XII. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia

Giuseppe Verdi élete és

legjellegzetesebb alkotásai

Szakmai irányító: Készítette

as.. Bálint Johanna Jártó - Kocsis Emőke Nagyváradi Állami Egyetem Nagyváradi Állami Egyetem Zene kar Zene kar Zene előadói szak Zene előadói szak

Nagyváradi Állami Egyetem

Kolozsvár 2009. május 15-17

Tartalomjegyzék

A romantika és képviselıi ...................................................................................................... 2

Giuseppe Verdi élete és munkássága ..................................................................................... 3

Verdi mővei és ezek zenei sajátossága................................................................................. 29

Forrásanyag .......................................................................................................................... 31

2

A romantika és képvisel ıi

A romantika kezdetben nehezen különíthetı el a klasszicizmustól, mellyel közel egy idıben

jelentkezett, XVII. Század végén. A kifejezés a francia, roman „regény” szóból eredeztethetı.

A romantika nem stílus – legalább nem abban az értelemben, ahogyan a feudalizmus

korának nagy stílusait, a romantikát, a gótikát, a reneszánszot vagy a barokkot értelmezzük -,

inkább egy szellemi áramlat eredményeként létrejött mővészeti módszer, sajátos esztétikai

törekvés, beállítottság, mivel alkotásaiban a legkülönbözıbb európai, sıt azon kívül esı területek

stílusformáit is felhasználta. Ennek ellenére nem sorolhatjuk egyszerően historizmus –

eklekticizmus keretei közé, mert mindazt, amit a történeti korok stílusaiból átvett, átalakítva új

összefüggésbe helyezte, s így egy meghatározott, semmi mással össze nem téveszthetı kifejezési

formához jutott.

Európában a romantika egész nemzedék képzeletét ihlette meg. A természet és az emberi

érzelmek ereje kifejezést nyert Sir Walter Scott regényeiben, valamint Wordsworth és Victor

Hugo költészetében. A középkor iránti lelkesedés a neogótikus stílusú londoni parlament

épületében manifesztálódott, míg Constable és Tuner festészetét a természet szépsége ejtette

rabul. A nyugati civilizáció a gızerınek köszönthetıen az ipari urbanizáció szakaszába lépett. A

vasút adta új mobilitás forradalmasította a közlekedést, a távíró pedig a kommunikációt.

Látványos elırelépés történt a tudományokban, különösen az orvoslás és biológia területén.

A zenében a romantika szóvivıje Beethoven, aki a mély és intenzív érzelmek kifejezésére

tette alkalmassá a hagyományos mőfajokat. Mendelssohn-Bartholdyt, Schumannt és Lisztet a

természet nagyszerősége nyőgözte le. A korszak a virtuózok ideje is: a közönség özönlött, hogy

hallhassa Chopint és Paganinit. A nemzeti érzület mindenekelıtt Wagner és Verdi operáiban,

valamint az orosz zeneszerzık mőveiben tükrözıdött.

A romantikus zene fıbb képviselıi:

Beethoven, Bellini, Berlioz, Bizet, Borogyin, Brahms, Bruckner, Chopin, Csajkovszkij,

Donizetti, Glinka, Gound, Hugo Wolf, Liszt, Mendelssohn-Bartholdy, Muszorgszkij, Paganini,

Rimszkij-Korszakov, Rossini, Schubert, Schumann, Strauss, Sullivan, Verdi, Wagner

3

2. Kép. Verdi szülıháza Le Roncole-ban

Giuseppe Verdi élete és munkássága

Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (1813. október 10. –

1901. január 27.) a 19. század legnépszerőbb olasz zeneszerzıje

volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló

egyénisége. Mőveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, néhány

operarészlete igazi slágerré vált, mint pl. a La donna è mobile (Az

asszony ingatag) a Rigolettóból. A francia és német befolyásokat

követve áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma

szolgálatába állította az éneket, kritikusai emiatt gyakran nyersnek,

csiszolatlannak minısítették zenéjét. Mestermőveket alkotott, mint

fiatalember, mint érett komponista, és mint idıs zseni, melyeket a

mai napig a világ összes operaházában elıadnak.

Giuseppe Verdi 1813. október 10-én született a lombardiai Le Roncoléban, az akkori

Pármai Hercegség Busseto nevő kis vásárvárosától négy kilométerre, délkeletre fekvı

falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében

Richard Wagner, aki élete során legfıbb zenei vetélytársa volt.

Mivel szülıföldje abban az idıben Napóleon Itáliai Királyságának része volt, ezért a helyi

anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio

Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph

Fortunin François.

Apja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban

kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette

feleségül Luigia Uttini (1787–1851), piacenzai

fogadóslányt. Noha egy 1832-ben Bussetóban

megjelent népszámlálási adatokat közlı jelentés

illiterati nak, azaz írástudatlannak nevezi, Carlo

Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncole-i templom

pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságuk ellen bizonyíték.

1. Kép. Verdi portré

4

3. Kép. Emléktábla Verdi szülıházának falán

Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a

mindene. Legfıbb szórakozása az apja kocsmájába

betévedı vándormuzsikusok és a templomból kiszőrıdı

orgonaszó hallgatása volt.

Zenei hajlamait állítólag Don Baistrochi, a Szent

Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki

egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját

rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek

köszönhetıen az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni.

Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don

Baistrochi meghalt, ıt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon

gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncole-ba. Díjazása jelentéktelen volt, és

még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal

küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a

klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került,

melyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években

karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedı, akitıl többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta.

Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren,

hiszen a helyi zenekar vezetıje volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon

is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók, stb.) komponált a zenekarnak, sıt

áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi elıadások számára. Ebben az idıben írt nyitányt

Rossini A sevillai borbély címő operájához, valamint ekkor zenésítette meg Alfieri Saul lázálmait

is.

1829-ben megpályázta a közeli Sorgana templomának orgonista állását, de tanára, Provesi

ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszőnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizetı

állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai

képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhetı.

Idıközben beleszeretett Barezzi idısebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan

anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi

segélyegyesülethez, a Monte di Pietahoz. Noha jelentkezését kedvezıen fogadták, az

ösztöndíjakat sajnos már két évre elıre kiosztották. Barezzi azonban megelılegezte a pénzt, így

Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították.

Ennek fı oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság

5

4. Kép. A Piazza Verdi, Busseto fıtere, a komponista szobrával

5. Kép. Szent Mihály arkangyal-templom, Le Roncole

egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya

azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon magánúton.

Vincenzo Lavignát ajánlotta, aki zeneszerzést tanított a

konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház

zenekarában játszott, mint maestro al cembalo.

Tanulmányaival jól haladt, tanára, Lavigna

rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre

növekvı bátorságát és kifogástalannak vélt erkölcsös

jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniának, melynek igazgatója, Pietro

Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn

Teremtés-ét próbálták, s a három maestro, aki felváltva szokta a csembalókíséretet játszani, mind

hiányzott. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendı, ha a basszust

játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A

nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az elıadás levezénylésére, melyet úri közönség elıtt adtak

elı a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt elsı nagy sikere a milánói közönség elıtt.

Verdi 1834 végéig Bussetóban maradt, és részt vett a filharmonikusok tevékenységében,

majd visszatért Milánóba Lavignához. Ekkoriban kérték fel, hogy pályázzon a monzai katedrális

orgonista állására, és tegyen próbát a jelentkezıknek kiírt fúgatémával. Beszámolók szerint Verdi

saját kettıs kánonjával gazdagította a szerinte soványka témát.

1835 júliusában Verdi visszatért Bussetóba, mert a pármai

kormány kompromisszumos megoldást talált problémájára:

Ferrarit megtartották orgonistának, Verdinek pedig felajánlották

a zeneiskola igazgatói posztját. A versenyvizsga idıpontját

folyamatosan csúsztatták, így Verdi elkezdett puhatolózni a

monzai állás iránt. Amikor kitudódott, hogy valószínőleg

megkapja a monzai állást, a város népe felhördült és

megfenyegették, ha kell, erıszakkal akadályozzák meg a

fiatalember távozását. A versenyvizsgára 1836 februárjában

került sor Pármában. A vizsgabizottság elnökét, Giuseppe

Alinovit lenyőgözték Verdi képességei és a legnagyobb

elismerés hangján szólt róla. Verdi végre elfoglalhatta helyét

Bussetóban.

6

6. Kép. A milánói La Scala a 19. században

Verdi 1836. május 4-én feleségül vette Margherita Barezzit. Rövid milánói nászútjuk után

Verdi elfoglalta helyét mint zenei igazgató. Ebben az idıszakban szerezte a Tantum ego-t,

valamint az Alessandro Manzoni Il cinque Maggio címő ódájára írt zenemővet, melynek

partitúrája elveszett. Verdi bussetói tartózkodása alatt is folyamatosan kapcsolatban állt milánói

barátaival, kiváltképpen Massinivel, aki a Teatro Filodrammaticóban levezényelte az ifjú

zeneszerzı ódáját. Massinitól még 1835-ben kapott egy operaszövegkönyvet, melynek zenéjét

rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1837-re megírta. Ekkor felmerült egy lehetıség, hogy a

Rocester nevő operát a parmai Teatro Ducale bemutassa, de a színház impresszáriója az utolsó

pillanatban elállt az ismeretlen komponista mővének bemutatásától, ezért Verdi figyelme ismét

Milánó felé fordult, eldöntötte, hogy Massininél próbálkozik.

1838. augusztus 12-én családi tragédia érte: elsıszülött gyermeke, Virginia tizenhét

hónapos korában, négy héttel fiútestvére, Icilio világra jötte után meghalt. Ez a csapás

megszilárdította Verdi szándékát: mielıbb menekülnie kell Bussetóból. Operáját sosem fogják

bemutatni, ha itt marad és az egyre tartó pártoskodások felırlik idegeit.

Nem sokkal ezután Verdi és felesége titokban Milánóba utaztak egy lehetséges bemutatót

kieszközölni az operának, azonban csak ígéreteket kaptak egy karneváli idıpontot illetıen. A

Scala végül elállt az opera színrevitelétıl a karneváli idıszakban, majd egy másik, Verdi által

felkeresett színház is. Elkeseredésében Verdi visszavonta a darabot, szereposztását pedig

nyomorúságosnak titulálta. Lehetısége nyílt volna a darabot bemutatni a Pio Istituto számára

jótékonysági célokra, azonban az egyik énekes, Napoleone Moriani megbetegedése miatt a terv

meghiúsult.

Végül a Scala impresszáriója, Bartolomeo Merelli sietett segítségére: több lényeges

módosítást javasolt, és a szövegkönyv javításainak

elvégzésére Temistocle Solerát ajánlotta.

Noha az opera bemutatójáról még nem született

végleges döntés, Verdi felmondta szerzıdését a

bussetói polgármesteri hivatallal, és feleségével meg

fiával Milánóba költözött.

1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan

dolgozott elsı operáján. Már javában folytak a próbák,

amikor október 22-én fia, Icilio meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a fıpróbákat és

Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört

feleségét, hogy a mővészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenırizze.

7

7. Kép. A Nabucco partitúrájának részlete (A Szabadság-kórus elsı sorai)

Az Oberto, San Bonifacio grófját november 17-én bemutatták. Az elıadás mérsékelt sikert

aratott, de az elegendı volt ahhoz, hogy a Scala mősorán tartsa, sıt az elıadások számát is

megnövelje. Verdit további három opera megírására szerzıdtették le, melyeket nyolchónapos

idıközönként mutattak volna be.

Verdi következı operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A számőzöttet

szemelte ki, azonban késıbb úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa

(=vígopera) hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló címő librettójára. Ezt

azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz

szokásoknak megfelelıen más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal

nehezebben ment a komponálás, gyakori torokfájásai voltak, amelyek a késıbbi években is

jelentkeztek zeneszerzés közben. Számos anyagi problémája volt, egy alkalommal felesége arra

kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa.

1840 júliusában agyvelıgyulladásban meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit

hitvesének apja hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerzıdését,

azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerzı kénytelen volt visszatérni Milánóba, és

színpadra vinni új operáját. Az opera megbukott, amit Verdi elsısorban a gyenge zenének tudott

be, de valószínőleg az elıadók gyengesége is közrejátszott, hiszen elsısorban drámai szerepekre

szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében,

1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen színre vitték, mérsékelt sikerrel.

A következı librettót 1840-41 telén kapta meg, Temistocle Solera egy szövegkönyvét,

melyet az akkor nagy hírnévnek örvendı Otto Nicolai visszautasított. Az új opera, a Nabucco

(korábbi nevén Nabucodonosor) 1841 ıszére készült el, így Verdi lekéste a karneváli szezont, a

mő bemutatására pedig a következı

szezonig várnia kellett volna.

Tiltakozása és makacssága meghozta

az eredményt: a bemutatót kitőzték

1842. március 9-re. Mivel rövid idı

alatt kellett színre vinni, nem volt

elegendı idı a díszletek

megépítésére, ezért korábbi

elıadásokból kölcsönzött háttereket használtak. A problémákat tetızte, hogy az Abigél szerepét

éneklı szoprán, Giuseppina Strepponi hangja borzalmas állapotban volt. Ennek ellenére az opera

átütı sikert aratott, és így Verdi egyetlen lendülettel a korabeli olasz zeneszerzık élvonalába

8

8. Kép. Verdi 1842-ben

került. Ezzel együtt Verdi óriási népszerőségre tett szert

a milánói közönség soraiban, és egyúttal bebocsájtást is

nyert az arisztokrácia köreibe, így szerezve magas rangú

mecénásokat. Az elıadást követıen Giovanni Ricordi

zenekiadó egy összes mőveire szóló szerzıdést ajánl fel

Verdinek, Merelli pedig bianco szerzıdést egy új

operára. Verdi – Strepponi tanácsára – 8000 osztrák lírát

kért, amennyit Bellini kapott a Normáért.

Az 1815-ös Bécsi Kongresszus döntésének

eredményeképpen Itália újra tartományokra szakadt. Az

északkeleti részek (Lombardia és Velence) és Közép-

Itália Habsburg, a Pápai Állam és Két Szicília

Királysága pedig francia, illetve spanyol fennhatóság alá

kerültek. A lombardok, de különösen a milánóiak minden lehetıséget megragadtak

elégedetlenségük kifejezésére, habár eleinte ezt csak közvetett formában tehették meg. Ilyen

körülmények között mutatták be a Nabuccót, ami mondanivalójával belopta magát az olaszok

szívébe. A Szabadság-kórus, a hazájukról álmodó rabszolgák dala igazi sláger lett, Milánóban az

utcákon is énekelték. Felmerült, hogy az elsı sora után olaszul Va' Pensiero-nak nevezett dal

legyen az olasz himnusz.

Verdi elıször a Tommaso Grossi költeménye alapján írt, A lombardok az elsı keresztes

háborúban címő operája miatt került összetőzésbe a cenzúrával. Mivel Milánó abban az idıben

az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, a bécsi kormány cenzorai minden eszközzel

megpróbálták elejét venni a darabok akár burkolt politikai tartalmának és esetleges forradalmi

üzenetének. Gaisruck bíboros, Milánó érseke ellenezte elıször a keresztes lovagok tömeges

megjelenítését az operában, egy pogány keresztelésének ábrázolását és legfıképpen egy Ave

Mariával kezdıdı ária eléneklését. Verdi hajthatatlan maradt, így librettistája, Solera és a Scala

karnagya, Merelli egyezett meg a milánói rendırfınökkel, hogy a keresztelés nem a színpadon

lesz, és az Ave helyett Salvét énekelnek. Az operát végül 1843. február 11-én mutatták be a

Scalában.

9

9. Kép. A La Fenice 1837-ben

10. Kép. Salvatore Cammarano

Verdi azonban úgy döntött,

hogy következı operájának

cselekményét Victor Hugo

Hernanijára alapozza. Az Ernani

bemutatását késleltette a tény, hogy

a La Fenicében nem voltak

megfelelı kaliberő énekesek, így

várni kellett az éppen

Spanyolországban éneklı tenor,

Domenico Conti visszatérésére. Bár

a velencei közönség nem kifejezetten kedvelte Verdi operáit és az énekesek sem teljesítették az

elvárt szintet, az 1844. március 9-én bemutatott Ernanit mégis kedvezıen fogadták.

A nemzetközi zenei világ meglehetısen ellenségesen fogadta Verdit, akinek zenei stílusa

nem illeszkedett be sem a Mendelssohnt követı konzervatívok, sem a Liszt Ferenc és Richard

Wagner képviselte új német zeneiskola elvárásaiba. A zenekritikusok egyöntetően úgy vélték,

hogy Verdibıl hiányzik az eredetiség, és tönkreteszi énekeseinek hangját.

Verdi következı megbízását Rómából kapta, ahol 1844. november 3-án a Teatro

Argentinában színre vitte a A két Foscarit. Az elıadás (melyet a szerzı mezzo-fiascónak, azaz

félkudarcnak nevezett), hővös légkörben zajlott, amit részben az okozott, hogy a színház

impresszáriója az utolsó pillanatban megemelte a belépıjegyek árát, a közönség nagy

felháborodására. Ettıl eltekintve az elıadás nagy sikernek örvendett, és Verdi tiszteletére a

színház bérlıje, Torlonia hercege egy fogadást is rendezett.

November végén Verdi már új operáján dolgozott, melyet a milánói La Scala és a Giovanni

Ricordi által vezetett kiadó rendelt meg a következı év

karneváli szezonjára. A Giovanna d'Arco szövegkönyvét

Temistocle Solera írta. Verdi megbetegedett ugyan, de sikerült

idıben befejeznie új operáját, melynek premierje 1845. február

15-én ugyan nagy sikernek örvendett a közönség soraiban, de a

kritikusok kedvezıtlenül fogadták. Többen is megjegyezték,

hogy az opera ismétli önmagát és hiányzik belıle az igazi ihlet.

Verdit nagyon elszomorították a kritikák, és úgy döntött, hogy

szakít a Ricordival, mert részben ıt okolta a sikertelenségért.

10

11. Kép. Temistocle Solera

A szakításra azonban még várnia kellett, hiszen következı operáját már leszerzıdte a

kiadóval. Az Alzirát 1845. augusztus 12-én mutatták be a nápolyi San Carlo operaházban, mely a

harmadik legjelentısebb itáliai operaház volt a Scala és a La Fenice mögött. Librettistája

Salvatore Cammarano volt, akit Donizetti fedezett fel, és akinek nevéhez többek között a

Lammermoori Lucia szövegkönyve főzıdik. Verdi munkáját torokfájás szakította meg, de az

operaház impresszáriója, Flauto hallani sem akart a darab halasztásáról, és a zeneszerzıt

Nápolyba rendelte. 1845 júniusában indult útra riválisának, Mercadanténak hazájába. A közönség

nagy lelkesedéssel fogadta az Alzirát, de a korábbi megszokott nagy siker elmaradt. Ez volt egyik

legkevésbé sikeres operája, élete végén már alig emlékezett rá. Az év végére Verdi visszatért

Lombardiába. Házat vett Bussetóban, és gazdasági ügyeit intézte. Ekkor kereste fel Lèon

Escudier párizsi kiadó, aki felvásárolta mőveinek franciaországi jogait.

1845-ben Verdi Velencébe utazott, ahol színre vitte a Giovanna d'Arco-t és A két Foscarit,

amely a cenzorok korábbi félelme ellenére nem váltott ki semmiféle ellenséges reakciót a

nemesség soraiban. A következı opera témájaként Piavéval közösen Zacharias Werner Attilája

mellett döntöttek. Librettistának Temistocle Solerát kérték fel, akinek

azonban nem sikerült megírnia a szövegkönyvet, mert

Spanyolországba utazott feleségével, aki a madridi Teatro Realban

énekelt. A szövegkönyvet végül Piave fejezte be, ezzel kiváltva

Solera ellenségességét. Verdi ágynak esett, és úgy tőnt, nem sikerül a

szezon végéig befejeznie az operát. Kiadója, Lucca unszolására

azonban 1846. március 17-én mégis megszületett a darab, mely

sikeres lett és népszerősége nıttön-nıtt, ahogyan körbejárta az olasz

operaházakat. Az év végén Lucca mértéktelenül magas bérleti díjat követelt a La Scalától és csak

az osztrák rendırség közbenjárására engedett az árból, ami bizonyítja, hogy mekkora ráhatással

voltak a hatóságok a zenei életre is.

Verdi következı operáját a kiadó a firenzei 1847-es karneváli szezonra szánta. Az 1846

nyarára felépülı Verdi a felajánlott témák közül Shakespeare Macbethjét választotta, azzal a

feltétellel, hogy a darab baritonjának szerepére Felice Varesit szerzıdtessék le, akinek nagy

csodálója volt. A szövegkönyv megírására Piavét kérte fel. Az 1847. március 14-én bemutatott

opera hatalmas sikert aratott, a mővészeket harmincnyolcszor tapsolták vissza. A siker nagyon

fontos volt Verdi számára, hiszen karrierje szempontjából elengedhetetlen volt Firenze, azaz

Itália Athénjének meghódítása, ahol a kor leghíresebb és legtöbbre értékelt mővészei és

mővészetpártolói éltek.

11

12. Kép. A párizsi operaház a 19. században

1847 márciusában Verdi visszatért Milánóba, hogy hozzákezdjen új operájának

megírásához a londoni Her Majesty's Theatre számára. Verdi, aki korábban elutasította a

felkérést, ezúttal úgy ítélte meg, nem szabad kihagynia egy londoni felkérést, hiszen Weber

Oberonjának 1826-os premierje után ez lett volna a második szigetországi elıadás, melynek

megírására külföldi zeneszerzıt kértek fel. Választása Andrea Maffei A haramiák

szövegkönyvére esett

Az 1847. július 22-én bemutatott elıadás ugyan nagy sikernek örvendett a közönség

köreiben, de a kritikusok soraiban nem aratott osztatlan sikert, hiszen az angol zenei élet a

mendelssohni konzervativizmus követıje volt, így Verdi nyers stílusát érthetetlennek titulálták.

Verdi két elıadást vezényelt, majd átadta a ka rmesteri pálcát Michael Balfének. Az operát még

kétszer játszották. Ez volt elsı és egyben utolsó angliai ısbemutatója.

Verdi Párizsba ment, ahol 1847. november 26-án bemutatták új operáját, a Jeruzsálemet,

mely tulajdonképpen A lombardok átdolgozott változata. Ezzel a darabbal a zeneszerzı eleget tett

a párizsi Opera és Léon Escudier zenekiadó egy korábbi, 1845-ös felkérésének. A bemutató

hővös fogadtatásra lelt. Még ugyanebben az évben kiadta az opera zongorakivonatát, melyet

Giuseppina Strepponinak, a kiváló énekmővésznek ajánlott. Ez Verdi életének egyik

fordulópontja, hiszen ekkor kapcsolja össze sorsát Strepponival.

Verdi távollétében a trieszti Teatro Grandéban mutatták be 1848. október 25-én A kalózt,

melyet jó ideje halogatott. A darab megbukott, ami részben betudható a szerzı távollétének is,

hiszen mint azt Donizetti korábban megjegyezte, „ha egy komponista nincs jelen az ısbemutatón,

azt a kritika és a közönség egyaránt sértésnek veszi” .

Verdi csak rövid idıre tért vissza Itáliába,

hogy megvásárolja a hajdani Sant'Agata-birtokot

Busseto mellett, ahova beköltöztette szüleit, majd

maga is ide jött lakni. Párizsi tartózkodásának oka

Giuseppina Strepponi volt, a komponista életének

legfigyelemreméltóbb asszonya és késıbbi felesége.

Strepponi 1815-ben született a lombardiai

Lodiban. A milánói konzervatóriumban tanult énekelni, majd 1835-ben debütált Rossini Matilda

di Shabran operájában. Verdi életébe az Oberto, San Bonifacio grófja kapcsán került be, amikor

elvállalta fıszerepének eléneklését, abban az idıszakban, amikor a zeneszerzıt még nem

ismerték. Karrierje során többször is találkozott Verdivel, akinek hasznos pénzügyi tanácsokat

adott. A zeneszerzı és az énekesnı kapcsolatának legnyilvánvalóbb bizonyítéka a Jeruzsálem

12

13. Kép Giuseppina Strepponi

14. Kép. Verdi 1849-ben

partitúrája, melyben a szerelmi kettıs részben Verdi, részben

pedig Strepponi kézírásával szerepel. Tulajdonságaikban

kiegészítették egymást: Verdi durva, nyers modorú ember volt,

ellentétben Strepponival, aki jó humorú és együttérzı volt.

Ugyanakkor a primadonna magasfokú nyelvtudással

rendelkezett, aminek bizonyítéka, hogy a késıbbiekben férje

számára lefordította A trubadúrt és a Simon Boccanegrát.

Házasságukra azonban 1859-ig várni kellett.

A forradalom szele elérte az olasz csizmát is: 1848.

március 18-án felrobbant a puskaporos hordó Milánóban, és öt

napig tartó utcai harcok után a lakosság kiőzte az osztrák

katonákat a városból. Késıbb Velence is kikiáltotta függetlenségét. Verdi és Strepponi

(mindketten forradalom-pártiak), lelkesen támogatták a megmozdulá sokat.Idıközben esedékessé

vált egy Nápolyban bemutatandó operára kötött szerzıdése is. Mivel az 1848-as események

kibillentették a Verdi által utált Flautót az igazgatói székbıl, felvetette, hogy az új darab

szövegkönyvét Cammarano írja meg, ezzel rendezve szerzıdéses kötelezettségeit. Az új opera (A

legnanói csata) arról szól, miként gyızi le a Lombard Liga 1184-ben Barbarossa Frigyest. A

darab 1848 ıszén és telén született meg Párizsban, bemutatójára 1849. január 27-én került sor a

római Teatro Argentínában. Február 9-én kikiáltották a Római Köztársaságot, így az opera

alkalmi siker lett, de a hadiszerencse fordulásával az opera csillaga is leáldozott.

Verdi idıközben Bussetóban egy palotát vásárolt, a

Palazzo Dordonit, ahova Giuseppinával együtt be is

költözött, ezzel maga ellen uszítva úgy a klérust, mint a

kisváros lakosságát, akinek szemében elfogadhatatlan

volt, hogy a zeneszerzı együtt él egy nıvel, aki nem a

felesége és akinek hírneve sem kimondottan makulátlan,

hiszen szerelemgyermeke volt, akit Firenzében neveltetett.

1850-re Verdi már elegendı pénzt keresett ahhoz,

hogy annak jövedelmébıl éljen, és ha kedve tartja,

visszavonuljon, ahogyan Rossini tette ennyi idıs korában.

Verdi azonban nem tett így. Nápolyból egy új, grandiózus

opera tervével tért haza. A Lear király szövegkönyvének

megírását Cammarano elvállalta. Ennek híre külföldre is eljutott, és többek között felkérték

13

Shakespeare Hamletjének megzenésítésére is, amit elutasított, mondván, „ha a Lear királyt nehéz

megzenésíteni, a Hamletet még nehezebb”. Idıközben a nápolyiak visszamondták a szerzıdést,

így Verdi a Ricordi zenekiadónak ajánlotta fel, hogy megírja az operát. Idıközben felkeresték a

velenceiek is, akik az 1850-51-es karneváli szezonra szerették volna leszerzıdtetni. A téma

Souvestre és Bourgeois Stiffelio címő darabja volt, melyet aztán Piave dolgozott át. 1850

júniusára nyilvánvalóvá vált, hogy Cammarano nem tudja befejezni a Lear király szövegkönyvét,

így Verdi arra kényszerült, hogy felajánlja Ricordinak a Stiffeliót, melyet november 16-án a

trieszti Teatro Grandéban be is mutattak. Az opera ugyan sikert aratott, de a kísérı taps

érezhetıen inkább a jelenlevı szerzınek, mintsem az operának szólt - vélekedett Verdi, aki

csalódottan hazautazott.

A velencei La Fenice számára Piavéval közösen egy új darabon kezdtek el dolgozni Victor

Hugo Le roi s'amuse címő darabja alapján. Az opera kezdetben a La maledizione (Az átok) címet

viselte, majd Verdi megváltoztatta Rigolettóra. A szövegkönyvet elküldték a velencei

cenzoroknak, akik december elsején tudatták a zeneszerzıvel és a librettistával, hogy a témát

teljes egészében betiltották. A velencei hatóságokat elsısorban a király kicsapongásainak

színpadi megjelenítése háborította fel. Verdi elsısorban Piavét okolta az esetért, aki idıközben a

király szerepét hercegre cserélte, mert úgy gondolta, nemesemberek nıügyei könnyebben

megbocsáthatók, mint a királyé, illetve kihagyta azt a jelenetet, melyben a fıszereplıt, Gildát egy

zsákba dugják, mivel az énekesek amúgy is tiltakoztak volna ellene.

Verdi válaszlevelet írt a velencei operaház presidenzájához, melyben magyarázatot adott

minden kifogásra. Végül sikerült kiegyeznie velük, de a kort és a helyszínt kénytelen volt

megváltoztatni, az alaphelyzetek és szereplık nagy része viszont maradt.

A zeneszerzı februárban utazott Velencébe megkezdeni a próbákat. Az ısbemutatóra

Felice Varesivel a fıszerepben 1851. március 11-én került sor. Verdi eddigi legmerészebb és

legforradalmibb operája minden várakozást felülmúló sikert aratott. Az opera Victor Hugót is

meghódította, aki korábban az Ernanit saját drámájának ügyetlen utánzatának nevezte.

Különösen a harmadik felvonás négyese ragadtatta el. Rossini pedig kijelentette, hogy a Rigoletto

az elsı opera, amelyben a komponista nagysága megmutatkozott számára.

14

15. Kép. A Rigoletto korabeli díszletterve

16. Kép. Verdi 1853-ban

1851 nyarán Verdi egy másik témát ajánlott Salvatore

Cammaranónak, aki még mindig a Lear királyon dolgozott:

García Guttiérez El trovadorját, mely a zeneszerzı szerint

tele van szép és erıteljes jelenetekkel. A mővet Strepponi

ajánlotta a szerzı figyelmébe.

Idıközben Verdi Bussetóban élt visszahúzódva a

társasági élettıl, hiszen a lakosság továbbra sem volt

hajlandó elfogadni, hogy együtt élt Giuseppinával.

Decemberben Párizsba utaztak, ahol Verdi egy új szerzıdést

kötött az Operával (ez lesz A szicíliai vecsernye),

ugyanakkor megkapta a francia Becsületrend

lovagkeresztjét. Párizsi tartózkodása alatt levelet kapott

Barezzitıl, aki szemére hányta, hogy továbbra is

Giuseppinával él. A viszály oka tulajdonképpen az volt,

hogy Barezzi úgy gondolta, Verdi eltávolodott tıle, hiszen egyre kevesebb elintéznivalóval bízta

meg. Ezen erıs hangvételő levélváltás ellenére Barezzi továbbra is szívesen látott vendég maradt

Verdi birtokán.

Párizsi tartózkodása idején látta a Vaudeville színházban ifj. Alexandre Dumas A kaméliás

hölgy címő darabját, amely nyomban megtetszett neki. Verdit

nagyjából ekkortájt megkereste a velencei La Fenice

vezetısége is, amely a Rigoletto sikerére építve folytatni

szerette volna az együttmőködést. A zeneszerzı elfogadta a

felkérést, de témát még nem választott, egyelıre A trubadúr

színrevitele foglalkoztatta. Cammarano a szövegkönyv

befejezése után, 1852. július 17-én meghalt. Verdi nápolyi

jóbarátja, De Sanctis segítségével Leone Emanuele Bardare

személyében egy új librettistát talált, akit megbízott

Cammarano szövegkönyvének módosításával. Ekkor dılt el,

hogy Leonora azonos rangra kerül Azucénával, a gróf is új

romanzát kapott. A partitúra nyomtatott változatán

tiszteletbıl csak Cammarano neve szerepelt. Idıközben a

velenceiek aggódva nézték, hogy Verdi még nem jelentkezett ötlettel a következı karneváli

szezonra, ezért megsürgették ıt. Verdi megkérte Piavét A kaméliás hölgy átdolgozására és szinte

15

17. Kép. A La traviata bemutatójának plakátja

biztos volt benne, hogy a velencei cenzorok ezúttal nem emelnek kifogást darabja ellen. Igaza is

lett, a cenzorok csupán a darab címének megváltoztatását kérték Amore et morte-ról (Szerelem és

halál) Traviatára. Verdi a továbbiakban párhuzamosan dolgozott a két darabon. A trubadúrt

1853. január 17-én mutatták be a római Teatro Apollóban. Az elıadás kiemelkedı sikert aratott.

A premier után Verdi visszasietett

bussetói birtokára, hogy befejezze a La

traviatát. Nyugtalanító híreket kapott a

szereplıkrıl, még Varesirıl is, akinek a

fıszerepet kellett alakítania.

Szerzıdésében külön záradék

rendelkezett arról, hogy más

címszereplıt kereshet, ha Fanny Salvini

Donatelli, akit némi vonakodás után

felkért, alkalmatlannak bizonyulna.

Verdinek azonban kötelessége lett volna 1853. január közepe elıtt értesítenie az operaházát

kifogásairól, ezt azonban elfelejtette megtenni A trubadúr elıkészítése miatt. Levelet írt a La

Fenicének, melyben tudatta a vezetıséggel, hogy a kiválasztott szereplıgárda teljesen

alkalmatlan a darabra, illetve tudatta velük, hogy reumája miatt valószínőleg nem tudja idıben

befejezni a darabot, ezért cserébe felajánlaná A trubadúrt, mely a velencei közönség számára új

darab lenne. A velencei presidenza azonban barátságos, de határozott hangon felszólította a

zeneszerzıt, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. „Most kaptam egy üzenetet, hogy ha a tenort

és a baritont nem cserélik le, az opera katasztrófa lesz. Tudom, tudom, és be is bizonyítom” - írta

egyik levelében Piavénak.

Az opera premierjére 1853. március 6-án került sor. Bukás volt, amelynek okát a

zenetörténészek a mai napig vitatják. Valószínősítik, hogy maga Verdi szervezte úgy, hogy

megbukjon a darab. A pünkösdi királysággal ellentétben a La traviata minden elıadása

megbukott. Egy év múlva azonban felújították, és a szintén velencei Teatro Gallóban színre

vitték. A zeneszerzı öt számon változtatott, de a színház tulajdonosának kérése ellenére sem volt

hajlandó megváltoztatni az utolsó felvonás végét, ennek ellenére a szegény bőnös, ahogyan Verdi

nevezte Violetta Valéryt, a darab fıhısnıjét, megbocsátást nyert a világ szemében, és hamarosan

elfoglalta helyét a legkedveltebb Verdi-figurák között.

Verdi vonakodott Giuseppinát magával vinni a premierekre, mert tartott a közönség

esetleges rosszallásától, ami adott az esetben az elıadott opera bukását is jelenthette volna. Az

16

18. Kép. A szicíliai vecsernye díszletterve

egyetlen hely, ahová mindig ketten mentek, Nápoly volt, messze Észak-Itáliától. 1853 telét is

Nápolyban szándékozták eltölteni, de a párizsi Operával kötött szerzıdése miatt a francia

fıvárosba kellett utazniuk, ahol több mint két esztendeig maradtak. Verdi kapcsolata Bussetóval

tovább romlott, annak következtében, hogy védencének, Muziónak a pályázatát a megüresedett

városi zenemesteri posztra visszautasították. „Nemo propheta in patria (Senki sem próféta a

maga hazájában)” - ezt Verdi többször is hangoztatta élete során.

Verdi és Giuseppina 1853 októberében

költöztek be a rue de Richter 4. szám alá, és noha a

leszerzıdött opera kitőzött bemutatójáig még

legalább egy év hátra volt, a zeneszerzı máris

késésben volt, hiszen librettistája, Eugène Scribe

nem szállította le a szerzıdésben kikötött idıpontig

(1853. június) a szövegkönyvet. Verdi a párizsi

szokásokhoz híven egy grandiózus, történelmi

tárgyú operát akart komponálni. Scribe felajánlotta neki a Le Duc d'Albe szövegkönyvét, melyet

eredetileg Donizettinek szánt. Verdi elıször habozott másodkézbıl elfogadni a librettót, de végül

belegyezett azzal a kikötéssel, hogy a cselekmény helyszínét Németalföldrıl Szicíliába helyezik

át. A darabot négyrıl öt felvonásosra bıvítette.

Új operájának elıkészítése mellett a régiekkel is foglalkozott. Felújította a Traviatát, mely

aztán Velencében a Teatro Gallóban távollétében nagy sikert aratott. Újra színre akarta vinni A

legnanói csatát, és tovább foglalkoztatta a Lear király. Cammarano halála után Antonio Somma

velencei ügyvéd és mőkedvelı kapta meg a szövegkönyv befejezésének lehetıségét.

1854 szeptemberére elkészült új operájának négy felvonásával. Októberben megkezdıdtek

a próbák, de azonnal abba is maradtak, hiszen a fıszereplı, Sophia Cruvelli, korának egyik

leghíresebb énekesnıje eltőnt. Verdi a felmentését kérte szerzıdéses kötelezettsége alól, hiszen

úgy értékelte, az operát nem sikerül idıben és kellı minıségben színpadra vinni. Idıközben

elıkerült Cruvelli, aki saját bevallása szerint menyegzı elıtti mézeshetekre utazott el, de

meghagyta valakinek, hogy értesítse az igazgatóságot távollétérıl. Az esetbıl hatalmas botrány

kerekedett, mely az operaház intendánsának állásába került. Verdi továbbra is szorgalmazta

szerzıdése felbontását, legfıbb indokként ezúttal azt hozta fel, hogy Scribe nem hajlandó

kívánságai szerint módosítani a szövegkönyvet és nem veszi ki a történetbıl a szicíliaiakra rossz

fényt vetı jeleneteket. Minden próbálkozása ellenére kénytelen volt megírni a darabot, melyet

1855. június 13-án bemutattak. Az opera jó fogadtatásban részesült és tisztességes számú

17

elıadást ért meg, többet, mint amennyi a szerzıdésben elı volt írva, de nem került be a standard

grand opéra repertoárba, mint Meyerbeer Ördög Róbertje, Halévy A zsidónıje vagy Rossini Tell

Vilmosa.

Verdi az opera bemutatója után is Franciaországban maradt, elsısorban azért, hogy

jogainak érvényt szerezzen a Theatre des Italiensben, ahol több operáját is játszották

kalózverzióban. Hosszas és erıteljes hangú levélváltás után sikerült kiegyeznie a színház

igazgatójával, Calzadóval, sıt belegyezett A trubadúr színrevitelébe is, ha a színház biztosítja a

megfelelı énekeseket. Verdinek nem csak Franciaországban voltak problémái operáinak

kalózváltozataival: Portugáliában például a Jeanne d'Arcot Giovanna di Guzman címmel,

Németalföldön A legnanói csatát pedig Haarlem ostroma címen játszották.

Eközben Párizsban A trubadúr átütı sikere után Calzado tervbe vette a La traviata és a

Rigoletto színrevitelét is. Verdi azonban arra kérte párizsi kiadóját, Escudier-t, hogy tartsa vissza

a partitúrákat, mert úgy érezte, ha nem irányítja személyesen az elıkészületeket, az opera

megbukik. Calzado kalózkiadások segítségével mégis színre vitte a darabokat. Verdi perelt, de

veszített.

A párizsi események miatt komoly késései lettek a Simon Boccanegra megírásában. Mivel

Piave Velencéhez volt kötve, nehéznek bizonyult a gyors és hatékony kommunikáció kettejük

között, ezért Verdi úgy döntött, hogy egy helyi fiatalembert, Giuseppe Montanellit kért meg a

szövegkönyv véglegesítésére. Az anekdoták tanúsága szerint Verdi leküldte Piavénak a kész

szövegkönyvet ezzel a megjegyzéssel: „Itt a Boccanegra szövegkönyve, rövidítve és többé-

kevésbé, szükség szerint megváltoztatva. Ráírhatod a neved, vagy sem, ahogy tetszik. Ha sajnálod

a dolgot, én is sajnálom, talán még jobban mint te, de újra csak azt mondhatom, meg kellett

lennie.”

A Simon Boccanegrát végül 1857. március 12-én mutatták be a Teatro La Fenicében. A

darab megbukott: a zenetörténészek ezt a cselekmény és librettó hibáinak tudják be, a zene

újdonságát, kísérleti jellegét azonban nagyra tartották. Ez az opera Verdi egyik legsikertelenebb

szerzeménye volt: a késıbbi firenzei bemutatón kinevették, Milánóban pedig szintén

katasztrofális fogadtatásban részesült.

1857 nyarára elkészült a Stiffelio átdolgozott változata, az Aroldo, melynek premierjét a

rimini Teatro Nuovóban kedvezıen fogadta a közönség. A sajtó és a közönség lelkesedése

ellenére ez a darab még inkább feledésbe merült, mint a Boccanegra. Ma ez a legritkábban

játszott Verdi-opera.

18

Az év fennmaradó részében Verdi a birtokával foglalkozott, a nápolyi Lear királyról pedig

végleg lemondott. Sikerült befejeznie az Aroldo címő operáját, melyet 1857. augusztus 16-án

Riminiben mutattak be elıször, hatalmas sikert aratva.

Verdi az 1857-58-as karneváli szezonra új témát keresett. Megtetszett neki Scribe III.

Gusztávja, de gondolkodott a Simon Boccanegra és az Aroldo felújításán, valamint A legnanói

csata ismételt színrevitelén is. Végül Scribe darabja mellett döntött, melyet a cenzorok kérésére

Az álarcosbál címen íratott meg. A szövegkönyv megírására Antonio Sommát kérte fel. Mivel a

librettista nem volt hajlandó Bussetóba utazni, a szövegkönyv hosszas levelezések

eredményeként született meg. A nápolyi cenzúra közbeavatkozására a darab szereplıit és a

cselekmény színhelyét is meg kellett változtatni. Verdi 1858. január 14-én Nápolyba utazott, ahol

részt vett A szicíliai vecsernye átkeresztelt változatának, a Batilde di Turenne elıadásán. Az

elıadás sikerét azonban beárnyékolta a librettó körüli huzavona. A cenzorok és a San Carlo

operaház házi librettistája teljesen átírták a szövegkönyvet Adelia degli Animali címen. Verdi két

lehetıséget ajánlott fel az operaház igazgatóságának: vagy szabadítsák fel szerzıdéses

kötelezettségei alól vagy pereljék be. Az igazgatóság az utóbbi mellett döntött, de a pert végül

Verdi nyerte egy rátermett ügyvéd segítségével, aki bebizonyította, hogy a két librettó különbözik

egymástól, így Verdi magával vihette Az álarcosbál partitúráját.

A nápolyi per jóformán még el sem dılt, amikor Verdi már írt a római Teatro Apollo

igazgatójának, akinek figyelmébe ajánlotta új darabját. Fogadtatását illetıen túlságosan is

optimistának bizonyult, hiszen a római cenzúra is a nápolyihoz hasonló ellenállással fenyegetett.

Verdit Donizetti sógora, Antonio Vaselli ügyvéd segítette a cenzorokkal vívott csatájában. Mivel

helyszínként egész Észak-Európa tiltott terület volt, Verdi Észak-Amerikát javasolta az angol

uralom idején. A darabot 1859. február 17-én mutatták be. Átütı sikert aratott, és a további

elıadások egyre zsúfoltabb házak elıtt zajlottak. Az elıadásra szokatlan módon Giuseppina is

elkísérte Verdit. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Giuseppina Strepponi félreérthetı minıségben

kísérte utazásán a zeneszerzıt. 1859. augusztus 29-én Collonges-sur-Saleve-ben, Annecy mellett

egybekeltek. Gyermekük nem született, de örökbe fogadták Verdi egyik unokatestvérének

árvaságra jutott gyermekét, Maria Filoménát, aki a zeneszerzı egyetlen örököse lett.

Az 1850-es évek végére az Itáliai-félszigeten egyre riasztóbban fokozódott a nyugtalanság.

Az 1848-as forradalom után Rómában és Nápolyban brutális módszerekkel állították vissza a

rendet. Nem történt ez másképp a kisebb észak-olaszországi tartományokban sem, melyek

továbbra is a francia, illetve osztrák érdekek ütközızónájában feküdtek. Mazzini köztársaság-

19

19. Kép. Verdi 1859-ben

eszménye feledésbe merült, azonban az itáliaiak egyre inkább egy, Viktor Emánuel, szárd-

piemonti király alatt egyesített királyságban bíztak.

A háború ideje alatt Verdi tele volt lelkesedéssel. Csodálta a francia császárt, III.

Napóleont, aki a piemontiakat támogatta, de elhárította a felkérést, hogy egy himnuszt írjon

dicsıítésére. Viktor Emánuel tiszteletére sem írt himnuszt, de

pénzügyileg támogatta annak az ágyúnak az öntését, melyet a

bussetóiak ajándékoztak a királynak.

A risorgimento következményeként a számos észak-

olaszországi kis városállam csatlakozott Piemonthoz, egyedül a

Pápai Állam és Két Szicília Királysága maradtak még az önálló

államok táborában, de a Giuseppe Garibaldi vezette seregek

véres harcok során 1861-re mindkét államot meghódították.

1859-ben rövid ideig Busseto képviselıje lett a torinói

parlamentben, melynek megnyitóján három általa komponált

operarészlet hangzott el.

Minthogy Verdi a nép szemében azonos volt Itália

szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.!

felkiáltás, mely a risorgimento egyik fı jelszava lett. A legendák szerint Nápolyban kapta meg

rejtett jelentését: Viva Vittorio Emanuele Re D'Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország

királya. Rá esett a választás, hogy Busseto lakosságát képviselje a torinói parlamentben.

Ezekben a forradalmi években a komponálás csekély szerepet játszott Verdi életében,

kedvenc idıtöltése a vadászat, kertészet és kéziratok győjtése volt. Ebben az idıszakban Léon

Escudier francia zenemőkiadó a zeneszerzıt az Académie Française tagságára jelölte. Felkereste

Temistocle Solera is, aki egy sor kétes szerelmi kaland után tönkrement, és a zeneszerzı

segítségét kérte. Verdi kisegítette pénzzel, de nem támogatta a torinói Gazzeta Ufficiale

szerkesztıi állásának megszerzésében. Solere végül Firenzében telepedett le, ahol élete végéig

egy antikváriumot vezetett. 1870-ben Verdi meglátogatta, és Solera mindössze annyit rótt fel a

mesternek, hogy „sajnálja, amiért átpártolt Piavéhoz”. Verdit nem érintette különösebben A

végzet hatalmának elmaradása, mert felkérést kapott az 1862-es londoni világkiállításon tartandó

nagyszabású koncertre, melyen Európa négy vezetı nagyhatalma egy közös zenei kompozícióval

állt a nagyközönség elé. Franciaországot Auber képviselte, Poroszországot Meyerbeer, Angliát

Sterndale Bennett, Olaszországot pedig Rossini képviselte volna, aki betegsége miatt

visszautasította a felkérést, így a választás Verdire esett, aki egy kantáta megírása mellett döntött,

20

20. Kép. Verdi az 1860-as években

melynek szövegét Arrigo Boito, egy húszéves milánói költı szolgáltatta. A koncertet végül Verdi

darabja nélkül tartották meg, arra hivatkozva, hogy a zeneszerzı nem küldte be a darabot, és

különben is, hangszeres mővet kértek, nem vokálisat. A The Times-nak adott interjújában Verdi

azonban megvédte magát mindkét váddal szemben, majd James Henry Mapleson közbenjárására

május 24-én a Her Majesty's Theaterben elhangzott az Inno delle Nazioni (Nemzetek himnusza)

teljes változatában. Becsületének megvédése után Verdi visszatért Párizsba, majd onnan

Szentpétervárra utazott operájának bemutatására. A végzet hatalmának vegyes fogadtatása volt,

ami részben betudható a külföldiek iránti ellenszenvnek, részben pedig az orosz zenei

nacionalizmusnak, mely a hazai szerzıket és a nemzeti témákat preferálta. Verdi továbbutazott

Spanyolországba, ahol szintén színre vitték a darabot, majd pedig Párizsba, ahol kevés sikerrel

ismét színre vitte A szicíliai vecsernyét.

A következı évben Verdi ismét a párizsi operaháznak

dolgozott. Elıbb a La traviata francia nyelvő változatán,

majd kedvenc operáján, a Macbeth átdolgozásán. Ez

utóbbit jelentısen átkomponálta és a párizsi

követelményeknek eleget téve egy balettel is megtoldotta.

Az 1865. június 7-i premier azonban nem volt átütı siker.

Bussetóban ismét összetőzésbe került a város

lakosságával. 1859-ben a városvezetıség elhatározta egy

kis színház építését, mely a pénztelenség és háború miatt

csak 1865-re lett kész. A város leghíresebb szülöttének

tiszteletére Teatro Giuseppe Verdinek nevezték el, azonban

elvárták tıle, hogy a megtiszteltetésért cserébe pénzügyileg

támogassa az intézményt. Hosszas huzavona után Verdi elfogadta az ajánlatot, és egy tízezer

líráról szóló csekket állított ki a nevét viselı színház számára. Noha fenntartottak számára egy

páholyt, a zeneszerzı soha sem lépett be az intézmény ajtaján. Giuseppina eképpen ír az esetrıl:

„Coppolának, a szerény képességő, közepes zeneszerzınek Catania polgárai 1227 frank értékő

aranyérmét nyomtattak, hogy kifejezzék afölötti örömüket, hogy tizenöt év távollét után hazatért.

Giuseppe Verdit, aki az egész világot betöltötte zenéjével, Busseto polgárai mindenféle

aljassággal jutalmazzák meg”. Ez az eset részben hozzájárult, hogy Verdi ismét egy párizsi

felkérést fogadott el, hiszen mindvégig úgy tartotta: az olaszok nem becsülik meg kellıképpen.

Párizsi tartózkodása idején úgy döntött, új operáját Schiller Don Carlos címő drámájára

alapozza. A szövegkönyvet Camille du Locle írta. Az elsı felvonást még a francia fıvárosban írta

21

21. Kép. Teresina Stolz

meg, majd visszatért birtokára, Sant'Agatára. Idıközben az olaszországi politikai helyzet

jelentısen megváltozott. Olaszország békeszerzıdést kötött Poroszországgal és hadat üzent

Ausztriának. Noha a poroszok északon folyamatos sikereket értek el az osztrákok ellen, az

olaszok nem osztották szerencséjüket. Verdi tanácstalan volt, hogy meneküljön-e Párizsba, vagy

tegyen eleget hazafias kötelezettségeinek és maradjon az országban. Miután azonban a poroszok

és az osztrákok megkötötték a békeszerzıdést, amelyben lemondtak többek között Venetóról,

Verdi az otthonmaradás mellett döntött. Genovába utazott egy lakásról tárgyalni a Palazzo

Sauliban (ez a késıbbiekben téli lakhelyük lett). A párizsiak azonban felszólították, hogy mielıbb

tegyen eleget szerzıdéses kötelezettségeinek, ezért kénytelen volt visszautaznia a francia

fıvárosba.

A Don Carlost 1867. március 11-én mutatták be. Annak ellenére, hogy a szakmabeliek

elismerıen nyilatkoztak róla, mondván, új korszakot nyitott a zeneszerzı pályafutásában, az

opera nem aratott nagy sikert. Verdi a késıbbiekben megpróbálta Olaszországban is színre vinni

a mővet, de az terjedelme (öt felvonás) miatt gyenge sikert aratott. 1867 végén a Don Carlos

átdolgozott változatát elıadták Bolognában is, ahol óriási sikert aratott. 1868 elsı hónapjaiban a

milánói Teatro alla Scalában is bemutatták, de itt mérsékelt sikert aratott.

1867. január 15-én meghalt a zeneszerzı apja, Carlo Verdi, majd júliusban fiatalkori

támogatója, Antonio Barezzi. 1867 decemberében Piavét szélütés érte, minek következtében élete

végéig beszéd- és mozgásképtelen maradt. Verdi azonnal felajánlotta segítségét a költı

feleségének és lányának, és a költı javára kiadandó Piave-album érdekében közbenjárt Aubernél,

Frederico Riccinél és Mercadanténál is. Sıt kérését Wagnernek is elküldte, aki tudvalevıleg

Verdi zenéjének legnagyobb ellenzıje volt.

Az 1868-as év legnagyobb sikereként könyvelte el,

hogy sikerült átdolgoznia A végzet hatalma címő operáját,

melyet aztán nagy sikerrel 1869. február 27-én a Scalában

színre vitt. Az elıadás után Verdi és egyik legodaadóbb

barátja, Mariani (az elıadás karmestere) viszonya

fokozatosan megromlott. Az ok valószínőleg a cseh születéső

Teresina Stolz fiatal szoprán megjelenése volt, akit a

karmester 1868-ban feleségül vett. Stolz felkeltette Verdi

érdeklıdését olyannyira, hogy a zeneszerzı nem akarta

meghívni feleségét, Giuseppinát A végzet hatalma próbáira,

22

22. Kép. Verdi az 1870-es évek elején

melynek fıszerepét Stolz énekelte. Verdi minden bizonnyal neheztelt a sorsra, hiszen már

ötvenes éveiben járt, ezenkívül felesége is idejekorán megöregedett. Teresina Stolzban felfedezni

vélte az életébıl hiányzó vitalitást és a makulátlan vokális technikát. Verdi úgy találta, hogy a

szintén idısödı Mariani mellé nem méltó feleség Stolz, és irigysége elvezetett a kettejük közötti

baráti kapcsolat megromlásához.

A legnagyobb nézeteltérés Rossini halálával kapcsolatos. A zeneszerzı 1868. november 13-

án halt meg. Temetése évfordulójára szülıvárosában, Pesaróban különleges programmal

készültek, és felkérték Marianit Cherubini d-moll Rekviemjének vezényelésére. Rossini

ifjúkorának helyszínén, Bolognában is készültek emlékezı ünnepséggel, melynek szervezésével

Verdit bízták meg, aki tervbe vette, hogy egy rekviemet rendel az összes élı zeneszerzıtıl úgy,

hogy mindenki egy-egy részletet ad hozzá. A darab a nyár végére készen állt, viszont a bolognai

kórus nem bizonyult megfelelınek. Ekkor Mariani felajánlotta a pesarói kórus segítségét, Verdi

azonban egy éles hangú levélben visszautasította azt. Mariani lemondott a vezénylésrıl, így a

gyászmise terve romokban hevert. Verdi akkori kiadója, Giulio Ricordi felajánlotta, hogy adják

elı Milánóban, de a zeneszerzı úgy érezte, az nem lenne méltó Rossini tiszteletére.

A Mariani és Verdi közötti levélváltás 1870 elején indul újra egy genovai közös barát

közbenjárásával. Verdi hővösen fogalmazott, Mariani pedig félénken, alázatosan. 1870 nyarán

Marini egy levélben megírta Verdinek, hogy Loretóba ment, a csodatevı Szőzanya segítségét

kérni, mert már súlyos beteg volt. A brutális és humoros válasz és egyben utolsó levél azonban

nem Verdi, hanem Giuseppina keze írásával érkezett, aki valószínőleg tudott férje vonzalmáról

Stolz iránt, és valószínőleg a karmestert okolta, hogy a nı betört az életükbe. Teresina Stolz,

Strepponi mindenféle közbenjárása ellenére Verdi egyik legjobb barátja maradt, gyakran énekelte

operáinak fıszerepét, sıt a Sant'Agata-i birtokon is megfordult több alkalommal.

Verdi következı megbízása Egyiptomból érkezett 1869-

ben. Az alkirály színházat szándékozott nyitni a Szuezi-csatorna

megnyitásának megünneplésére és mivel nagy rajongója volt a

zeneszerzınek, felkérte a nyitódarab megírására. Verdi elıször

elhárította a felkérést, és csak azután kezdett komolyan

foglalkozni az ötlettel, miután elolvasta August Mariette francia

egyiptológus és Camille du Locle levelét, amely szerint ha ıt

nem érdekelné a dolog, talán majd Gounod-t vagy Wagnert

érdekelni fogja. Mivel Verdi mindkét zeneszerzıt riválisának

23

tekintette, inkább aláírta a szerzıdést. A történetet August Mariette írta, majd Antonio

Ghislanzoni dolgozta át verses szövegkönyvvé. Du Locle mindvégig közvetített. A szereposztás

elıkészületei 1870 ıszén kezdıdtek. A politikai események azonban meghiúsították a terv

kivitelezését: Franciaország hadat üzent Poroszországnak, és váratlan vereséget szenvedett.

Novemberben a francia fıváros, benne az Aida jelmezeivel és díszleteivel ostrom alatt állt. Ezt az

idıt Verdi a darab csiszolására és finomítására használta fel, többek közt ekkor írta hozzá az O

patria mia címő románcot is.

Figyelmét idıközben két zenei esemény foglalta le: Nápolyban meghalt Mercadante, üresen

hagyva a helyi konzervatórium igazgatói székét. A komponistát felkérték, foglalja el az állást, de

ı visszautasította, mert úgy gondolta, hogy függetlenségét kell majd feláldoznia, hiszen a

zeneoktatás folyamatos ottlétet és felügyeletet igényelt volna. A másik esemény Firenzéhez

kötıdik, mely akkor az Olasz Királyság fıvárosa volt. Nem nagy örömmel ugyan, de

beleegyezett, hogy részt vegyen abban a bizottságban, mely a konzervatóriumi oktatás

megreformálását tőzte ki célul. Verdi úgy vélekedett, hogy a konzervatóriumok nem biztosítanak

megfelelı zenei képzést, és az igazi nagyok (Rossini, Bellini) valójában annak ellenére lettek

naggyá, amit ott tanultak. Inkább arra buzdította a bizottságot, hogy a színházakat támogassák.

1871 novemberében Milánóban bemutatták a Lohengrint. Verdit bosszantotta az elıadást

övezı reklámhadjárat, mivel zenei körökben is kész tényként kezelték rossz viszonyát Richard

Wagnerrel. Ennek ellenére inkognitóban elment az elıadásra, és egy ott kapott szövegkönyv

oldalára feljegyezte benyomásait. Az elıadás tetszett neki, de (már csak büszkesége miatt is)

langyosan nyilatkozott róla. Idıvel azonban megenyhült a Lohengrin iránt, majd halála elıtt egy

évvel, csodálattal nyilatkozott a Trisztán és Izoldáról, Wagner másik operájáról.

1871 decemberében esedékessé vált az Aida kairói bemutatója, majd februárban a milánói.

A kairói szereposztást Drahnet bej szervezte, aki Marianit és feleségét, Stolzot próbálta felkérni a

darab vezényelésére és a fıszerep eléneklésére. Verdi kezdetben ellenezte az ötletet, de mivel úgy

tervezte, nem jelenik meg Kairóban, jóváhagyta azt. Végül Mariani volt az, aki visszamondta a

felkérést. Kettejük utolsó, véletlen találkozására a Lohengrin bemutatójának idején, a bolognai

vasúti pályaudvaron került sor, ahol Mariani megpróbált segíteni a zeneszerzınek felpakolni

csomagjait, de az kurtán leintette.

24

23. Kép. Verdi 1879-ben a Vanity Fair címlapján

Az 1871. december 24-én, Kairóban bemutatott Aida nagy sikert aratott, de ennek ellenére

Milánó számára a darabot mégis jelentısen megváltoztatta. Az eredeti partitúrát azonban nem

semmisítette meg, így azt késıbb elı lehetett adni, ahogyan

azt 1940-ben Toscanini tette Amerikában. A milánói elıadás

is siker volt. A közönség lelkesedett ugyan, de a kritikusok

akadékoskodtak, és elsısorban Wagner, Gounod és

Meyerbeer Verdire gyakorolt hatását nehezményezték.

1873. május 22-én, nyolcvannyolc esztendıs korában

elhunyt Alessandro Manzoni. Verdi nyomban bejelentette

kiadójának, Ricordinak, hogy gyászmisét komponál

tiszteletére, amelyet az évfordulón való elıadásra szán. Június

25-én Giuseppinával Párizsba indult, hogy a rekviemen

dolgozzon. Közben értesült Mariani haláláról is, de a hír

hidegen hagyta. A gyászmise szeptember végére készen állt,

de a próbák csak 1874 májusában kezdıdtek meg. A milánói

Városi Tanács sokallta a megemlékezı ünnepségre szánt

pénzösszeget, és csak Arrigo Boito közbenjárásával (aki

szintén tanácstag volt) sikerült a szükséges összeget megszerezni. Az elıadás elıtt Hans von

Bülow egyházi ruhába bújtatott operának titulálta Verdi mővét, de erre rácáfolt annak sikere. Az

elıadást Párizsba is elvitték, ahol szintén nagy sikert aratott. Párizsi tartózkodása alatt néhány

napra Londonba utazott, ahol megegyezett róla, hogy a Rekviem 1875-ös bemutatója az akkor

világcsodának számító Royal Albert Hallban lesz. Az ezt követı években a mővet Olaszország és

Európa több jelentıs színházában is bemutatták.

A következı években Verdi komponista élete háttérbe szorult mivel inkább pénzügyi

problémái foglalkoztatták. 1876-ban a párizsi Opéra Comique Bizet Carmenjének bukása miatt

csıdbe került, így igazgatója és egyben Verdi barátja, Camille du Locle képtelen visszafizetni a

zeneszerzıtıl korábban felvett 48 000 líra értékő kölcsönt. Pénzének visszaszerzésére Verdi

ügyvédhez fordul, de a perre nem kerül sor, valószínőleg még elıtte sikerült megállapodniuk.

Francia kiadójával, Escudierrel is felbontotta baráti viszonyát. Azt nehezményezte, hogy a

francia hanyagul foglalkozott az Aida és A végzet hatalma párizsi Theatre de Italiens-beli

bemutatóival, így azok rendre kudarcot vallottak. A zeneszerzınek nem sikerült visszaszereznie

pénzét, mert a színház a következı évben csıdbe ment, Escudier pedig 1881-ben meghalt.

25

24. Kép. Verdi 1886-ban

Miután halálhírérıl értesült, Verdi azonnal pénzt küldött Escudier özvegyének, akivel üzleti

kapcsolatuk a színház csıdje ellenére fennmaradt.

Végül nápolyi barátjával, De Sanctisszal is megszakította a

kapcsolatot, miután az is adósa maradt. Ettıl kezdve csak

Giuseppina látta el a keresztszülıi teendıket.

Az 1870-es évek végére Verdibıl zsémbes, beteges

öregember lett. Folyton kételyeinek adott hangot a világ

eseményeivel kapcsolatban, nem értette a gazdasági recessziót,

kétségbe ejtették a támogatás nélkül maradt színházak

bezárásának hírei. Idejét utazással töltötte. Bejárta Németországot,

Hollandiát, visszatért Párizsba, majd ellátogatott Monte Carlóba

is. 1878 végén hatalmas tapsvihar követte a milánói Scalában

színre vitt Don Carlost, melyet maga Verdi vezényelt, de a sikert

az egyre inkább eluralkodó depressziója miatt keserőséggel fogadta.

Az 1879-es évet Verdi karitatív tevékenységgel kezdte: Milánóban a Rekviemet vezényelte,

melynek bevételeit a tavaszi olaszországi árvizek kárvallottjainak megsegítésére költötte. Az

elıadást követıen Verdi kiadója, Ricordi társaságában vacsorázott, aki véletlenül megemlítette

neki, hogy Arrigo Boito Shakespeare Othellójának drámáját próbálja szövegkönyvnek átírni.

Verdi érdeklıdést mutatott a darab iránt, így másnap Ricordi és Boito a zeneszerzı birtokára

látogattak a szövegkönyv vázlatával. Verdi, aki mindvégig csokoládétervnek nevezte a darabot,

ráállt annak megzenésítésére, hiszen különösen érzékenyen érintette Rossini egy korábbi

kijelentése, melyben ıt vígopera komponálására képtelennek nevezte. Boito novemberig

befejezte a szövegkönyv megírását. Elıtte azonban Verdi felkérést kapott a párizsi Operától,

hogy vezényelje az Aidát. A balettel megtoldott elsı elıadásra 1880. március 22-én került sor. A

sikerrel kiérdemelte a francia Idegenlégió tisztje kitüntetést. Ekkortájt Bécsben megválasztották a

Gesellschaft der Musikfreunde tiszteletbeli tagjává, Olaszországban a királytól megkapta a

Nagykereszt Lovagja címet.

1880 áprilisában két jótékonysági koncert keretén belül a milánói Scalában bemutatták

Pater noster és Ave Maria kamaramőveit.

Mivel idıközben Boitót is elszólították szerzıdéses kötelezettségei, az Otello színrevitele

tovább csúszott. Legközelebb 1880 szeptemberében találkoztak ismét, amikor a központi téma az

utolsó felvonás fináléja volt, melyet Verdi tökéletes csattanóra szeretett volna dolgozni, hiszen

meglátásában ez volt a vígopera lényege. Mielıtt azonban nekiállt volna a darab

26

25. Kép. Verdi, 1886-ban (Giovanni Boldinifestménye)

komponálásához, egy próbamenetet tartott, mégpedig a Simon Boccanegra átdolgozásával és

felújításával. Noha az átdolgozott darab zajos sikert aratott, alig lett népszerőbb az eredeti

változatnál.

Az elkövetkezı három évben az Otello ügye kisebb-nagyobb megszakításokkal haladt a

megvalósítás felé, részben Boito kötelezettségei, részben pedig Verdi egyébirányú elfoglaltságai

miatt. 1881-ben, Escudier halála után Verdinek intéznie kellett Párizsban szerzıi jogainak ügyét.

Ugyanakkor átdolgozta francia nyelvre A végzet hatalmát, melyet Force du destin néven 1882-

ben mutattak be Antwerpenben.

1883-ban Velencében meghalt nagy zenei ellenfele, Richard Wagner. Verdi a

következıképpen írt az eseményrıl: „Szomorú, szomorú! Egy nagy egyéniség tőnt el! Egy nagy

név, amely oly erısen rányomta bélyegét a Mővészet történetére”.

Március közepén Boito Nápolyba utazott saját

operájának színrevitelére. Egy tiszteletére adott vacsorán

megjegyezte, hogy egy új shakespeare-i szövegkönyvön

dolgozik, amelyet akár saját maga is szívesen

megzenésítene. Egy helyi lap leközölte a hírt, amelybıl

elsı olvasatra az derült ki, Boito sajnálja, hogy Verdinek

eladta a librettót. Maga Boito nem tulajdonított

különösebb jelentıséget a cikknek, és nem is

feltételezte, hogy Verdi, messze északon a Sant'Agata-i

birtokon tudomást szerez róla. Verdi szóvá tette a dolgot

Facciónak, kettejük közös jó barátjának, és felajánlotta,

hogy „a harag legcsekélyebb árnyéka nélkül”

visszaszolgáltatja a szövegkönyvet. Boito haladéktalanul

levelet írt a zeneszerzınek, és tisztázta magát, azonban

úgy döntöttek, a darab megírását az év végéig felfüggesztik. A darabot végül 1887. február 5-én

mutatták be. Hatalmas sikere volt, utána pedig záporoztak a kitüntetések: Maurizio- és San

Lorenzo-rend nagykeresztje, milánói díszpolgárság és ezen felül rengeteg pénz, melyet Verdi

karitatív tevékenységekre fordított.

1888 augusztusában a Gazzetta musicale di Milano zenei lap megjelentetett egy rejtélyes

skálát, felszólítva az olvasókat, hogy próbálják megharmonizálni. Verdi úgy döntött, sorompóba

áll egy teljes polifonikus Ave Maria kompozícióval. Így jött létre az elsı a Quattro pezzi sacri

(Négy egyházi darab) közül. Idıközben egy új opera ötlete csírázott benne Shakespeare A

27

26. Kép. Casa di Riposo per Musicisti

27. Kép. Verdi felravatalozva

windsori víg nık vígjátéka alapján. Ez lett késıbb a Falstaff. Az opera elsı felvonása 1890.

március 17-re lett kész, a második júniusra, a harmadik pedig szeptemberre. Verdi még a teljes

szövegkönyv befejezése elıtt, tıle szokatlan módon, nekilátott a hangszerelésnek, mert állítása

szerint: félek, hogy elfelejtek néhány részt és hangszeres megoldást.

1890-ben megírta a Laudi alla Vergine Mariát, a Négy egyházi darab második részét.

Ugyanakkor részt vett Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok címő darabjának premierjén

Milánóban (ennek hatásai érezhetık a Falstaff elsı felvonásának végén).

A Falstaff premierjére végül 1893. február 9-én került sor a Teatro alla Scalában. „A

közönség szívélyes volt a Falstaff iránt, ahogyan az Otello iránt is” - jegyezte meg Verdi. Három

hónappal késıbb jelentıs változtatásokkal Rómában is színre vitte a Teatro Costanziban. Ez az

elıadás fergeteges sikerrel zárult. A zeneszerzı pályafutásának csúcsára jutott.

Az 1890-es évek végén a zeneszerzıt elsısorban az Otello és a Falstaff olaszországi és

nemzetközi bemutatói kötötték le. Az Otello párizsi

bemutatójához egy balettet is komponált, így eleget tett a

nagy francia operaház ısi hagyományainak.

1895 elején Verdi egy Milánóban építendı idıs

zenészek otthonának tervei felıl kezdett érdeklıdni (Casa

di Riposo per Musicisti). A kétemeletes épület száz,

hatvanöt évnél idısebb muzsikus számára épült volna,

akik szőkös körülmények között éltek. Verdi elvetette,

hogy az épületnek szegényház jellege legyen és kérésének

megfelelıen a hálótermek helyett kétágyas szobákat építettek. Az építkezés a következı évben

kezdıdött el, és Verdi késıbb összes – zenei vagy egyéb – mőve közül a legkedvesebbnek

nevezte.

Operaszerzıi pályafutását lezárta, de a

komponálást nem tudta abbahagyni. Ebben az

idıszakban született meg a Négy egyházi darab utolsó

két része, a Stabat Mater és a Te Deum.

1897-ben januárjában figyelmeztetı jelet kapott.

Egy nap Giuseppina az ágyban fekve találta, látszólag

megbénulva és beszédre képtelenül. Verdinek sikerült

jelekkel papírt és írószert kérnie, és reszketı

28

ákombákomokkal leírta, hogy kávé. Pár nap alatt felépült. Késıbb, még ugyanabban az évben

meghalt Giuseppina, akit egy ideje arthritis (krónikus ízületi gyulladás) gyötört. Novemberben

súlyos hörghurutot kapott, és pár nappal késıbb, 14-én meghalt. A gyászszertartást a bussetói

katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetıbe.

Az utolsó éveiben Verdi egyre több idıt töltött Milánóban, hogy közelebb legyen

barátaihoz. A Sant'Agatát elhanyagolta, sıt egy gyilkossági eset is beárnyékolta a birtok életét.

Ebben az idıben ismerkedett meg Arturo Toscaninivel is, a Scala új, karizmatikus karmesterével,

akivel élete végéig jó barátságban volt, és aki mindig friss események hírével szórakoztatta az

operaszínpadról.

1901. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, délután három órakor

meghalt. Boito a következıket írta:

Temetésekor egy percre megállt az élet Olaszországban, becsuktak az üzletek, megálltak a

vonatok. Itália ezzel nem csak a nagyszerő zeneszerzı, de a hazafi elıtt is fejet hajtott, aki egész

életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott. Huszonnyolcezer ember állt

sorfalat azokon az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt. Halkan, maguktól kezdték énekelni

a Va' pensiero-t...

29

Verdi m ővei és ezek zenei sajátossága

Verdi munkájára Rossini, Bellini, Meyerbeer, de leginkább Donizetti és Saverio

Mercadante volt hatással. Az Otello és az Aida kivételével Wagner hatása nem érzıdik mővein.

Bár Gounod-t – akit kortársai a legnagyobb élı zeneszerzınek tartottak – tisztelte, igyekezett

nem eltanulni stílusát.

Tenoráriáiban csak ritkán használt magas C-t, mert szerinte a hang közönség elıtti

éneklésének lehetısége megzavarja az elıadót a magas C elıtti és utáni részeknél. Ennek ellenére

írt magas C-t Duprez-nek a Jeruzsálemben és Tamberlicknek A végzet hatalma eredeti

változatában.

Bár gazdagon hangszerelte mőveit, Verdi inkább a dallamra, a zenei kifejezés

leghatásosabb eszközére helyezte a hangsúlyt. Sok tételében, különösen az áriákban, az egész

zenekar egy dallamot játszik, mintha csak egyetlen hatalmas hangszer szólna. Kritikusai szerint

szakképzetlensége miatt nem fordított elég figyelmet a komponálás technikai részleteire. Ezt

Verdi is elismerte: „Az összes zeneszerzı közül én vagyok a legkevésbé képzett.”, majd

hozzátette: „Ezt a legkomolyabban gondolom, de képzettség alatt nem a zene ismeretét értem.”

Mindezek ellenére hiba lenne feltételezni, hogy Verdi nem volt tisztában a zenekari

hangzás kifejezı erejével vagy hogy ezt nem használta volna ki. Mi több, az összhangzat és az

ellenpont fejlesztése jellemzı rá: például Monterone jelenetében, a Rigolettóban a vonósok gyors,

mélyülı skálázása fokozza a feszültséget vagy szintén a Rigolettóban hatásosan ábrázolja a

közelgı vihar baljós hangját, ahogy a színfalak mögött a kórus hat, egymáshoz kapcsolódó

hangot zümmög. Verdi újításai annyira jellemzıek rá, hogy más zeneszerzık nem is használják.

Verdi volt az elsı zeneszerzı, aki nagy hangsúlyt fektetett a cselekményre. Tisztában volt

vele, hogy erıssége az érzelmek kifejezése, ezért együtt dolgozott szövegíróival és minden

felesleges részletet, nélkülözhetı szereplıt kihúzatott a szövegkönyvbıl, csak az érzelemdús

karakterek és drámai jelenetek maradhattak.

30

erdi a legnagyobb jellemfestık, emberábrázolók egyike. A zenei portrék gazdag

sorát hagyta ránk, hısöket, akiket nemcsak a szövegkönyv versei jelenítenek meg,

hanem a zene is, sıt elsısorban a zene. Nem kell látnunk alakjait a színpadon,

magából a zenébıl is feledhetetlen plaszticitással lépnek elénk.

Ezek az operahısök, olyanok, mint megannyi örök útitárs, kiket Verdi zenéje vésett bele

emlékezetünkbe, oly mélyen, hogy vágyaik, bosszújuk, szerelmük, érzésviláguk szinte

összefonódik saját élményeinkkel.

És Verdi mindenekfelett olasz. Legtragikusabb zenjébıl is sugárzik Itália verıfénye, az

itáliai ember legyızhetetlen életszeretete, mellyel magához öleli a világot minden örömével és

bánatával együtt.

Hitvallása így összegezhetı:

„S eljön a nap, mikor nem beszélnek többé melódiáról, harmóniáról, német vagy

olasz iskoláról, múltról vagy jövırıl… és akkor talán megkezdıdik a zene országa.”

Verdi Arrivabenehez

V

31

Forrásanyag

1. Tóth Dénes, Hangversenykalauz, Zenemőkiadó, Budapest, 1956

2. Balassa Imre, Gál György Sándor, Opera kalauz, Zenemőkiadó, Budapest, 1956

3. John Burrows, A klasszikus zene, Mérték Kiadó KFT. Budapest, 2006

4. Roland Vernan, Nagy zeneszerzık élete, Méliusz könyvkiadó, Debrecen 1998

5. John Stanley, Klasszikus zene, Kossuth Kiadó, 2005

6. www.wikipedia.hu