· Web view3 A felsőbbrendűség-tudat legkedvezőbb történelmi pillanata az volt, amikor a kapitalista Nyugat az 1929-es nagy válság súlyos bajait szenvedte, a termelés visszaesett,

História 1993-08

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1993-08Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Feltevések a magyarok õshazájáról év vándorlásairól ........................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 61. Az istennõ születésnapja ......................................................................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 7

3. .......................................................................................................................................................... 91. A honfoglalók és Szent István népe ........................................................................................ 92. Képek ................................................................................................................................... 11

4. ....................................................................................................................................................... 131. 184849 és a honi zsidóság� .................................................................................................... 132. Képek ................................................................................................................................... 14

5. ....................................................................................................................................................... 151. Konyhakiállítás ..................................................................................................................... 152. Képek ................................................................................................................................... 15

6. ....................................................................................................................................................... 171. Az elsõ kolozsvári magyar konzulátus ................................................................................. 172. Képek ................................................................................................................................... 18

7. ....................................................................................................................................................... 201. Népek, nemzetek deportálása a Szovjetunióban .................................................................. 202. Képek ................................................................................................................................... 22

8. ....................................................................................................................................................... 241. Az MSZMP és a Nagy Imre-csoport .................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 28

9. ....................................................................................................................................................... 331. A klasszikus szocialista rendszer ideológiája ....................................................................... 332. Képek ................................................................................................................................... 36

10. ..................................................................................................................................................... 401. Egy szélsõjobb program 1956-ból ........................................................................................ 40

11. ...................................................................................................................................................... 431. Nagy-Szerbia Nagy-Horvátország� ...................................................................................... 432. Képek ................................................................................................................................... 47

12. ..................................................................................................................................................... 491. Lexikon. Életrajzok: Karadzic, Graanin, Starcevic� .............................................................. 49

13. ..................................................................................................................................................... 501. Tejellátás Budapesten ........................................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 51

14. ..................................................................................................................................................... 541. A pesti korzók természetrajza ............................................................................................... 542. Képek ................................................................................................................................... 56

15. ..................................................................................................................................................... 601. Egy magyar nyom a Rózsalovagban? .................................................................................. 602. Képek ................................................................................................................................... 61

16. ..................................................................................................................................................... 631. Tisztelt Szerkesztõség! Levél ............................................................................................... 632. Képek ................................................................................................................................... 63

17. ..................................................................................................................................................... 66


História 1993-08

1. Öröknaptár ............................................................................................................................ 662. Képek ................................................................................................................................... 66

18. ..................................................................................................................................................... 671. Prostitúció a régi Budapesten ............................................................................................... 672. Képek ................................................................................................................................... 69


1. Feltevések a magyarok õshazájáról év vándorlásairólENGEL Pál

Feltevések a magyarok őshazájáról és vándorlásairól

Magyarország történelme térképeken

A voltaképpeni magyar őstörténet a honfoglalást megelőző két évezredet fogja át. Tárgya a magyar etnikum sorsa és vándorlása az ugor őshazától az Etelközig, a honfoglaló magyarság utolsó, biztosan ismert szálláshelyéig. Egykorú írott források híján nincs jóformán egyetlen szilárd pont sem e kétezer éves folyamatban, ezért a probléma tág teret nyit különböző, egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondó feltevéseknek. A megoldandó nehézségek olyan súlyosak, hogy pillanatnyilag nincs olyan hipotézis, amely a többinél lényegesen elfogadhatóbbnak kínálkoznék.

Egymásnak ellentmondó források

Az elméletek jobb híján későbbi források beszámolóin alapulnak: egyfelől Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körül feljegyzett, viszonylag bő, de ellentmondásokkal zsúfolt tudósításán; másfelől a magyarság saját töredékes eredethagyományán. Ezt a szóbeli hagyományt 13–14. századi krónikaszövegek tartották fenn. További, sajátos forrás egy beszámoló Julianus domonkos szerzetes és társai, 1235. évi útjáról. Ők, mint ismeretes, „Ómagyarországban”, Magna Hungáriában fellelték a magyarság keleten maradt töredékét. A magyar őstörténet szintén fontos forrásai a muszlim (arab és perzsa) geográfusok több változatban fennmaradt tudósításai a 9. századi steppe magyarjainak lakóhelyéről, berendezkedéséről és életmódjáról. Ezeknek közös forrása valószínűleg Dzsajháni 870 körül írott földrajzi munkája. E híradás azonban az egykorú állapot leírására szorítkozik, és nem nyilatkozik sem a magyarság eredetéről, sem megelőző vándorlásairól.

A magyar őstörténet problémái ennek ellenére igazából mégsem a források csekély számából adódnak, hanem abból, hogy a tudósítások adatai szinte sehol sem egybehangzók, ráadásul homályosak és sokféleképpen értelmezhetők.

Másfél évezred homályában

Az írott forrásokban feljegyzett emlékezet a legkedvezőbb esetben sem nyúlik vissza a 6. századnál korábbi időre. Arról a mintegy másfél évezredről tehát, amely az ugorok szétválásának feltételezett ideje (Kr. e. 1000 körül) óta eddig eltelt, kizárólag a nyelvészet és a régészet adhat számot, az utóbbi is csak abban az esetben, ha bizonyos lelőhelyeket az ősmagyarokkal tud kapcsolatba hozni. Ezek a kutatások eddig nem nyújtottak szilárd eredményeket, úgyhogy a magyar őstörténetnek ezt a korai időszakát meglehetős homály fedi. Annyi biztos csupán, hogy a magyar nyelvet e korai időszakban erős permi (nyugati finnugor) hatás érte. Ennek legkönnyebben elképzelhető színhelye a Volga és Káma folyók vidéke. Az a vidék, ahol Julianus a 13. században a Magna Hungariát majd megtalálja. Ezért eléggé elterjedt az a vélemény, hogy az ugoroktól történt elszakadás után az ősmagyarok az Uralon túlról ide költöztek, és hosszabb időn át itt éltek, mielőtt steppei vándorlásukat megkezdték volna. (Korábban magát az ugor őshazát sokáig erre a tájékra helyezték.)

Megjelennek 830 körül

Annál vitatottabb, mi történt a magyarsággal a 6–9. század folyamán. Biztos csak annyi, hogy a 9. században az Al-Dunától északra, a Kárpátok keleti előterében találjuk őket, és törzseik legkésőbb a honfoglalás idején már politikai egységet (törzsszövetséget) alkottak. Hogy a Volga–Káma vidékéről milyen úton és milyen állomások közbeiktatásával kerültek oda, az a történetírásban a legkülönbözőbb feltevések tárgya.

A két leggyakrabban emlegetett őshaza Levédia és Etelköz. Mindkét nevet egyedül Konstantin császár munkájából ismerjük, aki feltehetően egykorú, 10. századi magyar híradások alapján dolgozott. A császár tudomása szerint a magyarok „régen” Levédiában laktak. Onnan költöztek át nyugatra, az Etelközbe. Etelközön a császár a Dnyeper és az Al-Duna közét értette. Állítása azonban más források alapján pontosítandó. Egyfelől Etelnek (Atil, Itil) a steppei népek nem a Dnyepert, hanem a Volgát és a Don alsó folyását nevezték, márpedig az Etelköz neve az Etel folyamnévvel biztosan összefügg. Másfelől az arab kútfők beszámolója szerint a magyarok földje 870 táján a Dunától nem a Dnyeperig, hanem az Atilig terjedt. Végül a 12–13. századi magyar


hagyomány is úgy tudta, hogy őshazájuk, „Szcítia, melyet Dentómogyernek hívnak”, a Don innenső partján, a Fekete-tenger mellett terült el. Következésképp a Konstantinnál említett Etelköz inkább a Don (Etel) és az Al-Duna közötti hatalmas térség neve lehetett, a homályos Levédiát tehát, ahol „a Khidmasz folyó folyik, amelyet Khigilúsznak is neveznek”, tőle keletre kellene keresni, ámde ehhez hasonló nevű folyóvizeket csak a Dnyeper környékén, tehát az Etelköz belsejében sikerült találni.

Az Etelköz megszállásának ideje is tisztázatlan. Annyi kétségtelen, hogy a magyarok hosszabb időn át, talán a 7. század óta a kor steppei nagyhatalma, a kazár birodalom fennhatósága alatt éltek. Csak valamikor a 9. században, talán 830 táján váltak függetlenné. Hogy ekkor költöztek-e az Etelközbe, vagy később 870 körül-e, avagy jóval előbb, a kazár uralom idején, az vitatott. A biztos csak annyi, hogy a 830-as években, amikor a történelem színpadán felbukkannak, szállásaik voltak az Al-Duna mentén.

Korábban népszerű volt, de ma már nem elfogadott a „kaukázusi őshaza” elmélete, amely a magyarok egyik korai lakhelyét a Don torkolatától délre, a Kaukázus északi előterében kereste.

***

„Magyarország története térképeken” címmel jelenik meg 4 füzetben az új magyar népszerű Történeti Atlasz az 1994. évi könyvhétre, mint a História Könyvtár új sorozata. Az első füzet 1994 tavaszán a könyvhéten kerül az olvasók kezébe. Egyik oldalon 6 színnyomásos színes térkép található, a másik oldalon a térképhez fűződő történeti elbeszélés. Emellett a térképhez közérthető kartográfiai magyarázat is kapcsolódik. Ez a magyarázat betekintést enged a térképábrázolás műhelytitkaiba.

A térképek, illetve a történeti elbeszélések a magyar történelem egy-egy csomópontját ragadják meg, kiterjednek a népmozgás, a politika, a gazdaság, a kulturális élet történetére is.

A kézikönyvet az általános, közép- és felsőoktatási intézményben dolgozó tanároknak, a közép- és felsőfokú intézmények tanulóinak, valamint a történelem iránt érdeklődő széles közönségnek ajánljuk.

A História folyóirat következő számaiban beszámol az olvasóknak a készülő Atlaszról. Közöl egy-egy térkép-munkapéldányt és a térképhez kapcsolódó történeti elbeszélést.

Jelen számunkban a hátsó borítón az első ilyen térképet találhatja az olvasó. Fentebb pedig az Engel Pál által írott történeti elbeszélés műhelyszövegét. (A szerk.)

2. Képek





1. Az istennõ születésnapjaNÉMETH György

Az istennő születésnapja

Egy ünnep sok arca

Az ünnep eredete a mítosz homályába vész. Állítólag Erikhtoniosz, Athén királya, Héphaisztosz fia vezette be Athéné tiszteletére. Újabb kutatások szerint egy bronzkori kultusz őrződött meg ilyen formában. Mindenesetre Hekatombaión 28-án volt a nevezetes esemény, mivel a hagyomány szerint ezen az augusztus eleji napon született az istennő. Van azonban olyan mítosz is, mely szerint ekkor győzte le Aszteriosz gigászt. Egy másik mitikus király, Thészeusz újralapította és új tartalommal töltötte meg az ünnepet. Thészeusz volt az, aki az athéni tradíció szerint egyesítette Attika községeit, s ezzel a szünoikiszmosszal egy központba, Athénba telepítette a lakosságot. A Panathénaia elnevezése ehhez az eseményhez kapcsolódik, mivel jelentése „az athéni istennő együttes ünnepe”. A legfontosabb változás Kr. e. 566-ban állt be a Panathénaia jellegében. Nem tudjuk ugyan bizonyosan, hogy korábban hogyan ülték meg az ünnepet, de ettől az évtől kezdve, Peiszisztratosz türannosz rendelkezésére, nem pusztán az évenként bemutatott kultikus áldozatok, hanem a minden negyedik évben megrendezett sport- és múzsai versenyek tették emlékezetessé az istennő születésnapját. Ritka, hogy egy ilyesfajta hagyomány hitelessége kétséget kizáróan ellenőrizhető, de ebben az esetben ez a helyzet. A versenyjátékok győztesei jellegzetes, ún. Panathénaia amforákban vehették át nyereményüket, a szent olajat, s ezek, a csak e célra készült amforák valóban az Kr. e. 560-as években tűnnek föl először. Athén viharos történetében előfordult, hogy egy-egy hagyományt újra kellett alapítani. Így tehette hozzá Periklész is a maga hozzájárulását a Panathénaia megünnepléséhez. Újjáépítette az Odeiont, Athén koncerttermét, és újraalapította az egy ideig szüneteltetett zenei versenyeket. Ezzel aztán végleges formába öntötte a Panathénaia forgatókönyvét.

Athéné születésén és győzelmén, valamint a város egyesítésén kívül még egy esemény kapcsolódott a Panathénaia megemlékezéséhez, amely ugyan nem vált a hivatalos kultusz részévé, de a demokratikus Athénban a leghaladóbb tradíció elemét képezte. A zsarnokölők, Harmodiosz és Arisztogeitón neve elválaszthatatlanul összefonódott ezzel a nappal. Peiszisztratosz és később fiai saját hatalmuk fényét akarták növelni a Panathénaia pompájával, ezért rendezte Hippiasz személyesen a felvonulók sorait. Harmodioszék, a türannosz életére törő összeesküvők, látták, hogy egy társuk szóba elegyedik a kiszemelt áldozattal. Megrémültek a lelepleződéstől, fejüket vesztve rárohantak a zsarnok testvérére, Hipparkhoszra, hogy ne dolguk végezetlenül essenek fogságba. Később kiderült, hogy társuk nem árulta el őket, de a tévedés nekik életükbe került, Hippiasz pedig, igaz, száműzetésben és perzsa kollaboránsként, tisztes aggkort érhetett meg. Így történt az, hogy a zsarnokok legreprezentatívabb erőfitogtatásából a demokrácia ünnepe vált.

Az ünnep politikai súlyát növelte, hogy a felvonuláson nemcsak a polgárok képviselői, méghozzá az arisztokrata és papi nemzetségektől a legszegényebb ökörhajcsárokig, vettek részt, hanem a polgárjoggal nem rendelkező metoikoszok leányai is. Ők teknőszerű edényekben lépesmézet és süteményt vittek az istennőnek. Az áldozati állatokat Attika valamennyi községe adta össze, de egy-egy ökröt küldtek Athén távolban élő telepeseinek közösségei is, sőt, a peloponnészoszi háború idején Athén szövetségesei, több mint kétszáz polisz, meghatározott mennyiségű ajándékot, de legalább egy-egy szarvasmarhát voltak kötelesek küldeni a négyévenként tartott nagy Panathénaiára. Nem csoda, hogy az ünnep havát Hekatombiai, vagyis a százökör-áldozat hónapjának hívták. Elképzelhető, hogy milyen hatást tett nézőire a szinte végtelen menet, amely a Kerameikosz városrészből az Akropoliszra tartott. Ekkor ugyanis már nemcsak Attika, hanem az egész déloszi szövetség, lényegét tekintve az athéni birodalom, egységét jelképezte az ünnep.

Az olimpia évében

Az évente tartott kisebb és a négyévente, az olümpiát követő harmadik esztendőben tartott nagyobb Panathénaia méretében és fényében különbözött egymástól. Tudjuk például, hogy csak a nagyobbik Panathénaián adták át az istennőnek kilenc hónapon át szőtt, díszes, új köntösét, azaz peploszát, amelybe aztán felöltöztették a kultuszszobrot. A nagy Panathénaia négy napig tartott. Szervezői, a hieropoioi az egész esemény, a négy évre választott tíz athiothetész pedig csak a sportversenyek lebonyolításáért felelt. Az első esemény az éjszaka tartott fáklyás futás volt. Ezt követte az Akropoliszon az ifjak és a leányok éjjeli kartánca és karéneke. Napfelkeltekor vette kezdetét a felvonulás. Elöl vitték egy hajó alakú kocsin Athéné szent peploszát, majd az áldozatokhoz szükséges árpát, mézet és süteményeket hozták fiatal lányok kosarakban és teknőkben. A vízzel telt nehéz


kancsókat fiúk tartották a vállukon. A menet leghosszabb részét az áldozati szarvasmarhák és birkák jelentették. A zenészek után gyalogosok majd kocsihajtók, végül pedig lovasok következtek. A Parthenónt elérve átadták az összehajtott peploszt Athéné papnőjének, majd kezdetét vette az áldozat és az azt követő lakoma. Az áldozat során nemcsak Athén, hanem a marathóni csata idején leghűségesebb szövetségeseik, a plataiaiak üdvéért is könyörögtek.

A sportversenyeket az Agorán tartották. Ennek éppúgy, mint a látványos lóversenynek, olaj volt a versenydíja. Ez nem lehetett megvetendő nyeremény, mivel a legjobb minőségű attikai „szent” olajból hatvan díszes amforányi járt a pentathlon győztesének, s ha külföldi volt, az olajat vámmentesen vihette magával. A zenei versenyeken is érdemes volt indulni. A legjobb kitharás például 1000 drakhmás aranyozott koszorút és még 500 drakhmát kapott készpénzben. Volt egy csapatverseny is, amelyen a katonai erényeket mérték össze, itt a csapat 100 drakhma értékű ökröt, az egyes versenyzők pedig pajzsot kaptak jutalmul. Megmérkőztek még fegyvertáncban és volt hajóverseny is.

Ünnep és állami reprezentáció

Az ünnep külsőségeit feltétlenül emelte a Parthenón ékessége, ahová a felvonulás megérkezett. Periklész és barátja, a kor legnagyobb szobrásza, Pheidiasz mindent elkövetett azért, hogy az általuk épített új templom méltón reprezentálja a demokratikus Athén hatalmát. Az építkezés és a templom díszítő munkái Kr. e 447-től 432-ig tartottak. Utoljára a két oromcsoport és a Panathénaia felvonulását ábrázoló dombormű, a 160 m hosszú fríz szalagja készült el. A Parthenón 1687-ben, Athén ostromakor felrobbant. A fríz részben földön heverő, részben a helyén maradt töredékeinek nagy részét Sir Thomas Bruce, Elgin lordja 1803 és 1812 között Londonba szállította. Egyik hajója elsüllyedt, de a makacs lord költségeket nem kímélve kiemeltette szeretett köveit a hullámsírból. Ezek után valóságos csoda, hogy a faragvány Londonban, Párizsban, Rómában és Athénban őrzött darabjai szinte hiánytalanul kiadják a teljes domborművet. Éppen ennek ismeretében vetődik föl a legizgalmasabb kérdés. Mit ábrázol a fríz?

A felvonulás ugyanis jelentésének csak egyik, a legkézzelfoghatóbb rétege. Nyilvánvaló, hogy Periklész és Pheidiasz Athén egységének politikai eszméjét is ki akarta fejezni ezzel a reprezentatív műalkotással. Ezért ábrázolták a keleti homlokzaton, a peploszátadási jelenet két oldalán, a tizenkét főistent, s mellettük Athén tíz phaléjének névadó hérószait. A szertartás így az istenek és a mitikus ősök jelenlétében zajlott le. De a felvonulók száma is szimbolikus. A kocsihajtókat leszámítva 192 ember vonul föl, s ez a szám megegyezik a marathóni csata athéni halottainak számával. Mivel pedig tudjuk, hogy az áldozat során a papnő megemlékezett erről a győzelemről, ezt a számot nem tekinthetjük véletlennek. Ennél azonban még több olvasható le a frízről. L. Beschi olasz kutató legújabban megállapította, hogy voltaképpen nem is egy, hanem két felvonulást ábrázol a dombormű. A templom keleti és északi oldalán az emberek négyes csoportokban követik egymást, az állatok sorában is négy tehén és négy birka alkot egy egységet. Nem nehéz ebben a Kleiszthenész reformja előtti négy hagyományos ión phülét felismerni. Ezt már a század elején észrevették. Beschi azonban arra is rámutatott, hogy a templom nyugati és déli oldalán futó fríz csoportjai tízes egységekbe oszthatók. Ez pedig, mint erre a kleiszthenészi phülék főhelyen felbukkanó névadó hérószai is utalnak, a kleiszthenészi reform, vagyis a demokratikus rend felé vezető út legfontosabb állomásának ábrázolása. A négy ión nemzetségi phülét fölváltotta a területi alapon szervezett tíz kleiszthenészi. Így tehát nemcsak Athénnak és birodalmának legnagyobb ünnepét, erejének és egységének demonstrációját, hanem egyben az ahhoz vezető történelmi utat is egy jelképbe sűrítette Pheidiasz művészete, és az azt inspiráló politikus, Periklész.

2. Képek



1. A honfoglalók és Szent István népeLÁSZLÓ Gyula

A honfoglalók és Szent István népe

I. rész*

A kérdés nem olyan egyszerű, hogy Árpád népe végrehajtotta a honfoglalást, aztán száz év alatt letelepedett, és Szent István alatt végleg megkeresztelkedett. Szent István népe tehát Árpád kereszténnyé vált népe. A helyzet ugyanis az, hogy a két nép nem egészen azonos. Árpád népe az itt talált és a beköltözött népekkel ötvözve alkotta Szent István államát. Ennek bizonyságául meg kell vizsgálnunk először Árpád népét, aztán a hozzátelepülteket, de legfőként az itt találtakat.

Régészeti emlékanyag

Nézzük tehát először a honfoglalókat. Legyen az első szó a régészé. Árpád magyarjainak annyira egységes a régészeti emlékanyaga, hogy azt kell mondanunk, hogy az Árpád vezette nép már nem törzsekből, részekből állt, hanem egységes volt. Ezt a megállapítást szemünk előtt tartva figyeljük az ötvöződés folyamatát. Mindenek előtt Anonymusnak egyik megállapítását idézzük fel, amelyet történészeink nagyrészt figyelmen kívül hagynak.

[Álmos] „kijött Szitia földjéről... az ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy sokaságával...” Tehát Álmos népe magával ragadta a szövetséges népek tömegeit, akik csatlakoztak „a hungárusoknak igen vitéz és hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzeté”-hez.

Anonymus szövegében előzőleg esik szó a vérszerződésről, s itt „szövetséges népek”-ről ír. Felvethető a kérdés, nem éppen a szövetséget kötött népek csatlakoztak-e Álmoshoz. Annak ugyanis, hogy egyazon nép nemzetségei egymás közt kössenek vérszerződést, semmi értelme nincsen.

Népneveink

A következő, amit meg kell vizsgálnunk, népneveink kérdése. Történettudományunk általában úgy véli, hogy különböző népneveink egy és ugyanazon népre, a magyarságra vonatkoznak. Lehetséges, de más meggondolásnak is helye van, annak nevezetesen, hogy ezek külön-külön népekre vonatkoznak, akik csatlakoztak a magyar néphez. Ezek a nevek a magyar, a baskír, a türk, az onogur, a szavárd.

A bizánci diplomácia általában nagyon pontosan számon tartotta mind a szövetséges, mind az ellenséges népeket, ha ő türknek ír bennünket, akkor ez nem lehet egyszerű névátvitel. György barát krónikájának folytatásában is szó van az ungorokról, majd ugyanannak a seregnek más a neve, hun, s végül türk. Bizonyára így is volt: az ungorok seregében voltak hun és türk csapatrészek, segédcsapatok. Nem véletlen, hogy egy sereg kapcsán három nép neve is előfordul, ez nem egyazon nép három neve, hanem három népé. Akármelyik egykorú hadjáratról olvasunk, mindenütt jelen vannak a szövetségesek. Ibn Ruszta félreérthetetlenül jelenti ki: „A magyar pedig a türkök egyik fajtája.” Persze tehet ezt úgy is magyarázni, hogy a kazárokról ragadt ránk ez a név, de nem kell okvetlenül okosabbnak lennünk a forrásoknál, fogadjuk el, hogy a honfoglalóknak az egyik igen jelentős népessége türk volt. Hiszen még a Szent Koronán is „Turkia királya” szerepel. Igaz, Ibn Rusztánál a magyar és a türk azonos jelentésű.

A 934-ben meghalt Balkhi arab föld rajztudós számára a magyarok és a baskírok egyazon nép. Ő kétfajta beszdzsirtot ismer, de megjegyzi, hogy „mind ők, mind pedig a besenyők türkök”. A tatár kánhoz utazó ferences követ Rubruquis pedig határozottan állítja, hogy „Baskíria, azaz Nagy-Magyarország”.

Onogurok = magyarok?

Nézzük onogur nevünket (a hungarus ennek származéka). Régebben úgy vélték, hogy ez a név valahol Keleten ragadt reánk, ahol az onogur birodalomban éltünk. Ezzel szemben ma már bizonyos, hogy az onogurok a 8. századtól kezdve a Kárpát medencében éltek. Király Péter professzor a 8–9. századi Karoling-oklevelekből mintegy 60 onogur nevet írt ki, és ami a legfontosabb, talált egy 8. századi strata ungarorumot! Olajos Teréz már előbb, a marcha uengeriorumról értekezett (a határhegy feltehetőleg Pitten). Ezzel azonban új lehetőségek nyílnak a 9. századi onogur jelenségek előtt, amelyet régebben úgy magyaráztak, hogy Dél-Oroszországból behívott magyar csapatokról lenne szó. Nem, ezek itt voltak, főként a bolgár uralom alá került Tiszántúlon és


Erdélyben. Kérdéseket vet fel ezzel kapcsolatban a „kettős honfoglalásról” kialakított feltevésem. Ennek alapja Kniezsa István térképe hazánk 11. századi népességéről és a késő-avar (onogur) és Árpád magyarjai leleteinek térképe. Kiderült ugyanis, hogy az Árpád magyarjai által meg nem szállt nagy területeknek – amelyeket onogurok laktak – helynevei tömegükben magyarok. Ez annyit jelent, hogy az onogur honfoglaláskor (670–680 táján) magyar nyelvű népesség, tehát magyarok áradtak be a Kárpát-medencébe.

Az onogurok = magyarok jelenléte a kereszténység elterjedése szempontjából is fontos, mert az onoguroknak már Dél-Oroszországban volt püspökségük, és az onogur sírokban elszórtan találunk is kereszteket. Hogy milyen volt a hazánkba telepedett onogurok egyházi szervezete, arról az égvilágon semmit sem tudunk, kivéve azt, hogy kellett papi rendnek lenni. Talán-talán a magyar egyházi nyelv szláv jövevényszavai – amelyek elsősorban a szervezetre vonatkoznak – a Cirill és Method-féle térítéssel jutottak el a magyar nyelvbe, mert Géza és Szent István alatti térítőink elsősorban német és olasz nyelvterületről jöttek!

A 10-es szervezet

Mivel történettudományunk régen – s nagyrészt még ma is – úgy gondolkozott, hogy az avarok nem érték meg a honfoglalást, hanem elszlávosodtak, nem vetődött fel az a kérdés, amit alább szeretnénk megfogalmazni. Köztudomású, hogy Szent István II. törvénykönyve 1. cikkelyében elrendelte, hogy 10 falu építsen egy templomot, és intézkedett a templom eltartásáról, felszereléséről is. Ezt a törvényt idézik – nagyon helyesen –‚ mint a kereszténység elterjedésének szervezeti megalapozását. Ennél tovább nem mennek. Bennem azonban kérdések merültek fel, amelyek esetleg válaszokat is tartalmaznak. 10 falu! De ki és hogyan jelölte ki, melyik 10 falu? A felgyői ásatáson a felmagasított templomdomb körül megtaláltuk azt a 9–10 helyet, ahonnan a földet ráhordták a dombra és gondosan ledöngölték. Valóban ez a felgyői ásatás adta először tárgyi bizonyítékát a Szent-Istváni törvénynek. A 10 falu tízes szervezet meglétét mutatja, ez a székelyeknél szinte a mai napig megvolt! (Ám sem Árpád magyarjainak temetőiben, sem az ún. köznépi temetőkben nem találjuk nyomát effajta szervezetnek. Ellenben ha beigazolódnak a késő avar–onogur temetőkben végzett számításaim: ti., hogy egy nyílcsúcsra általában tíz szabad ember sírja jut, akkor kénytelenek leszünk kimondani, hogy a 10-es szervezet az onogur idők öröksége! Annak idején az arany álcsatos fejedelmi övek feltehető országos elosztásából megfogalmazódott a gyanúm, hogy az avar–onogur uralom területi felosztása is öröklődött az Árpádok területi szervezetében (10 püspökség). Mindezek nyílt kérdések még, de – úgy látom – nem oldhatók meg, ha csupán Árpád magyarjainak történetét figyeljük. Talán az onogur korban is létezett már 10-es beosztású egyházi szervezet? Ezeket a „nem tudjuk”-okat már semmiképpen nem szabad figyelmen kívül hagyni, ha a korai kereszténység kérdéseit vizsgáljuk. Sokszáz falvuk volt. Ehhez jelentős számú papság is kellett, akik értették a nép nyelvét, vagy tolmácsot használtak. Ezekről sem tudunk semmit! De hogy voltak, az bizonyos!

Fekete és fehér magyarok

Szabír néprészünk a Kaukázusban telepedett le, és a hazai Árpád magyarjaival a Bíborbanszületett életében (10. század közepe) még követjárásokat váltottak. A nevet szabar toi aszfaloi-nak olvassák nyelvészeink. Hadd jegyezzem meg, hogy egy alkalommal Mészáros Gyula előttem szabar toiaszfal-nak ejtette a nevet, tehát a két nép nevének és nem jelzős szerkezetnek. E néprészünk örmény népetimológiája „fekete fiúk”, s ez talán a fekete magyarokkal hozható kapcsolatba.**

A magyar név megfejtésén sokan törték a fejüket, általában a finn nyelvekben, főként pedig az obi-ugoroknál talált „mans” tűvel egyeztetik. Minket most abból a szempontból érdekel népünk neve, hogy a hazai régiségben és az orosz őskrónikában kétféle „ugr”-ról esik szó: a fekete és a fehér magyarokról. Úgy látszik, hogy a kettős honfoglalás első népe volt a fehér és Árpád népe a fekete magyar. E kérdés körül is izzó viták alakultak ki. A fentiek alapján annyi bizonyosra vehető, hogy Árpád népe etnikailag erősen ötvözött volt, de a honalapítás idejére ezek az összetevők szétválaszthatatlanul egybe forrtak (lásd a régészeti anyag egységét). A nyelvnél szívósabb embertani megjelenésben még halvány nyomai kimutathatók az ötvözetnek, nevezetesen Éry Kinga legalább három nagyobb embertani csoportot tudott megkülönböztetni Árpád magyarjainak hagyatékában. Mindez arra mutat, hogy az ötvöződés jó régen végbe ment már. Törzseinknek nemcsak krónikáinkban nincsen nyoma, de a régészeti anyagban sem, pedig, ha élő lett volna a törzsszervezetünk, igen régi különbségek lettek volna a jelzői! Törzsszervezetünk igen régi volta mellett tanúskodik Csallány Dezsőnek egy érdekes és eddig nem eléggé méltatott megfigyelése. Az ugyan is, hogy a törzsneves falvaink mellett 60 esetben késő avar–onogur temetőket találtak, klasszikus honfoglalás korit egyet sem. Ez azt jelentené, hogy törzseink népe nem Árpád honfoglalásakor került hazánkba, hanem a megelőző magyar betelepedéskor. Talán ezért nem említik krónikáink. Mert az az érv, hogy mire krónikáink leírásra kerültek volna, emlékük kiveszett a köztudatból, gyermeteg érv, hiszen emlékük mind a mai napig megvan faluneveinkben! A csatlakozott kabar törzsek települése általában az Alföld északi peremére tehető. A törzsek kérdésével kapcsolatban már át is térünk annak megbeszélésére, hogy kiket találtak Árpád magyarjai a Kárpát-medencében.


A Kárpát-medence a honfoglalás előtt

A krónikáink szerint Árpád hadai itt szlávokat, bolgárokat és székelyeket találtak. Ez nagyjából meg is felelne a történeti képnek, de nem felel meg a régészetinek. Történeti részről is van kiegészítendő, nevezetesen: Simonyi Dezső kimutatta, hogy a tarján (tarkán) törzs késő avar kori, ugyanilyen korúnak tartják a várkonyt (uar-chion), de ezekről fentebb már szót kerítettünk a törzsek onogur kori voltával kapcsolatban.

A régészeti források alapján kimutattam, hogy 670–680 táján nagyon nagy tömegű nép árasztotta el a Kárpát-medencét. Három régészeti rétege van: az egyik a lomovátovi műveltséggel rokon, tehát Káma menti, a másik (a griffes) belső-ázsiai, a harmadik, az uralkodó réteg kaukázusi (nyilván ez volt a névadó, vezetőréteg).

Óriási temetőik lehettek, több száz, de több ezer síros feltárásaink is vannak. E egymagában azt jelenti, hogy letelepült, földműves–állattenyésztő nép voltak.

Embertani jellegükben megjelennek a mongolok is. Embertan-kutatóink megfigyelése szerint a magyarságban lévő mongol elemek avar kori örökségek. Márpedig valószínűtlen, hogy valami titokzatos hatalom pontosan a mongol elemeket őrizte volna meg Árpád magyarjainak megérkeztéig. Annyit jelent ez, hogy ez a nagyszámú onogur réteg megérte a honfoglalást, és ötvöződött a sokkal kisebb számú honfoglalóval. Aligha vitatható, hogy az Árpádok hatalmi szervezete az itt talált népeket részben határvédelemre telepítette (pl. a székelyeket), részben földművelésre fogta, szolgasorban tartotta. E szempontból sokatmondó, hogy Árpád-kori okleveleink szolganevei – amennyiben nem keresztények – úgy majdnem kivétel nélkül magyar nevek! A földművelésre fogott őslakók eszerint magyarok voltak, és részben még az őshazából keresztények.

Betelepülők

Ez volt tehát a népesség helyzete a honfoglalás korában. De vannak 10. századi adataink is a betelepülőkről. Tudunk besenyő településekről és volgai-bolgár telepesekről. Az egyik legérdekesebb adat Ibrahim Ibn Jakub spanyol-zsidó kereskedő feljegyzése a 960-as évek elejéről. Ő Kijevből hazafelé menet részt vett a prágai vásáron. Feljegyzéseiben arról olvashatunk, hogy a vásáron a türkök földjéről ott voltak a türk, a mohamedán és a zsidó kereskedők. A Géza és István uralma alá kerülő népben tehát megtalálhatóak az onogur-keresztények mellett az egyistenhívő mohamedánok és zsidók is! Ezzel meg is érkeztünk második kérdésünkhöz: A pogány és a keresztény magyarok temetkezési szokásaihoz.

* Két rövid tanulmányvázlatomban kérdéseket vetek fel és felelek – ha tudok. Amit felvázolok, némileg különbözni fog a belénk idegződött tanítástól, de hát idestova fél évszázada foglalkozom ezzel a korral, s nem csodálnivaló, ha közben nem mindenben tudok egyezni elődeimmel. (L. Gy.)

** Az orosz őskrónika, a Nesztor Krónika, megemlékezik a magyarok kétszeri honfoglalásáról. Az avarok idejében a fehér ogurok, Oleg idejében a fekete ogurok települtek be. Részben erre épül László Gyula kettőshonfoglalás-elmélete. (A szerk.)

2. Képek



1. 184849 és a honi zsidóság�FIGYELŐ

SÁNDOR Pál

1848–49 és a honi zsidóság

II. rész*

1848 januárjában a pozsonyi diéta a városok rendezéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalja (XXIII. tc.). Ez – bizonyos cenzus alapján – a választási jog megadásáról szólt, és kiterjedt volna a zsidó lakosokra is, mert „valláskülönbség nélkül” akarták az alsótáblán törvényerőre emelni. Csakhogy a városi követek a szövegtervezet ellen szólaltak fel. Az ülésteremből kihallatszó parázs vita feltüzelte az utca emberét, és zsidóellenes tüntetések törtek ki. Hasonlóan alakult a helyzet a nemzetőrségről beterjesztett törvényjavaslatok tárgyalásánál is, mert a szövegtervezet a zsidó lakosokra is kiterjedt (XXII. tc.), akik szintén élhettek volna a fegyverforgatás jogával. Március 19-éről 20-ára virradóan az utca népe azt kiabálta, hogy „le velök”, és Pozsony város utcáin, mint az egykorú feljegyzések és újságcikkek megörökítették, „neki eredett a zsidók üldözése”, s tettleges bántalmazásokra is sor került. Pozsonyban harminc halálos áldozata volt a zavargásoknak. Hasonló okból törtek ki atrocitások Nagyszombatban, Vágújhelyen, Székesfehérvárott, Kassán, Temesvárott és Pesten is. Ennek a zsidó ellenes hangulatnak a nyomására Kossuth, az „egzigencia” nagymestere, látva az utca hangulatának a törvényhozás falain belül mutatkozó hatását, kijelentette: „az előítélet megvan, s annak valóságával” még az „istenek is hiába küzdenek”. A szomorú események következtében az alsótábla módosította az eredeti szövegtervezetet. A városi szavazati jogkörét leszűkítette, azt csak a „törvényesen bevett” vallású lakosoknak adták meg, s így a zsidó városlakókat kizárták a városi polgárjog gyakorlásából. Erről mondta Táncsics: „Istenem, mennyi bajt elhárítottak volna, ha e két szócskát (»törvényesen bevett«) kihagyták volna e cikkelyből.” Batthyány Lajos pedig, aki mint kormányfő a nemzetőrség legfőbb szervezője és főparancsnoka is volt egyúttal, elkerülendő a további zsidóellenes hecckampányokat, április 22-én – kényszerűségből – rábeszéli a pesti hitközség elöljáróit, hogy maguk kérjék az „ideiglenes” felmentést a honi zsidóság nemzetőri szolgálatának teljesítése alól.

Kivándorlás vagy nemzetőrség

A jelzettekből érthető az elkeseredett hangulat a zsidóság körében. Április vége felé komor gondolat foglalkoztatja őket: felvetődik – mentőötletként –‚ hogy Amerikába vándoroljanak ki. De a megalakult Kivándorlási Egylet sem Pesten, sem Pozsonyban nem ért el lényeges eredményt. Sőt: a szeptemberi végzetes napokban az egylet helyiségei nem az Amerikába kivándorolni szándékozók, hanem az önkéntes magyar seregbe belépők jelentkezésére szolgált.

Így történt, hogy amikor Jellasics betört az országba, már a zsidókat is befogadták a nemzetőrségbe. Pozsonyban, ahol még a húsvéti napokban gyilkos zsidóüldözések voltak, október 8-án riadót fújtak, hogy a nemzetőrség és minden fegyverforgató egyén keljen fel. S bár ekkor éppen böjtnap volt, a zsidóság legnagyobb ünnepe, a város zsidó lakói is kaszával vagy egyéb eszközökkel megjelentek a főtéren, és őket is besorozták a különböző nemzetőri zászlóaljakhoz, ahol őrszolgálatot teljesítettek. Most már országszerte is megnyílt előttük az addig elzárt út, hogy hazájuk fegyveres védelmére keljenek. De részt vettek a népfelkelők, a szabadcsapatok és a honvédzászlóaljak soraiban is. Egykorú és későbbi becslések szerint a szabadságharcban küzdő zsidó katonák összlétszámát kb. 20ezer főre becsülték. Voltak közöttük közel hatvan éves öreg katonák, de szép számmal akadtak tizenéves diákok is. Ez utóbbiak közül talán a legfiatalabb az ekkor tábori papi szolgálatot teljesítő Horn Ede egyik öccse, a mindössze tizennégy esztendős Einhorn Anton volt.

Fordulat az emancipációban

Kétségtelen történelmi tény tehát, hogy a honi zsidóság hazájának tekintette az országot, amelyben élt, és amelynek függetlenségéért ő is – midőn lehetett – harcra kelt, mert az ország függetlenségének kivívásától várta saját polgári és politikai jogainak elnyerését. Miként ezt utóbb egy öreg honvédhadnagy, bizonyos Hoffmann Adolf nyíregyházi lakos keresetlen szavakkal kifejezte: „1848-ban a vészkiáltás, mely Magyarország rónáin és bércein végighangzott, hogy a haza veszedelemben van, hogy jön a német és hozza a rabbilincset a szabadságszerető magyar nemzet lábára, engem a szegény nyomorban élő bóhert [talmudista ifjút] is felvillanyozott. Én ugyan mostohagyermeke voltam e hazának, megfosztva minden politikai és polgári jogtól, lenézve, megvetve, de én szerettem hazámat.” Ez az ifjú arra gondolt akkor, „hogy ha a magyar sereg győzni fog


és a zászlóra írt szent eszmék... megvalósulnak, a zsidók, a jogtalan zsidók is, szabadokká lesznek, mert egy szabad nemzet nem tűrheti, hogy az ő kebelében rabszolgák sínylődjenek. Fölcsaptam tehát honvédnek a 19. zászlóaljba, mely Lőcsén alakult.”

Így válik érthetővé az 1849. július 28-i fordulat az emancipáció dolgában. E napon, midőn a kormány Szegedre menekült, és Haynau seregei a város határához érkeztek, Szemere Bertalan kormányfő benyújtotta az emancipációról szóló törvényjavaslatot a nemzetgyűlésnek. A javaslat teljes – politikai-társadalmi és vallási egyenjogúságot biztosított az ország zsidó lakosságának, mert „...eljött az idő, hogy a nemzetgyűlés azon szent elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgári jogban, kötelességben a többiekkel egyenlők...” – indokolta, többek között, a miniszterelnök. A törvényjavaslatot a nemzetgyűlés minden megjegyzés nélkül, „köztapssal” elfogadta. Augusztus 13-án Görgey fegyverletételre kényszerült a túlerővel szemben Világosnál, s ezzel nemcsak a magyar szabadság ügye veszett el, de a zsidók egyenjogúságáról szóló törvényjavaslat sem szentesülhetett. Puszta elv maradt, s megvalósításának elmaradása súlyos örökséget hagyott hátra a jövő számára.

* A tanulmány I. része 1993/4. számunkban jelent meg. (A szerk.)

2. Képek


1. KonyhakiállításSALLAYNÉ PETERDI Vera

Konyhakiállítás

1993. július 14-én rendhagyó történeti kiállítás nyílt a Budavári Palotában, a Legújabbkori Történeti Múzeum aulájában. A rendezés Sallayné Peterdi Vera muzeológus munkája. Az anyag hagyományos installációs keretek között kerül bemutatásra: üvegvitrinekben elhelyezett tárgysorozatok, s élethűen berendezett enteriőregységek formájában. Témája azonban már korántsem szokványos. A kutatók által a „köznapok történetiségének”, a mindennapok történelmének nevezett életmódtörténetet jelenítik meg a tárgyakban. Az életmód speciális színtere, a lakás elevenedik meg, különösen a városi társadalom polgári-középosztálybeli rétegének lakáskultúráját ismerhetik meg a látogatók. A polgárság az utolsó 100 évben létrehozza, a konzervativizmusig merevítve állandósítja, stabilizálja, majd elveszíti jellegzetes, csak a nagyvárosokra jellemző élet- és viselkedésmódját, lakókörnyezetét. A kiállítás ennek a 100 évnek (1890–1990) a változásaiban mutatja be az erre a rétegre jellemző bútorok, felszerelési tárgyak fejlődéstörténetét, módosulásait. Megszemlélhetik itt a lakás helyiségein belül két nagyon szorosan összefüggő, mégis merőben eltérő szerepű, berendezettségű egység átalakulását, a konyháét és az ebédlőét (egy cselédszoba és egy kamra is kiegészíti a választékot). A konyha funkcionális, nyilvánosság elől elzárt helyiség, meglepően szerény, racionális felszereléssel. A cselédség „birodalma”: a cselédszoba. Az ebédlő, a társasági élet, a reprezentáció színhelyét hozza közel a látogatókhoz. Az elgondolkodtatóan egyszerű konyha és az elegáns, gyönyörűen terített asztalaival rendkívül látványossá tett ebédlő két külön világot tár elénk. A vitrinekben időrendi és funkcionális sorrendben megjelenő tárgyak pedig ennek a világnak az apró részleteit is megmutatják: a technikai újításokét, a formai és stílusbeli változásokét, a differenciált használatmódokét, a szokásrendszerét...

A tárgyak döntő többsége a Legújabbkori Történeti Múzeum tulajdona, összegyűjtésük tervszerű, módszeres kutatómunka eredménye. A kiállítás 1993. október 31-ig tekinthető meg.

2. Képek



1. Az elsõ kolozsvári magyar konzulátusPRITZ Pál

Az első kolozsvári magyar konzulátus

1935–1940

A merev nemzetállami elzárkózások oldódásának korszakát éljük. Magyarország és Románia között a politika szférájában zajló vitákkal párhuzamosan örvendetesen megnőtt az utazások száma, a köznapi áruforgalom, de még az eszmék szabad áramlása is. Az országok közötti napi kapcsolatokban, miként a régmúltban, úgy a közeljövőben is fontos szerep jut a konzulátusoknak. Felállításuk vagy bezárásuk éppen ezért válik politikai kérdéssé térségünkben. (A szerk.)

A Ceauçescu-diktatúra egyik utolsó magyarellenes intézkedése a kolozsvári magyar konzulátus bezáratása volt (1987). A két állam között fennálló egyezmény ezen román részről történt nyílt megsértése azóta sem nyert orvoslást. Pedig a trianoni békeszerződést követő időszakban Kolozsvár huzamosabb ideig hídfő szerepét játszotta Magyarország és Románia, valamint a romániai magyar kisebbség és az anyaországi nemzet kapcsolatában. Az köztudott, hogy 1935-ben nyílt meg első ízben a kolozsvári magyar konzulátus, és egészen az 1940-es második bécsi döntés érvényre juttatásáig, vagyis míg Kolozsvár átmenetileg ismét Magyarországhoz került, folyamatosan ellátta feladatát. Kevéssé ismert viszont, hogy a konzulátus megnyitásának milyen előzményei voltak. A következőkben erről esik szó.

A politikai zavarok vámszedői

A trianoni békeszerződés nemcsak területeket, hanem családokat, lüktető gazdasági, kereskedelmi, kulturális kapcsolatokat szakított szét az élet minden szférájában. Ám amennyire mesterséges volt az élő folyamatok megszakítása, épp oly természetesen jelentkezett az igény arra, hogy a kapcsolatoknak az új körülményekhez alkalmazkodó rendszerével kíséreljék meg az újjáélesztést. Elsődleges fontosságot nyert, hogy az egymástól elválasztott politikai egységek polgárai továbbra is szabadon mozoghassanak, az államhatárok átjárhatóvá váljanak. Ilyen körülmények között magától értetődően nagy igény mutatkozott a magyarországi utazáshoz szükségessé vált útlevelek kiváltására, a bevezetett vízumok megszerzésére.

Csakhogy ezeknek az okmányoknak a beszerzése nem volt egyszerű feladat. Kiváltképp az okozott gondot, hogy Bukarestbe kellett miattuk utazni. Itt először a magyar érdekeket ott képviselő bukaresti svájci követség segítségét kellett igénybe venni, és csak 1921 januárjától lehetett a frissen létrejött magyar követséghez fordulni. A Bukarestbe utazás azonban költséges és – a meglehetősen elmaradott közlekedési viszonyok miatt – veszélyes vállalkozás volt. Ezt használták ki azok az ügyes spekulánsok, akik a politikai zavarok vámszedőiként léptek föl. Borsos összegekért ők vállalták magukra a szükséges útiokmányok beszerzését, és azután ügyfeleik előtt az illetékes magyar hatóságokat vádolták nyerészkedéssel.

A kiemelkedő képességű magyar diplomata, Holy András (az ő nevéhez fűződik a bukaresti magyar követség megszervezése) ezen a lehetetlen helyzeten akart javítani. Hirdetményt tett közzé a lapokban, amelyből az érdekeltek megtudhatták, hogy spekulánsok igénybevétele nélkül is kényelmesen elintézhetik ügyeiket. A vízumdíj egyidejű feladása mellett bárki elküldheti útlevelét a magyar követségre, és azt postafordultával visszakapja.

A nyereségforrásuktól megfosztott ügynökök persze nem nyugodtak bele „kisemmizésükbe”. Újságcikkek jelentek meg a közvélemény félrevezetésére. Azt állították, hogy a magyar követség intézkedése nemcsak lelassítja, hanem kifejezetten megakasztja a két ország közötti személyforgalmat, és nagy károkat okoz a szépen meginduló gazdasági kapcsolatoknak is. Emellett suhancokat fogadtak fel, akik a követségre érkező tisztviselőket „Horthy-betyároknak”, „terroristáknak” titulálták.

A megoldás: Kolozsvár

Az áldatlan helyzetet végül az oldotta meg, hogy 1922 elején Kolozsvárott egy útlevél-kirendeltség kezdte meg működését. Az akkori román külügyminiszter, Take Ionescu, először elhárította a tervet, de a magyar félnek nagy nehezen sikerült kieszközölnie a román kormány hozzájárulását. Az útlevél-kirendeltség felállítására a bukaresti magyar követség irodaigazgatója, Aichhorn Richárd kapott megbízást. Hory András visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a román fél eredetileg csupán egy követségi tisztviselő Kolozsvárra való


delegálásához járult hozzá, azonban később hallgatólagosan beleegyezett a hivatal személyzetének megfelelő számú munkaerővel történő kiegészítésébe.

Aichhorn sikeresen oldotta meg e rábízott feladatot. 1928-ban bekövetkezett haláláig nagy körültekintéssel végezte türelmet és diplomáciai érzéket igénylő munkáját. Tevékenysége eredményeképp sok ember magyarországi utazása vált könnyebbé. Utóda Dávid Mihály, az egykori gyógypedagógiai tanár lett. Ő 1936-ig dolgozott Kolozsvárott, az utolsó esztendőben már az útlevél-kirendeltségből átalakult konzulátuson.

A kolozsvári Monostor utcában, a vármegyeház melletti úgynevezett Béldi házban működő szerény útlevél-kirendeltség lett tehát a később létrejött konzulátus kezdeménye. A konzulátus munkáját végig br. Bothmer Károly irányította. Ő német birodalmi arisztokrata családból származott, és jogi tanulmányai befejeztével 1920-ban került magyar külügyi szolgálatba. Kolozsvár előtt Belgrádban állomásozott hosszabb ideig. (A világháború éveiben a berni követségen és a bécsi főkonzulátuson szolgált váltakozva, és ő volt hazánk utolsó követe Bernben a II. világháború végén. 1971-ben halt meg Merseburgban.)

2. Képek



1. Népek, nemzetek deportálása a SzovjetunióbanVARGA Lajos

Népek, nemzetek deportálása a Szovjetunióban

1937–1944

A Szovjetunióban az 1940-es évek első feléig a tömegméretű deportálások során több mint 3,5 millió különböző nemzetiségű állampolgárt űztek el otthonából, szülőföldjéről. Ez a szám nem tévesztendő össze az 1930-as évek első felében lebonyolított, az erőszakos kollektivizálással, a kuláktalanítással kapcsolatos kitelepítésekkel. A háborúval kapcsolatos deportálásokat a bürokrata államnyelvezet zömmel a „speciális áttelepített”, a „speciális telep lakói” címszó alatt tartotta nyilván. Az utóbbi időben az orosz szakfolyóiratok nemcsak a korábban hozzáférhetetlen statisztikai adatsorokat tették közzé, hanem a kitelepítéssel kapcsolatos beszámolókat, jelentéseket, sőt Berija Sztálinhoz küldött táviratait is.

Az első szervezett kitelepítések

Míg a kollektivizálás, a kuláktalanítás során az egyes személyt és családját törvénytelenül elítélték vagy kitelepítették az államvédelmi osztagok, addig bizonyos népek esetében kivétel nélkül mindenkit gyanúsnak, bűnösnek, ellenségnek bélyegeztek, s minden alap nélkül száműzetéssel, kényszerkitelepítéssel büntették az egész népet.

A deportálást, a kitelepítést a hatóságok az állam, a társadalom érdekeinek érvényesítésével, az államhatár biztosításával, az egyes személyek vagy csoportok kémkedésének, potenciális szabotázsának, esetleges árulásának, a kollaborálás megelőzésével magyarázták. A valóságos, a be nem vallott ok: az államhatár megtisztítása a nemzetiségektől, s többnyire orosz nemzetiségű határőrség betelepítése és állomásoztatása; a gyéren lakott vagy lakatlan pusztaságok betelepítése, a kényszermunkához munkaerő biztosítása, egyes nemzetek áttelepítése; az asszimiláció felgyorsítása; a nemzeti, nemzetiségi villongások erőszakos megszüntetése; az elrettentés, a megfélemlítés politikájának kiterjesztése.

Az első ún. „biztonsági” kitelepítésre 1936-ban került sor. Az akkori Lengyelországgal határos sávból 36 045 lengyel nemzetiségű állampolgárt Kazahsztánba telepítettek.

1937-ben újabb nagyszabású kitelepítésre került sor: csaknem 200 ezer koreai nemzetiségű szovjet állampolgárt Kazahsztánba, Üzbegisztánba, Kirgíziába szállítottak. A koreaiak már századok óta az Amúr, az Usszuri folyók mentén, síkságokon telepedtek le. A rizstermesztés meghonosítói ezen a tájon halászattal, földműveléssel foglalkoztak.

A japánokkal támadt éles vitára és feszültségre hivatkozva – elsősorban itt Kínáról volt szó – a szovjet kormány 1937. augusztus 21-én határozott a Távol-Kelet határőrvidékén élő koreaiak kitelepítéséről.

A közép-ázsiai köztársaságokba irányított koreaiak az „adminisztratív áttelepítettek” státusába kerültek, majd később Berija hivatalának felügyelete alá, amely mozgásszabadságuktól megfosztotta őket. Jóllehet a politikai-katonai vezetés minden koreait gyanúsnak vélt, kimondatlanul potenciális diverzánsnak, kémnek s trockistának tartott, mégis a kitelepítettek „kezelését”, az akció lebonyolítását – a körülményekhez képest először és utoljára – bizonyos körültekintés kísérte. Az áttelepítésre 120 millió rubelt tartalékoltak. A kitelepítettek ingatlanait megtérítették, segélyt folyósítottak, munkaeszközeiket magukkal vihették. A hatvan szerelvénybe zsúfolt koreaiak még el sem hagyták a vidéket, a határőrség parancsnoka már rendelkezett az iskolák és egyéb épületek megszerzéséről. Az orosz nyelvű oktatás általánossá vált. Az igénybe nem vett ingatlanokat, a termés stb. értékét az állam bekebelezte.

A moszkvai kormánynak szóló beszámolókból, jelentésekből kiderül: Kazahsztánba telepítettek 20 141 családot, azaz 95 421 személyt, „közülük 9350 főt az Ukrajnából kitelepített német–lengyel telepekre”. Üzbegisztánba 16 321 család, 74 500 ember került. A kitelepítettek jelentős része nem kapta meg állataiért, ingatlanaiért a pénzt, a tanítók fizetését nem folyósították, a koreaiaknak biztosított különféle építőanyag másoknak jutott. A városba került koreaiakat, mivel igazolványt nem kaptak, nem vették fel munkára.

Jóllehet a kiváló földművelő koreaiaknak a nomád pásztorkodás s a több tízezer hektáros legelők világa teljesen ismeretlen és idegen volt, mégis a családok ezrei ide vagy az üzbegisztáni gyapotföldekre kerültek, egy részük


pedig az Aral-tavi halászati gazdaságba. Új helyükön igyekeztek meghonosítani az öntözéses gazdálkodást, a rizstermesztést. Jóllehet a háború utáni években a koreaiak visszatelepülhettek, de az 1979-es népszámlálás adatai szerint a távol-keleti vidékeken csak szórványosan élnek: a Szahalin szigeten 35 ezren, míg 400 ezer koreai nemzetiségűből Üzbegisztánban 163 062, Kazahsztánban 91 984-en.

Lengyelek internálása

A Ribbentop–Molotov-egyezmény értelmében a Szovjetunióhoz került 12–13 millió lakosból több mint négymillió lengyel nemzetiségű volt. 1939 szeptembere és 1940 februárja között a visszacsatolt területek társadalmának, gazdaságának, politikai berendezkedésének szovjetizálása, homogenizálása mellett internálták a lengyel hadsereget (130 200 sorkatona, 14 580 tiszt). A sorkatonákat vagy besorozták a Vörös Hadseregbe vagy közelebbi lakóhelyükre irányították. Ezzel egy időben a 18–21 éves korosztályt, mintegy 200–251 ezer fiatalt besoroztak. Közel százezer személyt – főleg munkanélkülieket – a Donyeck, az Ural-vidék lágereibe küldtek. A határzónából több mint 30 ezer – 3250 parasztgazdaság – lengyelt telepítettek ki.

Ukrajnából és Belorussziából 1940-ben négy hullámban csak a regisztrált és egyáltalán nem teljes adatok alapján 312 800 családot, vagyis 1 173 170 személyt deportáltak a Szovjetunió különböző lágereibe, telepeire. Az 1940. február 10-i akció során szállították a Pecsora-vidékre, a Komi Köztársaságba, az Észak-Uralba, Kazahsztánba az 1939 őszén–telén letartóztatott lengyel földbirtokosokat, tőkéseket, magas rangú állami tisztviselőket, hivatalnokokat, a csendőrség és a rendőrség alkalmazottait. A deportáltakat elhanyagolt tehervagonokban több hétig, 40 fokos hidegben szállították az északi zord világ erdőgazdaságainak lágereibe, amelyeknek – Berija egyik 1940 végéről kelt, Sztálinnak, Molotovnak szóló beszámolója szerint – rendkívül hiányos volt a felszerelése. (Nem volt fűrész, szekerce, fejsze.) A munkahelyre 10–15 kilométert kellett gyalogolni, a száműzötteknek nem volt lábbelijük – 1941 telén több tízezer lengyel deportált halt meg Karéliában a táborok evakuálása közben.

1940. április 13-án, a lengyelellenes kampány tetőpontján deportálták még az 1920-as években ukrán, belorusz földekre telepített csaknem 80 ezer telepes gazdát családjával, mintegy 140 ezer embert, valamint kishivatalnokokat s más 78 339 személyt. A kitelepítés lebonyolítására elvileg két óra, a gyakorlatban félóra állt rendelkezésre. Egy-egy család a legszükségesebb ingóságait vihette magával, ott hagyva ingatlanát, gazdaságát. A Kazahsztánba deportáltaknak – 60 667 embernek – egyetlen joguk volt: társadalmilag hasznos munkát végezni. A borzalmas feltételek közé kerültek körében nemcsak az éhínség, hanem a tífusz is szedte áldozatait. A halandóság 16 százalékos volt.

1940. április 3–6. között három internálótáborból indultak el a 14 587 lengyel tisztet szállító szerelvények a Szmolenszk melletti Katyn felé, a bestiális mészárlások színhelyére.

1940 nyarán a németek elől menekülő lengyeleket deportálták a közép-ázsiai köztársaságok munkatelepeire, szovhozokba, kolhozokba, mintegy 176 ezer főt, köztük orvosokat, agronómusokat, pedagógusokat, tudományos kutatókat.

1941 júniusától a lengyelek újabb hulláma – immár a német hadsereg elől menekülve – tartott kelet felé.

A hivatalos adatok szerint 1940 júniusa és 1941 júniusa között a Baltikum országaiból 14 300 fő volt a speciális kitelepítettek statisztikájában (1945–1949 között: 140 ezer), míg Moldáviából 9763-an (1949-es adatok szerint: 35 838).

Volgai németek

Az 1939-es népszámlálás adatai szerint a Szovjetunióban 1 427 222 német élt. Őseik zömmel II. Katalin uralkodása elején települtek az Alsó-Volga vidékére, a Kubány síkságra, a Kaukázus előhegyeibe, Ukrajnába. 1918-ban létrehozták a Volgai Németek Munka Kommunáját, amelyet 1924-ben autonóm köztársasággá alakítottak. A Volga-vidéken 450 ezer német élt, az egész Orosz Föderációban 700 200, Ukrajnában csaknem 400 ezer, a Krímben 62 ezer. Amikor Németország megtámadta a Szovjetuniót, nyolcezer volgai német önként frontszolgálatra jelentkezett a Vörös Hadseregbe. A sztálini vezetés kémkedésről, szabotázsról szóló vádja teljesen hamis volt, de a döntés lényegében 1941 júliusában, amikor Berija és Molotov a Volga vidékén jártak, megszületett. A németek kitelepítéséről szóló rendelet 1941. augusztus 28-án jelent meg. Az akció lebonyolításával Berija helyettesét, Szerov NKVD-tábornokot bízták meg, aki 1941. szeptember 3-án indította el a szerelvényeket a csaknem félmillió volgai némettel. Egy-egy szibériai megye (Omszk, Tyumen, Krasznojarszk, Kemerovo, Szverdlov stb.) telepeire, kolhozaiba 25–28 ezer német családot telepítettek. Az autonóm köztársaságot megszüntették, a járásokat a szaratovi, sztálingrádi megyékbe olvasztották. A németek


házaiba, gondosan művelt földjeire többnyire oroszok kerültek.

A rendelet szerint minden németet kitelepítettek Murmanszktól Bakuig, mintegy 1 209 430 személyt. A Krím-félszigetről 1942 elején a görögökkel együtt 62 ezer személyt, a Don-vidékről, az Észak-Kaukázusból csaknem kétszázezer német nemzetiségű állampolgárt vittek el otthonából. A Vörös Hadseregből leszereltek 1609 tisztet, 4292 tiszthelyettest és 27 724 sorkatonát német nemzetisége miatt. Őket a munkaszolgálatos csoportokba sorozták, s így a cseljabinszki fémkombinát építkezésén 25 ezer német dolgozott a háború idején. A novoszibirszki, omszki, krasznogorszki területen és Kazahsztánban 786 279 németet kényszerítettek letelepedésre. A szállítás közben sokan pusztultak el. Az altáji kerületben 30 ezer kitelepítettnek volt valamilyen szállás, de százezret helyeztek el. A helyi lakosok megértőek és segítőkészek voltak, jóllehet polgári jogaiktól a munkaképes férfiakat és nőket megfosztották. Többségük a mezőgazdaságban dolgozott, de a vasútépítéseken, bányákban is robotoltatták azokat, akiknek csak az volt a bűnük, hogy német volt az anyanyelvük. (1945 szeptemberében Németországból Ukrajnába visszament 2214 német nemzetiségű szovjet állampolgár, őket hamarosan a Komi Köztársaságba deportálták. A németeket 1945 után a balti államokból is kitelepítették, a Kárpátaljáról 1969 németet a Tyumen vidékére kényszerítettek. Az 1979-es népszámlálás adatai szerint a deportált németek, illetve leszármazottaik 80–85 százaléka a kényszerlakhelyen maradt, Kazahsztánban pl. több mint 900 ezren.)

1942-ben az előrenyomuló német haderő – a kaukázusi hadműveletnek megfelelően – néhány hónapra benyomult a Rosztovtól keletre fekvő, kalmükök lakta délnyugati kaspi sztyeppére. A német hadvezetés területi főparancsnokságot is felállított, s Berlinből megérkeztek a kalmük nemzeti bizottság képviselői. Nekik sikerült lovas zászlóaljat felállítaniuk. A németek sztálingrádi veresége után a kalmükök földje is felszabadult, ámde a sztálini vezetés néhányszáz kollaboráns magatartása miatt szó szerint az egész népet büntette meg. 1943 októberében rendeletileg megszüntették a Kalmük Autonóm Köztársaságot, 1943 decemberében 91 919 kalmüköt szibériai megyékbe, egy részüket a hanti–manyszi területekre telepítették. Berija 1944. január 2-i Sztálinhoz küldött jelentésében közölte, hogy az akció kezdetekor 750 kalmüköt letartóztattak. A 46 szerelvény a kijelölt állomásokra megérkezett, s rendbontás nem történt. Nem egész négy év alatt a deportált kalmükökből meghalt 16 594, s mindössze 2702 született az 1948. október elsejei kimutatás szerint.

2. Képek



1. Az MSZMP és a Nagy Imre-csoportURBÁN Károly

Az MSZMP és a Nagy Imre-csoport

Kállai Gyula beszámolója

Az 1956. november 23-tól Romániában fogva tartott Nagy Imre-csoport itthoni hivatalos megítélésében 1956/57 fordulóján éles változás következett be. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságágának 1956. december 2-i ülésén Kádár János még „elvtárs”-nak nevezte Nagy Imrét, Losonczy Gézát, Donáth Ferencet, s bár hangsúlyozta felelősségüket az októberi eseményekért, árulással nem vádolta őket. Az IKB-ülésen elfogadott határozat sem ellenforradalminak, hanem pártellenzéknek minősítette e csoportot.

Az 1957. január 1. és 4. között Budapesten lezajlott nemzetközi tanácskozás, amelyen bolgár, csehszlovák; román és szovjet, valamint magyar párt- és állami vezetők vettek részt, jelentős átértékelést hajtott végre. A tanácskozásról a Népszabadság 1957. január 6-i számában megjelent közlemény az addig használt, semleges „októberi események” kifejezést súlyosabbra („ellenforradalmi lázadás”) cserélte fel, az októberi forradalom nemzetközi jelentőségét pedig teljesen eltorzította azzal a megállapítással, hogy sikerült felszámolni „a fasiszta diktatúra létrejöttének veszélyét, meghiúsult a belső ellenforradalom és az agresszív imperialista körök azon törekvése, hogy Magyarországot az új háború veszélyes tűzfészkévé változtassák Európában”. Ez az új értékelés – mint az MSZMP saját álláspontja – és a párt módosított irányvonala, Kádár János csepeli (1957. január 27.) és salgótarjáni beszédében (1957. február 2.) nyert kifejezést. Ez utóbbiban Kádár, aki addigi nyilvános szerepléseiben a Nagy Imre-kérdés megítélésében mértéket tartott, először ütötte meg a leszámolás hangját Nagy Imrével szemben, akit ellenforradalmi felkelés szításával vádolt, s most már árulónak is nevezett.

A két Kádár-beszéd időpontja között, 1957. január 27-én került sor az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának arra az ülésére, amelyen a testület megtárgyalta Kállai Gyula alábbiakban közölt beszámolóját. Kállai az előző napokban Romániában tartózkodott. Nem ő kereste fel a Nagy Imre-csoport tagjait „fejedelmi fogságuk” színhelyén, Snagovban, hanem Bukarestbe hozatta tárgyalópartnereit. Néhányukkal tárgyalt csupán – éspedig egyenként –‚ főként azokkal, akikről tudta, hogy már korábban nézeteltéréseik támadtak a csoport többi tagjával, legvégül –január 25-én – Nagy Imrével. A beszámoló természetesen Kállai szemüvegén keresztül láttatja a Nagy Imre-csoport tagjait s magát a miniszterelnököt. Kádár küldöttje a beszámolóban meglehetősen kidomborította saját szerepét, jóllehet a dokumentumból világosan kiderül, hogy nemzetközi egyeztetés mellett lefolytatott akcióról volt szó, s hogy a beszélgetések után konzultált a szovjet és a román párt képviselőivel. Kállai jelentésébe nem kevés szubjektivizmus vegyül: ez valamennyi beszélgetés ismertetéséből kiütközik.

Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának 1957. január 29-i ülésén a testület tagjai – Apró Antal és Münnich Ferenc kivételével –jelen voltak tehát: Biszku Béla, Fehér Lajos, Kállai Gyula, Kádár János, Kiss Károly, Marosán György, továbbá egy korábbi határozat alapján – állandó meghívottként – Nemes Dezső, a Népszabadság főszerkesztője. Kállai beszámolóját az első – vagyis a fő – napirendi pontként tárgyalták meg; ám a szokásoktól eltérően a testület tagjainak hozzászólásait nem rögzítették a jegyzőkönyvben, s magát a beszámolót sem a tényleges helyén találjuk meg benne, hanem jegyzőkönyvi kivonatként csatolták az ülés anyagához. Az ügy különlegesen kényes voltát mutatja, hogy az IIB ülésen hozott határozatot, amely a Nagy Imre-csoporttal kapcsolatos későbbi intézkedések kiindulópontját képezte, szigorúan bizalmasan – mi több, az Intéző Bizottság belső ügyeként – kezelték.

A fokozott éberségnek az volt az oka, hogy maga az Intéző Bizottság sem volt teljesen egységes a Nagy Imre-csoport megítélésében, az Ideiglenes Központi Bizottság még kevésbé. Az Intéző Bizottságban Fehér Lajos, az Ideiglenes Központi Bizottságban többen is (Köböl József, Aczél György, Gyenes Antal és a testület üléseire agit-prop. osztályvezetői minőségében meghívott Nógrádi Sándor) Nagy Imre-szimpatizánsoknak számítottak; azon az alapon, hogy egy korábbi időszakban –1956 novemberében – a Nagy Imre-csoporttal való tárgyalások felvételét szorgalmazták.

Az 1957. január 29-i IIB-határozat szövege – Kádár kézírásos javítását és január 31-i láttamozását is magán viselve – azt mutatja, hogy az MSZMP első embere ettől az időtől exponálta magát az ügyben: ritka módon az ő „reszortja” lett a Nagy Imre-csoport 1956. októberi–novemberi tevékenységére vonatkozó „tényanyag” összegyűjtésének irányítása. Az 1957. február 26-i Ideiglenes Központi Bizottsági ülésen Kádár irányításával – Marosán György és Sándor József durva és személyeskedő közreműködésével – lezajlott a Nagy Imre-csoporttal korábban rokonszenvezők megosztása és a maradék ellenállás letörése. A támadás célpontja Köböl József lett,


akit a tényleges vezetésből már valójában kiszorítottak, s akit Nógrádi Sándor és Aczél György önkritikája csak általánosságban védhetett azzal, hogy a novemberi álláspontok nem képezhetik a mostani megítélés alapját. Kádár és Marosán megnyilatkozásai e vitában azt mutatták; hogy a pártvezetés egysége érdekében a személyi konzekvenciák levonását is latolgatják; de még nem látják elérkezettnek az időt ahhoz, hogy a Nagy Imrével korábban szimpatizáló irányzat főbb képviselőit a pártvezetésből formálisan is kikapcsolják. A támadás éle személyenként változó volt. Kádár vitazáró felszólalásában ezt a széthulló csoportot azzal semlegesítette, hogy Fehér Lajost pártvezéri dicséretben részesítette, mondván, hogy bár korábban – amikor Fehér a Népszabadság szerkesztőségének élén állt – komoly konfliktusuk támadt, most „nagyon-nagyon jól dolgozik a párt politikája érdekében”.

Az itt közölt dokumentumok az IIB 1957. január 29-i és az IKB február 26-i ülésének teljes anyagával együtt hamarosan napvilágot látnak az MSZMP ideiglenes vezető testületeinek jegyzőkönyveit közreadó sorozat második kötetében. A II. kötet az 1957. január 25-től április 2-ig tartó időszak valamennyi vezető testületi jegyző könyvét közli, minden válogatás és rövidítés nélkül.

DOKUMENTUM

I. Az Intéző Bizottság 1957. január 29-én tartott ülése első napirendi pontjának jegyzőkönyvi kivonata

1. Kállai Gyula elvtárs beszámolója romániai útjáról. Kállai Gyula elvtárs:

Szeretnék beszámolni a Nagy Imre-csoport egyes tagjairól és rajtuk keresztül az egész csoport politikai helyzetéről. Tárgyalásokat folytattam a Nagy Imre-csoport tagjaival. Ezeken a megbeszéléseken lényegében kettős cél vezetett: egyik, megnézni, hogy kik azok, akik politikailag a Nagy Imre-féle csoporttól leválaszthatók, vagy akik már eddig is elkülönítették magukat ettől a csoporttól, akiknek magatartása, szerepe egészen más elbírálást igényel, mint a többieké. Meg kellett nézni ezeknek a helyzetét abból a szempontból, hogy közülük esetleg most, vagy később, kik jöhetnek haza. Másik szempont arra irányult, hogy ennek az egész csoportnak politikai arcképét kicsit jobban megismerje az ember, lássuk, hogyan vélekednek a közelmúlt eseményeiről, a jelenlegi helyzetről és általában mi a véleményük, álláspontjuk a jelen helyzetben.

Mind a két kérdés tisztázódott. Világosan lehet látni, kik azok, akik minden hibájuk ellenére nem tartoznak ehhez a pártellenes csoporthoz, és sikerült a Nagy Imre-csoport profilját is jobban megismerni ezeken a megbeszéléseken.

Szeretném még megjegyezni, hogy az egyes személyekkel való beszélgetés után konzultációt tartottunk az ott lévő 3 ország képviselőivel, és az összes álláspont az én javaslatom alapján alakult ki. Beszélgetést a csoport tagjai közül csak azokkal folytattam, akiknél egyéni magatartásuk alapján úgy látszik, van lehetőség a csoporttól való elkülönülésre. Így elsősorban Szántó Zoltánnal, Vas Zoltánnal, Lukács Györggyel, Újhelyi Szilárddal beszéltem, és a végén beszélgettem Nagy Imrével. Vele természetesen nem abból a szempontból, hogy leválasszuk a csoporttól, hanem azért, hogy lássuk: a csoport feje hogyan vélekedik a kérdésekről, mert véleménye rávilágít az egész csoport véleményére.

A lefolytatott beszélgetésekből az derült ki, hogy kb. három azoknak az embereknek a száma, akiknek szerepét, helyzetét nekünk most meg kell nézni, akiket nem lehet teljes mértékben azonosítani ezzel a csoporttal, akiket nem lehet pártellenes, szovjetellenes embereknek tekinteni, bár voltak hibáik, több kérdésben helytelen nézetet vallottak, de sok tekintetben már ők is elkülönítették magukat.

Első helyen Szántó Zoltánról kell említést tenni. Elmondotta, hogy a jugoszláv követségen nemcsak ő különítette el magát, hanem Nagy Imréék is kiközösítették őt, úgy kezelték, mint árulót. Szántó egész sorát sorolta fel azoknak a megdöbbentő kijelentéseknek, amiket hallott ennek a csoportnak tagjai részéről, amelyek sok tekintetben őt is meglepték, és amelyek benne azt a meggyőződést keltették, hogy valóban egy népidemokrácia-ellenes, pártellenes, Szovjetunió-ellenes politikai csoportról van szó. Ezt a kijelentését Szántó az emberek magatartásából, állásfoglalásából alakította ki. Odakint is egy ideig együtt volt ezzel a csoporttal, és megerősödött benne a meggyőződés. Kiderült, hogy ennek a csoportnak közvetlen kapcsolata volt a Szabad Európával – erről beszéltek is. Elmondották, hogy amit a jugoszláv követségen beszéltek, azt a Szabad Európának is le kellett adni. És le is adták. Mi is tudjuk, hogy közvetlen kapcsolatuk volt a fegyveres felkelés vezetőivel: Maléterrel, Kopácsival, Dudással. Dudással Nagy Imre állandó kapcsolatot tartott, ő is adott utasítást neki. Jánossy* azzal henceg, hogy senki sem vonhatja kétségbe, hogy nekik a fegyveres felkelés szervezésében és vezetésében szerepük volt. Ez a csoport ma is arról beszél, hogy Magyarországon a rákosizmus folytatódik, ami itt van, az nem más, mint neosztalinizmus, ez ellen ők egész életükben harcolnak, és aki ebben bármilyen engedményt tesz, azt árulónak nevezték. Lukácsot egyszer szarházinak nevezték, mert hajlandóságot mutatott


arra, hogy hazatérjen. Szántónak ezekben a kérdésekben igen nagy tapasztalata van. Megállapítható, hogy kisebb nézeteltérések vannak a csoport tagjai között, de meg kell látni, hogy ez közös, külön platformmal rendelkező csoport.

Szántóval kapcsolatban: Elmondotta, hogyan került a jugoszláv követségre – ezt nem akarom részletezni. Szántó azt mondja, hogy valamiféle chaplini helyzetbe került. Elismeri, hogy ő is követett el hibát, de abban a kérdésben, hogy 23-a mi volt és utána mi következett, tisztán lát. Mondtam: helyes lenne, ha erről nyilatkozatot is adna. Ő erre hajlandó is, semmiféle fenntartása nincs, és mondja: szeretné, ha módja és lehetősége volna ezt a csoportot leleplezni. Felvetődött, hogy talán Romániában tegyen nyilatkozatot először ezekről a kérdésekről. Ő ezt is vállalja. Miután én elmondtam, hogy Magyarországon még vannak a Nagy Imre-csoport megítélésében zavarok a párton belül is, és még a KB néhány tagja is bizonytalankodik egyes kérdésekben, és fennáll a veszélye, hogy ha hazajön, ezek körülveszik stb. ő kijelentette, hogy ilyen emberekkel szemben is fel akar lépni, ilyen dolgokban nem lehet őt elsodorni, mert ő tudja, milyen fontos a jelenlegi helyzetben a párt egysége. El van szánva, hogy harcolni fog az ilyen zavaros emberekkel szemben is.

Szántót megkértem, hogy mindazt, amit az októberi eseményekről itthonléte alatt tudott, az akkor hozott rendkívül fontos intézkedéseket írja le. Ugyancsak írja le azt is, amit erről a csoportról tud, amit a többhónapos együttlét alatt tapasztalt a csoport állásfoglalásával kapcsolatban. Azt mondja, hogy leírja. Megmondtam: intézkedni fogunk, hogy feljegyzése eljusson hozzánk, megnézzük annak a lehetőségét is, hogyan tartsunk sajtótájékoztatót és mi legyen a helyzet.

Vas Zoltánnal kapcsolatban: Neki semmi köze a csoporthoz nincs, elítéli ezeket, ő csak belecsöppent ebbe a dologba. Mikor elmondtam, miket csinált októberben, elismerte, hogy neki tényleg van hibája. A Nagy Imre-csoportról való beszélgetés alkalmával megkérdeztem, hogy a pártdeklarációról, a kormánynyilatkozatról mi a véleménye, akkor kiderült, hogy alapvető kérdésekben azonos nézetet vall Nagy Imréékkel. Pl. azt mondja, hogy október 23-a nélkül Rákositól nem tudtunk volna megszabadulni. Ez viszont az októberi események indokoltságát mutatja. Nem ért egyet az „ellenforradalom” meghatározással, szerinte helytelen ez taktikai szempontból is, helyesebb volna, ha október 23-át kisajátítanánk. Szerinte nemzeti ünneppé is kellene nyilvánítani. A Varsói Szerződéssel nem ért egyet, november 4. kérdésével kapcsolatban azt vallja, amit az egész csoport, hogy ez helytelen volt, nem kellett volna erre sort keríteni, majd Nagy Imre, ha minden kötél szakadt volna, egy hét, vagy 10 nap múlva úgyis segítségül hívta volna a szovjet csapatokat. Mondtam, hogy ha lett volna is konszolidáció, azaz ellenforradalom konszolidációja lett volna, ezt mutatják a bel- és külpolitikai téren előtérbe került kérdések. Ugyanakkor Vas Zoltán fogadkozik, hogy ő komoly ember, és neki itthon volna a helye, ő harcolni akar Nagy Imre ellen, kijelenti, azt csinálja, amit vele megbeszélünk, és aláveti magát a pártfegyelemnek.

Lukács Györggyel kapcsolatban: Ő is meglehetősen ennek az egész csoportnak a véleményét osztja, bár neki a helyzete az, hogy őt többé-kevésbé kiközösítették. Ő is azt vallja, hogy ami itt október 23-tól november 4-ig volt, azt nem lehet ellenforradalomnak tekinteni. November 4-et elkerülhettük volna, nem kellett volna behívni a szovjet csapatokat. Néhány kérdésben azonban bizonyos fokig pozitív álláspontot foglal el. A többpártrendszert, a Varsói Szerződésből való kilépést elítéli. Ugyanakkor, amikor azt mondja, hogy november 4-én nem kellett volna behívni a szovjet csapatokat, ez hiba volt, később kellett volna ezt Nagy Imrének megtenni, elismeri minden szocialista országnak a jogát arra, hogy veszély esetén a Szovjetunió vagy más népi demokratikus ország katonai segítségét igénybe vegye. Ő tényként fogadja el november 4-ét, számol ezzel, és az a véleménye, hogy a szovjet csapatok magyarországi beavatkozása a szocializmus építésének objektív feltételeit biztosította.

A kormánnyal kapcsolatban: ő a kormányt törvényes kormánynak ismeri el, és szerinte itt a kormány elismerésében nincs is semmiféle fenntartás.

Megmondtam, hogy mi nagyon lényeges kérdésekben és a kérdések többségében nem értünk egyet, és helytelen, amit vall.

Hazatérésének lehetőségei: Megmondtam, hogy mi komoly munkát végzünk, hogy ezeket az eseményeket itthon megértessük, és súlyos következményei lennének, ha bárki is a kormány és a párt politikájával ellentétes kérdéseket hangoztatna. Lukács kijelentette, hogy ő nem akar politizálni, ő ezt már előzőleg is több ízben kijelentette, csak belesodródott az eseményekbe októberben. Azt is elismeri, hogy több kérdésben hibásan foglalt állást. Politizálni nem akar, de azt hangsúlyozza, hogy tudományos munkásságában a sztalinizmussal komolyan akar foglalkozni, mint ideológus, a sztalinizmus revíziójával akar foglalkozni. Mondtam, hogy egyetemen tanítania most nehéz lenne. Felvetettem, hogy esetleg egy évre elmehetne alkotóházba, és addig nem tanítana. Ő ebbe belement. Elmondtam, hogy provokációnak is ki van téve különösen az újságírók fogják zaklatni. Kijelentette, hogy neki nagy gyakorlata van az újságírók kidobásában. Megállapodtunk abban, hogy


megírja: a kormányt elismeri, rögzíti a Szovjetunióhoz való viszonya kérdését, ha hazajön politikával nem foglalkozik, nyilatkozatokat újságíróknak vagy másoknak nem ad, egy évre elmenne szabadságra és megírja ő is, amit erről a csoportról tud.

Újhelyi Szilárddal kapcsolatban: Meglepően rossz kép alakult ki a vele való beszélgetés során. Én az utóbbi két évben egy munkaterületen dolgoztam vele, sokat beszélgettünk, sok kérdésben vitatkoztunk, főleg Losonczy, Haraszti állásfoglalásával kapcsolatban, de mégsem vártam ilyen magatartást. Újhelyit az jellemzi, hogy sokaktól eltérően nagyon őszintén megmondja véleményét. Ő nem ért egyet sem a párt, sem a kormány nyilatkozatának politikai részével, a programszerű résszel egyetért. Szerinte november 4-re nem volt szükség, azonkívül minden kérdésben tele van gyanakvással a párttal szemben, szerinte rákosista és sztalinista restauráció folyik, kezdünk visszatérni a régi módszerekhez. Ezek ellen úgy érzi, küzdeni kell. Felvetette még, hogy a nyilatkozatokból azt látja, hogy bizonyos bírósági felelősségre vonások is lesznek, azt mondja, hogy ez mesterkélt felelősségre vonás lesz és második Rajk-pert akarunk csinálni. Úgy állapodtunk meg, hogy Szántót, Vast, Lukácsot és őt nem visszük vissza a csoporthoz, hanem külön helyezzük el. Ő ez ellen tiltakozott, nem akar Szántóékkal együtt lenni, ő mindenáron Losonczyval akar maradni. Kijelentette, hogy ezt a csoportot ő nem hagyja el, nyilatkozatot ellenük nem ad, ezzel szabadságát nem váltja meg. Látjuk is, hogy össze van velük fonódva, és úgy néz ki, hogy bizonyos vérszerződést kötöttek. Úgy látszik, megállapodtak abban is, hogy a várható eseményekben hogyan foglaljanak egységesen állást. Másnap Lukács György, mikor nem ment vissza a csoporthoz, az otthon maradottak a román párthoz tiltakozást küldtek, amelyben benne van, hogy Lukács Györgyöt 14.30 órakor elrabolták és többé nem tért vissza, este a feleségét is elvitték. Az egész „tiltakozás” csöpög a gyűlölettől. A tiltakozást az egész társaság aláírta.

Nagy Imrével kapcsolatban: Semmiben nem érzi magát hibásnak, az intézkedéseket helyesnek tartja, és arra hivatkozik, hogy a munkásság, a diákság követelése volt a szovjet csapatok kivonulása. Mondtam, hogy november 4-e után is voltak ilyen követelések és mi nem engedtünk ezeknek, pedig azt is kijelentették, hogy addig nem dolgoznak, a kormány mégsem úszott az árral, hanem szembeszállt vele, és a végén rendet csinált, biztosította a népi demokratikus rendszert. Elmondtam, hogy a követelésekre kétféleképpen lehet reagálni. Hivatkozik arra, hogy az akkori intézkedésekről tudott a párt stb. Kitart mindamellett, amit akkor mondott, szerinte ez forradalmi megmozdulás volt; abszolút elhibázott dolog a szovjet csapatok behívása; az új kormány ilyen irányú tevékenysége. Tagadja, hogy az ellenforradalmi erőket bármikor is bátorította volna. Tagadja, hogy Maléterrel, Dudással kapcsolata lett volna, ugyancsak tagadja a Jánosi–Tánczos-féle vonalat, bár emlékeztettem arra, hogy én is szóltam: dobja ki Tánczost. Tagadja azt is, hogy november 4-i hajnali beszédében az ellenforradalmat bátorította, szó sem volt abban harcról és az ENSZ segítségéről. Idéztem beszédét, melyben kb. az van, hogy a szovjet csapatok megtámadták a törvényes magyar kormányt, csapataink harcban állnak velük, a kormány a helyén van. Mondtam, hogy ez tisztára az ellenforradalom bátorítása és a harcra való felszólítás. Azt mondja, hogy ő nem így gondolta. Megkérdezte, hogy párttagnak tekintjük-e őt. Mondtam, hogy vele kapcsolatban véleményünk az, ami a nyilatkozatban benne van.

A végén kijelentette, hogy döntsük el mi, hogyan látjuk a kérdést, de abban a helyzetben ő csak jót akart, és azt gondolta, hogy a hozott intézkedések helyesek voltak és véleménye szerint ezekkel lehetett volna stabilizálni a helyzetet.

Külsőségekkel kapcsolatban: A csoport fejedelmien van ellátva. Romániában, de még Magyarországon sem élnek úgy emberek, ahogyan ezek el vannak látva. Megmutatták Szilágyi József levelét, melyben az van, hogy soha ilyen jó dolguk nem volt, „narancsot, gyümölcsöt, banánt bőségesen kapunk”. Abban is megállapodtunk, hogy szigorúbb rezsimet vezetnek be. A fejedelmi szintet polgári szintre kell szállítani. Ezt végre is fogják hajtani. Kiruháztak mindenkit, irhabundát kaptak, öltönyöket, két hétig a szabók nekik dolgoztak. Nylon holmiban is dúskálnak.

Összegezve: az a vélemény alakult ki a beszélgetés végén, hogy ha Szántó Zoltán a vele megbeszélt dolgokat leírja, akkor problémáját nekünk meg kell vizsgálni. Azt javasoltam, hogy Lukács Györggyel szemben is el lehet fogadni, hogy hazajöjjön, a megállapodás alapján. Vas Zoltánnal kapcsolatban nem javasoljuk, hogy hazajöjjön. Ismerjük Vast, állandóan jön-megy, zűrzavart terjeszt maga körül.

Nagy Imre, Jánosival kapcsolatban, akik az egész ellenforradalom szervezésében, vezetésében és eszmei irányításában komoly szerepet játszottak, később esetleg meg kell nézni, nem kellene-e bíróság hoz fordulni. Ezt a csoportot véleményem szerint a pártba nem szabad visszaengedni, mert ezek a párttól idegen, ellenséges fedőszervnek lennének szócsövei.

Még annyit, hogy a csoport tagjai igen komoly mennyiségű pénzzel rendelkeznek, nagyobb összegeket adtak át a román elvtársaknak hazaküldésre. Donáth pl. 130 000 forintot küldött haza, hogy apósa házat vásárolhasson.


Kmft.

II. Az Intéző Bizottság 1957. január 29-én tartott ülése első napirendi pontjának jegyzőkönyvi kivonata: [Határozat]

Beszámoló Kállai elvtárs romániai útjáról.

1. Az Intéző Bizottság tudomásul veszi Kállai elvtárs információját.

2. Megbízza Kádár és Kállai elvtársakat, hogy Szántó Zoltán, Lukács György és Vas Zoltán írásbeli állásfoglalásai alapján terjesszenek javaslatot az Intéző Bizottság elé a velük kapcsolatos további intézkedésre.

3. Szükséges a Nagy Imre-csoport október–novemberi tevékenységére vonatkozó tényanyagot összegyűjteni. (Visszaemlékezések, ellenforradalmárok vallomásai, kormányülések jegyzőkönyvei stb.) Megfelelő összeállítás után ez alapot nyújthat a párttagság és a közvélemény helyes tájékoztatására.

Felelős: Kádár elvtárs.

4. Az Intéző Bizottság megbízza Kádár és Kállai elvtársakat, hogy a Romániában tartózkodók pénzküldeményeinek eredetét vizsgálják meg. Ahol a szociális helyzet indokolja, a küldött összeget, vagy annak egy részét juttassák el a hozzátartozóknak, akiknél ez nem indokolt, az összegeket zárolt számlákra fizessék be.

5. Az Intéző Bizottság úgy határoz, hogy Kállai elvtárs beszámolója és a hozott határozatok az Intéző Bizottság belső ügyeit képezik, arról információt adni nem lehet.

Kmft.

MOL MDP. – MSZMP Iratok Osztálya 288.f. 5/ – Géppel írott tisztázat.

A határozati jegyzőkönyv első oldalának jobb felső sarkában a következő géppel írott szöveg olvasható: „Szigorúan bizalmas! Készült 5 pld-ban. F.M.” A határozati jegyzőkönyv végén, valamint az első napirendi pont jegyzőkönyvi kivonatának záradéka után Kádár János kézírásával: „Láttam. Kádár I. 31.”

* Helyesen: Jánosi Ferenc (U. K.)

2. Képek






1. A klasszikus szocialista rendszer ideológiájaKORNAI János

A klasszikus szocialista rendszer ideológiája

Részlet Kornai János: A szocialista rendszer. Kritikai politikai gazdaságtan című, 1993-ban megjelent könyvéből. Az itt közölt részlet a reform előtti, klasszikus szocialista rendszer hivatalos ideológiáját elemző 4. fejezet első három alfejezetét tartalmazza. Az itt nem közölt további alfejezetek címei a következők: „A hatalom önlegitimációja és paternalista jellege”; „Fegyelem, áldozatkészség, éberség”; „Hatalom és ideológia”. (A szerk.)

A hivatalos ideológia

Témánk a hivatalos ideológia, amint azt a párthatározatok, a párt vezetőinek beszédei és írásai, az ideológiai tantárgyak tankönyvei, a sajtó vezércikkei és más hivatalos megnyilvánulások kodifikálják.

A kiforrott, megszilárdult klasszikus szocializmusban nem folyik nyílt verseny alternatív ideológiák között a lakosság megnyeréséért; a bürokráciának szinte teljes ideológiai monopóliuma van. Léteznek megtűrt alternatív ideológiák: például a vallásos gondolat terjesztését nem tiltja a törvény, de a gyakorlatban az egyházak tevékenységét sokféle adminisztratív és gazdasági nehézség korlátozza, és bizonyos országokban és időszakokban könyörtelenül üldözik őket. Megjelennek a hivatalossal határozottan szemben álló ideológiák is, de csak átmenetileg, mégpedig többnyire csak félig legálisan vagy teljesen illegálisan. Viszont a hivatalos ideológia terjesztését óriási párt-, állami és tömegszervezeti apparátus végzi, továbbá a szolgálatába állított sajtó és egyéb tömegkommunikáció, az oktatási, tudományos és művészeti tevékenység is.

A hivatalos ideológiának számos forrása van, gyökerei mélyre nyúlnak a szocialista eszmék történetében. Geológiai hasonlattal élve azt mondhatnánk: úgy rakódik le és szilárdul meg, mint ahogyan a geológiai rétegek képződnek.

A legmélyebb réteg: a korai szocialisták, majd elsősorban Marx gondolatai. Ezekhez kapcsolódik a szocialista forradalmak előtti európai munkásmozgalom eszmei öröksége is.

A következő réteg: azoknak a forradalmi mozgalmaknak az eszméi, reményei, értékei, amelyek a később szocialistává vált országokban szerveződtek.

Ezután következik a forradalmi átmeneti szakasz által kitermelt eszmék köre: azok a gondolatok, amelyeket az ellenzéki-forradalmi pártból immár teljes felelősségű kormányzó párttá vált kommunista párt tapasztalata hívott életre, s azok az ígéretek, amelyeket ebben az időszakban a népnek tett.

Mindezekre a rétegekre azután rárakódnak a klasszikus szocialista rendszer kiépítése közben kialakuló ideológiai elemek. Ezek a legszorosabban kapcsolódnak a rendszer kifejlődéséhez és megszilárdításához-megmerevedéséhez: segítik ezeket a folyamatokat, majd igazolják azt, ami a gyakorlatban létrejött.

A Szovjetunióban a hivatalos ideológiának ez az utóbbi rétege Sztálin személyéhez kapcsolódik; sokan sztálinizmusnak nevezik. Hatása túlterjed a szovjet határokon, és erős befolyást gyakorol a hivatalos ideológiára valamennyi szocialista országban.

A nemzeti pártok vezetői maguk is hozzájárulnak ennek az ideológiának a formálódásához,1 így a klasszikus szocialista rendszer hivatalos ideológiája országonként változik. Emellett az időben is sokféle változás megy végbe.

A különböző rétegek nem függetlenek egymástól. Ahogy halad előre a hivatalos ideológia kialakulása, úgy szelektál a korábbi rétegek eszméiből: némelyik elfelejtődik, a rendszer „tudata alá szorul”, mások új hangsúlyt kapnak, más kontextusba helyeződnek.

Végeredményben a jelen fejezet a sok variánsból általánosítva, megkíséreli kiemelni azt, ami valamennyi klasszikus szocialista rendszerben élő ország hivatalos ideológiájában leginkább közös, jellegzetes és állandó.

A következő alfejezetek nem vitatkoznak a hivatalos ideológiával, mert itt az a leírás és elemzés tárgya. Ezen a


helyen csupán azt az igényt indokolt támasztani a leírással szemben, hogy híven, torzítás nélkül ismertesse ezt a tárgyat. A szöveg nem fog újra és újra rámutatni arra, hogy a szerző nem saját álláspontját fejti ki, hanem a hivatalos ideológiát tolmácsolja. Ha vitára nem is, de szembesítésre sor kerül majd a későbbi fejezetekben, a klasszikus hivatalos ideológiának a rendszer valóságával való összevetése során.

A szocialista rendszer felsőbbrendűségének tudata

A hivatalos ideológia híveit áthatja az a messianisztikus hit, hogy a szocializmus hivatott az emberiség megváltására. Az ideológia egyik legfontosabb eleme az a meggyőződés, hogy a szocialista rendszer felsőbbrendű, mint a kapitalista. Ez a hit elsősorban arra a feltételezésre épül, hogy a szocialista termelési viszonyok a kapitalistánál kedvezőbb feltételeket teremtenek a termelőerők fejlődéséhez.2 Számos tényező hat ebbe az irányba.

Felszámolható a kapitalizmus számos, hatékonyságot rontó vonása. A piac anarchiája, a kereslet és a kínálat ingadozása nagy hibákhoz vezet az erőforrások allokációjában; ezeket a bajokat kiküszöböli a tervszerűség. Felszámolja a legfontosabb termelőerőnek, az embernek azt az elherdálását, amit a tömeges munkanélküliség jelent. A tervszerűség megszünteti a túltermelési válságokat, a velük járó mérhetetlen veszteségekkel együtt.3 A magántulajdonon alapuló verseny üzleti titkokhoz vezet, míg a szocializmus közkinccsé teszi az újításokat. A verseny pazarlást eredményez más módon is, például a költséges hirdetések elburjánzása, a modellek, a gyártmánytípusok örökös változtatgatása miatt; ezeknek a jelenségeknek is véget vet a szocializmus. És végül, megszűnik az erőforrásoknak az az elfecsérlése is, amit a kizsákmányoló osztályok parazita fogyasztása jelent.

A magántulajdon, a verseny, a piac okozta pazarlás felszámolásán túlmenően a szocializmus további előnye az is, hogy a kizsákmányolás alól felszabadított dolgozó lelkesebben és lelkiismeretesebben végzi a munkáját, mint a kizsákmányolt proletár. Ez a lelkesedés többletteljesítményt eredményez, emellett csökkenti a felügyelet ráfordításait is. A munka iránti felelősségtudat, a munka szeretete egyre inkább nő majd, míg a társadalmi fejlődés legmagasabb fokán, a kommunizmusban mindenki létszükségletévé nem válik. Akkor majd teljesen kiküszöbölhetők lesznek mindazok a társadalmi ráfordítások, amelyek a munka ösztönzéséhez, és ehhez kapcsolódva, az áruk pénzért való eladásához, a piac maradványainak továbbéléséhez szükségesek.

A szocializmus felsőbbrendűségének tudata összekapcsolódik azzal a meggyőződéssel, hogy a kapitalizmus túljutott azon a szakaszon, amikor még hozzájárul a társadalom haladásához, a rothadás számos jelét mutatja.4

Marx és később Lenin is hangsúlyozták, hogy a szocializmus felsőbbrendűsége nem etikai (vagy nem elsősorban etikai) síkon mutatkozik meg, hanem a gazdasági teljesítmény tekintetében.5 A klasszikus szocializmus hivatalos ideológiája azt a meggyőződést tükrözi, hogy ez a gazdasági felsőbbrendűség magából a rendszerből következik: nem azért ér el nagy teljesítményeket, mert szükség esetén a lakosság nagyobb áldozatokat hoz, vagy a gazdasági vezetés okosabb gazdaságpolitikát folytat, mint a kapitalista országokban, hanem a fölény a rendszer alaptulajdonságaiból következik. Ezek az alaptulajdonságok garantálják, hogy – a kezdeti hátrányt leküzdve – a felsőbbrendűség előbb-utóbb egyértelműen megmutatkozik.6

A klasszikus rendszer végének egyik legfontosabb jele, amikor ez a feltétlen bizalom a rendszer gazdasági felsőbbrendűségében megrendül. Amikor kezd felvetődni a szocializmus hívei között is, hogy nem okvetlenül és nem automatikusan kedvezőbb gazdasági teljesítmény szempontjából a szocializmus, mint a kapitalizmus, hanem a két rendszer versenyében a kapitalizmus számos „jó pontot” szerez. Amikor hivatalos körökben is kezd elterjedni az a gondolat, hogy a kapitalizmus egyes vonásait utánozni kell, vagy valamiképpen be kell olvasztani a szocializmusba – akkor már kifelé jár a rendszer a klasszikus állapotából.

Noha nem minősül a rendszerek közti versenyben elsőrendű kritériumnak, de azért fontos alkotóeleme a szocializmus felsőbbrendűség-tudatának az erkölcsi fölény. A hivatalos ideológia szerint a szocializmus tisztább, nemesebb rendszer, amely biztosítja a társadalmi igazságot és egyenlőséget. Ebben a rendszerben maga az ember is átalakul, mindinkább önként a közérdek szolgálatába áll, s úrrá lesz saját önzésén és egyénieskedésén. Ez a gondolat a sztálinista ideológiában is felmerül, de különösen nagy szerepet kap a maoizmusban. S itt visszakanyarodunk az előbbi fejtegetéshez: az emberi természetnek ez a mély megváltozása fontos szerepet játszik a szocializmus gazdasági felsőbbrendűségének biztosításában.

A könyv ismételten vissza fog térni az értékek problémájára. A filozófia szóhasználatával: a könyv sorra veszi majd, hogy mely társadalmi jelenségeknek tulajdonít a társadalom egyik vagy másik csoportja végső, önmagában vett értéket (intrinsic value), mit tekint „elsődleges jónak” és mi az, ami csak eszköz, instrumentum más végső értékek, elsődleges jók eléréséhez. A hivatalos ideológia azt sugalmazza, hogy a szocialista rendszer megteremtése és fenntartása önmagában vett érték, elsődleges jó. Még ha az adott pillanatban nem is nyújtja azt


a teljesítményt, amelyre belső tulajdonságai képesítik, majd előbb-utóbb eléri. A teljesítmény bármely összetevője (például anyagi jólét, hatékonyság, igazságos elosztás stb.) amúgy is csak instrumentális jelentőségű, amely az igazi célnak, a szocialista rend megteremtésének és védelmének szolgálatában áll, illetve annak mintegy melléktermékeként, ha késéssel is, de bizonyára megmutatkozik majd. A legfontosabb az a puszta tény, hogy sikerült kivívni a szocializmust.

Az alapvető ígéretek

A hivatalos ideológia egyik fontos alkotóelemét azok az alapvető ígéretek jelentik, amelyeket a hatalomra került párt tesz a lakosságnak. Melyek azok a fő vívmányok, amelyekre számítani lehet, ha nem is a legközelebbi jövőben, de később, egy-két évtizeden belül?

A tipikus klasszikus rendszer olyan országban alakult ki, amely a forradalom előtt szegény és elmaradott volt. Az átmeneti időszak viharai, a külső és belső háborúk rendszerint még csak növelték azt a szakadékot, amely a szóban forgó szocialista ország és a gazdasági növekedés élvonalában haladó fejlett ipari országok között tátong. Az ígéret így szól: ezt a szakadékot gyorsan be fogják temetni, és a szocialista ország hamar utoléri majd a legfejlettebb kapitalista országokat. A lehetőséget ehhez a rendszer felsőbbrendűsége adja meg, amiről az előző alfejezetben volt szó. De csak a lehetőséget, mert azt ki is kell használni, mégpedig azzal, hogy az erőforrásokat a növekedés előmozdítására összpontosítják és áldozatokat hoznak a gyors ütem érdekében.

Ez az ígéret a kapitalista gazdaság utolérésére újra és újra elhangzik;7 noha különböző országokban – az ország jellegének megfelelően – más és más formában fogalmazódik meg,8 az üzenet lényege azonos: történelmileg belátható időn belül bekövetkezik a kapitalizmus gazdasági fejlettségi szintjének elérése és túlhaladása. Itt együtt áll a klasszikus rendszer hivatalos ideológiájának számos fontos jellegzetessége: az önbizalom, erős hit a rendszer előnyeiben; a remény, hogy a jelen bajai csak átmenetiek, és kézzel fogható távolságban van a jobb élet; a munkára és az áldozatokra való biztatás, mozgósítás a reményteljes jövő érdekében.

Az ígéretek egy másik csoportja az állampolgár életformájával és a rendszer kötelezettségvállalásaival kapcsolatos. Még tart az amúgy is szegénységet és elmaradottságot örökölt szocialista rendszer első küzdelme külső és belső ellenfeleivel, még nyomor és káosz uralkodik, amikor már hasonló szerepre vállalkozik a hatalom, mint amit a gazdasági fejlettség magas szintjén élő jóléti államok próbálnak ellátni. Az egyén dolgozzék rendesen, a többiről majd az állam gondoskodik. Az ideológiának ezek az elemei részben a munkásmozgalom, az európai szocialista pártok eszmei hagyományaiban gyökereznek, részben pedig azoknak a forradalmi mozgalmaknak a programjában, amelyek felháborítóan egyenlőtlen rendszerekben tevékenykedtek, és a javak igazságtalan elosztásának felszámolását ígérték hatalomra kerülésük esetére.

A gondoskodás első, talán legfontosabb összetevője: a munkahely biztosítása. Ha nem is azonnal, de a belátható jövőben teljes lesz a foglalkoztatás. A munkaképes egyénnek alkotmányos joga van munkára.

Ugyancsak állampolgári jogon jár számos egyéb ellátmány is. Állami feladat a lakosság alapvető szükségleteinek kielégítése: az élelem, a hajlék, az egészségügyi ellátás, az oktatás, az üdülés, a kulturális javak és szolgáltatások biztosítása. Az ígéret beváltására vonatkozó szándék komolyságának tipikus első jelei a következők. Az alapvető élelmiszereket államilag szubvencionált, igen alacsony árakon hozzák forgalomba, esetleg nivelláló jellegű jegyrendszer keretében. A városi bérházakat államosítják, a lakbéreket igen erősen szubvencionálják, s a bérbevétel jogát hatósági kiutalással osztják el. Egységes állami (vagy félig állami, félig szakszervezeti) általános társadalombiztosítási rendszert vezetnek be, amely ingyenesen bocsátja a lakosok rendelkezésére az egészségügyi szolgáltatásokat.9 Ingyenes az oktatás is. A szakszervezet adja a beutalást az üdülésre, amely ingyenes vagy igen olcsó. Igen erősen szubvencionáltak a könyvek, lemezek és színházjegyek.

Noha az állami gondoskodásra vonatkozó ígéret megtartására kezdettől fogva megtörténnek az első gyakorlati lépések az ár- és adópolitikában, valamint különböző intézmények (például élelmiszer-elosztó hivatal, lakásgazdálkodási adminisztráció, társadalombiztosítási központ, vállalati kultúrházak és üdülők hálózata stb.) megszervezésében, az ígéret teljes beváltására sohasem kerül, nem is kerülhet sor. Mindvégig nagy konfliktus feszül a hivatalos ideológia alapvető ígéretei és a rendszer tényleges gazdasági teljesítménye között. Ahogy az idő halad, úgy válik mind nyomasztóbbá a kezdet kezdetén megtett ígéretek beváltatlansága.

Jegyzetek

1 Külön is ki kell emelni Mao Ce-tung szerepét, mert Sztálin mellett neki volt a legnagyobb hatása saját országán kívül is.


2 A szocialista ideológia összetevőit elemzi Szamuely László (Világosság, 1987. április) és Kuczi Tibor (Valóság, 1989. július).

3 A felsőbbrendűség-tudat legkedvezőbb történelmi pillanata az volt, amikor a kapitalista Nyugat az 1929-es nagy válság súlyos bajait szenvedte, a termelés visszaesett, emberek milliói voltak munka nélkül, miközben a Szovjetunióban lendülettel és nagy tömegek lelkes részvételével folyt az első ötéves terv megvalósítása.

4 Enver Hodzsa, Albánia hosszú ideig hatalmon lévő szocialista vezetője a következőképpen ad hangot ennek a meggyőződésének: „Az úgynevezett fogyasztói társadalom, amelyet mint a »jövő társadalmát« a burzsoázia olyannyira népszerűsít és az egekig dicsér, nem más, mint egy rothadó és hanyatló társadalom, amelyben egyre inkább megmutatkoznak a kapitalizmus régi és állandósult fekélyei, amiket megpróbál elleplezni. A mi társadalmunkkal ez sohasem fog megtörténni.”

5 Lásd például Lenin mondását: „...a szocializmus megköveteli, hogy tudatosan és tömegesen haladjunk úgy, hogy a kapitalizmushoz viszonyítva és a kapitalizmus által elért eredmények alapján magasabb munkatermelékenységet érjünk el.”

6 Mint ahogyan Lukács György, a neves magyar marxista filozófus fogalmazott: „Mindig az volt a véleményem, hogy a szocializmus legrosszabb formájában is jobb élni, mint a kapitalizmus legjobb formájában.”

7 Kelet-Németországban hosszú ideig a következő volt a jelszó: „Überholen ohne Einzuholen” (Túlhaladni utolérés nélkül). Ezen azt értették, hogy a szocializmus úgy fogja legyőzni a kapitalizmust, hogy annak egyetlen tévedését sem fogja megismételni. Az 1962-es MSZMP-kongresszusi határozat – kapcsolódva a hruscsovi „nagy ugrás” programjához – azt prognosztizálja, hogy Magyarországon „az egy főre jutó fogyasztás 1980-ban magasabb lesz, mint a fejlett tőkés országokban”.

8 A gondolatot először Sztálin fogalmazta meg, majd Hruscsov újra napirendre tűzte. Az 1960–1967-es időszakra szóló hétéves terv feladatairól szólva a következőket jelentette ki: 1967-re, „... de lehet, hogy még előbb, a Szovjetunió világviszonylatban az első helyre kerül mind az abszolút termelés, mind pedig az egy főre eső termelés tekintetében. Ez a szocializmus világtörténelmi jelentőségű győzelme lesz a kapitalizmussal folytatott békés versenyben.”

9 A legtöbb szocialista országban csupán a klasszikus rendszer megszilárdulásának késői fázisában kerül sor arra, hogy az egészségügyi ellátásra való jogot kiterjesszék az egész lakosságra és általános állampolgári joggá tegyék. Ezt a jogot kezdetben csak az állami szektor alkalmazottai kapják meg. Hasonló a helyzet jó néhány más „alapvető szükséglettel”, illetve az e szükségletekről történő állami gondoskodással is.

2. Képek





1. Egy szélsõjobb program 1956-bólKALÁSZATOK

VIDA István

Egy szélsőjobb program 1956-ból

Az alábbi dokumentum a Nagy Imre-per anyagából, Tildy Zoltán iratai közül került elő. Másolat, aláírás nélkül, s dátum sem szerepel rajta. A szövegből azonban kiderül, hogy 1956. október végén, november elején – még 4-e előtt készült. Szerzője Szűts Iván (1900–1973) ügyvéd.

Szűts a felszabadulás előtti magyarországi politikai csodabogarak egyike: német- és Szálasi-ellenes nyilas. 1929–30-ban kezdett politizálni. Perley Lajossal 1931-ben megalakította a Független Magyar Szocialista Pártot, de egy év múlva átlépett a Meskó-féle szélsőjobboldali Nemzeti Szocialista Földműves- és Munkáspártba, ahol ügyvezető alelnök, majd gr. Pálffy Fidél csatlakozása után a háromtagú vezérlőtanács tagja, vezérhelyettes lett. 1934-ben Meskóval való politikai és ideológiai ellentétei miatt kilépett a pártból, átmenetileg visszavonult a politikától. Az Első Magyar Biztosító Társaság ügyésze. 1940-ben alakította meg pártját, a Nemzeti Tábor–Magyar Szocialista Mozgalmat. A kiadott programban a párt célját a vérszerződésen és a fajvédelmen alapuló, a Nagy-Magyarország eszményét hirdető, bizonyos szociális igazságosságot megvalósító „magyar szocialista állam” megteremtésében jelölte meg. (Lásd: Magyarországi pártprogramok 1919–1944. Bp. 1991. 514–525. old.) 1943-ban a párt lapengedélyt kapott.

Szűts és néhány híve a második világháború idején valóban hadban állt a magyarországi nemzetiszocializmussal; sajtóháborút folytatott a nyilasok ellen; élesen támadta és kritizálta Szálasit; néhol megrongálták a nyilas plakátokat, jelképeket. De a német eredetű nemzetiszocializmussal szembeállított „független magyar szocializmus” programja és a Nemzeti Tábor egész ideológiája, eszmeisége szélső jobboldali, fasiszta színezetű volt. 1943– 1944-ben – látván a háború kimenetelét – Szűtsék megpróbáltak a baloldali pártokhoz, mindenekelőtt a Független Kisgazdapárthoz közeledni, de nem fogadták szívesen őket.

A felszabadulás után a Nemzeti Tábort nem sorolták a fasiszta pártok és egyesületek közé, és nem tiltották be működését. Újjászervezésére azonban nem kerül sor. Szűtsnek – ügyes propagandával – sikerült magát antifasiszta, németellenes politikusként elfogadtatnia. Elfelejtődött, hogy korábban milyen nézeteket hirdetett. Sőt, 1947-ben Balogh páter Független Magyar Demokrata Pártjának jelöltjeként országgyűlési képviselővé is megválasztották.

Az alábbi dokumentum tanúsítja, hogy Szűts Iván és elvbarátai 1956 októberében megpróbálták újjászervezni a Nemzeti Tábort. A pártprogram a korabeli demokratikus követelések és az 1940-es program egyes (pl. a tulajdonviszonyokra vonatkozó) pontjainak keveréke. Viszonylag mérsékelt hangvételű. De a „vérszerződésen” alapuló „magyar szocializmus” nem volt az a társadalmi ideál, amellyel azokban a napokban népszerűségre lehetett volna szert tenni. Az októberi politikai robbanás felszínre hozott olyan egykori szélsőjobboldali csoportokat is, mint amilyen a Nemzeti Tábor volt, de ezeknek – úgy tűnik – nem volt érdemi szerepük az események alakulásában.

DOKUMENTUM

A Nemzeti Tábor–Független Magyar Szocialista Pártmozgalom forradalmi követelései

1. Követeljük az elmúlt népellenes zsarnoki rendszer rideg és kegyetlen ún. dogmatikus szocializmusának teljes és maradéktalan felszámolását, amely még a munkásság széles tömegeit sem tudta hívévé tenni, és ehelyett a hasznos szocialista vívmányoknak egészen más – magyar szocialista – alapon való továbbfejlesztését nemzeti sajátosságaink szerint, a nemzeti közösség egyetemes érdekében.

2. Követeljük a fegyveres üzemi őrségek azonnali felállításának és fenntartásának a jogát, amellyel a munkásság sztrájkjogának és politikai követeléseinek a kivívása és biztosítása érdekében kizárólag csak maga a Forradalmi Munkás Tanács rendelkezhet úgy a jelenben, mint a jövőre nézve. A vérrel megszerzett ellenállási jogot a munkásság soha többé nem adja fel.

3. A fegyveres üzemi munkásőrségek felállítása után a szovjet csapatok azonnal vonuljanak el támaszpontjaikra, valamint felveendők a tárgyalások a szovjet csapatoknak végleges kivonásáról az ország egész területéről.


Egyúttal követeljük a magyar hadsereg ellátását magyar katonaruha és magyar Kossuth-címerrel.

4. Amint a szovjet csapatok elhagyják Magyarország területét, követeljük a magyar függetlenség és a magyar szocializmus kinyilvánítását. Követelünk önálló magyar külpolitikát, és nem tűrünk a magyar belügyekbe való semminemű beavatkozást.

5. Követeljük a demokrácia elveinek teljes érvényesítését, a teljes szólás-, sajtó-, vallás- és lelkiismereti szabadságot és a többpártrendszeren alapuló szabad választás minél előbb való kitűzését és végrehajtását.

6. A magyar szocializmus az ősi magyar közösségi eszmén:

a Vérszerződésen, valamint

a korlátozott magántulajdon

gondolatán alapszik. A korlátozás mértékét az összesség egyetemes érdeke szabja meg.

7. Az egyén életjogának és szabadságának az intézményes biztosítását követeljük a következő közösségi elv érvényesítésével:

mindaddig, amíg a közösség minden egyes dolgozni akaró tagjának a természetes életjoga (létfenntartási alapja, egészségügye, öregkora) intézményesen biztosítva nincs, nem ismerhető el semmiféle korlátozhatatlan előjog (vagyon stb.). Ez minden gazdasági liberalizmus határa. Ezen fölül azonban, vagyis az egész közösség részére intézményesen biztosított létfenntartási alapon fölül, a többlet felett, a korlátozott magántulajdon elvei alapján ki-ki szabadon rendelkezhet, és ebben csak a nemzeti közösség egyetemes érdekeiből korlátozható (pl. háború, tömegszerencsétlenség, tömegínség, közérdekű irányszabás esetei stb.).

8. Követeljük a keresetek minimumának azonnali megállapítását azon az egyetlen igazságos és méltányos, elv szerint, hogy minden tisztességes dolgozó a keresetéből tisztességesen megélhessen, beleszámítva családját is. Követeljük a kollektív szerződések rendszerének szigorú megtartását és betartatását.

9. Követeljük a régi szabad szakszervezeteket, amelyekben csak maguk a munkások lehetnek vezetők.

10. A keresetek minimális megállapításával egyidejűleg követeljük a keresetek maximálását is, tehát ne vághasson zsebre az egyik funkcionárius, legkevésbé pedig [a] párttag havi 5–6 ezreket, amíg a másik dolgozónak családostól csak 8–9 száz forint jut. E tekintetben tehát szigorú és szocialista rendszabályokat követelünk.

11. A bányászok és egyéb nehéz fizikai munkások (pl. a dokkmunkások stb.) fizetése legalább 30 százalékkal magasabb legyen, mint a könnyűipari dolgozóké, mert ez az igazságos és méltányos, ami ellen senkinek kifogása nem lehet.

12. Követeljük a kisipar és kiskereskedelem engedélyezését minden olyan területen, ahol arra a lakosság kívánsága szerint szükség van, és követeljük a kisipar és kiskereskedelem anyag-, illetve áruellátásának az intézményes biztosítását is a szükséglet szerint éppúgy, mint bármelyik szövetkezeti, vagy közért üzletét.

13. Ha nem lesz gyors és megnyugtató megoldás a kormányra nézve, egy hivatalnok-kormány azonnali felállítását követeljük, amelynek egyetlen feladata lenne szabad választások azonnali kiírása és lebonyolítása (és természetesen a választásokig az ügyek vitele).

14. Jelenlegi helyzetünkben az összes állami, illetve vállalati gépkocsik azonnali megvonását követeljük, az újjáépítés, valamint az életszínvonal minél jobb felemelése érdekében, kivéve a miniszterek és az állami főhatóságok vezetőinek a gépkocsiját.

15. „Takarékossági Tanács” azonnali felállítását és működését is követeljük az összes esetleges luxuskiadások, esetleges felesleges építkezések, vagy pláne luxusépítkezések azonnali leállítására és minden kiadási tétel ellenőrzésére a legszélesebb körű társadalmi aktívaszervezettel, és minden kiadásnak azonnal az életszínvonal emelésére vagy pedig a szükséges újjáépítésre fordítására.

16. Ugyanígy követelünk egy ún. „Szocialista Tanács” felállítását, amelynek [még ?] mélyrehatóbb feladata lenne az, hogy felügyeljen minden, a szocializmus építésével kapcsolatos dologra, a ráfordításokra, a sorrendre, azután például a funkcionáriusok esetlegesen ezentúl is előforduló méltatlan luxushelyzetére, esetlegesen


túltengő lakásviszonyaikra, továbbá például az autóhasználat engedélyezésére vagy megvonására, lakásépítkezésekre és általában véve a szocialista erkölcs és tisztesség betartására stb.

Mindkét intézmény csakis egyszerű munkásokból tevődhet össze és semmi esetre sem kaphatnak a Tanácsokban helyet az érdekelt személyek, funkcionáriusok, gyárvezetők, állami vezetők stb.

17. Követeljük a bürokrácia teljes és végleges letörését is, és minden olyan állami vagy más közösségi funkcionárius azonnali leváltását, aki nem a szocialista testvériség szellemében bánik a dolgozókkal, ami a kimúlt dogmatikus rendszernek szintén csak kiábrándulást kiváltó, az igazi szocialista szellemiséget szétbomlasztó hibája volt.

18. Követeljük természetesen a nemzeti felkelés teljes erkölcsi győzelmének az elismerését és a szabadságharcban részt vett kártszenvedettek anyagi kártalanítását, lakáshoz juttatását stb.

19. Mindezen követeléseink biztosítására és megvédésére követeljük a munkásság sztrájkjogának elismerését és törvényes védelmét, valamint ezen jogok fegyveres forradalmi üzemi őrséggel való megvédésének a feltétlen jogát, mindaddig, amíg a törvényes rend az ország egész területén helyre nem áll, és még azon túl is a törvénybe iktatandó sztrájkjog védelmében.

Követeljük a kormány válaszát!

A Nemzeti Tábor–Független Magyar Szocialista Pártmozgalom nevében:

/Szűts Iván sk./

politikai pártvezető

Egyedy Balázs Dénes sk.

katonapolitikai vezető

Magyar ifjak, szeretett ifjú magyar testvéreink!

Csatlakozzatok ti is ezekhez a reális és a mai súlyos világpolitikai helyzetben is hitünk szerint feltétlenül kivívandó forradalmi követelésekhez, hogy együttes erővel felépíthessük a magyarság egyedül helyes útját,

a magyar szocializmust!

(UMKL. Nagy Imre és társai periratai. XX–5–h. 17.d.21.k. gépirat, másolat, aláírás nélkül.)

Az iratra Tildy a Nagy Imre perben kézzel a következőket írta rá: „80 számtól 100 oldalszámig terjedő különböző fasiszta pártok beadványait nem láttam, nem olvastam, ezek csak a vizsgálat során jutottak tudomásomra. Bp. 1957. júl. 17. – Tildy Zoltán”


1. Nagy-Szerbia Nagy-Horvátország�KÖZÖS DOLGAINK

HASELSTEINER, Horst

Nagy-Szerbia – Nagy-Horvátország

Nemzeti terjeszkedési elképzelések a 19. században

A terjedő nemzeti, szociális és gazdasági krízis a korábbi Jugoszlávia velünk szomszédos országaiban a legutóbbi hónapok során véres katasztrófához vezetett. A Jugoszláv Néphadsereg katonai lépéseit, együttműködését a szerb csetnik csapatokkal, a védekezési reakciókat horvát és muzulmán részről szinte elképzelhetetlen keménységgel és brutalitással hajtják végre. Főleg a szerbek, ritkábban a horvátok olyan érvekkel legitimálják terjeszkedési törekvéseiket, amelyek az előző évszázad közepe tájékán keletkeztek, és a modern, „integrált” nacionalizmus eltúlzott formáinak tekinthetők. Ezek elsősorban nagyszerb törekvések voltak, amelyek kizárólagos és intoleráns nacionalizmus formájában kérdőjelezték meg a továbbiakban egészen a mai napig a délszlávok eltérő nemzeti integrációs elképzeléseit. De részrehajlás nélkül a nagyhorvát ideológia pánhorvát ambícióit sem szabad a történelmi elemzés e vonatkozásában figyelmen kívül hagyni.

A nagyszerb ideológia

A terjeszkedő, irredenta és hegemonikus integrációra és expanzióra vonatkozó szerb elképzelések első programszerű alapjait az előző évszázad negyvenes éveinek elején alkották meg. A csak röviddel ezt megelőzően fejedelmi trónra került Karadjordjević Sándor belügyminisztere, Ilija Garašanin Garašanin Ilija (1812—1874) 1842-ben részt vett Obrenović Mihály fejedelem hatalmának megdöntésében, Karadjordjević Sándor trónra segítésében. 1843—52 között belügyminiszter, 1852—53-ban miniszterelnök. Az Ő irányítása alatt építették ki a rendőrséget és fejlesztették a bürokráciát. 1844-ben írta meg Nacertanije című művét. Szerinte létre kell hozni a független szerb nemzeti államot minden Olyan területen, ahol szerbek élnek. A szerb nemzet tagja az — Vuk Karadžić elképzeléséhez hasonlóan —‚ aki a „ dialektust beszéli. Garašanin élete végéig hő maradt russzofil beállítottságához, a független Szerbia létrehozásában külpolitikai segítőként Oroszországra számított. 1858-tól ismét belügyminiszter lett. Külpolitikai terve volt a balkáni szövetség létrehozása. 1867-ben távolították el a hatalomból. 1844 tavaszán titkos memorandumot adott át belső használatra uralkodójának. A „Szerbia 1844-es kül- és belpolitikai programja” c. mű képezte a szerb magatartás alapjait (erre épültek az után a hatvanas években Obrenović Mihály herceg, majd a századfordulótól a Nikola Pašić által irányított Radikális Párt nézetei, illetve Karadjordjević Sándor király Belgrád-központú „jugoszlávizmusa” – ma pedig Miloševic és Seselj elképzelései.) Annak ellenére, hogy Bécsben és Budapesten az előző évszázad nyolcvanas éveiben már ismert volt ez a program, a szerb Milenko Vukicevic történész csak 1906-ban tette ezt közzé „Nacertanije”-ként (vázlatként) a belgrádi „Delo”-ban, és – mind a mai napig – élénk vita folyik a keletkezés, a tartalom és a célkitűzés kérdéseiről.

A „Nacertanije” genezisével összefüggésben megállapíthatjuk, hogy Garašanin megfogalmazásainak kereken 90%-át olyan írásból merítette, amelyet a Párizsban letelepült lengyel emigráció korábbi vezetője, Adam Georg Czartoryski herceg emisszáriusától, a cseh Franz Zachtól kapott. Garašanin azonban nem csupán a Zach-féle tervezet lényeges fejezeteinek elhagyásával változtatta meg döntő mértékben a tartalmat, hanem eltérő terminológia használatával áthelyezte a hangsúlyokat: Zach föderális elképzeléseiből központosító-hegemonikus program keletkezett, „délszláv”- és „jugoszláv”-orientáltsága nagyszerb programmá változott át.

Fejtegetéseinek csúcsaként Garašanin megfogalmazta „Szerbia nemzeti céljai”-t. Abból a megállapításból indult ki, hogy Szerbia ugyan „...kicsi, de ez az állapot nem maradhat fenn.” A „nemzeti egység elvének” legfontosabb parancsa az összes szerb egyesítése egy állam keretein belül. Ahogy ezt a későbbiekben a szerbhorvát irodalmi nyelv megalkotójának, Vuk Stefanovic Karadžić „Szerbek mindenkor és mindenütt” („Srbi svi i svuda”, írta 1836-ban, kiadták 1849-ben) írására támaszkodva szabadon megfogalmazták: „Ahol egy szerb található, ott van Szerbia.”

Vuk Karadžić Vuk Karadžić Karadžić, Vuk Stefanovic (1787—1864) Nyelvész, néprajztudós, történész. Kiemelkedő szerepe van a modern szerb nyelv megteremtésében. Tevékenységét népdalok kiadásával, majd egy szerb nyelvtan megírásával kezdte, az 1810-es években. A későbbiekben tanulmányozta a szerb nyelvjárásokat, egységesítette a szerb helyesírást. Felfogása szerint minden ember, aki a „što” nyelvjárást beszéli, az szerb, csak vallási különbségek vannak köztük. Számára horvátok azok, akik a „ca” nyelvjárást beszélik. Karadžić


gyakorlatilag meghatározta korának politikusai számára is a szerb nép fogalmát. Ezzel egy időben indult meg a horvát irodalmi nyelv kialakítása, az illír mozgalom vezetői is a što nyelvjárást választották a modern irodalmi nyelv alapjául a három legelterjedtebb délszláv dialógus közül, nyilván nem véletlenül, a szláv kölcsönösség jegyében. Az azonos irodalmi nyelv választása a későbbiekben elősegítette a két nép közti közeledést, de vitákat, ellentéteket is eredményezett a saját és a másik nép meghatározása tekintetében. nagy vonalakban beszélt a szerbek azon területi felosztásáról, amelyet epigonjai kizárólagosan szerb területként próbáltak követelni: „Bizonyára tudjuk, hogy jelenleg a szerbek a mai Szerbiában (a Drina és Timok, a Duna és a Stara planina között), Metohijában (Koszovótól a Staraplanina túloldaláig, ahol Dušan prizreni rezidenciája, a szerb patriarchia székhelye, Pec, és a Decani kolostor van), Boszniában, Hercegovinában, Zetában, Montenegróban (sic!), a Bánságban, a Bácskában, a Szerémségben, Horvátországban (a török és az osztrák határőrvidéken), Dalmáciában és a teljes adriai partvidéken szinte Trieszttől Baranyáig laknak. ... Az itt említett helységekben egy néphez tartozó, egy nyelvet beszélő, legalább ötmillió lélek lakik, vallásuk tekintetében azonban három csoportra oszlik meg.” [A szerző kiemelése.] A Vuk utáni Szerbia térsége eszerint néhány kivételtől eltekintve szinte a későbbi Jugoszláviának felel meg (a kivételt ez alól Szlovénia, az adriai szigetek, a macedóniai és részben az albánok által betelepült terület képezi). És Vuk még egy lépéssel továbbment: ez az „ötmillió lélek” a „szerb nyelvet” beszéli. Pontatlan nyelvi-filológiai érvekkel kísérletet tett arra, hogy valamennyi érintett népcsoportot a „szerb nyelvhez” és ezzel a „szerb nemzethez” rendelje. A vallási, valamint a nemzetiséghez tartozás szubjektív feltételeit nem vette figyelembe. Ennek alapján csak a nyelv a nemzeti hovatartozás és integráció egyedüli objektív kritériuma. Ez egyértelműen hatékonyabb, mint a vallás (a katolikusok és a muzulmánok esetében) és az alternatív nemzeti identitás mellett tett „szubjektív hit” kritériuma. Karadžić szerint ilyen jellegű alternatíva szinte kizárt, mind a muzulmán délszlávok, mind a katolikus horvátok részéről. Egyebek között állította, hogy: „... minden értelmes görög és római ember elismeri, hogy egy népet [»jedan narod«] alkotnak, és igyekeznek a hit okozta gyűlöletet teljesen megszüntetni, vagy amennyire csak lehetséges csökkenteni. Csak a római vallású embereknek esik nehezükre magukat szerbeknek nevezni, de ehhez minden jel szerint fokozatosan hozzá fognak szokni; ha nem akarnak ugyanis szerbek lenni, akkor nemzeti névvel sem rendelkeznek.” És érvelését így folytatja: „Ha figyelembe vesszük, hogy például léteznek magyarok római és kálvinista hitvallással, és mégis mindannyian magyarnak vallják magukat, vagy: léteznek németek római, evangélikus és kálvinista hitvallással, és mégis mindannyian németnek tekintik magukat – úgy csak csodálkozhatunk azon, hogy ezek a római hitvallású szerbek miért nem akarják magukat szerbeknek vallani.”

A „Horvát Királyság” lakóit Vuk csupán „földrajzi-politikai” minőségben kísérelte meg besorolni, annak érdekében, hogy számukra megkönnyítse a nemzeti szerb identitásba való beilleszkedést. Írása nyomán Horvátországban „... a katonai határőrvidéken kívül, amely valóságban még nem tartozik hozzá, ... nincs egyetlen horvát sem, itt csupán szlovénekkel és elvétve szerbekkel találkozunk. Ily módon a Horvát Királyság csak olyan politikai és földrajzi nevet jelent, mint például Svájc. Nem lenne-e helyesebb, ha a Horvát Királyságban lakó embereket a mi nyelvünkön nem horvátoknak, hanem horvátországiaknak neveznénk („se ne zovu Hrvati nego Hrvacani”), éppúgy, mint Svájcban a németek, a franciák és az olaszok svájciaknak nevezik magukat.” Vuk Stefanovic Karadžić későbbi műveiben elismerte ugyan (önálló nemzetként) a horvátok létezését – ha területileg és számszerűleg erősen csökkentett mértékben is –‚ de fenti érvrendszere (nyelvi-kulturális nagy szerbizmus) a politikailag is érvelő nagyszerb ideológia arzenáljából bármikor előhívható volt és a szerző nevének autoritásával és tekintélyével együtt fennmaradt.

A „Nacertanije”-ben kísérletet tettek az újonnan létesítendő szerb államiságnak „legitimitást” adni, a történelemre, a szerb terjeszkedés és a területek visszafoglalására való hivatkozással. Garašanin hivatkozott a 14. századbeli Dusan István cár középkori „Nagyszerb Birodalmára”. Az 1389. június 28-i rigómezei, kosovo poljei tragikus kimenetelű ütközettel nem zúzták szét véglegesen, csupán megszakították ezen államszerveződés „folytonosságát”. Restaurációja emiatt nem új – még kevésbé ennek megdöntése –‚ hanem jogszerű és „... a szent történelmi jog védelme alatt ...” történik. Ez a „Nacertanije”-ben szó szerint így olvasható: „A szerb államnak, amelynek kialakulása szerencsésen megkezdődött, amelynek azonban bővülnie és erősödnie kell, szilárd alapja a 13. és 14. századbeli szerb birodalomban és a gazdag és dicső szerb történelemben található... Mert jelenünk nem létezik a múltba mutató kapcsolat nélkül, éppen ellenkezőleg, összefüggő, egységes, egymásra épülő egészet testesít meg, emiatt áll Szerbia nemzetisége és állami élete a szent történelmi jog védelme alatt. Törekvésünkkel szemben nem jelenthet kifogást az, hogy újszerű, megalapozatlan, hogy forradalmat és a politikai rendszer megdöntését jelentené, ellenkezőleg – mindenkinek fel kell ismernie, hogy politikailag szükséges és hogy már nagyon régen megalapozott és gyökerei a szerbek egykori állami és nemzeti életében találhatóak.” Dusan István ezen középkori birodalma azonban olyan több etnikumú és több felekezetű hatalmi egység volt – és ezt figyelmen kívül hagyta a modern „nagyszerb” nacionalizmus érvelése –‚ amely számos nem ortodox és nem szerb polgárt foglalt magában. Hibás és történelem ellenes volt a Nagyszerb Birodalmat a 19. századi szerb nemzeti állammal közvetlen kapcsolatba hozni.


A szerbek által lakott valamennyi területnek a szerb fejedelmi dinasztia vezetése alatt végrehajtott egyesítése során Garašaninnak definiálnia kellett a vezető európai hatalmak felé kialakított viszonyt, illetve körvonalaznia a többi balkáni nemzet irányában fennálló kapcsolatokat. Ő maga meg volt győződve az Oszmán Birodalom küszöbön álló széteséséről. Az oszmán örökséget a cári birodalom és a Habsburg Monarchia kívánta felosztani a Vidin–Saloniki-vonal mentén. Ennek megakadályozása érdekében Szerbiának aktívan kellett fáradoznia a dél-európai (korábbi oszmán) területekért: „Szerbiának állandóan törekednie kell arra, hogy a török állam épületéből a téglákat egyenként kiszakítsa és ezeket felvegye annak érdekében, hogy ebből a jó anyagból a szerb birodalom nagyszerű régi alapjain ismét új, nagyszerb államot építhessen fel és hozhasson létre. Ennek a két nyugati nagyhatalom, Nagy-Britannia és Franciaország támogatásával, Ausztria és Oroszország ellenállásával szemben is létre kell jönnie. Garašanin azt sem tekintette kizártnak, hogy az ortodox cári birodalommal a későbbiek során együtt lehet működni, amennyiben Oroszország késznek mutatkozna az önálló szerb érdekek tiszteletben tartására. A Habsburg Monarchia azonban Szerbia ellenfele maradna: „Ausztriának emiatt mindenképpen végleg a szerb állam ellenségének kell maradnia. Szerbia számára emiatt a megegyezés és az egyetértés Ausztriával politikai lehetetlenség.”

Az új délkelet-európai hatalmi szerkezet egyértelműen szerb vezetés alatt állna és központi kormányzását Belgrád végezné. A szerb miniszter Boszniára és Hercegovinára, Montenegróra, az észak-albán területekre és Bulgáriára, ill. a bolgárlakta területekkel történő együttműködésre irányuló primer és középtávú érdekeltségét juttatta kifejezésre 1844-ben. A Garašanin-program alapján erre az egyesítésre, erre a „szojuzra” „szerb” előjellel kellene sort keríteni – és e téren különösen világos az eltérés a Zach-i megfogalmazásoktól. Valamennyi, ezzel kapcsolatos kitételben, ahol Zach „délszlávokat” említ, Garašanin következetesen „szerbet” helyettesít be. Emiatt hatalmi és külpolitikai területen is a jövő vonatkozásában a nagyszerb integrációs program jelent meg mindenkor az utódok elképzeléseiben.

Nagyhorvát ideológia

Kereken 15 évvel Garašanin „Nacertanije”-t követően kerültek Horvátországban megfogalmazásra Ante Starčević Starčević, Ante (1823—1896) Filológiai tanulmányokat folytatott. Az 1840-es években az illír mozgalom híve, annak eredménytelenségéből (ti., hogy nem jött létre a délszláv népek közötti egység) vezeti le, hogy a horvát nép megerősödése csak egy teljesen független államban lehetséges, amely magában foglalja a történelmi horvát területeket: Horvátországot, Szlavóniát, a határőrvidéket, Dalmáciát és a Muraközt. A horvátot kiválasztott népnek tekintette, amelynek küldetése van. Tagadta a közös ügyek létezését, a tiszta perszonálunió elvét képviselte. Az 1861-es parlamentben csak néhány képviselő vallotta ezeket a nézeteket, de ez a kis csoport Jogpárt néven az 1880-as évekre a legerősebb horvát párttá vált. A párt szakadása után egyes tagjai a jugoszlávizmus irányában tájékozódtak. Az öreg Starčević élete végén már elismerte a szerbek nemzeti létét. és részben Eugen Kvaternik részéről a „nagyhorvát elképzelés” körvonalai. Starčević számára kiindulási pont az 1848 márciusa előtti „illír mozgalom”, a délszlávok ezen irodalmi-kulturális-szellemi egysége volt. A 19. század ötvenes éveinek végén és a hatvanas éveinek kezdetén azonban Starčević megalkotta új nemzetpolitikai programját, melyben egyértelműen máshová helyezte a súlypontot. Élesen körvonalazott „nagyhorvát” programot tervezett meg, pánhorvát elemekkel. Starčević többször „izzó illír”-nek nevezte magát, olyannak, aki felfogta az illírizmus igazi, kizárólagos horvát lényegét. Ennek megfelelően fogalmazta meg 1860-tól „jobboldali pártjának” programját.

A koncepció középpontjában kétségtelenül a kiterjedt horvát nemzeti állam önálló, egyenjogú alapon történő létrehozása állott. Ezen állam jogosultságát a korai középkorig visszavezető azon „horvát államjog” jelentette, amely az önálló államiság iránti jogos kívánságnak kölcsönzött teljes történelmi legitimitást. Starčević az 1572-es és az 1712-es okmányokra, a Pragmatica Sanctio horvát változatára utalt, és hangsúlyozta, hogy ezek a jogi aktusok egyenjogú felek, a Habsburg-házból származó horvát királyok és a horvát nemzet közötti szerződések voltak. És ez az államjogi helyzet kiemelné a horvátokat a többi olyan nemzet közül, amelyek követeléseiket csupán természetjogi alapokra építhetnék. A modern liberális elképzelések szellemében bővítette Starčević a horvát nemesi nemzetség, a „natio Croatica” történelmi jogából eredő jogosultságát, Rousseau szellemében az összhorvát nép, a „populus Croatiae” jogává. Ezen horvát néphez, saját nemzetiségéhez rendelt az értékskálán abszolút és kizárólagos elsőbbséget. „A nemzetiségeket szentnek tartjuk, ez a legkielégítőbb és legfenségesebb érzés, amelyre az emberi természet képes.” Ahhoz, hogy nemzet- politikailag megszervezhesse és emancipálhassa nemzetét, megkísérelt mindent megtenni annak érdekében, hogy a lakosság körében a horvátok kiválóságának tudata előtérbe kerüljön: „Hiúság nélkül kell kijelenteni, hogy Európa egyetlen, jegyezzék meg, egyetlen ma élő nemzete sem rendelkezik a horvát nemzetnél nagyobb múltbeli fennköltséggel.”

Területileg a megcélzott „horvát állam” határai nagyon tágak voltak. 1867-ben Ante Starčević arról beszélt, hogy „... Macedónia és Németország, a Duna és az Adriai-tenger között a teljes népesség csupán egyetlen nemzetiséget képez, csak egyetlen életet, a horvát életet testesíti meg”. A „horvát állam” a két propagátor


(Starčević és Kvaternik) egybehangzó felfogása alapján egységes alapon szerveződött – csak horvátok éltek az érintett régiókban. Az államnak eszerint központilag szervezett, saját fővárossal rendelkező korszerű horvát nemzeti államnak kellett volna lennie, melynek kapcsán Starčević 1878-ban jellemző módon Szarajevóra is gondolt. Ezen koncepció szempontjából döntő jelentőséggel bírtak az ellenségképek és a különféle sztereotípiák. Folyamatosan jelentkezett a Habsburg–Lotharingiai-ház és Ausztria merev elutasítása. Ezzel összefüggésben utaltak a Habsburg-ház hálátlanságára a horvátok irányában, az 1848–49-es évek eseményeit követően, és azon tényre, hogy az uralkodó, Ferenc József, a horvátokat és ezzel együtt a horvát államiságot az 1867-es kiegyezéssel a magyaroknak szolgáltatta ki. Az osztrák–magyar dualizmus és a magyar–horvát dualizmus ellentábora szükségszerűen alakult ki ebből a beállítottságból. De Starčević az „ausztro-szlávizmust”, a „trializmust” és a Habsburg Monarchia föderalizálására vonatkozó valamennyi kísérletét szigorúan elutasította. Szintén fellépett Bosznia és Hercegovina megszállása ellen, tekintettel arra, hogy ekkor e területeket nem lehetett teljes mértékben a szuverén „horvát állam” részére felajánlani.

Mivel Starčević Stájerország és Karinthia részeit, Krajnát és Isztriát mint „horvát tartományt” igényelte, így számára a szlovének a „horvátok egyik ágát” jelentették. Véleménye szerint Szlovéniát, illetve a szlovének által lakott területet – Pavao Vitezovic lovag szavaira hagyatkozva – „Croatia alpestris”-nek, magukat a szlovéneket pedig „hegyi horvátoknak” kell nevezni.

A szlovének mellett Starčević általánosan tagadni kívánta mindenekelőtt a szerbek létezését, mint önálló etnikum, nép és nemzet létezését. A „szlávo-szerb” megjelölés számára olyan alantas gondolkodású emberek negatív, leértékelő jellemzését jelenti, akik a Habsburg-elnyomókkal méltóság nélküli, megalázkodó együttműködésre léptek. Ebben a vonatkozásban Starčević éppúgy visszautasította a „délszlávok” közösségét, mint ahogy fellépett a „szláv kölcsönösséggel”, Jan Kollár pánszlávizmusának alaptételével szemben. A Nemanjidák középkori szerb dinasztiájáról azt állította, hogy „... évszázadokon keresztül uralkodtak királyként Horvátország északkeleti tartományaiban ...” Szent Sava, az autokefál ortodox szerb egyház megalapítója, Starčević véleménye szerint „... elragadta a konstantinápolyi pátriárkától a keleti horvát egyházat”. Miloš Obilic, aki az 1389. évi rigómezei ütközet után megölte I. Murad szultánt, a győztes oszmán hadvezért, ezzel a cselekedetével Starčević szerint ... „horváthoz illő tettet hajtott végre...”. Helyzetének megvilágításaként a jobboldali párt vezetője 1868-ban a következőket írta: „Lesznek olyan olvasók, akik meg fogják kérdezni: Hogyan tartozhatunk mi szerbek és szlovének a horvátokhoz? Erre vonatkozóan tömör válaszunk: Még nem telt el száz év azóta, amióta a szlávo-szerbek, Oroszország és Ausztria polgárai igyekeztek a szerb névből nemzeti nevet alkotni. Nem telt el még negyven év azóta, mióta megkezdték ezt a nevet a montenegróiakra erőltetni. Nemzetségünkben, Macedónia és Németország között, a szlávo-szerbeken kívül senki nem tartja ezt a nevet nemzetinek. Nyolc évszázada, amióta irodalommal rendelkezünk, nyoma sincs a szerb nemzetiségnek, sem szerb irodalom, sem szerb nemzeti történelem nem létezik.” A „Pártok Horvátországban” c. 1868-ban írt művét Ante Starčević a következő radikális megállapítással zárja: „Illír-Szerbia nem jelent mást, mint Horvátországot, éspedig a történelem évszázadai óta, a jog szerint és jelenleg a nemzetiség szerint is”.

Ezzel tehát Starčević említett „állami horvátizmusa” nemcsak „nagyhorvát ideológiának” mondható, hanem terjeszkedő, hegemonikus, irredenta és pánhorvát jellemzőket is hordoz. A 19. század egyik szélsőséges és radikális nacionalista ideológiája. Még egy utolsó ellenségképet kell a teljesség kedvéért megemlíteni. A „délszláv közösség” elutasításából következik konzekvens módon az az ellenségesség, amelyet Ante Starčević a „jugoszlávizmussal”, a „jugoszláv elképzeléssel” szemben tanúsított. És mivel Josef Georg Strossmayer, a diakóvári püspök, valamint Franz Racki kanonok személyében a klérus két tagja lépett fel, mint a jugoszlávizmus fő képviselője, Starčević beállítottsága nem volt ugyan vallásellenes, illetve antikatolikus, de erősen egyház ellenesnek mondható. Strossmayernek és Rackinak szemére vetette, hogy az uralkodóházzal kívánnak együttműködni és a „jugoszláv” koncepcióval a horvátokat kívánják „elnemzetietleníteni.” A „jugoszlávizmussal” és Strossmayer püspöknek kulturális és tudománypolitikai területen kifejtett tevékenységével szemben Ante Starčević 1870-ben így szállt vitába: „... A nemzet híres nevének, nemzeti nevének, azon névnek megsemmisítése, amely alatt egyedül neki van múltja, joga, hazája és a jövőre vonatkozó biztosítéka, azt jelenti, hogy belőle fattyút csinálnak, különösen akkor, ha olyan szégyenteljes nevet akarnak ráerőltetni, amelyről mindenki tudja, csak azon emberek beteg agyában, megmérgezett szívében létezik, akik a horvát nép ellen esküdtek össze. Ezt jelenti a horvátok számára a jugoszlávizmus, a jugoszláv akadémia és a jugoszláv egyetem.”

*

Az egykori Jugoszlávia két nagy népénél, úgy a szerbeknél, mint a horvátoknál, kialakult az elmúlt évszázad közepe tájékán a szélsőséges nacionalizmus egy-egy játékneme. Lappangó módon jelen volt annak a veszélye, hogy ezek a terjeszkedő ideológiák, amelyek egymást kizárták és egymással szemben mint tűz és víz álltak harcban, az aktuális politika meghatározó tényezőjévé válhatnak. Közvetlen jelenünkben tragikus módon a


„nagyszerb ideológia” vált a véres polgárháború gyújtóanyagává közvetlen déli, illetve délkeleti szomszédainknál.

2. Képek



1. Lexikon. Életrajzok: Karadzic, Graanin, Starcevic�BÍRÓ László

Életrajzok

KARADŽIĆ, VUK STEFANOVIC (1787—1864) Nyelvész, néprajztudós, történész. Kiemelkedő szerepe van a modern szerb nyelv megteremtésében. Tevékenységét népdalok kiadásával, majd egy szerb nyelvtan megírásával kezdte, az 1810-es években. A későbbiekben tanulmányozta a szerb nyelvjárásokat, egységesítette a szerb helyesírást. Felfogása szerint minden ember, aki a „što” nyelvjárást beszéli, az szerb, csak vallási különbségek vannak köztük. Számára horvátok azok, akik a „ca” nyelvjárást beszélik. Karadžić gyakorlatilag meghatározta korának politikusai számára is a szerb nép fogalmát. Ezzel egy időben indult meg a horvát irodalmi nyelv kialakítása, az illír mozgalom vezetői is a što nyelvjárást választották a modern irodalmi nyelv alapjául a három legelterjedtebb délszláv dialógus közül, nyilván nem véletlenül, a szláv kölcsönösség jegyében. Az azonos irodalmi nyelv választása a későbbiekben elősegítette a két nép közti közeledést, de vitákat, ellentéteket is eredményezett a saját és a másik nép meghatározása tekintetében.

GARAŠANIN ILIJA (1812—1874) 1842-ben részt vett Obrenović Mihály fejedelem hatalmának megdöntésében, Karadjordjević Sándor trónra segítésében. 1843—52 között belügyminiszter, 1852—53-ban miniszterelnök. Az Ő irányítása alatt építették ki a rendőrséget és fejlesztették a bürokráciát. 1844-ben írta meg Nacertanije című művét. Szerinte létre kell hozni a független szerb nemzeti államot minden Olyan területen, ahol szerbek élnek. A szerb nemzet tagja az — Vuk Karadžić elképzeléséhez hasonlóan —‚ aki a „ dialektust beszéli. Garašanin élete végéig hő maradt russzofil beállítottságához, a független Szerbia létrehozásában külpolitikai segítőként Oroszországra számított. 1858-tól ismét belügyminiszter lett. Külpolitikai terve volt a balkáni szövetség létrehozása. 1867-ben távolították el a hatalomból.

STARČEVIĆ, ANTE (1823—1896) Filológiai tanulmányokat folytatott. Az 1840-es években az illír mozgalom híve, annak eredménytelenségéből (ti., hogy nem jött létre a délszláv népek közötti egység) vezeti le, hogy a horvát nép megerősödése csak egy teljesen független államban lehetséges, amely magában foglalja a történelmi horvát területeket: Horvátországot, Szlavóniát, a határőrvidéket, Dalmáciát és a Muraközt. A horvátot kiválasztott népnek tekintette, amelynek küldetése van. Tagadta a közös ügyek létezését, a tiszta perszonálunió elvét képviselte. Az 1861-es parlamentben csak néhány képviselő vallotta ezeket a nézeteket, de ez a kis csoport Jogpárt néven az 1880-as évekre a legerősebb horvát párttá vált. A párt szakadása után egyes tagjai a jugoszlávizmus irányában tájékozódtak. Az öreg Starčević élete végén már elismerte a szerbek nemzeti létét.


1. Tejellátás BudapestenŐSEINK ASZTALÁNÁL

SIPOS András

Tejellátás Budapesten a múlt században

A 19. század második felének Budapestjén a robbanásszerű urbanizáció az ideáramló tömegekből kialakította azt az új típusú fogyasztói réteget, amely az önellátásra alapozott életformájától többnyire frissen kényszerült elszakadni. Mindennapi élelmiszerszükségletei tekintetében is a folyamatos bevásárlásra volt utalva. Az iparcikkellátás terén már a hetvenes, de kivált a nyolcvanas években a hagyományos vásári, utcai beszerzési formák erőteljes visszaszorulása, a telepített szaküzletek túlsúlya figyelhető meg. Az élelmiszerellátás szervezete, formája jóval lassabban alkalmazkodott a sajátosan nagyvárosi követelményekhez. E téren áttörésről inkább csak a századforduló táján beszélhetünk. (Megjegyezzük: a helyzet hasonló volt a kontinens más fejlődő nagyvárosaiban is.) Magyarországon azonban az új módszerek elterjesztésében élenjáró fogyasztási szövetkezeti mozgalom Nyugat-Európához képest jelentős késéssel vert gyökeret, a magántőke pedig századunk elején sem hozott létre modern tömegfiókos üzlethálózatokat. Még ekkor is hiányoztak az olyan tőkeerős vállalkozások, amelyek a termelőket az immár hatalmas budapesti fogyasztópiac ellátására szervezték volna. A tejellátás – az általa felvetett égető közegészségügyi problémák miatt – lehetett csak bizonyos fokig kivétel.

Híg a tej

A főváros egyesítését követő időszak városigazgatásának egyik legsúlyosabb gondja a hirtelen összezsúfolódó népesség körében fejét könnyen felütő járványveszély elhárítása volt. Fel kellett kelteni az alapvető higiénia igényét az újonnan városi lakossá váló tömegekben, és meg kellett teremteni az igények érvényesítéséhez elengedhetetlen technikai és intézményi feltételeket. Az e követelményeknek megfelelő élelmiszerellátás terén az első jelentős lépés a rendeltetésének már 1872-ben átadott közvágóhíd. Ezzel egyidejűleg felszámolták a mészárosok magánvágóhídjait. Ez a nyers hús behozatalának tilalmával együtt biztosította, hogy a fogyasztókhoz csakis hatósági egészségügyi vizsgálaton átesett marhahús kerüljön. (A sertésvágásra nem terjedt ki a közvágóhídi kényszer, ezt a hentesek jó részt házaik udvarán végezték.)

A tej forgalmazására nézve azonban semmiféle korlátozás nem létezett. A környékbeli kistermelők, valamint a részben belőlük verbuválódó hivatásos felvásárló kisárusok, a „milimárik” hordták be tömegesen a frissen fejt tejet. A fehér nedűt aztán az utcai porfelhőben vagy a hulladékkal, sőt helyenként lótrágyával elborított, zsúfolt piactereken, a földre lerakott nyitott kannákból mérték ki. De a kifejezetten erre berendezkedett „majorosok” ezerszámra tartottak teheneket magának a városnak a területén is, elsősorban a Józsefváros és a Ferencváros még kisvárosias szűk utcáiban. Az itt uralkodó körülményeket festi le az 1889-ben keltezett hivatalos jelentés: „Szűk, néha földalatti helyiségben, melynek talaja és falai ürülékkel és más fertőző anyagokkal impregnáltak, levegője bűzös: teng az állat, néha mindaddig, míg tejet szolgáltat, friss levegőben való mozgást nem ismerve. Ilyen viszonyok között életfunkciói nem folyhatnak le szabályszerűen, s azok productumai közt ezáltal különösen a tej befolyásoltatik hátrányosan.” A tapasztalatokat összegezve azt állapítják meg, hogy a kistermelők tejei a rendkívül elterjedt felvizezéstől, hamisítástól függetlenül is „általában véve a mosléktejek jellegét mutatják”.

Sűrűn hamisítják

Az élelmiszerhamisítás természetesen ősrégi jelenség. Ám tömegessé válása éppen a robbanásszerű urbanizáció kezdeti szakaszára jellemző, amikor a hamisításra különösen alkalmas termékeket (tej, tejtermék, zsiradékok, liszt) a fogyasztópiac hirtelen óriási mennyiségben kezdte igényelni. A zömében még nyers igényekkel jelentkező, a higiénikus kultúra alacsony fokán álló közönségnek pedig szinte bármit el lehetett adni. A lebukás veszélye minimális volt. A hatékony ellenőrzéshez szükséges tudományos módszerek csak ekkoriban alakultak ki, és a hatóságok megfelelő apparátussal sem rendelkeztek erre a célra. A budapesti vásárigazgatóságnak 1890-ben mindössze 18 állandó alkalmazottja volt. A rengeteg adminisztratív teendőn túl ennek a személyzetnek kellett volna ellátnia a város egész területén a piacterek és az utcai árusítás mellett a tengernyi élelmiszer-kiskereskedés felügyeletét is.

A hamisítás fellendülésének a nagyvárosi viszonyokkal való összefüggését mutatja, hogy egy, a kilencvenes évek elején megejtett vizsgálat öt vidéki városban a vizsgált több mint ezer termék 17 százalékát, Budapesten viszont 27 százalékát minősítette hamisnak. A közegészségügyi szempontból roppant kényes tej és tejtermékek


esetében ennél lényegesen rosszabb volt a helyzet. A főváros vajellátását felmérő hatósági vizsgálat 1890-ben közzétett adatai szerint a minták közel 40 százalékát „durva és észnélküli módon” hamisítottnak, további csaknem egyötödét kisebb mértékben hamisítottnak találták.

Legyen a tej egészség!

Először 1895-ben született olyan törvény, amely nem csupán általánosságban tiltotta hamisított, illetve romlott termékek árusítását, de az ellenőrzés módozatairól és a szankciókról is gondoskodni igyekezett. Ennek nyomán került sor Budapesten a fővárosi vegyész – addig a város igazgatásba szervesen be nem illesztett – hivatalának Vegyészeti és Tápszervizsgáló Intézetté való átszervezésére.

1897-ben egyszerre öt impozáns vásárcsarnok nyílt meg Budapesten. A kijelölt „vásárcsarnok-övezet” lényegében magában foglalta a település akkori nagyvárosiasan kiépült belterületét. Itt felszámolták a korábbi nyílt piacokat, a most már igazolvánnyal ellátott mozgóárusok kizárólag zöldséget, gyümölcsöt árusíthattak. A milimáriknak az utcák forgatagából éppúgy el kellett tűnniük, ahogy tilalmassá vált a városkörnyékről tömegesen házakhoz járó „batyuzó” asszonyok tevékenysége is, akik a baromfi, tojás, zöldségfélék mellett gyakran tejet, tejterméket is árultak. A vásárcsarnokokat házi laboratóriumokkal szerelték fel, így az itt forgalmazott tej nagy része nem kerülhette el a vizsgálatot. Az eredmények igen jellemzőek: az első évben a vizsgált minták több mint a fele kifogásolható volt, öt év múlva ez az arány már csak 4 százalék. A csarnokokon kívül, a megmaradt nyílt piacokon vagy boltokban ellenőrzött tejnél jóval kisebb mértékű a javulás: a romlott vagy hamis termékek aránya 1901-re 25 százaléknyi, 1905-ben viszont már ismét 41 százalék. A korábbi állapotokhoz viszonyítva a javulás itt nem annyira a hatékonyabb ellenőrzéssel függ össze, hanem inkább a nagykereskedők térnyerésével, akiknek az áruja a kistermelőkénél jobb minőségű volt.

A legjelentősebb vállalkozás, a Központi Tejcsarnok Szövetkezet 1883-ban közegészségügyi szakemberek és a tejtermelésben érdekelt környékbeli földbirtokosok együttes erőfeszítése nyomán, a fővárosi tanács hathatós támogatásával jött létre. A tagok gazdaságában termelt tejet (az istállókat a szövetkezet állatorvosai rendszeresen ellenőrizték) a központba szállították, ahonnan szakszerű felülvizsgálat és kezelés után került további feldolgozásra, vagy – a századelőn már – több tucatnyi fióküzleten keresztül közvetlenül a fogyasztókhoz.

2. Képek




1. A pesti korzók természetrajzaEMBER ÉS KÖRNYEZET

TOMSICS Emőke

A pesti korzók természetrajza

„Máshol ezt a mérföldnyi folyópartot a város szívében a kereskedelem tudhatná magáénak, s kijjebb szorította volna a parkokat és játszótereket. A pesti természetesen fordítva csinálta. A Duna partját, amely a legszebb kilátást nyújtja imádott Budájára, sétánynak őrizte meg.” (Frederick Palmer: Buda és Pest. Scriner’s Magazine, 1908.)

Kirakatélet

A Duna-part szépsége mellett egyetlen utazó sem megy el szó nélkül, s legtöbbjüknek az is feltűnik, hogy a város e természet adta felséges útját – legalábbis annak középső szakaszát – mennyire ki is használja. Feljebb s lejjebb kövér kofák kínálják portékájukat, s izmos rakodómunkások foglalatoskodnak a hajók gyomra körül, de Eötvös József és Petőfi Sándor szobra között az elegáns nagyváros ere lüktet. „Se nem »sétány«, se nem utca, hanem corso; magyarán Korzó” – írja a minden ízében pesti újságíró, Ágai Adolf. A Duna-parti korzó valóban épp olyan sajátos képződmény a budapesti utcák tengerében, mint a korzózás a gyaloglás műfajában. Nem vezet sehová, és látszólag semmi célja sincs, mégis igen fontos szerepe van a város életében. Része a nagyvárosi ember kirakatéletének.

Mert a nagyvárosi polgárember élete kettős; egyik az otthon falai közötti intim, valóságos (legalábbis annak nevezhető) világban, a másik az utcán, kávéházakban, vendéglőkben a külsőségek, a hiúság kirakataiban zajlik. A hirtelennőtt Budapest esetében város és lakói egymást serkentették a világvárossá, világvárosivá emelkedésben. Ahogy fejlődött a város, ahogy szaporodtak a nagyvárosiasság kellékei (Operaház, földalatti vasút, villanyvilágítás stb.), úgy nőtt lakóinak világvárosi öntudata, ami újabb fejlesztéseket hozott. Csakhogy, míg ha a villamos elkészül, az már villamos, s működik is, az embernél ez lassabban megy. Ha a kocsis cilindert ölt is, nem lesz gróf. A pesti ember még csak tanulta a világvárosi életet, mikor Budapest már metropolisz volt. Talán ebből adódik, hogy a világvárosi élet kellékei, külsőségei oly hihetetlenül fontosak a pestieknek, s ez az idelátogató külföldieknek is feltűnik. Senki sem mulasztja el leírni a kávéházak szépségét s csodálkozni hatalmas számukon, bámulni a napközben is sétálókkal teli utcákat – s gondolkozni azon, vajon ki dolgozik itt egyáltalán –‚ ámulni a pezsgő éjszakai életen stb. Szorgalmasan, s a rácsodálkozás élvezetével gyakorolják tehát a pestiek a világvárosi életet. Ennek egyik tantárgya az utcatan, avagy a korzózás művészete.

„Ez a mi korzónk lanyha estéken egy nagy foyerhoz hasonlít, melyben a fővárosi élet színpadán eljátszott szomorú, víg és bohókás darabokról folyt a vitatkozó vélemény, sőt szigorú bírálat” – írja ismét Ágai Adolf. Szalon, kaszinó, szóval a társadalmi élet, a társas érintkezés színhelye. A polgári lét rekvizítuma. (A városban élő arisztokrácia inkább hintón „korzózott”, s kastélyok szalonjaiban, teniszpályán találkozott. A polgártól lefelé azonban mindenki sétált.) A szabadidő kifejezése, vagyis az anyagi jólét deklarálása. „A déli korzó sétával kezdődik. Ez a séta óvatos, kimért, apróléptű. Azt a látszatot kell költeni, hogy az ember csak nemrégen kelt, és az alvó vért most hozza egyenletes áramlásba. Sietni nem szabad, az fáraszt, és már délben is fáradtnak, agyondolgozottnak látszani nem előkelő dolog, nem is szép” – olvashatjuk az Új Időkben, Herczeg Ferenc lapjában 1913-ban.

Az életélvezet színpada

A hölgyek számára a bálok, a zsúrok s a lóverseny mellett a legfontosabb reprezentációs lehetőség volt a korzó. Olyan, mint egy divatbemutató. Elég volt végigmenni valamelyik korzón egy májusi napon délben, s pontos képet alkothattunk a főváros divatjáról. Megtudhatni, hogy a sűrű, apró léptek vagy a hosszú lépésű ringó járás, a mélabús, féloldalra billentett fejtartás vagy a hetykén fölfelé tartott orrocska-e az á la mode. Világos ruhában, hosszú glasszékesztyűben, vállukon boával lejtettek az úri társaság hölgyei. A családok női tagjai itt vonultatták fel legszebb utcai toalettjeiket, társadalmi helyzetük messziről látszó cégérét, s a mamák ide hozták eladósorban lévő lányaikat, „és lesik az alkalmat, hogy véletlenül hozzájuk csatlakozzék egy kurta, harangalakú überciheres fiatalember” – olvashatjuk 1905-ben a Pesti Hírlapban. A gyakorlott fővárosi gavallér pedig már a sétaruhákról, a korzózás helyéről meg tudta állapítani a partie-ra váró ifjú hölgy hozományának nagyságát.

Melegágya volt a korzó egy jellegzetes századvégi szóval illetett elfoglaltságnak: a flörtnek. „Vidáman öltözött


hölgyek olyan kacérsággal sétálnak itt fel s alá, ami semmi kívánnivalót, vagyis inkább minden kívánnivalót maga után hagy” – írja az amerikai Travel (Utazás) című folyóirat cikkírója 1911-ben. „Itt, a lassan fel-alá hullámzó tömeg közt igen könnyen lehetett egy-egy pillantást, jelentős szembenézést váltani, egy kis ügyességgel egymáshoz súrlódni, egymás kezét megfogni, egymást némán köszönteni, mint a »hajók, amikor a tengeren találkoznak«, anélkül, hogy valaki is sejtené, milyen közel áll két szív egymáshoz” – emlékszik az iróniára hajlamos tollú kiváló zsurnaliszta, Tábori Kornél. Csacska bakfisok és érett szépasszonyok önfeledten engedték át magukat szépségük hódításainak, a ráérő gavallérok éhes pillantásainak. A korzó az élet élvezete, a jókedv színpada, ahol vígjátékokat, szalondarabokat játszottak. Ott jókedvűnek illett lenni, a percnek illett élni.

Persze olyan prózai oka is volt a korzóra járásnak, különösen a Duna-korzó esetében, mint a friss levegő jámbor élvezete. Aszfaltolvasztó nyári napok estéit itt vagy a Városligetben töltötték azok, akiknek költséges nyaralásra nem tellett. Ide ültek ki nagykabátban az első tavaszi napsugarak melegét élvezni a közeli városrészek lakói. A jó levegő öröme így ötvöződött az átlagpolgár számára egyedüli testmozgással, a sétálással. Különösen fontos volt ez fiatal lányoknál, akiket még mindig sokan óvtak – jóllehet egyre inkább hiába – az „anyaságra képtelenné tevő, egészséget rongáló” sporttól.

A politikai korzó

A korzón való megjelenésnek íratlan szabályai voltak, melyeket mindenki ismert, s a saját érdekében betartott. A társadalmi hierarchia a sétálásban is érvényesült. A korzók vagyon, foglalkozás, felekezet, sőt életkor szerint is megoszlottak.

A Kossuth Lajos utcának az Országos Kaszinó és a Klotild-palota közé eső szakasza a híres politikai korzó. Itt lehetett látni a politikai és művészvilág nagyjait. „Ami a francia forradalom idejében a permanens Constituante volt, az a magyar politikában a Kossuth Lajos utcai korzó. A képviselőház szünetelhet, a Házat elnapolhatják, sőt fel is oszlathatják, a Kossuth Lajos utcai korzó azonban permanens, azt el nem napolhatja a decemberi fagy és fel nem oszlatja a júliusi hőmérő sem, amely árnyékban 28 °C-t mutat” – olvashatjuk a Pesti Hírlapban 1905-ben. Igen fontos volt ez a néhány tucat méter hosszú trottoár a honatyáknak. Politikus kirakatnak is nevezhetnénk. Az Országházban előre elkészített veretes beszédek ünneplőjében feszítettek, itt viszont a hétköznapok egyszerű felöltőjében álltak az emberek elé. Emberi mivoltuk hús-vér valójában. Láthatták őket járni, gesztikulálni, megfigyelhették öltözködésük, ízlésük jellegzetességeit. Legnépszerűbb alakjai a mindig bájos hölgykoszorúval közlekedő ifj. Andrássy Gyula gróf, a tömeg fölött fejjel kimagasló Apponyi Antal gróf, a herkulesi termetű Szilágyi Dezső, a lazán megkötött Lavalli és lobogó szárú nadrágokat viselő Gromon Dezső.

Korzó mindenkinek

A déli órákban élénkül meg a Duna-parti gazdasági korzó. Ide ontja a tömegeket a közeli Tőzsdepalota. Sötétruhás, keménykalapos urak beszélgetnek akkor itt árfolyamokról, gabonatermésről, éles ellentétként a folyó partját addig elfoglaló, nevelőnőktől kísért gyermeknépnek. A házhegyeket növelő főváros nem sok helyet hagyott jó levegőre, gyermekjátékra, így a belvárosi gyerekeknek, az Erzsébet teret nem számítva ez az egyetlen játszóterük. (S ide is a legszebb ruhájukban jöttek, s a fűre nem léphettek.)

Délután öt óra után itt sétál az egész Lipótváros, de addigra telik meg céltalanul sétáló közönséggel – mert céllal rohangálóval mindig is tele van – a többi pesti utca is. Munkájukat épp csak letett magánhivatalnokok töltik meg az Andrássy utat, s képezik az Abbázia előtt a híres majomsarkot. Fecsegnek, s a nőket fixírozzák. Ide jönnek zárás után a bolti segédek is, kilenc óra tájban. Övék az Oktogon s a Nagymező utca közé eső rövid kis szakasz. A nagypolgár gazdagságát hirdető elegáns paloták tövébe megy reprezentálni családostól vasárnap délben a kispolgár, s ilyentájt magára valamit is adó úr legfeljebb csak kocsival hajtatott végig a fakockákon. A Duna-korzón kétoldalt felállított székeken ülve nézte a közönség a magát mutogató életélvező tömeget. Az Andrássy úton a tömeg a közönség, az út a főszereplő. A sétáló tisztelettel tekintett fel a palotákban testet öltő élni tudásra. Az 1900-as évekre korzózás szempontjából az Andrássy út vesztett eleganciájából. „Ma már mindenki idemenekül, akit a Kossuth Lajos utca és a Duna-part nem fogad be” – állapítja meg a Pesti Hírlap cikkírója.

Korzó-ikertestvér: Stefánia

A Stefánia út igazi napjai a lóversenyek napjai voltak. A Városligetet a Lóversenytérrel összekötő árnyas úton átkelni mondjuk a Király-díj napján szinte lehetetlenség volt. Ilyenkor a négyes-, sőt hatosfogatok látványa sem volt ritka, s a verseny után még körülbelül egy óra hosszat hajtanak a szebbnél-szebb hintók, phaetonok s egyéb kocsik fel s alá. Hétköznap délelőtt öregurakon, gyerekeken kívül nemigen járt ide senki. Délután viszont annál inkább megélénkült. Ezüstös lószerszámmal felszerelt fogatokon, a bakon pörgekalapos kocsissal, fiákeren, majd 1900-tól kezdve a népszerű gumirádlisokon hajtatott végig az elegancia a víztoronytól az Andrássy út


végén lévő artézi kútig (ahol ma a Millenniumi emlékmű Árpád-szobra áll az oszloppal, tetején Gábor arkangyallal) és vissza. Konflison már nemigen illett a Stefániára jönni. Akinek csak arra tellett volna, jobban tette, ha csak sétált. A kortársak közül sokan a főváros legdemokratikusabb korzójának nevezték a Stefániát. Itt valóban mindenki korzózhatott. De akik ezt kocsin nem tehették, azok inkább csak közönséget képeztek, s az út két oldalán ülve, érintésnyi távolságról szemlélhették a budapesti „társaság” színe-virágát. Az elegancia, a szépség, vagyis a követnivaló példa reklámja vonult a kocsiúton. Nem véletlenül született a dal a Stefániáról; itt végighajtani egy számozatlan, „fess fiákeren”, státuszszimbólum volt. „A sok nagyratörő borbély diáknak akar látszani, a diák úrnak, az úr mágnásnak, a mágnás isten tudja minek, mind jön-megy, hullámzik, néz és nézeti magát, gyalogol az egészsége és a hiúsága kedvéért, és nyeli hozzá a port és a lenézést azon osztálytól, amelyhez hasonlítani legbuzgóbb törekvése” – írja a Stefánia demokratikus megítélésével láthatóan egyet nem értő Fővárosi Lapok 1903-ban. Mindenesetre, ha a társadalmi érintkezésnek nem is, a láthatásnak színtere volt ez a korzó, akár a lóversenytér.

Az arisztokrácia itt hagyta magát nézni, kegyelmes és méltóságos urakat lehetett az út széléről üdvözölni s látványosan fogadni a visszaköszönést.

A Stefánia hajnalban is dolgozott. Nagyon á la mode volt pirkadatkor, a városligeti mulatóhelyek, az Ősbudavára bezárása után végighajtatni rajta. Leginkább nem csendesen, s cseppet sem kétes életű hölgyek társaságában.

A korzózás felsőfoka, valóságos színielőadás, igazi ünnepély, a virágkorzó volt. Ilyet Budapesten először 1893 májusában rendezett a hírlapírók „Otthon” köre az ország tűzkárosultjainak javára. E célra tribünöket emeltek a Stefánia út két oldalán, ahonnan a közönség virágot szórt a másfél órán át szakadatlanul oda-vissza ügető kocsikra. „Az első felvonulásnál a bámulat moraja zúgott végig a tömegen. A fogatok pazar fénnyel és megkapó ízléssel voltak díszítve. Élővirág és művirág sátrak borultak a kocsikra, melyekben bájos leánykák, szépséges asszonyok vagy ismert fővárosi gavallérok ültek. Egyik kocsi madárfészket ábrázolt, melyből kedves hölgyek kandikáltak ki. Fejük fölött fehér hattyú lebegett” – lelkendezik a Vasárnapi Újság cikkírója. Ilyen parádékat ettől kezdve a háborút megelőző évekig évente rendeztek.

Cselédkorzók

A gyalogos korzók között különlegesség volt a cselédkorzó. Több is volt belőle. A pályaudvarok környékén, az Óriás (ma: Leonardo da Vinci) utcában, a Fővám téren sétálgattak vasárnap délutánonként azok a cselédek, akik nem a vurstliban töltötték a kimenőjüket; „hajadonfőtt, merevre keményített köténnyel, simára pomádézott hajjal, a nyakukon óriási aranypénzzel. Az oldalukon egy kis félszeg baka lépdel” – olvashatjuk az Életben 1913-ban.

2. Képek





1. Egy magyar nyom a Rózsalovagban?NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

OPLATKA András

Egy magyar nyom a Rózsalovagban?

Színdarabok, zeneművek, regények költött alakjaiban felfedezni az őket ihlető hús-vér történeti személyt tanulságos és szórakoztató játék. Tanulságos, mert megnyugtatóan szilárd eredmény esetén közelebb visz az adott mű mélyebb megértéséhez és a kor jobb megismeréséhez. És roppant szórakoztató, hiszen teret enged a fantáziadús asszociálásnak, arra inspirál, hogy kombinációk sorát állítsuk fel. Kit „szemel ki” politikus kortársai közül egy-egy vígjátékában Arisztophanész, ki után mintázta meg Jókai Baradlay Ödönt, korának melyik zsarnoka ölt testet Verdi Don Carlosának tragikus sorsú Fülöpjében? Jelenlegi kérdésfeltevésünk nem ilyen fajsúlyos. De azért megér egy misét.

Marczali Henrik Mária Terézia életrajzában bukkanok a következő mondatra: „A császárné... egyik kedvencét, Esterházy Ferenc grófot, ki Quinquin név alatt nagyon szerepelt az udvari életben, keményen megrótta egy Althann grófnéval folytatott viszonya miatt.” Quinquin? Gróf? Viszony? A gondolatsor megindul, és mintha már hallanám is Richard Strauss gyengéden lírikus melódiáit. Mert mi más juthatna eszembe, mint a „Rózsalovag”? A Mária Terézia Bécsében játszódó zenés komédia címszereplőjét, Octavian Rofrano grófot becézik Quinquinnek, vagy ahogyan csellel elnyert bájos szívszerelme, a kis Sophie mondja naivul: „Így hívják mind a jó barátok s a bájos hölgyek, akiket jól ismer.”

Létezik, hogy ez a Mária Terézia korabeli előkelőségeken mulató, jóízű bécsi dialektusban íródott és az egykori opera buffa típushőseit felsorakoztató vígopera egy magyar főnemesről mintázta bimbózó szerelmű lovagját? Az 1911. január 26-án Drezdában bemutatott zenemű szövegét Hugo von Hofmannsthal írta. Marczali említett könyve 1891-ben jelent meg. A szövegíró és a történész feltehetőleg ugyanazt a történeti forrásmunkát használták elsősorban: Khevenhüller-Metsch, a császárnő udvarmesterének naplóját. Így az Esterházy-epizód, amelyet Marczali említésre méltónak tartott, Hofmannsthal figyelmét sem igen kerülhette el. Könnyen elképzelhető tehát, hogy a gáláns nemesúrnak az udvarban használatos neve adta az ötletet ahhoz, hogy a librettóba is ilyen néven kerüljön be „a bájos hölgyek” kedvence.

Hogy Hofmannsthal miért nem az eredeti szerelmeshőst, vagyis Esterházyt szerepeltette? Ennek fő oka alighanem az, hogy egy igazi magyar arisztokratát nehezen lehetett volna olaszos temperamentumú bécsi udvaroncként színpadra állítani. Snájdig huszártisztként, mint egy Homonnay a Cigánybáróban, Johann Strauss remekművében, vagy mint ahogy a hagyományos magyar operett világában a magyar nemes általában szerelmet vall, még elképzelhető lett volna – de női ruhába öltöztetett cselszövőt nem hívhattak Esterházynak. Főként nem egy olyan korszakban, amikor a család tagjai a Monarchia legbefolyásosabb köreihez tartoztak.

Hofmannsthal egyébként is irtózott az ilyen fajtájú direkt utalásoktól. Ám mint ha egy közvetett, halvány célzást mégis megengedett volna magának. A Quinquinnek becézett ifjú Octavian Rofranót a bécsi udvari körökben otthonosan mozgó, német nyelvű grófként mutatja be, de latinos csengésű nevéhez egy kis idegen ízt és hátteret kever: friauli eredetűnek teszi meg. S Ochs báró, amikor a fiatal vetélytárs ellen haragra lobban, „wällischer Hundsbub”-nak nevezi Octaviant, aminek magyar jelentése az „olasz kutyafülű” és a „jöttment” között mozog. Hallgatóság, figyelem! Itt nem egy osztrákról van szó! Egy felvonással előbb mást is megtudhatunk a derék Quinquinről. Azt, hogy azért ő sem volt akárki. Amikor a báró úr ő ökörsége (Ochs) még úgy vélte, hasznot húzhat a fiatalúrból, így dicsérte őt: „Jobbról álmodni sem mertem volna.” És amikor meghallotta a gróf a Rofrano nevet, így kiáltott fel: „Da ist man wer, wenn man aus solchem Haus!” A szövegkönyv magyar fordítása e helyen pontatlanul adja vissza Ochs (a pénzsóvár báró, aki Sophie-t a pénzéért akarja megszerezni, ám végül nevetségessé válik, és Sophie Octaviané lesz) mondanivalóját. A báró és vele Hofmannsthal minden bizonnyal itt a magyar mágnáscsalád előtt tiszteleg: „Na, az már aztán valaki, aki ilyen házból való!”

Az Esterházy–Rofrano–Quinquin-figura egyébként majdnem címadója is lett a vígoperának. A librettista barátja, gróf Kessier a Quinquin címet javasolta. Strauss a póruljárt hájpacnit, Ochs Von Lerchenaut akarta a címlap tetejére tenni, ám végül Hofmannsthal ötlete érvényesült, és megszületett a „Rózsalovag” operacím. Strauss maga zsörtölődő belenyugvással e sorokkal nyugtázta a dolgot: „A Rózsalovag nekem egyáltalán nem tetszik; nekem az Ochs tetszik. De mit tegyünk. Hofmannsthal a gyengédet szereti, az éterit, és a feleségem meg azt parancsolja: Rózsalovag. Legyen hát Rózsalovag! Vigye el az ördög!”


2. Képek



1. Tisztelt Szerkesztõség! LevélNYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

SZALAI Pál (Budapest)

Tisztelt Szerkesztőség!

Nemeskürty István cikkéhez (História 1993/3. szám) szeretnék hozzászólni.

1. Nem tartozik a témához, de Nemeskürty Tisza Istvánt kívánja „rehabilitálni”, aki „ellenezte a háborút és 1918-ban hálából meggyilkolták”. Természetesen én is elítélem Tisza meggyilkolását. De fel kell vetnem a kérdést: ha ellenezte a háborút, miért nem mondott le 1914-ben, kifejezve az egész világ felé azt, hogy mértékadó magyar politikusok nem értenek egyet a háborúval?

2. Nemeskürty, akármilyen értelmetlennek is bélyegzi a 2. magyar hadsereg frontra küldését, mégiscsak azt írja, hogy a katonák „mentek, mert hívta őket a haza”. Én azt hiszem: helyesebb azt mondani, hogy a frontra (és a halálba) kényszerítették őket.

3. Rákosiéknek (és Kádáréknak) rengeteg bűnük volt. Ezekkel egy tárgyilagos történetírásnak mindig foglalkozni kell. De miért mondanak rájuk olyanokat is, amit nem csináltak? Soha nem nevezték a 2. magyar hadsereget fasiszta hordának. A tisztikart fasisztának nevezték, és ez a tisztikar egészére vonatkozóan bizonyára túlzás volt. De a háborúba kényszerített egyszerű közkatonákat nem nevezték annak.

4. Egyáltalán: hozzanak már fel egyetlen idézetet annak igazolására, hogy akár Rákosi, akár valamelyik más kommunista vezető a magyar népet bűnösnek és fasisztának nevezte volna! Lehet, hogy szűkebb pártfunkcionáriusi körben Rákosi tett ilyen kijelentést. De soha egyetlen beszédben vagy cikkben sem! Ez különben nagy ostobaság is lett volna részéről, hiszen Ő e nép „vezérének, atyjának” szerepét kívánta betölteni.

Ha Rákosi meghamisította az 1941–45. évek történetét, ez éppen az ellenkező irányban történt. Olyan méretű magyar antifasiszta ellenállásról beszélt, amilyen – ki kell mondanunk – Magyarországon sohasem volt. (Ráadásul: azt állította, hogy ez az ellenállás a Komintern vonalát követte, és ő volt a vezére. Ugyanakkor üldözte a valódi ellenállás részvevőit, még akkor is, ha kommunisták voltak.)

Tisztázni kellene már ezeket a kérdéseket, nem ködösíteni!

2. Képek




1. ÖröknaptárSZAKÁLY Ferenc

Öröknaptár

A 7–8. század fordulóján élt angol bencés, Beda Venerabilis jótanács- és előrejelzés- gyűjteménye annyira helytállónak bizonyult, hogy a 17. századi nagy erdélyi tudós és pedagógus, Apáczai Csere János még 1653-ban is érdemesnek ítélte felvenni magyar nyelvű Magyar enciklopédiájába. (Némileg modernizált helyesírással közöljük.)

Az év során a História minden számában megtaláljuk az adott hónapokhoz kapcsolódó előrejelzést. A megfelelő hónapokhoz az illusztrációkat a 19. század közepétől kiteljesedő népszerű kalendárium-irodalom egyik darabjából (Budai kalendárium a Mezeigazda használatául, 1856) közöljük. A január–október hónapra vonatkozó részeket előző számainkban olvashatták. (A szerk.)

November [András hava]

1. Mesd meg ekkor a bükkfát, s ha száraz, gyenge tél lészen, ha peniglen nedves, erős.

2. Ha a Márton napja [november 11.] ködös, zűrzavaros tél lészen, ha peniglen hideg, száraz tél.

3. Márton luda mellye ha világos, hó lészen, ha fekete, eső.

4. A nagy hónak sok haszna vagyon, mert a gabona jól áll a földben, azonban penig sok vadakot is foghatsz.

5. A hízott disznókat öld meg avagy add el, mert megösztövérednek.

6. Advent [november 29.] tájatt is jó a fákot más helyben ültetni.

7. A méhserrel és a gyömbérrel jó most élni.

2. Képek


1. Prostitúció a régi BudapestenÉLETKÉPEK , HÉTKÖZNAPOK

FORRAI Judit

Prostitúció a régi Budapesten

A prostitúció a társadalmak megszokott jelensége. Meghatározott feltételek, szabályok, a hatalom által megszabott korlátok, törvények között épül be a mindennapokba. A szabályozások minősége mindig kifejezi a kor igényét.

A prostitúció szabályozásának történetére visszatekintve meghatározó jelentőségűnek kell tekinteni a 15–16. században kifejlődött szifiliszes járványt. A nemi betegség szervesen összefonódott a szexuális üzleteléssel, ezért – orvosi ismeretek és megfelelő gyógyszerek hiányában – úgy vélték, a fertőzéssel szembeni egyetlen hathatós védekezés a prostitúció szigorú szabályozási rendszerének a kidolgozása. Különböző korokban a hatalom részéről különféleképpen igyekeztek megfelelni ennek a feladatnak, és a különböző megoldási módokra komoly befolyást gyakorolt a társadalomnak a prostitúcióval kapcsolatos magatartása.

Nagyváros – nagy prostitúció

A külföldi tőke beáramlása, a közlekedés és a bankrendszer nagyarányú fejlődése, valamint az iparosodás hatására Budapest a múlt század második felében az európai városi fejlődés élére került. A nagy gazdasági vonzóerővel rendelkező fővárosba munkát kereső vidéki férfiak és azok nyomában – főként cselédmunkát vállaló – vidéki lányok tömegei özönlöttek. Csakhamar az ország városi cselédségének 50%-a Budapesten talált megélhetést. Az új világváros társadalmi struktúrájában megjelent és egyre jelentékenyebbé vált a polgári középosztály mindenféle, többek között a szexuális szolgáltatások felé is igényt mutató rétege, míg másik oldalon rendelkezésre álltak a zömmel vidékről érkezett „szolgáltatók”. A városi polgár szokásaihoz lassan kezdett hozzátartozni a bordélyok, illetve a prostituáltak szolgáltatásainak igénybevétele. Rendszeressé vált, hogy a gondos atya 18. életévét betöltő fiúgyermekét bordélyházban vezettette be a nemi élet rejtelmeibe. A prostituálódás sajátos útjára kényszerült az a cselédlány, akinek feladatául szabták a háziúr fiának „gyakorlati oktatását”.

Rendet a bordélyokban!

A fellendülő prostitúció és a bordélyházak számának növekedése már Pest-Buda és Óbuda közigazgatásának egyesítése előtt arra késztette a fejlődő város vezetőit, hogy szabályozzák a bordélyok működését. Szabályozási munkájukban az Európában (Anglia kivételével) elfogadott reglementációt érvényesítették. Ennek lényege az, hogy elrendelték a prostituáltak közrendészeti nyilvántartását, rendszeres orvosi ellenőrzését, és amennyiben nemi betegnek találták őket, akkor rendőri úton hajtották végre kényszergyógykezelésüket.

A Szentkirályi főpolgármester és Gerlóczy főjegyző által 1867. okt. 31-én kiadott rendelet 5 részből és 81 paragrafusból állt. Megszabta, hogy ki, mikor, hány éves korban nyithat bordélyt. Ilyen intézményből a városban összesen negyvenet engedélyezett. Ezekben ötnél kevesebb és tizenötnél több nem lehetett az alkalmazott kéjnők száma. Előírta, hogy a felvétel alkalmával a bordély tulajdonosa köteles megvizsgálni a működési igazolvánnyal (bárca) rendelkező, 17 esztendősnél nem fiatalabb jelentkezőt. A „türelmi bárcát”, a rendőrhatóság elnéző magatartását (értsd: engedélyét) bizonyító okiratot a főkapitány adta ki. A megbetegedett prostituáltat a bordély tulajdonosa volt köteles kórházba szállítani.

Az egészségügyi ellenőrzésre különös gondot fordítottak. Előírta a rendelet, hogy a bordélytulajdonos „köteles naponta reggeli órákban, az orvosi vizsgálat napjait kivéve, hölgyeit megvizsgálni, és ha betegséget gyanítana, a kerületi főorvosnak azonnal jelentést tenni, a nőt pedig az orvosi vizsgálat megtörténtéig a férfi érintésétől eltartóztatni”.

Hogy a bordély ne sértse a közrendet, a házban sem hangos zeneszó, sem a nyilvános szeszfogyasztás nem volt megengedett, az utcai ablakokat pedig lefüggönyözve kellett tartani. A sokféle előírás be nem tartása esetén akár 100 Ft büntetést is kiszabhattak a hatóságok. Amennyiben pedig engedetlen kéjnővel szemben merült fel panasz, a kerületi kapitány rendőri erővel léphetett fel a renitens ellen.

Bordélyos és magánkéjnők


A prostitúcióba kezdő nőnek először a kerületi tiszti főorvosnál kellett jelentkeznie, aki bizonyítványt állított ki egészségi állapotáról. Ezután vette őt névsorba a kerületi kapitányság, és adták meg számára a türelmi bárcát. Hivatásos működése csak e két okirat birtokában volt lehetséges.

A bejegyzett kéjnők egy része bordélyos prostituált lett. Ők főleg az egyszerűbb, szegényebb vidéki bevándorlók közül kerültek ki, míg a magánkéjnő saját lakásán űzhette iparát. Mindkét típusú kéjnő négynaponként kötelező orvosi vizsgálaton vett részt. Ezért az ellátásért a bordélyos prostituált 25, a magánkéjnő 50 krajcárt fizetett a kerületi tiszti főorvosnak. A vizsgálaton való részvétel elmulasztása 50 forintig terjedő pénzbírságot vonhatott maga után. Az orvos a vizsgálat eredményét és időpontját beírta a bárcába, az esetleges megbetegedést jelentette a kapitánynak, a beteget pedig kórházba küldte.

Bejegyzett és titkos prostituáltak

A bejegyzett prostituáltak morálisan igen rossz helyzetbe kerültek, tekintve, hogy teljesen ki lettek szolgáltatva a rendőröknek, illetve a bordélyok tulajdonosainak. Financiális szempontból sem jártak jól, mivel a bordélyokban alaposan kizsákmányolták őket, ha pedig magánkéjnőként működött valaki, annak igen magas lakbért állapított meg a lakástulajdonos. Ez utóbbi illusztrálására álljon itt két adat: a mesterségét titokban űző kéjnő 15 Ft havi lakbért fizetett, míg a bejegyzett magán kéjnőtől naponta 3 Ft lakdíjat szedtek be.

Ilyen körülmények között a kórházakból kikerült és magukat önállósító, a bordélyokból elszökött kéjnők, valamint kicsapott cselédek inkább választották a titkos prostitúciót megélhetési formául. Becslések szerint a titkos kéjnők száma idővel tízszeresen meghaladta a bejegyzettekét.

Közerkölcs és a millennium

A bordélyok száma Budapesten megállíthatatlanul nőtt. 1878-ban a kerületi elöljárók már 147 bűnfészek eltávolítását sürgették. A bordélyok száma tekintetében a magyar főváros erőteljesen megközelítette a hétszerte több lakossal rendelkező Párizst, és megelőzte azt a Hamburgot, amely szexuális élvezeteket nyújtó vigalmi negyedével még napjainkban is e vonatkozásban a világ élvonalát jelenti. A bordély magánember és közhivatal számára bombaüzletet jelentett. Weisz Dezső törvényhatósági képviselő 1877-ben interpellációt nyújtott be e tárgyban a polgármesterhez. Felháborodva állapította meg, hogy az adófizető polgárok közcélokra összegyűjtött pénzén vett épületekben bordélyokat üzemeltetnek: „Tagadhatatlanul élénk forgalmú a Sugárút, a Neptun-fürdő és a 18–21. számú házak főbordélya: a Fővárosi Közmunkák Tanácsáé. A Két szerecsen utcának minden boltjában a prostitúció települt meg. Azok közül csak a 21... 31... 33... 35... 42. számúakat említem fel, melyek tulajdonosa ismét a Fővárosi Közmunkák Tanácsa...”

A nyilvánosan kipattant botrányt elsimították, mivel a hatalom az egyik oldalról elítélte az erkölcstelenséget, de más részről nem érdekelte, milyen forrásból tesz szert haszonra. A 837/1884. szám alatt kiadott újabb „szabályrendelet a bordély-ügyről” csak némileg módosított a korábbi gyakorlaton. Előírta, hogy kéjnő telepek csak olyan félreeső utcákban lehetnek, melyek közelében sem templom, sem iskola nincsen. Korlátozta a bordélyos prostituáltakkal szemben a tulajdonos visszaélési lehetőségeit. Megtiltotta terhes nők prostitúcióra való kényszerítését. Az egészségügyi ellenőrzést a rendőrorvosi kar főorvosának irányítása alá helyezte.

A millenniumi ünnepségek a fővárosi szórakoztató ipar számára hatalmas lehetőséget jelentettek. Korabeli feljegyzések szerint 930 kocsma, 249 kávéház, 87 étterem és 426 kávémérés tartozott rendőri felügyelet alá. Ezeken a szórakozóhelyeken szép számban tűntek fel a titkos kéjnők, akiknek elegánsabb, jobban szituált rétege az orfeumok és a dalcsarnokok (előkelő mulatók) állandó közönségéhez tartozott. A budapesti múlt iránt érdeklődők számára eláruljuk, milyen orfeumok és dalcsarnokok működtek akkoriban:

Orfeumok: 1. Somossy-mulató 2. Herzmann-mulató 3. Folies Caprice 4. Oroszi Caprice.

Dalcsarnokok: 1. Fischer Mór (Imperial) 2. Munk Herminia (Valero u. 8.) 3. Mandl Laura (Király u. 39.) 4. Schwarz Kálmán (Váci körút 11.) 5. Reich Jakab (Kerepesi u. 64.) 6. Mandl Manó (Király u. 88.) 7. Wassermann Vilmos (Király u. 15.) 8. Vizmathy Ignác (Eldorádó) 9. Rujder Adolf (József körút 38.).

A rendőrség igyekezett a felügyelete alatt álló szórakozóhelyeken tőle telhetőleg óvni a közerkölcsöt. Néhány különösen erkölcsrombolónak ítélt kuplét vagy jelenetet le is vetetett ezek műsoráról. De lényegi kérdésekben nem ért el számottevő eredményt. A millenniumi ünnepségek idejére a kimutatások szerint már az összes nyilvántartott kéjnő szifiliszes megbetegedésben szenvedett. Talán ezzel is összefüggött az, hogy ekkor tájt négy év átlagában csökkent a bordélyházak száma – miközben, mint említettük, nőtt a fertőzöttség mértéke. Ezzel szemben a századfordulóra jelentősen megnőtt a magánkéjnők csoportja, és ezeknél lassabban terjedt a


fertőzöttség. (Legalábbis erre utalnak az adatok, amelyek azonban esetleg a lazább ellenőrzésnek is betudhatók.)

A millenniumi kiállítás idegenforgalmának növekedése, a prostituáltak számának emelkedése, a fokozott alkoholfogyasztás okozta erkölcsi lazulás miatt a szifilisz hazánkban a századforduló egyik rettegett népbetegségévé vált, ahol a megbetegedettek halálozási aránya elérte a 7%-ot. Ez a helyzet cselekvésre ösztönözte a hatóságokat. Az 1898-as XXI. törvénycikk kimondta, hogy a nemi betegség gyógyításának költségeit az állam vállalja magára. Más intézkedésekkel a titkos prostitúciót igyekeztek háttérbe szorítani, mivel ott az egészségügyi ellenőrzés hiánya növelte a fertőzés veszélyét. Az 1901. március 19-i rendelet a bordélyházi és magánkéjnőkön kívül engedélyezte a prostituáltak egy harmadik típusának működését. Ezek voltak az úgynevezett igazolványosok, akik rendes foglalkozásuk mellett, kiegészítő pénzkereset gyanánt űzték az üzletszerű kéjelgést. Ezzel újabb réteget tudtak ellenőrzés alá vonni. A titkos prostitúciót azonban nem tudták megszüntetni.

2. Képek






Documents

· Web view3 A felsőbbrendűség-tudat legkedvezőbb történelmi pillanata az volt, amikor a kapitalista Nyugat az 1929-es nagy válság súlyos bajait szenvedte, a termelés visszaesett,