesznéppel. Nem szeretnek a napfényben közlekedni. Így védekeznek a veszedelmek ellen. Pompás

kis lények. Szorgalmasak, Ők azok a csodálatos erdei rovarok, amelyek bábjaikból azt a nemet tudják létrehozni,

amelyből éppen szűkiben van a família. Ha kell katonát, ha kell dolgozót, ha kell herét, ha kell királynőt

tenyésztenek ki. Otthagyom a napfényben a riadtan kóválygó óriásokat, odarázom melléjük a törzsre a tenyeremen

futkározókat, melyek bőrömbe, ujjaimba igyekeznek akaszkodni.

Még annyit, hogy a fák köré rakott, másfél, kétméter magas. a fatörzs vastagságánál alig másfél arasszal szélesebb,

felül keskenyedő termitakúpokban, ha már kipusztult belőle, vagy elhagyta a család, s a fa is kikorhadt — évtizedes,

talán évszázados folyamatok ezek — a caboclók pompás kis kemencéket rendeznek be.

Nem hatolok beljebb az őserdőbe, visszafordulok a patakhoz.

A növényzettel, zöldellő és kékes csillogású, csíkos levélzettel telinőtt, ledőlt parti fatörzs még akkor is szép

látványt nyújtana a betűző napfényben, ha nem heverne tar, vastag ágain, mint kényelmes fotelkarfákon, egy óriás

anakonda. Sás, vizenyős erdőalj veszi körül a korhadó törzset, úgy hat rajta az óriáskígyó, mint díszes királyi korona.

Éhes ember meg nem királyi koronának, hanem óriások mákosrétesének nézhetné az anakondát, amint fekete foltos

oldalával és arasznyi ráncokba gyűrődött, vastag bőrével ott fekszik a zöld és kék növények felett. Csak persze ez a

rétes könnyen megfekheti az ember gyomrát.

Legalább nyolcméteres példány. Karóra nagyságú pikkelyzete durva és vénségről beszél. Száraz a bőre. úgy látszik

már jó ideje alszik a parton, kényelmes ágas-bogas nyugvóhelyén. Ez az állat már olyan hatalmas, hogy jogában áll

mivel sem törődni. Már egy perce nézem. Gyönyörködöm az alvó anakonda déli sziesztájában. Valószínűleg már

több órával ezelőtt mászott ki a patak vizéből, erre vall száraz bőre. Amikor felkúszott a letöredezett, vaskos ágak

közé, még kora délelőtt lehetett. Most pedig már dél van. Bokáig vízben, a rothadó avarban jutottam a

megfigyelés ritka gyönyörűségéhez. Ilyen nagy anakondát ezen az utamon még nem láttam. Csak elsikló árnyékával

találkoztam csónakom alatt, s kisebb példányokat láttam a part mentéről, a növényzet körül vízbe csobbanni. Mind

éberek voltak. Ez a kígyóóriás most olyan nyugodtan alszik, mondhatnám horkol, mint egy vénségesen vén zsarnok a

táplálékul követelt alattvalóinak serege közt. Az ősvadon és a víz lakói, a legnagyobbak és a legvérszomjasabbak

kivételével, mind erejének kiszolgáltatottjai. Feje óriási, csaknem olyan széles, mint rövidnyelű, sütőlapát alakú

evezőm fele. Törzse pedig olyan vastag, mint a kövér ember felsőcombja.

Az, hogy ennyire nyugodt, alighanem a jóllakottság következménye. Nagy feje. csipkés szájaszéle körül nem látok

egyetlen nyálát lakmározó apró, sárga darazsat sem. Eddigi megfigyeléseim szerint ez az anakonda alvásának

legbiztosabb jele. A kígyófélének nincs szemhéja, mint az emlősöknek, hogy azt lecsukva, jelezze álmát. Az alvó

kígyó látszólag merev, hideg nézése is innen van. A kígyó szeme a nekünk hidegnek, kegyetlennek tűnő nézésen túl,

nem fejez ki semminemű indulatot. Merevek, élesnek tűnik, mint a gyilkos késpenge.

Szúnyogok döngenek körülöttem, rám települnek. Észre sem veszem. A rothadó, sűrű latyakban állva fél lábszárig

nedves lábszárvédőben nézem az óriás anakondát. Elfogni nem tudom. Olyan nagy a súlya, hogy ha meg is

kísérelném elfogását, semmiképpen nem vihetném magammal. Marad az elejtése, bőrének megszerzése. Fejét, ahol a

golyó éri, majd csak kifoltozgatja a múzeumi preparátor, hacsak valami elszánt belemi bőröndös nem csinál

elrettentő külsejű bőröndöket háromnegyed méter széles, barnára cserzett bőréből. Láttam már ilyen

bőröndszörnyetegeket, s mondhatom, annyi finomság, kecsesség sem volt bennük, mint egy kőkoloncban. A

nyersbőrkötegekhez most már egy anakondabőr is kerül. Eszembe sem jut, hogy előre iszom a medve, azaz most itt

az anakonda bőrére.

Az eddig elejtett legnagyobb anakonda-példány tízméteres. Ez sem lehet sokkal rövidebb. Csak az ilyen helyeken,

mint ez az ősvadonbeli ismeretlen kis patak, fordulhat elő ilyen méretű óriáskígyó. Ember nincs erre, aki bőre miatt

faját tizedelné. Most én, aki az iszalagok, egy dőlt fatörzs végéből nézem az állatóriást, az erdő állatainak teszek jót,

ha elejtem a kígyót. Jót teszek? Persze. Mert ez érdekem. Amikor az ősvilág állatóriásainak s késői utódát nézem,

okoskodásom majdnem mentegetőzésszámba megy önmagam előtt. Bármelyik állatkertnek dísze lenne ez az óriás

állat. Most én bőréért lövöm le. Olyan ez, mintha egy remekművű ékszer pusztán a nyersanyagáért kerülne

beolvasztásra.

A felhúzott kakasú Winchesterre nézek. Odateszem a kígyó élete végére a golyóütötte pontot. A Winchester hegye

a nézőkével, a lapos és széles törzsgyűrűn nyugvó kígyófejjel, bal szememmel egyvonalban van. Bal kezem

mutatóujja a ravaszon, s enyhén, lassan hátrafelé húzva nyomást fejtek ki. Nem is vadászat ez. Lesből, rejtekből,

semmiféle esélyt sem adva az ellenfélnek a menekülésre, tisztára céllövés.

A Winchesterből tűz villan, kékes füst, a kígyó roppant tömege megcsuklik, s vergődve csúszik a tar ágak közé.

Erőtlenül rándul a golyótól zúzott széles, lapos izomdudoros feje. Csak tömpe, lábszárvastag farka csavarodik kínban

egy ág-csonkra. Egy-két pillanatig tart az erőlködés, azután lecsúszik róla. Dögre lőtt a kígyó.

Lekanyarítom vállamról az iszákot, szíján egy ágcsonkra akasztom. Nincs más hely, ahova tehetném. A fatörzsnél

fél lábszárig vízben gázolok. A túl nehéz vízikígyót nyakánál fogva két marokkal kifelé húzom a töredező, vastag

ágak közül. Meddő igyekezet. Az élettelen, combvastagságú tömeg puha törzsével, nagy súlyával úgy beleakad az

ágakba, mint megannyi kampóba. A farokrésszel próbálkozom. Így még kevésbé jön. Mást kell tennem. Mint

összecsomósodott, vastag hajókötelet kell méterről méterre kihúznom a kéreg nélküli ágak, a letöredezett csonkok

közül. A kígyó feje. eleje már a kiöntés vizébe merül, amikor vállamra vett, a combvastagságot jóval meghaladó

törzsével még kifelé erőlködöm az ágak közül. Nehéz állat, legalább száz-százhúsz kilós. Lassanként elbírok vele. A

farka már könnyen jön, szinte kicsúszik az ágak közül, rá a vízben levő testgyűrű kupacra. Megmarkolom a farkát,

vállamra veszem, odafogom melléje a fáról felvett Winchestert, s mint valami idomtalan kötelet, kifelé húzom a

kígyót a hat lépésre levő magasabb, már víz nélküli erdőaljba. Nehezen jön. Nekifeszülök, mint hámnak a nehezet

húzó igásló. A vízben viszonylag könnyen jön, de a lombok, folyondárok alatt nehézzé válik húzása. Amikor belépek

a félhomályos, sűrű erdőbe, úgy érzem, mintha napfényről sötét szobába lépnék. Itt nem kísérletezem tovább.

Ledobom a kígyófarkat vállamról, és visszagázolok a fatörzs romjához. A víz alatt megkeresem az anakonda

elmerült fejét, nyakát. Csatakos, vizes vagyok, a kígyó szagával teli. A fej alatt a nyakat két kézzel fogva, kifelé

hátrálok a kis parti mocsárból, amely bizonyosan kedves tanyája a kajmánféléknek is. Most — ez érthető — egyet

sem látok közülük.

A nagy kígyót kihúztam a parányi erdei ingoványból. Bőr-keményedéses tenyeremet megmosom a felzavart

vízben, azután, mintha ez segítene, beletörlöm éppen olyan csatakos, vizes rövidnadrágomba. Megszokott mozdulat

ez. Zsebkendőt nem használok, ha jól meggondolom, nincs is velem. Törülközőt csak fürdéskor szedek elő.

Napközben hiábavaló a verejték, a csurgó izzadtság törülgetése. Ennek le kell száradnia, vagy a verejtéket az újabb

verejtéknek kell lemosnia. Kényelmetlen volt ez eleinte, de mint mindent, ezt is meg lehet szokni. Mióta elszakadtak

ingeim, meztelen alsókarom arcom törlője. Nátháról, megfázásról persze szó sem lehet, így a zsebkendő

szükségessége sem merül fel.

A kígyó csaknem kilenc méter hosszú. Nyolcnál többre becsültem, de a sok tekeredés, fonódás után, mikor

kihúztam, hogy megnyúzzam, felfelé kerekedett becslésem.

A puha, halomba göngyölt és folyondárral összekötözött óriáskígyóbőr lenyúzva fekszik mellettem. Súlyos

csomag. Igyekeznem kell. hogy sötétedésig elérjem csónakommal a szállást. Eléggé messze hatoltam fel a patakpart

vadonában, de amint az anakondabörre nézek, úgy érzem, megéri.

Az ősvadon, a patak már mélysötétbe burkolózik, amikor csónakomból megpillantom az eresz alatti, a sötétből

világító zsarátnokot. Zihálok, amikor a kikötött csónakból kilépve, az avarra csúsztatom a nehéz kígyóbőrköteget. A

csónakból magammal hozott Winchestert tartócölöpnek támasztom, az iszák szíját ágcsonkra fűzöm. Még csak a

karbidlámpát kell meg-töltenem. Amikor megvan, néhány ágat dobok az eresz alatti tűzrakásra. A karbidra vizet

eresztek, és a gáztól sziszegő égőt odatartom a lobbanó tűzhöz. A lámpa fénydárdája fehéren kilő, és a sziszegés a

sok fejlődő gáztól parányi süvöltésbe megy át. Karbidfény világossága önti el a tanyahelyet. Még vacsora, lefekvés

előtt kifeszítem az anakondabőrt. Reggelre megnyálkásodna, meg is büdösödne, ha így hagynám.

Hány óra lehet már? Éjfél van, vagy éjfél után? Nem törődöm vele. Mint furcsa erdei szőnyeg hever sorba rakott

ketreceimen az óriás anakonda végigterített, kiszegezett bőre. Most gondolok csak fürdésre, vacsorafélére.

ÉJSZAKA KARBIDFÉNYBEN. A LAJHÁR

AZ ALLATOK előfordulása igen változatos. A kalapnyi ökörbékától a legnagyobb emlősig, a tapírig minden

bőviben van. Tulajdonigényemet is bejelenthetném egynémely itteni területre, amikor is valóságos gazdája lehetnék

egy ilyen óriás vadaskertnek. De ez persze csak illúzió, amit kedvvel latolgat az ember anélkül, hogy valaha is

gondolna megvalósítására. Szeretem ezt a szép országot, annyira, amennyire csak egy örökre magunkba fogadott

érzést dédelgetni, szeretni lehet. Lehet, hogy az őserdő is örökbe fogadott a maga módján, másként alig lenne

lehetséges, hogy ennyire elhalmozzon állati és növényi ajándékaival.

Hajlok a magányban személyesítésre, ezzel is közelebb érzem magam ―valakihez", ha az a ―valaki" akkora hatalom

is, mint a legvadabb brazíliai őserdő. Valahogy olyan kép alakul ki bennem, hogy magam sem vagyok itt több, mint

az őserdő zöld tengerében élő parányi bogár. Az itteni őserdők arányai félelmetesek. Elerőtlenedik tollam, ha a

természet erőit, szépségét, korlátnélküliségét igyekszem papírra vetni.

Az eseményeket, a vadászatokat úgy sodorják magukkal a sokasodó élmények, mint zúduló lavina a magára szedett

hó-tömeget. Hó. Hideg hó. Emlék. Végtelen távolságban levő hűvös és kellemes valami, olyasféle, ami ebben a

forróságban elképzelhetetlen.

Az őserdőben egész más értékelést kapnak a fogalmak, az anyagi javak. A megszigonyozott, horogra került óriás

araia szájában hagyott horog nem jelent például értéket a városban. Tucatja egy milreis. De itt hiába lenne akár

egymillió milreisem, egyetlen horgot sem vásárolhatok érte.

Egy bőszült tűz-surucucu féktelen félelmet és riadalmat keltene, ha mondjuk, egy vasárnap délután megjelenne a

belemi korzón. Itt köznapi eset az ilyen, hiszen természetes az, hogy odamegyek hozzá és megfogom. Ez itt nem

félelmet, hanem vadászgyönyörűséget jelent.

Különben határozottan elmulasztom lehetőségeimet, ami a kígyóvadászatot illeti. Nem nézem újabban eléggé az

avart. az indások alját. A fatörzsek mélybe bukó ágai alá nem fürkészek kellő óvatossággal. A kígyók pedig, amelyek

kétségtelenül ott tanyáznak, mind elmennek. Nem várnak be rejtekükben, félnek a rettenetes lénytől, aki magas

kétlábon jár. Ez az, ami az állat szemében mindig félelmetes és rendkívüli. Abelardo Carneiro emlékezetes fekete

jaguárja sem kétlábon látott, hanem az avarra kuporodva, erdei csótányokra vadászva. Csak a majmok viselkednek

másképpen: mihelyt meglátnak, leplezetlen érdeklődéssel bámulnak le rám. Amikor mozdulok, villámsebesen

menekül az egész erdei gyülekezet. Igazuk van. Hiszen nálam vadabb prédaleső még nem taposta ezt az ősvadont.

Furcsa árnyékok vetődnek a karbidfényben a tető alá kötött vadbőr- és boabőrkötegekre. Késő éjjel van, kicsi a

szúnyogjárás. Jórészt pihenni térnek, hogy hajnalra, mire kel a nap, friss erőben keljenek ők is. Suttog az enyhe

szélben az erdő, a komor sötétség ráfekszik a tájra. A karbidlámpa fehérlő fényköre furcsa, valószínűtlenül éles

világításban mutatja körülöttem a kis emberi világot.

Az éjszaka feketéje olyan, mint a világmindenségé, csendje pedig ritmusos, mint az erekben száguldó véré. Az

őserdő körülül a sötétben, az égbolt feketéje pedig úgy borul rám, mint óriás fekete kalap. A sötétben látható valóság

mindössze naplóm, amelyre lámpám veti fényét, s a toll ezeket a sorokat papírra viszi. Fénykúp vesz körül, derengő

határai belesimulnak a mélysötétbe. Különös zengése, ritmusa van a sötétnek. A képzelet hajlékonysága, dús varázsa

pedig valósággal zenévé változtatja ezeket a hangokat. Sehol csillagfény. Még világítóbogár sem ül egy-egy

ágvégen, hogy, mint a melegövi éjszaka kicsiny baktere, parányi fénnyel világítson.

Nem tudok betelni az ősvadon éjszakájának varázsával. A mélysötét mindig más és más alakban jelentkezik. Nincs

olyan perc, amely azonos a másikkal. Megejt a meleg éjszaka, gondolataimat körülfonja, s nem engedi el magától.

Szenvedélyesen szeretem mindazt, ami körülvesz, s ha egyáltalán lehet, érzéseimet a természet iránt a

szerelem mértékével mérem. Szerelem. Köd ez itt, szertepárázó sejtelem, amelynek derengése a lélek mélyén világít.

Mélyre süppedt régi szavak, emlékek, s elér a kívánság, jó lenne, ha a szavak újra élnének, valósággá válnának. De

az idő olyan, mint a temető, nem adja vissza azt, amit egyszer magába fogadott. Csak a mese hozhat mindent vissza.

A melegövi éjszakában fellendülnek bennem János vitéz szép melódiái, s máris él a sötétben Bagó, a furulyaszó, a

honvágy. Roppant íve a léleknek az, amely az őserdei éjszaka bársonysötétjéből indul, s haza, a magyar föld

göröngyére ér. Alája pedig mennyi minden elfér. A Tejúton vágtató legendás Csaba királyfi hadi népe csakúgy, mint

az erdei szállás kemény valósága mellett Bagó mesebeli bús furulyaszava.

Körülöttem óriás- és mérgeskígyók élnek, száz erdei és vízi állat les rejtőzve, örökkön éberen a sötétben, én meg

tízezer kilométeres messzeségből hallom Bagó furulyaszavát. Jó így hazanézni az éjszakában. Töltőtollam

aranyhegyéből, mint parányi csapon, folynak gondolataim a fehér papírra. Ideje, hogy a mesebeli János vitéz keltette

hangulatból visszatérjek az ősvadon valóságába.

Sokféle erdei meg vízi állattal kerülök össze nap mint nap. De közülük is kiválik különös alkatával, természetével a

lajhár. Ha a mérgeskígyót villanó ostorhoz, mindenkori fenyegetéshez hasonlítom, akkor a lajhár a butult nyugalom,

a mivelsemtörődés, az egykedvűség megtestesülése. Nyilván fajának elöregedése jelentkezik köztudomásos

lustaságában, őse, a föld őskorában, nem volt az, amit mai, korcsosult utóda után felőle elképzelünk. Az ősvilágban

óriáslény volt a megatherium, s így, ha meggondoljuk, mire leszármazottja korunkba érkezett, igencsak volt ideje

arra, hogy bekövetkezzék szervezetében, viselkedésében az elöregedés.

Mert a lajhár maga a testet öltött öregség, s ha alkatát nézem, olyan, mintha csak összedobálta volna tagjait a

természet. A lassított film expressz-vonatnak számít a lajhár mozdulatainak sebessége mellett. Ez fogalmat ad az

évmilliók során bekövetkezett szervezeti elfáradásról. Más biológiai oka aligha lehet a lajhár minden erdei törvényt

megcsúfoló természetellenes mozgásának. A lajhár az ősvadon lombozatának lakója, levelekkel, rügyekkel

táplálkozik, s hármas karmai segítségével hanyatt függeszkedve közeledik az ágak, indák labirintusában. Ez az

egyedülálló közlekedési mód is gondolkozásra késztető. A 10—12 kilogrammos, szürkés, durvaszőrzetű, kifejlett

állaton csak egyetlen természetadta dísz ékeskedik, szügye aranyló sárga, szívalakú foltja. Farka csutaknyi, akár a

nyúlé, s csak erős, éles, hármas karmai jelenthetnek veszélyt más állatra — védekezés közben. Kevés lajhár van a

világon, mert kész zsákmány minden erdei ragadozó számára. Csoda, hogy faja eddig is fennmaradt. Lapos arcéle —

ha szabad így kifejeznem— bután bárgyú, kifejezéstelen nézése pedig megdöbbentő.

Most, hogy ennyi jót mondtam erdei modellemről, remélem nem sértődik meg az a példány sem, amelyet

fogságban tartok. Mosolyognivaló jószág ez a lajhár is. A közeli lombos, enyhén világított cserjeágon

hanyattfüggeszkedik. derekán madzagpóráz. Nem tartom tovább fogságban. Napok óta nem eszik. Tercadómmal

odanyúlok, s elvágom a madzagot. A lajhár bárgyún bámul. Csak lassanként fogja fel, hogy szabad. Nyújtózik, s

egyik hármas karmú lábát irgalmatlan lassúsággal befelé, a sűrű felé mozdítja. Menekül. Mire mind a négy karmos

lábával megcselekszi ugyanezt, hajnal lesz. Ide jegyzem még, hogy a lajhár kitűnő úszó. Sokkal gyorsabban mozog a

vízben, mint függeszkedve az ágakon. Kipróbáltam.

A lajhár szürke tömege még látszik a megvilágított lombozatban, amikor eleresztem a Cupari mentén fogott tatut

is. Napok óta szomorkodik, meg azután farinhával sem tarthatom, ugyanis mást nem eszik. Bogarakat igazán nem

foghatok neki. A tatu már villámsebesen tűnik el a sötétben. A bárányéra emlékeztető lajhárhúsra csakúgy nincs

étvágyam, mint a tatuéra. Jócskán szaporodik a zsákmány, s korlátozott befogadóképességű csónakom kisértékű

terhétől szabadulnom kell. Más folyók vadonaiban is így volt.

Borsónyi a karbidláng, amikor kövér esőcsepp hull naplómra.

A pálmaeresz alatt fejezem be az írást. A tetőn már zuhogva porzik a sűrű eső. Kár, hogy odakinn ázik az óriási

kígyóbőr is. Reggel majd elintézem azt is. Hirtelen megszáll a kemény nap fáradtsága. Aludni térek.

Az eső, ahogy napkeltekor szúnyoghálóm alól kipillantok, hevesen zuhog. Azóta esik, hogy késő éjjel aludni

tértem. A ládán, közvetlen a pálmatető patakzó eresze mellett zöldcsomagolású, nyitott töltényesdoboz. Mellette két

Winchester. A kígyóbőrt kell elsősorban megszárítanom. Nem lesz jó mulatság az esőben meg a vizet zuhogtató

eresz alatt dolgozni.

AZ ERDEI ―ÚR" MEG EGYEBEK

CSÜNGŐ liánok, idegen növényzettel telinőtt fatörzsek közt, sűrű, sötét növénykáoszban járok. Olyan itt minden,

mint aminek nincs kezdete és nincs vége. A növényi óceán százillatú, rothadásos, korhadó fenekén óvakodom előre.

Iszákom szíja vállamon átvetve, de az iszákból hiányzik a rovarháló, az összehajtható drótkeret. Bogarászni ebben a

csuromvíz erdőben nem lehet. Elvizesedik a bogárháló, és nem lehet csapni vele, alávágni a repülő lepkének,

bogárnak.

A lombok közt a magasban vizes majmok matatnak. Lebámulnak rám az őserdő folyondársűrűjéből. Sohasem

láttak embert. Merően bámulnak lefelé, meglepődésükben lassú mozgásukkal is felhagynak. Fekete bőgőmajmok.

Igencsak szeretik húsukat a brazil vadászok. Én nem. Ha régi vadászkísérőim valamelyike itt lenne, akár Abilio, akár

Juan. nem vinnék el szárazon csupavíz irhájukat. Keserű, keserves pofával bámulnak le, látszik, nemigen van kedvük

mozdulni. Fázhatnak is. Pedig fülledt, párázó a meleg. Minden vízzel telített. A csepegő növényzet, a levegő, a talaj,

az állatok szőrzete, a madarak tollazata, sőt még barnult háncskalapom is húzós, vizes tapintású.

Tovább indulok. A növényzetről vízpatakok hullanak, csurognak rám, ahogy mozdítom a gallyat, folyondárt.

Negyedóra múlva, hogy mögöttem maradt a patakparti szállás, már nincs rajtam tenyérnyi száraz. Tapad az ing, a

rövidnadrág, lábszárvédőm, bakancsom csuromvíz. Meztelen térdem, fél combom pillanatra sem szűnő utóesőzést

élvez: a folytonosan nekicsapódó vizes harasztról, aljnövényzetről csurog a víz. Csak az iszák belseje és a puskacső

száraz, más minden csupa víz. A fülledt, páratelt levegő ellenére sincs melegem. A párolgás

hűsít, és majdnem azt az itt egyébként ritka állapotot élvezem, hogy csaknem fázom.

Az ezüstös pókhálókon — tömöttek vagy ritkásan szőttek aszerint, milyen pókfaj szőtte — esőcseppek csillognak.

Ahogy befelé hatolok, csak felvert menekülő, nagy gyíkokat látok, mást nem. Lépésem nem hallatszik, nem roppan

az avar, és súlyom alatt puhán enged az átnedvesedett gallytörmelék. A vadászkés bőrtokja, a markolat is csuromvíz.

Minden úszik körülöttem a csepegésben és párologtatja a nedvességet. Az összefüggő, óriás kiterjedésű őserdőtömeg

felett vastag esőfelhők gomolyognak. Ma még remény sincs, hogy szerteszakadozzanak, s áttörje a zöld

növénytömeget a napsütés.

Ágjelzéseket tördelek előrehatolás közben. Eltévedni itt sem ajánlatos. Más folyók ősvadonában volt már

ilyesmiben részem. Azóta is legrosszabb emlékeim közé tartoznak ezek az esetek. Faágon, magasan az avar felett

kuporogni, s tenni ezt a hosszú egyenlítői éjszaka sok óráján át, száz hangra, illatra, ezer neszre figyelve, küzdve az

álommal — nem kellemes dolog. Éjszaka a nappal megbúvó nagy ragadozók is zsákmány után járnak. Vajon mi

biztosít az embert még nem ismerő, benne csak élőlényt, eleséget sejtő vadászó állat támadása ellen? Semmi.

Sötétben még csak védekezni sem lehet.

Feketészöld kövek közt gázolok a harasztban, amikor túlfelől, szembeperdül valami erős, nagy állat az indák

csüngő zöldje alatt. Nem ugrik el, lekushad. Látom mozgásán, hogy jaguár. Rám les, és nem tudja, hogy észrevettem.

Szívműködésem meggyorsul, s a lövésre fogott Winchester csöve a nyolc lépésre levő, növényzetben kushadó

jaguárra fordul. Csak sötétes, hosszúkás körvonalait látom a levelek közt, fejét, feje-táját inkább csak sejtem. De a

levélréseken át ő lát, figyel, karmos, roppant talpait maga alá húzva ugrásra feszül.

Nincs idő a fontolgatásra. Oldalt lépek egy másfél arasz vastag fatörzs mögé. Lassú mozdulat, alig érzékelhető. A

vizes haraszt rezdül. Innen már látom. Az ott a fejetája. Belecélzok az indák zöldje alá, az állat gerince vonalába.

Ilyen távolságból egy legyet is könnyű eltalálni. Elhúzom a ravaszt. Eget rázó dörrenés. Új töltényt rántok a csőbe.

Az indákat szakítva oldalt hemperedik valami, és rándulva verdesi magát a haraszt alatti kövekhez. Lövésre fogott,

újratöltött puskával figyelem. Fekete jaguár az elejtett állat. De nincs szükség újabb lövésre. A reszketés, majd a

feketés kövek közé bukott, lazán csüngő fej mutatja, kimúlt a vén, sokatpróbált ragadozó.

Fáradtság fog el. A túlfeszített idegek, a fokozott figyelem hatása ez? Nincs meg bennem az a vadászöröm, amelyet

máskor, ilyen zsákmány elejtésekor éreztem. Megszokás, vagy meguntam már a sokfajta erdei élvezetet? Pedig az

effélét nem lehet megunni. Különösen azt nem, ha az ember bőrére megy az ilyen találkozás. Persze, minden túl

gyorsan zajlott le, másodpercek alatt. Sokkal, de sokkal rövidebb idő alatt, mintsem mindezeket leírtam. Most, hogy

idézve az eseményeket emlékezem, már tudom, miért nem éreztem ez alkalommal a vadat ejtő vadász feltétlen

örömét. A biztonságérzet volt az oka. Ennek a jaguárnak az elejtésével semmit nem kockáztattam, egészen közelről

céloztam. Hiányzott a vadászöröm egyik fontos forrása: a veszély leküzdésének érzése.

A hatalmas fekete jaguár bőre alkonyatkor már itt fekszik kifeszítve a merevítő ágain a tetőtartó faoszlopok

egyikén. Igen nagy példány. Orrától a farka végéig 225 centiméter. Lenyúzott hullája, szétlőtt koponyája ott maradt a

letaposott haraszton, a levagdosott indák fonnyadó szárain.

A tüzet felszítom, kávésedényt teszek a parázsra. Felkötöm két tetőtartó oszlopra függőágyamat. Ma csak kávét és

farinhát vacsorázom.

Amikor a rám omló, mindent elfedő sötétségben a nap eseményeire gondolok, zuhogva megindul a minden percben

várt eső. A növényzet terebélyesedik, a kúszónövények két arasznyit másznak éjszakánként, és az őserdő rothadástól

és korhadástól nehézszagú. Kemény harcot vív fennmaradásáért mindaz, ami a sötétben búvik, fut, menekül vagy

támad. Ma nem láttam sok madarat, lajhárt is csak reggeli induláskor, de persze nem hoztam le az ágak közül,

ahonnan a tunya állat bután, értelmetlenül bámult lefelé. Hárpiakáltást is hallottam, de magát a hatalmas

madárragadozót nem láttam, elfedte a sűrű. Valószínűleg vadászott ez az óriás ragadozó, s a lajhár bizonyára mélyen

válla közé húzta szürkés, erős szőrzetű, laposhomlokú fejét.

A brazíliai őserdő nem túlgazdag emlősállatokban. Nagyobb növényevője is kevés, rágcsálója valamivel több. A

legtöbb azonban a kígyóféle. Ami az őserdőre uralkodó módon rányomja bélyegét, az mégis a jaguár. Nála nincs

nagyobb erdei ―úr", s ha éjszaka a sűrű sötétből, a fekete növénytömegből meghallom erős hangját, akaratlanul is

közelebb húzom magamhoz a Winchestert. Két változata ismeretes. A fekete jaguár és a foltos jaguár. Az onca preto

és onca pintada. A zoológusok mégis egy fajról beszélnek, amelyen belül szinváltozatok fordulnak elő. A ―fekete

jaguár" alapszíne sötétbarna, ezen vannak a sűrű és apró, szabálytalan fekete foltok. A sötétbarna alapszín miatt

nevezik ―fekete" jaguárnak, míg a másikat az élénksárga alapszínű szőrzet jellemzi, s ezen helyezkednek el az

ugyancsak apró, szabálytalan, fekete foltok. Ez az onca pintada. A caboclók kétféle néven ismerik, és én is így

ismerem ezeket a jaguárokat. Ehhez még hozzáfűzhetem, hogy a fekete jaguár veszedelmesebb, mint a foltos. Az

előbbitől inkább tartanak a caboclók, bár a sárga alapszínezésű onca pintada sem kimondottan kellemes természetű.

Óriásmacskák ezek, vadak, szelidíthetetlenek.

Veszedelmesség tekintetében közel sem jön hozzájuk a puma. Kisebb ragadozó ez, szép barna színű állat. Karcsú

és gyors, akár valami élő légycsapó, ha zsákmányára, apróbb emlősre, növényevőre támad.

A negyedik ragadozóféle a párducmacska,' teljesen veszélytelen az emberre. Ez a mai pulinknál valamivel nagyobb

testű ragadozó, s ugyancsak sárga alapszínű és apró, szabálytalan, sűrű fekete pettyezésű. Maracaja az erdei neve. Az

ötödik a párducmacskánál is kisebb tigrismacska. A többi erdei húsevő számomra nem jelentős.

Lehet, hogy ami nekem az erdőben érdekes, az másnak kerülnivaló. A markolásomban szorongó, mindenáron

szabadulni és marni igyekvő mérgeskígyó, nem hiszem, hogy sokaknak kedves. A fúvó, hörrenő, az indák sűrűje alá

lapuló jaguár kártételére a leghazárdabb biztosító társaság sem fogadna el életbiztosítást. A kullancsok, kínzó

rovarok, a tüzesedő és hólyagos daganatok, a véresre kapart bőr sem színházasdi. Habár talán ez a műfaj, a dráma jár

legközelebb a valósághoz, mert akármihez is nyúlok, bogárhoz, emlőshöz, mérges- vagy óriáskígyóhoz, ha kézbe

veszem a rovarfogó üveget, a lepkehálót, a Winchestert, az már dráma valamely élőlény számára.

A tűz fojtó, mindent befogó füstje olyan az esőben, mintha féltonna füstölt sajtot tárolnék tanyámon. Szúnyog és

más rovar ilyenkor még látogatóba sem keveredik hozzám. Bőséges alkalom nyílik az esőzés idején a horgok,

zsinórok, szigonyok rendbentartására. Naplóm is bővül. A rendkívül sűrű eső kopogása a monoton gépjárás

egyhangúságát idézi. Álmosít. vagy — mint most — türelmetlenségbe hajszol. Kinek van kedve ebben a fülledt

melegben a párás levegőtől átjárt, csaknem vizes függőágyban feküdni?

Málhámban ma megleltem a Pesti Hírlap két agyonolvasott sárgaregényét. Kétkötetes középkori angol honi

történet. A fehér csapat" a címe. Erős lélekkel telepítem vissza a két sárgaregényt gumizsákomba. Ezen az utamon

nem olvasok mást, mint naplómat, örökre elveszett időt jelentene a két rongyos könyv olvasása. A regénybeli angol

íjászok elprédáltatnák velem másra sokkal jobban használható időmet.

Új nap, új feladat. A még mindig kopogó, sustorgó eső hív a vizes erdőbe, az eresz alatti, erdei kényelem visszatart.

Konzervhalból és két marék farinhából álló reggelim után mégis indulok a sűrűbe. Sörétes Winchesteremet viszem.

Ilyen esőben csak cserkésző vadászatról lehet szó. De esőben mindig van zsákmány.

Két perce hatoltam be az eresz mögötti sűrűbe, s már csuromvíz vagyok. Nem lehetnék vizesebb akkor sem, ha

megfürdöm a patakban. Kifakult brazil katonasapkámat, amely már málladozik, jobb szememre húzom. Erről az

izgató mozdulatról — érdekesek az ember beidegzett szokásai — még itt, az őserdőben sem tudok letenni. A valaha

zöld sapka csuromvíz, az ujj nélküli, növényi foltoktól tarkított evezőstrikóm úgyszintén. Nadrágom, amelynek alsó

részét térdnél egyszerűen levágtam, mert lefelé már véglegesen szétrongyolódott, nem emeli eleganciámat.

Lábszárvédőm alatt a feketére füstölt, megviselt nyersgumi cipőm jó víztartály, ezenkívül tartója a belesodort erdei

szemétnek — lábam dugattyúmódra cuppog benne. Nem nagyon kényelmes a saját készítésű nyersgumicipő, de

célszerű és olcsó, mert az erdőben könnyűszerrel előállítható: lábformára lehet faragni, tejet adó gumifa pedig

mindenütt akad. Erdei faféleségek lehúzott, lefejtett, vízben mosott kérgéből erős, zsákszerű természetes

textilanyagot szerezhetek. A fafajtától függően különféle színűek ezek. De erdei szabónak azért nem csapok fel. Ez

túl sok munkával járna. A caboclók sem nagyon kapaszkodnak ezért az erdei matériáért, inkább megelégszenek az

olcsó gyári ruhafélével, inggel, nadrággal, ami — ha ünnepi váltás is van belőle — tökéletesen kielégítő a vadonban.

Az erdei faszövet érdekes termék. Sokszínű, finomabb, durvább szálú, s a szálak kusza összevissza fonódása

elszakíthatatlanná teszi az anyagot. Eléggé vastagok ezek a héj szövetek, legvékonyabbja is gyapjúszövet

vastagságú. Erdei kuriózumok az ilyen anyagok, mint annyi más egyéb. Csak meg kell látni őket, markolni kell

belőlük, s mint nagy zsákba élményanyagát naplómba gyömöszölni.

Az ősvadon vizes lombboltozata legalább húsz méter magas. Tombolva ver odafenn az eső, amely idelenn már

csurgássá, óriás cseppekké szelídül. Majomnak, madárnak nyoma sincs. Még a zöld gyíkok sem ugranak, futnak.

Ezek is mind elültek. Nyáridőben meg máskor, mikor roppanó, száraz az erdőalj, olyan zajt csapnak futásukkal, hogy

egy közepes emlős sem különbet.

A gumifák csapolatlanul, emberkéztől érintetlenül állnak a buja levél-, inda- és fatömegben. Nem egy, de többszáz

bőségesen tejelő zöld tehenére akadtam eddig is az őserdőnek. Mindezeket behálózzák a folyondárok, benövik az

orchideák. Mindenütt kuszaság, vén, kidőlt fatörzsek, s a törzseken már új növényzet van fejlődőben. Helyenként

már csak avar borítja a néhai faóriást.

Térdem száz karctól, indától, gallytól szántott, amit vállamról, karjaimról is elmondhatok. Hosszúnadrágot, inget

viselni, cipőt húzni nemcsak luxus, de kényelmetlen is lenne a negyvenfokos forróságban, zuhogó esőben. Inkább

száz karc, mint védőruha viselésekor a szembe folyó sós izzadtság, a testre tapadó átizzadt ruha. Az ilyen ruhát —

éppen azért, mert a testre tapad — úgy széttépi az erdő, az iszalag, a beleakadó gally, mint valami lassú forgású

rongytépő gép. Hazulról hozott holmimból már egyetlenegy sincs, az első hat hónap során mind megette az őserdő.

Mezítláb, caboclo-módra sohasem járok az erdőben, csak a szálláson, a parti homokon. A kígyóharapás veszedelme

a bokatájon meg az alsó lábszáron a legnagyobb. Hogy eddig nem akadtam össze váratlanul felém csapó

mérgeskígyóval, annak alighanem a bogárgyűjtés aprólékos módszere, a növényzet araszról araszra való átvizsgálása

az oka. Ha kígyó volt előttem az avarban, a harasztban, a folyondárokra, ágakra csavarodva, mindig előbb láttam

meg, mint ő engem. Ez a készség a módszeres bogárgyűjtés következtében fejlődött ki, s másként nem is tudok az

erdőben járni.

Széles, vizes lapulevélen három mimikrit pillantok meg.

Összefolynak színeik a növény színével, csak az erezet rézsútos hátukon, s ez némileg elüt a levél függőleges, de

egyébként tökéletesen azonos erezetétől. Belekerülnek az iszák rovarfogó üvegébe. Érdekesek ezek a környezet

színeihez, formáihoz igazodó rovarok. Csak ritkán fordul elő, hogy más színű növényre is rátelepednek az

összesodrott falevél formáját, színét utánzó, hosszúnyakú állatok.

Örvös pekári csürhe vágódik szét előttem a sűrűben, amikor kikeveredek egy liánfüggöny mögül. Beleszól a

csepegésbe a Winchester. Távolodik az indazaj, ropogás, amivel a pekárik menekülése jár. Egy marján fehéres

szőrzetű állat ott verdes az avaron. Bal első lapcokáját találta a sörétcsomó, és szétroncsolta tüdejét. Habos vér jön

agyaras szájából, mindent befecskendez maga körül. Az eső csepegését, csurgását már nem is érzem, annyira elfog a

zsákmányt ejtett vadász szenvedélye. Már van vacsorám, friss hús, holnapra is lesz, de a többit eldobhatom. A bőre

megérte a töltényt. Két örvösbőr a jaguár bőrével egyenértékű.

Vállamon a kellemetlen szagú disznóval — puha hasa nyakszirtemen — kifelé törtetek a sűrűből. Sehol nap,

tájékozódási lehetőség. Az ösztön és apró, alig észrevehető jelek az iránymutatók. A pekári legalább negyven kilós,

de lehet, hogy ötven. Súlya ebben a fülledt melegben mindenesetre tekintélyes. Leeresztett kakasú puskámat

csövénél fogva, bal kezemben viszem, s hozzáfogom — mint zsákmánycipelésnél mindig — a disznó lábához.

Jobbommal a vaddisznó mellső lábait szorongatom. Véres csaták folyik végig rajtam, ahogy az eső csurgása rám

mossa a disznó vérét. Olyan vagyok, mint valami mészáros. Ez ilyenkor mindig így van. Amikor egyszeregyszer

megállok, hogy vállamon megigazítsam ágtól, folyondártól elhúzott zsákmányomat, hallom, hogy a pekári tüdeje

szörpölve hörren. De ez csak a távozó levegő hangja, amit súlyával tüdejét nyomva, kisajtol. Nehéz feladat az ilyen

zsákmánycipelés, s mire kiérek a szállásra, még maradékát is elveszi a vadászromantikának.

Amikor már szitokkal illetek minden belém akadó folyondárt, ágat, kicsillan előttem a lombok közül a patak

sodródó árja. Végre. Most már csak az a kérdés, jobbra vagy balra van-e a szállás? Találomra balfelé indulok.

Szerencsém van. Húsz lépés után szinte az ereszem alá lépek, annyira kicsi az irtás. Lehajítom vállamról a vizes

avarra az örvös pekárit, kifújom magam. A Winchestert az esőben tenyeremmel törlöm végig, és beállítom a

viszonylag száraz pálmaeresz alá, nekitámasztva egy tetőtartó fának.

Szomorúan festek. A pekári húgya vérével keveredve végigfolyt hátamon, nadrágomon, s ehhez az elegyhez tapad

az erdei szemét, mint ragaszték. Meztelenre vetkőzöm, s a sűrű esőben vizet merek a patakból. Első dolgom, hogy a

vödör vízzel végigöntöm magam. Ez némi könnyebbülést hoz, s a másik két vödör már üdítő. Mindent végigmosok,

öblögetek, gumicipőt, lábszárvédőt, nadrágot, trikót és sapkát. Még a vérrel szennyezett iszák külső, vízhatlan

vásznát is lemosom. Felhúzom a kimosott nadrágot, amely vizes ugyan, de ez most a szakadatlanul ömlő esőben nem

baj. Egymagamban sem szeretek meztelenül járni.

Nekifogok a nyúzásnak. Nem az eresz alatt, nem akarom telepiszkítani vérrel, a pekári nedveivel, mert a hangyák

ezerszámra lepnének el mindent. Idekinn, a parton is jó lesz. A lehúzott, ágakra feszített nyersbőr szagát is elég lesz

elviselni a többivel, mert a friss pekáribőrt akár akarom, akár nem, oda kell kötnöm a pálmaeresz tetőzete alá.

Vödörbe rakom a húst — ez a vödör mindenes főedényem —, és beviszem az eresz alá. A comb nélküli pekárit —

zsigereit sem vágtam ki — a csónakon túl belefordítom a patakba. Buborékot nem is látok, minden belevegyül a sűrű

eső víznyilaiba.

Délután négy óra lehet. A tűz leégett, csak füstöl. Vizes, apróratört ágakat rakok rá. Amikor fellobban a láng,

kesernyés, szürke füst önti el az ereszaljat, és adja meg mindennek a szokásos füstöltsajt aromát. Legalább nincs

szúnyog. Az ökör-hal zsírját tartalmazó üvegből — a trópuson minden zsírfélét üvegben kell tartani, másként

elfolyik — két ujjnyit a szolgafán függő bográcsba, a hús alá öntök. Szolgafa! Micsoda hazai ízű pásztorkifejezés,

hogy is került most hirtelenében ide? Egy kis hazavágyás hozhatta.

Újra rám sötétedik. Karbidfény vetődik szerte az eresz alatt, bevilágítja a tárgyakat. Az eső napnyugtakor —

mintha megelégelte volna a fekete égbolt a zuhogtatást — elállt. De az őserdő, a növényzet még most is csepeg.

Reggel, ha nem lesz eső, messzebbre hatolok be a sűrűbe. Éhségemet alkonyat óta kétszer is elvertem. A maradék

sülthús bográcsban függ a tető alatt, és jóféle illatokat áraszt. Nehogy éjszaka valami állat vagy hangyasereg

meglelje. Nem szeretem errefelé a közös tálból való cseresznyézést.

MEGINT TERMESZEK. MEGINT EGY ÓRIÁSBOA

A LEGJAVA őserdőben járok. A gomolygó és szürke esőfelhőkön át nem szüremkedik be az avarra a napfény.

Az őserdős hegyoldalban egyre magasabbra jutok. Egy óriásfát körülölelő penészes, zöldes erdei szutyokkal borított,

kihalt termitakúp mellől kipillantok egy lombrésen a lenn elterülő tájra. Zöld tenger tárul ki előttem.

Végeláthatatlan őserdő, örökzöld óceán mindenfelé. Ha feljebb jutok, már olyan sűrű felhőben járok,

mintha az Alpesek sziklaormain, háromezer méterre lennék a tengerszint felett. Itt mindössze talán nyolcvan

méterre jutottam a patakszint fölé.

A kipusztult termitavár kemény és sima. Lehajlok az avarra, és három nagyszárnyú, valamelyik más termitakúpból

kirepült termeszt vizsgálok. Kínosan másznak, látszik, teher számukra hatalmas szárnyuk, amellyel ezeket a bolyból

kirepült termeszhölgyeket rövid időre ellátta a természet. Az egyik már le is vetette barna szárnyát, mint valami

rendkívül kényelmetlen ruhadarabot, és elsétált mellőle. Vele indul el a szürke harasztba a társuló hím is, hogy

családot alapítsanak. Ők már egy új termeszvárat építenek.

Több termeszhangyát is látok. Itt is van néhány és amott is. Valamennyi szárnyainak levetésével bíbelődik.

Csodálatos a természet. Ennek a gyámoltalan fehérhangyának, amely öröktől a föld alatt, sötét bolyában él —

ahonnan csak tápláléka érdekében távozik — időlegesen még szárnyakat is adott. Igaz, rövid időre. Ha kirepülésük

után célhoz érnek, nyomban egymásra találnak a termeszhölgyek és -urak. A termeszhangya akkor kezdi az életet, a

szaporodást, amikor leveti szárnyát. Rövidröptű rovar-Ikarusok ők, akik a zöld növénytengerbe hullva, nem

pusztulást, de életet lelnek. Már látom is feljebb a növényzetben az élő termeszbolyt, amely ezeket a termeszeket

kibocsátotta. Mennyi termesznyálat kellett gyűjteni, mennyi földet a mélyről felhordani, amíg ezt a hatalmas kúpot

összegyúrták, felépítették. Láttam kiégett termeszbolyokat erdőtűz után, amikor már hamvába roskadt az egész

fatömeg. Vörösre égtek itt a bolyok, mint valami máz nélküli, óriási, terrakotta süvegek. Mikor puskatussal

megdöngettem őket, úgy kongtak, mint agyagból égetett furcsa harangok.

Kikerülök a szárnyukat levetkőző termeszek vonulási vonalából. Már nem akadok barna, nagycsápú legényekre,

termeszlányokra. Szép csendesen megindul az eső is, és súgva, pergetve rákezdi monoton muzsikáját milliónyi

hangszerén, a leveleken, folyondárokon, törzseken. Már csurog és csepeg a meredek, sziklás erdőalj. Agyonizzadt

katonasapkám, szerelésem ázik. A puskatuson víz csordul, előbb egy. majd tucatnyi csurgás. végül összefolyó patak

az egész. Olyan a kép. mintha növényzettől benőtt, óriás fürdőkádban felöltözve állnék — már amennyire öltözött

vagyok —, s zuhanyoznék.

Nyomásfélét érzek mellemben. Többször megfigyeltem, nem beszéltem eddig erről, hogy mikor ezt a nyomást

érzem, mindig kígyóra akadok. És mindig száz lépésen belül. Mi okozza ezt? Nem tudom, ösztön? Azon ösztönök

egyike, amelyet olyan ritkán hozunk magunkkal erre a világra, amely jelt ad, ha valami szokatlan közeledik. A

pszichológusok majd megoldják ezt a kérdést is. Ha ezt a nyomást érzem, fokozódik figyelmem. Közeledem valami

ismeretlen felé, s érzem a nyomást, leginkább a légszomjhoz hasonlít. Egyáltalán nem vagyok olyan fáradt, hogy a

mellemben az érzést fáradtsággal magyarázhatnám. Mintha láthatatlan tenyér nehezedne ádámcsutkám alá és

szorítana. Bakancsom is nehéz, átázott, csoda, hogy nem rothad szét ebben az átkozott és sűrű. párázó, csepegő örök

tócsában, amelyben élek. Már türelmetlen vagyok. Ez a nyomás következménye, szabadulni szeretnék alóla. Öt

lépés, azután még tíz. Indák és pálmatörzsek, sziklák — avarsapka ül a csúcsokon. Mind vizes, csepegő, mint

körülöttem minden.

Meg sem lepődöm, mikor nyolc lépésre előttem egy tarkamintás óriáskígyó szimatolgatja lassan kúszva az avart.

Dudoros a hatalmas boafej, törzse, amelyen oldalazó kúszása közben gyűrődik a vastag bőr, nagypikkelyzetű.

Nesztelen az esőben mozgása, mert ha adna is némi zajt a nagy test alatt töredező avar, elnyomja a csepegés. Az

óriás boa még nem vett észre. Ez még nagyobb állat, mint a nemrégiben elejtett másik erdei boa. Ügy látszik,

óriáskígyó invázió van az itteni vadonban. A boa lassú mozgású. Gyűrődik, türemkedik fényes nedves bőre.

Vadászik. Akárcsak én. Kedvelem ezeket az erdei óriásokat, a kígyóremetéket, amelyek a párzás idejét leszámítva

mindig egyedül járnak.

Gyönyörködöm — már nem is a vadász, hanem sokkal inkább a természetrajongó szemével — a nem idevaló

emberek előtt annyira félelmetes látványban. Mennyire más egy ilyen pompázó állatóriás idekinn a szabad

természetben, mint állatkertben rács mögött, műsziklák és mesterségesen elhelyezett növények közt. Ott is

elementáris, de itt ehhez a félelmetesség járul. Sajnálom, hogy sörétespuskám van velem. Ez elrongyolja a bőrt.

roncsol, nem úgy mint a golyóspuska. Arra, hogy elevenen fogjam el ezt az óriást, most nem is gondolhatok. Súlya a

jól megtermett emberénél is több. Vadságával pedig — ha megszorítom, mielőtt hurok érné nyakát — nem okozna

valami nagy vadászgyönyörűséget. A boák szokásos szép színei ott gyűrűznek szürkés, bordó és aranyos

változatokban a nedves, vizes állaton. Milyen hosszú a boa? Ezt a levelektől, indáktól mégcsak látni sem lehet.

Csepeg, folyik az eső a lombra, rám, a boára, az avarra. Aki nem fogott eleven, veszedelmes célpontra Winchestert,

az nem is tudja minő nyugalmat ad a felhúzott és félig hanyattdőlt fegyverkakas, előtte a gyúszeggel. A

vadászgyönyörűség minden szépségét, ízét apróra kiélvezem, amint leguggolva, szememmel követem a lassú

gyűrűzést, oldalazást. Rézsút, lefelé, a patak irányába kúszik az avarillatú óriáskígyó. Olyan közel van, hogy úgy

szétroncsolnám a szép, élénk kígyófejet, ha innét rálövök, mint valami céllövöldei tojást. Ha viszont messzebbre

eresztem, a növényzettől nem tudok biztosan lőni. Ezt latolgatom, mialatt a kígyóóriás gyanútlanul, avart

szimatolgatva csúszik, s teszi ezt olyan lassú mozgással, aminőt erről a nagy csúszómászóról fel sem tételezne az

ember. Talán kétméteres utat tett előre állandó és lassú törzsmozgás közben, amikor feje a levélzet közt megfelelő

tiszta célpontot mutat. A puskát kicsit mélyebbre fogom a boafej alá célozva. Így feltehetően kevesebb sörét éri.

Amikor a lövés eldörren, a szürke lőporfüstben, az eső szüntelen pergésében maga az eleven pokol szabadul el.

Hátraugrom, töltényt ismétlek a puskacsőbe. Előttem, mint roppant, színes torony, felmagasodik, majd az avarra

zuhan az óriás boa, és gyors, villámszerű kúszással eltűnik a növényzetben.

Csak leszakadt, lengő liánok, összetöredezett gally, szürke haraszt jelzik a pillanatok alatt lejátszódott drámát.

Szerettem volna magamat alaposan megrázni a mély lövésért. A vadászat varázsa elszállt. és ottmaradt a

kiábrándultság. Odagázolok, ahol az avarban, a haraszt alatt a sörétcsomótól feltúrt a humusz. Arasznyi hosszan

hordta ki a töltés a korhadó avart, a földet, de az. hogy a kígyó is kapott belőle, biztos. A mozgása — ahogy

visszaidézem — olyan volt. mint a doronggal jól fejbevert emberé. Szédelgő és bizonytalan. Csak az a kérdés,

meddig viszi a söréteket.

Az óriáskígyó beleveszett a hegyoldal sűrűjébe. Lábamnál, az avaron hever a kilőtt töltényhüvely, s ott is marad az

idők végezetéig. Semmi kedvem, hogy felemeljem, újra töltsem a hüvelyt. Nekiindulok lefelé a sűrűnek. Rendkívül

kicsi az eshetőség, hogy ráakadok az óriáskígyóra. De a keserűség, a vadászdüh nekilódítja ilyesminek is az embert.

Nekidőlök a liánoknak, testtel, késsel hárítva, nyomva az ágakat. Nyom sehol. öt lépésre a lövés földbecsapódásától

már semmi áruló jel nincs. Az óriásboát megsebeztem, soká nem viheti, az biztos. Csak azt nem tudom, merre, hová

bújt a sérüléstől halálra rémült kígyó. Ha más zsákmányt szalasztok el, kisebb állatot, kígyót, az ördög vigye, de ezt a

nagy boát nem hagyom.

Minden csurog, csepeg, úszik a zuhogó esőben. A levegő nehéz és fülledt. Egyik negyedóra telik a másik után, és

hiába kutatok. Sehol semmi. Ázott, feketebundás majmokat látok egy helyütt a lombozatban, néhány camaleao,

zöldesbarna gyík menekül. Valahonnan messziről tapír éles füttye hallatszik. Ennek az otromba, hatalmas,

hárommázsás emlősnek, a délamerikai ősvadonok leghatalmasabb növényevőjének igencsak szegényes a hangja,

mindössze ez a szerény fütty telik tőle.

Az indulat, a bosszúság, amely az elvesztett óriáskígyó után űz, nem jó tanácsadó. Különösen nem az őserdőben.

Mégcsak pókokat sem látok a vizes pókhálókon. Az állatok, rovarok elhúzódnak, mintha mindent rejtekbe zavart

volna az eső. Fájó szívvel abbahagyom a kutatást és visszafelé indulok csapásomon. Letört gallyak jelzik utamat.

Ide-oda járok a sűrűben. Ha elvétem néha a gallytöréseket, hamarosan ráhibázok.

Már lefelé haladok. Újabb és újabb tört gallyjelzésekre akadok. Mindegyik a szállásomhoz vezető utat mutatja a

nem szűnő eső lombozaton pattogó pergésében. Túl melegem van, annak ellenére, hogy csuromvizes vagyok. Az

órák óta tartó ide-oda hajladozás, kúszás az indák közt, a lomb alatti búvás a legedzettebb versenytornászt is

kimerítené. Szívdobogásom erős, pulzusom élénk, csak ez a folytonos eső ne hozza ki belőlem újra a maláriát. Mert

ez a veszedelem elháríthatatlanul fennáll. Szomjas is vagyok. A patak pedig az ördög tudja, merre van?

Vizes hajam tele van esőmosta, vízhozta kéreggel és erdei szeméttörmelékkel, agyonázott sapkámat régi iszákomba

dugtam. Ezek az átkozott, letördelt gallyak pedig egyre nehezebben kerülnek meg. Keresni kell őket. A szürkület,

amely leszáll az erdőaljra, mind erősebb. Ügy elmúlt ez a nap. mintha elfújták volna. A nagy boa, a megsebzett

zsákmány már egészen kicsi jelentőségű. Alig várom, hogy elérkezzem a patakhoz. A szállás, a fehéren, sípolva izzó

karbidláng, mint elérhetetlen kívánság világít felém. Még mindig lefelé haladok. Kerülgetem a sűrű szövedéket, a

letört gallyakat, folyondárokat keresve. Termitaösvényre, félarasz széles, az avartól megtisztított útra akadok. Ezt

követem. Odébb vöröses, sáros, sima földfelületre lépek. Megint egy kipusztult termitatelep. Átlábolok rajta. Mire

átjutok, bokáig sáros vagyok a vörös, tapadó agyagtól.

Hirtelen megtorpanok. Előttem lábnyomok, egy ember lábnyomai. Van itt tehát valaki rajtam kívül, aki ezt az

őserdőt járja. Egyenes, határozott irányban vágnak át a nyomok a vöröses sáron. Nem is régen járhatott erre. Az

éjszakát most eltöltöm valamelyik fán. Holnap pedig majd megkerül a caboclo. Caboclo? Jobban megnézem a

nyomot. Az erre járt ember bakancsot hord, míg a caboclo legjobb esetben nyersgumiból öntött, sarok nélküli cipőt.

Saját bakancsomra nézek, meg a nyomra, amelyet a régi nyom mellett ejtettem. Szakasztott ugyanaz. Persze, saját

nyomaimra akadtam. Visszafelé indulok, régi nyomaimmal ellentétes irányban. Ide a rég kihalt termesztelepre

egyenes irányban érkeztem a pataktól. Ezt az irányt kell megtartanom és valahol, a csónaktól jobbra vagy balra

elérem a patakot. Most már semmiképpen nem tévedhetek el. Az erdőben való éjszakázás kellemetlen kilátásai

megszűntek. Az eső, a fülledtség ellenére is felfrissít. Gyorsabban lépkedek, tokjából kihúzott tercadómmal sűrűn

vagdalom a folyondárokat, gallyakat. Nincs kedvem a vadászathoz.

Két szikla közt nyalábravaló folyondárt csapok le. az ráomlik valamire, ami színes, bordó és tarkamintás. Mint

villám rúgom magam vissza, csaknem hanyattbukfencezem egy ág-korhadékon, amely az avarban félig betemetve

várja a földdéválást. A vastag óriáskígyó nem mozdul a rázuhant indatömeg alatt. Mintha üvegből lenne, olyan

merev. Leeresztem a Winchestert. Az őserdő egy torz vigyort vág felém. Tréfál. Most, a nap végén, alkonyatkor

visszaadja azt, amit egyszer már elvett.

Odalépek a merev, óriás réteshez. Lehúzom róla a ráesett indacsomót, még azt is lecsapkodom felette és körülötte,

ami gátol, hogy jobban megnézzem, összecsavarodva fekszik a boa. Órák óta heverhet itt. Nem sokkal azután

múlhatott ki. hogy halálos sebével ideért. Persze, ha a vége jó — mint mondani szokás — minden jó. Leteszem a

puskát a tercado mellé, és két kézzel a boa merev, hideg nyakát fogva, kivonszolom egy szabadabb helyre. Közben a

fejét nézem. Jobb szemetája nincs. Az izomdudor, amely alsó állkapcsa tövében helyezkedik el, félig hiányzik.

Elhordták a sörétek. Csoda, hogy ezzel a sérüléssel, szinte félfejjel, egyáltalán elmenekülhetett. A fejéből

mindenesetre több van meg, mint a másik elejtett óriás boáéból.

Lerakom iszákomat is. Éjszakára nem hagyhatom itt ezt a szép trófeát, mert kikezdenék a bőrt az éjjeli állatok, a

dögevők, a hangyák, hogy csak a legközvetlenebb veszedelemről beszéljek. Nehezen, mereven enged a kígyó

erőteljes húzásomnak, mert — hogy lenyúzhassam bőrét — ki kell nyújtanom. Félgörbék testformái, ahogy

hanyattfordítom a nehéz állatot. Közben percre sem szűnően patakzik, csurog az eső. Erősen sötétedik. Valósággal

ömlik rám a víz. Késemmel, lépést lépés után téve, felvágom hosszában a kígyó kúszóredős, sárga hasán a kemény

bőrt. Csaknem öt nagy lépés a boa vaskos törzsének hossza.

A patak tíz lépésre csobog előttem a sötét őserdőben. Hallom néhány kivetődő hal loccsanását. Még mindig esik.

Vállamon az indákkal összekötött boabőr. Veri az eső, és rám csurog a kígyóbüdös lé. Itt van valahol a csónak,

reggel itthagytam. Végre.

Berakodom a sötétben a billenő, pálmatetős csónakba. A csónakon is minden csuromvíz, mélyre merül a benne

levő esővíztől. Szinte tapogatva csinálok mindent. Fekete víz, fekete őserdő ölel körül mire mindennel végzek. A

csónak végébe telepszem. Sötétben, zuhogó esőben ereszkedem lefelé a patakon. A kétoldalt magasodó növényi fal

még sötétebb fekete, mint az égbolt. Igyekszem a csónakot az áradat, a patak sodrának közepén tartani. Nemigen van

mód az evezésre, mert akarva-akaratlan, nekievezek a partok növényzetének. A legjobb, amit a sötétben tehetek,

hogy rábízom magamat és csónakomat a sodrásra. A patak majdcsak visszavisz oda, ahonnan elindultam.

Erősen figyelem a baloldali sűrűt. Ha van a pálmaeresz alatti tűzrakásban egy kis becsület, most is izzik. Ha pedig

hamvába roskadt, remélem kivilágol a hamu közül. Amennyiben elkerülöm a szálláshelyet ebben a vaksötétben, a

csónakban éjszakázom. Nem mondom, ez már jobb hely lenne, mint az őserdő ága-boga, amelyre rátelepedhettem

volna mint valami színes papagáj. A csónak végtére is véd az esőtől, mégsem szeretnék egész éjszaka benne

kuporogni az esetleg húsra vadászó kajmánok közt. Még a szokásos világítóbogarak sem fénylenek az esőben.

Máskor, más időben, sokszor meg is tévesztettek, állatszemnek véltem csillogásukat a lombok közt. De persze a

parázsló tűzfény — még a sűrű esőn keresztül is — más.

Jó ideje ereszkedem lefelé a sötétségben, az eső úgy zuhog, mint eddig talán még soha. Valósággal vödörrel öntik

odafentről, és érzem: bokáig vízben állok. Persze, a csónaknak ezt a hátsó felét súlyommal is nyomom, a víz tehát

idefut, és még jobban terheli. Ha egyhamar nem érem el a szállást, meg kell állnom, hogy kimerjem a szakadó, túl

gyorsan szaporodó esővizet. A boabőr már vízben ázik, iszákom, puskám drótkampón függ egy tartókeret alatt.

Odadrótoztam induláskor. Az ülésről lenyúlok az áradatba. Alig tízcentire van a csónakperemtől a víz. Az ördögbe

is! Ezt nem gondoltam. Még elmerülök csónakostul, ha telezúdul a csónak esővízzel. Már féllábszárig vízben

vagyok. Az eső egyre dől, zuhog, pillanatnyi szünet nélkül. Nekiviszem a sötétben a csónakot a jobboldali fekete

növényzetnek. Beletapogatok az ágakba, elkapok egy indát, és a kezemügyében tartott kötéllel hozzákötöm a

csónakot.

Gyors vízkimerés következik. Egy tökhéjjal negyedórát dolgozom, amíg kimerem a csónakfenékből az utolsó liter

vizet is. Persze az eső gyorsan és megbízhatóan pótolja. De mire újra vízzel telítődne a csónak, csak elérem a

szállást. Kioldom a sötétben a tartókötelet. A csónakot magával ragadja az ár. Tíz evezőcsapásravalót sem haladok,

amikor az esőfüggönyön át világosság szűrődik felém a túloldali partról. A szállás közvetlen közelében negyedórát

mertem a vizet. De most már mindegy. Kézbe kapom az evezőt, és gyors húzásokkal vezetem neki

a partnak a csónakot. Itt már sötétben is ismerem a kikötést. Az eső vízfüggönyén átszüremkedő vöröses fény sokat

jelent ebben a vizes erdei nyomorúságban. Persze holmi óriásboa-bőr birtoka enyhíti elkeseredésemet. Amikor a

pompás bőrre gondolok, majdnem bocsánatot kérek az ősvadontól. hogy az imént vizes nyomorúságnak neveztem. A

vizet persze mindenképpen jó volt kimeríteni a csónakból. Ha nem teszem ott és akkor, tíz lépésnyire a szállástól,

most itt kellene elvégeznem.

Kirakodom a szorosan kikötött csónakból a partra. A puskát, az iszákot nyomban tető alá viszem, ne csapja tovább

az eső. A nehéz boabőrt kihajítom az esőben a nedves avarra, az itt sohasem sáros partra. Nehéz puffanással zuhan a

letaposott avarra. Felemelem a súlyos bőrt, és beviszem a csurgó ereszű tető alá a tűz mellé. Megint lesz vacsora után

munkám, amikor a friss boabőrt a pálmatörzsből hasított, régebbről eltett pálcákra kifeszítem. Majd vigyázok,

nehogy ismét belépjek egy lefaragott és rendkívüli módon veszedelmes kéregszálkába. Jólesik a tűzfényben a nyers,

puha bőrre néznem. Szívesen is teszem, mikor felszítom a tüzet. Lobogva kap a tűzre dobott nagy nyaláb rőzsébe a

láng. Bevilágítja a szállást.

Tíz perc múlva megmosakodva, megtörülközve, száraz trikóban, rövidnadrágban, papucsban élvezem az eső

zuhogásában az otthon kényelmét. A függőágy is száraz. Kávét teszek a tűzre, a kormos kávésedény kotlós módjára

ül a parázson. Forr a víz. Kávét öntök a barna vászonzsákba, belementem a zubogó vízbe. Zamatos illat tölti be a kis

pálmaereszt. Ma banánlekvár, keksz — kevés már készletem — és forró kávé a késői vacsora.

Mikor lekortyolom a félliter coffeindús folyadékot, a még reggel töltött karbidlámpára vizet eresztek. A sípoló gázt

égő rőzsével gyújtom meg. Világosság önti el a pálmatető alját. Szétvágom a boa-bőrköteget áthurkoló indákat, és

félig kiterítem a bőrt. Megkezdem a munkát. A bőr két szélén vágott lyukakba feszítem a kéregszálak íveit. Éjfél

lesz, mire elkészülök vele.

ERDEI PÁRVIADAL

AZ ŐSERDÖ levél- és gallytömegében csak a barnás, szinte kövezetnek tűnő avarréteg a megszokott. Patakot,

erdei vizet reggel óta nem láttam. Sokat adnék egy jó vastag vízfolyondárért, amelynek méteres darabja elég vizet

tárol ahhoz, hogy szomjamat oltsam, önmagamat vetem saját csúfondáros kedvemnek, amikor a ―sokat adnék"

szólás-mondást emlegetem. Mert mit is adhatnék? Bogarat? Tele van ugyan bogárral, lepkefélével üvegem,

dobozom, de ebből az ősvadonban is van elég. Ez különben azon, hogy pokolian szomjas vagyok, mit sem változtat.

Hiába Nincs tökéletes öröm, jóérzés, elégedettség, mert, ha megvan a zsákmány, hiányzik hozzá a fizikai jólét.

Semmi kedvem víz híján az evezéshez. Az olajos hal, a farinha és a banánlekvár hangyáktól eddig megóvott része

csak fokozná szomjúságomat. Vizet alighanem csak akkor látok, ha alkonyattájt visszaérkezem a patakment

szállásra.

Hat órája jövök befelé, lepkékre, pókokra, mimikrikre vadászva — ez utóbbiakat a legnehezebb meglelni —,

amikor elhatározom, hogy fordulok. Kifelé legalább három órát vesz igénybe a szálláshoz vezető út. Persze csak

akkor, ha egyenesen, toronyiránt megyek, s különösebb keresés nélkül találom meg a szállást. Ha az irányban a nap

elbúvása miatt nemi eltérés mutatkozik, akkor ez a három óra jóval több lesz. A sűrűségben más helyütt csaknem

naponta akadok új és új patakokra a vadonnal benőtt, paradicsomi elhagyatottságú völgyekben. Ma azonban nem volt

szerencsém. Olyan itt az ősvadon talaja, mint egy roppant, zöld növényzettel telerakott asztal. Még csipketerítő is

fedi ezt az asztalt, a gallyak, lombok, falevelek közt az avarra beszüremkedő napfény ragyogása.

Valószínűtlenül szép a barna avaron a napfény. A párás, fojtott forróságot itt a legigazibb meleg váltotta fel, s ez az

éles sugárzással betörő napfénynek köszönhető. Jó ideje kiszippantotta már a talajból felpárázott nedvességet.

Minden lépésnél ropogva törik az avar. Mintha szalmában vagy száraz kukoricafosztásban járnék, s annak is

legcsörgősebbjében. Emlősről, kígyózsákmányról szó sincs. Ha van is előttem állat, lépteim zörgésére messziről

elóvakodik. Ezért csak bogár- és lepkeféle a zsákmányom. Reggeli induláskor az első félórában még akadt némi

remény a vadászatra, mert az őserdő párázása olyan volt, mint egy hatalmas, minden képzeletet felülmúló gőzfürdőé.

De amikor a mélyre lógó esőfelhők elvonultak anélkül, hogy terhüket rácsurgatták volna erre a zöld világra, minden

kiszikkadt, megváltozott.

A talaj általában állandó emelkedésű, de ez csak néha érzékelhető. Különösen akkor, ha egy-egy földpad

szakadásszerű omlására akadok. Ilyen helyekről mindig jócskán kerül rovar, bogárzsákmány, éppen a hely

különlegessége miatt. A pókok számos faja is szívesen tartózkodik itt.

Csak ne lennék ennyire szomjas! Vizet sohasem viszek magammal. Minek? Az üvegben megmelegedne, átvenné a

levegő negyvenfokos hőmérsékletét, s nemhogy langyos, de már egyenesen meleg vizet ihatnék. Szomjat nem olt az

ilyen. Ha meg délután beborul, s csak másnap találom meg az utat kifelé, a patakhoz, ez már inkviziciós szenvedést

jelentene. Kifelé? Furcsa ez a megjelölés itt, ahol a központ a patakparti szállás. Itt minden a saját fogalmaim szerint,

saját mértékemhez mérve alakul. Szállásom pillanatnyilag a világ legközepe. Reggel innen el, a napközbeni erdei

forduló után pedig visszaindulok. Körözök szállásom körül az őserdőben, néha átevezek a patakon, s amit tudok,

zsákmányként behordok a tanyára. A kör egyszer-egyszer elnyúlik, nagyobb átmérőjűvé változik, mint most is itt,

ahol a napfény és az avar pompás csipke-terítőjén állva, jó ideje figyelem a sűrűt. Orchideát alig látok. Dőlt fatörzs

sincs sok, de töredezett, vihar- és széltörte ág annál több. Ezek talán éppen a legnagyobb akadályai az

előrehatolásnak, a vadászatnak. Pattanó törésükkel, zörgésükkel még a holtat is felébresztenék.

Verejték csurran homlokomon, szakállas arcomon, szemembe is jut belőle bőségesen. Nyakam, mellem a

verejtéktől csuromvíz. Meztelen karom, combom is izzadt, a rövidnadrág, az evezőstrikó meg a feketére pácolódott

bőrlábszárvédő csuromverejték. Csoda, hogy még ennyi víz van bennem. Hajam is tele van a magasból pergett

korhadékkal. Döglött hangya meg más elkent bogár is akad benne. A rám tapadt, viszkető pókhálókat, fonalakat már

észre sem veszem. De ez a kemény, a fizikumot letörni igyekvő nyomorúság nem elég riasztó ahhoz, hogy nap nap

után be ne vegyem magam az őserdőbe. Mindezeken a megpróbáltatásokon túlnő a gyűjtés, a vadászat szenvedélye,

gyönyörűségével semmi sem ér fel. Letettem a garast az ősvadonbeli élet mellett.

Reggel óta legalább két kiló a súlyveszteségem, estig három lesz vagy még több. Ez a vízhiány miatt délutánra már

komoly egyensúlyi zavarokat is okoz, mert néha — mint most is — beleszédülök. De az ördög gondolta, hogy ma

nem találok vizet. A napsütés az őserdőt annyira hevíti, hogy befűtött kemencének tűnik, amelyből kiszedték a

kenyeret. Ennyire be csak a szomjatoltás reménye hozott, mert azt hittem, hogy nemsokára lefelé lejt az őserdő, s

völgybe érek, ahol patakot találok. Közben a zsákmány is csábított, a százféle pillangó, pók, a fatörzsek levált kérge

alatt lelt új, eddig nem látott bogarak. A bogárvilág tengernyi csodálatos változatát rejti a brazíliai ősvadon.

Ideje, hogy forduljak. Sokáig ültem itt a sziklán. Már nem keresem befelé a patakot. Most inkább vállalom a

napszálltáig való kínlódást, amit a növekvő vízhiány okoz. Amikor megigazítom iszákomat, felveszem

Winchesteremet és felállok, fordultomban szinte megdermedek. Tőlem tíz lépésnyire, fényfoltos avaron, egy apró,

görényszerű emlős, egy cangamba és egy jararaca cinzento néz farkasszemet. A patkánynál nagyobb, büdös állat,

mint verebet leső macska, feszülten figyel a mérgeskígyóra. Minden vadászkedve benne izzik szoborszerű

mozdulatlanságában. A pofarészén világos pettyezésű jararaca a maga több mint méteres félelmetességével,

felemelte fejét, hogy törzse harmadán támasztéka legyen a harapáshoz, sötétszürke színű, hasaalján barnás, hátán és

oldalrészén fekete pettyezésű törzsét pedig összébbvonja. A kis emlős a vadászat lázában rám sem figyel, vagy

éppen semmibe vesz, szokatlan formájú fatörzsnek néz. A jararaca még kevésbé fordít rám figyelmet. Az avaron, a

fényszőtte arénán most életrehalálra folyik a küzdelem.

Az éles és apró metsző- és rágófogak, mint tökéletes húsőrlőmalom részei, a végét jelentik a kígyónak, ha elkapják.

De a jararaca villámszerű ütése, mérge, méregfogai sem lebecsülendők. Igaz, a mérgeskígyókkal táplálkozó

cangambánál a méreghatás elleni védettség is kifejlődik, s rá nem hat a kígyóharapás mérge ugyanolyan

veszedelemmel, mint más állatra. Többször találkoztam már ezzel a kis ragadozóval, lőttem is cangambát, de csak

hallomásból tudom, hogy kígyókkal él. Most látom első ízben harci vágytól tüzelten szemben állni még élő

táplálékával.

A jararaca sem örvendezhet túlságosan a találkozásnak. Magatartása sokkal inkább védekező, mint támadó. A kis

ragadozó támadó kushadása sem tarthat soká. Nincs olyan izomzat, amely ezt a feszült mozdulatlanságot sokáig

bírná. Végre. Egy pillanat, s az emlős és a jararaca egyetlen gubanccá változik. Repül az avar, pergő körözés, a

feketemintás kígyótest rátekeredik a kis állatra. Falevelek repülnek szerteszét, törik a gally. A gubanc hirtelen

megnyugszik, majd egyetlen pillanat alatt szétválik. A kis emlős félelmetes fogaival rágja, roppantja a jararaca fejét.

A párviadal véget ért. A kígyótörzs úgy hat a cangamba szájában, mint valami élettelen, puha, torzformájú szivar.

A kemény kis vadonbeli hős, a csatát nyert erdei gladiátor hirtelen maga alá fordítja zsákmányát. Enni kezdi.

Mozdulok. A cangamba ezt már észreveszi, s mint villám perdül. Belevész a ritkásan álló harasztba. A rágott fejű

jararaca gazdátlan ottmarad. Sajnálom a cangambát. Ha érintetlen hagyom zsákmányát, talán még visszajön hozzá.

Megküzdött érte. Kerülve hagyom el az erdei küzdelmet, az állatdráma helyét, ahol — jól látom — a jararaca

nedves, véres, roncsolt fejét, tetemét már felfedezte néhány izgatott hangya. A jararaca tehát semmiképpen nem vész

kárba. Még akkor sem, ha nem jön vissza rá a cangamba, mivel a hangyák már itt vannak. Ezek reggelre — miután a

most látott előőrsök felfedezték a zsákmányt — az idehívott hangyatömeggel úgy eltakarítják, hogy csak gerince

meg a bordái maradnak meg.

Egészen kimelegedtem, ha lehet ezt a kifejezést használni a trópuson, mert a jararaca és a kígyóevő apró emlős

csatája — hogy enyhe szóval éljek — szokatlan. Ritka, végtelenül becses az ilyen alkalom a megfigyelésre. A kínzó

szomjúságon azonban mit sem változtat. Nekiindulok, követve árnyékom jelzését, — a napsütésben biztos iránytű.

Recseg, ropog lépteim nyomán az avar, de most már nem a zsákmányszerzés a cél, hanem az, hogy minél előbb

kijussak, és a patakot, majd pedig a szálláshelyet megtaláljam. Széles pengéjű bozótvágó késem bal kezemben,

Winchesterem jobbomban, s csapdosom le a ritkás erdőben az útban álló növényzetet. Ahogy árnyékom hosszát

nézem, két óra van.

Verejtékben fürdöm, csuromvíz vagyok és még szomjasabb. Árnyékom már kétolyan hosszú, mint jómagam.

Múlik az idő. Négy óra. Az erdő már sűrűsödik, összeborul.

öt óra. Rohamosan nyurgábbak lesznek az árnyékok, a betűző napfoltok egyre ritkábbak. Árnyékom túlnő rajtuk,

belevész az erdő homályába.

Hat óra, lemegy a nap. Szerencse, hogy nem borult be. Akkor még nehezebb lenne az útkeresés. A

rovarzsákmánnyal, szerelékkel telt iszák egyre nehezebb. Csupa piszok az erdei szennytől. Trikómon félaraszos

szakítások, három is egymás mellett. Nadrágom bőrerős anyaga állja csak a tüskés ágakat. Térdem, a térd feletti

szabad rész, karom és vállam karcolt. Némelyikből vér szivárog, s most alvadt, fekete csík tapad a sérülésre. Ha

letörlöm az izzadságot, az alvadt vércsíkot is letörlöm, a vérzés újra indul, és megint ráalvad a sebre. Mindez már a

türelmetlenség jele, mert nincs időm a növényzet közti óvatos bujkálásra.

Eltűnt a nap. Már mélyen a sűrűben járok, úgy vélem kifelé, de most már inkább csak az érzésem visz az alig

észrevehető lejtés irányába. Ott, arra, ahol a lejtés véget ér, lesz a patak, a vezérfonal, amely mentén sötétben is a

szállásra jutok.

Az őserdő elveszti árnyékait, éjszakai ruháját ölti fel. A patak sehol. Nyelvem szahara száraz, a naplemente nem

csökkentette a megrekedt meleget. A meleg kisugárzik, és ez megint csak testem víztartalmát csökkenti. Szájam

széle, ha megnyalom, erősen sósízű, és valósággal sócsapadékos a Winchester is, ahol markolom. Sós lehet a tercado

markolata, és sós rajtam minden a kicsapódott verejték sótartalmától. Egész mi-voltom olyan, mint egy kimerülés

előtti parányi sóbánya. Mondhatatlanul vágyódom vízre, ami — tudom — közelemben van. De hol, merre?

Feketébe fordul az erdő zöldje. A folyondárok, mint láthatatlan kötelek, elémbe ereszkednek, feltartanak, néha

átbukom rajtuk. A Winchester kakasát rég ráeresztettem a gyújtószegre, nehogy elsüljön.

A sötét szurokszerű. Semmi reményem, hogy most, ma elérjem akár a patakot, akár a szállást. Alacsony ágazatú,

vaskos fatörzsre akadok. Ez jó lesz. Nekirugaszkodom, és ha nehezen is, a szíj nélküli Winchestertől akadályozva, de

felkapaszkodom. Először az alsó ágakra, azután mind feljebb. Fenn, vagy emeletmagasan, végre egy szikkadt,

lombozat nélküli, vastag ágtövön megtelepszem. Winchesterem karikájába madzagot fűzök, és odakötöm a tarisznya

szíjához, hogy kezem ügyében legyen.

Koromsötét ölel körül. Hallgatom az éjszaka neszeit, de a szomjúságtól nem tudok figyelni. Pedig érdekesek a

zajok. Maga az ember sincs itt különb helyzetben, mint a csatangoló vadállat. Sőt. Az ember a sötétben védtelenné

válik, szeme és fegyvere nem eléggé jó, hogy akár egyetlen veszedelmes éjszakai állattal is szembeszálljon. Az

ősember réges-rég kihunyt érzései költöznek belém a szuroksötétben. Aggodalmak és képek a veszedelmekről,

amelyek legszerényebbje is életet prédáló. A fakúszó mérgeskígyók éjjel mennek zsákmánykereső útra. Ha ilyennel

összeakadok, nemigen süt rám reggel az ismét útra induló nap. Skorpiók is szép számmal másznak a fákon, cserjéken

bogarak után, a famászó óriáspókok, amelyek madárfészkek, kolibrik után kutatnak, sem a legkellemesebbek éjjeli

találkozásnál.

Az ülés az ágtövön csak az első félórában tűnik kényelmesnek. Most, hogy telnek a negyedórák, egyre

elviselhetlenebb. Nincs sok lehetőség a sötétben gyakori helyváltoztatásra. Kitapogatok egy feljebb levő ágat, s hogy

változtassak helyemen, arra lépek fel. Itt már más az ág növése, jobb az elhelyezkedés. Ha elfáradok,

visszaereszkedem az alsó ágra. Alvásról persze nem lehet szó, de az álom éjfél felé. ha percekre is, csak elnyom. A

távoli hajnal majd úgy ér, mintha egész éjjel hordóban forgattak volna. Ismerem az ilyen erdei éjszakát követő

másnapot. Ha megtalálom a patakot, majd csak rendbejövök. Holnap mindenesetre a szálláson maradok. Fokozódik

álmosságom, lehúz a napi munka, az erdővel való birkózás fáradtsága. De ezt az éjszakát is megéri az iszákomban

levő bogár-zsákmány.

A törzs kérge hátamba vág. Rajza biztosan meglátszik bőrömön. Már ötödször cserélek ülőhelyet. Minden

ülésmódot kipróbáltam. Lovaglóülést, oldalülést, háttal a vastag törzsnek, majd félig elnyúlva ültem az ágon. De az

iszák, a puska mindegyiknél nagy akadály. Letenni pedig a koromsötétben

nem lehet. Leeshetnek, meg azután jobb, ha a Winchester kezem ügyében van. Bozótvágó késem, a tercado tokja is

folytonosan utamba csüng, akármint fordulok. Sohasem gondoltam, hogy ennyi kényelmetlenség lehet vele. Az

Atuman folyón is volt már ilyen kemény erdei éjszakám, a Jatapun szintén, és úgy látszik az őserdő itt is megmutatja

fogafehérét.

A sötétből ág- és gallyreccsenések hallatszanak. Miféle állat lehet ez odalenn? Jaguár? Vagy csak egy teknősbéka?

A meleg az éjszaka beálltával csökkent néhány fokot. Néha megborzongok. A Szaharában lehet ennyire kínzóan

elviselhetetlen a szomjúság. Bárcsak már virradna.

Mintha egész éjjel fagörgőkön utaztam volna, olyan megviselt vagyok. Már három ágtövet próbáltam ki, hol,

melyiken jobb az ülés? A sok mozgás, magam keltette zaj mindenesetre jó arra, hogy elriasszam közelemből a nem

kívánatos állatokat, rovarokat. Csak éppen a szúnyogokra nincs hatással mozgásom. Négy óra lehet, keservesen

múlnak az órák. Nemsokára világosodik. A szúnyogok jó ideje támadnak. Ez a közeledő napkeltének a jele.

Keletről enyhén világosodik az égboltozat. Nem is tudtam, hogy ennyire magasra másztam — nézek le —, mikor

lenn, az erdőalj kivehetővé válik. Az ott odalenn, az a zöldessárga, egysíkú alkotmány meg micsoda? Pálmatető! A

keservét! — s amúgy hazai módra vetem a szót. A zöldessárga valami saját pálmaereszem, amely mögött tíz lépésre

egy fán — ezt is ismerhettem volna, elégszer láttam — kínlódtam át a sötétben az éjszakát. Oldalt, alant víz csillan a

kelő nap szüremlő fényeiben. Nagyot loccsan a víz. Egy hal vetődik rovar után. Lemászom a fáról. A

bosszankodásba hamar békülő elégedettség vegyül, mert szomjamat egy egész patak vizével olthatom.

Vödörrel zúdítom magamra a csónak mellett kimert vizet. Egy, kettő, öt vödör. Az avar körülöttem már csuromvíz,

tocsogós, de a hatodikat is magamra öntöm. Mielőtt a fürdéshez fogtam, félvödörrel ittam a friss patakvízből, de még

mindig szomjas vagyok. Az őserdő reggel megint szép, a nap megint aranylón ragyog, s az, hogy az őserdő a maga

módján keservesen megtréfált, nem ok arra, hogy haragudjunk egymásra.

ESŐBEN AZ ERESZ ALATT. TEKNŐSFOGÁS

A DÉLELŐTTI csendes eső veri a pálmatetőt. Alig látni a túlparti őserdő zöld növényfalát, a kihajló ágakat,

virágos folyondárokat. Tömött fehérvirágúak a kúszónövények, s ahogy múlnak a napok, látom, hogyan nyílnak a

bimbók tömött virággá. Ha alájuk állok a csónakkal, a színükre, illatukra érkező rovarokból, pillangókból, rájuk

csapódó fedeleshátúakból gazdag zsákmányt ejtek minden alkalommal. Minden virág, párázó illatfelhő más

bogarakat, rovarokat vonz. Majdhogynem azt mondhatom, a legszerényebb erdőalji virágtól a húsevő, bogárfogó

növényekig, minden virágnak megvan a maga látogató bogárfaja. Húsevő virágok különösen szép számmal vannak

itt. Ízes illatuk csábító. A falánk és gyanútlan bogár bemászik porzóihoz nektárért, és helyette ragadós növényi

enyvet kap, amely, mint soha el nem eresztő zsák, fogva tartja, nem menekülhet.

Sűrű az esőfüggöny, és a pálmatető alsó szélén nagy csepegéssel mossa a lefolyó víz az összetaposott, töredezett

avart, amely alól néhol már a feketedő humusz is kilátszik. Odahaza az ilyen sűrű és csendes esőre azt mondják

nyáridőben: nevelő eső. Olyasféle most itt az idő, mint otthon a meleg májusban. Nincs túlmeleg. Az idő is alkalmas,

hogy rójam a sorokat. Emlékezem és elmélkedem. Körbevesznek a szerszámok, holmik, friss vadászemlékek. Az

ereszről csepegő víz szomszédságában, éppen csak a tetőzet alatt, füstölög a tűzrakás. Meleget nemigen terjeszt,

inkább füstöt, s ez a jó. Szúnyogféle sem szereti az esőt. Inkább valami szikkadó helyre húzódik. Többnyire az

átvizesedő, ritkán rakott pálmatető alá, ahol — hogy minél kevesebb kelljen az építőanyagból — szűken raktam a

pálmaleveleket.

A keserű füst, amely körülöttem terjeng, — olyan illatom van tőle, mint egy szénégetőnek, — megvéd a

szúnyoginzultusoktól.

Vaseszközeimen a rozsda vöröse mutatkozik. A vas-, az acéltárgyak egy-két napos pihentetése már meghozza a

rozsdapírt. Igaz, sűrű használatnál akár tenyérrel is letörölhető. A levegő pára telítettségére ez a gyors vasoxidáció

igencsak jellemző. A ketrecek persze szabadon áznak, súlyosodnak a deszkáikba ivódó víztől. Az állatok, kis és

nagy, mérges és nem mérges kígyóim nyilvánvalóan örülnek ennek az időnek, mert — ahogy az eresz alól nézem —

nyugodtan hevernek, jól összegyűrűzve a ketrecsarkokban. A már feketére oxidálódott sárgaréz szitaszöveten

keresztül — amely a ketrecládák elejét és hátát borítja — jól lehet látni az állatokat. Puskám takaróm mellett még fel

sem göngyölt függőágyamnak támaszkodik. Ügy néz ki ettől a pálmaeresz alja, mintha még be sem ágyaztam volna,

s papucsban, pizsamában tűnődnék, vajon unalmamban mivel is üssem agyon a napot? Moziba, színházba menjek,

esetleg sétálni? Vagy felhívjak valakit, lehetőleg egy csinos lányt, hogy ráér-e este? Elmosolyodom.

Az emlékek káprázata még ide is betör egy-egy cselekedet, gondolattársítás nyomán. Más dolgom most nincs, mint

játszani, gurigázni ezekkel a tollam végén megjelenő gondolatgombolyagokkal. Az eső könnyen rávesz erre, mert

semmi kedvem, hogy vadászni induljak ebbe a csurgó-csepegő, csupa-víz növénytömegbe. Zsákmány, igaz, ilyentájt

akad a legsűrűbben. Sok az állat és az ember részéről a kölcsönös meglepetés, mert az erdei állat — még a

legerősebb is — igencsak megriad, amint a levelek, indák közt meglátja az ember kontúrját. A pillanat törtrésze alatt

játszódik le az ilyen találkozás. A vadászat kemény, izgalmakkal teli feszültségét a puskalövés döreje oldja fel, vagy

az állat riadó, csörtető menekülése. A vizes, csepegő erdőben az állat sem kószál szívesen. Inkább megbúvik valahol,

gazosban, nagylevelű cserje, eldőlt fatörzs aljában, dús levélzet közt. Itt kell meglepni, és ha lehet, elérni a

Winchester-golyóval. Egyszerű ábécéje ez a vadászatnak. Mégsem kívánkozom ma a nedves, sűrű növényzet

lázkiváltó, párázó tömegébe, nem vágyom ma vadászélményekre. Inkább meghúzódom pálmaputrimban, tollra tűzve

az emlékeket, tapasztalatokat. A láz mindig a fáradtság érzésével jelentkezik. Ma pedig — az éjjeli fánidőzés után —

fáradtak izmaim. Napok óta várom a láz jelentkezését.

Kinézek az eresz alól, már az íráshoz is lusta vagyok. Nézem az esőt. Folyik a tető, a környező erdő, és ázik

odalenn, gyökerekhez kötve a pálmaborítóval takart csónak. A víz egyre gyűlik benne. Ideje lenne kimerni, nehogy

elérje a pálmaborítás alá berakott, a csónakdeszkákon fekvő vadászeszközeimet, holmijaimat. Olyan csendes ma

hangulatom, mint maga az idő. Rám telepszik szürke, álmos súlyával. Rá gondolataimra, írásomra, belefolyik

betűimbe. Langyosság, csepegés, víz és sűrű párázás mindenütt. Állatzaj, madárrikoltás, előmászó vízi és erdei

teknős sehol. Az egész erdei életet csak az a féltucat hangya képviseli, amelyek — most látom csak — velem

akarnak reggelizni az édes banánlekvárból. Nem sajnálom tőlük, de nagyon beleragadnak a lekvár cukrába, és

valahogyan nem szeretem hangyával a banánlekvárt. Mielőtt a hangyahírvivők megvinnék a többinek a pompás

zsákmány hírét és helyét, lerázom kéretlen vendégeimet, és máshova rakom a lekvárosdobozt. Sült halat, főtt halat,

sülthúst, főtt vadhúst mégsem lehet mindig enni, kell másféle is. Csak a farinha d'agua az állandó, mindig jelenlevő

keserítőm. Sohasem tudom megszokni. Pedig — mondják —, ha az ember éhes, minden jó. A magam részéről úgy

látszik sohasem vagyok eléggé éhes. Nem vagyok kibékülve az őserdei étrendnek ezzel a fogásával (szó szerint

értendő a ―fogás" kifejezés), a tökhéjból ugyanis, ahova vagy féllitert szoktam belépergetni, Ujjaimmal kell a

szájamba belehajítani, meglehetősen nagy ügyességgel. Ha nem vagyok ügyes, a hangyáké az egész.

Végre elállt az eső. Alkonyodik. Elolvasom naplóm utolsó lapjait. Egyre közelebbről látom a zöld, több mint

ötmillió négyzetkilométeres brazíliai őserdő életét. Ha egy csepp tengervízben benne van az egész tenger, akkor az

egész brazíliai erdőtömeg élete benne van a Cupari folyó felső, ismeretlen vadonának sűrített életében.

Lehet, hogy az eső nélküli évszakban, a trópusi nyáron vannak ezen a patakon olyan homokzátonyok, ahol a nagy

vízi teknősbékák, a tartarugák lerakják tojásaikat. Megkísérlem ennek a nagy és jóhúsú teknősnek horograkerítését.

Alkonyattájt minden vízi és erdei állat táplálék után indul, még az is, amelyik napközben sűrűn közlekedik. A szállás

mellett már ráakadtam arra a pálmafára, amelynek belső, nyilván jóízű, húsos, puha része kitűnő teknőscsali a

horgon.

Hamar végzek tercadómmal a szomszédságomban levő növendékpálmával. Ledöntöm törzsét, s kivágom a puha

belet.

A pálma félméteres töve ottmarad. Jó lesz a bele később is, ha újabb teknőst akarok fogni. Így legalább nem szárad

ki a csalétek.

Még csak teknőshorog kell. Körülpillantok, mivel ezt a horogfajtát most nem hoztam magammal. Rendes szakállas

horoggal, halhoroggal nem fogok teknőst. Erre a célra szakáll nélküli horog kell. Hallal persze másként van az

ember. Hogy miért? Talán a szokás teszi. Pedig biztos, a rendkívüli fájdalmakat okozó szakállas horog a halfélének

sem okoz gyönyörűséget. A teknőshorgászásnál már odamódosult az emberi jóérzés, hogy szakáll nélküli horoggal

dolgozik az erdei vadász, halász. Ez könnyen kiakad a negyven-ötvenkilós teknős szájából, nem szakít, roncsol és a

teknős karámba zárható. Így nem pusztul el hónapok alatt sem, s megvárhatja, amíg fejsze alá kerül. Lám, itt van a

nagy jóérzés titka. Az óriásteknős húsát magam is szívesen eszem, így nálam sem a jó szív, hanem az ember önzése

parancsolja a szakáll nélküli horog alkalmazását. Hiába no, mégiscsak derék teremtmények vagyunk mi emberek.

Nemigen tudunk akármit is csinálni, amiben ne lenne néminemű haszon kedves önmagunk számára.

Mi is lenne jó teknőshorognak? Belekutatok a szerszámos zacskóba. Rozsdás, réghasznált harapófogó akad

kezembe. A ládából, amely ma székem, egy rozsdásfejű szeg igencsak kikívánkozik a deszkaszélből. Ez az! Tíz

másodperc múlva kezemben van a kihúzott szeg. Olyan rozsdás, hogy rozsdásabb már nem is lehet, persze, a

feketedő deszka is a korhadás szélső határán van. öreg deszkából készült ez a láda. De így, a kihúzott szeg híján is

megteszi azt, amit tőle, a ládábaoltott kígyóketrectől megkívánok. Vagy hétcentis a szeg. A szerszámoszsákból

kikerült kopott reszelővel fényesre reszelem, jól kihegyezem, azután a fogóval félkör alakúra hajlítom. Zsineg kerül

a szeg feje alá, jól ráhurkolom, felette félméterre egy araszos, száraz ágdarabot kötök rá úszónak. Rátűzöm a horogra

a körömnagyságú pálmabélcsalit. Máris indulok le a partra a tíz méter hosszú zsinegre kötött készséggel.

Sötétedik. Csobbanva ér vizet az örvénylő, siető áradatban az úszó, alámerül a csalis horog. Él körülöttem a víz, az

őserdő, már javában hallatszanak hangjai. Szöszmötölés, berrenés, bentről a sűrűből avarropogás hangzik. Az

valamilyen nagy, méteres gyík lesz. Papagáj kiáltás. Már a szúnyogok is megjelennek. Légyféle zizeg, szinte

egyhelyt a patak felett.

Persze jó messze, ahol semmiféle rovarhálóval nem érhetem el. Talán tudja ezt, és azért szórakozik olyan jól.

Ma — mint elhatároztam — semmit nem csináltam, csak írtam, hevertem, hallgattam az eső csendes ritmusát. A

lustaságnak az a fajtája fogott el, amit szép szóval, adva a nüanszbeli finomságokra, ernyedtségnek nevezek.

Felhőtömegek gomolyognak az őserdő felett, az alkony sötétbe átmenő feketeségébe olvad minden. Alig látom a

faúszót, amely a sodródó vízben lebeg. A zsineg végét csuklómra hurkolom, s amikor visszanézek a pálmatetőzet

alatti, lobogó-lángú tűzrakásra, erős, kemény húzást érzek. A zsineg belevág csuklómba. Az úszót már nem látom a

víz felszínén, csak a zsineg feszül, cikáz íjhúrként, ide-oda járva, hasítva a vizet. A horograkerült nehéz zsákmány,

amint lábamat a part gyökereinek feszítve, kifelé húzom, nem vág fel. Érzem, elbánok vele, mert a zsineg

akármekkora halat, víziállatot is elbír. Nehezen, ellenkezve jön a mélyre merült zsákmány. Szinte érzik rémülete a

zsinór húzásán. Az orrába akasztott karikánál fogva a legvadabb bikát is elvezetheti akárki fia. Az elevenbe vágó

horoggal akárminő nehéz állatnál még könnyebben keresztülvihető ez. Négyméteres fekete kajmánt is vontattam már

ezen a módon, a beléhajított szigony zsinegénél fogva. Jó lenne megtudni, miféle a zsákmány.

Már ott húzom a zsineg utolsó métereit a part aljában. Azt, hogy mit fogtam, még mindig nem tudom. Csuromvíz a

tenyerem a már kihúzott zsinegtől, amelyet sárba taposok, amikor végre felvág valami előttem. Sikerült!

Óriásteknős. Szaporán úszik ide-oda, de már erőtlenedő kapkodással. Nem nagy állat. Ellenkezése után sokkal

nagyobbnak véltem. Alig lehet húszkilós. Kihúzom magam mellé a partra. Hanyattfordítom. Lábai támaszt keresőn

kapálóznak a levegőben, bunkós feje megrándul, amikor mepróbálom kiakasztani szájából a horgot. Elég nehezen

jön, valahol csontba, porcogóba akadhatott. Az állat félszeme vérbeborult a belső sérüléstől. Nem kínozom tovább. A

húsa jó, ha szerencsésebb helyre akad a horog, magammal viszem a teknőst. De így? Amint újra kidugja fejét

teknőjéből — lábai még mindig mottollaként járnak a levegőben — lecsapom fejét tercadómmal. A fej a partról

legurulva vízbe csobban, a teknősnek vége. Most már csak a teknőjét kell fejszével felvágnom és húsát kivágni.

Koromsötét van. A bográcsból főtt hús gőze lövell. Hozzáfogok a jó és ízes teknősbéka-vacsorához.

GONDOLATOK EGY PUMABŐR KÖRÜL

A PUMA a kecsesség, a gyorsaság, a fékevesztett, vérre menő támadókedv jelképe. Szőrzete szép sötétbarna.

Amikor zsákmányra les, alattomos, mint minden macska. Alattomos? Nem, nem az. Inkább célszerűség ez a

zsákmányratörésnél. Vadászmód, amely nélkülözhetetlen a nedves, korhadó aljú, zöldellő vadonban. De az ember

nem számít a pumánál zsákmánynak, s az a puma, amelynek bőre az eresz alatti tűzhely köveinek szomszédságában

ágakra feszítve szikkad, nem tudta ezt. Azt sem, hogy az ember százszorosan veszedelmesebb mint ő. Ez az első

puma, amellyel itt. a Cupari felső patakjának erdőségében találkoztam. Nem éppen erdőt rengető esemény, de amikor

a füstös, kilőtt, újratöltött Winchesterrel hozzáléptem a folyondárok csüngő, sötét levélzetében, meglepett nagysága.

A nedves, még puha, frissen feszített pumabőrre nézek az alkonyat sötétes, árnyhozó megvilágításában, amelyhez a

meggyújtott karbidlámpa fényudvara társul. Elmondom, hogyan történt.

Reggel valami furcsára, merőben szokatlanra ébredtem. A rám boruló szúnyogháló melegében a némaság

ébresztett fel. Megszűnt az őserdő levéltömegén, a pálmatetőn, a ketreceken, tárgyakon egész éjszaka egyforma

monotonsággal kopogó eső. Már csak az egyes nagy cseppek csurrannak le a pálmatetőn, fákon, indákon, s jelzik

nem túl sűrű koppanásaikkal, hogy elállt az eső. Némán áll az őserdő, és benne a nedves, esőmaradékot csurgató

pálmaeresz, alatta a nyújtózó, függőágyból kikelő, a szúnyoghálót libbentő ember. Az esős évszak idején kemény az

őserdő némasága. Olyan minden, mintha acélból öntötték volna. Gyakran előfordul, hogy az ember ilyesféle

hangváltozásra ébred. Ha tengeren, folyamon, kezdem unni a folytonos halat, amivel a patak hűségesen ellát. Soha

sincs kivetett horgom halzsákmány híján. Különösen egy ezüstösen fehér halból van sok. Pontyszerű, húsos,

kevés-szálkájú halak ezek, és csapatostul rajzanak. A fekete piranhát is hasonlóan könnyű horogra csábítani. De az

ízes erdei zsákmánnyal semmiféle hal nem versenyezhet.

Az indák, zöld levelek alatt, néha guggolva, előre figyelek. Előrehatolásom olyan, mintha centiméterről

centiméterre venném birtokba, deríteném fel az erdőt. Egy szurdokai] ingoványában sok örvös pekári nyomra

akadok. Friss trágya és friss túrások nyoma. Talán még itt lesznek valahol a közelben. Még lassabban hatolok előre.

A vadászláz benne dobol ujjaimban, a kutatás, a puska varázsa, ami ilyenkor kapja el leginkább az embert, egész

bensőmben gyűrűzik. Igen, ott mozog valami a sötétes aljnövényzetben, örvös pekári. Egy, kettő. Szürkések, akár az

őket körbefogó, alig térdigérő törpe aljnövényzet. Nincs rájuk jó kilövésem.

Amott, rossz megvilágításban egy másik állat körvonalai. Az nem szürke, hanem barna. Rezdül a folyondár, ahogy

— remélem nem vettek észre — pillanatokra irányomba figyelnek a pekárik. Az örvös pekárikkal úgy látszik jól

megfér a mocsári szarvas, a veado. Mint a cövek meredek meg, s átlesek az indák, az ágak alatt. A pekárik tovább

motoznak a sárban, de szemben, talán tíz lépésre a zöld levélzet alatt a barna állat nem mozdul. Mintha alacsonyabb

lenne, mint az imént. Leheveredett? Lehet. Fejét, szemét is meglátom, amint már nem is a pekárikkal törődve —

felém figyel. Marja magasabb, mint hátsófele. A Winchester beledörren a lombok közt a rám figyelő két szem közé.

Lőporfüst, riadt zörgés, menekülés. Tíz másodperc múlva nesze sem hallatszik a pekáricsordának.

A dörrenés még benn hullámzik az őserdőben. Minden más hallgat, némán, rettenve, csak előttem tíz lépésre, az

indák, az aljnövényzet közt verdes a barnabőrű, elejtett erdei vad. Nem veado. Megismerem: puma. A melegnél is

melegebb torkomban a belső fülledtség. a meglepetés érzete, őznek véltem az imént a pekárikra, később pedig rám

leső pumát.

Igencsak éhes lehetett — állapítom meg. amikor a vén, kimúlt hímragadozót hanyattfordítom, hogy megnyúzzam.

Horpasza éhesen beesett, bőre szép, fényesbarna a nedves erdőtől, fején, szeme felett véres, szivárgó lyuk. A nyúzás,

az összecsavart bőr indával való összekötése megszokott munka.

Útban vagyok kifelé a szállásra. A lenyúzott dög — ottmaradt az avaron — a dögevők, a rothadás zsákmánya.

A pumabőr most itt szikkad a pálmatetőzet alatt. Az alkony sötétbe fordult. Mindez ezekben a percekben olyan,

mint valami pergő film utolsó jelenete, és csak a nálam maradt pumabőr emlékeztet a vadászatra. Vajon holnap — s

töprengve belenézek a sötétbe — milyen előadást rendez számomra az őserdő?

Egy-egy tűnő nap kiragadott eseménye vagy eseménysora tölti meg naplóm szamárfülesedő oldalait. Akármint is

ügyelek, szakadt és bogármászta a sok papírlap, s az oldalak közt, mint préselt virágok, számtalan apró bogár, száz

hangya fejezte be életét. Mint kerültek a lapok közé ilyen szép számmal, az rejtély. Naplóm kövéredésével egyenes

arányban soványodom. Rendes súlyomnál legalább 6—8 kilóval kevesebb vagyok, bőröm barnán feszül csontjaimra,

fekete szakállam pedig jótékonyan takarja el arccsontjaimat. Egészségileg mostanában semmi különöset nem érzek.

A meleg, a folytonos esőzés és az erdei munka kivesz belőlem mindent. Már olyan vagyok, mint egy barnára cserzett

hindu oszlopszent, akiről megfeledkeztek, s más sem látogatja, mint az erdő madarai, állatai. Ez utóbbiak különben

oszlop híján is sűrűn látogatnak. Én pedig a magam módján fogadom a látogatásokat. Különösen eleven

kígyózsákmányom szaporodik.

A malária szíves készsége, amivel súlyom jó részét, túl az őserdő fáradtságán, elvitte, most különösebben nem

háborgat. De meddig? Szakállam, szépen növekedő hajam, bajuszom állandóan nedvestapintású a verejtéktől, de így

vagyok nagylábujjamig. Vadászatoknál még bőrlábszárvédőm kemény bőre is átizzad meztelen lábikráimon. A

tömérdek, vödörnyi víznek, amit naponta megiszom, csak ki kell jönnie. Függőágyam mindig nedves tapintású, de

ezt nem a becsapó eső porzása, hanem a levegő magas páratartalma okozza. Nappal csaknem állandó a 40 Celsius

fok körüli hőmérséklet. Ez mindent megmagyaráz. A hűvös éjszakák, amikor lepedővel takaróztam, már a talán soha

vissza nem térő szép emlékek közé tartoznak. Ha napközben nem találok vizet, a szervezet felboruló vízegyensúlya

erős fejfájást okoz. De a víz, amely a szállás előtt folyik és a coffeines pirula mindent rendbehoz.

A napok már összekeverednek rovásnaptáramon, az egyik taszítórúdon. Alighanem kihagytam egyet-kettőt,

talán többet is, és most nem tudom, hétfő van-e vagy csütörtök, esetleg visszamenve egy hetet, vasárnap? De ez itt

nem is fontos. Az idő fogalmának, az emberteremtette naptári rendnek itt semmi jelentősége nincsen. Hacsak

csökkenő készleteim nem figyelmeztetnek. Ez sokkal pontosabban jelzi itt az időt, mint a kronométer.

Jólesik elülnöm naplóm mellett. Már jó ideje kényelmes ülést készítettem magamnak kiürült zsákokból, s ez jelenti

a feltétlen pihenést. Semmit nem végezni, csak hintázva hallgatni a függőágy tartóköteleinek nyikorgását, nem

nekem való mulatság. A függőágy, sajátos felfogásom szerint, arra való, hogy maláriaroham idején nyögjön,

forgolódjon benne az ember, éjjel pedig, ha tud. aludjon.

Naponta kirázom fekhelyemet. Ez mindig hasznos művelet, mert esti lefekvéskor találtam már benne fekete

madárpókot, a skorpiók több változatát, bogarakat, legutóbb pedig egy döglött, aprócska zöld papagájt, amely nem

nagyobb, mint a veréb. Talány, mint került oda. Vagy nem is talány? Tudom, hogy többek közt a parelheira, a

fakúszó folyondárkígyó túlságosan szereti ezeket a madarakat. Nyilván az történt, hogy a megtámadott, megharapott

piricito levágódott az eresz alá. Bakancsom, gumicipőm, megviselt tornacipőm is sűrű rázogatásnak van kitéve

mielőtt felveszem. Kis és nagy hangyák, barna és fekete skorpiók kedvelt tartózkodási helyei ezek a cipők.

Valóságos skorpiócsapdáknak is beillenek. Ilyenképpen, túl az erdei foglalatosságokon, jól elszórakozom.

Százféle más dologról persze még nem tettem említést. Ezek mint a gúzs, körbevesznek, rám telepednek. Ilyen,

amikor az erdőben, gyökerek közt kígyó után nyomulva, vágom a sűrű léggyökértömeget, s a kígyó mégsincs meg,

mert a törzsek milliószálú gyökérzetén ezer rejteke van. Bosszúság az is, amikor nagy madárpók után teli földbe

ások, és a kitörő óriáspókot tercadómmal akaratlan kettészelem. Nem kellemes az sem, amikor tatulyukban,

faüregekben kutatok, hogy az odacipelt ketrecbe belefuttassam a rejtőző surucucut. A tatulyuk, a faodú igen sokszor

üres, én meg cipelhetem vissza a ketrecet oda, ahonnan hoztam.

Nem jó, amikor órákon át nincs zsákmány, a figyelem pedig valamelyest lanyhább a kelleténél. Ilyenkor történik,

hogy mire lövésre kapom, már messze törtet, benn a növénytömegben a csak pillanatra látott állat. Az ilyenek a

kedvet szegő erdei esetek közé tartoznak. Nem is teszek szívesen ezekről említést. Minek is pazaroljam rájuk a

pótolhatatlan papirost.

A fényképezéssel is így vagyok. Annyira takarékoskodom a filmmel, hogy a legjobb alkalmat is kihagyom, még

jobb felvételekre tartogatva a filmeket. Igaz az is. hogy a félhomályos ősvadon belsejében nem lehet fényképezni,

erre csak idekinn, a szállás körüli irtáson, vagy más, növényzettől mentes területen kínálkozik lehetőség. Remélem

persze, hogy ócska ragtapasszal flastromozott Kodakom bírja még egy ideig a megpróbáltatásokat, s nem egy halom

fekete film lesz a patak vadonában készített felvételeim eredménye.

Aprócska, összenőtt mozaikok ezek. Szürkeség naplóm fejezeteiben. Nem történik ilyenkor az égvilágon semmi.

De a szürke is szín a színskálában, s hogy a színskála egész legyen, mégiscsak benne kell lennie a szürkének. Az

erdei ünnepek közt, amikor jó fogások, vadászatok esnek, szürke napok is előfordulnak.

EGY VESZEDELMES ORCHIDEAFÉSZEK

ESIK, esik, esik. Elvégre itt a trópusi tél, a fülledt, párás meleg ideje. De hogy most már a harmadik napja nem is

esik, hanem ömlik, az mégiscsak túlzás ettől a szépséges, szeszélyes, forróövi természettől. A szaporodó erdei

gyűjtésem számára kicsit túl keskenyre, túl rövidre és túl alacsonyra sikerült pálmatetőzetről állandóan zuhog a

lefutó eső. Egész medret vájt kalyibahosszan a földbe, majd onnan el a ketrecek mögött, bele az áradó patakba. Úgy

szakad az eső, mintha soha, amíg világ a világ, nem állna meg. Minden eddigi fogalmat meghaladóan zuhog. Tegnap

délután kerültem szembe a csurgó erdőben mostani vadászutam harmadik, ez ideig legtöbb vadászgyönyörűséget

hozó óriás boa constrictorával. Megszereztem a bőrét egy papaovo kígyó sárga-fekete oldalú bőrével együtt.

Ma reggelig legalább háromszáz milliméter eső zuhogott le egyvégtéből. Jó tartós ez az eső, csak az a baj, hogy

már a kutyának sem kell.

Reggel, mikor még alig világosodott, már bennjártam a sűrűben — csuromvizesre áztam —, és kihoztam egy

pálmatörzs darabját, hogy felvagdaljam a boa és a papaovo bőrének kikészítéséhez. Még odabenn az esőben, az erdő

avarán széthasogattam a puhabélű pálmatörzset, hogy az eresz alatt minél kevesebb munkám legyen vele. Túl kevés

már a helyem az eresz alatt, mert mindent behordtam, amit csak kicsit is óvni akarok a víztől, a nedvességtől.

Bogaraim egy része penészedik. Nem túlságosan, csak éppen érinti a zöld penész a néha csillogóan fekete, egyszer

barna, máskor terepszínű, olykor egészen furcsa színösszeállítású bogaraimat, pókjaimat, kis és nagy, nappali meg

éjjeli lepkéimet. Szerencse, hogy a penészedés inkább csak a nagyobb bogaraknál, madárpókoknál veszedelmes,

mivel a lepkeszárnyak, torok és potrohok kevéssé érzékenyek. Borszeszem nincs, csak egy üveg cukornádpálinkám,

az is dugaszban, orvosságnak, így inkább erős, csaknem feketére oldott hipermangánoldatban fürdetem meg

penészedő bogaraimat. Az oldat most is ott áll az egyik tetőtartó oszlop külső tövében arasznyi széles, kiürült

banánlekváros konzervdobozban. Az üres konzervdoboz pompásan bevált bogárfürdető edénynek. A fekete-lila lé —

ha tele is hullott már erdei szeméttel, esővel — szintén alkalmas a célra.

Odafentről, a tető alól a pálmaleveleket tartó folyondárral körülkötött fákról már egész kis vadbőr kiállítás csüng.

Valamennyi egy-egy szál zsinegen függ, a zsineg középtáján pedig eloxidálódott karbidporba mártott gyapotcsomót

csavartam körbe, hogy a hangyák zsákmányolását meggátoljam. A fehér és büdös karbidport az őserdőnek

semmiféle bogárteremtménye nem állhatja. De más állat sem, így szaga akár száraz idő, akár esős nap van, mint

riasztó, láthatatlan kupola borul a szállásra. Mindig egy helyen öntöm ki az elhasznált karbidport, és már egész kis

kupac képződött belőle.

Szívesen elnézem a pálmatető alatt sorban csüngő állatbőröket. Emlősök, gyíkok, kígyók, közte a két régebbi nagy

boa bőre. Odafenn lóg még a szárított, sózott pirarucu halhússal negyedig megtelt néhai liszteszsák is.

Naponta szaporodik szállásom óvnivalója, mert amire ráakadok — ha nem is emlékezem meg külön naplómban

elejtéséről — növeli gyűjtésemet. Érdekes növényi parazitafélék, orchideák áznak odakinn az esőben. Szépek,

érdekesek, levélzetük formás, élénkzöld, némelyiké szürke. Léggyökereik, amelyek ráfonódnak a levágott ágra, néha

kazalnyiak. Nem akartam eddig orchideákat gyűjteni, de egyik-másik olyan szép, hogy nem hagyhatom ott. Virágos

különben csak egy-kettő van köztük, de ezeknek sincs illatuk.

A tájék réges-régi vulkanikus öklendezéseiből származó kő-érdekességek errefelé is megtalálhatók. Egész kis

kőmúzeumom van már az összehordott kőzetekből, töredezett kődarabokból. Akad közte kővé vált, elopálosodott

őskori fadarab is.

Gumizsákomban tartom nagyon is igénybe vett ruhatáram foszladozó darabjait, s amennyire lehet, óvom ezeket az

enyészettől. A tegnap szerzett boabőr végleges kifeszítése után a varrás következik. Varrásom persze nem művészi,

de itt nagyon is megfelelő.

A kopott, letört, sokfelé velem járt, paladarabon, fenőkövemen kifenem tercadómat. Kell az él a pálmatörzs

szétvágott külső kemény kéregrészeinek halogatásához. Lassú, szaporátlan a munka. Néha eltörik a már kész, a

boabőrhöz szabott, ívben hajtott kéregszál. Ezeket a törött szálakat a keskenyedő farokrészhez, a papaovo bőréhez

teszem félre. Ha nem esne az eső, nem lenne kedvem ehhez a munkához. Mindenesetre elütöm vele unalmamat. A

bőr már csak egy vadászesemény trófeája, amennyire lehet, óvom, mert múzeumba kerül. Nincs kereskedelmi értéke.

Túl nagy, túl durva pikkelyzetű, és a derék, papucsos, pizsamás, hajóik fedélzetén üzletelő kereskedők sokkal inkább

szeretik a két-háromméteres, derék-szélességben nem több mint 30—35 cm széles kígyóbőröket Az a fajta bőr megér

nekik méterenként egyharmad dollárt, átszámítva a milreis értéket.

A tűz mindig fellobban, ahogy a levagdosott, kihegyezett kéregdarab hulladéka beleesik a parázsba. A nagy boabőr

feszítésével szépen haladok. Pergamenszerű a már egynapos bőr, a rugalmas kéregdarabok feszítik ki megfelelően,

nekem is jól meg kell húznom. Néha húsrészeket is lefaragok a bőr széleiről. Ezek rajtamaradtak, amikor a sötétben

megnyúztam. A lefaragott húshulladékra sorra rácsapnak a hangyák.

Délben elkészülök a boabőr kifeszítésével. A szállás köré akasztom oly módon, hogy a tetőlábak mentén hosszában

húzom, a fejrésznél pedig a tartóoszlopba vert szeggel kikötöm. Bal oldalát és csaknem egész hátsó oldalát beéri a

pálmaeresznek. Ami pedig hiányzik, azt a farkába vágott lyukba fűzött zsineggel pótolom, s így kötöm ki a bőrt a

tartóoszlophoz. A szikkadó, az esőben nehezen száradó boabőrnek furcsa az illata. Nem szabad sózni, mert akkor

sohasem szikkadna meg. A só ugyanis magába szedi a nedvességet.

Vizet merek a patakból, s látom, a csónak félig már megtelt esővízzel. Ezt jó lesz kimerni. A zuhogó esőben

alaposan megmosdom a vödörben. Befejezésül végigöntök magamon vagy három vödör vizet. Kezem a víz ellenére

sem akarja levetni a nyers kígyóbőr szagát. Talán megszabadulok tőle, mire kimerem a vizet a csónakból. Amúgy

Ádám-módra belelépek a billenő, vízzel teli ladikba, ahol a pálmaborító alatt úsznak a lábdeszkák meg a vízmerő

culha. Az eresz alatt, a tűzön már a bogrács, benne a hallevesnek szánt szárított, darabolt pirarucu. Só, hagyma,

paprika az ízesítő, más nem kerül a bográcsba.

Mikor a sűrű esőben végzek valamennyire a vizkimeréssel, keletről a komor szürkeség világosabb színbe megy át.

Amint közelebb ér a világosabb felhőtónus, az eső fokozatosan csendesedik. A felhőréseken már a nap is átragyog,

valósággal gőzbe borítva ezt a nedves, agyon áztatott világot. Az egész tájék párában úszik, a levegővel literszámra

szívom be a nedvességet. A kis irtáson, az őserdő aljában még széljáras sincs, hogy valamennyire is felszikkassza a

nedvességet, amelyet magábaszedett az avar, a tetőzet, a lomb, minden, ami csak vizet szedhet fel.

A paprikától piros pirarucu levesből nagy halszálkák kerülnek ki. Ízes ez a hal, ha sok benne a paprika, a hagyma,

de egy jó hagymás rostélyos megfelelőbb lenne. Elhatározom, ha veadót ejtek el, nem marad el ez az ínyencség.

Halleves, sós és friss hal, sózott hús, friss hús, nos és banánlekvár, ez az erdei menü. A norvég halkonzerv a

változatosság. Friss gyümölcs már régen nincs. Csak a sok fáradsággal feltört castanha-dió belsejének a magja

pótolná ezt valamennyire, ha nem okozna súlyos székrekedést. Keserűsóból pedig elegem van a maláriarohamok

idején. Így castanha-belet nem eszem.

A Winchesterekre nézek, és elszáll minden rosszkedvem. A vadászláz sokkal időálóbb. mint a malária. Mert annak

mégiscsak van gyógyszere, míg a vadászat lázának nincs. Már készülök is odaátra, a túloldalra. Pedig reggel még

úgy hittem, ha végeztem a boa meg a papaovo bőrrel, ezt a napot teljes egészében ruhafoltozgatással töltöm.

Koppan az evező, három-négy erőteljes húzás, és a csónak belesimul a túlpart növényzetébe, amely ráhajlik a

patakra. Ágakba kapaszkodva tartom meg a csónakot, hogy el ne sodorja a víz. Bal kezemben bozótvágó késsel

igyekszem utat törni, így jutok a parthoz a ladikkal. A kikötésnél módfelett akadályoz a pálmaborító, mert beleakad a

sűrű lombba, és az, ha nem vigyázok, töri és szakítja a fonott, vizes pálmaleveleket.

Végül is a parti sűrűvel folytatott rövid, eredményes küzdelem után kikötök csónakommal a mederszélen. Nyáron,

a száraz évszakban, legalább három méter magas itt a partoldal. Most a csónakból könnyedén kilépek az avarra,

amelyet — jól látni ezt — sohasem ér el az áradó patak szintje. Kikötöm a ladikot. Iszák, puska, tercado. Sorra

felszedem valamennyit, az evezőt odalököm a csónakfenékbe. Zörögve koppan a lábdeszkákon. A csepegés, csurgás

elnyom minden más zajt. Átnézek a túlpartra. A szállás, a pálmaeresz alatt szállingózó füst otthonos képet mutat.

Olyan a kis erdei szállás odaát, mint nyugalmat kínáló oázis egy szélsőségesen vad, kiszámíthatatlanul gonosz tájon.

Mert néha ilyennek is látom az őserdőt. Torzan vigyorgónak, veszedelmesnek, ahonnan a halál mered ki hústalan

koponyájával. De az ilyen hangulatokkal is elbírok, akárcsak a kígyókkal, mérges rovarokkal, vad emlősökkel. Meg

azután, úgy érzem, én kívülállok annak a fenyegető csontkoponyának a hatalmán.

Sohasem félek attól, hogy nem győzhetem le azt, amivel szembekerülök. A magányt is úgy megszokom lassanként,

mint a kígyó új bőrét, ha a régit levetette. Uralmát, ha lassan is, de már elvesztette felettem az őserdő. Szinte

észrevétlen átalakultam. Régebbi útjaimon ez a folyamat nem következett be ilyen nagy mértékben, mert a velem

járó erdei vadászok, a caboclók, magukkal hordták a civilizáció egy darabját. Ennek az átsugárzó hatását már nem

érzem. Itt már semmi más nem érvényesül, csak a nyers természet. Rendkívül erős átalakító ereje van az őserdőnek.

Ezt önmagamon érzem. A hűvös, hideg esőcseppeket, az apró vízpatakokat, amelyek rám csurrannak, megszoktam.

Ez csak néhány pillanatig kellemetlen, az elején, azután már olyan csuromvíz vagyok, mint akármelyik cserje vagy

lián.

Alig két méter magasan az aljnövényzettől, dús, lavórnyi, üdezöld parazitatömeg ül egy ágvillán. Ráfolyik sűrű

léggyökérzetével a csuklónyi vastag ágra, amelyet lehúz súlyával. A levelek, gyökerek közt, mint óriás csészében,

földdé korhadt televény, lombkorhadék lehet, az húzza le ennyire. Puskámat csövénél fogom meg, felugrom, hogy

lehúzzam a szép parazitafészket, mert elhatároztam, levágom tartóágáról, s átviszem a szállásra gyűjtésemhez. Az

ugrás lendületével elérem a vizet pergető ágat a fészek külső részén és lerántom.

Ebben a pillanatban kivillan valami vörös az élénkzöldből, tekergőzve, csavarodva lezuhan, vállamra, majd az

avarra puffan, Ösztönösen elengedem a visszalendülő, parazitafészektől terhes ágat. A bordóvörös, feketepettyes

kígyó kosszerű feje, ahogy avart ér. villámszerű ütéssel belevág lábszárvédőm fényes, fekete acélcsatjába, kétcentire

meztelen térdemtől. A nehéz puskatust úgy vágom rá a bordó nyakra, hogy a támadó kígyó elnyeklik az avaron. A

hideg végigfut gerincemen, mintha az ördög cimbalmozna csigolyáimon. A puskatust rányomom a kínlódva

csavarodó kígyó nyakára. Alighanem megsértettem az első ütéssel, talán csontját törtem,

mert kevés ellenállást mutat, amikor nyakánál fogva felmarkolom a puskatus alól. Kétméteres, csaknem

csuklóvastag kígyó csavarodik szorításomban. Farka rácsavarodik lábszárvédőmre, amelynek fényes csatjába az

imént belevágott. Oldala feketével szabálytalanul pettyezett. Karcsú, erőteljes és kecses kígyó, feje félelmetesen

szép, szeme mint két fekete fényes széndarab.

A verejték gyöngyözve csurog homlokomról, nem tudom megtoldja-e az esővíz, ami hajamból szivárog. Az ugrás,

csapódás, a kígyó zuhanása, harapása csak most áll össze egy veszedelemmé. Lábszárvédőmön a kígyó farkának

szorítása nem lazul. Bordó teste, amely markom és a lábszárvédő közt van, nagy ívben, hullámvonalban rángatózik,

hogy megkísérelje a szabadulást. A kosfejű mérgeskígyó fajának egy másik példányát Boa-Vista közelében, a

Tapajos partjának egyik cserjéjén fogtam vagy másfél esztendeje. Ez a faj számomra ismeretlen. Nem tudom a nevét

sem, csak azt látom, mérgeskígyó. A boa-vistai példány sajnos elmenekült egy éjszaka, a nyitvafelejtett ketrecajtón.

Most itt van a fajnak egy másik példánya. Határozottan örülök a kígyónak, de ha a kígyómérget lövellő csöves

méregfogakra gondolok, bizony borsózik a hátam. Az egészből a kígyóharapás lett volna a legkellemetlenebb, ha

térdemet éri, és nem a csatot marja meg, amelybe a kígyó nyilván fényessége miatt harapott.

Félkézzel zsineg után kutatok iszákomban. Megvan. Kirázom, s a bordó, feketepettyes kígyó nyakát hozzákötöm az

avaron a Winchester csövéhez. Amikor elengedem és felemelem a puskát, nyomban rácsavarodik a vörös kígyó a

kettős csőre, mint valami botra. Jókora gombolyag kerekedik belőle. Csak most érzem, milyen súlyos jószág, öt

perce kötöttem ki ezen a parton, máris indulok vissza, át a túloldalra, hogy ketrecbe rakjam az új zsákmányt.

Felnézek az átkozott orchideafészekre. Most csak levágom az ágat, nem húzom le. Egy életre megtanultam, hogy

alapos vizsgálódás nélkül nem szabad ilyet tenni. A bozótvágó késsel — ha nyújtott karral vágok — éppen elérem az

ágtövet. Hullanak a késcsapások nyomán a forgácsok, majd reccsenve letörik a súlyos orchideafészek. Odaviszem a

csónakhoz. Olyan ez a növényi fészek, mint valami természetalkotta levélkosár.

A napfény hevesen, vad erővel sugárzik az őserdőbe, ahogy befelé hatolok. Teljesen kiderült. Mögöttem a patak,

azon túl a szállás, köztünk pedig a csónak az összekötő láncszem. A golyós Winchester van velem. Nagyvadra való.

Tiszteletet parancsoló, korlátlan úr ez a puskafajta a puskák közt. Pinto is egy ilyen puskától halt meg. Vajon hol van

Abelardo? Merre jár? Milyen ritkán gondolok már rá. Sikerült elmenekülnie, vagy Santaremben, a börtönben ül? Az

előbbi feltevés valószínűbb, mert Abelardo nem az a fajta caboclo, aki besétál akármilyen csapdába. Pintót úgysem

lehet feltámasztani, meg azután én hiszek Abelardónak, hogy önvédelemből tette. Tanúk persze nincsenek, s

alighanem tisztára véletlen, hogy most nem Pintót hajszolja a rendőrség.

Gondolataimból a fülledt meleg, a szüntelen csepegő víz ránt vissza a valóságba. Nem is tudom, lepergő víz vagy

izzadtság-e az, ami végigfolyik arcomon, vállamon. Kócos vagyok, a levelek, indák gondoskodnak erről.

Puha, valósággal párnás az avar. Jó rajta lépni. Akár valami vastag perzsaszőnyeg, olyan rugalmas. A

hetvenkétórás zuhogás roppant esőmennyisége elfolyt, eltűnt. Bevette a szivacsos szerkezetű humusz, a mindig

szomjas föld, a patak.

Ledőlt, egymáson átzuhanó fatörzsek elé kerülök. Itt bizonyára gazdag bogárzsákmányra találok. Napfény

pásztázik be a letört őserdő résén, amit nem tudott még begyógyítani az örökkön építő természet. Néhány lepke

szálldos, bele-belevág a növényzetbe, odalenn víz csillog, s óriás szitakötők billegnek a napon. Húszcentis potrohuk

csak olyan vékonyka, mint egy sovány noteszceruza, de az is zöld, akárcsak a recés, berrenő szárny. Puszta kézzel

nem lehet fogni belőlük, túl élénkek és túl ravaszok — ha szabad ezt a jelzőt használnom. Nekitámasztom puskámat

a leváló kérgű fatörzsnek, lerakom iszákomat. Ma alighanem nagy rovarzsákmányt ejtek.

Az őserdőben ritkán fordulnak elő ilyen helyek, ahol egy faóriás kidőltében magával rántotta a pusztulásba a

kisebbeket, a ráakaszkodó liános sűrűt, azután az egész, mint valami temetetlenül hagyott tetem, belekorhad a

humuszba. Itt már csak a két, mellmagasságig érő, pusztultában is óriás törzs van meg, a többi, a liánok, vastag ágak,

a lombozat elkorhadva, földdé váltan fekszik az aljban. Lehet, hogy már félszázada hevernek itt. Ez a sok idő sem

elég ahhoz, hogy betömődjön az őserdőn keletkezett sérülés. Kisebb fák, cserjék már ágaskodnak a nap felé, de ez

kevés ahhoz, hogy újra árnyékba boruljon a humusszá omlott fatörzsek korhadéka. Még vagy két órám van a délutáni

napsütésből, ez alatt megtöltöm üvegemet, dobozaimat, óvatosan fejtem le a két centi vastag kérget, amely úgy

fekszik a halott törzsön, mint valami ráborított szemfedő. Elsőnek egy ostoros pókskorpiót látok meg. Sötétséghez

szokott rovar, jókora és veszedelmes — mármint a bogártársadalomra. Lapos formája teszi lehetővé, hogy a leváló

kérgek alatt vadásszon, csatangoljon. Belekerül az üvegbe. Két, aranyos vonallal díszített, koromfekete, gyufaszál

formájú bogár mászik elém. Talán ezekre fente csápos karjainak tüskéit a pókskorpió. Tucatnyi kerül belőlük a

pókskorpió mellé.

A kéreg alatt — végigkutatom az első törzset — apróságokat is fogok. Az üveg gyorsan telik. Talán száz-százötven

bogarat beledobáltam már, amikor a törzs végéhez érkezem. Itt az egyik fiatal és lombos cserje ágain tömérdek

zöldhátú, piroshasú erdei poloska üldögél. Süttetik magukat az eső után a nappal. Visszamegyek a vagy húsz lépésre

levő iszákomhoz, és a kezemben levő üveg tartalmát kiöntöm egy szétteregetett vászondarabra. Visszamegyek a

cserjéhez, és belerázok az üvegbe vagy kétmarékra való poloskát.

Egy másik cserjén, a lombok közt, meglátok egy nagy, szőrös, fekete madárpókot. Lábízeinél fehérrel gyűrűzött

faj. Les valamire. Nem vesz észre. Megint húsz lépés vissza, és az iszákból zsineg kerül elő. Sietve megyek a

cserjéhez. Az óriás pók még ugyanazon a helyen les. Ráhúzom a hurkot. Eszmél és igyekszik nagy ugrással

menekülni. De akkor már a zsineghurkon hintázik, kapálózik fehérgyűrűs fekete, tüskés és szőrös lábaival.

Koromszín rágóit fenyegetőn nyitogatja. Látszik, riasztani akar, de ha lehet, harapni is. Elevenen zárom a

bádogdobozba, s egy zsineggel átkötöm a dobozt. Volt már eset, hogy a madárpók, egy barna és nagy példány, addig

mozgott, míg kinyílt a doboz, s bemászott iszákomba. Csak jószerencsém őrzött, hogy nem tudtam meg egy

önmagamon végzett kísérlet során, halálos-e a barna madárpók harapása? Ilyen meglepetésekkel is kedveskedik

időnként az őserdő.

Következik a másik fatörzs. A szutykos vászondarabra rákerül a sok nagy és kimúlt erdei poloska is. Üres üveggel

indulok az új rovarvadászatra. Ennél a fatörzsnél is telt ház van a kéreg alatt. Sokféle, kicsi és nagy, a másik törzsnél

nem látott bogár kerül az üvegbe. Itt minden esőzésnél víz folyt a kéreg alá, s ez úgy látszik megváltoztatta a

bogárállományt. A túlsó törzs kéreg alatti része az eső ellenére is száraz. A törzs alatt nagy, tüskés torú hangyák

kerülnek terítékre. Odább pirosgyűrűs potrohú, óriás zöld szöcskéket fogok.

A teli üveget az avarra állítom, és a zsákmányt a vászondarabon kezdem szétválogatni, dobozokba rakni. Elsőnek a

legalább huszonötcentiméteres ostorú pókskorpiót választom le a vele összeakaszkodó bogártömegből és teszem egy

lapos dobozba. Így nem törik össze a szállásig A többi bogarat is dobozokba rakom. A zöld szöcskék, a hangyák sem

mozognak már a bogárral teli üvegben. Ezek is rákerülnek a vászondarabra, onnan a dobozokba.

A fatörzsnél annyira elmerültem munkámban, hogy csak akkor vettem észre a hatalmas erdei teknőst, amikor

megállt előttem oszlopos, piros lábain, és bután bámult rám. Talán engem is valami furcsa teknősbékának nézett.

Guggoltomból felé legyintek. A vagy nyolckilós teknősbéka nyomba behúzza nyakát, fejét, fordul és a tőle telhető

legnagyobb sebességgel bedöcög a sűrűbe. Jó, hogy nem valami éhes jaguárféle akadt rám! A kioldott dobozból a

zsinegnél fogva kiemelem a fehérgyűrűs, fekete madárpókot. Az üveg szája már nyitva. Beleeresztem a pókot, és

rázárom a parafadugót. A tátogatócsápú madárpók szédülten pörög az üvegben. Kapar, nekiágaskodva a vastag,

átlátszó, kiutat nem engedő falnak. Azután leesik a fenéken levő kéregpapírra, amely a gyapot és a ciánkáli felett

van. A szálláson már csak potroha romló tartalmának kiszedése van hátra.

Mindent visszarakok az iszákba. A fekvő fatörzs árnyéka már rám esik, a nap lemenőben van. Felállok, lazítva a

guggolásban gémberedett lábizmaimat, amikor átnézek a fatörzsön túlra, az erdőaljba. Az óriás törzs csaknem

egészen elfed. Odaát, a sűrűből kilépve, egy jól fejlett szarvast pillantok meg. Tizenkét lépésre lehet. Barna teste,

karcsún ívelt nyaka, zömök arányossága a legszebb erdei állatok közé sorolja. Most jól megfigyelhetem mozgását. A

Winchester kakasa halkan kattan. Célba veszem homlokát. Céllövöldében sem lehetne nyugodtabban célozni. A

szarvas valamit hirtelen szokatlannak talál. A iszák, a ciánkáli vagy az én szagomat érezte meg? Elhúzom a ravaszt.

Dörögve hullámzik a lövés visszhangja az erdőben. A szarvas, mintha villám érte volna, ledől az avarra, mintha csak

pihenőre térne. Megkerülöm a törzset, és puskával a kézben odamegyek hozzá. Már kimúlt. Legalább ötvenkilós

példány. Mégiscsak lesz szarvasrostélyos vacsorára.

A NÖVENDÉKJAGUARTÓL BOGÁRPREPARÁLÓ KONZERVDOBOZIG

AZ ARANYLÓ napfényt, az égi arany tündöklését, a surranva örvénylő víz szépségeit belesűrítem a betű erejével

naplómba. Éppen úgy a levélzet, az indák zöldellését, az állatvilág ezerfajú változatosságát, az őserdő lelkét,

konokságát és alattomosságát, a betegségek, bajok, a lét száz kínját, az életre ügyelő ösztön hőkölését. A gondolatom

szinte egymást taposva kívánkoznak a fehéren tündöklő papirosra, a karbidlámpa sziszegő lángjában. Nem nézem az

időt. Néha belenyúlik írásom az éjszakába. Az ismét megindult eső nyugtatón kopog pálmatetőmön. Az este

parázsba dugott izzó fa-csonk szállongó, kesernyés füstje szétterül körülöttem. Szúnyog nincs. Mi sem zavarja tollam

futását. Ha végigolvasom írásomnak egy-egy lapját, érzem, az írta, aki csapkodó halat szed le a horogról,

mérgeskígyó száját feszíti szét megnézni első, hátsó, csöves, tömör vagy árkos fogas-e? Az élmények,

vadászkalandok, gyűjtések történetét itt foglalom össze.

A fejezetek közt mégis sok, naplómból kimaradt vadászélmény van. Ha ugyanis mindent meg akarnék írni. hű

krónikása kívánnék lenni saját magamnak, nem lenne időm a vadászatra, gyűjtésre. Egyedüllétemben persze más a

helyzet, mint a társas vadászatok idején, mert ott nemigen volt alkalom a mostanihoz hasonló, sokszor elemző írásra.

Itt a szó legszorosabb értelmében a magam gazdája vagyok. Ha két-három barnabőrű vadász lenne körülöttem,

adódna-e lehetőség ezeknek a naplójegyzeteknek írására? Nem hiszem. Persze biztonságosabbak a többesben töltött

vadonbeli éjszakák, de olyankor írni csak nagy nehézségek árán lehet. Talán ezért soványabb némiképp a Tapajoson,

az Atumanon, a Jatapun meg a többi folyó őserdőiben tett vadászútjaim naplókötege.

Sűrű esőben a legelszántabb szúnyogok sem vetemednek támadásra, ezért szeretem álmosító hatásuk ellenére az

ilyen estéket, éjszakákat. A tűz füstje otthonosan betelepszik a pálmatető alá, mintha nem akarna kimenni az esőre,

és a kesernyés illatú, füsttel pácolódott tárgyak közt biztonsággal könyökölhetek neki naplóm írásának. Zuhog az

eső. Hogy mennyi ideje ennek pontosan? Nem tudom. A toll, az emlékezés aranyekéje sűrűn szántja a papirost.

Fekete barázdája nyomán életrekelnek a hol esős, hol napsütéses események.

Az izzó napkorong kerek, teli, majdnem azt mondhatnám mosolygó képpel dönti melegét az esöszünetben

szállásomra. Nyoma sincs annak a felhős, ilyenkor, az esős évszakban szokásos párás félhomálynak, amit a nap a

földre pazarol. Az eső pirkadatkor megállt. Olyanná vált hirtelenében az idő, mintha a nyár, a napsütés idejének

legközepe lenne. Nem kavarognak, úsznak felettem a szokásos nehéz, dúsvizű felhők, amelyek csak arra várnak,

hogy nyakonöntsenek. Olyan az érzésem a melegben, mintha zöldséggel teli, forrás előtt álló óriás levesesfazékból

nézném a világot. A bogár, rovar, a lepkevilág él, nyüzsög a kalyibám előtti kis kerek, napfényes, sugárözönben

fürdő területen. Úgy idecsoportosultak erre a naptűzte terecskére a napsugár élvezésére, mint odahaza a márciusi

napsütésben a Duna-part padjaira kiülő, meleget váró öregek.

Fiatal tigrismacska és egy számomra ismeretlen majomfaj vérétől mocskos a kezem. Bőrük ott szikkad az eresz

alatt. A tollat elég nehezen fogom, tenyerem, ujjhajlataim tele vannak az evezéstől szerzett bőrkeményedésekkel,

amire a fejsze, a bozótvágó kés markolása nem hat gyógyírként.

Ma alig pirkad, s már magam mögött hagytam a szállást. Nedves az avar, amikor az őserdő derengésébe lépek.

Mindenütt árnyak, a színek és formák még alig kivehetőek, csak az éjjeli esőtől nedves folyondárok, lombok

vizessége, csepegése a megszokott. Délre ebből a nedvességből, csepegésből semmi sem marad, az avar is olyan

szikkadt lesz, mintha kemencetetőn szárítgatták volna. Sörétes, 16-os Winchester van velem. Ezt is használnom kell

időnként, mert még megeszi unalmában a párás levegő rozsdája. Hirtelen belerobajlik előttem valami az ősvadon

növénytömegébe. Még csak tűnő formáját sem látom. Őz vagy tapír lehet. A jaguár nem jár ilyen zajjal, ha

megriasztják, többnyire macskamódra tűnik el. Ilyenféle a puma, de jobban riadó. A vaddisznók törtetése nem ilyen

robusztus, zajuk gyorsan enyészik az erdőben. Körülöttem mindig történik valami, csak az a kérdés, mennyire

érdekel. Bogár- és pillangódrámák peregnek, ádáz pókok lesnek ki a levelek alól, hangyák kezdenek támadásba, mert

az élet nemcsak a gerincesek világában küzdelem, hanem küzdelem az avaron, a levelek alján, a fák kérge alatt is.

Egészen kivilágosodik. Már jól látok. Nemcsak kontúrokat és a puha, barna avart bakancsom körül. Mindenfelé

ledőlt fatörzsek hevernek, meg rájuk települő, belőlük élő növények, folyondárok, faóriások és magasba törekvő,

ujjnyi vékony fácskák.

Puha, lombot alig mozdító ugrással szökell bele megint a lombtömegbe valami. Vén fatörzs elomlott korhadékának

aljából kelt, s előttem fut, benn a látószögben vagy két másodpercig. A Winchester úgy szól bele az iramló futás

zajaitól felvert csendességbe, mint szikladarab loccsanása a tó tükrébe. Csattanva ismételek új töltényt a

Winchesterbe. A puhára mállott fatörzs szomszédságában pörögve forgatja valami az avart. Dobálja magát, kínlódik,

és egyetlen lépést sem tud tovább menni. Csak most fog el a vadászizgalom, hátha lábrakap és elmegy a vad — most

már látom, meglehetősen kifejlett jaguár. Vergődése, ábrakelési szándékai mind meddőek. Látom, a 16-os töltény, a

gyűszűre való négyes sörét a farka tövét érte. Farka sörétektől elnyírtan verdes mozdulatai nyomán. Csúnya lövés,

így sohasem találtam el állatot. Nincsen más hátra, ha fel is kell áldoznom a koponyáját, a jó esztendős jaguár

vergődését nem nézhetem. Oldalt kerülök, a jaguár már nem is lát, kínjában csak túrja fejével, mellső lába karmaival

az avart. Hátulja bénultan fordul vele. öt lépésről kapja kíntól vicsorgó fogai fölé, fültájra a nehéz, egész fejét

szétverő söréttöltést. Harsogva hullámzik végig az őserdőn a lövés, elfojtva minden más zajt. A fiatal jaguár füle,

szeme feletti része, a koponyatető hiányzik. Úgy maradt, ahogy utoljára belekapart az avarba. Elől-hátul szétlőtt

jaguárbőröm még nem volt, a fontos, hogy a közepetája épségben van, így megkapom érte a tizennégy milreist.

Fiatal állat, szép, selymes tapintású pettyes bundája.

Az indával összehurkolt nyersbőrköteg nem nehéz, így befelé indulok. A két lövés persze — ha volt is a közelben

más állat — jó messzire riasztott mindent. Egy ideig még befelé kell hatolnom, hogy elmúljon az őserdő közeli

részein végighullámzó két lövés okozta hanginzultus. Minden állat elhúzódik, megbúvik most. Az ismeretlen eredetű

zaj mindig ilyen hatású. Negyedóra, félóra múlva, kilométeres messzeségben innen, újra él majd az őserdő. Az addig

eljutott gyengülő hangok nem keltenek ott annyira ijesztő hatást.

Ritkás alj növényzetű völgybe érkezem. Roppant vén törzsek, óriás szálfák lombos boltozata aranyló foltokban

engedi át az ebben az évszakban ritka napfényt. A majmot a völgytorkolatban látom meg. Fenn kapaszkodik

kezeivel, körbe csavart farkával egy ágvillán, és az erdő indás kupolájából néz le rám. Ennek sem láttam még

sohasem faját. Szőre, formája ismeretlen előttem. A fején, vállán barna szőrcsuklyájú majom biztonságban érzi

magát, mert nézeget ugyan, de nem mozdul. A magányos vén hímeknek sajátja ez. Lehozom! — határozom el. Az

Atuman folyó ősvadonában elszalasztottam a fehér majmok, egy valószínűleg új faj egyedei elejtését. A mulasztás

most is bennem keseredik. Ilyesmi még egyszer nem fordulhat elő. A kemény, éles dörrenésre a majom — mintha

pillanatokig a fán akarna maradni — megkapaszkodik, azután elválik az ágvillától, és ágról ágra esve, puffanva éri

az avart. Mire odamegyek hozzá, már nem él. Nehéz az érzésem, amikor oldalt fordítom és megnézem. Igen, még

sohasem láttam példányt fajából. Ez az egyetlen ok, amellyel magam előtt is megmagyarázhatom, miért lőttem

majomra.

Nyúzom a majmot. Érdekes, tömött a szőre, s amikor végzek, a fejét is levágom. Kifőzöm koponyagyűjteményem

számára. Szeretnék találkozni egy gambával is, a kígyópusztító kis emlőssel. De ez eddig nem sikerült. A cangambát

egyszer láttam, megismertem a leírásokból, de a gamba ezideig sikeresen elkerült. A cangamba múltkori harca a

szürke jarara-cával, egyik legérdekesebb megfigyelésem. Él a brazíliai őserdőkben egy másik görényszerű állat, a

bűzös borz, a szuriló, amelynek kilövellt bűzös váladéka hasonló a cangambáéhoz, s ugyanolyan félelem nélkül

fordul szembe ellenfeleivel, mint az a kis állat. De ezzel a meglehetősen hosszúszőrű, sokféle színváltozatban

előforduló apró emlőssel sem találkoztam még. Pedig nagy területen, Brazília déli határain túl is előfordul. Arról,

hogy a szuriló kígyót is eszik, mint a cangamba és a gamba, nincs adat. Irtóztatóan bűzös, célba találó váladéka miatt

nem ajánlatos közelébe kerülni, legalábbis ezt állította néhány, a szurilót ismerő caboclo. Vigasztaló a

gambával óhajtott, de eddig nem történt találkozásban az, hogy rajta kívül nem is egy, de több tucat mérges és nem

mérges őserdei kígyóval sem találkoztam.

Folytonosan hajt a vadászkívánság, még több zsákmányt szerezni. Mutatja ezt az is, hogy mind többet nézegetem,

vizsgálom gyűjteményemet, a tüskéslábú madárpóktól a hatalmas kígyóbőrig. Mi hiányzik még? Az eleven, elfogott

kígyók lassan szűknek bizonyuló ketreceinél még többet időzöm. Mennyi forma, figurális és színszépség zsúfolódik

itt össze. De problémám is van a kígyókkal, mert nem kerülhető el, hogy egy-kettő, néha több, ne pusztuljon el

belőlük. Ezeknek a dögöknek az élő kígyók közül való kiszedése a szűk csapóajtón, ahol nem is egy kígyó ostorként

csapódva akar kitörni, nem könnyű feladat. Az ilyen elhullott kígyók bőrét lehúzom, s szárítva, összecsavarva egy

vászonzsákba rakom. Tucatnál több van már ezekből a papirosként zörgő finom és színes, kereskedelmileg

értéktelen, de muzeális célra annál értékesebb bőrökből. Mi okozza az elhullásukat? Szomjazás, éhség? Vagy a

hiábavaló vágyódás az elvesztett szabadság után? A vízhiányon mégcsak segíthetek, az éhségen esetleg, de a

harmadik vélt okon már nem. Legjobb lenne az ilyen elhullott kígyókat jól zárható borszeszes üvegekbe elrakni,

miután jó sok formalint injekcióztam beléjük. De ezek a preparáló kellékek elérhetetlenek számomra. A legkitűnőbb

alkalmak sora, a gyűjtés száz lehetősége vesz körül, s ezek anyagi eszközök híján kihasználatlanok. Ha erre

gondolok, bizony nekikeseredek. De segítség nincs.

Gondolataim közben kötöm össze a növendékjaguár és a majom bőrét. A völgytorkolatból — anélkül, hogy

behatolnék a völgybe — visszafordulok.

Itt vagyok ismét a szálláson. A nap még rendületlen tűz, keményen, forrósága, mint holmi túlfűtött kazáné, beárad

hozzám a pálmaeresz alá, ahol — mert ez alkalmas leginkább ilyen célra — két kígyólakta ládaketrecet használok

íróasztalnak. A kígyók fehéren elfolyó trágyájának szaga iránt rég immunis vagyok, csakúgy mint a másféle szagok

iránt. Csak a bogarak bűzét nem szeretem, amely a sok bomló, száradó tor, potroh szagától nehéz. Szerencsére a

nagy bogarakat, amelyek igazán büdösek, százfokos vízben egy percig főzve, preparálom.

Térdem egészen megmerevedett, ahogy az éjszakában a ládaketrec oldalának dőlve, eddig jutottam az írással. Most

abbahagyom. Jóéjszakát!

MALÁRIA

KÉT napja úgy tündöklik felettem a mélykék égbolt, tűz le a nap a ritkás gomolyfelhők közül, mintha októberben,

a brazíliai nyár közepén lennénk. Félek, hogy ismét a malária bujkál bennem. Úgy érzem, mintha izmaim rostjai

közé homok keveredett volna. Karom, vállam, hátam, combom minden mozdulatra húzódik, s nagyon fáradtnak

érzem magam. Mindez a bujkáló láz jele. Húz a nehezedő fáradtság, vállam úgy sajog, mintha mázsás zsákokat

cipeltem volna. Vizsgálgatom magam, mint valami kezem ügyébe került idegen érdekességet. Jó lesz előkészülnöm a

bekövetkező lázattakokra, amikor kín akár lépésnyire is elhagyni a függőágyat, s a lázdúsította képzelet vadul

vágtázik az agyban, és ehhez mintha kalapáccsal vernék belülről, homlokomon az ütemet. A láz olyan magasra

szökik ilyenkor, hogy már mérni sem érdemes. Rázódik a gyomor, verejtékben fürdik a test és a függőágy, a pizsama

csuromvíz az izzadtságtól — mintha vízbe mártották volna.

Félvödör vizet állítok a pálmaeresz alá, függőágyam mellé, majd ráhúzom a szúnyoghálót. Alája, zsákdarabra

cukrot rakok meg kekszet, kinint, merítőhéjat, keserűsót és szódabikarbónát. Kutya egy mulatság lesz. A kígyókat is

ellátom, kimosom a patak vizével a fehéres, híg ürüléket. A ketrecekbe rakott ivóedények megtelnek vízzel. Ha

mással nem, legalább vízzel legyenek kígyóim ellátva. Minden más, vadbőr, rovar-és bogárláda, szárított hal. hús

zsinegen függ a pálmaeresz alatt. Pusztító, zsákmányoló hangyaféle már nem érheti el gyűjtésemet.

Csak ne lennék annyira fáradt! Úgy érzem, mintha homok került volna izomrostjaim közé. Nincs más hátra, mint

szorgalmasan, naponta háromszor, kihagyás nélkül szedni a kinint. Az, hogy nem bánik el velem a roham, majdnem

biztos, mert véd meglehetősen ellenálló . fizikumom. Erre a maláriára mindjárt a Tapajos menti vadonba érkezésem

után tettem szert. Azóta is velem jár. Kitör néha, azután visszabúvik rejtekébe, ha teletöltődtem kininnel. A brazil

vadászok, akik már gyerekkoruk óta szenvednek tőle, az őserdőben sokszor kinin és másféle gyógyszer nélkül

tengődnek. Jó részük szépen, szabályosan belehal. Legyengült szervezetük nem bírja ki a túl magasra ugrott lázat.

Ma reggel seregnyit akartam írni, beszámolót az eltelt napokról, amikor bénítón belekapaszkodott tollamba a láz.

Láz, láz és láz. Ügy dobol a vér, száguld ereimben, mintha kitörni készülne. A vödörből kimert vízzel lenyelek két

kininpirulát. Nem mennek le egyszerre, számat elönti a keserű íz. Most kell a cukor. Kanálnyit bekapok a cukornád

édes porából. Odakinn süt a nap, él az őserdő, én meg dögrováson vagyok. Leeresztem a függőágyam körül a

szúnyogháló tülljét, kinnreked a zizzenő, vért kereső szúnyogármádia. Ha most a Tapajosnál lennék, a belőlem

szívott maláriás vérrel fertőződött szúnyogok sorra oltanák a nyavalyát más, még egészséges emberbe. Itt most csak

a még egészséges szúnyogokat fertőzöm meg.

Lehunyom szemem, hátha megcsendesednek lázhozta, ezerfelé támolygó. befejezetlen gondolataim. Hasztalan.

Egyre hevesebben dobol bennem a lázverte, forró vér. Megmérem lázam, 40,8 fok.

Reggel előveszem féligvakult, kerek, egyik oldalán homorú, nagyító borotválkozótükrömet, s szakállas, szeme alatt

feketekarikás, torzonborz emberrel nézek farkasszemet. Hajam is csapzott, kusza, az sem látott fésűt, mióta

leengedtem a függőágyra boruló szúnyoghálót. Arcom még verejtékes a láztól, szakállam borotvára érett, mert

mindig puhán tartja a verejték. Megmosdom a patakban, majd nekifogok a borotválkozásnak. Ahogy lehúzom

szakállamat, úgy alakulok át. frissülök. Sűrű szőrelegyet húz le a zsilett éle, s ez valamelyes megkönnyebbülést hoz.

Éhségféle fog el. Szárított halat főzök. Szerencsére alaposan megraktam rőzsével a pálmaeresz alját. Az erdőbe

amúgy is csak holnap készülök.

Sok feketekávét iszom. Dél már elmúlt. Az eső újból megindult, és zuhogása a pálmatetőn egyre erősödik. Délelőtt

átnézem gyűjtésemet, vadbőreimet, közben saját magamat is, mert a maláriaroham alatt valahonnan kullancsokat

kaptam.

A vadbőrök némelyike penészes lett, de a rovaroknak, bogaraknak nincs különösebb bajuk. Egy kevés sózott

húsfélét ki kellett dobnom. Kevesebb sót kapott a szükségesnél, és már erősen romlott. Csak az elpazarolt sót

sajnálom.

Mintha lassan kihalna szállásom körül az őserdő. Messze kerülnek már a majmok is, ezek a kóborló erdei

szegénylegények. Odaát, a túlsó parti őserdőben ugyanez a helyzet. A százféle napi munka, a zajok, szagok, talán a

ketrecek kellőképpen el nem távolítható bűze okozzák a lassan beálló változást. Csak a rovar- és bogárvilágban nem

változik semmi. Éjszaka eddig is többször megpróbáltam a kifeszített lepedőre vetített karbidfénnyel a gyűjtést.

Sikerültek, de mégis szálláshelyet kell változtatnom.

Feljebb bizonyosan jó vadászlehetőségeket találok. Amikor az itteni erdőségben járok, úgy érzem magam, mintha

egy lombbal, fatörzsekkel és liánokkal teli óriás, de üres dobozban lennék. Messze, beljebb pedig — éppen a változó

borulásos, esős napok miatt — nem akarok menni. Különben vadban elég gazdag, sűrű növényezettel telenőtt

völgyek, sziklás oldalak váltogatják egymást félnapi-napi járásra a pataktól. Nehéz onnan kihozni a zsákmányt.

Határozok. Reggel, mihelyt mindent elrendezek, csónakba szállok és feljebb, többnapi evezőútra, újabb szállást

építek. Minden gyűjtés, vadbőr ittmarad az eresz alatt. Jobb helyet, mint ahol most vannak, keresve sem találhatok.

Attól pedig nem kell tartanom, hogy illetéktelen beavatkozás, akár caboclo, akár állat kárt tesz bennük. A kígyók

ketrecei odakinn a szabadban maradnak. Valamennyi ketreclábat vízzel teleöntött konzervdobozba állítom, s így

hagyom. A többi láb nélküli ketrec — bennük mérgeskígyók, néhány óriás ökörbéka, apró gyík — rákerül az alsó

lábasketrecek tetejére. A kígyók edényeit vízzel töltöm. Táplálkozhatnak is a hozzájuk eresztett kisebb békákból,

gyíkokból, ha kedvük tartja. A színes, pirosfekete mintás rétesekből fényes fekete szemek merednek rám, s a kígyók

szinte észrevétlenül fordítva törzsgyűrűjükre helyezett fejüket — tekintetükkel követik lépteimet.

EGY NAP ―PIHENŐ"

ELKÖLTÖZTEM a szállásról. Az éjszakát egy vízbe dőlt fatörzs mellett a patakpart irtásán töltöm. A csónak

sátorborítása alatt jóelőre elrendezem a holmit, ha éjszaka vihar tör ki, s rámszakad a mindig esedékes égi víztömeg,

legyen hova húzódnom. A patakról ennyit: hol szélesedik, hol szűkül, s meglehetősen sok vízér torkollik bele

mindkét oldalról. Éjszakára is egy ilyen vízér patakbaömlésénél kötök ki. Szeretem ezeket a kis ereket, mert sokféle

állat tanyázik a vízmosta partokon. Előző szállásom környékén a szomjas erdei állatok csak a patakban olthatták

szomjukat.

A láz még bennem bujkál. Érzem, mint tör rám többször is a forróság. Az éjszaka nem volt baj a lázzal. Ma még

nem indulok tovább. Megnézem, milyenek itt a vadászlehetőségek? Az eret követve indulok befelé.

Dél van. Még semmit sem lőttem. Szakadékos partoldal felett állok. A meredek, agyagos part sáros, kimosott

gyökerektől teliszőtt. A barna gyökerek közt feltűnnek a sárgás, ráncoshéjú timbogyökerek. Alakjuk jellegzetes, aki

egyszer látta, többé nem téveszti el. Ha a szárított, reszelt timbogyökeret a tavak, mocsarak kiöntéseibe szórjuk, még

a kajmánt is megöli mérgének kioldott anyaga. Ez ideig nem próbáltam ki, bár caboclók útján többször is

hozzájutottam timbogyökérhez. Most is megéri, hogy a többméteres, meredek partoldalban összesározzam magam

miatta. Eddig itt a patak völgyében sehol nem láttam ilyen gyökeret, s ha most nélkülük mennék tovább, örökre

elvesznének számomra. Leereszkedem és kivágok néhányat ezekből a félcsuklónyi, a caboclók szerint nagyon is

veszedelmes gyökerekből. Egy földszakadásban leereszkedem a keskenyülő földpadra, amely alatt megint

szakadásban, folyondáros, sűrű növényzetben a vízér örvénylik a vastag gyökerek közt.

Mindenünnen faóriások nyújtóznak az ég felé. borítanak árnyékot a mélyülő szakadékra. A fák között

liánfüggönyök feszülnek. Hamar meglelem a timbogyökereket. Hogy melyik burjánzó növénynek, fának a gyökere,

nem tudom. Ezt annak idején az a caboclo sem tudta, aki az első gyökeret megmutatta nekem. Hamarjában tízféle

inda, fiatal fa és bokros cserje közt is választhatok, melyiké lehet a sáros gyökér, amelyet néhány tercadóvágás után a

kezemben tartok. Még két vastagabb timbogyökeret vágok ki. De ahhoz, hogy a gyökérzetet követve megkeressem

az anyanövényt, semmi kedvem. Pedig ez lenne az egyetlen mód a növény megismerésére. Nedves, sárga a gyökér

húsa. a vágásnál mintás keresztmetszetű. A Tapajosra visszatérve kipróbálom hatásfokát.

Igen sok érdekes és értékes növény, fa található itt, amelyek, akárcsak a tengervízben levő arany, egyelőre

hasznavehetetlenek az ember számára.

Megbotlom valamiben. Sáros tercadóval, jobb kezemben magasraemelt Winchesterrel, csörgő iszákkal csúszom le

nagy-hirtelen az alsó meredeken, hasig merülve odalenn az örvénylő vízbe. Remélem nem érte baj az iszákban levő

üveget. Mivel már amúgy is benne vagyok, a túlsó parton kigázolok a vízből. Itt már avarral borított, sima és sűrű,

apró páfrányszerű növényzettel benőtt a szűk völgyfenék. Vagy harminc méter magasban lehet feleltem az ősvadon

lombozatának tetőzete. Napfény most nem éri, csak az alacsonyan úszó esőfelhők akadnak bele a dús, méregzöld

levélzetbe. Idelenn félhomály van, mintha a sok száz köbkilométeres felhőgomolyok közepében lennék. Lerakodom

és megmosdom a vízérben. Kimosom a sarat bakancsomból, nadrágom ülepéből, az iszák oldaláról, amely szintén

sárban szánkázott. Nem kedvelem az ilyen forróövi meredek és gyökerekkel, éles kövekkel tűzdelt ródli-pályákat,

amelyeknek nedves sarán — ha egyszer elindult rajta az ember — nagyobbat csúszik, mint a legsíkosabb jégen.

Kicsavarom, kirázom frissen öblített nadrágomat, trikómat, amelynek háta is sarat kapott a fékezésnél, s

felöltözöm, már amennyire a két megviselt ruhadarab magamrahúzását ennek nevezhetem. Néhai ingem darabjaiból

készült kapcáimat is lábamra csavarom, úgy rántom fel bakancsomat. Nem tudom, megéri-e a három timbogyökér

ezt a mosást és fürdőzést? Aligha. De már kötöttem az őserdővel rosszabb üzletet is,

Annyi haszna mindenesetre van az egésznek, hogy felfrissültem.

Befelé, a vízfolyás ellenében haladok. A keskeny szurdok valahol, feljebb kiszélesedhet, mert a vízér bővizű, ötven

lépés után a két földfalat már egyszerre is látom a sűrűsödő növényzetben, annyira közel kerültek egymáshoz. Itt a

két partoldal növényzete is összeborul, mert a hasadék egész feneke patakmeder, hol bokáig, hol pedig térdig

merülök vizében. Beljebb még szűkül az ér, és egy helyütt derékig ellep. Alig kerülöm el, hogy mindenestül

megmerüljek. Előttem örvénylő, gyöngyöző sodrással érkezik fel a mélyből a víz, szemben velem és kétoldalt

földfal. A bővizű vízér forrásánál vagyok. Fordulok és csepegve, cuppogó bakancsokkal visszafelé gázolom a vizet.

Ha lesz hol kilábalnom a vízből — most érzem csak mennyire hideg —, szomjamat is oltom. Amott van is egy kis,

évtizedes avarral, törmelékkel borított sziklapad, amit nem bír medrébe fordítani az örökkön dolgozó víz. Ilyenfajta

bővizű forrást ez ideig még sehol nem találtam. Sőt, forrást is alig. Eddig mindig csak a folyók, patakok, vízerek

szolgáltatták magam és caboclóim számára az ivóvizet.

Lerakodom a néhány négyzetméteres, avarborította területre, amelyből egyetlen szál növény sem hajt ki. Olyannak

tűnik ez a szabálytalan alakú, méter magas sziklapad, mint valami vizén lebegő furcsa tutaj. Felállok a sziklára, a

mélyen aláhajló, csüngő növények közé, de abban a pillanatban villámsebesen alábukok, leszökve a szikláról a vízbe.

Félmásodpercig, arasznyira arcomtól, az ágak, a közéjük fonódott liánok közül egy surucucu pinta de ouro-val

néztem farkasszemet. A víz hidegétől — vagy talán a mérgeskígyó hatása ez — nyakamon, vállamon borzongás

végig. Ha fejemmel nekimegyek az ágnak, az aranyfoltú, zöld surucucu feltétlen arcomba, nyakamba vág.

Felpillantok a vízből. Az oldalán aranysárga csíkos, hátán aranyos mustrázatú, törzse egyéb részén élénkzöld

mérgeskigyó most is ott van, ahol az imént. Törzsével rácsavarodik az ágra, és figyelmesen lefelé les. A merev és

lapos, a hüvelykujj első ízénél nem nagyobb kígyófejből kimeredő szemek baziliszkusz nézése félelmetes. Zöld fejét

odébbcsúsztatja első törzsgyűrűjén. Akárcsak én kezemet, iszákom csatján. A felcsavart zsinegű kígyófogó

szerszámot kihúzom a vászonzsákból.

A belém ütő hideg érzés már elmúlt, amely akkor ért, amikor szembenéztem a kígyóval, a könyörtelen elmúlással.

Nem csavarom rá a Winchester csövére a kígyófogó botot, elég lesz a hossza így is. A kígyó nincs több, mint 85—90

cm. Félméterre tehát semmiképpen nem tud kivágni, mivel törzse néhány gyűrűvel felcsavarodott az ágra. Zöldarany

bestia. Ez-ideig egyetlen példányt sem fogtam a patakon belőle. Ez az első. Nem annyira támadókedvű, mint földön

élő rokonai, de azért a jósors irgalmazzon tőle. A szűkvillájú, hurkos kigyófogó bot felnyúlik az ágak zöldjébe, és

oldalról, mint alig érzékelhető simogatás, rásimul hurokjával a fejét oldalt rántó aranyfoltú surucucu nyakára.

Keményen, erősen berántom a hurkot, ezzel a villaágak közé fogom a kígyó fejét, s mint csirke a gilisztát, húzom le

az ágról a rátekeredett, most már kétségbeesetten védekező mérgeskígyót. Nyomban rácsavarodik a villás botra a

zöld, aranyló oldalú, aranyos hátú csúszómászó. Kezemtől alig van félarasznyira. Most már veszélytelen. Az erős

zsineg az acélkapocs szilárdságával fogja be a rövid villaágak közé.

Mennyi idő is telt el azóta, hogy a sziklapadra kapaszkodtam a sodródó ér vizéből? Nem tudom, de ezalatt majd

hogy átjutottam az örökkévalóságba, és ravatalom majdnem a sziklapad lett. Felszedelőzködöm. A zöld, érdekes

színezésű kígyó ott hever Winchesterem mellett, rácsavarodva a rövid, villás botra. A zöldarany surucucu

pillanatnyilag a botot tartja ellenségének, és szorítja gyűrűzésével keményen, engesztelhetetlenül. Sorsa betelt és

csak a féktelen dühöt érzi, amelyet tehetetlen helyzete kivált. Nincs kedvem tovább vadászni. Az aranyos

vonalozású, hátán is aranyzöld kígyó alig vastagabb, mint egy extra nagyságú töltőtoll. Száját nem feszítem szét,

hogy megnézzem méregfogait.

Nem egy áldozata van az aranyos surucucunak a kevésbé szerencsés erdőjárók közt. A harapása nyomán a

rémülettől elhomályosuló tekintet már a végső pillanatok előfutára. Miért gondolok most ilyesmire? Talán élvezem

az öregeknek azt a nagyon is sajátos és furcsa örömét, hogy ismerőseik, barátaik haláláról értesülve, elégedetten

gondolják; lám, én még élek! Kiérek a zöld surucucuval a szűk szurdokból. Majd nem sokkal később a völgyből a

patakig nyúló lapályos őserdőbe. Most már csak a mellettem csobogó, utat mutató vízér kanyargását kell követnem,

hogy ráakadjak a patakra.

Színek, kontrasztok világa ez. Az imént villába fogott kígyó zöld, az ott az avaron meg bordó. Összecsavarodva

pihen, alighanem mostanában lakott jól. Lapos feje bronzvörös, szájrészénél aranysárga, nyakán sárga, majd

rozsdavörös gyűrű,, azon túl végig bordóvörös.' Akadnak tehát jó napok is az őserdőben, amikor két ilyen kígyóval

találkozom. Kétméteres lehet ez a vörösbőrű példány.

Az előttem levő kígyó nem veszi észre, hogy megláttam. Másik kígyófogó botom nincs. Le kell szednem a

zöldarany surucucut, hogy a rövidvillás botot ismét használhassam. Hang nélkül történik minden. A Winchestert úgy

helyezem az avarra, mintha tojásokra tenném, az iszákból méternyi horogzsinórt húzok ki és vágok le. A zöld

surucucu félperc alatt lekerült a kígyófogó botról és egy gyökérhez kötve tekeredik. A vörös kígyóhoz nem nyúlok

az alig félméteres bottal. Rácsavarom a villás, hurkos szerszámot két szárnycsavarral a puskacsőre. A zsineg

tenyérnyi hurokja ott csüng a villa vájatában. Odakerülök az összegyűrűzött vörös kígyó mögé. A lapos, bronzvörös,

izomdudoros fejnél a törzsgyűrűt érintő zsineg olyan, mintha bogár mászna a kígyóra. Rándul is a kígyó, amolyan

elvető, lerázó rántással, mint a ló teszi nyakabőrével, ha bögöly szívja vérét. A zsineg már feje alatt van. Behúzom. A

kígyó olyat vet magán, hogy majd kifordítja kezemből a puskatust. Azután, mert már fogja a hurok, villámsebesen

rácsavarodik a botra.

A bordópiros kígyó bőre szép, gyönyörű csillogású, majdnem viaszoltnak tűnik. Nyaka sárga meg rozsdavörös,

szalagja olyan, mintha leoldható díszítés lenne. Fúj, sziszeg a kígyó, nyelvét öltögeti, láthatóan nincsenek barátságos

szándékai. A zöldarany surucucura pillantok. Az is küzd, tekeredik. Ha félóráig itt maradna, megfojtaná magát.

Röviddel ezelőtt jártam így egy korallkígyóval. A zöldarany mérgeskígyót a kígyófogó bot alsó végéhez, a puskacső

torkolatához kötöm. Most már két kígyó van a boton. Ha lőnöm kellene valamire, nem tehetném, mert kettős akadály

állná útját a golyónak.

Sietve indulok a szállásra. A vörös kígyó háromszor nagyobb súlyú, mint a zöldarany. Vastagabb is, erősebb is.

Madarakkal, kisebb emlősökkel, gyíkokkal táplálkozik, akárcsak a zöld surucucu. A zöldarany surucucu csaknem

egész életét a fákon éli le, vadászik, s csak igen ritkán, szaporodási funkcióit elvégezni jön le a földre.

Elégedett vagyok. Csobogó vezetőm, a vízér, hol eltűnik, hol kibukkan a zöld növényzet alól, bújócskázik, s én

veszedelmes terhemmel lehető óvatosan kerülgetem a törzseket, folyondárokat. Balkezemben tercadóm, azzal

csapdosom az akadályozó indákat folyondárokat, vékonyabb és vastagabb ágakat. A Winchestert a kétkígyós villával

a csövénél fogom. Így jó az egyensúly, s meg tudom óvni. különösen az elöl levő vörös kígyót a gallyak, indák,

száraz ágak okozta sérülésektől.

Füstöt sodor be a szellő az erdőbe. Közel van már az ideiglenes tanya. A füst a parázsba dugott száraz ágtól ered.

Fáradt vagyok. Lassan már alkonyodik, amikor kibukkanok csónakomnál a patak partján. Épségben van mindkét

kígyóm. A nyakukra feszülő zsineg szorítását kétszer is lazítottam útközben.

Elégedetten guggolok a ketrec előtt, meglehetős távolságra tőle, nehogy alkalmat adjak valamelyik kígyónak a

felémvágásra. Ez ugyan nem tenne kárt bennem, de a sűrű, zöldrozsdás rézhálóban fennakadó fogazatuk ilyen

esetben csak letördelés árán szabadítható ki, ez pedig könnyen pusztulásukat okozhatja. Olyan a ketrecfenék az

alkonyi megvilágításban, mint egy tócsa vörös meg egy tócsa zöld festék. Legélénkebb az új szín, a bordó, amely a

zöldaranyon keresztül-kasul folyva keresi a szabadulást. Orrát szorosan a rézdrótból szőtt, sűrű hálóhoz nyomja,

szinte végigtapogatja, de hiába. Nincs rés. Ezt a réskeresését majd csak akkor hagyja abba, ha lehorzsolta, lezúzta

orráról a bőrt. Ezen minden kígyó átmegy, s a tapasztalat tanítja meg mindannyiukat arra, hogy a legjobb, ha veszteg

maradnak.

A tűz már lángol, vödörrel a kezemben megyek a vízhez. Olyan békésnek tűnik a táj, mintha nem is az őserdőben,

hanem egy alkonyi fényben fürdő szép ligetben lennék.

Az éjszaka nyugodtan telt. Mi sem zavarta alvásomat. Még az eső sem indult meg. A reggel a szokásos

táborbontással telik el. Alig várom, hogy vízen legyek. Indulás után nyomban kezdődik a küzdelem a patakot elzáró

akadályokkal. Fatörzs fekszik keresztben a patakon, s elzárja az utat, a tetővel magasított csónak nem juthat át alatta.

A pálmaborítást lebontani és azt újra visszarakni nem lehet, mert a japák úgy eltöredeznének a mozgatáskor, mint a

száraz kenyérbél. Alig félméteres rés van a fatörzs és a vízszint között. Ismerem ezeket a réges-régi törzseket,

kívülről olyanok, mintha ezer esztendő sem bírna velük, belülről pedig puha korhadás az egész. A kéreg már csak

egyes helyeken van meg a törzsön, inkább a gyökerek felé. Átdobom a kötelet a vastag fatörzsön, a víz visszahozza

hozzám a végét. Odakötöm a csónakot a törzshöz. Először tercadóval vágok bele a fatörzsbe a csónak elejéről.

Keményen pendül a penge, a csontkemény fa szinte visszaüti az éles kést. Leteszem a kést. a japaborítás alatt

megkeresem a fejszét, s visszaállok az evezőpadra. Döngve vág bele a súlyos fejsze a törzsbe és barnás forgácsot

hasít ki. Nehéz megtartani az egyensúlyt a csapások lendületében az imbolygó csónakban. Újra és újra rásújt a fejsze

a törzsre. Szilánkok pattannak a vízbe, a csónakba.

ötpercnyi munka után belecsúszik a fejszeél a fatörzs puha, barna belébe. Csak a külső, még egészséges részt kell

körbevágnom a törzsön, hogy az egész akadály vízbe zuhanjon. Rá-állok a törzsre a kilyukasztás után, mert

formálisan kilyukasztottam, majd nekifogok, hogy mélyre eresztve a fejszét, túloldalon elvágjam a törzset. Innen

még nehezebb a munka, mint csónakból. Némelykor majd a vízbe bukom, fejjel előre.

Félórába kerül, amíg bevágom a rést a törzs oldalába. Amikor kész, Visszaszállok a csónakba. Az innenső és a

felső, már részben bevágott törzset a csónakból kell elfaragnom. Lassú munka még így is, annak ellenére, hogy a

törzs legalább nyolcvan százalékban kikorhadt belül, ötven, vagy még több esztendeje fekhet itt. Ez is mutatja, hogy

nem járt itt azóta ember. Azelőtt pedig még kevésbé járhatott. Irdatlanok és iszonytató nagyok ezek a széle-hossza

nincs őserdők, ahol csak a természet él és uralkodik, minden emberi behatolásnak ellenállva.

A törzs reccsen. Új és új fejszecsapások. Azután utolsót reccsenve beleloccsan a két részre vágott törzs a vízbe.

Szabad az út. Némi nehézséggel kihúzom a víz alá került törzsrészről a kioldott csónakkötelet. Bedobom a vizes,

csepegő kötelet a lábdeszkára, s a visszafelé sodródó csónakban sietve evezőt ragadok.

Másfél órát vesztegettem el ezzel a munkával. A csónakfenék, a felszerelés tele van faforgáccsal. Estére, ha

kikötök, kitakarítom. A patak mindkét partját ugyanaz a növényzet, ugyanaz az erdő szegélyezi. Két vidratanya

mellett is elevezek. A mély patak ugató, fenyegetőn prüszkölő, fújó vidrái a csónak alatt úsznak el, és mögöttem újra

ugatni kezdenek Megálljatok csak! — nézek vissza rájuk. — Most nagy legények vagytok!

Lagúnaszerűen szétterül errefelé a patak. Feljebb összeér a patakmeder felett az őserdő, és liánokkal fonódik össze

a sűrű. Ahogy nézem, sötét alagútnak tűnik a víziút. Félhomályban evezek előre, s mint rojtos szövedék csüng vízbe

a liántömeg. Tercadóval jutok csak előre, vágom ki a csónak útját a szövedékben.

Az állati élet a patakparton igen szerény. Alig látok néhány majmot, azok is menekülnek. Madárféle elég szép

számmal akad. A patakban halak és óriásvidrák úszkálnak. Számtalan bogár, rovar zümmög szakadatlan a patak

felett.

Talán húsz kilométerre vagyok a reggeli indulás helyétől, amikor sűrűbben futnak a patakba a jobbról-balról érkező

vízerek. A kétoldali, őserdővel borított vulkanikus hegyvonulat alkalmasint új völgyekkel torkollik a patak felé.

Következésképpen gazdagabbnak kell itt lennie az állatvilágnak is. Felhők vonulnak a kéklő, napfényt sugárzó

égbolton. Ha összeállnak, itt van az átláthatatlan szürkeség, a zuhogás ideje. Olyan mennydörgés, villámlás mellett

tör rá a szélvésszel bélelt zivatar a tájra, hogy már az első percek után kapkodhatom össze a csónakban felszerelésem

szárnyrakelni készülő darabjait. Nem is eső az, ami zuhog, hanem milliárdnyi esődárda. A szél viharzó erejével vad

táncba kezd, s fatörzseket dönt. ág- és folyondártömegeket hord. Nem egy zeneszerző fél életét adná, ha egy ilyen

trópusi vihart csak megközelítően is vissza tudna adni a hangszerek erejével. A magam részéről még egy

szájharmonikába sem tudok becsületesen belefújni, mégis átérzem a villám, a vízfergeteg, a mennydörgés fenséges

fortisszimóit.

Ahogy jött, úgy táncolt el az elektromos vihar. Mint holmi embercsiga, mászok csónakommal lassan, egyenletesen

a két csepegő növényfal közt. A verejték újra patakzik rólam evezés közben. A szél, amely odafenn vadul kergeti a

gomolygó felhőket, csak szelídült szellőként érkezik le hozzám a magas lombfalon keresztül. Kikötök déli pihenőre.

Akaratlanul is alkalmazkodom az őserdő életéhez, ügyelek, ne üssek zajt, mert sohasem lehet tudni, a következő

percben mi vár rám. Az erdővel lélegzeni, lépek, alszom, és vele vagyok ébren. Csak így lehet itt dolgozni.

A láz. a maláriarohamok utáni kóválygás, amelyben napjában többször részem van, pihenést parancsol. Nem

szívesen írok a lázról, pedig igencsak jelen van, rátapos gyomromra, májamra. Mintha láthatatlan szúnyoghálót

borítana tudatomra a malária imbolygó kóválygása. Tudom, nem vagyok egészséges. Csak a naponta

félmarékszámra szedett kinin tartja bennem a lelket. Mégis úgy kívánom az őserdő szépségeit, mint a részeg, aki az

üveg alján levő bort az utolsó cseppig ki akarja inni. bár már alig áll lábán. Éjszaka, ha a láz toronymagasra ugrik,

kábultságomban történetek száguldanak bennem. Követik egymást a víziók, az emberek, akiket sohasem láttam.

Amint elviharzik a lázverte képzelet, eltűnnek a szereplők is a kinintől lenyomott láztalan állapotban.

Világosan emlékezem ma is egyik, a Madeira-Mamore kajütjében végigfetrengett. napokon át tartó maláriás

rohamomra, amikor nem villanó, apró történések kavarogtak lázverte képzeletemben, hanem összefüggő víziók

középpontjában hányódtam. Nem volt egyetlen szem kininem az Amazonason közlekedő hajón. Kevés

gyógyszeremet induláskor odaadtam egy caboclocsalád két beteg gyermekének, akik sohasem láttak kinint. Az

indulás utáni napon rám rontott a láz. Sohasem hittem addig, hogy ilyen irgalmatlan is lehet a minden erőt, ellenállást

letaglózó malária. Kinin híján nem tudtam védekezni. A hajón nem volt senki, aki kininnel kopogott volna kabinom

ajtaján. A forróság, a fülledtség, ami a trópuson egy ilyen szűk, négyágyas kabint betölt, láz nélkül is pokoli, lázzal

pedig egyenesen kibírhatatlan. Két brazil lakótársam az első éjszaka után kimenekült, más kabinba költözött. Csak

Santarem kikötőjében jöttem valamennyire rendbe, amikor végre kininhez jutottam.

Most is örvénylik bennem a malária, érzem. Keselyűként csap le rám. A fáradtság már megint húz, nyakam, vállam

fáj, ahogy mozdítom. Karom olyan gyenge, hogy úgy érzem, húszkilós ólomrúdnál is súlyosabb a nagynehezen

kikeresett lázmérő. Lábam nehéz, mintha búvárcipők ólomsúlyával terheltem volna. Nehéz minden tagom, a láz

olyan mérhetetlen bágyadtságot, fáradtságot olt belém, hogy az izomműködés gyakorlatilag megszűnik. Gondolataim

száz irányba tüskésednek, fejem alig tudom mozdítani. Pulzusom legalább százharminc. Kemény és irgalmatlan lesz

ez az éjszaka. Malária-rohamaim lázas túlfűtöttsége, a szinte eszmélet nélküli hányódás vár rám az elkövetkező

órákban. Le akarom gyűrni a tagjaimban szétáradó végső kimerültség érzetét, az igyekezet azonban hiábavaló. A

hogy mozdulok, a fizikai kin falába ütközöm. A malária gyötrelmeinek már semmi sem áll útjába. És a láz még

csak kering bennem. Mélyre ásott, árnyékolt

szemmel nézem körülöttem a vizes, indás erdőfalat. A fáradtság ólomsúlya növekedő kínnal húz. A láztól fokozott

agyműködés élénkül. Száguldó, céltalan gondolatok cikáznak bennem úgy, mint az alkonyatban a bogarakra vadászó

denevérek. Érzem a malária taglózásának alsó és felső határát. Valósággal úgy regisztrálom ezt önmagamon, mint

valami különleges kísérleti állaton. De tudom, nem kísérlet ez, hanem a lét határán az életért vívott küzdelem. Rám

dől minden, ami itt csak emberre omolhat. Egyszer fenn, a láz régióiban verdesek, máskor lenn, aléltságban heverek.

Miért jöttem ide? Azért, hogy itt forduljak fel? Minek az egész? Van ennek értelme és egyáltalán van valaminek

értelme? Kezdve a születéstől, végezve az elmúláson. Ami ma értelem, cél, az holnapra álom, tűnő emlék. Csak a

pillanatnak van valami kis értelme, amit éppen él az ember. Hová zsugorodott eddigi mindent vállalásom? — villan

át a tápászkodó erőlködés a láz forró dörömbölésén. Ha nem szednek szét a hangyák, a dögevők, s magamhoz térek,

első lesz, hogy evezőt fogok, és rohanvást igyekszem vissza a Tapajosra. Tüzesek a szertekószáló, szétbomló

gondolatcsóvák. Ha kihűlnek, torzak, mint a szétfolyt, merevült lávadarabok. Körülölel az őserdő, amely megfogott,

s ha jónak tartja, itt tart örökre hurokjában.

A fene egye meg! — eszmélek zihálva. Minek is kell a lázkeverte agy zsongó gondolatainak mindig a halált

keresni? Vagy minél súlyosabb a betegség, annál közelebbi ez a gondolat? Borzongat a lobbanó indulat, fázom.

Takaróm nincs, az benn van a borító alatt. Nemhogy érte nyúlni, de lábamat mozdítani sem tudom. A függőágy úgy

hever odabenn a borító alatt, mintha már hullára borulna. Zizeg kétoldalt a lomb, a kábultság —- úgy érzem —

eszméletlenségbe csap át. Csak az eső ne kapjon most el. A láz akkor úgy kiterebélyesedik bennem, mint valami

életet prédáló bogárfogó, húsevő virág kelyhe. Megint a halál. Mint szédült pille a karbidláng körül, folytonosan

körülötte csapongok gondolataimmal. Megemberelem magam. Remegő kézzel kotrok ki három kininpirulát a vizes

japatető alatt a rongyolt dobozból, s a patakból vizet merítve egy hajtásra leiszom. A tökhéjkupa zörög a lábdeszkán,

ahogy — kiloccsantva belőle a maradék vizet — odahajítom.

A némaság mint félelmetes, gyászos madár, ott ül felettem. Amikor nehezen mozduló karral lecsapok néhány

folyondárt, lombot, hogy kinagyoljam a táborveréshez szükséges helyet, a növények sebeiből kibuggyanó nedvek

mintha könnyek lennének. A helykészítés most túl soká tart. Végre erőt vesztetten visszalépek a csónakba a

függőágyért. Összecsavart sárga-fekete gomolyag. Ha kikötöm a függőágyat, megmérem végre lázamat. Hol is van a

hőmérő? Igen, a lábdeszkán hever.

Erősen szédülök, amikor meghúzom az utolsó csomót a függőágy tartókötelén. Még felhozom a csónakból a

hőmérőt. A hőmérő felső régióiban lesz majd a higanyszál, ha megmérem a lázam.

Bakancsostul fekszem a függőágyban. Kiveszem hónom alól a lázmérőt. Valamivel több, mint gondoltam.

Negyvenegy fok. Akármit adnék egy narancsért. A víz iránt a szokásos undort érzem. Enni nem kívánok.

Bensőmben a malária pokolkatlana izzik, s ezt az izzást nem tudom oltani. Kábultság kerít egyre mélyebben

hatalmába, s csak annyi erőm van, hogy az avarra ejtem Ujjaim közül a hőmérőt. Mikor fordulok a függőágyban, úgy

érzem, roppant munkát végzek. Lecsukom szemem, nem akarom látni a csónakot, a vizet, a túlparti, mindig

egyforma sűrűt. Aludni akarok. Mellemben, agyamban vadul dörömböl a malária. Gyötrő szomjúság kínoz.

Mint valami rém, hosszan nyúlik el az avarra ejtett hőmérőben a higanyszál. Az ezüstös szál tátog rám, fenyeget,

kimászik, szétterül, s amikor dühödten belerúgok, millió új, óriás hőmérő növekszik körülöttem. Fényesen

meztelenek, üveghidegek, végükön mint ravatalgyertyák, füstölgő kanócok égnek. Kinyitom szemem. Magamhoz

térek. A sorbanálló, óriás hőmérő gyertyák eltűnnek. A patak felett szürkületbe hajlik az este. Ilyen sokáig aludtam?

Vagy eszméletlenség volt? Nem tudom. Szomjas vagyok, kívánom a vizet. Amint kelek a függőágyból, nehéz

bakancsommal majd összetaposom a hőmérőt. A higanyszál a piros vonal alatt nyolctized fokkal áll. A piros vonal

alatt az élet, felette a halál. Miért is jelzik pirossal, miért nem feketével az élet határát a hőmérőn? A piros talán

szebb, vigasztalóbb szín? Lehet. Az élőknek mindenesetre az, a halottaknak meg amúgy is mindegy.

Két culha vizet is megiszom a csónak szélére térdelve, lenyelem vele az új adag kinint, három pirulát. Nem

hanyagolom el a kúrát. Reggel újra beveszek hármat. A malária csak eltakarodik, de a kinin majd szétrúgja fájó

gyomromat, májamat. Az égboltra pillantok. Sűrű, fekete felhőtömegek állnak össze. Eső lesz. Ha sietek, még

megfőzhetem a vacsorát, a feketekávét, mielőtt kioltja az eső a tüzet. A kinin megvívta harcát és győzött, mert

éhséget érzek.

Lángol a tűz a függőágy közelében, a szolgafán félbogrács víz. A csónakból kivetem a horgot, amelyen egy zöld

szöcskeféle a csali. A tollas úszó máris billen, rézsút eltűnik a víz alatt. Kemény rántással bevágok, s érzem, a hal

megvan, nehezül a zsinór húzása. Talán egykilós a csónakba emelt hal.

Körbenyaldossa a láng a fekete vasedényt. Forr a halleves, paprikásan, hagymásan, mint odahaza. A parázsszélen

zubogva forr a fekete bádogedényben a kávé. A csónak pálmaborítója alatt már elkészült éjszakára a szálláshely,

csak még a függőágyat kell leszednem a pálmatörzsekről, ahova délutánra a láz behajtott. Ahogy lebontom a

függőágyat, elhatározom, reggel kimosom. Induláskor ráterítem száradni a borítóra.

A bográcsot már zuhogó esőben emelem be a csónakba. Mire a forró kávésedényt is a japa alá teszem, csuromvíz a

hátam. Csaknem sötét van már, de az esőtől vert japa alatt nem gyújtok lámpát. Takarékoskodom a karbiddal.

Kanalam koccan a bográcson, a farinháskosár tetejét leveszem. A kávé a bennem maradt bágyadtságot a pokolba

küldi.

Egész éjjel esik. Kétszer is kimerem a csónakot. Sötétben nem könnyű az ilyesmi. Az esőn, a zuhogáson áttörő

idegen hangok álmomból többször is felkeltenek. A növényzetben kódorgó, vagy a vízből kivetődő állatok zaja bajt

is jelezhet. Dobol az eső a csepegősre ázott pálmaborítón, én meg tűz híján a hideg feketekávét, a maradékot iszom.

Az üres. halzsíros bográcsot az evezőpadnál sűrű eső mossa. Szépen gyűlik benne a víz. Nézem a bográcsot, mint

vág bele gyöngyözve az eső. Nyolcvan milliméter eshetett. Ha ilyen lendülettel nyílnak meg továbbra is az ég

csatornái, nem kell sok, hogy már most elérje a lehulló csapadék az itt átlagos évi háromezer millimétert.

ÚJ SZÁLLÁSON. KÉT VADÁSZKALAND

HÚSZ kilométerrel feljebb vagyok a tegnapi táborhelyemtől. És ami fő, jó erőben, a maláriát mintha előző

szállásomon felejtettem volna. Itt kétfelé ágazik a patak. Azt sem tudom, melyik voltaképpen az igazi és melyik a

beléömlő mellékág, annyira egyforma a szélességük. Tény, hogy egyiken sem lehet tovább evezni a feljebb beléjük

dőlt fatörzsek miatt. Változatlanul tart tegnap dél óta a szép idő. A napsütésben az erdő párái vastag gomolyokban

törnek a növényboltozat fölé. Tegnap alkonyat előtt érkeztem ide, és beálltam csónakommal egy baloldalt levő

egészen kis vízér ölébe. Fenn a parton miriti-pálmák nyújtóznak az égbolt felé. Csüngő, zöldellő levéllegyezőik alatt

hatalmas bogyófürtök lógnak. Szépek ezek a pálmaóriások, amelyek a patak és a vízér találkozásának

háromszögében álldogálnak. Itt a parton verek tanyát, a napsugarakat bőven átengedő pálmák alatt. Legalább egy

napot igénybe vesz a zajjal, fejszemunkával járó ereszépítés. Ha jó lesz az idő, ma még pálmatető nélkül éjszakázom.

Ha esik, behúzódom a felszerelés közé, a csónak pálmaborítója alá. Madarak, szépek, színesek, kicsik és nagyok, vízi

és erdei teknősök, majmok sürögnek körülöttem szokatlan számban. Mikor ideérkeztem, egy hatalmas anakondát is

láttam, amint a vízbe csusszant. Ezek az óriáskígyók szeretik az ilyen helyeket. Jaguár hangját is hallottam.

Besötétedik. A csónakderék, a pálmaborító alja üres, minden a parton van. Felém parázslik a tűz, felette az

ágkampón bogrács. Benne a megszokott halleves forr. Füst szállong egyenes vonalban felfelé, neki a fekete

égboltnak, a miritik szét-terpeszkedő levélzetének. Hangulata, költészete van ezeknek a magányos trópusi

éjszakáknak, a tűznek, a bogárhangnak,

a gyökerek közt elfutó patak örvénylő sodrásának. Hallgatom ezt, és arra gondolok, milyen nehéz is lenne enélkül.

Ha költő lennék, nem egy versre ihletne ez a melegövi paradicsom. De nem lovagolom a Pegazust, hiszen csak

kérges tenyerű, evezőt és Winchestert markoló fehérbőrű ―caboclo" vagyok.

Csillagok fénylenek a sötét égboltozaton. Ritkán látott égi ékszerek. Olyan fehér az izzásuk, mint szerteszórt

óriásgyémántoké. Szinte kedve kerekedik az embernek, hogy leszedje őket. Én azonban nem ilyesfajta ékességre

vágyom. Elegendő nekem a karbidlámpa fénykupolája is. Sípolva adja a lámpa a gázt, miközben két egymásra tett

kígyóketrecen, az erdei íróasztalon írom ezeket a sorokat. Székként a felfordított vödör szolgál, rajta egy összehajtott

zsák.

Azt mondják, írni minden helyzetben és minden alkalommal lehet, csak legyen meg a kedv és a téma. Nálam úgy

vélem megvan mindkettő, de akik állítólag minden helyzetben tudnak írni, megpróbálhatnák egyszer, hogyan

sikeredik az alkotás a kígyóketrecek bűzfelhőjében, a vödöralj köralakú pecsétjével fenekükön. Hozzáadódik még

ehhez egy tucat frissen kivakart kullancs utóviszketése.

Az éjszaka olyan nyugodtan telt, hogy a londoni Savoy legfényűzőbb lakosztályában sem aludtam volna jobban.

Pedig fél éjszakát a csónakfenékben, vizes függőágyderékaljon, az esőverte pálmaborító alatt tartózkodtam.

Az ősvadon rám csurgó vize kimosta, lehűtötte gondolataimból azt, amit a láz felkavart, ötven lépés után az iszák, a

tercado bőrtokja, a markomba simuló, lövésre fogott Winchester csuromvíz. Ez visszahoz az erdei valóságba. Kicsi

és nagy gyíkok az avarban, a haraszt alján, a folyondárok közt, madarak rebbenő szálldosása a levegőben. Távolról

két bőgőmajom-csürhe is óbégat. Alkalmasint a hűvös és nedves reggelben, vizes bundájukban a kelő napot

köszöntik. Az erdőben balra kanyarodom, és a vízér két lépésnyi széles medre mellett haladok. Ez bevezet

valamelyik erdei völgybe, de biztos útjelző- • ként vissza is hoz a szállásra. A kőzet itt is vulkanikus alakulású. Csak

éppen több az erdős völgy, a szaggatott hegyvonulat. Ezt jelzik mind sűrűbben a patakba torkolló vízerek. A két ágba

szakadó patak parti ősvadonát később majd végigcserkészem.

Bő zsákmányt remélek a vizek mentén. Mindenekelőtt az új szállást környező sűrűvel ismerkedem. Mint a

magasabban fekvő vulkanikus részeken, itt is ritkás, folyondárral kevéssé telített az erdő. A puha avartörmelékben

zörejmentesen hatolok előre. Testes pillangók, és vékonydongájú, araszos szitakötők húznak el a sodródó víz felett.

A szitakötők potrohvégei repülés közben a vízfelszínt is érintik. Ez különösen a húszcentis, rendkívül hosszú potrohú

szitakötőóriásokra áll. A lombokon megállt víz folytonosan esőzik rám. Tenyeremmel törlöm végig a vizes

puskacsövet, különben jólesik a fülledtségben a víz hűvöse. Bakancsom már cuppog. A vastag avarréteg

szivacsszerűen teleitta magát az éjjeli esővel és most, minden lépésemnél csurrantja a nedvességet. Mindenütt

pókhálók, pókok, elzizzenő bogarak. Nem tudom megállapítani, nem kolibri-e némelyik?

A kis patak úgy kanyarog a zöldellő növényzetben, mintha játszana. Követi a völgyfenék alakulásait, mélyedéseit;

fatörzseket, pálmákat, kusza, egymásbakapaszkodó liántömegeket kerülget. Eddig csak két vörösszőrzetű apró

emlőst, két aranynyulat riasztottam. Füttyentgetve menekültek, nem lőttem rájuk.

Majomcsapat vonul felettem. Nem láttam még ilyen fajtát, nem az ismert majmok közül valók. Hamarosan

eltűnnek a zöld bozótban. Százszor is láttam ezt a képet, száz változatban, de a hatása mindig lenyűgöző.

Egy fordulónál barna és karcsú, izmos állatot pillantok meg a pataknál. Túl hamar lépek ki a folyondárok sűrűjéből.

A riadó állat is meglát. Szökellve ugrik, de — milyen sokszor átéltem ezt is, ilyenkor minden mozdulat automatikus

— a lövésre fogott Winchester kékes füstöt, ólmot vágva dörren. Hat lépés sincs köztünk a távolság, így nem lehet

hibázni. A puma, jókora példány, úgy veri magát az avarhoz, félig belehengeredve a vízbe, mintha egy merész és

kegyetlen idomító félelmes korbácsának engedelmeskedne. Ez valahogyan így is van, mert a telibetaláló

Winchester-golyónál különb idomító nincs a világon. A vergődő puma belefordul a patakba. A felkavart víz sodorja

a lelőtt ragadozót. Nem mély a meder, mindig látom az állat valamelyik részét, de félő, hogy a sűrűben nem tudom

elég gyorsan követni a sodrást, és a zsákmány, amely még él, elvész. Sietve, bukva, kúszva, a liánok, folyondárok

alatt, igyekszem elébe kerülni. A Winchester töltényűrjébe már belecsattant az új töltény, remélem, nem lesz rá

szükség. Gallyak, folyondárok szakadnak rám, ahogy átkeveredem sűrűjükön. A víz pedig egyre sodorja végleg

megcsendesedett zsákmányomat. Fejét, rövid füleit már nem látom,

csak háta, lába, hasa kerül néha az örvényforgatta sodrásban a felszínre.

Végül szétterül a vízér, s a sziklás mederben — kétarasznyi sincs a víz — belegázolok a patakba, útját állni az

elsodrással fenyegetett pumának. Ettől a helytől már csak vagy száz lépésre van szállásom, kikötött csónakom. A víz

innen mélyül, és a pumadög feltétlenül elvész, ha nem húzom idejében partra. Az érkanyarban megjelenik a puma. A

térdemnek sodort jókora állatot egyik hátsó lábánál ragadom meg és vonszolom ki a vízből. A parton

végignyújtóztatom az avaron. Tüdőlövés. Sajnálom a szép bőrt, két lyuk is van rajta. A vad nem is a lövéstől döglött

meg, hanem formálisan vízbefúlt. Akkora a puma, mint egy hazai, alföldi kuvasz. Csak valamivel erőteljesebb.

Winchesteremet egy penésszel borított kőnek támasztom, ráteszem a kőre iszákomat, övemről leoldott tercadómat. A

rövid és éles pengét, nyúzókésemet is kihúzom tokjából.

Félóra sem kell, a jóizomzatú, pompás erdei ragadozó az avaron szétterített, furcsa alakú bőrén hever. Koponyáját

is kinyúzom a bőrből, az is itt marad. Sajnálom, hogy nincs velem csontfőző üst, amelyben kipreparálhatnám.

Lefordítom a dögöt a bőrrel, a nagy bőrt összehajtom, és úgy, takaró módra veszem vállamra. Van vagy nyolc kiló.

Kitömésre is alkalmas.

A pumáról annyit, hogy egész Brazíliában, sőt még délebbre is előfordul. Észak felé pedig az Amerikai Egyesült

Allamok déli részein is található. A félig-meddig civilizált helyeken nincs sok belőle, mert mindenütt irtják. Embert

nemigen támad meg, hacsak sebzetten nem, de az állatállományt, különösen a juhokat, borjúkat, sőt a fazendákon

még a baromfiakat is dézsmálja.

Amikor végzek a pumabőr kifeszítésével, rádobom szikkadni a már árnyékban levő csónak pálmaborítására.

Dróttal külön is odakötöm az egyik tartóbordához. Megmosom a csónak mellett késem, kezem. A pálmák alatt

megigazítom a hamubaroskadt tüzet. Még van eleven parázs a hamu alatt, így hamarosan lángragyúl a szívós,

rádobott rőzse.

Új szállásom talán a legkedvesebb az összes eddigiek közül. Nincs elzárva a növényzet közé, mint holmi skatulya,

amelynek csak egyetlen oldala nyitott, az is csak a néhány méterre levő túlsó patakpart zöldjéig. Ide beomlik a

napfény, szél fúj, ha hajszolva mennek odafenn a felhők, s még az eső is kedvesebb, mert látom a pálmák közül az

ólomszürke eget, s mélyen járó felhőgomolyokat. Emberi nyomok errefelé nincsenek.

Az óriás, vastagságukban is sudárnak tűnő miriti-pálmák most láthatnak először embert. Hozzáteszem, talán

utoljára életükben. Törzsük alja tele van leszakadt, ahogy oda esett, úgy maradt, régi, töredezett pálmalevelekkel. A

felsők még bámultak, egy-két évesek, az alsók fokozatosan korhadtabbak, s a pusztult, évtizedes legyezőkből egész

kis komposzttelep korhadéka övezi a patakparton növekedő léggyökeres pálmatöveket. Feljebb másfajta pálmák is

állnak, urucuri és asahi-pálmák. Beljebb az őserdőben, már a sűrű lombozat alatt, mint gonosz és vén manók, egész

kis serege él a két-három méternél nem magasabb, tüskés törzsű, karvastagságú tüskepálmáknak. Alig lehet

közlekedni köztük.

Haraszt, aljnövényzet nem találja meg itt, a kétszeres levélboltozat alatt életlehetőségét. Humusznak alig van

nyoma, mintha lombját még az erdő is sajnálná leejteni ide, erre a sötét tüskepálmák alatt fekvő csupaagyag földre. A

feketetüskéjű pálmák pedig, mint vén és gonosz, morcos lények, szinte befelé fordulva, Önmaguknak élnek. Zsugori,

hidegszívű, hideglelkű emberekhez hasonlítanak. Még bogarak sem járják körbe sűrű, 5—6 centiméteres fekete

tüskével borított törzsüket. A rovarok is csak átrepülnek itt, s ez lehet az oka, hogy minden át meg át van szőve

tüsketörzstől tüsketörzsig kifeszített pókhálókkal. Gyászosszínű ez a pálmarengeteg, mintha külön bogár vesztőhely

lenne minden pálmatörzs, rés, amit szabadon hagyott a természet. Harmatcseppek rezegnek parányi gyémántokként a

pókhálókon, kikötőszálakon, a zsákmányt leső pók pedig ott lapul valamelyik szálvégen épített rejtekén.

Ismerem ezeket a pókfajokat. Keménypotrohúak, potrohukat termetükhöz mérve vaskos, nagy tuskóra támasztják,

ha megállnak. A keményhéjú pókoknak minden faja tüskés, élénk színezésük különösen szép. Van egyszínű barna

pók és van olyan mint az Elapidae család kígyói, piros meg fekete, sőt sárga gyűrűs. Díszítésüknek nyilván ugyanaz

a rendeltetése, mint a kígyókéi. Figyelmeztetik a zsákmányként szolgáló bogarakat a veszedelemre.

Külön említem, hogy az Elapidae családhoz tartozó mérgessikló-félék színjelzése igen feltűnő, és fajaik mérge

félelmetes következményű. Embernél a marás után néhány órával beáll a vakság, azután pedig, napok múlva a

fetrengő, eszméletlenségbe zuhanó áldozatot eléri a halál. Lassan öl a színgyűrűs kígyók mérge, a halál mintha

kiélvezné az áldozatok szenvedéseit, amelyből szérum híján, soha sincs gyógyulás. Rettegettek is az Elapidae család

fajai. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy egyéb mérgeskígyó családok kevésbé veszedelmesek.

Csak annyival kegyelmesebb a sors azokhoz az élőlényekhez, akiket másfajta mérgeskígyók marnak meg, hogy

hamarabb meghalnak.

A 164 fajt számláló legnépesebb brazíliai Colubriadae kígyócsalád tagjait sem üdvözli kedves ismerősként az erdei

vagy síkföldi ember, amikor egyikükkel-másikukkal találkozik. Ha a caboclók észreveszik a kígyót, eszeveszetten

menekülnek, még a méreg nélkülitől is. Nem kockáztatnak. Igazuk van. Elég áldozatot szed amúgy is a kígyómarás

akkor, amikor nem veszik észre a rejtőző csúszómászót, s csak azután ébred a halálos találkozás tudatára a caboclo,

amikor megharapta a kígyó. Voltaképpen csak kétféle dolog van az őserdőben, ami feltétlenül riasztó. Az egyik a

malária, a másik a mérgeskígyó. A többi — beleértve a magány ólomsúlyként nehezedő érzetét — aránylag

elviselhető. A magányban szórakoztatónak itt van a naplóm, vadászataimhoz Winchesterem, a vizek vigyázásához

pedig óvatosságom. Naplóm mellett jól szórakozom, s eközben a pihenés tökéletes jóérzete fog el. Lassanként

rájövök, felszerelésem egyik legfontosabb kelléke az eléggé meg nem becsülhető papiros. A lapokról az őserdő

portréja néz vissza.

Pálmatetőm új zöldje visszaveri a sugárzó fényt, a szállás csak tegnap készült el. Kevés felszerelésem jól elfér

körülöttem, a földbevájt üregben parázsló tűz is védett. Csónakom odalenn, az eresztől tíz lépésre mozdulatlanul áll a

kis öböl néhány négyzetméterén. A csónakot középrészt fedő borítás óriás sárga bogárnak tűnik az odáig vetítődő

karbidfényben. Minden néma és sötét odakinn az éjszakában. Még a toronyszerű pálmák, az óriás silbakok is

hallgatnak felettem. Nincs mondanivalójuk a zizzenő levéllegyezőknek? Vagy megszokták már az embert? Most,

amikor a mai nap gyűjtéseiről emlékezem, visszatérek a tüskepálmák sűrűjéhez.

Törzstüskés pálmák, pókfonatok, indák, no meg kocsányukon függő ugyancsak tüskés pálmalevelek vesznek körül

az őserdőben, öt tüskés, barnásfekete pálmatörzs közt állok, s óvakodnom kell, hogy a törzsek sűrű fegyverzete kárt

ne tegyen bennem. Indák csüngenek alá, a második felső kupolából levelek érnek hozzám. Tüskés páncélospókok

világa fog körül. Nem nagyok, alig másfél, kétcentisek, de remekei a teremtő természetnek. Némelyiknek — mert

több fajt is látok — sötétbarna, másoknak piros a potroha. Mindegyik olyan, mint egy-egy miniatűr címerpajzs.

Ezeket a fajokat az Atuman folyó erdőségeiből is ismerem.

Szélesszájú üvegembe sorra szedem a pókzsákmányt. Bőven akad. Mikor felegyenesedem, a pókok nagy része már

döglötten hányódik az üvegfenéken. Felveszem Winchesteremet és iszákomat Az izzadtság csakúgy dől rólam.

Hajam, nyakam csatakos és napok óta nem borotvált szakállam viszket a verejtéktől. Legalább negyven fokos a

fülledt meleg. Merre tartsak? Senki sem sürget, sehonnan nem késem el, senki nem vár. Körülfog az időtlenség. Csak

a vadászat izgalma az a rugó, ami előre visz. A Winchester pedig vadásznapjaim óramutatója.

Egy leomlott oldalú, hordalékos szakadékba ereszkedem le. Iszákomban Zörögve keveredik az üveg, az olajoshal

fémdoboza, a kígyófogó szerszám. Kidől a töltények közé az ebédre szánt farinha. A lepkésdoboz is kinyílt, néhány

lepke összetört szárnyakkal hever a papiroson. Kirázom a hasznavehetetlenné vált farinhát, az áttetsző, gyűrt

lepkepapirosokat. Ma ebéd nélkül maradok, mert farinha nélkül nem vállalkozom olajoshal evésre. Nadrágomnak is

utánatapogatok. Sáros, az éjjeli eső nem szikkadt fel a lejtős, nagyon is meredek szakadékfal göröngyeiről. Ahogy

felpillantok, széles, elkent sáv mutatja lefelé ereszkedésem útját. Szerencsém, hogy sáros a meredek fal, másként

nem simán csúszva, hanem gurulva hanyatthomlok érkeztem volna le. Majdcsak megszárad nadrágomon a sár.

Mai eredményem egyelőre néhány tucatra való páncélos pók és egy sárosfenekű, átizzadt nadrág. A verejték, a test

párolgása nagyfokú vízveszteséggel jár. Pokolian szomjas vagyok. De víz, patak nincs, itt nem is lehet. Nem is

tudom, miért jöttem fel ide, miért kapaszkodtam a vízmosás szikláin a vadonnal borított tetőre. Madarat alig láttam

reggel óta. Csak néhány kolibrit meg egy óriáscsőrű tukánt Erővel rázom le a fokozódó szomjúság kellemetlen

érzetét.

Ahogy oldalt kerülök, két szikla közt, szikkadó sárban friss jaguárnyomot pillantok meg. Annyira jellegzetes, hogy

nem lehet nem megismerni. Mint valami óriássá növekedett macskáé, olyan talpának nyomata. Felhúzom a

Winchester kakasát, amelyet a kövek közt járva leeresztettem. Annyira friss a nyom, hogy még szélei sem folytak

össze. A puha sár élesen kitüremkedik a nyomszéleken. Előlem húzott el a jaguár? Nem hinném. Nyugodt

sompolygással, sűrű nyomot hagyva haladt el itt az állat. Úgy látszik éppen csak kószál, nézelődik, mint jómagam.

Óvatosan jutok feljebb. A vízmosás mélyül, fala mind meredekebb. A sziklákat nesztelen kerülöm, sűrűn megállok,

figyelek, nehogy kiugrassam, támadásra vagy menekülésre kényszerítsem a jaguárt. Lépést lépés után teszek,

sziklához, földfalhoz lapulva. Sehol semmi. Végül ott, ahol elszélesedik a szakadék, s a földfalak sem olyan magasak

már — nyilván közel vagyok a tetőhöz —, meglátom a foltos nagy macskát. Olyan puha, büszke járású, mint valami

óriás kandúr a köves ámbituson. Csak éppen a színe más.

Most — mi az ördögöt csinál — mintha verebet látna, lekushad, hasát szorosan a nedves talajhoz nyomva,

előrekúszik. Hátrasunyt fülét is tisztán látom. Ez már támadást jelent. Hátulról, egy szikla mögül tarkóját, két füle

közét veszem célba. Mennydörögve visszhangzik a lövés, de ezt a jaguár már nem hallja. Ott marad helyben, ahogy a

Winchester ólma érte.

A lövés pillanatában — mint a villám — rugaszkodik neki a vízmosás köveinek egy barna veado. Pillanatok alatt

eltűnik. Hát ezt leste a jaguár. Veszedelem nélkül léphetek az elejtett húsevőhöz. Onca preto, fekete jaguár. Szép

példány, csak néhány hozzá hasonlót lőttem. Alig vérzik a feje, jobb szemét kihordta a hátulról kapott nehéz golyó.

Szellő zúgatja a vízmosás partjain a lombokat, én meg lerakodom és hanyattfordítom az állatot. Torkán, hasa

bőrének puha hajlataiban borsónyi kövér kullancsok. Most vége az uraskodásnak. Sorra kitépem a még meleg bőrből

a jól megfogható kullancsokat, nehogy gazdát változtassanak, ha viszem az összekötözött bőrt. Némelyik feje

beleszakad, a másik simán jön, nyilván érzi, baj van, valami nincsen rendben a gazdával.

―Haza"-felé már nem vigyázok a lépésre, nekivágok az erdőnek, az indáknak, minél előbb a pataknál akarok lenni.

Szomjúságom már szinte fullaszt. Homokszáraz a torkom, a jaguár bőre pedig büdös és nehéz. Ha indába akadok,

elszakítani igyekszem, az inda pedig belém húz, véresre vágja bőrömet, ez megint indulatot vált ki belőlem. Az üveg,

az olajoshal sűrűn összeverődik iszákomban. Semmivel nem törődöm, csak minél előbb ki innen, ki a patakhoz.

Sokáig tart a kivezető út. A nap alkonyulóban. Sötétedik az erdő. Nem látni már úgy, mint eddig. Végre elérem a

keresett eret. Ledobom a bőrt, és nagyot iszom.

Háromszáz lépést tehetek meg, amikor pálmák, ketrecek, eresz állja utamat. A tető alatt a tűzhelyen izzik a parazsat

tartó fadarab. Ledobom vállamról a büdös bőrt, mellé teszem a Winchestert. A csónakból kiszedett vízmerítővel újra

iszom. Kétszer is telemerem. Ez a két edény víz jobban esett, mint két üveg jégbe hűtött Reservé. Ropog a sovány

avar lépéseim alatt, ahogy a tűzhöz megyek. Fél hét lehet, csaknem koromsötét van. A bőrt még ma este ágakra

feszítem. Odarakom szikkadni a pumabőr mellé.

Szerencsém van a két erdei nagyvaddal. Ha a további vadászatok eredménye is ilyen lesz, csónakom teherbírása

kicsinek bizonyulhat.

ÉJJEL A CSÓNAKBAN

AZ ŐSERDÖ gazdag bogár-, emlősállat- és hüllővilágából jó adag átkerült ketreceimbe, gyűjtődobozaimba,

összesodort, szikkadó vadbőrök formájában pedig a pálmatetőzet alá. Több mérgeskígyóval együtt egy karcsú és

nagyon ritka fajtájú anakonda is fogságba jutott. Ebből a fajból mindössze egy példányt fogtam az Atuman folyó

ősvadonában. Az is csak rendkívül mohósága, falánksága, valamint szerencsém folytán került birtokomba. Annak

idején egy sötét éjszakán történt, hogy bemászott a lécekből összetákolt ketrecbe, az ott talált erdei vadtyúkot

elnyelte, de így megvastagodva már nem tudott kijutni a szűk lécek közül. A mostani anakonda szép mintázatú,

oldalán szabálytalan, feketefoltos, sötétes alapszínű példány. Csaknem ötméter hosszú, jó felsőkar vastagságú és bőre

fémesen szép, aprópikkelyzetű. A ketrecet, amelybe beleszorítottam, jól kitölti. Gyakran gyönyörködöm ebben a

szép, sűrűmintázatú, elszórtan feketével pettyezett kígyóban. Szegénynek nagyon szűk a helye, de csak meglesz

valahogy addig, amíg odalenn a Tapajosnál tágasabb ketrecbe költöztetem. Sűrűn fürdetem, naponta félórát is vízben

tartom az új szerzeményt. A vízbemártott ketrecben az anakonda ihat, fürödhet, emellett a folyékony bélsártól is

megtisztul a ketrec. Üres konzervdobozaim már nincsenek, hogy a ketrecek lábait beléjük állítva megvédjem —

gyakran sérült — lakóikat a húsukat netán kihordó hangyafajok támadásától. Így a karcsú anakonda ketrecének lábait

majd vízzel töltött és félbe vágott castanha-dióba állítom, ha partra viszem. Castanha, paradiófa mindig elegendő van

az őserdőben. Két--ökölnyi gyümölcsei, mint kőkemény buzogányfejek, szerte hevernek, csak össze kell gyűjteni

belőlük néhányat.

A csónak pálmaborítója alatt ülök, körülöttem sokféle holmi, fejem a japatetőzetet éri, előttem láda, rajta vacsorám

maradványa. Székem az evezőpad. Felettem a pálmatetőn egyhangú melódiát kopog a sűrűszemű eső. Jó idő ez a

pihenéshez. Különben jóegynéhány nap telt el utolsó bejegyzésem óta. Sok munkám akadt most az esőben. Erősen

alkonyodik. Készülök az éjszakára. A közeledő este az esőben egyre fülledtebbnek tűnik, mintha a nedves föld, a

vizes növényzet fokozottan visszasugározná a nappal melegét. A sűrűsödő sötétben az eresz alól a parázs, mint

vöröslő szem az éjszakában, a csónakig világít. Az éjszakát csónakban, a pálmaborító alatt töltöm, mert jócskán

bevág a szélhordta eső a meglehetősen kicsire, szűkre épített eresz alá. Nincs kellemetlenebb, mint mikor az ember a

sötét éjszakában arra ébred, hogy csuromvíz a függőágya, a föléje boruló szúnyogháló, ráadásul a pizsamája. Az eső

nem olyan jelenség, ami éjszaka veszedelemérzettel riaszt. Különben még a tüllhálónak repülő éjjeli bogár ütődésére

is felébredek. Ilyenkor és minden más esetben, mikor idegen zajokra ébredek, már az első pillanatban teljesen éber

vagyok. Az eső, ha nekikezd, és széltől verve a kis eresz alá vág, úgy eláztat, mint egy önmagával tehetetlen

csecsemőt.

A japa alatti részt, a csónakfeneket minden este tisztára takarítom, kimerem a benne meggyűlt vizet. Skorpióféle

elég sűrűn akad a csónakban. Nem luxushely a csónak esős időben éjszakára, nem is ilyennek találták ki. Annak sem,

akinek töri a derekát, keresztcsontját a deszka, hiszen a derékaljnak összehajtott függőágy legfeljebb háromrétegű.

De azért csak megvagyok. Ha nem lenne a fenékdeszkán összehajtott függőágy, még rosszabb lenne. De mivel van,

így a rossznál valamivel jobb. Fűféle, sás itt nincs. Ágas lombféle pedig a bogarak és másegyebek miatt nem

ajánlatos az egyenlítőn derékaljnak. Próbáltam ugyan ezt a megoldást is, de az első félóra után a sok hangya miatt

belehánytam az egészet a kis öbölbe. Az erdei élettel velejár az ilyen éjszakázás. Persze sajnálom, hogy nem

építettem nagyobbra az ereszt, de túl soká amúgy sem időzhetem itt.

A pálmaborítón kopogó eső, a csónak oldalain lefolyó víz, a sodródva csobogó patak zaja elálmosít Ma hamar

elnyom az álom. Van mit kipihennem. Az egyszál kötél, amely csónakomat a parthoz rögzíti, jól megtart, neszelő

ösztönömre pedig nyugodtan rábízhatom magam — álmomban is az ébrenlét

határán tart. Puskáim, a szigony, villanylámpám mellettem hevernek, mint békés és nyugodt hálótársak. Párnám az

egyik ülés alá dugott gumizsák laposra igazított alja.

Meddig aludtam? Nem tudom. Éjfél mindenesetre jóval elmúlt, amikor arra ébredek, hogy valami szépen

meghintázza a csónakot. Az öböl felőli oldalon még loccsan is a víz. Érzékeimet megfeszítve figyelek, de nem

mozdulok. Amíg nem tudom mi, miért billenti a csónakot, amúgy sem tudom mi ellen kell védekeznem. Kajmán?

Nem, az bele-belekapna a csónakperembe, valósággal lehúzná, hogy belekapaszkodhasson rövid, karmos csülkeivel.

Átéltem már ilyesfélét. Apró, csusszanó zajokat hallok, azután hozzáér valami csuklómhoz, ami hűvös és sima. Még

azt is érzékelem, vizes a meglehetősen vastag test. A vízből jött hát a csónakba és kúszik be hozzám az anakonda,

mert az. A vizes, lassúmozgású test, a nyilván szimatoló fej már odakutat mellemre, amikor a koromsötétben — a

sötétnek is vannak fokozatai — mindkét kezemmel összemarkolom a mellemet szagolgató, nem tudom még mekkora

anakonda nyakát. Keményen, cseppet sem kíméletesen megmarkolom a kígyót, majd felülök, és a csónakot

egyszerre vad, kavargó élettel telítő állattal birkózom. Csavarja, dobálja magát roppantó szorításomban a teljesen

megvadult anakonda, egész testhosszával a csónakderékban tekergőzik, küzd a szabadulásáért. Érzem, bár nagy állat,

de nem akkora, hogy meg kell ölnöm.

Folyik a csónakban, a sötétben a birkózás az izmos, nem is túlságosan kiserejű ellenféllel. Térdem felhúzom, ölem

egy egész lecsüngő, vaskos kígyórétessel van tele, farka része bal alsó lábszáramra csavarodik és szorongat egyre

keményebben. Az alacsony japa alatt nem tudok felállni, ezért hátrafelé, könyökömre támaszkodva, mind feljebb és

feljebb csúszom az ülésre a párnának használt gumizsákon. Végre, egy percig tartott, vagy kettőig? Nem tudom. De

fenn vagyok és lábamat nekifeszíthetem a fenékdeszkának. Az óriáskígyó kemény, rugalmas, ellenkező

törzsgyűrűinek egy része lecsúszott ölemből, de farka, az változatlanul tartja, két átfonással is, a bokám felett

lábamat.

Már bizonyosfokú biztonsággal helyezkedem el az ülésen, annyira szorosan markolva a kígyó nyakát, közvetlen

feje alatt, hogy a következő percekre is gondolhatok. Zsineg, valamiféle hurok kellene, amivel leköthetném a szép,

oldalról duzzadó állkapocsizmú vízikígyó nyakát. De sehol nincs kezem

ügyében zsineg. Reggelig persze nem ülhetek ezzel a rángatózó, veszettül ellenkező kígyóval az ölemben.

Ráadásul a lábam is kezd zsibbadni. Most csavarodik a harmadik átfonás térdem körül. Úgy véli ellenfelem, hogy

így elbánhat velem? De nem ér el eredményt. Efelől biztos vagyok. Hallottam caboclomeséket, hogy óriás, húsz-,

harmincméteres mesebeli anakondák embereket faltak fel éjszaka. Már vetem is át szabad lábamat a csónakülésen,

átfordulok, kifelé, mert a partra akarom vonszolni a talán négyméteres kígyót. Itt a csónakban, a japa alatt nem tudok

vele elbánni.

Végre. Kinn vagyok a borító alól és felállni igyekszem a lóduló csónakban. A kígyó rángat, erős és rugalmas

törzsmozgással, markolásom pedig, amely túl soká tart, úgy érzem, már a görcsbemerevedés útján van. Próbálja meg

csak valaki az effélét — nem óriáskígyóra gondolok —, markoljon meg valamit, növekvő erővel és huzamosan,

minő fárasztó izommunkát végez markolás közben. Lazítok valamit Ujjaim szorosságán, úgy igyekszem partra lépni,

át a csónakperemen a nehéz kígyóval, amely nagyrészt rajtam csüng. Sötét van, majdnem a vízbe lépek és a lábam

alól kirúgott csónakból egyensúlyt vesztve kitérdelek a partra. Ha az öbölbe zuhanok, vége, az anakonda biztosan

elmenekül, mert a vízben nem lehet vele birkózni. De most egyelőre törzsgyűrűin hasalok. Nagynehezen

tápászkodom, a sötétben csak a pálmaeresz alatt villogó parázs ad némi támpontot. Az egyik ketrecről

másfélméteres, rozsdás vasdrót csüng, ezzel szoktam kikötni valami gyökérhez, ha ―fürdetem" a benne levő

kígyókat. Félkézzel odatapogatok a sötétben. Megvan.

Kíméletlenül szorosan rácsavarom a drótot a kígyó nyakára, nyakát tartó ujjaim felett. Hirtelen ráülök a könnyű

ketrecre, miközben eleresztem a karcsú és izmos óriáskígyó nyakát. Az átvág rajtam, neki a víznek, de tódultában

megakad, mert a drót nem ereszti. Közönséges, puha vasdrót, de most megér annyit, mintha aranyból lenne. Lihegve

ülök a rángatózó ketrecen, csuklómat, ujjaimat dörzsölgetem, bal lábam szabadult bokáját is megtapogatom. Az

anakonda végleg megvan. Nézem a sötétben csavarodó, nyilván fiatal óriáskígyó kontúrjait, de nem kelek fel a

ketrecről, mert akkor magával viszi. Miért jött be a csónakba? Mint villám villan a felismerés, amely a szállásaimon

fogságba került sok kígyó jelentkezésének magyarázatát is megadja. Eszembe jut, hogy a tapajosi vadászszálláson,

indulásom előtt a sárga-fekete papaovo ketrecénél egy másik papaovo jelent meg. Néhány pillanatig azt

hittem akkor, hogy a ketrecben levő kígyó kiszabadult. A csónak elején most is ott van ketrecében egy ritka fajú

vízikígyó, nem akarom mindig a partra vinni fürdetés után. Biztos, hogy ez a vízikígyó vonzotta ide illatával a

csónakban most elfogott anakondát. A többi, a ketrecemben levő nem mérges és mérgeskígyó is ekként vonzza az

erdőben kószáló kígyókat.

Rácsavarom a drótot egy kiálló gyökérre. Visszalépek a csónakba. A borító alá bújok, és kikeresem holmijaim

közül az elektromos vadászlámpát. Mielőtt visszatérek az éjszakában a japa alá, erre még szükségem van. Az

egyik nagyobb ketrecet odaviszem az anakonda nyugtalan, ide-oda ránduló, kúszó törzséhez. Kinyitom a fedelét. Az

avarra fektetett lámpa fénykörében kikeresem a törzsgyűrűk közül a kígyó farkát. Kihúzom a tömpe farkat és

beleeresztem, nyomom a nyitott ketrecbe. Mind beljebb és beljebb kerül a törzs. Végül már csak a fej, a fej alatti

drótozott rész van kívül. Űjra marokra fogom a kígyó nyakát, és óvatosan lebontom a sajnos túl szoros

rozsdás drótot. Belenyomom a fejet a ládaketrecbe. Rácsapom a tetőt, lezárom a reteszt. Felszedem az avarról a

lámpát és belevilágítok a sűrűrácsú, az anakonda számára nagyon szűk ketrecbe.

Csak most veszem észre, hogy már nem esik. A parton leteszem a lámpát a földre, és megmosom kezemet. Tiszta

volt a kígyó, vízből mászott ki, de mégsem szeretem kezemen a kígyószagot. Levetem vizes, csatakos pizsamámat is.

A csónakban a gumizsákból szárazat szedek ki. Csak a függőágyat nem tudom kicserélni. Reggel remélem kisüt a

nap, akkor megszárítom. Az éjszakából még van valamennyi hátra. Eloltom az elektromos lámpát. A kevés időre már

nem költözöm vissza az eresz alá. Félálomban még hallom a csónak oldalához sodródó patak apró loccsanásait.

BOTHROPS CASTELNAUDI

A PATAK összefolyásánál igen mély a víz. A zsinegen leengedett kődarab hat méter mélységben éri el a

feneket, örvénylik, kavarog itt a patak. Oka ennek a két eltöredezett, réges-rég kérgét vesztett fatörzs víz alá

került ága-boga, amely megduzzasztja az áradatot, de csak azt éri el a víznyomás, hogy a fenéken mélyre

kihordja a medret a víz. A partot és a két meder közt szétterülő földéket sűrű növényzet borítja. Csak a szállás

körül van egy kis tisztás, amelyet óriáspálmák szegélyeznek. A napsütés, a hűvös időt és esőt hozó szél sűrűn

betör a szállásra.

Sok apró kajmán él a patakban. Hasonlóak ezek a dúvadak az Atumanon lőtt vén, alig méteres, eddig mindössze

egy példányban puskavégre kerített állathoz. Csökött növekedésűek, vagy egy kistermetű faj képviselői ezek a

kajmánok. Ma éjjel a patakban, a vízre vetített fényben több tűzpontot is láttam. Szemeik szokásos módon

fluoreszkáltak, de nincs kedvem akár csak egy órát is rájuk áldozni, az erőssodrú patakban kajmánvadászatot

rendezni. Sikerre amúgy sincs kilátásom, mert az ilyen éjjeli, lámpás kajmánvadászathoz legalább két vadász

szükséges. Az egyik evez és a puskát kezeli, a másik világít, a kajmánszem parázsszerű izzásán tartva a fényt. A

csónakban magányosan ülő éjjeli vadász nem teheti azt, hogy egy időben evez, világít, lő és kifogja a zsákmányt. E

munkák közül egyszerre csak egy végezhető. Eszközváltáskor minden esetben loccsanva bukik le, menekül a

kajmán. Az újra villanó lámpa fénye pedig ott, ahol az imént kajmánszem parázslott, már csak sötéten áramló vízre

vetődik.

Azért legalább egy példányt jó lenne itt is elejteni ebből a valószínűleg ritka fajból. Nem pápaszemes ugyan: az

Atumanon elejtett állat szemét sem övezte feketés karika, ha a színe egyezett is valamennyire a jacare tinga

zöldességével. Fekete kajmánhoz sem hasonlít ez a faj, éppen színe miatt. Húsa, farokizomzata nincs átszőve fekete

szálakkal. A pápaszemes kajmán — különösen a méteres példányok — farkahúsa fehér, halhúsra emlékeztető, és —

ez főelőnye — ehető. Az éjszakában a partról megvilágított apró kajmánfejek az atumani fajjal rokon kajmánokra

engednek következtetni. Bőrüknek gyakorlati értéke nincs. Ha kézreadódna egyikük, azért rászánnék egy

Winchester-golyót, de ennél többet nem teszek a törpe kajmánok bőrének érdekében. Ezek a kajmánok különben,

mint holmi vízisakálok, nyilván a vízbedobált hulladékot lesik. Erre járnak, gyűlnek ide. Ha pedig nem ezért, akkor a

halakért, amelyek a hús- és csonthulladékokkal ―beetetett" helyekre járnak.

A két vulkanikus, őserdős hegyvonulat itt már egészen közel nyomakodik egymáshoz. A sűrűvel benőtt völgy

mélyén, két újabb völgy torkában áll szállásom. Mint az Y két egyesülő szára, úgy ömlik össze a két patak. Az Y

felső szárai közt újabb vulkanikus, erdőborította sziklavonulat kezdődik. Ez a szálláskörüli tájék rövid hegy- és

vízrajza. Az öböl kis vízere északról folyik be a patakba. Az Y baloldali szárának vize északkeletről érkezik, a

másiké délkeletről. Ez a jelölés persze csak szállásom helymeghatározása, mert a patakok ismeretlenbe vesző

kanyargásáról mit sem tudok. A patak, az Y alsó szára itt nyugatnak folyik, de eveztem már rajta délnek, északnak is.

Aszerint, milyen irányú volt a völgyfenék törése. Nagyjából nyugati az iránya, valahol lenn északnyugatnak van a

Cupari.

A reggel naplóm mellett talál, s mint mindennek, oka van ennek is. Tegnap későn jöttem vissza az erdőből.

Meglehetősen bőséges bogárzsákmányt ejtettem, s egy jól fejlett jararaca cinzentót, latin nevén Bothrops castelnaudit

is sikerült kézrekerítenem.

Nem tudom miként történt, de amikor a puskatus alól kivettem a nyakánál fogott kígyót, a csapdosó kígyó feje

Ujjaim közül valahogy markomba csúszott. Irgalmatlan érzés volt a halálos marású, szürke jararaca fejét tenyerem

bőrgyűrődéseí közt tartani, érezni a kígyó állkapcsának harapni készülő, erőlködő mozgását. Ha csak a

bőrgyűrődések valamelyikének a legszélébe belekap, magamra húzhatom a koporsófedelet. Markomban úgy

verdesett a jararaca, mint ―aki"-nek a legrosszabb szándékai vannak. Én meg, mint valami gombos sétapálcát

markoltam fejénél a szürkésbarna színű, fekete-mustrás mérgeskígyót. Bal kezemmel szorosra markolva szürke

nyakát, úgy elrántottam jobb kezemet a kígyó fejétől, mint az izzó vastól. Verejtékes arccal néztem a markomba

fogott mérgeskígyót, a homlokomon meggyűlt, szemembe folyó izzadtság pedig nem származott teljes egészében, a

melegtől. Volt abban az iszonyat verejtékéből is. Most ott csavarodik, kúszik a jararaca néhány más kígyó közt a

ketrecben, de nem tudom elfelejteni a hideg érzést, amellyel halálos harapással fenyegető fejét markomban tartottam.

Ahogy elemzem ezt a mérgeskígyó-élményt, tudom mi okozta a rám törő iszonyatot: villanó fantáziámban

valósággal átéltem a megtörtént harapás utáni pillanatokat, szinte éreztem a halál hideg leheletét. Annak a borzalmas

érzésnek édestesvére volt ez, amit a kígyótól megharapott ember a valóságban átél. Belső ellenállásom a porba

omlott, hatalmába ejtett a rémületes felismerés, hogy nincs tovább, szinte hallottam a félelem ordítását, ami nem tud

kitörni a dermedő torokból. A borzalom fekete, haláltlátó gyötrelme csavarodott akkor bennem. Ezektől az iszonyú

pillanatoktól most sem tudok szabadulni. Hiába próbálok írni kajmánokról, éjjeli vadászatról, patakfolyásról, égtájak

meghatározásáról. Mindez — érzem — csak azért van, hogy meneküljek azoknak a pillanatoknak a szörnyű

emlékétől, amelyeket a jararaca fejét markolva végigéltem.

Ahogy a tollat fogom, mintha a jararaca markolásának borzongató érzése fogna el. Bothrops castelnaudi. Határa

vagy te a biztonságérzetnek, a józan észnek, mert az őserdőt az ember mégsem gyűri mindig maga alá.

A reggel világossága, mint valami zöldbe mártott aranyfesték, ráragyog a tájra. Előbb csak lassan jön, mintha a

napsugár kilesne a felhőgomolyok közül, érdemes-e rászállnia a földre? Azután, mint valami virágos és vidám

mesebeli táncoslány szétterülő aranyruhája, ráborul fényeivel a csupa zöld világra az új nap. Sohasem tudtam betelni

az erdőre boruló új reggelek szépségeivel. Mindig, ahányszor csak látom, szinte elszorult szívvel fogadom az újuló

csodát. Mert csoda ez, naponta ismétlődő örök ajándék a szem, a lélek számára. Mondhatatlan szeretettel ölelem

magamhoz ezt a vad, néha félelmetes őserdei világot.

Napkeltére már mindent elvégeztem, amit el kellett végeznem vadászat előtt. Csak éppen a gyönyörködnivalóval

nem teltem be. Jó háromnegyedig teli a három nap előtt fogott anakonda ládája. A rézrozsdától zöldes ketrec

fémhálója kidomborodik a kígyó testének vaskos gyűrűitől. Persze nem szakad ki sem ez, sem pedig a másik, a

régebbi, kisebb boákkal teli ketrec oldala. Magam szegeztem össze ezeket a ketreceket, meg azután kígyóféle, még

az óriáskígyó is, kifelé nem tud nyomást gyakorolni. A kígyók törzsének alkata csak befelé történő, csontot

tördelő szorításra alkalmas.

Indulok. A szállás apróságai, a pálmaeresz, a vödör, amely a ketrecek mellett áll, a fejsze, mellette egy leborított,

feketehasú bogrács, a vízér, öblében a pálmatetős csónakkal olyan, mint valami erdei csendélet. A lezárt ketrecek

nem illenek ehhez a képhez, a szabadság képéhez, mint ahogyan a napfény sem illik a börtön sötétjéhez. Sajnálom a

szép és még nem is olyan régen szabad, prédára leső kígyókat. De ehhez az érzéshez a zsákmányt ejtett gyűjtő öröme

is társul, a kígyók nem ingyen és nem játékból kerültek oda, ahol vannak.

Folyondár, fekete árnyékú sűrű, barna avar és szürke fatörzsek közt jutok előre a baloldali patakág

balpartjára. A vízfolyással szembe megyek. Lépésről lépésre, Winchesterrel markomban. Az iszákot övemhez

szíjaztam. Húsz lépés után már mi sem mutatja, hogy emberi tanya van mögöttem. Húsz lépés? Rengeteg ez, hiszen

itt egy is elég, hogy átlépjen vele az ember az örökkévalóságba. A sötétben a mellemen tapogató, szimatoló

óriáskígyó fejét nem lehet elfelejteni. A nyomást mellem felső részén még mindig érzem. Lépés lépés után, gallyak,

ágcsonkok, harasztbafulladt erdei növényhalottak kerülgetése. Egy kígyót látok amott. Szivárványboa. Nem mérges.

Bordóból csaknem aranyba átmenő dús színezésű. Csuklónyi vastag, legalább harmadfél méteres példány. Lassan

kúszik előbbre. Vadászik. Az egyetlen értelmes dolog ebben a pillanatban az iszákomban levő hurkos kígyófogó bot

használata. Rá sem kell erősítenem a Winchester csövére. A laza hurok így, a félméteres kisvillájú botfejjel

is elegendő a ragyogó színű kígyó megfogására.

A lazított, oválisan csüngő hurkot lebocsátom a kígyó elé. Mint gyanútlan bárányka, sétál bele. Megvan. Avart,

korhadékot verve, villanásnyi idő alatt csavarodik rá törzsével a rövid nyélre, amelyet, bal kezemben a zsineggel,

szorosan fogok. Rándulás, csapódás, a kígyó farka a bot folytatására, csuklómra csavarodik. Megér a bőre, ha később

netán nem akarna enni, s elpusztul, vagy tíz milreist. A mérgeskígyókkal nem járok ilyen jól, azok kicsinyek, bőrük

értéktelen, hacsak elpusztulásuk után nem kerülnek gyűjteményembe.

Indulok vissza a szállásra, most már nem lassan, óvatosan, hanem sietve, gyorsan, mert újra vissza akarok térni a

sűrűbe, ha elhelyeztem ezt a kígyót. A nyomás a mellemben — észre sem vettem mikor — elmúlt.

A vörös, bronz és aranyszínű kígyót belerázom a szállás egyik ketrecébe. Ügy esik bele, nehezen, súlyosan, mint

valami ragyogó színköteg. Rácsapom a fedelet. Az anakondára és a boákra is vetek egy-egy pillantást.

Mozdulatlanok, csak szemük csillogása olyan, mint ragyogó széndarabé.

Akármerre nézek, minden túl egyszerű és magától értetődő ebben a korhadás illatával telt őserdőben. Aranyló

színek, a zöld, fekete, sárga, barna-bordó és kék minden árnyalata kápráztatja szememet.

Nemcsak a kígyók, bogarak, rovarok, a halak, madarak, a kicsi és nagy emlősök ontják ezt a nagyszerű

változatosságot. A víz, a sás a vízbezuhant ágak, a sziklák alja még sok mindent takar. A madarak, a pompázó színek

repülő csokrai, az ékszerdíszes tollruhák ráteszik mindezekre az alkotás szépségének koronáját. Belefárad a toll,

amikor visszaadni igyekszik azt, amit a szem lát.

Félnap vadászat, negyednap rendezgetés, írás, negyednap alvás. Ez a napi program, amibe minden belefér, csak az

ünnep, pihenés nem, mert az ünneptartást nem ismerem. Körmeim, ahogy írás közben jobb kezemet nézem,

piszkosak és beszakadozottak, szerfelett reális képet mutatnak foglalkozásomról, azokról a finomságokról,

amelyekkel ezt a körömállapotot elérnem sikerült. Térdem, karom, vállam sem mentes az erdei sérülések,

karcolások, vágások tucatjaitól, amelyek mindama helyeken előfordulnak, ahol rendkívül szellős ruházatom

szabadon hagyja a bőrt. Pedig óvom magam, amennyire csak lehet, de az őserdő rejtett tüskéi, amelyek indákon,

lombok alatt, korhadó ágak végein vetik ki tőreiket, gondoskodnak arról, hogy mindig új sérülések keletkezzenek a

gyógyultak helyett.

ERDEI VÁMPÍROK. A PARDUCMACSKA. TAPÍROK

ELÁLLT a hirtelen jött, rendkívül erős zápor. A baloldali patak őserdővel sűrűn benőtt partján haladok felfelé.

Beszüremkedik a meder fölötti szabad részből az erdőbe a nap világossága. Az avar, mint teliszívott, óriás szivacs,

lövelli, ereszti ki a vizet minden lépésemnél. A pókhálók fonatai csillanó kristályfonásokként csillognak a rajtuk

tapadt esőharmattól. Hűvös az erdő, teleivódott evezőstrikóm, bőrszerűvé ázott rövidnadrágom. Derékszíjam is más

színű, és más a kés meg a tercado bőrtokja. Csak az iszák nem szív be vizet, az képviseli az állandóságot. Két

bakancsom, mint két ázott, kopott igavonó, ellenkezés nélkül szolgál. Erős bőrlábszárvédőm a véletlen

kígyóharapástól oltalmaz. Öltözékemet a vizes, átázott brazil katonasapka tetőzi be.

Jó kedvem van, ilyenkor játékosan futnak gondolataim. Effajta hangulatomnak főként az lehet az oka, hogy a

férfikor legelején járok. De ahogy megvolt minden múltba süppedt esztendőnek a maga gyönyörűsége, szépsége,

meglepetése, úgy a mostaninak is megvan. Csak éppen fel kell törni, ki kell hámozni az esztendők sokaságából az

emlékeket. Minden esztendőnek nyílik virága, csak ápolni kell, hogy reményt neveljünk belőle további életünkre.

Amott is van virág, egy pompázatos orchideafészek, a csüngő pirosas virágok sokasága, amelynek súlya alatt

meghajlik az ág. Némiképp óvatosan közelítem meg. A rám zuhant bordó-feketepettyes mérgeskígyó emléke túl

közel van. Ha még egy testvére esne az orchideafészekből nyakamba, nem biztos, hogy megint szerencsém lenne.

Alulról és oldalról felfelé, körbe nézegetem a pompázó élősdi csokrot. Szürke levelei, mint furcsa vízesés omlanak

le, virágai pedig, mint fürdő nimfák ereszkednek alá a dús indákon. Néhány elfonnyadt, leszáradt virág már az

avaron hever. Vizes csepegéssel, csurranó vízerekkel teli az orchideafészek is, akárcsak körülötte az egész erdő, az

aljnövényzet. Jobbomba fogom a puskát, bal kezembe az éles és nehéz bozótvágó kést, és felugrom, hogy a tövén

belehasítsak a tartóágba. Pergő esővíz és hangyatömeg zúdul a nagy orchideatőről az avarra, de nem csap ki semmi a

fészekből. Úgy látszik, a bordó kígyó esetében csak egyszer volt kutyavásár.

A tercado erős és rövid vágásaitól, amelyek az orchideafészket rezgetik, hangyák, bogarak és néhány pók esik a

víz-cseppekkel az avarra. Odébb lépek, hogy a túloldalról is vágjam az ágat, mikor egy széles levélzetű, lapuszerű

növény levelei alól kivág egy denevér, majd még kettő. A csüngő levelek alá pillantok. Az addig még nem mozgatott

lapuk alatt több barnás denevér függeszkedik. Alszanak, és nem is sejtik a rájuk leső veszedelmet. Sajnálom őket, de

csak úgy, mint a hazai falusi ember a levágásra kerülő csirkét. Múzeumi anyag lesz a denevérekből. A szélesszájú

rovarfogó üveg lefojtott mérgével kikerül az iszákból. A dugót is kiszedem, és gyors, nesztelen mozdulattal két

egymás mellett csüngő denevér alá tartom. Nem nagy állatok. Széles bőrszárnyaikat már csak az üveg mélyén

próbálgatják kétségbeesetten nyitogatni, mikor rázárul az üvegre a tenyérnyi széles parafadugó. Két szerencsésebb

vérszívó denevér menekülve vág ki egy másik levél alól. A levelek alá pillantok, oldaltkerülve a soklevelű cseriét.

Még két denevért fogok. Többre nem telik óvatosságomból, mert a kétoldalt lecsüngő lapuk alól, amelyek olyanok,

mint egy elázottt, lógó peremű caboclo-kalap, tucatjával vágódnak ki az erdő nappali világosába a kis vadonbeli

vámpírok. Leteszem a bőrös és karmos szárnyú, kistestű állatkákkal egészen megtelt üveget az avarra. Már csak

szárnyvégeik rezegnek odabenn, kiszállóban belőlük az élet.

Reccsenve törik le a súlyos orchideafészek a tartóággal, araszos élő kéregrészt szakítva. Az orchideafészket az

üveggel később hazaviszem. Szép, eddig nem látott példány. Hangya tömérdek van a levágott parazitatőben. A

levelek közt apró pókhálókat is találok. Olyan az egész, mint egy kis, körülhatárolt rovarbirodalom. Hangyára —

hogy betelepítsem velük felszerelésemet — igazán nincs szükségem. Itt sodródik a patak vize, alig öt

lépésre. Odahúzom a hangyafélékkel teli ágat, és az egészet belemerítem a patakba. Bogarak, hangyák jelennek meg

a víz felszínén, és sodródnak el, ahogy rázom, forgatom a bemerített orchideatövet. Amikor végzek a mosással, és

partrahúzom, már nincsenek a kocsányokon pirosló virágok. Azokat is elmosta a rovartömeggel együtt az áradat. A

parazitatövet kivetem a partra. Csak visszafelé viszem majd a szállásra.

Tovább indulok. A golyós Winchester van nálam. Csaknem naponta változtatom puskáimat, mindig aszerint,

milyen az érzésem a zsákmányt illetően? Afféle luxus, mint az afrikai néger fegyverhordozó, a puskát vivő fekete,

még gondolatnak is groteszk itt, ebben a néma brazíliai őserdőben. Ott az idegen fehér ―úr" ma is csak hátraint, és

kéri ezt vagy azt a puskát, hogy elejtse a lőtávolba került, előre kifizetett, meghatározott zsákmányt. Persze nem

akarom innen megmosolyogni az afrikai adottságokat, amelyeket bizonnyal a lehetőségek határoztak meg, de azért

ebben a sűrűségben nagyon furcsának tűnnek. Itt bizony más a helyzet: ―Magad uram, ha szolgád nincs!"

A patak sűrűvel benőtt partján dőlt fatörzseket kerülgetve, sokszor nehéz körülmények közt, követem a folyással

szembeni irányt. Vízbe loccsanó teknősöket riasztok, egy óriás ökörbéka bámész szemekkel néz, amint megállok

előtte. Azután odábbmozdul, és úgy ugrik el, mint valami óriás, barnásszürke, divatból kiment keménykalap. A bőre

jó lenne kereskedelmi célra, de sohasem szerettem békát nyúzni. Talán gyerekkori, bakonyi emlékek hatása ez,

amelyek ide is elkísértek. Sajnáltam akkor is az elfogott zöldbékákat, a derékba vágott békatorzókat, a bőrüktől

fosztott parányi combpárokat. Itt nincs olyan békafaj, amelynek combjait eszik. Az ökörbéka eltűnt. A vad indiánok

híres apró varangyos békájával is csak ritkán találkozom. Diónyi kis béka ez, és az a sorsa, hogy elevenen parázs

felett pirítva, a varangyaiból, bőréből kikínlódott váladékot mint halálos bénítómérget nyílhegyekre,

fúvócsőszálkákra kenjék. Ez a méreg nem a kurare.

A félelmetes növényi nyílméreg, a Strychnos fajok, a Strychnos toxifera kérgéből, gyökérzetének barna héjából

vizes kivonással előállított kurare féltve őrzött titka volt a brazíliai indiánoknak, akik félrevezető híresztelésekkel is

titkolták, miként nyerik azt. Ezeknek a híreszteléseknek egyik változata a parázson pirított eleven béka, bár

valószínű, a váladék, amit kínjában ez a békafaj termel, ugyancsak mérgező. Például békát kutya nem vesz a szájába,

vagy ha mégis megteszi, szája nyálkahártyáján a békatermelte váladéktól égési sebekhez hasonló elváltozások

keletkeznek. A kurare gyógyító hatását a német Dr. Schliesser figyelte meg először, amikor közvetlenül az első

világháború előtt egy angol amazonasi kutatóexpedíció orvosa volt. Egy indiántámadásnál a kurareval mérgezett

nyilak megölték egyik evezősüket, míg a másikat csak súrolta a mérgezett nyílvessző. Ez utóbbinál néhány napig

tartó féloldali bénulás lépett fel. Ez a féloldali bénulásos estére jobban lett, majd későbbi, tűvel adagolt igen kis

mennyiségű kurare hatására, teljesen meggyógyult.

Háromféle kurare ismeretes. Aszerint, hogy a sárgásbarna száraz kivonatot milyen tartóban tartják az indiánok.

Ezek: a tökhéj-kurare, a bögre-kurare, és a bambuszcsőben tartott tubo-kurare. Ez utóbbi, talán éppen az oxidációt

megkönnyítő bambusztartó miatt, a leggyengébb hatású. Szintetikus úton, gyógyászati célra, 1942 óta állítják elő a

kuraret. Ami az ősvadonban még halálos, támadó méreg a nyílvesszőkön, fúvócsőtüskéken, az a legmodernebb

orvostudományban hatásos gyógyszerré szelídül, például nagy műtéteknél, tetanus-fertőzésnél.

Szúnyogok zizzennek, néhány elkenve ottmarad bőrömön az egyéb odatapadt piszok és korhadék közt. Persze csak

addig, amíg a csurranó víz le nem mossa, és ugyanaz a víz újabb szennyet nem rak oda. Már kullancsokat is kaptam.

Hónomaljából kettőt is kiszedek, akkorák, mint valami kövér lencse. Cseresznyemag nagyságúra is duzzad ez a fajta,

ha kedve szerint megszívhatja magát. Fejük nem szakadt be a bőrbe. A kullancsokat ráhajítom az üvegben levő, már

merevülő bőregerekre. Bogarak, pókok, kisebbek és nagyobbak kerülnek keresgélő utamon a ciánkális üvegbe.

Szinte elfeledkezem a környezetről, annyira elgyönyörködtet a sok élénkszínű, szép bogár. Annak a bogártömegnek

a rendszerezéséhez, amit azóta fogtam, hogy beeveztem a Cuparira, a patakra, több hónap kell.

Majmok hancúroznak felettem a világosodó lombboltozat sűrűjében. Feketék és sűrűn rávicsorítanak egymásra,

ötvenen is lehetnek, nem mennek el. Alulról, egy fatörzs mellől figyelek felfelé. Papagájkiáltás, recsegő rikácsolás

vegyül a majmok játékába. Azok rá sem hederítenek, csak vonulnak ide-oda, mintha gyülekezőt tartanának.

Ezeknek a bőgőmajmoknak a húsát módfelett szeretik az erdei gumigyüjtők. Lőnek is belőlük, amikor csak tehetik.

Mikor kimozdulok a fatörzs mögül, a majmok észrevesznek, és sikoltások, riadó hangok közepette eszétvesztve

menekül az egész feketecsuhás csorda. Mozgó, lengő liánok meg néhány letört, száraz gally marad csak mögöttük.

Tovább. Átkerülve a hatalmas törzs túloldalára, csaknem rálépek egy óriás madárpókra, amely egy kéregdarab alatt

üldögél. Egy ágvég véres sávot húz térdemen, s a pókszörnyeteg hátrálva húzódik a felborult kéreg alá. Sűrű

indatömeg csüng a fatörzs mellett, némelyike már legyökerezett a humuszba, így nehezen jutok a pókhoz, de végül is

megkerülve a liánokat, ott állok felette. Barna madárpók. Egyike a legnagyobbaknak, amelyekkel valaha is

találkoztam. Minden, ami körülöttem van, él és érdekel. Ez áll a legkisebb rovarra csakúgy, mint a legnagyobb erdei

növényevőre, a tapírra. Bár mostanában, hiába verem fel, közelítem meg, nem lövöm le. Túl nagy a hústömege,

nehéz a bőre. A barna madárpók így többet jelent számomra, mint egy jólfejlett tapír. Két perc múlva a madárpók

egyik lapos bádogdobozom foglya. A csepegés már veszít erejéből, elhalkul a vízesésszerű moraj.

Száz lépést sem teszek, amikor enyhe lejtő aljában kell kényszerű pihenőt tartanom. Olyan sűrű itt az erdő

folyondárfűzése, hogy nem tudok áthatolni rajta. A patak felé is a vízig ér ez a szokatlan tömegű lián, így még befelé

igyekszem. De nemigen boldogulok, belegabalyodom a tüskés növényzetbe. Egy-egy combvastagságú, barnásfekete

pálmatörzsből — amerre csak nézek, sok tucat van belőlük — legalább százezer fekete, ötcentis tüske mered ki.

Minden egyes törzset, fel a legyezős lombozatig, körbefog a tüskeing. Ehhez sem dörgölődzhet viszketőoldalú tapír

vagy vaddisznó. Végre átkerülök a növénytömegen. Dombféle vastag avarán állok, itt már ritkul a folyondár.

Mögöttem a letört ágak fehérlő törése mind a szállás felé mutat. Jelzik az utat. Az aljban korhadó és kidőlt, pusztult

törzsek hevernek. Rájuk borult a lián sűrűje, alig látni nyolc lépésre előre.

Egy fatörzsön túl, a folyondárok alatt valami mozdul. Pettyes. Már látom, párducmacska. Valamivel nagyobb, mint

egy kifejlett puli. A caboclók szerint sokkal vadabb, mint a másik, nála kisebb rokonfaj, a tigrismacska. Kölykeiket

— ha a caboclók elevenen megfogják — óvó szeretettel vigyázzák.

Persze egyik faj sem szelídíthető, s amikor megnőnek, kisebb-nagyobb galibákat okoznak.

A párducmacska mozog, olyanformán, mintha az avart kaparná, vagy csak a körmeit élesítgeti? Bajuszos nagy

fejét, füleit nem láthatom, mert nemcsak a lombok, de a törzs egy része is takarja. Lapockatája csak néha pettyesedik

ki a zöldből. Ha félméterre odább mozdul, már nincs rá lövésem, mert a combjába ugyan nem lövök. Elpusztulni

elpusztulna így is, de a bőre nem lenne az enyém. Has- vagy comblövéses párducmacska kilométerekre is

elvánszoroghat. Kár, hogy ez a kazalnyi korhadt fa köztünk van. Winchesterem célzásra emelem. Az aprópettyes

lapockatáj tenyérnyi helyen látszik. Odaát, túl a korhadó törzseken, az indák alatt, amikor eldörren a lövés, és

szétterül a puskapor szürkés, kesernyés füstje, a meglőtt ragadozó magasra löki magát, majd fetrengve verődik az

avarhoz. Nyögésbe fúló hörrenéssel, fröcskölve köpi a vért. Nem menekülhet. Kapar, forog. Letaglózta a

Winchestergolyó. Ha sörétespuskával lövök, ökölnyi lyukat vág a sörétcsomó a foltos lapockába. Jobb alsókarommal

letörlöm homlokomról a verejtéket, azután már ösztönösen új töltényt ismételek a csőbe. A vadállat gyengülő

mozgása, lefetyelésszerű levegővétele a véget jelenti. Oda kerülök a korhadó facsonkok. törzsek mögé. A

párducmacska addigra mozdulatlan. Ügy hever ott az avaron, mint valami torz, most is veszedelmet sugárzó,

pusztult roncs.

Alkonyatra fordul az idő, a szállás pedig, ha sietek is, legalább félórára van. A párducmacska bőrét még lehúzom.

Gyors, sietős a munka. Versenyzés a sötétedéssel. A meglehetősen nagy koponya, a talpak bennmaradnak a farokkal

együtt a talán 120 cm hosszú bőrben. Ezt majd holnap, napkeltekor nyúzom ki. A farkat tőben vágom el, két csigolya

közt. Kifordítom bőréből a veszedelmes kis erdei vadat. A szorosan összehurkolt vadbőrt az iszák szíja fölé, vállamra

dobom. Csaknem futólépésben indulok vissza, a tört gallyak, a ritkás részek közt a szállásra. Szakad rólam a

verejték, a sós izzadtság szemembe folyik.

Teljes sötétség fog körül, botorkálok a sűrűben, amikor meglátom az erdőbe szüremkedő tűzfényt, szállásom

tüzének parazsát. Fáradtan hajítom le az ereszaljban zsákmányom bőrét. Az orchideatőért és a denevérekkel teli

üvegért majd csak reggel megyek vissza.

Eddig nem sokat törődtem a tapírokkal, kevés figyelmet fordítottam rájuk, pedig megérdemlik. Érdektelenségemet

megint az emberi önzés vezeti, hiszen ez idő szerint nem hasznosak számomra. Ha azok lennének, nem egy nehéz

tapírbőr-köteg lenne birtokomban. Eddig naplómban csak az események morzsáiból jutott számukra. A tapír

nagytömegű húsa hasznavehetetlen, elejtése felesleges pazarlást jelent, s én nem szeretem az erdő gazdagságát

prédáim. A tapír nyulatszégyenítő riadásával, menekülésével minden alkalommal óriási zajt csap az ősvadonban.

Könnyű elképzelni ilyenképpen az erdei égszakadást, földindulást, amivel menekülése jár. Itt és többfelé a patakon,

csaknem minden erdei vadászaton hallom a tapír dübörgését. Néha meg is látom. De sohasem lövök rá. Mázsányi

húsa egyszer, legfeljebb kétszer adna főznivalót bográcsomba. Mostanában inkább a gyakrabban előforduló

mérgeskígyók gyűjtésével foglalkozom.

Kígyóállományom pusztul. Sajnos. Éhezés okozza ezt? Vagy rejtett sérülés? Nem tudok rájönni. Ismerni kellene

ennek felderítéséhez a kígyók élettanát, azokat a hatásokat, amelyeket a fogság körülményei váltanak ki. A szabad

mozgási lehetőség hiánya, és a megrázkódtatás, amely a szűk ketrec rácsa közt éri őket, jó részüket a táplálkozás

megtagadására készteti. Ezzel — szó szerint — öngyilkosságot követnek el. Éhségsztrájk! Nem ismeretlen ez az

emberi társadalomban sem. Kiváltója pedig itt is mindig valami súlyos inzultus.

Pirossal kétszer aláhúzott dicséretet érdemlek ma. A tanár úr, a körülöttem tenyésző, mindig oktató őstermészet,

nyilván megveregeti gondolatban vállam, mondván: ma jól feleltél! A tapír-élmény azután történt, hogy az

orchideatövet és a ciánkáliba fojtott erdei vámpírokat reggel hazahoztam. Így volt:

Dúsvizű, harmatos a reggel. Olyan, mint akárhány őserdei reggel az esős évszakban. Vizsgálom a felszerelést,

miből mennyi van, mennyi ideig elegendő ez vagy amaz? Álmosító tespedtség ül rajtam, olyasféle félóráig tartó

nyújtózás ez, amikor az ember még nem határozta el, mi legyen tennivalója? Nem gyakori állapot ez nálam, de

elővesz néha. Ma nem kell sietnem az erdőbehatolással, mert a napfény, a páráztató hőség délutánig sem szárítja meg

a vizes avart. Tíz óra. Sohasem volt kellemes, ha közel negyvenfokos melegben, vizes húzós ruhaféle tapad a

csepegő erdőben az emberre. Érthető, ha ma nem túlságosan csábít a vadászat. De nem tudok tétlen

maradni a szálláson. Mindig keresek, és találok tennivalót. Szemem, fülem, minden érzékem — anélkül, hogy

tudatosan kényszeríteném — állandó permanenciában van. Bogár-pillangórepülés, Vízcsobbanás, lombzörej nem

kerüli el figyelmemet. Úgy felhúzza ez vadászkedvemet, mint íját az íjász.

Harmatcsepp minden erdei indán, levélen, gyűrött avarrészen. Rám verődnek ezek, minden kis érintésre

záporoznak. Száz lépés után már olyan ázott vagyok, mintha zuhogó esőben tettem volna meg az utat. Ismétlődő és

soha meg nem szokott jelenség ez a sűrűségben. Csak úgy háló nélkül bogarászom, szedegetem le az itt-ott látott

bogarakat. Óriás morphók csaponganak felettem, szárnyuk olyan, mint két kéklő zománctányér. Két tenyérnyi

lepkeóriások ezek, de nagyságuk miatt ritkán fogok belőlük ép példányt. Pókféléből több a zsákmány. De ezekből

csak a kiváló egyedek érdekelnek, Ősvadonbeli tallózás, kószálás. Az ősvadon folytonosan zsákmánytkínáló világa

hoz ide. Hatása alól nem lehet szabadulni, de nem is akarok. Madár sehol. Némaságot bontó repüléssel nagy bogár

húz el felettem. Szemmel követem, amíg látom. Eltűnik a növényzetben. Egy száz dollárt érő ―Titanus giganteus"

volt. Araszos óriáscincér. De lerázom rosszkedvemet, hiszen nem húznak ki minden számot a belemi lotteriában

sem. Igyekszem elfelejteni az elrepült erdei főnyereményt.

Enyhén hullámos az ősvadon sziklás, vízmosásos talaja, s ez a talajszerkezet ritkássá teszi az erdőt. Kókadozó,

összetört növényzet, faágak, liánok egymásbaomló fala állít meg. Olyan az egész, mint valami gubancos,

összecsavart gally, vastag ágtömeg, amelyet forgószél tekert össze. Körülötte azonban él a fák tömege, az

aljnövényzet. Nem is olyan régen a vénség döntötte ki ezt az óriásfát. Most itt pusztul a maga alá temetett

növényzettel.

Jobbra igyekszem kerülni, amikor a földből kiszakadt, levegőbe meredő vastag fatörzs tányérszerű

gyökértömegéhez jutok. Mély, meredekfalú földtölcsér jelöli több mint háromméteres átmérőjével a helyet, ahonnan

a fa kidőlt. Indákat hárítok, s erre a zajra, földetrázó dübörgéssel belevág túlfelől a leszaggatott indatömegbe egy

tapír, Öt másodperc alatt elhal robaja. A gyökerek közül, a földtölcsérből, szuszogás, omló föld zaja hangzik. Hát

ez mi? A gödörbe nézek a liánháló összeakadó tömegének résén. Odalenn, a fenéken, hiábavaló

neki-nekirugaszkodással apró tapírborjú igyekszik kifelé, fel a partra, ahonnan, anyja mellől becsúszhatott.

Körbekapart a meredekfalú, eltépett, zúzott gyökerektől átszőtt gödör. A tüskeszerűen kiálló gyökerektől nem tud

kikapaszkodni az üregből a kis tapír. Órák óta kínlódhat itt, s anyja milyen kétségbeesetten nézhette, hívhatta,

szólítgathatta fiát. Szopós még odalenn a kis istenadta, és alig kutyanagyságú. Minduntalan leroskad a gyengeségtől.

Nyöszörög, s aprócska ormánya, szája csupa sár a nyáltól, a nedves földtől. Leszakadt föld omolhatott rá.

Nézem a kis kínlódó állatot — nincs még húszkilós sem —, mikor zörren odaát a lomb. s a zöld levelek közül

kinyomakodik a tapírtehén busa nagy feje, rövid ormánya. Szembenézünk, köztünk a gödör, benne a kisborjú. A

tapírban iszonyú félelem tombolhat, mert vissza-visszariad, hátrál egy-két lépést, hogy később újra a gödörszélre

óvakodjon. Reszket borjáért. Alig néhány napos a kis tapír. Zöldet még nemigen ehet. Nem hagylak itt éhenveszni te

kis jószág, dögevők, hangyák prédájául. A tapírt mindenesetre elriasztom, nehogy borját féltve utánam vesse magát a

mély gödörbe. Megrázom az előttem levő indákat. Sűrű víz, erdei szemét esője záporozik, s a tapír rémülten,

perdülve fordul, tűnik el újabb zaj kíséretében a sűrűségben. Lerakom iszákomat, puskámat, s félperc múlva a

rémült, nyáltól sáros fejű kis tapír mellett vagyok. Nehezen mozdulhatok. A sok szakadt, tört gyökér, szálka engem

is akadályoz. A kis ellenkező, rúgkapáló tapírt, két gyökércsonkra állva, kiteszem a mellmagasságban levő

gödörperemre. Nyihogó boldogságos hang, majd hasonló kis hangocska, s a visszajött tapírmama meg fiacskája

belevesznek a zöldbe.

Kijutva a gödörszélre leverem magamról a rám tapadt, izzadtságtól sárráváló göröngyöket. Vállam a kis tapír

földes nyálától sáros. Azon ritka alkalmak egyikében volt részem, amikor az ősvadonban jót is tehettem. Nélkülem

éhenveszett volna a kis tapírborjú. Ha kicsivel idősebb, és nem szopós, magammal viszem. Akármelyik állatkert szép

pénzt fizet kis tapírért, amelyet felnevelhet, mert idős példányt majdnem lehetetlen befogni. Felszedelőzködöm.

Sohasem lehet itt a vadonban tudni, mit, mikor hoz elém, vagy éppen szed el tőlem a következő pillanat.

HÁROM FURCSA ―BOKRÉTA"

A NAGY széllel érkező éjszakai esők idején a pálmaeresz csak amolyan félszállásnak számít. A csónak

pálmaborítása alatti kényelmetlen éjszakázások, amikor nem a függőágyban, hanem a függőágyon alszom, egyre

fárasztóbbak. Éjjel csaknem mindig esik. Néha abbamarad, hogy órák múlva fokozott erővel zuhogjon. Különösen

erős szélvészben, erdőtördelte viharban volt részem ma reggel, pirkadástól késő délelőttig. Az ítéletidő felborogatta,

szétgörgette még azokat a ketreceket is, amelyekben a kígyók vannak. Csak a pálmaeresz állta a szél vad erejét, az

eső patakzását. Recsegett, szinte zihált körülöttem az ősvadon az erőfeszítéstől, hogy ne szakadjon ki tövestül.

Faóriások dőltek ki, számtalan indatömeg szakadt, s mint tépett kötelek csapódtak a szélben. A patakmenti pálmák

mint borzolt, erdei tollseprűk meredeztek a sűrű villámlásban, egymás után veszítve el élő, szép bóbitájuk hatalmas

díszeit, levéllegyezőik tucatjait. Még a miriti-tövek aljában összegyűlt sokéves, lehullajtott levéltörmeléket is szerte

hordta a szél, bele a patakba, neki a pálmaborításnak, az erdőfalnak. Gyors volt a hőmérsékletváltozás is. Hideggé

vált az eső, a szél. Perceken belül húsz fokot csökkent az addig fülledt meleg. Hőmérőm higanyszála szinte láthatóan

zsugorodott, s én három inget is magamra vettem, sőt még függőágyamba is beletakaróztam.

Zsúfolt, teledobált holmikkal rakott csónakomban, a borító alatt ülök, és az erdei vízéren, ahova már nem hatol az

őserdőt most is hajlítgató szél ereje, naplómat írom. Eszembe jut a patakmenti másik, középső szállásom. Vajon

milyen kár érte az ítéletidőben az otthagyott gyűjtést? Bizakodom, hogy az ottani sűrű őserdő, amelybe szállásomat

ékeltem, elegendő védelmet nyújt a pusztítás ellen. A penészt, a nedvességet pedig, amit a levegőből minden tárgy

magábaszed, majdcsak megszüntetem, kiszárítom.

Húsz lépésre állok benn csónakommal a sűrűben az erdei vízéren. Kopog, zúg felettem, a pálmaborítón az eső, de a

szél erejét csak a növényi boltozaton át hallom, ide le nem hatol. Korhadó ágak, pusztult indák, növények részei

zuhognak le az esővel. Vállamra terített száraz takaróm melegít, ahogy a borító alatt soraimat rovom.

Délben, mintha elvágták volna, véget ér az elemek tombolása. Betűz a nap az őserdőbe. A fényfoltok, amelyek

felülről az avarra vetődnek, olyanok, mint óriás, sötétbelsejű templomhajóban az ólomkarikás, színes ablakokon

áttűző fény. Kioldozom a csónakkötelet. A sodró víz nyomban elkapja a nagy csónakot, amely olyannak tűnik az

erdei félhomályban, mint egy hatalmas, barnássárga bogár. Csendben csurgok lefelé vagy húsz lépést. Evezőt alig

használok. A pálmáknál, a letaposott partrészen, a megszokott gyökérnél kikötök.

Napfényes minden, ahogy partralépek. Nekifogok a viharnyomok rendbehozásának. A felborított ketreceket

lakóikkal visszaállítom talpaikra. Csúszómászóim igen nyugtalanok, ahogy a ketrecmozdításkor ide-oda hányódnak.

Csak a nagyobbik anakonda szénfekete, hidegen is izzónak tűnő cipőgombnyi szeme követi támadón minden

mozdulatomat. Túlságosan dühítheti a rézrozsdás fémrácsozaton lezúzott véres orra. Talán ízlelgeti, méregeti,

miképpen vág majd nekem, zúz szét, töri el csontjaimat, ha kiszabadul. Ketrecét körbenézem, nem érte-e kár? Kár

lenne érte, ha kiszabadulna, mert soha többé nem lehetne elfogni. Láttam, ismerem a kígyók mozgását a vízben.

Többször is láttam ilyesfajta vízérben, erdőben és napfényes ingoványban, az alacsony vízben menekülő anakonda

úszását, s elmondhatom, ez az úszási sebesség mindenfajta állatúszási rekordot felülmúl.

A tűzrakás csak nehezen sikerül. Dől, árad felfelé körülöttem a nedvesség, a felszálló pára. Minden csuromvíz. A

tűzhely kormos kövei felett az átkötött pálmalevelek, a tető jó részét is lecibálta a szélvész. Nagyobb baj azonban

nem érte a gyűjtést.

Ökörhal zsírjában sült hal a késői ebéd. Jó hangulatot teremt ez, mert — ha őserdőben él is az ember — a teli

gyomor mindig jóérzéssel jár. A vadhúsok sokszor kemények, néha alig főzhetők, máskor pedig valamilyen

mellékízük van.

Ezt a mellékízt az állatok tápláléka, az erdei bogyók, gyümölcsök okozzák. Nemigen vagyok válogatós az

ilyesmiben, eddig efféléről szót sem ejtettem, de mégis csak a hal az, amit a legjobban kedvelek.

Ebédutáni pihenőm idején átnézem az áttetsző hártyapapírba rakott bogarakat, lepkéket és mindazt, amivel ez az

őserdő, ha nehéz munka árán is, de megajándékozott. A hangyáktól megrágott, félig elhordott bogarak helyett majd

újakat fogok. Szerencse, hogy a többezernyi szép és pompázatos, zsákmányolt bogárféle közt csak néhány százalék a

pusztulás. De az biztos, a sok kis gaz kópé, a sok hangya a naftalin-golyókkal sem törődve, ezután is ízes

lepkelábakat, potrohokat kíván csemegézni. Talán még kínálgatják is egymást: ―Ezt méltóztassék, ez a csáp ízesebb."

Sűrű és keserű füst terül szét a pálmák közt a szálláson, amelynek földjét mintha vaslapáttal verte volna le a viharos

eső. A halfőző bográcsot körbesikálom a patakmeder partjából kimarkolt földdel, kanalam is tiszta. Úgy nézem, az

idő kiadta mérgét, legalább estig, amíg visszajövök. Puskámmal, iszákommal és erdővágó késemmel övszíjamon

belépek a ki sem rakott csónakba. Eloldom, és az öbölből kifordulva már a patakon evezek a jobboldali ágba,

szembefordulva az árral. Ebben a patakágban sűrű és zavaros a víz. Látszik, a felhőszakadás másfelé is megkavarta

az őserdő vizeit. Nem lesz nagyon csábító ma és holnap ivóvizem, de majd elmossa zavarosságát a kávé feketesége

és a ritkán ivott tea sötét színe.

Gyors evezőhúzásokkal, nehezen jutok csak előre a sodró víz ellenében. Nem evezek messze — határozom el a

csónak előrészén, mert még vállamban, karomban érzem a kemény csónakdeszkák, az éjjeli esők, a pirkadással rám

köszöntött felhőszakadás okozta fáradtságot. De az őserdő, amely körém folyik, mint valami rettenetes, de szép és

izgató folyondár, nem ereszt. Markába fog az alkalom, kezembe nyomja a Winchestert, a kígyófogó hurkot és a

foltos, vaskeretes lepkehálót. Parancsol és űz ez a roppant erő, nincs előle kitérés. De kitérni ugyan ki is akarna?

Felcsattan belőlem a boldog vadászkiáltás: Halihó, halihó! Boldog vagyok.

Egy kinyúló faág alatt befelé fordítom a csónakot a vízre boruló növényzetbe. Kikötök. Csaknem teli a meder,

könnyen partra lépek csónakomból, amelyet egy cserjetetőhöz kötöttem. Nyakamba kerítem az iszák szíját, puskámat

hónom alá fogom. A csónak mögöttem marad. Az őserdő százszor látott és mégis százféle, sohasem

ismétlődő növényvilága körülfog, mindig újat és váratlant nyújt, mert két aprócska bogár megfogása sem történik

egyformán, akárcsak a húst prédáló jaguár elejtése sem. Vadászemlékeim telt tárházába mindig újabb és újabb

események kerülnek. Ha meguntam a vadra való cserkészést, a bogárvilág következik. Persze ezt a kétféle munkát

sohasem lehet egyszerre végezni. Ha vadászom, iszákban a helye a rovargyűjtő üvegnek. Ha pedig kézben az üveg, a

lepkeháló, hallgatás a puska dolga.

Akármerre fordulok, a változatok bősége fogad. A növényzet sokszínű és élénk. Ott egy növény kék levélzete,

amott a bordó levelek zuhataga fogad, közben szürkelevelű folyondárok és a zöld szín minden árnyalata. A

növényzet alatt az avarral borított vastag humuszréteg megint csak élettel, mikronórával telített. Ebben a sűrűben

még sohasem jártam, pedig jó ideje odaát tanyáztam a kis öbölnél, a pálmásban. Eddig ez az őserdő olyan

távolságban volt, mintha nem is egy csónak-futamodásnyira lenne a túlsó part zöldje, hanem csillagtávolságra. Most

ideát vagyok, s egy szép, de egészen idegen világ fogad. Odaát már jól ismerek csaknem minden gallyat, rothadó,

korhadó fatörzset, sziklát, vízérkanyarulatot, a szállás messzi környékét, az egyre szélesedő vadászterületet. Itt

minden kő, vízmosás és kimosott sziklaoldal idegen. Nem szeretem ezt a partot. Alighanem azért, mert vizen kell

átjönnöm, vizen kell visszamennem, s ez gátol. Fáradtságérzet ez, vagy ―kényelmesség" ?

A fölém boruló zöld egészen sötét, szinte fekete. Túl sűrű felettem az ősvadon boltozata. Páfrányfélével lepett óriás

sziklát kerülök, amikor apró, pettyezett állatot látok. Megállok, mintha magam is a lombtömeg egyik furcsa fatörzse

lennék. Előttem, mint eleven sorompók, folyondárok sűrűn csüngő indái. A kis erdei macska egy hozzáképest óriási

gyíkon hasal, két mellső talpa közé fogja, ami a gyíkból még megvan. Macskamódon rágja, ropogtatja a zsákmányt.

Nem nagy állat ez a tigrismacska, akkora, mint egy jólfejlett házimacska, csak éppen pettyes bőrének szőre szebb,

fényesebb, selymesebb.

Van már néhány tigrismacska bőröm, de ezek közül kettőt söréttel alaposan szétlőttem, így nem valószínű, hogy

eladhatom. Nem nagyértékű bőrök ezek, de a tigrismacska túl-szép ahhoz, hogy akár egyetlen vigyázatlan

mozdulatot is tegyek. A golyós Winchester kakasa hanyattdől, amikor célbaveszem a leszegett, aránylag széles

macskafejet, amelynek éles fogazata hallható ropogtatással őrli a gyík csontjait. Hat lépésről lövök. A rövid, erős

dörrenés még benn dübörög a sűrűben, amikor ott állok a zsákmányra dőlt erdei macska előtt. Fejéből nem sok

maradt. Felveszem hátsó lábánál fogva és odadobom, ahol két négyzetméternyi szabadabb hely kínálkozik a

nyúzásra. Hasaalja fehéres, puhaszőrzetű, egyszínű, mint a szelíd macskáé. Mégsem nyúzom meg itt. Közel van a

csónak. Visszadugom tokjába késem, felveszem egy törzshöz támasztott puskámat. A macska két hátsólábát

összefogom, úgy kerülök a szikla mögé, hogy visszajussak a patakhoz a sűrűben. A macska csöpögő vére bordó

pettyek formájában jelzi utamat. Sok hangyának, bogárnak meglesz ma a napi elesége, különösen ha felfedezik a

félben hagyott gyíkot.

A patakpartról bedobom az erdei macskát a csónak fenék -deszkáira, a vízmerítő culha mellé. Döngve éri a deszkát,

a culha félig ráfordul. Körülpillantok nincs-e valami zsákmányféle, azután fordulok, de más irányba mint ahonnan

jöttem. Arrafelé nincs már érdemes zsákmány, kifelé tartó utam zörejei alkalmasint még a teknősöket is elriasztották.

Fakorhadékok közt, rojtos levélzetű liánfüggöny aljában egy fekete fejű, vörös-sárga gyűrűzésű, majd ismét fekete

és vörössárga színekben folytatódó korallkígyót pillantok meg. Nem szívesen harap, de ha háborgatják, odavág, mint

a villám. A korallkígyó nem vesz észre. A kígyófélék általában igen magabiztosak, vagy — ez is lehetséges — túl

kevés zörejjel jutok közelükbe. A többi pedig, ami ezután következik, a gyakorlat dolga. Félperc alatt a szó szerint

nyakoncsípett kígyó ott tekergőzik a favilla szűk vágatában, a hurok szorításában. A korallkígyó növendékpéldány,

alig félméteres. Leszedem, kiveszem a hurokból, és zsineggel kikötöm egy letört száraz ághoz. Itt majd megvár,

amíg visszakerülök érte.

Félórája hagytam el a korallkígyót. A kígyónál sokkal jobban érdekel a rengeteg, most felfedezett bogár. Nagy,

legalább tizenöt centiméteres cincér a zsákmány, emellett sokféle kicsi bogár. Egy tercadóval bevágott, levet eresztő

pálmatörzs sérülésébe pedig, mintha titokzatos riadó értesítette volna őket, egymásután érkeznek az ormányos,

négy-ötcentis, csillogóan fekete, pompázatos bogarak. Mohóak és fékezhetetlenek, mint a szomjhalállal viaskodó

vándorok a sivatagban. Ez a mohóság pedig az életükbe kerül. Percek alatt féltucatot fogok. A levált kérgek, az örök

tárolók alatt új és új bogárcsodákra bukkanok. Dobozaim sorra telnek velük. A gyűjtőmunka közben megkerülöm az

előttem talán száz esztendővel ezelőtt egymásra bukott roppant törzsek garmadáját, amikor megállítja nekiszilajodott

bogárgyűjtő kedvemet egy sárga-fekete valami, ami kivillog az avar vöröséből és a ráboruló lombozat szürkéjéből.

Ez ma a második kígyó. Eléggé elterjedt faj a papaovo, de semmiképpen sem népszerű. Csak nálam élvez valami

effélét. A szarvasbogár és a többi rovar percekre feledésbe megy. Most a papaovo az izgalmasabb. Iszák, hurok és

villásfa, amelyet rácsavarozok a kettős Winchester-csőre, pillanatokon belül kész a használatra. A fekete-sárga,

hullámvonalban mozgó kígyó az avar egyenetlenségeit szimatolgatva kúszik mind előbbre. Odalépek. Az útjába

vetett hurok egy pillanat múlva ráfeszül nyakára.

A kétméteres papaovo szorosan megkötve odakerül egy cserjetőhöz. Ennek már nem engedem meg a félarasznyi

mozgást sem, mint a korallkígyónak. Megvár itt, amíg visszafelé jövök. Két szép kígyó egy rövid vadászaton, amikor

még egy tigrismacska is tartozik a zsákmányomhoz, meglehetősen sok. Emellett itt van a tucat pók, meg a többi, a

pálmatörzsről és a levált kéregrészek alól kikerült bogár.

Nekiindulok, befelé a sűrűbe. Hajtom tovább vadászszerencsémet. Még többet akarok. Jól jár a lap, mint a

kártyások mondják. Nem is csodálkozom, természetesnek veszem, hogy két perc múlva, amikor átlendülök egy

újabb, derékmagas, puhára korhadt vén erdei faromon, a szürke aljnövényzetben egy, a papaovónál nagyobb

tobozfarkú surucucut pillantok meg. Ormos a gerince, színe, rajzolata a vénségre utal. Ez az egyetlen kígyófaj az

őserdőben, amelyet tisztelettel kezelek. Egy órán belül a második mérgeskigyó. Halmozza elém kígyóit az őserdő. A

surucucu sorsa is betelik. Csavarodik, tekergőzik a favillán, a puskacsövön, lefogva a nyakára szoruló zsineghurkot.

Most már visszafordulok a csónakhoz. Elég a két mérgeskigyó, nem kísérteni tovább némileg veszedelmes

szerencsémet.

A nagy kígyótól súlyos Winchestert lerakom a papaovo mellett az avarra, és középső zsákmányomat egy frissiben

vágott vékonyka fa méteres darabjára kötöm. Új zsineghurok feszül nyakára, a sárga-fekete törzsgyűrűk, mint kusza

fonatok, rácsavarodnak a botra. Felszedem az avarról a nehéz sárga-fekete botot, amelyen olyan a kígyó, mint valami

furcsa színű bokréta. A Winchester sem mutat mellette barátságos formát. Megindulok a korallkobra fogságának

helyére.

Meglehetősen hosszú keresés után megtalálom a papaovo két színével szemben még egy színgyűrűvel, a pirossal

gazdagabb korallkobrát. Vöröshangyák lepik el a szép kígyót, amely kínlódva csavarodik a rátámadó hangyatömeg

harapásaitól. A zsineg felsértette nyakbőrét. Erre a sebre jöttek a hangyák. De ebből a kígyóból — ezt szószerint

értem — nem esznek. Most már három ―bokrétám" van, és mindhárom más színű. Gyerekkorom bakonyi emléke, a

különlegesen finom ―csattogó epret" szedő legények hazatérésének képe elevenedik meg előttem, akik a csattogó

epret széthasított botokra kötve, bokrétában hozzák. Most én is három bokrétával igyekszem szállásomra, amelyek

ha nem is csattognak, de fújnak, amikor egy-egy mozdulatnál közelebb kerülnek hozzám. Nehéz a három kígyó. De a

vadászöröm megkönnyíti hármas zsákmányomat.

Száz lépést sem tettem azóta, hogy a korallkobrát felszedtem, s kiérek a patakhoz. A víz feljebb nagyot csobban,

egy, kettő, három, majd még néhány csobbanás után csend. Felküzdöm magam a növényzetben szorosan a

mederpartra, s már látom is odaát, a túlpart magasában a lecsúszkált, nedves és halpikkelyzettel teli, vízbe vezető

meredeket. Óriásvidratanya. Bőséges lehet a patak halállománya, hogy ennyire fenn, messze a nagyobb víztől, a

Cuparitól, elbír a víz egy ilyen népes, halpusztító társaságot.

Még nem sötétedik, amikor lejjebb elérem a csónakot. Mindig jóérzés fog el, ha megpillantom félköríves,

pálmaborításos tetejét.

Negyedóra múlva a szálláson vagyok. A parázsló tűz, a felszerelés, a ketrecek, minden a megszokott helyen. A

három kígyót egy ketrecbe eresztem. Elsőnek a korallkobrát, azután a néhai Habsburgok színeiben pompázó

papaovót, végül pedig a kicsit túl szorosra kötött és ezért valamennyire elnyeklett surucucut. A bokrétáról lecsavart

surucucut farka részével benyomom a ketrecbe. Rávágom a fedelet. Mindig így járok el. A másik kettő a rácson át

igyekszik kiutat keresni. Ráhajtom a rozsdás, görbített szeget, a reteszt a fedélre. Nem mondom, voltak már jobban

elkészített, szilárdabb ketreceim is, de veszedelmesebb zsákmányt rejtők nem sokszor voltak tapajosi gyűjtőknél. A

legveszedelmesebb munka az egészben, a kígyófogást is beleértve az, amikor az elfogott zsákmányt a ládákba

be- vagy onnan kirakom. A szíjsarkas fedéllel különben már csaptam agyon ládából kivágó kígyót, olyan gyors volt a

reflex, amellyel a kígyó felvágására reagáltam.

Guggolva, elégedetten nézem a három szép és élénk kígyót a sűrű rézhálón át. Egymáson át meg át, keresztül-kasul

kúsznak, kiutat keresnek. Ez a szokásos, az elfogás utáni riadt, türelmetlen, indulatos mozgás. Félreállok. Térdeim

egészen elzsibbadtak. A tigrismacska még a csónakban van. Le kell húznom a bőrét. Felhozom a kis ragadozót az

ereszhez. Már rég merev, és tört szeme homályos, mintha tejüveg lenne. Nincs baja a bőrnek, mert a kikészítésnél

kieső fejrész nem rontja az értékét. Ilyenkor, ha kihűlt az elejtett állat, mindig nehezebb a nyúzás. De a kis állattal

hamar végzek. Mégis sötétedik már amikor ágakra feszítem bőrét Lemegyek a vízhez, lemosom késem.

Megmosdom.

Sötét van, mikor megrakom a tüzet és ráállítom a kávéfőző edényt. Úgy érzem, most jön ki rajtam a fáradtság. Éhes

vagyok, és ahogy végigpillantok önmagamon, túl sovány is. Odahaza azt mondanák: olyan vagyok mint egy agár. Az

őserdő bizony a legvégső tartalékot is kiveszi az emberből. A coffein most a legfőbb élénkítő. Felhozom a csónak

pálmaborítója alól a kávészsákot. A cukrosdobozt. Mindkettőnek már csak az alján van valami. Valósággal

észrevétlen fogyott el készletem. Az ördögbe is! A vadászláz, a gyűjtés, az amiért idejöttem, túl soká fogott itt

Meggyújtom a karbidlámpát, és az eresz alatt meg a csónakban számbaveszem a többi élelmiszert. Az ökörhalzsírt, a

hagymát, a farinha d'aguát. Mindezekből már alig van. Eddig a vadászat, a gyűjtés varázsában tanyáztam a sűrűben,

nem törődve, hogyan fogy a különben is túl szerény készletem. Most végérvényesen tudomásul kell vennem, hogy

hamarosan visszafordíthatom csónakomat a Cupari, a Tapajos felé.

Átgondolom a karbidfénynél a lassan forrásbajövő kávé mellett az elért vadász- és gyűjtőeredményeket. Amit

akartam, jórészt elvégeztem. Megrakott csónakkal térek vissza a Tapajosra. Szinte észre sem vettem, milyen

tekintélyes mennyiségű anyagot gyűjtöttem. Különösen a bogár- és rovarzsákmány gazdag és sokrétű. A két óriás

boabőr — kár hogy nem volt lehetséges elevenen elfogni őket — múzeumba való.

Mikor éjszakára berakodom a csónak fenékdeszkáira, a borító alá, határozok. Akármennyire is fáradt vagyok, ma

este

még evezőt fogok és visszaevezek oda, ahol a jobboldali patakon a vidra-üregeket láttam. Már bizonyosan

visszatértek földodúikba az ottjártamkor vízbecsobbant vidrák. Reggel a vadászregula szerint az eltömött lyukakat

kibontom, hogy végigzsákmányoljam üregeiket További program: a vidra-bőrök lehúzása, ágakra feszítése,

holmijaim és a ketrecek előkészítése a visszaútra. Üres ketrecem már nincs. Jó munkát végeztem. Különösen a két

anakondának meg a többi kígyó zsákmánynak örülök.

Holnapután hajnalban elkötöm csónakomat a vízér kis öblében a sokat koptatott erős gyökértől, amely

kikötőbaknak szolgál. Indulok lefelé, hogy talán soha többet vissza ne térjek ide, ebbe a szépségesen szép és

veszedelmekkel tűzdelt állat-és növényparadicsomba. A búcsúzás kicsit nehézzé teszi gondolataimat. Túl hirtelen

határoztam el a szükségparancsolta visszautazást. Holnapután reggel tehát vége az igazi erdei vadászatnak,

ereszkedem vissza bogárhátú csónakomon a félcivilizációba, a tapajosi életbe. A mai vadászat eredménye — mintha

csak ezzel akart volna búcsúzni az őserdő — bőséges.

Fél tíz körül lehet az idő. Visszaérkeztem az eltömött vidraüregektől. A csónak kikötve áll a vízér sötét öblében. A

felszított parázs izzik, és mellettem fehérfényű karbidlámpa világít az eresz alatt Sokáig voltam kinn az ismét

csillagos melegövi estében. Sötét a suttogó, alig hallható zörejekkel teli őserdő. Meleg az este. A világítóbogarak,

mintha díszkivilágítást rendeznének, fénylenek körülöttem. Ma nem lesz eső. Tüllhálós függőágyamat két

pálmatörzsre kötöm.

AZ UTOLSÓELŐTTI ÉJSZAKA

A LÁMPA még itt sípol mellettem a koromsötét éjszakában az eresz alatt. Újra élénk vagyok, nyoma sincs bennem

mindama fáradtságnak, ami alig félórája még jelentkezett. Az elmúlt félnap határozottan a mérgeskígyók jegyében

telt el, sőt még az éjszaka is, amely számomra csaknem az örökkévalóság éjszakája lett. Az alvilági Styx sötétjéből

tértem vissza, s ez a sötét Styx itt folyik mellettem néhány lépésre. Felfokozott élénkséget érzek, s úgy nézek

önmagamba a fehér papiros felett, kezemben a kopott töltőtollal, mintha furcsa távcsövön néznék saját életem

kavargásába.

Igyekszem visszaidézni mindent onnan, ahol az imént befejeztem a napi események papírravetését, és puskámért

mentem, amelyet a csónakban hagytam, hogy letegyem éjszakára a két pálma közé kötött függőágy alá.

A csónakhoz menet mögöttem világít a karbidlámpa. Élesen, fehéren, s a sötét még sötétebbé folyik össze. A fényt

némiképp visszaverő vízen a parthoz kötött csónaknak csak a körvonalait látom. Odaát a kis öböl túlsó partján

falszerűen mered az őserdő feketéje. Túl soká ültem a lámpa fénye mellett, írtam, és ez nem teszi éppenséggel élessé

a látást. Jól ismerem az utat, amelyet tízszer, százszor megtettem nappal és éjjel, alkonyatkor és pirkadáskor.

Bakancsom koppan a csónakvég deszkaülésén. Lódulva merül a csónak súlyom alatt. Lelépek a koromsötétben a

csónakfenékbe. A pálmaborítás félköríve mellmagasságig ér, és mint óriás száj, sötéten tátong felém. Belül, anélkül,

hogy látnék valamit, tudom, hol hever a holmik közt a simatapintású, gumizott vászonzsák, odább pedig a puska. A

csónakszélre ülve benyúlok a sötétbe a puskáért, de hideg tapintású valamihez érek, ami megrándul

érintésemre. Jeges hideg villan át rajtam, és gondolkozás nélkül hanyattvágom magam az öböl vizébe. Hangos

loccsanással merülök el. Felrúgom magam a felszínre, és kiköpve a vizet, zihálva, nehezülő bakancsokban, erős

tempókkal úszva megkerülöm a csónakot és partra kapaszkodom.

Mikor az idegen test rándulását a puska mellett megéreztem, már érzékeltem a veszedelmet. Tudtam mi fenyeget.

Kígyó hevert a puska és a gumizsák között. Miféle? Még nem tudom. Azt, hogy harapjon, már nem vártam meg,

mert az érintéskor, talán egy villanással gyorsabban nála, hanyattvágtam magam a vízbe. Sejtelmem sem volt, miféle

kígyó csavarog odabenn a pálmaborítás alatt, de az, hogy az érintéssel egyidőben hanyattrúgtam magam, vállalva a

vízér öblében az életmentő fürdést, nagy veszedelemtől szabadított meg.

Winchestereim közül kettő a csónakban van. A pálmaeresz alá csak a hatmilliméterest tettem, amely némi rozsdát

kapott. S még az este olajjal megtisztogattam. Különben, mint minden puskám, az is töltve van. Csak a vadászlámpa

hiányzik a kígyó felderítéséhez, amely sajnos a csónakban, a holmik közt hever. Amúgy csuromvizesen a

karbidlámpát viszem magammal a csónakhoz, kezemben a kisöbű Winchester.

A pálmatető alja néma és sötét. Tudom, a kígyó odabenn van, és ahogy én be, ő kifelé les, a fényre. Nagyobbfajta

kígyó lehet. Bakancsomban minden lépésnél cuppog a víz, késem bőrtokja is tele van vízzel. A lámpát leteszem az

ülésre. Kutatva, mélyen hajlok a csónak fölé. Innen, erről az oldalról nem megyek semmire. Inkább a csónak elejéről

igyekszem bepillantani a japa alá, a csónakvégben levő lámpa felé. Egyelőre semmit sem látok, bár a karbidfény

bevilágítja a fél borítóaljat. Csábító illatok járhattak szerte csónakomból, hogy oda bekúszott — nyilván megint csak

párt keresni — az én éjjeli veszedelmem. A partról pillantgatok, lesek befelé a japa alá. A csónakba semmiért nem

lépnék. Alkalmasint halálos harapás várna. Odébblépek, és a japát megzörgetem a puskatussal. Azután ismét

lehajolva, belesek a pálmaborítás alá. Benn sebes mozgással csavarodik szét, mintegy támadásra készülve egy

rendkívüli nagyságú surucucu.

Sehogy sem tudom lövésre kapni a vastag kígyó fejét. Csaknem fejjel lefelé lógok be a partról a japa alá, a borítóba

kapaszkodva. Jobb kézzel ilyen helyzetből nem lehet lőni. Semmi kedvem fél éjszakán át kacérkodni egy kígyóval,

amely csónakomat bitorolja. Lehet, hogy a surucucu már partra ment volna a csónakból a zörgésre, ha nincs az

ülésen a karbidlámpa. Ilyesfélét még sohasem láthatott, különben is ingerli a surucucut a tűz, a fény. Nincs más

hátra, beleereszkedem a csónak mögött a vízbe. Mellig ér, de legalább belátok a japa alá. A fényforrás és köztem van

a surucucu. Szemmagasságban. Pontosan a fejébe lőhetek. A gumizsákon túl van a gyógyszeresláda, biztosan

belemegy a kígyófejen átszaladó golyó. Kárt nemigen okozhat. Legfeljebb a keserűsót vagy a kinines dobozt érheti.

Megcélzom a kis Winchesterrel a surucucufejet. Dudoros, szép fej — jó tojásnyi. El sem lehet véteni. Elhúzom a

ravaszt, csattan a puska. Nem csap nagy lármát, de éppen elegendőt ahhoz, hogy golyója végső vonaglásba csavarja a

meglőtt néma csörgőkígyót.

Nagy nehezen kikapaszkodom a fejem fölé tartott puskával a meredekfalú mederből. Megkönnyebbülten leülök,

magam mellé rakom a puskát, és lehúzom bakancsaimat, hogy kiöntsem belőlük a vizet. Vizes nadrágomat meg

szakadt trikómat is ledobom. Most már nincs akadálya, hogy kihozzam a csónakból a nagyöbű golyóspuskát meg

ruhás gumizsákomat, és átöltözzem. Ahogy végignézek magamon a lámpafényben, csokoládébarna vagyok, de ez a

barnaság — ha nem úszik el vagy egy hete az utolsó darab szappanom — néhány árnyalattal világosabb lenne. Ügy

vélem, azért bőröm még ezzel a néhány színárnyalat különbséggel is nagyon használható számomra, s igen óvatosan

közelítem meg a csónak belsejét. A surucucu kimúlva hever a holmikon, fele a lábdeszkákon. Majd reggel partra

hozom, hogy megnyúzzam, most nincs kedvem hozzá. Szép a bőre, csak a feje roncsolt.

A lámpa karbidtöltése naplóm mellett kimerülőben. Bogarak már nemigen érkeznek a fényre, szúnyog sem zizzent

fülembe. Lehúzom fűzetlen bakancsom, és bebújok a két pálma közt kifeszített függőágy szúnyoghálója alá. Most

már igazán aludni térek.

BÚCSÚ

AMI tegnap még nagy dolog volt, azt az új nap már szürkére fakítja. Az elmúlás pora egyre vastagodó réteggel fedi

a történéseket. Bakancsom belseje, a ronggyá szakadt, letaposott vászonbélés nedves még, de azért már nyugodtan

felhúzhatom a kimustrálásra rég megérett lábbelit. Az éjszakai surucucu fejlett, nagy példány, s akkora méregfogai

vannak, hogy százszor is elégedetten gondolok arra a gyorsaságra, amellyel éjszaka hanyattfürdőmet vettem. A

vastag surucucu magasan egy ágtőre van kötve, és lenyúzott, roncsolt feje, nyaka — nyakán a zsineg — szomorú

képet mutat. Az állat, mint valami mintás, sárgahasú hajókötél, egészen az avarig csüng. Az éjjel nem volt ilyen

csendes kedvében, s ahogy a hasán a kemény, szarusodott mászóredőket késemmel lefelé hasítom, a már lenyúzott

fejig, olyan, mintha köntösét nyitnám szét. A törzs gyomratája sovány, már amennyire sovány lehet egy ilyen

veszedelmes dúvadnak a gyomortája. A lelőtt mérgeskígyó rég nem evett. Következésképpen méregmirigyei annyira

töltődtek, hogy legalább háromnegyed köbcenti mérget tárolt. Ha ezt a nagy mennyiségű mérget sötétben tapogató

kezembe, karomba kapom, akkor már réges-régen a túlvilágon vitorlázom. A végbélnyílást is átvágom, majd az

elszarusodott, tobozszerű fark bőre következik, végén a jellegzetes surucucu tüskével.

Jókora halomba omlik az avarra a lehúzott kígyóbőr. Vastag pálmatörzsre feszítem, apró. rozsdás szegekkel

kiszegezem. Nem vesztegetek rá sok időt. Sietnem kell, mert négy, napkeltekor elejtett, üregeikből kivadászott vidra

hever a parton.

Reggel, vidravadászatra indulás előtt kitakarítottam a csónakot, s ekkor megtaláltam a tegnap délután botrakötött,

bokrétaként hozott surucucu levedlett bőrének maradványait, amit nyilván folytonos, szabadulást kereső mozgása

közben dörzsölt le magáról. A hártyás, áttetsző, levedlett bőrrészek mellett fehéres, bűzös, meszes bélsarát is

megtaláltam. Ennek, és a levedlett bőrnek a szaga csalta azután éjszaka a csónakba a surucucut. Feltevésem

mindjobban beigazolódik: eszerint minél több körülöttem a kígyózsákmány, a ketrecekbe befogott kígyó, annál több

szállásomra betörő kígyóra számíthatok.

A Tapajoshoz érkezve egyik első feladatom lesz a mérges-és óriáskígyók értékesítése. Nemcsak azért, hogy

szabaduljak rozoga ketreceim lakóitól, hanem azért is, mert minél előbb értékesítem őket, annál kisebb az elhullási

veszteség. Ezenkívül nem akarok egy egész terráriumra való mérgeskígyóval költözni a Ford ültetvényre. Nem

engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy valamelyik caboclo kieressze egyikmásik őrizetlenül hagyott

ketrecem lakóit — ilyesmi ugyanis előfordult már. A teljes kígyóállományt és azt, ami Goemannál az ültetvényen

még megvan, mielőbb eladom a Santarem és Urucurituba között közlekedő gőzbárka kereskedőjének. Nem lesz

valami fényes üzlet, az biztos, de Santarembe, csaknem kétszáz kilométert hajózni, s onnan ugyanennyit vissza,

olyan tehertétel, ami minden a kígyókért kínált árat elfogadhatóvá tesz. A múzeumi célra alkalmas kígyó- és

emlősállatbőröket megtartom, csak a sérülteket és a kisebbeket adom el. Lassanként elérkezem oda, hogy az evező, a

Winchester helyett hátasió kantárát fogom, s a hat, tíz és húszméteres látási távolságokon túl, amelyeket az itteni

őserdő enged, széles, levegős tájak panorámájában gyönyörködhetem a tapajosi irtásokról. Nem kell esténként a

nyersbőrök értékét latolgatnom, számításokat végezni, melyikért mennyit kapok?

De visszatérek a jelen tennivalóihoz.

Még ma össze kell raknom nagyon is megcsappant holmimat, gyűjtéseimet és a felszerelést. Az óriáskígyók, a

siklófélék, a mérgeskígyók, a nyersbőrök, a gyűjtött ritka növényparaziták alighanem nagyon mélyre merítik majd

csónakomat.

Délután négy óra. Azzal, amivel végeznem kellett, végeztem. A négy lehúzott, ágakra feszített vidrabőr az

árnyékvető eresz alatt szikkad. A csónak fenékdeszkáit is kiraktam, és kimertem a vizet, kisepertem a belehullott,

összegyűlt erdei szemetet. Ezután minden helyet kihasználva berakodtam a borító alá. Jó az idő, nem esik, a nap

csak a felhőkön át tűz.

Alkonyodik. Még naplómat írom. ―Asztalomon", a ketrecen sokasodnak a papírlapok. Székem, a felfordított vödör,

rajta az összehajtogatott zsák, most is meglehetősen kényelmetlen. Oldalt, lenn a földön, a ketrecek mellé állított

töltött karbidlámpa, amelyre csak a vizet kell rábocsátanom, hogy sípolva húzzon fölém fénykupolát.

Mindazt, amiért a patakon eddig feleveztem, megtaláltam. Zsákmánnyal rakott csónakom vadász- és

gyűjtőélmények hosszú soráról beszél. Vadászatra, gyűjtésre ezután is ott van a Tapajos mindkét partjának ősvadona,

a folyam szigeteinek sora. Legfeljebb nem lesz olyan bőséges a zsákmány, mint ide-fenn. Ha volna kinek jelenteni,

most jelenteném: Az expedíció, amit egyszál magamban, csónakommal, puskáimmal indítottam, sikerrel

befejeződött, és útrakész a visszaindulásra!

Este nyolc óra. Koromsötét van. A karbidfény kupolája fölém borul, mint valami fehérlő fénygomba. Pirkadatkor

indulok. Visszafelé.

Az éjszaka feketesége olyan, mint a jó altatódajka. Ha az a bőgőmajomcsapat nem kezd ordítani világosodáskor a

fejem felett, napkeltéig is elalszom. De a majmok erdei ébresztő nótája mindig pontos. Estéről maradt félliterre való

feketekávé a reggelim, hozzá félmarék keksztörmelék. Felbontom az egyetlen eddig őrzött vajkonzervemet. Amíg

lehet — visszafelé utamon — kávén, kekszen és félkiló vajon élek.

Az esti kávézaccot belemosom a vízér öblébe, megfesti a vizet. A kimosott kávésedényt belerakom az edényes

ládába. Még nem látom a napkorongot, amely az őserdő mögött rejtőzik, csak aranyló világossága érkezik ide, s ez új

köntösbe öltözteti a tájékot. A kígyókkal teli ketreceket, a vadbőrkötegeket egymás után cipelem a vízér partjára,

onnan a helyére igazítom valamennyit. A széles pálmaborító alja félig megtelt ketrecekkel, összecsavart

vadbőrökkel, bogárládával, néhány orchideatővel. Elöl, a csónak elején kap helyet az anakonda-ketrec. A vadbőröket

és a surucucubőrt is leszedem a feszítőágakról, a pálmatörzsről. Nyirkosak, még nem szikkadtak meg. Rákerülnek

a borítótetőre, ahol lekötöm valamennyit.

Kiszállok a mélyre merülő csónakból a partra, és még egyszer körülnézek, nem maradt-e itt valami? Semmi. Csak

bentről, az erdőből árad kifelé valami szag. Ott hever összedobálva a négy vidratetem és rajtuk átvetve, mint valami

vaskos szalag, a surucucudög. Máskor, más helyen, ahol fekete piranhák, a hústépő halak tanyáznak a vízben és

nagyobb a folyó, az efféle dögöket a vízbe szoktam dobálni. Itt nem lehet. A patak vize aránylag kevés, ezt iszom,

nem lenne jóízű egy korty sem, ha tudnám, benne rothadnak, sodródnak az állathullák. Itt szerencsére nincs fekete

piranha, különben aligha végződött volna jól a tegnap éjszakai fürdő.

Belépek a súlyom alatt lóduló, merülő csónakba, helyemre ülök, és kézbe fogom az evezőt. Puskáim ott sorakoznak

a gumizsák és a csónakoldal közt. Csak kiemelem valamelyiket, ha kell, és máris használhatom. Eloldom a kötelet a

simára koptatott parti gyökértől, és magam mellé dobom. A rakott csónak sodródva elindul, kiúszik a kis öbölből,

bele a patak sodrába. Mire visszapillantok, már nem látom a pálmákat, a szállást. Csak kis rést mutat még a

jobboldali lombos part. Kétszáz méter után már az is beleolvad a felmagasodó növényfalba.

Erős iramban húzom az evezőt. Kopp! Kopp! — koppan a csónakoldalon az evezőnyél. Jókedvű és elégedett

vagyok. Az, ami mögöttem van, igazi vadászat, gyűjtőmunka volt, s lehet, hogy nem is egy új, eddig ismeretlen

bogár, rovar akad gyűjtésemben. Ezekben a szép és még szebb, kegyetlen és vad brazíliai őserdőkben annyi

felkutatni, felfedezni való van még, hogy egynéhány tudósgenerációnak lesz vele munkája.

FÜGGŐÁGYVITORLÁVAL A CUPARIN

EGY NAP és egy éjszaka után érkeztem vissza a szállásra, ahol a kígyókkal teli ketreceket és a vadbőrzsákmányt

hagytam. Csaknem elevezek mellette, mire észreveszem. Ráhurkolom a kötelet egy gyökércsonkra, ami felém

kínálkozik. A régi kikötőgyökér az utolsó áradások óta víz alatt van. Előveszem a golyós Winchestert és partralépek,

hogy végigvizsgáljam, miféle kár érte itthagyott ketreceimet? Egy percig sem remélem, hogy mindent rendben

találok. Ismerem a folytonosan változó életű őserdő törvényeit, az itt élő állatok, bogarak állandó kutatását

zsákmány, azaz pusztítanivaló után. A szabadon álló kígyós ketrecekhez megyek elsősorban. Mint vannak féltett

hüllőim? A két szép szivárványos boa döglött. Már erősen bűzlenek. A ketrecekben a kígyók mozgatásomra lassan

kitekergőznek fásult mozdulatlanságukból. A víztartó edények némelyike rég felborulhatott, de azok is üresek,

amelyek még állnak. Félredobom a két döglött kígyó ketrecét, amúgy is rozoga, nem viszem magammal. Vastag faág

szakadt rá az ereszre a föléje magasodó faóriásról, és beszakította fedelét, áttörve a pálmaleveleket. A pálmatető alá

lépve felnézek az alacsony tetőbe. Ott függnek az elmozdult, ferde tetőben az odaakasztott bőrkötegek, közte

óriáskígyóbőrök meg a láda. Fellélegzem. Semmi bajuk. Az eső nem nagyon csuroghatott rájuk, mert szerencsére

magasan, a belső fedél alá kötöztem féltenivaló zsákmányomat. A faág pedig a patak felőli ereszrészre zuhant, ahol

megakadt, s most már ott is marad, amíg össze nem roskad az eresz.

Az eleven kígyókat tartalmazó ketreceket a pálmaeresz alá hordva, egymásra állítom. Így, erről az ―állvány"-ról

sikerül levagdalnom zsinegeikről tercadómmal a felkötözött bőröket, a bogár- és rovarzsákmányt tartalmazó ládát. A

rovarláda, amikor felnyitom, bűzfelhőt lök felém, de baja nincs a gyűjtésnek. Hangyaféle, más állat még csak meg

sem közelítette. A vadbőrök nyúzott oldala eléggé penészes, de ez rendbe hozható. A veszteség mindössze a két szép

bronzos boa. Nem nagy ár az erdőtől a tárolásért.

A karbiddal estére már nem takarékoskodom. Amúgy is elporlik, mire visszaérkezem a Tapajosra. Inkább

felhasználom. A kígyók ketrecládáit sorra a vízhez viszem, és ott alaposan, jól megfürdetem a sokatpróbált állatokat.

Szomjasak nagyon. Egyik-másik táplálkozhatott is, mert a békákat és gyíkokat, amelyeket beleeresztettem indulás

előtt a ketrecekbe, már nem találom.

Mikor a karbidfényben visszagondolok megtett utamra, akkor jövök rá, hogy egyetlen pihenőnapot sem tartottam,

kivéve a maláriás, lázas napokat és a felhőszakadások idejét. Ha kisebb eső zuhogott, mindig az őserdőt jártam.

A karbidra vizet eresztek. A láng élénkül. Befejezem mára az írást. Reggel rakodom be a borító alá a csónakba. Az

éjszakát a beszakadt pálmaeresz alatt töltöm. A támadó, körülöttem repdeső szúnyogok fülembe húzzák jólismert,

mind keservesebb nótájukat.

A pataktorkolatból kitárul előttem a szép Cupari. Méltóságteljes, az én patakomhoz képest óriásfolyam, a

Tapajoshoz viszonyítva meg éppen csak annak kisöccse. Mikor is fordultam be Abelardo Carneiróval ezen az

elszélesedő pataktorkolaton? Nem tudom pontosan. Régen, nagyon régen lehetett. Nem számolom jóideje a napokat,

a futó heteket. A kétoldalt szinte őrtálló zöld erdei fal, amelybe innen, alulról, a réseken néhol belátni a félhomályba,

a pataktorkolatnál a Cuparin éles szögben jobbra és balra fordul. Az égbolton nincsenek felhők. Kék és tiszta, mint

egy óriás tó tükre. A nap megint úgy tűz, olyan elszántsággal, mintha mindent el akarna égetni ezen a földön. Még

visszanézek a pataktorkolatra. Búcsúzva. Mintha egy nagy művész rézkarca lenne a lassan eltűnő kép. A Cupari

megáradt vize gyorsabb, erőteljesebb. Látszik siet, talán túlságosan is, a Tapajosba. Fenn a patakon él az őserdő, ahol

olyan sokáig vadásztam, gyűjtöttem, s ahonnan a súlyra is nagy vadászgyűjtést hozom. Ami odafenn maradt, az

bennem már csak kemény és szép, néha nehéz, néha kísértő emlék.

A borító alja végig a csónakon tömött. A vadbőrök szorosan kitöltik azt a kevés helyet is, amely a ketrecek, a többi

holmi közt még rakodásra kínálkozik. A széles Cuparira már leérkezik az őserdő szele is. Belekapaszkodik a

pálmaboritásba, és minduntalan a túlsó part sűrűje felé téríti mélyre merülő csónakomat. A csónak elején, az első

evezőpadban köralakú nyílás van a vitorlarúd számára, alatta a csónakbordában megint kerek lyuk a vitorlarúd

végének. Hagyom, hogy a túlpart növényzetébe sodorjon a szél. Vitorlarudat vágok.

Negyedóra múlva a vájatban vitorlarúd áll kikötött csónakom elején. Hegyibe akasztva függőágyam hosszanti

végének egyik széle. Ügy csüng a sárga-fekete kockás, de most nagyon is piszkos, sokzsinórú függőágy a hosszú

rúdon, mint valami nagyon öreg rongydarab. Kezem ügyében a frissiben vágott fiatal suháng is, vele megemelem,

kifeszítem a csüngő függőágy másik felső végét és a vékony fa alsó szárát átlósan illesztve odakötöm a vitorlarúd

tövéhez. Kész az erdei függőágyvitorla. Belekapaszkodhat a hátulról érkező sebes szél és vágtatva vihet le a Cuparin.

Eloldom a lombos parttól a kikötött csónakot, s a csapódó vitorlával kievezek a folyó közepére. Most már behúzom,

szorosra fogom a vitorlát a szigonyzsineggel, amelyet a nagy álló téglalap, a függőágy bal alsó végéhez kötöttem. A

szél belekap, duzzasztja, feszíti függőágyamat. Még kikötöm a vitorla-zsineget az evezőpadhoz, és most már csak

annyi a dolgom, hogy evezővel kormányozzak, ne engedjem a növényzethez sodródni a nehéz csónakot. Keményen

kell húznom az evezőt, mert a szükségvitorlába nagy húzóerővel kapaszkodik a szél.

Élvezem az evezést felváltó vitorlázást. Caboclo-fogás ez is, mint annyi más, amit az őserdőben ellestem. Milyen

hosszú út is vezetett eddig Recife kikötőjétől, ahol az Atlanti-óceánról először láttam meg a brazíliai partokat. Azóta

sok idő telt el, s most már zsákmánnyal rakott vadászcsónakon vitorlázom lefelé a Cuparin. Gondolataimba

beletüremkednek az emlékek, s mint valami nagyszerű mozi vásznán, sorra vonulnak. Emlékezem a zsákmánnyal teli

hetek egymásutánjának viharzására, majd a hajszoló türelmetlenségre, a fáradtságra, s arra, hogy milyen igyekezettel

tettem minden evezőhúzást, hogy minél előbb itt, a Cuparin legyek. Minden órával, perccel, másodperccel

messzebbre kerülök a patak örvénylő vizétől, a hirtelenében épített szálláshelyektől, amelyek mindegyike, még a

bővizű erdei forrás vizénél töltött két éjszakai tábor is, úgy belenőtt vadászemlékeimbe, mint sziklahasadékba

gyökereivel a fű.

Az arany surucucu, a sárga-rozsdavörös nyakkarikás, pirosbőrű kígyó most is velem van épségben ketrecében.

Velük utaznak a tűz-surucucu, a sok fekete, sárga és piros szín-karikás Elapidae-félék, a boipevaeu, a parelheira és a

többi mérges meg nem mérges kígyók. Két külön ládában pedig a két anakonda, mint testes nesztorai ennek a

sokszínű, több-ketrecbeli kígyógyülekezetnek. Szivárványboa már csak egy van a gyűjtésben, a két döglött boa, s a

félredobott ketrec, amely a patak közepetáján levő szálláson hever, most is úgy maradt meg emlékezetemben, mint

ahogyan csónakbarakodáskor láttam. A feldőlt, hangyával teli ketrecet, s benne a két egymásraesett merev, milliónyi

hangyától megrágott testet nem tudom elfelejteni. A parton hagyott döglöttkígyós ketrec volt az utolsó, amit a

növényzettől körülfolyt kis irtáson láttam. Sajnálom a két kimúlt korallkígyót, amelyet a rákövetkező nap szedtem ki

nagy üggyel-bajjal az egyik rézhálós ketrecből. Merevült, színes tetemüket a partra dobtam. Azóta már csontig

hordták húsukat a parányi dögtakarítók, a mindenütt jelen levő hangyák.

A patakon felfelé vezető utam első szállását, ahonnan annak idején Abelardo Carneiro visszafordult, ma

napkeltekor hagytam el. Ott éjszakáztam. A szúnyogtömeg, amely azóta sem pusztult ki, sőt, ha lehet, szaporodott,

tengernyi kínlódást okozott

Majmok sok változata, teknősök, sőt két hatalmas anakonda is elémkerült a Cuparira vezető utamban. Éjszakai

szállásaimon többször hallottam a jaguár erős, nyávogó hangját. Él körülöttem az őserdő, a víz. A gyűjtés, a vadászat

lehetőségeit a legutolsó óráig kimerítettem a patak felső részén. Élelmem viszont igencsak kevés maradt. A sokféle

nélkülözés mellett még az éhséggel is meg kell küzdenem. Ha annak az élelmiszernek a negyede meglenne, amibe

Abelardo Carneiro társasága került, elégedett lennék. Mindennapi táplálékom a nyársonsült sózott hal, amelyre

üvegből bizonytalan színű erős, ecetes paprikalevet csurgatok. Farinhám még van valamennyi.

A mélyre merült, nehéz csónak túlzsúfolt. A fele orchideát ott kell hagynom a középső szálláson. A kővévált ősi

fatörzsdarab azonban ott van a csónak előrészén, az orchideatövek közt a vitorlarúdnál. Nem sokat fényképeztem.

Filmanyagom egy részét használatlanul hozom vissza. Az őserdő félhomályában, az esőokozta szürkeségben nem

lehetett fényképezni, a kevés napsütésben pedig vagy nem volt eléggé érdekes a fényképezésre alkalmas anyag, vagy

az elejtett állatot nem volt kedvem a szállásra cipelni, hogy ott képet készítsek róla. A kígyókról Boa-Vistán készítek

majd felvételeket, öt filmtekercsem van telefényképezve, a többi a gépben levővel, új és alkalmas fényképezési

lehetőségekre vár.

Az evezőlapát kemény munkában van, hogy szélirányban tartsam a csónakot, amelynek peremdeszkája alig

félaraszra áll ki a vízből. Sokat kellett válogatnom, rendezgetnem a gyűjtést, amíg annyira jutottam, hogy mindaz,

ami értéket jelent, a csónakban helyére kerüljön. Ládák, üres farinháskosarak, a féltve őrzött, de felesleges holmik,

amelyeket mindig arra tartogattam, hogy majd jó lesz valamire, — mind a parton maradtak. Minden tartalék

élelmiszerem belefér egy szakadozó farinháskosár aljába. Mindenkori horogcsalim a kifogott hal félretett darabja.

Sáskaféle, meg másfajta rovar is alkalmas lenne, de ezekért nem kötök ki. Hajt a türelmetlenség a tapajosi tájakra.

A Cupari kétoldalt tornyosodó erdőfala között úgy visz lefelé a szél, mintha néma, hangtalan motor lenne

csónakomban. Szép az idő, jól fut a csónak és én boldog vagyok. Holla, halihó! Így szép, így jó! — a jókedvű kiáltás

tovaszáll az örvénylő Cupari felett. Kikerülök egy sásszigetbe akadt úszó fatörzset. A szél erősödik. A Cupari vize

hátulról jövő hullámoktól tarajosodik. Szinte belefúrja magát óriásbogárhoz hasonló, dagadó vitorlájú csónakom az

előttem futó hullámokba. Szétcsapja eleje a vizet, néha kétméterre is fröccsenti, hogy azután lódulva vesse magát a

következő hullám tarajosodó hátára.

Újabb fatörzs. Héj nélküli, gyökerestül vízbe fordult óriása az őserdőnek. Elfogja a folyó fele szélességét. Ívben

kerülöm ki, nem kockáztatom, hogy vízalatti ágain fennakadjon mélyenjáró csónakom. Amikor már mögöttem van,

visszanézek. Elöl zöldellő, kimosott gyökérzetű fiatal fát tart ágai közt. Ha valahol, zátonynál, félszigetnél

megakadnak — mert megakadnak előbb-utóbb —, a fiatal fa beleereszti gyökérzetét a földbe, s helytáll az életben a

kimosott, pusztult faóriás helyett.

A kormányzásnak egy pillanatnyi szünetében leveszem fejemről meggyűrődött háncskalapomat, hogy letöröljem

homlokomról nyakamról a patakzó verejtéket. Vissza sem teszem kalapomat, begyűröm a pálmaborító alá, az egyik

ketrectetőre.

A széles, magas függőágyvitorla duzzad, húrként feszül a kikötőzsinór. Balra kanyarodik a Cupari. Kioldom a

zsineget, hogy hosszabbra eresszem, így oldalazva viszi csónakomat a szél. Elérem a fordulót. Most már nehezebb a

kormányzás, bár a szél kisebb erővel kapaszkodik a függőágyba, mert nem hátulról, hanem oldalról kapja az

őserdőtől jócskán lefogott szelet. Felére csökken a csónak sebessége.

Elnézem csónakom borítóját. Megviselt jószág. Barnul, törik a lekötött, félköríves borítás, amely a csónakot

csaknem végigéri. Ideje lenne befejeznie szolgálatát, mielőbb kikötőbe érkezni vele.

Közeledik az idő, amikor bele kell illeszkednem a tapajosi környezetbe. Végetér a kemény próbákkal teli őserdei

élet. Könnyebben, jobban élek majd, kevesebb fáradsággal, de úgy érzem, kevesebb gyönyörűséggel.

Hatalmas hal vetődik ki a vízből, közvetlen a csónak előtt, s eltereli gondolataimat. Nyomában örvénylik a víz,

nyilván üldözi valami, de hogy mi, azt nem látom. A magas borító és a függőágyvitorla elzárja balfelé a kilátást.

Alighanem kajmán üldözi a nagy halat, másféle, fekete piranhák csordája nemigen lehet, mert ilyesfajta veszedelmet

eddig a Cuparin nem észleltem. Izzadság csurog hajamból nyakamra, homlokomat sokszor törlöm. Méter méter után

marad el, változik a mellettem elfutó őserdő képe. Óriásbogár formájú csónakom pedig halad lefelé, mint maga a

megbízhatóság.

Papagájokat, majmokat látok. Halak vetődnek fel mind sűrűbben. A víz felett repülő rovarokra vadásznak, azokat

kapkodják el. A szél erősödik. Hullámok vetődnek a csónakoldalnak. Fröccsenve éri a víz arcomat, karomat,

csokoládébarna meztelen felsőtestemet. Az őserdő, a láz, a nehéz vadászatok sok kilót lefaragtak rólam.

Hold nélküli, de csillagfényes az este. Felhők csak néha takarják el a ragyogó, égi csillagképeket, köztük a

legszebben fénylő Dél-Keresztje négy ragyogó csillagát. Most érzékelem, milyen ritkán is láttam eddig az esős

évszak felhőtömegeitől a trópusi égbolt csillagsátrát.

Kikötésre alkalmas homokpad fehéredik tőlem balra a folyó és az erdő közti sötétből. Ahogy vitorlás csónakom

eleje nekidöccen a fehérlő padnak, megismerem. Ennél a homokpadnál találkoztam Abelardo Carneiróval.

Partra lépek, kezemben a csónakkötéllel, amely nyomban kifeszül a sodrás erejétől. Egy vékony, homokban

tengődő cserjéhez kötöm a kötelet, amely azonban olyan erős, hogy akár egy lancha gőzerejének is ellenállna.

Csillagfényben leszerelem a függőágyvitorlát. Kiemelem a vitorlarudat vájatából, és lefektetem a homokra. A két

függőágytartó fatörzset megtalálom odafenn a homokpadon, az erdő tövében, öt perc alatt már szúnyogháló is feszül

függőágyam fölé.

Reggelről maradt hideg kávé, farinha és némi vaj a vacsorám.

Az elektromos lámpa fénykévéjét végigvetem a Cupari sötét vizén. Vagy féltucat tűzpont világít felém a lámpa

reflektorsugarában. Kajmánok. Elég szép számmal vannak itt is ezek a vízi dúvadak. Nehogy belekapjanak éjszaka

csónakomba — a vadbőrök eléggé izgató szagokat árasztanak —, tüzet gyújtok a parton a régi tűzrakás helyén.

Magasra csapnak a lángok, füst kavarog az éjszakában, s tovasodorja a szél a túlparti vadon felé. Függőágyam

szúnyoghálója körül zizzennek a támadó szúnyogok tucatjai. Még megrakom a tüzet ággal, rőzsével. Ünnepi

díszkivilágítás a Cuparin az itt töltött éjszaka örömére. Percek múlva már a tüllháló alól, függőágyamból nézem a

máglya vöröslő lángolását. Winchesterem és a lámpa a függőágy alatt hever a homokon.

Világosodik, amikor felébredek. Ügy aludtam, mint a mormota. Pedig nyugalom aligha volt körülöttem.

Sűrűsödnek a felhők. Talán eső is lesz. A szél, ha lehet, még nagyobb erővel suhogtatja felettem az őserdőt, mint

tegnap. A függőágyvitorla lehetőségét, amíg nem esik, igénybeveszem. A tűz már kihunyt, csak széles, szürke

hamurakás mutatja helyét. A vitorlarudat a rákötött függőággyal beletűzöm a kerek lyukba, beigazítva az alsó

vájatba. Most már csak az hiányzik, hogy kifeszítsem az átlós fával. Egy perc múlva az is megvan. A szél belekap,

elfordítja a víz felé, s mint roppant jelző mutatja vitorlám a szélirányt. Eloldom előbb az első, majd -— a csónakba

lépve — a hátsó kötelet. Már sodródom is az árral. Olyan a csónakom, mint a fékezhetetlen nyergesló, amely amint

kengyelben érzi gazdája csizmáját, máris vágtába kezd. A folyó közepén sodródik a csónak, amikor végre

elhelyezkedem, és a zsinórral szélnek szembehúzom a függőágyvitorlát. A szél pedig, mint valami jókedvében

vágtató vidám fickó, belekapaszkodik a függőágyba, és sebesen visz lefelé a folyón. Néha felfröccsenő vizet kapok,

amint egy-egy hullám oldalbakapja a csónakot, s a sebesség már-már vidám nótázásra indít, amikor elered az eső. Ez

végét veti a mulatságnak, mert az éjszakára gondolok, amikor a vizes függőágyban rendkívül kellemetlen lesz az

alvás.

Kikötök az esőben. Szakadozó pálmaborítóval sodródom a parti lombozatba. Előrejutva, sietve szedem le

függőágyamat. Begyűröm az átnedvesedett, de még nem egészen vizes függőágyat a csónak elején a japa alá, ahova

az egyik kiemelt ketrec helyére magam is behúzódom. Eloldom a csónakot. Már sodródom is lefelé. A víz

kényére-kedvére visz az esőben. Az eső a pálmaborításon kopog, néhol pedig, ahol szakadozik, becsepeg a víz. Úgy

látszik a pálmaborító sem tart örökké. Napokra vagyok már csak a Tapajostól. A függőágy rojtos, csipkés végét

vállamra húzom. Lehűlt a levegő, és a szelet elfogó borító végében is fázom. Percek alatt további fokokat zuhan a

hőmérő higanyszála. A hőcsökkenés negyedóra alatt legalább húsz Celsius. Lúdbőrözöm, egészen magamra húzom a

nyirkos függőágyat. A Cupari pedig a csapódó, záporozó, sűrű esőben tovább sodor lefelé.

A szél, az eső, az elemek haragvó dúlása úgy markukban tartanak, mint én a bogarat, amit végre megfogtam, és

csak arra várok, hogy a ciánkális üvegbe fojtsam. Nem tudom, nincs-e efféle szándéka velem a viharzó

szélnyomásnak, a víznek.

Egész éjjel sűrű záporban, szélben sodródom lefelé, kezem ügyében a tercadóval. Kitartó elszántsággal zuhog az

eső, mintha sohasem akarna megállni. Milliónyi esőnyíl ver a folyóba még világosodáskor is, s buborékolva

arasznyira fröccsen fel a víz minden víznyilacska nyomán. Mintha szürkefüves, széltől hajtott rét lenne a folyó

felszíne, amelyben ősvilági szörnyként gázol csónakom. Az elején mélyebbre merült csónakomban az orchideáknál

összefut a folytonosan szaporodó esővíz. A tökhéjmerítő szinte állandó munkában van. Nem akarom, hogy bármi is

átvizesedjen a csónakfenékben, bár azt hiszem, éppen elegendő szárítani valóm lesz. Csak a szőrmés vadbőrök ne

pálljanak ki a víztől. A bogárfélékkel, lepkékkel remélhetően nem lesz különösebb baj. Sajnos, a borító nem zár

olyan jól, mint az első hetekben. A sok parti ág, lomb, amihez a csónak verődött, alaposan megtépázta. De most már

csak elbírja az utolsó napok viszontagságait. Hol is lehetek? Ezt csak találgatom. A szürke és sűrű esőfal minden

kilátást lehetetlenné tesz. A lezúduló trópusi felhőszakadás persze nem megy csodaszámba, megértem már

egynéhányát a patakmenti ősvadonban is. A belém fészkelt malária is ezt az időt szereti, ezt a nekivaló, hogy rövidke

pihenőiből ki-kitörve rám szabaduljon.

Már két napja nem kötöttem ki. A folyó közepén fatörzs módjára sodródom. Fáradt és álmos vagyok. A borító alatt

egyre kényelmetlenebb a tartózkodás. Az eső csendesen, kitartóan esik. Némi törmelék kekszen és a vaj utolján

éltem eddig. Ezután csak farinhát eszem, amire a folyóból mert vizet iszom. Minden más ennivalóm elfogyott. Egy

fej vöröshagymát is találtam, abból harapok némelykor a farinhához, hogy némiképpen ízesítsem. Cukrom maradéka

elázott, és a csónak ismeretlen úton odakerült összes hangyái azon lakmároznak. Hadd egyék, legalább nem nyúlnak

vadbőr- és bogárgyűjtésemhez.

Délben kisüt a nap. Kiülök szárítkozni a hátsó evezőpadra. Kinyújtóztatom gerincemet, izmaimat. Nem kell

minduntalan attól tartanom, hogy egy-egy türelmetlenebb mozdulatnál kidugom fejem az áttört japatetőn.

JAGUÁRORSZÁG HATÁRÁN

KÉT NAP telt el. Csurogva dől, zuhog le a Cupari partján talált régi kunyhó roskadt pálmatetőzetéről a patakzó

esővíz, s hangyákat, faleveleket, tört ágakat sodorva rohan az esőverte folyóba. Túl sok az eső. Ketreceimmel még az

este beszállásoltam magam ebbe a rég nem lakott kunyhóba. Az egyik teli ketrecből egy csörgőkígyó dühödten

csörrenti faroklemezeit, és — tekintet nélkül a közöttünk levő sűrű rézhálóra — térdem felé vág. Csöves méregfogai

meg a többi, befelé hajló léces foga azonnyomban fennakad a szitaszerű rézháló sűrű szövésén. Más mérgeskígyók is

megteszik ugyanezt, a kis korallkígyó csakúgy, mint a ―néma" csörgőkígyó, a surucucu. Kihúzom tokjából késemet.

Nincs más mód, hogy megszabadítsam kényelmetlen helyzetéből a tátott szájjal fennakadt kígyót, mint az, hogy a

rézhálón visszafelé húzva a kést, sorra letördelem a beakadt fogakat. A csörgőkígyónak mindkét méregfoga és vagy

tucatnyi kis, visszafelé hajló, tű-hegyes léces foga bánja ezt a támadást. Nem hiszem, hogy egyhamar újra kedve lesz

a sodronyhálóba harapni.

Ahogy Winchesteremmel kilépek az eresz patakzó csurgása alól, úgy végigönt az eső, mintha óriás vödörből

zúdítanák. Az őserdőn dörömböl a tömérdek víz. öt lépés után már benn járok a kunyhó mögötti sűrűben, a patakokat

csurgató liánok, gallyak, fatörzsek közt. A régi ösvénymenti mohos szikla mögött meglátok egy fiatal, talán

háromméteres boa constrictort. Az eső veri és bőre színei élénkek, ragyogók. Különösen szép farkrésze, törzse utolsó

harmada. A boa olyan kényelmesen mozog, mintha élvezettel fürödne a rápatakzó vízben. Nem okoz semmi

nehézséget, s a következő percben már hurokba fogom. Húsz lépésre vagyok a kunyhótól. Visszafordulok a

legalább ötkilós állattal, hogy ketrecbe rakjam. Bakancsom már vízzel és erdőkorhadékkal teli. Amikor a boát

elhelyezem, kicserélem bakancsomat gumicipőre. Ismét a régtaposott ösvényre lépek.

Eláll az eső. Csak a levélzetről csurgó víz hangja tölti meg az erdőt. Idebenn, a fölém boruló, csurgó

növénytömegben párásan fülledt a levegő. Szinte tapintható, harapható halmazállapotú. Tenyerem, ujjaim is vizesek,

a Winchester barnult tusát markolom velük. Nyersgumi vadászcipőm, amelyet az erdőben csapolt gumitejből jó ideje

magam öntöttem, rátapad lábfejemre. A folyót megülő némaságot itt erdei gyíkok futó zörrenései telítik élettel.

Majmok, papagájok hangját nem hallom.

Magam sem adok több hangot előrehaladásomban, mint a hulló, avart érő falevél. Olyan üresnek tűnik az őserdő,

mintha minden lakója kiköltözött volna belőle. Mélyre csüngenek, félkaréjban egymásbafonódnak,

földbegyökereznek az indák, lépésről lépésre gátolják az előrehaladást. Sűrű az őserdő, sötétedik. A nap már

lemenőben, s alacsonyról sugározza fényét, Így nem hatol le intenzíven világossága az ezernyi lombrésen, mint

délidőben. Ilyenkor búvik elő a sok, inkább éjjeli életet élő állat rejtekéből, s megy vízre, keres táplálékot. Jó lenne

valami patakra akadnom, hogy ott vadászhassam aranynyúlra, erdei tyúkra. Száz lépést még előre megyek! —

határozok. Azután visszafordulok a kalyiba felé. Elég volt ebben a vizes, csepegő ősvadonban a hiábavaló

zsákmánykeresésből.

Gyorsabbra fogom lépéseimet. Az ösvény sötétbeborult, lement a nap. Tíz lépésre sem lehet már látni. Nedves,

korhadó az ösvényt borító avar, gally sem roppan, amint hajolva, az indák alatt átbújva, oldalt lépve vagy fatörzset

kerülve előrehaladok. Nincs más hátra, horoggal kell majd szereznem vacsoráravalót. Még átbúvok egy különösen

mélyrecsüngő liánköteg alatt, de megtorpanok, mert szemben velem hőkölve kushad az avarra az ösvény

vadászlehetőségét szintén kihasználó borjú nagyságú fekete jaguár. Rövid füleit hátrasunyja, ami a macskaféléknél a

közvetlen támadást jelenti. A Winchestert vállamhoz emelem, nem gyorsan, nehogy a hirtelen mozdulat riassza,

vagy éppen nekem ugrassza ezt a hatalmas macskát. Hat lépésre lehetünk egymástól. Sunyt fülű fejét leszegi,

csaknem első talpaira ereszti, mikor foltos koponyájára, két füle közé célozva, meghúzom a ravaszt. A lövés döreje

áthullámzik, belevág az őserdő növényzetébe, s tovadübörög.

A nagy erdei dúvad oldaltfordulva ott marad, ahova a 12 milliméteres ólomlövedék döntötte. Kezem fejével

letörlöm homlokomról a verejtéket. Már alig látni valamit a sűrűsödő erdei homályból.

A jaguárhoz lépek és megrugdosom, nem mozdul. Koponyáját teljesen szétzúzta a Winchester-golyó. Az, hogy a

jaguárt helyben nyúzzam, a bekövetkező sötétségben, szóba sem jöhet. Nincs más hátra, mint kivinni a kalyibához,

hogy ott az utolsó karbid világosságában ―vetkőztessem" ki bőréből. A Winchestert egy ösvénymenti fatörzsnek

támasztva, a puhán hajló, friss dögöt nagynehezen vállamra veszem. Karmos talpait elöl összefogom. Nagy és véres

feje oldalthúz. Még csak a puskát veszem fel és fogom oda bal kezemmel a kimeredt karmú hátsó lábakhoz. Nehéz a

nagy macska. A terjengő sötétben az új szálláshely távolságát latolgatom. Minden érzékemmel a beálló sötétbe

figyelek. Nekimegyek indáknak, fatörzseket súrolok mindinkább nehezülő terhemmel.

Ragyogó csillagsátor borul a vízre, az őserdőre, mikor kibukkanok a kalyiba romja mögött. Dobbanva éri a földet a

vállamról lecsúsztatott nehéz dúvad. Percekig tart, amíg életre dörzsölöm merev, zsibbadt vállizmaimat.

A kalyibából kihozom az utolsó karbiddarabokkal töltött lámpát, vizet eresztek rá, meggyújtom, leállítom a jaguár

mellé. Jó világításom van a nyúzáshoz.

Félóra alatt lenn van a szép, sértetlen bőr a dögről. Olyan a lemeztelenített jaguár szétterített bőrén, mint holmi

nyúzott, roppant házimacska. A bőrrel lehúzom a dögöt, le egészen a vízpartra, a csónakhoz, amely félig a part

homokján nyugszik. A borítós csónak mellett befordítom a jaguártetemet a vízbe. Rövid ideig légbuborékok szállnak

fel utána, azután elsimul a víz. Odafenn a kalyibánál árván világol a karbidlámpa az üres jaguárbőr mellett. A

csónakból kalapácsot, dobozravaló szeget szedek ki és a kis irtás szélén álló vastag fatörzsre körbe szegezem a

kifeszített bőrt, nehogy reggelig megráncosodjon.

Vödör vizet hozok fel a kalyibához a sötét folyóról és megmosakodom. A maradék vízzel ―lezuhanyozom" magam.

Reggel, ha elevezek innen, mögöttem marad a szép jaguárország.

Lefelé vitorlázom a Cuparin, a napkeltekor indult keletdélkeleti széllel, ami kicsit oldalazva, de jól belekap

függőágyvitorlámba. Eléggé kanyargós a Cupari. Be-becsap a csónakba a víz, néha ráfröccsen a pálmaborító

oldalára. Nagy iramban haladok lefelé. Már ismerős a jobb- és a baloldali őserdő. Érzékelhető közelségben, alig

egy napra van a Tapajos. A mélyenjáró csónak, a sárga-fekete kockás függőágyvitorla egyforma sebességgel visz.

Esőfelhők gyülekeznek az égen. Nem lesz ma este csillagnézés, alighanem esőt kapok, ami gyökeréig más

hangulatot hoz.

Balról, nagyon is hirtelen, váratlanul, pálmabarakkok sora. elhagyott csónakkikötő bukkan ki az őserdőből: a

fordlandiai kutatócsoport volt tanyahelye. A Tapajos már közel van. Alkonyatkor ott verek szállást, ahol a Cuparira

érkeztemkor az első éjszakára kikötöttem.

Eső nélkül telt el a délután. Alkonyodik. Amott van a keresett rés a roskadt pálmakalyibával a feketedő erdei

háttérben. Mély járású, bogárhátú csónakommal nekidöccenek a partnak. Magas a víz, majd a kunyhóajtóig futok

csónakommal.

Az eresz alatt szárazabb levélkorhadékot, ágat, apró rozsét találok. Még én hagytam itt. A tűz fellobog. A függőágy

is helyére kerül a roskadt tetőzet még ép része alatt. Ráhúzom a tüllhálót. A vitorlarudat már vissza sem állítom

reggel helyére. Kiszolgált, itt marad. A csónakból kiszedett szigonnyal kotrom bele a tűzbe az utolsó

itt-tartózkodásom óta lepergett tetőkorhadékot. Senki nem járt itt azóta. Az eresz alatt beledöföm a puha, nedves

humuszba a szigonyt. Úgy áll fekete nyelével, mint lombjavesztett növendékfa. Felpillantok az égre. Csak a nagy

feketeséget látom. Winchesteremet, elektromos vadászlámpámat, amelybe három új elemet teszek — de már a három

utolsót — nedves papucsaimmal együtt beviszem a függőágy alá.

Vízzel töltöm a bográcsot. Beleállítom a lángoló ágak közé. Éhes vagyok. Csak egy literre való farinhám meg

mandióka-morzsám van még. Sárgás és némi erdei korhadékkal telített elegy. Félfej hagymám is van. Halat fogok

hozzá és hallevest főzök. A koromsötétben csak a tűz világol. Karbidom sincs már. Éhségemben félmarékszámra

nyelem az isten tudja mit tartalmazó farinha-morzsát. Olyan sovány, inas és barna vagyok, mint az evezőpad.

Csaknem érzéketlen vagyok már a fáradtság iránt.

Parázsfészken gőzöl a kormos bográcsban a víz. Nem keresek hozzá ágast, hogy arra akasszam. Felveszem a

függőágy alá tett vadászlámpát. Ügy világítok vele az éjszakába, mint valami reflektorral. A földből kihúzott

szigonnyal és az előrevilágító lámpával bemegyek a koromsötét parti sűrűbe. A víz

mindenütt csillog a lámpafényben. Egészen kijött az erdőbe. A sokhelyütt sekélyes vízbe szívesen kijönnek a

nagyobb halak is. A mocsaras őserdő talajából kimosott ízes falatokra, bogarakra meg kisebb halakra vadásznak.

Leérek a mélyedésbe, amelynek aljában víz sötétlik a lámpafényben. Alig félméterre a parttól nagy és fekete,

vízben mozduló fejre vetődik a fénynyaláb. Állja a fényt, nem mozdul. Arasznyi széles a feje, fekete törzse belevész

a sötétbe. Óriás lamantin, ökörhal, amely az itt meglehetősen ritka helyeken található sáshoz jött ki legelni. Vízben

élő, egy-két fiat szülő emlősállat. Forrósodik bennem a vadászkedv.

Megmarkolom a szigony fekete nyelét. A vízben levő két buta, kerek ökörszem, a busa ökörfej belemered a fénybe.

Nem tud a fény bénító hatalmából szabadulni. Legalább harmadfél méteres példány. Jókora adag zsírt lehet

kiolvasztani szalonnájából. Elsőnek erre gondolok. De mi az ördögnek kell nekem holnap, holnapután az ökörhal

csak palackban tárolható folyékony zsírja? Fordlandiában jóféle olívaolajjal, szükség esetén disznózsírral főznek.

Étterem is van meg fehérruhás, feketebőrű szakácsok, fehérkabátos pincérek. Másik világ. De sohasem bocsátaná

meg egyetlen tapajosi halászbarátom sem, ha ezt a kövér lamantint elereszteném. Az ökörszemek továbbra is

mereven bámulnak a fénybe. Olyan erővel vágom bele a szigonyt az állat fejébe, szeme fölé, hogy érzem, átmegy

rajta és beleáll a vízfenékbe. Az ökörhal felcsap, farkával óriásit loccsant, azután mozdulatlanul elnyúlik a vízben. A

hatalmas, szigonyon függő lamantint kivonszolom a partra. Feketésbarna bőre sima, mellső uszonyai olyanok, mint

két kurta láb. Azt mondják róla régi források, hogy szelídíthető. Most már csak az a kérdés, holnap reggel miként

viszem magammal? Mindenesetre kibelezem. Feje sem kell. Minden itt marad, ami súlyával nehezítené csónakom

terhelését. A lámpát betűzöm két ág közé. Jól megvilágítja a lamantint. Késem puhán vág bele az állatba.

Piszkos, vérrel szennyezett és csupa zsír vagyok, amikor hátamon a vízi emlős megmaradt részével visszajutok a

szállásra. A szigonyt beleütöm a nedves földbe, a lamantin törzsét melléje csúsztatom. A lámpát eloltom, megtörlöm

egy zsákban és visszateszem a tüllháló alá. Felszítom a tüzet.

Jó sok homokot használok a vízparton, amíg tisztára súrolom magam. Ég karomon, vállamon a bőr, de úgy érzem,

tiszta vagyok. Halleves nincs, a maradék farinha a vacsorám.

Ez az utolsó, a torkolat közelében töltött éjjelem talán a legnyugodtabb volt a Cuparira érkeztem óta. Majmok

vitája ébreszt. A lamantin a csónak elején kap helyet, odakötöm a vitorlarúd vájatához. Negyedórával

ezután lefelé evezek a Cuparin.

ÜJRA A TAPAJOSI SZÁLLÁSON

ATAPAJOS széles, lefelé még jobban szélesedő folyama, mint csodálatos őserdőövezte panoráma, kitárul előttem.

Nagyot, mélyet lélegzem. A Cupariról a baloldali erdőcsúcsnál éles szögben balra, a Tapajosra fordulok. Már vízzel

szemben haladok. Eszembe jut a kis felső patak, amely most újra embertől nem zavart időtlen álmába süpped. Lefelé

nézek. a Tapajos kilométeres messzeségébe. Apró füst, távoli dohogás. Hajó. Afféle egymás mellé kötött kéthajós

kereskedő-lancha. Felfelé igyekszik.

Amikor csónakomtól már csak vagy ötven méterre van, beevezek eléje a sodrásba. A lanchát is felém

kormányozzák. Nyilván üzletet remél a gazda. Megismerem, Armazem, a kövér örmény lanchája. Neve gúnynév, és

―raktár" a jelentése.

— Jóreggelt Senhor! — szólok fel, amikor megfogom a korlát rácsát. — Felvisz a kunyhómig?

— Fel Senhor! — szól le az olajos képű örmény, és elkapja az odavetett kötelet. Rácsomózza az alacsony

korlátra. Túloldalt a gőzbárkához kötve a kereskedőhajó. Parancs hangzik, teljes gőzzel dohogunk. Most már én is

átkapaszkodom a korláton a parányi fedélzetre. Mosolyogva, vidáman fogad a barnaképű Armazem.

Jól ismerjük egymást. Sárga-fekete kockás függőágyam is tőle való. Még az árára is emlékszem, harmincnyolc

milreisért vettem. A Winchester-töltényeket is nála vásároltam.

— Vadászott, gyűjtött valamit a Cuparin, Senhor? — kérdezi, és áthajolva a korláton, benéz csónakomba,

a pálma-borítás alá.

— Mindent összeszedtem, amit Winchesterrel elérhettem, vagy más módon megfoghattam! — feleltem

jókedvűen.

— Elad valamit?

— Igen, de csak holnap, ha a gyűjtést számbavettem.

— Akkor holnap reggel ott leszek a lanchával kunyhója előtt. Egyébként, ha nem érkezett volna

vissza, egy hét múlva kereső csónakot küldött volna a Senhor után a Cuparira a fordlandiai rendőrőrmester.

— Derék ember — mosolygok. — Mi van különben Abelardo Carneiróval?

— A gyilkossal?

— Igen!

— Senki nem tud róla semmit.

Forog a kis kormánykerék a mögöttünk álló papucsos hajóslegény kezében. A lancha a part felé veszi az irányt. Itt

könnyebb a víz ellenében haladni, kisebb a sodrás.

— Reggelizett már Senhor?

— Nem.

— Jose! — harsan a gazda. — Kávét, tejet, vajat és friss santaremi kenyeret a senhornak.

Reggeli után megemlítem Armazemnek a Felső-Cuparin tett vadászutam irányát. A fejét csóválja.

— Azt a patakot — a többivel együtt — nem ismeri errefelé senki — feleli.

A parti őserdő résében feltűnik agyagból vert kunyhóm. A parányi kazánházból a csuromizzadt fűtő felpillant rám

a fedélzetre.

— Megérkeztünk Senhor! — Bólintok.

Előttem a part, az őserdőbe vágott rés, pálmalevelekkel fedett vertfalú kunyhóm. Boldogság önt el. Elbúcsúzom

Armazemtől, két emberétől meg a néger fiútól. A korláton át visszaszállok csónakom hátuljába, a pálmaborítás

mögé.

— Oldhatod Jose! — szólok fel a néger fiúnak. A ledobott kötél lábam elé esik. Csónakom elválik a lanchától.

Kicsivel feljebb húzatott Armazem, hogy csónakommal visszafelé csurogva kiköthessek rég elhagyott kikötőmben.

Amikor a partra futó csónakomból kilépek a jólismert fövenyre, a narancsfa, a paprikafa előtt, a kunyhó mögül

bólogató őserdő zöldjét látva, megrohannak a Cupari soha el nem felejthető emlékei. Megemelem a nehéz csónak

elejét, és amennyire lehet, kihúzom a partra.

Felmegyek a vertfalú kunyhóba. Por lep el mindent, elhagyatottságot sugároz a szállás. Látszik, hogy jó ideje senki

nem lakja. Semmit sem mozdítottak odább azóta, hogy eleveztem innen. Csak addig maradok itt, amíg elrendezem a

holmikat, a gyűjtött anyagot, s jelentkezem az ültetvényen munkaköröm betöltésére. Armazemnek hálás vagyok,

hogy felhúzott ide, mert ezzel sok evezést takarítottam meg.

Délben megérkezett két feketebőrű pao-d'aguai halász. Sebesen futtatták partnak csónakjukat. Armazem küldte

őket. Nekik ajándékoztam a lamantint. Alig eveztek el, újabb látogatóm érkezett. Az ültetvény orvosa, dr. Moore.

Egy nagy jaguárbőrt és több kígyóbőrt ajándékoztam neki.

Délutánra kunyhóm egyetlen helysége tele van szerterakott holmikkal, bőrökkel, rovarládákkal, az eresz alatt

pedig, ahol a magas, agyagból épített tűzhely áll, a kígyóketrecek kaptak helyet. Dög nincs köztük, de nem sok

kedvet mutatnak a mozgásra. Olyan a szállásom ezekben az órákban, mint egy berendezés előtt álló, kicsomagolatlan

ládákkal teli múzeumterem. Csak itt pálmalevél a tetőzet, és előttem a megáradt Tapajos hömpölyög.

KÜZDELEM A SZIGETPARTON

PIRKAD. Patkányparádé zajlott az éjszaka vadászkunyhóm tetőzetében, sárból vert, vesszőfonásos falaiban. Szél

sem volt, eső sem esett, nem verte a szalmasárgára mosott könnyű tetőzetet, amelyen olyan minden esőcsepp hangja,

mint a dobverő ütése. Így igencsak élvezhettem az éjjeli csendességben a patkányfelvonulást. Kiraktam már

gyűjtésemet, s ez, a maga sajátos illattárával töményen körülleng. Rendezem a gyűjtést, a mérgeskígyók ketreceit

sorra átnézem, nincs-e bennük kimúlt jószág? Nincs. Csak a hangyák támadták meg az éjjel az egyik rovarral telt

bádogdobozt. Negyedóra is kell, mire megszabadítom a kellemetlen látogatóktól a doboz tartalmát.

Szigetelőszalaggal körberagasztom a lezárt fedelet.

A reggeli csendességben evező közeledő koppanássora hangzik. Valaki látogatóba jön hozzám, és szorosan a

vízreboruló erdőfal lombozata aljában evez. Egymaga jön, mert ha ketten lennének a csónakban, kettős koppanás

hangját hozná a víz. Már ki is bukkan Manuel, a halász csónakja a növényfal mögül, és éles szögben balra, saját

csónakom mellé fordul. Kiköt.

— Jóreggelt Senhor! — köszön be a magas küszöbnél a folyóra néző ajtó nélküli ajtónyíláson. — Ezt a szép

madarat, meg ketrecét — mutatja a kezében hozott madárkalitkát — ajándékba hoztam a tegnap nekünk adott nagy,

szalonnás ökörhalért!

Jó barátom Manuel, meg a többi tapajosi halász, nagy az egyetértés köztünk, mert ki-ki ott segít, ahol tud. A

gőzbárkás Armazemmel üzentem érte tegnap, hogy vigye el a Cupari kiöntésében tegnapelőtt éjjel

megszigonyozott ökörhalóriást,

s ma itt van Manuel ezzel a szép, természettől borzas, a kalitkából élénken kitekintgető madárral.

— Ugye szép ez a madár? — mondja. Csakhogy az ilyenfajta vidám kis melegvérűvel tömérdek a baj, etetés, itatás,

meg azután régtől tudom. Manuel gyerekeinek kedves madara ez.

— Köszönöm! — lépek ki magas küszöbömön, amelyet azért építettem, hogy a folyam kajmánjai ne jussanak be

éjjel kunyhómba. — Elég lesz, ha lefényképezem a madarat. — Manuel arca kerekre gömbölyödik, mosolyog az

örömtől, amikor folytatom: — Vidd csak vissza gyerekeidnek, hiszen kedvencük ez a madár. — Manuel kimarkolja

a ketrecből a madarat, kattan a vén, megviselt Kodak. A kép a gépbe, a madár a ketrecbe, a ketrec meg a csónakba

kerül. Mindenki elégedett. A madár is, amint a folyondárból szőtt ketrecben tollászkodik.

— Senhor! — szólal meg Manuel. — Nincs kedve velem tartani? Néhány óráig a szemközti sziget, meg a túlsó

part ingoványában halászok Miguelzinhóval meg Benedictinóval. Mindig akad ott valami a horogra. — A szemközti

sziget túlsóparti, ősvadonnal borított tájain sohasem vadásztam. Sőt a szigetre sem tettem még lábam. A Tapajos

túlparti ingoványa az más. Ott már lőttem néhány tucat kajmánt, ejtettem el íjjal, nyílvesszővel a csónak orrából,

caboclómódra óriáshalat, pirarucut. Sőt sok szép vízimadarat is lőttem.

— Rendben van, megyek! — léptem vissza puskámért, iszákomért a háromnegyedméteres küszöbön. Ugyan ki

tudna ellenállni egy ilyen hívásnak, aki itt, ebben a dús, mindig zsákmányt kínáló ősvadonban él? Hiába van

mögöttem tömérdek munkájával, fáradságával a Cupari, a lázrohamok, a nélkülözésekben gazdag, de zsákmányban

sem megvetendő időszak, megyek.

A csokoládébőrű halász, amint csónakjában magam mellé tettem puskámat, a fenékdeszkára a tartalékevező mellé

iszákomat, a csónakvégbe térdel, másik lábával pedig elrúgja a parttól a csónakot. Ezután maga is elhelyezkedik.

Vízbemeríti evezőjét. Én a másikat emelem ki a csónakfenékből. Visszapillantok a korareggelben kunyhómra.

Minden úgy maradt, ahogy a rendezés közben hagytam. Nemigen vetődik erre senki, meg azután, ha igen, nem baj.

Nem visz el semmit holmim közül.

Kitárul előttem az őserdővel borított, roppant sziget túlsó

fele, amint elhagyjuk a felső szigetcsúcsot. Gyönyörű, sásos. vízinövényes táj bontakozik ki, a friss reggelben száz

és száz, jöttünkre kiabáló, rikácsoló, magasbaemelkedő víziszárnyassal.

— Miguelzinho és Benedictino már odabenn halászik valahol a belső mocsárban — szólal meg Manuel. —

Megkeressük őket.

— Én — pillantok a dúsnövényzetű szigetcsúcstól lefelé a folyamon — ott, annál a partszélnél inkább

kiszállok. Már látom, ott nincs kardfű, ez a lombozatra kazalszerű tömegben felfutó éles fűféle. Körülnézek a

szigeten. — Manuel, aki tudja, hogy sohasem vadásztam még itt, elmosolyodik.

Mikor kiszállok a partnak futtatott csónakból, Manuel felém fordul:

— Ha azt akarja, hogy jöjjünk a Senhorért, lőjön hármat a levegőbe.

— Rendben van! — bocsátom el emberemet. — Ez lesz tehát a hívás jele. — Némileg persze sajnálom a

hiábavaló tűzijátékot, a három jobb sorsra érdemes Winchester-golyót, de nem kurjongathatok órákhosszat a parton,

ha vissza akarok jutni tanyámra. Odaát különben is sok dolog van, s már szinte bánom, hogy hallgattam a kísértő

Manuelre.

Manuel egyenesen átvág a kiabáló, rikoltó madárfelhő alatt a túlpartnak, én meg a sásos, szikkadó parton lefelé

indulok. Csőretöltöm a Winchestert, s felhúzom a kakast. Iszákom szíja vállamon keresztülvetve, késem tokjában.

Mi az ördögöt lőhetek itt? — töprengek. Vízidisznót? Húsom elegendő van. Armazem is visszajön ma

gőzbárkájával, hogy megalkudjunk mérgeskígyózsákmányomra. Így konzervfélében is dúskálhatok. Határozottan

bánom, hogy átjöttem. De Manuel már messze evez. A sziget nem lehet túl jó vadászterület, de ha más nem akad,

végszükségben egy-két órát bogárgyűjtéssel is tölthetek. Milyen lehet itt a ―rovaráldás"? Mit rejtenek az ősi,

korhadó, elzuhant fatörzsek leváló kéregrészei, a levélaljak, a pókhálókat feszítő ágak? Vastagfalú ciánkális üvegem,

amelybe a rovar- és bogárzsákmány kerül, ott zörren lépéseimnél az iszákban, a csukott Kodak mellett. A halászok

nem szeretik ezt a sűrűerdőségű szigetóriást, sok itt a beledőlt fatörzsekkel teli öböl, kiöntés.

Nehezen, óvatosan haladok előre a sűrűben, amely minduntalan gátol. Folyondárt, tüskét, alacsony, szerteágazó, az

árnyékban is terebélyes pálmacsoportokat sűrűn vet elém a vadon. Semmi élet, csak sötétbarna avar, sok hangya,

meg csend, végtelen csend vesz körül. Mintha roppant kripta lenne, olyan a sűrű, fölém boruló növénytömeg.

Világosodik a sűrű, kinn vagyok egy sásos, gyönyörű zöld színekben pompázó, mélyen a szigetbe nyúló kiöntés

partján. Nyáridőben száraz lehet ez a hely, mert ritkás fák, bokrok, iszalagos növénytömeg emelkedik ki sokhelyütt a

vízből.

Benn állok még a sűrűben, gyönyörködöm a növényzet itt csaknem túldíszített pompájában, amikor a tűző

napsugártól szikkadó partra kimászik a vízből egy hatalmas, több mint háromméteres kajmán. Úgy jön, nyomakodik

roppant, félelmes tömegével, mint valami kövér, mások húsán, zsírján hízott nagyúr. Szuszogva állapodik meg egy

lapos, száraz helyen, s békésen elnyúlik. Reggeli falás utáni pilledt sziesztára jöhetett ki a napra. Nézem a kezemben

levő, kékesfényű Winchestert, véget vessek-e a mindig dúló, pusztító vízi nagyúr garázdálkodásának? Nem, még

nem teszem. Inkább kihasználom a jó alkalmat a kajmánóriás megfigyelésére.

A kajmánt mindenesetre lefényképezem. Nyolc lépésre van csak a csendes, napsütötte, idebenn tószerű állóvíz.

Középtájon, négy lépésre tőlem napfürdőzik a kajmán. Végtelen óvatossággal szedem ki az iszákból a Kodakot,

nyitom ki a rozzant masinát. A belevaló filmet sokkal nehezebb megvenni, mint akár a legveszedelmesebb

körülmények között vadállatról fényképet készíteni. Most persze nincs veszedelem, mert a kajmán, ha meglátna,

óriás csobbanással menekülne elemébe. A kajmán bőrének az értéke mindössze öt ston, a rálőtt golyó ára. A film

sokkal többe kerül, mint egy töltény. De a kép megmarad.

Magányos vagyok én is ebben az ősvadonban, mint ez a vén kajmán, s talán ez a nyitja, hogy szívesen megyek, ha

Manuel, vagy más erdei barát vadászni, halászni hív.

Nem exponálok, mert a víz a parton egyhelyütt enyhén meghullámzik, és csendesen, mint maga a veszedelem, egy

vastag anakonda kúszik ki a partra. Nem is akármilyen példány ez a vízikígyó. Meglehetősen nagy jószág, s ahogy

látom, legalább hatméteres. Mereven állok, merevebben, mint a fa, aminek Winchesteremet nekitámasztottam. Az

anakonda támad. Félelmes, lassú mozgása, amivel a kajmánt közelíti, maga az óvatosság, a csendes düh, a halál.

Éjszaka nemegyszer hallottam az itt töltött esztendők során a vízben élet-halál küzdelmüket, mert a kajmán és az

anakonda, a vizek e két dúvadja, örök, kíméletlen, engesztelhetetlen ellenfelek. Ahol

meglátja az anakonda a kajmánt, nekimegy. A kajmán pedig fél, menekül az anakondától. Ez az itt sziesztázó óriás

példány még semmit nem tud a közeledő veszedelemről. Élvezi a hűs víz után a páncélját langyosító napot.

Többször megfigyeltem már a vizekben kajmán—anakonda csatákat. Néha az anakondát láttam, amint ellenfelére

fonódik, gyűrűivel, máskor meg csak a vetődő, küzdő kajmánt, amikor nem lehetett megállapítani, a kajmánt

támadja-e valami, vagy a kajmán támad valamit, talán óriáshalat? Mindig az volt az ilyen félelmes jelenet vége, hogy

alábuktak az ellenfelek. Sohasem adódott fényképezésre alkalmam. Most a szárazföldön készül a harc. Micsoda

számító kimértség, óvatosság feszül az anakonda szörnyű testében. A kajmán pedig nyugodtan alszik a szikkadt,

meleg sárgöröngyökön, amelyekben tömérdek kajmánkarom óriás lúdlábhoz hasonló nyomata látszik.

Élesen látom a Kodak nézőkéjében a kajmánt, majd a magát hirtelen rávető, roppant, oszlopnyi anakondát.

Exponálok. De itt most akár dobolhatnék is, azzal sem törődne a két ellenfél, a halálos rémülettel ébredő, védekező

kajmán és a vad-indulatú, ádáz kígyó. Új felvételre csavarom a filmet a gépben. Zörög a kajmánpáncél a sárga

göröngyökön. Fúvás, horkanás, csusszanás, majd az anakonda átveti első, iszonyú erővel szorító törzsgyűrűjét a

kajmán nyakán. A kajmán nyög, karmai belekapnak a levegőbe, támolyog tömzsi, máskor iszonyú erejű lábain,

amikor újra benn van a föld őskorába illő drámai állatküzdelem a gép nézőkéjében. Ismét kattan a zár. Verejték

gyöngyözik homlokomon, ingem csuromvíz. Mit sem törődöm vele. Odakinn újabb fúvás, hörgés, három törzsgyűrű

is átcsavarodik a kajmánon, amely kétségbeesetten forog, védekezik, s a kígyóóriás maga a kérlelhetetlenség, szorít,

egyre szorít. Ropog a páncél, törik, mint holmi sarok alatt töredező kagyló.

Láttam anakondát nagyobbat is, a Cuparin is elejtettem egy ennél jóval hatalmasabb példányt. Enyhén

megborzongok, amikor arra gondolok, hogy egy ilyen óriás állattal éjjel, függőágyamban is találkozhattam volna.

Mert a kajmánhoz képest mi az én, vagy akármelyik álmából ébredő embernek az ereje? Eddig nem hittem,

szóbeszédnek tartottam, hogy egy roppant nagyságú anakonda megölt és felfalt éjszaka egy az Amazonas partján

megpihenő caboclo házaspárt. Ennek a történetnek a vége az, hogy a roppant falánk anakonda nem

tudta a caboclo után az asszonyt is egészében lenyelni, lábai kiálltak a szájából, s a napvilágnál arra halászó

caboclók észrevették a kígyót, amely súlyos terhével nem bírt a vízbe menni, s lenyilazták. Az áldozatokat kivágták a

hordónyi testű állatból, s illően eltemették. Most eszembe jut ez a történet, s már nem is tartom olyan

valószínűtlennek.

Forgás, nyögés, rándulás, s a kajmán roppant, fogkerítéses szája úgy csappan össze, hogy ha az anakonda törzse

közéje kerülne, nyomban véget érne a küzdelem. De az anakonda nem kockáztat. Csak húz, szorítja a két

törzsgyűrűt, amit a kajmánra vetett. A tömzsi, roppant lábak karmai nem tudnak belekapni az anakondába. A kajmán

nyögésbe fúló hörgése iszonyú kínt árul el. Exponálok. Az anakonda vaskos, görbült farka vége, mint merev fa

nyúlik el a szikkadt sárgöröngyökön. Ezzel kapaszkodik meg hasa kúszóredőivel, hogy minél nagyobb húzóerőt,

szorítást fejthessen ki. Bekövetkezik a vég. A kajmán, mint roppant bicska, elnyeklik. Vége van. A kígyóóriás,

mintegy ellenőrzésképpen, végzett-e ellenfelével, gyűrűivel hátára fordítja a kajmánt. Az már nem mozdul. Az

óriáskígyó, mintha megpihenne, kifújná magát a harc szörnyű erőfeszítése után, lazít törzsgyűrűin. A nézőkében ott

van a két ellenfél. Az élő és a holt. Ismét kattan a Kodak.

Kezem fejével letörlöm arcom, homlokom verejtékét. Most én következem, A vízparti állatdráma befejezése a

Winchester fortisszimója. Hangtalan teszem az avarra a Kodakot. Felveszem, lövésre emelem a Winchestert.

Odakinn már szertegyűrűzik az anakonda, lefelé keveredik zsákmányáról, amelyet nem ehet meg, hiszen ő maga

sincs akkora. Készülődik vissza a vízbe, áthúzza utolsó gyűrűjét, farka részét a kimúlt kajmán háta alatt, amely

hanyattfordulva marad földravatalán. Célbaveszem az óriáskígyó férfikéznyi széles, nagy oldaldudorú fejét. Az

ősvadon, a víz felett visszhangzik a puskadörej. Egy-helyt marad az anakonda. Csak rángásai jelzik az élet

búcsúzását. Csattan a závár, másodszor is lövök. De a levegőbe. Harmadszor is elsütöm a Winchestert. Hívom a

halászokat. Távoli lövést hallok.

Negyedóra múlva befut a fás, bokros kiöntésbe a két csónak. Egyikben Manuel, a másikban Miguelzinho és

Benedictino. Csaknem kiesnek csónakjukból, úgy bámulnak a parton heverő kígyóóriásra és a hanyattfordított,

kimúlt kajmánra.

— Hát itt meg mi volt Senhor? — kérdezi Manuel, aki leghamarabb tér magához. A két másik halász is kiköt,

nézik a hatalmas állathullákat. Csak a tündérmadár nyugtalan Manuel csónakjában, verdes szárnyaival ketrecében.

Elmondom, mint folyt le a két állat párviadala. Bólogatnak.

— Igen, ez mindig így van — mondja Miguelzinho. — De mi is hoztunk valamit Senhor! — odalép csónakjához és

egy lógószárnyú, szép, hatalmas vízimadarat szed ki belőle. — Fényképezzél le Senhor ezzel a nagy madárral, a

jabiruval.

Visszalépek a sűrűbe az avaron heverő Kodakért. Vízben áll a két halász, ahogy lefényképezem őket a széttárt

szárnyú gázlómadárral.

— Engem is Senhor! — lép elém Manuel, s erőlködve, mint óriás, vastag szalagot, behúzza csónakjába az

óriáskígyót. Több mint hatméteres az elejtett, csaknem nagy anakonda. Mert nála jóval nagyobb is akad. Kattan a

Kodak. Miguelzinho erősködik, hogy lefényképez. Üljek a kajmán nyakára, tátsam ki száját úgy, hogy sarkamat

egyik fogának feszítem. Megtörténik.

Odahaza Manuel lehúzza az anakonda bőrét, kifeszíti, s ha megszikkad, elhozza nekem. A kajmándög itt marad.

Miguelzinho hasrafordítja. Így jobb szereti — mondja. Hasadt, tört páncélján könnyebben hozzáférnek a dögevő

madarak, az urubuk, az ősvadon feketetollú takarítói.

Szállásomon vagyok. A nap veszekedett erővel tűz. Odaát mélyen hallgat a sziget. Rég elhalkultak Manuel

távolodó csónakjának evezőcsapásai is. Ami ebből a vadászélményből megmarad, az az anakondabőr, meg néhány

felvétel. Két óra sem telt el, hogy elindultam, s mi minden történt azóta. De új élmények jönnek, az, ami volt, múltba

süpped. Átlépem a magas küszöböt. Folytatom a munkát, ahol a korareggeli induláskor abbahagytam.

MÉRGESKÍGYÓ-VÁSÁR

CSAKNEM dél van, mikor megszólal kunyhóm előtt a dohogó lancha gőzsípja. Megjött

Armazem. Negyedóra múlva három teli láda mérgeskígyó áll a kis üzlethajó fedélzetén.

— Mit ad Senhor a kígyókért? — Armazem nem szól, csak vizsgálgatja a mozgatástól felzaklatott,

rácsmögötti sokszínű társaságot.

— A nagy surucucu darabja száz milreis — szólal meg végül —, a csörgőkígyóé nyolcvan, a jararacáé ugyanannyi.

Azé a zöldaranyé ötven, a fekete-sárga-pirosgyűrűs korallkígyóé negyven. A papaovo harminc milreis! —

Ugyanannyit ad minden további mérgeskígyóért. A kövér, pókhasú hajózó-kereskedő izzadva, féltérdre ereszkedik, s

úgy néz be kígyókkal teli ketreceim időtől feketült rézhálóján, majd nagynehezen talpraáll.

— Csak ennyit fizet? — kérdezem. Egyszeriben nagyon rossz kedvem kerekedik.

— Csak ennyit! — nyögi búsan az örmény, mintha neki okozná a legkeservesebb, legnehezebb

érzést az ár közlése. Szemébe nézek. Nemcsak hangjában, de ott is lobogva ég a sajnálkozó kétségbeesés.

Kereskedő a javából. Fukar, minden hájjal megkent, olyan fajta, aki a sovány bolhát is megnyúzná, ha abból egy fél

banán ára hasznot remélne. Nagyon ismerjük egymást már másfél esztendeje, Ő is tudja ki vagyok, én is tudom

kicsoda ő.

Meleg van, a legforróbb napok egyike, s ezt még a folyamot borzoló szellő sem tudja enyhíteni. A kereskedőhajó

átforrósodott tetőzete lefelé sugározza a meleget. A hajóhoz láncolt kicsi, de erős gőzbárkán, a kereskedőhajó

oldalán, a korláthoz kötött csónakom elején vidáman csobog a Tapajos vize. A kis gőzgép félgőzzel jár, éppen csak

annyira, nehogy visszasodorja a víz a hajópárt. Kedvetlen vagyok. Ránézek az örményre és le a gőzbárka alacsony

korlátjára támaszkodó kétfőnyi legénységre, meg a fekete fiúra. A gépészkormányoson és a parányi kazánházból

napvilágra mászott izzadt félvér fűtőn is látszik, hogy igencsak elcsodálkozik Armazem árain.

— Nem hagyom itt a kígyókat! — az első veszedelmes tartalmú ládához lépek, felnyalábolom a legalább

harminckilós zsúfolt ketrecet, hogy visszaereszkedjem vele csónakomba.

— Csak tessék! — tárta szét sajnálkozva kövér karjait a kereskedő, miközben megint csak a legigazibb

kétségbeesés ül ki izzadtságtól kifényesedett barna arcára. — Adja talán Senhor másnak — biztat —, aki többet tud

értük adni. Én — és barna, szőrös mellére ütött — a világ legrosszabb üzletét kötöm ezekkel a kígyókkal, ha

megveszem őket. Tudja Senhor — elrévült a hangja — voltaképpen már meg is bántam, hogy ezeket a nagyon is

magas árakat kínáltam. Ez a forróság nagyon meggondolatlanná teszi az embert. Esküszöm, szegény

gyerekeim szájából rabolom ki a falatot, annyira túlfizetem ezt az árut. — Már csaknem sírós a hangja, látszik,

komolyan átérzi, mint is veszi ki gyerekei szájából a falatot. Rám nem tesznek különösebb hatást szavai. Tudom,

senhor Armazem negyvenéves, kora ellenére nőtlen, s így feleség híján aligha lehetnek olyan gyerekei, akikről

gondoskodnia kell.

— Vigye csak Senhor a kígyóit máshová — simogatja meg résztvevőn meztelen karomat. Armazem, amint

felfogom a nehéz ládát. — Oda, ahol majd többet fizetnek. Én nem tudok többet adni. — Mivel jó magasan van a

láda karjaim ölelésében, kihasználja a kövér lanchás a helyzetet, és a rácsozaton át még egyszer jól megnézi a

tekergőző, egymáson át- meg átfonódó mérgeskígyó-gyűjteményt. — Szépek! — állapítja meg homlokát ráncolva.

— Nem lehetett nagyon könnyű dolog velük elbánni.

— Nem! — zökkentem le haraggal a fedélzetre a nehéz ládát, de úgy, hogy reccsenésére a kövér

kereskedő három lépésnyit ugrik hátrafelé egyetlen szökelléssel.

— Vigyázzon! — ordítja felém a raktárajtó mögül. — Szétesik az egész vacak! — A gépész, a fűtő, meg a fekete

fiú továbbra is a gőzbárka korlátjánál könyökölnek nagykényelmesen, s vigyorogva néznek rám. Mindannyian

tudjuk, hogy kétszáz kilométeren belül — Santarem városáig — nincs kereskedő, aki mérgeskígyókat vásárolna.

Senhor Armazem éppen úgy ajánlhatta volna, keressek kígyóimra vevőt a Holdban vagy a Marson. Amikor a kövér

örmény látja, hogy mégis egészben marad a rozoga ketrec, és nem önti el a hajóját egy szerteáradó

veszedelemfolyam, visszalépdel hozzám csattogó papucsaiban. — Senhor! Ilyet nem szabad tenni! — mondja

mogorván.

— Mit?

— Hát úgy odavágni a ketrecet.

— Vagy úgy! Már azt hittem, megbánta, hogy ilyen alacsony árakat kínált.

— Dehogyis — kacarászik kedélyeskedőn. — Hogy én ilyesmit mondjak? Jó a humora Senhor! — reng

hasakövére, úgy nevet. Én nem nevetek. Lehajolok, hogy újra felemeljem a ketrecet.

— Nos, nem ad többet? — már nem mondom hozzá a senhort. Haragszom.

— Amint mondtam! Egy rézmilreissel sem fizetek többet! — keselyűmódra villan rám szeme. Ebből látom,

semmiképpen nem engedi vissza a partra kígyóimat. Félpercig töpreng, azután megszólal: — Jó! Tekintettel a

közöttünk levő barátságra, ráadok az árra tíz százalékot. — De felemeli ujját — kikötöm, a kígyókat a Senhor

rakja át az én ketreceimbe! Túl gyengén szegelte össze saját cukrosládáit.

A mérgeskígyókért csaknem ezerhatszáz milreist kapok, amikor elszámolok a kereskedőhajó kinyitott pultjánál.

Készpénzt csak nyolcszázat, mivel a többiért ruhafélét, fehérneműt, cipőt, felszerelést, töltényt vásárolok. Senhor

Armazem ragyog, amikor leadogatja csónakomba az összecsomagolt holmikat. A kígyók már Armazem

bádogládáiban, a hajó orrában vannak. Én meg, hogy kimossam ketreceimet a kígyók híg ürülékétől, néhányszor

bemártogatom azokat a csónakból a Tapajosba. Azután csak úgy vizesen rakom a borítótól megszabadított

csónakfenékbe.

— Ha megint megtelnek ketrecei — szól le utánam Armazem —, csak üzenjen értem Senhor! — Armazem

kitűnő üzletet csinált. Ezt ő is tudja, én is. Különösképpen azért, mert csak felerészben kellett készpénzben fizetnie.

Eltöfög a hajó. Amikor kikötök, már csak távolodó hangját hallom. Kemény munka eredményét váltottam

aprópénzre. Szerencse, hogy óriáskígyóimat, a gyűjtött bogarakat, a kitömésre alkalmas állatbőröket nem kell

így elvesztegetnem.

Odahaza egyetlen ―néma" csörgőkígyó, a híres ―Lachesis muta" többet érne az állatkertnek, mint amennyit itt az

összes kígyóért kifizetett a bárkás.

Senhor Armazem eldohogott mérgeskígyó-gyűjtésemmel, de ittmaradt a dús, ezer új élményt, ezer vadászkalandot

kínáló őserdő, amikor akarom, újra gazdagon részelhetek belőle. Talán restelkedem is, hogy gyűjtő létemre itt

kufárkodom százalékokért, de tudom, ha senhor Armazem nem roskad meg egy pillanatra az alkuban, a tíz százalék

ráígérése nélkül is odaadom mérges kígyóimat.

Abbahagyom rég nélkülözött árnyékvető kunyhóereszem alatt az események naplómba vezetését. Ma ebédem

királyi lakoma. Armazemtől beszerzett sonkakonzerv, ―friss", alig háromnapos santaremi cipó és kakaóporból,

porcukorból kevert magam készítette ―csokoládé". Másfajta édesség nem volt Armazem raktárában. Egy tökhéj víz a

Tapajosból ehhez az ital, s ki kívánhat itt ennél jobbat?

A SÖR MEG A VILLAMOS ANGOLNA

ÖSSZETÁKOLT pálmakunyhókból álló Tapajos menti kis erdei településen történt tegnap, ahol két egykori

caboclóból erdei kereskedővé előlépett vadász és gumigyűjtő uralja az apró, magányos telepet. Az egyik kereskedő a

joviális Pedro Pedra, a másik az intrikus hajlamú Bernardo Lopez. Mindkettő régi ismerősöm a folyómentéről.

Reggeli harmatfelszálltakor érkeztem csónakon a településhez. Sóért, Armazemnél nem kapható sörétes

Winchestertöltényekért eveztem át vadászszállásomról. Szokatlan volt, hogy az egész ―lakosság", mind a tíz erdei

ember a parton vitatkozott. Pedro Pedra meg kárvallottan nézte vita közben az agai pálmafürtökkel rakott, víz alá

merült bárkáját, amit csak egyetlen szál kötél tartott a sodrásban.

Amikor partra léptem, Bernardo Lopez vitte a szót.

— Mivel te Pedro ma nem tudod elszállítani a Ford-kikötőbe a hajóinduláshoz agai rakományodat, én viszem el

sajátomat. Lehet, hogy még a tiedet is átveszik holnap, ha addigra kiemeled bárkádat az agai fürtökkel. Bárkád

rendbehozása persze nem lesz kis munka, de ha visszatérek holnap, szívesen segítek neked embereimmel.

— Igen, ez jó lesz! — örült őszintén Pedro Pedra. Végre volt oka, hogy ne most, azonnal, hanem holnap fogjon

munkához. Amúgy is melegnek ígérkezik ma az idő. De amikor Bernardóra nézett, látva sötét, győzelmes pillantását,

gyanút fogott. Hátha nem is olyan természetes, magától értetődő az éjjeli vízbeszivárgás a bárkába? Magam is

ilyesfélét gondoltam. Bernardo Lopez még visszakiáltotta elmenőben:

— Remélem, mire visszaérünk, gondoskodsz sörről. Tudod, egy kis előleg a holnapi segítségért!

— Igen — bólintott bozontos, göndörhajú, néger ősökre valló fejével Pedro —, mindent megkapsz,

amit munkádért megérdemelsz!

— Jose, Juan meg ti ketten! — kiáltott a partról evezőseire Lopez. — Indulás! — Elsőnek lépett az agaival, az

ízes, sötét-lilás pálmagyümölccsel teli bárkába. Féltonna agai-fürt volt benne felhalmozva, akárcsak Pedro

víz alatt pihenő bárkájában.

— Minden rendben van — vakarta meg keserves képpel a kárvallott Pedro üstökét, amikor Bernardo barna

legényeivel elevezett —, csak azt nem tudom, mire kiemelem a bárkát, kell-e még ez a gyümölcs, mert a gőzhajó

nem vár.

— Kell! — mosolyogtam. — A Madeira-Mamore indulását egy nappal elhalasztották. Roggy, az ültetvényfőnök

mondta ezt, aki az előbb meglátogatott kunyhómnál, mielőtt vadászatra indult.

— Gyerünk! — kiáltotta Pedro a maga négyfőnyi seregének, szinte megrészegülve az örömtől. —

Kimerjük a vizet! — tettrekésszé vált hangja. — Szállítunk! — A legjobb gyógyír erdei bánatra is az el nem

szalajtott üzlet. Csöbrökért, kötelekért talpaltak a caboclók.

Néztem a pereméig alámerült bárkát. Amikor a caboclók visszaérkeztek eszközeikkel, és a legfiatalabb, egy

süldő-legényke a vízbe merült bárkába akart lépni, megfogtam karját.

— Ne, még ne! Odanézz! — az alig fodrozó víz alatt, a víznél nehezebb agai fürtök tömege felett zöldes, foltos,

kétméteres test cikázott el, be az egyik vízbemerült ülés alá. Villamos angolna. Ahányan voltunk, a

caboclók és Pedro rémülten a nagy bárka vízfelszínének fodrozását néztük, de a veszedelmesen,

irgalmatlan áramerővel sújtó halat nem láttuk.

— Húzzuk a bárkát félig a partra! — javasolta az ijedt caboclofiú, aki kis híján belépett a bárkába. —

Akkor a vízzel a hal is kimehet a Tapajosba!

— Hogyisne! — villogott mérgesen Pedro Pedra. — A hal az enyém! Szükségem van rá. Kell! — nyomta meg

a szót. Pedro a parti vadon árnyékában álló ―üzletkunyhó" eresze alatt heverő hordók egyikére mutatott:

— Azt a szélsőt töltsétek meg vízzel, és állítsátok a bejárathoz. Abba tesszük a villamos angolnát, ha kifogtuk.

Mivel a ―kiszolgálás" szünetelt Pedro Pedra üzletében, magam is beálltam a halvadászok közé.

Hosszában, a part mellé húztuk a bárkát, a fövenyre, ahol a sekély vízben megfeneklett. A villamos angolna a bárka

rabságába került. A szép és veszedelmes hal a bárka elején, a beépített deszkarész alatt tartózkodott. Nekifogtunk a

munkának. A caboclók nagy óvatosan, alig negyedvödrönként merték kifelé a vizet. Pedro még ennyire sem

merészkedett. Ő — mint kijelentette — inkább a halat figyeli, nem tör-e ki az ülés alól? A hal igen riadt lehetett. Az

ismeretlen zajok, mozgások elöl bújt a sötét orrész alá.

Jómagam még sohasem tapasztaltam saját bőrömön a villamos angolna áramütését. Csak hallomásból tudom,

milyen kellemetlen ez. Nem értem, minek kell Pedro Pedrának ez a számára hasznavehetetlen hal?

— Ott van! — rikkantotta el magát az egyik caboclo, amikor a hatalmas, víztől szabadított bárka pereme már

mindenütt arasznyira kiállt a Tapajosból. Hirtelen cikázva, szédült riadással vágott ki a bárka elejéből az angolna. A

könnyebbedő bárkát még jobban a parthoz húztuk. A villamos angolna az agai fürtök közé fúrta be magát, de ez csali

hossza egyharmadáig sikerült. Törzse elektromos részét nem tudta elrejteni.

— Mint struccmadár fejét a homokba! — nevetett gurgulázva a joviális, ―olvasott" Pedro, aki már hallott valamit

az ilyen közmondásos viselkedésről. Alkalmam van jól megfigyelni a halat. Különben ismerem,

mert volt már ilyen pálmagyümölcsös, angolnás kalandom a Tapajos egyik kis mellékfolyóján,

ahol a víz alá merített csónakomba az éjszaka odahullott pálmagyümölcsökért ment be a hal. Úgy látszik,

igencsak szereti ez a mélyvíz lakó, a fenéken tartózkodó hal a friss, ízes gyümölcsöt, hogy még ilyesfajta

vállalkozásokra is képes miatta.

Csodálatos alkotása a természetnek a villamos angolna. Félelmetes is, riasztó is, mert a kisebb állatokat állítólag

megöli áramütése. Színét, formáját az arasznyi vízben, a sötét agai-fürtök felett jól látom. Sötétebb-világosabb

tónusokba átmenő zöldes színű. Hasa élénk narancsvörös. Hát- és oldalrészét több vonalban körömnyi világossárga

foltok díszítik, amelyek mindegyike kivezető csövecskét jelez. Sokszorosan jobb áramvezető az áttetsző, törzset

borító nyálka, mint a víz. A végbélnyílás különben igen közel van a fejhez, egy ilyen, mintegy 180 cm-es

példánynál mindössze 27 cm-re. Úszó-

hólyagja viszont igen hosszú, messze túlterjed a beleken. A teljes testhossz 58%-át az elektromos szervek foglalják

el. Ezért helyezkedik el közel a fejhez a bélrendszer és a végbélnyílás. Az elektromosságot termelő szervekből —

világos, vörösessárga, kocsonyás anyag — áll a testsúly egyharmada. A két pár hosszan elnyúlt elektromos

―akkumulátor"-sor a hal izomzata és a bőr között helyezkedik el. Érdekes még a feje s érdes, szemölcsös, húsos

nyelve.

Minden rendben van. A hal szilárdan befúrta magát az agai fürtök közé, csak éppen nem akad, aki onnan kihúzza,

és közben a vízzel nagysietve meghordott hordóba rakja a meglehetősen nagy súlyú, vagy 10 kilós villamos

angolnát.

— Talán te Senhor! — ajánlotta Pedro. — Te értesz az ilyesmihez, és téged talán nem üt meg annyira a hal, mint

bennünket!

Kedves, együgyű Pedro — mosolyogtam magamban, de nem szóltam, ahogy ravaszkás képébe néztem. Ha megüt a

hal, akkor feltétlenül minden részvétük az enyém. Persze nem kedvelem az ilyesfajta kísérletet. Meg azután a kígyót

sem szoktam kipróbálni, van-e méregfoga, mikor tudom, hogy van. Megvan!

Csónakomban a Winchester, a vadásziszák és tercado, a bozótvágó kés mellett mindig ott van a kígyóvadász

szerszám, a villás, hurkos favilla. Félperc múlva a bárka mellett, térdig a vízben álltam, áthajolva a peremen.

Előttem, fél méterre a víz alatt sötétlett a csak néha mozduló sötétzöld test. Kihúztam a rövid, villás botfej erős

zsineghurokját. s farokrészétől felfelé, az angolna törzsére húztam. A víz meg-meghullámzott a bot és az angolna

érintkezésére. Mikor a hal felerészéig jutottam a törzs körül vezetett hurokkal, a caboclók diadalordítása közben

kihúztam az agai-fürtök rejtekéből a vadul tekergőző angolnát. Csapkodva, vergődve zuhant a poros, agyagos,

napégette partra a kígyófogó bot fogságában az angolna, azután egy újabb emeléssel a hordóba csobbant. Elvágtam a

víz felett a huroknak a nyélen felfutó zsinegét. Az angolna kiszabadult. Már amennyire ez egy hordóban lehetséges.

A caboclofejek mint gyapjas, fekete díszek övezték a hordóperemet, de a sötét vízben csak a sebesen körbecikázó

angolna kontúrjait láthatták.

Pedro Pedra elégedett volt. Két üveg, itt rendkívül becses, drága sört húzott ki egy másik, vízzel teli hordóból.

Mindkettőt kinyitotta.

— Egészségünkre Senhor! — töltötte tele a poharakat, mikor benn ültünk az ―üzletkunyhóban". Kicsit meleg volt

a sör még így is, de lehet-e túl meleg a Cupariról érkezettnek az ilyenféle ritka csemege? Pedro szíves ember. Ezért

tart sört. Bernardo Lopeznél viszont az üzlet a barátságnál is előbbre-való. Így sört, ami drága, s amivel, ha tudják

hogy van, néha kínálni is illik, eleve nem tart.

A két üveg sörből négy lett, majd hat, délutánra, mire megjött Bernardo Lopez, nyolc. Széles, vigyorgó képpel

nézett be a kunyhóba:

— Megjöttem! Hol a sör?

— Odakinn! — intett Pedro. — A hordóban.

— Akkor mindjárt nekifogok. Igencsak megszomjaztam! — Lopez odahajolt a hordó fölé, s vállig belenyúlt a

sörösüvegért.

Idegszakajtó, pokoli ordítás rázta meg a forróságtól vibráló levegőt. Lopez holtsápadtan rántotta ki karját a

hordóból, egy ideig tántorgva kapaszkodott a perembe, és roggyant térddel nézte víztől csepegő, ernyedt karját.

— Mi, mi volt ez? — dadogta.

— Nem találtad meg a sört Lopez? — ámult mellette ártatlan képpel Pedro. — Ó, hogy elfelejtettem! Tényleg. A

sör ott van a másik hordóban. Ebben az elsüllyedt bárkámból kifogott villamos angolna van. — Lopez nem felelt.

Kábán, mintha cukornád pálinkától lenne részeg, betántorgott saját üzletkunyhójába.

— Gyere Senhor! — szólt Pedro. — Mutatok valamit, amit már akkor sejtettem, amikor Lopez elevezett saját

agai-rakományával.

Félperc múlva ott álltunk a kiemelt bárka mellett, és a vizes fenékrészen jól látszó fejszeél feszítésének durva

nyomát néztük.

— Lopez megkapta ―tréfájáért", amit megérdemelt — nevetett Pedro.

Legsúlyosabban mégis a szegény villamos angolna fizetett rá a dologra. Pedro a vizeshordóban az acaival együtt a

Madeira-Mamore-ra. szállítja, hogy mint ritka, sértetlen halászzsákmányt Belembe vigyék.

AZ UTOLSÓ CSÖRGŐKÍGYÓ

A NAP izzó korongja a mélyen vonuló esőfelhők közül csak nagynéha pillantgat le a vénülő földre,

roskadó falazatú, de jó tetőzetű kunyhómra. Végzem dolgomat, mint mindenkor, ha elkerült tőlem egy-egy

állatszállítmány. Kiürült ketrecek mosása, rendbehozása, szegezése sok munkát ad.

Amikor az egyik félretett üres ketrecet félrebillentem, hogy annak aljazatát is megszegezzem, kivág alóla egy

jókora csörgőkígyó. Félreugrom és vizescsöbröt, feldöntött ketrecet otthagyva, kapok a sarokbatámasztott

rövidvillás, hurkos, hosszúnyelű kígyófogó bot után. Az ilyesféle meglepetést nem szeretem.

Lehet, azért jött ide, mert patkánnyal, éjszaka és nappal futkározó rágcsálóval van teli házam tája. A vert,

vessző-fonásos falban kiirthatatlanul szaporodnak. Szaporaságukkal olyan vadászterületet kínálnak az őserdő

csúszómászóinak, hogy idevetődött kígyók, ha éjjel elfognak egy-egy patkányt, nappal is visszatérnek. Ez a

csörgőkígyó is most ejthetett zsákmányt, és emészteni behúzódott az alacsony lábazatú ketrec alá, mely holmi üreg

illúzióját kelthette. Vagy az eladott kígyók szaga vonzotta ide?

Ha erre a kígyóra éjjel rálépek? Még gondolni sem jó rá. A csörgőkígyó után megyek és látom, hogy a szobában a

régi, már penészes bőrönd romja mögé veszi be magát. Ügy eltűnik mögötte, mintha ezzel rendezve is lenne dolga. A

csörgőkígyó nyolcvan milreist, majdnem hét dollárt ér. Még senhor Armazem mértékével is olyan ár ez, amiért ezt

az egyébként nem kedves vendéget feltétlenül szívesen látom. Ha megfogom, százhatvan

Winchester-puskatöltényt kapok érte. Széthúzom a kígyófogó bot villás végén csüngő zsineghurkot, s

kényelmesen — hiszen a csörgőkígyó a bőrönd mögött van — odalépek. Tudom, ha megérintem a régi, penészes

bőröndöt, onnan hátulról, mintha jókora zacskó kavicsot ráznának, fenyegetően rám csörög majd a kígyó. A ketrec

védelmében különben meg sem kísérelte a harapást.

Sűrűbben kell majd átnéznem az ilyen kígyórejteknek nagyon is alkalmas helyeket. Ilyen a bőröndrom mögötti

rész. Réges-rég nem mozdította senki. Régi, hasznavehetetlen holmit, öreg, szétfoszlott ruhákat, szíjakat, szétesett

bogárháló acélkereteket tartok benne. Akárhogy is van, akármennyire is nem első és nem századik kígyóm ez a

mostani, a kalyiba levegője mégis feszültséggel telítődik.

Dél-Brazíliában a német telepesek ezt a kígyót ―ötperces" kígyónak nevezik. Mégpedig azért, mert szerintük

marása után öt perccel rettenetes kínok közepette beáll a halál. Az ötperces agónia persze némileg túlzás, mert ha

nem jön segítség, a marásellenes szérum formájában, az agónia 24 óráig, sőt még tovább is tarthat.

A fokozott vigyázat persze sohasem árt. Két lépésről, a le-mállott vályogfal vesszőfonása mellett bepillantok az

alsó részén penészes bőrönd mögé. Közelebb lépek. A bőrönd mögött nincs semmi. Hol van hát a közel kétméteres,

csuklóvastagságú mérgeskígyó? A sarok is üres, hiszen a bőröndről meg a kunyhószögletről egyetlen pillanatra sem

vettem le szemem. A csörgőkígyó csodamód eltűnt mégis. Valami magyarázatnak csak kell lennie. Körbenézegetem

a bőröndöt. Olyan üres körülötte minden, akárcsak a felette függő esőkabátom környékén a fal. Az ám, az esőkabát!

Hátha oda vágott fel a kígyó és valami csoda folytán enyhhelyet talált az ujjában vagy más részében. A kígyófogó

bottal végigsimítom felülről lefelé a fekete kabátot. Semmi, üres. De a súrlódó zajra, amivel a bot és a ropogó,

gumírozott vászonkabát érintkezése jár, megcsörren valahol — tompultan — a csörgőkígyó jellegzetes farkcsörgője.

Megint csend. Tehát csak itt van, de hol? A fal aljában levő patkányrágta lyukban? Nem. Azt mindig jól láttam és

ezenkívül túl szűk. Oda nem ment.

Elhúzom a meglehetősen nehéz, zárt bőröndöt és felállítom fektéből. Mérges, dühös csörrenéssorozat, egy, kettő,

azután ha lehet, még dühösebb csörgések. Mintha távolról jönne, tompa, élét vesztett, de jellegzetesen dühös a

csörrenéssor. Valami kaparni kezd a bőröndben. Csapódás, hangok, amelyek egyszerre zajjal telítik a vén bőröndöt.

Vetődés, patkányvisítás alig kiszüremkedő nesze, s mindehhez enyhén mozog a kicsit hepehupás, keményre döngölt

talajon a bőrönd.

Megvan az összefüggés. Valamelyik kószáló patkány kirágta a bőrönd hátulját, és mert nem volt mozgatva,

távollétemben odaszokott. A csörgőkígyó menekültében a bőrönd mögötti rejteket biztonságosabbnak vélte

felcserélni a bőrönd sötét belsejével. Odabenn azután a bennszorult patkánnyal találkozott. A hátrészen rágott nagy

lyukat azzal, hogy a bőröndöt felállítottam, elzártam. Most már sem a patkány, sem a kígyó nem juthat ki a

bőröndből.

A bot hurkos, villás végével megzörgetem a táska oldalát. Belülről vad, fenyegető csörgés. A feldühödött

patkánytól is ingerelt mérgeskígyóval nehéz lesz elbánni. Ez idő szerint a kígyó teljesen ártalmatlan, de bőrönd

mégsem alkalmas ketrecnek. Eddig még nem volt hasonló kalandban részem. Madárpókot, skorpiót, százlábút nem is

egyet fogtam táskában, félretett cipőben de kígyót bőröndben soha. Odábbhúzom, a kunyhó közepére a felállított

bőröndöt. Vigyázok, nehogy a patkányrágta lyuk egy pillanatra is szabaddá váljon.

Odabenn hosszú, minden eddiginél fenyegetőbb csörgés. Mikor már nem mozdítom a bőröndöt, megint rövid,

kemény, támadó csörgések. Ezek már alighanem a patkánynak szólnak. A mozduló bőröndöt szintén a patkány

számlájára írja a dühbejött kígyó. A patkány már nem kapar. A kígyó nyilván megharapta. A patkány ezzel mindent

befejezett, a csörgőkígyó pedig dühét csillapítva, alighanem most helyezkedik el, keres kiutat a ruhahalmaz, az

acélkeretek, rossz cipők tömkelegében. Súrlódás, nesz. Ezt már ismerem. A ketrecekben is mindig ilyen a frissen

elfogott kígyó mozgásának zaja. Folytonosan körbekúszik kiutat keresve, amit sehol sem talál. Eközben súrolja a

rácsot orrával, lecsiszolja róla a bőrt, néha a kifehérlő orrcsontig, s ez csak dühödtebbé teszi. Kiutat keres, amit

nekem kell most nyitnom. Akkor kezdődik majd az igazi haddelhadd.

Odébbcsúsztatom a bőröndöt, ki a kunyhó közepére, hogy körülötte elegendő helyem legyen. Csörgőkígyó

nemigen volt még hasonló helyzetben. Újuló csörgése növekvő támadókedvet jelez. Korall- és papagájkígyót nem

egyet fogtam már ebben a kunyhóban, papaovo is került hurokra. De csörgőkígyót, ezt a rideg, vad, a kinti erdős

világot kedvelő hüllőt még sohasem fogtam itt. A kígyó odabenn a bőröndben türelmét veszítve nekicsap a tetőnek.

Lehet vagy másfélkilós példány, és igencsak hallatszik, ha nekivág valaminek. Ha felnyitom a lefektetett bőrönd

fedelét, a széles, mindenütt egyforma résen könnyen kicsaphat a mérgeskígyó. A menekülő vagy éppen támadó

csörgőkígyó pedig túlságosan veszedelmes. Megvan. Már tudom is a módot. Olyan könnyedén fogom ki a bőröndből

ezt a csörgős bestiát, mintha holmi egeret szednék ki egy csapdából. Valami nehezék után nézek. Megfelelő súlyú

nincs a kunyhóban, sem pedig a külső, a kalyiba oldalán épült eresz alatt. Azaz igen, a tűzhely kormos vasrostélya

nagyon alkalmas lesz.

Kimegyek és behozom a kormos, a délutáni kávéfőzéstől még meleg, vagy tízkilós öntöttvasrostélyt, s leteszem a

bőrönd mellé. A rágott lyuk a bőrönd hátrészén, a csuklósan nyíló zsanérnál van. A lyukat kell elsősorban betömni.

Törülközőt csavarok össze. Amikor lefektetem a bőröndöt, mint valami dugóval, nagyhirtelen betömöm a sarokban

talált rését. A nehéz, kormos tűzhelyrostélyt ráteszem a lefektetett bőrönd fedelére, s hátulról, kezem ügyében a

hurkos, villás bottal, felpattintom a két külső rézrozsdás zárat. A rostély súlya igen nagy, és így biztonságot jelent.

Hátulról, a bőrönd mögül, milliméterről milliméterre emelem a nehézkes fedelet. A világosság élesen tör be a

bőrönd szuroksötétjébe. Súrlódó, élénkülő mozgás. A kígyó már a résnél kúszhat ide-oda, próbálgatja, hol is férhet

ki? A két sarkánál oldalról fogom a fedelet, nehogy ujjaimat harapás érje. Félcentis a rés, majd egycentis. Tovább

nyitom a fedelet. Másfél centi. A bőröndre szinte rátérdelve, előre figyelek a két zár oldalára. Kényelmetlen a

helyzet. Most már csak milliméteres lassúsággal emelem a vasrostélyos bőröndtetőt. Jó súlya van a meleg rostélynak.

Végre. A külső résnél, jobbra, megjelenik a csörgőkígyó jellegzetes orra, feje, előrésze, amint kifelé erőlködik, s

próbálja dudoros feje erejével is tágítani a rést. Most már a szeméig kint van a feje, méregmirigyeinek dudorait is

látom. Nagy erővel nyomakodik kifelé. Engedem, hogy jöjjön, azután, amikor teljes fejhossza kívül van a bőröndön,

a fedelet visszaeresztem nyakára. A rostély nehéz súlya zár. A kígyófej sem ki, sem be nem mozdulhat. A

csörgőkígyó mint a fábaszorult féreg, vadul csapkod, tekergőzik odabenn. A kígyófogó bot hurokját rárántom a

kígyó fejére, közvetlenül a nyakra igazítom, s behúzom a nyélen végigfutó zsineghurkot. Jobb lábammal lerúgom a

bőröndfedélről a rostélyt, s a kígyót a biztonságos boton csüngve kiemelem a bőröndből. A bestia csapkod,

valahogyan támaszt talál farkának, és villámszerűen rácsavarodik a szerszám nyelére, lefogva gyűrűivel a nyakát

befogó, boton végigfutó zsineget. Elégedetten nézem a százhatvan Winchester-töltényt érő zsákmányt. Szép példány,

és ha Armazem visszafelé jön gőzbárkájával, az ültetvényen levő mérgeskigyóval együtt ezt is eladom.

Három perc múlva a lancháról visszahozott egyik kígyóketrec lakója a dühödt, vészesen csörgő állat. A kígyófogó

botot visszatámasztom a sarokba a szigonyok, horogbotok és rövidnyelű evezők közé. A bőröndöt kifordítom

középütt a földre. A patkány tetemét — nem tévedtem — két rongyos ing közül rázom ki. A drótkeretek, cipők közül

újszülött patkányfiak másznak elő. Vesztére vonult ide fiadzani, rágta ki a bőröndöt a vemhes patkány, de alapjában

véve könnyebbé tette a mérgeskígyó megfogását, mintha a bőrönd és a fal között kellett volna elfognom,

összeszedem a gondosan kirázott ruhák közül a kis patkányokat — azt is megnézem, nincs-e a rongyok közt még

másik kígyó —, azután a lapátra szedett patkányfiakat leviszem a partra, és széles ívben behajítom a folyam sodrába.

A patkánydögöt még megnézem, hol érte a marás? Fején harapta meg a csörgőkígyó, látszik ez a duzzanaton, az

alvadtvérű foghelyeken. A kimúlt patkány is követi fiait. Csobbanva tűnik el a vízben.

Az esős évszak víztömegei szertenyújtóznak a parti őserdőben, mocsárrá változtatva hatalmas erdőségeket.

A vályogkunyhóban visszahajigálom a penészes bőröndbe a holmikat, és lezárva beállítom a sarokba. A dugasznak

használt törülközőt a mosnivaló közé dobom. Az eresz alatti tűzhelyre visszarakom a rostélyt, majd megnézem a

kígyókat. Óriáskígyót most nem adok el. Úgyszólván csak a bőrük értékét fizetné meg Armazem.

Sötétedik. Lámpát gyújtok. Sohasem volt egyszerű az élet az ősvadonban. Nem azért mondom ezt, mert részese

vagyok. Állandóan problémák fogják közre itt is az embert, s ezeket a problémákat mindenképpen meg kell oldani.

Nem lehet egyiket sem elodázni azzal, hogy majd holnap. Egyszerűen azért nem, mert ,,bőröm"' épsége függ tőle.

Néha csak kis erdei vagy vízi buktatók vetődnek elém, amit pár lépéssel, evezőhúzással kikerülhetek, máskor

komoly erőpróbát, találékonyságot követel egy-egy ilyen helyzetmegoldás.

Helyzetmegoldás! —. mosolyodom el. Amit eddig ebben a vadásznaplóban leírtam, csupa megoldás. Hol ennek,

hol annak, megannyi, néha életet prédáló veszedelemnek, az erdő gáncsvetésének kikerülése. Idelenn, a Tapajos

partján, lapos kvarckavicsok között néha ősi indián kőeszközökre bukkanok, de ez minden, ami itt indiánok felől hírt

ad. No meg az előttem heverő zanza, az ősvadonok vérszomjas indiánjaínak, a rettegett fejvadászoknak hunytszemű

győzelmi jelvénye. Apró, alig ökölnyi, füsttől időtől sötétre barnult, összevarrt szájú, egykor élő indián zsugorított

feje ez. Borzalmas erdei ―ereklye", és lehet, hogy ebben a pillanatban is készítenek valahol az ősvadonban az

indiánok ilyen ―trófeát". Pedig keményen bünteti, üldözi ezt a brazil törvény. De a szigorú törvény csak nehezen,

vagy egyáltalán nem jut el a belső ősvadonok ezer és ezer kilométerekre levő járatlan sűrűibe. Azokon a tájakon ma

is rettegett indiántörzsek élnek. Egyikük-másikuk emberevő, zanzakészítő törzs. Az elesett, megölt, ellenséges

törzsből való indiánt nem azért eszik meg, mert éhesek, hanem azért, hogy annak ereje beléjük szálljon.

Karbidfény fehérlő köre rajzolódik körém, vet a vert, fonásos agyagfalra árnyékot. A zanza, a régen holt indián

kicsinyre zsugorított feje közömbösen hever a lámpa tövében. Az összevarrt száj, ahogy nézem, magát az

irgalmatlanságot mutatja. Takaratlanul. A zanza némaságában is beszél az ősvadonról, a szembenálló kegyetlen

törzsekről, a muguranáról, a kivégző-oszlopról. Felemelem és megszagolom. Olyan a szaga, mintha évtizedekig állt

volna valami régi-régi, penészes pincében. Visszaállítom a zsugorított fejet a karbidlámpa mellé. A Servico Protejao

dos Indios, a vad indiánok civilizálásáért küzdő Indiánvédő Szolgálat áldozatos munkájának köszönhető, hogy mind

kevesebb ilyen szörnyű trófea kerül elő az ősvadonból. Alkonyatkor kaptam kölcsön a zanzát, hogy megnézzem.

Reggel vissza kell adnom tulajdonosának, egy túlparti caboclónak, aki, ki tudja miért, babonásan ragaszkodik hozzá.

Rég lehetett, mikor ez az indián az ősvadon avarán, vagy a mugurana háncskötésében örökre lecsukta szemét. Vajon

mint történhetett ez? — próbálok a múltba nézni. Talán így:

Ellenséges törzsbelivel találkozott az indián. Dühödt harcban, vadászbunkóval harcképtelenné tették. Legyőzője, az

erdei vadember diadallal cipelte foglyát törzséhez, s az indián falu közepén álló mucuranához, a kivégzőooszlophoz

kötözték. (Érdekes, hogy egy kígyófélét is muguranának neveznek, mert a mérges, rendkívül veszedelmes jararacát,

fejénél elkapva lenyeli.)

A faluban kezdetét veszi a kivégzőoszlop körül a győzelmi tor. De lehetőséget adva az elfogott ellenfélnek a

menekülésre, az erdei ..lovagiasság" szellemében, a kivégzőoszlopot körbevevő vad indiánok gyűrűjében feloldozzák

a fogságba esett ellenséges indián kezét, csak derekánál kötik az oszlophoz. Kezébe — éppen úgy mint elfogója —

bunkót kap. Védje magát ahogy tudja az előtte szabadon ugráló, feléje sújtó ellenfelével szemben. Akár agyon is

ütheti elfogóját, ha tudja. A méteres, sziklakemény fából készült nehéz, lapos élű bunkó, amely olyan, mint egy

evezőlapát letört tolla, félelmetes fegyver.

A muguranához kötött fogoly indián sorsa azonban nem kétséges. Egyik oldalon a halálra szánt, kétségbeesetten

védekező, a másikon az áldozatával kegyetlen játékot űző indián. A vérszomjas indián végül halálos csapást mér a

lapos bunkóval foglyára. Az áldozatot már csak a derekára kötött kötél tartja meg az oszlopon, ahonnan a törzs vénei

szedik le és darabokra vágják. Fejbőrét, nyakánál körbevágva, a győztes indián húzza le a koponyáról. Kifordítja a

teljes fejbőrt és minden izmot letakarít róla. Ezután jön a friss ―trófea" andiroba-olajjal való kezelése, áztatása, majd

tüzesedő kövek felett lassú füstölése. Nagy hozzáértést igényel, hogy a fejbőr — most már zanza — tökéletesen

zsugorodjék, mert az arcvonásoknak meg kell maradniuk.

Eközben hatalmas agyagfazekakban már fő az ellenfél húsa. A törzs minden tagja kap belőle egy falást. Azok

számára, akik távol vannak, eltesznek a ―lakomából", s ha nagylétszámú a falu, a csontokat is kifőzik, hogy a léből

— amelyben hitük szerint benne van a legyőzött ereje — minden törzsbeli részelhessen.

Most itt van ez az indiánfej és a Tapajosra boruló sötét éjszakában sokféle gondolatot hoz. Vajon ez az indián is

pusztított el más törzsbelit? A zanza nem felel, mélyen hallgat.

A SÖTÉTSÉG MINDENT BEBORÍT

A ZÖLDBŐL sárgára változott, esőmosta pálmatetőzet alatt, a vályogkunyhóban egy ládán írom

ezeket a sorokat. A Cuparin, a felső patakon tett vadászút véget ért. Most következik az élet prózája, a Companhia

Ford Industrial do Brasil ültetvényén a bérért végzendő munka.

Csak az foghatja fel ujjongó örömömet a nyalábravaló levél, újságköteg láttán, aki maga is hosszú hónapokig élt

idegenben hazai hír nélkül. A postát hozó, csónakon jött caboclogyerek mosolyogva elém teszi rakományát. A sok

posta távollétem alatt gyűlt össze, s örömteli, órákig tartó olvasás vár rám, visszazökkenés a hazai hangulatokba,

amiből úgy kiemelt a féktelen, új megismeréseket kínáló őserdő, mint egy óriási daru. Levelek, újságok,

könyvkötegek, egy egész halom. Benne száz hír, szórakozást kínáló ezernyi újság. Magyar betű. Anyám, Karcsi

öcsém, Ilonka húgom levelei után jópajtásom, Müller Elemér levelét olvasom, akinek minden vágya, hogy Brazíliába

jöhessen.

A halom levél közt egyetlen sor sincs a Magyar Nemzeti Múzeumtól. Csak egy magánlevél, amely múzeumi

vonatkozásokról tesz említést, s elújságolja, hogy a múzeum Baross utcai állattárának bogárgyűjteményében nagy

kár esett, mert anthrenus, múzeumbogár-lárvák támadták meg a gyűjteményt, kiették az ehetőt, azután, amikor már

csak vázuk volt meg a bogaraknak, más táplálék híján egymásnak estek. Csak ekkor vették észre a bajt. A szabadban

élő, kifejlett anthrenus egyébként virágporral táplálkozik.

Nem tudom, mi kár érte hazaküldött gyűjtésemet, de ha ilyen odahaza a ―tudományos munka", ez sok mindent

megmagyaráz velem kapcsolatban is. A hazai megnemértés engem is arra kényszerít, hogy a gyűjtési lehetőségeket

elvetve, s belső tiltakozásom ellenére elfoglaljam állásomat a Ford ültetvényen. Becsukom naplóm kapuját a Cupari

vadászgyönyörűségei mögött, és kinyitom az új kaput ültetvénybeli életem előtt. Választóvonal a mai nap a kétféle

élet közt, de remélem, az a másik ajtó, amely az ősvadonbeli gyűjtőéletbe visz, még kinyílik előttem.

A fordlandiai fazendán, ahol holnaptól dolgozom, minden odavitt nagyobb állatom, a hatalmas boa constrictor és a

még nagyobb anakonda épségban van. Ami a mérgeskígyók közül elpusztult, nem érték.

A fazenda élete sokat változott azóta, hogy a Cuparin jártam. Barakképületeket emeltek, új étterem és raktárépület

áll a befejezés előtt. Négyszáz fő a fazenda munkáslétszáma, velük tizenkét munkavezető kerül irányításom alá, és

hozzá akkora rész a kiirtott őserdőből, ameddig a vulkanikus gerincekről jobbra és balra a szem ellát.

Odaát, túl egy vörösreégett hegygerincen, ahol felégették a ledöntött, kiirtott őserdőt, gumifaültetvényezés folyik.

Azt mondják, nagyrészt elkészültek azon a területen az ültetvényezéssel, de én nem hiszem, mert sok termelési

tényező hiányzik még. A vörösre égetett óriás területeken nincsen meg a talajban a növényzetnek életlehetőséget

nyújtó humusz. A kiirtott őserdővel együtt a tűzben elégett a termőréteg is, s vele a talaj minden mikroorganizmusa.

Ezt pedig nem tudja pótolni a természet sem tíz, sem ötven, de még száz esztendő alatt sem.

Szerencse, hogy nekem csak a banán, narancs, mandarin, a trópusi gyümölcsfélék mélyebb fekvésű, jó

termőterületeken való ültetvényezésével, a nagy konyhakertészettel, a sertés-és marhaállománnyal, a vágóhíd

vezetésével lesz dolgom. A nagy fazenda Tapajosra néző lankás, mintegy másfélkilométeres emelkedőin, szép

sorokban narancs-, mandarin-, lenn, a kavicsokkal teli dombon pedig caju-ültetvény létesül.

Némi rendetlenség is van az ültetvényen, mert Goeman és Nauck már nincsenek itt. Egy hete utaztak Belembe. A

gépszínekben a nagy lánctalpas traktorok és a fatörzseket szállító, széles, vasaltkerekű, hosszabbítható tengelyű

kocsik sárosak. A raktár összekevert felszerelésén jóideig kell majd dolgozni, amíg leltár szerint minden rendbejön.

Borjúk és lovak szaladgálnak az ültetvényközpont szöges dróttal körülvett karámjában, az épületeket és a kikötőt is

magábafoglaló nagy négyszög egyik sarkában. A külső karámokban tartott szarvas-

marhaállománynak és a parti sertésállások disznóinak semmiképpen nem szabad kiszabadulniuk a tágas,

őserdőkkel keretezett irtásokra. Néhány nap alatt a legszelídebb tehén is úgy elvadul odakinn, nem szólva a

disznókról, hogy puskával kell rájuk vadászni.

A fazendán, a fürdőépülettel egyidőben víztorony is épül. Óriási, vagy száz köbméteres, lábakra rakott,

összeszegecselt vaslemezhordó a torony tartálya, amelybe benzinmotor nyomja a folyamból a vizet.

Rengeteg az új munkás. Mint mondják, úgy cserélődnek, nemcsak itt, hanem a többi ültetvényrészen is az emberek,

fehérek, feketék és barnák, a világ minden részéből valók, mint a víztoronyban a víz. Az ültetvényrészek

munkáslétszáma állandóan négyezer körül van. Minden érkező hajó tele van munkavállalókkal, a távozó hajót pedig

az elkívánkozók lepik el. A parti üzlethálózat a Companhia Ford Industrial do Brasil kezelésében van. A folyam

szabad terület, ott a kereskedő-lanchák az urak, de mivel a társaságnál felírásra lehet vásárolni, a folyamon nem

megy mindig a legjobban az üzlet.

Megnézem a fazendán jövendő lakásomat Két szoba, pad-lós, hűvös, az ablakokon rézszúnyogháló. Óriási a

különbség a régi, lebontott lakás és a mostani között. Alapjában véve mindenről jó a benyomásom, jó a

munkaszervezés, de a gumi-faültetvényezés, az alap, amire mindez épül. rossz. Nem szeretem a haszontalan,

hiábavaló munkát, még akkor sem, ha fizetnek érte. A nyurga, nehezen tengődő, napégette gumifacsemeték a

vulkanikus, vörösre égett dombok méteres szélességű teraszain, a hegyoldalakon és a lankákon, sohasem fizethetik

vissza azt, amit rájuk költenek.

Feketeségbe zuhantak napjaim. Ami következik, tollba mondom.

Csak a belső erő tud új világomban megtartani, mert új világ az, ahova érkeztem. Új élmények és az eddigieknél

sokkal nehezebb küzdelmek felé indulok. Velem van bőröndjeimben az Atlanti-óceánon haladó Almirante Serveiran

két köteg, régebben írt vadásznaplóm mellett a Cupari-i vadásznaplóm is. Két legnagyobb óriáskígyómat, mint a

brazíliai őserdők ajándékát magammal viszem Budapestre az állatkertnek. A harmadik óriáskígyó, a ritkafajú

anakonda tegnap elpusztult.

A fazendán töltött utolsó napra emlékezem. Így történt

Délután fél négy. A szerszámok raktárában, rozsdás fejszék, csorbult kapák, ásók tömege alatt egy doboz

robbantótöltényre akad az egyik mezítlábas, csuparozsda munkás. Nézegeti, kihúz egy töltényt a kinyitott dobozból.

Kiveszem a dobozt kezéből. Nem tudja az erdei caboclo, miféle veszedelmet is tart kezében. A rozsdásodó doboz

piros, s benne, megszámolom, tizennyolc robbantótöltény van. Durranóhigannyal töltött, nagyon érzékeny

gyutacsok, amelyeket akkor használnak, ha gelenittel robbantanak. Ha nekiverődik egy fejsze, kapa, másféle

szerszám, robban az egész. A raktárajtóból látom az áradó Tapajos vizét. Oda, a sáson túl, az övig érő vízbe akarom

süllyeszteni a piros doboz tartalmát. Nem bízom senkire, jól ismerem robbanóerejét. Magam viszem a kiirtott erdő

helyén burjánzó cserjés részen át a sásos vízpartra. Odafordulok a munkások közt álló raktároshoz:

— Mindjárt jövök!

Az övigérő, húsz lépés széles, partig vezető sásban gázolok. A zöldellő, derékmagas sásból korhadó fatuskók

állnak ki. Feketék most is, esztendők múltán a koromtól, ahogyan a nagy égéskor a tűz megpörkölte, de nem égette el

őket. Ilyen sásos helyen előfordul a mocsári surucucu. A sást, amelyben nehezen gázolok, rúgom magam előtt,

nehogy rálépjek valamelyik mérgeskígyóra, ha netán utamba kerül. Új bakancsom, bőrlábszárvédőm ellenállásba

ütközik a keményszálú, sűrű sásban, s nem veszem észre, hogy bal lábam a sás alján futó kúszónövény erős indájába

akad. Bokamagasságban jobb lábam is beleakad az indába, s elbotlom.

A piros doboz a váratlan, erős lendülettől kicsúszik ujjaim közül, nekivágódik egy kormos, korhadó pálmatönknek.

Mennydörgésszerű süketítő dörej. Nem esem el, az indával bokám körül, tántorogva nyerem vissza egyensúlyomat.

Zúg, kavarog körülöttem a levegő, és sötét, koromsötét vesz körül, pedig az előbb még kék volt az ég és zöld,

élénkzöld körülöttem a magas sás, a fű. Tudom, iszonytatón érzem, hogy megvakultam. Végigtapogatom arcom.

Nedves és csúszós a vértől. Ingem cafatokra szakadt és bal lábam térdmagasságban zsibbadt. Nadrágom, ahogy

megfordulva végigtapogatom, tépett. Szélesperemű kalapom nincs sehol. Bal kezem is csupa csúszósság, vér.

Végigdübörög bennem valami iszonyú fájdalomérzés. Nem fizikai, sokkal mélyebbről jövő, belső fájdalom ez.

Koromsötét vesz körül, ahogy tapogatva lépni igyekszem. De már nem tudom, merre van a víz, a fazenda.

Magamban beszélek, hangosan, vagy csak saját gondolataimat hallom? Vak vagyok, vak! — kiáltom bele a

levegőbe, vagy csak hiszem, hogy kiáltom? Vak! Rettenetes gondolat ez, és én az vagyok, visszavonhatatlanul az.

Kiáltást hallok elölről, azután még egyet. Megismerem a raktáros hangját. Nem értem, ott, arrafelé van a Tapajos.

Hogy kerül a vízre? Mégsem. A víz mögöttem folyik. Ahonnan a kiáltás jött, a raktárépület van.

Futó lépteket hallok. Többen is jönnek. Azután karonfognak és kivezetnek, ketten is fogják karomat. De hogy kik,

nem tudom. Szótlanok. Miért? Persze az, amit rajtam látnak, elnémítja őket. Vérmocskos lehetek, földdel, a

szétrobbant pálmatönk rostos korhadékával teli. Kiérünk a sásból, ahova az imént még két látó szemmel léptem.

Miért is jöttem ide? Igen. Nehogy felrobbanjon a caboclo kezében a gyutacs. Most az én kezemből robbant. Vége.

Vak vagyok! Ezen nem lehet segíteni. Egyetlen másodperc tört része alatt más világba érkeztem. Ziláltan kavarog

bennem a rettenetes tudat. Érzem, ahányszor szememhez nyúlok, tapogatva, mintha mindig a sötétet akarnám

letörölni. De a sötétség letörölhetetlen. Pedig melegen süt a nap, érzem. A vérrel a kétségbeesés könnyei keverednek.

Valaki megfogja pulzusom. A robbanás döreje még mindig fülemben zúg, csak lassan nyerem vissza hallásom. De a

sötét, a sötétség az marad. Minden koromfekete. Fekete, fekete.

Autó közeledik, megáll. Már hallom is a sofőr hangját. Jól ismerem. Takarót csavarnak körém. Megtapogatom a

teherautó ismeretlen karosszériáját, ajtaját. Beszállok. Senki sem szól. A sofőr indít. Vetődik a kocsi, ahogy az

ültetvény kórháza felé száguld.

Meddig is tartott, hogy kezemben a rozsdás, kopottpiros dobozzal kiléptem a raktárajtón, majd a vezetőfülkébe

felléptem? Két percig, vagy még addig sem. De ez az idő elég volt ahhoz, hogy számomra alapjaiban megváltoztassa

a világot.

Sokan úgy hiszik, ha valaki számára a napfény ragyogása, a szép színek, formák megszűnnek létezni, mert mindezt

feketeség zárja el, ezzel az élet szépségeinek érzékelése is véget ér. Ezt csak a látó ember gondolja így. A valóságban

az új világ, a sötétség világa nemegyszer mindennél teljesebb megismeréseket hoz. Nem azért, mert ez jó, hanem

mert nincs más út, nincs más lehetőség. Ez olyan kötöttség, ami elől nem lehet félreállni. Azért, mert nem látjuk

többé azt, ami körülöttünk van, a világ nem szűnt meg létezni. A sötétség még fokozottabb éberséget követel, éppen

mert át kell látni rajta. A gondolat, az alkotnivágyás: ami, mint forrás, feltör a belső erő mélységéből, nem enged

beletörődést a fizikai korlátozottságba. A látás hiánya egyetlen pillanatra sem lehet béklyója a szellemnek. Túl kell

jutni a köznapok megpróbáltatásain. Az ember sohase legyen saját maga gályarabja, leláncolva tehetetlensége

padjához. Szeretném ezután is az emberek elé tárni a betű hatalmával mindazt, amit túl a sötét és a napfény

változásain meglátni érdemes.

Nem foghatok többé Winchestert, a kígyófogó bot sem lesz ezután szerszámom, de számot vetek azzal, ami van,

amit elérhetek, s ez olyan híd, amelyen mindig eljuthatok teljes önmagamhoz.

Mindezt már a sötétség birodalmából írom. s nem mondanék igazat, ha azt állítanám, könnyű szívvel teszem.

Meghúztam a határvonalat. Egyik oldalán keserűség, a másikon munka, teremtőerő, a teljes, töretlen élet van. És

sohasem tévedek át a keserű oldalra. Átjutottam a vonalon, aminek neve: Józanság. Az élet egyensúlyi helyzete

megint teljes. A brazíliai ősvadon pedig, mint sohasem felejtő szép menyasszony, tudom visszavár.

EPILÓGUS

EZERKILENCSZÁZÖTVENKILENC. Para állam. A budapesti Ganz-darugyár két kikötői darut épít az Amazonas

deltájában fekvő Belem kikötőjében. Péter István, a gyár kiküldött főkonstruktőre vezeti a munkálatokat, s

összekerül a belső vadonból érkező brazilokkal. Amikor megtudják, hogy magyar, a magyar vadászról, Gabrielről,

Molnár Gáborról érdeklődnek. Az észak-brazíliai ősvadonokban, az Amazonas völgyében ma is így beszélnek róla,

mondja Péter István: Emlékezünk rá, s emlékeznek a folyók, patakok mellett pálmakunyhóikban és gumigyűjtő

táboraikban erdei vadász barátai, a caboclók is. Olyan jó vadász, gyűjtő volt Gabriel, hogy minden lövése talált,

golyója rendszerint szeme közt érte zsákmányát. Mondták is a babonás caboclók, ez nem lesz így jó, ezt nem hagyja

megtorlatlanul az őserdő. Azután megtörtént az emlékezetes robbanás a Tapajos partján, aminek következtében

Gabriel mindkét szemére elvesztette látását. Mikor ennek hírét vették az őserdőkben, így szóltak az erdei emberek:

bosszút állt a vadon. És ki tudná megmondani, hol, mikor, elkezdődött a magyar Gabriel vadászmódjának és balesete

történetének illesztgetése, erdei legendává formálása, s a legenda ma is él, terebélyesedik.