Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (részlet)

MÁRAI SÁNDOR: EGY POLGÁR VALLOMÁSAI

(1934–1935/1940)

Megjegyzés: a félkövérrel szedett, szögletes zárójelben található [szöveg] az 1940-es kiadás, a csak szögletes zárójelbe tett [szöveg] az eredeti, 1934–1935-ös kiadást jelöli.

Részlet az első kötetből

2

Halottak közé megyek, csöndesen kell beszélnem. Néhányan e halottak közül meghaltak számomra, mások élnek mozdulataimban, fejformámban, ahogy cigarettázom, szeretkezem, mintegy az ő megbízásukból eszem bizonyos ételeket. Sokan vannak. Az ember sokáig egyedül érzi magát az emberek között; egy napon megérkezik halottai társaságába, észreveszi állandó, tapintatos jelenlétüket. Nem sok vizet zavarnak. Anyám családjával későn kezdtem rokonságban élni, egy napon hallottam hangjukat, mikor beszéltem, láttam mozdulataikat, mikor köszöntem, fölemeltem a poharat. Az „egyéniség”, az a kevés, ami újat az ember önmagához ad, elenyésző az örökség mellett, melyet a halottak hagynak reánk. Emberek, kiket soha nem láttam, élnek, idegeskednek, alkotnak, vágyakoznak és félnek bennem tovább. Arcom anyai nagyapám mása, kezemet apám családjától örököltem, vérmérsékletem valamelyik anyai rokonomé. Bizonyos pillanatokban, ha megsértenek vagy gyorsan határoznom kell, valószínűleg szó szerint azt gondolom és mondom, amit egyik [nagybátyám] [nagyapám] gondolt a morvaországi malomban, hetven év előtt.

Anyám apjáról kevés tárgy, mindössze csak egy fénykép és egy söröskancsó maradt reám. A söröskancsóba beleégették nagyapám arcképét. Ez és a fénykép körszakállas, magas homlokú, puha, kövér arcú férfit mutatnak, szája érzéki, duzzadt alsó ajka lebiggyed. Zsinóros magyar ruhában ül, de pantallót visel hozzá és cúgos cipőt. Jókedvű ember volt, sietett élni, kétszer nősült, hat gyermeke született. Sokat keresett, és soha nem tanulta meg a könyvelést, zsebében hordozta a számlákat, váltókat, s mikor meghalt, negyvenhét éves korában, adósság és rendetlenség maradt utána. De a nagyapai házban jókedvűen éltek. Népes volt ez a ház, itt laktak a legények és inasok is, sokszor húszan ültek délben az asztalnál.

A bejárattól jobbra, a „mintaszobák”-ban halmozták föl az új bútorokat. Nagyapám bútorait a környéken is vásárolták, az egri érsek néhány szalonját is ő rendezte be, ma is ott állanak az „R. J.” jelzésű asztalok és karosszékek az érsek fogadószobáiban. Óriási telken terült el a lakóház és a műhely. Igen, a „gyár”-ban már gépekkel is dolgoztak, bonyolult esztergapadokkal, de nagyapám mindvégig kabátzsebében könyvelt, papírdarabkákra írta plajbásszal a bevételt és a kiadást, s a papírdarabkákat időnként elvesztette.

Az iparos akkor még mindig „vándorolt”, a legényévekhez hozzátartoztak a külföldi vándorévek. A lateiner-ember évtizedeken át nem mozdult ki városából, s egy kissé kalandor volt, aki már elkerült

külföldre is. A világ színességéről, zűrzavaráról csak az iparos és aktív katonatiszt tudott, akit ide-oda helyeztek a Monarchia országaiban. Nagyapám vándorolt Csehországban és Németországban, s később, mikor már mester volt, sűrűn járt Bécsbe bevásárolni, s megtanulta a fejlődő mesterség új fortélyait. Mindenesetre többet tudott a világról, mint környezete, a kisvárosi lateiner-bugrisság. Szívélyes, vérmes és nyugtalan kedélyű ember volt, szerette a bőséges étkezést, sokat sörözött, s hódolt a hölgyek bájainak is. Ha a kapu előtt felhangzott a vándorlegények éneklő szava: „Einer armer Reisender…” – nagyapám kiszólt a „komptor” üvegajtaján át: „Wer arm ist, der soll nicht reisen; de aztán behívta a vándort és megvendégelte. Három fiát magasabb iskolákba járatta, egyik kadétiskolába került, másik kettő a gimnáziumba; leányai már beérték a betűvetés tudományával, csak anyám végezte el később, nagyapám halála után, a felsőbb leányiskolát, a tanítónőképzőt.

Ez minden, amit nagyapámról tudok; soha nem láttam őt, s meghalt húsz évvel születésem előtt. Arcképe szobámban lóg a falon, döbbenetesen hasonlítok reá. Az én arcom is élveteg, puha és kövér, érzéki szájam lebiggyed, s ha körszakállt növesztenék, hasonmása lennék az idegennek, aki a fényképről bámul reám. Vándorkedvemet is tőle örököltem, érzékenységemet, szlávos nyugtalanságomat és kételyeimet. Ez az idegen ember erősen él bennem tovább. Valószínű, hogy nemcsak testi alkatot örököl az ember őseitől; ahogy viselem száját, homlokát, szemeit, fejformáját, úgy élnek bennem mozdulatai, nevetése, buja hajlamok, valami lazaság és [slendriánság] [hányavetiség]. Én is szeretném zsebeimben cipelni életem és ügyeim könyvelését. De él bennem egy másik nagyapa is, aki zordabb, komorabb és pedánsabb, ez is korán halt meg, s nem ismertem soha. Ezek az idegenek, akikkel együtt kell élnem, ritkán engednek szóhoz engem, azt a valakit, akit tapogatódzva, kínlódva faragtam magamból. Ez anyai nagyapám például kisvárosi Falstaff volt, híres, jókedvű sörkupán és törzsasztal-gavallér. Munkám [technikáját] [módszereit] is tőle örököltem. Szeretek kézműves módra piszmogni a vállalt feladatokon, szeretem a munka testi, fizikai ütemét, szeretek fúrni és faragni mindennapos használatra szánt jelentéktelenségeken. Jó mesterember vagyok, hála neki. Néha birokra kel másik, komor nagyapámmal, s ha ő az erősebb, fél esztendeig is jókedvű vagyok, valamilyen derű és könnyűség árad el munkámon és életemen, ilyenkor kitör a vándorlás hajlama rajtam, terv és cél nélkül elutazom hónapokra is, nem érdekel, mi marad utánam odahaza és a műhelyben.

Nagyanyám tizenhat éves volt, mikor feleségül ment hozzá. Ennek a nőnek alakját finom fátyol borítja. Mindössze négy évet élt nagyapámmal, megszülte anyámat, majd még egy gyermeket, és meghalt gyermekágyi lázban. Senki nem beszélt róla a családban. Nevét is csak véletlenül tudtam meg, mintha anyám elszólta volna magát egyszer. Jelenffy lány volt. Gyermeke, mostohagyermekei hallgattak emlékéről. Egyetlen fényképe maradt, színes „kabinetkép”, mely szép és szomorú, egyszerű női arcot mutat, inkább leány, mint fiatalasszony arcképét. Titkát, ha volt, mélyen őrzi a család, a halottak. Mostohagyermekei vonakodva beszéltek csak róla; anyám alig emlékezett reá. Árva leány volt, egyik idősebb nőrokona nevelte. Azt hiszem, szegény volt. Nagyapám elmúlt negyven, mikor özvegyen maradt öt gyerekkel, s feleségül vette ezt a lányt, aki zavartan kallódhatott a nagy házban, mint egy fogadott, hatodik gyermek. Azt mondják, soha nem nevetett. Komoran ült a hosszú, családi asztalnál, nagyapám jobbján, idegenül élt a családban. Nagyapám jókedvű, tréfás beszédű ember volt, s történetein mindenki mulatott. Néha megnevettette ezt a szomorú asszonyt is, aki fölkelt ilyenkor az asztaltól, a kendőt szája elé kapta, s „átment a szomszéd szobába mosolyogni”. Szégyellt nevetni… Mi lehetett a titka? Anyámat, első gyermekét, rettenetesen csúnyának tartotta, szégyellte az újszülött csúnyaságát, látni sem bírta, s valahányszor szoptatta, kendővel takarta le a gyermek arcát. Anyám tudta ezt, később elmondták neki nővérei, ő mesélte nekem. Négy évig élt ez a csendes, szomorú, valószínűleg lelki bajos nő a családban. Valamit ő is adott nekem az életre. Félelmeim java részét neki köszönhetem. Valószínűleg szégyellte ez a nő hitvestársi szerepkörét a felnőtt gyermekek, a vele egykorú nagy lányok előtt, szégyellte a mamáskodást egy családban, ahol az első asszony gyermekei féltékenyen óvták a halott tekintélyét és emlékét. Valószínűleg minden hibás volt, tökéletlen és ügyefogyott, amit csinált, megfélemlítettsége hisztérikus védekezésre ösztönözte, ezért „szaladt át

mosolyogni” a másik szobába, mikor nagyapám tréfákat mesélt, ezért hallgatott mindig, s ezért tartotta olyan „rendkívüli rútnak” tulajdon gyermekét, mintha ezzel a megalázkodással iparkodna engesztelni a halott asszony emlékét s a zsarnok gyermekeket. Ha az őrülettől félek, ez az asszony szólal meg bennem. Keresztnevét sem tudom; soha nem ejtette ki senki előttünk a nevét. A család csillagképében megjelent egy pillanatra, s rögtön odébb vonult a semmibe. Baljós emlék maradt a jelenés nyomában, akik ismerték, mintegy lesütött szemmel beszéltek róla. A fényképen világoskék pruszlikot visel, fehér, lányosan gyöngéd nyakában vékony fekete zsinóron ezüstkeresztet, a blúz kivágásában apró gyöngyvirágcsokrot. Szemei üresek, tiszták, szomorúak, mint az üvegszemek. Ez a két ember él bennem tovább.

[3]

[Életvidám és rendetlen nagyapám halála után a család krajcár nélkül maradt. Anyám gyermek volt még. Két mostohanővére férjhez ment már, az egyik helybeli jómódú hivatalnokhoz, a másik Bécsbe egy festőművészhez. A helybeli nővér fogadta magához anyámat, ez a nő „nevelte". Kegyetlen és szenvedélyes nő volt; a családban féltek tőle, mint a szoknyát öltött sátántól, gyűlölték. Gazdagon éltek, úriasan, nagy házat vittek. Anyámhoz rosszabb volt ez a féltestvér, mint egy mostoha lehetett volna. Korbáccsal járt-kelt odahaza, mindenkit vert, anyámat, gyermekeit, néha férjét is. A férfi csendes, pipogya ember volt, a család láthatárán nem érvényesült más élőlény akarata, csak az asszonyé. Irtózatos dühöt hordozott magában ez a szerencsétlen; ma úgy emlékezem reá, mint valamilyen rosszindulatú természeti jelenségre. Megfertőzte környezetét ezzel a dühvel, mely állandóan fröcskölt lázas ajkairól, kövér, vérmes, alacsony testében mindegyre sistergett, fortyogott az elkeseredett indulat. „Irma kissé ideges!" – mondták róla a családban. Egyesek kedélybetegnek, mások, egyszerűbben, csak kártékony hajlamú, gonosz nőszemélynek tartották. Ha a szadizmus betegség, s nem egyszerű rosszindulat és kegyetlenség, akkor csakugyan beteg volt.

Ilyen messze kell megkeresni néha egy élet defektusát, nyavalyáinak csíráját? Úgy látszik, ilyen messze. Életemen át kell szenvednem Irma hajlamai miatt. Mint a bosszúálló angyal, vándorolt hajnaltól napestig az alacsony, földszintes házban, az idegen lakók is rettegtek tőle. Köztük egy öreg katonatiszt, aki csigalépésben haladt csak előre pályáján, deresedő fejjel még mindig csak az őrnagyi pléhgallért viselte, s a család hűséges barátai közé tartozott. Osztrák ember volt, soha nem tanult meg tökéletesen magyarul, Henrik volt a keresztneve, s az ő emlékére kaptam én is számos keresztneveim között a regényes hangzású Henrik nevet. Ez a marcona katona, aki modorban, viseletben, megjátszott kaszárnyaszigorával, lénye természetes kedvességével és tutyimutyiságával modellje volt a közös hadseregbeli agglegénynek, ahogy a Fliegende Blatter-ben rajzolták a „zord, de alapjában lágyszívű ezred-apját", gyáván sompolygott el a kaszárnyába, vagy a sörházba, mikor az udvaron felcsattant Irma kellemetlen torokhangja. Éppen így reszkettek a cselédek, a házmester, a vendégek, mindenki, aki kénytelen volt rövidebb-hosszabb ideig e haragos lélek viharzónájában tartózkodni. Az őrnagy szívvel-lélekkel ragaszkodott családunkhoz, ahol, kissé zord körülmények között, de mégis csak otthont talált; odaadó barátja volt Irma férjének, a pipogya Sándor bácsinak, a nap különböző szakában bemerészkedett a lakásba, ebbe az ostromlott várba, ahol meglepetésszerűen robbantak bombák, gránátok, s az egyszerű pergőtüzet a bennlakók már pihenésnek érezhették… Az őrnagyot is papucs alatt tartotta Irma, bár nem volt ehhez női, érzelmes joga; mégis lehordta, ha egy pohárral többet öntött fel, este tizenegy után hazakergette, s másnap, ha kitudódott, hogy az őrnagy este elment még a kávéházba is, nem állt vele szóba. Ez a jámbor harcos legalább úgy félt Irmától, mint a családhoz tartozó gyermekek, mint Sándor bácsi, a férj, s a közelebbi és távolabbi rokonok. Irma zsarnoki hatalmától idegenek is szenvedtek, ez a kétségtelenül dacos és sértődött jellem kisugározta önkényét mindenkire, aki felbukkant a család birodalmának peremén. Jámborabb és ártatlanabb „házibarátot" igazán képzelni sem lehet, mint ezt a gyámoltalan, kedves öreg katonahivatalnokot, aki

véletlenül csöppent ebbe a földi pokolba, lakást bérelt a földszintes ház egyik udvarszögletében, s évek múltán megadta magát e különös, gonosz végzetnek, Irma terrorjának, mint a családtagok.

A két öreg, Sándor és Henrik, az asztal alá rejtett flaskából itták a bort vacsora után, s mi valamennyien falaztunk nekik. Irma állandóan „nevelt" mindenkit, akinek közelébe jutott. A városbeli kereskedők rettegtek tőle, mert megetette velük a romlott, vagy íztelen árut, a csemegést kényszerítette, hogy jelenlétében egye meg a romlott sajtot, melyet előző nap üzletében vásárolt... Anyámat leányaival együtt konok következetességgel „nevelte", s csakugyan, éppen olyan, „igazságosan" kegyetlen volt hozzá, mint édes gyermekeihez. „Anyád helyett anyád vagyok!" – kiabálta ilyenkor; természetesen egy kissé cseléd helyett tartotta, dolgoztatott vele a gyermekekre, s nem fizetett neki bért. Gyakran véresre verte anyámat; egyszer, mikor anyám kislány volt még, sebet ütött homlokán a nádpálcával; az ütés nyomát, keskeny, fehér csíkot, anyám örökre megőrizte, s ha indulat fogta el, ez a fehér bélyeg hirtelen megvilágosodott és előtűnt homlokán. Családi vész volt Irma. Apám, a kérő, úgy érkezhetett ebbe a családba anyám számára, mint a mondákban a szabadító herceg. S csakugyan, talán az egyetlen, akitől Irma félt valamennyire, apám volt. Szüleim fiatal házasok voltak még, mikor apám kiutasította Irmát lakásából, s esztendők múlva békültek csak ki. Igaz, hogy akkor aztán kiadósan: Irma csaknem állandóan nálunk ült, férje meghalt, gyermekei elkerültek a városból, mi törődtünk vele, nálunk étkezett s anyám gondoskodott minden szükségesről. Mi gyermekek így neveztük: „nagymama" – és utáltuk. Ennyi s ily bensőséges utálatot talán meg sem érdemelt szegény. Szerencsétlen és elkeseredett lélek volt, aki régmúlt időkben elszenvedett sérelemért állt bosszút valamennyiünkön. De ezt csak sokkal később, véletlenül tudtam meg, évtizedekkel halála után. Nem volt igazi „nagymama”, ezt a címet csak kölcsönkapta, szívességből, mintegy gavallériából, mert ő nevelte fel anyánkat. Mennyire gyűlöltük ezt a fals, mesterségesen kinevezett nagymamát! Minden vasárnap nálunk ebédelt, feketében érkezett, nyakán és fülében fekete email ékszerekkel s már kora reggel átfűlt a ház csendes izgalommal, a cselédek szakmányba takarítottak, a szakácsné idegesen főzött, a gyermekeket fürdették, fésülték és különös gonddal öltöztették. „A nagymama" szerényen érkezett, csaknem lesütött szemekkel s ebéd végéig szavát sem lehetett venni; mindenki körülötte forgott s ő persze megjátszotta a „szegény rokont", a jámbor özvegyet, aki dehogy is meri bírálni a gyermekek viselkedését, az ebédet, a torta készítési módját s elszokott már a bőségtől és gazdagságtól... Mint száműzött királyné, fekete s komor méltósággal, szótlanul ült az asztalfőn, teljes nagymamai díszben, fekete selyemkendővel kövér vállain, csak szeme járt fürgén arcról-arcra, mindent észrevett, azokat a különös áramlatokat, feszültségeket, apró baleseteket, melyek áthatnak minden családi együttlétet s időnként gúnyos mosollyal hajolt tányérja fölé. Irma özvegyi életszaka, uralkodásának alkonya évtizedekig tartott, mindenki megszökött már előle, férje a sírba, gyermekei idegen városokba, a barátok kerülték, csak mi tűrtük, fogcsikorgatva, néha nyílt lázadással, tehetetlen beletörődéssel, mint a végzetet. A vasárnapi ebédek végén, mikor behozták a feketét, búcsúra megjött a szava. Csodálatos leleménnyel tudott ilyenkor néhány odavetett megjegyzésben összesűrített méregadagot fecskendezni belénk, melynek kínos hatásától aztán egész héten szenvedtünk. Időnként hivatalosan meg kellett látogatni: ilyenkor teljesen a „szegény özvegy" volt, aki éppen csak él a maga szegénységében (a takaréktól nyugdíjat kapott, gyermekei bőségesen támogatták s mi is elláttuk minden szükségessel, de természetesen gyakran fogadott hideg szobában, vagy lecsavarta a petróleumlámpa lángját, mert neki „nem telik fűtésre, világításra") – s oly képzelőerővel, annyi változatban tudta elénk tárni egy szegény özvegy magányos életének nyomorúságát, hogy bűntudattal tértünk haza, nyugtalanul és zavarban, kétségektől gyötörve, mit is lehetne tenni sorsa enyhítésére.

Sokáig élt így, emlékeimben mint komor nemtő áll gyermekkorom fölött, családi drámák és félreértések haragos istennője, fekete csipkében, levendulaszagúan. Egy napon elmúlt ez a csapás is a család felől s Irmát befektettük Sándor bácsi mellé, ahol bizonyosan folytatja az örök perpatvart. De évtizedekkel halála után, véletlenül, vacsora utáni boros hangulatban, a család egyik távoli rokona, egy nyolcvanéves öreg úr, fogatlan szájjal bevallotta nekem, hogy ifjúkorában életre-halálra szerették egymást Irmával, de nem vehette el, mert mindketten szegények voltak. Ez a banális románc megrendített. „Nagy-nagy szerelem volt!" – selypítette a foghíjas öreg s remegő kézzel megmutatta az olajfestményt, mely a tizennyolc éves Irmát ábrázolta: élveteg arcú, csaknem csinos fiatal leányt, aki a

nagyapai érzéki szájat örökölte s a szemekben a szenvedély szikrája ragyogott. Az öreg bácsi, az egyetlen élőlény talán, aki igazán szerette Irmát, hosszú és gáláns regényt mesélt el, melynek csattanója mindössze az volt, hogy a fiatalok nem kerültek össze... Valószínű, hogy ezt az elmulasztott szerelmet bosszulta meg Irma férjén, gyermekein, az életen. Egy kissé rajtam is.]

[4] [3]

Az egyik fiú, Jenő, anyám legidősebb bátyja, zenész akart lenni, de csak a katonazenekarba került, s kétségbeesésében agyonlőtte magát, mikor Pólában szolgált a csapatnál. A zenei hajlam, mint valamilyen átok, végigkísérte ezt a családot. Legtöbb családtag elvetélt művésztehetséget érzett magában. [Irma egyik leánya] [Egyik leány] festegetett, másik énekelt. Anyám is szenvedélyesen foglalkozott zenével, s nem is egészen tehetségtelenül. A másik nővér, aki Bécsbe került, a zenei tehetséget továbbadta gyermekeinek, hat leányának, közülük az egyik világhírű táncosnő ma is, s a többi is zenéből és zenének él, komponálnak, tanítanak, előadnak. A zene volt az a magasabb rendű eleme az életnek, melybe elmenekültek, s bennünket, a kései utódokat, kegyetlenül kényszerítettek, hogy kövessük őket a fellengzős birodalomba és utánozzuk hajlamaikat. Gyermekkoromban több zenét hallottam és tanultam, mint egy hivatásos muzsikus. Talán ezért maradtam botfülű. Korán kaptam csömört a zenétől, később dacosan kerültem a hangok birodalmát, s bár néha honvággyal gondoltam arra, amit így vesztettem, sértődötten és ideges érzékenységgel zárkóztam el mindenfajta zenétől. Egyszer Párizsban egy koncertterembe tévedtem be, ahol filharmonikusok adtak elő; mikor a zene felharsant, ideges nevetőgörcs fogott el, mely nem szűnt, és végül is ki kellett vezetni a teremből… Soha nem értettem Jenőt, aki agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész. Számomra a zene büntetés volt, ujjgyakorlat, anyám nádpálcával ült mellettem, és körmömre ütött, valahányszor hibás ujjhelyezéssel ütöttem le egy hangot. Ma is úgy hallgatom a zenét – amely után mégis vágyódom, mint a száműzött a félig elfelejtett haza után –, mintha bizonygatnám magamnak, hogy lám, nem is fáj olyan nagyon.

Az egyik fiú agyonlőtte magát, mert nem lehetett zenész, a másik kimaradt a gimnáziumból, mert hivatást érzett a mészáros mesterséghez. Különös család volt ez. Jenő öccse, Dezső, már a hatodik gimnáziumi osztályt végezte, mikor megszállta ez a sugallat, nagyapám elé lépett és bevallotta, hogy nem tehet másként, kénytelen abbahagyni a humanista tanulmányokat, mert ellenállhatatlan kényszer vonzza a mészárosi pályára. Nagyapám, mint szigorú, de igazságos ember, a különös óhaj hallatára először gondolkozási időt kért. A tűnődés és mérlegelés idejének letelte után elővette Dezsőt, hosszan lelkére beszélt, majd irtózatosan megverte. A verés akkor általánosan elfogadott pedagógiai eszköz volt, a pofonok hozzátartoztak a nap munkarendjéhez, mint az imádság vagy a szorgalmi dolgozatok. [Legtöbbször] [Legelőször] nem is volt különösebb célja vagy jelentősége a mindennapos ütlegelésnek, a szülők és nevelők inkább csak a gyakorlat kedvéért vertek, engedelmeskedtek a [tradíciónak] [hagyománynak]. Verés után nagyapám kijelentette, hogy gondolkozott a dolgon, s nincs kifogása, ha Dezső pályát változtat. Tizenhat éves korában, hat gimnáziumi bizonyítvánnyal zsebében, hamarosan fel is küldték a fővárosba, mészárosinasnak.

Ezzel [a nyugtalanító] [az érdekes] emberrel én csak kétszer találkoztam. A családban halkan emlegették, mint egy őrültet. Azt hiszem, makkegészséges volt, a ritka emberek egyike, aki mert és tudott hajlamai szerint élni. Rossz elképzelni is, milyen meghasonlott, nyomott kedélyű, talán veszedelmesen beteges hajlamú ember válik Dezsőből, ha a „sugallat” idejében meg nem szállja, csakugyan elvégzi a gimnázium osztályait, maturál, hivatalnok lesz, kallódik a számára idegen, ellenszenves osztályban és mesterségben! Így, amennyire megítélhettem, egyszerű, dolgos és elégedett ember maradt Dezső, idejében megnősült, üzletet nyitott, felnevelte szép leányait, s

keresztényi béketűréssel, alázattal halt meg, mikor elkövetkezett órája; mindenesetre tovább élt, mint általában a család férfitagjai. A feltörekvő, becsvágyó család persze soha nem értette meg Dezső szökését. A „gyáros” fia, akinek nyitva áll az út a felsőbb osztályba, aki titulussal és diplomával törtethet előre az urak között, megmarad iparosnak, s hozzá még ilyen gusztustalan, véres kézi munkát választ, mint a mészárosé – ki érti ezt? Dezső valószínűleg félt kissé ettől az „úri osztálytól”. Elhatározásában valamilyen örökölt iparos gőg is sarkallta, félszegnek s idegennek érezte magát abban a másik, formásabb világban, olthatatlan kötöttség tartotta a céh, a műhely légkörében. Igaz, ha mindenáron iparos akar maradni, átvehette volna a nagyapai asztalosműhelyt is. De a mészárosmesterséghez különös hajlamok vonzották. Ha van „hivatás”, úgy Dezső kétségtelenül mészárosnak született. Gyermekkorában „mészárosdit” játszott kisebb testvéreivel és az inasgyerekekkel: anyám előadása szerint összegyűjtötte Dezső a ház gyermekeit az udvar egyik sarkában, levetkőztette őket, sóval behintette hátukat és ülepüket, s aztán a konyhából ellopott, nagy húsvágókéssel megjátszotta, hogy kizsigereli és trancsírozza áldozatait. A gyermekek, mint riadt birkák, tűrték a furcsa játékot. Ezt minden hónapban megismételte. Mészárosmester volt már, mikor megnősült, az esküvőről elinalt, otthagyta a lakodalmas ebédet, frakkban és cilinderrel fején, beült a fiákerbe, kirohant a vágóhídra, nekivetkőzött, széles jókedvében levágott egy ökröt, s aztán örömtől kipirult arccal visszatért a násznép közé, pár órás felesége mellé. Gyászcéduláján természetesen így jellemezték: „Szerető, gyöngéd férj, a legjobb apa.” Csakugyan, az is volt, [hála az ökröknek, melyeken kiadhatta minden indulatát, azt a homályos, gyanús szándékot, bonyolult vérengzési kedvet, amelytől félt talán, mikor hatodikban ott hagyta Ovidius versezeteit s elment mészáros inasnak Pestre.] Ösztöne idejében figyelmeztette a veszélyre, s megmenekült.

Gyermek voltam, mikor először jártam nála, anyám vitt fel látogatóba, s létezése ugyancsak meglepett, mert mit sem tudtam addig erről a különös bácsiról, senki nem említette, hogy van egy mészáros rokonunk Pesten. A felfedezés elragadott, a bácsi is. Dezső kissé zavartan viselkedett, mi voltunk az „előkelő” rokonok, ő is, felesége is készültek látogatásunk fogadására, a lakást aggályosan rendbe rakták, ők maguk ünnepi ruhába öltöztek, kislányaikat, három [rachitises, de] csinos arcú gyermeket, mintegy vizsgára és első áldozásra csinosították, s nem tudtak mit szólni, hová ültetni. Mellemet hevítette a büszkeség, hogy a családban mészáros is van, mégpedig ilyen kitűnő, nyilván nagy tudású, „fővárosi” mészáros, aki barátságosan kézen fogott, levezetett a műhelybe, megmutatta az óriási tönköt, a bárdokat, az állati tetemeket. Sokkal érdekesebb volt, mint az összes rokonok, akiket eddig megismertem, a tanárok, jogászok, katonatisztek. Érthetetlennek tetszett, hogy eddig soha nem említették odahaza szüleim ennek a kitűnő rokonnak nevét. [Később visszatértünk a lakásba s húgomat – akkor négyéves volt –, bőgve találtuk, a cousine-ok hiába vigasztalták, az idegen néni hasztalan kínálta befőttel. „Itt olyan szegényszag van!" – bömbölte végre húgom. Elhallgattunk, lesütöttük szemünket, a bácsi zavartan nézett körül, anyám szája idegesen remegett, mintha sírni készülne. De nem sírt, csak elmentünk hamar. Hatéves voltam, de éreztem, hogy drámát éltem meg, valami jóvátehetetlennek voltam szemtanúja. Többször aztán nem mentünk látogatóba ehhez a különös nagybácsihoz.

Láttam őt még egyszer, közel harminc esztendővel később, a Kerepesi úti temető halottasházában; anyám bátyja a koporsóban feküdt és viaszsárga arcán nagy, zöldes nyári legyek mászkáltak. A család ott sírt a koporsó előtt. Zavaromban túlságos udvariassággal, hangsúlyozott rokoni hanglejtéssel beszélgettem velük, mint aki most hirtelen, harminc év után, jóvá akar termi valamit. Beszéd közben megéreztem, hogy hangom fals, magatartásom hamis, hirtelen megnémultam s otthagytam őket a halottal. Dezsővel, a mészárossal, nem volt szerencsém, sem életében, sem halálában.]

[5] [4]

Egy nyári napon megérkezett Ernő, méltóságteljesen lépdelt fel a lépcsőkön, szűkszavúan üdvözölte a meglepett családot, senkit nem csókolt meg, körülményesen helyet foglalt az egyik karosszékben, tulaezüst tárcájából hosszú, szopókás „Hölgy” cigarettát keresett elő, s olyan alaposan, elmerülten kezdett cigarettázni, mintha semmi más dolga nem lenne itt, csak éppen bemutatja a dohányzás módszerét, melyet ő talált fel. Senkit nem láttam addig ilyen bonyolult ünnepélyességgel, ilyen áhítatos odaadással dohányozni. Mielőtt rágyújtott, néhányszor odaütögette a cigaretta szopókáját a tulaezüst tárca fedeléhez, hunyorítva, fél szemmel belenézett a cigarettába, mint a csillagász a távcsőbe, belefújt a szopókába, aztán megnedvesítette nyelvével ajkát, két ujjal végigtapogatta a cigarettát, a kitüremlő dohányból lecsípett valamit, csücsörített, szájába illesztette a cigarettát, de nem engedte el, két ujjal támogatta, s bal kezével gyakorlottan kereste meg mellényzsebében az öngyújtót, fél kézzel rágyújtott, a füstöt mélyen leszívta – arca besüppedt ilyenkor kétoldalt, mint a halottaké –, s aztán sokáig zsugorgatta a füstöt tüdejében, fél perc is eltelt, míg a megrágott, megemésztett füstöt kéjes [kérődző] lassúsággal visszaadta. Orrán és száján át gomolygott a híg füstfelhő, s Ernő nehezen lélegzett közben, mint az atléta valamilyen nagy ügyességgel végrehajtott erőpróba után… A család sikoltozva ült körülötte, s bámulták. Megérkezésének első percei kizárólag ezzel a rágyújtással teltek el, mintha készült volna erre a művészi [produkcióra] [teljesítményre], s bámulatba akarná ejteni a családot. Aztán sokáig nem szólt egy szót sem. Lódenkabátja mellette hevert a széken. Nagyon magas volt – száznyolcvanhat centiméter –, s nagyon kövér; olyan bajuszt viselt, mint Vilmos császár.

Tizenhat évi távollét után érkezett meg így, ilyen szűkszavú ünnepélyességgel, s szemmel láthatólag csak abból a célból, hogy bemutassa, mint kell szakértően és nagy élvezettel cigarettázni. A nikotin kéjence volt. Napi nyolcvanat szívott halála napjáig, negyvenöt éves korában halt meg, a szívbaj „angina pectoris” nevű változatában, melyet a mértéktelen nikotinfogyasztás idézett elő és siettetett. Tizenhat évig nem írt a távolból egyetlen képeslapot sem. Senki nem látta e másfél évtizedben, közvetett híreket sem kaptunk felőle, egyszer elterjedt a családban a rémhír, hogy Ernő tábornok a japán hadseregben; ezt valahogy, Isten tudja, miért, szégyelltük; de a hír, szerencsére, hamis volt. Lomhán, testesen terpeszkedett a karosszékben, közönyös kérdéseket intézett anyámhoz, akit tizenhat esztendeje nem látott, s mindenképpen úgy viselkedett, mint aki tegnap ment el hazulról, s nem is érdekli különösebben, mi történt közben az otthon maradottakkal. E másfél évtizedben, míg Ernő ilyen titokzatos távolban élt, sokan meghaltak a családból, született egy csapat gyermek, de Ernő arról adott elő, hogy az állami cigaretták sokkal ízesebbek és megbízhatóbbak, mint a németországi magáncégek cigarettái. Zavarban volt. Sápadtan ült és nehezen lélegzett. Magatartása tiltakozást fejezett ki, aggodalma védekezést. Nem kérdett semmit, és némán visszautasította a kérdéseket, melyekkel a család az elmúlt másfél évtized titkát feszegetni óhajtotta. Rövidesen meg is állapodtunk, hogy Ernőnek „titka van”. [Talán megölt valakit,] [Talán csakugyan hadvezér volt valahol,] talán csak megalázó életkörülmények között élt; gyanítottuk a „Lebenslüge”-t Ernő hallgatása mögött – A vadkacsa akkortájt volt divatos a magyar színpadokon –, s tiszteltük sértődött, aggodalmas hallgatását. Így kezdett élni közöttünk, mintha idegen földrészről érkezett volna, „titkával”, tulaezüst cigarettatárcájával, mely állandóan tele volt, kevés ruhájával, fehérneműjével és sovány erszényével, különös szokásaival.

Gőgös és érzelmes lélek volt Ernő, anyám legfiatalabb bátyja – már a mód és a körülmények, ahogyan eltűnt tizenhat év előtt, növelték a titokzatosságot testes és lomha alakja körül. Ernő aktív katonatisztnek indult, a „család szeme fénye” volt, az a valaki, akire [még a szigorú Irma is] [minden családtag] büszkén tekintett. A kadétiskolában alapítványi helyet kapott, s nagyapám halála után is megmaradhatott a hadseregben, mert a család támogatta szeme fényét, a fiatal tisztet. A kisvárosi

garnizonéletet élte, sokat ivott, kártyázott, jól-rosszul ellátta a szolgálatot, a társaságban kedvelték, mert kellemesen és szívesen zongorázott, fojtogatták az uzsorások, udvarolt a kasszírnőknek és az átutazó színésznőknek, s lassan elmerült abban az ernyedt állapotban, alkoholizált semmittevésben, amiből kevés békebeli aktív tiszt menekült meg a vidéki garnizonokban. Ernő [utálta hivatását, mesterségét, az egész cifra nyomorúságot, az egyenruhát és a fegyelmet] forradalmár vérmérséklet volt, zárkózott és magát emésztő, érdeklődő és nyugtalan, vándorhajlamú lélek, s az első napon, mikor tudatosította a hivatása iránt érzett ellenszenvet, levelet írt a hadügyminiszternek, leköszönt rangjáról, s fillér nélkül, egyetlen szál civil ruhájában, búcsúlevelek hátrahagyása nélkül külföldre utazott. Nem, a család férfi tagjai nem kedvelték az élet szamárlétráját. Egyik öngyilkos lett, mert nem lehetett muzsikus, másik hűtlenül elhagyta a humanista műveltséget és elment mészárosnak, Ernő eldobta a kardbojtot, hogy „titkának” élhessen, valahol a gyanús és ellenőrizhetetlen külföldön. Csendesen élt közöttünk, óvatosan. Poggyásza néhány matematikai és fizikai szakkönyv volt csak, s nagyon sok [kóta] [hangjegyfüzet]. A matematika szenvedélyesen érdekelte. Tőle hallottam először Einstein nevét – Ernő olvasta a tudós dolgozatait szaklapokban, évtizeddel a relativitás teóriájának sajtónépszerűsége előtt tudott már erről az elméletről –, ő mesélt nekem először atomelméletről, Planckról, atomrobbantásról. Naphosszat elült a veranda egyik sarkában, kezében cigarettával és egy fizikai szakkönyvvel vagy folyóirattal, sápadtan, tömpe orrán a vastag üveges csíptetővel, szerényen és szomorúan.

Időbe tellett, amíg elmondta „titkát”, mely persze banális volt, mint a legtöbb nagy, igazi „élettitok”. Pénz nélkül, különösebb képességek és végzettség nélkül mit is kezdhetett Németországban, ahová „szökése” után utazott? Aprópénzre váltotta fel zenei tehetségét, azt a [dilettáns] [műkedvelő] zongorázást, mellyel odahaza a garnizonban tiszttársait szórakoztatta. Vidéki német városok kávéházaiban és éttermeiben játszott; később zenekart alakított, és városról városra vándorolt. Egyre kevésbé bízott benne, hogy valaha kiszabadul még az éjszakai kávéházak, sivár német szórakozóhelyek tömlöcéből, ahol évtizedeken át hasogatta a zongorát, éjjelezett, ivott és dohányzott hajnalig, s negyvenéves korára gyógyíthatatlanul megbetegedett. Tudta, hogy nem élhet már soká, s kétségbeesetten olvasott mindent, amihez hozzájutott – a szépirodalmat nem szerette, de különösen vonzották természettudományos, fizikai s főként matematikai tanulmányok –, s igazán az adomabeli halálraítélthez hasonlított így, aki gyorsan meg akar tanulni kivégzése előtt angolul. Ernő is „pótolni akarta mulasztásait”. [Katonaéletéről undorral] [Katonaéletére ellenérzéssel] emlékezett csak. [Dilettáns] [Műkedvelő] módon s mégis sokat tudott, kamasz éveim legszebb emlékei a hosszú viták és beszélgetések Ernővel csillagászatról, geológiáról, atomrobbantásról; s csodálatosképpen én, aki a középiskolában mindig elbuktam matematikából, bonyolult integrálszámításokat is megértettem, ha Ernő magyarázta el. Ő tanított meg módszeresen gondolkodni matematikai [kérdésekben] [kérdésekről], néhány odavetett mondatából egyszerre megértettem, hogy a matematika nem valamilyen bűvös abrakadabra, hanem tiszta és egyszerű gondolatsor. A zongorához persze nem ült le soha.

A háborúba is így indult, ilyen szótlanul, lomposan, zsebeit megtömte cigarettával és csokoládéval, mintha kirándulásra menne. „Also” – mondta, s megállt az ajtóban, mikor búcsúzni kezdtünk, zavartan mosolygott, tétován nyújtotta kezét, mintha csak ide készülne a szomszédba, szóra sem érdemes, s nem is érti, miért vagyunk ilyen izgatottak, hiszen csak ide megy egy kicsit, a háborúba. Leginkább attól félt, hogy megcsókolja valaki, anyám vagy a gyermekek; gyűlölte az érzelmes családi jeleneteket, a cuppanós búcsúcsókokat, arca iszonyatot árult el, láthatóan ez hatott reá legkínosabban a háborúból, ez a búcsújelenet. Ijedten álltunk körülötte, a gyermekek érezték Ernő szemérmét, s megrendülten, szótlanul kísértük a lépcsőig, mert időközben történt valami, amire senki nem számított, Ernő legkevésbé: megszerettük ezt a kövér, szomorú, beteg és lompos embert. Ez a szeretet váratlanul tört reánk; nincs is ritkább tünemény a családban. Vonzódtunk hozzá, ahogy senkihez, talán egymáshoz sem húztunk. Ernő lassú, cammogó lépésekkel ment a háborúba, a kapuból sokáig utánanéztünk, s fogadni mertünk volna, hogyha beszakad az ég, akkor sem fordítja vissza fejét a

sarokról…; hogyisne, majd éppen ő, a szökevény, integet a sarokról, mikor a háborúba indul, majd éppen ő adja át magát ilyen „Gefühlsduselei”-nek! Nem fordította vissza fejét, s álltunk a kapuban, sírtunk és bosszúsan nevettünk, s megállapítottuk, hogy egészen gyerek még ez a negyvenéves Ernő. Tessék, most elmegy a háborúba, megtömött zsebekkel, felpakolta érmelegítőkkel, csokoládéval, hőmérővel, tábori látcsővel, dugóhúzós zsebkéssel s ami még elkerülhetetlenül kell a háborúhoz – mert a Németországban töltött évek kissé pedáns embert neveltek belőle –, s nem nézne vissza reánk a világért sem, mert szégyelli magát! De tudjuk, hogy ő is szeret minket – az Isten tudja, mint fordult ez, valahogy nagyon jóba lettünk Ernővel mindannyian, még a cselédek is. Különben is ő volt az egyetlen a családban, aki értett valamit a matematikához; most aztán ott maradtunk a háborúban Ernő nélkül, és nem akadt senki, aki vacsora után előadást tartson atomrobbantásról.

De ahogy elment, ugyanilyen lomposan és cammogva, csak még sokkal sápadtabban s szürkére őszült fejjel, egy napon vissza is érkezett. „Also” – mondta, s ledobta hátizsákját és bőrkabátját, sorban kezet fogott mindenkivel, legkisebb öcsémmel is, aki mindössze hétéves volt akkor – melegen, de óvatosan kezet rázott valamennyiünkkel, s zavartan pislogott szemüvege mögött, mert szemmel láthatóan tartott tőle, hogy valaki átöleli és megcsókolja. Éreztük, hogy tisztelni tartozunk a háborúból hazatérő hős előítéleteit, s amennyire lehetett, fékeztük indulatkitöréseinket. A háborút különben is önállóan fejezte be Ernő; mikor úgy vette észre, hogy nincs már semmi célja közreműködésének, egyszerűen leszerelt és hazajött. Mindenben ilyen módszeresen és önkényesen járt el. Most, hogy megelégelte a háborút, Svájcba készült, s természetesen megint zenekart óhajtott alakítani. A legnagyobb felfordulásban oly nyugodtan intézte dolgait, mintha államhatalom, felborult világrend miben sem módosíthatnák egy ember szándékait, aki határozottan és öntudatosan elszánta magát valamire. A zűrzavarban Ernő céltudatosan cselekedett, s egy napon elutazott Svájcba, megszervezte zenekarát, és az egyik St. Moritz-i hotelből írt csak meleg hangú, üdvözlő sorokat. A történelem korlátain belül is iparkodott önállóan cselekedni. Azt tartotta, a felsőbbrendű embernek joga van ehhez.

A történelmi végzettel valahogy megbirkózott Ernő, de azzal a másik, kisebb végzettel, amely a magánélet történelmét szövi, nem sikerült békét kötnie. Halála napjáig kávéházakban zongorázott, svájci és német zengerájokban szórakoztatta a bugrisokat, akiket kiszolgált és megvetett. A St. Moritz-i fogadóba minden télen visszatért, s ebben a fogadóban éltem meg életem egyik különös, visszás, nyugtalanító megalázását, melyet idő és távolság ma sem tudtak egészen feloldani bennem. Akkor már a béke zilált-zavaros éveit írtuk, s a frankfurti egyetemen tanultam. Egy napon Ernő meghívott magához St. Moritzba. Reggel kaptam levelét, délben már utaztam is. Soha nem jártam még Svájcban. Legjobb ruhámat öltöttem fel az útra, új nyakkendőt vásároltam, életem első pizsamáját akkor szereztem be, mert a „nagyvilágba” készültem, s röstelltem volna, ha a finom St. Moritz-i szállodában szégyent vall velem Ernő. Lámpalázam volt. Svájc is olyan színházszerűen hatott, valószínűtlenül. Délután hatkor érkeztem meg, Ernő a pályaudvaron várt, födetlen fővel, esőköpenyben, melynek lazán összegombolt szárnyai alól kitetszett estélyi ruhájának fehér plasztronja s a [fekete] [fehér] nyakkendő. Sápadt volt és zavartan mosolygott; lehet, megint félt, hogy meg akarom csókolni. De engem meghökkentett Ernő ünnepélyes viselete, a frakking és csokornyakkendő; ebben a pillanatban jutott csak eszembe, hogy Ernő itt St. Moritzban alkalmazott, a finom szállodában, ahová készültünk, Ernő amolyan pincérféle, aki nappal is kénytelen egyenruhában járni. A meghívás pillanatában megfeledkeztem Ernő életkörülményeiről, útközben sem törődtem vele sokat; de most egyszerre látnom kellett, hogy Ernő nem az a polgári nagybácsi, aki St. Moritzban tölti a téli hónapokat, s jókedvében meghívja néhány hétre a közeli egyetemi városban tanuló öccsét, hanem szegény proletár, aki a nagy és előkelő fogadóban a cselédlépcsőn jár, a pincérekkel eszik, s borravalókból él… Minden rettenetesen fájt, mert szerettem Ernőt. Iparkodtam elfogulatlanul, kedvesen viselkedni; de Ernő finom hallását nem lehetett megcsalni. Ő is érezte, hogy hibát követett el; egyikét a névtelen, megmagyarázhatatlan hibáknak, melyeket nem lehet menteni.

Három kínos nap következett. Ernő és zenekarának tagjai a szálloda legfelső emeletén laktak, a padlásszobákban. Itt kaptam én is szállást. Délben és este az étteremben étkeztünk ugyan, de másfél órával a vendégek közös étkezése előtt. A ragyogó étterem egyik kuckójában terítettek nekünk, s bőségesen elláttak minden jóval, amint ez nagy hotelekben szokás is, a „személyzet”, hála a konyha[chef] [-főnök] szolidaritásának, talán ízletesebben étkezett, mint az előkelő vendégek… Valószínűleg a „primeur”-t kaptuk mindenből, a legfinomabb falatokat. Mégis „külön” ettünk, mint a bélpoklosok, s a pincér valamilyen kollegiális jóindulattal és bizalmassággal szolgált fel, külön jó falatokat rakott tányéromra, melyeket kedvem lett volna tányérostul fejéhez vágni. Mindez más volt e három napban, mint ahogy megszoktam addig. Az út, mely a világból önmagunkhoz vezet, hosszú és bonyolult, s tele van ilyen kínos kitérőkkel, melyeknek értelmét, jelentőségét sokára ismerjük csak fel. Ez a három nap a svájci fogadóban, mikor Ernőnek, a legfinomabb s legnemesebb emberek egyikének, akivel életemben találkoztam, vendége voltam, döntő maradt életemre. Akkor tudtam meg közvetlen tapasztalásból, hogy két világ van, első és második osztály. A kulisszák mögött álltam, láttam az élet szerkezetét. Engem „úr”-nak neveltek; Ernő a „személyzet”-hez tartozott, s most kézen fogott, és néhány napra elvitt magával abba a másik világba. A három nap pokol volt. Délután öttől éjfélig „dolgozott” Ernő az étteremben és a kávéházban. Az étteremben persze nem volt semmi keresnivalóm az órákban, mikor az előkelőek ott vacsoráztak, de a kávéház egyik sarkában meghúzódva hallgathattam a német operaegyvelegeket, melyeket Ernő zenekara fásult kötelességtudással adott elő. Rühösnek, tisztátalannak éreztem magam. Gyűlöltem Ernőt, aki „lerántott” magával ebbe az alacsonyabb világba, gyötrődve éreztem, hogy szolidárisnak kell maradnom Ernővel, így kívánja ezt valamilyen felsőbb törvény, s mégsem bírom el ezt a megalázó szolidaritást, nem merek emberek közé menni, s mi lesz velem a másik, szebb világban, ahová tartozom, ha kiderül egyszer, hogy a cselédek között aludtam egy nagy svájci [hotel] [szálloda] padlásszobájában?…

Ernő meghívása két hétre szólott. A negyedik napon megszöktem. Zavartan és pirulva hazudtam valamit Ernőnek, aki lehajtott fejjel hallgatott, hümmögött, nem nézett szemembe. Egyedül mentem az állomásra, Ernő nem kísért ki. Szakítottunk, szavak nélkül, soha nem láttuk többé egymást, levelet sem írt nekem. Úgy látszik, megmért és könnyűnek talált. Ez a seb sokára gyógyult csak, álmodtam e svájci napokról, fogaimat csikorgattam álmomban, és a pincér fejéhez vágtam a finom falatokkal megrakott tányért. Ernő, kínos és fájdalmas betegségében meghalt néhány esztendő múlva. St. Moritzba soha nem utaztam többé. Néha fordult úgy, hogy a közelében jártam, Engadin apró helységeiben; St. Moritzot mindig elkerültem. Az ilyesmi erősebb, mint értelem, szándék, belátás. Azt hiszem, féltem, hogy valamelyik pincér megismer.