FIGYELŐ

Tibet korai története

Földrajz és történelem

Atörténelmi Tibet, vagyis Belső-Ázsiának az a régiója, ahol a ti­beti etnikumhoz tartozó népek

különböző államalakulatokban éltek és élnek, földrajzi értelemben a Tibeti­fennsíkot és az ezt határoló hegylán­cok között húzódó folyóvölgyeket je­lenti. A Tibeti-fennsík a legmagasab­ban fekvő és a legnagyobb kiterjedésű fennsík a Földön: területe mintegy 2,21 millió km2. Déli határát a Himalá­ja, az északit a Kunlun és az Altin-tag hegyvonulatai képezik. E területen be­lül található a Tibeti Autonóm Terü­let, amely a Kínai Népköztársaság ré­sze, területe 1,23 millió km2, tenger­szint feletti átlagos magassága 4900 méter. Ebben a tartományban hozzá­vetőlegesen 2,7 millióan élnek, hivata­los adatok szerint 90%-uk tibeti, jelen­tős részük mind a mai napig nomád ál­lattartó, ill. földműves.

Domborzat és éghajlat A Himalája természetes éghajlati ha­tárt képez: feltartóztatja az Indiai­

óceán felől érkező monszunfelhőket, így déli lejtői dús vegetációjú, csapadé­kos, kellemes éghajlatú vidékek, míg a felföld, különösen a Csangtang-síkság éghajlata félsivatagos és rendkívül hi­deg. A terület hatalmas kiterjedése és rendkívül tagolt felszíne miatt igen nagy éghajlati különbségek tapasztal­hatók az egyes tájegységek között. A Tibeti-felföldön, i l l . a Himalája felső völgyeiben ered az indiai szubkonti­nens és a kínai síkság nagy folyamai­nak többsége, a Jangce, a Szalven, a Huangho és a Mekong, a Brahmaput-ra, a Szatledzs, az Indus és a Gangesz. Emiatt ez a terület kulcsfontosságú a szomszédos, alacsonyabban fekvő vidé­kek vízellátása szempontjából. A glo­bális felmelegedés egyik hatásának tartják, hogy a himalájai gleccserek gyors ütemben olvadnak, és a hótakaró tömege csökken, ami hosszabb távon ivóvízhiánnyal fenyeget a régió orszá­gaiban. A folyóvölgyek gyakran párhu­zamosan haladnak, olykor csupán né­hány tucat kilométernyi távolságban egymástól, ám mivel roppant mélyek,

Népcsoportok, életmód

Hagyományosan több nagyobb tarto­mányt különböztetnek meg a történel­mi Tibet területén. A z Északi-síkság, Csangtang, a tulajdonképpeni felföld, lefolyástalan, sós vizű tavakkal tarkí­tott, szeles pusztaság. Itt jórészt csak nomád pásztorok élnek. Délen, a Cang-po (a Brahmaputra felső folyását ne­vezik így) völgye mentén terül el Ü és Cang tartomány, itt alakultak ki a legje­lentősebb történelmi városok: Lhásza, Sigace és Gyance; egyik mellékfolyója mentén fekszik az ősi központ, Jarlung, a régi királyok temetkezési helye. Az északkeleti tartomány neve Amdo, leg­nagyobb tava a Kukunor-tó (tib. Mcho-szngon, kín. Csinghaj). A vidék legelői­ről híres. Kham, a legkeletibb vidék fo­lyamok öntözte földjei igen terméke­nyek. Északnyugaton terül el a legelők­ben gazdag Ngari, itt található a Mána-szaróvar-tó (tib. Mapham-jumcho) és a hindu-buddhista szent hegy, a Kailásza.

Tibeti eredetű vagy a tibeti nyelv vala­mely nyelvjárását beszélő népcsopor­tok élnek továbbá Nepálban, Bhután­ban, az indiai Szikkimben és Ladakban

közöttük csak a 4-5 ezer méter magas hágókon lehet átkelni - ha épp nem zárja el azokat a hó. Emiatt a légvonal­ban közel fekvő területek között lénye­ges etnikai, nyelvi, kulturális különbsé­geket találunk. A folyók völgyeiben ős­idők óta különböző letelepült, földmű­velő népek éltek. E dárd és indoger­mán etnikumú csoportok keveredtek az északról ideérkező, nomád állattartó tibeto-mongol népességgel.

Színes imazászlók között a 779-ben felavatott Szamjének, Tibet első buddhista kolostorának látképe egy térbeli mandalát mintáz

A mai Tibet negyedik legnagyobb városa: Gyance 3977 méter magasan a tengerszint fölött fekszik. A város fölött erőd magasodik

3

is. Utóbbi jelenleg India Dzsammu-Kásmír tartományához tartozik, ősla­kosai dárdok, ám a 8-9. században Ti ­bet hűbérese volt, hasonlóan a Kara-korum és a Magas-Himalája között el­terülő Baltisztánhoz. Ennek történelmi fővárosa Szkardu, lakói muszlim dár­dok és tibetiek; ma részben Pakisztán­hoz, részben Indiához tartozik. A balti az egyetlen tibeti nyelvjárás, amely arab írást használ.

Tibet ásványlelőhelyei a modern időkig jórészt feltáratlanok voltak, pe­dig bőven található arany, vasérc, urán, réz és ólom a régióban. Ezzel szemben igen kevés a fa, különösen a magasan fekvő területeken. Közép-Tibetben és

Avalókitésvara bódhiszattva, Tibet „védőszentje". Bronzszobor,

14. század

tenek el. A nomádok tradi­cionálisan nemezből és álla­ti bőrökből készült, négy­zet alaprajzú, fekete sát-rakban laknak, a lete-lepült lakosság keskeny, egy-két szintes, lapos tete­

jű, fehérre meszelt házak­ban él, háziállataival együtt.

A közlekedés roppant nehézkes volt a történel­mi időkben: jórészt gya­logosan, jak- vagy ösz­vérháton történt, a sziklás hegyi utak gyak­

ran leomlottak, a meg­áradt folyók elsodorták a hida­

kat, s a helyzet ma sem sokkal jobb. A Tibeti-fennsík és a környező

hegyvidék birtoklásának nagy jelentő­sége van, mind a vízkészletek, mind az ásványkincsek, mind a hadászati­stratégiai ellenőrzés szempontjából.

4

A történelmi Tibet hozzávetőleges határa Tibet határa 1950 után Országhatárok Tartományhatárok Mai kínai tartománynevek Történeti tartománynevek Jelentős tibeti buddhista kolostor

Jünnan Ü-CANG

Ladakban a hegyek többnyire ko­párak. A folyóvölgyek teraszain jellemzően búzát, árpát, zabot, hajdinát, kölest, lencsét és kü­lönféle hüvelyeseket, kukori­cát és kendert termesztenek. A rizst és a teát Kínából és Nepálból importálják. Gyógyfüvekből sokfélét ismernek a tibetiek. A le­geltetésre alkalmas terü­leteken hagyományo­san juhot, kecskét, ja­kot, lovat tartanak, s az állati termékek­kel cserekereske­delmet folytatnak. A kereskedelmi, hadászati utak a völgyekben és a hágókon haladnak.

A tibetiek hagyományos ét­rendjében a zabkása és pörkölt árpa lisztjéből, valamint különféle húsokból, kenyérből, savanyított tejből, túróból és zöldségekből készített sűrű leves foglalja el a fő helyet. A z étkezés fontos eleme a tea, melyet vajjal, sóval készí-

TIBET ÉS A KÖRNYEZŐ TERÜLETEK FÖLDRAJZA

A tibeti nép eredete A tibetiek körében saját eredetükre vonatkozóan különböző mitikus törté­netek élnek. Ezek egyike a buddhista elemekkel átszőtt totemisztikus-animista hiedelmek szép példája: az együttérzést megszemélyesítő bódhi-szattva, Kegyes Pillantású Avalókités-vara, aki az indiai Potala-hegyen tró­nol, egy majomvarázslót beavatásban részesített, s a Havas Hegyek Földjére, Tibetbe küldte, hogy fogadalmához hí­ven gyakoroljon, az élőlények megsegí­tése érdekében. Míg a majom egy szik­lás hegyen az együttérzésen és a jelen­ségek ürességtermészetén elmélkedett, egy démonasszony rátalált, s szerelem­re gyúlt iránta. Egy 14. századi krónika így adja vissza a démonnő könyörgő szavait:

O, Nagy Majomkirály, hallgass meg! Csöppnyi figyelmedért könyörgök! Démonnép közé tetteim sodortak. Vágy ébredt bennem, és beléd szerettem, Ez a vágy hajt hozzád, ezért kérlellek: Bizony ha nem fogadsz magadhoz engem, Végül egy démonnak leszek majd társa, S napra nap embert ölünk, tízezerszám, Éjről éjre ezernyi lényt falunk föl, Démon-gyermekeink megsokasodnak, S Havas Hegyek Országában miénk lesz minden: Démon-birodalommá lesznek a városok, Démon-eledellé az emberek-állatok, így hát rám tekintve légy könyörületes, Ne feledd együttérzés-fogadalmadat! (Fényes királytükör VII.)

Az elbeszélés szerint Avalókitésva-ra majomtanítványa meghajlik az érve­lés előtt, s utódaik népesítik be az ad­dig lakatlan vidéket, tőlük származik a tibeti nép. Később Avalókitésvara ölt testet a dalai lámákban, ezért nevezik őt Tibet „védőszentjének", s ezért Potala a dalai lámák lhászai palotájá­nak neve is.

Tibet ősi történetéről nagyon kevés hiteles információnk van - jobbára le­gendákra, a szomszédos népek króni­káiban található feljegyzésekre és a nyelvészeti kutatások eredményeire kell hagyatkoznunk, mivel régészeti ásatások a ma Kínához tartozó terüle­teken nemigen folytak.

A tibeti nyelv a sino-tibeti nyelv­család tagja, vagyis rokona a kínainak.

A Belső-Ázsia fennsíkján honos jak háziasított változatának szinte minden részét hasznosítják a tibetiek: tejét, szőrét, bőrét, húsát. Munkaerejét teherhordásra vagy igába fogva

szántásra is használják

A három nagy nyelvcsoport ezen belül: a kínai, a tibeto-burmai és a karen ág. E nyelvek eredendően izoláló jellegű­ek és a tonalitásnak jelentésmegkülön­böztető szerepe van. A tibeto-birmán nyelveket beszélő népek valószínűleg Kr. e. 4000 előtt válhattak el a kínai nép őseitől, amikor azok a Jangce völ­gyében megkezdték a rizstermelést, az előbbiek pedig továbbra is a nomád életmódot folytatták. A tibeti és a bur­mai népek és nyelvek elválása Kr. e. 500-ban mehetett végbe.

Nomád ősök A tibetiek ősei feltehetően egy k'iang-nak nevezett nagy, nomád törzsi alaku­lathoz tartoztak. A nomadizáló lét­módhoz harcias, hódító attitűd társult. Hitviláguk feltehetően animista-tote-misztikus jellegű volt, a majmot te­kintették totemállatuknak. Saját írással nem rendelkeztek, de valószínűleg volt saját szóbeli irodalmuk. Feltehetőleg az északkeleti puszták felől húzódtak délnyugat felé, s egy részük letelepe-

A nomád pásztorcsaládok hagyományos módon, nemezből és állati bőrökből készült, négyzet alaprajzú, fekete sátrakban élnek

5

dett a folyóvölgyekben, keveredve az őslakosokkal. E laza törzsi szövetség be-betört a szomszédos államalakula­tok területére, olykor más népekkel kötve átmeneti szövetséget. így pél­dául Kr. e. 63-ban a k'iangok csatla­koztak az ázsiai hunok (hsziung-nu) hadjáratához, mely az akkori Kína nyugati tartományai ellen irányult. A nyugat felé irányuló területszerző hadjáratok nyomán jött létre a ma Nyugat-Tibetként ismert területen a Zsangzsung Birodalom, melynek ál­lamvallása a később bön néven ismert képződmény lett. A vándorló k'iang törzsek közül idővel kiemelkedett a hszienpi népcsoport, akik a Kr. u. 5. században a Cangpo-folyó mentén te­lepedtek le, s birtokba vették a ké­sőbbi Ü tartomány területét, a Jar-lung és a Kjicsu völgyeit. E „honfog­lalás" tekinthető a tibeti nép állam­alapítását közvetlenül megelőző tör­ténelmi eseménynek.

A tibeti buddhista historiográfiai hagyomány a tibeti uralkodók legitimitá­sát részben égi, részben indiai eredetre vezeti vissza. Eszerint az ún. „égi kirá­lyok" sorában az első Nyatri Cenpo, aki Indiából érkezett a Cang-po völgyébe, ott uralkodott, halála után pedig „égi kötélen" visszatért az égbe. Hat utódja hasonlóképpen távozott, ám a nyolca­dik, Drigum Cenpo egy csatában vélet­lenül elmetszette az égi kötelet, nem juthatott vissza az égbe, így a Jarlung-

Szongcen Gampo, Tibet első történeti királya a 7. században élt. Aranyozott szobra a

Potala-palotában áll

völgyben temették el. A 28. uralkodó Lha Thothori Nyencen, aki a legendári­um szerint szanszkrit nyelvű, buddhista szövegeket kapott Indiából, amelyek­nek tartalma azonban akkor még isme­retlen maradt számára.

Tibeti uralkodók A szakrális királyok sorában a 33. uralkodó, Szongcen Gampo tekinthe­tő Tibet első történeti királyának, az ő

Járókelők a Ihászai Barkhoron. Az útvonal a Dzsokhang-kolostort veszi körül és hívők százai járják végig naponta. A szent út kis üzleteivel egyben fontos kereskedelmi központ is

uralkodásáról hiteles történeti forrá­sok tanúskodnak. Ezek szerint Szongcen Gampo a 7. században élt, hatalma alatt egyesítette az addig egymással rivalizáló nemzetségeket, s megteremtette az egységes állam alapjait: katonai jellegű adminisztrá­ciót hozott létre, dinasztikus politi­kával és katonai hódításokkal jelen­tősen megnövelte a tibeti fennható­ság területét, megbízottai révén lét­rehozta a tibeti írást, megteremtette a buddhizmus államvallássá emelke­désének lehetőségét, békeszerző­déseket kötött a szomszédos birodal­mak uralkodóival. A diplomácia szolgálatába állított házasságai közül a két legfontosabb a kínai Tang-dinasztiabeli Vencseng hercegnővel és a nepáli király leányával köttetett. A nyugati szomszéd, a zsangzsung állam 634-ben elismerte Tibethez va­ló hűbéri viszonyát, s ezt ugyancsak politikai házasságokkal erősítették meg. Lhásza ekkor vált a tibeti biro­

dalom fővárosává. Ma itt áll a Potala, a dalai lámák palotája, amely a 7. szá­zadi régi királyi rezidencia helyén a 17. században épült.

Szongcen Gampo és utódainak ural­kodása idején a tibeti állam mind je­lentősebb hatalmi tényezővé lett Belső-Ázsiában: elfoglalta a Kukunor-tó környékét, a Tarim-medence meg­szállásával pedig tibeti fennhatóság alá került a Selyemút egy része. 751-ben a tibeti-karluk-abbászida (arab) katonai szövetség a híres Talasz menti csatá­ban végleg megállította a kínaiak nyu­gati irányú terjeszkedését. A tibeti se­regek 763-ban elfoglalták Csangant, Kína akkori fővárosát is. A783. évi kí­nai-tibeti szerződésben Kína elismerte a tibeti fennhatóságot az elfoglalt kínai területek felett, beleértve a Tarim-medencét is. 789-ben azonban felbom­lott a tibeti-arab szövetség, s a belpoli­tikai viszályok nyomán meggyengült ti­beti kormányzatnak hamarosan terüle­ti veszteségekkel kellett szembenéznie.

A tibeti uralkodók (bcan-po, tkp. „törzsfő") hatalma ugyanis erősen kor­látozott volt: a régi hatalmukat féltő nemzetségfők igényt tartottak a kor­mányzás befolyásolására: közülük ke­rültek ki a főminiszterek (blon-cshen), s a döntéshozásban részt vevő állam­tanács a „feudális" nemesség tagjaiból

6

állt. Közülük sokan be is nősültek az uralkodói családba, s a mindenkori császár kiskorúságának idején régensi hatalommal rendelkeztek. Nem cso-da, hogy az ifjú trónörökösök zöme nem érte meg a nagykorúságot, ha-nem még trónra lépésük előtt össze­esküvések, merényletek áldozatai lettek.

A buddhizmus és a bön harca A 9. század közepére a régi vallás, a bön képviselőivel szövetkező régi arisztokrácia a vallási és hatalmi el-lentéteket oly mértékig kiélezte, hogy a központi hatalom meggyengült, s az állam rivalizáló fejedelemségekre hullott szét, feudális anarchiába süllyedt. Ez a buddhizmus hanyatlá­sát is jelentette, a szerzetesek keletre és nyugatra menekültek, a buddhista iratokat elégették, a szent építménye­ket lerombolták. A Kínában és a Tarim-medencében fekvő tibeti hó­doltságok elvesztek, az uralkodókat sor­ra meggyilkolták. Egyik leszármazott­juk Nyugat-Tibetbe menekülve, az ot­tani Lhacsen-dinasztia és a Ladaki K i ­rályság megalapítója lett, amely a tibeti monarchia örököseként (egészen a 19. századig) többé-kevésbé független ma­radt. Itt éledt újjá a buddhizmus is, s a tibeti állam 11. századi konszolidációja nyomán innen térhetett vissza Tibetbe, az indiai tudós, Atísa vezetésével.

A 13. századtól kezdődően a tibeti állam létét döntően a mongol befolyás határozta meg, a két állam között ún. patrónus-viszony alakult ki: a minden­kori mongol kán biztosította katonái­val a rendet az országban, ily módon világi fennhatósággal rendelkezett, ám elismerte az éppen regnáló tibeti egy­házfőt mint szellemi vezetőt. A 16. szá­zadban Altan kán uralkodása alatt lét­rejött a dalai lámák intézménye, amely a hathatós pártfogásnak köszönhetően úgy megerősödött, hogy 1642-től a da­lai lámák nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalmat is gyakorolták, vagyis létrejött a teokratikus állam, amely a 20. század közepéig fennállt.

A teokratikus állam kormányzása A dalai lámának teljhatalma volt, amit azonban általában a kabinetjével és a

Az első dalai láma. Falfestmény a dharamszalai Norbulingka-főtemplomban

főminiszterekkel együtt gyakorolt, va­lamint személyesen segítette a főkan­cellár. A tibeti kormányzat fő végre­hajtó szerve a Kasag (bka'-shag) volt. Négy miniszter, ún. kalön (bka'-blon) alkotta: három világi tisztviselő és egy magas rangú szerzetes, s a dalai láma nevezte ki őket. A Kasag kiadhatott a földbirtokokra vonatkozó rendeleteket anélkül, hogy ezt a dalai lámának je­lezte volna, viszont nem volt jogköre a szerzeteseket érintő ügyekben eljárni, ott egy szerzetesi főhatóság gyakorolta e jogokat.

A döntés-előkészítés a Gyűlésben, a Chokdüben (chogsz-dusz) zajlott, amelynek volt egy szűkebb és egy bő­vebb köre: a Kisebb és a Nagyobb Gyűlés. Ebben világi hivatalnokok és kolostori tisztviselők vettek részt, a Nagyobb Gyűlésben rajtuk kívül a földbirtokos arisztokrácia, a katonai vezetők, valamint a kereskedők és az iparosok is képviseltették magukat. A Gyűlés álláspontjának meghallgatása nélkül semmilyen stratégiai kérdésben nem hoztak döntést.

A kormányzás és a közigazgatás minden szintjén, hadügyi vonalon is, érvényesült a világi és a szerzetesi kö­rök hatalommegosztása, amely kölcsö­nös ellenőrzést s ennek révén viszony­lag kiegyensúlyozott kormányzást tett lehetővé.

Továbbra is fennmaradt a régensi intézmény, és nagy jelentősége volt a Cikangnak (rci-khang), azaz a pénz­ügyminisztériumnak. A pancsen lá­mák intézménye ugyancsak a hata­lommegosztás egy sajátos formáját jelentette.

A következő évszázad elejéig sike­rült leküzdeni a kül- és belpolitikai nehézségeket, ám 1720-ban az orszá­got dzsungár csapatok támadták meg, s a belső ellentétektől megosztott ti­betiek a kínai uralkodóhoz fordultak segítségért. Ez végzetes lépésnek bi­zonyult: a segítség megérkezett - és ott is maradt. Bár a kínai császár nem foglalta el Tibetet, de átvette a mon­gol kánok patrónusi intézményét, s két helytartót, ún. ambánt nevezett ki , a békét fenntartandó. 1793-tól végleg megszilárdult az ambanátus intézménye: a tibeti állam irányítása formálisan továbbra is a lhászai kor­mány kezében maradt, ám a kormány

felett álló két ambán a fővárosban ál­lomásozó kínai helyőrségre támasz­kodva közvetlenül érvényesíthette a kí­nai érdekeket. Tibet hivatalos uralko­dói, a dalai lámák közül négy meg sem érte a nagykorúságot, hanem tisztázat­lan körülmények között fiatalon el­hunyt, s a formálisan a hatalmat gya­korló régensek is állandó belpolitikai csatározások résztvevői voltak.

A kínai befolyás egészen a 19. szá­zad végéig konzerválódott, változást az angol gyarmati terjeszkedés jelentett. Amikor Kőrösi Csoma Sándor a magyar őshaza felkutatására indult a 19. század elején, tervezett útjáról a háborúk, dip­lomáciai nehézségek térítették le, s a brit fennhatóság alatt álló Kasmírba sodró­dott. Éveket töltött nyugat-tibeti kolos­torokban, s így vált egy új tudomány­terület, a tibetisztika úttörőjévé.

A modern korban a tibeti nép ön­álló államisága a szomszédos és távo­labbi nagyhatalmak diplomáciai manő­vereinek áldozatául esett. A folyamat nem zárult le, még ma is vannak vita­tott hovatartozású területek pl. India és Kína között.

SZEGEDI MÓNIKA

A téma iránt érdeklődő olvasóinknak ajánljuk a következő köteteket: Barraux, R.: A dalai lámák története. Bp., 1995.; Hoffmann, H.: A tibeti mű­veltség kézikönyve. Bp., 2001.; Shakabpa, W. D,: Tibet története. Bp., 2000.

7