€¦ · Web viewNemzetközi jog I. Nemzetközi jog I. Bevezetés. Függelék. I. fejezet: A nemzetközi jog fogalma és története. II. fejezet: A nemzetközi jog története

Nemzetközi jog I.Bruhács János

Created by XMLmind XSL-FO Converter.


Publication date 2014Szerzői jog © 2014 Dialóg Campus Kiadó

Copyright 2014., Bruhács János


TartalomNemzetközi jog I. ................................................................................................................................. 5Bevezetés ............................................................................................................................................. 6A. Függelék .......................................................................................................................................... 11. I. fejezet: A nemzetközi jog fogalma és története ............................................................................ 5

1. 1. A nemzetközi jog fogalmának meghatározása ................................................................... 52. 2. A nemzetközi jog alanyai .................................................................................................... 53. 3. A nemzetközi jog tárgya ..................................................................................................... 94. 4. A nemzetközi jog jogi jellege ........................................................................................... 175. 5. A nemzetközi jogrend ....................................................................................................... 186. 6. A nemzetközi jog és az Európa-jog viszonya ................................................................... 21

2. II. fejezet: A nemzetközi jog története ........................................................................................... 261. 1. Mikor keletkezett a nemzetközi jognak nevezhető sajátos normarendszer? .................... 262. 2. Ókor .................................................................................................................................. 273. 3. Középkor .......................................................................................................................... 294. 4. A nemzetközi jog a középkorban ..................................................................................... 305. 5. A nemzetközi jog klasszikus korszaka ............................................................................. 306. 6. A XX. század nemzetközi joga (1918–1991) ................................................................... 38

3. III. fejezet: A nemzetközi jogalkotás és a nemzetközi jog forrásai ............................................... 501. 1. A nemzetközi jogalkotás ................................................................................................... 502. 2. A nemzetközi jog forrásai ................................................................................................. 55

4. IV. fejezet: A nemzetközi szerződések joga .................................................................................. 591. 1. A nemzetközi szerződések jogának forrásai ..................................................................... 592. 2. A nemzetközi szerződés fogalma, elnevezése és fajai ...................................................... 603. 3. A nemzetközi szerződések megkötése .............................................................................. 654. 4. A nemzetközi szerződés kötelező ereje és teljesítésének biztosítékai .............................. 755. 5. A nemzetközi szerződések értelmezése ............................................................................ 776. 6. A nemzetközi szerződések alkalmazása ........................................................................... 817. 7. A nemzetközi szerződés módosítása ................................................................................ 878. 8. A nemzetközi szerződések érvénytelensége ..................................................................... 909. 9. A nemzetközi szerződések megszűnése ........................................................................... 94

5. V. fejezet: A nemzetközi jog általános szabályai ......................................................................... 1011. 1. A nemzetközi jog általános szabályainak fogalma és szerepe ....................................... 1012. 2. A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (a nemzetközi ius cogens) . . 1033. 3. A nemzetközi szokásjog ................................................................................................. 1074. 4. Az általános jogelvek ..................................................................................................... 1135. 5. Appendix: az egyoldalú aktusok .................................................................................... 116

6. VI. fejezet: A nemzetközi jog alkalmazása és a nemzetközi jog–belső jog viszonya ................. 1201. 1. A nemzetközi jog alkalmazása ....................................................................................... 1202. 2. A nemzetközi jog és a belső jog viszonya ...................................................................... 122

7. VII. fejezet: A nemzetközi felelősség .......................................................................................... 1311. 1. A nemzetközi felelősség szerepe a nemzetközi jogrendben ........................................... 1312. 2. A nemzetközi felelősség forrásai és a nemzetközi felelősség jogának kodifikációja .... 1343. 3. A nemzetközi jogsértés ................................................................................................... 1394. 4. Az állam felelőssége más állam nemzetközi jogsértésével összefüggésben .................. 1445. 5. A jogellenességet kizáró körülmények ........................................................................... 1466. 6. A nemzetközi felelősség tartalma ................................................................................... 1497. 7. A nemzetközi felelősség végrehajtása ............................................................................ 152


Nemzetközi jog I.

8. 8. A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) megsértése 1569. 9. Lex specialis ................................................................................................................... 160

8. VIII. fejezet: A nemzetközi viták rendezése ................................................................................ 1631. I. rész .................................................................................................................................. 163

1.1. 1. Bevezetés ........................................................................................................... 1631.2. 2. A nemzetközi viták békés rendezésének elve .................................................... 1641.3. 3. A nemzetközi viták békés rendezésének eszközei ............................................. 1671.4. 4. A nemzetközi viták békés rendezésének bírói útja ............................................ 172

2. II. rész Az erőszak tilalma .................................................................................................. 1762.1. 1. A ius ad bellum-tól az erőszak tilalmáig ........................................................... 1762.2. 2. Az erőszak tilalma az ENSZ Alapokmányában ................................................. 177



Kiadás éve: 2008

© Nordex Kft. – Dialóg Campus Kiadó, 2008

© Bruhács János, 2008

ISBN: 978-615-5376-48-1

Kiadó: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó

Műszaki szerkesztő: NORDEX KFT. – Dialóg Campus Kiadó


BevezetésHabent sua fata libelli. A „könyveknek sorsuk van” régi mondása különösen érezhető nemzetközi jogi tankönyv esetében. E tankönyv első kiadása óta (1998) a nemzetközi jogban sok változás történt: új nemzetközi szerződéseket kötöttek, fontos határozatokat hozott a Biztonsági Tanács, bővült a különböző nemzetközi bíróságok gyakorlata. A világpolitika eseményei is kihatottak a nemzetközi jogrend működésére. Mindezeket a tankönyvben érinteni vagy tárgyalni kell.

Hangsúlyozni kell a nemzetközi jog megnövekedett szerepét is. Az ENSZ Közgyűlése az 1990-es éveket a „nemzetközi jog évtizedévé” nyilvánította, és létezik a „nemzetközi jog oktatásának, tanulmányozásának és terjesztésének” programja. Ezen kezdeményezések mögött az a felismerés áll, hogy a nemzetközi jog ismeretére ma már nemcsak a külpolitika irányítóinak, a diplomatáknak, a nemzetközi bíróságok előtti perekben közreműködő ügyvédeknek, a nemzetközi szervezetek jogászainak van szüksége, hanem a nemzeti jogalkotók és jogalkalmazók számára is fontos feladat e sajátos jogrendszer szabályainak, intézményeinek figyelemmel kísérése és korrekt felhasználása. A nemzetközi jog helyzetében bekövetkezett változás könnyen megérthető: az egyes államokon belüli életviszonyok megfelelő szabályozása, a nemzeti problémák megoldása egyre kevésbé képzelhető el nemzetközi együttműködés nélkül, továbbá a nemzetközi történések hatásai sem állíthatók meg az államhatárokon. Mindez nemzetközi jogalkotást tesz szükségessé, majd a létrejött nemzetközi normák megfelelő alkalmazását. A jog valamennyi „működtetője” találkozhat a nemzetközi joggal, vagy legalábbis annak egyes területeivel.

Az előzőekben vázolt jelenség különös hangsúlyt kapott azzal, hogy Magyarország az Európai Unió tagja lett (2004). Ennek következtében hatályos jogunk több mint fele nemzetközi eredetű vagy közösségi jog. A magyar jogalkotónak és jogalkalmazónak e helyzetet figyelembe véve kell eljárnia. Az emberi jogok nemzetközi rendszere kisugárzik a büntető anyagi és eljárási jogra és más jogágakra is, a légi forgalom, a környezet védelme, a nemzetközi kereskedelem és beruházások elképzelhetetlenek nemzetközi jogi szabályozás nélkül, a nemzetközi munkaügyi egyezmények különösen fontosak a munka világában, a Biztonsági Tanács kötelező gazdasági rendszabályokat írhat elő. E néhány példa talán alkalmas a nemzetközi jog általános fontosságának kiemelésére.

Az ENSZ Titkárságán több mint 50 000 nemzetközi szerződést tartanak nyilván, melyek közül egyesek (az ún. genfi jogot alkotó egyezmények, az 1982. évi tengerjogi egyezmény, vagy az 1994. évi világkereskedelmi szerződés) terjedelme meghaladja a magyar Ptk.-ét. A Biztonsági Tanács határozatainak száma közelít a kétezres határhoz, a Nemzetközi Bíróság és más nemzetközi bíróságok ítéleteiket hosszan indokolják, az Emberi Jogok Európai Bíróságának esetjoga évente több száz döntéssel bővül.

A nemzetközi jog rendkívüli terjedelme és a nemzetközi jog világának összetettsége miatt egy tankönyv csak bevezetésre vállalkozhat, azaz célja nem lehet több, mint általános képet adni a nemzetközi jogról, vázolni működési mechanizmusait. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy a jogász munkájában általában a nemzetközi jog egy-egy részterületével kerül kapcsolatba, melyek ismeretéhez, értelmezéséhez és alkalmazásához viszont feltétlenül szükség van a kellő jártasságra a nemzetközi jog alapkérdéseiben. A tankönyv struktúrája e megfontolásokat próbálja érvényesíteni.

H. L. A. Hart jogelméletét (A jog fogalma. Bp. 1995) követve a tankönyv – a nemzetközi jog fogalmának meghatározását és történetének per tangentem bemutatását követően – először a nemzetközi jog másodlagos szabályait tárgyalja, azaz a nemzetközi jogalkotás (nemzetközi szerződések joga, a nemzetközi jog általános szabályai és egyéb jogforrások), majd a nemzetközi jog alkalmazásának területével foglalkozik, ideértve a nemzetközi jog és a belső jog viszonyát, a nemzetközi felelősséget és a nemzetközi viták rendezését. A második kötetben kapnak helyet a nemzetközi jog legfontosabb anyagi jogi területei, így az állam nemzetközi jogi helyzetét meghatározó és biztosító szabályok, a terület és tér nemzetközi jogi kérdései, ideértve a nemzetközi folyók jogát, a tengerjogot, a nemzetközi légijogot, a világűrjogot, valamint a nemzetközi környezetvédelmi jogot. Ezt követi a lakossággal kapcsolatos nemzetközi jogi szabályozás, melyben kulcsszerepet kap az emberi jogok nemzetközi rendszere, a nemzetközi kisebbségvédelmi jog és a külföldiek jogállása, végül a diplomáciai és konzuli jog következik. Ez egészül ki a nemzetközi szervezetek világával.

Még a nemzetközi jog bevezetésszerű bemutatásában is szükség van egyszerűsítésekre.

• A tananyag – egy-egy szabályt, magyarázatot, példát tartalmazó – pontokba tördelve jelenik meg, mely számozás – a visszautalások megkönnyítése érdekében – folyamatos.


Bevezetés

• Az évszámok és más adatok közül a kevésbé fontosak zárójelbe kerülnek, a nemzetközi szerződések és egyéb dokumentumok jegyzékében a feltétlenül ismerendő évszámokat vastag betűs kiemelés jelzi.

• A bírói és diplomáciai gyakorlatból vett példák az egyes megállapítások megértését, magyarázatát adják, és nem a teljes körű bizonyítást szolgálják. A példák lényegét apró betűs bekezdés tartalmazza.

• A tananyag egyszerűsítése érdekében a tankönyv mellőzi az idézeteket és a forráshelyek pontos megjelölését, törekszik a bonyolult elnevezések rövidítésére.

• Abból a célból, hogy e tankönyv használója a nemzetközi jogról mélyebb ismereteket szerezhessen, a bevezetés függeléke felsorolja a fontosabb tankönyveket és kézikönyveket, közli a legfontosabb internetes címeket, továbbá az egyes fejezetek végén is található irodalomjegyzék.

E tankönyv nem születhetett volna meg munkatársaim biztatása és segítsége nélkül, amiért köszönetet mondok dr. Csapó Zsuzsanna egyetemi adjunktusnak, dr. Ernszt Ildikó egyetemi adjunktusnak, dr. Komanovics Adrienne egyetemi docensnek és dr. Szappanyos Melinda Ph.D.-hallgatónak.


A. függelék - Függelék1. Tankönyvek és kézikönyvek

• Blahó András–Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények (Aula, Bp. 2005)

• Bokorné Szegő Hanna: Nemzetközi jog. 5. kiadás (Aula, Bp. 2003)

• Haraszti György (szerk.): Nemzetközi jog. 2. kiadás (Tankönyvkiadó, Bp. 1979)

• Herczegh Géza (szerk.): Nemzetközi jog. 3. kiadás (Tankönyvkiadó, Bp. 1995)

• Kovács Péter: Nemzetközi közjog (Osiris, Bp. 2006)

• Nagy Károly: Nemzetközi jog (Püski, Bp. 1999)

***

• Bedjaoui, M. (ed.): International Law-Achievements and Prospects. (Nijtoff-UNESCO, Dordrecht 1992)

• Cassese, A.: International Law. Second ed. (Oxford University Press 2005)

• Malanczuk, P.: Akehurst’s Modern Introduction to International Law. (Rutledge, London 1997)

• Harris, D. J.: Cases and Materials on International Law. (Sweet and Maxwell, London, 2004)

• Shaw, M. N.: International Law. Fifth Edition. (Cambridge University Press 2003)

• Bernhard, R. (ed.): Encyclopedia of Public International Law. 12. volumes (Heidelberg 1980-1990)

• Brownlie, I.: Principles of Public International Law. Fifth Edition. (Oxford, Clarendon Press 1998)

• Jennings, R. Y.–Watts, A.: Oppenheim’s International Law. (Harlow, London 1992)

• Damrosch, L. F.–Henkin, L .–Pugh, R. C.–Schachter, O.–Smit, H.: International Law: Cases and Materials. Forth Edition. (West Group, St. Paul MN, 2001)

• Carter, B. E.–Trimble, Ph. R.–Bradley, C. A.: International Law. Forth Edition (Aspen Publishers, New York 2003)

• Aust, A.: Handbook of International Law (Cambridge University Press 2005)

***

• Alland, D. (dir.): Droit international public. (Presses universitaires de France, Paris 2000)

• Dupuy, P. M.: Droit international public. 6e édition (Dalloz, Paris 2002)

• Carreau, D.: Droit international. 8e édition (Pédone, Paris 2004)

• Dailler, P.–Pellet, A.: Droit international public. 7e édition (L.G.D.J., Paris 2002)

• Verhoven, J.: Droit international public. (Larcier, Bruxelles 2000)

• Combacau,–Sur, S.: Droit international public. 5e édition (Montchrestien, Paris 2001)

***

• Fischer, P.–Köck, H. F.: Völkerrecht. Das Recht des Universellen Staatengemeinschaft. (Linde Verlag, Wien 2004)


Függelék

• Graf Vitzthum, W. (Hrsg.): Völkerrecht (Sellier/de Greuyter 2004)

• Tomuschat, Ch. (Hrsg.): Völkerrecht. 3. Auflage (Nomos 2005)

• Müller J. – L. Wildhaber: Praxis des Völkerrechts (Bern 2001)

• Fischer P.: Allgemeine Völkerrecht (Wien 2000)

2. A Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia előadásai (General Courses/Cours générals)

• H. Thierry: L’évolution du droit international. Volume 222. 1990. 9-186

• R. Higgins: International law and the avoidance, containment and resolution of disputes. Volume 230. 1991. 9-342

• P. Weil: Le droit international en quête de son identité. Volume 237. 1992. 9-370

• T.M. Franck: Fairness in the international legal and institutional system. Volume 240. 1993. 9-498

• F. Capotorti: Cours général de droit international public. Volume 248. 1994. 9-344

• I. Brownlie: International law at the fiftieth anniversary of the United Nations. Volume 255. 1995. 9-228

• H.E. J.A. Pastor Ridruejo: Le droit international à la veille du XXIe siècle : normes, valeurs et faits. Volume 274. 1998-IV. 9-308

• C. Tomuschat : International Law : Ensuring the Survival of Mankind on the Eve of a New Century. Volume 281. 1999. 9-438

• S. Rosenne: The Perplexities of Modern International Law. Volume 291. 2001. 9-471

• Dupuy P-.M: L’unité de l’ordre juridique international. Volume 297. 2002. 9-490.

• T. Meron: International Law in the Age of Human Rights. Volume 301. 2003. 9-490

• A. A. Cançado Trindade: International Law for Humankind: Towards a New Jus Gentium (I). Volume 316. 2005. 9-440

• A. A. Cançado Trindade: International Law for Humankind : Towards a New Jus Gentium (II). Volume 317. 2005. 9-312

3. Nemzetközi jogi dokumentumok

• Société des Nations: Recueil des traités et des engagements internationaux enrégistrés par le Secrétariat (1920-1946)

• United Nations’ Treaty Series/Recueil des traités des Nations Unies (1946 óta)

• Nations Unies. Etat de la ratification des traités dont le Secrétaire général est dépositaire (évente)

• Conseil de l’Europe: conventions et accords européens

• Dupuy, P.M.: Les grands textes de droit international public (Dalhoz, Paris 2000)

• Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1918–1945: A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. (2. átd., bőv. kiad. Bp.: Közgazd. és Jogi Könyvkiadó: Gondolat, 1983)

• Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések, 1945–1982: A második világháború utáni korszak legfontosabb külpolitikai szerződései. (Bp.: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.: Gondolat, 1985)

***


Függelék

• Permanent Court of International Justice/Cour Permanente de Justice Internationale: Série A, Série B, Série A/B

• International Court of Justice/Cour International de Justice: Reports/Recueils

• Lamm Vanda: A Nemzetközi Bíróság ítéletei és tanácsadó véleményei 1945-1993 (KJK, Bp., 1995)

• UNO/ONU: Reports of International Arbitral Awards/Recueil des sentences arbitrales

• Stuyt, A.M.: Survey of International Arbitrations 1794-1989 (Nijtoff, Dordrecht 1990)

4. Internetcímek

• Egyesült Nemzetek Szervezete: http://www.un.org

• ENSZ Biztonsági Tanácsa: http://www.un.org/Docs/sc/

• ENSZ Közgyűlése: http://www.un.org/ga/

• Nemzetközi Bíróság: http://www.icj-cij.org/

• Nemzetközi Jogi Bizottság: http://www.ún.org/law/ilc/

• 6. sz. Főbizottság: http://www.un.org/law/cod/sixth/60/sixth60.htm

• Treaty Series: http://untreaty.un.org/

• ECOSOC: http://www.un.org/docs/ecosoc/

• Titkárság: http://www.un.org/documents/st.htm

• Európai Gazdasági Bizottság: http://www.unece.org/

• NATO: http://www.nato.int/

• Európa Tanács: http://www.coe.int/

• EBESZ: http://www.osce.org/

• OECD: http://www.oecd.org/

• WTO: http://www.wto.org/

• International Law Assosiation: http://www.ila-hg.org/

• International Law Institute: http://www.ili.org/

• Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia: http://www.hagueacademy.nl/

• International and Comparative Law Quarterly: http://iclq.oxfordjournals.org/

• Foreign Affairs: http://www.foreignaffairs.org/

• European Journal of International Law: http://ejil.org/

• The American Society of International Law: http://www.asil.org/

• A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma: http://kulugyminiszterium.hu/

• Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht: http://www.zaoerv.de/

• ICSID: http://www.worldbank.org/icsid/

• Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék: http://www.itlos.org/


Függelék

• Emberi Jogok Európai Bírósága: http://www.echr.coe.int/echr

• Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága: http://www.corteidh.or.cr/

• Állandó Választott Bíróság: http://www.pca-cpa.org/

• Nemzetközi Büntetőbíróság: http://www.icc-cpi.int/

• A volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús és egyéb bűncselekményeket vizsgáló Nemzetközi Büntetőbíróság: http://www.un.org/icty/index.html

5. Könyvtári katalógusok

• Max Planck-Istitut für ausländisches öffentlicher Recht und Völkerrecht: http://www.mpil.de/ww/de/pub/biblithek.cfm

• Cambridge University: http://www.cam.ac.uk/

• Oxford University: http://ilbrary.ox.ac.uk/

• Yale Law School: http://www.law.yale.edu/library/

Rövidítések:

• AFDI: Annuaire français de droit international

• AIDA: Annuaire de l’Institut de droit international

• AJIL: American Journal of International Law

• AV: Archiv des Völkerrecht

• BYBIL: British Yearbook of International Law

• EJIL: European Journal of International Law

• GYIL: German Yearbook of International Law

• ICLQ: International and Comparative Law Quarterly

• RBDI: Revue belge de droit international

• RCADI: Recueil des cours de l’Académie de droit international

• RGDIP: Revue général de droit international public

• ZaöRV: Zeitschrift für ausländisches öffentliches Recht und Völkerrecht


1. fejezet - I. fejezet: A nemzetközi jog fogalma és története1. 1. A nemzetközi jog fogalmának meghatározása1. A nemzetközi jog a nemzetközi közösség tagjai, elsősoran az államok közötti kapcsolatokat szabályozó, az államok és a nemzetközi jog más alanyai által létrehozott jogi normák rendszere.

Lényegében e definíciót találhatjuk a különböző tankönyvekben, kézikönyvekben, a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémián tartott fő előadásokban (general courses/cours générales) (l. a bevezetés függelékében). E rövidnek tűnő meghatározás utal a nemzetközi jog alanyaira és az általuk alkotott sajátos társadalmi formációra, nevezetesen a nemzetközi közösségre, a nemzetközi jog tárgyára, továbbá arra, hogy szabályai jogi normák és valamilyen fajta rendszert alkotnak. Ezen elemek kifejtésén keresztül juthatunk el a nemzetközi jog legalapvetőbb sajátosságainak, kulcsfogalmainak tisztázásához. Ezek vizsgálata előtt azonban foglalkozni kell a „nemzetközi jog” terminus technicus-szal.

2. A nemzetközi jog mint elnevezésprima facie nem megfelelő, hiszen azt sugallja, mintha a nemzetek közötti kapcsolatokat szabályozná, holott – mint pl. Faluhelyi Ferenc régi tankönyvének címe is mondja – lényegében államközi jogot jelent.

A „nemzetközi jog” kifejezés eredete a római jog ius gentium (népek joga) fogalmára vezethető vissza, mely a maga korában a nem római polgárok (peregrinusok) magánjogi viszonyait szabályozta, tehát nem Róma és más – a limes-en túli – politikai közösségek kapcsolataira vonatkozott. A nemzetközi joghoz tartozó olyan intézmények, mint a háborúindítás formaságai a ius fetiale körébe tartoztak. A ius gentium azonban különböző népek jogából is átvett jogelveket, amit később a posztglosszátorok ius inter gentes-ként (népek közötti jog) értelmeztek. Ezen elnevezés elterjedését egy további körülmény is elősegítette. A ius gentium elvei – mint arra Gaius is rámutatott – a racionalitás követelményeit jelenítették meg a római jogban. A nemzetközi jog tudományának „atyja”, H. Grotius (l. no. 54.) a természetjog észjogi irányzatát képviselte, így kézenfekvő volt az európai államokat kötelező természetjogi elveket a ius gentium példáival is bizonyítani. Először J. Bentham fordította le a ius inter gentes kifejezést angol nyelvre international law-ként, mely mellett még ma is használják a „law of nations” elnevezést. E kettősség fennmaradt más nyelvekben is (droit international/droit des gens; Völkerrecht/Internationales Recht), míg másokban csak a „nemzetközi jog” elnevezés honosodott meg (diritto internazionale; derecho internationales; mezsdunarodnoe pravo).

2. 2. A nemzetközi jog alanyai3. A nemzetközi jog fogalmának meghatározásában (l. no.1.) „a nemzetközi közösség tagjai, elsősorban az államok” kitétel a nemzetközi jog alanyaira utal, azaz azokra, akik – a jogalanyiság általános fogalmával egyezően – nemzetközi jogok és kötelezettségek alanyai lehetnek.

Az ún. klasszikus nemzetközi jog XVI–XVII. századi kialakulása óta a modern állam vált a nemzetközi kapcsolatok meghatározó szereplőjévé, mely szuverenitása alapján több-kevesebb sikerrel törekedett a határokat átlépő életviszonyok egészének uralására is. Ha a tudományos és technikai fejlődés, a gazdasági hatások, illetve a vallási, ideológiai és szellemi folyamatok nem is ismertek országhatárokat, a nemzetközi jog államközi jellegéhez nem férhetett kétség.

Az első nemzetközi szervezetek már a XIX. században megjelentek, ezért az államok kizárólagos jogalanyiságának fenntartása érdekében fikciókhoz folyamodtak. Így pl. az Európai Duna Bizottságot „folyami államnak” minősítették, a Népszövetséget pedig konföderációnak. A nemzetközi jognak az ENSZ Alapokmánya elfogadását követő fejlődése pedig a korábbi tradicionális nemzetközi jogalanyfelfogást tarthatatlanná tette. A nemzetközi jog alanyai körének meghatározásánál az alábbi nóvumokat kell számításba venni: a nemzetközi szervezetek elterjedését, az emberi jogok nemzetközi rendszerének kiépülését, a globalizáció által kialakított intézményeket, azaz a világcégeket vagy ENSZ-nyelven: transznacionális vállalatokat és az államtól függetlenedő nép kategóriájának megjelenését. Az alábbiakban e jelenségek összegzése következik.

4. A nemzetközi szervezeteknek nemcsak száma növekedett (kb. 300 nemzetközi szervezet létezik), de egyre


I. fejezet: A nemzetközi jog fogalma és története

nagyobb szerepet is játszanak a nemzetközi együttműködésben. Felmerült tehát az a kérdés, hogy ezt saját jogalanyiságuk alapján valósíthatják-e meg. A választ a Nemzetközi Bíróság adta meg a Bernadotte-ügyben hozott tanácsadó véleményében (1949).

MegjegyzésIzrael állam kikiáltása után (1948. május 15.) az arab államok koncentrált katonai támadással kívánták az új államot megsemmisíteni. A válság megoldására a térségbe küldött ENSZ-közvetítőt, Bernadotte grófot és kísérőjét izraeli terroristák meggyilkolták. A merénylet nemcsak Izrael nemzetközi felelősségét vetette fel, hanem azt is, hogy e felelősség érvényesítésére van-e joga az ENSZ-nek mint nemzetközi szervezetnek.

E kérdésről az ENSZ Alapokmánya hallgat, és nem szól a világszervezet nemzetközi jogalanyiságáról sem. A Bíróság azonban megállapította, hogy az Alapokmány az ENSZ számára nemzetközi jogokat és kötelezettségeket állapít meg (nemzetközi szerződések megkötésének jogát, nemzetközi igazgatás gyakorlásának lehetőségét, kiváltságokat és mentességeket), mely kifejezett rendelkezésekből és az egyéb bennrejlő jogokból (implied powers) az ENSZ nemzetközi jogalanyisága következik. Az ENSZ univerzális jellege alapján, mely akkor még nem volt realitás, a Bíróság szerint az ENSZ objektív jogalany, azaz jogalanyisága erga omnes jellegű.

5. Az emberi jogok nemzetközi rendszerének kiépülése a dolog természete szerint együtt járt a természetes személy nemzetközi jogalanyiságának elfogadásával. Egyrészt elismerést kapott az a tétel, hogy az emberi jogok „az emberi lény elidegeníthetetlen méltóságából erednek”, melyeket az államoknak védelmezni és biztosítani kell, másrészt a természetes személyek e jogaik megsértése esetén nemzetközi fórumokhoz fordulhatnak. E jogorvoslati lehetőségek azonban meglehetősen heterogének, korlátozottak és feltételesek, így aligha lehet ezen eljárási jogok általános elismerésére következtetni. Másképpen fogalmazva: ezek relatívak, így a természetes személy nemzetközi jogalanyisága – ebben az aspektusban – relatív, azaz annak függvénye, hogy állama mely emberi jogi egyezmény részese. A természetes személy nemzetközi jogalanyiságának objektivizálódása irányába mutat viszont a nemzetközi jog megsértése miatti nemzetközi büntetőjogi felelősség (delicta iuris gentium) kikristályosodása.

6. A világgazdaságnak az 1970-es évektől kezdődő átalakulása a nemzetközi kapcsolatok meghatározó tényezőivé emelte a világcégeket vagy – az ENSZ terminológiájában – transznacionális vállalatokat. E jelenségnek egyik vetülete az, hogy bizonyos nemzetközi szerződések alapján e vállalatok mint jogi személyek pert indíthatnak államok ellen nemzetközi választottbíróságoknál, vagy – a mélytengeri bányászattal kapcsolatban – a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszéknél. Minden gazdasági és politikai jelentőségük ellenére a világcégek korlátozott terjedelmű jogalanyisága csak az ilyen szerződésekben részes államok irányában áll fenn, így kettős értelemben is relatív.

7. Az önrendelkezési jog elvének nemzetközi jogi elfogadásából logikusan következik a népek nemzetközi jogalanyisága. Nemcsak a Nemzetközi Bíróság ismerte el (Namíbia-, Nyugat-Szahara-, Kelet-Timor-ügy) egy adott nép nemzetközi jog által elismert jogát az önrendelkezésre, de elfogadása megtalálható nemzetközi szerződésekben is (1966. évi emberi jogi egyezségokmányok, a háború áldozatainak védelméről szóló 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv). Ha a népek önrendelkezési jogának gyakorlása történelmi értelemben lényegében befejeződött, mégsem következtethetünk e jog in statu morendi jellegére, mert egyrészt nem zárható ki a nép fogalom kiterjesztése más embercsoportokra, másrészt tartalmának átalakulása sem.

8. A nemzetközi jogalanyiság elemzésénél kell megemlíteni az emberiség esetleges nemzetközi jogalanyiságát. Egyes egyezményekben (1982. évi tengerjogi egyezmény, 1979. évi Hold-megállapodás) szerepel az „emberiség közös öröksége” formula. Ezenkívül megjelent a „jövendő nemzedékek” koncepció is. Nem kétséges, hogy ezek védelme napjainkban a nemzetközi jog kiemelkedő feladatai közé tartozik, sőt beleértendő a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (ius cogens) (lásd no. 139.) raison d’être-jébe, azonban sem az emberiség, sem a „jövendő nemzedékek” nem lehetnek a nemzetközi jog alanyai, elsősorban annak a megfontolásnak az alapján, hogy e „jogok” mögött nincs megfogható intézmény.

9. Kik a nemzetközi jog alanyai?

a. Az államok, mint a nemzetközi jog természetes jogalanyai;

b. A nemzetközi szervezetek, melyek nemzetközi jogalanyiságát fogalmi ismérvnek kell tekinteni. Jogalanyiságukat kifejezetten elismerhetik az adott szervezetet alapító szerződések (Európai Közösség,



Nemzetközi Tengerfenék Hatóság, Kereskedelmi Világszervezet, Nemzetközi Büntetőbíróság). A jogalanyiságot kifejezetten deklaráló rendelkezés nélkül is nemzetközi jogalanynak minősül az a nemzetközi szervezet, melynek alapító szerződése olyan jogokat és kötelezettségeket ad számára, melyből nemzetközi jogalanyisága levezethető (ENSZ és szakosított intézmények);

c. A természetes személyek az emberi jogok nemzetközi rendszerében és a delicta iuris gentium keretében, bár az eljárási jogok tekintetében jogalanyiságuk korlátozott és relatív;

d. Korlátozott és relatív nemzetközi jogalanyisággal rendelkezhetnek a jogi személyek is;

e. A népek.

10. A nemzetközi jog különböző alanyainak összehasonlítása

a. Eredeti jogalanyisággal rendelkezik az állam és a „nép”, illetve – az emberi jogok és a delicta iuris gentium keretében – a természetes személyek. Ezzel szemben származékos a nemzetközi szervezetek jogalanyisága, illetve a jogi személyek jogalanyisága, miután az előbbieket az alapító államok, az utóbbiakat pedig bizonyos nemzetközi szerződésekben részes államok ruházzák fel jogalanyisággal.

b. Az állam nemzetközi jogalanyisága teljes és korlátlan, mert az állam elvileg bármely nemzetközi jog és kötelezettség alanya lehet. Ezzel szemben a többi jogalany nemzetközi jogalanyisága korlátozott vagy funkcionális, mert csak speciális nemzetközi jogokra és kötelezettségekre terjed ki, melyekről alapító szerződés rendelkezik kifejezetten vagy hallgatólagosan. A „népek” nemzetközi jogalanyisága az önrendelkezési joghoz kötődik, a természetes személy jogképessége az emberi jogok és a delicta iuris gentium körében létezik, jogi személyeknél pedig nemzetközi szerződések által meghatározott körben áll fenn.

c. A nemzetközi jogalanyiság lehet erga omnes, azaz a nemzetközi jog valamennyi alanyával szemben fennálló és relatív. Az első körbe tartoznak az államok, az univerzális nemzetközi szervezetek (az ENSZ rendszeréhez tartozó szervezetek), a népek és a természetes személyek, mint az emberi jogok alanyai. Bizonyos problémák azonban felmerülnek: erga omnes jogalanyiságuk ellenére az el nem ismert állam bizonyos jogokat nem érvényesíthet, az önrendelkezési jog gyakorlása pedig attól függ, hogy az emberek mely csoportja minősül „népnek”. Az erga omnes jogalanyisággal szemben a nem univerzális szervezetek jogalanyisága, illetve a természetes és jogi személyek eljárási jogképessége relatív: az előbbi esetben az alapító államok és a jogalanyiságot elismerő harmadik államok vonatkozásában áll fenn, az utóbbinál pedig attól függ, hogy államuk részese-e a releváns nemzetközi szerződéseknek.

11. Bár a jogalanyiság terjedelméhez tartozó kérdés, jelentőségére tekintettel külön kell említeni a nemzetközi jogalkotásban való részvétel jogát. E jog az államokra és a nemzetközi szervezetekre korlátozódik. E vitathatatlan tétel mellett vannak vitatott kérdések is. Gyakori az államok és a külföldi jogi személyek közötti szerződés, pl. ilyen a koncessziós szerződés, mely felveti e szerződések jogi természetének problémáját. (E vonatkozásban az angol és francia jogi terminológia árnyaltabb: a valódi nemzetközi szerződéseket treaty/traité-nek nevezi, az ilyen minőséggel nem rendelkezőket pedig contract/contrat-nak.) E kérdés felmerült az angol–iráni olajperben, melyben a Nemzetközi Bíróság először ideiglenes intézkedéseket rendelt el (1951), majd ezt követő ítéletében (1952) megállapította joghatóságának hiányát.

MegjegyzésAz 1950-es évek elején Irán államosította az olajipart, mely elsősorban az Angol–Iráni Olajtársaságot érintette. A brit kormány diplomáciai védelemben részesítette jogi személyét. A Bíróság által elrendelt ideiglenes intézkedés hatására az iráni olajexport gyakorlatilag leállt, súlyos helyzetbe hozva Moszadik miniszterelnök rendszerét. A Bíróság joghatóságával kapcsolatos vita középpontjában az Irán által tett alávetési nyilatkozat, azaz a Bíróság joghatósága egyoldalú elfogadásának értelmezése állt. Ebben az összefüggésben mondta ki a Bíróság azt, hogy a koncessziós szerződés nem minősül nemzetközi szerződésnek. Moszadik rendszerét a CIA által szervezett katonai puccs hamarosan (1953) megdöntötte, és visszaültette trónjára Reza Pahlavi sahot.

A Nemzetközi Bíróság előbb tárgyalt ítélete nem zárja ki azt, hogy egy állam és egy nemzetközi társaság közötti szerződés a nemzetközi jog hatálya alá kerüljön, tehát nemzetközi szerződésként fogadják el. Ellenkező feltételezés az állam szuverenitásának korlátozását jelentené. Ez azonban az állam egyoldalú döntésének következménye, és csak ezen állam irányában áll fenn. E lehetőség létezését néhány választott bírói ítélet



alátámasztja (1977. évi ítélet a Texaco-Calasiatic contra Líbia-ügy).

12. A nemzetközi közösség

A nemzetközi közösség stricto sensu (szűkebb értelemben) a Földön létező államok összességét jelenti. E meghatározásban a dolog természete szerint a nemzetközi jogi szempontok dominálnak, sőt a „nemzetközi” jelző használata involválja a nemzetközi jog elnevezése kapcsán mondottakat. E sajátos társadalmi formációt az elmúlt korokban különbözőképpen nevezték: Civitas Christiana, európai jogközösség, civilizált államok közössége vagy – Vattel óta – egyszerűen: államok társasága vagy világa (society/société).

A politológia és a nemzetközi kapcsolatok tudománya lato sensu (szélesebb értelemben) beszél a nemzetközi közösségről, sőt e kifejezés helyett gyakran a „nemzetközi rendszer” terminus technicusát használja. Ez utóbbinak az államokon és az általuk létrehozott nemzetközi szervezeteken kívül más szereplői is vannak: a világgazdaság résztvevői, különösen a világcégek vagy transznacionális vállalatok, a nem kormányközi szervezetek (NGO-k), az egyházak, a nemzetközi közvélemény, különösen a média, sőt az illegális tényezők is, mint a bűnöző szervezetek, a kábítószer-maffia, a terrorizmus formációi (már a pénzhamisítás tárgyában kötött 1929. évi egyezmény foglalkozik e jelenséggel).

A nemzetközi közösség kétféle megközelítése nemcsak a lehetséges szereplők felsorolásában különbözik, az eltérések felölelik az egyes résztvevők rendszeren belüli súlyát, a rendszer lényegét és működési mechanizmusait is. Az államok és a nemzetközi jog más alanyai politikai és nemzetközi jogi megoldásokkal avatkoznak be a nemzetközi folyamatokba, és ebbe szeretnék integrálni más szereplők tevékenységét, tesznek kísérletet a világgazdasági folyamatok ellenőrzésére, az illegális tevékenységek elnyomására.

13. A nemzetközi közösség sajátosságai között különösen az alábbiak emelendők ki: egyedi és másodlagos közösség, vannak nyilvánvaló formális jegyei, végül speciális tartalmi elemekkel is rendelkezik.

a. Csak egyetlen nemzetközi közösség létezik, miután napjainkban a Föld valamennyi állama tagja e közösségnek. A korábbi korszakokban más volt a helyzet: a Mediterráneumtól elkülönülten létezett India, Kína és a hozzájuk kapcsolódó periférikus területek. Teljesen elszigetelve álltak fenn a Kolumbusz előtti amerikai közösségek (maja, azték, inka birodalom) vagy a Szaharán túli Afrika. A világ egyesítése a középkor végétől induló hosszú folyamat eredménye.

b. A nemzetközi közösséget másodlagos közösségnek kell tekinteni. Az emberiség megosztottan, meghatározott számú államilag szervezett társadalom keretében (területén és állampolgáraként vagy külföldiként) él, így a nemzetközi közösség e társadalmak társadalma.

c. A nemzetközi közösségnek, mint speciális társadalmi formációnak nincs saját szervezete, nincsenek törvényhozó, végrehajtó, igazságszolgáltatási és erőszakszervei. E tény mögött az áll, hogy a nemzetközi közösség mint ilyen nem rendelkezik semmiféle hatalommal tagjai felett. Ellenkezőleg: e hatalom a közösség résztvevői között oszlik meg, mégpedig egyenlőtlenül, tekintettel a köztük meglevő nyilvánvaló és nagyságrendi eltéréseket mutató különbségekre. Az államok különböznek területük nagyságában, geopolitikai helyzetükben, természeti erőforrásaikban, a lakosság lélekszámában, gazdasági fejlettségükben, politikai rendszerük, államszervezetük, jogrendszereik hatékonyságában, melyeket tovább befolyásol a különböző ideológiák, kultúrák, morális értékrendszerek sokszínűsége.

d. A nemzetközi közösség résztvevőinek létszáma igen alacsony: az ENSZ-nek jelenleg 192 tagja van, és kevéssé valószínű ezen szám jelentős növekedése. A létszám korlátozottsága következtében (és más okokból is) a szabályozandó államközi viszonyokat nehéz tipikusnak tekinteni, ezek szinte mindig konkrétak (Schwarzenberger, Berber), ami mind nemzetközi jogalkotási, mind jogalkalmazási szempontból individuális megközelítést igényel (Friedmann).

e. Az előzőekből következően a nemzetközi közösség decentralizált, lényegében atomizált, melyen belül az államok szuverenitásuk vagy egyszerűbben: függetlenségük biztosítására törekednek, individuális külpolitikai és más céljaikat kívánják megvalósítani, mely szükségszerűen konfliktusok forrása. Az egyes államok lehetőségeit azonban behatárolja saját abszolút és relatív értelemben vett hatalmuk nagysága. Az előző folyamatokkal szemben működnek ugyanakkor centripetális erők is, mint a hatalmi egyensúly, az interdependencia (kölcsönös függőség) kényszerei, a kölcsönös, sőt közös érdekek létezése.

14. A nemzetközi közösségen belül ható centrifugális és centripetális erők bonyolult dialektikája, a nemzetközi közösség mint társadalmi formáció sajátosságai, különösen önálló hatalmának és szervezetének hiánya



logikusan vezet el ahhoz a sokszor feltett kérdéshez, hogy ténylegesen közösségről van-e szó. E fogalmat legitimálta – többek között – a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény (53. cikk), így csak azt kell eldönteni, hogy jogilag valónak minősülő fikcióról van-e szó, vagy a nemzetközi közösség megfelel a közösségről alkotott képnek, ami feltételezi az érdekek és értékek bizonyos közösségét, a szolidaritás megfelelő szintjét. Egyértelmű válasz aligha adható. Egyrészt kétségtelen tény a nemzetközi közösség heterogenitása, de a meglevő, sőt talán mélyülő ellentétek mellett léteznek általános érdekek is: az államok közötti koegzisztencia miniszteriális feltételeinek biztosítása, a növekvő számú közös feladat (a nukleáris háború kiküszöbölése, a fejlődés előmozdítása, a környezetvédelem, az éhség és betegségek leküzdése, a transznacionális bűnözés elleni küzdelem stb.) megoldásának szükségessége. A felsorolt tényezők továbbá nem függetleníthetők tértől és időtől, tehát általános és egyértelmű válasz nem adható arra a kérdésre, hogy a nemzetközi közösség valóban közösség-e.

3. 3. A nemzetközi jog tárgya15. A nemzetközi jog fogalmának meghatározása (l. no. 1.) utal a nemzetközi jog tárgyára: a nemzetközi jog az államok és a nemzetközi jog más alanyai közötti kapcsolatokat szabályozza, melyeket prima facie nemzetközi kapcsolatoknak nevezhetünk. A kapcsolatok nemzetközi jellegére mutatis mutandis vonatkoznak a nemzetközi jog elnevezésével kapcsolatban mondottak. Hangsúlyozni kell azt, hogy a nemzetközi kapcsolatok nem ipso facto, azaz létezésük ténye miatt jelentik a nemzetközi jog tárgyát, hanem ipso iure, azaz azért, mert a nemzetközi jogalkotás a nemzetközi kapcsolatok különböző területeire vonatkozóan az államok és a nemzetközi jog más alanyai számára magatartási szabályokat állapít meg, számukra nemzetközi jogokat biztosít, és nemzetközi kötelezettségeket határoz meg.

A nemzetközi jog szabályozási körébe vont nemzetközi kapcsolatokról hozzávetőleges képet adhatnak a különböző tankönyvek tartalomjegyzékei. A nemzetközi jog lényegének, létrejöttének, működésének, hatékonyságának megértéséhez azonban szükséges a nemzetközi kapcsolatok mibenlétének mélyebb elemzése és következtetések levonása. Foglalkozni kell a nemzetközi jog tárgyának bővülésével, új szabályozási területeinek a nemzetközi jog struktúrájára, megoldásaira és jelentőségére gyakorolt hatásával, a nemzetközi kapcsolatok osztályozásával, a nemzetközi jog alapjára vonatkozó felfogásokkal, végül a nemzetközi kapcsolatok elméleteivel.

16. A nemzetközi jog tárgyának bővülése

A nemzetközi jog tárgyának kibővülése, azaz a nemzetközi jog szabályozási körébe vont nemzetközi kapcsolatok terjedelmének növekedése a tények egyszerű összehasonlításával megállapítható. A nemzetközi jog ún. klasszikus korában (XVI–XIX. század) a nemzetközi jog elsősorban békeszerződéseket, szövetségi szerződéseket jelentett, továbbá az elismerésre, a területszerzés módjaira, az államközi érintkezés fenntartását szolgáló intézményekre (ius legationum) vonatkozott, amit a hadviselésre vonatkozó töredékes szabályok egészítettek ki. A különböző államok lakosai közötti viszonyok a nemzeti jogrendszerek hatálya alá tartoztak, a XVIII. században megjelenő kereskedelmi szerződésekben, majd később a hajózási és letelepedési egyezményekben a szerződő államok e tevékenységek kereteit kívánták meghatározni. A nemzetközi jog ezen állapotára figyelemmel nem tekinthető véletlennek az, hogy pl. a XIX. század második felében J. C. Bluntschli megkísérelte a nemzetközi jog szabályainak kompilációját. (Az általa kidolgozott törvénykönyv mindössze 862 §-ból áll.)

E szűk körre korlátozódó nemzetközi jog terjedelmileg nagyot változott, újabb és újabb területek kerültek a nemzetközi jog hatókörébe, különösen az elmúlt évtizedekben (az ENSZ Alapokmányának 1945. évi elfogadása óta) e jogrendszer egyértelműen exponenciális növekedést mutat. Ennek igazolásaként elég arra utalni, hogy az ENSZ Titkárságán több mint 50 000 szerződést iktattak be. Az alábbiakban csak a legfontosabb változásokat említhetjük:

• A nemzetközi jogban új területek jelentek meg: nemzetközi légijog, világűrjog, nemzetközi környezetvédelmi jog, az emberi jogok nemzetközi rendszere, a munka világának szabályozása (kb. 200 munkaügyi egyezmény hatályos), a delicta iuris gentium, a nemzetközi kereskedelmi jog (az 1994. évi Marrakesh-i szerződés 25 000 oldal) és a beruházásvédelem normái (ez utóbbi közel 2000 szerződés tárgya), a leszerelés joga, az Észak és Dél közötti konfliktust enyhítő megoldások.

• A nemzetközi jog hagyományos területeire vonatkozó nemzetközi szokásjogot egyrészt kodifikálták (l. a diplomáciai és a konzuli kapcsolatok jogát, a nemzetközi szerződések jogát, a nemzetközi felelősség szabályait), másrészt – a kodifikációval párhuzamosan vagy attól függetlenül – továbbfejlesztették, és e



normák számát megsokszorozták. Ez utóbbi bizonyítható pl. az ENSZ 1982. évi tengerjogi egyezményével (az egyezmény 320 cikkből – melyen belül egyesek különösen terjedelmesek – és 9 mellékletből áll).

• Napjaink nemzetközi jogának legfontosabb rendelkezése az erőszak általános tilalma, ami ugyan nem tehette ténylegesen lehetetlenné az államok közötti konfliktusok erőszakos megoldását, továbbá a nem nemzetközi fegyveres összeütközéseket, de az erőszak konkrét alkalmazásának eseteiben annak legitimálására tett kísérletek és a nemzetközi közösség reakciója, különösen a Biztonsági Tanács gyakorlata (a Biztonsági Tanács határozatainak száma közelít a kétezres határhoz!) a nemzetközi jog új és fontos területévé vált. A nemzetközi jog fejlődésének paradoxona, hogy egyben a ius in bello (a háborúban alkalmazandó jog) vagy – mai kifejezéssel – a humanitárius nemzetközi jog jelentősen fejlődött.

17. A nemzetközi jogi szabályozás expanziója változásokat idézett elő a nemzetközi jogrend struktúrájában. A nemzetközi jog létrejötténél és lényegénél fogva az államok, mint szuverén hatalmak közötti kapcsolatokat szabályozza, ebben a vonatkozásban határozza meg nemzetközi jogaikat és kötelezettségeiket. A nemzetközi jog így értelmezett területéhez olyan kérdések tartoznak mint az államok elismerése, a területi szuverenitások és más területi igények elhatárolása, a nemzetközi jogalkotás normái, a kapcsolattartás diplomáciai és konzuli szervei, a viták rendezése, a háború és a kényszer alkalmazásának egyéb módjai, stb. Ezenkívül az államok egymás között határozták meg azokat a kereteket, feltételeket és lehetőségeket, melyeket valójában állampolgáraik és jogi személyeik számára kívántak biztosítani a nemzetközi kereskedelemben, közlekedésben vagy a konzuli szolgáltatásokban.

A nemzetközi jog e hagyományos területei mellett a nemzetközi jogalkotás egyre fokozódó mértékben hatol be az egyes államokon belüli – a nemzeti jogrendszerek számára fenntartott – életviszonyok rendezésébe. Az ilyen nemzetközi jogi szabályozás – kiegészítő jellege mellett – változásokat okozhat a nemzeti jogrendszerek különböző jogágaiban. Elég csak emlékeztetni az emberi jogok nemzetközi rendszerének, a közel 200 nemzetközi munkaügyi egyezménynek sokirányú hatásaira, vagy az állam kizárólagos büntető hatalmával szemben a delicta iuris gentium-ra, a nemzetközi jog legalapvetőbb szabályának megsértése miatti büntetőjogi felelősségre.

A nemzetközi jogrendben bekövetkezett strukturális változások messzemenő következményekkel járnak:

• A nemzetközi jog két területének, nevezetesen diplomáciai részének (Conetti) és a mindennapi nemzetközi jognak (Bokorné Szegő Hanna) vagy gyakorlatorientált nemzetközi jognak az elkülönülése ez utóbbi mennyiségének és ezáltal tényleges súlyának megnövekedésével járt.

• Az államok belső joghatósági köre (az ún. domaine réservé), azaz az a terület, ahol az állam szabadon cselekedhet, szűkebb lett: a nemzeti jogalkotásban egyre inkább figyelembe kell venni az állam nemzetközi kötelezettségeit, biztosítani kell az összhangot.

• Alapvető kérdéssé válik a nemzetközi jogi normák beépítése a nemzeti jogrendszerekbe, az ún. belső jogba, különös tekintettel arra, hogy az előbbiek egyre gyakrabban közvetlenül alkalmazandók, mert az egyének számára közvetlenül létesítenek jogokat és kötelezettségeket.

• A belső jogban megjelenő nemzetközi jogi szabály és a tisztán belső norma alkalmazásában a nemzeti bíróságok és más jogalkalmazók elvileg nem tehet(né)nek különbséget, melynek következtében a nemzetközi jog hatékonysága megegyezne a belső jog hatékonyságával.

• Mindez erősen megnöveli a nemzetközi jog jelentőségét és ismeretének fontosságát.

18. A nemzetközi jog és a nemzetközi magánjog

A nemzetközi jogban bekövetkezett változások nem hagyták érintetlenül a nemzetközi jog és a nemzetközi magánjog viszonyát sem. A nemzetközi jog az államok közötti kapcsolatok szabályozására hivatott. Ezzel szemben a nemzetközi magánjog az egyes államok jogrendszerének része, alapvetően kollíziós normákból álló jogág, egyezőleg a magyar nemzetközi magánjogi kódexszel (a 2000. évi CX. törvénnyel módosított 1979. évi 13. sz. tvr.). Ezt juttatják kifejezésre az olyan elnevezések, mint a Conflict of Laws/conflits des lois. Nemzetközi magánjogi jogviszony akkor keletkezik, ha az egyik állam természetes és jogi személyei kapcsolatba kerülnek más állam jogrendszerének uralma alá tartozó magánszemélyekkel pl. adásvétellel, kölcsönnel, károkozással, házasságkötéssel, örökléssel. E külföldi elemet tartalmazó tényállásra elvileg több ország joga lenne alkalmazható, több jog szerint dönthető el a jogvita. Az ilyen tényállással kapcsolatban a különböző jogrendszerek közötti imaginárius összeütközést oldják fel a kollíziós normák, meghatározva az alkalmazandó



jogot. A nemzeti nemzetközi magánjogok közötti szükségszerű eltérések, különbözőségek kiküszöbölése vagy mérséklése céljából az államok nagyszámú nemzetközi magánjogi tárgyú egyezményt kötöttek, és e tendencia tovább erősödik pl. a nemzetközi adásvétel (az 1980. évi bécsi vételi egyezmény), a nemzetközi fuvarozás, a szellemi tulajdon védelme vagy a határon túli cselekményekkel okozott károk esetében a polgári jogi felelősség tárgyában.

Az így harmonizált vagy egységesített nemzetközi magánjogi normák nemcsak a nemzetközi jogalkotás ténye miatt, hanem alkalmazásuk tekintetében is a nemzetközi joghoz tartoznak. Az ilyen tárgyú nemzetközi szerződések megkötése, hatálya, értelmezése, módosítása, megszűnése a nemzetközi szerződések jogának uralma alatt áll, a szerződő feleknek biztosítani kell beépítésüket saját nemzeti jogrendjükbe, sőt kifejezetten az államok számára is megállapíthatnak kötelezettségeket, végrehajtásuk megtagadása, az ún. déni de justice létrehozza nemzetközi jogsértés miatti felelősséget (l. no. 174.) Ezenkívül e szerződések létrejöttére és alkalmazására kihatnak a nemzetközi kapcsolatokra általában ható tényezők.

19. A nemzetközi jog funkciói

A nemzetközi kapcsolatoknak mint a nemzetközi jog tárgyának értelmezésében továbbjuthatunk, ha figyelembe vesszük a nemzetközi jog funkcióit.

Az Állandó Nemzetközi Bíróság a Lotus-ügyben a nemzetközi jog kettős funkciójára utalt: „A nemzetközi jog a független államok közötti kapcsolatokat szabályozza … ezen független közösségek együttélése vagy közös célok megvalósítása érdekében”.

MegjegyzésA Márvány-tengeren összeütközött a Lotus nevű francia hajó és egy török hajó, melyek ezt követően Isztambulban kötöttek ki. A Franciaország és Törökország közötti nemzetközi jogvita tárgya az volt, hogy ez utóbbi rendelkezik-e büntető joghatósággal a hajó összeütközésben vétkes francia állampolgár felett is. A Bíróság szerint (elnöki szavazattal hozott ítélettel) nincs a nemzetközi jognak olyan szabálya, mely a lobogó államának kizárólagos joghatóságát állapítaná meg, tehát Törökország – a szuverenitás vélelme alapján – gyakorolhat ilyen joghatóságot. (NB.: az 1958. évi genfi egyezmény és az ENSZ 1982. évi tengerjogi egyezménye a lobogó állama kizárólagos joghatóságát mondja ki.) A nemzetközi jog szigorúan pozitivista értelmezését adó Lotus-ügy más vonatkozásokban (szerződésértelmezés, a nemzetközi jog általános szabályainak fogalma, a területi szuverenitás és a joghatóság viszonya, nemzetközi szokásjog stb.) is fontos szerepet játszik.

Az államok közötti koegzisztencia elsődlegesen nemzetközi jogi tilalmak segítségével valósul meg: ilyenek az erőszak tilalma, a nonintervenció elve, a szuverén egyenlőség és a nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartása. Ezen tilalmak segítségével ugyan minimális szinten biztosítható a nemzetközi közösség működése, ami egyre kevésbé elégséges: szükség van pozitív kötelezettségekre, a kapcsolatok állandósítását szolgáló intézményekre és szervezetekre is.

Az együttélés biztosításának és az együttműködés funkciójának megkülönböztetése természetesen csak viszonylagos lehet. Egyrészt az államok együttélésének fenntartásához, a biztonság, a hatalmi egyensúly megerősítéséhez szükség lehet egyes államok együttműködésére: szövetségi, megnemtámadási, semlegességi szerződésre, a kollektív biztonság szintjén pedig a Biztonsági Tanács állandó tagjainak kifejezett vagy hallgatólagos támogatására. Másrészt a nemzetközi közösség előtt álló közös feladatok számának növekedése, az ezek megoldását szolgáló egyre bővülő nemzetközi jogalkotás, intézményesítés, nemzetközi szervezetek létrehozása ellenére kérdéses az, hogy a nemzetközi jogrend átment-e a koegzisztencia korszakából az együttműködés korszakába (W. Friedmann).

Az ún. világproblémák (ezek legtöbbjét felsorolja pl. az ENSZ 2000. évi Millenniumi Nyilatkozata) megoldásának sikeressége a lehető legtöbb állam együttműködését feltételezi akkor, amikor a heterogén nemzetközi közösségen belüli megosztottság nem csökken, sőt talán erősödik. Az együttműködés nemzetközi joga további kihívásokat jelent a nemzetközi jogalkotás és jogalkalmazás számára, melyek közül különösen az alábbiak emelhetők ki:

• E problémák megoldásának már nem a nemzetközi jog az egyedüli eszköze, egyre nagyobb szerepet kapnak a politikai megoldások (pl. az EBEÉ/EBESZ keretében) vagy a nemzetközi szervezetek ajánlásai, melyek rendelkezhetnek bizonyos normatív értékkel (l. a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményét a nukleáris fegyverek legalitása ügyben). Ez utóbbira lehet példa az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet és az



Egészségügyi Világszervezet által az élelmiszer-biztonsági standardokat tartalmazó Codex Alimentarius.

• Az együttműködés jogi és intézményi keretei megteremtésében a fokozatosságot többlépcsős nemzetközi jogalkotással valósíthatják meg: célok kijelölése nemzetközi szervezet határozatában, keretmegállapodás megkötése, majd ennek tartalommal kitöltése részletes szabályokat tartalmazó jegyzőkönyvek sorozatával.

• Az együttműködésben részt vevő államok eltérő érdekei közötti kompromisszum elérése érdekében – szokás legkisebb közös nevezőnek is nevezni – , mely elengedhetetlen feltétele a nemzetközi jogalkotásnak, sajátos technikák fejlődtek ki: soft law formulák használata (l. no. 76.), fenntartások elterjedése (l. no. 103.), a generális sokoldalú szerződés hatályba lépése helyett szabályainak nemzetközi szokásjogkénti alkalmazása (l. no.137.) stb.

• A nemzetközi jogi norma viszonosságra épülő struktúrája mellett megjelentek a párhuzamos kötelezettségek (pl. az emberi jogok területén) és a kölcsönös összefüggést kifejező integrált kötelezettségek (pl. a szerződések megszegésének függvényében). (L. nos. 135./a), 188./c.)

• A nemzetközi kötelezettségek végrehajtásával kapcsolatos vitákban – a konfrontatív megközelítés, pl. a nemzetközi felelősség felvetése mellett – teret nyertek a kötelezettségek teljesítését ösztönző, segítő eljárások, az ún. non-compliance eljárás.

A koegzisztencia – együttműködés dichotómia tovább bonyolódik a nemzetközi kapcsolatok vertikális felépítésének függvényében. Könnyen belátható az, hogy e két funkció nem egyforma mértékben van jelen a világpolitika szintjén, azaz a nagyhatalmak kapcsolatrendszerében, regionális dimenzióban vagy a szomszédsági, illetve bilaterális kapcsolatokban, továbbá figyelembe kell venni a nemzetközi kapcsolatok – előzőekben sommásan vázolt – kölcsönhatását is.

20. A nemzetközi jog alapja

A nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi jog viszonyára vonatkozó – az előző pontokban sommásan jelzett – empirikus következtetéseken túl felmerülhet annak kérdése, hogy szükséges-e, és igenlő válasz esetén: milyen mértékben kívánatos e két terület közötti összefüggések mélyebb kutatása? A válasz a nemzetközi jog alapjáról vallott felfogás függvénye.

Az előző pontban (l. no. 19) már bemutatott Lotus-ügyben az Állandó Nemzetközi Bíróság a következő megállapítást tette: „A nemzetközi jog a független államok közötti kapcsolatokat szabályozza. Az államokat kötelező jogszabályok tehát ezek – nemzetközi egyezményekben, vagy jogelveket megerősítő általánosan elfogadott szokásokban megnyilvánuló – szabad akaratából származnak…” (emanate from their own free will/ procédent de la volonté de ceux-ci).

A Lotus-ügy idézett dictuma a nemzetközi jog tisztán pozitivista értelmezését adja: a nemzetközi kapcsolatok bármely területén követendő szabályok kizárólag nemzetközi jogalkotással jöhetnek létre, melynek elengedhetetlen feltétele (conditio sine qua non) az államok erre irányuló akarata, a nemzetközi jog szabályai az államok akaratából jönnek létre, mely követelmény a jogalkalmazás területére is extrapolálható. Ennek alapján szokás a nemzetközi jog alapjának voluntarista felfogásáról beszélni. E voluntarizmus megalapozottságát – mint az idézet is tükrözi – számos tény támasztja alá:

• A nemzetközi szerződéseket az államok megállapodása, azaz akaratmegegyezése hozza létre (l. a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény 1. cikkét);

• A magyar alkotmány kimondja azt, hogy a Magyar Köztársaság jogrendje elfogadja (sic!) a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait (7. §);

• Az ENSZ Alapokmánya szerint a tagállamok megegyeznek abban, hogy a Biztonsági Tanács határozatait elfogadják és végrehajtják (l. 25. cikket);

• Az államok határozzák meg nemzetközi kötelezettségeik végrehajtásának módozatait, melynek keretében arról is dönthetnek, hogy készek-e viselni a kötelezettségszegés nemzetközi következményeit, vállalják-e a nemzetközi jogsértés miatti felelősséget;

• A Nemzetközi Bíróságnak (és minden más nemzetközi és választottbíróságnak) a jogviták eldöntésére vonatkozó joghatósága a felek hozzájárulásával jön létre.



A voluntarista felfogást alátámasztó tények ellenére kérdéses lehet az, hogy mennyiben lehet a „nemzetközi jogszabályok az államok szabad akaratából származnak” tételt abszolutizálni.

a. Kétséget ébreszthet az, hogy az államok jogalkotó akaratát nem egységesen értelmezik.

• Az A. R. Jellinek nevéhez fűződő önkorlátozási elmélet szerint nemzetközi jogi norma úgy jön létre, hogy az állam – szabad akaratából – saját szuverenitását korlátozza. Az önkorlátozási elmélet gondolatmenete a következő: miután az állam fogalmilag nem lehet semmiféle más magasabb hatalomnak alárendelve, így csak saját akarata által kötelezhető, azaz szuverenitása csak így korlátozható. Ha viszont önkorlátozásról van szó, akkor e korlátozás egyoldalúan meg is szüntethető, azaz az állam nemzetközi kötelezettségeitől egyoldalúan megszabadulhat. Ebben az elméleti rendszerben a nemzetközi jog átalakul külső államjoggá (más képviselői Zorn, Carré de Malberg, Nippold). Az önkorlátozási elmélet nyilvánvaló logikai ellentmondása az, hogy ha a jog lényegi funkciója azok akaratának korlátozása, akikhez szól, akkor kötelező ereje nehezen deriválható abból az akaratból, melyet korlátoz. E logikai ellentmondás ellenére ténykérdés az, hogy nemcsak létezik, de egyre nagyobb teret nyer a nemzetközi jog nemzeti értelmezése (lásd pl. Restatement /Third/ of the US Foreign Policy Law).

• A másik elmélet az individuális állami akaratok összeolvadásával létrejövő közös akaratból (Vereinbarung) származtatja a nemzetközi jogot (C. H. Triepel, D. Anzilotti, A. Cavaglieri). Ez az ún. közös akarat azonban nem több mint fikció: a nemzetközi jogalkotás folyamatában az eredmény, jelesül a nemzetközi jogi norma létrejötte a partikuláris állami akaratok pillanatnyi és esetleges egybeesésének eredménye, továbbá több mint kétséges az, hogy egy heterogén nemzetközi közösségben divergáló nemzeti érdekek mellett egyáltalán létrejöhessen közös akarat.

b. A nemzetközi jogalkotás bizonyos módjainál az államok közös akarata gyakran közvetett, nem mindig egyértelmű, pl. a nemzetközi szokásjog normáinál (l. no. 143.) vagy az egyoldalú aktusoknál (l. no. 151.). A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainál (nemzetközi ius cogens) pedig az ilyen természetű norma egyes államokat – akaratukkal szemben is – kötelez (l. no.139.).

c. A voluntarista felfogás mellett a nemzetközi jog alapjára vonatkozó más elméletek is léteznek. A pozitivizmust megelőző természetjogi elmélet (F. de Vitoria, H. Grotius, E. de Vattel) a természetjog parancsaira építi az államok akaratából keletkezett pozitív jogot, és az előbbiek az utóbbi felett primátussal rendelkeznek. A jogi pozitivizmus és a voluntarizmus kapcsolata sem tekinthető kizárólagosnak. H. Kelsen és a normativista iskola más képviselői (A. Verdross, R. Kunz) szerint a normapiramisban a hipotetikus alapnorma után következő pacta sunt servanda (a szerződések tiszteletben tartandók) alapozza meg a nemzetközi jogot, mely azután meghatározza a nemzeti jogrendszerek szabályozása alá eső területeket. A par excellence pozitivizmusnak minősülő tiszta jogtanból, melyről Kelsen sem állította azt, hogy visszatükrözné a jog totalitását, eltűnik az államok akarata, mint a nemzetközi jog alapja.

d. A voluntarista felfogás nem kívánja a legfontosabb kérdést feltenni: valóban az államok szabad akaratából keletkeznek-e a nemzetközi jog különböző szabályai vagy ellenkezőleg: erre a „szabad” akaratra különböző kényszerek hatnak, azt egyéb tényezők befolyásolják. Ebben az összefüggésben érdemes emlékeztetni a XVII. században élt erdélyi politikus, Bethlen János vallomására: „Mi is tudtuk volna, hogy mit kellene tennünk, de cselekedtük azt, ami lehetséges volt.” Ha ebből indulunk ki, akkor a következő kérdés az, hogy el lehet-e tekinteni és mennyiben ezek kutatásától a nemzetközi jog és egyes területeinek vizsgálatában és feldolgozásában.

E gondolatból fontos következtetés adódik: elengedhetetlen, de nem elégséges csak a nemzetközi jog szabályainak és ezek – a case law-on keresztüli vagy más módokon megvalósuló – alkalmazásának ismerete, hanem e pozitivista tanulmányok mellett állandó figyelmet kell fordítani a nemzetközi jog szociológiai alapjainak elemzésére (Herczegh Géza). A nemzetközi jog szociológiai irányzatának képviselői között kell említeni Herczegh Gézát, Valki Lászlót, és a külföldiek közül M. Huber, G. Scelle, Ch. de Visscher nevét. E feladat teljesíthető egyrészt a különböző korszakok nemzetközi kapcsolatai és az akkori nemzetközi jog történetének bemutatásával (erről lesz szó a következő fejezetben), másrészt e nemzetközi kapcsolatok elméleti vizsgálata segítségével, melyek lényegének, működési elveinek értelmezésével közelebb juthatunk a nemzetközi jog megértéséhez, a nemzetközi jogalkotásra és normáinak alkalmazására ható tényezőknek és a nemzetközi jog hatékonyságának tisztázásához, ezen keresztül a nemzetközi jog valóságos szerepének meghatározásához.

21. A nemzetközi kapcsolatok elméletei

Bár a nemzetközi jog szociológiája és a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elméletek nem azonosíthatók, ez



utóbbiak tételei felhasználhatók a nemzetközi jog szociológiai alapjainak elemzésénél.

A nemzetközi kapcsolatok tudománya önálló tudományterületként a XX. században, különösen annak második felében az Egyesült Államokban jött létre, és innen terjedt el az európai országokban. E megállapítás semmiképpen sem jelenti azt, hogy a nemzetközi kapcsolatok vizsgálatával korábban és azóta is ne foglalkozna pl. a történettudomány és ennek egyik speciális ága: a diplomáciatörténet, Machiavelli és Hobbes óta a filozófia vagy a közgazdaságtudomány különféle területei.

Elöljáróban hangsúlyozni kell azt, hogy a nemzetközi kapcsolatok tudománya nem volt képes relatív konszenzust tükröző általános elmélet kidolgozására. Átfogó elmélet helyett a nemzetközi kapcsolatok értelmezésére több irányzat alakult ki, melyeket talán paradigmáknak is lehet nevezni.

A nemzetközi kapcsolatok tudománya az ún. realista irányzat megjelenésével kezdődött. Ennek „antitéziseként” fogalmazódott meg az a paradigma, melyet neveznek transznacionalizmusnak (Roche), behaviorizmusnak (Kaplan, Easton), vagy liberális megközelítésnek (J. Rosenau, A-M. Slaughter), és amit – jobb híján – harmóniaelméletnek lehetne tekinteni. További kérdés az, hogy e dualista rendszerbe hogyan illeszthető be a – többszörösen átértelmezett – marxizmus, mely ugyan nem rendelkezett a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó önálló elmélettel, de mint hivatkozás, gyakorlati szempontból komoly súlyt kapott.

A nemzetközi kapcsolatok irányzatait az alábbi elemek figyelembevételével lehet összehasonlítani: a nemzetközi kapcsolatok lényegének értelmezése, a fő mozgatórugók és eszközök meghatározása, végül a lehetséges következmények figyelembevétele.

22. A realista és neorealista paradigma

A realista felfogás gyökerei N. Machievellinél és T. Hobbesnál találhatók meg. Fő képviselői: H. Morgenthau, R. Aron, H. Kissinger, S. Hoffmann, majd K. Waltz, R. Gilpin. Ez utóbbi, neorealistáknak nevezett szerzők figyelembe vették az ellentétes irányzat kritikai észrevételeit és módszereit (rendszeranalízis, a determinizmus oldása), illetve azok egy részét beépítették a realista elmélet alaptételeibe.

A realista–neorealista irányzat alaptételei:

• A nemzetközi kapcsolatok lényegében államközi természetűek és hatalmi vagy erőviszonyok. Ebből következik a nemzetközi rendszer politika központúsága. A hatalom az erők korrelációjának kifejeződése, tehát egyenlőtlenül oszlik meg az államok között, így tényleges szerepük szerint vannak nagyhatalmak, közepes és kis államok, a XX. század második felétől pedig szuperhatalmak is. A döntő mértékben a nagyhatalmak kapcsolatait tükröző valóságos erőviszonyok különböző konfigurációkat alakítanak ki: lehetséges többpólusú, kétpólusú és egypólusú világ.

• A különböző súlyú államokat az elvont nemzeti érdek mozgatja. E bizonytalan kategóriában objektív és szubjektív elemek keverednek: vannak az állam tényleges erejét mutató tényezők (területének nagysága, lakosságának létszáma, geopolitikai helyzete, természeti erőforrásai, gazdasági fejlettsége, katonai ereje, politikai rendszere). Nehezebb felmérni az állandóan változó erők korrelációját, ideértve biztonságának és a fennálló status quo igazságosságának megítélését. További probléma a nemzeti érdek adekvát felismerhetősége, és ennek függvényében a külpolitikai célok és eszközök meghatározása. Az előzőekből következően a realista felfogás szerint az államok nem feltétlenül belpolitikájukkal összhangban cselekszenek vagy cselekedhetnek a nemzetközi színtéren.

• Az államok nemzeti érdekei különböznek, hiszen mindegyikük a fennmaradás és a fejlődés parancsához igazodik. E szélsőségesen individualizált nemzetközi rendben minden szereplő elsősorban önmagára számíthat, biztonságát kívánja garantálni nem kizártan mások rovására, és eredendően bizalmatlan: miután nem tudja pontosan felmérni az erőviszonyokban bekövetkezett változásokat, mások céljait, így mindig a legrosszabbra készül. Az eredmény logikus: az ütköző nemzeti érdekek feszültségeket, konfliktusokat, válságokat, sőt konflagrációkat (háborúkat, kataklizmákat) idéznek elő, és mindezt egy olyan közegben, melyben egyrészt a racionalitás nem magától értetődően biztosított, az egyes államok külpolitikai lépései csak részben szándékosak és koherensek, inkább állandó és véletlenszerű adaptációt jelentenek az állandóan változó és sok vonatkozásban enigmatikus környezethez, másrészt mindezt tovább fokozzák a nemzeti érdek megvalósításának képességében az államok közötti különbségek. Ez utóbbi fényében nem tűnik véletlennek az a cinikus bon mot, mely szerint a nemzetközi színtéren a nagyhatalmak gengszterként, a kis államok pedig prostituáltként viselkednek (S. Kubrick), és ilyen értelemben beszél Bibó István a „kis államok nyomorúságáról”.



• A nemzeti érdekek kollíziója, a nemzetközi kapcsolatok erőviszonykénti megnyilvánulása a dolog természete szerint anarchiát jelent (az anarkhia görög szó, jelentése: vezető hiánya). Th. Hobbes nem véletlenül értelmezte az államok közötti kapcsolatokat a bellum omnium contra omnes (mindenki harca mindenki ellen) kifejezéssel. A történelmi tapasztalatok ezt a megállapítást csak részben cáfolják, az erőszak lehetősége nemcsak látens módon van jelen a nemzetközi kapcsolatokban, hanem időről időre háborúkhoz vezet, mely utóbbinak is több fokozata lehetséges (S. Hoffmann eszkalációs elmélete). A permanens erőszak ellen ható legfontosabb tényező a hatalmi egyensúly (Morgenthau, Kissinger) kialakulása és működése. Egyszerűen mondva arról van szó, hogy egyes államok hatalmi túlsúlyra törekvése kiváltja a fenyegetettek, a gyengébbek koalíciójának létrejöttét. A hatalmi egyensúly azonban sohasem állandó, időről időre felborul, majd új módon áll helyre. Az erőviszonyok ugyanis változnak, mert meghatározó alkotóelemei is változnak (nem véletlenül fontos téma a nagyhatalmak felemelkedésének és hanyatlásának vizsgálata Montesquieu-től H. Carrère d’Encosse-ig és P. Kennedyig), továbbá a hatalmat létrehozó tényezők átalakulnak: a puszta katonai erő mellett egyre nagyobb szerepet kap a gazdasági fejlettség, a technikai színvonal, a politikai rendszer szilárdsága, az adott társadalom nemzetközi vonzereje stb. Ebben az irányban jutottak messzire a következő pontban tárgyalt harmóniaelméletek.

23. A harmóniaelméletek

Ezen elméletek a hidegháború ún. détente (enyhülés) szakaszához (1962 végétől 1979 végéig) kötődnek, és jelentős hatást gyakoroltak rájuk az új társadalomtudományi elméletek (pl. a strukturalizmus) és módszerek (behaviorizmus, konfliktuskutatás, döntéshozatal, játékelméletek). Fő képviselői D. Mitrany (funkcionalizmus), J. Monnet (quasi-föderalizmus), J. Burton (világállam), J. Rosenau(governance). A harmóniaelméletek is rendelkeznek elődökkel, pl. Montesquieu, I. Kant vagy W. Wilson amerikai elnök neve említhető.

A szétforgácsolt harmóniaelméletekben az alábbi közös nevezők mutathatók ki:

• A különböző transznacionális folyamatok (nemzetközi kereskedelem és világgazdaság, a tudomány és technika, a kommunikáció, a migráció, az új eszmék terjedése stb.) és a problémák globalizálódása (a nukleáris és más tömegpusztító fegyverek elterjedése, a gazdasági fejlettségbeli különbségek, a környezeti kihívások, a betegségek, a terrorizmus, a transznacionális bűnözés stb.) a nemzetközi közösség tagjai között interdependenciát hoznak létre, egyre összetettebb és szélesebb függőséget létesítenek a „Föld-falu” keretében: azaz az emberek, az emberek különböző módon szervezett csoportjai, sőt az egész emberiség vonatkozásában. Valódi nemzetközi rendszer jött létre, mely legjobban a cobweb (pókháló) modell metaforájával írható le.

• Az interdependencia világában számos szereplő van: államok, nemzetközi szervezetek, nem-kormányközi szervezetek, transznacionális vállalatok, határokon átnyúló kapcsolatokkal rendelkező individuumok és embercsoportok, mely keretben az állam szerepe – országon belül és nemzetközi relációban egyaránt – csökken (ez egyben erodálja az államok önző hatalmi szempontjait is!), az állam egyre kevésbé tudja ellenőrzése alatt tartani a különböző folyamatokat. A komplex nemzetközi rendszer tehát a szereplők kibővült körének és szintjének (new singles issues groups) halmazaként írható le.

• A dolog természete szerint e sok szereplős világ tényezőit különböző érdekek és értékek vezérlik, ezek azonban nem szükségszerűen ellentétesek, ellenkezőleg, inkább egybeesnek (erre utalt a Galbrait-féle ún. konvergenciaelmélet is), miután feltehetően racionálisan és az entrópia (a bizonytalanságnak a kapott információkkal csökkenő arányszáma) jegyében cselekedve a kockázatok elkerülésére törekednek. Ez utóbbiak az általános érdekek felismerését segítik elő, sőt szinergikus (több elem egyidejű hatásával elért hatástöbblet) hatásuk is van.

• A nemzetközi kapcsolatok az együttműködés világát jelentik, melyek keretét és egyben biztosítékát olyan tényezők jelentik mint a nemzetközi szervezetek, a jog uralma, a demokrácia, a nemzetközi civil társadalom létezése, vagy az ENSZ millenniumi dokumentuma óta gyakran használt international governance. A szükségszerű és tényleges együttműködés ellenére sem beszélhetünk örök harmóniáról, ellenkezőleg: lehetségesek konfliktusok, amikor a nemzetközi élet egyes szereplői szembehelyezkednek az interdependencia követelményeivel, azonban a nemzetközi társadalom kollektív fellépésének a lehetősége, esetleg tényleges cselekvése visszatartó vagy restitúciós hatást gyakorolhat a kisebbségre. Erről szól a kollektív biztonság elve vagy a közérdek nevében a demokráciát megtagadó államok elleni akciók (Th. Franck, A-M. Slaughter).

24. A marxizmus



A XIX. század második felében kialakult marxizmus és a nemzetközi kapcsolatok értelmezése közötti viszony meghatározásánál nem mellőzhető annak a körülménynek a figyelembevétele, hogy Marx és Engels tételeit többszörösen revízió alá vették, így először Lenin, majd az 1950–1960-as évek hivatalos szovjet ideológiája, ezután Mao-Ce Tung – Teng-Hsziao Ping koncepciója, végül továbbélése a nemzetközi kapcsolatok imperialista függőségi irányzata (R. Prebisch, I. Wallerstein, P-F. Gonidec, S. Strange).

A marxizmusnak nincs a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó önálló elmélete. Társadalomelméletének alaptételeivel a realista felfogáshoz közelít (M. Virally). A hatalmi politika, az erőszak azonban ideiglenes jellegű, a kommunizmus bekövetkezéséig tart, mellyel véget ér az emberiség „előtörténete”.

A marxizmusnak a nemzetközi kapcsolatok szempontjából releváns tételei az alábbiakban összegezhetők:

• A történelem objektív törvényszerűségei felismerésének birtokában (megoldódott a történelem rejtélye) ez az egyedüli tudományos elmélet, mely minden más magyarázatot ab ovo tudománytalannak minősít.

• Az emberiség vertikális megosztottsága, a nemzetközi burzsoázia és a nemzetközi proletariátus közötti antagonisztikus ellentmondás és az ebből következő osztályharc a meghatározó, a horizontális tagozódás, azaz a nemzeti keretek a tőkés termelési viszonyok és a világgazdaság (Krylov) korában egyre inkább anakronisztikussá válnak. A gyarmatosítás a kapitalizmus expanziójának szükségszerű állomása, és egyúttal annak bukását siettető eszköz.

• Egyedül az erőszak segítségével szabadíthatja fel magát a proletariátus, melyhez Lenin azt is hozzátette, hogy szükségszerű az összeütközés az imperialista hatalmak között is, ami megfelel a nemzetközi kapcsolatok elmélete realista irányzata egyik fő tételének.

• Bár a kapitalizmus Oroszországban a leggyengébb láncszeménél szakadt el, a várakozásokkal ellentétben az azonnali világforradalom nem következett be, a kapitalizmus és a szocializmus között modus vivendi alakult ki. A „szocializmus felépítése egy országban” jelszó jegyében a Szovjetunió személyesítette meg és képviselte a nemzetközi proletariátus érdekeit, támogatva a nemzetközi proletariátus forradalmi mozgalmait és a gyarmati népek nemzeti felszabadító harcait, ennek sikere érdekében az imperializmussal szemben a divide et impera elvét érvényesítve. A társadalmi fejlődés objektív törvényéből következően elkerülhetetlen a szocializmus világméretű győzelme, mely Sztálin szerint világháború útján megy végbe, majd ennek helyébe lépett a békés egymás mellett élés doktrínája (a kommunista pártok 1957. és 1960. évi moszkvai nyilatkozatai), amely a két rendszer küzdelméből csak a termonukleáris háborút zárta ki, a küzdelem minden más területen folytatódik, és ennek során az erőviszonyok folyamatosan megváltoznak a szocializmus javára (1971. évi KGST Komplex Programja).

• Miután Mao-Ce Tung elutasította a békés egymás mellett élés szovjet politikáját, és az 1960-as években kiéleződött a kínai–szovjet viszály (az egyenlőtlen szerződések érvényességének kínai megkérdőjelezése, határincidensek az Usszuri folyó térségében, preventív atomcsapás fontolóra vétele szovjet részről), a marxizmus maoista értelmezése – szakítva a vertikális tagolással – a három világ elmélethez jutott el: a szuperhatalmakkal áll szemben a harmadik világ, amelynek lázadása a világforradalom fő mozgatórugója, és vannak a köztes országok.

• A marxizmusból kiinduló legújabb elméletek a központ és a periféria, azaz a fejlett és fejlődő országok közötti, elsősorban gazdasági jellegű strukturális erőszakkal magyarázzák a nemzetközi kapcsolatok alakulását.

25. A nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó elméletek áttekintése utáni következtetések

• Az elméleti irányzatok sokasága önmagában jelzi azt, hogy nincs a nemzetközi kapcsolatok bonyolult és folyamatosan változó jelenségéről szóló átfogó és konszenzust tükröző magyarázat. Inkább az a következtetés vonható le, hogy mindegyik felfogás a valóság egy-egy részét tükrözi, így egymást kiegészíthetik. Még az utópiának tűnő elmélet is figyelemre méltó lehet, mint a realizmus szükségszerű ellensúlya (E. Carr).

• Mindegyik irányzat absztrakcióra törekszik, ennek következtében tételeik csak részlegesen használhatók a nemzetközi jog szociológiája számára. Ilyen pl. a rendszerszemlélet, a szereplők köre kibővülésének megállapítása, a nemzetközi jelenségek beillesztése társadalmi–történeti összefüggéseikbe, a nagypolitika és a gazdasági–társadalmi problémák kezelése közti összefüggés hangsúlyozása.

• Ezenkívül hozzájárulhat a nemzetközi jog valóságos szerepének megértéséhez, az állami szuverenitás reális magyarázatához, a nemzetközi jog funkcióin, azaz az együttélés minimális feltételeinek biztosításán és az



együttműködésen (l. no. 19) belüli ingamozgás jelzéséhez, a nemzetközi jogi status quo és a nemzetközi kapcsolatok új realitásai közötti kollízió (Valki László) figyelembevételéhez. Végül említendő az is, hogy az amerikai jogi gondolkodás (process vagy policy oriented jurisprudence) merített a nemzetközi kapcsolatok tudományából is, melynek nemzetközi jelentőségét nem lehet alábecsülni.

• A nemzetközi kapcsolatok elméletei nem azonosíthatók a nemzetközi jog szociológiájával, melnyek azt is kutatni kell, hogy a nemzetközi jogalkotásra és jogalkalmazásra irányuló nemzeti érdekeket milyen tényezők alakítják. (L. a külpolitika a belpolitika más eszközökkel folytatása szlogenjét.)

4. 4. A nemzetközi jog jogi jellege26. A nemzetközi jogról adott fogalommeghatározás (l. no.1.) a nemzetközi jog szabályait jogi normáknak minősíti, amelyek jogilag kötelező magatartási szabályokat írnak elő, nemzetközi jogokat és kötelezettségeket hoznak létre. Ilyen megállapítás nemzetközi jogi tankönyvben evidencia. Ugyanakkor a nemzetközi jog esetében szembe kell nézni azzal a közvéleményben, sőt a jogászok között is elterjedt nézettel, hogy a nemzetközi jog valójában nem jog, ami a büntetőjog, a polgári jog, a perjogok stb. vonatkozásában soha sem vetődik fel. Az előbbi értékítéletet Arany János – az 1878. évi berlini kongresszus és az azt megelőző orosz–török háború kapcsán – ironikusan így fogalmazta meg: ha a nagyhatalmak egyike „némi csínyt tesz”, akkor ezek az államok konferenciát tartanak, ahol azt helybenhagyják. Hasonló megfontolásból kiindulva lehet azt állítani, hogy a nemzetközi jog az illúziók legnagyobbika (J. Giraudoux, francia drámaíró).

27. A nemzetközi jog jogi jellege ellen szóló érvek

A továbbiakban azt kell vizsgálni, hogy milyen tényekből, megfontolásokból származik a nemzetközi jog jogi jellegének elutasítása, és ezeknek mennyi a valóságtartalma. Egyrészt szokás arra a média által felerősített tapasztalatra utalni, hogy a nemzetközi jog szabályait sokszor nem tartják be: az erőszak nemzetközi jogi tilalma ellenére az elmúlt évtizedekben sok háború volt, a nonintervenció elvét megsértve gyakoriak a beavatkozások más államok belső joghatóságába, tömegesen és súlyosan megsértik az emberi jogokat stb. Ehhez azt is hozzáteszik, hogy ilyen esetben gyakorlatilag nincs „szankció”, tehát a nemzetközi jog nem több, mint puszta retorika. E szociológiai tények általánosított formában a nemzetközi kapcsolatok realista elméletében tükröződnek (l. no. 22.). A másik megközelítés pedig arra épül, hogy nemzetközi törvényhozó, végrehajtó és erőszakszervezetekkel rendelkező nemzetközi kormány és centralizált igazságszolgáltatás nélkül, azaz jogi megfontolások alapján nem létezhet semmiféle jog (l. no. 29.).

28. Mire építhető a nemzetközi jogot joggá minősítő felfogás?

A nemzetközi jog hatékonysága ellen az előzőekben felsorakoztatott tények ugyan nehezen cáfolhatók, de a jogszabályok betartása, illetve megsértésük szankcionálása nemcsak a nemzetközi jogban problematikus, hiszen tömegesen előfordul a büntetőjogban, a pénzügyi jogban vagy az alkotmányjogban, vagyis kettős mérce alkalmazásáról van szó?

A nemzetközi jog gyenge hatékonysága sem általános: a nemzetközi szerződések megkötésének, értelmezésének, módosításának szabályait szinte kivétel nélkül betartják, és ez kiterjeszthető a nemzetközi kommunikáció, a diplomáciai és konzuli kapcsolatok jogára, a nemzetközi szervezetek működési szabályaira, általában a nemzetközi együttműködés által uralt területekre. Figyelemre méltó az a tény is, hogy a Nemzetközi Bíróság ítéleteit a felek végrehajtják.

Az érem másik oldala kétségtelenül az, hogy a politikai tartalmú nemzetközi jogi normák mint az erőszak tilalma, a non-intervenció elve, a népek önrendelkezési joga stb. (az emberi jogok semmibevételének gyökerei inkább az egyes államok politikai és jogi rendszerében keresendő) és a realista elmélet központi kategóriája, a nemzetközi erőviszonyok (l. no. 22) között korreláció áll fenn. Ezt a XVII. században Richelieu úgy fogalmazta meg, hogy „azé a jog, akié a hatalom” (politikai végrendelet). Egy-egy nemzetközi jogi rendezés az éppen fennálló hatalmi status quo tükröződése, melyre kitűnő példa az 1920. évi trianoni békeszerződés. Emellett az erőviszonyokban bekövetkezett változás kihathat egy-egy nemzetközi szerződésre, pl. a vietnami háborút lezáró 1973. évi párizsi megállapodásnál. Végül azt is be kell látni, hogy a nemzetközi jognak is vannak határai, nem lehet alkalmas minden nemzetközi probléma rendezésére, ahogy arra olyan jelentős személyiségek is utaltak, mint Bismarck, de Gaulle vagy D. Acheson (volt amerikai külügyminiszter az 1962. évi kubai rakétaválsággal összefüggésben).

A nemzetközi jog politikailag érzékeny területein kialakult helyzet megítéléséhez azonban hozzá kell tenni a következőket:



• Kivételes a nemzetközi joggal való nyílt szembehelyezkedés, inkább az a jellemző, hogy az államok nemzetközi jogi érvekkel törekednek sokszor – Shakespeare „Velencei kalmárja” által leírt – rabulisztikával legitimálni konkrét politikai lépéseiket, pl. az önvédelem jogára, a népek önrendelkezési jogára hivatkozással, a másik fél által elkövetett jogsértésre adott válasszal: pl. Németország 1936-ban a Rajna-vidéknek az 1919. évi versaillesi békeszerződésbe és az 1925. évi locarnói szerződésbe ütköző megszállását az előző évben megkötött francia–szovjet kölcsönös segítségnyújtási szerződéssel indokolta.

• Természetesen szerepének mértéktelen megnövelése lenne az olyan érvelés, mely szerint az államok külpolitikáját a nemzetközi jog határozná meg (Th. Franck), de ennek fordítottja, a jogi nihilizmus ugyanúgy nem igazolható gyakorlati tapasztalatokkal: egyrészt – mint láttuk – a nemzetközi jogot felhasználják a külpolitikában és a diplomáciában, melynek természetes törekvése a kedvező erőviszonyok szerződéses rögzítése, másrészt a politika a nemzetközi jog nagyobbik részének esetében nem játszik közvetlen szerepet.

• Lehetne ugyan azzal a hasonlattal érvelni, hogy a nemzetközi jog legalapvetőbb elveivel kapcsolatos gyenge hatékonyság, esetleg annak hiánya miatt a nemzetközi jog alap nélküli ház, amelyből az a részigazság következik, hogy az államok közötti politikai problémák visszahatnak a nemzetközi jog „nem politikai” normáira is, de ez nem szükségszerű.

29. A J. Austin (1778–1859) által inspirált analitikai jogelmélet, melynek magyar képviselője Somló Bódog (1873–1920) jognak csak a felsőbb hatalom által létrehozott szabályokat: parancsokat vagy tilalmakat tartja, ami feltételezi a jogalanyok felett álló törvényhozó-, végrehajtó és bírói hatalom létezését. Miután a nemzetközi jog ezen követelményeknek nem felel meg, normái a positive morality-hez (Austin) vagy a nemzetközi udvariassághoz (courtoise) (Somló) tartoznak. H. Hart is utal a nemzetközi joggal kapcsolatos ilyen kételyekre, azonban a nemzetközi jog és a nemzeti jogrendszerek közötti formai és tartalmi párhuzamok alapján elismeri a nemzetközi jog jogi „minőségét”.

Az analitikai jogelmélet leszűkíti a jog általános fogalmát, ezzel kirekeszti a jog világából a korábbi korok jogi jelenségeit, továbbá elméleti okokból eltekint attól a ténytől, hogy a nemzetközi jog azért létezik, mert az államok hisznek létezésében és e szerint járnak el (Guy de Lacharrière, R. Higgins). Ebből kiindulva a kormányzat és különösen a külügyminisztérium nemzetközi jogi szakértőket alkalmaz, kialakíthat ún. „külső jogpolitikát”, és a fortiori a nemzetközi jog integrálódik a nemzeti jogrendszerekbe, így (l. no. 162.) a nemzeti bíróságok alkalmazzák a nemzetközi jog szabályait.

Az Austin–Somló Bódog-felfogással szemben analógiára is lehet hivatkozni: létezik euklideszi és nem euklideszi geometria, melyek – minden különbözőségük ellenére – geometriát jelentenek. A nemzetközi jog számos különös – a nemzeti jogrendszerektől eltérő – vonással rendelkezik mind a jogalkotás, mind a jogalkalmazás területén, mindez azonban nem zárja ki jogi „minőségét”.

5. 5. A nemzetközi jogrend30. A nemzetközi jog fogalmának meghatározásában (l. no. 1.) szerepel az az ismérv is, hogy a nemzetközi jog jogi normák rendszere, mely fogalmi ismérv kiemelése több kérdést involvál: összeegyeztethető-e a nemzetközi jog sajátosságaival a nemzetközi jogrend létezése, igenlő válasz esetében ez utóbbinak milyen különös vonásai vannak, különös tekintettel az ENSZ Alapokmányra, a nemzetközi jognak az elmúlt évtizedekben bekövetkezett exponenciális növekedésére és fejlődésére. Az előzőekben jelzett tényezők mennyiben erősítették, illetve gyengítették a rendet a nemzetközi jogi normák halmazában, és mennyiben alakították át a nemzetközi jogrend belső szerkezetét.

31. A nemzetközi jog klasszikus korszakában a nemzetközi jog két alapvető jogforrást ismert: a nemzetközi szokásjogot és a nemzetközi szerződést. E két jogforrás között ekvivalencia állt fenn, mely szerint egyik sem rendelkezik a másikkal szemben elsőbbséggel, nemzetközi szokásjogi szabály szerződéssel megváltoztatható, továbbá a szerződéses szabadságból következően a döntő többségükben bilaterális szerződések autonómiája érvényesült, azaz jogi szempontból egymástól függetlenek voltak. Mindezen sajátosságok eleve kizárták a nemzeti jogrendszerek hierarchizált modelljéhez hasonló nemzetközi jogrend létezését. A nemzetközi jog sajátos jellegéhez igazodva a nemzetközi jogrend elsősorban horizontális alapokra épülhet, ami azonban nem zárja ki a nemzetközi jogi normák közötti korlátozott hierarchia, a fölé- és alárendeltség jelenlétét sem.

A XIX–XX. század fordulójának nagy pozitivistái: H. Triepel, D. Anzilotti és S. Romano már úgy látják, hogy létezik a nemzetközi jogrend, különös figyelemmel az a priori normákra (pacta sunt servanda), a nemzetközi jogalkotás standardjaira és a nemzetközi felelősség intézményére. H. Kelsen (1881–1973) piramiselméletéből



pedig a nemzetközi jogot és a nemzeti jogrendszereket egyaránt magába foglaló egységes jogrendszer következik.

32. A nemzetközi jog fejlődésével a nemzetközi jogrendben megjelent a hierarchia. Az ENSZ Alapokmánya kimondja: „Ha az Egyesült Nemzetek tagjainak a jelen Alapokmányból folyó és bármely egyéb nemzetközi megállapodásból eredő kötelezettségei összeütköznének, az Alapokmányból folyó kötelezettségeket illeti az elsőbbség” (103. cikk). E megoldással szemben a Népszövetség Egyezségokmánya szigorúbb előírást tartalmazott: megszünteti a vele ellentétes szerződések hatályát és megtiltja ilyenek megkötését (20. cikk).

Az Alapokmány előzőekben idézett rendelkezése a derivált jogforrásokra, így a Biztonsági Tanács kötelező határozataira is kiterjed. Ezt állapította meg a Nemzetközi Bíróság a Lockerbie-ügyben az ideiglenes intézkedések elrendelését megtagadó rendelkezésében (1992).

MegjegyzésA líbiai titkosszolgálat a skóciai Lockerbie fölött felrobbantotta a PANAM amerikai légitársaság Frankfurt–London–New York járatát, 270 áldozat halálát okozva (1988). Miután megállapították a feltételezett elkövetők kilétét, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kiadatásukat kérte, melyet Líbia megtagadott, hivatkozva – többek között – a légi közlekedés biztonsága elleni bűncselekmények leküzdéséről szóló 1971. évi montreali egyezményre, mely szerint az ilyen kérelmet nem kell teljesíteni, ha az állam érvényesíteni kívánja büntetőjogi joghatóságát. Az előbbi két ország viszont úgy vélte, hogy az elkövetők felelősségre vonása nem biztosított, mivel azok líbiai szolgálatban álltak. Ezért a Biztonsági Tanácshoz fordultak, mely határozatában (731/1992) felszólította Líbiát a kiadatás teljesítésére, majd következő határozatában (748/1992) nem katonai intézkedéseket foganatosított Líbia ellen. A két határozat megszületése közötti időben Líbia keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz, melyben először ideiglenes intézkedést kért: a Bíróság szólítsa fel az alpereseket, tartózkodjanak a kényszer alkalmazásától, és ne korlátozzák a felperes jogait. A Nemzetközi Bíróság az ideiglenes intézkedésre vonatkozó kérelmet elutasította (1992), utalva arra, hogy a Biztonsági Tanács határozatai mint Alapokmányból származó kötelezettségek elsőbbséget élveznek a montreali egyezmény rendelkezéseivel szemben.

A per további szakaszában az alperesek a Bíróság által elutasított (1998) pergátló kifogásokat emeltek, joghatóság hiánya, illetve a kereset elfogadhatósága vonatkozásában.

A nemzetközi helyzet változásának hatására Líbia beleegyezett az elkövetők kiadásába, akiket ezután Hollandiában skót bíróság előtt, skót jog alapján vontak felelősségre, és az egyik vádlottat életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, a másikat felmentették (2001). Az ítélet nem tért ki Líbia szerepére. Az ügyet ezt követően törölték a Nemzetközi Bíróság napirendjéről.

A Biztonsági Tanács határozatainak elsőbbsége és ezen keresztül érvényessége más bírói fórumokon is felvetődött, így a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények ügyében eljáró Nemzetközi Törvényszéknél (1994. évi Tadic-ügyben) vagy az EU Elsőfokú Bíróságán (2005-ben a Jusuf és Kadi-ügyekben).

A nemzetközi jogrenden belüli hierarchiát tovább erősítette a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény. Ezen egyezmény kifejezetten hivatkozik az Alapokmány előzőekben idézett rendelkezésére (31. cikk 1 pont), szerződésértelmezési módszerként kodifikálja az ún. rendszertani értelmezést (31. cikk 3/c pont), és a fortiori elismeri a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (nemzetközi ius cogens) létezését (l. no. 139.), amelyekbe ütköző szerződés semmis (53. cikk), illetve hatálya megszűnik (64. cikk).

33. A nemzetközi jog exponenciális növekedése és fejlődése – hatásai tekintetében – Janus-arcot mutat. A nemzetközi jogrenden belüli hierarchia megjelenésével és megerősödésével szemben erősödik az a jelenség, melyet a nemzetközi jog fragmentációjának nevezünk. Gyökerei a nemzetközi jogi szabályozás megsokszorozódásában, a nemzetközi intézmények – ideértve a nemzetközi bírói fórumokat is – körének bővülésében, és különösen a nemzetközi közösség heterogenitásának növekedésében, az ellentétek erősödésében keresendők. E probléma súlyát jelzi az, hogy a fragmentáció kezelését az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága napirendre tűzte (2000), és 42 javaslatot fogalmazott meg megelőzésére és kezelésére (2007). A Bizottság megállapítása szerint a nemzetközi jogrend nem homogén, hanem univerzális, regionális és bilaterális rendszerekből, alrendszerekből és szubalrendszerekből tevődik össze, melyek integrációjának foka erősen különbözik. A fragmentáció különösen olyan területeken érzékelhető, mint az emberi jogok nemzetközi rendszere, a nemzetközi kereskedelem és a nemzetközi környezetvédelem szabályai, a távközlés nemzetközi



rezsimje és a nemzetközi felelősség területe. Ebbe az irányba hat az is, amit a nemzetközi jog ún. „nemzeti koncepciójának” nevezhetünk. Ebben tükröződik az adott állam által alakított és követett nemzetközi gyakorlat, az általa képviselt jogi tradíciók. Ezenkívül – mint arra többen rámutattak – a nemzetközi bíróságok számának növekedése is destabilizálhatja a nemzetközi jogrendet.

A fragmentáció párhuzamos, egymást részlegesen átfedő, sőt ütköző nemzetközi jogi normák létezésében nyilvánulhat meg. Három fő formája alakult ki: a nemzetközi jog általános szabályainak antagonisztikus értelmezései, az előbbi alóli kivételt megteremtő lex specialis-ok létrehozása, végül a különböző lex specialisok közötti kollízió.

34. Az előzőekben leírt hierarchia–fragmentáció kettősség már képet adott a nemzetközi jogrend belső szerkezetéről. Történeti és gyakorlati okokból mégis külön foglalkozni kell az ún. regionális nemzetközi joggal. Bár a regionalizmusnak többféle jelentése lehetséges, és ennek következtében tartalma is más (pl. szabadkereskedelmi övezet, regionális gazdasági bizottság, regionális tenger, nemzetközi vízgyűjtő, határrégió), azt leginkább kontinentális vagy szubkontinentális értelemben használják. Egy-egy kontinens vagy szubkontinens államai között erősebb lehet a szolidaritás, inkább vannak közös érdekek és értékek, melyekből nemzetközi szerződések sorozatával vagy más módon közösen elfogadott jogi megoldások, sajátos intézmények jönnek létre.

a. A közös történelmi és kulturális múlt, valamint a földrajzi távolság ösztönözte a latin-amerikai országokat az általános nemzetközi jogtól több vonatkozásban eltérő amerikai regionális nemzetközi jog kialakítására. E keretben olyan sajátos jogintézmények születtek, mint a kormányelismerési doktrínák, a diplomáciai menedékjog, a diplomáciai védelemről való lemondást jelentő Calvo klauzula, a határfolyók feletti kondomínium, az államhatárokkal kapcsolatos uti possidetis elv. Ezenkívül további latin-amerikai sajátosságok is megállapíthatók, pl. a nemzetközi viták elintézésében az egyeztetés/békéltetés preferálása (1933. évi Saavedra–Lamas-paktum). Az 1823. évi Monroe-doktrínára építve az Egyesült Államok e térségben a XX. században hegemón hatalommá vált, mely a dolog természete szerint befolyásolta a regionális nemzetközi jogot is, ami tükröződik pl. az Amerikai Államok Szervezete Alapokmányában (1948. évi bogotai charta) és az emberi jogok amerikaközi rendszerében.

b. A nemzetközi jogi regionalizáció más térségekben is megindult. Pl. az Iszlám Konferencia Szervezete meghiúsult kísérletet tett az iszlám országok közötti jogvitákat eldöntő Iszlám Nemzetközi Bíróság felállítására (1984. évi casablancai konferencia). In statu nascendi afrikai regionális nemzetközi jogról is beszélhetünk az Afrikai Unió megalakításával (2000), a megnemtámadási és védelmi paktum megkötésével (2005) és különösen az Ember és népek jogairól szóló 1981. évi ún. Banjul Chartával. Az Afrikai Unió leendő Nemzetközi Bírósága (a 2003. évi Maputói jegyzőkönyv hatályba lépése után) az általános jogelvek mellett hangsúlyozza az afrikai államok által elismert jogelveket is (20. cikk).

c. Beszélhetünk-e regionális nemzetközi jogról Európában? Az európai államok kapcsolatait szabályozó nemzetközi normák és intézmények hosszú időn keresztül lényegében megegyeztek a nemzetközi joggal. Az a változás, melynek következtében Európa többé már nem a világpolitika centruma, megnyithatta az utat európai regionális nemzetközi jog létrejötte számára. Az 1949-ben létrejött Európa Tanács égisze alatt – az európai népek közös örökségét alkotó szellemi és erkölcsi értékek fenntartása és érvényre juttatása érdekében – több mint 200 nemzetközi egyezmény jött létre. Közülük több, nevezetesen az emberi jogok európai egyezménye (az 1950. évi római egyezmény és kiegészítő jegyzőkönyvei), a kisebbségvédelmi egyezmények (az 1992. évi nyelvi charta és az 1995. évi nemzeti kisebbségek keretegyezménye), az állampolgárságról szóló 1997. évi strasbourgi egyezmény, egyes környezetvédelmi egyezmények (az 1979. évi berni természetvédelmi egyezmény vagy a környezet büntetőjogi védelméről szóló 1998. évi egyezmény) – különleges megoldásaik alapján – joggal tekinthetők regionális nemzetközi jognak.

d. Ezenkívül az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága égisze alatt kötött egyezmények (pl. a nemzetközi közlekedés vagy a környezetvédelem területén) alapvetően európai jellegűnek tekinthetők annak ellenére, hogy területi és személyi hatályuk túlmutat Európán (tagja az Egyesült Államok, Kanada, Izrael és a közép-ázsiai volt szovjet köztársaságok).

e. Az ENSZ Alapokmánya a nemzetközi béke és biztonság fenntartására korlátozottan általánosan elismeri regionális megállapodások megkötésének és szervezetek létrehozásának jogát (VIII. fejezet: 52–54. cikkek). E megoldás különbözik a Népszövetség Egyezségokmányának a vele össze nem egyeztethető szerződések megszüntetésére, illetve ilyenek megkötésének tilalmára vonatkozó rendelkezésétől (20. cikk), mely ugyanakkor érvényesnek minősítette a Monroe-elméletet (sic!).



6. 6. A nemzetközi jog és az Európa-jog viszonya35. Az Európa-jog fogalma

Európa jog alatt az Európai Közösség elsődleges és másodlagos joga értendő, azaz a létrehozásáról szóló nemzetközi szerződések és a Közösség szervei által elfogadott jogszabályok. E meghatározásból következik, hogy az Európa-jog nem keverhető össze sem az Európa Tanács égisze alatt kötött nemzetközi szerződésekkel, sem pedig az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának égisze alatt elfogadott nemzetközi szerződésekkel, bár mindkét összefüggésben jelen van az „európai” jelző.

Számos multilaterális szerződés a lehetséges szerződő felek között felsorolja a „regionális gazdasági integrációs szervezeteket”. E diplomáciai formula lefedi az Európai Közösség/Európai Unió sajátos jellegét, mely a dolog természete szerint visszatükröződik az Európa-jog és a nemzetközi jog viszonyában is. E téma növekvő jelentőségét illusztrálják azok a jogesetek, amelyekben a nemzetközi kötelezettségek közösségi jogi végrehajtása volt az Európai Bíróság előtti per tárgya (2005. évi Juszuf és Kadi ügyek, 2006. évi MOX vagy Sellafield-ügy), illetve nemzetközi jogba ütköző közösségi rendelet végrehajtása (2005. évi Bosphorus-ügy) merült fel az Emberi Jogok Európai Bíróságánál.

36. Az alapító szerződések

A nemzeti alkotmányokkal ellentétben az Európai Közösséget/Európai Uniót létrehozó szerződések (1957. évi Római, az 1992. évi Maastrichti, az 1996. évi Amszterdami és a 2001. évi Nizzai és a 2007. évi Lisszaboni szerződés) általánosságban nem rendelkeznek az Európa-jog és a nemzetközi jog viszonyáról, kapcsolatukat az EK-szerződés egyes rendelkezései és döntő mértékben az Európai Bíróság esetjoga alapján kell meghatározni. A Bíróság korai ítéleteiben (1963. évi Van Gend en Loos-ügy vagy az 1964. évi Costa v. Enel-ügy) az Európai Közösség jogát sui generis jogrendszernek minősítette. E megfogalmazás mögött az Európa-jog mint közösségi jog megalapozása és eredetiségének hangsúlyozása keresendő, nevezetesen a nemzeti jogrendszerekkel szembeni primátusa, közvetlen alkalmazhatósága. Ugyan nem szól a közösségi jog és a nemzetközi jog viszonyáról, mégis prima facie logikailag három jogrendszer (közösségi jog, a nemzeti jogrendszerekből álló belső jog és a nemzetközi jog) koegzisztenciáját sugallja. A Bíróság későbbi gyakorlata azonban pontosította a közösségi jog helyét a nemzetközi jogrenden belül.

Vitathatatlan tény az, hogy az alapító szerződések a nemzetközi szerződések jogának uralma alatt állnak. E szerződések ugyan lényeges vonatkozásokban (pl. a szerződés értelmezése, módosítása, megszűnése tekintetében) eltérnek a nemzetközi szerződések jogának általános szabályaitól, de ezek – az 1969. évi bécsi egyezmény jogfenntartó klauzuláját figyelembe véve (5. cikke szerint: e szabályok nem érintik a nemzetközi szervezetek bármely fontos szabályát) – nincsenek ellentétben az alaptétellel. E formai megközelítésnél azonban fontosabb az, hogy e szerződések terjedelme és tartalma messze túlmegy az államközi nemzetközi szervezeteket létrehozó nemzetközi szerződések tartalmán, melyek közül különösen azt kell kiemelni, hogy a Közösség szerveit jogalkotási és jogalkalmazási hatáskörrel ruházza fel, nemcsak a tagállamok közötti kapcsolatokra, de a magánszemélyek jogi helyzetére vonatkozóan is. Ezt a magyar Alkotmány úgy fejezi ki, hogy Magyarország egyes alkotmányos hatásköreit a többi tagállammal közösen gyakorolja (2/A §), amit szoktak a szuverenitás korlátozott átruházásának is nevezni. E tények alapján, a szerződések Janus-arcúságát figyelembe véve jutott a Bíróság arra a következtetésre, hogy ezek egyszerre nemzetközi szerződések és rendelkeznek az alkotmány bizonyos jogaival is (l. 1994. évi 1/91. sz. véleményt).

Az Európa-jog és a nemzetközi jog viszonyának további elemzésénél legalább három aspektust kell vizsgálni: az Európai Közösség/Európai Unió a nemzetközi jog alanya, részt vesz a nemzetközi jogalkotásban és végrehajtja vállalt nemzetközi kötelezettségeit.

37. Az Európai Közösség a nemzetközi jog alanya (EK-szerződés 281. cikke), jogképessége származékos és korlátozott – mint minden nemzetközi szervezeté. Ebből következik az, amit a Bíróság több döntésében is kimondott, hogy a nemzetközi jog általános szabályai, a nemzetközi szokásjog és a nemzetközi ius cogens, az ENSZ Alapokmánya, a jóhiszeműség elve vonatkoznak a Közösségre. Miután a Közösség kifejezetten rendelkezik nemzetközi szerződéskötési jogosítvánnyal, az előbbi megállapítás a pacta sunt servanda elvet is felöleli. Jogalanyisága annyiban korlátozott, hogy pl. nem csatlakozhat olyan nemzetközi szerződésekhez, melyeknek kizárólag államok lehetnek a részesei (e probléma különös élességgel vetődött fel az 1950. évi emberi jogok európai egyezményével kapcsolatban), nem lehet fél a Nemzetközi Bíróság előtti perben.

38. A nemzetközi jogalanyiság egyik legfontosabb attribútuma a nemzetközi jogalkotásban való részvétel,



elsősorban nemzetközi szerződések megkötése (300. cikk). A megkötött szerződést a Közösség határozattal fogadja el (249. cikk), és ezek kötelezőek a Közösség intézményeire és a tagállamokra (300. cikk 7. pont). E szerződések az elsődleges közösségi joghoz tartoznak, így elsőbbséget élveznek a másodlagos joggal szemben (l. 1972. évi International Fruit Company ügyet). A szerződéskötés, illetve a közösségi és tagállami hatáskörök elhatárolása szempontjából fontos a szerződési tárgyak közötti megkülönböztetés. Vannak közösségi, vegyes és tagállami szerződések. Ez előbbi esetben kizárólag a Közösség köthet nemzetközi szerződést, más esetekben a Közösség és a tagállam hozza létre a nemzetközi szerződést, és a dolog természete szerint bizonyos szerződések megkötése tagállami hatáskörben marad. E két utóbbi vonatkozásban is érvényesülnie kell az ún. lojalitási kötelezettségnek, mely szerint a tagállamoknak tartózkodni kell minden olyan intézkedéstől, mely veszélyeztetheti a Közösség céljainak megvalósulását (10. cikk). Az ezzel kapcsolatos viták, sőt általában az összeegyeztethetőség eldöntése a Bíróság hatáskörébe tartozik (300. cikk 6. pont).

A szerződéskötés ezen tételes jogi rendezése két fő kérdést vet fel:

1. A szerződéskötési hatáskörök megoszlása, kiegészülve a lojalitás követelményével nem ab ovo egyértelmű, különösen harmadik államok szemében. E nehézségeket mérsékelheti az, ha a Közösség a szerződés elfogadásakor e vonatkozásban nyilatkozatot tesz, mely megtörtént pl. az 1982. évi tengerjogi egyezménnyel kapcsolatban.

2. A harmadik államokkal kötött szerződések vonatkozásában nem érvényesülhet az elsődleges közösségi jog primátusa, az érintett tagállamot pedig pactum de contrahendo (szerződéskötési kötelezettségről szóló szerződés) terheli: megfelelő lépéseket kell tennie az összeegyeztethetetlenség kiküszöbölésére, melyhez a tagállamok segítséget nyújtanak (307. cikk).

39. Az Európai Közösség által kötött nemzetközi szerződések és a vegyes szerződések végrehajtása a közösség szerveinek és a tagállamoknak a feladata. Figyelembe véve azt a tényt, hogy az EU Bírósága erősen megszorítóan értelmezi a nemzetközi szerződések közvetlen alkalmazhatóságát, mely szerint a természetes és jogi személyek a szerződésekből közvetlenül jogokat szerezhetnek vagy kötelezettségeik keletkeznének, gyakran szükség van arra, hogy a Közösség szervei másodlagos jogforrásokat: rendeleteket vagy irányelveket bocsássanak ki a szerződés végrehajtása érdekében.

a. Ebben az összefüggésben figyelemre méltó az ún. dekonnexiós klauzula alkalmazása. Elsősorban az Európa Tanács, kisebb mértékben az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága égisze alatt kötött szerződések úgy rendelkeznek, hogy a de iure condito vagy de iure condendo (hatályos vagy jövendő) közösségi jog kizárja a szerződéses kötelezettségek tagállamok általi alkalmazását. Ezzel a másodlagos közösségi jog formailag a nemzetközi jogba integrálódik a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény inter se szerződésmódosítási cikke (41. cikk) értelmében (l. no. 127.). E gyakorlat a közösségi jog autoritását védve azt a látszatot keltheti, hogy a közösségi jog – igaz, a többi szerződő fél által elfogadottan – prioritást élvez a szerződéses kötelezettséggel szemben. Kevésbé kifogásolható az, ha a releváns másodlagos jog szigorúbb előírásokat tartalmaz a szerződéses kötelezettségekkel szemben, de a dolog természete szerint lehetségesek puhább közösségi rendelkezések is. Kérdés az, hogy a dekonnexiós klauzula hogyan egyeztethető össze a diszkrimináció általános tilalmával, és az előbbi megkülönböztetés hogyan viszonyul a szerződés céljának és tárgyának megóvására vonatkozó általános kötelezettséghez.

b. A közösségi jog részének minősülő nemzetközi szerződések értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos viták rendezésére az EU Bírósága kizárólagos hatáskörrel rendelkezik (292. cikk). Ez fogalmazódott meg a MOX-ügyben (2006).

MegjegyzésAz Ír-tenger partján, Sellafieldben egy brit cég elhasznált nukleáris fűtőanyagok újrahasznosítását végző üzemet kívánt felépíteni. (MOX = nukleáris fűtőanyagból származó plutónium újrafeldolgozásával nyert fűtőanyag: mixed oxide fuel.) Az ír kormány szerint ez súlyos környezeti kár vagy katasztrófa veszélyének lehetőségét hordozza, ezért az 1982. évi tengerjogi egyezmény alapján a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszékhez fordult. Sikeresen elérte azt, hogy a Törvényszék Nagy-Britanniával szemben ideiglenes intézkedéseket foganatosítson. (Ezzel párhuzamosan az ír kormány – ebben a vonatkozásban sikertelenül – az Észak-Kelet-Atlanti-óceánra vonatkozó tengerszennyezés elleni egyezmény (1992) alapján nemzetközi választottbírósághoz is folyamodott a környezeti hatásvizsgálatra vonatkozó kötelezettség megszegése miatt, mely egyezmény visszautal a Közösség e tárgyú másodlagos normájára). Az ír–brit jogvita ezután a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék keretében felállított választottbíróság előtt folytatódott, mely az eljárást felfüggesztette, mert az EU



Bizottsága az EU Bíróságához fordult azon az alapon, hogy Írország szerződésszegést követett el. Az EU Bíróság ítélete (2006) kimondta, hogy Írországnak a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszékhez benyújtott keresetlevelében megfogalmazott követelések a közösségi jog értelmezését és alkalmazását érintik, ezért Írországnak nem volt joga másik tagállammal kapcsolatos vitáját más nemzetközi bírói fórum elé vinni.

A MOX-ügyben hozott ítélet fényében érdekes az, hogy – igaz, a Bizottsággal folytatott előzetes konzultációt követően – az Állandó Választott Bíróság keretében létrehozott ítélőszék döntött a Belgium és Hollandia közötti ún. Iron Rhine, azaz az Antwerpent a Ruhr-vidékkel összekötő vasút újraindítása ügyben (2005), melynek során számos – az EU környezeti jogával is összefüggő – környezetvédelmi kötelezettség kérdésében kellett állást foglalnia.

Az Európai Közösség és tagállamai, illetve harmadik államok közötti viták eldöntése a dolog természete szerint más nemzetközi bírói fórumok joghatóságába tartozhat. Így a Kereskedelmi Világszervezet vitarendező fóruma hozott döntést számos vitában pl. a Kanada–EU vagy az Egyesült Államok és az EU közötti vitákban.

a. A szerződéses (és egyéb nemzetközi) kötelezettségek végrehajtásának körébe tartozik a nemzetközi felelősség is. A dolog természete szerint a közösségi jog részének minősülő nemzetközi szerződésből származó kötelezettség megszegésének ügye automatikusan az EU Bíróságának hatáskörébe tartozik, amiben bennrejlik az, hogy a tagállamok között ellenintézkedésnek nincs helye. Az előzőekben szélesen értelmezett közösségi jog megsértéséhez – a nemzetközi felelősség általános szabályaival ellentétben (l. no. 186.) – büntető szankciók kapcsolódhatnak. Végül a Tanács együttes fellépésről is határozhat (301. cikk), mely kiterjed harmadik állammal szemben a nemzetközi felelősség felvetésére a sértett tagállam érdekében, illetve intézkedések foganatosítására. Amennyiben a Közösség és a tagállamok a vegyes szerződések megszegése miatti nemzetközi jogsértés miatt felelős pozícióba kerülnek, nincs egyetemleges felelősség, a szerződéskötési hatáskörmegoszlást kell figyelembe venni (l. a függőben levő Airbus szubvencionálása ügyet, melyet Kanada vitt a Kereskedelmi Világszervezet vitarendező fóruma elé).

40. Az Európa-jog és a nemzetközi jog viszonyát összegezve az előbbi nem tekinthető önmagában zárt rendszernek (self-contained regime), ha ennek létezése egyáltalán elfogadható, ellenkezőleg: számos vonatkozásban e két jogrend összefonódik még akkor is, ha a közösségi jog – számos eltérés miatt – bizonyos körben lex specialisnak minősíthető.

IrodalomBibó István: A nemzetközi államközösség bénultsága és annak orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi

egyetértés, politikai döntőbíráskodás. In: Válogatott Tanulmányok IV. kötet (Bp. Magvető 1990)

Bíró Gáspár: Bevezetés a nemzetközi politikai viszonyok tanulmányozásába (Bp. Teleki László Alapítvány 1998)

Herczegh Géza: A nemzetközi kapcsolatok vizsgálatának elméleti és módszertani kérdései. Kauser Lipót Emlékkönyv, Studia Iuridica (Pécs 1982)

Herczegh Géza: Néhány szó a nemzetközi jog szociológiai megközelítéséről. Jubileumi Tanulmányok (Pécs 1985)

Herczegh Géza: Az államközi kapcsolatok tudományos vizsgálatának eddigi útjai. Állam és Jogtudomány, XII. évf. (1969)

Herczegh Géza: A nemzetközi kapcsolatok vizsgálata az Amerikai Egyesült Államokban. Állam és Jogtudomány, XV. évf. (1972)

Valki László: A nemzetközi jog társadalmi természete. (Bp. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó 1989)

***

Baylis, J.–Smith, St.: The Globalization of World Politics. An Introduction to International Relations. Oxford University Press, 2004.

Byers: Response: Taking the Law and of International Law: A Critique of the „Iterative Perspective”. Harv.



Int’l L.J., 1997.

Burchill-Linklater, A.: Theories of International Relations. Palgrave, 2005.

Cannizzaro (ed.): The European Union as an Actor in International Relations.

Cremona, M.: External Relations and the Member States: Competence, Mixed Agreements, International Responsability, and Effects of International Law. EUI Working Papers No. 2006/22.

Deutsch, K. W.: The Analysis of International Relations. Englewood Cliffs (N.J.), 1998.

Der Derian, J. (ed.): International Theory. Critical Investigation. MacMillan, London, 1995.

Dougherty, J.–Pfaltzgraff, R.: Contending Theories in International Relations. Harper and Row, 1990.

Goldsmith, J. L.–Posner, E. A.: The Limits of International Law. Oxford University Press, 2005.

Heliskoski: The Jurisdiction of the ECJ to give Preliminary Rulings on the Interpretation of Mixed Agreements. NJIL, 2000.

Hoffman, S.: The Study of International Law and the Theory of International Relations. A.S.I.L., 1963.

Kehoane, R. O.: International Relations and International Law: Two Optics. Harv. Int’l L.J., 1997.

Kehoane, R.–Nye, J. S.: Power and Independence. World Politics in Transition. Boston-Toronto, 1977.

Koskenniemi, M.: The Politics of International Law. Journal Européen du droit international, 1990.

Koskenniemi, M. (ed.): International Law Aspects of the European Union. Martinus Nijhoff, 1998.

Kunz, R.: The Changing Law of Nations. Columbus, Ohio, 1968.

McDougal, M.: International Law, Power and Policy; a Contemporary Conception. RCADI, 1953/I. t. 82.

McDougal, M.: The Public Order of the Oceans. New Haven, 1962.

Osiander, A.: The Interdependence of States and the Theory of Interstate Relations. An Enquiry into the History of Political Thought. Law and State. Vol. 53/54., 1996.

Setear, J. K.: An Iterative Perspective on Treaties: A Synthesis of International Relations Theory and International Law. Harv. Int’l L.J., 1996.

Weber, C.: International Relations Theory. A Critical Introduction. Routledge, 2005.

Wendt, A.: Social Theory of International Law. Cambridge University Press, New York, 1999.

Wight, M.: Why is There No International Theory? In Butterfield, H. and Wight, M. (eds.): Diplomatic Investigations. Essays int he Theory of International Politics. London, 1966.

***

Aron, R.: Paix et guerre entre les nations. 8e ed., Paris, 1984.

Boulouis, J.: Le droit des Communautés européennes et le droit international général. RCADI, 1992/IV. t. 235.

Boulouis, J.: Le droit des Communautés européennes dans ses rapports avec le droit international général. RCADI, 1997. t. 235.

Braillard, Ph.: Théories des relations internationales. Paris, 1977.

Brierly, J. L.: Le fondement du caractère obligatoire du droit international. RCADI, 1928/III. T. 23.

Economides, C.P.-Rolliopontos, G. : La clause de déconnexion en faveur du droit communautaires: une pratique critiquable. RGDIP, 2006.



Giraud, E.: Le droit international publique et la politique. RCADI, 1963/III. t. 110.

Lacharrière, G. de: Politique juridique extérieure. Paris, 1983.

Merle, M.: Sociologie des relations internationales. 4e ed., Paris, 1988.

Roche, J.-J.: Théorie des relations internationales. Montchretien: Coll. Clefs/Politique, Paris, 1998.

Roche, J.-J.: Théories des relations internationales. Montchretien, Paris, 2003.

Roche, J.-J.: Le système international contemporain. 3e ed. Montchretien: Coll. Clefs/Politique, Paris, 1998.

Sur, S.: Relations internationales. Paris, 1995.

Truyol y Serra, A.: Théorie du droit international public. RCADI, 1981/IV. t. 173.

Verdross, A.: Le fondament du droit international. RCADI, 1927/I. t. 16.

Visscher, Ch. De: Théories et réalités en droit international public. 4e ed., Paris, 1970.

Weil, P.: Le droit international en quête de son identité. RCADI, 1992/VI. t. 230.

Zorgbibe, Ch.: Les relations internationales. Paris, 1992.

***

Huber, S.: Gemischte Abkommen in den Außenbeziehungen des Europäischen Gemeinschaften und innerhalb eines Bundesstaats. ZaöRV Band 61, Heft 1, 2006.


2. fejezet - II. fejezet: A nemzetközi jog története41. A nemzetközi jog szociológiai értelmezéséből (l. no. 20.) logikailag következik a nemzetközi jog fejlődésének sommás bemutatását tartalmazó fejezet, mely történeti tények segítségével támaszthatja alá a nemzetközi kapcsolatok alakulása, és e kapcsolatok szereplői által kialakított normák, létrehozott intézmények közötti összefüggéseket. A nemzetközi jog történetének tárgyalása további célt is szolgál: sajátos aspektusa gazdagíthatja a jogászoktól joggal elvárható általános ismereteket.

1. 1. Mikor keletkezett a nemzetközi jognak nevezhető sajátos normarendszer?42. A nemzetközi jog tudományában megoszlanak a vélemények arról, hogy időben mikorra tehető a nemzetközi joghoz kapcsolható normák és intézmények kialakulása. Az egyik álláspont szerint a nemzetközi jog a XVI. század folyamán fejlődött ki, és az 1648. évi vesztfáliai békében kristályosodtak ki alapelvei. A másik nézet szerint a nemzetközi jog egyidős az írott történelemmel, gyökerei visszanyúlnak az első civilizációk kialakulásának korszakáig. Leegyszerűsítve tehát azt kell eldönteni, hogy a mai nemzetközi jog 500 vagy 5000 éves múlttal rendelkezik-e.

E vitában felhozott fontosabb érvek a következők:

a. A nemzetközi jog történetét az elmúlt fél évezredre korlátozó felfogás hívei az alábbiakkal érvelnek:

• A modern állam kialakulása, azaz a területileg szervezett szuverén politikai közösség és a törvényes hatalom monopóliumát gyakorló szervezet kifejlődése a XV–XVII. századra tehető.

• Az államok egyenlősége, mint a szuverenitás korolláriuma ekkor vált elfogadottá.

• Az előző előfeltételeknek megfelelő európai államok között szoros kapcsolatok létesültek, jogosan lehetett európai hatalmi rendszerről beszélni, melyen belül békés és háborús viszonyok váltakoztak, továbbá az európai államok kapcsolatba léptek vagy kerültek a világ más részeivel, megkezdődött az európai expanzió.

• A XVI. században kezdődött el a nemzetközi jog tudományának fejlődése.

b. A lehetséges ellenérvek:

• A modern állam előtt is léteztek egymástól elkülönült, magukat közösségként meghatározó, politikailag szervezett közösségek, nevezetesen birodalmak, királyságok, városállamok stb., melyek elkerülhetetlenül kapcsolatba kerültek egymással még akkor is, ha egymást szükségképpen ellenségnek tekintették.

• A mai államtól különböző „államok” ugyan általában nem tekintették egymást egyenlőnek, ellenkezőleg: különböző fokú függőségi viszonyok álltak fenn. Ezzel kapcsolatban két körülmény nem hagyható figyelmen kívül: egyrészt a mai nemzetközi jogrend is csak az államok jogi egyenlőségét ismeri el, a tényleges egyenlőség megteremtésétől – ha ilyen cél egyáltalán létezik – nagyon távol van, másrészt már az ókorban is voltak olyan korszakok, amikor egymás mellett éltek nagy birodalmak, pl. Kr. e. 1400–1150 között, vagy kis városállamok Hellasz klasszikus korszakában (Kr. e. 500–338 között), illetve a Római Birodalom létrejöttét megelőző évszázadokban.

• A földrajzi távolságok és a kommunikáció eszközeinek fejletlensége miatt az ókorban és a középkorban az „államok” közötti kapcsolatrendszerek csak regionálisak lehettek, gyakorlatilag független civilizációk léteztek és fejlődtek. Másképpen fogalmazva ez azt jelenti, hogy – mai kifejezéssel élve – nem egyetlen nemzetközi közösség létezett, hanem a dolog természete szerint több. Így az ókorban nem jöhettek létre „nemzetközi kapcsolatok” a Mezopotámiát is felölelő Mediterráneum (a Földközi-tenger térsége), az indiai szubkontinens államai (Indiát első ízben Asóka egyesítette a Kr. e. II. században) vagy a Kínai Birodalom és peremvidéke között, nem is szólva a Szaharán túli Afrikáról vagy a Kolumbusz előtti Amerikáról. E


II. fejezet: A nemzetközi jog története

megállapítások extrapolálhatók a középkorra is. A „nemzetközi kapcsolatok” hiánya úgy értendő, hogy a különböző civilizációk között – a kivételes eseteket leszámítva (Nagy Sándor megjelenése az Indus folyónál, Dzsingisz kán Kelet-Európáig és a Közel-Keletig terjedő hódításai, vagy az iszlám betörése Indiába és a 751-ben Talasznál vívott ütközet a kínai hadsereggel) – még háborúkra sem került sor, még kevésbé alakulhattak ki rendszeres békés kapcsolatok. Ebből nem következik az, hogy semmiféle kapcsolat ne létezett volna. Pl. rendszeres hajóforgalom volt Arábia-Mezopotámia és India között, karavánok járták az utakat Kínától a Földközi-tenger partjáig.

43. A nemzetközi jognak tehát több mint 5000 éves története van. Könnyen belátható az, hogy fejlődése nyilvánvalóan nem egyenes vonalú, és a régi idők óta a nemzetközi kapcsolatok megszervezésének számos módja, különböző intézménye alakult ki.

A XVI. században a fejlődését megkezdő európai nemzetközi jog – mely a fentiek szerint csak a nemzetközi jog egyik történeti formája – egyrészt sokat megőrzött a középkorból, másrészt a reneszánsznak köszönhetően találkozhatott az ókori antik tradíciókkal is, így bizonyos fajta kontinuitást is felmutat. A nemzetközi jog történetének felvázolása tehát az ókortól indítható. E megközelítés ugyan felveti az eurocentrizmus, az Európa-központúság vádját, mellyel szemben egyrészt az hozható fel, hogy – mint erről az előző pontban már volt szó – az így leszűkített világnak nem volt kapcsolata más civilizációkkal, másrészt ez az Európában kifejlődött nemzetközi jog vált – számos és mélyreható átalakulással, azaz más civilizációk bizonyos eredményeinek inkorporálásával – a mai nemzetközi közösség nemzetközi jogrendjévé.

44. A nemzetközi jog történeti áttekintése az ókor és középkor nemzetközi joga után bemutatja a nemzetközi jog klasszikus korszakát több alkorszakra (spanyol, francia, brit) bontva, végül a XX. század nemzetközi joga következik.

Minden egyes korszak és alkorszak tárgyalása legfontosabb jellemzőinek, a meghatározó hatalmi konstellációknak összefoglalásával kezdődik, ezután lesz szó arról, hogy az adott korszak vagy alkorszak mit tett hozzá a nemzetközi jog fejlődéséhez, végül a klasszikus kortól helyet kap az áttekintésben a nemzetközi jog tudománya is.

2. 2. Ókor45. Az ókor évezredei három korszakra oszthatók: kezdődött a Mezopotámia és Egyiptom közé eső világgal, folytatódott az antik Hellasszal, végül a kiemelkedő Róma létrehozta a maga birodalmát.

Bár e régi idők története a folyamatos háborúkkal, és ebből adódóan káosszal írható le, mégis egyes korszakokban általánosan vagy részlegesen létrejöttek olyan hatalmi konstellációk, melyek bizonyos stabilitást, nyugalmat teremtettek, és amelyben valamilyen fajta nemzetközi jogról már beszélhetünk.

Ilyen stabilitás teremtődött meg először a sumér városállamok között (a mai Irak déli részén a Kr. e. III. évezredben), azután a Kr. e. II. évezred második felében a mai Közel-Kelet birodalmai: az egyiptomi Új Birodalom, a Hettita Birodalom, Mitanni (a mai Törökország területén), Asszíria (a mai Észak-Irakban) és Babilon között, melynek végül az asszír expanzió vetett véget, majd az Asszír Birodalom bukását követő két évszázadban (Kr. e. VII–VI. század). E felsorolás kiegészíthető a Földközi-tenger-melléki föníciai városok és a két zsidó állam földrajzilag és időben korlátozott korszakával. E korszak végén a perzsa hódítással megvalósult e térség egyesítése (II. Kürosz Kr. e. 539-ben elfoglalja Babilont, Kambüzesz meghódítja Egyiptomot Kr. e. 525-ben, végül Dareiosz Kr. e. 522–486 kiterjeszti uralmát Tráciára, a Fekete-tenger nyugati oldalára és az Indus folyóig).

Különösen az előzőekben említett korszakokban jelentek meg a nemzetközi szerződések, mint pl. a Kr. e. IV. évezred végén Umma és Lagasz közötti határszerződés, az Ebla és Abuszal közötti kereskedelmi szerződés (a Kr. e. III. évezredben), az Akkád és Elam között barátsági szerződés (Kr. e. 2200 körül), vagy II. Ramszesz fáraó és III. Hattusilis hettita király közötti szövetségi szerződés (Kr. e. 1260 körül). E szerződések szorosan kapcsolódtak a különböző vallásokhoz, ezért megtartásukat esküvel erősítették meg, és megsértésük esetében hittek az istenek büntetésében.

A feltárt régészeti leletek (Boghazköj, El-Amarna stb.) tanúsítják azt, hogy élénk diplomáciai levelezés folyt pl. Babilónia, Egyiptom és a hettiták között, melyekből, továbbá a nemzetközi szerződések létéből követek rendszeres küldésére és fogadására lehet következtetni. Sérthetetlenségük és mentességük elfogadása inkább csak vélelmezhető, a feljegyzések a követi jogok súlyos megsértéséről és annak megtorlásáról számolnak be, pl. amikor Egyiptomban rabszolgaként eladták a perzsa követet, ugyanígy jártak el a spártaiak és athéniek is a



perzsa követek bebörtönzésével.

Az ókor e szakaszában a háborúval kapcsolatban legfeljebb a háborúindítás formaságaira találunk utalásokat, maguk a háborúk rendkívül kegyetlenek voltak, a legyőzött ellenséget legyilkolták, rabszolgává tették, népeket deportáltak. Ez utóbbiak példája a zsidók ún. babiloni fogsága.

46. Hellasz kora

A görögség történetének kezdeti, ún. archaikus korszakában ugyan elvileg elzárkózott az ellenségnek tekintett külvilágtól (barbaricum), amit egyben a hódítás tárgyának tekintett (l. a tengeri népek támadását Kr. e. 1200 körül, mely felborította a térség hatalmi egyensúlyát), azonban e korszak végén megindult a gyarmatosítás Dél-Itáliában, a Földközi- és a Fekete-tenger partvidékén.

A nemzetközi jog szempontjából az ún. klasszikus kor (Kr. e. 500–338), a poliszok, a városállamok kora a legjelentősebb. A mintegy 700 poliszhoz erősen kötődtek polgárai, szükségük volt váltakozó szintű együttműködésükre, továbbá e rendszerben hegemón hatalmak (Athén, Spárta, Théba) is kialakultak.

Hellasz nemcsak folytatta a már kialakult szerződéskötési gyakorlatot (kb. 400 szerződésről tudunk), hanem sajátos szerződéstípusokat is kialakított. Ilyenek voltak a békeszerződések (pl. a Kr. e. 421-ben kötött niciai béke), a szümmachiák, azaz a katonai szövetségek. Az Athén által vezetett déloszi szövetség és a Spárta–Korinthosz szümmachia összecsapása: a peloponészoszi háború (Kr. e. 431–404) nemcsak Hellasz virágkorának vetett véget, hanem alkalmat adott Thucydidesnek a háborúra mint természetes jelenségre és az erősebb törvényére, a szárazföldi és tengeri hatalmak szükségszerű ellentétére vonatkozó következtetések levonására is. A poliszok különböző küldöttekkel tartották fenn a kapcsolatokat, amiből a diplomáciai tevékenység elterjedtségére lehet következtetni.

Hellasz új intézményeket is meghonosított. Ilyenek voltak az amfüktioniák, azaz valamely isten szentélyének megóvására alakult szövetségek, talán a mai nemzetközi szervezetek csírái, melyek közül a legnevezetesebb a delphoi amfüktónia Apollón isten szentélyénél. Az amfüktioniák keretében vitatták meg a görögséget érintő közös problémákat, ez szimbolizálta az összetartozás érzését, hozzájárult a választottbíróság intézményének elterjedéséhez, mely különösen a Kr. e. III. évszázadban vált gyakorivá. A kereskedelmi kapcsolatok fejlődése következtében kialakult a proxenia: a proxenosz a polisznak a külföldiek védelmével megbízott polgára, ami a mai tiszteletbeli konzul előzményének tekinthető, továbbá kifejlődtek a tengerjog szabályai, amelyek a lex Rhodiában nyerték el végső formájukat.

Az ókori görögök a háborút tekintették – Platon megfogalmazása szerint – természetes állapotnak, ezért a békeszerződéseket kötötték határozott időre. A háború humanizálódásának megjelentek az első jelei: formális hadüzenet megkövetelése, az ellenség hírnökének, a holttesteknek és a temetési szertartásoknak tiszteletben tartása, az istenek szentélyeinek semlegesítése.

A görög felsőbbrendűség tudata, az elzárkózás a barbár világtól nem lehetett teljes: a görög poliszok képesek voltak függetlenségüket megvédeni a Perzsa Birodalommal szemben, a görög–perzsa háború (Kr. e. 492–478) egyes szakaszait békeszerződések zárták le. Az e háborúban megmutatkozó pánhellén föderáció eszméje, melyet a szofista Gorgiasz vetett fel az V. században az olimpiai játékok keretében, csak II. Fülöp makedón uralkodó hódításával valósult meg, mely együtt járt a poliszok függetlenségének elvesztésével (Kr. e. 338-ban a Chaironeánál vívott csatával).

A makedón uralkodó örököse, Nagy Sándor (336–323) már nem Hellasszal foglalkozott, hanem megdöntve a perzsa hatalmat az Indus folyóig és Belső-Ázsiáig terjedő birodalmat hozott létre. Uralmának kettős hatása volt: egyrészt terjesztette a görög civilizációt, de a hellénisztikus kor befogadta a keleti világ sok értékét is. Utódai, a diadochosok felosztották Nagy Sándor birodalmát Makedóniára, Egyiptomra, Thráciára, és a Szíriát, Mezopotámiát és Perzsiát felölelő Szeleukida Birodalomra, mely emlékeztetett az egy évezreddel korábbi birodalmi koncertre. A második pun háború, Hannibál itáliai hadjárata idején a makedón király szövetséget kötött Karthagóval (Kr. e. 215), mely miatt a rómaiak – afrikai győzelmük után – Makedónia ellen fordultak, és három háborúval kiterjesztették uralmukat Makedóniára és Hellaszra (Kr. e. 205-ben kötött phoinikei béke). A római légiók győzelme után (a Kr. e. 168. évi püdnai csatában) Makedónia római provinciává vált (Kr. e. 148). A hellénisztikus kor legjelentősebb hozadékának az tekinthető, hogy a sztoikusok a Logos, a kozmoszt szabályozó univerzális törvény alapján az emberek egyenlőségének elismeréséhez jutottak el.

47. A Római Birodalom



A több mint 1000 éves római korszak (Kr. e. 773–Kr. u. 476) a nemzetközi jog fejlődése szempontjából különösen akkor érdekes, amikor Róma kiemelkedett az itáliai városállamok közül, és kapcsolatba került más hatalmakkal, velük szerződéseket kötött befolyási övezetekről, tengeri kérdésekről és kereskedelemről.

E „nemzetközi világ” a római történelemben nem tartott sokáig. A Balkán teljes elfoglalása előtt (l. no. 46) – kihasználva azt, hogy Rhodos és Pergamon római segítséget kért – legyőzte a Szíriát és Mezopotámiát felölelő Szeleukida Birodalmat és az apamenai békében (Kr. e. 188.) Róma megszerezte Kis-Ázsiát, majd fokozatosan felszámolta keleti ellenfeleit (a pergamoni és az egyiptomi uralkodó országát „végrendeletileg” Rómára hagyományozta), és elérte Mezopotámiát. Nyugaton három háborúban megsemmisítette Karthagót (Kr. e. 146). A római terjeszkedés ezután kilépett a Mediterráneumból, a légiók meghódították Galliát, Germániát, Britanniát, Pannóniát, Daciát stb. A birodalom legnagyobb kiterjedését Trajanus idejében érte el, megvalósulni látszott a Pax Romana eszméje. Ennek ellenére maradtak birodalmak és népek a limesen túl, melyekkel vívott háborúkat békeszerződések zárták le: így a parthus (Kr. e. 303–Kr. u. 224), majd a Szaszanida (224-től az iszlám hódításig) birodalommal, illetve a barbárokkal egyenlőtlen szerződéseket kötöttek (foedus iniquum).

Már volt szó a római jog hozzájárulásáról a nemzetközi jog fejlődéséhez a ius fetiale-ius gentium értelmezésénél (l. no. 1). Ezenkívül megemlíthető az egyes közösségek nemzetközi személyiségének elismerése Róma által (senatus populusque Romanus), a Róma által folytatott választottbírói gyakorlat és a követek sérthetetlenségének elfogadása, mely megjelent a justinianusi kodifikációban is.

A legtöbbet a római jog azonban leginkább azzal járult hozzá a jogfejlődéshez, hogy a különböző kapcsolatok szabályozását – a vallási gyökerektől elszakadva – szigorú jogi alapra helyezte.

3. 3. Középkor48. A belső okok miatt meggyengült és kettészakadt (395) Római Birodalom nyugati fele nem tudta feltartóztatni a népvándorlás hullámait, és 476-ban összeomlott. A Nyugat-Római Birodalom megszűnésével kialakult helyzetben több – egymásnak ellentmondó – tendencia érvényesült.

A leendő Civitas Christiana kiterjedése – a Római Birodalom területéhez képest – részben lecsökkent, részben pedig kibővült. A Bizánci Birodalom eleve más fejlődési pályára állt. Justinianus császár (VI. sz.) ugyan kísérletet tett a Római Birodalom újraegyesítésére, de az iszlám terjeszkedése következtében területének jelentős részét elvesztette, a fővárost is többször ostromolták. II. Bazileosznak ugyan sikerült helyreállítani a birodalmat, a meghonosodott cezaropapizmus – azaz az egyház alárendelése a császári hatalomnak –, és hitelvei, szervezeti formái elkerülhetetlenül az 1053. évi nagy egyházszakadáshoz vezettek. Az iszlám lavinaszerű terjeszkedése következtében (622-ben volt a Hedzsra) elveszett Észak-Afrika, az Ibériai-félsziget nagy része ugyanakkor az evangelizációval, a kereszténység terjedésével (VI–X. sz.) a hajdani római limesen kívüli területek: Írország, Skandinávia, a német síkság, Csehország, Magyarország, Lengyelország e közösség tagjaivá váltak.

A korai vagy sötét középkorban számos, nagy részben tiszavirág életű „állam” jött létre, erősen hatottak a centrifugális erők. Ezzel szemben élt az univerzalizmus eszméje is: a keresztény Európa egységének visszaállítása vagy megteremtése. Először Nagy Károly (795–816) hozta létre a Frank Birodalmat, akit a pápa 800-ban császárrá koronázott, és végül császári címét a bizánci császár is elismerte az acheni szerződésben (812.). Utódai három részre osztották a birodalmat (843. évi verduni szerződés), így a partikularizmus tovább erősödött. Az I. Ottó által alapított Német–római Szent Birodalom (1806-ig állt fenn) újból az univerzalizmus megvalósítására törekedett, de ezen önmagában is gyenge császári hatalom szembetalálkozott a pápaság igényével, mely egyrészt a Közép-Itáliát felölelő Egyházi Államra (756–1870), másrészt az egyház vallási hatalmára támaszkodott. A Civitas Christiana-nak tehát két legfelsőbb intézménye jött létre, mely szükségszerűen vezetett összeütközéshez, a pápaság és császárság küzdelméhez. Ezek voltak az invesztitúra háborúk (1075–1122, 1152–1183 és 1230–1268 között). A küzdelemben a császárság volt a gyengébb fél, mert hatalma (auctoritas) csak a fejedelmek és a szabad városok fölött állt fenn, az előbbieknek voltak – a hűbéri láncnak megfelelően – vazallusaik, az itáliai szabad városok pedig sikeresen védték meg önállóságukat. Ezzel szemben a vallási–szellemi természetű pápai hatalom effektívebb volt, mert kiterjedt minden keresztényre, és a kánonjog, mint sajátos szupranacionális jog eszköze is egységesítő erőként hatott. Bár a pápaság átmeneti győzelmet ért el, a két hatalom a valóságban kölcsönösen meggyengítette egymást, és teret adott az ezredforduló után fokozatosan konszolidálódó politikai egységeknek. Ennek következtében alakult ki a legtöbb mai állam körvonala.

A Civitas Maxima kezdetben ostromlott erődhöz hasonlított. Martell Károly csak Franciaország közepén tudta megállítani az előretörő arabokat (732. évi csata Poitiersnál), és a IX. században flottáik részéről több támadás is



érte Itáliát, a Földközi-tenger északi partjait, sőt Szicíliát hosszabb időre (827–842) sikerült birtokba venniük. A X–XI. században a viking támadások és a magyar „kalandozások” jelentették a destabilizáló tényezőket. A mongol hódítás ugyan elérte Kelet-Közép-Európát (1241. évi muhi csata), de tartósabb hatást csak az „Aranyhorda” orosz területek feletti uralma fejtett ki. A középkor középső, virágzó korszakában a Civitas Christiana expanzióra is képessé vált. A keresztes háborúk (1096–1270) következtében a Közel-Keleten feudális államok (Jeruzsálemi Királyság, Antiochiai Fejedelemség, Edessai grófság stb.) jöttek létre, elfoglalták Ciprust, a 4. háború során bevették Bizáncot (1204), és e birodalom három részre szakadt. Ezenkívül az itáliai kereskedőállamok (Velence, Pisa, Genova stb.) széles körű kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki, kereskedelmi ügynökségeket létesítettek a térségben, sőt területeket vettek birtokba.

4. 4. A nemzetközi jog a középkorban49. A Középkor ezeréves története során kialakított olyan – erősen vallással átitatott – normákat és intézményeket, melyek a nemzetközi joghoz sorolhatók.

• A szerződések létrehozásának gyakorlata folytatódott. Az előző pont számos szerződést sorol fel (békeszerződések, szövetségi szerződések, kereskedelmi szerződések stb.). A hatalom perszonifikációjának következtében azonban összekeverednek a magánjogi és közjogi aktusok: a házasságkötés területszerzési jogcím (így szerzi meg 1382-ben Luxemburgi Zsigmond a magyar koronát), az utódok felosztják egymás között az örökséget (843. évi verduni szerződés). A szerződéskötésnél – az eskü mellett – növekvő súlya lesz a zálognak.

• A tengeri kereskedelem fejlődése magával hozza az elsősorban magánjogi szabályokat tartalmazó jogkönyvek megjelenését (a Consolat de Mar a Földközi-tengeren a XIII. században, az Oleroni Szabályok és a Visby jogkönyv a Hansa városok számára), a Közel-Keleten és Bizáncban a konzuli bíráskodást, illetve a tengerek feletti uralom igényét (pl. Velence az Adriai-tengerre).

• A középkori kereszténység struktúrája a pápaságból állandó választott bírói fórumot csinált, mely III. Ince pontifikátusa (1198–1216) alatt kulminált, de később is folytatódott. (Pl. Földnélküli János – kiközösítése után – így kapta meg hűbérként Angliát.) A választott bírói szerephez más intézmények is társultak, pl. az elismerés, felmentés az eskü alól, a kiközösítés, a szerződések nyilvántartása.

• A zsinatok a középkor nemzetközi konferenciáiként működtek: döntöttek a keresztes háború megindításáról (az 1095. évi clermonti zsinaton), a hitetlenekkel köthető szövetségről (az 1415–1418. évi konstanzi zsinaton).

• A középkor története egyben a háborúk története is, részben a Civitas Christianan belüli dinasztikus küzdelmek (pl. az angol és francia király között), hódítások (Hódító Vilmos az 1066. évi hastingsi csatával megszerezte az angol trónt, a normannok 1160-ban Szicíliát, Aragónia Mallorcát, Szardíniát, majd Nápolyt), részben pedig az iszlámmal (reconquista, keresztes háborúk) folytatott harcok miatt. Általános volt a represszália, a büntető megtorlás intézménye is. Az állandó háborúskodást ellensúlyozandó az egyház kialakította a Treuga Dei intézményét (megszentelt időszakokban a hadviselés tilalma) és a Pax Dei intézményét (papok, zarándokok, kereskedők, kézművesek, valamint az egyházi vagyon, a malmok, az állatok védelme).

50. A középkor elméleti hozzájárulása a nemzetközi jog fejlődéséhez elsősorban a bellum iustum, az igazságos háború tanával valósult meg, melyet különösen Szent Ágoston (354–420), majd Szent Tamás (1225–1274) dolgozott ki. Ezenkívül megemlíthető még Bartolus de Sassoferrato (1315–1357) (Tractatus repressalium) munkája.

5. 5. A nemzetközi jog klasszikus korszaka51. A XV–XVI. század fordulójától a XX. századig terjedő korszak meghatározó hatást gyakorolt a nemzetközi jog fejlődésére, és ekkor jött létre a nemzetközi jog tudománya is. E több mint négy évszázadot spanyol, francia és angol korszakra oszthatjuk (W. Grewe)annak alapján, hogy éppen mely ország birtokolta a hegemóniát, azaz a vezető szerepet. Hegemónia alatt az értendő, hogy valamely állam túlsúlya nem érintette a jogi egyenlőség elvét.

52. A spanyol korszak (XV. század végétől 1648-ig)



Európában a XV. század második felére nagy változások érlelődtek:

• A középkori rend fokozatosan szétesett. A császári és – kisebb mértékben – a pápai hatalom effektivitása elveszett, e címek kiüresedtek, fogalmazta meg a gyászjelentést Aeneas Silvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa. E folyamattal párhuzamosan megszülettek a modernnek nevezhető államok, és létrejött a szuverén államokból álló Európa, mint plurális hatalmi rendszer. E folyamat Itáliában indult meg, ahol nemcsak az „állam” terminus technicusa(lo stato) született meg, de a térség fontosabb hatalmai (Velence, Milano, Firenze) között kialakult hatalmi egyensúly biztosította a kisebb államok függetlenségét is. A feudális partikularizmus felszámolása Nyugat-Európában is bekövetkezett: a százéves háborút (XIV–XV. század) megnyert Franciaországban, a polgárháború (a rózsák háborúja a XV. század második felében) utáni Angliában és a reconquistát, a mórok kiűzését (XIII–XV. század) befejező Spanyolországban.

• Még a középkori módon, jelesül dinasztikus házasságokkal (erre utal a „bella gerant alii, tu felix Austria nube!”/”viseljenek csak mások háborút, te, boldog Ausztria, házasodj!” mondás) megszületett a Német-Római Császárságot, Német-alföldet, Spanyolországot és Dél-Itáliát egyesítő Habsburg-hatalom, mely – a nagy földrajzi felfedezések után – kiterjedt az egész világra. Ezt fejezte ki az a megállapítás, hogy V. Károly császár (1519–1556) országaiban sohasem nyugszik le a Nap. Mégsem jöhetett létre valódi birodalom. Az ilyen méretű birodalom irányításának technikai nehézségein túl a reformáció, az ezzel együtt járó társadalmi feszültségek és a vallásháború meggyengítették a leendő birodalom német pillérét, melynek délkeleten védekeznie kellett az oszmán–török terjeszkedés ellen. Ennek következménye Magyarország felosztása: a Habsburg örökös tartományokat védő királyi Magyarországra, az ország középső részét közvetlenül birtokló török területekre és Erdélyre, mint a szultán vazallusára.

• A kor európai rendszere instabilitásának legfőbb oka mégis a Habsburgok és a francia királyok közötti rivalizálás, mely utóbbiak számíthattak a németalföldiek, majd az angolok segítségére. A XV. század végén a francia királyok (VIII. Károly, majd XII. Lajos) – dinasztikus jogcímek alapján – hadjáratokat indítottak Itáliában, mellyel hosszú háborús korszak kezdődött, és az V. Károly elleni küzdelem az új idők jeleként felülírta a középkori elveket, I. Ferenc francia király (1515–1547) szövetkezett a német protestáns fejedelmekkel, és nem zárta ki a szövetséget II. Szolimán szultánnal (1535). A Cateau-Cambresis-i békével (1559) Franciaország kiszorult Itáliából, a Habsburgok hegemóniájának további kiteljesedése mégsem valósult meg. A birodalom V. Károly lemondásával két részre oszlott. II. Fülöp ugyan megvédelmezte a Földközi-tenger nyugati medencéjét a török előrenyomulástól (az 1571. évi lepantoi csatával), de Anglia meghódítása kudarcot vallott (a győzhetetlen armada 1584. évi katasztrófájával), és nem tudott megbirkózni a holland Egyesült Tartományok függetlenségi törekvésével sem. (1609-ben hosszú fegyverszünet, modus vivendi jött létre, mely de facto elfogadta a létrejött status quo-t).

• A tárgyalt korszak képéhez hozzátartoznak az Európa keleti felén bekövetkezett változások: 1453-ban ugyan elesett Bizánc, de a XV. század második felében a moszkvai nagyfejedelemség lerázta a tatár Aranyhorda uralmát, bekebelezte Novgorogot és megfogalmazódott a jogfolytonosság gondolata. III. Iván (1462–1505) elvette az utolsó bizánci császár unokahúgát (Zoe Palaiologes), Tigimofej pszkovi szerzetes írásaiban megjelent a harmadik Róma koncepciója, majd IV. Rettegett Iván felvette a cári címet (1547), és ezzel a bizánci császárok örökösének nyilvánította magát. Uralkodása alatt kezdődött meg Szibéria meghódítása (Jermák kozák vezér), de Oroszország az európai politikai színpadra majd csak száz évvel később, Nagy Péterrel lép.

• A szuverén és egymással rendszeres kapcsolatban álló európai államok rendszerének kialakulásán kívül a másik alapvető fordulatot az európai expanzió megindulása jelentette. A spanyol korszak elején kezdődtek a nagy földrajzi felfedezések, melyek alapvető hatást gyakoroltak a nemzetközi jog fejlődésére is. A spanyol konkvisztádorok néhány évtized alatt megsemmisítették Közép- és Dél-Amerikában az azték és inka birodalmakat, Észak-Amerikában megjelentek az angolok, a franciák és a hollandok is. A portugálok eljutottak Indiába, és e térségben a kereskedelmi társaságok (Brit- és Holland Kelet-Indiai Társaság) készítették elő a terepet a későbbi gyarmatosítás számára.

53. A szuverén és kapcsolatban álló államok rendszerének – a hatalmi egyensúly gyakorlata mellett – szüksége volt bizonyos magatartási szabályok elfogadására is. A tradicionális nemzetközi jog kialakulásának folyamatában meghatározó fejlemények történtek:

• A szuverenitás fogalma a jogi és politikai terminológiában általánosan elfogadottá vált. J. Bodin megfogalmazta a szuverenitás elméletét (1576, Six livre de la République), amelyben a hangsúly a majestas-hoz került közelebb a summa potestas-szal szemben: tartalmilag az uralkodó függetlenségét jelentette befelé a hűbérurakkal szemben és kifelé más államok irányában. A vallással és az erkölccsel szemben a politika



autonómiájának elméletét N. Machiavelli dolgozta ki (1532, A fejedelem), mely felszabadítja az államot minden korlát alól, és az államérdek megvalósítását emeli a politika legfőbb szabályává.

• A szuverenitás így felfogott gondolatkörében az igazságos háború tana elméletileg háttérbe szorult, a ius ad bellum, a háborúindítás szuverén joga teret nyert. T. Hobbes (1651, Leviathan) szükségszerűnek tartja az államok közötti háborúkat (bellum omnium contra omnes). Ez utóbbi sajátos elismerést kapott az ún. barátságvonalak (amity lines) intézményével, mely szerint az európai nemzetközi jog nem alkalmazandó a Ráktérítőtől és a 30. foktól nyugatra eső területeken, ahol tehát a dzsungel törvényei érvényesülnek. A háborúindítás joga további megerősítést kapott az európai expanzió megindulásával, bár a fegyveres erőszak mellett megjelentek és vitatottak voltak a területszerzés más jogcímei is: a pápai döntés, a felfedezés, a birtokbavétel, a szerződés.

• A nagy felfedezések és a gyarmati hódítások szükségképpen előtérbe állították a tengerjogi kérdéseket. Paradox módon egyrészt erősödött a tengerek feletti szuverenitás igénye: pl. a spanyol király hivatalosan tiltakozott F. Drake csendes-óceáni hajóútja miatt, ugyanakkor e nehezen realizálható törekvéseket kihívások érték főleg holland részről. Növekedett a tengeri háború jelentősége, melyben új intézményként jelent meg a kalózlevelek gyakorlata, az ennek birtokában levő magánszemélyek jogosan vehettek részt a tengeri háborúban.

• Bár születtek választott bírói ítéletek, melyek közül kiemelkedő a felfedezett Újvilágot a spanyolok és portugálok között felosztó pápai bulla (1493, VI. Sándor) és az arra épülő 1494. évi tordesillasi szerződés, ami a Zöld-foki-szigetektől 370 mérfölddel nyugatra határozta meg a két ország területét elválasztó vonalat. A pápai hatalom tekintélyének gyengülését mutatta ugyanakkor az, hogy e pápai döntés érvényességét I. Erzsébet angol királynő kétségbe vonta.

• A spanyol korszak nemzetközi jogi elemeinek áttekintése nem lenne teljes a ius legationum-ot érintő fejlődés említése nélkül. Nemcsak az állandó követségek intézménye terjedt el, de megszilárdult a követek mentességének szabálya is: a Stuart Mária összeesküvésbe belekeveredett spanyol követ bíróság elé állításától az angol kormány eltekintett, helyette persona non grata-vá nyilvánították.

54. A spanyol korszakban alakult ki a nemzetközi jog tudománya, különösen négy név emelendő ki: F. de Vitoria, F. Suarez, A. Gentili és H. Grotius.

Franciscus de Vitoria (1483–1546) ünnepélyes előadásokban (relectiones) fejtette ki tanait a természetjogról, a nemzetközi közösségről, az igazságos háborúról stb., melyeket halála után publikáltak. Ezek közül a De Indis, azaz az indiánokról szóló előadás érdemel külön figyelmet, melyben az Újvilág meghódításának legitimitását vizsgálta, elismerte a bennszülöttek jogait az élethez és a tulajdonhoz, és csak a civilizáció terjesztését minősítette legitim jogcímnek.

Francisco Suarez (1546–1617) több mint fél évszázaddal Vitoria után hozzájárult a nemzetközi közösség fogalmának tisztázásához. Vitoriánál világosabban megkülönböztette a természetjogot és a pozitív nemzetközi jogot, a háborút ez utóbbi intézményének tartotta, melyet a viták békés rendezésének rendszerével meg kell szüntetni.

Albericus Gentili (1552–1608) elsősorban a követek jogáról (De legationibus) írt műve alapján érdemel figyelmet, melyben a követek büntető joghatóság alóli mentességének szabályát fejtette ki. Foglalkozott a békeszerződésekkel, melyek ugyan a vereség kényszerének hatására jönnek létre, de nem mondhatók fel, viszont hallgatólagosan magukba foglalják a clausula rebus sic stantibus-t.

Hugo Grotius (1583–1645) tekintendő a nemzetközi jog „atyjának”. De iure belli ac pacis (A háború és a béke jogáról, Párizs, 1625) c. munkája jogi enciklopédia, mely bőségesen idéz a Bibliából, az ókori szerzőktől és a középkori keresztény irodalomból. A spanyol klasszikusok által már bevezetett megkülönböztetést továbbfejlesztve elválasztja egymástól a természetjogot, amely az emberi ész követelményeit tartalmazza, és olyan abszolút elveket jelent, melyeket az Isten sem módosíthat, illetve az emberi akarat által létrehozott pozitív jogot, melynek alapja a pacta sunt servanda (hűség a vállalt kötelezettségekhez). Munkájának nagyobb része a háború jogával foglalkozik: az igazságos háború tanának formalista értelmezést ad, ugyanakkor a megegyezés, a béke híve az ész mindenhatóságába vetett hit alapján. Kifejezetten nemzetközi jogi vonatkozású a tengerek szabadságára (mare liberum) vonatkozó természetjogi tétel megfogalmazása, a követek exterritorialitásának szabálya és a szerződésértelmezési technikák.

55. A francia korszak (1648–1815)



A XVII. század elejére a Habsburg-ház hatalma megrendült, egyrészt Spanyolország térvesztése és hanyatlása következtében, másrészt azért, mert a Német–római Birodalomban a reformáció és ellenreformáció közötti küzdelem 1618-ban a harmincéves háborúba torkollott. A császári hatalom győzelmének megakadályozása érdekében e háborúba először a svéd király (Gusztáv Adolf) avatkozott be, majd pedig Franciaország a protestáns német fejedelmek oldalán. A harmincéves háborút az 1648-ban megkötött vesztfáliai béke fejezte be, mely valójában két külön szerződést jelentett: az osnabrücki szerződést a császár, valamint Svédország és szövetségesei között, illetve a münsteri szerződést a császár, valamint Franciaország és szövetségesei között. A vesztfáliai rendszert egészítette ki a Spanyolországgal kötött pirenneus-i béke (1659).

Az 1648. évi vesztfáliai békének messzemenő következményei voltak: a birodalmat több mint 300 de facto független államra osztották, melyek külföldi hatalmakkal is szövetséget köthettek, így a szerződés egyben a birodalom alkotmányává vált. Franciaország és Svédország garanciát nyújtott a békeszerződés betartására, ezáltal a birodalmi alkotmány európai üggyé vált. A vallásgyakorlás kérdését a cuius regio, eius religio elv alapján szabályozta, tehát az alattvalóknak követni kellett a szuverén vallását vagy emigrálhattak. E rendelkezés ellen a pápa tiltakozott (X. Ince). A békeszerződés ezeken kívül elismerte Svájc és Hollandia függetlenségét.

A Német–római Birodalom dezintegrációja vákuumot hozott létre Közép-Európában és a megerősödött francia abszolút monarchia (1661–1715 között XIV. Lajos) ezt kihasználva több háborúval törekedett a „természetes határok”, azaz a Rajna elérésére, illetve a francia hegemónia megteremtésére. Ez utóbbi törekvés működésbe hozta a hatalmi egyensúly elvét, mely különösen a spanyol örökösödési háborúban (1701–1714) mutatkozott meg, ahol XIV. Lajosnak valódi európai koalícióval kellett szembeszállnia. Az e háborút befejező utrechti (1713) és rastatti (1714) béke elfogadta a Bourbonok spanyolországi uralmát, ezért a Habsburgok (VI. Károly) nem egyesíthették örökségüket, elismerte a magyar történelemből is ismert Pragmatica Sanctio-t (a női ág trónöröklési jogát), továbbá jelentős területváltozásról is döntöttek: a Habsburgok megkapták az itáliai spanyol birtokokat (Lombardia, Toscana, Mantova, Nápoly stb.), a britek pedig Gibraltárt és Újfundlandot. Az utrechti/rastatti békével a francia túlhatalom létrejöttének veszélye elmúlt, ami majd csak az 1789. évi francia forradalom után éledt fel újra.

A XVIII. század kezdetére Európa keleti felén is jelentős változások következtek be. A harmincéves háborúban győztes svéd nagyhatalom meggyengült, kiemelkedett viszont Poroszország (1701), mely Nagy Frigyes alatt (1740–1786) nagyhatalommá vált. Nagy Péter (1689–1725) uralkodásával Oroszország is részese lett az európai hatalmi rendszernek (1721. évi nystadi béke), és eurázsiai hatalommá is vált: már korábban (1649) elérte a Csendes-óceán szibériai partját, és a nyercsinszki szerződésben (1689) megtörtént a kínai és orosz birtokok elhatárolása.

A XVIII. század örökösödési háborúi egész Európát érintő konfliktusokká változtak. A lengyel örökösödési háborúban (1733–1738) Ausztria és Oroszország III. Ágostot támogatta, míg Franciaország a lengyel szejm döntését: Leszczyňski Szaniszló királyságát. A bécsi békében (1738) az előbbi uralmát ismerték el, ugyanakkor a Habsburgok elvesztették a nápolyi királyságot és Lotharingiát. Az osztrák örökösödési háborúban (1740–1748) Nagy Frigyes elfoglalta az Ausztriához tartozott Sziléziát, az ennek visszaszerzésére indított hétéves háborúban (1756–1763) osztrák–francia–orosz koalíció állt szemben a porosz–brit szövetséggel, melyben az európai ügyek összekapcsolódtak a tengerentúli problémákkal (Kanada brit fennhatóság alá került), melynek visszahatásaként Franciaország a függetlenségi háborúban (1776–1783) az Egyesült Államok oldalára állt.

A XVIII. század második felében Oroszország elkezdte területének kiterjesztését, ezt ellensúlyozva következett be Lengyelország felosztása (1772–1793). Az Oszmán Birodalom elleni, különösen II. Nagy Katalin óta egyre nagyobb mérvű orosz expanzió napirendre tűzte a XIX. században több háborút kiváltó ún. „keleti kérdést”, melynek lényege: egyrészt a török területek méltányos megosztása a nagyhatalmak között, másrészt megakadályozni a Boszporusz és Dardanellák orosz birtokba vételét.

A francia korszak lezárásaként is értékelhető a francia forradalom és Napóleon kora (1789–1814), melyben Franciaország – a forradalom által felszabadított energiák segítségével – átmenetileg és részlegesen megvalósította kontinentális hegemóniáját, ami jelentős kísérlet volt a világuralom megvalósítására.

56. A nemzetközi jog fejlődése a francia korszakban

A francia korszak több mint másfél évszázada új koncepciókkal, alapvető jogelvek, intézmények létrehozásával, és a nemzetközi jogi normák hatókörének kiterjesztésével gazdagította, finomította, pontosította a nemzetközi jogot.

• E korszakban honosodott meg az európai jogközösség kifejezés, mely nemcsak felölelte az akkor már



ténylegesen létező európai államokat (abszolút és parlamentáris monarchiákat, kivételesen köztársaságokat), hanem új tagokkal is kibővült, így – Nagy Péter idejétől – Oroszországgal, majd 1783-ban az első nem európai országgal: az Egyesült Államokkal. A XVIII. század elejére világossá vált az, hogy mely államok emelkedtek nagyhatalmi státusba, más országok (Spanyolország, Svédország, Hollandia) pedig ezt elvesztették. A Nagy-Britannia, Franciaország, Ausztria, Poroszország, Oroszország által alkotott pentarchia két évszázadra állandósult, háborús és békés kapcsolataik határozták meg az európai jogközösség többi tagjának helyzetét, pl. Lengyelország felosztását (1772, 1794, 1795).

• A hatalmi egyensúly mint az európai hatalmak külpolitikájának mozgatórugója az 1714. évi utrechti békeszerződéssel nemzetközi jogi elvvé vált, de annyiban nem változott, hogy továbbra sem biztosíthatott stabil és békés rendet az erőviszonyok folytonos változása és a módosítására tett ismételt kísérletek miatt.

• Az abszolút monarchiák korában természetes volt a szuverenitás abszolút felfogása és a korlátlan ius ad bellum (a háborúindítás joga) feltételezése. A szuverenitás ugyan logikailag feltételezné a beavatkozás tilalmát, azonban nemzetközi jogi elvvé csak a francia forradalom emelte azt. A non-intervenció elvének nemcsak hatékonysága volt kétséges, hanem nemzetközi szerződések a tilalom alóli különböző kivételeket rögzítettek (pl. az 1648. évi osnabrücki szerződésben a „német szabadságok” védelmében, a vallási kisebbségek érdekében, vagy a rend biztosítására Lengyelország első felosztása alkalmából), a francia forradalom pedig általánosan elismerte az ideológiai intervenció jogát.

• A francia korszakban megszűnt Európa külső fenyegetettsége: Bécs 1683. évi sikertelen ostroma után az 1699. évi karlócai békeszerződés megerősítette a Habsburg-ház magyarországi és erdélyi uralmát, az 1774. évi kücsük-kajnardzsi békével nemzetközi jogi kérdéssé vált a Boszporusz és a Dardanellák státusa, valamint az Oszmán Birodalom ortodox keresztény alattvalóinak ügye, továbbá kiszélesedett a kapitulációs rendszer, mely kivonta az európai államok polgárait a török joghatóság alól.

• A francia korszakot a gyarmati terjeszkedés lelassulása, sőt az amerikai függetlenségi háborúval (1776–1783) átmeneti visszavonulása jellemezte, csak Indiában és Délkelet-Ázsiában folytatódott a kereskedelmi társaságok sajátos jogi formája segítségével.

• A nemzetközi jog fejlődése konkrét szabályok és intézmények létrejöttében is megnyilvánult. Egyes országokban a dinasztikus utódlás problémái kikristályosították az elismerés jogintézményét, melyet azután az Egyesült Államokra mint új államra is alkalmaztak. Az állandó diplomáciai képviseletek fenntartása általánossá vált, mellyel párhuzamosan bővültek a kiváltságok és mentességek szabályai (pl. a polgári joghatóság alóli mentesség), mely alól csak a török Portához küldött követek jelentettek kivételt mind reciprocitás hiánya, mind a sérthetetlenség biztosítása tekintetében. Sajátos megoldás is említhető: az indiai maharadzsák képviselőket küldtek a kereskedelmi társaságokhoz. Az 1780. évi fegyveres semlegességi nyilatkozattal a pozitív nemzetközi jog része lett a tengerek szabadságának H. Grotiustól származó természetjogi elve, és ezzel párhuzamosan kialakult a parti tenger fogalma is. Említhető még az államhatár modern fogalmának és megállapításának létrejötte (pl. az 1659. évi pyrenneusi szerződésben), a határvízrezsimek kezdetei, a területi expanziót indokló természetes határok követelménye. A szövetségi és békeszerződések mellett önálló kategóriaként megjelenik a kereskedelmi szerződés és a legnagyobb kedvezményes záradék. Az Egyesült Államok létrejöttével újjászületik a választott bíráskodás: a Nagy-Britanniával kötött ún. Jay-szerződés keretében rendezték pl. a St. Croix folyó ügyét.

• A francia forradalom nemzetközi jogi hatásai közül feltétlen elsőbbséget élvez a szuverenitás átértelmezése, azaz a nemzet szuverenitásának meghirdetése, mely nemcsak új intézményt vezetett be a nemzetközi jogba (l. 1792-ben az avignoni népszavazás), de új politikai elvet is jelentett: a nacionalizmust (l. Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméi… c. munkáját). Az emberi jogok tiszteletben tartásának követelménye a francia deklarációval vált általánosan ismertté, melynek mintájára Grégoire abbé kísérletet tett az államok elidegeníthetetlen jogainak megfogalmazására.

57. A nemzetközi jog tudománya

A francia korszakban bekövetkezett legfontosabb változás az volt, hogy a H. Grotius által egységbe foglalt természetjogi irányzat és a pozitivista felfogás kettévált.

A természetjogi irányzat fő képviselői: S. Puffendorf (1632–1694), aki a nemzetközi jogot olyan államközi jognak tartja, melynek forrása az észből származó természetjog. Ch. Wolff (1679–1754), aki a népeket és nemzeteket a civitas maximának nevezett egyetemes közösségbe integrálja, és felveti az államok alapjogainak gondolatát. E. de Vattel (1714–1767) elejti a civitas maxima gondolatát az államok szuverenitásának



hangsúlyozásával, melyből következik – a nemzetközi jog hatékonyságát gyengítő – azon tétel, hogy egyedül az államok lehetnek kötelezettségeik egyedüli bírái, továbbá a háború legitimitását hirdeti és ezzel összefüggésben kifejleszti a semlegesség intézményét. G. F. von Martens (1756–1821) a természetjogot axiológiai referenciaként fogja fel, melyből következnek az államok alapjogai, ugyanakkor elismeri a pozitív európai nemzetközi jogot, mely utóbbi kiterjed Amerikára, de nem vonatkozik a Török Birodalomra, további hozzájárulása pedig 7 kötetes szerződésgyűjteménye, mely folytatja a korábbi munkákat (G.W. Leibniz, J. Bernard, J. Dumont).

A pozitivista irányzat követői közül kiemelendő R. Zouche (1590–1660), aki a ius gentium-ot elkerülve a ius fetialae-re hivatkozik, ugyanakkor elsősorban az újabb nemzetközi gyakorlatra támaszkodik, és nagyobb teret ad a béke jogának a háború jogával szemben. C. van Bynkershoek (1673–1743) dolgozta ki a parti tenger elméletét, a tengeri blokád és zsákmányjog szabályait, valamint a követek büntető – és – korlátozottan – polgári joghatóság alóli mentességének elveit. J. J. Moser (1701–1775) azt vizsgálja, hogy ténylegesen mit tesznek az államok, nem pedig azt, hogy mit kellene tenniük, ezért a nemzetközi jog egyedüli forrása az államok gyakorlata, a jogász ezekből vezeti le a posteriori a szabályokat; végül világosan megkülönbözteti a nemzeti jogot a belső jognak a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó szabályaitól, mely utóbbit külső államjognak (äusseres Staatsrecht) nevez.

58. A brit korszak

Közel negyed évszázadon keresztül (1792–1815) Európa (és részben más kontinensek is) általános háború színtere volt, melyből hasonló háborúkat kizáró, viszonylag stabil nemzetközi rendszer jött létre. A brit korszak másik alapvető vonása pedig az volt, hogy az európai nagyhatalmak – az ipari forradalom által megteremtett lehetőségeket felhasználva – teljessé tették gyarmatbirodalmaikat Ázsiában, Afrikában és Óceániában, és ezáltal megvalósították a világ egységesítését.

59. Az európai hatalmi viszonyok

A brit korszak bevezetője az 1814–1815. évi bécsi kongresszus volt, ami a nemzetközi jog fejlődésére is jelentős hatást gyakorolt. Az 1648. évi vesztfáliai és az I. világháborút lezáró 1919–1920. évi Párizs környéki konferenciákkal ellentétben Bécsben nem a békefeltételekről tárgyaltak a legyőzött Franciaországgal. A békeszerződések már korábban létrejöttek (1814. és 1815. évi párizsi szerződések), melyekben Franciaországot visszaszorították az 1792-ben fennállt határok mögé. A bécsi kongresszus alapvető célja a stabil európai hatalmi egyensúly megteremtése volt. Ennek érdekében létrehozta az osztrák vezetésű Német Szövetséget (Bund), kinyilvánította Svájc állandó semlegességét, és a hatalmi egyensúlynak rendelte alá a területi kérdések rendezését (Lengyelország ismételt felosztását, Velence Ausztriához csatolását, Hollandia és Belgium egyesítését). Az 1815. évi záróokmány mint az első multilaterális szerződés ezenkívül tartalmazta a szabad hajózás elvét a nemzetközi folyókon (pactum de contrahendo előírásával), és megállapította a diplomáciai képviseletek vezetőinek rangsorát.

A bécsi kongresszus döntéseiben a legitimitás elve, jelesül a népszuverenitással, a nacionalista mozgalommal szemben az uralkodók Istentől származó jogainak tiszteletben tartása csak áttételesen tükröződött, alapvető forrása a Szent Szövetség létrehozásáról szóló homályos szerződés lett (1815. évi párizsi szerződés), melyhez – az angol király és a pápa kivételével – minden uralkodó csatlakozott. A Szent Szövetség a beavatkozás elvét mondta ki, melyre a gyakorlatban több alkalommal sor került (Itáliában, Spanyolországban). Az 1830. évi forradalmak után az osztrák császár és az orosz cár közötti 1833. évi münchengrätzi szerződés elismerte a segítségkérés jogát belső zavar és külső támadás esetében (jogalapot adott az 1849. évi orosz beavatkozáshoz!), és – ezenkívül – kapcsolódott a kiéleződött keleti kérdéshez is.

Az 1815. évi chaumont-i szerződésben szerepel először az európai „koncert” kifejezés, ami a nagyhatalmak együttműködésének követelményét fogalmazta meg, és amelyből a nagyhatalmak de facto kormánya nőtt ki. Az „európai koncert” közel két tucat nemzetközi konferencia keretében működött, melyek közül kiemelhető a görög függetlenséget elismerő londoni (1830), a Belgium elszakadását és állandó semlegességét elfogadó londoni (1831 és a végleges rendezést megvalósító 1839) konferenciák, majd a krími háború (1853–1856) után az 1856. évi párizsi kongresszus, mely egyben rendezte a tengeri háború egyes kérdéseit (kalózlevelek tilalma, blokád és tengerzár feltételei), és létrehozta az Európai Duna Bizottságot. Az 1878. évi berlini kongresszus az orosz–török háború (1876–1877) következményeinek (San Stefanói béke) felülvizsgálatával (a balkáni államok függetlenségének elismerése, kisebbségvédelmi szabályok, Ausztria-Magyarország megbízása Bosznia-Hercegovina igazgatásával és a Vaskapu szabályozásával) foglalkozott. A marokkói válság miatt tartották az algecirasi konferenciákat (1905 és 1911), végül a Balkáni háborúk (1912–1913) után tartott konferenciák) említendők (Bulgária és Albánia függetlenségének elismerése).



60. A gyarmatosítás

Az európai gyarmatosítás a brit korszakban először visszalépéssel kezdődött. Az 1810-es években a latin-amerikai országok elszakadtak Spanyolországtól és Portugáliától (Simon Bolivar vezette felkelés). A Szent Szövetség Oroszország által szorgalmazott restaurációs kísérlete ellen fogalmazódott meg 1823-ban a Monroe-elv („Amerika az amerikaiaké!”), melyet a vezető tengeri hatalom, Nagy-Britannia is támogatott, így sor került ezen új államok de iure elismerésére. Az ipari forradalom által teremtett gazdasági és technikai fölényt kihasználva az európai nagyhatalmak véget vetettek a Kínai Birodalom „bezárkózásának” (1840–1842 közötti első ópiumháborúval). A tiencsini szerződéssel (1858) Kínát kikötői megnyitására és a diplomáciai képviseletek pekingi jelenlétének elfogadására kényszerítették, kialakították az ún. koncessziós rendszert, jelesül a kínai városok egyes részeit (követségi negyedek) az európai hatalmak képviselői igazgatták. Kína dezintegrációja folytatódott: Japán elhódította Koreát (1895. évi simonoszeki béke), és az Amur medencéjét már korábban megszerző Oroszországgal (1858. évi aiguni, és 1860. évi pekingi szerződés) Mandzsúria birtokáért háborúra került sor (1904–1905). Nagy-Britannia véglegessé tette India feletti uralmát (1857-ben verte le a szipoj lázadást), Franciaország megszerezte Indokínát (1857–1886), Oroszország pedig birtokba vette a Kaukázus térségét és Közép-Ázsiát (1801–1876), elérve ezzel az angol érdekszféra határvidékét. Bár Japánt is rákényszerítették elszigeteltségének feladására (1854. évi Perry Treaty), de az ország sikeres modernizációt végrehajtva katonai nagyhatalommá vált, megkezdte gyarmati terjeszkedését és egyenjogú államként szerződött más nagyhatalmakkal (1902. évi brit–japán szerződés a jóindulatú semlegességről, 1905. évi portsmouthi békeszerződés Oroszországgal).

A XIX. század folyamán folytatódott az Oszmán–Török Birodalom gyengülése, a diplomácia Európa „beteg emberének” tekintette, területének felosztása, valamint a Boszporusz és a Dardanellák státusa vonatkozásában nagyhatalmi érdekek (brit, orosz, osztrák–magyar) ütköztek. Ezért vívták a krími háborút, a már említett berlini kongresszus (1878) ennek jegyében osztotta meg a Balkánt, és ismerte el Ciprus felett a brit uralmat, Egyiptom és a Szuezi-csatorna tényleges brit birtokbavételét ezért ellensúlyozta az 1888. évi konstantinápolyi szerződés.

A XIX. század második felében Afrika vált a klasszikus gyarmatosítás elsődleges színterévé. Miután az európai felfedezők (Baker, Livingstone, Stanley stb.) feltárták a kontinens belsejét, az európai államok – egymással versengve – törekedtek területek megszerzésére. Az 1884–1885. évi berlini konferencia elhatárolta a befolyási övezeteket, meghatározta az okkupáció érvényességének feltételeit, a Kongó medencéjét belga ellenőrzés alá helyezte, kiterjesztette a szabad hajózás elvét a Kongóra és a Nigerre. A nyitott kérdéseket a közvetlenül érdekeltek vagy nemzetközi szerződéssel (1890. évi brit–német szerződés, 1904. évi brit–francia entente), vagy diplomáciai konferenciákon (pl. Marokkó tárgyában az 1905. és 1911. évi algecirasi konferencia) rendezték.

61. Az európai rend dezintegrációja

Az egységes Németország létrejöttével (1871) megváltoztak az európai erőviszonyok, mely hamarosan Európát egymással szembenálló merev koalíciókra osztotta. 1879-ben Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia által kötött szerződéshez Olaszország is csatlakozott (1882), ezzel létrejött a Hármas Szövetség. Bismarck kiegyenlítő diplomáciájának (három császár szövetsége, német–orosz viszontbiztosítási szerződés) lezárulása után megvalósult a francia–orosz szövetség (1894), melyhez a gyarmati konfliktusokat másodrendűnek minősítő és egyben Németország túlsúlyától és flottaprogramjától tartó Nagy-Britannia is csatlakozott (1904. évi entente cordiale, 1907. évi brit–orosz szerződés). A XX. század elején beinduló fegyverkezési verseny és az egymást követő konfliktusok által generált feszültségek, továbbá a modern háború természetének félreismerése szükségszerűen az I. világháborúba torkollott.

62. Az előző pont már megemlítette azokat a nemzetközi kongresszusokat és konferenciákat, melyek hozzájárultak a nemzetközi jog fejlődéséhez. A brit korszak nemzetközi joga – az előzőeken kívül – az alábbiakkal jellemezhető:

• Az európai jogközösség kibővült: az Egyesült Államok és Latin-Amerika országainak színrelépésével a „civilizált államok” közösségévé (J. Lorimer) alakult át. Az „európai közjog” mellett nemcsak az amerikai nemzetközi jog jelenik meg (A. Alvarez), hanem megkezdődik a nemzetközi jog egyetemessé válásának tendenciája is.

• A nem európai államok közül az Egyesült Államok már megjelent az 1884–1885. évi berlini konferencián, és a spanyolok feletti győzelem után (1898) nagyhatalmi rangra emelkedett, továbbá – a pánamerikai konferenciák segítségével – a századfordulóra megalapozta Latin-Amerika fölötti befolyását. A latin-amerikai országok csak a hágai békekonferenciákon váltak az akkori nemzetközi közösség teljes jogú tagjaivá.



• A XIX. század nemzetközi jogában fontos helyet kapott a nemzetközi közlekedés szabályozása. Már említettük a folyami hajózás, a tengerszorosok és nemzetközi csatornák szabadságának megvalósítását, mely kiegészítendő a nemzetközi vasúti összeköttetés biztosításával foglalkozó egyezményekkel (1886. és 1890. évi berni egyezmények).

• Az amerikai polgárháborúból (1861–1865) eredő amerikai–brit konfliktust sikeresen megoldó Alabama választottbírói ítélet (1872) lendületet adott a nemzetközi viták e módon történő rendezése elterjedésének: választottbírói szerződések sorozata jött létre, különösen az amerikai államok között. Nagyszámú választottbírói ítélet foglalkozott pl. az állam felelősségével a külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károkért. Választottbíróság döntött Magyarország és Ausztria között a Tátrában levő Halas-tó hovatartozásáról (1902).

• A XIX. század legfontosabb újításának a nemzetközi szervezetek megjelenése tekinthető. Először folyami bizottságokat hoztak létre (1831/1868-ban a Rajna, 1856-ban a Duna-torkolat), majd nemzetközi uniók létesültek a távíróforgalom (1865: Nemzetközi Távíró Unió), a posta (1878: Egyetemes Postaunió), majd az ipari tulajdon és a szerzői jogok védelmére (1883. évi párizsi és 1886. évi berni egyezmények).

• E korszak nemzetközi jogának fejlődését az 1899. évi és az 1907. évi hágai békekonferenciák koronázták meg, mely utóbbi egyrészt szabályozta a nemzetközi „viszályok” békés elintézésének módjait, másrészt megállapította a szárazföldi és tengeri háborúk törvényeit és szokásait. A hágai egyezményekhez szervesen kapcsolódik a háború áldozatainak védelméről szóló genfi jog, melynek első megnyilvánulása az 1864. évi genfi egyezmény volt, ennek helyébe lépett az 1906. évi genfi egyezmény.

63. A nemzetközi jog tudománya a brit korszakban

Mint az előző pont bemutatta, a nemzetközi jog 1815–1914 között jelentősen változott és bővült, új területek váltak nemzetközi jogi szabályozás tárgyává, új intézmények jöttek létre stb. Nem véletlen tehát az, hogy e korszakban a nemzetközi jog elmélete is jelentősen fejlődött.

A XIX. század első felére a jogi pozitivizmus gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált [a természetjognak csak egyes brit szerzők, pl. R. Phillimore (1810–1890), J. Lorimer (1818–1890) tettek engedményeket]. Ezen irányzat feladatát a nemzetközi joganyag kompilációjában, a követett elvek identifikációjában és összehasonlító elemzésében határozta meg. A kutatási eredmények szintetizálva híres tankönyvekben és kézikönyvekben jelentek meg, melyek közül különösen A. W. Heffter (1796–1880), F. von List (l851–1919), P. Fauchille (1858–1926), W. E. Hall (1835–1894), L. F. L. Oppenheim (1858–1919) munkái emelhetők ki. A nemzetközi joggyakorlat gazdagsága több szerzőt nemzetközi jogi kódex megalkotására ösztönözött. Példaként említhető J. C. Blunstschli (1808–1881) vagy P. Fiore (1837–1914). A múlttal való szakítás egyik jele, hogy a latin helyett e művek már németül, franciául, angolul stb. íródtak. A pozitivista felfogás szerint a nemzetközi jog alapja kizárólag az államok akarata, ez utóbbi kifejezetten a nemzetközi szerződésekben, hallgatólagosan pedig a nemzetközi szokásjogban nyilvánul meg. Az államok akaratának abszolutizálása felvetette a nemzetközi jog kötelező erejének problémáját, melyre egyes szerzők (G. Jellinek – 1851–1911) sajátos megoldásokkal (külső államjog) vagy a nemzetközi jog jogiságának tagadásával [pl. Hegel jogfilozófiája nyomán A. Lasson (1837–1917) vagy J. Austin (1778–1859) válaszoltak, mely jogi érvelés alapvetően különbözött a filozófusok (Th. Hobbes vagy B. Spinoza) politikai megfontolásaitól].

A jogi pozitivizmus szelleme és módszere biztosította a nemzetközi jog tudományának egységét, melyet nem kérdőjelezett meg sem az amerikai nemzetközi jogi elmélet megjelenése [H. Wheaton (1785–1848), A. Alvarez (1868–1960)], sem a belső jogi (főleg polgári jog, de büntetőjog is) analógiák széles körű alkalmazása főleg a német szerzőknél, sem a nemzeti gyakorlatnak adott prioritás [J. B. Moore (1860–1947)] vagy sajátos igények, pl. Calvo-doktrína [C. Calvo (1821–1903)] megfogalmazása. A nemzetközi jog elméletének számos jelentős képviselője liberális, pacifista nézeteket vallott (Lorimer, Rivier, H. Lammasch, W. Schücking).

Bár Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként nem volt a nemzetközi jog alanya (de részt vett a közös külpolitika kialakításában), ezért a dolog természete szerint a magyar jogtudományban az Ausztriához fűződő viszony közjogi közlései domináltak, mégis e korszakra esik a magyar nemzetközi jogi elmélet kezdete a konzuli bíráskodással, vagy a Duna nemzetközi jogi helyzetével foglalkozó munkákkal.

E korszak végén alapítják az első nemzetközi jogi folyóiratokat (American Journal of International Law, Revue général du droit international public, Die Friedenswarte), melyeket jelentőségében messze felülmúl a nemzetközi jogászok két tudós társaságának: a Nemzetközi Jogi Egyesületnek és a Nemzetközi Jogi Intézetnek a létrehozatala (1873).



6. 6. A XX. század nemzetközi joga (1918–1991)64. A „rövid” XX. század az I. világháború befejeződésével kezdődött, és a Szovjetunió felbomlásával ért véget, melyben a II. világháború fontos fordulópontot jelentett. A II. világháborúig terjedő korszakban a tényleges nemzetközi erőviszonyok egyértelműen nem tisztázódtak, nem vált nyilvánvalóvá az, hogy mely állam rendelkezik hegemóniával. Az 1945-ben kezdődött hidegháború bipoláris világként írható le: a nemzetközi kapcsolatokat az amerikai–szovjet szembenállás vagy szélesebben fogalmazva: az amerikai dominanciájú szövetségi rendszer és a szovjet birodalom közti ellentét határozta meg. A hidegháború korszakában indult meg és fejeződött be a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata. Az újonnan függetlenné vált államok által alkotott harmadik világ, melynek résztvevői önmagukat el nem kötelezett országoknak, később fejlődő országoknak minősítették, nem függetlenedhetett a hidegháború viszonyaitól. Ellenkezőleg: a harmadik világ helyzetének alakulását befolyásolta a hidegháború, illetve annak történései kihatottak a hidegháborúra.

A két világháború közötti korszak

65. A Párizs környéki békék (1919–1920)

A Párizs környéki békeszerződések (Németországgal Versailles-ban, Ausztriával Saint-Germainben, Bulgáriával Neuillyben, Magyarországgal Trianonban és Törökországgal Sèvres-ben kötötték a Szövetséges és Társult Hatalmak) nem megegyezéses békék voltak (mint pl. a napóleoni háborúk után), hanem a győztesek által diktált feltételeket állapították meg. Az 1919. évi versailles-i békeszerződés súlyos feltételeket kényszerített a legyőzött Németországra: területi vesztességeket szenvedett (Elzász-Lotharingia visszaadása, Szilézia egy részének elcsatolása, Kelet-Poroszország elválasztása a danzigi korridorral, gyarmatainak elvesztése), komoly katonai korlátozásokat írt elő (leszerelés, a Rajna-vidék demilitarizálása), súlyos jóvátételi kötelezettséget állapított meg, továbbá felelőssé tette a háborúért.

A trianoni békeszerződéssel Magyarország elvesztette korábbi területének kétharmadát, jelentős magyar kisebbségek kerültek a szomszédos országok uralma alá, előírta hazánk leszerelését, és jóvátétel fizetésére kötelezte.

Nagy-Britannia és Franciaország (illetve Belgium és Japán) a népszövetségi mandátumrendszer keretében megszerezte az afrikai és csendes-óceáni német gyarmatokat, valamint az egész Közel-Keletet (Irak, Szíria, Libanon, Transzjordánia, Palesztina), melynek következtében a két előbbi állam gyarmatbirodalma elérte legnagyobb kiterjedését.

A békeszerződések tehát azt a látszatot keltik, hogy Nagy-Britannia és Franciaország a világháborúban teljes győzelmet arattak, továbbra is a nemzetközi kapcsolatok meghatározó szereplői, és Európa a világpolitika centruma. A Párizs környéki békerendszer alappillérei és ennek következő rendelkezései azonban csak részlegesen tükrözték a valóságos nemzetközi erőviszonyokat.

• Rejtve maradt az a tény, hogy az antant csak az Egyesült Államok beavatkozásának köszönhette katonai győzelmét Németország felett. Nagy-Britannia, és különösen Franciaország kimerültek a világháborúban, és ők sem vonhatták ki magukat a legyőzötteket sújtó gazdasági válság hatása alól (Keynes).

• A súlyos feltételek ellenére Németország geostratégiai helyzete javult (Kissinger), miután keleti határai mentén kis államok gyűrűje jött létre, melyek nemzeti érdekei, lehetőségei és törekvései gyakran ütköztek. Csak idő kérdése volt Németország mint nagyhatalom újjászületése. E helyzetre a britek és franciák nem rendelkeztek előre meghatározott stratégiával : az 1925. évi locarnói szerződések (és a német jóvátétel rendezéséről kötött szerződések) megkísérelték a nyugati ellentétek feloldását az érdekeltek egyezsége útján. Hitler hatalomra jutása után – az 1938. évi müncheni egyezménnyel kulmináló – (appeasment), a megbékítés politikáját gyakorolták (e szónak olyan értelme is van, mint kielégítés), elmulasztva ezzel a megfelelő időpontot Hitler feltartóztatására (l. a nürnbergi per egyes tanúvallomásait), majd – az európai egyensúly hagyományos kategóriáinak megfelelően – Németország ellen fordultak (l. az 1939. március 30. egyoldalú garanciáit a fenyegetett kelet-közép-európai országoknak). Ez utóbbi következtében Sztálin azt remélhette, hogy először német–brit–francia háború lesz.

66. A versailles-i rendszer legfőbb fogyatékossága az volt, hogy abban nem vett részt, illetve nem vehetett részt az Egyesült Államok és Szovjet-Oroszország.

Az I. világháború következtében az Egyesült Államok meghatározó nagyhatalommá vált (l. pl. az 1922. évi washingtoni flottaegyezményt, mely megszüntette a brit flotta tengeri uralmát). Az amerikai külpolitika azonban



– a választók akaratából, a demokrácia elveinek megfelelően – visszatért a hagyományos izolacionizmushoz (elszigeteltséghez), „visszavonult” az európai ügyektől, így a Párizs környéki békékkel létrehozott európai status quo fenntartásához sem politikai, még kevésbé nemzetközi jogi garanciát nem nyújtott. Az amerikai establishment (személyesen Roosevelt elnök) csak fokozatosan tudta a 30-as évek végére az amerikai közvéleményt a világpolitikai szerepvállalás szükségességéről meggyőzni.

Az új európai hatalmi konstelláció közvetlenül érintette Szovjet-Oroszországot. A kezdeti feltételezések (Lenin, Trockij) ellenére ugyan nem következett be a világforradalom, de a polgárháborúval és a külföldi intervenció segítségével nem sikerült megdönteni a szovjet rendszert sem. Ennek a helyzetnek logikus következménye a „szocializmus felépítése egy országban” ideológiája, mely az ab ovo ellenséges külvilággal bonyolult kapcsolatrendszer kialakításához vezetett.

• Abból a lenini tanításból kiindulva, hogy az imperialista hatalmak között szükségszerűek a háborúkhoz vezető ellentétek, alkalmazni kell a divide et impera (oszd meg és uralkodj) módszerét. Ennek jegyében kötötték meg Németországgal a rapallói szerződést (1922) és a meg nem támadási szerződést (1926), majd az 1930-as években Franciaországgal létrejött a kölcsönös segítségnyújtási szerződés (1935). Ezt követően újabb fordulat következett be: a Molotov–Ribbentrop-paktum (1939 augusztusa) nemcsak lehetővé tette Hitler számára a II. világháború kirobbantását, és azt az imperialisták közötti háborúvá tette, hanem döntött Közép-Kelet-Európa felosztásáról is. A további alku (l. Molotov 1940. novemberi berlini látogatását) nem sikerült, de még a Szovjetunió megtámadása előtt megkötötték a szovjet–japán meg nem támadási szerződést (1941. április), mely a japán támadást Dél-Kelet-Ázsiára irányította.

• Szovjet-Oroszországnak a nyugati hatalmak általi elismerését (1924) követően modus vivendi kialakulása következett be, ami azonban csak a világforradalom támogatásának módszereiben jelentett változást. A bolsevik rendszer továbbra is a leendő világforradalom epicentrumát jelentette, ezért a III. Internacionálén (Komintern) keresztül szervezte és irányította a nyugati kommunista pártokat és az ún. „társutasokat”, melyek befolyását kezdetben megterhelte a Molotov–Ribbentrop-paktum támogatása. Ezenkívül megkezdődött a gyarmati rendszer aláásására irányuló tevékenység (l. Az 1920. évi bakui konferenciát és a Komintern határozatát), melynek fő színtere a kínai polgárháború volt.

A hidegháború (1945–1991)

67. A hidegháború kialakulása

A hidegháború megindulása nem köthető egyetlen eseményhez. Ellenkezőleg: a II. világháború alatti lappangó feszültségekhez, kölcsönös bizalmatlansághoz újabb és újabb problémák kapcsolódtak, a kölcsönös várakozások fokozatosan illúzióknak bizonyultak, kezdtek nyilvánvalóvá válni a Szovjetunió és az Egyesült Államok céljai közötti összeegyeztethetetlen különbségek. Ennek következményeit vonta le 1946 elejére Sztálin választási beszéde, melyben visszatért az imperializmus és a szocializmus közötti antagonisztikus ellentmondáshoz, illetve Churchill, aki fultoni beszédében megállapította a „vasfüggöny leereszkedését”. Ezt követően – az egymásra tolódó események következtében beköszöntött a hidegháború, a világ Keletre és Nyugatra szakadt (Zsdanov, szovjet főideológus a szocializmus táboráról és az amerikai monopolkapitalizmus által irányított imperialista táborról beszélt 1947 őszén a Kominform létrehozása alkalmával). Kialakult tehát a bipoláris nemzetközi rendszer.

A bipolaritáshoz vezető folyamat legfontosabb szovjet lépései:

• Kelet-Közép-Európa valamennyi országában végbement a kommunista pártok teljes hatalomátvétele, létrejött a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra, mely folyamat szimbólummá vált utolsó állomása a prágai puccs volt (1948 februárjában).

• Véglegessé vált Németország kettéosztása, beszüntette működését a Szövetséges Ellenőrző Tanács és a berlini Kormányzóhatóság, az egyesített nyugati zónában és a szovjet megszállás alatti keleti zónában megindult az önálló államok kiépítése, majd a berlini blokáddal (1948. június–1949. május) a Szovjetunió sikertelen kísérletet tett a nyugat-berlini amerikai–brit–francia jelenlét felszámolására.

• A Kominform, azaz a Kommunista Munkáspártok Tájékoztató Irodájának megalapítása (1947 októbere) nyilvánvalóvá tette azt, hogy a népi demokráciák, valamint a legerősebb francia és olasz kommunista párt köteles a Moszkvában meghatározott politikai irányvonalat hűségesen követni. Ebben az összefüggésben kell említeni azt, hogy hamarosan kérdésessé vált az ún. béketábor egysége: Tito Jugoszláviáját kiközösítették a Kominformból (1948. június), melynek hatásaként tisztogatási hullám söpört végig Kelet-Közép-Európa



országaiban (pl. a Rajk-per).

Az Egyesült Államok is megtette a maga lépéseit a nyugati szövetségi rendszer kiépítésére:

• Megszületett a Truman-doktrína (1947. március), melyben az Egyesült Államok segítséget ígért a „szabad és független nemzeteknek” szabadságuk fenntartásához.

• A Marshall-tervben (1947. június) az Egyesült Államok jelentős gazdasági segítséget (4 évre kb. 17 milliárd $) adott Nyugat-Európa újjáépítéséhez és ezáltal társadalmi konszolidációjához, melynek következményeként a nyugat-európai országok megalakították az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet (a mai OECD elődjét).

• Megkötötték az Észak-atlanti Szerződést (1949. április), a nyugati katonai szövetséget, mellyel Nyugat-Európa az amerikai „atomernyő” védelme alá húzódott, elfogadta az Egyesült Államok irányítását, befolyásolási lehetőségének, érdekei figyelembevételének feltételével.

• Bekövetkezett Nyugat-Németországnak (Bundesrepublik Deutschland) a nyugati szövetségi rendszerbe történő integrálása, melynek érdekében fokozatosan helyreállították függetlenségét (l. Az 1949. évi washingtoni szerződést a katonai igazgatás megszüntetéséről és az NSZK szuverenitását helyreállító – többször módosított – 1952. évi bonni szerződést (Deutschlandvertrag), majd a Nemzetközi Ruhr Hatóságot felváltotta a hat nyugat-európai állam első integrációs szervezete, az Európai Szén és Acélközösség vagy Montán Unió (1951. évi párizsi szerződés). Ezután már csak a német újrafegyverkezés kérdését kellett megoldani.

68. A hidegháború legfontosabb jellemzői

A lehetetlenre kötelezéssel lenne egyenlő (beleütközne a nemoulta posse tenetur maximába) annak a bonyolult jelenségnek, melyet a hidegháború szóval jelölünk, valamennyi fontos folyamatát és történését adekvátan visszatükröző fogalom megalkotása. Közelebb juthatunk a lényegéhez legfontosabb jegyei számbavételével.

• Ellentétben a korábbi nagyhatalmak közötti összeütközésekkel, a hidegháború több volt, mint amerikai–szovjet politikai, diplomáciai és katonai szembenállás. Olyan totális küzdelem volt, mely kiterjedt az ideológia, a gazdaság, a társadalom, a kultúra területére, ideértve az életformák és az emberek megnyeréséért folytatott küzdelmet. Fontos eszköze volt a propagandaháború, földrajzilag pedig kiterjedt a Föld egészére, sőt a világűrbe is.

• A hidegháborút az atomkorban vívták, mely sajátos antinómiát hozott létre: a nukleáris fegyverek, az abszolút fegyver létezése kizárta a világháborút mint a konfliktus racionális megoldását. [L. Eisenhower, amerikai elnök 1953. évi beszédét az ENSZ Közgyűlésén és a XX. szovjet pártkongresszus (1956), valamint a kommunista pártok 1960. évi moszkvai találkozójának tézisét a világháború elkerülhetőségéről. Sőt a háború elkerülhetetlenségének ideológiai tételével ellentétben már Sztálin is – több alkalommal (Irán, Törökország, berlini blokád, majd Korea) – megállt a háború küszöbe előtt, kikerülte a közvetlen konfrontációt.]

• A „forró” háborút helyettesítette a permanens fenyegetés, mely beindította a fegyverkezési verseny felfelé mozgó, egyre gyorsuló spirálját, ami – paradox módon – a nukleáris fegyverkezésre és a célba juttató eszközökre is kiterjedt. Ennek következtében a hidegháború leírható az általános elrettentés (deterrence) egyensúlyával, ami a kölcsönös megsemmisítés lehetőségével fenyegetett.

• A hidegháború általános feltételrendszerét figyelembe véve fokozatosan kialakultak a bipoláris rendszer működési szabályai, pl. csak a periférián vívott korlátozott háború lehetséges, a tartózkodás a tényleges beavatkozástól a másik oldalon bekövetkezett zavarok, felkelések eseteiben (pl. 1956-ban a magyar forradalomnál, vagy az 1968. évi csehszlovák beavatkozásnál), az ismétlődő válságok kezelésénél az érintkezés fenntartása (pl. 1963-tól a „forró drót” működtetése Moszkva és Washington között), vagy intézmények, pl. csúcstalálkozók szükségességének elfogadása. További kérdés az, hogy ezen „játékszabályok” hogyan viszonyulnak az ENSZ Alapokmányában rögzített elvekhez és szabályokhoz (l. no. 70.)

• A hidegháború történetének nagy részében (az 1980-as évek kezdetéig) általában a Szovjetunió volt a kezdeményező, ez az ország törekedett a hivatalos ideológia logikus következményeként az erőviszonyoknak saját javára történő megváltoztatására. A társadalmi fejlődés objektív törvényét felismerve, tehát a tudomány által legitimált történeti szükségszerűségnek tűnt a szocializmus világméretű győzelme, mely gyakorlati megvalósításának elősegítése internacionalista kötelesség. A szovjet expanziót olyan tényezők segítették elő,



mint a Szovjetunió megnövekedett katonai és gazdasági potenciálja, amelyet Mao Ce-tung forradalmának győzelme (1949. október 1.) meghatványozott, a tervgazdálkodás látszólagos előnyei (pl. gyors iparosítás, a XXII. Kongresszus által megígért gazdasági fölény elérésének lehetősége), az űrversenyben elért sikerek, továbbá a forradalom általános vonzereje. A szocializmus előretörésével szemben az Egyesült Államok és szövetségi rendszere látszólag védekezésbe szorult, ezt fejezte ki az ún. „feltartóztatási politika”, mely Európában és Japán régiójában stabilizálta a II. világháború végén kialakult katonai és politikai status quo-t. A feltartóztatási politika elrejtette a világban végbement alapvető változásokat, a magántulajdonra és a piacgazdaságra épülő valódi, szervezett világgazdaság kialakulását (Bretton Woods-i rendszer), a tudományos és technikai forradalom bekövetkeztét, melyek átalakították a nemzetközi erőviszonyokat.

• A hidegháború sajátosságainak számbavételénél nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a kelet–nyugati konfliktus egybeesett a dekolonizációnak nevezett folyamattal, a gyarmati rendszer felbomlásával. Az ún. harmadik világban végbement folyamatok, feszültségek, összeütközések így integrálódtak a hidegháború feltételrendszerébe.

69. A dekolonizáció

A II. világháborút követően megindult az európai gyarmati rendszerek felbomlásának folyamata. Az 1940-es évek második felében függetlenné váltak ázsiai országok (India, Pakisztán, Indonézia, Fülöp-szigetek stb.), a dekolonizáció a következő évtizedekben átterjedt a Közel-Keletre (1952-ben Egyiptomban, 1958-ban Irakban volt forradalom, 1954-ben elkezdődött az algériai háború, 1956-ban függetlenné vált Tunézia és Marokkó stb.), ezután Afrika következett (1960 vált Afrika évévé), és a folyamat a Csendes-óceán térségében fejeződött be.

A dekolonizáció folyamata nem hagyta hidegen a hidegháború főszereplőit. Ny. Sz. Hruscsov elkerülhetetlennek minősítette a nemzeti felszabadító háborúkat, és szent kötelességnek nevezte támogatásukat (1961 januárjában, de e tézis szerepel a kommunista pártok 1960. évi moszkvai találkozóján kiadott nyilatkozatban is). Kennedy elnök pedig arra a következtetésre jutott, hogy „az idő nem nekünk dolgozik”, a nemzeti felszabadító háborúkkal szemben amerikai katonai fellépésre és a szükséges reformok támogatására van szükség (1961. január). A nemzetközi kapcsolatok amerikai elméletében nem véletlenül jelentek meg olyan fogalmak, mint a dominóhatás (Délkelet-Ázsiára vonatkoztatva), a vákuumelmélet (a britek és a franciák szuezi kudarca után), vagy a hidegháborús hidraulika (a Közel-Keleten).

Úgy tűnt, hogy mindkét oldal arra – az utólag tévesnek bizonyult – következtetésre jutott, mely szerint a hidegháború a harmadik világban fog eldőlni.

Az újonnan függetlenné vált országok megnyeréséért folytatott versenyben a Szovjetunió kétségtelen előnyökkel indult: a gyarmati uralom felszámolásáért küzdő erők koalíciójában részt vettek a helyi kommunista pártok, az antikolonializmusban bennrejlett az antiimperializmus is, azaz a nyugati típusú fejlődés elutasítása, így egyáltalán nem volt kizárt a nemzeti felszabadító háború átalakulása szocialista forradalommá (ez történt Vietnamban, Kubában). Ezenkívül a felszabadító mozgalmak számítottak a Szovjetunió segítségére.

Ezzel szemben az Egyesült Államok eleve hátrányos helyzetben volt. Elvi antikolonializmusa ellenére aggódnia kellett az európai gyarmatbirodalmak felbomlásának lehetséges következményei miatt, a feltartóztatási doktrína alkalmazhatósága kérdéses volt a harmadik világ feltételei között, továbbá a nyugati szövetség egyben tartása érdekében kénytelen volt együttműködni az egykori gyarmatosítókkal. Latin-Amerikával szembeni politikája sem lehetett meggyőző az újonnan függetlenné vált országok számára. A „tojáshéjművelet”, melyet a franciák indokínai háborújára vonatkozó amerikai politikára alkalmaztak, általánosságban is adekvát módon fejezte ki az Egyesült Államok dilemmáit.

A dekolonizációs folyamatnak a hidegháborúba történt grosso modo integrációja messzemenő következményekkel járt. Az ún. harmadik világ elsősorban a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió vetélkedésének, vagy az erre irányuló kísérleteknek a színterévé vált, bár mellettük szerepet vállalt Franciaország (pl. 1978-ban és 1979-ben Zairében/Kongóban), és Kína (az 1960-as évek elején Indonéziában).

A vetélkedés eszközeit a következőkben összegezhetjük:

• Politikai, gazdasági és pénzügyi támogatásokkal befolyásolni az újonnan függetlenné vált országok belső helyzetét és nemzetközi kapcsolataikat a szomszédos országok irányába (pl. a Világbank beavatkozása az Indus folyó vitába az India és Pakisztán közötti feszültség csökkentéséért), és a fortiori nyugati vagy keleti orientáció elfoglalására késztetni (l. az asszuáni gát ügyét).



• Részvétel a fejlődő országok jövendő értelmiségének, vezető rétegének képzésében (pl. Moszkvában létrehozták a Lumumba Egyetemet).

• Szakértők küldése a fejlődő országokba (l. az amerikai békehadtest működését).

• Nagyarányú fegyverszállítások és katonai tanácsadók küldése.

• A harmadik világ országaiban bekövetkezett fejlemények: felkelések, forradalmak, puccsok – politikai irányuktól függő – támogatása, általában a kialakult helyzet kihasználásának szándékával (pl. 1959-től Kuba fokozatos közeledése a Szovjetunióhoz), de kivételesen azok közvetlen megszervezésével (pl. 1953-ban a CIA szervezett puccsot Iránban a sah uralmának helyreállítására) vagy közvetett beavatkozással (pl. 1960–1961-ben Kongóban).

• Nyílt fegyveres beavatkozások is történtek, így az Egyesült Államok részéről Dominikában (1965), Grenadában (1983) és Panamában (1989), a Szovjetunió (Kuba felhasználásával) beavatkozott Angolában (1975), Etiópiában (1975), majd Afganisztánban (1979), a havannai trikontinentális konferencia (1966) nyíltan a forradalom fegyveres exportjának programját fogadta el.

• A harmadik világban kitört nyílt háborúkban a szuperhatalmak a hadviselők valamelyikét támogatták, pl. az indiai szubkontinensen Indiát a Szovjetunió preferálta, Pakisztán viszont az Egyesült Államok szövetségese volt. Az egymást követő arab–izraeli háborúkban (az 1967. évi hatnapos háborúban, majd az 1973. évi Jom Kippur háborúban) az Egyesült Államok Izrael oldalán állt, szemben a Szovjetunióval, mely Egyiptomot és Szíriát támogatta. A szuperhatalmak jelenléte egyrészt ipso facto korlátozta ezen háborúkat, másrészt kizárta azt, hogy az egyik oldal totális vereséget szenvedjen.

• Az Egyesült Államok két alkalommal is nyílt háborúba bocsátkozott: Koreában (1950–1953) és Indokínában–Vietnamban (1965–1973), ahol a másik oldal messzemenő szovjet és kínai támogatást élvezett.

A végbement dekolonizációs folyamatok sem a szovjet várakozásokat, sem pedig az amerikai félelmeket nem igazolták, mely eredetileg számos egymással összekapcsolódó okra vezethető vissza. Ezek közül a legfontosabbak a következők:

• A gyarmati rendszer megszűnése, az újonnan függetlenné vált államok létrejötte általában békés körülmények között valósult meg.

• A forradalom exportjára kevés lehetőség adódott. A meghatározó színtereken döntő áttörés nem következett be: a hatvanas–hetvenes években a fontosabb latin-amerikai országokban a balra tolódást katonai puccsok akadályozták meg (1965-ben Brazíliában, 1966-ban és 1976-ban Argentinában, 1973-ban Chilében), Egyiptom az 1973. évi háború után amerikai oldalra állt át (az amerikai közvetítéssel létrehozott 1979. évi Camp David-i megállapodással Egyiptom kivált az Izrael-ellenes egységfrontból), Kongóban az ENSZ békefenntartó erőinek jelenléte lehetővé tette Lumumba bukását (1960–1961), Indonéziában katonai puccs (1965) után a kommunista párt fizikailag is megsemmisült, a Dél-Afrikában fennálló apartheid rendszer elég erős volt (közvetett nyugati támogatással) az átalakulás késleltetésére (ez csak a hidegháború befejeződése után következett be). Az Afrikában (Angola, Mozambik, Etiópia) és a Közel-Keleten (Dél-Jemen és különösen Afganisztán) elért szovjet sikerek inkább pirruszi győzelemnek bizonyultak : sikerült a magukat marxistának minősítő rendszerek megmentése, de továbbra is a szovjet erőforrásokat felemésztő támogatásra szorultak, vagy a szovjet megszállás ellen fegyveres felkelés indult. Az Egyesült Államok is vereséget szenvedett el Vietnamban (1975-ben összeomlott az Amerika-barát dél-vietnami és kambodzsai rendszer) és Iránban (1979-ben Khomeini forradalma elsöpörte a sah uralmát).

• Az okok közül nem mellőzhető az sem, hogy a gyarmati uralom alól felszabadult népek mindenekfelett függetlenséget akartak, mely cél elérésének próbálták alárendelni hidegháborús állásfoglalásukat. Az önálló útra törekvésben bennrejlett az elhatárolódás igénye mind a keleti, mind pedig a nyugati blokktól. A folyamat az 1955. évi bandungi nyilatkozattal kezdődött, és eltérő intenzitással végig jelen volt a világpolitikában.

70. A hidegháború szakaszai

A hidegháború évtizedén belül általában három szakaszt szokás megkülönböztetni: a hidegháború kialakulását is magába foglaló első vagy éles szakaszt (1945–1962), a détente vagy enyhülés időszakát (1963–1979), végül a befejezést vagy végjátékot (1980–1991). A dolog természete szerint a szakaszhatárok viszonylagosak, továbbá minden szakaszban jelen vannak mind a feszültségek, sőt súlyos összeütközések, mind pedig időleges enyhülések, továbbá ezek az események időben és térben változtak is.



A továbbiakban kísérletet teszünk az egyes szakaszok legfontosabb történéseinek per tangentem összefoglalására.

a) Az első szakasz (1945–1962)

A kétpólusú világ kialakulása stabilizálta az európai status quo-t (l. no. 67). A kínai polgárháborúban győztes Mao Ce-tung létrehozta a Kínai Népköztársaságot (1949), melynek gyakorlati hatása elsősorban Kelet-Ázsiára korlátozódott: a franciák indokínai gyarmati háborúja kilátástalanná vált (a Szovjetunió és Kína 1950 januárjában elismerték a Vietnami Demokratikus Köztársaságot), majd hamarosan kitört a koreai háború (1950. június–1953. július), melybe az Egyesült Államok ENSZ-felhatalmazással beavatkozott, amire Kína a „kínai önkénteseknek” (e formula tette lehetővé az 1950. évi szovjet–kínai barátsági szerződésben előírt szovjet kötelezettség teljesítésének megkerülését) Koreába küldésével válaszolt.

A koreai háború hatására az amerikaiak sürgették Németország felfegyverzését. Miután az első kísérlet, az Európai Védelmi Közösség (EVK) terve (1952. évi szerződés) meghiúsult, a kitűzött célt azzal érték el, hogy Németországot felvették a NATO-ba (1954. évi párizsi szerződések).

A Szovjetunió válasza a Varsói Szerződés létrehozása volt (1955). Az EVK kudarca jelentősen befolyásolta az európai integráció jövőjét: előtérbe állította a gazdasági integrációt, melyre már az Európai Szén- és Acélközösség sikeres precedensként szolgált.

Sztálin halála (1953 március) után a nemzetközi feszültség enyhült : megkötötték a status quo alapján a koreai fegyverszüneti egyezményt (1953. július), az 1954. évi genfi konferencián kompromisszummal fejeződött be az indokínai háború, az osztrák államszerződéssel (1955) Ausztria visszanyerte függetlenségét, és a potsdami konferencia után 10 évvel Genfben újabb csúcstalálkozóra került sor (1955), amelyen Eisenhower amerikai elnök, Bulganyin szovjet miniszterelnök és Hruscsov pártfőtitkár, Eden brit miniszterelnök és Faure francia miniszterelnök vettek részt). Az újabb csúcstalálkozó (1960 májusában) ugyan – az amerikai U2 repülőgép incidense miatt – meghiúsult, de kezdett rendszeressé válni a nagyhatalmak vezetőinek személyes találkozása. (MacMillan brit miniszterelnök 1959 elején Moszkvába, Hruscsov ezen év őszén az Egyesült Államokba látogatott, Hruscsov és Kennedy 1961-ben Bécsben találkozott.)

1956-ban két esemény újból kiélezte a nemzetközi feszültséget. A Szovjetunió katonai beavatkozása leverte a magyar forradalmat és szabadságharcot. A Szuezi-csatorna államosítása miatt Izrael, Nagy-Britannia és Franciaország háborút indított Egyiptom ellen, aminek az Egyesült Államok – az ENSZ Közgyűlése által elfogadott békefenntartással – vetett véget. Verbális állásfoglalásának köszönhetően a Szovjetunió az arab világban diplomáciai győzelmet aratott, mely megerősítette a „haladó” arab rendszereket [1958 júliusában volt az újabb nemzetközi válságot előidéző (amerikai beavatkozás Libanonban, brit beavatkozás Jordániában) de győzött az iraki forradalom].

A harmadik világban elért sikerek, a kubai forradalom győzelme, a világ kommunista pártjai egységének megerősítése (l. az 1957. évi moszkvai nyilatkozatot) és a Szputnyik pszichológiai hatása alapján a Szovjetunió kísérletet tett az európai status quo megváltoztatására: fel kívánta számolni a nyugat-berlini nyugati jelenlétet, ki akarta operálni a „rákos daganatot” (Hruscsov) az NDK testéből. A szovjet kormány ultimátuma (1957. november) újabb berlini válságot idézett elő, mely többszörös időnyerési törekvések után a berlini fal felállításával (1961. augusztus), illetve a kubai rakétaválsággal (1962. október) fejeződött be. A Szovjetunió – stratégiai helyzetének megjavítása érdekében – titokban közép-hatótávolságú rakétákat telepített Kubába. Az amerikai ellenlépések (vesztegzárnak nevezett tengeri blokád stb.) hatására Hruscsov elfogadta e fegyverek kivonását a szigetországból, cserébe azon amerikai ígéretért, hogy nem éri támadás Kubát.

b) A détente vagy enyhülés szakasza (1963–1979)

A hidegháború legsúlyosabb válsága után kezdődött az az ellentmondásos szakasz, melyet détente-nak szokás nevezni.

E szakaszt – paradox módon – mindenekelőtt a fegyverkezési verseny felgyorsulása jellemezte, melynek következtében a Szovjetunió – hagyományos fegyverzetét fenntartva és nagyméretű flottaépítési programot megvalósítva – az interkontinentális rakéták és nukleáris töltetek tekintetében az Egyesült Államokkal egyenlő szintre jutott. A mutually assured destructionnak nevezett egyensúlyt amerikai–szovjet fegyverkorlátozási szerződések rögzítették: az 1972. évi SALT-I. (a stratégiai fegyverrendszerek korlátozásáról), melyhez kapcsolódott az ABM-szerződés (a rakétaelhárító rendszerek korlátozásáról), majd a hatályba nem lépett, mégis általában betartott 1979. évi SALT-II. A nukleáris háború megelőzéséről szóló, és amerikai–szovjet



„kondimíniumként” is értelmezett 1973. évi megállapodás megerősítette a két ország túlsúlyát a döntő fegyverrendszerek területén, mely már bennrejlett az 1963. évi részleges atomcsend- és az 1968. évi atomsorompó-szerződésben. E szerződéseket mind Franciaország, mind Kína elutasította, és fontos országok is távol maradtak az utóbbi szerződéstől. A világűr békés felhasználásáról szóló 1967. évi szerződés viszont konszenzust tükrözött.

A détente Európában nemcsak a megosztottságot jelentő status quo fenntartását jelentette, amit nem zavart meg 1968-ban a Varsói Szerződés csehszlovákiai beavatkozása sem, hanem módot adott a kapcsolatok bizonyos mértékű „normalizálódására”, a feszültségek enyhítésére. Az 1969. évi választásokon győztes német szociáldemokraták (Willy Brandt) „keleti politikája” (Ostpolitik) a második világháború utáni határokat elismerő német–szovjet és német–lengyel szerződésekhez vezetett (1970), megkötötték a Nyugat-Berlinről szóló négyhatalmi megállapodást (1971), majd a két német állam közötti alapszerződést (1972). Az 1975. évi Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet pedig elfogadta a Helsinki Záróokmányt.

Erre az időszakra esik az Európai Közösségek stabilizációja, sőt a Hatok Európájának kibővülése.

A détente másfél évtizede a helyi háborúk korszakaként is leírható, melyek közül a legjelentősebb az Egyesült Államok vietnami háborúja volt (1965–1973), ami politikai és gazdasági válságba sodorta az Egyesült Államokat. A háború befejezéséről szóló párizsi egyezmény után két évvel az észak-vietnami csapatok elfoglalták Dél-Vietnamot, Kambodzsában pedig a „vörös khmerek” jutottak uralomra.

Az Izrael és az arab országok közötti 1967. évi ún. hatnapos háború és az 1973. évi Jom Kippur háború is integrálódott a hidegháborús erőviszonyokba: az „olajfegyver” bevetése ugyan nyugaton súlyos gazdasági válságot idézett elő, de egyben kiváltotta a kapitalizmus „új pályára” állását. Egyiptom és Izrael kibékülése (1978. évi Camp David-i megállapodás) megerősítette az Egyesült Államok befolyását a Közel-Keleten.

A détente korszakában bekövetkezett a szocialista világrendszer egységének megszűnése. A kínai forradalom 1949. évi győzelme után a Mao Ce-tung által még elfogadott szovjet vezető szerepet kínai részről fokozatosan megkérdőjelezték (a kommunista pártok 1957. és 1960. évi moszkvai találkozóin, Hruscsov 1958. évi pekingi tárgyalásain), majd a két ország kapcsolatai hivatalosan is megromlottak (1965), amit a „Nagy proletár kulturális forradalom” (1966–1969) paroxizmusig fokozott. Nemcsak fegyveres összeütközésre került sor (1969-ben az Usszuri folyónál), hanem a Szovjetunió – a tengelylogika alapján – azzal az Indiával lépett szövetségre (1971), mely Peking szövetségesének, Pakisztánnak volt az ellenlábasa (1965-ben, majd Kelet-Pakisztán függetlenségéért 1971-ben indiai-pakisztáni háború volt), és amellyel Kína korábban határháborút is vívott (1961–1962). A előzőekben említettek hatására bekövetkezett az amerikai–kínai kibékülés (1972: Nixon elnök pekingi látogatása, 1978: japán–kínai békeszerződés és de facto szövetség az Egyesült Államokkal), majd Vietnamnak, a Szovjetunió szövetségesének (1978-ban csatlakozott a KGST-hez) katonai „megbüntetése” kambodzsai beavatkozása miatt (1979).

A détente szakaszához tartozik még a nemzetközi terrorizmus kibontakozása, mely megnyilvánult a légi közlekedés biztonsága elleni különböző cselekményekben, diplomáciai képviselők elleni támadásokban, politikai gyilkosságokban, merényletekben. A különböző országok terrorszervezetei szorosan együttműködtek a terrorcselekmények tervezésében, finanszírozásában, végrehajtásában és a nyomok eltüntetésében annak ellenére, hogy a nemzetközi terrorizmus okai és módszerei különbözhettek, mégis alapvetően a Nyugat ellen irányultak.

A détente fenntarthatatlanná vált akkor, amikor a szovjet expanzió által keltett félelem, különösen Afganisztán megszállása és a közép-hatótávolságú rakéták európai telepítése felborította a „nyugalmi állapotot” e kontinensen, kiváltva – többek között pl. a moszkvai olimpia bojkottját – a NATO kettős határozatainak elfogadását (a Szovjetunió távolítsa el ezeket a rakétákat vagy amerikai rakétákat fognak telepíteni öt európai országba) és a fegyverkezési verseny újabb fordulóját.

c) A hidegháború utolsó évtizede (1980–1991)

Ezeket az éveket kevésbé a látványos történésekkel lehet jellemezni, bár folytatódtak a korábban kezdődött fegyveres konfliktusok, így az afganisztáni haború, sőt a dolog természetéből adódóan újak is keletkeztek, mint az iraki–iráni háború (1980–1988), vagy az izraeli beavatkozás a libanoni polgárháborúba (1982), végül Grenada amerikai lerohanása (1983).

A döntő fordulatot mégis a fegyverkezési verseny Amerika által kezdeményezett kíméletlen folytatása, sőt felgyorsítása jelentette. Katonai kiadásainak 50%-os emelésére, a minőségileg magasabb rendű fegyverek



kifejlesztésére (ennek jelképe az 1983-ban bejelentett a Stratégiai Védelmi Kezdeményezés/csillagháború terve) a másik szuperhatalom nem volt képes adekvát választ adni, mert gazdasága eleve gyengébb volt, és növekedtek a gazdasági nehézségek (a növekedés lelassulása, a katonai kiadások nagysága, az expanzió pénzügyi terhei), a szovjet politikai és irányítási rendszer megmerevedett, meggyengült a hit a hivatalos ideológia alaptételeiben stb., melyhez a dolog természete szerint társadalmi következmények társultak (pl. 1980–1981-ben a lengyelországi szolidaritás mozgalom). Röviden fogalmazva: fokozatosan érvényesültek a tényleges erőviszonyok. A folyamatok feltartóztathatatlanná váltak, nem segíthettek a Szovjetunióban kezdeményezett sikertelen reformok (glasznoszty/nyíltság és peresztrojka/megújulás). Az erőviszonyok változását fejezte ki – többek között – az 1987. évi INF szerződés (Intermediate Nuclear Forces/közép-hatótávolságú nukleáris erők) zéró megoldása, az afganisztáni beavatkozás és az afrikai fegyveresszállítások leállítása (1988) és a jelentős egyoldalú leszerelés bejelentésével összekapcsolt hivatalos lemondás a szocializmus és a kapitalizmus közötti nemzetközi osztályharcról (Gorbacsov beszéde az ENSZ Közgyűlésének 1988. ülésszakán). A dominók eldőltek: 1989-ben megszűnt a kelet-közép-európai csatlós államok rendszere, az NDK beolvadt Németországba, majd 1991-ben felbomlott a Szovjetunió.

***

71. A nemzetközi jog és a hidegháború

Nem szükséges a nemzetközi jognak az elmúlt évtizedekben végbement fejlődése minden vonatkozását számba venni. Erről áttekintést adott a nemzetközi jog tárgyáról szóló pont (l. no. 15–16.), ezenkívül grosso modo a hatályos nemzetközi jogról van szó, és e tankönyv ebbe ad bevezetést.

Ennek ellenére nem kerülhető meg az az alapkérdés, hogy mi a viszony a hidegháború történései, nemzetközi kapcsolatai és a hatályos, a Buza László által új szelleműnek nevezett nemzetközi jog követelményei között. Prima facie antinómiáról, egymást kizáró dolgokról van szó. A hidegháború kettéosztotta a világot, a két szuperhatalom totális és konkrét eseményekben realizálódó küzdelmét jelentette, mely integrálta a dekolonizáció folyamatát is (l. no. 68). Ezzel szemben az Alapokmány egységes, békés és együttműködő világot kívánt megteremteni, melyben érvényesülhetnek a szabadság, az emberi jogok és a társadalmi haladás (l. preambulum).

A hidegháború és a nemzetközi jog viszonya azonban jóval bonyolultabb. A hidegháború fő- és mellékszereplői nem vonták kétségbe a nemzetközi jog meghatározó elveinek (erőszak tilalma, viták békés rendezése, szuverén egyenlőség, non-intervenció, pacta sunt servanda) érvényességét. Tényleges alkalmazásukat azonban befolyásolták eltérő értelmezéseik, a releváns tényállások sokszor homlokegyenest ellentétes megállapítása (pl. annak megítélése, hogy mely állam volt a támadó és mely ország volt az önvédelem helyzetében). Ennek alapján állandó törekvés mutatkozott a konkrét magatartások és állásfoglalások nemzetközi jogi érvekkel történő – gyakran rabulista – legitimálására. Mindez nyilvánvalóan a nemzetközi jog gyakorlati módosításához vezetett (pl. a népek önrendelkezési joga eredeti koncepcióját messze meghaladó jelentőséget és tartalmat kapott), de nem merült fel „új nemzetközi rend” megteremtésének igénye, mint ami megfogalmazódott pl. az 1940. évi japán–német–olasz háromhatalmi egyezményben).

Az Alapokmány rendszerének kulcseleme: az erőszak tilalma és ennek eszközeként a kollektív biztonság rendszere pedig eleve – a Biztonsági Tanács döntéshozatali mechanizmusával – magába foglalta azt, hogy annak állandó tagjai közötti közvetlen vagy áttételes összeütközéseknél a rendszer nem működhet, csak a legyőzött államokkal szemben lehet hatékony (Valki László). (N. B.: A feltétel nélküli megadással létrehozott helyzet félreismerése volt a revans lehetőségének feltételezése.)

Bárhogy ítéljük meg a nemzetközi jog alapvető elveinek és intézményeinek hatékonyságát, kétségtelen az, hogy a mai nemzetközi jog óriási építménye létezik és működőképes még akkor is, ha e háznak az alapjai hiányoznak vagy bizonytalanok (S. Hoffman), köszönhetően annak, hogy a hidegháború (minden korlátozott háborújával, feszültségével, válságaival és a fegyverkezési verseny felfelé mozgó spiráljával együtt) nem transzformálódott harmadik világháborúvá.

72. A nemzetközi jog tudománya

A nemzetközi jog tudománya a XX. században, különösen annak második felétől rendkívüli fejlődést mutat. E fejlődés több tényező együttes hatására következett be, melyek közül különösen a nemzetközi közösség kibővülését, a független államok számának megtöbbszöröződését, a nemzetközi jogrendben végbement alapvető változásokat, a növekvő számú nemzetközi szervezetben folyó diplomáciai tevékenység nemzetközi jogi oldalát, valamint a nemzetközi legitimációt igénylő nemzetközi események sokaságát kell kiemelni.



Az érem másik oldalaként meg kell állapítani a nemzetközi jogi doktrína egységének megszűnését, egyezőleg a nemzetközi közösség politikai, ideológiai, gazdasági megosztottságával. Ennek alapján lehet különbséget tenni a nemzetközi jog nyugati-szocialista és fejlődő országbeli felfogása között (A. Cassese), mely megállapítást azzal lehetne pontosítani, hogy az amerikai jogtudomány egyre inkább elválik a széles értelemben vett nyugat-európai irányzattól.

***

A kontinentális jogrendszerekben és a brit common law-ban továbbra is a nemzetközi jogi pozitivizmus szinte teljes egyeduralma jellemző, azaz a nemzetközi jogi normák megállapításával, értelmezésével, alkalmazásával foglalkoznak egyre magasabb tudományos színvonalon (ezt bizonyíthatják a „Bevezetés” függelékében exemplifikatíve felsorolt tankönyvek, kézikönyvek és enciklopédiák) és teret engedve a nemzetközi jog ún. „nemzeti” megközelítéseinek, melyek országaik nemzetközi jogi gyakorlatának összefoglalását is magába foglaló nemzetközi jogi folyóiratok és évkönyvek számának jelentős megnövekedéséből adódnak.

A nemzetközi jog tárgyának kiszélesedésével (l. no. 16.) összhangban jelentős mértékű specializáció ment végbe, önálló tudományterületek jöttek létre, mint a nemzetközi béke és biztonság, világűrjog, emberi jogok, nemzetközi környezetvédelmi jog, nemzetközi gazdasági jog stb.

A XIX. században megalakult tudós társaságok (Nemzetközi Jogi Intézet, Nemzetközi Jogi Egyesület) tudományos munkája, jelesül a nemzetközi jog különböző területein kialakult gyakorlat összegezése, elemzése és ennek alapján a hatályos nemzetközi jogi normák (de iure condito) megállapítása és megfogalmazása – önálló tudományos jelentőségük mellett – a nemzetközi jogi kodifikáció kibontakozásával jelentősen felértékelődött.

A nemzetközi jog elméletének áttekintésénél nem hagyható ki az a hatás sem, melyet e jogrendszer mint diszciplína oktatása gyakorolhatott a nemzetközi jog tudományára. Ebbe az összefüggésbe helyezhetők el az ENSZ törekvései, jelesül a „nemzetközi jog évtizede” (1990–1999), vagy a nemzetközi jog oktatásának és elterjesztésének ENSZ programja. 1923 óta működik a Hágai Nemzetközi Jogi Akadémia, az ott elhangzott nemzetközi jogi, nemzetközi magánjogi és újabban európa-jogi általános (General course/cours général) előadásokat 300 kötetet meghaladó sorozatban (Collected Courses/Recueil des cours) publikálták. Ezek az előadások nemcsak többszörösen tárgyalják a nemzetközi jog általános kérdéseit és gyakorlatilag felölelik a nemzetközi jog valamennyi területét, melyekből következtetni lehet a nemzetközi jogban bekövetkezett fejlődésre, hanem lehetőséget biztosítottak a szocialista és a fejlődő országokból jött nemzetközi jogászok számára az e jelzőkkel minősíthető nemzetközi jogi doktrínák kifejtésére.

***

A nemzetközi jog szocialista elmélete a marxizmus–leninizmus ideológiájára épült, ugyanakkor – a tudomány „pártosságának” követelménye következtében – feladata volt a Szovjetunió vagy más szocialista országok, pl. az NDK külpolitikai lépéseinek nemzetközi jogi alátámasztása, igazolása. (Ellentétes nézetek hirdetésére nem volt mód!) Az ideológiai szakítás a burzsoá jogtudománnyal és a hidegháborús szembenállás magyarázza a szocialista elmélet alapvetően polémikus jellegét. A nemzetközi jog szocialista elmélete az alábbi kulcskérdésekben megnyilvánuló felfogás alapján jellemezhető:

• Az alapfelépítmény tanítás ugyan teret adott a nemzetközi kapcsolatokban és a nemzetközi jogban ható gazdasági tényezők hangsúlyozására, de nem sikerült ez utóbbit visszavezetni valamilyen nemzetközi gazdasági viszonyokra. Ez utóbbi adekvát meghatározása hiányában – idem per idem magyarázathoz vezetett, viszont alkalmas volt az általános nemzetközi jogrendtől eltérő magasabbrendű, ún. szocialista nemzetközi jog megalapozására, annak korolláriumaival (pl. az ún. Brezsnyev-doktrina) együtt.

• A nemzetközi jog alapvetően pozitivista értelmezése, a voluntarizmus, az állam akaratának mindenhatósága, mely különösen a nemzetközi jog speciális területének feldolgozásában érhető tetten, összefért a történelmi fejlődés objektív szükségszerűségeinek, azaz metajurisztikus tényezőknek az elismerésével.

• A pozitivista megközelítés magától értetődő következménye az állami szuverenitás és annak nemzetközi jogi védelme primátusának hirdetése, melynek szükségszerű korolláriumai a nemzetközi szervezetek jogalanyiságának kezdeti elutasítása, a nemzetközi szerződések mint a nemzetközi kötelezettségek forrásának túlhangsúlyozása, kiegészítve a fenntartások lehetőségének kiszélesítésével, a nemzetközi szokásjog erőteljes háttérbe szorítása és ennek ellentmondóan a nemzetközi ius cogens preferálása, a non-intervenció elvének megerősítése a fenntartott hatáskör (domaine réservé) erősen kiterjesztett értelmezésével pl. az emberi jogok összefüggésében, a nemzetközi jog alkalmazásának területén a nemzetközi bírói eljárások lehetőség szerinti



kizárása és általában: a lehetséges nemzetközi ellenőrzési mechanizmusok elvetése vagy korlátozása, továbbá az államok nemzetközi felelősségének olyan sajátos értelmezése, mely létezésének általános elismerése mellett csak a másik oldal által elkövetett és elkövethető nemzetközi jogsértéseket tartja realitásnak.

• Bizonyos ideológiai nagyvonalúság mellett és nyilvánvaló politikai érdekből különös hangsúlyt kapott a népek önrendelkezési jogának (érintetlenül hagyva ennek marxista értelmezését) és különösen a nemzeti felszabadító harcnak a legitimálása.

***

A fejlődő országokban kialakult nemzetközi jogi doktrina erősen heterogén, melyre mind a nyugati felfogás és esetenként a latin-amerikai regionális nemzetközi jog elmélete és gyakorlata, mind a marxista elmélet hatást gyakorolt. Ennek ellenére néhány kristályosodási pont, mint legkisebb közös nevező alapján legfontosabb vonásai megállapíthatók:

• Mindenekelőtt a magától értendő antikolonializmus említhető, melyből következik a tabula rasa megközelítés, azaz a nemzetközi jog tradicionális szokásjogi szabályainak elutasítása, a szerződésben való utódlásra a tiszta lap (clean slate) elvének követelése, a „civilizált nemzetek” által elismert jogelvek (Nemzetközi Bíróság Statútuma 38. cikkének 1/c pontja) elvi elutasítása.

• A népek önrendelkezési jogának fetisizálása, a nemzeti felszabadító háború és a függetlenség mint cél legitimálása, melynek speciális megnyilvánulása a dél-afrikai apartheid rendszer folyamatos elítélése vagy a cionizmus megbélyegzése (l. az 1975. évi közgyűlési határozatot).

• A gyarmati rendszer gyakorlati megszűnése után a neokolonializmus felszámolása került a középpontba a természeti erőforrások feletti állandó szuverenitás hangsúlyozásával, az új nemzetközi gazdasági rend létrehozásának követelésével, ideértve a transznacionális vállalatok tevékenységének korlátozását, és a harmadik generációs emberi jogok meghirdetésével és részleges elismerésével.

• A nemzetközi közösség kibővülésével, az újonnan függetlenné vált államok színre lépésével ez utóbbiak számszerű többségbe kerültek az ENSZ-ben és az ENSZ rendszeréhez tartozó nemzetközi szervezetekben. A fejlődő országok már korábban is lelkes támogatói voltak a nemzetközi ius cogens intézményének, majd a dolog természetéből adódóan az ENSZ Közgyűlése által elfogadott határozatok mint nemzetközi jogalkotási mód mellé álltak.

***

A XX. század nemzetközi jogi doktrínájában kvázi egyeduralkodó pozitivizmust az amerikai jogtudomány új koncepciója részéről érte a legkomolyabb kihívás, amit az amerikai jogi gondolkodás forradalmaként szokás említeni. Az amerikai jogtudományban az 1930-as években bekövetkezett paradigmaváltás, az ún. Legal Realism megjelenése (R. Pound, J. Frank), mely a jogi normáról (judge-made law) a hangsúlyt áthelyezte a működő jogra (the law in action). E változás egyet jelentett a szabály által irányított megközelítésének a jogi folyamatok, jogpolitika általi felváltásával (rule-oriented approach versus process or policy oriented approach). Ezen amerikai belső jogi elmélet inkorporálódott az 1950–1960-as években a nemzetközi joggal foglalkozó amerikai jogtudományba, még ha készséggel elismerhető az, hogy a nemzetközi kapcsolatok döntően amerikai eredetű realista felfogása (l. no. 22.) részben megtisztította a terepet ennek befogadása előtt. Bár elsősorban amerikai nemzetközi jogi elméletről van szó és érdemes megjegyezni azt, hogy alig tükröződik az amerikai nemzetközi jogászok állásfoglalásain a Nemzetközi Bíróság előtti eljárásokban, nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy egyrészt ez utóbbi csak a nemzetközi joggyakorlat töredékét jelenti, másrészt az Egyesült Államok vitathatatlan világpolitikai szerepe különös súlyt kölcsönöz e nemzeti megközelítésnek. Az amerikai külpolitikát az amerikai jogtudomány látja el legitimációs érvekkel. A Legal Realism átvétele nemzetközi jogi elméletébe először két iskolát hozott létre: a Harward jogi karán az International Legal Process irányzatot (A. Chayes, T. Erlich, A. Lowenfeld) és a Yale jogi karán a Policy-Oriented Jurisprudence-t (M.McDougal, M. Reisman). Az előzőekre alapozottan később új – egymással ütköző – elméletek bontakoztak ki: a jogi jelenségekre alkalmazott gazdasági elemzés (Law and Economics: J. Goldsmith és E. Posner), a liberális elmélet (J. Rawls, T. Franck, F. Teson, A.-M. Slaughter) és a kritikai iskola (Critical Legal Studies: D. Kennedy, M. Koskenniemi), mely további irányzatokat generált (feminizmus, harmadik világ megközelítés). E két utóbbi az – egyébként ellentétes – értékek feltámasztását is jelentik (a demokrácia és a nem demokratikus államok megkülönböztetése és ennek alapján az intervenció jogának elismerése, illetve a haladás).

***



Korlátozott jelentőségű előzmények után a magyar jogtudomány a nemzetközi joggal behatóbban az I. világháború után, a magyar állam újbóli függetlenségét követően kezdett foglalkozni. Megjelentek magyar tankönyvek (Thegze Gyula, Faluhelyi Ferenc, Buza László, Irk Albert, Gajzágó László), továbbá a kutatás középpontjába a dolog természete szerint a rendkívül terjedelmes 1920. évi trianoni békeszerződés (364 cikk), különösen annak a nemzeti kisebbségekre vonatkozó rendelkezései kerültek (Balogh Artúr, Buza László, Faluhelyi Ferenc, Flachbart Ernő).

1945 után a kollektív tankönyvek korszaka következett be. A szovjet jogtudomány befolyása alatt álló, ideológiai–publicisztikai ihletésű Hajdu Gyula által szerkesztett tankönyvet, melynek a dolog természete szerint voltak a pozitív nemzetközi jogot bemutató részei, a Haraszti György által szerkesztett – lényegében a jogi pozitivizmus irányzatát képviselő – tankönyv váltotta fel.

Ez utóbbi jogtudományi irányzat még erőteljesebben tükröződött a nemzetközi jog speciális területeit feldolgozó munkákban, melyek közül kiemelendő a nemzetközi szerződések joga (Bokorné Szegő Hanna, Haraszti György, Ustor Endre), a diplomáciai kapcsolatok joga (Ustor Endre), a Nemzetközi Bíróság joggyakorlata (Haraszti György), az államok- és kormányok elismerése, valamint az állam nemzetközi felelőssége (Nagy Károly).

IrodalomBüky Bama: Visszapillantás a hidegháborúra. Budapest, Balassi Kiadó, 2001.

Gaddis, J. L.: Most már tudjuk. A hidegháború. A hidegháború történetének újraértékelése. Budapest, Európa Könyvkiadó, 2001

Herczegh Géza: Magyarország külpolitikája 896–1919. Budapest, Kossuth, 1987.

Herczegh–Arday–Johancsik: Magyarország nemzetközi kapcsolatainak története. Budapest, 2001.

Hobsbawn, E.: A szélsőségek kora, 1914–91. Pannonica, 1998.

Kissinger, H.: Diplomácia. Budapest, Panem-Grafo, 1998.

Nagy Károly: A nemzetközi jog, valamint Magyarország külkapcsolatainak története. Lakitelek, Antológia Kiadó, 1995.

Valki László: A Jugoszlávia elleni légitámadások és a nemzetközi jogrend. Nemzetközi jogi olvasókönyv. Szerk.: Nagy Boldizsár és Jeney Petra, Osiris, 2002. 91–108. o.

***

Bederman, D. J.: International Law in Antiquity. Cambrigde University Press, 2001.

Elver, H.: Peaceful Uses of International Rivers: The Euphrates and Tigris River Dispute. New York, Transnational Publishes, 2002.

Grewe, W. G.: The Epochs of International Law. Berlin/New York, De Gruyten, 2000.

Isaacs, J.–Downing, T.: Cold War. London, Transworld Publishers, 1998.

Johnson, P.: Modern Times. A History of the World from the 1920s to the 1990s. Phoenix-Giant, 1996.

Koskenniemi, M.: The Gentle Civilizer of Nations. The Rise and Fall of International Law 1870–1960. Cambridge University Press, 2002.

Lachs, M.: Teacher and Teaching in International Law. RCADI, vol. 151 (1976-III.)

Nussbaum, A.: A Concise History of the Law of Nations. New York, Macmillan, 1954.

Ratner, S. R.–Slaughter, A. M.: Symposium on Method in International Law. AJIL vol. 93/1999. p. 291–451.

Ratner, S. R.–Slaughter, A. M.: The Methods of International Law. ASIL Studies in Transnational Policy, no. 36.



Walker, M.: The Cold War. Fourth Estate, 1993.

***

Ago, R.: Les premières collectivités interétatiques méditerranéennes. In Mélanges offert à P. Reuter: Les droits international: unité et diversité. Paris, 1981.

Cot, J. P.: Tableau de la pensée juridique américaine. RGDIP 2006/3.

Fontaine, A.: Histoire de la guerre froide I-II. Paris, Seuil, 1967.

Fontaine, A.: Un seul lit pour deux rêves. Histoire de la „détente” 1962–1981. Paris, Fayard, 1981.

Gaurier, D.: Histoire du droit international. Press Universitaires de Rennes, 2005.

Fontaine, A.: L’un sans l’autre. Paris, Fayard, 1991.

Kovács, P.: L’histoire en droit international/History of International Law. Bíbor Kiadó, 2004.

Lachs, M.: Le monde de la pensée en droit international-Théorie et pratique. Paris, 1989.

Le Fur, L.: Le développement historique du droit international. RCADI, 1932/III. vol. 41.

Nys, E.: Les origines du droit international. Thorin, 1894.

Truyol y Serra, A.: Histoire de droit international public. Paris, 1995.

***

Grewe, W. G.: Epochen der Völkerrechtsgeschichte. Baden Baden, Nomos Verlagsgesellschaft, 1984.

Ziegler, K. H.: Völkerrechtsgeschichte. München, Beck, 1994.


3. fejezet - III. fejezet: A nemzetközi jogalkotás és a nemzetközi jog forrásai1. 1. A nemzetközi jogalkotás73. A nemzetközi jogalkotás fogalma

A nemzetközi jogalkotás alatt az államoknak és a nemzetközi szervezeteknek nemzetközi jogforrásokban megjelenő jogi normák létrehozására irányuló tevékenységét és/vagy az ilyen jogi normák létrejöttéhez vezető folyamatot értjük.

A nemzetközi jog történetének korábbi korszakaival ellentétben a nemzetközi jogalkotás mindennapos és folyamatos tevékenységgé, illetve folyamattá vált: az államok képviselői rendszeresen tárgyalnak nemzetközi szerződések megkötése céljából, szakértői értekezleteken, diplomáciai konferenciákon, nemzetközi szervezetek keretében dolgozzák ki a leendő nemzetközi jogi normák szövegét, gyakorlatot indítanak el nemzetközi szinten megoldandó problémák kezelésére, vagy a korábbi nemzetközi jogi szabályozás megváltoztatására, meghaladására.

Az előbbi meghatározás három – további értelmezést igénylő – elemet tartalmaz, nevezetesen a jogalkotói tevékenységet és/vagy folyamatot, a nemzetközi jogi norma fogalmát és a nemzetközi jogforrások tisztázását.

A nemzetközi közösség – mint arról már volt szó (l. no. 12.) nem rendelkezik jogalkotó szervvel vagy szervekkel, ennek következtében a nemzetközi jogalkotás puvoárja a nemzetközi jog alanyainak kezében van, ezért decentralizált, mint arra a meghatározás is utal. Az államok és a nemzetközi szervezetek a nemzetközi jogi normák létrehozói, mely tétel azzal egészítendő ki, hogy az államok játszanak meghatározó szerepet ezen a területen is, a nemzetközi szervezetek – a nem vitatható önálló jogalkotási tevékenységük mellett – különféle módokon közreműködnek az államok nemzetközi jogalkotásában (Bokorné Szegő Hanna), mely indokolhatja az államok tevékenységének, közreműködésének előtérbe állítását. Az államok primátusa nemcsak mennyiségi szempontból igazolható, hanem azzal is, hogy ők hozzák létre a nemzetközi szervezeteket, és határozzák meg jogalanyiságuk határait.

A nemzetközi jog más alanyai: a természetes és jogi személyek a nemzetközi jogalkotásnak lehetnek kedvezményezettjei, sőt közvetlenül jogosítottak és kötelezettek is, nem érintve azt a tételt, hogy az önrendelkezési jog, illetve az emberi jogok vonatkozásában a nemzetközi jog egyrészt tiszteletben tartásuk, másrészt biztosításuk kötelezettségét írja elő. Az önrendelkezési jog érvényesítésének speciális esetében, önálló állam létrehozatalánál pedig nasciturus államról van szó.

Az államok mint a nemzetközi közösség tagjai egyenlők és szuverének (l. no. 12.). Az államok egyenlőségének követelményéből következik az, hogy joguk van részt venni a rájuk vonatkozó nemzetközi jogi normák létrehozásában, ami vitathatatlan a bilaterális jogalkotás vonatkozásában, multilaterális szinten viszont nem magától értetődő, amit jelez az „érdekelt állam” bizonytalan fogalma, az objektív rezsim (l. no. 122.) létrehozásának lehetősége, vagy az, hogy a nagyhatalmaknak több lehetőségük, meghatározó szerepük lehet a nemzetközi jog általános szabályai kialakításának folyamatában (M. Bedjaoui). Nem véletlen az, hogy a kisebb államok e jogalkotást lényegénél fogva antidemokratikusnak tartják, és különböző módokon kísérletet tesznek ellensúlyozására (pl. az ENSZ Közgyűlésének ajánlásaival).

Míg a nemzetközi jogi normák létrehozatala az államok együttes tevékenysége (a dolog természete szerint ez az államok különböző körét öleli fel a kétoldalútól az összes államig), ennek döntő momentumánál: a kötelező hatály beállásánál továbbra is az individuális (kifejezett vagy hallgatólagos) hozzájárulás (consent/consentement) az elengedhetetlen követelmény, ezzel válik az adott jogalkotás az elfogadó/elismerő államok nemzetközi jogi kötelezettségévé. Ebből következik a nemzetközi jogrend – már említett (l. no. 30.) – sajátos szerkezete.

A dolog természete szerint az állam szervein keresztül működik közre a nemzetközi jogalkotásban. A


III. fejezet: A nemzetközi jogalkotás és a nemzetközi jog

forrásainemzetközi szerződések megkötésében elsősorban a nemzeti jogrendszerek és kiegészítő jelleggel a nemzetközi jog meghatározzák a részt vevő állami szerveket és hatáskörüket, a nemzetközi jog általános szabályait létrehozó folyamatban ez kevésbé egyértelmű, inkább parttalan: függvénye a szabályozás tárgyának és a sajátos körülményeknek. E folyamatban részt vehetnek nemzeti jogalkotók is (l. a Nemzetközi Bíróságnak az angol–norvég halászati ügyben 1951-ben hozott ítéletét, majd ezt követően pl. a kizárólagos gazdasági övezettel kapcsolatban), sőt nemzeti bíróságok is (pl. az államok immunitásának területén).

Már az előző megállapításokból következik az, hogy a nemzetközi jogalkotás alapvetően különbözik a nemzeti jogrendszerek szabályainak létrehozatalától, különösen annak kontinentális jogi értelmezésétől (nem érvényesül a hatalmi ágak megosztása, a hatáskörök hierarchiája, a meghatározott eljárási szabályok és a normakontroll lehetősége).

A nemzetközi jogalkotás feltételezi az érintett és abban részt venni kívánó államok közötti tárgyalást, mely egyaránt lehet rövid [l. 1939. évi Molotov–Ribbentrop-paktumot, vagy az ún. azonnali (instantaneous/instantané) szokásjog vitatott esetét], vagy hosszadalmas, évekre elnyúló (pl. kodifikációs szerződések megkötése, a hosszú idő a szokásjog képződésénél). A tárgyalási stratégia és taktika (ami mindenfajta tárgyalásra vonatkozik!) nem nemzetközi jogi kérdés, ez utóbbi általánosságban a „jóhiszemű tárgyalás” követelményét állítja fel (l. a Nemzetközi Bíróság 1997. évi ítéletét a Bős–Nagymaros-ügyben). A dolog természete szerint a diplomáciai konferenciáknak és a nemzetközi szervezetek keretében folytatott tárgyalásoknak vannak eljárási szabályai. Ez utóbbi keretben érzékelhető a nemzetközi jogalkotás ún. demokratizálódása, azaz nem kormányközi szervezetek és mások részvételi lehetőségének biztosítása.

Eltekintve a nemzetközi kapcsolatokban egyáltalán nem kivételes diktátumoktól (pl. az 1945. évi feltétel nélküli megadásról szóló egyezmény, az 1919–1920. évi Párizs környéki békeszerződések stb.), a tárgyalás sikere kompromisszum megvalósulásától függ: mennyiben képesek a nemzetközi jogalkotásban részt vevő államok a kölcsönös érdekek felismerésére, azok harmonizálására, és ez utóbbi érdekében milyen megoldási módokban, eszközökben állapodnak meg. (Ez utóbbiak felölelhetik egyrészt fogalommeghatározások mellőzését, „szükséges kétértelműség” beépítését, jogfenntartó záradékok, párhuzamos elvek alkalmazását, a kötelezettségek felpuhítását, modus vivendi jelleget stb., másrészt fenntartások, eltérő értelmezések lehetőségének megadását teszik lehetővé.) Az ilyen kompromisszum, mint legkisebb közös nevező csak a jogi normák létrehozatala tekintetében minősülhet közös akaratnak.

74. Változások a nemzetközi jogalkotásban

Napjaink nemzetközi jogában a nemzetközi szervezetek növekvő szerepe változásokat idézett elő a nemzetközi jogalkotásnak – az előző pontban vázolt – hagyományos módjaiban. A nemzetközi szervezeteket alapító nemzetközi szerződések általában e célból megfelelő feladat- és hatáskört biztosítanak a szervezetek számára. Elöljáróban azonban hangsúlyozni kell azt, hogy – eltekintve a Biztonsági Tanácstól és néhány marginális kivételtől – a nemzetközi szervezetek nem hozhatnak létre államokat egymás közötti kapcsolataikban kötelező jogszabályokat, lehetőségeik a nemzetközi jogalkotási folyamatban való részvételre korlátozódnak: hozzájárulhatnak azok létrejöttéhez, fejlesztéséhez és megerősítéséhez. A nemzetközi szervezetek a nemzetközi együttműködés elsődleges megtestesítői, a mai nemzetközi kapcsolatokat – egyre nagyobb mértékben – az együttműködés imperatívusza uralja, melynek megvalósításához nemzetközi jogalkotásra (és a dolog természete szerint a létrejött nemzetközi jogi normák hatályosulására) van szükség. A nemzetközi szervezetek nemzetközi jogalkotási szerepe tehát nem a véletlen műve.

A nemzetközi jogalkotás folyamatában bekövetkezett változások csak részlegesek: elsősorban és alapvetően a nemzetközi közösség mint egész irányában fennálló vagy létrehozandó normák (de iure condito és de iure condendo szabályok) vonatkozásában következett be, ami a dolog természete szerint nem zárhatja ki a regionális nemzetközi szervezeteknek ilyen nemzetközi közösségek kollektív érdekeit biztosító nemzetközi jogalkotásban való közreműködését. Sőt, nemzetközi szervezetek még a kétoldalú nemzetközi jogalkotást is megkönnyíthetik (pl. a berlini blokád megszüntetéséről szóló 1949. évi Jessup–Malik-megállapodás az ENSZ székhelyén jött létre).

Az előzőekben megfogalmazott elvi megállapodások bizonyítása nem okoz nehézséget. Az ENSZ és a szakosított intézmények (pl. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet, az UNESCO, az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség, a Világbank) égisze alatt sok generális sokoldalú szerződés jött létre, hasonló a helyzet az Európa Tanácsnál, az Amerikai Államok Szervezeténél vagy az Afrikai Uniónál. Az ENSZ Közgyűlése, a Gazdasági és Szociális Tanács, ez utóbbi regionális gazdasági bizottságai (pl. az Európai Gazdasági Bizottság) és a szakosított intézmények plenáris szervei különböző módokon közreműködnek az ilyen szintű jogalkotási folyamatokban, mely gyakorlatot más nemzetközi



forrásaiszervezetek is alkalmazzák.

A nemzetközi szervezeteknek a nemzetközi jogalkotásban való részvétele különböző hatásokkal jár:

• Bekövetkezik és szinte folytonossá válik a nemzetközi jogalkotásra irányuló diplomáciai tevékenységek intézményesítése. A nemzetközi szervezetek szervei és az általuk összehívott diplomáciai konferenciák nemcsak szervezeti kereteket biztosítanak a tárgyalások számára, hanem azt érdemileg is befolyásolják: megállapítják a jogalkotásra váró problémákat, meghatározzák az elérendő célokat (l. a 3. tengerjogi konferencia összehívásáról szóló közgyűlési határozatot), javaslatokat fogalmaznak meg a leendő generális sokoldalú szerződés tartalmára (l. a világűr békés felhasználásáról szóló ENSZ-határozatot), illetve befolyásolják a nemzetközi jog általános szabályainak létrejöttéhez és konszolidációjához vezető folyamatokat (pl. a Közgyűlés határozatai a nemzetközi jog kodifikációjáról vagy a népek önrendelkezési joga elvének továbbfejlesztéséről).

• Hozzájárulnak a nemzetközi jogalkotási folyamat demokratizálódásához: biztosítják az államok széles körű részvételét, az előkészítésbe bekapcsolódnak a nemzetközi szervezetek adminisztratív szervei, sőt esetleg a nem kormányközi szervezetek is, az Európa Tanács esetében pedig a nemzeti parlamentek delegáltjai.

• Elfogadottá vált a többségi elv mint döntéshozatali módszer, aminek következtében parlamentáris diplomáciáról szoktak beszélni (l. a Nemzetközi Jogi Intézet 1987. évi kairói határozatát): kialakult a nemzetközi jogalkotásra irányuló stratégia és taktika, szerepet kap a plenáris szerv vagy konferencia elnöke a kompromisszumok kimunkálásában (pl. az ENSZ harmadik tengerjogi konferenciáján).

• Az előzőekben összefoglalt fontos változások ellenére ismételten hangsúlyozni kell azt, hogy a nemzetközi szervezetek – a Biztonsági Tanácsot és néhány marginális kivételt leszámítva – nem hozhatnak létre az államokat egymás közötti kapcsolataikban kötelező nemzetközi jogi normákat, csak hozzájárulhatnak ezek létrejöttéhez, megszilárdulásához és fejlesztéséhez (l. az erőszak tilalma hatékonyságának erősítéséről szóló 1987. évi határozatot). A többségi elv nem rontja le azt a szilárdan meggyökeresedett szabályt, hogy a nemzetközi szerződés harmadik államok számára sem jogokat, sem kötelezettségeket nem hozhat létre (l. no. 121.). A nemzetközi szervezetek legfeljebb ösztönözhetnek a generális sokoldalú szerződés ratifikációjára (pl. az 1982. évi tengerjogi egyezménynél, az emberi jogokról szóló 1966. évi egyezségokmányoknál), illetve a nemzetközi jog általános szabályai vonatkozásában könnyebbé tehetik ún. kollektív opinio iuris kialakulását vagy hiányának bizonyítását. Ezekben az esetekben a kisebbségben maradt államok számára megnehezül elutasító magatartásuk legitimációja.

• Végül meg kell említeni azt, hogy a nemzetközi szervezetek részvétele a nemzetközi jogalkotásban határozatokkal, határozatok sorozatával valósul meg, melyek nemzetközi jogi értékének vizsgálatára visszatérünk.

75. A nemzetközi jogi norma

A belső jogi normákhoz hasonlóan a nemzetközi jogi norma is előírja címzettjei, azaz elsősorban az államok számára a követendő magatartást, ezzel összefüggésben meghatározza jogaikat és kötelezettségeiket.

A nemzetközi jogrend decentralizált jellegéből következően e normák alapvetően bilaterális jellegűek, sőt a multilaterális szerződések és a nemzetközi jog általános szabályai is – különösen teljesítésük és megsértésük vonatkozásában – általában kétoldalú viszonyokat szintetizálnak. Pl. a nemzetközi jog általános szabályai és multilaterális szerződések szabályozzák a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításait, de a konkrét hasznosításoknál legtöbbször két parti állam érintett.

A nemzetközi jogi normák alapvetően bilaterális jellegéből következően meghatározó szerepe van a viszonosságnak (do ut des, facio ut facies) mind a jogi norma létrejöttében, mind alkalmazásában, végrehajtásában.

A nemzetközi jogi norma ezen stricto sensu (szűk) felfogása egyre kevésbé alkalmas napjaink egyre bonyolultabbá váló nemzetközi kapcsolatai megfelelő rendezésére. Különösen a következő tényezők érdemelnek figyelmet:

• A nemzetközi jog funkcióinak (l. no. 19.) körében változás következett be: az államok közötti koegzisztenciát biztosító tilalmak, azaz a non-facere kötelezettségek mellett (erőszak tilalma, beavatkozás tilalma, az államok szuverenitásának és a népek önrendelkezési jogának tiszteletben tartása) bekövetkezett a nemzetközi együttműködés megszervezésére irányuló igen változatos tartalmú facere kötelezettségek expanziója.



forrásai• Nem elhanyagolható a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaival (ius cogens) megtestesített

nemzetközi közérdek előtérbe kerülése (pl. a nemzetközi béke és biztonság fenntartása), ami a viszonosság mozgató rugóját értelmezhetetlenné teszi. Ez utóbbi vonatkoztatható az emberi jogok nemzetközi rendszerére is: az államok az emberi jogok biztosítására lényegében saját állampolgáraik felé vállalnak nemzetközi kötelezettséget.

• Végül figyelembe kell venni a nemzetközi szervezetek részvételét is a nemzetközi jogalkotási folyamatban (l. no. 74.).

***

Az előzőekben említett (és a dolog természete szerint egyéb) tényezők hatására változás következett be a nemzetközi jogi norma fogalmában. A hajdani tiszta képlet, mely lehetővé tette a jogi norma és más normák világos megkülönböztetését, a norma által megkövetelt magatartás és az ezzel összefüggő jogok és kötelezettségek egyértelmű meghatározását, napjainkban megkérdőjeleződött, a normativitás meggyengült, oldódott, esetleg eltűnt. E változást tükrözi pl. a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezménynek a nemzetközi szerződés fogalmáról adott tág (lato sensu) meghatározása (l. no. 85.). Az 1975. évi helsinki záróokmány (és az Új Európáról szóló 1990. évi párizsi charta) politikai dokumentumként született, politikai kötelezettségvállalásokat tartalmaz [erre mutat a jogi kötelezettség (obligation) helyett használt commitment/engagement kifejezés használata], mégis vannak nemzetközi jogi következményei, azaz bizonytalanná vált a határ a jog és a nem-jog között. E megállapítás extrapolálható a nemzetközi szervezetek egyes határozataira is (l. a Nemzetközi Jogi Intézet 1983. évi Cambridge-i határozatát).

A nemzetközi jogi norma fogalmának átalakulása leginkább a soft law jelenséggel jellemezhető, mely kifejezés gyakori emlegetése és tartalmának bizonytalansága indokolttá teszi részletesebb elemzését.

76. A soft law

A soft law kifejezés Lord McNair-től származik. Buza László is érzékelte azt, hogy az „új szellemű nemzetközi jogban” vannak programjellegű normák, azaz alanyi jogokat és kötelezettségeket nem létesítő szabályok. Az 1950-es években megjelent terminus technicus-ok nem előzmény nélküliek: pl. az 1907. évi hágai I. egyezménynek a viták békés rendezésére vagy bírói elintézésére vonatkozó szabálya (l. no. 199.) minden nehézség nélkül beilleszthető a soft law kategóriába.

A soft law-nak nevezhető nemzetközi jogi jelenség, azaz a normativitás elvi egysége helyett a szabályozottságon belüli fokozatok létrejötte, és ennek következtében a normativitás gyengülése, oldódása, bizonytalanná válása, esetleg megszűnése a mai nemzetközi jogalkotásban kétségtelenül létezik, sőt terjedőben van, még ha nem is érinti egyformán a nemzetközi jog különböző területeit. Alig észlelhető pl. a diplomáciai kapcsolatok jogában vagy a nemzetközi büntetőjogban.

Néhány példa: a Nicaragua v. Egyesült Államok ügyben a Nemzetközi Bíróság az Amerikai Államok Szervezetét létrehozó 1948. évi bogotai charta egyik rendelkezéséről (a képviseleti demokráciáról szóló 3/d cikkről) megállapította azt, hogy annak nincs normatív tartalma. Hasonló következtetésre jutott az olajfúrótornyok ügyben az amerikai–iráni barátsági szerződés első cikkével kapcsolatban is.

Bár a soft law jelleg sokféleképpen nyilvánulhat meg, alapvetően kettős értelemben használják: jelentheti egyrészt a nemzetközi szervezetek és konferenciák határozatait, másrészt a nemzetközi szerződések egyes bizonytalan normativitású rendelkezéseit.

a. A nemzetközi szervezetek és nemzetközi konferenciák a nemzetközi jogalkotás szempontjából különböző releváns határozatokat fogadnak el [pl. az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése a kisebbségek védelméről (1201. sz. hat.), vagy a Világbank a külföldi beruházások vezérlő elveiről (1992)], melyeket nevezhetnek deklarációnak [pl. az emberi jogokról, az új nemzetközi gazdasági rendről (1974), a népek békéhez való jogáról (1993), vagy a fejlődés jogáról (1982)], magatartási kódexnek [pl. a Közgyűlés a technológia transzferről (1993) vagy a FAO Codex Alimentarius-a], kartának [a természet világchartája (1982), az államok gazdasági jogainak és kötelezettségeinek chartája (1974)], vagy cselekvési programnak (1992. évi riói konferencián elfogadott Agenda XXI.), sőt vannak irányelvek is (a Nemzetközi Jogi Bizottságnak a nemzetközi jog fragmentációjáról, az egyoldalú aktusokról vagy a határon túli környezeti károkkal okozott veszteségek megosztásáról szóló irányelveit a Közgyűlés határozatokban vette tudomásul).

Elnevezésüktől függetlenül e határozatok ipso iure csak ajánlások, önmagukban jogilag nem kötelezhetik



forrásaiaz államokat és a nemzetközi jog más alanyait. Ebből következően a soft law kifejezés ebben az értelemben lényegbeli ellentmondás (contradictio in essentia), mert ami nem jog, az nem lehet sem „puha”, sem másfajta jog.

E megállapítás elvi helyessége ellenére kétségtelen az a tény, hogy a nemzetközi szervezetek bizonyos határozatai kapcsolódhatnak a nemzetközi jogalkotási folyamatokhoz, rendelkeznek tehát valamilyen jogi értékkel: határozatokkal indul a nemzetközi jogalkotás, a kisebbségben maradt államokra a többség által elfogadott nemzetközi szerződés nem kötelező, de a többség kísérletet tehet a szerződéses szabályok nemzetközi szokásjoggá transzformálására, a határozatok szerepet játszhatnak a nemzetközi szokásjog kikristályosodásában, a kodifikációs döntés a szokásjog létezése tekintetében megdönthető vélelmet jelent, vagy ellenkezőleg: jelezheti az opinio iuris hiányát (pl. a Közgyűlés 1996-ban és 1997-ben elutasította amerikai törvények extraterritoriális hatályának elismerését) stb.

Nyilvánvaló az, hogy nem minden határozat alkalmas korlátozott nemzetközi jogi hatások kiváltására: ez függ a határozatot elfogadó államok szándékától, szövegétől és az ezzel összefüggő körülményektől, az alkalmazott eljárástól és az elfogadás módjától (l. a Nemzetközi Jogi Intézet 1987. évi kairói határozatát). Az ilyen tartalmú határozatok lényegét jól kifejezi a soft law egyik francia megfelelője: droit vert (zöld jog), mely arra utal, hogy később beérhet, azaz valóságos nemzetközi jogi normává válhat (ez természetesen – különböző okokból – elmaradhat).

b. A nemzetközi szerződéseken belüli soft law klauzulák legjellegzetesebb megnyilvánulási módjai a következők:

• A szerződéses rendelkezés tisztán ajánló jellegű (pl. az 1992. évi biológiai sokféleség egyezményben a fejlődő országok pénzügyi támogatásáról).

• A kötelezettség függővé tétele attól, amit az állam ésszerűnek és/vagy szükségesnek tart (pl. a nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezménye, az 1963. évi francia–német szerződés).

• A vállalt kötelezettség a lehetőségekhez igazodik (pl. az 1989. évi gyermek jogai egyezményben, vagy az 1966. évi gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányában).

• A rendelkezés feltételes módban fogalmazódott meg (pl. a joghatósági klauzula az 1992. évi helsinki vízügyi egyezményben), vagy csak irányelv (uo.).

• A kötelezettség teljesítése az állam belső jogának van alárendelve (pl. az UNESCO 1960. évi egyezménye az oktatásban alkalmazott megkülönböztetések tilalmáról).

• A rendelkezés kiürítése jogfenntartó záradék segítségével (pl. a nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezményében a kisebbségi jogok korlátozása az állam szuverenitására és területi integritására való hivatkozással).

• A kötelezettre hagyva a kötelezettséget keletkeztető tényállás megállapítását (pl. a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányának kisebbségvédelmi cikkénél).

• A kötelezettség tartalmának határozatlanná tétele (pl. a casus foederis az 1954. évi SEATO-szerződésben).

***

Kérdéses az, hogy mennyiben minősíthetők szerződésen belüli soft law-nak az alábbi esetek:

• A szerződés csak pactum de contrahendo-t (szerződés megkötésére vállalt kötelezettség) tartalmaz (pl. a nukleáris leszerelésről az 1968. évi atomsorompó-szerződésben).

• Keretegyezményről van szó, amely csak a célokat, irányelveket fogalmazza meg, esetleg intézményt hoz létre (pl. az 1992. évi éghajlatváltozási keretegyezmény, az Egészségügyi Világszervezet 2003. évi keretegyezménye a dohányzás ellenőrzéséről). A keretegyezmények realizálásához, tartalommal való kitöltéséhez kiegészítő jegyzőkönyvek szükségesek (pl. az 1979. évi genfi egyezmény a nagy távolságra eljutó, határokon átterjedő levegőszennyezésről és 5 kiegészítő jegyzőkönyve). Nem minősül keretegyezménynek az, amikor a vállalt kötelezettség teljesítését belső jogi intézkedésekkel kell biztosítani (pl. a polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmányánál), továbbá ha a szerződésben nem rögzítik a szerződés megszegésének következményét (l. az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Chorzów-ügyben hozott



forrásai1927. évi ítéletét).

• A nemzetközi kötelezettség bizonytalanná tételét egymásnak ellentmondó elvek párba állításával érik el (pl. a nemzetközi folyók jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezményben az ésszerű és méltányos hasznosítás és részesedés elvével és a károkozás tilalmával).

***

A soft law elterjedése kifejezésre juttatja az államok óvatosságát nemzetközi jogi kötelezettségek vállalásánál. Bár kétségtelenül gyengíti a jogbiztonságot, bizonytalanná teszi a nemzetközi jogi normákból származó kötelezettségek teljesítését és megszegésük értékelhetőségét, ugyanakkor jelzi a nemzetközi jogrend életképességét. Pl. az ausztrál legfelsőbb bíróság képes volt környezetvédelmi ügyben a soft law alapján ítéletet hozni, a Nemzetközi Bíróság pedig az olajfúrótornyok ügyben (supra) – ugyan megállapította a normativitás hiányát, mégis e rendelkezést alkalmasnak ítélte a felek szándékának felderítéséhez.

A nemzetközi jog tudománya megosztott a soft law kérdésében. Gyakorlati szempontból a klasszikus megközelítés, a normativitás kategorikus és abszolút felfogása, a jogos és jogellenes egyértelmű dichotómiája (l. Tanaka bíró különvéleményét az 1966. évi Délnyugat-Afrika-ügyben) ma már aligha tartható.

77. A nemzetközi jogi norma és a nemzetközi jogforrás viszonya abban fogalmazható meg, hogy ez utóbbi általában több normát, esetleg normák százait tartalmazza. Pl. az 1928. évi Briand-Kellogg paktumban a háborúról való lemondás és a viták békés rendezésére vonatkozó nemzetközi kötelezettség található, mely összevethető az 1982. évi tengerjogi egyezmény 320 cikkével. Ezenkívül az adott nemzetközi jogi norma több nemzetközi jogforrásban is szerepelhet, lehet szerződéses szabály és a nemzetközi jog valamely általános szabálya. Ez utóbbi nemzetközi szerződésbe való felvétele, pl. kodifikációja (l. no. 146.), a fortiori megjelenése politikai dokumentumban nem nyeli el, nem szünteti meg az általános szabály autonóm létezését és erga omnes hatályát, vele szemben nem érvényesíthető a harmadik állam terhére kötött szerződés tilalma vagy más hatályát korlátozó feltétel. A nemzetközi jogi normák párhuzamos létezésének tétele fogalmazódott meg az „Egyesült Államok katonai és félkatonai tevékenysége Nicaraguában és Nicaragua ellen” (egyszerűbben Nicaragua v. Egyesült Államok) ügyben.

MegjegyzésA több évtizedes diktatúra megdöntésével (1979) Nicaraguában hatalomra jutottak – a kubai forradalom politikájához hasonló irányvonalat, ideértve más forradalmi erők támogatását követő – sandinisták. A sandinista rendszer belső ellenzékét, az ún. contrákat az Egyesült Államok politikailag, pénzügyileg, fegyverekkel és tanácsadókkal, titkos akciókkal támogatta, mellyel meg kívánta előzni a forradalom exportját is. Nicaragua keresetet nyújtott be a Nemzetközi Bírósághoz, melyben az Egyesült Államokat többek között olyan nemzetközi jogsértések elkövetésével vádolta meg, mint az erőszak alkalmazása, Nicaragua szuverenitásának megsértése, beavatkozás más állam ügyeibe, és a humanitárius nemzetközi jog általános elveivel ellentétes cselekedetek. A felperes a Bíróság joghatóságát elsősorban a két fél hatályos alávetési nyilatkozatára építette. Az alperes arra hivatkozott, hogy a nicaraguai alávetés hibás, az USA visszavonta ezen nyilatkozatát, továbbá a kereset az ügy politikai jellegére tekintettel elfogadhatatlan. A joghatósági kifogások keretében merült fel az ún. multilaterális szerződés klauzula, mellyel az Egyesült Államok kizárta a Bíróság joghatóságából az ilyen szerződéseket az érintett felek hozzájárulása nélkül. A Bíróság ítéletében megállapította joghatóságát (1984), az utóbbi problémát pedig annak kinyilvánításával hidalta át, hogy az általános nemzetközi jog elveinek kodifikálása vagy kifejezésre juttatása multilaterális szerződésben nem jár ezen elvek, mint ilyenek megszűnésével, még a multilaterális szerződésben részes felekkel szemben sem (73. §).

Az Egyesült Államok az ítélet után nem kívánt részt venni az eljárásban (1985. január), ami nem jelenthetett jogi akadályt a per folyásában. A Bíróság érdemi ítélete (1986) megállapította az előzőekben felsorolt nemzetközi jogsértések megvalósulását (a humanitárius nemzetközi jog tekintetében korlátozottan), elutasította a kollektív önvédelemre történt amerikai hivatkozást, megállapította egy kétoldalú amerikai-nicaraguai szerződés megszegését, felszólította az Egyesült Államokat a jogsértések megszüntetésére és jóvátétel adására. Ezen érdemi ítélet számos megállapítása hozzájárul a nemzetközi jog fontos elveinek tisztázásához, melyekre később még visszatérünk.

2. 2. A nemzetközi jog forrásai



forrásai78. A nemzetközi jogi tankönyvek és kézikönyvek a nemzetközi jog forrásainak meghatározását általában azzal oldják meg, hogy visszautalnak a Nemzetközi Bíróság Statútumának a Bíróság által alkalmazandó forrásokat tartalmazó felsorolására (38. cikk), bár a jogforrás és az alkalmazandó forrás nem tekinthető szinonimának. E cikk szövege a következő:

„1. A Bíróság, amelynek az a feladata, hogy az eléje terjesztett viszályokat a nemzetközi jog alapján döntse el, eljárásában a következő forrásokat alkalmazza:

a. azokat az általános vagy különös nemzetközi egyezményeket, amelyek a vitában álló Államok által kifejezetten elismert jogszabályokat állapítottak meg;

b. a nemzetközi szokást, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat bizonyítékát;

c. a művelt nemzetek által elismert általános jogelveket;

d. az 59. cikk rendelkezéseinek fenntartása mellett a bírói döntéseket és a különböző nemzetek legkiválóbb tudósainak tanítását, mint a jogszabályok megállapításának segédeszközeit.

2. Ez a rendelkezés nem érinti a Bíróságnak azt a jogát, hogy a felek megegyezése esetében valamely ügyet ex aequo et bono döntsön el.”

Milyen auctoritas (tekintély) tulajdonítható a Statútum idézett cikkének? Ennek meghatározásánál több tényezőt kell figyelembe venni:

• Nem felejthető el az, hogy szövege lényegében megegyezik az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának releváns cikkével, azaz közel kilencvenéves (1920), tehát a mai nemzetközi közösségtől sok vonatkozásban alapvetően eltérő kort tükröz vissza. Ebből következik a „civilizált nemzetek” archaikus formulája, melynek alapján az „általános jogelvek” létezése könnyen támadhatóvá válik, továbbá a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (nemzetközi ius cogens), a nemzetközi szervezetek kötelező határozatainak vagy az egyoldalú aktusoknak a hiánya, ezenkívül az ex aequo et bono (méltányosságból és jóság alapja) döntés megkülönböztetése a nemzetközi jogon alapuló döntésektől.

• Az idézett felsorolás valójában nem a nemzetközi jog forrásairól szól, hanem funkcionális jellegű: útmutatást ad a Bíróság számára: hogyan járjon el az adott esetre vonatkozó nemzetközi jogszabályok meghatározásánál. Ezért szerepel az első helyen a nemzetközi szerződés, mint az államok jogalkotó akaratának leginkább formalizált és legkönnyebben megragadható kifejezése. A nemzetközi szokásjog és az általános jogelvek mint íratlan jogforrások megállapításához nyújthatnak segítséget a bírói döntések és a nemzetközi jogi doktrína, melyeket a Statútum maga is a jogszabályok megállapítása segédeszközeiként, tehát nem jogforrásként jelöl meg.

• A magyar Alkotmány csak a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait (7. § (1)) és a nemzetközi szerződéseket (19. § (3) f) pont; 30/A. § (1) b) pont; 35. § (1) j) pont) említi, melyek nemzetközi jogforrás jellegéhez egyrészt nem fér kétség (bár a nemzetközi jog általános szabályai kitétel értelmezésre szorul), másrészt hiányzik más nemzetközi jogforrásokra vonatkozó utalás.

A tankönyv további fejezetei mutatják be a nemzetközi jog forrásait: először a nemzetközi szerződések jogát tárgyalja, majd foglalkozik a nemzetközi jog általános szabályai fogalom értelmezésével és létrejöttük módozataival, végül pedig az egyoldalú aktusokkal.

A nemzetközi szervezetek nemzetközi jogforrásnak minősülő határozatai, így a szervezetek belső életére vonatkozó határozatok, a Biztonsági Tanács kötelező határozatai, vagy egyes nemzetközi szervezetek kvázi törvényhozói aktusai pl. a Biztonsági Tanács általános magatartás előíró, kötelező határozatai az Egészségügyi Világszervezet által elfogadott „Nemzetközi egészségügyi szabályok” (1969/2005. évi International Health Regulations), vagy a Nemzetközi Polgári Repülési szervezet „függelékei” (annex) a dolog természete szerint az egyes nemzetközi szervezeteknél tárgyalandók.

Végül a Nemzetközi Bíróság ítéletei – mint arra a Statútum kifejezetten utal is – a peres felek között nemzetközi jogokat és kötelezettségeket hoznak létre, módosítanak vagy szüntetnek meg, melyek értelmezése a Nemzetközi Bíróságról szóló fejezetben kap helyet, és ez utóbbi mutatis mutandis kiterjeszthető más állandó és választott nemzetközi bíróságok ítéleteire.



forrásai

IrodalomBruhács János: A nemzetközi szerződések jogának változásai. Studia Juridica, Pécs, 1985.

Buza László: A törvényesség és az igazságosság elve a nemzetközi jogban. Acta Universitatis Szegediensis, Acta Juridica et Politica, Tom. III. ,Fasc. 1., 1957.

Herczegh Géza: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai. Budapest, 1987.

Kardos Gábor: Mi is az a nemzetközi soft law? Nemzetközi jogi olvasókönyv. (Szerk: Nagy Boldizsár–Jenei Petra) Osiris, Budapest, 2002.

***

Baxter, R. R.: International Law in „Her Infinite Variety”. ICLQ, 1980.

Churchill, R. R.–Ulfstein, G.: Autonomous Institutional Arrangements in Multilateral Environmental Agreements: A Little-Noticed Phenomenon in International Law. AJIL, 2000.

Elias, O.–Lim, C.: General principles of law, „soft” law and the identification of international law. NYIL, 1997.

Seidl-Hohenveldern, I.: International Economic „Soft Law”. RCADI, T. 163. 1979-II.

Shelton, D. (ed.): Commitment and Compliance: The Role of Non-binding Norms int he International Legal System. Oxford University Press, 1999.

Skubiszewski, K.: The elaboration of general multilateral conventions and of non-contractual instruments having a normative function of objective. Yearbook of the Institute of International Law, 61-I. (1985) and 62-I. (1987)

Tammes, A.: „Soft Law”. In: Essays on international and comparative law in honour of judge Erades, 1983.

Weil, P.: Towards Relative Normativity in International Law. AJIL, 1983.

Widdows, K.: What is an International Agreement in International Law. BYBIL, 1980.

***

Abi-Saab, G.: La coutume dans tous ses états on le dilemme du développement du droit international général dans un monde éclaté. In: Etudes en l’honneur de R. Ago, Milan, Giuffré, 1987.

Ida, R.: Formation des normes internationales dans un monde en mutation. Critique de la notion de Soft Law. Mélanges Virally. Pédone, Paris, 1991.

Résolution de l’Institut de droit international: L’élaboration des grandes conventions multilaterales et des instruments non conventionnels à vocation normative.

Les résolutions de l’Institut de droit international. Annuaire Rés. 1957-1991. Paris, Pédone, 1992.

Tercinet, J.: Le pouvoir normatif du Conseil de sécurité: Le Conseil de sécurité peut-il légiférer? RBDI, vol. XXXVII. 2004-2.

Virally, M.: La distinction entre textes internationaux de portée juridique et textes internationaux dépourvus de portée juridique. Rapport provisoire à l’Institut de droit international. Ann. de l’Institut de Droit International, 1983. vol. I.

Textes internationaux ayant une portée juridique dans les relations mutuelles entre leurs auteurs et textes qui en sont dépourvus/International texts of legal import int he mutual relations of their authors and texts devoid of such import. Ann. de l’Institut… Résolutions 1957-1991, Pédone-Paris, 1992.

Virally, M.: Sur la notion d’accord. Mélanges Bindschedler. Stämpfli, 1980.



forrásaiWeil, P.: Vers une normativité relative en droit international. RGDIP 1982.

Wengler, W.: Les conventions non-juridiques comme nouvelle voie à côté des conventions en droit. Mélanges Rigaux. Bruylant, Bruxelles, 1993.


4. fejezet - IV. fejezet: A nemzetközi szerződések joga1. 1. A nemzetközi szerződések jogának forrásai79. A nemzetközi szerződések jogát a sok évszázados fejlődés során létrejött nemzetközi szokásjog szabályozta, mely kétségtelenül egyike a nemzetközi jog legkiforrottabb területeinek. Ez utóbbi megállapítás természetesen nem úgy értendő, hogy a nemzetközi jog e tárgyú szokásjogi normáiban ne lettek volna joghézagok, ellentmondások, bizonytalanságok.

A nemzetközi szerződések jogának legfontosabb részét – az államok közötti szerződésekre alkalmazandó szabályokat – a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény kodifikálta. A kodifikáció az 1986. évi bécsi egyezménnyel folytatódott, mely az államok és nemzetközi szervezetek, valamint a nemzetközi szervezetek egymás közötti szerződéseire vonatkozik. Ez utóbbi az 1969. évi bécsi egyezmény szabályait extrapolálja – mutatis mutandis – a nemzetközi szervezetek részvételével kötött szerződésekre, ezzel kiterjeszti a szervezetek kiváltságairól és mentességeiről szóló egyezményeket, illetve a nemzetközi gyakorlat megoldásait. A teljességre törekvés jegyében megemlítendő a nemzetközi szerződésekben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezmény, mely az egyik szerződés megszűnési ok tekintetében releváns (l. no. 135.). Ezenkívül a Nemzetközi Jogi Bizottság foglalkozik a nemzetközi szerződésekhez fűzött fenntartások témájával irányelvek kidolgozása céljából, a fegyveres összeütközéseknek a nemzetközi szerződésekre gyakorolt hatásaival, végül említhetnénk egy meghiúsult kodifikációt is: a legnagyobb kedvezményes záradékról szóló tervezetet (1978).

A nemzetközi szerződések jogának szerződéses forrásairól (vagy in statu nascendi jogforrásairól) adott összefoglaló egyáltalán nem teszi feleslegessé a nemzetközi szokásjogot mint jogforrást ezen a területen. Az 1969. évi bécsi egyezmény kizárja a visszaható hatályt, tehát a hatályba lépése előtt kötött szerződésekre továbbra is a nemzetközi szokásjogot kell alkalmazni (erre került sor pl. a Bős–Nagymaros-ügyben). Ezenkívül ennek az egyezménynek a nemzetközi közösség tagjainak több mint fele részese, így az számukra res inter alios acta (számukra idegen aktus) (l. no. 121.). Így nem szerződő fél az 1969. évi egyezményben a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül az Egyesült Államok és Franciaország, valamint számos fontos állam (India, Pakisztán, Indonézia, Irán, Dél-Afrika stb.). E problémát lényegében áthidalja az, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény rendelkezései – döntően kodifikációs természetük következtében – a nemzetközi gyakorlatot tükrözik, ideértve a Nemzetközi Bíróság joggyakorlatát. A jogtudomány communis opinio-ja szerint is megegyeznek a nemzetközi szokásjog hatályos szabályaival, így mint ilyenek minden államra kötelezőek. Mindez a dolog természete szerint nem zárja ki azt, hogy ezen egyezményben új szabályok is vannak (pl. a szerződések érvénytelenségével vagy megszűnésével kapcsolatos eljárások területén). Végül az egyezmény preambulumából következik az, hogy továbbra is a nemzetközi szokásjog szabályai irányadóak az egyezmény által nem szabályozott kérdésekben.

Az 1969. évi bécsi egyezmény tehát – viszonylagos sikeressége ellenére – sem negligálhatja a nemzetközi szokásjogot, mely megállapítás a fortiori vonatkozik a nemzetközi szerződések jogának más szerződéses forrásaira: egyesek nem jöttek létre (l. a legnagyobb kedvezményes záradékról szóló tervezetet), mások nem léptek hatályba (mint az 1986. évi bécsi egyezmény), vagy azokat nagyon kevés állam ratifikálta (pl. 1978. évi bécsi egyezményt), a továbbiak még készülőben vannak.

Hangsúlyozva a nemzetközi szerződések jogán belül a nemzetközi szokásjog szerepét, felvetődik az is, hogy a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (nemzetközi ius cogens) mennyiben relevánsak ezen a területen. A felvetett kérdésre legjobban az 1969. évi bécsi egyezmény rendelkezéseinek értelmezésével lehet válaszolni. Hasonlóan célszerű eljárni abban a vonatkozásban is, hogy ezen egyezmény mely szabályai szubszidiárius jellegűek és melyek olyanok, melyektől nem lehet eltérni.

80. A nemzetközi szerződések jogát nem kizárólag nemzetközi jogforrások uralják, ellenkezőleg: e területen a nemzeti jogrendszereknek rendkívül fontos szerepe van: alkotmányok, alkotmányos szintű szabályok, törvények rendeznek számos – a nemzetközi szerződések jogát érintő – kérdést, megoldásaik függenek az adott ország állam- és kormányformájától, politikai rendszerétől, ezen belül különösen a kormányzatot gyakorló legfelsőbb szervek közötti hatáskörmegosztástól. E nemzeti szabályok megsértését az 1969. évi bécsi egyezmény érvénytelenséggel szankcionálja (46. cikk) (l. no. 129.).


IV. fejezet: A nemzetközi szerződések joga

Magyarországon a 2005-ben elfogadott – és azóta módosított (2006. évi LXXXII. és CIX. törvények) – törvény (2005. évi L. tv.) szabályozza a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos eljárást. E törvény a korábbi szabályozást (1982. évi 27. tvr.) váltja fel, figyelembe véve az 1989 utáni alkotmánymódosításokat és alkotmánybírósági gyakorlatot, valamint azt a tényt, hogy Magyarország a 1969. évi bécsi egyezményben szerződő fél lett. Az új törvény elsősorban a nemzetközi szerződések megkötéséről szól (és ennek szabályait terjeszti ki a szerződések módosítására és megszüntetésére!), a parlamentáris rendszerrel egyező módon határolja el az Országgyűlés, a köztársasági elnök és a kormány nemzetközi szerződésekkel kapcsolatos hatásköreit, pontosítja a releváns fogalmakat, ezen belül a belső jogi és nemzetközi jogi cselekményeket, a szerződéskötés lehetséges szakaszainak elhatárolását, érvényt szerez a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának, mellyel kapcsolatban gyakorlati megoldást talál, megállapítja a külügyminiszter (a törvény szövege szerint: „külpolitikáért felelős miniszter”) feladatait. Ezenkívül a nemzetközi jog és a magyar jog viszonyára az ún. dualista megoldást (l. no. 158.) alkalmazza. A törvény általános értékelésénél azonban néhány probléma is jelezhető, melyek közül csak a szerződésértelmezés sajátos szabályozására (13. §), a szerződésmegszűnési esetekkel kapcsolatos pontatlanságra, a szerződések közvetlen hatálya (7. §1/d) meghatározásának elmaradására és a szerződés érvénytelenségéből adódó problémák mellőzésére utalunk.

2. 2. A nemzetközi szerződés fogalma, elnevezése és fajai81. A nemzetközi szerződés fogalma

Az 1969. évi bécsi egyezményben az alábbi meghatározás szerepel:

„[A]››szerződés‹‹ államok között írásban kötött és a nemzetközi jog által szabályozott megállapodást jelent, tekintet nélkül arra, hogy egyetlen, kettő, vagy több egymással kapcsolatos okmányba foglalták-e azt, és függetlenül a megállapodás sajátos megnevezésétől.” (2. cikk 1/a pont)

E fogalmat veszi át mutatis mutandis az államok és a nemzetközi szervezetek, valamint a nemzetközi szervezetek közötti szerződések jogáról szóló 1986. évi bécsi egyezmény is, így okkal feltételezhető az, hogy e meghatározás tükrözi a nemzetközi szerződések releváns fogalmi elemeit, nevezetesen a feleket, a szerződés formáját, lényegét, valamint a „nemzetközi” jelző jelentését. Az alábbiakban ezen fogalmi elemek kifejtése következik.

82. A felek a nemzetközi szerződésben

A nemzetközi szerződés szerződő felei (szokás részeseknek is nevezni) az államok és a nemzetközi szervezetek. Az államok szerződéskötési képessége (ius tractatum) korlátlan (1969. évi bécsi egyezmény 6. cikke), ezzel szemben a nemzetközi szervezetek ezen képessége az adott szervezetre vonatkozó szabályoktól, elsősorban az alapító szerződésétől, de a gyakorlatától is függ (1986. évi bécsi egyezmény 6. cikke). Az államok közötti szerződések jelentik a nemzetközi jogalkotás leggyakrabban alkalmazott módját, és ezáltal a nemzetközi szerződések alaptípusát (ez tükröződik abban, hogy először e szerződések jogának kodifikációja valósult meg), de növekszik a nemzetközi szervezetek által kötött nemzetközi szerződések száma és jelentősége, ez utóbbiak a hatályban lévő szerződések kb. egynegyedét teszik ki. Pl. a székhelyegyezmények, valamint az adott szervezet kiváltságai és mentességei tárgyában kötött egyezmények, a Világbank kölcsönszerződései, az ENSZ Gazdasági és Szociális Tanácsa, illetve a szakosított intézmények közötti megállapodások. Az Európai Közösség is részese lehet számos nemzetközi szerződésnek, így az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezménynek, az 1994. évi világkereskedelmi szerződésnek, az Európa Tanács égisze alatt létrejött számos szerződésnek, de nem lehet szerződő fél az 1950. évi Emberi Jogok Európai Egyezményében.

Az előzőekben említett két nemzetközi jogalany szerződéskötési képességén kívül elméleti és gyakorlati szempontból annak van különös jelentősége, hogy e jól meghatározott körön kívül mások is köthetnek-e nemzetközi szerződést. Ennek elvi lehetőségére az 1986. évi egyezmény utal (3. cikk):

a. A Vatikán különböző államokkal kötött konkordátumban vagy más megállapodásokban szabályozza a katolikus egyház helyzetét. Kérdéses az, hogy ezek nemzetközi szerződésnek minősülnek-e? A Vatikán, mint állam (a Szentszék ennek kormánya, de egyben a katolikus egyház szupranacionális szervezete is, így kettős személyiségű – (J.Crawford) a lateráni szerződéssel (1929) jött létre, melyben Olaszország elismerte szuverenitását. Ezt az egyoldalú minősítést, azaz a Vatikán államiságát ezt követően a nemzetközi közösség általában elismerte (kivételként említhetők a volt szocialista országok), nemzetközi jogalanyisága alapján számos nemzetközi szerződés részese (pl. a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi



szerződének, humanitárius egyezményeknek), tagja több nemzetközi szervezetnek (Egyetemes Postaunió, Nemzetközi Távközlési Szervezet, Nemzetközi Atomenergia Ügynökség). Az előzőek alapján joggal minősítette az Alkotmánybíróság a Vatikán és Magyarország között kötött megállapodást nemzetközi szerződésnek (2004. április 11.).

b. A népek önrendelkezési jogáért vívott küzdelmet irányító nemzeti felszabadítási mozgalmak is igen gyakran kötnek megállapodásokat, így a francia kormány az algériai ideiglenes kormánnyal (1962: Evian), a portugál kormány az Angolában, Mozambikban működő szervezetekkel (1974), Mauritánia a Polisario Fronttal (1979) és különösen a Palesztinai Felszabadítási Szervezet az Arab Ligával és Izraellel (1993–1995). E megállapodások a nasciturus állam által kötött nemzetközi szerződéseknek tekinthetők.

c. Egyes szövetségi államok (föderációk) alkotmánya (pl. Németország, Svájc) – korlátozottan – biztosítja a tagállamok szerződéskötési jogát. E körben sui generis megoldásként értelmezhető a boszniai válság rendezéséről szóló Dayton–Párizs-megállapodás (1995). Az ilyen megállapodások is nemzetközi szerződést jelentenek. Ezzel szemben a területi önkormányzatok és közigazgatási szervek határ menti együttműködéséről szóló keretegyezmény (1980. évi madridi egyezmény) első kiegészítő jegyzőkönyve (1995) nem határozza meg a területközi együttműködési megállapodások jogi természetét, illetve ezt függővé teszi a nemzeti jogalkotástól.

d. Léteznek államok és transznacionális vállalatok (egyszerűbben: világcégek) közötti megállapodások is, melyeket a felek nemzetközi szerződésnek tekintenek. E minőség azonban az egyik szerződő fél: az állam egyoldalú döntésének következménye, melyet más államok nem kötelesek elfogadni (pl. Svájc az IATA székhelyegyezményt nem fogadja el nemzetközi szerződésnek), a fortiori a transznacionális vállalatok egymás közötti megállapodásaikat nem emelhetik nemzetközi szerződés rangjára, a jogválasztás szabadsága ezt nem foglalhatja magában.

83. Az írásbeli forma

Az 1969. évi és az 1986. évi egyezmények kizárólag az írásban kötött megállapodásokra vonatkoznak. Ezt jogfenntartó záradék egészíti ki, mely szerint e megszorítás nem érinti a nem írott megállapodások, a szóbeli megállapodások jogi erejét és az egyezményekben kinyilvánított szabályok – tőlük független – alkalmazását. A szóbeli megállapodásra példaként említhető a háború áldozatainak védelméről szóló 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyvnek a demilitarizált övezet létesítéséről szóló rendelkezése (60. cikk 2. pont) vagy a mélytengeri bányászatra vonatkozó együttes nyilatkozat (1987). A szóbeli megállapodás nem feltétlenül azonos az ún. gentlemen’s agreements-szel, melynek számos példájával találkozunk a diplomáciai gyakorlatban: így hozzák létre az Alapokmányban ismeretlen ENSZ főtitkár-helyettesi intézményt (1946), a vlagyivosztoki megállapodásban Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Ford amerikai elnök a SALT-II. szerződés (stratégiai támadófegyverek korlátozásáról) irányelveit, régebbi időkből vett példa Aerenthal osztrák–magyar és Izvolszkij orosz külügyminiszter megegyezett Bosznia-Hercegovináról és az Oszmán Birodalom balkáni területeiről (1908: Buchlauban), Bush és Gorbacsov elnökök máltai megegyezéseit (1989), és ide sorolhatjuk a G8 csúcstalákozókon elfogadott különböző elnevezésű szövegeket, vagy az Európai Unión belüli Európai Tanács keretében létrejött megállapodásokat. A gentlemen’s agreement nem az államokat, hanem a megállapodásban részt vevő személyeket köti, politikai jellegű betartásukat a jóhiszeműség biztosítja (Virally), de gyakran impulzusokat adnak nemzetközi jogalkotáshoz.

A nemzetközi szerződések szövegét általában egy dokumentum tartalmazza (l. az ENSZ Alapokmányát, az 1969. évi és 1986. évi bécsi egyezményeket), de gyakran előfordul továbbfejlesztésük kiegészítő jegyzőkönyvekkel (pl. az Emberi Jogok 1950. évi Európai Egyezményéhez 14 jegyzőkönyv kapcsolódik). Ezenkívül vannak olyan nemzetközi szerződések is, melyeket eleve több okmány tartalmaz. Ilyenek pl. a jegyzékváltások (l. no. 86.).

84. A nemzetközi szerződés mint megállapodás

A nemzetközi szerződések fogalommeghatározása tartalmazza a megállapodás kifejezést, mellyel kihangsúlyozza a szerződés konszenzuális jellegét, azt a követelményt, hogy a szerződés alapja a felek megegyezése. Másképpen fogalmazva arról van szó, hogy az államot (és más feleket) szerződéses kapcsolataiban csak beleegyezése, hozzájárulása kötheti. E követelményt a bécsi egyezmények szigorúan érvényesítik, erre épül a szerződés személyi hatályának meghatározása (l. no. 121.) vagy az akarathibák mint érvénytelenségi okok szabályozása (l. no. 129.). A megállapodás szükségessége arra is kiterjed, hogy az államok a köztük létrejött szerződést a nemzetközi jog uralma alá kívánják-e helyezni, vagy más megoldást választanak: politikai megállapodást kötnek, vagy szerződésüket (pl. ingatlan vétele a diplomáciai képviselet céljaira)



valamelyik nemzeti jogrendszernek vetik alá. A nemzetközi jog tehát nem eleve határozza meg egy megállapodás jogi természetét, azt esetről esetre a felek akarata alapján kell eldönteni.

85. A nemzetközi jog általi szabályozottság

Az idézett fogalommeghatározás szerint a megállapodás akkor nemzetközi szerződés, ha azt a nemzetközi jog szabályozza. E megfogalmazás lehetővé teszi a nemzetközi szerződés minőség kiterjesztését a bizonytalan nemzetközi jogi normákat tartalmazó megállapodásokra (l. no. 74.). E lato sensu értelmezéssel szemben a magyar törvény (2005. évi L. tv.) szűkebben értelmezi a vizsgált kifejezést: azonosítja a nemzetközi jogi jogok és kötelezettségek létrehozásával, módosításával vagy megszüntetésével (2. §/a pont).

86. A nemzetközi szerződések elnevezései

A nemzetközi szerződések idézett fogalma (l. no. 70.) irrelevánsnak minősíti a megállapodások elnevezését. A nemzetközi szerződések joga tehát nem ismeri a nemzeti jogrendszerekben használt „nevesített szerződések” kategóriáját, mely azonban nem zárja ki az egyes szerződés-elnevezések és a szerződés tárgya, vagy más körülmények közötti laza összefüggést, ugyanakkor tükrözi a diplomáciai gyakorlat találékonyságát is.

A nemzetközi gyakorlatban közel 50 elnevezést használnak. A leggyakrabban a következők fordulnak elő:

a. Szerződésnek (treaty/traité) szokták rendszerint nevezni a legjelentősebb politikai megegyezéseket. Pl. a Magyarországgal kötött 1920. évi trianoni és az 1947. évi párizsi békeszerződéseket, az 1949. évi Észak-atlanti Szerződést (NATO), az Európai Uniót létrehozó szerződéseket (Párizs, 1951., Róma, 1957., Maastricht, 1992., Amszterdam, 1996., Lisszabon, 2007.), a jelentősebb leszerelési megegyezéseket (pl. 1963. évi részleges atomcsend- és 1986. évi atomsorompó-szerződések, SALT I. és II., START I–III.), vagy amelyek különösen fontos térségek státusáról szólnak (pl. 1959. évi Antarktisz-szerződés, 1967. évi világűrszerződés).

b. Az egyezmény(convention) elnevezést alkalmazzák a generális sokoldalú megállapodásoknál (ilyen maga az 1969. évi bécsi egyezmény, továbbá a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi genfi egyezmények, az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezmény, a polgári repülés tárgyában létrejött chicagói egyezmények), a nemzetközi szervezetek keretében létrejött megegyezéseknél (közel 200 nemzetközi munkaügyi egyezmény), és a szakkérdéseket rendező megállapodásoknál (konzuli egyezmények, vízügyi egyezmények, jogsegély egyezmények).

c. A megállapodás (agreement/arrangement)elnevezést használják a kevésbé formális, tárgyában korlátozott, általában a kormányok közötti megegyezéseknél (pl. az 1959. évi Nílus-megállapodás Egyiptom és Szudán között, vagy az ENSZ tengerjogi egyezménye XI. részének módosításáról szóló 1994. évi megállapodás, az 1979. évi Hold-megállapodás).

d. A jegyzőkönyv (protocole) elnevezést többfajta okmánynál alkalmazzák, mely megkülönböztetendő a tárgyalásról készült írásos dokumentumtól (proceeding/procès verbal), ami nem nemzetközi szerződés.

• Főleg a keretegyezményeknél szokásos a vállalt kötelezettségeket pontosító jegyzőkönyvek létrehozása [pl. az ózonréteg védelméről szóló 1985. évi bécsi egyezmény után az 1987. évi montreali jegyzőkönyv, vagy a biológiai sokféleség megóvásáról szóló 1992. évi riói egyezmény biobiztonsági jegyzőkönyve (2000)].

• Az alapegyezményt kiegészítő vagy azt továbbfejlesztő, de attól jogilag független nemzetközi megegyezés (pl. az 1949. évi genfi egyezményeket kiegészítő 1977. évi két jegyzőkönyv, az 1950. évi Emberi Jogok Európai Egyezményének 14 jegyzőkönyve).

• Önálló nemzetközi szerződés (pl. az 1925. évi genfi jegyzőkönyv a fojtó, mérges és egyéb hasonló gázok, valamint a bakterológiai eszközök hadviselési célokra történő használatának eltiltásáról, vagy a 14 pontból álló jaltai jegyzőkönyv és a 24 fejezetből álló 1945. évi potsdami jegyzőkönyv).

• Léteznek ún. fakultatív jegyzőkönyvek is, melyeket a részes államoknak nem kötelező elfogadni. (Ilyen pl. az 1961. évi – diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló – valamint az 1963. évi konzuli kapcsolatok jogáról szóló bécsi szerződések fakultatív jegyzőkönyve a Nemzetközi Bíróság joghatóságának elfogadásáról.)

e. Paktum (covenant/pacte) elnevezéssel a szerződő felek rendszerint a létrejött megegyezés újszerűségét és ünnepélyes jellegét kívánják hangsúlyozni. [Ilyen volt a Nemzetek Szövetségének Paktuma (magyarra az



angol Covenant szó fordításaként inkább egyezségokmány), az 1928. évi Briand–Kellog-paktum a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről való lemondásról, valamint az emberi jogok 1966. évi két paktuma (egyezségokmánya). Nem nemzetközi szerződés viszont az 1995. évi európai stabilitási paktum.]

f. Alapokmánynak (charter/charte) szokták nevezni a nemzetközi szervezet felállítására vonatkozó megállapodást (pl. ENSZ Alapokmány), de így nevezik például a regionális és kisebbségi nyelvek chartáját is. Egyes nemzetközi szervezetek alapító szerződése az alkotmány elnevezést kapta. Ezt az elnevezést kapta még a regionális és kisebbségi nyelvek európai chartája (1992), vagy az európai szociális charta (1961).

g. A nyilatkozat (declaration)jelenthet:

• Nemzetközi szerződést (pl. az 1856. évi párizsi deklaráció a tengeri háborúra vonatkozó egyes szabályokról, vagy a Hongkong feletti kínai szuverenitás helyreállításáról szóló 1984. évi deklaráció);

• Nemzetközi szerződéshez fűzött értelmezést, melyről nem mindig állapítható meg, hogy az a szerződés részének minősül-e vagy sem [ezt kellett eldöntenie a Nemzetközi Bíróságnak a Görögország és Anglia között az ún. Ambatielos-ügyben; hasonlóképpen vitás volt az 1972. évi ABM (rakétaelhárító rendszerek) szerződéshez fűzött értelmezés (understanding) jogi jellege];

• Azok a nyilatkozatok, melyeket diplomáciai konferenciák záró jegyzőkönyvébe foglalnak (pl. az 1969. évi bécsi konferencia nyilatkozata a szerződések megkötésénél a katonai, politikai és gazdasági kényszer tilalmáról), általában nem minősülnek nemzetközi szerződésnek;

• Deklaráció jelenthet egyoldalú kötelezettségvállalást is (ilyen pl. a Nemzetközi Bíróság joghatóságának elfogadása), vagy az ENSZ Közgyűlés elvi jelentőségű határozatait (pl. az 1948. évi Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja), mely utóbbiak önmagukban nem létesítenek jogi kötelezettségeket.

h. Az akta általában az államok jelentősebb számának részvételével tartott nemzetközi konferencián létrejött megállapodás, mely a szóban forgó kérdésnek a jövőre szóló rendezését célozza, és általános elismerésre tart igényt. (Pl. az 1885. évi berlini általános akta a Kongó-vidékről, az 1906. évi algeçirasi akta a marokkói kérdésről és az 1928. évi általános akta a viták békés rendezéséről, melynek módosított szövegét az ENSZ Közgyűlés 1949-ben fogadta el.)

A záróakta ezzel szemben nem tekinthető nemzetközi szerződésnek (pl. az 1975. évi helsinki záróokmány esetében), továbbá így nevezik a nemzetközi konferenciák befejező aktusaként aláírt dokumentumot is, mely vázolja a konferencia összehívásának körülményeit és lefolyását, felsorolja a résztvevőket, az elfogadott szerződéseket, az esetleges deklarációkat, határozatokat és ajánlásokat (pl. az 1982-ben Montego Bayben az ENSZ III. tengerjogi konferenciáján aláírt záróokmány).

i. Statútum vagy alapszabály az elnevezése pl. az ENSZ Nemzetközi Bíróságára vonatkozó szabályozásnak (a jogvitákat valamely nemzetközi bírói szerv döntése alá bocsátó nemzetközi szerződést kompromisszumnak vagy special agreement-nek nevezik, mint az 1993. évi magyar–szlovák döntést a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerrel kapcsolatos vitának a Nemzetközi Bíróság elé terjesztéséről), de Statútumnak neveznek nemzetközi egyezményekhez kapcsolt szabályozást is (pl. az 1921. évi barcelonai statútum a nemzetközi érdekű víziutakon való hajózásról).

j. A több azonos szövegű okmányra használják a jegyzékváltás(exchange of note/échange de note) kifejezést, általában kisebb jelentőségű megállapodások esetén. Kivételesen fontos szerződések is létrejöhetnek ilyen formában (pl. Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország 1915. évi megegyezése a területi kérdésekről, az 1935. évi angol–német flottaegyezség a tengeri fegyverkezés korlátozásáról). 1980-ban két kölcsönösen összefüggő nyilatkozat rendelkezett a Teheránban fogva tartott amerikai diplomaták szabadon bocsátásáról és a vagyonjogi viták választottbíróság általi rendezéséről, melynek mindkét példányát az algériai kormány képviselője, az amerikai és az iráni kormány képviselője pedig csak saját példányát írta alá. Tulajdonképpen jegyzékváltásnak minősíthető az 1962. évi kubai rakétaválságot lezáró amerikai–szovjet megegyezés is.

87. A nemzetközi szerződések osztályozása

A dolog természete szerint a nemzetközi szerződések többféle módon osztályozhatók: tárgyuk szerint, a szerződő felek száma alapján, de annak figyelembevételével is, hogy a szerződés általános normát vagy egyszeri alkalmazásra szóló normát tartalmaz. Erre figyelemmel tesznek különbséget a francia jogtudományban jogalkotó és ügyintéző szerződés (traité-loi/traité-contrat) között, mely – nem tagadva esetleges hatását a szerződési jogban (pl. szerződésmegszűnés teljesítéssel csak az utóbbinál lehetséges) – elavult, tekintettel a



nemzetközi jogi normák tartalmi változatosságára. E megkülönböztetéstől független a szerződés esetleges erga omnes hatálya, mely viszont a szerződések személyi hatályával összefüggő téma (l. no. 121.).

88. A nemzetközi szerződések osztályozása a szerződő felek száma szerint

Vannak kétoldalú (bilaterális) szerződések és többoldalú (multilaterális) szerződések, melyek különböznek mind a szerződéskötési eljárásban (pl. fenntartás csak multilaterális szerződéshez fűzhető), mind a szerződések értelmezése és alkalmazása, valamint megszűnése területein. Ezenkívül a kétoldalú szerződésekben általában a nemzetközi jogok és kötelezettségek kölcsönössége (reciprocitás) és egyensúlya (synallagma) áll fenn, mely olyan multilaterális szerződéseknél, melyekben nagyon sok állam vesz részt, kevéssé egyértelmű, sőt vannak párhuzamos kötelezettségeket előíró szerződések is (pl. ez emberi jogok védelmének területén) és ún. integrált szerződések is (pl. leszerelési egyezmények, Antarktisz-szerződés).

A XIX. század óta bekövetkezett jogfejlődés a multilaterális szerződések differenciálódását idézte elő.

1. Megjelentek a generális sokoldalú szerződések (egyszerűbben: generális szerződések), melyek vagy a nemzetközi jog általános szabályaira vonatkoznak (pl. kodifikációs egyezmények), vagy a nemzetközi közösség egészét érintő kérdéseket, globális problémákat szabályoznak. Miután az ilyen szerződések univerzalitásra törekednek, általában minden állam számára biztosítják a részvétel lehetőségét (a szerződés megkötésében eredetileg részt nem vevő államok számára is), azaz nyílt szerződések (pl. az 1982. évi tengerjogi egyezmény, a biológiai sokféleség megóvásáról szóló 1992. évi riói egyezmény).

2. A nem univerzális nemzetközi szervezetek égisze alatt kötött szerződésekben való részvétel lehetősége általában korlátozott, csak a tagállamok számára nyitott, és ez vonatkozik a regionális jellegű szerződésekre is (bár a regionális atommentes övezeteket létesítő szerződésekben biztosítani szokták a régión kívüli államok részvételét is).

3. A multilaterális szerződések többsége azonban zárt szerződés, melyeknél az utólagos részvétel, a csatlakozás lehetősége az eredeti szerződő felek szándékától függ. Az 1969. évi bécsi egyezmény is a felek szabad döntési jogából indul ki (15. cikk). A szerződések zártsága azonban ellentétbe kerülhet harmadik államoknak a szerződés céljában vagy tárgyában való érdekeltségével (pl. hajdani gyámsági megállapodásoknál vagy tengeri halászati egyezményeknél). Zárt szerződésnek tekinthetők a nemzetközi szervezeteket alapító szerződések (ENSZ Alapokmány, NATO, Európa Tanács, OECD), melyekhez való utólagos csatlakozás a tagfelvételi eljárástól függ.

4. Vannak végül szűk körű multilaterális szerződések is, melyek több tekintetben a kétoldalú szerződésekhez állnak közel (20. cikk 2. pont).

89. Van-e jelentősége a szerződés tárgyának?

A dolog természete szerint a nemzetközi szerződések különböző területekre vonatkozhatnak, tárgyi hatályuk (ratione materiae) rendkívül kiterjedt, összhangban a nemzetközi jogalkotás exponenciális bővülésével. A politikai–diplomáciai tárgyú nemzetközi szerződések mellett vannak gazdasági, a nemzetközi kommunikációt szabályozó, emberi jogi, környezetvédelmi, büntetőjogi, a nemzetközi viták rendezési módjairól, nemzetközi intézmények létesítéséről stb. szóló szerződések. A szerződési tárgyak sokfélesége ellenére általános az a felfogás, hogy ez – legalábbis a szerződések joga szempontjából – irreleváns. E vélekedés magának a bécsi egyezményeknek a szabályai fényében sem tartható.

• A nemzetközi szervezeteket létrehozó nemzetközi szerződésekre ugyan általában alkalmazandó az 1969. és 1986. évi egyezmény anélkül, hogy ez a szervezet bármely fontos szabályát érintené (5. cikk). Ebből adódhat az ilyen szerződésekkel kapcsolatos eltérés az értelmezés, a módosítás és ennek következménye harmadik államra, vagy egyes szerződésmegszűnési esetekben, továbbá itt is érvényesülnie kell az ENSZ Alapokmányából folyó kötelezettségek elsőbbségének (30. cikk 1. pont, 75. cikk).

• A határszerződések hatályát nem érintheti a körülmények lényeges megváltozása (62. cikk 2. pont), és az államutódlás (l. a szerződésekben való államutódlásról szóló 1978. évi bécsi egyezményt, mely ezenkívül e szabályt kiterjeszti a területi rezsimet létesítő szerződésekre is).

• Ezenkívül az emberi jogi és humanitárius szerződéseknek a nemzetközi gyakorlat (különösen a Nemzetközi Jogi Bizottság és az Emberi Jogi Bizottság) speciális státust ad a fenntartások és a szerződés hatályának megszüntetése tekintetében.



• Végül – mint erre fentebb már utaltunk (l. no. 87.) – egyes szerződések a felek jogainak és kötelezettségeinek olyan szétbonthatatlan (inextricably link) integrációját valósítják meg (Fitzmaurice), mely kihat a szerződésmódosítás és megszűnés szabályaira.

***

Az előzőekre tekintettel megalapozott az a következtetés, hogy bizonyos mértékű korreláció áll fenn a szerződés tárgya és a szerződések jogának szabályai között.

3. 3. A nemzetközi szerződések megkötése90. A nemzetközi szerződések megkötésének fogalma stricto sensu (szűkebb értelemben) azt a jogi aktust jelenti, mellyel az állam a szerződést magára nézve kötelezőnek ismeri el, azaz a szerződéskötési folyamat döntő mozzanatát. Tágabb értelemben (lato sensu) pedig arra a különböző lépésekből álló bonyolult folyamatra alkalmazzuk, mely az adott tárgyban szerződés megkötésére irányuló elhatározástól a szerződés létrejöttén keresztül hatályba lépéséig és beiktatásáig terjed. E folyamat szakaszai: a szerződés kezdeményezése, a szerződés szövegének kidolgozása és hitelesítése, majd az aláírás, a kötelező hatály elismerése és esetleg fenntartások tétele, a szerződés hatályba lépése, végül a szerződés beiktatása.

A dolog természete szerint nem feltétlen követelmény a szerződéskötési folyamat valamennyi szakaszát végigjárni, egyes szakaszok összevonhatók, egyes fázisok pedig ki is maradhatnak.

A nemzetközi szerződések megkötését az 1969. évi bécsi egyezmény – részben szubszidiárius – szabályai rendezik (ebbe integrálandók az 1986. évi egyezmény releváns szabályai is). A szerződéskötés területén azonban különös súlya van a nemzeti jogrendszerek előírásainak, tehát a szerződéskötésre vonatkozó nemzetközi normákat és belső jogi normákat együttesen kell tárgyalni.

A továbbiakban a szerződéskötési folyamat egyes szakaszait tárgyaljuk.

91. A szerződéskötés kezdeményezése

Az 1969. évi bécsi egyezmény a szerződéskötés kezdeményezésének kérdését közvetlenül nem érinti, áttételesen azonban erről is rendelkezik azzal, hogy megerősíti az államok szerződéskötési képességét (ius tractatum) (6. cikk). (E rendelkezés megfelelője az 1986. évi szerződésben kiegészül a nemzetközi szervezet szabályaira való utalással, mely kifejezi a nemzetközi szervezetek származékos és korlátozott szerződéskötési képességét.)

Az előző szabályból levezethető minden állam joga nemzetközi szerződés megkötésének kezdeményezésére, ami feltehetően csak bilaterális szerződések esetére vonatkozik, bár ebben az összefüggésben is megjelenhet harmadik állam közvetítőként. A multilaterális és – a fortiori – a generális szerződéseknél elsősorban a nagyhatalmakra hárul a kezdeményező szerepe, melyet expressis verbis elismer pl. az 1963. évi részleges atomcsend-szerződés preambuluma az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió „kezdeményező félként” való megnevezésével, elrejtve a döntéshez vezető politikai–diplomáciai lépések valóságát. A diplomáciatörténet feladata annak tisztázása, hogy az egyes nemzetközi szerződéseknél mely állam vagy államok milyen célból, milyen körülmények között indították el a szerződés létrejöttéhez vezető folyamatot.

A nemzetközi jogalkotás demokratizálódásának jeleként értelmezhető az, hogy egyre gyakrabban nemzetközi szervezetek pl. az ENSZ Közgyűlése, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése tesznek javaslatot nemzetközi szerződés létrehozására, e célból esetleg diplomáciai konferenciát hívnak össze, sőt a leendő szerződés előkészítése is az adott szervezet keretében folyik: pl. a Nemzetközi Jogi Bizottság kidolgozza a kodifikációs tervezetet. (l. no. 146.) Így az ENSZ Közgyűlése hívta össze a bécsi diplomáciai konferenciát, ahol – a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezete alapján – a részt vevő államok elfogadták a nemzetközi szerződések jogáról szóló egyezményt, vagy a 3. tengerjogi konferenciát, ahol 1982-ben megszületett az ENSZ tengerjogi egyezménye.

A szerződéskötésről szóló magyar törvény (2005. évi L. tv.) a szerződés kezdeményezésénél tágabb jelentésű szerződés-előkészítés fogalmat használja. Az előkészítésről „a szerződés tárgya szerint hatáskörrel rendelkező miniszter, az Országgyűlés és a Kormány által meghatározott külpolitikai elvek figyelembevételével, a külpolitikáért felelős miniszterrel egyetértésben dönt”, (4. § 1. pont), tehát nem szükséges kormányfelhatalmazás, kivéve, ha a két miniszter között nézeteltérés van. Az előkészítés magában foglalja a magyar álláspont kialakítását, a szerződés koncepciójának és tervezetének kidolgozását, a szerződéskötési



szándéknak a másik vagy többi szerződő féllel való közlését, a koncepció vagy tervezet átadását, tárgyalások folytatására vonatkozó javaslattételt, illetőleg a másik vagy többi fél hasonló kezdeményezésének elfogadását (2. § b/ pont).

92. A nemzetközi szerződés létrehozása

A szerződés létrehozása a szerződés tartalmának kialakítása két- vagy többoldalú tárgyalások útján, vagy más megfelelő módon (2. § c/ pont), majd a szerződés szövegének elfogadása (9. cikk) és hitelesítése (10. cikk). Ebben az összefüggésben kell kitérni a nemzetközi szerződés felépítésére és nyelvére is.

93. A tárgyalás

A tárgyalás célja az, hogy a szerződéskötésben részt vevő államok meghatározzák a szerződés tartalmát, normáinak megfogalmazását.

1. A tárgyaláson az államok képviselői vesznek részt. A bécsi egyezmény szerint (7. cikk) az állam nevében, funkciójánál fogva az államfő, a kormányfő és a külügyminiszter külön meghatalmazás nélkül is jogosult bármely nemzetközi szerződés megkötésére. A diplomáciai képviselet vezetője is jogosult külön meghatalmazás nélkül a küldő és a fogadó álam között létrejövő szerződés megkötésére irányuló tárgyalásokat folytatni, ezen ex officio hatásköre azonban a szerződés aláírására már nem terjed ki. Hasonló szabály vonatkozik az államoknak nemzetközi konferenciára, valamely nemzetközi szervezetbe küldött képviselőire is. Az esetek többségében azonban a tárgyalásokon az államokat meghatalmazottak képviselik. A magyar jog szerint a miniszterelnök ad felhatalmazást és határoz a megbízott személy vagy küldöttség kijelöléséről és feladatairól (5. § 1/ pont). A meghatalmazásról a külpolitikáért felelős miniszter okiratot állít ki, melyet a tárgyalás kezdetekor be kell mutatni.

2. A tárgyalás szabályait és formáit alapvetően befolyásolja az, hogy kétoldalú vagy többoldalú szerződés létrehozásáról van szó. Kétoldalú szerződés esetében a felek képviselői kötetlen megbeszélést (talks/pourparlers) folytatnak. A multilaterális szerződések létrehozásánál, legalábbis akkor, ha abban jelentős számú állam képviselője vesz részt, a tárgyalásoknak diplomáciai konferencia vagy nemzetközi szervezet ad keretet. Diplomáciai konferencia esetében előzetesen meg kell határozni a részvétel feltételeit, dönteni kell arról, hogy milyen tervezetek alapján dolgoznak, meg kell állapítani a konferencia szervezeti felépítését, az eljárási szabályokat és különösen a szavazás módját, ami az esetek döntő többségében tárgyalást jelent a tárgyalásért. A bécsi egyezménynek azon szabálya (9. cikk 2. pont) tehát, mely szerint a szerződés szövegének elfogadásához a jelen levő és szavazó állami képviselők kétharmados többségére van szükség, csak szubszidiárius jellegű. Pl. az ENSZ III. tengerjogi konferenciáján (1973–1982) a konszenzus elvét alkalmazták (a package deal követelménnyel együtt), melytől csak közvetlenül az egyezmény szövegének elfogadása előtt tértek el.

Ha diplomáciai konferencia helyett nemzetközi szervezetek keretében (pl. ENSZ, Egészségügyi Világszervezet, Nemzetközi Tengerészeti Szervezet) tárgyalnak az államok képviselői, akkor a dolog természete szerint az adott nemzetközi szervezet ügyrendi szabályai az irányadók.

A Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank (egyszerűbben: Világbank) új eljárást vezetett be a beruházási viták rendezéséről szóló 1965. évi washingtoni egyezmény létrehozatalánál. A Végrehajtó Tanács (20 tag) a jogi bizottság előzetes segítségével kidolgozta a végleges szöveget, melyet ezt követően az államok elé terjesztettek az egyezmény kötelező hatályának elismerése céljából.

3. A tárgyalások időtartamára nincs szabály. Pl. a rapallói német–szovjetorosz szerződést (1922) néhány óra alatt létrehozták, rövid idő kellett a Molotov–Ribbentrop-szerződéshez (1939), néhány hónap az 1963. évi részleges atomcsendszerződés létrehozásához, a nemzetközi szerződések jogával foglalkozó bécsi diplomáciai konferencia (1968–1969), vagy az ENSZ 3. tengerjogi konferenciája hosszú időn keresztül tárgyalt.

94. A szerződés szövegének elfogadása és hitelesítése

Az 1969. évi bécsi egyezmény szerint a szerződés szövegének elfogadása a létrehozásban részt vevő összes állam egyetértésével történik, mely kétoldalú szerződés esetében axiómának tekinthető. Nemzetközi konferencián vagy nemzetközi szervezet keretében a szöveg elfogadása a jelenlévő és szavazó tagok kétharmados szavazatával történik, kivéve, ha ugyanezzel a többséggel úgy határoznak, hogy eltérő szabályt alkalmaznak (9. cikk).



Ezután következik annak biztosítása, hogy az elkészített szöveg a résztvevők akaratának hű kifejeződése: erre szolgál a szerződés szövegének hitelesítése. A hitelesítés módjáról elsősorban a felek döntenek. A gyakorlatban leginkább alkalmazott módok az aláírás, az ad referendum aláírás, a parafálás (kézjeggyel történő ellátás), az elfogadott szövegnek a diplomáciai konferencia záróokmányába, vagy a nemzetközi szervezet határozatának mellékletébe foglalása (10. cikk).

A magyar törvény a parafálást a szerződés létrehozásának fogalmához kapcsolja (2. § c) pont), és a hitelesítés helyett a szöveg végleges megállapításáról rendelkezik, ide sorolva a jegyzőkönyv felvételét is (2. § d) pont). Ennél azonban lényegesebb annak kiemelése, hogy a szöveg végleges megállapítására irányuló aktushoz kormányfelhatalmazásra van szükség (5. § (2)).

95. Meghatalmazás nélküli cselekmények a szerződés létrehozásának folyamatában

Az előzőekben már szó volt arról (l. no. 83), hogy a szerződés létrehozása során a leendő feleket képviselő személyek vagy funkciójuk alapján (ex officio), vagy meghatalmazottként visznek végbe különböző cselekményeket. Ha nem ilyen személyek, valójában nem az állam képviselői járnak el, akkor cselekményeiknek semmiféle joghatása nem lehet, nincs tehát szerződés.

A dolog természete szerint a szerződéskötési gyakorlatban csak kivételesen fordulhat elő ilyen eset. A ritka példák közül megemlíthetők az alábbiak:

• Az Egyesült Államok bukaresti követe két szerződést kötött felhatalmazás nélkül a román kormánnyal (1908).

• A sajtok elnevezéséről szóló egyezményt (Stresa, 1951) Norvégia és Svédország nevében írták alá, holott a képviselő csak az előbbi országtól rendelkezett meghatalmazással.

• 1941 áprilisában ország és kormány nélküli dán diplomata engedélyezte az Egyesült Államoknak haditengerészeti támaszpontok létesítését Grönlandon, júniusban pedig az amerikaiak a helyi önkormányzat kérésére szállták meg Izlandot.

A bécsi egyezmény azonban megengedi a meghatalmazás nélkül véghezvitt cselekmények utólagos megerősítését, mint az az előzőekben említett példák esetében is megtörtént.

A meghatalmazás nélküli szerződéskötési cselekményeknél gyakoribb az, ha az állam képviselője meghatalmazását túllépve fogadja el a szerződést vagy annak kiterjesztését, illetve módosítását. Így Perzsia tett sikertelen kísérletet a Nemzetek Szövetségének Tanácsában egy régi szerződés (1841. évi izzerumi szerződés) megtagadására azzal az indokkal, hogy képviselője hatáskörét túllépve fogadott el értelmező jegyzéket a ratifikációs okmányok kicseréléséhez. A Nemzetek Szövetségének Tanácsa pedig azzal a hivatkozással vette le a magyar földbirtokok erdélyi kisajátításával kapcsolatos ún. optáns vitát a napirendről (1924), hogy a magyar képviselő (Csáky István) ezt elfogadta. Hiába dezavuálta a magyar kormány képviselőjének nyilatkozatát, a Tanács a továbbiakban az üggyel nem foglalkozott.

96. A nemzetközi szerződés szerkezete

A szerződéskötési folyamat elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor a szerződés szövegét elfogadták és hitelesítették. Érdemes tehát szemügyre venni a szerződés szerkezetét és nyelvét.

A nemzetközi szerződés általában három részből áll: preambulum, érdemi rendelkezések és záró rendelkezések. A szerződéshez mellékletek, jegyzőkönyvek és más dokumentumok kapcsolódhatnak.

• A preambulum, mint a szerződés bevezető része felsorolja a szerződő feleket, melyet a generális szerződéseknél mellőzni szoktak. Meghatározza a szerződés tárgyát és célját (ez utóbbinak a szerződésértelmezésnél van jelentősége), kiemeli a szerződés jelentőségét a nemzetközi kapcsolatokban, a nemzetközi jog fejlesztésében, utalhat a nemzetközi jog más szabályaira, elsősorban az ENSZ Alapokmányára, tartalmazhatja az ún. Martens klauzulát, mely szerint a nemzetközi szokásjog szabályai továbbra is irányadók lesznek a szerződés rendelkezései által nem szabályozott kérdésekben.

• Az érdemi rendelkezések tartalmazzák a felek által elfogadott elveket, szabályokat, melyek nemzetközi jogokat és kötelezettségeket hozhatnak létre, módosíthatnak vagy szüntethetnek meg, rendelkezhetnek a szerződés végrehajtásának módozatairól, nemzetközi intézményeket (vegyes bizottság, szerződő felek értekezlete vagy konferenciája) vagy nemzetközi szervezeteket állíthatnak fel, stb. A dolog természete szerint



az érdemi rendelkezések szerződésenként változnak.

• A záró rendelkezések a szerződés „élete” szempontjából rendkívül fontos elemeket foglalnak magukba: megállapítják a kötelező hatály elismerésének módját, a fenntartások megengedhetőségét, a hatályba lépés módját és időpontját, kijelölik a letéteményest multilaterális szerződéseknél, rendelkeznek a csatlakozás lehetőségéről, a szerződés hatályának időtartamáról, az esetleges felmondásáról, tartalmazhatják a módosítás szabályait, meghatározhatják a szerződés viszonyát a szerződés tárgya szerint releváns korábbi, esetleg de lege ferenda szerződésekhez, megállapíthatják azt, hogy milyen nyelvű szerződésszöveg a hiteles. A záró rendelkezések közé lehet illeszteni az ún. joghatósági klauzulát, azaz a szerződés értelmezésével vagy alkalmazásával kapcsolatos vitákban a Nemzetközi Bíróság vagy más nemzetközi illetve választottbíróság joghatóságának elfogadását, mely bármely szerződő fél számára módot ad perindításra a felek bármelyikével szemben. A záró rendelkezések végén szerepel a szerződés megkötésének helye és ideje.

• A mellékletek, függelékek, jegyzőkönyvek és más dokumentumok (pl. térképek) tárgyukban különböznek: állhatnak érdemi rendelkezésekből, mint a Nemzetközi Bíróság Statútuma, mely az ENSZ Alapokmány kiegészítő része, sőt lehet maga a szerződés is, mint a nemzetközi érdekű hajózható víziutakra vonatkozó 1921. évi barcelonai egyezmény statútuma. A mellékletek, függelékek tartalmazhatnak technikai normákat is, mint pl. a nemzetközi polgári repülés vagy a környezetvédelem tárgyában kötött egyezményeknél. Mellékletként csatolhatják a szerződéshez a választottbíróságra, a vizsgáló- vagy egyeztető bizottságra vonatkozó szabályokat. A joghatósági záradék gyakran jegyzőkönyvbe kerül, melyet fakultatívnak minősítenek.

A technikai normákat tartalmazó mellékleteknél a felek eltérhetnek a szerződésük módosítására megállapított szabálytól: elfogadják a többségi döntést a kötelező hatály elismerése megtagadásának fenntartásával. Ezt szokás contracting out technikának nevezni.

97. A szerződés nyelvéről

Mint a diplomácia nyelve, úgy a szerződések nyelve is először a latin volt, melynek helyébe a XVIII. században a francia lépett. Az első világháború végén az angol nyelv egyenrangúvá vált pl. a versailles-i békeszerződésben, míg a trianoni békeszerződés francia, angol és olasz hiteles szövege közül eltérés esetén még a francia volt az irányadó. Az ENSZ Alapokmánya öt nyelven készült, az ENSZ égisze alatt kötött szerződéseknek 6 hivatalos nyelve van: angol, francia, spanyol, orosz, kínai, arab. Más nemzetközi szervezetek esetén az adott szervezet hivatalos nyelvén készülnek a szerződés szövegei. Az Európa Tanácsnál ez az angol és francia, a Duna Bizottságnál a francia, az orosz és a német. Ma általánosnak tekinthető az a gyakorlat, hogy kétoldalú szerződések esetén mindkét szerződő fél nyelvén készül a szerződés hiteles szövege, és csak kivételesen rendelkeznek úgy, hogy a különböző szövegek esetén egy harmadik nyelvű szöveget kell irányadónak tekinteni.

98. A szerződés kötelező hatályának elismerése

A bécsi egyezmény szerint:

„Annak elismerését, hogy egy szerződés reá nézve kötelező hatállyal bír, valamely állam kifejezheti aláírás, szerződést létrehozó okiratok kicserélése, megerősítés, elfogadás, jóváhagyás vagy csatlakozás által, illetve a felek megállapodása szerinti bármely más módon.” (11. cikk)

A felsoroltak közül részletesebben az aláírással, megerősítéssel, jóváhagyással és a csatlakozással foglalkozunk.

99. Az aláírás

Az aláírásnak a nemzetközi szerződés megkötésének folyamatában több funkciója lehet.

• Az aláírás egyrészt kifejezheti a szerződés szövegének hitelesítését (10. cikk).

• Tanúsíthatja a felek közti megegyezés tényét, korlátozott joghatásokat válthat ki, és ebben az értelemben a szerződés kötelezővé válásához vezető úton fontos állomás.

• Jelentheti a szerződés kötelező hatálya végleges elismerését is (12. cikk). Így jött létre pl. a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék felállításáról szóló 1945. évi londoni megállapodás, vagy a nukleáris háború megelőzéséről szóló amerikai–szovjet megállapodás (1973).



Az aláírást a szerződő felek meghatalmazott képviselői kétoldalú szerződéseknél egyidejűleg, többoldalú szerződésnél pedig általában meghatározott határidőn belül végzik el. Pl. az ENSZ égisze alatt kötött szerződéseknél szokásos annak kimondása, hogy az elfogadástól számított 12 hónapon belül írható alá.

A szerződés aláírása ünnepélyes aktus, függetlenül az aláírás joghatályától, melyre nemzetközi udvariassági szabályok alakultak ki. Pl. kétoldalú szerződés esetében a szerződő felek mindegyike a nála maradó példányt az első helyen, tehát bal oldalt, a másik fél példányát viszont jobb oldalt írja alá. Multilaterális szerződések esetében pedig a szerződés hivatalos nyelvei szerinti alfabetikus sorrendben történik az aláírás.

Bizonyos szerződéseknél az aláírás aktusa elmarad, pl. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetben elfogadott munkaügyi egyezményeknél, a nemzetközi viták békés rendezéséről szóló 1928. évi genfi Általános Aktánál vagy az ENSZ kiváltságai és mentességei tárgyában kötött 1946. évi egyezménynél.

Ha az aláírás útján nem következik be a szerződés kötelező hatályának elismerése, ezen aktushoz akkor is fűződnek joghatások. A bécsi egyezmény szerint (18. cikk) az aláíró államnak tartózkodnia kell minden olyan cselekménytől, amely a szerződés célját és tárgyát meghiúsítaná. E kérdés vetődött fel az Állandó Nemzetközi Bíróság előtt a Chorzów-üzemmel kapcsolatos német–lengyel perben.

MegjegyzésFelső-Sziléziát a versailles-i szerződés Lengyelországnak adta. A német kormány az említett városban lévő nitrátgyár földjeinek tulajdonjogát átruházta egy magáncégre. Bár a német állam tulajdona a területi cessio következtében átszállt Lengyelországra, ennek megvalósulásáig az előbbi megőrizte a tulajdonnal való rendelkezés szabadságát, kivéve a joggal való visszaélés és a rosszhiszeműség eseteit. A lengyel kisajátítási aktus tehát ellentétes a nemzetközi joggal – mondta a Bíróság.

Ez az ideiglenes kötelezettség mindaddig fennáll, míg az adott állam véglegesen nem dönt arról, hogy aláírása ellenére sem kíván szerződő fél lenni.

A szerződés rendelkezhet az ideiglenes alkalmazásról is, azaz a kötelező hatály végleges elismerése előtt is teljesíteni kell előírásait. Ezt tartalmazza pl. a nukleáris balesetekkel kapcsolatos azonnali értesítési kötelezettségről szóló 1986. évi bécsi egyezmény. A boszniai válság rendezésének tárgyában 1995-ben kötött daytoni megállapodást pedig már a néhány héttel későbbi párizsi aláírás előtt is alkalmazni kellett.

100. A megerősítés vagy ratifikáció igen gyakori módja a szerződés kötelező hatálya elismerésének, bár nincs feltétlen összefüggés a szerződés jelentősége, multilaterális jellege és a ratifikáció előírása között. Másképpen: maga a szerződés rendelkezik arról, hogy megerősítésre szorul-e.

A nemzetközi jog fejlődése megváltoztatta a ratifikáció jogi természetét. Az abszolút monarchiák korában csak annyit jelentett, hogy az uralkodó utólag megerősítette a követe által megkötött nemzetközi szerződést. A parlamentarizmus elterjedésével a ratifikáció a parlament beleszólási jogát biztosította a nemzetközi szerződések stricto sensu megkötésébe.

Mely szerződések szorulnak megerősítésre?

• Ha a szerződés így rendelkezik.

• Ha egyéb úton megállapítható, hogy a tárgyaló államok megegyeztek a megerősítés szükségességében.

• Az állam képviselője a szerződést a megerősítés fenntartásával írja alá.

• Az állam azon szándéka, hogy a szerződést a megerősítés szándékával írja alá kitűnik képviselőjének meghatalmazásából, vagy kifejezésre jutott a tárgyalás alatt. (14. cikk)

A szerződés megerősítése az államfő hatáskörébe tartozik, melyet azonban a parlament előzetes felhatalmazásával gyakorolhat. A releváns magyar törvény (2005. évi L. tv.) szerint az Országgyűlés ad felhatalmazást a köztársasági elnöknek a „Magyar Köztársaság külkapcsolatai szempontjából kiemelkedő fontosságú nemzetközi szerződés esetében.” (7. § 1/a pont) Ilyennek minősül, ha az

• Olyan tárgykört érint, amelyről az Alkotmány szerint minősített többséggel elfogadott vagy egyéb törvény rendelkezik;



• Az alapvető jogok és kötelezettségek tartalmának meghatározásait és érvényesülésének lényeges biztosítékát érinti;

• Hatályos törvénnyel ellentétes rendelkezést tartalmaz;

• A Magyar Köztársaság joghatósága alá tartozó személyek jogait és kötelezettségeit közvetlenül szabályozza, vagy

• Az Országgyűlés hatáskörébe tartozó egyéb kérdést érint. (7. § 3/ pont)

Az Országgyűlés a felhatalmazást a nemzetközi szerződést kihirdető törvényben adja meg . A kihirdető törvény továbbá tartalmazza a szerződés hivatalos magyar fordítását és – lehetőség szerint – hivatalos angol nyelvű szövegét (11. § 2/ pont), a szerződésnek a Magyar Köztársaság tekintetében történő hatálybalépésének, módosításának és megszűnésének időpontját, amennyiben ez a kihirdető jogszabály elfogadásának időpontjában ismert (10. § 1/c pont), ha pedig ez még nem ismert, annak ismertté válását követően a külpolitikáért felelős miniszter a Magyar Közlönyben haladéktalanul közzétett egyedi határozatával állapítja meg (10. § 4/ pont). Ezenkívül tartalmazza a fenntartásokat, kifogásokat és nyilatkozatokat, szükség szerint a szerződés ideiglenes alkalmazásának jóváhagyását, a végrehajtásért felelős szerv megjelölését, valamint szükség esetén a szerződés és a belső jog összhangjának megteremtéséhez szükséges jogszabályváltozásokat és egyéb intézkedéseket (10. § 1/ pont).

Az Országgyűlés felhatalmazási hatáskörére vonatkozó szabályok alkalmazandók mutatis mutandis a kötelezettséget elhárító nyilatkozat mellőzésére (7. § 4/ pont), továbbá a szerződés módosítására és megszüntetésére (12. §). Végül lehetséges olyan megerősítésre szoruló szerződés is, mely nem tartozik az Országgyűlés felhatalmazási hatáskörébe. Ebben az esetben a kormány ad felhatalmazást (7. § 1/b pont).

A kihirdető törvény elfogadását követően a külpolitikáért felelős miniszter haladéktalanul előterjesztést tesz a köztársasági elnöknek (8. § 1/ pont), aki a nemzetközi szerződés kötelező hatályának elismeréséről okiratot állít ki, amelynek kicseréléséről vagy letétbe helyezéséről a külpolitikáért felelős miniszter útján haladéktalanul gondoskodik (8. § 2/ pont), vagy alkotmányellenesség esetén az Alkotmánybírósághoz fordul (8. § 3/ pont). Ez történt az Európai Unió és tagállamai, illetve Izland és Norvégia közötti átadási eljárásról szóló megállapodásnál (2007).

A ratifikációs eljárás technikai módozatai a következők: a ratifikációs záradékot rávezetik a szerződés másolatára, melyet a ratifikáló szerv aláírásával és pecsétjével lát el. Az így elkészült ratifikációs okmányokat azután kétoldalú szerződés esetében kicserélik, melyről jegyzőkönyvet vesznek fel, multilaterális szerződésnél pedig ezen okmányokat a szerződés letéteményesének küldik meg, aki erről a többi szerződő felet értesíti. A szerződés letéteményesét a szerződés határozza meg (pl. gyakran az ENSZ főtitkára), aki őrzi a szerződés eredeti példányát, átveszi a csatlakozási okmányokat és a szerződéssel kapcsolatos egyéb nyilatkozatokat (fenntartás, ez ellen bejelentett kifogás, felmondás stb.), mindezekről értesíti az érdekelteket, gondoskodik a beiktatásról stb. (a bécsi egyezmény 77. cikke).

A nemzetközi szerződések joga nem ír elő ratifikációs kötelezettséget, és a ratifikáció határidőhöz sincs kötve: pl. az USA nem ratifikálta a Párizs környéki békeszerződéseket, a SALT-II. szerződést, Norvégia az Európai Közösségekhez való csatlakozást. A nemzetközi munkaügyi egyezmények az előbbi szabály alól annyiban jelentenek kivételt, hogy egy éven (kivételesen 18 hónapon) belül dönteni kell a ratifikáció kérdésében és annak elmaradását indokolni kell.

A szerződés hatálybalépése a szerződések formájától függ. Kétoldalú szerződés esetében – hacsak a felek másképp nem rendelkeznek – a szerződés a ratifikációs okmányok kicserélésével vagy a jóváhagyás megtörténtéről szóló jegyzékváltással lép hatályba. Multilaterális szerződéseknél a felek a hatályba lépést meghatározott számú állam ratifikációjától vagy csatlakozásától szokták függővé tenni. Az 1979. évi Hold-megállapodás 5 állam, a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi egyezmény 22 állam, az 1969. évi bécsi egyezmény 35 állam, az 1982. évi tengerjogi egyezmény pedig 60 állam ratifikációs vagy csatlakozási okmányának letétbe helyezése után lépett hatályba. Egyes szerződéseknél a hatálybalépés feltétele – a meghatározott szám elérésén kívül – bizonyos államok ratifikációjának megtörténte, pl. az ENSZ Alapokmányánál a Biztonsági Tanács állandó tagjaié, az 1963. évi atomcsend- és az 1968. évi atomsorompó-szerződéseknél pedig Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és a Szovjetunió általi ratifikációé. Azon államok számára, akik a hatálybalépés előtt helyezték el a letéteményesnél ratifikációs vagy csatlakozási okmányaikat, a hatálybalépés időpontja megegyezik a szerződés hatálybalépésével, míg az ezt követő letétbe helyezéseknél a hatálybalépés ebben az időpontban, vagy meghatározott időn belül következik be.



101. A szerződés jóváhagyása vagy elfogadása

Sok nemzetközi szerződésnél a szerződő felek a kötelező hatály elismerésének módjaként nem kötik ki a szerződés megerősítését, helyette a jóváhagyás vagy elfogadás intézményét alkalmazzák. Ez utóbbi elterjedésének számos oka van, melyek közül kiemelendő a lassú és nehézkes ratifikációs eljárás elkerülése, melynek szükségessége könnyen belátható gazdasági, pénzügyi, katonai téren, vagy a parlament és a kormány közötti hatásköri vita, különösen prezidenciális kormányformák esetében. Az Egyesült Államok alkotmánya csak a szerződések (treaties) esetében írja elő a szenátus előzetes hozzájárulását, ezért az elnökök – külpolitikájuk autonómiájának biztosítására – végrehajtási megállapodásokat (executive agreements) kötöttek, megkerülve ezzel a szenátus hatáskörét. A kormányok e példát máshol is követték, így alakult ki az egyszerűsített formában kötött szerződések intézménye.

Ilyen szerződésekkel számos területen találkoztunk. Eltekintve azoktól a szerződésektől, melyek kötelező hatályának elismerése aláírás útján valósult meg (l. no. 97., további példák: a vietnami háború befejezéséről szóló 1973. évi egyezmény, az 1978. évi Camp-Davidben kötött keretmegállapodás), említhető még az INTELSAT megállapodás (a szatellitekkel történő telekommunikáció szervezete) vagy az ENSZ 1982. évi tengerjogi egyezményének a zónára vonatkozó részét módosító 1994. évi megállapodás).

A magyar törvény (2005. évi L. tv.) a szerződés jóváhagyását vagy elfogadását a kormány hatáskörébe utalja azzal, hogy hozzájárul a köztársasági elnök vagy a külügyminiszter nemzetközi jogi cselekményének végrehajtásához. Ha a szerződésből következően a kormányfőnek kell elismernie, hogy a szerződés a részes államokra kötelező hatállyal bír, az okiratot a kormányfő állítja ki, és a szerződés szövegét kormányrendelet hirdeti ki.

102. A csatlakozás

A szerződés kötelező hatályának elismerése kifejezésre juttatható csatlakozás útján is. A csatlakozás az a hagyományos mód, mellyel egy állam – bizonyos feltételek mellett – részesévé válhat általa alá nem írt szerződésnek, sőt esetleg a szerződés megkötésére irányuló tárgyaláson sem vett részt.

A csatlakozás megengedhetőségéről vagy maga a szerződés rendelkezik, vagy a részes államok ebben utólag megállapodnak (15. cikk). A csatlakozási lehetőségeket az alábbi példák szemléltetik:

• Lehetővé teszi minden állam számára, mint az 1963. évi részleges atomcsendszerződés;

• Az 1969. évi bécsi egyezményhez az ENSZ tagállamai, a szakosított intézmények és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tagjai, valamint a Nemzetközi Bíróság Statútumában részes államok és minden olyan állam, amelyet az ENSZ Közgyűlése az egyezményben való részvételre meghív;

• A nemzetközi szervezetek alapító szerződése a csatlakozás lehetőségét tagfelvételi eljáráshoz (pl. az ENSZ Alapokmánya) vagy ENSZ-tagsághoz (pl. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet alkotmánya) kötheti;

• A regionális szerződések a régió államai számára biztosíthatják a csatlakozás lehetőségét (pl. az Európai Unió);

• A szerződő felek meghívhatnak államokat a csatlakozásra, így lehetett részese Magyarország az 1949. évi észak-atlanti szerződésnek vagy 2004-ben az Európai Uniónak.

***

A csatlakozásra vonatkozó szabályokból következik az, hogy vannak és lehetnek zárt szerződések, illetve félig nyitott szerződések is. Ilyenek nyilvánvalóan a kétoldalú szerződések, az erősen politikai tárgyú szerződések (békeszerződés, szövetségi szerződés, katonai szerződés stb.).

A csatlakozás olyan nemzetközi jogi aktus, mely inkorporálja a szerződéskötésre vonatkozó korábbi cselekményeket. Miután a magyar törvény (2005. évi L. tv.) általában szabályozza a szerződés kötelező hatályának elismerését, a ratifikációra vonatkozó előírásokat kell mutatis mutandis alkalmazni csatlakozás esetében is.

103. A fenntartások

A nemzetközi szerződések megkötése – mint az előző pontok tükrözik – a szerződést létrehozni kívánó



államoknak közös tevékenysége, eltekintve a döntő cselekménytől, jelesül a szerződés kötelező hatályának elismerésétől, mely egyoldalú aktus. Hasonlóképpen: a nemzetközi szerződések joga biztosítja azt a lehetőséget is, hogy az állam – egyoldalú aktusa alapján – a szerződésben való részleges vagy korlátozottrészvétel mellett döntsön. Ezt az egyoldalú aktust nevezzük fenntartásnak.

A fenntartás intézményét a multilaterális szerződéseknél, különösen a sok állam részvételével kötött szerződésnél kezdték egyre gyakrabban és kiterjedtebben alkalmazni, melyet elősegített a nemzetközi szervezetek keretében vagy égisze alatt kötött szerződéseknél az elfogadással kapcsolatos többségi elv alkalmazása is. E fejlődés következtében a szerződés integritásának fenntartása ellentétbe került a szerződésben való minél nagyobb részvétel biztosításának követelményével. A nemzetközi közösség kibővülése és heterogenitása következtében a szerződéskötésre irányuló tárgyalások során bizonyos kérdésekben – különböző okokból – áthidalhatatlan véleménykülönbségek maradtak, így a többséggel elfogadott megoldás a kisebbség számára elfogadhatatlanná vált, ezáltal a szerződés létrehozására irányuló diplomáciai vállalkozás részlegesen meghiúsulna. Ez utóbbi elkerülésére alkalmazzák a fenntartás intézményét.

A továbbiakban először a fenntartás fogalmát kell tisztázni, lényegét gyakorlati példák segítségével tisztázva, majd foglalkozni kell a fenntartásra vonatkozó szabályokkal, végül a fenntartások következményeivel, nevezetesen a szerződéstartalom differenciálódásával.

104. A fenntartás fogalma

„A fenntartás olyan, bárhogyan fogalmazott és nevezett egyoldalú nyilatkozat, amellyel valamely állam egy szerződés aláírása, megerősítése, elfogadása, jóváhagyása vagy ahhoz történő csatlakozás során kifejezésre juttatja, hogy a szerződés bizonyos rendelkezéseinek jogi hatályát a reá való alkalmazásban kizárni vagy módosítani óhajtja.” (2. cikk)

Az idézett meghatározásból megállapíthatók a fenntartás fogalmi elemei:

• Egyoldalú nyilatkozat, ennek következtében visszavonható, pl. Magyarország visszavonta a szerződésnek joghatósági klauzuláival kapcsolatos korábbi fenntartásait;

• Elnevezése irreleváns;

• Célja az, hogy a fenntartást tevő állam kivonja magát a szerződés bizonyos rendelkezéseinek hatálya alól, vagy azokat csak általa meghatározott értelemben fogadja el (ez az ún. értelmező fenntartás). A fenntartás céljából következik, hogy nem lehet fenntartást tenni kétoldalú szerződés esetében. Ha mégis ilyen történne, ez egyoldalú szerződésmódosítást jelent, melyet a másik fél hallgatólagosan elfogad (pl. az 1977. évi Panama- csatorna-szerződésnél) vagy elutasít és akkor a szerződés meghiúsul (mint pl. 1972-ben az amerikai–szovjet kereskedelmi szerződés esetében).

• Fenntartást a szerződés kötelező hatályának elismerése alkalmával lehet tenni, ebből következően a ratifikációnak alávetett szerződés aláírásakor tett fenntartást a kötelező hatály elismerésekor meg kell ismételni. Az előzőekből következik az is, hogy a magyar törvénynek ez utóbbira vonatkozó szabályait kell alkalmazni fenntartás tétele alkalmával.

A nemzetközi gyakorlat a fenntartások gazdag tárházát mutatja, mely csak exemplifikatív felsorolással érzékeltethető.

• Az 1969. évi bécsi egyezményhez fűzött fenntartások többsége a nemzetközi ius cogens érvénytelenítő vagy a szerződés hatályát megszüntető hatása esetében a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát érintette, mely ellen sok állam ellenvetéssel élt. Ezenkívül fenntartás tárgya volt még a határszerződések kizárása a körülmények lényeges változása mint szerződés megszűnési ok alól, ha az előbbiek egyenlőtlen szerződésnek minősülnek, vagy ellentétesek lennének a népek önrendelkezési jogával.

• Magyarország az 1950. évi Emberi Jogok Európai Egyezménye által védett emberi jogok megsértései közül csak azokat fogadta el, melyek az egyezmény hazánkra nézve történt hatálybalépése után következtek be, és nem ismerte el a Bírósághoz fordulás jogát szabálysértési ügyekben.

• Az állampolgárságról szóló 1997. évi strasbourgi egyezmény kapcsán Magyarország nem vállalta az állampolgársági ügyekben hozott határozatok írásbeli indokolását.

• Az 1977. évi európai antiterrorizmus egyezmény kapcsán hazánk megtagadja a kiadatást politikai



bűncselekmény esetében, de a terrorcselekményt nem tekinti ilyennek.

• A pénzmosás megakadályozásáról szóló 1990. évi strasbourgi egyezmény kapcsán – többek között – kijelentettük, hogy az elkobzást csak az alkotmányos alapelvekkel és jogrendszerünkkel összhangban lehet alkalmazni.

• Más példák közül megemlíthető az a francia fenntartás, mely az 1966. évi polgári és politikai jogok egyezségokmánya kisebbségvédelmi cikkének alkalmazását zárta ki azon az alapon, hogy Franciaországban nincsenek kisebbségek.

105. A fenntartás szabályai

Az 1969. évi bécsi egyezmény (19. cikk) főszabályként elfogadja a fenntartások tételének szabadságát, melyet azonban három esetben korlátoz:

• Ha a szerződés tiltja fenntartások megtételét, melyre példa lehet az ENSZ 1982. évi tengerjogi egyezménye, az 1992. évi biológiai sokféleség egyezmény, az 1984. évi kínzás elleni egyezmény, a nemzetközi munkaügyi egyezmények és mindenekelőtt az ENSZ Alapokmánya;

• Ha a szerződés úgy rendelkezik, hogy csak meghatározott fenntartások tehetők (megvalósítható úgy is, hogy a szerződés felsorolja a cikkeket, melyekhez nem fűzhetők), mely megoldást alkalmazta pl. a kontinentális talapzatról szóló 1958. évi genfi egyezmény (ennek értelmezése volt az Ír-tenger-ügyben hozott választottbírói ítélet tárgya), az 1951. évi menekültügyi egyezmény vagy az 1997. évi európai állampolgársági egyezmény;

• Ha a fenntartás összeegyeztethetetlen a szerződés céljával és tárgyával. A gyermek jogairól szóló 1989. évi New York-i egyezményben találkozhatunk ilyen rendelkezéssel. A szerződés céljával és tárgyával összeegyeztethetetlen fenntartás fogalmát a Nemzetközi Bíróság a genocid egyezményhez fűzött fenntartások ügyben adott tanácsadó véleményében (1951) határozta meg.

MegjegyzésA Szovjetunió fenntartással élt az 1948. évi genocid egyezménynek az egyezmény értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitában a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát kimondó cikke ellen, mellyel kapcsolatban több állam kifogást emelt, és nem tekintette a Szovjetuniót az egyezmény részesének. A Bíróság – a szerződés integritása elvének elvetésével – a fenntartások megengedhetőségét összekötötte a szerződés céljának és tárgyának tiszteletben tartásával. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy elfogadhatatlan lenne a népirtás törvényi tényállásának valamely elemét érintő fenntartás, mert az ezen népirtási cselekmény megengedettségét jelentené. A joghatósági klauzula elutasítása viszont nem ilyen jellegű.

A fenntartással szemben a többi szerződő fél kifogást emelhet, kivéve, ha a szerződés bizonyos fenntartásokat kifejezetten engedélyez (20. cikk). Vannak olyan nemzetközi szerződések, ahol valamennyi részes félnek el kell fogadni a fenntartást, ilyenek a szűkkörű multilaterális szerződések, azaz „a tárgyaló államok korlátozott számából és a szerződés céljából és tárgyából az tűnik ki, hogy a szerződés valamennyi részes fél közötti teljes körű alkalmazása minden egyes részes fél számára lényeges előfeltétele a szerződés reá nézve kötelező hatálya elismerésének” (20. cikk 2/ pont), illetve a nemzetközi szervezetek alapító okmányai (11. cikk 3/pont).

Más esetekben a kifogás emelésének joga korlátlan, az 1969. évi bécsi egyezmény ebben az összefüggésben kifejezetten nem utal a szerződés céljával és tárgyával való összeegyeztethetetlenségre, mely a kifogásra vonatkozó diszkrecionális jogot erősíti.

106. A fenntartások és kifogások következményei

A fenntartások és a fenntartásokkal szembeni kifogások joghatásai következtében bonyolult jogviszonyok keletkeznek, mely az alábbi képlettel vázolható:

• A fenntartást nem tevő szerződő felek között a szerződés változatlan tartalommal hatályos (21. cikk 2/ pont).

• A fenntartásban előirányzott mértékben módosítja a fenntartást tevő félnek a másik féllel való viszonyában azokat a rendelkezéseket, amelyekre a fenntartás vonatkozik, és ugyanebben a mértékben módosítja ezeknek a rendelkezéseket a másik félnek a fenntartást tevő féllel való viszonyában (21. cikk 1/ pont). Pl. a



joghatósági záradékot érintő fenntartás esetében a fenntartást tevő fél ellen nem nyújtható be kereset a Nemzetközi Bíróságnál, de e fél sem indíthat pert fenntartást nem tevő féllel szemben.

• A fenntartást tevő és az azt kifogásoló fél között a fenntartással érintett rendelkezések a fenntartás mértékéig nem alkalmazhatók (21. cikk 3/ pont), de egyébként a szerződés köztük hatályban van.

• A fortiori ha a kifogást tévő fél határozottan kifejezésre juttatja arra vonatkozó szándékát, hogy a szerződés közte és a fenntartást tevő fél között a szerződés hatálybalépését megakadályozza, akkor nem jön létre köztük szerződéses kapcsolat (20. cikk 4/ pont), illetve – a szerződés rendelkezéseinek oszthatósága esetében – a hatályba lépés megakadályozása a szerződés meghatározott részeire korlátozható. Így jártak el a nemzetközi ius cogens-szel kapcsolatos joghatósági záradékot kizáró fenntartások ellen kifogást emelő államok azzal, hogy az egyezménynek a szerződés érvénytelenségére vagy megszűnésére vonatkozó részének (V. rész) kötelező hatályát nem ismerték el köztük és az ilyen fenntartást tevő államok között.

107. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága hozzákezdett (1996 óta) a fenntartási gyakorlat kalauzának kidolgozásához, valójában irányelvek megállapításához. E munka jelenleg is folyamatban van. A Bizottság egyrészt figyelembe vette azt, hogy a gyakorlatban – a stricto sensu fenntartás mellett – egyre gyakoribbak az értelmező nyilatkozatok, azaz olyan egyoldalú nyilatkozatok, melyekkel a fél pontosítja, hogy milyen jelentést, súlyt tulajdonít egyes formuláknak, másrészt nem mehetett el azon jelenség mellett, hogy a lato sensu emberi jogi tárgyú szerződéseknél a fenntartás megengedhetősége kérdéses lehet. Az Emberi Jogok Európai Bírósága és az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága számos ügyben és ez utóbbi általános kommentárjában is (General Comment of 1994) kimondta: megengedhetetlen fenntartás tételéből nem az következik, hogy az érintett rendelkezés nem alkalmazható a fenntartást tevő állammal szemben vagy ez utóbbi nem lehet részese a szerződésnek, hanem az, hogy az ilyen fenntartás semmis. E megállapítás az emberi jogi standardok elsőbbségének elismerését jelenti.

108. A nemzetközi szerződések beiktatása

A nemzetközi szerződés hatálybalépésével a szerződéskötési folyamat tulajdonképpen befejeződött. Speciális körülményre tekintettel a szerződéskötési eljárás további intézménnyel egészült ki, mellyel a szerződések nyilvánosságát kívánták biztosítani. Az évszázadokon keresztül gyakorolt titkos diplomáciát és annak egyik eszközét, a titkos szerződéseket az I. világháborút követően a nemzetközi közvélemény a béke szempontjából veszélyesnek tartotta, és törekedett annak felszámolására. Ezt a célt szolgálja a szerződések beiktatásának kötelezettsége.

Az ENSZ Alapokmánya szerint: „minden nemzetközi szerződést és megállapodást a Titkárságnál a lehető leghamarabb be kell iktatni, és a Titkárságnak azt közzé kell tennie.” (102. cikk) A bécsi egyezmény e kötelezettséget megismétli (80. cikk).

A nemzetközi gyakorlatban e regisztrációs kötelezettséget az államok általában teljesítik, mely kiegészül azzal, hogy egyes nemzetközi szervezetek pl. az Európa Tanács is létrehozták a maguk regisztrációs rendszerét.

A beiktatás következtében jött létre az ENSZ szerződésgyűjteménye (UN Treaty Series), melyben mintegy 20 000 szerződést adtak ki közel 1500 kötetben (ehhez hozzá kell adni a Nemzetek Szövetsége által regisztrált 4495 szerződést). A beiktatott szerződések (számuk meghaladja az 50 000-t) az ENSZ honlapján is elérhetők.

Az Alapokmány a beiktatás elmulasztását azzal szankcionálja, hogy a be nem iktatott szerződésre a felek az Egyesült Nemzetek egyetlen szerve előtt sem hivatkozhatnak. Az ilyen szerződés tehát érvényes, kötelezi a feleket, de nem kap az ENSZ-től védelmet, és az azzal kapcsolatban keletkező jogviták a Nemzetközi Bíróság elé sem vihetők.

A nemzetközi gyakorlat e szankciót rugalmasan alkalmazza. Pl. a Guinea és Guinea-Bissau közötti tengeri delimitációval kapcsolatos vitában a választottbíróság figyelmen kívül hagyta a beiktatás elmaradását arra hivatkozva, hogy a választottbíróság nem ENSZ-szerv, és a felek a be nem iktatott szerződést (1960. évi francia–portugál szerződés) a kompromisszum tárgyává tették. A Nemzetközi Bíróság a Líbia–Csád területi vita ügyben (1994) nem vette figyelembe a felek által alkalmazandónak elismert szerződés (1955. évi francia–líbiai megállapodás) késői beiktatását.

A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya – az Alapokmánnyal ellentétben – úgy rendelkezett, hogy a be nem iktatott szerződés nem kötelező (18. cikk). E szabály tényleges jelentése sohasem vált világossá, így kérdéses maradt az, hogy következménye az érvénytelenség lenne. A gyakorlat is kevéssé meggyőző. Az Állandó Nemzetközi Bíróság a danzigi–lengyel postaszolgáltatás ügyben be nem iktatott szerződést alkalmazott.



A Franciaország és Mexikó közötti eljárásban a választott bíró elutasította a be nem iktatott szerződés kötelező erejének hiányára vonatkozó mexikói kifogást. A Szovjetuniót, mint a Nemzetek Szövetségének (akkor még) tagját az Egyezségokmányban megállapított következmény nem akadályozta meg 1939-ben a Molotov–Ribbentrop-paktum megkötésében annak kelet-közép-európai felosztására vonatkozó titkos jegyzőkönyveivel.

Napjainkban ugyan nem tűntek el a titkos szerződések [pl. amerikai–belga titkos megállapodás (1971) engedélyezi a kommunikációs vonalak aktivizálását Belgiumban háború idejére], de az Alapokmány megoldásának hatékonyságát a gyakorlat igazolja, még ha a beiktatás késik is. Pl. Franciaország beiktatta az Algéria függetlenségéről szóló eviani megállapodásokat (1962), amikor ez utóbbi országban végrehajtott államosításokból nemzetközi jogvita keletkezett. Hasonlóan járt el hazánk is, hogy biztosítsa a magyar–csehszlovák határvízegyezmény (1976) alkalmazhatóságát a Bős–Nagymaros-perben.

4. 4. A nemzetközi szerződés kötelező ereje és teljesítésének biztosítékai109. A pacta sunt servanda (a paktumok tiszteletben tartandók)

A bécsi egyezmény kimondja:

„Minden hatályos szerződés kötelezi a részes feleket, és a szerződést jóhiszeműen kell végrehajtaniok.” (26. cikk)

Az idézett cikk két tételt tartalmaz: a szerződés jogilag kötelező, és azt végre kell hajtani. A pacta sunt servanda elv – a bécsi egyezményen túlmenően – vitathatatlanul egyike a nemzetközi jog általános szabályainak. H. Kelsen piramiselméletében (l. no. 20.) közvetlenül a hipotetikus alapnorma alatt helyezkedik el. Az ENSZ Alapokmány preambuluma „a nemzetközi szerződésekből … eredő kötelezettségek iránti tiszteletről” beszél, melyből – az ENSZ-re vonatkozóan – következik: „A szervezet összes tagjai kötelesek a jelen Alapokmányban vállalt kötelezettségeiket jóhiszeműen teljesíteni (2. cikk 2/ pont). Miután az Alapokmányból folyó kötelezettségeket más kötelezettségekkel szemben elsőbbség illeti meg (103. cikk) (l. no. 32.), eljutunk ahhoz a kérdéshez, hogy ezen elv nem emelkedett-e magasabb szintre, nem tartozik-e a nemzetközi ius cogens-hez?

A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (ius cogens) egyetlen exemplifikatív felsorolása sem említi a pacta sunt servanda elvét, annak kétségtelen alapelv jellege ellenére (v. ö. a Közgyűlés 1970. évi baráti kapcsolatok elveinek nyilatkozatával vagy az 1975. évi helsinki záróokmánnyal). E mellőzés nem a véletlennek vagy egyéb oknak tulajdonítható: logikailag kizárt a pacta sunt servanda elvvel ellentétes és ezáltal semmis (l. no. 139.) szerződés létrejötte, hiszen ez azt jelentené, hogy ez utóbbi nem kötelezné a feleket, tehát a kötelező hatály kizárása sem lenne kötelező. A pacta sunt servanda elv inkább a nemzetközi jog létezésének axiómája.

A bécsi egyezmény vizsgált rendelkezése iunctimot létesít a szerződés tiszteletben tartásának – és végrehajtásának kötelezettsége között. Ez az összekapcsolás csak akkor lehet helytálló, ha a cselekvéstől való tartózkodást (ez az ún. non facere) is végrehajtásnak minősítjük. Helyesebbnek tűnik ez utóbbit a cselekvésekre (facere) korlátozni.

Miután a szerződéses (és a dolog természete szerint egyéb nemzetközi jogforrásból eredő) kötelezettségek végrehajtásával a következő fejezetekben foglalkozunk, ebben az összefüggésben csak a pacta sunt servanda elv integráns részét alkotó jóhiszeműség (bona fides) követelményére kell kitérni. A jóhiszeműség vélelme konstans eleme a nemzetközi bírói gyakorlatnak, melynek alapján meghatározhatók fő elemei:

• Önmagában nem forrása nemzetközi kötelezettségnek, hanem azok létrehozását és végrehajtását uralja (l. a Nemzetközi Bíróság 1988. évi hatásköri ítéletét Nicaragua v. Honduras között a határ menti fegyveres cselekmények ügyében, 1974. évi ítéletét a Csendes-óceáni atomkísérletek ügyben, vagy a választottbíróság 1989. évi ítéletét Guinea-Bissau és Szenegál között a tengeri határ meghatározásáról);

• Nemcsak a szerződés szövegében foglaltak betű szerinti (to the letter/à la lettre) teljesítését jelenti, hanem szellemének követését is (l. az Állandó Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleményét az albániai kisebbségi iskolák ügyben), sőt az ésszerű alkalmazás kötelezettségét is magában foglalja avégett, hogy a felek célja és szándéka megvalósulhasson (a Nemzetközi Bíróság 1997. évi ítélete a Bős–Nagymaros-ügyben) ;

• A tárgyalási kötelezettség (pactum de contrahendo) lényegi eleme (l. a Nemzetközi Bíróság 1996. évi tanácsadó véleményét a nukleáris fegyverek legalizálásáról), mely kiterjesztendő az együttműködési



kötelezettségre is (l. a Nemzetközi Bíróság 1980. évi tanácsadó véleményét az Egészségügyi Világszervezet székhely megállapodása tárgyában);

• Az államok rosszhiszeműsége nem vélelmezhető (l. az 1956. évi választottbírósági ítéletet a Lanoux-tó ügyben).

***

A pacta sunt servanda elvet egészíti ki a bécsi egyezmény azon szabálya, mely szerint „egyetlen fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni” (27. cikk). E tételt a bécsi konferencia utólag iktatta be a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetébe. Ennek fényében tűnik meglepőnek pl. az 1986. évi ötoldalú Tisza-egyezmény azon rendelkezése, hogy a felek az egyezmény előírásait belső joguknak megfelelően alkalmazzák vagy egyes dél-amerikai országok által az 1969. évi bécsi egyezménnyel kapcsolatban tett, és más felek által kifogásolt fenntartások alkotmányos rendelkezéseik elsőbbségéről. A szerződő állam tehát nem hozhatja fel a teljesítés elmulasztásának indokaként azt, hogy elmaradt – ha szükséges – a szerződések belső jogba való transzformációja, vagy jogalkalmazói – eljárási okokból (pl. joghatóság hiánya a nemzetközi jogi bűntetteknél vagy tengerjogi deliktumoknál) – nem tudják a szerződés rendelkezéseit alkalmazni.

A pacta sunt servanda elv hatályát általában nem kérdőjelezik meg. A nemzetközi bírói gyakorlat hajlamos is abszolutizálására. Az államok nemzetközi jogi arzenáljában azonban számos eszköz található, melyekkel konkrét esetekben eltekintenek figyelembevételétől, végső soron vállalják a nemzetközi jogsértések miatti nemzetközi felelősségük kockázatát. Ez az attitűd jelenik meg pl. Bismarcknál, aki szerint a nagy nemzetek nem áldozhatják fel létüket a szerződéshez való hűség kedvéért, és az ultra posse nemo tenetur (senki sem kötelezhető lehetetlenre) maximát nem érvényteleníti semmiféle szerződés. Hasonló gondolatot juttat kifejezésre de Gaulle aforizmája: a szerződések olyanok mint a rózsák és a fiatal lányok; tartanak, ameddig tartanak.

110. A szerződés teljesítésének biztosítékai

A nemzetközi közösségben nincs olyan, az államok felett álló szervezet, mely a nemzetközi szerződések megtartását, a vállalt kötelezettségek teljesítését elérhetné. A pacta sunt servanda elv és az államok vélelmezett jóhiszeműsége ellenére szükséges lehet az, hogy a nemzetközi szerződések tiszteletben tartását és alkalmazását a felek különböző módokon biztosítsák. Az erre szolgáló eszközöket nevezik a szerződések biztosítékainak, melyeket meg kell különböztetni a nemzetközi jogi felelősség általános intézményétől, mely a jogsértés nemzetközi jogi következményeit állapítja meg.

A nemzetközi jog fejlődése során a szerződések teljesítésének biztosítására különféle eszközök alakultak ki: az ókorban és a középkorban fontos szerepe volt az eskünek (l. II. Ramszesz és III. Hattusilis közötti szerződést (no. 45.) vagy az 1815. évi Szent Szövetség szerződést). E korszakokban használták túszok adását is (pl. 1525-ben az V. Károly és I. Ferenc közötti béke megerősítésére ez utóbbi túszokat adott). A porosz–francia háború után Franciaországtól keleti területének megszállásával kényszerítették ki a hadisarc megfizetését, ugyanezt alkalmazták az 1919. évi versailles-i békeszerződésben a német jóvátételre is. Zsigmond király elzálogosította a szepességi városokat, és a trianoni békeszerződés szerint a jóvátétel megfizetéséért Magyarország minden vagyona és jövedelme szavatolt (180. cikk).

A nemzetközi szerződések teljesítésének biztosítékait az egyes nemzetközi szerződések állapítják meg. Ezért a biztosítékok formái, tartalma és eljárási szabályai szerződésenként változhatnak. Ez a magyarázata annak, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény, mely a szerződések jogának általános szabályait kodifikálja, nem rendelkezik a nemzetközi szerződések biztosítékairól.

Napjainkban a nemzetközi szerződések teljesítésének biztosítékai közül különösen kettőnek, a nemzetközi garanciának és a nemzetközi ellenőrzésnek van növekvő jelentősége.

111. Nemzetközi garancia

Nemzetközi garancián általában az értendő, hogy nemzetközi szerződéssel a garanciát adó állam vagy államok (ez utóbbi a kollektív garancia) vállalják egy vagy több állam irányában az ez utóbbiak által vállalt nemzetközi kötelezettségek, a fennálló status quo (határok, területi integritás, katonai biztonság, semlegesség stb.) tiszteletben tartásának biztosítását. Ha a szerződés a felek mindegyikét kötelezi bármely másik felet érintő szerződésszegés elhárítására, akkor kölcsönös garanciáról beszélünk. A kollektív és egyben kölcsönös garancia példája a locarnói szerződés (1925), melyben Németország elismerte a versailles-i status quo-t, Franciaország a



Rajna-vidék kiürítését vállalta, és a rendszer fenntartását Nagy-Britannia és Olaszország garantálta, azonban annak német részről történt megszegésére (1935–1936) nem reagáltak. A garancia további példájaként említhető a Ciprus függetlenségére vonatkozó szerződés (1960), a Berlinre vonatkozó négyhatalmi megállapodás (1971) pedig kimondja, hogy – a jogi szempontok közötti különbségek ellenére – a fennálló status quo egyoldalúan nem módosítható, biztosítani kell a nyugati szektorok szabad megközelítését. Garanciát adhat nemzetközi szervezet is: így járt el a Nemzetek Szövetsége Danzig státusára, a Biztonsági Tanács Kuvait határaira vonatkozóan (1991). A Multilaterális Beruházásgarancia Ügynökség a fizetésképtelen állam helyett vállalja a hitelei visszafizetését (l. az 1988. évi szöuli egyezményt). Végül: a nukleáris fegyvereket birtokló államok vállalták az ilyen fegyverekkel nem rendelkező államok irányában a pozitív és negatív biztonsági garanciákat (l. a Nemzetközi Bíróság 1996. évi tanácsadó véleményét a nukleáris fegyverek legalitásáról). Furcsa garanciát nyújtott az Egyesült Államok az indokínai béke helyreállításáról szóló 1954. évi genfi nyilatkozattal kapcsolatban: külön nyilatkozatában „az agresszió megismétlődését a nemzetközi béke és biztonság megsértésének tekintené”.

A garanciaszerződés alapján a tényleges vagy jogi állapot megsértésének megállapítását a segítségnyújtás követi, ennek során azonban tiszteletben kell tartani az erőszak tilalmának alapelvét.

112. Nemzetközi ellenőrzés

A nemzetközi ellenőrzés célja a szerződésszerű magatartás vagy ellenkezőleg: a szerződésszegés tényének megállapítása. Egyaránt előfordul kétoldalú és multilaterális szerződésekben, bár ez utóbbiaknál – a felek közös érdekeinek súlya miatt – nyilván gyakoribb.

A nemzetközi ellenőrzést főleg az alábbi területeken alkalmazzák: leszerelés és fegyverkorlátozás, az emberi jogok védelme, a nemzetközi munkaügyi egyezmények, a kábítószer-kereskedelem, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok egyes szférái, továbbá a környezetvédelem. Korábban fontos szerepe volt a dekolonizáció folyamatában is.

A nemzetközi ellenőrzés formái igen változatosak. Történhet ún. nemzeti eszközökkel (pl. az 1963. évi atomcsendszerződésnél, SALT-I. és II. szerződéseknél, ez utóbbinál a felderítő űrobjektumokat értették alatta). Más módja valósult meg pl. a nemzetközi folyóknál, ahol egységesített kritériumok szerint mérik a szennyezést. Az ellenőrzés megvalósulhat a periodikus tanácskozások segítségével (1968. évi atomsorompó-szerződés, a flóra és a fauna veszélyeztetett egyedeivel való kereskedelemről szóló 1973. évi washingtoni szerződés), jelentéstétellel (emberi jogok, nemzetközi munkaügyi egyezmények), közös szervek felállításával (pl. SALT-I. szerződés), leginkább nemzetközi szervek és szervezetek keretében (pl. Duna Bizottság, emberi jogi bizottságok).

A nemzetközi gyakorlat számára a legkritikusabbnak a helyszíni ellenőrzés elfogadása bizonyult, de találunk erre vonatkozó példákat is, így az 1959. évi Antarktisz-szerződésben, az 1993. évi vegyifegyver-tilalmi egyezményben, és erről szól a „nyitott égbolt” egyezmény (1995) is.

A nemzetközi ellenőrzés legrészletesebben szabályozott formája a biztosítéki ellenőrzés, mely a nukleáris energia békés célú felhasználásával kapcsolatos. Ezzel elsősorban a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség foglalkozik, melynek keretében a legfontosabb az 1968. évi atomsorompó-szerződés alapján folyó ellenőrzés a nukleáris fegyverek tiltott előállításának megakadályozására, de a biztosítéki ellenőrzés újabban kiterjed a nukleáris létesítmények biztonságára is.

A biztosítéki ellenőrzés során azt vizsgálják, hogy az ellenőrzött állam rendelkezésére bocsátott nukleáris anyagot valóban békés célokra használja-e fel. Az ellenőrzési mechanizmus legfontosabb eleme a helyszíni ellenőrzés, de emellett az ellenőrzött állam köteles nyilvántartási rendszert létrehozni, továbbá rendszeres vagy speciális jelentéseket készíteni.

A biztosítéki ellenőrzés alapját az államoknak az atomsorompó-szerződés alapján a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel kötött biztosítéki egyezményei alkotják. Ilyen szerződést kötött Magyarország is (1971.).

5. 5. A nemzetközi szerződések értelmezése113. A szerződésértelmezés a jogforrásokban és a jogtudományban

Az 1969. évi bécsi egyezmény csak az értelmezés általános szabályát és kiegészítő eszközeit határozza meg, ezenkívül rendelkezik a két vagy többnyelvű szövegek értelmezésének erősen gyakorlati problémájáról. E



megoldás csak részlegesen fedi a szerződésértelmezés problémáit, így nem szól az értelmezés fogalmáról, alanyairól és az értelmezés eredményéről sem. Az ezekre vonatkozó szabályokat a nemzetközi jog rendszeréből kell levonni.

A szerződéskötésről szóló magyar törvény (2005. évi L. tv.) is rendelkezik a szerződésértelmezésről, azonban rendelkezése csak az értelmezéssel és alkalmazással kapcsolatos viták rendezésére korlátozódik, és ebben az összefüggésben mondja ki azt, hogy annak harmadik fél, különösen a Nemzetközi Bíróság általi eldöntéséhez a szerződés kötelező hatálya elismerésére jogosult szerv hozzájárulása szükséges (13. §).

A szerződések értelmezése alapvetően gyakorlati probléma, miután e tevékenység elengedhetetlen előfeltétele a szerződés jóhiszemű alkalmazásának. Ezenkívül egyik eszköz lehet az államok kezében a vállalt kötelezettség teljesítése esetleges kijátszására. Az értelmezés mint szerződésjogi intézmény mibenléte a nemzetközi jog tudományának figyelmét a kezdetektől fogva felkeltette. H. Grotius és E. de Vattel – vélhetően természetjogi kiindulópontból – meghatározták, kanonizálták az értelmezési módszereket vagy inkább maximákat. A XX. század elejétől a pozitivizmus (D. Anzilotti, H. Lauterpacht) tagadta ezen maximák érvényességét, helyette a felek szándékának feltárását állították középpontba, mely erősen felértékelte a szerződés szövegén kívüli dokumentumok jelentőségét. E szubjektív megközelítés összhangban állt a jog fogalmának marxista értelmezésével is. Hasonlóképpen szubjektív megközelítésnek lehet tekinteni a teleologikus értelmezést, mely a szerződés célját és tárgyát túlhangsúlyozza, végső soron a szerződésnek a nemzetközi kapcsolatok rendezésében betöltött funkcióját kívánja meghatározni és érvényre juttatni. Az 1969. évi bécsi egyezmény visszatért a szerződés szövegéhez, ebben jelölte meg az értelmezés tárgyát, mint a felek szándékának legvégső, legpontosabb és autentikus kifejezését, melybe integrálja a szerződés céljának és tárgyának figyelembevételét is. A bécsi egyezmény megoldásában azonban jelen van a kompromisszum: korlátozott mértékben helyet ad a felek szándéka feltárásának is.

Az 1969. évi egyezmény megoldása óta újból felbukkantak kétségek a szerződésértelmezés objektivitásának posztulátumával kapcsolatban, felfedezve a szubjektivitás, a politikai elem jelenlétét a nemzetközi bírói gyakorlatban. Ezenkívül nincsenek meggyőződve arról, hogy az értelmezési szabályok alkalmazásából jó és egyetlen döntés következik, sőt megjelent az a feltételezés is, hogy az értelmezési szabályok az előre meghatározott döntés igazolását szolgálják csak. A felhozott bizonyítékok (pl. a Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési fórumának első és fellebbviteli szintjén hozott döntések közötti ellentmondások az értelmezési módszerek használatával kapcsolatban, vagy a nemzetközi büntetőbíróságok és a Nemzetközi Bíróság megközelítései közötti különbségek és ez utóbbi kétféle ítélete a délnyugat-afrikai ügyben (1962 és 1966) ellenére hiba, túlzott leegyszerűsítés lenne a szerződésértelmezéssel kapcsolatos kérdéseket kizárólag a nemzetközi bírói gyakorlat szempontjából megítélni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt, hogy a „gyakorlati nemzetközi jog” (Hargittai József) szintjén a nemzeti bíróságokra hárul a különböző nemzetközi szerződések értelmezésének feladata, mint azok alkalmazásának conditio sine qua non-ja. E helyzet további problémát hoz létre: mennyire képesek és tudnak a nemzeti bíróságok a nemzetközi jog értelmezési szabályai szerint eljárni?

114. A szerződésértelmezés alanyai

Az értelmezés alanyai: a szerződő felek külön-külön, a szerződő felek közösen, a felek által megbízott harmadik fél, a nemzetközi szervezetek szervei saját alapító szerződésükkel kapcsolatban. Ezenkívül a nemzetközi jog tudományának képviselői is foglalkoznak különböző szerződések értelmezésével.

a. Az értelmezésre jogosultak körének meghatározásánál elsősorban azt a tényt kell figyelembe venni, hogy a nemzetközi jogrend lényege következtében a felek a szerződést egyoldalúan értelmezik, melynek során az értelmező tevékenység gyakorlatilag egybeolvad a szerződés alkalmazásával. Az adott állam nemzeti jogrendszere dönti el azt, hogy mely állami szervek milyen hatáskörrel értelmezhetnek nemzetközi szerződést: általában (kivéve pl. Franciaországot) a nemzeti bíróságok, így a magyar bíróságok is rendelkeznek ilyen hatáskörrel.

b. Az egyoldalú értelmezésből eredő problémákat korlátozhatja az, hogy a felek magában a szerződésben külön meghatározzák egyes fogalmak jelentését (pl. az 1969. évi bécsi egyezmény 2. cikke a használt kifejezések jelentését), de megtörténhet külön okmányban vagy diplomáciai jegyzékváltás útján is. Ez utóbbi esetben az együttes értelmezés szerződésmódosítást is jelenthet. Az együttes értelmezés enyhített formája az, amikor a szerződés végrehajtása céljából létrehozott szervekben (vegyes bizottságok, szerződő felek értekezletei) keresik a véleménykülönbségek áthidalásának módját. A közös vagy együttes értelmezés autentikusnak (hitelesnek) tekintendő, mely kötelező a szerződő felekre, szemben az egyoldalú értelmezéssel, amelynek ilyen hatása nincs, sőt annak helyességét más szerződő felek vitathatják.



c. Az egyoldalú értelmezés bizonytalanságát, továbbá az ütköző értelmezések gyakoriságát jelentős mértékben csökkenthetné az, ha az értelmezést harmadik fél, különösen nemzetközi bíróság vagy egyeztető bizottság végezhetné. E lehetőség azonban csak kivételes marad, a nemzetközi jog decentralizált jellege nem változott, azaz bármilyen nemzetközi szerv csak a szerződő felek egyetértésével járhat el a szerződés értelmezése céljából is.

d. A nemzetközi jog kizárólagos államközi jellegének megszűnése, a nemzetközi szervezetek megjelenése és elterjedése a szerződések értelmezésének területére is kihatott. A nemzetközi szervezeteknek feladataik megvalósítása, hatáskörük gyakorlása során alkalmazniuk kell alapító szerződésüket (alapokmány, alkotmány stb.), így szükségszerű azok értelmezésének feladata. A nemzetközi szervezetek szerveiben a tagállamok képviselői vesznek részt, és ahol nem követelmény az egyhangúság, az adott értelmezés többségi döntésből következik (pl. az ENSZ Közgyűlése vagy a Biztonsági Tanács esetében). Eltérés lehet azonos szervezetnél a különböző szervek által adott értelmezés között is. A többségi és a kisebbségi álláspont közötti ellentét jogi feloldására nincs mindig lehetőség. Bár a Nemzetközi Bíróságtól kérhető tanácsadó vélemény, ez azonban nem rendelkezik jogi kötelező erővel. Más univerzális szervezeteknél (pl. Világbank, Nemzetközi Valutaalap, Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet, Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet) vagy regionális szervezeteknél (pl. Afrikai Unió) az alapító szerződés meghatározza a „végleges” értelmezésre feljogosított szervet, mely megoldás újból a többségi döntés lehetőségét foglalja magában, így továbbra is nyitott quasi-autentikus jellege. Ez utóbbit aligha lehet vitatni abban az esetben, ha a döntés egyhangú vagy konszenzuson alapul. Pl. az 1970-ben elfogadott, az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés elveiről szóló deklarációt általában az ENSZ Alapokmány releváns része közelítőleg hiteles értelmezésének tekintik.

e. Az értelmezés alanyai körében szokás utalni a doktrinális értelmezésre, amely a nemzetközi joggal foglalkozó jogtudósok munkásságának jelentős részét alkotja. Túl azon, hogy ezen értelmezésnek a dolog természete szerint semmiféle kötelező jellege nincs, legfeljebb a jogszabályok megállapításának segédeszköze lehet (l. a Nemzetközi Bíróság Statútumának 38. cikkét), a szerződések alkalmazásától is független.

115. A szerződésértelmezés általános szabálya

A bécsi egyezmény szerint az értelmezés általános szabálya a következő:

„1. A szerződést jóhiszeműen, kifejezéseinek szövegösszefüggésükben szokásos értelme szerint, valamint tárgya és célja figyelembevételével kell értelmezni.

2. A szerződés értelmezése céljából a szerződésnek a bevezető részt és a mellékleteit is magába foglaló szövegén túl a szerződés-összefüggésbe tartozónak kell tekinteni:

a. bármely, a szerződéssel összefüggő olyan megállapodást, amely valamennyi részes fél között a szerződés megkötésével kapcsolatban jött létre;

b. bármely okmányt, amelyet egy vagy több részes fél készített a szerződés megkötésével kapcsolatban, és amelyet a többi részes fél a szerződésre vonatkozó okmánynak ismer el.

3. A szövegösszefüggés mellett figyelembe kell venni:

a. a részes felek között a szerződés értelmezésére vagy rendelkezéseinek alkalmazására vonatkozóan létrejött bármely utólagos megállapodást;

b. a szerződés alkalmazása során utólag kialakult olyan gyakorlatot, amely a szerződés értelmezését illetően a részes felek megegyezését jelenti;

c. a nemzetközi jognak a részes felek viszonyában alkalmazható bármely idevonatkozó szabályát.

4. Valamely kifejezésnek különleges értelmet kell adni, ha megállapítható, hogy a részes feleknek ez volt a szándékuk.”(31. cikk)

A bécsi egyezmény idézett cikkei az alábbi értelmezési módszereket tartalmazzák:

a. A nyelvtani értelmezés, mely a használt szavak jelentésének meghatározását jelenti.



b. A logikai értelmezés, azaz a szövegösszefüggések érvényesítése, mely az adott rendelkezés értelmét a szerződés más rendelkezéseinek és egyéb megállapodásoknak a figyelembevételével állapítja meg.

c. A teleologikus értelmezés, mely a feleknek a szerződéssel elérni kívánt – különösen a preambulumban meghatározott – célját tekinti irányadónak. A szerződés célja és tárgya azonban nem függetleníthető a szerződés konkrét rendelkezéseitől, az előbbire való hivatkozással nem megengedett azok kiforgatása vagy módosítása. [A teleologikus módszer elfogadhatatlan használatának példája a Bős-Nagymaros jogvitában alkalmazott szlovák érvelés, mely szerint az 1977. évi szerződés célját, azaz a bősi erőmű üzembe helyezését a C variánssal valósították meg, mely szerintük a szerződés megközelítő, hozzávetőleges (approximate) alkalmazásával egyenértékű. Ezt az érvelést a Nemzetközi Bíróság 1997. évi ítélete elutasította.]

d. A gyakorlati értelmezés, azaz a feleknek a szerződés megkötését követően folytatott gyakorlata, mely elsősorban a felek közös magatartásának figyelembevételét jelentheti (pl. a Nemzetközi Bíróság a namíbiai kérdésben adott 1971. évi tanácsadó véleményében a Biztonsági Tanács gyakorlatára hivatkozással elvetette azt a dél-afrikai érvet, hogy a délnyugat-afrikai mandátumot megszüntető határozat – két állandó tag tartózkodása miatt – érvénytelen), de vonatkozhat egyoldalú gyakorlatra is (pl. Preah Vihear templom-ügy).

e. A rendszertani értelmezés a szerződés helyes értelmének feltárását jelenti a nemzetközi jog releváns szabályai alapján. Ez magában foglalja a felek közötti hatályos szerződések, esetleg egymással szorosan összefüggő harmadik államokkal kötött szerződések figyelembevételét, továbbá az adott szerződés vizsgálatát a nemzetközi jog általános szabályainak fényében, mely utóbbi segítségével a nemzetközi jogban bekövetkezett változások – bizonyos határok között – is érvényesíthetők. (Pl. a Nemzetközi Bíróság az égei-tengeri kontinentális talapzat ügyben a joghatóságából kizárt „területi státus” fogalmába a később kialakult kontinentális talapzatot is beleértette.)

116. A kiegészítő eszközök

A bécsi egyezmény az értelmezés általános szabályától megkülönbözteti az értelmezés kiegészítő eszközeit. Ezek alkalmazásának feltétele az, hogy „az előbbi szerinti értelmezés félreérthető vagy homályos értelemhez, vagy olyan eredményhez vezetett, amely nyilvánvalóan képtelen vagy ésszerűtlen”. (32. cikk)

Miután a nemzetközi szerződések nagy részét, különösen a multilaterális szerződéseket olyan sajátosságok jellemzik mint túl általános formulák alkalmazása vagy annak ellentéte: a végsőkig vitt speciális megoldás, továbbá a túlzott bonyolultság, szándékolt kétértelműség, egymásnak ellentmondó szabályok egymás mellé helyezése, az egyes rendelkezések jogi erejének relativizálása stb., e helyzetben szinte szükségszerűen kell a kiegészítő értelmezési módszerekhez folyamodni. Másképpen: a nemzetközi jogra aligha alkalmazható az in claris non fit interpretatio (a világos szöveget nem kell értelmezni) maxima.

A kiegészítő eszközök egyike az ún. travaux préparatoires felhasználása, azaz a szerződés kidolgozása során keletkezett előkészítő dokumentumok alapján kell nyomon követni a szerződő felek elhatározásának kialakulását. Pl. a bécsi egyezmény egyes rendelkezéseinek értelmezéséhez segítséget nyújtanak a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetének kommentárja, továbbá az 1968–69. évi bécsi konferencia jegyzőkönyvei. A nemzetközi bírói gyakorlat újabban egyre nagyobb mértékben veszi figyelembe az előkészítő anyagokat.

Ezenkívül vizsgálni lehet azokat a konkrét történelmi körülményeket is, amelyek keretében a szerződéskötéshez vezető tárgyalásokat lefolytatták, miután feltételezhető az, hogy a felek az adott körülményekkel kapcsolatos gondokra, problémákra kívántak válaszolni. Pl. a Nemzetközi Bíróság a Haya de la Torre-ügyben a diplomáciai menedékjogról szóló 1928. évi havannai egyezmény értelmezésénél vizsgálta az annak megkötéséhez vezető történelmi körülményeket. A történeti értelmezés fontosságát bizonyítja pl. az 1949. évi Észak-atlanti Szerződés is, melynek szövegéből nem tűnik ki, hogy azt a Szovjetunió feltételezett terjeszkedése elleni védelemként kötötték, erre csak az akkori nemzetközi helyzetből lehet következtetni.

117. Az értelmezés eredménye

A nemzetközi szerződések értelmezésének célja felderíteni a szerződő feleknek elsősorban a szerződés szövegében megnyilvánuló szándékát az értelmezési módszerek együttes alkalmazásával.

A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy a felek szándékának felderítése nem mindig sikeres, a felek szándéka nem állapítható meg egyértelműen, másképpen: a szerződésnek vagy egyes rendelkezéseinek többféle értelem adható. Ebben az esetben kell választani a kiterjesztő vagy megszorító értelmezés között.

A nemzetközi jogban a főszabály a megszorító értelmezés alkalmazása, mely az állami szuverenitás tiszteletben



tartása elvének logikus következménye. Miután minden nemzetközi szerződés korlátozza a szerződő fél szuverenitását, abból kell kiindulni, hogy a kötelezettség nem terjedhet túl a kétségtelenül megállapítható kereteken. A szuverenitás korlátozása nem vélelmezhető (l. az Állandó Nemzetközi Bíróság ítéletét a Lotus-ügyben; no. 19.).

E főszabálynak azonban vannak kivételei:

a. A jóhiszeműség követelményéből következik a szerződések hatályosulásának elve, amely azt jelenti, hogy ha az értelmezési módszerek alkalmazása révén kétfajta eredmény adódna, melyek közül csak az egyik biztosítaná a szerződés tényleges megvalósulását (ut res magis valeat quam pereat), a másik pedig abszurd vagy ésszerűtlen eredményre vezetne, akkor az első értelmezést kell helyesnek tartani. A hatályosulási elvet követte pl. a Nemzetközi Bíróság a teheráni túszügyben (1980), amikor megállapította, hogy a Biztonsági Tanács folyamatban levő eljárása nem akadálya a Bíróság joghatósága gyakorlásának.

b. Az ENSZ Alapokmányának értelmezésére fejlesztette ki a Nemzetközi Bíróság a bennrejlő jogok elméletét, mely szerint az ENSZ számára kifejezetten biztosított jogok gyakorlásához további hallgatólagos jogok is léteznek. Pl. a Bernadotte-ügyben (1949) a Bíróság így vezette le az ENSZ nemzetközi jogalanyiságát és kárigényének nemzetközi érvényesítését. (l. no. 4.)

c. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata – az 1950. évi római szerződés preambulumában megjelölt célok érvényre juttatása érdekében – folyamatosan kiterjeszti a nemzetközileg védett emberi jogok körét. Pl. az 1950. évi Emberi Jogok Európai Egyezményét bővítette az adatvédelem vagy a megfelelő környezethez való jog elismerésével.

d. A kiterjesztő–megszorító értelmezés problémájának sajátos esete a többnyelvű szövegek értelmezése. Napjainkban a nemzetközi szerződések többségét a szerződő felek nyelvein vagy legalábbis néhány nyelven (pl. ENSZ egyezményeket 6 nyelven) szövegezik. Ebben az esetben a felek szándékának megállapításával kapcsolatos problémák kiegészülnek az egyes nyelvek közötti különbségekkel, melyeket a legtökéletesebb fordítás sem tud teljesen kiküszöbölni.

Egyszerűbb a helyzet akkor, ha maga a szerződés kimondja, hogy kétség esetén a több hiteles szöveg közül melyiket kell irányadónak tekinteni. Pl. a trianoni békeszerződés hiteles angol, francia és olasz szövege közül a francia volt az irányadó.

Gyakori azonban az az eset is, amikor a szerződés maga egyetlen szövegnek sem biztosít elsőbbséget. A bécsi egyezmény szerint egyrészt „a szerződés kifejezéseit mindegyik hiteles szövegben azonos értelműnek kell vélelmezni”, másrészt ha a különböző szövegek közötti eltérés nem küszöbölhető ki, akkor „azt az értelmet kell – a szerződés tárgyát és célját figyelembe véve – elfogadni, amely a szövegek közötti ellentéteket a legjobban összeegyezteti.” (33. cikk) E nehezen alkalmazható szabály nincs teljesen összhangban azzal a korábbi felfogással, mely szerint a legszűkebb értelmet kell irányadónak tekinteni, mint tette azt pl. az Állandó Nemzetközi Bíróság a Mavrommatis-koncessziók ügyben hozott ítéletében (1924) (l. no. 119.).

6. 6. A nemzetközi szerződések alkalmazása118. A szerződés értelmezése után következik a szerződés alkalmazása: a feleknek teljesíteni kell vállalt kötelezettségeiket, a szerződésben meghatározott magatartást kell tanúsítaniuk. A teljesítés előkérdése a szerződés hatályának meghatározása. Külön kell vizsgálni az időbeli, a területi, a személyi és a tárgyi hatály kérdését.

119. A szerződések időbeli hatálya (ratione temporis)

Az 1969. évi bécsi egyezmény általánosságban kizárja a szerződések visszaható erejét (28. cikk), sőt ezt saját magára is vonatkoztatja (4. cikk) azzal a fenntartással, hogy visszaható hatályának kizárása nem érinti az egyezményben foglalt bármely olyan szabálynak az alkalmazását, amelynek a szerződések a nemzetközi jog alapján az egyezménytől függetlenül alá vannak vetve. A szerződés rendelkezései tehát nem alkalmazhatók a hatálybalépés előtt bekövetkezett cselekményekre vagy tényekre, illetve a hatálybalépés előtt megszűnt helyzetekre. Pl. a Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszerről szóló 1977. évi magyar–csehszlovák szerződésre az 1969. évi egyezmény nem volt alkalmazható, mert a két fél csak a nyolcvanas évek második felében vált ezen egyezmény részesévé. A visszaható hatály kizárása azonban nem akadályozta meg az egyezményben kodifikált szokásjogi szabályok alkalmazását.



A visszaható erő kizárása azonban nem abszolút szabály, a felek szándéka ettől eltérhet, ami azonban csak kivételesen fordul elő. Pl. ez történt a Mavrommatis-ügyben.

MegjegyzésA Mavrommatis-ügy Görögország és Nagy-Britannia közötti per volt az Állandó Nemzetközi Bíróságon az 1920-as években, melyben 3 ítélet született: a Bíróság joghatóságáról, a koncesszió érvényességéről és az új körülményekhez történő hozzáigazításról, végül a kártérítés kérdésében előterjesztett és elfogadott brit pergátló kifogásról.

Mavrommatis az Oszmán Birodalom kormányától még az I. világháború előtt koncessziót kapott különböző tevékenységekre Jeruzsálemben és Haifában. A háború befejezése után Palesztina mint mandátumterület Nagy-Britannia uralma alá került. E helyzetet Törökország az 1923. évi lausanne-i békeszerződésben elismerte, és a szerződéshez csatolt jegyzőkönyv fenntartotta a korábbi koncessziókat. A brit hatóságok megtagadták az említett koncesszió elfogadását, sőt az abban meghatározott tevékenységekre másnak új koncessziót adtak. Ezen történésekre és a Görögország által nyújtott diplomáciai védelem következtében kereset benyújtására még a jegyzőkönyv hatálybalépése előtt került sor. Ennek ellenére a Bíróság a felek szándéka és a szerződés lényege alapján elismerte a visszaható hatályt.

A tárgyalt jogeset más szempontokból is hozzájárult a nemzetközi jog fejlődéséhez, melyek közül kiemelendőek a nemzetközi jogvita fogalmának tisztázása, a mandátum értelmezése, a többnyelvű szövegek alkalmazása, a forum prorogatum, szerződésértelmezési szabályok kifejtése, pergátló kifogásokkal kapcsolatos megállapítások.

Nem mindig nyilvánvaló az, hogy valóban a szerződés visszamenő hatályú alkalmazásáról van-e szó.

• Korábbi tények, cselekmények vagy helyzetek által létrehozott nemzetközi jogvita rendezése ugyan a múltról szól, de a vita maga még a szerződéskötéskor is létezik. Pl. a külföldi tulajdon államosítása után évekkel, évtizedekkel később történik a megállapodás a kártérítésről (pl. lump-sum agreements formájában).

• A korábbi tények stb. megismétlődhetnek vagy következményeik fennmaradnak, ezek szerződéses rendezése nem esik a visszaható hatály alá.

120. A szerződések területi hatálya (ratione loci)

Az 1969. évi bécsi egyezmény szerint:

„Amennyiben a szerződésből eltérő szándék nem tűnik ki és ilyen szándék más módon sem állapítható meg, a szerződés mindegyik részes felet teljes területére nézve kötelezi.”

E rendelkezés is a főszabály és a kivétel ötvözete. A főszabály szerint tehát a szerződés a részes állam teljes szárazföldi, tengeri területére és légterére vonatkozik. A nemzetközi szervezetek szerződéseinél viszont nem szerepel a területi hatály (1986. évi egyezmény 29. cikk). A lehetséges kivételeknek különös súlya lehet.

• Bár a „gyarmati klauzula”, azaz az ilyen státusú területek kivonása a szerződés hatálya alól elavult, de az 1957. évi szerződés az Európai Közösség létrehozásáról külön rendelkezik – a mellékletében felsorolt – tengerentúli országok és területek társulásáról (182. cikk).

• Sok olyan szerződés létezik, melynek területi hatálya korlátozott: egyes tengerszorosokra és csatornákra, a különböző nemzetközi folyókra vonatkozik (pl. az 1948. évi belgrádi egyezmény), vagy rendelkezik a határvidékről, a halászat engedélyezéséről a kizárólagos gazdasági övezet egyes részein, katonai támaszpontok létesítéséről meghatározott területen.

• A területi hatályra vonatkozó szabály nem zárja ki azt sem, hogy az államok területükön kívül eső térségekre vonatkozó szerződéseket kössenek, melyekkel ottani magatartásukat kívánják szabályozni. Ha az ilyen szerződések tárgya a res communis omnium usus, azaz egyetlen állam szuverenitása alatt sem álló terület vagy tér (Antarktisz, nyílt tenger, világűr) és a szerződés maga generális sokoldalú szerződés, akkor különösebb problémával nem kell számolni. Ugyanakkor az 1959. évi Antarktisz-szerződéssel kapcsolatos hosszú vita az ENSZ Közgyűlésében is jelezte az ilyen fajta szerződések gyenge pontjait, különösen az érdekeltség értelmezését, és ennek alapján a részvétel lehetőségének biztosítását. Hasonló problémák



merülnek fel pl. a nyílt tengeri regionális halászati egyezményeknél.

121. A szerződések személyi hatálya (ratione personae)

Mint erről már volt szó (l. no. 107.), a szerződés a feleket kötelezi, és nekik kell azt jóhiszeműen végrehajtani. A szerződések ezen relativitásából következik az, hogy mindig vannak harmadik államok és ilyennek minősülő nemzetközi szervezetek, melyek nem részesei a szerződésnek (1969. évi egyezmény 2. cikk 1/h pontja). A szerződések személyi hatályának kérdése a harmadik államok és nemzetközi szervezetek helyzetére vonatkozik, az ezzel kapcsolatos szabályokat állapítja meg.

Az 1969. évi bécsi egyezmény a res inter alios acta aliis neque nocere necque prodesse potest maxima (a felek közötti dolog másoknak nem árthat, és nem hozhat hasznot) alapján áll: „a szerződés harmadik állam számára – annak beleegyezése nélkül – sem kötelezettséget, sem jogokat nem hoz létre” (34. cikk). Az idézett rendelkezés – vitán felül – a nemzetközi jog általános szabályának kodifikációja, és összhangban van az államok szuverenitásának elvével.

Fontos hangsúlyozni azt, hogy csak jogok és kötelezettségek nem hozhatók létre harmadik állam (vagy nemzetközi szervezet) számára, tehát egyrészt a nemzetközi hatást – a szerződésfogalomtól eltérően (l. no. 85.) – leszűkíti, másrészt kizárja a szerződés indirekt vagy materiális hatásait. Ez utóbbi gyakori jelenség a nemzetközi gyakorlatban, hiszen a diplomáciában egyáltalán nem kivételes más államok törekvéseinek ellensúlyozása, annak keresztezése, mely nyilvánvalóan befolyásolja az utóbbiak nemzetközi helyzetét.

MegjegyzésA brit kormány jóindulatú semlegességet vállalt a Japánnal kötött megállapodásban (1903), mely nemcsak lehetővé tette az orosz–japán háború kitörését, de kizárta azt is, hogy a francia–orosz segítségnyújtási szerződés (1894) működhessen. Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia Magyarországgal szemben létrehozta az ún. kis antantot (1921), mellyel leszűkítette a magyar külpolitika mozgásterét. Az amerikai–kínai kiegyezést követően (Kissinger 1971. évi pekingi tárgyalása) a Szovjetunió és India az új hatalmi konstelláció ellensúlyozására szerződést kötött. Amikor Camp Davidben Egyiptom és Izrael különalkut kötött (1978), melyet hamarosan békeszerződés követett (1979), megszűnt az Izraellel szembeni egységes arab fellépés lehetősége, és hátrányosan érintette a palesztinok küzdelmét is.

Hiba lenne a szerződések lehetséges materiális hatásait a külpolitika területére korlátozni. Az 1957. évi római szerződésben a vámunióra és a közös piacra vonatkozó előírások hatályosulása átrendezte a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat. Ha a parti állam más országgal kötött szerződéssel engedélyezi a halászatot parti tengerében vagy kizárólagos gazdasági övezetében, e lehetőségtől más államok elesnek. Ha két felvízi ország szerződéssel vízierőmű megépítésére és üzemeltetésére vállal kötelezettséget, akkor az alvízi országokban fizikai következményekkel kell számolni, pl. medermélyüléssel, a kis vizek idején a vízhozam csökkenésével.

A bécsi egyezmény idézett cikkének kodifikációs jellegét a nemzetközi bírói gyakorlatból vett példák egyértelműen alátámasztják.

MegjegyzésA Clipperton szigettel (kis sziget a Csendes-óceánon) kapcsolatos vitában (III. Napóleon mexikói kalandjának egyik következménye) a választottbíróság döntése szerint Mexikó nem hivatkozhatott Franciaországgal szemben az 1885. évi berlini aktának az okkupáció notifikációjára vonatkozó kötelezettségre, mert harmadik állam volt. Az amerikai–spanyol háborúban (1898) elszenvedett vereség után Spanyolország átengedte az Egyesült Államoknak a Fülöp-szigeteket. A közelben levő Palmas-szigetek ügyben e terület hovatartozása volt a vita tárgya az Egyesült Államok és Hollandia (mint az indonéz szigetvilág gyarmatosítója) között. M. Huber mint választott bíró úgy döntött, hogy a Spanyolország által más országokkal kötött és a Fülöp-szigetek feletti spanyol szuverenitást elismerő szerződések nem kötelezhetik Hollandiát mint harmadik államot.

A Nemzetközi Odera Bizottság ügyben az Állandó Nemzetközi Bíróság mondta ki azt, hogy a nemzetközi vízi utakról szóló 1921. évi barcelonai statútum nem vonatkozik Lengyelországra, mely nem szerződő fél ebben a multilaterális szerződésben. A Nemzetközi Bíróság pedig a bolgár légi incidens ügyben (a bolgár légierő lelőtt egy izraeli utasszállító gépet) megállapította azt, hogy a



Nemzetközi Bíróság Statútumának a régi alávetési nyilatkozatok továbbélésére vonatkozó rendelkezése nem köti Bulgáriát, mert annak elfogadásakor nem volt az ENSZ tagja.

A res inter alios acta(aliis neque nocere necque prodesse potest) szabály ellenére lehetséges harmadik államra kötelezettségeket megállapító szerződések létezése. Ennek feltétele – az 1969. évi bécsi egyezmény egyértelmű szabálya szerint – az, hogy e kötelezettséget a harmadik állam kifejezetten és írásban elfogadja (35. cikk). Pl. az 1945. évi jaltai egyezmény a Szovjetunió számára területeket és jogokat adott Kínában, melyeket ez utóbbi csak később fogadott el és hajtott végre.

A harmadik állam számára jogokat biztosító szerződéssel kapcsolatban az 1969. évi bécsi egyezmény úgy rendelkezik, hogy két feltétel szükséges ilyen jogok közvetlen megszerzéséhez: egyrészt „ha a részes felek szándéka arra irányul, hogy e rendelkezéssel a harmadik államnak, vagy államok csoportjának, amelyhez a harmadik állam tartozik, vagy valamennyi államnak e jogokat megadják és a harmadik állam ebbe beleegyezik. A harmadik állam beleegyezését mindaaddig vélelmezni kell, amíg az ellenkezője nem tűnik ki.” (36. cikk)

Harmadik államnak jogokat adó szerződésekkel igen gyakran találkozhatunk, pl. a nemzetközi vízi utakon a hajózás szabadságát általában minden államnak biztosítják, nem ENSZ-tagállamok is fordulhatnak a Biztonsági Tanácshoz, a Nyugat-Berlinről szóló 1971. évi nagyhatalmi egyezmény bizonyos jogokat adott az NSZK-nak, az 1920. évi trianoni békeszerződésben Magyarország lemondott jogairól és kiváltságairól Kínában, Sziámban, melyek így értelemszerűen kedvezményezettek lettek.

A beleegyezés követelményéből vonja le óvatos formában a bécsi egyezmény azt a tételt, hogy a harmadik állam által megszerzett jogok és az őt terhelő kötelezettségek csak hozzájárulásával módosíthatók vagy vonhatók vissza (37. cikk), ami kérdéses lehet akkor, ha a jog szerzése vélelmen alapul, és ezért nem egyértelműen kollaterális szerződés.

122. A nemzetközi szerződés és harmadik állam viszonyának az előzőekben bemutatott képletét tovább bonyolítja az objektív rezsimet létesítő szerződések létezése, illetve a szerződéses szabályok szokásjogi normákká való átalakulása.

A krími háború után Oroszország, melyhez akkor Finnország is tartozott, vállalta az Aland-szigetek demilitarizálását (1856. évi párizsi szerződés). Amikor Finnország 1918-ban függetlenné vált – a Nemzetek Szövetségének döntése értelmében (a kiküldött jogászbizottság jelentéseit elfogadva) – Svédországnak joga volt a demilitarizált státus fenntartásának megkövetelésére, melyből logikailag Finnország erre vonatkozó kötelezettsége következik, holott az eredeti szerződés szempontjából harmadik állam volt. Azóta szokás bizonyos szerződéseket objektív rezsimet létesítő szerződéseknek minősíteni, melyek között említhetők a nemzetközi víziutakra vonatkozó szerződések (a versaillesi békeszerződésnek a Kieli csatornáról szóló cikkét az Állandó Nemzetközi Bíróság a Wimbledon ügyben „valamennyi állam hasznára való megoldásnak” minősítette), ilyennek tekinthető egyes országok állandó semlegessége (pl. az 1955. évi négyhatalmi szerződés Ausztriáról), a mandátum (ld. a Nemzetközi Bíróság 1950. évi tanácsadó véleményét Délnyugat-Afrikáról), univerzális nemzetközi szervezetek felállítása (ld. no. 4.) és különösen az Antarktiszról szóló – az 1991. évi madridi jegyzőkönyvvel módosított – 1959. évi washingtoni szerződés. Végül megemlíthető az is, hogy a választottbíróság az Eritrea és Jemen közötti területi vita eldöntésénél a Törökországgal kötött 1923. évi lausanne-i békeszerződést vette figyelembe (1998).

Az objektív rezsimet létrehozó nemzetközi szerződések erga omnes kötelezettségeket létesítenek, tehát a szerződő felek körén kívül harmadik államokra is vonatkoznak. Az 1969. évi bécsi egyezmény azokban – érthető okból – nem foglalkozik az ilyen szerződésekkel, mert – mint a kommentár mondja – nem tisztán szerződésjogi kérdésről van szó. A kötelezettek körének kiterjedése más módon is magyarázható (pl. államutódlással vagy nemzetközi szokásjog, esetleg ius cogens kialakulásával), továbbá a különböző megoldásokban valamilyen formában tetten érhető a nemzetközi közérdek. Ezenkívül találkozhatunk harmadik állam hozzájárulását lehetővé tévő megoldásokkal is: az 1977. évi Panama-csatorna szerződés vagy a regionális atomfegyver-mentesítési szerződések külön jegyzőkönyvekkel egészülnek ki, melyekhez történő csatlakozással harmadik államok vállalják tiszteletben tartásukat.

Az 1969. évi bécsi egyezmény szerint a harmadik államra vonatkozó rendelkezések „nem zárják ki azt, hogy valamely a szerződésben lefektetett szabály harmadik államra nézve mint a nemzetközi jognak ilyenként elismert szokásjogi szabálya érvényesüljön” (38. cikk). A Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék álláspontja szerint a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló 1907. évi hágai egyezmény a nemzetközi szokásjog részévé vált, és ugyanez mondható a nemzetközi víziutakkal kapcsolatos szerződésekről is. A konzuli kapcsolatok vagy a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításának joga további például



szolgálnak arra, hogy nemzetközi szokásjog szerződések sorozatával kialakulhat. (ld. no. 143.) Ennek ellenére a bécsi egyezmény idézett cikke csak ennek lehetőségét tartalmazza negatív megfogalmazásban, és nem prejudikál megvalósulásáról.

123. A legnagyobb kedvezményes záradék

Bizonyos típusú nemzetközi szerződésekben gyakran fordul elő olyan rendelkezés, melynek célja az egyenlő elbánás biztosítása. Ezt szokás legnagyobb kedvezményes záradéknak (clausula) nevezni. E záradék olyan szerződéses kikötés, melyben az egyik fél (a kedvezményező) vállalja azt, hogy a másik felet (a kedvezményezettet) a legnagyobb kedvezményben részesülő nemzetnek nyújtott elbánásban részesíti. Ez az elbánás pedig megfelel annak, mely nem kevésbé kedvező, mint amelyben a kedvezményt nyújtó állam bármely harmadik államot részesíti.

A legnagyobb kedvezményes záradék általában kétoldalú szerződésekben szerepel, így pl. Magyarországnak Tanzániával, Finnországgal és az USA-val kötött kereskedelmi szerződéseiben, vagy a Japánnal kötött kereskedelmi és hajózási szerződésünkben. Újabb területe a kétoldalú beruházás-védelmi egyezmények sorozata. Alkalmazzák multilaterális szerződésekben is, melynek legjellegzetesebb példája az 1947. évi GATT 1. cikke.

A legnagyobb kedvezményes elbánást általában kölcsönösen biztosítják. Ez a kölcsönösség alaki, azaz nem jelent tartalmilag azonos előnyöket, csak azt biztosítja, hogy a kedvezményező a kedvezményest ugyanúgy kezeli, mint bármely más államot. Lehet azonban egyoldalú is, pl. a tengerparttal nem rendelkező államok számára a kikötői jogok területén.

Bár a harmadik államnak nyújtott előnyök automatikusan érvényesülnek a kedvezményező és a kedvezményes felek közötti viszonyban, a jogok és kötelezettségek forrása a kedvezményező és a kedvezményes között hatályos – a legnagyobb kedvezményes záradékot tartalmazó – szerződés. A legnagyobb kedvezményes záradék tehát nem harmadik államra kiható szerződés, még ha tartalmát egy másik szerződés eszközével határozzák is meg. A szerződéses jogalap azt is kizárja, hogy a legnagyobb kedvezményes elbánás a nemzetközi szokásjog vagy a diszkrimináció tilalma alapján igényelhető lenne.

A kedvezményező és a kedvezményes közötti szerződés határozza meg azt, hogy a harmadik államnak nyújtott kedvezményekből melyek igényelhetők (eiusdem generis). Pl. kereskedelmi szerződés klauzulája alapján nem lehet kiadatást kérni, még ha harmadik állam számára a kedvezményező ezt meg is adta.

A kikötés a kedvezményezett állam számára létesít jogokat, de ennek közvetítésével ezeket – az esetek többségében – az ezen állammal meghatározott kapcsolatban álló személyek és dolgok (állampolgárok, jogi személyek, lajstromozott hajók és repülőgépek, onnan származó termékek, stb.) élvezik.

A legnagyobb kedvezményes záradék alkalmazása nem függ attól, hogy a harmadik állam a kedvező elbánásért nyújtott-e ellenszolgáltatást. Az ilyen értelmű ún. feltételes záradék eltűnt a gyakorlatból. A záradék ellenszolgáltatás nélküliségének vélelme azonban nem zárja ki a záradék korlátozását időben, tárgyában, függővé tehető viszonos elbánástól, azaz anyagi viszonosságtól, és természetszerűleg érvényesülhetnek a kedvezményező belső jogából folyó feltételek is. Pl. a GATT-nál olyan megszorítások vannak, mint vámegyeztetési kötelezettség, mennyiségi korlátozások, belső joggal ellenétes tranzitszabadság, pénzügyi megszorítások, vámuniós kivétel.

A legnagyobb kedvezményes záradék hagyományos területe a nemzetközi kereskedelem (export, import, vámok), de más körben is elterjedt, ilyenek pl. a diplomáciai és konzuli kapcsolatok (létesítés, kiváltságok és mentességek), külföldi közlekedési eszközökre (hajók, repülőgépek, vonatok és gépjárművek) vonatkozó intézkedések, idegen természetes és jogi személyek letelepedése, jogaik és kötelezettségeik, szellemi tulajdon, igazságszolgáltatás (perindítás, bírói ítéletek elismerése és végrehajtása, perköltség-biztosíték).

Ugyancsak ismeretesek a legnagyobb kedvezményes záradék alóli kivételek, jelesül a határforgalom, a tengerparttal nem rendelkező államok tranzitjoga, valamint a fejlett államok által a fejlődő országoknak egyoldalúan nyújtott preferenciák.

A legnagyobb kedvezményes záradék területeinek felsorolásából is kitűnik az, hogy elsősorban a nemzetközi magánjogba, illetve a nemzetközi gazdasági kapcsolatok jogába tartozó jogintézményről van szó, melynek azonban nemzetközi közjogi aspektusai is vannak. A nemzetközi szerződések jogának e speciális területével is foglalkoztak – a kodifikáció és a fokozatos fejlesztés körében – az ENSZ illetékes fórumai. A Nemzetközi Jogi



Bizottság 1978-ban elkészítette a klauzulára vonatkozó szerződésjogi anyagot tartalmazó tervezetet (Ustor Endre külön előadó jelentései alapján). A Közgyűlés a felmerült nehézségek (pl. az Európai Gazdasági Közösségeknek az ún. vámuniós kivételre vonatkozó igénye) miatt először a téma további tanulmányozását írta elő, majd később végleg elejtette.

124. A szerződések tárgyi hatálya (ratione materiae)

Magától értetődően a nemzetközi szerződések alkalmazásánál meg kell határozni azt, hogy mi az alkalmazandó szerződés tárgya, azaz mit szabályoz és mit nem. Pl. az 1979. évi genfi egyezmény hatálya alá milyen levegőszennyezés vonható, vagy a megállapított tényállás genocídiumot (népirtást) jelent-e.

A nemzetközi együttműködés bővülésével és elmélyülésével szükségszerűen együtt jár a szerződéses jogalkotás erőteljes fejlődése, a szerződések számának exponenciális növekedése. Egyes területeken szerződési láncolatok jönnek létre, pl. rendszeres időszakonként születnek új egyetemes postaegyezmények, újítják meg a szerzői jogokra, illetve az ipari tulajdon védelmére vonatkozó egyezményeket, szabályozzák a légifuvarozó felelősségét. Ezenkívül azonos vagy közel azonos tárgyban egyszerre több szerződés is releváns lehet: kétoldalú-, regionális és generális szerződések hálózata jött létre a nemzetközi folyók jogában, a tengerjogban, a környezet védelmének területén, az emberi jogok és a kisebbségvédelem tárgyában, a beruházásvédelemben vagy a konzuli kapcsolatok területén.

A nehezen feltételezhető ellentmondás-mentességtől eltekintve több nemzetközi szerződés létezéséből számos kollízió lehetősége következik. Példaként említhető a terrorizmus elleni egyezmények és az emberi jogokat védő szerződések viszonya, a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi szerződés és a kétoldalú konzuli egyezmények közötti kapcsolat vagy a tengerjogi viták rendezése az 1982. évi tengerjogi egyezmény, illetve más megállapodások értelmezése (ld. kékuszonyú tonhal ügy), sőt az Európai Közösségről szóló 1957. évi római szerződés szerint (ld. MOX-ügy, no. 39.). A vitathatatlanul egymással ellentétes szerződésekre is van példa: a francia–lengyel szerződés (1925) támadás esetén azonnali segítségnyújtásra kötelezte a feleket, ugyanakkor a Lengyelország és Németország közötti szerződésben (1934) a lengyel fél vállalta az erőszak alkalmazásának kizárását.

Az 1969. évi bécsi egyezmény a szerződések tárgyi hatályát így az azonos tárgyú egymást követő szerződések alkalmazása szempontjából szabályozza (30. cikk). Az egyezmény e cikke fenntartja az ENSZ Alapokmány speciális helyzetét, szabályokat állít fel egyrészt arra az esetre, ha az azonos tárgyú egymást követő szerződések szerződő felei azonosak, másrészt ha a részesek köre csak részben fedi egymást, végül jogfenntartó záradékot is tartalmaz. A továbbiakban e bonyolult megoldások példákon keresztüli értelmezésével foglalkozunk.

a. Az 1969. évi bécsi egyezmény fenntartja az Alapokmányból folyó kötelezettségek elsőbbségét, mely a gyakorlatban a Lockerbie-ügyben vetődött fel (ld. no. 32.).

b. Ha több szerződésben a szerződő felek azonosak, akkor a részeseknek joga van kifejezetten szabályozni a szerződéseik közötti viszonyt, mely különböző módokon valósítható meg:

• Kimondhatják azt, hogy a szerződés rendelkezései nem érintik más szerződések hatályát, és köthetők további szerződések is (pl. az 1963. évi konzuli kapcsolatok jogáról szóló szerződés 73. cikke);

• Megengedhetik a szerződés rendelkezésétől való eltérést a jogok bővítése, a kötelezettségek szigorítása érdekében (ld. a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi genfi egyezményeket);

• Lehetővé tehetnek minden irányú eltérést (ld. az ipari balesetekből származó vízszennyezéssel okozott károk miatti polgári jogi felelősségről szóló 2003. évi kijevi jegyzőkönyvet);

• Konkrétan meghatározhatják a szerződések viszonyát (pl. a légszennyezéssel kapcsolatban az 1987. évi montreali jegyzőkönyv szabályozása az ózonkárosító anyagok kibocsátására, az 1992. évi éghajlat változási keretegyezmény pedig az üvegházhatást kiváltó gázokra vonatkozik.);

• A felek felállítják az összeegyeztethetőség megdönthetetlen vélelmét: szerződésük nem érinti, és nem értelmezhető úgy, mintha bármi módon érintené a más szerződésekből származó jogokat és kötelezettségeket (pl. 1949. évi észak-atlanti szerződés 7. cikk, 1966. évi polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya 44. cikk).

c. Ha ugyanazok a felek nem rendelkeznek szerződéseik viszonyáról, és a korábbi szerződés hatálya nem szűnt meg, akkor ez utóbbi csak abban a mértékben alkalmazható, amennyiben rendelkezései nem



összeegyeztethetetlenek a későbbi szerződés rendelkezéseivel. Ilyen helyzet leginkább kétoldalú szerződések körében fordulhat elő, ami illusztrálható az 1977. évi Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer szerződés és a magyar–csehszlovák határvíz egyezmény (1976) példájával. Ezenkívül csak kivételesen fordul elő: a Rajna védelmi egyezmény (1999. évi berni egyezmény) a korábbi Rajna Bizottság (1963. évi berni egyezmény) keretében folytatandó együttműködésről szól az említett egyezmény hatályon kívül helyezése mellett. Bár a példa pontatlan, de ebben az összefüggésben említhető a Nemzetek Szövetsége által létrehozott mandátum, mely – a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye szerint (1950. évi tanácsadó vélemény Dél-Nyugat-Afrika státusáról) – túlélte az Egyezségokmány hatályának megszűnését.

d. A pacta tertiis nec nocent nec posunt szabály értelmében, ha a későbbi szerződésben részes felek közül nem mindegyik részese a korábbi szerződésnek, akkor i) azon államok között, amelyek mindkét szerződésben részes felek, a korábbi szerződés csak abban a mértékben alkalmazható, amennyiben rendelkezései összeegyeztethetők a későbbi szerződés rendelkezéseivel, illetve ii) a mindkét szerződésben részes állam és a csak az egyik szerződésben részes állam között az a szerződés szabályozza a kölcsönös jogokat és kötelezettségeket, amelynek mindkét állam a részese. Az ilyen helyzetek bonyolultságát jól illusztrálja a légifuvarozó felelősségéről szóló szerződéssorozat: Magyarország e tárgyban szerződéses kapcsolatban állhat az 1999. évi montreali egyezmény szerint, az 1929. évi varsói egyezmény szerint, vagy az ez utóbbit módosító (1975. évi montreali jegyzőkönyv) illetve kiegészítő egyezmény (1961. évi Guadajara-i egyezmény) szerint.

e. Az azonos tárgyú, egymást követő szerződések nem ugyanazon felek közötti létrehozásának vannak korlátai, nevezetesen:

• A korábbi szerződés megtilthatja az ilyen inter se (bizonyos részes felek közötti) szerződés létrehozatalát;

• Nem érintheti a többi részes félnek a szerződésből fakadó jogai gyakorlását vagy kötelezettségei teljesítését;

• Nem lehet összeegyeztethetetlen a szerződés céljával és tárgyával.

Ha az előbbi tényállások valamelyike megvalósulna, azaz a későbbi szerződés jogellenesen jönne létre, akkor egyrészt élni lehet a szerződésszegés, mint szerződés megszűnési ok alkalmazásával (ld. no. 135.), másrészt létrejön a későbbi szerződést létrehozó felek nemzetközi felelőssége. Ez utóbbi keretében a sértett állam vagy államok követelhetik a korábbi szerződéses kötelezettség teljesítését, a cessatio-t, azaz a jogellenes helyzet megszüntetését, az in integrum restitutio-t (a kártérítés és elégtételadás mellett!), melyek a későbbi szerződés felszámolását jelenthetik, azaz ez utóbbi nem automatikusan következik be. Nem következik be viszont a későbbi szerződés érvénytelensége a pacta sunt servanda megsértése ellenére sem.

Az előbb elmondottakhoz kapcsolódóan említhető az 1948. évi belgrádi Duna hajózási egyezmény. A belgrádi konferencián a résztvevő parti államok abból indultak ki, hogy a korábbi Duna egyezmény, jelesül az 1921. évi párizsi egyezmény már – különböző okok (szerződésszegés, a körülmények lényeges megváltozása) miatt – hatályát vesztette, melyet a három nyugati nagyhatalom vitatott. A parti államok 1948-ban megkötötték a belgrádi egyezményt, melyet a nyugat évtizedekig nem ismert el, és – legalábbis formálisan – hatályban tartotta a korábbi Duna egyezményt. A vázolt tényállás érdekes nemzetközi felelősségi problémákat involvált.

7. 7. A nemzetközi szerződés módosítása125. A szerződések módosítása mindennapos jelenség a nemzetközi gyakorlatban, különösen a hosszabb időre szóló szerződéseknél. A szerződés „életében” különböző események történhetnek.

A szerződés hatályba lépését követően változhatnak a szerződő felek kapcsolatai, a nemzetközi kapcsolatok rendszere, a szerződés végrehajtásának feltételei, a külső körülmények, stb., így kívánatos lehet az, hogy a szerződést hozzáigazítsák az új helyzethez, azaz a szerződést módosítsák. A módosítás jelentheti a szerződés egyes rendelkezéseinek törlését, megváltoztatását, kiegészítését, új rendelkezések beiktatását, új intézmények létrehozatalát, sőt a szerződés felülvizsgálatát, teljes átalakítását is. (A módosításnak ez utóbbi esete jelenik meg az ENSZ Alapokmányában /109. cikk/, ami azonban azóta sem realizálódott.) Ha a szerződés hatályát rövid időre, 1, 2, vagy 5 évre korlátozzák, a határidő lejárta önmagában megteremti a feltételeket ahhoz, hogy az új szerződés – amennyiben létrejön – megfeleljen az új feltételeknek. Ez jól jellemezhető az egymást követő magyar–román határvíz-egyezményekkel.

Bár vannak hosszú ideje hatályban levő és nem módosított nemzetközi szerződések, mint pl. az 1969. évi bécsi



egyezmény és lényegében az ENSZ Alapokmánya (említhető még a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi szerződés, a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi szerződés, a polgári és politikai jogok, valamint a gazdasági, kulturális és szociális jogok 1966. évi egyezségokmányai), a szerződések módosítása gyakran előfordul: az 1899. évi hágai egyezményeket 1907-ben módosították, az 1958. évi tengerjogi egyezményeket az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezmény átalakította, módosították a dunai hajózásról szóló 1948. évi belgrádi egyezményt, az 1961. évi egységes kábítószer-egyezményt), nem szólva szerződések kiegészítéséről kiegészítő szerződések vagy jegyzőkönyvek segítségével (így a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi négy genfi jegyzőkönyvhöz kapcsolódik az 1977. évi két kiegészítő egyezmény, az 1950. évi emberi jogok európai egyezménye 14 kiegészítő jegyzőkönyvvel bővült, az 1992. évi biológiai sokféleség egyezményhez kötődik az ún. biobiztonsági jegyzőkönyv /2000. évi cartagenai jegyzőkönyv/).

Az 1969. évi bécsi egyezmény különbséget tesz a szerződések megváltoztatása (amendment/amendement) és módosítása (modification) között, ez utóbbit a multilaterális szerződésnek egyes részes felek közötti (inter se) megváltoztatásáról szóló megállapodás (agreements to modify/accords ayant pour objet de modifier) számára tartja fenn. (N. B.: a hivatalos magyar fordításban fordítottan szerepel!)

A multilaterális szerződések módosítása, különösen eredménye tekintetében, közel áll az azonos tárgyú, egymást követő szerződésekhez. Az eltérés abban mutatkozik meg, hogy a módosításnál a szerződő felek a szerződés eredeti tartalmának megváltoztatása céljából tesznek megfelelő lépéseket. Ezenkívül felfedezhető a rokonság a fenntartások intézményével is, egyrészt multilaterális szerződéshez kötöttségük és fejlődésük, továbbá a szerződések integritásának oldása a többségi döntés javára, másrészt az eredmény tekintetében: a szerződési rendszer megkettőződése vagy megtöbbszöröződése vonatkozásában.

A nemzetközi szerződések egyre gyakrabban rögzítik módosításuk szabályait, így az ENSZ Alapokmánya, az 1959. évi Antarktisz szerződés, az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezmény. Vannak olyan szerződések, melyek a módosítást az egyhangúság követelményéhez kötik, megkövetelik valamennyi szerződő fél hozzájárulását, ami kétoldalú szerződés esetén nem is lehet másként, de megjelenik multilaterális szerződésekben is: ilyen pl. az 1949. évi észak-atlanti szerződés, az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó 1957. évi római szerződés, a Nemzetközi Valutaalap alapító okmányának egyes cikkei. Más szerződések viszont különbségek tesznek a szerződés érdemi rendelkezéseire vonatkozó és a technikai szabályokat tartalmazó függelékeket, mellékleteket érintő módosítások szabályai között.

Az előzőekből következően az 1969. évi bécsi egyezménynek a szerződések módosítására vonatkozó általános szabálya szubszidiárius jellegű, mely szerint a szerződés a részes felek közötti megállapodással módosítható (39. cikk). A módosító szerződésre a szerződéskötés szabályát kell alkalmazni. Ezt tartalmazza a szerződéskötésről szóló magyar törvény is.

A Nemzetközi Jogi Bizottság tervezete (1966) tartalmazta azt a lehetőséget is, hogy a szerződést a felek gyakorlatukkal, tulajdonképpen hallgatólagosan, desuetudo útján is módosíthatják. E szabályt bécsi diplomáciai konferencián – a pacta sunt servanda elv megerősítése és a szerződések joga tisztaságának céljából – elvetették. Ennek ellenére hallgatólagos szerződésmódosítás létezik, melyet a Nemzetközi Bíróság kifejezetten elismert. Így az 1971. évi Namíbia tanácsadó véleményben az Alapokmánynak a Biztonsági Tanács határozatai elfogadásáról szóló rendelkezésével kapcsolatban, a Kambodzsa és Thaiföld közti jogvitában (1962. évi Preah Vihear templom ügy), közvetetten az ENSZ költségei tárgyában adott 1962. évi tanácsadó véleményében.

A nemzetközi szerződések módosításának lehetőségét és tényleges gyakorlatát kívánta – a szerződések meghatározott kategóriájában – általános szabállyá tenni a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya. A Magyarországon is reményeket kiváltó ún. revíziós cikk a következőket tartalmazta: „A Közgyűlés időnként felhívhatja a szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi állapotoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” (19. cikk). E cikk alkalmazására Kína tett sikertelen kísérletet a XIX. században rákényszerített egyenlőtlen szerződésekkel kapcsolatban. Az ENSZ Alapokmányából hasonló rendelkezés hiányzik, legfeljebb a „bárhogyan keletkezett” helyzet, melynek békés rendezése érdekében a Közgyűlés megfelelő intézkedést ajánlhat (14. cikk), magában foglalhatja az alkalmazhatatlanná vált szerződések esetleges felülvizsgálatára vonatkozó javaslatokat.

126. A többoldalú szerződések megváltoztatása

Multilaterális szerződés módosításában minden szerződő félnek joga van részt venni: javaslatot tehet a módosításra, ilyen javaslatokról értesíteni kell, részt vehet a javaslatokról szóló döntésben, joga van részt venni a tárgyalásokon, a módosító szerződés elfogadásában, és joga van ahhoz, hogy szerződő féllé váljon (40. cikk). A részesek egyenlősége viszont nem jelenti azt, hogy minden fél köteles lenne jelen lenni a tárgyalásokon,



szavazni a módosító szerződés elfogadásáról, még kevésbé elismerni ezen szerződés kötelező hatályát. A nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy egyáltalán nem kivételes az az eset, amikor a módosító szerződésben nem lesz részes valamennyi eredeti szerződő fél. A szerződésrendszer tehát megkettőződik. Pl. Magyarország részese a veszélyes hulladékok tengerbe süllyesztését tiltó londoni egyezménynek (1972), de nem vett részt a szerződő felek értekezletén, és nem is ratifikálta a módosító jegyzőkönyvet (1996).

Az el nem fogadó államok számára a módosító szerződés res inter alios acta, azaz számukra sem jogokat, sem kötelezettségeket nem keletkeztet. E nyilvánvaló szabály az univerzális nemzetközi szervezeteket alapító nemzetközi szerződéseknél pl. az ENSZ Alapokmányánál törést szenved. Az ezeket érintő – többségi döntéssel elfogadott – módosítás kihat valamennyi tagállamra, az azt el nem fogadó országok helyzetét is megváltoztatja, melyek legfeljebb a kilépés illuzórikus eszközével élhetnek.

Az előzőekben említett technikai tartalmú függelékeknél, mellékleteknél az ún. contracting out (kiszerződés) technika érvényesül: a többségi döntéssel elfogadott módosítás kiterjed valamennyi szerződő félre, kivéve azokat, melyek záros határidőn belül bejelentik annak kifejezett elutasítását.

Az e pontban vizsgált utolsó kérdés az, hogy a módosítást el nem fogadó szerződő felek – azon túl, hogy az rájuk nem vonatkozik – felvethetik-e a módosító szerződés legitimitásának kérdését. Erről sem maga a bécsi egyezmény, sem a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezete nem szól. Ez utóbbi azon az alapon vetette el korábbi elképzelését, hogy nem lehet kizárni a módosítási folyamatban résztvevő, de azt el nem fogadó államok részéről az eredeti szerződésből szerzett jogaik megsértése miatti panaszt, de túlzás lenne abszolút szabály megfogalmazása. E megfogalmazás legalábbis nem zárja ki azt, hogy konkrét esetben felvethető legyen a szerződésszegés és a nemzetközi felelősség.

127. Inter se szerződésmódosítás

Inter se szerződésmódosításról akkor beszélünk, ha többoldalú szerződésben részes két vagy több fél a szerződésnek csak közöttük történő megváltoztatásáról szóló megállapodást köt (41. cikk). A bécsi egyezmény megfogalmazásából, a garanciák előírásából az következik, hogy létezik ilyen lehetőség, de semmiképp sem általános szabály.

Inter se megállapodás csak akkor jöhet létre, ha:

• Ennek lehetőségét a szerződés előirányozza,

• Ezt nem tiltja,

• Kifejezett rendelkezés hiányában nem érinti a többi részes félnek a szerződésből fakadó jogai gyakorlását vagy kötelezettségei teljesítését, illetve

• Nem összeegyeztethetetlen a szerződés céljával és tárgyával.

Ezen érdemi szabályok kiegészülnek a notifikációs kötelezettséggel: az inter se megállapodást létrehozni kívánó felek szándékukról kötelesek értesíteni a többi részes felet.

A multilaterális szerződés és a kétoldalú szerződés összeegyeztethetőségének kérdése merült fel az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a német–osztrák vámunió ügyben adott tanácsadó véleményében (1931).

MegjegyzésAz 1919. évi osztrák békeszerződés (Saint-Germain) és az Ausztria gazdasági pénzügyi újjáépítéséről szóló bécsi jegyzőkönyv (1922) kimondta Ausztria függetlenségének elidegeníthetetlenségét. Amikor a német és osztrák kormány – vámunió létrehozása céljából – a két ország kereskedelmi és vámpolitikájának egységesítéséről szerződést kötött, a Nemzetek Szövetségének Tanácsa a Bírósághoz fordult, mely véleményt nyilvánított ezen szerződések összeegyeztethetetlenségéről, de nem tért ki a Tanács feladatára. A döntés minimális többséggel (8:7) született meg annak köszönhetően, hogy a Bíróság nem tette lehetővé ad hoc bírók kijelölését, így a bírók között az egyik oldal túlképviselt volt (brit, francia, olasz, belga bíró a német bíróval szemben).

A tanácsadó vélemény – szerződésértelmezési kérdéseken túl – az államok függetlenségével, a nemzetközi jognak való alávetettségével is foglalkozott, és kimondta: nem csak a függetlenség szorosan vett feladása, hanem annak veszélyeztetése is tiltott, tehát a német–osztrák szerződés



ellentétes a bécsi jegyzőkönyvvel. Anzilotti bíró egyéni véleménye szerint a békeszerződéssel is, mert érinti a világháború után létrehozott politikai rendet, Európa magasabb rendű érdekét.

A Bíróság nem foglalkozott az általa megállapított összeegyeztethetetlenség jogi következményeivel.

8. 8. A nemzetközi szerződések érvénytelensége128. Az 1969. évi bécsi egyezmény megoldása

A nemzetközi szerződés fogalmából következően (ld. no. 81.) a szerződés az államok (és a nemzetközi szervezetek) akaratából jön létre, melynek jogi szempontból szabadnak kell lennie. Ebből következik az, hogy a nemzeti jogrendszerekben kialakult, a szerződési akarat szabadságát befolyásoló ún. akarathibáknak a nemzetközi szerződések jogában is helye van, mint azt már a nemzetközi jog tudományának klasszikusainál megtalálhatjuk. A nemzetközi jog fejlődése újabb változásokat hozott: az erőszak tilalmának elve és a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) léte (mely éppen a nemzetközi szerződések jogának kodifikációja során formálódott) elkerülhetetlenül hatott a nemzetközi szerződések jogának területén is, továbbá a szerződéskötési akarat kifejezésére, az egyes állami szervek közötti interakcióra vonatkozó bonyolult belső jogi szabályozás következményeit is le kellett vonni. Ezekre az elemekre építve fogalmazza meg az 1969. évi bécsi egyezmény a szerződések érvénytelenségének okait és eseteit, és kimondja, hogy csak az általa taxatíve meghatározott okokra lehet hivatkozni a szerződés megtámadása (impeached/ contestée) céljából (42. cikk 1. pont).

Az érvénytelenségi okok a következők:

• Tévedés;

• Megtévesztés;

• Megvesztegetés;

• A szerződéskötésre vonatkozó belső jog rendelkezéseinek megsértése;

• Kényszer;

• Az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba (ius cogens) ütköző szerződés.

A felsorolás első négy eleme, jelesül a tévedés, a megtévesztés, a megvesztegetés és a belső jog megsértése az akarathibák kategóriájába tartozik, melyhez hozzá kell tenni még az állam képviselőjének kényszerítését is. Az állam fenyegetéssel vagy erőszak alkalmazásával megvalósuló kényszerítésének érvénytelenségi okká nyilvánítása viszont a nemzetközi jogrend alapjait védi.

Az állam elleni erőszak esetét leszámítva a többi érvénytelenségi okra történő hivatkozás a nemzetközi gyakorlatban, különösen a nemzetközi bírói gyakorlatban kivételesen fordul elő, mely felveti a szerződések érvénytelenségére vonatkozó szabályok jogi természetének kérdését. Az érvénytelenségi okok nagy részének belső jogi eredetéből kiindulva minősíthetők általános jogelveknek (Lauterpacht). Nemzetközi szokásjogi szabálykénti értelmezésük sem kizárt: a nemzetközi gyakorlat szórványosságát ellensúlyozhatja az, hogy – mint azt a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua ügyben (ld. no. 77.) leszögezte – a nemzetközi jog által tiltott magatartások esetében a jogi meggyőződés (opinio iuris sive necessitatis) a mérvadó, mely az érvénytelenségi okok esetében kétségtelenül létezik. Ennek fényében nyilvánvaló az, hogy az érdemleges gyakorlat hiánya éppen a fennálló jogi meggyőződést igazolja.

Az érvénytelenség esetei az alábbiak:

Az 1969. évi bécsi egyezmény semmisnek (void/nul) nyilvánítja az állam kényszerítésével kötött szerződést, illetve az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütköző szerződést. A tévedés, megtévesztés, megvesztegetés és a belső jog megsértésének eseteiben viszont a megtámadhatóság (invocation) jogát biztosítja. Az állam képviselőjének kényszerítése pedig semmiféle jogi hatással nem jár (without legal effect/pourvue de tout effet juridique). A semmisség és a megtámadhatóság megkülönböztetése számos jogi következménnyel jár (l. no. 131.).

A szerződéskötési eljárásról szóló magyar törvény (2005. évi L. tv.) nem szól a szerződések érvénytelenségéről.



A törvény szelleméből és rendelkezéseiből per analogiam arra lehet következtetni, hogy a szerződés megtámadásának joga a szerződéskötésre feljogosított szerveket illeti meg. A semmisség eseteiben a válasz viszont nem egyértelmű. Míg a kényszer tényének bizonyítása aligha képzelhető el a kormányzati szervek közreműködése nélkül, addig nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy a nemzeti bíróság szembe találkozzon a nemzetközi ius cogens és a konkrét szerződés viszonyával abban a formában, hogy ez utóbbinak a teljesítése a feltétlen alkalmazást igénylő kötelezettséget sértené. Pl. a kiadatási kérelem elfogadása beleütközne a kínzás tilalmába.

129. Az akarathibák

a) A tévedés

Az 1969. évi bécsi egyezmény szerint (48. cikk) a tévedést, mint érvénytelenségi okot az alábbi konjunktív feltételek megléte mellett lehet felvetni:

• A tévedés tényre vagy helyzetre vonatkozik, azaz a jogi tévedés irreleváns, mint azt pl. az Abu Dhabi-ügyben (1952) hozott választottbírósági ítélet kimondja;

• A tévedés lényeges, azaz ami a szerződés kötelező hatálya elismerését jelentősen befolyásolta; és

• Menthetőnek kell lennie, azaz a valóságos tény vagy helyzet nem ismerése nem tudható be a megtámadó fél magatartásának, mint arra a Nemzetközi Bíróság több ítéletében utalt (1962. évi Preah Vihear templom ügy Kambodzsa és Thaiföld között, 1994. évi ítélet Líbia és Csád határvitájáról).

A tévedésre hivatkozás – a nemzetközi kapcsolatok sajátosságai és az államok lehetőségei miatt – igen ritka a nemzetközi gyakorlatban: mint választott bírói ítéletek tanúsítják, tévedni lehet abban, hogy melyik a térképen szereplő folyó (St. Croix folyó ügy az Egyesült Államok és Kanada között, a vízválasztó Argentína és Chile között). Az 1968/69. évi bécsi diplomáciai konferencián a tévedés lehetséges eseteként emlegették a folyó vízienergia hasznosítási lehetőségének helytelen felbecsülését.

b) Megtévesztésről akkor van szó, amikor az egyik szerződő fél csalárd magatartással a másikat tévedésbe ejti (49. cikk). Elméletileg számos ilyen eset képzelhető el, pl. gazdasági szerződés megkötésénél hamis adatok szolgáltatása, tényleges megállapítására azonban csak a Nürnbergi Nemzetközi Katonai Törvényszék egyik ítéletében találunk példát: Németország megtévesztette a nyugati hatalmakat Csehszlovákiával kapcsolatos szándékairól az 1938. évi müncheni megállapodás megkötésénél. A bécsi egyezmény ezt az érvénytelenségi okot nem részletezi, feltehetően a tévedésre vonatkozó szabályok alkalmazandók.

c) A bécsi egyezmény az érvénytelenségi okok közé sorolja az állam képviselőjének megvesztegetését (50. cikk). Állítólag Talleyrand francia külügyminisztert vesztegették meg akkor, amikor Napóleon eladta Louisianát az Egyesült Államoknak. Ezenkívül nem váltak ismertté más esetek, de a megvesztegetés, mint nemzetközi probléma létére lehet következtetni az e tárgyú nemzetközi jogalkotásból (a 2003. évi ENSZ, az 1998. évi európai, az 1996. évi amerikaközi, a 2003. évi afrikai és az OECD 1997. évi korrupció elleni egyezményei). A Beruházási Viták Rendezésének Központja (ICSID/CIRDI) keretében létrehozott választottbíróság megvesztegetés miatt állapította meg a Kenyával kötött koncessziós szerződés (tehát nem nemzetközi szerződés!) érvénytelenségét.

d) A belső jog megsértésével kötött nemzetközi szerződés is az állam szerződéskötési akaratának hibáját jelenti, annak valódiságát kérdőjelezi meg. A bécsi egyezmény e megtámadási okot kivételes esetekre korlátozza: csak akkor minősíti relevánsnak, ha a szerződéskötéssel kapcsolatos belső jogszabályokra vonatkozik, ha a jogsértés szemmel látható volt, azaz az ügyben a normális gyakorlattal összhangban és jóhiszeműen eljáró bármely állam számára objektíve nyilvánvaló és alapvető fontosságú belső jogszabályra vonatkozott (46. cikk). A bécsi egyezmény megoldása tehát az ún. nyilatkozati elvhez áll igen közel. Ennek ellenére a Guinea-Bissau és Szenegál közötti tengeri határvitában a választottbíróság nem kodifikációs, hanem jogfejlesztő szabálynak minősítette. A szerződés érvényességének megítélése a szerződéskötés alkotmányos és más szabályai fényében vetődött fel a Tinoco-ügyben (1924).

MegjegyzésTinoco mint Costa Rica katonai puccsal hatalomra jutott elnöke koncessziót adott (tehát nem nemzetközi szerződést kötött) angol állampolgároknak. Kormányának megdöntése után az új hatalom érvénytelenítette a koncessziót arra hivatkozással, hogy az alkotmány szerint az elnök nem kötelezhette



el érvényesen országát a parlament jóváhagyása nélkül. Nagy-Britannia viszont azzal érvelt, hogy – bár nem ismerte el –Tinoco mégis Costa Rica de facto kormánya volt és az új kormány köteles végrehajtani az elődje által vállalt kötelezettségeket. A választott bíró szerint Nagy-Britannia nem hozhatja fel a nemzetközi jog megsértését, mely döntést feltehetően a sajátos politikai körülmények determinálták.

Az Európai Bíróság is szembetalálkozott a közösségi jog megsértésének a nemzetközi szerződés érvényességére vonatkozó hatásával (C-327/9 sz. ügy – Franciaország c. Bizottság, 1994. évi ítélet). A Bizottság versenyjogi megállapodást kötött az Egyesült Államokkal, melyre a bíróság megítélése szerint nem rendelkezett hatáskörrel. Mégis elismerte a megállapodás érvényességét, mert a közösségi szabály alapvető jelentőségű és nem volt nyilvánvaló a másik fél számára és ebben az összefüggésben két kumulatív feltételről van szó. Az ítélet tehát elsőbbséget adott a nemzetközi kötelezettség érvényességének a belső érvénytelenséggel szemben, ezzel biztosította a jogbiztonságot.

e) Az állam képviselőjének kényszerítése, azaz ha a szerződés kötelező hatályának elismerését kényszerítő cselekményekkel vagy fenyegetéssel érik el, az elismerés kifejezése semmiféle jogi hatással nem jár (51. cikk). Kivételesen fordul elő a nemzetközi gyakorlatban az állam képviselőjének az előzőekben meghatározott módon történő kényszerítése. A Nemzetközi Jogi Bizottság kommentárja azt az esetet említi, amikor Hacha csehszlovák elnököt a protektorátusi szerződés (1939) aláírására kényszerítette a német kormány. Ennek analógiája lehet a klesheimi megállapodás (1944. március 19.), amelyben Horthy kormányzó beleegyezett Magyarország német megszállásába. A régebbi példák közül említhető az, amikor I. Ferenc francia király V. Károly császár fogságában írta alá a Burgundia cessziójáról szóló szerződést (1526), melyet kiszabadulása után azonnal semmisnek nyilvánított.

130. A nemzetközi jogrend alapjaiba ütköző szerződések

Az 1969. évi bécsi egyezményben meghatározott érvénytelenségi okok közül kettő tartozik e körbe:

• Az állam elleni erőszak hatására kötött szerződés és

• Az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba (ius cogens) ütköző szerződés.

Tekintettel arra, hogy a nemzetközi ius cogens – mint az utalás is tükrözi – a nemzetközi jog általános szabályainak egyike és itt csak szerződésjogi vetületéről van szó, részletes kifejtésére később kerül sor (l. no. 139.).

Az állam elleni erőszak hatására kötött szerződésről a bécsi egyezmény a következőket mondja: „Semmis az a szerződés, amelyet az Egyesült Nemzetek Alapokmányába foglalt nemzetközi jogi alapelvek (principles/principes) megsértésével fenyegetés vagy erőszak hatására kötöttek.” (52. cikk)

Az idézett cikk több ponton értelmezésre szorul:

• Nem pusztán az erőszak tilalma elvének (amely nem zárja ki teljesen a legitim erőszak lehetőségét!) (l. nos. 215–216.) megjelenéséről van szó a nemzetközi szerződések jogában, mivel a formula többesszámot használ: az Alapokmány elveivel ellentétes erőszak vagy fenyegetés teszi semmissé a nemzetközi szerződést, tehát egyértelműen figyelembe veendő a szuverén egyenlőség és a pacta sunt servanda elve is (2. cikk), azonban – miután nincs meghatározva a releváns elvek köre, bizonytalan az önrendelkezési jog vagy az emberi jogok tiszteletben tartása elvének helyzete (ezek az 1. cikkben a célok között szerepelnek!), nem szólva pl. a jóhiszeműség elvéről (74. cikk). A megsérthető releváns elvek kumulációja egyrészt kiszélesíti e semmisségi okot, másrészt bizonytalanná teszi. Az előzőek fényében feltételezhető, hogy nemcsak gyakorlati szempontok alapján fogalmazza meg önálló szabályként e semmisségi okot az 1969. évi bécsi egyezmény és nincs redundancia annak ellenére, hogy az erőszak tilalma vitathatatlanul a nemzetközi ius cogens része (ld. no. 139.).

• Az előző megjegyzések is utalnak arra, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény nem választott az erőszak stricto sensu értelmezése, azaz annak a fegyveres erőszakra korlátozása és a lato sensu felfogása, azaz a politikai és gazdasági kényszer relevánssá tétele között. Az Alapokmány elveire, azaz több elvére történő utalást leszámítva az idézett cikk inkább a szűk értelmezést tükrözi, tekintettel arra, hogy a politikai és gazdasági erőszak csak a bécsi konferencián elfogadott – jogi kötelező erővel nem rendelkező – nyilatkozatban szerepel.

• Az 1969. évi bácsi egyezményhez fűzött több fenntartás felveti az ún. „egyenlőtlen szerződések” problémáját, melyben az egyik fél döntően előnyöket, jogokat szerez, míg a másik felet terhelik a kötelezettségek, a veszteségek. Ilyen szerződések tartalma ab ovo igazolná a kényszer meglétét anélkül, hogy



annak kifejtését konkrétan bizonyítani kellene. Az 1960-as években Kína hivatkozott a Szovjetunióval szemben az Oroszországgal a XIX. században létrejött szerződések egyenlőtlenségére, és egyes fejlődő országok is felvetik a nemzetközi rendszerben bennrejlő strukturális erőszak hatását nemzetközi szerződéseikre. Ismereteink szerint ilyen követeléseket sohasem ismertek el, és általános elfogadásuk a pacta sunt servanda elvét ingataggá tenné.

• Ez utóbbi megállapítást az erőszak hatására kötött szerződés semmisségével kapcsolatos esetek is bizonyítják. A leghíresebb történelmi példa az 1938. évi müncheni megállapodás, melyben Csehszlovákiát – Hitler háborús fenyegetésének hatására – a britek, a franciák, az olaszok és a németek kényszerítették az ország nyugati területeinek, az ún. Szudéta-vidéknek az átengedésére. Amikor Németország normalizálta kapcsolatait Csehszlovákiával (1973), akkor elismerte a szerződés érvénytelenségét, de homályban maradt az, hogy „mikortól”. A müncheni megállapodás szólt a magyar–csehszlovák területi vitáról is, melynek tárgyában született az I. bécsi döntés, amit – az Erdélyt érintő II. döntéssel együtt – az 1945. évi magyar fegyverszüneti egyezmény érvénytelenné nyilvánított. A II. világháború alatt japán nyomásra kötött a Vichy-ben székelő francia kormány és Thaiföld közötti szerződést később új szerződéssel érvénytelenítették. Megemlíthető a szovjet csapatok ideiglenes állomásozásáról szóló szerződés (1957) érvényességének megkérdőjelezése, mely a posteriori törvényesítette a Vörös Hadsereg jelenlétét Magyarország területén. A Nagy-Britanniát és Izlandot szembeállító izlandi halászati ügyben ez utóbbi ország a Nemzetközi Bíróság előtt felvetette azt, hogy a kettőjük közötti jegyzékváltás tartalmát a brit flotta jelenléte magyarázta a kérdéses tengeri övezetben. A bíróság a „rejtett” kényszer érvét a pergátló kifogásokról szóló ítéletében (1973) elvetette.

• Hangsúlyozandó, hogy nem minden – az állam ellen irányuló – erőszak tesz semmissé egy szerződést. A szabály visszaható hatállyal nem alkalmazható (l. no. 79.) pl. a régebbi békeszerződések vonatkozásában, melyeket – mint ismeretes – a legyőzöttek kényszer hatására fogadják el, továbbá a legitim kényszer alkalmazásához is kapcsolódhatnak nemzetközi szerződések, így pl. a daytoni megállapodás (1995) Bosznia-Hercegovináról.

131. A szerződés érvénytelenségével kapcsolatos eljárás és az érvénytelenség következményei

Az eljárás a szerződés érvénytelensége esetén az érvénytelenségi ok fennállásának megállapításával kezdődik, mely – ellenvetés esetén – a kialakult jogvita rendezésével folytatódik. A következmények pedig az érvénytelen szerződés jogi hatályának hiányát, ennek részleges korrekcióit és nemzetközi felelősség létrejöttét foglalják magukba.

a. Az 1969. évi bécsi egyezmény a tévedés, megtévesztés, megvesztegetés és a szerződéskötési hatáskörre vonatkozó belső jogi rendelkezések megsértésénél az érintett szerződő fél számára biztosítja a szerződés megtámadásának lehetőségét, melyről a többi felet írásban értesíteni kell (65. cikk), és amely visszavonható (68. cikk). A semmisségi okok, jelesül az állam képviselőjének vagy az államnak a kényszerítése, illetve a nemzetközi ius cogensbe ütköző szerződés esetében viszont az érvénytelenség ipso iure, azaz külön eljárás nélkül bekövetkezik és erga omnes hatályú. Az utóbbi annyit jelent, hogy a semmisség nemcsak a szerződő felek vonatkozásában, hanem a nemzetközi közösség mint egész tagjainak irányában is fennáll, bár a bécsi egyezmény ezt egyértelműen nem mondja ki, de – különösen a ius cogens tekintetében – levezethető a nemzetközi jogrend alapjait érintő jellegéből. Ebben az összefüggésben is tükröződik a nemzetközi jogrendnek a nemzeti jogrendszerektől eltérő sajátossága. Ez utóbbiakban a szerződés semmisségének megállapítása hivatalból, a hatóságok vagy a bíróság által történik. A nemzetközi jogrendben – eltekintve a Biztonsági Tanács korlátozott szerepétől – az államok külön-külön tehetnek lépést, állapíthatják meg egy adott szerződés semmisségét, melyből nemcsak az egyhangúság hiányozhat, hanem gyakorlati hatása is kétséges lehet: mi lehet a jogi következménye annak, ha egy harmadik állam egy olyan szerződést tart semmisnek, mely számára sem jogokat, sem kötelezettségeket nem hoz létre.

b. A szerződés semmisnek tekintése és a szerződés megtámadása egyoldalú aktus, mely esetben nem zárható ki az, hogy más szerződő felek annak jogalapját vitatják és a szerződést továbbra is érvényesnek tekintik. Létrejön tehát egy nemzetközi jogvita, melyet békés eszközökkel kell rendezni (65. cikk 3. pont). Az 1969. évi bécsi egyezmény ezen annyiban megy túl, hogy a nemzetközi ius cogensbe ütköző szerződés esetén megállapítja a Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát, azaz ennek értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatban a bécsi egyezményben részes bármely állam pert indíthat a Nemzetközi Bíróságon. (Az 1986. évi bécsi egyezmény az állam és nemzetközi szervezet, illetve nemzetközi szervezetek közötti szerződés semmisségének ebben az esetében véleményező eljárást ír elő: a vita felei felkérhetik a Közgyűlést vagy a Biztonsági Tanácsot tanácsadó vélemény előterjesztésére, melynek kötelező hatályát elfogadják /66. cikk/e pont/). A bécsi egyezmények az érvénytelenséggel kapcsolatos más vitákra pedig kötelezőegyeztetést írnak elő. E rendelkezések hatékonysága kérdéses: az 1969. évi bécsi egyezmény kötelező hatályát elismerő



államok jelentős része ebben a vonatkozásban fenntartást tett és annak a ténynek az említése sem mellőzhető, hogy a Nemzetközi Bíróság gyakorlatában sem volt ilyen tárgyú jogeset.

c. A szerződés érvénytelenségének általános következménye az, hogy rendelkezéseinek nincsen jogi hatálya. Az érvénytelenség ex tunc, azaz visszamenőleges hatállyal következik be. Ha az érvénytelenség megállapításáig a szerződés végrehajtása során cselekményeket hajtottak végre, akkor bármely fél követelheti a többi részes fél bármelyikétől – amennyire lehetséges – az in integrum restitutiot. A jóhiszeműen végrehajtott cselekmények nem tekinthetők pusztán az érvénytelenség miatt jogellenesnek. Amennyiben azonban a szerződés érvénytelenségét előidéző oknál nem lehet szó jóhiszeműségről, mert az valamely fél tudatosan végzett jogellenes cselekményének következménye (megtévesztés, megvesztegetés, kényszerítés), akkor az érvénytelenség folytán a felekre háruló hátrányok méltányos enyhítését célzó szabályok a jogsértő félre nem alkalmazhatók (69. cikk). A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütköző szerződés esetében pedig – ahol a felek jóhiszeműsége fogalmilag kizárt – a felek amennyiben lehetséges, kötelesek kiküszöbölni a teljesített cselekmény következményeit és kölcsönös viszonyukat összhangba hozni megsértett cogens szabállyal (71. cikk).

d. Ha a szerződés érvénytelenségének oka a kényszer vagy a cogens szabályba ütközés, akkor a szerződés egészében nem rendelkezhet jogi hatállyal, azaz az érvénytelenség abszolút. Más érvénytelenségi okoknál szó lehet részleges érvénytelenségről, melynek azonban három feltétele van:

• Az érvénytelenséggel érintett rendelkezések alkalmazásuk szempontjából elválaszthatók a szerződés többi részétől;

• A szerződésből kitűnik, vagy egyébként megállapítható, hogy ezeknek a rendelkezéseknek az elfogadása nem volt alapvető tényező a másik, illetve a többi félnél annak elismerésében, hogy a szerződés reá, illetve rájuk nézve kötelező hatállyal bír; végül

• A szerződés megmaradó részének folytatólagos teljesítése nem lenne igazságtalan.

Részleges érvénytelenségről lehet szó a tévedésnél, illetve a belső joggal ellentétes szerződésnél, míg a megtévesztés és megvesztegetés esetében az erre hivatkozni jogosult fél dönti el azt, hogy az érvénytelenséget a szerződés egésze vagy egyes rendelkezései tekintetében érvényesíti (44. cikk 2–5. pontok).

e. Érvénytelen szerződés létrehozatala nemzetközi jogsértés lehet, ami nemzetközi felelősséget keletkeztet. Ilyen cselekménynek minősül az érvénytelenségi okok közül a megtévesztés, a megvesztegetés, az állam képviselője és az állam elleni kényszer, valamint a nemzetközi ius cogensbe ütköző szerződés megkötése. Ez utóbbinál valamennyi szerződő fél nemzetközi felelőssége létrejön, az előbbieknél csak azon félnél, akinek az érvénytelenségi okot kiváltó cselekmény beszámítható. Az 1969. évi bécsi egyezmény expressis verbis rögzíti azt, hogy rendelkezései nem érintik az állam nemzetközi felelősségével kapcsolatban valamely szerződés tekintetében felmerülő kérdéseket (73. cikk). Ebből következik az, hogy a szerződés érvénytelenségéhez vezető nemzetközi jogsértésekre az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségére vonatkozó általános szabályokat kell alkalmazni.

9. 9. A nemzetközi szerződések megszűnése132. A diplomácia és a nemzetközi jog története egyértelműen tükrözi azt, hogy az államok (valamint a XX. század közepétől a nemzetközi szervezetek) újabb és újabb szerződéseket kötöttek, melyek rövidebb-hosszabb ideig hatályban voltak, a felek alkalmazták ezeket, majd megszűntek. A pacta sunt servanda elv tehát nem abszolutizálható, a nemzetközi jog kialakította a nemzetközi szerződések megszűnésének módjait, megteremtve ezzel az összhangot az előbb említett elvben bennrejlő jogbiztonság követelménye és a változások szükségszerű figyelembevételének igénye között.

A korábbi, nem teljesen egyértelmű szokásjogot kodifikálva és továbbfejlesztve az 1969. évi bécsi egyezmény (és vele egyezően az 1986. évi egyezmény) kialakította a szerződések megszűnésének lehetséges módjait, melyeket imperatív jellegűnek minősít: a szerződést megszüntetni csak a szerződési rendelkezések vagy a bécsi egyezmény alkalmazásával lehetséges (41. cikk 2. pont). Ezen imperatív jelleg természetesen a megszűnési okok taxatív felsorolására értendő és semmiképpen sem jelenti – az újonnan létrejött nemzetközi ius cogens szabályával ellentétben álló szerződés megszűnését kivéve – a szerződések automatikus megszűnését. Ellenkezőleg: a szerződő feleknek lépéseket kell tenni a szerződés megszüntetésére és az ezzel kapcsolatos viták rendezésére, ami egyrészt következik a szerződési rendelkezések létezéséből, másrészt a bécsi egyezmény



kifejezett előírásából. Az előzőekben említett taxatív felsorolásba beleértendő az államutódlás és a fegyveres összeütközések szerződésmegszüntető hatása is. A szerződésekben való államutódlásról az 1978. évi bécsi egyezmény – döntően szubszidiárius – szabályai szólnak, a másik téma kodifikációja pedig megkezdődött az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságában.

A nemzetközi szerződés megszűnése feloldja a felet vagy feleket a szerződés további teljesítésének kötelezettsége alól, de nem érinti azokat a jogokat és kötelezettségeket, illetve jogi helyzetet, amelyek a megszűnésig létrejöttek (70. cikk). E szabály kivétele az, amikor új feltétlen alkalmazást igénylő (cogens) norma keletkezése miatt szűnik meg a szerződés, mely esetben a szerződés alapján létrejött jogok és kötelezettségek, illetve jogi helyzetek csak annyiban maradhatnak fenn, amennyiben azok fenntartása nem áll ellentétben a nemzetközi jog ilyen szabályával (71. cikk 2/b. pont).

A szerződés általában a maga egészében szűnik meg (44. cikk). Kivételesen azonban szó lehet részleges megszűnésről is.

• Ha a megszűnés az adott szerződés rendelkezései, vagy a szerződésbe nem foglalt felmondás alapján szűnik meg, a részleges megszüntetés lehetőségéről maga a szerződés vagy a felek megállapodása rendelkezhet.

• Részleges megszűnés lehetséges felbontás, azaz a szerződésnek szerződésszegés miatti megszüntetése estén is.

• Továbbá előfordulhat az is, hogy a megszűnési ok csak egyedi rendelkezést érint. Ekkor a részleges megszűnésre csak akkor lehet hivatkozni i) ha a rendelkezés elválasztható a szerződés többi részétől; ii) a szerződésből vagy egyébként megállapítható, hogy az adott rendelkezés elfogadása nem volt alapvető tényező a szerződés kötelező hatályának elismerésében és iii) a szerződés megmaradó részének folytatólagos teljesítése nem lenne igazságtalan (unjust/injuste).

A szerződés megszűnéséhez hasonló eset a szerződés alkalmazásának felfüggesztése, azaz a teljesítés időleges megszakítása. A szerződés felfüggeszthető a szerződés rendelkezéseinek megfelelően vagy a felek egyetértésével (57. cikk), ha a lehetetlenülés csak időleges (61. cikk), továbbá szerződésszegés és a körülmények lényeges változása esetében.

A felfüggesztés következményei, ha a szerződés másképpen nem rendelkezik, vagy a részes felek másképpen nem állapodtak meg, a következők:

• Azokat a feleket, melyek között a szerződés fel van függesztve, egymás közötti viszonylatukban erre az időtartamra feloldja a szerződés teljesítésének kötelezettsége alól;

• Egyébként nem érinti a felek között a szerződés által létrehozott jogviszonyokat;

• A felfüggesztés időtartama alatt a részes feleknek tartózkodniuk kell minden olyan cselekménytől, amely a szerződés alkalmazása felújításának megakadályozására irányul.

133. A szerződésmegszűnési okok rendszere

• Az egyes szerződésekben meghatározott, vagy a felek szándékából egyébként következő megszűnési okok, nevezetesen: az időmúlás, a felmondás, a közös megszüntetés és az új szerződés megkötése.

• Az 1969. évi bécsi egyezményben elismert megszűnési okok, melyek kodifikálják a nemzetközi szerződések jogának általános szabályait: ezek a szerződésszegés, a teljesítés utólagos ellehetetlenülése, a körülmények alapvető megváltozása, az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályának kialakulása (új nemzetközi ius cogensbe ütköző korábbi szerződés), továbbá az államutódlás és a háború.

Ez utóbbi megszűnési okok közül az államutódlás önálló téma a tankönyvben, míg az új nemzetközi ius cogensbe ütköző szerződés megszűnése csak per tangentem tárgyalandó, mint a nemzetközi jogalkotás sajátos módjának egyik következménye.

134. A szerződésben meghatározott megszűnési okok

A különböző szerződésekben meghatározott megszűnési okokat maguk a szerződő felek állapítják meg magában a szerződésben vagy következik erre vonatkozó szándékukból:



a. Az időmúlás. A szerződések túlnyomó többségét a felek meghatározott időtartamra kötik, mely lehet 1 év, 2 év, 3 év, 5 év, 10 év, 20 év, 50 év, sőt 99 év is. A határidő kapcsolódhat felbontó feltételhez is, azaz valamely jövendő esemény bekövetkeztéhez vagy elmaradásához (pl. a társulási szerződés hatályát vesztette az Európai Unióhoz való csatlakozásunk után). Multilaterális szerződés megszűnhet akkor is, ha a felek száma a szerződésben meghatározott küszöb alá esik. Pl. a férjezett nők állampolgárságáról szóló 1957. évi New York-i egyezmény megszűnik, ha a felek száma hatnál kevesebb lesz. A határidő elteltével a szerződés megszűnik. Gyakori azonban az olyan rendelkezés, amely szerint a szerződés a lejárta után határozott vagy határozatlan időre automatikusan meghosszabbodik, ha valamelyik fél azt lejárta előtt fel nem mondja (pl. az 1948. évi genocídium egyezmény). E megszűnési ok alá vonható a teljesítés is. A teljesítés a szerződéses kötelezettségek kimerítését jelenti, mely mint legtermészetesebb szerződés-megszűnési mód csak a szerződések bizonyos fajtáinál fordulhat elő, azoknál a szerződéseknél, amelyek egyszeri vagy eleve meghatározott számú kötelezettséget állapítanak meg. Ilyen lehet pl. a cesszió, a Nemzetközi Bíróság joghatóságát megalapozó külön megállapodás, vagy hadihajók szállításáról szóló szerződés.

b. A felmondás gyakori módja a szerződés megszüntetésének. A felmondás egyoldalú aktus, mellyel az azzal élő fél magára nézve a szerződést megszünteti. A felmondás – egyoldalú jellege ellenére – mégis a szerződő felek közös akaratán alapuló szerződés-megszűnési esetek közé tartozik, mert e joggal a fél csak a szerződés rendelkezései vagy a felek szándéka szerint élhet.

Ha ilyen rendelkezés nincs vagy a felek szándéka nem állapítható meg, akkor – a bécsi egyezmény szerint (56. cikk) – a felmondás joga a „szerződés természetétől” függ. E körbe tartoznak mindenekelőtt a határozott időre szóló szerződések, melyek nem mondhatók fel, mert a szerződés határozott időtartama éppen azt juttatja kifejezésre, hogy a felek meghatározott ideig hatályban kívánják tartani a szerződést. A határozatlan időtartamú szerződések felmondására vonatkozó jog fennállásának megítélése viszont nem egyértelmű, mert „a szerződés természete” nem nyújthat egyértelmű eligazítást. Pl. az ENSZ Alapokmánya felmondható, azaz a tagállam kiléphet a világszervezetből. Az UNESCO alkotmánya esetében ez ténylegesen be is következett. A dunai hajózásról szóló 1948. évi belgrádi egyezmény vagy az Európai Közösségről szóló szerződések esetében a felmondás lehetősége legalábbis kétséges, (az Alkotmányszerződés viszont elismerte a kilépés jogát) még annak az érvnek a fényében is, hogy a határozatlan, tehát elvben „örök” időre szóló szerződés az állam szuverenitásának olyan messzemenő korlátozását jelenti, ami csak a felek kétségtelenül megállapítható ilyen irányú szándéka esetén fogadható el.

Ennek mond ellen az 1966. évi polgári és politikai jogok egyezségokmánya által létrehozott Emberi Jogi Bizottság állásfoglalása (1997), melyben a szerződést – természetére hivatkozással – felmondhatatlanná nyilvánította. Érdekességként megemlíthető az is, hogy az 1970-es években Quebec kanadai tartomány miniszterelnöke fontolóra vette a cessio-t kimondó 1763. évi brit–francia békeszerződésnek a helyi lakosság jogait biztosító rendelkezésére történő hivatkozást, melyet az új kanadai alkotmány – véleménye szerint – fenyeget.

Az előzőek alapján nyilvánvaló, hogy a felmondás jogának a szerződés természetére alapozása inkább a bécsi egyezményben megállapított megszűnési okok közé sorolható és csak célszerűségi okokból tárgyalandó együtt a felek által elfogadott felmondási lehetőséggel.

A felmondás a dolog természete szerint a kétoldalú szerződést megszünteti, többoldalú szerződéseknél az egyik szerződő fél felmondása – a szerződés ellentétes rendelkezésének hiányában – nem érinti a szerződés hatályát a többi szerződő fél egymás közötti viszonylatában.

c. A szerződés közös megszüntetése. A felek „urai” szerződésüknek, így azt közös egyetértéssel – kifejezetten vagy hallgatólagosan – bármikor megszüntethetik. Pl. 1990-ben Magyarország javaslatára szűnt meg a Varsói Szerződés, vagy az 1990-ben kötött a Németország helyzetének végleges rendelkezésére vonatkozó ún. 2+4-es szerződéssel az 1971. évi Nyugat-Berlinre vonatkozó megállapodás és számos korábbi négyhatalmi szerződés. A Nemzetközi Bíróság ítéletében (1997) elismerte azt, hogy Magyarország és Szlovákia hallgatólagosan elismerte a csúcsra járatás elejtését.

d. A szerződés megszüntetése új szerződéssel. Az új szerződés a korábbit akkor szünteti meg, ha maga az új szerződés így rendelkezik, vagy a felek erre irányuló szándéka megállapítható, vagy az újabb szerződés a korábbival összeegyeztethetetlen, azaz céljukra és tárgyukra tekintettel együttesen nem alkalmazhatók. Pl. az 1963. évi részleges atomcsend szerződés felváltása az 1995-ben kötött átfogó atomcsend szerződéssel, vagy az amerikai–szovjet egymást követő fegyverkorlátozási egyezmények (SALT–START).

Ha a multilaterális szerződések esetében a régi és új szerződés résztvevőinek köre nem teljesen azonos, a



pacta tertiis szabály szerint (l. no. 121.) az új szerződés nem érintheti azoknak a feleknek a jogi helyzetét, akik a régi szerződésben részt vettek, de az új szerződés kötelező hatályát nem ismerték el. Ennek következménye két egymás mellett létező szerződési jogviszony. Abban az esetben viszont, ha ez az új szerződés összeegyeztethetetlen a régi szerződéssel, melyre példa lehet a Niger folyó rezsimjére vonatkozó korábbi szerződések hatályon kívül helyezése az újonnan függetlenné vált parti államok által (1963. évi akta), felmerülhet a szerződésszegés, illetve az új szerződésben résztvevők nemzetközi felelőssége, amire az említett példában a dolog természete szerint nem került sor.

135. A szerződés megszűnése az 1969. évi bécsi egyezmény alapján:

a. A szerződésszegés. A szerződésszegés az állam nemzetközi felelősségét létrehozó nemzetközi jogsértés. Ezen kívül feljogosítja a vétlen felet a szerződés megszüntetésére is, melyet a régi tradíció szerint exceptio non adimpleti contractus-nak (végre nem hajtási kifogásnak), a magyar jogi nyelvben pedig felbontásnak neveznek.

Csak lényeges szerződésszegés jogosítja fel a vétlen felet a szerződés felbontására. A bécsi egyezmény szerint lényeges szerződésszegésnek minősül a meg nem engedett egyoldalú megszüntetés vagy a szerződés tárgyának és céljának megvalósításához nélkülözhetetlen rendelkezés megsértése (60. cikk 3. pont).

A szerződés felbontása szempontjából különbséget kell tennünk a két- és többoldalú szerződések között. Kétoldalú szerződésnek az egyik részes fél által történt lényeges megszegése feljogosítja a másik részes felet a szerződés felbontására. Így járt el pl. az ENSZ a délnyugat-afrikai mandátum megszüntetésénél (ld. a Nemzetközi Bíróság 1971. évi tanácsadó véleményét) vagy Magyarország, amikor Csehszlovákia a Duna egyoldalú és az irányadó nemzetközi szerződések megsértésével történő elterelését jelentő ún. C variáns üzembe helyezéséről határozott, melyet azonban a Nemzetközi Bíróság 1997. évi ítéletében – mint korábban az Állandó Nemzetközi Bíróság a Meuse folyóból való vízkivétel tárgyában a Belgium és Hollandia közötti perben (1937) – nem talált jogszerűnek, mert idő előtti volt, a kölcsönös egymást keresztező jogsértések miatt nem volt vétlen fél, végül a szerződési jog és a nemzetközi felelősség joga közötti határok tiszteletben tartását is biztosítani kell.

Multilaterális szerződésnek valamely részes fél általi lényeges megszegése esetén a jogi helyzet összetettebb (60. cikk 2. pont):

i. a többi fél egyhangú megállapodással megszüntetheti a szerződést köztük és a vétkes fél viszonylatában (azaz ez utóbbit kizárhatja a szerződésből), vagy

ii. valamennyi részes fél között.

iii.A különösen érintett fél feltétlenül, a többi pedig meghatározott feltételek mellett külön-külön felfüggesztheti a szerződés alkalmazását a szerződésszegő féllel való viszonylatában;

iv. A vétkes államot kivéve bármely különösen érintett részes fél megszüntetheti magára nézve az ún. integrált szerződést (Lauterpacht), azaz az olyan jellegű szerződést, mely rendelkezéseinek egyetlen részes fél általi megszegése gyökeresen megváltoztatja mindegyik részes fél helyzetét a szerződésből eredő kötelezettségek további teljesítését illetően (60. cikk 3. pont);

v. az ember védelmére vonatkozó humanitárius szerződéseket, különösen azok esetében, melyek megtiltják az ilyen szerződéssel védelemben részesített személyek elleni megtorlás bármely formáját, lényeges szerződésszegés esetén sem lehet felbontani (60. cikk 5. pont).

b. A körülmények lényeges megváltozása (clausula rebus sic stantibus)

A körülmények lényeges megváltozására való hivatkozást a szerződés megszüntetése céljából a bécsi egyezmény megszorító módon teszi lehetővé: általános szabályként nem engedélyezi, csak kivételes esetben teszi lehetővé, jelesül, ha az adott körülmények fennállása lényeges alapul szolgált ahhoz, hogy a felek a szerződést magukra nézve kötelező hatályúnak ismerjék el, és a változás hatására gyökeresen átalakul a szerződés alapján még teljesítendő kötelezettségek mértéke.

A körülmények lényeges megváltoztatására irányuló hivatkozás szerződésmegszüntető hatását elvileg elismerte, de a gyakorlatban nem látta bizonyítottnak a Nemzetközi Bíróság a német–izlandi halászati ügyben (1973), vagy a Szent Lőrinc-öbölbeli orvhalászat ügyben (1986) és az 1997. évi Bős–Nagymaros-ügyben.



A diplomáciai gyakorlatban jóval gyakoribb és sikeresebb a körülmények lényeges megváltozására hivatkozás. Megemlíthető a Fekete-tenger demilitarizálására vonatkozó 1856. évi szerződés megszüntetése Oroszország által, Bosznia-Hercegovina igazgatására vonatkozó 1878. évi berlini szerződéssel szemben az Osztrák–Magyar Monarchia 1908-ban végrehajtott annexiója, Franciaország 1966. évi kilépése a NATO katonai szervezetéből.

A bécsi egyezmény kizárja a körülmények megváltozására való hivatkozást a határmegállapító szerződéseknél, továbbá akkor, ha a körülmények változása az arra hivatkozó fél jogsértő magatartásának következménye (60. cikk 2. pont). Ez utóbbi összhangban van azzal az általános elvvel, hogy senki sem alapozhat jogot saját jogellenes cselekményére (ex iniuria ius non oritur). A diplomáciai és konzuli kapcsolatok megszakadását sem értékelik általában a körülmények lényeges megváltozásának.

c. A lehetetlenülés. A körülmények változása olyan mértékű és természetű is lehet, mely lehetetlenné teszi a szerződéses kötelezettségek teljesítését. A lehetetlenülésre akkor lehet hivatkozni, ha a lehetetlenülés a szerződés végrehajtásához elengedhetetlenül szükséges tárgy eltűnése vagy megsemmisülése folytán következett be, azaz fizikai ellehetetlenülésről van szó (61. cikk).

A Nemzetközi Jogi Bizottság kommentárja megjegyzi, hogy a szerződések ritkán szűntek meg ilyen módon, és csak néhány hipotetikus példát ad: sziget elsüllyedése, folyó kiszáradása, vízierőmű lerombolása, mely kiegészíthető a visszaszolgáltatandó műtárgy megsemmisülésével. A Bős–Nagymaros-ügyben Magyarország az orosz kártérítési ügyre (1912) visszautalva hivatkozott a teljesítés lehetetlenségére (ad impossibilia nemo tenetur maxima), és kifejtette azt, hogy a fizikai lehetetlenülés nem korlátozható a fizikai megsemmisülésre, magában foglalja a jóvátehetetlen környezeti károk bekövetkezésének veszélyét is. A Nemzetközi Bíróság ezt az érvelést nem találta relevánsnak.

d. A jogi lehetetlenülés. A bécsi egyezmény kimondja azt is (64. cikk), hogy „ha az általános nemzetközi jog új, feltétlen alkalmazást igénylő szabálya (ius cogens) alakul ki, valamennyi, ezzel a szabállyal ellentétben álló szerződés semmissé válik, és megszűnik”. A Nemzetközi Jogi Bizottság kommentárja szerint a rabszolga-kereskedelemről szóló szerződések megszűntek, amikor a nemzetközi jog a rabszolgaság valamennyi formáját eltiltotta.

e. A háború. Bár a bécsi egyezmény e megszűnési okról nem rendelkezik, a háború a dolog természete szerint érinti a hadviselő államok között hatályos szerződéseket. A következő helyzetek különböztetendők meg:

i. A háborúra vonatkozó szerződések, az ún. hágai és genfi jog nem szűnnek meg, ellenkezőleg: ezeket háború idején kell alkalmazni.

ii. Vannak olyan szerződések, melyeket – a szerződés kifejezett rendelkezései vagy a felek szándéka szerint – háború idején is alkalmazni kell (pl. a Szuezi-csatornára vonatkozó 1888. évi konstantinápolyi, vagy a Panama-csatornára vonatkozó 1977. évi szerződéseket, bonyolultabb formában a Boszporusz és a Dardanellák rezsimjéről szóló 1936. évi montreuxi szerződést).

iii.A hadviselő felek közötti kétoldalú szerződések általában megszűnnek. Az 1947. évi párizsi békeszerződés azonban feljogosította az Egyesült Nemzeteket, azaz a győztes államokat arra, hogy egyoldalúan megállapítsák a Magyarországgal szemben fenntartani kívánt kétoldalú szerződéseiket.

iv. A többoldalú szerződések alkalmazása a hadviselők között felfüggesztődik, majd a hadiállapot megszűnésével a szerződéses kapcsolat folytatódik, a semleges államok közötti viszonylatban pedig hatálya érintetlen marad.

A szerződésmegszűnés ezen esetére vonatkozó szabályoknak – a Nemzetközi Jogi Bizottságban megindult – kodifikációjaprima facie nem kérdőjelezi meg az előzőekben említett hagyományos szabályok elfogadását. Bizonyos változások viszont érzékelhetők:

• Nemcsak arról van szó, hogy a háború terminus technicusát felváltja a fegyveres összeütközés, hanem ez utóbbi magában foglalhatja – bár nem automatikusan – a nem nemzetközi fegyveres összeütközéseket.

• A fegyveres összeütközés főszabályként nem érinti a szerződések hatályát, de az bekövetkezhet a felek megállapodásából, lényeges szerződésszegésből, a végrehajtást lehetetlenné tevő helyzet bekövetkezéséből és a körülmények lényeges megváltozásából.

• Lényegesen kibővült azon szerződések listája (vö. a fentebbi i) és ii) pontokkal), melyeket céljuk és tárgyuk, természetük miatt nem szükségképpen érint a fegyveres konfliktus, azaz önmagában nem



akadályozza meg alkalmazásukat.

• Eltűnt a két- és többoldalú szerződések elkülönítése, és hangsúlyosabbá vált az, hogy a szerződések megszűnése nem ipso facto következik be, hanem a felek erre irányuló lépései alapján.

• Az önvédelem jogának gyakorlása és a Biztonsági Tanács hatásköre kifejezett megerősítést kapott.

f. Államutódlás (E témáról a tankönyv második kötetében lesz szó.)

IrodalomBodnár László: A nemzetközi szerződések és az állam. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1987.

Bokorné Szegő Hanna: Az ENSZ helye a nemzetközi jogalkotásban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1976.

Bokorné Szegő Hanna: A nemzetközi szerződésekhez fűzött fenntartások. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1961.

Bruhács János: A nemzetközi szerződések jogának változásai. Studia Juridica 105., Pécs, 1985.

Haraszti György: A nemzetközi szerződések értelmezésének alapvető kérdései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1965.

Haraszti György: A nemzetközi szerződések megszűnése. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1973.

Haraszti György: Az érvénytelenség fogalmának változása a nemzetközi szerződések jogában. Jogtudományi Közlöny, XXX. évf. 1975. 3–4. sz.

Herczegh Géza: A nemzetközi jogalkotás mai lehetőségei és korlátai. Akadémiai székfoglaló. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987.

***

Aust, A.: Modern Treaty Law and Practice. Cambridge University Press, Cambridge, 2000.

Barata, V. R.: Should Invalid Reservations to Human Rights Treaties Be Disregarded. EJIL, vol. 11., 2000.

Bernhardt, V. R.: Evolutive Treaty Interpretation, Especially of the European Convention on Human Rights. GYIL, vol. 42., 1999.

Bowett, D.W.: Reservation to Non-Restricted Multilateral Treaties. BYBIL, 1976/77.

Caflisch, L.: Unequal Treaties. GYIL, vol. 35., 1992.

International Law Commission: Draft Articles on the Law of Treaties and Commentaries. Yearbook, ILC, 1966. Vol. II.

Klabbers, J.: The Concept of Treaty in International Law. Kluwer, 1996.

McNair, L.: The Law of Treaties. Clarendon Press, Oxford, 1961.

Rosenne, Sh.: A Guide to the Legislative History of the Vienna Convention. Sijthoff, Leyden, 1970.

Sinclair, I.: The Vienna Convention on the Law of Treaties. Manchester. K.P., 1984.

Tomuschat, C.: Obligations arising for States without or against their Will. RCADI, vol. 241., (1993.)

***

Ago, R.: Le droit des traités à la lumière de la Convention de Vienne. RCADI, vol. 134., (1971-III.)

Bachaud, R.: L’interprétation juridictionelle chez les internationalistes du XXe siècle. RBDI, 2006-1.



Barberis, J.: Le concept de traité international et ses limites. AFDI, 1984.

Bastid, S.: Les traités dans la vie internationale. Economica, Paris, 1985.

Cahier, Ph.: Le problème des traités à l’égard des tiers. RCADI, T. 143. (1974.)

Commission du Droit International: Projet d’articles sur les traités conclus entre Etats et organisations internationales ou entre organisations internationales. Annuaire, CDI, 1984. Vol. II. 2e partie.

Dupuy, P. M.: Droit des traités, codification et responsabilité. AFDI, 1997.

Kohen, V. M.: La codification du droit des traités. RGDIP, 2000/3.

Reuter, P.: Introduction au droit des traités. P.U.F., Paris, 1985.

Yassen, M. K.: L’interprétation des traités d’après la Convention de Vienne sur le droit des traités. RCADI, T. 151. (1976-III.)

***

A Nemzetközi Jogi Bizottság külön előadóinak jelentései a Bizottság évkönyveiben:

Fitzmaurice, G. (1955–1957)

Waldock, H. (1959–1966)

Reuter, P. (1972–1979)

Ustor Endre (a legnagyobb kedvezményes záradékról) (1969–1976)

Pellet, A. (a fenntartásokról) (1997–2007)

Brownlie, J. (a fegyveres összeütközések hatásai a szerződésekre) (2005–2007)


5. fejezet - V. fejezet: A nemzetközi jog általános szabályai1. 1. A nemzetközi jog általános szabályainak fogalma és szerepe136. A nemzetközi jog általános szabályainak fogalma

A nemzetközi jog forrásainak felsorolásában (ld. no. 78.) a nemzetközi szerződések után azok a jogforrások találhatók, melyek per definitionem általánosak: a nemzetközi szokásjog, mint a jog gyanánt elismert általános gyakorlat és a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvek. A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezményben (és azonos szöveggel az 1986. évi bécsi egyezményben) pedig a szerződések semmisségi és megszűnési okai között szerepel az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba (ius cogens) ütköző szerződés (ld. nos. 130. és 135.).

Mint e felsorolások igazolják, vannak a nemzetközi jognak általános szabályai, melyeket szokás – bizonyos összefüggésekben (baráti kapcsolatok, jószomszédság, méltányosság) – elveknek is minősíteni. A szabályok és elvek között – az általánosság foka tekintetében – a dolog természete szerint tehető különbség, azonban a nemzetközi gyakorlat, így a Nemzetközi Bíróság is e két kategóriát szinonimaként használja.

A nemzetközi jog általános szabályai a nemzetközi közösség valamennyi tagját kötelezik – ebben az értelemben egyetemesek –, mely alól csak egyes szokásjogi szabályok jelentenek kivételt.

E jogforrásokat először e sajátosságuk különbözteti meg a nemzetközi szerződésektől, melyek hatálya csak a szerződő felekre terjed ki a res inter alios acta alii necque nocere necque prodesse potest maxima alapján (ld. no. 121.), még ha elméletileg elképzelhető univerzális szerződés.

Ezenkívül e jogforrások elvileg nem írott normákat jelölnek: – a precedensjog (Lord Mansfield) analógiájára – a nemzetközi jog alanyai által kifejtett magatartások értelme és szelleme jelenti a jogot. A dolog természete szerint ennek igen gyakran van írásos fordítása, megjelennek nemzetközi szerződésekben (ld. a Nemzetközi Bíróságnak a joghatóságról szóló ítéletét a Nicaragua ügyben, no. 77.), kodifikációs tervezetekben, a különböző nemzetközi bíróságok ítéleteiben, külügyminisztériumi memorandumokban, nemzetközi tudós társaságok határozataiban, stb. Mint nem írott normák a nemzetközi jog általános szabályai ipso facto (e tényből következően) mind létrejöttük, identifikációjuk, mind tartalmuk vonatkozásában bizonytalanok, pontatlanok, ellentmondásosak és hézagosak. E bennrejlő sajátosságok ellenére a külügyek irányításában résztvevőket, a jogalkalmazókat nemcsak végrehajtásuk kötelezettsége terheli, de egyben megnöveli a jogilag megalapozott döntés lehetőségét is. Az előbbi megállapítás hangsúlyozása azért is fontos, mert a bürokrácia természetes ellenszenve, a kontinentális jogi szemlélet uralma komoly akadálya a nemzetközi jog nem írott normái figyelembevételének.

A nemzetközi szerződések és a nemzetközi jog általános szabályai viszonyában – az előbbi különbségek mellett – kölcsönhatás is megvalósul, melynek legfontosabb megnyilvánulásai a következők:

• A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (ius cogens) primátusa, azaz az, hogy elsőbbséget élvez a nemzetközi szerződésekkel és más jogi normákkal szemben.

• Eltekintve a nemzetközi ius cogens-től a nemzetközi jogi normák közötti egyenértékűség lehetővé teszi a kölcsönös módosítást, sőt hatályon kívül helyezést is, mely a gyakorlatban általában a nemzetközi jog általános szabályainak felváltását jelenti szerződéses rendelkezésekkel a lex specialis derogat lege generali jogelvnek megfelelően.

• A nemzetközi jog általános szabályai ugyanakkor irányelveket jelenthetnek a szerződéskötés számára.

• A nemzetközi jog általános szabályai – a szerződésértelmezés szempontjából – releváns tényezőnek minősülnek (a rendszertani értelmezésről ld. no. 115.).

• Szerződéses szabályozás hiányában a nemzetközi jog általános szabályainak feladata a joghézagok kitöltése.


V. fejezet: A nemzetközi jog általános szabályai

137. Változások a nemzetközi jog általános szabályai szerepének megítélésében

A nemzetközi jog hosszú történetében egymás mellett létezett a nemzetközi szerződés és a nemzetközi szokásjog. Tudomásunk van 5000 éve kötött nemzetközi szerződésről. Hasonló bizonyíték ugyan nem került elő a nemzetközi szokásjoggal kapcsolatban, de pl. a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi szerződés preambuluma szerint „a világ népei ősi idők óta elismerik a diplomáciai képviselők jogállását”, mely „ősi idők” a történelem előtti korokat is felölelik (Ustor Endre). A XX. századig egymás mellett léteztek az egyre nagyobb számú nemzetközi szerződések és a nemzetközi szokásjog, sőt ez utóbbi szabályozta a nemzetközi jog olyan alapvető területeit, mint a tengerjog, a diplomáciai és konzuli jog, a nemzetközi szerződések joga, a nemzetközi felelősség.

E jeles múlt elismerése mellett felvetődik az a kérdés, hogy milyen szerepe lehet a nemzetközi szokásjognak a mai nemzetközi jogrendben, mellyel eljutunk az e jogforrással kapcsolatos ideológiai-politikai problémákig, illetve jogelméleti és gyakorlati nehézségekig.

• A XX. században először a Szovjetunió (és a dolog természete szerint a többi szocialista ország), majd a fejlődő országok többsége elutasította a nemzetközi szokásjog szabályainak jelentős részét, szinte tabula rasa-t követeltek arra hivatkozással, hogy azok létrejötte és tartalma a kapitalista rendszerhez vagy a kolonializmushoz kötődik, azokhoz egyébként sem adták hozzájárulásukat. Szuverenitásuk védelme érdekében a szerződéskötést tekintették a nemzetközi jogalkotás legmegfelelőbb módjának. Ezenkívül arra is utaltak, hogy a nemzetközi szokásjog létrehozásában a nagyhatalmaknak szükségképpen döntő szerepe van, tehát sérti az államok egyenlőségét, és lényegénél fogva „antidemokratikus” (Bedjaoui). Ezen ideológiai-politikai ellenvetések túlhaladottá váltak a nemzetközi közösségben bekövetkezett változások (a szocialista rendszer megszűnése, a dekolonizáció befejeződése) és a nemzetközi jog fejlődése következtében, mely utóbbi a régi szabályokat grosso modo hozzáigazította az új követelményekhez. A fortiori a fejlődő országok – számszerű többségükre támaszkodva – nemcsak újra felfedezték a nemzetközi szokásjogot, hanem kialakulásának folyamatában előtérbe állították az univerzális nemzetközi szervezetek határozatait is.

• A nemzetközi jog fejlődésével kapcsolatos várakozások is kihatottak a nemzetközi szokásjog szerepének megítélésére. Elsősorban azt feltételezték, hogy megtörténik a nemzetközi jog kodifikációja (ld. no. 146.) és a létrejött kodifikációs szerződések a nemzetközi szokásjogot háttérbe szorítják. E várakozás annyiban teljesült, hogy számos ilyen szerződés létrejött, de azok kötelező hatályát a nemzetközi közösség tagjainak csak egy – szerződésenként változó – része ismeri el (ld. az 1969. évi bécsi egyezmény példáját no. 79.), továbbá e szerződések általában tartalmazzák az ún. Martens-klauzulát, mely szerint a nemzetközi szokásjog szabályai továbbra is irányadók azokra a kérdésekre, amelyeket a szerződés rendelkezései kifejezetten nem szabályoznak, végül a nemzetközi jog kodifikációjának fejlődése az elmúlt évtizedben részben más irányt vett.

• Nem igazolódott be az a feltételezés sem, hogy a nemzetközi szokásjog – természeténél fogva – alkalmatlan a nemzetközi közösség előtt álló új kihívások, problémák megoldására. E feltételezést cáfolja az, hogy létrejöttek új nemzetközi szokásjogi szabályok, pl. a világűrjogban, a tengerjogban (kizárólagos gazdasági övezet), a nemzetközi környezetvédelmi jogban, stb. Ennél is fontosabb az a tény, hogy a nemzetközi jogalkotási gyakorlatban gyakran összekapcsolódik a szerződéskötés és a szokásjogi normák létrejötte: a generális szerződés rögzíti a szerződés tárgyára vonatkozó magatartási szabályokat, a vállalt kötelezettségeket, de e szerződés hatályba lépése elmarad, vagy a részes felek száma alacsony, viszont a nemzetközi közösség a szerződéses szabályokat grosso modo szokásjogi normákként elfogadja és alkalmazza. Példaként említhető a nemzetközi folyók joga.

• A nemzetközi szokásjog mai szerepére vonatkozó prekoncepciókkal szemben felhozott érvek ellenére továbbra is el kell fogadni azt, hogy a nemzetközi szokásjog gyakorlati alkalmazásában – az elméleti problémákon kívül – számos immanens nehézséggel kell számolni. A nemzetközi szokásjogi norma kialakulásához vezető sajátos folyamat következtében bizonytalan lehet létrejötte (pl. de iure condito norma-e az elővigyázatosság elve /precautionary principle/ a nemzetközi környezetvédelmi jogban) és tartalma, mely kiegészülhet módosításának és megszűnésének problémáival. Mindezek hangsúlyosabban jelentkeznek a kontinentális jogrendszerek – ideértve a magyar jogrendszert is – jogalkalmazói számára, akik számára eleve idegen jelenség, holott – a szerződések rendszertani értelmezésének (ld. no. 115.) követelményeként – nehezen elkerülhető.

***



A nemzetközi szokásjog mellett a nemzetközi jog általános szabályaihoz tartoznak az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (a nemzetközi ius cogens) és az általános jogelvek is. A nemzetközi közösség mint egész ezek szerepét paradox módon ítélte meg.

Amikor a nemzetközi szerződések jogának kodifikációja során felmerült az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak, másképpen: a nemzetközi ius cogens-nek megerősítése és létezésük következményeinek levonása, ennek élharcosai a szocialista államok és az újonnan függetlenné vált országok voltak. A szovjet diplomácia a ius cogens-ben lehetőséget látott a két világrendszer békés egymás mellett élésére vonatkozó szabályok kanonizálására és a NATO vagy az Európai Közösség elleni támadások jogi megalapozására. A fejlődő országok pedig a kolonializmusnak és a neokolonializmusnak, közelebbről az egyenlőtlen szerződések és az apartheid politika elítélésének lehetőségét, önrendelkezési joguk kiteljesítésének lehetőségét látták meg a nemzetközi jog ezen új kategóriájában. (Hasonló folyamatok kísérték a nemzetközi felelősség kodifikációját is!) E törekvések jelentős részben magyarázzák a fejlett nyugati országok habozását, fenntartásait a nemzetközi ius cogens-el szemben, nemzetközi jogi szempontból pedig féltek a visszaélés lehetőségétől, a pacta sunt servanda elvének esetleges fellazulásától.

Az erősen vitatott általános jogelvek kérdésében is új szempontok merültek fel a nemzetközi bíráskodás térnyerésével: jelen vannak pl. az Emberi Jogok Európai Bírósága vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumaiban és gyakorlatában. Ezenkívül az a tényező sem hanyagolható el, hogy az Európai Bíróság széles körben alkalmazza az általános jogelveket, ami – legalábbis az Európai Unióhoz tartozó országok számára – fontos jogforrás.

138. A nemzetközi jog általános szabályai c. részben először a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályairól, másképpen: a nemzetközi ius cogens-ről lesz szó, ezt követően a nemzetközi szokásjogról, ideértve – mint speciális kategóriát – a méltányossági elveket, végül e fejezet az általános jogelvek témával fejeződik be. Sui generis természetére tekintettel az egyoldalú aktusok appendixként kapcsolódnak a nemzetközi jog általános szabályainak témájához.

2. 2. A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (a nemzetközi ius cogens)139. A nemzetközi ius cogens fogalma

Az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba (ius cogens) ütköző szerződések tárgyában a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény kimondja:

„A szerződés semmis, ha megkötésének időpontjában az általános nemzetközi jog valamely feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütközik. Ezen egyezmény alkalmazási körében az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya olyan normát jelent, amelyet az államok nemzetközi közössége, mint egész, olyanként fogadott el és ismert el, mint amelytől nem lehet eltérni, és amelyet csak a nemzetközi jognak az ugyanilyen jellegű későbbi szabályával lehet megváltoztatni.” (53. cikk)

Az előző rendelkezés értelmezésénél először azt kell kiemelni, hogy a bécsi egyezmény – a magyar jogi terminológiával ellentétben – szinonimának minősíti a feltétlen alkalmazást igénylő (peremptory/impérative) szabályt és a ius cogens normát, tehát megengedhető vagylagos használatuk.

A nemzetközi ius cogens idézett meghatározása több szempontból meglepő: következményének rögzítésével kezdődik, holott fordítottja logikusabb lett volna. Tautologikus, hiszen cogens norma az, amit ilyenként fogadtak el, végül tartalmilag nem eléggé pontos, mert nem tisztázza a „nemzetközi közösség mint egész” jelentését, és hallgat az ilyen norma megkülönböztető materiális jegyeiről, nem is szólva arról, hogy nem dönt a cogens normák listájáról. E fenntartások ellenére az idézett rendelkezésből kiindulva felvázolhatók a nemzetközi ius cogens alapvető sajátosságai, jelesül létezésének hatása (a), módosíthatósága (b), a nemzetközi közösség, mint egész általi elismertsége (c) és megkülönböztető materiális jegyei (d).

a) A nemzetközi ius cogens létezésének hatása

Az 1969. évi bécsi egyezmény kimondja az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályába ütköző szerződés semmisségét. Új cogens norma létrejöttével pedig a korábban kötött szerződés – jogi lehetetlenülés következtében – hatályát veszti (64. cikk). E rendelkezések nemcsak kizárják annak jogi lehetőségét, hogy az államok – szerződéskötési szabadságukkal élve – kiszerződjenek (contracting out) a



nemzetközi ius cogens-ből, hanem egyben megerősítik a nemzetközi jogrenden belüli hierarchia létét is. A nemzetközi ius cogens fejlődése e hatást más területekre is kiterjesztette (ld. no. 140.).

Prima facie a nemzetközi ius cogens-t – nem minden vita és nehézség nélkül – az 1969. évi bécsi egyezmény hozta létre, melyből az következne, hogy csak azon szerződések semmissége állna be, amelynek szerződő felei egyben részesei az 1969. évi egyezménynek is, tehát harmadik államok helyzetét nem érintené. Ez az értelmezés azonban egyrészt ellentmondana a „semmisség” jelentésének, mely ab initio (kezdettől fogva) következik be, tehát automatikus, ami természetesen nem jelenti azt, hogy megállapítása ne lehetne nemzetközi vita tárgya. Ennél is fontosabb az a körülmény, hogy az 1969. évi bécsi egyezmény csak inkorporálta, és ezzel megerősítette azt, hogy a nemzetközi jogrendben vannak hierarchikusan magasabb rangú szabályok. Már az I. világháborút lezáró békeszerződések bizonyos megoldásairól is azt állították, hogy azok a jó erkölcsbe ütköznek (contra bonos mores), az ENSZ Alapokmánya pedig kimondta a belőle folyó kötelezettségek elsőbbségét (103. cikk) (l. no. 32.), és a fortiori céljai és elvei különös súlyt kaptak a nemzetközi jogrendben. A nürnbergi perben az A. Krupp elleni büntetőeljárásban pedig megállapították a Harmadik Birodalom és a Vichy-Franciország közötti hadifogoly egyezmény semmisségét. Ezen indiciumok már jelzik az in statu nascendi nemzetközi ius cogens-t, mely fokozatosan meggyökeresedett a nemzetközi jogban, sőt annak kulcsintézményévé vált.

b) A nemzetközi ius cogens szabályainak módosíthatósága

Az 1969. évi bécsi egyezmény a nemzetközi ius cogens szabályainak módosíthatóságát kifejezetten elismeri azzal, hogy megváltoztatni csak ugyanilyen jellegű későbbi szabállyal lehet. Ebből következik a természetjog és a nemzetközi ius cogens közötti különbség, mert az előbbi per definitionem örök és változtathatatlan. A kettőjük közötti másik eltérés pedig az, hogy az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai a pozitív nemzetközi joghoz tartoznak, ezzel szemben a természetjogot a pozitív jog felett álló normarendszerként fogták fel. Nem megalapozott tehát az a feltevés, hogy a nemzetközi ius cogens a természetjog reinkarnációja lenne.

c) A nemzetközi ius cogens -t a nemzetközi közösség mint egész ismeri el.

A meghatározás ezen eleméből két fontos következtetés adódik. Egyrészt valamely nemzetközi jogi normát az elismerés és elfogadás, másképpen: az opinio iuris emeli cogens szabály rangjára. Másrészt az elismerés a nemzetközi közösségtől mint egésztől származik, melynek pontos jelentése ugyan nem világos, de annyi egyértelmű, hogy nem követeli meg valamennyi állam egyetértését, elég a nemzetközi közösség jelentős többsége, ideértve a reprezentatív államok általi elfogadása (R. Ago). A cogens szabály erga omnes hatályú, azaz minden államot, sőt minden nemzetközi jogalanyt kötelez, tehát azokat is, amelyek ellenezték e rang elismerését, vagy ebben a folyamatban nem vehettek részt. Másképpen fogalmazva: a cogens szabály hatálya alól senki sem vonhatja ki magát, ipso iure univerzális nemzetközi jogi norma és e sajátossága megkülönbözteti a nemzetközi szokásjogtól (a persistent objectorról l. no. 144.). A másik alapvető különbség a két jogforrás között pedig – mint erről az előzőekben már volt szó – a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak magasabb hierarchikus rangja. Csak a pontosság kedvéért kell kihangsúlyozni azt, hogy minden nemzetközi jogi norma kötelező, megszegése nemzetközi felelősséget létrehozó nemzetközi jogsértés. A cogens szabály kötelező ereje annyiban erősebb, hogy a vele ellentétes jogi norma semmis illetve hatálya megszűnik és ebben az esetben a nemzetközi felelősségnek is vannak speciális sajátosságai (l. no. 191.).

Az 1969. évi bécsi egyezmény definíciója semmit sem árul el a cogens norma kialakulásának, érlelődésének, létrejöttének folyamatáról, csak a nemzetközi közösség, mint egész általi elismerést követeli meg. Így nyitott kérdés az, hogy a cogens szabály létrejöttének folyamata a nemzetközi szokásjogi normához hasonlóan vagy azzal egyezően megy végbe, vagy vannak speciális sajátosságai. A nemzetközi ius cogens-szel kapcsolatos gyakorlat (l. no. 140.) sem visz közelebb e kérdés megválaszolásához.

d) A nemzetközi ius cogens tartalma: sajátos materiális jegyei

E pontban kell választ adni arra, hogy milyen sajátos okok, tényezők miatt választódnak ki a nemzetközi jogi normák tömegéből azok, melyeket a nemzetközi közösség, mint egész cogensnek tart. A Nemzetközi Jogi Bizottság kommentárja a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályait összekapcsolja tárgyuk sajátos természetével, ami csak annyiban visz előre, hogy nyilvánvalóan a materiális aspektusok adják – az elismerés formális feltételén túl – a nemzetközi ius cogens lényegét. E materiális tartalom értelmezésére különböző – egymást részben átfedő – válaszok születtek, melyek nem álltak össze konzisztens elméletté. A legfontosabb feltételezések a következők:

• A nemzeti jogrendszerekben létező és a bíróságok által érvényesített közrend (ordre public) analógiájára



feltételezik a nemzetközi közösséget, mint egészet védő nemzetközi közrend létezését (Fitzmaurice, Waldock, Cassese, Herczegh Géza), melyet az ENSZ Alapokmánya testesítene meg. Ez utóbbi azonban erősen preferálja a rend, azaz a nemzetközi béke és biztonság fenntartását még a nemzetközi jog uralmával szemben is. Ez az ellentmondás, továbbá a közrend bizonytalan fogalma nem ad kellő magyarázatot, nem visz közelebb a nemzetközi ius cogens tartalmához.

• A konstitucionalista megközelítés viszont inkább azt emeli ki, hogy az ENSZ Alapokmány a nemzetközi közösség alkotmánya, így elvei (melyeket a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua ügyben a joghatóságról szóló ítéletében a nemzetközi jog általános elveinek minősített) (l. no. 77.) jelentik a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályait (Tomuschat, P. M. Dupuy). E felfogással szemben felhozható az, hogy erősen kétséges egy elsősorban szuverén államok által alkotott nemzetközi közösségben alkotmányról beszélni még in statu nascendi formában is (mutatis mutandis ugyanez érvényes az Európai Unióra is), továbbá felvethető az is, hogy egyrészt nehéz lenne az Alapokmány valamennyi elvét cogens jellegűnek minősíteni, másrészt lehetnek a nemzetközi ius cogens-nek olyan szabályai is, melyek nem találhatók meg az Alapokmányban.

• Közelebb juthatunk a nemzetközi ius cogens lényegéhez, ha szabályaiban a nemzetközi közösség, mint egész alapvető érdekeit vagy értékeit védő normákat látunk, még ha e két kategória nem is feltétlenül azonos tartalmú. Az alapvető érdekek tükröződnek a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló ideiglenes tervezetének (1996), nemzetközi bűntettről szóló nevezetes cikkében (19. cikk), a Nemzetközi Jogi Intézet határozata (2005) viszont az ilyen értékeket tartalmazó kötelezettségeket sorolja a cogens normák körébe.

140. A nemzetközi ius cogens a nemzetközi gyakorlatban

Miután az 1969. évi bécsi egyezmény megerősítette a nemzetközi ius cogens létezését, – a kezdeti bizonytalanság után – a nemzetközi gyakorlatban olyan mértékben van jelen, hogy elfogadottsága nehezen kérdőjelezhető meg. E megállapítás még akkor is igaz, ha sem az előzetes várakozások, sem az előzetes félelmek nem igazolódtak be, és a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai létezésének hatásai – az eredetileg feltételezett összefüggésen kívül – inkább más vonatkozásokban érvényesültek. Tekintsük át a nemzetközi gyakorlatnak a nemzetközi ius cogens-szel kapcsolatos néhány megnyilvánulását:

a. A cogens szabályba ütköző nemzetközi szerződés semmissége vagy megszűnése

• A Német Demokratikus Köztársaság helyzetének stabilizálása, azaz a „rákos daganat” kioperálása céljából a szovjet kormány 9600 szavas jegyzéke (1958. november 27.) semmisnek és érvénytelennek (sic!) nyilvánította a Berlinre vonatkozó korábbi megállapodásokat, hivatkozva azoknak a Nyugat részéről történt súlyos megsértéseire, és Nyugat-Berlin számára szabad város státust követelt. Ezzel kezdetét vette a hidegháború egyik legsúlyosabb válsága, mely a berlini fal megépítésével és a kubai rakétaválsággal ért véget. Feltéve, de nem engedve a pacta sunt servanda elvnek cogens szabály rangjára emelését (l. no. 109.), az amerikai, brit és francia kormány a szovjet jegyzéket a korábbi szerződések megszüntetésére irányuló javaslatként értelmezte, és ebben a szellemben tárgyalt a megoldásról. Az említett megállapodások ab initio semmissége annyira nem állt be, hogy csak a Németországra vonatkozó végleges rendezésről szóló szerződéssel, az ún. 2+4-es szerződésben (1990. évi moszkvai szerződés) vetettek véget jogaiknak és felelősségeiknek a győztesek Berlinnel és Németországgal kapcsolatban (7. cikk).

• Nyugat-Szahara dekolonizációja tárgyában Spanyolország, Marokkó és Mauritánia megállapodott (1975) a spanyol uralom megszüntetésében és a területnek a két utóbbi ország közötti felosztásában. E háromhatalmi megállapodást – mint a népek önrendelkezési jogába ütköző szerződést – Algéria semmisnek és érvénytelennek nyilvánította. Az ENSZ Közgyűlése ezután két – egymásnak ellentmondó – határozatot hozott: az egyikben hangsúlyozta a nyugat-szaharai nép önrendelkezési jogát, de nem említette a háromhatalmi megállapodást, a másikban pedig ez utóbbit tudomásul vette, és népszavazást javasolt, tehát a szerződés semmisségének megállapítására irányuló kísérlet sikertelen volt.

• Az Egyesült Államok azt a szovjet–afgán megállapodást (1978) minősítette semmisnek, mellyel jogilag indokolták az afganisztáni beavatkozást, figyelemmel az erőszak tilalmának cogens elvére. Az afganisztáni válság rendezéséről szóló genfi megállapodások (1988) e kérdésre nem térnek ki.

b. A Nemzetközi Bíróságnak a nemzetközi ius cogens-szel szembeni attitűdje különösen fontos, tekintettel az 1969. évi bécsi egyezmény által létesített iunctim miatt, mely összekapcsolja a semmisséget (és a szerződés jogi lehetetlenülés miatti megszűnését) a Bíróság erre vonatkozó kötelező döntésével (66. cikk). Hangsúlyozni kell azonban azt, hogy a Bíróságnak rendelkeznie kell joghatósággal az ilyen döntéshez, azaz



„hivatalból” nem állapíthatja meg. A Bíróságot eddig az államok egyetlen alkalommal sem kérték fel a semmisség vagy a szerződés megszűnésének kimondására, azonban számos ügyben szembekerült valamely nemzetközi jogszabály cogens jellegének kérdésével. A Bíróság döntéseiben (ellentétben az egyéni és különvéleményekkel) fokozatosan – parafrázisokat használva – jutott el a nemzetközi ius cogens expressis verbis elfogadásáig.

• Még az 1969. évi bécsi egyezmény megszületése előtt utalt a nemzetközi ius cogens létezésére (Északi-tengeri kontinentális talapzat ügy).

• Elismerte erga omnes nemzetközi kötelezettek létezését általánosságban (Barcelona Traction ügy), illetve az önrendelkezési jog vonatkozásában (Kelet-Timor ügy).

• „Alapvető jellegűnek” minősítette a diplomáciai képviselők immunitását (teheráni túszügy).

• Bár csak a természeti törvények lehetnek ilyenek, a Bíróság szerint a nemzetközi jognak vannak áthághatatlan (intransgressible) szabályai (nukleáris fegyverek legalitása ügy).

• A Kongó területén folyó fegyveres tevékenységekkel kapcsolatos – Kongói Demokratikus Köztársaság és Uganda közötti – perben hozott ítéletében viszont már expressis verbis utal bizonyos nemzetközi jogi normák cogens jellegére súlyos megsértésük fényében.

c. Más nemzetközi bíróságok gyakran minősítenek bizonyos szabályokat cogens jellegűnek: így az Emberi Jogok Európai Bírósága kialakította „az európai közrend” fogalmát, az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága a nemzetközi ius cogens-be ütköző belső jogszabályokat minősített semmisnek, a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények Nemzetközi Büntetőtörvényszéke is élt ezzel a minősítéssel, az Európai Közösség Elsőfokú Bírósága pedig a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiban látja a Biztonsági Tanács hatáskörének korlátját.

d. A nemzeti bíróságok a nemzetközi ius cogens alapján tagadják meg a kiadatási szerződés teljesítését (Svájc), semmisítenek meg nemzeti jogszabályokat (Német Alkotmánybíróság a terroristák által hatalomba kerített repülőgép lelövésével kapcsolatban).

e. A fortiori mérvadóbb a nemzetközi szervezetek gyakorlata:

A Biztonsági Tanács és a Közgyűlés több határozata az erőszakos területszerzést szentesítő nemzeti jogszabályokat minősítette a nemzetközi ius cogens-be ütközésük miatt semmisnek, így a Kuvait annexióját kimondó iraki törvényt (662/1990. sz. hat.), az 1967. évi ún. hatnapos háborúban elfoglalt Kelet-Jeruzsálem és a Golan-fennsík izraeli területté nyilvánítását (a határozatok felsorolását ld. a Nemzetközi Bíróságnak a ciszjordániai fal ügyében adott tanácsadó véleményében), vagy a Namíbiával kapcsolatos dél-afrikai jogi aktusokat (435/1978. sz. hat.). Megemlíthető az Európa Tanácsnak az emberi jogokról és a terrorizmus elleni küzdelemről szóló irányelve (2002) is, mely szerint sohasem szabad megsérteni a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályait.

141. A nemzetközi ius cogens jelenlegi helyzete

Az 1969. évi bécsi egyezmény elfogadása óta a nemzetközi ius cogens nemcsak – mint az előzőekben sommásan összegzett nemzetközi gyakorlat bizonyítja – meggyökeresedett a nemzetközi jogrendben, de megállapítható az ilyen rangú nemzetközi normák exemplifikatív listája is. E listán szerepel vitathatatlanul az ENSZ Alapokmányával ellentétes erőszak tilalma, a népek önrendelkezési joga, a legalapvetőbb emberi és humanitárius jogokat védő vagy azokat súlyosan sértő magatartásokat tiltó (rabszolgaság, genocídium, kínzás, súlyos háborús bűntettek) szabályok. A dolog természete szerint léteznek olyanok is, melyek státusa kétséges: a népek önrendelkezési jogának cogens elve magában foglalja-e – az 1966. évi egyezségokmányokkal (1. cikk) egyezően – a természeti erőforrásokkal való szabad rendelkezést, vagy – a Nemzetközi Bíróságnak a Korfu-szoros ügyben a tengeri közlekedés szabadsága alapvető elvével összhangban – a nyílt tenger és a világűr res communis omnium usus státusa nemzetközi ius cogens-nek minősül-e, továbbá ilyen jellegű-e pl. az emberiség közös örökségének elve (mint állította több delegáció az ENSZ harmadik tengerjogi konferenciáján és később), illetve a környezet védelmét előíró egyes kötelezettségek (Nemzetközi Jogi Intézet 2005. évi határozata).

A nemzetközi jog fejlődése a nemzetközi ius cogens létezéséből következő hatásokat változtatta meg: a szerződések semmisségével és jogi lehetetlenülésével szemben a nemzetközi szerződések végrehajtásának akadályaként, nemzeti jogszabályok, mint egyoldalú aktusok semmissége okaként nyilvánul meg, még ha ez utóbbi követelmény érvényesítése nem is eléggé hatékony, továbbá fontos szerepet játszik a delicta iuris



gentium jogalapjának megteremtésében, végül meggyökeresedett a nemzetközi felelősség intézményében (l. no. 191.).

3. 3. A nemzetközi szokásjog142. A nemzetközi jogrendben aligha vitatható a nemzetközi szerződések dominanciája, mely különösen nyilvánvaló az alapvető nemzetközi politikai kérdések rendezésében (szövetségi szerződések, meg nem támadási szerződések, baráti kapcsolatokról és együttműködésről szóló megállapodások), nemzetközi szervezetek létrehozásában, a leszerelésben, az emberi jogok nemzetközi védelmében, a nemzetközi viták megoldásában, továbbá a bilaterális viszonyokban. E megállapítás ellenére a nemzetközi szokásjognak továbbra is fontos szerepe van, hiszen uralja a nemzetközi jog olyan fontos területeit, mint a nemzetközi felelősség, a diplomáciai védelem, az állam- és kormányelismerés, más vonatkozásokban a szubszidiaritás alapján kiegészíti a tárgyra vonatkozó nemzetközi szerződéseket, pl. a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításánál, vagy az államutódlásnál. A nemzetközi szokásjog fontosságát az a közismert tény is aláhúzza, hogy a generális sokoldalú szerződések elfogadásával megindult nemzetközi jogalkotási folyamat gyakran nem fejeződik be: elmarad vagy alacsony számú az ilyen szerződések kötelező hatályának elismerése, ami azonban egyáltalán nem zárja ki a szerződési rendelkezések grosso modo szokásjogi normakénti alkalmazását.

A nemzetközi szokásjog mai szerepe és a szokásjogi normák alkalmazásának kvázi elkerülhetetlensége indokolttá teszik e jogforrás részletes elemzését, melyben támaszkodni lehet a Nemzetközi Jogi Egyesület (ILA) által kidolgozott 33 megállapítást tartalmazó dokumentumra: Statement of Principles Applicable to the Formation of General Customary International Law (London, 2000).

A továbbiakban az alábbi kérdésekről lesz szó:

• A nemzetközi szokásjogi szabály létrejöttének feltételei, azaz a két konjunktív elem;

• A nemzetközi szokásjogi norma általánossága: a persistent objector szabály;

• A nemzetközi jog méltányossági elvei, mint speciális vagy sui generis szokásjogi szabályok;

• A nemzetközi jog kodifikációja.

Elöljáróban hangsúlyozni kell azt, hogy a vizsgálat a nemzetközi jog legfontosabb alanyai, azaz az államok által kialakított szokásjogi szabályokkal kapcsolatosak, melyek mutatis mutandis alkalmazandók a nemzetközi szervezetek közreműködésével létrejött vagy a nemzetközi szervezetek keretében kialakított szokásjogra. A nemzetközi szervezetek ilyen szerepére ld. az ENSZ főtitkárának a fenntartásokkal kapcsolatos letéteményesi gyakorlatát (a Nemzetközi Bíróság tanácsadó véleménye a genocid-egyezményhez fűzött fenntartások tárgyában), a Biztonsági Tanácsnak az állandó tagok egyhangúságának elvére vonatkozó gyakorlatát (a Nemzetközi Bíróság 1971. évi Namíbia tanácsadó véleménye), és a fortiori a békefenntartás feltételeinek szokásjogi úton megvalósult kialakítását.

143. A nemzetközi szokásjogi szabály létrejöttének feltételei: a két konjunktív elem

A Nemzetközi Bíróság több ítéletében (az 1969. évi északi-tengeri kontinentális talapzat ügy, az 1985. évi Líbia–Málta kontinentális talapzat ügy, vagy az 1986. évi Nicaragua v. Egyesült Államok ügy) – a nemzetközi jog tudományának nyilvánvaló többségi álláspontjával összhangban – axiómának tartja a szokásjog két elemének követelményét. Így szükség van gyakorlatra (usus, diuturnitas), mely tekinthető objektív vagy materiális feltételnek és a gyakorlat jogilag kötelező követésére vonatkozó jogi meggyőződésre (opinio iuris sive necessitatis), mely szubjektív, pszichológiai elemnek fogható fel. A továbbiakban e két feltétel kifejtéséről és egymáshoz való viszonyuk meghatározásáról lesz szó.

a) A gyakorlat mint objektív elem vizsgálatában először az döntendő el, hogy milyen cselekvések, magatartások minősülhetnek relevánsnak, és az ilyennek tekintetteknek milyen követelményeket kell kielégíteni.

A szokásjogi norma létrejöttéhez vezető folyamatban csak állami szervek vehetnek részt, melyek köre nem korlátozható azokra, akik külön meghatalmazás nélkül nemzetközi aktusokra jogosultak, de túlzónak tűnik – a kötelezettségszegő magatartások – beszámítási szabályának analógiájára azt valamennyi állami szervre kiterjeszteni. Pl. egy hadihajó utasítás nélkül feltartóztat idegen halászhajót a nyílt tengeren, ami nemzetközi jogsértés, de nem lehet a halállomány védelmére vonatkozó szokásjogi norma létrejöttéhez való hozzájárulásként felfogni.



A dolog természete szerint elsősorban a végrehajtó hatalom központi szerveinek cselekvései, esetleg tartózkodása (pl. tiltakozás hatására eláll a bejelentett lépéstől) minősül releváns gyakorlatnak. Ilyen lehet hivatalos kormányközlemény, diplomáciai levelezés, tiltakozás, a külügyminisztérium jogi álláspontjának hivatalos közlése, nemzetközi bíróságok előtti perben kifejtett álláspont, különös feltételek között nemzetközi szervezetek határozatainak megszavazása, de – e verbális aktusokon túl – fizikai cselekvések is, így repülőgépek leszállásra kényszerítése. A törvényhozó hatalom magatartása is releváns lehet, pl. az állam területi és személyi joghatóságának területén, a külföldi állam immunitásának szabályozásával, mely a nemzeti bíróságokra is vonatkoztatható, pl. az egyetemes joghatóság elismerésével, a külföldi törvény extraterritoriális hatályával kapcsolatban.

Ebben az összefüggésben kell hangsúlyozni azt, hogy a Nemzetközi Bíróság, és más állandó és választottbíróságok döntései nem vehetők figyelembe releváns gyakorlatként. Ellenkező feltételezés e bíróságokat jogalkotó funkcióval ruházná fel, melyet konzekvensen elhárítottak: feladatukat a nemzetközi jog értelmezésében és alkalmazásában határozták meg. Ez természetesen nem zárja ki azt, hogy e bíróságok kinyilvánítsák de iure condito szokásjogi norma létezését vagy ellenkezőleg: ne ismerjék el azt. Az előbbire példa a környezeti károkozás tilalma a nukleáris fegyverek legalitása ügyben adott 1996. évi tanácsadó véleményben (l. no. 219.), az utóbbira a kontinentális talapzat megosztására vonatkozó ún. egyenlő távolság elv el nem ismerése az Északi-tengeri kontinentális talapzat ügyben (l. no. 145.). Az előzőek miatt tekinti a Nemzetközi Bíróság Statútuma a bírói döntéseket „a jogszabályok megállapításának segédeszközeiként”.

A szokásjogi norma létrejöttéhez szükséges szerteágazó és nem ellentmondásmentes gyakorlat megállapítása nem könnyű feladat. A nemzetközi jog fejlődése előtérbe állította az államok együttes gyakorlatát, mely nemzetközi szerződések (általában generális szerződések, de kétoldalú szerződések sorozatának) megkötésében, univerzális nemzetközi szervezetek és nemzetközi szervezetek határozatainak elfogadásában nyilvánul meg. Bár nem vélelmezhető az, hogy önmagukban létrehozhatnak nemzetközi szokásjogot: azonos vagy hasonló rendelkezések ismétlődéséből nem következik ipso iure szokásjogi norma (pl. a közel 2000 beruházásvédelmi egyezménynek a beruházási viták nemzetközi választottbíróság joghatóságába utalása, vagy a sok kiadatási szerződés megmaradt a szerződési jogban), de nem kizárt az, hogy a hatályos szokásjogot kodifikálják (l. az 1958. évi nyílt tenger egyezmény preambulumát), hozzájárulnak a nemzetközi szokásjog kikristályosodásához (l. az 1958. évi kontinentális talapzat egyezmény elveit), végül a szerződés szabályai szokásjogi folyamatot indukálhatnak, hozzájárulhatnak szokásjogi normák kialakulásához. (Pl. a nukleáris fegyverek legalitása ügyben (l. no. 219.) jutott erre a következtetésre a Nemzetközi Bíróság a humanitárius tárgyú nemzetközi egyezményekkel kapcsolatban.)

Az egyes államok és az államok közös gyakorlatának három követelményt kell kielégítenie:

• A gyakorlatban való részvétel széles körű legyen, és foglalja magában az érdekelt államok gyakorlatát, azaz egyben reprezentatívnak is bizonyuljon. Másképpen fogalmazva: ugyan nem szükséges a nemzetközi közösség valamennyi tagjának konkrét, aktív részvétele ahhoz, hogy releváns gyakorlatról beszélhessünk, az előbbi feltételek hiányában azonban e minőség elérése nem következhet be. A nukleáris fegyverek legalitásával kapcsolatos tanácsadó véleményében a Nemzetközi Bíróság emlékeztetett a nagy többséggel elfogadott közgyűlési határozatokra, de arra is, hogy e fegyverek tilalmát az atomhatalmak nem támogatták, és egyébként is ellentétes lenne a kölcsönös elrettentésre épülő hatalmi egyensúly politikájával.

• A gyakorlat lényegileg egyöntetű legyen, aminek fenn kell állnia az egyes államok vonatkozásában, de kollektíve is, azaz a gyakorlatban résztvevő államok tekintetében. E követelmény nem szigorú azonosságot feltételez, hanem csak annyit, hogy általában egyezést mutasson. A Nemzetközi Bíróság a kizárólagos gazdasági övezet eléggé hasonló nemzeti szabályozásait e jogintézmény szokásjogi jellege elfogadásának tekintette (ld. az 1985. évi ítéletet a Líbia–Málta kontinentális talapzat ügyben).

• Ámbár bizonyos időnek el kell telnie ahhoz, hogy az előbbi kritériumoknak megfelelő gyakorlat létrejöhessen, pontos időtartamra vonatkozó szabály nem létezik. A szükséges időtartam lehet rövid, mint az állam szuverenitása légtere fölött (az első repülésektől számított egy évtized alatt), sőt kivételesen a nemzetközi szervezetek egyhangú határozata azonnali szokásjogot is létrehozhat, mint esetleg az 1970. évi baráti kapcsolatok elveiről szóló deklaráció (l. az 1986. évi érdemi ítéletet a Nicaragua v. Egyesült Államok-ügyben), vagy a világűr res communis omnium usus jellegét kimondó határozat.

b) Az opinio iuris sive necessitatis, mint szubjektív feltétel

Az opinio iuris sive necessitatis (a jog vagy szükségesség hite) az államok azon meggyőződésének hagyományos megjelölése, hogy a kellően állandó és egységes gyakorlatot követve nemzetközi jogi normának



engedelmeskednek, nemzetközi jogi kötelezettségeket teljesítenek vagy jogukkal élnek. A terminus technicus ezen értelmezéséből következik, hogy nincs szó – valamilyen módon megnyilvánuló – hallgatólagos beleegyezésről.

Bár az opinio iuris sive necessitatis – a gyakorlat mellett – a nemzetközi szokásjogi elv vagy szabály létrejöttének konjunktív feltétele, általánosságban nehéz, sőt szinte lehetetlen e két feltétel elkülönítése, ezért az előzőekben megfogalmazott kritériumoknak megfelelő gyakorlat fennállása kellően bizonyítja a nemzetközi szokásjog kötelező szabályának létezését. Másképpen fogalmazva: nincs szükség a szubjektív elem önálló létezésének bizonyítására sem általánosságban, sem egyes államok részéről, az bennrejlik a kellően egységes és állandó nemzetközi gyakorlatban (usus/diuturnitas).

Ezen általános szabály alól kivételek is léteznek, azaz olyan speciális körülmények, amikor a szubjektív elem önállósulhat, a szokásjogi normává minősítés vagy annak hiánya szempontjából bizonyító ereje lehet. E helyzetek közül a legfontosabbak az alábbiak:

• A nemzetközi életben fontos szerepet játszanak a diplomáciai érintkezés formaságai (protocol), az udvariassági szabályok (courtoisie), stb. anélkül, hogy az államok ezek követését jogi kötelezettségként fognák fel.

• Lehetséges, hogy a nemzetközi gyakorlat bizonytalan vagy kialakulása a kezdeteknél tart. Az előbbi lehetőséget a Lotus-ügy (l. no. 19.) illusztrálhatja: az államok ugyan nem gyakorolták büntető joghatóságukat a nyílt tengeri hajó-összeütközés külföldi okozói fölött, de ez a tartózkodás – mint arra az Állandó Nemzetközi Bíróság rámutatott – nem jogi kötelezettség tudatában történt, más okoknak is betudható volt. A kezdődő gyakorlat pedig gyorsan szokásjogi normává fejlődhet, ha az államok kifejezésre juttatják jogi meggyőződésüket annak helyességéről. Ez történt pl. a világűrjog területén, ahol a világűr-tevékenységben valójában két állam vett részt, de az ennek során követett elvek az államok helyeslésével találkoztak. Az e tárgyú ENSZ közgyűlési határozatoknak így bizonyos normatív érték tulajdonítható (Cassese).

• Az opinio iuris sive necessitatis különösen fontos – ahogy azt a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua v. Egyesült Államok-ügyben kimondta – a nemzetközi jogrend azon alapvető tilalmainál (ezeket az ILA axiomatic principles-nek nevezi), mint a szuverén egyenlőség tiszteletben tartása vagy a beavatkozás tilalma. E tilalmak létezésében a nemzetközi közösség egyetért (a Bíróság kifejezetten az 1970. évi baráti kapcsolatok elveiről szóló nyilatkozatra utalt), tehát megvan az opinio iuris sive necessitatis, ugyanakkor a gyakorlat inkább ezek különböző indokokkal alátámasztott megsértéseiben nyilvánul meg. Az előbbiek a fortiori vonatkoznak a humanitárius nemzetközi jog elveire.

• Bizonyos körülmények között az államok kizárhatják azt, hogy az egyébként releváns nemzetközi gyakorlatból szokásjogi norma nőjön ki. Gyakori pl. a kártérítés fizetésénél arra utalni, hogy az ex gratia történik. A külföldi tulajdon államosításával kapcsolatos vitákat rendező globális kártérítési egyezmények (lump-sum agreements) szokásosan olyan cikket is tartalmaznak, mely kifejezésre juttatja azt, hogy a felek a megállapodás megkötésével nem ismernek el semmiféle ilyen tárgyú kötelezettséget. Az elutasítás indirekt módon is bekövetkezhet: pl. az ENSZ Közgyűlése először megbízta a Nemzetközi Jogi Bizottságot – a később sic utere tuo ut alienum laedas (úgy használd a sajátodat, hogy ne okozz kárt másnak) maximává változott – „a nemzetközi jog által nem tiltott magatartások káros eredményei miatti nemzetközi felelősség” kodifikációjával. A végén nyilvánvalóvá vált és ezt a Bizottság érzékeltette is, hogy a nemzetközi közösség többsége nem hajlandó elfogadni még az államok korlátozott nemzetközi felelősségét kimondó szabályt sem.

• Az előzőekben megfogalmazottak ellentételeként az a tény, hogy az ENSZ Közgyűlése megbízást ad a Nemzetközi Jogi Bizottságnak adott téma kodifikálására (l. no. 146.), prejudikálhat az adott terület nemzetközi szokásjogi szabályainak létezéséről.

144. A persistent objector szabály

A nemzetközi szokásjogi norma létrejöttéhez szükséges két konjunktív feltételnek – az előző pontban adott – értelmezéséből következik az, hogy egyrészt nem szükséges minden egyes állam részvétele a releváns nemzetközi gyakorlat kialakításában, másrészt nem követelmény minden egyes állam hozzájárulása sem. E felfogás alapján a nemzetközi szokásjogi szabály nem hallgatólagos szerződés(tacitum pactum), ellentétesen a klasszikus pozitivista vagy voluntarista állásponttal. Ez utóbbi fejeződött ki pl. a Lotus ügyben hozott ítéletben (l. no. 19.) és – ideológiai-politikai megfontolásokból – ezt képviselte a szocialista jogtudomány.

A szokásjogi norma létrejöttének mai értelmezése biztosítja egyes államok számára azt a lehetőséget, hogy



szuverenitásuk alapján kivonhassák magukat az általános szokásjogi szabály kötelező ereje alól. Ezt szolgálja a persistent objector (örökös ellenző) szabály, mely szerint ha egy állam, mielőtt a gyakorlat általános normává fejlődne, állandóan és nyíltan ellenzi azt, akkor az nem fogja kötni. Nyilvánvaló, hogy ezen elvi lehetőség alkalmazhatósága az adott államnak a nemzetközi kapcsolatok rendszerében elfoglalt helyétől függ.

E meghatározás magában foglalja a persistent objector lehetőség elfogadhatóságának feltételeit:

• Csak a szokásjogi norma létrejötte előtt lehetséges;

• Ha az állam a már létrejött szokásjogi normát utasítja el, ami vagy nemzetközi felelősséget keletkeztet, vagy új szokásjogi norma kezdeményezését jelenti, nem esik a persistent objector szabály hatálya alá;

• A szembehelyezkedésnek konzekvensnek kell lenni.

A persistent objector szabály alkalmazásáról volt szó az angol–norvég halászati ügyben (1951):

MegjegyzésA XX. század eleje óta vitatott volt, hogy az angol halászok mely – a norvég partokhoz közel eső – vizekben halászhatnak. Ez utóbbi ország parti őrsége számos alkalommal tartóztatott fel brit halászhajókat és indított eljárást.

A vita a norvég parti tenger kiterjedésének meghatározásával függött össze. (Az nem volt kétséges, hogy a parti tengeren belüli halászati jogok Norvégiát illetik meg.) A parti tenger kiterjedésének meghatározására vonatkozó módszerek különbségéből adódott a vitatott státusú tengerrész, azaz hogy parti tengerről, vagy nyílt tengerről van-e szó. A brit álláspont szerint a parti tenger külső határának a tengerpartot kell követnie, közelebbről az apályvonallal párhuzamos. A Nemzetközi Bíróság megállapította, hogy e szabályt (létezésének bizonyítására nem volt szükség!) Norvégia sohasem fogadta el, ellenkezőleg: mindig ellenezte alkalmazását. A norvég tengerpart földrajzi sajátosságaira tekintettel egyrészt ragaszkodott az ún. egyenes alapvonal módszerhez (a skjaergard-nak nevezett szigetek, szigetecskék, sziklák, zátonyok összessége jelenti a norvég partot), másrészt sohasem fogadta el a zárt öbölre vonatkozó, az ún. 10 mérföldes szabály analógiakénti kiterjesztését a norvég fjordokra, tehát a párhuzamos nyomvonal szabálya Norvégiát nem kötelezi persistent objector helyzete következtében.

(Hasonló megoldás olvasható ki az angol–izlandi halászati ügyből (1974) is azzal a megszorítással, hogy Izland in statu nascendi szabályra hivatkozott egy szerződéses kötelezettség alkalmazásának kizárása érdekében és Nagy-Britannia késznek mutatkozott az erőforrások ésszerű és méltányos megosztását biztosító tárgyalásokra.)

A persistent objector szabályból következik az, hogy egy szokásjogi norma a nemzetközi jog általános szabálya, de nem kötelezi a nemzetközi közösség minden tagját, valamennyi államot . Egyebek mellett egy szokásjogi norma ebben is különbözik a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályától.

Az előzőekben – összhangban a Nemzetközi Bíróság Statútumának az alkalmazandó források felsorolását tartalmazó cikkével (38. cikk 1/b pont) – a nemzetközi jog általános szabályainak minősülő szokásjogról volt szó. Ezek mellett – mint a Nemzetközi Bíróság is elismerte – létezhet regionális szokásjog (menedékjog/Haya de la Torre-ügy), sőt bilaterális szokásjog is (indiai területen való áthaladási ügy).

145. A méltányossági elvek, mint speciális szokásjogi normák

A nemzetközi jog fejlődése, elsősorban a Nemzetközi Bíróság gyakorlata – a nemzetközi jog általános szabályain belül – kialakította a nemzetközi jog által meghatározott méltányossági elveket, egyszerűbben a nemzetközi jog méltányossági elveit. Ezen elvek – kizárásos alapon – a nemzetközi szokásjoghoz tartozhatnak, miután nyilvánvalóan nem a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai és az általános jogelvek fogalmának is nehezen felelhetnek meg.

Az előzőek alátámaszthatók az északi-tengeri kontinentális talapzat üggyel (1969).

Megjegyzés



A kőolajban és földgázban gazdag, sekély Északi-tenger kontinentális talapzatának megosztásában – más parti államokkal (Nagy-Britannia, Norvégia, stb.) ellentétben Dánia, Németország és Hollandia nem tudott megegyezni. Külön megállapodásukban felkérték a Nemzetközi Bíróságot a megosztás elveinek meghatározására, így az ítélet (1969) valójában a nemzetközi jog forrásairól szól. A kedvezőbb földrajzi helyzetben lévő Dánia és Norvégia a kontinentális talapzatról szóló 1958. évi genfi egyezményben megfogalmazott egyenlő távolság (equidistance) szabályra hivatkozott. Miután nem ratifikálta, a genfi egyezmény Németország számára res inter alios acta, ezért az említett államoknak e szabály szokásjogi természetét kellett bizonyítania. A Bíróság ebben a vonatkozásban nem ismerte el sem e norma kodifikációs jellegét, sem annak utólagos gyakorlat általi kikristályosodását. Ebből mégsem joghézag következik, hanem az, hogy a releváns kontinentális talapzatok delimitációját méltányossági elvek szerint kell megvalósítani, melyek a nemzetközi joghoz tartoznak, nem pedig ex aequo et bono alapján történnek.

A Bíróság ezen elveket extrapolálta a természeti erőforrások megosztására is. A Bős-Nagymaros ügyben (1997) a Bíróság – nem véletlenül – emlékeztet a Duna, mint természeti erőforrás ésszerű és méltányos megosztásának követelményére.

A nemzetközi jog méltányossági elvei sui generisszokásjogi szabályok, köszönhetően a méltányosság többes jelentésének, valamint sajátos tartalmuknak.

a. méltányosság A többes jelentése

A nemzetközi jog méltányossági elvei mellett létezik infra legem, contra legem és praeter legem méltányosság is (l. a Nemzetközi Jogi Intézet 1937. évi határozatát).

• Az infra legem, azaz a jogon belüli méltányosság általános jogelvként – mint az igazságosság eszméjének közvetlen következménye – a nemzetközi jogi norma méltányos, individualizált alkalmazását követeli meg. Mint jogalkalmazási elv kizárja, vagy korlátozni kívánja a nemzetközi jogi normák ésszerűtlen, önkényes, a releváns körülményektől független, tehát igazságtalan érvényesíthetőségét. Ebben az értelemben használta a Nemzetközi Bíróság több ügyben (pl. 1986. Burkina Faso–Mali határvita), vagy a Nemzetközi Jogi Bizottság (a szerződésekben való államutódlás kodifikációjában).

• A praeter legem, azaz a jogon kívüli méltányosság és a contra legem, azaz a joggal szembeni méltányosság a Nemzetközi Bíróság Statútumában szereplő ex aequo et bono (aszerint, ami méltányos és jó) fogalomba tartozik. Bár a két fogalom a gyakorlatban összekeveredhet, az előbbi esetben joghézag kitöltéséről, a másik esetben viszont a nemzetközi jogi normát lerontó döntésről van szó. Hangsúlyozni kell azt, hogy ex aequo et bono döntésre a Nemzetközi Bíróság (és a dolog természete szerint más állandó és választottbíróságok) csak a felek felhatalmazása alapján jogosult. Nem véletlen tehát az, hogy ilyen döntésre a Nemzetközi Bíróság gyakorlatában még nem került sor (Belize, a hajdani brit Honduras státusával kapcsolatos e tárgyú brit javaslatot a hondurasi kormány elutasította), választottbíróságoknál is kivételesen fordult elő. Nem minősíthetők ex aequo et bono határozatnak az 1938. évi – és az 1940. évi bécsi döntések, melyek visszajuttatták Magyarországnak a Felvidék déli részét, illetve Észak- és Kelet-Erdélyt.

b. A méltányossági elvek sajátos tartalma

Mint a Nemzetközi Bíróság kifejezetten hangsúlyozta, a méltányossági elvek a nemzetközi joghoz tartoznak, és különbséget kell tenni ezek alkalmazása és az ex aequo et bono döntés között (1982. évi Tunézia és Líbia közötti kontinentális talapzat delimitációja ügy). A méltányossági elvek azonban – tartalmuk alapján – sui generis szokásjogi normáknak tekintendők: nem elsősorban tartalmuk határozatlansága miatt, hiszen ez számos szokásjogi szabálynál is megállapítható. Visszautalva az északi-tengeri kontinentális talapzat ügyben hozott ítéletre, a méltányossági elvek megállapodást célzó tárgyalási kötelezettséget (pactum de contrahendo) írnak elő, melynek során induktív módon a különböző tényezők kellő figyelembevételével méltányos eredményt kell elérni. Bár nem mindig egyértelmű, hogy a méltányosság melyik fajtájáról van szó, pl. az 1972. évi űrkárfelelősségi egyezményben (XII. cikk), vagy az 1982. évi tengerjogi egyezményben (59. cikk), e szerződések rendelkezései inkább méltányossági elvekként értelmezhetők.

146. A nemzetközi jog kodifikációja

a) Előzmények



A nemzetközi jog kodifikációja a háború jogának (ius in bello) területén kezdődött, létrejött az a joganyag, melyet ma hágai és genfi jognak nevezünk.

A Nemzetek Szövetsége 1930-ban Hágában gyakorlatilag eredménytelen konferenciát hívott össze a kettős állampolgárság, a parti tenger és a nemzetközi felelősség jogának kodifikálására.

Az ENSZ Alapokmánya a Közgyűlés feladatkörébe utalja a nemzetközi jog kodifikációját és fokozatos fejlesztését (13. cikk 1/a pont). A Közgyűlés e célból 1947-ben felállította a Nemzetközi Jogi Bizottságot, mely jelenleg a Közgyűlés által választott, 34 független szakértőből áll, és összetétele többé-kevésbé tükörképe a világ fő jogi rendszereinek.

b) A kodifikáció fogalma

A nemzetközi jog kodifikációja alatt általában a nemzetközi kapcsolatok egy-egy területét rendező szokásjogi szabályok nemzetközi szerződésbe foglalását értjük, tehát a kodifikáció nemzetközi jogi fogalma nem azonos a belső jogok kodifikáció fogalmával. Újabban más kodifikációs megoldások is létrejöttek.

Tekintettel a nemzetközi szokásjogban rejlő bizonytalanságokra, ellentmondásokra és hézagokra, a kodifikációval párhuzamosan jogfejlesztés is történik, mely annyit jelent, hogy a kodifikációs szerződésbe új szabályokat is illesztenek. E megkülönböztetés különösen azért fontos, mert ez utóbbi szabályok csak a kodifikációs szerződésben részes feleket kötelezhetik, míg a szerződéses rendelkezésben megjelenő szokásjogi szabály általános érvényű, minden államra vonatkozik. Miután a kodifikációs szerződések maguk nem határozzák meg azt, hogy rendelkezéseik közül melyek minősülnek csak szerződéses normának, e kérdést értelmezéssel kell eldönteni, melynek során nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a lehetőséget sem, hogy a kezdetben tisztán szerződéses norma fokozatosan szokásjogi szabállyá alakulhat át.

c) Az identifikáció

A nemzetközi jogászoknak különösen két tudományos szervezete, az 1873-ban megalakult Nemzetközi Jogi Intézet (NJI) és a Nemzetközi Jogi Egyesület (ILA) alapvető feladatának tartja a nemzetközi jog egy-egy területére vonatkozó hatályos szokásjogi szabályainak megállapítását és megfogalmazását, illetve a nemzetközi jog fejlődésének előmozdítása érdekében ajánlások kidolgozását. Pl. az ILA 2004-ben elfogadta a nemzetközi vízgyűjtőkre vonatkozó Berlini Szabályokat (Berlin Rules), az NJI pedig 1954. évi határozatában megállapította a belső joghatósági kör fogalmát, vagy 1997. évi határozatában a környezeti károk miatti nemzetközi felelősség szabályait.

A nemzetközi tudós társaságok nagyon fontos szerepet töltenek be, értékes munkát végeznek a nemzetközi jogi normák tisztázásában és fejlesztésében. Mint arról a nemzetközi jog forrásainál már volt szó (l. no. 78.), a „jogtudomány tanítása” nem forrása a nemzetközi jognak, tehát e társaságok határozatai, az általuk elfogadott szabályok nem tekinthetők kodifikációnak, miután e fogalomhoz az államok részvétele, sok esetben nemzetközi szerződés létrejötte kapcsolódik. Ez utóbbi megjegyzés semmiképpen sem jelenti azt, hogy – gondos vizsgálat után – ne lehetne megállapítani az egyes határozatok rendelkezéseinek azonosságát a nemzetközi szokásjog szabályaival. A terminológiát pontosítva – a nemzetközi jog kodifikációja mellett – a nemzetközi tudós társaságok határozatai a nemzetközi jog identifikációját jelenthetik. Egyes tankönyvek – contradictio in adiecto-nak tekinthető – magánkodifikációt említenek.

d) A kodifikáció menete

Az ENSZ Közgyűlése határozza meg azt, hogy a Nemzetközi Jogi Bizottság a nemzetközi jog mely területének kodifikációjával foglalkozzon. Ezzel a közgyűlési határozat kifejezésre juttatja azt a vélelmet, hogy a kodifikációra kijelölt területet a nemzetközi szokásjog már szabályozza.

A Bizottság – esetleg tagjaiból létrehozott albizottság segítségével – meghatározza a kodifikáció irányvonalát, és kijelöli a téma külön előadóját (rapporteur). A külön előadó a Bizottság évente tartott ülésszakára jelentéseket dolgoz ki, melyben teljességre törekedve feldolgozza a nemzetközi gyakorlatot, összefoglalja a jogtudomány álláspontját, végül kidolgozza a leendő szerződéstervezet egyes cikkeit. A Bizottság e jelentéseket megvitatja, a tervezet egyes cikkeivel kapcsolatban módosításokat, kiegészítéseket tesz, majd az ún. szövegező bizottság megfogalmazza az egyes cikkek szövegét és az indokolást.

A Nemzetközi Jogi Bizottság munkáját a Közgyűlés folyamatosan ellenőrzi: a Bizottság éves jelentését a VI. sz. jogi bizottság megvizsgálja, így arról a tagállamok rendszeresen véleményt nyilvánítanak, és javaslatokat tesznek, melyeket mind a külön előadó, mind pedig maga a Bizottság kellően figyelembe vesz.



A bizottsági munka első szakasza az ideiglenes, vagy első olvasatban elfogadott tervezet elfogadásával zárul. Az ideiglenes tervezetről az államok – a Közgyűlés felhívása alapján – írásos véleményt készítenek, melyeket a külön előadó feldolgoz, értékel és azok alapján szükség szerint módosítja az ideiglenes tervezetet. A külön előadó e jelentése alapján a Bizottság elfogadja a végleges tervezetet. A két tervezet – a dolog természete szerint – lényegesen különbözhet. Ezt tükrözi pl. az államok nemzetközi felelősségéről szóló ideiglenes (1996) és végleges tervezet (2001).

Ezt követően a Közgyűlés dönt a kodifikációs szerződés megkötésével foglalkozó diplomáciai konferencia, vagy saját jogi bizottsága speciális ülésszakának összehívásáról. A Nemzetközi Jogi Bizottság tervezetének alapján, azt elfogadva, módosítva, kiegészítve, egyes rendelkezéseit elvetve a konferencia résztvevői elfogadják a kodifikációs szerződés szövegét, ezt követően az egyes államok – a nemzetközi szerződések jogának szabályai szerint – ismerik el annak kötelező hatályát. Újabban a kodifikációs gyakorlat részben eltért az előzőekben vázolt sémától.

e) A kodifikáció eredményei

A nemzetközi jog kodifikációjának legsikeresebb évei az 1958–1969 közötti időszakra esnek. Az 1958. évi genfi konferencián elfogadták a nyílt tengerről, parti tengerről és csatlakozó övezetről, a kontinentális talapzatról, illetve a halászatról és a tenger élő erőforrásainak védelméről szóló 4 egyezményt. Létrejött a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi egyezmény, a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi egyezmény és a különleges missziókról szóló 1969. évi New York-i egyezmény. Különös jelentősége van a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény megkötésének. A felsorolt szerződéseknek nemcsak megkötésük ténye emelendő ki, hanem elsősorban az, hogy a nemzetközi közösség nagy többsége ezekben az egyezményekben részes fél is.

A kodifikáció lendülete a hetvenes évektől csökkent. Bár létrejöttek kodifikációs szerződések (pl. az 1975. évi bécsi egyezmény a nemzetközi szervezetek mellett működő állami képviseletekről, az 1978. és 1983. évi államutódlási egyezmények, illetve a nemzetközi szervezetek részvételével kötött nemzetközi szerződések jogáról szóló 1986. évi bécsi egyezmény), melyek azonban vagy nem léptek hatályba, vagy pedig az államok részvétele e szerződésekben erősen korlátozott.

Az elmúlt évtizedekben – politikai okokra visszavezethető – sikertelen kodifikációk is történtek: a Nemzetközi Jogi Bizottság ugyan elvégezte feladatát, de az elért eredményt a Közgyűlés többsége nem tartotta elfogadhatónak, nem hívott össze kodifikációs konferenciát. Pl. a legnagyobb kedvezményes záradékról, vagy a diplomáciai futár státusáról szóló tervezet esetében.

Ezenkívül kialakult az ún. befejezetlen kodifikáció is: a Nemzetközi Jogi Bizottság által kidolgozott tervezetet a Közgyűlés tudomásul veszi, és az államok figyelmébe ajánlja, további lépés megtételét sine die elnapolja. Ez történt pl. az állam nemzetközi jogsértés miatti felelőssége, vagy a határon túli környezeti károk megelőzése vonatkozásában. Az ilyen kodifikáció jelentőségét nem lehet alábecsülni, hiszen megvalósult az íratlan nemzetközi szokásjog írott joggá történő átalakítása, és grosso modo biztosították az államok számára a kellő rugalmasságot is.

A Nemzetközi Jogi Bizottság maga is változtatott: szerződéstervezetek kidolgozása mellett (pl. a diplomáciai védelem területén) újabban irányelveket állapít meg, így a határon túli környezeti károk miatti felelősség, az egyoldalú aktusok, a nemzetközi szerződésekhez fűzött fenntartások, vagy a nemzetközi jog fragmentációjával kapcsolatban.

A kodifikáció eredményeinek áttekintése nem lenne teljes annak említése nélkül, hogy egyes – már kodifikált – területeken a nemzetközi közösség szükségét érezte új nemzetközi szerződés megkötésének, mely az új szükségleteknek megfelelő szabályok meghatározása mellett inkorporálja a korábbi kodifikációs szerződés rendelkezéseit is. Ez valósult meg a tengerjogban: az 1982. évi Montego Bay egyezmény beillesztette az 1958. évi genfi egyezmény időtálló, tehát a politikai változásokkal, a technikai fejlődéssel nem érintett szabályait. Hasonlóképpen: az államok immunitásáról szóló meghiúsult kodifikáció helyébe lépett az azonos tárgyú 2005. évi New York-i egyezmény.

4. 4. Az általános jogelvek147. Az általános jogelvek helye

A Nemzetközi Bíróság Statútuma – a nemzetközi szerződések és a szokásjog után – az általános jogelvek



alkalmazását írja elő a jogviták eldöntésénél (38. cikk 1/c pont). E rendelkezésnek nemcsak értelmezése vet fel problémákat, hanem ideológiai-politikai viták kereszttüzébe is került.

A Statútumban ugyanis az általános jogelveknek van egy jelzője: „a civilizált nemzetek által elismert”. E formula a XIX. századot idézi: a különböző népek közötti különbségtételt, mely nemcsak az elméletben jelentkezett (Lorimer), hanem nemzetközi szerződésekben is megtalálható volt (a rabszolgakereskedelem tilalmáról szóló 1815. évi bécsi nyilatkozattól a szárazföldi háború törvényeiről és szokásairól szóló hágai egyezményig). Mindez indokolta az általános jogelvek, mint jogforrások létezésének és felhasználhatóságának elutasítását, mellyel szemben lehet úgy érvelni, hogy a Statútum tárgyalt rendelkezését együtt kell értelmezni az Alapokmánynak a népek egyenjogúságát kinyilvánító mondatával (1. cikk 2. pont), amiből bármiféle diszkrimináció kizárása következik. Az általános jogelvekkel kapcsolatos ideológiai-politikai vita más síkon is megjelent: a jogtípusokra vonatkozó marxista tanításból következett az, hogy nem lehet semmiféle közösség a burzsoá és a szocialista jogtípus elvei között. Ebben az összefüggésben – a jog funkcióiban feltételezett antagonisztikus ellentmondást – a magántulajdonra vonatkozó szabályok különbségével illusztrálták.

Ha az általános jogelvek mint nemzetközi jogforrások létezésének ideológiai-politikai alapú elvetése ma már aligha tartható, és különösen figyelembe veendő az általános jogelvek fokozott szerepe az Európa-jogban, mégis vannak eldöntendő kérdések: mi értendő általános jogelvek alatt, milyen szerepük van a mai nemzetközi jogban és mely általános jogelvek identifikálhatók. E kérdések megválaszolása feltételezi az általános jogelvek fogalmának meghatározását.

Az általános jogelvekben a jog mint normarendszer alapkövetelményei, létének, működésének kritériumai jutnak kifejezésre, ezáltal ezek megjelenítik a jog belső logikáját.

148. Az általános jogelvek kategória jelentése

A Nemzetközi Bíróság Statútumának az általános jogelvekről szóló rendelkezése szó szerint megegyezik az Állandó Nemzetközi Bíróság Alapszabályának megfelelő pontjával, tehát ez utóbbi travaux preparatoires-jának (előkészítő anyagok) felhasználásával értelmezendő e kategória jelentése. Ebből egyértelműen kitűnik az, hogy akkor (1921) ezek alatt a nemzeti jogrendszerek (in foro domestico) közös és a nemzetközi jogrendbe átvehető elveit értették. Az általános jogelvek megjelenítése a Statútumban a non liquet kizárását, azaz hatályos szerződéses vagy szokásjogi szabály hiányában a döntés meghiúsulásának megakadályozását célozta. Az így felfogott joghézagok a nemzetközi jog akkori fejlettsége miatt nem tűntek lehetetlennek. A Bíróság tehát – a joghézag kitöltése érdekében – a nemzeti jogrendszerekhez, mint harmadik forráshoz fordulhatott. A két hágai bíróság gyakorlata és a peres felek perbeli cselekményei nagyjában ezt az értelmezést erősítik meg, bár általában mellőzik hivatkozásuk összehasonlító jogi bizonyítását.

Mégsem zárható ki olyan feltételezés, hogy – figyelemmel az általános jogelvek fogalmára – a nemzetközi jognak is lehetnek „általános elvei”. Ebbe az irányba mutathatnak a Nemzetközi Bíróság egyes obiter dicta megnyilvánulásai, az általános elvek használata a diplomáciai gyakorlatban és az eljárás maga, melynek segítségével ezek az elvek átkerülhetnek a nemzeti jogrendszerekből a nemzetközi jogrendbe. Készséggel elismerhető ugyanakkor az, hogy az általános jogelvek mint jogforrások autonómiája bizonytalan, viszonyuk homályos nemcsak a nemzetközi szerződésekhez, és a nemzetközi szokásjoghoz, hanem a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaihoz (ius cogens) is. Ez utóbbiak kapcsolata is bonyolult: ugyanaz a szabály különböző jogforrásokban is megjelenhet.

149. Az általános jogelvek exemplifikatív felsorolása

• Nemzetközi szerződések utalnak a „nemzetek közössége által elismert általános jogelvekre” pl. az 1950. évi európai emberi jogi egyezmény, az 1966. évi polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya és a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumát megalkotó 1998. évi római egyezmény. Míg ez utóbbi egyértelműen a nemzeti jogrendszerek közös elemeire utal (21. cikk), az előbbiek (7. cikk, 15. cikk) inkább a nemzeti jogrendszerek hiányzó, esetleg azzal ellentétes büntetőjogi törvényi tényállásait pótolják. A Nemzetközi Bíróság is a nemzeti jogrendszerek részvénytársaságokra vonatkozó általános elvei alapján tett különbséget a társaság és a részvényes jogainak sérelme között (1970. évi Barcelona Traction ügy). Ugyanakkor a nemzeti jogrendszerekben elismert megbízás intézményét nem tartotta alkalmazhatónak a nemzetközi jog területén (1950. évi tanácsadó vélemény Délnyugat-Afrika státusáról).

• A kifejezett hivatkozásokon túl az igazságszolgáltatás helyes működését biztosító általános jogelveket tartalmaznak a nemzetközi bíróságokra vonatkozó szabályok, sőt a bírói gyakorlat maga is, így a peres felek egyenjogúsága, a bizonyítási teher meghatározása [az 1949. évi Korfu-szoros ügyben enyhítve a res ipsa



loquitur (a dolog önmagáért beszél) maximával], a res iudicata (az ENSZ Adminisztratív Bírósága ítéletének joghatásairól szóló 1954. évi tanácsadó vélemény). Hasonlóképpen jelen vannak a nemzetközi jogban – a nemzeti jogrendszerekben alkalmazott – a jogi normák közötti kollízió feloldását szolgáló elvek, mint a lex posterior derogat lege priori, vagy a lex specialis derogat lege generali, melyek egyértelműen irányadóak a nemzetközi jogi norma nemzetközi jogrendszeren belüli alkalmazásánál is, de szerepük – a felek szándékának dominanciája miatt – bizonytalanabb nemzetközi jogi normák összeütközésénél (az azonos tárgyra vonatkozó nemzetközi szerződések alkalmazásáról l. no. 124.).

• Bizonyos általános jogelvekkel mind a nemzetközi jogban, mind a nemzeti jogrendszerekben találkozhatunk. Ilyen pl. a nemo plus iuris ad alium transfere potest quam ipse habet, mely a Palmas-szigetek ügyben (1928) merült fel.

MegjegyzésAz Egyesült Államok és Hollandia közötti vita tárgya e sziget feletti szuverenitás volt. A spanyolok elleni győztes háborút lezáró békeszerződésben (Párizs, 1898) az Egyesült Államok megszerezte a Fülöp-szigeteket, melyhez számították a nevezett szigetet is. Ezzel szemben Hollandia e területet Holland-Kelet-India (ma: Indonézia) részének tekintette. A választott bíró (M. Huber) a bizonyítékok megvizsgálása után arra következtetett, hogy nincs kétség a holland szuverenitás gyakorlásával kapcsolatban, így Spanyolország az általa jogilag nem birtokolt sziget feletti szuverenitást nem engedhette át az Egyesült Államoknak. [Hasonló döntés született a Mexikó és Franciaország közötti Clipperton szigetek ügyben (1931)]

Az ismertetett jogesetekben ugyan felismerhető a nemo plus iuris maxima alkalmazása, azonban erősen kétséges az, hogy a tulajdonjog vagy más magánjogi jogcímek és a szuverenitás közé egyenlőségjel tehető-e. Hasonló következtetésre juthatunk – az ugyancsak ezen ítéletben megjelenő – sic utere tuo ut alienum non laedas (úgy használd a sajátodat, hogy ezzel ne okozz másnak kárt) maximával kapcsolatban, ami itt szuverenitásból folyó kötelezettségként jelenik meg.

• A jóhiszeműség elve(bona fides) minden jogrendszer vitathatatlan alapkövetelménye: elképzelhetetlen rosszhiszeműségre épülő jogrendszer. Még ha a szerződések néha a valódi szándékok leplezésére szolgálnak is, nem zárható ki az, hogy a felek, vagy legalábbis az egyik fél tisztában van azzal, hogy a szerződést adott időpontban meg fogja szegni. A jóhiszeműség követelménye áthatja a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezményt, erre hivatkozik ismételten a Nemzetközi Bíróság (pl. a Bős–Nagymaros-ügyben). A nemzetközi bírói gyakorlat [az Állandó Nemzetközi Bíróság több ítélete, a Lanoux-tó-ügyben hozott választott bírói ítélet (1957)] megfogalmazta azt a tételt, hogy az államok rosszhiszeműségét nem lehet vélelmezni. E vélelem természetesen nem akadálya annak, hogy a rosszhiszeműség utólag ne derülhetne ki, mint pl. 1945-ben a felszabadított Európáról szóló jaltai nyilatkozattal kapcsolatban.

• A nemzetközi jogrendnek is megvannak a maga általános jogelvei. Feltétlenül ide sorolandó a szuverenitás vélelme, mely szerint a szuverenitásnak meg kell hajolnia minden nemzetközi kötelezettség előtt, azok forrásától függetlenül, de csak azoknak kell engednie. Hasonlóképpen különösen a nemzetközi jog síkján van kiemelkedő jelentősége az effektivitás elvének pl. az állam- és kormányelismerésnél, a területi követeléseknél, a nemzetközi szokásjog kialakulásánál, az állampolgárságnál (ld. a Nemzetközi Bíróság ítéletét a Nottebohm ügyben, mellyel ellentétes az 1997. évi strasbourgi állampolgársági egyezmény, illetve a diplomáciai védelemről szóló 2006. évi tervezet). Az effektivitás korlátok közé szorítja az ex iniuria ius non oritur (jogellenesség nem teremt jogot) maximát.

***

Az általános jogelveknek a nemzetközi jogrenden belüli jelentésére vonatkozó példák sommás áttekintése megalapozhat néhány következtetést:

• Nem vitatható az, hogy a nemzetközi gyakorlat, különösen a bírói gyakorlat támaszkodik az általános jogelvekre, még ha ezek szerepe – a nemzetközi jog egyéb forrásaihoz viszonyítva – korlátozott is.

• Számításba veendő az általános jogelvek bizonytalan státusa eredetük, egyéb forrásokhoz való viszonyuk, tartalmuk és bizonyításuk szempontjából.

• Kétségtelen az is, hogy az általános jogelvek mai értelmezése túlment e kategória korábbi – az Állandó Nemzetközi Bíróság Statútumának megalkotásakor (1921) elfogadott – jelentésén.



5. 5. Appendix: az egyoldalú aktusok150. Az általános jogelvek helye

Az egyoldalú aktusokat nem említi a Nemzetközi Bíróság Statútuma abban a felsorolásban (l. no. 78.), melyből kiindulva a nemzetközi jog forrásaira lehet következtetni. A nemzetközi jogban régóta jelen lévő egyoldalú aktusok szerepe az utóbbi időben megnövekedett, a nemzetközi bírói gyakorlatban is megjelent, sőt a Nemzetközi Jogi Bizottság is napirendre vette az egyoldalú aktusok jogának kodifikációját és fokozatos fejlesztését. A Bizottság munkája irányelvek kidolgozásával fejeződött be (2006).

Az egyoldalú aktusok csak részben sorolhatók a nemzetközi jog általános szabályai közé. Kétségtelenül léteznek erga omnes, azaz mindenkivel, a nemzetközi közösség valamennyi tagjával szemben hatályos ilyen jogforrások, de jelentős részük címzettje egy vagy több állam, sőt az előbbi kategórián belül is könnyen azonosíthatók a közvetlenül érintettek.

A nemzetközi szervezetek nemzetközi jogforrásnak minősülő határozatai formális értelemben egyoldalú aktusoknak minősülnek, bár nyilvánvaló az, hogy mögöttük az egyes nemzetközi szervezetek tagállamainak egyhangú vagy többségi döntései állnak. E sajátosság alapján a nemzetközi szervezetek ezen határozatait nem az egyoldalú aktusok jogának keretén belül, hanem a nemzetközi szervezetek jogában kell tárgyalni. Ezt a megoldást követte a Nemzetközi Jogi Bizottság is az előzőekben említett kodifikáció során.

A továbbiakban az egyoldalú aktusok fogalmáról és fajairól, illetve az e jogforrásra vonatkozó szabályokról lesz szó.

151. Az egyoldalú aktusok fogalma és fajai

A Nemzetközi Jogi Bizottság által elfogadott szöveg szerint egyoldalú aktusnak tekintendők az egy állam által nemzetközi jogi kötelezettség létrehozásának szándékával nyilvánosan megfogalmazott nyilatkozatok (1. irányelv). A nemzetközi jogi kötelezettség létrehozása, mint fogalmi elem feltehetően (és a Bizottság által figyelembe vett precedensek alapján) kiterjeszthető az ilyen kötelezettség módosítására, illetve megszüntetésére is. Ennek ellenére – mint azt a Bizottság is elismeri (preambulum) – e definíció stricto sensu, azaz megszorító jellegű, nem vonatkozhat azokra az egyoldalú aktusokra, amelyekkel egy állam a maga számára nemzetközi jogi értelemben jogot vindikál. A lato sensu, azaz kiterjesztő értelmezése mellett szól viszont a kötelezettségek és jogok közötti korreláció, amit a Bizottság által használt bizonyítékok is alátámasztanak.

A Bizottság koncepciójában az egyoldalú aktusok autonóm jogforrások, tehát a nyilatkozat önmagában vált ki joghatásokat. Ennek feltétele egyrészt az, hogy a nyilatkozat konkrét tartalommal rendelkezzen, másrészt a fortiori a nyilatkozat-tevő szándéka nemzetközi joghatás kiváltására irányuljon. E sajátossága alapján különböztethetők meg a nemzetközi jog különböző területeibe integrálódott egyoldalú nyilatkozatoktól. Ez utóbbiakra számos példa említhető, így a nemzetközi szerződések jogában (kötelező hatály elismerése, fenntartás, a szerződés megtámadása és hatályának megszüntetése), a nemzetközi felelősségnél (a felelősségi igény érvényesítése, ellenintézkedés), az egyoldalú alávetés a Nemzetközi Bíróság joghatóságának, a diplomáciai és konzuli kapcsolat megszakítása, persona non grata-vá nyilvánítás, stb. Önálló nemzetközi jogi intézmény az állam- és kormányelismerés, mint egyoldalú döntés.

Az egyoldalú aktusok léte prima facie ellentmond annak az alaptételnek, hogy a nemzetközi jog normáit az államok többé-kevésbé közösen, együttesen hozzák létre, alakítják ki a kétoldalú szerződésektől a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályáig (ius cogens). Ugyanakkor a nemzetközi jogrend alapvető sajátosságából, jelesül a központi jogalkotó hiányából, az államok szuverenitásából egyenesen az unilateralizmus következik. Ezen ellentmondást a jóhiszeműség általános követelménye oldhatja fel, melynek alapján a címzett államok vagy a nemzetközi közösség ésszerűen számíthat arra, hogy az egyoldalú aktusban vállalt magatartásnak a nyilatkozatot tevő állam nemcsak megfelel, az abban elfogadott kötelezettségét teljesíti, hanem ez az előbbiek részéről követelhető is. A Nemzetközi Bíróság gyakorlatában az egyoldalú aktus nemzetközi joghatást kiváltó erejét a common law estoppel elvből vezetik le, mely lényegében megfelel a kontinentális jogrendszerekben ismert venire contra factum proprium non valet maximának. Ennek alapján az adott állam előzetesen és szuverén módon meghatározott magatartása más államoknál jogi várakozást alapoz meg, és nem tagadhatja meg vállalását, mert ezzel önmagának mondana ellent.

152. Az egyoldalú aktusok fajai

a. Az állam egyoldalú kötelezettségvállalása. Pl. Egyiptom egyoldalú nyilatkozatban (1957) vállalta a Szuezi-



csatorna nemzetközi státusának tiszteletben tartását, Franciaország lemondott a légköri nukleáris kísérletekről (1974), a nukleáris hatalmak a Biztonsági Tanácsban – bizonyos korlátok között – kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem alkalmaznak nukleáris fegyvert ilyennel nem rendelkező államok ellen (1995). A régebbi diplomáciai gyakorlatból említhető az 1939. évi brit–francia kötelezettségvállalás Lengyelország védelmére.

b. Az állam egyoldalú nyilatkozattal lemond valamilyen jogáról. Pl. Norvégia kelet-grönlandi területek feletti szuverenitásáról (ez az ún. Ihlen elv), Jordánia a ciszjordániai területről (1988), melyet az első arab–izraeli háborúban (1948–1949) szerzett meg, és 1967-ben a hatnapos háborúban vesztett el.

c. Az állam egyoldalú nyilatkozattal követeli jogainak tiszteletben tartását, vagy valamilyen jogát érvényesíti. Pl. a Truman nyilatkozat az amerikai partok előtti kontinentális talapzat birtokba vételéről (1945), az argentin igény a Falkland/Malvinas-szigetek feletti szuverenitásról (1982), Kanada a nyílt tengeri halállomány megóvásáról (1998. évi óriás laposhalak ügy), Oroszország tiltakozása a Kaszpi-tenger státusának megváltoztatására irányuló türkmén és azerbajdzsáni lépések ellen (1994), vagy a Tonkíni határozat, mely feljogosította az Egyesült Államok elnökét a vietnami agresszió elleni lépések megtételére (1964). Az Indonézia–Malajzia vitában a Fülöp-szigetek Észak-Borneó egy része feletti szuverenitási igényére támaszkodva kívánt a perbe beavatkozni, mely kérelmet a Nemzetközi Bíróság elutasította. Nemzetközi jogok egyoldalú vindikálása azonban kimaradt a Nemzetközi Jogi Bizottság anyagából.

153. Az egyoldalú aktusok jogának szabályai

A Nemzetközi Jogi Bizottság külön előadója (Rodriguez Cedeño) kezdetben a nemzetközi szerződések jogának szabályait kívánta extrapolálni az egyoldalú aktusokra. E jogforrás autonómiájának erősítése céljából a Bizottság azonban csak néhány irányelv megfogalmazására vállalkozott:

• Az állam jogképessége kiterjed egyoldalú aktusok általi jogi kötelezettségvállalásra vagy joghatások kiváltására (2. és 3. irányelv). Ezek csak akkor keletkeznek, ha a tárgyuk világos és pontos (7. irányelv). Az előzőekben említett szabály jelzi a jogi és politikai aktusok közötti különbségtétel nehézségét, a fél szándékának esetleges kétértelműségét, mely illusztrálható például az 1954. évi genfi Indokína-konferencián elfogadott (de nem aláírt) záróokmányhoz csatolt amerikai nyilatkozattal: az Egyesült Államok tartózkodni fog az erőszaktól, vagy azzal való fenyegetéstől annak módosítása céljából, ugyanakkor az agresszió újrakezdését a legkomolyabban (with grave concern) fontolóra fogja venni. A Nemzetközi Bíróság a Nicaragua v. Egyesült Államok-ügyben a szabad választások megtartására vonatkozó ígéreteket nem minősítette egyoldalú nemzetközi kötelezettségvállalásnak.

• Az írásban vagy szóban egyoldalú nyilatkozatot tehet ex officio az államfő, a kormányfő és a külügyminiszter, illetve a hatáskörrel rendelkező állami szervek (4. irányelv).

• A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályával (ius cogens) ellentétes egyoldalú aktus semmis.

• Az egyoldalú aktus nem keletkeztethet nemzetközi kötelezettséget más államok számára, kivéve, ha azt világosan elfogadták.

• Az egyoldalú aktus önkényesen nem vonható vissza, ami az ilyennek nem minősülő lépés lehetőségét nem zárja ki, pl. ha a deklaráció meghatározza hatályának megszűnését, vagy a körülmények lényegesen megváltoznak.

IrodalomBokorné Szegő Hanna: Az ENSZ helye a nemzetközi jogalkotásban. Budapest, 1976.

***

Alexidze, L. A.: Legal Nature of Ius Cogens in Contemporary International Law. RCADI, 1981/III. vol. 127.

Charney, V.: The Persistent Objector Rule and the Development of Customary International Law. BYBIL, 1985.

D’Amato, A. A.: The Concept of Custom in International Law. Ithaca&London, 1971.

Danilenko, G. M.: The Theory of International Customary Law. GYBIL, 1988, vol. 31.



Danilenko, G. M.: International Ius Cogens: Issues of Law-Making. EJIL, 1991/2.

De Hoogh, A. J. J.: The Relationship between Ius Cogens, Obligation Erga Omnes and Peremptory Norms in Perspectives. International Crimes. Österreichische Zeitschrift für Öffentliches Recht und Völkerrecht, Vol. 42. (1991)

Gaja, G.: Ius Cogens beyond the Vienna Convention. RCADI, 1981/III. vol. 172.

Hannikainen, L.: Peremptory Norms (ius cogens) in International Law: Historical Development, Criteria, Present Status. Helsinki, 1989.

Hayton, R. D.: The Formation of the Customary Rules of International Drainage Basin Law. The Law of International Drainage Basin. Editors: Garretson, A. H.–Hayton, R. D.–Olmstead, C. J., New York, 1967.

Herczegh Géza: General Principles of Law and International Legal Order. Budapest, 1969.

ILA: Statement of Principles Applicable to the Formation of General Customary International Law. Report of the Sixty-Ninth Conference. London, 2000.

McDonald, R. St. M.: Fundamental Norms in Contemporary International Law. Annuaire canadien de droit international, 1987, Tome XXV.

Mendelson, M.: The Formation of Customary International Law. RCADI, vol. 272 (1998)

Ragazzi, M.: The Concept of International Obligations Erga Omnes. Oxford, 1997.

Schachter, O.: General Principles and Equity. In International Law in Theory and Practice. Martinus Nijhoff Publishers, 1991.

Tomuschat, Ch.–Thouvenin, J. M. (eds): The Fundamental Rules of the International Legal Order. Ius Cogens and Obligations Erga Omnes. 2005.

***

Barberis, J. A.: La liberté de traiter des Etats et le ius cogens. ZaöRV, 1970.

Barberis, J. A.: Réflexions sur la coutume internationale. AFDI, 1990.

Bollecker, B.–Stern: La coutume au coeur du droit international. Mélanges Reuter, Paris, 1981.

Dupuy, P. M.: A propos de l’opposabilité de la coutume générale: enquête brève sur l’objecteur persistant. Mélanges Virally, Paris, 1991.

Ferrari-Bravo, L.: Méthode de recherche de la coutume internationale dans la pratiques des Etats. RCADI, 1985/III., vol. 192.

Gomez, A. Robledo: Les ius cogens international: sa genèse, sa nature, ses fonctions. RCADI, 1981/III., vol. 172.

Hagenmacher, P.: La doctrine des deux éléments du droit coutumier dans la pratique de la Cour Internationale. RGDIP, 1986.

Institut de droit international: L’élaboration des grandes conventions multilaterales et des instruments non conventionnels à fonction on à vocation normative. Les résolutions de l’Assemblée générale des Nations Unies./ The elaboration of General Multilateral Conventions and of non-contractual instruments having a normative function or objective. Resolutions of the General Assembly of the United Nations. (1987. évi kairói határozat) (Annuaire… 1987.)

Kahn, Ph.: Les principes généraux du droit devant les arbitres du commerce international. Journal du droit international, 1982.

Kolb, R.: Théorie du ius cogens international. PUF, Paris, 2001.



Malenovsky, J.: Evolution des opinions doctrinales sur la coutume internationale dans les pays socialistes. RBDI, Vol. XXII., 1982/2.

Perrin, G.: La nécessité et les dangers du ius cogens. Mélanges J. Pictet, Dordrecht, 1984.

Rogriguez-Cedeño jelentése az államok egyoldalú aktusairól a Nemzetközi Jogi Bizottság évkönyveiben (1998–2006)

Vitányi Béla: Les positions doctrinales concernant le sens de la notion de principes généraux de droit reconnus par les Nations Civilisées. RGDIP, 1982.


6. fejezet - VI. fejezet: A nemzetközi jog alkalmazása és a nemzetközi jog–belső jog viszonya1. 1. A nemzetközi jog alkalmazása154. A nemzetközi jog alkalmazásának fogalma és sajátosságai

A nemzeti jogrendszerekben a jogalkalmazás az állam jogalkalmazó szerveinek meghatározott jogi keretekben végzett tevékenysége, melynek során jogvitákat döntenek el, szankciókat állapítanak meg, engedélyeket adnak ki, stb. E stricto sensu jogalkalmazás mellett létezik a jogalanyok (a természetes és jogi személyek, állami szervek) jogkövetése, azaz az állam jogalkotó szervei által megalkotott jogszabályok szerinti eljárás, melynek ellentéte sem kizárt: jogszabályokba ütköző magatartások megvalósítása (bűncselekmények elkövetése, szerződésszegés, károkozás stb.), melyek a jogalkalmazás során megállapítandó jogkövetkezményekkel járnak.

A nemzetközi jogrend sajátosságai (l. nos. 31–32.) nemcsak a nemzetközi jogalkotást, hanem a nemzetközi jog alkalmazását is meghatározzák. A nemzetközi közösség nemcsak törvényhozó szervvel nem rendelkezik, de nincsenek végrehajtó és jogalkalmazó szervei sem. Ezért a jogalkalmazási feladatok ellátása is a nemzetközi jog alanyaira, elsősorban az államokra hárul. Ennek figyelembevételével a nemzetközi jog alkalmazása alatt az államot terhelő nemzetközi kötelezettségek teljesítését, végrehajtását értjük, azaz a nemzetközi jogi normák által megkívánt magatartásról, cselekvésről, vagy cselekvéstől való tartózkodásról szóló döntést. A nemzetközi jog alkalmazására vonatkozó döntésben az állam megállapítja nemzetközi kötelezettségei teljesítésének módozatait, a különböző állami szervek feladatait, a szükséges eszközöket és egyre növekvő számú esetben a magánszemélyek jogainak és kötelezettségeinek biztosítását is.

A nemzetközi jogalkotással ellentétben, mely két vagy több állam, esetleg a nemzetközi közösség, mint egész közös, együttes munkája, a nemzetközi jog alkalmazása elsődlegesen a nemzetközi jogi normák által kötelezett egyes államok tevékenysége.

A nemzetközi jog alkalmazása, mint individuális tevékenység különösen az alábbiakban nyilvánulhat meg:

• Az állam saját maga állapítja meg és értelmezi a tényállást;

• Meghatározza az adott tényállásra alkalmazandó nemzetközi jogi normát vagy normákat (a hatályos nemzetközi szerződéseket és a nemzetközi jog általános szabályait);

• Az előzőekkel ellentétben arra az álláspontra is helyezkedhet, hogy nincs alkalmazandó nemzetközi jogi norma, azaz joghézag van;

• Értelmezi a releváns nemzetközi szerződéseket, tisztázza a nemzetközi jog általános szabályainak természetét és tartalmát;

• Legfőképpen: eldönti azt, hogy mit kíván tenni, hogyan kívánja nemzeti érdekeit a jogalkalmazási folyamatban érvényre juttatni.

A nemzetközi jog alkalmazásának individuális jellegét tükröző elemek exemplifikatív felsorolásából következik az, hogy a nemzetközi jogban nem érvényesül a nemo iudex in sua causa (senki sem lehet bíró a saját ügyében) maxima, inkább ennek fordítottját állíthatjuk: mindenki saját ügyének bírája. A nemzetközi kötelezettségek végrehajtásának folyamatában megjelenő individualizmus további következménye az induktív megközelítés (Friedmann, Schwarzenberger) meghatározó szerepe: a nemzeti érdek fogja meghatározni azt, hogy az állam az előzőekben felsorolt pontokban milyen döntésre jut, melyet a dolog természete szerint befolyásolni fog az adott állam helye a nemzetközi kapcsolatok rendszerében. A nemzeti érdek biztosítása így – a nemzetközi jogalkotásban való részvételén túl – a nemzetközi jog alkalmazásának területét is áthatja.

Összefoglalva az államnak a nemzetközi jog alkalmazásával kapcsolatos lehetséges döntéseit, az alábbi esetek állapíthatók meg:


VI. fejezet: A nemzetközi jog alkalmazása és a nemzetközi jog–

belső jog viszonya• A szóban forgó szabály korrekt és nem vitatott alkalmazása;

• A norma megsértése jogi igazolás kísérlete nélkül;

• A norma megsértése új jogalkotás kezdeményezésével;

• A tények által megcáfolt korrekt alkalmazás állítása;

• Rabulisztika az értelmezésben;

• A norma alkalmazásának elutasítása más normára történő hivatkozással.

A nemzetközi jog alkalmazásának – az előzőekben vázolt – alapképletét lényegében nem módosítja a különböző nemzetközi bíróságok előtti eljárás lehetősége. Ha az ügyet a Nemzetközi Bíróság, más állandó bíróság vagy nemzetközi választottbíróság dönti el, akkor kétségtelenül valódi jogalkalmazásról van szó. (Bár választottbíróság esetében a felek meghatározhatják az eljárási szabályokat.) Nem hagyható azonban figyelmen kívül az, hogy nemzetközi bírói eljárásra – a nemzetközi jog egyértelmű szabálya szerint – csak az érdekeltek hozzájárulása, beleegyezése esetében van lehetőség, ami csak kivételesen van meg. Elég a statisztikára utalni a nemzetközi bírói eljárások minimális szerepének bizonyítására: az Állandó Nemzetközi Bíróság 1922–1940 között 56 ügyet döntött el, a Nemzetközi Bíróság pedig több mint 60 év alatt (1946–2008) 138. Ezen adatokból egyrészt leszámítandók az érdemi döntésig – különböző okokból – el nem jutó ügyek, másrészt számításba vehetők a tanácsadó vélemények, melyek mögött – az esetek többségében – államok közötti vita áll. Az alapképletet viszont módosíthatja a Biztonsági Tanács feladat- és hatásköre, melyben bennrejlik az érintett állam akaratával szembeni kötelező döntés lehetősége is. A Biztonsági Tanács azonban csak a nemzetközi béke és biztonság fenntartásával foglalkozhat, és az e körben hozott határozatait ez utóbbi célja határozza meg, tehát nemzetközi politikai döntésről van szó, amit nehéz a nemzetközi jog alkalmazásához kapcsolni.

Az egyes államoknak a nemzetközi jog alkalmazására, a nemzetközi kötelezettségek teljesítésére vonatkozó individuális, azaz egyoldalú döntései nem kötelezhetik e kötelezettség többi alanyát. Ez utóbbiak a dolog természete szerint egyetérthetnek azzal, vagy nem kifogásolják, illetve helyességét vitathatják, sőt a „jogalkalmazó” állam nemzetközi felelősségét keletkeztető nemzetközi jogsértésnek is minősíthetik. Ha más államok a nemzetközi kötelezettség teljesítésével kapcsolatos döntéssel nem értenek egyet, nemzetközi jogvita keletkezik.

155. A nemzetközi jog alkalmazásának előzőekben vázolt mechanizmusa és módja részlegesen megváltozott az államok közötti együttműködés igényének meghatványozódása és a nemzetközi szervezetek fokozódó szerepvállalása következtében. A nemzetközi jogalkotáshoz hasonlóan a nemzetközi jog alkalmazásában is megjelentek a nemzetközi szervezetek, mely együtt jár új mechanizmusok és együttműködési módok megjelenésével.

Ez az analógia azonban két szempontból pontosításra szorul:

• Egyrészt a nemzetközi szerződésekkel létrehozott nemzetközi kötelezettségek végrehajtása érdekében a felek már jóval korábban vegyes bizottságok felállításához folyamodtak, melynek példája lehet az amerikai–kanadai határvízegyezménnyel felállított (és azóta is működő) közös bizottság (International Joint Commission, 1909).

• Másrészt – a vegyes bizottsági forma mellett – a szerződő felek értekezletének vagy konferenciájának mechanizmusát is alkalmazzák, melyek nem tekinthetők nemzetközi szervezeteknek.

A nemzetközi jog alkalmazásának területén a következő intézményesített formákkal találkozhatunk:

• Kétoldalú szerződések esetében a vállalt kötelezettségek végrehajtására, a viták rendezésére, esetleg de lege ferenda javaslatok kidolgozására a felek paritásos vegyes bizottságok keretében működnek együtt. A vegyes bizottságok feladatkörében jelentős különbségek vannak, a technikai szintű együttműködés kibővülhet nemzetközi jogi feladatokkal is, a végső döntések meghozatala pedig általában a kormányok hatáskörében marad. Vegyes bizottságokkal különösen az alábbi területeken találkozhatunk: kétoldalú leszerelési szerződésekben (pl. az 1972. évi SALT-I. óta), nemzetközi vízügyi egyezményeknél (pl. Magyarország és a szomszédos államok közötti határvíz-bizottságok), kétoldalú kisebbségvédelmi egyezményeknél (pl. Magyarország ún. alapszerződéseiben).



belső jog viszonya• A nemzetközi szervezetek fontos szerepet kaphatnak az égiszük alatt kötött nemzetközi szerződések

végrehajtásában, elsősorban a vállalt kötelezettségek teljesítésének ellenőrzésében. Az ellenőrzésnek különböző szervezeti formái és módszerei léteznek. (A nemzetközi ellenőrzésről l. no. 112.) A nemzetközi jog alkalmazásában nemcsak az univerzális nemzetközi szervezetek vesznek részt, jelentős szerepet játszhatnak más nemzetközi szervezetek is, pl. a folyami bizottságok (Duna Bizottság), tengeri halászati bizottságok.

• Az elmúlt évtizedekben honosodott meg a szerződő felek értekezletének vagy konferenciájának intézménye, melyet – nemzetközi szervezet létrehozása helyett – generális sokoldalú szerződéseknél alkalmaznak. A felek rendszeres időközönként konferenciákat tartanak, felállítanak titkárságot is, továbbá a két konferencia között működhetnek különböző bizottságok. A konferenciákon értékelik a szerződések végrehajtását, tisztázzák a felmerült problémákat, a szerződések mellékleteit módosítják, bővítik, és kidolgozzák az új kiegészítő jegyzőkönyveket. A szerződő felek együttműködésének ezen intézményes formája új megoldásokat is kialakított: így a szerződésszegés miatti nemzetközi felelősség érvényesülését mellőző ún. összeegyeztethetetlenségi eljárást (non-compliance) alkalmaznak (pl. az ózonréteg védelméről szóló 1987. évi montreali jegyzőkönyvnél). A nemzetközi környezetvédelmi jog mellett különösen a leszerelés területén találkozunk e megoldással (pl. 1968. évi atomsorompó szerződés utótalálkozói) (follow up machinery).

***

A nemzetközi szervezetek részvétele a nemzetközi jog alkalmazásában nem válhatott teljessé. Az állam nemzetközi jogsértés miatti felelőssége kodifikációja során nem lehetett érvényre juttatni azt, hogy az erga omnes nemzetközi kötelezettségek megsértésének esetében az ENSZ szerepet kapjon (l. no. 194.). Továbbá a Biztonsági Tanács széles körű lehetőségekkel rendelkezik a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában, azonban e cél kapott az Alapokmányban primátust, ami nem feltétlenül egyezik meg a nemzetközi jog elveinek (és az igazságosság szempontjának) figyelembevételével. Ez utóbbi csak a viszályok és helyzetek békés rendezésére irányadó (l. Alapokmány 1. cikk 1. pont in fine).

156. A nemzetközi kötelezettségek teljesítésének módozatai

Mint nemzetközi jogi normák tárgya, úgy az azok által megkövetelt magatartások sokfélesége különféle teljesítési módozatokat követel. A nemzetközi jogrend alapvető tilalmai (erőszak tilalma, beavatkozás tilalma, szuverén egyenlőség tiszteletben tartása, stb.) non facere kötelezettségeket jelentenek, így végrehajtásuk a tilalmakkal ellentétes magatartástól való tartózkodásban nyilvánulhat meg. Más esetekben tényleges cselekvésre van szükség: a szövetségi szerződésben vállalt kötelezettség (casus foederis) teljesítése katonai segítségnyújtással valósulhat meg, a cessio-ról szóló szerződés a terület átadását írja elő, az emberi jogi tárgyú szerződések szerint e jogokat tiszteletben kell tartani és biztosítani kell. Egyes nemzetközi jogi normák konkrét feladatokat állapíthatnak meg: vízierőmű megépítését, űrobjektum visszaszolgáltatását, bekövetkezett vagy várható eseményekről, balesetekről szóló értesítést. Más esetekben az elvárt magatartás bizonytalanabb: elvárható gondossággal (due diligence) kell eljárni, meg kell tenni a szükséges intézkedéseket, együtt kell működni pl. a környezetvédelemben, a diplomáciai képviseletek és képviselők sérthetetlenségének biztosításában, a terrorizmus ellen küzdelemben.

A nemzetközi kötelezettségek lehetséges teljesítési módozatainak számbavétele természetesen folytatható lenne. Jogi szempontból azonban az a legfontosabb, hogy a nemzetközi jog alkalmazásához szinte szükségszerű a nemzeti jogrendszerek igénybevétele. A nemzeti jogrendszerek állapítják meg a különböző állami szervek feladat- és hatáskörét, határozzák meg a természetes és jogi személyek által követendő magatartásokat, stb., melyek nélkül szinte elképzelhetetlen lenne a nemzetközi kötelezettségek teljesítése.

A nemzetközi jog alkalmazása, a nemzetközi kötelezettségek teljesítése vonatkozásában tehát az első kérdés a nemzetközi jog és a nemzeti jog viszonyának tisztázása. A nemzeti jogrendszereket – a nemzetközi joggal szembeállítva – belső jognak nevezzük. Lato sensu viszont a nemzetközi jog alkalmazása felöleli a nemzetközi felelősség és a nemzetközi viták rendezésének témáját is.

2. 2. A nemzetközi jog és a belső jog viszonya157. A téma meghatározása

A nemzetközi jog és a belső jog, azaz a nemzeti jogrendszerek összessége közötti viszony tisztázása kezdetben inkább elméleti kérdésként merült fel. A nemzetközi jog expanziója, szabályozási körének újabb és újabb területekre történő kiterjesztése, valamint dinamikus fejlődése és gazdagodása következtében a nemzetközi jog



belső jog viszonyaegyre nagyobb szerepet játszik a különböző nemzeti jogrendszerekben. Szükségessé vált a nemzetközi jog és az adott állam nemzeti jogrendszere közötti viszony alkotmányos vagy törvényi szintű szabályozása, sőt a belső bíróságok nemzetközi jogi relevanciájú tevékenységének megoldása is.

A tárgyalandó témák a következők: a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára vonatkozó elméletek, a nemzetközi jog álláspontja a nemzeti jogrendszerekkel szemben, a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának szabályozása a nemzeti jogrendszerekben, különös tekintettel a magyar alkotmányra és a nemzetközi szerződések megkötéséről szóló törvényre (2005. évi L. tv.), végül a nemzeti bíróságok tevékenysége államuk nemzetközi kapcsolataiban.

158. A nemzetközi jog és a belső jog viszonyára vonatkozó elméletek

A jogi pozitivizmus egyeduralmának beköszöntével (XIX. század) elméleti tisztázásra várt az államok közötti kapcsolatokat szabályozó nemzetközi jog és az egyes államok nemzeti jogrendszereinek viszonya. Időben egymást követően három fő elméleti konstrukció, paradigma alakult ki: a belső jog primátusa, a dualizmus, majd a nemzetközi jog primátusának elmélete. A belső jog – illetve a nemzetközi jog primátusát szokás – a dualizmussal szembeállítva – monista elméletnek minősíteni.

a) A belső jog primátusának elmélete

A nemzetközi jog és a belső jog egységét feltételező monista felfogás első megnyilvánulása a belső jognak a nemzetközi joggal szembeni elsőbbségét megfogalmazó elmélet. Hegel nézeteiből (Jogfilozófia c. munkája) kiindulva a XIX. század végén és a századfordulón főleg német nemzetközi jogászok (C. Bergbohm, A. Zorn, M. Wenzel) dolgozták ki. Lényege abban összegezhető, hogy a nemzeti jogrendszer magába foglalja a nemzetközi jog szabályait, azonban ez utóbbiak fölött áll, tehát a nemzetközi jog csak „külső államjog”. Végső kicsengése az, hogy a nemzetközi jog nem valódi jog, hanem csak ideiglenes értékű irányelvek gyűjteménye, amelyek figyelmen kívül hagyhatók, amennyiben ellentétesek egy nagyhatalom érdekeivel.

Ezen elmélet létrejötténél kevésbé kapott hangsúlyt a két jogi normarendszer viszonyában jelentkező gyakorlati problémák értelmezése. Filozófiai gyökerei mellett könnyen integrálódott a XIX. század utolsó harmadára jellemző – a hatalmi politikával (Realpolitik) azonosuló – külpolitikai irányzatba.

A belső jog primátusának újjáéledésével találkozhatunk később Visinszkij elméletében, mely követőkre talált a szocialista országok nemzetközi jogászainak körében (Hajdu Gyula, Flachbart Ernő). A marxizmus és a hegeli filozófia kapcsolata mellett ideológiai megfontolások is szerepet játszottak e felfogás reneszánszában, nevezetesen a nemzetközi jog alapvetően burzsoá jellege, a két világrendszer egymás mellett létezéséből következő átmenetiség és a magasabb rendű szocialista nemzetközi jog létrejöttének szükségszerűségére vonatkozó tétel. Visinszkij formálisan nem tagadta a nemzetközi jog kötelező erejét, de azt a nemzetközi szerződésekre korlátozta.

b) A dualista elmélet

Az angol esetjog és az amerikai alkotmány kifejezetten elismerte a nemzetközi szokásjog és az állam nemzetközi szerződéseinek autoritását, kötelező erejét saját nemzeti jogrendszerében. E pragmatikus megközelítésből és más megfontolásokból (nem tehető egyenlőségjel az állami szervek belső és külső tevékenysége közé) alakította ki a századfordulón H. Triepel a dualista elméletet, melyet azután D. Anzilotti fejlesztett tovább. A dualista felfogás abból indul ki, hogy a nemzetközi jog és a belső jog a jogrend két különböző és formálisan elkülönült kategóriája, mert mások az alanyaik, forrásaik és tartalmuk. Ez utóbbi vonatkozásban a különbség abban mutatkozik meg, hogy a belső jog – mint arra a terminus technicus utal is – alapvetően az államon belüli életviszonyokat szabályozza, ezzel szemben a nemzetközi jog az államok közötti kapcsolatokat. A nemzetközi jog és a belső jog egymástól független, ez utóbbi normáit a nemzetközi jogi norma nem módosíthatja, vagy helyezheti hatályon kívül, mely megállapítás természetesen fordítva is helytálló. A nemzetközi jog szabályai a transzformáció aktusával válnak a belső jog részévé, így valójában a jogalanyok és a jogalkalmazók számára nem nemzetközi jogról, hanem nemzetközi eredetű belső jogról van szó.

c) A nemzetközi jog primátusának elmélete

Az 1920-as években a monizmus másik irányzata, a nemzetközi jog primátusának elmélete is megfogalmazódik. H. Kelsen (más képviselői: A. Verdross, G. Scelle, C. Rousseau, P. Guggenheim) „piramis” elméletében a nemzetközi jog magasabb „lépcsőfokon” helyezkedik el, szabályai döntik el a belső jogi norma érvényességét és határozzák meg az általa szabályozható területeket. Miután ugyanannak a hierarchizált normatív rendszernek két



belső jog viszonyarészéről van szó, nincs szükség transzformációra, a nemzeti bíróságok magától értetődő feladata a nemzetközi jog szabályainak alkalmazása. Kelsen ugyanakkor bevallja, hogy a nemzetközi jog primátusa nem tudományos megfontolás következménye, hanem etikai és politikai preferenciák (internacionalizmus és pacifizmus) következménye.

d) A dualista felfogás és a monista elméletek értékelése

A nemzetközi jog és a belső jog hatálya alá is tartozó életviszonyoknak, helyzeteknek – a nemzetközi jog fejlődéséből következő – megsokszorozódása ellenére a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára vonatkozó, a XX. század elején kidolgozott régi elméleteket nem sikerült meghaladni, még kevésbé új elméletekkel felváltani. E tény magyarázható azzal, hogy a dualizmus, illetve a monizmus valamelyik válfaján kívül nem lehetséges más elméleti konstrukció a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának magyarázatára. E következtetést megerősítik a belső jog által alkalmazott – és e körben maradó – megoldások is. Az is kétségtelen, hogy egyik elmélet sem tudott kizárólagossá, vagy dominánssá válni, ami – ez előbbi megállapításon kívül – betudható annak a ténynek, hogy a két jogrendszer viszonya annyira bonyolulttá vált, melyre egyik felfogás sem képes adekvát választ adni, mindegyik elméletnek vannak előnyei és hátrányai.

Eltekintve az egyes elméletek mögötti politikai-ideológiai megfontolások és az olyan nemzetközi jogi prekoncepciók, mint az állam szuverenitásának fontossága, a nemzetközi jog funkcióinak megítélése vizsgálatától, értékelésük azon gyakorlati aspektusokra korlátozódik, melyek a nemzetközi jog hatékonyságát érinthetik, ez utóbbi számára előnyösek, vagy hátrányokkal járnak.

• A dualista felfogást alkalmazó megoldás a nemzetközi jogi norma belső jogszabállyá történő átalakításának követelményével, a transzformációval újabb lehetőséget teremt az államnak a nemzeti érdek megóvására, továbbá a jogalkalmazókhoz és a jogalanyokhoz közelebb kerül, mert a nemzetközi jogi norma egyben belső jogszabály is. A transzformáció megkövetelése ugyanakkor lassítja, nehézkessé teszi a nemzetközi jogi kötelezettségek teljesítését, és még inkább a nemzetközi jogi normákban bekövetkezett változások követését.

• A belső jog primátusának tételére kifejezetten nem szokás hivatkozni, bár egyáltalán nem kizárt az, hogy egyes országok gyakorlatilag belső jogszabályaiknak adnak primátust a nemzetközi joggal szemben, sőt nyomai vannak a nemzeti bíróságok nemzetközi joggal kapcsolatos attitűdjében is.

• A nemzetközi jog primátusának elmélete tűnik a leginkább logikus és koherens konstrukciónak, mely nyilvánvalóan erősíti a nemzetközi jog alkalmazását. Az Európai Unió tagállamai vonatkozásában az Európa-jog normáinak elsőbbsége és közvetlen alkalmazása (l. no. 36.), ami nemzetközi jogi szempontból vonatkozik az Európai Közösségek által kötött – és az elsődleges joghoz tartozó – szerződésekre is, könnyebben magyarázható ezen elmélet alapján. A mérleg másik oldalára helyezhető viszont az, hogy idealizálja az államok kormányzatának és a nemzeti bíróságoknak a nemzetközi joggal szembeni magatartását, amelyeknek elsődleges törekvése függetlenségük védelme. Ezenkívül azt is figyelembe kell venni, hogy az egyes államok nemzeti jogrendszere a nemzetközi jogtól függetlenül létezik és működik, továbbá a nemzetközi és belső jogi norma közötti kollízió kiküszöbölésének megvalósítása is a belső jog kezében marad.

e) A Nemzetközi Jogi Intézet és a Nemzetközi Jogi Egyesület a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának kérdésével kapcsolatban csak korlátozott feladatra vállalkozott. Az Intézet ajánlásokat fogadott el a belső bíróságok nemzetközi jogot alkalmazó tevékenységéről (1993. évi milánói határozat). Az Egyesület pedig – kiindulva abból a ki nem mondott vélelemből, hogy a nemzeti bíróságok nem tökéletes módon alkalmazzák vagy egyenesen ignorálják a nemzetközi jog normáit – azzal foglalkozott, hogy hogyan lehetne segíteni a bíróságokat a nemzetközi jog szabályainak identifikációjában és korrekt alkalmazásában.

159. A nemzetközi jog rendelkezései normáinak belső jogi alkalmazásáról

Sem a nemzetközi jog általános szabályai, sem a nemzetközi szerződések, ideértve az ENSZ Alapokmányát is, nem rendelkeznek a nemzetközi jog és a belső jog viszonyáról, tehát nem írják elő sem a dualista megoldást, sem a monizmus valamelyik válfajának alkalmazását. (A nemzetközi jog e vonatkozásban alapvetően különbözik az Európa-jogtól, mely a közösségi jog primátusát követeli meg!) A nemzetközi jog csak egyetlen követelményt támaszt: a nemzetközi kötelezettségeket jóhiszeműen végre kell hajtani. A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezményben egyértelműen megfogalmazott elv (26. cikk) kiterjesztendő a nemzetközi jog általános szabályaira, sőt a nemzetközi szervezetek nemzetközi jogforrásnak minősülő határozataira is.

Az előzőekben említett elv korolláriuma az a bécsi egyezményben kodifikált és más nemzetközi jogi normákra



belső jog viszonyais extrapolálandó szabály, mely szerint „[E]gyetlen részes fél sem hivatkozhat belső jogának rendelkezéseire annak igazolásául, hogy elmulasztotta a szerződést teljesíteni.” (27. cikk). E szabályt ismétli meg az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló 2001. évi tervezet a felelős államot terhelő kötelezettségekkel kapcsolatban (32. cikk).

Vitatott viszont az, hogy létezik-e olyan nemzetközi kötelezettség, mely szerint az állam köteles lenne a nemzetközi jog és a belső jogának összhangját biztosítani. Igenlő válasz esetében ennek elmulasztása kettős nemzetközi jogsértést keletkeztetne, nevezetesen a nemzetközi kötelezettség nem teljesítése és az összhang megteremtésének elmulasztása miatt (ilyen értelemben határozott az Állandó Nemzetközi Bíróság 1925-ben a görög–török lakosságcsere ügyben). Az állam szuverenitásának tiszteletben tartása inkább az e tárgyú kötelezettség hiánya mellett szól. A dolog természete szerint ez nem zárja ki azt, hogy a nemzetközi szerződés maga írjon elő kötelezettséget belső jogalkotásra, pl. a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi genfi egyezmények tartalmaznak ilyen rendelkezéseket.

A nemzetközi jognak a nemzetközi kötelezettségek belső jogi végrehajtásával kapcsolatos semlegessége, jogalkalmazási szempontból a belső jog irrelevanciájának hangsúlyozása értelmezhető-e a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára kialakított elméletek alapján? Ha az előzőekben említett szabályokból nem is vonható le egyértelmű következtetés, a nemzetközi bírói gyakorlat és más dokumentumok segítséget nyújtanak. Az Állandó Nemzetközi Bíróság több ítéletében (1926: Felső-Sziléziai német érdekeltségek ügy, 1929: szerb és brazil kölcsönök ügy) a belső jogszabályokat nemzetközi jogi szempontból tényeknek minősítette, ami – a más síkra helyezéssel – ez utóbbiak autonómiáját fejezi ki, így a dualista megoldáshoz közelít. Ezt az értelmezést erősíti a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok alapjogairól és kötelezettségeiről szóló tervezete (1949) (13. pont) és a fortiori az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló 2001. évi tervezetnek azon rendelkezése, mely szerint „[A]z állam magatartásának nemzetközi jogsértéssé minősítése a nemzetközi jogra tartozik. E minősítést nem érinti az, ha ugyanezen magatartást a belső jog jogszerűnek minősíti.” (3. cikk). E dokumentum ezenkívül a belső jogtól függő tényként fogja fel az állami szerv minőséget (4. cikk 2. pont).

A nemzetközi jog és a belső jog viszonyának nemzetközi jogi megközelítésében mutatkozó dualista megoldás mellett más szempontból is lehet érvelni: az állam nemzetközi kötelezettségével ellentétes belső jogszabályai és jogi aktusai a kollízió, az összeütközés tényével nem válnak érvénytelenné, illetve nem szűnik meg hatályuk. Másképpen kifejezve: nincs hierarchia a nemzetközi jog és a belső jog között, az államnak kollízió esetében legfeljebb nemzetközi jogi felelősségének létrejöttével kell számolnia. Ebben az összefüggésben utalni lehet az Emberi Jogok Európai Bíróságára, melynek ítéletei megállapíthatják az 1950. évi egyezmény (és a kiegészítő jegyzőkönyvek) megsértését és a jóvátételt (41. cikk), de nem érintik a nemzeti bíróságok res iudicata döntéseit.

A nemzetközi jog belső jog feletti szupremáciájának hiánya nem lehet korlátlan. A nemzetközi jog fejlődése, nevezetesen a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) a nemzetközi közösség általi elismerése és hatókörének kiterjesztése (ld. no. 140.) azzal a következménnyel is jár, hogy az e normákba ütköző belső jogszabályok és – értelemszerűen – belső jogi aktusok semmissé válnak, vagy – ha időben korábbiak – hatályuk megszűnik. Ezt érvényesíti az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága a legalapvetőbb emberi jogokkal ellentétes belső jogszabályokkal szemben, az Európai Bíróság pedig a kiadatási szerződések végrehajtására vonatkozó belső jogi aktusokkal szemben. A volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények ügyében eljáró Nemzetközi Büntetőtörvényszék is utalt a ius cogens státusában lévő normákra, sőt ezzel kapcsolatban belső jogalkotási kötelezettségre is következtetett (Furundzija ügy).

Ha a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályából (ius cogens) származó érvénytelenség és ennek következményei [mutatis mutandis alkalmazva a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény rendelkezéseit (71. cikk)] kiterjednek a belső jogi aktusokra, akkor ebből lehet jogi választ keresni pl. a Benes-dekrétumok által felvetett problémákra.

160. A nemzetközi jog és a belső jog viszonyára vonatkozó alkotmányos és egyéb megoldások áttekintése

A nemzetközi jog a belső jogra hagyja a nemzetközi kötelezettségek belső jogi végrehajtási módozatainak meghatározását. A különböző országok alkotmányai és nemzeti jogszabályai igen vegyes megoldásokat tartalmaznak. Ez arra mutat, hogy az államok szuverén döntéséről van szó, melyben különböző szempontok – ideértve a jogi tradíciókat, a hatalmi ágak közötti viszonyt is – dominálnak. A svéd alkotmány hallgat a nemzetközi jog és a belső jog viszonyáról: a svéd bíróságok viszont dualista gyakorlatot követnek. A holland alkotmány pedig a nemzetközi jog szabályait az alkotmány rendelkezései fölé helyezi.

a. A nemzetközi jog primátusa jelenik meg a francia, a belga, a spanyol, az orosz, vagy a görög alkotmányban, miután a nemzetközi szerződések belső jogi alkalmazásához nem követelik meg a



belső jog viszonyatranszformációt, azaz a szerződések belső jogszabályban történő kihirdetését, csak a szerződések közzétételét. Ezen alkotmányos megoldások azonban különböznek abban, hogy hogyan határozzák meg a szerződések helyét a jogszabályi hierarchiában. A francia megoldásban pl. a szerződések az alkotmány és a törvények között foglalnak helyet. Ezenkívül e megoldások tartalmazhatnak biztosítékokat is, pl. ilyen a francia alkotmányban a viszonosság feltétele (ami generális szerződések esetében nehezen értelmezhető), vagy a spanyol alkotmányban a parlament számára a közzététellel kapcsolatban biztosított lehetőség.

Az amerikai alkotmány is a monizmus körébe sorolható azzal az előírásával, hogy az Egyesült Államok által ratifikált nemzetközi szerződést szövetségi törvénynek minősíti, mellyel a belső törvények és a nemzetközi szerződések azonos szintre kerülnek a jogszabályi hierarchiában annak minden következményével (pl. lex posterior derogat lege priori). Pl. a rhodésiai króm importjának engedélyezéséről szóló törvény tudatosan helyezkedett szembe – az Egyesült Államok biztonsága érdekében – a Biztonsági Tanács határozatával. Az amerikai megoldás ugyanakkor nem mentes bizonyos problémáktól, mellyel kapcsolatban csak arra utalunk, hogy az elnök alkotmányos kötelezettsége az amerikai állampolgárok érdekének védelme külföldön, amely több esetben fegyveres beavatkozáshoz vezetett (1965-ben Dominikában, 1975-ben az ún. Mayaguez-ügyben Kambodzsában) az erőszak nemzetközi jogi tilalmával ellentétesen. E képletbe helyezhető el a terrorizmus ellenes törvény (2001) is, mely feljogosítja az elnököt fegyveres erő felhasználására.

Ha nincs szó nemzetközi kötelezettség szándékos nem teljesítéséről, akkor az amerikai törvényeket – mint a Legfelsőbb Bíróság kimondta – az Egyesült Államok nemzetközi kötelezettségeivel összhangban kell értelmezni. Az összhang vélelmezése következett be a Palesztinai Felszabadítási Szervezet-ügyben (1988).

MegjegyzésEgy palesztin kommandó a Földközi-tengeren eltérítette az Achille Lauro nevű luxus óceánjárót, és foglyul ejtette a nagyrészt amerikai utasokat, sőt egyiküket meg is gyilkolta. Ettől eltekintve a terrorakció kimenetele szerencsés volt, sőt a terroristákat szállító repülőgépet az amerikai légierő leszállásra kényszerítette olasz területen. Az elkövetők ugyan elmenekültek az olasz igazságszolgáltatás elől, de az esemény hatására az amerikai Kongresszus – a kormányzat ellenvetése ellenére – törvényt fogadott el a terrorizmussal gyanúsított szervezetek – ideértve a PFSZ-t – amerikai tevékenységének megakadályozásáról, így a PFSZ New York-i irodájának bezárásáról, ami nyilvánvalóan beleütközött az ENSZ és az Egyesült Államok közötti székhely-megállapodásba. A Közgyűlés tanácsadó véleményért a Nemzetközi Bírósághoz fordult annak tisztázását kérve, hogy az ENSZ és az Egyesült Államok közötti vita választottbíróság joghatóságába tartozik-e. A Bíróság pozitív döntését mégsem követte választott bírói eljárás, mert egy amerikai bíróság – a nemzetközi jog és az amerikai törvények közötti összhang vélelme alapján – úgy döntött, hogy nem kell bezárni a PFSZ New York-i irodáját.

b. A dualista megoldást alkalmazza a német és az olasz alkotmány, továbbá az íratlan brit alkotmány, mely megköveteli a nemzetközi szerződések kihirdetését. A dualista megoldás mellett jelen van a monizmus is, ezen alkotmányok ugyanis recipiálják a nemzetközi jog általános szabályait.

Az alkotmányos megoldások áttekintését összegezve néhány sommás következtetés adódik:

• A különböző alkotmányok által választott megoldások nem ölelik fel a nemzetközi jogforrások teljességét: kimaradhatnak a nemzetközi jog általános szabályai (pl. francia alkotmány csak a preambulumában említi), mely joghézagot esetleg a bírói gyakorlat kitöltheti. Legtöbbször nincs szó a nemzetközi jogforrásnak minősülő nemzetközi szervezetektől származó határozatokról, bár azok levezethetők nemzetközi szerződésekből, pl. az ENSZ Alapokmányából.

• Az alkalmazott megoldások tisztaságát különböző tényezők torzítják, jelesül a vegyes rendszer, a nemzetközi jogi normáknak a jogforrási hierarchián belüli helye meghatározásának és a nemzetközi ius cogens létéből folyó következmények levonásának elmaradása, továbbá a belső jognak a nemzeti bíróságok általi preferálása, ami a belső jog primátusa hallgatólagos elfogadásaként értelmezhető.

• A nemzetközi jog és a belső jog viszonyának szabályozása ab ovo relativizálódik azzal, hogy alkotmányok tartalmazzák, melyek – mint minden belső jogi norma – egyoldalúan megváltoztathatók.

161. A nemzetközi jog és a belső jog viszonya a magyar jog szerint

A Magyar Alkotmány a nemzetközi jog és a magyar jog viszonyáról csak annyit tartalmaz, hogy „[A]Magyar



belső jog viszonyaKöztársaság jogrendszere elfogadja a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, biztosítja továbbá a vállalt nemzetközi kötelezettségek és a belső jog összhangját.” (7. § (1) bek.)

Az Alkotmány e lakonikus rendelkezésének értelmezésével az Alkotmánybíróság több határozata foglalkozik.

• Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a nemzetközi jog általánosan elismert szabályait, melyeket a nemzetközi szokásjoggal és a ius cogens-szel azonosít, az Alkotmány tette a magyar jog részévé, tehát általános transzformáció történt (53/1993. sz. határozat). Ebből következően ezek a szabályok az Alkotmánynál alacsonyabb szintű magyar jogszabályok felett állnának. Az Alkotmánybíróság ez utóbbi következményt azonban korlátozza: „a nemzetközi jog ellenkező tartalmú, kifejezett és kógens szabályával szemben a magyar jog nem érvényesülhet” (uo.).

• A nemzetközi szerződéseket magyar jogszabályban kell kihirdetni, azaz transzformálni kell, ennek hiányában a nemzetközi szerződés a magyar jogrendszeren belül nem alkalmazható (4/1997. sz. határozat). A nemzetközi szerződések megkötéséről szóló törvény (2005. évi L. tv.) ebben a szellemben írja elő azt, hogy az Országgyűlésnek – a ratifikációra vonatkozó felhatalmazás megadásakor – törvényben kell kihirdetnie a nemzetközi szerződést, a kormány pedig a szerződés jóváhagyásával egyidőben a kihirdetést kormányrendeletben valósítja meg (l. no. 100.). A magyar jogrendszer tehát a nemzetközi jog és belső jog viszonyának meghatározásában a dualista megoldást alkalmazza, melyet expressis verbis rögzít is az előbb említett szerződéskötési törvény miniszteri indoklása.

• A belső jogszabállyá transzformált nemzetközi szerződés helyét a jogforrási hierarchiában a kihirdető jogszabály adja meg, tehát vagy a törvények, vagy a kormányrendeletek közé sorolandó. Így az alkotmánybírósági törvény (1989. évi XXXII. tv.) irányadó a kihirdetett nemzetközi szerződés és más jogszabály közötti kollízió feloldására. Ha azonos vagy alacsonyabb szintű jogszabály ütközik nemzetközi szerződésbe, akkor azokat az Alkotmánybíróság hivatalból vagy kérelemre megsemmisíti (45. §). Ha a kihirdető törvény vagy kormányrendelet ütközne magasabb szintű jogszabályba, akkor az ellentét feloldása érdekében az Alkotmánybíróság felhívja a nemzetközi szerződést kötő szervet (46. §). Ez utóbbi eset akkor fordulhat elő, ha a törvényben kihirdetett nemzetközi szerződés az Alkotmányba ütközne, a kormányrendeletben kihirdetett nemzetközi szerződés pedig törvénnyel vagy az Alkotmánnyal lenne ellentétes. A nemzetközi szerződés és a magyar jog szabályai közötti kollízió egyáltalán nem zárható ki, nem véletlenül rendeli el a szerződéskötésről szóló törvény (2005. évi L. tv.) azt, hogy az előkészítés során vizsgálni kell a leendő szerződés viszonyát a magyar jog szabályaihoz (l. no. 91.). Nemzetközi síkon a lehetőségek korlátozottak: a szerződés kötelező hatálya elismerésének elutasítása, fenntartás megtétele, vagy – ha már hatályba lépett – a szerződés módosításának kezdeményezése vagy revíziója, illetve hatályának megszüntetése. A gyakorlatban a szerződés és a magyar jog összhangjának biztosítása könnyebben valósítható meg ez utóbbi módosításával, vagy hatályon kívül helyezésével.

• A nemzetközi jog és a magyar jog viszonyának jelenlegi szabályozása az Alkotmány korábbi szövegétől messze eltávolodott: figyelembe veszi a nemzetközi jog általános szabályait, egyértelművé teszi a dualista megoldás elfogadását, kizárja a nemzetközi szerződések visszaható hatályának alkalmazását. (A nemzetközi jog általános szabályainak az Alkotmány általi generális transzformációja előtti ilyen szabályok alkalmazhatósága inkább csak elméleti kérdés!) Az eredmények kiemelése mellett azonban utalni kell a jelenlegi szabályozás hézagaira is: hatályos jogunkban nincs szó a nemzetközi szervezetek nemzetközi jogforrásnak minősülő határozatairól (bár a Biztonsági Tanács nem katonai rendszabályokról szóló határozatait magyar joggá transzformálták), az in statu nascendi egyoldalú aktusokról és az általános jogelvekről. Igaz, ez utóbbiak inkább a nemzetközi jog nemzeti bíróságok általi alkalmazása során vetődhetnek fel.

162. A nemzetközi jog és a nemzeti bíróságok

A nemzetközi jog fejlődése és expanziója következtében a nemzetközi jogi normák egyre nagyobb mértékben válnak – a nemzetközi jog és a belső jog viszonyára vonatkozó alkotmányos megoldásokkal egyezően – a nemzeti jogrendszerek részévé. Ebből következően a nemzeti bíróságoknak (és korlátozottabb mértékben: más jogalkalmazóknak) szükségszerűen olyan kérdésekben is dönteniük kell, melyek megoldása nemzetközi jogi normáktól függ. Erről különösen olyan területek vonatkozásában lehet szó, mint külföldi állam jogszabályai extraterritoriális hatályának megítélése, az állam mentessége, a diplomáciai képviseletek és képviselők kiváltságai és mentességei, a konzuli védelem feltételeinek megítélése, a környezetvédelem (pl. határt átlépő szennyezés kárt okoz), az emberi jogok védelme, a nemzetközi büntetőjog (pl. kiadatás, jogsegély, külföldi ítéletek végrehajtása) és a delictaiuris gentium (nemzetközi jog megsértése miatti büntetőjogi felelősség), a külföldiek gazdasági tevékenysége (pl. külföldi vagyon államosítása, a koncesszió visszavonása), a menedékjog,



belső jog viszonyaegyes államutódlási esetek, valamint a jogegységesítő, vagy jogharmonizációs tárgyú nemzetközi magánjogi egyezmények, stb.

A magától értetődő következmény ellenére a nemzeti bíróságoknak a nemzetközi jogot alkalmazó tevékenysége még jogállami feltételek között sem működik tökéletesen, azt számos nehézség, probléma akadályozza. A továbbiakban ezek egy részének számbavételéről lesz szó, különös tekintettel a magyar bíróságokra. Megjegyzendő az, hogy a nemzetközi jog ebben a vonatkozásban sem tartalmaz semmiféle előírást.

A nemzetközi jog belső bíróságok általi alkalmazását gátló legfontosabb tényezők:

• Empirikus kutatások nélkül is vélelmezhető az, hogy a nemzeti bíróságok húzódoznak, sőt menekülnek a nemzetközi jog normáinak alkalmazása elől. E magatartás betudható a nemzetközi jog dinamikus fejlődésének, a nemzetközi jog íratlan általános szabályai bizonytalanságának, a nemzetközi esetjog folyamatos követésével kapcsolatos nehézségeknek. Ez utóbbi összefüggésben tűnik problematikusnak a Nemzetközi Jogi Intézet javaslata arról, hogy a nemzeti bíróságok a nemzetközi bíróságok értelmezési módszereit kövessék (1993. évi milánói határozat 1/2 pontja).

• Az egyes államok nemzeti jogrendszerei különböző korlátokat állítanak fel a nemzeti bíróságoknak a nemzetközi jogot alkalmazó tevékenységével szemben. Pl. a nemzetközi szerződés csak viszonosság esetén alkalmazható, melynek meglétét a végrehajtó hatalom deklarálja. A belső jog megtiltja, vagy kifejezett szabályozás hiányával megnehezíti idegen állam jogszabályai extraterritoriális alkalmazásának megtagadását annak nemzetközi jogba ütköző volta miatt. E megoldás mellett szól az államok szuverenitása tiszteletben tartásának követelménye, a hatalmi ágak megosztásának elve (a felelős állam nemzetközi felelősségének felvetése nyilvánvalóan a külpolitika hatáskörébe tartozik), a bíróság politikai indíttatású felhasználásával kapcsolatos aggályok. Ezzel szemben úgy is lehet érvelni, hogy a jog uralma (rule of law), melynek a bíróságok kiemelkedő védelmezői, a nemzetközi jogra is kiterjed. Elfogadható-e egy belső bíróságtól nemzetközi jogsértést megvalósító külföldi – különösen a ius cogens-be ütköző – jogszabály alkalmazása? Létezik egy gyakorlati szempont is: a nemzetközi bírói fórumoktól lényegében elzárt magánszemély számára a belső bírói eljárás jelent lehetőséget jogai érvényesítésére. A Nemzetközi Jogi Intézet ez utóbbi utat tartja kívánatosnak (1993. évi milánói határozat).

• Az előző pontban vázolt akadályok a nemzetközi jog nemzeti bíróságok általi alkalmazásával kapcsolatban kiküszöbölhetők vagy enyhíthetők a jogszabályi korlátozások megszüntetésével, a végrehajtó hatalommal való együttműködéssel. Léteznek azonban a nemzetközi jogrend struktúrájából adódó nehézségek, melyeket – fontosságukra tekintettel – érdemes külön vizsgálni.

163. A nemzetközi jogi normák közvetlen alkalmazhatósága és bírói döntésre alkalmassága

a. A nemzetközi jogi normák közvetlen alkalmazhatósága annyit jelent, hogy nemzetközi szerződés, esetleg a nemzetközi jog általános szabálya a természetes és jogi személyek számára közvetlenül jogokat és/vagy kötelezettségeket hoz létre, módosít, vagy szüntet meg. A közvetlen alkalmazhatóság tehát megkülönböztetendő attól a módszertől, mellyel a nemzetközi jogi norma a belső jog részévé válik.

Ha a magánszemélyek számára a jogokat és kötelezettségeket a nemzetközi jogi norma biztosítja, vagy írja elő, akkor azok a nemzeti bíróság előtt érvényesíthetők. A közvetlen alkalmazhatóságból következik az, hogy nincs szükség a nemzetközi jogi normát belső jogi végrehajtási intézkedésekkel kiegészíteni, működőképessé tenni. Az amerikai terminológiában használt self-executing szerződés kategória lényegében ennek felel meg, mely szembeállítandó a non self-executing szerződéssel.

A nemzetközi jogi normák közvetlen alkalmazhatóságának kérdése a danzigi bíróságok hatásköre ügyben merült fel (1928).

MegjegyzésDanzigot a versaillesi békeszerződés szabad várossá tette. Rendelkezett arról, hogy a szabad város területén a vasutak ellenőrzését és irányítását a Lengyelországgal kötendő egyezmény fogja szabályozni. A létrejött egyezmény alapján megállapodás (Beamtenabkommen) született a vasúti tisztviselőkről, akik pénzügyi követeléseket támasztottak a lengyel igazgatással szemben. Lengyelország vitatta a danzigi bíróságok hatáskörét, melyet a város főbiztosa is elfogadott. A főbiztos döntése ellen a szenátus a Nemzetek Szövetségének Tanácsához fordult, mely az ügyben az Állandó Nemzetközi Bíróságtól kért tanácsadó véleményt. Lengyelország azt állította, hogy a



belső jog viszonyamegállapodás csak a szerződő államok között létesít jogokat és kötelezettségeket, magánszemélyek számára nem, mert nem inkorporálták a lengyel jogba.

A Bíróság véleménye szerint ugyan egy nemzetközi megállapodás főszabályként a felek számára létesít jogokat és kötelezettségeket, de ez kivételesen magánszemélyek számára is történhet, feltéve ha i) ez a felek szándéka és ii) az e tárgyú rendelkezések tartalma kellően pontos, így nincs szükség végrehajtási intézkedésekre.

Az említett tanácsadó vélemény óta nyilvánvaló, hogy a belső bíróságoknak kell dönteni a nemzetközi jogi norma közvetlen alkalmazhatóságáról, azaz a két konjunktív feltétel meglétéről. Mindez feltételezi a kérdéses nemzetközi jogi normák esetről esetre történő vizsgálatát.

Nem közvetlenül alkalmazhatók, nem önvégrehajtók azok a nemzetközi szerződések, melyek intézkedések megtételére (pl. nemzetközi folyók szennyezésének megakadályozására és a hajózás és átrepülés szabadságának biztosítására, egyes konzuli feladatok ellátására, bűncselekmények üldözésére) kötelezik a szerződő államokat. E körbe tartoznak az államok közötti kapcsolatokat szabályozó nemzetközi szerződések (pl. az ENSZ Alapokmánya) és a nemzetközi jog általános elvei, illetve az államosításokból származó vitákat megoldó globális kártérítési egyezmények (lump sum agreements).

Ezzel szemben közvetlenül alkalmazhatók, tehát nincs szükség belső jogi szabályozásra a nemzetközi szervezetek belső jogi jogképességét kimondó rendelkezéseknél, a nemzetközi munkaügyi egyezményeknél, a letelepedési szerződéseknél, ilyennek minősül az 1950. évi emberi jogok európai egyezménye, vagy a kínzás tilalmáról szóló 1984. évi New York-i egyezmény azon rendelkezése, hogy nem használható fel a kínzással kicsikart vallomás. E körbe tartozik a diplomáciai kiváltságok és mentességek szabálya is.

Lehetnek határesetek: az 1995. évi nemzeti kisebbségek védelmének keretegyezményében van ugyan olyan rendelkezés, nevezetesen az identitásvállalás szabadsága, mely kellően pontos, ugyanakkor kérdéses az, hogy vajon a keretmegállapodás létrehozásának szándéka nem írja-e felül a közvetlen alkalmazhatóságát. A polgári és politikai jogok 1966. évi nemzetközi egyezségokmányát ugyan általában non self-executing-nak tartják, viszont kisebbségvédelmi cikkeinek (27. cikk) formulája ab ovo kizárja mindenfajta végrehajtási intézkedés szükségességét.

b. Felmerülhet az is, hogy az adott ügy nem alkalmas bírói döntésre, mert politikai kérdésről van szó, ezért a nemzetközi jogi norma alkalmazása a kormányzat hatáskörébe tartozik(political question, acte de gouvernement, Hoheitsakte). A nemzeti bíróságok nyilván nem dönthetnek arról, hogy államuk kössön-e nemzetközi szerződést, belépjen-e nemzetközi szervezetbe, létesítsen-e diplomáciai kapcsolatokat, tegyen-e állam- és kormányelismerést, forduljon-e a Nemzetközi Bírósághoz, vagy határozzon az önvédelmi helyzet létrejöttéről.

A szerződéskötési eljárásról szóló magyar törvényben (2005. évi L. tv.) is tükröződik ez a koncepció: az államot képviselő szervek kizárólagos hatáskörébe utalja a szerződések megkötését, érvénytelenségének megállapítását, módosítását és hatályának megszüntetését. E megoldás – mint arról már volt szó (l. no. 128.) – a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaiba ütköző szerződés és belső jogi aktusok semmisségével, illetve hatálya megszűnésével kapcsolatban megkérdőjelezhető.

A Nemzetközi Jogi Intézet a nemzeti bíróságok hatáskörének megvonását, lehetőségeinek csökkentését azzal a javaslattal kívánja korlátozni, hogy nem lehetséges akkor, ha a végrehajtó hatalom hatáskörének gyakorlása nemzetközi jogi szabálynak alávetett (1993. évi milánói határozat 2. cikk). Ilyen lehetne pl. az illegitim elismerés, állampolgársági döntés, diplomáciai védelem.

IrodalomBerke Barna: A nemzetközi szerződések alkotmányossági vizsgálatának megalapozásához. Magyar Jog, 1997.

Bodnár László: A nemzetközi szerződések és az állam. Budapest, 1987.

Bragyova András (szerk.): Nemzetközi jog az új alkotmányban. Budapest, 1997.

***



belső jog viszonyaBuergenthal, T.: Self-Executing and Non Self-Executing Treaties in National and International Law. RCADI, T.

235. (1992-IV)

Cassese, A.: Modern Constitutions and International Law. RCADI, 1985/III. t. 192.

Danilenko, G. M.: Implementation of International Law in CIS States: Theory and Practice. EJIL, 1999.

Ferrari-Bravo, L.: International and Municipal Law: the Complementary of Legal Systems. In MacDonald, R. St. J. and Johnston, D. M. (eds.): The Structure and Process of International Law. La Haye, Nijhoff, 1983.

Jackson, J. H.: Status of Treaties in Domestic Legal Systems: A Policy Analysis. AJIL, 1992.

Riesenfeld, A.: The Doctrine of Self-Executing Treaties. AJIL, 1980.

Schwarzenberger, G.: The Inductive Approach to International Law. London, Stevens, 1963.

Sperdutti, L.: Dualisme and Monism. A Confrontation to be Overcomed. In Italian Yearbook of International Law, 1977.

Vagts, D.: Taking Treaties Less Seriously. AJIL, 1998

***

Arangio-Ruiz, G.: L’Etat dans le sens du droit des gens et la notion de droit international. In Österreichische Zeitschrift für Öffentliches Recht und Völkerrecht, 1975.

Arangio-Ruiz, G.: Le domaine réservé. L’organisation internationale et le rapport entre droit international et droit interne. RCADI, 1990/VI. t. 225.

Boulouis, J.: La jurisprudence de la Cour de justice des Communautés européennes relative aux relations exterrieures des Communauté. RCADI, 1978/II. t. 160.

Conforti, B.: L’activité du juge interne et les relations internationales de l’Etat. Ann. de l’institut de droit international. 65-I Session de Milan, 1993.

Eisemann, P. M. (ed.): L’intégration du droit international et communautaire dans l’ordre juridique national – The Integration of International and European Community Law into the National Legal Order. Etude de la pratique en Europe–Study of Practice in Europe, The Hague, Kluwer Law International, 1996.

Sperdutti, L.: Le principe de souveraineté et le problème des rapports entre le droit international et le droit interne. RCADI, 1976/V. t. 153.

Van Bogaert, E.: Les antinomies entre le droit international et le droit interne. RGDIP, 1968.

Verhoven, J.: La notion de l’applicabilité directe en droit international. RBDI, 1980.


7. fejezet - VII. fejezet: A nemzetközi felelősség164. Vázlat

A nemzetközi felelősség szerepe a nemzetközi jogrendben – A nemzetközi felelősség forrásai – A nemzetközi felelősség jogának kodifikációja – A nemzetközi felelősség fajai – A nemzetközi jogsértés – Az állam felelőssége más állam nemzetközi jogsértése miatt – A jogellenességet kizáró körülmények – A felelős állam kötelességei – A nemzetközi felelősség sértett állam általi érvényesítése – Az ellenintézkedés – Az általános nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) súlyos megsértése – A nem sértett államok általi fellépés – Kivételek az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségének általános szabályai alól (lex specialis)

1. 1. A nemzetközi felelősség szerepe a nemzetközi jogrendbenA nemzetközi felelősségről szóló fejezetet korlátozni lehetne szabályainak összefoglalására és értelmezésére, hatékonyságuk példákkal történő illusztrálására. E megoldás két szempontból nem tűnik elégségesnek: egyrészt a tankönyv állást foglalt a nemzetközi jog szociológiai megközelítése mellett, másrészt mélyebb elemzésük nélkül aligha érthető a nemzetközi jogi normák alkalmazásának folyamata.

165. Az államok vagy általánosabban a nemzetközi jog alanyai – mint azt a nemzetközi gyakorlat is tükrözi – a nemzetközi jog normáit általában korrekt és nem vitatott módon értelmezik és alkalmazzák, különösen a nemzetközi kapcsolatok olyan politikailag kevésbé érzékeny, elsősorban technikai jellegű területein, mint a nemzetközi kommunikáció, a diplomáciai és konzuli kapcsolatok, a nemzetközi szerződések területe, a nemzetközi bírói ítéletek végrehajtása, stb. Másképpen fogalmazva: a nemzetközi jogrendre nem jellemző a nemzetközi kötelezettségek tömeges, szisztematikus megsértése. E megállapítás azonban korrigálandó: elvileg egyetlen nemzetközi norma megsértése sem zárható ki, illetve – a fortiori – minél fontosabb az államok számára az adott nemzetközi jogi normával biztosított érdek vagy érték, annál kevésbé valószínű azok korrekt és nem vitatott alkalmazásának lehetősége. Elég utalni az erőszak tilalmának elvére, vagy az emberi jogok tiszteletben tartására. Az államok kialakították és használják azokat a jogi eszközöket (pl. a tények eltorzítása, a nemzetközi szerződések rabulista értelmezése, az adott norma hatályának kétségbe vonása és leginkább a másik fél jogsértésére történő hivatkozás, mely azután egymást keresztező vádak felvetésébe torkollik), melyek azután lehetővé teszik azt, hogy a nemzetközi jogi normák korrekt alkalmazásától – ha azt vitális érdekek indokolttá teszik – eltérjenek. A nemzetközi legalitásért folyó permanens küzdelem tehát nemcsak a nemzetközi kapcsolatok rendezését szolgáló szabályok meghatározásának folyamatában van jelen, hanem kiterjed ezen normák értelmezésének és alkalmazásának a területére is. Így a nemzetközi felelősség intézménye szükségképpen központi, axiomatikus, alapvető fontosságú eleme a nemzetközi jogrendnek.

E következtetés más oldalról is megalapozható. Bár a nemzetközi felelősség intézménye nincs mindenütt jelen a nemzetközi jog alkalmazásának folyamatában, kivételes súlyát az adja, hogy in nuce tükrözi a nemzetközi jog, sőt a nemzetközi kapcsolatok alapproblémáit. Vizsgálata tehát hozzájárul a nemzetközi jog lényegének megértéséhez, még akkor is, ha a nemzetközi felelősséggel kapcsolatos ügyek kormányzati szintre tartoznak, így közvetlenül nem kapcsolódnak a jogalkalmazók feladataihoz.

166. A nemzetközi felelősség jogának fejlődése

A nemzetközi felelősség jogának fejlődése paradoxonnal jellemezhető. A nemzetközi bírói gyakorlat (az 1924. évi választott bírói ítélet a spanyol–marokkói brit követelésekről, az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Chorzów üzem ügyben, 1927-ben a joghatóságról szóló ítélete) csak az 1920-as években szögezte le azt a tételt, hogy a felelősség a jog korolláriuma, tehát – a nemzetközi jogra vonatkoztatva – a nemzetközi jog létének szükségszerű következménye a nemzetközi felelősség. Ezt az axiómát találjuk az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségéről szóló 2001. évi szabályokban: „Az állam valamely jogsértése ezen állam nemzetközi felelősségét vonja maga után.” (1. cikk)

A nemzetközi felelősség általános elvének késői elfogadása prima facie ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy a


VII. fejezet: A nemzetközi felelősség

klasszikus nemzetközi jog, melyből a mai nemzetközi jog kifejlődött, már több évszázada létezik. Ezt az ellentmondást tovább fokozza az a körülmény is, hogy D. Anzilotti csak a XX. század elején dolgozta ki a nemzetközi felelősség elméletét, melynek értelmezése nem volt egységes: a többségi felfogás szerint jóvátételi kötelezettségként határozható meg, ugyanakkor pl. H. Kelsennél a „szankció” alkalmazásának lehetőségeit jelenti a sértett állam számára, más jeles szerzők (pl. P. Guggenheim) pedig a jóvátételi kötelezettség és a „szankció” egységét fogadják el.

Mivel magyarázható az ubi societas, ibi ius (ahol közösség van, ott jog is van) analógiájára felállított tételben bennrejlő ellentmondás és időbeli eltolódás: ahol nemzetközi jog van, ott nemzetközi felelősség is van? A magyarázathoz legalább négy tényező figyelembevételével lehet eljutni: a jogfejlődés általános tendenciái, a vállalt nemzetközi kötelezettségek kikényszerítésére rendelkezésre álló sajátos módozatok, az állam szuverenitásának különleges fontossága és a nemzetközi viták rendezésének lehetőségei figyelembevételével.

a. A belső jog fejlődését látva egyáltalán nem magától értetődő az általános és ezáltal absztrakt jogi felelősség létezése és elfogadása, mint amit a nemzetközi bírói gyakorlat és a Nemzetközi Jogi Bizottság idézett megállapításai – a kontinentális jogi szemlélettel összhangban – tükröznek. A római magánjog fejlődésére vonatkozó utaláson túl különösen azt kell kiemelni, hogy pl. a common law rendszerében nem létezik általános jogi felelősség, ellenkezőleg: a precedensrendszernek megfelelően az egyes jogsértésekhez (torts) kapcsolódó speciális felelősségi formák léteznek. Nem lehet tehát elvileg kizárni azt, hogy a nemzetközi felelősség intézménye is fokozatosan jutott el az általános elv elfogadásáig. Ezenkívül a common law tradícióhoz kötődés magyarázhatja az angolszász jogászok idegenkedését a nemzetközi felelősség jogának mai megfogalmazásától.

b. A nemzetközi felelősség általános kategóriájának korábbi hiánya egyáltalán nem zárta ki azt, hogy ne léteztek volna a vállalt nemzetközi kötelezettségek kikényszerítésére(law enforcement) szolgáló – a nemzetközi jog szabályaihoz igazodó – módozatok, eszközök, sőt a különböző korszakok nemzetközi jogát – többek között – ezek is jellemzik. A nemzetközi közösség horizontális struktúrájának megfelelően a jog kikényszerítése önsegély útján valósult meg. Korán kialakultak ennek sajátos formái, nevezetesen a represszália, azaz a jogsértés jogsértéssel történő megtorlása (Bartolus de Saxoferrato a XIV. században már kidolgozta a represszáliák tanát: Tractatus repressaliarum) és a retorzió, azaz valamilyen hátrány okozása más államnak. Aligha szorul bizonyításra az, hogy az államokat a represszália vagy a retorzió alkalmazásában döntően politikai célok vezérelték, a másik fél jogsértésére hivatkozás a külpolitikai lépések legitimációjára szolgált, gyakran nem volt több puszta ürügynél. Ezenkívül a represszáliában és – kisebb mértékben – a retorzióban eleve bennrejlett a megtorlás szelleme és az erőszak alkalmazásának lehetősége: mindezek pedig szorosan függtek az adott államnak a nemzetközi kapcsolatok rendszerében elfoglalt helyétől, melynek következtében a jogsértés és a kötelezettség kikényszerítése háttérbe szorult. Az előzőek alapján a represszália és a retorzió intézményei nem tekinthetők valódi nemzetközi jogi felelősségi szabályoknak.

A represszáliával és a retorzióval, mint az önsegély formáival kapcsolatos problémák hatványozottan mutatkoztak meg háború esetében. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányáig, az 1928. évi Briand-Kellogg paktumig és az ENSZ Alapokmányáig (l. nos. 213–215.) a nemzetközi jog a ius ad bellum, azaz a háború indítás jogának korlátlanságára épült. Általában szokásos volt (a szövetségi szerződés teljesítése mellett) a háború megindítását az ellenség által elkövetett jogsértéssel indokolni. Messze állna a valóságtól az olyan állítás, hogy pl. Nagy-Britannia a Belgium állandó semlegességét kimondó szerződés német megsértése miatt lépett be az I. világháborúba, vagy az Egyesült Államok azért, mert a német tengeralattjárók elsüllyesztették – amerikai utasokkal is a fedélzetén – a Lusitania hajót, illetve mert Németország korlátlan tengeralattjáró háborút kezdett. A háború és a nemzetközi felelősség kapcsolatának van egy további aspektusa is: a háború utáni rendezésben irrelevánssá vált az, hogy történt-e jogsértés, a következményeket nem a nemzetközi felelősség szabályai, hanem a háború utáni erőviszonyok határozták meg. A nemzetközi jogi érvek legfeljebb a békeszerződések legitimációját biztosíthatják. Pl. a trianoni békeszerződés a Szövetséges és Társult Hatalmakra kényszerített (sic!) háborúról szól (161. cikk).

c. Az állam szuverenitása és a nemzetközi felelősség viszonya is ellentétek forrása.

A klasszikus szuverenitás fogalomra épülő voluntarista felfogás szerint az államokat minden esetben csak kifejezetten vagy hallgatólagosan elfogadott nemzetközi jogi normák kötelezik. A szuverenitás és a nemzetközi jog kötelező ereje közötti látszólagos ellentmondás így feloldódik, mert nemzetközi kötelezettség vállalásának joga éppen az állam szuverenitásának attribútuma (l. az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Wimbledon-ügyben hozott 1923. évi ítéletét).



E tétel extrapolálandó a nemzetközi jogsértés jogkövetkezményeire is: az államnak vállalnia kell jogsértése miatti nemzetközi felelősségét. Így érvelt a visszaállított Lengyelország (l. a Lengyelország függetlenségéről és a kisebbségek védelméről szóló 1919. évi versailles-i szerződést) a Chorzów-ügyben 1925–1928).

MegjegyzésA versailles-i békeszerződés Lengyelországhoz csatolta a korábban Németországhoz tartozó Felső-Sziléziát. A német állam vagyona lengyel tulajdonba került. A Chorzów-ban létesített műtrágyagyár tulajdonjogát a német kormány 1919 végén eladta egy magántársaságnak (Oberschlesische Stickstoffwerke A. G.). Lengyelország törvényt alkotott az ilyen lépések meghiúsítására, és ennek alapján birtokba vette az említett üzemet. Németország az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordult, mely az ún. Felső-sziléziai német érdekeltségek ügyben hat ítéletet hozott: először a német keresettel kapcsolatban megállapította joghatóságát (1925), majd érdemi döntésében (1926) kimondta azt, hogy a lengyel törvény a releváns nemzetközi szerződésekkel, különösen az 1922. évi lengyel–német egyezménnyel ellentétes módon sújtja a német magánjogokat és érdekeket. Ezután Németország kártérítési keresetet nyújtott be, mellyel szemben Lengyelország pergátló kifogásokat terjesztett elő – többek között – arra hivatkozva, hogy az említett egyezmény nem rendelkezik szerződési cikkei megsértése miatti jóvátételről. A Bíróság kijelentette: „a nemzetközi jog elve az, hogy egy nemzetközi kötelezettség megszegése megfelelő formájú jóvátételi kötelezettséggel is jár. A jóvátétel tehát egy egyezmény alkalmazása elmulasztásának elengedhetetlen (indispensable) kiegészítője, nincs szükség ennek megállapítására magában az egyezményben.” (1927. évi ítélet a joghatóságról) Ezt követően Németország – a Bíróság által elutasított – ideiglenes intézkedést kért, majd kérelmezte a korábbi érdemi ítéletek értelmezését (1927), végül a Bíróság döntött a kártérítés kérdésében (1928).

Közel 80 év múlva a LaGrand-ügyben alkalmazott amerikai érvelés is arra hivatkozott, hogy a felelős állam nemzetközi kötelezettségei csak hozzájárulásával keletkezhetnek.

MegjegyzésA német állampolgárságú LaGrand fivéreket rablógyilkosságokért az Egyesült Államok egyik tagállamában (Arizona) halálra ítélték. Az ítélet végrehajtása előtt Németország a Nemzetközi Bíróságnál keresetet nyújtott be az Egyesült Államok ellen a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi szerződésben biztosított konzuli védelemhez való jog megsértése miatt. A Bíróság által elrendelt ideiglenes intézkedések (1999. évi végzés) ellenére a halálos ítéleteket végrehajtották. A felperes egyrészt három jogsértés tényének (azaz a 36. cikk a–c pontjainak) megállapítását kérte a Bíróságtól, ezenkívül garanciát kért az ilyen jogsértések megismétlődésének kizárására. Ezzel szemben az alperes arra hivatkozott, hogy a megvalósított nemzetközi jogsértés önmagában nem hozhat létre jövendő nemzetközi kötelezettségeket. A Bíróság ítélete (2001) az amerikai érvet elutasította, megállapította az elkövetett jogsértéseket.

Mint az előzőekben tárgyalt jogesetek tükrözik, a szuverenitás szigorú értelmezése a nemzetközi felelősség kizárása céljából nem volt sikeres. Reminiszcenciái mégis tovább élnek. Ebben a vonatkozásban elég utalni a Nemzetközi Jogi Bizottságnak az államok nemzetközi felelősségéről szóló ideiglenes tervezetére (1996), mely felmenti a felelős államot olyan in integrum restitutio-s kötelezettség alól, ami komolyan fenyegetné a felelős állam politikai függetlenségét vagy gazdasági stabilitását (43. cikk d/ pont), illetve kizárja az elégtétel köréből azt, ami sértené az állam méltóságát (45. cikk 3. pont). Ide sorolható a Nemzetközi Jogi Bizottság által bevezetett „nemzetközi bűntett” miatti pszeudo felháborodás is.

Az állam szuverenitásának védelmére vezethető vissza az a tény, hogy az államok nehezen ismerik el nemzetközi felelősségüket, általánosságban: ambivalens a viszonyuk a nemzetközi jog ezen intézményével szemben, illetve alárendelik, vagy éppen túlhangsúlyozzák külpolitikai céljaiknak megfelelően. A nemzetközi gyakorlat nagyjából az alábbiakkal jellemezhető:

• Az államok általában és elvileg sohasem vonják kétségbe a nemzetközi jog megsértéséből keletkező felelősségüket.

• Konkrét esetben viszont különböző módokon vonhatják ki magukat nemzetközi felelősségük alól, így más tényállást tekintenek relevánsnak (közismert az a vita, hogy ki tekintendő agresszornak és ennek következtében ki a megtámadott), tagadják azt, hogy a nemzetközi jognak lehetne az adott tényállásra



vonatkozó szabálya, vagy az rájuk – különböző okokból – nem vonatkozik (pl. külföldiek szerzett jogainál), a nemzetközi jog különböző – kollíziót mutató – szabályai lehetnek relevánsak (pl. a területi integritás sérthetetlensége és a népek önrendelkezési joga).

• Hosszú időn keresztül nem volt egyetértés azzal összefüggésben sem, hogy voltaképpen melyek is a nemzetközi felelősség szabályai.

• A nemzetközi felelősség vállalása helyett hajlandók ex gratia (szívességből) jóvátételt adni (pl. az Egyesült Államok azoknak a japán halászoknak, akiket légköri termonukleáris kísérlet következtében radioaktív sugárzás ért), vagy kizárják annak precedens jellegét (ld. a külföldi tulajdon államosítása utáni ún. lump-sum agreements gyakorlatot).

• Megtalálják azokat a legitimáló érveket, melyek igazolhatják eljárásuk helyességét (pl. beavatkozás a kormány kérésére). Ebben az összefüggésben különösen fontos és gyakorlati lehetőség az, amikor az egyik állam saját magatartását más állam nemzetközi jogsértésére adott válaszként állítja be, ami azután egymást keresztező vádak eszkalációjához vezet.

• A politikai megfontolásokat krízishelyzetekben nyíltan vagy kifejezetten a jogi kötelezettségek fölé helyezik. Pl. D. Acheson volt amerikai külügyminiszter az 1962. évi kubai rakétaválság kapcsán azt mondta, hogy az „Egyesült Államok túlélése nem jogi kérdés”, még ha az általánosan elfogadott jogelvek befolyásolták is a válasz eszközének kiválasztásában.

d. A nemzetközi viták rendezési módjainak hatása a nemzetközi felelősségre.

A belső jogban a jogsértések tényének megállapítása, a jogi következmények meghatározása lényegében a nemzeti bíróságok feladata. Ezzel szemben a nemzetközi jogrendben a nemzetközi viták rendezésében a különböző nemzetközi bíróságok csak marginális szerepet játszanak, még ha a felelősségi tárgyú jogviták száma növekvőben is van (pl. a Nemzetközi Bíróság gyakorlatából említhető a Korfu szoros ügy, a Nicaragua ügy, és a Bős-Nagymaros ügy).

A nemzetközi felelősségi tárgyú – vagy ezt az aspektust is tartalmazó – államközi viták megoldása általában diplomáciai úton (közvetlen tárgyalással, vagy más módon, esetleg nemzetközi szervezet segítségével) történik. E rendezésben ab ovo bennrejlik a politika primátusa, továbbá lényegéhez tartozik annak kulcsfogalma, a kompromisszum, ami alatt ebben az összefüggésben az értendő, hogy az érdekelteket kielégítő megoldás érdekében kölcsönös engedményeket kell tenni (l. a jóhiszemű tárgyalás követelményének meghatározását a Bős–Nagymaros-ítéletben). Végül az is megemlítendő: nem zárható ki az, hogy a nemzetközi felelősségi jogvita megoldatlan marad.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa ugyan hozhat – az Alapokmány VII. fejezete keretében eljárva – kötelező határozatot, azonban ebben a nemzetközi béke és biztonság fenntartása, tehát politikai szempontok vezérlik. Ez nemcsak a Biztonsági Tanács tényleges gyakorlatából következik, hanem az Alapokmányból is, mely a nemzetközi jogot csak a viták békés rendezésével hozza összefüggésbe (l. az 1. cikk 1. pontját).

2. 2. A nemzetközi felelősség forrásai és a nemzetközi felelősség jogának kodifikációja167. A nemzetközi szokásjog fejlődése

A nemzetközi felelősség intézménye történeti fejlődésének áttekintéséből levonható az a következtetés, hogy a tartalmát alkotó nemzetközi szokásjogi szabályok fokozatosan és részlegesen jöhettek létre, és a dolog természete szerint a szokásjogi normákban eleve bennrejlő bizonytalanságokon túl is töredékesek és ellentmondásosak voltak. Ezenkívül alkalmazásuk nagy mértékű politikai függősége magyarázza azt a széles körben elterjedt véleményt, hogy a nemzetközi felelősségi mechanizmus hatékonysága gyenge, helyesebb lenne soft responsability-ként említeni, illetve a nemzetközi felelősség nem, vagy kevésbé alkalmas eszköz a nemzetközi kötelezettségek végrehajtásának biztosítására.

A nemzetközi felelősség keretén belül a XIX. század utolsó harmadától beszélhetünk egy olyan területről, ahol a választottbíróságok gyakorlatából részletes szabályok létrejöttére lehetett következtetni. Más vonatkozásokban csak az ad hoc megoldások érvényesülhetnek. Ez a terület az állam külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károk miatti felelősségét jelentette, amit a nemzetközi felelősség ún. tradicionális felfogásának szokás



nevezni. A nemzetközi felelősség azonosítása a külföldiek személyében vagy vagyonában okozott kárral azonban több szempontból kérdéses. Egyrészt per definitionem, meghatározott területre korlátozottsága miatt nem lehet a nemzetközi jog általános intézménye, másrészt összekeverednek benne a külföldiek jogállására vonatkozó szabályok (szerzett jogok tisztelete, minimális nemzetközi standard, diplomáciai védelem) és a nemzetközi felelősség normái (ez utóbbiakból következnek az előbbiek). Továbbá bár látszólag a nemzetközi politikától távoli területnek tűnt, a tradicionális felfogásban az európai nagyhatalmak és az Egyesült Államok érdekei jutottak érvényre a gyengébb államok, elsősorban Latin-Amerika országaival szemben. Így aligha a véletlen műve az, hogy – a széles körű választott bírói gyakorlat ellenére – a Nemzetek Szövetsége által összehívott hágai kodifikációs konferencián (1930) nyilvánvalóvá vált a konszenzus hiánya, így e kodifikációs kísérlet kudarcot vallott.

A nemzetközi felelősség tradicionális felfogásának megkérdőjelezése, vagy kifejezett elutasítása nem változtatott azon a tényen, hogy a nemzetközi jogsértésekkel, a felelős állam kötelezettségeivel, illetve a sértett államok jogaival kapcsolatos vitákban továbbra is a nemzetközi szokásjog szabályaira hivatkoztak, melyek – legalább részben – a külföldieknek okozott károk miatti felelősségből származtak.

Összegezve: a nemzetközi felelősség jogának alapvető forrása továbbra is a nemzetközi szokásjog, mely azonban kodifikáció tárgyává vált. Ezenkívül létrejöttek nemzetközi szerződések is egyes felelősségi kérdések szabályozására.

168. A nemzetközi felelősség jogának kodifikációja

A nemzetközi felelősség jogának kodifikációja közel 50 évig tartott (az ENSZ Közgyűlése 1953-ban kérte fel a Nemzetközi Jogi Bizottságot e munkára, mely 2001-ben fogadta el a végleges tervezetet). E hosszú idő alatt a nemzetközi jogban nagy és komoly változások következtek be, melyek a dolog természete szerint jelentősen hatottak a nemzetközi jog ezen területére is. Összegezve: tisztázódott a nemzetközi felelősség szabályainak jogi természete, a multilateralizmus megjelent e jogintézményben, felmerült a veszélyes tevékenységekkel okozott kár problémája, a nemzetközi kötelezettségek tiszteletben tartásának kikényszerítésénél figyelembe kellett venni a nemzetközi szervezetek létezését, végül a nemzetközi jog új alanyainak megjelenése új nemzetközi felelősségi alakzatokat hozott létre. Az előbbiek áttekintése után kell a kodifikáció eredményével, azaz a Nemzetközi Jogi Bizottság 2001. évi végleges tervezetét elfogadó közgyűlési határozattal (továbbiakban: a 2001. évi felelősségi szabályok) foglalkozni, értékelve autoritását, meghatározva szabályainak jogi jellegét és bemutatva struktúráját.

169. A nemzetközi felelősség szabályainak jogi természete

Bár kezdetben a Nemzetközi Jogi Bizottság napirendjére a nemzetközi felelősség tradicionális koncepcióját képviselő, azaz az államnak a külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károk miatti felelősségének szabályait (l. no. 167.) tárgyaló jelentések kerültek (l. a kubai Garcia Amador 6 jelentését 1956–1961 között), hamarosan egyértelművé vált az, hogy a kodifikációs téma ezen megközelítése tarthatatlan. Egyrészt – mint a Közgyűlés vitái tanúsították – a nemzetközi közösség egyre nagyobb része (a szocialista országok és az újonnan függetlenné vált országok többsége) nem volt hajlandó ezen normákat hatályos nemzetközi jogként elismerni, nyíltan szembehelyezkedett velük. Másrészt ezen országok azt hangoztatták, hogy először a nemzetközi jog legalapvetőbb kötelezettségei megsértésének, pl. a békét veszélyeztető jogsértéseknek következményeivel kell foglalkozni.

E dilemmával szembesülve a Bizottság – az új külön előadó, az olasz R. Ago javaslatára – meghatározta a nemzetközi felelősség szabályainak valódi jogi természetét. Abból indult ki, hogy a nemzetközi jogon belül meg kell különböztetni a primer és a szekunder szabályokat. A primer normák állapítják meg az államok számára a nemzetközi kapcsolatok különböző területein irányadó szabályokat, határozzák meg az államok jogait és kötelezettségeit. Ebben az értelemben primer normák pl. a nemzetközi szerződések joga, a nemzetközi viták rendezésének, az államutódlásnak, a környezet védelmének, a diplomáciai kapcsolatok jogának szabályai, vagy a tengerjog, a légijog, a világűrjog és az emberi jogok nemzetközi védelmének normái. A nemzetközi jog primer normáival szemben a szekunder normák szabályozzák az elsődleges rendelkezések megsértéséből keletkező nemzetközi jogviszonyokat, határozzák meg e nemzetközi felelősségi jogviszonyok alanyainak jogait és kötelezettségeit. A nemzetközi jog szekunder normái tehát a nemzetközi felelősség szabályaival azonosítandók.

A nemzetközi felelősség szabályai jogi természetének e meghatározása messzemenő következményekkel járt:

• Nyilvánvalóvá tette a nemzetközi felelősség jogának kodifikációja során követendő irányt.



• A nemzetközi felelősség szabályai per definitionemáltalános normák, azaz a nemzetközi jog valamennyi területének szerves, természetes korolláriumai, így okafogyottá vált a nemzetközi felelősség jogának tradicionális felfogása vagy más koncepció szerinti kodifikációja. A nemzetközi felelősség szabályainak általános jellegéből következik a nemzetközi felelősség általános rezsimjének egységessége, ami a dolog természete szerint nem akadálya nemzetközi szerződésen alapuló különös felelősségi rendszerek létrejöttének.

• Az általános felelősségi normák absztrakt tartalmúak, azaz elvileg függetlenek a megsértett primer normák céljától, tárgyától és tartalmától, melynek következtében az előbbiek közel kerültek a nemzetközi szerződések jogához (N. B.: a nemzetközi felelősség jogának kodifikációja érdemben a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény létrejötte után kezdődött).

• A kodifikáció további folyamatában kellett választ adni arra a kérdésre, hogy mennyire tartható a nemzetközi jog primer és szekunder normái közötti szigorú megkülönböztetés.

170. A veszélyes tevékenységből származó károk és nemzetközi felelősség

A nemzetközi felelősség joga kodifikációjának megindulásával gyakorlatilag egybeesett az atomenergia békés célú felhasználásának és az űrtevékenységnek a kezdete, ekkor vált egyre súlyosabb nemzetközi problémává a határt átlépő környezetszennyezés is. Ezen exemplifikatíve felsorolt új jelenségek felvetették a valódi és a potenciális áldozatok védelmének, a károkozók felelősségének megoldását nemzetközi szinten is. Kézenfekvőnek tűnt a belső jogban már kialakult ún. objektív felelősség (absolute liability, responsabilité pour le risque) recepciója. E tudományos szinten megjelenő gondolat visszhangot kapott a Nemzetközi Jogi Bizottságban, létrejöttek az atomkár- és űrfelelősségi egyezmények, majd a Közgyűlés felkérte a Bizottságot e terület kodifikációjára is (1973).

A Nemzetközi Jogi Bizottság érzékelte azt, hogy az ún. objektív felelősségnek vagy valamilyen kvázi-szinonimájának a nemzetközi jogsértés miatti felelősség jogával párhuzamos kodifikációja, vagy az utóbbiba történő integrációja veszélyeztetné a nemzetközi felelősség természetéről kialakított koncepcióját, a felelősségi rezsim egységét, és ezáltal a kodifikáció egészét. Ezért – a nemzetközi jog primer és szekunder normáinak elkülönítésén kívül (ld. no. 169.) – egy további megkülönböztetést is bevezetett: elvileg különbséget tett két nemzetközi felelősségi alakzat között. Ennek alapján létezik az államok nemzetközi jogsértés miatti felelőssége és a nemzetközi jog által nem tiltott magatartások esetleges káros eredményei miatti felelősség. A Bizottság kifejezetten hangsúlyozta azt, hogy csak a „jogi nyelv szegénysége” miatt nevezzük mindkettőt „felelősségnek”, bár mind alapjukban, mind tartalmukban lényegesen különböznek. Az előbbi megkülönböztetést leegyszerűsítve és pontatlanul ex delicto és sine delicto nemzetközi felelősségként említhetjük (J. Barboza).

Amikor a Bizottság – a Közgyűlés ismételt sürgetésére – elindította az ún. sine delicto felelősség kodifikációját (1980), akkor már messze jutott a nemzetközi jogsértés miatti felelősség kodifikációjában (N. B.: 1980-ban már elfogadta a nemzetközi jogsértések, mint a nemzetközi felelősség alapjáról szóló I. részt), így a két terület közötti interferencia kizárható volt. Nem fenyegette a nemzetközi jogi felelősség egységét, azaz általános szinten egyetlen felelősségi rendszer létezését. Ebből kiindulva a nemzetközi jog által nem tiltott magatartások esetleges káros eredményei miatti felelősség egyértelműen a primer normák közé helyeződött át, melynek megsértésére már a szekunder normák vonatkoznak (N. B.: a nemzetközi jog által nem tiltott magatartások káros eredményei miatti felelősség vagy sine delicto felelősség végül a nemzetközi környezetvédelmi jog rezsimjévé szublimálódott, részleteire ott fogunk visszatérni).

A Bizottságnak az ún. sine delicto felelősséggel kapcsolatos taktikai döntése messzemenő stratégiai következményekkel járt: egyrészt kiküszöbölt egy akadályt a kodifikáció útjából, a környezeti kár előidézőjének kártérítési felelősségével kapcsolatos konszenzus-hiány megszűnt zavaró tényező lenni, másrészt a nemzetközi jog általános szabályainak szintjén sikerült megóvni a nemzetközi felelősség rezsimjének egységét.

171. A nemzetközi jog fejlődésének hatása a nemzetközi felelősség jogára

A nemzetközi felelősség elvének megszilárdulásakor, annak a külföldiek személyében vagy vagyonában okozott károk miatti felelősségre korlátozásakor még a nemzetközi jog ún. klasszikus korszakának megfelelő tradicionális szabályok voltak hatályosak. Azóta az ENSZ Alapokmányának elfogadását követően a nemzetközi jogban kiemelkedően fontos változások következtek be, a nemzetközi jog alapvetően átalakult, mely kihatott a nemzetközi felelősség jogára is. E következményeket a kodifikáció során integrálni kellett a nemzetközi jog ezen rezsimjébe. Különösen az alábbi változások hatásait kellett figyelembe venni:



• Az erőszak tilalmának elve és a nemzetközi viták békés elintézésének követelménye közül az előbbi korlátozta az önsegély, elsősorban a represszália alkalmazásának lehetőségét, az utóbbi pedig a felelősségi tárgyú jogviták megoldására hatott.

• Az 1969. évi bécsi egyezménnyel megvalósult a nemzetközi szerződések jogának kodifikációja. Bár az egyezmény szerint rendelkezései nem érintik az állam nemzetközi felelősségével kapcsolatban valamely szerződés tekintetében felmerülő kérdéseket (73. cikk), a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (ius cogens) létezésének megerősítése, a szerződésszegés mint szerződés megszűnési ok szabályozása, vagy a belső jog irrelevanciája a szerződés teljesítésének szempontjából nem voltak figyelmen kívül hagyhatók.

• A multilateralizmus megerősödése és kiteljesedése a nemzetközi jogban az alapvető nemzetközi kötelezettségek megsértése esetében a nemzetközi közösséget, mint egészet érintetté tette, ezzel a nemzetközi felelősségi jogviszony nem korlátozódhatott többé a jogsértő és a sértett kapcsolatára, többé már nem lehetett kizárólag bilaterális viszony (N.B.: Vattelmég a szuverenitás megsértését látta harmadik államnak a felelősségi jogviszonyba történő beavatkozásában). E multilaterális dimenzió következtében különbséget kellett tenni a különböző nemzetközi jogsértések között a megsértett kötelezettségek fontosságának figyelembevételével. Ezenkívül befolyásolhatta a felelős állam kötelezettségeit és erga omnes jellege miatt kiszélesítette azoknak az államoknak a körét, melyek felvethették a nemzetközi jogsértést megvalósító állam felelősségét.

• A nemzetközi közösség mint egész a nemzetközi jogsértések meghatározott körére korlátozódó általános érdekeltségéből tagjai kollektív fellépésének lehetősége, a kényszer alkalmazásának központosítása következne, melynek intézményi keretei, jelesül az ENSZ Közgyűlése, a Biztonsági Tanács és a Nemzetközi Bíróság rendelkezésre állnak (N. B.: az Európa-jognak ezt sikerült is megoldani, hozzájárulva ezzel a jogrend sui generis jellegéhez!).

• Végül az Alapokmányból folyó kötelezettségek elsőbbségének elvét (103. cikk) sem lehetett figyelmen kívül hagyni.

***

A nemzetközi jog átalakulásának a nemzetközi felelősség jogára gyakorolt – az előzőekben per tangentem felsorolt – hatásait e terület kodifikációja során nagyrészt a dedukció eszközével érvényesítették. Annak vizsgálata, hogy ez mennyiben találkozott a nemzetközi gyakorlattal, azaz e következmények érvényre juttatása kodifikációt vagy a nemzetközi jog fejlesztését jelenti, a kodifikáció eredményeinek értékelésénél, a konkrét megoldások elemzésénél célszerű visszatérni.

172. A nemzetközi felelősség és a nemzetközi jog államokon kívüli alanyai

A nemzetközi jog 1945 utáni fejlődésének meghatározó sajátossága az, hogy megszűnt a nemzetközi jog kizárólagos államközi jellege, az államok mellett vannak a nemzetközi jognak más alanyai is, illetve nem állami szereplők nemzetközi relevanciájú cselekvései egyre gyakoribbá váltak. E változás nem hagyhatta érintetlenül a nemzetközi felelősség rezsimjét sem.

A nemzetközi jog új alanyainak megjelenésével új nemzetközi felelősségi alakzatok is létrejöttek:

• A nemzetközi szervezetek nemzetközi jogsértés miatti felelőssége, mely terület kodifikációja folyamatban van (N. B. kézenfekvő az analógia a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi és 1986. évi bécsi egyezményekkel!)

• A delicta iuris gentium, azaz a természetes személyeknek a nemzetközi jog megsértése miatti felelőssége, mely részben a nemzetközi jog általános szabályainak következménye, részben pedig szerződéses eredetű (l. a Nemzetközi Büntető Bíróság Statútumát jelentő 1998. évi római egyezményt).

A nemzetközi szervezetek és a természetes személyek nemzetközi felelősségét a 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályok – jogfenntartó klauzulákkal – kifejezetten elismerik (57. és 58. cikkek). Hiányzik viszont a jogi személyek, pl. transznacionális vállalatoknak nevezett világcégek esetleges jogi felelősségére vonatkozó utalás. Értelmezhető-e ez a hallgatás az ilyen felelősség el nem ismeréseként? Ennek kimondására történt óvatos kísérlet a transznacionális vállalatokra vonatkozó – elvetélt – magatartási kódexben. Ezenkívül az államok – elvi okokból – saját nemzeti jogrendszerüket próbálják érvényesíteni a jogi személyek magatartásával szemben. Az előbbieknek ugyanakkor ellentmondani látszik a Beruházási Viták Rendezésének Központja (ICSID/CIRDI)



gyakorlatában bennrejlő lehetőség.

173. A nemzetközi felelősség joga kodifikációjának eredménye: a 2001. évi szabályok

A nemzetközi jog kodifikációjának eljárási rendjével összhangban a Nemzetközi Jogi Bizottság – az ideiglenes tervezet elkészülte után (1996) – kidolgozta a végleges tervezetet és annak kommentárját. Az ENSZ Közgyűlése 2001-ben elfogadott határozatában a kodifikáció ezen eredményét tudomásul vette, és az államok figyelmébe ajánlotta. A határozat melléklete szó szerint tartalmazza – a „végleges tervezet” kifejezés törlésével – a Bizottság által elfogadott 59 cikket, melyeket a továbbiakban – egyszerűsítve – az állam nemzetközi jogsértés miatti felelőssége 2001. évi szabályainak nevezhetünk, és ami a nemzetközi szokásjog kvázi autentikus értelmezéseként fogható fel.

A határozat négy részből áll: a nemzetközi jogsértés, az állam nemzetközi felelősségének tartalma, a nemzetközi felelősség végrehajtása és az általános rendelkezések. Mint a cím is mutatja: csak az állam nemzetközi felelősségéről van szó (l. no. 166.), továbbá e felelősség legfontosabb általános szabályait tartalmazza szerződésszerű formában. Ez utóbbi következik az általános rendelkezések között található ún. Martens klauzulából: „Egy állam nemzetközi jogsértés miatti felelőssége kérdéseit, amennyiben a jelen cikkek azokat nem szabályozzák, továbbra is a nemzetközi szokásjog irányadó szabályai rendezik.” (56. cikk) Ezenkívül az általános szabályok alkalmazása lex specialis segítségével kizárható (55. cikk).

A nemzetközi felelősség 2001. évi szabályai prima facie rövid és egyszerű cikkeket tartalmaznak, ami meghatványozza a Bizottság által készített kommentár jelentőségét. E kommentár igen gazdag anyagot ölel fel, tartalmazza szinte a teljes releváns esetjogot és a jogtudomány álláspontjának áttekintését. Ugyanakkor – érthető módon – kevéssé használja a diplomáciai gyakorlatot, kerüli a politikailag érzékeny témákat.

Milyen következtetések vonhatók le az ideiglenes és végleges tervezet összehasonlításából?

• Az 1996. évi szöveg tartalmazta a sok vitát kiváltó nemzetközi bűntett kategóriát, melynek helyébe 2001-ben a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) súlyos megsértése lépett. Ez egyszerű metamorfózis, vagy annál több? A nemzetközi ius cogens léte egyébként is átszövi a 2001. évi felelősségi szabályokat.

• A nemzetközi jogrend alapjait érintő támadások esetében is vannak különbségek: 1996-ban a felelős államot terhelő kötelezettségek szélesebb körűek és az ellene való fellépés eszközei nagyobbak voltak, ezek 2001-re mérsékeltebbé váltak.

• A 2001. évi tervezetben világosan elkülönülnek a nemzetközi jogsértés megvalósulásával létrejött nemzetközi következmények és a – most már pontosan meghatározott – sértett államok jogai.

• Az ideiglenes tervezetnek a felelősségi viták rendezésére (egyeztető bizottság, választottbíróság) vonatkozó mellékletei a végleges tervezetből kimaradtak.

A kodifikáció eredménye értékelésének kulcskérdése az elfogadott szabályok autoritásának meghatározása. Kétségtelen tény az, hogy az államok nemzetközi felelősségének kodifikációja nem fejeződött be e tárgyú nemzetközi szerződés megkötésével, mint ami pl. a diplomáciai kapcsolatok jogánál vagy a nemzetközi szerződések jogánál történt. E helyett létezik egy közgyűlési határozat, melynek melléklete inkorporálja a Bizottság által kidolgozott cikkeket. Formailag a közgyűlési határozat csak ajánlás, melyből adódó kötelezettségeket tovább mérsékli az alkalmazott szóhasználat is („tudomásul vesz”, „figyelmébe ajánlja”).

Mégis súlyos hiba lenne a kodifikációs munka eredményének alábecsülése, autoritásának megkérdőjelezése. A komoly tudományos teljesítményen túl az államok nemzetközi felelősségére vonatkozó szokásjogi szabályok – az államok képviselőinek közreműködésével – stabilizálódtak, megerősödtek, tartalmuk pontosabbá vált, rendszerük létrejött. Most már a felelősségi szabályok feladata, hogy – mint J. Crawford, az utolsó külön előadó megjegyezte – a kommentár segítségével megvédelmezze önmagát. A nemzetközi bírói gyakorlat (különösen a Nemzetközi Bíróság és a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék) rendszeresen hivatkozik a Nemzetközi Jogi Bizottság tervezeteire, mint a nemzetközi szokásjog kvázi-autentikus megfogalmazásaira és – bár erről kevesebb bizonyíték áll rendelkezésre – vélhetően ez a helyzet a diplomáciai gyakorlatban is. A jogtudomány képviselői is általában úgy gondolják, hogy grosso modo a nemzetközi szokásjog jelenik meg a 2001. évi felelősségi szabályokban (különösen a beszámítás, a jogellenességet kizáró körülmények, a jóvátétel, az ellenintézkedés szabályaiban). Vannak-e ugyanakkor fokozatos fejlesztést jelentő szabályok is? E kérdés elsősorban az államok nemzetközi felelősségének azon területeivel kapcsolatban merül fel, amelyeket a nemzetközi jogban



bekövetkezett átalakulások hatásai érintettek. Ebben az összefüggésben nem hagyható figyelmen kívül az, hogy a mai nemzetközi jog már meggyökeresedett fogalmairól, elveiről, intézményeiről van szó, melyeknek következménye kell, hogy legyen az államok nemzetközi jogsértés miatti felelőssége jogában is. Tehát nem lehet egyszerűen és egyértelműen ezeket a megoldásokat a „fokozatos fejlesztés”, azaz a de lege ferenda körébe utalni. Mindez természetesen nem zárja ki azt, hogy a novumok recepciója nem teljesen sikeres, hogy a politika torzító hatása szükségképpen befolyásolta a jogi logikát.

A fentiek alapján helyesnek tűnik – a kritika lehetőségének fenntartásával – az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségének tételes nemzetközi jogát a 2001. évi felelősségi szabályok, azaz a Nemzetközi Jogi Bizottság végleges tervezete alapján tárgyalni.

3. 3. A nemzetközi jogsértés174. A nemzetközi jogsértés fogalma

A magyar terminológiának megfelelően „nemzetközi jogsértésként” fordítjuk le a Nemzetközi Jogi Bizottság által használt „nemzetközileg jogellenes cselekvés” (internationally wrongful act), illetve „nemzetközileg jogellenes tény” (fait internationalement illicite) kifejezéseket, melyek egyébként sem tekintendők tökéletes szinonimáknak.

Az állam nemzetközi felelősségének létrejöttéhez nemzetközi jogsértés elkövetésére van szükség, amiért azt az ideiglenes tervezet a felelősség forrásának minősítette.

A nemzetközi jogsértés létrejöttéhez két konjunktív feltétel megvalósulása szükséges. „Az állam nemzetközi jogsértésének minősül az a tevékenységből vagy mulasztásból álló magatartás, mely a nemzetközi jog alapján az államnak beszámítható és az állam valamely nemzetközi kötelezettségének megszegését képezi.” (2. cikk)

Az idézett meghatározás azt a kérdést veti fel, hogy a kötelezettségszegő magatartás és annak beszámíthatósága, melynek részletszabályairól a következő pontokban lesz szó, elégséges-e nemzetközi jogsértés megvalósulásához? Másképpen fogalmazva: helyes-e a vétkesség és a kár, mint fogalmi elemek kiiktatása? A továbbiakban e két problémát érintő glosszák következnek:

a. A vétkesség kérdése

H. Grotiusig vezethető vissza az a gondolat, melyet a belső jogi analógia is erősít, hogy a nemzetközi jogsértés megvalósulásához az állam részéről vétkességre (fault/faute) is szükség van, azaz a kötelezettségszegő és az államnak beszámítható magatartásnak egyben szándékosnak vagy gondatlannak kell lennie.

A vétkesség követelménye a nemzetközi bírói gyakorlattal nem támasztható alá, mely e kifejezést általában a jogsértés fogalmával azonosítja, illetve ezzel minősíti az elvárható gondosság kötelezettségének elmulasztását, stb. Kissé más képet mutat a diplomáciai gyakorlat, pl. a Biztonsági Tanács vitái, ahol nem ritka államokat bűnös tevékenységekkel vádolni (ld. pl. az amerikaiak bűnös vietnami háborúját). Csak nehezen tisztázható az, hogy ebben a vonatkozásban vajon propagandacélokról, az erkölcsi felháborodás kifejezéséről vagy nemzetközi jogi érvekről van-e szó. A vétkesség mint a nemzetközi jogsértés esetleges harmadik eleme vonatkozásában hangsúlyozni kell azt, hogy az az állam mint bonyolult szervezetű jogi személy esetében nehezen értelmezhető, továbbá külön megkövetelése gyengítené a nemzetközi felelősség effektivitását a sértett állam bizonyítási nehézségeinek fokozásával, illetve a jogsértő részéről annak elfogadását további pszichológiai akadállyal nehezítené.

A Nemzetközi Jogi Bizottság ezért arra következtetett, hogy a vétkesség nem lehet a nemzetközi jogsértés létrejöttének önálló feltétele, hanem a kötelezettségszegés megvalósulásához tartozó kérdés.

Ezzel a megállapítással a vétkesség szerepe a primer normák tartalmának függvényévé vált. Pl. agresszió vagy genocídium – fogalmukból következően – csak szándékosan követhető el, a nemzetközi jogban igen elterjedt prevenciós kötelezettségeknél pedig vizsgálandó az elvárható gondosság (due diligence) megléte. (N. B.: ez lehet objektív kritérium, egyezőleg az 1872. évi Alabama-ügyben megfogalmazott well governed state mércével, de léteznek szubjektív megközelítések is pl. az 1972. évi stockholmi környezetvédelmi nyilatkozatban.)



A vétkesség követelményének kiesése a nemzetközi jogsértés megvalósulásának feltételei közül nem jelenti azt, hogy más összefüggésekben ne lenne relevanciája. Így az állam más állam nemzetközi jogsértése miatti felelősségénél feltétel az, hogy közreműködése „a jogsértés körülményeinek ismeretében” történjen (16–18. cikk), illetve a jóvátétel meghatározásánál figyelembe kell venni a sértett részéről a szándékosságot vagy a gondatlanságot (39. cikk). Ezenkívül a delicta iuris gentium esetében (ld. no. 172.) nyilvánvalóan conditio sine qua non.

b. A kár mint a nemzetközi jogsértés létrejöttéhez szükséges további feltétel megkövetelésében nem nehéz felfedezni a nemzetközi felelősség tradicionális felfogásának (ld. no. 142.) hatását, ugyanúgy, mint a nemzetközi felelősség tartalmának ún. magánjogi értelmezését, a jogsértés következményének a jóvátételi kötelezettséggel történő azonosítását.

Kétségtelen tény az, hogy a nemzetközi jogsértés általában kárt okoz a sértett államnak. Elég az állam területének megszállására, a hajók áthaladásának megakadályozására, a diplomáciai képviselet épületének felgyújtására, a kisebbségek erőszakos asszimilációjára utalni. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a nemzetközi jogsértések nagyon különböző károkat idézhetnek elő: a gazdasági és vagyoni károk (ilyenek az állampolgároknak vagy honosoknak okozott károk) mellett lehetnek erkölcsi károk is, mint az állam méltóságának megsértése zászlajának elégetésével, légterébe való behatolás, az állam politikájának nyilvános elítélése, szuverenitásának megsértése területén más állam közhatalmi cselekvésével. [Pl. az izraeli titkosszolgálat a terroristák elleni harc érdekében lehallgató berendezéseket helyezett el Bern környékén (1998). A letartóztatott ügynököket a svájci kormány – izraeli bocsánatkérés után – szabadon bocsátotta.]

Nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy nincs mindig iunctim a nemzetközi jogsértés és még a szélesen értelmezett kár között sem: lehetnek olyan jogsértések, melyek nem okoznak az előbbi kategóriáknak megfelelő kárt más államoknak. Pl. az emberi jogi egyezmények megsértésével általában a jogsértő állam polgárai szenvednek sérelmet, éri őket valamilyen kár, nem pedig az ezen szerződésekben részes államokat, holott – mint erről később szó lesz (l. no. 194.) – ilyen nemzetközi jogsértések is módot adnak nemzetközi fellépésre. Továbbá a nemzetközi jogban különösen fontos eljárási kötelezettségek puszta megszegése sem okoz kárt: pl. a nemzetközi folyók jogáról szóló 1997. évi New York-i egyezményben előírt értesítési kötelezettség elmulasztása mint szerződésszegés nem jár káros következményekkel, feltéve ha a tervezett vízhasznosítás nem realizálódik. Ide sorolható azoknak a nemzetközi kötelezettségeknek a megszegése is, melyek az államokat bizonyos veszélyhelyzetek megelőzésére kötelezik, de ez utóbbi valamilyen okból elmarad.

Az előzőek alapján aligha véletlen az, hogy a kár nem lehet a nemzetközi jogsértés fogalmi eleme, jogi kárrá(legal injury)szublimálódott, mely szükségképpen bennrejlikminden nemzetközi kötelezettséget megszegő és az államnak beszámítandó magatartásban. E megállapítás semmiképpen sem jelenti azt, hogy más összefüggésben a kár ne lenne releváns, pl. a jóvátétel szabályainál. Ugyanakkor jellemző az, hogy a sértett állam fogalmának meghatározásából (42. cikk) hiányzik ez utóbbi „alanyi jogára” (legal right/droit subjectif) utalás.

A kárnak a nemzetközi jogsértés önálló fogalmi elemévé emelése veszélyt is hordozna: azt a látszatot keltené, mintha a károkozás önmagában nemzetközi jogsértés lenne, amely az ún. objektív felelősség megjelenéséhez vezethet. Ez utóbbi ugyan létezhet a nemzetközi jog egyes területein (pl. a nemzetközi környezetvédelmi jogban), de nehezen alkalmazható a nemzetközi kapcsolatokban sűrűn előforduló politikai károkra. Pl. ha két vagy több állam politikai vagy katonai szövetségre lép egymással, ez jelentős mértékben befolyásolhatja más államok nemzetközi helyzetét. Példaként említhető az amerikai–kínai kapcsolatfelvétel (1972), mely módosította a Szovjetunió geostratégiai helyzetét. A politikai károk közé sorolható pl. az is, ha valamely állam meghiúsítja más állam felvételét nemzetközi szervezetbe (ld. ENSZ tagfelvételi ügy), vagy megakadályozza részvételét nemzetközi szerződésekben. Lehetségesek más nem jogellenes károk is: egy állam – nemzetközi légikikötőjének modernizálásával – elvonhatja más államtól a nemzetközi légi forgalom jelentős részét.

175. A nemzetközi jogsértéssé minősítés

A 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályok egyértelműek: „Az állam magatartásának nemzetközi jogsértéssé minősítésére a nemzetközi jog az irányadó. E minősítést nem érinti az, ha ugyanazt a magatartást a belső jog jogszerűnek minősíti.” (3. cikk) E cikk a nemzetközi felelősség összefüggésében is hangsúlyozza a nemzetközi jog önállóságát, áttételesen pedig tükrözi a nemzetközi jog és a belső jog viszonyának dualista értelmezését.

E szabályból következik az, hogy létezhetnek olyan nemzetközi jogsértések, melyek az azt elkövető állam belső



joga szerint jogszerűek. Ilyen lehet pl. idegen terület annexiója (ld. a Kuvait bekebelezéséről szóló és a Biztonsági Tanács által semmissé nyilvánított iraki törvényt, a Nagy Szerbia létrehozását célzó – kudarcot vallott – törekvéseket), a nemzetközi vízi utakon (jelesül a Kieli-csatornán) való áthaladás megakadályozása a semlegességi törvényre hivatkozva (l. az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Wimbledon-ügyben hozott 1923. évi ítéletét), a korábbi dél-afrikai alkotmány által megteremtett apartheidrendszer, vagy a kisebbségek nemzetközileg elfogadott jogainak belső jogi eszközökkel megvalósított korlátozása (már az 1921. évi Lengyelország és Oroszország közötti rigai békeszerződés „feltalálta” azt, hogy e jogokat a belső jog által megállapított kereteken belül kell biztosítani, még gyakoribb a vállalt nemzetközi kötelezettségek végrehajtásához szükséges belső jogi aktusok meghozatalának elszabotálása, mint a Csehszlovákiával kötött 1919. évi kisebbségi szerződésnek a ruténok autonómiájára vonatkozó előírásánál). A sor folytatható lenne az emberi jogok súlyos megsértőinek adott amnesztiával.

A dolog természete szerint az előbbi fordítottja is elképzelhető: valamely magatartás ellentétes az állam belső jogával, de ez a nemzetközi jog szempontjából irreleváns, nem minősül nemzetközi jogsértésnek. Pl. a hatalom erőszakos megragadása, jelesül a forradalom, felkelés, puccs nyilvánvalóan alkotmányellenes, ugyanakkor mint a nem nemzetközi fegyveres összeütközés nem esik az erőszak tilalma alá (l. no. 216.) (N. B.: ebben az esetben is tiszteletben kell tartani az 1949. évi genfi egyezmények közös 3. cikkében meghatározott alapvető humanitárius követelményeket), vagy ha az állam képviselője a belső utasítások megsértésével jár el a nemzetközi szerződés megkötésénél, az nem vonja maga után a szerződés érvénytelenségét.

Általánosságban leszögezhető az, hogy az esetek túlnyomó többségében a nemzetközi és a belső jogi minősítés egybeesik, pl. a diplomáciai kiváltságok és mentességek megsértésénél, terroristák finanszírozásánál, kínzás esetében vagy a környezeti hatásvizsgálat elmaradásánál.

176. A magatartás beszámíthatósága, mint a nemzetközi jogsértés megvalósulásának első feltétele

Mérhetetlen mennyiségű cselekvés, mulasztás, esemény, tény stb. lehetséges, mely ellentétes lehet – vagy legalábbis annak látszik – a nemzetközi jog valamely szabályával, illetve arra hatása van. Mely magatartások azok, amelyek az államnak beszámítandók? A kiindulópont egyértelmű: „A nemzetközi jog szerint az állam valamennyi szervének magatartása az állam tényének tekintendő, függetlenül attól, hogy ezen szerv jogalkotó, végrehajtó, igazságszolgáltatási vagy más funkciót gyakorol, milyen helyet foglal el az állam szervezetében és attól is függetlenül, hogy az állam központi kormányzatának vagy területi egységének-e a szerve.” (4. cikk 1. pont) Az állam belső joga állapítja meg azt, hogy mely személyek, egységek minősülnek állami szervnek. Irreleváns az egyes állami szervek belső jogi státusa, funkciói, hatásköre, elhelyezkedése az államszervezetben, azaz központi vagy helyi jellege.

Az államnak beszámítandó magatartások jelentős részében az állam teljes – kormányzata által irányított – szervezetrendszere mint egy gépezet vesz részt. Pl. az agressziónak minősülő magatartásban, a leszerelési kötelezettségek kijátszásában, ellentétes tartalmú nemzetközi szerződések létrehozatalában, az emberi jogok súlyos és tömeges megsértésében, az éghajlatváltozás előidézésében. Nyilvánvaló az is, hogy általában az államot irányító legfontosabb szervek, egyszerűbben a kormányzat szintjén történteknek lehet oroszlánrésze a nemzetközi jogsértés megvalósulásában. Mindez nem zárja ki azt, hogy az államszervezet alacsony szintjén is lehetnek e szempontból releváns magatartások, vagy ne lenne értelme vizsgálni a különböző állami szervtípusok szerepét.

A törvényhozó vagy általánosabban a jogalkotó releváns magatartásai között említhető az állam nemzetközi kötelezettségeivel ellentétes belső jogszabály elfogadása: pl. a trianoni békeszerződéssel ellentétben a numerus clausus bevezetése Magyarországon, a Biztonsági Tanács határozatával ellentétben a Rhodésiából származó ritka fémek importjának engedélyezéséről szóló amerikai törvény vagy a halászati övezet kiterjesztéséről szóló izlandi törvény (1972), mely megfosztotta a brit halászokat a brit-izlandi szerződésben (1961) biztosított jogaiktól. Ezenkívül gyakori a jogalkotó mulasztása is: nem alkotja meg a vállalt nemzetközi kötelezettség végrehajtásához szükséges belső jogszabályt (erről van szó az Alkotmánybíróság 1997. évi határozatában), vagy a nemzetközi jog – belső jog dualista megoldása esetében nem történik meg a transzformáció (pl. korábban nem hirdettük ki a munkaügyi egyezmények többségét).

A végrehajtó szervek releváns magatartásai rendkívül szerteágazók és gyakoriak lehetnek, különösen arra tekintettel, hogy az erőszakszervek magatartása is ide tartozik. Pl. a polgári repülőgép lelövése (ld. a légi folyosóról letért dél-koreai gép lelövését szovjet vadászgépek által), a hajó feltartóztatása a nyílt tengeren (ld. a kanadai–spanyol óriás laposhalak ügyei), külföldön végrehajtott merényletek, emberrablások (ld. a marokkói Ben Barka meggyilkolását francia területen), a diplomáciai képviseletek és képviselők védelmének elmulasztása (l. a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalását 1979-ben), a külföldi tulajdonnal kapcsolatos intézkedések,



kínvallatás, értesítési kötelezettség nem teljesítése (l. az 1986. évi csernobili robbanást), a mulasztások a veszélyes tevékenységek engedélyezésében és ellenőrzésében (ld. az 2000. évi cianid szennyezést a Tiszán) stb.

Az igazságszolgáltatás olyan magatartásai lehetnek relevánsak, mint az idegen állam vagy a diplomáciai képviselők mentességére vonatkozó szabályok helytelen alkalmazása, a konzuli védelem jogának meghiúsítása (l. LaGrand ügyet no. 166.), a bírói jogorvoslat lehetőségének akadályozása külföldiek ügyében, a külföldi választottbírósági ítéletek végrehajtásának meghiúsítása, általában az emberi jogok különböző megsértései (a bírói eljárás tisztességének megsértése, ésszerű időt meghaladó eljárás).

Az „államnak az állami szervek magatartása számítandó be” szabályból logikusan következik az, hogy a természetes és jogi személyek, összefoglalva a magánszemélyek magatartása viszont nem számítható be az államnak sem területi felségjoga, sem személyi felségjoga alapján. E logikus következmény kifejezett rögzítését a Nemzetközi Jogi Bizottság feleslegesnek ítélte. Így ugyan a nemzetközi jog tiltja különböző terrorcselekmények elkövetését, a kábítószerkereskedelmet, az illegális halászatot, határt átlépő szennyezés előidézését, a „diplomatarablásokat”, vagy a diplomáciai képviselők bántalmazását, a veszélyes hulladékokkal vagy védett állatfajokkal folytatott illegális kereskedelmet stb., a magánszemélyek ezen cselekményei azonban önmagukban nem számítandók be az államnak. A nemzetközi jogsértés megvalósulásához, e cselekményekhez az állami szervek magatartásainak, leggyakrabban az elvárható gondosság elmulasztásának kell párosulnia. Ebben az esetben viszont már újból állami szerv magatartásáról van szó.

Az államnak beszámítandó állami szervek magatartása és a magánszemélyek magatartásának irrelevánssá minősítése dichotómia – különböző okokból – nem volt tartható. Ezért a 2001. évi felelősségi szabályok hat esetben nem állami szervek vagy magánszemélyek magatartását is az állam magatartásának tekintik.

a. Közhatalmi jogosítványokat gyakorló személyek vagy szervezetek magatartása (5. cikk). Ilyenek Magyarországon az önkormányzatok, a légitársaságok, ha rendelkeznek ellenőrzési (bevándorlás, terroristagyanús személyek kiszűrése, egészségügy) jogokkal.

b. Másik állam által az állam rendelkezésére bocsátott szerv (6. cikk) abban az esetben, ha részt vesz a fogadó állam közhatalmi jogosítványainak gyakorlásában, vagy funkcionális kapcsolat áll fenn. Itt ugyan állami szervről van szó, de nem a fogadó állam szervéről. Pl. rendőri (így a svájci rendőrség jár el Lichtensteinben), vagy egészségügyi szervek átadása, ide sorolható a Lordok Házának Bírósága, mely számos nemzetközösségi tagállamban legfelsőbb bíróságként működik, vagy a tényleges hatalommal informálisan rendelkező tanácsadók.

c. Személyek vagy csoportok magatartása az állam utasítása, irányítása vagy ellenőrzése alatt (8. cikk). Ilyen lehet az ún. „önkéntesek” bevetése külföldön (pl. a koreai háborúban kínai önkéntesek), fegyveres csapatok külföldi működésének támogatása. A Nemzetközi Bíróság a Nicaragua v.Egyesült Államok ügyben (1986) (l. no. 77.) elemezte az ellenőrzés kifejezés jelentését. Arra a következtetésre jutott, hogy ugyan az Egyesült Államok felelős a nicaraguai contrák támogatása miatt, de nem felelős az utóbbiaknak a humanitárius nemzetközi joggal és az emberi jogokkal ellentétes cselekményeiért, mert azokat nem rendelte el, nem kényszerítette ki. A Bosznia-Hercegovina v. Szerbia közötti genocid egyezmény alkalmazása ügyben (2007) a Nemzetközi Bíróság nem állapította meg a belgrádi kormány felelősségét a Bosznia-Hercegovinában és különösen a Srebrenicában elkövetett népirtásért, mert az általános támogatásból és ellenőrzésből nem következik a konkrét cselekmények feletti tényleges irányítás és ellenőrzés.

d. Magatartás hivatalos hatóságok hiányában vagy helyett (9. cikk), azaz ilyen helyzetben a közhatalom tényleges gyakorlása magánszemélyek által. Olyan kivételes helyzetről van szó, mint az állami szervezet eltűnése, működésképtelensége (pl. Szomáliában), vagy felkelés, forradalom, idegen megszállás. Ilyen volt pl. az iráni forradalmi gárda működése a teheráni repülőtéren a sah rendszerének bukását követő napokban.

e. Felkelő mozgalom vagy hasonló szervezet magatartása akkor, ha megszerzi a hatalmat, az állam kormányává válik, vagy új államot hoz létre (10. cikk). Ilyen mozgalom létezése eleve kizárja annak az államnak az ellenőrzését, amely ellen irányul. Ha sikertelen, akkor megmarad magánszemélyek cselekményének. Győzelme esetében viszont a mozgalom és az új kormány vagy állam között folyamatosság áll fenn. Az említett szabályt alkalmazták pl. a Mexikóban az 1910-es években lezajlott forradalom után a választottbíróságok (Claims Commissions) pl. a forradalmárok általi rekvirálásokkal okozott károknál (l. a G. Pinson ügyben 1928-ban hozott ítélet).

f. Az állam által a sajátjaként elismert és elfogadott magatartás (11. cikk), ami a dolog természete szerint csak a magánszemély cselekménye után következhet be, tehát visszaható hatályú. Ez történt a teheráni



amerikai nagykövetségnek az iráni forradalmi diákok általi elfoglalása (1979) alkalmával, amit Komeini ajatollah nyilatkozata helyes lépésnek nevezett, vagy az Eichmann ügyben, akit Buenos Airesben elraboltak, és Izraelbe szállítottak. Az izraeli külügyminiszter ugyan a Biztonsági Tanács ülésén önkéntesek akciójáról beszélt, de a Tanács határozata érzékelteti mind az izraeli kormány irányításának vagy utasításának lehetőségét, mind az utólagos elfogadást.

***

A magatartás beszámíthatósága szempontjából fontos az a szabály, mely szerint a hatáskörét túllépő, vagy az utasításokat megszegő állami szerv magatartását a nemzetközi jog szerint az állam magatartásának kell tekinteni (7. cikk). Ez az ún. ultra vires aktusokért viselt felelősség. E szabály nyilvánul meg az 1907. évi háború törvényeiről és szokásairól szóló IV. egyezményben, vagy az 1949. évi genfi humanitárius egyezményeket kiegészítő I. genfi jegyzőkönyvben (91. cikk). Az ultra vires aktusokért való felelősség azonban nem abszolút, csak akkor merülhet fel, ha a hatáskörét túllépő, vagy az utasításokkal ellentétesen eljáró állami szerv e minőségében cselekszik. Az ilyen nem jogszerű hivatalos magatartás és a tisztán magánszemélykénti eljárás közti határ bizonytalan. A megkülönböztetésnél az vehető figyelembe, hogy mennyiben rendszeres vagy visszatérő a hatáskör túllépése. A gyakorlat nehezen fogadja el az állam mentesülését. Így a Caire-ügyben, amikor katonatisztek egy francia állampolgárt meg akartak zsarolni, ennek sikertelensége után a laktanyába vitték és kivégezték, a választottbíróság megállapította Mexikó felelősségét (1929.).

Az ultra vires magatartásra vonatkozó szabály rendszertani helyéből következne az, hogy az csak az állami szervekre, a közhatalommal felruházott magánszemélyekre és a másik állam által rendelkezésre bocsátott szervre lenne alkalmazható. A formulának a közhatalmi jogosítványokra való utalása ugyan kiterjesztené figyelembevételét, de a legrelevánsabb esetekben, jelesül az állam irányítása vagy ellenőrzése alatti, illetve az állam által sajátjaként elismert magatartásoknál nem ad eligazítást. Hogyan ítélendő meg az, ha az említett magatartásoknál állami szerv ultra vires aktusáról van szó?

177. A nemzetközi kötelezettség megszegése, mint a nemzetközi jogsértés megvalósulásának második feltétele

Nemzetközi kötelezettség megszegése akkor következik be, „ha az állam magatartása nem egyezik meg azzal, amit a kötelezettség – függetlenül eredetétől és természetétől – az államtól megkövetel” (12. cikk).

A nemzetközi kötelezettség megszegése fogalmi elemeinek kibontása során vizsgálandó az egyezés vagy összhang hiánya, a megsértett kötelezettség forrásának vagy természetének irrelevanciája és a kötelezettségszegés következményének elhagyása.

A meghatározás elemzése

• A nemzetközi kötelezettség megszegését az állam tényleges magatartása és a kötelezettség által megkívánt magatartás egybevetésével lehet megállapítani. Kötelezettségszegésről akkor van szó, ha e két magatartás nem egyezik vagy nincs összhangban. Az egyezés vagy összhang hiányának szempontjából nyilvánvalóan fontos a megsértett nemzetközi kötelezettség tartalmának pontossága. A nemzetközi jogi normák vizsgálatánál (l. nos. 75–76.) már volt szó azok sokféleségéről, tárgyuk és tartalmuk rendkívüli változatosságáról, az alkalmazott formulák széles skálájáról (a soft law jellegű szerződéses rendelkezésekről a strikt szabályokig), az egyes jogforrások (pl. a nemzetközi szokásjog) immanens bizonytalanságáról. Ugyanakkor hiba lenne az ezekből fakadó nehézségeket eltúlozni. A felelős és a sértett állam jóhiszemű tárgyalással, vagy más módon képes lehet az összhang hiányának tényét megállapítani, és ez a képesség a nemzetközi bíróságoktól sem vitatható el. Ugyanakkor problematikus lehet a legpontosabban megfogalmazott nemzetközi kötelezettség megszegésének megállapítása is. Így aligha képzelhető el szigorúbb, világosabb és pontosabb nemzetközi kötelezettség, mint az erőszak tilalma az ENSZ Alapokmányában (2. cikk 4. pont). Ezzel szemben – mint azt különösen a Biztonsági Tanács vitái tanúsítják – konkrét esetekben a legtöbbször nem sikerült megsértését megállapítani.

• Irreleváns – mint az idézett cikk megállapítja – a megsértett kötelezettség forrása és természete. Miután nincs jelentősége annak, hogy milyen nemzetközi jogforrásból (nemzetközi szerződés, a nemzetközi jog valamely általános szabálya, egyoldalú aktus, nemzetközi szervezet jogforrásnak minősülő határozata, nemzetközi bíróságnak a peres feleket kötelező ítélete) származik a megsértett kötelezettség, a nemzetközi felelősség rendszere – az általános szabályok szintjén – egységes. Értelmetlen tehát – belső jogi analógia alapján – különbséget tenni szerződésszegés és deliktum között, vagy bilaterális és erga omnes kötelezettség között, végül a megsértett nemzetközi kötelezettség tárgya szerint.



• Az idézett cikk mellőzi a kötelezettségszegés hatásának rögzítését, azaz azt, hogy ezáltal sérelem éri más állam alanyi jogát, jogilag védett érdekét, stb. A mellőzés logikus, mert a nemzetközi jogban csak részleges a kötelezettségszegés – alanyi jog sérelme közötti iunctim, és egyébként is valódi jelentősége a nemzetközi felelősség érvényesítésének van.

178. A kötelezettségszegés fogalmának meghatározásához kapcsolódó szabályok.

a. Csak az államra hatályos nemzetközi kötelezettség szeghető meg (13. cikk), mely jelenti egyrészt a visszaható hatály kizárását, azaz a kötelezettség hatályba lépése előtt megvalósított magatartásokra nem vonatkozik, másrészt azt, hogy a kötelezettség hatályának megszűnése nem érinti a kötelezettségszegés tényét. Az előbbi szabállyal kapcsolatban említeni lehet az Emberi Jogok Európai Bíróságának állandó gyakorlatát, melyben elutasít minden olyan panaszt, mely az egyezménynek az adott állam vonatkozásában történő hatályba lépésénél korábbi esetre vonatkozik. Az utóbbi szabállyal kapcsolatban pedig a naurui foszfátbányák ügyre lehet hivatkozni.

MegjegyzésNauru szigetén az ausztrál gyámsági rendszer idejében (1947–1968) a foszfát kitermelésével súlyos környezeti károk keletkeztek. Nauru akkor nyújtott be keresetet a Nemzetközi Bírósághoz, amikor a gyámsági megállapodás hatálya, melynek megsértésére hivatkozott, már rég lejárt, és az ország függetlenné vált. A Bíróság megállapította joghatóságát (1992), de érdemi ítéletre nem került sor, mert a felek egyezséget kötöttek a kártérítésről (1993).

b. A nemzetközi kötelezettség megszegésének időbeli kiterjedése/tartama/terjedelme alapján a kötelezettségszegések osztályozhatók:

• Egyszeri kötelezettségszegés, pl. a diplomáciai képviselet felgyújtása, polgári repülőgép lelövése.

• Folyamatos kötelezettségszegés, pl. idegen terület megszállása, nemzetközi kötelezettséggel ellentétes jogszabály hatályban tartása, diplomáciai képviselők elrablása, emberi jogokat sértő fogvatartás, emberek eltüntetése.

• Esemény megelőzési kötelezettség megszegése, mely akkor valósul meg, ha az esemény bekövetkezik, és kiterjed arra az időtartamra, amíg az esemény folytatódik. Pl. a határon átterjedő környezeti hatások megelőzésére vonatkozó kötelezettség, az ún. elvárható gondosság elmulasztása akkor válik nyilvánvalóvá, ha a károkozás bekövetkezik, és fennáll mindaddig, amíg e hatások tartanak.

• Összetett magatartással megvalósított kötelezettségszegés összességében jogellenesként meghatározott cselekvések és mulasztások sorozata, mely akkor következik be, amikor az a cselekvés, vagy mulasztás megtörténik, ami más mulasztásokkal és cselekvésekkel összekapcsolódva elég nemzetközi jogsértés létrehozásához. Pl. népirtásról csak akkor lehet szó, amennyiben akkumulálódnak a gyilkosságok és egyéb cselekmények, továbbá fennáll a kisebbségi csoport megsemmisítésének szándéka.

***

A kötelezettségszegések előzőekben vázolt osztályozásának viszonylagos jelentősége lehet csak, mert nem könnyű a különböző kötelezettségszegő magatartásokat valamelyik kategória alá szublimálni. Pl. a Bős–Nagymaros-ügyben a Nemzetközi Bíróság a Duna elterelésénél csak a C) variáns üzembe helyezését minősítette több nemzetközi kötelezettség megszegésének, ugyanakkor az egyik egyéni vélemény (Bedjaoui bíró) a C) variáns megépítését és üzembe helyezését összetett kötelezettségszegésnek értelmezte.

Az előbbi megjegyzés nem érinti a kötelezettségszegések osztályozásának fontosságát, mivel így lehet a kötelezettségszegés kezdő időpontját és megszűnését meghatározni, ami komoly mértékben hathat a felelős állam kötelezettségeire (l. no. 183.).

4. 4. Az állam felelőssége más állam nemzetközi jogsértésével összefüggésben179. A nemzetközi felelősség jogának kulcseleme az, hogy az állam mindig csak saját magatartásáért felel, azokért melyek neki beszámíthatók és megsértik valamely nemzetközi kötelezettségét. Ez az autonóm



felelősség elve. Ugyanakkor a nemzetközi jogsértés gyakran több állam együttműködésének, közreműködésének eredménye. Eltekintve az előzetes nyílt vagy rejtett politikai támogatástól, illetve a részvételtől az utólagos legitimálásban, e helyzetek nagyobbik részében nem jön létre közvetlen összefüggés az egyik állam jogsértése és a másik állam jogsértése között, pl. ha az államok nemzetközi szervezet közbeiktatásával működnek együtt. Ha nemzetközi jogsértés történik, akkor a nemzetközi szervezet felelőssége jön létre. Vagy az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950) megsértését jelentené a személy kiadatása olyan országba, ahol embertelen bánásmódnak vagy büntetésnek lenne kitéve, mely ugyanakkor nem részese az említett egyezménynek, mégis ez utóbbi magatartásától függ a szerződésszegés megvalósulása (ld. 1989. évi Soering v. Nagy-Britannia ügyet).

Vannak azonban kivételes esetek, amelyekben logikus az, hogy egy államnak valamilyen fajta felelősséget kell vállalnia más állam nemzetközi jogsértéséért. A fontolóra vett tényállásokban mindig két állam felelőssége vetődik fel. Ezenkívül a nemzetközi jog egyes szabályai tilthatják a segítséget vagy támogatást, így azok megsértése önálló nemzetközi jogsértés. Ezek az esetek a következők: az állam segít más államot nemzetközi jogsértés elkövetésében, azt irányítja és ellenőrzi, illetve kényszeríti annak megvalósítására.

a. Nemzetközi jogsértés elkövetéséhez nyújtott segítség vagy támogatás akkor hozza létre az azt nyújtó állam nemzetközi felelősségét, ha egyrészt ez utóbbi a segítséget vagy támogatást a nemzetközi jogsértés körülményeinek ismeretében teszi, másrészt a magatartás akkor is jogsértő lenne, ha ez utóbbi állam valósítaná meg. Az első feltétel azt fejezi ki, hogy a megadott segítség nyilvánvalóan kötődik az abban részesülő állam nemzetközi jogsértéséhez. A második feltétel pedig korlátozza a segítséget nyújtó állam felelősségét, mely csak akkor jöhet létre, ha az ezen állam valamely kötelezettségének megszegését jelenti területének vagy berendezésének rendelkezésre bocsátásával, pénzügyi támogatással. Ez utóbbi szabály alapján nehezen értelmezhető – a kommentár által kifejezetten említett – példa nemzetközi folyó elzárásához adott eszközökről. (Nemzetközi folyókkal kapcsolatos nemzetközi jogsértések csak más parti államok rovására követhetők el, e körön kívüli országok – még segítségnyújtás esetében is – legfeljebb csak az e területen hatályos általános nemzetközi jog iránti tiszteletet szeghetik meg.

A nemzetközi felelősség most tárgyalt esete merült fel Líbia bombázásának ügyében (1986).

MegjegyzésAz Egyesült Államok a líbiai kormányt vádolta terrorcselekményben való részvétellel, ezért az amerikai légierő – represszáliaként (sic!) – líbiai városokat bombázott. Válaszul líbiai gépek az olasz Lampedusa szigeten lévő amerikai felderítő berendezések ellen kíséreltek meg támadást. Az amerikai gépek zöme brit területen lévő támaszpontokról szállt fel és tért vissza a brit kormány engedélyével, ezért – a líbiai álláspont szerint – Nagy-Britannia részben felelős a légicsapásokért. Az amerikai állásponttal egyezően a brit kormány is jogszerűnek, jelesül az önvédelem joga gyakorlásának minősítette az esetet. A Biztonsági Tanács nem tudott határozatot hozni, viszont a Közgyűlés – az Alapokmány és a nemzetközi jog megsértésének minősítve – elítélte a fegyveres támadást, és felszólította az államokat arra, hogy tartózkodjanak segítség adásától.

b. Az állam irányítást és ellenőrzést gyakorol más állam nemzetközi jogsértése felett, melynek korlátozó szabályai megegyeznek az előző pontban megkövetelt feltételekkel. E felelősség konkrét esetei főként a jogtörténethez tartoznak, összefüggnek a gyarmati függőség egyes formáival, pl. a protektorátussal. E körbe tartozik a Nemzetközi Bíróság egyik ítélete is (az Egyesült Államok állampolgárainak marokkói jogairól). A kommentár arra az esetre hivatkozik, amikor Olaszországot a németek megszállták (1943), és az olasz rendőrség a megszálló hatalom ellenőrzése alatt működött. Az olasz rendőrség a lateráni egyezményt megsértve erőszakkal betört a Szent Pál bazilikába. A Szentszék tiltakozó jegyzékében felvetette a német hatóságok felelősségét. Ezzel szemben egy német bíróság az 1944 tavaszától megindult deportálásokat kizárólag magyar szerveknek tudta be, holott közismert volt a német szándék és irányítás a Gestapo részéről.

c. Az állam másik államot nemzetközi jogsértés elkövetésére kényszerít. Ebben az esetben a kényszerítő állam felelőssége nem a kényszer tényéből keletkezik (ez további nemzetközi jogsértés), hanem a kényszerített állam nemzetközi jogsértéséből származik. Ez utóbbi viszont mentesül a felelősség alól, mivel ténylegesen nincs más választása, vis maior helyzetben cselekszik. Az ilyen jellegű kényszer feltehetően ritka, a kommentár csak egy példát említ:

Megjegyzés



Egy amerikai cég tulajdonában lévő kőolajtársaságokat és más berendezéseket az első világháború alatt (1916) a román kormány utasítására megsemmisítették. Az amerikai kormány követelésével először Nagy-Britanniához fordult, mert – amerikai álláspont szerint – a román hatóságokat erre a britek „kényszerítették”. A brit kormány mindenfajta felelősséget elutasított arra hivatkozással, hogy befolyása az eseményekre nem ment túl a jó tanácson. A két fél közötti véleményeltérés tehát nem a kényszert gyakorló állam nemzetközi felelősségét érintette, hanem a kényszer megtörténtére vonatkozott.

5. 5. A jogellenességet kizáró körülmények180. Bár megvalósul az államnak beszámítandó olyan magatartás, mely nincs összhangban nemzetközi kötelezettségével, mégsem jelent nemzetközi jogsértést, mert meghatározott körülmények kizárják annak jogellenességét. E körülmények pajzsként szolgálnak, mentséget jelentenek a kötelezettség időleges nem teljesítésére, a kötelezettségszegés vádjának elhárítására.

Hat jogellenességet kizáró körülmény létezik: a beleegyezés, az önvédelem, az ellenintézkedés, a vis maior, a végveszély (distress/détresse) és a szükséghelyzet. E fejezet csak a három utóbbi, nevezetesen a vis maior, a végveszély és a szükséghelyzet fogalmát határozza meg, az önvédelemnél visszautal az ENSZ Alapokmányára, a beleegyezésre a nemzetközi szerződés meghatározása alkalmazható, az ellenintézkedés fogalmát, szabályaival együtt pedig egy későbbi fejezet tartalmazza. Az előbbi három esetben ezenkívül ott találjuk kizáró okként az arra hivatkozó állam közrehatását vagy kialakulására vezető magatartását. Bár a különböző jogellenességet kizáró körülmények jogi természete nem teljesen azonos, pl. a beleegyezés esetében egyáltalán nincs jogellenesség, a vis maior nemzetközi kötelezettséget megszüntető ok is lehet, az ellenintézkedés pedig feltételesen szünteti meg a nemzetközi felelősséget. Ezen árnyalatnyi különbségek a jogellenességet kizáró körülmények szabályainak megfogalmazásában nem kell feltétlenül tükröződniük.

a. A beleegyezés

Az állam hozzájárul más állam meghatározott magatartásához, mely e nélkül nemzetközi jogsértés lenne. E jogellenességet kizáró körülmény a nemzetközi gyakorlatban szinte mindennapos. Az ország engedélyezi légterének használatát (pl. Magyarország 1999 tavaszán a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásai alkalmával), a határvíz egyezmények lehetővé teszik a belépést és létesítmények létrehozását a szerződő felek területén, Szudán a Nílus-megállapodásban (1959) elfogadta – különböző ellentételezésekkel – területének (Vadi Halfa városa és környéke) az asszuáni nagy gáttal történő elárasztását.

Hallgatólagos beleegyezés is elképzelhető. Pl. Kambodzsa a vietnami háború alatt (1959–1973) nem tett semmit az ún. „Ho-Si-Minh-ösvény” használata ellen.

E jogellenességet kizáró körülmény legnehezebb kérdése az, amikor a felkelés, forradalom stb. által hatalmában veszélyeztetett kormányzat vagy rendszer más állam segítségét kéri. Ilyen esetekben gazdag a XX. század második felének története az Anschlusstól (1938) az 1956. évi magyar forradalomig és szabadságharcig, a csehszlovákiai (1968) és afganisztáni (1979) katonai beavatkozásig, vagy az amerikaiak vietnami szerepvállalásáig. Az ilyen fajta segítségnyújtások esetében a kulcskérdés a segítséget, a beavatkozást kérő kormányzat legitimitása, illetve az, hogy vannak-e a másik állam magatartását indokló nemzetközi jogi érvek. Az előbbivel kapcsolatban említhető az, hogy a kongói Shaba-tartományban a francia és marokkói katonai beavatkozás (1978) a létében nem fenyegetett központi kormány kérésére történt. Más vonatkozásban pedig legitimáló érvként fogalmazódott meg a szocializmus magasabb rendű érdekeinek megóvása (Brezsnyev-doktrína), illetve Észak-Vietnamnak az 1954. évi genfi konferencián elismert joga az ország egyesítésére és a nemzeti felszabadító háború támogatásának jogossága.

b. Az önvédelem joga

E jogellenességet kizáró körülmény keretét az ENSZ Alapokmánya határozza meg (l. no. 216.).

c. Az ellenintézkedés

A sértett állam (esetleg más államok) a felelős állammal szemben ellenintézkedést foganatosíthat, melynek válasz-jellege kizárja a jogellenességet (ld. no. 190.).

d. A vis maior



Olyan helyzetre vonatkozik, amikor az állam lényegében arra kényszerül, hogy nemzetközi kötelezettségével összhangban nem álló módon járjon el. Csak három feltétel együttes megvalósulása zárja ki a jogellenességet, nevezetesen i) ellenállhatatlan erő vagy előreláthatatlan esemény; ii) mely az állam tényleges ellenőrzésén kívül esik, és iii) e körülményekre tekintettel a nemzetközi kötelezettség teljesítése lényegében lehetetlen.

Vis maior-t előidézhet természeti erő (rossz időjárás, földrengés, szárazság, árvíz) vagy emberi tevékenység (a terület feletti ellenőrzés elvesztése, háborús pusztítás, más állam kényszerítése).

Létezésére utal pl. az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezmény a parti tengeren való békés áthaladással kapcsolatban. A nemzetközi bírói gyakorlat általánosságban elfogadja a vis maior kifogását, de a konkrét esetben legtöbbször nem látja bizonyítottnak. Kivételt jelenthet a világítótorony ügy.

MegjegyzésA francia tulajdonban lévő világítótornyot a görög kormány az I. világháború alatt igénybe vette. Ezt követően a törökök lebombázták. Franciaország in integrum restitutio-t követelt, a választottbíróság (1956) azonban ezt – vis maior-ra hivakozással – elutasította. Az ügynek további vonatkozásai is voltak: az Oszmán Birodalom által adott koncessziók érvényessége, a görög kormány által fizetendő kártérítés stb.

e. A végveszély

Végveszélyről akkor van szó, amikor a magatartás megvalósítójának nincs más ésszerű lehetősége, mint nemzetközi kötelezettségét megsérteni abból a célból, hogy saját, vagy a gondjaira bízott személyek életét megmentse. E jogellenességet kizáró körülmény tehát az emberi élet megóvásának célját szolgálja.

Végveszélyre elsősorban repülőgépek légtérsértéseinél szoktak hivatkozni, de előfordul hajóknál is, amikor területi vizekre hatolnak be. A végveszély, mint jogellenességet kizáró körülmény komoly szerepet kapott a Rainbow Warrior-ügyben.

MegjegyzésAz 1970-es években Franciaország légköri nukleáris kísérleteket folytatott Francia Polinézia térségében. A Greenpeace a kísérletek elleni tiltakozásul a Rainbow Warrior nevű hajót a tiltott övezetbe kívánta küldeni. A hajó azonban Auckland új-zélandi kikötőben felrobbant. A rendőrség kiderítette, hogy a merényletet a francia titkosszolgálat két tisztje (M. Mafart és Mme Prieur) követte el, akiket a bíróság hosszú börtönbüntetésre ítélt. Az ENSZ főtitkárának közvetítésével a francia és az új-zélandi kormány megállapodott abban, hogy az elítéltek Francia Polinézia egyik szigetén száműzetésben töltik büntetésük hátralévő részét. Ennek lejárta előtt a francia hatóságok engedélyezték hazatérésüket az előbbit súlyos betegségének kezelése, a másiknak pedig terhessége miatt. A választottbíróság az első esetben elfogadta, a másik esetben viszont elvetette a végveszélyre hivatkozást (ld. 1990. évi ítéletet).

A végveszély mint jogellenességet kizáró körülmény felvetődhet diplomáciai menedék nyújtásánál is, azaz akkor, ha az üldözöttnek a diplomáciai képviselet helyiségében adnak menedéket. A diplomáciai védelem – Latin-Amerikát kivéve – nem elismert intézménye a nemzetközi jognak, tehát általában szükség van a végveszély felidézésére. Ebben az értelemben foglalt állást pl. a Nemzetközi Jogi Intézet (l. 1950. évi Bathban elfogadott határozatát), de a nemzetközi gyakorlatban is előfordul. Pl. a chilei katonai puccs után (1973) Santiagoban egyes nyugat-európai országok képviseletei menedéket adtak azoknak a politikai üldözötteknek, akiknek élete közvetlen veszélyben forgott.

f. Szükséghelyzet

Az előzőekben tárgyalt jogellenességet kizáró körülménnyel szemben a szükséghelyzetre csak kivételesen lehet hivatkozni. Ezt érzékelteti a szükséghelyzetet szabályozó cikk (25. cikk) negatív formulája („az állam nem hivatkozhat a szükséghelyzetre… kivéve, ha”) és következik a két konjunktív feltétellel megvalósuló korlátozásából: i) nemzetközi kötelezettségének megsértése az egyetlen eszköz az állam számára lényeges érdekének súlyos és közvetlen veszély elleni megvédésére, és ii) nem csorbítja súlyosan azon államnak, vagy államoknak, vagy a nemzetközi közösségnek mint egésznek lényeges érdekét, amelyekkel szemben a kötelezettség fennáll. Ezenkívül létezhetnek a szükséghelyzetre történő hivatkozást kizáró nemzetközi



kötelezettségek is, pl. egyes humanitárius egyezményekben.

A szükséghelyzetre, mint jogellenességet kizáró körülményre és ezáltal a visszaélés lehetőségének csökkentésére irányuló szabályok ellenére a nemzetközi gyakorlatban mind megalapozott felvetésére, mind a visszaélésekre bőven találunk példákat.

• A XIX. század végén az orosz kormány a nyílt tengeren megtiltotta a veszélyeztetett prémes fókák vadászatát, hangsúlyozva azt, hogy elővigyázatossági intézkedésekről van szó, melyeket kivételes körülmények nyomására foganatosított (1893). Analóg eset az óriás laposhalak ügy egyrészt Kanada, másrészt az Európai Unió és Spanyolország között: az Estai nevű spanyol halászhajó feltartóztatása és lefoglalása a kanadai parti őrség részéről az Atlanti-óceán északnyugati vizein azzal az indokkal és törvényi felhatalmazás alapján, hogy meg kell akadályozni a túlhalászatot, véget kell vetni a halállomány kipusztulásának. Az Európai Unió és Kanada a vitát megállapodással (1995) rendezte (ez utóbbi – álláspontjának fenntartásával – kötelezte magát arra, hogy törvényét nem alkalmazza a spanyol és portugál hajókkal szemben, továbbá elengedte a lefoglalt hajót), a spanyol–kanadai perben viszont a Nemzetközi Bíróság megállapította joghatóságának hiányát (l. 1998. évi ítéletet).

• Cornwall partjai közelében zátonyra futott a libériai szívességi lobogó alatt hajózó Torrey Canon nevű tankhajó, és jelentős mennyiségű kőolaj ömlött a tengerbe (1967). Az angol partokat fenyegető károk elhárítása érdekében a brit légierő felgyújtotta a hajóroncsban maradt kőolajat. A brit akció nem váltott ki tiltakozást, sőt a nyílt tengeri intervencióról szóló hamarosan megkötött brüsszeli egyezmény (1969) az ilyen szükséghelyzetben tett lépések szabályait állapította meg. [N. B.: az 1982. évi ENSZ tengerjogi egyezményben (221. cikk) e lehetőség csak erősen enyhített formában maradt meg, mellyel szemben – részes államai vonatkozásában – a brüsszeli egyezmény lex specialis-nak minősül].

• A Bős–Nagymaros-ügyben Magyarország ökológiai szükséghelyzetre hivatkozással is indokolta a vízlépcsőrendszer megépítéséről szóló 1977. évi budapesti szerződés végrehajtásának megtagadását. A Nemzetközi Bíróság általánosságban elismerte ökológiai szükséghelyzet mint jogellenességet kizáró körülmény lehetőségét, de a konkrét esetben nem látta bizonyítottnak, figyelemmel arra, hogy a veszély nem volt közvetlen, legfeljebb hosszú távú és bizonytalan, illetve más eszközökkel kiküszöbölhető. Ezenkívül megállapította azt is, hogy Magyarország hozzájárult a hivatkozott szükséghelyzet bekövetkezéséhez.

• Mint az előző példák mutatják, a szükséghelyzetre történő hivatkozás szolgálhatja a környezet megóvását. Másik fő előfordulási területe az ún. katonai szükség, mely – mint jogellenességet kizáró körülmény – integráns része a ius in bello-nak. Legutóbb a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi genfi egyezmények 1977. évi első kiegészítő jegyzőkönyvében jelenik meg. A katonai szükség érve – kiterjesztő értelmezésben – kaput nyit a visszaélések számára: ezzel indokolta az I. világháborúban Németország Belgium megtámadását, az Antant a semleges Görögország egyes területeinek megszállását az Oszmán Birodalom elleni háború érdekében, vagy a szövetségesek Perzsia brit–szovjet megszállását a II. világháborúban. Szükséghelyzettel kísérelték meg legitimálni a humanitárius akciókat is (pl. 1976-ban izraeli kommandó szabadította ki az ugandai Entebbe repülőtéren fogva tartott túszokat, vagy 1960-ban Belgium a függetlenné vált Kongó elleni katonai akciót), sőt az Egyesült Államok katonai beavatkozását Dominikában (1965), vagy Grenadán (1983). Nyilvánvaló az, hogy ez utóbbi példákat az erőszak tilalmának nemzetközi jogi elve fényében kell értékelni (l. nos. 215–216.)!

181. A jogellenességet kizáró körülményekre vonatkozó rendelkezéseket két szabály egészíti ki: a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) tiszteletben tartásának követelménye és az ezekre való hivatkozás jogi következményeit meghatározó rendelkezés.

a. Egyetlen jogellenességet kizáró körülmény sem akadályozhatja meg a nemzetközi ius cogens -ből folyó kötelezettség betartását (26. cikk), másképpen fogalmazva: a jogellenességet kizáró körülmények nem érvényesülhetnek a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályaival szemben, azokat nem érinthetik.

E magától értetődő szabályhoz mégis szükséges két rövid megjegyzést fűzni. Egyrészt a beleegyezésnél mint jogellenességet kizáró körülménynél található „érvényes” kitétel bár kétségtelenül tartalmazza a cogens normával ellentétes hozzájárulás semmisségét, de magába foglalja a további érvénytelenségi okokat is. Másrészt sokkal problematikusabbnak tűnik alkalmazhatósága az önvédelem esetében, hiszen az egy vitathatatlanul cogens norma, az erőszak tilalma megsértésekor, fegyveres támadás/agresszió bekövetkeztekor alkalmazható és a dolog természete szerint magába foglalja az erőszak alkalmazását. A



megtámadott ország fegyveres cselekménye is nemzetközi jogsértésnek minősülne? A jelzett ellentmondás úgy oldható fel, ha az erőszak tilalma cogens elve integráns részének tekintjük annak kivételeit (l. nos. 215–216.).

b. A jogellenességet kizáró körülményekre való hivatkozás jogi következményei jogfenntartó klauzula formájában fogalmazódtak meg. E szerint a megsértett kötelezettség teljesítését folytatni kell a jogellenességet kizáró körülmény megszűnése után, továbbá meg kell téríteni a cselekménnyel okozott minden tényleges veszteséget, ami a „kár” fogalmánál szűkebben értelmezendő (27. cikk). Míg az előbbi rendelkezés megalapozottsága nem kétséges, az utóbbi megkérdőjelezhető. Miért kellene az önvédelem gyakorlásával vagy az ellenintézkedéssel okozott kárt megtéríteni? Ez irreálisnak tűnik, és a kommentár erre vonatkozóan egyetlen bizonyítékot sem hoz fel. Beleegyezésének megadásánál az állam természetesen, de nem szükségszerűen fontolóra veheti a kártérítés kérését. A jelenlegi megoldással szemben megalapozottabbnak tűnik az ideiglenes tervezetben (1996) található szabály, mely a kártérítést a vis maior, a végveszély és a szükséghelyzet esetére korlátozza.

6. 6. A nemzetközi felelősség tartalma182. A nemzetközi felelősség tartalma alatt a nemzetközi jogsértés jogi következményei értendők, azaz az azt megvalósító felelős államot terhelő nemzetközi kötelezettségek. A 2001. évi felelősségi szabályok először taxatív felsorolásban meghatározzák e kötelezettségeket (29–31. cikkek), majd ezek egyikére a jóvátétel formáira vonatkozó szabályokat állapítják meg (34–38. cikkek). Ezt követően kimondják, hogy a felelős állam nem hivatkozhat belső jogára nemzetközi kötelezettségei nem teljesítésének indokaként (32. cikk). A jogi következményekkel kapcsolatos taxáció (28. cikk) ellenére mégis feltehető az a kérdés, hogy lehetnek-e további jogi következmények.

A felelős állam kötelezettségei más állammal, több állammal, vagy a nemzetközi közösséggel mint egésszel szemben állhatnak fenn a megsértett nemzetközi kötelezettség természetétől vagy tartalmától, illetve a kötelezettségszegés körülményeitől függően (33. cikk 1. pont). Ez utóbbiak a nemzetközi jogsértés sértettjei (l. no. 188.). Bár a jóvátételi kötelezettség valamely állam irányában áll fenn, nem feltétlenül ezen állam javára történik. Így az emberi jogok védelmére vonatkozó szerződéses kötelezettség megsértésekor az állam felelőssége más szerződő felek irányában áll fenn, de az individuum tekintendő a végső kedvezményezettnek, ebben az értelemben a kérdéses jogok birtokosának. Hasonló megítélés alá esnek a konzuli kapcsolatok jogáról szóló 1963. évi bécsi szerződés által létrehozott individuális jogok (l. a La Grand-ügyet, no. 166.), vagy a beruházás-védelmi egyezmények.

183. A felelős államot terhelő nemzetközi kötelezettségek

A nemzetközi jogsértést megvalósító ún. felelős államot az alábbi kötelezettségek terhelik: a megsértett kötelezettség további teljesítése, a cessatio, azaz a jogsértés megszüntetése, a megismétlődés elleni garancia nyújtása és a jóvátétel.

a. A megsértett kötelezettség további teljesítésének követelménye valójában nem jogi következmény, mint arra a cikk formulája is egyértelműen utal: a nemzetközi jogsértés jogi következményei „nem érintik a felelős államnak a megsértett kötelezettség teljesítésére vonatkozó kötelezettségének fennmaradását.” (29. cikk) Arról van szó, hogy az állam nemzetközi jogsértés megvalósításával nem vonhatja ki magát az őt terhelő nemzetközi kötelezettség hatálya alól, másképp fogalmazva: ezáltal a megsértett kötelezettség nem tűnik el. Más kérdés az, hogy szerződésszegés esetén a vétlen államok hogyan élhetnek a szerződés hatálya megszüntetésének, vagy felfüggesztésének jogával, melynek szabályait a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény tartalmazza (l. no. 135.). A Bős–Nagymaros-ügyben még a kölcsönös és súlyos szerződésszegéseket sem minősítette a Bíróság olyannak, mely véget vetett volna az 1977. évi szerződésnek. (N. B.: az ítélethez kapcsolt nyilatkozatában Rezek bíró ezzel nem értett egyet!)

b. A cessatio , azaz a nemzetközi jogsértés abbahagyása

A nemzetközi jogsértésért felelős állam köteles a jogsértést abbahagyni, annak véget vetni, feltéve, ha folyamatos jogsértésről van szó (30. cikk). E szabályból nyilvánvalóan következik az, hogy nem alkalmazható ún. egyszeri nemzetközi kötelezettségszegésre (14. cikk 1. pont), viszont tárgyi hatálya felöleli – a folyamatos kötelezettségen kívül – az eseménymegelőzési és összetett kötelezettségek megsértését, feltéve, ha a nem megelőzött esemény folytatódik, vagy a cselekmények és mulasztások ismétlődnek.

Ebből következően a cessatio egyre nagyobb jelentőséggel rendelkezik. Nem véletlen az, hogy a Közgyűlés



és a Biztonsági Tanács határozatai követelik a kötelezettségszegő magatartások beszüntetését. A Kereskedelmi Világszervezet gyakorlatában is ez tükröződik. Konkrét példákra hivatkozva említhető a megszállt területek kiürítése, a nemzetközi kötelezettséggel ellentétes törvény visszavonása, a jogellenesen letartóztatottak, a túszok szabadon bocsátása, az elkobzott vagyon visszaszolgáltatása, a lefoglalt hajó elengedése, a demilitarizált övezetben létesített katonai berendezések lerombolása, a nemzetközi elfogatóparancs visszavonása, a népirtás abbahagyása, stb.

Prima facie a cessatio nehezen különböztethető meg az in integrum restitutio-tól, mely a jóvátétel egyik formája. Két eltérést mégis figyelembe kell venni. Egyrészt az előbbi a nemzetközi jogsértés szükségszerű következménye, az utóbbinál viszont érvényesül a sértett állam választási lehetősége, pl. helyette kártérítést kérhet. Továbbá a cessatio esetén nincs arányossági követelmény szemben az in integrum restitutio-val (ld. no. 184.).

c. A jogsértés megismétlődése elleni garancia

A felelős állam köteles megfelelő garanciát felajánlani a nemzetközi jogsértés megismétlődése ellen, ha a körülmények azt megkövetelik (30. cikk). A szóban vagy írásban adható garancia preventív jellegű, a kötelezettség jövőbeli teljesítését biztosíthatja. Mint az idézett szabály tükrözi, a garancia nem általános jogi következménye a nemzetközi jogsértésnek.

E jogi következménnyel részletesen foglalkozik a Nemzetközi Bíróságnak a La Grand-ügyben hozott ítélete (2001) (l. no. 166.), ezenkívül fő előfordulási területe a diplomáciai kapcsolatokban előforduló incidensek (tüntetés, behatolás, felgyújtás). Megemlíthető a Dogger Bank incidens (1904), amikor a Távol-Keletre hajózó orosz flotta tüzet nyitott az Északi-tengeren angol halászhajókra, ami után a brit kormány garanciát kért, vagy a Trail kohászati művek ügy, melyben a választottbíróság ítélete részletes intézkedéseket határozott meg annak kizárására, hogy a jövőben kanadai területről légszennyezés okozzon kárt az Egyesült Államokban (1938 és 1941). Amikor a szovjet légvédelem lelőtte az U2 amerikai felderítő repülőgépet (1960), a párizsi csúcstalálkozón Hruscsov szovjet pártfőtitkár és miniszterelnök különböző követeléseket támasztott. Bár nem ismerte el az U2 kiküldésének jogellenességét, Eisenhower amerikai elnök hajlandónak mutatkozott elnöksége végéig beszüntetni az ilyen repüléseket, de megtagadta – az angol és francia vezetők támogatásával – a bocsánatkérést. A párizsi csúcstalálkozó kudarcba fulladt.

d. A jóvátétel

„A felelős állam köteles a nemzetközi jogsértéssel okozott sérelmet teljes egészében jóvátenni. A sérelem magába foglal minden – az állam nemzetközi jogsértéséből származó – kárt, legyen az vagyoni vagy erkölcsi.” (31. cikk)

A 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályok idézett rendelkezéséből különösen az alábbiak hangsúlyozása lényeges:

• A jóváteendő sérelem fogalma magába foglalja mind a vagyoni kárt, mind az erkölcsi károkat. Ez utóbbiak közé sorolandó az állam becsülete, méltósága és presztízse (l. Rainbow Warrior-ügy no. 80.).

• A sérelmet teljes egészében kell jóvátenni, azaz „…amennyire lehetséges, el kell törölni a jogsértés minden következményét, és helyre kell állítani azt a helyzetet, mely valószínűleg létezne, ha a jogsértést nem követték volna el.” (ld. az Állandó Nemzetközi Bíróságnak 1928-ban a Chorzów-üzem ügyben hozott érdemi ítéletét) (az esetet l. no. 166.). Kérdéses az, hogy a teljes jóvátétel elve mennyire érvényesíthető, ha az okozott károk hihetetlenül nagyok. E probléma vetődött fel pl. az I. világháborút követő jóvátétellel kapcsolatban.

• A sérelem a nemzetközi jogsértésből származik, ami felveti az okozati összefüggés kérdését, azaz annak a meghatározását, mely károkat kell relevánsnak minősíteni. Másképpen fogalmazva ez az indirekt, vagy távoli károk kizárását jelenti.

• A jóvátétel szabályával függ össze az ún. kárenyhítési kötelezettség megítélése, melyre a Nemzetközi Bíróság a Bős–Nagymaros-ügyben a következő választ adta: ilyen szabály alapot adhat a kártérítés kiszámításánál, de semmiképpen sem igazolhatja azt, ami egyébként nemzetközi jogsértés. Szlovákia ugyanis arra hivatkozott, hogy a C-variánssal kárenyhítési kötelezettségének kívánt eleget tenni.

184. A jóvátétel formái



A jóvátétel formái: az in integrum restitutio (az eredeti állapot helyreállítása), a kártérítés és az elégtétel, melyek külön-külön és együttesen is alkalmazhatók (34. cikk). Ezt abból a szempontból is hangsúlyozni kell, hogy a nemzetközi jogsértésből keletkező új nemzetközi kötelezettség – többek között – a felelős állam által nyújtandó jóvátétel, melynek lehetséges formái a körülményekhez igazodnak. A jóvátétel egyes formáira bizonyos korlátozások alkalmazandók, és alá vannak vetve a sértett állam választásának is.

a. Az in integrum restitutio

A helyreállítás szűken értelmezendő: a status quo ante visszaállítására vonatkozik, pl. az állam megszállt területének kiürítésére, az elvett vagyon visszaadására, jogi aktusok megsemmisítésére. Szükség lehet kártérítésre is, ha az eredeti állapotot a jogsértéssel előidézett változás miatt nem lehet helyreállítani, így meg kell téríteni az annak elmaradásából származó veszteségeket.

Az in integrum restitutio alkalmazhatóságát két szabály korlátozza: i) egyrészt ne legyen ténylegesen lehetetlen, pl. egy megsemmisült vagyontárgyat nem lehet visszaszolgáltatni, ii) másrészt megtagadható, ha a helyreállításból származó előny teljesen aránytalan lenne a felelős állam költségeihez képest. Ebben az esetben a kártérítés lehet megfelelő megoldás.

b. A kártérítés

A kártérítés fedezi a pénzben kifejezhető kárt, ideértve az elmaradt hasznot is, amennyiben az megállapítható (36. cikk). A nemzetközi gyakorlatban ez a leggyakoribb, legtöbbször igényelt jóvátételi forma. A kártérítési kötelezettség kiegészül a kamatfizetésre vonatkozó szabállyal, ha ez szükséges a sérelem teljes jóvátételéhez, a kamatot és kiszámításának módszereit e cél elérésének függvényében kell meghatározni (38. cikk).

c. Az elégtétel

Leginkább olyan szimbolikus sérelmek jóvátételét szolgálja, mint az állam szuverenitásának és területi integritásának megsértése, hajói és repülőgépei elleni támadás, az állam- vagy kormányfő megsértése, az állam belső joghatóságába történő verbális beavatkozás.

Az elégtételadásnak különösen az alábbi módjai szokásosak: formális bocsánatkérés (pl. Jelcin orosz elnök az 1956. évi szovjet beavatkozásért), a jogsértés elismerése a felelős állam által, vagy a jogsértés tényének bírói megállapítása (Korfu szoros ügy, Rainbow Warrior-ügy), a jogsértésben felelős személyek megbüntetése (ld. a Nemzetközi Bíróság 2004. évi tanácsadó véleményét a ciszjordániai fal ügyben).

Az elégtétellel kapcsolatban is vannak korlátozó szabályok, jelesül nem lehet a sérelemhez képest aránytalan, és nem lehet megalázó a felelős állam számára.

***

185. A jóvátétel formáinak sommás áttekintése után már csak néhány kérdést kell megvizsgálni.

• Prima facie a jóvátételi formákra vonatkozó szabályok túl általánosnak tűnhetnek azok sikeres konkrét alkalmazásához. Ennek nyilvánvaló ellensúlya az, hogy általában a felelős és a sértett állam diplomáciai úton rendezi a kérdést (pl. az Egyesült Államok és Izrael között az 1967. évi ún. „hatnapos” háborúban megtámadott amerikai hajóval kapcsolatban, vagy az Egyesült Államok által lelőtt iráni utasszállító ügyében). Ide sorolhatók az ex gratia fizetett kártérítések (pl. 1999-ben a Belgrádban lebombázott kínai nagykövetségi épület miatt) és az ún. lump-sum agreements, azaz a külföldi vagyont érintő államosításokért fizetendő kártérítési megállapodások megkötése. A diplomáciai rendezés mellett a különböző nemzetközi bíróságok (a Nemzetközi Bíróság, a Nemzetközi Tengerjogi Bíróság, az emberi jogi bíróságok, a választottbíróságok, pl. az ICSID és az Iran-United States Claims Tribunal) gyakran hoznak ítéletet jóvátételi kérdésekben. Lényegében ide sorolható a Biztonsági Tanács által létrehozott ENSZ Kártérítései Bizottság, mely a Kuvait elleni agresszióval kapcsolatos kártérítési kötelezettségeket rendezte. Mint a kommentár megjegyzi, kamatot lényegében nemzetközi bíróságok állapítanak meg, ami szükségszerűen következik abból a szabályból, hogy az alapösszeg kifizetésének esedékessé válásától annak teljesítéséig terjedő időre kell számítani.

• A jóvátétel meghatározásánál figyelembe veendő egy általános jogelv: ha a sértett állam vagy azon más személyek és egységek, akik számára a jóvátételt kérik, magatartásukkal hozzájárulnak a jogsértéssel előidézett sérelemhez, e tény figyelembe veendő. E magatartás lehet cselekvés vagy mulasztás, továbbá fontos annak a szándékos vagy gondatlan jellege, azaz az elvárható gondosság hiánya (39. cikk). Pl. a La-



Grand ügyben (l. no. 166.) a Bíróság figyelembe vette volna Németország késlekedését a jogsértés denunciálásában és az eljárás megindításában, ha kártérítést is követelt volna.

186. Lehetnek-e a felelős államra háruló további jogi következmények?

A 2001. évi felelősségi szabályok meghatározták a nemzetközi jogsértést megvalósító államok számára az e tényből keletkező új nemzetközi jogi kötelezettségeket (l. no. 182.). A felelős állam szempontjából nincs különbség az eltérő minőségű nemzetközi jogsértések között, ezáltal nem kapcsol további jogi következményeket a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályai (ius cogens) megsértéséhez sem, mely utóbbi joggal nevezhető fokozott felelősségnek. Az ilyen nemzetközi jogsértések bekövetkezte speciális kötelezettségeket létesít a nemzetközi közösség tagjai számára (l. no. 193.), sőt ebben az esetben a felelős állam elleni fellépésre lehetőséget ad nem sértett államoknak is (l. no. 194.). A fokozott felelősségnél tehát nincs-e hiányzó láncszem a felelős állam tekintetében?

A Nemzetközi Jogi Bizottság ideiglenes tervezete (1996) nemzetközi bűntett megvalósítása esetén – szerény mértékű – többletkötelezettségeket rótt a felelős államra (a nemzetközi bűntettnek a nemzetközi ius cogens-ből származó kötelezettség súlyos megszegésévé változásáról l. no. 192.). Ezenkívül az elégtételnél a jogsérelem súlyosságának megfelelő kártérítést is előírt.

Ezzel szemben a 2001. évi felelősségi szabályokból adódó következtetést a kommentár kifejezetten úgy határozza meg, hogy a jóvátétel célja nem a büntetés, azaz nincs büntető jellegű kártérítés. Ilyen értelemben foglal állást több határozatában az ENSZ Közgyűlése is.

E szabály megalapozottsága a nemzetközi bírói gyakorlat alapján aligha lehet kérdéses. A fontos nemzetközi politikai döntések alkalmából azonban születtek olyan „szankciók” is, amelyek nehezen illeszthetők be a jogsértés vázolt következményeinek képletébe, könnyű felismerni a büntetés szándékát, még akkor is, ha az összemosódhat a prevencióval. Pl. Sztálin Teheránban (1943) azzal indokolta Kelet-Poroszország birtokba vételének szükségességét, hogy ezzel Németország torkán tarthatja a kezét (Churchill). A vietnami háborút befejező párizsi egyezmény (1973) mögött pedig ott állt az amerikai katonai fenyegetés (Kissinger). Vannak továbbá olyan – a jóvátételt meghaladó, nem kompenzációs jellegű – következmények, mint leszerelésre, demilitarizációs övezet létesítésére vonatkozó kötelezés.

A végleges válasz kialakításához ezen kívül figyelembe kell venni a 2001. évi felelősségi szabályok ún. jogfenntartó záradékait is. A fokozott felelősséggel járó nemzetközi jogsértésekben való személyes közreműködés delicta iuris gentiumnak minősül (58. cikk), és az ENSZ Alapokmánya alapján is foganatosíthatók intézkedések (59. cikk).

7. 7. A nemzetközi felelősség végrehajtásaA 2001. évi felelősségi szabályok III. részébe foglalt rendelkezések határozzák meg azt, hogy a felelős állammal szemben a nemzetközi felelősségi jogviszonyban ki a másik alany, azaz ki minősül sértett államnak, ezen államnak milyen kötelezettségei vannak a nemzetközi felelősség felvetésével összefüggésben, továbbá milyen jogokkal rendelkezik abból a célból, hogy a felelős államot kötelezettségei teljesítésére rábírja, ami az ellenintézkedés jogintézményét involválja.

187. A nemzetközi felelősségi jogviszony másik alanya: a sértett állam

A nemzetközi jogsértés megvalósulásából új nemzetközi jogviszony keletkezik, melynek egyik alanya a dolog természete szerint a felelős állam, a másik alanya pedig az, mely sértettnek minősül. A felelősségi jogviszony elemzése előtt utalni kell két különös helyzetre:

• Természetesen lehetséges több felelős állam is ugyanazon nemzetközi jogsértés miatt, melyért mindegyik külön-külön felel a neki beszámítható magatartásért, azaz saját hozzájárulásáért. Ezt a felelősséget nem csökkenti az, hogy más állam vagy államok is felelősek lehetnek. Ilyen többes felelősség létrejöhet úgy, hogy az államok szövetkeznek nemzetközi jogsértés, pl. agresszió elkövetésére, vagy közös szervük, pl. folyami bizottság közreműködésével járnak el. Többes felelősség állhat fenn akkor, ha a parti államok mindegyike hozzájárul a nemzetközi folyó szennyeződéséhez, és e szennyezések kumulálódhatnak, vagy az állam nemzetközi jogsértése más állam irányítása vagy ellenőrzése alatt valósul meg (l. no. 179.). A többes felelősség merült fel a naurui foszfát ügyben.



MegjegyzésBár Ausztrália Nagy-Britanniával és Új-Zélanddal együtt gyakorolta e sziget fölött a gyámságot, de ténylegesen az előbbi igazgatta. A függetlenné vált Nauru csak Ausztráliát perelte be a Nemzetközi Bíróságon. Az alperes a kereset elfogadhatatlanságára, mint pergátló kifogásra hivatkozott, az egyetemleges felelősségre utalva. A Bíróság joghatóságát megállapító ítéletében (1992) az egyetemleges felelősség elvét nem fogadta el.

Hasonlóan a Korfu-szoros-ügyben (1949) is csak Albánia felelősségéről volt szó, bár az aknákat nem albán hatóságok helyezték el.

• A másik lehetőség a sértett államok pluralitása, mely esetekben mindegyik felvetheti a jogsértő állam felelősségét, de jóvátételt csak az általa elszenvedett tényleges sérelemért kérhet. Több sértett állam szerepelt pl. a Wimbledon-ügyben.

MegjegyzésAz 1919. évi versailles-i békeszerződés a Kieli-csatornát nemzetközi víziúttá nyilvánította. Francia társaság által bérelt Wimbledon nevű brit hajó hadianyagot szállított Danzigba. A német hatóságok – hivatkozva a német semlegességi jogszabályra – megakadályozták áthaladását a csatornán. A hajó ezért a dán tengerszorosokon keresztül jutott el rendeltetési helyére.

Az incidenst követően a francia, brit, az olasz és a japán kormány keresettel fordult az Állandó Nemzetközi Bírósághoz, és a perbe a lengyel kormány is beavatkozott. A felperesek a jogsértés megállapítását és jóvátételt követeltek.

A Bíróság – bizonyos módosításokkal – elfogadta a felperesek követeléseit. Az ítélet értelmezte a versailles-i békeszerződés rendelkezését, azt egybevetette a Szuezi- és Panama-csatorna rezsimjével, meghatározta a szuverenitás és a nemzetközi jog kötelező erejének viszonyát, végül foglalkozott a semleges állam helyzetével: minden állam szabadon nyilváníthatja ki semlegességét, de tiszteletben kell tartania szerződéses kötelezettségeit. Ez utóbbi tételt 3 bírói különvélemény vitatta.

***

188. Kik lehetnek sértett államok?

A 2001. évi felelősségi szabályok a sértetti minőség 3 kategóriáját határozzák meg:

a. Sértett állam az, mellyel szemben egyénileg fennálló nemzetközi kötelezettséget szegtek meg. Ide tartozik a kétoldalú szerződésből folyó kötelezettség, a nemzetközi bírói ítélet, a vele szembeni egyoldalú kötelezettségvállalás megszegése. [N. B.: kétoldalú nemzetközi szerződés megszegése a vétlen félnek jogot ad a szerződés felbontására is – egyezőleg az 1969. évi bécsi egyezmény releváns cikkével (l. no. 135.).] A sértetti minőség feltétele csak az, hogy a megszegett kötelezettség individuálisan létezzen ezen állam irányában, mely tágabb jelentésű az állam alanyi jogának megsértésénél. (Ezzel ellentétben az ideiglenes tervezetben megjelenik a „jogában érintett” kifejezés!)

b. Az államot különösen érinti annak a kötelezettségnek a megszegése, mely az ezen államot magába foglaló államok csoportjával vagy a nemzetközi közösséggel mint egésszel szemben áll fenn. Így a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi szerződés diplomáciai kiváltságokra és mentességekre vonatkozó rendelkezésének megsértése a küldő államok egyikével kapcsolatban, ahogy az pl. a teheráni amerikai nagykövetség elfoglalásával és a diplomaták túszul ejtésével valósult meg (1979–1980). Ebben az esetben a sértett fél az Egyesült Államok volt, mint különösen érintett, a multilaterális szerződésben részes többi állam viszont nem. A tengerszennyezést tiltó szerződéses kötelezettségek, vagy az erre vonatkozó nemzetközi szokásjogi norma megszegésénél az az állam lesz a sértett, melynek a szennyezés kárt okoz.

c. Az államok meghatározott csoportjához tartozó minden állam olyan több állam irányában fennálló kötelezettség megszegése esetében, amikor ez – a kötelezettség további teljesítését tekintve – radikálisan módosítja az összes állam helyzetét. A nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény a szerződésszegés vonatkozásában külön kategóriaként kezeli az integrált szerződéseket (l. no. 135.). E kategória a nemzetközi felelősség jogában azzal a következménnyel jár, hogy a szerződési kötelezettségek közötti kölcsönös függést létesítő szerződések megszegésének esetében minden részes állam sértetté válik.



Ebben az esetben a szerződésszegés a további teljesítést lehetetlenné, feleslegessé vagy legalábbis nehézzé teszi, a szerződő felek valójában a „mindent vagy semit” alternatívával állnak szemben. Pl. az 1963. évi atomcsend-szerződés ellenére légköri nukleáris fegyverkísérlet végrehajtása felborítja a tilalom által elérni kívánt rendszert, így e szerződés valamennyi részese (esetleg a nemzetközi közösség mint egész) érintettsége megállapítható. E megállapítás extrapolálandó más leszerelései egyezményekre is. Hasonlóképpen az 1959. évi Antarktisz szerződésnek a területi igényekre vonatkozó rendelkezése figyelmen kívül hagyásából a többi állam sértetti pozíciója jön létre.

189. A sértett állam kötelezettségei

A sértett állam valamelyik kategóriájába tartozó állam jogosult a jogsértő állam nemzetközi felelősségét felvetni(invocation). A felelősség felvetése formális aktus: diplomáciai követelés megfogalmazását vagy – nemzetközi bírói eljárás céljából – kereset benyújtását jelenti, azaz a tiltakozás, az informális diplomáciai érintkezés nem elégséges.

Amikor a sértett állam felveti a jogsértő nemzetközi felelősségét, köteles ezen igényéről értesítést küldeni (43. cikk). Ezt tekintjük notifikációs kötelezettségnek. Az értesítés tartalmazza azt, hogy a sértett állam a felelős államtól milyen magatartást vár el, mely kötelezettsége (cessatio, garancia, továbbá a jóvátétel formája) teljesítését követeli meg. A felelősségi igény elfogadhatóságánál figyelembe kell venni azt a speciális helyzetet, amikor az államot állampolgárán keresztül éri a nemzetközi jogsértés. Ebben az összefüggésben a diplomáciai védelemre vonatkozó szabályok szerint kell a sértett államnak eljárnia. (A diplomáciai védelem szabályait a Nemzetközi Jogi Bizottság 2006. évi végleges tervezete kodifikálja!)

A sértett államot a jogsértő állammal szembeni felelősségi igényével kapcsolatban rendelkezési jog illeti meg: egyrészt érvényesen lemondhat követeléséről, másrészt magatartása alapján is következtetni lehet arra, hogy érvényesen elfogadta követelésének megszűnését (45. cikk). Különösen e hallgatólagos, ráutaló magatartásból következő lemondás okozhat gyakorlati problémákat. Nem kivételes az, hogy a sértett állam különböző okok miatt nem veti fel felelősségi igényét. Mi minősül olyan ésszerűtlen késedelemnek, mely megszünteti a követelést? A nemzetközi bírói gyakorlat szerint nincs megállapított határidő a felelősségi igény érvényesítésére.

A 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályokban (és a korábbi tervezetekben) nincs szó tárgyalási kötelezettségről vagy pactum de contrahendo-ról. Elméletileg és gyakorlatilag természetesen nem kizárt, hogy a felelős állam elismeri nemzetközi jogsértését, és vállalja azok jogkövetkezményeit a sértett állam igényének megfelelően. Az esetek nagy részében azonban feltehetően nem ez a helyzet: a felelős állam különböző kifogásokat vet fel, egyszerűbben mondva nem hajlandó kötelezettségeit teljesíteni, vagy nem a sértett állam igényének megfelelő módon. E helyzetben szükségessé válik a felelős és a sértett állam közötti tárgyalás, nemcsak a viták békés rendezésének nemzetközi jogi alapelve, hanem az ellenintézkedés (l. no. 190.) foganatosítása előfeltételeként is. Továbbá ha a felelősségi igény felvetése kereset benyújtásával valósulna meg, az állandó nemzetközi bírói gyakorlat szerint ennek szükségszerű feltétele a felek közötti előzetes tárgyalás.

190. Az ellenintézkedések

A nemzetközi jogsértést megvalósító állam számára új nemzetközi kötelezettségek keletkeznek, melyek teljesítését a sértett állam követeli. Egyáltalán nem hipotetikus az a tényállás, hogy a felelős állam erre nem hajlandó, mellyel elvileg újabb nemzetközi jogsértést valósít meg. Ennek következtében circulus vitiosus jönne létre. Ennek megszakítását szolgálhatja az ellenintézkedés intézménye, mely megfelel egy decentralizált nemzetközi közösség és jogrendje meghatározó sajátosságainak.

Az ellenintézkedés kifejezés váltotta fel a hajdani represszália kategóriáját, melynek az erőszakhoz kötődése miatt (Vattel) nincs helye a mai nemzetközi jogban. A represszáliával együtt a tőle megkülönböztetett retorzió fogalma is elavulttá vált, különös tekintettel arra, hogy ez utóbbi, mint nem jogellenes, bár hátrányokat előidéző intézkedés egyébként sem tartozik a nemzetközi felelősség rendszerébe. Az ellenintézkedés kategóriája újabban honosodott meg a nemzetközi jogban (l. az 1979. évi választott bírói ítéletet az amerikai–francia légiforgalmi megállapodás tárgyában használta először, majd a Nemzetközi Bíróság a Nicaragua v. Egyesült Államok ügyben hozott 1986. évi ítéletében is megjelent). A nemzetközi felelősség kodifikációjának első szakaszában (l. R. Ago 7. és 8. jelentését) a felelős és sértett állam jelzett konfliktusának feloldását a szankció eszközével kívánták megoldani, ami inkább a felelős állam elleni kollektív fellépés lehetőségére utal, és egyébként sem lehet általánosítani az összes felelősségi jogviszonyra. A szankció inkább a nemzetközi szervezetekhez kötődik, bár az ENSZ Alapokmánya e helyett a „rendszabályok” kifejezést használja (39., 41. és 42. cikkek) (N. B.: a represszália megmaradt a nemzetközi fegyveres összeütközések primer szabályaiban!).



Az ellenintézkedés tehát a sértett állam egyoldalú lépése (ut singuli) a felelős állammal szemben, mely egyben kifejezésre juttatja a nemzetközi jogrend tökéletlenségét is: az államok jogi egyenlőségével szemben a tényleges hatalmi viszonyoknak való alárendeltségét, továbbá a visszaélés lehetőségét. Ezek fényében nem tekinthetők véletlennek az ellenintézkedéssel kapcsolatos viták a Nemzetközi Jogi Bizottságon belül és az államok között. Döntően a fejlődő országok által képviselt álláspont szerint az ellenintézkedésnek nincs helye a nemzetközi felelősség rendszerében, mivel alkalmatlan valamennyi állam jogának biztosítására, gyakorlatilag nem más, mint az agresszió és a beavatkozás álarca vagy szinonimája. Ezzel szemben különösen a nagyhatalmak az ellenintézkedést a nemzetközi jogrend effektivitása érdekében szükségesnek tartva – annak csak minimális korlátozását kívánták elfogadni. A 2001. évi felelősségi szabályok áttekintésével dönthető el az, hogy sikerült-e az ellentétes megközelítések közötti ésszerű kompromisszumot kialakítani. Meg kell tehát vizsgálni az ellenintézkedés célját és fogalmát, korlátait és alkalmazásának feltételeit.

a. Az ellenintézkedés célja és fogalma

Az ellenintézkedés célja az, hogy alkalmazásával a sértett állam a felelős államot a nemzetközi jogsértés miatti kötelezettségei teljesítésére rábírja. Tehát nem a jogsértés megtorlását szolgálja, hanem azt, hogy a felelős állam szüntesse meg a jogsértést, nyújtson jóvátételt, adjon garanciát a megsértett nemzetközi kötelezettség további teljesítésén kívül.

Az ellenintézkedés törvényességének előfeltétele a már megtörtént nemzetközi jogsértés, melyre a sértett állam ezzel válaszol. Az ellenintézkedés tehát annyit jelent, hogy a sértett állam a felelős állam irányában fennálló nemzetközi kötelezettségét időlegesen, átmenetileg nem teljesíti, ami önmagában nemzetközi jogsértés lenne, de azt a korábbi nemzetközi jogsértés – mint jogellenességet kizáró körülmény – legitimálja. A nemzetközi kötelezettség időleges nem teljesítéséből következik az a követelmény, hogy – amennyire lehetséges – csak visszafordítható intézkedések választhatók.

Az ellenintézkedés egyoldalú lépés, melyet az azt foganatosító állam saját kockázatára tesz meg, hibás helyzetértékelésének következményeként saját magatartása minősül nemzetközi jogsértésnek.

b. Az ellenintézkedés korlátai

Vannak ellenintézkedéssel nem sérthető, nem érinthető nemzetközi kötelezettségek, olyan kötelezettségek, melyek alól e címen nem lehet mentesülni, és tiszteletben kell tartani az arányosság követelményét is.

• Abszolút szabály az, hogy ellenintézkedéssel nem sérthetők a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő normáiból folyó kötelezettségek, melyek közül a 2001. évi felelősségi szabályok külön nevesítik az erőszak tilalmát, az alapvető emberi jogok védelmére irányuló kötelezettséget és a represszáliát tiltó humanitárius jellegű kötelezettségeket.

• Az előző pont a nemzetközi jogi normák természetéből következő korlátokat tartalmazza. Vannak viszont olyan normák, melyek funkciójuk miatt nem érinthetők ellenintézkedéssel, azaz erre hivatkozással nem lehet mentesülni a belőlük származó kötelezettségek teljesítése alól. E körbe tartoznak egyrészt i) azok a kötelezettségek, melyek az ellenintézkedést tevő és a felelős állam közötti viták rendezésére alkalmazandó eljárásokra vonatkoznak, másrészt ii) a diplomáciai és konzuli tisztviselők, helységek, irattárak és iratok sérthetetlenségének tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségek. Az előbbi korlátozás magától értetődő: nem lehetséges ellenintézkedéssel működésképtelenné tenni a joghatósági klauzulákat, melyeknek egyik célja pontosan az, hogy lehetővé tegyék a felfüggesztés érvényességének megállapítását. (L. a Nemzetközi Bíróság 1972. évi ítéletét az ICAO Tanácsa hatáskörére vonatkozó fellebbezés ügyben.) A második korlátozás is a Nemzetközi Bíróság döntésére vezethető vissza: a teheráni túszügyben a diplomáciai jogot „önmagában is megálló” (self-contained/se suffisant à lui-même) rezsimnek minősítette, amely nemcsak a fogadó állam kötelezettségeit határozza meg, hanem azokat az eszközöket is, amelyekkel ezen államok kivédhetik a kiváltságokkal és mentességekkel való visszaéléseket. Ha a diplomáciai és konzuli személyzet tússzá válna, ez aláásná e jogintézmény alapjait, mely nélkül nehéz lenne az államok közötti kapcsolattartás. Bár a tárgyalt rendelkezés kifejezetten a sérthetetlenséget említi, a kommentár szerint ebbe a joghatóság alóli mentesség is beletartozik.

• Az ellenintézkedés foganatosításának fontos korlátja az arányosság követelményének tiszteletben tartása: „az ellenintézkedéseknek az elszenvedett sérelemmel arányban állónak kell lenniük, figyelembe véve a nemzetközi jogsértés súlyát és a szóban forgó jogokat” (51. cikk). Erre hivatkozott a Nemzetközi Bíróság a Bős–Nagymaros-ügyben: megállapította, hogy a Duna elterelése nem lehet törvényes ellenintézkedés az arányosság hiányában.



c. Az ellenintézkedés alkalmazásának feltételei

Ellenintézkedés foganatosítása előtt a sértett államnak fel kell szólítania a felelős államot a nemzetközi jogsértésével létrehozott kötelezettségei teljesítésére, közölni kell ellenintézkedésre vonatkozó szándékát, és tárgyalást kell javasolnia. Ezek az eljárási kötelezettségek nem zárhatják ki ún. sürgős ellenintézkedés megtételét, melyek szükségesek a sértett állam jogainak megóvásához. Ilyen lehet pl. a felelős állam és magánszemélyei bankbetétjének befagyasztása.

Az ellenintézkedés eljárási akadályba is ütközhet: amennyiben a jogsértés megszűnt, és a viták bírói rendezésére irányuló eljárás jóhiszeműen megindult, az ellenintézkedés mint egyoldalú aktus okafogyottá válik. Ebben a két feltételt egyesítő esetben ellenintézkedés nem foganatosítható, illetve a már alkalmazottat haladéktalanul fel kell függeszteni.

Az ellenintézkedés alkalmazására vonatkozó eljárási szabályok azzal a magától értetődő követelménnyel záródnak, hogy azokat meg kell szüntetni, ha a felelős állam teljesíti jogsértésének jogi következményeit, nevezetesen megsértett kötelezettségét a továbbiakban végrehajtja, beszünteti a jogsértést, garanciát ad megismétlődése ellen, és megadja a sértett állam számára a kért jóvátételt.

8. 8. A nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) megsértése191. A nemzetközi jog fejlődésének hatásai a nemzetközi felelősség rendszerében

A nemzetközi felelősségnek az előző pontokban tárgyalt szabályai, jelesül a beszámítás, a jogellenességet kizáró körülmények, a jóvátétel, az ellenintézkedés valamilyen mértékben jelen voltak a nemzetközi jogsértésre és jogi következményeire vonatkozó tradicionális normákban, még a külföldiek személyében és vagyonában okozott károk miatti felelősségre létrejött megoldásokban is. A nemzetközi jog korábbi korszakához képest az ENSZ Alapokmányának elfogadása óta a nemzetközi jogrendben alapvető változások, sőt fejlődés ment végbe, melyek közül – a nemzetközi felelősség aspektusából – különösen az alábbiak emelhetők ki: az erőszak tilalmának elve, a nemzetközi jogalkotás kiterjedése új területekre, a multilaterális dimenzió térnyerése, a nemzetközi közösség kollektív fellépésének lehetősége a nemzetközi szervezetekkel megvalósított intézményesítésnek köszönhetően, valamint a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) létrejötte.

E változások nem hagyhatták érintetlenül a nemzetközi felelősség jogát sem. A nemzetközi felelősség jogának kodifikációja során a nemzetközi jog ezen új jelenségeinek korolláriumait meg kellett határozni. E feladat nem sorolható be egyszerűen a nemzetközi jog „fokozatos fejlesztésének” körébe, mely szükségképpen együtt jár a kodifikációval (l. Alapokmány 13. cikkét). A nemzetközi jog ezen új intézményei vitathatatlanul a mai nemzetközi jogrendhez tartoznak, annak releváns elemei. Hasonlíthatók az Európa-jogban létező acquis communautaire-hez. Másképpen fogalmazva: nem új nemzetközi felelősségi szabályok megalkotásáról van szó, hanem az új nemzetközi jogi intézmények szükségszerű következményeit kell integrálni a nemzetközi felelősség rendszerébe. E feladat a dolog természete szerint nem tiszta dedukció, mert a nemzetközi gyakorlat, ideértve a nemzetközi bírói gyakorlatot is, e következményeket konkrét megoldások sorozatában többé-kevésbé elfogadta. A nemzetközi gyakorlat ezen bizonytalan megítélése annak tudható be, hogy a nemzetközi jog változásainak integrációja a nemzetközi felelősség jogába messzemenő politikai hatásokkal járt, így politikai, jogpolitikai, sőt ideológiai küzdelem tárgyává vált. Erre lehet példa a nemzetközi bűntett bevezetésének hivatalos szovjet dicsérete (l. az e tárgyban kiadott TASZ-közleményt).

A 2001. évi felelősségi szabályok bemutatásánál már többször felmerült a nemzetközi ius cogens bennrejlő korlátozó szerepe és feltétlen tiszteletben tartásuk követelménye, így a jogellenességet kizáró körülményeknél (26. cikk), az ellenintézkedéseknél (50. cikk.). [N. B.: Az 1996. évi ideiglenes tervezetben ez utóbbi mellett még az in integrum restitutio-nál (43. cikk 43. cikk b/ pont)]. Ezenkívül az erőszak tilalmának egyes korroláriumaival is találkozhattunk, így a jóvátétel büntetés jellegének kizárásánál, vagy a megtorló jelleget involváló represszália ellenintézkedésre történő felcserélésénél.

E pontban tehát az alábbiakat kell vizsgálni: a nemzetközi bűntett és metamorfózisa: a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak (ius cogens) súlyos megsértése, ebben az esetben az államok kötelezettségei, valamint az erga omnes kötelezettség megsértéséért a felelősség felvetése sértett államoktól különböző államok részéről.

192. A nemzetközi bűntett és metamorfózisa: a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályainak



(ius cogens) súlyos megsértése

A nemzetközi felelősség joga kodifikációjának újraindítása összekapcsolódott a nemzetközi jog primer és szekunder normái közötti különbségtétellel (ld. no. 169.). Ez utóbbiak tekintendők a nemzetközi felelősség szabályainak és per definitionem általános és absztrakt természetűek. Bármennyire megalapozott volt elméletileg és hasznos a kodifikáció szempontjából a jelzett megkülönböztetés, nem lehetett eltekinteni attól a ténytől, hogy jelentős különbségek vannak a különböző nemzetközi jogsértések között súlyukban, megvalósításuk körülményeiben, a sértettek körében, a nemzetközi jogrend érintettségi fokában, stb. E meghatározó különbségek pedig visszavezethetők a nemzetközi jog primer normáinak tárgyára, természetére és tartalmára.

E felismerés jegyében született meg a nemzetközi bűntett fogalma, melyben kifejezésre jutott az, hogy vannak olyan nemzetközi jogsértések, melyek a nemzetközi közösség alapvető érdekeinek megóvása szempontjából lényegbevágó nemzetközi kötelezettség megszegését jelentik (l. az 1996. évi ideiglenes tervezet 19. cikkét). Bár az állam nemzetközi bűntette kategóriát a Nemzetközi Jogi Bizottság szimbólumnak szánta, ezzel kívánta érzékeltetni egyes nemzetközi jogsértések különösen súlyos voltát, és hangsúlyozta minden fajta kapcsolat hiányát annak büntetőjogi jelentésével, a szándékos félremagyarázás nem késett. Kialakult a „nemzetközi bűntett vita”, melyben alapvetően két tábor alakult ki. A Nyugat denunciálta a szimbólumot, abban a nemzetközi felelősség kriminalizációját felfedezve, ugyanakkor a létezéséből fakadó következményekkel a nemzetközi gyakorlatban széles körben élt. Ezzel szemben az ellentábor elvi szinten ragaszkodott a nemzetközi bűntett fogalmához, de komoly fenntartásai voltak gyakorlati következményei tekintetében.

A Nemzetközi Jogi Bizottság ideiglenes tervezete (1996) inkább ez utóbbi álláspontnak felel meg: meghatározza a nemzetközi bűntett fogalmát, és exemplifikatív felsorolását adja az ilyen bűntetteknek, ugyanakkor következményeinek megállapításában nem megy messzire, azokat szinte minimalizálja (52–54. cikk). Ez utóbbit talán csak az ellensúlyozza, hogy nemzetközi bűntett esetében minden államot sértett államnak minősít (40. cikk 3/ pont).

A 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályok feladták a támadott szimbólumot, de megőrizték az alapgondolatot: hibás eredményhez vezet, ezért nem lehetséges a nemzetközi jogsértések nivellálása. Ellenkezőleg: figyelembe kell venni egyes jogsértések különös súlyát. Ezért mondhatjuk azt, hogy bekövetkezett a nemzetközi bűntett kategóriájának metamorfózisa, átváltozott a nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettségek súlyos megsértésévé. A kötelezettségszegés akkor minősül súlyosnak, „ha a felelős állam részéről a kötelezettség végrehajtásának nagymértékű vagy rendszeres hiányát mutatja” (40. cikk 2/ pont). A felelősségi szabályok – egyezőleg az 1969. évi bécsi egyezmény megoldásával – adósok maradtak a ius cogens körébe eső normák meghatározásával, azonban egyrészt az ellenintézkedés által nem érinthető kötelezettségeknél adnak exemplifikatív felsorolást, másrészt a kommentár is több ilyen normát nevesít.

Bár a Nemzetközi Jogi Bizottság hangsúlyozta, hogy a nemzetközi bűntett és a ius cogens normákból származó kötelezettség súlyos megsértése nem teljesen azonos, de az is nyilvánvaló, hogy grosso modo fedik egymást. Utalni kell ugyanakkor a köztük fennálló elméleti különbségre: a nemzetközi ius cogens hatása a jogi aktusok semmissége, mely tényekre nem vonatkoztatható, és jogi következményeit sem annulálhatja.

193. Az államok kötelezettségei a nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettségek súlyos megsértésének eseteiben.

A nemzetközi jogsértés, ideértve a nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettség súlyos megsértését is, nemcsak a felelős állam számára létesít új nemzetközi kötelezettségeket, hanem a nemzetközi közösség minden tagja számára is. Ezek a kötelezettségek az alábbiak:

a. Az államok kötelesek együttműködni abból a célból, hogy a nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettségek súlyos megsértésének törvényes eszközökkel véget vessenek. Ebben az esetben arról van szó, hogy szükséges az államok együttes és koordinált erőfeszítése az ilyen jogsértések hatásainak meghiúsításához. Csak az a kérdés nyitott, hogy a mai nemzetközi jogban létezik-e pozitív együttműködési kötelezettség? Valójában természetesen ilyen megtalálható pl. a nemzetközi szervezetek gyakorlatában.

b. Létezik általános el nem ismerési kötelezettség: egyetlen állam sem ismerheti el törvényesnek a nemzetközi ius cogens súlyos megsértésével létrehozott helyzetet, pl. az idegen állam által alkalmazott erőszak hatására létrejött államot, vagy kormányt, illetve annexiót, azaz az ún. bábállamot, vagy bábkormányt (Mandzsukuo, Kuvait iraki annexiója, Észak-Ciprus). Hasonlóan ítélendő meg a népek önrendelkezési jogának megtagadásával létrehozott helyzet (Rhodézia, a dél-afrikai bantusztánok).



c. A nemzetközi felelősség joga tartalmaz egy további tartózkodási kötelezettséget is: az államok nem nyújthatnak segítséget vagy működhetnek közre a ius cogens-ből folyó kötelezettség súlyos megsértésével létrehozott helyzet fenntartásában. Ebben az esetben ex post facto magatartásokról van szó, melyek nagyon emlékeztetnek arra a szabályra, amikor az állam segítséget nyújt más államnak nemzetközi jogsértés elkövetéséhez (16. cikk), de ebben az összefüggésben irreleváns „a jogsértés tényének ismerete”. E szabály értelmében járt el pl. a Biztonsági Tanács, amikor megtiltotta a segítségnyújtást a dél-afrikai apartheidrendszernek, vagy a portugál gyarmati rendszernek.

d. A nemzetközi közösség tagjait terhelő kötelezettségek felsorolásához még két jogfenntartó záradék kapcsolódik:

• A nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettségek súlyos megsértése a felelős állam szempontjából ugyanazokkal a jogi következményekkel jár, melyek minden más nemzetközi jogsértéshez is kapcsolódnak. Ugyanakkor kétségtelen az, hogy ezek meghatározásában szerepet játszik a megsértett kötelezettség súlya. Továbbá, ha az államok megszegik az előzőekben felsorolt nemzetközi kötelezettségeiket, akkor felelős állammá válnak, és viselik ennek jogi következményeit.

• Lehetségesek további kiegészítő következmények is, pl. agresszió esetében. Ezenkívül a ius cogens-ből folyó kötelezettségek súlyos megszegésére vonatkozó kötelezettségek in statu nascendi jellegűek.

194. A nemzetközi jogsértés miatti felelősség felvetése a sértett államtól különböző állam által

a. Az államok ezen körének meghatározása

Az e pont címében található bonyolult kifejezés, vagy inkább nehézkes körülírás magyarázatra szorul. A felelős államon és a sértett államon kívüli körre utal, de helytelen lenne az ide sorolható államokat harmadik államnak minősíteni. Ezt utóbbi kategória ugyanis – a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény értelmében (l. no. 121.) – olyan államokat jelöl, melyeknek az adott szerződés vonatkozásában nincsenek jogaik és kötelességeik. A most vizsgált esetben pedig éppen arról van szó, hogy – bizonyos jogsértésekre korlátozottan – felvethetik a jogsértő állam nemzetközi felelősségét. Nem állíthatjuk azt sem, hogy az ilyen államokat a nemzetközi jogsértés nem érintené, ellenkezőleg, érintettek a nemzetközi jogrend alapjainak megóvása, a nemzetközi törvényesség biztosítása szempontjából. Marad tehát a bonyolult körülírás: a nemzetközi jogsértés miatti felelősség felvetése a sértett államtól különböző állam(ok) által.

A nemzetközi felelősség jogának kodifikációja során ebben a vonatkozásban capitis deminutio (státusváltozás) következett be. Az ideiglenes tervezet (1996) nemzetközi bűntett esetén minden államot sértettnek minősített. A 2001. évi felelősségi szabályok figyelembe vették azt, hogy ezek az államok nem individuálisan, hanem egy államcsoporthoz tartozás miatt, illetve a nemzetközi közösség tagjaként szenvednek sérelmet. Ebből következően a megsértett kötelezettség természetének és tárgyának, különösen pedig annak van jelentősége, hogy e kötelezettség kiknek az irányában áll fenn. Ezek az erga omnes (mindenkivel szembeni) kötelezettségek, melyek létezését a nemzetközi bírói gyakorlat elfogadta. (L. a Nemzetközi Bíróság 1970. évi ítéletét a Barcelona Traction-ügyben, 1995. évi ítéletét a Kelet-Timor-ügyben és 1971. évi tanácsadó véleményét a Namíbia-ügyben.)

b. Az erga omnes kötelezettségek

A sértett államtól különböző állam akkor vetheti fel a felelősséget, ha a megsértett nemzetközi kötelezettség a nemzetközi közösség mint egész irányában áll fenn (48. cikk 1/b pont). Ez utóbbi a nemzetközi ius cogens fogalmi eleme (l. no. 139.).

A Nemzetközi Jogi Bizottság lényegében azonosítja a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő normáiból (ius cogens) folyó kötelezettségeket és az erga omnes kötelezettségeket, azokat ugyanazon érem két oldalának tekinti. Ez az azonosítás abban az értelemben feltétlenül helyes, hogy minden nemzetközi ius cogens-ből származó kötelezettség erga omnes kötelezettség. Viszont a fordított állítás, mely szerint minden erga omnes kötelezettség egyben nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettség, nem helytálló. Vannak ugyanis olyan erga omnes kötelezettségek, melyek nem esnek egybe a nemzetközi ius cogens-ből származó kötelezettségekkel. Pl. a Bernadotte-ügyben (l. no. 4.) a Nemzetközi Bíróság az ENSZ nemzetközi jogalanyiságát objektívnek, tehát erga omnes hatályúnak minősítette, holott az ENSZ nemzetközi jogalanyisága nyilvánvalóan nem tartozik a nemzetközi ius cogens-hez. Hasonlóképpen lehet érvelni a nyílt tenger szabadságával kapcsolatban is.



Az előbbi feltételezés helyességét az is bizonyíthatja, hogy a sértett államtól különböző állam felvetheti a nemzetközi felelősséget egy államcsoport kollektív érdekének védelme érdekében is (48. cikk 1/a pont), melyet a kommentár erga omnes partes kötelezettségnek nevez. Ide sorolja – heterogén módon – a környezetvédelmi tárgyú, az adott régió biztonságára vonatkozó nemzetközi kötelezettségeket és az emberi jogok védelmének regionális rendszereit. E felsorolás alapján nehéz elhatárolni az erga omnes partes kötelezettségeket az integrált kötelezettségektől (l. no. 188.).

c. Mit követelhetnek a sértett államoktól különböző államok a nemzetközi felelősség keretében?

i. Követelhetik a nemzetközi jogsértés megszüntetését (cessatio) és megismétlődése elleni garanciákat (48. cikk 2/a pont).

ii. Követelhetik a jóvátételi kötelezettség teljesítését a sértett állam, vagy a megsértett kötelezettség kedvezményezettjei érdekében (48. cikk 2/b pont).

iii. Joguk van törvényes intézkedésekre a felelős állammal szemben abból a célból, hogy elérjék a jogsértés megszüntetését, valamint a jóvátételt a sértett állam, vagy a megsértett kötelezettség kedvezményezettjei érdekében (54. cikk).

d. A lehetséges követelések e taxatív felsorolásához kapcsolódó megjegyzések az alábbiakat ölelik fel: a ius standi, a „törvényes intézkedés” értelmezése, a sértett állam álláspontja és a követelések – intézkedések jogi természete:

i. A ius standi , azaz a peres félként való fellépés joga

Önmagában az a tény, hogy egy állam erga omnes kötelezettség megszegésének esetében felvetheti a jogsértő állam nemzetközi felelősségét és ez utóbbival szemben követeléseket fogalmazhat meg, nem foglalja magába eljárás kezdeményezésének jogát nemzetközi bíróságoknál. A nemzetközi jogban nem létezik az actio popularis intézménye, mint azt a Nemzetközi Bíróság a Délnyugat-Afrika-ügyben (1966) kimondta.

MegjegyzésDél-Afrika, mely mandatáriusként igazgatta Délnyugat-Afrikát (ma: Namíbia), rendszeresen és súlyosan megsértette a mandátumot létesítő nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeit. Etiópia és Libéria ezért keresettel fordult a Nemzetközi Bírósághoz a jogsértés tényének megállapítását kérve. A jogi lépés tehát a namíbiai nép érdekét szolgálta. A Bíróság azonban azon az alapon utasította el a keresetet, hogy a felpereseknek „nincs joguk vagy jogi érdekük a kereset tárgyával kapcsolatban”. Ebben az összefüggésben rögzítette azt is, hogy a nemzetközi jogban nincs actio popularis.

A Kelet-Timor-ügyben hozott ítéletet (1995) is ebből a szempontból kell értékelni.

MegjegyzésKelet-Timort, mely portugál gyarmat volt, az indonéz hadsereg elfoglalta, és e területet Indonéziához csatolták. Az annexiót a volt gyarmattartó és az államok többsége nem ismerte el, a népek önrendelkezési joga megsértéseként értékelte. Amikor Indonézia szerződést kötött Ausztráliával a kontinentális talapzat megosztásáról, akkor Portugália keresetet nyújtott be Ausztrália ellen, és a szerződés érvénytelenségének kimondását kérte. Bár a népek önrendelkezési jogáról volt szó, melynek tiszteletben tartása vitathatatlanul erga omnnes kötelezettség, a Bíróság a keresetet elutasította, mert Indonézia mint „szükségszerű fél” nem volt hajlandó az eljárásban részt venni.

ii. A „törvényes intézkedés” értelmezése

A sértett államtól különböző állam törvényes intézkedést foganatosíthat az erga omnes kötelezettség megszegésének megszüntetése céljából és azért, hogy a sértett állam, vagy a megsértett kötelezettség kedvezményezettje jóvátételt kaphasson. E törvényes intézkedést nehéz megkülönböztetni a sértett állam által alkalmazható ellenintézkedéstől, hiszen az is törvényes válasz a megvalósult jogsértésre, legfeljebb az előbbi céljai tűnnek szűkebbnek.



A nemzetközi gyakorlatban erre vonatkozó példák: a falklandi háború idején (1982) az Európai Közösség tagjai, valamint Ausztrália és Új-Zéland Nagy-Britannia támogatására időleges importtilalmat vezetettek be Argentína ellen. A délszláv válság alkalmával az Európai Közösség tagjai felmondták a Jugoszláviával kötött együttműködési megállapodást (1991), és egyes tagállamok megszüntették kétoldalú légügyi megállapodásaikat is (1998). E diplomáciai gyakorlat nemcsak a Nyugathoz köthető: a Szovjetunió a hetvenes években olyan barátsági és együttműködési szerződéseket kötött afrikai és ázsiai országokkal, melyekben elvileg a „népek igazságos harcának támogatására” vállalt kötelezettséget.

A felvetett gyakorlati esetek közül különösen azok figyelemre méltóak, melyekben a sértett államokon kívüli államok nemzetközi szerződés hatályát szüntették meg. Ha ez igazolható, akkor – az a minore ad maius jogelv alapján – kétséges, hogy ez a jog megtagadható az ellenintézkedést foganatosító sértett államtól, ami a Nemzetközi Bíróság álláspontja volt a Bős–Nagymaros-ügyben.

iii.Mennyiben lehet releváns a sértett állam álláspontja?

A kérdés az, hogy a sértett államon kívül más állam felvetheti-e a nemzetközi felelősséget az előbbi kifejezett, vagy hallgatólagos kérése, hozzájárulása nélkül. Nyilvánvaló az, hogy a nemzetközi ius cogens-ből folyó kötelezettség súlyos megsértésére irányadó együttműködési kötelezettség erre az esetre is irányadó, és a gyakorlatban a sértett állam kérni szokta más államok támogatását. Ennek ellenére nem zárható ki az, hogy a sértett államon kívül más államok önállóan cselekednek, holott a sértett állam – különböző okokból – nem kívánja felvetni a jogsértő állam nemzetközi felelősségét. A kérdés az, hogy az előbbiek ezt jogszerűen megtehetik-e? A 2001. évi felelősségi szabályok által elismert követelésekből – eltekintve talán a sértett állam számára követelt jóvátételtől – nem következik ez utóbbi valamilyen egyetértési joga.

A Nicaragua v. Egyesült Államok-ügyben hozott 1986. évi érdemi ítélet obiter dictuma sem szól ez ellen, mert abban a kollektív önvédelemmel kapcsolatban fogalmazódott meg az a követelmény, hogy a megtámadott államnak segítségnyújtást kell kérnie. Ebben az esetben tehát nem a nemzetközi felelősség végrehajtásáról van szó, hanem a jogellenességet kizáró körülmények egyikéről, ami a nemzetközi jogsértést megvalósító állam vonatkozásában vetődik fel.

A sértett államon kívül más állam önálló fellépési lehetősége egyrészt elvileg igazolható, hiszen ez utóbbiak általános érdekéhez nem férhet kétség, sőt lehetnek olyan jogsértések is, ahol ténylegesen nincs is sértett (pl. éghajlatváltozást előidéző hatásoknál), másrészt gyakorlati példára is lehet hivatkozni. Amikor Líbia a Sidra-öblöt, mint történeti öblöt egyoldalúan területe részévé nyilvánította (1973), az amerikai haditengerészet a tengerek szabadságának védelmében tett intézkedéseket (1981). Az amerikai kormány az incidens tényéről tájékoztatta a Biztonsági Tanácsot, de nem kérte ülésének összehívását. A hasonlóan tájékoztatott Észak-atlanti Tanács tartózkodott minden kommentártól.

iv. A sértett államon kívüli más állam felelősségfelvetésének jogi természete

Ha a sértett államon kívül más állam veti fel az erga omnes kötelezettséget megsértő állam felelősségét, akkor valójában a kollektív érdeket (az államcsoport, vagy a nemzetközi közösség, mint egész érdekeit) kívánja védelmezni, amiből logikusan kollektív fellépés következne, különösen a „törvényes intézkedés” vonatkozásában. Ebből az eredeti elképzelésből a Nemzetközi Jogi Bizottság a politikai realitások felismerésével fokozatosan kihátrált: még tárgyalni sem volt hajlandó az egyik külön előadónak (Arrangio-Ruiz) a nemzetközi bűntett elleni intézményes fellépésre, a Közgyűlés, a Biztonsági Tanács és a Nemzetközi Bíróság szerepvállalására vonatkozó javaslatát. Maradt tehát az individuális fellépés lehetősége a sértett államon kívül más államok számára még a nemzetközi jogrend alapjait érintő nemzetközi jogsértések esetében is.

9. 9. Lex specialis195. A 2001. évi nemzetközi felelősségi szabályok az állam nemzetközi jogsértés miatti felelősségének általános szabályait tartalmazzák, egyben kifejezetten módot adva arra, hogy az államok nemzetközi szerződéssel speciális felelősségi rendszereket hozzanak létre. Az ilyen lex specialis vonatkozhat a nemzetközi jogsértés megvalósításának feltételeire, a nemzetközi felelősség tartalmára vagy végrehajtására (55. cikk).

A nemzetközi jogban – figyelmen kívül hagyva az Európa-jogot – sok ilyen lex specialis jött létre:



• Az 1972. évi űrkárfelelősségi egyezmény;

• A környezetvédelmi szerződésekben meghatározott összeegyeztethetetlenségi (non-compliance/non-conformité) eljárások;

• Az emberi jogi egyezmények;

• A Kereskedelmi Világszervezet vitarendezési eljárása;

• Azok a leszerelési tárgyú szerződések, melyek a szerződésszegés ügyét a Biztonsági Tanács hatáskörébe utalják (az 1948. évi genocid egyezmény, a tengerfenék atomfegyver-mentesítéséről szóló 1971. évi szerződés, a biológiai és toxinfegyverek tilalmáról szóló 1971. évi egyezmény, a környezeti hadviselés tilalmáról szóló 1977. évi szerződés).

Az ezen exemplifikatív felsorolásban szereplő szerződéseket szükségtelen részletesen elemezni, tekintettel arra, hogy ezekkel a tankönyv más részeiben foglalkozunk. Így csak azt az általános kérdést kell felvetni, hogy az ilyen lex specialisnak minősülő szerződések zárt felelősségi rendszert (self-contained/se sufissant à eux-mêmes) jelentenek-e, vagy ellenkezőleg, a nemzetközi felelősség általános szabályai szubszidiáriusan jelen vannak az ilyen rendszerekben is. A kérdés nyilvánvalóan a szerződésértelmezés céljának és módszereinek figyelembevételével dönthető el. A Nemzetközi Bíróság a diplomáciai kiváltságokat és mentességeket, valamint megsértésük következményeit önmagában zárt rendszernek nyilvánította (l. a teheráni túszügyben hozott 1980. évi ítéletet). Ugyanakkor az, hogy a genocid egyezmény a szerződésszegést a Biztonsági Tanács hatáskörébe utalta, nem akadályozta meg az egyezmény alkalmazásával kapcsolatos jogvitának a Nemzetközi Bíróság általi eldöntését (l. a Bosznia-Hercegovina „c” Szerbia-ügyben hozott 2007. évi ítéletet.).

IrodalomBruhács János: Az államok nemzetközi felelősségéről szóló végleges tervezet. In Nagy Károly Emlékkönyv, Acta

Universitatis Szegediensis. Acta Iuridica et Politica, T. LXI. Fasc. 8.

Nagy Károly: Az állam felelőssége a nemzetközi jog megsértése miatt. Akadémiai Kiadó, 1991.

***

Abi-Saab, G.: The Uses of Article 19. EJIL, vol. 10., 1999.

Arangio-Ruiz, G.: Article 39. of the ILC first-reading draft articles on State Responsability. Rivista di dirotto internazionale, 2000.

Bodansky, D.–Crook, J. R. (ed.): Symposium: The ILC’a State Responsability Articles. A. J. I. L., vol. 96. 2002.

Bowett, D. W.: Crimes of State and the 1996 Report of International Law Commission on State Responsability. EJIL, vol. 9., 1999.

Brownlie, I.: System of the Law of Nations: State Responsability. Vol. I. Oxford, Clarendon Press, 1938.

Frowein, J.: Reactions by Not Directly Affected States to Breaches of Public International Law. RCADI, T. 248., 1994-IV.

Jörgensen, N.: A reapprisal of punitive damages in international law. BYBIL, 1997.

Spinedi, M.–Simma, B. (ed.): U.N. Codification of State Responsability. New York, Oceana Pub., 1987.

Tams, Ch.: All’s Well that Ends Well. Comments ont he ILC’s Articles on State Responsability. ZaöRV, vol. 62. 2002/3.

Tomuschat, Ch.: Obligations Arising for States Without or Against their Will. RCADI, (1993/IV.) vol. 241.

***

Alland, D.: Justice privée et ordre juridique international. Paris, Pédone, 1994.



Condorelli, L.: L’imputation à l’Etat d’un fait internationalement illicit. RCADI, 1984/V. vol. 188.

Crawford, J.–Bodeau, P.–Peel, J.: La second lecture du projet d’articles sur la responsabilité des Etats de la Commission du droit international. RGDIP, 2000/4.

Dupuy, P. M.: Le fait générateur de la responsabilité de l’Etat. RCADI, 1984/V. vol. 188.

Dupuy, P. M. (ed.): Obligations multilaterales, droit impératif et responsabilité internationale des Etats. Paris, Pédone, 2003.

Dupuy, P. M.: Quarante ans de codification du droit de la responsabilité internationale des Etats. Un bilan. RGDIP. T. 107 2003/2.

Société française de droit international. La responsabilité dans le système international. Pédone, Paris, 1991.

***

Münch, I. von: Völkerrechtliche Delikt in der modernen Entwicklung der Völkerrechtsgemeinschaft. Frankfurt am Main, 1963.

***

Továbbá:

Garcia Amador, M. jelentései. Közzétéve: Ann. CDI vol. II., 1ère partie Yearbook ILC vol. II., Part One, 1956–1961.

Ago, R. jelentései. Uo. 1969–1980.

Riphagen, W. jelentései. Uo. 1981–1986.

Arangio-Ruiz, G. jelentései. Uo. 1989–1995.

Crawford, J. jelentései. Uo. 1997–2001.


8. fejezet - VIII. fejezet: A nemzetközi viták rendezése1. I. rész1.1. 1. Bevezetés196. A nemzetközi kapcsolatok alapvető – bár nem kizárólagos – sajátossága a nemzetközi közösség tagjai, elsősorban az államok és e körön belül különösen a nagyhatalmak közötti éles ellentétek, a szinte permanens konfrontáció. Az összeütközések, szembenállások a dolog természete szerint különbözhetnek tárgyukban, módozataikban, intenzitásukban, hatásaikban. Az ilyen összeütközések feloldásának – nem egymást kizáró módon – két útja lehetséges: a békés rendezés, vagy az erőszak alkalmazása, elsősorban a háború, két vagy több állam fegyveres összecsapása, mely mellett az erőszak más formái is léteznek.

Az előzőekben megfogalmazott tétel empirikus módon, a nemzetközi kapcsolatok történetére visszautalva bizonyítható.

A nemzetközi kapcsolatok története a háborúk története. A háborúk okai, céljai, időbeli és térbeli kiterjedése, a hadviselés módjai és eszközei, eredményei és hatásai természetesen eltérőek, melyek elemzése nem lehet nemzetközi jogi tankönyv feladata. A nemzetközi jog hosszú időn keresztül magától értetődően elfogadta a háború létét a nemzetközi kapcsolatokban, sőt azt a nemzetközi konfliktusok megoldása legitim eszközének minősítette. Ez a ius ad bellum, azaz a jog a háborúhoz, vagy a háború indításának joga. (N. B.: a ius ad bellum-ot meg kell különböztetni a ius in bello-tól, a háborúban alkalmazandó jogtól, melyet ma hágai és genfi jognak, vagy humanitárius nemzetközi jognak nevezünk!)

Természetesen hiba lenne a nemzetközi kapcsolatokat a háborúkkal, vagy a fegyveres erőszak más módjainak alkalmazásával azonosítani. Ellenkezőleg: a háborúkat rövidebb-hosszabb békés korszakok szakították meg, és ezekben a békés korszakokban a felmerülő konfliktusok megoldása békés eszközökkel történt.

Ez utóbbiak megjelenése a legrégibb időkig vezethető vissza. Az antik Hellas poliszai között ugyan a háború volt a természetes állapot, melyet kifejezésre juttatott az a tény, hogy a békeszerződéseket meghatározott időre kötötték, mégis a konfliktusok egy részét a görög városállamok, az amphiktüoniák (valamely isten szentélye körüli városállamok szövetsége) keretében intézték el. A Pax Romana eszméje pedig egyszerre juttatta kifejezésre a Római Birodalom egyetemes hatalmát és az ebből fakadó békés állapotokat. Az állandó háborúk korszakaként ismert középkorban pedig különösen elterjedt volt a viták választott bírói elintézése (pl. 1147 és 1475 között 162 választott bírói ítélet született).

A modern államok és az európai jogközösség kialakulása nem iktatta ki a háborúkat a nemzetközi kapcsolatokból, sőt a ius ad bellum (a háborúindítás joga) a szuverenitás legmagasabb rendű megnyilvánulásának minősült, mely együtt járt ugyanakkor az európai hatalmak közötti érintkezés intenzitásának növekedésével, a kapcsolattartás formáinak állandósulásával, melyben helyt kapott a választott bíráskodás is. A Nagy-Britannia és az Egyesült Államok között 1794-ben megkötött ún. Jay-szerződés a viták egész sorát választottbíróságnak tekinthető vegyes bizottságok elé utalta, és ezek működésének sikere felkeltette az érdeklődést a nemzetközi jog ezen intézménye iránt. Az 1815–1914 közötti korszakban az Európai Koncert keretében a nagyhatalmak a nemzetközi konfliktusok egész sorát rendezték, azaz megelőzték a fegyveres összeütközéseket, vagy megakadályozták a bekövetkezett háborúk általánossá válását.

Az előző példákon túl az államközi viták békés megoldásának folyamatos jelenlétét igazolja az ősi idők óta létező – az ad hoc követek, később az állandó követségek által is folytatott – diplomáciai tevékenység azzal a megszorítással, hogy háború kitörésével a diplomáciai kapcsolatok megszakadnak.

A nemzetközi kapcsolatok és a nemzetközi jog ezen bináris rendszerében, melyet pontosan kifejez pl. H. Grotius munkája „A háború és béke jogáról”, a XIX–XX. század fordulóján a hágai békekonferenciákkal indult el az a folyamat, mely egyrészt elvezetett az erőszak nemzetközi jogi tilalmáig, másrészt – az előző logikus következményeként – nemzetközi jogi kötelezettséggé tette a nemzetközi viták békés rendezését. Mindkét vonatkozásban jelentős nemzetközi jogalkotásra, különösen nemzetközi szerződések megkötésére került sor,


VIII. fejezet: A nemzetközi viták rendezése

melyek elvezettek a nemzetközi jog mélyreható átalakulásához, Buza László kifejezésével élve: új szellemű nemzetközi jog létrejöttéhez. (N. B.: A háború nemzetközi jogi tilalma a dolog természete szerint nem iktathatta ki a háborúkat a nemzetközi politika eszköztárából, mint ahogy egyes magatartások bűncselekménnyé nyilvánítása sem zárja ki azok elkövetését, ezért a XX. században bekövetkezett a humanitárius nemzetközi jog jelentős fejlődése is!)

197. E bevezető logikáját követve jelen fejezet két részből áll: az első rész tárgyalja a nemzetközi viták békés rendezését, ideértve a nemzetközi vita fogalmát, a békés elintézés elvének kialakulását és tartalmát, valamint a rendezés eszközeit. A második rész foglalkozik az erőszak tilalmához vezető úttal, annak az ENSZ Alapokmányával megvalósított hatályos (de iure condito) szabályozásával, valamint az ezzel jelentős mértékben ellentétes gyakorlatot legitimálni törekvő kísérletekkel.

1.2. 2. A nemzetközi viták békés rendezésének elve198. A nemzetközi vita fogalma

Prima facie nyilvánvaló az a tény, hogy a nemzetközi közösség tagjai, elsősorban az államok közötti ellentétek, szembenállások, összeütközések igen különbözőek tárgyuk, az érintett felek vagy természetük alapján. A kérdés az, hogy mikor van szó olyan nemzetközi vitáról, mely a békés rendezés nemzetközi jogi kötelezettsége alá tartozik?

A magyar jogi terminológiában, különösen a nemzetközi szerződések (pl. az 1928. évi Briand–Kellogg-paktum, az ENSZ Alapokmánya) hivatalos fordításaiban a „viszály” kifejezést használják a vita, vitás kérdés (controversies vagy disputes/différends) helyett, holott az előbbi inkább a többjelentésű és általában súlyosabb konfliktus (conflict/conflit) megfelelője.

A nemzetközi viták egyik alfajának, a nemzetközi jogvitának létezik a nemzetközi szerződések és a nemzetközi bírói gyakorlat, azaz az esetjog által kialakított fogalma: nemzetközi jogvitáról akkor beszélhetünk, ha valamilyen jog fennállása tekintetében a követelések, illetve igények ellentétesek (l. az 1925. évi locarno-i szerződést), vagy az egyik fél jogi követelése a másik fél ellenzésével találkozik (l. a Nemzetközi Bíróságnak a pergátló kifogásokról szóló 1962. évi ítéletét a Délnyugat-Afrika-ügyben, illetve 1988. évi tanácsadó véleményét a PFSZ-ügyben). Egyszerűbben fogalmazva a nemzetközi jogvita a felek jogi álláspontja közötti ellentéteket jelenti. Ezek a nemzetközi joggal kapcsolatos véleményeltérések vonatkozhatnak a nemzetközi szerződések értelmezésére és alkalmazására (ld. az ún. joghatósági klauzulák formuláját), vagy – a Nemzetközi Bíróság Statútumával egyezően – a szerződések értelmezésére, a nemzetközi jog bármely kérdésére, a nemzetközi jogsértés tényének meghatározására és a felelős állam kötelezettségeinek megállapítására (36. cikk 2. pont).

A nemzetközi bírói gyakorlat azt is kifejezésre juttatja, hogy a jogvita létezése objektív tény, tehát irreleváns az, ha csak az egyik fél állítja a jogvita fennállását (l. az 1962. évi ítéletet a Délnyugat-Afrika-ügyben), vagy ellenkezőleg: tagadja azt [l. a Nemzetközi Bíróság 1950. évi tanácsadó véleményét az 1947. évi magyar békeszerződés (és a román, bolgár békeszerződés) értelmezése ügyben].

Ha az adott nemzetközi jogvitát választottbíróság vagy állandó nemzetközi bíróság dönti el, akkor aligha kétséges az, hogy rendszertani szempontból a nemzetközi jog alkalmazásának folyamatáról van szó, tehát ebben az értelemben helytálló a belső jogi analógia azzal a fenntartással, hogy nemzetközi bírói eljárásra csak a felek valamilyen módon létrejött egyetértése esetében kerülhet sor. Ez utóbbi feltétel csak ritkán adott még nemzetközi jogviták esetében is, ami két kérdést involvál: egyrészt a nemzetközi jogviták más módon megvalósuló elintézésénél mennyire lehet irányadó az ilyen jogvitáknak a nemzetközi bírói eljárásra szabott fogalma, másrészt e fogalommeghatározás, vagy annak lényege mennyiben extrapolálható a nem nemzetközi jogi, hanem az alapvetően politikai természetű nemzetközi ellentétekre, összeütközésekre, ideértve azt az esetet is, amikor ez utóbbiaknak vannak nemzetközi jogi vonatkozásai is (l. a Nemzetközi Bíróság 1980. évi ítéletét a teheráni túszügyben). Másképpen fogalmazva: nem kell-e a nemzetközi vita fogalmát lato sensu, azaz szélesebben értelmezni.

A nemzetközi vita fogalmának szélesebb értelmezéséhez két úton is eljuthatunk: egyrészt figyelembe kell venni ezen viták sajátos természetét, másrészt rendezésének módozatait és eszközeit.

MegjegyzésAligha kétséges az, hogy vannak olyan nemzetközi viták, melyekben az egyik állam konkrét követelést



támaszt más állam irányában, amit ez utóbbi elutasít, melynek tárgya lehet területi igény, a kontinentális talapzat határa, a nemzetközi víziút szabadsága, a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása, a külföldi tulajdon védelme, külkereskedelmi intézkedések megváltoztatása, a diplomáciai és konzuli kapcsolatok szabályainak betartása, stb. Nyilvánvaló azonban az is, hogy az esetek többségében az ilyen konkrét viták nem, vagy nehezen különíthetők el a két állam kapcsolatrendszerétől, sőt az általános nemzetközi viszonyoktól. Példaként hivatkozni lehet az 1962. évi kubai rakétaválságra.

1962-ben a Szovjetunió titokban nukleáris fegyvereket hordozó rakétákat telepített Kubába, melyek elérhették volna az Egyesült Államok területének túlnyomó részét. Az amerikai kormány októberben e fegyverek visszavonását követelte, és – a bázisok kiépítésének, további fegyverek érkezésének megakadályozására – vesztegzárat létesített Kuba körül. Az amerikai haditengerészet jogot kapott arra, hogy feltartóztassa az ilyen tevékenységgel gyanúsítható hajókat. Mielőtt súlyos incidens történt volna, és Kennedy elnök további intézkedést foganatosított volna, Hruscsov, szovjet főtitkár és miniszterelnök ígéretet tett a rakéták visszavonására, melynek ellentételezéseként az Egyesült Államok lemondott F. Castro rendszerének fegyveres megdöntéséről. A sommásan leírt tényállás ugyan tükrözi a nemzetközi jogi aspektusokat is tartalmazó nemzetközi vita fogalmi jegyeit, nem lehet vitás ugyanakkor az, hogy a kubai rakétaválság a hidegháborúhoz tartozott, és megoldása a tényleges erőviszonyokból következett.

Lehetnek továbbá nemzetközi következményekkel járó belső konfliktusok is. Pl. az 1990-es évek jugoszláv válságának, melyet a Nemzetközi Bíróság államon belüli konfliktusnak minősített (l. a joghatóságról szóló ítéletet a genocid egyezmény alkalmazása ügyben) komoly nemzetközi hatásai voltak, a nemzetközi közösségen belül súlyos ellentéteket hozott létre. Ugyanez mondható a nemzetközi közösség előtt álló olyan kihívásokkal kapcsolatban, mint a fejlett és fejlődő országok közötti gazdasági és egyéb szakadékok szélesedése, a természeti környezet hátrányos módosulása, pl. az éghajlatváltozás, vagy a nemzetközi migráció, terrorizmus és szervezett bűnözés. Ezen általános problémák, krízishelyzetek megítélésében, megoldásuk módjaiban az államok között konfliktusok vannak, melyek nehezen szoríthatók be a nemzetközi vita leszűkített értelmezésébe.

A nemzetközi vita tágabb értelmezése mellett szólnak a megoldásukra rendelkezésre álló eszközök is. Egyrészt nemcsak már kialakult vita rendezéséről lehet szó, hanem egyre nagyobb jelentőséget kap a prevenció, azaz a nemzetközi viták kialakulásának vagy eszkalációjának megelőzése. Másrészt nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a viták rendezésének olyan eszközei, mint a tárgyalás, vagy esetleg az erőszak alkalmazása eleve több funkciós.

A nemzetközi vita fogalmának kiterjesztő értelmezése a tételes jog alapján is igazolható: a Biztonsági Tanácsnak a viták (a hivatalos magyar fordításban: viszály) békés rendezésére vonatkozó hatásköre (Alapokmány VI. fejezete) kiterjed a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztető helyzetek megvizsgálására és megoldására (a viszály és helyzet közötti különbség fontosságáról ld. a Nemzetközi Bíróság 1971. évi Namíbia tanácsadó véleményét). Ugyanakkor a béke veszélyeztetésének, megszegésének, vagy támadó cselekménynek a megállapítása és ennek alapján rendszabályok foganatosítása (VII. fejezet) messze meghaladja a nemzetközi vita hagyományos fogalmának kereteit.

199. A nemzetközi viták békés rendezésének elve

A történelem kezdete óta megszámlálhatatlanul sok nemzetközi vita intéződött el békésen. A békés rendezés azonban nem nemzetközi jogi kötelezettség teljesítését jelentette, hanem célszerűségi, gyakorlati megfontolások eredménye volt. A viták békés rendezésének nemzetközi jogi kötelezettséget létesítő elve fokozatosan kristályosodott ki. E fejlődési folyamatban lényegében négy csomópontot állapíthatunk meg: a hágai békekonferenciákat, a Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányát, a Briand–Kellogg-paktumot és az ENSZ Alapokmányát.

a. Az 1899. és 1907. évi békekonferenciákon elfogadták a nemzetközi viszályok békés elintézéséről szóló egyezményt. A viták egyes rendezési módjainak szabályozása mellett az egyezmény kimondja:

„A szerződő Hatalmak abból a célból, hogy az Államok közt az erőszak igénybevételének, amennyire lehetséges, elejét vegyék, abban egyeznek meg, hogy minden erejükkel törekedni fognak a nemzetközi vitás kérdések békés elintézésének biztosítására.” (1. cikk)

A jogi természetű kérdésekről pedig úgy rendelkezik, hogy „a választott bíráskodást a leghathatósabb és egyszersmind a legméltányosabb módnak ismerik el a diplomáciai úton meg nem oldott vitás ügyek elintézésére. Kívánatos volna tehát, hogy… a szerződő Hatalmak… amennyiben a körülmények engedik, a



választott bíráskodást vegyék igénybe.” (38. cikk)

Az egyezmény idézett cikkei még messze állnak attól, hogy nemzetközi jogi kötelezettséget létesítsenek a viták békés rendezésére, inkább óhajt, törekvést juttatnak kifejezésre, ami a mai terminológiában soft law formulának (l. no. 76.) minősíthető. Ezenkívül a formulákba további biztosítékok is beépültek, nevezetesen a lehetőségek és a körülmények, továbbá – a nemzetközi vizsgálóbizottságoknál – az, hogy az állam becsülete és vitális érdekei nem érinthetők (9. cikk). Az 1. hágai egyezmény jelentősége így arra korlátozódik, hogy megindított egy folyamatot.

b. A Nemzetek Szövetségének 1919-ben hatályba lépett Egyezségokmányával a tagállamok megállapodtak abban, hogy „a közöttük esetleg felmerülő vitás kérdéseket, amelyek szakadáshoz vezethetnek, vagy választottbírósági, vagy bírósági eljárás, avagy a Tanács vizsgálata alá bocsátják.” (12. cikk 1. pont). A Tanács és a Közgyűlés a vitás kérdés elintézésére törekszik (15. cikk 3. és 10. pont). Az Egyezségokmány nemcsak egyértelműen nemzetközi jogi kötelezettséget létesít a viták békés rendezésére, különbséget téve jogi és politikai viták között, hanem annak jogi következményét is megállapítja: nem indítható háború olyan állam ellen, mely aláveti magát a bíróság ítéletének (13. cikk 4. pont), illetve amelyik elfogadja a Tanács egyhangú határozatát (15. cikk 6. pont), vagy a Közgyűlésnek a Tanács tagjait magába foglaló többségi határozatát (15. cikk 10. pont).

Az Egyezségokmány ugyanakkor tartalmaz a gyakorlatban sohasem alkalmazott soft law megoldást is: „A Közgyűlés időnként felhívhatja a Szövetség tagjait az alkalmazhatatlanná vált szerződéseknek és olyan nemzetközi álláspontoknak újabb megvizsgálására, amelyeknek fennmaradása a világbékét veszélyeztetné.” (19. cikk)

c. Az 1928. évi Briand–Kellogg-paktum már általános és kategorikus: „A Magas Szerződő Felek elismerik, hogy a közöttük felmerülő bármely természetű vagy eredetű vitáknak vagy nézeteltéréseknek megoldását, vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni.” (II. cikk)

d. Az 1945-ben elfogadott ENSZ Alapokmány nemzetközi jogi elvként írja elő: „A Szervezet összes tagjai kötelesek nemzetközi viszonyaikat békés eszközökkel és olyan módon rendezni, hogy a nemzetközi béke és biztonság, valamint az igazságosság ne kerüljön veszélybe.” (2. cikk 3. pont). Az igazságosság mellett a rendezés szempontja a nemzetközi jog elveinek tiszteletben tartása is (1. cikk 1. pont).

200. Nemzetközi vitáik békés rendezésére vállalt nemzetközi kötelezettségeket találunk regionális egyezményekben (Amerikai Államok Szervezete, Afrikai Unió, Arab Liga, Iszlám Konferencia Szervezete, Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet), az 1949. évi észak-atlanti szerződésben, az el nem kötelezett országok 1955. évi bandungi nyilatkozatában (a 10 elv egyike), valamint nagy számú kétoldalú egyezményben is.

201. A nemzetközi viták békés elintézése nemcsak nemzetközi szerződések által létrehozott nemzetközi kötelezettség. Ellenkezőleg, kétségtelenül a nemzetközi közösség egyetlen tagja által sem megkérdőjelezetten egyike a nemzetközi jog általános szabályainak. E következtetést megalapozza az 1970. évi közgyűlési deklaráció a baráti kapcsolatok elveiről (pontosabban: az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés ENSZ Alapokmánnyal egyező elveiről szóló nyilatkozat), az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet 1975. évi helsinki záróokmánya (itt egyike a nemzetközi kapcsolatok vezérlő elveinek), továbbá az Alapokmány kvázi autentikus értelmezésének tekinthető az ENSZ Közgyűlés által elfogadott – a viták béke rendezésére vonatkozó – manilai deklaráció (1982. nov. 15-i 37/10. sz. határozat), valamint a nemzetközi békét és biztonságot veszélyeztető viták és helyzetek megelőzéséről és kiküszöböléséről szóló deklaráció (1988. dec. 5-i 43/51. sz. határozat). Így abban az esetben, ha a viták békés rendezésére vonatkozó szerződéses kötelezettség nem lenne alkalmazható, a nemzetközi jog e tárgyú általános szabálya szerint kell – a Nemzetközi Bíróságnak a Nicaragua v. Egyesült Államok-ügyben az 1984. évi joghatóságról szóló ítélettel (l. no. 77.) – egyezően eljárni.

Ha a viták békés rendezésének elvét a nemzetközi jog általános szabályának (is!) minősítjük, akkor a következő kérdés az, hogy tekinthető-e a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabályának(ius cogens). Kétségtelen történeti és logikai kapcsolata az erőszak tilalmával, mely utóbbi vitathatatlanul a nemzetközi ius cogens elve. Ugyanakkor a nemzetközi jog ilyen természetű elveinek exemplifikatív felsorolásaiban nem szerepeltetik. E formális ellenérvnél nagyobb súlya lehet annak, hogy tartalmánál fogva nem elégíti ki a kógens szabállyal szemben támasztható követelményeket.

202. A nemzetközi viták békés rendezése elvének tartalma



Elsősorban a manilai deklaráció alapján a nemzetközi viták békés rendezése elve az alábbi tartalmi elemeket tartalmazza:

• A békés rendezésre vonatkozó nemzetközi kötelezettség szempontjából irreleváns a nemzetközi vita természete és tárgya.

• A vita felei szabadon választhatjákmeg a nemzetközi vita rendezésének eszközét, állapodhatnak meg a vita rendezésének konkrét módjában, figyelembe véve az eset körülményeit és a vita rendezését. A szabad választás elve azt is magába foglalja, hogy – bár nemzetközi szerződésben előre megállapodtak a későbbi viták rendezésének valamilyen módjában – attól közös megegyezéssel eltérhetnek.

• Általános követelmény a nemzetközi viták gyors és méltányos megoldásának igénye. Az erre vonatkozó nemzetközi kötelezettség azonban csak magatartási és nem eredménykötelezettség, ami annyit jelent, hogy nem feltétlenül következik be a vita tényleges megoldása vagy befejezése. Ebben az esetben is egyrészt folytatni kell a vita rendezésére irányuló erőfeszítéseket más rendezési módok alkalmazásával, tehát folyamatos kötelezettség, másrészt ekkor is kizárt az erőszak alkalmazása. Egyébként is megítélés kérdése az, hogy mi minősülhet a vita tényleges megoldásának, mert léteznek ideiglenes rendezések, a követendő eljárásra vonatkozó megegyezések.

• A viták rendezésére irányuló törekvések során figyelembe kell venni olyan szempontokat is, mint a jóhiszeműség, az együttműködés szelleme, a nemzetközi jog alapelveinek, különösen a szuverén egyenlőség elvének tiszteletben tartása.

• A viták rendezésének a nemzetközi jog elveivel és az igazsággal összhangban kell történnie.

• Az államok lehetőség szerint kötelesek a nemzetközi vitákat megelőzni, amit expressis verbis megerősít a nemzetközi békét és biztonságot fenyegető viták és helyzetek megelőzéséről és megszüntetéséről szóló deklaráció.

203. A viták békés rendezésének elve bizonyos szempontból és némileg pontatlanul lex imperfecta vagy non self-executing természetű norma, mely alatt az értendő, hogy önmagában – megragadható tartalmi elemei ellenére – nem biztosíthatja a nemzetközi viták megoldását, annak realizálása további feltételektől függ.

A nemzetközi viták rendezésének – a nemzetközi jogrend lényegéből következő – feltétlen követelménye (conditio sine qua non) a vita feleinek egyetértése a vita rendezésének megfelelő eszközéről, az ennek alkalmazásával elért eredmény elfogadásáról és annak végrehajtásáról. A vita feleinek egyetértése lehet ad hoc jellegű, azaz a vita felmerülése után állapodnak meg a rendezés eszközében, a követendő eljárásban, ami prejudikál az elérhető megoldásra is. Pl. más következménye lesz a közvetlen tárgyalás preferálásának, mint nemzetközi bírói eljárás választásának.

A másik eset az, ha a nemzetközi vita keletkezését megelőzően a leendő felek nemzetközi szerződésben előre alávetik magukat meghatározott rendezési módnak vagy módoknak, amit tehát a konkrét vita létrejötte után kötelesek alkalmazni.

• Gyakori nemzetközi szerződésekben olyan rendelkezés, mely a szerződés értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitákra – a felek közvetlen tárgyalásán túl – valamilyen diplomáciai eszközt, pl. kivizsgálást, egyeztetést, vagy nemzetközi választott bírói vagy bírói eljárást ír elő.

• Léteznek olyan nemzetközi szerződések is, melyek kizárólagos tárgya a felek között a jövőben felmerülő viták rendezése egy vagy több eszközének meghatározása. E körben említhető az 1992. évi stockholmi egyezmény a viták békés rendezéséről az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet keretében stb. (ezeket az egyezményeket részletesebben l. no. 206.).

• Végül a szerződések harmadik kategóriáját az olyan nemzetközi szervezeteket létrehozó nemzetközi szerződések jelentik, melyek feladat- és hatásköre kiterjed a tagállamai közötti nemzetközi viták rendezésére. Ilyenek pl. az ENSZ Alapokmánya a Nemzetközi Bíróság Statútumával, a Kereskedelmi Világszervezetet létrehozó 1994. évi marrakeshi szerződés, a Nemzetközi Vegyifegyver Tilalmi Szervezetet létrehozó 1993. évi párizsi egyezmény, továbbá regionális nemzetközi szervezeteket létesítő nemzetközi szerződések. A nemzetközi szervezetek vitarendező tevékenységét indokolt az egyes nemzetközi szervezeteknél tárgyalni.

1.3. 3. A nemzetközi viták békés rendezésének eszközei



204. Az ENSZ Alapokmánya szerint „a felek mindenekelőtt közvetlen tárgyalás, kivizsgálás, közvetítés, békéltetés, választottbírósági, vagy bírósági eljárás, regionális szervek vagy megállapodások igénybevétele, vagy általuk választott egyéb békés eszközök útján tartoznak megoldást keresni.” (33. cikk 1. pont)

A manilai deklaráció (1982) „egyéb békés eszközként” az 1907. évi hágai egyezmény óta létező jószolgálatot említi. Ezenkívül az Alapokmány kifejezetten felruházza a Biztonsági Tanácsot és a Közgyűlést is a viták békés rendezésének feladat- és hatáskörével. Más nemzetközi szervezetek is rendelkeznek ilyen lehetőséggel.

A viták békés rendezésére tehát a megoldási eszközök egész arzenálja áll rendelkezésre, sőt a vita felei új módot is kitalálhatnak. A bőség zavara azzal a következménnyel is jár, hogy egyre bonyolultabbak a lehetséges eljárások.

A rendezési eszközökre vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás feltűnő paradoxona az, hogy a leggyakrabban használt és leghatékonyabb rendezési módra: a felek tárgyalására a nemzetközi jog csak néhány általános követelményt tartalmaz, ezzel szemben a különböző nemzetközi bíróságokra igen részletes szabályok léteznek, holott ez utóbbiak csak igen kivételes eszközei a nemzetközi viták rendezésének. A vitarendezési eszközök jogi szempontok szerinti tárgyalása tehát a dolog természete szerint aránytalanságot mutat, a nemzetközi jogi szabályozás részletessége és az adott vitarendezési mód tényleges jelentősége szinte fordított arányban áll.

205. A rendezés eszközeinek osztályozása

A viták békés rendezésének eszközei két csoportba oszthatók: vannak diplomáciai eszközök, nevezetesen a közvetlen tárgyalás, a jószolgálat és a közvetítés, a kivizsgálás és békéltetés (nevezik egyeztetésnek is), valamint valamilyen nemzetközi szervezethez fordulás. Ezzel szemben létezik a bírói út, mely valamely választottbíróság, vagy állandó nemzetközi bíróság igénybevételét jelenti. A diplomáciai és bírói elintézés közötti főbb különbségek a következők:

• A bírói döntés a nemzetközi jog alkalmazását jelenti, míg a diplomáciai rendezésben e mellett, vagy e helyett más szempontok dominálnak.

• A bírói eljárás eleve kevesebb teret enged a felek különböző manővereinek, mely az álláspontok közelítésére, a kompromisszum elérésére irányuló diplomáciai elintézésben fontos szerepet kap, ideértve a befolyásolás, a nyomásgyakorlás különféle eszközeit, az alkudozást (haggling/marchandage), különböző kérdések összekapcsolását (package deal/transaction).

• A bírói eljárás kötelező döntéssel, azaz ítélettel fejeződik be, melynek végrehajtása is kötelező, ezzel szemben a diplomáciai rendezésnél az eredmény bizonytalan (a tárgyalás lehet sikertelen, a nemzetközi szervezet nem hoz határozatot), és csak ajánlást jelent, kivéve, ha a tárgyalás eredményeként nemzetközi szerződés jön létre, mely – a pacta sunt servanda elv alapján – a vitát kötelező erővel zárja le.

• Végül mint tényt kell említeni, hogy a viták bírói elintézése a nemzetközi jogban – statisztikailag bizonyíthatóan – kivételes. (N. B.: Ezzel ellentétes a bírói döntések szerepe a nemzetközi jog, különösen annak általános szabályai fejlődésében.)

A felek közvetlen tárgyalása tekinthető a nemzetközi viták rendezése normális módjának. A diplomáciai elintézés más eszközei, jelesül a jószolgálat és a közvetítés, a kivizsgálás és egyeztetés ún. támogató eszközök, melyek célja a felek közötti hídépítés, megoldási javaslatok kidolgozása, így tulajdonképpen közvetett tárgyalásnak tekinthetők. Bár az említett eszközökkel elért eredmények, azaz a javaslatok elfogadásáról a felek szabadon dönthetnek, harmadik fél kizárólag csak a felek egyetértésével léphet be a vita rendezésébe. Ennek indoka a beavatkozás tilalma, mely külügyekre is kiterjed (l. az 1975. évi helsinki záróokmányt, az 1982. évi manilai deklarációt). Ugyanakkor – mint az 1907. évi I. hágai egyezmény kimondja – a jószolgálat vagy közvetítés felajánlását „a viszálykodó felek egyike sem tekintheti soha barátságtalan cselekedetnek”. Végül megjegyzendő, hogy a nemzetközi szervezetek térnyerésével nagyon sok nemzetközi vitát ezek keretében rendeznek.

A viták békés rendezése eszközeinek áttekintése után az utolsó vizsgálandó kérdés az, hogy létezik-e köztük valamilyen hierarchia? Általánosságban ilyen nincs, tehát pl. előzetes tárgyalás nélkül is lehet azonnal nemzetközi szervezethez fordulni, sőt a jószolgálat, illetve közvetítés értelme éppen a felek tárgyalásának előmozdítása. Ezzel szemben a nemzetközi bírói gyakorlat megfogalmazta azt a követelményt, hogy választott bírói, vagy bírói eljárás előfeltétele a felek közötti előzetes tárgyalás.

206. A nemzetközi viták diplomáciai elintézésének egyes eszközei



a. A vitában álló felek közvetlen tárgyalása

A nemzetközi jog a viták békés rendezése elvéből folyó általános követelményeken túl nem tartalmaz szigorú formai előírásokat a tárgyalások megindítására, lefolytatására és eredményére. A tárgyalások a felek megegyezése szerint történhetnek írásban, azaz diplomáciai jegyzék- vagy levélváltás útján, és lehetnek szóbeliek is, amikor a vitában álló felek képviselői közvetlen megbeszélést tartanak. A tárgyalások folyhatnak diplomáciai csatornákon, amikor a diplomáciai képviselet tárgyal a fogadó állam külügyminisztériumával, de lehetnek magas szintűek is, pl. állam- és kormányfők, külügyminiszterek közti tárgyalások. A XX. század második felétől váltak egyre gyakoribbá az ún. „csúcstalálkozók”. Ha a vitában sok állam közvetlenül érdekelt, a felek képviselői diplomáciai konferenciára gyűlnek össze a vita rendezése érdekében. A diplomáciai konferencia az általa elfogadott ügyrend szerint dolgozik. Napjainkban az ilyen tárgyalások jelentős része nemzetközi szervezetek keretében realizálódik, melyekre a dolog természete szerint a különböző nemzetközi szervezeteket alapító szerződések rendelkezéseit kell alkalmazni.

Mint a manilai deklaráció kimondja, a tárgyalásoknak valóságosnak kell lenni, azaz a felek számára elfogadható megoldásra kell irányulnia. A tárgyalás nem minősül valóságosnak, ha mindegyik fél mereven ragaszkodik saját álláspontjához, nem hajlandó annak semmiféle módosítására. (Ld. a Nemzetközi Bíróság 1969. évi ítéletét az északi-tengeri kontinentális talapzat ügyben).

A tárgyalás célja a felek álláspontjának közelítésével kompromisszumos megoldás elérése. A felek szabadon döntenek a megoldás alapjairól és az elérendő eredményről, mely lehet új nemzetközi szerződés megkötése, a nemzetközi jog hatályos (de iure conditio) szabályainak a konkrét esetre történő alkalmazása, de kifejeződhet politikai megállapodásban, közös állásfoglalásban, cselekvési program meghatározásában is, stb.

Eldöntendő kérdés az, hogy a nemzetközi viták békés rendezésének fényében a közvetlen tárgyalások rendkívüli gyakoriságából nem lehet-e általános tárgyalási kötelezettség létezésére következtetni. E mellett szólna az is, hogy igen sok nemzetközi szerződés állapít meg tárgyalási kötelezettséget vagy ír erő konzultációt (pl. az 1969. évi bécsi egyezmény a szerződések érvénytelenségével és megszűnésével kapcsolatos viták eseteiben, vagy általában az 1982. évi tengerjogi egyezményben). E bizonyítékok azonban nem ronthatják le azt a szabályt, mely szerint külön előzetes kötelezettségvállalás hiányában (ezzel azonos értékű az, ha a Nemzetközi Bíróság állapított meg ilyen kötelezettséget pl. a különböző kontinentális talapzat ügyekben hozott ítéleteiben vagy az izlandi halászati ügyben) a nemzetközi viták rendezési módjának megválasztásához a felek egyetértésére van szükség.

Az előzőekkel összefüggő alkérdés az, hogy a tárgyalás conditio sine qua non-ja-e valamely nemzetközi bírói eljárás igénybevételének. Míg az Állandó Nemzetközi Bíróság a Mavrommatis koncessziók Palesztinában ügyben (1924) (l. no. 119.) azt mondta, hogy csak a tárgyalások sikertelensége esetében lehet a Bírósághoz fordulni, a Nemzetközi Bíróság ezt nemcsak enyhítette (l. 1962. évi Délnyugat-afrikai ügyben – pergátló kifogások tárgyában hozott ítélettel), hanem ettől lényegében el is tekintett (l. 1984. évi – az Egyesült Államok katonai és félkatonai tevékenysége Nicaraguában ügyben – a pergátló kifogás tárgyában hozott ítéletet).

b. Jószolgálat és közvetítés

Az 1899. évi és az 1907. évi I. hágai egyezményben megjelenik a jószolgálat és a közvetítés régóta ismert intézménye. Az elfogadott szöveg azonban lényegében csak a közvetítésre vonatkozó szabályokat állapítja meg, a jószolgálatról külön nem rendelkezik.

A vitarendezés e két módjának közös eleme harmadik állam közreműködése két állam vitájában, mely szerepvállalás segítségével hidat lehet építeni az érdekelt felek között. Közös elemnek tekintendő az is, hogy mind a jószolgálathoz, mind pedig a közvetítéshez a vitában álló államok hozzájárulására van szükség. Másképpen ez annyit jelent, hogy a felek egyike által kért, vagy ilyen kérelemtől függetlenül felajánlott jószolgálati vagy közvetítő tevékenység csak akkor kezdhető el, ha ahhoz az első esetben a másik fél, a második esetben pedig mindkét fél hozzájárult. E hozzájárulást nemzetközi szerződésben előzetesen is meg lehet adni jövendő vitákkal kapcsolatban. Eltekintve nemzetközi szervezetek ilyen tárgyú hatáskörétől (pl. ENSZ Biztonsági Tanácsa, Egyetemes Postaunió Nemzetközi Postairodája), a nemzetközi gyakorlatban csak kivételesen fordulnak elő ilyen szerződések. Ma már a diplomáciatörténethez tartozik a krími háborút lezáró 1856. évi párizsi békeszerződés, mely jószolgálatot és közvetítést írt elő a Török Birodalom és a többi szerződő állam között. Ehhez még annyit kell hozzátenni, hogy – mint a hágai egyezmények expressis verbis rögzítik – a jószolgálat vagy közvetítés felajánlása nem tekinthető barátságtalan cselekedetnek.



A jószolgálat és a közvetítés azonos abban is, hogy – mint a hágai egyezmény mondja – mindig „kizárólag tanács jellegével bír, és soha sincsen kötelező ereje”. (6. cikk)

A jószolgálat és a közvetítés között azonban lényegbevágó eltérések is vannak. A jószolgálat kimerül harmadik államnak abban a tevékenységében, amellyel a vitában álló államok számára megteremti a közvetlen tárgyalás lehetőségét és feltételeit, egyszerűbben mondva: összehozza a tárgyalóasztalhoz a vitában érintett államokat. A harmadik állam közreműködése azonban nem terjed ki a tárgyalásokon való részvételre, így közvetlenül a tárgyalások menetét és eredményét nem befolyásolhatja. Jószolgálatra különösen akkor van szükség, ha az egyik államot a másik állam nem ismerte el, nincs közöttük diplomáciai kapcsolat, vagy a diplomáciai kapcsolat megszakadt, illetve viszonyuk – különböző okok miatt – nagyon megromlott.

A jószolgálat példái között említhető az, amikor Pakisztán 1971-ben megszervezte az Egyesült Államok és Kína kapcsolatfelvételét (H. Kissinger titkos pekingi útját), melynek eredményeként a két nagyhatalom kapcsolata „normalizálódott” (l. az 1972. évi sanghaji nyilatkozatot). Hasonlóan jószolgálatot fejtett ki a kolumbiai elnök és a spanyol miniszterelnök az USA grenadai intervenciójával (1983) érintett kubaiak hazaküldésénél.

A közvetítés lényegét a hágai egyezmény abban a tevékenységben határozza meg, hogy „kiegyenlítse azokat az ellentétes követeléseket és elenyésztesse azokat a nehezteléseket, amelyek a viszálykodó államok között támadhatnak”. E meghatározás alapján a közvetítő állam bekapcsolódik a közbenjárásának eredményeként létrejött tárgyalásokba, és a vita megoldására érdemi javaslatokat terjeszt elő. A közvetítés eredményessége sokban függ a közvetítő felkészültségétől, ügyességétől, illetve annak az államnak a politikai súlyától, amelyet képvisel.

A közvetítésnek számos példája van a nemzetközi gyakorlatban. 1905-ben az USA közvetítésével jött létre a portsmouthi béke Japán és Oroszország között. A Szovjetunió segítségével fogadta el az indiai miniszterelnök és a pakisztáni elnök a taskenti nyilatkozatot (1966), mely lezárta a két ország között 1965-ben kitört fegyveres összeütközést. Az Egyesült Államok volt a közvetítő az egyiptomi–izraeli különbékénél (1978. évi Camp David-i megállapodás), illetve az Egyesült Államok és Norvégia az izraeli–palesztin megállapodásnál (1993. évi washingtoni megállapodás). Végül megemlíthető a Szentszék sikeres közvetítése Argentína és Chile között a Beagle-csatorna ügyben (1978).

MegjegyzésA Tűzföld déli részén található Beagle-csatorna ügyét a két ország először választottbíróság elé vitte. A brit uralkodó által hozott ítélet (1977) végrehajtását Argentína megtagadta. E nyilatkozatot a választott bíró semmisnek minősítette, és megerősítette ítéletének érvényességét. E jogi zsákutcából a Szentszék közvetítésével lehetett kitörni, mely eltérő politikai alapon, de az ítélethez közel álló megoldást hozott.

c. Kivizsgálás

E jogintézményt először az 1899. évi hágai egyezmény szabályozta, melyet a nemzetközi gyakorlat tapasztalatait felhasználva az 1907. évi hágai egyezmény módosított és kiegészített.

Bár nem kizárt az, hogy a vitában érintett államok harmadik államot bízzanak meg kivizsgálással, a nemzetközi gyakorlatban általában bizottságokat ruháznak fel ilyen feladatokkal. A bizottságok létrehozásáról és eljárási szabályairól a vitában álló felek szabadon állapodhatnak meg, ha azonban ilyen megállapodás nem jön létre, akkor – a hágai egyezmény értelmében – a bizottság a felek által paritásos alapon kijelölt négy tagból áll, akik közül csak egy-egy lehet a vitában álló felek állampolgára, a négy tag pedig közösen választja meg a bizottság elnökét, aki a bizottság ötödik tagja.

A vizsgálóbizottság feladata a vitás esettel kapcsolatos tényállásnak a rendelkezésre álló eszközök segítségével történő tisztázása és jelentés készítése. E jelentés semmiképpen nem kötelező a felek számára, azaz a felek szabadon határozhatják meg a jelentés alapján foganatosítandó intézkedéseket.

Vizsgálóbizottságokat az államok a hagyományos nemzetközi gyakorlatban igen szerény mértékben vettek igénybe. A jelesebb esetek közé tartozik a Dogger Bank-incidens: 1904-ben a japán–orosz háború kitörése után az orosz hadihajók angol halászhajókat süllyesztettek el, mert azokat a rossz időjárási viszonyok miatt japán torpedórombolóknak vélték. A vizsgálóbizottság jelentése alapján Oroszország kártérítést fizetett Angliának. Ezenkívül vizsgálóbizottság foglalkozott az 1912. évi olasz–török háborúban az olaszok által



elfogott Tavignano személyszállító hajó, illetve az első világháborúban a németek által elsüllyesztett Tubantia holland hajó ügyeivel. Végül megemlítendő a Red Crusader halászati incidens (1962) Nagy-Britannia és Dánia között (a vizsgálóbizottság által tisztázott kérdések: a Red Crusader tényleg a Feröer-szigetek körüli tiltott övezetben halászott-e és a dán rendőri szervek akciója helyes volt-e). A vizsgálóbizottság jelentése alapján azután a két kormány megállapodást kötött.

A tényállás kivizsgálását előre kötelezővé teszi pl. a háború áldozatainak védelméről szóló 1949. évi genfi egyezményekhez kapcsolódó 1977. évi I. kiegészítő jegyzőkönyv (90. cikk) vagy a nemzetközi folyók nem hajózási célú hasznosításáról szóló 1997. évi New York-i egyezmény. Ezenkívül az amerikaközi rendszerben voltak kísérletek a vizsgálóbizottság intézményének és felhasználásának általánosítására (1913–14-ben létrejött ún. Bryan-szerződések, vagy az 1923. évi Gondra-szerződés, végül a nemzetközi viták békés elintézéséről szóló 1948. évi bogotai szerződés).

A kivizsgálás helyett az újabb gyakorlatban – az államok érzékenységének kímélése érdekében – inkább a ténymegállapítás(fact finding), megfigyelés(monitoring) vagy információgyűjtés kifejezést használják. Az előbbiről a Közgyűlés deklarációt is elfogadott (1991). Ilyen feladatokkal is bizottságot bíznak meg, esetleg közvetlenül az ENSZ főtitkárát. A szakosított intézmények is alkalmazzák ezt a módszert, pl. a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (a szakszervezeti szabadságok területén), vagy a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet (pl. 1983-ban a dél-koreai utasszállító gép szovjet vadászgép általi lelövésével kapcsolatban). Magyar vonatkozások is említhetők, így a Közgyűlés 1956-ban felkérte a főtitkárt a szovjet beavatkozással előállt helyzet kivizsgálására, a Tisza cianid szennyezését okozó nagybányai ipari baleset tényeinek megállapítására pedig az Európai Unió Bizottsága vizsgálóbizottságot (Garvey bizottság, vagy Baie Mare Task Force) küldött a helyszínre.

d. Egyeztetés vagy békéltetés

A conciliation kifejezés hivatalos magyar fordítása hol békéltetés (pl. az ENSZ Alapokmányban), hol pedig egyeztetés (pl. a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezménynél, vagy a választott bíráskodásról és egyeztetésről szóló 1992. évi stockholmi egyezménynél), holott valójában szinonimákról van szó.

Az egyeztetésről nem szól az 1899/1907. évi első hágai egyezmény. Jelentős előzmények (1913. évi Bryan-szerződések, majd az 1920-as évek elején kötött svájci–német és svájci–francia szerződések) után e rendezési módot lényegében az 1928. évi genfi általános akta honosította meg, amit később az ENSZ Közgyűlése módosított (1949). E nemzetközi szerződés tartalmi szempontból igen érdekes: a nemzetközi viták békés elintézésének három módját kombinálja. A jogi vitákra az Állandó Nemzetközi Bíróság joghatóságát állapítja meg. Egyéb vitákra kötelező egyeztetést ír elő, ennek sikertelensége esetében pedig választottbíróság jár el, kivéve ha ennek lehetőségét a szerződéshez csatlakozó állam fenntartással kizárta. Az Általános Aktában viszonylag kevés állam részes (Magyarország távol maradt e szerződéstől), és kérdéses az is, hogy hatályos nemzetközi szerződésnek tekinthető-e. A Nemzetközi Bíróság előtt több perben a felperes az általános aktára alapozta a Bíróság joghatóságát, azonban a Bíróságnak nem kellett állást foglalnia hatályosságáról. [A Csendes-óceáni atomkísérletek ügyben (1974) miután megállapította a felek közötti vita megszűnését, a joghatóságról szóló döntés okafogyottá vált; az Égei-tengeri kontinentális talapzat ügyben (1978) a Bíróság joghatóságát korlátozó görög fenntartásra, jelesül a területi viták kizárására Törökország is hivatkozhat, tehát a Bíróságnak eleve nincs joghatósága, a pakisztáni–indiai légi incidens ügyben (2000) pedig megállapította azt, hogy India nem volt az 1928. évi szerződés részese.]

Az egyeztetés fogalma az egyeztetőbizottság tevékenysége alapján határozható meg, mely a nemzetközi vita pártatlan megvizsgálása után annak rendezésére a felek által elfogadható javaslat kidolgozása (ld. a Nemzetközi Jogi Intézet 1961. évi salzburgi határozatát). Hasonlóan fogalmaz a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény függeléke: „a bizottság jelentése, ideértve a tényekkel és jogi kérdésekkel kapcsolatban benne foglalt következtetéseket is, nem köti a feleket, és nincsen más jellege, mint a felek számára a vita megegyezéssel történő rendezésének érdekében megfontolásra előterjesztett ajánlásnak” (6. pont).

Az államok megállapodással bármikor dönthetnek úgy, hogy vitájukat egyeztetőbizottság közreműködésével kívánják megoldani. Az ilyen megállapodások rendelkeznek az egyeztetőbizottságok felállításáról, eljárási szabályairól, továbbá arról, hogy a bizottság javaslatát mire alapozza, azaz a nemzetközi jog mellett vagy helyett milyen szempontokat vegyen figyelembe (pl. a Jan Mayen-sziget ügyben a méltányosságot).

Az ad hoc egyeztetések említése mellett különösen annak vizsgálata fontos, hogy a nemzetközi jog fejlődése



milyen törekvéseket mutat az egyeztetés kötelezővé tételére, az eljárási szabályok egységesítésére, végül az egyeztetés intézményesítésére. A továbbiakban e három aspektussal kell foglalkozni.

• Az egyeztetés kötelezővé tétele alatt az értendő, hogy az államok nemzetközi szerződésben vállalják vitájuk rendezése érdekében egyeztetőbizottság igénybevételét. Ebben az esetben a szerződő felek mindegyike egyoldalúan egyeztetőbizottság elé terjesztheti más féllel szembeni vitáját. A konszenzualizmus elve nem szenved csorbát, miután ez a lehetőség korábban kötött nemzetközi szerződésből következik. A szerződések meghatározzák a kötelező egyeztetés alá tartozó ügyeket (ratione materiae), korlátozásokat. Ilyen szerződések lehetnek kétoldalúak (pl. Magyarország a két világháború között 9 szerződést kötött) és többoldalúak. Ez utóbbiak köréből – az 1928. évi általános aktán kívül – említhető a latin-amerikai országok közötti Saavedra Lamas-egyezmény (1933), az osztrák államszerződés (1955), az 1957-ben Strasbourgban kötött európai egyezmény a viták békés rendezéséről, a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény a szerződések érvénytelensége, megszűnése, illetve felfüggesztése vonatkozásában, kivéve a nemzetközi ius cogens-be ütközést, mely utóbbi a Nemzetközi Bíróság joghatóságába tartozik, az 1982. évi tengerjogi egyezmény a tengeri halászat tárgyában és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) keretében létrejött egyezmény (1992) a választott bíráskodásról és egyeztetőbizottságról.

• Az egyeztetőbizottságok felállítására, működésére és eljárására vonatkozó szabályok szerződésenként ugyan különböznek, mégis sok hasonlóság is mutatkozik pl. a tagok és az elnök kijelölésében, az egyezség előmozdításában, a kidolgozott javaslat természetében. Ez utóbbi vonatkozásban figyelemre méltó az 1992. évi stockholmi egyezmény megoldása, mely szerint az el nem fogadott jelentést az EBEÉ Tanácsához kell továbbítani. Ebben az összefüggésben megemlítendő az is, hogy az ENSZ Közgyűlése – egységesítés céljából – határozatot fogadott el az egyeztetés eljárási modelljéről (1995).

• Az előzőekben felsorolt nemzetközi szerződések általában intézményesítik az egyeztetést. Ez alatt az értendő, hogy a szerződő felek megneveznek egyeztetőket, akikről jegyzék készül. A jegyzékben szereplő személyekből kell megalakítani a konkrét vitában eljáró egyeztetőbizottságot.

***

Az egyeztetés hatékonyságáról

Kötelező egyeztetést közel 200 nemzetközi szerződés ír elő, ezzel szemben kevesebb, mint 20 esetben jártak el egyeztetőbizottságok. Ezek közül megemlíthető az Izland és Norvégia közötti vita (1980–81) Izland és a Jan Mayen-sziget közötti halászati övezet és kontinentális talapzat megosztásáról, vagy a Franciaország és Marokkó közötti ügy (1957).

MegjegyzésBen Bellát, az algériai felkelők vezetőjét (és a későbbi államfőt) szállító marokkói repülőgépet a Földközi-tenger felett francia vadászgépek elfogták, és leszállásra kényszerítették. A politikus francia börtönbe került, ahonnan csak akkor szabadult, amikor De Gaulle elnök tárgyalást kezdett a felkelőkkel Algéria függetlenségéről (1961), amely az eviani egyezményhez (1962) vezetett. Az egyeztetés egyébként sikertelen volt.

A teljesség kedvéért a nemzetközi viták rendezésének diplomáciai eszközei között meg kell említeni a viták elintézését nemzetközi szervezetek keretében. A nemzetközi szervezetek szerveinek ezzel kapcsolatos feladat- és hatáskörét, valamint eljárási szabályait az egyes nemzetközi szervezeteket alapító nemzetközi szerződések határozzák meg, így a szerződések logikai egységének alapján a konkrét nemzetközi szervezet keretében kell vizsgálni a nemzetközi viták békés rendezését. E követelmény azzal is alátámasztható, hogy az egyes nemzetközi szervezeteknek a viták békés rendezésére vonatkozó gyakorlata nehezen választható el a szervezet más irányú tevékenységeitől. Az előző megjegyzés ellenére mégis szükséges általánosságban kiemelni azt, hogy a nemzetközi szervezetek működése, az általuk megtestesített multilaterális diplomácia lényegesen megváltoztatta a nemzetközi viták diplomáciai elintézését.

1.4. 4. A nemzetközi viták békés rendezésének bírói útja207. A nemzetközi jog történetéről szóló fejezet bemutatta azt, hogy a nemzetközi bíráskodás – hullámzó gyakorisággal – az adott korszak nemzetközi jogának része volt. E bíráskodás az ad hoc választottbíróságok működését jelentette, azaz a vita eldöntését az érintett államok választott bíró döntésére bízták. Pl. VI. Sándor



pápa így osztotta fel a felfedezett Újvilágot a portugálok és a spanyolok között (l. az 1493. évi Inter caetera bullát). A klasszikus nemzetközi jog korszakában a választott bíráskodás újabb fejlődése az ún. Alabama-ügynek köszönhető, melyben az eljáró választottbíróság ítélete (1872) megállapította Nagy-Britannia felelősségét a semlegesség szabályainak (ezen washingtoni szabályokat a választott bírói eljárásról szóló megállapodás kodifikálta) megsértése miatt, és kártérítést (15,5 millió $) ítélt meg a közvetlen károkért. Az Alabama-ügy bizonyította, hogy háborúval fenyegető viszályt is lehet ilyen módon kielégítően rendezni. Ezt követően fellendült a választott bíráskodás, az államok különösen a külföldiek személyét és vagyonát érintő károkkal kapcsolatban folyamodtak választott bíráskodáshoz (l. no. 167.).

Az ad hoc választott bíráskodás természetesen tovább él, a mai nemzetközi jog is lehetőséget ad arra, hogy az államok a köztük felmerült jogi vitát ilyen módon döntsék el. A nemzetközi jog fejlődése e területhez azt tette hozzá, hogy egyrészt kialakította az állandó nemzetközi bíráskodás intézményeit, másrészt törekedett a kötelező bíráskodás bevezetésére, azaz arra, hogy az államok előre, jövendő vitáikra vállalják azok kötelező döntéssel megvalósuló rendezését. A továbbiakban a nemzetközi jog releváns szabályait e két aspektus szerint kell áttekinteni.

208. A nemzetközi bíráskodás intézményei

a. Az Állandó Választott Bíróság

• Az 1899/1907. évi hágai egyezmény (ma több mint 100 állam részese, ideértve Magyarországot is) az Állandó Választott Bíróság (ÁVB) létrehozásával kívánta stabilizálni és általánossá tenni a választott bíráskodást, melynek korolláriumaként megalkotta a választottbírósági szabályzatot is, azaz az eljárási szabályokat. Szervezetét a következők jellemzik: az ÁVB maga nem bíróság, csak a választott bírák jegyzékét jelenti, mely mellett működik segédhivatalként a holland külügyminiszter elnökletével a szerződő államok Hágában akkreditált diplomáciai képviselőiből álló Igazgató Tanács által felügyelt Nemzetközi Iroda. A hágai egyezményben részes államok mindegyike négy személyt jelölhet a bírói jegyzékbe. Az ÁVB keretében megalakított ítélőszék tagjait e jegyzékbe felvett bírákból kell kiválasztani: mindegyik fél két-két személyt jelöl, akik együttesen választják meg a bíróság ötödik tagját, a superarbitert. Az egyezmény intézkedik arról az esetről is, ha az ötödik tag kiválasztásában nem jutnak egyetértésre. Ebben az esetben a felek felkérnek egy harmadik államot e bíró kijelölésére. Ha a harmadik államban nem sikerül megegyezni, akkor mindkét fél egy-egy államot nevez meg, és ezek közös megegyezéssel választják az ötödik bírót. Végül ha ez is meghiúsulna, akkor e két állam két-két személyt jelöl a jegyzékből, akik egyike sem lehet a peres felek állampolgára, és e jelöltek közül sorshúzással választják ki a superarbitert.

• A szubszidiárius jellegű fontosabb eljárási szabályok a következők:

• Az eljárás rendszerint két külön részre oszlik: az írásbeli előkészítésre és a tárgyalásra;

• A feleket ügyvivők és jogtanácsosok képviselik;

• Az ítélőszék határozatait szótöbbséggel hozza, mely az adott ügyben és adott felek között végleges;

• Ennek ellenére a kompromisszumban fenntartható a felülbírálás joga.

N. B.: A választottbírósági szabályok egységesítésének ígéretét kiterjesztették az ad hoc választottbíróságokra is. [L. a Nemzetközi Jogi Bizottság által kidolgozott „mintaszabályokat” (1958), vagy az ún. UNCITRAL-szabályokat.]

• Az ÁVB tevékenységének virágkora az I. világháború előtti időre esik: az ítélőszékek 20 kisebb jelentőségű ügyben hoztak ítéletet. Pl. Franciaország és Németország között a casablancai incidensről (1909-ben) az idegenlégió hat szökött katonáját a német konzul védelemben részesítette, akiket a marokkói francia hatóságok később letartóztattak, az észak-atlanti halászati vitában (1910) Anglia és az Egyesült Államok között, melyben az Újfundland körüli vizekben való halászatról volt szó, vagy két francia hajónak (a Manouba és a Carthage) az olasz–török háborúban történt elfogásával kapcsolatos francia–olasz vitában (1913), mely hozzájárult a semlegesek jogainak tisztázásához a tengeri háborúban.

Az Állandó Nemzetközi Bíróság megalakulásával (1921) az ÁVB háttérbe szorult. Az ÁVB ítélőszéke utolsó ítéletét az 1930-as években hozta. Az 1990-es években azonban főnixmadárként újjáéledt. Azóta az ÁVB keretében több ítélet született, ilyen pl. a nemzetközi környezetvédelmi jogot érintő Iron Rhine-ügy Belgium és Hollandia között (2006). Szerepének növekedéséhez hozzájárult az, hogy az államközi viták



mellett ma már államok és magánszemélyek, sőt magánszemélyek egymás közti vitáiban is döntést hozhat, továbbá létrejöttek speciális szabályzatok a természeti erőforrásokkal és környezettel kapcsolatos vitákra (2001), vagy a nagyszámú követelésre vonatkozó nemzetközi eljárásra (2006).

Ezenkívül az ÁVB logisztikai támogatást ad, azaz segíti más választottbíróságok működését, mellyel kapcsolatban megemlíthetjük az algíri egyezménnyel (1980) lehetővé tett kártérítési ügyekben eljáró amerikai–iráni választottbíróságot (USA-Iran Claims Tribunal).

b. Az Állandó Nemzetközi Bíróság

A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmányába foglalt pactum de contrahendo végrehajtását jelentette 1921-ben az Állandó Nemzetközi Bíróság (ÁNB) Statútumának megszületése, melyet egy jogászbizottság dolgozott ki. Az ÁNB 1922 és 1940 között működött, formális megszüntetésére 1946-ban került sor. Működése alatt 29 ítéletet és 27 tanácsadó véleményt hozott. Gyakorlatából különösen az alábbiak emelhetők ki: a már tárgyalt Mavrommatis-ügy (l. no. 119.), Lotus-ügy (l. no. 19.), Chorzów-ügy (l. no. 166.), a danzigi bíróságok hatásköre ügy (l. no. 163.). Ezenkívül utalni kell politikai szempontból legfontosabb döntésére, jelesül a német–osztrák vámunió ügyre (l. no. 127.), melyet a tanácsadó vélemény az Anschluss tilalmába ütközőnek talált. Voltak a nemzetközi folyók jogát érintő ügyek (Nemzetközi Odera Bizottság-, Európai Duna Bizottság-, Maas/Meuse folyó ügy), és a kisebbségvédelem tárgyában született tanácsadó vélemények (Magyarország pereiről ld. no. 210.).

Az ÁNB alapján meghatározhatók az állandó nemzetközi bíráskodás legfontosabb ismérvei:

• A bírákat nemzetközi szervezet valamennyi tagállamot képviselő szerve választja, az ÁNB esetében ez a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése volt. A peres feleknek tehát egy adott összetételű bírósággal kell számolniuk, bár – a választottbíróság létrehozására vonatkozó szabály maradványaként – ad hoc bírót jelölhetnek.

• Az állandó bíróság eljárását a statútum és az ügyrend szabályozza.

• Bár nem vették át a common law precedensrendszerét, az állandó bíróságok gyakorlata, az ún. esetjog – többek között a jogbiztonság követelménye miatt is – lényegében folyamatos és koherens.

• Lehetséges véleményező eljárás.

c. Az állandó nemzetközi bíróságok jelenlegi rendszere az ilyen bíróságok számának növekedését (proliferation/prolifèration) mutatja, függetlenségük miatt nem kis problémát okozva az esetjog koherenciájának biztosításában, és a nemzetközi jogrend fragmentációjának (ld. no. 32.) megakadályozása szempontjából.

d. A nemzetközi bíráskodás jelenlegi struktúrája:

• Az ENSZ Alapokmánya 1945-ben létrehozta az ENSZ Nemzetközi Bíróságát, mely az ÁNB jogutódja.

• Az 1982. évi tengerjogi egyezmény alapján működik a Nemzetközi Tengerjogi Törvényszék (1996).

• Az 1998. évi római egyezmény hatályba lépése után megalakult a Nemzetközi Büntetőbíróság.

• Léteznek a regionális jellegű emberi jogi bíróságok: az Emberi Jogok Európai Bírósága, az Emberi Jogok Amerikaközi Bírósága, az Emberi Jogok Afrikai Bírósága.

• Vannak félállandó bíróságok (Cassese) is: az adminisztratív bíróságok, a Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja (ICSID/CIRDI) és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO/OMC) vitarendezési fóruma.

• Végül megemlíthetők a sui generis jellegű, azaz a Biztonsági Tanács által ideiglenes jelleggel felállított büntető törvényszékek: a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűncselekmények, és a ruandai népirtás elkövetőinek felelősségre vonására. E körbe tartozik még a Sierra Leone speciális törvényszék.

e. Az állandó bíróságok együtt élnek a választott bíráskodással, ez utóbbi – az ÁVB újjászületése mellett – ad hoc választott bírói ítéletek sorozatát hozta létre. Ezek közül kiemelendő az Egyesült Államok és Kanada közötti Trail Kohászati Művek-ügy (1938 és 1941), melyben a választottbíróság kártérítést állapított meg a



határon átterjedő füsttel okozott kárért, és megállapította azt, hogy a kanadai kohókat úgy kell működtetni, hogy ezzel ne okozzanak kárt más állam területén. (Ez az ún. sic utere tuo ut alienum non laedas elv.) A Lanoux tó ügyben (1956) eljárt választottbíróság szerint Franciaország azzal, hogy a Lanoux tó vizét saját területén elterelve vízierőművet működtetett, de egy másik alagút segítségével azonos vízmennyiséget visszajuttatott a tavat az Ebro-folyóval összekötő vízfolyásba az államhatár átlépése előtt, nem sértette meg Spanyolország jogait, és a spanyol érdekek kellő figyelembevételével járt el.

A nemzetközi folyók joga, illetve a nemzetközi környezetvédelmi jog szempontjából fontos választott bírói ítéletek mellett megemlíthetők különböző területi viták tárgyában hozott döntések is. Pl. Anglia és Franciaország közötti kontinentális talapzat delimitációja (1977–78), Argentína és Chile között a Beagle csatorna hovatartozása (1977), illetve az Andok-beli határ (1994), Guinea és Guinea–Bissau között a tengeri határ delimitációja (1985), Egyiptom és Izrael között a Taba enklávé hovatartozása (1988), vagy a Brcko korridor ügy (1997).

Az Európai Közösségek és az ENSZ 1991-ben békekonferenciát hoztak létre a hajdani Jugoszlávia felbomlásával kapcsolatos ügyek megoldására. Ennek keretében működött az ún. Badinter-bizottság. Bár a Bizottság hatásköre kiterjedne – a felek megegyezése alapján – a volt jugoszláv tagállamok közötti viták eldöntésére is, eddig csak tanácsadó véleményeket (összesen 15) adott a Jugoszlávia-konferencia részére. Amikor a Vance– Owen-terv megbukott, az amerikai diplomácia létrehozta az ún. kontaktcsoportot, melynek formális égisze alatt bábáskodott az Egyesült Államok a Dayton-i megállapodások létrehozásában (később e csoport elé került a koszovói válság is).

209. Kísérletek a kötelező nemzetközi bíráskodás meghonosítására

A nemzetközi jogviták kötelező döntéssel történő rendezése a felek döntésétől függ. A hozzájárulás a bírói út igénybevételének elengedhetetlen feltétele(conditio sine qua non). A nemzetközi bíráskodás tehát alapvetően különbözik a belső jog bírói eljárásától.

A kötelező bíráskodás felvetése ezért azt jelenti, hogy az államok nemzetközi szerződésben előre – általánosságban vagy korlátozottan – hozzájárulnak jövendő jogvitáik valamilyen nemzetközi bírói fórum elé terjesztéséhez. E kötelezettségvállalás alapján a vita feleinek bármelyike egyoldalúan a szerződésben megjelölt bírósághoz fordulhat.

E megoldás – javaslat formájában – már az 1899/1907. évi hágai békekonferencián felmerült. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya a Tanácshoz/Közgyűléshez fordulás alternatívájaként jelölte meg anélkül, hogy megváltoztatta volna a felek előzetes megállapodásának követelményét. Mégis a két világháború közötti időszak volt a kötelező bíráskodás bevezetésére irányuló törekvés virágkora. Az 1928. évi Általános Akta mellett (ld. no. 206.) sok kétoldalú szerződés is előírta, pl. az 1925. évi locarnoi szerződések.

210. Ebben az összefüggésben kell kitérni Magyarországnak a kötelező bíráskodással kapcsolatos álláspontjára. Hazánk csak kivételesen vállalt a viták kötelező bírói rendezésére vonatkozó kötelezettséget, pl. magyar–olasz barátsági szerződésben (1927), vagy a magyar jóvátételt rendező párizsi egyezményben (1930), melyek gyakorlati alkalmazására azonban sohasem került sor. Kivételt jelentettek az 1920. évi trianoni békeszerződés (250. cikk) alapján indított bírói eljárások. A békeszerződés vegyes döntőbíróságot hozott létre minden egyes szövetséges és társult hatalom, valamint Magyarország mint legyőzött ország között. A döntőbíróság egy-egy tagját a felek jelölték ki, és a két fél együttesen választotta meg a bíróság elnökét. Megegyezés hiányában az elnök személyéről a Nemzetek Szövetségének Tanácsa döntött. A vegyes döntőbíróságok sajátos jellegét az adta, hogy egyrészt hatáskörük a háborús cselekményekkel összefüggő vagyoni kérdésekre, illetve a békeszerződések vagyoni tárgyú rendelkezéseire vonatkozott, másrészt az államok mellett magánszemélyek számára is biztosítottak perlési jogot, végül az érintett állam az Állandó Nemzetközi Bírósághoz fordulhatott jogorvoslatért. A vegyes döntőbíróságok több száz ügyben hoztak ítéletet. Így a Pázmány Péter Tudományegyetem ügyben a magyar–csehszlovák vegyes döntőbíróság kimondta azt, hogy az egyetem vagyonának Csehszlovákia általi elvétele ellentétes a trianoni békeszerződéssel, mely ítélettel kapcsolatos csehszlovák jogorvoslati kérelmet az Állandó Nemzetközi Bíróság elutasította. A Csáky-, Esterházy- és Pajzs-ügyben viszont a magyar–jugoszláv vegyes döntőbíróság úgy találta, hogy a magyar tulajdonosok ingatlanainak földreform címén megvalósított kisajátítása Jugoszláviában nem ütközik a trianoni békeszerződésbe, és az ezt megtámadó magyar jogorvoslati kérelmet az Állandó Nemzetközi Bíróság nem fogadta el. Az Állandó Nemzetközi Bíróság e két ítélete nincs teljesen összhangban, és megjegyzendő az is, hogy mindkét döntést kis többséggel fogadta el az Állandó Nemzetközi Bíróság. E tények arra utalnak, hogy a külföldi tulajdon védelmére vonatkozó nemzetközi jogi szabályozás – az említett példákban: nemzetközi szerződés – alkalmazása nem mentes komoly nehézségektől. A magyar–román optáns ügyben (a magyar



állampolgárságot választó erdélyi földbirtokosok tulajdonának elvétele földreform címén) pedig nem kerülhetett sor vegyes döntőbírósági eljárásra, miután Románia megtagadta a döntőbíróság román tagjának kijelölését. Vitatott az 1938. évi és az 1940. évi bécsi döntések minősítése. Az első esetben Magyarország, a második esetben Románia kért német–olasz döntőbíráskodást (Ribbentrop és Ciano külügyminiszterek a bécsi Belvedere-palotában) a többségükben magyarok által lakott területek (a Felvidék déli sávja, illetve Észak-Erdély és a Székelyföld) visszacsatolásának kérdésében. Az igen rövid idő alatt és indokolás nélkül hozott bécsi döntések nehezen felelnek meg egy választott bírói ítélet követelményeinek, nyilvánvalóan politikai döntésről volt szó. Ez utóbbi azonban egyáltalán nem kivételes, elég a Brcko-ügyben (1997) hozott ítéletre mint politikai döntésre hivatkozni. A bécsi döntéseket az 1945. évi magyar fegyverszüneti egyezmény, majd az 1947. évi párizsi békeszerződés semmisnek és érvénytelennek (sic!) nyilvánította.

211. A kötelező nemzetközi bíráskodás eszméje 1945-öt követően háttérbe szorult. A Szovjetunió és csatlósai ideológiai és politikai okokból nemkívánatos megoldásnak tekintették a nemzetközi viták bírói rendezését, mely álláspontot a fejlődő országok jelentős része is magáévá tette. Természetesen egyéb okok is szerepet játszottak, így az alkalmazandó nemzetközi jog bizonytalansága, illetve rendelkezései kiterjesztő értelmezésétől való félelem, mellyel a bíróságok quasi jogalkotói szerepbe juthatnának, végül a bíróságok hatáskörének autonóm, a bíróságok általi megállapításában rejlő veszélyek. Mindezt meghatványozza a nemzetközi jogi aspektusok összefonódása a politikai ügyekkel, ami az államot szuverén döntési lehetőségei megőrzésére készteti. Bár továbbra is sok nemzetközi szerződés tartalmazza a kötelező bírói rendezést előíró joghatósági klauzulát, a szerződő államok ezt fenntartásokkal kizárták [pl. az 1948. évi genocid egyezmény – (l. no. 105.), a nemzetközi szerződések jogáról szóló 1969. évi bécsi egyezmény esetében (l. no. 106.)] vagy a joghatósági klauzula eleve ún. fakultatív jegyzőkönyvbe került (l. a diplomáciai kapcsolatok jogáról szóló 1961. évi bécsi szerződést). Végül ún. virtuális joghatósági klauzulát alkalmaztak, mely a felek megegyezéséhez, megállapodásához köti a bírói út igénybevételét (l. az 1992. évi helsinki vízügyi egyezményt, az 1992-ben Rio de Janeiro-ban kötött biológiai sokféleség egyezményt, az 1992. évi stockholmi EBEÉ-egyezményt).

A meglévő joghatósági klauzulák nagy száma (pl. az 1982. évi tengerjogi egyezmény) és a nemzetközi bíráskodást általánosan kötelezővé tévő szerződések (pl. az 1957. évi európai egyezmény a viták rendezéséről) ellenére feltűnő aránytalanság mutatkozik az ezek által biztosított lehetőségek és tényleges alkalmazásuk, azaz a konkrét bírói eljárások lefolytatása között. Pl. a Duna védelméről és fenntartható hasznosításáról szóló 1994. évi szófiai egyezmény joghatósági klauzulája ellenére Magyarország a Tisza cianid szennyezése (2000) ügyében nem fordult választottbírósághoz. E tendencia vonatkozik a jól működő emberi jogi bíróságokra is, melyek – nagy számú egyéni panasz elbírálásával szemben – alig foglalkoznak államok közötti vitával. Hasonlóképpen a magánszemélyek ügyei dominálnak az ICSID/CIRDI-nél is.

Az előzőek összegzéseként joggal állítható, hogy a nemzetközi viták rendezésére nemzetközi választottbíróság vagy állandó bíróság keretében csak kivételesen kerül sor. A nemzetközi bíráskodás jelentősége inkább a nemzetközi jog, elsősorban a nemzetközi jog általános szabályai fejlesztésében mutatkozik meg.

2. II. rész Az erőszak tilalma2.1. 1. A ius ad bellum-tól az erőszak tilalmáig212. Kétségtelen, hogy a háború az államok kapcsolatában az egyik legrégebbi intézmény, sőt az államok háború indítási joga, a ius ad bellum a XX. századig politikailag és jogilag nem is volt vitás. Az 1907. évi harmadik hágai egyezmény is csak alaki feltételt szabott: a háború megindítását hadüzenetnek vagy ultimátumnak kell megelőzni.

A háborúindítás jogát ugyan az igazságos háború eszméje próbálta korlátozni, melyet Szent Ágoston fogalmazott meg (IV. század), és amit H. Grotius még a XVII. században is elfogadott. E felfogás szerint a háború akkor igazságos, ha azt az Isten parancsának végrehajtására vagy önvédelem és jogsértés megtorlására indítottak. Az igazságos háború tana azonban nem érdemel különös figyelmet, hiszen – erősen kétséges hatékonysága mellett – a háború okának megállapítása eleve szubjektív. Homlokegyenest más érthető az „igazságos” kifejezés alatt, és egyébként is csak a Civitas Christiana-hoz tartozó államokra volt érvényes. Pl. F. de Vitoria elfogadta az Újvilág meghódítását a civilizáció terjesztése érdekében. A marxista felfogás is különbséget tett igazságos és igazságtalan háború között, igazságosnak minősítve az elnyomottak felszabadulása érdekében vívott háborút, mely megkülönböztetés kihatott mind az önvédelem jogának értelmezésére, mind a ius in bello alkalmazására.

Mit tekinthetünk az erőszak tilalmához vezető nemzetközi jogi folyamat kezdetének? A válasz attól függ, hogy a



háború tilalmát vesszük-e figyelembe, vagy – szélesebb értelemben – az erőszak tilalmát. Az előző esetben a Nemzetek Szövetsége Egyezségokmányából kell kiindulni, a második esetben pedig az 1907. évi hágai békekonferencián elfogadott Drago–Porter-egyezményből (2. egyezmény).

Az 1907. évi Drago–Porter-egyezmény megtiltotta az államközi tartozások fegyveres behajtását, mely addig több ízben előfordult latin-amerikai országok esetében, pl. Venezuela ellen (1902–1903). Bár ezekben az esetekben a nagyhatalmak erőszakosan léptek fel, az akkori nemzetközi jogi felfogás – főleg a háborús szándék (animus belligerandi) hiányában – az ilyen akciókat nem tekintette háborúnak, az érintett államok között nem jött létre hadiállapot, illetve harmadik államok vonatkozásában háborús semlegesség. Hasonló módon a béke jogának uralma alatt állónak tartották pl. a fegyveres represszáliát, vagy a humanitárius intervenciót is.

213. A Nemzetek Szövetségének Egyezségokmánya (1919) volt az első fontos kísérlet a ius ad bellum korlátozására. E szerződés szerint a tagállamok egyes esetekben (sic!) kötelezettséget vállaltak a háború elkerülésére (preambulum), melynek konkrét szabályait a 10–17. cikkek tartalmazták. E rendelkezések szerint a tagállamokat az alábbi kötelezettségek terhelik:

• Kötelesek kísérletet tenni a vita békés rendezésére annak a Tanács (esetleg a Közgyűlés) elé terjesztésével, vagy választottbírósági vagy bírói eljárás segítségével;

• Nem indítható háború azon fél ellen, mely végrehajtja a Tanács egyhangú határozatát, illetve a bírói ítéletet;

• Háború csak a Tanács határozata vagy a bírói ítélet meghozatala után három hónappal indítható a következő esetekben: a fél nem hajtja végre a bíróság ítéletét, nem tesz eleget a Tanács határozatának, nincs a Tanács által egyhangúan elfogadott megoldás vagy a Tanács nem hoz határozatot;

• A háború korlátozásának korolláriuma a kollektív biztonság elve: ha valamely tagállam az Egyezségokmány rendelkezéseinek megsértésével a döntést háború útján keresi, ezt a tagot ipso facto olyannak kell tekinteni, mintha háborús cselekményt követett volna el a Szövetség valamennyi tagja ellen. A tagállamok kötelezik magukat arra, hogy a szerződésszegő állammal és annak állampolgáraival minden kapcsolatot megszakítanak, továbbá a Tanács ajánlást tesz a katonai intézkedésekben való részvételre.

Az Egyezségokmány ismertetett rendelkezéseinek bonyolultságát tetőzi a szerződés belső ellentmondása: először kifejezetten megtiltja a tagállamok területi épsége és politikai függetlensége ellen irányuló, tehát hódító háborút, mely rendelkezés a Párizs környéki békeszerződésekkel létrehozott status quo fenntartásának igényéből következik. E tilalmat követik a háború korlátozásának konkrét szabályai, így nyitva maradt az a kérdés, hogy ez utóbbiak minden háborúra kiterjednek-e. Ezt az ellentmondást az oldotta fel, hogy a Népszövetség tagállamai maguk állapították meg az Egyezségokmány megsértésének tényét, ami viszont beleütközött a kollektív biztonság rendszerének alapgondolatába, mely szerint minden állam azonos módon értékel bizonyos veszélyeket és helyzeteket, és ha igen, akkor egyetért az ellenállás módjában. Ezt fejezi ki az Egyezségokmány 10. cikke, mely lényegében azt tartalmazza, hogy megegyeznek abban, amiben meg tudnak egyezni (H. Kissinger).

214. Az 1928. évi Briand–Kellogg-paktum mondta ki először a háború tilalmát érdekes diplomáciai háttérrel. A locarno-i egyezményben (1925) a szerződő felek egymás között lemondtak a háborúról (ami – új csatateret kijelölve – nem vonatkozott Kelet-Közép-Európára), amit Briand francia külügyminiszter extrapolálni akart az amerikai–francia kapcsolatokra, ahol háborútól senki sem tartott. Valójában amerikai garanciát szeretett volna kapni. E helyett jött létre egy általános megoldás. Az 1928. évi Briand–Kellogg-paktumban a Föld akkori 63 állama közül 58 lemondott a háborúról mint a nemzeti politika eszközéről, és elismerte, hogy a felmerülő bármely természetű vitának vagy nézeteltérésnek megoldását vagy elrendezését mindenkor csak békés úton szabad keresni.

A Briand–Kellogg-paktumhoz a csatlakozó államok széles körben fogalmaztak meg fenntartásokat, melyek eredményeként az a tautológia jött létre, hogy a háborút megtiltották minden esetben, kivéve az előre látható alkalmakat (H. Kissinger).

A Briand–Kellogg-paktum nyilvánvalóan nem volt alkalmas arra, hogy megakadályozza az 1930-as évek háborúit (Japán Kína elleni támadását, Abesszínia Mussolini általi meghódítását, az internacionalizált spanyol polgárháborút), sem pedig a II. világháborút. Nemzetközi jogi jelentőségét abban lehet meghatározni, hogy a háború tilalmára építve határozták meg a béke elleni bűntett fogalmát (1945. évi londoni megállapodás), ami a nürnbergi perben kapott jelentőséget.

2.2. 2. Az erőszak tilalma az ENSZ Alapokmányában



215. A fő szabály

„A Szervezet összes tagjainak nemzetközi érintkezéseik során más állam területi épsége vagy politikai függetlensége ellen irányuló vagy az Egyesült Nemzetek céljaival össze nem férő bármely más módon megnyilvánuló erőszakkal való fenyegetéstől vagy erőszak alkalmazásától tartózkodniuk kell.” (2. cikk 4. pont)

216. Az Alapokmány e világos és kategorikus szabály alól három kivételt állapít meg, melyek közül kettőről expressis verbis rendelkezik, míg a harmadik bennrejlik az idézett formulában. Az erőszak tilalma nem vonatkozik az önvédelemre, a Biztonsági Tanács fegyveres rendszabályaira és az államon belüli erőszakra.

a. „A jelen Alapokmány egyetlen rendelkezése sem érinti az Egyesült Nemzetek bármely tagja ellen irányuló fegyveres támadás (armed attack/agression) esetén az egyéni vagy kollektív önvédelem természetes jogát mindaddig, amíg a Biztonsági Tanács a nemzetközi béke és biztonság fenntartására a szükséges rendszabályokat meg nem tette.” (51. cikk)

b. A Biztonsági Tanács által foganatosított fegyveres rendszabályok: „A Biztonsági Tanács… légi, tengeri és szárazföldi fegyveres erők felhasználásával olyan műveleteket foganatosíthat, amelyeket a nemzetközi béke és biztonság fenntartásához, vagy helyreállításához szükségesnek ítél. Ezek a műveletek az Egyesült Nemzetek tagjainak légi, tengeri és szárazföldi hadereje által foganatosított tüntető felvonulásból, zárlatból (blokád), vagy egyéb műveletekből is állhatnak.” (42. cikk) E rendelkezés a kollektív biztonság elvének megfelelően a nemzetközi közösség egységes fellépését helyezi kilátásba a béke megóvása érdekében, egyezőleg az Alapokmány preambulumával:”… biztosítjuk azt, hogy fegyveres erő alkalmazására, hacsak közérdek nem kívánja, soha többé ne kerüljön sor.”

c. Az államokon belüli erőszak (felkelés, katonai puccs, forradalom, stb.), ideértve a polgárháborút is, melyet az 1949. évi genfi egyezmények óta nem nemzetközi fegyveres összeütközésnek nevezünk. E kivétel az Alapokmány idézett rendelkezéséből következik, mely az erőszak tilalmát a „nemzetközi érintkezésekre” korlátozza.

217. Az erőszak tilalma, mint a nemzetközi jog általános szabálya

Az Alapokmány idézett cikkei – a Biztonsági Tanács katonai rendszabályaira vonatkozó rendelkezést leszámítva – nemcsak szerződéses szabályok, hanem a nemzetközi jog általános szabályai is, melyet bizonyítanak az Alapokmány quasi-autentikus értelmezései, jelesül a Közgyűlés 1970. évi békés kapcsolatok deklarációja, vagy az EBEÉ 1975. évi helsinki záróokmánya. A Nemzetközi Bíróság a Jugoszlávia elleni légicsapások ügyben a felperes által kért ideiglenes intézkedéseket elutasító határozataiban hangsúlyozta az erőszak tilalmának kiemelkedő fontosságát (2000). Sőt konszenzus van abban a vonatkozásban is, hogy az erőszak tilalma a nemzetközi jog feltétlen alkalmazást igénylő szabálya (ius cogens) (l. no. 141.).

Az erőszak tilalmának hatályos (de iure condito) szabályozása prima facie abban a fogyatékosságban szenved, hogy mind a fegyveres támadás, mind az erőszak és az erőszakkal fenyegetés más formáinak, pl. politikai vagy gazdasági erőszaknak a pontos meghatározása (ha ez egyáltalán lehetséges) elmaradt.

Az ENSZ Közgyűlése megalkotta az agresszió fogalmát (1974. évi határozat), és felhívta a Biztonsági Tanácsot arra, hogy adott alkalommal tekintse irányadónak annak eldöntésére, vajon agresszió esete áll-e fenn. A Közgyűlés említett határozata először az agresszió általános fogalmát tartalmazza: „fegyveres erő alkalmazása valamely állam részéről egy másik állam szuverenitása, területi épsége vagy politikai függetlensége ellen, vagy az ENSZ Alapokmányával összeegyeztethetetlen bármely más módon”. Ezután következik az agressziós cselekmények példálózó felsorolása: hadüzenet, invázió, katonai megszállás, bombázás, blokád, az állam területén tartózkodó idegen fegyveres erők szerződésellenes használata, fegyveres bandák kiküldése, stb. A határozat végül kimondja, hogy semmiféle politikai, gazdasági, katonai vagy egyéb megfontolás nem szolgálhat agresszió igazolásául. A határozat azonban nem csorbítja a Biztonsági Tanács diszkrecionális jogát, ugyanis kimondja: fegyveres erőnek elsőként való alkalmazása valamely állam részéről – első megítélésre – agressziós cselekmény bizonyítékának tekintendő, habár a Biztonsági Tanács arra a következtetésre is juthat, hogy más lényeges körülmények fényében nem indokolt olyan döntés, hogy agressziós cselekményt követtek el. Ez utóbbi kitétel mellett további kérdést vet fel az alacsony intenzitású fegyveres erőszak alkalmazása, melynek lehetőségére a Nemzetközi Bíróság is utalt (ld. a Nicaragua ügyben /no. 77./ hozott 1986. évi ítélet). Ezenkívül az sem elhanyagolható körülmény, hogy az Alapokmány az önvédelem jogának deklarálásánál a Biztonsági Tanács számára egyetlen szempontot határoz meg, nevezetesen a nemzetközi béke és biztonság fenntartását és helyreállítását.



Az erőszak és az erőszakkal való fenyegetés tilalmának a fegyveres támadáson kívüli formáira történő kiterjesztése a nemzetközi szerződések jogával foglalkozó 1969. évi bécsi diplomáciai konferencián kapott különös súlyt (ld. no. 130.). Az ott elfogadott nyilatkozat elítéli a katonai, politikai és gazdasági nyomás minden formáját, amelyet arra használnak fel, hogy valamely államot nemzetközi szerződés megkötésére kényszerítsenek. E nyilatkozat ugyanakkor önmagát korlátozza: egyrészt nem tilalomról van szó, hanem elítélésről, másrészt csak a szerződéskötés céljából alkalmazott „nyomásra” vonatkozik. A kép teljességéhez ugyanakkor hozzátartozik az, hogy e nyilatkozat a Nyugat és a fejlődő országok konfrontációjából született. Ez utóbbiak az 1969. évi bécsi egyezmény szövegébe szerették volna bevinni a szélesen megfogalmazott erőszak tilalmát, míg a nyugati országok ezt ellenezték. A történelem érdekes fordulata az, hogy néhány évvel később éppen a Nyugat minősítette az „olajfegyver” bevetését agressziónak. A hatályos nemzetközi jog alapján tehát nem dönthető el az, hogy a politikai és gazdasági erőszak alkalmazása ab ovo jogellenes-e vagy sem. További megfontolást érdemelne az, hogy a nemzetközi kapcsolatok sajátos – többé-kevésbé az erőviszonyokat tükröző – rendszerében a politikai és gazdasági erőszak, illetve nyomás milyen mértékben korlátozható. A fortiori a nemzetközi kapcsolatok rendszerében bennrejlő kényszerek hogyan ítélhetők meg.

218. Az erőszak tilalma az Alapokmány elfogadását követően

Az Alapokmány abból az utópisztikus feltételezésből indult ki, hogy a II. világháború utáni nemzetközi kapcsolatok alapvetően békések lesznek, a Biztonsági Tanácsban állandó tagságot kapott győztes nagyhatalmak békében még inkább képesek együttműködni, tehát a kollektív biztonság rendszere működőképes lesz. A nemzetközi kapcsolatok realitásai e feltételezésnek gyorsan ellentmondtak: már a II. világháború utolsó hónapjaiban nemzetközi feszültségek keletkeztek, majd ezek eszkalációjával 1946-ban verbálisan (l. Sztálin beszédét és Churchill fultoni beszédét), majd 1947-re ténylegesen bekövetkezett a minden irányú kelet-nyugati szembenállás, elkezdődött a hidegháború. A hidegháború nemzetközi kapcsolatait a gyarmati rendszer felbomlásának folyamata jelentősen befolyásolta (1946-ban kezdődött a franciák vietnami háborúja, 1947-ben függetlenné vált India, mely véres konfliktus után két részre oszlott, 1948-ban nyilvánvalóvá vált az arab–izraeli konfliktus, 1949-ben megszűnt a hollandok Indonézia feletti uralma és Mao-Ce-Tung győzött a kínai polgárháborúban stb.).

Az Alapokmányt elfogadó San Francisco-i konferencián még ismeretlen tényező, jelesül az abszolút fegyver megjelenése ugyanakkor alapvetően átalakította a nemzetközi viszonyokat. A szuperhatalmak, az Egyesült Államok és a Szovjetunió (és szövetségi rendszereik) közötti antagonisztikus ellentétek világháborúval történő rendezése nukleáris Apokalipszissel járt volna. Bár a világ gyakran „táncolt a szakadék szélén” (J. F. Dulles amerikai külügyminiszter kifejezése), ennek vállalhatatlansága fokozatosan a szuperhatalmak meggyőződésévé vált (l. pl. az 1973. évi amerikai-szovjet egyezményt a nukleáris háború elkerüléséről). Az általános és közvetlen összecsapás, a III. világháború helyett a világnak más jelenségekkel kellett szembenéznie:

• Maradtak a periférián vívott helyi háborúk (Vietnam, a Közel-Kelet, Afrika szarva, Falkland-szigetek stb.), és a polgárháborúkba történő fegyveres beavatkozások (Dominika, Grenada, Angola, Afganisztán, Zaire/Kongó, Kambodzsa, Uganda, Nicaragua stb.), egy ország függetlenségi törekvésének elnyomása (Magyarország, Csehszlovákia), vagy ellenkezőleg, azok támogatása (Bangladesh, Eritrea stb.).

• Az erőszakkal való fenyegetés tilalmának ellentmondva beindult a fegyverkezési verseny egyre gyorsuló spirálja, mely természetesen a katonai kiadások exponenciális növekedésével járt, mely eredményeként – paradox módon – a kölcsönös elrettentésre (a kölcsönösen biztosított megsemmisítésre) épült a nemzetközi rendszer.

• A hidegháború befejezése sem szüntette meg az erőszakot a nemzetközi kapcsolatokban, elég utalni Kuvait iraki lerohanására és az ezt követő Öbölháborúra (1990–1991), a Jugoszlávia felbomlásával (1991–1999) kapcsolatos fegyveres összeütközésekre, az Afganisztán (2001), majd az Irak ellen indított háborúra (2003), az afrikai Nagy Tavak térségének konfliktusaira (1994 óta).

• Az 1990-es évektől hatványozottan megjelenő nemzetközi terrorizmus új kihívásokat támaszt a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában.

Az előzőekben per tangentem említett tények mennyiben hatottak az Alapokmánynak az erőszak tilalmát szabályozó rendelkezéseire? Elöljáróban le kell szögezni azt, hogy a tárgyalt rendelkezések módosítására nem került sor, és a nemzetközi bírói gyakorlat is (l. az 1986. évi Nicaragua-ügyet, az 1999. évi jugoszláv légicsapások ügyet stb.) tartja magát az Alapokmány szelleméhez és szövegéhez.

A nemzetközi és nem nemzetközi fegyveres összeütközésekben részt vevő vagy érintett államok – az erőszak



tilalma kötelező erejének kétségbe vonása nélkül – a szerződésértelmezés módszereinek felhasználásával törekednek a nemzetközi jogi kötelezettség és tényleges cselekvésük közötti ellentét áthidalására, magatartásuk legitimizálására. Ezen egyoldalú és többször rabulista érveket csak kivételesen értékelik autentikusan (pl. a Biztonsági Tanács határozatában, a Közgyűlés kétséges autoritású többségi határozatában, vagy a Nemzetközi Bíróság ítéletével), az esetek döntő részében az értelmezés helyességét más államok vitatják, mely azután a nemzetközi jog tudományában is elemzés tárgya lesz.

Az értelmezési vita kiterjed az erőszak tilalma nemzetközi rezsimjének minden elemére. A dolog természete szerint konkrét esetekben a legitimáló érvek kumulálódhatnak is.

• A fegyveres támadás (armed attack/agression) fogalmának kiterjesztő, sőt parttalan értelmezése, mely automatikusan megnöveli az önvédelem gyakorlásának lehetőségeit: így a támadás veszélye megalapozza a megelőző támadást (pl. 1967-ben Izrael a hatnapos háborúban). Az állam állampolgárai életének fenyegetettsége (pl. 1965-ben az Egyesült Államok Dominikában, az izraeli kommandó 1976. évi túszmentő akciója) indokolja a fegyveres beavatkozást, a gyarmati elnyomás, a népek önrendelkezési jogának megtagadása legitimálja a nemzetközi felszabadító háborút (ld. az 1970. évi baráti kapcsolatok elveiről szóló közgyűlési deklarációt). A szocializmus vívmányainak veszélyeztetésekor, az ellenforradalmi veszély elhárítása érdekében a szocialista internacionalizmus megköveteli a fegyveres segítségnyújtást (Brezsnyev-doktrína), továbbá fegyveres támadásnak minősül az indirekt agresszió, azaz a felkelők, gerillák támogatása (a Ho-Shi-Minh ösvényre hivatkozott az Egyesült Államok a vietnami háborúban). Végül a nemzetközi terrorizmus súlyos megnyilvánulásait is a fegyveres támadás fogalmába sorolják (pl. 2001. szeptember 11-i terrortámadást a Biztonsági Tanács és az Észak-atlanti Tanács).

• Miután az Alapokmány a Biztonsági Tanács hatáskörében foganatosított intézkedéseket kivonta az erőszak tilalmának hatálya alól, hivatkozni lehetett a fegyveres akcióra felhatalmazást adó határozatokra, különösen ha azok határidő nélküliek, és megjelölt céljaik túl általánosak (többek között az 1990-ben elfogadott határozattal legitimálta az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a 2003-ban Irak ellen indított háborúját). Ezenkívül a BT az erőszak alkalmazása után határozhat a kialakult status quo következményeiről, így kérdéses az, hogy ez minősíthető-e utólagos jóváhagyásnak. Végül az az érv is felmerült, hogy az államok csak hatékonyan működő kollektív biztonsági rendszer mellett mondtak le az önvédelem jogáról, melynek hiányában e jog ismét teljessé válik (l. Schwebel és Jennings bírók különvéleményét a Nicaragua-ügyben), amivel ellentétben a Nemzetközi Bíróság kimondta, hogy nincs kötve a kollektív biztonság feltételéhez (189. §).

• Mint arról már szó volt (l. no. 216.), nem vonható az erőszak tilalmának alapokmánybeli rendelkezése alá az államokon belüli erőszak; melynek a dolog természete szerint voltak olyan megnyilvánulásai, amelyek nem lépték át a nemzeti kereteket (pl. az 1965. évi indonéz puccs, a katonai hatalomátvételek Brazíliában, Argentínában és Chilében, Ben Bella erőszakos leváltása Algériában, a szegfűk forradalma (1974) Portugáliában, Khomeini ajatollah forradalma 1979-ben Iránban). Az esetek többségében azonban a nem nemzetközi fegyveres összeütközések internacionalizálódtak, ami lehetőséget biztosított a felkérés alapján történő fegyveres beavatkozásra, mint a Szovjetunió pl. 1956 októberében Magyarországon, Kuba 1975-ben Angolában, vagy Marokkó Nyugat-Szaharában, a Szovjetunió 1979-ben Afganisztánban, a franciák 1977-ben és 1978-ban Zaire Shaba tartományában, Szíria a hosszú libanoni polgárháborúban (1975–2003).

• Az erőszak tilalmát deklaráló szabály (2. cikk 4. pont) is tartalmaz egy figyelemre méltó kitételt: az államok területi épsége és politikai függetlensége elleni erőszak ab ovo tiltott. Lehetséges-e olyan erőszak, mely egyébként nem lenne összeegyeztethetetlen az ENSZ céljaival? E bizonytalanságot a gyakorlat nem mulasztotta el kiaknázni, ez történt pl. 1999-ben a koszovói népirtás megakadályozása céljából indított Jugoszlávia elleni légicsapások indoklásaként, vagy 2003-ban az Irak elleni háborúban az emberi jogok védelmére is hivatkozva, vagy 1989-ben a rend és demokrácia helyreállítása érdekében Panamában.

***

Az erőszak tilalma alapokmánybeli rezsimjével kapcsolatos különféle értelmezéseket és azok konkrét példáit a tankönyv az ENSZ Biztonsági Tanácsának tárgyalásakor fogja részletezni. A jelen fejezetben már csak az vizsgálandó, hogy a nukleáris fegyverek korszakában hogyan biztosítható az arányosság a fegyveres támadás és az önvédelem joga között, mely a Nemzetközi Bíróság szerint (l. az 1986. évi Nicaragua ítéletet) immanens követelménye az Alapokmány önvédelemről szóló cikkének.

219. A nukleáris fegyverek legalitása



A hatályos nemzetközi jog – mint láttuk – arra épül, hogy a nemzetközi kapcsolatokban tilos az erőszak alkalmazása és az azzal való fenyegetés, mely azonban megengedi fegyveres támadás vagy agresszió esetén az önvédelem természetes jogának gyakorlását. A nemzetközi gyakorlat azt is mutatja, hogy e joggal különböző államok rendszeresen visszaéltek, azaz a jog csak látszólag aratott győzelmet az erőszak felett.

Még árulkodóbb az a tény, hogy az erőszak tilalmának, a háború törvényen kívül helyezésének nemzetközi jogi alapelvvé minősítése után szinte azonnal elkezdődött és folyamatosan eszkalálódott a fegyverkezési verseny, amelynek kiemelkedő területe a nukleáris fegyverekkel állt összefüggésben. A nemzetközi közösség tehát úgy tett, mintha e tilalom nem létezne, vagy legalábbis nem bízott annak effektivitásában.

A hidegháború korszakának nagy paradoxona az volt, hogy a kölcsönös elrettentés (policy of deterrence), azaz az agressziónak a nukleáris fegyverekre alapozott elhárítása a gyakorlatban ténylegesen működött, és megakadályozta a harmadik világháború kitörését, elhárítva annak minden következményét, de nem zárta ki a háborúkat a két szembenálló tömb perifériáin.

A XX. század második fele nemzetközi kapcsolatainak e meghatározó vonása és a nukleáris fegyverek bennrejlő sajátosságai különösen indokolják azt a kérdést, hogy a nemzetközi jog milyen választ ad a nukleáris fegyverek létezésében rejlő kihívásokra.

Az ENSZ Közgyűlése kérelmére a Nemzetközi Bíróság 1996-ban tanácsadó véleményt adott a nukleáris fegyverek használatának vagy az azokkal való fenyegetésnek a legalitásáról vagy illegalitásáról. Ugyanakkor elutasította – hatáskörének korlátozottságára hivatkozva – az Egészségügyi Világszervezet hasonló tárgyú tanácsadó véleménykérését.

A Bíróság úgy találta, hogy – a feltett kérdés nyilvánvaló politikai megfontolásai és megfogalmazásának szabatosságával kapcsolatos kétségek ellenére – van hatásköre tanácsadó véleményt adni arról, vajon a nemzetközi jog megengedi-e a nukleáris fegyverek használatát vagy az azokkal való fenyegetést.

A Bíróság először fontolóra vette a humanitárius nemzetközi jog, az emberi jogok nemzetközi biztosításának szabályait, valamint a nemzetközi környezetvédelmi jog rendelkezéseit. A kérdés eldöntésénél azonban a Bíróság az ENSZ Alapokmányából indult ki, ennek rendelkezéseit minősítette alkalmazandó jognak, így – miután a nukleáris fegyverek alkalmazása és a velük való fenyegetés között korreláció áll fenn – mindkettőt a nemzetközi jog által tiltott erőszak és az önvédelem természetes joga alapján kell megítélni.

A Bíróság hol egyhangúlag, hol nagy többséggel megállapította azt, hogy sem az általános nemzetközi jogban, sem a szerződéses jogban nincs olyan speciális szabály, mely megengedné a nukleáris fegyverek használatát vagy az azokkal való fenyegetést, de nincs erre vonatkozó átfogó és egyetemes tilalom sem. Továbbá az Alapokmány 2. cikkének 4. pontjába ütköző és az 51. cikk követelményeit (ideértve az elrettentéssel nehezen összeegyeztethető arányosságot is) figyelmen kívül hagyó használat és az azokkal való fenyegetés jogellenes, végül jóhiszemű tárgyalásokat kell folytatni a nukleáris leszerelés megvalósítása érdekében.

A feltett kérdés lényegével kapcsolatban azonban a következő döntés született: elnöki szavazattal a Bíróság kimondta, hogy a jelenlegi nemzetközi jog szerint nem lehet eldönteni, vajon az önvédelem azon szélsőséges esetében, amikor tényleg az állam túléléséről van szó, vagy az forog kockán, jogos vagy jogtalan-e a nukleáris fegyverek használata vagy az azokkal való fenyegetés.

Ezen enigmatikus formula többféleképpen értelmezhető. Lehet azt mondani, hogy non liquet-ről van szó, azaz a Bíróság hatályos jogi norma hiányában tagadta meg a döntést (ez történt pl. a Bernadotte ügyben a diplomáciai és a funkcionális védelem összeütközésével kapcsolatban). Az a vélemény is képviselhető, hogy az eredmény a döntés véleményező jellegéből és a feltett kérdés megfogalmazásának hibájából adódik, de érvelni lehet úgy is, hogy e kérdés túlmegy a nemzetközi jog vagy legalábbis a bírói döntés határán (de maximis non curat praetor maxima).

Az azonban aligha vitatható, hogy a Bíróság az Állandó Nemzetközi Bíróságnak a Lotus-ügyben (1927) hozott ítélete dictumát, azaz azt, hogy államok kifejezett tilalom hiányában szabadon cselekedhetnek, úgy módosította, hogy amit a nemzetközi jog kifejezetten nem tilt, az azért még nem feltétlenül megengedett, ami egyet jelent egy „szürke zóna” létezésének hallgatólagos elfogadásával.

IrodalomBowett, D. W.: Self-Defence in International Law. Manchester University Press, 1958.



Bowett, D. W.: Contemporary Developments in the Legal Techniques in the Settlements of Disputes. RCADI, 1983/II. t. 180.

Broms, B.: The Declaration of the peaceful settlement of international disputes (Manila). In: Makarczyk, J. (ed.): Essays in International Law in Honour of Judge M. Lachs., La Haye, 1984.

Brownlie, I.: International Law and the Use of Force by State. Oxford, 1963.

Brus, M.–Muller, S.–Wiemers, S. (eds.): The United Nations Decade of International Law. Reflexions on International Disputes Settlements. Dordrecht, 1991.

Burton, J. W.: Conflict: resolution and prevention. London, 1990.

Butler, W.: The Non-Use of Force in International Law. Dordrecht, 1989.

Cassese, A.: The Current Legal Regulation of the Use of Force. Dordrecht, 1986.

Charney, J. I.: International Law Threatened by Multiple International Tribunals. RCADI, vol. 271., 1998.

Collier, J.–Lowe, V.: The Settlement of Disputes in International Law. Oxford University Press, 1999.

Dinstein, Y.: War, Agression ans Self-Defence. Grotius Publication, Cambridge, 1988.

Gebrehana, T.: Duty to Negotiate. Uppsala, 1978.

Gray, Ch.: International Law and the Use of Force. Oxford University Press, 2001.

Greig, D. W.: Self-Defense and the Security Council: What Does Article 51. Require? ICLQ, 1991.

Higgins, R.: International Law and the Avoidance, Containment and Resolution of Dispute. RCADI, 1991-V.

Merrilis, J. G.: International Dispute Settlement. CAmbidge, 1991.

Schachter, O.: Self-Defense and the Rule of Law. AJIL, 1989/2.

Schwebel, St.: Agression, Intervention and Self-Defense in Modern International Law. RCADI, vol. 136., 1972.

UNITAR: The United Nations and the Maintenance of International Peace and Security. Dordrecht, 1987.

***

Bardonnet, D. (ed.): Le règlement pacifique des différends internationaux en Europe. RCADI, Colloque, 1990.

Caflisch, L.: Vers des mécanismes paneuropéens de règlement pacifique des différends. RGDIP, 1993/1.

Cassese, A.: Violence et droit dans un monde divisé. Aldershat, 1992.

Corten, O.–Dubuisson, F.: Opération „liberté immuable”: une extension abusive de concept de légitime défense. RGDIP, 2002/1.

Cot, J. P.: La conciliation international. Paris, Pédone, 1968.

Geamanu, G.: Théorie et pratique des négotiations en droit international. RCADI, 1980/I., vol. 166.

Lacharrière, D. de: La réglementation de recours à la force: les mots et les conduites, Mélanges Chaumont, Pédone, Paris, 1984.

Plantley, A.: La négotiation internationale, principes et méthodes. Paris, CNRS, 1980.

Pazartzis, P.: Les engagements internationaux en matière de réglement pacifique des différends entre Etats. 1992.

Treves, T.: La déclaration des Nations Unies sur le renforcement de l’efficacité du principe du non-recours à la force. AFDI, 1987.



Zourek, J.: L’interdiction de l’emploi de la force. Sijthoff, Leyden, 1974.


Documents

€¦ · Web viewNemzetközi jog I. Nemzetközi jog I. Bevezetés. Függelék. I. fejezet: A nemzetközi jog fogalma és története. II. fejezet: A nemzetközi jog története