NNCL701-3E0v2.0

Timothy Zahn

Star WarsA múlt kísértete

A fordítás a STAR WARS – SPECTER OF THE PAST című könyve alapján készült

Timothy Zahn: SPECTER OF THE PASTBantam Spectra Book, 1997

© 1997 by Lucasfilm Ltd. TM

All rights reserved! Used Under Authorization

Fordította: Békési József

Hungarian translation copyright © 1999, by LAP-ICS Ltd. BudapestKiadja: LAP-ICS Kft. AQUILA Könyvkiadója

ISBN: 963 434 359 7Felelős kiadó: Rácsay László ügyvezető

A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, az 1999. évbenFelelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

1. FEJEZET

A Chimaera birodalmi csillagromboló lassan, csendesen siklott az űrben, fényei az élet egyetlenszikrájaként sziporkáztak a végtelen sötétségben.

Az üres sötétségben. A nyomasztóan fekete űrben. Fényévek magányában, messze a legközelebbikis szigettől, a galaxis egyik naprendszerétől, a Peremvilágok és a csak Ismeretlen Vidékneknevezett, hatalmas térség határán. A Birodalom legeslegszélén.

Pontosabban a hajdani Birodalom szánalmas kis maradványának legszélén.A Chimaera egyik oldalablaka előtt állva Pellaeon admirális, a Birodalmi Flotta főparancsnoka a

végtelen ürességbe bámult, amelynek súlya túl régóta nehezedett már a vállára. Túl sok év, túl sokcsata, túl sok vereség.

Talán a Chimaera hídjának legénysége is érezte a súlyt. Az admirális háta mögött zajlótevékenység szokatlan némasága legalábbis erre utalt. De lehet, hogy csak annak köszönhette acsendet, hogy pont itt voltak, olyan messze mindentől, a semmi közepén.

Igen, csak erről lehetett szó. A Chimaerán a Flotta színe-java szolgált. Birodalmi tisztek éskatonák, a birodalmiak pedig nem adják fel. Soha.

Félénk léptek toppantak mellette.– Admirális? – szólította meg Ardiff kapitány halkan. – Készen állunk, uram.Pellaeon elméje egy pillanatra visszaugrott tíz évet a múltba, egy nagyon hasonló pillanathoz.

Akkor Thrawn főadmirális társaságában állt a Chimaera hídján, annak az álcázóernyőnek a végsőtesztjét figyelve, amelyet Thrawn a Császár Tantiss-hegyi relikviái közül ásott elő. Pellaeon tisztánemlékezett rá, milyen izgalom töltötte el akkor, dacára az őrült jedi klón, Joruus C'baoth miatti rosszelőérzetének. A saját szemével láthatta, ahogy Thrawn fél kézzel új életet és tartást lehel aBirodalomba.

A Tantiss-hegy azonban már nem létezett, elpusztították az Új Köztársaság ügynökei, illetveC'baoth saját őrültsége és árulása. És Thrawn főadmirális is halott volt.

A Birodalom pedig haldoklott.Pellaeon kényszerítette magát, hogy elhessegesse a múlt árnyait. Birodalmi tiszt volt, márpedig a

birodalmiak nem adják fel.– Köszönöm – felelte Ardiffnak. – Folytassa belátása szerint, kapitány!– Igen, uram. – Ardiff félig elfordulva odaintett a bal oldali főállás koordinátorának. – Adjon jelt a

támadásra! – parancsolta.A tiszt nyugtázta az utasítást, és továbbadta a legénységének. Pellaeon visszafordult az ablak

felé…Épp időben, hogy meglássa a nyolc SoroSuub Preybird vadászgépet, amint szoros kötelékben

elődübörögtek a csillagromboló mögül. Éles szögben a Chimaera felépítménye fölé csapvavégighúztak az elülső pereme mentén, alacsony energiájú lézertűzzel árasztva el azt, majd kecsesennyolcfelé válva eltávolodtak. Előre és kifelé dugóhúzózva tovább tüzeltek, amíg csak ki nemkerültek a csillagromboló elsődleges támadási zónájából. Aztán egy széles kört leírva újra alakzatbatömörültek.

– Admirális? – kérdezte Ardiff sürgetően.– Hadd menjenek még egy kört, kapitány! – intette türelemre Pellaeon. – Minél több repülési

adatot kap az Előrejelző, annál jobban fog működni. – Rápillantott az egyik tisztre. – Kárjelentés?– Kisebb károk az elülső peremen, uram – jelentett a tiszt. – Az egyik érzékelőcsoport kilőve, öt

turbólézer távolságmérő nélkül maradt.– Nyugtázva. – Természetesen mind csak elméleti sérülés, azzal a feltételezéssel számolva, hogy a

Preybird-ök teljes energiájú, csatahajókra való turbólézerekkel vannak felszerelve. Pellaeon fiatalkorában imádta a hadijátékokat; élvezte, hogy az igazi csata kockázatai nélkül játszhat atechnikákkal és taktikákkal. Az évek során azonban valahogy megfakult a hajdani izgalom. –Kormány, húsz fokkal jobbra! – adta ki a parancsot. – A következő támadásnál a jobb oldaliturbólézerek nyissanak zárótüzet!

A Preybird-ök már szoros alakzatban közeledtek is, újra rárepülve célpontjukra. A Chimaeraturbólézerei feléledtek, az alacsony energiájú lövések szétfröccsentek a Preybird-ök egymást átfedőpajzsain. Az ellenfelek között másodperces tűzharc alakult ki; aztán a Preybird-ök alakzata ismétfelbomlott, mintha egy kéz ujjai tárultak volna szét. A Chimaera alá és fölé kanyarodvamegeresztettek néhány gyors sorozatot, aztán a biztonságos távolság felé vették az irányt.

– Kárjelentés? – kiáltotta Pellaeon.– A jobb oldalon három turbólézerüteg kilőve! – kiáltott vissza a tiszt. – Továbbá elvesztettünk

egy vonósugár-generátort és két ionágyút!– Az ellenfél veszteségei?– Az egyik támadó mintha elvesztette volna a pajzsát, a másik kettőnek pedig megsérültek a

turbólézerei.– Ezt nem nevezném veszteségnek – morogta Ardiff. – Ez a felállás persze nem teljesen fair. Ilyen

kicsi és ennyire mozgékony hajóknak nem lehetnek annyira erős pajzsaik és turbólézereik, mintamikkel mi számolunk.

– Ha fair játékot akar, rendezzen futballbajnokságot! – vetette oda Pellaeon fagyosan. – Aháborúban azonban ne keresse!

– Elnézést, uram – rándult meg Ardiff arca. Pellaeon felsóhajtott. A Birodalmi Flotta színe-java…– Állítsa készenlétbe az álcázóernyőt, kapitány! – utasította, a távolban újra összeálló Preybird-ök

hajtóműveinek halvány ragyogását figyelve. – Azonnal aktiválja őket, amint kiadom a parancsot!– Igenis, admirális.A hajtóművek hirtelen felragyogtak, majd részben eltakarták őket a felgyorsuló vadászgépek.– Jönnek – állapította meg Pellaeon, összehúzott szemmel figyelve, ahogy az egy szem pont

helyét átveszi a nyolc gépből álló alakzat. – Tűzvezérlést az Előrejelzőnek! Álcázóernyőtkészenlétbe!

– Előrejelző és álcázóernyő készenlétben – jelentette Ardiff. Pellaeon bólintott, figyelmét teljesenlekötötték a Preybird-ök.

Már majdnem odaértek ahhoz a ponthoz, ahol legutóbb felbontották az alakzatot…– Álcázóernyőt: most!És a híd világításának pillanatnyi megremegése közben a csillagok és a közeledő Preybird-ök

eltűntek, ahogy az álcázóernyő tökéletes sötétségbe burkolta a Chimaerát.– Álcázóernyő aktiválva és stabilizálva – közölte Ardiff.– Kormány balra: nyolcszor harminc fok – adta ki a parancsot Pellaeon. – Gyorsulás nulla egész

egy tized. Turbólézerek: tűz!– Nyugtázva! – kiáltotta egy tiszt. – Turbólézerek tüzelnek.Pellaeon egy lépéssel közelebb ment az oldalablakhoz, és lenézett a Chimaera oldalára. Az

alacsony energiájú sugarak halvány fénye látható volt, amint egy rövid távolságra kivágódtak acsillagrombolóból, aztán az álcázóernyő határát átlépve eltűntek. Ugyanattól az eszköztől elvakítva,ami eltakarta az ellenfelei elől, a Chimaera vadul tüzelt, hogy megpróbálja leszedni azokat.

Vagy talán nem is olyan vadul. Ha az Előrejelző valóban olyan jól működik, mint ahogy azt atervezői remélték, akkor a Birodalomnak talán van még egy esélye ebben a háborúban.

Elég sok időnek kellett eltelni, amíg a Chimaera turbólézerei abbahagyták a tüzelést. Túlságosanis soknak.

– Ennyi volt? – kérdezte Ardiffot.– Igen, uram – bólintott a másik. – Ötszáz lövés, ahogy beprogramoztuk.A fények újra megremegtek és visszatértek a csillagok. Pellaeon lélekben keresztbe tette az ujját,

és kinézett az ablakon.Egy pillanatig semmit sem látott. Aztán jobbra megpillantotta a közelgő hajtóművek ragyogását.

Szám szerint hetet.– Üzenet az ellenséges parancsnoktól, admirális! – kiáltotta a kommunikációs tiszt. – A hármas

célpontot üzemképtelenné tette egy találat; a többiek minimális sérüléseket szenvedtek. Továbbiparancsokat kér.

Pellaeon elfintorodott. Egy. A Chimaera nyolc célpontból pontosan egyet tudott eltalálni. Ésehhez a hatalmas diadalhoz ötszáz lövés kellett.

Szóval ennyi. Kipróbálták hát a csodálatos Számítógépes Pálya-előrejelzőt, amit a tervezői éstámogatói az egekig magasztaltak, mint az álcázóernyő legjobb felhasználási lehetőségét. Ésőszintén szólva valószínűleg jobban teljesített, mintha egyszerűen csak találomra lövöldöztek volna.

De nem elég jól. Közel sem elég jól.– Közölje az ellenséges parancsnokkal, hogy a gyakorlat véget ért! – mondta Pellaeon a

kommunikációs tisztnek. – A hármas célpont újraindíthatja a rendszereit; minden hajó térjen visszaa Chimaerára. Két óra múlva várom a jelentéseiket.

– Igen, uram.– Biztos vagyok benne, hogy tudnak még javítani rajta, admirális – szólalt meg Ardiff Pellaeon

mellett. – Hiszen ez még csak az első éles teszt volt. Biztos, hogy tudnak még javítani rajta.– És hogyan? – torkolta le Pellaeon. – Mindentudóvá teszik az Előrejelzőt? Vagy csak

megtanítják, hogyan olvasson az ellenség gondolataiban?– Csak két kört adott neki, hogy tanulmányozza a célpontok repülését – emlékeztette Ardiff. –

Több adat birtokában jobban előre jelezhette volna a pályájukat.Pellaeon halkan felhorkant.– Szép elmélet, kapitány, és ellenőrzött körülmények között talán még működhet is. Az igazi csata

azonban egyáltalán nem ellenőrzött körülmények között zajlik. Túl sok a változó és az ismeretlen,különösen, ha figyelembe vesszük a több száz idegen fajt és harcmodort, amelyekkel számolnunkkell. Kezdettől fogva azt tartottam, hogy ez az egész projekt valószínűleg hiábavaló. De ki kellettpróbálni.

– Hát akkor vissza kell mennünk a startvonalra – állapította meg Ardiff. – Ki kell találni valamimást. Nem létezik, hogy nincs valami gyakorlati haszna ennek az álcázóernyőnek.

– Természetesen van – helyeselt Pellaeon súlyosan. – Thrawn főadmirális hármat is bemutatott.Azonban egyetlen hozzá fogható katonai lángelme sem maradt a Birodalomban. Nem, kapitány! –sóhajtott fel. – Vége van. Mindennek vége. És vesztettünk.

Egy hosszú pillanatig csak a háttérben zajló beszélgetések halk moraja hallatszott a hídon.– Ezt nem mondhatja, admirális – szólalt meg végül Ardiff. – És ha megengedi, uram, a birodalmi

erők főparancsnokának nem lenne szabad így beszélnie.– Miért nem? – vágott vissza Pellaeon. – Hiszen mindenki számára nyilvánvaló.– Nem feltétlenül, uram – felelte Ardiff mereven. – Még mindig miénk nyolc szektor… több mint

ezer lakott rendszer. Még a miénk a Flotta, közel kétszáz csillagrombolóval. Még mindig olyan erőtképviselünk, amivel számolni kell.

– Valóban? – kérdezte Pellaeon. – Valóban azok lennénk?– Természetesen – makacskodott Ardiff. – Egyébként hogy tarthatnánk még magunkat az Új

Köztársasággal szemben?Pellaeon megrázta a fejét.– Ennek pusztán az a magyarázata, hogy az Új Köztársaságot pillanatnyilag túlságosan lekötik a

belső torzsalkodások ahhoz, hogy velünk foglalkozzon.– Ami ugyancsak a mi malmunkra hajtja a vizet – mondta Ardiff. – Időt nyerünk, hogy rendezzük

sorainkat, és újra felfegyverkezzünk.– Felfegyverkezzünk? – nézett rá Pellaeon hitetlenkedve. – Vetett már legalább egy futó pillantást

arra, mivel dolgozunk itt? – intett az ablakon át a Chimaera teste mögött épp eltűnő, a hangárirányába tartó Preybird-ök felé. – Nézze csak meg ezeket, kapitány. SoroSuub Preybird-ök.SoroSuub Preybird-ökre kell fanyalodnunk.

– A Preybird-ökkel nincs semmi baj, uram – állította Ardiff makacsul. – Nagyon is jó közepesméretű vadászgépek.

– De nem a Birodalom gyártja őket! – csattant fel Pellaeon. – Ki tudja, honnan loptuk őket…valószínűleg valami kalóz- vagy zsoldosbandától. És azért kell lopnunk őket, mert mindösszeegyetlen hajóépítőnk maradt, az pedig még a sorhajók iránti igényt sem tudja kielégíteni, hogy a

vadászokról ne is beszéljünk. Mondja hát meg, hogyan akarja újra felfegyverezni a Flottát?– Akkor sincs még minden veszve, uram – nézett ki Ardiff az ablakon.Pedig minden veszve volt. És Pellaeon biztosra vette, hogy mélyen legbelül Ardiff is ugyanúgy

tudja ezt, mint ő. Ezer rendszer maradt a valaha egymillióra kiterjedő Birodalomból. Kétszázcsillagromboló, holott a Flottát valaha huszonötezer alkotta.

És ami talán a legbeszédesebb bizonyíték: rendszerek százai, melyek régebben gondosan őriztéksemlegességüket, most az Új Köztársasághoz folyamodnak felvételért. Ők is tudják, hogy a háborúvégkimenetele már nem bizonytalan.

Thrawn főadmirális talán még győzelemmé szíthatta volna a megmaradt tüzet. Thrawnfőadmirális azonban halott.

– Utasítsa a navigátort, kapitány, hogy álljon a Bastion rendszer felé vezető pályára! – mondtaPellaeon Ardiffnak. – Küldjön üzenetet minden moffnak, rendelje őket Disra moff palotájába!Amint leszálltak a Preybird-ök, indulunk.

– Igenis, admirális – felelte Ardiff. – Elárulhatom a moffoknak a találkozó témáját?Pellaeon kinézett az ablakokon a távoli csillagokra. Csillagok, amelyeket a Birodalom valaha a

magáénak tudhatott. Olyan sok volt az övék… és valahogy mind kicsúszott a kezükből.– Mondja meg nekik – szólalt meg halkan –, hogy itt az ideje követséget meneszteni az Új

Köztársasághoz… Hogy megállapodjanak a fegyverletétel feltételeiben.

2. FEJEZET

A Millennium Falcon konzolja megeresztett még egy utolsó figyelmeztető sípolást, felriasztvaezzel Han Solót szunyókálásából. Han nagyot nyújtózva megmozgatta fáradt izmait, és gyorsanvégignézett a kijelzőkön. Már majdnem odaértek.

– Gyerünk, Csubi, szedd össze magad! – kurjantotta el magát, miközben párszor megpaskolta avukit a kézfejével.

Csubakka megrázkódott, és kérdően felmordult.– Megérkeztünk, az van – felelte Han nagyokat pislogva. A hiperhajtóművek fogantyúját

megmarkolva az egyik számlálóra függesztette a tekintetét. – Indítsd be a fénysebesség alattihajtóműveket! Itt vagyunk.

A számláló elérkezett a nullához, és Han előrenyomta a kart. A Falcon pilótafülkéjén kívül ahipertér foltos ege fényes csíkokkal lett tele, amelyek aztán csillagokká változtak, és ezzel a hajómeg is érkezett.

– Célegyenesben vagyunk – jelentette be Han, az előttük lebegő, kékesvörös bolygó félköre felébiccentve.

Csubakka felmordult a szomszédos ülésben.– Hát igen, az Iphigin körül mindig nagy a forgalom – bólintott Han, szemügyre véve a bolygó

mellett villogó több száz hajtóműfényt. – Ennek és még legalább két másik szektornak a legfőbbtranzitállomása. Pufogó valószínűleg ezért szervezte ide a találkozót… senki sem kezd el vaktábanlövöldözni, ha a saját embereit is eltalálhatja.

Csubakka idegesen felhördült.– Rendben, bocsánat – kért elnézést Han gúnyosan. – Akkor legyen Gavrisom elnök úr. Nem is

tudtam, hogy ennyire rajongsz érte.A kom ebben a pillanatban sípolni kezdett. Csubakka hatalmas kezével lecsapott a kapcsolójára,

és beleüvöltött a mikrofonba.– Hé, Csubi! – hallatszott Luke Skywalker hangja a hangszóróban. – Időben érkeztetek. A

változatosság kedvéért csak nem rendben működik a Falcon?– Semmi sincs eltörve, csak a kom kapcsolója – morogta Han szúrós pillantást vetve a vukira. –

Csubi épp az előbb próbálta belelapítani a konzolba. Te merre vagy, Luke?– A bolygó éjszakai oldala felől jövök – felelte Luke. – Miért, mi baja van Csubinak?

– Semmi különös. Támadt egy kis politikai nézeteltérésünk, ez minden.– Aha – hümmögött Luke sokat tudóan. – Megint „Pufogónak” nevezted Gavrisom elnököt, mi?– Nehogy te is elkezdd! – hördült fel Han a hangszóróra meredve.Csubakkából elődübörgött egy kérdés.– Hát először is azért, mert a dumáláson kívül semmihez sem ért – felelte Han.– A calibopok abban a legjobbak – mutatott rá Luke. – Nézzünk szembe a tényekkel, Han,

mostanában a szavak a fegyvereink.– Tudom, tudom – fintorodott el Han. – Leia is állandóan ezt hajtogatja. – Szinte öntudatlanul

parodizálni kezdte a feleségét. – Már nem a Lázadók Szövetsége vagyunk, ahol egy maroknyianirányítottuk az egész műsort. Közvetítők és döntéshozók lettünk, és segítenünk kell a rendszerek, aszektorok kormányait, hogy békében és barátságban éljenek egymás mellett.

– Tényleg ezt mondta Leia?– Én legalábbis így foglalnám össze. – Han a szemöldökét ráncolva kinézett a Falcon

vezérlőfülkéjének az ablakán, aztán visszafordult a műszerekhez. – Ez te vagy azzal az X-szárnyúval?

– Igen, én – erősítette meg Luke. – Miért? Azt hiszed, elfelejtettem, hogy kell vezetni?– Nem, csak úgy tudtam, hogy mostanában az Akadémia Lambda-siklóival repülsz.– Csak azért, mert általában utasaim is vannak – felelte Luke. – Hallgatók meg ilyesmi. Artu

velem volt a Yavinon, mikor megkaptam a hívásodat… valami adatokat szelektált, úgyhogy csakbeugrottam a jó öreg vadászgépembe, és már útnak is indultam. Egyébként mi ez az egész?

– Miért, mi szokott lenni a Magnak ezen a végén? – vágott vissza Han keserűen. – A diamalák ésaz ishorik már megint egymásnak estek.

Luke sóhajtása halk szisszenésnek hallatszott a hangszóróban.– Hadd találjam ki! Kereskedelmi és nyersanyag-elosztási vita?– Majdnem – bólintott Han. – Ez alkalommal a hajók védőőrizetéről van szó. A diamalák nem

szívesen bízzák magukat a helyi őrjáratokra, mikor ishori kikötők felé tartanak. Az ishorik viszontnem akarnak felfegyverzett diamala hajókat látni a rendszereikben.

– A szokásos – állapította meg Luke. – Gavrisomnak van valami ötlete, hogyan oldjuk meg ezt azegészet?

– Ha van is, nekem nem mondta – vont vállat Han. – Csak odaszólt a Wayland-re, hogy azonnaljöjjek ide. Gondolom azért, hogy segítsek nekik békében és barátságban egymás mellett élni.

– Gavrisom téged kért fel a közvetítésre?– Hát… – préselte össze Han az ajkát – nem egészen. Valószínűleg azt hiszi, Leia is velünk van.– Aha.– Nézd, Luke, én vagyok a Független Kereskedők Szövetségének hivatalos összekötője –

emlékeztette Han zsémbesen. – Már máskor is csináltam ilyet. Leia pedig már régóta nem volt igaziszabadságon… muszáj, hogy együtt legyen egy kicsit a srácokkal. És most az egyszer nem hagyom,hogy valami ostoba diplomáciai probléma miatt elrángassák mellőlük, különösen akkor, mikorelméletileg szabadságon van. Ennél azért többet érdemel.

– Ezzel nem tudok vitatkozni – ismerte el Luke. – A legutóbbi útjait én sem neveznémpihentetőnek. Bár személy szerint nem tudom a Waylandet turistaparadicsomként elképzelni.

– Meg fogsz lepődni – felelte Han. – Egyáltalán nem olyan, mint amikor átevickéltünk az erdőn aTantiss-hegyre. A letelepedett noghrik teljesen megváltoztatták.

– Hiszek neked – adta meg magát Luke. – Szóval, miben lehetek a segítségedre?– Van egy tervem – mondta Han. – Tudod, milyenek lesznek a diamalák, mikor gondolkodnak:

halálian nyugodtak és érzelemmentesek, igaz? Na, ezek odalesznek a te mély jedi dumádért,úgyhogy te fogsz beszélni az ő delegációjukkal. Az ishorik az ellenkező véglet… képtelenek bármitis megbeszélni anélkül, hogy ne üvöltözzenek torkuk szakadtából egymással.

– De egyetlen szavukat sem kell komolyan venni – szúrta közbe Luke. – Pusztahormontevékenység az egész: a „harcolj vagy gondolkodj” ösztön, azt hiszem, így hívják.

– Tudom, tudom – bólogatott Han, szikrányi idegességet érezve a lecke hallatán. Jedimester vagy

sem, Luke még feleannyit sem látott a galaxisból, mint ő, aki már legalább háromszor körberepülteés legalább száz idegen fajjal állt szóba. – A lényeg az, hogy annyit kiabálnak, amennyit csakakarnak, és még egy vukit sem idegesítenek fel. Úgyhogy velük Csubi fog beszélni. Aztánösszejövünk mind a hárman, kitaláljuk a megoldást, és már készen is vagyunk.

– Eredeti megközelítés, azt meg kell hagyni – ismerte el Luke elgondolkodva. – Személy szerintazért jobban örülnék neki, ha Leia is itt lenne. Zseniális érzéke van a békítéshez.

– Még egy ok, hogy megkíméljük ettől az egésztől – felelte Han sötéten. – Ahogy a dolgokalakulnak, Gavrisom és a Nagytanács felől Leia az egész életét ezeknek a kis tyúkpereknek azelsimításával tölthetné.

– Valóban, az Új Köztársaságnak mintha a növekedéssel együtt járó problémáknál valamivel többjutna – értett egyet Luke komolyan. – De lehet, hogy ez csak a birodalmi uralom összeomlásáhozvaló alkalmazkodás normális menete.

– Vagy az, vagy a Birodalom maradéka kavarja a szart – fintorodott el Han. – Gyerünk, szálljunkle! Minél hamarabb elkezdjük, annál hamarabb mehetünk haza.

Egy kétállásos dokkban szálltak le, amit kifejezetten a számukra tettek szabaddá a város északiűrrepülőtér-komplexumában. Han és Csubakka a Falcon rámpájának tövében állva beszélgetetthárom fehér sörényű diamalával, miközben Luke letette X-szárnyúját. Elégedetten állapította meg,hogy alig jött ki a gyakorlatból.

Ám még mielőtt leállította volna a hajtóműveket, érezte, hogy valami baj van.– Maradj a hajón, Artu! – utasította a droidot, ahogy felemelte a pilótafülke tetejét, és levette a

sisakját. – Tartsd nyitva a szemed, oké?!Artu egy csicsergéssel nyugtázta a kérést. Sisakját és kesztyűjét a pilótaülésre dobva, Luke

könnyedén átszökkent az X-szárnyú oldala felett a talajra, és odasétált a Falcon mellett várakozócsoporthoz. Észrevette, hogy három diamala alaposan végigmérte… és az arckifejezésük nem tűntkülönösebben barátságosnak.

– Üdv! – biccentett udvariasan Han mellé lépve. – Luke Skywalker vagyok.A Hanhoz legközelebb álló diamala megremegett.– Mi is üdvözöljük, Skywalker jedimester – felelte kifejezéstelen, érzelemmentes hangon,

kifürkészhetetlen arccal. – A konferencián azonban nem szívesen látjuk.Luke szaporán pislogni kezdett. Rápillantott Hanra, észrevette a másik arcán a feszültséget, majd

visszanézett a diamalára.– Nem értem.– Akkor világossá teszem – válaszolta az idegen, miközben megrendült a bal füle. – Nem

szeretnénk, ha részt venne a tárgyalásokon. Nem áll szándékunkban bármelyik problémát ismegbeszélni önnel. Ami azt illeti, az lenne a legjobb, ha távozna ebből a rendszerből.

– Hé, álljunk meg egy percre! – vágott közbe Han. – Ő a barátom, értve vagyok? Én kértem, hogyjöjjön ide, és hosszú utat tett meg, hogy segítsen!

– Nem kérünk a segítségéből.– Én viszont kérek! – vágott vissza Han. – És nem fogom elküldeni.Egy pillanatra feszült csend támadt. Luke a diamalákon tartotta a szemét, s közben azon

gondolkodott, hogy nem lenne-e Jobb, ha egyszerűen elmenne, s ezzel a maga részéről megoldaná aproblémát. Ha tényleg nem akarják, hogy itt legyen…

A diamalák vezetőjének megint megrándult a füle.– Rendben – mondta. – A jedimester maradhat. De csak mint a tanácsadója, és nem vehet részt a

tárgyalásokon. A diamalák nem fognak beszélni a problémáról a jelenlétében.Han elfintorodott, de bólintott.– Ha így akarják, legyen. Ha megmutatják a szállásunkat, neki is láthatunk a dolognak.A diamala intésére az egyik társa átadott Csubakkának egy adattáblát.– Kaptak egy lakosztályt az űrrepülőtér irányító központjában – közölte. – Kövessék a térképet!

Az ishorik már a konferenciateremben vannak. Amint önök is elkészültek, kezdünk.A három idegen egyszerre mozdulva megfordult és elindult a dokkból kivezető lépcsők egyike

felé.– Nos, ez érdekes – hümmögte Luke halkan, a távolodó hármast figyelve. – Van valami tipped,

miről szólt ez az egész?– Ja – felelte Han. – Fogjuk rá.– Fogjuk rá? Mit akarsz ezzel mondani?Han a szeme sarkából Luke-ra pillantott; az arckifejezése és a gondolatai zavarodottak voltak.– Figyelj, egyelőre felejtsük el az egészet, oké? A diamalák nem… szóval, nem nagyon kedvelnek

téged. Maradjunk ennyiben!Luke a távolodó diamalák hátát, a lágy szellőben meglebbenő, ragyogó sörényüket bámulta.

Természetesen nem feltétlenül kellett volna ennyiben hagynia a dolgot; bármikor kinyúlhatott volnaaz Erővel a szükséges információért. Biztos, hogy akármi is a probléma, csak valami félreértéslehet, és addig nemigen tisztázhatja, amíg nem tudja, mi az. Igen, ezt kellene tennie.

És mégis…Rápillantott Hanra. Solo visszanézett rá, arcán még mindig a zavarodott kifejezéssel. Talán épp

azon gondolkodott, hogy Luke megteszi-e, ami a fejében járt.Nem. Félreteszi a dolgot, ahogy Han kérte. Egyelőre.– Rendben – szólalt meg végül. – Mi legyen az új stratégiánk?– A tárgyalásokat majd elintézem Csubival – felelte Han a vuki felé fordulva. Még így, hogy az

arca nem látszott, sem lehetett nem észrevenni hirtelen megkönnyebbülését. – Ha van kedvedmegvárni, amíg végzünk, akkor segíthetnél kitalálni, hogyan hozzuk tető alá a megállapodást.

– Persze. – Luke ismét arra pillantott, amerre a diamalák távoztak. – Azt mondta, a tanácsadódlehetek. Gondolom, akkor tanácsokat fogok adni.

Mikor visszafordult, látta, hogy Han az arcát figyeli.– Elment a kedved az egésztől, igaz? – kérdezte az idősebb férfi.Luke vállat vont.– Hát nem éppen a nap fénypontja ez a fogadtatás – ismerte be. – Egy kicsit mindig zavarba

jövök, mikor felajánlom valakinek a segítségemet és visszautasítják. De, gondolom, attól mégsenkinek nem lett semmi baja, hogy zavarba jött egy kicsit.

– Hát nem – rázta meg a fejét Han. – Néha még segíthet is.Fura, amit mond, gondolta Luke. De még mielőtt rákérdezhetett volna, Han odalépett Csubakka

mellé, és elvette tőle az adattáblát, amit a diamala adott neki.– Rájöttél már, hová kell mennünk? – kérdezte.A vuki igenlően felmordult, s egyik szőrcsimbókos ujjával rámutatott az adattábla képernyőjére.Igen, tényleg — adta vissza neki Han az eszközt. – Te mész elöl. – Féloldalasan rávigyorgott

Luke-ra. – Ha egy vuki megy előtted, biztosra veheted, hogy senki sem áll az utadba.– Te is tudod, hogy van még egy lehetőség – mondta Luke halkan, ahogy átvágtak a dokkon. –

Lehet, hogy megpróbálnak szétválasztani minket. Lehet, hogy meg akarják támadnivalamelyikünket.

– Nem hiszem, hogy erről lenne szó – rázta meg a fejét Han.– Azért jobban szeretném, ha szemmel tarthatnám a találkozót – makacskodott Luke. – Akárhol is

szállásoltak el, tudom érzékelni, hogy merre jártok. Így azonnal ott lehetek, ha szükségetek lennerám.

– Csak azt, hogy merre járunk, igaz?– Természetesen – ráncolta a homlokát Luke. – Soha nem próbálnék belenézni a gondolataidba az

engedélyed nélkül. Ezt ; te is nagyon jól tudod.– Igen – sóhajtott fel Han. – Persze.Mint kiderült, Luke-nak nem kellett az Erőhöz folyamodnia, hogy nyomon kövesse a

fejleményeket. Iphigini vendéglátóik valahogy tudomást szereztek arról, milyen korlátokat állítottakelé a diamalák, és mire Han és Csubakka megkezdte a tárgyalásokat, üzembe is állítottak egyvonalat Luke lakosztálya és a konferenciaterem között, úgyhogy a jedi élőben követhettefigyelemmel a találkozót.

Két órába tellett, míg rájött, hogy a tárgyalások nem vezetnek sehová. További egy óra kelletthozzá, hogy Han is ugyanerre a következtetésre jusson. Vagy hogy hangosan is elismerje.

– Ezek őrültek – morogta, miközben ledobott egy maréknyi adatkártyát a lakosztály közepén állóasztalra. – Az egész bagázs csupa őrültből áll. Teljesen be vannak dilizve.

– Az őrült talán egy kicsit erős – vélte Luke. – Makacsok, talán, de semmiképpen sem őrültek.– Kösz! – hördült fel Han. – Igazán sokat segítettél.Csubakka figyelmeztetően morgott valamit.– Nem jövök ki a sodromból – közölte Han mereven. – Tökéletesen uralkodom magamon.Luke ránézett a barátjára, és gondosan elrejtette mosolyát. Mintha megint a régi Hant látta volna,

a rámenősségig magabiztos csempészt, akivel a Mos Eisley-i kantinban találkozott ő és Obi-van.Vigyorogva vetette bele magát minden ismeretlen kalandba, és gyakrabban találta magát nyakig asűrűjében, mint nem. Jó érzés volt tudni, hogy Han tiszteletre méltó családapaként és az ÚjKöztársaság felelős tisztségviselőjeként sem vesztette el a merészségét, amely valaha legalábbugyanannyira az őrületbe kergette a barátait, mint a birodalmiakat. Nyakig a sűrűjében – ez hozta kia legjobbat Hanból. S talán, már csak puszta megszokásból is, így érezte magát a legnagyobbkényelemben.

– Rendben – lökött egy széket Han az asztal mellé Luke-kal szemben. – Gondoljuk végig a dolgot.Lenni kell valami kiútnak.

– Mit szólnál egy harmadik fél bevonásához? – vetette fel Luke. – Mi lenne, ha az Új Köztársasággondoskodna a diamala hajók biztonságáról, mikor azok ishori rendszerekben járnak?

Csubakka mennydörögve hívta fel a figyelmét a nyilvánvaló problémára.– Igen, tudom, hogy nincs túl sok felesleges hajónk – bólintott Luke. – De a Nagytanács talán

össze tudna szedni néhányat.– Annyit nem, amennyivel lehetne kezdeni valamit – rázta meg a fejét Han. – A diamaláknak

rengeteg hajójuk van. Szerintem fogalmad sincs arról, milyen kevés egységünk jutott erre akörnyékre.

– Pedig hosszú távon ez a megoldás olcsóbb lenne, mint szétválasztani a diamalákat és azishorikat, ha egymás torkának ugranak – érvelt Luke.

– Valószínűleg – ismerte el Han az egyik adatkártyával játszadozva. – A gond csak az, hogyszerintem a diamalák akkor sem fogadnák el az ajánlatunkat, ha lenne elég hajónk. Nem hinném,hogy hajlandóak lennének bárki másra bízni a biztonságukat.

– Még az Új Köztársaságra sem? – kérdezte Luke.Han megrázta a fejét, tekintete egy pillanatra lopva Luke arcára rebbent, majd ugyanolyan

gyorsan el is fordult.– Nem.Luke a homlokát ráncolta. Ugyanazt a zavarodottságot érezte a férfin, mint korábban a Falconnál.– Értem.– Igen – élénkült fel Han ismét. – Egyéb ötletek?Luke rápillantott Csubakkára, s azon töprengett, hogyan közölhetné diplomatikusan a

mondandóját. Nem talált megoldást.– Tudod, Han, még most sem késő bevonni Leiát. Felhívhatnánk a Waylandet, és megkérhetnénk a

noghrikat, hogy hozzák ide.– Nem – szögezte le Han határozottan.Csubakka egy mordulással adta tudtára, hogy Luke-kal ért egyet.– Azt mondtam, nem – ismételte meg Han a vukira meredve. – Magunk is meg tudjuk oldani ezt

az ügyet.Az asztalba épített konzol feltrillázott. Luke ránézett Hanra, ide az még mindig Csubakkával vívta

néma szempárbaját. Kinyúlt az Erővel, és lenyomta a megfelelő kapcsolót.– Skywalker – jelentkezett be.Az asztal közepén lévő hologrampadon egy fiatal iphigini negyed életnagyságú képe tűnt fel.

Gondosan befont ajakszakálla nem takarta el teljesen az Iphigini Űrrepülőtér Igazgatóság torkán

csillogó pecsétjét.– Elnézést kérek, amiért megzavarom önöket a töprengésben, Skywalker jedimester! – kezdte

sokkal dallamosabb hangon, mint amit csontos arca és testfelépítése alapján várni lehetett volnatőle. – Jelzést kaptunk az Új Köztársaság kereskedelmi felügyeletétől, hogy errefelé tart egy vörösvámjelzésű sarkani teherhajó.

Luke ránézett Hanra. Vörös vámjelzés: ez illegális és nagyon veszélyes rakományt jelentett.– Azonosította már a felügyelet a kapitányt és a legénységet?– Nem – felelte az iphigini. – Megígérték, hogy tájékoztatnak, amint tudnak, de még nem hívtak.

A gyanús teherhajó már az Iphigin felé közeledik, ezért elindítottuk az elfogására a rendszerenbelüli vámfregattjaink és járőrhajóink nagy részét. Ugyanakkor úgy véltük, hogy az Új Köztársaságképviselőiként ön és Solo kapitány esetleg szeretné figyelemmel kísérni az eseményeket.

Han hangulata hirtelen megváltozott. Luke rápillantott, s látta, hogy barátja gondterhelten bámulmaga elé a levegőbe.

– Köszönjük, hogy értesítettek – fordult vissza a hologram felé. – Pillanatnyilag azonban…– Honnan jön ez a sarkani? – vágott közbe Han.– A Three-Besh-szektorból. – Az iphigini alakjának helyét átvette az Iphigin rendszer és a

környező űr sematikus térképe. Az Iphigint a napjával összekötő vonaltól pár foknyira egy vöröspont villogott; a bolygóról és a rendszer belsejéből körülbelül húsz zöld pont tartott felé. – Amintláthatják, igyekeztünk olyan erőket küldeni ellene, amely minden ellenállással megbirkózhat.

– Igen – mondta Han lassan. – És biztosak benne, hogy sarkani?– Ellenőriztük az automatikus azonosítóját – felelte az iphigini. – Maga a hajó egy koréliai

Action-Keynne XII. Ritkán látni ilyesmit ezen a környéken, s akkor is jórészt sarkani fennhatóságalatt.

Luke némán füttyentett egyet. Egyszer járt már egy Action-Keynne XII-n, és az utastérluxusa ugyanúgy lenyűgözte, mint a fegyverzetének az ereje. A legértékesebbszállítmányok szállítására tervezték, s szinte felért egy csatahajóval.

Talán ezért is küldtek az iphiginik olyan sok hajót az elfogására. Ha a kapitánya nem lesz hajlandóegyüttműködni, akkor komoly harc elé néznek.

– Rendben, tényleg sarkaninak tűnik – értett egyet Han, bár a hangja egy kicsit túlságosan ishányaveti volt. – Folytassák csak nyugodtan az elfogó hadműveletet! Később talán majd mi isfelszállunk és megnézzük, mi a helyzet.

– Köszönöm, Solo kapitány – hajolt meg az iphigini. – Értesítem a pilótákat, hogy csatlakoznifognak hozzájuk. Minden jót.

A hologram eltűnt.– Ne számíts rá! – morogta Han, miközben összeszedte az asztalról a szétszórt adatkártyákat, és

átfutotta őket. – Csubi, menj csak oda ahhoz a konzolhoz… nézd meg, hogy le tudod-e hívni arendszer teljes forgalmi listáját!

– Mi folyik itt? – ráncolta a homlokát Luke. Nem értette Han hangulatváltozását. Hirtelen azösszes addigi idegesség eltűnt, s csak valamiféle szégyenlős izgalom maradt a helyén. – Tudod, ki acsempész?

– Nincs semmiféle csempész – felelte Han. Megtalálta a kártyát, amelyet keresett, és becsúsztattaaz adattáblájába. – Megvan, Csubi? Remek. Küldd át a hologrampadra.

Csubakka morogva nyugtázta a kérést, és egy az előbbinél részletesebb térkép jelent meg azIphigin rendszerről az asztal fölött. Han rápillantott, aztán lenézett a kezében tartott adattáblára.

– Nagyszerű. Oké, gyere ide, és segíts egy kicsit!– Mi ez? – kérdezte Luke.– Ez a földi állomások listája, és az őket oltalmazó Golan I. platform pályaadatai – magyarázta

Han meglengetve az adattáblát, miközben Csubi visszadöcögött mellé. – Nézzük csak…A két hajdani csempész egy percre összehajolt. Felváltva pillantgattak az adattábláról a

hologramra, s közben halkan társalogtak. Luke a kifelé és befelé tartó, különböző színekkel jelzettteher- és egyéb hajókat ábrázoló térképet nézegetve azon töprengett, mi lehet ez az egész.

– Oké – mondta végül Han. – Ott fognak bejönni. Úgyhogy csak le kell telepednünk annak akúpnak a közepén, és ki kell várni. Remek. Menj le a Falconhoz, és helyezd készenlétbe! Rögtönjövök én is.

Csubakka felrikoltott, és sebes vukiléptekkel kiviharzott az ajtón.– Megtudhatnám végre, mi folyik itt? – érdeklődött Luke.– Persze – szedte össze és tette el ismét Han az adatkártyákat. – Kalózok tartanak felénk.– Kalózok? – hitetlenkedett Luke. – Itt?– Persze. Miért ne?– Nem hittem volna, hogy a kalózbandák ilyen mélyre benyomulnak a Magba, ez minden – felelte

Luke. – Akkor a sarkani csak egy csel?– Aha – állt fel Han az asztal mellől. – Csak éppen nem is tud róla. Ősrégi trükk: rá kell ugrasztani

a járőröket egy a napos oldalon közeledő hajóra, aztán le kell csapni az éjszakai oldalon lévőcélpontra. A vámosok közben egy félbolygónyival arrébb vannak elfoglalva. Egy kényes rész vanbenne: gondoskodni kell róla, hogy a felszíni és orbitális védelmi eszközök ne kapják el az embert.Na meg azt is ki kell találni, hogyan csinálj hamis riadót az elején. Na, gyere, menjünk!

– Nem kellene előbb az iphiginiknek szólni? – kérdezte Luke a komért nyúlva.– Minek? – kérdezett vissza Han. – Te, Csubi meg én elrendezzük a dolgot.– Micsoda, egy teljes kalózbandát?– Persze, miért ne? Ebben a szektorban csak kis bandák vannak… maximum két-három hajóval.

Ami azt illeti – rándult meg Han szája –, valószínűleg ránk sem lenne szükséged.– Értékelem a belém vetett bizalmat – felelte Luke jegesen. – De köszönöm szépen, nem fogom

őket egyedül elintézni.– Hé! – emelte fel a kezét Han. – Nem akartalak megbántani.– Nem is sikerült volna. – Luke odaintett a hologramon a közeledő sarkani teherhajó körül

gyülekező járőrhajókra. – Szerintem szólnunk kellene az iphiginiknek.– Nem tehetjük – ellenkezett Han. – A kalózoknak biztosan van egy földi emberük is. Ha bármit

megszimatolnak, azonnal lefújják a rajtaütést. A végén még hülyének néznének minket, és adiamaláknak is meglenne a véleménye az Új Köztársaságról. Márpedig a Nagytanács megnyúzengem, ha ez megtörténik.

– Sokkal könnyebben mentek a dolgok, mikor a Szövetség katonai tevékenysége még nemfonódott össze a politikával! – sóhajtott fel Luke.

– Nekem mondod!? – morogta Han. – Nézd, mennünk kell. Jössz, vagy nem?Luke vállat vont.– Jövök – felelte előhúzva a komlinkjét. – Artu?

Artu Detunak nem tetszett az egész. Egy cseppet sem. Az X-szárnyú fedélzeti számítógépénekképernyőjén átfutó szavak egyértelművé tették ezt.

– Ugyan már, Artu! – korholta Luke. – Végigcsináltunk egy háborút a galaxis valaha látottlegerősebb katonai gépezete ellen. Ugye nem akarod azt mondani, hogy berezeltél egypár toldozott-foldozott kalózhajótól?

A droid felháborodott füttykavalkádot hallatott.– Ez már jobban tetszik – mondta Luke elismerően. – Csak tartsd nyitva a szemed! Minden

rendben lesz.Artu csippantott még egyet, hallhatóan egyáltalán nem lett meggyőzve, aztán elhallgatott. Luke

kinézett az X-szárnyú pilótafülkéjének tetején, próbálva elhessegetni saját gyötrő kételyeit. Az afurcsa nyugtalanság, amely újra és újra a felszínre tört Han érzelmei közül… a diamalák érthetetlenviselkedése… mindez csak fokozta azt a különös feszültséget, amely egyre nőtt benne az elmúlt párhét során.

Kétszer is beszélt már róla Leiával, remélve, hogy a lány bölcsessége és tapasztalata segíthetnekneki élesebb fókuszba hozni homályos, rossz érzéseit. Leia azonban mindössze arra tudott tippelni,hogy valamiféle tudatalatti figyelmeztetésről lehet szó, amely talán magából az Erőből fakad. Talán

valamit meg kell tennie Luke-nak, elmélkedett, vagy talán valamit nem szabad megtennie.Testvére ösztökélésére Luke az utóbbi napokban többet meditált, remélve, hogy a megmerítkezés

az Erőben talán segít. Eddig azonban semmi eredményre nem jutott.– Luke? – csendült fel Han hangja a sisakjában. – Hol vagy?Luke visszakényszerítette a gondolatait a jelenlegi feladatára.– Feletted, egy kicsit balra – mondta. – Semmit sem látok, ami kalózhajóra hasonlítana. És te?– Még én sem – felelte Han. – Ne aggódj; észre fogod venni, mikor ideérnek!– Rendben. – Luke lassan, alaposan szemügyre vette a különböző hajók hajtóműveinek ragyogó

fényköreit.És egyszer csak ott voltak.Csak éppen nem két-három hajó. Nem kevesebb, mint nyolc hajó lépett ki a fénysebességből.

Egyiken sem lehetett semmiféle jelzést látni, viszont mindegyiken hidegen csillogtak a turbólézerekcsövei.

Luke mögül riadt visítás hallatszott.– Nyugi, Artu – csitította Luke a droidot. – Kérem az adataikat!Artu bizonytalanul csipogott valamit, és egy lista jelent meg Luke képernyőjén. Két ütött-kopott

koréliai naszád, egy öreg, de lenyűgöző méretű Kaloth csatacirkáló egy hasonlóan öreg KDY a-4ionágyúval és öt Corsair osztályú vadászgép. A csoport köralakzatot vett fel, s egy néhánykilométerrel alattuk és előttük lévő közepes méretű szállítóegység-páros felé vették az útjukat.

A szállítóegységeken az Új Köztársaság felségjele díszelgett.– Han? – kiáltotta Luke.– Igen, látom őket – felelte Han feszülten. – Oké. Mit akarsz csinálni?Luke kinézett a közeledő kalózokra, s hirtelen összeszorult a gyomra. Természetesen rengeteg

lehetőség állt előtte. Kinyúlhatott volna az Erővel, és kárt tehetett volna a hajók vezérsíkjaiban,megbénítva őket. Sőt hatalmas darabokat téphetett volna ki a burkolatukból, elgörbíthette volna afegyvereik csövét, darabokra téphette volna őket – s mindezt csak az Erővel. De egyszerűen be isnyúlhatott volna a legénység tagjainak elméjébe, hogy azok tehetetlenül nézzék, mi történik velük,vagy egyenesen megadják magukat. Egy jedimesternek, akinek az Erő a szövetségese, nincsenekkorlátjai. Egyáltalán nincsenek.

És akkor hirtelen megmerevedett. A levegő mintha a torkába fagyott volna. Az űr fekete háttereelőtt határozottan kirajzolódva felbukkant Palpatine császár és Exar Kun képe – a sötét Oldat kétlegerősebb fókuszáé, akikkel valaha is találkozott. Ott álltak előtte, rámeredtek.

És nevettek.– Luke?Han hangja megijesztette, a képek eltűntek. A jeges rémület azonban megmaradt. Talán valamit

nem szabad megtennie…– Luke? Hé, térj magadhoz, haver!– Itt vagyok – nyögte ki Luke. A szája, vette észre, teljesen kiszáradt. – Én… jobb lesz, ha te

irányítasz, Han.– Jól vagy? Tudsz repülni?Luke nyelt egy nagyot.– Igen, jól vagyok.– Persze! – horkant fel Han, nyilvánvalóan nem megfőzve. – Inkább menj vissza! Csubival ketten

is le tudjuk rendezni ezt az ügyet.– Nem – tiltakozott Luke. – Nem, veletek tartok. Csak mondd meg, mit csináljak!– Hát, ha biztos vagy benne… Nem bánnám, ha fedeznél – mondta Han. – Először is ki kell lőni

azt az ionágyút.Luke vett egy mély lélegzetet, lecsillapítva háborgó lelkét, és kinyúlva az Erőért. Két hajó nyolc

ellen. Mint a régi szép napokban, mikor a Felkelők Szövetsége a Birodalom félelmetes ereje ellenküzdött. Akkor még ő sem volt ennyire ura az Erőnek. Ami azt illeti, még ahhoz is alig, hogyjavítson valamelyest veleszületett pilóta- és harci képességein.

És mégis, azoknak az időknek az emlékeit valahogy furcsán tisztának érezte. Tisztábbnak, mintamilyennek a saját lelkét mostanában.

Talán valamit nem szabad megtennie…Rendben, mondta az emlékeknek. Ha ez egy próba, akkor állok elébe.– Gyerünk! – szólt át Hannak. – Közvetlenül mögötted vagyok.Az első pillanatban nem volt egyértelmű, hogy a kalózok kiszemelt áldozatukra koncentrálva

észre sem vették az ócska YT-1300-as teherhajót és a mellette repülő X-szárnyút. Az viszontnagyon is egyértelműen látszott, hogy egy kívülről érkező támadásra számítottak a legkevésbé. AFalcon úgy suhant el két Corsair között, hogy azok csak akkor nyitottak rá tüzet, mikor máralaposan eltávolodott tőlük. Egyetlen hatástalan turbólézer-lövedék csapódott a pajzsába, aztánLuke becsusszant a kalózok mögé, és egy-egy protontorpedót küldött a hajtóműveikbe. Egyragyogó páros villanás, és számukra gyakorlatilag véget ért a küzdelem.

Az X-szárnyú elhúzott közöttük, meredeken felkanyarodva, hogy kikerüljön a megbénított hajóktűzvonalából. A csatacirkáló elkezdte feléjük fordítani a lövegeit…

Luke mögött váratlanul felharsant egy figyelmeztető visítás.– Látom őket, Artu – jelzett vissza Luke, gyomorkavaró dugóhúzóba fordítva az X-szárnyút,

kifelé távolodva a csatacirkálótól, ahogy a három megmaradt Corsairból kettő mögé került.Fordulás közben erős villanást látott a szeme sarkából, s hátratekerve a nyakát megpillantotta, hogya csatacirkáló orra darabokra robban. – Han? Rendben vagytok?

– Persze – érkezett válaszul Solo magabiztos hangja. – Az ionágyúnak annyi, de még volt idejeleadni egy lövést az egyik szállítóegységre. Nem tudom, hogy megbénította-e vagy sem. Veled mi ahelyzet?

– Egyelőre minden rendben – válaszolta Luke. Hirtelen veszélyt érzett, és ahogy újabbdugóhúzóba fordította az X-szárnyút, halálos lézertűzmintázat alakult az előbbi helyén. Felrántottaés elfordította a gép orrát, majd behussant a rátámadó két Corsair egyike mögé. Már régóta nemcsinált rendszeresen ilyesmit, de közel sem érezte magát annyira berozsdásodva, mint amennyiretartott tőle. – Ezeknek a gépeknek jobb a páncélzata, mint a TIE-vadászoknak, de közel sem olyanfordulékonyak.

Még alig mondta ki a szavakat, amikor már a legszívesebben vissza is szívta volna őket. Az előttehaladó Corsair váratlanul élesen jobbra fordult, kikerült Luke lővonalából, és megpróbált mögéfordulni. Luke összeszorította a fogát, és követte a manővert. Pár másodpercig egy szűk kör menténüldözték egymást, próbálva leadni egy tiszta lövést. Luke nyert egyetlen szívdobbanásnyi idővel, s aCorsair a lángok martaléka lett. A komjából egy ideges vukihorkanás hallatszott.

– Minden rendben, Csubi – mondta Luke, miközben kinyúlt az Erőért, hogy megnyugodjon. Ez azutolsó egy kicsit túl közel volt. – Ti ketten jól vagytok?

– Eddig igen – kapcsolódott be Han. – Nézd csak… most már valószínűleg nagyon dühösek.Luke féloldalas mosolyra húzta a száját, és gyorsan körülnézett. A két megmaradt Corsair teljes

sebességgel közeledett felé, de volt még néhány másodperce, mielőtt reagálnia kellett volna. Nemmessze a csatacirkáló dühödten ontotta a darázsként körülötte repülő, a turbólézerütegeketszisztematikusan pusztító, sokkal kisebb Falconra a lézertüzet. Oldalt a két naszád az ÚjKöztársaság szállítóhajóival vívott tűzpárbajt, mely utóbbiak egyértelműen jobb fegyverzettelbírtak, mint azt első látásra hinni lehetett. A többi teherhajó érthető módon igyekezett minélgyorsabban minél távolabb kerülni tőlük.

Luke ismét a csatacirkálóra koncentrált, és a homlokát ráncolta. Miután eldöntötte, hogy nemhasználja ki az Erő minden lehetőségét a kalózok ellen, elméjének zavarodottsága és feszültségemintha teljesen eltűnt volna.

És most, a beállt csendben valami különös dolgot érzékelt a nagy hajón. Olyan idegenséget,amellyel már régóta nem találkozott…

Artu figyelmeztetően felcsipogott.– Igaz – hessegette el magától Luke az érzést. A két Corsair sebesen közeledett, a vezért jobbról és

kissé hátulról biztosította a kísérője. – A terv a következő – mondta Luke a droidnak. – Ha jelt adok,

adj minden energiát az elülső jobb oldali hajtóműre és a két bal oldali fékezőrakétára! Négymásodperc múlva kapcsold ki a rakétákat, és minden hajtóművet állíts fél gőzre! Megértetted?

A droid igenlően füttyögött. Luke a protontorpedók indítóbillentyűjére helyezte a hüvelykujjait, sa felé száguldó Corsairokat figyelve kinyúlt az Erővel, hogy megérintse a két pilóta elméjét. Nemazért, hogy az uralma alá vonja, vagy befolyásolja őket, hanem egyszerűen csak látni akarta agondolkodásuk mintázatát. Tartotta az addigi pályáját és várt…

– Most! – kiáltotta Artunak.A droid csipogását elnyomta a hajtómű hirtelen robaja; egy pillanattal később az X-szárnyú vadul

pörögni kezdett a tömegközéppontja körül. Luke félig lehunyta a szemét és hagyta, hogy az Erővezesse a kezét a lövéseknél…

És aztán ismét belepréselődött az ülésébe, ahogy az X-szárnyú nehézkesen abbahagyva a pörgéstújra pályára állt. Luke a rátörő szédüléstől kissé pislogva nézett körül a Corsairok után.

A trükk bejött. A két kalóz valószínűleg észre sem vette a feléjük száguldó protontorpedókat,annyira lekötötte őket a Gandder-pörgés látványa, miközben próbálták meghatározni, hogy vajonmerre fog kijönni belőle.

– Luke? – hallatszott Han hangja a komból. – Úgy néz ki, visszavonulnak.Luke szigorúan megzabolázta lázadozó belső fülét, és ismét megfordította az X-szárnyút. A

csatacirkáló a mélyűr felé húzott, s a két naszád szorosan követte. Az egyiken komoly sérüléseketvett észre.

– Artu, kárfelmérést kérek! – kapcsolta át Luke a komját az Új Köztársaság egyik hivatalosfrekvenciájára. – Szállítóhajók, itt az AA-589 jelű X-szárnyú az Új Köztársaság fennhatósága alól.Mi a helyzet odaát?

– Sokkal jobb, mint pár perce – jött azonnal a válasz. – Köszönet a segítségért, X-szárnyú.Szüksége van önnek vagy a barátjának segítségre?

A számítógép képernyőjén megjelent Artu kárfelmérése.– Én rendben vagyok – mondta Luke. – Han?– Itt sincs semmi gond – felelte Han. – Szívesen lekísérjük magukat, ha akarják.– Jól hangzik – válaszolta a szállítóhajó kapitánya. – Még egyszer köszönünk mindent.A szállítóhajók visszafordultak az Iphigin felé. Luke ráállította a vektorukra az X-szárnyút, és

visszakapcsolt a privát csatornára.– Mint a régi szép időkben – mondta savanyúan Hannak.– Aha. – Han hangja távolinak tűnt. – Láttál valamiféle felségjelzést vagy azonosítót azokon a

hajókon?– A Corsairokon semmit – felelte Luke. – A többihez nem jutottam elég közel, hogy lássam.

Miért? Arra gondolsz, hogy talán nem kalózok voltak?– Ó, de, kalózok voltak. A gond csak az, hogy a legtöbb kalóz imádja tűzgolyókkal meg

karmokkal telemázolni a hajóját. Így próbálják megrémíteni az áldozatukat, hogy harc nélkül adjameg magát. Általában csak akkor maradnak csupaszok, ha valaki másnak dolgoznak.

Luke kinézett a pilótafülke ablakán a normális forgalmi rendbe lassan, óvatosan visszatérőteherhajók fényeire. Száz és száz egzotikus szállítmány, száz és száz különböző világról… akalózok mégis az Új Köztársaság két szállítóhajójára csaptak le.

– Akkor a Birodalom bérelte fel őket – jelentette ki.– Azt hiszem, helyes a tipp – értett egyet Han komoran. – Kíváncsi lennék, melyik banda volt.– Vagy hogy honnan szerzi rájuk a pénzt a Birodalom – mondta Luke lassan. Kinyúlt az Erővel, és

visszahozta a csatacirkálóval kapcsolatos különös érzés emlékét. – Emlékszem, mit mondott Leia,mennyibe kerül felbérelni egy kalózbandát. Még annak idején, mikor a Szövetség fogadta fel őket aBirodalom ellen. Hát nem olcsók.

– A jók nem is! – horkant fel Han. – Nem mintha ez a bagázs valami nagy durranás lett volna.– Nem is tudom – felelte Luke, teljes figyelmét az emléknek szentelve. Igen, érezte már korábban

is…És egyszerre minden a helyére kattant.

– Lehet, hogy tévedek, Han – kezdte óvatosan –, de szerintem egy csapatnyi klón volt annak acsatacirkálónak a fedélzetén.

A kom egy hosszú pillanatig hallgatott.– Biztos vagy benne?– Ugyanazt éreztem, mint amikor Thrawn főadmirális klónjaival fogócskáztunk a Katanán.Han gondterhelten füttyentett egyet.– Ez szörnyű! Kíváncsi lennék, hol rejtegette a Birodalom a klónokat az elmúlt tíz évben. Azt

hittem, már mindet ránk eresztették.– Én is azt hittem – helyeselt Luke. – Talán beindítottak egy új klónüzemet.– Na, ez aztán vidám gondolat – morogta Han. – Figyelj, egyszerre csak egy válsággal

foglalkozzunk! Ha itt végeztünk, ráeresztjük a titkosszolgálatot a klónokra.– Nekem valahogy az a benyomásom, hogy a titkosszolgálat nem túl sikeres ezeknek a

kalózbandáknak a felkutatásában.– Hát nem az – ismerte el Han. – Mint ahogy a Független Kereskedők sem.– Úgy tűnik, olyasvalakire van szükségünk, akinek jobbak a kapcsolatai a peremvidéken. – Luke

tétovázott. – Például Talon Karrdéra.A vonal másik végén egy pillanatra csend támadt.– Nem úgy mondtad, mint aki komolyan gondolja – vélte Han. – Mi a gond?– Semmi, tényleg semmi. – Luke azt kívánta, bárcsak csendben maradt volna. – Csak éppen…

mindegy, hagyjuk.– Hadd találjam ki! Mara? Luke elfintorodott.– Semmi, Han. Hagyjuk, oké?– Persze – nyugtatta meg Han. – Semmi gond. Amint itt végeztünk, visszamehetsz a Yavinra, és

elfelejtheted az egészet. Majd Csubi és én felvesszük a kapcsolatot Karrdéval. Rendben lesz így?– Igen – bólintott Luke. – Kösz.– Nincs mit. Menjünk, beszéljünk még egyszer a diamalákkal. Hátha megváltozott a véleményük

az Új Köztársaság nyújtotta védelemről.– Megpróbálhatjuk. – Luke ismét tétovázott. – Han, mi bajuk van velem a diamaláknak? Tudnom

kell.Pár másodpercre csend támadt.– Nos, röviden… nem bíznak benned.– Miért?– Mert túl nagy a hatalmad. Legalábbis szerintük. Úgy vélik, hogy azok a jedik, akiknek akkora

hatalmuk van, mint neked, óhatatlanul a sötét oldalon végzik.Luke gyomrába kellemetlen érzés fészkelte be magát.– Szerinted igazuk van? – kérdezte.– Hé, Luke, én semmit sem tudok az egészről! – tiltakozott másik. – Láttalak már néhány elég vad

dolgot művelni, és el kell ismernem, hogy ez néha aggaszt egy kicsit. De ha te azt mondod, hogyuralod a helyzetet, akkor az elég nekem. Az biztos, hogy most nem voltál túl feltűnő.

– Nem, tényleg nem – ismerte el Luke egy kicsit védekezően. Hannak igaza volt; régebbentényleg látványosabban intézte az ügyeit. Ami azt illeti, elég sokszor.

De csak ha nem volt más választása, és mindig valami nagy, nemes cél érdekében. Az Erő felettihatalma többször megmentette már az életét, mint ahogy a Hanét is, és még számtalan más emberét.Egyik esetben sem volt más választása.

És mégis…Luke kinézett az ablakon a távoli csillagokra. És mégis, ott volt Obi-van Kenobi, első mestere.

Egy hatalmas jedi, aki inkább hagyta magát levágni az első Halálcsillagon, mint hogy egyetlenkézmozdulattal elsöpörje Darth Vadert és a rohamosztagosokat.

Vagy ott volt Yoda, akinél jobban valószínűleg soha senki nem értette az Erő természetét. Ha Lukesaját tudásszintje jelentett egyáltalán valamit, akkor Yoda egymagában legyőzhette volna a Császárt.Mégis inkább Luke-ra és a Lázadók Szövetségére hagyta ezt a feladatot.

És ott volt Callista. A nő, akit szeretett… s aki elmenekült előle, mert a hatalma valahogymegrémítette.

– Figyelj, Luke, lehet, hogy az egész nem is olyan komoly! – hatolt be Han hangja a gondolataiba.– Tudod, milyen furán működik néha az idegen fajok gondolkodása.

– Igen – morogta Luke. A dolog azonban nem olyasmi volt, amit egyszerűen elhessegethetettmagától. Tanulmányoznia kellett a kérdést, meditálnia kellett rajta, meg kellett beszélnie acsaládjával és a legközelebbi barátaival. Megremegett, a nevető Császár rémisztő látomása futott átaz agyán. És minél hamarabb, annál jobb. De ahogy Han mondta, egyszerre csak egy válság.Felhúzta az X-szárnyú orrát, és elfoglalva helyét a szállítóhajók mellett, a bolygó felé vette azirányt.

3. FEJEZET

Leia Organa Solo egy végtelennek tűnő pillanatig csak állt, a waylandi erdő nyughatatlan szeleitőlfelborzolt hajjal, némán rámeredve az idegesen előtte reszkető aranyszínű protokolldroidra. Nagyonkevés olyan dolog létezett a galaxisban, jutott eszébe valahol elméje legmélyén, ami annyira megtudta döbbenteni, hogy nem talált szavakat. Han Solo, férje és három gyermekének apja láthatólagközéjük tartozott.

– Hogy mit csinált?Ez természetesen csak költői kérdés volt. Talán így akart megbizonyosodni róla, hogy tud még

beszélni. C-3P0 vagy nem vette észre ezt, vagy nem akarta megkockáztatni, hogy téved.– Solo kapitány és Csubakka elutazott az Iphiginre, felség – ismételte meg a droid szánalmas

hangon. – Pár órával ezelőtt, röviddel azután, hogy ön elindult a kirándulásra. Én megpróbáltammegakadályozni, de nem hallgatott rám. Kérem, ne kapcsoljon ki!

Leia vett egy mély lélegzetet, kinyúlt az Erőért, hogy lecsillapítsa magát – csak dühösebbneklátszott, mint amilyen valójában volt –, és gondolkodni próbált. Han mostanra már odaért azIphiginre, sőt valószínűleg már el is kezdte a tárgyalásokat a diamalai és ishori delegációkkal.Odarepülhetett volna a testőrsége egyik hajójával, s közben Hant is felhívhatta volna, hogy tartsonszünetet, míg meg nem érkezik. A gyerekeket nyugodtan itt hagyhatná; a noghrik gondjukatviselnék, amíg vissza nem térnek Hannal. Vagy pedig kapcsolatba léphetne Gavrisom elnökkel,hogy ő küldjön valakit, aki átveszi a tárgyalások irányítását.

Azonban mind a két variáció nyilvánvaló és zavarbaejtő kudarcként tüntetné fel Han első lépéseit,s ez nem tenne jót az Új Köztársaságnak, tekintettel a diamalák egyébként sem túl hízelgővéleményére. Sőt attól függően, hogy mennyire vennék komolyan az ügyet, könnyenelőfordulhatna, hogy többet ártana vele, mintha hagyná Hant egyedül ténykedni.

Mellesleg, a férfi a lázadás egyik hőse, az ilyesmit pedig mind a diamalák, mind az ishorik nagyraértékelik. És annyi éven keresztül figyelte, hogyan kezeli a felesége az ilyen ügyeket, hogy biztosellesett egy-két fogást.

– Ó… van még valami – szólalt meg Thripio tétovázva. – Solo kapitány indulás előtt méglebonyolított egy hívást. Azt hiszem, Luke gazdával beszélt.

Leia savanyúan elmosolyodott, mégis ez volt az első igazi mosolya, mióta Thripio megérkezett ahírekkel. Sejthette volna, hogy Han nem veti bele magát csak úgy a dologba. Rávette Luke-ot is,hogy tartson vele.

Thripio még mindig ott állt, és elég idegesnek tűnt.– Minden rendben, Thripio – nyugtatta meg Leia. – Ha Han a fejébe vesz valamit, akkor senki és

semmi sem állíthatja meg. Luke és ő biztos le tudja rendezni a dolgot.A droid mintha újjáéledt volna a megkönnyebbüléstől.– Köszönöm, fenség – makogta.Leia elfordult tőle, és a tisztás másik oldala felé pillantott. Legkisebb fia, Anakin, az egyik karcsú

terepsikló mellett kuporgott, s még ebből a távolságból is hallani lehetett a nyolcéves fiú hangjának

izgatottsággal vegyes komolyságát, ahogy a jármű egyes részeiről tárgyalt elmélyülten a noghripilótával. Tőlük pár lépésnyire, kísérőik Mobquet légirobogói mellett állva Jacen és Jaina azzal afeszült türelemmel nézte őket, amely természetes módon eredt abból, hogy teljes másfél évvelidősebbek és bölcsebbek voltak öccsüknél. A gyerekeket és járműveiket noghri kísérőik lazagyűrűje vette körül, akik nagyrészt kifelé figyeltek. Még itt, a noghri település szélén isegyfolytában a lehetséges veszélyforrásokat kutatták. Mögöttük, az erdő fölé emelkedve látszott aTantiss-hegy csúcsa.

– Üdvözöllek, Lady Vader! – hallatszott egy kísérteties noghri hang Leia mellett.– Ó, tervezőm! – sikoltott fel Thripio, és hátraugrott.Leiát csak az eddigi tapasztalatai – és az Erő adta nyugalom – meg attól, hogy kövesse a példáját.

A noghrikat szinte még kkor sem lehetett meghallani, ha nem is próbáltak kifejezetten isendbenmaradni. Részben ezért is sóvárgott a szolgálataikra Thrawn főadmirális, illetve előtte még DarthVader, aki privát halálkommandójaként alkalmazta őket a Birodalom ügyéért.

Ami azt illeti, annyira szükségük volt rájuk, hogy szándékosan elpusztították a noghrikszülőbolygóját, a Honoghrot, folyamatosan a halálos katasztrófa peremén tartva a noghrik népét. Akatasztrófáén, amit gondosan úgy terveztek, hogy örökös szolgaságban tartsa őket.

Leia segített nekik leleplezni a Birodalom álnokságát. Azonban, bár ezzel mindörökre az ÚjKöztársaság oldalára állította a noghrikat, sok szempontból erkölcsi győzelem maradt csak azérintettek számára. A bolygó helyreállítása érdekében az elmúlt tíz év során tett erőfeszítésekellenére egyre kevesebb remény látszott arra, hogy a Honoghrot valaha is újra élővé lehet tenni. Sbár a noghrik viszonylag elégedettnek tűntek új lakóhelyeikkel itt, a Waylanden, Leia hallottahangjukban a néma szomorúságot, mikor az otthonukról beszéltek.

Az Alderaant, az ő szülőbolygóját a szeme láttára zúzta porrá az első Halálcsillag. A Honoghrotfinomabban, de nem kevésbé alaposan pusztították el. És számtalan más bolygót perzselt még fel agalaxisban a Birodalommal szemben viselt háború.

Ezek közül a sebek közül néhány csak nagyon sokára fog meggyógyulni. Néhány pedig soha.– Üdvözöllek, Eikh'mir klánbeli Cakhmaim – biccentett a mellette álló noghri felé. – Remélem,

minden rendben van!– Minden csendes és nyugodt – felelte Cakhmaim komoran, noghri módra, tiszteletteljesen

meghajolva. – Talán csak egy kis kivétellel.– Tudok róla – sóhajtott fel Leia. – Han és Csubi elmentek, mikor elindultunk.Cakhmaim a homlokát ráncolta.– Nem kellett mennie? – kérdezte hirtelen baljóslatúvá váló hangon. – Nekünk azt mondta, hogy

hívatták.– De, de igen – mondta Leia gyorsan. Han és a noghrik kapcsolata sohasem volt olyan

feszültségmentes, amilyennek szerette volna, úgyhogy inkább nem kínálta fel ezt az esetet egyik félpanaszlistájára sem. – Jobb lett volna, ha szól előtte, de nincs semmi gond. Valószínűleg csak nemakart terhelni az Új Köztársaság politikai gondjaival.

– Ha megengeded, Lady Vader – nézett föl rá Cakhmaim –, ebben egyet kell értenem Soloklánbeli Hannal. A testőreid jelentései egyértelművé teszik, hogy túl kevés időt töltesz pihenéssel,pedig nagy szükséged lenne rá.

– Ezt nem vitatom – értett egyet Leia. – Csak éppen családom is van, meg elvégzendő feladatomis, és olyan kevés óra van egy napban, amit meg tudok osztani a kettő között. Most, hogy PoncGavrisom átvette az elnöki posztot egy időre, talán könnyebb lesz egy kicsit.

– Talán – ismételte meg Cakhmaim, cseppet sem meggyőzőbb hangon, mint maga Leia. – Deamíg a noghri nép létezik, köztünk mindig menedékre lelsz. Te, a gyermekeid és az ő gyermekeik.Mindig.

– Hálás vagyok ezért, Cakhmaim – nézett rá Leia, és komolyan is gondolta a szavait. Nem sokhely akadt a galaxisban, amelyet olyan biztonságosnak érzett mind a maga, mind a gyerekeiszempontjából, mint egy noghri települést. – De valami problémát említettél. Hallgatlak.

– Most már nem is tudom, belekeverjelek-e, Lady Vader – tanácstalanodott el Cakhmaim. –

Pihenni jöttél ide, nem vitás ügyeket elsimítani. És nem szívesen rángatnálak el az elsőszülött fiadés lányod mellől.

– A gyerekek nagyon jól elvannak úgy, ahogy most vannak – nyugtatta meg Leia visszapillantva acsoportra. Anakin már félig a sikló alatt feküdt, lába mellett egy pár noghri láb lógott ki a járműalól. Az ikrek még mindig azzal a feszült-türelmes tekintettel nézték őket, miközben halkanbeszélgettek, de Leia látta, ahogy Jaina szeretettel megsimogatja az egyik robogót – Anakinörökölte az apjától a gépek iránti rajongását – magyarázta Cakhmaimnek. – És az ikrek semunatkoznak annyira, mint amennyire mutatják. Miféle vitáról van szó?

– Ahogy kívánod – hajolt meg a noghri. – Kérlek, gyere velem!Leia bólintott.– Thripio, te nyugodtan itt maradhatsz.– Természetesen, fenség – felelte a droid határozottan megkönnyebbülve. Thripio utálta a vitákat.Leia és Cakhmaim átment a fák között egy másik, közeli tisztásra, amely már a noghrik Tantiss-

hegyi településéhez tartozott. Talán harminc, ugyanolyan formájú ház állt egymás mellett, mintamilyeneket a Honoghron látott Leia, az egyetlen különbséget a helyi építőanyagok jelentették.Középen helyezkedett el a hosszabb és valamivel magasabb dukha, a klán központja.

Más waylandi noghri települések magukkal hozták ősi dukhaikat a Honoghrról, s falvaikugyanolyan megbecsült központjaivá tették őket, mint amilyenek az otthonukban voltak. A Tantiss-hegyi településnek azonban különleges feladatot kellett végrehajtania; s ennek a feladatnak az egyikrésze az volt, sohase felejtsék el, mit vett el a Birodalom és a Császár noghri néptől. A helyi kőbőlés fából épített új klánközpont lett az örök jelképe ennek a veszteségnek.

A dukha bejárata mellett két noghri gyerek állt kihúzott háttal, a szokások és rituálék sok-soknemzedéken át továbbadott komolyságával látva el feladatukat. Az egyikük kinyitotta az ajtót, Leiaés Cakhmaim pedig belépett.

A klánközpont egyetlen hatalmas helyiségből állt, a tetőt vastag fagerendák tartották. A falairamég épp csak elkezdték faragni a település történetét és genealógiáját. A terem hosszánakkétharmadánál állt a Főhely, az egyetlen szék a szobában.

A Főhely előtt, a padlón egy piszkos ruhájú devaroni ült.– Ah! – kiáltott fel egy halovány mosoly kíséretében, miközben föltápászkodott. – Az én kedves

házigazdám. Remélem, hoztál ételt; kezdek éhes lenni. – Leiára tévedt a tekintete. – Fogadnimernék, hogy te pedig az a kóbor döntőbíró vagy, akit megígért.

– Ő Leia Organa Solo, az Új Köztársaság Nagytanácsának a tagja! – csattant föl Cakhmaimpengeéles hangon. – Tisztelettel beszélj vele!

– Természetesen – felelte a devaroni szárazon, jobb kezével megérintve jobb oldali szarvát ahomlokán. – Soha nem beszélnék másképp az Új Köztársaság egyik tisztviselőjével.

– Hát persze, hogy nem – mondta Leia ugyanabban a hangnemben, miközben kinyúlt felé azErővel. A hím devaroniak lelkes utazók voltak, a galaxis űrkikötőinek megszokott vendégei, demivel csak kevesen csatlakoztak a Lázadók Szövetségéhez, Leiának nem állt módjában közelebbrőlis megismerni a fajt. – És téged hogy hívnak? – kérdezte, próbálva olvasni a gondolataiban és azérzelmeiben.

– Lak Jit vagyok, tanácsos. A tudás és igazság alázatos kutatója.– Természetesen – mosolyodott el Leia, kissé erősebben koncentrálva a devaroni gondolataira.

Semmiféle hazugságra utaló változást nem érzékelt, de mivel nem nagyon ismerte ezt a fajt, ez nemsokat jelentett. De valószínűleg csak elferdítette vagy elhallgatta a teljes igazságot. – Halljam, mi avita tárgya, Cakhmaim!

– Ezt az idegent a Tantiss-hegy közelében találta meg az egyik romeltakarító brigád – nézettszúrósan a devaronira Cakhmaim. – A tiltott zónában ásott, és talált hat adatkártyát. Amikormegpróbálták elvenni tőle, a Debble-egyezségre hivatkozott.

– Tényleg? – mérte végig érdeklődve a devaronit Leia. A Debble-egyezséget csak nemrég kötöttékmeg a közvetítésével a noghri romeltakarító brigádok, akik megesküdtek rá, hogy a Császár mindennyomát eltüntetik a Waylandről, illetve Garv Debble, az Új Köztársaság régésze között, aki viszont

ragaszkodott hozzá, hogy a más világokról származó tárgyakat visszajuttassák eredetitulajdonosaiknak. A megegyezés nem volt hivatalos, elég kevesen tudtak róla, s egy alkalmikincsvadász nemigen hallhatott róla.

– Mondd csak, Lak Jit, hogyan szereztél tudomást a Debble-egyezségről?– Biztosíthatom, tanácsos, teljesen tisztességes úton – válaszolta a devaroni. – Egy olyan

embernek dolgozom, akinek, azt hiszem, vannak bizonyos ügyei az Új Köztársasággal. TalonKarrdéról beszélek.

– Értem – bólintott Leia kifejezéstelen arccal. Azt mondani, hogy Karrdénak voltak ügyei az ÚjKöztársasággal, meglehetősen enyhe megfogalmazása volt a dolognak. A csempészvezér ésinformációkereskedő Karrde, az egész galaxist behálózó szervezet élén, ha vonakodva is, de az ÚjKöztársaság oldalán szállt szembe a Thrawn főadmirális által vezetett birodalmi offenzívával. Sőtsikerült létrehoznia egy valószínűtlen szövetséget; csempésztársaival, amelynek jelentős szerepe lettThrawn megállításában, illetve későbbi teljes legyőzésében. A szövetség feloszlott az évek során,Leia azonban mindent megtett, hogy magával Karrdéval kapcsolatban maradjon.

Egy ismerős alak jelenlétének a ténye furakodott be a gondolatai közé, s mire Jacen belépett ahelyiségbe, már felé is fordult.

– Anya, mikor megyünk már a hegyekbe? – kérdezte a fiú, közönyös pillantást vetve a devaronira.– Azt mondtad, hogy nemsokára indulunk.

– Mindjárt megyünk, kicsim – nyugtatta meg Leia. – Csak elintézem ezt az ügyet itt, jó?– Azt hittem, itt nem lesznek elintézni való ügyek – ráncolta a homlokát Jacen.– Egy perc az egész – ígérte Leia.– De én unatkozom! – makacskodott a fia. Ismét ránézett Lak Jitre, és Leia érezte, ahogy a gyerek

gyakorlatlanul kinyúl felé az Erővel. – Te vagy a mamám ügye? – kérdezte.– Igen – felelte Lak Jit egy újabb halvány mosoly kíséretében. – És jól mondta: tényleg csak egy

perc az egész. Organa Solo tanácsos, egyértelmű, hogy a történelmi adatkártyák pontosan azok közéa dolgok közé tartoznak, amelyeknek a védelmében a Debble-egyezség megszületett. Ennélfogva…

– Csak a te állításod bizonyítja, hogy az adatkártyák történelmiek – vágott közbe Cakhmaim. –Nekünk is tanulmányoznunk kell őket.

– Egyetértek – bólintott Leia, mielőtt még a devaroni tiltakozhatott volna. Viszont egy ilyenvizsgálat órákig is eltarthat, a gyerekek pedig már türelmetlenek. – Hallgasd meg az ajánlatomat,Lak Jit! Elviszem az adatkártyákat, és ötszázat adok neked foglalóként. Miután elvégeztem avizsgálatokat, az Új Köztársaság kifizeti a teljes értéküket.

– És ki dönti el, mennyit érnek? – firtatta Lak Jit.– Én – szögezte le Leia. – De ha úgy jobban tetszik, vissza is vihetem a kártyákat a Coruscantra,

és megkérhetem Sien Siev tanácsost, vagy egy másik szaktekintélyt, hogy állapítsa meg azértéküket.

– És ha nem megyek bele?– Ha akarod, a noghrik is mondhatnak egy árat… – biccentett Leia Cakhmaim felé.Lak Jit elfintorodott. Az arckifejezése alig tért el valamennyire a megszokott devaroni mosolytól,

talán csak valamivel erőtlenebb volt annál.– Úgy tűnik, nincs más választásom. – Előrelépett és elővett egy maroknyi adatkártyát. – Tessék,

itt vannak. Értékelje őket! Ha már nem hoztak nekem ételt, megengednék, hogy kimenjek éslegelésszek egy kicsit, amíg dolgoznak?

– Azt mondtad, csak egy perc, anya! – szólt közbe Jacen.– Hallgass, Jacen! – villantotta rá a tekintetét Leia, miközben átvette az adatkártyákat, és gyorsan

megszámolta őket. Rendben, hat darab, mind ugyanolyan mocskos, mint Lak Jit ruhái. Valószínűlega Tantiss-hegyből repültek ki, mikor Csubakka és Lando Calrissian felrobbantotta abázisgenerátorát, s azóta is eltemetve hevertek a Wayland talajában.

– Szabadna?… – köszörülte meg a torkát Lak Jit.

– Igen, elmehetsz – vágott a szavába Leia. Nem tudott róla, hogy a devaroniak legelvetáplálkoztak volna, de nem is nagyon érdekelték a részletek. – Jacen, maradj csendben! Csak mégegy perc az egész. Megígérem.

– Kérem, igyekezzenek! – mondta még Lak Jit, azzal kilépett ajtón.– Anya…– Ha unatkozol, miért nem kéred meg Cakhmaimet, hogy mesélje el, milyen történeteket faragtak

itt a falakra? – vetette fel Leia, miközben óvatosan letörölte a legfelső adatkártyáról a rátapadtpiszkot. – Vagy menj, csatlakozz a noghri gyerekekhez a harci foglalkozásukon! Azt hiszem,Mobvekhar ma dobásokat tanít nekik.

– A jediknek nincs szükségük ilyesmire! – horkant fel Jacen. – Nekünk itt van az Erő!– Még nem vagy jedi – emlékeztette Leia egy szigorú pillantás kíséretében. Nem örült annak,

hogy ez az ügy megzavarta pihenésüket, de a fia nyafogása csak még jobban elhúzta a dolgot. – Haaz lennél, akkor tudnád, hogy az Erő feletti hatalom ellenére sem szabad elhanyagolni a testedállóképességét. A noghri gyerekek harci foglalkozásai pedig remek gyakorlási lehetőségetnyújtanak.

– Akárcsak a hegymászás – feleselt Jacen. – Tehát mikor Indulunk?– Amint végeztem ezekkel – szögezte le Leia határozottan, végezve az adatkártya tisztogatásával.

A negyedik pestorivi konferencia jegyzőkönyvei, olvasta a címkén. Ez semmilyen szempontból semlehet fontos: a pestorivi konferencia anyagai szabadon hozzáférhetőek voltak.

Hacsak a Császár nem készített külön jegyzeteket az eseményről. Ezt később majd ellenőriznikell, miután alaposan megtisztította az adatkártyát, mert így őrültség lenne becsúsztatni azadattáblába. Áttette a kis lapot a többi alá, és rápillantott a második címkéjére. Ez is teljesenártalmatlan: valami a Ri'Dar násztáncokról. A harmadik…

Hideg borzongás futott végig rajta, ahogy rámeredt a címre. A koszt már lekaparták a két szóról.Thrawn Keze.

– Anya? – suttogta Jacen alig hallhatóan. Fiatal kora és az Erő fortélyaiban való járatlanságaellenére azonnal megérezte anyja hangulatváltozásait, majdnem olyan tisztán, mint ikertestvéréét,Jaináét. – Mi a baj? Leia kinyúlt az Erőért, hogy lecsillapítsa magát.

– Jól vagyok – mondta a fiának. – Csak megijesztett valami ezen a kártyán, ez minden.Jacen a nyakát nyújtogatta.– „Thrawn Keze.” Mit jelent ez?– Nem tudom – rázta a fejét Leia.– Aha. – Jacen a homlokát ráncolta. – Akkor mitől ijedtél meg annyira?Leia kénytelen volt elismerni, hogy ez jó kérdés. Hogyan rázhatta meg ennyire Thrawn nevének

puszta felbukkanása, még ha teljesen váratlanul érte is? Még ha azokra az időkre gondolt, amikor afőadmirális majdnem legyőzte az Új Köztársaságot, akkor sem tűnt érthetőnek a reakciója.

– Ezt sem tudom, Jacen. Lehet, hogy csak a múltra emlékeztem.– Vagy a jövőt láttad – szólalt meg Cakhmaim halkan. – A Mal'ary'ush nagy hatalommal

rendelkezik, Vader unokája.– Tudom – közölte Jacen komoran. – Az anyukám.– Ezt el ne feledd! – figyelmeztette Leia félig komolyan, beletúrva a fiú hajába. – Most maradj

csendben egy percre, hadd nézzem meg, mi ez az egész! – Elővette az adattábláját az övéből, és ezalkalommal nem törődve a kártya szennyeződéseivel, becsúsztatta azt a résbe.

– Mi van rajta? – kérdezte Cakhmaim visszafojtott hangon.– Semmi – rázta meg a fejét Leia. – Legalábbis semmi olvasható. – Megpróbálkozott a kártya egy

másik fejezetével, aztán még eggyel. – Úgy látszik, a kártya teljes felülete megkarcolódott. Aszakértők a Coruscanton talán…

Elhallgatott. Jacen arca és gondolatai…– Anya! – tört ki a fiúból. – Jaina és Anakin!– Lak Jit! – csattant fel Leia kinyúlva az Erővel, és érzékelve a gyerekei felől érkező hirtelen

félelemhullámot. Elcsípett egy képet is, amint a devaroni átrohan a tisztáson, aztán fehér, gomolygó

füst száll fel… – Cakhmaim!Cakhmaim azonban már az ajtón kívül járt, trillázó noghri harci kódban riadót fújva. Leia

visszagyömöszölte az adattáblát és a kártyákat az övén lógó táskába, majd Jacent kézen fogvakövette Cakhmaimet a tisztásra, ahol már felhangzott a riadóra válaszoló újabb füttysorozat.

– Nem történt semmi bajuk – jelentette Cakhmaim jeges, komor, de megkönnyebbült hangon. – Adevaroni ellopta az egyik robogót.

Körülöttük mindenfelé fegyveres noghrik rohantak ki a házakból az előbbi riadójelzésre.– Merre indult? – kérdezte Leia a településen átvágva. A noghrik a két oldalára sorakozva kísérő

alakzatot vettek fel; elöl a fák között látszottak a szétosztó füst fehér foltjai. Leia az Erőn keresztülmegnyugtató érzéseket küldött gyermekei felé.

Cakhmaim ismét elfüttyentette magát, s mikor a település széléhez értek, már meg is kapta aválaszt.

– Nem tudni – jelentette. – Senki sem látta, merre távozott. Mire egy perc múlva odaértek atisztásra, a füst nagy része már szétoszlott. A kilenc noghri közül, akiket Leia otthagyott, hatanszoros kört formáltak a gyerekek körül.

– Jaina, Anakin! – lihegte Leia, térdre rogyva mellettük és gyorsan, de erősen megölelve őket.Nem kellett megkérdeznie, hogy jól vannak-e; jediérzékei már megnyugtatták efelől. – Khabarakh,mi történt?

– Meglepett minket a fickó, Lady Vader – felelte a noghri, arcán a kötelességét teljesíteni nemtudó harcos szenvedésésével. – Egyszerűen csak besétált a tisztásra, és ledobta közénk az ásóját. Anyelében egy füstgránát rejtőzött, amely felrobbant a becsapódáskor. Hallottuk, ahogy beindítja azegyik robogót, de nem engedtem, hogy a harcosok megpróbálják megkeresni a füstben. Másképpkellett volna cselekednem?

– Nem – szögezte le Cakhmaim határozottan. – A gép nem számít. Csak Lady Vadergyermekeinek a biztonsága. Nem esett folt a becsületeden, Kihm'bar klánbeli Khabarakh.

– Miért menekült el, anya? – rángatta meg Jaina Leia ruhája ujját. – Félt a noghriktól?– Igen, kicsim, tulajdonképpen igen – felelte Leia komoran. Hirtelen, az utólagos visszatekintés

bölcsességének fényében nyilvánvalóvá vált az egész átverés. Elővette a devaroni adatkártyáit, éslegyező alakban szétterítette a kezében őket.

Ahogy azt már korábban is észrevette, mindegyiknek piszkos volt a széle. Az egyiknek azonbancsak a szélére tapadt piszok.

– Lady Vader?Leia megfordult. A tisztás szélén lévő bozótból két noghri segítette fel a zavaros tekintetű

Thripiót.– Jóságos tervezőm! – sopánkodott a droid. – Valószínűleg rossz helyre léptem.– Thripio! – visította Anakin, majd anyja és Cakhmaim hóna alatt átbújva a robot segítségére

sietett. – Jól vagy?Thripio gyorsan szemügyre vette a karjait.– Köszönöm, úgy látom, nem történt semmi bajom, Anakin gazda – nyugtatta meg a gyermeket.– Meg kell találnunk! – fordult Leia Cakhmaim és Khabarakh felé, felmutatva a tiszta adatkártyát.

– Még nála van az egyik kártya, amelyet a hegynél talált.– Küldök még ki felderítőket – húzta elő Cakhmaim a komlinkjét. – Talán valami váratlan

meglepetést is meg tudok szervezni a tolvajunknak.– Fenség! – kiáltotta Thripio. – Nem tudom, hogy számít-e valamit… vagy hogy tudják-e már…

de mielőtt megbotlottam és elestem…– A lényegre! – csattant fel Cakhmaim. Thripio enyhén hátrahőkölt.– Láttam, hogy az ellopott robogó arra távozik – mutatta az irányt.– Hé, tényleg! – lelkendezett Anakin. – Thripio kívül volt a füstön.– A Tantiss-hegy északi oldala felé tart – állapította meg Cakhmaim. – Kétségtelen, hogy ott van a

hajója. Khabarakh, a csapatod fogja a megmaradt robogókat és siklókat, és azonnal induljon utána!Én visszaviszem Lady Vadert és gyermekeit a településre.

– Csak a gyerekeket, Cakhmaim – helyesbített Leia az egyik sikló felé indulva. – ÉnKhabarakhkal tartok.

A csapat harminc másodperc múlva már a levegőt hasította.– Tudunk valami közelebbit arról, hogy merre lehet a hajója? – kérdezte Leia, miközben a jármű a

táj felett suhant.– A Myneyrshik tudni fogják – válaszolta Khabarakh. – Ők felügyelik a tiltott hegy körüli

forgalmat. Talán erről a meglepetésről beszélt Cakhmaim is.Leia a sikló csomagtartójából elővett egy látcsövet, és egy percig az előttük és alattuk elterülő

erdőt fürkészte vele. Semmi.– Valószínűleg közvetlenül a talaj fölött maradt – vélte.– Az lelassítja – állapította meg Khabarakh. – De ha nem találjuk meg hamarosan a hajóját, akkor

valószínűleg fel tud szállni, mielőtt odaérnénk.És ha nem lesz olyan szerencséjük, hogy a noghrik a robogókon pont időben érnek fölé, akkor a

devaroni pár másodperc alatt kikerül a fegyvereik hatósugarából. Leia még szorosabbanmegmarkolta a látcsövet, és amennyire csak tudott, kinyúlt az Erővel, próbálva megtalálni Lak Jitet.

Semmit sem érzékelt az előttük elterülő erdőből. De ahogy megpróbált erősebben koncentrálni,megérintette valami más a közelből. Valami, amire nem számított, s mégis határozottan ismerősvolt, és sebesen közeledett. A látcsövet leeresztve félig lehunyt szemmel próbálta megragadni akülönös érzést…

– Kapaszkodj! – csattant fel Khabarakh, s a sikló élesen balra fordult. Leia az egyik fogantyú utánkapott, s közben majdnem elejtette a látcsövet. Előttük és alattuk egy ócska Gymsnor-2 teherhajóemelkedett a fák fölé. Szemét ismét félig lecsukva kinyúlt a hajó felé, s végre megérezte a devaronijelenlétét. – Ő az! – jelentette ki. – Meg tudjuk állítani?

– Megpróbáljuk – felelte Khabarakh.Leia elfintorodott. Csináld, vagy ne csináld! Ne próbálkozz! A képzése során Luke több százszor

idézte neki az ősi jedi szabályt.És most is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem lesz lehetőség próbálkozásra. Hiába száguldottak

teljes sebességgel a robogók, a Gymsnor egyre távolodott üldözőitől. Semmi sem állta az útját: sehajók, se hegyek, semmilyen akadály, semmi, ami lelassította volna. Már most magasabban járt,mint ahová a robogók feljuthattak; még néhány perc, és a siklókat is végleg maga mögött hagyja.

A kom hangszórójából hirtelen hátborzongató noghri nyávogás hallatszott. Khabarakh válaszoltrá; és a robogók váratlanul lassítani kezdtek. Leia a noghri felé fordult, meg akarta kérdezni, miérthagyják abba az üldözést…

Amikor szörnyű dübörgéssel egy űrhajó húzott el a jobb oldalukon, egyenesen a Gymsnor felétartva.

– Khabarakh! – csattant fel Leia, összerázkódva, ahogy a sikló az űrhajó keltette légörvénybekerült.

– Minden rendben, Lady Vader – nyugtatta meg Khabarakh. – Jó barát.– Jó barát? – ismételte meg Leia a homlokát ráncolva a jövevényre. Kinézetre egy koréliai Action

VI. tartályhajó. Közel négyszer akkora lehetett, mint Lak Jit hajója; és ha jelentett valamit az,milyen ütemben közeledett a devaronihoz, akkor a hajtóművét alaposan átalakították.

Lak Jit láthatólag hasonló következtetésre jutott. Erősen a jobb oldalára döntve a hajójátleereszkedett a fák fölé, majd élesen felkanyarodott, új irányvektoron indulva az űr felé.

Leia már többször látta ezt a manővert a Birodalom ellen viselt háború során. Szinte mindig beválta nagyobb és esetlenebb üldözőkkel szemben. Ebben az esetben azonban nem. Lak Jit szinte mégbele sem kezdett a fordulóba, az Action VI. már követte is; és mire a Gymsnor egyenesbe jött, anagyobb hajó pontosan felette repült, kényszerítve, hogy leszálljon, vagy megkockáztassa azütközést. Lassan, de biztosan, a devaroni lekényszerült a földre.

– Szép munka! – jegyezte meg elismerően Khabarakh.– Igen – motyogta Leia… és végre megértette, mi volt az a különös érzés pár perccel korábban. –

Tehát ezt a meglepetést ígérte Cakhmaim.

– Igen – helyeselt Khabarakh. – A Wild Karrde, fedélzetén a barátaiddal, Talon Karrdéval és MaraJadéval. – A noghri futó pillantást vetett Leiára. – Remélem, nem okoztunk kellemetlenséget?

Leia halványan elmosolyodott. Talon Karrde: kifinomult csempészvezér, az Új Köztársaságegykori szövetségese, akit a Nagytanács többsége megbízhatatlannak tart. Mara Jade: a Császárhajdani ügynöke, Karrde helyettese, és Leiát nem számítva Luke első tanítványa. Szinténmegbízhatatlan.

– Nem, Khabarakh, szó sincs kellemetlenségről – nyugtatta meg Leia. – A noghrikhoz hasonlóanén sem felejtem el a múltat.

Gymsnor a tisztáson kuporgott, enyhén féloldalra dőlve az egyik elgörbült támasztólábán. Afedélzeti ajtó nyitva állt, egy csoport noghri vette körül.

– Nem hittem volna, hogy így le tud hozni egy hajót – mérte végig kritikus tekintettel a járművetLeia. – Ráadásul anélkül, hogy ronccsá ment volna közben.

A mellette álló Talon Karrde alig láthatóan vállat vont.– Cakhmaim azt mondta, hogy „viszonylag sértetlenül” – válaszolta. – Megpróbáltuk.– És mint mindig, most is sikerült – ismerte el Leia.A bejáratnál két noghri tűnt fel, rövid beszélgetést folytattak a kint állókkal, majd megint eltűntek

a teherhajó belsejében.– Örülök, hogy véletlenül épp a Waylanden járt. De mi szél hozta pont erre?– Az üzlet – felelte Karrde. – Azzal kísérletezem, hogy a noghrikat bérelem föl az összekötőim

biztosítására a galaxis veszélyes vagy kétes hírű helyein.– Erről még semmit sem hallottam – ráncolta a szemöldökét Leia.– Nem vertük nagydobra a dolgot – vont vállat Karrde. – Nem örvendek túl nagy népszerűségnek

a Coruscanton mostanában; és figyelembe véve az ön szoros kötődését a noghrikhoz, nem akartuk,hogy a kapcsolatunk ártson a reputációjának és befolyásának.

– Értékelem az aggodalmát – jegyezte meg Leia szárazon. – De köszönöm szépen, a reputációmraén is tudok vigyázni. Ami pedig az Új Köztársaság háláját illeti, vagyunk még jó néhányan, akiknem felejtették el, milyen szerepet játszott Thrawn főadmirális megállításában.

– Nem hinném, hogy bármelyik tanácsnok vagy szenátor valóban elfelejtette volna! – vágottvissza Karrde, hangjában leheletnyi, rá egyáltalán nem jellemző keserűséggel. – Egyszerűen csakarról van szó, hogy sokan már akkor is megvetették a szervezetem által nyújtott segítséget, amikoradtuk.

Leia felnézett a férfira, és észrevette az arcára kiülő kemény kifejezést, illetve érzelmeinekhasonlóan kemény élét. Tisztában volt vele, hogy a Karrde csempész barátai és az Új Köztársaságközötti hivatalos kapcsolat egyre feszültebbé vált az elmúlt évek során, az azonban eszébe semjutott, hogy ez ilyen rosszul eshet Karrdénak.

– Sajnálom – nyögte ki. Nem tudta, mi mást mondhatna. – Hogyan segíthetnék?A csempész csak legyintett az ajánlatára, s keserűsége egyfajta beletörődéssé szelídült.– Ne fáradjon! – bökte ki. – A csempészek ugyanúgy a törvényen kívüliek közé tartoznak, mint a

zsoldosok, a szélhámosok vagy a kalózok. Próbáljon csak megvédeni minket: mindössze annyitérhet el vele, hogy besározza magát, mert kiállt mellettünk.

– Mint már mondtam, a jó híremre én is tudok vigyázni.– Mellesleg – folytatta Karrde halkan –, ha most rám irányítaná a figyelmet, azzal a noghrikat is

veszélybe sodorná. Vagy maga szerint a Nagytanács egyes tagjai nem tartanákmegengedhetetlennek, hogy egy csempész zsoldjába állnak?

Leia elfintorodott. A férfinak azonban igaza volt; és figyelembe véve, hogy a noghrik még mindiga saját magukra, a Birodalom szolgálata miatt kiszabott vezeklést töltötték, a klánfőnökökvalószínűleg különösen érzékenyen reagálnának bármiféle vádaskodásra.

– Sajnálom – mondta ismét.– Ne tegye! – tanácsolta Karrde. – Ha az Új Köztársaságnak nincs szüksége rám, akkor nekem

sincs rá, az egyszer biztos. Ah… már jönnek is!Leia visszanézett a teherhajóra. Egy új csoport lépdelt lefelé a rámpán: három noghri, a dacos

képű Lak Jit és Mara Jade. A lány vörös-arany haja megcsillant a napfényben. A kezében egypiszokfoltokkal tarkított adatkártyát tartott.

– Erről jut eszembe, mi történ Mara saját kereskedelmi cégével? – érdeklődött Leia. – Úgyhallottam, csődbe ment, azt viszont nem mondták, miért.

– Nem ment csődbe; egyszerűen bezárt – felelte Karrde. – Ami azt illeti, nem is szántuk hosszabbtávúnak… azt akartam, hogy Mara tegyen szert némi tapasztalatra egy kisebb cég fejeként is, ezértaztán összehoztunk neki egyet. Ez is része a kiképzésének, hogy egy nap majd átvehesse az énhelyemet.

A csoport átvágott a tisztáson, majd megállt Leia és Karrde előtt, Leia egyáltalán nem lepődöttmeg, mikor a devaronié lett az első szó.

– A leghatározottabban tiltakozom ez ellen a bánásmód ellen! – robbant ki belőle. A szeme és aszarvai csillogtak a dühtől. – Semmi olyan bűncselekményt nem követtem el, ami feljogosítanáOrgana Solo tanácsos, hogy tüzet nyisson rám, és megrongálja a hajómat. Vegye tudomásul, hogyhivatalos panaszt nyújtok be az Új Köztársaság Nagytanácsához és Szenátusához, az Ojoster-szektor parlamentjéhez, a Koréliai Kereskedők Céhéhez…

– És a megbízódhoz, Talon Karrdéhoz? – vetette fel Karrde szeliden.– Természetesen: és Talon Karrdéhoz! – helyeselt buzgón Lak Jit. – Követelem, hogy azonnal

szolgáltassák vissza a tulajdonomat…Hirtelen elhallgatott, s most először alaposabban is szemügyre Karrdét. Leia kinyúlt az Erővel és

érzékelte a felismerés rémületét.– Ön lenne…?– Igen – erősítette meg Karrde hirtelen jegessé vált hangon. Kinyújtotta a kezét, és Mara beletette

az adatkártyát. – Mondd csak, hová igyekeztél ezzel?– Természetesen önhöz! – vágta ki Lak Jit.Leia rápillantott a szinte közvetlenül a devaroni háta mögött álló, kezét hanyagul fénykardján

nyugtató Marára. A lány sokat tudó, kissé cinikus félmosollyal nézett vissza rá. Nyilvánvaló volt,hogy mind a ketten érzékelték az apró rezdülést Lak Jit gondolataiban. Mara szeme visszarebbentKarrdéra, és alig láthatóan balra billentette a fejét.

– Ez az első hazugságod, Lak Jit – emelte fel az egyik ujját Karrde. – A következőnél értesítem aKoréliai Kereskedők Céhét, hogy jogtalanul visszaélsz a nevükkel. – A hangja hirtelen jéghideggévált. – A harmadik után pedig velem gyűlik meg a bajod. Tehát: hová indultál?

A devaroni mintha összezsugorodott volna.– El akartam adni a kártyát – motyogta. – Annak, aki a legtöbbet fizet érte. – A szeme sarkából

Leia felé pillantott. – Sokkal többet, mint amennyit ő adott volna.– És kik lennének ezek a bőkezű emberek? – kérdezte Karrde. Lak Jit balra-jobbra ingatta a

szarvait, a vállvonogatás devaroni megfelelőjeként.– Rá fog jönni, amint elolvasta. De legyen óvatos… az én adattáblám majdnem tönkrement tőle.

Nagyon piszkos.– Igen, észrevettem. – Karrde Mara felé pillantott. – Átnézted az egész hajót?– A noghrik még szaglásznak, de biztos, hogy ez az a kártya – felelte Mara.– Rendben – fordult vissza Karrde a devaronihoz. – Amint végeztek, elmehetsz. Attól függően,

hogy mit találunk a kártyán, talán még kapcsolatban maradhatsz a szervezetemmel. A szokásosközvetítőd majd értesít.

Lak Jit kifinomult gesztussal meghajolt.– Ön igen nagylelkű, uram, mint mindig – mondta, annál kevesebb szarkazmussal a hangjában,

hogy sértésnek vehessék a szavait. – Jól emlékszem – nézett Leiára –, hogy ötszázat említettkészpénzben?

Leia és Karrde hitetlenkedve pillantottak egymásra.– Azt hiszem, minden követelésed jogcímét vesztette, mikor rádobtad azt a füstgránátot a

gyerekeimre – válaszolta végül Leia. – Ettől függetlenül ki fogjuk fizetni a kártyák árát, amintmegállapítjuk az értéküket. Addig azonban várnod kell.

– Lehet, hogy ők fizetnek neked – szólt közbe Karrde. – És lehet, úgy gondolom, a fizetséged azára annak, hogy segítettem itt tartani téged.

– Ön igen nagylelkű, mint már említettem – mosolyodott el halványan Lak Jit.– Örülj neki, hogy nem egy huttal próbáltad eljátszani ezt! – vágott vissza Karrde. – Most pedig

tűnj el innen!A devaroni ismét meghajolt, és a három noghrival a nyomában elindult a hajója felé.– Ez az öné, azt hiszem – nyújtotta át Karrde Leiának az adatkártyát. – A Wild Karrde fedélzetén

megvannak az eszközeink a megtisztításához, ha esetleg személyesen szeretné megnézni.– Ami lehetővé tenné, hogy a vállam fölött belepillantson,igaz? – kérdezte Leia szárazon.– Vegyük úgy, hogy ez a jutalmam – mosolyodott el Karrde. – Vagy úgy gondolja, nem

érdemeltük ki?– Néha elfelejtem, milyen magával üzletet kötni, Karrde – csóválta meg a fejét Leia félig gúnyos

beletörődéssel. – Vezessen!Az utolsó olvasható oldal másodszor is végiggördült a képernyőn, majd átadta a helyét az

adatkártya sérült részein található bitek és üres területek véletlenszerűen elszórt folyamának. Leiaóvatosan, a torkában dobogó szívvel letette az adattáblát Karrde asztalának sarkára. Az iroda, amelyaz előbb még olyan meghittnek és melegnek tűnt, hirtelen nagyon hideg lett.

A szeme sarkából mozgást látott, miközben maga elé meredt: Karrde az íróasztal másik oldalánálló, magas háttámlájú fekete székében ülve felvette az adattáblát.

– Na igen – állapította meg komoran, miközben maga felé fordította a kijelzőt. – Most márlegalább tudjuk, miért akarta annyira bothai barátunk, Fey'lya, hogy a Tantiss-hegy teljesenelpusztuljon.

Leia szótlanul bólintott, s közben emlékezetébe villant a tíz évvel azelőtti jelenet. Borsk Fey'lyatanácsos a Wild Karrde mellett állt a Coruscanton, a Császárváros űrkikötőjében, s szintekönyörgött Karrdénak, hogy repüljön Leiával a Waylandre, és segítsen Hannak meg a többieknekelpusztítani a Császár Tantiss-hegyi rejtekhelyét. És sötét jóslatokba bocsátkozott arról, hogymilyen katasztrófát hozhat a bothaiakra és a galaxisra néhány dolog azon a rejtekhelyen.

Lak Jit pedig megtalálta. Fey'lyának igaza volt.– Attól tartok, szóba sem jöhet, hogy a felvétel hamisítvány – nézett gondterhelten Karrde az

adattáblára. – Nem hinném, hogy a Császár koholmánya lenne, hogy zsarolja vele a bothaiakat.– Én sem – felelte Leia. – Az Alderaani Királyi Könyvtárban rengeteg adat volt a Caamast

elpusztító támadásról. Olyan részletek, amiket sohasem hoztak nyilvánosságra.– Nehéz elhinni, hogy a Caamasszal kapcsolatban bármit sikerült titokban tartani – vélte Karrde. –

Elég nagy volt a felháborodás akkoriban. Még annál is nagyobb, mint ami az Alderaan elpusztításátkövette.

Leia gépiesen bólintott, lelki szemei előtt vonakodva feltűntek azok a szörnyű holofelvételek,amelyeket gyerekként látott a történelmi feljegyzések között. A Caamast még a születése előttpusztították el, a képek azonban olyan élethűek voltak, mintha a saját szemével látta volna arombolást.

A támadás hirtelen jött és alapos volt, a kegyetlensége még az azt megelőző Klón-háborúáltalános pusztítása után is mindenkit megdöbbentett. Pedig talán pont arra számítottak a támadók,hogy a gyilkolásba belefásult galaxis érzelmileg túlságosan kiürült lesz ahhoz, hogy túl sokatfoglalkozzon egyetlen világ sorsával.

Azonban, ha valóban ez volt a stratégiájuk, akkor komoly tévedésnek bizonyult. A caamasiak jószándékú, nemes nép voltak, művészi hajlamokkal és szelíd bölcsességgel, amely még azellenfeleikből is mély tiszteletet váltott ki. Megrendíthetetlen hitük a morális erő révén elérhetőbékében számos világ politikai filozófiájára gyakorolt erős hatást, köztük az Alderaanra is. A RégiKöztársaság iránti szilárd hűségük pedig a hasonlóan gondolkodók gyűjtőpontjává tette őket a korpolitikai káoszának közepette.

Soha nem derült ki, kik rohanták le őket. A semmiből bukkantak elő és módszeresen,könyörtelenül felperzselték a bolygót. A Caamas egyetlen politikai ellenfele sem vállalta a

felelősséget – sőt mind csatlakozott a gaztett egyetemes elítéléséhez, szóban legalábbis –, a túlélőcaamasiak felvételei a küzdelemről pedig túlságosan megsérültek ahhoz, hogy fel lehetett volnahasználni őket a támadók azonosítására.

Lak Jit adatkártyájával azonban legalább egy darab a helyére került a kirakójátékban.– Mindenki tisztelte és szerette őket! – sóhajtott fel Leia, visszatérve a jelenbe. – Mint ahogy a

megmaradt néhány túlélőt még ma is mindenki tiszteli és szereti. – Szaporán pislogott, hogyvisszafojtsa könnyeit. – Biztos nem tudta, de az Alderaanon, ahol felnőttem, volt egy nagy caamasitúlélőcsoport. A Déli-szigeteken rejtőztek, az apám védelme alatt. Azt remélték, hogy egyszer majdeléggé megerősödnek ahhoz, hogy visszatérjenek a Caamasra és újjáépítsék.

– Érdekes – motyogta Karrde, szórakozottan vakargatva a fejét. – Egész véletlenül tudtam arról acsoportról… olyan élelmiszert és gyógyszereket csempésztem nekik, amelyeknek az importját azAlderaan megtiltotta. Mindig csodálkoztam, hogy a vámosaik hogy nem szúrnak ki.

– Az apám nem akarta, hogy bármi is megjelenjen a hivatalos importlistákon – magyarázta Leia. –Mindig is gyanította, hogy Palpatine keze is benne van a Caamas elpusztításában, akár közvetlenül,akár közvetve. Különösen akkor erősödött meg a gyanúja, mikor látta, milyen irányban akarjaeltorzítani Palpatine a Köztársaságot. A caamasiak sohasem hagyták volna, és sokkal gyorsabbanvették volna észre a veszélyt, mint mi az Alderaanon.

– Így aztán el kellett pusztulniuk – mondta Karrde súlyosan. – Ahogy mondja, utólag teljesennyilvánvaló – intett az adattábla felé. – Azt azonban sohasem hittem volna, hogy a bothaiaknak isközük van a dologhoz.

– Mindenkit meg fog lepni – borzongott meg Leia. – És a lehető legrosszabbkor jött az egész. AzÚj Köztársaságon belüli feszültségeket és kitörni készülő bozótháborúkat figyelembe véve nemvagyok biztos benne, hogy képesek leszünk racionálisan kezelni az ügyet.

Az irodán kívülről megérintette valakinek a jelenléte, s a nyíló ajtó felé fordult.– Leadtam a jelzést – lépett be és ült le Leia mellé Mara. – Az összes hajónknak és felszíni

bázisunknak, de szóltam Mazzic és Clyngunn embereinek is. Ha Lak Jit bármelyikük közelébe ér,elkapják. – Az adattábla felé biccentett. – Volt még valami azon a kártyán?

– Semmi olvasható – válaszolta Leia. – A coruscanti technikusok talán még ki tudnak hámoznibelőle valamit. De erősen kétlem.

– Épp a Caamasról meg az azután történtekről beszélgettünk – mondta Karrde. – Nem tudnádvéletlenül kiegészíteni valamivel a képet?

– Azoknak a bothaiaknak a nevére és a klánjára gondolsz, akik szabotázst követtek el a Caamaspajzsgenerátora ellen? – vetett rá Mara egy hűvös pillantást.

– Kezdetnek megtenné – bólintott a férfi.– Meghiszem azt! – horkant fel halkan Mara. – Sajnos, csak annyit tudok, amennyi a kártyán van.

Sőt kevesebbet, mivel még azt sem tudtam, hogy a bothaiaknak is közük van a dologhoz. Ne feledd,a Caamas már rég nem létezett, mikor a Császár rám talált, és kiképzett a Kezének!

– Sohasem említette a támadást? – kérdezte Leia. – Nem hencegett vele, nem kárörvendett felette?Bármi?

– Előttem soha – rázta meg a fejét Mara. – Egyetlenegyszer említette a caamasiakat. Meg voltgyőződve róla, hogy ők izgatják ellene Bail Organát. Engem akart odaküldeni, hogy csináljakvalamit. De aztán meggondolta magát. Leia érezte, hogy összeszorul a szíve.

– Biztos rájött, hogy van valami, amivel jobban megleckéztetheti. A Halálcsillag.Egy hosszú percig senki sem szólalt meg. Aztán Karrde összerezzent.– Mit akar csinálni az adatkártyával? – kérdezte.Leia kényszerítette magát, hogy háttérbe szorítsa porrá zúzott otthona, elveszített családja és

barátai emlékét.– Nincs túl sok választásom – vont vállat. – Lak Jit már olvasta, és úton van, hogy terjessze a

történetet, ha másért nem, hát bosszúból. Mindössze annyit tehetek, hogy minél előbb megviszem ahírt a Coruscantra. Így legalább lesz egy kis ideje a Nagytanácsnak felkészülni a felháborodásra.

– Milyen a programunk? – nézett Karrde Marára.

– Szoros – felelte a lány. – De annyi időnk van, hogy elvigyük.– Már ha elfogadja az ajánlatot – fordult vissza Karrde Leiához. – Bár így, hogy Solo és a vuki

elhúzott valahová a Falconnal, azt hiszem, nincs más választása.– Én voltam az utolsó ezen a bolygón, aki megtudta, hogy Han elment? – fintorodott el Leia.– Valószínűleg – mosolygott Karrde. – De hát, az információ végül is az én szakterületem.– Emlékszem, valaha az enyém is volt! – sóhajtott fel Leia. – Igen, nagyon hálás lennék, ha

elvinnének. Elférnek a hajóján a gyerekeim és a noghri kísérőink is?– Biztosra veszem, hogy valahogy bezsúfoljuk őket – nyugtatta meg Karrde, miközben a kom felé

nyúlt. – Dankin? Készülj fel az indulásra! Felvesszük Organa Solo tanácsos gyerekeit és testőreit anoghrik Tantiss-hegyi településénél, aztán lelépünk.

A parancs nyugtázása után kikapcsolta a készüléket.– Cakhmaim azt mondta, Lak Jit hat adatkártyát talált – nézett mélyen Leia szemébe. – A többin is

ehhez hasonló horderejű feljegyzések vannak?– Az egyiken talán – felelte Leia automatikusan. Hirtelen pengeként hasított belé a felismerés.

Mara Jade, a Császár hajdani titkos ügynöke… akit csak a Császár Kezeként emlegettek.Odafordult a lányhoz, s az a ragyogó zöld szempár ugyanolyan intenzitással nézett vissza rá. A

Császár Keze. Thrawn Keze…Újabb emlék villan fel: tíz évvel korábban, nem sokkal Jacen és Jaina születése után a két nő

egymással szemben állt a Császári Palota egyik szűk szobájában. Leia ugyanígy meredt a zöldszempárba, míg Mara higgadtan közölte vele, hogy meg fogja ölni Leia testvérét, Luke-ot.

Leia már akkor felismerte, milyen intenzíven van jelen Marában az Erő. Most, Luke személyesképzése és némi gyakorlás után a képességei még egyértelműbbekké váltak. Érezte, ahogy Maragondolatai az övéit fürkészik, megszondázzák az elméjét, és próbálják megtalálni, mitől lett hirtelengondterhelt. Csak ekkor jutott Leia eszébe – vagy ekkor sugallta valaki szavak nélkül –, hogy Maraa maga egyedülálló birodalmi előéletével talán már tudja, kicsoda vagy micsoda Thrawn Keze.

De nem kérdezhette meg tőle. Most nem. Marát és Karrdét barátoknak tartotta; erről azonbanelőször az Új Köztársaság Nagytanácsának kell értesülnie.

– Nem mondhatok róla semmit – közölte velük. – Még nem.– Értem – bólintott Karrde, miközben a tekintete gondterhelten cikázott a két nő között. Tudta,

hogy valami történik a felszín alatt, de udvariasságból nem feszegette a kérdést. Egyébként is,később megtudhatja Marától, ha nagyon akarja. – Megkérdezni azért nem árt.

Lepillantott az adattáblára.– Az jutott eszembe, hogy talán a szükségesnél jobban aggódunk emiatt a Caamas-ügy miatt.

Régen történt már, és lehet, hogy senkit sem érdekel, ki a felelős érte.– Ezt nem hiszem! – rázta meg a fejét Leia határozottan.– Én sem – csatlakozott hozzá Mara.– Nem – fintorodott el Karrde. – Én sem.

4. FEJEZET

Eléjük tárta a dolgot; minden egyes fájó részletével együtt. És amikor végzett, szinte őrjöngtek,ahogy arra számított is.

– Bizonyára csak tréfál, Pellaeon admirális – mondta Andray moff jeges hangon.– Úgy van – csatlakozott Bemos moff is, megkocogtatva az ujján lévő vastag codorangyűrűt. – Mi

vagyunk a Birodalom, admirális. És a Birodalom nem adja meg magát.– Akkor a Birodalom elpusztul – jelentette ki Pellaeon nyersen. – Sajnálom, excellenciás urak, de

ez a következménye annak, amit mondanak. A Birodalom vereséget szenvedett. Ha sikerültárgyalnunk a békéről, akkorra talán…

– Eleget hallottam! – tört ki Hort moffból. Egy széles mozdulattal a tenyerébe söpörte az asztalonheverő adatkártyáit, és hátralökte a székét. – Fontos dolgokat kell elintéznem a szektoromban.

– Nekem is – csatlakozott Quillan moff is. – Ha engem kérdeznek, nem lenne szabad, hogy egyilyen ember vezesse a katonai erőnket…

– Üljenek le! – szólt rájuk egy halk hang. – Mind a ketten.Pellaeon ránézett a férfira, aki az asztal másik végén ült, vele szemben. Alacsony volt, karcsú, a

homlokáról már kezdett visszahúzódni ősz haja, sárga pöttyökkel tarkított kék szeme mintha azember veséjébe látott volna, karomszerű ujjaiban sokkal nagyobb erő rejlett, mint azt hinni lehetettvolna. Az arcára sűrű ráncokat vésett a kora és a keserűség, száját kegyetlenség és túlfűtött ambíciótorzította el.

Disra moff. A Braxant-szektor helytartója, a Birodalom új, Bastion fedőnevű fővárosának ura, sjelenleg a házigazdájuk itt, a palotájában. A nyolc megmaradt moff közül Pellaeon benne bízott alegkevésbé.

Quillan és Hort szintén Disrára bámultak, látványos távozásuk hirtelen tétovázásba csapott át.Hort szólásra nyitotta a száját; aztán mind a ketten némán visszaültek a helyükre.

– Köszönöm. – Disra most Pellaeonra emelte a tekintetét. – Kérem, folytassa, admirális!– Köszönöm, excellenciás úr. – Pellaeon végignézett az asztal körül ülőkön. – Nem hibáztatok

senkit, amiért feldühíti a javaslatom. Magam is csak nagy nehezen jutottam el idáig. De nem látokmás kiutat. Ha békét kötünk, akkor legalább azt a területet megtarthatjuk, amely még a miénk. Hanem, akkor biztos, hogy elpusztítanak minket.

– De valóban megtarthatjuk-e a jelenlegi területünket? – kérdezte Edan moff. – Az Új Köztársaságazt a hazugságot terjeszti, hogy erőszakkal és terrorral uralkodunk. Nem fognak ragaszkodni azelpusztításunkhoz, békeszerződés ide vagy oda?

– Szerintem nem – felelte Pellaeon. – Azt hiszem, még a legvadabbakat is meg tudjuk győzniarról, hogy a jelenleg birodalmi fennhatóság alatt álló világok a saját akaratukból maradnak velünk.

– Nem mindegyik! – mordult fel Sander moff. – Néhány a szektoromban azonnal átállna, haszabadon dönthetne.

– Néhány rendszert biztosan elveszítünk – vont vállat Pellaeon. – A másik oldalon viszontkétségkívül akadnak olyanok az Új Köztársaság határain belül, amiknek a lakói szívesebbenélnének birodalmi uralom alatt, ha választhatnának. A dolgok jelenlegi állásában semmit semtehetünk ezekért a rendszerekért… nincs elég hajónk és emberünk ahhoz, hogy megvédjük őket, ésutánpótlási vonalakat sem tudunk kiépíteni hozzájuk. Ha azonban békét kötnénk, ezek a rendszerekcsatlakozhatnának hozzánk.

– Nevetséges! – horkant fel Quillan. – Tényleg azt hiszi, hogy az Új Köztársaság majd alázatosanvisszaszolgáltatja nekünk a rendszereket, amelyeket ellopott tőlünk?

– Épp ellenkezőleg, Quillan: nem lesz választásuk ebben a kérdésben – szólt közbe Vered moffszárazon. – Csak azért jogosultak a hatalomra, mert az Új Köztársaság rendszerei elfogadják ahatalmukat. Hogyan tehetnék meg, hogy nem engedik ugyanezeknek a rendszereknek, hogyvisszautasítsák a hatalmukat?

– Pontosan – bólintott Pellaeon. – Különösen, ha figyelembe vesszük a mostanában fellángoltkisebb konfliktusokat. Ha megtiltanák, hogy a rendszerek kilépjenek az Új Köztársaságból, azzalóriási propagandafegyvert adnának a kezünkbe. Az Almania-incidens még elég frissen élhet azemlékezetükben.

– De ha ilyen instabil a helyzetük, akkor miért kell tennünk bármit is? – vetette fel Bemos. – Hasikerül kihúznunk addig, az Új Köztársaság magától is fel fog bomlani.

– Ennek elég magas a valószínűsége – helyeselt Andrey. – Annak idején ez volt a filozófiai alapjaa Császár Új Rendjének. A Szenátusból egyedül ő értette meg, hogy erős kormányzó kéz nélkülsohasem lenne képes tartósan egymás mellett élni az a rengeteg különböző faj és kultúra.

– Egyetértek – mondta Pellaeon. – Ennek azonban most nincs jelentősége. Az Új Köztársaságpusztulása hosszú évtizedekig is eltarthat; és még mielőtt elpusztítanák magukat, gondoskodnánakróla, hogy porrá zúzzák a Birodalom utolsó maradványait is. – Felvonta a szemöldökét. –Mondanom sem kell, mindannyian meghalnánk. Elesnénk a csatákban, vagy az épp aktuálisigazságosságfelfogásuk nevében kivégeznének minket.

– De előbb közszemlére tennének minket az üvöltöző szubhumán csőcselék előtt – morogtaSander. – Talán meztelenül, lekötözve…

– Felesleges ennyire képszerűnek lennie, Sander! – mordult fel Hort, szúrós tekintetet vetve amásik moffra.

– Ki kell mondani a lényeget! – vágott vissza Sander. – Az admirálisnak igaza van: ez alegalkalmasabb időpont a béketárgyalások megkezdésére. Most még meg lehet győzni őket arról,hogy az ellenségeskedés beszüntetése az ő érdekük is.

A vita további egy óráig tartott. A végén, ha ugyanúgy vonakodva is, mint maga Pellaeon,elfogadták a javaslatot.

A Disra moff magánirodájába nyíló, gazdagon díszített kétszárnyú ajtó előtt álló magányos őrmagas volt, fiatal és jól megtermett – épp az ellentéte Disrának, gondolta Pellaeon önkéntelenül,miközben felé közeledett.

– Pellaeon admirális – azonosította magát. – Disra moffhoz jöttem.– Őexcellenciája nem említette…– A folyosó végig van rakva holokamerákkal – vágott a szavába durván Pellaeon. – Tudja, hogy itt

vagyok. Nyissa ki az ajtót!– Igenis, admirális – rándult meg az őr szája. Két lépést tett oldalra, s a hatalmas ajtó szárnyai

nehézkesen szétcsúsztak.A helyiség ugyanolyan gazdagon díszített volt, mint az ajtaja. Pellaeon a Birodalom hatalmának

hanyatlása óta egyetlen moff palotájában sem látott ilyen luxust. Disra egy üvegesen csillogó, fehéríróasztal mögött ült a szoba közepén, mellette egy fiatal, rövidre vágott, sötét hajú, őrnagyirangjelzést viselő szárnysegéd állt. A szárnysegéd néhány adatkártyát tartott a kezében; láthatólagvagy most érkezett, vagy épp távozni készült.

– Ah… Pellaeon admirális! – kiáltotta Disra beljebb intve látogatóját. – Fáradjon be! Azt hittem, abékeküldöttsége szervezésén munkálkodik.

– Arra van még időnk – felelte Pellaeon körülnézve a szobában, ahogy az íróasztal felé közeledett.Magában felmérte a különböző berendezési tárgyak értékét. – A hírszerzés jelentései szerint BelIblis tábornok csak két hét múlva érkezik a morishimi bázisra.

– Hát persze! – jegyezte meg Disra gúnyosan. – Valamilyen oknál fogva elfogadhatóbb BelIblisnek megadnia magát, mint bárki más előtt megalázkodni abból a csőcselékből?

– Bevallom, bizonyos fokig valóban tisztelem Bel Iblis tábornokot – állt meg egy méterrel azasztal előtt Pellaeon. Tenyésztett ivrooy korallból készült, vette észre; a színéből ítélve még a Klón-háború előtti időkben. Nagyon drága. – Úgy látom, nem nagyon lelkesedik a közelgő békéért.

– Semmi kifogásom a béke ellen! – vágott vissza Disra. – A szégyen gondolatától fordul fel agyomrom.

– Ha megbocsát, excellenciás uram – köszörülte meg a torkát a szárnysegéd. Letette azadatkártyákat az asztalra, és megfordult, hogy távozzon.

– Nem, nem, maradjon csak, őrnagy! – emelte fel a kezét Disra. – Szeretném, ha hallaná ezt!Ugye ismeri a szárnysegédemet, admirális? Grodin Tierce őrnagy.

Tierce szájának sarka mintha megrendült volna, de Pellaeon nem esküdött volna meg rá.– Azt hiszem, nem találkoztunk még – biccentett udvariasan az őrnagy felé.– Ah! Akkor tévedtem – állapította meg Disra. – Mindegy. A kapitulációról beszélgettünk, igaz?Pellaeon ismét rápillantott Tierce-re. Azonban az után a talán-rándulás után az őrnagy arca

teljesen kifejezéstelenné vált, a vonásai semmit sem tükröztek a gondolataiból.– Továbbra is nyitott vagyok a javaslataira, excellenciás úr.– Már ismeri a javaslataimat, admirális – bukott ki Disrából. – Küldjünk csapatokat, hogy tovább

szítsák az Új Köztársaságon belüli bolygó- és szektorközi konfliktusokat. Használjuk a magaálcázóernyőjét arra, hogy olyan helyre juttassuk az erőinket, ahol a lehető legnagyobb hasznothúzhatnak az összecsapásokból. Terjesszük ki katonai erőnket mindenhová, ahová csak lehet, sahogy csak tudjuk, tekintet nélkül az eszközökre.

Pellaeon érezte, hogy megrándul az ajka. Nem először vitáztak már ezen.

– Mi a Birodalmi Flotta vagyunk – közölte Disrával mereven. – Nem bérelünk fel zsoldosokat éskalózokat, hogy megvívják helyettünk a csatáinkat!

– Akkor azt javaslom, hogy olvassa újra a történelmüket, admirális! – vágott vissza Disra. – ABirodalom mindig is alkalmazta azt a söpredéket. Moffok, nagymoffok… sőt még Darth Vadernagyúr is, ha ez felelt meg a céljainak. Mint ahogy a maga drága és joggal gerinces flottájának akorábbi vezetői is. Úgyhogy ne álszenteskedjen itt nekem! – csettintett türelmetlenül az ujjaival. –Meglehetősen sok dolgom van, admirális, magának pedig fel kell készülnie rá, hogy Bel Iblis talpátnyalja. Óhajt még valamit?

– Igen, van még itt egy-két dolog – bólintott Pellaeon, óriási erőfeszítéseket téve, hogy megőrizzehiggadtságát. – Azokról a SoroSuub Preybird-ökről akarok beszélni magával, amelyeket a Flottánakszállított.

– Aha – dőlt hátra Disra a székében. – Kitűnő vadászgépek, ugye? Persze nincs meg ugyanaz alélektani hatásuk, mint a TIE-sorozatnak, de a maguk módján minden igényt kielégítenek.

– Olyannyira, hogy csodálkoztam is, miért nem láttam többet belőlük az elmúlt évek során –felelte Pellaeon. – Úgyhogy utánanéztem egy kicsit a dolognak. Mint kiderült, a SoroSuub sohasemindította be igazán a Preybird-programot. Néhány modell legyártása után leálltak. Ami felvet egyérdekes kérdést: maga honnan szerzi őket?

– Nem értem, miért érdekelnének bárkit is a forrásaim, admirális – felelte Disra. – Mindaddig,amíg a gépek a hagyományos SoroSuub minőséggel bírnak…

– Tudni akarom, kivel üzletel a Birodalom! – vágott a szavába Pellaeon. – Kivel üzletelek én!Az ezüstszínű szemöldök alatt Disra tekintete mintha felvillant volna.– Egy magánbefektetőkből álló csoport felvásárolta és újra beindította a Preybird-ök gyártósorát –

morogta. – Velük kötöttem megállapodást.– A nevük és a rendszereik?– Magánbefektetők – ismételte meg Disra, erősen megnyomva a szó első tagját, mintha csak egy

gyereknek magyarázna.– Nem érdekel – felelte Pellaeon, felvéve a másik hanghordozását. – Tudni akarom a nevüket, a

rendszereiket és a vállalati összeköttetéseiket! És azt, hogy maga miből finanszírozza ezt az üzletet.– Azt akarja mondani, hogy valami törvénysértésre gyanakszik? – húzta ki magát Disra.– Nem, természetesen nem. – Pellaeon szándékosan hagyta, hogy a tekintete elkalandozzon a

szobában. – Hiszen ha valakinek annyi eszköz van a kezében, mint magának, akkor könnyenhozzáférhet nem egy pénzügyi forráshoz. – Visszanézett a moffra. – Pusztán csak arról szeretnékmeggyőződni, hogy az egész Birodalomnak hasznára van-e az üzlet.

Azt hitte, Disra ezt sértésnek fogja venni. A moff azonban egyszerűen csak elmosolyodott.– Emiatt ne aggódjon, admirális! – mondta lágyan. – Az egész Birodalomnak a hasznára válik.Pellaeon rámeredt, s közben érezte, hogy a homloka enyhén összeráncolódik. Volt valami az előző

mondatban, ami nagyon nem tetszett neki. Valami nagyra törő és kissé vészjósló.– Tudni akarom a befektetői csoport tagjainak a nevét.– Átküldöm a listát a Chimaerára – ígérte meg Disra. – Most pedig, ha megbocsát, Tierce

őrnagynak és nekem van egy kis dolgunk.– Természetesen – bólintott Pellaeon, próbálva egy kis leereszkedő élt csempészni a hangjába. A

birodalmi erők főparancsnoka nem keltheti azt a benyomást, hogy ilyen rövid úton elbocsáthatják.Még egy moff sem. Nem, hacsak ő maga is épp menni nem készül. – Minden jót, excellenciás uram.

Megfordult, és elindult a kétszárnyú ajtó felé. Igen, rá fogja állítani a hírszerzést Disramagánbefektetői csoportjára – azonnal utasítani fogja Dreyf parancsnokot és a csapatát. És ha márrajta vannak, egyúttal belenézhetnek a moff személyes pénzügyeibe is. Lehet, hogy néhány nagyonérdekes összefüggésre derülhet fény.

Közben azonban fel kell készülnie egy diplomáciai küldetésre. És némi szerencsével véget kellvetnie egy háborúnak.

Az ajtó bezáródott Pellaeon mögött, és Disra egy pillanatra hagyta, hogy kiüljön az arcára a

távozó admirális iránt érzett megvetése. Megvetette Pellaeont mint embert, és mint birodalmitisztet. Megvetette, amiért képtelen volt legyőzni az idegenimádó lázadók fejetlen csőcselékét.Megvetette, mert hitvány módon a békét kereste.

A pillanat elszállt. Sokkal fontosabb ügyekkel kellett foglalkoznia, olyan ügyekkel, amelyekheztiszta fejre van szükség. Mellesleg, ha a dolgok a terv szerint alakulnak, akkor Pellaeon hamarosannem számít már. Félig elfordította a székét, és felnézett Tierce őrnagyra.

– Érdekes beszélgetés volt, nem, őrnagy? – érdeklődött szelíden. – Mondja, mik a benyomásai?Tierce láthatólag nehezen fordította el a tekintetét az ajtóról, amelyen keresztül Pellaeon távozott.– Sajnálom, excellenciás uram, de tényleg nem tudom – felelte. Válla kissé előreesett, annak az

embernek az alázatával, aki ismeri a korlátjait. Az arckifejezése őszinte volt, de együgyű. – Én csakegy szárnysegéd vagyok. Nem sokat tudok ezekről a politikai dolgokról.

Tökéletesen játszotta a szerepét, ezt még Disrának is el kellett ismernie. Bizonyára már több tucatcivilt és katonát sikerült rászednie az elmúlt tizenöt év során, beleértve magát Disrát is. Most márazonban többet tudott… és a színjátéknak hamarosan vége.

– Értem – bólintott a moff. – Nos, akkor hagyjuk ki a politikát a dologból, és halljam egykatonatiszt katonai véleményét! Hallotta a javaslatomat, hogyan kerülhetné el a Birodalom ezt akapitulációt, amelyre az admirális annyira vágyik. Mi a véleménye?

– Hát, excellenciás uram, Pellaeon admirális a főparancsnok – felelte Tierce vonakodva. Az arcánmég mindig ugyanaz a közömbös kifejezés ült, de most már mintha megfeszült volna egy izom aszeme sarkában. Gyanítaná, hogy Disra tudja? Nem valószínű. Nem mintha számítana. –Feltételezem, ő ismeri a legjobban a stratégiai helyzetünket – folytatta az őrnagy. – Attól tartok, atudásom a stratégia területén is elég szegényes.

– Aha. – Disra megrázta a fejét, és lenyúlt az asztal belső oldalán, hogy megnyomjon egy azujjlenyomatára kódolt, a korallba növesztett kapcsolót. Valami kattant, és felnyílt egy közvetlenülaz asztal lapja alá rejtett fiók. – Csalódást okoz nekem, őrnagy – mondta a moff, szemét szilárdanTierce arcán tartva, miközben ujjaival a fiókban lévő fél tucat adatkártya között matatott. – Azthittem, hogy a Császár ragaszkodott a legjobbakhoz.

Ez alkalommal nem lehetett eltéveszteni: Tierce szeme határozottan összeszűkült. De még nemállt készen rá, hogy felhagyjon az alakoskodással.

– A Császár, excellenciás uram? – kérdezte döbbenten pislogva.– Csakis a legjobbakhoz – ismételte meg Disra, Tierce felé nyújtva az egyik adatkártyát. – Csak a

legjobbak szolgálhattak a Császári Testőrségben.Disra arra számított, hogy a másik a meglepett tiltakozás vagy a megdöbbenés eszközét húzza elő

a repertoárjából. Tierce azonban csak állt, a két szeme úgy meredt rá, mint egy ikerturbólézer-üteg.A moff állta a pillantást, s magában leküzdötte a hirtelen rátörő kételyeket. Ha rosszul számított…ha Tierce úgy dönt, hogy az ismeretlenségének megőrzéséért érdemes megölnie egy birodalmimoffot…

Az őrnagy halkan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Mintha egy mérges kígyó szisszent volna fel.– Gondolom, semmi értelme harsányan tiltakoznom – állapította meg. Kiegyenesedett szokásos

görnyedt tartásából…És Disra azon vette észre magát, hogy önkéntelenül is hátrahőköl a székében. A félénk és alig

hasznavehető Tierce őrnagy, aki már nyolc hónapja a szárnysegédje volt, hirtelen eltűnt.Egy harcos állt a helyén.Disra egyszer azt hallotta, hogy egy józan ítélőképességű ember mindig képes felismerni egy

birodalmi rohamosztagost vagy a Császári Testőrség egyik tagját, álljon az előtte teljes vértezetben,vagy haldokoljon egy betegágyban. Gyerekes mítoszoknak tartotta az ilyen történeteket. Soha többénem fogja elkövetni ezt a hibát.

– Hogyan azonosított? – törte meg Tierce a csendet.Eltelt egypár pillanat, míg Disra visszanyerte a hangját.– Átkutattam a birodalmi feljegyzéseket, miután áttelepítették őket ide, a Bastionra – felelte. – A

Császár személyes feljegyzéseinek a másolatait is közöttük őrzik. Megtaláltam a módját, hogy

beléjük nézzek.– Tényleg? – vonta fel a szemöldökét Tierce. – Azok az állományok elméletileg feltörhetetlenek.– Olyan dolog nem létezik, hogy „feltörhetetlen állomány” – közölte Disra.– Láthatólag nem – értett egyet Tierce. – Mindegy. És most mit akar tenni velem?– Nem azt, amire számít – nyugtatta meg Disra. – Nem áll szándékomban dezertálás miatt

hadbíróság elé állítani, vagy ilyesmi, még ha talán keríteni is tudnék valakit, akinek jogában állnavádat emelni maga ellen. A Birodalom most nem engedheti meg magának, hogy elpocsékolja alegjobb embereit – kacsintott egyet. – Egyvalamit viszont meg kell kérdeznem. Hogyan élte túl amásodik Halálcsillag elpusztítását?

Tierce alig láthatóan vállat vont.– Úgy, hogy nem voltam ott. A Császári Testőrség tagjait időnként visszaküldték a rohamosztagos

egységeikhez, hogy ne essenek ki a harci rutinból. A kérdéses időpontban a Magagranon voltam, aPeremvidéken. Egy lázadó sejtet számoltunk fel.

– És az egysége többi tagját megölték?– Egy egyszerű lázadó sejt? – horkant fel Tierce megvetően. – No hiszen! Nem, elvégeztük a

feladatot, és visszarendeltek minket. Akkoriban mindenféle pletykák keringtek arról, hogy meghaltaz Uralkodó az Endoron, vagy sem, ezért amint a Coruscant közelébe értünk, átszálltam egy másikhajóra, és elindultam, hogy kiderítsem, tudok-e segíteni valamit.

– Emlékszem arra a pár hónapra – biggyedt le Disra szája. – A megtestesült káosz, miközben aLázadók foggal-körömmel gyűjtögették be a rendszereket, amelyeket tálcán is megkaphattak volna.

– Igen – bólintott Tierce keserű arccal. – Olyan volt, mintha az egész Birodalom összeomlottvolna, fentről lefelé.

– Talán így is történt – értett egyet Disra. – Pellaeon egyszer említette, hogy Thrawnfőadmirálisnak volt erről egy elmélete.

– Igen: miszerint a Császár az Erő segítségével irányította a katonáit – mondta Tierce. –Emlékszem, a Chimaerán is sokszor beszéltek erről. Talán igaza volt.

– Maga a Chimaerán szolgált? – ráncolta a homlokát Disra.– Természetesen – válaszolta Tierce. – Hol lett volna jobb helye egy Császári Testőrnek, mint egy

főadmirális oldalán? Körülbelül egy hónappal azután, hogy Thrawn visszatért az IsmeretlenVidékről, sikerült áthelyeztetnem magam a Chimaera rohamosztagosaihoz.

– De akkor?… – Disra láthatólag nem találta a szavakat.– Miért halt meg? – szorította össze a fogát Tierce. – Mert rosszul találgattam. Számítottam rá,

hogy megtámadják a főadmirálist, mikor a vártnál nagyobb ellenállásba ütköztünk a bilbringihajógyárnál. Azonban egy kommandóra' gondoltam, amely a csata hevében feloson a Chimaerára.Luke Skywalker korábban már áthatolt a hajó védelmén, hogy kiszabadítsa Talon Karrdét, acsempészt, és azt hittem, hogy újra megpróbálkoznak a dologgal. Ezért aztán a hangár környékénhelyeztem el a rohamosztagosaimat.

– Aha – bólintott Disra, ahogy a helyére került a csata történetének egy mindeddig hiányzódarabja. – Tehát a maga egysége fogta el és végezte ki Rukhot, a noghri árulót, miután meggyilkoltaa főadmirálist?

– Igen. Nem mintha túl sok vigaszt leltünk volna benne.– Hm – nézett a szemébe Disra. – Thrawn tudott magáról?Tierce megint vállat vont.– Ki tudhatja, mit tud, vagy mit nem tud egy főadmirális? Csak annyit mondhatok, hogy sohasem

fedtem fel előtte a kilétem, és ő sem hozakodott elő a múltammal.– Miért nem fedte fel magát? – kérdezte Disra. – Szerintem egy Császári Testőr jogosult lett volna

bizonyos… izé… különleges bánásmódra.– Elő ne hozakodjon még egyszer ilyesmivel, Disra! – mondta Tierce halk, de határozott hangon.

– Még csak ne is gondoljon rá! A Császár Testőrei sohasem a saját hasznukat nézik. Soha. Az életükcélja az Uralkodó és az általa teremtett Új Rend szolgálata. Életükben a céljuk, halálukban avágyuk.

– Igen – motyogta Disra, rá nem jellemző módon meghunyászkodva. Egyre világosabbá váltelőtte, hogy a Császári Testőrség hírneve, amelyet mindig is a Császár propagandistáiagyszüleményének tartott, nagyon is valós alapokon nyugszik. – A bocsánatát kérem, testőr!

– Őrnagy – helyesbített Tierce. – Egyszerűen őrnagy. A Császári Testőrség már nem létezik.– Még egyszer bocsánatot kérek, őrnagy! – mondta Disra. Megdöbbent hangjába most már egy

árnyalatnyi bosszúság is vegyült. Feltett szándéka volt, hogy ő fogja irányítani ezt a beszélgetést; smégis, minden egyes mondat után úgy tűnt, egyre jobban elveszti a kontrollt. – Engem pedig„excellenciás uram”-nak szoktak szólítani.

Tierce a homlokát ráncolta, s Disra egy fájdalmasan hosszú pillanatig visszatartotta a lélegzetét.Aztán a legnagyobb megkönnyebbülésére a másik ajka ironikus mosolyra húzódott.

– Természetesen – mondta szárazon. – Excellenciás uram. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságát,excellenciás uram?

– Igen – bólintott Disra. – A múlt elmúlt, őrnagy. Most koncentráljunk inkább a jövőre! Hallotta,mit javasoltam Pellaeon admirálisnak. Mi a véleménye?

Tierce megrázta a fejét.– Az admirálisnak igaza van: nem működne a dolog. A számok mind ellenünk szólnak.– Az Új Köztársaság tucatnyi belső konfliktusa ellenére sem?– Nem. – Tierce Disra asztala felé intett. – Még annak a „Lak Jit” név alatt érkezett figyelemre

méltó jelentésnek a segítségével sem, amely alulról a harmadik adatkártyán van.– Tessék? – ráncolta a szemöldökét Disra, előbányászva a kártyát a Tierce által behozott halom

aljáról. A jelentések elméletileg személyesen neki szóltak, s csak a legmagasabb rangú hírszerzőtisztek, illetve maguk a moffok tudták dekódolni őket. Nyilvánvalóan nem Disra volt az egyetlen,aki konyított valamelyest a magas szintű kódtöréshez. Becsúsztatta a kártyát a leolvasójába, ésbeütötte az azonosítóját.

A hírszerzés jelentése tűnt fel a képernyőn. Az információt egy Lak Jit nevű devaroniszabadúszótól vásárolták, s a Caamas elpusztításáról készült feljegyzések egy töredékénekfelfedezéséről szólt a Tantiss-hegy romjai között.

– Ez nagyszerű! – lelkendezett Tierce-nek, miközben átfutotta a szöveget. – Pontosan erre vanszükségünk.

Tierce megrázta a fejét.– Természetesen hasznos lehet. De nem elég.– Ó, dehogynem! – mosolyodott el feszesen a moff, mikor a jelentés legfontosabb részéhez ért. –

Attól tartok, nem érti, milyen politikai helyzetben van jelenleg az Új Köztársaság. Egy ilyengyújtópont, mint a Caamas, különös tekintettel a bothaiak érintettségére, forrásig fogja hevíteni azegészet. Különösen akkor, ha megadjuk a megfelelő kezdőlökést.

– Nem a lázadók helyzetéről van szó – vágott vissza Tierce fagyosan. – A Birodalom állapota az,amit mintha maga nem akarna megérteni. Azzal, hogy széttépjük a lázadókat, még nem építjük újjáa Császár Új Rendjét. Szükségünk van egy fókuszra, egy vezérre, akit követhetnek a birodalmierők. Pellaeon admirális áll a legközelebb egy ilyen tekintélyhez, ő pedig láthatóan elveszítette aharci kedvét.

– Felejtse el Pellaeont! – legyintett Disra. – Tegyük fel, hogy elő tudok keríteni egy ilyen vezért!Hajlandó lenne csatlakozni hozzánk?

– Ki az a „hozzánk”? – meredt rá Tierce.– Ha csatlakozik, akkor már hárman leszünk – mondta Disra. – Hárman osztoznánk a titkon,

amelyet felfedni készülök ön előtt. A titkot, amely az egész flottát a maga oldalára állítja.Tierce cinikusan elmosolyodott.– Már megbocsásson, excellenciás uram, de attól tartok, ön még egy részeg banthában sem tudna

vak hűséget gerjeszteni.Disrát egy pillanatra elöntötte a düh. Hogy merészeli ez a közönséges katona?…– Nem – értett egyet, gyakorlatilag kiköhögve a szót összeszorított fogai közül. Tierce végül is

nem közönséges katona. S ami még fontosabb, Disrának szüksége volt valakire az őrnagy

képességeivel és gyakorlatával. – Én pusztán a politikai erőt jelenteném a trón mögött. Éstermészetesen a katonai utánpótlást.

– A Braxant-szektor flottájára gondol?– És egyéb forrásokra – felelte Disra. – Ha úgy dönt, hogy csatlakozik hozzánk, ön szolgálna az

általános stratégiánk kidolgozójának posztján.– Értem. – Ha Tierce-t zavarta is a „szolgálni” szó, semmi jelét nem adta. – És ki a harmadik?– Velünk van?Tierce alaposan szemügyre vette a moffot.– Többet szeretnék hallani.– Jobb ötletem van – lökte hátra a székét és állt fel Disra. – Mutatok valamit.Tierce reakciójából – pontosabban: reakciója hiányából – ítélve az iroda és Disra lakosztálya

között húzódó titkos folyosó nem szolgált meglepetésül a hajdani testőrnek. A közepén találhatóálcázott ajtó azonban igen.

– A palota előző tulajdonosa építtette – magyarázta Disra, miközben végigmentek egy keskenyjáraton egy hasonlóan keskeny turbóliftfülkéig. – Ötven méterre nyúlik le. Onnan vezet egy út abörtönszint alatti kínzókamrához, egy másik pedig egy titkos alagúthoz, ami az északi hegyekben éra felszínre. Néha elgondolkodom rajta, vajon melyik útvonalat használta gyakrabban.

– Mi merre fogunk menni? – kérdezte Tierce, miközben a turbólift elindult lefelé.– A kínzókamrába – felelte Disra. – Ez a legtitkosabb és legbiztonságosabb hely az egész

palotában. És a Bastionon is, ami azt illeti. Csoportunk harmadik tagja ott vár ránk.A liftfülke megállt, az ajtaja feltárult. Két keskeny, durván kivájt járat ágazott el a lift előtti

térségből. Disra félresöpört egy pókhálót, és a jobb oldali folyosón indult el. Az alagút egy porosfémajtónál ért véget, amelynek a közepén egy kerék díszelgett. Disra megragadta és elforgatta akereket, s a szűk térben kísértetiesen ható csikorgással az ajtó feltárult.

Az előző tulajdonos nemigen ismert volna rá egykori kínzókamrájára. A fájdalmat és rettegéstkeltő eszközöket eltávolították, a falakat és a padlót megtisztították, kárpittal vonták be, s az egészhelyiséget egy modern lakószobának rendezték be.

Disrát azonban pillanatnyilag a legkevésbé sem érdekelte a kamra. Feszülten figyelte Tierce-t,ahogy a hajdani testőr belépett a szobába.

Belépett a szobába… és megpillantotta egyetlen lakóját, aki a középre állított, egy csillagrombolókapitányi ülése után mintázott székben ült.

Tierce megdermedt, a szeme elkerekedett a döbbenettől, egész teste megmerevedett, minthaáramot vezettek volna bele. A tekintete Disrára villant, aztán vissza a kapitányi ülésre, körberebbenta szobán, mintha csapda után kutatna, vagy valami olyasmit keresne, ami arra utal, hogy csakhallucinál, vagy megőrült, majd ismét visszatért az ülésre. Disra visszatartotta a lélegzetét…

És akkor Tierce hirtelen díszszemlére illő vigyázzba vágta magát.– Thrawn főadmirális, uram – kezdte lézeréles katonai hivatalossággal –, a TR-889-es

rohamosztagos szolgálatra jelentkezik!Disra figyelme a szoba lassan felálló lakójára terelődött. A kék bőrre, a kékesfekete hajra, a

vörösen izzó szemekre, a fehér főadmirálisi egyenruhára. Az izzó tekintet egy pillanatra a moffébafúródott, aztán visszatért Tierce-re.

– Üdvözlöm a szolgálatban, rohamosztagos – mondta komoran. – De attól tartok, el kell árulnom– pillantott ismét Disrára –, nem az vagyok, akinek gondol.

Tierce arca megrezdült, mintha a homlokát akarná ráncolni.– Uram?– Majd én – szólt közbe Disra. Átvágott a szobán, megfogta a fehér egyenruha ujját, és egy

lépéssel közelebb húzta a férfit Tierce-hez. – Tierce őrnagy, hadd mutassam be; a társamat,Flimet… A kiemelkedő tehetségű utánzóművészt.

A helyiséget egy hosszú percre feszült csend ülte meg. Tierce hitetlenkedve, csalódottan, dühösenés elárulva meredt a fehér egyenruhába bújtatott csalóra. Disra elmélyülten figyelte az érzelmeiváltozását, a nyakán kellemetlenül vert az egyik vénája. Ha Tierce hagyja, hogy a büszkesége

kerekedjen felül – ha sértésnek veszi, hogy becsapták –, akkor sem Disra, sem Flim nem hagyja elélve ezt a szobát.

Tierce most a moffra pillantott, az érzelmi vihar ismét eltűnt a kőmaszk mögött.– Magyarázatot – szólalt meg sötéten.– Épp az előbb mondta, hogy a Birodalomnak szüksége van egy vezérre – emlékeztette Disra. –

Ki lenne jobb vezér Thrawn főadmirálisnál?Tierce lassan, vonakodva visszanézett az álfőadmirálisra.– Ki maga?– Ahogy azt őexcellenciája említette, a nevem Flim – felelte a másik. A hangja árnyalatnyit

megváltozott, a modora már nem emlékeztetett a főadmirális erőteljes, szinte már királyiviselkedésére. Pontosan ugyanaz az átváltozás, ismerte fel hirtelen Disra, mint amin maga Tierce isátment pár perce az irodájában – csak éppen fordítva.

Talán Tierce is észrevette ezt.– Érdekes – hümmögte közelebb lépve és alaposan szemügyre véve Flim arcát. – Hátborzongató!

Pontosan úgy néz ki, mint ő.– Úgy is kell kinéznie – szólalt meg Disra. – Majd' nyolc évembe tellett, míg találtam valakit, aki

képes erre a színjátékra. Már régóta készülök erre a percre.– Azt látom – bólintott Tierce. – Hogy csinálták a szemeit?– Kontaktlencsék – felelte Disra. – Saját energiaforrásuk van, az izzás miatt. A többi csak bőr- és

hajszínezés, na és figyelemre méltó hangutánzó képesség, illetve természetes színészi tehetség.– Rengeteg ilyen szerepem volt már – árulta el Flim. – Ez csak egy a sok közül. – Elmosolyodott.

– Bár potenciálisan a legmagasabb gázsiért.– Lenyűgöző – ismerte el Tierce Disrára pillantva. – Csak egy gond van. Thrawn halott, és ezt

mindenki tudja.– Nocsak, tényleg? – vonta föl Disra a szemöldökét. – Persze, az a hír járja, hogy halott, de hát ez

vagy jelent valamit, vagy nem. Lehet, hogy csak kómába esett a Rukh pengéje okozta sebtől. Lehet,hogy elvitték egy titkos helyre, ahol hosszú évekig lábadozott. – Flim felé biccentett. – De az islehet, hogy egy olyan szélhámos pusztult el a Chimaera fedélzetén, mint Flim. Épp maga mondta,hogy a Bilbringinél támadásra számított ellene; talán Thrawn is számított rá, és megtette a sajátóvintézkedéseit.

– Ez elég erőltetett! – horkant fel Tierce.– Persze hogy az – értett egyet Disra. – De ez nem számít. Nekünk csak fel kell mutatnunk

Thrawnt, a többit majd megteszi a vágyakozás. Az egész Birodalom hinni akar majd benne,Pellaeon admirálissal az élen.

– Ezek szerint ez a terve? – kérdezte Tierce. – Bemutatja a főadmirálist Pellaeonnak, visszahelyezia Chimaerára, s őt teszi a Birodalom vezérévé?

– Alapjaiban igen – ráncolta a homlokát Disra. – Miért?Tierce egypár másodpercig csak hallgatott.– Azt mondta, a Braxant-szektor flottáján kívül más forrásai is vannak – szólalt meg végül. – Mik

ezek?Disra rápillantott Flimre. Az utánzat azonban csak érdeklődve nézte Tierce-t.– Kötöttünk egy megállapodást a Cavrilhu kalózokkal – közölte a testőrrel. – Az egy elég nagy és

civilizált csapat…– Ismerem Zothip kapitány bandáját – vágott közbe Tierce. – Szerintem ugyan nem túl

civilizáltak, de valóban elég sokan vannak. Miféle megállapodásról van szó?– Bizonyos pontokon találkoznak az érdekeink – mondta Disra. – A birodalmi hírszerzés jelentései

alapján lokalizálom a hasznos új köztársaságbeli szállítmányokat, Zothip pedig lecsap rájuk. Azsákmány az övé; nekünk megmarad az a tény, hogy tovább gyengítettük az ellenséget.

– Plusz a SoroSuub Preybird-ök egy része Zothip gyáraiból? – vetette fel Tierce.Disra beharapta az ajkát. Tierce vagy sokkal többet tudott a moff titkairól, mint amennyit szabad

lett volna neki, vagy sokkal jobban vágott az esze, mint Disra hitte. Akárhogy is, a moffnak egyik

verzió sem tetszett.– Ami azt illeti, az összes Preybird-öt megkapjuk – bökte ki. – Zothipnak épp elég vadászgépe

van.– Mivel fizet értük?– Olyan szakértelemmel, amihez Zothip máshol nem juthat hozzá – mosolyodott el halványan

Disra. – Egy nagyon különleges harcos tanácsadó csapatot kölcsönzők neki: Thrawn saját Tantiss-hegyi klónjainak egy csoportját.

Nem kevés elégtétellel látta, hogy Tierce álla leesik egy kicsit.– Még maradt belőlük?– Egész fészkek – mondta Disra savanyúan. – A mi okos kis főadmirálisunk álcázott csoportokat

szórt szét az egész Új Köztársaság területén. Fogalmam sincs, mi lehetett velük a szándéka; afeljegyzései között nem találtam semmit…

– Megtalálta Thrawn feljegyzéseit? – vágott a szavába Tierce. – Úgy értem, a személyesfeljegyzéseit?

– Persze – ráncolta a homlokát Disra. A testőr arckifejezése egy pillanatra teljesenfelvillanyozódott. – Egyébként honnan tudtam volna, hol rejtette el a klónokat?

Az érdeklődés már eltűnt Tierce maszkja mögött.– Igaz – bólintott higgadtan. – Mi volt még bennük?– Egy hatalmas stratégia vázlata – felelte Disra feszülten lesve a másikat. De akármi is mozdult

meg az előbb, mostanra mélyen el lett temetve. – A tervei a következő öt évre: hadjáratok az ÚjKöztársaság ellen. Elképesztő részletességgel; sajnos jelenleg teljesen hasznavehetetlenek.

– Óvatosan jelenteném ki bármiről is, amit Thrawn valaha tett, hogy teljesen hasznavehetetlen –fedte meg finoman Tierce. – Még valami?

Disra vállat vont.– Személyes emlékek meg ilyesmi. Semmi olyasmi, amit katonai szempontból érdekesnek

találtam volna. Ha akarja, bármikor megnézheti őket.– Köszönöm – biccentett Tierce. – Azt hiszem, élni fogok a lehetőséggel.– Jól értem – szólalt meg Flim –, hogy ön valami nagyobb szabásút tervez annál, hogy egyszerűen

Thrawn helyébe állítson?Tierce egy leheletnyit meghajtotta a fejét az utánzat előtt.– Ön kiváló megfigyelő, admirális – mondta. – Igen, azt hiszem, annál többet is tehetünk. Sokkal

többet. Van itt lent egy számítógép-terminál?… Ah, kitűnő! Szükségem lenne az adatkártyákra,amiket az íróasztalán hagytunk, excellenciás uram. Nagy fáradság lenne, ha felmenne értük?

– Egyáltalán nem – morogta Disra. – Azonnal jövök.Tierce már lázasan dolgozott a terminálon, s válaszra sem méltatta. Disra egy pillanatig a tarkóját

bámulta, azon töprengve, hogy talán mégis tévedett vele kapcsolatban. Tierce őrnagy, a hajdaniCsászári Testőr, hasznos alárendeltje lehetne. Nem örülne viszont, ha a feljebbvalójává válna.

Most még azonban mindhármójuknak szükségük volt egymásra. Disra lenyelte a büszkeségét és afeltörni készülő szavakat, kilépett az alagútba, és elindult vissza, a turbólift felé.

5. FEJEZET

Borsk Fey'lya tanácsos felnézett az adattábláról. Rőt szeme kitágult, világos színű szőrzeteszorosan rásimult a testére.

– Tehát végül mégis napfényre került – suttogta.– Igen – bólintott Leia. – És magyarázatot követel.– Nincs mit megmagyarázni – rázta meg a fejét Fey'lya. – Az első szótól az utolsóig igaz.– Értem. – Leia vállára hirtelen mintha mázsás súly nehezedett volna. Eddig nem is vette észre,

mennyire reménykedett benne, hogy Karrdénak van igaza, és a caamasi dokumentum hamisítvány.– Biztos benne?

– Igen – rebbent vissza ismét Fey'lya tekintete Leiáról az adattáblára.– Akkor azt is tudnia kell, kik érintettek az ügyben.– Nem – felelte Fey'lya. – Épp ez a probléma magva, Organa Solo tanácsos. És ezért hallgattunk

erről ilyen sokáig. Csak annyit tudunk, amennyit ön is: egy csoport bothai segített Palpatineszenátor ügynökeinek eljutni a caamasi pajzsgenerátorokhoz. Még azt sem tudjuk, melyik klánrólvan szó, az egyes személyekről nem is beszélve.

– Megpróbálták egyáltalán kinyomozni? – kérdezte Leia nyersen.– Természetesen! – meredt fel Fey'lya bundája. – Palpatine azonban nagyon alaposan eltüntette a

nyomait. Az is csak sokkal később, a lázadás első évei során jutott a klánfőnökök tudomására, hogybothaiak is érintettek a Caamas elpusztításában.

Tulajdonképpen az ezt követő döbbenet vitt rá minket arra, hogy népünk elkötelezze magát aLázadók Szövetsége és Palpatine megbuktatása mellett. Akkor viszont már túl késő volt az árulóknyomába eredni.

– Értem – sóhajtott fel Lei a.– Ön hisz nekem, ugye? – esdekelt Fey'lya. – Hinnie kell nekem!Leia egy pillanatig nem szólalt meg. A bothai arcára meredt, s az Erővel kinyúlva igyekezett az

esetleges kétszínűség nyomaira bukkanni. Semmit sem talált.– Elhiszem, hogy az igazat mondja… legalábbis azt, amit igaznak tart – közölte a tanácsossal. –

Sajnos, nem én vagyok az egyetlen, akit meg kell győznie.Fey'lya megborzongott, testén helyenként csomókban felmeredt a szőr.– Nem – értett egyet komoran. – Sokan lesznek, akik azt hiszik, hogy a bothai összetartás nevében

egyszerűen csak az árulókat fedezzük.Leia felvette az adattáblát, s közben elfojtott egy grimaszt. Ebben igaza volt a tanácsosnak. A

csillagközi politika bothai megközelítésében sokkal több acsarkodás és egymásra mutogatás volt,mint amennyi az Új Köztársaságnak tetszett. Általában még azok a fajok is igyekeztek türtőztetnimagukat más fajokkal szemben, akiknél a vitás kérdések élethalál-küzdelemmel történő eldöntéseteljesen hétköznapi dolognak számított. Az, hogy a bothaiak nem voltak képesek vagy hajlandóakugyanígy tenni, sokkal több ellenséget szerzett nekik diplomáciai körökben, mint amennyitvalójában megérdemeltek volna.

– Egyetértek – jelentette ki Leia. – Egy okkal több, hogy a lehető leggyorsabban megoldjuk ezt azügyet.

– De hogyan? – kérdezte Fey'lya. – A bothaiak sokáig kutattak a felelősök névsora után, mind aBothawuin lévő hivatalos törzsi archívumokban, mind a telepes világainkon és aszórványcsoportjainknál. Ilyen névsor egyszerűen nem létezik.

– Pedig ezen létezett – mutatta fel az adattáblából kihúzott kártyát Leia. – Ez szilárdmeggyőződésem. Meglátjuk, hogy a technikusok képesek-e rekonstruálni; ha nem, akkor valaholkeresnünk kell egy másik példányt. De legalább tudjuk, mit kell keresnünk.

– Megpróbálhatjuk – bólintott Fey'lya kételkedve. – De addig is mit akar tenni?– Nem feledkezhetek meg egyszerűen az egészről, Fey'lya tanácsos! – pöckölte meg Leia az

adatkártyát. – Ezt meg kell értenie! A Nagytanácsnak mindenképpen be kell számolnom az ügyről.Azonban minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy meggyőzzem Gavrisom elnököt arról, nehozza nyilvánosságra a dokumentumot. Legalább addig ne, amíg ki nem derül, mit tudnak kezdeni atechnikusok a sérült részekkel.

– Értem – felelte Fey'lya hullámzó érzelmekkel és szőrzettel.– Az persze más kérdés, hogy a technikusok tartani fogják-e a szájukat. S ami még fontosabb, mi

a helyzet Talon Karrdéval? Ön azt mondta, ő is mindent tud.– Megígérte, hogy hallgatni fog – nyugtatta meg Leia. – Továbbá üzent az embereinek, hogy

tartsák rajta a szemüket a devaronin, aki megtalálta az adatkártyát. Talán sikerül elcsípniük, mielőtttovábbadná az információt.

– Tényleg azt hiszi, hogy még senkinek sem beszélt róla? – horkant fel Fey'lya. – Azok után,ahogy ön és Karrde bántak vele?

– Azt tettük, ami akkor helyesnek látszott – fojtotta vissza Leia hirtelen támadt dühét. – Hagytukvolna inkább, hogy elmenjen a Waylandről az adatkártyákkal?

– Röviden szólva: igen – válaszolta Fey'lya mereven. – Nyilvánvalóan hozzánk akarta eljuttatniőket. Rettenetesen sok pénzt követelt volna értük, és mi fizettünk is volna, de legalább vége lenneaz egész ügynek.

– Nem lenne vége, tanácsos – sóhajtott fel Leia. – Nem lesz vége, amíg napvilágra nem kerül ateljes igazság, és a felelősök el nem nyerik a büntetésüket.

– Most már valóban nincs más választásunk – állt fel Fey'lya.– Köszönöm, hogy legelőször engem avatott be, Organa Solo tanácsos. Most megyek, és

előkészítem a védelmemet.– Nem bíróság előtt áll, tanácsos – emlékeztette Leia.– De hamarosan ott fogok – lapult le Fey'lya bundája. – Méghozzá az egész bothai néppel együtt.

Majd meglátja.

A Dona Laza csapszékben körülbelül ugyanannyian nyüzsögtek, mint Shada D'ukal tapasztalataiszerint mindig. A helyiség szinte szó szerint faltól falig tömve volt egy tucat különböző fajú, az alsóközéposztályba vagy lejjebb tartozó lénnyel.

– Népszerű ez a hely ma este – jegyezte meg a lány a szorosan mellette ülő főnökének.– Ők következnek a Boga Minawk lebegőversenyen – magyarázta Mazzic lustán megsimogatva

Shada kézfejét. – Nem is hinnéd, mennyire imádják errefelé ezt a játékot.– Gondolod, hogy ezért választotta az ügyfelünk ezt a helyet? – kérdezte Shada. – Mert ekkora a

tömeg?– Ne aggódj, Cromf rendben ide fogja hozni! – nyugtatta meg Mazzic. – Ha elég pénzt ad neki az

ember, akkor határozottan megbízhatóvá válik. Különösen akkor, ha a fizetség második felét csakaz áru leszállítása után kapja meg.

Shada végigmérte az asztaluk mellett tolongó lényeket.– Sokkal jobban aggaszt az, vajon szép csendesen ki tudjuk-e majd vinni innen ennyi szemtanú

orra előtt.– Ezzel nem kell kapkodni – vélte Mazzic. – Figyelembe véve, mennyi bajunk volt vele, legalább

hallgassuk meg a sötét titkot, amelyet annyira el akar mondani nekünk. A többit majd utánameglátjuk.

Shada fürkésző pillantást vetett főnökére a szeme sarkából.– Karrde nem fog örülni, ha megtudja – figyelmeztette. – Határozottan megkért mindenkit, hogy

ne beszéljünk Lak Jittel.– Nem Karrdétól kapjuk a fizetésünket – emlékeztette Mazzic a lányt nyersen. – S ha

hozzávesszük még Cromf tiszteletdíját, akkor igencsak mínuszba megyünk ezzel az üggyel. Haennek a kis titoknak van valami piaci értéke, akkor szerintem megérdemlünk egy morzsányit belőle.

Shada elfordult a férfitól. Egyébként is borongós hangulatát sötét hullám árasztotta el. Acsempészek világában végül mindig ide lyukadtak ki: a haszonra, a minél több haszonra és azösszes lehetséges ármányra, amivel szert lehetett rá tenni. Az olyan fogalmak, mint a hűség vagy abecsület…

– Ugyan, Shada! – feddte meg Mazzic ismét megsimogatva a kézfejét. – Le kellene már szoknodezekről a lelkiismeret-furdalás rohamokról! Ezt a játékot mindenki így játssza. Te is tudod.

– Persze – morogta Shada. Igen, tudta. Pont az fájt neki a legjobban, hogy az elmúlt tizenkét évsorán lelkesen részt is vett benne. Lelkesen és nagyon tehetségesen.

Néha éjszakánként azon töprengett, hogy mi történhetett a galaxissal. Vagy benne változott megvalami?

A tömegből egy fiatal garoos tűnt elő, testét és megrakott tálcáját ügyesen átcsúsztatva néhányhangos és vadul gesztikuláló ishori között. A poharakból egy csepp ital sem ömlött ki, mialattlecsússzant a Mazzickal szemközti székre.

– Huh! – füttyentett egyet, felvéve a négy ital egyikét a tálcáról. Lilás árnyalatú kopoltyúfedői

ritmikusan lüktettek, ahogy levegőt vett. – Asszittem, sossem érek ide.– Szép munka volt, Cromf – nézett rá elismerően Mazzic. Levett két másik poharat a tálcáról, s az

egyiket Shada elé tolta. – Felbukkant már az ügyfelünk?– Nem láttam még – felelte Cromf, óvatosan belekortyolva az italába, miközben idegesen

körülnézett. Az egyik fülbojtja egy pillanatra kitárult, ahogy valaki recsegve felnevetett a közelben,aztán ismét összehúzódott. – Nem teccik ez nekem, Maz'k. Túl sokan látnak.

– Ne aggódj! – csitítgatta Mazzic. – Csak hozd ide az asztalhoz! A többit bízd ránk.Shada bal füle mellett a hajába font díszes lakkozott tűk egyike kétszer halkan megcsendült.– Üzenet Grivtől – mondta Mazzicnak. – Lehet, hogy megjött.– Remek – bólintott Mazzic. – Cromf, menj, hozd ide, az oldalsó bejáratnál van! Gondolj közben

a jutalmad másik felére!A garoos füttyentett egyet, felállt az asztaltól, és ismét eltűnt a tömegben. Shada vett egy mély

lélegzetet, elméjét harci üzemmódra állította, és még egyszer felmérte kettejük körül a terepet. Ha adevaroni valamit megszimatolna és megpróbálna meglépni, akkor valószínűleg bal felé indulna…

Ebben a pillanatban visszatért Cromf, a nyomában egy szarvas fejű devaronival.– Huh! – füttyentett, lehuppanva Mazzic mellé. – Miccsoda tömeg! Ő Lak Jit. Essz pedig Maz'k, a

csempéssz.– Örülök, hogy megismerhetlek, Lak Jit – kínálta meg Mazzic a devaronit a tálcán álló negyedik

itallal. – Remélem, szereted a vistulói lángsört?– Ha van, aki fizesse – ült le Mazzickal szemben Lak Jit. – Mindenekelőtt közölnöm kell veled,

Mazzic, hogy bár amit mondani fogok, az utolsó betűig igaz, tudom, hogy nem kérhetek érte pénztcserébe. Már nincs kézzelfogható bizonyítékom arról, amit a saját szememmel láttam.

– Értem – fektette le a kezét az asztal közepére Mazzic. Mikor visszahúzta, egy kis kupacnyi,magas névértékű érme tűnt fel alóla. – Ettől függetlenül egy tisztességes úriember hajlandó fizetni abirtokába kerülő értékekért.

Lak Jit halványan elmosolyodott, és az érmék felé nyúlt… S a csuklójára szorosan rákulcsolódottMazzic keze.

– A birtokába kerülő értékért – ismételte meg fagyos hangon a csempész. A másik kezévelvisszasöpörte maga elé, az asztal szélére az érméket. – Most pedig halljam, mit kínálsz! – engedte ela devaroni csuklóját.

Lak Jit előrehajolt, szinte ráfeküdt az asztalra.– Tudnod kell, hogy amit most elmondok, az teljesen titkos és exkluzív – suttogta. – Az Új

Köztársaság kormányán kívül senki sem tud róla.– Természetes – mondta Mazzic szárazon. A hangsúlya egyértelművé tette Shada számára, hogy

ezt a főnöke sem hiszi el jobban, mint ő maga. A devaroni valószínűleg már egy fél tucat másikvevőnek is eladta ezt az „exkluzív” információt.

– Halljuk!Lak Jit körülnézett, és igyekezett még közelebb hajolni.– A Caamasról van szó – kezdte. – Bizonyítékot találtam arra nézve, hogy valóban Palpatine

szenátor ügynökei pusztították el.Shada keze keményen ökölbe szorult az asztal alatt. A Caamas. Már hosszú, hosszú ideje nem

gondolt arra a világra. Hosszú, hosszú ideje próbálta kizárni a nevét, az arról eszébe jutó gyerekkoriemlékeit a saját otthonáról, az Emberlene-ről. Most pedig hirtelen megint itt van.

Nem számított rá, hogy Mazzicot hasonlóan megrázza a szó. Nem is rázta.– Hát ez nem éppen eget rengető újság – vont vállat. – Ez volt a legáltalánosabban elfogadott

elmélet gyakorlatilag azóta, mióta kihunyt az utolsó tűzvihar is a Caamason.– De amit én találtam, az bizonyíték! – makacskodott Lak Jit. – A Császár személyes raktárából

került elő egy feljegyzés a Waylanden.– Egy irat, ami egész véletlenül nincs nálad.– De van még más is! – sziszegte a devaroni még jobban előrehajolva, hogy a szarvai szinte már

hozzáértek Mazzic homlokához. – Most már tudjuk, miért tudták olyan könnyen elpusztítani a

bolygót. A pajzsgenerátorokat szándékos szabotázzsal tették tönkre. – Az egyik ujjával az asztalrakoppantott, hogy nyomatékot adjon a szavainak. – Méghozzá egy csapat bothai!

Mazzic Shadára villantotta a szemét.– Tényleg? – kérdezte még mindig közömbös hangon, bár most már határozottan fel lehetett

fedezni rajta az érdeklődés jeleit. – A nevüket is tudod?– Sajnos nem – rázta meg a fejét Lak Jit. – A feljegyzésnek az a része megsérült, s az én szerény

kis adattáblámmal nem lehetett elolvasni – dőlt hátra a székében. – De szerintem nem is számítanaka nevek. Így vagy úgy, de a bothaiakra nagyon nehéz idők várnak. Egy okos üzletember pedigbizonyára könnyen hasznot kovácsolhat abból, ha tudja, hogy hamarosan milyen instabillá válik egyvilág helyzete. Remélem, egyetértünk? – intett a Mazzic előtt heverő érmék felé.

– Igen – pillantott Mazzic Shada felé az egyik szemöldökét felhúzva. – Rendben. Shada, segítenéla barátunknak?

– Nem szükséges – tiltakozott Lak Jit. Ismét áthajolt az asztal fölött, kinyúlt az érmékért…Shada pedig ültében félig felemelkedve jobb öklével keményen lesújtott a devaroni bal szarvának

tövére.Lak Jit egyetlen hang nélkül összeesett. Arccal az asztalra zuhant, bal szarvával majdnem

felborítva Mazzic poharát. Egy barabel és néhány duros odanézett, aztán elfordult; a kiütöttkuncsaftok nyilván nem jelentettek különleges látványt a Dona Lazában.

– Huh! – süvöltötte Cromf, rámeredve az ernyedt testre. – Ugye nem…?– Persze hogy nem – szólt rá Mazzic, miközben kinyújtotta a kezét, és háromszor megkocogtatta a

Shada hajába rejtett, tű alakú jeladót. – Senki sem fizetett érte, hogy megöljünk valakit.Sebesen áttörve a tömegen Griv bukkant fel az asztal mellett.– Kész? – kérdezte.– Kész – bólintott Mazzic felmarkolva az érméket. Négyet odaadott Cromfnak, a többit a belső

zsebébe tette. – Vidd ki a siklóhoz!Griv a vállára kapta a devaronit és átvágott a tömegen.– Hát ez puszta időpocsékolás volt – állt fel Mazzic, lovagiasan a kezét nyújtva Shada felé. –

Talán sikerül egy kicsit feljebb alkudnunk a Karrde által felkínált fejpénzt. Legalább a nullszaldótpróbáljuk meg elérni.

– Nem kezdünk semmit az információval? – kérdezte Shada.– Ne légy bolond! – nézett rá megütközve a férfi, miközben elindultak a tömegben. – Kit érdekel

egy fél évszázada elpusztított bolygó?Shada gyomra görcsbe rándult. A Caamas… és az Emberlene.– Senkit – helyeselt keserűen. – Senkit a világon.

Eltartott egy darabig – mindenki legalább kétszer alaposan átolvasta, vélte Disra, miközben lassanfel-alá járkált ivrooy íróasztala mögött, próbálva inkább türelmetlennek, semmint nyugtalannaklátszani. Végül aztán a négy birodalmi kapitány közül az utolsó is befejezte az olvasást, és felemeltea tekintetét az adattáblájáról.

– Minden tiszteletem az öné, excellenciás uram, de ezt az előterjesztést elfogadhatatlannak tartom– jelentette ki Trazzen kapitány, az Obliterator parancsnoka. Lágy hangja meghazudtolta avadságáról keringő mendemondákat. – Bizonyára ön is belátja, hogy ha kivon négy csillagrombolóta szektor flottájából, akkor nem várhatja el, hogy a fennmaradó erők megfelelő módon ellássák aterület védelmét.

– Csatlakozom – szúrta közbe Nalgol kapitány a Tyrannicról, megtapogatva a Kuatok családigyűrűjét, amelyet mindig az ujján viselt. – Sőt szintén a legnagyobb tisztelettel, én egészen addigelmennék, hogy megkérdőjelezzem, jogában áll-e önnek egyáltalán elrendelni ezt a két küldetést.Az Új Köztársaságba történő behatolásokat elméletileg kizárólag Pellaeon flottaparancsnokutasítására hajthatjuk végre.

– Talán – felelte Disra. – Talán nem. De egy percre tegyük félre ezt a problémát! Továbbikérdések?

– Nekem lenne egy – szólalt meg Dorja kapitány, a Relentless parancsnoka. – A Morishimtérségében végrehajtandó akcióról, amelyre engem is kijelölt. Pontosan mi ez a futárhajó, amelynekaz elfogására felkért?

– Amelynek az elfogására „felkértem”, kapitány? – vonta fel a szemöldökét Disra. –„Felkértem?”

– Igen, excellenciás uram – válaszolta Dorja mereven. – Nalgol kapitány pontosan fogalmazott:ön a Braxant-szektor flottájának a főparancsnoka, s a hatásköre csak erre a szektorra terjed ki. AMorishim és a Bothawui térségében tervezett akciók pedig kívül esnek ezen a hatáskörön.

– Értem – fordult Disra a negyedik kapitánya felé. – Meglehetősen szótlan, Argona kapitány.– Az Ironhand természetesen teljesíti a parancsait, excellenciás uram. Oda megyünk, ahová küld

minket – felelte Argona halkan. – Ugyanakkor egyet kell értenem Trazzen kapitány tiltakozásával.Négyet elküldeni a szektor tizenhárom csillagrombolója közül… nos, ez súlyos lépés.

– Különösen azt figyelembe véve, hogy közülük háromnak a távoli Bothawui rendszerbe kellenemennie – tette hozzá Trazzen. – Szeretném emlékeztetni, hogy ekkora távolságból nem lehet egyikpillanatról a másikra visszarendelni őket.

– Valóban – helyeselt Argona. – Futárhajókat kell majd küldenie, hogy kapcsolatba tudjon lépnivelünk. Vészhelyzetben ez a pár napos késedelem katasztrofálisnak bizonyulhat.

– Kockázat nélkül nincs nyereség – jelentette ki Disra hidegen. – Kezdem azt hinni, hogy talánrosszul választottunk, mikor önöknek kínáltuk fel ezeket a küldetéseket. De ha önök inkábbkihátrálnak egy történelmi jelentőségű hadjáratból…

– Nem.A hang Disra titkos járata felől jött. A kapitányok arra fordultak…És Thrawn főadmirális lépett be az irodába.Valaki levegő után kapkodott, majd egy rövid köhögés után néma csend támadt.– Admirális? – kérdezte Disra óvatosan.– Azt mondtam, nem léphetnek vissza a küldetésektől, excellenciás úr – felelte Thrawn hűvös,

nyugodt hangon, miközben odalépett az íróasztalhoz és leült Disra székébe. – Nem véletlenülválasztottam ki épp ezeket a csillagrombolókat és kapitányaikat. Semmi sem szól amellett, hogymegváltoztassam a döntésemet.

Izzó tekintete egy pillanatig az előtte vigyázban álló, nyilvánvalóan zavarban lévő kapitányokraszegeződött. Egymás után mind a négyüket szemügyre vette. Aztán a székében hátradőlvehalványan elmosolyodott.

– Nézze csak meg excellenciád – fordult Disra felé, egyik kezével a tisztekre mutatva. – Teljesenmegdöbbentek váratlan felbukkanásomtól; s mégis, gyakorlatilag már magukhoz is tértek a sokkból.Gyors és hajlékony elmék, a Birodalom iránti végtelen hűséggel párosítva. Pontosan erre akombinációra van szükségem. És meg is fogom kapni.

– Természetesen, admirális – bólintott Disra.Thrawn újra a kapitányokra irányította figyelmét.– Természetesen rengeteg kérdésük van – mondta. – Sajnos, ami a legjobban érdekelné önöket,

arra most nem adhatok választ. Mivel még csak most készülök újra átvenni a parancsnokságot,annak a módszernek, amelynek a segítségével túléltem a tíz évvel ezelőtti gyilkossági kísérletet,titokban kell maradnia. Arra is meg kell kérnem önöket, hogy visszatérésem tényét egy ideig mégőrizzék meg, kizárólag csak a főtisztjeikkel közöljék, s velük is csak azután, hogy elhagyták aBirodalom területét. Egyébként pedig… – billentette enyhén félre a fejét –, jól hallottam, aparancsnoki hatáskörrel kapcsolatban merültek fel bizonyos kérdések?

– Nincsenek kérdések, admirális – jelentette ki Trazzen szinte átszellemült hangon. – Márnincsenek.

– Helyes.Thrawn Nalgolra nézve felvonta egyik kékesfekete szemöldökét.– Az arckifejezéséből ítélve nem ért egyet a bajtársával, Nalgol kapitány.

Nalgol öntudatosan megköszörülte a torkát, ujjával megsimogatta a gyűrűjét, mintha a rávésettcímerből próbálna erőt meríteni.

– Semmiképpen sem kérdőjelezem meg a hatáskörét, Thrawn admirális – mondta. – Azonbannagyon hálás lennék, ha tisztábban láthatnék egy-két dolgot. Ismerem a Bothawui rendszert, éssemmi okát nem látom, miért képviselne komoly katonai értéket a Birodalom számára. Annyitbiztosan nem ér, hogy ott kössünk le három csillagrombolót.

– Az értékelése teljesen helytálló – értett egyet Thrawn. – Nem is maga a rendszer érdekel, hanema bothaiak bolygóján hamarosan bekövetkező események. Olyan események, amelyeket aBirodalom javára szándékozom fordítani.

– Igenis, uram – felelte Nalgol. – Azonban…– Idővel minden világossá válik majd – állította le Thrawn. – Egyelőre arra kell kérnem, bízzon a

döntésemben!Nalgol teljes magasságában kihúzta magát.– Mindörökké, admirális. – Előrelépett, és az asztal fölött kinyújtotta a kezét. – És szabad így

fogalmaznom, isten hozta újra köztünk. A Birodalom nagyon megszenvedte vezetője hiányát.– Mint ahogy én is a vezetés megtiszteltetését – válaszolta Thrawn felállva, és egy pillanatra

megszorítva a felé nyújtott kezet. – Az önök három csillagrombolójának a felkészítése márfolyamatban van, és két napon belül be kell fejeződnie. Ami az ön küldetését illeti, Dorja kapitány –fordult a parancsnok felé –, a birodalmi futár, akit el kell fogni a Morishimnál, húsz óra múlvaindul. Lesz elég ideje visszatérni a Relentlessre, és még előtte elérni a rendszert?

– Bőven, admirális. – Dorja ajka megrándult, mostanában ez jelentette nála a mosolyt. – És hamegengedi, uram, szeretnék csatlakozni Nalgol kapitányhoz! Megtiszteltetés, hogy ismét aközvetlen parancsnoksága alatt szolgálhatok.

Disra rámeredt Dorjára, a gyomra hirtelen görcsbe rándult. Dorja közvetlenül Thrawn alattszolgált?

– Én örülök, hogy ismét a beosztottjaim között tudhatom, kapitány – felelte Thrawn komoran. – AChimaerán eltöltött évek alatt gyakran éreztem, hogy sokkal több vezetői potenciál rejlik önbenannál, mint amit a körülmények kibontakozni engednek. Most talán lehetőséget kapunk arra, hogyalátámasszuk ezt a véleményt.

– Mindent meg fogok tenni, hogy ne okozzak csalódást, uram. – Dorja szinte ragyogott.– Ennél többet nem is kérhetek – bólintott Thrawn. – Mint ahogy kevesebbel sem érem be – tette

hozzá végignézve a kapitányokon. – Megkapták a parancsaikat. Most leléphetnek.– Igenis, admirális! – mondta Trazzen mindannyiuk nevében. Megfordultak, és Disra szerint

sokkal délcegebben távoztak, mint ahogy fél órával korábban beléptek az irodába. A kétszárnyú ajtósúlyosan a helyére csusszant mögöttük…

– Finom úriemberek – jelentette ki Flim, ujjával meglazítva fehér főadmirálisi egyenruhájánakgallérját. – Egy kicsit talán könnyen átverhetőek, de ebben a finom úriemberek mind egyformák.

– Ó, igen, nagyon finomak! – horkant fel Disra rámeredve a titkos ajtóra, amelyen keresztül aszínész megtette a nagy belépőjét. – És szörnyen veszélyesek is. Tierce? Hol van?

– Itt vagyok – lépett elő az őrnagy a titkos ajtó mögül. – Mi a gond?– Mi a gond? – csattant fel Disra. – Nem elég, hogy a négy kiválasztott kapitányból három nem

túlzottan hűséges hozzám, az egyik még ráadásul közvetlenül Thrawn alatt is szolgált! Megőrültmaga?

– Ne sértegessen! – szólt rá Tierce jeges hangon, miközben odalépett az íróasztal mellé. – Muszájvolt egy ilyet is bevonnom, mint Dorja. Ezt még egy kezdő taktikus is tudja.

– Én nem taktikusan gondolkodom! – vágott vissza Disra. – Legalábbis a maga észjárása szerintnem. Épp ezért van szükségem a maga szakértelmére, emlékszik?

– Nyugodjon meg, excellenciás uram! – lépett közbe Flim, óvatosan kiemelve az izzó vöröskontaktlencsét a bal szeméből. – Előbb-utóbb óhatatlanul szembe kellett néznem valakivel, akiszemélyesen is ismerte Thrawnt. Ennél megfelelőbb idő és hely nem is akadhatott volna, itt szükségesetén mind a négyükkel csendben, diszkréten végezhettünk volna.

– Pontosan – bólintott Tierce. – Ami pedig a választott parancsnokok hűségét illeti, pontosan azokkerülnek majd a leginkább Flim bűvkörébe, akik nem túl lojálisak önhöz.

– És azon elgondolkodott már, mit csinálnak, ha kikerülnek ebből a bűvkörből? – kérdezte Disra.– Mi lesz, ha mégsem sikerült teljesen meggyőznünk őket, és elkezdenek nyomozni?

– Ó, természetesen nyomozni fognak – biztosította Tierce a moffot. – Pontosan ezért akartam,hogy Nalgol is közöttük legyen. A Kuat család ősi nemesi hagyományokat ápol, ezért biztosravettem, hogy viselni fogja a gyűrűjét, amelyen egy méregtű van.

Flim, aki épp a másik kontaktlencséjét akarta kivenni, megdermedt a mozdulat közepén.– Micsoda?– Egy méregtű – ismételte meg Tierce. – Errefelé évszázados hagyománya van az ellenfelek

megmérgezésének. Ó, nyugodjon már meg, Nalgol évek óta nem tett mérget a gyűrűjébe.– Örülök, hogy maga ezt hiszi – felelte Flim dühösen, alaposan szemügyre véve a kezét ott, ahol

Nalgol megszorította. – Nem a maga kezét kapta el, és…– Azt mondtam, nyugodjon meg! – emelte fel a hangját Tierce. – Semmit sem juttatott a

szervezetébe. Kivett valamit.– Egy parányi szövetmintát, hogy pontosak legyünk – értette meg végre Disra. – Amit

kétségtelenül egyenesen az archívumba visz, hogy összehasonlítsa a Thrawn személyi aktájábanlévő genetikai profillal.

– Pontosan – bólintott Tierce. – És ha őt sikerül meggyőznünk, az eredményeit pedig biztosanközli a barátaival is, akkor szó szerint mindenre hajlandó lesz értünk.

– Csodálkoztam is, miért ragaszkodott hozzá annyira tegnap éjjel, hogy megváltoztassuk azt agenetikai profilt – vallotta be Disra. – Annak a műveletnek elég kicsi volt a hibatűrése.

– Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy mi ketten vállaltuk az összes kockázatot – kontrázottrá Flim, még mindig a kezét vizsgálgatva. – Maga még csak itt sem volt velünk a szobában.

– Higgadjanak már le! – förmedt rájuk Tierce árnyalatnyi megvetéssel a hangjában. – Még csakmost tettük meg az első lépéseket egy nagyon hosszú úton! Remélem, nem fogják már mostelveszíteni a fejüket!

– A mi fejünk miatt ne aggódjon, őrnagy! – vágott vissza Disra. – Imádkozzon inkább, hogybeváljon a stratégiája!

– Be fog válni – nyugtatta meg Tierce. – Bízzon bennem! Akármennyi összetűzés is folyik mostmáshol, a Lázadók utolsó polgárháborújának első csatáját a Bothawui felett fogják megvívni. Acaamasi dokumentum gondoskodik erről. Mi pedig a lehető legnagyobb mértékben szeretnénkellenőrizni ezt a csatát; ezért van szükség a csillagrombolóinkra a Bothawuinál… hogy mindkét féla lehető legnagyobb veszteségeket szenvedje el.

– Nos, akármit is teszünk, jobb lesz, ha igyekszünk! – figyelmeztette Disra. – Pellaeon márháromnegyed részt felfedezte a Cavrilhu kalózokkal és társaikkal kapcsolatot tartó összekötőimet.Ha ellenőrzést tart és rájön, hogy a szektor flottájából hiányzik négy csillagromboló, akkor nekemvégem.

– Az ütemterven sajnos nemigen tudunk változtatni – emlékeztette Tierce. – A Bothawui felé tartóhárom hajó még hetekig nem lesz támadó pozícióban.

– Akkor talán lemondhatnánk arról, hogy az üstökös mögött rejtőzzenek el – javasolta Disra. –Valami más égitest körül is felsorakozhatnának.

– Nincs más égitest – felelte Tierce türelmesen. – Olyan legalábbis nincs, amit biztonságosanhasználhatnának. Excellenciád kénytelen lesz a veleszületett báját bevetve nyugton tartaniPellaeont.

– Mindent meg fogok tenni – ígérte Disra gúnyosan. – És mit javasol, Zothip kapitánnyalszemben is a bájaimat vessem be?

– Miért, mi a gond Zothippal? – kérdezte Flim.– Tierce őrnagy felhívta és közölte vele, hogy nem kapnak több klónt – morogta Disra. – Zothip

elég dühös lett.– Ezt már egyszer megtárgyaltuk – szólt rá Tierce, hangjában a pattanásig feszített türelem

rezgésével. – Nekünk is szükségünk van azokra a klónokra. Zothipnak semmi oka sincs a panaszra,épp eleget profitált már abból, hogy a hajóin voltak. Egyébként meg mi miatt aggódik? Hogyidejön, és elégtételt követel?

– Maga nem ismeri Zothipot – szögezte le Disra súlyosan.– Csak egy darab az űr mocskából – intézte el a kalózt egyetlen szájrándítással Tierce. – Vásárolja

meg, vagy csillapítsa le, nem érdekel, mit csinál vele!– Nem is annyira Zothip miatt aggódom, mint a maga hozzáállása miatt – vágott vissza Disra. –

Mostantól kezdve az ilyen nagyobb horderejű döntéseket együttesen hozzuk meg. Nem hagyom,hogy mindent leromboljon, amit évek hosszú sora alatt felépítettem, s aztán a kezembe nyomja adarabokat, hogy rakjam össze őket!

Tierce egy hosszú pillanatig csak nézte.– Egyvalamit most rögtön tisztázzunk, Disra – szólalt meg végül jéghideg hangon. – Az akció

katonai vonatkozásaiban én döntök. Minden katonai jellegű dologban. Erre kért fel, és én eztvállaltam. A maga szerepe pillanatnyilag, az egyetlen szerepe, hogy biztosítsa a hajókat ésembereket, amelyekre, és akikre szükségem van, illetve, hogy kezelje a felmerülő politikaiproblémákat.

Most Disra meredt rá az őrnagyra. A moff azonban szinte érezte, ahogy pillantásának az éleeltompul. Miféle szörnyet teremtett?

– Tehát ez lennék én? – kérdezte Tierce-t halkan. – A hadtáptisztje?Tierce elmosolyodott – szájának egyik sarka hidegen megrándult.– Attól tart, hogy elveszíti az ellenőrzést az események fölött? Ne aggódjon! Az én célom, az

egyetlen célom az, hogy megbosszuljam az Uralkodó halálát, és a galaxis összes térképérőllesöpörjem a Lázadókat. A megszülető új Birodalom kormányzásának a feladata teljes mértékbenmagára hárul.

Disra egy pillanatig mélyen a szemébe nézett, próbálva átlátni a merev arckifejezésen, próbálvamegakadályozni, hogy vágyai befolyásolják az ítélőképességét. Ha a fickó hazudik…

Nem. Tierce katona; ritka jó katona, de attól függetlenül csak egy katona. Nem rendelkezik Disrapolitikai képességeivel és tapasztalataival. Még ha meg is tetszene neki a hatalom íze, akkor isszüksége lenne Disrára a harcok befejezése után.

– A legtöbb triumvirátus instabil, excellenciás uram – szólalt meg Flim. – Tudom; rengetegetláttam felemelkedni és elbukni a kalózok és a csempészek között. A mi esetünk viszont más.Egyikünk sem boldogul a másik kettő nélkül.

– Igaza van – értett egyet Tierce. – Úgyhogy fejezze be a nyafogást, és végezze a saját dolgát!Vagy mindannyian egy börtönbolygón végezzük.

– Igaz – bólintott Disra vonakodva. – Elnézést kérek, őrnagy! Nem fog még egyszer megtörténni.– Helyes – élénkült fel Tierce. – Térjünk vissza az üzletre! Szükségem lesz annak a kódtörő

algoritmusnak a másolatára, amellyel ön bejutott a Császár és Thrawn személyes feljegyzéseibe.– Minek? – ráncolta a homlokát Disra.– Hogy összeállíthassak egy teljes listát a Thrawn által a Lázadók bolygóin elszórt alvó sejtekről –

magyarázta Tierce. – Minden képzett birodalmi katonára és pilótára szükségünk lesz.Ez elég ésszerűnek tűnt.– Rendben – válaszolta Disra. – De én is összeállíthatom magának a listát.– Hasznos lenne, ha bármikor hozzáférhetnék azokhoz az állományokhoz, amikor csak szükséges

– mutatott rá Tierce.– Az is hasznos lenne, ha tudnék néhány dologról, amiről maga nem – vágott vissza Disra. – Már

csak az egyensúly meg ilyenek miatt is.– Remek – csóválta meg a fejét Tierce. – Szórakozzon csak a kisjátékaival! Csak szerezze meg

nekem azt a listát!– Azonnal, őrnagy – hajtott fejet ironikusan Disra.Nem, nem lesz kirohanás, döntötte el a moff, miközben átvágott az irodán a titkos járat felé. De ez

nem jelenti azt, hogy nem fogja rajta tartani a szemét a triumvirátus másik két tagján. És nekik

szükségük is lesz rá, egyszer talán eljön a nap, mikor neki már nem lesz szüksége rájuk.Ezen érdemes volt elgondolkodni.

6. FEJEZET

A nőstény alacsony volt, szőrös, harsány és elszántan próbált rásózni Wedge Antiilesre egydinnyét.

– Sajnálom – próbált a lehető legtávolabb kerülni tőle a pilóta a zsúfolt morishimi piacon, kifeléfordított tenyerét maga elé tartva. – Ma nem kívánok wk'ou dinnyét, köszönöm.

A morishi nőstény vagy nem értette a Basic nyelvet, vagy még nem állt készen belátni vereségét.Szorosan Wedge nyomában maradt a nyakába akasztott tálcával, s miközben felé nyújtogatta agömbölyű, halványpiros héjú dinnyét, egyfolytában hadart valamit a saját nyelvén.

– Most nem kérek – ismételte meg Wedge határozottan, és próbálta felfedezni valamelyikzsiványkommandóbeli társát a vásárlók forgatagában. Janson és Tycho elméletileg tudottvalamennyire a morishiak nyelvén, de pillanatnyilag egyiküket sem látta.

Hirtelen azonban rés támadt a körülötte zajló gyalogosforgalomban.– Talán majd holnap! – kiáltotta oda a nősténynek, azzal lelépett.– Szép dolog, mondhatom! – csendült fel mögötte Janson hangja. – Egy ekkora X-szárnyú pilóta,

és nem tud nemet mondani?– Megvettem vagy nem vettem meg? – vágott vissza Wedge szembefordulva vigyorgó bajtársával.

– Hol voltál, mikor szükségem volt rád?– Ó, a show nagy részét láttam – vigyorgott még szélesebben Janson. – Különösen tetszett az a

rész, amikor elé tartottad a tenyeredet.– Miért, az itt nem azt jelenti, hogy „nem”? – szűkült össze Wedge szeme.– Hát nem egészen – felelte Janson láthatólag remekül szórakozva. – Azt jelenti, hogy azon az

áron nem akarod, de az eladó próbálkozhat egy jobb ajánlattal.– Köszönöm szépen, hogy elárultad! – mordult fel Wedge. – Nem csoda, hogy nem akart békén

hagyni.– Nagy a világ – állapította meg Janson filozofikusan. – Annyi mindent kellene tudni az

embernek. Gyere, összefutottam az egyik régi barátoddal!– Remélem, nem próbál meg rám sózni valamit – morogta Wedge, miközben Janson átvezette a

vásárlók között. – Van valami hír a bázisról?– Nem sok – szólt vissza Janson a válla fölött. – A tárgyalás még csak egy félórája kezdődött el.

És ha egy olyan híres tábornokról van szó, mint Bel Iblis, akkor valószínűleg még az előzetesbókokon sem jutottak túl. Itt is vagyunk. Hé… tábornok!

Pár emberrel arrébb egy előkelő kinézetű, fekete köpenyes alak megfordult…– Lám, lám – mondta Wedge, közelebb nyomakodva és a kezét nyújtva. – Calrissian tábornok!– Most már csak simán Calrissian – helyesbített Lando Calrissian, a hóna alá véve a nála lévő

wk'ou dinnyét, és megragadva Wedge kezét. – A katonai karrieremnek már rég vége. Jó téged újralátni, Wedge.

– Téged is – felelte Antilles. – Mit csinálsz pont a galaxisnak ebben a fertályában?– Reménykedem, hogy sikerül beszélnem Bel Iblis tábornokkal – intett Lando a fejével az Új

Köztársaság vadászbázisának piramis alakú, a város mögött elhelyezkedő indítótornyai felé. – Tennikellene valamit a Varn környékén egyre fokozódó kalóztevékenység ellen.

– Elkapták az ércszállítmányaidat, mi? – kérdezte Wedge.– Egyfelől, másfelől pedig elriasztják a potenciális kuncsaftjaimat – válaszolta Lando. – Nem

tudom, hallottál-e róla, hogy hozzáépítettem egy kaszinót és egy kilátótermet a Deep Pocketshez.– Ez aztán nagy húzásnak tűnik – jegyezte meg Janson szárazon.

– Meglepne, milyen érdekes látvány a víz alatti bányászat – magyarázta Lando. – Ami azt illeti,csúcsforgalom esetén maga a kaszinó többet hoz, mint az egész komplexum. Így viszont, hogyfélnek odajönni…

– Egyszerre mindenhol kalózbandák bukkantak elő – helyeselt Wedge. – Még a Magrendszereiben is. Próbáltál már beszélni a Coruscanttal?

– Már teljesen berekedtem tőle – legyintett Lando keserűen. – Semmit sem értem el. Azok abürokratikus bitszortírozók ugyanolyanok, mint a Birodalom idején.

– Néhány még ugyanaz is! – horkant fel Janson.– Ez a legújabb politikai irányváltás talán segít majd – vélte Wedge, próbálva elterelni a

beszélgetést arról, ami neki és a Zsiványkommandó többi tagjának is érzékeny pontja volt. –Egyértelmű, hogy csak úgy történhet változás, ha a politikai hatalmat visszahelyezik a rendszerek ésszektorok szintjére. A Birodalom már bebizonyította, hogy a központosítás nem működik.

Felnézett a tiszta, kék égre.– Hát nem furcsa, hogy megfordultak a dolgok? Emlékszem, voltak idők, amikor ha ilyen közel

állomásoztunk a Birodalom határához, akkor az X-szárnyúban aludtunk. Most meg úgy sétálgatunkitt, mintha a Svivrenen vagy az Ord Mant ellen lennénk.

– A helyedben én nem lennék túlzottan elbizakodott! – figyelmeztette Janson. – A Birodalom mégmessze nem halott. Nagyon is oda tudnának ütni, ha akarnának.

– És egyszer már nézett úgy ki, hogy bedobják a lapjaikat – tette hozzá Lando. – Emlékszel,milyen volt a helyzet, mielőtt Thrawn főadmirális visszatért?

– Wedge? – kiáltotta egy hang a lármás piactéren. – Hé… Wedge!Wedge lábujjhegyre állva körülnézett, megpillantott egy kócos, világosbarna fejet, és felemelte a

kezét.– Itt vagyok.– Ki az? – kérdezte Lando a nyakát nyújtogatva, hogy lásson valamit.– A neve Tycho Celchu – felelte Wedge. – A Zsiványkommandó tagja. Nem tudom, ismeritek-e

egymást.– Hé, Wedge – ért oda melléjük Tycho. – Ezt a fickót neked is hallanod kell! – közölte sötét

arccal, komor hangon. – Gyere, itt van nem messze!Átvezette őket a piactéren egy kis pulthoz, amelyen egy aszott morishi könyökölt.– Ő az – gyűjtötte maga köré a társait Tycho. – W'simi p'rotou?– M'rish'kavish foril – zihálta a morishi. – M'shisht C'aama', por kri'vres'mi B'oth.Janson halkan elfüttyentette magát.– Mit mond? – kérdezte Wedge.– Azt, hogy épp most került elő egy új információ a Caamas elpusztításáról – fordította Tycho

komoran. – És hogy a bothaiak a felelősek a történtekért.– Ugye csak viccelsz? – meredt Wedge Tychóra.– Úgy nézek én ki? – tört ki Tychóból. Kék szeme szikrátszórt. – Stimmelne, nem? Az Endor, a

Borleias és most ez.– Nyugi! – csempészett Wedge egy kis gyakorlótéri keménységet a hangjába. – A Borleiasról nem

is a bothaiak tehettek.Tycho feszengve vállat vont.– Nem teljesen – visszakozott morogva.– Hallottál már valamit erről az új caamasi információról? – nézett Wedge Landóra.– Egy árva szót sem – méregette Lando gyanakodva a morishit. – Kérdezd meg, ő hol hallotta!– Rendben. – Tycho feltette a kérdést a morishinak, és választ is kapott rá. – Azt mondja, az Öreg

Remetétől – fordította le. – A Nagy Tatmana-hegyen él, egy barlangban. Láthatólag mindenről tud,ami a galaxisban történik.

Wedge megfordult, és felnézett a Tatmana-hegységre, aminek fűrészfogas csúcsai az ÚjKöztársaság bázisával szemben nyúltak az ég felé, a város másik oldalán. Nehezen tudta elképzelni,hogy valami öreg bennszülött remete onnan tudhatná, hogy mi folyik itt lent a városban, a

galaxisról már nem is beszélve.Másfelől viszont Wedge épp eleget kószált Luke Skywalkerrel ahhoz, hogy tudja, vannak

megmagyarázhatatlan dolgok a világon. Lehet, hogy ez az Öreg Remete egyike az Erő latensbirtokosainak, akiket Luke állandóan igyekszik felkutatni.

És ami azt illeti, pillanatnyilag nem volt túl sok dolguk.– Kérdezd meg, hol találjuk ezt az Öreg Remetét! – utasította Tychót.– Fel akarsz menni oda? – kérdezte Lando, ahogy Tycho megint a morishihoz kezdett beszélni. –

Mi a fenének?– Kíváncsiságból – vigyorgott rá Wedge. – Van időnk, a tábornoknak még pár óráig nem lesz

szüksége ránk. Velünk tartasz?Lando felsóhajtott.– Mutasd az utat! – bólintott beletörődően.

Az erős szélben enyhén megdőlve a három X-szárnyú kecsesen leereszkedett a város fölémagasodó szirtre.

– Nektek könnyű – morogta Lando, magában felmérve a zsebkendőnyi helyet, amelyet nekihagytak, hogy letegye a Lady Luckot. Szoros lesz, de a büszkesége nem engedte, hogyvisszavonulót fújjon. Tovább morogva a szirt felé ereszkedett a jachttal.

Tényleg elég szoros lett a leszállás, s csak tovább nehezítette az erős szél. Ennek ellenére sikerültkülönösebb gond, s ami még fontosabb, bármiféle zavar nélkül letennie a hajót. Miután kikapcsoltaa hajtóműveket, lemászott a pilótafülkéből levezető létrán, és a kijárat felé vette az irányt.

Wedge, Janson és Tycho a Lady Luck rámpájának tövében vártak rá.– Hideg van itt fent – állapította meg Lando, megmarkolva a szélben vadul verdeső köpenye

sarkát. – Remélem, az Öreg Remete barlangjában van fűtés!– Legalább a szél nem fog fújni – helyeselt Janson egy keskeny, két méter magas repedésre

mutatva a sziklafalban. – Az lesz az. Menjünk!A barlang sokkal mélyebben nyúlt a hegy belsejébe, mint azt Lando a bejárata viszonylag szűk

mérete alapján hitte volna. És meglepően meleg volt odabent.– Mintha valami világítana előttünk – mondta Wedge. A hangja furán visszhangzott a zárt térben.

– A fordulón túl.– Most vajon be kell jelentkeznünk? – töprengett Lando, miközben feszengve körülnézett. A

legkevésbé sem zavarta, ha egy szűk űrhajóban kellett utaznia, azonban egy keskeny járatonvégigmenni úgy, hogy a feje fölött szinte érezte a rájuk nehezedő kőtömeg súlyát… nos, ez teljesenmás lapra tartozott.

Vagy talán túlságosan is a Tantiss-hegy belsejére emlékeztette a hely. Akárhogy is, mikorbefordult a sarkon, azon vette észre magát, hogy keze szorosan rákulcsolódik a pisztolya agyára.

S ez csak még hétköznapibbá tette az eléjük táruló látványt. A barlang kiszélesedő végébenegyetlen ősöreg morishi ült, még annál is idősebb, akivel a pultnál beszéltek. Elmélyülteti pengettevalamilyen hangszer húrjait. A jobb oldalán egy alacsony, katonai szerelőlámpa állt; a balján egyantik parázstartó. A barlang két oldalán, ahová alig jutott a szerelőlámpa fényéből, régi,nyilvánvalóan az Öreg Remete háztartását alkotó tárgyak sorakoztak. A háta mögött egy nehézesésű, kézzel festett függöny lógott, nem teljesen eltakarva az üreg hátsó falát.

Ha az Öreg Remete meg is lepődött a láttukon, semmi jelét nem adta. Egy percig némántanulmányozta őket, ahogy egypár méternyire megálltak tőle, majd ismét a hangszerére nézett, ésmorgott valamit a saját nyelvén.

– Üdvözöl minket – fordította Tycho. – Úgy ahogy. Tudni akarja, mit akarunk tőle.– Mondd meg neki, hogy hallottunk valamit a Caamas elpusztításáról – utasította Wedge. –

Szeretnénk többet hallani.– Pénzt fog kérni – figyelmeztette Janson.– Igaz – értett egyet Tycho. – Próbáljunk meg ötvenet kínálni neki.A morishi megremegett.

– Háromszáz – közölte tisztán, szinte tökéletes kiejtéssel. – Ez a sztori háromszázat ér.– Nahát, nahát – hümmögte Wedge szárazon. – Ennyit a helyi nevezetességekről. Gyanítom,

valószínűleg sokkal jobban beszélik a Basicet, mint ahogy mutatják. Százat adok.– Háromszáz – makacskodott az Öreg Remete. – Különben nincs sztori.– Százötven – alkudozott Wedge. – Új köztársasági valutában. Ennyi van nálam.– Háromszáz. Egy kredittel sem kevesebb.– Majd én kifizetem – szólt közbe Lando körülnézve a barlangban. Valami nem tetszett neki

ebben a helyben. Valami, ami nagyon kellemetlen emlékeket idézett fel benne…– Legyen – sóhajtott fel Wedge. – Háromszáz. De ha nem éri meg…– Megéri – biztosította az Öreg Remete. – Ahogy a sötét ostromló flotta összegyűlt a Caamas

fölött…Lando agyában hirtelen minden a helyére kattant. Egy lépéssel megkerülte a parázstartót, és

megragadta a függöny szélét…– Ka'alee! – visította a morishi félrelökve hangszerét, és a szerelőlámpa felé ugorva. A keze eltűnt

alatta…– Ne mozdulj! – csattant fel Wedge. A Zsiványkommandó mindhárom pilótája enyhén

berogyasztott térddel, pisztolyát a morishira szegezve állt.– Vedd ki a kezed! – parancsolta Wedge. – Üresen.Az Öreg Remete egyfolytában rájuk bámulva lassan visszahúzta a kezét. Janson megkerülte a

szerelőlámpát, leguggolt mellé, és előhúzott alóla egy apró, de veszélyes kinézetű lézerpisztolyt.– Rendben – mondta Wedge, mikor Janson visszalépett Tycho mellé. – Most ülj le, és légy jó fiú!

És tartsd úgy a kezed, hogy mindig lássuk! – A tokjába csúsztatta a pisztolyát, és a társait hátulrólmegkerülve odament Landóhoz. – Mit találtál?

– A mindentudás forrását – felelte Lando komoran, félrehúzva a függönyt. – Ezt nézd meg!Wedge halkan elfüttyentette magát; és még Landónak is – aki pedig nagyjából sejtette, mire

számítson – el kellett ismernie, hogy megdöbbentő a látvány. A barlang hátsó fala elé állított széles,a padlótól a mennyezetig érő állványrendszeren egy teljes birodalmi kommunikációs központ kapotthelyet. Semmi sem hiányzott: megvoltak a titkosító és visszafejtő modulok, csatlakozóaljzatok egytucatnyi különböző típusú droid és érzékelő számára, egy forgalomfigyelő modul és egy hordozhatóGenerations III. generátor.

– Lám, lám – jegyezte meg Wedge. – Szép fogás, Lando. Hogy jöttél rá?– A szag – borzongott meg Lando önkéntelenül. – A poros elektronikának semmi mással nem

lehet összetéveszteni a szagát. Ugyanezt a szagot éreztem a Tantiss-hegyen, a Spaarti-hengerektermében. Majd megfulladtam tőle.

– Valószínűleg azelőtt rendezték be ezt a helyet, hogy visszavettük tőlük a Morishimet – vélteJanson. – Valószínűleg innen kémkedtek a bázis után.

– És innen terjesztették a híreket a helyiek között – tette hozzá Wedge félrelökve a függönyt, hogyközelebbről is szemügyre vehesse a műszereket. – Ez közvetlenül becsatlakozik a birodalmihírszolgálatba. És a Coruscanti Hírmondóba is.

– Érdekes lesz majd átnézetni valakivel a naplóját – vélte Lando. – Talán felfedezhetjük a kezüknyomát egy-két eseményben.

– Igen – helyeselt Wedge. – Biztos sietve hagyták itt a berendezéseket és…Elhallgatott és a homlokát ráncoiva az űrbéli forgalmat figyelő monitorra nézett.– Tycho, rohanj az X-szárnyúdhoz, és hívd fel a bázist! Úgy néz ki, egy koréliai korvett lép be a

rendszerbe. Birodalmi azonosítót sugároz…Hirtelen megmerevedett.– Hagyd! – csattant fel. Elengedte a függönyt, és elrohant az Öreg Remete mellett. – A gépekhez,

azonnal!Két társa sietve csatlakozott hozzá, s mindhárman eltűntek az alagút fordulója mögött.– Mi az? – kérdezte az Öreg Remete idegesen. – Hé, te… ember… mi az?Landónak elég volt egyetlen pillantást vetnie a képernyőre.

– Egy birodalmi csillagromboló – közölte. – A korvett nyomában van.– És erre tartanak.– Lando? – hallatszott Wedge hangja a Lady Luck vezérlőpultjából. – Hallasz engem?– Tisztán és érthetően – felelte Lando, állítva egy kicsit a hangszórón.– Maradj a közelben! – figyelmeztette Wedge. – Ez a frekvenciakeverős trükk nem fog működni a

zavarásban, ha túlságosan eltávolodunk egymástól.– Vettem – pillantott végig Lando a kommunikációs egység képernyőjén sorakozó zavaros

adatokon. A rendszer remekmű volt, és még néhány egzotikus kiegészítéssel is megtoldotta, de nemigazán az Új Köztársaság katonai csatornáinak és kódjainak a vételére készült. Mindeddig azonbanúgy tűnt, működni fog a sebtében összedobott pótáramkör. – Mi történik?

– Leértem a bázisra, amíg te a felszálláshoz készülődtél – felelte Wedge. – A Zsiványkommandótöbbi gépe is úton van már, plusz a bázis összes nélkülözhető vadásza.

Néhány X-szárnyú és A-szárnyú kötelék egy birodalmi csillagromboló ellen. Szörnyű!– Mi van a Peregrine-nel és azzal a rohamfregattal, amelyen Vriss admirális érkezett?– A Peregrine úton van, de a bolygó másik oldaláról kell átjönnie – magyarázta Wedge.

Egyébként hűvös, profi repülőhöz illő hangjába most egy árnyalatnyi megvetés keveredett. – Arohamfregatt sajnos kimarad a buliból. Úgy néz ki, hagyták, hogy a rendszerek a készenlétinél egykicsit alacsonyabb üzemmódba kerüljenek.

– Amatőrök – morogta Lando. – Ki a parancsnoka?– Egy bagmimokból álló tanács – közölte Wedge. – A legénység főleg bagmimokból, emberekből

és povaraniakból áll.– A bagmimok elég jó harcosok, ha felbosszantják őket.– Akkor dühösebbnek kellett volna maradniuk – füstölgött Wedge. – Pillanatnyilag csak a levegőt

pazarolják.– Ezen már késő bosszankodni – mondta Lando, gondosan ügyelve arra, hogy emlékeztesse

Wedge-t rá, milyen megjegyzéseket tett nem is olyan rég a dolgok lazábbá válásáról. – Mi a terv?– Megpróbáljuk lelassítani őket – válaszolta Wedge. – A Peregrine úton van, a tábornok pedig

idevezényelt két cirkálót is Haverlingből. Amíg ide nem érnek, csak magunkra számíthatunk.A három X-szárnyú és a jacht felemelkedett a Morishim horizontjának görbülete fölé, és

meglátták a behatolókat: a birodalmi csillagromboló lenyűgöző méretű testét, amint a bolygó felétartó korvett nyomában száguldott.

– Wedge? – ráncolta a homlokát Lando.– Látom – morogta Antilles. – Zsivány Hét, kérek egy gyors analízist!– Nem tévedsz, Zsivány Vezér – válaszolt azonnal Tycho. – Azok nem véletlen lövések, a

csillagromboló határozottan a korvettre céloz. A korvett teljes sebességgel menekül, mindenenergiáját a hátsó pajzsokra irányítja. Igen, üldözik.

– És az adásait is zavarják – tette hozzá Janson. – A pályája alapján egyenesen a bázis pajzsa felétart. Úgy tűnik egy „ellopta és átállna” esettel van dolgunk.

– Lehet – értett egyet Wedge óvatosan. – De az is lehet, hogy csak egy trükk, hogy beengedjünkegy azonosítatlan hajót a pajzs alá.

– Tehát mit csinálunk? – kérdezte Janson.– Próbáljuk egy kicsit megzavarni őket! – javasolta Wedge. – Zsivány Kettő, Zsivány Öt: vágjatok

be a korvett jobb oldala mellé, hátha magatokra tudjátok vonni a csillagromboló figyelmét! Én amásik oldalra megyek. Figyeljetek a vonósugarakra, lehet, hogy megpróbálják felhúzni a korvettet!

– Értettük, Zsivány Vezér.A két X-szárnyú kecsesen elsuhant Wedge és Lando mellől.– Én mit csináljak? – kérdezte Calrissian.– Jobb lesz, ha itt maradsz – felelte Wedge felgyorsítva. – A jachtodat nem ilyesmire tervezték.

Egyébként is, lehet, hogy csak rajtad keresztül tudunk majd kommunikálni az erősítéssel.Alig ejtette ki a szavakat a száján, mikor tompa villanás látszott a korvett felől, amit egy

törmelékfelhő követett.

– A felső érzékelőit találták el – jelentette Janson. – Belső tűz, valószínűleg ki kell kapcsolniuk afőreaktort.

Azaz nem lesz tolóerő, nem lesznek pajzsok, nem marad reményük a menekülésre. Landomagában elkáromkodta magát, s közben a kiegészítő kommunikációs rendszerrel végigpásztázta azösszes létező csatornát. Az összes frekvencián csak a birodalmiak zavarásának statikus zörejéthallotta.

– Vonósugár bekapcsolva – közölte Tycho tömören. – Elérte őket… elkapták.– Hajók hátulról – vágott közbe Janson. – A Zsiványkommandó, három A-szárnyú és két X-

szárnyú kötelék. Érkezés körülbelül négy perc múlva.Wedge sóhaja mintha a zavarás halk visszhangja lett volna.– Túl kevés, túl későn – mondta vontatottan. – Leválunk. Most már semmit sem tehetünk értük.Lando kinézett a korvettre, öklével dühösen megkocogtatva a vezérlőpult szélét. Az elnémított és

megbénított korvettet elfogják vagy elpusztítják, és senki sem fogja tudni, kik voltak rajta és mitakartak itt.

Hacsak…– Wedge! – kiáltotta. – Van egy ötletem. Kezdjetek el sugározni minden frekvencián, amivel csak

hárman elbírtok, teljes energiával, minden lehetséges kódolással. Talán le tudjuk tompítani annyiraa zavarást, hogy legalább egypár szót elcsípjünk a korvettről.

– Egy próbát megér – vélte Wedge. – Rajta, Zsiványok!Lando odafordult a kommunikációs egységhez, és bekapcsolta az egyik egzotikus

kiegészítőegységet – ha már annyi pénzt költött rájuk… Valószínűleg nem válik be a dolog,gondolta. Szinte biztos, hogy nem; és maga a próbálkozás is bosszanthatja annyira a birodalmiakat,hogy kisöpörjék az űrből. De legalább csinált valamit. Lélegzet visszafojtva meredt a képernyőre…

És a rutinos szerencsejátékos legnagyobb meglepetésére valami felvillant a statikus zörejközepette.

– Folytassátok! – kiáltotta Wedge-nek és a többieknek, s ujjai őrülten táncolni kezdtek abillentyűzeten. A villanás felerősödött, elhalványult, ismét felerősödött…

Majd hirtelen eltűnt. Lando épp időben pillantott fel, hogy még egy utolsó pillantást vethessen ahipertérben eltűnő csillagrombolóra. – Nos, ennyi – kommentálta Tycho.

– Nem figyeltem – mondta Lando. – Magukkal vitték a korvettet?– Behúzták a hangárba, és már indultak is – közölte Wedge. – Sikerült elcsípned valamit?– Nem tudom. – Lando visszajátszásra állította a felvételt. – Nézzük csak.Először csak statikus zörej hallatszott; aztán a sziszegés alatt alig hallhatóan szótöredékek

csendültek fel.…zh Ver…….leges követ…………on…..irál……….. megbízásából…………el Iblis táb……..bé……… Birodalom és az ÚjKözt……..kö…………………………………. támadás a……. árulóele…………. a Birodalom……………….. nem számít………… gadásnak.Ha az Új Kö…………………………..landó……………. ok………………ni,Pal…………….adm…………………………… elha……………. bányászk…………………. itiin…………….. hó…………….. vá………… t………métlem: itt Me…. Vermel tá……..

A felvétel véget ért.– Hát ez nem túl sok – jegyezte meg Wedge.– Nem – ismerte el Lando. – Most mihez kezdünk?– Te térj vissza az üzenettel Bel Iblis tábornokhoz! – utasította Wedge. – Mi még maradunk egy

kicsit.– Gondolod, hogy ez még csak az első felvonás volt? – vetette fel Lando.– Az ember sohasem tudhatja.Lando kinézett arra a pontra, ahol a korvett elvesztette a biztonságért futott versenyt, s kellemetlen

borzongás futott végig a gerincén. Az egész dolog nagyon hasonlított – zavaróan hasonlított, ami azt

illeti – arra a hajszára, amit Leia Organa hercegnő tanácsosi hajója veszített el Darth Vadercsillagrombolójával szemben a Tatuin bolygó fölött, két évtizeddel korábban. Az fordulópontotjelentett a Birodalom zsarnoksága elleni küzdelemben, bár akkor még senki sem sejtette.

És most, a Morishim felett ugyanaz a jelenet játszódott le. Lehetséges, hogy ennek is hasonlónagyságrendű következményei lesznek?

– Wedge?– Igen?– Egészen véletlenül… – tétovázott Lando, attól tartva, hogy hülyének nézik – …nem lőttek ki

mentőkapszulákat a korvett-ről?– Ami az illeti, nekem is ez jutott eszembe legelőször – felelte Wedge komoran. – De nem, nem

láttunk egyet sem.– Én se hittem komolyan – hessegette el Lando a múlt emlékeit. A történelem végül is sohasem

ismétli önmagát. Jó eséllyel Janson tippje bizonyul majd helyesnek: valaki elkötött egy hajót, ésmegpróbált átállni vele az Új Köztársaság oldalára.

És jó eséllyel: ezt már sohasem fogják biztosan tudni.

A bolygót hivatalosan Muunilinstnek hívták; nem hivatalosan csak Kincstárnak. Ha a Bastion aBirodalom politikai központja volt, akkor a Muunilinst a pénzügyi magja.

Helyzetét számos tényezőnek köszönhette, melyek története visszanyúlt egészen a RégiKöztársaság idejébe. Az, hogy szerepét ezekben a sötétebb évtizedekben is megőrizte, legalábbannyira volt a tehetetlenség és megszokás, mint a körülötte keringő két Golan III. védelmi platformdiadala.

A konferenciaterem ablaka előtt állva Pellaeon felpillantott, ahogy az egyik platform elhaladt aMuunilinst napja előtt, egy pillanatra elhomályosítva azt. Pár éve, mikor a Birodalom fővárosát aBastionra költöztették, jutott eszébe, Disra moff megpróbálta a két Golan III-at is áthelyeztetni,azzal érvelve, hogy a Birodalom kormányzati központja inkább megérdemli a védelmüket, mint abankárok. A követelés egyike lett Disra ritka tévedéseinek és legcsúfosabb politikai vereségeinek.

Pellaeon mögött valaki diszkréten elköhintette magát.– Igen? – kérdezte az admirális az asztal felé fordulva. Az asztal köré gyűlt hat főtiszt mind őt

nézte.– Feltételezem, admirális – kezdte Sutt Ramic tábornok halkan –, hogy ez nemcsak egy

javaslattervezet. Ön és a moffok már megegyeztek mindenben, igaz?Pellaeon egy pillanatig némán tanulmányozta a másik arcát. Ramic tábornok, az egyik Golan

parancsnoka volt a Muunilinst véderejének rangidős tisztje, úgy tapasztalat és elismertség, mintrang tekintetében. Ha nem támogatja a javasolt békeajánlatot, akkor a többiek valószínűleg mögéállnak majd.

De nem. A kérdést nem kihívásnak szánta.– Igen, a moffok hozzájárultak – bólintott Pellaeon. – Ha érdekli, ők sem lelkesedtek jobban az

ötletért, mint bármelyikünk.– Azt hittem, ön javasolta a békekötést – szólt közbe Jaron Kyte tábornok, gyanakvástól sötét

hangon, gyanakvó tekintettel. – Hogy mondhatja azt, hogy ellenezte?– Nem azt mondtam, hogy elleneztem – igazította helyre Pellaeon. – Azt mondtam, nem tetszett

az ötlet. Szakmai véleményem szerint azonban nincs más választásunk.– Pedig én úgy tudtam, hogy hamarosan forradalmian új rendszerek és gépek gördülnek le a

gyártósorokról – jegyezte meg Ramic.Pellaeon komján tökéletes időzítéssel felvillant egy lámpa.– A rendszerek legtöbbje egyáltalán nem bizonyult olyan hatékonynak, mint tervezőik hinni

szerették volna – lépett oda az admirális a széke mellé, és nyomta le a hívást fogadó gombot. – Amipedig a gépeket illeti, néhányukhoz szándékosan áruló tevékenység mocska tapad. – A terem másikvégében az ajtó félresiklott…

És egy vékony, a muunilinsti bankárok hagyományos sálját és fülbevalóját viselő férfi lépett be

rajta.Érdekes lett volna látni a reakcióját, mikor megpillantotta a tisztekkel teli helyiséget, Pellaeon

azonban nem rá figyelt. A szemét magukra a tisztekre szegezte, ahogy a burkolt vád hallatánfelöltött meglepett vagy felháborodott arckifejezésük megváltozott a váratlan vendég láttán. Alegtöbbjük nyilvánvalóan dühösen fordult az ajtó felé, hogy megnézze, ki merte megzavarni a Flottaügyeinek megtárgyalását.

Az asztal bal oldalának közepén pedig Kyte tábornok összerezzent.Nem volt valami heves reakció, alig több egy fejrándulásnál és egy pillanatnyi döbbent

arckifejezésnél, mielőtt a tábornok újra összeszedte volna magát. A többiek többé-kevésbéközömbös kíváncsiságának háttere előtt olyan feltűnő volt, mint egy leszállófény a sötét hangárban.

– Ah, Lord Graemon – nézett végre a bankárra Pellaeon. – Köszönöm, hogy idefáradt.Megkérhetem, hogy várakozzon egypár percet a szomszéd szobában? Hamarosan a rendelkezéséreállok.

– Ahogy óhajtja, Pellaeon admirális – biccentett Graemon. A tekintete, vette észre Pellaeon,rávillant Kyte-ra, miközben átment a másik szobába.

– Ezt meg mire véljük? – kérdezte Ramic.A tábornokot nem lehetett átverni; nyilván rájött, hogy a bankár megjelenése nem a véletlen

műve.– Árulást említettem – intett Pellaeon a szomszédos szoba felé. – Lord Graemon is egy szál a

hálóban.Az asztal körül újabb meglepetéshullám futott végig, maga Ramic azonban meg sem rezdült.– Be tudja bizonyítani? – kérdezte.– Könnyedén – bólintott Pellaeon. – Egyike azoknak a pénzembereknek, akik segítettek birodalmi

pénzeket átjátszatni annak a konzorciumnak, amely a hagyományos TIE-vadászainkat felváltóPreybird-öket szállítja a hajóinkhoz.

– Mi ebben az árulás? – horkant fel valaki. – Nekem úgy tűnik, hogy a Birodalom megkapja apénze ellenértékét azokkal a Preybird-ökkel.

– Az árulás abban van, hogy az üzletet a hivatalos csatornákon kívül kötötték meg – feleltePellaeon. – És abban, hogy bizonyos magas rangú birodalmi tisztek jelentős összegeketszivattyúznak ki az említett pénzekből a saját zsebükbe.

Szándékosan Kyte-ra nézett.– És abban, hogy az üzlet részeként birodalmi felszereléssel és katonákkal látnak el különböző

kalózbandákat.Kyte rezzenéstelenül állta a tekintetét, de az arca alig észrevehetően elsápadt. Pellaeon tudta, amit

tudott; és most már Kyte is tudta, hogy tudja.– És mit vár, hogyan állíthatja ezt meg az Új Köztársasággal kötött békeszerződés? – kérdezte

Ramic.– Az együttműködés és a kommunikációs csatornák megnyitása lehetővé tenné, hogy

hatékonyabban nyomozzunk a bűnrészesek után – válaszolta az admirális. – És a bűnrészesek nemtehetnének úgy, mintha a Birodalom érdekeit szolgálnák a maguk, mondjuk így, „kreatív” módján.

– Ezek szerint arra gyanakszik, hogy a Flottától is érintve van valaki? – kérdezte egyikük.– Nem gyanakszom – nézett a kérdezőre Pellaeon. – Tudom.Egy hosszú másodpercig senki sem szólalt meg. Pellaeon hagyta, hogy rájuk telepedjen és

megkeményedjen a csend, majd az előttük heverő adattáblák felé intett.– De nem emiatt hívtam össze önöket. Hanem a javasolt békeszerződés miatt. Tudni szeretném,

támogatják-e! Javaslom, tartsunk egy óra szünetet, hogy legyen idejük átgondolni a részleteket!Beszéljék meg egymás közt, ha gondolják; ha esetleg négyszemközt szeretnének kérdezni valamit,itt megtalálnak!

Végignézett a tiszteken.– Egy óra múlva újra találkozunk, de akkor határozott választ várok önöktől. Kérdés? Rendben,

akkor távozhatnak.

Ismét az ablak felé fordult, háttal az asztalnak, miközben a tisztek összeszedték adattábláikat éskártyáikat, majd némán távoztak a teremből. Az ajtó becsukódott mögöttük, és Pellaeon vett egymély lélegzetet.

– Nos, mi a véleménye? – fordult meg ismét.Ramic még mindig a székében ült.– Teljes mértékben helytelenítem a tervet – jelentette ki nyersen. – Az Új Köztársaság saját magát

fogja elpusztítani, ezt mind a ketten tudjuk. A kérdés csak az, milyen erős lesz a robbanás, és hogyvajon ez a Caamas-ügy fogja-e kiváltani, amit terjesztünk, vagy valami más. Teljesen felesleges ígymegalázkodnunk azok előtt az idegenek és idegenimádók előtt.

– Megértem az álláspontját – bólintott Pellaeon. – Ez az utolsó szava?Ramic egy pillanatra összeszorította keskeny ajkát.– Nem támogatom a szerződését, admirális – állt fel az asztal mellől. – De a Birodalom tisztje

vagyok, és engedelmeskedem a feletteseimnek. Ön és a moffok megállapodtak; ha és amikorkiadják a parancsot a harcok befejezésére, én engedelmeskedni fogok.

A súly, amit Pellaeon a vállára nehezedni érzett, mintha enyhült volna egy kicsit.– Köszönöm, tábornok – mondta halkan.– Köszönje a családomnak és a szolgálatban töltött éveknek – vágott vissza Ramic. – Ők

plántálták belém a kötelességtudatot és lojalitást. – Az asztalra pillantott, és elkezdte összeszedni azadatkártyáit. – Mit gondol, az Új Köztársaság hajlandó lesz elfogadni az ajánlatát?

– Ez hamarosan kiderül – válaszolta Pellaeon. – Vermel tábornoknak mostanában kell elérnie aMorishim rendszert.

– Igen – morogta Ramic. Elindult az ajtó felé; aztán megállt és visszafordult. – Biztos benne, hogykalózbandáknak is közük van ehhez az egészhez?

– Teljes mértékben – biztosította Pellaeon. – Annak alapján, amit eddig össze tudtam rakni, arrabérelték fel őket, hogy kifosszák az Új Köztársaság különleges szállítmányait. A zsákmány az övék;a Birodalom nyeresége pedig az ellenség körében keltett zavar és rémület. Az árnyékpartnerek, akiktudják, melyik szállítmányokat fogják megtámadni, a részvénypiacokon tesznek szert nyereségre.

– Ettől eltekintve az egész teljesen érthető zsoldosműveletnek tűnik – vont vállat Ramic.– Talán igen – látta be Pellaeon. – A gond csak az, hogy nem a főparancsnokság vagy a hírszerzés,

hanem az árnyékpartnerek döntik el, melyik szállítmányokat támadják meg a kalózok. Továbbásúlyos bizonyítékok utalnak arra, hogy Thrawn főadmirális szétszórt klónsejtjeiből töltik fellegénységgel a kalózbandák hajóit.

– Már ha valóban léteznek azok az állítólagos sejtek – morogta Ramic. – Engem még nem tudtakmeggyőzni erről.

– Ha a katonák nem a lapuló sejtekből valók, akkor az árulók valahonnan máshonnan vonják előket – mutatott rá Pellaeon. – És az egyetlen lehetséges megoldás az, hogy a sorállományt csapoljákmeg.

– Ha valóban ezt teszik, akkor személyesen nyúzom meg a bűnrészeseket! – keményedett megRamic arca. – És kire gyanakszik közülünk, ki van benne ebben az egészben Lord Graemonnalegyütt?

– Egyedül Kyte tábornok reagált a bankár megjelenésére – felelte Pellaeon. – Ennélfogva ő azelső számú gyanúsítottam. Ha szerencsénk van, pánikba esik és a többiek nyomára vezeti ahírszerzést.

– Kyte nem fog pánikba esni – vélte Ramic. – De talán jobbnak látja riasztani a társait.– Nekem így is, úgy is megfelel – vont vállat Pellaeon. – Most, ha megbocsát, beszélnem kell

Lord Graemonnal.– Meghúz egy másik szálat is a hálóban?– Valahogy úgy – mosolyodott el az admirális komoran. – Egy óra múlva találkozunk.– Igenis, uram. – Ramic egy pillanatig a felettese arcát tanulmányozta. – De azért azt tanácsolom,

legyen óvatos! Minden hálónak van valami csúnya a közepén… és akárki is van ennek a közepén,könnyen arra a következtetésre juthat, hogy a békeszerződés megkötése után a Birodalomnak már

nem lesz szüksége flottafőparancsnokra. Különösen olyanra nem, aki előszeretettel húzgálja ahálója szálait.

Pellaeon elnézett a szoba felé, ahol Lord Graemon várt rá.– Igen – suttogta. – Ez már nekem is eszembe jutott.

A titkos ajtó félresiklott, és Disra felnézett a szobába besiető Tierce-re.– Nos? Sikerült kapcsolatba lépnie Dorjával?– Végül is igen – bólintott Tierce. – A jelentése szerint a küldetés nagyjából sikerrel járt.– „Nagyjából?”Tierce vállat vont.– Azt mondja, attól a pillanattól kezdve, hogy kilépett a hipertérből, a teljes spektrumot zavarni

kezdte, de ennek ellenére átjuthatott valamennyi Vermel ezredes üzenetéből, mielőtt elfogta volna akorvettjét.

– Amatőr! – szisszent fel Disra a fogai között.– Ennek a megfigyelésének már a mi főadmirálisunk is hangot adott – bólintott Tierce. – Úgy

tűnik, véletlenül néhány X-szárnyú és egy azonosítatlan jacht a Morishimről is a korvett vektorakörül kószált, mikor az kilépett a hipertérből.

– Tapasztalataim szerint az X-szárnyúak nem szoktak „véletlenül” kószálni valahol! – horkant felDisra.

– Egyetértek – helyeselt Tierce. – Szerintem valahogy felfedezték a közeledő hajókat, és eléjükmentek körülszimatolni egy kicsit. Lehet, hogy a bolygón hagyott régi birodalmi kémközpontothasználták, bár fogalmam sincs, miként bukkanhattak rá.

– Van valami sejtése Dorjának arról, mennyi szivároghatott át Vermel üzenetéből?– Legfeljebb néhány szó – nyugtatta meg Tierce. – Feltéve, hogy a közelben lévő hajókon

megvoltak a megfelelő berendezések, ami nem túl valószínű.Oisra elgondolkodott.– Igen – visszakozott végül. – És ha mégis, néhány szóra senki sem fog felfigyelni. Senki olyan,

aki számít.– Különösen, ha figyelembe vesszük, mennyi válság lesz nemsokára a nyakukban – tette hozzá

Tierce.– Igaz – bólintott Disra. – Mit mondott Dorjának, mit csináljon a hajóval és a legénységével?– Jelenleg épp visszafelé tart ide, s útközben elvégez egy gyors kihallgatást. Szerintem a

legénység nagy részének fogalma sincs arról, miben állt Vermel küldetése; ezeket visszaállíthatjuk aszolgálatba, homályosan utalva arra, hogy Vermel árulásra készült. Ami Vermelt magát illeti… –vont vállat –, talán zárjuk be valami csendes helyre. Később még a hasznunkra lehet.

– Ez elfogadhatónak tűnik – felelte Disra. – Trazzenről és a többiekről kapott híreket?– Megkaptuk az utolsó tervezett jelentésüket – mondta Tierce. – Mostantól kezdve nem lesz

kapcsolatunk velük, csak ha mi hívjuk őket.– Hm – morogta Disra. Látszólag minden terv szerint haladt. És mégis, ez az egész Vermellel és

az esetlegesen kiszivárgott üzenettel aggasztotta egy kicsit. Valószínűleg senki sem vette az adást; sha vették is, bizonyára valami csempész, vagy átállni próbáló dezertőr üzenetének tekintenék, ésnem foglalkoznának vele.

– Az jutott eszembe, őrnagy – kezdte lassan –, hogy talán egy kicsit meg kellene nyújtanunk azütemtervünket. Csak a biztonság kedvéért.

Egy hosszú pillanatra csend támadt.– Azt hiszem, semmi akadálya – felelte Tierce. – Bár szerintem felesleges. Senki sem fog

jelentőséget tulajdonítani a morishimi incidensnek.– Biztos ebben? – nézett rá keményen Disra.– Garantálom – mosolyodott el halványan Tierce.

A felvétel harmadszor is véget ért, s Bel Iblis tábornok ezúttal végleg kikapcsolta.

– Körülbelül annyira tiszta, mint egy felkavart mocsár – közölte a véleményét Landóval. – Ennekellenére fogadni mernék, hogy abban a zavarásban még ennyit sem lett volna szabad rögzíteniük.Remek munka!

– Bárcsak többet csíptünk volna el belőle! – sóhajtott fel Lando. – Janson szerint egy átállóvalvolt dolgunk.

– Igen, úgy néz ki – simított végig a bajuszán Bel Iblis elgondolkodva. – Valahogy mégsemhiszem, hogy az lett volna.

– Akkor mi? – nézett a szemébe Lando.– Még nem tudom – ingatta a fejét Bel Iblis. – De gondoljuk csak végig a tényeket! A

Birodalomnak nemigen van elég csillagrombolója ahhoz, hogy az egyiket egy egyszerű üldözésrepazarolja. És élve akarták elfogni a fickót; és biztosra akarták venni, hogy senkivel sem tudottbeszélni.

– Az pedig tudta, hogy ön itt van – mutatott rá Lando. – A „Bel Iblis tábornok” szinte teljesentisztán hallható.

– Igen – értett egyet a tábornok. – Bár az én követésem már nem túl nehéz feladat. Közel semtartjuk annyira titokban a dolgokat, mint akár csak öt évvel ezelőtt.

Odafordult a számítógépéhez és nyomogatni kezdte a billentyűket.– Én úgy hallom, a „Vermel” nevet is említi az üzenet. Ha jól emlékszem, volt egy ilyen nevű

birodalmi tiszt Pellaeon admirális törzskarában.Lando kinézett az ablakon a bolygó alant elnyúló görbületére és a távolban köröző X-szárnyúak

hajtóműveinek fényére.– Szerintem ez az átállásos verzió mellett szól – vetette fel. – Egy ilyen magas rangú szökevényt

nem lőnek le szó nélkül, és biztos nem akarnák, hogy megtudjuk, mire készült.– Lehet – meredt Bel Iblis a képernyőre. – Igen, megvan. Meizh Vermel ezredes.– Akkor ez egyértelmű – tárta szét a karját Lando. Bel Iblis ismét végigsimított a bajszán.– Nem – mondta lassan. – Az ösztöneim még mindig azt súgják, hogy nem. Miért egy koréliai

korvettel próbált volna megszökni? Miért nem valami gyorsabb vagy erősebb fegyverzetű hajóval?Vagy egy kisebbel, feltéve, hogy a legénység száz-valahány tagja nem egyszerre akart átállni?

– Nem tudom.– Én sem. – Bel Iblis kivette a gépből az adatkártyát, amire Lando felvétele került. – De azt

hiszem, csinálok erről néhány másolatot. Majd meglátjuk, mit tudok kezdeni vele.– Az ön rengeteg szabad idejével? – húzta fel Lando az egyik szemöldökét.– Egyébként is kellett már valami hobbi – vont vállat a tábornok.

7. FEJEZET

Az Új Köztársaság Szenátusa Nagycsarnokának építését csak három hónapja fejezték be. Acsarnok létrehozása életbe vágóan fontossá vált, miután Kueller bombái helyrehozhatatlanulmegrongálták a Szenátus régi épületének szerkezetét. És bár az apróbb munkálatok még mindignem értek véget, az összhatás pontosan olyan lenyűgöző lett, ahogy azt a tervezők megígérték. Arégi elrendezést – amelyben a küldöttek székeit koncentrikus, befelé, a kiemelt szószék feléereszkedő félkörökben helyezték el – felváltotta egy sor különböző méretű, különböző alakúszékegyüttes, amelyeket rövid lépcsők és rámpák kötöttek össze látszólag véletlenszerűen, deamelyek mégis kecses, harmonikus benyomást keltettek. A székcsoportokat üvegtáblák, faragottrácsok vagy egyszerű korlátok választották el egymástól – ahogy a tervezők agyából épp kipattant.Minden egyes székcsoportról egyenesen rá lehetett látni a szószékre, s mindegyikben helyet kapottegy képernyő is, amellyel tetszőlegesen rá lehetett közelíteni akár a középen álló, akár a helyükrőlfelszólaló képviselőkre.

A hely sok szempontból a csodálatos alderaani Corioline Marlee Színházra emlékeztette Leiát. Afejében híres művészeti központ egyet jelentett az udvariassággal, a kultúrával és a civilizációval.

Titokban azt remélte, hogy a Nagycsarnok hasonló elrendezése felszínre hozza ugyanezeket azértékeket az ott összegyűlő szenátorokból is.

Aznap azonban nyilvánvalóan nem ez történt.– Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy jól értettem önt, Gavrisom elnök – harsogta egy durva

opquisi hang a csarnok hangrendszerében. – Azt mondja, hogy a bothaiak kulcsszerepet játszottak aCaamas elpusztításában és a caamasi nép szinte teljes kiirtásában. S ugyanakkor mégis azt mondja,hogy nem fog igazságot tenni ebben az iszonyatos gyalázatban?

– Egyáltalán nem ezt mondtam, szenátor – felelte Ponc Gavrisom elnök szelíden, miközben afarka rándult egyet, majd ismét megnyugodott a hátsó lábai mellett. – Hadd ismételjem meg! Atragédiában a bothaiak egy eddig még nem azonosított kis csoportja, érintett. Ha és amikormegtudjuk a nevüket, teljes szigorával le fog sújtani rájuk a törvény. Addig azonban ez egyszerűenlehetetlen.

– Miért? – kérdezte egy kusza, kékeszöld hajú, hosszú arcú lény. Egy forshul, azonosítottabizonytalanul Leia, az Yminis-szektor nyolcvanhét lakott bolygójának képviseletében. – Fey'lyatanácsos nem tagadja, hogy bothaiak is részt vettek a pusztításban. Akkor viszont kapjanak szigorúbüntetést ennek a szörnyűségnek az elkövetéséért.

Leia rápillantott az emelvény másik végén, a Nagytanács félkörben elhelyezkedő tagjai között ülőBorsk Fey'lyára. A bothai tökéletesen ura volt arckifejezésének és szőrének, Leia jedi érzékeiazonban gond nélkül felfogták a higgadt álarc mögött dúló érzelmeket. A hercegnő tudta, hogy atanácsos épp az ülés előtt tárgyalt hosszasan a Bothawui klánszövetségének vezetőivel.Rezzenéstelen vonásaiból ítélve nem mehetett túl jól a tárgyalás.

– Megértem az érzéseit, szenátor – mondta Gavrisom. – Azonban fel kell hívnom a figyelmét arra,hogy az Új Köztársaság törvénykezésének irányelvei nem azonosak a forshulok hagyományosbecsületkódexével! – Az elnök széttárta szárnyait magas háta mögött, és maga elé emelte őket. Tollkapaszkodóujjai megérintettek egy gombot a pulpituson, és a feje fölött feltűnt az Új Köztársaságbüntető törvénykönyvének egy bekezdése. – Ezek az irányelvek nem engedik, hogy az egész bothainépet büntessük meg néhányuk bűnéért.

– És miért nem tudjuk, kik azok pontosan? – kiáltotta az ishori szenátor. – Látom, Fey'lyatanácsos ott ül a jobbján! Mi hozzáfűznivalója van ehhez az egészhez?

Gavrisom a bothai felé fordította a fejét.– Fey'lya tanácsos, kíván válaszolni?Fey'lya láthatólag összeszedte magát, majd felállt.– Megértem a haragot, amelyet ez a felfedezés önök közül sokakban kiváltott – kezdte. –

Biztosíthatom önöket, hogy a bothai klánok vezetése ugyanezt a dühöt érzi, és ugyanazt a vágyat,hogy ennek a rettenetes bűnnek az elkövetőire lesújtson a törvény. És arról is biztosítom önöket,hogy ha pontosan ismernénk a bűnrészesek kilétét, akkor azonnal elbánnánk velük. Sajnos, nem eza helyzet.

Rövid, átható sikoly harsant fel a csarnokban. Leia ösztönösen talpra szökkent, későn ismerve felaz ayrouk szkeptikus felhorkanásának vérfagyasztó hangját.

– Komolyan azt hiszi, hogy ezt bevesszük…?– Gavrisom elnök, ismételten kérem, szólítsa fel a Moddell- szektor szenátorát, hogy fejezze be

ezt a visítozást! – vágott a szavába dühösen egy másik szenátor. – A felhangjaik miatt már kéttojásomat vesztettem el ebben az évben, és ha nem hozom világra az előírt számú fiókát, akkorelveszítem a státusomat és a lehetőséget, hogy a szektorom parlamentje újra delegáljon ide!

– Ami engem illet, én nem is bánnám – szúrta közbe valaki, mielőtt Gavrisom reagálhatott volna.– Vagyunk néhányan, akiket nagyon fáraszt már, hogy állandóan a tojásaival jön, mikor nem tetszikvalami…

Gavrisom szárnyujjai megérintettek egy gombot, és ezzel kikapcsolták a hangosítórendszert.Egypár percig még dühös hangok visszhangoztak a csarnok minden része felől, de a jelenlévőkvégül észrevették, hogy szavaik úgysem jutnak el címzettjükhöz, és ha vonakodva is, deelhallgattak. Gavrisom a biztonság kedvéért várt még néhány másodpercet, mielőtt visszakapcsolta

volna az erősítőket. – Az Új Köztársaság alkotmányának bevezetője – kezdte halkan – felszólítja atársult világokat, hogy civilizált és elfogadható modorban viselkedjenek egymással. A Szenátustagjaira talán ennél enyhébb szabályok vonatkoznak?

– Ön civilizált viselkedésről beszél, Gavrisom elnök – mondta egy magas bagmim sötéten. – Dehogyan tarthatná civilizáltnak magát az Új Köztársaság Szenátusa, ha nem mutatja ki megvetését aCaamas ellen elkövetett szörnyű bűntettel szemben?

– Emlékeztethetném a Szenátust arra – köszörülte meg Leia a torkát –, hogy akármilyen szerepetis játszott az ügyben a bothaiak egy csoportja, semmi sem utal arra, hogy részt vettek volna aCaamas tényleges elpusztításában. Márpedig nekem úgy tűnik, hogy ez áll dühünk ésfelháborodásunk középpontjában.

– Ezek szerint ön meg akar bocsátani a bothaiaknak? – szólalt meg egy szenátor, akit Leia nemismert fel.

– Mellesleg az árulók kétségkívül Palpatine ügynökei voltak – tette hozzá valaki a csarnok másikvégéből. – S mint ilyenek, valószínűleg elpusztultak a Birodalommal vívott hosszú, fárasztó harcsorán.

– Biztos ebben? – harsant fel egy újabb hang. – Hiszen még csak most kezdjük megtudni, milyenárulásokat követett el a Császár a galaxis népeivel szemben. Ki állíthatja bizonyossággal, hogy azügynökei nem járkálnak még mindig közöttünk?

– Közülünk vádol valakit?– Maga mondta, nem én! – vágott vissza a másik. – A pletykák szerint még mindig birodalmi

kémek rejtőznek közöttünk…Gavrisom ismét kikapcsolta az erősítőket, s a perpatvar ismét haszontalan egymásra kiabálássá

redukálódott. Leia, miközben figyelte, ahogy lassan elhalkul az értelmetlen vita, magában legalábbezredszer hálát adott az Erőnek, amiért ideiglenesen nem neki kell rendet tartani ebben abolondokházában.

A hangzavart végül feszült csend váltotta fel. Gavrisom visszakapcsolta az erősítőket.– Biztos vagyok benne, hogy a Chorlian-szektor szenátora csak átvitt értelemben beszélt –

jelentette ki szokásos, rendíthetetlen nyugalmával. – Akárhogy is, ez a vita túllépte a hasznossághatárát, s ennélfogva lezártnak tekintem. Ha az Organa Solo tanácsos által elénk terjesztettdokumentumokat helyre lehet hozni annyira, hogy a konkrét neveket is megtudjuk, akkor újravisszatérünk a kérdésre. Addig azonban más ügyekkel is foglalkoznunk kell.

Lepillantott a képernyőjére, aztán jobbra fordította a fejét.– A Gazdasági Bizottság jelentésével kezdjük. Quedlifu szenátor?A Gazdasági Bizottság jelentése a szokásosnál hosszabbra nyúlt, ugyanis két törvényjavaslatot is a

Szenátus teljes ülése elé bocsátott. Ez már önmagában is nagyon szokatlannak számított: mindenszenátor évente csak egy törvényjavaslatot nyújthatott be, s mivel az illetékes bizottság egyhangúszavazata kellett ahhoz, hogy a tervezet a Szenátus teljes plénuma elé kerüljön, elég ritkán kerültsor az általános szavazásra. S az előzetes szűrésen átjutott törvényjavaslatoknak is csak egytöredékéből lett hatályos jogszabály.

A rendszernek pontosan így is kellett működnie. A Coruscant képtelen lett volna az ÚjKöztársaságot alkotó lények mindegyikének érdekeit tekintetbe venni – hiszen már most majdnemezer küldött ült a Szenátusban, s mindegyikük ötven-kétszáz világot képviselt. A Szenátusszerepének utolsó módosítása után a testület hatásköre gyakorlatilag csak a közös védelemre és aszektorok között felmerülő vitákban való közvetítésre terjedt ki. A szó valódi értelmében vettkormányzás átkerült a szektorok, rendszerek, bolygók, régiók, körzetek és városok szintjére.

Néhány, a Régi Köztársaság dicsőségére emlékező szenátor időnként morgolódott amiatt, hogy aSzenátusból egyszerű vitakört csináltak. A többség emlékezetében azonban még élénken élt aCoruscant hatalmának emléke a Birodalom sötét évtizedeiből. Ők pontosan egy viszonylag gyengeközponti kormányt szerettek volna.

Mint kiderült, kizárólag a Gazdasági Bizottság állt elő új törvénytervezetekkel, ami azt illeti,egyáltalán bármi bejelentésre érdemes újdonsággal. Gavrisom rutinos könnyedséggel pörgette le atöbbi bizottságot, s az ülés alig két órával a kezdete után már be is fejeződött.

S mégis, ahogy Leia csatlakozott a csarnokból kihömpölygő lények áradatához, gyanította, hogy aNagytanács szenátorai közül senki sem a megszokott módon tölti majd ezt a délutánt. Mindenkineka Caamas körül fog járni az agya. A Caamas és az igazságszolgáltatás körül.

Vagy esetleg a bosszú körül.– Fenség? – kiáltotta félénken egy hang a beszélgetések moraja fölött.– Itt vagyok, Thripio! – állt meg Leia a magasba nyújtva a kezét.– Ah! – sóhajtotta a droid, miután a maga modoros módján áttört a tömegen. – Remélem, minden

jól ment az ülésen!– Pontosan az történt, amire a körülményeket figyelembe véve számítani lehetett – vont vállat

Leia. – Nem jött üzenet az adatkártyával foglalkozó technikusoktól?– Attól tartok, nem – felelte sajnálkozva Thripio. – Solo kapitánytól azonban igen. Visszatért, és a

lakosztályukban várja önt.Leia érezte, hogy felgyorsul a szívverése.– Mondott valamit az iphigini küldetéséről?– Nem, sajnos nem – sajnálkozott Thripio ismét. – Rá kellett volna kérdeznem?– Nem, minden rendben van – nyugtatta meg Leia.– Nem úgy tűnt, mintha túlzottan beszédes kedvében lett volna – motyogta a droid. – Lehet, hogy

akkor sem mondott volna semmit, ha rákérdezek.– Valószínűleg nem – értett egyet Leia elmosolyodva, miközben kedves emlékek százai

sorakoztak elő elméjében a férjéről. Eredetileg úgy tervezte, egyenesen az irodájába megy, hogyátnézzen néhányat az asztalán tornyosuló iratok közül. Most azonban inkább úgy döntött, hogy azvárhat. Han a lakosztályukban várja…

– Organa Solo tanácsos? – kérdezte valaki mellette.Leia felé fordult, a gyomra összerándult. A hang és az elme mintázata…Jól sejtette. Valóban Ghic Dx'ono, az ishori szenátor szólította meg.– Igen, Dx'ono szenátor?– Beszélnem kell önnel, tanácsos – szögezte le a másik határozottan. – Az irodájában. Azonnal.– Természetesen – bólintott Leia, s a gyomra még jobban összeszorult. Az ishori érzelmei

nyugtalanságról árulkodtak, de semmi mást nem tudott kiolvasni belőlük. – Mehetünk.Együtt folytatták az útjukat a tumultusban, nyomukban Thripióval. A félkör alakú oldalfolyosó

felé igyekeztek, ahol a Nagytanács tagjainak irodái voltak. Leia megpillantotta Fey'lyát, amint éppeltűnt a saját szobájában; aztán túljutottak a folyosó ívén…

Leia megtorpant, s önkéntelenül is levegő után kapkodott. Annyira lekötötték gondolatai ésDx'ono valahogy nyomasztó jelenléte az oldalán, hogy nem terjesztette ki érzékeit előre a folyosón.Három személy várakozott az irodája előtt: Dx'ono egyik titkára és két karcsú, tetőtől talpigcsuklyás köpenybe burkolózott lény.

– Beszélni akarnak magával – közölte Dx'ono nyersen. – Hajlandó fogadni őket?Leia nyelt egy nagyot. Rég elfeledettnek hitt gyermekkori emlékek törtek rá az Alderanról, mikor

nevelőapja, Bail Organa megengedte, hogy vele tartson a Déli-szigetekre…– Igen – felelte Dx'onónak halkan. – Megtiszteltetés, hogy találkozhatok caamasi barátaival.A Szenátus üléseinek szokásos menetét ismerve Han arra számított, hogy még legalább egy óráig

Leia irodájában gubbaszthat, mielőtt a felesége előkerül. Így hát kellemesen meglepődött, mikoréppen csak kényelembe helyezve magát a belső szobában, egy halk szisszenés elárulta, hogy a külsőajtó kinyílt.

Halkan levette a lábát Leia íróasztaláról, ugyanolyan halkan felállt a székéből, és odalopakodott akét helyiséget elválasztó ajtóhoz. A régi szép időkben felesége beléptekor egy hatalmas öleléssel ésegy csókkal lepte volna meg, mostanában azonban hála Leia egyre erősödő jediképességeinek,hiábavaló erőfeszítés lett volna megpróbálni meglepni.

Mellesleg most sokkal jobban felbosszantotta volna valami gyerekes tréfával, mint ezzel az egésziphigini üggyel. Különösen, ha van vele valaki.

Volt. Han a fülét az ajtóhoz szorítva legalább két hangot hallott még a Leiáén kívül.Egy pillanatig csak állt, várva, hogy eldőljön, Leia behozza-e a vendégeit, vagy őt hívja ki, hogy

üdvözölje őket. Persze csak ha nem hagyja inkább ki teljesen az egészből…Ekkor az íróasztalon álló kom képernyője hirtelen életre kelt.– …értenie, hogy nem kívánunk senkinek bajt okozni – mondta valaki. – Nem vágyunk a

bosszúra, az igazságszolgáltatás pedig már elkésett.Han a homlokát ráncolva visszament az íróasztalhoz. Oké. Leia azt akarta, hogy hallgassa végig a

beszélgetést, de nem akarta, hogy kimenjen. Vagy hogy az, akivel beszél, megtudja, hogykihallgatják.

Ránézett a képernyőre, és rögtön megértette a dolgot. Két ishori volt odakint… és két caamasi.– Nem a bosszúról van szó – makacskodott az egyik ishori. Valószínűleg egy szenátor, vélte Han,

már ha jelent valamit az aprólékosan kidolgozott váll-lap. – Az igazságszolgáltatás pedig sohasemjöhet túl későn.

– És mégis, mi célt szolgálna ez az úgynevezett igazságszolgáltatás? – vágott vissza halkan azegyik caamasi. – A világunk elpusztult, a néhány túlélő pedig szétszóródott a galaxisban. A bothaiakmegbüntetése egyszerre mindent jóvátenne?

– Talán igen – felelte az ishori kissé felemelt hangon. Ha az ishoriaknak keményen és gyorsankellett gondolkodniuk, mindig dühbe gurultak. Han elfintorodott, ahogy eszébe jutottak a hiábavalóiphigini tárgyalások. – Ha a bothaiakat bűnösnek találnák és köteleznék, hogy tegyék jóvá…

Az asztal végén felcsipogott a másik kom. Leia privát vonala, állapította meg Han idegesen. Pontakkor, mikor kezdett volna érdekessé válni a kinti beszélgetés! De valószínűleg valamelyik kölyökaz, fel kell vennie. Egy ujjmozdulattal felvételre állította a kinti eseményeket közvetítő komot – amivalószínűleg törvénytelen volt, de nem különösebben érdekelte –, majd levette a hangerőt ésfogadta a másik hívást.

Nem a kölykök voltak, nem is Winter, de még csak nem is a noghrik.– Hello, Solo! – üdvözölte Talon Karrde. – Nem rád számítottam ezen a csatornán.– Ezt én is mondhatnám – ráncolta a homlokát Han a csempészre. – Hogy szerezted meg ezt a

frekvenciát?– Természetesen a feleséged adta meg – felelte Karrde, és sikerült egyszerre gazemberes és

gyerekes ábrázatot öltenie. – Én hoztam vissza a Coruscantra a Waylandről a Wild Karrdéval. Azthittem, tudsz róla.

– Igen, Leia küldött egy rövid üzenetet – bólintott Han. – Azt viszont nem tudtam, hogy kicsaltadtőle a privát vonalának a frekvenciáját.

Karrde elmosolyodott, de aztán újra elkomorodott.– Egyszer csak azon vettük észre magunkat, barátom, hogy egy láda robbanószeren ülünk –

közölte. – Leia és én úgy döntöttünk, hogy hasznos lenne, ha bármikor el tudnám érni… hogy ismondjam… diszkréten. Beszélt már a caamasi adatkártyáról, amit a Waylandről vitt magával?

Han tekintete a két caamasit mutató képernyőre villant.– Nem, még nem tudtunk beszélni, mióta visszajöttem. De egész véletlenül épp két caamasi van

nála az irodájában. Két ishori társaságában.Karrde halkan elfüttyentette magát.– Tehát az ishorik is kezdenek belekeveredni. Ezek szerint a diamalák kétségtelenül a másik

oldalra állnak majd.– Ó, kétségtelenül! – helyeselt Han. – De minek a másik oldalára?– Nem hiszem, hogy még mindig titok lenne – tűnődött Karrde fennhangon. – Legalábbis azokban

a magas körökben, amelyekben mostanság forgolódsz. Leia majd elmondja később a többit, de alényeg az, hogy felfedeztük, hogy egy csoport eddig még nem azonosított bothai tette tönkre aCaamas pajzsait az elpusztítása előtti éjszakán.

Han gyomra görcsbe rándult.

– Remek! – mordult fel. – Egyszerűen remek! Mintha nem lennének így is elegen, akik utálják abothaiakat. Pont ez hiányzott.

– Egyetértek – bólintott Karrde. – Remélem, a Szenátus képes lesz valamennyire ellenőrzése alatttartani az ügyet. Egyébként azért hívtam Leiát, hogy közöljem, Mazzic barátunk elfogta Lak Jitet, adevaronit, aki tulajdonképpen rátalált az adatkártyára. Bezártuk, és bezárva is marad, amíg Leiamásképp nem dönt. Sajnos, úgy tűnik, annyira már elterjesztette a hírt, amennyire a lábától és abeáramló kreditektől tellett. Attól tartok, reménytelen lesz a dolgot az Új Köztársaság vezetésénekmagánügyeként kezelni.

– Hát már úgyis kezdtek túl simán menni a dolgok – mondta Han keserűen. – Köszönjük.– Nincs mit – felelte Karrde nyájasan. – Tudod, hogy bármikor számíthattok rám.– Az jó – bólintott Han. – Van ugyanis egy problémám, amit szeretném, ha megpiszkálnál egy

kicsit.– Természetesen. Készpénz vagy átutalás?– Akadt egy kis összetűzésünk néhány kalózzal az Iphiginnél – folytatta Han elengedve a füle

mellett a kérdést. – Tekintélyes méretű csapat volt: egy Kaloth csatacirkáló, néhány koréliai naszádés pár Corsair vadász.

– Jól felszerelt banda – értett egyet Karrde. – Másfelől csak egy bolond csapna le az Iphiginmellett elég tűzerő nélkül.

– Ettől függetlenül meglepett egy kicsit a dolog – mondta Han. – De most jön a lényeg. Lukeszerint a csatacirkálón klónok voltak.

Karrde arckifejezése mit sem változott, csak a szeme sarkában feszültek meg az izmokészrevehetően.

– Nahát, mik vannak – morogta. – És miféle klónok?– Azt nem mondta – vont vállat Han. – Hallottál már olyan kalózokról, akik klónokkal töltik fel a

hajóik legénységét?– Most nem jut eszembe egy sem – vakarta meg a szakállát elgondolkodva Karrde. – Szerintem

abból a nagy birodalmi offenzívából maradtak meg, tíz évvel ezelőtt. Thrawn főadmirális elégsokáig uralta a Tantiss-hegyet ahhoz, hogy jó párat létrehozzon belőlük.

– De mit keresnek egy kalózbandában? – makacskodott Han. – Szerinted a Birodalom nem akarnáinkább magának megtartani a maradékot?

– Igaz – látta be Karrde. – De lehet, hogy úgy gondolták, hatékonyabb bérbe adni őkettanácsadókként vagy elit katonákként. Cserébe meg ők választhatják ki a célpontokat vagy résztkapnak a zsákmányból.

– Lehet – bólintott Han. – De az is lehet, hogy valamelyik banda talált egy újabbklónhengerkészletet.

Karrde szája megrendült.– Igen – értett egyet komoran. – Akár ez is lehetséges.– Tehát, mit csináljunk?– Szerintem jobb lesz, ha én foglalkozom az üggyel – vélte Karrde. – Majd meglátjuk, mit tudok

kideríteni. Készpénz vagy átutalás? – vonta fel az egyik szemöldökét.Han az égre emelte a tekintetét. Minden egyes alkalommal, mikor azt hitte, hogy Karrde végre

valami nemeset és önfeláldozót tesz, a másiknak valahogy sikerült emlékeztetnie rá, hogy akapcsolata az Új Köztársasággal szigorúan üzleti jellegű.

– Feladom – tárta szét a karját. – Mivel lehetne téged végre a mi oldalunkra állítani?– Ó, nem is tudom – tűnődött el Karrde. – Téged mi tántorított el a független kereskedők

gondtalan életétől?Han elfintorodott.– Leia – jelentette ki.– Pontosan – mondta Karrde szárazon. – Na már most, ha lenne egy húga… gondolom, nincs

neki.– Én nem tudok róla – vont vállat Han. – Bár… a Skywalker famíliánál sohasem lehet tudni.

– Nincs időm kivárni, amíg előkerül – közölte Karrde. – Rendben, csináljuk akkor átutalással. Azárat majd később megbeszéljük.

– Nagylelkű vagy.– Tudom – vigyorgott Karrde. – Kinek jelentsek: neked vagy Luke-nak?– Inkább nekem – javasolta Han. – Luke-ot nem biztos, hogy el tudod érni; már elindult a maga

kis privát kalózvadászatára.– Tényleg? – ráncolta a homlokát Karrde. – És kire hajt, ha szabad megkérdeznem?– A Cavrilhu bandára. Az Új Köztársaság hírszerzése megszerezte az egyik fészkük koordinátáit,

egy aszteroidacsoport a Kauron rendszerben, mire Luke úgy döntött, hogy belopakodik és körülnézegy kicsit.

– Értem. Gondolom, már túl késő lenne visszahívni?– Valószínűleg – felelte Han. – De ne aggódj, Luke tud vigyázni magára!– Nem is miatta aggódom – fintorodott el Karrde. – Inkább az zavar, hogy a hirtelen

felbukkanásával felzavarja őket, aztán bottal üthetjük a nyomukat.– Hát, ha ilyen könnyen megijednek, akkor nem jelenthetnek túl nagy veszélyt – vélte Han.– Így is fel lehet fogni a dolgot. – Karrde elhallgatott, árnyék suhant át az arcán. – Apropó, Luke

hogy van mostanában?Han figyelmesen szemügyre vette a csempészt, próbálva megfejteni hirtelen megváltozott

arckifejezését.– Azt hiszem, nincs semmi baja – válaszolta óvatosan. – Miért?– Csak egy megérzés – felelte Karrde. – Mara szokatlanul ideges mostanában, és egy kicsit

érzékenynek is tűnt egy darabig, miután összefutottunk Leiával a Waylanden. Azt hittem, talánLuke-kal lehet kapcsolatban a dolog.

– Különös, hogy megemlítetted ezt – vakarta meg az állát elgondolkodva Han. – Ugyanez azérzésem támadt Luke-kal kapcsolatban, mikor utoljára szóba hoztam előtte Marát. Véletlenegybeesés lenne?

– Talán – vont vállat Karrde. – Ugyanakkor mind a kettejükben nagyon erős az Erő. Lehet, hogykészül valami, amit mind a ketten érzékelnek.

– Lehet – bólintott Han lassan. Bár ez még nem magyarázza meg azt, ahogy Luke viselkedett azIphiginnél. Vagy mégis? – Esetleg a klónok?

– Megpróbálok majd beszélni Marával róla – ígérte Karrde. – Talán valahogy össze tudjuk hozniőket.

– Igen, elég régen találkoztak már – helyeselt Han. – Én majd megpróbálom megpuhítani Luke-ot,ha visszajött.

– Jó – mondta Karrde. – De addig is jobb lesz, ha ráállok erre a kalózügyre. Üdvözöld anevemben Leiát, és mondd meg neki, hogy majd jelentkezem!

– Persze – bólintott Han. – Jó vadászatot!Karrde elmosolyodott, s azzal a képernyő elsötétült.Han sötéten maga elé meredve hátradőlt a székben. A Caamas. Amint azt Karrdénak is mondta,

pont ez hiányzott most az Új Köztársaságnak.Ugyanis nemcsak a Caamasról szólt a dolog, bár a Caamas már önmagában is épp elég rossz volt.

Az igazi problémát az jelentette, hogy a Caamas újbóli előrángatása elő fogja hozni még legalábbezer atrocitás emlékét, amelyeket egyik csoport a másiknak okozott az évek során. Régi ellentétek,ősi viták, örök konfliktusok – tőlük forrongott a galaxis. Ez tette lehetővé, hogy a Karrdéhoz – ésami azt illeti, hozzá meg Csubihoz – hasonló emberek tisztességesen megéljenek a csempészésből.Annyi fél áll a konfliktusok különböző oldalain, akik vevők a csempészek áruira…

Az elmúlt néhány évtizedben a Birodalom elleni összefogás szükségessége a legtöbb vitát afelszín alá temette. Ennek azonban vége. A Birodalom jelentette fenyegetés a nevetségességszintjére csökkent. Ha a Caamas-ügy ismét felhevíti azokat a régi problémákat…

Összerezzent, ahogy az ajtó szisszenve kinyílt.– Helló – mondta Leia halkan, és belépett a szobába.

– Ó! Helló – tápászkodott fel ültéből Han, egy elkésett pillantást vetve az interkom képernyőjére.Először a Karrdéval folytatott társalgásban, aztán a saját gondolataiban merült el, s így észre semvette, hogy Leia vendégei távoztak.

– Bocsáss meg, elmerengtem!– Semmi baj – lépett oda hozzá Leia egy gyors ölelésért. Vagy talán nem is olyan gyorsért. Ott

maradt, szorosan hozzábújva férjéhez.– Épp most beszéltem Karrdéval – mondta Han. Leia hajszálai az ajkát csiklandozták. –

Elmondta, mit derítettetek ki a Caamasról.– Bajban vagyunk, Han – suttogta Leia a férfi mellkasába. – A legtöbben még nem látják, de ez

lehet a legnagyobb fenyegetés, amivel az Új Köztársaságnak valaha szembe kellett néznie. Szószerint darabokra téphet minket.

– Minden rendben lesz – csitította Han, a pillanat komolysága ellenére egy kicsit nevetségesnekérezve magát. A legtöbb szenátor nem vette észre, milyen veszélyt jelent a Caamas, ő azonban igen.– Az almaniai lázadást is átvészeltük, emlékszel?

– Ez most más – felelte Leia. – Kueller egy feldühödött fickó volt, aki összevissza csapkodottmaga körül, az Új Köztársaság pedig megpróbálta úgy megfékezni, hogy közben ne hihessemindenki azt, hogy a Birodalom egy új változata lettünk. A Caamas viszont őszinte, jó emberekközött szít ellentéteket, akik mind igazságot akarnak szolgáltatni, csak épp abban különböznekrettenetesen, hogy mit értenek igazságszolgáltatás alatt.

– Akkor is minden rendben lesz – makacskodott Han, megfogva Leia felsőkarját, és eltolvamagától annyira, hogy a szemébe nézhessen. – Ne adjuk fel, még mielőtt egyáltalán elkezdődöttvolna, jó?!

Elhallgatott, hirtelen szörnyű gyanú hasított belé.– Hacsak – tette hozzá lassan – már vége nincs az egésznek. Tudsz valamit, amit én nem?– Nem tudom – nézett félre Leia. – Érzékelek valamit az előttünk álló napokkal kapcsolatban.

Egy… nem is tudom… fordulópontot, azt hiszem, ahol valami életbe vágóan fontos dologkétféleképpen is alakulhat.

– A Caamasszal kapcsolatban? – kérdezte Han.– Nem tudom – sóhajtott fel Leia. – Próbáltam meditálni, de még semmi többet nem tudtam meg.

Csak annyi biztos, hogy akkor kezdődött, mikor találkoztam Karrdéval a Waylanden, és elolvastuka caamasi adatkártyát.

– Hm. – Han azt kívánta, bárcsak megpróbálta volna lebeszélni Luke-ot a privát kiskalózvadászatáról. Ő talán segíthetne Leiának fókuszálni a megérzéseit. – Ne aggódj, meg fogodtudni, mi az! Egy kis pihenés… egy gyöngéd férj társaságában… és minden be fog ugrani.

Leia elmosolyodott, s arcáról eltűnt a feszültség egy része.– Ez az, amit szeretnél? Egy kis hitvesi gyöngédséget?– Először is el akarlak vinni innen – fogta meg a karját, és indult el az ajtó felé Han. – Csendre és

nyugalomra van szükséged; és ha a kölykök visszajönnek az iskolából, mind a kettőből nagyonkevés marad. Élvezzük ki, amíg lehet.

– Jól hangzik! – sóhajtott fel Leia. – Nem hiszem, hogy a többiek bármi mást csinálnának, minthogy az igazságszolgáltatáson és a bosszún vitatkoznak. Ahhoz pedig nem kell az én segítségem.

– Na ugye – helyeselt Han. – A következő egy óra során semmi fontos nem fog történni agalaxisban.

– Biztos vagy benne? – Garantálom – simított végig Leia karján Han megnyugtatóan.

A híd fényei megrebbentek, és az ablakokon túl a hipertér pöttyözött látványa elhalványult.Csak éppen nem a csíkokká mosódott csillagok megszokott képe vette át a helyét. Ez alkalommal

totális sötétségbe halványult.És totális vakságba.Nalgol kapitány egy hosszú pillanatig kinézett a Tyrannic ablakain az ürességbe, leküzdve

magában a sebezhetőség émelyegve rátörő érzését. Igaz, az álcázóernyő leple alatt végrehajtottugrás teljesen vakon és süketen juttatta el a csillagrombolót a Bothawui rendszerbe, márpedig ezpotenciálisan katasztrofális állapot volt egy hadihajó számára. Ebben az esetben azonban azálcázóernyő természetesen a másik irányba is működött, elrejtve őket az ellenség elől. Ennekellenére, mivel minden más szempontból egyenlők voltak az esélyek, önként nem szívesen vállaltavolna a cserét.

– Jelentés a hangárból, uram! – kiáltotta a vadászgépeket irányító tiszt. – A felderítők elindultak.– Nyugtázva – szólt vissza Nalgol, annyit szemügyre véve az odakinti feketeségből, amennyit

csak a feje megmozdítása nélkül tudott, nem vette volna jól ki magát, ha a híd legénysége előtt ide-oda bámul a semmibe. Megpillantotta a hajótest alól felbukkanó hajtóműfények egyikét; aztán afelderítő áthatolt az álcázóernyőn, és eltűnt.

Nalgol vett egy mély lélegzetet, és megint eltöprengett, hogy vajon mi a fenét keresnek ők itt?Disra moff irodájában ülve Trazzennel, Argonéval és Dorjával még úgy tűnt, van valami értelme azegésznek. Itt viszont, a vad Bothawui rendszer közepén, több millió kilométernyire mindentől,egyáltalán nem látszott olyan jó ötletnek.

Másfelől viszont Thrawn főadmirális tervei közül hány tűnt akár csak homályosan is érthetőnek,mielőtt rászabadult volna az ellenségre?

Nalgol magában felhorkant. Sohasem szolgált közvetlenül Thrawn alatt, sőt ami azt illeti, aBirodalom egyetlen főadmirálisa alatt sem, úgyhogy sohasem tudott véleményt alkotni aképességeikről. Ennek ellenére még akkor is el kellett ismernie, hogy a Birodalom jó úton halad afőadmirális vezetése alatt, mikor a Tyrannicot Thrawn háborús gépezetének a peremére szólította akötelesség, s csak a távolból szemlélhette az eseményeket. Mielőtt végzett volna vele az az árulónoghri, Rukh.

Illetve látszólag végzett vele. Ez aztán csinos kis trükk volt! Hogyan maradhatott életben?S ami még fontosabb, miért rejtőzött el ilyen hosszú időre, s miért hagyta, hogy a Daala

admirálishoz hasonló megalomániás barmok elpocsékolják a Birodalom erőforrásait?És most, hogy visszatért, miért pont Disra moffal állt össze?Nalgol magában elfintorodott. Sohasem kedvelte Disrát. Ráadásul sohasem bízott benne – mindig

az a benyomása támadt, ha ránézett, hogy a moff inkább harcolna körömszakadtáig a Birodalomromjaiból neki jutó morzsáért, semmint hogy valaki más vezetése alatt növekedni lássa. Ha Thrawnösszeállt vele, akkor talán mégsem olyan zseniális, mint ahogy a legendák tartják.

Dorja persze kezeskedett a főadmirális katonai tehetségéért és jelleméért. De hát Argona megmagának Disrának a hozzáértését garantálta. Mit tudnak hát valójában?

De legalább valóban Thrawn tért vissza. Az elvégzett genetikai elemzés ezt minden kétségetkizáróan megerősítette. Thrawn az, márpedig róla mindenki azt állítja, hogy katonai lángelme. Csakremélhette, hogy nem tévednek.

A bal oldalon valami mozgásra lett figyelmes, s arra fordulva látta, ahogy egy felderítő átlépve azálcázóernyő határát, módosítja a pályáját, hogy az ernyőn belül maradjon.

– Nos? – követelte Nalgol.– Majdnem rajta vagyunk, uram – felelte a kommunikációs tiszt. – Csak minimális

pályamódosításra van szükség.– Küldje át a pályát a kormányosnak! – utasította Nalgol, bár nagyon dühös lett volna, ha ezt még

nem tették volna meg. – Kormányos, indulás! Kom, mi a helyzet az Obliteratorral és azIronhanddel?

– A felderítőink kapcsolatba léptek az öveikkel, uram – jelentette a vadászokat irányító tiszt. –Egyeztetik a pályáinkat, nehogy összeütközzünk.

– Remélem is – jegyezte meg Nalgol jeges hangon. Épp elég volt vakon és süketen lapulni itt; aszakmai megszégyenülés csúcsa lenne, ha három csillagrombolónak sikerülne egymásba rohannia.De még annál is rosszabb, ha az álcázóernyők kikapcsolnának és az egész Bothawui rendszerélvezhetné a látványosságot.

De pillanatnyilag természetesen nem láthatták őket. Ez volt a lényege az egész műveletnek. Amipedig a bothaiak védelmi berendezéseit illeti, számukra semmi sem volt idekint, csak egy maroknyi,láthatólag céltalanul köröző kis hajó.

Egy maroknyi kis hajó… és még egy nem is olyan kicsi üstökös.– Úton vagyunk, kapitány – jelentette a kormányos. – Öt perc múlva ott leszünk.– Nyugtázva – bólintott Nalgol.A percek lassan fogytak. Nalgol kitartóan nézte az ablakokon túli feketeséget, időnként

megpillantva egy-egy hajtóműfényt, ahogy egyik-másik felderítő visszabukott az álcázóernyő alá,hogy ellenőrizze a Tyrannic helyzetét, majd újra kilépett az ernyő alól. A számláló elérte a nullát…a kapitány érezte, hogy a hatalmas hajó lassulni kezd…

És hirtelen ott volt a jobb oldalon: egy szeletnyi piszkos szikla és jég fúródott át az ernyőn, éssiklott gyorsan a hajó tatja felé.

– Vigyázzanak! – csattant fel a kapitány. – Elmegyünk mellette!– Rajta vagyunk, uram! – kiáltott vissza a kormányos. Igen, az üstökös szélének hátrafelé irányuló

mozgása Nalgol szeme láttára lassult le, majd fordult meg, míg végül meg nem állapodott aparancsnoki felépítmény előtt, a jobb oldalon. – Pálya stabilizálva, kapitány.

– Rögzítőhevederek?– A siklók már úton vannak velük, uram – jelentette egy másik tiszt. – Tíz percen belül rögzítik

őket.– Jó. – A hevederek természetesen közel sem voltak olyan erősek, hogy együtt tarthassák a

csillagrombolót és az üstököst. Mindössze azt a célt szolgálták, hogy megfelelő visszacsatolástadjanak a kormányosnak a két test egymáshoz képest nyugalomban lévő pozíciójának afenntartásához, miközben az üstökös folytatta lusta sodródását a Bothawui felé. – Van valami hír amásik két csillagrombolóról?

– Az Ironhand már sikeresen rögzítette a hevedereit – közölte a kommunikációs tiszt. – AzObliterator is a helyén van; körülbelül akkorra fejezi be a műveletet, mint mi.

Nalgol bólintott, vett egy mély levegőt és halkan kifújta. Tehát megcsinálták. Itt vannak, és abothaiak valószínűleg nem vehetik észre őket.

Most már nincs más dolguk, mint várni. És bízni abban, hogy Thrawn főadmirális valóban az alángelme, amelynek mindenki tartja.

8. FEJEZET

– Na jó – mondta a nyálkás kinézetű férfi gyanakodva összehúzott szemmel a kom képernyőjén. –Próbáljuk meg még egyszer!

– Már kétszer mondtam el – csempészett a hangjába és arcára egy kis mogorva fáradtságot Luke.– Nem fogok változtatni rajta csak azért, mert neked nem tetszik.

– Mondd csak el még egyszer. A neved?…– Mensio – felelte Luke fáradtan. Kinézett az ablakon a mellettük elhúzó aszteroidák százaira, és

eltöprengett, vajon melyiken rejtőzködik ez az őrszem. – Wesselmannak dolgozom, és egyszállítmányt kell eljuttatnom hozzátok. Ennek melyik részét nem érted?

– Kezdjük a téged és Wesselmant érintővel! – mordult fel a fickó. – Eddig még sohasem beszéltsemmiféle Mensióról.

– Ha visszamentem, majd elküldöm neked az összes embere névsorát – ígérte Luke gúnyosan.– Vigyázz a szádra! – csattant fel a másik. Egy hosszú pillanatig szúrósan Luke arcára meredt.

Luke állta a tekintetét, s közben próbált olyan unottnak és közömbösnek látszani, amennyire csaktudott. Mindent számításba véve, Luke Skywalker arca valószínűleg egyike a legismertebbeknek agalaxisban. Azonban sötétre színezett hajjal és bőrrel, álszakállal, szeme gorezhi stílusúelferdítésével és az egyik arcán díszelgő két forradással nem ismerhetik fel.

– Meg aztán általában Pinchers szokta megkapni ezt a fuvart – szólalt meg végül az őrszem. –Hogyhogy most nem ő jött?

– Ledöntötte valami a lábáról, és nem tud repülni – válaszolta Luke. Ami nagyjából fedte is avalóságot. Pinchers valószínűleg még mindig békésen hortyog a Wistrilen a Luke által rábocsátottgyógyító jeditransz hatása alatt.

A társai nem fognak örülni neki, hogy a csempész hagyta magát elaltatni. Másfelől viszont, mikorfelébred, sokkal egészségesebb lesz, mint évek óta bármikor.

– Figyelj, nincs időm egész héten itt ülni és a port törölgetni veled! – folytatta Luke. – Beengedsz,vagy vigyem vissza az árut Wesselmannak, hogy aztán csak kétszer annyiért kapjátok meg? Nekemmindegy, én így is, úgy is megkapom a pénzem.

Az őrszem érthetetlenül morgott valamit.– Oké, oké, csak lassan a testtel. Mid van?– Mindenből egy kicsi – felelte Luke. – Néhány Norsam DR-X55-ös taposóakna, pár Praxon

mentőkapszula, egy-két GTU-csatapáncél. No és néhány kis meglepetés.– Igazán? A kapitány utálja a meglepetéseket.– Ezeket imádni fogja – ígérte Luke. – Az egyes számú meglepetés egy hiperhajtómű-utánégető.

A kettes pedig egy SB-20 kódtörő droid. – Vállat vont. – Persze, ha nem kell neki, akkor örömmelátveszem tőletek.

– El is hiszem! – horkant fel az őrszem. – Oké, rendben van, indulj el befelé! Ismered az utat,vagy küldjek át egy térképet?

– Ismerem – tette keresztbe Luke lélekben az ujjait. Elméletileg csak két biztonságos útvonalvezetett át az aszteroidalabirintuson a Cavrilhu kalózok bázisáig: az egyik befelé, a másik kifelé.Luke Pinchers elméjéből vette át az útvonalakat, miközben transzba ejtette, és az X-szárnyúvalnyugodtan neki is vágott volna bármelyiknek.

Viszont egy imbolygó thalassi Y60-asban teljesen más lapra tartozott a dolog. Különösen így,hogy az Y60-asnak hiányoztak a középső fénysebesség alatti hajtóműegységei a fúvókák mögül.

– Persze – harákolta az őrszem. – Próbálj meg nem nekimenni semminek!A képernyő hirtelen elsötétült. Luke kikapcsolta, majd üzembe helyezte a hevenyészve összetákolt

interkomot, amely a középső hajtómű hajdani helyén tátongó hatalmas üreghez vezetett.– Célegyenesben vagyunk – közölte. – Te jól vagy ott hátul?Artu igenlően visszacsipogott, majd kissé idegesen füttyögött még valamit.– Ne aggódj, minden rendben lesz! – nyugtatgatta Luke. – Te csak arra ügyelj, hogy a hajó

felszállásra kész legyen!A droid ismét füttyentett egyet, s Luke-nak egy pillanatra eszébe jutott az a trükk, amelyet annak

idején, Thrawn hadjárata alatt a hírszerzéssel dolgoztak ki, hogy bejuthasson a birodalmiak általellenőrzött Poderis bolygóra. Ő és Artu akkor is egy nagyobb hajó belsejében rejtették el az X-szárnyúját, szükség esetére.

Most azonban egy csempész hajóján repültek, nem pedig egy gondosan megtervezett, speciálisjárművön. Teljesen más lesz kiszabadítani belőle a vadászgépet, ha esetleg sietve kell távozniuk.

Mindegy, ezt az akadályt majd ráér akkor leküzdeni, ha elé kerül. Addig is jobb lesz, ha mindentmegtesz, hogy ne kelljen menekülniük. Ehhez pedig legelőször is meg kell győznie a kalózokatarról, hogy valóban az ellátóhálózatuk egyik tagja.

Kezét a teherhajó vezérlőpultján nyugtatva végigvette jedi nyugtatógyakorlatait.– Az Erő legyen velem! – suttogta, azzal elindult.Nem is volt olyan rossz, mint amitől tartott. Pinchers a csempészekre jellemző finesszel

átalakította az Y60-as hajtóműveit és vezérsíkjait, így a teherhajó gyorsabbnak ésfordulékonyabbnak bizonyult, mint előnytelen külseje alapján hinni lehetett. Még így, a középsőhajtómű nélkül is elég tolóerő maradt a feladat végrehajtásához. A hajó könnyűszerrel bevette azéles kanyarokat, s idejében ki tudott jönni a fordulókból, hogy ne kerüljön a kalózok védelmiberendezéseinek a hatókörébe. És persze az aszteroidákat is sikerült kikerülnie.

Luke-ot az egész út meglehetősen emlékeztette Leia egyik háborús történetére, nevezetesen arra,

amelyikben a Falcon a Lázadók hothi bázisának kiürítése után egy aszteroidamezőn keresztül voltkénytelen menekülni. Luke-nak azonban természetesen nem teljes sebességgel, nyomában TIE-vadászokkal és csillagrombolókkal kellett megtennie az utat.

Kifelé persze lehet, hogy másképp alakul a dolog.Beért a labirintus közepébe, s egy hatalmas, de egyébként teljesen jellegtelen aszteroida felé vette

az irányt. Az Új Köztársaság hírszerzésének szűkös információi és a Pinchers elméjébőlkiszipkázott emléktöredékek szerint a kalózok bázisa egy sor barlangból és alagútból állt, amiteredetileg egy még a Klónháborúk előtt csődbe ment bányatársaság hagyott maga után. Aleszállópályákat völgyeknek álcázták az egyenetlen felszínen, s miközben Luke az aszteroida feléközeledett, két éles szélű szirt között egy fénykör gyúlt ki, jelezve a számára kijelölt leszállóhelyet.Leeresztette a teherhajót a platformra – egy pillanatra megrázkódott, ahogy áthaladt a légnyomástbiztosító erőtérgáton –, s ahogy a leszállótalpak hangos csattanással a sziklának ütköztek, már lentis volt.

A rámpa végében egyetlen ember várt rá.– Te vagy Mensio? – kérdezte nyersen, fürkésző pillantásokat vetve Luke elváltoztatott vonásaira.

Luke észrevette, hogy a kezét teljesen nyíltan az övén lógó pisztoly agyán tartotta.– Valaki másra számítottál? – kérdezett vissza Luke, válaszképpen a saját pisztolyára téve a kezét,

és körülnézve a leszállópályán. Az atmoszférapajzs alatti terület nagyjából kör alakú volt, durvánvájták ki a sziklából, s a kerületén többé-kevésbé egyenletesen elosztva fél tucat nyomásbiztos ajtóállt. Szélsőségesen rideg hangulatot árasztott. – Ja, Mensio vagyok. Szép ez a hely.

– Nekünk tetszik – vont vállat a fickó. – Épp most beszéltünk Wesselmannal.– Na ne viccelj! – nézelődött tovább Luke. Az Új Köztársaság hírszerzésének ügynöke az

Amorrison elméletileg pár napra teljesen elszigetelte Wesselmant a kommunikációtól. Ha kudarcotvallott, vagy a szállító megszökött valahogy… – Remélem, üdvözöltétek a nevemben.

– Persze hogy üdvözöltük – bólintott a kalóz sötéten. – Azt mondta, soha a büdös életben nemhallott még rólad.

– Nahát – mondta Luke könnyedén, miközben az Erővel kinyúlt a másik felé. Érzett némigyanakvást az elméjében, de semmi olyan bizonyosságot, ami arra utalt volna, hogy valóbansikerült elérniük Wesselmant. Ez biztos csak egy blöff.

Vagy talán inkább egy próba.– Fura, hogy beszéltetek vele, meg minden – folytatta Luke, befejezve a vizsgálódást és

egyenesen a kalóz szemébe nézve. – Wesselman nekem azt mondta, hogy egypár napig nem leszelérhető. – Egy kicsit mélyebbre hatolt a másik elméjében… – A Morshdine-szektorba megy, ha jólemlékszem. Talán egy be nem jelentett tibannagáz-rakományt szed fel nektek…

A kalóz félig elvigyorodott, félig rávicsorgott, de közben megszűnt a gyanakvása.– Ja, rendben, tényleg odament – ismerte be. – De még nem ért oda. Próbáltuk elérni, de nem

sikerült.Luke vállat vont, azt kívánva, bárcsak pontosan ismerné Wesselman útitervét. Ha túl sokáig nem

jelentkezik, akkor a kalózok valószínűleg ismét gyanakodni kezdenek. Most már azonban túl későezen töprengeni.

– Hát, ha sikerül, akkor üdvözöljétek a nevemben! – mondta. – Szóval, átmentem?A kalóz megint elvigyorodott, és felemelte a bal kezét. A hat ajtó közül négy kinyílt, és négy

kemény kinézetű bandita lépett ki a leszállópályára. Kezükben tartott fegyvereiket eltéve elindultakLuke hajója felé.

– Ja, átmentél – közölte a fickó. – Van valami trükkös zár vagy bomba a raktered ajtaján, amirőltudnunk kellene?

– Nincs, minden tiszta – felelte Luke. – Érezzétek otthon magatokat! Van itt valami rendeskajátok? A koncentrátumoktól már hányingert kapok.

– Persze – mutatott a kalóz a két ajtó egyikére, amelyek mögül nem léptek elő őrök. – Ott van akantin. Ne idd le magad, pár órán belül kirakodunk, és nem szeretném, ha félrészegen mennél neki akifelé útnak! Elég sok szemét maradna utánad, amelyet nekem kellene feltakarítanom.

A jelzett ajtó egy körülbelül tíz méter hosszú és négy méter széles helyiségbe vezetett, amelynek aközepén két hosszú asztal állt, két-két oldalukon padokkal. A jobb oldali falon különbözőzenegépek és videóvetítők álltak; a másik oldalon pedig egy derékmagasságú pult, mögötte egyragyogóra fényezett SE-5 pincérdroiddal.

– Szép jó napot, uram! – köszöntötte a robot vidáman a belépő Luke-ot. – Miben lehetek asegítségére?

– Van tomofűszeres karkanbordátok? – kérdezte Luke, s közben körülnézett. Nem látottsemmiféle kijáratot, amelyen keresztül a komplexum belsejébe lehetett volna jutni. Valójában nemis túl meglepő, ha figyelembe vesszük, miféle vendégeknek szánták a kantint.

– Igen, uram, természetesen van – biztosította a droid arrébb lépve és előkapva egy csomagot apult alól. – Csak néhány perc, és már el is készítettem.

– Remek – mordult fel Luke.Nem egészen négy percig tartott, amíg a droid felmelegítette a bordaszeleteket, és művészien

elrendezte őket egy tányéron. Luke közben a teremben kószált, látszólag a videóvetítőket nézegette,valójában azonban rejtett kamerák után kutatott.

Hármat szúrt ki, mire az étel elkészült. A Cavrilhu kalózok még egy teljesen elszigetelthelyiségben sem bíztak semmit a véletlenre.

– Ajánlhatok esetleg valami italt? – kérdezte a droid, miközben felszolgálta Luke-nak az ételt.– Ne fáradj! – legyintett Luke. – Jobb van nekem a hajón.– Aha – hümmögte a droid. – Evőeszközt hozhatok?– A fűszeres bordához? – nézett rá Luke megvetően. – Ugye csak viccelsz?– Ó – motyogta a robot egy kicsit meghökkenve. – Nos… jó étvágyat, uram.Luke elfordult, magába fojtva a szerepéhez egyáltalán nem illő késztetést, hogy megköszönje a

droidnak az ételt. Letépte az egyik bordaszeletet, és jóízűen rágódva rajta visszament aleszállópályához.

A kalózok nem lustálkodtak a távollétében. Leeresztették az Y60 rakodórámpáját, ésantigravitációs targoncáikon elkezdték lehordani a termetes ládákat.

– Remélem, vigyáztok a sarkokra azokkal a dolgokkal! – figyelmeztette az egyiket Luke, atargonca felé intve a bordával. – Nem szeretném, ha lenyúznátok a rögzítőgyűrűimet!

– Befoghatnád a pofád! – morogta az egyik kalóz megrázva a fejét, hogy copfját visszalökje aválla fölé. – Semmit sem nyúzunk le. Kivéve talán a bőrödet, ha feltartasz minket.

– Ja… majd pont te – vágott vissza Luke, és felment a fickó mellett a rámpán. – Ha megengeded,magam nézek utána!

– Csak ne kerülj az utamba!A raktérben két másik kalózt talált; az egyik még a ládákat pakolta a targoncájára, a másik már

épp kifelé indult a sajátjával. Luke odament a helyiség külső falához, s miközben úgy tett, mintha arögzítőgyűrűket venné szemügyre, kinyúlt az Erővel. A közelben, valahol az aszteroida folyosóinkét másik kalózt érzékelt, amint a következő adagjukért jöttek. Megbecsülte az időt… igen. Pontmeg tudja csinálni.

A két kalóz közül a lassabb már majdnem a rámpánál járt. Luke látszólag elégedetten dörmögve atulajdona állapotát látva irányt változtatott, és a hajó lakóterébe vezető ajtó felé indult. A kalózleügyeskedte a targoncáját a rámpán, és elfordult a hajó oldala mentén.

És a következő tíz másodpercre Luke egyedül maradt.Nem volt vesztegetni való ideje. Szerencsére az ideúton rengeteget gyakoroltak Artuval, s már

szinte automatikusan ment minden. Luke halkan füttyentve odalépett a ládához, amelyet a droiddalelőkészítettek, de közben az Erővel megragadta a tányérját és átrepítette a raktéren. Artumeghallotta a füttyöt és kinyitotta a lakótérbe vezető ajtót, ahogy az étel odaért. Luke a következőmásodpercben annyira berepítette a tányért a belső helyiségbe, amennyire csak belátott, majd letettea padlóra és levette a láda oldalát, amely mellett állt.

A ládában, jól bebugyolálva az esetleges ütődések ellen, Wesselman híres SB-20-as kódtörődroidja állt. A kalózok már nemigen vehették hasznát, mivel teljesen ki volt pucolva a belseje, a

burkolata viszont ideális rejtekhelyet nyújtott a bázisra való csendes behatoláshoz. Luke bepréseltemagát a szűk helyre, és az Erővel visszahúzta a láda oldalát.

Épp idejében. A fedélzet enyhén megremegett alatta, ahogy a visszatérő kalózok felmentek arámpán. Luke kinyúlt az Erővel, s azonnal megérezte hirtelen támadt gyanakvásukat. Végigfutott azérzékszerveit felerősítő technikákon…

– Control, itt Grinner – jutott el egy suttogó hang Luke füléhez, olyan tisztán, mintha a kalózközvetlenül mellette állt volna. – Látod valahol a csempészt?

– Amikor utoljára láttam, befelé tartott a raktérbe – hallatszott válaszul annak a kalóznak a halkhangja, akivel Luke korábban beszélt. – A rögzítőgyűrűi miatt aggódott.

– Igen, ott volt, mikor mi kijöttünk – erősítette meg egy másik hang.– Értem – mondta Grinner. – De hol van most?– Valószínűleg odabent – válaszolta a második hang. – Arrafelé ment, mikor Fulkes meg én

kijöttünk. Egy tányér bordát csócsált.– Valószínűleg le akarta valamivel öblíteni a tomofűszert – tette hozzá egy új hang. – A

pincérdroidnak mondta is, hogy van valami jó piája.– Lehet – morogta Grinner. A hangját majdnem elnyomta a halk, fémes szisszenés, amivel

előhúzta pisztolyát. – De az is lehet, hogy valami trükkel próbálkozik, például elbújt valamelyikládában. Control, akarod, hogy lehívjak egy szkenneres csapatot?

– Nyugi, Grinner – tanácsolta az ismeretlen hang. – Először nézzünk körül mi.A raktér egy hosszú pillanatra elcsendesedett. Luke az Erővel továbbra is a helyén tartva a láda

oldalát kigombolta a tunikáját és megmarkolta a fénykardját. Ha nem veszik be a trükköt, akkor elkell intéznie őket…

– Leereszthettek, fiúk – hallatszott Control hangja. – Minden rendben, bement. A tányér, amelyeta kantinból elhozott, körülbelül ötméternyire van az előttetek lévő ajtón belül. Nem vihette be ésjöhetett ki az alatt a… nézzük csak… kilenc másodperc alatt, amíg egyedül volt.

Grinner pisztolya egy horkantás kíséretében visszakerült a tokjába.– Na jó – mondta. – Csak van valami abban a fickóban, ami nem tetszik nekem.Luke elengedte a fénykardját, és lassan, mintegy halk, megkönnyebbült sóhajként kifújta a

visszatartott levegőt. Eredetileg, mikor kölcsönvette a hajót, úgy tervezte, hogy egyszerűen magávalviszi a ládába az ételt, amit szerez. Azonban nem tetszett neki ez a változat, ezért dolgozták kiArtuval azt, amit végül is megvalósított. És most már nagyon örült neki, hogy így döntöttek.

– Na, pakoljunk ki, aztán tűnjön innen a francba! – mondta Control. – Láttátok valahol azt az SB-20-as droidot? Az legyen a következő.

– Ööö… nem. Az egyetlen droidláda, amit látok, egy R2-esé.– Az lesz az – nyugtatta meg Control. – Az SB-20 kívülről úgy néz ki, mint egy R2-es, csak a

belsejében van speciális kémfelszerelés és program.Luke ládája megdőlt, ahogy a kalóz alátolta targoncáját.– Még sohasem hallottam róla.– Nem nagyon reklámozzák őket a droiddepókban – jegyezte meg Control csípősen. – A kapitány

már egy éve nyaggatja Wesselmant, hogy szerezzen egyet.– És egész véletlenül pont ma érkezik egy, mi? – mordult fel Grinner. – Érdekes.– Nyugodj már le, Grinner! – förmedt rá a másik kalóz. – Oké, megvan a droid. Hová vigyem?– Az elektronikai műhelybe – utasította Control. – A kapitány azt akarja, hogy Pap és K'Cink

nézzék át.– Rendben.Pár másodperc múlva már kint is voltak. Lesiklottak a rámpán, majd átvágtak a leszállópályán.

Luke kitámasztotta magát a droid burkolatának belső felületén. Fülét a körülötte lévő zajokrahegyezte, és próbált nem tudomást venni a szörnyű rázkódásról, amely valójában csak a targoncakisebb döccenéseiből és rezgéséből származott. Eredetileg arra számított, hogy a szállítmány többirészéhez hasonlóan valamiféle raktárba viszik majd, s így lesz elég ideje észrevétlenül kimászni aládából. Ugyanakkor az elektronikai műhely valószínűleg közelebb volt a bázis parancsnoki

központjához, ahová végül is el szeretett volna jutni. Mindent egybevetve, talán megérte a csere.Áthaladtak az egyik nyomásbiztos ajtón, és pár percig semmi más nem hallatszott, csak a targonca

antigravitációs motorjának a zümmögése, illetve a kalóz léptei és reszelős zihálása. Aztánfokozatosan egyre több zaj kezdett beszűrődni: más hangok és léptek, általában távolról, deidőnként közvetlen közelről. Luke az Erővel kinyúlva számos emberi és nem emberi elmét érzékelta környéken. A visszhangok furcsán megváltoztak, mikor nyilvánvalóan elhagyták a folyosót, ésbeléptek egy tágasabb helyiségbe; aztán ismét, ezúttal fordítva, mikor megint kiértek egy folyosóra.A targonca befordult egy sarkon, aztán még egyen; ismét nyílt térbe jutott, amit visszafojtott hangokduruzsolása töltött be…

– Lanius? – hallatszott Control hangja.– Itt vagyok – válaszolta a Luke targoncáját toló kalóz.– Megváltozott a terv. Pap szétszedett valamit a műhelyben és nincs hely a droidnak. Vidd át a

négyes szint raktárába!– Oké. – A targonca lelassult, és irányt változtatott. – Ugye hiába is kérném, hogy gondolják meg

magukat?– Nagyon vicces – morogta Control. – Csak vidd oda, oké?– Viszem már, viszem – lihegte Lanius erőlködve.A targonca folytatta útját, de miközben a folyosókon kanyargott, Luke kellemetlen bizsergést

érzett az elméjében. Valahol… valahogyan… valami hirtelen elromlott.Ismét kinyúlt az Erővel, próbálva nyomon követni az érzést. Előttük sziszegve kinyílt egy ajtó, és

a targonca egy tágas helyiségbe ért. Úgy tűnt, elég sokáig fog tartani, míg átmennek rajta…És a targonca hirtelen megállt.– Mi a fe… – kezdte a kalóz.– Eredj onnan, Lanius! – bódult fel Control hangja egy hangszóróból. – Utasod van.A kalóz elkáromkodta magát, aztán csak a léptei csattogása hallatszott, amint elrohant a targonca

mellől.– Rendben, akárki is vagy – folytatta Control. – Tudjuk, hogy ott lapulsz, a biztonsági folyosó

szkennerjei kiszúrtak. Gyere ki szépen!Luke elfintorodott. Tehát ez volt az a bizsergető érzés: ennek a csapdának az előjele, amelybe

most került. Kár, hogy nem figyelt rá jobban, bár az is igaz, hogy hirtelen nemigen tudott volnatenni semmit az események alakulása ellen.

Különben semmit sem nyer azzal, ha most elkezdi átkozni magát a tévedései miatt. Előhúzta ésbekapcsolta a komlinkjét.

– Artu? – suttogta.Csak statikus zúgás érkezett válaszul.– Ja, igen, zavarjuk az adásaidat – tette hozzá Control. – Attól tartok, én vagyok az egyetlen,

akivel beszélni tudsz.Luke tehát csak magára számíthatott. Egy kicsit mélyebbre gyömöszölte a fénykardját a

rejtekhelyére, és lazán ráhúzta a tunikáját.– Oké! – kiáltotta. – Ne lőjetek, kijövök!Elengedte az Erővel a láda oldalát és hagyta, hogy az kinyíljon. Három kalózt pillantott meg

tisztes távolságban a ládától, fegyverüket egyenesen rászegezték. Ugyanakkor érzékelte, hogy ötmásik a látóterén kívül veszi körül.

Öt másik és egy defel valahol az árnyékok között, hátvédként. Most sem bíztak semmit avéletlenre.

– Lám, lám – mondta Control, miközben Luke kikecmergett a kibelezett droidból ésfelegyenesedett. – Rossz helyen fordultál be, igaz, Mensio?

– Nem, szerintem Lanius fordult be rossz helyen – felelte Luke messzire eltartva a kezét apisztolyától. Egy tágas, magas helyiségben volt, a falak mentén egymásra tornyozott ládák álltak.Az övét egy egyébként üres sarokban tették le, távol a többi árutól; a nyolc kalóz laza félkörbenhelyezkedett el körülötte. A defelt nem látta, de valószínűleg valahol közte és az egyetlen ajtó

között lehetett, a terem másik végében, a pisztolyok gyűrűje mögött. – A kapitányotokat szerettemvolna látni, nem a készleteiteket.

Az egyik kalóz a Luke-kal szemben állók közül érthetetlenül morgott valamit.– Azt hiszem, tudnod kell, hogy Hensing nagyon utálja a gúnyos palikat – közölte Control.– Nahát! – vetett még egy könnyed pillantást Luke az ajtó felé. A világítás kapcsolója az

ajtószárny mellett volt a falon: egyszerű nyomásérzékelő, amelyet az Erővel is tud működtetni.Tökéletes. – Ezt sajnálattal hallom.

– Ráérsz még sajnálkozni – figyelmeztette Control. – Van egy elmélete, miszerint a palik sokkalkevésbé gúnyosak, ha lelövi az egyik vagy mindkét kezüket.

Luke komoran elmosolyodott, megfeszítve műkeze ujjait.– Ebben igaza van – jelentette ki. – Nekem elhihetitek.– Akkor megértettük egymást – nyugtázta Control. – A pisztolyod, légy szíves… biztosra veszem,

hogy ismered a műveletet…– Persze – húzta elő Luke a fegyverét kínos óvatossággal, és tette le maga elé a padlóra. – A

tartalék tárakat is? – kérdezte faz öve másik oldalán lógó két kis dobozkára mutatva. – Nem,nyugodtan elbújhatsz mögéjük, ha akarsz – felelte Control. – Csak rúgd el a pisztolyt magad elől!

Luke engedelmeskedett, s az Erő segítségével pontosan Hensing lába előtt állította meg afegyvert.

– Most boldog vagy?– Boldogabb, mint te leszel hamarosan – kuncogott Control.– Attól tartok, még nem fogtad fel, mekkora slamasztikába kerültél, Mensio.Itt az ideje taktikát változtatni, döntötte el Luke.– Oké, akkor hagyjuk a hülyéskedést! – jelentette ki éles hangon, kissé kihúzva magát. – Azért

jöttem, hogy üzleti ügyben beszéljek a kapitányotokkal.Ha Controlra gyakorolt is valamilyen hatást az új Mensio, a hangja semmit sem árult el belőle.– Hát persze – tamáskodott. – Akkor miért nem kértél egy időpontot?– Meg akartam nézni, hogy működik a biztonsági rendszeretek – felelte Luke. – Csak hogy

tudjam, olyanok vagytok-e, akikkel a megbízóm szívesen kötne üzletet.– És miféle üzlet lenne az?– Azt a parancsot kaptam, hogy ezt a kapitánnyal beszéljem meg – jelentette ki Luke fellengzősen.

– Nem pedig holmi beosztottakkal.Hensing ismét felmordult, s a pisztolyát is megemelte.– Akkor a megbízód vagy hülye, vagy bolond, vagy mindkettő – vélte Control. – Öt másodperced

van, hogy előállj valami hihetőbbel. Azután rád eresztem Hensinget.– Ha ragaszkodsz hozzá – fonta keresztbe a karját a mellkasán Luke, elnézve a világítás

kapcsolója felé. Az a figyelmeztető bizsergés ismét felbukkant… – Megtudtuk, hogy klónokkaltöltöttétek fel néhány hajótok legénységét. Szeretnénk bérbe venni néhányat.

– Cö-cö! Sajnálom, rossz válasz! – közölte Control. – Végezzetek vele! – A kalózok felemelték afegyvereiket…

És Luke az Erővel kinyúlva lekapcsolta a világítást.Valaki kurtán elkáromkodta magát, a hangját majdnem elnyomta a Luke felé küldött lézersugarak

süvöltése. Luke azonban már nem ott állt. Egy az Erővel megtámogatott ugrás átrepítette a kalózokfeje fölött az ajtó felé, a kezében bekapcsolásra készen tartott fénykarddal. Ha annyira bíztakmagukban, hogy nem állítottak őrt az ajtón kívülre…

Valami figyelmeztetően megrezzent benne, és épp idejében kapta védekező pózba a fénykardot,hogy megpillantsa a defel halványvörösen izzó szemeit, amint egy ládahalom tetejéről rámerednek.Inkább csak érezte, mint látta a ráirányuló fegyvert, s ugyanabban a pillanatban kapcsolta be afénykardját, amelyikben a vörös szemek közül elővillant a célzásra tartott pisztoly lézersugara.

A zöld penge rémisztő fénnyel kelt életre a sötétségben, és térítette el a defel lövését. Lukeazonban már az ajtó mellett földet érve rájött, hogy ezt a kört a defel nyerte meg. A lövése nemtalált ugyan, viszont rákényszerítette Luke-ot, hogy felfedje a helyzetét és a kilétét.

A kalózoknak sem tartott sokáig rájönni egyikre sem. Valaki elkáromkodta magát a helyiségmásik végében…

– Ez Skywalker! – kiáltotta egy másik… és egyszerre újra lézersugarak záporoztak felé alevegőben.

Luke az ajtóhoz hátrált, hagyva, hogy az Erő vezesse a kezét védekezés közben. Az ajtótvalószínűleg lezárták; oldalazva felé szökkent, hogy ideiglenesen elterelje támadói figyelmét, skétszer megsuhintotta a kardját. Egy lapos ugrás a résen át, és szabad volt.

Odakint a folyosó üresen tátongott. Luke talpra szökkent, maga elé kapta a fénykardot, és a ráváró csapda után kutatva kinyúlt az Erővel. Azonban senki másnak a jelenlétét nem érzékelte aközelben.

– Mi az, ilyen hamar feladtátok? – kiáltotta.– Nemigen – hallatszott Control hangja egy mennyezetre szerelt hangszóróból, pár méter

távolságból. – Elég nagy hülyeség volt a részedről, hogy ilyen hamar leleplezted magad.– Jobban szeretek úgy gondolni rá, mint túlpezsgő önbizalomra – vágott vissza Luke még

távolabbra kiterjesztve érzékeit. Semmi; és ha valóban nincsenek őrök, akkor okosabb lesz nemhagyni időt nekik, hogy újra összeszedjék magukat. Kiválasztva azt az irányt, amerről reményeiszerint jöttek, szapora ügetésbe kezdett.

– Hajlandóak vagytok elárulni, honnan szerzitek a klónjaitokat? – vetette oda a hangszórónak. –Tényleg nem szívesen hajtanám fel a kapitányotokat, hogy személyesen tőle kérdezzem meg.

– Azt hajtasz fel, akit akarsz – felelte Control most egy másik hangszóróból. Nyilvánvaló volt,hogy nyomon követik Luke mozgását. – Itt senkit sem találsz, aki tudja. De azért kösz, hogyelárultad, tényleg emiatt jöttél ide.

– Igazán nincs mit – szorította össze a fogát Luke, ahogy ismét rátört a veszélyt jelző bizsergés.Előtte a folyosó enyhén jobbra kanyarodott; és valahol a kanyar mögött végre megérezte a kalózokjelenlétét.

A klasszikus egérfogó-felállás: csalogassuk az ellenfelet egy olyan kanyarba vagy szögletbe, aholkereszttűz alá lehet venni anélkül, hogy a csapda két végén állók egymást is fenyegetnék. Lukeérezte, hogy a raktárban hagyott kalózok most kiözönlenek a folyosóra; néhány szívdobbanás múlvaa hátába is lézertüzet fog kapni.

A kalózok vészhelyzetekre kidolgozott tervei azonban valószínűleg nem számoltak azzal alehetőséggel, hogy egy jedi szabadul el a bázisukon. A kanyar külső oldalában egy nehéz fémajtóegy oldalfolyosó létére utalt, bal felé kivezetve a csapdából. A pisztoly, amelyet a raktárban hagyott,meg sem karcolta volna; Luke-nak azonban sokkal hatékonyabb eszközök álltak a rendelkezésére,mint amire a kalózok számíthattak. Megállt az ajtó előtt, bekapcsolta a fénykardját, és átvágta azárszerkezetet. Az ajtó nehézkesen nyílni kezdett…

Luke veszélyérzékelői felvijjogtak, és épp időben pördült meg ahhoz, hogy a fénykard háromsuhintásával elhárítsa a felé süvítő lézersugarakat. A raktárból kirohanó kalózok, látva, hogy azegérfogó csődöt mond, teljes sebességgel, folyamatosan tüzelve szaladtak felé. Luke elhárított újabbkét lövést – a többi célt tévesztett –, és beugrott a még mindig nyílófélben lévő ajtón azoldalfolyosóra.

A folyosó kialakítása szinte mellbe vágta. A bázis durván megmunkált falaitól eltérően ezt aszakaszt mintha egyenesen egy csatahajó fedélzetéről ültették volna át az aszteroidára. A négy méterszéles, négyzetes keresztmetszetű járat falait sima fém borította, csak mintegy húsz méterreltávolabb ágazott el T alakban két, a megszokott módon durván kifaragott sziklaalagútba.

A járatot mindössze a Luke mögül beszűrődő fény, illetve a másik végén valami hasonló derengésvilágította meg. Ennek ellenére tisztán látszott, hogy a falakat, a padlót és a mennyezetet tízcentiméteres négyzethálóban elhelyezkedő, három centiméter átmérőjű körök díszítik.

A járat tökéletesen elhagyatottnak tűnt, és Luke az elágazáson túl sem érzékelt senkit. Láthatólagvalóban sikerült felkészületlenül érnie őket.

A veszélyérzete azonban még mindig nem csillapodott. A folyosóval lehet valami? Azonban a kétcsapattal a háta mögött nem mehetett másfelé, csak előre. Bár az érzékei veszélyt jeleztek, elindult.

Négy lépést tett meg, mikor a gravitáció figyelmeztetés nélkül megfordult, s ő zuhanni kezdett amennyezet felé.

Esélye sem volt fizikailag vagy lelkileg felkészülni. A feje és a válla nekicsapódott a fémnek.Fájdalom hasított belé, majd egy tompa puffanással a teste többi része is lezuhant, még többfájdalmat keltve. Levegő után kapkodott – a becsapódás kipréselte belőle az összest –, de mégmielőtt félig megtölthette volna a tüdejét, ismét zuhanni kezdett, ez alkalommal az egyik oldalfalfelé.

Keményen ráesett a jobb oldalára, a fején, a vállán és a csípőjén újabb fájdalomfolyamhömpölygött át, ahogy valami kapaszkodó után tapogatózott. A sima fémen azonban semmibe semtudta beleakasztani az ujjait. Az Erőn keresztül megérezte, hogy a gravitációs mező ismét változnifog; és az új padló hirtelen ismét mennyezetté változott, ő pedig a szemben lévő fal felé zuhant.

Ez alkalommal azonban nem ért el a sima fémig. A nyakát tekergetve észrevette, hogy adíszítésnek hitt körök valójában lapos végű fémrudak végei. A rudak most előbújtak a falból, tompahegyű lándzsaerdőként várták, hogy megállítsák az esését.

Luke a fogát összeszorítva kinyúlt az Erővel, és kinyújtotta a kezét a közeledő rudak felé. Aköztük lévő helyet figyelembe véve nem csúszhatott be közéjük; de ha meg tudna ragadni kettőt,akkor legalább az esésén tompíthatna valamennyit. Elkapta az arca és a mellkasa felé mutatókat, ésaz Erő segítségével lelassította magát. Sikerrel járt, s egy rövid pillanatig ott egyensúlyozottrajtuk…

Amikor is a mögötte lévő falból kinyúló rudak keményen belenyomódtak a hátába és a lábába.Felnyögött, ahogy ismét kiszorult belőle a levegő, s megpróbált úgy fordulni, hogy a rudak erdejene nyársalja fel.

Azonban még a bal karját sem szabadíthatta ki a két rúd közül, amely közrefogta, amikor apadlóból és a mennyezetből is előcsusszant az összes rúd. Nekinyomódtak a vállának, a fejének, alábának, s egyre keményebben szorították a helyére. A gravitáció újabb változásai már csak akülönböző testrészeit ütötték oda az egyre közelebb kerülő rúdvégekhez…

És amikor a tömegvonzás visszaállt a normálisra, nagyjából egyenesen lógva találta magát afolyosó közepén, minden oldalról acélrudakkal körülvéve.

– Lám, lám! – csendült fel Control gúnyos hangja a csendben. – Meglepődtünk, igaz?– Egy kicsit – ismerte be Luke, próbálva leküzdeni a gravitáció változásai után visszamaradt

szédülését. Amennyire csak szorosan fogva tartott fejétől tellett, körülnézett. Az egész folyosóbólegy hatalmas, háromdimenziós rúdháló lett, teljesen betöltve a két végén helyükre csúszó ajtókközötti teret. Fogoly volt, és moccanni sem tudott.

– Úgy öt éve szereltük fel – folytatta Control. – A te yavini akadémiád tökös kis leendő jedikkelkezdte elárasztani a galaxist, és úgy gondoltuk, csak idő kérdése, hogy az egyik ránk ne szálljon.Úgyhogy kitaláltunk nekik egy kis meglepetést. De azt remélni sem mertük, hogy maga a NagyFőtökös bukkan fel. Szóval, hogy tetszik a dolog?

– Elismerem, nagyon ötletes – mondta Luke vállával és karjával nekifeszülve a rudaknak.Megspórolhatta volna az erőfeszítést. – Remélem, nem hiszitek, hogy túl sokáig itt tud tartani.

– Meg fogsz lepődni – vélte Control. – Úgy látom, még nem vetted észre, hol van a fénykardod.Luke még arra sem emlékezett, mikor dobta el a gravitáció változásai közben. Most a szeme

sarkából kiszúrta a fegyvert, úgy tizenöt méternyire, hozzá hasonlóan beszorulva a rudak közé. –Láthatod, arrafelé kicsit sűrűbben vannak a rudak – hívta fel rá a figyelmét Control. – Jó szorosantartják azt a vackot.

Luke elmosolyodott. Az összes előkészület ellenére, a kalóz láthatólag nem tudott eleget ajedikről. Az Erővel kinyúlva bekapcsolta a fegyvert. A zöld penge zümmögve életre kelt; Lukepedig megpróbálta oldalra fordítani a markolatot. Semmi sem történt.

– Egyszerűen zseniális konstrukció – folytatta Control társalgási hangnemben. – A kardotpontosan olyan szögben tartja, hogy a pengéje a rudak között menjen át, és ne tudjon hozzáérniegyikhez sem. Okos, mi?

Luke nem válaszolt. Úgy tűnt, a fénykard szilárdan a helyéhez van szögezve… de ha a penge nem

érhetett hozzá a rudakhoz, akkor a markolatnak szabadon kell mozognia előre és hátra. Az Erővelmegragadva előrecsúsztatta.

– Ó, igen, el fog mozdulni arra – közölte Control, mikor a fénykard arrébb csúszott. – Amíg benem akad az egyik kapcsolója, vagy valami más. De ezzel sem mész semmire. A penge nem foghozzáérni egyik rúdhoz sem…

A penge hegye odaért a falhoz. Luke továbbtolta, egyenesen bele a fémborításba.– …és természetesen nem vagyunk olyan hülyék, hogy bármi létfontosságút helyezzünk el a

falban, hogy aztán átvághasd – fejezte be Control a mondatot. – Most már egy kicsit jobbanmeglepődtünk, igaz?

– Egy kicsit, talán – mondta Luke. – És most mi lesz?– Miért, mit gondolsz? – kérdezett vissza Control hirtelen elsötétült hangon. – Tudjuk, mire képes

egy jedi, Skywalker, nehogy azt hidd, hogy nem. Szerintem ez alatt a pár perc alatt, amit a bázisontöltöttél, eleget megtudtál a tevékenységünkről ahhoz, hogy mindannyiunkat húsz évre a Fodurantravagy a Beauchenre juttasd. Ha azt hiszed, hogy majd ölbe tett kézzel ülünk és végignézzük, akkornem vagy normális.

Luke elfintorodott a helyzet iróniáján. Controlnak igaza volt: az összes jediképességét bevetvevalószínűleg le tudott volna ilyen mélyen ásni az elméjükbe. De mivel mostanában vonakodott ilyenötletszerűen használni az erejét, valójában eszébe sem jutott a dolog.

– Akkor mit akarsz? Kössünk üzletet?– Nem egészen – felelte Control. – A halálodat akarjuk.– Nahát – mondta Luke szárazon. Lehet, hogy az emberi izomerő nem bír el a rudakkal, de egy

jedi számára nem is az jelentette a képességei korlátját. Alaposan bele fog izzadni, amíg széthajlítjamaga előtt annyira a rudakat, hogy elérje a fénykardját, de több mint elég gyakorlata van az Erőhasználatában ahhoz, hogy megcsinálja. – És hagytok végelgyengülésben elpusztulni, vagy valamigyorsabb halálon töritek a fejeteket?

– Ami azt illeti, tulajdonképpen félig-meddig sajnálom a dolgot – engedte el a füle mellett akérdését Control. – Szerintem kár így elpazarolni téged, különösen, ha figyelembe vesszük,mennyibe került ez a jedicsapda. Manapság azonban senki sem fizet vérdíjat a jedikért. De ha mégfizetne is, attól tartok, az a ketrec nem tartana vissza addig, hogy begyűjthessük a pénzt. Hát így vanez. Ég veled, Skywalker!

A hangszóró egy kattanással elhallgatott… és a beálló csendben Luke meghallott valamit, amiveleddig még nem találkozott.

Az áramló gáz halk sziszegését.Az Erőért kinyúlva vett egy mély lélegzetet. A jedik eszköztárában akadtak olyan

méregsemlegesítő technikák, amelyek mindennel elbánnak, akármit is pumpáljanak be. Ettőlfüggetlenül jobb lesz, ha nem halogatja a kitörést. A szemét lecsukva mélyen megmerítkezett azErőben, és nekifogott, hogy elhajlítsa az egyik rudat az arca elől…

És hirtelen felpattant a szeme, ahogy, ha elkésve is, de rájött az igazságra.A kalózok nem mérget pumpáltak be. A levegőt szivattyúzták ki.És levegő nélkül még egy jedi sem bírja sokáig.Luke vett még egy mély lélegzetet, félresöpörve feltörni készülő félelmét. Egy jedi csak

nyugodtan, az Erővel békében cselekszik. Rendben. Artu és az X-szárnyú talán már a kalózok kezénvan. De ha nem is, a vadászgép akkor sem tudna berepülni a szűk, kanyargós folyosókon. Senkimásra nem számíthat, csak magára, és a nála lévő felszerelési tárgyakra: egy komlink, egy lámpa,egy adattábla…

És két tartalék telep a pisztolyához.Luke az Erő segítségével leemelte a kis dobozokat az övéről, és a szeme elé lebegtette őket.

Annak idején, a Lázadás legszebb éveiben, Airen Cracken tábornok, ez a technikai zseni rájött,hogyan lehet felrobbantani a telepeket. Csak össze kellett kötni legalább kettőt, és el kelletttávolítani a túltöltődést megakadályozó biztosítékot. Harminc másodperc múlva egy közepes erejűgránáténak megfelelő erősségű robbanást produkáltak.

A robbanás ereje valószínűleg széttörné, vagy elhajlítaná a közvetlen közelében lévő rudakat.Sajnos azonban Luke-ot sem kímélné.

Egy kis furfanggal viszont…Mindössze pár másodpercig tartott eltávolítani a biztosítékokat a telepekről. Aztán szorosan

összenyomva, az Erővel a távolabbi fémajtó felé kezdte mozgatni a rudak labirintusán át. HaControl még mindig szemmel tartotta – és ismerte ezt a trükköt –, akkor valószínűleg arra akövetkeztetésre jutott, hogy Luke magába az ajtóba akar lyukat robbantani, hogy beengedjen egykis levegőt. És kétségkívül azt gondolná, hogy a fém könnyedén kiállja a robbantást.

Ami Luke-nak tökéletesen meg is felelt. Minél tovább cselekszenek a kalózok téves feltételezésekalapján, annál lassabban fognak reagálni, mikor végre rájönnek, mit forgat a fejében.

Hevenyészett bombája már majdnem az ajtónál járt, tíz másodperc maradt a robbanásig. Luke atelepeket tovább mozgatva az Erő segítségével visszahúzta a fénykardját az egyetlen lehetségesirányban, amíg csak a vége a falnak nem ütközött. A bomba odaért a fénykard rendelkezésére állómozgástér másik végéhez, ahol is megállapodott a rudak között.

Luke tudta, a kritikus kérdés most az, hogy a robbanás és a szétszóródó törmelék sérülést okoz-e afénykardnak. Egy hirtelen ötlettel bekapcsolta a fegyvert, s a zöld penge egyenesen a bomba felémutatva kelt életre. A penge megsemmisíti majd a felé repülő repeszeket, némi védelmet biztosítvaezzel a markolatnak és a benne rejlő elektronikának. Most már nem volt mit tenni, mint várni ésküzdeni, hogy el ne ájuljon a gyorsan ritkuló levegőben…

Amikor is a telepek hatalmas tűzkitörés és robaj kíséretében, három másodperccel korábban atervezettnél, felrobbantak.

Luke nagyot rándult, ahogy egy tucat vörösen izzó fémszilánk csapódott a bal oldalába és karjába.Az eredmény azonban igazolta a reményeit. Még a szállongó füstön keresztül is látszott, hogy afolyosó másik végében a rudak szabályos elrendezését megváltoztatta a robbanás. Nem túlságosan,de talán épp eléggé. Az Erővel kinyúlva előrecsúsztatta a fénykardot a görbe rudakhoz, éselfordította a markolatot.

Nem túlságosan, de épp eléggé. A fénykard részben kiszabadulva börtönéből pont el tudottfordulni annyira, hogy elvágja az egyik mellette lévő rudat. Luke ismét elfordította a fegyvert, s kétújabb rúd hullott csörömpölve a padlóra. Megint elfordította, és megint, minden egyes alkalommalegyre szélesebben, ahogy módszeresen megtisztította a fénykard körül a terepet…

És a fegyver hirtelen kiszabadult. Úgy pörgött, mint egy propeller, mindent átvágva, ami az útjábakerült.

Luke szeme előtt fehér foltok kezdtek táncolni, miközben átküldte a fegyvert a fémajtón, egyháromszögletű lyukat vágva bele, amelyen azonnal jóleső légáramlat tört be a részleges vákuumba.Vett egy mély lélegzetet, s amikor a látása ismét kitisztult, maga felé húzta a fénykardot. A ragyogópenge úgy aratott a fémrudak között, mint egy kasza a búzamezőben.

Egy perc múlva már ismét a sziklafolyosókon járt. Bekapcsolta a komlinkjét, miközben aleszállópálya és a hajója felé vette az irányt.

– Artu? – kiáltotta. – Ott vagy?Ismét csak statikus zörej érkezett válaszul. Meggyorsította lépteit, jeditechnikákkal csillapította az

oldalában és karjában izzó fájdalmat, és próbált felkészülni a kalózok következő lépésére.Ami valahogy nem akart bekövetkezni. A folyosóról egy tágas, de elhagyatott szobába ért, majd

áthaladt egy újabb folyosón, de nem látott és nem érzékelt senkit.Ami azt illeti, mióta kiszabadult a jedicsapdából, semmi nyomát nem tapasztalta a kalózoknak.

Elrejtőztek volna valahol? Vagy egyszerűen összepakoltak és elmentek?A talpa alatt enyhén megremegett a kőpadló, és valahonnan a távolból egy robbanás hangja

szűrődött felé. Épp egy újabb helyiségen haladt át, amikor meghallotta a második robbanást, ezalkalommal nyilvánvalóan közelebbről.

És hirtelen a komlinkje is felcsiripelt.– Artu? – kapcsolta be izgatottan.– Nem egészen – válaszolta egy ismerős hang szárazon. – Már megint bajba kerültél, Skywalker?

Luke meglepetten pislogott, aztán elmosolyodott, először érezve őszinte őrömet, mióta azaszteroidára tette a lábát.

– Természetesen – felelte Mara Jadénak. – Láttál már úgy, hogy nem épp bajban lettem volna?

9. FEJEZET

– Hirtelen nem jut eszembe egyetlen alkalom sem – ismerte be Mara, kinézve a Starry Icehídjának ablakán az előttük elterülő aszteroidamezőre. – Bár meg kell mondanom, hogy egyedülnekimenni egy egész kalózfészeknek még a te szokásos pimaszságodtól is erős túlzás. Egyébkéntmi a fenét csinálsz itt?

– Próbálok kijutni – felelte Luke szárazon. – És te?– Karrde kért meg, hogy nézzek utánad – közölte a nő. – Mintha sejtette volna, hogy szükséged

lehet egy kis segítségre.– Az jól jönne – ismerte be Luke. – Hol vagy most?– Pillanatnyilag még eléggé kint – válaszolta Mara a homlokát ráncolva. Valóban egy robbanást

hallott a Cavrilhuk aszteroidájáról? – Bombákat robbantgatsz, vagy mi van?– Én nem, de valaki igen. Robbanásokat hallok a távolból. Látszik onnan, hogy mi folyik itt?A szomszédos konzolnál ülő Shirlee Faughn kapitány megveregette Mara karját.– Nézd csak az aszteroida jobb szélét – morogta. – Egy egész kis flottilla indult el a mélyűr

irányába. Azt mondja… tizennyolc hajó.– Borzalmas – hümmögte Mara. – Bajban vagy, Luke, a patkányaid tömegesen menekülnek.

Faughn tizennyolc hajót számolt össze; de valószínűleg több is elindult már. Tízet egy ellen, hogyazok a robbanások a bázis önmegsemmisítő rendszerének a beindulását jelzik. Van valamijárműved?

– Volt egy Y60-as teherhajóm, mikor idejöttem, a fedélzetén Artuval és egy X-szárnyúval – felelteLuke. – De nem tudom elérni őket.

– Azért még ne ess pánikba! – javasolta Mara gyors pillantást vetve a képernyőkre. – Még mindigzavarják a komlinked elsődleges frekvenciáját, csak éppen nekünk van valamink, amivel be tudunkjutni egy felharmonikuson. Milyen messze vagy a leszállópályától?

– Nem tudom pontosan…Faughn csettintett egyet az ujjaival, és rámutatott Mara egyik kijelzőjére.– Várj! – vágott Luke szavába Mara. – A zavarás épp most szűnt meg. Hadd álljak vissza a

komlinked elsődleges frekvenciájára! Corvus? – pillantott át a híd másik felében lévőkommunikációs konzolhoz.

– Minden tiszta – jelentette a másik. – Mindjárt átkapcsollak az elsődlegesre.A hangszóróból váratlanul egy asztromechanikai droid bináris nyelvének szaggatott sípolása tört

elő.– Lassabban, Artu! – hallatszott Luke hangja a füttyök és csiripelések között. – Egy szavadat sem

értem.– Azt mondja, hogy az X-szárnyúval minden rendben – közölte Mara a képernyőjén megjelenő

fordítást figyelve. – A kalózok megpróbálták elkapni a kis barátodat, ezért kijött az X-szárnyúval arejtekhelyéről…

Elfintorodott.– És azzal kergette el őket, hogy szétlőtte a leszállópálya atmoszférapajzsának a generátorait.Egy hosszú pillanatra csend támadt.– Ami, gondolom, azt jelenti, hogy a leszállópálya most tele van vákuummal – állapította meg

Luke.– Színültig – erősítette meg Mara. – Azt hiszem, felesleges abban bízni, hogy a közelben lesz

valahol egy űrruha.– Nem tudom, de inkább nem számítok rá – jegyezte meg Luke.

– Én sem tenném – értett egyet Mara. – Faughn, te régebben repültél Y60-asokon, igaz?– Többet, mint amire szívesen emlékszem – válaszolta a másik nő. – Arra gondolsz, hogy

próbáljon meg felrohanni rá?– Úgy lenne a legegyszerűbb kihozni onnan – vélte Mara. – Meg tudja csinálni?– Kétlem. Skywalker, lent van a hajó rámpája vagy fent?– Amennyire tudom, lent.Az R2-es felcsipogott, helyzetjelentése azonnal feltűnt a képernyőn.– Még mindig lent van – közölte Mara.– Akkor semmi esélye – rázta meg a fejét Faughn. – Az Y60-asok rámpamechanizmusa egy nagy

rakás szemét. Legalább tizenöt percig tart bezárni és nyomás alá helyezni a hajót.– Ettől féltem – harapott az ajkába Mara. – Egy kicsit sokáig kellene visszatartania a levegőt.– És mi van az X-szárnyúval? – vetette fel Faughn. – Egy akkora pilótafülkét nem tarthat túl

sokáig nyomás alá helyezni.– Csakhogy manapság a legtöbb vadászgépen nyomászár van – hívta föl rá a figyelmét Mara. –

Ha vákuumban kinyitják a fülkét, és közben nem kapcsolják ki manuálisan a mechanizmust, akkoráltalában kilövődik a katapultülés. Biztonsági megoldás, nem hiszem, hogy az R2-es meg tudjakerülni.

– Nem, nem tudja – felelte Luke. – Jobb lesz, ha reménykedni kezdek, hogy találok egy űrruhát.– Persze. – Mara halkan fütyörészett a fogai között, s közben az aszteroidától való távolságukat

méregette. Annak az esélye, hogy a kalózok otthagytak egy űrruhát a potenciális szökevényekszámára, valahol a nagyon kicsi és a nulla között volt. – Ha esetleg nem sikerülne, bemegyünkérted.

A szeme sarkából látta, hogy Faughn rémült pillantásokat vet rá.– Jade, nem ismerjük a befelé vezető utat – morogta a másik nő.– Mi nem, Skywalker droidja viszont igen – emlékeztette Mara. – Droid, mi lenne, ha átküldenél

nekünk néhány számot?Az R2-es beleegyezően csipogott, és a számítógép képernyőjén feltűnt a pálya leírása.– Megvan – közölte Mara. – Indulás!Faughn visszatért a kormányműhöz, nyilvánvalóan nem lelkesedve az ötletért, hogy kockára tegye

a hajóját. Egy pillanatra felszökött a tömegvonzás, ahogy a Starry Ice előrelendült.– Nem is néz ki olyan rosszul ez az útvonal – szólt oda neki Mara a képernyőt tanulmányozva.– Múlt időben beszélj! – szólt vissza a kapitány a navigációs képernyőre mutatva. – Van ugyanis

egy kis problémánk: az aszteroidák egymáshoz viszonyított helyzete megváltozott.Mara rápillantott a saját navigációs konzoljára. Faughnnak igaza volt.– A fenébe… elmozdították őket! – pattant fel az üléséből és indult az ajtó felé. – Mindegy,

bemegyünk, mint egy bantha. Az enyém az Egyes; a többihez küldd oda Elkint és Torve-ot.Már kezdte bekötni magát a turbólézerüteg ülésébe, mikor Faughn jelentkezett.– Épp most haladtunk el egy automata jelzőbója mellett, amely távozásra szólított fel – jelentette a

kapitány. – Valószínűleg innentől kezdődik a neheze.– Vettem – felelte Mara egy rúgással bekapcsolva a turbólézer vészindítóját. Az utazás során

körülbelül huszadszor kívánta, hogy a Jade's Fire bár ne a Duroonon vesztegelne a navigációsrendszer karbantartása miatt. Karrde tisztességesen felfegyverezte a hajóit, a Fire-nek azonbanugyanakkora tűzereje volt, mint a Starry Ice-nak, viszont sokkal jobban lehetett vele manőverezni.

A hajója azonban nem volt ott, és ez ellen semmit sem tehetett. Izzadó tenyerét gyorsanbeletörölte kezeslábasába, majd az Erőért kinyúlva keményen megmarkolta az üteg célzóegységét.Lehet, hogy nem olyan dicső és hatalmas jedi, mint a nagy Luke Skywalker, ma viszont szívesenösszemérte volna a veszélyérzékelő képességét az övével.

A gond csak az volt, hogy a veszélyérzet ritkán jelezte a pontos irányokat. Odakint pedig elégsokfelől érkezhetett veszély.

– Jövünk, Luke! – kiáltotta a gégemikrofonjába. – Ez az utolsó lehetőséged, hogy egykézmozdulattal eltüntesd az összes csapdát!

Még ki sem mondta a szavakat, már meg is bánta őket. Luke túl messze volt ahhoz, hogy teljesenmegérinthesse az elméjét; de Mara még így is érezte, ahogy felnyögött a megjegyzés hallatán. Márépp bocsánatkérésre nyitotta a száját…

Amikor a veszélyérzete hirtelen felszökött, s egy közelben elhúzó aszteroida felkeltette afigyelmét. A szélén észrevett egy természetellenesen sima foltot… a fém halvány csillogását…

A turbólézere felvillant, kőtörmelékké zúzva a gyanús aszteroidát. A táguló porfelhőből egyetlenválaszlövés érkezett: túl gyengén, túl későn és ráadásul messze a célpontja mellé.

– Szép lövés volt, Mara! – hallotta Elkin hangját a fülében. Mara bólintott. Túlságosan lekötötte afeladata és az előbbi megjegyzése miatt érzett bűntudata. A bűntudata, és egyre fokozódó düheamiatt, hogy bűntudatot érez. Végül is nem ő, hanem Skywalker és a tanítványai játszadoztakfelelőtlenül a hatalmukkal. És ha a fickót zavarja, hogy valaki emlékezteti erre, akkor az az ő baja,nem a Maráé.

Ismét veszélyt érzett; de még mielőtt azonosíthatta volna a forrását, vörös lézersugarak törtek előTorve ütegéből, és egy sor kisebb szikla idő előtt pengeéles kőszilánkokból álló felhővé robbantszét. Mara felnyögött, amikor néhány darab a fülkéje előtt pattant le a Starry Ice pajzsáról; de aztána hajó maga mögött hagyta a csapdát és elindult a következő felé. Megigazítva fogását amarkolaton, Mara újra kinyúlt az Erőért.

A trió további nyolc csapdát lőtt szét, mire a Starry Ice odaért a bázishoz.– Megérkeztünk – jelentette be Faughn. – Skywalker? Hol vagy?– A leszállópályánál – felelte Luke. – Artu, adj le néhány lövést a peremre, hogy észrevegyék!A droid felcsipogott, és két meredek szirt árnyékában lézerfény villant fel.– Oké, megvagy – szólt vissza Faughn. – Jövünk.A felvillanások megszűntek; s rögtön ezután az aszteroida felszínét meg-megrázó néma

robbanások egyike a leszállópályához aggasztóan közel vert fel porfelhőt.– Még egy bomba – jegyezte meg Mara.– Lemaradtatok a műsorról, míg kint voltatok – közölte Luke. – Tíz másodpercenként robban egy.

Olyan, mintha egyre közelebb érnének hozzám.Újabb robbanás, ezúttal még közelebb a leszállópályához.– Ez túl szoros, ha engem kérdezel – morogta Faughn. – Biztos, hogy meg akarod kockáztatni a

leszállást, Jade?– Nem kifejezetten – adta meg magát Mara –, de úgy tűnik, nincs túl sok választásunk. Ez nagyon

sokba fog kerülni neked, Luke.– Majd átutalom a számládra – ígérte Luke. – Siessetek… nem, várjatok! Vissza!– Micsoda? – kérdezte Faughn.– Hallottad! – csattant fel Mara, ahogy az ő veszélyérzete is jelzett. – Vissza!A Starry Ice hátraszökkent; a leszállópályát szegélyező szirtek egyikét sorozatos robbanások

kezdték elpusztítani, mintha csak egy Endor napi ünnepségen gyújtottak volna be egy sor petárdát.– Jade, ez őrület! – kiáltotta Faughn. – Nem tudok leszállni oda. Az egész térség bármelyik

pillanatban a levegőbe repülhet.– Igaza van – helyeselt Luke… és ahogy Mara kinyúlt az Erővel, kissé elkomorodott. – Azt

hiszem, csak egy választásunk maradt.Egy kézmozdulattal eltünteted az összes csapdát?– Mi lenne az? – kérdezte Mara hangosan.– Elétek kell mennem – válaszolta Luke. – Van egy dokkolóegységetek, amely megbirkózik az X-

szárnyúmmal?– Van két fél hangárunk vonósugarakkal – felelte Faughn. – A pilótafülke mindenesetre nyomás

alatt lesz.– Jó. Artu, azonnal indulj és kapcsolódj össze velük!…– Álljunk meg egy szóra! – vágott a szavába Mara. Volt valami Skywalker hangjában és

gondolataiban, ami alapján valami óriási hülyeségre készült. – Ugye nem azt tervezed, hogykiugrasz elénk a vákuumba? Ahhoz nem leszünk elég közel.

– Tudom – mondta Luke. – Amint kinyitom az ajtót, jedi hibernációs transzba ejtem magam.Igen, Mara ezt valóban égbekiáltó hülyeségnek nevezte volna.– És mégis, hogy akarod csinálni? – kérdezte. – Azonnal transzba kell esned, amint kinyitottad az

ajtót. Nem marad semmi levegőtartalékod.– Ha ügyesen vágom át magam az ajtón, akkor egy adag levegőnek velem kell jönnie –

magyarázta Luke. – Annak elégnek kell lennie, hogy elkezdjem a hibernációt, és ráadásul felétek isfog lökni.

– Borzalmasak az esélyeid.– A kényszermegoldások már csak ilyenek. És ha túl sokáig beszélünk róla, akkor egyáltalán nem

lesz semmilyen esélyem.– Ez úgy hangzott, mint Solo híres mondásai – morogta Mara. Luke-nak azonban igaza volt; és

mintha csak alátámasztani akarta volna a szavait, a másik szirt is elkezdett felrobbanni. – Nyertél.Csináljuk!

– Helyes. Artu, indulj!A droid boldogtalanul felcsipogott, de az X-szárnyú engedelmesen felemelkedett a

leszállópályáról és elindult a Starry Ice felé.– Faughn? – kiáltotta Mara.– A vonósugár készen áll a fél hangárnál – jelentette Faughn. – A jobb oldali zsilipkapu nyitva áll,

egy atmoszférapajzs nyomás alatt tartja, Krickle pedig egy egészségügyi csomaggal várakozikbenne. Akárhol is van a jedi, mi készen állunk.

– Hallottad, Luke?– Igen. Az „üdvözöllek a fedélzeten” mondattal tudtok majd kihozni a transzból.– „Üdvözöllek a fedélzeten”, oké.– Rendben, jövök. Ne hibázz el!Mara feszülten elmosolyodott. Ne hibázz el. Valaha teljesen más jelentéssel bírtak volna számára

ezek a szavak. Luke Skywalker a pisztolya célkeresztjében, a haldokló Császár parancsa azelméjében, hogy ölje meg az elbizakodott jedit…

De ezen a válságon átment már tíz évvel korábban, a Tantiss-hegy belsejében, és az Uralkodóhangja csak egy távoli és erőtlen emlékké lett.

Skywalkernek is meglesz a maga válsága, amin át kell mennie ezekben a napokban. Talán márbele is csöppent a közepébe.

Mara nagyon remélte.Luke érzelmei felerősödtek. Mara koncentrált, maga elé képzelte a fénykard villanását, ahogy a

zöld penge átvágja a vastag fémajtót…És a férfi váratlanul eltűnt.– Faughn? – kiáltotta Mara lehunyt szemmel, a lehető legjobban kiterjesztve az Erőt. Luke

jelenlétét azonban nem tudta érzékelni. Vagy sikerült hibernációs transzba kerülnie, vagy meghalt.– Itt jön – közölte Faughn.Mara kinyitotta a szemét. Igen, valóban ott jött, törött bábuként siklott a Starry Ice felé. A lába

tehetetlenül himbálódzott, ahogy a teste lassan forgott. Az aszteroida pusztulásának villogó fényeiszürreális hangulatot kölcsönöztek a látványnak.

A Starry Ice egy rémisztő zökkenéssel ismét elindult a felszín felé: Faughn úgy manőverezett,hogy találkozzanak Luke pályájával.

Illetve inkább csak próbálkozott. Mara a homlokát ráncolta a közeledő alak láttán, fejben gyorsanfelmérte a pályáját és a becsapódási sebességét…

Faughn a hajó számítógépe segítségével hamarabb kapta meg az eredményeket.– Baj van – közölte feszülten. – Muszáj ilyen gyorsan menni, hogy elcsíphessük, de vagy a

hajótesten töri ki a nyakát, vagy a zsilip falán.– Te csak juttasd be! – oldotta ki magát Mara az ülése hevedereiből. – Én majd gondoskodom

róla, hogy túlélje.Luke már majdnem célba ért, mire Mara eljutott a zsilipig. A jedi egészségtelenül gyorsan

közeledett.– A számítógép szerint egyenesen rajta vagyunk – hallatszott Faughn hangja a hangszóróban,

miközben Mara átnézett az atmoszférapajzson. – Becsapódás tíz másodperc múlva.Mara nekitámaszkodott a zsilip falának, vett egy mély lélegzetet, és kinyúlt az Erővel.A Császár megtanította annak az alapjaira, hogyan mozgasson tárgyakat az Erővel. Elemi tudását

maga Skywalker fejlesztette tovább a Wayland erdejében megtett útjuk során, illetve később egyrövid ideig a yavini akadémiáján. Mara azóta is tovább gyakorolt, és úgy vélte, meglehetősen profilett a technika alkalmazásában.

Azonban kisebb tárgyakat, például a fénykardját mozgatni csak egy dolog volt. A felé zuhanóLuke-ot elkapni inkább olyan feladatnak tűnt, mint a Starry Ice-ot megállítani a fogával. Mindenétbeleadta az erőfeszítésbe, s csak homályosan jutott el a tudatáig, hogy egész teste belemerevedett azigyekezetbe. Kétségbeesetten küzdött, hogy legalább lelassítsa, mielőtt elsüvítene mellette azsilipben. Érezte, hogy lassul… tudta, hogy ennyi nem lesz elég…

És az utolsó pillanatban ellépett a fal mellől, pontosan Luke útjába.A férfi teljes sebességgel nekiütközött, s mindketten hátra- és lezuhantak.– Üdvözöllek a fedélzeten – préselte ki magából Mara egy másodperccel azelőtt, hogy leértek

volna a padlóra.A földet érés sokkal kevesebb fájdalommal járt, mint amire számított. Szaporán pislogott,

próbálva kirázni a köröző csillagokat a látóteréből…– Köszönöm – suttogta Luke a fülébe.A csillagok eltűntek, és Mara azon vette észre magát, hogy egy idegen arcra néz fel – Luke erősen

álcázott arcára, ismerte fel. A férfi négykézláb állt fölötte, láthatólag épp idejében magához térve atranszból ahhoz, hogy saját maga tompítsa a becsapódást, s ne adja hozzá még a saját súlyát is aMaráéhoz.

– Nincs mit – nyögte a lány. – Jó az álcád.– Kösz – mosolygott Luke. – Nagyrészt be is vált.– A „nagyrészt” az nem sokat jelent, igaz? – kérdezte Mara. – Miért nem az Erővel teremtettél

valami illúziót, mint korábban?– Igyekszem nem használni az Erőt, csak ha már nincs más választásom – magyarázta Luke. –

Ebben az esetben nem tűnt feltétlenül szükségesnek.– Aha – hümmögte Mara. Ez érdekes. Nagyon érdekes. – Tehát leszállnál rólam, vagy csak most

helyezkedtél kényelembe?– Ja… persze – felelte Luke esetlenül. Egy pillanatra annak a hajdani farmerfiúnak a zavara

suhant át az arcán, miközben feltápászkodott. – Elnézést.– Semmi baj – állt fel Mara is, kritikus szemmel végigmérve a férfit. Néhány ronda, repeszvágta

lyuk a ruháján, alattuk valószínűleg hasonlóan ronda sebekkel. – Úgy látom, rád férne pár nap agyengélkedőben.

– Erre most nincs idő – rázta meg a fejét Luke. – Pillanatnyilag jól vagyok, és minél előbb ki kelljutnunk innen. Sikerült dokkolni az X-szárnyúmnak?

– Nem tudom – csapott a vezérlőpanelre Mara, hogy bezárja a zsilipet. – Faughn?– A B dokkban van – válaszolta a kapitány. – Skywalker, ismersz valami biztonságos kivezető utat

ebből a csapdából?– Ismertem – nyitotta ki Luke a belső ajtót. – De most már valószínűleg semmivel sem

biztonságosabb, mint bármelyik másik útvonal.– Akkor a kalózok után megyünk – döntötte el Mara, leintve az egészségügyi csomaggal elősiető

Kricklét. A Starry Ice fél hangárjai felé vette az irányt. – Valószínűleg lőni fognak ránk, de nelegyünk telhetetlenek, nem sikerülhet minden.

– Probléma: egyetlen kalózt sem látok, akit követhetnénk – közölte Faughn. – Az elmúlt kétpercben semmi sem távozott az aszteroidáról.

Mara gyomra görcsbe rándult.– Ami azt jelenti, hogy az önmegsemmisítő rendszer hamarosan belekezd a fináléba.

– Valószínűleg – helyeselt Faughn. – Mit csináljunk, válasszunk találomra egy irányt ésinduljunk?

– Nagyjából – bólintott Mara. – Kezdj eltávolodni a bázistól, de ne túl gyorsan! Oda akarok érni aturbólézeremhez, mielőtt még valami rondaságba botlanánk.

– Nekem is hagyjatok időt felszállni – tette hozzá Luke. – Majd előttetek megyek, és aktiválom acsapdákat.

– Már ha észreveszed őket egyáltalán – mutatott rá Mara, szúrósan ránézve. – Jobban érzékelem aveszélyt, mint te; talán nekem kellene előremennem a hajóddal.

– Meg tudom csinálni – szögezte le a férfi határozottan. – Egyébként is az én felelősségem,miattam vagytok itt.

Ebben volt valami.– Ha annyira akarod – mutatott Mara a folyosó vége felé. – Először balra, aztán jobbra. Igyekezz!Feleslegesen aggódott. Mire odaért a turbólézeréhez, az X-szárnyú már előttük hasította az űrt.– Készen állok – jelentette Mara, miközben ismét becsatolta magát. – Nyomás, Luke! Sok

szerencsét!– Az Erő legyen veled! – felelte a másik, valami olyasmivel a hangjában, amit Mara szelíd

korholásnak vett. – Légy résen!Befelé jövet idegőrlő útjuk volt az aszteroidák között. Kifelé, Mara legnagyobb meglepetésére,

szinte könnyűnek tűnt. Az X-szárnyú időnként enyhén kitért és tüzet nyitott, elintézve egy-egytávoli aknát, bombát vagy automata turbólézerüteget – általában még jóval azelőtt, hogy Maraveszélyérzete jelzett volna. Hamarosan beállt a minta: az X-szárnyú manőverezett, tüzelt, kitért, aStarry Ice pedig szorosan a nyomában haladva elvégezte az esetleges utómunkálatokat. Akárvéletlenül, akár szándékosan, de Luke valamivel a teherhajó felett repült, s a legalaposabb munkátMara tűzvonalában végezte. A legtöbb eltakarítanivaló így Elkinre és Torvéra jutott, s Maraazonkívül, hogy feszülten figyelt az esetleges csapdákra, nem tehetett mást, mint türelmesenkivárta, hogy társai megtisztítsák az aszteroidamezőt. Közben komoran azon töprengett, hogy Lukevajon szándékosan vigyáz-e rá ilyen elánnal, csakhogy bosszantsa.

Az égboltot figyelte akkor is, mikor észrevette a hajót.Először azt hitte, hogy egy TIE-vadász az; hasonló volt a mérete és első látásra a körvonalai is. De

miközben kinyitotta a száját, hogy figyelmeztesse a többieket, a hajó irányt változtatott…– Társaságunk van! – csattant fel Mara. – Az aszteroidamező szélén, húsz-ötvennél.– Látom – jelentette Faughn. – Olyan, mint… milyen ez?– Most megfogtál – vont vállat Mara. – Először azt hittem, hogy egy birodalmi, de azok nem TIE-

napelemek az oldalán.– Akármik is, a farkán is van kettő – hívta fel rá Elkin a figyelmüket.– Ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem birodalmi – morogta Faughn. – Skywalker?

Figyelemmel kísérted mostanában a birodalmi vadászgépfejlesztéseket?– Nem igazán – felelte Luke. A hangja fáradtnak tűnt, a figyelmét meg kellett osztani az idegen és

az aszteroidák között. – De még sohasem láttam ehhez hasonlót.Mara rámeredt a távoli űrhajóra. Egyértelműen őket figyelte. Észrevette vajon, hogy kiszúrták?– Azt hiszem, az egyikünknek közelebbről is szemügyre kellene vennie – javasolta.– Inkább ne! – mordult fel Faughn. – Épp elég bajunk van így is.– Amilyen szerencsénk van, ez is csak egy olyan qellavalami lesz – tette hozzá Corvus gúnyosan.

– Tudod, amilyet Lando Calrissian végigkergetett az egész galaxison.– Azt mondtam, megnézzük – emelte fel a hangját Mara, jelezve, hogy parancsot adott. – Luke, te

vagy a gyorsabb. Nem vagy kíváncsi rá, el tudod-e kapni?– Megpróbálhatom – felelte furcsa hangon a férfi. Vajon ugyanazt érezte a hajóval kapcsolatban,

mint Mara? – Boldogultok nélkülem?– Azt hiszem – válaszolta Mara. – Már elég közel járhatunk a kalózok védelmi rendszerének a

határához.– Oké. Artu, kapcsold be az összes érzékelőt és felvevőt! Mindent rögzítünk, az elejétől a végéig.

A droid csipogott valamit, s az X-szárnyú olyan gyorsan fordult el és lőtt ki az idegen felé, hogyaz még Marát is meglepte. Egészen közelről kerülte meg az útjába akadó aszteroidákat, hogy minélinkább takarásban maradjon. Mara a másik űrhajóra állította a turbólézerét, és feszülten aztlatolgatta, hogy az vajon elmenekül-e vagy harcolni kezd.

Az X-szárnyú azonban még mindig közeledett felé, és eddig semmi sem történt. Lehet, hogyvalamiért a másik oldalra figyelnek? Nevetséges. Akkor meg mire vár?

Luke majdnem közelharctávolságba ért. Mögötte egy kóbor aszteroida Mara tűzvonalábabukdácsolt…

Csak Luke érzelmeinek hirtelen változását vette észre. Egy pillanattal később meglátta, ahogy azidegen hihetetlen sebességgel átvág az égbolton az aszteroidamező felé.

– Ott megy! – üvöltötte Torve, miközben Mara megpróbálta a turbólézerével követni a távolodóűrhajót. Elkésett. Újabb aszteroida került a tűzvonalba, ismét eltakarva előle az idegent. A perememögött felvillant valami, és a hajó eltűnt.

Valaki halkan elkáromkodta magát az interkomban.– Feladom – közölte Faughn. – Mi a fene volt ez?– Passz – felelte Mara. – Luke? Ott vagy még?– Persze – mondta Luke. – Mindent láttatok?– Nem egészen – válaszolta Mara. – Megvárta, míg közénk került egy aszteroida, és csak utána

indult el.– Érdekes – hümmögte Luke. – A hajóból nagyon különös energiaspektrum szabadult fel, mikor

elindult… felvettem, amennyire tudtam, de kétlem, hogy az érzékelőim az igazinak egy töredékénéltöbbet tudtak regisztrálni.

– Talán pont ezért várta meg, hogy ne lássuk.– Valószínűleg – értett egyet Luke. – Arra gondolhatott, hogy egy nagyobb hajón jobb érzékelők

vannak, mint az enyémen.Mara megdörzsölte az ajkát.– Nos, ezzel már nem sok mindent kezdhetünk, hacsak nem akarod követni a hipertéri vektorát.

Mi lenne, ha átküldenéd az érzékelőid adatait?Az asztromechanikai droid durván felvisított.– Nyugi, Artu – csitította Luke. – Vegyük úgy, hogy ez a kiszabadításunk ára.– Egy része – pontosította Mara. – A többit majd később megbeszéljük.– Helyes – értett egyet Luke. – Küldöm az adatokat.– Vettük – jelentette Faughn.– Köszönjük – tette hozzá Mara. – Szükséged van még valamire, Luke?– Az áraitokat ismerve inkább nem – felelte a másik szárazon. – De komolyan: mindent köszönök.– Örülök, hogy segíthettünk – biztosította Mara. – Ne felejtsd el megnézetni azokat a sebeket!– Nem fogom – nyugtatta meg Luke. – Artu már le is hívta az Új Köztársaság legközelebbi

kórházainak a listáját. Minden jót!– Neked is. Vigyázz magadra!A kom kattant egyet, és az X-szárnyú egy villanással eltűnt a hipertérben. Mara utánanézett,

elméjében különös érzelmek kergették egymást. Azok a jelentések, amiket Luke csodálatos tetteirőlolvasott… össze sem lehet hasonlítani azzal, amit most látott tőle. Történt volna vele valami?

Vagy csak végre megjött az esze?– Jade? Most mit csináljunk? – kérdezte Faughn.Mara halkan sóhajtott egyet, kizárva Skywalkert az elméjéből.– Először is küldünk egy jelentést Karrdénak – kezdte, magában gyorsan utánaszámolva az

időnek. – Megkérdezzük, akarja-e, hogy a terv szerint odaérjünk a noskeni találkozóra, vagypróbáljuk meg követni a kalózokat.

– Rendben – bólintott Faughn. – Ja igen, Jade, ha esetleg még nem mondták volna: te ésSkywalker remek csapat vagytok együtt.

Mara kinézett a lebegő aszteroidákra.

– Harapd le a nyelved, Faughn! – mondta halkan. – Harapd le a nyelved!

10. FEJEZET

Forró nap volt a Dordolumnak ezen a részén. Forró és napos, nyomasztóan mozdulatlan és nehézlevegővel, ami mintha nedves grovszőr takaróként terült volna a csendes déli tömegre.

A szónok, aki a tömegnek üvöltözött a Vélemények Emelvénye tetejéről, még tovább fokozta ahőséget. Az ő heve azonban tüzes volt, a szavak, gondolatok és gesztusok gondosan megtervezettkeveréke, amelyekkel fel akarta korbácsolni az érzelmeket és fel akarta éleszteni a hallgatóságábanrejlő régi sérelmek tucatjait. Gyakorlatilag mindenki dédelgetett magában valamennyit a némamegvetésből, származzon az az ishoriak és a diamalák, a barabelek és a rodiaiak vagy az aqualiaiakés az emberek közötti ősi ellenségeskedésből.

Vagy amit a bothaiakkal szemben érzett szinte mindenki. Drend Navett tekintetét a tömegről atőlük jobbra lévő tér átellenes oldalán álló, bothai tulajdonban lévő Solferin Hajózási Társaságcégemblémájára emelve engedélyezett magának egy futó mosolyt.

Jó nap volt egy kis zavargásra.A szónok most már csak a Caamasról beszélt, élénken lefestve a bolygó elpusztításának

borzalmait, illetve a bothaiak aljas és megvetésre méltó szerepét benne. Navett érezte, hogy a tömegdühe lassan kezd átcsapni abba az esztelen gyűlöletbe, amelyre várt. Lassan, óvatosan, hogy amozgása ne törje meg a körülötte állókra szállt varázst, elkezdett a hajózási társaság épülete feléaraszolni. Lehet, hogy Klif zseniális demagóg volt; azonban csak ő, Navett tudta, hogyan kellfelmérni a tömeg hangulatát, s hogyan kell kiválasztani a megfelelő pillanatot a cselekvésre.

Ami majdnem elérkezett. Navett eljutott a kiszemelt helyre, jóval hajítótávolságon belül ahajózási társaságtól. Egyik kezével belenyúlt feltűnés nélkül az oldalán lógó zsákjába, előhúztaválasztott fegyverét és várt. Még néhány másodperc… és… most!

– Igazságot a Caamasnak! – kiáltotta. – Igazságot most! – Karját hátrahúzva megpördült, és abothai épület felé lendítette a kezét…

És pontosan a megcélzott helyen a túlérett blicci gyümölcs nekicsapódott az ajtónak, hányingertkeltő loccsanással szétmállott, s csak egy élénkvörös folt maradt utána.

Néhány durosi döbbenten felhorkant mellette. De sem nekik, sem másoknak nem maradt elégidejük, hogy elgondolkozzanak, mibe fogják hamarosan belerángatni őket. Féltucatnyi másikhelyről szintén felharsant az igazságot követelő kiáltás, és újabb fél tucat gyümölcs loccsant szét azajtón.

– Igazságot a Caamasnak! – kiáltotta ismét Navett, eldobva még egy bliccit. – Bosszút amészárlásért!

– Bosszú! – kapta fel valaki a csatakiáltást, és egyre több lövedék repült a levegőben. – Bosszút amészárlásért! – Navett egyik bliccit a másik után hajította el…

És akkor valahonnan egy idegen hang is rekedten felharsant, a bosszút követelő csatakiáltástvisszhangozva… és mintha ez jelzés lett volna, a tömeg hirtelen és lelkesen csőcselékké változott.Ételeső kezdett záporozni az épület felé – előkerültek a papírzacskók és kartondobozok. Alövedékeket az esztelen gyűlölet és a felszított harag hajtotta, amit Klif olyan mesterien élesztett fela hallgatóságában.

A harag, amit Navett nem szándékozott néhány gyümölcsfoltra elpazarolni. Az utolsó bliccit azsákjában hagyva előhúzott egy durva követ. Az erőszak erőszakot szül, idézte magában az ősimondást és meglendítette a kezét.

Pontosan a kiszemelt ablak közepébe talált. A szilánkokra hulló műanyag csörömpölését szinteteljesen elnyomta a csőcselék üvöltése.

– Bosszút a mészárlásért! – üvöltötte Navett az öklét rázva az épület felé. Elővett még egy követ.A tömeg gyorsan tanult. A gyümölcs- és tojáseső folytatódott, de felröppent egy-két kockakő is,

amellyel a tér járdáit és virágágyait vették körül. Navett eldobott még egy követ, miközben négy

újabb ablak tört be, aztán gyorsan az ég alja felé kapta a tekintetét, és körülnézett. Még ha meg islepődnek a történteken, a dordol hatóságok nem fognak örökké várni a válasszal.

És meg is látta a várt választ, amint sebesen közeledett az űrkikötő felől: három élénk színűterepsiklót egy fél tucat légirobogó kíséretében. Gyorsak voltak; még két perc, és odaérnek a térre.

Ami azt jelentette, hogy ideje lelépni. Navett kezét a tunikája alá rejtett komlinkre csúsztatvakétszer lenyomta a hívógombot, jelezve csapatának, hogy hatoljanak a tömeg szélére és tűnjenek ela délutáni napsütésben. Aztán félretéve a megmaradt két követ, elővette a bothaiaknak szánt utolsóajándékát.

Természetesen egy gránát volt az. De egy nagyon különleges gránát. Navett személyesen vette kitíz éve egy halott myomari ellenálló kezéből, mikor a Birodalom Thrawn főadmirális üstökösszerűuralma alatt egy rövid időre visszafoglalta a bolygót. Ami azonban igazán hasznossá tette afegyvert, az az volt, hogy az ellenállási sejtnek sikerült valahogy rábeszélnie egy épp a bolygóntartózkodó bithet, hogy tervezze meg a fegyvereiket. Mikor megvizsgálják majd a gránátmaradványait – mert biztosan meg fogják –, az Új Köztársaság kénytelen lesz arra a következtetésrejutni, hogy még az általában békeszerető bithek is osztják a bothaiakkal szembeni általánosellenszenvet.

Persze lehet, hogy ez nem fog számítani. Talán ennek az egésznek nem lesz semmi jelentősége.Talán az idegenek és az idegenimádók annyira meggyengítették már a Birodalmat, hogy Navett éscsapata hiába is csinál bármit, semmit sem ér el vele.

De amíg a kötelességük teljesítéséről volt szó, az ilyen lehetőségek sem számítottak. Navett látta aBirodalmat teljes dicsőségében, mint ahogy sötétebb éveiben is… és ha már azt a dicsőséget nemlehetett feltámasztani, akkor csak annyit tehetett, hogy segített az Új Köztársaság hamvai aláeltemetni.

A biztosítószeget kihúzva beélesítette a gránátot, és eldobta. A bomba szépen berepült az egyikemeleti betört ablakon, és eltűnt az épületben. Navett már majdnem a tömeg szélénél járt, mikor agránát felrobbant, beomlasztotta a tetőt, és egy nagyon látványos tűzgolyót küldött az ég felé.

Navett kiért a térről, és a többi gyalogos társaságában gondtalanul ment az utcán, mikor ahatóságok odaértek a tűz helyszínére.

A petíció végén szereplő aláírások hosszú listája is legördült a képernyőn. Leia görcsbe rándultgyomorral nézett fel az adattábláról. Nem csoda, hogy Gavrisom elnök olyan komornak tűnt, mikoraz irodájába hívatta.

– Mikor kapta ezt meg? – kérdezte.– Körülbelül egy órája – válaszolta Gavrisom, miközben szárnyvégeivel idegesen kapargatta az

átnézésre váró adatkártyahalmot. – A körülményekre való tekintettel úgy gondoltam, hogy önnek ésFey'lya tanácsosnak azonnal meg kell mutatnom.

Leia ránézett Fey'lyára. A bothai görnyedten kuporgott a székén, szőre teljesen lelapult.– Miért éppen nekem? – kérdezte.– Először is azért, mert ön találta meg a caamasi dokumentumot – legyintett a farkával Gavrisom,

ami a calibopoknál a vállrándításnak felelt meg. – Másfelől azért, mert a Caamashoz hasonlóan azön világát is elpusztították, s ennélfogva mindenki másnál jobban megértheti a helyzetüket. S azért,mert a szabadságharc ünnepelt hőseként még mindig nagy befolyása van a Szenátus tagjaira.

– Semmit sem tehetek a befolyásommal ezek ellen az aláírások ellen – figyelmeztette Leia azadattábla felé intve. – Különben… – tétovázott Fey'lyára pillantva – nem vagyok benne biztos, hogynem tartom ezt velük együtt ésszerű kompromisszumnak.

– Kompromisszum? – kérdezte Fey'lya síri hangon. – Ez nem kompromisszum, Organa Solotanácsos. Ez a bothai nép halálos ítélete.

– Mindössze mi hárman tartózkodunk ebben a helyiségben, Fey'lya tanácsos – emlékeztetteGavrisom szelíden. – Nincs szükség költői hiperbolákra.

Fey'lya a hangjához hasonló síri pillantást vetett a calibopra.– Sem költői, sem hiperbolikus nem voltam, Gavrisom elnök – jelentette ki. – Talán nem tudja,

mennyi időbe és energiába kerülne csak az, hogy találjunk egy lakatlan világot, amely megfelel az

életben maradt Caamasiaknak – hullámzott a bundája. – De hogy ezek után még alakítsuk is át azt abolygót a Caamas eredeti állapotának megfelelően? Nemigen engedhetünk meg magunknak egyilyen vállalkozást.

– Tisztában vagyok egy ilyen projekt valószínűsíthető költségeivel – válaszolta Gavrisom mégmindig türelmesen. – Legalább ötször került sor ilyesmire a Régi Köztársaság idejében…

– Azokat a hatalomtól és gazdagságtól megrészegült emberek vitték véghez! – csattant fel Fey'lyahirtelen felélénkülve. – A bothai népnek nincs sem akkora hatalma, sem akkora gazdagsága.

Gavrisom megrázta a sörényét.– Ugyan már, tanácsos, legyünk őszinték egymáshoz! A teljes bothai megtakarítások jelenlegi

állapotukban bőven fedeznék a vállalkozás költségeit. Természetesen komoly áldozat lenne, desemmiképpen sem halálos. Továbbá felhívnám a figyelmét arra, hogy így lehetne a leggyorsabbanés legbékésebben megoldani ezt az egész ügyet.

Fey'lya szőre szorosan rásimult a testére.– Nem érti – mondta halkan. – A tartalékok, amelyekről beszél, nem léteznek.– Miről beszél maga? – ráncolta a homlokát Leia. – Láttam a piaci jelentéseket. Teljes oldalakon

keresztül sorolják a bothai részesedéseket a legkülönbözőbb üzletekben.– Az mind nem igaz – nézett a szemébe Fey'lya. – Semmi több, csak ügyesen összeállított

adattábla-illúzió.Leia rápillantott Gavrisomra. Az elnök nyughatatlan szárnyai hirtelen megmerevedtek.– Azt akarja mondani – kezdte a calibop óvatosan –, hogy az Egyesült Bothai Klánok vezetői

csalást követtek el?A bothai szőrzete még jobban lesimult, ha lehet.– Csak ideiglenes csalásnak szántuk – mondta sötét, könyörgő hangon. – Mint ahogy a pénzügyi

nehézségeink is csak ideiglenesek. Az Egyesült Bothai Klánok néhány rossz üzleti döntés miattelvesztette forrásai jelentős részét, és súlyos adósságokat halmozott fel. Aztán kialakult ez a vita,még bizonytalanabbá téve a helyzetet. Új befektetőkre és kapcsolatokra volt szükség, ezért…

Elhallgatott.– Értem – bólintott Gavrisom. A hangja még mindig nyugodt volt, a hosszúkás arcra azonban

olyan kifejezés ült ki, amilyet Leia még sohasem látott. – Nagyon kellemetlen helyzetbe hoz,Fey'lya tanácsos. Mit javasol, most mit tegyek?

Fey'lya rőtvörös tekintete találkozott a calibop halványkék pillantásával.– Talpra fogunk állni, Gavrisom elnök – jelentette ki. – Csak egy kis időre van szükségünk. Ennek

az információnak az idő előtti napvilágra kerülése nemcsak az egész bothai nép végét jelentené,hanem azokét is, akik nálunk fektették be a tőkéjüket.

– Akik megbíztak magukban – javította ki Gavrisom hidegen. Fey'lya elfordította tekintetét avádló pillantás elől.

– Igen – suttogta. – Akik megbíztak bennünk.A szobára egy hosszú másodpercig néma csend borult. Aztán Gavrisom a sörényét ismét

megrázva Leiára nézett.– Ön jedilovag, Organa Solo tanácsos – köszörülte meg a torkát. – A rendelkezésére áll a korok

bölcsessége és az Erő útmutatása. A tanácsát szeretném kérni.– Bárcsak tudnék mit tanácsolni! – sóhajtott fel Leia.– Történt valami előrelépés a Caamas elpusztításában érintett bothaiak neveinek kiderítésében?– Még nem – rázta meg a fejét Leia. – A hírszerzés emberei még dolgoznak az eredeti

adatkártyán, de Ghent, a kódfejtők főnöke szerint már nem sok újdonságra számíthatunk.Ugyanakkor megkezdődtek a kutatások a Kamparas, a Boudolayz és az Obroa-Skai régi birodalmiarchívumaiban is, de még nem találtunk semmit.

– Valószínűleg a Különleges Iratok között tárolták – sóhajtott fel nyerítve Gavrisom. – Azokközött, amelyeket a birodalmi erőknek a visszavonulás előtt meg kellett semmisíteniük.

– Valószínűleg – bólintott Leia. – De azért reménykedünk, hogy valahol megmaradt egy példány.– Halvány remény ez.

– Igen – ismerte el Leia. – Fey'lya, mennyi időre van szüksége az Egyesült Klánoknak, hogytalpra álljon?

– A jelenlegi előrejelzések szerint három hónapon belül vissza kell áramlania a nagyobbkintlévőségeinknek – felelte a bothai. – De még akkor is messze leszünk attól a pénzügyi helyzettől,amelyet a hivatalos adatok mutatnak.

Gavrisom a torka mélyéről felmordult.– És mikor lesznek képesek finanszírozni egy ilyen újjáépítési programot? – kérdezte Leia valamit

beütve az adattáblájába.– Talán tíz év múlva – csukta be a szemét Fey'lya. – Talán soha.– Igazán szeretnék tanácsot adni önnek, Gavrisom elnök – nézett vissza Leia a calibopra. –

Pillanatnyilag azonban egyetlen jó megoldást sem látok.– Értem – bólintott Gavrisom. – Megengedi, hogy arra biztassam, meditáljon és az Erőn keresztül

kérjen útmutatást?– Természetesen ezt fogom tenni – biztosította Leia. – Egyetlen dolog mindazonáltal nyilvánvaló:

a bothaiak a közeljövőben nem tudnak eleget tenni a petíció követeléseinek.– Valóban – mondta Gavrisom súlyosan. – Meg kell próbálnom valahogy időt nyerni.– Hogyan? Vitára akarja bocsátani? – kérdezte Leia kétkedve. – Az nagyon kockázatos lenne.– Több, mint egyszerűen kockázatos – értett egyet Gavrisom. – Ha valaki úgy döntene, hogy

hivatalos törvénytervezetként nyújtja be, akkor a Szenátus egyhangúlag elfogadná az indítványt.Akkor pedig egyáltalán nem lenne terem a manőverezésre.

Leia elfintorodott. Se Gavrisomnak, se a bothaiaknak nem maradna mozgástere. Vagymegteremtenék a caamasiak új otthonát, vagy szembe kellene nézniük annak a következményeivel,hogy nem engedelmeskedtek az Új Köztársaság törvényének.

– De amint azt önök is tudják, az elnöknek is vannak bizonyos jogkörei – folytatta a calibop. – Ésnéhány parlamenti trükköt is be lehet még vetni. Egy darabig biztosan vissza tudom még tartani adolgot.

– De tíz évig nem – nézett Leia Fey'lyára.– Nem.Ismét csend támadt.– Nos – szólalt meg végül Gavrisom –, pillanatnyilag nem sok mindent tehetünk. Kivéve

egyvalamit: azt akarom, hogy vizsgálják meg az Egyesült Klánok pénzügyi feljegyzéseit, hogymeggyőződhessünk arról, hogy a helyzet valóban megfelel a leírtaknak! Organa Solo tanácsos,hajlandó lenne ezért a Bothawuira utazni?

– Én? – kérdezte Leia meglepetten. – Hiszen én nem értek a könyveléshez!– Biztos vagyok benne, hogy az apja, Bail Organa megtanította az alapokra – mutatott rá

Gavrisom.– Az alapokra igen – ismerte el Leia. – De ez minden.– Nem is lesz szüksége másra – nyugtatta meg Gavrisom. – A trükkök a hamis dokumentumokban

vannak, nem az igaziakban. – A szárnyával Fey'lya felé intett. – Ugye meg fogják engedni atanácsosnak, hogy megnézze a valódi adatokat?

– Természetesen – bólintott Fey'lya boldogtalanul hullámzó szőrrel. – Értesítem az EgyesültKlánok vezetőit a jöveteléről.

– Semmi ilyesmit nem tesz! – szögezte le Gavrisom határozottan. – Semmiképpen semszerezhetnek tudomást a dologról.

– Ön megsérti a klánok vezetőinek a jogkörét, Gavrisom elnök! – villámlott Fey'lya tekintete.– Nevezze, ahogy akarja! – közölte Gavrisom. – De nem figyelmeztetheti őket a vizsgálatra! És

ne feledje, hogy Organa Solo tanácsos jedilovag! Azonnal észre fogja venni, ha a klánfőnökök nemlesznek őszintén meglepődve az érkezésekor.

Leia arca meg se rezzent. Ami azt illeti, az átlagos bothai elmékbe mindig is nehezen látott bele,és egyáltalán nem volt biztos benne, hogy képes lesz felfedezni, ha értesítik a klánok vezetőit.

Azonban Fey'lya természetesen nem tudta ezt.

– Értem – morogta. – Mikor akarja, hogy a tanácsos útnak induljon?– Amilyen hamar csak lehet – felelte Gavrisom. – Organa Solo tanácsos?– Egypár órán belül valószínűleg el tudunk indulni – futott végig magában Leia gyorsan a

szükséges tennivalók listáján. Han természetesen vele akar majd menni. Ha jobban belegondol, ígylegalább kettesben tölthetnek végre egy kis időt. – Csubi és a noghrik majd vigyáznak a gyerekekre.

– A noghrik – morogta keserűen Fey'lya. – Meg kellett volna ölniük azt a devaronit a Waylanden.Akkor nem került volna sor erre az egészre.

– A devaroni semmi olyat nem tett, amiért halált érdemelne – mondta Gavrisom halkan. – És márépp elég gyilkosság esett ebben a galaxisban eddig is.

– És még fog is – jósolta Fey'lya sötéten. – Olyan szörnyűség lenne egy élet feláldozása avérengzés megakadályozásáért?

– Ezt a kérdést előbb-utóbb minden értelmes lény felteszi magának – jelentette ki Gavrisom. –Azok számára, akik civilizáltak akarnak maradni, csak egy válasz létezhet. – Szárnyait nyugalmipózba hajtotta a hátán. – Köszönöm, hogy eljöttek, tanácsosok. Később majd még beszélünk.

– Ez több mint kielégítő – nézett a többiekre Disra moff, miközben letette az adattábláját. – Úgytűnik, minden a legnagyobb rendben megy.

– Nekem pedig úgy, hogy minden nagyon lassan megy – vágott vissza Flim keserűen. Lábát Disraivrooy íróasztalának sarkára téve hátradőlt a székében. – Erre a néhány kalóztámadásra meg aszázvalahány zavargásra kellene ilyen büszkének lennünk?

– A türelem fontos erény – emlékeztette Tierce. – Még a katonák számára is. Különösen a katonákszámára.

– Aha, akkor ez lehet a probléma! – emelte az égbe a karját Flim. – Én ugyanis színész vagyok,nem katona. Annyit azonban mondhatok, hogy az én világomon nem engedhetjük meg magunknak,hogy ennyire elhúzzuk a dolgokat. Az ember kiveti a horgot, megrántja a zsinórt és behúzza azsákmányt… zip, zip, zip. Ha túl sok időt hagy neki, akkor elveszíti.

– Nem fogjuk elveszíteni őket – nyugtatta meg Tierce. – Bízzon bennem! Nagyon finom levestfőzünk, csak éppen egy kicsit tovább kell rotyogtatni.

– Akkor talán feljebb kellene vennünk a fazék alatt a lángot – vélte Flim. – Ez életem legnagyobbszerepe; és eddig mindössze maguk előtt meg a csillagrombolók kapitányai előtt játszhattam el.Mikor léphetek már végre igazán fel?

– Ha így folytatja, soha – közölte Disra, próbálva uralkodni magán. Flimen kezdett kiütközni azönimádó előadóművészek minden rigolyája és hóbortja, amit pedig mindig is utált.

– Ne aggódjon! – csillapította Tierce. – Lesz alkalma legalább egy magánszámra a Lázadók előttis. De csak akkor, ha már tudjuk, hogy hol és mikor származik a legtöbb hasznunk belőle. Tisztábankell lennünk vele, mely kormányok pártolják a bothaiak súlyos megbüntetését, és melyek lennénekhajlandóak megbocsátani nekik.

– Ami azt jelenti, hogy valószínűleg majd egy kalamári vagy egy duros előtt produkálhatja magát– morogta Disra egy szúrós pillantást vetve a szemöldöke alól Tierce-re. Ez a terv a testőr legújabbagyszüleménye volt, és Disra még mindig nem volt benne biztos, hogy tetszik neki. Eredetileg úgyképzelte, hogy Flim a birodalmi erőket lelkesíti majd fel szép csendesen, nem pedig az ÚjKöztársaságot ijesztgeti azzal, hogy a torkuknak ugrik.

– Ami azt illeti, ez az időpont egyre közeleg – folytatta Tierce elengedve a füle mellett Disramegjegyzését. – A coruscanti kémeink hallottak egy pletykát valami petícióról, amelyet az elnökhöznyújtottak be. Ha sikerül szerezniük egy példányt belőle, akkor a nyilvánosságra hozása felgyorsítjamajd a folyamatot. Szerintem még néhány nap, és továbbléphetünk a következő fázisra.

– Remélem is – morogta Flim. – Egyébként feltételezem, önöknek is eszükbe jutott, hogy van egymód, amellyel az Új Köztársaság könnyedén megoldhatja a válságot, és kihúzhatja a lábunk alól atalajt.

– Természetesen – mondta Disra egyre fogyó türelemmel. – Csak rá kell jönniük, hogy pontosankik is azok a bothaiak, akik részt vettek a Caamas elpusztításában.

– És tettek lépéseket ennek a megakadályozására?– Maga bolondnak néz engem? – csattant fel Disra. – Hát persze, hogy tettem! Az egyetlen

hiánytalan dokumentum itt van a Bastionon, és már gondoskodtam is róla.– Ami azt illeti, ez ebben a formában nem teljesen igaz – szólt közbe Tierce gondterhelten. – A

Yaga Minoron található ubiqtoratei bázis feljegyzései között lehet még egy példány.– Eddig miért nem szólt erről? – kérdezte Disra a homlokát ráncolva.– Korábban nem került szóba az ellenség információszerző hadművelete – felelte Tierce. –

Tudtam, hogy ön bejutott a bastioni archívumba; bizonyára azt hittem, hogy a Yaga Minor-ipéldányokról is gondoskodott.

– Még nem, de semmi akadálya – vont vállat Disra. – Este indulok a Yaga Minorra.– Ez nem a legjobb ötlet – csóválta meg a fejét Tierce. – Mármint az, hogy személyesen menjen.

A bázison parancsnokoló tábornok elég jól ismeri Pellaeon admirálist; és tekintettel arra, hogy aBastion archívuma az ön rendelkezésére áll, nem tudom, milyen kifogással kutathatna az övében.

– Akkor ki menjen oda? Maga? – ráncolta a homlokát Disra.– Én vagyok a logikus választás – hívta fel rá a figyelmét Tierce. – Hestiv tábornok sem névről,

sem látásból nem ismer, és kitalálhatok egy mesét, ami nem hoz kapcsolatba önnel. Nem leszsemmi gond, hacsak nem pont akkor áll meg ott Pellaeon a Birodalomban tett körútja során.

– Eltekintve attól, hogy nem tudom, hogyan akar hozzáférni a Különleges Iratok szekcióhoz –jegyezte meg Disra.

– Természetesen a maga hozzáférési kódjával – vont vállat Tierce.Disra homlokán elmélyültek a ráncok.– Tudja, ez már a második alkalom, hogy megpróbálja megszerezni tőlem azt a kódot – állapította

meg. – Kezdek kíváncsi lenni, miért akarja annyira.– Inkább szerezzék meg a lázadók a caamasi anyagot? – vágott vissza Tierce. – Egyébként is, mi a

fenétől tart annyira?– Nem is tudom – felelte Disra sötéten. – Talán attól, hogy valójában nem akar mást, az elejétől

fogva nem akar mást, mint belenézni azokba az állományokba. Talán azt hiszem, hogy amintmegszerezte, ami után kutat, eltűnik és itt hagy minket a slamasztikában.

Tierce feszülten elmosolyodott.– Az előbb még azon idegeskedett, hogy elveszem magától a grandiózus tervét – mutatott rá. –

Most meg attól fél, hogy cserbenhagyom? Döntse már el!– Nem válaszolt a kérdésemre! – sziszegte Disra. – Mit keres azokban az állományokban?– Nem tudom – vont vállat Tierce. – A Császárnak sok titka volt, amelyek közül néhány biztosan a

hasznunkra lehet. De honnan tudnám, hogy melyek azok, amíg nem láttam őket?– Ha ennyiről szól az egész, akkor miért nem mondta már korábban? – dühöngött Disra. –

Felőlem nyugodtan átnézhette volna a bastioni feljegyzéseket.– Remek – bólintott Tierce. – Vegye úgy, hogy megkértem rá. Mindazonáltal ha megnézhetem a

Yaga Minor-i archívumot, azzal két legyet ütnék egy csapásra, nem?Disra elfintorodott. Persze, ha Tierce a Yaga Minoron kutat, akkor ő nem szerezhet tudomást róla,

mit keres. Az asztal másik végén Flim megrázkódott.– Együtt kezdtük el ezt az egészet, excellenciás uram – emlékeztette Disrát. – Akármilyen titkokra

is bukkan Tierce őrnagy, valószínűleg nem tudja őket olyan hatékonyan felhasználni nélkülünk,mint a mi segítségünkkel.

– Pontosan – helyeselt Tierce. – Sőt továbbmegyek: az egyik állomány, amit reményeim szerintmegtalálok, csak a maguk segítségével hasznosítható.

Tehát mégiscsak tudja, mit keres.– És az a rejtélyes titok nem más, mint?… – biztatta Disra.– Sajnálom – rázta meg a fejét Tierce. – Mindenképpen szükségem lesz a segítségükre, hogy

hasznát vegyem; viszont lehet, hogy maguknak nem lesz szükségük rám. Nem sértésnek szánom, depillanatnyilag szívesebben maradnék nélkülözhetetlen.

Disra ismét elfintorodott; de tudta, hogy a beszélgetésnek ez a része le van zárva. Addig puhította

a testőrt, amíg az hagyta magát, megtudott mindent, amit megtudhatott, de ezzel vége.Legalábbis egyelőre.– Kis csapatunk taktikai zsenijeként mindig is nélkülözhetetlen lesz – emlékeztette Disra,

megadóan felemelve a kezét. – De ha ettől nagyobb biztonságban érzi magát…Szavait az íróasztala felől érkező halk csipogás szakította félbe.– Mi az? – kérdezte Flim.– A privát komom – válaszolta Disra a homlokát ráncolva, miközben kihúzta a fiókot, és

megnézte a hívó kódját. Ki a fene?…– Nem veszi fel? – sürgette Flim.– Álljanak arrébb! – szólt rájuk a moff kurtán, fogadva a hívást. – Mind a ketten.Kiegyenesedett ültében, és kemény, uralkodói arckifejezést öltve szembefordult az asztalon álló

képernyővel. A monitoron villódzó betűk eltűntek, és a helyükön megjelent egy arc…– Rendben, Disra! – horkant fel Zothip kapitány. – Halljam, mi a fene folyik itt?– A megszólításom excellenciás úr – javította ki Disra. – És épp ugyanezt akartam kérdezni

magától. Ismeri a szabályokat, hogyan léphet kapcsolatba velem.– Vader essen a szabályaiba! Tudni akarom…– Ismeri a szabályokat – ismételte meg Disra, s hangjának átható hidege valahogy elcsendesítette

a másikat. – Ezt a csatornát csak és kizárólag vészhelyzet esetén használhatja. Vagy azt akarjamondani, hogy valami olyasmi történt, amivel a Cavrilhu kalózok nem boldogulnak? – vonta föl aszemöldökét.

– Ó, elboldogultunk vele! – vicsorgott Zothip. – Két emberem és az egyik legjobb bázisom mentrá, de elboldogultunk vele. Magától csak azt akarom megtudni, hogyan és miért ugrott be hozzánkLuke Skywalker egy futó látogatásra.

– Miről beszél maga? – ráncolta a homlokát Disra.– Ne szórakozzon velem, Disra! – figyelmeztette Zothip. – Skywalker a Kauronon járt, és a maga

drága kis klónjai után érdeklődött. Kijutott a jedicsapdából, és az embereimnek a farkukat behúzvakellett menekülniük.

– Részvétem – jegyezte meg Disra gúnyosan. – De mi közöm nekem ehhez az egészhez?– Hogyhogy mi köze hozzá? – tombolt Zothip. – Először visszavonja az összes klónt, mindenféle

magyarázat nélkül, aztán egyszer csak felbukkan Skywalker. – A kalóz tekintete megkeményedett. –Tudni akarja, én mit hiszek? Azt hiszem, maga úgy döntött, nincs már szüksége ránk, és felénkterelte Skywalkert, hogy végezzen velünk. Erre mit mond?

– Azt, hogy egy eszement kalózvezért látok magam előtt – felelte Disra nyersen. – Mi a fenétnyernék a Cavrilhu kalózok kiirtásával? Feltéve, hogy egyáltalán képes lennék megszervezni adolgot?

– Azt csak maga tudja! – vakkantotta Zothip. – Azt hallottam, hogy Pellaeon admirális emberei azüzlettársaink körül szimatolnak a Muunilinsten és a Borgo Prime-on. Lehet, hogy megpróbáltafelégetni maga mögött a hidakat, mielőtt felfedezték volna a kapcsolatunkat.

– Hadd áruljak el valamit! – horkant fel Disra. – Nemcsak hogy én nem aggódom Pellaeonadmirális miatt, de magának vagy bárki másnak a galaxisban sincs semmi félnivalója tőle.Legalábbis már nem sokáig.

– Nahát – vakarta meg bozontos fekete szakállát Zothip. – Én meg már azt hittem, hogy a jóbirodalmiak nem gyilkolják le egymást.

– Nem kell meghalnia – biztosította Disra önelégült mosollyal. – Egyszerűen csak nem fog többéfenyegetést jelenteni, ez minden.

Az asztal mellett álló Tierce morgott magában valamit, és felvette Disra adattábláját.– Persze, persze – morogta Zothip. – De akkor mit keresett itt Skywalker?Disra vállat vont, s közben a szeme sarkából vetett egy pillantást Tierce-re. A másik őrült

sebességgel írt valamit az adattáblára.– Talán azonosította magukat, amikor beleköpött a levesükbe az Iphiginnél – vetette föl. – Maga

mondta, hogy egy YT-1300-as és egy X-szárnyú futamította meg az embereit. Solo és Skywalker?

– Lehetséges, azt hiszem – adta meg magát a kalóz. – De akkor is tudta, hogy a maga klónjaithasználom.

– Csak vaktában próbálkozott, Zothip – legyintett Disra. – Próbált kapcsolatot találni, bármilyenkapcsolatot, maga és a Birodalom között. Semmit sem tud biztosan.

– Lehet, hogy magáról nem – mordult feí Zothip. – De rólam? Az a fickó jedi, vagy márelfelejtette? Mindent kiszedhetett az embereimből.

– Akkor jobb lesz, ha elrejtőzik egy időre – javasolta Disra, érezve, hogy kezd fogyni a türelme.Nem volt ideje ilyesmire. – Valami olyan helyre, ahol nem találhatja meg a csúnya, gonosz jedi.

Zothip arca elsötétült.– Ne próbáljon úgy bánni velem, mint egy gyerekkel, Disra – mondta alig burkolt fenyegetéssel a

hangjában. – A kapcsolatunk mindkettőnk szempontjából igen gyümölcsöző volt. De nem örülneneki, ha az ellensége lennék. Higgye el nekem!

– Ez visszafelé is igaz! – vágott vissza Disra. Tierce befejezte az írást, és előrelépve a képernyőfelé tartotta az adattáblát, hogy a moff el tudja olvasni. – Ezt pedig maga higgye el nekem –folytatta Disra enyhén előredőlve. Próbált egyszerre beszélni és olvasni. – Nem hiszem, hogy egyilyen apróság miatt fel kellene rúgnunk a kapcsolatunkat.

– Apróság? – visszhangozta Zothip. – Az egyik legjobb bázisom elvesztését maga apróságnaknevezi…?

– Figyeljen ide, van egy újabb munkám az ön számára – dőlt hátra a székében ismét Disra,halványan rámosolyogva Tierce-re. Újabb pont a taktikai zsenijüknek. – Persze, csak ha érdekli.

Zothip gyanakodva tariulmányozta Disra arcát.– Hallgatom.– Körülbelül három hét múlva Pellaeon admirális és a Chimaera elhagyja a Birodalom területét.

Egy titkos találkozóra mennek a Pesitiin mellé – közölte Disra. – Azt akarom, hogy támadja megőket.

Zothip nevetése talán a ranphyx ugatására hasonlított a legjobban.– Persze, Disra. Támadjak meg egy birodalmi csillagrombolót néhány Telgorn Pacifierrel és talán

egy-két Kaloth csatacirkálóval. Persze, semmi gond.– Nem azt mondtam, hogy pusztítsa ei! – magyarázta Disra türelmesen. – Elég, ha tüzet nyit rá.

Ezt meg tudja csinálni, nem?– Meg tudom, igen – felelte Zothip. – A kérdés csak az, miért tenném?– Mert kétszer annyit fizetek érte, mint az Új Köztársaság hajóinak kifosztásáért – dorombolta

halkan Disra. – És ha megteszi, akkor a Cavrilhu kalózok lesznek az elsők a sorban, mikor eljön ajutalomosztás ideje.

– Arra számít, hogy elég sok szétosztandó jutalom lesz, mi?– Több, mint amit el tud képzelni – biztosította Disra.– Meglepődne, hogy milyen sokat tudok elképzelni! – horkant fel Zothip. A tekintete azonban

elgondolkodóvá vált. – Oké, rágódom még egy kicsit a dolgon. A Pesitiin, azt mondta?– Pontosan – bólintott Disra. – Még valami: azt akarom, hogy a Chimaera ellen küldött hajóin

koréliai felségjelzés legyen.– Nahát, nahát – vakarta meg ismét a szakáiiát Zothip. – Van ennek valami különösebb oka?– Ugyanaz az ok, ami miatt nem érdekel, hogy okoz-e károkat vagy nem – közölte Disra. – Miért

nem próbál meg egyedül rájönni?– Megpróbálok – ígérte Zothip. – Maga meg próbáljon addig rájönni, hogyan helyezi el az

összeget a számlámon, rendben?– Kész öröm önnel üzletet kötni, Zothip kapitány – mosolyodott el halványan Disra.– Mint mindig, Disra moff – vágott vissza a másik. – Majd jelentkezem.A képernyő elsötétült.– De legközelebb a megfelelő módon, ha megkérhetem! – morogta Disra az üres képernyőnek.

Úgy döntött, ellazulhat egy kicsit a székében. A Zothippal folytatott beszélgetések után mindighullafáradtnak érezte magát. – Legalább leszáll rólunk egy időre.

– És hasznos szolgálatot tesz nekünk – vette vissza, és törölte le az adattáblát Tierce. – Egy újabbkatonai erény, Flim: soha ne dobjon el egyetlen szövetségest se, amíg nem teljesen biztos benne,hogy nem lesz már több szüksége rá.

– Nekünk is vannak hasonló szabályaink a szakmában – felelte Flim szárazon. – Természetesennem ilyen ékesszólóan megfogalmazva. Egyébként mi ez az egész már megint?

– Micsoda, Zothip támadása Pellaeon ellen? – kérdezte Disra.– Magát a támadást értem – magyarázta Flim. – Megpróbálja elhitetni Pellaeonnal, hogy az Új

Köztársaság visszautasította a békeajánlatát, s csapdát állított neki.– Nagyon jó, úgy látom, kezd tanulni – vonta fel az egyik szemöldökét Disra. – Bár utólag persze

könnyű okosnak lenni.– Ön igazán kedves – biccentett gúnyosan Flim. – Amit nem értek, az a koréliai felségjelzés.

Miért nem az Új Köztársaságé?– Mert az túl átlátszó lenne – vette át a szót Tierce. – Arra utalna, hogy a Coruscant egyhangúlag

visszautasította a találkozón való megjelenést. Pellaeon tisztában van vele, hogy ilyesmit sohasemtennének, és sejtené, hogy valaki át akarja verni.

– Így viszont azt a látszatot keltjük, hogy csak Bel Iblis, aki egyébként koréliai, fordult ellene –tette hozzá Disra. – A koréliai védelmi hajóknak való álcázás pedig azt is megmagyarázza, miértnem vesznek részt cirkálók vagy más nagyobb hajók a támadásban.

– Pontosan – helyeselt Tierce. – És ne feledje, nem akarjuk, hogy Pellaeon teljesen feladja abékekötési szándékát, legalábbis egyelőre nem. Ha Bel Iblis hivatalos jóváhagyás nélkül elutasítottaa közeledését, akkor Pellaeon következő lépésként keresni fog valaki mást, akit megkörnyékezhet.Ez időbe fog telni, az idő pedig nekünk dolgozik. S ami még fontosabb, a támadás miatt hamarabbel fog jönni a Pesitiin mellől. S így ha elég szivárgott is át Vermel ezredes üzenetéből aMorishimnél, Bel Iblis és Pellaeon el fogják kerülni egymást.

– Remekül fog menni – jegyezte meg Disra könnyed hangnemben, gondosan leplezvemeglepetését. Ez az utolsó gondolat eszébe sem jutott, amíg Tierce fel nem hozta, de nem álltszándékában ezt a másik kettő orrára kötni. Tierce már így is túl magabiztos, Flim pedig nem elégtisztelettudó egyik felettesével sem. – Közben pedig, Tierce őrnagy szavaival élve, a levesünketfőzni kell még egy kicsit. Készen állunk már a bothawui zavargásra?

– Ha nem is készen, de majdnem – felelte Tierce. – Szerintem Navett csapatát vessük be, ők alegjobb provokátoraink.

– Ennek az esetnek pedig nagyon emlékezetesnek kell lennie – értett egyet Disra. – A helyükrefogom rendelni őket.

– Az alvó sejtek maradékát is el kellene kezdenünk aktiválni – javasolta Tierce. – Nem tudjukteljes pontossággal elkészíteni az ütemtervünket, és nem lenne jó, ha aludnának, mikor szükség leszrájuk.

– Igen – horkant fel Disra szelíden. – Különösen azt fejben tartva, hogy ha az igazi Thrawn lennea parancsnok, akkor valószínűleg a legkisebb részletet is percekre lebontva kidolgozná.

– Azzal kell élnünk, amink van – vont vállat Tierce. – Bízzunk benne, hogy az ellenség majdbetömi nekünk a réseket. De addig is elmegyek a Yaga Minorra és megnézem, mit tudok előásni.

– Remélem, talál valami használhatót! – állt fel Flim a székéből. – Egyvalami azért még most semhagy nyugodni. Mit keresett Skywalker a kalózok bázisán?

– Mint már Zothipnak is mondtam, próbálta kapcsolatba hozni őket a Birodalommal – felelteDisra. – Ne aggódjon, nem fog sikerülni neki!

– De…– Egyébként sincs jelentősége – vágott a szavába Tierce. – A lázadóknak hamarosan a legkisebb

gondja is nagyobb lesz néhány klónnál és egy szedett-vedett kalózbandánál.

11. FEJEZET

Az ajtó félrecsúszott, és Karrde belépett a Wild Karrde hídjára.– Jó napot, uraim! – üdvözölte a legénységet. – Hogy haladunk?– Remekül, főnök – felelte Dankin félig hátrafordulva a kormányosállásból. – Pár perc múlva

megérkezünk a Nosken rendszerbe.– Remek – lépett beljebb Karrde, szemét végigfuttatva a többi harcállásponton…És a szemöldökét ráncolva megtorpant.– Te mit csinálsz itt fent, H'sishi? – kérdezte az érzékelők konzolja előtt ülő fiatal togori

nősténytől.A nőstény szembefordult fele. [Dankin kért meg rá, hogy kezeljem ezt a konzolt,] felelte.

Nyávogó, doromboló hangja ugyanazt a macskaszerű benyomást keltette, mint egész megjelenése.[Azt mondta, itt az ideje, hogy a hídon is szert tegyek némi tapasztalatra.]

Karrde rápillantott Dankinra, aki elmélyülten tanulmányozta a műszereit, de Karrde még csak azarcélét látva is észrevette visszafojtott jókedvét.

– Igen, szerintem is így van – nézett körül ismét a hídon. A másodpilóta ülésében Odonnlugyanolyan arcot vágott, mint Dankin. Akárcsak Pormfil a hajtóművek monitoránál, bár az ő kerestiarcát nehezebb volt kifürkészni. Még Chin is, aki pedig meglehetősen nagypapásan viselkedettmostanában az újoncokkal, keményen igyekezett magába fojtani egy mosolyt.

– Végeztél mostanában teljes rendszerellenőrzést a standard értékekhez képest? – fordult visszaH'sishihez.

A togori sárga szemei mintha egy kicsit elfelhősödtek volna. [Nem, főnök,] válaszolta. [Deazonnal megcsinálom, ha gondolod.]

– Kérlek! – biccentett Karrde. – A standard értékeket tartalmazó adatkártyát megtalálod aszámítógépteremben.

[Engedelmeskedem,] szólt H'sishi felemelve karcsú testét az üléséből. Végigment a hídon, sközben a körmei halkan kopogtak a padló fémborításán.

– Rendben, uraim – kezdte Karrde szelíden, mikor az ajtó becsukódott a togori mögött. –Kitalálhatom, mi folyik itt?

– Ó, semmiség az egész, főnök – felelte Dankin, nem túl meggyőzően játszva az ártatlan szerepét.– H'sishi még nem látta Terrik hajóját. Gondoltam, innen lesz a legjobb a kilátás, mikor kilépünk ahipertérből.

– Aha – hümmögte Karrde. – És persze arra is kíváncsi voltál, mekkorát ugrik majd, ha meglátja.– Nos… egy kicsit, talán – ismerte el Dankin.– Úgy gondoltuk, ez lenne a teljes beavatása a legénység tagjai közé – tette hozzá Odonnl

segítőkészen.– Értem – nézett végig Karrde a most már nyíltan vigyorgó legénységen. – Feltételezem,

egyikőtöknek sem jutott eszébe, hogy milyen veszélyes lehet így megijeszteni egy togorit?– Ugyan már, kapitány, hiszen csak egy ártatlan tréfáról van szó – mondta Odonnl. – Mara mindig

megengedi, mikor ő van a hídon.– Egyébként is, kap'tány, ez egy régi hagyomány – szólt közbe Chin is. – Biztos vagyok benne,

hogy Billey emberei is kitaláltak valami ilyesmit, mikor csatlakoztál hozzájuk.– Billey emberei egyáltalán nem voltak ilyen találékonyak – közölte Karrde szárazon. – Ami

pedig Marát illeti, mentségére szóljon, hogy az Erő segítségével akarja tanulmányozni, hogyanviselkednek a legénység tagjai stresszhelyzetben.

– Ez elég jó indoknak tűnik – vélte Dankin. – Jobb, ha itt tesszük próbára őket, mint egy éleshelyzetben.

– Ez természetesen csak önigazolás akar lenni – mutatott rá Karrde.– Valószínűleg – értett egyet Dankin pofátlanul. – Na, főnök, hadd mókázzunk már egy kicsit!

Annyira halott itt minden mostanában.– Az biztos, hogy egy feldühödött togori meg fogja törni az egyhangúságot – csóválta meg a fejét

Karrde. De a tréfát félretéve, igaza volt az embereinek. Ha H'sishi a Wild Karrde legénységének

tagja akart maradni, akkor tudniuk kell, hogyan reagál vészhelyzetben. – Rendben, egyétek meg,amit főztetek! Én majd onnan figyelek.

Belépett Chin konzolja mögé, ahonnan jól láthatta H'sishi posztját. Az ajtó közben kinyílt, ésvisszatért a togori. [Itt van az adatkártya, főnök,] jelentette Karrdénak.

– Jó – bólintott Karrde egy gyors pillantást vetve a címkére. H'sishi már egész jól beszélte aBasicet, de az olvasással még akadtak gondjai. – Eredj, állítsd be a műszereket!

[Engedelmeskedem.] A togori leült a helyére, és karmos ujjaival finoman elkezdte nyomogatni abillentyűket.

– Megérkeztünk – jelentette be Dankin. – Fénysebesség alatti hajtóműveket készenlétbe.Megmarkolta és hátrahúzta a fogantyúkat. Az elmosódott égbolt előbb csíkossá vált, majd a

csíkok csillagokká rövidültek…És épp előttük, a sötétségben ott lebegett egy birodalmi csillagromboló.H'sishi félig felemelkedett az üléséből. Valamit sziszegett az anyanyelvén, amit Karrde képtelen

volt kihámozni. A togori szája tágra nyílt, agyarai fehéren csillogtak a híd lámpáinak sápadtfényében. A szőre teljesen felborzolódott, legalább másfélszer nagyobbnak mutatva normálistermeténél. Sárga szemében őrült láng lobogott.

– Csillagromboló közvetlenül előttünk! – kiáltotta Dankin, mintha nem vették volna észreegyébként is. – Távolság két kilométer!

– A turbólézerütegek felénk fordulnak – tette hozzá Odonnl. – Pormfil?– Hajtóművek maximális teljesítményen – felelte a keresti. Nyolc orrlyuka ritmikusan lüktetett.– Üzenet érkezett, kap'tány – jelentette Chin.– Nyugtázni – vetette oda Karrde feszülten figyelve H'sishit. A togori nem mozdult, csak félig álló

helyzetben bámult a sötét hajótestre és a rajta villogó fényekre. – Mi a helyzet a vonósugarakkal?Egy fél másodpercre a híd legénysége egy emberként tartotta vissza a lélegzetét. Aztán H'sishi egy

halk szisszenés kíséretében visszazöttyent az ülésébe, és a konzolja billentyűit kezdte nyomogatni.[Egyetlen vonósugarat sem aktiváltak,] nyávogta. [A turbólézerütegek…]

Felborzolódott szőre mintha lejjebb lapult volna egy kicsit, miközben tovább dolgozott. [Nincsbennük energia,] közölte kissé zavartan. [Nem. Energiát észlelek…]

Összehúzott szemmel fordult Karrde felé. [Csak három működő turbólézerütegük van,] mondta.[Csak három.]

– Jó – bólintott Karrde nyugodtan. – Ez azt jelenti, hogy a megfelelő helyen járunk. Ezt mindig jótudni. Chin?

– A tulajdonos vár, kap'tány – vigyorgott most már szélesen Chin, miközben bekapcsolta a komot.– Beszélni szeretne veled.

– Köszönöm – felelte Karrde. – Hello, Booster. Hogy vagy?– Soha jobban, te vén kalóz! – harsant fel Booster Terrik vidám hangja a híd hangszóróiban. –

Légy üdvözölve az Errant Venture-ön. Veszel is valamit, vagy csak egy új emberedet törtétek be?H'sishi halkan felszisszent, karmai szelíden végigszántották a konzolját. De nem szólt egy szót

sem.– Vásárolni jöttünk – válaszolta Karrde. – Főleg információt.– Nahát, tényleg? – kérdezte Booster olyan hangon, hogy Karrde szinte látta, amint összedörzsöli

a kezét. – Lám, lám. Határozottan jó napom van. Leszállsz a Wild Karrdéval, vagy küldjék érted egysiklót?

– Inkább leszállnánk, ha van elég helyed – mondta Karrde. – Engem ugyan nem érdekel most ahardver, de az embereim biztos szívesen körülnéznének.

– Hát akkor gyertek! – biztatta Booster vidáman. – A Kereskedők Utcája nyitva áll és kész azüzletre, akárcsak a többi kis butikunk is. Induljatok el… mondjuk… a tizenötös hangár felé! Majdodaküldök valakit, hogy kísérjen fel a hídra, ha szélnek eresztetted az embereidet. Ja, ne feledd elemlékeztetni őket, hogy a Kereskedők Utcájában csak készpénzt fogadnak el!

– Természetesen – mosolyodott el Karrde. – Akkor hamarosan találkozunk.Odaintett Chinnek, mire az kikapcsolta a komot.

– Indulás, Dankin! – szólt rá a kormányosra. – Ugye tudod, hogy kell leszállni egy hangárban?– Nem lesz gond – biztosította Dankin a konzolja felé fordulva. H'sishi felállt a műszerei elől és

odaállt Karrde elé. [Akkor ez csak egy tréfa volt, kapitány?] kérdezte. A hangja és az arckifejezésemerev volt, semmit sem árulva el abból, hogy mit gondol. [Nem szeretem, ha bolondot csinálnakbelőlem.]

– Senki sem tart bolondnak – nyugtatta meg Karrde. – Egyszerűen csak rémültnek tűntél, de aztánrögtön visszatértél a kijelölt feladatodhoz.

A togori vetett egy futó pillantást a többiekre. [Az emberek szeretik a bolondját járatni másokkal,]mondta némi kihívó éllel a hangjában.

– Igen, az emberek valóban szeretnek tréfálkozni – ismerte el Karrde. – Ennek a gyakorlatnakazonban nem a humor volt az elsődleges célja.

H'sishi bundája már kezdett ismét felborzolódni. Most lassan ismét kisimult. [Látni akarta, hogyijedtemben elrohanok-e.]

– Vagy pánikba esel-e, vagy lefagysz-e – bólintott Karrde. – Ha bármi ilyesmi történt volna…[Kivégeztek volna?]Karrde megrázta a fejét.– Én nem végeztetem ki az embereimet, H'sishi. Hacsak súlyos bűnt nem követnek el ellenem

vagy a szervezet ellen. Nem, egyszerűen csak áthelyeztelek volna egy másik posztra, ahol kevesebbstressznek lennél kitéve. Talán információgyűjtőnek, vagy valamelyik árnyékvállalkozásom élére.

[Nem szeretnék ilyen posztra kerülni,] lapította le H'sishi a fülét.– Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Karrde –, mert őszintén mondom: elpocsékolnánk a

képességeidet. A Wild Karrdén vagy valamelyik másik hajómon sokkal nagyobb hasznodatvennénk.

A togori elgondolkodott. [Szeretnék itt maradni, ha lehetséges.]– Azt hiszem, jó esélyed van rá – mondta Karrde. – Később majd még beszélünk róla. Az

adatkártyát – intett a konzol felé – visszaviheted a számítógépterembe. Az ellenőrzést majd csakakkor végezzük el, ha távoztunk innen.

[Engedelmeskedem,] villantotta fel az agyarait ismét H'sishi. Karmaival finoman kivette azadatkártyát a helyéről, és kiügetett a hídról.

– Nos, uraim – lépett Karrde H'sishi megüresedett ülése mögé –, kiélvezhették a tréfájukat, és mégtúl is éltük. Átment a vizsgán?

– Egyértelműen – szögezte le Dankin. – Méghozzá fanfárok kíséretében, azt hiszem.– Egyetértek – bólintott Odonnl. – Kellett neki egy másodperc, hogy összeszedje magát, de aztán

rögtön a lényegre tért.– És nem felejtette el, hogy kell használni a műszereit, mint néhányan – tette hozzá Pormfil

elismerően füttyentve az orrlyukain keresztül. – Nem hiszem, hogy Elkin ilyen jól teljesített volna,mikor őt tettük próbára.

– Lehet – ismerte el Karrde. – Bár fogadni mernék, hogy H'sishi hagyott maga után valamit, amitElkin nem.

Pormfil beleszimatolt a levegőbe.– Az ideges izzadtság szagát? – vetette fel.– Nem – mutatott Karrde H'sishi konzoljának a peremére. – Karomnyomokat.A Wild Karrde rámpájának alján ismerős alak várt Karrdéra és Odonnlra.– Ah… Karrde kapitány – hajtotta meg a fejét a formális twi'lek üdvözléshez Nawara Ven. –

Örülök, hogy újra láthatlak.– Én is örülök, Ven – biccentett vissza Karrde. – Remélem, jól megy a sorod!– Csupa öröm az élet az Errant Venture fedélzetén – mosolyodott el feszülten Ven. – Gyertek!

Booster a hídon vár rátok.A twi'lek műlábára enyhén bicegve vezette őket a turbóliftek felé.– Úgy láttam, elvesztettétek néhány turbólézereteket – jegyezte meg Karrde. – Az embereim csak

három működőt azonosítottak, mikor megérkeztünk.

– Üzleti balszerencse, attól tartok – nyomta meg Ven a turbólift hívógombját. – Kettőt szét kellettszednünk, hogy legyen pótalkatrészünk másik háromhoz, de azt a hármat meg el kellett adnunk,hogy meg tudjuk javítani a hiperhajtóművet.

– Ha jól számolom, akkor még mindig maradt öt az eredeti tízből – mutatott rá Karrde.– Igen – igazította meg Ven a fejnyúlványát a vállán, miközben lassan kinyílt előttük a turbólift

ajtaja. – A másik kettő jelenleg javítás alatt áll.– Aha.Beléptek a turbóliftbe. Az ajtó bezárult és a fülke elindult.– Ebben a részlegben csak két turbólift működik – folytatta Ven. – Megdöbbennél, ha tudnád,

mennyi minden elromolhat egy csillagrombolón.– El tudom képzelni – felelte Karrde. – Egyszer, még a Lázadás idején hallottam, hogy a

Különleges Szolgálat egyik embere szerint 174000 tervezési hiba van a csillagrombolókon.– Szerény becslés – ingatta a fejét Ven. – Booster végül feladta, és felbérelt kétszáz technikust,

verpineket, hogy továbbfejlesszék néhány rendszerünket. Ez hét hónappal ezelőtt történt, és mégmindig itt vannak.

– Hát igen, ez van, ha az ember egy ekkora hajót a minimálisnál is alacsonyabb létszámúlegénységgel akar működtetni – nézett körül Karrde a fülkében. – Az entrópia mindig egy lépésselelőttünk jár. Gondolom, Booster nem is gondol rá, hogy eladja?

– Miért? – vigyorgott rá Ven. – Megvennéd?– Valószínűleg rá tudna beszélni – bólintott Karrde. – Különösen akkor, ha egyébként a hajó

valaki más kezébe kerülne. Nem szívesen kerülnék szembe egy huttal egy ilyenben.– Hát, nem is tudom – mondta a twi'lek szárazon. – Figyelembe véve a huttok múltbeli

teljesítményét, szórakoztató lenne megnézni, mihez kezdenek egy csillagrombolóval.– Ha olyanokról lenne szó, mint Jabba, akkor nem hinném.– Igaz – visszakozott Ven. – Mindenesetre beszámolok Booster-nek az ajánlatodról.A turbólift fülkéje lelassult, majd egy jókora zökkenés kíséretében megállt. A kinyíló ajtók mögött

feltárult a hátsó híd belseje.– Booster elnézéseteket kéri, amiért nem személyesen fogad benneteket – intett Ven a főhídra

vezető boltív felé. – Azonnal meglátjátok majd, miért nem tudott lejönni.– Semmi gond – pillantott körbe Karrde a hátsó híd műszerein. Néhány helyen világított egy-két

jelzőfény, de a konzolok nagy többségét vagy készenléti módba állították, vagy teljesenkikapcsolták. Belépett a boltív alá, visszafordult, hogy vessen még egy gyors pillantást a hátsó hídhologramemelvényére… amit láthatólag szintén kikapcsoltak.

– Talon Karrde! – harsant fel Booster hangja. – Isten hozott a fedélzeten!Karrde befejezte a fordulót. Booster a parancsnoki terem felől igyekezett feléjük szélesre tárt

karral.Közvetlenül mögötte pedig…– És nézd csak, kik jöttek el még ehhez az öregemberhez – folytatta Booster nagy ívben maga

mögé mutatva.– Igen, látom – bólintott Karrde maga mellé intve Odonnlt. – Odonnl, azt hiszem, nem ismered

még Booster családját. Ez a bájos hölgy a lánya, Mirax, ő pedig a veje, Corran Horn parancsnok.Egykor… bocsánat, jelenleg is Wedge Antiiles tábornok híres Zsiványkommandójának a tagja.

– Ah – hümmögte Odonnl visszafogottan. – Örülök, hogy megismerhetem. Ven is ehhez acsapathoz tartozott, ugye?

– Igen, Nawara és én valaha együtt repültünk – felelte hasonló tartózkodással Corran. – Booster,azt hiszem, nem bánom, ha Karrde megtudja, hogy itt vagyunk, de…

– Nyugi, Corran – csillapította Booster, miközben előrelépett, hogy futólag megszorítsa Karrdekezét. – Karrde közvetlen beosztottjai ugyanolyan megbízhatók, mint ő maga.

– Ettől sokkal jobban érzem magam – küldött Corran egy szándékosan kétértelmű pillantástKarrde felé.

– Ne aggódj! – nyugtatta meg Karrde kézfogásra nyújtva a kezét. – Nem áruljuk el a

Coruscantnak, hogy az egyik legünnepeltebb hőse kalózokkal cimborái.– Ezért igazán hálás vagyok – fogadta el a feléje nyújtott kezet Corran. Arcán a feszültség halvány

mosolyba oldódott. – Mara hogy van?– Nagyon jól, köszöni szépen – felelte Karrde. – Ami azt illeti, bármelyik pillanatban itt lehet…

ideiglenesen a Starry Ice-szal repül, és elméletileg itt kellene találkoznunk. – Tekintete most a nőreirányult. – Hello, Mirax, rég láttalak. Hol van a kicsi?

– Valin ott van lent – mosolygott Karrdéra a férjénél sokkal őszintébben Mirax, miközben a jobboldali harcállás felé mutatott. – És hatéves… nem olyan kicsi már.

– Tényleg nem – lépett arrébb, és nézett le a harcállásba Karrde. A fiú egy párnákkal alaposankitömött ülésen kuporgott az egyik képernyő előtt. Láthatólag tudomást sem vett a vendégekrőlvagy Booster embereiről, akik a többi konzol mellett beszélgettek. – Nocsak, megtanítod irányítania hajót?

– Nem egészen – lépett mellé Mirax, és lemosolygott a fiára. – Apa átalakította az egyikvonósugárkonzolt, hogy lehessen játszani rajta. Fiam, nem akarnál köszönni?

– Ne zavard! – húzta hátra Karrde. – Talán lesz még időnk később. Még mindig zenél?– Mint egy minokk, mikor tűzbe dugják a farkát – nyögött fel Booster. – Épp most vettem neki

egy új chordokeylót… az elsőt már teljesen szétnyúzta. De komolyan, Karrde, méltányolnám, hasenkinek sem beszélnél arról, hogy Corran itt járt. Egy csendes kis találkozónak szántuk azegészet… csak néhány új köztársaságbeli tisztviselő tud róla.

– Értem – mérte végig Karrde ismét Corrant. – Egy titkos küldetés, mi? Csuklyás köpeny, kés,sötét kocsmák, izgatott sugdolózás az árnyékban rejtőző összekötőkkel – ilyesmi?

– Biztosan megérted, hogy erről nem beszélhetek – felelte Corran majdnem teljesen merev arccal.– Természetesen – biccentett Karrde. – Ne is mondj többet! Bár… – intett a harcállás felé – nem

vagyok túl nagy véleménnyel a feletteseidről, akik megengedték, hogy a családodat is magaddalhozd egy ilyen veszélyes küldetésre.

– Szó sincs semmi ilyesmiről! – tiltakozott Booster kissé bosszúsan. – Corrannak csak némiinformáció kell…

– Booster! – csattant fel Corran az apósára meredve. – Légy szíves, tartsd a szád!– Talán tudok segíteni – ajánlkozott Karrde. – Nekem is megvannak a magam információforrásai.

Merem állítani, némelyik jobb, mint a Boosteréi.– Köszönöm az ajánlatot – rázta meg a fejét Corran. – De majd csak elboldogulunk valahogy.– Nem mond hülyeséget, fiam – dörzsölte meg az arcát Booster. – Lehet, hogy jobban tennéd, ha

felvázolnád előtte a helyzetet.– Nem – makacskodott Corran. – Nem akarlak megbántani, Karrde, de ez nagyon magas szintre

nyúló dolog. Nem árulhatok el semmit.– Igen, de… – kezdte ismét Booster.– Nem, hagyd csak! – emelte fel a kezét Karrde. – Ha a felettesei még azt sem akarták kívülállók

orrára kötni, hogy ő és a családja itt vannak, akkor biztosan annak sem örülnének, ha a küldetésérőlfecsegne.

– Pontosan – bólintott Corran. – Köszönöm, hogy megértesz.– Úgyhogy, ha lehet, kölcsönveszem Boostert egypár percre, hogy megbeszéljük az én ügyemet –

folytatta Karrde, miközben a belső zsebéből előhúzott egy adatkártyát. – De mielőtt mégelfelejteném, Mirax, ezt a fiadnak hoztam.

– Mi ez? – vette el az adatkártyát a szemöldökét ráncolva Mirax.– Egy ettiani hangolókártya a chordokeylóhoz – felelte kedvesen Karrde. – Ha jól tudom, az

etikett szerint illik valami szerény ajándékot hozni a házigazda gyermekének.Corran a felesége válla fölött áthajolva rámeredt az adatkártyára. Az arcára döbbent kifejezés ült

ki.– De honnan tudtad…? – Egyre keményedő tekintetét hirtelen apósára emelte. – Booster?– Nem én voltam! – tiltakozott sietve Booster, maga elé emelve mind a két kezét. – Senkinek sem

mondtam, hogy jöttök. Még a saját embereimnek sem.

– Mint említettem – mondta Karrde halkan –, az információforrásaim meglehetősen jók.A híd egy percre elcsendesedett. Corran Boosterre nézett, aztán Miraxra, s mikor egyiküktől sem

kapott segítséget, vissza Karrdéra.– Mibe fog ez kerülni nekem? – sóhajtott fel.– Természetesen annyiba, amennyit ér – vont vállat Karrde. – Később is megbeszélhetjük az árat.– Ezt már hallottam – nézett Corran Boosterre.– Ha gondolod, rábízhatod a dolgot Organa Solo tanácsosra – javasolta Karrde. – Vele eddig

mindig sikerült kölcsönösen előnyös megállapodást kötnünk.– Nem szeretek rágondolni, mennyibe kerülhettek nekünk azok a megállapodások – morogta

Corran. – Rendben van. Gondolom, tudsz róla, hogy rengeteg zavargás történt mostanában a bothaivállalatok és követségek ellen.

– A caamasi irat miatt – tette hozzá Karrde.– Pontosan. Nos, a zavargások során egyre gyakrabban tűnt fel a „Bosszú” név. Nem mint egy

szó, hanem mint egy szervezet neve.– Hallottál valamit erről? – nézett Karrde Odonnlra.– Személy szerint nem – rázta meg a fejét Odonnl. – Rengeteg anyagot küldenek be a forrásaink,

de egyszerűen nincs időm átnézni.– Átnézzük majd őket, ha visszamentünk a Wild Karrdéra – döntötte el Karrde. – Milyen

következtetésre jutott a Coruscant?– Következtetések még nincsenek, csak kérdések – felelte Corran. – A legfontosabb az, hogy ki és

mi ez a Bosszú… és hogy saját magától jött létre, vagy külső segítséggel.– Várj, kitalálom! A Birodalom?– Úgy mondod, mint aki nem gondolja komolyan – húzta össze a szemét Corran.– Nem egészen – pontosított Karrde. – Úgy mondom, mint aki elég cinikusan úgy látja, hogy

akármi rossz történik az Új Köztársaságban, a hivatalos álláspont azonnal a Birodalomra kezdmutogatni.

– Ez azért egy kicsit igazságtalan – tiltakozott Booster. – Különösen, ha arra gondolsz, milyenhagyománya van a Birodalomban az ilyen zavarkeltésnek.

– Nem azt mondom, hogy nincs közük a dologhoz – emelte fel a kezét Karrde. – Egyszerűen csakfelhívom a figyelmet annak az automatikus feltételezésnek a veszélyére, hogy van.

– De…– Nem, igaza van – ismerte el Corran vonakodva. – Rengetegen vannak, akik emlékeznek még rá,

hogy a Birodalom pontosan ugyanezt csinálta velünk: a Lázadást okolta mindenért, majd ezzel azürüggyel még szorosabbra vette a gyeplőt. Tulajdonképpen ezért kellett volna titokban maradni alátogatásomnak… Bel Iblis tábornok nem akarta, hogy kiszivárogjon, hogy egyáltalán eszünkbejutott ez a lehetőség.

Karrde bólintott. Sejthette volna, hogy Bel Iblis tette ezt a ratitani bogarat a Corran fülébe. Az ÚjKöztársaság vezetőinek egy részétől eltérően Bel Iblis tudta, hogyan kell rajta tartani a szemét acéljain. És szükség esetén figyelmen kívül tudta hagyni azoknak az embereknek a hiányosságait,akikkel meg kellett állapodnia, hogy elérje azt a célt.

– Értem – mondta. – Átnézzük az adatainkat; ha nem találunk semmit, akkor elkezdünk csendesenpuhatolózni, és majd meglátjuk, mit találunk.

– Ez jól hangzik – jelentette ki Booster. – És ha már kívánságlistákkal üzletelünk, te is akartáltőlem valami információt, igaz?

– Két egyszerű kérdésről van szó – kezdte Karrde. – Először is: közös barátunk, Luke Skywalkera Cavrilhu kalózok után kutat. Van valami ötleted, hogy melyik kő alá bújhattak?

– Tudom, hogy van egy bázisuk az Amorrison – vett elő egy adattáblát Booster. – És… nézzükcsak… egy nagyobb erősségük… igen, megvan: egy kilyuggatott aszteroida a Kauron rendszerben.

Karrde megrázta a fejét.– Az amorrisi bázisukat kiürítették – közölte Boosterrel. – És Mara szerint Skywalker nemrég

üldözte el őket az aszteroidáról.

– Miért tette ezt? – kérdezte Booster, majd felemelte a kezét. – Nem érdekes; nem akarom tudni.De ha ezeknek vége, akkor nem tudok segíteni. Második kérdés?

– Mielőtt a Kauron rendszerbe ment volna, Skywalker segített visszaverni egy kalóztámadást azIphigin mellett – nézett körül Karrde a hídon. Senki más nem volt hallótávolságon belül. – Nemtudjuk, melyik bandát csípte el. A csata során azonban érzett valamit, és szerinte egy csapatnyi klónvolt a kalózok hajóin.

Senki sem mozdult, de a légkör hirtelen mintha megfagyott volna.– Azt hittem, a Birodalom már rég kifogyott a Tantiss-hegyi klónokból – szólalt meg Mirax

árnyalatnyi félelemmel a hangjában.– A Coruscant is ezt állítja – erősítette meg Booster, cseppet sem boldogabban, mint a lánya. –

Legalábbis a kívülállóknak. Corran?– Tudomásom szerint ez az igazság – felelte Corran. – Évek óta nem találkoztunk klónokkal

katonai akciók során.– És mióta nem is keresitek őket? – érdeklődött Odonnl.– Jó kérdés – ismerte el Corran. – Nem tudom.– Nehéz elhinni, hogy akár egy is maradt volna belőlük – hitetlenkedett Booster. – Ők voltak

Thrawn legjobb, legagyafúrtabb katonái. Az ember azt hinné, Daala vagy valaki más már évek ótaelpazarolta őket.

– Hacsak Thrawn el nem rejtett néhányat, akiket még Daala sem talált meg – vetette fel Karrde.– Minek? – horkant fel Booster. – Minek rejtette volna el őket?– És miért pont most bukkannának fel újra? – tette hozzá Corran.– Nem tudjuk, hogy pont most bukkantak fel – emlékeztette Odonnl csípősen. – Lehet, hogy egész

idő alatt ott voltak, csak ti, forrófejű katonák nem vettétek észre őket.– Nézd, Odonnl, amikor az ember azzal van elfoglalva, hogy próbálja fenntartani a galaxis

békéjét… – tett egy lépést előre Corran.– Nyugalom, uraim – lépett közéjük Karrde. – Próbáljuk meg nem elfeledni, hogy ugyanazon az

oldalon állunk, jó?– Igen. Persze – szorította össze az ajkait Odonnl.– Miért nem mégy vissza a Wild Karrdéra? – tanácsolta Karrde. – Átnézhetnéd a jelentéseket.– Persze – morogta Odonnl megint. – Jó ötlet.– Lekísérlek – ajánlotta fel Ven előrelépve. Karrde meglepetten ránézett… a twi'lek annyira

csendben volt, hogy szinte már el is felejtette, hogy ott van. – Egy ekkora hajón könnyű eltévedni.Odonnl arckifejezése egyértelműen elárulta, mi a véleménye erről a kifogásról, de azért csak

bólintott és elindult hátrafelé, oldalán Vennel.– Elnézést kérek, Horn parancsnok – mondta Karrde halkan, amint eltűntek a boltív alatt. –

Odonnlnak nincsenek olyan kellemes emlékei az Új Köztársaság hadseregéről, mint nekem.– Semmi gond – felelte Corran sötéten. – Nekem is van néhány kellemetlen emlékem a

csempészekről.– Corran! – fogta meg a karját figyelmeztetően Mirax.Az X-szárnyú pilótája megveregette a kézfejét.– A jelenlévők természetesen kivételt képeznek – igazította ki a szavait. – De térjünk vissza az

üzletre!– Köszönöm – biccentett Karrde. – Amit biztosan tudunk, és ez minden, amit biztosan tudunk, az,

hogy Skywalker klónokat érzett azokon a hajókon. Az első feladatunk a következő egyszerű kérdésmegválaszolása: a Birodalom korábbi csapataiból maradtak meg, vagy valaki rábukkant egy újabbklónozó henger-készletre.

– Például a Cavrilhu kalózok? – kérdezte Mirax.– Ez már nekem is eszembe jutott – ismerte el Karrde komoran. – Könnyen lehet, hogy az

apádnak feltett két kérdésem tulajdonképpen szorosan összefügg.Rámosolygott Boosterre.– Mely esetben természetesen alacsonyabb árra számítok.

– Ó, hogy az a… – emelte az égre a tekintetét Booster fáradtan.– Hé, kapitány! – kiáltotta valaki az egyik harcállásból.– Mi az, Shish? – kiáltott vissza Booster.– Hajó közeledik, úgy néz ki, a Starry Ice – jelentette Shish. – A pilóta leszállásvezérlést kér.

Akarod, hogy útbaigazítsam?– Inkább kapcsold át nekem! – utasította Booster előhúzva a komlinkjét. – Valószínűleg úgyis

érdeklődne utánad – nyújtotta át a karcsú hengert Karrdénak. – Miért ne spórolnánk meg egy kisidőt?

– Köszönöm – kapcsolta be a komlinket Karrde. – Mara, itt Karrde. Hogy állnak a dolgok?– Minden a legnagyobb rendben, kösz szépen – felelte Mara. Ha meg is lepte, hogy főnöke

hangját hallja, jól leplezte. Bár, ahogy Karrde jobban belegondolt, nem sok dologra emlékezett, amivalaha is meglepte a lányt. – Attól tartok, nem volt elég időnk kitérni a Dronseen felé azért arakományért.

– Semmi gond – válaszolta Karrde. – Faughn majd elmegy érte, miután kirakott téged. Hogy menta kalózvadászat?

– Teljes csőd – érkezett a válasz. – A Di'worig követtük a vektorukat, de ott teljesen elvesztettük.Borzalmas a forgalom arrafelé, Starspeeder 3000-esek nyüzsögnek mindenfelé.

– Most van a dalosgyümölcs beporzási ideje – morogta Booster. – Hiába, a béke turistákat szül.Karrde bólintott.– Ne aggódj miattuk! – mondta Marának. – Valójában nem is számítottam rá, hogy követhető

nyomot hagynak maguk után. Faughn szálljon le a Starry Ice-szal és…– Jade! – vágott közbe Faughn. – Nézd, ott… jobbra!– Látom – felelte Mara hirtelen feszültté vált hangon. – Terrik, társaságod akadt, egy-egy-hét

tizenötnél.Booster már az elülső ablakok felé rohant a parancsnoki folyosón, nyomában Corrannal.– Egy-egy-hét tizenöt, Bodwae! – csattant fel. – Mit látsz?– Szemmit! – hallatszott egy rémült laerdoci hang az egyik harcállásból. – Eszek a shas'mink

érszékelők…– Alig lehet látni – vágott a szavába Mara. A hangja most már az Errant Venture hídjának

hangszóróiból szólt. – Kicsi és sötét… olyan, mint egy alaposan átalakított TIE-vadász.– Az érzékelők sem mutatják túl jól – tette hozzá Faughn.– Még moszt szem látok szemmit – makacskodott Bodwae.– Hagyd a fenébe! – szólt rá Booster dühösen. Az elülső ablakok előtt állt Corrannal, fejét lassan

ide-oda forgatva fürkészte az eget. – Pajzsokat felhúzni, turbólézereket bekapcsolni!– A pajszok megint bedöglöttek – közölte Bodwae. – A turbólészerek…– Fogok valami adást! – vakkantotta Shish. – Erős a jel. Ez… vesszek meg… de nem tudom, mi

ez.– Mara? – kérdezte Karrde.– Csak a szélét kapjuk el – jelentette Mara. – Itt kint elég gyengén szól. A számítógép eddig

semmit sem tudott kihámozni belőle.– Megvan! – csattant fel Corran kinyújtva a karját. – Egyenesen felénk jön.– Húzzátok már fel a híd pajzsát! – üvöltötte Booster. – Azonnal!– Mara? – kiáltotta Karrde.– Még mindig lőtávolon kívül vagyunk – mondta a lány feszülten. – Jobb lesz, ha kerestek valami

fedezéket!Karrde körülnézett, kissé későn kezdve el azon gondolkodni, hol lehet Mirax. Azonnal észrevette

a nőt, ahogy rémült tekintetű fiát a karjába szorítva lélekszakadva rohant a hátsó híd viszonylagosbiztonsága felé. Karrde egy pillanatig utána akart menni, de aztán rájött, hogy már túl késő lenne, sinkább visszafordult az ablak felé. Most már tisztán látta az ismeretlen támadót, ahogy egyenesenfeléjük száguldott. Egyetlen általa ismert hajóra sem hasonlított…

– A híd pajsza bedöglött! – visította Bodwae. – A hajó nekünk capódik!

– A földre! – csattant fel Booster megragadva Corran karját, és magával rántotta a padlóra a vejét.Karrde a legközelebbi harcállás felé ugrott, rádöbbent, hogy nem lesz ideje leugrani, és megtorpant.A támadó még mindig közeledett…

És az utolsó pillanatban egy furcsa dugóhúzóval kitért, s elhúzott az ablak mellett.Karrdénak kellett egypár másodperc, míg megtalálta a hangját.– Mara?– Jól vagytok? – kérdezte a lány aggodalmasan.– Igen, minden rendben – biztosította Karrde. Végre lehullott róla a bénultság, és elindulhatott a

még mindig a padlóra lapuló Booster és Corran felé. – Hová lett?– Megkerülte a parancsnoki felépítményt, bevágott a hajtóműfúvókák mögé, ahol nem láthattuk,

aztán fénysebességre kapcsolt – számolt be Mara az eseményekről. – Ugyanaz a trükk, amivelSkywalkert is átejtették.

– Ez a hajó is ugyanolyan volt? – ráncolta a homlokát Karrde kinézve az ablakon.– Úgy nézett ki – felelte Mara. – Torve még dolgozik a műszerek adatain.Booster és Corran feltápászkodott, mire Karrde odaért hozzájuk.– Láttad ezt? – morgott Booster a fejét csóválva, miközben leporolta magát. – A hülye, hígagyú

barmok…– Kapitány, itt Torve – vágott a szavába egy fiatal hang. – Megerősítem: ugyanolyan típusú hajó,

mint korábban.– Hol láttátok azt a másikat? – kérdezte Booster.– A Cavrilhuk kauroni bázisától nem messze, az aszteroidamezőben – mondta Karrde. – Mara, mi

van azzal az adással?– Épp most futjuk át. Valamiféle üzenetből áll, aztán szünet, majd az üzenet ismétlése. Eddig még

nem sikerült egyetlen ismert nyelvvel, kóddal vagy titkosítással sem azonosítanunk.– Valószínűleg egy olyan qella hajó, amilyet Lando Calrissian kergetett végig az egész galaxison –

horkant fel gúnyosan Booster.– Először mi is arra gondoltunk – vallotta be Mara. – De már nem hiszem.– Miért? – kérdezte Booster. – Csak, mert sugárzott valamit?– Mert kifejezetten a hajód felé sugárzott valamit – magyarázta Karrde. – És az, hogy szünetet

tartott, majd megismételte az üzenetet, arra utal, hogy válaszra számított.Booster megvakarta az arcát.– Hát, nagyon úgy tűnik, igaz? Mara, ugye a birodalmi kódokkal is próbálkoztok?– Azokkal kezdtük – felelte a lány. – Még csak nem is hasonlít egyikre sem.– Mégis idejöttek, hogy közelről is szemügyre vegyenek egy birodalmi csillagrombolót –

töprengett Karrde. – Korábban pedig egy olyan kalózbázis körül leselkedett, ami talán birodalmikapcsolatokkal rendelkezik.

– Ezek szerint vagy már most kapcsolatban állnak a Birodalommal, vagy szeretnének kapcsolatbalépni velük – vélte Mara.

– De lehet, hogy valami egészen másról van szó – szólt közbe Faughn hirtelen feszültté válthangon. – Épp most fejeztem be az adás fonémaanalízisét. Azt hiszem, szerepel benne a „Thrawn”név.

– Hadd halljuk – ráncolta a homlokát Karrde.Rövid szünet után ismeretlen nyelvű zagyvaság tört fel a komlinkből. Nagyjából a közepén

pedig…– Hallottam – állította Booster. – Egy kicsit döcögősen ugyan, mintha a beszélő dadogott volna.– Ez azért van, mert most a teljes nevét hallhattátok – közölte Mara komoran. –

Mitth'raw'nuruodo. A Thrawnt csak a neve magjának nevezte.Karrde a szeme sarkából látta, hogy valami átvillan Corran arcán.– Aha, szóval te a teljes nevén szólítottad a fickót? – próbált könnyed lenni Booster.– Nem mondhatnám – hűtötte le Mara. – De ismertem a teljes nevét. Márpedig nem sok ember

volt a Birodalomban, aki ismerte.

Karrde beharapta az alsó ajkát.– Tudsz valamit az életéről? Úgy értem, arról a szakaszról, mikor a Birodalom szolgálatába lépett?– Nem sokat – felelte a lány. – Valami birodalmi parancsnok botlott bele az Ismeretlen Terület

közepén, egy lakatlan világon, miközben csempészeket üldözött. Lenyűgözte a taktikai zsenialitása,és magával vitte a Coruscantra. Mellesleg azt pletykálták, hogy a saját népe száműzte oda.

– Miért? – érdeklődött Booster.– Nem tudom – válaszolta Mara. – De lehet, hogy azon a hajón olyasvalaki ült, aki végül rájött,

hogy hová tűnt, és most a nyomába eredt.– Nagyot fognak csalódni, mikor kiderítik, hogy tíz évet késtek! – horkant fel Booster.– Lehet, hogy nem – morogta Corran. – Lehet, hogy nem is Thrawnt keresik.Karrde alaposan szemügyre vette a pilóta arcát. Igen, még rejteget valamit.– Úgy látom, ez nem puszta találgatás – jegyezte meg szelíden. – Megosztanád velünk az

információidat?Corran szája megrendült.– Elméletileg qsak Boostemek beszélhettem volna róla – mondta kelletlenül. – De tekintettel a

körülményekre… Emlékszel a devaronira, aki megtalálta a caamasi iratot, Karrde? Nemcsak azt azegy kártyát ásta ki. És az egyiknek az állt a címkéjén, hogy „Thrawn Keze”.

Karrde lassan bólintott. Tehát ezt a titkot tartotta vissza tőle Leia a Waylanden. És ezért nézettolyan furcsán Marára.

– Az adatkártya annyira megsérült, hogy semmit sem sikerült leszedni róla – folytatta Corran. –Organa Solo tanácsos szerint a Császár Keze thrawni változatáról van szó. Bel Iblis tábornok kérte,hogy kérdezzem meg Boostertől, hallott-e már korábban erről.

– Soha – rázta meg a fejét Booster. – Karrde? Mara?– Nem – mondta Karrde.– Én sem – csatlakozott Mara. – És a magam részéről elég nehezen tudom elképzelni, hogy

Thrawnnak ilyen titkos ügynökei lettek volna. Ő nem vett részt olyan politikai játszmákban, mint aCsászár. Egyébként is ott voltak neki a noghrik, ha valami különleges feladat adódott.

– Mégis volt egy ilyen címkéjű adatkártya a Császár bizalmas feljegyzései között – hívta fel rá afigyelmét Karrde. – Jelentenie kell valamit.

– Honnan tudod, hogy a bizalmas feljegyzések között volt? – kérdezte Booster.– Ha Bel Iblis kikereshette volna a kamparasi archívumban, akkor nem küldte volna hozzád

Corrant – magyarázta Karrde.– Igaz – morogta Booster. – Tehát szerinted ezek a hajók vagy Thrawnt, vagy ezt a Thrawn Kezét

keresik?– Vagy pont a hajón ülő valaki Thrawn Keze – vetette fel Mara. – Akárhogy is, kezd úgy kinézni a

dolog, hogy egyre fontosabb lenne megpróbálnunk nyomon követni ezeket a hajókat.– Úgy van – helyeselt Karrde. – Mit javasolsz, hogy kezdjük?– Ismerjük az előbbi ugrásuknak a vektorát, és ismerjük a kauroniét is. Faughn már keresi a

metszéspontjukat.– Megvan – jelentette be Faughn. – Egy fel nem térképezett rendszer a Gradilis-szektorban, a Vad

Űr és az Ismeretlen Terület határán. Nirauan rendszerként regisztrálták, tehát valaki már járt ott, denincs más adat.

– Ez túl könnyen ment – morogta Booster. – Olyan bolondok lennének, hogy egyenesen abázisukhoz ugranak? Pláne úgy, hogy figyeljük őket?

– Ez attól függ, hogy hogyan ugranak – mutatott rá Karrde. – Lehet, hogy nincs elég számítógép-kapacitásuk az összetett ugrásokhoz. De az is lehet, hogy automatikusan ugranak haza, hogyvéletlenül se maradjanak ott valahol a hajóik.

– Vagy nem vették még észre, hogy az ugrás után egypár mikroszekundumig még követni tudjuk avektorukat – tette hozzá Mara. – Mindkét alkalommal igyekeztek eltűnni szem elől az ugrás előtt.Talán azt hiszik, hogy ez elég.

– Akárhogy is, ennyi adat alapján már elindulhatunk – mondta Karrde, miközben furcsa

vonakodás vett rajta erőt.Amit Mara nyilván azonnal észrevett.– Nem akarózik utánuk menni? – kérdezte. – Mert át is adhatjuk az egészet az Új Köztársaságnak,

boldoguljanak vele ők, ahogy tudnak.– Corran? – fordult oda Booster a vejéhez.Az X-szárnyú-pilóta még mindig az ablakon keresztül bámulta a csillagokat.– Persze, el tudom vinni az adatokat Bel Iblisnek – felelte kissé szórakozottan. – De kétlem, hogy

bármit is tehetne az ügyben, különösen a közeljövőben. Most ez a Caamas-botrány köt lemindenkit.

Karrde bólintott, s ösztönös vonakodása tovább erősödött. Booster jól mondta: túl könnyen mentez az egész. Talán csapda, vagy legalábbis csak egy vad hajsza, időpocsékolás.

De ha nem…– Nem, inkább csináljuk mi – sóhajtott fel. – Küldesd át Faughnnal a menetrendjét Chinnek, majd

szétosztjuk a feladatait a többi hajó között!– Rendben – felelte Mara. – Hol találkozzunk, miután visszatértünk?– Keress a hálózaton keresztül, meg fognak találni! És légy óvatos!– Ne aggódj! – nyugtatta meg Mara komoran. – Ha megpróbálkoznak valamivel, meg fogják

bánni, hogy ujjat húztak velünk. Minden jót.Karrde kikapcsolta a komlinket.– Sok szerencsét! – mondta halkan.– Ne aggódj, nem lesz semmi bajuk! – vette ki a kezéből és tűzte vissza az övébe a komlinket

Booster. – Mara és Faughn kemények, mint a gyémánt, és a Starry Ice is jó hajó. Ennél legalábbisjobb – tette hozzá, miközben magában morogva ellépett Karrde mellől, és elindult lefelé aparancsnoki folyosón.

– Rendben, Bodwae, mi a fényes mradheszar van azokkal a pajzsokkal?Lehajolt, hogy hallja a laerdoci válaszát, s miközben ezt tette, Karrde odalépett Corran mellé.– Itt voltál, mikor az idegen hajó elhúzott mellettünk – kezdte halkan. – Egész véletlenül nem

éreztél valami furcsát rajta?– Mire gondolsz? – nézett rá a szeme sarkából Corran.– Arra, amit Skywalker érez, mikor klónok vannak a közelében – felelte Karrde. – Arra a zavarra,

amely az Erőben keletkezik.Egy hosszú másodpercig csak a hátuk mögött folyó, Shish bekapcsolódásával három résztvevőssé

vált vita hangjai hallatszottak a hídon.– Nem tudom, Luke mit érez, mikor klónok vannak a közelében – válaszolta végül Corran alig

hallhatóan. – Én most csak valami teljesen idegennek a jelenlétét érzékeltem.– Értem – bólintott Karrde.– A… képességem… – fordult szemtől szembe vele Corran – nem éppen közismert, Karrde –

mondta félig kihívóan, félig fenyegetően.– Igen, tudom – felelte Karrde kifejezéstelen hangon. – Bölcs döntés volt, hogy így alakítottad.– Szerintem is! – csattant fel Corran. – A gond csak az, hogy te érdekelt vagy az

információüzletben.– Aha, csakhogy a túlélésben is – mosolyodott el Karrde. – És ebben a nagy, veszélyes galaxisban

az embernek időnként szüksége lehet egy segítő kézre – húzta föl az egyik szemöldökét. – Mindigis azon az állásponton voltam, hogy jó, ha van abban a kézben egy olyan lap, armiről az ellenfélnem tud.

– Szóval így megy ez, mi? – felhősödött el Corran homloka. – A hallgatásodért cserébe jövökneked eggyel?

Karrde visszanézett a parancsnoki folyosón. A hátsó híd sarka mögül épp akkor bukkant fel Miraxés Valin. A nő óvatosan nézett szét, a fiú viszont türelmetlenül rángatta a kezét, nyilván szeretettvolna odarohanni az apjához.

– Igen, jössz nekem eggyel – fordult vissza Corranhoz Karrde. – De biztosíthatlak, mikor

begyűjtőm a tartozást, valami veszélytelent fogok kérni tőled. Ennyivel tartozom Miraxnak. –Elgondolkodott. – Feltéve, hogy nem élethalál kérdésről lesz szó.

– Ebbe elég sok minden belefér – horkant fel Corran szelíden.– Mint említettem, ez egy nagy, veszélyes galaxis – vont vállat Karrde.

12. FEJEZET

A Resinem Szórakoztató Komplexum nyugati falát mocsok és lerakódott só borította, s ahol nem,ott a szikla évek során elszíneződött felületét az utca másik oldalán álló rivális játékterem tizenötévvel korábbi felrobbanásakor szétrepült törmelék apró kráterei pettyezték. A robbanásközéppontját jelző tizenöt méteres bemélyedés távolabbi oldaláról nézve a Resinem nyugati falátakár szépnek is lehetett mondani, ahogy a véletlenszerűen elszórt sérülések érdekes mintázatokbarendeződtek, különösen a Borcorash naplementéjének ragyogásában.

A naplemente azonban már rég elmúlt, és Shada sem a kráter távolabbi oldalán tartózkodott. Anyugati fal magasságának háromnegyedénél járt, óvatosan rakva mászóhorgait egymás után akülönböző repedésekbe és bemélyedésekbe. Ebből a perspektívából mindössze annyit mondhatott,hogy a fal mocskos, és egyáltalán nem nyújt szép látványt. Lépjen be egy csempészbandába! –gondolta sötéten, legalább tizenötödször, mióta elkezdett mászni. Megismerheti a galaxisnak azt azoldalát, amelyet egy turista sohasem láthat!

Bár a mászás nem volt leányálom, mégis meg kellett történnie. Mazzicot és Grivet hamarosanfelkísérik a Resinem szupertitkos legfelső szintjére, ahol egy sima modorú kubazzal kelltalálkozniuk, aki egy sötét hutt bűnszövetkezetet képviselt. Griv egy kis ládát vitt magával, amelytele volt ryllel, a kubaz pedig egy hasonló méretű ládikát, színültig sormahili tűzgyémántokkal. Atalálkozónak elméletileg egy szimpla és kölcsönösen előnyös cserével kellett végződnie.

Elméletileg.Valahol a távolban, a jobb oldalán egy terepsikló körözött leszálláshoz készülődve. A lámpái egy

pillanatra halványan megvilágították az orra előtt lévő falat. Shadára ismét rátört a depresszió. Mártizenkét éve, mióta Mazzic testőre lett, nem járt otthon, az Emberlene-en, de ennek a falnak amocskossága és sérülései felszínre hozták az összes eltemetett emlékét. Emlékek arról, hogyan nőttfel a valaha büszke városok romjai között. Emlékek a halálról, amely oly gyakran csapott lekörülötte: betegségek, alultápláltság, erőszak, reményvesztettség. Emlékek az örökös éhségről, aférgeken tengődésről, és a még művelhető területekről fejadagokban érkező rendes élelemről.

És a kívülről érkező szállítmányokról, amelyek azért végül elkezdtek csordogálni. Aszállítmányokról, amelyeket nem a jólelkű külhoniak vagy a nagylelkű Köztársaság küldött, hanemamelyhez a Mistryl árnygárda tagjainak verejtéke, vére és nemegyszer halála tapadt.

Ők alkották az elitjét az emberlene-i társadalom maradékának, akiket személyesen a Tizenkét Vénküldött el keresztes hadjáratukra. Shada gyerekkorától fogva arról álmodozott, hogy egy napközéjük kerülhet. A Mistrylek, ezek a különlegesen kiképzett harcos nők bebarangolták acsillagokat, áruba bocsátva szolgálataikat és harci tudásukat az elnyomottaknak és gyengéknek. Acserébe kapott pénzből tartották fenn elpusztított világuk maradék lakóit.

Azt a népet, amelyet soha senki nem vett észre, amellyel soha senki nem törődött. Nem úgy, mintmondjuk a Caamasszal.

Nagy erőfeszítésébe került az elmúlt hetek során, hogy magába fojtsa feltörő megvetését aCaamas hirtelen középpontba kerülése láttán. Az Emberlene elpusztítása túl régen történt ahhoz,hogy bárkiben is érzelmi viharokat kavarjon – beleértve Shadát magát is. Annak idején senkit semérdekelt, hogy megtámadták; most miért számítanának bárki figyelmére? Persze, ez igazságtalan; dehát senki sem állítja, hogy a világegyetem igazságos.

Jobbról és fentről halk, kérdő böffenést hallott. Shada megállt a mászásban, felnézett a sötétségbe,és észrevett egy közel ülő szempárt, ahogy lenéz rá az árnyak mélyéről.

– Minden rendben – súgta a szempár felé, óvatosan feljebb húzódzkodva, hogy alaposabban

megnézze. A Borcorashnak ezen a részén nagy valószínűséggel csak egy ártalmatlan bluffevarianaz, de sohasem árt elővigyázatosnak lenni.

Mint kiderült, feleslegesen óvatoskodott. Valóban egy bluffevarian volt az. A fal egyik különösenmély repedésébe épített fészkén kuporgott. Shada a szárnya alatt megpillantott néhány szeplőstojást.

– Ne izgulj, nem vagyok éhes! – suttogta a lénynek. Valaha, jutott eszébe sötéten, remekül értettaz ilyen méretű madarak elkapásához. Sokkal jobb ízük volt, mint a városban élő dögevőrovaroknak…

Emlékeit elhessegetve áthelyezte a testsúlyát az egyik kezére, és előhúzott a mászózsákjából egybiztonsági kampót. Mistryl kiképzői valószínűleg nem nézték volna jó szemmel, hogybiztosítókötelet használ, felhíva a figyelmét arra, mennyi időbe telik a kampót rögzíteni. Ésegyébként is, egy igazi Mistryl sohasem esik le… Azonban hosszú évek teltek már el a kiképzéseóta, és a galaxis összes sebességével sem ment volna semmire, ha lezuhan, mielőtt felér a tetőre.

Másfelől viszont, ha volt valami alapja Mazzic gyanújának ezzel a találkozóval kapcsolatban,akkor későn felérni ugyanolyan hiábavaló lett volna, mint egyáltalán nem felérni. Úgy kétméternyivan még hátra, becsülte meg a távolságot felpillantva, és körülbelül kétszer annyi perc, míg Mazzicés Griv felér. A vékony, szinte láthatatlan biztosítókötelet ráhurkolva a kampóra, meg sem várva,míg elhal a kampó és fal közötti molekuláris összeolvadás halk sziszegése, ellendült a bluffevarianfészke mellett, és továbbmászott.

Gond nélkül elérte a tetőt, és éppen a kezét nyújtotta a perem felé, mikor valami halk zaj ütöttemeg a fülét.

Megdermedt, feszülten fülelt, de a zaj nem ismétlődött meg. A kezét visszahúzva elővett még egybiztonsági kampót, és a lehető legjobban kinyúlva balra a falhoz erősítette. Remélte, hogy a halksziszegést nem hallja meg az, aki fent várt rá. A biztosítókötelet ráerősítette a kampóra, a másikvégét pedig átvezette egy a derekához erősített orsón. Így ha rálőnek, mikor kidugja a fejét a peremfölött, akkor egyszerűen leveti magát, és egy szűk ívben kilendülve másfél méterrel arrébb bukkanmajd fel. Nem sok, de tűzharcban rengeteget számíthat, ha hirtelen ennyivel arrébb kerül a célpont.Előhúzta a pisztolyát, és megragadta a biztosító…

– Hello, Shada – hallatszott egy halk hang pontosan a feje fölül.Felnézett. A peremen egy köpönyegbe burkolózott alak állt lenézve rá. Shada azonban a

félhomály ellenére is épp eleget látott a másik arcából…– Karoly? – suttogta.– Régen találkoztunk, igaz? – biccentett Karoly D'ulin. – Letennéd ide a tetőre a pisztolyodat?

Aztán gyere fel!Shada felnyúlt, és letette a fegyvert a másik nő lába mellé. Aztán nem elfeledve kibiztosítani az

övére erősített orsót, maga is felhúzódzkodott.Kiegyenesedett, és gyorsan körülnézett. A tető széle itt lapos volt, de pár méterrel beljebb éles

szögben felfutott egy métert, hogy aztán újra ellaposodjon. Az emelkedőn túl Shada megpillantottaa legfelső szobát megkoronázó hosszú tetőablakot.

A szobáét, ahol Mazzic üzletet akart kötni.– Valószínűleg rád számítottam a legkevésbé idefönt – jegyezte meg visszanézve Karolyra.– Képzelem – bólintott Karoly. Már akkor felvette a pisztolyt, mikor Shada még felfelé mászott,

és most elrejtette valahol a köpenyében. – Azokat a mászóhorgokat is leveheted… a belső lépcsőnfogunk lemenni. Csak tedd le őket a tetőre, légy szíves!

– Természetesen – csatolta le a horgokat a felkarjáról Shada. Nem voltak túl veszélyes fegyverek,de Karoly nyilván semmit sem szándékozott a véletlenre bízni. Letérdelt, a lábszáráról is levette ahorgokat, majd ismét felegyenesedett. – Most boldog vagy?

– Úgy viselkedsz, mintha ellenségek lennénk, Shada – harapta be az ajkait Karoly. – Nemvagyunk azok.

– Ezt örömmel hallom – mondta Shada a fiatalabb nő arcát tanulmányozva. Valóban régendolgoztak már együtt… majdnem húsz éve, a Tatuin és a Birodalom Hammertong-tervével vallott

csúfos kudarcuk óta. Az esetből Shadának a fiatal, tapasztalatlan, kapkodásra hajlamos Karolyemlékképe maradt meg.

Ez a kép azonban nem illett a most előtte álló nőre. Az elmúlt húsz év alatt Karoly kecsesebb,méltóságteljesebb jelenség lett, s a profizmus aurája lengte körül.

– Honnan tudtad, hogy ezen az oldalon jövök fel?– Nem tudtuk – vont vállat Karoly. – A tetőre vezető többi utat is figyelik. Én viszont

észrevettelek, amint a szokásos, többrétegű kék ruhádban megkerülted az épületet, és arra tippeltem,hogy itt fogsz próbálkozni. Meg kell mondanom – mutatott Shada aprólékosan begöndöritett ésfeltornyozott hajára, majd szorosan a testére simuló harci öltözékére mutatva –, az a ruha sokkaljobban illett a hajadhoz, mint ez a kezeslábas. Mik azok a valamik, amik összetartják?

– Lakkozott zendzsi tűk – mondta Shada. – Mazzic szereti, ha dekoratív vagyok.– Hasznos álca egy testőrnek – ismerte el Karoly. – Erről jut eszembe, az egyik tű bizonyára egy

álcázott jeladó vagy komlink. Megkérhetlek, hogy dobd le a tetőre?Shada elfintorodott.– Egyetlen trükköt sem hagysz ki, igaz? – húzta ki a jeladót a jobb füle mögül. – Annyira örülök,

hogy nem vagyunk ellenségek. Egyébként miért beszéltél többes számban az előbb?– Velem van egy ügyfelünk is – biccentett a tető magasabb része felé Karoly. – Ott fent.A tetőablak mellett, egy orgyilkospisztollyal a kezében?– És mit csinál?– Semmi olyasmit, ami miatt aggódnod kellene – felelte Karoly. – A megbízatásod ezennel véget

ért.– Miről beszélsz? – ráncolta a homlokát Shada. – Több, mint tizenkét éve vagyok Mazzic mellett.

Egy ilyen kapcsolatnak nem vethetsz véget egyetlen csettintéssel.– De igen, és meg is tettük – közölte Karoly. – Mostanra egyértelművé vált, hogy Mazzic

bandájából nem lesz az egész galaxist behálózó szervezet, amit a Mistryl remélt, mikor mellérendelt téged. És mivel Talon Karrde Csempészszövetsége is befuccsolt, a Tizenkettek úgydöntöttek, csak pazarlás lenne téged itt hagyni. Ideje továbblépned.

– Remek – jegyezte meg Shada szárazon, miközben a tető pereme mentén két lépéssel hátrébbment Karolytól, úgy meresztgetve a nyakát, mintha a titokzatos ügyfelet próbálná felfedezni. – Mégma éjjel megmondom Mazzicnak, hogy felmondok. Reggel mehetünk.

– Sajnálom – rázta meg a fejét Karoly. – Most megyünk.Shada visszanézett rá. Keményen a Karoly szemébe fúrta a tekintetét, és lopva felmérte a kettejük

közti távolságot. Három méter, majdnem pont jó.– Miért? – kíváncsiskodott. – Mert az új ügyfeled meg akarja ölni?Még a halvány fényben is látta, hogy Karoly összerezzen. Amikor azonban megszólalt, a

hangjában nyoma sem volt megingásnak.– Azt javaslom, próbáld meg nem elfelejteni, kik vagyunk, Shada! – figyelmeztette. – Mistrylek

vagyunk. Parancsokat kapunk, és teljesítjük azokat.– Én Mazzic testőre is vagyok – jelentette ki halkan. – És valaha a Mistrylek becsületből és

kötelességtudatból harcoltak. Nem parancsoknak engedelmeskedtek.– Becsület! – horkant fel Karoly. – Te tényleg kiestél a dolgokból.– Nagyon úgy tűnik! – vágott vissza Shada. – Mindig is próbáltam azt hinni, hogy a Mistryl

tagjaként egy fokkal feljebb állok, mint a zsoldosok és bérgyilkosok söpredéke. Bocsásd meg anaivitásomat!

Karoly arca elsötétült.– Azt tesszük, amit tennünk kell, hogy a népünk fennmaradjon! – fakadt ki. – És ha egy nyálkás

hutt hátba akar döfni egy másik nyálkás csempészt, akkor az nem a mi gondunk.– Már bocsánat: nem a ti gondotok – pontosította Shada. – Hanem az enyém. El kell végeznem a

feladatomat, Karoly. Vagy elállsz az utamból, vagy megbánod. – Lenyúlt az övéhez, ésbebiztosította a biztosítókötél orsóját…

Karoly keze mintha megrezdült volna, és hirtelen egy apró pisztoly jelent meg benne.

– Ne mozdulj! – parancsolta. – Emeld fel a kezed! Üresen.Shada lazán eltartotta a kezét a testétől. Még az ujjait is széttárta, hogy megmutassa, semmit sem

rejteget a tenyerében.– Meg kell ölnöd, ha meg akarsz állítani – figyelmeztette Karolyt.– Remélem, nem. Most fordulj meg!Ez volt az. Shada a kezét továbbra is eltartva a testétől egy kilencvenfokos fordulattal szembe

került a tetőablakkal…És egyet hátralépve leugrott a tetőről.Félig-meddig arra számított, hogy Karoly megereszt utána egy lövést, mielőtt még eltűnik a

perem mögött. Nem így történt; Karoly vagy megdermedt a meglepetéstől, vagy azonnal felismertea helyzetet és nem lőtt feleslegesen. Shadának azonban nem volt ideje azon töprengeni, hogymelyik változat következhetett be. A biztosítókötél egy rándulással megfeszült, és Shada hirteleneltávolodott a faltól, ahogy a másodjára rögzített horog körül elfordulva jobbra lendült. Még kétmásodperc, becsülte meg, és áthalad a lengés középpontján. Azután pedig ismét a tető felé fogközeledni, ahol Karoly és a pisztolya vár rá.

Tehát két másodperce van, hogy valahogy elbánjon egykori barátjával.A rémült bluffevariannak nyikkanni sem volt ideje, mikor Shada kikapta a fészkéből. A másik

kezével sikerült felmarkolnia egy tojást; aztán már lendült is felfeté, a tető felé.És a két másodperces kegyelmi állapot véget ért. Még dobóhelyzetbe sem tudta emelni a madarat,

mikor Karoly már fel is bukkant a tető pereme fölött, a felé a pont felé rohanva, ahonnan Shadaleugrott. A tekintete és a pisztolya csöve az épület falát fürkészte. Megpillantotta Shadát… amásodperc törtrészére megingott az egyensúlya, ahogy megpróbált lelassítani és célozni…

Shada pedig az erőlködéstől felnyögve az arcába hajította a bluffevariant.Karolynak nem volt ideje gondolkodni, de még csak megtorpanni, és a helyzetet felmérni sem. Az

arca előtt egyszer csak két szárny kezdett el vadul csapkodni, ahogy a bluffevarian megpróbáltavisszanyerni egyensúlyát; és a gondolkodás híján az alaposan besulykolt Mistryl-reflexek vették átaz irányítást. Hátraszökkent, még jobban elveszítve ezzel értékes egyensúlyát, a felé száguldólövedék felé rántotta a fegyvere csövét és lőtt.

A lézersugár a kellős közepén találta el a bluffevariant, és a csapkodó szárnyak hirtelen tűzből,szikrákból és szúrós füstből álló gomolyaggá változtak. Karoly lekapta a fejét a tűzgolyó elől,oldalra fordult…

És a bluffevarian tojása pontosan az orrnyergén landolt.Karoly felnyögött, ahogy a tojás a szemébe fröccsent. Üres kezével megpróbálta letörölni a félig

folyékony masszát, miközben Shada lecsapott az orsó biztosítójára, és felszökkent a tetőre. Egypárméterrel arrébb szökkent Karolytól, hogy kikerüljön a még mindig nagyjából felé mutató pisztolyhatóköréből, aztán előrevetette magát.

Pont akkor ért oda Karolyhoz, mikor a fiatalabb nőnek sikerült kitörölnie a szeméből a tojást. Apisztolyt azonnal kirúgta a kezéből, ahogy megpróbálta felé fordítani. A fegyver Karoly mögöttzuhant a peremre, aztán eltűnt az alant tátongó sötétségben.

– Shassa! – sziszegte Karoly az ősi átkot, jobbra szökkenve Shada elől. Valahonnan a kezébentermett egy csillogó kés. – Shada…

– A kötelességemet teljesítem – lépett el jobbra a kés hegye elől Shada. – Még mindig elállhatszaz utamból.

Karoly megint sziszegett valamit, és előrevetette magát. Shada ismét jobbra lépett, előreszökkent,ismét tett egy gyors oldallépést, majd visszafordult a tetőablak felé.

Karoly azonban megsejtette a szándékát. A szemében maradt tojástól pislogva tett egy hosszúlépést ugyanabba az irányba, figyelmeztetően meglengetve a kést. Shada válaszul veszélyesen közelcsusszant a tető széléhez, majd két gyors szökkenéssel megpróbált ellenfele bal oldalára, a kést tartókéztől távol kerülni. Karoly megpördült.

– Ne kényszeríts rá, hogy megtegyem, Shada! – vicsorgott. Vicsorgott. És mégis, Shada úgy vélte,könyörgés is vegyült a hangjába.

– Rendben, Karoly – felelte halkan. – Nem teszem.Ismét rácsapott az orsóra, és még egyszer utoljára levetette magát a tetőről…A biztosítókötél pedig, amelyet gondosan koreografált kitérő manőverei szépen elvezettek Karoly

mögött, megfeszült és kirántotta a fiatalabb nő alól a lábát. Karoly hiába hadonászott a késével,fájdalmas puffanással zuhant a hátára.

Shada azonnal rárontott. Az egyik lábával a kést tartó kezének csuklójára taposott, miközbenhárította a másik kézzel felé indított ütést, majd megfeszített ujjaival beledöfött a szegycsont alattipuha területbe. Karoly egy fájdalmas nyögés kíséretében összegörnyedt, és az oldalára fordult.Shada ismét lecsapott, ez alkalommal a fültövére. A fiatalabb nő elernyedt és mozdulatlan maradt.

Shada lihegve kivette a kést Karoly kezéből, s elvágta a biztosítókötelét, mielőtt még ő isbelegabalyodott volna. A küzdelem nem tartott sokáig, és elég csendben zajlott, Karoly ügyfeleazonban jó eséllyel hallhatta a puffanásokat, és talán már el is indult, hogy megnézze, mi történt. Hasikerülne elébe mennie…

Csak az a parányi mozgás a szeme sarkában volt az egyetlen figyelmeztetés. De elégnekbizonyult. Miközben egy lapos vetődéssel oldalra ugrott, egy lézersugár hasított a levegőbe ott, aholegy pillanattal korábban állt. A gurulásból feltérdelve a tekintete végigsöpört a tető megemeltrészén, és észre is vette támadóját: egy fekete, csuklyás köpenybe burkolózott, hason fekvő alakot.Karabélyának csöve a lány felé mozdult. Shada felkapta a kezét, és elhajította felé Karoly kését.

Az orvlövész azonnal oldalra gurult, fejét karja és az automatára állított, folyamatosan tüzelőfegyver viszonylagos védelmébe hajtva. A jól beidegződött fejvadászreflex most azonbancserbenhagyta. A kés pontosan a kívánt célpontba csapódott be: nem magába a félregurulóorvlövészbe, hanem a fegyveréből előtörő lézersugarakba. Pontosan a karabély torkolata előttszakította meg a sugarat, ami olvadt fémdarabokat és szikraesőt szórva szétrobbantotta a pengét.

És a következő néhány szívdobbanásnyi időre gyakorlatilag megvakította az orvlövészt.Shadának mindössze két szívdobbanás kellett. Egyetlen hatalmas ugrással fent termett a tető

emelvényén, átszökkenve a vakon felé küldött lézersugarak fölött, miközben ujjai a hajába rejtett,lakkozott zendzsi tűk egyike felé nyúltak. A kihúzott tű nyomában leomlottak göndör fürtjei, samikor talpa megérintette a tetőt, eldobta.

A karabély pedig egy tompa kattanással elhallgatott.Shada azonnal az orvlövész mellett termett. Kicsavarta a karabélyt a halott férfi kezéből, majd

rohanni kezdett. Ha a fickó csak hátvéd volt, nem a fő erő, akkor még mindig kudarcot vallhat.Botladozva megtorpant a tetőablak mellett, lekuporodott a pereméhez, és lenézett az alatta lévő,magas mennyezetű szobába.

Nem vallott kudarcot. Három méterrel lejjebb, a gazdagon díszített asztal egyik oldalán álltMazzic és Griv, a másikon pedig a kubaz és egy kemény külsejű férfi. A két fél már kicserélte aládikákat, és most épp a tartalmukat ellenőrizték. A kubaz egy futó pillantás után becsukta a sajátját,és mereven kiegyenesedett. Szinte sütött róla, hogy vár valamire. Egy másodperc múlva Mazzic ishasonló elégedettséggel nyugtázta a cserét, majd lezárta a ládát. Odabiccentett a kubaznak éshátralépett az asztaltól. A szája mozgott, valószínűleg a szokásos búcsúmegjegyzéseit mondta. Akubaz nem mozdult… aztán ahogy Mazzic és Griv tett még egy lépést hátrafelé, várakozásameglepetéssé változott. Hosszú ormánya bizonytalanul megrendült; nyilvánvalóan szeretett volnafelnézni, s ugyanolyan nyilvánvalóan nem szívesen árulta volna el, miféle meglepetésre számít azüzlet lezárásaként.

Ha meglepetésre vágyott, Shada szolgálhatott eggyel. A karabélyt a kubaz hosszú ormányánaktövére irányítva a torkolattal finoman megkocogtatta az ablakot.

Mind a négyen felnéztek. A kubaz arca meg sem rezzent, a társáé azonban helyette is beszélt.Döbbenten leesett az álla, kezével az oldalán függő pisztoly után kapott. Shada a homloka feléfordította a fegyvert – a fickó pedig lassan a melléhez emelte üres kezét. A lány a szeme sarkábóllátta, hogy Mazzic futólag felé int a szokásos tisztelgésükkel, aztán Griwel együtt kihátrál alátóteréből.

Shada magában harmincig számolva a kubazon és társán tartotta a fegyverét. Aztán ugyanúgytisztelegve nekik, mint Mazzic az előbb, ellépett a tetőablak mellől.

– Vége? – kérdezte Karoly a háta mögül.Shada megpördült. A fiatalabb nő kifejezéstelen arccal állt a halott orgyilkos mellett.– Igen – bólintott Shada. – Az ügyfeled végül mégsem mondta vissza az üzletet.– A Tizenkettek nem fognak örülni ennek – nézett le Karoly a lábánál heverő holttestre.– Már megszoktam, hogy az emberek nem örülnek a tevékenységemnek! – sóhajtott fel Shada, a

tető felé fordítva a karabély csövét. – Valahogy majd csak kibírom.– Ez egyáltalán nem vicces, Shada! – mordult fel Karoly. – Egyértelmű parancsot kaptál. Ha most

Mazzickal maradsz, egy héten belül egy egész szakaszt küldenek a nyakadra.– Nem maradok Mazzickal – felelte Shada. – Mondtam már, hogy ma éjjel felmondok.– És azt hiszed, hogy ezzel lerendezted az ügyet a Tizenkettekkel? – kérdezte gúnyosan Karoly.– Feltételezem, ez attól függ, hogy emlékszik-e még valamelyikük arra, kik vagyunk – mondta

Shada, s közben mély szomorúság öntötte el. Szomorúság, amely mintha hosszú, hosszú évek ótagyűlt volna a szíve körül. – Az a Mistryl, amihez huszonkét évvel ezelőtt csatlakoztam, harcosoktiszteletre méltó klánja volt, és népünk fennmaradásáért küzdött. Egy igazi harcos pedig sohasemvesz részt tudatosan egy orgyilkosságban. Remélem, hogy emlékeznek még erre néhányan aTizenkettek közül is.

– Talán ők is megváltoztak – nézett el Karoly a város fekete háztetői fölött a messzeségbe. – Talánaz egész Mistryl is megváltozott.

– Ők talán – vont vállat Shada. – Én viszont nem. – Alaposan szemügyre vette barátját. – Ésszerintem te sem.

– Nahát – nézett vissza rá Karoly. – Kíváncsi lennék, mit mondtam, ami miatt ezt hiszed.– Nem mondtál semmit. Cselekedtél. Mikor kirúgtam a kezedből a pisztolyodat, kést rántottál.– És ez győzött meg arról, hogy melletted állok?– Igen – bólintott Shada. – Az én pisztolyom ugyanis még mindig nálad van.– Igen, azt hiszem – tapogatta meg az oldalát Karoly. – Gondolom, szeretnéd visszakapni.– Nehezebb lesz megmagyarázni, hogy mi történt itt, ha nálad van, mikor visszatérsz az

Emberlene-re – vont vállat Shada.– Ebben van valami – látta be Karoly. Behajlította a csuklóját, s a fegyver lapos ívben Shada

nyitott tenyerébe repült. – Apropó, Emberlene. A helyedben elkerülném egy darabig. Sőt ahelyedben minden Mistrylt kerülnék. Mondjuk úgy tíz évig, ha kibírod.

– Nem kell olyan sokáig rejtőzködnöm – tette el a pisztolyát Shada. – Úgy néz ki, az egész galaxisforrong emiatt a Caamas-ügy miatt. A Tizenketteknek hamarosan nálam sokkal fontosabb dolgokkalkell majd foglalkozniuk.

Karoly kiköpött valamit.– A Caamas. A Caamas, az Alderaan és még az a bűzös noghri bolygó is, a Honoghr. Néha szinte

nevetnem kell, ha arra gondolok, milyen világokat siratnak.– A keserűség nem segít – figyelmeztette Shada.– Akkor mi? – vágott vissza Karoly. – A keserűség legalább bizonyítja, hogy még élek.– Talán – tűnődött el Shada. – Már ha megelégszik az ember ennyivel.– Miért, te találtál valami jobbat?– Nem tudom – vont vállat Shada. – De lennie kell valaminek. Az ott a lejárat? – mutatott a

tetőablakok túloldalán álló alacsony, szögletes építményre.– Az egyik – bólintott Karoly. – Ha egyenesen a kubaz és a társai karjaiba akarsz futni lefelé

menet.– Át fognak engedni – mosolyodott el feszülten Shada.Karoly önkéntelenül is visszamosolygott rá.– Ebben biztos vagyok. – Aztán a mosoly lehervadt az arcáról. – De egyvalamit jegyezz meg,

Shada! Akármit is tettem itt, azért tettem, mert… mindegy, bonyolult. Ha azonban a Tizenkettekutánad küldenek…

– Értem – bólintott Shada. – Igyekezni fogok, hogy ne hozzalak még egyszer ilyen helyzetbe.– Ne velem törődj! – rázta meg a fejét Karoly. – Elég, ha magadra vigyázol. Van valami ötleted,

mihez kezdesz most? – hajtotta meg enyhén a fejét.Shada felnézett a csillagokra.– Ami azt illeti – suttogta –, van.

– Kérem, ne mozogjon, uram! – mondta mély hangján az Emdí droid, miközben mechanikus ujjaimikroszkopikus pontossággal kezelték a szondát. – Nem tart már sokáig.

– Remek – felelte Luke mélyet sóhajtva, és türelemre intve magát. Már majd fél órája ült ott, delegalább közeledett a vége.

A droid félig szúró, félig csiklandozó érzést keltve bevezette a szondát Luke fülébe. Lukemegborzongott; aztán egy hangos, szörcsögő hang kíséretében véget ért az egész.

– Köszönöm, uram – eresztette le a szondát az Emdí a mellette álló tartályba, kipumpálva belőleaz utolsó csepp baktát is. – Még egyszer elnézését kérem az okozott késedelemért éskellemetlenségért!

– Semmi baj – nyugtatta meg Luke lecsusszanva az asztalról, és az egyik ujja hegyévelmegvakarva a fülét. – Tudom, könnyű azt mondani, hogy soha többé nem lesz olyan baktahiány,mint a háború alatt. Csak éppen nem olyan könnyű elhinni.

– Ennél az egységnél szolgáltam akkoriban – felelte az Emdí komoran. – A feketepiaci baktátakkor sem tudtuk volna megfizetni, ha vehettünk volna belőle. Sokakat láttam meghalni emiatt.

Luke bólintott. Ennek eredményeképpen az elmúlt tizenkét év során az egészségügyiek szigorúanügyeltek arra, hogy minden csepp baktát megmentsenek – szükség esetén még a páciensek fülébőlis kiszippantották.

– Nem mondhatnám, hogy nagyon kellemes volt ez a művelet – vallotta be. – Ugyanakkor nagyonnem örültem volna neki, ha nem lett volna elég bakta a meggyógyításomhoz.

– Pedig talán egyszerűen csak egy beidegződött szokásról van szó – vélte a droid. – Bár aztmondják, bölcs dolog emlékezni a múltra.

– Valóban az – helyeselt Luke komoran, a baktatartály felé biccentve. – És még bölcsebb tanulnibelőle.

Artu a kijelölt szállásukon várta, becsatlakozva az asztalon álló konzolba, és halk, fütyörészőtársalgást folytatva a kórház központi számítógépével. Luke beléptekor kupolás fejét gazdája feléfordította és izgatottan felvisított.

– Helló, Artu – üdvözölte Luke. – Látom, társalogsz.A kis droid helyeslően csipogott, majd trillázása kérdő hangsúlyba kunkorodott.– Ó, remekül vagyok – nyugtatta meg Luke megtapogatva az oldalát. – Néhány repesz elég

mélyre fúródott, de sikerült mindet kiszedniük. Aztán jött egy kis fürdőzés a baktatartályban, ésmost jobb vagyok, mint új koromban. Az orvos azt mondta, még egy óráig ne repüljek, de szerintemvalószínűleg annál tovább fog tartani a hajó előkészítése az indulásra.

Artu ismét elfüttyentette magát, és teljesen körbeforgatta kupoláját.– Igen, látom, rajtad is jó munkát végeztek – biccentett Luke elismerően. – Szóltál nekik, hogy

nézzék meg az X-szárnyút is?Újabb igenlő trilla.– Helyes – mondta Luke. – Akkor már csak az a kérdés, hogy hová menjünk.Artu egyetlen vizuális érzékelője egyenesen gazdája felé fordult, s következő füttyében nem

lehetett nem észrevenni némi gyanakvó felhangot.– Artu, Artu, nem vakációzni jöttünk ide! – korholta Luke szelíden, odahúzva egy széket a droid

mellé. Innen a képernyőt is szemmel tudta tartani, ha valami bonyolultabb fordítanivaló akadt. – Rákell jönnünk, honnan származnak azok a klónok. Azzal pedig nem jutunk előre, ha hazamegyünk aCoruscantra vagy a Yavinra.

Az ablakon át kinézett a meredeken égre törő hegyekre. Az aranyszínű növényzet szinte ragyogotta délutáni napsütésben. Igen, a küldetés leírása tökéletesen egyértelmű. Sajnos, a teljesítésének

módját illetően nem lehet ugyanezt elmondani. Megpróbálkozott álcázva bejutni a Cavrilhukbázisára, és mit ért el vele? Egy újabb fürdőt a baktatartályban. Na és persze egy lehetőséget, hogytalálkozzon Marával.

Elfintorodott. Mara. Mióta Hannal meghiúsították az Iphigin mellett azt a kalóztámadást,számított rá, hogy előbb-utóbb összefut a lánnyal – ami azt illeti, szinte biztosra vette, hogy Hannákis köze volt Mara váratlan felbukkanásához a kauroni aszteroidamezőben. Számított rá, hogyösszefutnak, de titokban félt is a találkozástól.

És mégis, visszatekintve a találkozás egyáltalán nem lett olyan feszült hangulatú, mint amitőltartott. Mara együttműködő volt és udvarias – legalábbis annyira, amennyire tőle tellett. S ami mégfontosabb, az a néma, de erős rosszindulat, amelyet legutóbbi néhány találkozásuk során érzett, nemsugárzott már felé.

Persze lehet, hogy csak nem vette észre. Lehet, csak azért korlátozta szándékosan az Erőhasználatát az utóbbi napokban, mert nem akarta külön, céltudatos próbálkozás nélkül tudni, mizajlik a lány elméjében.

Homlokát ráncolva bámult a hegyekre. Határozottan úgy érezte, hogy valamiféle ok-okozati hatásműködik itt – ebben biztos volt. A kérdés csak az, hogy mi az ok és mi az okozat?

Artu kérdően trillázott valamit.– Épp azon gondolkodom – felelte Luke a fordításra pillantva. – Nyugalom, oké?A droid halkan füttyentett még egyet, majd várakozásteljes hallgatásba merült. Luke felsóhajtott,

és kényelmesen elhelyezkedett a székén, ismét kinézve a hegyekre. Mara kész rejtély, de olyanrejtély, aminek egyelőre várhat a megoldása. A közvetlen jövő pillanatnyilag a klónkérdés körülforog.

A jövője…Ismét Artura pillantott, és felidéződött benne a Yodával töltött idő emléke. A jedikiképzése és az

első alkalom, mikor bepillantást nyert a jövőbe.Egy pillantás, amely majdnem katasztrófával végződött. Mint az őrült, rohant Felhővárosba Han

és Leia megmentésére, s majdnem sikerült mindannyiukat megöletni.De olyan sok mindent tudott meg azóta az Erőről! És igenis képes arra, hogy belepillantson a

jövőbe, és utána ne kezdjen el fejvesztve kapkodni. Mostanában ugyan nem voltak túleredményesek az ilyen irányú próbálkozásai; de ha már úgyis várnia kell egy órát, miért ne próbálnámeg?

– Artu, meditálni fogok egy ideig – közölte a droiddal, miközben lecsusszant a székéről, éstörökülésben elhelyezkedett a padlón. – Hátha kapok valami útmutatást. Ne hagyd, hogy bárki ismegzavarjon, jó?!

A droid megnyugtatóan zümmögött. Luke vett egy mély lélegzetet, lehunyta a szemét, és kinyúltaz Erőért. A gondolatai… az érzelmei… egész lénye átcsusszant a megfelelő mintázatba…

És hirtelen az egész világegyetem színes, örvénylő kaleidoszkópként robbant elé.Levegő után kapott, s ahogy majdnem elveszítette az önuralmát, a hatalmas kép megremegett,

mint a forró sivatagi levegő. Soha nem volt még ilyen látomása. Semmihez sem hasonlított, amitvalaha látott. Száz és száz különböző helyszín, ezer és ezer különböző lehetőség – ragyogó színekés éles hangok, öröm és bánat, félelem és halál – mindez egy tatuini homokvihar dühével éskiszámíthatatlanságával örvénylett előtte. A valószínűségi vonalak egymásba fonódtak, metszettékegymást, néha összeolvadtak, néha ismét szétváltak, de mindig megváltoztak az érintkezés után.Ismerős és ismeretlen arcok, amint elvonultak előtte vagy eltűntek a látótere szélén kibontakozó újesemények mögött. Egy másodpercre megpillantotta Wedge-t és a Zsiványkommandót, amintbelevetették magukat egy csata közepébe; látta a jedinövendékeit számára megmagyarázhatatlanokból szétszóródni az Új Köztársaságban, üresen hagyva a yavini akadémiát; látta saját magát egyerkélyen állva és lepillantva ezernyi apró csillag hullámzó tengerére; látta Hant és Leiát, amintszembeszállnak a dühöngő csőcselékkel…

Han? Leia? Megfeszítette az erejét, és megragadta ezt az utolsó vonalat, próbálva többet feltárnibelőle. Erőfeszítését egy másodpercre siker koronázta: Leia egy tágas csarnokban, a fénykardja a

kezében ragyog, s közben különböző fajú lények nyomakodnak befelé egy magas ajtón. Han egyerkélyen, kivont pisztollyal, amint lenéz a tömegre. A benti csőcselék esztelenül nyomul előre…egy orvlövész a tetőn feltámasztja karabélyát…

És azzal eltűntek, feloldódtak a képek és hangok örvénylő tömegében. Luke egy pillanatig magais megpróbált együtt haladni a sodrással. A félelem íze elkeveredett a látomás többi érzésével,miközben megpróbálta utolérni Hant és Leiát, hogy lássa, mi történik velük. Azonban eltűntek, ésLuke mélyen legbelül érezte, hogy mindent látott már, amit láthatott. Kiemelkedett a sodrásból, ésvisszatért az egyetlen szilárd ponthoz a viharban: saját lénye középpontjába. Mindent megtudott,amit megtudhatott, ideje volt távozni. Hátrálni kezdett, s a képek miriádja lassan elmosódott,elsötétült.

És akkor hirtelen megjelent előtte egy utolsó látomás: Mara, amint csukott szemmel, ernyedtvégtagokkal lebeg valamilyen vízben, éles sziklák között. Mintha halott lenne.

Várj! – hallotta felkiáltani magát. De már késő volt. Mara képe a látomás maradékával együttelhalványodott…

Levegő után kapkodva újra a szobájában találta magát, arccal a hegyek felé fordulva.A hegyek felé, amelyek már nem aranyszínben ragyogtak, hanem halvány csillagfény világította

meg őket.– Húúú! – sóhajtotta, megdörzsölve a szemét. Esküdni mert volna rá, hogy a látomás csak pár

percig tartott.A háta mögött Artu nyilvánvaló megkönnyebbüléssel felcsipogott.– Igen, tovább tartott, mint hittem – értett egyet Luke. – Elnézést.A droid kérdően trillázott valamit. Luke talpra állt, összerezzenve a váratlan zsibogó érzéstől az

izmaiban, és ránézett a számítógép képernyőjén megjelenő fordításra.– Nem tudom – ismerte be. – Sok mindent láttam. De semmi olyasmit, amiről úgy tűnt, köze lehet

a mi feladatunkhoz.Ami azt is jelentheti, jutott eszébe azonnal, hogy most már talán nem is a klónok hajszolásával

kellene foglalkoznia.De akkor mivel? Menjen Han és Leia után, és figyelmeztesse őket? Keresse meg Marát, és őt

figyelmeztesse?Kinyújtóztatva fáradt izmait, vett egy mély lélegzetet. A jövő van mindig mozgásban – mondta

Yoda az első látomása után a Dagobán. Luke akkor nem értette a megjegyzést; a felhővárosi képekannyira egyértelműnek tűntek. Ha azonban Yoda akkor a mostanihoz hasonló víziót látott, annakminden összetettségével, akkor rögtön értelmet nyert a mondata.

De vajon tényleg valami ilyesmit látott az idős jedimester? Vagy Luke teljesen mást élt át? Egykülönleges alkalmakra fenntartott, különleges élményben volt része?

Nyugtalanítónak találta ezt a lehetőséget. Pillanatnyilag azonban félretehette ezt a problémát.Csak az számított, hogy megkapta a keresett útmutatást, és most már annak megfelelően kellettcselekednie.

Mindössze pontosan meg kellett határoznia, mit is tartalmaz ez az útmutatás.Odalépett az ablakhoz, és felnézett a csillagokra. Tudni fogod – mondta neki Yoda –, ha nyugodt

vagy. Luke vett egy mély lélegzetet, és megpróbálta lecsillapítani háborgó lelkét.Artu halk trillázása kezdett aggodalmassá válni, mire gazdája megfordult.– Rendben van – paskolta meg a droid kupoláját. – Láttam egy bolygót egy széles, mély

kanyonnal, aminek az oldalaiba házakat építettek. Odalent fények kavarogtak. Lépj kapcsolatba aközponti számítógéppel, és nézd meg, hol lehet!

Artu engedelmesen füttyentett, és becsatlakozott a hálózatba. Luke mellé lépett, és ránézett aképernyőn megjelenő bolygó nevére és leírására.

– Nem, nem a Belsavis az – rázta meg a fejét. – A felszínét nem borították gleccserek és nemvoltak kupolák sem. És sokkal kellemesebb helynek tűnt. – A homlokát ráncolva megpróbálta újrafelidézni magában a képet. – A kanyon felett hidak íveltek át. Összesen… kilencet láttam, gyémántalakban elhelyezkedve: egy legfelül, alatta kettő egymás mellett, azok alatt három, aztán megint

kettő és megint egy.Artu feltrillázott és tovább kutatott. Újabb fél tucat rendszer neve tűnt fel a képernyőn…– Várj csak! – szólt rá Luke. – Menj vissza egyet… a Cejansij rendszerre! Nézd meg, vannak-e

róla képek az adatbankban!A képernyőn megjelent egy sor bolygó körüli pályáról, levegőből és felszínről készült fotó. Luke

elmélyülten szemlélte őket… és mire a sorozat véget ért, már tudta, hogy ez az a hely.– Megvan – állapította meg. – A Nagy Kanyon a Cejansijen. Oda megyünk.A droid bizonytalanul csiripelt valamit, s kérdése azonnal feltűnt a képernyő alján.– Nem tudom, miért – felelte Luke. – Csak azt tudom, hogy oda kell mennem.A következő fütty enyhén hitetlenkedőnek tűnt.– Őszintén szólva én magam sem értem – vallotta be Luke. – Sok minden villant fel a látomásban,

jelenleg is folyó, s talán a jövőben megtörténő dolgok. Láttam, ahogy a tanítványaim otthagyják azakadémiát… nem tudom, miért. Láttam, hogy Han és Leia bajba kerül…

A droid ideges trillázással vágott a szavába, és újabb kérdést tett föl neki.– Nem, nem tudom, hogy Thripio is velük volt-e – rázta meg a fejét Luke. – A lényeg az, hogy sok

olyan helyre mehetnénk, ahol hatással lehetnék az eseményekre. Túlságosan is sok helyre.– Azonban a Nagy Kanyon – mutatott a hatalmas völgy képére – az egyetlen olyan közülük, ahol

magamat is láttam. És a látomásnak csak ebben a részében éreztem békét.Ismét kinézett a csillagokra.– Ezért oda kell mennünk.Egy pillanatra csend támadt. Aztán Artu megint trillázni kezdett.– Értem a célzást – mosolyodott el Luke. – Ha menni akarunk, akkor ne merengjünk, hanem

menjünk.Mellesleg – mondta magában, miközben elindultak a hangár felé – Leia is teljes értékű jedi. Tud

vigyázni magára. És Han sem egyszer mászott már ki szorult helyzetekből. A Zsiványkommandó iselboldogul nélküle, s akárhová is mentek a jedinövendékei, biztos jó okuk volt rá. Akármiről is szólez a cejansiji út, mindannyian kibírják nélküle egy ideig.

Negyven perccel később, ismét az űrben, meghúzta a hiperhajtómű karját, és fénysebességreugrott X-szárnyújával. S közben igyekezett nem gondolni arra a látomásra, amelyben Mara isszerepelt.

13. FEJEZET

Ceok Orou'cya, az Egyesült Bothai Klánok első titkára finom modorú, udvarias és teljesmértékben segítőkész volt. A felszín alatt azonban, már amennyire Leia meg tudta állapítani,őszintén meglepődött a látogatásán.

A meglepetése mögött pedig, gyanította a hercegnő, óriási aggodalom rejlett.– Meg kell érteniük, milyen helyzetbe hoztak, Organa Solo tanácsos! – ismételte el harmadjára is,

miközben elvezette Leiát, Hant és Thripiot a külső fogadópult mellett az Egyesült Klánok központiépületének első harmadát betöltő, fényűző, három emelet magas előcsarnokába. – Meglehetősenrendhagyó ez a be nem jelentett látogatás. A kérésük pedig… – borzolódott fel a szőre nyilvánvalóerőfeszítései ellenére – még inkább az.

– Megkapta Gavrisom levelét – vágott a szavába nyersen Han. – Megkapta Fey'lya levelét. Mitakar még?

A titkár a szeme sarkából Hanra pillantott, és a helyzet komolysága ellenére Leiának alig sikerültelfojtania egy mosolyt. Han a lehető legijesztőbb pózát öltötte fel: mereven, magasra szegett állalállt, rezzenéstelen tekintettel meredt maga elé, keze a csípőjén lógó pisztoly agyán nyugodott.Kézfeje bütykei elfehéredtek, olyan erővel szorította a fegyvert – ezt az apróságot Leia javasoltaneki a Coruscantról idevezető út során, és láthatólag meg is tette a hatását.

Han még félelmetesebb lett volna, ha Barkhimkh és Sakhisakh is mellette állnak. A bothaiak

azonban nem nagyon szerették a noghrikat, és Leia úgy vélte, hogy a helyzet e nélkül a pluszfeszültség nélkül is épp elég kényes lesz. Ezért aztán a két noghri valahol odakint kószált, hogy egygyors komlinkhívásra azonnal mellettük teremjenek.

Leia azonban nem hitte, hogy erre sor kerülne. Orou'cyát épp elég szoros harapófogóba szorítottamár így is az ő hivatalának súlya, illetve a Han által képviselt fizikai fenyegetés. Egy kisszerencsével ez jó esélyeket teremthet arra, hogy megszerzik a pénzügyi feljegyzéseket, mielőttmég valaki elrejtené, vagy meghamisítaná azokat.

– Én személy szerint semmit, Solo kapitány – felelte a titkár. – A gond csak az, hogy kizárólag azEgyesült Klánok valamelyik vezetője engedélyezheti az önök által kért feljegyzések kiadását,márpedig jelenleg egyikük sem tartózkodik a Bothawuinak ezen a részén.

Han tett egy lépést a titkár felé.– Megkapta Gavrisom elnök levelét…– Kérem, uraim! – emelte fel a kezét Leia. – Orou'cya titkár, megértem a helyzetét. Hiszem, hogy

meg tudjuk oldani ezt a problémát. Jól tudom, hogy Fey'lya tanácsos az Új Köztársaságba delegáltképviselőjükként szintén megtekinthetné azokat a pénzügyi feljegyzéseket, amiket látni szeretnénk?

A bothai tekintete rávillant, láthatólag valamiféle csapdára gyanakodott.– Azt hiszem, így van – felelte óvatosan. – Meg kell néznem a szabályzatot.Leia ránézett Hanra, és enyhén felvonta a szemöldökét.– Tessék – dugott a titkár orra alá egy adatkártyát Han. – Bejelöltem az idevonatkozó

paragrafusokat.Orou'cya kinyújtotta a kártyáért a kezét, aztán elbizonytalanodott, s ismét leengedte maga mellé.– Beérem a szavával – jelentette ki. – De nem értem, mi a jelentősége ennek. Fey'lya tanácsos

nincs itt, és egy egyszerű levéllel nem ruházhatja át a privilégiumait valaki másra.– Így van – bólintott Leia. – Ugyanakkor, ezek a privilégiumok kiterjednek Fey'lya tanácsos

személyes tulajdonára is, nem?– Hogy érti ezt? – ráncolta a homlokát Orou'cya.– Az olyan vagyontárgyaira gondolok, mint a személyi számítógépek – válaszolta Leia. – Vagy a

droidok.A bothai rápillantott Thripióra, s ez alkalommal határozottan lelapult a szőre.– Az ő…? De…– Ezt a részt is bejelöltem – kocogtatta meg a vállát Han az adatkártyával.– Ez pedig az adásvételi szerződés, ami igazolja, hogy a droid Fey'lya tulajdona – tette hozzá

Leia, elővéve egy másik adatkártyát.Orou'cya gépiesen elvette a kártyákat, tekintete mereven rászegeződött a némán, fensőbbségesen

álldogáló aranyszínű droidra.Leia legalábbis remélte, hogy ezt látja a bothai Thripión. Ami azt illeti, a protokolldroid csak azért

volt fensőbbséges és szótlan, mert túlságosan fel volt háborodva. Az is elég rosszulesett neki,panaszolta egyfolytában útjuk során, amikor Luke „nekiajándékozta” Jabbának, a huttnak. De az,hogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül, rövid úton eladták egy bothai diplomatának, avégsőkig megalázta.

Az cseppet sem érdekelte, hogy az adásvétel csak adatkártyán történt meg, a valóságban nem. Sőtaz ő értékelése szerint ez a csalás csak még rosszabbá tette a dolgot.

Orou'cya azonban mit sem tudott erről.– Értem – felelte meglehetősen kifejezéstelen hangon, tekintetét egy pillanatra sem véve le

Thripióról. – Nos… – Elhallgatott.– Az archívum a harmadik emeleten van, igaz? – szólalt meg Han a beálló csendben.– Ha inkább lent maradna – tette hozzá Leia –, biztosra veszem, hogy magunk is megtaláljuk,

amit keresünk.Orou'cya bundája mintha megfakult volna.– Nem, kötelességem elkísérni önöket – mormogta. – Kérem, kövessenek!Átvezette őket az előcsarnokon egy széles, látszólag minden alátámasztás nélkül álló

díszlépcsőhöz, ami kecsesen ívelte át a földszint és az első emelet közötti magasságot.Nyilvánvalóan ez volt az egyetlen feljárat a földszinti többé-kevésbé nyilvános irodáktól azemeleteken lévő tárgyalótermekig és magánirodákig. A lépcső tetejét egy rendkívül széleskilátóerkély koronázta meg, amit láthatólag szintén kizárólag díszítőfunkcióval ruháztak fel.

Fényűzés ide, fényűzés oda, a biztonsági intézkedésekben nem alkudtak meg a bothaiak. A lépcsőaljánál két fegyveres őr állt, és Leia egy erőtérfal rejtett, a lépcső korlátjába épített oszlopait isészrevette.

Arra is kíváncsi lett volna, vajon a felső két szint falait borító sűrű borscii- és kavfrisindák közülelőbukkanó, tükörüveges ablakok mögötti irodák közül hányból figyelik még további őrök a lépcsőtés az előcsarnokot. A bothaiakat ismerve legalább egyből.

Őket azonban senki sem zavarta meg, miközben Orou'cya nyomában felmentek a lépcsőn, majdvégighaladtak egy folyosón a második emeletre vezető, sokkal hétköznapibb külsejű hátsólépcsőhöz. Ezen feljutva hamarosan odaértek egy ajtóhoz, amin egyszerűen csak ennyi állt:

ARCHÍVUM.A titkár itt megtorpant; de ha eszébe is jutott valami, látogatói nem hagytak neki időt cselekedni.

Han ellépett mellette, kinyitotta az ajtót, és belépett.A helyiségben öt bothai tartózkodott, különböző konzolok előtt ültek. Miközben Leia is követte

Han példáját, mindannyian olyan arckifejezéssel néztek rájuk, ami akár meglepetést, akárbűntudatot is kifejezhetett.

– Ez jó lesz – mutatott Leia egy szabad konzolra az ajtótól nem messze. – Gyerünk, Thripio, lássmunkához!

A droid némán elindult a konzol felé.– Köszönjük, Orou'cya titkár – fordult Leia a kísérőjükhöz. – Majd szólunk, ha további segítségre

lesz szükségünk.– A rendelkezésükre állok – hajolt meg Orou'cya. Azzal megfordult, s az ajtót behúzva maga

mögött távozott.Han durván felhorkant.– Az ember azt hinné, Fey'lya megemlítette a levelében, hogy az ő oldalukon állunk! – morogta.– Biztos vagyok benne – helyeselt Leia. – De ezek bothaiak. Mindenhol alattomos támadásra

gyanakszanak.– Különösen a többi bothaitól – fintorodott el Han.– Ilyen a belpolitikájuk – emlékeztette Leia megfogva a karját. – Gyere, ne húzzuk az időt!

Szeretnék minél hamarabb végezni.

A parancs nagy tömeget írt elő, és Navett biztosította Tierce őrnagyot, hogy ő és csapata megtudja szervezni a dolgot. Most azonban, az egyik tetőn elfoglalt megfigyelőpontjáról lenézve atömeg széleire – a tömegére, ami már most elfoglalt minden létező négyzetcentimétert aKereskedők terén –, még ő is elámult. Klif ez alkalommal határozottan felülmúlta saját magát.

– Navett? – hallatszott Pensin hangja a bal fülében lévő apró hangszóróból. – Úgy nézem, készenállnak az indulásra.

– Helyes – húzta egy kicsit közelebb a mikrofont a szájához Navett. Egy katonai komlinkethasznált, amit egy rohamosztagos-sisakból szereltek ki, s ami miatt valószínűleg komoly bajbakerülhetett volna, ha észreveszi rajta valaki. A kezét nem lekötő típus azonban sokkal kényelmesebbés diszkrétebb volt, mint a standard, henger alakú civil modellek, s ráadásul a valós idejű titkosításais jobban működött. És egyébként sem szerepelt a tervei között, hogy lebukik. – Foglaljátok el ahelyeiteket! Milyen az összetétel?

– Ez alkalommal igazi vegyesfelvágott – közölte Pensin. – Van itt mindenféle fajú űrjáró akikötőkből, de van rengeteg vásárló és kereskedő is. Az emberektől kezdve az ishorikon keresztül arodiaikig minden. Sőt egy csapatnyi froffli is… látom azokat az idétlen varkocsaikat a tömeg fejefölött.

– Jó. – A faj forrófejűségén túl a froffli kormányzat is azon kevesek közé tartozott, amelyek márnyilvánosan követelték a bothaiak megbüntetését. Egyértelműen bosszút akartak állni, ami részbentalán annak is köszönhető volt, hogy az elmúlt tizenöt év során a bothaiak gyakorlatilag porrázúzták a froffli könnyűipart. – Vigyázz, nehogy az útjukba kerülj, ha megindulnak!

– Ne aggódj! – felelte Pensin szárazon. – Hoppá… oké, elindultunk. A következő megálló azEgyesült Klánok épülete. Minden készen áll?

– Minden – simította végig a mellette heverő Nightstinger orvlövészpuska agyát Navett. –Kezdődjék a móka!

– Pszt! – sziszegte Han, miközben a homlokát ráncolva koncentrált. – Hallod?– Semmit sem hallok – nézett fel Leia a konzolról.– Olyan, mint a mennydörgés – hegyezte a fülét Han. – Vagy egy tömeg… tessék, megint itt van.– Egy tömeg az – felelte Leia azzal a fura jedikifejezéssel az arcán. – És egyre hangosabb lesz.Han ránézett a szobában tartózkodó bothaiakra. Láthatólag egyikük sem vette észre a zajt.– Elég nagy tömeg lehet, ha ide is behallatszik a hangja.A jediarckifejezés egyre erősebb lett.– Nem tetszik ez nekem, Han – motyogta Leia. – Valami nincs rendjén.– Lehet, hogy ez is csak egy újabb tüntetés – indult el Han az ajtó felé. – Maradj itt… kimegyek,

megnézem!Lehet, hogy az archívumban lévő bothaiak nem jöttek rá, mi történik, az épület többi része

azonban igen. A folyosó izgatott bothaiakkal volt tele, néhányan adatkártyákkal teli dobozokatcipeltek, mások csak siettek valahová. Han, miközben elhaladt egy az előcsarnokra néző nyíláselőtt, látta, hogy a földszinten dolgozó személyzet tolongva igyekszik felfelé a széles lépcsőn. Akezükben ők is dobozokat és különböző berendezési tárgyakat vittek.

Csak egy maroknyi bothai törte meg az összhangot, lefelé nyomulva a lépcsőn. Náluk viszontfegyverek voltak.

Az előcsarnok, döntötte el, nem tűnik különösebben jó helynek pillanatnyilag. Szerencsére nem iskell lemennie oda. Az első és a második emeletről is nyíltak az utcára néző erkélyek, amikrőlfelmérheti a helyzetet. A bothaiak között tolakodva elindult arrafelé. Néhány próbálkozás utánrájött, melyik irodából nyílik az erkély; félretolta a foncsorozott üvegű ajtót és kinézett. Rosszabbvolt, mint amitől tartott. Hatalmas tömeg töltötte meg az utcákat, ahogy emberek és mindenféle másfajú lények nyomakodtak az épület felé. Kilépett az erkélyre, hogy jobban lásson; s miközben ezttette, egy alak a tömeg elején felkiáltott és rámutatott. Han keze automatikusan a pisztolyáracsusszant…

– Az Új Köztársaság polgárai! – kiáltotta valahonnan a közelből egy mély bothai hang. –Tisztelettel megkérem önöket, csillapodjanak le!

A tömeg erre még nagyobb hangzavarral válaszolt, ami egyáltalán nem tűnt nyugodtnak vagytiszteletteljesnek. Han az erkély korlátja felett kihajolva lenézett az alatta lévő, második emeletibalkonra. Egy előkelő kinézetű, idős bothai hímet látott, aki a klánfőnökök láncát viselte.

– Egyetlen Klánfőnök sincs a Bothawuinak ezen a részén, mi? – morogta Han felegyenesedve.Nem volt szakértője az ilyesminek, de ez a tömeg nem úgy nézett ki, mint amelyet pár kedvesbothai szóval le lehet csillapítani.

Amiből az következett, hogy okosabban tenné, ha visszamenne Leiához. Csak a biztonságkedvéért. Még egyszer lepillantott a tömegre, majd sarkon fordult.

A tömeg első sorai odaértek az Egyesült Klánok épületéhez. A mögöttük lévők megtorpantak,majd lassan kezdték betölteni az egész teret. Navett a vállához szorította puskája agyát, éspróbaképpen belenézett a távcsőbe. Mindjárt itt az idő…

Ekkor a bothaiak – ahogy számított is rá – kiküldtek valakit az alsó erkélyre, hogy beszéljen atömeggel. Az illető felemelt kézzel csendet kért – természetesen minden látható eredmény nélkül –,és Navett épp elkezdte rávinni a célkeresztjét, mikor feltűnt egy újabb alak, ezúttal a felső erkélyen.

Egy ember? Navett a homlokát ráncolva feljebb emelte a fegyvert és állított a távcső fókuszán…És hitetlenkedve kimeresztette a szemét. Han Solo… Han Solo az! A Lázadás Hőse, az Új

Köztársaság hajózási összekötője, és általában véve bajkeverő. És most itt áll a felső erkélyen,pontosan szemben vele!

Navett mindig is úgy tartotta, kegyeibe fogadta az élet. Néha azonban még ő maga sem tudtaelhinni, mekkora szerencséje van.

– Navett? – hallotta Pensin izgatott hangját. – A felső erkélyen…– Látom – próbált Navett egy profi hűvösségével válaszolni. Maga Han Solo. Egyszerűen túl

szép, hogy igaz legyen.– És akkor melyiket kapjuk el?– Természetesen mind a kettőt – mosolyodott el Navett feszülten. – Van egy tartalék lövedéked,

nem?– De igen…– Akkor mind a kettőt – szögezte le Navett. – Solóval kezdjük. Kezdhetsz számolni!– Rendben – adta be a derekát Pensin. – Öt másodperc, négy, három…

Han még csak egy-két másodperce ment el, mikor az ajtó váratlanul ismét kinyílt.– Organa Solo tanácsos! – lihegte Orou'cya titkár. – Szükségünk van a segítségére! Egy tömeg

közelít az épület felé.– Igen, tudom – bólintott Leia. – Mit akarnak, mit csináljak?– Védjen meg minket, természetesen! – csattant fel a bothai rámutatva a Leia felöltője alól

kilátszó fénykardra. – Ön talán nem egy jedi?Leia elfojtotta feltörő sóhaját. Még mindig olyan sokan voltak, akik semmi mást nem láttak a

jedikben, mint fegyveres harcosokat.– Esetleg megpróbálhatnék beszélni velük – vetette fel szelíden.– Rayl'skar, az Askar klán vezetője már megpróbálkozott vele – hullámzott türelmetlenül Orou'cya

bundája. – Kérem… bármelyik pillanatban betörhetnek az épületbe.– Rendben – állt fel Leia. Ennyit arról, hogy nincsenek klánfőnökök a Bothawuinak ezen a részén;

de talán nem ez a legalkalmasabb idő ezt felhánytorgatni. – Thripio, jobb lesz, ha te is jössz!– Én? – hökkent meg a droid, ahogy csak ő tudott. – De… Leia hercegnő…– Szükségem lehet egy tolmácsra – torkollta le Leia. – Menjünk!Szabályszerűen át kellett verekedniük magukat a felfelé tartó bothaiak áradatán, miközben

lementek a lépcsőn.– Leia hercegnő… úgy látom, a helyiek nagyon aggódnak valami miatt! – próbálta túlkiabálni

Thripio a sietős lépések és a kinti tömeg hangját. – Javasolhatom, hogy gondoljuk át astratégiánkat?

– Nem lesz semmi baj – biztosította Leia, miközben megfogta a droid egyik karját, hogy el nesodorják őket egymástól. – Eddig a legrosszabb esetben is csak rothadt gyümölccsel és kövekkeldobálóztak a tüntetők. Ha meg tudom győzni őket arról, hogy a követeléseik megfontolás tárgyátképezik, akkor most talán még ennyit sem tesznek, mielőtt szétoszlanak.

Elérték a lépcső alját, átnyomakodtak az őrök hármas során és a bejárati ajtó felé siettek.– Mindössze arra gondoltam, hogy esetleg átértékelhetnénk a helyzetet – folytatta Thripio.

Beszédének sebessége egyenes arányban nőtt az idegességével, ez utóbbi pedig minden egyesmegtett lépéssel. – Végül is van két erkély, ahonnan beszélhetnék. Ami azt illeti, még a romlott ételis halálos lehet egy droid belső részeire, ha a megfelelő helyre csapódik…

– Csend legyen! – hallgattatta el Leia, pár méterre megállva az ajtó előtt. Valami hirtelenmegváltozott odakint; a tömeg forrongó dühének és megvetésének peremén megremegett egygonosz szándék. Leia kinyúlt az Erővel, próbálta lokalizálni…

Amikor legnagyobb rémületére egy túlságosan is ismerős hang hasított a zsivajba, mint egyvillámcsapás a távoli mennydörgésbe.

Egy lövés hangja.

Semmi sem figyelmeztette. Az égvilágon semmi. Han az egyik pillanatban még a tömeget nézte,azon töprengve, nem kellene-e szólnia Leiának, hogy beszéljen velük; a következőben pedigegyszer csak megtörtént: valami elősüvített a semmiből, olyan hangot hallatva, mint amikor valakikihúzza a csizmáját a sárból, és becsapódott a falba a bal válla mellett. Félig megpördülveodanézett, egy másodpercre látta a lágy, szürke agyagcsomóba nyomott kis csövet, ami egysokszögű kristályhoz csatlakozott…

Aztán az egész felrobbant egy lézersugár ragyogó villanásában.Han hátratántorodott, arcát elfordította a villanás elől, bal vállába tűszúrásszerű fájdalom hasított.

Valahonnan lentről egy fájdalomkiáltást hallott, s miközben levetette magát az erkély minimálisfedezéket biztosító korlátja mögé, látta és hallotta a második lövést. Előrántotta a pisztolyát,pislogva próbálta eltüntetni szeme elől a ragyogó lila foltot, és igyekezett meghatározni, honnanjöhetett a lövés.

Akárhol is rejtőzött az orvlövész, nem sietett elárulni a rejtekhelyét újabb lövésekkel. Az elsőkettővel is épp elég nagy kárt okozott. Lent, úgy tízméternyire az épülettől, a tömeg megritkult egyhaláltusájában rángatózó mishtak körül. Mögötte pedig egy másik kör közepén egy leresai feküdtmozdulatlanul.

A két lövés után a tömegre halálos csend ereszkedett. Han mozgást vett észre a szeme sarkából:valaki volt a szomszédos háztömb tetején. Félig felállt, felemelte a pisztolyát…

– Ott van! – kiáltotta valaki.Han ismét lenézett. A tömegből valaki felfelé mutatott; de nem az orvlövészre, hanem Hanra.– Hé, várjunk csak… – kezdte Solo.– Ott van! – kiáltotta a férfi újra. – Ott a gyilkos!És mintha csak erre a jelre várt volna, a tömeg újra életre kelt. Úgy üvöltve, mint száz megvadul

rankor, előrelendültek az erkélyek alatt.Az egész épület beleremegett az ütésbe, amivel betörték az ajtót.

– Han! – tört ki Leiából a második lövés után. Ha ő volt a célpont…Nem, vette észre megkönnyebbülve. Még mindig érzékelte férje feszült, riadt jelenlétét. Valakit

viszont eltaláltak; érezte a fájdalomhullámokat. Az Erővel kinyúlva próbálta meghatározni a helyét.Aztán váratlanul rémisztő üvöltés tört fel a tömegből…És az ajtók széttörtek Leia előtt, ahogy a mindenféle fajú lények beözönlöttek az előcsarnokba.– Ó, tervezőm! – sikoltott fel Thripio. – Leia hercegnő…– Állj mögém! – csattant fel Leia, egy hosszú lépést téve oldalra és megmarkolva a fénykardját.

Gyorsan odapillantott az előcsarnok másik végében álló lépcsőre. Igencsak igyekeznie kell, de talánoda tud érni még a csőcselék előtt.

Thripio azonban nem képes olyan gyorsan mozogni. Ha pedig itt hagyja…– Állj mögém! – parancsolt rá a droidra ismét, bekapcsolva a fénykardot. Azért jött ide, hogy

beszéljen, és jobb lesz, ha hozzákezd. A tömeg felé eső széle elhőkölt, ahogy a fénykard pengéjeéletre kelt, a legtöbben valószínűleg csak most vették észre, hogy egyáltalán ott van. – Az ÚjKöztársaság polgárai! – kiáltotta, magasra emelve a fénykardot. – Organa Solo vagyok, az ÚjKöztársaság tanácsosa, jedilovag. Felszólítalak benneteket, álljatok meg!

A Leiához legközelebb lévők megtorpantak rohantukban, sőt sokan közülük vonakodvamegálltak, illetve megpróbáltak megállni. A mögöttük lévő tömeg, mit sem tudva Leia ottlétéről,tovább nyomakodott előre. Félrelökték, vagy megkerülték az elöl állókat, és beözönlöttek azépületbe.

De legalább a tömeg lendülete lelassult, és néhányan hajlandónak tűntek meghallgatni Leiét. Hamost eléggé ki tudja terjeszteni feléjük a hangját… és megtalálja a megfelelő szavakat…

Leia vett egy mély lélegzetet, végigfutott a jedik erőfokozó technikáin, és kinyitotta a száját…Ugyanebben a pillanatban tüzet nyitottak a lépcső alján csoportosuló bothai őrök, és fél tucat

lövedék csapódott a tömegbe.

S ezzel pokoli káosz tört ki.Leia korábban azt hitte, hogy a tömeg már elérte a maximális hangerejét. Tévedett. A sebesültek

sikolya elveszett a düh és félelem üvöltései között. Akkora hangzavar támadt, hogy megfájdult afüle. Az első sorok széthullottak, ahogy sokan megpróbáltak fedezéket keresni az alacsony fák ésbokrok mögött, vagy őrülten rohanni kezdtek az előcsarnok kerületén sorakozó irodák felé. Másokegyszerűen megdermedtek, ahol álltak – nem akartak sarkon fordulni és elrohanni, de nem akartak asortűzbe sem belesétálni.

A bothaiak ismét lőttek, újabb sikolyokat szabadítva el; ez alkalommal azonban viszonozták alövéseiket. A tömegből tucatnyi lézersugár vágódott ki, és hat őr a földre rogyott.

– Ez az! – harsogta túl valaki a hangzavart. – Kapjuk el őket!– Várjatok! – kiáltotta Leia. – Ne!De már túl késő volt. A dühtől eszét vesztett tömeg előre-hömpölygött, mint egy szökőár, az

összevissza süvítő lézersugaraktól az előcsarnok szabályos csatatérré változott. Már azok semfigyeltek Leiára, akiket korábban lelassított fénykardjának látványa. A legtöbben továbbrohantak,vagy magával sodorta őket a tömeg. Leiának kétszer is magasan a feje fölé kellett emelniefegyverét, nehogy felnyársaljon valakit a tumultusban. A hangzavarban homályosan hallotta, hogyThripio siránkozik valamit, de mire meg tudott fordulni, a droid eltűnt. Egy khil szökkent felé,izgatottan sivított hullepijén keresztül, és egy pisztolyt lendített a lépcső irányába, láthatóan teljesenfigyelmen kívül hagyva a fénykard pengéjét…

Leia sötéten belátva vereségét, kikapcsolta a fegyvert, és az Erő segítségével megakadályozta,hogy a khil letiporja. Semmit sem tehetett már itt. Azok, akik még mindig lövöldöztek, messze, atömeg közepén álltak, nem érhette el őket. A közelben lévők pedig semmi olyat nem tettek, amiértmegérdemelték volna a halált vagy megcsonkítást – a lehetséges büntetéseket, amelyeketfénykardjával kioszthatott. Ennyi elmét nem tudott lecsillapítani… ennyi testet nem tudott az Erővelfélresöpörni… nem tehetett mást, próbálta elkerülni, hogy letiporják.

Aztán a körülötte tomboló káoszon keresztül megérzett valami mást is. Valakit a közelben,valakit, aki némán rettegett az épségéért.

Han.Lábujjhegyre állva próbálta megkeresni, de a ragyogó fénykard eltűntével a tömeg egyre

szorosabban körülvette, s nem látott más irányba, csak felfelé. Egy pillanatig az előcsarnokra néző,néma ablakokat fürkészte, miközben igyekezett megőrizni az egyensúlyát, de ha ott is volt Han,nem vette észre.

Észrevett viszont valami mást, majdnem közvetlenül a feje fölött: egy vastag borscii-indát.Arrafelé kezdett nyomakodni, az Erővel félretolva az őrjöngőket, ha kellett. Mikor aláért, ismétkinyúlt az Erőért, behajlította a térdét és ugrott.

Az inda alig két méterrel lebegett a feje fölött – könnyű ugrás egy jedinek. A biztonság kedvéértráhagyott fél métert. Megkapaszkodott az indában, és felhúzta magát a borscii törzsére, ahhoz aponthoz, ahol az a fal mellé simult. Innen már könnyűszerrel megtalálta Hant: az erkély korlátjamellett kuporgott, pisztolya a lépcső felé mutatott, tekintete idegesen kutatta a tömegben a feleségét.A két oldalán ott állt Barkhimkh és Sakhisakh, láthatólag készen arra, hogy habozás nélkülbelevessék magukat a tömegbe, ha szükségessé válik.

Leiának fogalma sem volt, mikor és hogyan sikerült a két noghrinak beosonnia az épületbe.Pillanatnyilag azonban ez nem is számított. A lépcső aljából elfogytak a bothai őrök, lelőtték vagyeltiporták őket, s most a tömeg teljes súlyával nekifeszült a pár lépcsőfokkal feljebb lévőerőtérfalnak.

Amely nem fogja sokáig visszatartani őket. Leia még ebből a távolságból is látta az aprószikrákat, amelyek jelezték, hogy a fal hamarosan feladja… ami katasztrofális lesz mindenkiszámára. Ha Han és az esetleg még rejtőzködő bothai őrök tüzet nyitnak a felfelé viharzó tömegre, amészárlásban többtucatnyian, több százan is meghalhatnak.

Ha viszont nem nyitnak tüzet, akkor azokat a bothaiakat mészárolják le kegyetlenül, akik a felsőszintekre menekültek. Így is, úgy is rengetegen fognak meghalni.

Hacsak…Az egyik noghri észrevette és társai felé kiáltva felé mutatott. Han félig felegyenesedett a

kuporgásból, a szája mozgásán látszott, hogy kiabál valamit Leia felé. Jól vagyok, küldte a nőkétségbeesetten a gondolatot, a leesést is megkockáztatva, csak hogy megpróbálja a kezével isvisszainteni férjét. Ha ő vagy a noghrik lemennének abba a káoszba, valószínűleg széttépnék őket.

De nem… Han megértette. Visszakuporodott, és a noghrikat is hátrébb intette. Tekintete a Leiáébafúródott az előcsarnokon keresztül. Rendben, üzente az arckifejezése, ha nem akarod, hogy értedmenjünk, akkor mit akarsz?

Tessék, gondolta felé Leia, és újra megkockáztatva a leesést, lecsatolta a derekáról fénykardját.Egy darabig a rátekeredő indákkal küzdött, aztán kiszabadította kardját és felemelte. Karját a vállafölé húzva átdobta az előcsarnok fölött, félúton elkapva az Erővel és pontosan Han kezébeirányítva. A férfi egypár szívdobbanásnyi időig értetlenül, a homlokát ráncolva forgatta a kezében afegyvert. Leia odaintett, és elküldte felé gondolatait…

Han pedig hirtelen megértette. Biccentett, bekapcsolta a fegyvert, és lefelé fordította a pengét.És elkezdte levágni a lépcsőt.Természetesen nem maradt észrevétlen. Valaki felüvöltött a tömegben, eldördült néhány lövés,

centiméterekkel hibázva el a gyorsan lebukó Hant. Leia enyhén meglepődve vette észre, hogy azegyik noghri eltűnt, a másik azonban visszalőtt, majd a fegyver elhallgatott.

Valami nekidörzsölődött Leia fejének. Megpördült, fejében felvillant a halálos waylandi kígyókemléke…

Ez azonban nem kígyó volt, sőt egyáltalán nem is élőlény. Egy szintikötél lógott le hozzá az egyikfelette lévő ablakból.

Mellőle pedig Barkhimkh aggodalmas arca nézett le rá.Leia megkapaszkodott a kötélben, és mászni kezdett. Már majdnem odaért az ablakhoz, mikor a

háta mögött a lépcső a padlóra omlott.

– Pellaeon admirális?Pellaeon megrendült, és felpattant a szeme; nyugtalanító álma eltűnt szobája sötétjében.– Igen? – kiáltotta.– Tschel őrnagy, uram – jött a hídról az ügyeletes tiszt hangja az interkomon keresztül. – Adás

érkezett önnek, uram, az ön személyes kódjával titkosítva.– Értem – tápászkodott fel fáradtan az ágyából Pellaeon. – Kapcsolja ide, őrnagy! – parancsolta,

miközben lerogyott a számítógép előtti székbe.– Igenis, uram.A kom lámpája égve maradt, jelezve, hogy a kapcsolat továbbra is fennáll, és Pellaeon elkezdte

begépelni a titkosító kódot. Az is épp eléggé fárasztotta, ahogy a Birodalmat bejárva próbáltkönyörögni, érvelni, hízelegni a békeajánlata elfogadása érdekében; és a helyzetét semmivel semtették könnyebbé az éjszakánként rátörő rémálmok. A ma esti epizód főszereplője Thrawnfőadmirális volt, aki higgadtan, de keserűen megrótta, amiért hagyta szétesni azt, amit őlétrehozott…

A számítógép egy sípolással elfogadta a kódot és egy negyedméretű kép jelent meg ahologrampadon.

– Pellaeon admirális, Dreyf parancsnok jelentkezik – azonosította magát az alak. – Előzetesjelentést szeretnék tenni a Lord Graemon és pénzügyei után folyó nyomozás állásáról.

– Nagyszerű – ébredt fel egyszerre teljesen Pellaeon. – Hallgatom.– Őszintén szólva, uram, az az ember egy kígyó – kezdte Dreyf, meg sem próbálva leplezni

megvetését. – Úgy tűnik, minden húsosfazékban benne van a keze a Muunilinsttől a Coruscantig ésvissza. Eddig tizenöt egymástól független kapcsolatát fedeztük fel az Új Köztársaság bizonyospénzügyi és kereskedelmi csoportjaival, pedig jóformán még a felszínt sem kapargattuk meg.

Pellaeon komoran bólintott. Igen, ez beleillett a képbe. Disrának szüksége volt Graemonhozhasonló partnerekre az Új Köztársaság és a Birodalom politikai határának másik oldalán is.

– Mi a helyzet a kalózbandákkal való kapcsolatokkal?– Graemon esetében eddig semmi konkrétra nem bukkantunk – felelte Dreyf. – Azonban nagyon

szoros kapcsolatot fedeztünk fel Kyte tábornok és egy, egyelőre ismeretlen, a Cavrilhu kalózokhozközel álló személy között. Kyte azonnal üzenetet küldött neki, mikor tizenegy nappal ezelőtt végetért a Muunilinst védelmi vezetőinek összehívása. Ezen a szálon jelenleg is dolgozunk.

– Értem. – Tehát Kyte valóban benne van. Pellaeon a jelek ellenére remélte, hogy téved. Duplánfájt neki, hogy a Flotta tisztjei is belekeveredtek az árulásba. – Az ellenkező irányban sikerültnyomon követniük Graemon kapcsolatait?

– Még nem, uram – rázta meg a fejét Dreyf. – De nem ő áll a csúcson, ebben biztos vagyok.– Nem, nem ő – értett egyet Pellaeon. Akármilyen kapcsolat is létezett közte és Disra között, jól

álcázták. Talán túlságosan is jól ahhoz, hogy Dreyf a rendelkezésére álló szűkös eszközökkelfeltárja. – Maradjanak rajta! – folytatta. – Tényeket akarok és bizonyítékokat.

– Igenis, uram – bólintott Dreyf. – Ha megjegyezhetek valamit, admirális, Lord Graemont már azÚj Köztársasággal való üzleti kapcsolataival is lebuktathatjuk, ha ezt kívánja.

– Nem fűződik különösebb érdekem hozzá, hogy bármelyik egyéni szereplőt lebuktassam –közölte Pellaeon, nem teljesen őszintén. – Lehet, hogy az Új Köztársasággal való kereskedéstechnikailag illegális, de ön is nagyon jól tudja, hogy nagyobb szükségünk van rá, semmint hogybetartassuk a törvényt.

Ha a békeajánlata sikerrel jár, tette hozzá magában, akkor a hivatalos elzárkózás egyébként is megfog szűnni. Dreyfnek azonban természetesen fogalma sem volt a békeajánlatról.

– Azt akarom, és csak azt, hogy rájöjjön, kik manipuláltak a birodalmi alapokkal és katonákkal, ésállítsa meg őket! – folytatta hangosan. – Világos?

– Tökéletesen, admirális – felelte Dreyf. – Ne aggódjon, uram; nem számít, milyen mélyre ástákmagukat, ki fogjuk ásni őket!

– Ebben biztos vagyok, parancsnok – nyugtatta meg Pellaeon. – Van még valami?– Tulajdonképpen van, uram – nézett az adattáblájára Dreyf. – Épp most kaptam üzenetet az egyik

bothawui ügynökömtől, aki Lord Graemon kapcsolatai után nyomoz. Azt mondja, óriási zavargástört ki az Egyesült Klánok épülete előtt Drev'starnban. Nyilvánvalóan a caamasi dokumentum azoka.

– További részletek? – ráncolta a homlokát Pellaeon.– Csak annyi, hogy halálos áldozatok is vannak – válaszolta Dreyf. – A pontos számok még nem

érkeztek meg. Úgy látom, nemrég történhetett az egész, a hír még a különböző társaságokhoz semjutott el. Valószínűleg eltart még egy darabig, amíg tisztán láthatunk az ügyben, de úgy gondoltam,tudni akar róla, uram.

– Igen, köszönöm – bólintott Pellaeon. – Egyéb?– Semmi, uram, egyelőre semmi.– Nagyon jó – biccentett Pellaeon. – Tartsuk a kapcsolatot, parancsnok! Vége.Egypár percig még ott maradt a konzol előtt, az üres képernyőre meredve, miközben az utolsó

híren töprengett. Az Új Köztársaság ingatag; végül saját magát fogja elpusztítani. Hányszor vágtáka fejéhez ezt a mondatot az elmúlt három hét alatt, töprengett, miközben megpróbálta meggyőzni aBirodalom vezetőit arról, hogy itt az ideje belátni a vereségüket? Talán százszor, talán többször; őpedig minden egyes alkalommal megcáfolta, addig ismételgetve saját érveit, amíg a pontos,gondosan megválasztott mondatok szinte automatikusan jöttek a szájára.

És mégis…Olvasta a jelentéseket a Caamas körül kialakult ellentét nyomán kirobbant zavargásokról; látta a

hírszerzés jelentéseit az Új Köztársaság szenátusában folyó egyre hevesebb vitákról; ismerte agalaxisban élő ősi ellenségek között növekvő feszültség veszélyességi elemzéseit.

Tévedne, és mindenki másnak igaza lenne? Valóban a teljes önpusztítás lejtőjére került volna azÚj Köztársaság?

Na és ha igen, akkor mi a fenének próbál békét kötni velük?Egy hangos sóhaj kíséretében felállt a székből, és visszatért az ágyába. Nem, ebben a pillanatban

valóban nem tűnik ésszerű döntésnek; de hát az éjszaka közepén soha semmi nem tűnik annak.Tudta, jó oka volt rá, hogy ebben az irányban induljon el, és feltételezte, hogy ezt az okot a napfénymellett ismét érvényesnek tartsa majd. Ha pedig a Caamas-ügyben kirobbant ellentét akadályozza afolyamatot…

Pellaeon a homlokát ráncolta a sötétben, ahogy eszébe jutott Thrawn egyik megjegyzése.Gondosan vizsgáljon meg minden akadályt – tanácsolta neki a főadmirális. Egy kisleleményességgel gyakran még a hasznára is fordíthatja őket.

Ha a Caamas-ügy darabokra tépi az Új Köztársaságot… vajon mit ajánlanának fel cserébe aBirodalom segítségéért a vita tisztázásában?

A karját kinyújtva felkapta az adattábláját, és lehívta a ráváró találkozók listáját. A Bastionrasemmiképpen sem mehet vissza; nemcsak hogy teljesen felborítaná az útitervét, de azzal, hogymegpróbálná kikérni a caamasi dokumentumot a Birodalmi Könyvtárból, biztosan felkeltené Disrafigyelmét, márpedig nem állt szándékában tájékoztatni a moffot a tervéről.

Azonban a Yaga Minoron, az Ubiqtorate bázison is van egy másolat a teljes birodalmiarchívumról. Azaz a Chimaera útvonalának mostantól számított negyedik állomásán.

Pellaeon kikapcsolta az adattáblát, letette az éjjeliszekrényre, és visszafeküdt az ágyba. Igen, eztfogja tenni. Megpróbálja megkeresni a caamasi dokumentum egy teljes példányát, és felajánlja azÚj Köztársaságnak, politikai engedményeket kérve cserébe.

Feltéve persze, hogy az a találkozó valóban létrejött.Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy megkérdezze a hidat, jött-e üzenet Vermel ezredestől. A

kommunikációs tisztek azonban egyértelmű parancsot kaptak, hogy azonnal riasszák ebben azesetben. Ha naponta kétszer emlékezteti őket erre, akkor esetleg kíváncsiskodni kezdenek, hogy miis folyik itt valójában.

Mellesleg még csak körülbelül tizenegy napja, hogy Vermel hajója odaért a Morishimhez.Tekintettel a Coruscanton jelenleg uralkodó politikai helyzetre, Bel Iblis tábornoknak talán még arrasem sikerült ennyi idő alatt rávenni az Új Köztársaság legfelső vezetését, hogy beleegyezzenek atalálkozóba.

Nem, Vermel előbb-utóbb hívni fogja. Neki azonban addig is találkoznia kell legalább négy,valószínűleg ellenséges magas rangú tiszttel, mielőtt elindulhatna a Yaga Minor felé.

Az első találkozóig alig maradt hat órája. Átfordult a másik oldalára, lehunyta a szemét, és elméjétkiürítve megpróbált elaludni.

Han megrázta a fejét.– Nem – jelentette ki, enyhén összerándulva, ahogy Leia óvatosan sebkenőcsöt kent a bal vállára.

– Nem lőttem. Sem a tömegbe, sem máshová.– Azok, akikkel beszéltünk, ennek az ellenkezőjét állítják! – makacskodott Orou'cya. – Azt

mondják, az egyik lövés arról az erkélyről érkezett, amelyiken ön állt.– Rayl'skar klánfőnök is lőtt? – kérdezte Sakhisakh. – Mert a túlélők róla is ezt mondják.– Ebben tévednek! – mordult fel Orou'cya. Sértődött hangja éles ellentétben állt riadt tekintetével,

amellyel a noghrit méregette. – Rayl'skar klánfőnöknél nem is volt pisztoly.– Én pedig nem lőttem az enyémmel! – kötötte az ebet a karóhoz Han.A bothai szőre felborzolódott.– El kell fogadnom a szavát! – sóhajtott fel. – Nem mintha számítana.Han elfintorodott. Nem, valószínűleg nem számított. A huszonhét halott és további negyven

sebesült tüntetővel… és az Egyesült Klánok épülete földszintjének romba dőlésével nemigenszámított már, ki kezdte.

Kivéve természetesen a tudósítókat. Azok pedig őt hibáztatták.Kinyílt az ajtó, és két bothai őr lépett be, kezükben aranyszínű, meggörbült fémdarabokkal.– Ez minden, első titkár – közölte az egyik, átnyújtva a zsákmányát Orou'cyának. – Végeztünk a

kutatással, és nem találtunk többet.Han a homlokát ráncolva méregette a lemezeket. Már majdnem egy órája kutattak Thripio

darabjai után a földszint minden zegzugában. A droid ismét olyan állapotba került, mintFelhővárosban – nem, még rosszabba.

– Rendbe fog jönni – duruzsolta Leia a fülébe. – Úgy látom, a fontosabb egységei közül egy semsérült meg, miközben a tömeg lába alá került. Csak egy kis kozmetikázás lesz az egész.

– Megjavítjuk, ha gondolják – ajánlotta fel Orou'cya.– Köszönjük, nem szükséges – hárította el Han, magában azt kívánva, bárcsak itt lenne Csubi, és

ne a Coruscanton vigyázna a gyerekekre.Vagy talán mégsem. Legutóbb, mikor a vuki rakta össze a droidot, Thripióban nem csordult túl a

hálaérzet.– Majd a Coruscanton összerakják.– Természetesen. – Orou'cya habozott egy pillanatig. – Apropó, Coruscant. Organa Solo tanácsos,

Rayl'skar klánfőnök kapcsolatba lépett az Új Köztársaság kormányával. Gavrisom elnök a lehetőleghamarabb szeretne beszélni önnel.

Han felnézett Leiára.– Akarod, hogy szükségem legyen még egy ápolásra? – suttogta, épp csak annyira hangosan, hogy

a felesége meghallja.Leia elfintorodott, de megrázta a fejét.– Nem, jobb lesz, ha nem halogatom – nyomott a Han kezébe egy tekercs pólyát. – Minél

hamarabb mondjuk el nekik a mi verziónkat, annál jobb. Használhatom a kommunikációs szobát,Orou'cya titkár?

– Természetesen, Organa Solo tanácsos – intett komoran az ajtó felé a bothai. – Kérem, kövessen!Távoztak, nyomukban a két bothai őrrel és a meglehetősen gyanakvó Sakhisakhkal. Han ismét

csak a homlokát ráncolta, és kihasználta hirtelen egyedüllétét, hogy megkönnyítse magát néhánygondosan kiválasztott szótól. Épp csak a vállára tette a pólyát, mikor az ajtó kinyílt, és belépettBarkhimkh.

– Leia a kommunikációs szobába ment – közölte Han a noghrival.– Tudom – lépett egyet előre Han felé nyújtva a kezét Barkhimkh. – De azt szerettem volna, ha ön

látja ezt először.– Mi ez? – vette ki Han a noghri kezéből a kormos, megcsavarodott tárgyat.– Egy birodalmi trükk maradványai – sziszegte Barkhimkh, rekedten a megvetéstől. – Egy

irányváltó kristály és egy tibannagázzal töltött cső. Belenyomják valami ragadós anyagba, éselhelyezik annak a közelében, akinek a nyakába akarnak varrni egy gyilkosságot. Aztán egymesterlövész belelő egyet a kristályba, amely viszont a csőbe irányítja az energiát.

– Ami pedig pontosan úgy lő, mint egy közönséges lézerfegyver – bólintott Han komoran.Hirtelen az egész dolog kezdett kitisztulni. – Találomra belelőttek a tömegbe, hogy engemvádoljanak a gyilkossággal.

– Igen – felelte Barkhimkh sötéten. – Ismét olyasvalamivel vádolják, amit nem követett el.– Hja, csakhogy ez alkalommal igen alapos munkát végeztek! – sóhajtott fel Han. – De várjunk

csak! Hogyhogy senki sem látta a mesterlövész lövését?– Valószínűleg egy Xerrol Nightstinger orvlövészpuskát használt – vélte Barkhimkh. – Láthatatlan

a lövedéke.– Ugye csak viccelsz? – ráncotta a homlokát Han. – Sohasem hallottam még, hogy egy

lézerfegyver ilyesmire képes lenne.– A Birodalom nem verte nagydobra a létezését – vont vállat a noghri. – És ettől az egy előnyétől

eltekintve nem túl jó fegyver. A hozzávaló gáz ára táranként jóval ezer kredit fölött van, kizárólagspeciális fegyverekben használható, és csak három-öt lövésre elég. Nem éppen mindennaposhasználatra való puska.

– Hát nem – értett egyet Han. – És nem is olyan, amit csak úgy magánál hordana valaki.– Így igaz – bólintott a noghri. – Akármi is indította el a tüntetést, kétségtelenül birodalmi

ügynökök változtatták vérengzéssé.

– A kérdés csak az, hogyan bizonyítsuk – méregette a tenyerén a kristály maradványait Han. –Attól tartok, ez így nem lesz elég.

A noghri megrázta a fejét.– Egyetlen lövésre találták ki, utána megsemmisül. Én is csak az ön beszámolója alapján tudom,

hogy mi lehetett.És talán onnan, hogy időnként a noghri halálkommandók is használták? Valószínűleg, de semmi

értelme sem lett volna felhánytorgatni ezt. A noghrik még most, tíz évvel azután is, hogy megtudtákaz igazságot és átálltak a Köztársaság oldalára, elég érzékenyek voltak a Birodalom szolgálatábantöltött éveik felemlegetésére.

– Mindegy, legalább mi tudunk róla – mondta végül Han. – Egyébként ki most a birodalmi flottafőparancsnoka? Valahogy lemaradtam a követésével.

– A főparancsnok Pellaeon admirális – válaszolta Barkhimkh. – A Chimaera csillagromboló azászlóshajója.

– Akkor Thrawn embere, igaz? – rándult meg Han ajka.– Pellaeon közvetlenül a főadmirális alatt szolgált – erősítette meg a noghri. – Sokan Thrawn első

számú kedvencének tartották azokban az időkben.– Az biztos, hogy elég jól elleste a trükkjeit – morogta Han. – Valamit ki kell találnunk, hogy

megfizessen ezért.Visszaadta a maradványokat a noghrinak.– Itt van… próbáld meg egy darabban tartani, amíg vissza nem visszük a hajóra! És ne szólj róla a

bothaiaknak!– Engedelmeskedem, Solo klánbeli Han – hajtott fejet a noghri, miközben az erszényébe

csúsztatta a kristályt. – Fel tudja használni valamire ezt az információt?– Ó, persze – biztosította Han, ledörzsölve a kezéről a kormot. Majdnem hatvan emberi és más

fajú lény halt meg vagy szenvedett sérüléseket; s általában az Új Köztársaságot, konkrétan őthibáztatják érte, pedig Pellaeon főparancsnok és birodalmi ügynökök állnak a hátterében. – Bízzbennem, fel fogjuk használni!

– Hogyan? – meredt a noghri sötét tekintete az arcára.– Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Han.

14. FEJEZET

A fénycsíkok csillagokká zsugorodtak, és ott voltak. Akárhol is volt az űrben ez az „ott”.– A belső rendszerben három bolygót találtam – jelentette Faughn. Az utolsó szótagot félig

lenyelte, ahogy visszafojtotta ásítását. A rendes szolgálatbeosztás szerint pihenője lett volna, őazonban ragaszkodott hozzá, hogy ébresszék fel, mikor megérkeznek a Nirauan rendszerbe.

Mara kinézett a homályos, vörös csillagra, és azon töprengett, érdemes volt-e.– A második bolygó lakhatónak tűnik – közölte Torve. – Van légköre… a hőmérséklet is

megfelelő…– Mozgást érzékelek! – csattant fel Elkin. – Irány ötvenhárom-tizenhét.Mara gyorsan rápillantott a műszerekre. A parancsainak megfelelően a Starry Ice

árnyékolóberendezéseit teljes kapacitással működtetve lépett ki a hipertérből, és semmi nyoma nemlátszott annak az erős, fókuszált kutatósugárnak, amely áttörhette volna ezt a védelmet. Azonbantekintettel arra, hogy talán egy ismeretlen faj technológiájával volt dolguk, lehet, hogy ez nemjelentett semmit.

– Merre tart? – kérdezte Elkintől.– A második bolygóra – táncoltak Elkin ujjai a billentyűzetén. – Várj csak… talán még a leszállási

pontját is be tudom lőni!– Ugyanolyan hajó, mint amelyik megsturcolta Terrik csillagrombolóját? – kérdezte Faughn.

– Az alakja alapján igen – felelte Torve. – De fókuszált érzékelők nélkül nem tudom biztosanmegmondani.

– Megvan a leszállási pont – jelentette Elkin. – Az északi félgömbön, alacsony szélességen.– Van valami a környékén? – kérdezte Faughn.– Semmi különös – vont vállat Torve. – Legalábbis semmi, ami mérhető energiát bocsátana ki.– Borsózik a hátam ettől a helytől – morogta Elkin, ujjaival nyugtalanul dobolva a vezérlőpultja

szélén. – Miért nincs semmi az adatállományokban a bolygókról vagy a rendszerről? Neve van,valakinek járnia kellett már itt.

– Ó, igen, járt itt valaki – helyeselt Faughn. – De valószínűleg nem időzött sokáig. A RégiKöztársaság alatt egy ideig meg lehetett csinálni, hogy az ember belépett egy ismeretlen rendszerbe,gyorsan ellenőrizte az őslakos életformákat, aztán magának követelte a hasznosítási jogokat… úgyhívták, hogy a „meglátni és megszerezni” törvény. A Külső Gyűrűben rengeteg olyan rendszer van,amely felkerült a térképekre, de fogalma sincs senkinek arról, hogy valójában milyenek.

– Igen, én is olvastam erről – bólintott Mara. – A Corporate-szektor különösen élen járt avisszaélésekben, és most nem is járunk olyan messze tőle.

– Így van – helyeselt Faughn. – Ennek ellenére egyet kell értenem Elkinnel. Ha ez egy katonaibázis, hol vannak a védművek? Hol van a bázis, ami azt illeti?

– Senki sem mondta, hogy katonai bázis – emlékeztette Mara. – Ismeretlen technológiáthasználnak, csak ennyit tudunk.

Kinézett az ablakon.– És nem is fogunk többet tudni, ha csak itt állunk.– Nem is tudom – morogta Faughn. – Meggyőződtünk róla, hogy ez az a rendszer. Talán vissza

kellene mennünk erősítésért.– Sajnos nem tudjuk, hogy valóban ez az a rendszer – mutatott rá Mara. – Lehet, hogy csak itt

gyülekeznek ebben a hónapban. Ha most elmegyünk, lehet, hogy senkit sem találunk ittlegközelebb.

– Én is ettől tartok – ismerte be Faughn vonakodva. – Mindegy… Úgy néz ki, a célterület elfordultőlünk. Adjunk nekik egypár órát, amíg áthaladnak a horizonton, aztán lopakodjunk közelebb ahajóval!

– Feltéve, hogy nincs érzékelő-hálózatuk a bolygó körül – szúrta közbe Torve. – Ha van, akkortökmindegy, hogy felénk néz-e a fő bázisuk vagy nem.

– Törvényszerű kockázat – vont vállat Faughn.– De nem olyan, amit az egész hajónak vállalni kellene – jelentette ki Mara, magában végig véve

a lehetőségeket. A mentőkapszulákon kívül három siklóméretű hajó volt a Starry Ice-on: kétteherszállító, és egy teljesen illegális, új köztársaságbeli Defender rendszeren belüli vadászgép.Karrde szerezte valahonnan. – Milyen az árnyékolás azon a Defenderen? – kérdezte.

– Minimális – ingatta a fejét Faughn. – Viszont nagyon kicsi a keresztmetszete, amit az érzékelőkfelfedezhetnének, és természetesen egyáltalán nincs hiperhajtómű-sugárzása. Ha nem túl jók aműszereik, egy kis szerencsével becsusszanhatsz.

– Rendben – nyúlt ki az Erőért Mara. Veszélyérzete semmit sem jelzett. Most legalábbis még nem.– Hagyjuk elfordulni a célterületet felőlünk néhány óráig, ahogy javasoltad! Esetleg feljavíthatnánka Defender árnyékolását, amíg várakozunk. Aztán… lemegyek és körülnézek.

A bolygó távolról nézve sötétnek, komornak, kihaltnak tűnt. Közelről sem nyújtott szebb látványt,döntötte el Mara.

Volt persze növényzet, az alacsony, széles, legyezőlevelű fáktól kezdve egészen akúszónövényekig, amelyeket Mara nem tudott alaposabban szemügyre venni gépe sebessége miatt.A színek szokásos változatossága azonban, amit az élete során eddig látott világokon tapasztalt,valahogy elkerülte a Nirauant. Itt csak helyenként törte meg a barna és szürke árnyalatokmonotóniáját egy-egy sötétvörös vagy mélylila folt. A jelenséget valószínűleg a bolygó napjánakhomályos, vörös fényéhez való alkalmazkodás magyarázta; az infravörös tartományban talán élénk

színekben pompázott a növényzet. Mara valahogy nem tudott őszintén hinni ebben.– Kezdek beérni valami hegyek közé – közölte a Defender irányítópultjának egyik végére erősített

hangfelvevővel. – Elég csipkések, ami azt illeti… úgy tűnik, ha volt is rajtuk valaha talajréteg,teljesen eltüntette az erózió. – Lepillantott a műszereire. – Még most sincs semmi jele érzékelőknek.

A műszerfalról felnézve a homlokát ráncolta az előtte elterülő táj láttán. Ott fent, két meredekhegy között…

– Mintha egy vízmosást látnék – mondta. – Nem… nyugodtan nevezhetjük völgynek. Ami aztilleti…

Szelíden megdöntötte a Defender botkormányát, megkockáztatva egy kis magasságvesztést, hogyjobban lásson. Az első benyomása helyesnek bizonyult: a mély kanyon valóban egyenesen acélterület felé tartott.

És ha a terep nem tartogat különösebb meglepetéseket, akkor oda is vezet.– Azt hiszem, megtaláltam a helyes utat – ütött le egy billentyűt, hogy letöltse a navigációs

információt a hangfelvevő adatsávjára. – Úgy néz ki, egyenesen az ajtajukhoz vezet.Feltéve természetesen, hogy az ismeretlen idegenek nem pakolták tele érzékelőkkel a völgyet,

mely esetben nyílegyenesen egy csapda felé száguldana. Mara nem tehetett mást, igyekezett bízni aveszélyérzetében.

A kanyon valóban olyan volt, mint amilyennek a távolból tűnt: szinte nyílegyenes, a szélességeötventől száz méterig terjedt, a mélysége átlagosan száz méter, helyenként azonban háromszázig islement. A legtöbb hasonló völgyet, amelyet Mara látott, gyors folyású folyók vájták, ennek az aljánazonban nem habzott víz. A falait érdes szürke szikla alkotta, amelyen itt-ott kis bokrok és szívóskúszónövények nőttek.

– Érzékelőknek továbbra sincs semmi jele – mondta a felvevőbe, aztán teljes figyelmével az előtteálló feladat felé fordult. Tudta, hogy a standard katonai logika azt diktálná az ellenfeleinek, hogyvalahol ezen a néhány kilométeres szakaszon támadják meg, amíg a manőverezési lehetőségeiszűkösek, és a bázisukhoz sincs veszélyesen közel. Az Erőhöz fohászkodva, egyik szemét ahalvány, kékeszöld égen tartva továbbment.

Azonban nem érte támadás. A kanyon kiszélesedett, összeszűkült, megint kiszélesedett, aztán egyponton az egyik fala eltűnt, egy tágas, erdős völgynek adva át a helyét. A nyílt tér élménye csak egypillanatig tartott, a következő másodpercben újra felbukkant a bal oldali sziklafai is, és Mara ismétegy völgyben repült. Errefelé a növényzet is sűrűbb, változatosabb lett, mintha csak a közeli erdőtőlkapott volna kedvet; a bokrok és indák helyenként teljesen beborították a két oldalfalat.

És volt még más újdonság is.– Lyukakat látok a kanyon oldalaiban – jelentette Mara, próbálva benézni egyik-másikba, ahogy

elhaladt mellettük. Azonban túl gyorsan haladt ahhoz, hogy bármi mást is láthasson, mint hogy anapfény nem hatol be az üregek mélyére. – Véleményem szerint egyáltalán nem természetesképződménynek látszanak – folytatta. – Lehet, hogy valami repülő, vagy az indákon közlekedő fajtelepei, de érzékelők is lehetnek bennük. Javaslom, aki legközelebb lejön, jobb energiaszivárgás-mérőket hozzon magával… Várjunk csak egy percet!

A homlokát ráncolva visszavett a sebességből. A kanyon ismét kiszélesedett; és fent, jobboldalon…

– Azt hiszem, megtaláltam a főbejáratot – mondta a felvevőbe feszülten. – Jobbra, fent, úgy nézki, mint egy barlang szája. Elég nagy, egy kis manőverezéssel simán beférnek rajta a hajók, amiketláttunk. – Beharapta az ajkát. – És most döntést kell hoznom: a Defenderrel menjek be, vagygyalog.

A Defender közben teljesen megállt, és Mara bekapcsolta az antigravitációs hajtóműveket,miközben gondolkodni próbált. A magától értetődő döntés természetesen az lett volna, hogy avadászgéppel menjen. Ebben az esetben azonban a magától értetődő nem biztos, hogy okos is.Eddig semmilyen visszajelzés nem érkezett ismeretlen ellenfeleitől, ami vagy azt jelentette, hogynem vették még észre, vagy azt, hogy nem tartják fenyegetőnek a jelenlétét.

De akárhogy is, egyetlen gyalogos valószínűleg messzebbre juthat, mint egy lövésre készlézerágyúkkal bedübörgő, új köztársaságbeli vadászgép.

– Gyalog megyek tovább – mondta a hangfelvevőbe. Egy bokorcsoport közelében letette aDefendert a talajra, és ellenőrizte a kinti levegő összetételét. – Eddig semmilyen ellenséges lépéstnem tettek, és nem bánnám, ha ez így is maradna.

Lenyúlt a térde mellett lévő kis fegyverszekrényhez, és kinyitotta.– Azért mindenesetre magammal viszem a BlasTechemet, a ruhaujjam alá való pisztolyomat és a

fénykardomat – tette hozzá. – Ennyivel el kell boldogulnom, akármi is történjen.A BlasTechet becsúsztatta a csípőjén lógó tokba, a kisebb pisztolyt pedig az alkarjára rögzítette.

Megfogta a fénykardot…És egy pillanatra megmerevedett. Rábámult a fegyverre, érezte a bőréhez simuló hűs fémet.

Valaha Luke Skywalkeré volt a fegyver, amelyet az apja készített és Obi-van Kenobi adott át neki aTatuinon. Luke akkor adta Marának, miután megállították a Birodalom Thrawn főadmirális vezettesúlyos ellentámadását.

Akkor ő és Luke szövetségesek voltak. Most…Egy grimasz kíséretében az övére csatolta a fénykardot. Nem volt biztos benne, hogy most mik.Pontosabban, abban nem volt biztos, hogy a férfi mi.A műszerfal felcsipogott: a levegőt be lehetett lélegezni, nem tartalmazott mérgeket vagy olyan

mikroorganizmusokat, amelyekkel ne birkózna meg az immunrendszere.– Odakint minden rendben lévőnek tűnik – jelentette Mara, visszaterelve gondolatait

Skywalkerről az előtte álló feladatra. Kikapcsolta az antigravitációs hajtóművet, készenlétiállapotba helyezte a Defender rendszereit, és kétszer is ellenőrizte, beállította-e a hangfelvevőt,hogy egy csomagban elküldje a felvételeit a Starry Ice-nak. – Magammal viszem a komlinkemet, ésráállítom a felvevő frekvenciájára.

A komlinket a gallérjára csíptette, aztán felemelte a pilótafülke tetejét. A Nirauan hűvös, csípőslevegője egy ismeretlen világ finom, mégis egzotikus illataival áradt be. Mara kicsatolta magát azülésből, felállt, elővette és a vállára vetette a Defender túlélőcsomagját, majd a gép oldalánlecsusszant a talajra. Miután rendesen felcsatolta a csomagot, még egyszer utoljára körülnézett,lezárta a pilótafülke tetejét, és elindult a barlang felé.

A talpa alatti fűszerű növényzet alacsony volt és széles levelű. Előszeretettel ragadt rá acsizmájára, de egyébként nem akadályozta a mozgásban. Mara feszülten figyelt minden zajra,miközben haladt, de csak a növényzet susogását és a völgyben fújdogáló szél halvány suttogásáthallotta. Se állati, se madárhangok nem jutottak el a füléhez.

Pedig felnézve a sziklafalon sorakozó kisebb lyukakra, tudta, hogy ott vannak. Az üregekben,vagy a bokrok közötti fészkeikben, vagy a kőfalra felkúszó indák között. Érezte a jelenlétüket.

És néhány őt figyelte…– Lehet, hogy tévedtem – mondta a komlinkbe, előhúzva a pisztolyát. – Lehet, hogy az csak egy

közönséges barlang odafent. Mindegy, hamarosan kiderül.Óvatosan megközelítette a barlangot. Ugyanolyan óvatosan bekukucskált.Valóban egy barlang volt az. Egy piszkos, dohos, durva falú barlang, sötéten benyúlva a

mélységbe. A padlóját a bejárat közelében vastag levélszőnyeg borította, a szél valamifélepókhálókat lengetett a falain, és egy távoli állóvíz nedves szagát hozta felé.

Mara leengedte a pisztolyát. Egyszerre érezte magát csalódottnak és egy kicsit bolondnak.– Itt vagyok – szólt a komlinkjébe. – És ha ez egy álcázott hangár, akkor piszok jól álcázták.Hátralépett a barlang szájából, és a szeme fölé tartva a kezét felnézett a sziklafalra. Semmit nem

látott, csak falat. Már korábban észrevette, hogy a barlangtól nem messze a kanyon enyhén jobbrakanyarodik. Kíváncsiságból átment a barlang szájának másik oldalához, és benézett a kanyar mögé.

És elállt a lélegzete. Pontosan vele szemben, talán tíz kilométerre tőle a kanyon hirtelen véget értegy meredek sziklafal lábánál. A sziklafal tetején pedig, sötéten tornyosulva a halvány ég előtt, egyépület állt.

Nem, nem egy egyszerű épület. Egy erőd.

Mara vett egy mély lélegzetet.– Megtaláltam őket – mondta, próbálva megőrizni hangja nyugodtságát, miközben elővett egy

látcsövet a hátizsákja zsebéből. Volt valami abban az épületben, amitől borsózott a háta. – A kanyonvégében valamiféle erődítmény áll egy sziklafal tetején.

Bekapcsolta és az erőd felé fordította a látcsövet.– Valamilyen fekete kőből épült – jelentette, ráközelítve a képre. – Arra az elhagyatott erődre

emlékeztet a Hijarnán, ahol néha találkozni szoktunk. Ebből a szögből két… talán három tornyotlátok, meg még egyet, amit földig romboltak. Ami azt illeti…

A távcsövét most lefelé fordította, arra a pontra, ahol a kanyon véget ért a sziklafal tövénél. Akellemetlen érzés egyre erősödött benne.

– Ami azt illeti, ha jól nézzük a szögeket – mondta lassan –, akkor arra a következtetésrejuthatunk, hogy ugyanaz a lövés vájta ki ezt a völgyet, ami elpusztította a tornyot.

Márpedig ha ez így van, akkor jókora lövésnek kellett lennie. A Halálcsillag képes lett volna rá, denem sok minden más a Birodalom vagy az Új Köztársaság arzenáljából.

– Azt hiszem, ott állok meg legközelebb – döntötte el, visszatéve a látcsövet a hátizsákba. Vetettmég egy pillantást az erődre, aztán elindult vissza, a Defender felé. Benézett a barlangba, átért anyílás másik oldalára…

És hátát a hideg sziklának vetve megdermedt. Valami hirtelen riasztotta a veszélyérzetét… ésmiközben várt, újra meghallotta. Egy légijármű halk, távoli zümmögése.

– Attól tartok, hamarosan társaságom lesz – suttogta a komlinkjébe az eget fürkészve. Mégsemmit sem látott, a hang azonban egyértelműen közeledett. Óvatosan, tekintetét az égre függesztvepár lépésnyit behátrált a barlang árnyékába.

Veszélyérzete hirtelen felszökött; de már akkor tudta, hogy késő, mikor megpördült. A barlangmélyéről valami sötét süvített el mellette, bűzös levegőt lehelve az arcába, majd visszakanyarodva asötétségbe. Mara fél térdre vetette magát, pisztolyával célba vette a repülő árnyat, de az már kikerülta látótávolságból. Belelőtt a mennyezetbe, s egy pillanatra meglátta a barlang durva falait és afentről lelógó kőtüskéket. Észrevette a repülő árnyat, fenyegetően ráemelte a fegyverét…

A másik árny csak elmosódott foltnak tűnt, ahogy lecsapott valahonnan a feje fölül, és kikapta akezéből a pisztolyt. Mara magában átkozódva lekapta a baljával az övéről a fénykardot,bekapcsolta, s ugyanazzal a mozdulattal átdobta a jobbjába.

És hirtelen mintha az egész barlang csikorogva lefékezett volna.Ez persze csak bizarr jellemzése volt a történteknek, vette észre Mara. Ettől függetlenül

megmaradt ez a benyomása. Akármik is voltak a szárnyas lények, egyszerre más szemmel kezdtekránézni.

És más hangon kezdtek hozzá beszélni.Más hangon? Mara a homlokát ráncolva hegyezte a fülét. Nem tévedett: valóban suttogó hangok

visszhangoztak a barlangban.A barlangban… vagy az elméjében.Behátrálva a fal egyik sekély bemélyedésébe, amilyen erősen csak tudott, kinyúlt az Erővel. A

majdnem-hangok felerősödtek, de még mindig nem érték el az érthetőség határát.– Szörnyű – morogta magában. Egy idegen, valószínűleg ellenséges jármű közeleg felé, őt meg

ideszegezik ezek a nem kevésbé idegen lények, akik elég okosak voltak ahhoz, hogy elvegyék apisztolyát. S akikkel majdnem tud kommunikálni… de csak majdnem. – Skywalker, hol vannak atrükkjeid, mikor szükségem lenne rájuk? – sóhajtott fel.

Mintha érzelmi földrengés hullámzott volna végig a barlangon. A majdnem-hangok hirtelen méghangosabban jutottak el tudata pereméig.

– Skywalker? – ismételte meg Mara. – Ismeritek Skywalkert? A majdnem-hangok ismétfelerősödtek, ez alkalommal némi dühvel keveredve.

– Igen, én is dühös vagyok! – vakkantotta vissza Mara. – Gyerünk, beszéljetek! Vagy akármit iscsináltok. Mi köze Skywalkernek hozzátok?

Ha válaszoltak is, nem hallotta meg. A barlang szája fölül mozgás zaja szűrődött felé. Megpördült,

védekező tartásba lendítette fénykardját…És döbbenetében leesett az álla. A barlang előtt sötét, mynockszerű, vadul csapkodó lények

hatalmas felhője imbolygott.A felhő közepében, az alul lévők hátán, a felül lévők karmaiban pedig a hajója lebegett.– Mi a fene ez? – csattant fel előreszökkenve.Túl gyors volt. A lába megcsúszott egy halom rohadó falevélen, s elveszítette az egyensúlyát.

Megpördült, próbálta egyenesbe hozni magát, és azonnal eldőlt a másik irányba. A szeme sarkábóllátta, hogy egy a barlang falából kiálló éles kő egyenesen felé tart…

Lassan, fájdalmasan tért magához. A halántékára mintha vastagon rászáradt volna az alvadt vér,szeme nem akart kinyílni.

Talán egy fél szédült perc is eltelt, míg rájött, hogy a szeme valójában nyitva van. Egyszerűen túlsötét volt ahhoz, hogy bármit is lásson.

– Hűha! – nyögött fel. A hangja furcsán visszhangzott. Olyan sokáig lett volna eszméletlen, hogyközben besötétedett? Vagy bevonszolták a barlang mélyére?

A túlélőcsomag még mindig a hátán volt. Előhúzott egy világítórudat a zsebéből, és bekapcsolta.Valóban beljebb vonszolták. És ami azt illeti, odakint is besötétedett.– Jó tudni, hogy még mindig fel tudom hívni őket – morogta utálkozva, rápillantva az órájára.

Majdnem három óráig hevert eszméletlenül, sokkal tovább, mint hitte. Vagy keményebbencsapódott a falnak, mint akkor érezte, vagy az elrablói ejtették el néhányszor, míg ide hozták.

Akármit is jelentett ez az „ide”.Egy percig a világítórúd fényénél vizsgálgatta a barlang falait és mennyezetét, összehasonlítva

azzal a futó képpel, amelyet a lövésekor látott. Azonban semmi sem egyezett. Legalább harmincméterrel kellett beljebb kerülnie, becsülte fel, de talán még többel. Nem lehetetlen kijutnia, márfeltéve, hogy nem téved el az oldaljáratok útvesztőjében. És feltételezve, hogy a Defender ott várjavalahol az út során.

És feltéve, hogy ha az első és második feltételezés be is igazolódik, van még hová mennie.Ismét ránézett az órájára. Három óra. A hangrögzítőt úgy állította be, hogy ha kikapcsolja a

komlinkjét vagy tizenöt percig nem szól bele, akkor automatikusan küldje fel a rögzített anyagot aStarry Ice-nak. Azaz, Faughn legalább két és fél órája meghallgatta már a jelentését, beleértve azutolsó rémült kiáltását is, mielőtt elesett. A kérdés csak az, hogy mit kezdett vele?

Sajnos, mindössze egyetlen valószínűsíthető válasz létezett. A fedélzeten nem volt többvadászgép; csak magával a Starry Ice-szal jöhettek volna Maráért. Faughn pedig nem tette volnakockára a hajót, különösen úgy nem, hogy csak nála volt meg a Mara által begyűjtött információ.

Ami azt jelenti, hogy a Starry Ice rég elment. És mivel a Defendernek nincs hiperhajtóműve,Mara ott ragadt.

– Azt hiszem, felmegyek az erődbe, és megkérdezem, van-e kiadó szobájuk – morogta a lány. Ezazonban tényleg nem tűnt jó ötletnek; s miközben kimondta, a majdnem-hangok is hangosnemtetszésüknek adták jelét a tudata peremén. – Ne izguljatok, nem megyek sehová! – mordult fel.Végül is ők tehetnek róla, hogy itt kell rostokolnia.

Másfelől viszont, attól függően, hogy ki vagy mi ült abban a légijárműben, amit hallott, talánmegmentették az életét. Tekintettel a körülményekre, ezt tisztességes üzletnek lehetett nevezni.

És szó sem volt arról, hogy örökre itt kellene maradnia. Karrde pár napon – maximum két héten –belül itt lesz az erősítéssel.

Addig viszont az életben maradással kell foglalkoznia. A világítórudat letette a fal egyikkitüremkedésére, lecsatolta a hátizsákját, és nekilátott tábort verni.

15. FEJEZET

Lando felnézett az adattáblájáról a kávéházi asztalnál vele szemben ülő őszes hajú férfira, akinekaz arcát félig eltakarta a korsója.

– Ez ugye csak valami vicc? – lengette meg az adattáblát. – Ötvenezer? Egy hónapra?– Kell vagy nem, Calrissian? – vont vállat a másik. – Nekem mindegy. De ha a legjobbakat

akarod, akkor készülj fel rá, hogy nem lesz olcsó mulatság.– Ó, ne már! – nyögött fel Lando. – Reggi, ébredj már fel: velem beszélsz! Mind a ketten tudjuk,

hogy a Soskin-gárda messze nem a legjobb.– Lehet, hogy nem – ismerte el Reggi ismét belekortyolva korsójába. – De ők a legjobbak, akiket

jelenleg találsz.– Nézd, ércszállítók biztosításáról van szó – kezdte újból Lando, keményen küzdve az elmúlt tíz

nap során többször is rátörő hányingerrel. – Nem pedig az Alion lerohanásáról vagy egycsillagromboló elfoglalásáról!

– Kár – törölte meg Reggi a száját a ruhája ujjával. – Az legalább érdekes lenne… a Soskinoktalán még árengedményt is adnának.

– Azt magyarázom, hogy ez nem olyan munka, amely megérne ötvenezret – tört előre Landomakacsul. – Havonta egy ércszállítmányt kellene elkísérni a Varnról, meg néhány hajónyikaszinóvendéget kifelé és befelé. Ez nem érhet többet, mint… mondjuk, tizenötezer.

– Figyelj, Calrissian… – sóhajtott fel Reggi, aztán elhallgatott és körülnézett a kávézóban. – Nézzcsak oda! – mutatott egy másik asztalra, amely körül egy csapatnyi tüskés fejű lény ült. – Látodazokat a clateareket? Hatszáz éve állnak hadban a nhorasokkal, s ezt a jedik öt nemzedéke semtudta megállítani. Hallottál már erről?

– Igen – bólintott Lando.– Akkor jó. Nos, ezzel az új „el a kezekkel” politikával, amelybe a Coruscant belekezdett, ezek

úgy gondolják, senkit sem érdekel, mit csinálnak a szektorukon belül egymással. Ergo, idejeújrakezdeni a harcot.

– Na már most, a clatearek elég jó harcosok… elég sokáig nyögték a birodalmiak igáját…úgyhogy jó formában vannak. A nhorasoknak nagyobb szerencséje volt… vagy talán kisebb, attólfügg, honnan nézzük. A Birodalom békén hagyta őket, úgyhogy most nem nagyon van mivelharcolniuk.

Lando felsóhajtott. Már értette, mire akar kilyukadni a másik.– Tehát zsoldosokat fogadnak fel.– Ráhibáztál, öreg barátom – mondta Reggi elismerően. – Megszerezték a Dhashaan Pajzsot a

rendszerük védelmére, még magát az öreg Dharust is rábeszélték, hogy térjen vissza anyugállományból, és legyen a logisztikai és stratégiai főnökük. Ja, és harmincezret fizetnek érte.Naponta.

Hitetlenkedve megrázta a fejét.– Betegre keresheti ma magát bárki, Calrissian, akinek vannak hajói és emberei. Mindenki arra

készül, hogy lerendezze a régi vitákat. És kinek nincs valami vitája valaki mással?– De a nhorasok igazi háborúra készülnek – próbálkozott Lando még egyszer, utoljára. – Én meg

csak egy kis segítséget kérek, hogy távol tartsam a kalózokat a hajóimtól.Reggi vállat vont.– Néhány kalózbanda rosszabb, mint egy egész rendszer védereje. Ez persze attól függ, melyik

rendszerről van szó.Lando elfintorodott.– Reggi, figyelj…– Ha pedig megint a Taanabot akarod felhozni, állítsd le magad! – vágott a szavába a másik. –

Legalább tizenöt éve zsarolsz azzal az esettel apróbb szívességekért. Most semmire sem mész vele.– Mindig öröm látni, hogy létezik még hála a világon – morogta Lando fagyosan, miközben

felállt. – Viszlát, Reggi. Jó háborúzást, akárki mellé állj is!A kávézó hűvös félhomálya után különösen kegyetlennek tűnt a Cilpar délutáni napsütése. Lando

egy percre megállt a bejárat mellett, és szemügyre véve az Űrjárók utcájában fel s lelibbenő üzleti

zászlókat, eltöprengett, vajon érdemes-e valaki másnál próbálkoznia.Nem. Regginek igaza van: azok a zsoldoscsapatok, amelyeket érdemes lenne felbérelni,

mostanában a teherszállító-kíséretnél nagyobb üzletekre várnak. És nagyobb fizetségre, mint amitLando megengedhet magának.

Két évtizednyi ádáz küzdelem után a galaxis végre békére lelt… és mihez kezdett vele? Azonnalvisszatért azokhoz a nyomorúságos kis háborúkhoz, amelyeknek a Császár Új Rendje olyankíméletlenül véget vetett.

Lando fáradtan megcsóválta a fejét, és elindult az űrkikötő felé.Sokkal hamarabb meghallotta a tömeg hangját, mint ahogy megpillantotta magukat a tüntetőket.

Szokás szerint jókora csőcselék gyűlt össze: körülbelül háromszáz emberi és idegen lény harsogottjelszavakat a 66-os leszállópálya előtt. Ez a csapat jobban szervezettnek tűnt a többinél, nemcsak aszokásos, a caamasiak kártalanítását követelő frázisokat kántálták, hanem táblákkal éstranszparensekkel is felszerelkeztek.

Jelen hangulatában örömmel kapott volna az alkalmon, hogy átverekedje magát rajtuk, s azzaltalán kiadja magából fortyogó dühe egy részét. Ma azonban még ennyire sem volt kegyes hozzá azuniverzum; a Lady Luck két leszállópályával arrébb, a 68-asban állt. Magában morgott valamitazokról, akiknek nincs jobb dolga, mint olyasvalami miatt tiltakozni, ami még a születésük előtttörtént, azzal elrobogott a tömeg mellett, és a saját dokkja felé vette az irányt. Úgy érezte, minélhamarabb eltűnik a Cilparról, annál jobb.

Jó tíz méterre járhatott a tömegtől, mikor egy kósza gondolatnak sikerült átverekednie magátnyűgös önsajnálatának hálóján. Ezek a tüntetések általában egyöntetűen a bothaiakat támadták: abothai kereskedőket, diplomatákat vagy vállalatokat. A Mos Tommro űrkikötőben azonban nemtartózkodtak bothaiak – egy másik komplexumot használtak a le- és felszállásra.

De akkor mit csinálnak itt a tüntetők?Tekintetét a tömegen tartva behátrált egy sikátorba, és elővette a komlinkjét. Rákapcsolódott a

Lady Luck kommunikációs rendszerére, és feltárcsázta az űrkikötő irányító központját.– Lando Calrissian vagyok a 68-as dokkból – mutatkozott be a hívását fogadó unott hangnak. – A

66-os dokkban állomásozó hajók listáját kérem.– Arra nem lesz szükség – szólalt meg mögötte egy nyugodt hang a sikátorban.Lando megpördült, keze gyakorlottan végigsiklott köpenye szélén, és az oldalán lógó pisztoly

markolatán állapodott meg. Pár méterre tőle két fehér sörényű, ráncos arcú diamala állt teljesdiplomáciai díszben.

– Igazán? – kérdezte óvatosan. – Segíthetek valamiben?– Igen, azt hiszem, segíthet – felelte a magasabb idegen. – Engedje meg, hogy bemutatkozzam!

Porolo Miatamia vagyok, az Új Köztársaság szenátora. Elképzelhető, hogy a fülem nem csalt meg,és ön Lando Calrissian tábornok?

– Volt tábornok, igen – bólintott Lando, elengedve a pisztolyát és kikapcsolva a komlinkjét.Kezdett értelmet nyerni a 66-os dokknál tüntető tömeg ottléte. – Elképzelhető, hogy ez nem egyvéletlen találkozás?

Miatamia feszülten elmosolyodott – Lando még sohasem látott diamalát másképp mosolyogni.– Nem téved – ismerte el a szenátor. – A titkárom vette észre önt ötutcányira innen – mutatott

egyik legyező alakú fülével a társára. – Elkísértük idáig, s közben azon gondolkodtunk, hogyanbizonyosodhatnánk meg a kilétéről.

– Megbizonyosodtak róla – mondta Lando. A diamalák egyik legidegesítőbb, sőt számáralegdühítőbb jellemvonása az volt, hogy hosszas köröket róttak, mielőtt a tulajdonképpeni tárgyratértek volna. – A szolgálatukra lehetek valamiben?

Miatamia füle a tömeg felé legyintett.– A hajóm a 66-os dokkban áll – közölte. – Vannak bizonyos… személyek… akik nem értenek

egyet kormányom álláspontjával a bothai ügyben.– Igen, hallottam róla – felelte Lando. Tehát most már nem Caamas-ügy, hanem bothai ügy.

Érdekes. – A kormányuk a megbocsátás és feledés mellett állt, vagy valami ilyesmi.

– Ön inkább pártolja az ártatlanokon elkövetett esztelen bosszút? – nézett a szemébe egyenesen aszenátor.

– Hé, ez már politika! – tárta szét a kezét Lando. – Én viszont csak egy kis üzletember vagyok, akipróbál némi profitot csinálni.

Miatamia még egy pillanatig nem fordította el a tekintetét. Aztán az egyik füle megrendült.– Lehetséges – mondta rejtelmesen. – Akárhogy is, a tüntetők már megtették a lépéseiket. Ezért az

űrkikötő vezetéséhez fordultam, kérve, hogy távolítsák el a tömeget, hogy visszamehessek ahajómra.

Lando bólintott. Az egy héttel korábban a Bothawuin történt, halálos áldozatokat is követelőzavargás után meg tudta érteni a szenátor vonakodását, hogy átverekedje magát a tömegen.

– Hadd találjam ki! A kisujjukat sem mozdították.– Felesleges találgatnia: határozottan állíthatom, hogy ez volt a válaszuk – közölte Miatamia. –

Épp a hivatalukból távoztunk, mikor észrevettük önt.– Értem – mondta Lando. – Miben lehetek a szolgálatukra?– Szeretném megkérni, hogy az Új Köztársaságon belül elfoglalt pozícióját és befolyását latba

vetve lépjen fel az én oldalamon – rándult meg Miatamia másik füle.Az Új Köztársaságon belüli befolyását. Remek.– Bárcsak segíthetnék önnek! – felelte. – Sajnos, attól tartok, hogy a befolyásom mára csak

néhány barátom és társam esetében jelent valamit. Közülük pedig senki sem tartózkodik a Cilparon.– Értem. – Miatamia elhallgatott egy pillanatra. – Ebben az esetben talán beszélhetne a tömeggel.

A Lázadás hőseként bizonyára sikerülne lecsillapítania őket.Lando magában felhorkant.– Erősen kétlem, hogy a múltbeli tetteimmel sokra mennék náluk, szenátor. Felütötte fejét

mostanság az a szomorú tendencia, hogy az emberek elfelejtik, mi is történt a múltban.– Ezek szerint nem hajlandó segíteni nekünk?– Nem erről van szó – rázta meg a fejét Lando, próbálva megőrizni a türelmét. Természetesen

nyelvi dologról volt szó; a hűvös, logikus látszat ellenére a diamalák hajlamosak voltak nem amegszokott értelemben használni a szavakat. Sokan többek között ezért nem szerettek alkudnivelük. – Egyszerűen csak arra kívántam felhívni a figyelmét, hogy semmit sem tehetek, amivelsegíthetnék önöknek.

Ekkor hirtelen eszébe jutott valami.– Legalábbis semmit, amivel feljuttathatom önöket a hajójukra – folytatta, mielőtt Miatamia

válaszolhatott volna. – Ha azonban mindössze arról van szó, hogy szeretnének eljutni a Coruscantravagy az otthonukba, az teljesen más kérdés.

– Kifejtené ezt bővebben? – rezzent meg ez alkalommal mind a két fül.– A hajóm a 68-as dokkban áll – felelte Lando. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha elvihetném

önöket az Új Köztársaságon belül bárhova, ahova csak menni óhajtanak.– A legénységünk néhány tagja még mindig kint van – mutatott rá a titkár. – A tömegtől nem

tudnak feljutni a hajóra. Rájuk is vonatkozik az ajánlata?– Elsősorban önre és Miatamia szenátorra gondoltam – mérte végig Lando. – A hajómnak elég

szűkös a lakótere.Visszanézett Miatamiára.– Nekem mindazonáltal úgy tűnik, hogy a tömeget nem a legénység, hanem a szenátor figyelme

érdekli. Ha ön nincs itt, akkor nekik sem lesz túl sok értelme itt rostokolni.– Ésszerűen hangzik – ismerte el Miatamia. – Halljuk az árat!– Nincs ár, szenátor – biztosította Lando, kezével a hajója felé invitálva a két diamalát. –

Megtiszteltetés számomra két ilyen előkelő utast vendégül látni a fedélzeten.A másik nem mozdult.– Nevezze meg az árat, kérem! Mindennek ára van.Ennyit arról, hogy majd a Lady Luck fedélzetén finoman megpendíti a témát.– Nincs ár – ismételte meg Lando. – Mindamellett a víz alatti bányavállalkozásom állandó

kalóztámadásokkal küszködik. Az jutott eszembe, talán megállapodást köthetnénk a diamalahadsereggel, hogy biztosítsák a szállítmányaimat.

– A diamala hadsereg elsődleges feladata a diamalai érdekek védelme – jelentette ki Miatamia. –Mindazonáltal talán tárgyalhatunk a dologról.

– Köszönöm, szenátor – biccentett Lando. – Nyílt tárgyalás: ez minden, amit kérek. Mehetünk?A rövid út az utcán keresztül a leszállópálya kapujáig csak árnyalatnyival lett rosszabb, mint

amire Lando számított. A két diamala nem volt hajlandó futni, vagy akár csak sietni – láthatólag améltóságuk forgott kockán –, és még alig jártak félúton, mikor a két dokkal arrébb várakozó tömegfelfedezte őket. Szerencsére Lando, akinek nem okozott lelkiismereti problémát, ha okosabbnaklátta sietni egy kicsit, már átért az úttest másik oldalára, és mire a tömeg kissé elkésve rohannikezdett feléjük, kinyitotta az ajtót. A diamalák kényelmesen beértek, csak néhány kisebb gyümölcsfoltja maradt meg szuvenírként a ruhájukon.

– Barbárok! – jelentette ki jeges hangon a titkár, miközben Lando lezárta mögöttük az ajtót. –Senkinek sem lenne szabad ilyen megalázó tettet elkövetnie valaki más ellen!

– Nyugalom! – szólt rá Miatamia ugyanolyan fagyosan, az ujja hegyével lefricskázva a ruhájárólnémi gyümölcsmaradványt. – Nagyon kevés fajban van meg az a bölcsesség, vagy képességönmaga helyes kifejezésére, mint ami a diamalákat jellemzi. Nem kerülendő barbároknak, még csaknem megbüntetendő gonosztevőknek kell tekinteni őket, hanem gyermekeknek, akiknek mégokításra van szükségük a civilizált viselkedés terén. Egyetért? – pillantott Landóra.

– Attól tartok, ezt a beszélgetést el kell halasztanunk, szenátor – felelte Lando, akinek esze ágábansem volt hagyni, hogy belerángassák ebbe a vitába. – Legalább addig, míg biztonságban fel nemszálltunk a Cilparról.

– Bölcsen beszél – rezdültek meg ismét Miatamia fülei. – Kérem, mutassa az utat!

Tierce felnézett a képernyőről… és az arckifejezéséből Disra azonnal tudta, hogy kincsre bukkant.– Talált egy célpontot? – kérdezte.– Mi az hogy! – felelte Tierce. – Porolo Miatamia szenátor, Diamala képviselője az Új

Köztársaságban – fordította a képernyőt a moff felé. – És sohasem fogja kitalálni, ki vette föl ahajójára.

Disra átfutotta a jelentést és érezte, hogy elkerekedik a szeme.– Ez csak valami vicc lehet. Lando Calrissian?– Nem vicc – biztosította Tierce. – És nem is tévedés. Az ügynök kétszer is ellenőrizte a Mos

Tommro űrkikötő felszállási jegyzékét. Calrissian, a szenátor és a szenátor titkára együtt szálltak felCalrissian jachtjával.

– Nahát, nahát – hümmögte Disra. Nem csoda, hogy Tierce ennyire önelégültnek tűnt. A diamalákmég a kalamáriknál vagy a durosoknál is harsányabban hirdették a „megbocsátani és feledni” elvet.Ideális választás a kis színjáték számára, amit Tierce a fejében forgatott.

És hogy Han Solo közeli barátja is belekeveredik, az csak még tökéletesebbé teszi az egészet.– Hová tartanak… ja, itt van, a Coruscantra.– Igen. – Tierce előhívott egy csillagtérképet, és bejelöltette rajta a lehetséges útvonalakat. –

Feltételezve, hogy Calrissian egyenesen a Coruscantra megy, az út során bárhol gond nélkülelkaphatjuk őket. A kérdés csak az, hogy Flim és én oda tudunk-e érni a Relentlessre, mielőtt azelfogja a jachtot.

– Elég rosszul adná ki magát, ha túl sokáig kellene várniuk a felbukkanásukra – figyelmeztetteDisra. – Az egésznek úgy kell kinéznie, mint Thrawn hajdani könnyed, mindentudó trükkjeinek.

– Kérem, ne oktasson ki a saját tervem finomságait illetően! – jegyezte meg Tierce fagyosan,miközben az útvonalakat szemlélte a csillagtérképen. – Egy kicsit szoros lesz, de szerintem megtudjuk csinálni.

– Igen – bólintott Disra, miután maga is átnézte a számokat. – De azért még mindig nem vagyoktúlságosan oda ezért a tervért, Tierce. Fogalmunk sincs, hogyan fog reagálni az Új Köztársaság.

– Természetesen pontosan tudjuk, hogyan fog – ellenkezett Tierce türelmesen. – Úgy, ahogy aztkorábban már elmagyaráztam.

– Csak találgatott – pontosította Disra. – Ez minden. Találgatott.– Ha nem hajlandó némi kockázatot vállalni, akkor nem tudom, miért vágtunk bele ebbe az

egészbe – mondta Tierce még az előbbinél is fagyosabb hangon. – Ha nem bírják az idegei, akkormost sem késő kiugrania az egészből.

Disra rámeredt.– Nem az idegeimről van szó, őrnagy – morogta. – Hanem arról, hogy ne vállaljunk felesleges

kockázatot a cél elérése érdekében.Tierce állta a tekintetét.– Ez nem felesleges, excellenciás uram – jelentette ki. – Bízzon bennem! Tehát szükségünk lesz

egy Interdictor cirkálóra is. Mintha valami szoros határidőről beszéltünk volna az előbb – vonta felenyhén az egyik szemöldökét.

Disra némi erőfeszítés árán lenyelte további ellenérveit. Tierce a Yaga Minorról való visszatéréseután állt elő ezzel az új ötletével, és a moff még mindig nem tudta, hogyan hagyhatta rábeszélnimagát. De ha már belefogtak, a fenébe is, jobb lesz, ha tökéletesen csinálják!

– Rendben! – mordult fel. – Ha méltóztatna felállni a székemből, kiadnám a parancsokat.

16. FEJEZET

– Nos, tábornok – dőlt hátra a székében Pellaeon admirális, miközben elfogadta a felé nyújtott kispohárnyi kareasi konyakot –, hogy állnak a dolgok a Yaga Minoron?

– Nagyjából úgy, mint mindig, admirális – felelte Hestiv tábornok az irodája ablakának közepébenlátható távoli bolygó felé intve. Töltött magának is egy kis konyakot, és helyet foglaltadatkártyákkal zsúfolt íróasztala mögött. – Nagyon csendesen.

– Úgy hallottam, valami zavargás tört ki nemrég a yagai populáció bizonyos köreiben – ráncolta ahomlokát Pellaeon.

– Jelentéktelen eset – legyintett Hestiv. – Sőt, mivel a népesség túlnyomó többsége teljesen lojális,gyakorlatilag ők gondoskodtak az elégedetlenkedőkről. Általában csak azért kell felemelnünk azujjunkat, hogy megvédjük a lázongókat a túlbuzgó lojálisoktól.

– S ennek köszönhetően morális szempontból magasabb pozícióba kerüljenek.– Pontosan – bólintott Hestiv. – Üdítő változás a rólunk az idegenek körében kialakult megszokott

kép után.– Igen – hümmögte Pellaeon, belekortyolva az italába. – Kár, hogy a Császár nem fordított

nagyobb figyelmet húsz évvel ezelőtt az ilyen jellegű propagandára.– Kár, hogy valaki, akit nem vakított el annyira a hatalom, nem taszította le a trónról akkor,

amikor még volt időnk – vágott vissza Hestiv keserű éllel a hangjában. – Több száz hozzáértőtisztviselő és tiszt lett volna, akik össze tudták volna tartani a Birodalmat.

Pellaeonnak a torkán akadt a korty.– Egy volt – mondta halkan.– Igen – rándult meg Hestiv szája. – Thrawn főadmirális. Mindig is sajnáltam, hogy sohasem nyílt

alkalmam személyesen is megismerni.A két férfi egy pillanatig némán ült. Aztán Hestiv megköszörülte a torkát.– De nem hiszem, hogy a „mi lett volna, ha” esetek felsorolásával sokra mennénk – sóhajtott fel. –

Az volt a múlt, ez itt a jelen; és feltételezem, admirális, hogy ön a jövőről akar tárgyalni.Pellaeon ismét belekortyolt az italába.– Igen – bólintott, feszülten figyelve a másik arcát. – Nyersen fogalmazva, az Új Köztársaság

elleni háborúnak vége, és mi vesztettünk. Katonaként az a szakmai véleményem, hogy itt az ideje abékéről tárgyalni.

– Úgy érti, a megadásról – feszültek meg az izmok Hestiv szemei körül.

– Tárgyalni fogunk a feltételekről – tért ki az egyenes válasz elől Pellaeon. – Ha jó munkátvégzek, valószínűleg megtarthatjuk azt, ami most a miénk.

– Nem mintha az túl sok lenne! – horkant fel Hestiv.– Még mindig több mint ezer rendszer a miénk – emlékeztette Pellaeon szelíden. – Inkább

hagyná, hogy az Új Köztársaság tovább apassza ezt a számot, amíg végre be nem látjuk azelkerülhetetlent?

– Az Új Köztársaság pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy túl sokat apaszthasson rajta –vélte Hestiv. – Én úgy látom, hogy egymás torkának készülnek nekiesni, nem pedig a miénknek.

– Természetesen vannak problémáik – ismerte el Pellaeon. – De ha arra számít, hogy a Caamasvagy bármi más miatt általános polgárháború tör ki, akkor szerintem túlságosan elrugaszkodik avalóságtól.

– Elnézését kérem, admirális, de ezt tiszteletteljesen vitatom! – mondta Hestiv. – Különösen, hami magunk is okosan nyomást gyakorolunk a megfelelő helyeken.

Pellaeon elnyomott magában egy sóhajt. Még egy érv, amit újra és újra a fejéhez vágtak az útjasorán.

– Tehát ön inkább elősegítené az önpusztításukat – állapította meg. – Szükség esetén kiürítené ahajógyárait; kivonná a teljes legénységet és az összes nyersanyagot az Ubiqtorate bázisról. Röviden,teljesen védtelenül hagyná ezt a rendszert.

– Ha ilyen messzire kellene elmennem, igen – vállalta föl Hestiv. – Ez egy katonai bázis,admirális. Elméletileg így kellene felhasználni az erőforrásait.

– Elismerem – bólintott Pellaeon. – És mire számít, mi történne, ha rájönnének, hogy ellenükindulunk?

– Nem kell rájönniük – vitatkozott Hestiv. – Nem feltétlenül kell csillagrombolókat, TIE-vadászokat vagy bármi más, magától értetődően birodalmi felszerelést használnunk.

– Nem – rázta meg a fejét Pellaeon. – Egy darabig talán fenn tudnánk tartani a látszatot, sőt talánelég sokáig is. De a végén rájönnének. És akkor ismét egyesülnének, legalábbis addig, amígelpusztítanak minket.

Hestiv kinézett az ablakon a távolban lebegő kékeszöld gömbre.– Úgy legalább harcolva pusztulnánk el – mondta, láthatóan erőlködve. – Az ön megoldása… a

megadásban nincs becsület, admirális.– Abban sincs, ha a semmiért életeket pocsékolunk el – vágott vissza Pellaeon.– Tudom – mosolyodott el szárazon Hestiv. – De ha meghalok, akkor legalább nem kell együtt

élnem a szégyennel.– Jó néhányan vannak a Flottánál, akik ezt nemes hozzáállásnak tartanák – mondta Pellaeon. – Én

személy szerint ostobaságnak tartom. Ha elpusztítanának minket… ha mindannyian meghalnánk…akkor velünk halnának az Új Rend ideái is. Ha azonban kivárjuk, amíg az Új Köztársaságelpusztítja magát, akkor újra felemelkedhetünk. A galaxis akkor talán már kész lesz elfogadniminket.

– Talán – fintorodott el Hestiv.– Nem szégyen meghátrálni egy vesztes helyzetben, tábornok – mondta Pellaeon halkan. – Nem

egyszer láttam, amint Thrawn főadmirális nyíltan, a szégyenkezés legkisebb jele nélkül megtette,hogy megmentse az embereit és a hajóit. Amit én javaslok, az nem több és nem kevesebb ennél.

Hestiv nyugtalanul forgatta kezében a poharát.– Feltételezem, beszélt már a moffokkal a dologról.– Igen – ismerte el Pellaeon. – Végül beleegyeztek.– Gondolom, vonakodva.– Egyikünk sem lelkesedik különösebben az ötletért – vont vállat Pellaeon. – Egyszerűen csak

elismerjük, hogy meg kell tennünk.Hestiv vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta.– Azt hiszem, igaza van. De azt kívánom, bár ne lenne! – Felemelte a poharát, és egyetlen korttyal

eltüntette a tartalmát. – Rendben van, admirális. Megkapja a támogatásomat… gondolom, valójában

ezért jött a Yaga Minorra. Tehetek még valamit önért?– Ami azt illeti, igen – húzott elő egy adatkártyát a zsebéből Pellaeon. – Először is, szeretném, ha

átfuttatná ezeket a neveket az Ubiqtorate bázis számítógépes rendszerén.– Természetesen – csúsztatta be az adatkártyát a helyére Hestiv. – Van esetleg valami konkrétum,

amit keres?– Eredeti információt – közölte vele Pellaeon. – Ezek az emberek gyanúm szerint homályos üzleti

kapcsolatban állnak Disra moffal, a kapcsolatot magát azonban még nem sikerültfelgöngyölítenünk.

– Disra pedig nem engedné, hogy belenézzen a bastioni archívumba? – vetette fel Hestiv egyszáraz mosoly kíséretében.

– Biztos vagyok benne, hogy megengedné – felelte Pellaeon. – Csak éppen nem hiszem, hogymegbízhatnék abban, amit ott találok.

– Nos, ezekben megbízhat – nyugtatta meg Hestiv, miközben begépelte a parancsokat. – Senkisem férhet hozzá a feljegyzésekhez megfelelő, kétszeresen ellenőrzött jogosultság nélkül.

Az az őrnagy az Obliteratorról… Tierce… valószínűleg ő is rájött erre, mikor megpróbált…– Tierce őrnagy? – vágott a szavába Pellaeon. – Grodin Tierce őrnagy?– Igen, igen, ő az – ráncolta a homlokát Hestiv. – Trazzen kapitány küldte, de mivel nem tudtunk

kapcsolatba lépni az Obliteratorral a jogosultságát illetően, nem engedtük be a rendszerbe. Miért,valami baj van?

– Igen – csikorogta Pellaeon. – Tierce őrnagy nem az Obliteratoron szolgál. Ő Disra moffszárnysegédje.

– Nahát, nahát – merevedett meg Hestiv arca.– Meg lehet tudni valahogy, melyik állományhoz nyúlt hozzá? – intett Pellaeon a terminál felé.– Most mondtam, hogy nem jutott be.– Ó, dehogynem! – mondta Pellaeon sötéten. – Egy terminálon át, mikor senki sem látta, vagy

talán hozott magával egyet, és rácsatlakozott valahol a rendszerre. De szinte biztos, hogy nem mentel dolgavégezetlenül.

– Természetesen igaza van – gépelt vadul Hestiv. – Azonnal ellenőrzést rendelek el. Amíg az tart,nézzük még egyszer, nem bukkan-e fel valahol az azonosítója.

A vizsgálódás majdnem egy teljes óráig tartott, és a végén pontosan azt találták, amit Pellaeongyanított, hogy találni fognak. Semmit.

– Ennek nincs semmi értelme – morogta Hestiv a képernyőre meredve. – Tudjuk, hogy itt járt ésvalószínűleg nemcsak az egészsége miatt utazott ide. Azonban semmi nyoma annak, hogy bejutottvolna vagy hozzápiszkált volna valamihez. De akkor mi a fenét csinált?

– Minden állományt ellenőriztek? – kérdezte Pellaeon megfordítva a képernyőt, és végigfutva alistán.

– Természetesen – felelte egy kicsit sértődötten Hestiv. – Mindent, a legalapvetőbb beszerzésilistáktól kezdve egészen a…

– Nem – meredt a képernyőre Pellaeon, miközben hirtelen végigfutott a hátán a hideg. – Nemellenőriztek mindent. Nem is ellenőrizhettek.

– Már megbocsásson, admirális…– Ugyanis vannak állományok, amelyekhez nem férhetnek hozzá – vágott a szavába Pellaeon,

lefelé görgetve a listát. – Nevezetesen a Különleges Iratok szekciójához.– Ezt nem mondhatja komolyan – vonta föl a szemöldökét Hestiv. – Hogy férhetett volna hozzá

egy egyszerű őrnagy a Császár saját feljegyzéseihez?– Tudom, hogy hihetetlenül hangzik – ismerte el Pellaeon. – De már minden más lehetőséget

kizártunk.– De egy őrnagy?– Egy nagyon is agyafúrt moff szárnysegédje – emlékeztette Pellaeon a tábornokot. – Nem

zárnám ki a lehetőséget, hogy Disrának valahogyan sikerült hozzáférnie a Különleges Iratokhoz.Sőt figyelembe véve becsvágyát és az etika iránti érzékének teljes hiányát, meglepne, ha nem tette

volna meg.– Még mindig nem tudom elhinni – mondta Hestiv súlyosan. – De ahogy ön is említette, minden

más lehetőséget kizártunk. Gondolom – vonta föl az egyik szemöldökét –, ön nem fér hozzáezekhez a feljegyzésekhez, hogy ellenőrizze az elméletét?

Pellaeon megrázta a fejét.– A kódok és az eljárások sokkal hamarabb eltűntek, mint ahogy a ranglétrán feljebb jutva

jogosult lettem volna rájuk.– Kár! – sóhajtott fel Hestiv. – Ha nem tudunk bejutni, akkor sohasem jövünk rá, mit csinált itt az

őrnagy.– Ez a nagy kérdés, igaz? – dörzsölte meg az állat Pellaeon gondterhelten. – Nem valószínű, hogy

keresett volna valamit… a bastioni archívum ennek a pontos másolata. Amiből az következik, hogybetenni, megváltoztatni vagy törölni akart valamit.

Hestiv magában mormogott.– Vagyis az ön által vizsgált nevek sokkal régebbi kapcsolatban állnak a Birodalommal, mint hitte.– Lehet – ismerte el Pellaeon komoran, ahogy újabb kellemetlen gondolat jutott az eszébe. – De

van még egy lehetőség. Ha szeretném megtudni a Caamast elpusztító támadás részleteit, hol kellenekeresnem?

Hestiv alig észrevehetően vállat vont.– Lennie kell másolatoknak az akkori és későbbi újsághírekről és hivatalos jelentésekről.– És ha Palpatine-nek valóban benne volt a keze, ahogy a mendemondák tartják?– Minden ilyesmi a Különleges Iratok között lenne, nem? – fújta ki a levegőt hangosan Hestiv. –

Gondolja, hogy ezt kereste Tierce?– Ezt és esetleg Disra kapcsolatainak a listáját – bólintott Pellaeon. – Ha már úgyis bejutott, miért

ne intézte volna el mind a két ügyet?– Tényleg, miért is ne? – dobolt elgondolkodva az asztalon az ujjaival Hestiv. – A kérdés csak az,

mit akarhat Disra a caamasi állományokkal?– Akármit is, kétlem, hogy az Disra gyarapodásán kívül alapvetően bármi mást is szolgálna –

jegyezte meg keserűen Pellaeon. – És már csak emiatt is tudni akarom, mi az. Azt hiszem, tábornok,csendesen el kell kezdenünk keresni valakit, aki hozzáfér ezekhez az állományokhoz.

– Azonnal elkezdem a kutatást – ígérte Hestiv. – Hol érhetem el, ha sikerrel járok?– Egy darabig nem leszek elérhető – állt fel Pellaeon. – Majd értesítem, ha visszatértem.

Köszönöm a segítségét.– Bármikor, admirális – felelte Hestiv. – És sok szerencsét… mindenhez.És végre eljött az idő, gondolta Pellaeon, miközben végigment a Hestiv irodájától a hangárhoz

vezető folyosón. A Yaga Minor-i hajógyár volt az utolsó állomás a Birodalom megmaradt védelmieszközeit végiglátogató körútja során. Minden támogatást begyűjtött a főtisztektől, amit csakbegyűjthetett.

Eljött az ideje, hogy útnak induljon a Pesitiin felé.Elfintorodott. Már három hete. Három hete, hogy Vermel ezredesnek meg kellett volna érkeznie a

Morishimhez, hogy felvegye a kapcsolatot Bel Iblis tábornokkal. Három hete, hogy ő és a rábízottkoréliai korvett nyom nélkül eltűnt. Egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt az a következtetés, hogyútközben elfogták – vagy kalózok, vagy túlbuzgó köztársasági erők, vagy áruló birodalmiak.

Vermel jó tiszt volt, mi több, jó barát. Pellaeon gyászolni fogja az elvesztését, és hiányolni aszolgálatait. Pillanatnyilag azonban az volt a kritikus kérdés, hogy át tudta-e adni a rábízottüzenetet, mielőtt elfogták.

Ezt sehonnan sem tudhatta meg. El kell mennie a Pesitiinre, és várnia, hogy Bel Iblis ugyaneztteszi-e.

És ha nem… nos, ezzel majd ráér akkor foglalkozni, ha és amikor szükségessé válik.

17. FEJEZET

Hivatalosan a Nagy Sétánynak nevezték; és még egy olyan világon is, ami láthatólag annyirabüszke volt építészeti alkotásaira, mint a Cejansij, kiemelkedő teljesítménynek számított amegépítése. A Nagy Kanyon keleti falán helyezkedett el, körülbelül a fal magasságánakkétharmadánál, s helyenként harmincméteres szélességével végigért a kanyon teljes hosszán – azaztöbb mint tíz kilométeren. A sétányon kis üzletek és elárusítóbódék kaptak helyet, melyek sorát itt-ott társalgókörök, meditációs kertek és szoborcsoportok szakították meg. Máshol teljesen szabadonhagyták a sziklafalat, hogy az arra járók zavartalanul figyelhessék meg az érdekes növényzetet,vagy a halkan a kanyon mélye felé csörgedező kis vízeséseket.

Az érdekesebb látvány ennek ellenére a sétány másik oldalán terült el. A mellmagasságú, finomankidolgozott, fémhálós védőfal felett az arra járó magára a kanyonra, a völgy alján és falain kinőttvárosra tekinthetett le. A védőfalat szabályos közönként hidak szakították meg, melyek kecseseníveltek át a másik oldal kevésbé látványos, sokkal inkább a hasznosság elve alá rendeltgyalogjáróihoz. A hidakat kilences, gyémánt alakú csoportokban rendezték el: három magához aNagy Sétányhoz csatlakozott, kettő-kettő a felette és alatt lévő gyalogjárókhoz, egy-egy pedig azazok alatti és feletti, kisebb sétányokhoz.

Kétségtelenül lenyűgöző alkotás volt, aminek az értékét csak tovább növelte, hogy az egészháromszáz éves szerkezet antigravitációs segédeszközök nélkül állt szilárdan a helyén. A Sétányonkószálva, a sűrűsödő sötétségben kinézve a kanyon átellenes falán és alján elszórt fényekre, Lukeazon töprengett, hogy ezekben a modern időkben vajon meglenne-e valakiben a szakértelem és azönbizalom egy ilyen nagyságrendű vállalkozás elkezdésére. A mellette guruló Artu feszültenfeltrillázott.

– Ne aggódj, Artu, nem megyek túl közel a széléhez! – csitította Luke a kis droidot, rántva egyet avállán csuklyás köpönyege alatt. – Egyébként sem veszélyes… a prospektus szerint vonósugarakkapják el azokat, akik véletlenül leesnek.

Artu nem teljesen meggyőzve füttyögött valamit. Aztán kupoláját hátrafordítva vetett egy lopottpillantást maguk mögé, és kérdően felcsipogott.

– Igen – bólintott Luke komoran. – Még mindig a nyomunkban van.Az illető röviddel azután kezdte el követni őket, hogy megérkeztek a Sétányra. A nagydarab,

testes idegen valószínűtlen kecsességgel kerülgette a többi gyalogost. Luke nem tudta pontosan, holszúrhatta ki és ismerhette fel őt meg Artut; talán az űrkikötőből lefelé vezető turbóliftút során, taláncsak akkor, mikor leértek a Sétányra.

Ami azt illeti, abban sem lehetett teljesen biztos, hogy felismerte őket. Árnyékuk talán csak egyhelyi tolvaj, aki azt remélte, hogy megszabadíthatja a tehetetlen idegent asztromechanikaidroidjától.

Ha így gondolta, kellemetlen meglepetés várt rá.Artu megint trillázott egy sort.– Türelem – szólt rá Luke, miközben körülnézett. Épp most hagyták maguk mögött a sziklafal

tövébe biggyesztett üzletek egy csoportját, s értek ki egy hosszabb szakaszra, amin csak egy vízesésés két, jelenleg üres pihenőhely szakította meg a kanyon falának egyhangúságát. Csend, béke ésolyan magány, amilyet Luke eddig még nem látott idefent. Ideális hely egy rögtönzöttbeszélgetéshez.

Vagy egy rajtaütéshez.– Álljunk meg itt egy pillanatra! – mondta Artunak, elindulva a Sétány külső pereme felé.

Nagyjából az elhagyatott terület közepén lehettek, csak a vízesés csörgedezett halkan mögöttük.Luke megállt a védőkorlátnál, rákönyökölt és közben kinyúlt az Erővel. Követőjük érzelmeiben kisváltozást észlelt: mintha a másik döntést hozott volna.

– Közeledik – suttogta Luke Artunak. – Egyedül van, de attól még veszélyes lehet. Próbálj megnem láb alatt lenni, oké?

A droid ideges csipogással válaszolt, és egy méterrel hátrébb gurult. Luke visszakönyökölt a falra,és kinézett a Nagy Kanyonra. A hátán enyhe borzongás futott végig, ahogy a felé közeledő halk

lépésekre figyelt. Amennyire meg tudta állapítani, pontosan itt látta magát a víziójában…A léptek megálltak.– Bocsásson meg a tolakodásért – kérte egy szelíd hang. – Ön Luke Skywalker jedimester?Luke megfordult, s most először alaposabban is szemügyre vehette a lényt, aki követte őket. Egy

számára ismeretlen fajhoz tartozott: magas volt és széles, prémmel szegett köpenye alól sötét,szaruszerű páncél villant elő. Jókora fején figyelmes, fekete szemek csillogtak, és kis tüskékmeredtek elő ott, ahol egy embernek a szája lett volna.

– Igen, Skywalker vagyok – erősítette meg Luke. – És ön?– A nevem Moshene Tre – felelte az idegen. – A Rellnas Minoron élő rellar nép Cas'ta törzsének

unYalája.Egyik vukiméretű kezét a nyakához emelte, és megfordította a gallérját. Egy jellegzetes, aranyból

vésett tű villant fel.– Ugyanakkor az Új Köztársaság Megfigyelője is vagyok. Megtiszteltetés, hogy megismerhettem,

uram.– Hasonlóképpen – biccentett Luke, miközben feszültsége utolsó maradéka is elszállt. A

Megfigyelők az Új Köztársaság kísérleti, félhivatalos testülete volt, amelyet a legutóbbi politikaiátszervezések során hoztak létre. Szabadon járhattak-kelhettek a rájuk bízott szektorokban, ésközvetlenül a Nagytanácsnak, illetve a Szenátusnak tettek jelentést arról, mit tapasztaltak – különöstekintettel az olyan helytelen kormányzati viselkedésre, amit a helyi hatóságok inkább elhallgattakvolna.

Sokan tartottak attól, hogy a Megfigyelőkből olyan titkosrendőrség alakulhat ki, mint amilyet aBirodalom alkalmazott halálos eredménnyel rémuralma során. Eddig azonban úgy tűnt, erre nemfog sor kerülni. Azok a kormányok, amelyek támogatták a testület létrehozását, gondosanmegválogatták a jelöltjeiket, ügyelve arra, hogy szilárd erkölcsi tartású lényeket válasszanak ki, éshatáskörüket is szigorúan korlátozták. Az a tény, hogy a Megfigyelőket az otthonaiktól távol esőszektorokba helyezték, kétségtelenül elősegítette, hogy támogatóik megvesztegethetetlen éspártatlan személyiségeket válasszanak ki a feladatra.

Luke tudta, hogy a Régi Köztársaságban is hasonló rendszer működött, amelyben a Megfigyelőkszerepét a jedilovagok játszották. Egy nap talán elég sokan lesznek akadémiai tanítványai – éseléggé megbíznak majd bennük –, hogy ismét ellássák ezt a feladatot.

– Miben lehetek a segítségére? – kérdezte.– Kérem, bocsássa meg a modortalanságomat, hogy követtem! – folytatta Tre. – Azonban úgy

éreztem, beszélnem kell önnel, és meg kellett bizonyosodnom a kilétéről, mielőtt felfedem magam.– Értem – bólintott Luke. – Nem történt semmi. Miben lehetek a segítségére?A rellar odalépett Luke mellé a védőkorláthoz, és lefelé intett hatalmas kezével.– Szeretném, ha látná, mi történik a Kanyonban ma este. Ha látná és megértené.Luke visszafordult a korlát felé, és lenézett. Nem látott semmi mást, csak egy modern város

megszokott közvilágítását és a járművek fényeit.– Pontosan mit kellene látnom? – kérdezte.– Azt – mutatott Tre egy tágas, gyémánt alakú térre a Kanyon közepe mellett, pontosan velük

szemben. Bár a szokásos közvilágítás övezte, maga a tér szinte teljes sötétségbe burkolózott, csakegy maréknyi parányi fény világított a közepén.

– Olyan, mint egy park – kockáztatta meg Luke, magában felidézve a Kanyon térképét, amelyetaz űrkikötő felé tartva nézett meg. – Talán a Nyugalom Szigete?

– Pontosan – bólintott Tre. – Látja a fényeket a közepén?– Igen – felelte Luke. – Elég…A homlokát ráncolva elhallgatott. Az elmúlt pár másodperc során, amíg Trére figyelt, a fények

mintha megduplázódtak volna. Még mindig eléggé összetömörültek… de miközben figyelt, újabbfénykör csatlakozott a csoporthoz.

– Ezek a béke fényei – magyarázta Tre. – A Cejansij lakói ma este az igazság mellett állnak ki.– Igen – mondta Luke. Kezdte sejteni, merrefelé fog kanyarodni ez az egész. – Az igazság mellett.

– A hangjából ítélve még most sem érti teljesen – jegyezte meg Tre enyhe feddéssel a sajáthangjában. – A Nagytanács és a Szenátus azzal intéz el minden ilyen demonstrációt, hogybajkeverő, félrevezetett elemek vesznek részt bennük, vagy hogy a Birodalom szítja őket. Azonbannem mindig ez a helyzet.

– Nem hinném, hogy a Szenátus ennyire leegyszerűsítve látja a dolgokat – tiltakozott Luke. Ennekellenére el kellett ismernie, hogy Tre szavaiban van némi igazság. – De melyik lenne ademonstrációk harmadik kategóriája?

– Amit mondtam: a kiállás az igazság mellett – felelte a rellar. – A fehér fények a Caamas népénekemlékéért égnek. Nemsokára… igen, ott van. Látja?

Luke bólintott. A fehér fények csoportja körül megjelent egy vékony kék fénykör. Miközbennézte, újabbak csatlakoztak, míg végül ragyogó kék fénygyűrű vette körül a fehér magot.

– Látom őket.– A kék fények a vrasshi mészárlás áldozataiért égnek – magyarázta Tre. – A föld, amelyet a

bűnösök megszereztek, hatalmas gazdagságot hozott nekik; ennek ellenére sem a pas'sic kormány,sem az Új Köztársaság nem ragaszkodott hozzá, hogy ennek a gazdagságnak egy részét a túlélőkcsaládjai kapják meg, pedig annak a világnak a törvényei és ősi szokásai ezt diktálták volna.

– Az egyik jeditanítványom a Vrasshról származik – szorult össze Luke szíve az emlékre. –Nagyon sok dühöt kellett kiadnia magából, mielőtt a tulajdonképpeni képzése elkezdődhetett volna.

– Érthető a dühük – vélte Tre. – A lent gyülekezőkben azonban nincs ilyen düh – intett ismét aragyogó fénykörök felé. – Legalábbis abban az értelemben, ahogy az emberek meghatározzák adühöt. A lent lévők csendesek, békések, senkit sem fenyegetnek. Mégsem fogják soha elfelejteniazokat, akik igazságtalanságtól szenvednek, és azt sem fogják hagyni, hogy a hatalmon lévőkelfelejtsék őket.

– Igen – suttogta Luke. – Valóban vannak dolgok, amelyeket sohasem szabad elfelejteni.Egypár percig némán szemlélték a lenti látványt. A kék fénygyűrű tovább növekedett; s azután,

ahogy a fehér központ körül megjelent a kék, úgy jelent meg a kék körül egy sárga fénykör.Amelyet aztán egy vörös, majd egy halványzöld, egy lila és végül ismét egy fehér gyűrű ölelt körül.

– Mindannyian összegyűltek – állapította meg Tre, ahogy kialakultak a koncentrikus körök. – Őkazok, akik a mai estéjüket az emlékezésnek szentelik. Mások majd más estéken jönnek el; s akilenéz a fényekre, az is emlékezik. És a Cejansij összes lakója addig erősödik tiltakozásafolytatásában, míg a hatalmon lévők jóvá nem teszik a rosszat.

Luke megrázta a fejét.– A baj csak az, unYala Tre, hogy ezeket a bűnöket nem lehet jóvátenni – jelentette ki. – Sem a

Caamast, sem bármelyik másikat.– A Cejansij népe megérti ezt – válaszolta a rellar. – Tisztában vannak vele, hogy a holtakat nem

lehet visszahozni az életbe, mint ahogy az elpusztított világokat sem lehet újjáépíteni. Csak azon ahatáron belül keresik az igazságot, ameddig a halandó lények hatalma kiterjed.

– És mégis, miféle igazságot keresnek a Caamas számára? – makacskodott Luke. – A teljes bothaifaj megbüntetését néhányuk bűne miatt?

– Sokan azt mondanák, hogy ez nem lenne igazságos – ismerte el Tre. – Mások azonban nemosztanák ezt a véleményt, és az ő hangjukat is meg kell hallgatni. – Lemutatott a fénykörökre. – Demost inkább ezt nézze. Azt demonstrálják, hogy az igazság nem korlátozódhat egyetlen lényre vagyeseményre sem. Az igazságnak mindenki számára léteznie kell.

Luke a homlokát ráncolta. A szabályos körök elkezdtek felbomlani, a különböző szintekelvegyültek a széleken. Először azt hitte, hogy a demonstrációnak vége és a résztvevőkhazaindulnak. A teljes fénykör azonban nem kezdett szétterülni. A színek tovább keveredtek, agyűrűk átadták a helyüket egy egyre homogénebb színkeveréknek…

És hirtelen megértette. A résztvevők kiléptek saját emlékköreikből, és elvegyültek a többi körbenállókkal. Az egység csendes, mégis mélyen megindító demonstrációját láthatta.

– A lent lévők közül néhányan valóban úgy gondolják, hogy az egész bothai fajt felelősségre kellvonni a caamasi bűntény miatt – mondta Tre halkan. – Legalább a túlélő caamasiak kártalanításának

vonatkozásában. Mások visszautasítják ezt az érvet, abban viszont egyetértenek, hogy a bothaivezetés eljátszotta az ártatlanságra való jogát azzal, hogy eltitkolták, amit a bűntettről tudtak. Másvilágokról érkezett látogatók is vannak odalent, akik együtt tartják velük a fényeket, s akikhasonlóan eltérő álláspontokat vallanak magukénak.

– Nekem úgy tűnik, ez ugyanígy van az egész galaxisban – vélte Luke.– Ez igaz – biccentett Tre. – Én azonban arra szerettem volna felhívni a figyelmét, Skywalker

mester, hogy ezek a különbségek nem az ellenség ármányainak, de még csak nem is a politikaiellenfelek pózolásainak az eredményei, hanem eredeti, őszinte véleménykülönbségek az ÚjKöztársaságot alkotó számtalan faj között. Ha bármelyiket elvetjük azzal, hogy lényegtelen, nemátgondolt, akkor megsértjük az adott faj és kultúra becsületét, integritását.

– Tudom – felelte Luke. – És biztos vagyok benne, hogy a Szenátus is tisztában van ezzel. Akérdés az, hogyan lehet összeegyeztetni ezeket a különbségeket. Nemcsak a Caamas ügyében,hanem ezernyi más problémában is.

– Nem tudom, hogyan sikerülhet ez – ismerte be Tre. – Csak azt tudom, hogy sikerülnie kell,méghozzá hamarosan. Már most fortyognak az indulatok, amiért a Szenátus semmit sem tesz azügyben. És vannak ennél zavaróbb jelek is: azt beszélik, az Új Köztársaságot már nem érdekli, mittesznek egymással a szomszédos rendszerek. Néhányan már most arra készülnek, hogy lerendezzéka régi vitákat, míg mások új szövetségeseket keresnek a védekezéshez.

– Már nem is tudom, az elmúlt néhány év során hányszor vádolták meg az Új Köztársaságkormányát azzal, hogy túl keményen avatkozott be egyik-másik válságba. A kormány mostmegpróbálja megerősíteni a szektorok és rendszerek önrendelkezési jogát, hát persze, hogy azzalvádolják, nem tesz semmit!

– És ez meglepi önt? – kérdezte Tre. – A politika legnagyobb közhelye, hogy minden meghozottdöntést harsány tiltakozás fog követni.

– Igen – nézett le Luke a lent vibráló fényekre.– A tüntetők közül később sokan a Gondolat=Szabadság kávéházban fognak találkozni – mondta

Tre. – A hely a tér másik oldalán van, a gyémánt nyugati sarkában. Ha esetleg benézne, örömmelmegosztanák önnel a gondolataikat.

– Ebben biztos vagyok – rejtett el Luke gondosan egy grimaszt. – Köszönöm, hogy megmutattanekem ezt a demonstrációt.

– Eskü kötelez rá, hogy tájékoztassam az Új Köztársaság vezetését – felelte a rellar komoran. – Ésezt az esküt nagyon komolyan veszem. – Összeérintette két keze ujjhegyeit, és meghajtotta a fejét. –Én köszönöm az ön rám áldozott idejét és figyelmét, Skywalker mester. Javaslom, nézzen be aGondolat=Szabadságba ma éjjel! Sok mindent megtudhat. – Ismét meghajtotta a fejét, majd sarkonfordult, és elindult a Sétányon visszafelé.

Luke megfordult, ahogy Artu halkan felcsipogott mögötte, és láthatta, ahogy a kis droid a magamódján lábujjhegyen állva próbál lenézni a Kanyon mélyén tündöklő fényekre.

– Lenyűgöző, valóban – ismerte el Luke komoran. – Épp ezért olyan nehéz mit kezdeni vele.Nagy része valóban őszinte véleménykülönbség.

Artu ismét fütyült valamit, és kupoláját célzatosan a tőlük balra lévő híd felé fordította: arra,amerre a Tre által említett kávézóhoz kellett volna menniük.

– Azt hiszem, be kellene néznünk – mondta Luke vonakodva. – Bár kétlem, hogy bármilyen újinformációhoz jutnánk. Legfeljebb új véleményekhez.

Ellökte magát a korláttól, és elindult a híd felé.– Ha igazi információt akarunk, akkor olyasvalakit kell találnunk, mint például Talon Karrde –

folytatta, miközben Artu úgy gurult mellette, mint egy jól idomított kiskutya. – Ami azt illeti, éppazon gondolkodtam, hogy fel kellene vennünk vele a kapcsolatot.

Artu durván felvisított.– Remélem, ez a Coruscant róla alkotott véleményének szólt – feddte meg Luke –, nem pedig

magának Karrdénak. Nagyon sokat tett az Új Köztársaságért.A droid kétkedő csipogását az egymáshoz csörrenő pénzérmék hangjának meglepően hű utánzása

követte.– Igen, tudom, hogy megkapta a fizetségét a segítségért – ismerte el Luke. – De talán emlékszel

még, hogy először Han is a pénz miatt keveredett bele a Felkelésbe.Odaértek a híd bejáratához, és felléptek a fedett, védőkorlátokkal szegélyezett gyalogjáróra. A

Sétányhoz hasonlóan a Kanyon hídjai is a mérnöki szaktudás figyelemre méltó példái voltak, ahogyszelíden és kecsesen átíveltek a mélység fölött, mindenféle felfüggesztés vagy alátámasztás nélkül.A gyalogjáró jobb oldalát egyszerű, csúszásgátló réteggel vonták be, nyilván a csak úgy sétálók,illetve azok számára, akik szerettek meg-megállva lenézni a Kanyonra. Ezzel szemben a bal oldalonkét mozgójárda húzódott végig a komoly utasoknak, akik egyszerűen csak át akartak jutni egyikoldalról a másikra.

Kellemes séta lenne, gondolta Luke kissé sajnálkozva, de mostanában nem nagyon akadt idejeilyen egyszerű örömökre.

– A lényeg az, hogy Karrde először mindig minket keresett meg azokkal az információkkal,amelyekre szükségünk volt – tette hozzá. Intett a droidnak, hogy szálljon fel a mozgójárdára, majdmaga is utánalépett. – Akár bevallja, akár nem, a mi oldalunkon áll.

Artu Luke felé fordította a kupoláját, csiripelt valami „hiszem, ha látom”-szerűt, majd ismételőrefordult. Luke érdeklődéssel vette észre, hogy a mozgójárda a híd közepe felé közeledve egyregyorsult a talpuk alatt. Nem tűnt valószínűnek, hogy az egész sáv sebessége fokozódott volna,hiszen akkor igen nehezen lehetett volna felszállni rá a végeken. Inkább arról lehet szó, töprengett,hogy valami pszeudofolyékony anyagból készült, amit rétegesen áramoltattak, így hozva létre akülönböző sebességeket a különböző szakaszokon. Újabb mérnöki csoda a listára.

Elérték a híd legmagasabb pontját, s Luke éppen meg akarta kérni Artut, hogy elemezze amozgójárda anyagát, mikor valami rezdülést érzett az Erőben. Nem nagyot, alig többet, mint egyrezzenést a közelben. De ez épp elég volt.

Valahol, nem messze, valaki ölni készült.Lelépett a mozgójárdáról. Egy pillanatig küszködött a hirtelen sebességváltozással, mielőtt

visszanyerte volna az egyensúlyát. Artu, aki csak annyit vett észre, hogy gazdája hirtelen eltűntmellőle, felvisított meglepetésében… aztán ismét felvisított, ahogy Luke az Erővel kinyúlvaleemelte a járdáról.

– Hallgass! – szólt rá, és letette a gyalogjáróra. Körülnézett, és újra kinyúlt az Erővel.Még mindig érezte a gyilkos szándékot valahol a közelben. Azonban hiába látott néhány

gyalogost a hídon, egyik sem illett bele a képbe.Legalábbis ezen a hídon nem.Megfordult és a híd tetejének széle mellett, a velük egy szinttel feljebb párhuzamosan futó híd

korlátjának fémhálóján át felnézett a másik hídra. És ott is voltak, talán tízméternyire onnan, aholállt: két köpenyes, csuklyás alak hátával a korlátnak támaszkodva. Az alacsonyabb, gyerekneklátszó ismeretlen görcsösen átölelte a másikat. Mögöttük csak az árnyait tudta kivenni a háromgyilkosnak, akik lassan, magabiztosan közeledtek feléjük. Az egyikük kezében mintha megcsillantvolna egy penge.

Nem volt vesztegetni való ideje, és csak egyetlen módon juthatott fel hozzájuk azonnal. Jókorátkell ugrania hozzá, de ezt egy jedi az Erő segítségével gond nélkül megteheti. Csak azt nem lehetetttudni, hogy a Kanyon biztonsági vonósugarai elég gyorsan működésbe fognak-e lépni, és az ugrásközepén elkapva tehetetlenül visszarántják-e.

Erről csak egy módon bizonyosodhatott meg.– Itt várj meg, Artu! – parancsolt rá a droidra. Az Erővel kinyúlva felugrott a híd korlátjára. Pár

másodpercig ott kuporgott és egyensúlyozott, miközben felmérte a távolságot a másik hídig. Aztánvett egy mély lélegzetet, ismét kinyúlt az Erővel és elrugaszkodott.

A vonósugarak láthatólag nem voltak olyan érzékenyek, mint amitől tartott, még csak meg sembillentették, mialatt átrepült a másik oldalra. Elkapva a híd korlátjának tetejét, a lábát átlendítette atető és a korlát közötti nyíláson, és enyhén meggörnyedve lehuppant a járda nem mozgó szakaszán.

Egyetlen pillantással felmérte az eléje táruló képet. A két leendő áldozat, ahogy azt már korábbanlátta, előtte és tőle jobbra állt, hátukat szorosan nekivetve a korlátnak. A magasabbik csuklyájahátracsúszott, egy idős asszony ráncos arcát és ősz haját fedve fel. A belekapaszkodó gyerek arca –a nő kora alapján az unokája vagy a dédunokája lehetett – innen sem látszott. Luke-nak azonbannem is kellett látnia az arcát: az, ahogy remegve az asszonyba kapaszkodott, mindennélékesszólóbban árulkodott néma rettegéséről.

A rettegésről, amely nem volt alaptalan. Az alsó hídról Luke három férfit látott feléjük közeledni,kezükben késsel. Most azonban kiderült, hogy ez a három csak egy nagyobb csoport belső körétalkotja. Pár lépéssel hátrébb kilenc további fickó állt, félkört alkotva kiszemelt prédáik körül. Minda kilenc arcát az erőszak és a kegyetlenség vájta ráncok tették keménnyé; mind a kilencen lövésrekészen tartották a pisztolyukat.

És pillanatnyilag mind a kilenc arc – és ötük pisztolya – Luke felé fordult.– Ebből elég! – kiáltotta Luke felegyenesedve. – Tegyétek le a fegyvereiteket!– Nekem jobb ötletem van! – horkant fel az egyik férfi. A hangja legalább olyan visszataszító volt,

mint a külseje. – Miért nem fordulsz meg, és tűnsz el innen? Most még talán megteheted.– Nincs kedvem hozzá – felelte Luke, próbálva magabiztosabbnak tűnni, mint amilyennek

valójában érezte magát. Az öt – most már hat – felé fordított pisztoly előtt igencsak gyorsan kellmajd előkapnia a fénykardját, hogy elháríthassa az első mozdulatára felé küldött lövéseket.

Kétlépésnyire balra azonban ott hömpölyögtek a mozgójárdák. Egymással szemben, tekintélyessebességgel…

– Ne húzzuk az időt! – csattant fel egy másik férfi. – Pörköljük meg, aztán…És ebben a pillanatban, a mondat közepén a gyerek megmozdult.Annyira némán és gyorsan történt, hogy Luke szinte észre sem vette. A gyerek kifordult a rémült

ölelésből, amellyel az öregasszonyba kapaszkodott, az egyik kést tartó gyilkos felé, s az egyikkarjával jelképesen a férfi mellkasa felé sújtott, mintha csak elvétette volna az arcát. A tenyerebecsapódása lepattanó kavicsként pördítette tovább a gyereket a második gyilkos felé;megismétlődött ugyanaz a különös mozdulat, s már fordult is a harmadik felé… amikor az elsőgurgulázó hörgéssel a földre rogyott.

Valaki rémülten elkáromkodta magát, a Luke-ra fogott fegyverek egyszerre zavartan az előbb mégkönnyű prédának látszó alakok felé rebbentek. A fejek a gyerek és a nagyanyja irányába fordultak…

Ekkor esett össze a második férfi, s kezdte követni példáját a harmadik is, akinek a késemegmagyarázhatatlan módon a gyerek kezében csillogott. De csak egy pillanatig; a következőbenegy rövid csuklómozdulatot követően villanva szelte át a kis távolságot és állapodott meg a kilencgazfickó egyikének mellkasában.

S közben a csuklya eléggé hátracsúszott ahhoz, hogy végre felfedje a gyerek arcát.A köpeny nem egy gyereket rejtett, hanem egy noghrit.Ez volt az egyetlen pillantás, amelyet bármelyikük rávethetett. Egyesek számára ez lett egyben az

utolsó is. Luke keze még el sem indult a fénykardja felé, mikor a noghri elmosódott folttá vált: mostmár mindkét kezében egy-egy pengét tartva pörgött, forgott, ugrott, hajolt, s közben kecseskönnyedséggel kerülte el a felé záporozó lézersugarakat. Az idős asszony lába elé hangoskoppanással leesett egy gránát, s azonnal el is tűnt, ahogy Luke az Erővel átemelte a korlát és a tetőközötti résen, majd minden erejét beleadva felhajította.

Mire valahol a magasban ártalmatlanul felrobbant, a küzdelem véget ért.– Skywalker mester – biccentett komoran a noghri a mészárlás közepéből, miközben

visszacsúsztatta rejtekhelyükre a két orgyilkoskést. – Megtisztel a jelenlétével, és hálás vagyok asegítségéért!

– Amennyit én segítettem! – rázta meg a fejét döbbenten Luke. Látta már a noghrik kiképzéseit ésgyakorló küzdelmeit, így azt hitte, hogy ismeri harci képességeik korlátjait. Most kellett rájönnie,hogy a sejtése meg sem közelítette a valóságot. – Valami azt súgja nekem, hogy nélkülem istökéletesen boldogultál volna.

– A bocsánatát kérem, de ez nem igaz – akadékoskodott a noghri. A holttesteken átlépve elindult

Luke felé. – A lehető legjobbkor vonta el a figyelmüket, s ezzel négy másodpercet nyertem, amelyegyébként nem állt volna a rendelkezésemre.

– A gránátról nem is beszélve – tette hozzá az asszony. Lekuporodott az egyik halott mellé, ésgyakorlott, fürge ujjakkal átkutatta a zsebeit. – Ha nincs az ön gyors közbelépése, lehet, hogy mostmi feküdnénk itt. Köszönjük.

– Nincs mit – mérte végig a nőt egyre növekvő kételyek közepett Luke, ahogy az befejezte akutatást és áttért a következő holttestre. Nem kifejezetten egy noghri harcosra és egy láthatóanszakképzett zsebmetszőre számított, mikor elrugaszkodott a lenti hídról. – Megkérdezhetem,kicsoda ön?

– Nem az, akinek valószínűleg tart – villantott felé egy mosolyt az asszony, egy pillanatraabbahagyva a kutatást. – Annál azért tisztességesebb és becsületesebb. A nevem Moranda Savich,Plakhmirakh pedig a mellém rendelt testőr. Egy régi ismerősének dolgozunk: Talon Karrdénak.

– Nahát – jegyezte meg szárazon Luke. – Különös, épp most gondoltam rá, hogy fel kellenevennem a kapcsolatot Karrdéval.

– Akkor a legjobb helyre jött – egyenesedett fel Moranda. – Épp most érkezett meg a Cejansijra.– Ugye csak viccel? – ráncolta a homlokát Luke. – Mit csinál itt?– Ugyan ki tudhatja, mit csinál Karrde, akármerre is jár? – vágott vissza filozofikus nyugalommal

Moranda. – Miért nem tart velünk és kérdi meg tőle személyesen?Luke lenézett a korlát fölött a város fényeire. Ismét sikerült a megfelelő időben a megfelelő

helyen lennie. Valóban vele van az Erő.– Köszönöm – biccentette Moranda felé. – Azt hiszem, ezt fogom tenni.

– Főnök?Karrde felnézett az íróasztaláról, és meglátta Dankint a nyitott irodaajtóban. – Tessék, mi az?– Itt van Savich és a noghri testőr – felelte Dankin. – Elhozták az adatot, amelyet kértél.– Helyes – bólintott Karrde enyhén ráncolva a homlokát. Mikor a Wild Karrde hídjának

legénysége rá akart ijeszteni a gyanútlan H'sishire Booster Terrik Errant Venture-jével, Dankinsunyin vigyorgott. Pontosan úgy, ahogy most. – És? – sürgette az emberét.

A vigyor teljesen szétterült Dankin arcán.– És meglepetést is hoztak neked.– Tényleg? – vette pár fokkal hűvösebbre a tónusát Karrde.– Remélem, nem felejtetted el, mennyire gyűlölöm a meglepetéseket.– Ezt imádni fogod, főnök – biztosította Dankin, belépve és odaintve valakinek. Plakhmirakh és

Moranda Savich bukkant fel az ajtónyílásban, az utóbbi egy adathengert tartott a kezében.Mögöttük pedig…

– A Kesselre! – ugrott talpra Karrde. – Ez aztán tényleg kellemes meglepetés! Hello, Skywalker.– Karrde – biccentett Skywalker üdvözlésképpen. – Meglep, hogy itt talállak.– Ez kölcsönös – helyeselt Karrde. – Egyedül vagy?– Artu is itt van – intett a háta mögé Skywalker. – Kiszúrt egy G2-9T karbantartó droidot a

hangárodban, és megállt egy kis csevegésre.– Remélem, kiélvezi – vette el a hengert Karrde Morandától.– Soha többé nem veszek G2-eseket. Volt valami gond, Moranda?– Visszafelé ránk támadtak – felelte az asszony. – Tizenkét férfi, profik, semmi utalás arra, kinek

dolgoztak.– Valószínűleg valamelyik huttnak – forgatta a hengert a kezében Karrde. – Nem szeretik

elveszíteni a dolgaikat.– Lehetséges – vont vállat Moranda. – Akárkik is voltak, Plakhmirakh elintézte őket.– Skywalker mester segítségével – tette hozzá a noghri reszelős hangján. – A lehető legjobbkor

érkezett.– A jedimestereknek megvan ez a jó szokásuk – felelte Karrde szárazon, visszaadva a hengert

Morandának. – Jó. Vidd le Odonnlnak, aztán pihenj egy kicsit a legénységi étkezőben, amíg

ellenőrzi és kiutalja a pénzed! Érdekelne még egy megbízatás?– Csak ha érdekesebb a futárkodásnál – emelte fel az ujját Moranda. – A támadástól eltekintve

dögunalom volt az egész. És ezzel a kettővel – intett Plakhmirakh és Luke felé – az sem volt túlizgalmas.

– Legközelebb majd jobban igyekszem – ígérte Karrde. – Ami azt illeti, van egy munka, aholkifejezetten a te képességeidre lenne szükségem. Gyere majd vissza, ha megkaptad a pénzt, ésmegbeszéljük, jó?

– Oké – biccentett Moranda. Plakhmirakh kurtán meghajolt, azzal mindketten távoztak.– Köszönöm a segítséget – vonta fel az egyik szemöldökét Karrde Skywalker felé fordulva. – Azt

hiszem, jövök neked eggyel.– Nemigen – felelte a másik. – Plakhmirakh erősen eltúlozza a segítségemet.– Hát igen, nem nagyon van szükségük segítségre, igaz? – helyeselt Karrde. – Nagyon elégedett

vagyok a munkájukkal. Egyébként azonkívül, hogy huttok bérenceit gyilkolászod, mi hozott aCejansijre?

Skywalker vállat vont.– Tulajdonképpen az Erő – válaszolta. – Megpróbáltam bepillantani a jövőbe, és itt láttam magam.

Ezért aztán idejöttem.– Aha – hümmögte Karrde. – Nem mondhatnám, hogy szívesen tervezném így az életemet.– Még én sem szoktam hozzá teljesen – árulta el Skywalker. – Viszont épp az járt a fejemben,

hogy fel kellene vennem veled a kapcsolatot, és tessék, itt vagy. Úgyhogy működik a dolog. De temit csinálsz itt, ha megkérdezhetem?

– Nem titok – nyugtatta meg Karrde. – Előtted legalábbis nem. Annak a lehetőségnek nézek utána,hogy külső agitátorok robbantottak-e ki néhány zavargást azok közül, amik mostanában úgymegszaporodtak az Új Köztársaságban. Mivel a Cejansijen ősi tradíciója van a békés tüntetéseknek,úgy gondoltam, nyilvánvaló célpontja lehet a provokátoroknak.

– Van benne valami – hümmögte Skywalker. – Bár talán túl nyilvánvaló is.– Ez attól függ, mennyire kifinomultak a mi ismeretlen agitátoraink – vélte Karrde. – Ellenőrizni

semmiképpen sem árthat. Azt mondtad, beszélni akarsz velem?– Igen – bólintott Skywalker. – Szeretném megkérdezni, jutottál-e valamire a klónok ügyében.– Az égvilágon semmire – ismerte be Karrde. – Egyetlen információforrásom sem hallott még

csak egy elejtett megjegyzést sem a klónokról. Ha valóban léteznek, akkor nagyon óvatos agazdájuk.

– Hm – ingatta a fejét Skywalker. – És mi van a Cavrilhu kalózokkal?Karrde megrázta a fejét.– Úgy tűnik, nagyon elbújtak valahol. Nem mintha hibáztatnám őket – vonta fel az egyik

szemöldökét. – Elég kellemetlen élmény lehet, mikor az embert kiűzi a legbiztonságosabb bázisárólegy jedimester.

– Téged is elkergetett a Myrkről Thrawn főadmirális, és mégsem estél pánikba – emlékeztetteSkywalker.

Karrde valahogy kipréselt magából egy mosolyt. Ezek az emlékek még most is kellemetlenérzéseket keltettek benne.

– Lehet, hogy engem keményebb fából faragtak. Vagy csak nem látszik annyira, ha pánikba esem.Az íróasztalán lévő kom felcsipogott. Előrehajolt, és fogadta a hívást.– Igen?Dankin volt az, rá nem jellemző komor arckifejezéssel.– Sürgős üzenet a Starry Ice-ról – közölte tömören. – Faughn azt mondja, Mara fogságba esett.Karrde görcsbe rándult gyomorral ült le a székébe.– Vonalban van még Faughn?– Ahogy vesszük – felelte Dankin. – A jel egy kicsit gyenge… túl sok relén jön át… de azért

érthető. Ötös csatorna.Karrde átváltott a csatornára, s közben alig jutott el a tudatáig, hogy Skywalker megkerülte az

asztalt, és odalépett mellé.– Itt Karrde. Faughn, te vagy az?– Igen, uram – hallatszott Faughn hangja, enyhén remegve a hipertéri relék sora okozta torzítástól.

– Beléptünk a Nirauan rendszerbe és megfigyeltük, ahogy egy azonosítatlan hajó leszállt a másodikbolygón. Jade utánament a Defenderrel. A hangrögzítőjétől kaptunk egy üzenetet, ami arra utal,hogy bajba került. Elfogták, vagy még rosszabb.

Karrde szívverése a fülében visszhangzott.– Dankin, van másolatunk a felvételről?– Naná – felelte a másik.– Játszd le!Feszülten hallgatta Mara hangját: a repülést és a leszállást, a barlang és az erőd felfedezését,

rémült kiáltását és azt az utolsó, émelyítő puffanást.– H'sishi azonnal kezdje el letisztázni! – parancsolta Karrde. Az a puffanás túlságosan is

emlékeztette egy földre zuhanó test hangjára… – Azt akarom, hogy mindent szedjen ki ebből afelvételből, amit csak lehet!

– Már el is kezdtük.– Mi is dolgoztunk rajta útközben – tette hozzá Faughn. – Miután Mara elhallgat, egyértelműen

szívdobogást és emberi ritmusú légzést lehet hallani, tehát akkor még életben volt. A barlangbanötven, vagy még több repülő lény van… legalábbis ennyiféle szárnycsapást tudtunkmegkülönböztetni, bár lehet, hogy nem hozzájuk beszélt. Ja, még valami: figyelembe véve a hangkülönböző terjedési sebességét a levegőben és a csontban, úgy tűnik, hogy azt a puffanó hangotvalami fejének csapódó tárgy keltette.

– Egy támadás – fintorodott el Karrde.– Vagy egy baleset – vélte Faughn. – Tudjuk, hogy mozgott, mielőtt a dolog történt, és egy

barlangban volt. Lehet, hogy nekiment a falnak vagy ilyesmi.– Megpróbálhatunk egy visszhangelemzést – vetette fel Dankin. – Megtudhatjuk, milyen közel

állt a falhoz, mikor lesújtott rá az ütés.– Jó. – Karrde felnézett a sötéten, némán, gondterhelten a semmibe meredve mellette álló

Skywalkerre. – Tudsz valamit erről az egészről? – kérdezte. – Akár a bolygóról, akár arról, akihezbeszélt?

Skywalker lassan megrázta a fejét, s a tekintete még gondterheltebb lett. – Nem. De abban alátomásban, amelyben itt láttam magam, Mara is szerepelt. És lehet, hogy… egy barlangban volt.

– Utáltam otthagyni – folytatta Faughn a jelentését –, de nem akartam megkockáztatni, hogyeltűnünk, mielőtt értesítenénk valakit a történtekről. Különös tekintettel azokra a hajókra meg arraaz erődre.

– Nem, jól döntöttél – nyugtatta meg Karrde. – A kérdés csak az, hogy hozzuk ki onnan. Vagyinkább az – nézett fel Skywalkerre –, kit küldjünk érte.

Skywalker bizonyára meghallotta a kihívást a hangjában. Abbahagyta a semmibe bámulást, éslenézett Karrdéra.

– Úgy érted, én menjek?– Úgy tűnik, valaki ismer ott téged – mutatott rá Karrde. – Legalábbis Mara szerint. Lehet, hogy

csak veled hajlandó szóba állni, akármi vagy akárki is legyen az.– Én nem mehetek – felelte Skywalker szinte automatikusan, láthatólag máson gondolkodva. – Itt

vannak kötelezettségeim.– Mara felé is vannak kötelezettségeid! – vágott vissza Karrde. – S ami azt illeti, az egész Új

Köztársaság felé is. Láttad azt a hajót… nagyon jól tudod, hogy egy ismeretlen kultúrával vandolgunk. Ha az az erőd, amelyet Mara látott, ugyanolyan anyagból készült, mint a hijamai, akkor felsem vesznek semmilyen támadást. És…

– Rendben – vágott a szavába Skywalker. – Odamegyek.Karrde szaporán pislogott, egy kicsit meghökkentette a döntés hirtelensége. Arra számított, hogy

legalább még néhány percig vitatkoznia kell, s talán valami konkrétummal is elő kell állnia, mielőtt

a másik beadja a derekát.Annál azonban több esze volt, hogy megkérdőjelezzen egy döntést, amelyet ki akart csikarni.– Helyes – bólintott. – Mondd meg, milyen felszerelésre van szükséged, majd mi megszerezzük

neked! Természetesen kell egy nagyobb hajó… Dankin, mi van kéznél?– Erre nincs idő – intette le Skywalker, még mielőtt Dankin válaszolhatott volna. – Az X-

szárnyúm a 16-os dokkban van. Ha le tudod tölteni a navigációs adatokat Artunak, akkorüzemanyagot veszek fel és már indulok is.

– Az X-szárnyúba nem fér bele még egy utas is – ellenkezett Faughn. – Ha Mara megsebesült…– Akkor az ő hajójára ülünk fel és otthagyjuk az X-szárnyút – vágott a szavába Skywalker. – Csak

vesztegetjük az időt!– Egy Defenderrel nem jutnátok túl messzire – figyelmeztette Karrde, vadul gépelve a konzolján.

Igen, az időzítés és a távolságok stimmelnek. – Hadd javasoljak egy kompromisszumot: indulj el azX-szárnyúddal, én meg a Dawn Beattel elvitetem a Jade's Fire-t a Duroon mellé. Ott találkoztok. Adroidja nem lesz bekapcsolva, de az R2-esed segítségével elboldogulsz majd vele.

– Nem akarok egy akkora hajóval megjelenni a Nirauanon – rázta meg a fejét Skywalker.– Akkor hagyd a Fire-t a rendszer szélén, és szállj le a vadászgépeddel! – javasolta Faughn. – Az

X-szárnyúddal kényelmesen rá tudsz csatlakozni.Skywalker tétovázott egy pillanatig, aztán rábólintott.– Rendben.– Helyes! – ragyogott fel Karrde. – Dankin, szállj rá az űrkikötőre, és szerezz új

üzemanyagcellákat az X-szárnyúhoz! Azt vesztegetsz vagy fenyegetsz meg, akit akarsz, de az elsőlegyen a rendelési listájukon. Aztán állítsd össze a legteljesebb túlélőcsomagot, ami még belefér egyX-szárnyú rakterébe! Két köbméter és 110 kilogramm, ha jól emlékszem.

– Értettem – felelte Dankin. – Milyen hátvédet akarunk utánaküldeni?– Mindent, amit össze tudunk szedni – jelentette ki Karrde ismét a számítógéphez fordulva. A

szervezete lenyűgöző méretű flottával rendelkezett; de mivel teljesen szét volt szóródva az ÚjKöztársaság területén, értékes napokba tellett volna, míg összeállít egy ütőképes támadóerőt…

– Nem akarok semmiféle hátvédet – szakította félbe Skywalker a töprengését. – Már az is elégkockázatos, hogy a Jade's Fire-rel megyek; minél több hajó van a rendszerben, annál valószínűbb,hogy az egyiket felfedezik. Jobb lesz, ha egyedül próbálok meg besurranni.

– De egyedül nem tudod kihozni – tiltakozott Faughn.– De ki tudom – felelte Skywalker halkan. – Ki kell tudnom.– Nem tudod! – makacskodott Faughn. – Karrde! Mondd meg neki!Karrde egy hosszú pillanatig a fiatalabb férfi arcát tanulmányozta, s eszébe jutott első

találkozásuk annak idején a Wild Karrde fedélzetén. Skywalkert már akkor sem lehetett kölyökneknevezni; most azonban, alaposabban szemügyre véve, szíven ütötte az a néma érettség, amelyet azelmúlt tíz évnek köszönhetett.

– Ez az ő köre, Faughn – szólalt meg végül. – Ha azt mondja, meg tudja csinálni, akkor meg tudjacsinálni.

– Köszönöm – bólintott Skywalker.– Azt hiszem, csak én tartozom köszönettel – préselt ki magából Karrde egy mosolyt. – Rendben:

üzemanyag, felszerelés és a Jade's Fire a Duroonnál. Mit csináljunk még?– Csak amit eddig is – felelte Skywalker. – Nyomozzatok tovább a zavargások ügyében, és ha

találtok valamit, értesítsétek Leiát!– Úgy lesz – ígérte Karrde. – Még valami?– Igen. – Skywalker arcán árnyék futott át. – Megüzennéd Leiának a Coruscantra, hová mentem?– Személyesen megyek – ígérte Karrde, s közben felállt. – Azonnal indulok, amint felszálltál.– Köszönöm – nézett rá Skywalker. Megfordult, és elindult az ajtó felé…– Azt mondtad, láttad Marát a víziódban – szólt utána Karrde. – Mit csinált?Skywalker megtorpant az ajtóban.– Egy sziklás vidéken volt, valamilyen vízben lebegett – felelte, nem nézve hátra. – És halottnak

tűnt.– Értem – bólintott lassan Karrde.Még jóval Skywalker távozása után is csak ott állt, és a nyitott ajtóra meredt.

18. FEJEZET

A harci riadó sportszerűtlen módon a desszertnél harsant fel.Wedge a másodperc törtrészéig fontolóra vette, hogy egyszerre a szájába lapátolja-e az utolsó

háromfalatnyi citrosi havat; arra a következtetésre jutott, hogy nem lenne túl méltóságteljes teliszájjal lerohanni a hangárba; így hát végül sajnálkozva a kantinban hagyta a tányérján árválkodósüteményt.

– Vadászszárnyak, bejelentkezés – jött a Peregrine koordinátorának utasítása, miközben Wedge afejére húzta a sisakját, és beugrott X-szárnyúja pilótafülkéjébe. – Zsiványkommandó, hol vagytok?

– Itt vagyunk, Perris – jelentette Wedge, körülnézve, hogy megbizonyosodjon róla, a szakasztöbbi tagja is valóban leért már a hangárba. – Mi történt?

– Nem tudom – morogta Perris. – Az biztos, hogy épp most kaptunk egy segélykérő hívást aSif'krie rendszerből. Bel Iblis tábornok úgy öt percig beszélt velük, és hirtelen riadót rendelt el.Oké, zöld jelzést kaptatok… induljatok, ha készen álltok.

– Vettem. Oké, Zsiványok, indulás!Húsz másodperccel később már az űrben száguldottak a Peregrine törzse mellett az előőrs

pozíciója felé.– Nem hiszem, hogy ez gyakorlat lenne – közölte Zsivány Hat a privát frekvenciájukon.– Hát ha mégis az, akkor a tábornok jön nekem még egy desszerttel – szúrta közbe Zsivány

Tizenkettő. – Követi valaki a helyi politikát ebben a szektorban?– Egy kicsit – felelte Zsivány Kilenc komoran. – Az apósomnak vannak itt érdekeltségei. Tízet

egy ellen, hogy a Frezhlix lesz az; azóta marakodnak a Sif'krie-vel, mióta kiűztük a Birodalmat atérségből.

– Lehet, hogy úgy döntöttek, pontot tesznek az ügy végére – vélte Zsivány Kettő.– Bel Iblis tábornokkal és az Új Köztársaság harci különítményével a szomszédban? – vetette

ellen Zsivány Hat hitetlenkedve. – Mi van az agyuk helyén, groat sajt?– Minden hajónak, itt Bel Iblis tábornok – harsant fel a tábornok hangja a parancsnoki csatornán,

kizárva minden más adást. – Épp most értesítettek minket, hogy komoly Frezhlix erők tartanak aSif'krie felé. Mivel a rendszer csak pár percnyire van innen, minket kértek meg, hogy vessünk rájukegy pillantást.

Szörnyű, gondolta Wedge keserűen, miközben végignézett az Új Köztársaság harcikülönítményén. Egy Katana flottabeli csatahajó, két Nebulon-B cirkáló és három vadászszakasz…és azt várják tőlük, hogy megtámadjanak egy inváziós flottát?

Bei Iblis mintha a gondolataiban olvasott volna.– Nyilvánvaló, hogy nem szemtől szembe megyünk nekik – folytatta. – Sőt nagyon is ügyelni

fogunk arra, hogy ne lépjük át a törvényes korlátokat. Egyelőre ennyit mondhatok, míg oda nemértünk és fel nem mértük a helyzetet. Perris parancsnok?

– Minden hajónak, bejelentkezés! – adta ki a parancsot Perris. – Ha megadom a jelt, ugorhattok.– Hogy érti azt, hogy törvényes korlátok? – kérdezte Zsivány Hat, ahogy a flotta elkezdte a

bejelentkezést.– Azt hiszem, akárki is hívta Bel Iblist, hivatalosan nem kérheti az Új Köztársaság segítségét –

mondta Wedge. – Valami alacsonyabb rangú bürokrata, vagy egy rémült űrforgalom-irányító lehet afickó. Ha ugyanis nem kérnek fel hivatalosan…

– Zsiványkommandó, indulás! – parancsolta Perris.– Vettem – felelte Wedge. Hátrahúzta a hiperhajtómű karját, hunyorgott, ahogy a csillagok fényes

csíkokká mosódtak, s azzal már ott sem volt.

A repülés tizenkét percig tartott. A hipertér magányában Wedge azzal töltötte el az időt, hogy mégegyszer ellenőrizte az X-szárnyú rendszereit és fegyverzetét, s közben azon töprengett, hogy alegendás Bel Iblis tábornok hogyan oldja meg ezt a feladványt.

A számláló elérte a nullát. Wedge elhelyezkedett az ülésében, és visszatolta a kart. A fénycsíkokismét felragyogtak…

Pislogott. Mi az űr?…Valaki felhorkant a Zsiványok csatornáján.– Ez csak egy rossz vicc – állapította meg Zsivány Kettő. – Ez az inváziós flotta?Wedge ránézett a taktikai képernyőjére, és néma egyetértéssel megcsóválta a fejét. Két

negyvenéves Kruk csatahajó, öt, körülbelül feleannyi idős Lancer osztályú fregatt és talán harmincmodem Jompers vámőrhajó.

– Ennyit a halálos fenyegetésről – kommentálta a látványt Zsivány Nyolc megvetően. –Valószínűleg mi egyedül is el tudnánk kergetni őket.

– Nem is tudom – hümmögte Zsivány Tizenkettő. – Valaki pedig rettenetesen aggódik miattuk.Nézzétek csak a bolygó távolabbi peremét… legalább húsz teherhajó iszkol a fedezékébe.

– És úgy másik száz nem fog odaérni – mutatott rá Zsivány Hét. – Ott, balra… a Frezhlix hajóielvágták őket.

– Értem már! – kiáltott fel Zsivány Kilences. – Az agyafúrt kis férgek! Ez nem lehet más, mint aszokásos évi pommwomm-szállítmány.

– Frezhlixi támadóerő, itt Bel Iblis tábornok beszél az Új Köztársaság nevében – harsant fel BelIblis hangja. – Kérem, tájékoztassanak a szándékaikról!

– Plarx vagyok – jött a válasz enyhe akcentussal. – A Frezhlix nevében szólok. A szándékainknem tartoznak az Új Köztársaságra. Ez a Frezhlix és a Sif'krie magánügye.

– Attól tartok, ezt nem fogadhatom el – felelte Bel Iblis. – Az Új Köztársaság egyik tagjávalszembeni agresszió igenis ránk tartozik.

– Ez nem agresszió, Bel Iblis tábornok! – vágott vissza a frezh. – A delegációnk azért jött, hogymegtárgyalja a Sif'krie-vel, hogyan szavaz a Drashtine Indítvány ügyében.

A beálló rövid szünetben Bel Iblis nyilvánvalóan utasított valakit, hogy nézzen utána, pontosanmit is tartalmaz a Drashtine Indítvány. – Corran, mi ez a pommwomm, amiről beszéltél? – kérdezteWedge.

– Egy forró égövi cserje termése, amely csak a rendszer belső bolygóin él meg – felelte ZsiványKilenc. – Körülbelül nyolc egzotikus gyógyszer és kétszer annyi fűszer alapanyaga. A gond csak az,hogy a betakarítást követő harminc órán belül fel kell dolgozni, különben tönkremegy.

– Szóval erre játszanak a frezhek – morogta Zsivány Hét. – Nem kell inváziót indítaniuk vagyállandó blokádot vonni a bolygó köré. Csak távol kell tartaniuk egypár óráig azokat a teherhajókatés a Sif'krie elesik egy halom pénztől.

– A nemzeti össztermékük jó egyötödétől – pontosította Zsivány Kilenc. – Komoly gazdaságiháborúról van itt szó. Nem csoda, hogy pánikba estek.

A parancsnoki csatorna recsegve újra életre kelt.– Plarx megbízott, itt Bel Iblis tábornok. Átnéztem a Drashtine Indítványt, de nem találtam benne

semmit, ami igazolná a jelenlétüket.– Akkor nem nézte át elég alaposan! – horkant fel a frezh. – A Sif'krie kormánya szavazatán

múlott, hogy szektorunk szenátora nem adhatott hangot a bothai kormányt és népet sújtó, egyrenövekvő megvetésének.

– Ez elég kényelmes ürügy – morogta Zsivány Kettő.– Azért van valami abban, amit mond – vélte Zsivány Öt. – Jól becsomagolva a helyi politikába és

zsarolásba, de van.– Megértem az érzéseiket ebben az ügyben – mondta Bel Iblis. – Ugyanakkor nem nézhetjük

tétlenül, hogy akadályozzák a csillagközi kereskedelmet.– Ez nem igaz – szögezte le a frezh. – Azt javaslom, nézze át az Új Köztársaság idevonatkozó

törvényeit, Bel Iblis tábornok.

Újabb szünet következett.– Igaza van – jelentette ki Zsivány Kettő komoran. – Ez itt rendszeren belüli, nem pedig

csillagközi ügy. Nem avatkozhatunk közbe, amíg nem kapunk hivatalos felkérést.– Ami azt jelenti, hogy most a kormánynál van a labda – morogta Zsivány Öt. – Mit gondolsz,

Corran? Képesek olyan gyorsan lépni, hogy megmentsék a termést?– Nem tudom – felelte Zsivány Kilenc. – De fogadni mernék, hogy a frezhek egy olyan időpontot

választottak ki, amikor valamelyik kulcsfontosságú sif'krie-i politikus nem tartózkodik a bolygón,vagy valami más miatt nem elérhető.

Az osztag csatornáján kattant valami.– Zsiványkommandó, itt Bel Iblis. Horn parancsnok?– Igen, uram?– Úgy informáltak, hogy Booster Terriknek vannak bizonyos érdekeltségei ebben a szektorban.

Igaz ez?Alig észrevehető szünet.– Igen, tábornok, igaz.– Egészen véletlenül nincs ezek között az érdekeltségek között legális hajózási vállalkozás is?

Mondjuk amikor elég nagy a kereslet és magasak az árak… például az évi pommwomm-betakarításkor?

Ezt a választ hosszabb szünet előzte meg.– Tényleg nem tudom, uram – felelte Zsivány Kilenc, hallhatóan meglepődve.– Szerintem okkal feltételezhetjük, hogy van – folytatta Bel Iblis. – Ennek figyelembevételével

nem gondolja, hogy a bolygótól elvágott teherhajók egyike talán a Boosteré?Wedge hirtelen megértette. A legendás Bel Iblis megint ki fogja vágni magát. Na jó, talán.– Megvannak a hajók azonosítói, tábornok? – kérdezte.– Azonnal átküldöm az adatokat – válaszolta Bel Iblis. – Horn parancsnok, kérem fussa át a listát!– Értettem, uram. – Zsivány Kilenc hangja már a legkevésbé sem tűnt meglepettnek. Ő is

megértette, mire megy ki a játszma. – Igen. A Sycophant Jolly néven szereplő hajó… nocsak, ez vana legtávolabb? Szerintem az valójában a Hoopster's Prank, Booster egyik hajója.

– Értem – hümmögte Bel Iblis. Aztán a hangja egyszerre hivatalos súlyt kapott. – Tudomásom vana Terrik kapitány és ön között fennálló családi kötelékről, parancsnok, és tudom, hogy ez talánfájdalmas lesz önnek. Mindazonáltal ön az Új Köztársaság tisztje, s mint ilyen, senkinek semnézheti el a csempészést.

– Értettük, uram – mondta Wedge ugyanolyan komoly hangon. – Engedélyt kérek a gyanús hajómegvizsgálására!

– Engedély megadva, Zsiványkommandó – mondta Bel Iblis. – Legyenek óvatosak, nehogyvéletlenül összetűzésbe keveredjenek a frezh erőkkel!

– Értettem, uram – nyugtázta Wedge a parancsot. – Zsiványkommandó, fölzárkózni!Fokozta a hajtóművei teljesítményét, és elszakadt az X-szárnyúval a Peregrine-től.– Úgy látom, a legrövidebb út a Sycophant Jollyhoz egyenesen a frezh flottán át vezet – jegyezte

meg Zsivány Nyolc.– Márpedig nem hagyhatjuk, hogy meglépjen – helyeselt Zsivány Kilenc.– Akkor át kell vágnunk a blokádon – vonta le a következtetést Zsivány Kettő. – Csak mindenki

figyeljen oda, nehogy véletlenül tüzet nyisson!– Nagyon figyeljetek! – erősítette meg Wedge. – Indulás!Félúton jártak a frezh erők felé, mikor azok parancsnoka észrevette, mi történik.– Bel Iblis tábornok, mit művelnek a vadászai? Jogilag semmi alapja sincs arra, hogy megtámadja

a hajóimat.– A hajói nem állnak támadás alatt, Plarx megbízott – nyugtatta meg Bel Iblis. – A delegációjuk

mögött várakozó hajók egyikéről kiderítettük, hogy hamis azonosítóval utazó csempészhajó. Az ÚjKöztársaság törvényeinek értelmében jogunk és kötelességünk minden ilyen hajó fedélzetére szállniés lefoglalni a rakományt.

Wedge számára sohasem lett világos, pontosan mi játszódott le ekkor a frezh parancsnok fejében.Azt hitte volna, hogy Bel Iblis át akarja rakatni a százvalahány teherhajó kényes szállítmányát aPeregrine-re? Vagy hogy az összes járművet gyanúsnak minősíti, és lekíséri őket a bolygófelszínére egy alapos ellenőrzésre? Akárhogy is, két kézzel kapott a rossz megoldás – és a csalétek –felé.

– Nem! – kiáltott fel. – Nem jöhetnek ide! Hallotta? Nem jöhetnek ide!– Nem tud megállítani minket – szólt közbe Wedge. – Tűnjön el az utunkból; jövünk!– Nem! – kiáltotta a frezh. Valamit hablatyolt sziszegő, torokhangú nyelvén, majd a kom hirtelen

elhallgatott. Wedge vett egy mély lélegzetet, felkészült a…És ekkor a frezh csatahajók váratlanul tüzet nyitottak.– Kitérni! – csattant fel Wedge, keményen jobbra döntve az X-szárnyút. A lézersugarak

elsüvítettek mellette, de az egyik majdnem leszedte a bal felső hajtóművét. Újabb sziszegőtorokhangok hallatszottak, s az ágyúkból újabb lézertűz villant elő. – Zsiványok, alakzatot felvenni!– kiáltotta. – Visszatérünk a flottához. – Továbbfordította a gépe orrát, átbukott még egy ellenségessugárnyaláb alá, s elindult vissza, a Peregrine felé.

A csatahajó azonban nem volt a helyén. A flotta többi egységével együtt felvette a tábornokkedvenc harci alakzatát, és elszántan elindult a frezh blokád felé.

Valami visító röfögés harsant fel a komban.– Új köztársasági erők! – acsargott a frezh parancsnok. – Mit művelnek? Nincs joguk ránk

támadni!– Épp ellenkezőleg, Plarx! – vágott vissza Bel Iblis hirtelen pengeélessé vált hangon. – Minden

jogom megvan rá. Épp az előbb nyitottak tüzet az Új Köztársaság hajóira. Azonnal adják megmagukat, vagy készüljenek fel a pusztulásra!

– Tiltakozom! – kapkodott levegő után Plarx. – Az ön hajói provokáltak minket!– Ez az utolsó esélye – jelentette ki Bel Iblis hajthatatlanul. – Adják meg magukat, vagy viseljék a

következményeket!A frezh torokhangon átkozódott; és ahogy a Zsiványok a Peregrine-t megkerülve ismét elfoglalták

helyüket az alakzatban, Wedge észrevette, hogy a frezh hajók felbontották a blokádot, ésfegyvereiket a közeledő új köztársaságbeli erőkre szegezték. Wedge egy pillanatra eltöprengett,vajon Bel Iblis lesz-e annyira kegyes, hogy csak a pozícióját tartja, most, hogy a blokád felbomlott,vagy ragaszkodik hozzá, hogy a frezhek fizessenek meg az agressziójukért.

A döntést végül Plarx hozta meg. A két Kruk csatahajó félelmetes lézertüzet kezdett okádnimagából, a Jompersek pedig előreszökkentek a közeledő X-szárnyúak fogadására. – Az ÚjKöztársaság egységeinek – csendült fel Bel Iblis jéghideg hangja. – Tüzeljenek belátásuk szerint!

– A Frezhlix kormánya pár órával ezelőtt élesen tiltakozott nálam az akciója miatt – hallatszottAckbar admirális nyers hangja a Peregrine komjából. – Azt állítják, ok nélkül megtámadott egybékés delegációt.

A tábornok székétől tiszteletteljes távolságban állva Wedge elkapta Corran Horn pillantását, ésmegvetően az ég felé emelte a szemét. A másik egyetértően elfintorodott.

– Épp ellenkezőleg – felelte Bel Iblis Ackbarnak. – Ők voltak azok, akik erőszakkal gátolták aszabad kereskedelmet. És ők lőttek először.

– A Frezhlix nem így látja – morogta Ackbar. – Azt mondják, ön egyértelműen túllépte az ÚjKöztársaság hatáskörét.

– Persze, hogy ezt mondják – vont vállat Bel Iblis. – Ezek szerint vizsgálatot kíván indítaniellenem?

– Ne legyen abszurd, tábornok! – hördült fel Ackbar; és a beszélgetés során először, minthacsökkent volna hangjának feszültsége. – Az összes jó parancsnokunkra szükségünk van. És nemkétlem, hogy a frezhek csak azt kapták, amit megérdemeltek. Azt mondja, egy csempészhajó is volta teherszállítók között?

Bel Iblis felnézett Corranra, aki válaszul bólintott.

– Igen, uram, kétségtelenül – erősítette meg a tábornok. – Booster Teriik egyik hajója. A sif'krie-ihatóságok lefoglalták a hajót, még tart az átfésülése.

– El tudom képzelni, milyen beszélgetés fog lejátszódni nemsokára az Errant Venture fedélzetén –jegyezte meg Ackbar furcsa hangon. A kalamárik ősidők óta gyűlölték a csempészeket és acsempészetet, s az admirális kétségtelenül egyfajta költői humort vélt felfedezni a történtekben. –Bár az ön pozícióját gyengíteni fogja, ha kiderül, hogy nem is volt csempészáru a fedélzeten.

– A törvény szerint az utólagos vizsgálat eredménye vagy eredménytelensége miatt nem lehetelítélni a vizsgálatot elrendelő személyt – emlékeztette Bel Iblis. – Vagy úgy gondolja, hogyGavrisom elnök esetleg másképp fogja megközelíteni a problémát?

– Az elnököt is kötik bizonyos diplomáciai és politikai kényszerűségek – morogta Ackbar. – Debiztos vagyok benne, hogy el fogja olvasni az ön jelentését az incidensről, mielőtt döntést hozna.Ennek ellenére azt javaslom, rövidítse le az őrjáratait, és térjen vissza…

Az adás hirtelen felsípolt majd elhallgatott.– Kommunikáció, mi folyik itt? – kiabált Bel Iblis.– Nem nálunk van a probléma, tábornok – jelentette egy új hang. – Úgy tűnik, elszállt a HoloNet

vivősugara.Bel Iblis ránézett Wedge-re és Corranra.– A Coruscanton lehet a gond? – kérdezte a kommunikációs tiszttől.– Nem tudom, uram. Ellenőrzöm a reléket… Nem, uram, nem a Coruscant az. Úgy tűnik, a

mengjini relé romlott el.– Uram, a tartalék hálózaton általános riadót fogtunk – vágott közbe egy eddig nem hallott hang. –

A mengjini relét állítólag idézem, „áruló elemek”, idézet vége, támadták meg.– Nyugtázva – bólintott Bel Iblis. – Navigáció, kérem a Mengjinihez vezető leggyorsabb pályát!

Kommunikáció, továbbítsa a riadót a térségben lévő erőinknek és bázisainknak! Mondja meg nekik,hogy odamegyünk, és erősítést kérünk!

A parancsok nyugtázása után ismét odafordult Wedge és Corran felé.– Úgy tűnik, a jelentéseikkel várhatnak egy kicsit – közölte.– Menjenek vissza az egységükhöz, és álljanak készen a felszállásra!– Ez rosszat jelent! – lihegte Corran, miközben végigügettek a Peregrine hosszanti folyosóján a

hangár felé. – Amikor a nagy hatótávolságú kommunikációt teszik tönkre, akkor valami komolyrakészülnek.

– Semmi sem bizonyítja, hogy a Bosszú csoport keze lenne a dologban – mutatott rá Wedge,miközben átugrott egy dresseli felett, aki a fal mellett kuporogva vizsgálgatott egy áramkört.

– Talán nem – ismerte el a másik. – Én azonban nem mondtam, hogy a Bosszúra gondolok.Teljesen magadtól jutottak ők az eszedbe.

Wedge elfintorodott.– Igen – látta be. – Valóban így volt.– Pontosan – lihegte Corran. – És az jár a fejedben, hogy a halálos áldozatokat követelő

tüntetésekkel, a nyílt bolygóközi harcokkal és most a távolsági kommunikáció megrongálásávalkezd túlnőni a dolog a Caamas-ügyben részt vett bothaiak elleni kisebb tüntetéseken.

– Igen – ismerte el Wedge komoran. – Nagyon kíváncsi vagyok, legközelebb mi történik.

19. FEJEZET

– Lásd és sírj! – terítette ki Lando szabakklapjait az asztalra.– Huszonhárom… komplett Szabakk Kör.– Érdekes – motyogta Miatamia szenátor. Ráncos arcáról semmit sem lehetett leolvasni, miközben

a saját lapjait tanulmányozta. – Gondolom, ezt a sírásra való felszólítást nem szó szerint kellértelmezni. Azt mondta, komplett Szabakk Kör?

– Igen – erősítette meg Lando, miközben kellemetlen bizsergés futott végig a hátán. A szenátor aCilparról való sietős távozásuk óta lejátszott nyolc játszma során eddig ötször tartott ilyen drámaihatásszünetet. Egész véletlenül öt játszmát nyert eddig.

– Kár – terítette szét a lapjait szinte sajnálkozva az asztalon Miatamia. – Nekem Bolond Soromvan. Ugye ez nyer?

– Igen, az – rázta meg a fejét némi undorral Lando. Ezzel kilencből hatra változott az arány. –Nem tudom elhinni, hogy nem játszotta hivatásszerűen ezt a játékot – morogta, miközbenösszeszedte a lapokat.

A diamala megropogtatta az ujjait.– Ugye nem képzeli, hogy a diamalák pusztán a józan és a kemény munka eredményeként

teremtették meg hatalmas pénzügyi és üzleti birodalmukat?Lando megdermedt és gyanakodva méregette a szenátort. Arra akarna utalni?… Nem,

természetesen nem. Nevetséges.– Ez ugye csak egy vicc volt?– Természetesen – ropogtatta meg ismét az ujjait Miatamia.– A sikerhez minden fajnak és minden lénynek kizárólag csak józan észre és kemény munkára van

szüksége. A szerencse puszta illúzió, amiben csak a tudatlanok bíznak, s amit csak a bolondokhajszolnak.

Lando leküzdötte magában feltörni készülő idegességét. Hivatásos szerencsejátékosi korszaka márrég a múltba veszett, de azért a diamala nyilvánvaló megvetése még felbosszantotta egy kicsit.

– Más szóval, ha elég okos az ember, akkor semmi olyasmi nem történhet vele, amit ne láthatnaelőre?

– Az előre nem látott természetesen megtörténhet – válaszolta Miatamia. – De azok, akikfelkészülnek rá, mindig megtalálják a kiutat.

– Csak magukra számítva? – makacskodott Lando. – Soha nem szorulnak rá mások segítségére?– De igen, ez előfordulhat – bólintott a diamala higgadtan. – De annak az előre látása, hogy

segítségre lehet szükségünk, ismét csak a józan ész következménye.– Aha – hümmögte Lando. – Más szóval, az a tény, hogy észrevettem: az ércszállítmányaimnak

komolyabb őrizetre van szükségük, azt jelenti, hogy rendelkezem a józan ész áldásával.– Lehet – értett egyet Miatamia. – De azt is jelentheti…Ebben a pillanatban a Lady Luck hiperhajtóműve felől hatalmas reccsenés hallatszott, és odakint

az elmosódott égbolt helyén fénycsíkok tűntek fel.Mire a csíkok csillagokká zsugorodtak, Lando már a csigalépcső tetejénél járt.– Mi volt ez? – kérdezte Miatamia.– Lerobbant a hiperhajtómű! – kiáltotta vissza Lando a válla fölött, és szinte levetette magát a

lépcsőn. Ha az egyik csatlakozás ment tönkre, akkor azonnal át kell irányítani az energiát, mielőtttúlterhelés lép fel a hálózatban. Felderengett előtte egy nagyjavítás lehetősége itt, a semmi közepén– egy nagyjavításé, amitől bizonyára nem nőne az ázsiója diamala vendégei előtt –, és teljeserejéből átrohant az ebédlőn, majd a kabinok mellett, hogy aztán csúszva álljon meg a gépházvezérlőtáblája előtt.

A homlokát ráncolta. A komolyabb rendszerhibákat jelző vörös fények egyike sem izzott, de mégcsak a kisebb rendszerek problémáira utaló villogást sem látott sehol. A kijelzők szerint ahiperhajtómű kikapcsolása egyszerűen egy bolygótömeg közel kerülésére adott normális reakcióvolt. Ugyanakkor ott villogott egy megjegyzés is, hogy a navigációs számítógépbe tápláltpályaadatok alapján pillanatnyilag nem lenne szabad semmilyen bolygó közelében tartózkodniuk…

– Ó, nem! – kapkodott levegő után Lando, felszökkenve egy rövid lépcsősoron, és rácsapott a hídajtajának kapcsolójára. Az ajtó félresiklott, ő pedig belépett.

És ott lebegett közvetlenül előtte a sötétségben az, amitől tartott: egy birodalmi csillagrombolótúlságosan is jól ismert alakja.

Elharapott egy káromkodást, a kormány felé lendült, és közben bekapcsolta a vészenergia-rendszert. Ledobta magát az ülésbe, és keményen jobbra fordította a hajó orrát.

Pontosabban szólva, megpróbálta elfordítani. A Lady Luck azonban még az összes tartalék energiaráadásával sem bírt megmozdulni.

– Vonósugárba kerültünk – hallotta a háta mögül a szenátor hűvös hangját.– Észrevettem! – közölte tömören Lando, miközben élesen fel-le kezdte rángatni a hajó orrát. Ha

a vonósugár kezelője azt hinné, hogy célpontja vertikális irányban próbál kitörni, akkor esetlegtúlmódosítaná az irányzékot, és a jacht kicsusszanhatna a csapdából.

Nem volt ilyen szerencséjük.– Kösse be magát – szólt rá Lando Miatamiára, hagyva, hogy a vonósugár kiegyenlítse a jacht

imbolygását. Gyorsan körülnézett. Ismerve a birodalmiakat, valahol a közelben lennie kell egyInterdictor cirkálónak… igen, meg is van: balra, elég messze, orral pontosan a Lady Luck feléfordulva.

De nem teljesen pontosan. Ami azt illeti, a hiperhajtóművet megbolondító gravitációs hullámoktölcsére közel sem tudott ráfókuszálni az előtte folyó táncoló huzavonára. Ha Lando ki tudnaszabadulni a vonósugárból, akkor jó eséllyel elérhetné a tölcsér szélét, és megléphetne, mielőtt acsillagromboló újra célba vehetné.

Ha.– Szóljon a titkárjának az interkomon, hogy kösse be magát ő is! – mondta a szenátornak. A Lady

Luck rejtegetett még egy utolsó trükköt a ruhaujjában, egy kis nyalánkságot, aminek a felszereléséreLuke egyik pár évvel ezelőtti hőstette inspirálta Landót. Bekapcsolta a tartalék protontorpedó-vetőt,beélesített egy Harmadik Fázis torpedót, és kilőtte.

A torpedó elővillant a jacht hasa alól, és hirtelen gyorsulni kezdett, ahogy a vonósugárba került.Lando vezérlőpultján felvillant egy jelzőfény, ahogy a csillagromboló egyik turbólézerütege követnikezdte…

S ekkor, nem egészen húsz méterrel a Lady Luck orra előtt, a torpedó felrobbant.Azonban nem egy mindent elpusztító energiakitörés jött létre, hanem egy sugárzás-visszaverő

részecskékből álló csillogó felhő, aminek elméletileg össze kellett zavarnia a célkövető berendezést,le kellett kötnie a vonósugár teljes kapacitását, s ezzel lehetőséget kellett teremtenie a hajónak, hogyelillanjon.

És működött is. A jacht egy pillanatra megremegett, majd hirtelen előreszökkent, ahogy aláthatatlan marok elengedte.

– Kapaszkodjanak! – kiáltotta Lando, élesen megfordítva a hajó orrát. Ha Luke tapasztalatainakhinni lehetett, mindössze néhány másodperce maradt, hogy eljusson az Interdictor cirkálótömegárnyékoló kúpjának széléig, mielőtt a birodalmiak magukhoz térnek és tüzet nyitnak.

Azonban alig kezdett bele a fordulóba a Lady Luck, valami felvillant a közte és a csillagrombolóközött lebegő részecskefelhő mögött. Lando még látta, ahogy a csillogó részecskék tompa,tükrözésmentes fekete színt öltenek…

És egy újabb zökkenés kíséretében a jacht ismét a vonósugár csapdájába került.– Most mi lesz? – kérdezte Miatamia.– Csak egy dolgot tehetünk – felelte Lando, miközben görcsbe ránduló gyomorral kikapcsolta a

Lady Luck hajtóműveit. – Megadjuk magunkat.

Hat rohamosztagos haladt elöl, kettesével, tökéletesen tartva a lépést. Mögöttük, meg sempróbálva felvenni a ritmust, botladozott Miatamia és titkára. Lando két diamala nyomábanlépkedett, s cseppet sem bánta, hogy a legkevésbé feltűnő helyre került hármójuk közül.

Nem mintha ezzel sokra ment volna. A háta mögött újabb hat rohamosztagos zárta le az alakzatot.A rohamosztagosok parancsnokának tömör „jöjjenek velünk”-jétől eltekintve nem volt

kommunikáció a foglyok és fogvatartóik között. Lando azonban annak idején nem egycsillagrombolón járt már, úgyhogy nem kellett térkép vagy bejelentés hozzá, hogy tudja, egy főtisztbirodalmába viszik. Talán a hírszerző tisztek központjába; talán magához a kapitányhoz.

Nem tudta leolvasni a hajó azonosítóját, mielőtt a Lady Luckot bevontatták volna a tátongóhangárba, és a józan esze ellenére még mindig reménykedett benne, hogy ez csak egy szörnyű vicc,

amit valaki az Új Köztársaság által elfogott számtalan csillagromboló fedélzetén játszik el vele. Areménye azonban minden egyes lépéssel, minden egyes tiszteletteljesen félreálló birodalmi tiszttelvagy közlegénnyel tovább halványult egy kicsit.

Egy örökkévalóságnak tűnt, de végül csak megálltak egy ajtó előtt, amelyen egyszerűen csak ezállt:

HELYETTES PARANCSNOKI SZOBA.– Már várják önöket – mondta a parancsnok Lando mögött, miközben az elöl haladó

rohamosztagosok felsorakoztak az ajtó két oldalán. – Menjenek be!– Köszönjük – felelte lehetetlenül nyugodt hangon Miatamia. Az ajtó félrecsúszott, és a két

diamala habozás nélkül belépett. Lando vonakodva követte őket…És majdnem nekiütközött Miatamia hátának, ahogy a két idegen hirtelen megtorpant. Landónak

sikerült visszanyernie az egyensúlyát, s kettejük között átkukucskálva próbálta felfedezni, mitőlrémültek meg ennyire.

A helyiséget nem díszítették túl, csak néhány taktikai képernyő függött a falakon. A középen állószéket két sor monitor vette körül. A szék mellett egy kemény arckifejezésű férfi állt, őrnagyirangjelzéssel az egyenruháján.

Aki pedig szótlanul felállt a székből…Lando szíve összeszorult. Nem. Nem, ez nem lehet.És mégis ott volt.– Jó napot, uraim – intett feléjük Thrawn főadmirális. – Elnézésüket kérem a szokatlan eljárásért,

amivel idehozattam önöket. Kérem, jöjjenek beljebb!A rémült pillanat mintha egy örökkévalóságig nyúlt volna, ahogy Lando rettegve meredt arra az

arcra. Ez nem lehet. Thrawn főadmirális halott. Halott. Halottnak kell lennie.És mégis itt volt. Nagyon is élve.Egyikük sem mozdult.– Kérem, jöjjenek beljebb! – ismételte meg a főadmirális, ez alkalommal némi parancsoló éllel a

hangjában.Miatamia megrázkódott és elindult, mozgásával láthatólag megtörve titkára bénultságát is. Lando

zsibbadtan követte őket, alig érzékelve, hogy a rohamosztagosok felsorakoznak mögöttük.– Ott jó lesz – szólt rájuk az őrnagy nyersen, mikor Miatamia háromméternyire járt a külső

monitorgyűrűtől. – Elvették a fegyvereiket?– Egyiküknél sem volt fegyver – jelentette a rohamosztagosok parancsnoka. Hárman, vette észre

Lando, a jobb oldalon sorakoztak fel; egy válla fölött hátravetett pillantás pedig megerősítette, hogya parancsnok és a két másik a mögöttük lévő fal mentén helyezkedett el. Egyszerű, mégis hatékonyalakzat, ami szoros őrizetet biztosított, de meggátolta, hogy egymás tűz-vonalába kerüljenek.

– Igen, valóban szemmel tartják, Calrissian kapitány – erősítette meg Thrawn, miközbenvisszaült. – A Bilbringinél történt kellemetlenség után beleegyeztem, hogy különlegesóvintézkedéseket tegyenek. Nem mintha attól tartanék, hogy bármelyikük is valami ostobaságottesz, természetesen.

– Természetesen – fordult vissza felé Lando. Ez csak valami trükk lehet. Annak kell lennie.Thrawn halott. Maga a Birodalmi Főparancsnokság is ezt állította.

És mégis…– Nagyon jól néz ki, admirális – mondta Miatamia. – Bevallom, meglep, hogy itt látom.– A visszatérésem másokat is meglepett, Miatamia szenátor – mosolyodon el halványan Thrawn. –

És még sokakat meg is fog. De nem azért hívattam önöket, hogy megünnepeljük az egészségiállapotomat. A valódi oka…

– Hogy élte túl a bilbringi hajógyárnál történteket? – tört ki Landóból. – A birodalmi jelentésekszerint meghalt.

– Még egyszer ne vágjon a főadmirális szavába! – csattant fel az őrnagy, fenyegetően előrelépve.– Nyugalom, őrnagy – intette le a másikat egy szinte bágyadt kézmozdulattal Thrawn. –

Tekintettel a körülményekre, bizonyos fokú döbbenet teljességgel megbocsátható.

– Mégsem válaszolt a kérdésére – jegyezte meg Miatamia. Lando úgy látta, mintha egy pillanatrafájdalom villant volna fel a főadmirális arcán.

– Az életben maradásomat számos tényező egyedi kombinációjának köszönhetem – jelentette kiThrawn. – Engedelmükkel nem mennék bele a részletekbe.

– És a birodalmi jelentések? – akadékoskodott Lando.– A birodalmi jelentések azt mondják, amit én engedélyezek – villant fel dühösen Thrawn

tekintete. – Elkerülhetetlen volt a lábadozásom alatt… Talán rosszul ítéltem meg önt, kapitány –folytatta ismét nyugodt hangon. – És önt, szenátor. Azt hittem, hogy ha találkoznak valakivel, akivisszatért a halálból, jobban érdekli majd önöket a mondanivalója, mint az utazásának a részletei.Tévedtem. – A tekintete Lando mögé villant. – Parancsnok, kísérje vissza őket a hajójukra! Őrnagy,kérje le a hírszerzéstől Dx'ono ishori szenátor jelenlegi tartózkodási helyét!

– Elnézését kérjük, főadmirális – mondta Miatamia gyorsan, miközben a rohamosztagosokelőreléptek. – Amint ön is megállapította, egy pillanatra úrrá lett rajtunk a döbbenet. Most márfigyelünk.

Thrawn felemelte a kezét, és a rohamosztagosok megálltak.– Helyes – biccentett. – Az üzenetem meglehetősen egyszerű. Nemrég a tudomásunkra jutott,

hogy a Caamas elpusztításában szerepe volt egy bothai csoportnak is. Azért jöttem, hogyfelajánljam a segítségemet a bűnösök igazságszolgáltatás elé állításában.

Miatamia oldalra billentette a fejét, mintha valami távoli, halk hangot hallana.– Elnézést?– Jól hallotta – biztosította Thrawn, miközben ismét feltűnt az ajkán az a halvány mosoly. –

Segíteni szeretnék.Miatamia hátrapillantott Landóra, majd visszafordította a fejét.– Hogyan?– A bűnösök azonosításával, természetesen – felelte a főadmirális. – Ha Gavrisom elnök valóban

meg kívánja oldani ezt a válságot, akkor csak a segítségemet kell kérnie. Egy látogatás aBothawuira, néhány perces beszélgetés a bothai klánok vezetőivel, és már meg is tudtam azigazságot.

Miatamia ismét félrehajtotta a fejét.– A bothai vezetők azt állítják, nem tudják, kik vettek részt a bűntényben.– Ugyan, szenátor – mondta Thrawn sötét, hideg hangon. – Tényleg azt várná tőlük, hogy mást

mondjanak?Miatamia láthatólag elrágódott ezen.– És ön valóban azt hiszi, hogy elég beszélnie velük, és megtudja az igazságot?– Igen – villantak fel a vörösen izzó szemek. Egy pillanatra néma csend támadt.– Nem lenne egyszerűbb megkeresni a birodalmi feljegyzéseket és átadni nekünk?– Természetesen az lenne – ismerte el Thrawn. – És már el is kezdődött a keresésük. A bastioni

archívum azonban elég nagy, s a kutatás hetekig, sőt hónapokig is elhúzódhat. Nem hinném – vontafel egyik kékesfekete szemöldökét –, hogy van ennyi idejük.

– Úgy látom, szilárd meggyőződése, hogy az Új Köztársaság komoly válsággal küzd – állapítottameg Miatamia. – Azonban átvészeltünk már korábban is ilyen válságokat.

– Tiszteletre méltó a magabiztossága – dőlt hátra a székében Thrawn. – De azért azt tanácsolnám,továbbítsa az ajánlatomat a lázadók vezetőinek, mielőtt elkapkodva visszautasítaná!

– Egyetlen szóval sem mondtam, hogy visszautasítom, főadmirális – emlékeztette Miatamia.Thrawn elmosolyodott.– Nem, természetesen nem – mondta sokat tudóbb hangon, mint amit Lando kényelmesnek talált.

– A legszívesebben folytatnám ezt a társalgást, szenátor… régen nem részesültem már abban azélvezetben, hogy egy képzett diamala elmével vitázzak. Azonban más ügyekre kell koncentrálnom,önnek pedig egy üzenetet kell kézbesítenie. Parancsnok, kísérje vissza őket a hajójukhoz! Szenátor,kapitány… Minden jót!

– Csak egy kérdést, admirális, ha megengedi – szólt közbe gyorsan Lando, miközben a

rohamosztagosok felsorakoztak mögöttük. Végre ismét működni kezdett az agya; és ha ez valóbanegy trükk volt, akkor talán ez az egyetlen esélyük, hogy leleplezzék. – Egyszer a távolból láttam öntTalon Karrde, a csempész társaságában. Meg tudná mondani, hol történt ez és miért volt ön ott?

– Ha ez egy próba, kapitány – keményedtek meg Thrawn arcvonásai –, akkor nagyon rossz témátválasztott. A lábadozásom alatt elég sok időt töltöttem azzal, hogy kitaláljam, mivel fizethetne megTalon Karrde az árulásaiért. Nem szeretem, ha eszembe juttatják, kivéve azt, hogy milyen kevésideje van már hátra. Ezt az üzenetet ön adhatja tovább.

– Értem – motyogta Lando szorosan összeszorítva a száját. Vakmerő, borotvaélen táncolóifjúságát már messze a háta mögött tudta, és Thrawn arckifejezése kifejezetten elvette a kedvét atovábbi kérdezősködéstől.

Miatamiát azonban megint csak nem lehetett ennyivel lerázni.– Még nem válaszolt a kérdésére – mutatott rá.A vörösen izzó szemek a diamala felé fordultak, és Lando egy súlyos pillanatig azt hitte, az

admirális ott helyben lelöveti őket. Azonban a legnagyobb megkönnyebbülésére Thrawnegyszerűen csak elmosolyodott.

– A diamala elme – jegyezte meg teljesen nyugodt hangon. – Elnézést, szenátor. – VisszanézettLandóra. – Arra a találkozásra gondol, mikor a Myrkr bolygón jártam Luke Skywalker után kutatva.Ön és még valaki, gondolom, Solo tábornok, az erdőből figyelte a leszállásunkat.

Lando hátán végigfutott a hideg.– Tudta, hogy ott vagyunk?– Tudtam, hogy valaki ott van – pontosította Thrawn. – Bizonyára hallott már róla, hogy az elit

rohamosztagosok sisakjaiban különleges érzékelőket is elhelyezünk. Az egyikük észrevette atávcsövükről visszaverődő fényt.

– És mégsem tett semmit? – kérdezte Miatamia.Thrawn alig láthatóan vállat vont.– Akkor azt hittem, Karrde emberei azok, akiket azért rendelt oda, hogy a rohamosztagosaim

nehogy… hogy is mondjam… túlbuzgókká váljanak. A növényzet sűrűségét figyelembe véve mégegy lézerpuska sem árthatott volna nekünk abból a távolságból, úgyhogy elrendeltem, hogy hagyjákbékén a megfigyelőket. – A szája egy kicsit megkeményedett. – A későbbi események perszerámutattak, hogy nem ez volt a helyzet. Sikerült kielégítenem a kíváncsiságát, kapitány?

– Igen, admirális – sikerült kipréselnie magából Landónak.– Helyes – mondta Thrawn hűvösen. – Köszönöm, hogy áldoztak rám az idejükből, uraim, és még

egyszer elnézést a be nem tervezett megállásért. Parancsnok, kísérje őket a hajójukhoz!Harminc perccel később Lando a Lady Luck kormánya mellől nézte, ahogy az Interdictor cirkáló

és a csillagromboló fénysebességre gyorsult.– Ahogy mondta, szenátor – morogta. – Néha megtörténik az előre nem látott. Örülök, hogy akik

felkészültek erre, mindig megtalálják a kiutat.Miatamia nem válaszolt. Lehet, hogy most az egyszer ő sem tudott mit mondani.Lando elfintorodott, és visszaállította a jachtot a Coruscant felé vezető pályára. Gavrisom elnök

nem fog örülni a híreiknek. Egy cseppet sem.Mint ahogy senki más sem.

Az akciónak erre a szakaszára semmiféle kommunikációt nem terveztek. Ennek ellenére Tierceőrnagy negyedméretű holografikus képmása mégis ott remegett Disra moff íróasztala fölött.

– A csatorna titkosítva van – közölte Disra. A rémület hideg pengeként mart a gyomrába,miközben a titkosító-képernyőt tanulmányozta. Ha valami elromlott… – Miért hívott?

– Nincs semmi baj, ha erre gondolna – felelte Tierce. – Az egész művelet tankönyvbe illően zajlottle.

– Örömmel hallom – morogta Disra. – De akkor miért kockáztatja meg a nyílt kommunikációt?– Tudtam, hogy aggódik – mondta Tierce kedvesen. – Csak meg akartam nyugtatni.Disra gúnyosan elmosolyodott, pedig tudta, hogy az arckifejezése valószínűleg nem látszik egy

ilyen kicsi hologramon.– Nagyon szépen köszönöm, őrnagy… értékelem a gondoskodását. Ezek szerint jól szerepelt a kis

bábunk?– Sőt kitűnően! – ment tovább Tierce. – A markában tartotta őket az első pillanattól az utolsóig.– Nem volt semmi meglepetés?– Nem igazán. Calrissian megpróbálta csapdába ejteni egy kérdéssel, amely Thrawn Talon

Karrdénál tett látogatására vonatkozott. Szerencsére Flim valóban elolvasta az annak idejénThrawnnak írt jelentésemet, és tudta a helyes választ.

– Az ő szerencséjére, úgy érti – mordult fel Disra, némi fenyegető élt csempészve a hangjába. –Mikor érkezik vissza?

– Ez a másik, amiért hívtam – felelte Tierce. – Gondoltam, ha már itt vagyunk, egy darabig még aLázadók által uralt űrben maradunk.

Disra a homlokát ráncolta, a gyomrába megint belehasított a jeges fájdalom.– Minek?– Szeretnék körülszimatolni egy kicsit – legyintett könnyedén a másik. – Riasztanék még néhány

alvó sejtet, akikkel eddig nem léptünk kapcsolatba… vannak néhányan, akikhez a távolság miattnem jutott el az adásunk. De leginkább azt szeretném látni, hogyan reagál a Coruscant Thrawnfelbukkanására.

– Valószínűleg magára küld vagy ötven csillagcirkálót! – csattant fel Disra. – Ez őrültség, Tierce!És nem szerepelt a tervben.

– A katonai tervek állandóan ki van téve a változásnak, excellenciás uram – jegyezte meg Tiercehiggadtan.

– Nagyon jól tudja, hogy nem ezt terveztem Flimmel – horkant fel Disra.– Maga pedig azt tudja nagyon jól, hogy amikor csatlakoztam, megmondtam, hogy jobbat tudok a

maga ötleténél – vágott vissza Tierce.Disra a fogát csikorgatta.– Mindent el fog rontani. És ráadásul odavesznek mind a ketten.– Épp ellenkezőleg – válaszolta Tierce, és Disra még a negyedméretű képen is látta önelégült

mosolyát. – Elindítom a Birodalmat a dicsőség felé vezető úton.– Tierce…– Mennem kell, excellenciás uram – vágott a szavába az őrnagy. – Még jó titkosítással sem szabad

túl sokáig fenntartanunk a kapcsolatot. Ne aggódjon, nem akarok nekimenni a Relentless-szel aCoruscantnak, vagy ilyesmi! Csak szeretnék még egy kis időt eltölteni itt. Nevezze megérzésnek.

– Tapasztalataim szerint, aki a megérzéseire bízza magát, az általában nagyot csalódik – morogtaDisra. Tierce azonban a markában tartotta, s ezt mind a ketten tudták. Eltekintve attól, hogy anyomába küldi a Braxton-szektor flottájának maradékát, Disra nem sok mindent tehetett ellene. –Meddig akar maradni?

– Egypár hétig – vont vállat Tierce. – Talán tovább. Attól függ.– Mitől?– Hogy azt a reakciót kapom-e, amire számítok. Biztos lehet benne, hogy értesítem, amint

megtörténik.– Remek – mondta Disra keserűen. – Én is értesítem magát, ha az Új Köztársaság flottája

megjelenik a Bastion felett.– Köszönöm, excellenciás uram – mosolyodott el Tierce. – Tudtam, hogy meg fogjuk érteni

egymást. Viszlát.A kép megremegett és eltűnt. Disra hátradőlt a székében, és rámeredt a hologrampadra. Kezdtek

kicsúszni a kezéből a dolgok. Kezdtek nagyon kicsúszni. Épp eleget hagyta már póráz nélkülszaladgálni Tierce-t, itt az ideje egy kicsit rövidebbre fogni a láncot.

És emlékeztetni rá, ki az úr és ki a szolga.Disra pillanatnyilag nem tudta, hogyan tehetné ezt. De valamit ki fog találni, ezt biztosra vette.

20. FEJEZET

A diamala szenátor befejezte a vallomástételt, és visszaült a tanúk padjára Lando mellé… és Leiahirtelen nagyon fázni kezdett a Nagy Gyűléscsarnokban.

Megtörtént a lehetetlen. Thrawn főadmirális visszatért.– Nem értem, mi a probléma! – kiáltotta a likashi szenátor. Magas hangjától felsípoltak a

hangszórók. – Mi sokan vagyunk, a birodalmiak kevesen. Szedjük össze magunkat, és támadjukmeg őket! És ez alkalommal csak akkor hagyjuk abba a harcot, ha már teljesen elpusztítottuk őket.

– Ha azt hiszi, hogy nyitva áll még előttünk ez a lehetőség, akkor maga bolond! – vágott vissza asronk szenátor. – Én láttam, mit tett Thrawn főadmirális csak bal kézzel a világommal, tíz évvelezelőtt. Pedig csak hét Katana flottabeli csatahajója volt. Nem jelentette volna be a visszatérését, hanem készült volna fel a mi jobbkezes visszaütésünk elhárítására.

– Alig ezer világuk maradt – szólt közbe gúnyosan egy Leia számára ismeretlen szenátor. –Kevesebb, mint ezer csillagrombolójuk és pár ezer kisebb hajójuk. Azt akarja mondani, hogy ez aszánalmas kis hadsereg ellen tudna állni vágtató patáink dübörgésének?

– Maga nem ismeri ezt a Thrawnt…– Kérem! – vágott a szavukba Gavrisom elnök. – Mindannyiukat kérem! A Tanács tagjai

bizonyára megértik aggodatmaikat és félelmeiket. Mindazonáltal a jelen pillanatban arra biztatnámönöket, hogy a híren gondolkozzanak el, anélkül, hogy elhamarkodott következtetéseket vonnánakle belőle.

– A megelőző csapás nem lenne elhamarkodott! – makacskodott egy ingerült hang. – Egyetértek alikashi szenátorral abban, hogy azonnal meg kell támadnunk a Birodalom maradványát.

– Igen! – visította a likash. – Thrawn főadmirális egyszer már majdnem legyőzött minket; nemhagyhatjuk, hogy másodszorra is legyen ideje támadni!

– Már épp elég ideje volt eddig is – vágott vissza a sronk. – Nem hallotta, mit mondtam? Nemfedte volna fel magát, ha nem állna készen.

– A helyzet azonban nem ugyanaz, mint tíz évvel ezelőtt – emlékeztette őket Leia, igyekezvemegőrizni hangja nyugalmát, és próbálva kizárni magából a csarnokban egyre növekvő rettegést. –Thrawn akkor a hajdani Birodalom majdnem egynegyedével számolhatott. Jelenleg, mint ahogyarra korábban már utaltak, szinte elhanyagolható erő áll a háta mögött.

– Akkor vegyük el tőle azt is! – kiáltotta egy hang. – Pusztítsuk el azonnal!– Nem pusztíthatjuk el – vélte Gavrisom. – Még ha akarnánk is, amiben nem vagyok teljesen

biztos, akkor sem az lenne a megfelelő válasz az ajánlatára.– Miért nem? – kérdezte a likash. – Az Új Köztársaságnak sokkal több hadihajója van, mint a

Birodalomnak.A maerdoc szenátor a saját nyelvén üvöltött valamit.– Komolyan azt akarja mondani, hogy hagyjuk, hogy kihallgassa az Új Köztársaság

tisztségviselőit? – hallatszott suttogva a fordítás Leia fülében. – Ez őrültség!– Nem mindenkit akar kihallgatni – mutatott rá a kian'thar szenátor. – Csak a bothaiakat.Újabb üvöltés.– Tényleg azt hiszi, hogy a bothaiakkal vége lenne? Mert ha igen, akkor maga az őrült!Gavrisom megnyomott egy gombot a vezérlőpultján, kikapcsolva ezzel a csamok hangrendszerét.

A kiabálás lassan elhalkult, s az elnök visszakapcsolta az erősítőket.– Kérem! – kezdte szelíden. – Maradjunk a vitás kérdésnél. Nem áll szándékunkban egyetlen

birodalmi tisztnek sem megengedni, hogy az Új Köztársaság bármely tagállamának tisztviselőitkihallgassa. Ugyanakkor jelen pillanatban hasonlóan ésszerűtlen lenne a Birodalom elleni támadástjavasolni. Igaz ugyan, hogy technikai értelemben hadiállapotban állunk, de az utóbbi időben csaknéhány, nagyrészt véletlen összetűzésre került sor. S ami még fontosabb: hiába múlják felül azerőink az övékét, azok jelenleg szét vannak szórva a galaxis minden tájára.

Enyhe rosszallása jeleként megrázta a sörényét.

– Próbálva, amint azt mindannyian tudják, megóvni az Új Köztársaságot a több száz fenyegetőbelháborútól.

– Milyen kényelmes! – süvöltötte a garoosh szenátor. – Legalábbis a Birodalom számára.– Valószínűleg ők szítják a háborúkat – vetette fel valaki nyilvánvaló megvetéssel. – Ez Thrawnra

vallana. Felszítani az őrült gyűlölet és primitív fajirtás tüzét…– Ne merje évszázados küzdelmünket őrültségnek nevezni! – morogta a fordshul szenátor. – Ami

pedig a fajirtást illeti, szerintem nem véletlen, hogy elnyomóink, a prossleek készek megbocsátani,amit a bothaiak a Caamas ellen elkövettek. Minden helyesen gondolkodó lény kötelessége ezt ahozzáállást veszélyesnek tekinteni, s nemcsak az én népem, de az egész Yminis-szektor…

Gavrisom ismét lenyomta a kapcsolót, és a forshum hangja távoli, kivehetetlen mormogássácsendesült.

– Köszönöm az Yminis-szektor szenátorának megjegyzéseit – mondta Gavrisom. – Ugyanakkoremlékeztetném, hogy nem most van itt az ideje az ilyen beszédeknek.

– Gavrisom elnök, szót kérek! – dübörgött át a termen egy ismerős, dühtől remegő hang, azerősítők kikapcsolása ellenére is betöltve a teret.

Leia a hang forrásának irányába nézett. Ghic Dx'ono, az ishori szenátor egész testében remegett afizikai dühtől, amely fajánál mindig együtt járt a mély gondolatokkal.

– A szót megadom – közölte Gavrisom, bekapcsolva a hangrendszert. – Ugyanakkorfigyelmeztetem: ahogy a jelenlévők nem kívánják a prossleek ellen felhozott vádak sorát hallani,úgy nem kívánják ugyanezt a diamalák esetében sem.

– Nem szándékozom vádaskodni! – vakkantotta Dx'ono. – Mindössze emlékeztetni szeretném ajelenlévőket arra, hogy kizárólag a diamala szenátor szava támasztja alá, hogy valóban találkozottezzel a Thrawnnal. Arra is felhívnám a Szenátus figyelmét, hogy tanúvallomását pár perce azzal afelhívással fejezte be, hogy zárjuk le a bothai ügyet… a bűnösök megbüntetése nélkül, annakérdekében, hogy szembenézhessünk ezzel az állítólagos új fenyegetéssel.

– Thrawn főadmirális felbukkanása nemigen „állítólagos” fenyegetés, Dx'ono szenátor – felelteMiatamia tipikus diamala nyugalommal. – Ne higgye, hogy csak azért, mert legutóbb egyetlenishori világot sem igázott le, ez alkalommal is biztonságban lesznek!

– Ne vádoljon azzal, hogy csak a saját világaink biztonságára gondolok! – vágott vissza Dx'ono. –Az ishorik a galaxis minden népét biztonságban szeretnék tudni. Ugyanakkor azonban igazságot iskövetelünk ezeknek a népeknek.

– A diamala nép támogatja az igazság minden formáját – reagált Miatamia. – Egyszerűen csaknem tartjuk a vak bosszút igazságnak.

– Csak egy vak megfigyelő tarthatja a követeléseinket bosszúnak – acsargott Dx'ono. – De mostnem erről van szó – tette hozzá gyorsan, látva, hogy Gavrisom a gomb felé nyúl. – Hanem arról,hogy olyan tanúvallomást tett a Szenátus előtt, ami a maga politikai álláspontját erősíti, s amitazonban független források nem erősítenek meg.

– Ön szerint Lando Calrissian, a flotta korábbi tábornoka nem független forrás? – kérdezte adiamala.

– Hiszen épp ön állította a vallomásában, hogy diamala katonai segítséget kért! – mondtadiadalmasan Dx'ono. – Ennek fényében elvárná tőlünk, hogy elfogulatlannak tartsuk?

– Calrissian kapitány nevében visszautasítom ezt az állítást, szenátor! – szökkent talpra Leia. – Akapitány rendíthetetlen barátja és szövetségese az Új Köztársaságnak, mint ahogy korábban aLázadók Szövetségének is. Ha Lando azt mondja, hogy Thrawnt látta, akkor az úgy volt.

– Valaha barátunk és szövetségesünk volt – vágott vissza Dx'ono. – Hajdan pedig csempész ésszerencsejátékos, aki csalt és hazudott, hogy elérje, amit akar. Most pedig üzletember, egy víz alattibányatársaság feje, akinek a profitja a diamalák segítségétől függ. Mondja meg hát, Organa Solotanácsos: melyik előtörténetének higgyünk?

Leia rápillantott a komor arccal, némán Gavrisom mögött ülő Landóra.– Tizenhat éve ismerem Landót – mondta halkan. – Személyesen kezeskedem érte.

– Remek! – horkant fel Dx'ono. – Kezeskedjen hát érte, tanácsos. Akkor tegyük fel, csak a vitakedvéért, hogy látott valakit a csillagrombolón! De vajon Thrawn volt az, vagy valaki más?

Leia a homlokát ráncolta, megpróbált belenézni az ishori gondolataiba a csarnokon keresztül. Decsak a hatalmas, minden mást eltakaró dühöt látta.

– Azt akarja mondani, hogy a Birodalom újabb ármánya volt a találkozó?– Igen, talán valóban ármány volt – pillantott az ishori Miatamiára. – Én azonban nem feltétlenül

írnám a Birodalom számlájára. Mindannyian tudjuk, hogy számos birodalmi csillagromboló kerültaz Új Köztársaság kezére, sőt magánkézbe is, ha hinni lehet a szóbeszédnek. És amint arra korábbanmár rámutattam, az üzenet, amelyet ez a feltételezett Thrawn küldött, a diamalák álláspontjáttámogatja a bothai ügyben. Véletlen? Vagy gondos manipuláció?

– Az ellenség manipulálásában Thrawn különösen tehetséges volt – szólt közbe Fey'lya.– Ez a tehetség nemcsak neki jutott osztályrészül – csattant fel Dx'ono –, hanem például a

bothaiaknak is. Vagy a diamaláknak.– Az az ember a főadmirális egyenruhájában tudott róla, hogy tíz éve a Myrkren jártam – mondta

Lando. – Akkor pedig csak Thrawn és a rohamosztagosai tartózkodtak ott.– Nem igaz! – csapott le rá Dx'ono. – A saját szájával mondta, hogy Solo tábornok is ott volt.– Azt akarja mondani?… – fortyant fel hirtelen Leia.– Mint ahogy – fojtotta a szót Leiába Dx'ono egy sötét pillantással – Talon Karrde, a csempész is.Leia rápillantott Landóra.– Karrde nem venne részt ilyesmiben – makacskodott.– Nem-e? – húzta fel a szemöldökét Dx'ono. – Calrissian kapitánytól eltérően Karrde sohasem

állította, hogy hűséges lenne az Új Köztársasághoz. Ő egy csempész, egy információ-üzér,olyasvalaki, akit csak a profithoz, a nyereséghez köt a hűség.

Az ishori kihúzta magát, s egyik ujjával vádlón Leiára mutatott.– Továbbá olyasvalaki, akinek a Coruscanttal való kapcsolata főleg Calrissian kapitányon és önön

keresztül zajlott, Organa Solo tanácsos. Úgyhogy mondja meg nekünk: ön pontosan melyik oldalonáll a bothai kérdésben?

A kérdés teljesen váratlanul érte Leiát.– Hogy érti ezt? – próbált időt nyerni a kérdéssel.– Pontosan tudja, hogy értem – acsargott Dx'ono. – Mondja meg, melyik oldalon áll, Organa Solo

tanácsos! Abban hisz-e, hogy a teljes helyreállítást kell követelni a bothaiaktól? Vagy a diamalaszenátorhoz hasonlóan jobb szeretné, ha a szörnyű bűntett megtorlatlanul maradna? Esetleg annyiraszeretné, hogy kitalál egy helyzetet, amivel a saját véleményének az elfogadására kényszeríti aSzenátust?

– Tudjuk, hol áll! – kiáltotta egy másik dühös hang. – Vagy talán a párja, Han Solo, nem lőtt abékés tüntetők közé a Klánok épületénél, a Bothawuin?

– Ez még nem nyert bizonyítást, Shibatthi szenátor! – szólt közbe Gavrisom szigorúan, Leiasegítségére sietve. – Mint ahogy az ön vádjai sem, Dx'ono szenátor. Mint korábban már mondtam,nem itt és nem most fogjuk megvitatni a Caamas-ügyet. Mind a ketten üljenek le, kérem!

A kárt azonban már nem lehet helyrehozni, döbbent rá Leia, miközben helyet foglalt. Dx'onoegyetlen mesteri csapásával nemcsak kétségbe vonta Miatamia történetét, de az ő megbízhatóságátis sikerült megkérdőjeleznie. Ettől kezdve, ha a védelmébe veszi Landót vagy a diamala szenátort,akkor csak újabb alapot ad a gyanúsítgatásoknak.

Belső harcok, gyanakvás, megosztottság. Igen, ez tényleg Thrawn stílusa.– Azt hiszem, ez a megfelelő pillanat, hogy áttérjünk az Admiralitás jelentésére az általános

katonai helyzetről – folytatta Gavrisom. – Drayson admirális?Az admirális fellépett a Gavrisom melletti pódiumra; s miközben ezt tette, Leia figyelmét diszkrét

villogás keltette fel. A széke karjába épített kom zöld lámpácskája pulzált.Leia a homlokát ráncolta, és lopva körülnézett a csarnokban. Elméletileg csak a családja és

legközelebbi titkárai ismerték ezt a csatornát, ők pedig mindannyian szigorú utasításokat kaptak,hogy csak vészhelyzetben használják. A fény azonban akkor is más ritmusban villogott volna, nem

ilyen egyenletesen.Visszafojtotta feltörő dühét, és bekapcsolta a szék csendmezejét. Drayson hangjának ereje a

normális tizedére esett vissza, miközben Leia maga elé fordította a karfa oldalára rögzítettképernyőt. Ha Anakin akarta megkérdezni, hogy felbonthat-e egy újabb csomag kekszet, akkor –ígérte meg magában sötéten, miközben lenyomta a gombot – egyheti szobafogságot kap.

– Leia Organa Solo.Azonban nem Anakin volt az.– Helló, Leia – biccentett udvariasan Talon Karrde. – Remélem, nem rosszkor hívlak.Leia ösztönösen a lehető legközelebb húzta magához a képernyőt. A lehető legrosszabbkor tudja

hívni…– Ami azt illeti, rosszkor – közölte kurtán. – Egy szenátusi ülés kellős közepén.– Akkor rövidre fogom – ígérte Karrde enyhén összehúzott szemmel. Túl okos volt, és túl jól

ismerte Leiát ahhoz, hogy ne vegye észre, ennél azért többről van szó. – Van egy személyestermészetű üzenetem a számodra, amit nem szívesen bíznék rá még egy kódolt csatornára sem.Sajnos, az egyik forgalomirányító az űrkikötőben úgy érzi, nem lenne szabad leszállnom.

Leia ismét a homlokát ráncolta. Dx'ono vádjai jutottak az eszébe. De hogy szivároghatott ki ilyengyorsan?

– Tudod a nevét?– Csak a bürokráciabeli azonosítóját: KTR-44875 – felelte Karrde. – Érdekes módon ezt sem

akarta megadni; a névtáblájáról olvastam le. Ishori, ha ez segít valamennyit.Leia elfintorodott. Ez megmagyarázta, hogyan szivárgott ki a dolog.– Segít – bólintott. – Az ishori szenátor épp most vádolt meg téged és Landót, hogy a diamalákkal

összeesküdve ki akarjátok menteni a bothaiakat a Caamas-ügyből. Engem is megpróbáltbelekeverni.

– Értem – harapta be Karrde az alsó ajkát. – Erre persze megjelenek én, és a segítségedet kérem.Elnézést a rossz időzítésért!

– Nem a te hibád – nézett el a képernyő teteje fölött Leia a csarnokra, az odabent lévő több százemberi és más fajú arcra. Hát nem fogja hagyni, hogy ők döntsék el, kik lehetnek a barátai! –Mondd meg az ishorinak, hogy én engedélyezem a leszállásodat, én is odaszólok neki, amintvégeztünk. A Wild Karrdéval vagy?

– Igen – bólintott Karrde. – De lejöhetek egy siklóval is, ha azt politikusabbnak tartod.Leia felhorkant.– A felborzolt kedélyek érdekelnek jelenleg a legkevésbé. Tudod, hol van a Nyugati Bajnok

leszállópálya? Úgy kétszáz kilométernyire délre a Birodalmi Palotától, a Manarai-hegység mellett.– Rajta van a térképen – erősítette meg Karrde Leia arcát fürkészve. – Valami új, vagy csak a

Caamas-ügy vett durva fordulatot?– Még nem tudom – felelte Leia. – Bármelyik lehet, attól függően, hogy épp ki beszél. Az

Orowood-torony tizenharmadik emeletén van egy lakosztályunk, körülbelül húsz kilométerrekeletre a leszállópályától. Felhívom a noghrikat, hogy engedjenek majd be. Mi is azonnal indulunk,amint elszabadulok innen.

– Kényelmesnek tűnik – nézett rá még mindig elgondolkodva a férfi. – És eldugottnak.– Az is – helyeselt Leia enyhén megremegve. Nem volt nehéz kitalálni, mi járt Karrde fejében: a

tiltakozása ellenére nem akarta, hogy együtt lássák őket a Birodalmi Palota közelében. – Ha majdelmondom, mi történt, megérted, miért ott akarok találkozni veled.

– Persze – bólintott Karrde kedélyesen. – Használhatom a búvóhelyetek komját és számítógépét,amíg oda nem értek? Csak hogy ne unatkozzak, tudod.

Leia elmosolyodott.– Mit akarsz már előásni a kormány archívumaiból?– Mindig megtudhat az ember valami újat – vont vállat a másik. – Sose lehet tudni.– Biztosra veszem, hogy neked sokkal nehezebb valami újat megtudni, mint a legtöbb hétköznapi

embernek – jegyezte meg Leia szárazon. – Rendben, tisztázom a dolgot a noghrikkal.

– Köszönöm. Akkor később találkozunk. Minden jót!– Viszlát!Leia egy sóhaj kíséretében kikapcsolta a komot. Belső harcok, gyanakvás, megosztottság. Igen, ez

tényleg Thrawn stílusa. Csak találgathatta, mit tartogat még a számukra.Újra bekapcsolta a komot, és beütötte az űrkikötő számát.

Mindent egybevetve, gondolta Carib Devist, miközben végignézett a Dorchess-völgybenhullámzó színes gabonamezőkön, jó nap volt ez a mai.

Tényleg az volt. A nyomasztó nyári nap, amely olyan kitartóan tűzött a Pakrik Minorra anövekedési évszakban, a nap nagy részében gyáván elbújt a felhők mögött, némi megkönnyebbüléstnyújtva a szokásos hőség után. A felhők csak késő délután tűntek el, épp akkor, mikor a nap másfélórára eltűnt a Pakrik Minor sokkal sűrűbben lakott testvérvilága, a Pakrik Major mögött. Mire pedigújra előbukkant, szinte örülni lehetett a melegének.

A mezőkön persze akadtak még gondok, de hát ezzel járt egy farmer élete. Caribnak éstestvéreinek újabb féregtanyát kellett kifüstölniük – az élősködők előszeretettel telepedtek le azösszefonódó gabonagyökerek közé, és csak egy bizonyos fehérpenésszel lehetett kiirtani őket,amely viszont napok alatt elpusztította volna az egész termést, ha nem vigyáznak vele. Azonbanvigyáztak, és a férgek kipusztultak, és egyik droid sem robbant le vagy bolondult meg, és aváltozatosság kedvéért a növények is magasabbra nőttek, mint ebben az évszakban kellett volnanekik.

Igen, jó nap volt; és miközben Carib lábát a csodálatos naplemente felé emelte, és kortyolt egyet amegérdemelt R'alla ásványvízből, úgy döntött, hogy tényleg jó élni.

Jobb felől valami mozgásra lett figyelmes: a testvére, Sabmin közeledett a ház felé ütött-kopottterepsiklójával. Valószínűleg Lacy hívta meg őt és a családját ebédre… mindig elfelejtett szólni azilyesmiről.

De nem. Sabmin egyedül ült a járműben… és ahogy a terepsikló közelebb ért, Carib a testvérearckifejezését is ki tudta venni…

Mire Sabmin kisebb porfelleget felverve megállította a siklót, már az ösvény végénél járt.– Mi baj van? – kérdezte minden bevezető nélkül.– Megtörtént – suttogta rekedten Sabmin. – Fent jártam a barlangban és… megtörtént.Carib felnézett a ház felé vezető ösvényen. A konyhaablakon át látta Lacyt, amint éppen kivette a

sültet a fókuszsütőből.– Gyere, sétáljunk egyet! – fogta meg testvére vállát. Együtt mentek le az ösvényen a mezőkig.– Meggyőződtél róla, hogy igazi az üzenet? – kérdezte.– Az volt az első – válaszolta Sabmin komoran. – Szerepeltek benne a megfelelő birodalmi kódok.Carib megborzongott. Olyan régen használták utoljára a „birodalmi” szót a Pakrik Minornak ezen

a részén.– Akkor azt hiszem, itt az idő – mondta, különös érzéssel a gyomrában. Tíz év néma várakozás

után ismét szolgálatba szólították őket. – A többieknek szóltál már?– Nem, egyenesen ide jöttem – rázta meg a fejét Sabmin. – De van még valami. – Körülnézett,

mintha attól tartott volna, hogy valaki hallgatózik a mezőkön. – A parancs Thrawn főadmirálisnevében érkezett.

Caribnak leesett az álla.– Ez lehetetlen! – szisszent fel. – Thrawn halott.– Mindenki ezt mondja – értett egyet Sabmin komoran. – Én csak azt tudom, hogy az ő neve

szerepelt a parancson.Odaértek az első mezőhöz.– Lehet, hogy hazugság – fordult be Carib a sorok közé, beszíva az ismerős kesernyés

pézsmaillatot, ahogy kopott bőrnadrágja nekidörzsölődött a leveleknek. – Vagy egy trükk.– Ha trükk, nem sokáig működne – mutatott rá Sabmin. – Még ha a régi holofelvételeket

használnák is, senkit sem tudnának sokáig átverni.

– Igaz – biccentett Carib. Megállt egy szinte teljesen beérett gabonaszár mellett, és az egyikujjával megérintette a burkából félénken kikukucskáló magot. Thrawn főadmirális, akimegfordította öt év folyamatos hanyatlását, és karnyújtásnyira hozta a Birodalomhoz a totálisgyőzelmet. – Ugye tudod, hogy ez mindent megváltoztat?

– Nem tudom, miért – válaszolta Sabmin. – Ettől még tény marad, hogy azért helyeztek ideminket, hogy ha parancsot kapunk, keltsünk zavargásokat. – Végigsimított a gabonakalászokon. –Nos, a mag szárba szökkent, a termés beérett… eljött az aratás ideje.

– Igen – ejtette vissza a kezét az oldala mellé Carib. A rémület, a halál, a pusztítás aratásáé… s azérett termés szinte biztosan a felettük lebegő Pakrik Major lesz. A Pakrik Major, és a szektor éveskonferenciája, amely nemrég kezdődött a fővárosban. A Birodalom sokáig késleltetett csapása alázadókra. – De nem erre gondoltam – mondta Sabminnak, – hanem arra, hogy ha Thrawn valóbanvisszavette a parancsnokságot, akkor akármilyen parancsot is kapunk, az nemcsak az öngyilkos daclátványos, de jelentéktelen gesztusa lesz. Ha Thrawn visszatért, a Birodalom akár győzhet is.

Sabmin halkan elfüttyentette magát.– Igazad van – suttogta. – Ez eddig eszembe se jutott.– Nos, jobb, ha ezentúl így gondolkodsz a dolgon – figyelmeztette Carib. – És gondoskodnunk

kell róla, hogy a többiek is így tegyék. Mikor végeztétek el az utolsó karbantartást a TIE-ken?– Alig egy hónapja – felelte Sabmin. – Azt hiszem, Dobrow volt a soros. Akarsz beszélni vele

este?– Mindenkivel beszélni akarok – közölte Carib, kilépve a sorok közül és elindulva a ház felé. –

Nálam, két óra múlva.– Megpróbálhatjuk – biccentett Sabmin, önkéntelenül is igazodva a másik léptéhez. – Bár Tabric

és Hovarb talán nem tud ideérni… három gorntjuk ma délután kezdett elleni.– A gorntok egyedül is lekölykeznek – intézte el a dolgot Carib kurtán. – Ez fontosabb.Sabmin a homlokát ráncolta.– Ugyan, Carib, nem reagálod egy kicsit túl ezt az egészet? Hiszen csak készenléti parancsot

kaptunk, nem egy teljesen kidolgozott támadási tervet.– Ha Thrawn a főnök, akkor nem lesz sok időnk a kettő között – morogta Carib. – Akármire is

készül, az utolsó másodpercig kidolgozott mindent.A további utat szótlanul tették meg Sabmin siklójáig.– Rendben, akkor szólok nekik – mondta Sabmin, miközben beszállt. – Itt lesznek.Carib felsóhajtott.– Legyen inkább nálad – javasolta. – Onnan csak három perc terepsiklóval az istállójuk. Időben

visszaérnek, ha valami gond lenne az elléssel.– Kösz, Carib – mosolyodon el feszülten Sabmin. – Akkor nálam találkozunk.

21. FEJEZET

– Ott van Lando – mutatott ki Leia a pilótafülke ablakán, ahogy Han letette Incom T-81-esüket azOrowood-torony harmadik szintjének leszállóplatformjára. – A bejárat mellett, a piros sikló mögött.

– Aha, látom – morogta Han kikapcsolva a hajtóműveket. – Én még mindig azt mondom, hogynem jó ez az ötlet, Leia.

– Tudom – nézett Leia a megvilágított leszállóplatformon túli sötét területre. Senkit sem látott,sem a szemével, sem a jediérzékeivel. – És nem mondhatnám, hogy nem adok valamennyire igazatneked. De ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön.

– Akkor reménykedjünk, hogy Dx'ono nem szimatolta meg a dolgot, és nem küldött ide utánavalakit – morogta Han kinyitva a pilótafülkét. – Ha valaki elsikoltja magát, hogy „titkos találkozó”,akkor mindannyian benne leszünk a slamasztikában.

– Tudom – mászott ki Leia a siklóból, majd körülnézett. Az égen látszott néhány sikló fénye, és atorony környékét átszelő utakon is a szokásosnak tűnt a forgalom. Látszólag egyik jármű sem tartottfeléjük.

Azonban ott voltak még a negyedik emeleten a torony öt kávéháza közül az egyiknek azelsötétített ablakai, nem is beszélve a magasabban lévő lakásokról. Ha valamelyik ablak mögöttelrejtőzött valaki egy távcsővel…

Hannak nyilván ugyanez járhatott a fejében.– Jobb lenne, ha bemennénk – dörmögte, megfogva Leia karját. – Gyerünk, Thripio, mozgás!– Igenis, uram – felelte az aranyszínű robot sietve. Esetlenül kikecmergett a sikló hátuljából, és

felzárkózott melléjük. Thripio most szólalt meg először, mióta eljöttek a Birodalmi Palotából, vetteészre Leia. Han rosszkedvétől tartva igyekezett volna meghúzni magát? Vagy saját Thrawnnalkapcsolatos emlékein borongott?

Lando előlépett rejtekéből, miközben felé tartottak.– Han, Leia – biccentett. Szokásos üdvözlőmosolya, figyelt fel rá Leia, teljesen hiányzott az

arcáról. – Hol van Karrde?– Már megérkezett – felelte Leia, miközben Han kinyitotta az ajtót. – A noghrik engedték be.– Jó. – Lando meggörnyesztette vállát köpenye alatt, még egyszer visszanézett a sötétségbe, és

követte Leiát befelé.A harmincnyolc emelet magas Orowood-tornyot eredetileg egy komoly, kiterjedt alderaani

kolónia magjának szánták, azok részére, akik nem tartózkodtak a bolygón, mikor az elsőHalálcsillag elpusztította. Azonban az építészek hiába alakították vért izzadva a torony utolsószegletét is az alderaani ízlés szerint, a Coruscant tömege és szinte teljes beépítettsége túl idegennekbizonyult a menekültek nagy része számára, akik kényelmetlennek találták ezt az életet.

Bár a projekt többi részét el sem kezdték megvalósítani, még mindig reménykedtek benne, hogylegalább annyi alderaani a Coruscanton marad, hogy a tornyot belakják, különösen azt figyelembevéve, hogy milyen remek kilátás nyílt belőle a Manarai-hegységre. Thrawn főadmirális rövid, deborzalmas ostroma azonban ezt az utolsó álmot is szétfoszlatta. Az ostrom után gyakorlatilag azösszes alderaani elköltözött a Coruscantról, vagy az Új-Alderaanra, vagy valamelyikszórványcsoporthoz. Ahogy az egyikük elmagyarázta Leiának, elég szerencsésnek tartottákmagukat, hogy túlélték egy világuk elpusztítását, és nem szívesen telepedtek volna le egy mégvonzóbb célponton.

Úgyhogy a nagy ívű kísérlet elhomályosult, s beolvadt a hegyek lábánál álló többi lakóközpontközé, melyek legtöbbje gazdag iparosok és kormányhivatalnokok második, vagy pihenőotthonavolt. Külvilágiaké és idegeneké, akik sohasem hallottak az Alderaan mesés oroerdőiről – arról nemis beszélve, hogy jártak is volna egyben…

Az évek során a helyzet iróniája felett érzett fájdalom nagyrészt eltűnt Leia szívéből. Nagyrészt.A turbólift az alderaani szerkezetekre jellemző néma hatékonysággal működött, a tizenharmadik

emelet előcsarnokában álló buja kertbe röpítve őket. Senkit sem láttak a szökőkutak és vízesésekközött; de hát nem is számítottak senkire.

– Barkhimkh? – kiáltotta Leia halkan.– Itt vagyok, Lady Vader – hallatszott Barkhimkh nyávogó hangja az előcsarnok másik végéből. A

levelek közül zörgés hallatszott, és a noghri harcos előlépett a lakosztályukhoz vezető folyosóranyíló boltív mellől. – Minden csendes.

– Köszönöm – biccentett Leia.– Maradjon is minden így! – tette hozzá Han, miközben átmentek az előcsarnokon.– Engedelmeskedem, Solo klánbeli Han – hajtotta meg a fejét Barkhimkh.Mikor Han kinyitotta az ajtót, Karrde egy Plash alakváltoztató kontúrszékben üldögélt, az egyik

kezében egy adattáblával, a másikban egy borostyánszínű folyadékot tartalmazó pohárral.– Ah… ti vagytok azok – kapcsolta ki a csempész az adattáblát, és felállt a székéből. – Épp most

akartam megkérni Sakhisakhot, hogy hívjon fel titeket.– Később tudtunk elindulni, mint amire számítottam – magyarázta Leia. – Elnézést.

– Nincs szükség bocsánatkérésre – nyugtatta meg Karrde. – A gyerekek nincsenek itt?– Ma reggel elutaztak Csubival a családjához a Kashyyykra – mondta Leia. – Tekintettel az

események alakulására, úgy gondoltam, jobb lesz nekik ott.– A noghri őrök és egy bolygónyi vuki között nem eshet semmi bajuk – értett egyet Karrde. –

Helló, Calrissian. Örülök, hogy újra látlak.– Igen – bólintott Lando. – Bár talán nem fogsz ennyire, ha elmondjuk, miért vagy itt.Karrde arckifejezése nem változott, de Leia érzékelte, hogy hirtelen feszült lett.– Tényleg? – vetette oda könnyedén. – Akkor hagyjuk a formaságokat! Üljetek le és meséljetek!

– Sajnálom – mondta a titkárrendszer a vonal másik végén őrjítően kedves hangján. – Az ön általkért lakosztállyal való kommunikáció korlátozott. A megfelelő kód nélkül nem kapcsolhatom.

– Mondd meg Organa Solo tanácsosnak, hogy vészhelyzetről van szó – válaszolta Shada a lehetőlegmeggyőzőbb hivatalos hangnemében, miközben kinézett a kávéház ablakán Solo Incom T-81-esére, amely az Orowood-torony harmadik emeletének leszállóplatformján állt. – Drayson admirálismegbízásából hívom az Új Köztársaság hírszerzésétől.

A számítógépet ez nem hatotta meg.– Sajnálom, de a megfelelő kód nélkül nem kapcsolhatom – ismételte meg.Shada egy fintor kíséretében kikapcsolta a komot. Ez volt az utolsó szóbeli trükk a repertoárjában,

és ezzel sem ment semmire. Ugyanaz történt minden egyes próbálkozásánál, s kezdett márbelefáradni.

Először az udvarias, hivatalos úttal kezdte: a Birodalmi Palotában lévő irodájában hívta OrganaSolo tanácsost, majd – mivel a titkárok ott sem kapcsolták be – személyesen próbált bejutni ahatalmas épületbe. Azonban nem volt hivatali státusa, sem ügyei, sem összeköttetései, amelyekrehivatkozhatott volna, így aztán minden egyes alkalommal méteres vastagságú plasztacél falakbaütközött. Ezután Solóék otthoni számát próbálta hívni, ugyanazzal az eredménnyel. Most pedig aManarai-hegység melletti nyaralójuknál próbálkozott, s itt sem járt szerencsével.

És minden egyes elutasítással tovább fakult benne az Új Köztársaság idealizált képe. Remélte,hogy ők több értelmet adhatnak az életének, mint a Mystril, amelynek hátat fordított. Kezdett egyreinkább úgy kinézni a dolog, hogy tévedett.

Azonban nem tehetett mást, folytatnia kellett, amit elkezdett. Már csak azon oknál fogva is, hogynem volt hová mennie.

Rendben. Ő próbálta udvariasan, és sehová sem jutott. Akkor most megpróbálja úgy, ahogy egymystril tenné.

A torony második emeleti bevásárlókomplexuma meglehetősen jól el volt látva, így nem egészenöt perc alatt sikerült beszereznie azt a három dolgot, ami kellett neki. Egy perc múlva egy vég fehérbrokátszalaggal, egy olcsó adattáblával és egy üveg hasonlóan olcsó, de méregerős dodbriwhiskyvel felfegyverkezve, már felfelé száguldott a turbólifttel.

Tudta, hogy rövid utazás lesz, de a részleteket már fejben kidolgozta, és azonnal munkához islátott, egyetlen felesleges mozdulatot sem téve. Lecsavarta a whiskysüveg kupakját, és egy kevesetenyhén gyűrött, bokáig érő ruhája gallérjára locsolt, majd meghúzta az üveget. A csípős íztőlmegremegve átöblítette vele a száját, miközben a többit kiöntötte a fülke falára erősítettvirágtartókba. A szájából visszaköpte a kotyvalékot az üvegbe – nem kevés örömmel –, majdelővette a szalagot. A coruscanti esküvői koszorút elég bonyolult volt megkötni, ő azonban ismertegy gyors és egyszerű változatot, amelyről csak egy tapasztalt szemlélő vehette volna észre, hogyhamisítvány.

Mire az ajtók kinyíltak a torony tetején lévő kilátószinten, készen állt az előadásra. Az egyikkezében az üveget, a másikban az adattáblát szorongatva kilépett a fülkéből, és zavartan,szándékosan tántorogva körülnézett. Senkit sem látott az asztalok, székek és a díszcserjék között.De hát az Organa Solo tanácsosra vigyázó személyi testőröket ritkán is lehetett megpillantani. Mégszorosabban megmarkolta az üveget, és imbolyogva elindult a tető széle felé.

Az őr, akiről tudta, hogy ott kell lennie, még akkor sem került elő, mikor odaért az álláig érő,szilárd betonalapzatba állított, rácsos korlátig.

– Rendben, Ravis – motyogta csüggedten, akadozó nyelvvel, miközben letette az üveget és azadattáblát a korlát mellett álló asztalra. – Nem kellek, mi? Jaó! Akkó' kilépek az életedbő', ha eztakarod. Tejjesen kilépek…

Zokogásban tört ki, de csak mértékletesen, nem akarva túljátszani a szerepét. Ujjaivalbelekapaszkodott a rácsba, nekitámaszkodott a korlátnak, és érzékeit kiélesítve lenézett az alattaelterülő tájra. A háta mögött felhangzott valami suttogó hang, aztán csend támadt.

Szóval több kell nekik, hogy megmozduljanak. Rendben, ezen ne múljon. Továbbra is halkanzokogva eleresztette a rácsot, felvette az adattáblát, és letette egy székre, úgy helyezve el, hogykönnyen észrevehessék. Kicsit zsibbadt ujjakkal kibontotta az esküvői koszorút a hajából,színpadiasan megcsókolta, és letette az adattábla elé. Egypár másodpercet rászánt még, hogygondosan elrendezze a két tárgyat, majd vett egy mély lélegzetet, és odalépett a korláthoz. Ismétmegmarkolta a rácsot, fellépett a betonalapzatra, és átlendítette az egyik lábát a korlát tetején.

Pontosabban szólva, megpróbálta átlendíteni. Még el sem kezdte a mozdulatot, mikor ismétmeghallotta a suttogást, és egy kéz hirtelen elkapta a derékövét, arra kényszerítve, hogy letegye alábát, ha nem akart hanyatt esni.

– Ne tegye! – nyávogta egy macskaszerű hang a háta mögül.– Engeggy el! – nyöszörögte Shada, bal kezével tehetetlenül csapkodva a testőr karját. – Engeggy

el. Nem szeret má'… ő mondta. Nem kellek má' neki. Engeggy el!– Nem ez a megoldás – húzta arrébb a noghri szelíden, de határozottan. – Gyere beljebb,

beszéljük meg!– Itt má' nincs mirő' beszéni – hüppögte Shada félig megfordulva, hogy lenézzen a testőrre, és

hogy az biztosan megérezze rajta a whiskyszagot. Közben egy gyors pillantással felmérte a terepet.Senki mást nem látott. – Kérlek… engeggy el – könyörgött, ismét belekapaszkodva a rácsba balkezével. – Kérlek.

– Nem – ismételte meg a noghri, erősebben húzva lefelé, mint amit Shada egy ilyen kis termetűlénytől várt volna. Ujjait megfeszítve ellenállt a húzásnak…

Majd figyelmeztetés nélkül elengedte a rácsot, félfordulatot téve a levegőben, ahogy rázuhant atestőrre.

A noghri gyors volt, igazán gyors. Mire Shada annyira megfordult, hogy láthatta, már oldalra islépett, hogy kikerüljön az útjából. A szabad kezét felemelte, készen állva, hogy megállítsa azuhanását…

És ahogy Shada beleesett abba az inas ölelésbe, könyökével keményen lesújtott a noghri nyakánakoldalára. A testőr lába egyetlen hang nélkül összecsuklott, és mindketten lezuhantak a tetőre.

Shada egypár másodpercig még részegen zokogva feküdt ott, miközben tekintete a tetőt fürkészte,az esetleges hátvéd után kutatva. A noghri azonban láthatólag egyedül volt.

Amiből még nem következett, hogy nem jelentkezett be, mielőtt az öngyilkos részeg segítségéresietett. Ha megtette, akkor Shadának nincs sok ideje. Ha nem, akkor minden rendben.

Gyorsan levetette a harci öltözékét eltakaró ruhát, s egyik szemét a turbólift ajtaján tartvamunkához látott.

Karrde a kezében forgatta a poharát, tekintetét a mozgás nyomán arrébb lendülő italára szegezte.– Teljesen biztos vagy benne? – kérdezte.– Teljesen – jelentette ki Lando határozottan. – Átnéztem a régi birodalmi archívumokból

megmaradt anyagokat, és megkerestem az összes Thrawnról készült felvételt. Nem sokat találtam,de az mind úgy nézett ki és úgy beszélt, mint az a férfi, akit én láttam.

– Ami még nem jelenti azt, hogy nemcsak egy trükkről van szó – szúrta közbe Han, lopva Leiárapillantva. Ha Karrde csak színészkedett… ha titokban tényleg ő állt a Lando által látott Thrawnfelbukkanása mögött… akkor a felesége mostanra már kiszedte az elméjéből a bizonyítékot.

Leia arcán azonban ugyanaz a komor kifejezés ült, mint amikor Lando elkezdte mesélni a

történetét. A tekintete most belefúródott a Hanéba, s egy mikroszkopikus fejrázással válaszolt férjeki nem mondott kérdésére.

Han úgy vélte, elég tapintatosak voltak. Az események az ellenkezőjét bizonyították.– Úgy látom, én is gyanúsított vagyok – szólalt meg Karrde még mindig a poharát tanulmányozva

–, és nemcsak az ishorik meg a szövetségeseik szemében. Átmentem a próbán?Han ismét Leiára nézett, akinek ezúttal megrendült a szája.– Sajnálom – mondta a nő. – Ha ez számít valamit, én sohasem kételkedtem benned.– Köszönöm. – Karrde halványan rámosolygott Hanra és Landóra. – Nem hozlak zavarba

benneteket azzal a kérdéssel, hogy ti osztoztatok-e a tanácsos bizalmában?– Nem szeretek semmit sem magától értetődőnek venni – magyarázkodott Han. – És nem tudok

róla, hogy valaha is hűséget esküdtél volna az Új Köztársaságnak.– Természetesen igazad van – hajtotta meg a fejét Karrde. – Bocsánatot kérek.– Na jó – fordult most Lando felé. – Kezdjük akkor azzal a feltételezéssel, amely reményeink

szerint igaz: nevezetesen azzal, hogy ügyes trükk áldozata voltál. Első kérdés: hogy csinálták?– Nem lehetett annyira nehéz – vélte Han. – Egy kis plasztikai sebészet a fickó arcán, aztán némi

bőr, haj és szemfestés.– A plasztikai műtétek után jellegzetes nyomok maradnak – mutatott rá Lando. – Tudom,

milyenek, és most nem láttam őket. Meg aztán mit lehet csinálni a hanggal?– A hanggal? – kérdezett vissza Han. – Hiszen tudod, hogy a hangot is meg lehet hamisítani. Nem

emlékszel, egyszer mi is megcsináltuk Thripióval?– Ha tényleg olyan tökéletesen utánozta Thrawn hangját, akkor lehet, hogy egy droid volt az –

vetette fel Karrde. – Mint amilyeneket Xizor herceg használt a Fekete Napról.Lando megrázta a fejét.– Nemcsak a hangjáról van szó, Karrde. Vagy az arcáról, vagy bármiről, amit lát az ember.

Hanem… nem tudom. Jelenlétet éreztem, rejtett hatalmat és önbizalmat, amelyet szerintem egyetlendroid sem tud utánozni. Ő volt az. Nem lehetett más.

– Akkor nem lehet, hogy klónt láttál? – makacskodott Karrde. – Thrawn könnyűszerrel elvihetettegy-két klónhengert a Tantiss-hegyről, mielőtt elpusztítottuk volna.

– Ez nekem is eszembe jutott – szólt közbe Leia. – Ez azt is megmagyarázná, honnan jöttek aklónok, amiket Luke az Iphigin mellett érzékelt.

– Thrawn klónja elég veszélyes lenne – helyeselt Lando feszülten. – De fordítsuk meg a dolgotegy percre. Nem ugyanolyan lehetséges az, hogy egy klón ült a Chimaera hídján Bilbringinél? Mivan, ha Thrawn előre látta, mi fog történni… mindent, és megtette a szükséges előkészületeket?

Karrde tovább lögybölte az italát a poharában.– Akkor miért ült a babérjain és hagyta, hogy a Birodalom összeomoljon, mikor valószínűleg

megmenthette volna? – kérdezte. – Nem. Ha valóban életben maradt, akkor bizonyára megbénítottaa sérülése, és el kellett tűnnie valahová, amíg lábadozott.

– Pontosan ugyanezt sugallta Miatamiának és nekem is – bólintott Lando. – Hogy az elmúlt tízévben lábadozott.

– Lehet, hogy ezt csak veletek akarta elhitetni – figyelmeztette Leia. – Lehet, hogy közben valamiteljesen mással foglalkozott.

– A Birodalom megvédése helyett? – ellenkezett Han. – Ennek így semmi értelme.Karrde váratlanul letette a poharát a széke mellett álló alacsony asztalkára.– Jó. Akkor vegyük a legrosszabb lehetőséget: valóban Thrawnt láttad, visszatért és a vérünkre

szomjazik. Miért most fedte fel magát? És miért csak neked meg Miatamia szenátornak, miért nemaz egész Coruscantnak?

– Valószínűleg épp azért, hogy létrehozza ezt a helyzetet, amelybe kerültünk – mondta Leiakeserűen.

A Szenátusban a plafonig szökött a feszültség, hatalmas gyűlölet és gyanakvás árad a diamalákfelé. És mindenki más felé is, aki az ő oldalukon áll a Caamas-ügyben.

– És hogy még jobban megkavarják a dolgot, valaki még azt is sugallja, hogy Gavrisom igazábólnem is akarja megoldani a válságot – tette hozzá Lando. – Hallottam, mikor néhány szenátor arrólpanaszkodott, hogy az elnök szándékosan késlelteti a caamasiak kártérítésének ügyét.

Han elfintorodott. A bothai pénzügyi válság…– Minden tőle telhetőt megtesz – közölte Landóval.– Talán – felelte Lando sötéten. – De közben az jutott eszembe, hogy Thrawn rengeteg más

eszközzel is megkavarhatta volna a kormányzatot, ha valóban ezt akarta.– Mi mást akarhatott volna? – kérdezte Karrde. – Bolond lenne nekimenni az egész Új

Köztársaságnak. A nyolc szektorával, amely megmaradt? Ugyan már!– Talán rábukkant egy új szuperfegyverre, amelyet a Császár rejtett el valahol – vetette föl Lando

baljóslatúan. – Egy másik Halálcsillagra… vagy egy Csillagzúzóra. Vagy valami mégveszélyesebbre.

– Nem hinném – rázta meg a fejét Karrde. – Ha lenne valami ilyesmije, akkor már biztosanhallottunk volna róla.

– Van itt valami, amit nem szabad kifelejteni a számításból – szólt közbe Leia. – Azt mondtad,nem támadná meg az egész Új Köztársaságot… de ez csak akkor jöhetne szóba, ha össze tudnánkfogni az egész Új Köztársaságot, hogy felvegye vele a harcot. Erről pedig most már szó sincs,annyira megoszt minket a Caamas-ügy… továbbá a Birodalom annyira gyenge, hogy a legtöbbennem is tekintik komoly fenyegetésnek.

– Talán soha nem is fogtunk össze igazán – jegyezte meg Han keserűen. – Igazából a galaxisnakmindig is csak egy kis része harcolt a Birodalom ellen.

– És a Birodalomnak is mindig csak egy kis része harcolt ellenünk – mutatott rá Lando Karrdéranézve. – Szerintem annak idején egyikünk sem hitte volna, mennyi energiájukat leköti ezeknek a kisbolygóközi vendettáknak és rivalizálásoknak a megfékezése. Most mi vagyunk ugyanebben ahelyzetben; és szerény véleményem szerint egyszerűen nincs meg a szükséges tartalékunk ahhoz,hogy ellenálljunk annak, amit Thrawn szán nekünk.

– Ez persze attól is függ, pontosan mit szán nekünk – mondta Karrde. Gyanakodva fürkésziLandót, vette észre hirtelen Han. Ugyanolyan gyanakodva, mint ahogy Lando őt. – Tehát mitjavasolsz, mi legyen a következő lépésetek?

– A következő lépésünkkel – nyomta meg a szó végét Lando – el kell tüntetnünk az útból ezt azátkozott Caamas-ügyet, hogy minden erőnkkel Thrawnra koncentrálhassunk. Azaz rá kell jönnünk,pontosan kik a bűnös bothaiak.

– Ezzel gondok lesznek – jegyezte meg Karrde nyugodt hangon. – Tudomásom szerint abirodalmiaknak mindössze két teljes archívumuk maradt: az egyik a Yaga Minoron, az Ubiqtoratebázison, a másik a jelenlegi fővárosukban, a Bastionon.

– Gondolom, nem tudod, hol van a Bastion – mondta Leia.– Attól tartok nem – nézett rá Karrde egy pillanatra, majd visszafordult Lando felé. – A Bastion

azon kevés titkok közé tartozik, amiket a Birodalomnak sikerült megőriznie.– Nem feltétlenül a birodalmiakra gondoltam – közölte Lando.– Valaki másnál is meglehetnek a feljegyzések, amelyeket keresünk.Han meghökkenve nézett rá. A másik makacskodása, hogy ott lehessen a Karrdéval folytatott

megbeszélésen, hirtelen teljesen más perspektívába került.– Úgy érted, Karrdénál…?– Nincsenek nálam a feljegyzések, Calrissian – jelentette ki Karrde. – Ha nálam lennének, már rég

odaadtam volna nektek.– Tudod – bólintott Lando jelentőségteljesen –, teljesen más forrásra utaltam.– Aki valószínűleg ugyanúgy nincs a birtokukban – felelte Karrde fagyosan.Lando arckifejezése nem változott.– De talán igen.A két férfi pár másodpercig farkasszemet nézett. Han a homlokát ráncolva fordult Leia felé, de

csak a saját értetlenségét látta tükröződni az arcán.

– Tudnunk kellene valamiről? – kérdezte óvatosan.– Nem – válaszolta Lando. – Illetve talán inkább azt kellene mondanom: még nem.– Leia, Calrissiannak és nekem meg kell beszélnünk valamit – szökkent talpra Karrde. –

Visszavonulhatnánk valahová?– Menjetek a fiúk hálószobájába – mutatott Leia az előtér felé. – Az utolsó ajtó balra.– Köszönjük – intett Karrde Landónak. – Csak utánad, Calrissian.

Shada két méterrel a feje fölött rögzített még egy kampót a biztosítókötele számára, feltételezve,hogy ha a noghrik erősítést küldenek a tetőre, akkor valószínűleg egyszerűen elvágják a kötelet,nem foglalkozva azzal, hogy felhúzzák és kikérdezzék. Száz méterrel a talajszint fölött lebegveodatapasztotta alacsony fényerejű kémlencséjét az ablak kerete mellé, és bekukucskált.

Egy gyerek hálószobáját látta – két gyerekét, pontosított magában, megpillantva a távolabbi falmellé állított másik ágyat. Pillanatnyilag senki sem tartózkodott odabent; és mivel a három Sologyermek közül egyik sem szállt ki a szüleivel a siklóból, joggal feltételezhette, hogy ez így ismarad.

Visszatette a kémlencsét a zsebébe, előhúzta három Zana M6W-9-es molekuláris zsebkéseegyikét, és kinyitotta láthatatlanul vékony pengéjét. A fénykardhoz hasonlóan egy molekulárispenge szinte bármit át tudott vágni. Viszont, a fénykarddal szemben, szörnyen törékeny volt. Habeledöfték valakibe, akkor az általában egy törött pengét eredményezett – már a halott személyenkívül –, és még a legóvatosabban elvégzett vágások esetében is ugyanolyan esély volt arra, hogymegsérül a szerszám, mint arra, hogy nem.

Szerencsére a most előtte álló feladat közel sem volt olyan nagy, hogy rontson az esélyein. ACoruscant legtöbb épületén az egész ablakot körbe kellett volna vágnia, hogy bejuthasson, azOrowood-torony tervezői azonban alderaani stílusú, befelé nyíló kétszárnyú ablakokat alkalmaztak.Így mindössze be kell nyúlnia a pengével a két szárny között, el kell vágnia a zárat, és már benn isvan.

Természetesen miután megtalálta és hatástalanította a noghrik riasztóit.A feladat könnyebbnek bizonyult, mint hitte. Az ablakon mindössze egy riasztó volt, azt is a

közeledő terepsiklók érzékelésére állították be. A noghriknak láthatólag eszükbe sem jutott, hogyegy őrült a tetőről ereszkedhet le. Bár az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy mégis állítottakegy őrt odafentre.

Két perccel később már a sötét szobában állt. Behúzta maga mögött az ablakot, és feszülten fülelt.A modern lakásokkal együtt járó, halk mechanikus hangokon kívül egy beszélgetés foszlányaiszűrődtek felé a lakosztály valamelyik másik helyiségéből. A bezárt ajtón keresztül lehetetlen voltkivenni a szavakat, de legalább négy különböző hangot felismert.

Shada megállt az ajtó előtt, és hirtelen támadt bizonytalansággal ráncolta a homlokát. Solót,Organa Solót és a droidjukat látta kiszállni a T-81-esből, és a rájuk várakozó Calrissiant isészrevette – de ki a negyedik? Egy barát, aki csak véletlenül benézett? Nemigen. Calrissian egyiküzlettársa? Talán, eltekintve attól, hogy Calrissian egyedül kuporgott a sötétben, mielőtt Solóékmegérkeztek.

Egy dologban azért biztos lehetett: figyelembe véve, milyen rejtőzködően viselkedtek mind ahárman odakint, nyilván mindent megtettek, hogy titokban tartsák a találkozót. Nem hitte volna,hogy értékelnék, ha megzavarja őket egy vadidegen látogató.

Hirtelen megfeszült. A beszélgetés elhallgatott, új hang vette át a helyét.Lépések. Felé közeledő lépések.Shada négy sebes szökkenéssel átvágott a szobán, és letérdelt a szemben lévő fal melletti ágy

mögé. Űrhajósstílusú ágy volt, azaz a matrac alatti teret fiókok töltötték ki. De egyébként sem alattaakart elrejtőzni. Megmarkolta az ágy lábát, és maga felé rántotta.

A fiókok igencsak tele lehették: még az ő acélos Mystril izmaival is alig huszonöt centiméternyiresikerült elhúznia a faltól. De ennyi is elég lesz; akárhogy is, tekintettel az ajtó előtt megállólépésekre, elégnek kell lennie. A térdelésből elrugaszkodva félig átrepült, félig átgurult az ágyon, és

oldalára fordulva halkan becsusszant a fal melletti résbe.Épp hogy csak sikerült. A válla és a csípője alig ért le a hideg padlóra, a hálószoba ajtaja

félrecsúszott, és két pár láb lépett be rajta. A világítópanel felizzott, s az ajtó ismétbezárult.

– Volt egy megállapodásunk, Calrissian – mondta egy férfihang, amelyet Shada nem tudottbeazonosítani, de határozottan ismerősnek tűnt a számára. Megpróbálta felidézni…

– Amit be is tartottam – felelte kissé védekezően Calrissian.– Tényleg? – kérdezte a másik hidegen. – Ennyi erővel akár azt is mondhattad volna nekik, hogy

van egy titkunk. Szerinted kell ennél több, hogy elővegyék a kis ásóikat, és elkezdjenek kutatni?…és hirtelen bekattant az emlék. Talon Karrde, a csempészvezér az.– Őszintén szólva, Karrde, azt hiszem, mindkettejüknek komolyabb dolgok miatt fáj most a feje –

vélte Calrissian. – És ami azt illeti, sohasem értettem, miért mániád, hogy titokban tartsuk ezt adolgot. Persze, Jorj Car'das valaha a vetélytársad volt…

– Halkabban! – mordult fel Karrde. – Nem akarom, hogy meghallják ezt a nevet. És Car'das nemvolt a vetélytársam. Valami teljesen más volt.

– Rendben – egyezett bele Calrissian. – Mindegy. A lényeg az, hogy most már nem engedhetjükmeg magunknak a luxust, hogy hülye játékokat játsszunk. Most, hogy…

– Hülye játékokat? – vágott a szavába Karrde. – Calrissian, neked fogalmad sincs, miről beszélsz!– Pontosan tudom, miről beszélek! – vágott vissza Calrissian. – Arról a lángelméről, aki tíz évvel

ezelőtt ilyen közel járt hozzá, hogy az egész Új Köztársaságot térdre kényszerítse! Akármit is forgata fejében Thrawn, arra számít, hogy a Caamas-ügy megoszt minket.

Shada lélegzete egy pillanatra elakadt. Miféle Thrawn? Hiszen Thrawn halott!– Köszönöm a történelemleckét – mondta Karrde. – Ha esetleg elfelejtetted volna: én is ott

voltam. De azért ne tegyünk úgy, mintha az Új Köztársaság a bukás szélén állna, jó?– Biztos vagy benne, hogy nem ott állunk? – kérdezte Calrissian élesen. – A tíz évvel ezelőttiek

után képes vagy azt hinni, hogy Thrawn megmutatta volna magát, ha nem lenne kész a támadásra?– Ha támadni akar – vitatkozott Karrde. – Rengeteg mást is tervezhet a nyílt támadáson kívül.– Nahát, ez igazán megnyugtató – morogta Calrissian. – Egy okkal több, hogy a lehető

leggyorsabban lerendezzük a Caamas-ügyet. Ha csak egy százaléknyi esélye van, hogy Car'das tudsegíteni, akkor valakinek el kell mennie hozzá.

– És szerinted én lennék ez a valaki?– Te ismered – mutatott rá Calrissian.– Ez nem feltétlenül előny – vélte Karrde. – Sőt, akár hátrány is lehet.Egy halk, kissé eltúlzott sóhaj hallatszott.– Nézd, Karrde, én nem tudom, mi történt közted és Car'das közt. Csak azt tudom, hogy ismét

Thrawn főadmirálissal kell szembenéznünk. És nemcsak nekünk… neked is. Ne feledd, külön aszámba rágta, hogy feni rád a fogát!

– Üres fecsegés – morogta Karrde.– Nem emlékszem, hogy Thrawn valaha is üresen fecsegett volna – mondta Calrissian. – Minden

szavát tettekkel támasztotta alá. De ha már felhoztad az üres fecsegés témáját, te mi a fenétől félszannyira?

Shada hallotta az ablak felé tartó léptek hangját.– Te sohasem találkoztál Car'dasszal, Lando – suttogta Karrde. – Ha találkoztál volna, megértenél.

A maga módján kegyetlenebb, mint Jabba volt.– Mégis megkértél engem és Marát, hogy kapjuk el.– Téged semmire sem kértelek – felelte Karrde. – Ha visszagondolsz, azonnal meg akartam venni

tőled azt a segélyhívót.– Miközben megpróbáltad bemesélni nekem, hogy csak egy haszontalan érdekesség a Klón-

háborúk előtti időkből – emlékeztette Calrissian szárazon. – Nagyon jól tudtad, hogy nem fogokbevenni egy ilyen sztorit. De nem ez a lényeg. Követtük és épségben vissza is tértünk.

– Csak a rendszert találtad meg, és abban sem voltál biztos – vágott vissza Karrde. – Arra kérsz,

hogy sétáljak be az erődjébe, amiről semmit sem tudok!– Ha nem állítjuk meg Thrawnt, előbb-utóbb ő fog kopogtatni Car'das nyugdíjasotthonában –

vélte Calrissian. – Ha Car'dasnak van egy csepp esze, akkor még meg is köszöni, hogyfigyelmeztetted.

– Car'das soha életében nem köszönt meg senkinek semmit – morogta keserűen Karrde. – És az isbiztos, hogy nem nyugdíjas. Mindig tervez valamit… egyszerűen ilyen a természete. És nem akarja,hogy megtalálják. Azt meg különösen nem, hogy én találjam meg.

– Remek – szívta a fogát Calrissian. – Tessék, akkor menj és bújj el egy odúban, amíg Thrawn előnem rángat! De előbb add ide az Exocron rendszer koordinátáit… majd én megkeresem Car'dast!

– Ne légy ostoba! – torkollta le Karrde. – A Lady Luckkal két napig sem húznád ki a Kathol-hátságban.

– Ki mondta, hogy egyedül megyek? – vágott vissza Calrissian. – Gondoltam, megkérem Bel Iblistábornokot, kísérjen el a Peregrine-nel.

– Ez lenne a legrosszabb dolog, amit tehetsz – sóhajtott fel kimerülten Karrde. – Ha egyhadihajóval érkezel az Exocron rendszerbe, akkor Car'das vagy felszívódik, vagy lesöpri az égről.Te nem ismered annyira, mint én.

– Nem – értett egyet Calrissian halkan. – Nem ismerem.Hosszú csend támadt. Hosszú, várakozó csend.– Le se tagadhatnád a színészi múltadat, Calrissian – jegyezte meg végül Karrde. – Túl jól

csinálod. Rendben, elmegyek hozzá.– Köszönöm – felelte Calrissian. – Nem fogod megbánni.– Ne ígérj olyat, amit nem tudsz megtartani! – figyelmeztette Karrde, hangjában ismét a

megszokott könnyed humorával. – Azt hiszem, tájékoztatnunk kellene a többieket a fejleményekről.Az ajtó ismét félrecsúszott, a világítópanelek kialudtak, a szobára sötétség borult, és Shada

előkecmergett rejtekhelyéről. Átgördült az ágyon, talpra ugrott, és a szobán átvágva sikerültkicsusszannia az ajtón, mielőtt még bezáródott volna.

A két férfi az előtéren áthaladva egy alderaani stílusú társalgó felé tartott, Calrissiannal az élen.Egyikük sem vette észre, hogy valaki követi őket. Shada felzárkózott, és némán felvette Karrdelépteinek a ritmusát.

– Oké, feladom – mondta Han tanácstalan arccal. – Mi a fene volt ez az egész?Leia megrázta a fejét.– Nem tudom – ismerte be, magában újra lejátszva Lando és Karrde utolsó szóváltását, miközben

az előtér felé nézett, ahol a két férfi eltűnt a fiúk hálószobájának irányában. – Valamiféle titok, amitnem akarnak megosztani velünk.

– Igen, erre magamtól is rájöttem – morogta Han. – Úgy értettem, miféle titok.Leia egy türelmes pillantást küldött felé hatalmas repertoárjából, amelyet egy életen át tartó

diplomáciai szolgálatnak és három féktelen gyerek tízéves nevelésének köszönhetett.– Jól tudod, hogy nem áshatom ki csak úgy a válaszokat az elméjükből – emlékeztette a férjét. –

Még az ellenségeinkkel szemben sem etikus, nemhogy a barátainkkal.– Ti, jedik néha olyan lehangolóak vagytok – panaszkodott Han. A hangja tréfásan csengett, de

Leia látta a szemében és érzékelte a hangulatán, hogy még mindig nyugtalanítja a helyzetük.– Nem az a dolgunk, hogy felvidítsuk az embereket – mutatott rá.– Annyit sem tehetsz, hogy… izé… kinyúlsz és nagyjából megnézed, miről beszélnek?Leia szárazon elmosolyodott.– Bárcsak ne csinálnád ezt! – feddte meg Hant.A férfi elővette a saját repertoárjából egyik legártatlanabb pillantását.– Mit ne csináljak?– Ne biztass etikátlanságra, miközben arról próbálom meggyőzni magam, hogy senkinek sem

ártanék vele! – magyarázta Leia. – Nagyon zavaró.– Különösen, ha egy olyan fickó teszi, akinek elméletileg koránt sincs akkora lelkiismerete, mint

neked, igaz? – vetette fel Han merészen.Leia a szemét forgatta.– Esküszöm, Han, jediérzékek nélkül is jobban olvasol a gondolataimban, mint én a tieidben.– Szakmai titok – legyintett a férfi. – Még kölyökkoromban tanultam.– Hát persze – nézett el Leia ismét az előtér felé. – Vajon mennyire lenne etikátlan, ha utánuk

küldeném Thripiót, hogy jegyzeteljen nekik…– Lady Vader – vágott a szavába egy nyávogó hang.Leia felugrott; szokás szerint nem hallotta, és nem érezte a noghri közeledtét.– Mi az, Gharakh?– Lehet, hogy baj van – morogta Gharakh. – A tetőre küldött őr nem válaszol a hívásainkra.Leia a szeme sarkából látta, hogy Han oldalra dől a székében. A pisztolyát lazította meg a

tokjában.– Gondolom, felküldtél egy csapatot, hogy nézzék meg.– Már úton vannak – erősítette meg a noghri. – De amíg meg nem győződünk az ellenkezőjéről,

azt kell hinnünk, hogy valaki megpróbált behatolni. Hol vannak a többiek?– A gyerekek hálószobájában – felelte Leia. De miközben arra mutatott a kezével, a légnyomás

leheletnyi változásából már érezte, hogy a hálószoba ajtaja kinyílt. – Már jönnek is – tette hozzá,meghallva a közeledő lépéseket.

– Megkérném, egy darabig maradjanak még itt! – mondta Gharakh. Miközben beszélt, a sarkonfelbukkant Lando, a nyomában Karrdéval… – Ha valóban behatolt valaki, meg kell keresnünk.

…akit egy magas, karcsú nő követett sötétszürke harci ruhába öltözve.– Ne fáradjatok! – mondta halkan. – Itt vagyok.

22. FEJEZET

A reakcióik, mint általában a reakciók, gyorsak és hatékonyak voltak. Ugyanakkor Shadának elkellett ismernie, rendkívül komikus látványt nyújtottak.

Calrissian a mögötte felcsendülő váratlan hangtól fél méter magasra ugrott a levegőbe, jobb kezeegy pillanatra belegabalyodott a köpenyébe, mielőtt elő tudta volna rántani pisztolyát. A noghrifegyvere cseppet sem meglepő módon már célba is vette, és Solo sem maradt le túl sokkal tőle.Karrde korántsem ugrott akkorát, mint Calrissian, de ahelyett, hogy a fegyveréért nyúlt volna,egyszerűen kilépett oldalra, hogy ne akadályozza Solót és a noghrit a célzásban. Okos húzás, deShada ennyit el is várt tőle.

Organa Solo tanácsos a többiekkel ellentétben egyáltalán nem mozdult.Mint ahogy Shada sem. Lazán leengedett kézzel állt, és azon töprengett, hogy az egekbe

magasztalt és minden bizonnyal túlértékelt noghri harci reflexek többé-kevésbé valószínűvé teszik-e, hogy az őr túlreagálja váratlan megjelenését és lelövi.

Szinte remélte, hogy megteszi. Sok szempontból ez lett volna a legegyszerűbb vég.A noghri azonban nem lőtt. Sem Solo, sem Calrissian; és Shada félig-meddig sajnálkozva belátta,

hogy nem a könnyebbik megoldás vár rá.Végül Organa Solo törte meg a feszült csendet.– Ki maga? – kérdezte derűs hangon, derűs arccal.– A nevem Shada D'ukal – felelte Shada. – Nem azért jöttem, hogy ártsak önöknek.– Tudom – bólintott Organa Solo.– Tudod? – nézett rá egy pillanatra Shada.– Egyébként figyelmeztetett volna a veszélyérzetem – magyarázta Organa Solo. – Már jóval

azelőtt, hogy belépett ide.– Mit csinált az őrrel a tetőn? – acsargott a noghri.– Megtanítottam neki, hogy ne legyen gondatlanul együtt érző – vont vállat Shada. – Nem sérült

meg, legfeljebb a büszkesége.

A noghri gallérjára erősített komlinkből halk, nyávogó hang hallatszott.– Gharakh? – mormogta Organa Solo.– Nem sérült meg – közölte a noghri. A pisztolyát még mindig Shadára tartotta, de a tekintete

valamelyest megenyhült. – Most szabadítják meg a kötelékeitől.Shada halk neszeket hallott maga mögül. Arra kezdte fordítani a fejét…– Maradj, ahol vagy! – szólt rá egy noghri hang hátulról. – Emeld fel a kezedet!Shada engedelmeskedett, és széttárta karját. Miközben az idegen kezek szakszerűen

megmotozták, azon gondolkodott, hol rejtőzhetett ez a másik csoport. Hogyan osonhattak mögé egyzsákutcának látszó helyiségből…

Elmosolyodott magában. Hát persze: a tetőről jöttek, az ő biztosítókötelén, a hálószobán keresztül.Ráadásul olyan gyorsan és hatékonyan, hogy azt bármelyik Mystril megirigyelhette volna. Talán

nem értékelik annyira túl a noghrikat, mint ahogy hitte.Egy másodperc múlva a kutató kezek eltűntek, megszabadítva az övtáskájától és a

mászófelszerelésétől.– Üljön le! – parancsolta az Organa Solo mellett álló noghri, a társalgó egyik székére mutatva. –

Tartsa úgy a kezét, hogy mindig lássam!– Nem bízik abban, aki megmotozott? – kérdezte Shada, miközben leült a jelzett székre. – Vagy az

úrnőjében, ami azt illeti? Organa Solo tanácsos már megmondta, hogy senkit sem akarok bántani.A noghri szeme mintha felizzott volna…– Miért jött ide? – kérdezte Organa Solo, mielőtt az idegen megszólalhatott volna.– Beszélni akartam önnel – felelte Shada, alkarját a szék kartámláira fektetve. – És csak így

tehettem meg.Felháborodott tagadásra, de legalábbis egy gúnyos horkantásra számított. A másik nő azonban

csak enyhén felvonta a szemöldökét.Solo viszont kevésbé okozott csalódást.– Ez meg mi a fenét akar jelenteni? – kérdezte. A pisztolya, vette észre Shada, az ölében

nyugodott, már nem felé mutatott. De azért még mindig szorosan markolta.– Azt, hogy ha az embernek nincs hatalma vagy vagyona, akkor a hatalmasok folyosói zárva

vannak előtte – válaszolta Shada, nem különösebben foglalkozva azzal, hogy szavai keserűencsengenek-e vagy sem. – Az elmúlt három nap során egyfolytában próbáltam elérni, de senki semengedett át. Ennyit a nagy és csodálatos Új Köztársaságról, az egyszerű emberek barátjáról.

– Arról még sohasem hallott, hogy üzenetet is lehet hagyni? – morogta Solo.– És mégis, mit mondtam volna? – vágott vissza Shada. – Hogy egy pártfogók, és státus nélküli

senki beszélni akar a dicső tanácsossal? A következő takarításnál kidobták volna.– Most beszélhet velem – mondta Organa Solo szelíden. – Mit akar mondani?Shada felé fordult, a gondosan megválogatott szavak mintha a torkán akadtak volna. A szavak,

amik elvágják az utolsó, a Mystrilhez, a népéhez, az egész életéhez kötő szálakat is.– Csatlakozni akarok önökhöz – mondta ki. A hangja üresnek, távolinak tűnt a fülében. –

Csatlakozni akarok az Új Köztársasághoz.Egy fájdalmasan hosszú pillanatig csak saját, torkában dobogó szívének a hangját hallotta.

Természetesen Solo törte meg a csendet.– Hogy micsoda? – kérdezte.– Csatlakozni akarok az Új Köztársasághoz – ismételte meg Shada. Másodjára sem volt

könnyebb, mint elsőre. – Hasznukra lehetnek a képességeim: harc, felderítés, őrzés…– Miért minket kér erre? – vágott a szavába Solo. Döbbentnek tűnt. – Az Új Köztársaságnak

Coruscant minden városában van toborzóközpontja.– Azt hiszem, nem teljesen érted a helyzetet, Solo – szólt közbe Karrde, mielőtt még Shada

válaszolhatott volna. – Shada nemcsak úgy besétált az utcáról… pontosabban, lemászott a tetőről. Őa mi Mazzic barátunk első számú testőre.

A többiek arcán meglepetés futott át.– Volt testőre – javította ki Shada. – Három hete felmondtam.

– A te ötleted volt? – vonta fel a szemöldökét Karrde. Shada érezte, hogy elszorult a torka.– Nem egészen.– Nem értem, mit számít, honnan jött – makacskodott Solo. – Akkor se a mi dolgunk felfogadni.– Hannak igaza van, Shada – erősítette meg Organa Solo. A tekintete kényelmetlen intenzitással

fürkészte az arcát. Azok a jeditechnikák vajon ki tudják szedni az elméjéből a Mystrillel valókapcsolatát? – Tényleg nem tehetünk semmit érted.

– Nem könyöradományért jöttem! – csattant fel Shada. – Ami azt illeti, nektek nagyobbszükségetek van rám, mint nekem rátok. Különösen most, hogy Thrawn visszatért…

– Honnan tudsz Thrawnról? – kérdezte Solo élesen.– A hálószobában voltam mostanáig – közölte Shada. Karrde felé fordulva észrevette a csempész

arckifejezésének hirtelen megkeményedését. – Calrissian utalt rá, hogy visszatért. – VisszanézettOrgana Solóra. – A caamasi dokumentumról is tudok – mondta a másik nőnek. – És tudom, hogycsak úgy kerülhetnek ki a jelenlegi zűrzavarból, ha kerítenek egy sértetlen példányt.

A szeme sarkából látta, hogy Calrissian jelentőségteljes pillantást küld Karrde felé, amiről acsempészfőnök látványosan nem vett tudomást.

– Az valóban sokat segítene – ismerte el Organa Solo. – De mi köze ennek hozzád?– Segítségre lesz szükségetek – szögezte le Shada. – Tőlem megkaphatjátok.– Tőled egyedül? – morogta Karrde.– Igen, tőlem egyedül! – csattant fel Shada. – Láttál már akció közben. Tudod, mire vagyok képes.Visszafordult Solóhoz.– Mint ahogy a te embereid is, bár te talán nem tudsz róla – folytatta. – Tizenkilenc évvel ezelőtt

én segítettem megszerezni nektek a Tatuin 1-en a második Halálcsillag szuperlézere egyikprototípuselemének a technikai leírását.

A szobán újabb meglepetéshullám futott végig. Egy hullám, amely Shada legnagyobbmeglepetésére nem érintette meg Solót.

– Igen – bólintott az. – Mondd el, hogy történt.– Egy barátom és én loptuk el az elemet egy birodalmi kutatóbázisról – próbálta kifürkészni Solo

arcát Shada. Hirtelen úgy tűnt, az áll ki mellette, aki eddig leginkább ellene volt. – Az akciófedőneve „Hammertong” volt. A hajót, amire felszerelték, a Tatuinra vittük…

– Milyen hajó volt? – szakította félbe Solo.– Egy Loronar csapásmérő cirkáló – felelte Shada. – Eléggé átalakítva… teljesen ki kellett

pucolni a belsejét, hogy beleférjen az elem. Félig eltemettük a dűnék közt, és bementük a MosEisley-i kantinba, hogy keressünk egy teherhajót, ami el tudja szállítani nekünk az egyikszegmensét.

Shada Solo felé intett.– A partneremmel láttuk, ahogy lelőtted Greedót. Fel akartunk bérelni téged, de minket elkaptak a

birodalmiak, mielőtt megkereshettünk volna.– Miért? – kérdezte Solo. – Úgy értem, miért kaptak el?– Karoly és én Brea és Senni Tonnikának adtuk ki magunkat. Az álc… úgy hallottuk, hasonlítunk

rájuk – próbált észrevétlenül helyesbíteni. Nem ez tűnt a legalkalmasabb pillanatnak, hogybeszéljen a Mystril fizikailag hasonló fedőszemélyiségeket tartalmazó adatbázisáról. – Nem tudtuk,hogy valamelyik moff körözteti őket. Aztán egy Lázadó szimpatizáns kiszabadított minket, ésszerzett nekünk egy teherhajót. A szuperlézer alkatrészének egyik szegmensét magunkkal vittük,neki meg adtunk egy droidot, amibe letöltöttük a technikai leírást.

– Mi volt ennek a szimpatizánsnak a neve? – kérdezte Solo.Shadának meg kellett erőltetnie az emlékezetét.– Winward – bökte ki végül. – Riij Winward.Solo lassan bólintott.– Szóval te voltál az, mi?– Te tudtál erről? – nézett rá meglepetten Organa Solo.– Olvastam Winward jelentését – felelte Solo. – Benne volt az eligazításban, amit Madine adott,

mielőtt elindultunk az Endorra.– Biztos átsiklottam fölötte – rázta meg a fejét a felesége.– Nos, volt egy-két apró eltérés benne – mondta Solo szárazon. – Winward szerint neki is ígértek

egy szegmenst a szuperlézerből a kiszabadításukért cserébe.– Homokvihar közeledett! – tiltakozott Shada. – Nem volt időnk még egy szegmenst kiszerelni és

berakodni.– És nem éppen nekiadták a technikai leírást – tette hozzá Solo. – Úgymond kölcsön kellett

vennie a droidot, hogy hozzájusson.Shada érezte, hogy lángba borul az arca.– Igen, igazad van – ismerte be. – Ezt elfelejtettem.– Lenyűgöző – mormogta Calrissian alig hallhatóan.Shada rámeredt.– Nem mintha számítana már, de a társaim meg akarták ölni, nehogy megtudja valaki, mit

csináltunk – közölte. – Én akadályoztam meg őket benne.Újra csönd támadt. Nehéz, feszült, kényelmetlen csönd. Shada Organa Solóra szegezte a

tekintetét, próbálva kifürkészni az arcát. A jelenlévők közül ő volt a legmagasabb politikaipozícióban, így a végső szót is neki keli kimondania…

– Van egy ötletem – szólalt meg Calrissian. – A hölgy azt állítja, Karrde tudja, mire képes. Akkormiért nem küldjük el vele?

Shada ránézett Karrdéra, s ösztönös tiltakozása megakadt a torkán. Tizenkét évet fecsérelt azéletéből egy csempészbandára, és nem azért jött a Coruscantra, hogy beálljon egy másikba.

Azonban volt valami Karrde arckifejezésében…– Hová is megy pontosan Karrde? – kérdezte Solo fejét a csempészfőnök felé billentve.– Egy különleges küldetésre – felelte Karrde szárazon. A tekintetét még mindig Shadára szegezte,

különös arckifejezése sem tűnt el. – Calrissian vett rá, hogy megtegyem.– Esetleg elárulnál valamit róla? – kérdezte Organa Solo, miközben szája körül apró mosoly

bujkált.Karrde nem viszonozta a mosolyt.– Lehetséges, hogy van egy példány a caamasi dokumentumból… nem birodalmi kézen – árulta

el. – Megpróbálom megszerezni.Solo és Organa Solo meglepetten összenéztek.– Miért nem szóltál erről korábban? – faggatta Organa Solo. Arcáról eltűnt a derűs türelem.– Mert egészen mostanáig semmi közöm nem volt a dologhoz – felelte Karrde hűvösen. – Nem

érdekelnek a politikai viták, illetve csak annyiban, amennyiben a fejesek és a talpnyalók hasznátveszik az információknak.

Calrissian felé fordult.– Most azonban új tényező jelent meg a képben. S mint arról sikerült meggyőznöd, nem

hagyhatom figyelmen kívül.Organa Solo válla megrogyott, mintha hirtelen hideg fuvallat érte volna a hátát.– Thrawn.– Thrawn – bólintott Karrde komoran. – És igen – nézett Shadára –, nagyon örülnék, ha Shada

velem tartana. Persze, csak ha kedve van hozzá.Shada elfintorodott, szájában keserű ízt érzett. Tizenkilenc évvel elkésve végre meghozza a súlyos

döntést, hogy elpártol saját népétől és az Új Köztársaság mellé áll… csak hogy rádöbbenjen: az ÚjKöztársaság nem tart rá igényt. Csak az az egy ember, aki ugyanúgy ki van taszítva a gyönyörű, újtársadalomból, mint ő maga.

– Persze – mondta Karrdénak. – Miért ne?– Shada, hidd el nekem, Karrde így szerzi a legjobb embereit! – jegyezte meg Calrissian szárazon.

– Ha majd a Wild Karrdén leszel, kérdezd meg Mara Jadét, ő hogy került hozzá.Karrde arcán árnyék suhant át.– Mara nem lesz velünk – közölte. – Többek között ezért is akartam találkozni veled ma, Leia.

Marát egyfajta… baleset érte.Calrissian szégyenlős mosolya lehervadt és a többiek is kiegyenesedtek ültükben.– Miféle baleset? – kérdezte Organa Solo.– Nagyon furcsa – fintorodott el Karrde. – A Starry Ice fedélzetén volt, mikor megláttak egy olyan

azonosítatlan hajót, mint amilyet a bátyád a Kauron rendszerben…– Álljunk meg egy szóra! – szakította félbe Solo. – Miféle azonosítatlan hajót?– Amit Marával láttak a Cavrilhu kalózok bázisa mellett – nézett rá értetlenül Karrde. – Luke nem

küldte el nektek a jelentését?– Elküldte, de csak egy nagyon vázlatosat – bólintott Organa Solo. – Csak annyit mondott, hogy

semmit sem tudott meg a kalózoktól és hogy majd mindenről részletesen beszámol, ha visszajött aCoruscantra. Semmiféle azonosítatlan hajót nem említett.

– Bizonyára nem akart beszélni róluk egy nyilvános csatornán – vélte Karrde. – Vannakmásolataim Mara felvételeiről, amiket a Kauron rendszerben, illetve az Errant Venture mellettkészített. Majd átküldöm őket, mielőtt elmegyek.

– Hagyjuk most a hajókat! – szólt közbe Calrissian türelmetlenül. – Mi történt Marával?– A Starry Ice követte az egyiket egy kis bolygóra a Gradilis-szektorban – felelte Karrde. – Mara

leszállt, hogy körülnézzen egy kicsit, és felfedezett egy erődöt. Egy barlangban egyoldalú társalgástfolytatott valamiféle általunk ismeretlen lényekkel, megemlítette Skywalker nevét válaszulvalamire, amit azok mondtak vagy tettek, aztán hirtelen elhallgatott.

– Úgy érted?… – vált kifejezéstelenné Calrissian arca.– Nem, nem halt meg – nyugtatta meg sietve Karrde. – Akkor legalábbis nem… hallani a légzését

a felvételen, amit a hangrögzítője lőtt fel a Starry Ice-nak.– És azok a lények ismerték Luke-ot? – kérdezte Organa Solo összeráncolt homlokkal. Hogy

gondterhelten vagy aggódva ráncolta-e, azt Shada nem tudta eldönteni.– Ismerték, vagy hallottak róla – felelte Karrde. – A szövegösszefüggésből nem derült ki

egyértelműen.– Azonnal kapcsolatba kell lépnünk vele – mondta Solo a feleségének. – Hátha tud valamit.Karrde öntudatosan megköszörülte a torkát.– Ami azt illeti, én már beszéltem vele. Ő sem értett semmit az egészből.Organa Solo gyanakodva méregette.– És? – sürgette.– Ez a másik dolog, amit el akartam mondani – csappant meg kissé Karrde magabiztossága. –

Elment, hogy megkeresse Marát.Organa Solo arca meg se rezdült, de a helyiségnek abban a felében hirtelen mintha pár fokkal

csökkent volna a hőmérséklet.– Hogy mit csinált? – kérdezte vészjóslóan.– Mara veszélyben van, Leia – kezdett magyarázkodni Karrde. – Csak Luke érhetett oda időben,

hogy tehessen is valamit. Csak neki van esélye, hogy tárgyaljon azokkal a lényekkel, amelyekbeMara belebotlott. És azzal, aki, vagy ami az erődben él. Nemcsak Maráról van szó… hanem azegész Új Köztársaságról.

– Miért, szerinted a bothai zűrzavarral nem ez a helyzet? – mordult fel Solo. Felállt a székéből,úgy meredt Karrdéra. – Több száz kis háború készül kitörni, s legalább a fele a Caamast használjafel ürügyül a régi sérelmek lerendezésére. Az Új Köztársaság diplomáciai iskoláit és ajediakadémiát már kiürítettük, hogy elég közvetítőt tudjunk szétküldeni, de ez sem elég. Itt vanszükségünk Luke-ra!

– Nem én kényszerítettem, hogy menjen – vágott vissza Karrde, nem pontosan Han szemébenézve. – Mérlegelte az összes tényezőt, és maga döntött.

– Csak éppen nem tudta, hogy Thrawn visszatért! – füstölgött Han. – Vagy igen?– Hagyd, Han! – szólalt meg Organa Solo halkan, megérintve férje vállát. – Ami megtörtént,

megtörtént. Karrdénak igaza van: Luke-nak kellett döntenie. Döntött, úgyhogy most nélküle kellboldogulnunk, amíg vissza nem tér.

– Ha ez segít, akkor vegyétek úgy, hogy itt vagyok cserébe én – javasolta Karrde feszülten. –Sajnálom, hogy ilyen rossz híreket hoztam. Tényleg azt hittem, hogy megértőbbek lesztek.

Solo vett egy mély lélegzetet, és hangosan kifújta.– Huh! – mondta. – Rendben… szóval mikor indulsz?– Azonnal – lépett oda Karrde Shadához, a nő felé nyújtva a kezét. – Feltéve, hogy az új

segítőmnek nincs valami dolga előbb.– Én készen állok – jelentette ki Shada, és tudomást sem véve a felé nyújtott kézről, egyedül állt

fel. – Feltéve, hogy Organa Solo tanácsos testőrei végeztek a zsákom és a mászó-felszerelésemszimatolgatásával.

– Az ajtónál vannak, a padlón – közölte komoran az Organa Solo mellett álló noghri.– Remek – biccentett oda Karrde Organa Solónak, miközben elindult a kijárat felé. – Köszönöm a

vendéglátást, Leia. Azonnal értesítelek, ha találtunk valamit.– Még két dolog, Karrde, mielőtt elmennél – szólt utána Organa Solo. – Illetve három. Először is:

nem lesz szükséged egy tolmácsdroidra az utazás során?– Jó ötlet – ismerte el Karrde. – A szervezetemnek természetesen több is van, de pillanatnyilag

egy sincs a Wild Karrde fedélzetén. De könnyűszerrel felvehetek egyet útközben.– Az is időbe telik – ingatta a fejét Organa Solo. – Ha gondolod, kölcsönadhatjuk Thripiót.– Persze, előbb lepucoljuk – morogta Han.– Ez nagyon nagylelkű ajánlat – vonta fel az egyik szemöldökét Karrde. – Ugye semmi köze sincs

ahhoz, hogy így pártatlan beszámolót kapnál tőle az útról, mikor visszatérünk?– Természetesen nincs – válaszolta ártatlanul Organa Solo. – Fáj, hogy egyáltalán eszedbe juthat

ilyesmi.– Bocsáss meg! – hajtotta meg a fejét Karrde. – Ebben az esetben köszönettel elfogadom.– Ahogy Han javasolta, azért szeretnénk pár szót váltani vele az indulás előtt – folytatta Organa

Solo. – Majd odavisszük az űrrepülőtérre, úgyis ide akartad adni azokat a felvételeket. Másodszor:eddig nem árulhattam el, de tekintettel a körülményekre, tudnod kell valamit. Az egyik adatkártyán,amelyet a devaroni talált a Tantiss-hegyen, a következő címke volt: „Thrawn Keze”.

– Igen, hallottam róla – bólintott Karrde.– Hogy a fe… – vonta fel a szemöldökét Organa Solo. – Nem érdekes; nem akarom tudni.– A forrásom és én köszönjük a megértésedet – mondta Karrde. – Viszont eszembe jutott valami,

amit neked kell tudnod. Mielőtt Mara üldözőbe vette azt az ismeretlen hajót, elcsíptük egy adását,amit egyenesen az Errant Venture-nek küldött. Az üzenetet még nem tudtuk megfejteni, deegyértelműen tartalmazza Thrawn nevét. A teljes nevét, nemcsak annyit, hogy „Thrawn”.

– Nem is tudtam, hogy több neve is volt – ráncolta a homlokát Han.– Nem sokan tudják – értett egyet Karrde. – Mara azonban igen. Mint ahogy az idegen hajó

gazdái is.– Szerinted, mit jelenthet ez? – kérdezte Organa Solo.– Nem tudom – rázta meg a fejét Karrde. – Talán többet tudunk majd, ha Skywalker és Mara

visszatérnek. Akárhogy is, ebből is adok egy másolatot. Azt mondtad, három dolog?Organa Solo elmosolyodott. Mosolyát kissé beárnyékolta a feszültsége, de azért mosoly volt.– Az Erő legyen veled! – mondta halkan.Karrde – szinte önkéntelenül, gondolta Shada – visszamosolygott.– Veled is – válaszolta. A tekintete Solóra és Calrissianra rebbent. – Mindnyájatokkal – tette

hozzá. – Viszlát.

– Szép kis beszédet tartottál odabent – jegyezte meg Shada, miközben Karrde felszállt aterepsiklóval az Orowood-torony platformjáról, és a Nyugati Bajnok mezeje felé fordította az orrát,ahol a Wild Karrde várt rá. – Egy kicsit talán túlspiráltad, de egész jó volt.

– Igazán kedves vagy – nézett rá Karrde a szeme sarkából. A nő mereven előrenézett a sötétségbeburkolózott coruscanti tájra, arcát halványan megvilágította a vezérlőpult fénye. Erősebb fénybensem tudna leolvasni semmit az arcáról, döntötte el magában Karrde. – Megkérdezhetem, hogy a

beszélgetés melyik része tűnt neked beszédnek?– Az, amelyikben kifejtetted, miért Skywalkernek kellett elmenni Mara Jade után – válaszolta

Shada. – Nem arra számítottál, hogy örömujjongásban törnek ki a hír hallatán, igaz?Karrde vállat vont.– Arra sem számítottam, hogy ennyire dühösek lesznek miatta – árulta el. – Bár az igazsághoz

hozzátartozik, hogy egészen mostanáig nem tudtam Thrawnról.– Nem tudom elhinni, hogy életben maradt – rázta meg a fejét Shada.– Én sem – értett egyet Karrde. – Ugyanakkor ugyanolyan nehéz lenne elhinni, hogy a Birodalom

egy ilyen veszélyes témával blöffölne. Vagy tényleg visszatért Thrawn, vagy valakinek egy 23-asvan a kabátujjában.

Shada láthatólag eltöprengett ezen.– Tegyük fel, hogy ez a Thrawn valójában csak egy klón! – szólalt meg végül. – Ugyanolyan

zseniális lenne, mint az igazi?– Azt hiszem, ez attól függ, hogy a taktikai képességei milyen mértékben voltak vele születettek,

és milyen mértékben tanultak. – Karrde elgondolkodott egy percre. – És attól, hogy vettek-e mintátThrawn elméjéről a villámtanításhoz, illetve hogy milyen jól sikerült a felvétel. Nem tudom.

– Már csak azért, mert ha van egy klónjuk Thrawnról, akkor miért ne lehetne akár ötven is? –folytatta Shada. – És ha van ötven Thrawn-klónjuk, akkor miért ne lehetne száz arról az őrült sötétjediről, Joruus C'baothról is?

Karrde megborzongott. Ez az utóbbi lehetőség eszébe sem jutott eddig.– Tényleg, miért is ne?Shada nem válaszolt a költői kérdésre, s a siklóra komor csend ereszkedett. Karrde gépiesen

vezetett, nem igazán látva a Coruscant fenséges, egész horizontot betöltő fényeit.Vagy talán épp azoknak a fényeknek a teljes pusztulását látta. Thrawn ezzel fenyegetőzött, mikor

legutóbb megtámadta a bolygót. Ez alkalommal azonban nemcsak fenyegetőzne.Már a Wild Karrde megnyugtatóan szilárd törzse felé ereszkedtek, mikor Shada újra megszólalt.– Szóval ki ez a Jorj Car'das, akit keresünk?Karrde elhessegette magától a rátámadó csillagrombolók látomását.– Egyszer régen, ugyanabban az üzletágban dolgoztunk – mondta a nőnek. – Ami azt illeti,

valószínűleg még most is ez a helyzet.– De nem vetélytárs? – dobta fel a kérdést Shada.– Látom, semmi sem kerülte el a figyelmed a hálószobában – bókolt Karrde. – Jut eszembe: csak

kíváncsiságból, hol a fenében bújtál el? Egyetlen helyet sem láttam, ahol egy noghrinál nagyobblény elrejtőzhetett volna.

– A földön feküdtem a hátsó ágy és a fal között – árulta el Shada. – Az ilyen rések mindigkisebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában. Ha nem a vetélytársad Car'das, akkor mi?

– És még makacs is – mosolyodott el Karrde. – Ezt a tulajdonságot kifejezetten nagyra értékelemaz embereimben.

– Örömmel hallom – morogta Shada. – Ha nem a vetélytársad, akkor mi?Előttük a Wild Karrde hangárkapuja kitárult, hogy befogadja őket.– Akkor kérdezd majd meg, ha már az Exocron rendszerben járunk! – fordult a nő felé Karrde. –

Feltéve, hogy egyáltalán eljutunk addig.Shada halkan felhorkant.– Azt várod tőlem, hogy a becsületszavadért kockára tegyem az életem?– Nem muszáj jönnöd – mondta Karrde lágyan. – Ha menni akarsz, most még megteheted.Shada elfordította a fejét.– Köszönöm a lehetőséget. Maradok.A sikló tompa csattanással zökkent a helyére a Wild Karrde hangárjában.– Ahogy akarod – kapcsolta ki Karrde a motorokat. – Csak kíváncsiságból: miért hagytad ott

Maziccot?Shada kibújt a biztonsági övek alól.

– Ezt majd akkor kérdezd meg, ha kifelé jövünk az Exocron rendszerből – felelte kajánul. –Feltéve, hogy egyáltalán eljutunk addig.

A választ meg sem várva kinyitotta az ajtaját, és leszökkent a fedélzetre.– Biztos vagyok benne, hogy néhányunknak sikerül – morogta Karrde, a tekintetével követve a

nőt, ahogy a többi jármű között kanyarogva határozottan elindult a hangár kijárata felé.A kérdés csak az volt, kiknek.

23. FEJEZET

Ez alkalommal a riadó nem a desszert közepén harsant fel, hanem az éjszaka közepén.Wedge azonnal felébredt, kezével a szirénát kikapcsoló gomb után tapogatózott, ami nem volt ott,

ahol lennie kellett volna. Mikor felhúzta a térdét, keményen nekiütközött valakinek; s ahogy az élesfájdalomtól teljesen magához tért, Wedge-nek eszébe jutott, hol van. A parancsoknak – és Bel Iblistábornok egyik újabb megérzésének – engedelmeskedve ő és a Zsiványkommandó többi tagja az X-szárnyújában aludt.

A még mindig harsogó sziréna hangjából ítélve a tábornok megérzése ezúttal is beigazolódott.Lecsapott a kapcsolóra – most el is találta –, és bekapcsolta a komot.– Antilles! – csattant fel.– Teljes készültség! – csattant vissza Perris parancsnok hangja. – Segélykérő hívást kaptunk a

Bothawuiról.– Szörnyű – morogta Wedge, és bekapcsolta a hajtóműveket. A bothaiak jönnek neki egy alvással.

– Oké, Zsiványok, hallottátok a parancsnokot! Gyerünk, mozdítsátok meg a seggeteket!A pilóták kórusban jelentkeztek be, és a hajtóművek visítása kezdte betölteni a di'tai'ni

diplomáciai leszállópálya számukra kijelölt szegletét. Egy szerelőruhás alak – valószínűleg egytrintic, bár a félhomályban nehéz lett volna megmondani – vadul ügetett feléjük, hevesen lengetve akarját a kétségtelenül nem engedélyezett zaj hallatán. Wedge visszaintett neki, és beindította azantigravitációs segédhajtóműveket. – Mi az, újabb tüntetés a Klánok épülete előtt?

– Kapaszkodj a sisakodba! – tanácsolta Perris komoran. – A bothaiak szerint egy leresi támadóerőtart feléjük.

– Egy leresi támadóerő? – pislogott Wedge.– Ezt mondják – erősítette meg a koordinátor. – Egy teljes flotta… és meg ne kérdezd, mi a bajuk!– Válassz valamit – morogta Zsivány Három. – Az ember annyi minden miatt utálhatja

mostanában a bothaiakat.– Azért ne süllyedjünk egy bizonyos színvonal alá – tanácsolta Wedge. Az X-szárnyúak már mind

a levegőben voltak, kezdtek felzárkózni mellé, ahogy az űr felé süvítettek. – Perris, hol van atábornok?

– Épp felszáll – válaszolta Perris. – C'taunmar és az A-szárnyúi kísérik a siklóját, csak a biztonságkedvéért. Pár perccel le vagyunk maradva tőletek, de azt mondta, menjetek előre!

– És mit csináljunk? – kérdezte Zsivány Öt. – Blöfföljünk a leresieknek, amíg oda nem értek?– Persze – felelte Perris szárazon. – Már ha vissza nem fordulnak a dicső Zsiványkommandó

érkezésének a hírére.– Ja, mer' igen – morogta Zsivány Öt ugyanolyan szárazon. – Hát nem szerencsések a bothaiak,

hogy mi és a hírnevünk véletlenül csak kétrendszernyire van tőlük?Wedge a homlokát ráncolta. Most, hogy jobban belegondolt, tényleg szerencsésnek tűntek.

Gyanúsan szerencsésnek, ami azt illeti.– Perris, elő tudod szedni az eredeti parancsot, amivel iderendeltek minket? – kérdezte.– Már előszedtem. – Perris hallhatóan vigyorgott. – A Coruscant szerint a di'tai'ni kormány

kifejezetten Bel Iblis tábornokot kérte fel, hogy közvetítsen a külhoni munkásokkal folytatottvitájukban.

– Nem tudja valaki, tartozik-e a di'tai'ni kormány a bothaiaknak komolyabb pénzösszeggel vagyvalami szívességgel? – érdeklődött Zsivány Kilenc.

– Jó kérdés – hümmögte Perris elgondolkodva. – Nagyon jó kérdés.– Tudod, a jó öreg CorSec-es kiképzés – vigyorgott Zsivány Kilenc. – Alapszabály: keresd a

pénzt!– Nos, pillanatnyilag a pénz irreleváns – szólt közbe Wedge. Már mélyen bent jártak az űr

sötétjében, közel az ugróponthoz. – Felkértek minket az Új Köztársaság egyik tagállamának amegvédésére, és pontosan ezt fogjuk tenni.

– Sok szerencsét! – búcsúzott Perris. – Igyekszünk utánatok.A műszerfal felcsipogott: a pálya készen állt.– Oké, Zsiványok! – kiáltotta Wedge. – Nyomás!A Bothawuihoz vezető repülés valamivel tovább tartott, mint mikor egy hete a Sif'krie-k és

pommwomm-szállítmányaik segítségére siettek. Valahogy mégis rövidebbnek tűnt. Wedge agya aközelgő leresi támadáson és a valószínűsíthető bothai visszavágáson, illetve azon járt, hogy mittehet a szakaszával a két ellenfél között.

És nemsokára, talán túlságosan is hamar, megérkeztek.– Zárkózzatok föl! – adta ki a parancsot, ahogy az utolsó X-szárnyú is kilépett a hiperűrből. –

Távolsági érzékelőket bekapcsolni!– Szerintem – kezdte Zsivány Kettő feszülten – erre nem lesz szükség.Wedge elfintorodott.– Nem – értett egyet. – Szerintem sem.A leresi támadóerő volt az. És a változatosság kedvéért a bothaiak most nem túloztak. A közeledő

X-szárnyúak előtt szétterülve az égen hat hadihajó lebegett. Szokatlan formáik ellenére méretbenfelvehették a versenyt az Új Köztársaság rohamfregattjaival. További húsz kisebb hajó töltötte ki aköztük tátongó űrt, s legalább ötszakasznyi vadászosztályú egység vette körül az egész csoportot.

– Nem bánnám, ha a hírnevünk tényleg hatna ma – morogta Zsivány Tizenkettő.– Pofa be! – szólt rá Wedge a köteléket tanulmányozva. Jóval a Bothawui pajzsán és a felszíni

fegyverek hatósugarán kívül jártak még. Nem emlékezett, hogy keringtek-e védelmi platformok abothaiak központi bolygója körül, de ha keringtek is, pillanatnyilag egy sem tartózkodott a bolygófeléjük eső oldalán.

Azaz a Zsiványkommandó csak magára számíthatott. Tizenkét X-szárnyú, meg a hírnevük.Wedge megköszörülte a torkát és széles sávú általános csatornára állította a komját.– Wedge Antilles tábornok és az Új Köztársaság Zsiyánykommandója hívja a leresi támadóerőt –

jelentette be. – Önök engedély nélkül tartózkodnak a bothai űrben. Kérem, nevezzék meg aszándékaikat!

– Ez az ügy nem önökre tartozik, Zsiványkommandó! – válaszolta egy meglepően dallamos hang.– Ez magánjellegű vita a leresi és a bothai kormány között.

Wedge rápillantott a kijelzőire. Bel Iblisnek és a Peregrine-nek még semmi nyoma.– Megkérdezhetem, milyen jellegű vitáról van szó?– Halálról és feltámadásról – felelte a dallamos hang. – Két leresi bothai kezek általi haláláról, és

a bothaiak ellenállásáról, hogy feltámasszák őket.Wedge elfintorodott, és átkapcsolt a Zsiványok frekvenciájára. Nyilvánvalóan nyelvi problémába

ütközött – valamelyik leresi fogalmat vagy kifejezést nem pontosan fordítottak át Basicre. És voltmég más is, amit nem értett.

– Tudja valaki, miről beszél? – kérdezte.– Várj egy kicsit… átnézem a feljegyzéseket! – mondta Zsivány Tizenegy. – Sejtek valamit…

hoppá, itt van. Az Egyesült Klánok épülete előtti tüntetés során megöltek két leresit. Mind a kettőtlelőtték, az egyiket még azelőtt, hogy a tömeg betört az épületbe.

– Kösz – kapcsolt vissza Wedge. – Leresi parancsnok, megértem a veszteség felett érzett dühüket.Mit követelnek a bothaiaktól kártérítésül?

– A leresi törvény egyértelmű – felelte az idegen. – Karmot karomért, szarvat szarvért, életet

életért. A bűnösét, vagy tíz ártatlanét a törzséből.Wedge hátán végigfutott a hideg.– Hogy érti, hogy tíz ártatlant? – kérdezte óvatosan.– A bothaiak nem hajlandóak átadni azokat, akik megölték a két fegyvertelen leresit – mondta a

hang kifejezéstelenül. – Ennél fogva a két élet ára húsz élet lesz.Micsoda matematikai pontosság! – gondolta Wedge. De hogy akarják ezt a mutatványt

végrehajtani a pajzs felé menekülő rengeteg bothai hajó között…?– Hűha – szólt bele a komba Zsivány Négy halkan. – Három-hat négy-egyes vektor.Wedge odanézett. A mögöttük és alattuk lévő bolygó horizontján épp akkor tűnt fel egy apró

űrállomás.– Egy alacsony pályájú, null-gravitációs kristályüzem – folytatta Zsivány Négy komoran. – Mon

kalamári tervezés. Ha jól emlékszem, tizenöt-huszonkét munkás fér el rajta.Wedge lenyelt egy káromkodást, és átkapcsolt a privát frekvenciájukra. – Elfogópálya! –

parancsolta. – Az űrállomás és a leresik között akarok lenni!Miközben energiát adott a hajtóművekre, visszakapcsolta a komot.– Megértem a bothai kormánnyal szemben érzett haragjukat – mondta az idegen parancsnoknak. –

Önnek azonban meg kell értenie, hogy nem nézhetjük végig tétlenül, ahogy ártatlanokat öl meg. BelIblis tábornok hamarosan itt lesz; talán ő közvetíthetne…

– Szó sem lehet közvetítésről! – jelentette ki a leresi határozottan. – Ez a törvény, és a törvényt bekell tartani. Sem maguk, sem más nem állíthat meg minket.

A tárgyalás egy kattanással véget ért.– Lehet, hogy nem – morogta Wedge, miközben visszakapcsolt a Zsiványok csatornájára. – De

azért megpróbáljuk. Rendben, Zsiványok, kezd komolyra fordulni a dolog! Szárnyakat támadásihelyzetbe! – Keze elindult a kapcsoló felé…

– Ne! – kiáltotta váratlanul Zsivány Kilenc. – Ne nyissátok szét a szárnyakat!Wedge keze megállt a kapcsoló fölött.– Miért ne?– Nem tudom – felelte Zsivány Kilenc feszült hangon. – Valami nem stimmel. Nem tudom

pontosan… de valami határozottan nem stimmel.– Zsivány Vezér? – kérdezte Zsivány Nyolc.– Várjatok! – kapcsolta át a komot Wedge Zsivány Kilenc saját frekvenciájára. – Corran? Mi a

baj?– Mint mondtam, nem tudom – ismételte meg Zsivány Kilenc. – Csak azt tudom, hogy veszélyt

éreztem, mikor elrendelted a szárnyak szétnyitását. Már futtatom a teszteket, de eddig semmieredmény.

– Ez is valami?… – tétovázott Wedge, még egy biztonságos csatornán sem akarva rákérdezni amásik jediképességeire.

– Azt hiszem, igen – válaszolt azért a kérdésre Zsivány Kilenc.Wedge odapillantott a leresi hajókra. Nem mozdultak a helyükről. Türelmesen várták, hogy

célpontjuk eléjük keringjen.És láthatólag a legkevésbé sem zavartatták magukat a Zsiványkommandótól…Visszaváltott a Zsiványok frekvenciájára.– Mindenki tartsa a pályát! – parancsolta, Zsivány Kilenc felé fordítva az X-szárnyúját. –

Különösen te, Zsivány Kilenc. Közel leszek.Egy perc múlva már szoros gyakorlótéri alakzatban repültek, Wedge jobb oldali ikerlézerei

majdnem súrolták Zsivány Kilenc fúvókáinak alját.– Rendben – óvakodott még közelebb Zsivány Vezér. – Te látod az én jobb oldalamat, én látom a

te bal oldaladat. Gyorsan nézd meg, van-e valami, aminek nem kellene ott lennie. Ha nincs, akkorhelyet cserélünk.

– Felesleges – közölte Zsivány Kilenc feszülten. – Megvan: egy vékony henger függőlegesenbeállítva a szárnyak közé, pontosan a lézerek energiakábele előtt.

– Neked is van egy – morogta Wedge. Most, hogy tudta, hol kell keresnie, szinte kiszúrta a szeméta szerkezet. – Tízet egy ellen, hogy az egész szakaszt aláaknázták.

– Rendben, akkor nem nyitjuk szét a szárnyakat – mondta Zsivány Kettő. – Attól még lőhetünk,nem?

– A helyedben nem próbálnám meg! – figyelmeztette Wedge, a homlokát ráncolva az ártalmatlankülsejű hengerre. – Ugyanis… Corran, fordulj jobbra egypár fokkal!

Zsivány Kilenc fúvókája lassan elfordult tőle.– Ahogy gondoltam! – köpte ki magából a szavakat Wedge utálkozva. – A henger teteje kétfelé

ágazik. Az egyik a szárny szervójába megy, a másik pedig egyenesen a lézer energiavezetékébe.Szerintem, ha szétnyitjuk a szárnyakat vagy tüzet nyitunk a lézerekkel, akkor a lézerek kimennek.Vagy valami még rosszabb.

Zsivány Tizenkettő veszettül káromkodott.– Csak az a két leresi lehetett a di'tai'ni szerelők között, akik állandóan körülöttünk lófráltak! –

mondta dühösen. – Most mit csináljunk, próbáljunk meg blöffölni?Wedge ismét ránézett a leresi hajókra. Már elindultak, kezdték lassan körülvenni a tehetetlenül

feléjük haladó űrállomást.– Semmi értelme – felelte halkan. – Tudják, hogy nem tehetünk semmit.Úgyhogy tehetetlenül nézték, ahogy a leresiek gyorsan, hatékonyan, szisztematikusan kezdték

elpusztítani az űrállomást. Elvéve húsz ártatlan életet a két bűnös helyett.Mire a Peregrine és a csapásmérő egység többi része megérkezett, már vége is volt.Vagy, talán pontosabban, csak akkor kezdődött.

– Hát elkezdődött – jelentette be Leia kifejezéstelen hangon, miközben bezárta maga mögött alakásuk ajtaját és lerogyott Han mellé a díványra. – Végül elkezdődött a lövöldözés.

– Igen, hallottam – bólintott Han komoran, aggodalmasan átölelve a feleségét. – Mit tesz aSzenátus az ügyben?

– Nagyrészt azt próbálja kitalálni, hogy mit tehet – felelte Leia.– Mit kell ezen kitalálni? – értetlenkedett Han. – A leresiek lemészároltak huszonegy bothait, arról

már nem is beszélve, hogy darabokra lőttek egy teljesen jó űrállomást. Gavrisom nem rendelheti elegyszerűen, hogy állítsák bíróság elé a leresi kormányt?

– Bárcsak ilyen könnyű lenne! – sóhajtott fel Leia. – Sajnos nem az. A Nagytanács három tagjamár bejelentette, hogy nem szavazza meg ezt a javaslatot, azon az alapon, hogy a bothaikormánnyal szemben nem léptünk fel így a Caamas elpusztításának ügyében.

– De hát az nem ugyanaz! – makacskodott Han. – Sőt! Pont az ellenkezője. A leresiek ártatlanokatgyilkoltak meg; a Caamas-ügy meg arról szól, hogy ne büntessünk meg ártatlanokat.

– Azt sem követeltük, hogy a bothaiak büntessék meg azokat az életben maradt őröket, akikbelelőttek a tömegbe – emlékeztette Leia.

Megérezte férje feltörő zavarát.– Igen – morogta Han. – Miattam.Leia nyugtatóan megsimogatta a térdét.– Nemcsak miattad, drágám – mondta. – A Tanács álláspontja szerint az őrök tette önvédelemnek

minősül. Sajnos ezzel nem mindenki ért egyet.– Klán-észjárás! – horkant fel Han.– Igen, tudom – bólintott Leia. – Számomra is érthetetlen, hogy lehet valaki tetteiért a rokonait

vagy a törzse tagjait felelőssé tenni. A valóság azonban az, hogy a családi vagy törzsi felelősségrevonhatóság még mindig sok kultúra központi pillére.

– Talán – ismerte el Han. – A leresieknek ettől függetlenül az orrára kell koppintani. Ha nemteszitek meg, csak felbátorítjátok a többieket, hogy nekimenjenek a bothaiaknak.

– Már nekimentek – közölte Leia megrázkódva. – Egy tucatnyi kormány értesítette a Szenátust,hogy benyújtja a saját követelései listáját a bothaiaknak.

– És ha nem teljesítik?

– Csak burkoltan fenyegetőznek – vont vállat Leia.Han torka mélyéről hörgés szakadt fel.– Tudod jól, édes, milyen nagy becsben tartom a bothaiakat, de ez már kezd nevetséges lenni.

Gondolom, Fey'lya Gavrisomnak könyörög védelemért.– Nincs rá szükség – rázta meg a fejét Leia. – A diamalák és kalamárik már bejelentették, hogy

hajókat küldenek a Bothawuihoz a további agressziók ellen.– Ugye csak viccelsz? – füttyentett halkan Han. – Miféle hajókat?– Nagyokat – felelte Leia kurtán. – A kalamárik csillagcirkálókat, a diamalák néhány Nebula és

Endurance osztályú csatahajót. Azt mondják, az ártatlanok jogait védelmezik. Mások szerint viszontcsak a bothai manipulációk legújabb áldozatai.

– Én erre szavaznék – húzta el a száját Han. – Bel Iblis bebizonyította már, hogy a bothaiak álltaka mögött a nevetséges di'tai'ni közvetítési kérelem mögött?

– Konkrétan még nem, de személy szerint biztos benne, hogy az egész csak ürügy volt, hogykényelmes távolságba kerüljön a csapásmérő ereje a Bothawuitól – fintorodott el Leia. – Ez és aleresiek szabotázsa a Zsiványok lézerei ellen…

– Micsoda, beismerték?– Nemcsak beismerték, egyenesen büszkék voltak rá – mondta Leia. – Szerintük igen

tiszteletreméltó dolog megakadályozni, hogy kívülállók is megsérüljenek a vitáikban.– Fogadni mernék, Wedge nagyon örült ennek a magyarázatnak! – horkant fel Han.– Ő és Garm szinte lézersugarakat szórt – mosolyodott el Leia. – Garm nyíltan megmondta

Gavrisomnak, hogy az Új Köztársaság nem fog gyalogot játszani senki politikai játszmájában.– Ez elég pontos idézetnek tűnik – hümmögte Han. – Fordulj csak meg egy kicsit! – Kihúzta a

karját Leia háta mögül, és elkezdte masszírozni a vállát.– Az is – nyögte Leia, érezve, ahogy a feszes izmok vonakodva ellazulnak Han ujjai alatt. – Ez jó.– Akkor jó, mert azért csinálom – próbált humorizálni Han. – Tudod, nem volt túl okos dolog a

bothaiak részéről olyasvalakiből hülyét csinálni, mint Bel Iblis.– Biztos vagyok benne, hogy ezt ők is tudják – értett egyet Leia. – Ez is csak azt mutatja,

mennyire kétségbe vannak esve.Érezte, hogy Han megrázza a fejét.– Őrület ez az egész, Leia. Hát senkit sem érdekel, hogy Thrawn visszatért?– Persze hogy nem – felelte Leia. – Az egyik felük egy szót sem hisz el az egészből: szerintük a

diamalák főzték ki az egészet, hogy mindenkit megijesszenek, és futni hagyják a bothaiakat. Amásik felük elismeri, hogy igaz lehet, de nem hiszi, hogy a Birodalom bármilyen fenyegetéstjelenthetne a számunkra.

– Akkor mind bolondok – morogta Han. – Thrawn rejteget valamit a kabátujjában. A Falcont rá,hogy így van!

– Egyetértek – sóhajtott fel Leia. – Ugyanakkor a jelenlegi helyzetben szinte nem is kell tenniesemmit. Az Új Köztársaság lassan több száz fegyveres táborrá bomlik a Caamas-ügy miatt.

– A caamasiak nem tudják valahogy leállítani a dolgot? – kérdezte Han. – Ők sem akarhatják ezt.– Nem is akarják. De meg kell értened, hogy a Caamas most már csak ürügy, nem az igazi

probléma. Mindenki azt állítja, hogy a Caamas érdekeit és az igazságot tartja szem előtt, de sokancsak csatakiáltásnak használják a dolgot, hogy lerendezzék a régi ügyeiket.

– Igen – mondta Han keserűen. – Mihez kezdünk most?– Csak egyvalamit tehetünk – vélte Leia. – El kell vennünk tőlük az ürügyet; azaz meg kell

szereznünk azoknak a bothaiaknak a listáját, akik valóban részt vettek a Caamas elpusztításában, ésbíróság elé kell állítanunk őket.

Han érzelmeiben parányi változás állt be.– Értem – bólintott. – Hát… Karrde megpróbálja.– Beszéltél ma vele? – ráncolta a homlokát Leia. – Azt hittem, már elment a Coruscantról.– Én is úgy tudom – felelte Han. – Nem, csak üzentem néhány csempésznek, hogy beszélni

akarok Mazzickal.

– Miről?– Szeretném tudni, tényleg neki dolgozott-e ez a Shada D'ukal – magyarázta Han. – És hogy

pontosan miért hagyta ott.– De ugye nem Karrdéért aggódsz? – mosolyodott el Leia.– Dehogy! – tiltakozott Han. – Persze hogy nem. Tud ő vigyázni magára.– Nyugalom, szívem – paskolta meg ismét a térdét Leia. – Én is kedvelem.– Én nem kifejezetten kedvelem – ellenkezett tovább Han. – Úgy értem, néha komolyan

megfájdul tőle az ember feje.– Mint ahogy valaha tőled is, drágám – emlékeztette Leia. – Sőt, ami azt illeti, még most is.

Tudod, néha eszembe jut, hogy ha nem csatlakoztál volna a Felkeléshez, akkor most te is valamiolyasmi lennél, mint Karrde.

– Lehet – vont vállat Han. – A szakáll kivételével.– Hála az Erőnek az apró kegyekért! – jegyezte meg Leia szárazon. – Szóval így zajlott az én

napom. Te mit csináltál azon kívül, hogy a csempész barátaiddal cseverésztél?– Nagyrész gondolkodtam – felelte Han. – Méghozzá azon, hogy épp itt lenne az ideje eltűnnünk

egy kis időre.– Milyen kellemes gondolat! – dorombolta Leia. – Kár, hogy Gavrisom megőrülne, ha most

próbálnék elmenni.– Azért már megérné – jelentette ki Han mély meggyőződéssel. – Még sohasem láttam Pufogót

őrjöngeni.Leia elmosolyodott.– Értékelem az ötletet Han, őszintén. De te is tudod, hogy nem mehetünk.– Túl könnyen feladod! – korholta szelíden a férje. – Fogadni mernék, hogy el tudnám intézni a

dolgot.Leia elhúzódott a masszírozó kezek elől, és a homlokát ráncolva szembefordult Hannal. Újabb

változást érzékelt az érzelmeiben…– És feltéve, hogy tartom a fogadást – kezdte gyanakodva –, mit mondanál, mit csináltál még ma?Han megajándékozta egyik ártatlan pillantásával.– Én? Ó, semmi különöset. Most fogadtunk vagy nem?– Elég ebből, Han – szólt rá Leia, némi fenyegetést csempészve a hangjába. – Hol foglaltál

szobát?Mint mindig, a fenyegetése most is látható eredmény nélkül pattant le róla.– Semmi különös – tárta szét a karját a férfi, de az ártatlan tekintet alatt most már egy mosoly

bujkált. – Csak arra gondoltam, hogy elugorhatnánk a Kanchen-szektorba. Pontosabban szólva, aPakrik Majorra.

Leia az emlékezetében kutatott. Hallott már a Kanchen-szektorról és emlékezett rá, hogy a PakrikMajoron van a szektor fővárosa. De ez volt minden.

– Mi van ott, ami érdekelhet minket? – kérdezte.– Abszolúte semmi – biztosította Han. – Ööö… úgy értem, eltekintve a szektor szokásos éves

konferenciájától, amire az Új Köztársaság tisztviselőjének feltétlenül el kell mennie. Tudod…diplomáciai udvariasság meg ilyenek.

– És miféle válságban kell már megint közvetítenem? – sóhajtott fel Leia.– Épp ez benne a gyönyörű – vigyorgott most már nyíltan Han. – Nincs semmiféle válság.

Arrafelé minden teljesen békés. Végigülünk néhány unalmas beszédet, aztán irány a csend és apihenés!

– Feltéve, hogy van a közelben egy csendes hely.– Van! – közölte Han diadalmasan. – A Pakrik Majornak van egy testvérbolygója, a Pakrik Minor,

ahol nincs semmi más, csak farmok, néhány kocsma és rengeteg lakatlan terület.Egyre jobban hangzott a dolog.– Azt mondtad, farmok?– Főleg gyümölcsöket és gabonafélét termelnek – magyarázta Han. – De vannak hegyek és

erdők… és van csend. És senkinek sem kell tudnia róla, hogy odamegyünk.– Kivéve Gavrisomot! – sóhajtott fel Leia sajnálkozva. – Ő pedig sohasem fog beleegyezni.Han vigyora még jobban kiszélesedett.– Dehogynem. Ami azt illeti, már fel is hívtam, és mindent elrendeztem vele. Egyszerűen imádta

az ötletet.– Imádta? – pislogott Leia.– Na jó, lehet, hogy nem imádta – visszakozott Han. – De elengedett minket, és ez a lényeg, nem?– De – nézett a szemébe Leia. – Eldobod a másik kesztyűt is, vagy nem?Han vállat vont.– Nem mondta ki egyértelműen – ismerte be vonakodva –, de úgy éreztem, nem bánná, ha

eltűnnék egy időre.– Még így is, hogy Thrawn megint a nyakunkon van?– Különösen így – fintorodott el Han.Leia felsóhajtott, és két kezét a tarkójára tette. Gondolhatta volna, hogy valami ilyesmi van a

dolog mögött. A Hanhoz tapadó bothawui lövöldözéssel és azzal, hogy ő pedig támogatta Landót aThrawn-ügyben, politikai szempontból kellemetlenné váltak. Nem csoda, hogy Gavrisom kapott azalkalmon, hogy egy időre eltüntesse őket a nyilvánosság elől.

– Ne haragudj, Han! – kért bocsánatot. – Állandóan túl sokat kérdezősködöm, igaz?– Semmi gond, édes – ölelte meg szorosan a férfi. – Ne hagyjuk, hogy elvegyék a dolog örömét. A

mi ötletünk volt, hogy vakációra menjünk, akármit is gondolnak.Leia feszülten elmosolyodott.– „Dobjál csak ki nyugodtan; elmegyek!” – idézte a régi viccet.– Valahogy úgy – helyeselt Han. – Egyébként beszéltem Csubival, és azt mondta, nyugodtan

maradhatnak még egy darabig a gyerekek a Kashyyykon. Végre kettesben tölthetünk egy kis időt.– Tudod – fúrta az arcát Han nyakába –, majdnem pont ugyanezt mondtam, mikor Gavrisom

elküldött minket a Bothawuira. Láttad, abból mi lett.– Nos, ez alkalommal minden rendben lesz – jelentette ki Han határozottan. – Se bothaiak, se

tüntetések, se lövöldözés. Garantálom.– Vigyázz, mert szavadon foglak! – figyelmeztette Leia, egy gyors csók erejéig kibontakozva az

ölelésből. – Mikor indulunk?– Amint összecsomagoltál – fogta meg a karját Han. – De siess… én már órák óta kész vagyok.– Igen, uram! – mondta Leia félig komolyan, félig gúnyosan. Felállt, és elindult a hálószoba felé.

Néhány békés, csendes nap, távol minden bajtól és vitától. Igen, pontosan erre van szüksége.A Pakrik Minor gabonamezői. Már alig várta.

24. FEJEZET

A felderítők az elmúlt huszonnyolc órát a rendszer átfésülésével töltötték; s mikor visszatértek, aztjelentették Pellaeon admirálisnak, amire számított. A Chimaerától eltekintve a Pesitiin rendszerolyan elhagyatott volt, amilyen az űr csak lehetett.

– Uram, szerintem elutasították az ajánlatát – vélte Ardiff kapitány Pellaeon mellé lépve acsillagromboló parancsnoki folyosóján.

– Lehetséges – nézett ki Pellaeon az ablakon a csillagokra.– Mint ahogy az is, hogy az általam javasolt időpont egy kicsit optimista volt. Bel Iblis

tábornoknak talán nehézségei támadtak, miközben megpróbálta meggyőzni az Új Köztársaságvezetését, hogy érdemes tárgyalniuk velem.

– Vagy nehézségei támadtak, miközben megpróbált összeszedni elég hajót ahhoz, hogy elkapjonegy birodalmi csillagrombolót – mondta Ardiff baljóslatúan. – Nem megy ki a fejemből, hogy egyhatalmas pókháló kellős közepébe telepedtünk bele szép kényelmesen.

– Nyugalom, kapitány – csitította Pellaeon a fiatalabb férfit. Bimbózó katonai képességei ellenéreArdiff hajlamos volt túl sokat jártatni a száját, mikor aggódott valami miatt. – Bel Iblis becsületesember. Nem árulna el ilyen aljas módon.

– Úgy emlékszem, ugyanakkor nagyon becsvágyó is – vágott vissza Ardiff. – És jelenleg szinteelvész az Új Köztársaság haderejét elözönlő tábornokok és admirálisok között. Könnyenelőfordulhat, hogy egy becsvágyó ember az ön elfogásával akar reflektorfénybe kerülni.

– Szeretném azt hinni – mosolyodott el Pellaeon –, hogy az eltelt évek ellenére még mindig ilyenértékes trófea vagyok. De nem hiszem, hogy így lenne.

– Ön olyan szerény lehet, amilyen csak akar, admirális – nézett ki feszengve Ardiff a csillagoségboltra. – Pillanatnyilag azonban egyedül ön az, aki összetartja a Birodalmat.

Pellaeon követte a kapitány tekintetét.– Vagy aki esélyt jelenthet a fennmaradásra – tette hozzá halkan.– Nevezze, ahogy akarja, uram! – jelentette ki nyersen Ardiff. – Attól még tény marad, hogy

Vermel ezredes nem tért vissza. Vajon miért?– Nem tudom – ismerte be Pellaeon. – De úgy látom, önnek van egy elmélete.– Igen, uram, ugyanaz az elmélet, ami a Yaga Minorról való távozásunkkor – bólintott Ardiff. –

Szerintem, Vermel megtudott valamit, vagy közvetlenül Bel Iblistől, vagy valaki mástól. Akármit ishallott, Bel Iblis kénytelen volt elzárni valahová, ahonnan nem tudja felvenni önnel a kapcsolatot. Alegjobb esetben csak az időnket vesztegetjük itt, a legrosszabban csapda vár ránk.

– Még így is megéri, kapitány – mondta Pellaeon halkan. – Adunk még néhány napot BelIblisnek, hogy felbukkanjon. Azután…

– Pellaeon admirális! – kiáltott fel az érzékelők konzolját kezelő tiszt a harcállásából. – Közeledőhajók, uram. Nyolcat számoltunk meg eddig, a vektoruk egy-hat-négy öt-nulla-három.

Pellaeon torka elszorult.– Azonosította őket? – kérdezte, próbálva megőrizni hangja higgadtságát.– Négy koréliai naszád! – kiáltotta egy másik hang. – A nagy egy Kaloth csatacirkáló…

valószínűleg alaposan átalakítva. Három Telgorn Pacifier osztályú rohamcsónak. Azonosítók…érvénytelenek.

– Hogy érti azt, hogy érvénytelenek? – csodálkozott Ardiff.– Az azonosítóik nincsenek meg az adatbankban – felelte a tiszt. – Lefuttatok egy

keresztellenőrzést, hátha le tudjuk leplezni őket.– Álcázott hajók – állapította meg Ardiff sötéten.– A csempészek is használnak hamis azonosítókat – emlékeztette Pellaeon. – Mint ahogy a

kalózok és zsoldosok is.– Tudom, uram – húzta ki magát Ardiff. – De azt is tudom, hogy nem sok minden van ebben a

rendszerben, ami érdekelhetné őket.– Igaza van – ismerte el Pellaeon. – Kommunikációs tiszt, küldje el az azonosítónkat és kérje meg

az övékét!– Azonosító elküldve – jelentette a tiszt. – Nem válaszolnak.– A közeledő hajók pályát változtattak! – kiáltotta az érzékelők előtt ülő tiszt. – A vektoruk most

egyenesen a Chimaera felé mutat.Ardiff feszülten felszisszent.– Nyugodjon meg, kapitány! – tanácsolta Pellaeon. – Hadnagy, állítson rájuk minden érzékelőt!

Különös tekintettel a fegyverzetükre és a felségjelzésükre.– Értettem, uram…– Admirális! – vágott a szavába egy másik hang. – A közeledő hajók támadó alakzatot vettek fel!– Azt hiszem, admirális – szólalt meg rekedten Ardiff –, megkaptuk Bel Iblis válaszát.Pellaeon ökölbe szorította a jobb kezét.– Felségjelzés, hadnagy? – kiáltotta.– Azonnal, uram… igen, megvan. A naszádok a Koréliai Védelmi Erők címerét viselik. A többi…

a többi is ugyanazt, uram.

– Köszönöm – morogta Pellaeon. Érezte magán Ardiff tekintetét, a másik dühének és keserűdiadalának hevét. – Kapitány, készítse fel a Chimaerát a csatára!

– Igenis, uram! – Ardiff a bal oldali harcállások felé fordult. – Minden pilótát a vadászokra! –parancsolta. – A parancsomra azonnal felszállnak. Pajzsokat felhúzni; minden turbólézertkészenlétbe helyezni!

– És a vonósugarakat is – tette hozzá Pellaeon halkan.– Uram? – nézett rá értetlenül Ardiff.– Ha esetleg el akarnánk fogni egy-két hajót – magyarázta Pellaeon. – Vagy ami marad belőlük.– Igen, uram – rándult meg Ardiff ajka. – Vonósugarakat aktiválni!Pellaeon pár lépéssel közelebb ment az elülső ablakhoz, eltávolodva a hátsó hídon hirtelen

felpezsdült tevékenységtől. Valóban Bel Iblis lenne az ott kint, támadó alakzatban száguldva aChimaera felé?

Nem. Ez nevetséges. Személyesen nem találkozott még Bel Iblisszel, de a jelentések alapján erősbecsület-0 és méltóságérzet rejlett a tábornokban. Egy ilyen ember nem indítana orvtámadástválaszul a felé nyújtott békejobbra. Bel Iblis még a Thrawn főadmirálissal szemben elveszítettcsatái során is megőrizte a méltóságát.

A Thrawn ellen vívott csatái…Pellaeon feszülten elmosolyodott. Igen, ez az. Így talán kiderítheti, valóban Bel Iblis vezeti-e ezt

az aljas támadást.Légmozgást érzett maga mellett.– Talán egyszerűen csak óvatos – mondta Ardiff nyilvánvaló vonakodással. – A pajzsaik

alakzatukból következő átfedése védekezés szempontjából is hasznos. És lehet, hogy addig nemakarja felfedni a kilétét, amíg közelebb nem ér.

Pellaeon enyhe meglepetéssel nézett a fiatal kapitányra.– Lenyűgöz, kapitány – ismerte be. – A jó parancsnok egyik legfontosabb tulajdonsága az a

képesség, hogy túllépjen a saját elvárásain.– Csak fair szeretnék lenni, uram – válaszolta Ardiff mereven. – De nem azon az áron, hogy

kockára teszem a hajóját. Kiküldjem a TIE-ket vagy a Preybird-öket?– Még ne – fordult vissza az ablak felé Pellaeon. – A közeledő hajók már láthatóvá váltak, a

parányi pöttyök gyorsan növekedtek… Akármi is történjék, egyértelművé akarom tenni, hogy nemmi provokáltuk a támadást.

Egy hosszú pillanatig mind a ketten némán várakoztak. A közeledő hajók egyre nagyobbáváltak…

És hirtelen ott teremtek a Chimaera fölött, turbólézertűzzel árasztva el a csillagromboló felszínét.Felhúztak, egyenesen a híd felé vették az irányt… valaki a harcállásokban rémülten felüvöltött…

Majd eltűntek, kétfelé szakadva a parancsnoki felépítmény előtt, a biztonságos távolság felészáguldva.

Ardiff sziszegve fújta ki a levegőt.– Azt hiszem, ez ékesen árulkodik a szándékaikról, admirális – jelentette ki. Korábbi idegessége

jeges professzionalizmusba fordult át. – Engedélyt kérek a támadásra!– Az engedélyt megadom – bólintott Pellaeon. – De csak a turbólézerekkel.– A vadászokkal nem? – nézett rá élesen Ardiff.– Még nem – felelte Pellaeon a támadókat keresve az égen. Valószínűleg még mindig a forduló

kötötte le őket azután az őrült rárepülés után. – Más terveim vannak a Preybirdökkel.Ardiff gyorsan körülnézett.– Admirális, tisztelettel kérem, gondolja át a dolgot! – suttogta alig hallhatóan. – A

csatacirkálónak elég komoly a fegyverzete. Most túl messzire eltávolodott ahhoz, hogy komolykárokat okozzon, de nem valószínű, hogy sokáig tart még a félénksége. Ha nem tartjuk őket távol avadászokkal, akkor hamarosan nagy bajban leszünk.

– Megértem az aggodalmát, kapitány – válaszolta Pellaeon. A támadók újra feltűntek alátóterében, a parányi pettyek szinte lustán fordultak rá a második támadásra. – De megvannak a

magam indokai. A turbólézerek álljanak készenlétben!Látta, hogy Ardiff nyel egy nagyot, de a kapitány végül csak kurtán bólintott.– Turbólézerek: készenlétbe! – kiáltotta rekedten.– Bízzon bennem, kapitány! – morogta Pellaeon, miközben igyekezett nem elmosolyodni, ahogy

hirtelen eszébe jutott egy tíz évvel azelőtti pillanat. Akkor ő volt a zöldfülű kapitány ugyanezen afedélzeten, próbálva a lehető legudvariasabban beszélni a felettese fejével egy feszült harcihelyzetben. Természetesen sokkal több tapasztalata volt, mint Ardiffnak, de ettől csak mégdühösebb lett, ahogy ott állt és tehetetlenül nézte, hogyan rohan a Chimaera a végzetébe.

Thrawn mégsem fedte meg soha a szemtelenségéért vagy az értetlenségéért. Nyugodtantovábbvitte a terveit, hagyva, hogy az eredményei beszéljenek helyette.

Pellaeon csak remélni tudta, hogy az ő tervének eredményei legalább félannyira beszédeseklesznek.

A támadók befejezték a körüket, és a Chimaera felé fordultak.– Jönnek! – kiáltotta az érzékelőket figyelő tiszt. – Úgy tűnik, most keresztben próbálkoznak.– Attól félnek, hogy nekimennek a parancsnoki felépítménynek – jegyezte meg Pellaeon. – Ez azt

jelenti, hogy egy-két hajójuk valószínűleg alig tudott idejében kijönni az előző rohamból.– Vagy egyszerűen csak szeretik a változatosságot – morogta Ardiff feszült dühvel a hangjában.Az emlékek ismét felvillantak, és Pellaeon gondosan elrejtette a mosolyát. Most a csata hevében

Ardiff bizonyára nem értené, min mosolyog.– Turbólézereket készenlétbe! – mondta. – Tüzeljenek belátásuk szerint!A támadók villogó fegyverekkel száguldottak feléjük. A Chimaera turbólézerei válaszoltak, s

egypár pillanatra ragyogó zöld és vörös fénysugarak árasztották el a híd előtti űrt.Aztán a támadók ismét eltűntek, megint a biztonságos távolságban keresve menedéket. A

csillagromboló pusztító fegyverzete elnémult.– Károk? – kiáltotta Pellaeon.– Jelentéktelenek – jött a jelentés a jobb oldali harcállás felől. – Az egyes kvadránsban három

turbólézer nyomkövetője kiégett, és a híd elülső oldalán minimális sérüléseket szenvedett aburkolat. Az érintett helyiségeket lezártuk.

– Megpróbálják elintézni az egyes kvadráns összes turbólézerét – morogta Ardiff. – Ha sikerülnekik, akkor a csatacirkáló beül a hasunk alá és szétlövi a burkolatot.

– Igen, láthatólag ez a szándékuk – értett egyet Pellaeon. – Az ellenség vesztesége?– Ismeretlen, de valószínűleg minimális – jelentette a tiszt az érzékelők mellől. – Az egymást

átfedő pajzsok elég erősek… nem könnyű átütni rajtuk.– De elsősorban sugárzáselleniek, igaz? – kérdezte Pellaeon.– Igen, uram, legalábbis a csatacirkálón – erősítette meg a tiszt. – A naszádokon minimális

részecskevédelem is van.– Nem sok esélyünk van protontorpedókkal eltalálni őket, ha esetleg erre gondol – figyelmeztette

Ardiff. – Ha közel jönnek, túl gyors a fordulási sebességük ahhoz, hogy a torpedók követni tudjákőket. Ha távol maradnak, akkor elég idejük van kilőni a torpedókat.

– Azt hiszem, én is értek valamelyest a torpedóvetés taktikájához – jegyezte meg Pellaeonszelíden. – Nézzük csak, át tudjuk-e írni egy kicsit a forgatókönyvet. Bas ezredes, a parancsomraazonnal szálljon fel egy Preybird szakasz. A támadási vektor…

Elhallgatott, tekintetével a támadókat követve. Elérték görbéjük legtávolabbi pontját, és kezdtekráfordulni az újabb rohamra. – Támadási vektor kettő-három hét – döntötte el. – Szoros alakzatbana vektoron maradnak, amíg más parancsot nem kapnak.

Érezte magán Ardiff tekintetét.– Szoros alakzatban, uram? – kérdezte a kapitány, aki láthatóan nem akart hinni a fülének.– A pajzsok átfedése jobban megóvja őket az ellenséges tűztől – magyarázta Pellaeon.– De nem eléggé! – vágott vissza Ardiff. – Nem a Kaloth csatacirkáló turbólézereitől.– Ha szerencsénk van, nem kell olyan közel menniük – intette le Pellaeon. Látta, hogy hasonlóan

az előző két alkalomhoz, a támadók most is egyenes vonalban repülnek rájuk. Tökéletes. – Ezredes:

induljanak a vadászok!– Értettem – felelte Bas ezredes. – Vadászok elindultak.Pellaeon visszafordult az ablakhoz. Pár másodperccel később felbukkantak a Preybird-ök a

hajótest pereme mellett, a szorosan egymás mellett izzó hajtóműfények egyenesen a támadók felétartottak. – A nyolcas protontorpedófürtöt készenlétbe! – kiáltotta. – Mind a tizenöt torpedót kilőni,öt hármas csoportban a kettő-három hetes vektor mentén!

A híd háttérzsivaja elhallgatott.– Uram – szólalt meg a tűzvezérlő tiszt tétovázva. – Ez ugyanaz a vektor…– Mint a Preybird-öké – fejezte be helyette a mondatot Pellaeon. – Igen, tudom, hadnagy.

Megkapta a parancsot.– Igen, uram.– Csak a parancsomra indítsa a torpedókat – folytatta Pellaeon a támadók felé száguldó Preybird-

öket figyelve. Már majdnem ott vannak… – Bas ezredes, a Preybirdök a jelzésemre teljessebességgel hajtsanak végre egy nyílóvirág-manővert. Hadnagy: torpedókat kilőni!

– Torpedók kilőve! – erősítette meg a másik; és a Chimaera alól előtűnt egy keskenytorpedónyomsáv. Az ötször három torpedó sebesen közeledett a már eltávolodott Preybird-ökhajtóművei felé.

Ardiff váratlanul felhorkant.– Ah! Hát persze! – értette meg.– Bizony – helyeselt Pellaeon, feszülten figyelve a távolodó torpedókat. Fájdalmasan tudatában

volt, milyen pontosan kell időzítenie. Majdnem… – Bas ezredes… most!Egy rettegéssel teli másodpercig semmi sem történt. Aztán a Preybirdök gyakorlótérre való

precizitással kitörtek a szoros alakzatból. Élesen el- és kifordulva eredeti vektoruktól egy stilizáltnyíló virágot alkottak, miközben visszafordultak a Chimaera felé. Az addig koncentráltan az átfedőpajzsokra irányuló ellenséges tűz hasonlóan szétszóródott, próbálva egyesével elkapni avadászokat…

És az első három torpedó egy fényes villanás kíséretében átdübörgőn a védtelenül maradtközponti területen, átsüvített az elöl haladó két naszád között és nekicsapódott a csatacirkálóorrának.

Az ellenség körében támadt megdöbbenést szinte még a Chimaeráról is érzékelni lehetett. Amegdöbbenés azonban nem segített. Az egy csomóban lévő hajók még azzal voltak elfoglalva, hogykétségbeesetten próbáltak eltávolodni egymástól, amikor a második torpedócsoport már be iscsapódott, tekintélyes mennyiségű fémet és üveget robbantva ki az űrbe. A harmadik hármasbizonyára a robbanás során keletkezett törmelékbe ütközhetett bele, s idejekorán robbant fel,felhasított törzzsel, pörögve küldve a sötétségbe az egyik kitérni próbáló naszádot.

Mire az utolsó torpedók is kitombolták magukat, a csata véget ért. A csatacirkálóból csakócskavas maradt, a többi hajó pedig az életéért futott.

– Ragyogó, admirális! – lelkendezett csodálattal és megdöbbenéssel a hangjában Ardiff. – Ööö…elnézést, nem úgy…

– Értem, kapitány – nyugtatta meg Pellaeon. – Akár hiszi, akár nem, álltam már én is a helyén.– Köszönöm, uram. Küldjek ki egy csapatot – intett a törmelék felé –, hogy hozzon be valamit?

Talán megtudjuk, kik voltak a támadók.– Igen, küldje ki őket! – bólintott Pellaeon. – De azt már most elárulhatom, hogy nem Bel Iblis

tábornok volt.– Valóban? – meredt Pellaeonra Ardiff, miközben odaintett a legénységnek. – Hogy lehet ennyire

biztos benne? – kérdezte, ez alkalommal őszinte kíváncsisággal.– Mindent a maga idejében – intette türelemre Pellaeon. – Amíg a csapat kimegy a roncsokhoz,

futtassa át a csata felvételét az Előrejelzőn. Még rajta van a számítógépen, igaz?– Igen, uram – mosolyodott el Ardiff, ahogy megértette. – Ezért hagyta, hogy másodszor is ránk

repüljenek, igaz? Hogy elég adatot gyűjtsön az Előrejelző számára.– Pontosan – bólintott Pellaeon. – Az nem nagyon ment neki, hogy az ellenség kilétéből

megjósolja a taktikáját. Most nézzük meg fordítva: meg tudja-e állapítani a taktika alapján, ki azellenség. Ha szerencsénk van, legalább egy utalást ad arra nézve, kinek a kedvenc harci stílusa ez.

– Biztos benne, hogy nem Bel Iblis volt az?Pellaeon kinézett a csillogó törmelékfelhőre.– Hallott már az A-szárnyú-metszésről, kapitány?– Attól tartok, nem, uram.– Ez az Új Köztársaság egyik taktikája – fordult ismét szembe vele Pellaeon. – Nagyon pontos

időzítés kell hozzá, ezért aztán elég ritkán alkalmazzák. Egy szakasznyi vadászgép, általában X-szárnyúak, elindul az ellenség csatahajóját oltalmazó védelmi vonal felé. Az utolsó pillanatbanazonban kitérnek.

– Úgy, ahogy az előbb a Preybird-ök.– Pontosan úgy, ahogy az előbb a Preybird-jeink – bólintott Pellaeon. – A védők természetes

reakciója az, hogy kitérő manővernek tulajdonítják a dolgot, és követik őket. Azt azonban nemveszik észre, hogy egy szakasznyi A-szárnyú repült szorosan az X-szárnyúak mögött. Mireészreveszik ezt a második hullámot, addigra már túl messze kerülnek tőle, és az A-szárnyúakmegtámadhatják a védtelenné vált hajót.

– Okos trükk – biccentett Ardiff. – Értem már, miért nem akarja túl gyakran bevetni, bár elég jólműködött így, az A-szárnyúak helyett protontorpedókkal is. De mi köze ennek Bel Iblishez?

Pellaeon halványan elmosolyodott.– Ott voltam a csatában, amiben először alkalmazta.Ardiff meglepetten pislogott, aztán ő is elmosolyodott.– Más szavakkal, ezt a trükköt nem vehette be.– De nem ám! – értett egyet Pellaeon. – De tekintettel a koréliai felségjelzésre, azt kell

mondanom, valaki nagyon igyekezett elhitetni velem, hogy Bel Iblis volt az.– Valaki a Birodalomból? – komorodott el Ardiff.– Vagy valaki az Új Köztársaságból – vont vállat Pellaeon. – Tudjuk, hogy a mi oldalunkon

vannak olyan frakciók, amelyek nem akarják a békét. Miért ne lennének a másikon is?– Miért is ne? – ismételte meg Ardiff. – És most mihez kezdünk?– Akárki is rendelte el a támadást, azt akarta elhitetni velem, hogy Bel Iblis áll mögötte – tűnődött

Pellaeon. – A támadók létszáma, plusz a gyors és szégyentelen menekülés arra utal, hogy nemérdekelte az illetőt, sikerül-e elpusztítani minket. Ennél fogva csak az lehetett a célja, hogyelzavarjon innen, mielőtt még Bel Iblis megérkezne.

– Így hát maradunk?– Maradunk – bólintott Pellaeon. – Legalábbis egy darabig.– Igen, uram – harapta be az alsó ajkát Ardiff. – Természetesen ön is tisztában van vele, hogy

ismeretlen ellenfelünk talán nem adja fel ilyen könnyen. Lehet, hogy újból támadni fog.Pellaeon ismét kinézett a csillogó törmelékfelhőre.– Hát próbálja csak meg!