Weöres Sándor:

Tizenegy szimfónia

Tartalom:.........

Első szimfónia `(1932-1935)`

Második szimfónia `(1935-1938)`

Harmadik szimfónia `(1943)`

Negyedik szimfónia `(1948)`

Ötödik szimfónia `(1946-1951)`

Hatodik szimfónia `(1938-1949)`

Hetedik szimfónia `(1952)`

Nyolcadik szimfónia `(1949-1960)`

Kilencedik szimfónia `(1955-1960)`

Tizedik szimfónia `(1958)`

Tizenegyedik szimfónia `(1970)`

----------

>>> ELSŐ SZIMFÓNIA <<<

A NÉGY ÉVSZAK

*JUBILUS*

Ti rengeteg fényben remegő vidékek,ti hallgatag erdők, hintái az égnek, ti párolgó rétek,kedvemet kék labdaként magasba vigyétek!

Te szinarany torony, tavaszi szerelem!halavány százszorszép, mondd meg, mi lesz velem? kedvedet mint tegyem?Hánykolódom éjszaka, nem lelem a helyem.

Ime, a madarak ismét dalba fognak,a százlábuak a kő alatt mozognak, paripák nyihognak,láncolt óriások is odvukban forognak.

A pecsenyesütő közeleg a nyárssal --siet a gazda a tavaszi szántással, vizek apadással.Proserpina kecsegtet kétszeres áldással.

Emelkedj, tetőtlen jókedvem, te röpke,szánalommal tekints sziklákra, rögökre: mért vannak örökre,mikor csak a mulandó lelhet örömökre?

*HIMNUSZ A NAPHOZ*

Lassú tűzzel guruló Nap,gabonával vemhes hónaptemplomában áldozópap!

Mit tudsz a tünő örömről,ami a rügyön dörömböl,hőt-hűst váltó légbe bömböl?

Vasárnap van: ládd, a rétenlányok kergülnek középen,mint a hattyúk, habfehéren.

Kebelükben lángok laknak.Hogy mit kapnak, hogy mit adnak,meg se kérdik. Igy mulatnak.

Áldd meg őket, bizsergetőarany-korbács, nedv-kergetőlegmagasabb égi tető!

Csókold hajról-hajra őkets a lócán a vén ülőketés a tarka temetőket.

Pondró ébred zöld ereken,görnyedt ember bottal megyen,csontváz kattog fönn a hegyen.

Lompos farkú szél csatangol,por-gubát varr, ágat hangol.Tej csordul a nagyharangból.

Nap, ős-éjü forró csónak,élettelen, maradj jónak,kötözőnek, oldozónak.

*VALSE TRISTE*

Hüvös és öreg az este.Remeg a venyige teste.Elhull a szüreti ének.

Kuckóba bújnak a vének. Ködben a templom dombja, villog a torony gombja, gyors záporok sötéten szaladnak át a réten. Elhull a nyári ének, elbújnak már a vének, hüvös az árny, az este, csörög a cserje teste.Az ember szíve kivásik.Egyik nyár, akár a másik.Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.Lyukas és fagyos az emlék. A fákon piros láz van. Lányok sírnak a házban. Hol a szádról a festék? kékre csípik az esték. Mindegy, hogy rég vagy nem-rég, nem marad semmi emlék, az ember szíve vásik, egyik nyár, mint a másik.Megcsörren a cserje kontya.Kolompol az ősz kolompja.A dér a kökényt megeste.Hüvös és öreg az este.

*HALÁLTÁNC*

Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Pőre Panni, szár Boriska,lyukas Jancsi, zörgős Miska,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Mindenfelé csupa hó.Döcög a Hold, a fakó.A fagyos fák kérge pattan,a jég reccsen a patakban.Hé-hahó,hőhe! hó!kocog a Hold, a fakó.Nincs itt gyász, nincs itt láz,lábszárunkon, gerincünkönszerelem se citeráz.Nincs kikapós, nincs erényes,nincsen morcos, nincsen kényes,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, gazdag voltam,parádésan furikoltam.Osztozkodnak sok ruhámon,nincs egy veszett pityke rajtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.

Amíg éltem, szegény voltam,répát faltam nyomorultan.Egyszer csak a répadombrólaz árokba legurultam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, leány voltam,kötényemben almát hordtam.Mind megették a legények,csupa váz és bőr maradtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, legény voltam,leányokat csiklandoztam.Hegyes bajszom szálai köztgiliszta túr a homokban.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, kövér voltam,sokat ettem és szuszogtam.A lelkem mint nagy büdös szélszállt el, mikor megpukkadtam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Amíg éltem, sovány voltam,vékony árnnyal bandukoltam.Mint a kidült komlókaróolyan voltam, hogy meghaltam.Öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.Se szántások, se utak.Mind hidegek a kutak.Jégcsap lóg a kereszt-ágon.Álom tesped a tanyákon.Hé! Hó!Mindenfele mély hó.Pőre Panni, szár Boriska,lyukas Jancsi, zörgős Miska,öreg csont,ifju csont,rajta-rajta-rajta.

>>> MÁSODIK SZIMFÓNIA <<<

*ÉNEK A TEREMTÉSRŐL*

Amikor Isten a világot szülte,a mindenség az ujjára fagyott.Hogy a föld, hogy a víz fölmelegülne,

föléjük gyujtotta fönn a Napot.Recsegtek a jegek,amint a tűz-gyerekfölfele tört.S éledt a föld.A lánggömb kék útján végiggurult,aztán a tükröző mélységbe hullt:habokra ráhajolt,szikrázva fuldokolt,pirosan elhasadt,mint aki sugarattöbbé se hint --de reggel visszatér az égre megint.

És ahogy a Nap a hevét kifújta,a szinekbe-bomlott világra újraárnyék hajolt.S fölkelt a Hold.Ujjasan elomlóéjszakai fény,szelid helytartóa király helyén.Míg hajnal előttszunnyad a színek csokra,fehér legyezőtterít a habokra.Az örök szerelmet példázza ő:dagad és apad, de mindig visszajő.

S hogy fény legyen itt lennha a Hold kiapadt:kigyujtotta Istena csillagokat.Nem-változók, aprók, kemények:örök szeretetről beszélnek.S ha burkot vonnak az égre a rémek:eltűnnek, aztán megint visszatérnek.

A világ világolt élettelen.Hiányzott mindenből az értelem.Hogy legyen, aki épít, rombol,ember készült hóból és koromból:szájában édesség,fejében fényesség,szivében lüktet a vérs mindegy, hogy mi neve,boldog-e, szives-e,kinek a kedvese:elmegy és vissza se tér.

*ÁBRAHÁM ÁLDOZÁSA*

Izsáknak hátán rőzsekötegs én hozom a lángot az éjben.Szent bérced, Uram, rideg-meredek.Szikláin az űrbe fölértem.Kifullad a mell, elcsuklik a térd,megroskad aki a csúcsra fölért

metsző nyilalás a szivében.

Elhoztam a kést és egy-fiamat,hogy törlődjék az adósság.Máglyámon a lángoszlop kifakadmint ágon a nyíló rózsák.Ott fönn mindent beborít a halál,ébren csak a hűség csillaga áll,hűs csillagod, állandóság.

Parancs-szavadat dördülte az ég:Izsákom, kicsi cselédemáldozzam néked. Nem hiszi még,hogy atyja a gyilkosa légyen.Tiéd a legbölcsebb akarat,jótetteiden szeplő nem akad,érzem, vallom, de nem értem.

Kérdezte Izsákom: "Édes apám,itt vagy te a tűzzel, a késsel,de hol van az áldozat? édes apám,kit vágsz, mit vágsz le a késsel?"Feleltem néki: "Gondos az Úr,kis bárányt küld ide áldozatúl,azt vágom majd le a késsel."

Gyermekgyilkos mindannyi szülő:nem-lévőt létbe rántottés meghal aki e világra kijő --Te rended ez így: legyen áldott.Parancsod, Uram: kit egy éj gyönyörénmegöltem már, másodszor is énöljem meg e gyermek Izsákot.

Parancsod, Uram, szentség nekem.Nem kérdezem én, mivégre,pengémet a gyönge torokra teszem,pernyén sercegjen a vére!Majd hajnalod újra fejemre hulls mint elszáradt fa magtalanúltárúlok a sugaras égre.

Jó vagy -- tudom én, de nem érthetem:im nyílik a mennyek boltjaés éledez, örvend, zeng a szivem!gödölyét küldtél a bokorra:minket fölemelsz és áldozatúlértünk ártatlan gödölye hullvergődve a vérbe, pokolba.

*DÁVID TÁNCA*

Könnyühaju, koszorúshajuifju leányokmennek az útonborral, mézzel, nagy kosarakkal --lobogó lomb közt,puha-füvü völgyben

könnyühaju, koszorúshajuifju leányok,szívem értetekérett asztag,égő csillár,gazdag gyöngyház,kopogó kalapács,mesebeli fáklya --így táncolok én,ujjuj, így táncolok én,így táncolok én Előtted,jónak dús szelleme, Istens megreszket a táncommint a piros lángaz éltető levegő iramában --táncom Előtted reszket,a piros láng ime reszket,táncom Előtted reszket,mert Te tanítaszboldogan-ifju dalokraés Te telíteszborral, mézzelés Te babusgatszbusás gyönyörök köztés testemetönnön véremédes tüzeinTe égeted elés sok örömbenaz életemetígy ringatod átaz árnyak hajlékába!az árnyak hajlékába!amíg az utonkönnyühaju, koszorúshajuifju leányoklobogó lomb közt,puha-füvü völgybenborral, mézzel, nagy kosarakkalmennek, mennek --

*MÁRIA SIRALMA*

Nem tudtam a búróJ,most a bú megölel,halványsággal belehel.Jaj nekem, én fiam,égi virágszál,igen elváltoztál,messzire távoztál.Iszonyú vasszegektörik a csontodat,facsarják izmodat,jaj én fiam, én fiam,feketülő vérrelcsombókos a hajad.Az éjjel álmombankicsi baba voltál,

fürdettelek tégedegy nagy tekenőben.Abban a nagy tekenőbentükrözött az égbolt,jaj én fiam, én fiam,kék szemed is kék volt.Gonoszok lándzsájaszúrja át a melled,gyere vissza, jaj én fiam,maradj anyád mellett.Álmomban csókoltamapró dundi lábad,mosolygott a csöpp szád,jaj én fiam, én fiam,hadd menjek utánad.Véred hullásaszemeim sirása,szép arcodnak hervadásaszivem szakadása.Gőgicsélve heverésztélkét karomba dőlve,hullt, csak hullt a zápor könnyema nagy tekenőbe.Rászegeztek a keresztre,nem igaz, nem, nem,jaj nekem, megfulladok,fogjatok föl engem.Szíved fárad,karod is kiszárad,éjféltájban sötét hollóktépázzák a vállad.Jaj nekem, én fiam,jaj én fiam.

*ÚJSZÖVETSÉGI APOKRIF LEVÉL*

Thorgom földjéről hoztam el tinekteka bércek közt lakók üdvözletét.Ott volt az Éden. Négy áldott folyójaa négy égtájba siklik szerteszét.A hegyi víz zúdulva őrli medréttört ormokon zölden reped a jég.Ó szűz tetők! ó rég-járt sűrüségek!ó ős-titokról hallgató vidék!

Ki egykor létet gyújtott az anyagba,szent bűnéért e tájon szenvedett:a láncolt Titán, kit keselyű tépett,vért tajtékozva marta a hegyet.Törvénybontása törvény lett azóta:a formán lét gyúl és uralkodik.Nyugodt a táj. A csúcsokon a hajnala Tűzlopó véréről álmodik.

Gida ugrál a hangos vizesésnél,halvány füst leng a szálerdő alól,a völgyben barna pásztornép tanyázik,mind nyájas, józan és csak néha szól.

Körükben csókkal, boldog áhitattal,táncok, dalok közt telt az életem.Sípjuk kedves zenéjét olykor-olykormég fölidézi emlékezetem.

Mondják, áldás és átok onnan indult:az első ember, mondják, ottan élt,ki szenvedésre váltotta nyugalmát,állat-voltáért kínzó észt cserélt.Hol a Tilos Fa lombja ringatózott,azóta templom épült a hegyen.Önnön súlyával harcol ott a márványs önnön ürével az íves terem.

És benn két agyaras angyal között dúla mozdulatlan szobor-harc heve.Láttam: egyikre "Szeretet" van írvaés a másiknak "Jóság" a neve.Az egyik így szól: "Szeresd a családod,hogy legyen néki mindenből elég!"A másik: "Ne fűzzön bilincs a részhez,szeress egyformán mindent, mint az ég!"

Igy marják egymást, dühhel fenekednek,köröttük űr és félig-tört sötét.Én ott voltam. Most járom a világotés viszem Thorgama üdvözletét.Kiáltom: minden jó! mindenhogyan jó!gonoszság nincs: a harc az Istené!a harc és mozgás: ugyanaz! mi mozgunka mozdulatlan Újra-Egy felé!

>>> HARMADIK SZIMFÓNIA <<<

I

Madárka sír, madárka örül,míg piros gerendái közülnéz a hatalmas --

Küldd néki töretlen álmodat,míg magad vagy a vadász, meg a vad,nem szűnhet kerge futásod.Győznöd se lehet, veszned se szabad:a hályogos sürüség alattvermed hasztalan ásod.

Kinyílik a táj,lehunyódik a táj --az üresség öntözi szélét!A rét, a ligetitt mind a tied,de nem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.Ne hidd, hogy a rögben alhass.Madárka sír, madárka örül,néz a hatalmas.

A mult se pihen:új percek méreg-csöppjeibenelomolva őrzi részét.A holt vadlúd, bár tolla se lebben,röpül a zúgó szárnyu seregbens röptében üli fészkét.

A jövő nem vár, előre arat:a most ömlő sugaraka holnapi gyermekrózsás bőréről csiripelnek.

Ne kérdd a veremtől jussodat.Te vagy a vadász és te vagy a vads távol, a hatalmas: az is te magad.Ő odafönnmerev csillámu közöny,és sorsba burkolt lénye idelennrengés, mely sohasem pihen,s a két arc: az Igaz és a Vanösszefordul mámorosan,mint a Nap meg a tengernézi egymást ragyogó szerelemmel.

Küldd néki töretlen álmodat!mert szived éber-álma,mint légen a pára,átlódul a pályáns fönn sajog a menny hajnal-koronáján.

Madárka sír, madárka örül,míg piros gerendái közülnéz a hatalmas --

Kereplőként űzöd körbe magad,rab vagy, de keserved álma szabads igazad az álom, a röpke!A szikla, ha rávésed jajodat,többé nem szikla: élő te-magads föllibben a fellegekbe!

Kinyílik a táj,lehunyódik a táj --az üresség öntözi szélét!Sugarak izzó füzére alattmeglelheted százszor sirodat,mégsem lelhetsz soha békét.

Az élettelen avar is röpül.Ne hidd, hogy a rögben alhass.Szél körme kapar a sír körül,és vallat a fény, a hatalmas.

Te vagy a vadász és te vagy a vads a pálya is, minden te magad

-- madárka sír, madárka örül --piros gerendák közül kidagadvatág szemmel nézel magadra.

II

Rikolt a páva veled,tipeg az éjbe veled,elveszti nyúlt vonaláta futórózsa veled,

odafönn villámló kútnálremegő gyöngy közt aludtál --kikkel egy-éjbe jutottál,mindannyival oda futnál.

Rikolt a páva veled --rád-kúszó rózsa remeg,a mező nyers illatanedves csókjára pereg.

Sír a liliom,a sáska is --hogyha lehetne,szánna is.Csak a könny csoroga szirmon, a fán --ki merne sírniigazán?

Ki merne súgni nekedarról, hogy mi lett veled?melyik ég rejti helyed?őrzi-e gyöngyeidet?

Ki egét elhagyta, lássa:habos örvény a lakása,fedelének éj az ácsa,sötétség a kalapácsa.

Tipeg a páva veled,remeg a rózsa veled,fáradtan rád-hajlanak,megosztják alvó-helyed.

Itt minden örömbebogárka vész,s a fájdalnm mélyetiszta méz.Hét szín mozog ittés hang-özön:egyetlen, arany csendvolt odafönn.

Szinek közt gyúl a szemed,hangok közt zsong a füled --kivánsz-e bucsuzni, mondd,vagy itt lenn jobb a helyed?

Odafönn villámló kútnálremegó gyöngy közt aludtál --remegő gyöngy közt a kútnáltán már aludni se tudnál.

Hegyekkel játszik az út,a tücskök dobja pereg,rád-kúszó rózsa remeg.Rikolt a páva veled --

III

Tűzhabos, bársonyos tereken átkeresem szárnyának pille-porát.Ormokon,kő-fokonkutatom fátyla nyomát.

Lehelletétszél verte szét,lángja kormát vas-pohárbanőrzi a sötét.

Jégszirmos hegyeken át,csatakos völgyeken átkérlelem, keresem:ápolná kegyesensápadt kis mécsesem fénysugarát.

Ide se lát!Ide se lát!Alszik és álmában építablaktalan tükör-palotát!

Hasztalan üldözöm zajban, csendben,nem érem el soha: itt van bennem,vad futásommal ő űzi magát,mécsesem fénye az ő kicsi foglya,vézna, ijedt fény, mégis beragyogjaa végtelen tükör-palotát.

Rögökön, fellegen, kék vidékensiető léptemmel el nem érem:szivemben szövögetnapokat, éjeket,a kinti sokszinü szőnyegetbenn szövi mind,bennem szőtt szőnyegenodakinn keresem,míg ezer mintája szüntelenkörbe kering.

De néha meglátom-- igaz-e vagy álom --mikor a kerek táj télbe hajolts a jeges rétekenminden csak sírverem

s lenn fekszem, földdé vált fekete holt.Homályos tereken,idegen egekensebzetten bukdos a légen általés rekedt, színtelen víjjogássallezuhan a jég alá!lezuhan a jég alá!A mélység föllazul,villogó gyöngy-habot ontés megint elsimul,és minden fekete, holt.

Lehelletétszél verte szét,lángja kormát vas-pohárbanőrzi a sötét.

Jég alatt, nem-múló percemen átőrizem simuló pille-porát.S a fényben szüntelenszaladó évekentű-fokoncsókolomujja nyomát.

>>> NEGYEDIK SZIMFÓNIA <<<

`Hódolat Arany Jánosnak`

1

Elnyugszik a bajnok. Zord homloka rémlik:halmon eke-hullám, szántás feketéllik;már őszül a tölgyfa, ázott busa bálvány,beléje-karolva hétszínü szivárvány.

Jöszte, arany dárda, felhőn kiszögellő!Kergeti a záport kopó-inu szellő.Szunnyad a vén bajnok. Míg álma fereszti,álmát a világnak tajtéka befesti...

Búborék-alakok gyülekezve kelnek,habjai a benső, álomi tengernek,játszva szelid szűzet, daliát, vad rémet,hajdanként mutatván, mit nem ád az élet.

Alattuk a mélység végtelen örvényehorpad a homályba, fodrosúl a fénybe,testtelen imbolygás tág űrben lebegve,valóbb a valónál: lélek tiszta kedve.

Hullámok, hullámok lengedezve szállnak,

tükrei kékségnek, öblei homálynak,csigázva, gyöngyözve, bukdosva rogyásig,elalél az egyik, iramlik a másik --

Hej, méz-ölü róna! hej, bor-hasu hegylánc!soha táncot ehhez foghatót te nem látsz:rokolyák lengése, csizmák dobogásasellő-vigalomhoz csak dér kopogása.

Alszik az ősz bajnok, piheg, mint a gyermek,álmának habjai zengőn feleselnekés palota épül a puszta beszédből,ráfészkel a napfény, tornya égig ér föl...

2

Dőlve éji menny faláramessze villog Rezi vára,szikla-csontváz koponyája:cenk Ser bolgár ottan mulat,fáklyák tűze ver rőt lyukata fekete éjszakába.

Padka végén az `egérke`álmos, félig szúny, de mégse,tej-képébe fut a vére:mennyi tudja, egy se mondja:szakállak és kelyhek sorja,üszköt vet a fáklya széle.

Kapu alja mintha forrna:társzekerek, húzva, tolva,döngnek, szinte a pokolba..."Pedig, pedig, cenk Ser bolgár!óvna tőled a szent oltár,hogyha emberséged volna!"

"Itt vagyok én... új leventéd...nem vonlak már, gyere önként,elfeledjük, ami történt..."Deszka reccsen, rogy a korlát,mint ha fészek ejt fiókát,lenn a vár-árok vet örvényt.

Suttogás száll hajnaltájra:"E vígságnak nagy az ára..."Mind, akár ha lába fájna,cenk Ser bolgár maga ropja,forgószélben szénaboglya,beledermed Rezi vára.

Eldől a láng, sötét minden,tócsa terül, ital nincsen,szolgák dúlnak kinn a kincsen,törnek a telt társzekerek,az `egérke` ott pityereg,vörös kakas kél a szirten.

És azóta Rezi váratéli szélvész citerájaboszorkányok kéjtanyája,éji lidérc fenn ha gyúlad,cenk Ser bolgár ottan múlat.Régi mese régi fátyla.

3

Tisztelt egybegyűlt közönség! --Vagy lám, senki sincsen itt,hogy dézsából rája-öntsékegy vers összes rímeit?Akkor hát: te szent magány!all inexportable et magne,kinek hátát egy se látja,ha perlője, ha barátja,lélek-sivatagba sejk,szú-vezér and as you like:nem bírsz nem figyelni énrám,ich spendiere dir poémám.S hogy ez explicatiovajjon invocatio,vagy csak dedicatio:döntse el a ratio.

De a sok szóból elég:valamit már, úgy hiszem,mondanom is illenék;mert én ugyan felteszem,hogy a tisztes és kopottszóknak éden-állapot,ha görögnek fel-alá shasmánt, mint a vízfolyás,nyűg nekűl -- hisz gondolatoly sok járt a toll alatt,fenkölt eszme-lángverés,hetven horgú érvelés,tarka-barka tünemény,szülemény, meg sülemény,hogy a szédült szók evégettnem bánnák az ürességet;ah, de hátha (gond biz' e')valaki még elolvassas rám szól academice,mint a szél a szélkakasra:inkább kezdem szép mesém;jobban mondva, kezdeném,s közben elfütyült fejemből...

4

Fordul az ég maga fenségében,fordul a föld maga inségében egy-virágnak kelyhe, szirma,

egy-törvénye az esztendő, mellyel a szegény veszendő általfogni bírja.

A Teremtő egy élettel áldott,le nem tépem azt a szép virágot, aki bölcs, ám többre jusson, én az illatát ha érzem, s olykor ujjam is bevérzem, mint oktondi asszony.

Félszáz évig az idő ha zordúl,az emberfő téliebbre fordúl: üres tökhéj botra tűzve, ajkatlan száj, merev orca, mint egy gyermek kése karca vettetik a tűzre!

Izzik a menny, izzik a medence,a temető száz égő kemence, vérző tetem a kereszten, rög a dunna, sár a párna, mégis mindnek örök álma a jóságos Isten.

>>> ÖTÖDIK SZIMFÓNIA <<<

*AZ ÖRÖM*

Hivogat a holdi síp, dobol a fény, csillag evez a nád hegyén, fa levelén -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Bandukolni, barangolni, lovagolni,a habokkal, a kövekkel,jön az éjszaka vándorolni, jön a reggel,nap-hold-csillag kóborolni,

hullámos uton könnyü szekerek kereke pattog,langyos lomb közt fürge mécsek zenekara cirreg,jó nyujtózni és aludni,

az erdőkkel megzendülni, a tavakkal,tág rónán tigris-foltos vadvizekkel,rejtett kunyhók füstje érik,álmot lát a nagy folyó,

féreg indul nyírfahéjon útra messze,fönn a bíbor mennyei gálya kékbe-szegve,jó meghalni néha,

szállni, elszállni, szerteszállni,

túl a világvég görcsén, hegyeken túl,

távol a lápon, hol a hosszulábulábol, lábol, lábol ---- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- -- --

Föld, víz, tűz, lég szunnyad a bölcsőn,kő-fejü gyermek sír a hegyi hidegen át,mennybéli erdő fekete lombja hajlik a völgybe,csillag-ködök árkaiban zúg az égi nád,

gömbölyü pártában didereg a puha mécsláng,lebbenti hajnali szél,

kristály hölgy suhan az álom sürüjén,átsüti fény, testén áthatol a kusza árnyék,dajkálva lágy dala kél:

"Indulj, Göncöl, csengős rúddal,szérümön ó-év, kertemen új nyár,sok kicsi vendégem megüli a csoda-fát,tükröm sugarából fakad a kéklő hajnali zápor,átlibeg a tornyaimon,át, meg át, meg át..."

*A TÁNC*

Puszta fal, nyolc sarok:kristály belseje imbolyog,szétvagdalt tér teteméreforr lány-testek dús füzére.

Testből font jelbeszédtölti a csarnok holt terét,éled a föld nehéz pora,fölveri lábak halk dobaja.

Táncot lejt Mária:mozgásból szőtt áriainak és forgók közt születveszáll a csillag-végtelenbe.

Ugrik a fal, fehér bika,szarvat döf tág homloka,míg a lég sok tarka szalagjagúzsba kötözi és kacagja.

Ring, bókol Júlia,nedves, kék petúnia,győzött minden izom-szálon,hogy libegjen, mint az álom,

és a sóvárgó pokolszomjuságtól fuldokol:röpke nimfát leskel a vénfaun a hátgerinc tövén.

Hullócsillagként suhanva

sudaraz, szökken, lobban Anna,percre látni az éjen átcápák bíbor fogsorát,

föl nem épült városokhíg toronyerdeje tántorog,majd a fekete éj-falakújra összehajlanak.

Mint agyban hő mánia,megfeszül Rozália,ember-erővel így teremtegy lépésből végtelent,

míg zászlók közt jelszavakdörrenései hangzanak,fenn az eszme, csorog a vér,hősök homlokán babér.

Mosolyog Klára, ívelőajka élő drágakő,mely a hat síkkal szegettűrbe üt rubin-sebet.

Tiszta fény, messzi fénysiklik a forgó föld körén,a mozdulat átüti szótlanulés hulláma tovább-vonul.

Testből, melynek nyűge átok,nyílnak testtelen virágok,és az iszapos húson látodfelragyogni a valóságot.

*AZ ÁLMOK*

Első álmod -- még bölcsőfia-álom --két rózsás gyerek, összefonódva mezítlen,eszi egymást, dagadó lágy húsba harapva.

Második: a fekete áldozat édesanyádnak.Emeli a kő-fedelet, s nem szól a homályból.

Ime harmadik: a zugolyban, bútorok árnyán,pajtások csüggnek fejjel le a légből,mint vak lámpák... nem is élnek ezek tán...

Ó jaj! tengerálom hullámzik, inog a lomha redőkön,vörös alapon tarka szál: csillagsereg álom!villámló ábrák a vér-színü paláston!

Emlékezz már:hím ágyékból sudarassá szökken a bimbó,nő ágyéka virágot hajtva kibomlik,s mint hegedü-vonó a remegő kényes idegre,a kitárult szirom-övbe lezúdul a bimbó. Emlékezz már:

jársz kiveszett fennsíkon, szikla-barázdán,lelsz valakit nyakig-állig kőbe temetve,s a menő, s az elásott: ez is, amaz is, te magad vagy!A kiálló fejbe gorombán belebotlasz,de a másik fejnek fáj csizmarugásod.

Mind a te álmod, mind az enyém is:gyermeki álmunk ugyanegy kút gyöngyeit issza.

Mennyei csipke a rozsda-göröngyü határon:ábrák a vörös paláston! ágbogas álom! Táncolj, táncolj, lengd be a távolt: gyermeki éjed míly avatás volt:e világ üres egyszeme ült koponyádon,ezer arca csontig hámlott a kis-ágyon, emlékezz már --

Téren, időn át bújj, bújj hozzám:pártos, vad szívünk gyökere közös a földben. Közös, ami vár ránk.Gondold: füstben jársz. Szemedet bekötötték.Megcsap a fáklya-meleg, míg kézenfogva vezetnek. S majd ha nem félsz, tenmagad áldozod:szemkendőd íve magára-tépi a lángot!Ó ha meglátod vérszínü palástod!

*A CSILLAGOK*

Tág tető láng-ormainem átallnak a görcsös útnakdíszt és rangot osztani.

Párkányok fehér mosolya,bontakozó csók bársonyafügg a magasban, forr a mélybenfájdalom és mámor kerekében.

Kulcsos könyv betü-lelkeilóbálják a gyík-fejü lámpát,az eleven bőr villogásátszüntelen teremteni.

Fal-szegély fény-kútjaiszállnak a lompos ballagásra:gyík-ujjak mindennapizárulása és nyilása.

Tág tető láng-ormai,kulcsos könyv betü-lelkeilanyha port puha illanással,lomhaságot ütem-vonulássalnem szűnnek betölteni.

Hű bivalyként húz az ütem,vásznak imbolyognak a szélben,aprón, mint a tengeren,lángrózsák lehelletében.

Őrzik az eleven bőr varázsátkulcsos könyv betü-lelkei,sóvár hús nehéz dobogását,szárnyat, amint a port veri.

Párkányok fehér mosolyapőreség izzó havában,mozdulatlan bontakozásban:zengő "mindig és soha".

Ó, a fakó föld iszonyu láza!vázzá száradó virága!győzik e lázat ontanitág tető láng-ormai,égi év örök világa!

Mélyén a ködös áradatnakütem bodrai rejlenek,görcsös útnak rangot adnak.

Tüzes gyík-fej füstöl a légben,élő bőrön fény-habok;száz kendő, kalap imbolyoglángrózsák lehelletében.

Menny betűi, csillagokrezgő dajka-dalra kelnek:zöld sürüségben, mint halott,hófehéren alszik a Gyermek.

*AZ EGYESÜLÉS*

Üres levegő, tárd bóbitád!a fagy vad kürtjei zengneks a dermedt tájon üveg-fuvolákbókolnak a távol ütemnek,mig a szív, e télen-is-virág,kényesen veszti az éjszakát,lassan, szirmonként nyujtva magátúj csókra a fény-elemnek.

Száz szív, egy-fényben -- mekkora nászaz emberi-nap foganása!egy vőlegény, ara száz meg száz,legtöbb alig olvad a nászba,kevés, aki érzi a hím rohamát,a mindennap kirabolt halált,s egy sincs, ki a mátka szemébe lát,a kéjbe-borult ragyogásba.

Míly nász-zene: hajnali dús szövevény!karmestere fölkel az égre --s a csapzott völgy suta lelke, szegény,

belezendül a messzi zenébe,sötétje a fény-gomolyagba omol,s a picinyke királylány úgy dalol,hogy a tűz párkányán kihajol,mit bánva, ha meghal is érte!

Átfoglak-e végre, vőlegény,hogy a lenti hideg ne apasszon?e magasban uram vagy, asszonyod én,s odalenn én férfi, te asszony:a lét szatir-feje szívja, vadhermafrodita, lány-ajakad,s a homály-bika vívja ágyadat,tudom: bennem foly az ostrom.

Vak harc: fagy-csörgés, szél-harapás --ráúszol e tompa habokra,bíbor, lila, sárga, kék ragyogásáttetsző hajnali csokra!mindennek láng-övü párja te!mindennek örök magánya te!a mécseket, égre kitárva, teeszmélteted ős-nyomorukra.

Gazdag vagyok én veled -- ó, de szegényodalenn a télben, a fagyban,ahol te, végtelen öblü edény,holt tájat ölelsz szakadatlans repedt rögöket -- s az óriásnapkelte, a messzi eres suhanáscsupa jég, csupa lég, csupa nem te, de más!tűz, nem bírsz égni magadban!

Nem sejti a sok kusza völgyi gáts az igyekvő, vaksi cselédek,hogy a mélyt s magasat, miként a ruhát,kicsiny férc fűzi: az ének,a hang a sugár ködkürtjeibens a menyasszony bátor éneke lenn:ölelj szorosabban, kedvesem!dülj rám! kulcsolj, amig élek!

Majd völgyi lakában, a csókok után,mig a jégcsap gyöngy-ere csordul,lágybodru arany könny-ködben a lánybágyadtan a fal fele fordul,hallgatja szempillái neszét,s mintha fentről tekintene szét,a horpadt tájat, a tél mezejétrá-látja a falra bolondul.

Tó kérge, melyet ciráda befon,nád-csonk, mely a jégbe veszett el(csak egy szemcsés csomó a falon),öregember, tüske-köteggel,s havon éjszín csipke a varjusereg --s e képtől nem véd párna-tömeg:a szem csövein besüvít a hideg!szív reggele! téli reggel!

Élettelen lángrózsa lebeg

sárkány-taraján a térnek --sugár-ölü kürtök, zengjetek!lemossa a Holdat az ének!a menyasszony kel, sürög, szeme tág,megfürdik benne az új világ!s a szívben, s fönn, a sötét paripákmár szúnynak, amint hazaérnek.

>>> HATODIK SZIMFÓNIA <<<

*A TEREMTÉS*

`A három-egy Moira`Kívül az idő siklásán mozdulatlan orsó pörög,ime világot készítünk túl minden ívbe-foghatón,kívül a tettek tüskéin cselekvés nélkül működünk,túl a lehető párkányán bogozunk mozdulatlanul.Teremtésünk szent mintái, öröktől gondolt képeiöltözzenek sokfélébe és bensőnkben daloljanak!

`A teremtés mintái (kar)`Lángotokból szőtt ruhában, ihajja, ragyogunk,a szerelmes csöndbe hangunk kinyújtja fonalát,a mindenség visszakondul gyürüzve habosan,fény és árnyék szétbomolva ide-oda kanyarog --

`A Moira`Az azonosság kelyhében sejlik különbség és arány,a nem-változás ágyában mozdul világos és sötét,a nyugalom csészéjében látszik erő és bénaság,a teljesség hajlékában sajdúl az út s az úttalan --mind, mely a Korlátlan csúcsán bontatlan-egy, nem változó,az Egymásután völgyében százarcu forgó áradat.

`Kar`Ó mi tükrök, egyet százként vetítve ragyogók,mi virágok, száz alakban teremve titeket,fényt vetünk a semmiségbe, apasztjuk a homályt,képetekkel kékbe vonjuk a fekete habokat.

`A Moira`Mind, mely kezünkből létet kap: mi vagyunk, örök Három-Egy,s a valóság felső ormán belénk mindannyi visszatér.Gáttalan teljességünkben nem-mozgók és osztatlanok,lenn létezőkké osztódva küzdünk a teljesség felé,pusztulva és újjá-kelve önnön tüzünkben táncolunk,s kívül az idő korlátján sok táncunk eggyé összeforr.

`Kar`Kristály-keblünk medencéin cikázva lecsoroga tőletek kelő élet a lenti hamuba,száz alakban létre-jöttök a durva hamuból:nyujtsátok ki értük óvó karotokat odalenn!

`A Moira`Korlátok közti voltunknak, mely változókká széthasad,hazatérés szerszámául két szép arany-zsinórt adunk:a szenvedést, hogy erkélytől erkélyig kússzon általa,s az örömet, hogy nyughasson, derekán tartó-öv legyen.Ime világot formálunk, mozdulatlan orsó pörög,szakadatlan zeng bensőnkben szentséges mintáink dala.

`Kar`Minden árad, fodrozódik, nyugalma odavan --szenvedésbe és örömbe vetődik a világ.Delejes zöld zivatar jön, takard be szemedet!ím a lélek kivetetten didereg a habokon.

*AZ ŐSIDŐ*

Lágy fövény-bordákon, halványpirosan remeglenn az önfeledt patak; fölötte fény-árny-ívekena magasság áttetsző falkái tolongnak fürtösen;vad vonulás alján, álomban sző-fon, remeg,s hol legkeskenyebb, hol hajdan boglárka nyílt, általlépi egy madár --

Rejtett ér, hinár-szövevény... galamb-szinü erdő száz odvából szikra-fény,ősanyák szigoru csöndje, dús, tapadós vörösföld, zsarnoki, termő hallgatás;meleg hajlásai közt a betelt férfi-vágy pihen, mint iszapba tűnt acél,melyre rozsda nem forr, s tán ha meglelik egykor, újra kivillan, újra él.

Kristály hal, eleven zöld kard, gumó, lucskos szakáll: egybe-ölti a kis patak;part-fogsor, kék hegysor, csillagsor: vállas kamaszként csügg valamennyi a csöpp anyán.Jajszó, kacagás egyre-megy: mind áldott női jel, búborék, mely fölfele száll.Élő fonadék álma: áttetsző tábor a magasban! odafönn a szabad sereg!

Odafönn szivacsos felhőn kocsonyás csillag -- nedves vonulás mindenütt, fenti, lenti rengeteg... mélyben a rejtett ér-szalag hályoga, zöld csatak remeg.

Lenn az önfeledt patakpuha nő-testként, álomban szövi tiszta sodrát;de hajdan folyam volt! tág-szemü! s elfeledte gőzét nyitja-zárja csak, alva, pihegve, lankatag.

Hömpölygés volt, széles iram,vándorolt dúsan, ezüst gyapja rengett a messzeségben,

partján ég-föld csordái hevertek, látták a csillagok, zengtek: Ime a folyam!Jött a fény és rá-terült. Jött a homály és rá-terült. És szült fájdalomtalan.

Bukdosó hullám-halmok, siető nő táncos halmai, telt meder ég és föld között,villámlón átlátszó rengés, ragyogó dísz halmaza, fönn-lenn csillagok és napok,asszony, kiben teljes-egy a szem, ágyék, kebel, gyönyör ég és föld között,örökifjú ősanyák nézése, bőséges róna, jámbor nőstény-farkasok,part-fogsor, kék hegysor, csillagsor, könyörgő férfi-zengés, áradat ég és föld között,határtalan tájon ömlő, hol nincs messze, nincs közel, hol titokra nem találsz --

Mondják, nem volt Hold még. -- Tán a Hold messziről ide-szomjazott...Jámbor nőstény-farkasok idegen szagra figyeltek -- "Folyam-hölgy! tenger legyél: áradj! kerekülj! mint magam!"Ekkor habja elhomályosult és mintha emelné sok vödör, tépő görcs feszitette szét.

Partok dültek, megdermedt a tenyészet illata,gyűlt a fakó tajték, kavarogva fölfelé, vagy hengeregve;és úszott a bölcső és habba borult a virág, a taraj,és hegyek törtek pattogva, csengve, mint a kelyhek, nem volt többé föld, sem ég! Forrt a színtelen áradat,körbe-érve, önmagába ütközött s elájult. Lett alvó, szelid patak.

És az istenek is futottak! mert még mámorában is győzhetetlen-tiszta volt! Ki vaditotta? tán a Hold --tán a homály -- de nem a párnás, ölelő éjszaka --a másik, lenti homály, mely a rögben kezdettől éhezett.

Nagy folyam volt, most patak.Termő iszap-katlanain túl, meddő homokján, most is gyors, üde, csillogó, most is legtisztább ital, mert sodrát sosem éri sár.Rejtve szunnyad; tág folyam-tekintetét föl nem nyitja már soha.

*A TÖRTÉNELMI KORSZAK*

Üdv a Mostannakmely az eszmét levetettemint ragyogó burkát a kigyó hahívja az új kikelet.Lássuk: boldog önámításnélkül is ember az ember?csak ugy álmodta a célját?

Ej-haj, eléri a férfikortés többé nem az angyalőrzi a párnáját --

Nézd, tüzes pusztaa nagy égbolt levegője:új-faju sárkányokkal örök harccsattog alatta tovább,ám az eszme (az öldöklésistenivé-hazudója)együgyű, satnya ürügy ma,meztelenül megy az ős csata;nem szépíti a gyilkotlágy-ködü félálom.

Sürü-legü barlangokbólárnyak szövedékeibőlkél a dalunk tifelétek,későbbi kor emberei.Ime Hellas utódaválik a kincseitől,lángba borítja az életét,hazug és szép vigaszát,és vele a szár Arabfölds vörös-agyagos folyamú Kínas cédrusok és venyigék hona,Két Tábláé meg a Krisztusé.

Ó de fáj -- hogy fájez a válás, ez a múlás!Friss-vasu lólábakkal a végzetnyargal a földeken át,csontot és agyat őrölvevágtat az élet-időnkön.Aki már élt, aki majd él,és aki kortalanul születik,föl nem mérheti szívvel,mennyire szenvedtünk.

Üdv a Mostannak!Mi kibírjuk viharunkat,nincs az a múló kín, vagy örök kín,melyre szivünk "nem"-et int.Nem fukar marok áldoz ma:vesszen a legbecsesebb is,ha betöltötte a dolgáts mint a lehullt avaron fü nő:kínunkból, ha lehulltunk,sarjad a más ember.

A fü sosem emlékszik ráhonnan jön a zöldje, leve!tán ti se sejthetitek már,későbbi kor emberei,hogy a vad, buta Hajdanértetek ette magát.Vallja Herakles a meggyötört,meg a nagy-könyvü Klio:semmi se lehet hiába.Röpül az idő csunya fejszéje,álljuk az éle találatát,

hullánkból új virulás szökik.

*AZ ÁLLANDÓ A VÁLTOZÓBAN*

Gyorsan repül a Föld, e vén boglyas madár. Most, őszi éjeken,ahogy fordul, a fénytől mindjobban elvonva északi oldalát,érezni szárnysuhogását, míg iramodva merüla tér idegen redőibe.Ha sokat láttál, szólj: mit rejt a tér?Testtelen ívek rengetege, mondják új bölcseink,fényévek ezrei közt hajlik iszonyú karéjamelyen vakon tör át a csillag -- míg mi, szál-erein bukdosók,kinyitva törpe ablakaink, bámuljuk az éjszakát,az óriás koronát, mely alatt nincsen homloks megérint embertelen ragyogása.

De más teret is ismerek, emberibbets még-titkosabbat. Figyeld csak:ha szemed behunyod: pár pillanatig még rajta forra seb, mit a fény szúr,színek visszája, foltok sövénye,aztán elmosódnak és húnyt szemed csak a sötét űrt vetíti,mint boltozatos csarnokot, s hogy mekkora, nem tudod,néha bizalmas-kicsiny, máskor határtalan, pedig nem változik,és láng gyúl benne olykor, nem tudni, messze, vagy közel,s egy kedves, vagy félelmes arc,s az emlékek híg vázai szállnaks a csodák üveges lényei suhannak-- mondom: egy benső tér, hova porszem se fér a foghatóból,hol semminek sincs mérete, se rendje,mind varázsosan keletkező, csapongó, eltünő.

A kinti űr s a bennünk rejlőegymásba özönlik: ajándék e perc:őszi nyitott ablak, hova tétován betódulfanyar szellő a korhadó csonkok zamatával,ködben bolyong a harangkongás fojtottan mint hegedűszóés vélni a csillagok fém-illatát is.Párafényből, gondolatbólégig-fonódó lugas felettünk,kúszik a futóka ezer virága,sok nyúlánk, halvány, kerekszemü lányka,mind más, de látod a közös jelet:ugyanegy gond szabta köntösüket.

Mélyebben, mint a gond fészke szivedben,kérge alatt minden dolognak,a tünemények medrei,a világ eresztékei ragyognak,örvénylik a láng, parttalanul forogaz eleven tűz, az ezerszemű,párába borult paripák dobognak,megvillan tajtékos tomporuk,áthallik érc-patáik csattogása,füled mellett süvít a híg elem,bőrödet érinti a végtelenés sistereg és hártyát növelmint jégtől az olvadt acél.

Szólít -- vagy képzeled? Ha arra riadnál,hogy nem rideg, nem idegen!hogy eleven hullámzó szerelem!hogy rokonabb veled önmagadnál!

>>> HETEDIK SZIMFÓNIA <<<

MÁRIA MENNYBEMENETELE

`Édesanyám emlékének`

1

Az árny, a kő, a mész, a gyolcs,a vánkos a koponyabolt alatt,a halálos pólya, a vaslakat,a göröngy, amely kopog, szakad,nem nézi: a test homálya mint emelkedika végső láng fölé, világot szétfeszítaz üszkös verejték-koszorú.

Csíkos lepelből a láb kiáll,alvadt ereit viasz fedi,a körmön violaszín sugár.

Burkolt lábszárak alszanak,az ín egyenes, a térd pihen,olajfák ösvény mentiben.

Üdv néked, elszáradt anyaméh!Fal-résben páncélos bogára vak meredély szélén kapar,lehajtja zászlóit, fegyverét.

Üdv néktek, imába-zárt kezek,szentély boruló fal-ívei,dobozban két sor gyertyaszál,harmatba-merült tíz hattyuszárny,viruló éj csukott virága.

Üdv néked, hétfájdalmu szív!A jajkiáltás, kezdet óta, nyakában kővel,méretlen kútba hull, nem érheti útja végét!

Keskeny nyak, elbillent fej, tapadt haj,fehér orcán az utolsó váltság ólom-pénze,száj-rés, besüppedt szem körülaz érzékek hült ráncvetése,letiport akantusz ágboga,elrobogott paripák nyoma.

2

Az árny, az éj, a csönd, a hideg törik, recseg, rög repül, sugár hasít, por énekel -- Az égen két újhold delel, tüzes háló ereszkedik, póklábu parázs fut fölfelé, ragyogó tetőn szárny lebeg, bárány-sereg, hárfák, fuvolák, hegedű sikolt, harang kong, kürt felel -- Hamvában az ős, rég arctalan, csontot gyűjt, arany arca van, könyökére dől, ágaskodik, felfülel --

`Kórus`Híjja, híjja, híjjaövéit a homály szélén!Láttuk őt gyermekével csillag fényén;kövér juhokat legeltettünk,ha kikelet eljött, gyapjat nyírtunk,tél közeledtén irhát nyúztunk,kék víztükrön gyapju-hegyekkelmint a felhők, lassan úsztunk, partot ért csónakunk, látta ő, kik vagyunk, tüske tépte bocskorunk, föld festette homlokunk.Pásztorok vagyunk, juhok is vagyunk,nosza gyapjunkat lenyírjuk,nosza bőrünket lenyúzzuk,ösvényére ráborítjuk.Övéit a homály szélénhíjja, híjja, híjja!

3

`Váltakozó kórusok`A végtelen, világos némaságotevező-párok zsongása betölti,bodros lehelet-szín, halvány bíborhabzik a tündöklő fehérben,árbóc-forgatag tárulása,vitorla-sereg gomolygása,láng-rév, pára-híd, arany bárka,gyémánttükrön láz visszája,gyürük és fodrok a messzeségben,repeső kicsinyek száguldása,mosolygó könny a szivárványon,tej-lombok eres suhanása,az asszony ünnepe él a világon... (De mi folyton sírtunk. Mi éheztünk. Mást mit tehettünk? Folyton sírtunk.)... uszálya villog a habok iramán,a homályos sárga égi sarlón,a szem óriás kék hályogán,a harckocsi vörös kerekén,a zöld szörnyeteg taraján,a hidegség fekete szájüregénés este ő bontja fehér ágyad,minden poklon megy utánads a fészek veszhet, de visszahív... (Kifordult torzsák, gyökerünkkel fölfelé, kilökött a föld. Senkise hajol le értünk.)... ő benned térdepel, és ő leszel,ha elhagyod koszorúd, kedvesem,honnan színt kap a rózsa és fényt a szem,s érzed őt, ha kelyhed eltakarod,melyből kitüzesedve ittaka szakadék kóbor ködalakjais a számlált századokdühöngő jelekkel homlokukon... (Virágok, tele féreggel, a repedt szirom kinek kell, míg záporoz a tavaszi reggel?)... karéjos homályból kelő tekintetörökig telő holdja lebben,zamat, mely a gyümölcs-héj alattsürüdve kigyúl a rejtett erekben,a szív alatt meleg lugas árnyáncsillagkoronás, királyi álom,forrón hulló fürt, vörösbor,az anya lángja ég a világon... (Kit öltem? Mindig magamat öltem. Kinek fáj? Nekem fáj. Hagyjanak veszteg az ölben.)... imába simulnak a szép kezek,jóság feszülő pillérei,ujjak párás tető-sora,eleven csönd tíz anya-szárnya.,szirom-tengerben mezítlen ujjak,tízszeres zengés, mely hangtalan,ragyog, sugártalan osztva fényét,

világosság, csókként úttalan... (Kenyerünkben a verejték sója. Pecsenyénkben a halál íze. Koporsó-fal körülöttünk.)... ő, ki a kereszt alatt állotts a nyomoruságtól nem esett el,a kereszten tajtékzó világotbámulja riadt kék gyermek-szemmel,a pokol küszöbén sírdogál,eves vackukban a halottakféltett éjükbe burkolózvaa sebző fényre hunyorognak... (Vedd le szivünkről a csepegő mérget, a fekete hernyót szivünkről vedd le, a parazsat, a sötétséget vedd le szivünkről.)... minden áramon áthatola tiszta kék szem ragyogása,tükrözi a tér hajló pántja,az idő százmedrű futása;mint édes csepp a bólongó sáson,tündöklő gömb a változáson,folyton megtelik, folyton leperdül,a szűz békéje leng a világon... (Vacogunk, köpenyünk összehúzzuk, könyörülj rajtunk, Boldogasszony, könyörögj érettünk, könyörülj rajtunk.)

4

A forrás felettszétnyiló szárnypihéje pereg,gyenge hó száll;tág medencékbenújbor pezseg;ezer erkélyenezer sereg;hallgat a földláncos haragja,mindent betölta szárnyak hangja:

`Kórus`Fényen át, lángon áta sötét föld szüze lebben,árnyat és éjszakátsose bontogat hevesebbenormon-medren a nézés tánca,virág-szövevények ostrom-lánca,mely kopárat színre-vált.

Rózsa-ér, gerle-vér,puha meggybor teli kelyhe,hol hegy-árny mélybe-ér,az örök remény szüretelte;zerge-ünő vérgyöngye a hóban

vadászt hív, amerre kapaszkodó van,szűk az ösvény, tág a tér.

Édesanyánk, ifju aránk,pirosarcu zsenge leányunk,elibéd hullámzik a szárnyunk,tengerként rendül sürü bodra,szállsz-e felénk? nézel-e ránk?mint szőnyeg borulunk az utadra,lágy tavaszunk, édesanyánk.

`Mária`Magasztalom őt, aki méhemben fogantés felemelte holdsarlóm az égreés csillagfüzért illesztett homlokomraés az égi tej ösvényén viteti leplemés az édesség viharával fúvatja fátylamés eleven tüzekkel röpíti diadalszekeremés seregekkel népesíti győzelmi utamés örök dal tornyait építi köröttem,így kivánja; meg nem fejthetika léptem redői alatt forgótüzes hadak, homályos nemzedékek.Kezdettől apám, s én szültem őt,aki az óriás ürességen általa csend szikrázó kristálya föléa teremtmények sodrából fölmeredveháromfejü oszlopként magasúlés villámló tetőként beboríta hármas homlok glóriája.

`Kórus`Virágcsengők királynéja,eléd gyűlve, köréd forrvaezer testben harang-szív ver,sugár-kupola imbolyogva,pára-torony rengedezveneked kondul, előtted vall:ha megcsorbul harang-ércünk,némíts el hatalmaddal.

`Mária`Az itélet nem enyém; a mérleg, a bárdnem az én kezemben; ütni nem tanultam,csak simogatni; éheztetni sem, csak etetni;sebezni sem, csak sebesülni; hódítani sem, csak kérni.A zengő csendben, a jeltelenbenálcák és nászruhák virulnak rajtam,oroszlán és gida megosztja keblem.A csecsemő bepiszkol, foltja nem marad,emlőmbe karmol, vércseppjeim füzére buggyan,híját nem érzi a duzzadó tenger.A gyilkos vérrel freccsent, én letörlöm;ha gyalázol, arcom el nem fordul.Kőfal nem vagyok, mely ütést, simítástúgy mér, ahogy rája mérik;agyag-út nem vagyok, mely lépést, forgástúgy mér, ahogy rája mérik;tűzforrás nem vagyok, mely testet és űrtúgy mutat, ahogy eléje rémlik;csak fészek: ahogy meleg, úgy melenget.

Ki dicsőségben látsz pompázni engem,gondold el: nem tőlem való;mint neked, egyetlen kincsem a könnyem,fiam sebe végtelen birtokoms e világ gyötrelme kaputlan kertem.Ölemben az élet dús-lombu fájas ha leszakadsz és lehullsz alája,kötényembe markol erőszakos öklöd,fejed rönkjét térdemre döntöd,ne félj, vigyáz rád a csend, a könny, meg én.

`Kórus`Fénytelen mélybe lenn,csalogány fészke tövébentüske közt szív teremsürü sóhaj rengetegében;új sorstól hajladoznak a bolygók,de békén szúnynak az örök mosolygókméz-cseppel az ajkuk végiben.

Lenn telő rózsatő,a hegyen pirkadat árad,gyengeség és erőközös ujjakkal lakomát ad,tűzhelyen hamu törmeléke,de bíbor-özön fut a szürke mélybe,örökös hajnalt hirdető.

Lengedező rózsamező,leheletnyi lángok a szélben,sugaras szem bűvöletében;ő jön, lassan fordul uszálya,integető sok csecsemőrózsa-tengere kapdos utána,áll a halál, függ az idő.

Húrként feszül a változás: hült ős-parázs újjá hevül; sírtól sötét pátriárka betelt igét dong magába; hallgat a rög tapadt ajka; a szárny hangja széttárt, örök.

*KÓDA*

Csillag-pályák asszonya, Mária,oltalmazd Máriát, édesanyámat,szememtől elszakadt útjánne érje bánat.

Aki hallottad ezt a dalt,egy szilánkját annak a dalnak,

melytől a világ szíve szakad meg:aki hallottad ezt a dalt:ocsudj lomha szörnyeidből.

>>> NYOLCADIK SZIMFÓNIA <<<

`Krúdy Gyula emlékére`

I

Valaki ül magasban s néziaz itélet elfoszló képeit:felhő-kúp a hegyet idézi,ablak-sor a menny fényeit:mind nyujtózik valami másérts már postát küld a pusztulásért.

Erkély lebeg mint léghajóég-föld szabdalt ürében:tűzfalak, háztetők szögébenzöld-barna domb, kék úsztató,s éjjel csatok-gombok ragyognaktestén az égi állatoknak.

Levegő alján, óriási pók,magasból függ a székesegyház,négy tornyán izzó fém-gumók,a láthatatlan kötélzet-vázott kapcsolódik, s tört soványkőszobrok ülnek homlokán.

Valaki mozdul az erkélyen,körötte virág, kő-kalit,pamut-fonál fut a kezében,sok kis emléket gombolyíta kémények zsúfolt terébe,felhő-rovátkás messzeségbe:

"Te karmazsin, a mennybolt ereszéndrótok mögé bukó repedt tál,idegenül, mondd, mért fogadtál,hisz jöttödnek örültem énmíg ajtóm szinte feléd lépettvele én nyíltam volna néked

s a sok virág apró cserépbenmely a kékségnek integet,én voltam, tarka udvarnépemfeléd száguldott, mind tied..."Kondulnak a harangok sorba:"Ő nem gondolta, nem gondolta."

Felkacag lentről a piac:göröngyösen kent vegyes-lekvár,sivít a síp s a kismalac,a sorompón túl rengeteg sár,mögötte lomb- és kő-sorok:ott már a temető suhog.

A halottak mint nagy babákvermükbe szúnynak láthatatlan,nem forognak a forgatagban,belőlük nyílik a virágmely az erkélyre pirját ejtis hogy honnan fakadt, elfelejti.

Magas az erkély, rajta állvaa lenti nép mind föld pora,de aki a határon túlra látna,itt nincs és nem lehet soha;mert ha van: nem fönn-lebegőben,már érkezéskor eltünőben.

II

Régi táj rejtekénlombba hulló völgy eréna feltámadt álom ujja kószálernyedt húru hangszerén,

lapoz árnyék-bibliábanhol egy zergeszív lakott,ódon patikábanmér bengáli balzsamotez a tornyos haju öregasszony,régen meghalt ifju lánybámul rája elhanyatlóningaóra homlokán

(és a vendég-hölgyek ott bizalmatlan keblükön megrázzák a lakatot uzsonnáznak illatot ezüst fényü kötőtűvel szemelgetnek bánatot)

itt soká élek énfecskefészek ereszénpelyhek közt magányosankísértet-vadonban egymagambontogatva pecsétjét agg italoknakama vízre lépőnmely a ház mögött eredkettényílva kéklőnmint szépasszony karjais fejest ugró emberekcsobbanását hallani:

itt, bár szárnyam sose lesz,a denevér-multban hagytam,

hátam tollakat növeszts a víz elsűlyed alattam

(kár hogy sose láthatom mi terem a hátamon: pulykafüggők pávafarkak szétterülnek sátoroznak)

és a tollak közepénfüstölő barna szén,kettő, félig-húnyva mosolyogvaa ma behorpad alattacsupán a tegnapi szélkanyargat szén-füstöketfon belőlük fellegetvágtató fodrokat (holdsütésre várnak)égi menyasszonyokat (elmeszesítik a vágyat)

ó te messzi pára-lányés te kis arany köd-istenki a szégyen alkonyánelolvadsz a fürdővízben!

III

De te mikor jössz el értem?

Idegen test ijedt szárnyadong a négy fal közti térben,forrás zúdul ablakrésen,csengő érzékeny pohárrafonja hűvös ujjait.Habba fúlva fekszem itts kinn a kék légen keresztbeahol már a kora-estegyökér nélkül szétültettefülemüle-bokrait,lentről függnek az egekbe.Míg az alkony rám-csattanna,zománcos doboz-fedél:megelőztem rárohanva,már e forgás bennem él,menny-ívemben szabadonleng a halvány Balatonrajta lebeg két kalácsa Badacsony és Gulácsszempilláim ernyőjében.

De te mikor jössz el értem?

Két álom közt várok ébren,pillantásom gömb-medrébentó és part és ég forogfogam közt kristály ropogmosolyom völgy-teknőjébenszőke jegenyesorok

mosdanak az éj elékoponyámban befeléúsznak pára-szivaroks tarka bolyhos parazsatgyújt rájuk a pillanats az égaljon egy motormint túlérett gránátalmabíbor dühhel szétrobbanvamesszi arcokat sodortegnapokból e tág űrbehol mind ujjá-melegűlne,vagy ha élni nem lehet,a perc horgán fönnakadvaegy zugolyban lógaszkodnapókhálósan mosolyogva;de széttágult a keretpillantásom hűs szelében.

De te mikor jössz el értem?

Úgy érzem, már nem vagyok,és tudom, hiába érzem;mint ültessem el a fénybenösszeláncolt keringésbenezt az élő csont-magotmelynek feszítése lángés hajtása e világ?Szivemből a Nap ragyog,mellkasomból csillagok,bizonyos a boldogságom;mért hagysz egyedűl örülni,nélküled is fölhevülnia belém-dobott világon?Érzem ajkamon a kebledés elsikló derekad,vad fűzvessző-táncodatahogy suhog fülem melletts fekete hátam mögötthol a sárkányt megölelteds fellökted az ördögöt;de nem nyugszol soha többet?Előttem az asztalod,rajta minden italod,egyik édes másik mérgesez mint égő kút lobogaz mint tenger hánytorogamaz mint a pára kényes,bármelyikből ihatom,nincs szemernyi panaszom;de te meg nem állsz, tudom,hogy ez óceán felettborba dugd a nyelvedet,villám-kárpitod alattcsepp hűsítse ajkadat,kihalt szemgödröm előttszesszel mosd hevült csipőd,és kiömlött rózsa-vérbenpihenjen táncos bokád,míg a telt kristályon átaz ital vulkán-tüzébenúj szemem szemedbe lát --

De te mikor jössz el értem?

>>> KILENCEDIK SZIMFÓNIA <<<

A SZÖRNYETEG KOPORSÓJA

`Felajánlva mindnyájunk békéjéért és nyugodt munkájáért`

*ANDANTE*

`(Emlékezés a gázkamrákra és keretlegényekre)`

Ha júliusban*HÓ JÉG*--42° hideg van:

hálószobánkba lépeks a hirtelen sötétségfut szemközt mint a robbanás.

A fákon lomb helyetthasadt arcképek függenekalattuk zsandár áll üvegbőltörött cserepeibenn a szobákban kúsznak szerteszétakár ocsmány beszéds fölforgatják az ágyakat.

Halljátok, érsekek a víz alatt,bőrtelen koponyátokon hinár-fonatmelletekben apró halaka korall-trónusonvihar-hajszolta baldachin tövébena rejtett áramlatbansebes futásotokahogy a szentségtartót viszitekti tengermélyi kardinálisokahogy vágtattok a tömjénharanggalmatracból tépett szürke hajjalmelyben az elitélt hörögpatkányt csókolvaó ti polip-süveges püspökökmeg nem lelt vízi sáraranytapad sós szempillátokon:

ti boldogabbak vagytokmint fönn a sok zengő rokona hét testvér az elvett parlagona koldus szél a kapualjban

s a mindent fölfaló és mégis éhes ördögökmeg a finom selyemmel bélelt nagy kapuhol kulcs és zár csörög.

Ó a lengő szivárványszín selyem!Egyszer benn jártam énálmomban éberenama tiltott helyenhol nem zizzenhet semmi máscsak léptei raboknakkik fürészporral s rothadt vérrelteli talicskát tologatnakés tudják hogy minden hiábamégis szemükből a gyönyör kicsordulamint varancsicábaharap az őr kislánya.

Ez forró süteményamit anyám hozottegyszer húsvétkors az első rózsa kibontakozotta fal melletti lugas melegén.

VARIAZIONI

`(Néger rabszolgák éneke)`

Dölyfös címer-pajzsok zászlók amit tudunk nem tudjátok:

Emberek az alkony-égen ruhátok selyem, arcotok márvány uralkodva vitorláztok zöld csatornán, azt hiszitek, az ördöggel megalkusztok a föld zsírján -- amit tudunk nem tudjátok: korlát mögött állunk lenyírták szakállunktovarepülnénk de nincsen szárnyunk elragadták mindenünket de ránk verték bűneinket.

Fehér hattyúk déli égen sustorgó tollú ködbúborékok dallal úsztok messze túl a zöld csatornán, azt hiszitek, éneketek túlzeng árkok rothadásán -- amit tudunk nem tudjátok: kötelek közt járunk malomban darálunk tovarohannánk de kötve lábunk elhordják a lányainkat eladják a fiainkat.

Gyöngyös pávák hajnal-égen eleven párnák, szivárvány-bokrok sátoroztok messze túl a zöld csatornán, azt hiszitek, félálmotok

harmatot hint az ég alján -- amit tudunk nem tudjátok: hajcsár, bíró büntet, kés tölti kezünket saját kezünkkel szúrnak le minket ütnek ha nem felénk fordul kicserélik ha kicsorbul.

Fülemülék éjszakában láthatatlan kis sötét csillagokcsattogástok átcsendül a zöld csatornán, azt hiszitek, elalhattok s ébredhettek lombok árnyán -- amit tudunk nem tudjátok: fogva tart lázálmunk ösvényt nem találunk ketrecünk visszük ha szökve szállunk s ha zsinórunk tán lepattan béklyót hordunk önmagunkban.

*SCHERZO*

`(Huizinga a nemzetiszocializmust a viceházmesterek forradalmának[nevezte)`

Keménypapírból és zacskóbólépülnek utcák és terek,sok csecsemő és rádió szóls lógó füllel minden ajtóbólugatnak a gázmesterek.

Karmuk tömpe, farkuk sörényes,szemük vér-pásztás és kerek,gerincük szomjas, hasuk éhes,mindegyik elmúlt hároméves,mind vizsgázott gázmesterek.

Senkise mondja imaháznakhonnan elősündörgeneks csontot szemetet lakomáznakegymással-játszva rongyot ráznakmindtöbben a gázmesterek.

Orruk rücskös, nézésük kancsal,útszélen daxlit nemzenek,csordákba verődve haraggalhosszú lógó bozontos farkkalloholnak a gázmesterek.

Üvöltenek hogy ne is élhesséjjel-nappal dühöngenek,mind büszke, sértődő, fölényes,mind a becsületére kényes,söpörnek a gázmesterek.

Kaput nyitnak, kapupénzt kapnak,bozontjukkal billentenek,de hirtelen nyílik egy ablak

s mosókonyhán lakó vadaknakbedobják a gázmesterek.

Nevük: Csömbör, Szeretszke, Vájnok,kavargó füstből lett nevek,sosem éltek ílyen családok;mint a szatirok és najádokszármaznak a gázmesterek.

Meg-nem-születettek kiontottmagzatvízben fetrengenek,születnek orcátlan porontyok,fürgék, falánkok mint a pontyok,ők lesznek a gázmesterek.

Robbanó szemétládák hullnakés megfúlnak az emberek;törmeléket rongyot rabolnakmohón hullahegyeket falnakvigadnak a gázmesterek.

Húzódj a végső napsugárbabár a nyarat nem menti meg:pléh-majom mászik dinnyefára,kihal az emberek világaés élnek a gázmesterek.

FINALE

`(A szörnyeteg szétzúzódása)`

torony üveghomloka fordul remegte *NEKITÁMAD* mákospatkót millióteológiai sötét

tábornok csördít indul a kolosszus csikorog dörög vonul a kolosszus cinóber szarvak kátrány szemek indigó szájak reng bőg a kolosszus kaucsuk szügyek felcsavart belek bádog gyomrok dalol a kolosszus

a szerencsés leugrott kocsi állomás jelezveablak föl és kiáltások rézhangszerek üvöltéseparipák négy felesége csattogott fekete aranybátor mosollyal három a tengerészruhábanujjongva három öngyilkos repül recsegő rózsacsokorkábulttá kitörése alélt sikoltozókidülledt pályaudvar piros mentőkocsi tülkölésehogy ne ablakból lássa édesemazonban és a üvegszemü futnakkospatkót millió te *NEKITÁ*

kocsonyás hernyói vonulnaktábornok mosolyogva mehetnek fiaim

csörömpöl a kolosszus tengelyen forgó kupola fordul gödör lehajló zászlója szétterül piros pikkelyek csillogó cserepek zománcos érmek füstöl tipor hengerel a kolosszus

a földtekén van csapnivaló első olyan ebben azemelt arcképével emberből énekeltékkommandók kövezethezvilágon még italsörtermését hogy a táblához reggelizniabroszt döfödte fölemelkedett

füstöl a tábornok csikorgó szeke- recsegő kere- köhögő mene- kürtöl a kolosszus a kolosszusnak a

járda szélén belapult koponyája lehajolva keresgélmillió te *NEKITÁMAD* mákospatkótmiután kiloccsant eszméikkel frissítőt hölgyeknekholdvilágra fejét lehajtja.

>>> TIZEDIK SZIMFÓNIA <<<

*LARGO*

1

Ifjú emlékezet, te lyukas tenyerű pazarló! Míg gondosgazdaként mindent betakar, megóv az ős feledés! Fukar jóságát -- öröklétünk el nem vesző hullámgyürüit --értenénk szivünkben is, ha ott, ama kútban, igére ige visszhangzana,vagy értelemnek értelme volna.

2

Átlátszó drágaköveket ettünk a szentélyben, oltárterítőfelfűzött szegélyét, mint vaj mállott a fogunk alatt, nesztelenül,

engedékenyen, majdnem édesen. Fölöttünk ragyogó szemmel, de nézésnélkül, a Kalászos Szűz mozdulatlan alakja. S akár mennyekző, papnélkül, a tilosban -- az ökölnyi köveket én morzsoltamrovarállkapcsommal, a borsónyiakat mellettem térdeplő lepkémnekadtam. A Szűztől nem remegtünk a lopásért: a géniuszoktól viharostemplomi térben az ő cinkossága szinte bőrünkön pattogott. De mígáhitattal lakomáztunk, ügyeltünk, ránk ne törjenek a papok, azegyházfiak: átadnának a poroszlóknak, a világi törvénykezésnek,beleinket is kifacsarnák az évezredes gyémántokért. Senki se jött, csak az aki kezdettől és nyilvánvalóan ott volt,a Háromfejű Kutya, ez a villámló boltozat, ezerkorbácsú feketezuhatag, rab erejű örvény, és összecsapott felettünk.

3

Mikor átléptünk az árkon, a formátlan gőzölgő folyón: hirtelenszéledt el az üresség, szinte csengett! Hát ettől remegtünk? Aholdvilági mérföldek között egy harcos állt, emberre nem hasonló,se megszokott bálványainkra: csillogó felhő rezes sisakban, defélelem sehol. A bizalmas percek mind hiányzanak, de szomjuság semerre.Odatúl átderengő zöld háló ölén álmukban ölelkeznek a szeretők: ezekis mi vagyunk; hát több esztendő folyik egymás mellett? Aki egy-szálfűzként dalolt és sírdogált, makacsúl, mint az elvérzés a csatamezőn:immár sok-szólamu néma orgona, fenséges csöndbe tárja lombjait, s acsöndnél nem alacsonyabb; járok magam előtt és magam mögött, sietekezer alakban, eközben fekszem és nem is vagyok; a folyam fehérgörgetegbe göngyölte pajzsunkat, termetünket, mint színtelen koralloklépdelünk; emlékeink, szerelmeink fehér zománcba vonva szúnynakismeretlenül; nem félünk, semmi vesztenivalónk. Egymásra nézünk: nemtudjuk társaink nevét, nem tudjuk önmagunk nevét. Mert nincsen. Mégiszománcpólyáinkba temetve minden megvan, egy rezdülés el nem veszett.

*ANDANTE*

4

Egyszerre itt meg ott gazdag birodalma! Csaknem és sehollapátolatlan kincsei! Tegnap-ma-holnap közös kévéje, özönölveörvénylő idők, egy-szál idő helyett! Világ, ahol egyetlen lét helyénminden lehetőség egyszerre vándorol! -- De mindez árnyék. A szegény fekélyeseknek hirtelen felszökellve palota épül, anévtelen hadaknak gőzbő1 vár emelkedik, ott élnek számtalanszövevényes időn keresztül, ott gyógyítják fekélyeik; elmennek svisszatérnek, mint a bolygók pályáikon; s aki meggyógyult ésfölemelkedett, annak itt minden elolvad mint a jég. A fákon csillagok fakadnak, a szirteken édes szél terem.Csilingelő zsombék fölött kering sok lábatlan madár. Fényes tavakmélyében dajkanép lakik, a gólya ideszáll és jajveszékelő csecsemőtrabol. Varázslók kalibákat tákolnak fönn a tű-csúcsos hegyeken, hovápihenni tér a szomjas Nap s a hűtlen Hold. Meg az öntelt Jupiter és aféllábú Saturnus. És Venus a hóban itt mossa meg tüzes haját, s agyáva Mars itt edzi fegyverét. A varázslókkal társalognak, akik odaát

élnek, mert ezek a hegyek nincsenek. Nincs semmi, csak a zengés. A néma zengés, mely az emberkoponyafátyolán átszűrődve és lecsökkenve, hanggá, tánccá, festett képpé,faragott pillérré porlik az eleven nyomoruságban.

5

Fenn a semmi bástyái -- s a tükröződő semmi börtöne alattunk.Ó elhagyott alakjaink, ti szétrongyoltak! Míg jön és megy az ember, naponta kikelő kísérteteibolyonganak. Naponta visszatérő kísértetei gyötrik az embert. Az élőtest fűtött kemence, odaszállnak melegedni, kezükben fújtató, szítjáka tüzet, és lángolunk és jajgatunk, de tikkadásunk megkönnyebbül, haúj kísértet-rajokat szülünk. Kikelnek sóvár kínjainkból, minttrágyából a légy; kezüket összedörzsölik és fúlánkjukat hegyezik.Lepedőnkön láthatatlan gyíkok, békák nyüzsögnek, esténkéntbeléfekszünk, vérünkbe bújnak és szaporodnak, belénk dögölnek ésnyálkásan szétrohadnak. Oltalmazz, Szűz, a pokoltól! És oltalmazd elűzött, epedőalakjaimat: jaj ahol maga Mária kitaszítja és eltemeti Máriát!Oltalmazd, akik alakjaimra fonódtak, velük egyesültek. Oltalmazdförtelmes családjainkat, a sok-milliót, akik mindenféle testbenjárnak-kelnek, ágasbogasan lombosodnak: az egész teremtést! Akárhová vonulok, léptem alatt üregesen kong a talaj és reng aföld: ott éhezik, lázong, jussát hajtogatja nemvállalt önmagam serege;szemük éhségtől lyukas, saját húsukat lerágják, mert testemetelvontam tőlük: mind átkozottak, csakis énmiattam! Kinek és mitfeleljek értük, az én mentségemre és az ő szabadulásukért? A kísértetek kísérnek. Körüldongják rohadékomat, mikor már nemvagyok. A formátlan gőzölgő folyó az eszméletet elsodorja, de azokátzizegnek fölötte, kis fegyveres bögöly-raj. Az ismeretlen partokonárnyékomban gubbasztanak hűségesen. Suhannak elmaradt jövőmben arejtett sikátorokban. Ha bármelyik világon még talán szemet nyitok,táruló csecsemő-pillantásomra lecsapnak, isznak belőle égetőn, s aprótapadókorongjaikról rámcsügg a sorsom rettenetes inge: "Te szőtted, atiéd." S ha csontom alá kopva, messzi ürességből érkezem sokszorosfagyon és izzáson keresztül, már nem is valaki, csak élettelen ridegmeteor: ők rajtam tapadnak ős dermedtségben és várnak az enyhesugárra, hogy megmozdítsák majdnem öröktől-fogva étlen sejtjeik. Nincs ellenük más, csak a teljes megsemmisülés. Nyeletlenfejsze vas nélkül: ez ahová nem döfhetik fúlánkjukat.

*PRESTO*

6

Szárnyak a szívben, a szívben, a szívben! A fekete viharokon áta világok arany kapujáig! Meztelen indultam s az utak örege csupa bíborba takart: noszahordjátok magatok testén a pazar köntöst, a tüzes köntöst; imecsordultig bennem a méz, meg a bor, meg a hús; nem vágyakozom sohatöbbé, nem iszonyodom soha többé; teli bárkával jöttem: kirakom amézet, a bort, meg a húst, felgyujtom a vázat. Állataim négyoldaltkörülállnak s a fejüket elfordítják. A világ négy sarka lobog, s akár a cserép, izzottam a lángban:

végre kiégtem. Hántsd le a bőrömet ágytakarónak, fejtsd ki az inaimatostorszíjnak, fűzd fel a csigolyáimat asszonyi dísznek, fald fel ahúsomat, idd meg a véremet, ejtsd el a szivemet a kóbor ebeknek,puszta helyemről űzd el a lelket.

7

Mert valahányunkat hivogat egy ajk, s a világok zsongvafelelnek.

>>> TIZENEGYEDIK SZIMFÓNIA <<<

*CSILLAGZENE*

végtelen vonalak hatalmas áramagomolygó benti éj örvénylő iramahatalmas gomolygó vonalak benti éj

zárt kapcsú híd-ívek messzi kék karmaivonalak zárt kapcsú végtelen benti éjgomolygó messzi kék híd-ívek iramavégtelen vonalak hatalmas árama

eleven hulló kő tágra nyílt énekehíd-ívek gomolygó vonalak karmaizárt kapcsú tágra nyílt éneke végtelenmesszi kék benti éj hulló kő iramagomolygó benti éj tágra nyílt énekeörvénylő irama hatalmas árama

halálos nagy madár halovány árnyon áteleven híd-ívek örvénylő vonalakhulló kő messzi kék benti éj végtelennagy madár tágra nyílt karmai elevenhíd-ívek örvénylő irama karmaihalovány nagy madár messzi kék énekegomolygó benti éj hatalmas árama

vezérlő csillagod kioltja mécsesétzárt kapcsú híd-ívek tágra nyílt énekeeleven hulló kő vezérlő csillagodkioltja mécsesét halálos nagy madárhalovány árnyon át örvénylő végtelenzárt kapcsú hulló kő gomolygó mécsesétkioltja nagy madár eleven benti kékhalálos hulló kő örvénylő iramavezérlő csillagod hatalmas árama

*KÖRSÉTA*

Lombos kékségben kering az éden, és alevegő elrejti villámait, forrásbuzog itt, mellette oszlop, mögöttetölgyfa, erdei réten, az ég pőrén ragyoghiányzó fellegében, mennyi madársurrog s dalol, a soktól egyet selátni jól, mennyi virág és fürt virít, mindnapsugár-simogatásé, mindannyi egybeösszefonódott a napos pillanat csillagáváitt és most, közel a forrás, távolabba tölgyfa és az oszlop, kering az édenlombos kéken, ahogy körbe halad a séta,következik a tölgyfa, elfordul a forrásés magasúl az oszlop, lassú lépésekütemében, a hely sátoroz a fénybenés a pillanat tarka csillaga átüta napsütésen, míg kanyarog a séta,előlép a fehér márvány oszlop, arrábba tölgyfa és a forrás, mennyi virág ésmadár rikít, mind napsugár-simogatáséitt és többször, kavicsokon lépésekíve csikordul, elől a tajtékzóforrás, csökken az oszlop, emelkedika tölgyfa, terük körben kibomolvas az idő alakot-öltő csillag, itt és újbóla fejsze nem érte tölgyfa, mögötte az oszlopés a forrás, dús lomb közt mennyi madár, ahogypereg a séta, most közel a kéz-csiszoltaoszlop, odább a forrás és a tölgyfa, emberia séta-forgás, könnyen álomba merítitt és bármikor, míg a levegő behúzzakarmait és lombos kékségben kering az éden,ime az örök forrás középen, jobbról azoszlop, balról a tölgyfa, napsugár-simogatáséitt és mindig, álomba vakít, ahogy forog a séta.

*IRAM*

Suhan éjféltájt, viszi lámpáját laza felhőben, mit a fény jár át, habon eltáncol, fedi rőtbársony s lila légfátyol, hol a tengerpart fordul a hegy alatt, mit a víz megmart, fut a fenyvesben meg a tisztáson --de te honnan kelsz? hogy a tengeri szélsose fodroz a lepleden, árnyékodsose vonul a habok pásztáin tova,se a part kúp-sora, se a sivatagi térnem az árnyad helye, sem az alakod nyoma,mégis a völgyben a suta hajlékokszerelem-paloták, ha te megjöttél,mennyei, hova tűnsz? mi a szándékodrőzsetűzünkkel, ahonnan a láng fogalebegő lépteidig fel sosem ér,sem a parazsak, e tüzidarazsak, e rózsák,csak az üszkök, a hült pernyék hamupora,

csak a bánat, vágy, fekete mohóság --meztelen égi való, hova hívsz haza? halad éjfélben, hol a fellegben, hol a felhőn túl, lepi menny-katlan, tere bontatlan, maga rejtetlen, szive befödetlen, szeme álmatlan, kegye akaratlan, heve hihetetlen, neve sértetlen, szava mondatlan,vágya segíteni áldatlan -- sohamíg vaslánccal leszegik a bikafejetés patkány s csiga őrzi a kincseketés disznóvér eteti a gyerekeket,a nagy istennő addig mostoha.

*CSILLAGZENE FINALE*

végtelen ragyogó fonalak áramaragyogó végtelen árama fonalakfonalak árama ragyogó végtelen

benti éj forrongó zuhatag dallamaforrongó fonalak dallama ragyogózuhatag végtelen benti éj áramaragyogó dallama fonalak zuhatagvégtelen árama forrongó benti éj

kinti nap híd-ívek messzeség karmaihíd-ívek zuhatag forrongó messzeségbenti éj karmai kinti nap dallamavégtelen kinti nap árama fonalakmesszeség ragyogó karmai híd-ívek

vezető csillagod oltja el sugarátcsillagod forrongó ragyogó vezetőfonalak sugarát messzeség oltja elzuhatag eloltja csillagod végtelensugarát híd-ívek vezető karmaiforrongó fonalak benti éj kinti napragyogó zuhatag benti nap kinti éjeloltja vezető sugarát dallamavégtelen messzeség csillagod árama