PAUL FERRINI

A tökéletesség pillanata

GYAKORLATI ÚTMUTATÓ A BOLDOG

ÉS HARMONIKUS ÉLETHEZ

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Paul Ferrini / The Ecstatic Moment

Heartways Press, South Deerfield, MA 01373, USA Minden jog fenntartva

Fordította Kovács Ivett Szerkesztette Zsarnay Erzsébet

Copyright © Paul Ferrini, November 1996 Hungarian translation © Kovács Ivett, 2000

Hungarian edition © Sweetwater Publisher Establishment, 2000 Cover design © Sweetwater Publisher Establishment, 2000

ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó a Kiadó igazgatója

Számítógépes tördelés: Szűcs BT., Dunakeszi Nyomta Alföldi Nyomda Rt., Debrecen

Felelős vezető György Géza vezérigazgató

ISBN 963 528 387 3

TARTALOM

Első rész - A tökéletesség pillanata A LÁTÁSMÓD JELENTŐSÉGE AMIÉRT FELELŐSEK VAGYUNK AMIÉRT NEM VAGYUNK FELELŐSEK A BŐSÉG SZARUJA HA NEM SAJÁT MAGAMÉRT LÉTEZEM A SZÉPSÉG ÚTJA

Második rész - A gyakorlat GYAKORLATTÍPUSOK A MINDENNAPI GYAKORLAT • Tudatosságmeditáció • Elfogadásmeditáció • A hallgatás gyakorlata 1. • A hallgatás gyakorlata 2.

HETI GYAKORLAT • Szellemi Közösség • Hitek közötti istentisztelet • Vízi meditáció • Hegyi meditáció • Segítségnyújtás • Átszellemült éneklés és tánc • Kapcsolatunk erősítése

HAVI GYAKORLAT • Visszavonulás az újholddal • Visszavonulás pároknak • Csoportos meditáció

ÉVES/NEGYEDÉVES GYAKORLATOK • Eszmények keresése • Évszakonkénti összejövetelek • Más négy részből álló ciklusok

Harmadik rész - Megtanulunk hallgatni A LEGNAGYOBB ÖRÖM FIGYELEM ÉS SZÁNDÉK ADJUNK ESÉLYT A BÉKÉNEK AZ ENERGIA TÁNCA ÖNMAGUNK ÉS A MÁSIK ÖNMAGUNK A TÖKÉLETESSÉG A TÖKÉLETESSÉG PILLANATA

Negyedik rész - Az ébredés angyali éneke A SZIVÁRVÁNYBÖLCSŐ SZÁRNYAINK MEGTALÁLÁSA

ELSŐ RÉSZ

A tökéletesség pillanata

A tökéletesség pillanatában felismerjük önmagunk és minden létező spirituális tökéletességét. A tökéletesség sosem a múltról vagy a jövőről szól. Csak és kizárólag a jelenre vonatkozik. Most, a jelen pillanatában vagyunk tökéletesek, függetlenül attól, mit érzünk vagy gondolunk, függetlenül problémáinktól vagy befejezetlen ügyeinktől.

Szeretetre méltók vagyunk akkor is, ha úgy érezzük, elkövettünk hibákat. Bármit gondoltunk, éreztünk vagy tettünk is, nem akadályozhatja meg, hogy a jelenben itt és most felismerjük tökéletességünket.

Minden szenvedésünk abból ered, hogy nem vagyunk hajlandók elfogadni és élvezni az életet úgy, ahogy van, valamint abból a bizonytalanságunk szülte igyekezetből, hogy jobbá tegyük önmagunkat, kapcsolatainkat és a világot, melyben élünk. Ha felhagyunk végre a hibák keresésével és javítási kényszerünkkel, sokkal teljesebben létezhetünk jelen életünkben. A teljesebb élet energiát, célokat és töretlen egészt jelent. Semmi sem hiányzik, semmi sem kevés, semmi sem csorba. Tökéletes úgy, ahogy van.

A tökéletesség pillanatában azt is felismerjük, hogy mindenki más is tökéletes jelen állapotában. Függetlenül attól, hogyan viselkedtek velünk a múltban, és az sem számít, vajon hogyan fognak velünk viselkedni a jövőben. Függetlenül attól, hogy látszólag problémáik vannak. Nem kell segíteni rajtuk, nem kell tanítani vagy jobbá tenni őket. Joguk van a saját érzéseikhez, mindegy, hogy tetszik-e nekik vagy sem, mindegy, hogy tetszik-e nekünk vagy bárki másnak, mindegy, hogy egyetért-e velük bárki.

Minden ember teljes egész, még akkor is, ha önmaga nincs is erről meggyőződve, vagy mások látják tökéletlennek. Ha a lélek vezérli tekinte-tünket, átlátunk a másik személy felszínen megmutatkozó gyengeségein, és megpillanthatjuk belső nagyszerűségét. Ha ez az illető ellenséges velünk, akkor is látni fogjuk, hogy csupán a szeretetünkre vágyik, de nem tudja, hogyan kérje.

Ha rossz véleménnyel vagyunk másokról, fontos, hogy tudatosítsuk magunkban ezeket a gondolatokat. Ne próbáljuk igazolni ezeket az ítéleteket. Ne is hibáztassuk magunkat miattuk. Egyszerűen azt kell megértenünk, hogy akit megítélünk, azt nem vagyunk képesek többé tisztán látni.

Amit másokban elítélünk, megmutatja, mit nem tudunk elfogadni saját magunkban. Ha megtanuljuk szeretni és elfogadni személyiségünknek ezeket az aspektusait, nem hibáztatunk többé másokat miattuk.

A tökéletesség pillanatában azt is felismerjük, hogy a körülöttünk lévő világ is elfogadható jelen formájában. Nem kell megváltoztatni, jobbá tenni. Nem kell, hogy elvárá-sainknak megfeleljen.

Fájdalmat szül, ha azt akarjuk, hogy a dolgok megváltozzanak. A dolgok nem lehetnek mások, mint amik. Csupán az változhat meg, hogyan ér-telmezzük a történéseket. Az eseményeket nem befolyásolhatjuk, de azt igen, miként gondolkodunk róluk.

A világgal szembeni ellenérzéseink megmutatják, mit nem tudunk elfogadni saját magunkban. Ahogy egyre jobban megtanuljuk szeretni önmagunkat, egyre kevesebb külső helyzetet találunk majd kellemetlennek.

Az is fájdalmat szül, ha ragaszkodni kezdünk bizonyos életkörülményekhez vagy az általunk játszott szerepekhez. Minden szerep és körülmény egy idő után korlátok közé szorít; ha tovább akarunk fejlődni, meg kell őket változtatnunk. Bár talán nem mindig vagyunk rá felkészülve, a változások minden esetben szabadságot hoznak. Belső világunk egy mélyebb szintjére vezetnek el. Külső kötöttségeink fokozatos le-vedlésével világra segítjük azt, ami kívülről nem felismerhető, de mindig jelen lévő és örökkévaló bennünk.

A LÁTÁSMÓD JELENTŐSÉGE

Ha felismerjük, hogy minden úgy tökéletes, ahogy van, észrevesszük, hogy megfelelően alakulnak a dolgok. A világ sosem lesz jó, csak ha mi jónak akarjuk látni. Élményeink minősége attól függ, hogyan nézzük a dolgokat. Ha bíráló a tekintetünk, az élet torz és üres. Ha nyitott szívvel és tudattal nézünk körbe, az élet megrendítő és jelentőségteljes.

Amit szeretet és elfogadás nélkül nézünk, ahhoz sosem kerülünk közel. Azért viselkedünk így, mert félünk. A távolságtartás egy időre enyhíti a félelmet, de végül csak még erősebbé teszi, tovább mélyíti elszigeteltségérzetünket és elhagyatottságunkat.

Minthogy minden védekező mechanizmus a félelem szülötte, az elszigeteltség csak illúzió. Ha megint szeretettel pillantunk körbe, új világ tárul fel előttünk.

AMIÉRT FELELŐSEK VAGYUNK

Felelősek vagyunk gondolatainkért, érzéseinkért és élményeinkért. Nem vagyunk felelősek mások gondolataiért, érzéseiért és élményeiért. Nem a mi felelősségünk, hogy mások vidámak vagy bánatosak.

Az viszont igen, hogy mi boldogok vagyunk-e vagy szomorúak, elégedettek vagy elégedetlenek. Saját örömeinkért és haragunkért vagyunk felelősek. Senki mást nem hibáztathatunk érzéseink és gondolataink miatt. Ha így teszünk, azzal önnön boldogságunkat késleltetjük.

Azért vagyunk itt, hogy szeressük és elfogadjuk önmagunkat, hogy vállaljuk élményeinket, és tanuljunk belőlük. Nem pedig azért, hogy másokról gondoskodjunk, vagy elvárjuk, hogy gondoskodjanak rólunk.

Azért vagyunk itt, hogy igazán önmagunk legyünk. Nem azért, hogy örömet szerezzünk másoknak, és elismerést nyerjünk tőlük. Még ha megkockáztatjuk, hogy elveszítjük mások megbecsülését, akkor is kötelességünk beszélni az illetőnek valódi érzéseinkről.

Azért vagyunk itt, hogy meghozzuk saját döntéseinket, és tanuljunk a hibáinkból. Nem azért, hogy mások helyett döntsünk, vagy a többiek tegyék ezt meg helyettünk.

Azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk szeretni, védeni, erősíteni önmagunkat, hogy tisztában legyünk érzéseinkkel, hogy kreatív utat találjunk az önkifejezésre. Hogy minden körülmények között tiszteljük önmagunkat; hogy megtanuljuk, mi tesz boldoggá minket, és azokra a dol-gokra törekedjünk; illetve azt is, mi az, ami ártalmas, amitől óvakodnunk kell, és amit másnak sem szabad ránk kényszerítenie.

Felelősek vagyunk mindazért, ami a jelenben történik. Felelősek vagyunk mindenért, amit kérünk és amibe beleegyezünk, hogy megtörténjen. Nem vagyunk mások tetteinek áldozatai.

Az áldozatoknak örömet kell szerezniük a többieknek, hogy elismeréshez jussanak. Igent mondanak, amikor nemet gondolnak. Azután pedig neheztelnek másokra, amiért „elnyomják" őket. Pedig tulajdonképpen ők árulják el saját magukat, mikor nem mondanak nemet azokra a dolgokra, amit nem akarnak megtenni.

A mi felelősségünk, hogy igent mondjunk, mikor igent gondolunk, és nemet, ha nemet akarunk mondani. Ne feleljünk igent, mikor nemet szeretnénk. Ha mégis így teszünk, bármi is történik, mi vagyunk érte a felelősek.

Ha megállapodtunk valamiben, de meggondoljuk magunkat, azt azonnal mondjuk el a másik félnek. Amint tisztán látjuk, mit akarunk, beszéljünk

róla az érintett személyeknek. Nem olyan nagy baj, ha hibázunk, de vállalnunk kell érte a felelősséget, és igyekeznünk kell minél gyorsabban jóvátenni a tévedést.

Ne próbáljuk meg másokra hárítani saját döntéseink felelősségét. Ez érzelmi gyávaság. Vállaljuk a felelősséget saját elhatározásainkért és esetleges tévedéseinkért. Ismerjük el, ha hibáztunk, és tanuljunk belőle, hogy ne ismétlődhessen meg az eset.

Ha valakivel igazságtalanul viselkedtünk, mondjuk el neki, hogy rájöttünk, milyen tisztességtelen volt a magatartásunk, és hogy igyekezni fogunk sokkal becsületesebben és együttérzőb-ben cselekedni. Kérjük megértését és bocsánatát. Kevesen lesznek, akik nem bocsátanak meg, ha látják, hogy megbántuk vétkünket, és igyekszünk jóvátenni a hibát. Hasonlóképpen, mi se tagadjuk meg, ha mások kérnek tőlünk megértést és bocsánatot.

Minden, ami történik, az tökéletes, ideértve Összes tévedésünket is. A tökéletesség nem zárja ki a hibázás lehetőségét. Előfordulhat, hogy el-bukunk. Tanulnunk kell a tévedéseinkből.

Bármi történik is, az úgy van jól. Mindennek jelentősége van. Minden megbocsátható.

AMIÉRT NEM VAGYUNK FELELŐSEK

Nem vagyunk felelősek mások gondolataiért, érzéseiért és élményeiért, még akkor sem, ha része vagyunk az életüknek. Minden érzésük és gondolatuk csupán hozzájuk tartozik. Ha minket próbálnak hibáztatni vagy felelőssé tenni azért, ami velük történt, nem cselekszenek jóhiszeműen. Ne vállaljuk magunkra tévesen a felelősséget mások érzéseiért, gondolataiért és élmé-nyeiért. Az nem segít sem rajtuk, sem rajtunk.

Az a feladatunk, hogy elfogadjuk és tiszteletben tartsuk mások élményeit, de felelősek nem vagyunk azokért. Az ő élményeik csak hozzájuk tartoznak.

Ahhoz, hogy elfogadjuk és tiszteletben tartsuk mások érzéseit, arra van szükség, hogy ne próbáljuk bírálni, értelmezni, elemezni azokat, se összehasonlítani saját érzéseinkkel. Feltehetünk nyitott kérdéseket, melyek segítségével élményeikről minél teljesebben tudnak beszélni, de nem szabad, hogy ezeknek a kérdéseknek más céljuk is legyen. Egyetlen feladatuk az lehet, hogy megkönnyítsék mások számára annak kifejtését, amit értésünkre szeretnének adni.

Teljes figyelemmel és odaadással hallgassunk másokat. Ez nem jelenti azt, hogy egyet kell értenünk vagy ellenkeznünk kell azzal, amit mondanak. Helyeslésünk vagy ellenvetésünk jobb esetben felesleges, rosszabb esetben tolakodó.

Azért vagyunk itt, hogy biztonságos, nyitott, szeretetteljes közeget teremtsünk a magunk és a körülöttünk élők számára. Ezt úgy érhetjük el, ha a saját életünket éljük, és nem másokét. Ha felelősséget vállalunk saját érzéseinkért, gondolatainkért, élményeinkért, és a többieket is erre biztatjuk. Ha tisztában vagyunk azzal, mi tesz jót nekünk, ha felismerjük ezeket, majd elkötelezzük magunkat irántuk, ha tiszteletben tartjuk, mi az, ami mások hasznára válik, és arra bátorítjuk őket, hogy ismerjék fel ezeket, és ragaszkodjanak hozzájuk.

Ezek a határvonalak adják magukat. Mindamellett rendkívül nehéz kitartani mellettük hosszú távon. A legtöbb ember elsajátította az egymásnak való alárendeltség, a kölcsönös vétségek, a hűtlenség viselkedésformáit. Ezeknek a beidegződéseknek a felszámolása valódi kihívást jelent. Folyamatos gyakorlást igényel egy partner és/vagy egy kisebb csoport közreműködésével. Az emberi kapcsolatok határvonalaihoz való ra-gaszkodásnak szentelt gyakorlás olyan életet eredményez, mely sokkal teljesebb, békésebb, nyitottabb, és harmonikusabban viszonyul a többi emberhez.

Összefoglalva tehát: fogadjuk el saját érzéseinket, és vállaljuk őket. Fogadjuk el mások élményeit, de ne érezzünk felelősséget irántuk. Ne hozzunk döntéseket mások helyett, és másoknak se engedjük, hogy helyettünk döntsenek. Ne irányítsunk senkit, és a többieknek se hagyjuk, hogy minket irányítsanak. Meg kell értenünk, hogy mi tudjuk, mi a legjobb nekünk, és mások, hogy mi a legjobb nekik. Ez még akkor is így van, ha hibázunk, vagy ők tévednek. Adjuk meg az esélyt magunknak a tévedésre is, majd tanuljunk belőle. Adjuk meg másoknak is ugyanezt a szabadságot.

Ne tegyük a többieket felelőssé saját gondolatainkért, érzéseinkért és élményeinkért. Amit érzünk, gondolunk és átélünk, az hozzánk tartozik. Ha másokra hárítjuk a felelősséget, vegyük észre, és alázatosan vonjuk vissza.

Ne hagyjuk, hogy mások minket okoljanak saját gondolataikért, érzéseikért és élményeikért. Amit éreznek, gondolnak és átélnek, az hozzájuk tartozik. Ha ránk hárítják ezért a felelősséget, mondjuk meg nekik szemrehányás nélküli, együttérző hangon, hogy nem vállalhatjuk ezt a feladatot, de szívesen segítünk, hogy érzéseiket maguk vállalják.

Egyszerűen szólva: legyünk önmagunk. Bátorítsunk másokat is ugyanerre. Legyünk önállóak, felelősségteljesek és cselekvőképesek. En-gedjünk másokat is önállónak és felelősségteljesnek lenni.

Ne irányítsunk másokat. Ne is utánozzuk őket. Menjünk egyedül, ha úgy adódik. Menjünk kéz a kézben, ha valaki csatlakozni vágyik. Mindkét esetben látnunk kell, hogy egyenrangúak vagyunk minden létezővel. Ha ekképpen cselekszünk, segítségünket olyan formában ajánljuk fel, mely hasznára lesz másoknak, és olyan formában kapunk segítséget, mellyel to-vább tudunk lépni.

A BŐSÉG SZARUJA

Mikor Jézus olyan sok embernek adott ételt, azt használta fel, amit éppen maga körül talált, és látta, hogy rengeteg kenyér és hal van, amit szétoszthat. Ha úgy fogadjuk el a jelent, ahogyan van, akkor nem szenvedünk hiányt. Az élettel szembeni elégedetlenségünk nagy része abból a tévhitből fakad, hogy kevés, amihez hozzájuthatunk. Ha a feleségünk beleszeret egy másik férfiba, úgy gondoljuk, elveszítjük a szerelmet. Ha valaki elveszi a pénzünket, attól félünk, sosem lesz már újra.

Ezek a félelem szülte gondolatok tévesek. Azért alakulnak ki bennünk, mert hajlamosak vagyunk inkább sajnálni, mint biztatni magunkat. Szívesebben játsszuk az áldozat szerepét, hogy ne kelljen vállalnunk a felelősséget.

Pedig ugyanilyen könnyű pozitívan gondolkodni. Ha szerettünk valakit, tudjuk, hogy képesek vagyunk a szeretetre, ezért tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy újra fogjuk teremteni a szeretetet. Ha sikerült pénzt keresnünk, pontosan tudjuk, hogy képesek leszünk ugyanerre megint.

Ami belőlünk jön, azt nem lehet elvenni tőlünk. Nem lehet elvenni a szeretetünket. Sem a pénzünket. Sem az időnket. Sem az életünket.

Csak ami másoktól érkezik, azt lehet elveszíteni. De saját képességeinktől nem foszthatnak meg bennünket. Bármikor adunk, az ajándék növeli belső erőnket és az adásra való képességünket is egyúttal.

A jó dolgokból mindig van még. Ha a szeretettől jól érezzük magunkat, akkor sosem fogy el. Ha a pénz boldoggá tesz, még többet vonzunk magunkhoz. Ha úgy töltjük az időnket, ahogy az nekünk jó, lesz belőle elég.

De ha nem élvezzük ki a szeretetet, a pénzünket vagy az időnket, akkor megfogyatkozik. Amit nem élvezünk, az nem is működik. Amit áldozatvállalásból vagy bűnös céllal teszünk, az bonyolulttá és kellemetlenné válik. Összezsugorodik, mikor azt kívánjuk, bár kitágulna.

Ha van négy halunk, de nem örülünk neki, ne lepődjünk meg, ha öt perc múlva már csak kettő lesz. Tíz perc múlva pedig, ne is csodálkozzunk, ha fel-alá kezdünk szaladgálni azt hajtogatva: „Hová tűntek mind a halaim?" vagy „Miért engem, Uram?"

Az univerzum nem áll mellettünk, ha áldozatvállalásból vagy bűnös szándékkal cselekszünk. Ez ilyen egyszerű.

Akármennyire igazoljuk is magunk előtt a dolgot, az nem változtat semmin. Ha tetteinket lemondás vagy rosszakarat irányítja, sosem fogjuk tapasztalni a bőséget. Ahogyan egyre nő a befektetett munka és felelősség, úgy sokasodnak a velejáró nehézségek is.

Sokan próbálnak másokon segíteni, s közben nem segítenek saját magukon. Táplálnak másokat, és nem táplálják önmagukat. Olyan meglepő akkor, hogy kiégnek, elfáradnak és kiábrándultak lesznek?

Ha saját tetteinkkel nem erősítjük önmagunkat, hogyan is segíthetnénk másokon? Ha a munkánk által nem fejlődünk, hogyan aknázhatnánk ki képességeinket? Ha a kapcsolataink nem tesznek erősebbé, hogyan örülhetünk ennek a szeretetnek? Ha életvitelünk nem elégít ki, hogyan nyújthatna boldogságot az élet?

Saját boldogságunk nem másodlagos kérdés. Elsőrendű fontossággal bír. A bó'ség saját boldogságunkból árad. Az isteni áldás szeretetünk és önmagunk elfogadása révén tárul fel.

A lemondásra épülő élet nem teremthet boldog és gazdag világot. Olyan világot szül, melyben úgy tűnik, soha semmiből nincs elég, és mi folyton körbetekingetünk, hogy másnak nem jutott-e több.

Olyan világot, melyben a szeretet és ebből következően minden forrás korlátozottnak és végesnek látszik. De attól a pillanattól, hogy a forrásokat szeretet és elfogadás táplálja, életünk hiányosságainak felszámolása saját tudatunkban megy végbe.

Fel kell tennünk a kérdést: „Szeretem-e önmagam, és gondoskodom-e saját jólétemről? Olyan munkát végzek, mely boldoggá tesz, és lehetőséget ad arra, hogy kibontakoztassam képességeimet? Olyan kapcsolatban élek, melyben módom van szeretetet adni és kapni? Tökéletesen egyenrangú velem a partnerem? Tiszteljük egymást, és együtt hozzuk meg a döntéseket?" Ezeket a kérdéseket mind végig kell gondolnunk, ha meg akarjuk érteni a hiány és bőség problémáját.

Ha őszinték vagyunk, látni fogjuk, hogy életünknek azok az aspektusai működnek tökéletesen, melyeket a legjobban élvezünk, és melyekhez a legnagyobb energiával és elkötelezettséggel fordulunk. Amiben nem leljük örömünket, vagy csak részleges figyelemmel és elszántsággal kezeljük, nem hoz eredményt.

Néhány varázsszó elsuttogása nem változtat érzelmi hozzáállásunkon. Ez belső forradalmat kíván, mikor a láb és a kéz megtanulja, hogy a szívre hallgasson és együttműködjön vele. Amit „teszünk", annak összhangban kell lennie azzal, hogy kik „vagyunk". Ez a kulcsa annak, hogy szeretet és bőség árassza el életünket.

Az igazság az, hogy mindig mindenből van elegendő. Csak mi kérdezünk rosszul. Azt hajtogatjuk: „Mit kell tennem, és hogyan tudom azt véghezvinni?", pedig a valódi kérdés ez: „Ki vagyok, és hogyan tudok adni?"

Amíg nem tudjuk, kik vagyunk, és mire vagyunk képesek, addig minden

tettünket a bizonytalanság vezérli. Arra koncentrálunk, hogy segítsünk a másiknak kibontakoztatni képességeit. Annak gondolatain és munkáján keresztül próbáljuk élni az életünket. Érte dolgozunk, és nem önmagunkért.

De ha feltesszük a kérdést: „Ki vagyok?", illetve „Milyen erők rejteznek bennem, és hogyan tudom felszínre hozni őket?", akkor eljutottunk a valódi önmagunkhoz vezető út kezdetéhez, alfa pontjához. És ez nagy jelentőségű, áldott pillanat. Felszenteljük és hatalommal ruházzuk fel önmagunkat. Meghalljuk, és felesküszünk saját hívó szavunkra.

Ezt mindenkinek meg kell tennie, különben nem válik önálló egyénné. A gyermeknek el kell vágnia a köldökzsinórt. Fejet kell hajtania a szülőknek, és be kell lépnie saját életébe. Fel kell adnia a szülői ház biztonságát ahhoz, hogy kipróbálja szárnyait.

Az a gyermek, aki a szülői házban marad, sosem válik éretté. A diák, aki megmarad tanára mellett azután is, hogy elsajátította annak tudását, nem válik öntörvényű alkotó emberré. Az egyén, aki hagyja, hogy létét a társadalom elvárásai és élete jelentősebb szereplői határozzák meg, nem adja meg magának a lehetőséget, hogy felfedezze, kicsoda valójában, milyen képességekkel bír, és ezeket hogyan tudná kiaknázni.

Hogyan juthatna el Jézushoz hasonlóan a bőségszaruhoz, és hogyan találhatná meg a forrásokat, ha nem tudja, kicsoda, és mit kell megtalálnia? Természetesen esélye sincs rá! Az embernek le kell merülnie önmagába, megkeresni a szent kelyhet, és felhozni a belső sötétségen át, ha képességei teljes birtokában kíván felszínre jutni az öntudat barlangjából.

A „Mit kell tennem?" rossz kérdés. Mert ha feltesszük, valaki mindig válaszol rá, de úgy, hogy nem segít továbblépni. „Ó, milyen jó, hogy kérdezed. Fel kell söpörni a padlót, el kell mosogatni, ki kellene vinni a szemetet... és, ja, igen, ha van időd..." Mindig van tennivaló, ha valaki más állítja össze a napirendet.

Hányan válaszolnak megfelelően a „Mit kell tennem?" kérdésre? Hányan felelik azt: „Nem, nincs semmi elintéznivaló." Hányan kérdeznek vissza: „Te mit szeretnél csinálni?"

Ha nem tanuljuk meg, hogyan tápláljuk önmagunkat, ki fog táplálni minket? Ha nem keressük meg, mit tudunk adni, és nem osztogatjuk teljes szívvel, ki fog adni nekünk?

Ha valakinek van egy hala, és ad belőle, ha egy másiknak kenyere van, és felajánlja, az már lakoma. Mindig van elég, ha mi is és mások is odaadjuk, amink van. Semmi sem lesz elég, ha senki sem tudja, mit adhat.

Minden pillanat bőséges, teljes és kerek egész. Ez a pillanat elegendő táplálékot rejt önmagunk és mindenki más számára is. De ne azt kérdezzük: „Mit kell tennem?" Hanem azt: „Mit tudnék most felajánlani?"

Ha önzetlenül felajánlottuk, amit adhatunk, akkor az megsokszorozódik. Egy halból kettő lesz. Kettőből pedig négy. Ajándékaink táplálnak másokat. Viszonzásul pedig ők is táplálják barátaikat. Ilyen módon egy egész sokaság jut ételhez.

Ha a kenyérre és a halra gondolunk, az többnyire úgy jelenik meg előttünk, mint egyedi eset. Pedig Jézus azt mutatta meg, mit fogunk mi is tenni egy napon. Egy képességei birtokában lévő közösség szüretére hívott bennünket, ahol minden egyes személy ajándéka egyedi és nélkülözhetetlen része az élet lakomájának.

HA NEM SAJÁT MAGAMÉRT LÉTEZEM

Ha örömmel cselekszünk, tetteink fellelkesítenek másokat. Ha képességeink révén adni tudunk, az inspirálja környezetünket. Ez az egyszerű, alapvető tett természeténél fogva termékeny.

Rabbi Hillel azt mondta: „Ha nem magamért vagyok, ki van énértem? De ha kizárólag önmagamért létezem, ki vagyok én? És ha nem most, akkor mikor?"

„Ha nem magamért vagyok, ki van énértem?" Aki nem ismeri meg képességeit, és nem tanulja meg, hogyan adhat általuk, az úgy érzi, nem szeretik, és nem segítik. Nem számít, hány lehetősége adódik az önkifejezésre, mert nem tudja kihasználni őket. Mivel nem tudja, mit adhatna, nem is veszi észre, mikor nyílna alkalma arra, hogy megtegye. Mivel nem tudja, kicsoda, másoknak sem tud esélyt nyújtani, hogy megismerjék. Kiaknázatlan erőforrás marad, talányos arc, mely azt mondja: „Kérlek, ne nézzetek ide; még nem állok készen arra, hogy lássatok."

De aki ismeri önmagát és képességeit, az engedi, hogy megismerje a világ. Megosztja önmagát. Boldogan adakozik. Az emberek felfedezik és elismerik elkötelezettségét és őszinteségét. Inspirál másokat. Kincsei nem csupán önmagáért vannak. Ez csak a kezdet.

„Ha kizárólag önmagamért létezem, ki vagyok én?" Ha csak saját hasznunkra cselekszünk, gazdagságunk nem segít senkinek. Az emberek irigykedve tekintenek ránk. Neheztelnek sikereinkért. Nem érzik, hogy erősödnek társaságunkban. Ha csupán önmagunkért cselekszünk, nem szerzünk barátokat. Nem érezzük azoknak az embereknek a háláját és megbecsülését, akikkel kapcsolatba kerülünk. A befektetett energia nem jut vissza hozzánk. Elfáradunk. Nem érezzük, hogy nagyra értékelnek. Elbizonytalanodunk abban, hogy továbbra is élni akarunk-e képességeinkkel.

Képtelenség kizárlag önmagunkért létezni, ugyanakkor továbbra is adni. Ha csupán önmagunkért vagyunk, az adás-kapás körforgása megszakad. A befektetett energia nem kerül vissza, így nem marad elég erőnk az adáshoz.

„Ha nem most, akkor mikor?" Ha nem adjuk oda most, amit tudunk, akkor mikor fogjuk? Ha nem adakozunk most önzetlenül, mikor fogjuk ezt megtenni? Ha önkifejezésünk révén nem ösztönzünk másokat, mikor fogunk nekikezdeni? Hillel arra emlékeztet minket, hogy a „nem most" annyit jelent, hogy „soha". A most az egyetlen lehetséges idő.

Ha nem próbáljuk élvezettel kifejezni önnön belsőnket a jelen pillanatában, mikor szándékozunk ezt megtenni? Holnap? A jövő héten?

Talán úgy érezzük, vissza kell mennünk az iskolába, és tanulnunk kell

még néhány évet ahhoz, hogy engedélyezzük magunknak a boldogságot. Vagy esetleg más feltételekhez kötjük az öröm szabad áradását. Ez természetesen a mi döntésünk. De valójában nincsenek előfeltételei annak, hogy kiélvezzük a jelen pillanatot. Bármilyen akadályát látjuk is ennek, azt mi teremtettük.

Az öntudatunk szerint bukkanók százait, ha nem ezreit kell átugranunk ahhoz, hogy engedélyt kapjunk a boldogságra, vagy megérdemeljük a szerelmet. De ezek az akadályok mind saját készítésűek vagy feleslegesek. Elhajíthatjuk az összeset, és boldogok lehetünk, vagy szerethetünk most azonnal.

Ha nem magunkért vagyunk, hogyan lehet valaki más értünk? Ha nem szeretjük önmagunkat, hogyan fogadhatjuk el a szeretetet? Ez képtelenség. Meg kell találnunk a módját annak, hogy szeressük és elfogadjuk önmagunkat, és csak azután leszünk képesek a javunkra fordítani mások szeretetét és segítségét.

Amint szeretjük önmagunkat, és kreatív utat találunk az önkifejezésre, lelkesen tudjuk kiterjeszteni odaadásunkat és meggyőződésünket másokra. így emlékeztethetjük őket arra, hogy ők is képesek lesznek rá, ha nekünk sikerült. Példaként állhatunk előttük, mutatva, mit lehet elérni. Jézus is ezt tette. Egy feladatot testesített meg. Azt mondta, mi is meg tudjuk csinálni, ha ő képes volt rá.

így tehát a mi erőnk mások erejévé lesz, azt pedig megint mások használják fel. Egyetlen kis lángról meggyújthatunk minden lámpást. És nem csupán egyetlen láng ég. Lámpák százezrei világítanak ezen a bolygón. A feladatunk, hogy meggyújtsuk azokét, akik még keresik a fényt.

Ha nem vagyunk boldogok most, mikor leszünk? Tegyük fel a kérdést önmagunknak: „Ha nem most, akkor mikor?" És eljön a boldogság, amire vágytunk. Legyünk az a szeretet, amire áhítozunk. Legyünk mi magunk az ajándék. Ez az út a boldogsághoz.

A most pillanatában minden megvan. Mégkereshetünk és odaadhatunk mindent, amit adni tudunk. Semmi sem hiányzik, amire szükségünk lehet.

Ha valamit hiányként érzékelünk, az egyetlen dolgot jelenthet: még nem adtuk oda, amit adni tudunk. Hogyan lehetne ez itt és most a mennyország, ha gátat vetünk szeretetünknek? A mennyország csupán akkor jön el, ha minden szeretetünket kiárasztjuk a jelen pillanatában.

A SZÉPSÉG ÚTJA

A szépség útja egyszerű és elegáns. Minden a megfelelő időben és helyen történik.

A folyó kiáradhat medréből, vagy összeszűkülhet vékony kis patakká. Az apály és dagály időszakai elkerülhetetlenek. De előbb vagy utóbb a folyó eléri a tengert. A végkifejlet kétségtelen. Nem számít, milyen messzire kerül-tünk valódi önmagunktól, vissza fogunk térni hozzá. A végzetünk, hogy azzá váljunk, aki mindig is voltunk.

A legnagyobb öröm és béke pillanatait akkor éljük meg, mikor olyannak fogadjuk el önmagunkat és másokat, amilyenek valójában. Ezzel az elfogadással mutatjuk ki a folyóba vetett bizalmunkat. Ha bízunk a folyóban, oda visz, ahová el kell jutnunk.

A folyó jobban tudja nálunk, mire van szükségünk. Mi túl rövidlátók és túl makacsak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, mi a legjobb nekünk. Pedig úgy gondoljuk, teljesen tisztában vagyunk vele. Megvannak az elképzelések a fejünkben, hogyan kellene kinézniük a dolgoknak. Mi állítunk akadályokat saját boldogságunk útjába.

Mindahányszor így teszünk, a folyó váratlan kitérőket tesz velünk. És hiába az esetleges sírás-rívás, nem tehetünk ellene semmit. Ha nem adjuk meg magunkat a folyónak most, megtesszük majd később.

Mert megadjuk magunkat, ez elkerülhetetlen. Ha ellenkezni próbálunk, és árral szemben úszunk, a víz nagyobbnak és erősebbnek látszik nálunk. Ha küzdünk ellene, feleslegesen kimerítjük és megsebezzük magunkat.

Ha beleugrunk, elfogadjuk az életünket olyannak, amilyen, és hagyjuk, hogy vigyen az ár, megtesszük a következő lépést életünk útján. Valójában ez nem is lépés. Inkább hozzájárulás. Rajtunk keresztül és velünk történik. Nem irányíthatjuk.

A megadás nem történhet elfogadás nélkül. Nem mehet végbe bizalom nélkül sem. Felejtsünk el minden előfeltételt. Ezek nem a megadásról szólnak.

A megadás itt történik a jelenben, nem a jövőben. Akkor következik be, ha elfogadjuk az életünket olyannak, amilyen, és rábízzuk magunkat, vezessen, ahová akar.

A megadás elvezet a határtalan boldogsághoz. A tökéletességhez. Elvezet a legelemibb jó felismeréséhez életünk minden egyes aspektusában, még azokban is, ahol néha kellemetlenségeink adódnak.

Ha nem érezzük a tökéletes boldogságot, nem fogadjuk el az életünket úgy, ahogy van. Nem bízunk a folyóban.

Az ellenállás megrögzött hibakeresést és boldogtalanságot eredményez. Ha azon kísérletezünk, hogy megváltoztassuk önmagunkat vagy partnerünket, azzal csak tovább erősítjük a meggyőződést, hogy valamelyikünkkel baj van. Ha valamilyen hiányt érzünk az életünkben, s javítani próbálunk rajta, azzal fokozzuk a hiány érzetét. Ennek semmi köze a valósághoz.

Mert valójában nem hiányzik semmi. Az igazság az, hogy nincs mit megjavítani, mert semmi sem rossz.

A látásmód és az abból következő meggyőződés, hogy valami nem működik megfelelően, szüli a hiány, az áldozati szerep és a tehetetlenség érzetét. Ezek az érzések csupán annyiban valóságosak, hogy tudatunk állapotát tükrözik. Viszont ez a tudatállapot átmeneti és nem létező. Ha fel-hagyunk a hibák keresésével, ezek az érzések eltűnnek.

A kérdés az: „Mi marad, ha hiányérzetünk megszűnik?" Az öröktől létező jó és minden dolgok természetes bősége. Megmarad a folyó, mely egyszerűen és elegánsan hömpölyög a tenger felé.

A bonyolult felszín alatt, a folytonosan az irányításért és figyelemért versengő személyiség mögött ott rejtezik egy egyszerű ritmus, mely mindegyikünk számára lehetővé teszi, hogy individuumokká váljunk. A folyó mindannyiunkat visz előre. Segít abban, hogy tiszteljük önmagunkat, és azzá váljunk, akik valójában vagyunk.

Ahogy egyre biztosabbá válunk létünkben és önkifejezésünkben, automatikusan haladunk egy teljesebb egész felé. Két patak nagy folyóvá egyesül, vagy csillogó tóvá szélesedik. Nincsenek többé egyedül, egyetlen létezővé, egyetlen tudattá válnak. Új céljuk van, új hitük, melyet csupán egyesülve tudnak naggyá tenni. Végül megvalósul az igazi szeretet.

Végül minden folyó és tó az óceánba ömlik, ebben úszik a földgolyó, ebben nyugszik a léte. A szeretet minden megnyilvánulási formája egyesül Istenben, a feltétel nélküli szeretetben, valamint önmagunk kilétének és miiétének lényegében.

Egy belső áramlat hajt mindannyiunkat, hogy megszülessünk, felnőjünk, önálló egyéniséggé váljunk, majd beleolvadjunk egy nagyobb egészbe. Ez az isteni tánc, melynek mind részesei vagyunk.

Szépsége abban rejlik, hogy az egész magától történik. Semmit sem kell tennünk, hogy végbemenjen. Sőt minél jobban próbáljuk irányítani a folyamatot, annál nehézkesebbé válik.

Minden spirituális feleszmélés arról szól, hogy megadjuk magunkat annak, ami körülöttünk van. A szépségre ébredünk rá, mely mindig is jelen volt. Saját belső szépségünkre. A szeretet végtelen szépségére. Az élet alapvető tökéletessége tárul fel előttünk.

MÁSODIK RÉSZ

A gyakorlat

GYAKORLATTÍPUSOK

Egyes spirituális gyakorlatok az elemi összetevőkre koncentrálnak. Az első ezek közül az ön-elfogadás gyakorlata. Önmagunk elfogadásának legnagyobb akadályát az önkritika jelenti: az önmagunkkal kapcsolatos bíráló gondolatok és a negatív érzések folyamatos áramlása. Amint tu-datosítjuk magunkban ezeket a negatív gondolatokat és érzéseket, megszabadulunk tőlük, és egy magasabb szintű tudatossághoz jutunk el.

A spirituális gyakorlatok második lényegi eleme mások elfogadása. Ennek legnagyobb akadálya az, hogy bíráljuk az embereket. Másokkal szembeni kritikánk az önmagunkkal kapcsolatos tudat alatti félelmeinket tükrözi. Többnyire nem is tudunk ezekről az érzésekről, míg nem vetítjük ki őket valaki másra. Akkor ez az illető megmutatja, milyen félelmek rejteznek bennünk tudat alatt. Ha megtartjuk magunknak saját szorongásainkat, és nem hárítjuk másra azokat, akkor könnyebben el tudjuk fogadni a körülöttünk élőket.

A harmadik lényegi elem, hogy minden élethelyzetet úgy fogadjunk el, ahogyan megjelenik előttünk. Ha kényelmetlenül érezzük magunkat a jelenben, annak többnyire az az oka, hogy ragaszkodunk a múlthoz vagy a jövővel szembeni elvárásainkhoz. Ha elengedjük a múltat, és merev elvárások nélkül nézünk szembe a jövőnkkel, életünk a maga medrében hömpölyög tovább.

A spirituális gyakorlatok természetüknél fogva ciklikusak és ismétlődők. Folyamatos gyakorlással sajátíthatjuk el őket. Az egyszerű, minden pillanatban megnyilvánuló tudatosság a legtökéletesebb gyakorlás. Ez úgy érhető el, hogy tökéletesen a jelenre összpontosítjuk figyelmünket. Ehhez csupán lélegeznünk kell, és minden figyelmünket arra a dologra irányítanunk, amivel éppen foglalatoskodunk. Éljük az életünket anélkül, hogy megítélnénk, tetszik-e nekünk vagy sem. Legyünk jelen, ne próbáljuk értelmezni vagy értékelni a világot. Ha gyakran el tudjuk érni ezt az állapotot, más gyakorlatra nincs is szükségünk.

A mindennapi gyakorláshoz hozzátartozik egy olyan időszak, például egy félóra vagy óra, melyet csendes elmélyüléssel és belső összpontosítással töltünk. Ez alatt az idő" alatt a légzésünkre koncentrálunk, tudatosítjuk magunkban gondolatainkat és érzéseinket, és felismerjük az elénk táruló élet tökéletességét. Ezt végezhetjük egyedül vagy egy partner társaságában. A mindennapi gyakorlás kiegészíthető olyan testközpontú meditációkkal, mint például a hátha jóga vagy a taj csi.

A mindennapi gyakorlatok mellett egy hetente végzett spirituális rítus

segít beilleszteni a mindennapi meditációt a közösség életébe. Minden héten szánnunk kell némi időt arra, hogy egyesüljünk istennel és kapcsolatba kerüljünk saját spirituális családunkkal - ez a sabbath lényege. A Szellemi Közösség gyakorlata egyszerű lehetőség arra, hogy az egyén életében megvalósuljon a spirituális közösség.

A havonta végzett rítusok tágítják a kört a barátok és családtagok irányába. Kint, a természetben tartják őket, és nyitva állnak mindenki szá-mára, aki nagyobb tudásra vágyik. Rögtönzött vacsorával, átszellemült énekléssel és más, ihletett tevékenységgel teremtenek bármilyen életkorú ember számára biztonságos, szeretetteljes környezetet, ahol megtanulhatják, hogyan erősítsék hitüket önmagukban és társaikban.

A negyedévenkénti és évenkénti összejövetelek kapcsolják össze a csoportot a nagyobb közösséggel, illetve a többi, különböző hagyományhoz tartozó spirituális társasággal.

A gyakorlatok különböző szintjeinek ereje az előző szint teljességétől függ. A mindennapi gyakorlatok erejét a minden pillanatban megnyilvánuló tudatosság adja. A heti spirituális összejövetel az egyének napi spirituális gyakorlataira épül. A nagyobb szabású összejövetelek a szellemi közösség gyakorlataiból táplálkoznak.

Minden spirituális gyakorlatnak az a célja, hogy az egyén önelfogadását kiterjessze a családra és a barátokra, a közösségre és az egész emberiségre. Ezáltal a belső béke világbékévé szélesül.

A MINDENNAPI GYAKORLAT

Tudatosságmeditáció ÜLŐ VÁLTOZAT: üljünk kényelmes testhelyzetben. Mély, hasi légzéssel szívjuk be a levegőt, és tudatosítsuk magunkban fizikai jellegű érzeteinket, gondolatainkat és érzéseinket. Egyszerűen fogadjuk el ezeket a jelen pillanatban megnyilvánuló érzéseket. Ne próbáljuk befolyásolni azokat, ne kísérletezzünk a bíráló gondolatok vagy negatív érzések megsemmisítésével. Csupán figyeljük beavatkozás nélkül, bármi van is jelen tudatunkban. SÉTÁLÓ VÁLTOZAT: sétáljunk nyitott szemmel. Bármilyen környezetben végezhetjük: a város egyik utcáján vagy az erdőben. Mély, hasi légzéssel szívjuk be a levegőt, és tudatosítsuk magunkban fizikai jellegű érzeteinket, gondolatainkat és érzéseinket. Egyszerűen fogadjuk el ezeket a jelen pillanatban megnyilvánuló érzéseket. Ne próbáljuk elfojtani vagy szépíteni őket. Csupán legyünk együtt velük, s közben lélegezzünk mélyen, de nyugodtan.

Végezzük a fenti gyakorlatok valamelyikét legalább tíz-tizenöt percig; ha figyelmünk elkalandozik, gyengéden tereljük vissza. A cél egyszerűen annyi, hogy úgy éljük meg érzéseinket, ahogyan azok megjelennek, mindenféle ítélkezés nélkül. Ha rendszeresen gyakorolunk, hosszabb ideig is képesek leszünk fenntartani ezt a mély tudati állapotot. Sót azonnal el tudjuk majd érni, mikor feszültek vagyunk, és meditá-lásra van szükségünk.

Elfogadásmeditáció Üljünk kényelmes testhelyzetben, és végezzünk mély, hasi légzést, ahogyan az elózó gyakorlatnál. Tudatosítsuk magunkban fizikai jellegű érzeteinket, gondolatainkat és érzéseinket. Fogadjuk el azokat, függetlenül attól, hogy tetszenek-e vagy sem, egyszerűen azért, mert ezeket éljük meg a jelen pillanatban. Vizsgáljuk át fizikai, érzelmi és tudati testünket. Figyeljük meg, milyen érzések foglalkoztatnak minket a jelen pillanatban. Ha bírálat jelenik meg, mondjuk azt magunknak: „Látom, hogy elítélem ezt és ezt." Ha haraggal találkozunk, feleljük azt: „Látom, hogy feldühít ez és ez." Tudatosítsuk magunkban az érzéseinket anélkül, hogy ítélkeznénk felettük. Ne próbáljuk jobbá vagy rosszabbá tenni gondolatainkat. Olyannak fogadjuk el őket, amilyenek. Fonjuk köréjük karunkat. Csak éljük meg, ami értünk történik együttérzéssel a szívünkben.

Ennek a gyakorlatnak a célja nem az, hogy ítélkezzünk, és száműzzük negatív érzéseinket, hanem hogy szeretettel töltsük meg tudatunkban azokat

a helyeket, ahol szeretet nélkül, megbántva vagy elutasítva érezzük magunkat. Ha elfogadjuk belső világunkat olyannak, amilyen, és nem próbálunk változtatni rajta, azzal meghozzuk önmagunknak a feltétel nélküli szeretetet.

Ha már többször végeztük egyedül ezt a gyakorlatot, talán szeretnénk kipróbálni egy partnerrel is. Üljünk egymással szemben, szemünk legyen nyitva vagy csukva, vagy váltogathatjuk is, legyen először lehunyva a szemünk, azután nyissuk ki. Figyelmünket összpontosítsuk partnerünkre. Tudatosítsunk magunkban mindent, ami felbukkan bennünk, ahogyan a másik személyre koncentrálunk. Újfent ne próbáljunk megszabadulni a partnerrel szembeni kritikánktól és negatív érzéseinktől; csak figyeljük meg és fogadjuk el őket. Ha elfogadjuk kapcsolatainkat és minden érzésünket olyannak, amilyenek valójában, és nem igyekszünk változtatni rajtuk, azzal megvalósítjuk a társunkkal szembeni feltétel nélküli szeretetet és elfogadást.

Előfordulhat, hogy ezt a gyakorlatot sétálómeditáció formájában kívánjuk végezni. Menjünk olyan helyre, ahol nagy a valószínűsége, hogy találkozunk másokkal. Mikor találkozunk az egyes emberekkel, tudatosítsuk magunkban, mit érzünk vagy gondolunk, és ne hadakozzunk ellene. Mondjuk azt magunknak, hogy az illető szeretetre méltó úgy, ahogy van, tekintet nélkül arra, milyen félelmek vagy ellenérzések jönnek eló bennünk. Lélegezzünk, és fogadjunk el mindenkit olyannak, amilyen. Hagyjuk, hogy minden olyan legyen, amilyen, egyszerűen legyünk jelen benne. Engedjük, hogy tudatunk kapcsolatba kerüljön minden éló teremtménnyel: nö-vényekkel, állatokkal, sziklákkal és így tovább.

Engedjük, hogy tudatunk találkozzon mindennel ebben az állapotában: még a forgalom zajával is, a szirénákkal vagy az utcán zakatoló gépekkel. Egyszerűen legyünk jelen minden érzékszervünkkel, érzésünkkel és gondolatunkkal, bármivel találkozunk is.

Minél többet végezzük ezt a gyakorlatot, annál gyakrabban élhetjük át magától ezt az állapotot, ha olyan dologgal vagy személlyel találkozunk, mely kellemetlen nekünk, és megzavarná belső békénket.

A hallgatás gyakorlata 1. Végezhetjük partnerünkkel vagy bárki mással, akivel szeretnénk tisztán érteni egymást. Mielőtt nekikezdünk, biztosítsuk egymást arról, hogy bármi kerül is szóba a gyakorlat folyamán, azt bizalmasan fogjuk kezelni, és senkinek sem beszélünk róla.

Először mi leszünk a hallgató fél. Engedjük, hogy partnerünk őszintén beszéljen öt percig bármiról, ami erősen foglalkoztatja (minél személyesebb a téma, annál jobb). Semmiképpen se szakítsuk félbe. Hallgassunk

figyelmesen, és legyünk teljes mértékben jelen, miközben társunk beszél. Osztatlan figyelemmel kísérjük mondanivalóját. Tartsunk szemkontaktust. Nyissuk ki a szívünket.

Ha figyelmünk elkalandozik, gyengéden tereljük vissza. Ha azt vesszük észre, hogy bírálni kezdjük, amit a másik mond, tudatosítsuk magunkban ezt a kibontakozó kritikát, majd gondosan összpontosítsuk figyelmünket újra partnerünk szavaira. Ha azt vesszük észre, hogy helyeseljük vagy elítéljük azt, amit az illető mond, jegyezzük meg a tényt, hogy a téma foglalkoztat minket, és tereljük vissza figyelmünket partnerünkre.

Ha a másik mondanivalója végére ért, mondjuk el neki, milyen volt ítélkezés nélkül hallgatnunk őt. Kérdezzük meg, mit jelentett neki, hogy kritika nélkül figyelik a szavait. Azután öleljük meg egymást, és készüljünk fel a szerepcserére. Összpontosítsunk egy pillanatra, majd vegyük át a beszélő szerepét. Mikor készen állunk, ismételjük meg a gyakorlatot, ezúttal mi beszélünk, és a partnerünk hallgatja. A hallgatás gyakorlata 2. Végezzük el az előző gyakorlat első részét. Mikor partnerünk befejezte a beszédet, mondjuk vissza neki, amit hallottunk, amilyen hitelesen csak tudjuk, és lehetőleg minden ítélkezés nélkül. Törekedjünk minél inkább a másik szavainak és kifejezéseinek használatára. Hangsúlyozzuk azokat a részeket, melyek a legerősebb érzelmeket váltották ki a beszélőből. Azután engedjük, hogy partnerünk mondja el, mennyire találja pontosnak gondolatai elismétlését, és milyen mértékben érezte, hogy figyeltek rá.

Majd cseréljünk szerepet, és miután végig-mondtuk, amit akartunk, hagyjuk, hogy a társunk elismételje, amit hallott. Ezután adjuk partnerünk tudtára, mennyire volt pontos, és milyen mértékben éreztük a figyelmét.

HETI GYAKORLAT

Szellemi Közösség A Szellemi Közösség olyan emberek csoportja, akik feltétel nélkül akarják szeretni és elfogadni egymást. Tisztában vannak vele, hogy mikor erre törekednek, felbukkannak majd enyhülést keresve félelmeik és ellenérzéseik. A csoport tagjai arra kötelezik magukat, hogy biztonságos, szerető közeget teremtenek és tartanak fenn, ahol túlléphetnek félelmeiken, begyógyíthatják a régi sebeket, és vállalhatják mindazt, amit a jelen pillanatában tapasztalnak.

Ha van olyan személy, aki már dolgozott ezen a gyakorlaton, őt kell felkérni vezetőnek. Ha nincs, akkor bárki elvégezheti ezt a feladatot, akinek kedve van hozzá. A vezető szerepköre körbe is járhat a csoport tagjai között. Később a társaságnak már nem is lesz szüksége vezetőre, mert a csoport tagjai „elsajátítják" az irányvonalakat, és igyekeznek követni azokat.

A most következő célt, irányvonalakat és elhatározásokat fel kell olvasni a Szellemi Közösség minden egyes összejövetelén.

1. CÉL: feltétel nélkül kell szeretnünk, elfogadnunk és támogatnunk egymást. Biztonságos, szeretetteljes és ítélkezés nélküli közeget kell teremtenünk, melyben megnyithatjuk szívünket, és túlléphetünk félelmeinken.

2. IRÁNYVONALAK • Szem előtt kell tartanunk célunkat: azért vagyunk itt, hogy szeressük és

elfogadjuk egymást, ahelyett hogy bírálnánk, elemeznénk, igyekeznénk megmenteni vagy jobbá tenni a másikat.

• Beleegyezünk abba, hogy megosztjuk egymással őszintén és szívünkből szólva, amit gondolunk és érzünk.

• Ha bíráló gondolat merül fel bennünk valakivel szemben, tudomásul vesszük, és gyengéden visszatereljük figyelmünket a beszélő személyhez.

• Senkit sem szakítunk félbe. Osztatlan figyelemmel fordulunk a beszélő személy felé. Nem bocsátkozunk keresztbeszélgetésbe.

• Harminc másodpercig csöndben értelmezzük magunkban mindenki vallomását.

• Nem sajátítjuk ki a csoport idejét és figyelmét. Átadjuk a terepet a csoport azon tagjainak, akik kevesebbet beszéltek nálunk.

• Kijelentéseink alanya az „én" lesz, nem a „te". Vállaljuk a felelősséget saját érzéseinkért, és tiszteljük mások gondolatait. Nem ruházzuk fel a „saját" értelmezésünkkel, amit mások mondanak.

• Nem rejtjük el megbántottságunkat vagy dühünket. Őszintén feltárjuk őket, anélkül hogy másokat próbálnánk hibáztatni azért, amit érzünk.

• Ha valaki megosztja velünk fájdalmát vagy haragját, tudomásul fogjuk venni érzéseit. Nem védekezünk, nem igyekszünk igazolni szavainkat vagy tetteinket. Beszélni fogunk minden érzésről, ami felbukkan bennünk.

• Megmaradunk a jelenben. Nem hozzuk fel a múltat vagy a jövőt, attól függetlenül, hogy hatással vannak a jelenünkre.

• Mindent, ami a csoportban elhangzik, bizalmasan kezelünk. • Tiszteletben tartjuk a csendet, mert tudjuk, hogy az teszi lehetővé, hogy

minél inkább jelen legyünk önmagunk és mások számára. • Ha úgy érezzük, hogy a csoport kezd „eltérni céljától", néhány perc

csendet kérünk, melynek során a társaság újra összpontosíthat, és felidézheti feladatát.

• Mivel tudjuk, hogy a gyakorlat nem megy majd tökéletesen, megértők leszünk önmagunkkal. Mindent, ami a csoportban történik, úgy tekintjük majd, mint lehetőséget a megbocsátás gyakorlására.

3. ELHATÁROZÁSOK Megfogadjuk, hogy: • Tiszteletben tartjuk a csoport célját. • Az irányvonalaknak megfelelően cselekszünk. • Pontosak vagyunk. • Részt veszünk a csoport minden összejövetelén (ha valami váratlan

esemény ezt megakadályozza, mindenképpen értesítjük a vezetőt a történtekről).

Azok a leendő csoporttagok, akiknek fenntartásaik vannak a csoport céljával, irányvonalaival és elhatározásaival kapcsolatban, inkább ne vegyenek részt a társaság munkájában.

Az ideális Szellemi Közösség létszáma nyolctíz fo. Egy ilyen méretű csoportban mindenkinek van ideje beszélni és meghallgatást találni a kétórás időkereten belül. A kisebb létszám is megfelelő. Nagyobb csoportok csak akkor működhetnek jól, ha a tagok már gyakorlottak a. Szellemi Közösség munkájában.

A csoportnak hetente egyszer érdemes egybegyűlni körülbelül két órára. Egy nyolc-tíz hetes időszakot tanácsos eszerint végigcsinálni. Mikor a gyakorlat elérte célját, a csoport újraalakulhat, egyesek kiválhatnak, és új

tagok csatlakozhatnak. Mindamellett a tagoknak ajánlatos elgondolkodniuk azon, hogyan tudják a gyakorlatot összekapcsolni életük más területeivel, ahol ennek hasznát vehetik. Ezáltal a közösség nem válik belterjessé, és az elért eredmények mások javára válhatnak.

Mivel a Szellemi Közösség a tagok spirituális gyakorlatáért jön létre, minden egyes összejövetel a résztvevők érzéseire és gondolataira épül. A tagoknak az a feladatuk, hogy megosszák a többiekkel életük legjelentősebb és őket leginkább foglalkoztató kérdéseit, s közben a lehető legteljesebben a jelenben maradjanak. Minél őszintébb és egyénibb a megnyilatkozás, a résztvevők annál eredményesebben tudnak túllépni szégyenérzetükön és bűntudatukon, és elindulni a gyógyulás útján.

Minden csoport Szellemi Közösség, ahol az irányvonalakat követik. A megnyilatkozásoknak nem kell túl mélyrehatóknak vagy részleteseknek lenniük. Akkor is fejlődhetünk és fejlődünk, ha jelen vagyunk a csoport többi tagja számára, attól függetlenül, hogy vallomásaik hiányosak vagy felszínesek. Mindenekelőtt azt a célt kell szem előtt tartani, hogy biztonságos közeghez és támaszhoz jusson minden résztvevő.

A Szellemi Közösség lehet témaközpontú is mindaddig, míg az irányvonalakat betartja. A csoport összpontosíthat olyan kérdésekre, mint például a kapcsolatok, karrier, segítségnyújtás stb. A témát elemző csoportok mindig a tagok gondolataira épülnek. Például egy munkatársi közösséget arra kérhetünk, mondják el, mit értékelnek a legtöbbre, és mit találnak a legkellemetlenebbnek munkájukban. Ebben az esetben a gyakorlat menete biztosítja, hogy mindenkit meghallgassanak. Igy könnyebb megérteni és el-fogadni az eltéréseket, illetve a megegyező területek is szembeötlőbbek lesznek.

A Szellemi Közösség hatékony eszköz a kommunikáció és az erkölcs javítására a kórházakban, szanatóriumokban, iskolákban, börtönökben, közösségi összejöveteleken stb. Elősegítheti, hogy egy csoport tagjai egyenrangú félként fogadják el egymást, és eredményesebben tudjanak együtt dolgozni.

Hitek közötti istentisztelet A hitek közötti istentiszteletet tarthatják önmagában, vagy lehet a Szellemi Közösség munkájának kiterjesztése. A rítus célja, hogy az egybegyűlt emberek megosszák egymással kreatív energiáikat, és közösséget alkossanak. A biztonságos, szeretetteljes, bírálat nélküli közeg megte-remtéséhez a Szellemi Közösség irányvonalait követik.

A résztvevők közös munkájának eredménye az istentisztelet és a helyiség dekorációja is, ahol megrendezik az eseményt. Az ő felajánlásuk a díszítés elké-

szítése, a művészeti alkotások, a kert gondozása, a zenei kíséret stb. Az egyetemes béke szufi táncai, illetve egyszerű kísérőzenék és szertartások segí-tenek az embereknek őszinte és mély kapcsolatba kerülni egymással. A társa-ságban kialakult légkör mindenféle spirituális tradíció elismerésére ösztönöz, ennek ellenére előfordulhat, hogy egyes hagyományok előtérbe kerülnek.

Ideális esetben több Szellemi Közösség közösen tarthat hitek közötti istentiszteletet, mely nyitva áll a társaság minden tagja számára. Az újonnan jöttéknek lehetőségük van belépni a Szellemi Közösségbe, ha egy hely megürül. Ily módon a ceremónia minden résztvevője tapasztalhatja a Szellemi Közösségben megvalósuló elfogadást, egyenrangúságot, a szeretet mélységeit, s egy nagyobb gyülekezetnek nyújthatja át valódi érzéseit, melyek harmóniában vannak a csoport céljával.

Vízi meditáció Keressünk olyan folyót, vízesést vagy tengerpartot, ahol a hullám megtörik. A mozgó víz hangja rendkívül megnyugtató. Üljünk kényelmesen, és hallgassuk a víz hangját. Szavak nélkül mondja el, hogy minden elfogadható úgy, ahogy van. Engedjük, hogy a víz beszéljen hozzánk. A hullámokhoz hasonlóan az életünk is mozgásban van. Mindössze annyit kell tennünk, hogy együtt mozgunk vele. Annyi a feladatunk, hogy megszabadulunk szorongásainktól, és jelen vagyunk az életünkben. Ahogyan a folyó, mi sem tudjuk, merre megyünk, és milyen akadályok kerülnek majd az utunkba. Mint a víz, továbbsodródunk az akadályok felett, és kiteljesítjük sorsunkat. Nem kell ismernünk ezt a sorsot ahhoz, hogy beteljesítsük. Csak jelen kell lennünk az életünkben.

Ha elvégeztük a gyakorlatot, sétáljunk végig a víz partján, és csak hallgassuk morajlását. Most mi is mozgásban vagyunk. Engedjük, hogy tán-coljon bennünk az élet, ahogyan a víz táncol a sodrásban vagy a hullámokban. Minden áramlik. Az élet valójában folytonos áramlás, kibontakozó tánc.

Hegyi meditáció Olyan hegyet válasszunk, melyre viszonylag könnyen fel tudunk mászni. Próbáljunk olyat találni, melyről kilátás nyílik a környező tájra. Maradjunk csendben, miközben felfelé haladunk. Ha akarjuk, végezhetjük közben a tudatosságvagy az elfogadásmeditációt.

Ha felértünk a csúcsra, nézzünk végig az alattunk elterülő épületeken, mezőkön, folyókon, fákon. Figyeljük meg, mennyire másképpen mutatnak ebből a látószögből.

Most hunyjuk le a szemünket, és nézzük az életünket is felülnézetből. Figyeljük meg, hogy bizonyos dolgok, melyek fontosnak tűntek, mennyire jelentőségüket vesztik így. Vegyük észre, hogy más kérdések, melyek jelentékteleneknek látszottak, most egyszerre mennyire fontosak lettek.

Ahogyan sétálunk lefelé a hegyről, gondoljuk végig, hogyan tudjuk magunkkal vinni ezt a madártávlati nézőpontot, és hogyan építhetjük be mindennapi életünkbe.

Segítségnyújtás Tegyünk valamit önkéntesen heti rendszerességgel, mely mások hasznára van. Olyan dolgot válasszunk, melyet könnyen véghez tudunk vinni különösebb tervezés vagy hosszas fontolgatás nélkül. Amikor eljön a vállalt feladat ideje, adjuk át magunkat teljesen a munkának. Összpontosítsuk minden figyelmünket arra, amit csinálunk. Tisztán kell látnunk a célt: hasznossá válni. Dolgozzunk örömmel, önzetlenül és lelkesen. Ne várjunk semmi viszonzást. Figyeljük meg, milyen érzést kelt bennünk, ha feltétel nélkül adunk. Minden alkalommal, mikor jótékony feladatunkat végezzük, friss lendülettel és megújult céltudattal dolgozzunk.

Ha a heti egy alkalom nem megoldható, vállaljunk kötelezettséget havonta esszét. Ne végezzük ezt a gyakorlatot bűntudatból vagy áldo-zatvállalásból. Úgy fogjuk fel, mint a feltétel nélküli adás örömteli élményét.

Átszellemült éneklés és tánc Hívjunk zenészeket, hogy csatlakozzanak hetente egyszer a közösség tagjaihoz, a különböző spirituális hagyományokhoz tartozó dalok és táncok átszellemült előadásában. Olyan dalokat és táncokat válasszunk, melyek spirituális emelkedettségűek, ritmikusak és könnyen megtanulhatók. Az egyetemes béke táncai különösen inspirálók, és segítenek az őszinte, meghitt közeg megteremtésében.

Kapcsolatunk erősítése Tegyünk valamit, amit partnerünk szeretne, ha megtennénk érte. Igyekezzünk csak a jó oldalát nézni ennek a tevékenységnek még akkor is, ha nehezünkre esik véghezvinni. Gondoskodjunk arról, hogy partnerünk tisztában legyen vele, amit teszünk, csupán egyszeri eset, kivéve, ha a feladat nekünk is örömet szerez.

A partnerek felváltva végezhetik ezt a gyakorlatot, melynek segítségével rugalmasabbá válnak, és kimutathatják, hogy törődnek a másikkal. Olyan dolgokkal kezdjük, melyeket mindkettőnknek viszonylag könnyű megtennie, és ha jó eredménnyel járunk, fokozatosan térjünk át a nehezebb feladatokra.

HAVI GYAKORLAT

Visszavonulás az újholddal Az újhold megfelelő időszak az elmélyülésre és az önerősítésre. Keressünk egy spirituálisan inspiráló helyet, ahol eltölthetünk két-három napot, és menjünk oda egy nappal a régi hold eltűnése előtt. Miközben a régi hold fogy, összpontosítsunk azokra az érzelmeinkre, melyektől szeretnénk megválni. Szabaduljunk meg azoktól a bírálatainktól, sérelmeinktől, csalódásainktól, melyeket még mindig magunkkal hordozunk. Ahogyan felkészülünk az újhold erejének befogadására, emlékezzünk rá, hogy életünk minden egyes történését hasznunkra fordíthatjuk. Figyeljük meg, hogy múltbeli tévedéseink hogyan segíthetnek tisztábban látni: mit nem akarunk, illetve mi az, amit igazán szeretnénk. Legyünk hálásak minden múltbeli és jelenlegi kapcsolatunkért, mert általuk tanuljuk meg tisztelni önmagunkat. Legyünk hálásak minden múltbeli leckéért, mert ezek biztosítják, hogy nem követjük el újra ugyanazokat a hibákat, vagy ha mégis, akkor sokkal óvatosabban tesszük majd.

Ahogyan feltűnik az újhold, tisztán kell látnunk, mire van szükségünk érzelmi életünkben. Összpontosítsunk azokra a pozitív változásokra hozzáállásunkban és viselkedésünkben, melyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lehessünk. Nemet kell mondanunk azoknak az embereknek vagy élethelyzeteknek, melyek a becsületünkbe gázolnak, és türelmesen ki kell várnunk azokat, melyek révén jobbá válunk.

Fel kell ismernünk, mennyire elárultuk önmagunkat múltunk során, mikor igent mond tunk, pedig nemet akartunk. Ahelyett, hogy azokat az embereket hibáztatnánk, akik elfogadták felajánlásunkat, vállalnunk kell a felelősséget saját viselkedésünkért, és felismerni, hogyan tudnánk rajta változtatni. Boldogságunk attól függ, el tudjuk-e fogadni önmagunkat. Szánjunk rá néhány percet, hogy kitaláljuk azokat a csodálatos dolgokat a következő hónapra, melyek révén erósebbé válhatunk. Játsszuk el képzeletben, amint igent mondunk azokra a tevékenységekre, melyek segítségével jobban hiszünk majd önmagunkban, biztonságos kapcsolatokat tudunk teremteni másokkal, és képesek leszünk szeretetet, illetve érzelmi támaszt nyújtani és elfogadni.

Irjuk be ezeket az ötleteket újholdnaplónk-ba, hogy összekapcsolhassuk őket az új holdciklus napjaival (vagy legalább heteivel). Majd térjünk vissza eddigi életünkbe ezzel a boldogságunk és kiegyensúlyozottságunk iránti

fokozott felelősségtudattal, valamint az elhatározással, hogy nem hibáztatunk többé másokat saját érzelmi zűrzavarunk miatt.

Ha minden hónapban rászánjuk az idót, hogy új holdkor visszavonuljunk, észre fogjuk venni, hogy szép lassan megtanuljuk, hogyan viseljük jobban gondját önmagunknak. Sokkal tökéletesebb összhangba kerülünk érzelmi világunkkal. Látni fogjuk, hogy gondolataink, vágyaink és elképzeléseink mennyire nem törődnek érzelmi világunk rendszeresség és következetesség iránti igényével, és hogy olyan dolgok felé vezetnek, melyektől boldogtalanok és lelkileg túlhajszoltak leszünk, melyek felőrlik energiáinkat és önbizalmunkat. Felismerjük, milyen lényeges, hogy ritmusa legyen az életünknek mind fizikailag, mind érzelmileg. Amint megtanuljuk tisztelni és becsülni ezt a ritmust, észre fogjuk venni, hogy mások is megadják ehhez a kellő teret. A havonkénti meditáció segít felismerni, mire van szükségünk ahhoz, hogy érzelmileg kiegyensúlyozottak legyünk, és biztosítja a tisztánlátást és az erőt, hogy elkötelezettek maradhassunk lelki egészségünk iránt a hónap hátralévő részében.

Visszavonulás pároknak Ennek a meditációnak létezik egy speciális változata olyan párok számára, akik egymás közti kapcsolatukra kívánnak összpontosítani. Ebben az esetben mindkét személynek az imént leírt elmélyülést kell elvégeznie, de külön idót kell szánniuk arra, hogy felismerjék, mi teszi gazdagabbá és erősebbé kapcsolatukat. A párok elhatározhatnak célokat és tevékenységeket, melyeket megvalósítanak a hónap során, s ezáltal könnyebben megszabadulhatnak negatív érzéseiktől, és közel maradhatnak egymáshoz a közös életükben elkerülhetetlenül bekövetkező jobb és rosszabb időszakokban.

Ajánlatos mindkét félnek elvégezni először az egyéni visszavonulást, és egy darabig gyakorolni a saját lelki harmóniája iránti felelősségvállalást, mielőtt hozzáfognak a páros meditációhoz. A páros elmélyülés épülhet és épüljön az egyéni meditáció során elsajátított tudásra.

Csoportos meditáció Havonta egyszer - a teljes hold időszaka alatt -gyűjtsük össze a közösség tagjait egy rögtönzött vacsorára, átszellemült éneklésre és az egyetemes béke szufi táncainak táncolására. Részt vehetnek rajta a Szellemi Közösség, a hitek közötti istentisztelet vagy egy nagyobb közösség tagjai. Fogadjunk mindenkit - bármilyen életkorú és hátterű embert - nagy szeretettel. Ez egyszerű és könnyű lehetőség arra, hogy az emberek közel érezzék magukat

egymáshoz, és tapasztalják a szeretetteljes közösség által nyújtott érzelmi tá-maszt. Ezen az ünnepélyes eseményen az újonnan jöttek megismerhetik a heti tennivalókat, melyekhez esetleg csatlakozni kívánnak, és a közösség magjának tagjai lehetőséget kapnak arra, hogy új tagokat toborozzanak, hiszen ettől lesz a csoport dinamikus és egészséges.

EVES/NEGYEDEVES GYAKORLATOK

Eszmények keresése Mindannyiunknak vannak olyan időszakai, mikor elveszítjük céljainkat. Az élet sivárnak és értelmetlennek tűnik, vagy talán túlhajszoltnak érezzük magunkat az állandó feszültség miatt. Ilyenkor segít, ha kilépünk a mindennapi rutinból, és nekilátunk életünk ösztönző eszményeinek újrafelfedezéséhez. Ezek az ideák folyamatosan változnak, ahogy idősebbé válunk, megvalósítjuk céljainkat, és új dolgok felé fordulunk. Mindamellett van egy olyan oldaluk is, mely változatlan. Ez jelenti az esszenciáját annak, akik vagyunk, és amiről az életünk szól.

Ha felismerjük önnön lényegünket, és képesek vagyunk következetesen kitartani mellette, akkor energikusnak és erősnek érezzük magunkat. De senki sem tudja folyamatosan fenntartani ezt az állapotot. Hiszen annyira könnyű belefolyni mások problémáiba, és elfelejteni, miért is vagyunk itt valójában. Ha hosszú időre felejtkezünk el erről, valami egyre nő bennünk, és azt mondja: „Elég! Ez így nem mehet tovább." Mikor ez a pillanat bekövetkezik, kezdetét veszi az eszménykeresés.

Mikor hozzákezdünk ehhez a kereséshez, nem tudjuk, hová indulunk. Ez hozzátartozik a kutatáshoz. Tehát ne ragaszkodjunk a megszokott rutinhoz csak azért, mert nem tudjuk, merre is kell mennünk. Persze hogy nem vagyunk vele tisztában. Hiszen pontosan ez a lényeg.

Elvégezhetjük az eszmények keresését a nappali szobánkban, ha ez a helyiség elég ösztönző, és távol van létünk feszült és gépies oldalától. Mégis, a legtöbben úgy találják, sokat segít, ha elmennek valami inspirálóbb helyre. Bárhová megyünk, olyan közeget válasszunk, mely jót tesz a lelkünknek, és ahol elegendő időt tölthetünk csendes elmélyüléssel.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az utazás spirituális, és bármi történik a keresés során, annak jelentősége van. Még ha nem értjük is meg azonnal az esetleges események és találkozások jelentését, később ösztönösen ráérzünk. Ezért legyünk nyitottak és fogékonyak. Kockáz-tassunk. Provokáljuk ki a lehetségest. Bízzunk megérzéseinkben és intuíciónkban. Tegyünk felfedezőutat. Élvezzük, amit csinálunk. Ne tervezzünk többet, mint amennyire feltétlenül szükség van. Engedjünk tág teret a spontaneitásnak.

Sétáljunk át a nyitott ajtókon még akkor is, ha nem tudjuk, hová vezetnek. Tartsuk távol magunkat a zárt ajtóktól, hiába érezzük úgy, hogy mögöttük valami olyasmi rejtezik, amire vágyunk, vagy amire szükségünk van.

Elvárások nélkül sodródjunk életünk vizén. Ha engedjük, visz magával az áramlás. Ha ellenállunk, és az árral szemben úszunk, nagyon bol-dogtalanok leszünk, mégis talán a legfontosabb, amit meg kell tanulnunk, hogy nem irányíthatjuk életünket a személyiség szintjén. Amíg énünk nem engedi el életünk kormánykerekét, addig talán a lábunk nedves lesz, de testünk többi része nem tapasztalja a folyó nyújtotta élményt. Ahhoz, hogy megismerjük vizét, és áramlása vezessen, fel kell hagynunk az igyekezettel, hogy irányítani próbáljuk a körülöttünk zajló eseményeket.

Az eszmények keresésének legalább egy hétig kell tartania, de néha szükség lehet hozzá egy hónapra, sőt talán egy évre is. Tudni fogjuk, meddig kell tartania. Ha rendszeresen meditálunk, évente hét-tíz nap általában elegendő. De ha húsz éve vagyunk beleragadva ugyanabba a kerékvágásba, talán egy teljes évig el fog tartani a kutatás. Amit egyesek szombatévnek neveznek. De ez azt sugallja, hogy vissza fogunk térni ugyanabba a mederbe, ahonnan elindultunk. Pedig mikor elkezdjük az eszmények keresését, fogalmunk sincs róla, hová fogunk visszatérni. Csak azt tudjuk, hogy indulnunk kell.

Mikor visszatérünk a felfedezőútról, erős megérzésünk lesz arról, mi az életünk célja, és hogyan tudjuk elkezdeni feltárását itt és most. Ne aggódjunk amiatt, ha csupán az első lépéssel vagyunk tisztában. A legtöbben mindössze ennyit látnak. A többi lépés adja magát, ha megtanuljuk, hogy bízzunk vezércsillagunkban, és elindulunk a szívünk mutatta ösvényen.

Évszakonkénti összejövetelek Egy évben négyszer változnak az évszakok. Minden évszaknak saját, egyéni jelentése van. A tavasz a vetés ideje, a nyár a virágzásé, az ősz a be-takarításé, a tél pedig a pihenésé és megújulásé.

A természetes körfogás részeseként összhangba kerülhetünk a változó évszakokkal, és tanulhatunk tőlük. Mindegyik 91 napig tart, körülbelül 45 nappal a napéjegyenlőség vagy napforduló előtt kezdődnek, és 45 nappal azután érnek véget. A tavasz február első hete után kezdődik, és május első hetével ér véget. A nyár május első hetétől augusztus első hetéig tart. Az ősz augusztus első hete után kezdődik, és november első hete után ér véget. Ekkor kezdődik a tél, ami február első hetéig tart.

Tavasszal kristályosodhatnak ki elképzeléseink, ekkor keressük meg hozzájuk a támogatókat, és rakjuk le az alapokat. Nyáron valósítjuk meg tervünk kivitelezését, és ekkor osztjuk meg a lehető legtöbb emberrel. Ősszel élvezzük ki munkánk gyümölcsét, ekkor kapjuk meg a visszajelzést arról, mit sikerült véghezvinnünk, és mit nem, és elkezdjük átdolgozni stratégiánkat a következő évre. Télen örülünk sikereinknek, feldolgozzuk a kudarcokat, elengedjük, ami nem működött, új ötletekre figyelünk, amiket azután csendesen neveigetünk szívünk mélyén.

A spirituális összejöveteleket szervezhetik úgy, hogy tükrözze az évszakoknak ezt a körforgását. A téli konferenciák és meditációk a bánat időszakai, ekkor kell elengednünk a múltat, és önmagunkra összpontosítva megkeresnünk a jövő eszményeit. A tavaszi összejöveteleken jön el az idő arra, hogy sok emberrel találkozzunk, hogy felfedezzük, hol találunk rokon lelkeket, és hol lelünk kapcsolatokra és/vagy támogatókra. A nyári eseményeken kell elővezetni ötleteinket és eredményeinket, tanulni a többiek kreatív megnyilvánulásaiból, és általában véve megosztani és megünnepelni másokkal, kik vagyunk, és mit csinálunk. Az őszi találkozókon jön el az idő arra, hogy felismerjük a jót, amit véghezvittünk, kiegyezzünk a tévedésekkel, és segítsünk egymásnak felfedezni, milyen előrelépéseket tehetünk a jövőben.

Ha megértjük a nap körforgását, de mereven próbáljuk felhasználni, az nem válik hasznunkra, de ha rugalmasan kezeljük, az segíthet emberi energiáinkat összekapcsolni a nap energiájával, mely bolygónkon az élet forrása.

Más négy részből álló ciklusok Egy hasonló, négyfázisú körforgás megy végbe az év minden napján, az éjfél a télnek felel meg, a hajnal a tavaszhoz kapcsolódik, a dél a nyár

szakaszának rokona, a naplemente pedig az őszhöz tartozik. Minthogy a legtöbb ember éjjel alszik, és nappal dolgozik, érthető módon inkább a nappal fázisaival vagyunk nagyobb harmóniában.

Egy másik négyrészes körforgás a Holdhoz kapcsolódik. A holdciklusban az újhold felel meg a télnek, az első negyed a tavasznak, a telihold a nyárnak és a fogyó hold az ősznek. Sokkal kevésbé vagyunk összhangban a holdciklussal, mivel az emberek többsége nem művel földet a megélhetésért. Ennek eredményeképpen szakadtunk el a természettől, mely nem válik sem önmagunk, sem földgolyónk hasznára. Ha mindennapi életünkben ráhangolódunk a holdciklusra, az jótékony hatással lehet saját magunkra és környezetünkre egyaránt.

HARMADIK RÉSZ

Megtanulunk hallgatni

A LEGNAGYOBB ÖRÖM

Mindig és minden helyzetben létezik a problémáknak egy olyan megoldása, mely minden érintett személy számára elfogadható, de ezt nem lehet megtalálni mindaddig, míg nem hallgatták meg minden résztvevő véleményét és érzéseit.

Ha az embereket meghallgatják, megtisztelve és megbecsülve érzik magukat. A gondoskodást és udvariasságot kiterjeszthetik azokra az egyénekre is, akik más állásponton vannak. Igy össze lehet vetni a nézőpontok és látásmódok különféle változatait. A legjobb döntéseket azok hozzák, akik ekképpen cselekszenek.

Ha mindenki hozzájárul egy döntés meghozatalához, akkor mindenki formálja egy kicsit az események folyását, így sajátjának tekintheti a folyamatot. Részt vesz a feladatban, de nem zár ki másokat sem.

Akinek nem hallgatják meg a véleményét, és ezzel kizárják a döntéshozatalból, az úgy érzi, senki sem foglalkozik vele. Mikor a gyermekek és felnőttek kirekesztve, elhanyagolva érzik magukat, dühöngve vagy támadóan viselkednek. Bármit teszünk is az érdekükben, neheztelni fognak érte, vagy kifejezetten ellenségesen reagálnak.

Mindenki azt akarja, hogy meghallgassák, hogy töró'djenek vele, és megbecsüljék. Ezek egyetemes emberi jellemzők. Férjként vagy feleségként gondoskodásunkat és megbecsülésünket ki kell terjesztenünk partnerünkre. Szülőként gyermekünkkel szemben kell megvalósítanunk ugyanezt. Egy közösség részeként, annak minden tagjának juttatnunk kell belőle: gazdagnak, szegénynek, feketének, fehérnek, egészségesnek és fogyatékosnak egyaránt.

Thomas Jefferson állította, hogy mindenkit megilletnek bizonyos elidegeníthetetlen jogok. Mégis, a gyakorlatban néhányan közülünk nem szándékoznak megadni másoknak a legalapvetőbb jogot sem: hogy szavuk lehessen ama döntések meghozatalában, melyek befolyással vannak életükre. De még ha beleegyezünk is, hogy elmondják véleményüket, az sem jelenti azt, hogy hajlandók vagyunk meghallgatni őket. És odafigyelés nélkül mit jelent egy elmondott vélemény? Mit jelent a szólásszabadság, ha folyton fülünkre szorítjuk a tenyerünket?

Társadalmunk azt mondja, hogy mindenkinek joga van beszélni, de arra nem tud rávenni, hogy figyeljünk is másokra. Nem biztosíthatja, hogy meghalljuk, amit a többiek mondanak nekünk, vagy hogy ők odafigyeljenek a mi szavunkra. Eldönthetjük, hogy figyelünk-e vagy sem. Ez mindig is szabad választás kérdése volt.

Mások meghallgatása szeretetünk kifejezésének egy formája. És a szeretetet sosem sikerült törvényekkel szabályozni. Senkit sem vehetünk rá, hogy szeressen egy másik embert, így arra sem, hogy odafigyeljen rá.

Legtöbben azt gondoljuk, hogy hallgatjuk, aki beszél, de ez nem igaz. Az odafigyelés, ha őszintén és teljes összpontosítással végezzük, gyökeresen megváltoztatja életünket.

Hogy megtudjuk, mennyire tudunk hallgatni, tegyünk egy kísérletet. A következő félórában összpontosítsuk figyelmünket mindenre, amit csak a fülünk hall: a szél vagy eső hangjára, a számítógép vagy hűtőszekrény zúgására, a telefonban a hívó fél beszédére, feleségünk szavára, aki figyelmeztet a rokonoknak ígért vacsorára. Csupán figyeljünk minden ítélkezés nélkül. És ha bármilyen bírálat bukkan fel bennünk, jusson eszünkbe, hogy nem hallgatunk - hanem ítélkezünk.

Semmilyen módon ne válaszoljunk, kivéve a hallottak tudomásulvételét. Ha reagálunk, már nem hallgatunk többé.

Csak figyeljünk. Gyakoroljuk egy félórán keresztül. Majd végezzük egy teljes óráig. Azután hallgassunk egy egész reggelen vagy délutánon át. Meg fogunk döbbenni azon, hogy legtöbbször tulajdonképpen mennyire kevés dolgot hallunk meg.

Azt gondoljuk, halljuk a másik szavát, de nem figyelünk elég hosszan vagy elég erősen egymásra. Könnyen elterelik figyelmünket saját gondolataink vagy a környezetünkben zajló események.

Mikor ténylegesen „hallunk", olyankor elfogadást érzünk, részvétet, szeretetet, megbecsülést. Nem akarunk másokat kioktatni vagy jobbá tenni. Egyszerűen jó érzéssel tölt el, hogy az illető elég biztonságban érzi magát ahhoz, hogy őszintén feltárja nekünk gondolatait.

Mikor ténylegesen „halljuk" a másik személyt, olyankor önmagunkat halljuk. Tudjuk, hogy akár mi is lehetnénk a beszélő fél. Ez az egyenrangúság. Ez az összhang.

A hallgatás közös élmény. A mi közösségünk élménye. Legyünk őszinték. Többnyire nem alkotunk valódi közösséget másokkal.

Nem figyelünk igazán egymásra. Nem vagyunk tökéletesen jelen. Ennek tudatában választhatjuk a teljes jelenlétet. Választhatjuk az

odafigyelést. Levehetjük kezünket a fülünkről, és egymás szemébe néz-hetünk. „Hallgathatunk" a szívünkkel, és nem csupán a fülünkkel. Szeretetet és megbecsülést nyújthatunk embertársainknak.

Ha odafigyelünk másokra, hatalmas áldást ajánlunk fel. Ez nem hétköznapi vagy jelentéktelen tett, hanem a nagyszerű cél és szépség ma-gasztos cselekedete, olyan tett, mely inspiráló és felemelő. Ez az, ahogyan Jézus hallgatott, nem csupán a fülével, hanem a szívével és egész lényével.

Tehát mikor odafigyelünk másokra, hallgassunk egyetértés vagy ellenérzés nélkül, egyszerűen halljuk meg gondolataikat. Es mikor mi be-szélünk valakihez, ne azért szóljunk, hogy foglalkozzanak velünk vagy elismerjenek, hanem hogy feltárjuk, ami a szívünkben és a tudatunkban van.

A legnagyobb öröm számunkra nem az, ha egyetértésre találunk, hanem ha tapasztaljuk az őszinte és ítélkezés nélküli hallgatást és meghall-gatottságot.

FIGYELEM ES SZÁNDÉK

Ahhoz, hogy a szívünkből hallgassunk, összpontosítanunk kell arra, amit a másik mond. Nem foglalkozhatunk közben saját gondolatainkkal és érzéseinkkel. Nem lehetünk fáradtak vagy szeszélyesek. Ha figyelni akarunk valakire, ahhoz energiára és tiszta tudatra van szükségünk. Türelemmel és tisztelettel kell fogadnunk a másik személy megnyilatkozását. Mindaddig, míg tiszteletben tartjuk a beszélő személy szándékait, könnyű arra összpontosítanunk, mit mond.

De ha az illető támadóan viselkedik, és mi védekezni kezdünk, azonnal eltereló'dik a figyelmünk. Nem tudunk többé összpontosítani, mert már nem tiszteljük a szándékait. Úgy érezzük, bántani akar minket. Erre kikapcsolunk, vagy szintén támadóan reagálunk. Amint védekezni kezdünk, amint úgy látjuk mások szándékait, mint valami kevéssé tiszteletre méltó dolgot, nem vagyunk képesek többé figyelni. A párbeszéd véget ér. A kapcsolat megszakad.

A hallgatáshoz nem csupán a figyelmünkre van szükség, de a másikkal szembeni szándékaink tisztánlátására is. Ha úgy érezzük, valaki támadóan viselkedik velünk, nem kívánjuk többé hallani a szavait. Védekezni akarunk vagy visszavágni. Ilyen esetben észre kell vennünk és tudatosítanunk magunkban, mi történik. Ha úgy érezzük, valaki ellenséges velünk, butaság az összpontosítással próbálkoznunk. Mert képtelenség véghezvinni. Jobb nyíltan felhozni a problémát, és azt mondani: „Igazán szeretnék figyelni arra, amit mondasz, de érzem, hogy kikapcsol a tudatom. Rászánnánk egy percet arra, hogy megnézzük, honnan is indultunk, és hogy tényleg ide akartunk-e eljutni?"

Jobb egy kis szünetet kérni, és csak azután védekezni vagy visszavágni. Jobb visszatérni ahhoz a ponthoz, mikor még nem voltunk fáradtak, zavarodottak vagy megbántottak, mint figyelni próbálni jelen állapotunkban. A hallgatáshoz energiára és figyelemre van szükség. Fogékonyságot és együttérzést igényel a másik személy iránt. Ha ezek a minőségek nincsenek jelen a tudatunkban, felesleges minden igyekezet. Jobb, ha nem is próbálunk beszélgetni másokkal.

A párbeszéd nem jön létre magától. Jó szándékot és figyelmet igényel. Ha ezek megvannak, a párbeszéd nem egyszerűen csak működik, de szent élményt is jelent. Viszont ezen összetevők nélkül nem jöhet létre párbeszéd, és a kimondott szavakért később vezekelnünk kell.

ADJUNK ESÉLYT A BÉKÉNEK

Nem mennénk el egy csodálatos estélyre pecsétes öltözékben. Ne érkezzünk egy számunkra fontos személlyel való találkozóra fáradtan, zavarodottan vagy hátsó gondolatokkal a szándékát illetően. Ebből semmi jó sem származhat.

Készüljünk fel a találkozóra: legyünk éberek, fogékonyak a másik iránt, és legyünk tisztában saját céljainkkal. Képesnek kell lennünk rá, hogy érezzük az illető jó indítékait, és oda kell tudnunk figyelni arra, amit el akar mondani. Ezzel biztosítjuk a terepet az érzékeny, tiszteletteljes eszmecsere számára.

Mielőtt megeszünk egy finom ételt, megterítjük az asztalt. Mielőtt beszélnénk valakivel, aki fontos számunkra, ellenőrizzük energiaszintünket és tudatállapotunkat. Ha haragot vagy sértettséget helyezünk az asztalra, valószínűleg úgy állunk fel mellőle, hogy ezek az érzések még erősebbé váltak.

Nem ülünk le enni, ha már jóllakottak vagyunk. Ne üljünk a közös asztalhoz tele negatív gondolatokkal és érzésekkel. Ha így teszünk, szándékaink nem lesznek nemesek.

Ha úgy ülünk le tárgyalni, hogy tele van a fejünk ellenséges gondolatokkal, hogyan távozhatnánk onnan békésen? Ha békét akarunk teremteni, érkezzünk jó szándékkal. Beszéljünk nyugodtan. Hallgassunk békésen. Ha így teszünk, még ha nem értünk is mindenben egyet, létrejöhet a megegyezés.

Mindig tegyük fel a kérdést önmagunknak: „Mit akarok itt? Békét vagy háborút? Helyesen akarok cselekedni vagy boldog akarok lenni? Olyan megoldást keresek, mely mindkettőnk hasznára válik, vagy a saját akaratomat kívánom érvényesíteni?" És legyünk szívesek őszinték lenni önmagunkkal.

Ha azt mondjuk, békét akarunk, de valójában tele vagyunk haraggal és sértettséggel, azzal csak csökkentjük az esélyt a harmóniára. Jobb, ha felismerjük a bennünk rejtező haragot vagy megbántottságot, és meghátrálunk. Érdemesebb időt szánni ezekre a negatív érzésekre, hogy megszabaduljunk tőlük. Ha kivetettük őket magunkból, és visszaköltözött a gyengédség a szívünkbe, akkor ülhetünk vissza az asztalhoz. Akkor érkezünk úgy, hogy harmóniára vágyunk, és így adunk esélyt a békének.

AZ ENERGIA TÁNCA

Ha két ember úgy közeledik egymáshoz, hogy mindkettő gyenge és támogatásra szorul, ezért figyelemre és elismerésre vágyik, akkor az esetek nagy többségében mindkettő csalódni fog. Ez azért van, mert egyikük sincs abban a helyzetben, hogy adni tudjon. Ehhez valamelyiküknek összhangban kellene lennie önmagával. Akkor ez a megelégedettség automatikusan átárad a másik személyre is.

Ha valaki jól érzi magát, és egy másiknak arra van szüksége, hogy kissé odafigyeljenek rá, és felvidítsák, akkor létrejöhet az eredményes csereüzlet. Ilyenkor az erősebb személy segít a gyengébbnek újratöltődni energiával, aki így képes lesz megint egyenrangú félként viselkedni. Itt az egyenrangúság a kulcskérdés. Mindaddig, míg mindketten felváltva játsszák a felajánló és befogadó szerepét, nem szakad meg a megfiatalodás tánca. De ha egyikük mindig csak ad, a másik meg elfogadja, az energiaáramlás lelassul, és a szobrok táncát járják. A szerepek rögzülő sémája nem hozza meg többé azt a fajta energiaújratermelődést, melyre egy kapcsolatban szükség van.

Ha a két fél egyenrangú, akkor a kapcsolatban megvan az adás és befogadás egyensúlya. Egyik személy sem érzi úgy, hogy sokkal többet ad vagy kap. Bár pontosan értjük, hogy kapcsolatainkban mekkora jelentősége van ennek az egyensúlynak, mégsem vagyunk mindig tisztában azzal, hogyan valósíthatnánk meg.

Ahhoz, hogy partnerünkkel egyenrangúak lehessünk, mindkettőnknek egyformán kell igyekeznie szeretni önmagát. Ha partnerünknél jobban vagy kevésbé törekszünk erre, akkor vagy mi növünk túl a kapcsolaton, vagy 6. Egy viszony csak akkor működik megfelelően, ha a felek kezdetben egyenrangúak, és mindkettejüknek hasonlóan növekszik önmaga iránti felelősségtudata.

A széles körben elterjedt véleménnyel ellentétben a kapcsolatok nem azért vannak, hogy „színültig töltsék az egyéneket", akiknek attól kezdve nem feladatuk többé, hogy szeressék önmagukat. Sokkal inkább azért léteznek a kapcsolatok, hogy visszatükrözzék azokat az időszakokat, mikor elesettek vagyunk, és másoktól várjuk, hogy felvidítsanak. Ha felismerjük a tényt, hogy azért érezzük csalódottnak és elárulva magunkat, mert a másik személy nem adja meg, amire szükségünk van, akkor megtanulhatjuk, hogy nekünk kell szeretni és feltölteni magunkat ezekben a pillanatokban, így a kapcsolat segítségével öntudatra ébredhetünk.

Természetesen ezt nem mindig sikerül véghezvinni. Lesznek olyan időszakok, mikor egyikünk azt igényli, hogy a másik boldoggá tegye, vagy a

másikunknak van szüksége arra, hogy jobban szeressék. És ezekben a pillanatokban születik a harag, megbántottság, csalódás, melyet meg kell bocsátanunk, mikor mindketten újra képesek vagyunk erősíteni és meggyógyítani önmagunkat, s viszonyunk újra az egészséges mederbe terelődik. Nem szabad alábecsülnünk a kapcsolatokban megvalósuló folytonos megbocsátások hatalmas jelentőségét. Enélkül a harag sértettséggé, a fájdalom pedig a másik szavaival és tetteivel szembeni túlérzékenységgé változik. A határvonalakat a homokba húzzák, és akaratla-nul is számtalanszor áthágják mindkét részről bűnökkel és árulással. Ennek folyamán régi gyermekkori sebek szakadnak fel, és az egymás iránti bizalom súlyosan sérül, vagy akár teljesen fel is számolódik.

Megbocsátás nélkül nincs kiút a kölcsönös egymásra mutogatás lefelé vezető körforgásából. Megbocsátás híján a hibákat kőbe vésik. Senkiben sem csillapul vagy tűnik el a múltban elszenvedett fájdalom. Mint egy nehéz béklyót, minden egyes hiba terhét cipeljük magunkkal a jövő felé. Ha képet akarunk a pokolról, ez nem. rossz példa rá.

De a megbocsátás újra és újra felvisz minket a pokolból a mennyországba, a haragtól és fájdalomtól a megértéshez és felelősségvállaláshoz. A megbocsátás eltörli a tartozásokat. Tisztára törli a palatáblát, így esélyt ad az újrakezdésre.

Minden párnak számtalanszor kell újraépítenie kapcsolatát. Vállalniuk kell tévedéseiket, és tanulniuk kell belőlük.

Azok a párok, akik hibamentes kapcsolatot akarnak építeni, lehetetlen célt tűznek maguk elé. Sosem lesznek képesek elérni a kívánt tökéletességet sem egyénileg, sem partnerként. Mindig lesznek viták, széthúzások, félelmek és sérelmek. A jó viszony nem az, melyben nincsenek tévedések, hanem az, ahol a hibák teret nyitnak a fejlődésnek, megerősödésnek, kiegyenlítődésnek és megbékélésnek.

Fejlődésünket nem csupán annak alapján kell megítélnünk, hányszor vétettünk egymás ellen, hanem azon az alapon is, hogy hányszor tettük ezeket jóvá. Ha ragaszkodunk a hibák számolásához, a megbocsátás pillanatait is számolnunk kell. Egy kapcsolat nem csupán ítélkezést és lemondást hoz, hanem toleranciát és megvilágosodást is.

Minden kapcsolatunk azt várja tőlünk, hogy megtanuljuk feltétel nélkül szeretni és elfogadni önmagunkat. Úgy tűnik, mintha azt várná, hogy ilyen módon szeressük és fogadjuk el a másik személyt. De ez csak a látszat, csak egy maszk. Az álarc mögötti arc nem a partnerünké, hanem a sajátunk.

Ha megtanuljuk, hogyan gondoskodjunk önmagunkról, már nem nehéz a partnerünkról gondoskodni. Ha felismerjük, hogyan szeressük és erősítsük önmagunkat, társunk elismerése és támogatása nem terhes feladat többé. Azt

a szeretetet, amit megtanultunk megadni önmagunknak, automatikusan ajánljuk fel mindazoknak, akik belépnek energiamezünkbe. De ha megpró-báljuk másnak adni azt a szeretetet, amit előbb nem adtunk meg önmagunknak, akkor ajándékunk meglehetősen kétes értékű lesz.

Ha egy kapcsolat elején vagyunk, akkor sem mentesülünk az állandó feladattól, hogy meg kell tanulnunk szeretni és elfogadni önmagunkat minden pillanatban. Épp ellenkezőleg, ugyanazt a tanfolyamot kell elvégeznünk kicsit nehezített körülmények között. Ezúttal nem csupán azért vagyunk felelősek, hogy szeressük önmagunkat olyankor is, ha szomorúak és kétségbeesettek vagyunk, mert akkor is el kell fogadnunk önmagunkat, ha elfogytak erőtartalékaink, lehangoltak vagyunk, és partnerünk is ugyanilyen állapotban van. Ha nem sajátítottuk el az alapokat, nem várhatjuk el, hogy jeles eredménnyel végezzünk magasabb szinten.

Ez nem jelenti azt, hogy meg kell világosodnunk ahhoz, hogy bármilyen reményünk lehessen boldog kapcsolat kialakítására. Azt jelenti, hogy fel kell adnunk a romantikus mítoszt, miszerint társsal élni valahogy „könnyebb" vagy „sokkal nagyszerűbb", mint egyedül. Erről szó sincs! Vagy ha mégis könnyebb, egyúttal nehezebb is. És hajóval nagyszerűbb, akkor egyúttal jóval több gonddal is jár.

Ha feladjuk a romantikus ábrándképet, akkor el tudjuk fogadni a nehézséget is a könnyebbség mellett, a fájdalmat az öröm mellett, a sötét-séget a fény oldalán. A kapcsolatok a tanulás eszközei. Elmélyítik utazásunkat minden értelemben. Sokkal megrendítőbbé, szívbemarkolóbbá, mámorítóbbá teszik.

De amit a kapcsolatok révén elsajátítunk, az ugyanaz a lecke, mint amivel magányos utunk során találkozunk. Arról szól, hogy tévedéseinket meg kell tudnunk bocsátani önmagunknak, szeretnünk kell magunkat akkor is, ha úgy érezzük, nem vagyunk méltók rá, és meg kell tudnunk adni önmagunknak a szükséges energiát és figyelmet, ha úgy érezzük, fizikailag vagy érzelmileg kimerültünk. Nem várhatunk arra, hogy valaki más majd megteszi ezt helyettünk. És az sem feladatunk, hogy mi végezzük el mindezt partnerünk helyett, ha o képtelennek érzi rá magát. Magunknak kell megtennünk önmagunkért, ha elesettek vagyunk. És saját magunkért akkor is, ha partnerünk van nehéz helyzetben.

És ha mindezt elvégeztük, marad feleslegünk, amit társunknak ajánlhatunk fel. Ha megtanultunk táncra kelni saját árnyékunkkal, már táncolhatunk partnerünkkel vagy az ő árnyékával is anélkül, hogy megbotlanánk a saját lábunkban.

Bármilyen táncot kell is járnunk - nem számít, milyen trükkös lépéseket kell tennünk -, biztosak lehetünk abban, hogy lényünkhöz tartozó

felelősségünk sosem ruházódik át másra. Ha mások kérnek táncra, önmagunkkal pörgünk gyorsabban. Ha feltűnik valaki az életünkben, önmagunk iránti felelősségünk erősödik.

ÖNMAGUNK ÉS A MÁSIK

Meglehetősen sok vitát kiváltó kifejezések ezek: önmagunk és a másik. A „másik" szó már önmagában kérdéses. Mi az a másik? A másik nem ön-maga? Talán nem mi vagyunk, de valaki más önmaga? És hogyan különbözhet valaki más önmaga saját magunktól?

Az igazság az, hogy nem különbözik. Mindenki ugyanaz legbelül. Személyiségünk eltérő, de önmagunk, lényünk magja megegyezik. És

emiatt lényegünket tekintve egyenrangúak vagyunk. A személyiség szintjén nem vagyunk egyenrangúak, sem ugyanazok.

Ha mint másikat tekintjük a körülöttünk élőket, akkor a különbözőségeket hangsúlyozzuk, az egyenlőtlenségeket, melyeket felismerni vélünk.

Lényegünket tekintve egyenrangúak vagyunk, és a nyelv, melyen megszólítjuk a többi embert, az a szeretet, tisztelet, elfogadás, hála nyelve. Ettől a nyelvtől válunk kedvessé számukra, és valószínűleg ők is hasonló módon fordulnak hozzánk.

Akit másnak látunk, az jobb vagy rosszabb nálunk. Soványabb vagy kövérebb, gazdagabb vagy szegényebb, intelligensebb vagy butább. Akit másnak látunk, az nem egyenrangú fél. És a nyelv, amin megszólítjuk, pozitív vagy negatív ítélettel terhes. Ez a nyelv dicsér vagy bírál. Ami az illetőnek vagy tetszik, vagy nem. De ettől nem leszünk kedvesek a szemében, és a válaszában ő is bírálni fog minket.

Minden párbeszéd valamilyen célzattal jön létre. És ez a cél megmutatkozik a megszólításban. Ha valakinek a belső énjéhez szólunk, egyenrangúságot és közösséget keresünk. Ha a személyiségéhez beszélünk, bizonyosfajta egyenlőtlenséget és válaszfalakat látunk.

Mi a célunk? Hogyan szólítunk meg valakit: mint önmagát vagy mint a másikat? Mint egyenrangú vagy mint nem egyenlő felet? Mint barátot vagy ellenséget?

Nem igazán az számít, mennyit mondunk el, sokkal inkább az, hogyan. Milyen hanghordozással? Durván, bírálattal, gyengéden vagy elfo-gadóan? Milyen a tudatállapotunk? Nyugodtak vagyunk vagy zaklatottak? Milyen energia és szándék bújik meg a szavaink mögött? Ha ezzel tisztában vagyunk, mindent tudunk, amire a párbeszédhez szükségünk van. Tudjuk, hogy áldást osztunk vagy éppen háborút szítunk. És a többiek is tudják.

Akihez beszélünk, érzi, hogy a másikként, nem önmagaként szólítjuk meg. És azt is tudja, hogy ilyenkor nagyon kicsi a valószínűsége, hogy

kielégítő társalgást fogunk folytatni. Tehát a lehető leggyorsabban menekülni próbál. Kitér az energia elől, és inkább sétál egyet. Vagy ha nincs más választása, értésünkre adja, hogy nem tetszik neki, ahová a párbeszédünk halad, és jobban szeretné valamikor máskor folytatni, olyan-kor, ha mindketten jobban oda tudunk figyelni egymásra.

Mindenki arra vágyik, hogy önmagaként szólítsák meg, ne a másikként. És ezt úgy kívánja elérni, hogy önmagaként beszél hozzánk. Kedves velünk, még akkor is, ha mi nem vagyunk kedvesek vele. Határozott, és tisztán tudja, mit akar, de gyengéd és szeretetteljes. Tudja, hogy valódi önmagunk ott rejtezik belül, és ahhoz kíván szólni. Nem kezel másikként csak azért, mert mi úgy szóltunk hozzá.

Aki valódi lényegünket szólítja meg, saját belsejéből szól. Minden igazával és erejével. Önmaga marad. Ha a másikként beszél hozzánk, elveszíti önmagát. Elhagyja belső lényegét, erejét, teljességét.

Ahogyan szólunk másokhoz, azzal meghatározzuk kilétünket is. Ha a másikként beszélünk valakihez, mi is csak egy másik leszünk. Ha belső lényegéhez szólunk, mi is valódi önmagunk leszünk. Megválaszthatjuk, kik legyünk.

Képtelenség, hogy önmagunk legyünk, mégis rosszul bánjunk valakivel. Ha nem vagyunk jók másokkal, feladjuk önmagunkat. Alénünket mutatjuk, a személyiségünket, egy illúziót. Valaki másnak tettetjük magunkat. Aki válaszol, szintén színlelhet, álarcot vehet fel, vagy maradhat az, aki valójában. Ha önmaga marad, válasza elfogadást és szeretetet sugall. Gyengéd és kedves velünk, még akkor is, ha mi nem viselkedünk szépen vele. Ha megmarad valódi lényegénél, akkor a mi valódi lényegünkkel kerül kapcsolatba, és felajánlja mindkettőnknek a lehetőséget, hogy levessük félelem szülte álarcunkat.

Önmagunk vagyunk vagy csak valaki más? Ezt a kérdést kell feltennünk az együtt töltött idő minden pillanatában. A kérdésre adott válasz azt is megmondja, hol vagyunk. Valódi vagy ál önmagunkban.

Aki a másikként lát minket, önmagához képest is csupán egy másikká válik. Belül meghasonlik. Teljessége megbomlik. Ha önmagunkat látja bennünk, belső meghasonlása szűnni kezd, és visszanyeri teljességét. Bonyolult az összefüggés aközött, hogyan nézünk másokat és hogyan önmagunkat. Létezik olyan, hogy önmagunk és a másik? Nem, vagy csak önmagunk van, vagy csak a másik. A kettő kizárja egymást. Ha belső lényegünk jelen van, senki sem a másik. Ha mások vannak, nincs jelen a valódi önmagunk.

A választás egyszerű és kizárólagos. És választanunk kell az együtt töltött idő minden egyes pillanatában.

ÖNMAGUNK A TÖKÉLETESSÉG

Ha önmagunk vagyunk, nem lehetünk semmi más. Valódi lényegünk oszthatatlan. Elidegenít-hetetlenül teljes és kerek egész.

Csak ha hátrahagyjuk valódi önmagunkat, akkor tapasztaljuk az elkülönülést, felosztódást, versengést, töredezettséget. De „önmagunk hát-rahagyása" csupán illúzió. Ha önmagunk vagyunk, hogyan is hagyhatnánk azt el? Ez természetesen lehetetlen. Csupán színlelhetjük, hogy elhagytuk. És ebben a színlelésben rejlik a „másik" élménye.

Ha ezt nem próbálhatnánk ki - a lényeg elhagyásának színlelését -, honnan tudhatnánk, ki és mi vagyunk valójában? Csupán ha valami mást színlelünk, akkor tudhatjuk meg, mit is jelent önmagunk lenni.

Igy tehát a „másik" csupán tudatunk szüleménye. Valójában nem létezik a másik. Csak önnön lényegünk van. Valójában nincs elkülönültség, hiszen csak egység van. Valójában nincs fájdalom, csak határtalan öröm. De ahhoz, hogy tudjuk,

mit jelent a határtalan öröm, ismernünk kell a fájdalmat. Hogy tudjuk, mit jelent az egység, ismernünk kell az elkülönülést. Önmagunk megértéséhez tudnunk kell, mi az a másik. Erről szól tudatunk utazása.

De mikor ez az utazás véget ér, hazatérünk. Ha tudjuk, hogy a másik csupán önmagunk álöl-tözetben, nem látjuk többé másnak. Ha nem látjuk többé másnak, akkor már nem hagyjuk el valódi lényegünket. Nem indulunk el többé otthonról.

Felébredünk. Tudjuk, kik vagyunk. A külső események és környezetünk nem változik meg, de hozzájuk való viszonyunk gyökeresen átalakul. Most már nem találkozhatunk semmi olyasmivel, mely nem a mi részünk. Mindenki, aki jön vagy megy, önmaga. Bármi történik, az mind a valódi lényeg játéka.

A TÖKÉLETESSÉG PILLANATA

A tökéletesség pillanatában nem lehet tévedni, hibát találni, nincs képmutatás. Az eksztatikus pillanatban minden elfogadható úgy, ahogy van. Az emberek szeretetre méltók jelen állapotukban. Semmin és senkin nem kell javítani. Nincs többé ítélkezés. Nem hiányzik semmi. Nem látunk problémákat.

A tökéletesség lehetséges akár ebben a pillanatban vagy bármikor máskor is. De nem élhetjük meg, ha hibákat keresünk magunkban vagy másokban. Nem élhetjük át, ha azt látjuk, hogy valami rossz, valamit jobbá kell tenni vagy megváltoztatni. A tökéletesség csak akkor következik be, ha önmagunk és mások iránti bírálataink szertefoszlanak, ha eljutunk belső lényegünkig, mely békét jelent, és azt, hogy elfogadjuk, bármit hoz az élet.

A határtalanul boldog élet egyetlen akadálya saját tudatunkban rejtezik. Gondolkodás- és szemléletmódunk határozza meg, hogy vidámak vagyunk-e vagy szomorúak, elégedettek vagy elégedetlenek. Az öröm, boldogság, béke egyáltalán nem a külvilág függvénye. Mindenkor egyedül tudatunk tartalma befolyásolja ezeket az érzéseket. Ha fel tudunk hagyni azzal, hogy folyton a hiányt látjuk, hibákat keresünk, próbálunk javítani a dolgokon, akkor kapcsolatba kerülünk a tökéletes élet energiáival, melyek bennünk áramlanak.

Ha úgy érezzük, igazságtalanul bánnak velünk, nem lesz részünk a tökéletességben. Ha régi sérelmeinken rágódunk, nem fogjuk erősnek és teljesnek érezni magunkat. Még ha úgy gondoljuk, hogy igazságtalanul viselkedtek velünk, akkor is felfoghatjuk ezt olyan módon, hogy továbbra is jó véleménnyel maradjunk önmagunkról. És ha jól érezzük magunkat a bő-rünkben, nem fogunk a régi sérelmeken bánkódni.

De beszéljünk világosan: szeretni önmagunkat, az teljes munkaidőt követel. Nem ragaszkodni a régi fájdalmakhoz, nem a hiányt látni, nem próbálni javítani másokon és önmagunkon - ez folyamatos gyakorlást igényel. Minden időnket és figyelmünket leköti. Amint nem figyelünk többé, és elkezdjük sajnálni magunkat, a pillanat már elveszítette tökéletességét.

Ezért kéri tőlünk minden spirituális tanító azt, hogy „ébredjünk fel", és „összpontosítsunk". Azt kérik, figyeljük saját gondolatainkat és az azokhoz kapcsolódó érzéseinket, hogy láthassuk, hogyan befolyásolják élményeinket. Arra szólítanak fel, kerüljünk összhangba saját kreatív világunkkal, mely mindenkinek egyedi sajátja.

Tudatunkban és szívünkben felépítünk egy világot. Gondolataink és érzéseink határozzák meg élményeinket. Ha pozitívan látjuk a világot, az

azért van, mert bizonyos gondolatokat gondolunk, és bizonyos érzéseket érzünk. Ha negatívan látjuk, akkor másfajta gondolataink és érzéseink vannak. Nincs ebben semmi titokzatos. Meglehetősen gépies az egész.

De minthogy nem mindig vagyunk tudatában annak, mit gondolunk és érzünk, néha elfelejtjük, hogy mi befolyásoljuk saját élményeinket. És elkezdünk hinni benne, hogy a külvilág eseményei határozzák meg életünket. Megpróbáljuk megváltoztatni ezeket a külső eseményeket és körülményeket, mert úgy véljük, azok boldogtalanságunk okozói. De természetesen ez képtelenség. Boldogságunk forrása gondolatainkban és érzéseinkben található. És - őszintén szólva - nem tudjuk, mik azok.

Tehát a spirituális gyakorlatok első lépése az egyszerű „tudatosság". Hangolódjunk rá gondolatainkra és érzéseinkre. Figyeljük őket. Legyünk jelen. Ismerjük meg tudatunk tartalmát: félelmeinket, feltevéseinket/meggyőződésünket és érzelmi reakcióinkat. Az első lépés, hogy figyelmünket a külvilágtól saját egyéni élményeink felé fordítjuk.

Ez nem jelenti azt, hogy figyelmünk sosem tér vissza többé, hogy olyanok leszünk, mint egy zombi, aki egy barlangban meditál a Himaláján. Figyelmünk visszatérhet majd, ha már teljesen megismertük saját egyéni világunkat. Amint megtanultuk, hogyan teremtsünk boldogságot vagy szenvedést tudatunkban/szívünkben, attól kezdve hasznosak lehetünk a világban. Segíthetünk a többieknek felismerni, ha jelentős változtatásokra van szükségük. De mindezt nem tudjuk megtenni mindaddig, míg életünket a mások gondolataira és érzéseire adott válaszolással töltjük. Nem segíthetünk másokon, míg nem tanulunk meg önmagunkon segíteni.

A tudatosság az első lépés. És egyben az utolsó is. Lehet, hogy vannak közben más lépések is, de lehet, hogy nincsenek. Tehetünk váratlan cse-lekedeteket a jelenben. Vagy elkerülhetünk olyan tetteket, melyek szenvedéshez és függőséghez vezethetnek. De mindig visszatérünk a tudatossághoz, mert abban rejlik a tökéletesség.

Gondolataink és érzéseink egyszerű tudatosítása minden pillanatban. Ennyi az egész. ítélkezés nélkül gondolkodni és érezni. Nem próbálni javítani a dolgokon. Csupán gondolataink és érzéseink egyszerű tudatosítása, emelkedés és süllyedés, akár a hullámok a parton. A megfigyelő önmagára tekint. Elfogadja önmagát. Nyitott szívvel, éber szemmel. Mélyre szívja a levegőt, hosszan fújja ki. Az extázis pillanata. Örökké.

Rálelhetünk, ha szükségünk van rá. Ne felejtsük el: minden úgy van jól, ahogyan van. Minden gondolatunk megbocsátást nyert már. Csak lélegezzünk. Szeressük önmagunkat. Szeressük és fogadjuk el minden pillanatban. Minden más elrendeződik magától.

NEGYEDIK RÉSZ

Az ébredés angyali éneke

A SZIVÁRVÁNYBÖLCSŐ

Ha boldogok lehetünk akár most azonnal, miért halogatjuk? Hogyan tudjuk elodázni a határtalan öröm érzékelését, ha elérhető közelségben van? Mi a fontosabb? Van, ami inkább elsőséget élvez?

Ha boldogok vagyunk, egész életünk fénybe borul. Ha boldogok vagyunk, fényünk átárad a körülöttünk élőkre is. Jelenlétünkben az ítélkezés és a bírálat sötétjében bolyongó emberek hirtelen meglátják a világosságot, amely bennünk ragyog.

A boldogság Isten ajándéka. A mindent átfogó szeretet tevékeny alkotóeleme.

Ha ajándékozni vágyunk, akár az Isten, meg kell találnunk a tudatunkban és szívünkben megbúvó fényt. Erezzük a hőt, mely szívünk központjába hatol, mikor lélegzünk, és szeretettel figyeljük az élményt. Erezzük a tüzet a szívünkben, melyet hálánk gyújtott, s azt, hogy elfogadjuk az életet olyannak, amilyen. Erezzük a bensőnkből áradó melegséget és szeretetet, mikor elfogadjuk a körülöttünk élő embereket úgy, ahogyan vannak. Ez mind megvalósítható itt és most.

Mi vagyunk a fény a világban, de nem tudunk róla. Azért nem, mert még nem néztünk elég erősen szívünk mélyére.

Tegyük meg most. Szánjunk rá egy percet, hogy lássuk, kik vagyunk valójában.

Ne igazodjunk többé a világhoz. Kövessük a fényt, mely szívünkben táncol. És szemünk szikrázni fog, mikor mások már elveszítik a reményt.

És ha az ég sötét lesz keleten, mi rámutatunk a sugarakra, melyek már közelednek a nyugati ég nehéz felhőn átszivárogva. S mikor az emberek megfordulnak, látni fognak valami újat és izgalmasat az égen, keleten: színes fényoszlopokat, melyek átívelnek a kékesfekete felhőkön. Váratlanul és ragyogva.

Ha látjuk bensőnkben a fényt, a világosság eljön a világba. Mert boldogok vagyunk a jelen pillanatban, szívünk melege szárnyra kap. Senki sem zárkózhat el szeretetünk, gondoskodásunk, figyelmünk elől.

Ülünk otthon, lélegzünk, s a világot elárasztja a fény. Sötétbordó, lila és vörös hasít bele a fekete felhőkbe, a fény karja elér a látóhatár egyik szélétől a másikig. Ez a szivárvány. A boldogság egyszerű éneke az egyik ember szívéből a másik felé. Lássunk neki most.

A szivárvány nem lesz itt holnap, de már tizenöt perc múlva sem. A világ szépsége észrevétlenül illan el, ha most nem nyúlunk felé. Semmi sem

fontosabb annál, hogy kinyissuk a szemünket és szívünket most azonnal. Vegyünk egy mély lélegzetet, és kezdjük. A bölcsőt elárasztja a fény, és

valaki énekel. Már halljuk is. Ugye halljuk?

„Csitt, kicsim, ne sírj. Ideje felébredni, kedvesem. Ideje felébredni és meglátni a szivárványlovacskákat, amint szaladnak az esőben: a zöld levelek citrom- és narancsszínbe fordulnak.

Elhozta az öszt a szél és az eső, és tovaszáll mind a bánatunk. Engedd útjára, kicsim, hadd szálljon tova, akár a fák levelei és a szivárvány színei az ablak előtt.

Ébredj, kedvesem. Ideje felkelni és meglátni mind a gyönyörű kis lovakat. Már régen itt voltak, míg te aludtál. Ne aludj tovább. Már kopogtat a szivárvány az ajtón, és a levelek lebegve táncolnak az ablak előtt. Ne aludj tovább, egy angyalka kopogtat az ajtón, szivárványmadárkával és éneklő kígyóval kéri, hogy ébredj fel. És a nap lenyugszik

a város nyugati oldalán, így nincs sok idő, hogy felébredj, kicsim, hát ébredj, ébredj, ébredj."

SZÁRNYAINK MEGTALÁLÁSA

A felébredés azt jelenti, hogy megtanulunk figyelni. Azt jelenti, hogy jelen vagyunk érzelmeinkben, és a tudatunk éber. Hogy nem veszünk el gondolatainkban - nem kalandozunk el, nincsenek rögeszméink -, nem veszünk el szívünk ösvényein - nem válunk túlérzékennyé, sem fásulttá. Azt jelenti, hogy összeszedettek, kiegyensúlyozottak vagyunk, gyökereink vannak, de mindamellett rugalmasak is, akár a fa, mely hajladozik a szélben.

Az életünk jobb és rosszabb időszakain higgadtan és méltósággal haladunk át. Ünnepelve az új leveleket és az életerő dalát, majd a színek robbanását, a gyümölcsérést és az elmúlást, az épet és a töröttet, a szél lökdösődő játékát. Az életben mindennek megvannak az évszakai. Ez alól a szív és a tudat sem kivétel.

Nem állíthatjuk meg az évszakok váltakozását. Nem akadályozhatjuk meg, hogy megöregedjünk, hogy szembe kelljen néznünk saját halálunkkal, a végső lemondással. A legnagyobb tisztelettel ellenkezve Dylan Thomasszal, ne „Dúlj-fúlj, ha megszakad a napvilág"/ távozzunk békésen, ahogyan a levél himbálózik a szélben, bizalommal a föld iránt, mely táplálta a gyökerektől, az ágakon keresztül, a lehullásig. A létezés talajában lehorgonyozva, minden virágunk - bármennyire zabolátlan vagy nagyszerű is - visszatérhet a földbe gyanakvás és bizalmatlanság nélkül. Ha e pillanatban megpihenünk Istenben, miért tennénk ugyanezt utolsó leheletünkkel? Ha bízunk az életünkben, miért ne bíznánk a halálunkban?

Csak ha nem élveztük ki az életet, akkor szörnyű a halál. Itt az idő mindannyiunk számára, hogy végre elkezdjük élvezni az életet. Hogy meglássuk azt a lenyűgöző szépséget, mely körülvesz minket. Hogy felépítsük önmagunkban és másokban a hitet, mely beérleli gyümölcseinket. És képessé tesz arra is, hogy teljesen lemondjunk róluk, bízva nem csupán abban, amit kaptunk, de abban is, amit adtunk. Ha elengedjük, minden megy majd magától, bár tudjuk, hogy nem tökéletes, mégis a legtöbb, amit tehe-tünk. És tudjuk azt is, hogy ez pontosan elegendő". Mindig is elegendő lesz.

Isten nem kívánja tőlünk, hogy tökéletesek legyünk. Nem kívánja, hogy tévedhetetlenek legyünk. Csupán azt kéri, hogy tanuljuk meg elfogadni a szeretetet, mely számunkra adatott, és találjuk meg a módját, hogyan juttathatunk belőle másoknak. Azt szeretné, hogy fogadjuk el, s akkor talán lesz mit adnunk, s azt szeretné, hogy adjunk, s akkor talán képesek leszünk újra kapni, ezúttal sokkal őszintébben. Azt kívánja, hogy teljes kört írjunk le. Hogy folyton edzésben tartsuk szívünk izmait.

Egyes dolgok sok időt igényelnek. Megtanulni adni és kapni, elhúzódhat egy darabig. De megtörténhet azonnal is. Nem számít, mennyi időt vesz igénybe, az áttörés pillanata mindig ugyanolyan. Ahol hiányzott a bizalom, ott megjelenik. Az ág végén rázkódó levél számára megkezdődik az elszakadás folyamata. Az önmagunk és mások iránti bizalom tánca.

Nincs abban semmi rossz, ha időre van szükségünk ehhez. Nincs semmi baj a készülődéssel sem. De ha minden időnket készülődéssel töltjük, nem tanulunk meg hinni. Nem jövünk rá, hogy kockáztathatunk sikerrel, hogy cselekedhetünk jóhiszeműen anélkül, hogy ismernénk tettünk végkifejletét.

Az adás és kapás minden őszinte megnyilvánulásában ott rejlik a bizalom. A kockázat. Az érzés, hogy valaki még nem készült fel, és talán soha nem is fog. De ez az érzés ne riasszon vissza. Félhetünk és elbizonytalanodhatunk, mielőtt mozdulnánk, hogy adjunk vagy elfogadjunk. De végül kénytelenek vagyunk megtenni. Bíznunk kell, még akkor is, ha félünk, akkor is, ha úgy érezzük, el fogunk bukni. Meg kell tennünk, mert ez az, amit mindegyikünknek meg kell tennie egyszer.

Ahogyan a fák sem kerülhetik el, hogy leveleket növesszenek, majd elengedjék azokat, nekünk is magunkhoz kell szorítanunk, amit adni tudunk, majd fel kell ajánlanunk a világnak feltétel nélkül. Ez a feladatunk. Ilyen egyszerű. Meg is kell tartanunk ilyen egyszerűnek. Hagyjuk, hogy annyi ideig tartson, ameddig csak kell. Készülődjünk annyit, amennyire szük-ségünk van, de azt se felejtsük el, hogy a felajánlás és elfogadás pillanata most van itt. Ha most nem tesszük meg, ebben a pillanatban, talán soha nem is fogjuk.

Néha a legnagyobb emberek egyedül érkeznek. Az isteni hírnökök. Azt mondják: „Minden rendben. Meg tudod csinálni." Segítenek túljutni félelmeinken. És bármilyen eredmény születik is, azt mondják: „Nagyszerű. Pontosan erre volt szükség. Most már menni fog a dolog."

Ha van egy ilyen angyal az életünkben, akkor igazán hálásak lehetünk. De néha csak várjuk a hírnököt, aki sosem jön el. Azt akarjuk, hogy valaki mondja azt, minden rendben van, hogy amit adni tudunk, az éppen úgy jó, ahogy van. De a csendes és kényelmetlen várakozás alatt megtanuljuk ezt az igazságot önmagunknak elmondani. És ha ez megtörténik, még sokkal több lesz, amit adni tudunk.

Ha van őrzőangyalunk, szerencsések vagyunk. De ha nincs, kétszer olyan áldottak vagyunk. Amit nem kaptunk meg, azzá magunknak kell válnunk.

Jobb megszerezni saját szárnyainkat, mint valaki máséhoz tartozni. Magányos utat jelent, míg megtanuljuk, hogyan adjuk meg

önmagunknak azt a szeretetet, amit másoktól remélünk. De ha egyszer felis-

mertük, hogyan kell csinálni, azt a szeretetet sosem vehetik el tőlünk. Az olyan ajándék, mely szüntelen körforgásban van.

Ez Isten legnagyobb ajándéka. Nem tartunk rá igényt? Azt gondoltuk, majd az iskolában megtanítják, kit szeressünk és mikor.

De a kurzusnak, ahová beiratkoztunk, más volt a tananyaga. Az angyaliskolába jártunk. Mesterfokozatra. Oda, ahol megkaptuk az egyetlen ajándékot, amit nem vehetnek el tőlünk. Az örök élet és örök szeretet ajándékát.

Amint megtanultuk szeretni önmagunkat minden fékezhetetlenségünkkel és bonyolultságunkkal, minden ellentmondásunkkal, bizonytalanságunkkal, önáltatásunkkal együtt, amint megtanultuk szeretni tudatunk sötét oldalát, rejtett holdarcát - a haragot és szomorúságot, az önkritikát és az erőtlenség érzését -, levizsgáztunk a tananyag legnehezebb részéből. A lecke maradéka itt már könnyű lesz. Gyakorolnunk kell, amit elsajátítottunk. Átadni az ajándékunkat másoknak. Szeretni őket akkor is, ha ellenségesek velünk. Megmondani nekik, hogy „meg tudod csinálni", ha félelemtől és önbizalomhiánytól reszketnek. Emlékeztetni őket, hogy minden, ami történik, elfogadható. Minden működik.

Másképpen szólva, elkezdtük angyal-inaséveinket. Már itt, a Földön, ebben a testben. Nem " olyan, mint egy utazás? Mostantól, ha az emberek isteni beavatkozásért esedeznek, MI bukkanunk fel az életükben. Nem, nem Jimmy Ste-wart mennyei barátja. Mi. A gyakorló angyalok.

Ne felejtsük el: mi vagyunk a fény a világban! És most már tudjuk is magunkról. Ünnepeljünk! Megszereztük szárnyainkat!

A TÁRGYHOZ TARTOZÓ ÉDESVÍZ-KIADVÁNYOK EASWARAN, Eknath: Benső harang, 1997 GIBRAN, Kahlil: A Próféta, 1994 GIBRAN, Kahlil: A mester szavai, 1997 JAMPOLSKY, Gerald G.: A szeretet tanítása, 1995 JAMPOLSKY, Gerald G.: Szeretet: a félelem elengedése, 2000 MÜLLER Péter: Kígyó és kereszt, 1994 MÜLLER Péter: Lomb és gyökér, 1994 MÜLLER Péter: Benső mosoly I-II, 1996 MÜLLER Péter: Boldogság, 1997 THEODOR: Imakönyv ateistáknak, 1999 WALSCH, Neale Donald: Beszélgetések Istennel I, 1997 WALSCH, Neale Donald: Beszélgetések Istennel II, 1998 WALSCH, Neale Donald: Beszélgetések Istennel III, 1999 WALSCH, Neale Donald: A kapcsolatokról, 2000 WALSCH, Neale Donald: A holisztikus életről., 2000 WALSCH, Neale Donald: A gazdagságról, 2000 WILDE, Stuart: Az élet nem küzdelem, 1995 WILDE, Stuart: Csodák pedig vannak, 1995 WILDE, Stuart: A csend hatalma - Erő, 1998