1

BIHARI JÓZSEF:

Akikkel nem kellett elszámolni Útinapló

[…]

„Kirándulás” – a halál torkába

Hétfői óráimra készültem a tanáriba. Vázlatfüzetembe alig, hogy leírtam gondosan a dátumot:

1942. okt. 25., beesett az ajtón nagy testével a direktor és halk, panaszos hangon újságolta

nekünk, hogy a Simonffy utcában már majdnem mindenkit behívtak munkaszolgálatra.

– A levélhordók állandóan járják az egész várost és ontják a behívókat. Veletek mi van? –

kérdezte tőlünk gondterhesen és kíváncsian, miközben csontkeretes szemüvegét törölgette.

A velem szemben ülő Kardos László arcán figyeltem a hír hatását. Kiesett kezéből a ceruza,

én is becsuktam a füzetem, és balsejtelmektől gyötörve hazamentem.

Mikor becsöngettem, úgy éreztem, hogy a szívem a torkomban ver. A feleségem nyitott ajtót,

és kérdésemre azt mondotta, hogy nálunk nem járt ma a postás. Nincs tehát semmi baj – gon-

doltam magamban, én nem kaptam behívót. Fellélegeztem. Tizenhat hónapos pöttöm kislá-

nyomat ölembe kaptam, beszaladtam vele a szobámba, és leültem vele a kis piros ágya mellé.

Egy percig úgy éreztem, mintha a torkomat szorító hurkot valaki hirtelen elengedte volna.

Ágicámat magamhoz szorítottam, erősen, hogy pityeregni kezdett, mikor a következő pilla-

natban tekintetem a toalettasztalra esett, ahol egy kis fehér cédula hevert. Felkaptam, a szeme-

im egyszerre felfalták a betűit: a behívóm volt.

A sógoraim csomagoltak helyettem be. Éjfél lett, mire lepihenhettünk. A feleségemen erőt

vett a sok ki nem mondott fájdalom, fáradtság és úgy elaludt, hogy hajnalban fel kellett csó-

kolnom. Azt mondotta, ő bízik abban, hogy visszajövök. Az én kétségemet csak a hallgatásom

árulta el.

Még alig pitymallott, mikor már a hátamon volt a poggyász. Messziről egy pillanatra alvó

kislányomra sandítottam. Nem akartam, hogy felébredjen és éreztem, ha oda megyek hozzá,

elhagy az erőm. Ehelyett a gyáva szökést választottam az ő érdekében is, és úgy osontam ki a

szobából, mint egy tolvaj. Kint már vártak a sógoraim.

A vonat tele volt ismerősökkel. Elég hűvös őszi reggel volt. Úgy öt óra lehetett, szerda, 27-e

és esőre állott az idő, mikor lassan, szinte észrevétlenül mozgásba lendült a kocsink. A pálya-

udvar felől síró, vonító hangokat sodort felénk a szél. Zokogó anyák és testvérek a könnyeiket

törölgették, az erősebbek fanyar mosollyal zsebkendőjüket lengették. Nem sokára már csak

egy távoli halvány foltnak látszott minden. A helyemre ülve mintha egy csípős, sós könny-

csepp gurult volna nekem is a számba.

Tíz óra körül Nagyváradra érkeztünk. Úgy hírlett, hogy csak néhány óra múlva indulunk to-

vább. Kiszálltunk és lepakoltunk az egyik váróteremben. Aztán beszaladtam Édesanyámhoz a

városba, aki akkor éppen a húgomnál volt vendégségben, mikor meglátott bakancsban, sport-

ruhában, összecsapta drága, töpörödött kis kezeit és elkiáltotta magát:

– Te jó Istenem, behívtak katonának? ...

Édesanyám akkor a 60-as éveit taposhatta. De úgy nézett ki, mintha százéves lenne. Hat

gyermeket szült a világra. Boldog igazán soha nem volt, a munka már fiatalon megöregítette,

teste aszott volt, arcát ezer ránc övezte, olyan gyenge volt, hogy a szellő is meglebbenthette,

de a szemei tele voltak végtelen jósággal, még mindig csillogtak és mikor megölelt, éreztem

az anyai csók minden varázsát, és azt is éreztem, hogy ez az utolsó csók. Alig tudtam kibon-

takozni karjának ölelésében és megnyugtattam, hogy engem nem hívtak be, hanem az isko-

lánkkal, a Debreceni Zsidó Gimnáziummal vagyok itt, és a kirándulásra megyünk Kolozsvár-

ra. Erre a hírre egy keserű, bánatos mosoly jelent meg Anyámnak az ajkán, jelezve, hogy alig

hiszi el, amit mondtam.

2

Délután még mindig bizonytalan volt az indulás ideje. Megint visszaszaladtam Édesanyám-

hoz. Láttam, hogy boldoggá tettem. Többé már nem számított rám, csak a lelke legmélyén.

Valahogy én is kockáztattam mindent és belső kényszer hajtott, hogy Anyámat még egyszer

láthassam. A kirándulás meséjét adtam elő megint. Tudtam, hogy nem hitte el először, keserű-

séget hagytam a lelkében. Nem tudtam volna ezzel az érzéssel tovább utazni. A vonatból is

leugrottam volna, csak hogy könnyítsek egy édesanya terhén, aki a szenvedések mártíriumát

viselte egy életen át. És a vonat késése jó alkalom volt. Bebizonyíthatom neki – gondoltam –,

hogy nem katonának hívtak be, és hogy alaptalanul mondotta az első búcsúzásnál: „Tudom,

fiam, hogy nem látlak én téged többé!” íme, alig telt el néhány óra, és máris visszajöttem.

Szinte a karjaiba röpültem másodjára. Végigfutottam, oda is, vissza is a hosszú utat Váradon a

vasúttól a tűzoltólaktanyáig, csak hogy elhitessem vele, téved, én tényleg csupán kirándulásra

megyek osztályommal… És éreztem, hogy a haditervem sikerült is. Anyám szemében most

már örömkönnyek csillogtak, mikor kikísért az ajtóig. Ez az érzés megsokszorozta az erőmet.

Új embert formált belőlem.

A „kiránduló” vonat pedig négy óra felé tényleg elindult. Persze nem Kolozsvárra, hanem

végig az Alföldön Gyomára vitt bennünket és késő este megkezdődött a bevonulás a gyomai

kaszárnya udvarára, ahonnan már a halál ásított felénk….

Útközben többször meg kellett állnom, mert nem bírtam a csomagjaimat. Úgy néztünk ki

mindannyian, mint a málhás állatok. Csorgott rólunk a verejték. Azt hittük, sohasem lesz en-

nek az útnak vége. Én a hátizsákon kívül még kézi koffert is vittem, amit gyakran váltogat-

tam, rakosgattam egyik kézből másikba. Mégis: a karom mintha el akart volna szakadni tő-

lem, a hátam meg mintha ki akart volna lyukadni.

A kaszárnyának kinevezett hatalmas udvar kerítése előtt egy fegyveres katona állott. Sötét

volt, a borús ég felhőjén keresztül a hold alig világított meg egy-két arcot. Belül a kerítésen

már nagy tömeg volt. Kinn azon tanácskoztunk, hogy mitévők legyünk. Többen úgy döntöt-

tek, hogy szállodában töltik ezt az utolsó éjszakát, ráérnek holnap is jelentkezni. Mi azt hatá-

roztuk, hogy bemegyünk a többiek közé. Valaki közülünk az őrhöz lépett és bátortalanul

megkérdezte:

– Be szabad ide menni?

– Bemenni szabad, csak kijönni nem, válaszolta nyers humorral a katona.

Bementünk. A sötét udvar tele volt munkaszolgálatosokkal. Egyesek falatoztak, mások búsan

gubbasztottak a hátizsákjukon. Lepakoltunk és vártunk. A kutya sem törődött velünk. A fel-

hők egyre sűrűsödtek az égen. A szabadban való hálás a földön nem valami kellemes mulat-

ságnak ígérkezett.

Már éjfélre járt az idő. Szunyókálásunkból kemény katonahang ébresztett fel.

– Akik az este vonattal érkeztek, azoknak sorakozó azonnal a kapu előtt.

A ’48-as Függetlenségi Kör’ kiürített helyiségeibe irányítottak. Nagyon sokan voltunk, a hely

meg igen szűkös volt. Se egy szék, se egy asztal, a fekvőhelynek nyoma sem volt, csak a csu-

pasz piszkos padló vagy tégla meredt felénk. Nagy tülekedés indult meg az utolsó kis sarokért

is. Nekem az ajtó mellett, félig padlós, félig köves helyen jutott annyi hely, hogy oldalamra

feküdve elférhettem. Szétnyitottam a pokrócom, magamra húztam prémmel bélelt bekecsemet

és alig vettem észre, már elnyomott az álom.

Reggelre kitört az első veszekedés. Egy magas, jól megtermett pocakos társunk káromkodott

éktelenül, mert a borotválkozáshoz nem adtak a többiek neki elég helyet. Később megtudtam,

hogy ez Dr. Weinfeld Frigyes volt, a megalakítandó századunk orvosa.

A századok végleges megalakítását orvosi vizsgálat előzte meg. Órákig álltunk a sorban, pe-

dig egy-egy vizsgálat fél percnél nem tartott több ideig és már a hátsó sorokból is észrevehető

volt, hogy a vizsgálat csak a formális jellegű. Egyesek mégis felfedezték hirtelen az aranyerü-

3

ket, a gyomorbajukat, a fél tüdejüket, és abban reménykedtek, hogy legalább felülvizsgálat

címén nyernek még maguknak egy-két hetet.

Az orvos eleinte türelmesen hallgatta a panaszokat. Egyeseket még meg is vizsgált. Egy-egy

jól kifejlődött tbc vagy cukorbajos típus felpiszkálta néha orvosi közönyét, de az eredményen

ez sem változtatott. Gúnyosan, nevetve adta fel a kérdéseit, azután alkalmasnak találta a fél-

szeműeket, a sántákat és még azokat is, akikbe már tényleg csak hálni járt a lélek.

Három századot alakítottak. Én a 106/8-ba kerültem. A 7-es és 9-es is nem messze tőlünk

szállásolt. A „körlet” elkészítésére egy napi pihenőt engedélyeztek. Szereztünk szalmát. Egy

nagy korcsma körül helyezkedtünk el, zsúfoltan, mint a heringek. Az udvar sáros, piszkos

volt. A kuglizé1 tele volt falevelekkel. Parancsba kaptuk, hogy estére minden „ragyogjon.” Az

ajtó mellé őrt állítottak. Megkezdődött a rabságunk.

Gyomai hétköznapok

Másnap kiosztották a „felszerelés”-t. Mindenki kapott egy rossz, zsíros, piszkos katonasapkát

és egy még ennél is régibb és rosszabb bakancsot. Valami kimustrált csajkát is kaptunk. Evő-

eszközről, sárga karszalagról nekünk kellett gondoskodnunk. Hamar elterjedt a híre annak,

hogy a „fölösleges” dolgokat mindenki küldje haza, mert nagy utakat fogunk megtenni gya-

log. Főleg a cipő okozott nagy gondot. Cserélgettük egymás között a bakancsokat, végül is

úgy döntöttem, hogy tartalék cipőmet hazaküldöm.

Megcsinálták a szakaszokat. Bemutatkozott a századparancsnokunk és a „keret” néhány tagját

is megismerhettük már. Még ők is civilben voltak, de a hangjuk, főleg Szabó Jenőé, a század-

parancsnoké már „kincstári” volt.

Elrendelte, hogy napközben a szűk udvaron is „gyakorlatoztassanak” bennünket. „Menet!”,

„Jobbra át!”, „Balra át!”, – hangzottak a vezényszavak és legtöbbször „feküdj!”, „kúszás!” lett

a vége.

Lassan kialakult a helyzet, a „menetrend.” A tőlünk néhány kilométerre lévő sporttérre men-

tünk ki naponta, ahol szintén gyakorlatozással és munkával telt az időnk. Menetközben éne-

keltettek bennünket. Sok volt köztünk a volt katona. Nekik jól mentek a nóták. De tőlünk is

megkövetelték a nótázást. Minden nap sokan bámulták a menetünket. Messziről jókedvű tár-

saságnak látszottunk. A köves úton dübörögtek a lépteink. A könnyeinket nem láthatta senki,

mert azok befelé hullottak.

A század nagyobbik része lőteret épített. Nehéz, fárasztó munka volt, különösen akkor, ha

nagy volt a „hajtás”. A hajtásról pedig gondoskodott a keret bőven. Mikor közeledtek, már

előre megbeszélt jelekkel adtuk tudtára egymásnak a veszélyt. Az ásók, lapátok, csákányok

egyszerre mozgásba jöttek. Gyorsan gördültek a völgyben kitermelt, agyagos földdel jól meg-

rakott furikok,2 a deszkapályán fel egy magaslatra, ahol a „lőfogó” már kialakulóban volt.

Egy másik irányból füvet hordtak a fiúk. Ez elég unalmas munka volt. Inkább a gyengébbek

vállalták. A század kisebbik része a lőtértől néhány kilométerre homokot termelt. Hogy mi

célból, még ma sem tudom. Normára dolgoztak, a csillék síneken futottak, itt jól telt az idő, a

felügyelő civil leventeoktató kedélyesen elbeszélgetett velünk, és aki a munkára panaszkodni

mert, azt azzal vigasztalta, hogy néhány hét múlva még szívesen csinálná ezt a munkát – majd

messze Oroszországban.

Ukrajna réme egyre gyakrabban kezdett kísérteni bennünket. Környezetünk mindig több és

több célzást tett arra nézve, hogy mégsem honi, hanem menetszázad leszünk. A sorakozók

minden nap szigorúbb ütemben folytak le. Ha valaki nem egészen pontosan „fedezett,” ha a

„megállás” nem hajszálpontosan történt, jöttek a „kuszás”, és a „feküdj” vezényszavak.

1 Kuglipálya.

2 Talicska tájnyelvi elnevezése.

4

De mi mindennek ellenére is azzal áltattuk magunkat, hogy az országban maradunk. Ennek

bizonyítására minden órában más és más mesét találtak ki a fiúk. Október utolsó délutánja

aztán minden illúziónak véget vetett. A lőtéren sorakozott mind a három század. Ott volt a

keret, néhány tiszt, néhány frissen készült társzekér lovakkal és Nemes, ez az őszbe hajló,

megtermett alezredes. Beszédet intézett hozzánk. El fogunk vonulni, mondotta, hogy adott

pillanatban majd készen álljunk a haza szolgálatára. Keletre megyünk. Senki ne próbálkozzék

átszökni az ellenséghez, mert 27 munkaszolgálatost éppen a napokban végeztek ki szökés

kísérlete miatt. A GH3 főnöknek is volt egy-két jó szava hozzánk. Az ajánlotta, hogy az előre-

látható nagy menetek miatt csökkentsük csomagjainkat, amennyire csak lehet, de tartalékba-

kancsot, ha van, mindenki vigye magával, mert annak még nagy hasznát fogjuk ott venni.

Ezzel a nagy szemle véget is ért. Másnap, november 1-én felszedelőzködtünk, „elvonultunk”

egy ismeretlen táj felé, de akkor már mindenki sejtette közülünk, hogy batyuinkban halálos

ítéletünket visszük magunkkal.

A póhalmi nyaralás

Kora délután, szép napsütésben érkeztünk meg Póhalmára.4 Ez a hatalmas földesúri tanya

szinte csak egyetlen irdatlan emeletes épületből: a magtárból állott, amelyet tiszteletünkre már

előzőleg teljesen kiürítettek. Mintegy 700-an lehetünk összesen. Ki a cementes földszinten, ki

az emeleten, illetve a padláson helyezkedett el. Az emeletet a földszinttel nagy falépcsők kö-

tötték össze. Bár a szűk és csaknem ablaktalan padlást is megtöltöttük, a szállás mégsem bi-

zonyult eléggé nagynak. És eleinte még a szalma sem jutott mindenkinek. A földszinten lévők

panaszkodtak, hogy hideg a cement, bennünket az emeleten a felszálló szalmapor köhögtetett

gyakran, és az állandó félsötétség pedig cellaszerűvé varázsolta a lakásunkat. Tényleg olyan

volt az egész magtár, mint egyetlen nagy börtön. A körletünk határait őrök vették körül. Láto-

gatókat nem fogadhattunk, csomagokat nem engedtek be hozzánk. A környékbeli parasztok

úgy értékesítették ezt a helyzetet, hogy hébe-hóba megjelentek a körlet végén egy-egy kosár

almával, cigarettát hoztak, szódavizet árultak és mindennek a húszszoros árát kérték tőlünk.

Hogy ne „unatkozzunk,” gondoskodtak arról, hogy a nap legnagyobb részét hasznos „produk-

tív” munkával töltsük. Ébresztő 6 órakor volt, 7-re már mind a három századnak az udvaron

kellett lennie. Felosztottak bennünket szakaszokra, rajokra. A legprimitívebb, borzasztóan

egyhangú gyakorlatokat végeztették velünk egész nap, szinte megállás nélkül. Néha aztán

mindenkit egybetereltek, és akkor derült ki, hogy jól megtanultunk-e a „leckét” vagy sem. A

„díszlépés” sehogy sem akart menni a füves, puha talajon. A keret pedig megkövetelte, hogy

dübörögjön alattunk a föld, ha ő elkiáltja magát. Ám a puha fű vagy homok elnyelte minden

erőlködésünket, és ez jó alkalom volt a keretnek arra, hogy megtorlásokat hajtasson végre.

Egyébként is végtelen sok alkalom kínálkozott nekik a büntetésre, mert nagyon sok volt kö-

zöttünk olyan, aki még nem volt katona, így a gyakorlatot ügyetlen lépésével elrontotta. Ezért

az illető külön-külön is megszenvedett úgy, hogy egyénileg szórakoztatta valamelyik felettese

órákon át ugyanazzal az egy gyakorlattal, de az egész századot is megbüntették miatta. A ke-

ret egyetlen büntetésre kínálkozó alkalmat sem mulasztott el. Lestek ránk, mint héja a „zsák-

mányra.” Ha valaki nem jól csinálta a „hátra arc”-ot, vagy szólni mert a szomszédjához, nem

volt elég egyenes a sor, a már zsírosan, piszkosan kiosztott katonasapkát nem találták elég

tisztának, akkor jött a „csukló”, ami a keretnek nagy lelki gyönyört, szórakozást, nekünk pe-

dig néha soha ki nem heverhető nyavalya megszerzését, a féltve őrzött és vigyázott ruhánk

elszakadását, bepiszkolását jelentette. A csuklózást nem befolyásolta az sem, ha a talaj sáros,

tócsás volt, sőt ebben az esetben nagyobbakat lehetett nevetni rajtunk.

3 Gazdasági Hivatal.

4 Póhalom, ma Gyoma VII. kerülete.

5

Estefelé mindenki fáradtan vonult be már a körletre. Pihenésről, tisztálkodásról azonban még

akkor sem lehetett szó. Feljött közénk a szakaszvezető, a szaki és nótázni kellett. Kárai, ez a

tömpe, szőke, érces hangú, mindig cigarettázó és csinosra kihúzott szaki nagyon szerette, ha

körülvettük, mint a pásztort a nyája. Beszélt a katonaélményeiről. Rendet, tisztaságot, fe-

gyelmet követelt. Szigorú, de „jó” fiúnak tartottuk, és mikor elhangzott ajkáról a vezényszó:

„Nótára!,” akkor teli torokból kellett ömlenie mindenütt a dalnak. Rögtön észrevette, ha vala-

ki „szabotált.” Szörnyű büntetéseket tudott kiszabni. 120 „feküdj,” tízszer békaügetésben kö-

rülfutni a körletet s[atöbb].i.t.

A humor sem hiányzott belőle. Néha az „ágy”-ból kergette ki a társaságot és alsónadrágban

csuklóztatott esténként bennünket, nehogy „elpuhuljunk”, mert mint mondotta, neki az egész-

ségünkre is vigyáznia kell. Az ő ötlete volt az is, hogy a becsempészett csomagokat fel kellett

osztanunk egymás között. Később ebben a vonatkozásban nagyon megszigorították a helyze-

tet. A vezérkar álláspontja az volt, hogy a kosztunk bőséges, „mindennel el vagyunk látva”,

tehát kívülről nem szabad semmit elfogadnunk. Ha akadt mégis, aki megfeledkezett erről a

parancsról, azt úgy megkínozták, hogy utána csak egy kívánsága volt: soha többé senki ne

hozzon neki csomagot. Külön érdekessége volt Póhalmának a latrina. Ezt jó messzire a körlet-

től nekünk kellett elkészíteni. Egy körülbelül méteres keskeny árok fölé olyan bakkecskéket

ácsoltunk, mint amilyeneken a fát szokták vágni a favágóink. Miután igen kevés volt köztünk

az ács, de annál több az orvos, ügyvéd, tanár, kereskedő és mivel sem megfelelő szerszám,

sem elegendő famennyiség nem állott rendelkezésünkre, ezek az építmények nagyon primití-

vek. rozogák lehettek csak és főleg: még így is nagyon kevés volt belőle. Úgy nézhettünk ki a

latrinákon ülve, mint a villanydrótokon elhelyezkedő fecskék. Amíg egy csoport a dolgát vé-

gezte, egy másik csoportnak mindig várnia kellett. A latrinát használókat mindig az a veszély

fenyegette, hogy belepottyannak.

Estére parancsba jött, hogy takarodó után a latrinát nem szabad használni, ha az őr odakísért

bennünket. Az őrök azonban macerálásnak vették, ha valaki a latrinára jelentkezett náluk.

Ezerszer meggondolta hát mindenki, míg rászánta magát a jelentkezésre. Pedig jelentkezni

kellett, mert a parancs úgy szólt, hogy ha a sötétben valaki engedély és kíséret nélkül merész-

kednék a latrinát megközelíteni, az az őrjárat szó nélkül lelövi. Ebbe belebetegedett az egész

század.

Már jó néhány hete folyt Póhalmán az életünk. A novemberi esőzések gyakoribbak lettek.

Csaknem mindig hűvös szél fújdogált, reggelenként már fagyott is. Egész nap a szabadban

edzettek bennünket. Időközönként Szabó Jenő, a század par[ancsnok] is meglátogatta a gya-

korlatainkat. Kiszedette a csoportból azokat, akik nem voltak katonák és elrendelte, hogy azo-

kat külön „képezzék ki.” A gallérok felhajtását, felgyűrését, a téli kabátban való gyakorlato-

zást szigorúan megtiltotta. „Mi lesz Oroszországban, ha már itt is felgyűritek a gallérotokat?

Szokjatok a hideghez!” – mondotta nekünk, és ekkora mindannyiunk azt hitte még, hogy a

Szabó Jenő rosszindulatú, kegyetlen ember. Egyszer parancsba adta, hogy a század csopor-

tonként menjen be Gyomára fürödni. Ránk délután került a sor. Késő este lett, mire visszafelé

indulhattunk. Szörnyű idő kerekedett. Zuhogott az eső, fújt a szél. Sötét volt, beleragadt a

bakancsunk a sárba, és nem láttuk az utat. Kilószámra cipeltük talpunkon a sarat, alig tudtunk

haladni. Megfogtuk egymás kezeit, de így sem haladtunk gyorsabban, azt hittük, hogy mind

ott maradunk a sártengerben. Az eső, a sár megnyújtotta több órával az utunkat, késő éjszaka

értünk haza. Úgy éreztük mindannyian, hogy az egész fürdést csak bosszantásunkra eszelték

ki, mintha egy szörnyű csatában vettünk volna részt, ez az éjszaka felejthetetlenné vált szá-

munkra, beillett egy éjszakai csata főpróbájának. Úgy is nézhettünk ki a sötét éjszakában,

mint egy fejét vesztett, menekülő csapat, kitéve az idő viszontagságainak, minden a csatára

emlékeztetett bennünket, csak éppen hogy nem söpört hátulról bennünket ellenséges golyó-

szóró.

6

A fiúk között híre terjed, hogy Sztálingrád körül bajok vannak. Mindenki arra következtet

ebből, hogy a bennünket mégsem fognak most már kivinni Ukrajnába. Az egyik barátom, a

régi illegális kommunista Dénes egészen szabályos és szakszerű hadászati értekezést tart ne-

kem, és bizonyítja, hogy nem vihetnek ki bennünket. De a végén egy mondattal mindent el-

ront. Azt mondja ugyanis, hogy „a katonaságnál nincs logika”, azért mi is elkészülhetünk a

legrosszabbra.

Már folynak is a védőoltások. Hetenként kapunk különböző oltásokat, sőt már a „halálcédulá-

kat” is készítgetik. A rémhírek, ami alatt itt jó híreket is érteni kell, csak nem hagynak alább.

Bennünket nem vihetnek ki. Mi honi század leszünk. A magyar politika megváltozott. Kállay

nem enged több embert kivinni. Az oltások, a dögcédulák, sablonos intézkedések, semmit

nem bizonyítanak. Nem engedjük magunkat halálra ítélni. Vaserővel tűrjük a szenvedéseket

és a művészi rafinériával csoportosítják a fiúk azokat az érveket, melyek az bizonyítják, hogy

itthon maradunk.

Ezekre az érvekre súlyos csapás volt az, mikor egy hűvös novemberi reggelen a keret minden

tagja, mintha összebeszéltek volna, vadonatúj szőrme bekecsben jelent meg. Tehát mégis,

gondoltuk, a keretről már gondoskodás történt, hogy Ukrajnába ne fagyjon meg. Úgy jártak-

keltek közöttünk bekecseikben a keret katonák, mintha csak állandóan figyelmeztetni akartak

volna: „Balgák, hát még most sem hiszitek, hogy keletre megyünk?”

A „rend” megszigorítása is arra vallott, hogy már nem sok időt töltünk Póhalmán. Megtiltot-

ták, hogy a környék parasztasszonyaitól tejet vásároljunk. Reggelire keserű fekete löttyöt kap-

tunk, amit rendszerint az első korty után kiöntöttünk. Az élelmesebbek, pénzesebbek igyekez-

tek tejhez jutni, és ez néha sikerült is. Sikerült addig, amíg ezt is fel nem fedezték. Szabó Jenő

sorakozót rendelt el egy estefelé. Aki tejet vett, álljon ki, mondotta. Senki nem állott ki. Ekko-

ra új sorakozót rendelt el menetfelszerelésben. Most sem állott ki senki. Kemény csukló és

futás következett nehéz csomagokkal a hátunkon. Ez is eredménytelen maradt. Erre elrendel-

te, hogy az egész század menetfelszerelésben még az éj folyamán 26 kilométeres utat fog

megtenni, ha egy negyed órán belül nem jelentkezik az, aki az ő parancsa ellenére tejet mert

vásárolni. „A hős magyar bakák megelégszenek a frontokon a feketével, ti meg még most is

szopni akartok? Tejes kávé kell nektek? Majd adok én nektek tejes kávét szemétnépség!”

Nagy mozgolódás támadt közöttünk. Végre akadt egy fiú, a vagány Schwarz Andor, a létai, az

egyik szakasz parancsok, aki magára vállalta a „szörnyű bűnt”. Megkönnyebbültünk. Bandira

pedig szomorú napok következtek. Szerencsére jól megtermett, bikaerős fiú, civilben mészá-

ros volt, akin a keret minden szadizmusa sem tudott kifogni.

A gyakorlatozások mellett kedvenc foglalkoztatásaink közé tartozott a keret részéről az is,

mikor a körletet hozatta velünk rendbe. Egy rossz kút volt az egész udvaron, körülötte mindig

tócsák fénylettek, seprűkről nem gondoskodtak, de mindezek ellenére is mindennek csillogni

kellett. El kellett tehát tüntetni a tócsákat, kézzel kellett egyenként felszednünk a sáros földről

a faleveleket, a cigarettavégeket, és mivel a cigarettázás állandóan folyt, a faleveleket pedig

állandóan sodorta az őszi szél, munkánk olyan volt és annyit ért, mint a danaidák munkája.

Egy este váratlan esemény történt. Parancsot olvastak fel: a 42 éven felülieket leszerelték,

mintegy 30–40-et közülünk pedig Hajdúnánásra helyeztek át. Senki nem tudta, mi lehet az

áthelyezések mögött. Sokan úgy gondolták, hogy akiket áthelyeznek, azok itthon maradnak,

mi pedig megyünk Ukrajnába. Nagy izgalom támadt. Mindenki azt akarta, hogy őt helyezzék

át. De az áthelyezések száma korlátozott volt. Hamar dönteni kellett és mivel az önként való

jelentkezésekkel nem lehetett megoldani a dolgot, a véletlenek döntötték el, hogy ki marad, és

ki megy. Mint ahogy később is mindig és mindenütt valami kiszámíthatatlan erő, amit vélet-

lennek szoktunk nevezni, döntött élet és halál fölött. Testvérek, jóbarátok szakadtak így el

hirtelen egymástól, hogy soha többé ne találkozhassanak egymással.

7

Pattanásig feszült közöttünk az izgalom. A 42 évesekkel egeret lehetett volna fogatni, csak

egy olyan volt közöttük, akit elkerült a szerencse: Weisz, a suszter, aki már a 18-as forrada-

lomban is tevékenyen részt vett, ezt számon tartják, és úgy látszik, ezért őt is egyedül kivették

a leszerelendők listájáról. Nem mondhatni azért, hogy azt a félsüket, Amerikát megjárt, birkó-

zó-típus susztert nagyon letörte volna az eset. Ránk talán jobban hatott, mint reá, mert meg-

éreztük a rendszer kegyetlen következetességét, amely pontosan számon tartja évtizedek múl-

va is azokat, akik egykor szembefordultak vele, és nem enged ki halálos öleléséből senkit, aki

csak egy kicsit is gyanús a szemében. Csak a koszt rosszabbodott, és az aggodalom növeke-

dett a lelkekben. Egymás szemeiből akartuk volna kiolvasni, mi lesz velünk.

November 20-án mind a három századot hirtelen visszairányították Gyomára.

Újra Gyomán

Gyomán derült ki, hogy Póhalma milyen nagyszerű hely volt. Távol a világtól, elzárva, ki-

sebb-nagyobb zaklatások közepette ugyan, de annyi testet-lelket ölő rémhírnek ott sohasem

voltunk kitéve, mint Gyomán. Szállásunk közvetlen közelében egy nagyvendéglő volt. Oda

jártak be az asszonyaink, és hozták magukkal a legfantasztikusabb híreket. Már bennünket is

az a hír fogadott, hogy másnap mind a három század együtt indul Oroszországba.

Lehorgadtak a fejek, dermedt rémület ülte meg a sorainkat. Este, lefekvés után, mikor kialud-

tak a villanyok, kezdődött a „mese”. Az oroszok mindenütt támadnak, Magyarországon nem

lesz sohasem hitlerizmus, ha ki is visznek bennünket, már az első nap fogságba esünk – se

vége, se hossza nem volt azoknak a meséknek, amelyeknek csak egy céljuk volt: elosztani a

halálos félelmet.

Folytattuk tovább a gyomai lőtéren a munkát. Szép ősz volt. Többször volt külső tiszti látoga-

tás. Ilyenkor félrehívták a keretet. Különleges utasításokkal látták el őket, kiszivárgott a hírek

szerint megmondották nekik, hogy az ő feladatuk a mi elpusztításunk.

Kétnaponként ismét felolvasták előttünk ezt a hadparancsot, amely 27 szökni akart muszos

kivégzését rendelte el. Néha kerékpáros futárok érkeztek a munkahelyünkre, és elvittek közü-

lünk két-két embert a benti századok kiegészítésére. Már csak a 8. század járt munkára. A

többi két század bennmaradt, útra készülődött. A „kiegészítések” többször megismétlődtek.

Már féltünk, ha láttuk, hogy valaki a lőtér felé közeledik. Mindenki remegett, hogy „elkapja a

gépszíj” őt is. Nem olt egy nyugodt percünk. Szerettünk volna a föld alá bújni, hogy ne talál-

janak meg bennünket. Állandóan az a veszély fenyegetett, hogy mi is bekerülünk a „töltelé-

kek” közé. Később megtudtuk, hogy a kiegészítést illetően erősen dolgozott benn a protekció,

a korrupció. Pénzért, bonokért, az egyik századtól elvettek, a másikhoz meg hozzátettek em-

bereket. A cserének most nagy jelentősége volt, mert menetszázadról volt szó. Aki odakerült,

tudhatta, hogy visszaút nincs többé. Mi abban kezdtünk reménykedni, hogy a sok feltöltés

miatt, ami megritkította sorainkat, „csonka” század leszünk, és itthon hagynak. A feltöltésekre

eleinte azért volt szükség, mert az eredeti terv szerint az első napokban a betegeket igyekeztek

itthon hagyni. Később már ez a szempont sem játszott fontosabb szerepet. Az asztmás, beteg

Guttmannt az ágyából cipelték el valaki helyett. Fontos csak a létszám volt. Annak meg kel-

lett lennie. Hogy bénák, vagy vakok is voltak a században, mellékes volt, nem számított töb-

bé.

November 27-én reggel a 7. és 9. század már vagonban volt, délután, mire mi beértünk a

munkából, ők már el is mentek. Egyes asszonyok aznap érkeztek Gyomára, és nem tudták,

hogy férjeik melyik században vannak. Bevonulásnál vártak bennünket és keresték közöttünk

a férjeiket. Nagyon sokan csalódtak, mert férjeik a menetszázadban voltak, és így többé nem

láthatták egymást.

Amikor legsötétebb az éjszaka, akkor van legközelebb a hajnal. Igaz ez? A mi esetünk tanul-

sága szerint igen. Gyoma „48”-as helyiségeiben szállásoltunk. Mintha csak gúnyt akart volna

8

velünk űzni még a sorsunk is. „48”! A szabadság emlékében folytonosan rabságunkra, meg-

alázottságunkra kellett gondolnunk. A szalmazsákjainkon hevertünk foglalkozás után, leg-

többször szótlanul, elmerengve és azt kérdezve, hogy vajon mi lesz velünk holnap. A főhad-

nagyunk avval vigasztalt, hogy néhány nap múlva utána megyünk mi is a 7. és 9-nek, és kinn

együtt leszünk. Nem hittünk neki. Inkább avval áltattuk magunkat megint, hogy most már

biztosan „honi” század leszünk, és ránk már nem fog sor kerülni.

Ezért nagyon sajnáltuk Verő Zoltánt, akit szörnyű dilemma elé állított az előbbi századok

elindulása előtt az élet furcsa szeszélye.

Bátyja abban a században volt, amelyik menni készült. A két testvér nagyon szerette egymást.

Tőlünk kérdezte, mit csináljon, menjen ő is oda, vagy maradjon velünk. Mi tanácstalanok

voltunk. Végül is ő döntött: velünk marad, nem avatkozik bele a sorsába. De alighogy döntött,

hívatják az irodába. Még egy emberre van szüksége a másik századnak, Gelbert jelölték

ugyan ki, de Gelber bemondta, hogy Verőnek úgy is ott van egy testvére, szeretne is együtt

lenni vele, menjen hát ő. Nem volt többé mentség. Szegény Zoli sírva búcsúzott tőlünk.

Az elment századok borzasztó ürességet, lehangoltságot hagytak maguk után. Hamar híre

ment, mire megsokszorozódtak az asszonylátogatások. Feleségem és sógorom is betoppantak.

Öt perc időt kaptam beszélgetésre, de negyedórai meghosszabbítást engedélyezett Szabó Jenő.

Igyekeztem jókedvűnek mutatkozni, mikor a búcsúra került a sor, valami a szívembe nyilalt.

Mégis: nagy boldogság volt ez a néhány perc. A másik két sógorom iránt érdeklődtem. Őket

is féltettem. Feleségem megnyugtatott, és ezt a jó érzést hagyta vissza bennem.

Lassan ráakadtam az első barátra is a században. Már Póhalmán is tudtam, hogy van köztünk

tanító. De nekem még itt is az kellett, hogy „bemutassanak”, a polgári világ félszegségeitől

nem tudtam szabadulni. Így hát hetekig együtt voltunk anélkül, hogy megismerkedtünk volna

egymással. Gyomán végre erőt vettem magamon. Odamentem a fehérhajú Herskóhoz, és na-

gyon hamar megéreztük egymásban a jó barátot. Ő katonaviselt, kiegyensúlyozott lelkű ember

volt. A jövőt ő sem látta rózsásnak, de távol állott tőle a sötét kétségbeesés. Ilyen emberre volt

nekem szükségem. Amikor csak tehettem, mindig vele voltam, a későbbiek folyamán.

Szállást változtattunk. Felszabadult a nagyobb „Iparos Otthon”, és átköltözködtünk oda. A

konyha is ott volt az udvaron. Kényelembe helyezkedtünk. Preisler, a szakács nagyon jól fő-

zött, és még a hazai is tartott. Az éhséget még nem ismertük. A hajnalok már egyre hűvöseb-

bek lettek, de nappal még mindig elég meleg volt.

December elején 120 fiatal fiú érkezett Püspökladányból. Vége a „csonka” századdal kapcso-

latos meséknek. Ők már a mi feltöltésünkre érkeztek. Köztük volt Kutner Sanyi, a tanító és

Gordon Laci, az egyik debreceni barátom bátyja is. Baráti köröm megnőtt. Kutnernek volt egy

francia–héber nyelvű zsoltáros könyve. Esténként avval szórakoztunk.

Az elmenésünkkel kapcsolatos intézkedések egymásután látnak napvilágot. Elrendelik a ko-

paszosítást, mindenkinek meg kell nyiratkoznia. Egymást érik az orvosi vizitek is. De komo-

lyabb jelentősége egyiknek sincs, mert – úgy látszik – Ukrajnában mindenkit fognak tudni

használni. Egy epilepsziásnak mégis szerencséje van: kivették a sorból.

Átestünk a fertőtlenítésen is. Erre nagy szükség volt, mert a napi vizsgálatokon egyesek ingü-

kön már tetveket találtak. Az egyik Knöpflert, emiatt szobafogságra ítélték, és közmegvetés-

nek tették ki.

Az ’ales’5 is vizitelgetett. az mondta, hogy a hadirokkantak itthon maradnak. A szemlén

azonban minden hadirokkantat szimulánsnak minősített. Aztán arra volt kíváncsi, hogy kik a

szegény, sokgyermekes napszámosok közöttünk. Ezt a tenyerünkről óhajtotta megállapítani.

Ilyen címen sem hagyhatott vissza senkit, mert a tenyereket mind simáknak találta. Majd az öt

5 Alezredes.

9

gyermekeseket, később az autóvezetőket állította külön sorba. A vége egy volt: egy csomó

gúnyos megjegyzés és „Mars vissza a sorba!”

A főhadnagyunk szeretett volna legalább a betegektől megszabadulni. Kiderült, hogy min-

denki beteg már. Erre megjelölt egy bizonyos számot, amennyi itthon maradhat. Ezeket egy

nagyobb tömegből akarta aztán sorolással eldönteni. Izgalmas jelenetek következtek. Végre

eldőlt a játék: néhányan valóban megmentették a bőrüket ilyen módon.

A kivonulások előtt is voltak vizitek. Ilyenkor vizsgálta felül a gyengélkedőket Józsa zászlós,

ez a tiszántúli egyházi tisztviselő-kukac, aki nemrég érkezett hozzánk, hogy helyettese legyen

a főhadnagynak. Eleinte kedves, szívélyes volt. Vézna alakjára nem illett az egyenruha, a fiúk

rögtön észrevették, hogy nem aktív tiszt. Aktatáskával járt állandóan, az jobban is illett hozzá,

mint a revolver. A munkánál is elnéző volt. De mikor az elvonulás veszélye egyre jobban

kezdett fenyegetni, neki is inába szállt minden bátorsága, és gyávaságát ellenünk irányuló

dührohamokba vetítette ki.

– Gazember népség, most nyavalyogtok? Majd Ukrajnába, ha kifordultok a sorból, akkor

gyertek hozzám gyengélkedőnek! – így ordított reánk, mint a sakál ez a gebe, fonnyadt kis

zászlós. De hallgatni kellett, mert válaszolni nem volt ajánlatos.

Karácsony közeledett. A termet feldíszítették. Csillag, az irodista, a kitűnő rajzoló erotikus

plakátokkal aggatta tele a falakat, mert a keretnek az tetszett, és készülődött a vidám műsor is.

Karácsony tiszteletére jó fánkot kaptunk, a mókák után nótázás következett, bor is akadt és

csak éjfél felé csendesedett el a terem. Egyesek a kedvező helyzetet kihasználva, ellógtak.

Segítségükre volt ebben az öreg Molnár bácsi, az egyik keret is. Másnap rájöttek. Persze asz-

szonyok voltak a dologban. Néhány asszony már Gyomán lakott, és rendszeresen jártak ki

hozzájuk a férjek. Most azonban rajta veszítettek. A sorakozóból kiszedték azokat, akik előző

nap engedély nélkül eltávoztak. Fisch Bandi is köztük volt. „Megjelölt ember” lett belőle is.

Nem lett komolyabb büntetésük, de Oroszországban „leszámolást” ígértek nekik. A sorakozó

után éppen látogatási idő következett. A „megjelöltek” asszonyai azonban hiába szólították

most a férjeiket, mert őket nem engedték ki büntetésből. A látogatás csak percekig tarthatott.

Elrendelték azt is, hogy egy percnél tovább senki se csókolózzék hozzátartozójával. De az is

elég volt egy titkos üzenet átadásához, mely rendszerint így hangzott: „Ne menj haza, este

kijövök!”

Hanukka és Jom-kippur egymásután

December 22-én este sok apró mécsest gyújtottak meg a fiúk az Iparos Otthon nagy hodályá-

ban. Őseink valamikor az ablakba tették ezeket a lángokat, hogy kinn az embereknek világít-

sák meg az útjaikat. Most befelé világítanak a chanukka lángok. Otthonról, szabadságról, fe-

leségekről, gyerekekről regélnek. A színpadon széjjelebb húzzák az ágyakat. Leitner, a fehér-

tói sakter intonál. Táncra perdül az egész társaság. „Mesiech vet sajn kimen!”6 – bugyog fel

az ősi dal minden torokból. Egymást kezeit fogva kört alkotunk, és úgy ropjuk a táncot. Nem

hagyjuk magunkat! A makkabeusok emléke kísért és érezzük, hogy nekünk is meg kell még

vívnunk a szabadságharcunkat. Az extázis egyre fokozódik. Bál Sém Tov, a zsidó Rousseau

hívei is így táncolhattak valamikor, midőn felfedezték magukban Isten szikráit.

Erős hit tölt el mindannyiunkat. Bízunk a jövőben, éjfél felé elhalkul a dal, megszűnik a tánc,

helyére csúsztatjuk a szalmazsákokat, kialusznak a mécsesek, de a mi lelkünkben tovább ég-

nek a láncok. A sok mozgástól kimerülten, de lélekben felfrissülve esik mindenki az ágyának.

Másnap hívatnak az irodába. A főhadnagy egy levelet tár elém, a szöveget kezével letakarja,

úgy hogy csak egy héber mondatot és az aláírást láthattam meg belőle. Azt kérdi tőlem, hogy

6 Vus vet zayn – jiddis dal, jelentése ismeretlen.

10

egy bibliai idézetről van szó /Jákob búcsúmondata fiához/, a levelet pedig Weisz Pál debrece-

ni főrabbi írta alá.

Megpecsételtetett a sorsom. Később megtudtam, hogy a levelet a csomagban egy debreceni

asszony hozta. Véletlenül az iroda egyik számtisztje: Bajvívó törzsőrmester kapta kézhez a

csomagot, megtalálta benne a levelet, és kész volt a baj. A főrabbi vigasztalni akart engem

elutazásom előtt, olyanokat írt, hogy az oroszok nemsokára úgy is felszabadítanak bennünket,

szenvedésünk tehát már nem tarthat sokáig. A héber mondat azonban roppant gyanús volt

nekik. Átették a debreceni kémelhárítóhoz, ahová becitálták Weisz Pált, és mint később má-

soktól megtudtam, órákon keresztül fogba tartották, és a „ lelkén tapostak!”

Én persze akkor nem tudtam, hogy mit tartalmazott a levél. Tücsköt-bogarat összegondoltam,

feldúlta a nyugalmamat, és minden pillanatban vártam a nagy leszámolást. Mint egy megbé-

lyegzett úgy éreztem magam.

Most már szem előtt leszek mindig, ki fognak szúrni mindenre, és azt a kiszámíthatatlan érté-

kű jóindulatot, amit eddig a főhadnagy részéről kétségtelenül élveztem, örökre elveszítettem –

gondoltam magamban.

Néhány nap múlva Feri sógorom Gyomára érkezett a levél ügyben.

Semmit sem tudott elintézni, engem a legnagyobb bizonytalanságban hagyott hátra. Annyira

meg voltam rémülve, hogy alig mertem vele is beszélgetni, és alig vártam, hogy távozzék. A

század már készülődött a nagy útra, még egy nagy vizitünk volt. A keret sem akart Oroszor-

szágba menni, ezért vizit előtt megsúgták nekünk, hogy mindenki a legrongyosabb ruháját

öltse magára. A mustrálók között ott voltak az OMZSA megbízottjai is. Felírták, hogy milyen

ruhadarabokra van még szükségünk. Egy százados aziránt érdeklődött, hogy megvan-e min-

denkinek a dögcédulája. „Nagyon komolyan kell ezt venni, fiúk – mondotta a joviális arcú

százados – mert a dögcédulák sebesülés, vagy halál esetén nagy szolgálatokat tehetnek majd

kinn a fronton.” Még állt a sor, mikor valakit behívtak közülünk az irodába. Ott félfüllel elle-

sett valami beszélgetést. Ragyogó arccal jött vissza és állította, hogy a század nem megy ki,

hanem Torkosházára megyünk fát kitermelni. Mindenki elhitte a hírt, csak azon csodálkozott

mindenki, hogy mire kell az a sok fa. Hogy „Torkosháza” kitalált név, nem is létezik, arra

hirtelen senki nem gondolt.

Egyeseknek megengedték, hogy a hazautazzanak néhány napra a még hiányzó holmik bevá-

sárlása végett. A keret és a tisztek nagy megrendelést tettek a fiúknál. Érmelegítőtől kölni

vízig minden kiterjedt a gondjuk. Így került haza Knöpfler is, a gazdag debreceni kereskedő,

az örök optimista, aki még az utolsó percben is el akarta hitetni velünk és önmagával is, hogy

a világért sem Oroszországba megyünk. Szegényt kellemetlen meglepetés érte otthon: felesé-

ge megcsalta, és ezzel a fájó sebbel a lelkében most már mindenre, még Oroszországra is el-

szántan érkezett vissza közénk.

Elutazásunk előtti estén Bajvívó törzsőrmester egy hatalmas előadással tisztelt meg minket.

Ez a piros arcú, raccsoló sváb törzsőrmester a haza szeretetéről beszélt nekünk. Tudtuk róla,

hogy önként jelentkezett frontszolgálatra, mert ott könnyebb az előremenetel. A saját viselt

dolgait is előadta. Igyekezzen mindenki teljesíteni a kötelességét kinn a hazájával szemben.

Tudja, hogy vele együtt, ha letelik az időnk, mi is haza akarunk jönni, tehát figyelmeztet min-

denkit, hogy legjobb erejéből szolgálja a fronton is a hazát. Arra ne is gondoljunk, hogy 1918

még egyszer megismétlődhetik, igaz ügy és ezt a háborút meg fogjuk feltétlenül nyerni. Tud-

ja, hogy nem azonosítja magát közülünk mindenki a kaftánosokkal, Dr. Weinfeldet, az orvost,

személy szerint is megkérdezte, hogy neki mi erről a véleménye.

– Soha nem szívleltem én sem a kaftános, pajeszos zsidókat, felelte az orvos, és a fiúk éles

pisszegése követte a szavait.

Bajvívó megmondotta a vonatszámot, ezt mindenkinek fel kellett írnia. Másnap megkezdődött

a vagonírozás. A hadtest udvaráról fahasábokat cipeltettek a vállainkon a vagonokba. Min-

11

denkinek legalább két hasábot kellett vinnie, én egyet is alig bírtam. Az út a vasútig nagyon

hosszú volt. A végén már fáradtan, kissé lassan vonszoltuk magunkat kezünkben, vállunkon a

fával a vagonig. Ilyen helyzetben találkoztunk egyszer Nemessel, az alessal. Ránk ordított.

Hát mit képzelünk mi, hogy sétálgatni fogunk két hétig a vasút és a hadtest között. Ha estig

nem lesznek megrakva a vagonok, büntetést fog alkalmazni a kerettel szemben is. Csak ez

kellett a keretnek. Megindult a hajsza. A lábaim között, mint egy tüzes húsdarab, tojásnyira

megduzzadva, égetett, tépett a fájdalom.

Késő estére elkészült a hét vagon. Bepakoltunk, átlag 40 ember jutott minden vagonra. Gyö-

nyörű szép enyhe idő volt. Nem számít, mondotta a főhadnagy, lehet, hogy holnap már vala-

hol hóvihart kapunk. December 29-e volt. Ezt az éjszakát már a vagonban töltöttük.

A vagonokban

A vagonokban úgy helyezkedtünk el, hogy egyetlen centiméternyi hely sem maradjon kihasz-

nálatlanul. A hely természetesen így is kevésnek bizonyult, mert a vagont eredetileg is csak

„48 ember, vagy 6 ló” részére kontemplálták, az éjszakai alvást is csak úgy oldottuk meg,

hogy felváltva aludtunk. Amíg az egyik csoport aludt, a másik virrasztott a kályha körül a

mécsesek pislákoló világa mellett.

A két Stuhlberger fiú már az első nap nekikezdett, hogy hatalmas lendülettel kissé otthonossá

varázsolják a vagon gyéren szalmázott, olajos, piszkos padlózatát, ezért kiagyalták, hogy füg-

gő polcokat készítenek a csomagok céljára. Drótokat feszítettek ki, arra deszkákat erősítettek

és kész volt a polc. Ördögi leleményességgel a fiúk közönye ellenére végezték munkájukat

nemcsak a maguk, hanem a köz érdekében, és mindent megszereztek, amire csak szükségük

volt. Szereztek kampószegeket is, így néhányan a vagon falára erősíthették cók-mókjaikat.

Az első éjszaka aránylag nyugodtan telt el. Fáradtak voltunk, mindenkit hamar elnyomott az

álom. Úgy feküdtünk egymás mellett és egymással szemben, mint a sós heringek, a fekvés

sorrendje és a lábak elhelyezése körül kisebb viták alakultak ki, de komolyabb incidensre ak-

kor még nem került sor.

Reggelre leesett az első hó. Kicsi hűvös volt, dideregtünk, a melegen és édesen tálalt fekete

kávét a vagonokba hozták, jól kezdődött a nap.

Kávé után a keret végigjárta megint a vagonokat. Minden vagonnak volt egy keretparancsno-

ka, akit egy muszos helyettesített. Magunk közül éjjeli őrséget alakítottunk. Parancsba kaptuk,

hogy mától kezdve a vagont csak engedéllyel szabad elhagyni. Ha támadás érne bennünket út

közben, mindenkinek a vagonban, a helyén kell maradnia. Alighogy az utolsó intézkedések

elhangzottak, az ajtókat be kellett zárnunk, illetve össze kellett tolnunk, félhomályban marad-

tunk, csak a rácsos ablakon át szűrődött be némi fény, aztán nagy zajjal összekoccantak a ko-

csik ütközői, lassan mozgásba jött az egész vonat. Elindultunk.

Szolnok közelében lelassított a mozdony. A pályaudvaron két asszony integetett felénk. Sen-

kit nem engedtek a közelünkbe. Valahogy mégis sikerült néhány percre Katona Lacinak és

Hoffmann Misinek feleségeikkel találkozni és elbeszélgetni. Autóval rohantak utánunk Gyo-

máról az asszonyok. Mi fűthette őket? Csak a hitvesi szeretet? Tele lehettek balsejtelmekkel.

Mind a két asszony férjei egyszer már kinn voltak – mint katonák – Oroszországban. Borzasz-

tó reménytelen hónapok voltak azok. Egyszer egy szép napon mégis hazatoppant mind a két

férfi. Malomkő esett le a szívükről. És most megint. Még rosszabb körülmények között – ha-

lálraítélt munkaszolgálatosok. Hát kibírhatja ezt egy asszonyi szív? Mindketten érezték, hogy

amíg csak lehet, rohanniuk kell a férjeik után, mert a határ átlépése után csak egy sötét kérdő-

jel következik, semmi más. Képzeletben mi is láttuk, hogy a mi asszonyaink is így rohannak

lélegzet szakadva velünk, mint ők. Csak éppen autóra nem tellett nekik. De a vágyak és gon-

dolatok gyorsabban vágtatnak még az autónál is, és mi éreztük, tudtuk, hogy Hoffmanné meg

Katonáné mögött láthatatlanul ott sorakoznak fel a mi asszonyaink, és integetnek felénk, és

12

mikor már semmit sem látnak belőlünk, egy nagy könnycsepp még sokáig ott csillog szeme-

inkben.

Néhány óráig Szolnokon vesztegeltünk. Közben érdekes esemény történt. A századparancs-

nokunknak Szolnokon táviratot kézbesített ki a vasút. Engel Bandi kétheti „mezőgazdasági”

szabadságot kapott. Rögtön tudtuk miről van szó. Bandi apja, egy gazdag zsidó földbirtokos,

Kállay Miklósnak, a magyar miniszterelnöknek a földjén is gazdálkodott. Inkább tehát az volt

a feltűnő, hogy még eddig nem vették őt ki a sorainkból.

Bandi osztogatni kezdte a hátizsákját. Nekem egy tubus borvazelin jutott, éppen az, amire

egyre jobban fájó aranyerem következtében a legnagyobb szükségem volt. A vonatunk elin-

dulását már meg sem várta. Sietett, nehogy véletlenül visszahívják.

Budapesten csak keresztül rohantunk. Éjjel volt, semmit sem láttunk a fővárosból. A tehervo-

natunk gyorsvonati sebességgel robogott. A függő polcokról egymásután pottyantak le a ne-

héz csomagok az alvó fiúkra. Erősen fűtöttünk, a vagonban pokoli hőség volt, a mécsesek

pislákoltak, mozogtak a polcok, a kályha körül egymásnak estek a fiúk, álmosak voltak, nem

bírták a fejeiket, fekvésre nem volt hely, még a lócákon is aludtak. Kísérteties egy éjszaka

volt, mintha a manók játszadoztak volna velünk, csupa zaj, mozgás volt az egész vagon. A

váltásnál elkerülhetetlen volt, hogy egymás kezére, vagy fejére ne hágjunk rá, ilyenkor kirob-

bantak a nagy veszekedések, és felzúgtak olyan káromló szavak és kifejezések, amilyeneket

addig még sosem hallottam. Veszekedett a nyomor. Grosz Sanyi, az ügyvéd majdnem pofozni

akart, mert valaki véletlenül felébresztette, mikor lefekvésnél rája kerülvén a sor, melléje ku-

porodott. Nemcsak a levegő, a hangulat is izzó volt. Senki nem tudta, mit hoz a holnap. Min-

denki csak magával akart törődni, és nem törődött a másikkal. Mikor elégtek a mécsesek, ve-

szekedés nélkül senki nem akarta odaadni a saját mécsesét, pedig elinduláskor mindenki

ugyanannyi mécsest kapott. „Nekem már nincs, mindent odaadtam” – hazudták egyesek

szemrebbenés nélkül. Menthetetlenül elkezdődött az erkölcsi züllés. A vagonélet, de különö-

sen a pokoli éjszakák kikezdték az idegeinket, kivetkőztünk önmagunkból, átalakultunk, csak

egy nagy érzés uralkodott rajtunk és bennünk – valahogy túlélni mindezt. Egyesek orosz fog-

ságról álmodoztak már az első nap, mások csodákban hittek, és mindig azt várták, hogy mikor

fordítják már vissza a vonatunkat.

Az egyik állomáson elvették tőlünk még azt a kis pénzt is, amelyet pedig még Gyomán enge-

délyeztek. A pénzünkért „bon”-t adtak. Le kellett adni mindennemű szeszesitalt is. Amit lehe-

tett, eldugdostunk. Egy kis üveg barackpálinkát én is megmentettem.

Nagyszombatot elhagyva már két visszajövő musz-századdal találkoztunk. Ezek honi száza-

dok voltak és idősebb korosztályok, akik állítólag leszerelni készültek. Tanártársam, Grosz

Ezra is köztük volt, de nem beszélhettem vele, mert nem volt szabad leszállni, és mi gyorsan

továbbmentünk.

December 31-én du. fél 4-kor léptük át a magyar határt valamivel Galánta előtt. Az ablakból

hegyóriások meredeztek felénk amelyek, máskor szép látványt nyújthattak volna, most azon-

ban közömbösen futottunk el mellettük. Péntek este volt. A fiúk imádkozni kezdtek. A moz-

dony meg rohant velünk, mint egy őrült Szlovákián keresztül.

Átszeltük Sziléziát majd Kattovic7 és Krakkó neveit hallottam a fiúktól.

Én a helyemen gubbasztottam közel a vagon sarkához, a külvilágból szinte semmit nem lát-

tam. Oderbergben megálltunk, megengedték, hogy elvégezhessük dolgainkat. A pályaudvarral

szemben egy hatalmas monstre WC állott. Friss épület lehetett, deszkából minden, telefirkálva

a legkülönbözőbb furcsaságokkal. Feltűnt nekem egy csomó aláírás. „Itt voltunk 19…. kez-

dődik az egyik autogram gyűjtemény. Csupa ismerős nevek. Köztük van Imre sógorom is, aki

néhány hónappal előbb indult el, mint én. Úgy látszik, kergetjük egymást. Erre visz az út.

7 Katowice dél-lengyelországi város, akkori német neve helyesen: Kattowitz.

13

Vajon találkozunk e… Amíg így elmélázok, hallom a keret ordít már. Be kell szállni. Tovább,

tovább. Még meddig?....

Az egyik sziléziai állomáson borzalmas élményt készített elő számunkra az élet. Alig állt meg

a vonatunk, rongyos, piszkos, éhenkórász alakok rohanják meg a vagonokat, és halálra rémült

arccal egy falat kenyérért könyörögnek. Csakhamar feltűnnek a nők is. Egyik-másiknak sza-

tyor van a kezében, cafatokban lóg le róluk is a ruha és már a szemükkel is kérnek, esdekel-

nek. Jiddisül, lengyelül és hollandul beszélnek. Megtudjuk, hogy a közelben egy hatalmas

tábor van, rengetegen dolgoznak ott, kemény munkájuk van, és nem kapnak enni. A fiatalab-

bak időközönként kiszökdösnek, életüket is kockáztatva, hogy a vonatokról egy kis élelmet

összekoldulva néhány nappal, vagy hónappal meghosszabbíthassák a hozzátartozóik nyomo-

rult életét. Elmondották, hogy egyesek már évek óta ott vannak. Nincsen olyan nap, hogy 20-

at, 30-at, ki ne végeznének közülük szökés kísérlete, vagy munkaképtelenség címén. Ekkor

találkoztunk először igazán zsidó népünk szörnyű tragédiájával. Lehullott hát a lepel. A né-

metek tényleg tervszerűen irtják a zsidókat, kisajtolják utolsó csepp vérüket, erejüket, és aztán

a másvilágra küldik őket. Ez a valóság megdöbbentett mindannyiunkat. A vonathoz nem is

messze a fiúk leguggoltak, dolgaikat végezték. A lengyel zsidó nők ott keringettek körülöttük.

Mindenáron a közelükbe akartak jutni, hátha leesik egy darab kenyérhéj, vagy más emberi

moslék. Mi akkor még elég jól állottunk élelem dolgában, adtunk bőven, míg a keret ezt is

meg nem tiltotta. „Jó lesz az még maguknak is!” – mondották nekünk, és bekergettek min-

denkit a vagonokba.

Három- négy napos utazás utána a fehéroroszországi Gomelbe érkeztünk. Már jól benne vol-

tunk a januárban, havazott és este volt. Az állomás tele volt német katonákkal, akik

elmondották nekünk, hogy meghalni hoztak ki bennünket. Nem is gyűlölettel, szemtelenül

vágták ezt az arcot. Azért elnézték, hogy a szemközt lévő vagonokból szenet lopkodtunk, pet-

róleumot azonban már csak a cigarettáért adtak. Egy hatalmas nagy kútnál vizet merítettünk a

kulacsainkba. Nem tudtuk, hogy kell bánni az állandóan ömlő kúttal, ezért csurom vizesek

lettünk tőle. Gomelben vételeztünk először idegen kenyeret a németektől. Mindenki kapott két

cellulózba burkolt hosszúkás konzervkenyeret, ami kemény és savanyú volt. Erre felé már

kezdték az éjjeli szolgálatot szigorúbban venni. Partizántámadásokról suttogott a keret. Ne-

künk is fegyvert ígértek, de hamar meggondolták magukat. Gyertyát, petróleumot gyújtani

nem volt szabad. A két tiszti kocsi is teljesen sötét volt. Német tisztek szálltak fel, északnak

irányítottak bennünket, sok sötét vonat rohant el mellettünk, halotti csend uralkodott az egész

vonaton, és mire megint éjszaka lett, megérkeztünk Minszkbe, a fehér-orosz fővárosba. Innen

visszafordítottak bennünket, mert állítólag valamelyik hidat felrobbantották előttünk. Az út-

irány most: Brjanszk–Orel–Kurszk.

A kurszki pályaudvar romokban hevert, a németek barakkokat építettek, oda helyezték át a

hivatalokat. A környék tele volt orosz gyerekekkel, akik mind szánkákat árultak. A fiúk meg-

rohanták őket, ötven cigarettáért, vagy egy kenyérért adtak egy szánkót. Az első pillanatban

nem tudtam felfogni, minek nekünk a szánka. De aztán felébredtem. Már napok óta beszélik,

hogy kivagonírozás után óriási távolságot teszünk meg gyalog. A hó már derékig ér, ahova

csak kinézünk. A hátunk nem fogja bírni a terhet, de a szánok gyorsan fognak siklani. Be-

szálltam hát én is egy szánkaüzletbe. A vagon oldalait és a tetőket valósággal ellepték a szán-

kák. A kis orosz gyerekek jól arattak.

Sokáig időztünk a Kurszkban. Közben más századok is befutottak. Az egyik közeledő század-

ról előre jelezték, hogy berúgtak, és nem szabad velük szóba állni. Egymás mellett álltak a

vonataink. Az érintkezést nem lehetett megakadályozni. Bajtársaink már régóta kóboroghat-

tak, mert élelmük már nem volt, rongyosak voltak és koldultak. Nagyobb részt felvidéki és

máramarosi zsidó fiúk voltak. Ezeket más tésztából gyúrták, mint bennünket. Vagányabbak,

öntudatosabbak voltak. Ezért gyakran kijárt nekik a büntetés, a bosszú. Az éhségtől elcsigá-

14

zottan gyűjtötték a kenyérhéjat és az ételmaradékokat. Egyesek csak közénk osontak, beálltak

a mi sorainkba ebédért. Büntetésből moslékot etetett velük a keret, bennünket pedig megcsuk-

lóztatott.

Osztrogoszk előtt kb. 30 kilométerre: Cserjankán vagoníroztak ki január 10-én, vasárnap dél-

előtt.

A majdnem kéthetes vagonélet nagyon megviselt mindannyiunkat. Meglazultak a baráti kap-

csolatok. Kiderült mindenkiről, hogy önző. Egyik ellopta a másiktól, amíg aludt a kulacsát. A

vörös Lichtmann, a későbbi „Tarnopol” egy óriási pofont kapott egyszer egy ilyen alkalomból

a bikaerős Altbergertől. Szabadságunk korlátozása pattanásig feszítette az idegeinket. Megtör-

tént az is többször, hogy még dolgunkat elvégezni sem engedtek bennünket leszállni a vagon-

ból. Meg kellett tanulni elvégezni a dolgainkat a mozgó vonatban egy kis nyíláson keresztül.

Ebbe nem tudtam beletanulni. Pedig egyszer a párizsi piszoárok, amelyekből félig kilátszott

az ember, már kigyógyítottak abból a betegségemből, hogy mások előtt nem tudtam vizelni.

Most megint hiába állottam a mozgó vonat ajtórése előtt. Belebetegedtem volna már csak

abba is, de a Gyomán szerzet aranyerem is nagyon kellemetlenkedett. A fiúk is megsajnáltak.

Nagy nehezen rávették Weinfeldet, hogy vizsgáljon meg. Azt ajánlotta, hogy langyos fürdő-

ket vegyek. Havat szedtünk egész úton a lavórba, felmelegítettük a kályhán és így kúráltam

magam. Kicsit tényleg gyógyulni kezdtem.

A vagonokat tisztán kellett átadnunk. Kihányatták velünk a szalmát, kisepertük a kocsikat,

aztán további parancsig várakozási állományba helyeztek bennünket. Vételeztünk néhány

kenyeret, de több volt benne a szalma, mint a kenyér. A fiúk elszéledtek a bazárba. Blau Lacit

elcsípték a tábori csendőrök. Átkobozták, órát és térképet találtak nála. Mindent elvettek tőle,

és ráadásul irtózatosan összeverték.

Úgy látszik, már hadi övezetben voltunk. Az a sok szétlőtt mozdony, kilőtt tank, amivel út-

közben találkoztunk, tényleg azt bizonyította, hogy veszélyes területeken járunk. A tábori

csendőrök megjelenése és a mozdonyokon dolgozó orosz hadifoglyok csak még fokozták

bennünk ezt az érzést.

Indulás gyalog a frontra

Félméteres hóban sorakoztunk, ráadásul még hidegen fújt a szél. A főhadnagy megszemlélte

századát, aztán azt mondta, hogy egy 150 kilométeres gyalogút áll előttünk, és „kössük fel jól

a gatyánkat.”Aki lemarad, agyonlövik.

A falun átmenve muszosokkal találkoztuk. Parasztházaknál szállásoltak, már második éve,

hogy kinn vannak. Nincsen rossz dolguk, a keret tűrhető, az orosz nép meg nagyon jó hozzá-

juk. Hol a front? – kérdeztük tőlük. Ezt ők nem tudják, Hol itt, hol ott volt. Egy nagyobb épü-

letre azt írták fel, hogy „kórház.” Ebben csak muszosokat kezeltek. Már boldogok lettünk

volna, ha köztünk maradunk. De nem volt megállás, a hozzánk csatlakozó idegen muszosokat

elkergették tőlünk.

Úttalan utakon haladtunk. Lehetett már vagy 15 kilométer a talpunk alatt. A poggyász nehéz

volt, izzadtunk, szomjunkat hóval oltottuk, én állandóan bombatámadásra vártam, ami meg-

szabadítani kínjaimtól. A keret csomagjait a szekerek vitték. A lovaknak is segíteni kellett.

Gerebenics, a tiszti szolga gúnyolódott: „még a rökamiét8 is magatokkal hoztátok, he?!” tege-

zett le mindannyiunkat. „Tán azt hiszitek, hogy bálba megyünk?!” – folytatta a sziporkázásait.

Már a szánok is nehezen csúsztak a magas havon. Ránk esteledett. Eltévesztettük az utat. Sok

szán elakadt. Vakon botorkáltunk bele az éjfélbe. Egy óra felé végre kiértünk az útra. Részle-

tekben érkeztünk meg egy iskolába. Nekünk már csak a folyóson jutott hely. A csomagoktól

alig lehetett mozdulni. Az egyik szobába megpróbáltak tüzet gyújtani, de csak füst lett belőle.

8 Kárpitozott ülőbútor, amit többszemélyes ággyá lehet nyitni, Juliette Récamier (1777–1849) neve után.

15

Itt-ott pislákolt egy-egy mécses. A fiúk elnyúltak a földön ruhástól, úgy ahogy megérkeztek

percek múlva már mindenki hortyogott. Az egész iskola úgy nézett ki, mint egy halottas ház.

Az élő hullák szerte össze-vissza feküdtek a földön, az asztalokon, a folyosókon, – mindenütt,

ahol csak talpalatnyi hely volt.

Másnap kiderült, hogy egy musz-telepen vagyunk. Ezek is már régen kinn voltak akkor. A

szállásunk úgy nézett ki, mint egy jászol. Piszkos, bűzös szalmán fetrengtek félmeztelen és

tetvezték az ingeiket. Roppant csodálkoztunk azon, hogy tetvesek. Megmagyarázták, hogy itt

mindenki tetves, és nemsokára mi is azok leszünk. Szóval megvigasztaltak. Az egyik muszos

haldoklott. A többiek a szó legszorosabb értelmében irigyelték. Szegények borzasztóan ron-

gyosak voltak. Téli ruhájuk alig volt. Pedig a legfőbb foglalkozásuk a hólapátolás volt. Az

utakat tartották karban.

Az egyik ajtón 24 muszos neve volt olvasható. Ezek a múlt héten, állítólag cigarettázás kö-

vetkeztében mind egy pajtában égtek. Elvezettek bennünket a tömegsírjukhoz. Amikor vissza-

jöttünk, a fiúk tudtunkra adták, hogy Novioszolban a csendőrök mindent el fognak venni tő-

lünk. Nem hittük. Azért igyekeztünk rendet teremteni a dolgaink között. Ott már csak a márka

járt, igyekeztünk hát márkához jutni. Orosz parasztgyerekek jelentek meg közöttünk.

Csencsoltunk.9 Én odaadom a villanylámpámat. Mert úgy hallottam, hogy azt feltétlenül elve-

szik. Fülvédőket, meleg zoknikat, ingeket osztottunk ki a fiúk között. De aránylag elég keve-

set. A fiúk meg akarták venni óráinkat is. Az órákhoz, ékszerekhez azonban ragaszkodtunk,

pedig megmondották, hogy ezeket is el fogják venni tőlünk.

Délelőtt 10 óra felé a törzsőrmester kiosztott előre háromnapi szalonna adagot, mert az a hír

járta, hogy még a konyhát is ki fogják rabolni a csendőrök, viszont a muszosok élelmiszeré-

hez nem nyúlhatnak. A főhadnagy a szakácsokkal együtt előre mentek szállást csinálni ne-

künk. El akarták intézni azt is, hogy ne motozzanak meg bennünket, de eredménytelenül.

Útközben mindenütt muszosokkal találkoztunk. Nem volt télikabátjuk. Egyesek berberiben,

mások pokrócba bugyoláltan lapátolják magasra a havat. Minden 20-30 muszos előtt egy

fegyveres keret fagylódott, szintén. A muszosok között volt egy tanár is. Borostás volt az ar-

ca, egy pokróc képezte csaknem minden ruházatát, szemüveget viselt és a keret azzal dicseke-

dett, hogy az ő embere hat hónap alatt megtanult oroszul. Nagyon büszke volt rá, és kivételes

elbánásban részesítette. Ez főleg abból állott, hogy a 40–42 fokos hidegben a munkahelyen

nem kellett lapátolni a „tanár úrnak,” hanem félrevonulva oroszul tanulhatott.

A novioszkoli pokol

Estefelé levágtuk a 12 kilométert, és megérkeztünk Novi-Oszkolba. Nagyobb városka be-

nyomását keltette az első percekben. Előbb sokáig ácsorogtattak bennünket egy hatalmas épü-

let előtt. Majd betereltek az udvarba. Csendőrök és katonák vettek körül bennünket. Barátsá-

gosan elbeszélgettek velünk. A honvédok megsúgták, hogy mindent elvesznek tőlünk, inkább

adjuk hát nekik az értékesebb dolgainkat. Tanácstalanok voltunk. Mikor végre elszállásolásra

került a sor az üres, ablaktalan hideg iskolatermekben, híre járt, hogy a Weingartnernek ellop-

ták a teljes felszerelését. Aztán egy másik, meg egy harmadik fiú ugyanígy járt. A katonák

ártatlan orosz gyerekekre fogták a lopást. El is fogattak egyet-kettőt, jól összeverték őket,

pedig nem a gyerekek, a csendőrök voltak a tettesek. A kifosztott bajtársainkat közösen fel-

szereltük hamarosan. Mindenki leadott valamit számukra, hiszem amúgy is állandóan a cso-

magjainkat dézsmáltuk, hogy a motozásnál minél kevesebb legyen már. A csokoládénak is

leesett nagyon az ára. Egész táblákat ettünk meg egyszerre, mert tudtuk, hogy holnap elveszik

tőlünk. Néhányan gyertyákat gyújtottak. Felszaladtak a csendőrök és szigorúan parancsba

adták, hogy világot nem szabad gyújtani, mert hadtápterületen vagyunk. Tegnap is bombázták

9 Csencsolás vagy csencselés: az árucsere közkeletű megnevezése.

16

a várost. Az élelmesebbek szereztek fekete papírt, jól elsötétítettek, és meggyújtották a mé-

cseseiket. Mi a sötétben maradtunk, alvásról szó sem lehetett. Borzasztó hideg volt. Szegény

Dávid Zoltán már nagyokat nyögött. Tüdeje kezdte felmondani a szolgálatot. Egy ideig be-

szélgettünk, suttogtunk. Aztán megint, úgy ahogy voltunk, télikabátban ledőltünk a szétnyitott

pokrócainkra. Fojtó csend volt az egész épületben. A fiúk idegen repülők búgására lettek néha

figyelmesek. Valahol bombáztak, ágyú dörgött. Minden percben ránk kerülhetett a sor. Ajka-

ink imákat rebegtek. Félelmetes volt ez az éjszaka.

Ébresztő hajnalban volt. Feltűnt, hogy minden tábori csendőrnek a kezében egy vastag bot

volt. Még mindig barátságosan viselkedtek. Érdeklődtek a falujuk felől. Ismerősökre is akad-

tak közöttünk.

Lunka Péter az udvaron sorakozót rendelt el.

Az udvaron jó magas hó volt. A hideg, több mint 40 fok lehetett, égette az arcunkat.

Egyedül voltunk Lunkával. A keret máshol szállásolt. A főhadnagy előre ment. A helyettese

sem volt velünk.

Lunka egy feltűnően magas, megtermett szál cigánylegény volt törzsőrmesteri rangban. A

melle tele volt kitüntetésekkel. A hangja érdesen, keményen hangzott, még a szeme sem állott

jól. Állandóan revolverrel járt, és vastag bot volt az ő kezében is.

– Egy kis lelkigyakorlatot tartunk most, kutyazsidók! – szólított meg bennünket Lunka.

– Menet! Kúszás! Jobbra át! Hátra arc! Békaügetés! Ne lazsálj, az anyád Istenit! – ordított

a fenevad szüntelenül.

Egy fél órai kúszás után bekergetett mindenkit a szobájába.

Megkezdődött a terepszemle. Egymásután jöttek, és nézegettek bennünket a csendőrök. A

pirospozsgás arcú, fiatal debreceni csendőr főhadnagy: Baukovácz is betoppant hozzánk. Mo-

solyogva elbeszélgetett velünk. Előkészített bennünket a motozásra. Az aranyórákat, pénzün-

ket le kell adni – mondotta. A karikagyűrűit és a nem aranyóráit mindenki megtarthatja. Egy

váltás fehérneműnél többet senki ne hagyjon meg. Mindenki vetkőzzék gatyára, a dolgainkat

át fogják nézni. Senki ne dugjon el semmit – fejezte be tanácsait a hetyke főhadnagy.

Aztán megkezdődött a motozás. A szobában még felöltözve is fázni lehetett, levetkőzve min-

denkinek vacogott a foga. Kiterítettük a pokrócunkat, abba szórtuk bele mindent. És vártuk,

mikor kerül ránk a sor. Minden ajtónál egy csendőr állott, aki kettesével, ötösével szólította a

fiúkat. Egyszer csak felhangzanak a szörnyű jajgatások. Halljuk, mint ütik a bajtársainkat.

Koppannak a botok. Sír, zokog az egész terem.

– Itt front van, kutyák, jajgatni nem szabad, tör be ránk Lunka, és botjával végigpásztázta

a meztelen hátakat. Aki az ajtóhoz legközelebb volt, az kapta a legtöbbet. Szegény Falus-

nak az első ütésre leesett a szemüvegje és legalább 15–20 ütést fogott fel a háta, egy jajszó

nélkül. Mikor hozzám ért, már csendesedett a lendülete, megúsztam öt-hat ütéssel az egé-

szet.

Kívülről továbbra is behallatszott a botozás és a jajgatás. Katz Jenő úgy zokogott, jajgatott,

mint egy kisgyerek. Ullmann valósággal bőgött, és állandóan kegyelemért ordított. Hivatko-

zott hadirokkantságára, arra, hogy már egyszer volt az orosz fronton, könyörgött, hogy ne

bántsák, de hóhérai annál jobban ütötték-verték.

Tanácstalanul néztünk egymásra. Dobáltuk a kályhába, meg a kémény ajtóba füzeteinket,

féltve őrzött pénzünket, hogy minél kevesebb legyen a vagyonunk, mire kiérünk.

Egyesek a fényképeiket kérték vissza síró hangon.

– Minek az nektek, úgyis hősi halottak lesztek mind! – volt a felelet.

Bent elkezdtünk viaskodni egymással. Mindenki az ajtó felé igyekezett, hogy hamarabb túl

essen a tortúrán. Emlékszem, Gordon Laci folyton az ajtóhoz ugrott, engem meg akart előzni.

Én voltam a soron, de az utolsó pillanatban mindig visszaugrottam. Így sem én, sem ő, aki

17

közvetlen utánam következett volna, nem jutottunk ki. Végre is nem törődött velem, felrántot-

ta az ajtót és kiszaladt. Vesztébe rohant, mert rettenetesen agyba-főbe verték.

Kiderült, hogy elég jól helyezkedtem. A nagy terembe lépve láttam, hogy több csoportban

működik a motozás. Középen a fal mellett egy nagy tábla volt, felírás: a magyar vörös-kereszt

javára. A rablást úgy álcázták, mintha az elvett holmit jótékony célokra fordítanák.

A padlót teleszórták bakancsszegekkel. Ezeken mindenkit végigkergettek. Fosztogatás közben

működött a bot, egy-egy csoportnál több csendőr is működött, elölről, hátulról és oldalról ér-

tek bennünket az ütések. Mikor már minden valamire való dolgot elvettek tőlünk, akkor úgy,

ahogy voltunk, belénk rúgtak és az udvar felé nyíló ajtó felé kergettek. A folyosókon sűrűn

egymás mellett megint csendőrök állottak, köztük kellett elszaladnunk, és mindegyik rúgott

belénk, vagy ütött rajtunk egyet.

Én az első percben egy hatalmas pofont kaptam. Elvették a jobbik pokrócomat, a meleg inge-

imet, a zsebkésemet, a zoknikat, aztán még egy-két ütés és már én is az ajtónál voltam. Lép-

csőn kellett lemenni az udvarra. A lépcsőnek hiányzott az egyik foka, így kissé vigyázva pró-

báltunk leszaladni. Ezt az alkalmat használta fel a hátunk mögötti csendőr arra, hogy jól meg-

lökött bennünket, mire lebuktunk az udvarra, a hóba és megmentett holmink szanaszét borult.

Amíg össze akartuk szedni a dolgokat, ránk rohantak az udvaron e célból várakozó honvédek,

és csaknem mindent elloptak megint tőlünk.

Kétszeri dézsmálás után így tűnt el az angóra pulóverem és még sok más legértékesebb dol-

gom. Sok fiútól elvették az egyik cipőjét, többen nadrág, vagy kabát nélkül maradtak. Minél

jobban fel volt valaki szerelve, annál kíméletlenebbül verték meg.

Alig mentem egy-két lépést, az egyik Stuhlberger fiú odaszaladva a hátára emelt, a másik a

még megmaradt dolgaimat vette magához, és elvittek az udvar közepére, ahol nem volt olyan

magas a hó, helyenként már a fű is látszott. Itt volt a „sziget.” Innen indult el a Stuhlbergerek

parancsnoksága alatt és az ő kezdeményezésükre a mentési akció. Saját bőrüket kockáztatva

indultak a fiúk és a holmik megmentésére a Stuhlbergerek és még néhányan mások. Kivétel

nélkül mindenkit megvertek. Blau Lacira az egyik csirkefogó ráismert, és nem tudta abba-

hagyni a kínzását. Sós, a zászlós úr,10

még a debreceni egyetemi zsidóverések idejéből emlé-

kezett Lacira. Most megbosszulhatta magát.

Olyan szál legény, mint Aszódi Miska is, sírva hagyta el a kínzókamrát, és velem együtt tö-

rölgette a kicsorduló könnyeit. Nem kímélték a tbc-s Dávidot sem. Nagyon megverték sze-

gényt.

Még nem tudtuk minden ruhadarabunkat magunkra ölteni, Lunka Péter megint megjelent, és

sorakozót rendelt el. Sokan még mezítláb, egyesek alsónadrágban voltak. Csuklózni, kúszni,

mászni kellett, hogy „meg ne fázzunk”. Közben öt-hat cm átmérőjű botjukkal ott ütöttek ben-

nünket a csendőrök, ahol éppen eltalálták. Mindenben elől járt Lunka Péter, ez a szadista ci-

gány törzsőrmester, aki teljhatalommal rendelkezett most élet és halál fölött. Amikor megunta

a játékot, megelégedetten eltávozott, de pár perc múlva visszajött, és kezdett megint elölről

mindent.

Az egyik keretlegényünk állítólag sírva nézte végig a kínzásunkat, majd elszaladt Józsa had-

nagyért, hogy segítsen rajtunk. Józsa tényleg hozzánk sietett, de intervenciója semmi ered-

ménnyel nem járt. Baukovácz „átvette” a parancsnokságot, azt mondotta, hogy „itt” csak ő

parancsol és utasította Lunkát, hogy csak folytassa a csuklót.

A csukló után megkérdezte, hogy kinek van közülünk karikagyűrűje. Huszonketten jelentkez-

tünk. Azt mondotta, hogy nem veszi el. Féltünk, mert már bent is elszedte tőlünk az óráinkat,

pedig csak az aranyórák elvételéhez volt parancsa.

10

Sós Márton zászlós. Ellene 1946. április 30-án Bihari a Budapesti Népbíróságon feljelentő nyilatkozatot tett.

Tíz év börtönbüntetésre ítélték. Holokauszt Emlékközpont, Gyűjtemény: 2012.30.4.

18

A félelmünk indokolt volt. Néhány perc múlva visszajött és azt mondotta, hogy a főhadnagy

utasítására el kell szednie a karikagyűrűket is. Most már csak 19 karikagyűrű volt. Erre kivet-

te a revolverét, és rálőtt az egyik fiúra. Szerencsére nem talált a golyó. Az egyik fiúnak rára-

gadt a gyűrű az ujjára. Lunka kivette a bicskáját, és faragni kezdte bajtársunk ujját.

Mikor együtt volt a 22 gyűrű, sorba állított bennünket, és revolverét ránk szegezve így szólott

hozzánk:

– Vettem el tőletek valamit?

Reggel 8-tól délután 4-ig tartott étlen-szomjan az inkvizíció.

Straussmann Salamon az egyik fülére megsüketült, Láng Ernőnek lefagytak az ujjai, melyek

tele lettek hatalmas hólyaggal, és a háromszorosára dagadtak meg. Feltették a szekérre, ami

később felborult és a szerencsétlen Láng még hozzá össze is törte magát. Józsa, ez a balkezes

zászlós eltévesztette az utat, így jó nagy kerülővel csak estefelé értünk az első faluba, ahol

kiszenvedett Dávid Zoltán. Ő volt az első hallottunk. Beljebb kergetett bennünket a keret.

Dávid Zoltánt egy idegen zsidó-század fiai földelték el.

Másnap, január 13-án korán reggel tovább indultunk. Bugyon[n]i[j]-ig meg sem állottunk. Ott

azonban nem tudtunk szállásolni, mert nekünk nem volt ott hely. Tele volt a kis város néme-

tekkel és magyarokkal. Egy kis faluban, Sasocskán szállásoltuk el magunkat.

A tél egyre keményebb lett. Az utak síkosak voltak. A lovak nem tudtak felfelé haladni a

dombokon. Az egyik előttünk haladó másik század szekerei elé muszosokat fogtak a lovak

mellé. Ütötték, verték őket.

Elhagytuk Nyikolájevkát, Alexejevkát. Előttünk végtelenek tetszik az út. Fehér körülöttünk a

világ. Kenyérzsákomban kőkeményre fagyott a szalonna és a zsír. Gurulnak a szánok a lejtő-

kön. Rendetlen a menet. Kuttner Sanyi ordít utánam: Berkó! Berkó! Már a vagonban elrontot-

ta a gyomrát. Nem tud enni. Hány. Teljesen elgyengült. Megállok. Elveszem tőle a hátizsákját

és a szánkámra teszem. Alig megyek néhány métert, elcsúszok, elbukok és balkaromat ma-

gam alá gyűröm. Megrokkantam, a karom megdagadt és nagyon fájt. Esténként a fiúk boro-

gatják, kötéssel indulok neki minden nap az útnak.

Hoffmann Misinek útközben orra, arca elfagyott. Misi már egyszer megjárta Oroszországot.

Végtelenül pesszimista. Állandóan le akar maradni. A fiúk nem hagyják. Néha kézen viszik,

néha szánkára, vagy szekérre rakják. Tőlünk koldulják össze a pokrócokat. Nehezen megy,

mert mindenki félti a pokrócot. A pokróc – életet jelenthet, ezt tudta mindenki. De megállni,

lemaradni – egyenlő lehet a halállal. A szekéren való utazás is veszélyes, könnyen megfagy-

hat rajta az ember. Misi azonban nem akar tovább menni! Egyre hangoztatja, hogy nem érde-

mes, élve úgy se kerül innen senki vissza. De nem hagyjuk magára. Megszervezzük körülötte

a szolgálatot. Felváltva ülünk mellette, és visszük mindig előbbre.

Egyre több szánka marad le. A nagy hóban nem tudnak jönni. Mi eldobjuk a kicsiny szánjain-

kat és a hátunkon cipeljük tovább a hátizsákjainkat. Ahová csak nézünk. Mindenütt füst. Hal-

latszanak az ágyúlövések. Mintha harapófogóban lennénk.

Rengeteg német tankkal találkozunk közben. Oly közel rohannak el a hernyók mellettünk,

néha már kis híja, hogy talpukkal el nem taposnak. Özönlenek visszafelé a megrakott autók.

Optimista hangulat kap lábra közöttünk. Heisler, a „pápa”, aki útközben állandóan a női dom-

borulatokról beszél, három gyerek apja, állandóan viccel, jókedvű, azt állítja, hogy „a német

sógor már pakol.” „Hát nem látjátok?” – fordul felénk csodálkozó tekintettel. Valami igaza

lehet, gondoljuk. De ki tud itt eligazodni. Az autók jönnek, mennek. A lövések erősödnek. A

forgalom mindig nő. A kavarodás egyre nyilvánvalóbbá válik, de Szabó Jenő mindennek elle-

nére olyan parancsot kap, hogy a front irányában még előbbre vigyen bennünket. Gondolkod-

ni nem lehet. A parancsot teljesíteni kell. Sietünk, rohanunk a vesztünkbe.

A front küszöbén

19

Január 16-án, pénteken estefelé végre megérkeztünk a kitűzött helyre. Matronya-Gezovába

vagyunk, közel Voronyezshez, a Don mentén. Vastag dróthálózat szeli át a falut. Német kato-

nák sürögnek-forognak. Egy félóra múlva kiderül, hogy a faluban nincsen számunkra hely,

egy kilométerre van a legközelebbi falu, vagy település, ott szállásolunk néhány házban egy

éjszakára.

Nem is látjuk hova, ruhástól lekuporodunk a kis vityillóban, ki hova tud. Éjféltájban néhány

katona érkezik közénk.

– Hát maguk mit keresnek itt a pokol torkában? – kérdezik tőlünk világot gyújtva.

Összébb szorulunk. A katonák elmondják, hogy bizonyára az utak karbantartását bízzák majd

ránk is, mint a többi munkásszázadra. Az aknataposás is a muszosok feladata – mondják ne-

künk vigasztalásul.

Az ágyuk szüntelenül dörögnek. Nagyon közel lehet a harc. A katonák csak „gyakorlat”-ról

beszélnek. Éhesek. Tőlünk kérnek kenyeret. Egyik-másiknak még pokróca sem volt. Már na-

pok óta riadókészültségben vannak. Közel állanak az őrülethez.

Reggelre eltűnnek a katonák. Egyedül maradtunk.

Visszamentünk az első faluba. Az orosz asszony kétségbeesetten utánunk szaladt: elvittük a

vedrét. A konyhának kellett. Visszakapta. Egymásután érkeztek meg a lemaradt fiúk. Katona,

Weinfeld stb. Már alig tudtak idáig elvánszorogni. A raták működnek. A főutakat tűz alatt

tartják az oroszok. Mindenütt csomagolnak, menekülnek. Nem értik, hogy miért nem fordított

bennünket vissza a főhadnagy.

Nálunk is bizonytalan hírek kapnak lábra. Délután már osztják a raktárt. Kaptunk egy csomó

szalonnát. Az élelmesebbek konzervekkel és cipőtalppal rakták tele hátizsákjaikat. A lakos-

ságnak is jutott mindenből bőven. A törzs pakolt. Már nem kétséges, hogy baj van, szaladunk

visszafelé, de még senki nem tudhatta, hogy mikor.

A visszavonulás

Sorakozó. A főhadnagy kijelenti, hogy aki beteg, itt maradhat. Ad majd számunkra igazoló

írást, nehogy a visszavonuló csapatoktól bántódásunk essék. Elkezdődik köztünk a tanácsko-

zás. Ki jelentkezzék a lemaradásra? Pár perc múlva kiderült, hogy körülbelül 90-en jelentkez-

tek.

Erre Gerebenics irtózatos káromkodásba kezd. Lekommunistázza, lezsidózza az egész száza-

dot, de különösen Blau Lacit, az ügyvédet. Gyávának, hazaárulónak, minősít mindenkit, aki

lemaradásra jelentkezett.

Én is jelentkeztem. Később azt a hírt terjesztik, hogy azokat, akik lemaradásra jelentkeztek, -

a keret agyonlövi. Máté tizedes, ez a fegyenctöltelék nagyon feni ránk a fogát. Az mondja,

hogy tíz golyóval ő is megajándékoz bennünket.

– Te jelentkeztél?... kérdezgetjük egymástól. Csaknem mindenki jó ismerősöm vagy jó ba-

rátom jelentkezett. Rottmann Sanyi, Kuttner Sanyi, Gordon Laci, Malter és még sokan

mások mind rajta voltak a listán.

Ólomlábon topogott az idő. Kisebb szobákba zsúfolódva vártuk a fejleményeket. Már öreg

este lehetett, mikor egy piszkos rongyokba bugyolált emberféle beesett az ajtónkon, elvágó-

dott, és hörögve vizet kért.

Ő volt az első, aki az áttört frontról ide lefutott. Alig tud beszélni. Vagy 30–40 kilométert fut-

hatott. Borzalmasakat újságol. Az oroszok közelednek, az egész hadsereg megindult visszafe-

lé. Pár órával később Hartmann Péter, egy másik matronyai munkásszázad debreceni tagja

megfékezi a pánikot. Azt mondja, hogy már nem olyan veszélyes a helyzet. A németek állító-

lag megállították az oroszokat. Percenként a legkülönbözőbb híreket kapjuk. A nép hangulata

szemmel láthatóan megváltozott. Nagy az oroszok között is a forgalom. Öreg nénik, fiatal

suhancok súgnak-búgnak, jönnek-mennek. Parancsba jön, hogy senki le ne vetkőzzék, mert

20

bármelyik percben indulhatunk. Kinn koromsötét van, benn egy mécses világít. Megszervezik

házanként az őrséget. Fegyvert kapnak a zsidó fiúk is, így tartják fenn az összeköttetést a fő-

hadnaggyal.

Éjszaka 12 órakor két szakasz parancsot kap akna felrakásra. Maga Szabó Jenő indul velük a

tetthelyre. Megkérdi tőlük, hogy ki ért az aknához. Senki nem jelentkezik. Erre egy csomóban

lerakatja az aknákat és visszafordulnak.

Keret jön és jelenti, hogy ha puskalövést hallunk, az lesz a jel a sorakozóra. Hiába várjuk

azonban a lövést. Közben mindenki a saját csomagját dézsmálja, hogy minél kevesebb terhe

legyen visszavonuláskor. Én izgatottságomban a legértékesebb dolgaimat hagyom ott. Soknak

találom a harisnyákat. Egy párat, a legjobbat Blau Lacinak adok. Megszabadulok a zsíros do-

boztól is.

Egy óra felé valaki zörget. Sorakozó. Gordon Lacinak nagyon fáj a lába. Nem tudja felhúzni a

bakancsát. Az ajtóból fordul vissza. Mire kiértünk, már indult is a század rendetlen menetben

és halálos csöndben.

Csípett a hideg, a talaj csúszós volt. Mint az árnyék, úgy osontunk az éjszakában. Mindenki

előre igyekezett. A menetelés lassan futássá változott. Az én partnerem Herskó. Belemelege-

dünk a beszélgetésbe. Egy kicsit lelassítunk, és lemaradunk a századtól. Most mi lesz? Merre

menjünk. Német katonákkal találkozunk. Kérdezzük, nem látták-e erre menni egy alakulatot.

El voltunk készülve arra, hogy a válasz halálos lesz. Tévedtünk, a Wermacht útba igazított.

Néhány perc múlva megtaláltuk a mieinket. Egy nagy térségben voltak. A főhadnagy lámpás-

sal az utat kereste. Mellettünk égett egy autó. Lövések dördültek, az eget több helyen fénylán-

gok nyaldosták, azt hittük, hogy gyűrűben vagyunk, ahonnan nincsen többé kiút. Fejünk fölött

süvítettek a golyók és a lövedékek. Mindig több és több nagy katonai autó kényszerült meg-

állni. Nem tudom, hogy eltalálták-e őket, vagy a katonák maguk gyújtották fel a kocsikat, de a

tüzük az arcukba melegített és olykor-olykor egy pillanatra nappali fény árasztottak. Pokoli

látvány volt, amint körülöttünk minden égett és fent a sötétben búgtak a gépmadarak.

Egyszerre meglett az út. A lovakat is kisegítik a nagy hóból az útra. Rohanunk. Minden öt

percben elcsúszik valaki. Rátaposnak, továbbmennek a fiúk, Én egy citromot szopogatok és

így próbálok erőhöz jutni. Rosenfeld Laci és Klein Berci állandóan buzdítanak, unszolnak és

vígasztalnak. „Hazamegyünk Doktorkám” – Mondják nekem és a hangjuk tele van bizakodás-

sal és melegséggel.

Egész éjszaka mentünk, futottunk. Néha órákig mentünk szótlanul egymás mellett, és valóban

azt hittük, hogy ez a menet hazáig fog tartani. Többször meg kellett állnom, mert nem bírtam

tovább. Már csak a héját rágcsáltam a citromnak, a szomjúság kínzott. Megmarkoltam a hót,

ajkamhoz emeltem, hiába figyelmeztettek a fiúk a veszélyre. Valahogyan mégis csak reggel

lett. Úgy hat óra körül megérkeztünk Alexejevkába. Megálltunk a nagy templom előtti téren.

Cudar hideg volt. Egy helyben nem lehetett állni, azt hittem, hogy lefagy a lábam. A fiúk

deszkákat gyűjtöttek és tüzet gyújtottak. Én nem jutottam a közelébe. A tér tele volt már hon-

védekkel és idegen muszosokkal. A katonák az autóikat javítgatták. Több autót ki kellett ve-

lük együtt emelnünk az árokból. Azt mondták, hogy nemrég nagy csata volt Alexejevka körül.

Állítólag Imre sógoromat is látták egyesek ott. Abban reménykedek, hogy találkozunk. A fő-

hadnagy ott hagyott bennünket. Azt mondta, hogy Novi-Oszkolban találkozunk. A keret tagjai

közül is alig látunk már néhányat. A fiúk a templomba igyekeznek, állítólag osztják a raktárt,

rengeteg élelmiszert halmoztak ott fel. Keksszel, műmézzel jól megpakolva érkeznek vissza.

Grünwald Laci, Rosenfeld Willi és Straussmann, az asztalos egy szánkóra valót szajréztak

össze. Éhesek vagyunk. A hátizsákban minden megfagyott. A kenyér és zsír olyan, mint a kő,

nem lehet belőlük enni. Megrohanjuk a fiúkat. Nekik már megvan a részvénytársaságuk. Más

egy falatot sem kaphat. Erre én is a templom felé igyekszem. Hirtelen lövést hallok. A temp-

lomban agyonlőttek egy munkaszolgálatost, mert kérni mert abból, amit egy félóra múlva úgy

21

is felgyújtottak. Meghátrál a tömeg, én is visszatáncolok. Lekéstem, de lehet, hogy az élete-

met mentettem meg.

Délfelé kisebb csoportokban kötelék nélkül útnak indultunk. Mindenütt a visszavonulás jel-

legzetes képe döglött lovak, felborított autók, postakocsik, a rengeteg levél a földre szórva, a

raktárak felgyújtva. Néha már egy kilométer távolságból is perzseli arcunkat a hőség.

Valahol az országút mentén egy megfagyott hátizsákos musz-ra bukkanunk. Arca viaszsárga,

a teste, ruhája csontkeményre fagyott. Nem bírta tovább, megfagyott.

Sasocskán megtaláltuk a régi szállásunkat. Az oroszok azt tanácsolják, ne menjünk tovább,

mert úgy is vissza kell jönnünk. Mégis felkerekedünk. Összetalálkozunk a századunknak egy

másik részével. Lehettek vagy ötvenen. Újságolják, hogy Weinfeldről lehúzták a katonák a

hosszú bőrkabátját. Persze néhány pofon kíséretében. Egy fiú már Bugyofn]ni]j]ból jött vissza

és nagy örömmel mesélte, hogy talált egy keretet: Szabó tizedest, aki értünk fog jönni. Sora-

kozunk. Szabó tényleg megérkezik. Kiadja a parancsot, hogy számoljanak meg minket, aztán

felült egy kerékpárra és elrohant. Közben Sasocskát az utászok elaknásították. Megfenyeget-

nek bennünket az utászok, hogyha nem tűnünk el rögtön, akkor fenekünkbe lőnek. Úgy dön-

tünk, hogy Bugyoniba megyünk. Estefelé érünk oda egy nagy térre. Zűrzavar, fejetlenség az

egész vonalon. Egy kis szánra légelhárító ágyút szereltek, de senki nem törődik most vele.

Elárvultan ott tátja csöveit a piac közepén. A fiúk tanácskoznak. Elhatározzák, hogy küldött-

séget menesztenek a hegyen lévő elosztóhoz, és utasítást kérnek. Visszajönnek néhány óra

múlva, de nem lettek okosabbak. Teljes a tanácstalanság. A németek egyre többen gyülekez-

nek. Egy orosz rata11

tűnik fel nem is olyan magasan a levegőben, és gépfegyverrel pásztázni

kezdi a németeket. Én egy kerítés mögé búvok a nagy hóban, az előttem álló magyar honvéd

röhög rajtam, messzelátójával célba veszi a ratát, és éktelen nagyokat káromkodva azt kiáltja

felé:

– Ide lőjj, az anyád istenit!

A rata rá sem hederít, egy nagy kört ír le, és szünet nélkül ruházza a német csapatösszevoná-

sokat. Hullnak a németek, mint a legyek, védekezni meg se próbálnak.

Nincsen már semmi élelmünk. A közelben felfedezünk egy Ellot.12

A kenyeret vételezni aka-

ró egyik bajtársunkat egy magyar katona lelőtte.

– Kell még kenyér, van még egy a tölténytáskámban!

Amikor leterítette, jónak látta ezt még a szerencsétlennek a fejéhez vágni.

Nagy nehezen, késő este, éhen és szomjan elszállásoltunk. Az éjszaka minden percében hul-

lottak a bombák. Másnap reggel tovább akartunk indulni, de megtudtuk, hogy minden utat

elzárt a katonaság előlünk, és a kis városból már nem juthatunk ki többé. Valakinek mentő

ötlete támat. Elszaladt egy idegen honvédért, lekenyerezte és ő lett a keretünk. Most már köte-

lékben vagyunk, megpróbáljuk a kitörést. Az egyik útról visszaküldtek, egy másik úton pró-

báltunk szerencsét. A rata megint működésbe kezdett. Ezúttal egy magyar honvéd is megse-

besült. Weinfeldet kéretik. Bekötözi a sebet. Tovább megyünk. A csodával határos módon

kijutunk a gyűrűből, már kinn is vagyunk a Novi-Oszkol felé vezető széles, végtelen hosszú

országúton.

Megcsináljuk a létszámot. Kevesen vagyunk. Most látjuk csak, mennyien maradtak

Matronya-Gezován. A fiúk szerint Szabó Jenő betartotta a szavát, és a visszamaradottakat

valóban szabályszerű írással látta el.

A nemrég vásárolt keretlegény is kereket oldott. Megint maguk maradtunk. Az országúton

már rengeteg katona csellengett. Sisakokkal, bajonettekkel volt teleszórva az út. A katonák is

11

Polikarpov I-16 típusú szovjet vadászrepülőgép, a spanyol polgárháborúban nevezték el ratának (patkány). 12

Ellátó (hadtáp), azaz anyag és élelmiszer raktár.

22

falkákban kóboroltak. Mindig elfogott bennünket a rémület, ha elhaladtak mellettünk, mert

simán sohasem úsztuk meg a találkozót. Valamit mindig elvettek tőlünk.

Kicsi, út menti hegyi falvakban húzódtunk meg éjszakára. A mámkák sírtak, nyivákoltak,

féltek a bombázástól. De nem akadt egy sem közülük, aki meleg, frissen főtt „barst”-tal meg

ne kínált volna bennünket. Pedig nagyon szegények voltak ők is. Hiszen nem mi voltunk az

első vendégük. De szívük melegsége nagyobb volt a nyomoruknál, és reggelenként mindig

áldó szavaik kíséretében mondtunk búcsút egymásnak.

Ez a csatangolások kora volt. Az életveszély soha nem szűnt meg egy pillanatra sem. A német

tigrisek13

ész nélkül menekültek, Farkast, az egyik tolmácsot és Rosenberg Jajszefet, a debre-

ceni dájen14

egyik sarjét15

egy ízben kis híja, hogy szét nem lapított egy tigris. De legjobban a

sajátjainktól kellett félnünk. A németek, ha megláttak, ránk rondítottak, hogy azonnal tűnjünk

el. „Kutyák”-nak neveztek bennünket, de soha nem nyúltak hozzánk ujjal, és nem vettek el

tőlünk semmit. Azok, akik raboltak, fosztogattak, és ha kellett – gyilkoltak az úton, sajnos

mindig magyar honvédek, sőt gyakran tisztek is voltak.

Naponta nyolc-kilenc kilométert mentünk. Éjszakára nem mertünk elindulni, mert már a nap-

pal is elég veszélyes volt. Egyszer az egyik oldalfaluban éjszakára egy roppant gyanús társa-

ságba keveredtünk. Orosz civilek jöttek-mentek, a háziakkal tanácskoztak, egy-két órát alud-

tak és továbbmentek. Minden jel arra mutatott, hogy ezek is az oroszok elől menekülnek. De

állandóan jöttek a magyar katonák is. Reggelre egy kezén-lábán sebesült magyar honvéd állí-

tott be. Megkért, hogy vezessem ki az udvarra, hogy elvégezhesse a dolgát. Nagyon beteg volt

szegény. „Vegye ki a pöcsömet”, – fordult hozzám, mert a kezét már nem bírta megmozdíta-

ni. Állandóan jajgatott, és azt kérdezte, hogy vajon meglátja- e még valaha a szeretteit. A há-

zigazda is minden áron segíteni akart rajta. Kiállt az ajtó elé, és valahány magyar vöröskereszt

autó elhaladt ott, mindet le akarta állítani, de egy sem állt meg.

Ismerősökkel találkoztunk az országúton. A margittai Mandelbaum Dezső nagyon optimista

volt. A németeknek végük van, mondotta. Mi hazamegyünk.

Közeledik megint a hírhedt Novi-Oszkol. Bemerjünk-e menni? Muszáj. Megkerülni nem le-

het. Róla Lulu, egy fiatal katonaviselt, snájdig gyerek az élre ugrik. Ő vezeti a csapatunkat.

Hegedű van a kezében. Ezt meg szeretné menteni. Alig teszünk azonban néhány lépést, elve-

szik tőle. Minden 20–30 lépésre megállítanak bennünket a magukat tábori csendőröknek ki-

adó fosztogató katonák. Élelmet, konzerveket nem szabad vinnünk – mondják nekünk. Azo-

kat adjuk le. Egyesektől még a kucsmáikat is elveszik. Mikor ránk kerülne a sor, Róna Lulu a

tiszt elé ugrik, és katonásan jelenti, hogy bennünket már átvizsgáltak. Fellélegeztünk. Meg-

úsztuk a dolgot egyelőre simán.

A levegőben magyar gépek tűnnek fel. Röpcédulákat szórnak. A magyar honvédeknek sze-

mükre veti, hogy megfutamodtak, és gyáván eldobták fegyvereiket is. Hivatkozik a munka-

szolgálatosokra, akik rendben, fegyelmezetten vonulnak vissza.

Már majdnem elértük Novi-Oszkolt. Előttünk katonák mennek, gyorsan hozzájuk csatlako-

zunk, és így akarjuk megmenteni a bőrünket. Már útközben hallottuk ugyanis, hogy a

muszosokat visszaküldik, és állítólag néhány munkásszázadot vissza is irányítottak a frontra.

Mi a frontról többé hallani sem akarunk. Megyünk előre a nagyváros irányában és valóban –

sikerült magunkat belopni a pokolba.

A novi-oszkoli téren rengeteg ember áll. Középen egy csendőr irányítja a forgalmat, kezében

vastag korbács van. Sokáig várakozunk. Korbácsos csendőrök ütlegelni kezdik a század egyik

részét. Ezt bizonyára ebéd helyett adják. Majd int a főkolompos. Mehetünk jobbra. Ott már

rengeteg más század gyűlt egybe. Az első ismerős Zicsi, a bottal. Már rég nem látszik rajta,

13

Német nehézharckocsi. 14

A jiddis szó jelentése: rabbinikus író, aki a bibliai törvények szerint ítélkezik. 15

A jiddis szó jelentése: beosztott.

23

hogy civilben ügyvéd volt, bár a ruházata sem a legrosszabb még. Hirtelen nagy üdvrivalgás

tör ki a sorainkban. Egy régi keretlegényünket pillantották meg. Pár perc múlva főhadna-

gyunk is tudomást szerez rólunk. Valósággal összeölelkezünk. Szabót már beosztották egy

másik századba, de elintézte, hogy továbbra is velünk maradhasson. Parancsnok és keret

olyan örömmel fogadtak, mint apa az elveszett fiait. Úgy éreztük, hogy kimenekültünk a

lunkapéternek karmai közül. Kivonulunk a város végére és egy hosszú utcasorban elszállásol-

nak valamennyinket. Cukrot és kávét osztanak ki közöttünk, aztán nagy tisztálkodásba kez-

dünk. Hamar lefekszünk, mert nagyon fáradtak vagyunk. Kis idő múlva riadó.

Kettőezer-ötszáz munkaszolgálatos van együtt. Megalakítják a sötétben a századokat. Szabó

Jenő felszólítja a társaságot, hogy lehetőleg mindent dobáljanak el, mert az élet mindennél

fontosabb. Nem tudtuk, mi előtt állunk. Már jó néhány órája, hogy várunk. Akik még tegnap

érkeztek, elmondják, hogy az éjszaka elvitték őket aknásítani. Mások meg koporsókat ácsol-

tak, vagy gödröket ástak, és eltemettek egy csomó legyilkolt partizánt.

Éjfélkor végre indulunk. A németek szedik le mindenütt a drótokat. Hideg van. Sietünk.

Rossz, földes, havas mellékutakon hajtanak bennünket. Mezőkön, erdőkön keresztül gázolunk

árkon-bokron át. Elgyengített mindenkit a hosszú menet, még a lovakat is. Újra muszosoknak

kell segíteni, húzni a szekereket. Csattognak a botok. Halálért könyörögnek a fiúk, a dombon

fel iszonyúan nehéz az út. A keret elemében van. Fél, retteg a fogságtól. Minden áron siettetni

akarja a menetet – ha kell, a halálunk árán is.

Egész éjszaka tartott a menet másnap délutánig. Étlen-szomjan róttuk az úttalan utakat. Kifog-

tunk egy nagy havas esőt. Órákon keresztül fújt arcunkba a szél. Megfagyott rajtunk a ruha,

egy kis meleg után vágytunk, ebből azonban csak a keretnek jutott. Bennünket nagy, ablakta-

lan hodályokban helyeznek el.

Fisch Bandi és Herskovits Laci megpróbálnak más szállást keresni. Szemtanúi lesznek egy

tragikus epizódnak: magyar tüzérek lelőnek két munkaszolgálatost. Egy odasiető őrmester,

akinek még nem durvult el egészen a szíve, keservesen kifakad a két hulla láttára.

– Szegények, most kellett meghalniuk, mikor két hét múlva már otthon lehettek volna.

Két hét! Bizalommal töltenek el bennünket ezek a szavak. Az őrmestert autentikus forrásnak

ismerjük el. Faragótól elveszik a kucsmáját, Csillagot a kesztyűjétől szabadítja meg egy kato-

na. A Blau Laciék szállására németek rontanak be estére és lámpával megvilágítva őket, egy-

szerre akarnak végezni az egész szobával. A német szó megengeszteli őket. Ölés nélkül tá-

voznak. Tűrjük a borzalmakat, a megaláztatásokat, mert a közeli hazamenetelben reményke-

dünk.

Szabó főhadnagy megint kitesz magáért. Elrendeli, hogy a jövőben minden musz-körzetben

egy-egy keret is elszállásolja magát, és ha idegen alakulat tagjai nekünk kellemetlenkedni

akarnának, azonnal tegyenek jelentést neki. Ő meg fog védeni bennünket. Így is történt. Ez-

után a szállásainkon mindig velünk volt egy keretkatona is.

Rengeteget éheztünk, mert vételezés nem volt. Csak akkor jutottunk élelemhez, ha orosz há-

zakba tértünk be. Menetkor tilos volt. Hagymán és kenyéren éltünk napokon át. Ha valaki egy

fagyott burákra, cukorrépára tett szert, irigyelt személyiség lett.

Faluról-falura jártunk. Az elszállásolás egyre nehezebb lett, mert már rég megindult a katonák

áradata, és mindenütt elfoglalták előttünk a szállásokat. Ha néha véletlenül mégis akadtunk

szállásra, még meg sem melegedhettünk, már jöttek a katonák és kizavartak bennünket. Szabó

főhadnagy ilyenkor is többször közbelépett. Néha eredményesen is.

Karocsi határában megint két agyonlőtt munkaszolgálatosra bukkantunk. Nem rég végezget-

tek velük, még folyt a vérük, de élet már nem volt bennük. Olcsó volt erre az élet nagyon.

Nagyon sok musz csellengett minden kötelék nélkül, mert hiszen a legtöbb keret az első pus-

kalövésre megfutamodott, és otthagyta a századát. A muszosok fegyvertelenül, éhesen és ron-

gyosan kószáltak az utakon. A katonák fegyveresen fosztogattak. Ha musz került a szemük

24

elé, rögtön a hátizsákját kutatták át, és a legcsekélyebb ellenvetésre fegyvert rántottak és lőt-

tek. Így vérezhetett el ez a két szegény szerencsétlen is hazájától néhány pár ezer kilométerre

gyilkos golyók által.

Karocsa nagyobb város lehetett. A hatalmas piacán álltunk meg. A bazárban nem volt túlsá-

gosan élénk a forgalom, a figyelem felénk irányult inkább. Szőllősi Laci már az első percek-

ben eladta finom karóráját egy kenyérért, de egy honvéd észrevette, és elvette tőle a kenyeret

is, az órát is. A zsidó ne egyen kenyeret. Dögöljön meg – mondotta.

Az éhség tetőfokán állott. Már napok óta nem volt rendes szállásunk. Az előttünk vonuló

honvédség mindent learatott, kenyeret már napok óta nem is láttunk. Fischer Imre is eladott

valamit egy darab kenyérért. Kaptam tőle egy falatot, azt hittem, hogy a mennyországot lá-

tom, mikor a számba vettem.

Először elhagyott, üres házakban bújtunk meg. Annyira befújt a szél, hogy új lakóhely után

néztünk. Az utca végén rátaláltunk a többiekre. Köztük volt Kárai, a szaki is. Jó helyen vol-

tak. Jó hírrel is fogadtak bennünket. Néhányan elmentek vételezni, hoznak majd kenyeret.

Kárai nagy szakértelemmel nézegette a térképet és kiszámította, hogy mikor lehetünk otthon.

Még néhány száz kilométer. Ezt kibírjuk – mondotta.

Éjfél lett. A kenyérnek nyoma sem volt. Már jó mélyen aludhattunk, mikor megjöttek a fiúk a

kenyérrel. Reggel osztották szét. Alig jutott nekünk belőle valami.

Éhesen keltünk útra. Tomorovkán, egy nagy kosárfonóban töltöttünk egy éjszakát. Mosópor-

ért kaptunk a parasztoktól kenyeret. Könnyebben bírtuk így a tempót, de 46 kilométer mégis

nagyon soknak bizonyult. A félméteres hóban többször elakadtunk. Rosenfeld Laci kifulladt.

Orvosért kiáltottak a fiúk. Józsa ordított: Le kell lőni azt, aki nem jön!

Éjfél után hullafáradtan mégis megérkeztünk Rokitnóba. Hová menjünk Éjszaka? Előkerítet-

ték a sztarosztát.16

Két órakor végre elszállásoltak. Minden házhoz négyen-öten kerültünk.

Nagyon barátságosan fogadtak. Megvendégeltek bőségesen.

Reggel bontakozott ki előttünk a városképe. Egy magas hegyen voltunk. Gyönyörű panoráma

nyílott meg előttünk. A hajnali csendet magyar beszéd verte fel. Katonák kiáltoztak át egy-

másnak egyik házból a másikba az udvaron át.

Egynapos pihenőnk volt. A házigazdánk megjavította a cipőinket. Adott útravalót is: jó meleg

lángosokat.

Bjelgorodon túl mentünk. A nagyobb városok soha nem fogadtak be bennünket falai közé,

mindig csak a külsőségeken – legjobb esetben, vagy csak a mellette lévő falvakban jutott ne-

künk ott többnyire hely.

Az országutakon állandóan menetelnek a visszavonuló csapatok.

Kijelölik a szálláskörzetünket. Egy hosszú utcát kaptunk. Az orosz házba belépve először egy,

csaknem teljesen üres, földes térség fogadja az embert. A sarokban egy nagy hordó áll. A fiúk

megrohanják. Káposzta van benne. A háziasszony könyörögve néz ránk. Nagyon szegény, ne

fosszuk ki teljesen. Egy másik szobában már magyar katonákat találunk. Az ablak mellett

ülnek, félig meztelenül, az ingeiket tetvezik. Barátságosan fogadnak. A földön jut még ne-

künk is egy kis hely. Szétterpeszkedünk. Újabb katonák jönnek. El kell hagynunk a helyisé-

get. Kétszer, háromszor is szállást cserélünk egy délután. Végre azt hisszük, hogy nyugtunkat

fogják hagyni. És akkor jön a német szálláscsináló. Főlényes, szemtelen a hangja. Az egész

utcából kiparancsol mindenkit. Kérni próbálom. Ő csak a lovait akarja elhelyezni, hagyjon

meg bennünket a másik szobában. Csodálkozva néz rám. Zsidók és németek egy fedél alatt?

Az arcomba röhög, és az ajtóra mutat.

16

Az orosz szó jelentése: elöljáró, vezető.

25

Három napos pihenő volt. Egy kicsit rendbe hoztuk magunkat. Ami rongyos volt, megvarrtuk.

Mostunk és mosakodtunk. Tizenkilencen kaptunk egy kenyeret, valahol döglött lóhúst árultak,

vettünk és főztünk.

A bjelgorodi vételezők majdnem ott maradtak. Bomba érte a raktárt. Úgy szólván üres kézzel

tértek vissza.

Estefelé újabb alakulatok érkeznek. Szűkül a hely. Megint vándorolni kell egyik házból a má-

sikba. Volt úgy is, hogy német katonák közé keveredtünk. Falatoztak. Amit nem ettek meg,

azt nekünk adták, mi pedig boldogan szürcsöltük a jó meleg gersli levest.

A katonák kalandjaikat mesélték egymásnak. Az oroszok áttörése váratlanul jött. A pánik

olyan nagy volt, hogy mindent ott hagytak a vonalban.

Az éj leple alatt indultunk megint útnak. Ettől féltünk a legjobban. Vakon, tapogatva men-

tünk. Gyakran utat tévesztettünk. Felborultunk. Fényszórók keresték a repülőgépeket. Úgy

tűnt, mintha ezüst madarak röpködnének fölöttünk. Egy magas dombon igyekeztünk felfelé.

Magyar katonákba ütköztünk, egy elakadt kenyeres autóval kínlódtunk. Megcsapott bennün-

ket a friss kenyér szaga. Ott maradtunk segíteni a katonáknak. Kenyeret ígértek a munkáért.

Az autó elindult, a katonák nem tartották be a szavukat, de a fiúk előre biztosították magukat,

több kenyeret elemeltek a kocsiról.

Néhány nap múlva már Ukrajnába barangoltunk. Átmentünk egy hosszú városon, amelyet

Szumi-nak hívtak. A tél erős volt. Ropogott talpunk alatt a hó. A fejkendős orosz asszonyok

„szemenicskét”, napraforgó magot rágcsáltak. Megtömték vele a mi zsebeinket is. A követke-

ző nagy falunál, mi Boljseilni-nek hallottuk a nevét, kikötöttünk. A falu magasan, egy hegy

oldalában feküdt.

Már több ízben le akarták akasztani századunkat más alakulatoknak munkára, de főhadna-

gyunk mindig kiugrott valahogyan a megtiszteltetés alól. Azt mondta, hogy rongyosak va-

gyunk vagy nincs szerszámunk. Most nem sikerült a továbbmenés, meg kellett állnunk. Úgy

hírlett, hogy huzamosabb ideig fogunk itt állomásozni.

A munka: úttakarítás, hólapátolás volt. A Kijev felé vezető útnak egy hatalmas szakaszát bíz-

ták ránk. Felváltva jártunk ki dolgozni az útra, ami nagyon messze volt a szállásunktól. Deré-

kig érő hóban jártunk. Olyan hideg volt, hogy állandóan egymást figyelmeztettük:

– Dörzsöld meg gyorsam az orrod, arcod, mert fehéredik, lefagy.

A munkaeszközök hiányosak, rosszak voltak. És így is csak minden tizediknek volt szerszá-

ma. A falapátok gyakran eltörtek. És nem volt a munkánknak látszatja, állandóan havazott.

Felváltva, turnusokban jártunk később a munkára, hogy segítsünk valahogy a szerszámhiá-

nyon. Alighogy kiértünk, a keret eltűnt melegedni. De vissza-visszanéztek sürgetni a munkát.

Láncban álltunk fel, de a nagy hótömeggel szinte tehetetlenek voltunk. Egy arra felé elhaladó

magyar lovasszázad nagyon megijesztett bennünket. Megfenyegetett a parancsnokuk, hogy

ellátja a bajunkat, ha nem tisztítjuk meg az utat a még hátralévők számára. De szerencsére

erre már nem került sor.

Szállásunk most is gyakran változott naponta. Özönlött a frontokról a visszavonuló magyar és

német katonaság. A németek kikergették szállásaikból a magyarokat. „Fünf Minuten Zeit!” –

így járták végig a házakat, és a hatodik percben már tényleg mindenütt a németek voltak. A

magyar katonák pedig a mi ablakainkon zörgettek be. Van itt musz? – kérdezték, és mi már

kinn is voltunk az ajtón. Ha közben egy-két pofont nem kaptunk, akkor ez nagy szerencsének

számított.

De nemcsak a szállásunk kellett honvéd bajtársainknak. Gyakran benyitottak hozzánk, pár

percig elbeszélgettek velünk, aztán egy-két pokrócot a nyakukba akasztva távoztak. Az ajtó-

ból még visszakiáltották:

– Ugye azt hiszitek, hogy elvisszük a pokrócaitokat?...

26

Nem mertünk utánuk menni, mert ők mindig fegyveresen jártak és nem sokat teketóriáztak, ha

lőni kellett. A kis ablakon keresztül búcsúztunk a pokrócainktól. A pokróc jó valuta volt. Az

oroszok tyúkokat is adtak érte. Derék honvédjeink meg is becsülték őket.

Szegény fiúk, mikor este visszatértek az irtó kemény munkából, pokróc nélkül maradtak. Ösz-

szébb húzódtunk, egymást melegítettük.

A kis Szalavecznek már régóta nem volt pokróca. Tőle nem vették el, ő is eladta. Civilben

tollas volt otthon, az egész embernek pehelysúlya lehetett, hatalmas pokrócokat nem bírta. Az

én „családom”-hoz tartozott. Éjszaka együtt aludtunk.

A háziak többször megkínáltak bennünket főtt cukorrépával. Egy nagy tállal tettek az asztalra.

Az utolsó szeletig mind megettük. Esténként még táncra is sor került. Két szőke voronyezsi

lány volt a családban. Esténként is menekültek. Öccsüknek útközben egy bomba elvitte a fél

kezét. Szerettek táncolni, énekelni. Csinosan öltözködtek, éreztük rajtuk a városi kultúra sza-

gát. Az öreg nagyanyjuk lefekvés előtt hatvanszor földig hajolt, és órákon keresztül mormolta

a litániákat. Tisztaság volt a házban. Bennünket sajnáltak, tudták, kik vagyunk, egy kicsit sze-

rettek is már, különösen a lányok, és kezdtük magunkat otthonosan érezni náluk.

A hangulatot csak a vámospércsi Frommer rontotta el mindig. Jóska szelíd, jó fiú volt. Bárho-

va is érkeztünk meg, az első dolga az volt, hogy levetette ingjét és tetvezni kezdett. Mi na-

gyon szégyelltük magunkat a lányok miatt is, meg aztán láttuk, hogy a háziasszony sem lát

szívesen tetves embereket a házában. De Jóskával nem lehetetett bírni, ő csak végezte tovább

a munkáját.

– Hát titeket nem csíp a tetű? – kérdezte méltatlankodva tőlünk, ha szóltunk neki, hogy

hagyja már abba.

Mostanáig valóban nem gondoltam arra, hogy az ember el is tetvesedhet. Én csípéseket nem

éreztem, amikor csak lehetett mosakodtam, tisztálkodtam és azt hittem, nálam minden rend-

ben van. Jóska megpiszkált. Kimentem az árnyékszékre és már az első vizsgálatnál kiderült,

hogy néhány jól megtermett tetűvel én is rendelkezem. Nagyon levert az eset. Egy gonddal

több szakadt a vállaimra.

Boljseilniben kezdték visszaállítani a békeállapotokat. A konyha szerzett benzines hordókat,

kondérokat készítettek és rendszeresen megindult a főzés. Nekünk csak reggelit és ebédet

adtak, mert az volt az álláspont, hogy a nem harcoló alakulatnak vacsora nem jár.

Sorba álltunk az ebédért. Néha duplát is kaptunk. Mivel pedig szörnyen kicsi adagot kaptunk,

akkor is beálltunk a dupláért, mikor már nem volt vagy más célra kívánták fordítani a megma-

radt ételt. Nehezen alakultak ki a sorok. Mindenki előre igyekezett a kondér közelébe. Hiába

volt a felszólítás:

– Álljanak sorba, akinek még jut, kapni fog!

A fiúk lökdösték egymást. Egymás elébe álltak, tolakodtak, tülekedtek.

Ilyenkor volt Kárai elemében. Ez a józan paraszt szaki a spártai szigort és a klasszikus rendet

egyesítette magában. A kaptafára gyártott jutasi katona17

prototípusa volt. Enyhén utált min-

den zsidót. Lehet azonban, hogy nem is a zsidót, hanem a fegyelmezetlenségünket, a lágysá-

gunkat vetette szörnyen meg. Arra nem igen gondolt, hogy ők tiportak bennünket a sárba, az

erkölcsi züllésünknek ők az okozói, ő csak azt látta, hogy nem akarunk rendet, nem engedel-

meskedünk a szavának. Hát elrendelte csajkával, étellel a kézben a csuklókat. Az ételt ma-

gunkra öntöttük, a ruhánkat tönkretettük, a kúszásnak, a „feküdj”-nek se vége, se hossza nem

volt. Alaposan megleckéztette a társaságot. A „duplát” örök életünkre eszünkbe véste.

17

A Veszprémből Jutaspusztára vezető ún. „Jutasi út” mentén épült a Magyar Királyi Kinizsi Pál Honvéd

Altisztképző és Nevelő Intézet, amely a legkeményebb altiszt kiképző bázis volt 1945 előtt. Az ott végzett tiszt-

helyettesek – jutasi őrmesterek – hírhedtek voltak szigorúságukról. Ma a Magyar Nemzeti Levéltár Veszprém

megyei Levéltárának székhelye.

27

Megpróbáltunk magunknak másképpen segíteni. Eladogattuk a ruháinkat, csakhogy élelem-

hez jussunk. Eleinte nagyon jól jövedelmezett a meleg ing, nadrág, sőt még a varrótű, az

„igolka” is. Egyesek lopásra vetemedtek. Az egyik fiú ellopott egy tyúkot. Rájöttek és kikö-

tötték. Ez volt az első kikötés a században. Mindenkinek végig kellett nézni.

Bezzeg a keretnek nem volt tilos a lopás. Először is ellopták azt, amit a mi részünkre vételez-

tek. Másodszor kíméletlenül kifosztották az orosz házakat. Preislernek, a lakatosból lett tiszti

szakácsnak e célból egész kis hadsereg állott rendelkezésére. A tisztek úgy rendelték meg nála

az ebédet és mindent, mintha legalábbis a budapesti Astoriában lettek volna. És Preislernek a

föld alól is elő kellett teremteni a tyúkokat, a tojásokat, a zsírt és a lisztet.

Egy heti átmenet után vége szakadt a boljseilmi tartózkodásnak is. Estére jött a híre a riadó-

nak. Egész héten szűkiben voltunk a kenyérnek. Most egyszerre három-négy kenyeret is ki-

osztottak mindenkinek. A cél az volt, hogy a lovaknak minél kisebb legyen a terhük. Az em-

berekkel nem törődtek. A keret mindig nagyon örült a menetnek, mert halálosan féltek a fog-

ságba eséstől. Ez a roppant félelem diktálta nekik a nagy és őrült menettempót. Persze nekik

könnyű volt, mert az ő poggyászaikat a szekerek vitték. A futásban és a félelemben egy Ábra-

hám nevű keret állította fel a rekordot. Mindig a menet élén ugrált. Ha valaki lemaradt, ütött,

káromkodott. Néha már az hittük, hogy megőrült.

Kilenc órára állott a század a falu közepén. A katonaság is mozgásban volt. Már az első per-

cekben éreztem, hogy a csomagomat nem bírom. A kenyeremet kiadtam Strauszmannak fe-

lesbe. Fütyült a szél, borzasztó hideg volt. A várakozás már órák óta tart. Senki nem tudja

mire várunk. Végre éjszaka két órakor elindultunk. Alig értünk a falu határába, elakadtak a

szekerek. A század egy részét visszafordították. Magas hegyekre kellett felkapaszkodni a sze-

kereknek.

Az út csúszós volt, még teher nélkül is alig lehetett járni. A fiúk borzalmas munkát fejtenek

ki. Hosszú órákon át tart a küzdelem. Mintha sohasem érne véget ez az éjszaka. Koromsötét

van. Alig látjuk egymást. Egymás fülébe suttogunk, hangosan nem merünk beszélni. Már ál-

lunk vagy négy órája. A csend irtóztató. Fejünket húzza az álom. Sehol egy ház, egy fa, egy

kerítés, ahol legalább a csomagjainkat megtámaszthatnánk egy kissé. Végre hangokat hallunk,

a szekerek zörögni kezdenek. Megkapjuk mi is a jelt az indulásra. Úgy látszik, hogy legalább-

is egyelőre megmenekültünk a fagyhaláltól.

Menet közben nem fázott a lábunk, jobban bírtuk a terhet, és nem kínzott annyira az éhség

sem. Minden lépésnél közelebb éreztük magunkat a családunkhoz, az otthonhagyottakhoz,

akikről már hónapok óta nem tudunk semmit. Ezért határtalan örömet szerez nekünk a főhad-

nagy egy kis hegyi faluban, mikor megengedi, hogy feladó nélkül írhassunk haza egy lapot.

Romniba maga Szabó Jenő megy a postára. Izgatottan várjuk vissza. Egyetlen sor írást sem

hozott nekünk. Nagy köztünk az elkeseredés. Ilyenkor születnek meg mindig a legjobb rémhí-

rek. Kijev felé közeledünk, de már Prilukiban vagonírozni fogunk.

A vagonírozásról álmodozunk már hónapok óta. Éreztük, hogy ilyen élelmezés és időjárás

mellett sokáig már nem bírhatjuk a gyaloglást. Csak a vagon menthetne meg, ami egyszerre

hazaröpíthetné az egész századot. Persze vagon nincs, legalábbis a mi számunkra nincs, és

még sokáig nem is lesz.

Prilukin átmegyünk, de az állomásnak még csak a közelébe sem jutottunk. Úgy látszik, mint-

ha az egész város egyetlen hosszú utcából állana. Olasz katonákkal találkozunk. Énekelve

siklanak a szánokon. Néha csellengő munkaszolgálatosokat is visznek magukkal.

Nyezsimbe irányítanak, de pár kilométerrel előtte váratlanul letérünk az útról, oldalt megyünk

Kozelesz-nek.

Gyönyörű napsütéses februári délután volt, hogy megérkeztünk Kozeleszbe. Oldalfalu! A

hazátlan, országutak járta kóbor kutyák módjába kergetett, kivetett vándor munkaszolgálatos-

nak minden vágya ebben az egy szóban sűrűsödött össze. Az oldalfaluk kevesebbet szenved-

28

tek a visszavonulóktól, mint az országutak mentén elterülő falvak, nagyobb volt tehát a remé-

nyünk, hogy egy ilyen faluban kissé helyrehozhatjuk magunkat minden tekintetben. És ezek-

ben a reményeinkben nem is csalatkoztunk.

A falu szélén lerombolt zsidó temető állott. A vandál németek még a halottaknak sem hagy-

nak nyugtot. Éppen vasárnap volt. Kobeleszfalvának18

apraja-nagyja kinn volt az utcán és

mikor megtudták, hogy jövünk, szinte megrohantak bennünket és szinte mindenkit elszállá-

soltak. Útközben invitáltak bennünket a szembejövők is, és egyesek váltig hajtogatták, hogy

őnáluk még senki sincs, menjen hát oda is valaki közülünk. Úgy nézett ki az egész falu, mint

egy nagy vendégfogadó. Hamarosan előkerültek a vasárnapi étkezések különlegességei: tész-

tát ettünk, makarónit, aminek már az ízét is elfelejtettük, fehér kenyeret raktak az asztalra, és

másnap reggel dicsekedve mesélgettük egymásnak, hogy milyen jó helyeket „fogtunk ki.”

Kiderült, hogy mindenkinek egyformán jó helye volt, és akadt köztünk olyan is, aki bizony

kissé pityókásan, imbolygó léptekkel állott be a sorakozóba. Megrakott tarisznyákkal indul-

tunk tovább, és útközben vissza-visszafordulva még a kezük nyomás is megáldottuk a jóságos

orosz anyáknak…

Megint Kijevről ábrándoztunk, csakhogy nem oda, hanem Csernyigovba indítottak bennün-

ket. Már nagyon megközelítettük a várost, mikor lovas futár érkezett, és hírül adta, hogy nem

mehetünk be Csernyigovba. Örvendeni kezdtünk, mert arra gondoltunk, hogy mégis csak

visszafelé Kijevbe megyünk és vagonírozni fogunk. Letértünk egy közeli faluba. Egy-két na-

pot töltöttünk ott el. Aztán megint olyan hír kapott szárnyra, hogy Csernyigovba megyünk.

Egyesek szerint már a vagonokat is megrendelték. Örülve borultunk egymás nyakába

Schwarz Mikivel. Leírhatatlan lelkesedés vett erőt a századon. Megigazítottuk a ruháinkat,

kikaptuk néhány napra előre az élelmet, főleg sajtot és minden jel arra vallott, hogy tényleg

lesz a hazamenésből valami. A tapasztaltabb honvédek tudták, hogy nem fenékig tejfel most

sem a helyzet, mert lehet, hogy csak hátrább visznek, és majd újra harcba dobnak. De az ilyen

beszédre nem adtunk semmit. Felemelt fővel vonultunk végig Csernyigov városán, ahol

egyetlen ép házat nem lehetett látni. Legalább a teteje minden háznak hiányzott. Egyenesen az

állomáshoz mentünk, ahol már sok század, katonák és muszosok vegyesen, vártak vagoníro-

zásra.

A márciusi nap az orosz tél keménységét is kezdte már megtörni. Korábban érkezett a tavasz,

mint máskor. Meglazultak a természet kapcsai, gyönyörűen tündöklött felettünk a csernyigovi

kék ég, lábunk alatt pedig olvadozni kezdett már a hó. Átalakultunk. Belénk költözött a re-

ménység, úgy éreztük, hogy hazafelé megyünk.

Előbb a katonaság vagonírozott a munkaszolgálatosok segítségével. A fiúk baromi munkát

végeztek. Súlyos szekereket, lovakat kellett beemelni a vagonokba lehetetlen körülmények

között.

Már esteledett, mikor ránk került a sor. Nagyon kevés volt a vagon, rengeteget zsúfoltak belő-

lünk egy kocsiba. Nem volt egy szál szalmánk sem. A csomagjainkon próbáltunk elhelyez-

kedni, de már az első percekben kitűnt, hogy még ülőhely sem jutott mindenkinek.

Végre elkészültünk. A katonák megint embereket kérnek. Grosz Sanyiban felébred a fegye-

lem, ő pár pillanatnyi tétovázás után indulni készül. Az ajtóban csípi el egy siheder hadnagy,

és úgy pofon hajítja, hogy beesik a vagonba.

Jó későn mégis elindul a vonat. Egymás hegyén-hátán vagyunk a vagonokban. Aki eddig még

nem tetvesedett el, most annak is vége van. Megszűnt a kivételes állapot. Mindenki vakarózik.

Az éjszaka borzalmas. Egyesek megpróbálnak mások rovására elnyújtózkodni. Parázs viták,

veszekedések támadnak. Visszautasítom Herskónak az ölembe tartott lábait. Rám ordít, ne

legyek olyan gyámoltalan, helyezkedjek el valahogy én is. Harmonikáznak a fejek, az álmos-

18

Feltehetően a szerző magyarítása Kozelesz falunak.

29

ság, a fáradtság mindenkit kikészít. Ráadásul még a vagonajtókat is lezárták. Nem engednek

leszállni. Knöpfler Lipi a nadrágjában végezte el a dolgát. A bűz fojtó, kibírhatatlan, a hány-

inger kerget. De nincs menekvés. Hiába szidják, átkozzák Lipit. Ez nem használ. Az eset

megismétlődik másnál is, és tűrni kell.

Merre megyünk? Tájékozódni nem lehet. Egyesek esküsznek a hazamenésre, mások pesszi-

misták. Egy nagy víz következik. A Dnyeper? Ki tudja?

A fiúk ráfogják. Borzalmas kép elevenedik meg előttünk. A Dnyeperből belefojtott zsidók

ezrei és százezrei kiáltanak felénk. Halljuk a hangjukat, látjuk a könnyeiket, Aztán elhomá-

lyosul előttünk minden. A magunk tragédiájára gondolunk.

A vonat átfut Korosztyemen. Negyven kilométerrel odébb állunk meg. Ki szabad szállni. A

németektől élelmet koldulunk. Kapunk, de a keret közbelép és megtiltja az ételmaradványok

elfogadását.

Német őrség száll fel hozzánk. Bennünket még összébb szorítanak, a mozdony elé üres kocsit

tolnak, és azt a parancsot kapjuk, hogy támadás esetén mindenki maradjon a helyén a vagon-

ban.

Alig mentünk néhány kilométert irtózatos robbanást hallottunk. A vonat megállt. Valamelyik

kocsi aknára futhatott. Egy-két nyögés, sikongás, jaj még eljutott a fülünkig, de aztán a fegy-

verek kattogása elnémított minden emberi fájdalmat. Golyózáport kapott a vonatunk. Egy-

másra hasaltunk a vagonokban, kemény csengéssel pattogtak a vagon falán és tetején a go-

lyók. A mieink válaszoltak. Szabályos csata kezdődik az ismeretlen ellenséggel, mely nem

volt sehol sem látható. Elállt a lélegzetünk. Kinn a tűz fokozódott. Benn a lezárt vagonokban

tehetetlenül vergődtünk, és imákat mormolva vártuk a véget.

Félóráig tarthatott az ütközet, mi azt hittük, hogy végtelenség óta tart. Mikor elhalkultak a

fegyverek, mindenki keresni kezdte a barátját.

Senkinek sem történt semmi baja. Kinyitották az ajtókat. Leszállhattunk. Megtudtuk, hogy

csak egy kocsi robbant fel, néhány megsebesült, vagy meghalt.

Az akna drótja az erdőbe vezetett. Nyilván ott ütötték fel főhadiszállásukat a partizánok. Erre

a németek összefogdosták az összes ukrán pályamunkást. Lehet, hogy ők is a partizánokhoz

tartoztak.

Rövid veszteglés után továbbrobogtunk. Ovrucsban állott meg velünk a vonat. Itt már más

századok is várakoztak. Hogy változatosabb legen a sorunk, a vasúti rakodó előtt nagy gya-

korlatozást rendelt el a keret. A század „strammul” tudott. Szabó főhadnagy büszke volt ránk.

Nagy volt a forgalom Ovrucsban. Találkoztuk egy kórházoszloppal is, amely éppen hazatérő-

ben volt. Megindultak az üzletek. Cigarettáért jó konzerveket lehetett vásárolni tőlük. Írták a

„bón”-okat is. Két háromszáz kifizetett márkának a honvédek otthon az ötszörösét, hatszoro-

sát zsebelték be.

Finkelstein és Martche a sátrak körül ólálkodtak. Akad mindig az elhajított konzervdobozok-

ban egy kis visszamaradt élelem, néha még egy pár ottfelejtett krumplit is ki lehetett kaparni

az elszenesedett fák alól. Sokat éheztünk mindannyian, de ez a két fiú mindig éhes volt, ők

voltak az éhség megtestesítői. Az arcuk puffadt volt, a kezük mindig, mintha nyúlt volna va-

lami után, csendben hangtalanul jártak-keltek közöttünk, és lesték az ember szájából a falato-

kat. Nem tudom, mi lehetett otthon a foglalkozásuk, de rám eleinte az a benyomást tették,

hogy hivatásos koldusok. Később megtudtam, hogy egyik sem az. Tisztes polgári foglalko-

zással rendelkezett mindkettő. Csak a körülményeink tették őket koldusság. Valószínűleg

ilyen koldusfélék voltunk mi ott valahányan. A szálkát azonban csak más szemében szokás

meglátni. Aki azonban értett a szemekhez, annak látnia kellett, hogy ott ült bennünk az éhség

és gyötörte, hamvasztotta a testünket és rajta keresztül a lelkünket is. Nekünk itt nem kellett

előadásokat hallanunk a test és lélek kölcsönhatásáról. Tapasztalhattuk, hogy a legfinomabb

lélek is 180 fokkal elfordult, ha kopogott szeme az éhségtől. Az a néhány kevés kivétel, ami

30

volt, nem döntötte meg ezt a szabályt. Az éhség a legjobb formáló művész. Közel tudja hozni

egymáshoz a legellentétesebb típusú embereket, és néha a legjobb barátokat is eltávolítja

egymástól. Egyeseket habfehérré tisztít az éhség lángoló tüze, másokból ördögöket, tolvajo-

kat, sőt gyilkosokat is formál. Tud az éhség kínzóan fájni és nincsen olyan fájdalom, amely

felvehetné vele a versenyt. Megváltoztatja az ember gondolkodásmódját. Megvan a saját filo-

zófiája, amit meg kellene egyszer már valakinek írni.

Másnap visszairányítottak bennünket Korosztyenbe. Kivagoníroztunk, és útnak indították

gyalog az egész századot. Átmegyünk a városon, kiérünk a határába, mezőket, réteket szelünk

át, végre egy nagy füves térségen letelepszünk. Március idusán vagyunk. Csodálatosan enyhe

az idő, szinte tűz a nap és elbájoló a környék. Ukrajna lágysága, termőföldjeinek bujasága

érzik a légben. Állandóan jönnek a századok. Tőlünk nem messzire van egy kis ház. Ott ütötte

fel szállását az „elosztó.” Szortírozzák a csellengőket. Alakítják a századokat, nekünk szeren-

csénk van. Mi együtt vagyunk. Azt a parancsot kapjuk, hogy Krasznopolba menjünk.

Rajtunk a télikabát, nehéz a poggyász, és rettenetesen csípnek a tetvek. Csurog rólunk a verej-

ték. Már egy órája, hogy megyünk és még mindig csak az erdőben vagyunk. Krasznopol csak

pár kilométerre van, biztosan eltévesztettük az utat. Találkozunk egy orosz paraszttal, aki útba

igazít.

Az erdőből kiérve előttünk végre a falu. Négy hatalmasnak látszó épület emelkedik ki belőle.

Az egyik iskolaépület. Elmegy tőle a kedvünk. Nem szerettük az iskolákat. Izolált bennünket

a néptől, pedig csak az oroszoktól várhattunk valami jót. De hiába, itt szállásolunk. A kolhoz-

épületeket magának foglalja le a keret.

Nem mi lehettünk az iskola első vendégei. Piszkos és tetves volt. Friss szalmát kaptunk, sőt

még meszeltünk is a magunk bányászta mésszel, de mindez alig használt valamit. Ha fel-

akasztottuk a hátizsákot a falra, néhány perc múlva már tetvek jártak rajta. Pedig valamikor

szép kis iskola lehetett itt. Volt két nagyobb és néhány kisebb terme. Világos, nagy ablakai

voltak. Az egyik teremből nyílott a tanítónő lakása. Egy jó nagydarab kert is tartozott az isko-

lához.

A többi század túlment rajtunk. Az a hír járta, hogy itt a környéken csoportosítanak vagy 30

000 munkaszolgálatost, és hazamegyünk nem sokára. Egyszerre nem mehet mindenki haza,

gondoltuk magunkban. Nincs elég vagon. De azért részletekben csak menni fogunk. Már

akadtak olyanok, akik látták Korosztyenben a rengeteg vagont. Persze azokat csak nekünk

rendelhették…

Három heti pihenőt kaptunk. A nap legnagyobb része azzal telt el, hogy tetveztük magunkat.

Nagyon legyengültünk. Egyesek kiszámították, hogy Krasznopolig körülbelül 3000 kilométert

gyalogoltunk. Konyhánk nem volt. Szárazon kaptuk az élelmet, és magunknak kellett gon-

doskodni a főzésről. Néhány nap múlva szereztek valahonnan a fiúk egy fél benzineshordót és

Frisch Feri vezénylete alatt működni kezdett a mi konyhánk. A következő adagokat vételezték

részünkre: személyenként külön egy kiló húsz deka krumplit – egy hétre, 30 deka kenyeret –

naponta. Nem kaptunk se sót, se rizst, se fát – egyszóval az előbb felsoroltakon kívül semmit.

Úgy segítettünk magunkon, hogy az országúton elhullott döglött lovakat nyúztuk és főztük

meg. Kevés sót sikerült ruhadarabokért a lakosságtól szereznünk. Fát a keret konyhájáról lop-

tunk, azoknak a fiúknak a segítségével, akik egész nap fát vágtak a keret és a tiszti konyha

részére.

Borzasztó hetek következtek. Éheztünk, mint a kutyák. Amikor megfőtt a krumpli, szétkap-

kodták a fiúk még azt a sós levet is, amiben megfőzték. A léből nem jutott mindenkinek, ezért

nagy tülekedés támadt miatta. Frisch Feri azt követelte, hogy álljanak a léért is sorba. Több-

ször előfordult, hogy dühében, mivel a sor csak nem alakult ki, a földre öntötte Feri a levet.

Egyesek a krumpli héjának megfőzésével kísérleteztek. Mások a már elföldelt lovak máját

hasították ki.

31

Majdnem ötvenen voltunk egy teremben. Minden talpalatnyi helyet kihasználtunk, éjszaka

mégis egymás lábán-fején keresztül kellett kimásznunk, ha ki akartunk jutni a latrinához. So-

kan azért is éjszakára maguk mellé készítettek egy nagy konzervdobozt és azt használták. Bár

az ablakok nyitva voltak, a bűz néha kibírhatatlan volt. Az egyik szolnoki ügyvéd Mendel

doktor éjjelenként hálószomszédjainak a hátizsákjából lopdosta a kenyeret. Tanítványai akad-

tak bőven.

Az iskolától, mintegy száz méternyire keskeny kis patak folydogált. Oda jártunk ivóvízért, ott

mosakodtunk, sőt ott mostunk is. Az orosz asszonyok is ott sulykolták a ruháikat. Békanyálas,

hínáros volt, De olyan helyei is voltak, ahol tisztán csörgedezett a víz, igaz, kissé álmosan.

A kondérunk is úgy telt meg vízzel, hogy mindenki köteles volt két csajka vizet bele tölteni.

Így kezdődött a reggel. Minden nap más takarított. Utána sokan imádkoztak, akinek volt mije,

reggelizett is. Lassan odaszoktak az orosz asszonyok. Hoztak tejet. Nem adták drágán, de így

is többnyire csak a „bón”-osok tudtak vásárolni. Kenyeret is lehetett venni a patak partján.

Rendszerint orosz fiúk hozták zsákokban. Ez már feketeüzlet volt, mert magyar katonáktól

vett kenyeret árultak. A GH panamázott, nemcsak a zsidók, de saját testvéreik bőrére is.

Kellemes órákat töltöttünk el a krasznopoli patak partján. A magas fűben jókat lehetett aludni.

A fiúk mindig az evésről beszélgettek. Esténként krumplit sütöttek az iskola előtt. Megtanul-

tuk, hogy kell tüzet rakni egy-két tégla védelme mellett. De több volt a füst, mint a tűz,

Krasznopolban mindig fújt a szél, azért néha minden főzési kísérlet csődöt mondott. És alig

volt mit főzni. A keret közben nagyszerűen élt, a tisztikar is. A raktár védelmére belőlünk

éjjeli őrséget szerveztek. Fegyvertelenül éjszakánként négy órát kellett őrködnünk, nehogy a

partizánok meglepjenek. Egyetlen partizán elbánt volna az egész őrséggel, ezt tudta a keret is,

de lelkiismeretük elaltatására elegendőnek tartották ennek a komédia-őrségnek a fenntartását.

Később már néhány katona is adott őrséget. Ezek járőrök voltak, bennünket ellenőriztek, hogy

a helyünkön vagyunk-e. Mikor erről meggyőződtek, hazamentek és lefeküdtek. Nekünk bor-

zasztó lassan telt posztunkon az idő. A márciusi éjszakák még hidegek is voltak. Egyszer a

vörös Ábrahám Zolinak pokoli ötlete támadt. Egy istálló előtt álltunk őrt. Azt mondta, hogy ő

megfeji a tehenet. Hiába tiltakoztam, ő végrehajtotta elgondolását. Engem a fene evett, míg ő

bent fejt. Ha felfedeznek, végünk lett volna. A vörösnek szerencséje volt. Az éjszaka csendes

volt, egy lélek se járt arra. A friss meleg tejből nekem is adott egy keveset.

Minden nap gyengébbek lettünk. Az éhség fokozódott. Délelőttönként önként jelentkeztem

krumpli pucolásra, mert így könnyebben telt az idő és valahogy az éhségről is megfeledkez-

tünk néha. Magyar Gabi volt a szomszédom, ez a végtelenül finom lelkű, önérzetes, intelli-

gens gyerek, aki arra kért, hogy pucolás közben gyakoroljam vele a francia nyelvet. Elég jól

tudott franciául, és én is örültem, hogy felújíthatom régi tudásomat, amit véres verejték, az

éjszakák és nappalok összetevése árán szereztem meg valaha. Ketten egy szigetet alkottunk.

Gabi a megtestesült parnasszizmus volt, cizelláltak voltak még a mondatai is, én inkább a

romanticizmust képviseltem.

Egy-két hete, hogy Krasznopolban lehettünk, mikor a rongyainkon és testünkön ezerszámra

elszaporodott tetvektől kiütéses tífuszt kaptunk. Weinfeld, az orvosunk kezdetben nem ismer-

te fel a betegséget. Handa-bandázott, azt mondotta, hogy „ukrán láz”-ban szenved az egész

század, ezen mindenki át fog esni. Még hozzá tette, hogy ő már régóta foglalkozik ezzel a

betegséggel, írt is róla egy tanulmányt, ami éppen most fog megjelenni valamelyik szaklap-

ban. Persze, mindenből egy szó sem volt igaz. Amit minden orosz „felcser” egy perc alatt

megállapított volna, arra ő, a büszke, gőgös, fennhéjázó, Berlinben „végzett” egyetemes or-

vostudós hetek alatt sem jött rá. Ez azonban magának sem merte bevallani. Kitalálta tehát az

„ukrán láz”-ról szóló mesét. Láz tényleg volt, felment 41 fokig is, ezen kívül a teljes étvágyta-

lanság volt még a tífusz legjellemzőbb tünete. Rögtön fertőtleníteni kellett volna, a betegeket

szeparálni kellett volna, minderre azonban ez az eunuch képű orvos nem gondolt, sokkal job-

32

ban lekötötték őt azok a tyúkok, csirkék, vaj és más élelmiszerek, amelyeket az orosz lakós-

ságtól kapott orvosi honorárium címén. Tőlünk elszedte a gyógyszereket, a kötszereket, a mi

részünkre nem volt orvosság, bennünket hagyott tehetetlenül vergődni a tetves fekhelyeinken,

de a „privát” páciensei számára bőven volt a táskájában minden.

Az én szobámban majdnem 50-en voltunk. Közvetlenül az ablaknál a két Fisch fiú volt, utána

következtek: Ehrenfeld Imi, Winternitz Béla, Faragó, Frankl, Iró Géza, Szalavecz Lajcsi, Bi-

hari József, Fischer Imre, Lehr Ignác, Singer Ernő, Markovics és Raduciner. A társaság to-

vábbi része, középen és a többi fal mellett helyezkedett el. Klein Béla és a vörös Lichtmann

társas viszonyban voltak. Nagy üzleteket bonyolítottak le. A vörös szerezte a pénzt, Klein a

gazdag kereskedő állította ki a „bon”okat. Falus-Szőke-Deutsch, ez az elválaszthatatlan há-

rom jó barát triumvirátusban élt. Hoffmann Misi olt a szobaparancsnok. Mellette a fiatal dr.

Szőllősi Laci feküdt. Közöttük volt a két testvér: Klein Berci és Rosenfeld Laci is. Ezek úgy

éltek egymás mellett, mint a galambok. Féltestvérek voltak, de jobban még nem láttam sze-

retni egymást, mint náluk. Dr. Mandel örökké mesélt, az „úri” csoporthoz tartozott. Ennek

voltak még a tagjai Grosz Ernő, Rosenbaum Willi, Kovács Gyuri, Dr. Grosz Sanyi, Katona

Laci, Dr. Blau Laci és Reichardt Tódor. Nekik „ment.” Hasonlóképpen nem voltak „elve-

szett” emberek: Schwarz Mini és Grünwald, a két Aszódi és Sinkovics Menyhért, a mindenki

famulusa. Velem együtt tengődtek még a szobában: Kohn Matyi, Klein Jankó és a bátyja:

Karcsi, Herskovics Jóska, Merigó, Herskó, Salamon Jóska, Herskovits Laci és Feig, az órás.

Róna Lulu a „kocsisok” előkelő kasztjához tartozott. Ő kivételes helyzetben volt, a keret

konyhájáról étkezett, és mindig volt valami eladnivalója is.

Valamivel távolabb tőlünk a VII. hadtestnek egy munkaszázada táborozott. Ezek Miskolc

környékiek voltak, és körülbelül 80-an lehettek. Sokkal jobb dolguk volt, mint nekünk, de

szerencsétlenségükre hozzánk csapták őket is. A zsúfoltság még nagyobb lett. Hozzánk irá-

nyították a csellengőket és azt a néhány embert is, aki a 106/4 és 106/9 századokból valami

csodás véletlen folytán életben maradtak. Így került hozzánk többek között a kisebbik

Wertheimer, Weisz Imre és Sichermann Laci is.

Naponként vonultak Krasznopolon át a különböző századok. Borzasztó, szívfacsaró látvány

volt. Kivetkőzve emberformájukból, rongyokba csavartan vonultak mind a Krasznapol kör-

nyéki falvakba. Állandóan ismerősöket kerestünk. Találtunk is. Én minden nap Imre sógoro-

mat vártam, de hiába…

A miskolciak stramm legények voltak. Igyekeztek magukat tőlünk izolálni, mert ők még nem

voltak tetvesek. Előadásokat tartottak nekünk arról, hogy a tetvek naponta mennyi vértől fosz-

tanak meg bennünket és fokozottabb óvatosságra, tisztálkodásra buzdítottak. Később persze

ők is megtudták, hogy az eltetvesedés nem azon múlott, hogy mi nem voltunk óvatosak, hogy

nem tisztálkodtunk, vagy nem ismertük fel a tetű jelentőségét. Nem volt menekvés, mert

nemcsak a szalma, hanem a falak és a padló mélyedései is tele voltak már tetvekkel.

A flekket sem lehetett megállítani. Az első halottunk egy hosszú mérnök volt, lehetett vagy 52

éves, és Ascher-nak hívták. Annyira összeroppant, hogy a végső napokban már semmi ételt

sem akart elfogadni, a latrinához ki kellett kísérni, mert egyedül már járni sem tudott. Teljes

apátia vett rajta erőt. Nem akart tovább élni. Állandóan a lányát emlegette, a magas láztól

félrebeszélt, míg egy éjszaka megváltotta végre szenvedésétől a halál.

Nem használtak a zsoltárok sem, amelyeket a vallásosabbak mormoltak pislákoló gyertyák

gyenge lángja is kialudt lassan. A készülődések belenyúltak a hajnalba. Rosenfeld a fiatal

csabai sakter és Friedmann bácsi, a hat gyerekes nánási pék az összes micvéket19

magukra

vállalták. Gondoskodtak deszkáról, megmosták, felöltöztették a halottat, és megszervezték a

sírásokat. Vállainkon vittük ki a koporsót felváltva. A temető helyét a falu sztarosztája jelölte

19

A Mózes öt könyvében szereplő 613 jócselekedet neve.

33

ki a falu temetőjének a háta mögött elterülő nagy mezőségen. Mikor kiért a menet, letettük a

koporsót, és megkezdődött a sírásás. Hamar megásták a sírt, leeresztették a koporsót, és mel-

léje adták még a pokrócát is.

A koporsóra dobott hantok tompán kongtak, a hangját most is a fülembe érzem. Búcsúztató

nem volt, a ceremóniákat Rosenfeld, a sakter intézte. Az „él molé ráchámim” panaszos dalla-

ma a szívünket hasogatta, körülnéztem, egyetlen szem sem maradt szárazon. Velünk volt egy

keretlegény. Ő is könnyezett.

Minden nap más fiút nyomott az ágyhoz a láz. Weinfeld tehetetlen. Letelt a „pihenő”. Elren-

delik a kivonulást. Megszűnt az „aranyélet”. A pihenő alatt körlettakarításon kívül más fog-

lalkozásunk nem volt. Ez után minden nap de 8–11-ig és du 2–5-ig gyakorlatra hajtottak ki

bennünket a nagy temető mögött mezőségre. Körletünktől három kilométerre lehetett ez a

mező. Mindenkinek ki kellett vonulnia. Csak az maradhatott otthon, akinek 38 [celsius fok]-

nál magasabb láza volt.

Olyan gyengék voltunk, hogy alig álltunk a lábunkon. Már mindannyiunkban bennünk lap-

pangott a betegség. Nem tudtuk megcsinálni a legelemibb gyakorlatokat sem. Az „állj!” nem

ment egyszerre, a „hátra arc”- nál többen elestek. A keret könyörtelen volt. Előbb csak ke-

mény „csuklóval” fegyelmezett, aztán ütött és vert, bekergette a fiúkat a vízbe, és kiszekírozta

belőlük a lelket, a még megmaradt kevés életkedvet is.

Egyszerre súlyos betegek: Hoffmann Misi, Iró Géza, Kohn Matyi, Markovics Ernő és még

sokan mások. Iró Géza beleőrül a lázába. Egy éjszaka az ágyunkhoz tévedt.

– Nem erre van az út, mondja neki Szalavecz, akinek a lábára lépett a már félőrült Iró.

Habzó szájjal, szint extázisban kiáltja hörögve Iró vissza:

– Ez a te utad is!

Mire bevonultuk, Iró kinyújtva feküdt már az ágyán.

Kohn Matyin volt a sor. Teljesen elfásult. Maga alá vizelt, nem akart, vagy már nem is tudott

törődni magával. Néha kiült az ajtó elé, és a semmiségbe bámult. Millió tetű mászott rajta.

Utolsó éjszakáján nagyon magas láza lehetett. Egy korty vízért könyörgött. Senki sem merte

odaadni neki a kulacsát. Mindenki félt a fertőzéstől. Én is féltem, de nem bírtam már a hörgé-

sét, és egy elszánt mozdulattal odanyújtottam neki a kulacsom. Nem használt már semmit.

Reggelre meghalt.

Majdnem mindennap temettünk valakit. Aki legyűrte a betegséget, az szintén nem úszta meg

minden következmény nélkül. Nagyon sokan hónapokra elvesztették hallóképességüket. Így

járt Heisler is, aki olyan süket lett, mint az ágyú.

Krasznopolban állandóan fújt a szél. Ha sütött is a nap, a szél hűvös volt és átjárta a testünket.

Foglalkozás közben hosszú szüneteket tartottunk, serényen csak akkor folyt a munka, ha Rácz

közeledett. Keménykötésű legény volt, a katonaságot halálosan komolyan vette. Volt benne

valami kesernyés humor, de még sokkal több szadizmus és cinizmus. Roppant tetszett neki,

hogy ügyvédek, tanárok, „urak” vannak a keze alatt, neki az erdőkerülőnek. Sokszor megug-

ratta a társaságot. Rosenfeld Laci, a szakaszparancsnokunk nagyon jól tudott vele bánni. Laci

szimpatikus volt neki, mert benne is volt valami a katonás fegyelemből, azon kívül nagydarab

ember volt, és imponált Rácznak. Laci révén sok kedvezményben volt részünk, és ez tűrhető-

vé tette helyzetünket.

A többi szakasznál rosszabb állapotok uralkodtak. A legnagyobb inquizitor egy lapos orrú,

vézna, kissé görbe hátú, „Nemes” nevű tizedes volt. Bottal járt, sokat ütött és belekergette a

fiúkat a vízbe csak úgy szórakozásból. A fiatal 26 éves karcagi újságírót. Faragót így verte

össze egy délután. Szegény egész éjszaka vonított, jajgatott az elszenvedett ütésektől. A fiúk

azt hitték, hogy kényeskedik, vagy szimulál. Ágyszomszédja, a nyeszle Mieselbach utolsó

éjszakáján megpofozta, mert „nem hagyta” aludni. Reggelre elköltözött ő is az élők sorából.

34

A főhadnagy kihirdette, hogy a körletben csak tíz ember maradhat, mint beteg. A többit ir-

galmatlanul kikergették a gyakorlótérre. Falus és Szőke már olyan gyengék voltak, hogy nem

tudtak kijönni a sorakozóra. A keret értük ment, legurította őket a lépcsőn, és össze-vissza

verte a szerencsétleneket. Az ilyen és hasonló esetek mindennaposak voltak.

Friedmann bácsinak szerencséje volt, nem szenvedett sokat. Reggel még tfilinből20

imádko-

zott, csak kissé gyengének érezte magát. Láza nem volt elég magas, ki kellett vonulnia. Estére

már üveges szemekkel tért vissza. Lefeküdt rögtön a bevonulás után. Nem is kelt fel onnan

többé sohasem. Szombaton kiszenvedett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna valakinek.

Meghalt a csabai Grosz, Guttmann, a „patkány”, a püspökladányi Klein Jóska és a debreceni

Markovics Ernő. Reggel az volt az első kérdésünk, hogy ki költözött el az éjszaka folyamán.

Grosz Sanyi is roppant belázasodott. Elhagyta a bátorsága. Nem hitt többé a hazamenetelben.

Mindenáron a logika fegyverével igyekezett nekem megmagyarázni, hogy ő rövidesen meg-

hal. „S szívem már nem bírja. Tapogasd komám, már alig ver!” – mondotta nekem. Csak a

drága öreg édesanyját emlegette állandóan. Ha még egyszer megölelhetné! Weinfeld több

injekciót nyomott belé. A kámfor helyrehozta. Túl lett az életveszélyen.

Purim is eljött. Leitnerék olvasták a mögillát,21

de ebben a purimban nem volt öröm. Sokan

elhulltak mellőlünk, és majdnem mindenkibe belekapott már a flekk. Rajtunk száradt a sok

kenyér, amit mostanában kiosztottak, mert penészedni kezdett a raktár. Egyedül a tej jelentett

komoly táplálékot számunkra, amihez azonban csak egyesek, és azok is csak feketén juthat-

tak. A főhadnagy ugyanis – nem tudni miért – megtiltotta, hogy tejet vásároljunk az oroszok-

tól.

Az új főhadnagyról van szó, aki civilben polgári iskolai tanár volt Hajdúszoboszlón. Eredeti

századát valahol Szmolenszk körül lekapcsolták tőle a németek, és az egész keretével hozzánk

jött. Nem sokat törődött velünk. Pizsamában járt-kelt egy orosz parasztházban. Velünk seper-

tette fel a nagy udvart, és az orosz háztartás részére velünk vágatta fel a fát. A kerete váloga-

tott kegyetlen emberekből állott. Még hivatalosan nem is osztották be hozzánk, mert még a

régi keret is Krasznopolban volt, de rögtön megérkezésük után bemutatkoztak: néhány fiút

szó nélkül felpofoztak és összerúgtak.

Szentkatolnay volt a zászlóaljparancsnok. Valahol a közelünkben ütötte fel a főhadiszállását.

Szabó Jenőből „állomásparancsnokot” csinált, a századunkat pedig Szelikovszky Ernőre bízta.

Szelikovszky szolgamódra hajtotta végre az őrült Szentkatolnaynak úgyszólván minden pa-

rancsát. Nemcsak a tejvásárlást tiltotta el, nemcsak a betegek számát maximálta, hanem ki-

rendelt bennünket „utak karbantartására” is, anélkül, hogy valaki is értett volna az út csinálás-

hoz, vagy hogy meg lettek volna hozzá a szükséges szerszámaink. Egyedül a kikötési paran-

csait nem hajtotta végre csak papíron, mert azt már az ő kispolgári esze is túlzásnak találta,

hogy munkaszolgálatosok tízeit, húszait kössék ki csak azért, mert sapkájuk nem találtatott

elég tisztának.

A régi keret lassanként kezdett hazaszállingózni. Búcsúesteket tartottak. Józsa zászlós eltávo-

zása előtt, egy átmulatott éjszaka után sorakozót rendelt el. Csúnyán összeszidta a századot,

hogy nem dolgozik semmit, majd futást vezényelt, egyenesen neki a pataknak. Ő ment elől.

Belegázolt ő is a majdnem fejig érő vízbe, bennünket pedig hátulról riasztólövésekkel fenye-

getve kergetett a keret. Megfürdött ruhástól az egész század. A víz hideg volt, de a márciusi

napnak már volt egy kis ereje, úgy hogy néhány óra múlva a kiterített ruhák szépen megszá-

radtak. Csodálatos módon senkinek sem lett semmi baja a furcsa kaland után.

20

A tfilin a zsidó vallásban imához használt bőrszíjon fejre erősített bőrdobozkát jelent, ami tóraszakaszokat

tartalmaz. 21

Helyesen: megilla. A héber eredetű szó a bibliai Eszter-tekercset jelenti, amely a purim leírását tartalmazza.

Purim ünnepén a zsidóság az ókori perzsáktól való megmenekülést ünneplik.

35

Hoffmann Misi vívta legtovább az ádáz haláltusát. Heteken keresztül agonizált. Valamikor

azzal dicsekedett, hogy ő nem lesz tetves. Ámította magát, mert végtelen sok tetűje volt neki

is. Napokon keresztül artikulátlanul vonított és didergett. Az utolsó napokban már meg sem

mozdult, de változatlan hevességgel nyivákolt. Ételt nem vett magához, csodálatosan szívós

volt, minden erejével élni akart mintha furcsa, földöntúli hangján is az életet csalogatta volna

magához vissza. Nagyon nehezen gyűrte le a halál.

Herskovits Jóskával annál könnyebben végzett. Egyik délben azt kérdeztem tőle: „Hogy vagy

Jóskám?” – Nagyon rosszul, meghalok még ma, válaszolta nekem szenvtelenül. Mondtam

neki, hogy nem bolondozzék.

Grosz Sanyi, a földije ápolta egész éjszaka. Erőszakkal gargalizáltatta, mert a végén, mint

mindenki, ő is elhagyta magát. A torkára ment a flekk. És valóban: Grosz Sanyi ölében még

az éjszaka meghalt.

A húsvét Krasznopolban ért bennünket. Leitnerék szereztek valahonnan egy darab pászkát, és

megrendeztek egy szabályos szédert.22

Pislákoló gyertyafény mellett olvasták a godét,23

körü-

löttünk a betegek lesték ajkunkról a szót, a többek között ott volt még akkor a bájos, fiatal

Szöllösi Laci is. Másnap rosszabbodott a helyzete. Fuldokolni kezdett, és estére vége lett.

Nem kellett hozzá élén fantázia, hogy őseink egyiptomi rabszolgasora megelevenedjék előt-

tünk. Keserűgyökér nélkül is szánkban éreztük életünk keserű ízét. A legjobb barátaink távoz-

tak el mellőlünk, és soha sem tudtuk, hogy holnap nem mi leszünk-e a soron. Betegségünkre

nem volt ír, élelmezésünk rosszabbodott, mindig újabb kínzásokat agyalt ki számunkra a ke-

ret. Eleinte még megadhattuk a végtisztességet halottainknak. Szekéren vittük ki, és néhány

deszkából ácsolt koporsóban temettük el őket. Temetés után a szekeret le kellett vinni a pa-

takba, ott jól megmostuk, nehogy a halott szaga gyilkos tettükre emlékeztethesse a keretet.

Később azt is megsokallták, a szekeret nem adták ide, deszkát se szerezhettünk, úgy hogy egy

ajtófélfára fektették két ásónyél segítségével vittük ki a halottakat a temetőbe, ahol pokróca-

ikba csavarva eresztettük le őket a sírba. Volt olyan is, akinek még pokróca sem volt.

A temetési menetek lassan teljesen részvétlenségbe fulladtak. Elfásultunk. Nehezen lehetett

összeszedni a fiúk közül négy sírásót. A fejfák elkészítését rám bízta a főhadnagy. Volt egy

asztalosműhely, azt rendeztük be koporsóraktárnak. Valamikor a krasznopoli kolhoz virágzó

műhelye lehetett, mert tele volt szeméttel, fadarabok, vasmaradványok hevertek szanaszét,

volt benne néhány rossz gyalu és egy csomó szeg. Strauszmann szabta ki a fejfákat, én kékce-

ruzájával rajzoltam rá a neveket, a kort és az elhalálozás dátumát.

A halottainktól nem messze foglalkoztatott bennünket a keret. Lejtős volt a táj, a fejfák a ma-

gaslatról meredtek ránk. A szünetekben hozzájuk futottam. Elnéztem a betűimet, arra gondol-

tam, hogy mennyi szenvedést takarnak ezek a halmok. Voltak köztük olyanok, akik tűzvonal-

ból jöttek vissza, akik ezerszer megbirkóztak már a halállal, és most egy nyomorult féreg csí-

pése halálukat okozta. Hiábavaló minden, jutottak eszembe Prédikátor szavai. Lehet, hogy

nem sokára otthon lehettek volna. De most már hiába várják őket asszonyaik, gyerekeik. Még

azt sem fogják megtudni, hogy hol domborodik a sírjuk. Meghaltak, elpusztultak – semmiért,

senkiért. Ezer és ezer kilométerre szeretteiktől, nem volt, aki lefogja utolsó percben a szemü-

ket, a szegény jó Friedmann bácsi üveges szemei meredtek felém, aki hat árvát hagyott otthon

Hajdúnánáson, ezer kérdés tódult az agyamba, kérdések, amire senki nem tudott válaszolni…

Az egyik bevonulásnál egy idegen század tagjai jöttek velünk szembe. Krasznopolon mentek

át, és közben meghalt az egyik. Egy targoncán gurították a temető felé. Megkérdeztem, kicso-

da. Brüder Ignác volt, egy margittai személyes jó ismerősöm… „A Brüder-testvérek” – így

ismerte őket mindenki Margittán, a Berettyó menti kis városban, ahol egykoron diákéveim

22

A zsidó vallás vacsorával egybekötött ünnepe pészah előestéjén, mikor az egyiptomi szolgaságból való

szabadulásra emlékeznek. 23

Istentisztelet megjelölése.

36

legszebb nyarait töltöttem. Ők már akkor is felnőtt, tekintélyes kereskedők voltak. Ki gondol-

ta volna, hogy valaha így fogok találkozni az egyikkel a messzi Oroszország egy ismeretlen

kis szögletében…

A szenvedések végtelen sötétségén túl, az egyetlen fénysugarat Ljuba melegsége jelentette

számomra. Ljuba tanítónő volt, Kijevben végzett, ott lakott édesanyjával együtt az iskolában.

Magas termetű, nyurga, fehér arcú, kék szemű szláv lány volt. Belopóztam hozzá. Egy kicsit

tudott németül. Megértettük egymást. Mikor megtudta, hogy tanár vagyok, a szeretet és szá-

nalom ezer csatornája nyílott meg részemre nála. Kölcsönösen tanultunk egymástól. Én oro-

szul, ő németül. Nagyon szegények voltak ők is. Minden vagyonuk egy tehén volt. Gyakran

megkínáltak, a fiúkat ellátták tejjel, mindennapos vendég lettem náluk, míg egy szép napon

Ljubát is utolérte a flekk.

Ljuba meggyőződéses kommunista volt. A komód mélyéről moszkvai újságot, kivágott Lenin

és Sztálin arcképeket húzott elő. Boldog mosollyal vigasztalt, hogy nem tart már sokáig meg-

aláztatásunk, mert az oroszok közelednek. Emlékszem milyen hatással voltak rám a szavai.

Mintha kicseréltek volna. Megbetegedtem én is, de nem hagytam magam. Az egyik áprilisi

este 38.5-öt mért rajtam Weinfeld. Megengedte, hogy otthon maradjak egy-két napig. Éjsza-

kára bevettem egy kinint, azt hittem, hogy menten szétpattan a fejem. Mellettem a Szalavecz

Lajcsi és Fischer Imre szintén magas lázban égtek. Magyar Gabi hozta ki nekem az ebédet.

Két napig nem tudtam enni, de utána már kivonultam. Fischert elvezényelték mellőlem, Dá-

vidkára. Szalavecz még heteken keresztül élet és halál között lebegett. Volt egy ezüst órája.

Ezt eladta, minden nap vett érte tejet. Az óra megmentette az életét.

A miskolciakat is utolérte a végzet. Többen megbetegedtek, méghozzá súlyosan. Az egyik

sarokban Knöpfelmacher Imre feküdt. Beküldött értem, mert közeledni érezte utolsó perceit.

Megmondotta, hogy mennyi pénze van. Kérte, hogy fizessem ki adósságait. Ha jól emlék-

szem, egy fiú mosott neki, annak fizettem. Imre már alig tudott megmozdulni. A dolgát benn

végezte el, én hordtam ki utána. Ott maradtam mellette. Nagyon ragaszkodott hozzám, pedig

alig ismertük egymást Debrecenből is. Ilyenkor azonban nagyon sokat számított a bizalom.

Mégis csak debreceniek voltunk mindketten. Ez volt a bizalom alapja. Sok tejet itattam meg

vele. Néhány nap múlva jobban lett. Az életveszélyen túl volt.

Mindenki tudta, hogy Krasznopol közelében a zászlóaljtörzsnél van egy fertőtlenítő gép. He-

teken át könyörögtünk a tiszteknek, a keretnek, hogy hozzák azt el és fertőtlenítsenek ben-

nünket. Minden kérésünk hiábavaló volt. Nem érdekelte őket a pusztulásunk, felénk sem néz-

tek a nagy járvány idején, ők maguk féltek még csak belépni is a szobánkba. A kis Szabó ti-

zedes ennek ellenére elkapta a flekket. Beszállították a korosztyeni kórházba. Most már ko-

moly volt a dolog, a keret és tisztikar a fertőtlenítés mellett foglalt állást. Hűvös márciusi dél-

előtt volt. Mindenkinek meztelenre kellett vetkőznie a víz partján. A parancs úgy szólt, hogy a

bőrdolgokon kívül mindent egy pokrócba kell csomagolni és le kell adni a fertőtlenítőbe.

Rácz Gyula „m. kir. tizedes” – így hívta ő maga kis öngúnnyal önmagát – vezette a fertőtlení-

tést. Bár tudta, hogy a szőrme tönkremegy a gőzben, követelte, hogy szőrmés télikabátjainkat

is adjuk be. Szembeszállni nem lehetett. Így ment tönkre az én télikabátom is, amit még Béla

bácsitól kaptam kölcsön otthon. Egy ócska tragacs volt, de jó meleg szőrmegallérja és szőrme

bélése. Mikor kikerült a gőzből a negyedjére zsugorodott össze, egyszer s mindenkorra hasz-

nálhatatlanná vált. A zsebekben lévő szőrmekesztyűm ugyanúgy járt. Csak a kucsmámat tud-

tam valahogy véletlenül megmenteni.

Amíg a gép dolgozott, meg kellett fürdeni a hideg vízben. Nem volt mivel törülközni, a csípős

krasznopoli szélre bíztuk testünk megszárítását, vagy igyekeztünk egy-egy olyan pokróc alá

bújni, ami már kijött a fertőtlenítőből.

Vacogtunk, dideregtünk. A keret nevetett, gúnyolódott rajtunk. Néhány napig nyugalom volt a

krasznopoli iskolában. Leírhatatlanul boldogság volt a tetvektől való megszabadulás. Sajnos

37

nem sokáig tartott az örömünk, mert friss szalmát kaptunk, a falakat, padlót nem lehetett fer-

tőtleníteni, így hamarosan megint tetves lett mindenki. A szobaparancsnok úgy akart enyhíte-

ni a bajon, hogy felkelés előtt köteles volt mindenki legalább egy órán keresztül tetvezni ma-

gát. Akadtak azonban szabotálók bőven, így falra hányt borsó volt minden fáradozásunk. Ha

valaki csak 20–30 tetűt talált magát reggelenként, az már nagy eredménynek számított. Egye-

sek jegyezték a tetűállományukat. A mi sorunkban a statisztika állítólag elég jó volt. Ez annak

volt köszönhető, hogy átrendezték a szobát, és úgy igyekeztek elhelyezni a fiúkat, hogy lehe-

tőleg a tisztábbak egymás mellé kerüljenek.

A háromhetes koplalás majdnem mindenkit elvitt. Akit nem vitt el, az is megsínylette. Egyik-

nek az eszére ment, vagy kissé megsüketült, a másik állandóan szédült utána, vagy hasmenést

kapott. A hasmenés veszedelmes volt. Az időközben részünkre is felállított konyháról sok

lóhúst kaptunk, ami a hasmenést ezerszeresen felfokozta, különösen, ha nagyon állott volt már

a ló húsa. Az a hír járta, hogy fokhagyma, vagy fekete kávé „zacc”-ja elállítja a hasmenést.

Felment nagyon a fokhagyma ára. Nekem Ljuba hozott néhányat Korosztyenból, a zaccért

pedig reggelenként sorba álltunk a keret konyhája előtt, mert az ő kávéjukba cukrot is tettek

és így a zacc jó édes volt. De a zacchoz is jó összeköttetés kellett, mert mindenkinek nem ju-

tott belőle. Tízszer szétkergették reggelenként a sort, de mi tizenegyedszer is odaálltunk zac-

cért. Egyszer az egyik keret úgy pofon vágott ezért, hogy felszakadt az egyik dobhártyám és

két hétig nem hallottam az egyik fülemre.

Bár a konyha már állott, de kenyeret még mindig alig kaptunk. Visszakívántuk a flekk-

korszak idejét, mert bezzeg akkor bőségesen ellátott a sváb Bajvívó kenyérrel. De akkor a

kutyának sem kellett.

A feketepiac annyira felélénkült, hogy a katonák már szekérrel hozták a kenyeret. Előbb 15,

majd 20 és 25 márkáért adtak egy másfél-két kilós kenyeret. Akinek sok „bón”-ja volt, nem

éhezett, mert tejjel és kenyérrel pótolhatta a silány kincstári kosztot.

A falu sztarosztája mindennapos vendég lett nálunk. Tudott egy kicsit németül. Összevásárolt

tőlünk mindent, de hihetetlenül olcsón. Egész rablószövetkezet alakult körülöttünk. A nyomo-

runkból élősködtek számosan. A sztarosztán kívül mások is megjelentek a körletben estén-

ként, persze titokban, az esti homály leple alatt. Hoztak pár deka vajat, tojást, vagy kenyeret

és egy-egy jó nadrággal, inggel, vagy pulóverrel gyarapodva távoztak tőlünk.

A fiúk közül többen szintén kereskedelmi vállalkozásokba kezdtek. A Wertheimerék összevá-

sárolták reggelenként a tejet és egy-egy liternél megkerestek a továbbadásnál 50 fillért. Mások

kimerészkedtek a faluba is, és ott árusították a szajrékat. Én is elhatároztam, hogy végre el-

adok valamit. A kucsmámra gondoltam. De előbb megkérdeztem Herskót, a század fehérhajú

bölcsét, aki akkor már szintén átesett a flekken, bár egy napig sem feküdt, hogy nem nagy

könnyelműség-e a kucsmát eladni.

– Ha te a jövő telet is itt akarod tölteni, akkor légy inkább öngyilkos, hiszen még egy telet

itt úgysem bírnánk ki – válaszolta nekem Herskó.

Hartmann Icunak adtam oda a kucsmám, aki estére 90 deka kenyeret hozott haza érte, de

megmondta, hogy abban még nincs benne az ő jutaléka.

Szentkatolnay egyre többet hallat magáról. Rendszerint kis autójával látogat meg bennünket,

és utána mindig valami változás áll be sorainkban. Jövetelét mindig nagy körlettakarítás előzi

meg. Amennyi ficfa csak volt a környéken, mi mind összeszedtünk, és seprőt készítettünk

belőle. Láncot alkottunk, és úgy sepertük a tájat. Néha úgy porzott a körlet, hogy nem láttuk

egymást a portól.

Nagyon szerette az őrnagy a szemléket. Megkívánta a tökéletes rendezést, színészi pózban

nézte végig a sorokat, egyenesített rajtunk, a flekkeseket pedig a sor végére állította. Sokáig

kellett egyhelyben állnunk, a gyengébbek nem bírták, kifordultak a sorból. Mellettem az öreg

Glück Marci is.

38

– Vigyék félre – makogta ez az operettfigura Szentkatolnay, majd díszmenetet rendelt

magának.

Feszesen léptünk el mellette. Aztán újra megszemlélte a századot.

– Még most sem elég egyenesek a sorok, de ez hat-hét heti gyakorlás után javulni fog –

tette hozzá fahangon.

Ez a kijelentés mindenkit lesújtott. Napok óta azt rebesgetik, hogy hazavisznek bennünket.

Úgy tudjuk, hogy egy századot már be is vagoníroztak. Csak mi maradnánk itt?...

Zicsi vég nélküli magyarázatokba kezd és el akarja hitetni velünk, hogy „Katit” nem kell ko-

molyan venni. Bennünket csak haza vihetnek. Jogi, katonai és emberi érvei kifogyhatatlanok.

Érveinél csak a tetűmennyisége több, de sem az, sem rongyos ruházata nem izgatja. A fiúk azt

hiszik róla, hogy megártott neki a flekk, de tévednek: Zicsi egy pillanatra sem veszítette el

öntudatát, ő tudja mit beszél, és önmagába úgy szuggerálja a hitet, hogy másokon is mindig

segíteni akar. Nekem már az első napokban kölcsönt ajánl fel. Nem akarom elfogadni, mert

tudom, hogy nem fogom tudni megadni. Tíz márkát mégis rám erőszakol, aztán előveszi sza-

kadt, nyűtt kabátja zsebéből az összes családi fényképeit, és részletesen elmondja, hogyan

neveli felesége az ő drága kislányát, mit szokott neki otthon főzni, és hogy mennyire meg

fogja becsülni őket, ha Isten még egyszer visszasegíti hozzájuk. Amiben ő rendületlenül hisz.

Feszült várakozásban múlnak a napok. Lessük a híreket és még mindig a hazamenetelben

reménykedünk. Szentkatolnay toldozgatja-foltozgatja századunkat. Ez mindenesetre rossz jel.

Lemondanánk szívesen a zsoldról is, csak már engednének bennünket haza. A „zsold”-ban

szimbolikusan „ruhakoptatási pótlék” is szerepel. A kiosztása, csak úgy, mint a leveleké, na-

gyon kellemetlen, mert katonás, szabályszerű jelentkezést követelnek meg tőlünk. Ha pedig

valaki eltéveszti az előírást, annak régen rossz. Bögre úr, ez a hajdúnánási kajla zászlós, úgy

csap le áldozataira, mint a héja.

– Maga tanár? – kérdezi tőlem gúnyosan, mert valóban nem látszik ki belőlem még egy

kifutófiú sem.

Különösen Zicsire fáj a foga, aki eleinte rengeteg levelet kap. Kiszedi belőle az ezerédese-

ket,24

és álladóan azzal fenyegetőzik, hogy ha ilyen gyakran fognak neki írni, nem fogja átad-

ni a leveleket.

Bögre alaposan megtáncoltatja a fiúkat. Aki rosszul, idétlenül jelentkezik, annak nem adta át a

levelet, csak külön csukló után. Már-már arra kértük az istent, hogy ne kapjunk levelet, mert

vérig tudott bennünket szekírozni.

Grosz Ernő, Kovács Gyuri és Rosenbaum Willi egymás mellett következtek a sorban. Ernő és

Willi „bevágódtak” a keretnél a favágáshoz. Jól ment dolguk. Keretkosztot ettek. Kovács

Gyuri pedig felcsapott állatorvosnak. Ügyes fiú volt. Többször gyanúba keveredett Gyomától

kezdve Matronyáig több ízben is, de mindig kivágta magát. Elvégre ő „úri fiú” volt. Társasága

is kíméletes volt iránta. Ő azt mondotta magáról, hogy okleveles gazda, a faluban teheneket

„gyógyítgatott”, amiért busásan honorálták őt a krasznopoli parasztok. Ernő, Gyuri és Willi

szövetkezetben éltek. És jól éltek.

Egyszer azonban egyik napról a másikra leverte őket is a lábukról a flekk. Ernő és Willi leso-

ványodott, Gyuri összeesett, mint a colstok. Néhány napig szívósan hadakoztak és – győztek.

Már-már úgy látszott, hogy csökken a járvány ereje, mikor egyszerre megint újra fellángolt.

Rosenfeld Laci, ez a hatalmas termetű aranyos fiú, aki olyan jó volt, mint amilyen nagy volt,

és akiben örök gyermek veszett el, hirtelen leesett a lábáról. Magas láza lett, nem tudott enni,

lefogyott, a mindig piros arca megfeketedett. Heteken keresztül nem javult az állapota, néha

már félrebeszélt, de Berci, a bátyja csak nem adta fel a reményt, és addig babusgatta, táplál-

24

Ismeretlen jelentésű kifejezés. Feltehetően az illetőnek a feleségétől kapott levelei között sűrűn előforduló

intimebb darabokat takarja.

39

gatta öccsét, míg az végre is talpra állt. Pedig Berci sem volt már túl egészséges. De a testvéri

szeretet erősebb volt nála még a kősziklánál is. A föld alól is előteremtette mindig azt, amire

kettőjüknek szükségük volt, öccsét olyan odaadóan ápolta, hogy az eredmény nem is marad-

hatott el: nemcsak Laci, de ő is visszanyerte egészségét.

Az egész században azonban még április végén is nagyon sok súlyos beteg volt. Weinfeld

csak azokat gyógyította, akiktől remélhetett valamit, vagy itt vagy otthon. Gyógyszerünk nem

volt. Egy aszpirin, vagy egy kinin drágakincs számba ment. Hát még az ultraseptil! A fiúk egy

szem orvosságért lemondtak az ebédjükről (amihez különben úgy sem volt étvágyuk), eladták

utolsó ingüket is, csakhogy élelemhez jussanak, és jobban tudjanak táplálkozni. A flekknek

ugyanis csak az első stádiumában uralkodik az étvágytalanság, ha már ezen túlesik az ember,

akkor ellenkező végletben jutunk: mindig kínoz az éhség, de valami olyan fájdalmas éhség,

amelyet képtelennek érzek szavakban kifejezni.

Reichardt Tódor „császár” lett egy nap. Olyan jól eladta az óráját, hogy hetekre előre biztosí-

totta magának azt, hogy nem fog éhen halni. Mert flekk után mi, akik életben maradtunk,

mindig az volt az érzésünk, hogy éhen halunk. Sohasem felejtem el: se nekem, se Herskónak

nem volt már napok óta egy falat kenyerünk sem, és mikor egyszer egymás mellett elhalad-

tunk, anélkül, hogy egy szót is szóltunk volna egymáshoz, a szemünk ezt fejezte ki:

– Éhhalál?...

A kivonulásnál egyre kevesebben lettünk, a keret zúgolódott. „A zsidók szimulálnak.” Elren-

delték, hogy beteg nem lehet a századnál. Aki beteg, jelentkezzék, és elviszik a kórházba. A

„kórház”-ról azonban rossz híreket kaptunk, és senki nem akart önként kórházba menni. In-

kább kivonultunk 40–41-os lázzal is. Persze olyanok voltak a fiúk, mint a legyek. Erre kény-

szerítették az orvost, hogy jelölje ki azokat, akiknek kórházba kell menniük. Az orvos munká-

ját is megkönnyítette a keret úgy, hogy a betegeket álladóan pofozták és verték, kúszatták és

futatták, úgy hogy a végén már majdnem mindenki önként jelentkezett kórházba, csak hogy

szabadulhassanak a keret zaklatásaitól.

Kórházba kergettek olyanokat is, akik egészségesek voltak, vagy csak jelentéktelen betegsé-

gük volt. Raducimernek csak a lába fájt, feltörte a bakancs, de mert kivonulni nem tudott – a

kórházba küldték. A berettyóújfalusi Braun Miksára pedig Nemes rúgott ki. Hogy miért, nem

tudom.

Talán azért, mert egyszer egy percet késett a sorakozóban... Nemes azt mondotta neki, hogy

jelentkezzék kórházba, mert különben agyonveri. Braun Miksa nem akart kórházba menni,

erre Nemes az egyik kezébe adott egy szalmaszálat, a másik kezébe egy nagyon súlyos követ.

Arra kényszerítette, hogy fél lábon állva a szalmaszálat és a követ egyforma magasságba tart-

sa. Mikor ez nem ment, addig ütötte, szidta, heccelte és kergette a század körül, hogy végre is

Miska beadta a derekát, és jelentkezett ő is a kórházba menetelre.

A kórházba menőket szekerekre gyűjtötték. De először sorba állították őket, és leszedették

lábaikról a jó bakancsokat, mert „nekik már úgy sem fog már többé kelleni.” Sajnos akadtak

fiúk, akik hajlandóak voltak részt venni ebben az akcióban az által, hogy cipőiket ilyen mó-

don elcserélték. Elvették a fiúktól még a kucsmáikat is, és rossz katonasapkákat nyomtak he-

lyette a fejükbe. Szörnyű látvány volt, amint ezeket a félholtakat Rácz Gyula sorba állítatta, és

rájuk szabadította azokat a fiúkat, akiknek nem volt jó a cipőjük, vagy akik még jobb cipőkre

vágytak. „Vérszagra gyűlt az éji vad” – ez a vers zúgott a fülemben, és szégyelltem helyettük

magamat. Még alig voltak a szekéren, máris ütni kezdték őket a kísérő keretlegények. Egy

szekérre 20–30 fiút is rázsúfoltak, és aki nem akarta, hogy összetapossák, azt irgalmatlanul

elverte már ott előttünk a keret. Egyesek már az útról visszaszöktek és ők mesélték, hogy né-

hányat közülük agyonvert a keret, még mielőtt a kórházba értek volna.

A „kórházak” a Krasznopol környéken elterülő kis falvakban voltak. Mindenütt hézagos tete-

jű, bedőlt oldalú nagy pajtákat vagy rozoga, háborút szenvedett iskolákat rendeztek be kór-

40

háznak. Legtöbbször csak egy marék ázott szalma volt az emésztő lázban fetrengő, szardínia

módjára egymáshoz préselt betegek fekvőhelye. Gyógyszer, ápolás, takaró, nem létezett szá-

mukra.

A mieink: Herskovits Laci, dr. Szőke János, Falus Miklós, Deutsch Ervin, dr. Magyar Gábor,

Weissenberg Jánkli, a Knöpfler-fiúk, Rosenberg Jajszef, Lefkovics, Schwartz Miki, a Berger-

fiúk, az Aszódi-testvérek, Hartmann Icu, Reichardt Tódor és még sokan mások mind

Dorosicsbe kerültek. Ez a kis falu kb. hét kilométerre lehetett tőlünk. A legismertebb és a leg-

hírhedtebb hely volt a környéken. Egyik fiú, aki végigélte a dorosicsi poklot, így számolt be

élményeiről:

A dorosicsi pokol

Negyven fokos lázzal 1943. március 29-én kerültem Dorosicsibe. [!] Kétszáz beteg számára

az iskolaépületben adtak helyet, 1800-an pedig pajtákban voltunk elhelyezve. Az egyik pajtá-

ban, idekerültem én is, 600-an voltunk. Háromszázan a pajta földjén, háromszázan pedig a

padláson. A valamennyire mozogni tudó betegek, hogy a pajtán átsüvítő hideg márciusi szél

ellen védekezzenek, szalmával betömték a pajta rései, úgy hogy vaksötét és förtelmesen mi-

azmás levegő volt a helyiségben. A betegek egymást letaposták, mindenki a szomszédján,

vagy maga alatt végezte el a dolgát. A pajtában töltött első éjszakámon két szomszédom meg-

halt. Hajnal felé elvesztettem én is eszméletemet.

Amikor magamhoz tértem, szabad mezőn, teljesen meztelenül egy gyalulatlan deszkákból

összeeszkábált hordágyon találtam magam. Mellettem ugyanilyen hordágyakon ugyancsak

meztelenül 10–12 hulla, mögöttem egy nagy frissen megásott gödör. Mindezt láttam, és a

helyzetet is felismertem, de annyi erőm nem volt, hogy kiáltsak, vagy akárcsak megszólaljak.

Kisvártatva, lapáttal a kezünkben néhány munkaszolgálatos közeledett felém. Régi ismerőse-

imet ismertem fel közöttük. Minden erőmet összeszedtem – hiszen eddig is csak lelki és aka-

raterővel sikerült életben maradnom – és elhaló hangon rebegtem, hogy még élek. Meghallot-

ták, és félreállították hordágyamat, majd miután a többi holttestet elföldelték, engem vissza-

vittek a pajtához. Ha nem szólalok meg menthetetlenül eltemetnek, mint nagyon sok olyan

bajtársat, akiket halottnak véltek. Az egyik ismerősömtől megtudtam, hogy április 1-e van,

tehát két napig feküdtem eszméletlenül a pajtában több holttest között.

Amikor vissza akartak vinni a pajtába, éppen odaérkezett az egyik orvos, aki az iskolaépület-

be vitetett. Az iskolában is a földön feküdtünk, gyógyszert, ápolást nem kaptunk, de valamivel

kisebb volt a zsúfoltság, és a szoba világos volt. Ez nagyon sokat jelentett. Láthattam a szom-

szédjaimat, beszélgethettem velük.

A „kórház” fegyveres őrei dunántúli sváb honvédek voltak. A legembertelenebbül bántak az

inkább már halott, mint élő betegekkel. Puskatussal ütlegelték, rugdalták őket, erőszakkal

kiszedték a betegek aranyfogai és koronáit. A sváb őrségnek egyik kedvelt „szórakozása” az

volt, hogy éjszaka a szükségüket végző betegeket a mélyre kiásott latrinába dobták. A gyenge,

beteg áldozat nem tudott kimászni a mély és meredekfalú latrinából és megfulladt.

A szadista gonosztevők embertelen kegyetlenkedése 1943. április 29-ről 30-ra virradó éjszaka

érte el a tetőpontját. Ezen a rettenetes emlékű éjszakán több mint 500 munkaszolgálatos szen-

vedett szörnyű tűzhalált.

Ez történt:

Éjjel fél 12-kor a latrinára mentem, amikor észrevettem, hogy annak a pajtának jobb felsősar-

kából, amelyből annak idején a hullákkal együtt engem is kivittek, – láng csap fel. Még annyi

időm sem volt, hogy kiáltsak, amikor a másik sarok is lángolni kezdett. Rohanni kezdtem a

pajta felé, de alig tehettem meg néhány lépést, amikor az egyik őr, akinek az arcát a sötétben

nem láthattam, puskatussal visszazavart.

41

Az iskola falához lapultam, és onnan figyeltem az égnek törő, hatalmas lángnyelveket. Velőt-

rázó kétségbeesett ordítozás hallatszott a pajtából. Hallom a könyörgő kiáltásokat: „Nyissák

ki, nyissák ki, égünk, megfulladunk!” Tépik belülről az ajtót, de az nem enged, mert gyilkos

kezek kívülről becsukták. Több szerencsétlen emberfáklya lángoló rongyaiban a pajta résein

keresztül a szabadba jut, de a szadista gyilkos svábok beléjük lőnek. Néhány perc múlva a

szalmával átfont fapadlás 300 főnyi halálba induló terhével leszakad az alul lévő szerencsét-

lenekre és ezzel 500 élő ember sorsa pecsételődött. A hatalmas lángnyelvek messzire világíta-

nak, széles körzetben elviselhetetlen a hőség, a levegő megtelik az égő hús édeskés, émelyítő

szagával. Még fel-felhallatszik egy-egy vészes ordítás, itt-ott a halotti ima, aztán borzalmas

síri csend üli meg a telepet.

Itt állok mélyen a húsomba vájt körmökkel, bénán, tehetetlenül, az őrület határán. Kétszáz

lépésre tőlem bajtársaim szinte a szemem láttára pusztulnak el, és én nem segíthetek. Ezen az

éjszakán, nem egészen 37 éves koromban, aggastyán lett belőlem.

Reggel négy óra körül, amikor új őrség jött és a pajta kihűlőben lévő helyének közelébe me-

hettünk, számos golyótól talált munkaszolgálatost szedtünk össze. Már nem volt bennük élet.

Nyolcvanhat bajtársunknak súlyos égési sebek árán sikerül kimenekülnie az égő pokolból.

Ezeket nyomban az iskolaépületbe vittük, nagyrészük később belehalt a súlyos és pokoli kí-

nokat okozó égési sebekbe. Az idősebbik nánási Stuhlbergert most sem hagyta el a hidegvére

és az ösztönszerű humanizmusa. Mikor a lángok felcsaptak, a hátán hordta ki a tűzön keresz-

tül a bajtársait. Csak amikor a padlás is leszakadt, volt kénytelen abba hagyni mentési munká-

latait. És ekkor vette észre, hogy saját testvére, az öccse, nincsen a megmentettek között…

Reggelre már csak néhány kiló hamu maradt a pajta helyén. 434 senkinek sem vétő, ártatlan

ember lelte halálát ezen az éjszakán a pajtában, 74-et a sváb gyilkosok lőttek agyon.

Másnap, május 1-én, egy tábornokkal az élén vizsgáló bizottság szállt ki a helyszínre és per-

cek alatt megállapította, hogy a tüzet valamelyik beteg „gondatlansága” okozta. A kívülről

bezárt ajtókról és a menekülés közben agyonlőtt áldozatokról nem akartak tudni.

Május 2-én összekotortuk a hamut, 518 bajtársunk hamvait és eltemettük a többi 1200

dorosicsi halottunk mellé….

Krasznopolban azt suttogták, hogy a dorosicsi tűz az őrült Szentkatolnay ötlete volt. Ettől a

piperkőc módra öltözködő színésztől minden kitellett. Állandóan parancsokat osztogatott,

zsarnokoskodott, közben még a saját személye körül is őrséget szervezett és úgy hírlett, hogy

a wc-re se mert őrség nélkül menni. Elrendelte, hogy a jövőben csak a zászlóaljtól vételezhet

közvetlen miden század. Ez azt jelentette, hogy előbb Krasznopolon keresztül mindent elvit-

tek az ő főhadiszállására, valahova Dávidkára, és onnan kellett újra Krasznopolba hozni a

nekünk járt részt. Elrendelte, hogy a keret is rendszeres foglalkozással töltse az idejét. Ez ab-

ból állott, hogy együtt vonultunk ki, de ők külön „foglalkoztak” a dombon. Rendszerint ját-

szadoztak, beszélgettek, szóval nem csináltak semmi, és mikor letelt az idő, velünk együtt

bevonultak ők is.

Május elején ott hagytuk az iskolát. Feljebb költöztünk. Kitataroztunk két hatalmas istállót, a

kihordott kövekből, téglákból járdát készítettünk, megjavítottuk a tetőzetet, nehogy beessék az

eső és jó kényelmesen elhelyezkedtünk. Nem tudtuk mi van a lakáscsere mögött. Ez csak ké-

sőbb derült ki.

Velünk szemben volt egy nagy szélmalom. Nem működött, valamikor német telepesek diri-

gálták, most alatta folyt le reggelenként a század börzéje. Ott volt a „bazár”. Oda vittük eladni

való dolgainkat, lassan kialakultak a pontos árfolyamok. Három-négy márkáért lehetett kapni

egy liter tejet, egy téli alsónadrágot egy fél kiló vajat és öt tojást ért. Később ezt is betiltották,

de titokban persze tovább folyt minden. Ha néha mégis elkaptak valakit, ütés, verés nélkül

nem úszta meg.

42

A főeladó Tolnai volt. Ez a leányos képű fiatal bajtársunk, aki nem tudott oroszul egy szót

sem, a legjobb üzleteket kötötte. A nyurga, sántikáló Weingarten Félix is elég ügyes volt, de

bár olcsóbb és megbízhatóbb közvetítő volt Tolnainál, mégis messze lemaradt mögötte.

Amellett Tolnai a keret részéről is bizonyos népszerűségnek örvendett. Fát vágott és mosott

nekik. A rossz nyelvek szerint még másra is kapható volt, úgy, hogy sokan „Tolnai kisasz-

szonynak” becézték.

A bazárnak új lendületet adott a tavaszi csomagok megérkezése. Az otthoniaknak többnyire

fogalmuk sem volt, hogy nekünk kinn mire van szükségünk. Küldtek nyakkendőket, néha

selyemingeket is. Sokan egyenesen a bazárra mentek a csomagokkal, és elcsencselték. Töb-

ben kaptak otthonról különböző gyógyszereket is, amire nagy szükségünk volt. De a csoma-

gokat egy keret és Weinfeld jelenlétében fel kellett nyitni, és az orvos nevet méltatlanul viselő

Weinfeld Frigyes, csakúgy, mint Póhalmán annak idején, most is elszedett tőlünk minden

orvosságot.

Május közepe táján századunkban nagy változások állottak be. A 42 éven felüli keretlegé-

nyek, később a régiek közül fiatalabbak is hazamentek. Új emberek kaptunk, akik Szenteczky

kivételével mind rosszabbak voltak a régieknél. Kivittek bennünket a falu határába, és betö-

mették velünk az út apró-cseprő mélyedéseit homokkal. Ők úgy hívták ezt, hogy „út karban-

tartás.” Mikor ezzel is végeztünk, felsepertették velük az országutakat több kilométer távol-

ságban. De gondoskodtak kedélyesebb szórakozásokról is. Kihordatták velünk egy nagy istál-

lóból a trágyát, amiből magas hegyet csináltunk. Akinek nem volt lapátja, vagy targoncája,

megmarkolhatta a kezével is. Felszedették velünk még az utolsó falevelet, vagy szalmaszálat

is. Emellett a szokásos napi kivonulás is folyt tovább. Egy délután bevonuláskor egy frissen

hantolt sír keltette fel a figyelmünket a falu temetőjében. Szépen be volt terítve, talán még

sírköve is volt. Az általunk jól ismert sztároszta aludta alatta örök álmát.

Tizenharmadikán befutottak az osszendorfiak. Erről a századról azt regélték, hogy a németek

mind egy szálig kivégezték őket. Most itt voltak előttünk teljes életnagyságban, az út porától

vastagon belepve, hatalmas nagy hátizsákokkal felszerelten. Sok ismerős volt köztük. Boldo-

gan borultunk egymás nyakába. Megtudtuk tőlük, hogy tényleg életveszedelemben voltak az

utolsó percig, Orsán turfából szenet termeltek, egy ízben az orosz partizánok megtámadták

őket. Egy sereg németet lelőttek az áldozatok között volt néhány munkaszolgálatos is. Bár

komoly munkájuk volt ott, mégis jó felszerelésük és igen sok mindenük volt. Magam is vásá-

roltam az egyik fiútól itthoni kifizetésre néhány téli inget és alsónadrágot. Pár nap múlva elad-

ta nekem Weingarten élelmiszerért.

Szelikovszky átszervezte és egybeolvasztotta a két századot. A szakaszokat is újrarendezték.

Mikor minden adminisztráció rendben volt a század körül, Szelikovszky elszedette tőlünk a

nemzetiszínű sapkarózsáinkat. Mióta kinn vagyunk, ez volt az első ilyen nyilvános megalázás,

amely lelkünket támadta meg.

A konyhát is újjászervezte. Elrendelte, hogy a zsidóknak csak zsidók főzhetnek a jövőben.

Klein Kálmán és dr. Kardos László lettek a szakácsaink. A keret részére továbbra is keretle-

gények főztek. Most már tehát három konyha is működött, külön a tisztek, a keret és a zsidók

részére. Míg a keret és a tiszti konyhán valóságos anyagpazarlás dőzsölés folyt, a mi kosztunk

nem javult, sőt a gyakori lóhús ételek még jobban tönkretették a század egészségét. Új jár-

vány ütötte fel a fejét. Megbetegedett Kardos László25

is. Dorosicsba újabb transzportok in-

dultak.

Fokozta a járvány erejét, hogy a vízellátásunk sem volt megfelelő. Volt ugyan a közelünkben

néhány jó kút, de ezekből csak a keret ihatott. Szelikovszky lezáratta a kúthoz vezető utakat,

25

Nem azonos az 1. lapon említett Kardos Lászlóval.

43

és kút-őrséget szervezett meg melléjük még éjszakára is. Nekünk egy távolabbi kút jutott,

amelynek vize nem volt kifogástalan, és amely körül állandóan állatok tartózkodtak.

Kezdtem én is megint rosszul érezni magam. Szorult helyzetemben Preislerhez fordultam, a

tiszti szakácshoz. Egy megható hangú, szentimentális levelet juttattam el hozzá, és vártam a

választ, amely hetekig késett. Preisler nem mert írni, mert kivételes helyzetét nem merte koc-

kára tenni. Neki kifogástalan dolga volt ott, több fiút segélyezett titokban, de roppant óvatos

volt, félt és ezért csak szóbelileg üzente meg nekem, hogy Boczánt, a borbélyt keressem fel,

mert tőle fogok kapni egy-két dolgot. Boczán mindent letagadott. De annyit jártam a nyakára,

hogy később a Preisler küldte élelem nagyobb részét mégis csak megkaptam tőle. Még ma is

emlékszem: hat tojást, kb. 80 deka vajat és egy fél kenyeret kaptam Preislertől, amit beosztot-

tam magamnak több mint egy hétre.

Május 22-én suttogni kezdték, hogy másnap indulás lesz. Bár a parancskihirdetésnél indulás-

ról szó sem volt, mégis csomagolni kezdtünk. És amíg csomagoltunk, lepergettük magunk

előtt újra az egész krasznopoli filmet.

Hatvannyolc napot töltöttünk el ebben a siralomvölgyben. Idáig, ahova állítólag „megpihen-

ni” hoztak bennünket, 71 napig futottunk a Don kanyarja mellől. Futottunk a kegyetlen orosz

tél nem ritkán negyven fokos hidegében, testileg leromolva, rongyos ruhában és cipőben, sok-

szor csak a lábunkra csavart rongyokban. Ki tudná leírni a visszavonulás viszontagságos útját

a teljes valóságnak megfelelően részleteiben is. A szenvedéseket nem tudtuk volna elviselni a

jószívű és velünk együtt érző orosz lakosság pártfogása nélkül. Nélkülük valamennyien éhen

pusztultunk volna. A visszavonulás 70 napja alatt alig néhányszor kaptunk a kincstártól enni.

A kirabolt, kifosztott orosz asszonyok sokszor életükkel játszva jutattak nekünk néhány sült

krumplit, kenyeret vagy egy kis köleskását. Így is megtörtént nem egyszer, hogy három napig

egy falat sem volt a szánkban. A fegyvertelenül frontra irányított munkaszolgálatosok közül

ezren és ezren estek össze a végtelen orosz hómezőkön, és lettek a fagyhalál áldozataivá.

Krasznopolba magunkkal hoztuk ezeknek a viaszsárga, megfagyott arcoknak a képét, és azt

hittük, hogy a szépen kezdődő tavasz feloldja majd szívünkben is a fagyot. Kiderült, hogy

halálos volt a krasznopoli tavasz. Az első hetek borzalmai, ha csak az éhezésre emlékezünk is,

minden emberi elképzelést felülmúltak. Hullottak a fiúk, mint a legyek. Az éhségen kívül a

tetű volt a főellenségünk. Nem tudtuk tőle megszabadulni, és állandóan halállal fenyegettek

mindenkit. Egy kis, frissen hozzánk később érkezett csoport valósággal elszörnyedt, mikor

meglátott bennünket. Finis, Tihanyi, Boczán, Goldstein Sanyi és a nyíregyházi Klein felköl-

töztek a padlásra, nehogy eltetveződjenek. Voltak a Gestapo börtönében, haditörvényszék

előtt, azért mert a menetszázad vonatjairól az egyik állomásnál véletlenül lemaradtak, ezerszer

néztek ők is szembe a halállal, de amit nálunk tapasztaltak, mindennél megdöbbentőbb lát-

vány volt. Finis aziránt érdeklődött egyszer nálam, hogyan lehetne elkerülni a flekket. Pár óra

múlva a keret úgy próbált mindenkit, a betegeket is kifüstölni a teremből a sorakozóra, hogy

elkezdett lövöldözni a plafon felé. Finisnek a feje mellett süvített el az egyik golyó. Egy csepp

híja, hogy meg nem szabadult a flekktől. Mert néhány nap múlva már negyed magával ténfer-

gett az udvaron. Mindegyiket levette a lábáról a flekk.

A hadműveletektől távol, aránylagos nyugalomban telt mégis az életünk Krasznopolban. Az

otthonról kapott néhány sor írás újra bekapcsolt bennünket az élők világába, az elszenvedett

sok fájdalmat és megaláztatást enyhítette az a tudat, hogy hittünk a hazamenetelben. Hittünk

annak ellenére, hogy Szentkatolnay mindent megtett annak érdekében, hogy kiverje fejünkből

ezt a buta illúziót. Meg volt valami idillikus is a krasznopoli tájban. A magas, zöld fű a csör-

gedező patak mentén, melyben egyszer ruhástól is meg kellett fürdenünk, a szép lágy alko-

nyatok, a csendes, millió csillagos és Sztálin gyertyás éjszakák valahogyan a szívünkhöz nőt-

tek. És különösen a szívünkhöz nőtt az a tizenhárom bajtársunk, akik együtt futottak velünk a

44

halál torkából, akiknek végig néztük a halálos tusáit, és akiknek itt kell most maradniuk jó

néhány ezer kilométerre távol a szeretteiktől egy idegen világ közepén.

Május 23-án korán keltünk. Sűrűn szitált az eső, úgy látszik az istenek is bennünket sirattak.

Reggeli után úgy volt, hogy sorakozó lesz. Előbb azonban el kellett temetni a század lovát,

mely az utolsó percben felmondotta a szolgálatot. Szimbolikus volt ez a temetés is számunkra.

A fiúk mégsem maradtak egyedül a krasznopoli temető kerítésén kívül elterülő mezőségen,

velük pihen a század egyik hűséges lova is, hogy ha üt egykor az óra: felpattanjanak reá és

hazavágtassanak.

Mire a sírokhoz értünk, kisütött a nap. Éreztük, hogy felénk mosolyognak halott bajtársaink és

mikor elhaladva mellettük, utoljára mondottunk nekik Isten véletek-et, lehajtotta mindenki a

fejét, a homokos talajon mintha gyökeret vert volna a lábunk, egy pillanatra megállt a század,

alig tudtunk tovább haladni. De menni kellett, mert a keret az oldalunkban volt. Hajtottak újra

Korosztyen felé…

A korosztyeni fertőtlenítés

A fiúk azt suttogják, hogy Korosztyenben fertőtlenítenek bennünket, aztán vagonírozunk. Az

állomáshoz érünk. Dél van. Melegen tűz a nap. A környék tele van idegen századokkal és

tényleg fertőtlenítésre várnak. Lepakolunk és elkezdődik a várakozás. Ebédről szó sincs. Vég-

re megered az eső. Zuhog, mintha dézsából öntenék. Fák alatt húzódunk meg, fedett hely

nincs. Hosszú vagonok állnak előttünk. Azt mondják, hogy ott fertőtlenítenek. Látjuk, hogy a

fiúk szekerekre hányják a ruhákat és egy másik épületbe viszik. Aztán lassan ránk esteledik.

Nem sokára sikongatást hallunk. Valahol a közelben ütik a fiúkat. Mi következünk. Kire

hagyjuk a hátizsákokat? Fejetlenség mindenütt. Egy pár percre megkockáztatom én is, besza-

ladok az egyik kocsiba, ahol civilbe öltözött katonák ruhafogasokat osztogatnak. Borzasztó

gyorsan elhadarják, hogy milyen módok akasszák reá a ruhákat, hogy hol kössük össze, adjuk

le az ablakon át. De gyorsan, gyorsan. És már szalad is tovább. Legalább a felét nem értettem

meg annak, amit mondott. Körül nézek, honvédek pásztázzák a vonatot. „Még most sem

vagytok készen, kutyák?!” Ordítják felénk, és osztják egymásután a hatalmas pofonokat. Ki-

futottam. Lemondottam a fertőtlenítésről. Fellélegzettem, mikor rátaláltam a hátizsákomra,

mert többen már hiába keresték csomagjaikat.

Órákig várakoztam feszült izgalomban. Éjfél felé elkészülnek a fiúk. Egyesek dicsekedve

mesélik, milyen finom volt a fürdés a vonatban. Mások kétségbeesetten rohangálnak, ki a

nadrágja, ki a kabátja után. Összecserélték a ruhákat. A reklamálókat megbotozzák. Jajok

hangzanak egyre újult erővel az éjszakában. Az egyik a cipőjét, a másik a télikabátját, a har-

madik a pokrócát siratja. De itt nem használ a sírás. Még jobban verik azt, aki sír. Csattannak

a derékszíjak. Valahol lőnek is. Aztán sorakoznak a szekerek, a nyomukba beállunk mi is ha-

lotti csendben. Menet. Valami nyomja a hátamat. Rosszul vettem fel a hátizsákomat. Tűrni

kell, a sötétben és menetközben nem lehet igazítani rajta. Jó darabig a sínek mentén haladunk,

aztán oldalt térünk. mehettünk vagy tíz kilométert. Pajtákban szállásolnak. Reggelre friss hó

takarta a földet. Sokáig heverünk a magas szalmában. Délfelé, mikor feltápászkodtunk, már

javában sütött a nap.

Idillek Rozinán

Útközben a szekerekről eltűnt a lekvár. Persze, hogy a keret lódította el, de ránk fogták. Jó

ürügy arra, hogy pár napig se reggelit, se vacsorát ne kapjunk. Az oroszok azonban most is

segítettek rajtunk. Megengedték, hogy főzzünk náluk, akinek nem volt mit főznie, annak ad-

tak ők.

45

A táj szépsége a lelkembe vésődött. Bokáig érő fűben gyakorlatoztunk. Nem messze tőlünk a

juhok legelésztek. Virágzottak a gyümölcsfák, dongtak a méhek, olyan buja volt minden, mint

egy fiatal lány, aki kelleti bájait.

Nem sokat mozogtunk. A keret is elvonult valahová félre. Nyaralt velünk együtt. Kacagott a

tavasz, a fiúk jó „erhákat”26

gyártottak. Biztosra vettük, hogy hazamegyünk. Előbb azonban

össze kell szednünk egy kicsit magunkat.

Ilyen rossz húsban nem akarnak hazavinni bennünket – gondoltuk magunkban. Egy ízben

tényleg kiállították a sorból azokat, akiknek már meg volt a 12 havi szolgálatuk. Úgy hírlett,

hogy ezek rövidesen hazamennek.

Kárait azonban nem hatotta meg a svájci táj romantikája, őt hidegen hagyta a természet szép-

sége, maradt, aki volt: a felvágó, snájdig, vasöklű katona. Ő most is komolyan vette a mókáit,

nem ismert tréfát. Egyszer majdnem hazáig kergette a társaságot békaügetésben, miközben a

puskatusok is dolgoztak.

Esténként krumplit pucoltattak velünk, főleg a keret részére. Hámozás közben mindig meg-

raktuk a zsebeinket. Erre rájöttek. Elkezdődtek a motozások. Én véletlenül simán megúsztam.

A keret „feküdj”-öt vezényelt. Majd kúszás következett. A konyha előtt volt egy nagy tócsa.

Nem számított. Kúszni kellett rajta keresztül. Potyogtak a zsebekből a krumplik. Sóhajainkat

elnyelte a keret harsogó röheje.

Az egész falu együtt érzett velünk. Már kora reggel hozták nekünk a tejet. Olcsón adtak min-

dent. Megtörtént az is, hogy szándékosan jól megrakott krumplis szekerek száguldoztak végig

az utcákon és telehullajtották az egész utcát krumplival. Ezek voltak a mi ünnepnapjaink.

Újra Korosztyenben

Május utolsó napján megint Korosztyenbe irányították a századot. Újra felröppent a hír: ha-

zamegyünk. Korosztyenben már javában folyt a fertőtlenítés, mire odaértünk. Ezúttal egy

fürdőben fertőtlenítettek bennünket. A tus alatt megint megleptek bennünket a katonák, és

pálcával többször végighúztak rajtunk. A ruhákat egy tömegben dobálták ki az udvarra. Iz-

galmas jelenetek következtek. Mindenki a ruháját kereste. Veszekedés, tülekedés támadt. El-

tűntek fontos ruhadarabok.

Délután három órakor egy nagy völgyben. Énekelve mentünk, csurgott rólunk a verejték. Hat

óra felé végre egy másik gyönyörű ukrajnai faluba érkeztünk.

Két hatalmas pajtába szállásoltak el bennünket Kotinovkán.

Tivornyák és kikötések Kotinovkán

Krasznopolban csak a romokból lehetett következtetni a szovjet kolhoz-rendszer nagyszerű-

ségére. Láthatók voltak ott a kolhoz villanyerőre berendezett asztalosműhelyének géproncsai,

megvolt a mozi gépházának a helye, állott az iskola épülete és be volt vetve a kolhoz tartozó

nagy földterület egy része, amelynek megművelését német gazdasági emberek ellenőrizték

meghatározott időszakokban. Vándorlásaink folyamán az első élő és virágzó kolhozzal

Kotinovkán találkoztunk. Hatalmas istállói, melyek tele voltak jól ápolt szebbnél szebb lo-

vakkal és tehenekkel, már az első percekben felkeltették a figyelmünket. A magtárai tele vol-

tak, és éjjel-nappal rendszeres őrség vigyázott rájuk. A házaiban jómódú polgárok laktak. Az

udvaron a műhelyek egész sorát láthattuk. Hatalmas pajtákkal volt tele az egész térség. Amer-

re csak a szem ellátott, köröskörül, óriási búzatenger ringott, mellette kukorica és más vete-

mények.

Szentkatolnayt roppant nyugtalanították a partizánok. Nagyon sokat mulattunk figyelmezteté-

sein, amelyekből megtudtuk, hogy egy-egy partizáncsoport milyen leleményességgel ütött

26

Ismeretlen jelentőségű kifejezés, feltehetően valamilyen alkatrészt jelenthet.

46

rajta katonai alakulatokon. Megtörtént, hogy a zászlóalj minden vételezése, 40-50 szekér éle-

lem a partizánok kezébe került. Ezért Szentkatolnay elrendelte, hogy Kotinovkán is az egyik

kolhoz-istálló tetején megfigyelő tornyot létesítsünk, ahonnan az esetleges partizán betörések

még kellő időben észrevehetők. A partizánfigyelő az egyik hatalmas istálló padlásából nyílott.

Négyóránként váltották egymást a csoportok. Egyszerre mindig négyen voltunk szolgálatban,

míg az egyik „figyelt,” a többi jó nagyokat aludhatott a padlás szalmájában. Fegyverünk per-

sze nem volt, és borús időben 200 méterre sem láthattunk el. Azért az őrséget komolyan kel-

lett venni, mi szívesen is csináltuk, nemcsak a toronyból nyíló szép panoráma miatt, hanem

azért is, mert ilyenformán érintkezésbe kerülhettünk az istállókban a néppel, kicserélhettük

„áruinkat”, sőt néha még híreket is kaptunk tőlük a nagyvilágból.

Életünk a megszokott menetben folyt itt is tovább. A délelőtt és délután nagyobbik része ki-

vonulással telt el. Nem messze egy nagyon szép füves mezőn gyakorlatoztunk, jó nagy pihe-

nőkkel szakítva meg mindig az alapgyakorlatokat. Egy kis folyó szelte át a mezőket. Olykor

belebukfenceztette a keret a fiúkat a vízbe. Meleg nyár volt, a víz nem ártott meg senkinek,

csak a ruhánk foszlott még jobban széjjel.

A lekvárlopás meséje megint felütötte a fejét. Ilyen címen néhány napig nem kaptunk vacso-

rát, az általános éhségen az azonban már nem sokat változtatott. Reggel keserű kávét, délben

vizes ételeket, estére pár deka sajtot, tojást, szalámit, vagy lekvárt kaptunk. Az osztozkodások

körül nagy veszekedések voltak. Mindenki gyanús volt mindenkinek. Mindenki úgy érezte,

hogy ő kapja a kisebbik részt senki nem bízott a másikban.

Hámozás közben megint lopkodtuk a krumplit. Mások meg elszéledtek távoli kolhozokba

„tarhálni”, bár szigorúan megtiltották, hogy a körletet elhagyjuk. A kikötések mindennaposak

lettek. Egyszerre lógtak: Szalavecz, Ehrenfeld Imi és Lehr Náci. Az orosz asszonyok nem

tudták ezt nézni, elmentek Szelikovszkyhoz és kérték, hogy engedje el a fiúk büntetését. Erre

a főhadnagy még magasabbra húzatta fel őket.

A kínzások spiritus rectora a szemüveges Harsányi Károly a GH teljhatalmú ura volt. Mint

debreceni konfekciós kereskedő segéd jól értett a geseftekhez,27

a raktár nagy részét eladta a

parasztoknak, tyúkokat, bort és pálinkát kapott érte. Cserébe, a keret így folytathatta főúri

életmódját, és esténként nagy mulatozásokat csapott. A zenét Grosz Sanyi szolgáltatta, aki

magyar nótákban specialista volt, magával hozta a meleg szoboszlói éjszakák tikkadt ízért és

hangulatát, szép, fülbemászó hangja meglágyította még ezeknek a fenegyerekeknek is a szí-

vét.

Harsányi ötletszerűen olykor-olykor megcsuklóztatta a századot. Ebből a célból a kínzások

válogatott fajtáit eszelte ki. Gyakran saját kezével is beleavatkozott a csatába. Ha valaki mo-

solyogni próbált, azt személyes sértésnek vette, és irgalmatlanul összetörte az illetőt.

Ő vezette be az éjjeli cipő és csajkaviziteket is. Ez abból állott, hogy takarodó után mindenki-

nek ki kellett raknia a csajkáját és a cipőjét. Persze ezeket mindig piszkosnak találta, és ilyen-

kor kikergette az egész századot a kúthoz. Súroltuk holdvilágos estéken a koromtól megfeke-

tedett csajkákat, majd alsónadrágban különleges csukló következett. Néha órákon keresztül

tartott a tortúra, míg végre megelégedetten távozott tovább ez az utolsó csirkefogó.

Eleinte foglalkozás után nagy főzéseket rendeztünk Egy domboldalba lyukakat vágtunk, egy–

két tégla és kész volt a nagyszerű tábori spór. Szalmával tüzeltünk. Amikor tojást kaptunk

vacsorára, így boldogultunk. A kolhoz régi krumplivermeit is felástuk. Mindig akadt néhány

szem krumpli, amit megfőztünk. Az élelmesebbek liszthez is hozzájutottak, és csináltak va-

lami pép-félét, ami jó pénzért elárusítottak. Reggelenként hoztak az oroszok kannaszámra

tejet. A vörös Lichtmann megvette mind, aztán pár fillérrel drágábban szétosztotta azok kö-

27

A „Geschäft” német szó jelentése: üzlet. Itt boltolásra, üzletelésre utal a szerző.

47

zött, akiknek volt pénzük. Hagyma és retek került még a forgalomba. A zöldhagymának még

a szárát is megettük, sokan is voltunk, akiknek a szárán kívül nem is jutott más.

Lassanként mindenki „elhelyezkedett” valahogyan. Az idősebbik Fisch beállt cselédnek

Weinfeld mellé. Tisztán tartotta a csajkáját, hozott neki mosdóvizet, azért járt neki az orvos

keretebédjéből valami és az öccsét, aki mellette feküdt betegen, szörnyű kínokkal, ellátta

gyógyszerrel. Merigó Kárainak hordta haza az ebédjét, a szaki „csicskása” volt, ami szintén

nagyon kivételes helyzetet biztosított számára a kosztot illetően. A többiek kereskedtek, vet-

tek és eladtak, sőt akadt olyan is, aki lopott. Polacsek, az idő alatt, míg a WC-re menten, el-

lopta összes vagyonomat, sőt családi fényképeimet is. Úgy éreztem akkor, borzasztó tragédia

történt velem, amit nem lehet elviselni. Éppen egy elég jól sikerült „vállalkozás” után voltam.

Herskóval összefogtunk, vettünk mi is egy kis lisztet, néhány tojást, Herskó meggyúrta, kisü-

tötte, lett belőle „pampuska,” én jártam kolhozról-kolhozra árusítani, kerestünk ketten rajta

vagy 10 márkát és most ez a pénzem is elúszott. Polacsek mindent tagadott, sőt a gyanúsítá-

sért engem pofon is ütött, és az ügyre ezzel pont tétetett.

Rám járta a szekér rúdja. Egy este véletlenül engem tettek meg „napos”nak. Tíz óra körül

Harsányi megjelent vezérkarával, és vizsgálatot tartottak a szálláson. Nem stimmelt a létszám,

az ágyak között Kárai két szalmaszálat talált, erre az udvaron előbb pofozni, aztán egy 5-6 cm

átmérőjű vastag bottal ütni kezdett. Jaj nélkül tűrtem a súlyos ütéseket, bent sírtak a fiúk, Kle-

in Bercinek rívó hangjára rögtön ráismertem.

A bal kezem tiszta kék és fekete lett. Másnap megtudtam, hogy egy másik szálláson a fiúknak

hasonló vizitben volt részük. Ugyanaznap este. Ott is össze-vissza vertek néhány fiút, az

egyik bajtársamnak még a fejét is betörték. Nem messze volt tőlünk a zászlóalj orvosa, oda

jelentést tehettünk volna, de a keret tudtunkra adta, hogy amennyiben feljelentjük őket, akkor

a sorsunk megpecsételődik. Néhány nap múlva mégis elmentünk gyengélkedőre. Egy kedves,

barátságos őrmesterorvos fogadott. Amikor meglátta a kezemet, felháborodott, és intézkedett,

hogy a keret jövőben ne üthessen meg senkit.

Hat hétig leírhatatlan fájdalmaim voltak. A bal kezemet nem tudtam felemelni, a legkisebb

mozgás is nagy fájdalmakat jelentett. A fiúk öltöztettek, mint egy gyereket.

A „flamo”, az éhség nem akart megszűnni. Az orvos itt is dagadtra kereste magát. Tele volt

pénzzel. Amikor 30 márkát kértem tőle itthoni visszafizetésre kölcsön, kereken visszautasí-

tott. Klein Bercihez fordultam, ő is elég jól állott. Úgy volt, hogy hazamegy rövidesen, eladja

a kabátját, és akkor lesz sok pénze. Megállapodtunk, hogy elutazása előtt nagyobb összeget ad

majd nekem kölcsön. De erre nem került sor, mert az öccsétől nem tudott megválni. Ott ma-

radt velünk, de egy kenyeret 25 márka értékben juttatott nekem. Ma is tartozom neki az árával

érte.

A zászlóaljhoz jártunk vételezni. Ekkor láttuk, hogy megint milyen gyönyörű kis faluban vol-

tunk. Rengeteg volt a kert, csinosak voltak a házak és módosaknak látszottak az emberek.

Krumplit és műmézet vételeztünk. Bajvívónak volt néhány kedvence közöttünk. Ezeknek

ajándékozott egy csomó kenyeret és sajtot. A műmézes skatulyákat kitette, letaposták egymás

fejét, lábát, beleragadt a kezük, arcuk. A keret a hasát fogta a kacagástól.

Szépek voltak Kotinovkán a vasárnapok. Kivonulás nem volt. Törődhettünk egy kicsit ma-

gunkkal. Mostunk és varrtunk. Az egyik kolhoz előtt hatalmas álló víz volt. Oda jártunk fü-

rödni. A víz közelében volt egy másik század is. Erdélyi és felvidéki fiúkból állott. VII-sek

voltak. Barátságos szellem volt a századunkban. Náluk verés nem létezett, önellátók voltak.

Mind megjárta már a frontot. Stramm gyerekek voltak. Vasárnaponként még kultúr délutáno-

kat is rendeztek a víz partján. Köztük volt a váradi Adorján Péter. Szavaltak Adytól, beszéltek

a kultúráról és magyar-zsidó népdalokat énekelgettek.

48

Csendes, nyugodalmas vasárnapok voltak ezek. Benépesült az udvar is oroszokkal. Nem volt

velük nehéz elvegyülni, oroszul nem is tudtunk sokat, egyet-mást mégis megtudtunk tőlük.

Erőt, hitet öntöttek belénk. Rabságunknak nemsokára vége lesz már…

Dorosicsiből kezdenek visszaszivárogni a betegeink. Megerősítik azokat a híreket, amelyeket

már eddig tudtunk a halál-kórházról. Rongyosak, soványak, bár egyik-másik fogaranyat is

hozott magával onnan. Ki tudja, hogy jutott hozzá? Itt ezt senki nem kutatja. Ők viszont né-

hány hét alatt „ajserek”28

lettek. A legtöbb „dorosicsi” azonban szánalmasan vegetál. Nehezen

jönnek rendbe, és érnek bennünket utol, pedig mi sem nézünk már ki a legjobban. Ábrahám

Zoli a padlásra lopkodja a kenyereket, rajtacsípik Feiget, az órást és Róna Lulut, az egykori

mateoszost29

is. Hova süllyedtünk? És még mindig nem vagyunk eléggé mélyen…

A feleségem küldött nekem a tavaszi csomagban két műselyem inget. Az egyik rózsaszínű, a

másik kékszínű volt. Merigónak mindkettő megtetszett. Hosszas alkudozás után megvette

tőlem. Kaptam érte két heti kosztot. Ez azt jelentette, hogy két hétig helyette is kivehettem az

ebédet (mert ő úgyis külön kosztolt a keretnél). Életem legjobb üzlete volt ez, de még most is

belepirulok, ha eszembe jut….

Búcsú Kotinovkától – Megérkezés Korosztyenen keresztül Jelszkbe

A kotinovkai nyaralás is véget ért. Alig egy hónapi kószálás után június 25-én újra kezünkbe

kellett venni a vándorbotot. Indulás előtt kitakarítottuk az egész körletet, ebédet már nem főz-

tek, és három órakor tikkasztó hőségben újra Korosztyen felé vettük utunkat. A rögtön felröp-

pent „erhá” szerint Korosztyenben most már tényleg vagonírozni fogunk.

Szelikovszky parancsba adta, hogy nem ülhet senki szekérre, tehát a betegek sem. Nagyon

sok más század is felzárkózott mellénk. Hatalmas menetoszlopot alkottunk. Elhaladtunk a

zászlóalj főhadiszállása mellett. Kiszivárgott hírek szerint rengeteg posta érkezett számunkra,

de nekünk semmit sem kézbesítettek ki. Állítólag eltüzelték a postánkat.

Még a világosban Korosztyenbe értünk.

Az állomásnál kiosztották a vacsorát: néhány deka lekvárt kaptunk. Estére bevagoníroztunk.

Velünk jött még három másik század. Ezek a századok útközben lemaradoztak, mi mentünk a

legtávolabbi pontra.

Két-három napos vagonélet után valahol a nyílt pályán megállt velünk a vonat. Forró júliusi

koradélután volt. Mikor kiszálltunk, nem láttunk semmit, csak egy nagy füves térséget. Né-

hány perc múlva egy magas rangú tiszt került elő. Szelikovszky beszélgetett. Megkérdezte,

mit tud a század. Tud-e aknát szedni?... Tudunk-e kaszálni?...

A szálláscsinálók előre mentek, majd elég gyorsan visszatértek. Félig-meddig előkészítettek

már részünkre mindent. Estefelé bevonultunk Jelszk külvárosába. Egyetlen, ablaktalan óriási

hodályban helyezkedett el az egész század. Valamikor egy kolhoz dohányszárítója lehetett,

vagy más mezőgazdasági célokra használták. Most teljesen üres volt. Falépcsők vezettek a

tornácára, ahol egy elárvult köszörűkő nézegetett felénk. A legjobb helyekért megindult a

szokásos tolakodás. A helyet úgy mérték fel, hogy mindenkit szorosan a fal mellé állítottak.

Ugyanez történt középen is. Az elv az volt, hogy ahol egy ember meg tud állni, ott annyi he-

lyen le is tud feküdni. Nehezen alakult ki a helyzet. A keret gyakran változtatott tervet, a fiúk

is elszökdöstek az előnyösebbnek látszó helyekre.

Még nagyobb baj volt a szalma körül. Itt már birokra ment a dolog. Aki többet tudott markol-

ni, annak több szalma jutott. Persze itt is az élelmesek győztek, a szerényeket, a gyámoltala-

nabbakat letaposták, ezek alig jutottak néhány szál szalmához. A szalmaágyak elé deszkákat

állítottunk fel, ezek jelölték a demarkációs vonalat az ágy és a gyalogjáró között. Mellém Zi-

28

Ojscher (jiddis). Tehetős, jómódú, vastag szinonimája. 29

Magyar Teherautófuvarozók Országos Központi Szövetkezete, illetve a labdarúgó-csapata tagja.

49

csi került. Borzasztó szűk volt a hely, úgy éreztük magunkat, mint a fába szorult féreg. A ke-

ret is ebben az épületben szállásolt, egy elkerített helyen. A tisztek civilházakhoz mentek.

Alig, hogy elpihentünk, megjelent Szelikovszky. A hodályban sötét volt. Kézi villanylámpá-

val világított magának. Szónokolni kezdett. Eldadogta, hogy most már „harcászati területen”

vagyunk. Választhatunk: vagy fakitermelést végzünk, vagy ha itt nem fogunk eredményesen

dolgozni, akkor beosztanak majd bennünket aknát szedni. Ő azt hiszi, mondotta, hogy még

mindig jobb fát vágni, mint aknát szedni. Ehhez tartsuk hát magunkat, és legyünk szorgalma-

sak. Mától kezdve vasárnap is dolgozni kell. A fronton nincsen soha munkaszünet.

Reggelre kiderült, hogy a pajtánk helyenként beázik. Az eső elért hozzám is, de közvetlenül

veszélyben azok voltak, akik a fal mellé kerültek. Mire felkeltünk, kisütött a nap. Szombat

volt, ezt a napot a magunk és a körlet rendbehozatalára fordíthattuk.

Ivóvíz a közelben nem volt. Az udvar egyetlen kerekes kútjáról hiányzott a lánc és a veder.

Spárgával pótoltuk a láncot és konzerves dobozzal a vedret. A kút körül mosakodtunk a vá-

lyúban.

A pajtánk körül gyönyörű búzatáblák voltak. Hamar rájöttünk, hogy a nyers búza is csillapítja

az éhséget. Legeltünk, mint a tehenek. Mikor a keret eltiltotta, éjszaka keltünk fel, téptük a

búzát, s szemenként majszoltuk fekvőhelyünkön a sötétben, a szánkban.

A konyha mintegy 200 méterre volt tőlünk. Egyelőre nem sok jót ígért. Estére megjelentek a

Jelszkben állomásozó, túlnyomórészt békéscsabai hadtest katonái közöttünk. A fiúk sok isme-

rősre akadtak. Megindultak a boltok. Írták a „bon”-okat, jöttek a kenyerek és a konzervek.

Néhányan „nagyok” lettek. Fischer Imre sok pénzre tett szert. Egy keveset én is kaptam tőle

otthoni többszörös kifizetésre.

Vasárnap kora hajnalban kezdődött a kivonulás. Három-négy kilométert mehettünk, mikor

egy útkereszteződés előtt magyar katonákra bukkantunk. Egy része bunkerbe ásta be magát,

mások sátrakban húzódtak meg. Éppen a reggelijükkel foglalatoskodtak, füstölögtek a sátrak

körül. A bunkerek előtt tüzelő állások voltak. Az ágyuk csövei az erdő felé néztek. Terepszínű

viaszkos vászonba burkoltan két honvéd őrizte a gyilkos masinát. Néhány lépéssel arrébb

drótakadályokba ütköztünk. Velünk volt a főhadnagy és a „vezérkara”, a keret. Megálltunk az

erdő előtt, Szelikovszky előadta az utasításait. A fele század bent fog dolgozni az erdőben, a

feladat: ritkítani az erdőt, hogy a partizánok ne rejtőzhessenek el a sűrűben. A század másik

fele az erdő szélén marad, feladata, hogy az odahúzott gallyakat elégesse.

Nagyon mélyen bemenni az erdőbe, egymástól elszakadni nem szabad. Ha civilt látunk, azon-

nal jelentsük.

Isteni levegő volt az erdőben. A fák vékonyak voltak, könnyen elbántunk velük. Egy félóra

múlva már nagy térségben égtek a tüzek, pusztultak a fiatal erdő friss hajtásai, gyönyörű

lombjai. Akinek volt krumplija, megsütötte mellette. Mikor elégtek a máglyák, a szenes fák

alatt még tovább parázslott a tűz. Szigorú parancsot kaptunk, hogy oltsuk el. De hogyan? Mi-

vel? Sapkáinkat teleraktuk homokkal, porral és úgy oltottuk a tüzet.

Délben nem mentünk be, utánunk hozták az egy tál ételt. A friss levegőtől, a mozgástól felfo-

kozódott az étvágyunk, az egy tál étel nagyon kevés volt, és rossz volt. A csajkába egy merő-

kanállal jutott és alig lett félig tele tőle. Ezzel szemben az őreink, akik egész idő alatt a napot

lopták, bőven kaptak élelmet. Mindig leesett tőlük egy kis „maradék”, amiért nagy tülekedé-

sek folytak. Rendszerint csak a kivételezettek, a kocsisok, vízhordók, csicskások kaptak belő-

le. Néha sorba lehetett állni érte. Mikor elfogyott, a fiúk csak tovább vártak. Akkor jött az

ostor és a puskatus.

A munkahelyünk később messzebbre tolódott. Most már komoly nagy, vastag fákat irtottunk.

Pusztítottuk a gyönyörű erdőket. Az óriás szál fákat ki kellett vonszolni az erdő szélére, ott

egy csomóba raktuk, katonaszekerek jöttek, megrakodtak és szállították ismeretlen helyre a

kitermelt famennyiséget. Ez a munka már nem volt gyerekjáték. Húsz-harminc fiúnak kellett

50

megfogni egy fát, hogy az szekérre lendüljön. De kinek volt annyi ereje? A katonáktól köl-

csönkapott fűrészeket hiába élesítgették, nem voltak élesek, a sovány kosztot egyre nehezebb

volt valamivel pótolni, húzódtunk tehát a nehéz munkától.

A szigorítások napirenden voltak. A munka már egyenesen életveszélyes volt, mert megszab-

ták még azt is, hogy egy fát hány musznak szabad megfogni. Természetesen a kelleténél min-

dig kevesebb embert adtak az emeléshez, nehogy „lógni” tudjanak a „piszkos zsidók”. Így

történhetett meg, hogy még a bikaerős Rosenfeld Laci is megemelte magát és belebetegedett.

Fokozódott a favágás tempója is. Egyre-másra dűltek a fák, sok volt a sérülés. Orvosunk volt

most kettő is, de hivatalosan csak Weinfeldet ismerték el, aki eleinte kijárt velünk a munka-

helyre, és ha kellett, első segélyt nyújtott, de később otthon maradt, nem vonult ki a század-

dal. Blau Marcinak a másik orvosnak azonban ki kellett vonulnia. Arra kényszerítették, hogy

velünk együtt dolgozzék, és ugyanakkor szükség esetén orvosi szolgálatot is teljesítsen. Meg-

tagadta a parancsot. Azt mondta, hogy vagy orvos lesz, vagy favágó. Szelikovszky elrendelte,

hogy kössék ki. Ennek nem is lett volna semmi akadálya, mert a kivonuláshoz köteleket is

vittünk, nehogy zavarba jöjjön a keret, ha eszébe jut valamelyiknek kiköttetni egy munka-

szolgálatost. Kikötés járt a munkahelyről engedély nélkül való eltávozás miatt is. Blau Marci

ezúttal csak valamelyik befolyásos fiú közbenjárására úszta meg a kikötést.

Unalmasan teltek a napok. Munkahelyünkre állandósították a hajnali kivonulást, és rendsze-

rint lealkonyodott már, mire visszatértünk a körletünkbe. A több kilométeres úton jó nagyokat

beszélgettem Grosz Sanyival, aki akkor még megrendíthetetlen ősmagyarnak tartotta magát.

Úgy elmerültünk a vitában, hogy alig vettük észre, már meg is érkeztünk. Bevonulás után még

a „parancskiadást” is végig kellett előbb szenvedni, csak azután osztották szét a vacsorát.

Mindig beljebb és beljebb nyomultunk az erdőbe. Amikor csak lehetett, elszökdöstünk sza-

mócát szedni, ami bőven volt az erdőben. Sokan a gombára is ráfanyalodtak. Ették nyersen és

sütve. Lehr Náci annyit evett, hogy mérgezést kapott. Iszonyú kínok között fetrengve találtak

rá az erdőbe. A keret nem törődött vele, ott akarta hagyni. A fiúk előbb karonfogva cipelték a

borzalmas hosszú úton, majd Blau Marci nadrágszíjakból hordágyat szerkesztett, és úgy vitték

be a jelszki nagy katonai kórházba, ahol gyomormosással még lehetett rajta segíteni. A mel-

lékneve azonban rajtamaradt, azután mindenki úgy hívta, hogy a „gombás Náci.”

Polacsek, a betörő, Jelszkben is folytatta tevékenységét. A tőle harmadik helyen fekvő szom-

szédja reggelenként arra ébredt, hogy hátizsákjából hiányzik a kenyér. Átkutatták Polacsek

hátizsákját, de a kenyeret nem találták meg. Cinkosai voltak. Egy éjszaka mégis elcsípték

Polacseket éppen akkor, amikor idegen hátizsákhoz tévedt „véletlenül” a keze. Sötét volt,

álmos volt – ezzel védekezett. „Eltévesztettem a helyem” – mondotta még. De nem volt szá-

mára kegyelem. Kivitték az udvarra, és kékre verték a fenekét. A kotinovkai pofont vissza-

kaptam hát Grosz Sanyitól kamatostul. A keret is „beleszólt” a játékba. Rácz, az erdőkerülő

szintén alaposan megsimogatta a tolvajt. És alighogy elült a zaj Polacsek körül, egy éjszaka

egy másik tolvajt is lelepleztek. Ezúttal az énekes Klein Bandi került a csávába. A sötétség

elegendő volt ugyan neki, hogy a hirtelen támadt zajban visszaosonjon a fekvőhelyére, de a

szomszédjai elárulták, a kenyeret megtalálták az ágyában és így nem kerülhette el sorsát ő

sem. Szentimentális olasz dalokkal szórakoztatott bennünket esténként, érzelgős lírai tenorja

tetszett a fiúknak, de most jó időre elhallgattatták az „éneklő jómadárt.”

Az éjszakai riadók gyakran megismétlődtek. A „kenyérlopó szövetkezet” ártalmatlanná tétele

után állítólag partizánok miatt riadóztak többször, persze a nagy nehezen összecsődült keret-

legények még nyomát sem találták meg a partizánoknak.

Néhány hét múlva a géhá új főnököt kapott egy fiatal, mezőtelegdi Tóth nevű őrmester sze-

mélyében. Kezdettek velünk jobban törődni. Kaptunk cigarettát. A raktár-panamák mintha

megszűntek volna egy időre. Arról csevegtek, hogy „fel fognak javítani” bennünket. A koszt

tényleg javult. Különösen a keret részére. Rácz egy őszinte pillanatában ezt úgy fejezte ki,

51

hogy még az anyja hasában sem volt ilyen jó dolga, mint most. Mi is kaptunk rendszeresen

kenyeret és vacsorákra műmézet. Mécses formájú fehér papírba csomagolták a műmézet.

Többen kaptunk egy dobozzal, úgy hogy a pontos elosztása nagy gondok okozott. Rendszerint

négy részre kellett osztani egy „mécses”-t, és bár egy kört négy részre osztani nem olyan ne-

héz, az elosztás körül gyakoriak voltak a parázs viták, mert egyik vagy a másik mindig úgy

érezte, hogy pár milliméterrel pont őt rövidítették meg. A kínos vitákat elkerülendő, egy sem-

leges ötödik bekapcsolásával próbálták megoldani a kérdést úgy, hogy háttal fordították a

méznek, megmondották neki azoknak a neveit, akik jogosak voltak a mézre, aztán valaki rá-

tette ujját a felaprózott mézszeletre, megkérdezte, hogy „kié legyen ez?”, és azé lett, akinek a

nevét a „hunyó” éppen mondotta.

A jelszki pajta tetején ugyanúgy, mint Kotinovkán rendszeresítették a „partizánfigyelés”-t.

Rendszeresen szolgálatot adtak a fiúk, főleg a gyengélkedők látták el ezt a kényelmes szolgá-

latot, amelynek meg volt az a nagy előnye, hogy az illetőnek nem kellett kivonulnia, ha szol-

gálatban volt. Fisch Bandinak nagyon jól jött ez a szolgálat, reumás lábait így rendbe hozhatta

egy kicsit. Tőle hallottam, hogy Szentkatolnay egyszer látogatást tett a körletben. Néhány

sapkát piszkosnak talált megint, ezért rögtön kikötést rendelt el, majd egy hosszabb beszédben

azt fejtegette, hogy „a zsidók nem szeretnek harcolni”, hát akkor legalább dolgozzanak becsü-

letesen.

Bevonuláskor mindig jelenteni kellett a létszámot. Hammer, a szakaszparancsnok már har-

madszor számolja át a szakaszát, de az eredmény mindig ugyanaz. Egy hiányzik. Megállapít-

ják, hogy a nagybajszú, magyarul rosszul beszélő máramarosszigeti Segelstein tűnt el. Feszült

a hangulat. Jelentik a századparancsnoknak, aki bebiciklizik Jelszkbe. Mi szomorúan hazafelé

indulunk. A körletnél utolért bennünket Szelikovszky. Megállította a századot, és síri csend-

ben bejelentette, hogy Segelsteint csavargása közben a németek elfogták, és pontosan ¾ 7-kor

már kis is végezték. Torkunkon éreztük mi is a kést, szótlanul egymás szemébe néztünk, és

elvánszorogtunk a körletig. Néhányan úgy érezték, hogy Segelstein megérdemelte a sorsát.

Még jó, hogy így megúsztuk, könnyen meg is tizedelhették volna a századot az ő felelőtlen

könnyelműsége miatt. Elvégre „hadterületen” vagyunk, „itt nincs mese”. Nemsokára Ham-

mert keresték. Őt, mint szakaszparancsnokot személyében is felelőssé tették az eltűnésért, és

egy órára rá kikötötték a pajtánk tornácán a gerendára Szelikovszky rendeletére.

A fronton fontos jelentősége van az alkoholnak. Roham előtt pálinkát kapnak a katonák. Az

alkohol nemcsak butít, nemcsak az agyat tompítja, hanem bátorságot is önt a csüggedőbe, és a

szelíd bárányból is fenevadat csinál olykor. Jelszknek is kijárt a pálinka. Veszélyeztetett he-

lyen voltunk, bármikor ütközetre kerülhetett a sor. A pálinka nem maradhatott el. Mi is kap-

tunk egy keveset, a keret annál többet, de persze a levét mindig mi ittuk meg.

Egy éjszaka furcsa zajra ébredtünk. Az őrök azt jelentették, hogy valaki járkál a búzatáblák-

ban. Persze, csak partizán lehet, gondolta Gerebenics, a mindig jókedvű pesti pincérlegény,

most őrparancsnok. Fisch Bandival fellármáztatta a keretet, és el kezdték tüzelni a mozgó

alakot, aki körül halvány fény szóródott szét a kézi lámpájából. Szenteczki utasítására egészen

megközelítik a gyanús „partizánt”, és valakit elszalajtanak a zászlóshoz további parancsért.

Az imbolygó „partizánnak” feje, füle mellett süvítenek a golyók. Egyszer csak hangosan elki-

áltja magát „Nicht schiessen!...”30

Fisch Bandi rögtön megérti, lefordítja Rácznak, aki azon-

ban ráordít: „Hazudik, maga biztosan összejátszik a partizánnal!” Megérkezik Bögre, a zász-

lós. A tüzet folytatják. Az alak hirtelen megtorpan, és elvágódik a földön. Odarohannak dia-

dalittasan a honvéd urak. Egy eltévedt éjszakai német járőr volt.

A jelszki erdőben nemcsak fák voltak. Egyszer a fiúk két gödörben héber imakönyvekre buk-

kantak. Tovább ástak. Régi pergamentekercsek foszlott darabjai kerültek elő. Vajon kik rejtet-

30

Ne lőjön! (német)

52

ték őket oda. Kiket vádolnak ezek a „bánjel”-ek? Örök titok maradt előttünk. Egyet azonban

bizonyosan tudtunk: a héber imakönyvektől hozzánk vezet a híd, a túlsó szélen már mi állunk,

és ez a híd bármelyik percben felrobbanhat már alattunk. Ezt nemcsak akkor éreztük, amikor

a sűrű erdőben, vagy az ismeretlen országutakon kiemeltek közülünk néhányat, előreküldve

őket, hogy mint „aknataposók” előre jelezzék a veszélyt, hanem éreztük a nap minden szaká-

ban, éreztük, hogy az életünk csak hajszálakon múlik.

Eleinte együtt lakott velünk a keret, persze a hodály végén egy jelképesen, egy darab deszká-

val elkerített helyen. Este, amikor mindenki már a vackán hevert, a keret nótákat, majd ké-

sőbb „előadásokat” is követelt. A nóták nem mentek, a sötétség leple alatt szabad folyást en-

gedtünk hangulatunknak, és a belső tiltakozást nem tudta legyőzni a keret parancsszava.

Megpróbálkoztak hát az „ismeretterjesztő” előadásokkal. Sok jelentkező erre sem akadt. A

hórihorgas történelemtanárnak azonban kapóra jött a felhívás, állandóan jelentkező szereplési

hajlamát kielégíthette, és a megszokott kappanhangján, leereszkedő tónusban, inkább a keret

felé fordulva történelmi korszakok magyarázatába kezdett. A sok banalitástól, az üresen kon-

gó frázisoktól hamar elaludt a társaság, és minél csendesebben horkoltak a fiúk, annál jobban

hallhatóvá lett Gonda, akit nem alterált31

az, hogy alvóknak beszél, gyakran saját bölcsességé-

től megittasodva belebeszélt a néma éjszakába…

Az unalmas előadásokat Engel Miki paródiái enyhítették némiképp. Szellemes rigmusokat írt

a keretről és a gombás Náciról.

Később a keret ukrán házakba költözött. Kissé tágasabb lett a helyünk. Javulás állott be tiszta-

ság terén is: elrendelték a fertőtlenítésünket. E célból egy kis folyó tágasabb öbléhez tereltek

bennünket. A nap fenn volt ugyan az égen, de még nem igen melegített. Hűvös szél fújt, mez-

telenre kellett vetkőznünk, és amíg ruháinkat a fertőtlenítőbe gyömöszölték, meg is fürödhet-

tünk. Jól esett a víz, a szappanos mosakodás, de aztán dideregtünk, mint a kocsonya. A keret

újra belekergetett a vízbe. Végre elkészült a gép. Megkaptuk a ruháinkat, csodálkozással álla-

pítottuk meg, hogy a gőzölgő kabátokban még mindig mozognak a tetvek. Egyesek visszaad-

ták a ruháikat, de az sem használt semmit, mert nagyobb nyomást, hőt nem tudott előállítani a

fertőtlenítő. Félmunkát végeztünk hát, de ha hűlés nélkül megússzuk, megéri – gondoltunk

magunkban – még így is. Néhány száz tetűtől egyelőre csak megszabadultunk. Ennek az ér-

zésnek a nagyszerűségét csak az tudja felfogni, aki már volt valaha életében tetves.

Egy este új századbeosztást készítettek. Az orvos mindenkit megvizsgált. A betegeket haza-

küldik. Hazamenést reméltek azok is, akik már második éve voltak kinn, és egy bizonyos ren-

delet értelmében már állítólag régen otthon volna a helyük. Megindultak a viták. Lesz leszere-

lés, vagy nem?... A vitát már majdnem eldöntötte egy felolvasott, de nagyon homályosan

megszerkesztett rendelet, amely szerint egyeseket a századparancsnok leszereltethet, ha letelt

az ideje. Az ügyvédek hosszú órákon át vitatták, magyarázták a rendeletet, amelynek a vége

természetesen az volt, hogy a rendelet ő reájuk is vonatkozik, így hát természetesen nem so-

kára ők is otthon lesznek. A vitákban különösen Zicsi remekelt. Pompás, klasszikus érvekkel

bizonyította be, hogy neki és a vele egyívásúaknak legkésőbb őszre otthon kell lenniük.

A koszt nem javult, a keret pudingot evett, nekünk a műméz volt a legjobb falatunk. Az a hír

terjed, hogy nem sokára tovább megyünk innen is. Július 25-én délután egy magyar tiszt va-

lóban jelenti, hogy a pajtát ki kell ürítenünk a németek miatt. Másnap reggel már indul is a

század a kb. hat kilométerre lévő szlovák bunkerekbe.

[…]

31

Zavar, feszélyez (latin).