tankonyvtar.hu · Web view1850 Az 1830-as évektől kezdődő horvát nemzeti mozgalomban résztvevő boszniai horvátok Bosanski prijatelj (Bosnyák Barát) címmel folyóiratot

História 1995-01

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1995-01Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Elherdált évtized? ................................................................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 4

1. A középkori Bosznia ............................................................................................................... 42. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. ....................................................................................................................................................... 131. Bíborbanszületett Konstantin (905-959) .............................................................................. 13

4. ....................................................................................................................................................... 141. Az iszlám északkeleti védõbástyája ..................................................................................... 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 211. Szarajevó leírása Evlia Cselebitõl (1660) ............................................................................ 21

6. ....................................................................................................................................................... 231. A nemzeti megújulás kora .................................................................................................... 232. Képek ................................................................................................................................... 25

7. ....................................................................................................................................................... 271. Nemzeti mozgalmak Boszniában ......................................................................................... 27

8. ....................................................................................................................................................... 291. Okkupációannexió, 18781908� � .............................................................................................. 292. Képek ................................................................................................................................... 32

9. ....................................................................................................................................................... 401. A keleti válság az 1870-es években� � ...................................................................................... 40

10. ..................................................................................................................................................... 411. Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában, 1918-91 ............................................................... 412. Képek ................................................................................................................................... 44

11. ...................................................................................................................................................... 471. Misszionáriusok Magyarországon ........................................................................................ 472. Képek ................................................................................................................................... 49

12. ..................................................................................................................................................... 571. A diktátor és a nemzeti történelem ....................................................................................... 572. Képek ................................................................................................................................... 58

13. ..................................................................................................................................................... 611. Népies-urbánus ellentétekrõl, Kádár Jánosról. Két beszélgetés Aczél Györggyel, 1983, 1991 612. Képek ................................................................................................................................... 64

14. ..................................................................................................................................................... 681. Víg élet a Duna jegén ........................................................................................................... 682. Képek ................................................................................................................................... 69

15. ..................................................................................................................................................... 711. Magyarok képe külföldön .................................................................................................... 71

16. ..................................................................................................................................................... 721. Esküvõ, 1942 ........................................................................................................................ 72

17. ..................................................................................................................................................... 731. Bajcsy-Zsilinszky pályaképe ................................................................................................ 732. Képek ................................................................................................................................... 75


1. Elherdált évtized?GLATZ Ferenc

Elherdált évtized?

Öt éve történt. Évfordulók.

1989. máj.–jún. a Nagymaros–Bős-építkezés leállítása. – Azután június 16. – Nagy Imre és társainak, a sztálinizmus áldozatainak újratemetése. Szeptember 10. – a keletnémet menekültek kiengedésének bejelentése. Majd a 4. Köztársaság kikiáltása október 23-án (a felkelés évfordulóján) és így tovább és így tovább...

Számvetések... Új választás ez év májusában; új erők benyomulása (visszanyomulása) a politizáló és értelmiségi elit soraiba. – Itt fenn a hegyen megkésett az ősz. A szobában a jövő évi tervek zsebben meggyűrődött vázlatcédulái hevernek. Asztalon, ágy mellett. Ma van a „4 igen” évfordulója. Ötödik ez is, még sincs ünneplés. És nyár óta elmaradnak a vezércikkek. Nem időhiány miatt. Az elmúlt öt esztendő újragondolásai elakadtak?

Számvetések... Talán túl nagyok voltak a hegymozgások, s túl kicsinyek a megszületett egerek? Ahogy szomszédaim mondják? Egyszerű, kétkezi munkásemberek. Sokat várók, kétszer is az újra – ha nem is ugyanazon pártra – szavazók. Az újra, ami megindult valamikor. De mikor? ’53-ban, ’56-ban, ’89-ben, ’90-ben, vagy éppen ’45-ben? ’89-ben, így ők. Maradjunk ennél. Erre még emlékeznek.

De azután mindezekből mi lett?

*

Emlékképek, naplófeljegyzésekbe szorult adatsorok.

Nagymaros, Bős. Lelkes rendszerváltó tüntetések. Tacepaók, a monumentális beruházások, természetátalakítások szimbóluma, az erőműépítés ellen. – Elbizonytalanított „vizes” szakemberek, akik évtizedek tapasztalatát, nemzetközi példák erejét vetik harcba az építkezés szükségességének védelmében. Isten tudja, honnét előkerülő ellenszakértők: lelkes, kreatív szónokok, debattőrök. Akik valami forradalmi történetszemlélet neveltjeiként keresik a szent célt. S most nem a Bastille lerombolása, nem Táncsics börtönének megnyitása, a jobbágykötelek lepattintása jutott, hanem egy erőmű. Ügyesebbek a tömegkommunikációs vitákban, mint amazok, a mérnökök. Szent céljaink: az emberi környezet védelme a technokrata erőszak ellen, szent célunk: a megalomániás diktatúra végleges elsöprése. Politikai szempontok, indulatok.

Azután elkövetkezett a bódító lakoma után a másnaposság, s a kérdések: vajon jó helyre találtak-e a politikai lelkesedés robbanószerkezetéből szétröpült aknák? Vajon nem a szakszerű – a közösség hosszú távú céljait, a hosszú távú érdekeket szolgáló – érveket söpörtük le a viták asztaláról? S most meakulpázhatunk rendre, hangoztatva jó szándékunkat, ami – tudjuk nem mentség. 1989 eufóriáját újraélni tragikomikus volna ma, amikor vízköbméterek millióiról, gát- és erőműrendszerek működési rendjéről, egy jól működő szakapparátus presztízsének szétveréséről beszélnek forrásaink. A történeti számvetésnél nem mérce a fiatalos hév diktálta lelkesedés, netán „belvárosi mucsaiságunk”. Mert ilyen is van...

Nagy Imre újratemetése. A kormány adja a biztosítást. Tárgyalások a családdal, ellenzékkel. Megegyezések. Az uralkodó párt vezetése csak részben tudja, mi történik. Tudomásunk szerint nincs teljesen informálva (talán majd utólag „kiderül”: a titokzatoskodási játékban mégis ők voltak a jobbak, s titokban „informálódtak”). Azután egy mások által ösztönzött hang az „agyagbadöngölés”-ről. Egyes irányzatok föld alá szorításáról. S a tűzre, forradalmi tettekre vágyó, lobbanni kívánó közhangulatban lángot vet a szikra.

Nemes szándék: eltörölni mindent, ami lehetővé tenné a diktatúra visszatérését. Az adminisztráció vezetésének, a féllegális politikai erőknek vágya egybeesett. A „döngölés”-t a költői ifjúi hév egyszerű szimbólum-túlzásának tekintettük. A történelemből oly jól ismert jelenségnek.

S ki törődött a szürke tényekkel? Ki figyelt arra, hogy a visszahúzó erők esetleges mozgalmát egy, az adminisztráció adta átlag-biztosítás is visszafoghatta. Ha még egyáltalán lett volna erejük. (Talán utólag kiderül, volt ilyen szervezett szándék és erő még ... Források kérdése.) De megkezdődött valami: a radikális agyagbaverés jelszóháborúja.


Emberek százezreinek önkritikára, önmagunk felülvizsgálatára lett volna szükségünk. Gondolkodásváltásra, valódi rendszerváltásra a közgondolkodásban. Össztársadalmi méretekben. Célok, ideák, ábrándok felülvizsgálatára. Ehelyett indulatháború kezdődött, új típusú kiszorítósdi. Emlegették, akik megélték a 40 évvel ezelőtti időket. Csak az akkori kiszorítósditól elütően, nem táborokba, kitelepítésekbe kényszerítve, hanem szívinfarktusba, emberi meghasonlottságba kergetve sokakat. A megbélyegzetteket.

A diadalittasság utáni másnaposság állapotában a közösséget megtartó intézményeket kellene működtetni. Hozzáértés után keresgélünk. S találunk a közügyektől a maguk magánszférájába visszahúzódott tízezreket. S a szépen beszélők, a lázas szeműek csetlenek-botlanak – jó szándékra, tanulatlanságra, tapasztalatlanságra hivatkozva. A rendszerváltásból őrségváltás maradt volna? A generációváltás karriervágyának újabb elszabadulása következett be, mint egy másik – akkor, 1949-ben sajnos valóban radikális – rendszerváltás korában? S az akkori agyagba taposók, ma már túl a hetvenen, évtizedek óta magukban cipelik fiatalkori lánglelkűségük éveinek hordalékait? S környezetükben kénytelenek nap mint nap elnézést kérően tekinteni a betaposást túlélők szemébe...

Radikálisnak csengő hangoskodás, belegázolás százezrek emberi méltóságába. Ellenállást, belső haragot szül az emberekben. Idén májusban százezreket hajtott más irányba szavazni. Nem a gúnyosan emlegetett nosztalgia a régi rendszer iránt, hanem az elkeseredés, a megbántottság, a kollektív lelki megalázás. Olyanokban gyülemlett haragvó keserűséggé, akik, ha békén hagyják őket, az új odaadó katonái lehettek volna. Életüket jogosan – mert csak egyszer élhetik le – újragondolók. De így most maradtak sérülten, kérgesült reflexekkel, tőlünk idegenek. S tönkrement emberek. Álradikális lázasság – mert ilyen is van – a higgadt átépítés helyett.

A volt tévedések harsány szidalmazása az összeomlás után könnyű. Az új célok pontos megjelölése – az már tett volna. Túl mélyre ivódott a vonzalom a „nem” programjához, a vonzalom a mindent-tagadáshoz?

A valóban radikális rendszerváltás: a közösség tagjainak, a polgár életcéljainak átprogramozása. Önmagunkban megélt, magunk által kikényszerített folyamat. És minden ez irányba cselekedni akaró polgárnak a startnál helyet biztosítani. Pozitív programok megfogalmazásához ez vezethet.

És ismét ’89. Augusztus–szeptember. Keletnémetek kiengedése. Titkos tárgyalások, hosszúórás megbeszélések a nemzetközi menekültügyi megegyezésekhez csatlakozásról. Romániai magyarok esetleges átáramlásának jogi biztosítékát és ezzel együtt a keletnémet turisták helyzetmegoldását keresve. A különrepülő-utat követő konzultációk...

A politikai táborhatárok a szovjet megszállási zóna határai is. A romániai magyarok dolga táboron belüli ügy. A németügy feloldása a zóna felszabadításának lehet kezdete. „Egyszer be kell fejezni a második világháborút!” Jól időzített bejelentés.

Azután mi lett a feltört szovjet zónából? Mi lett a napi életét a névtelenségben leélő kelet-európai polgár hazáiból?

Vádak ellenünk, számvetés magunkban. Igaz lenne, hogy a váltásból csak az elitértelmiség lát hasznot? No és a feltörni képes új középosztály? Nincs többé cenzúra, polit-drukk, az utazás szabad, szabad a gazdagodás. A munkaképes társadalom felét viszont veszélyezteti a munkanélküliség. Éppen azokat a korosztályokat, amelyek életprogram-módosításra már képtelenek. És a nyugdíjasok? Vagy föld alá parancsolhat korosztályokat az elv, amit úgy nevezünk: a termelés gazdaságilag racionális rendje? Most derül ki: a szovjet rendszer más és más épületét kívánta lerombolni az író, a politikus, a vállalkozó és megint mást a kétkezi munkás, a kistisztviselő.

Vádak ellenünk: a magyarság nemzeti sérelmeinek orvoslását ígértük a szovjet összeomlása után. Sokan Romániából, Szlovákiából írják: erősebb a kisebbségellenesség, mint a diktatúra idején. (Egyébként is: a SZU szétesésével, az új „nemzetállamok” létrejöttével 60–70%-os nemzeti többséggel élnek már államok. A magyar kisebbség többé nem Európa legnagyobb kisebbsége.) Érveltünk a javulás mellett. Kevés hatással. Nem opportunizmusból. Hogy a kormányzati politika része lett ’90 óta a kisebbségpolitika. De emlegetik Marosvásárhelyt, a jugoszláviai magyar menekülteket. Azután természetesen Boszniát. S kérdik: képesek vagyunk megvalósítható javaslatokat tenni? Lobogtatjuk Magatartáskódex-javaslatunkat... Magyarázzuk szomszédainknak: a magyarság számára követelt kulturális és területi autonómia, mindenekelőtt a községi autonómia nem bánt szerb, román, szlovák állami érdeket. Ők magyarázzák nekünk: tőlünk délre és keletre a községek igazgatási autonómiájának nincs hagyománya. Ami volt – szász, magyar hagyomány –‚ idegen az ő területszervezésüktől. Azután a muszlimok őnekik magyarázzák: az iszlám közösségszerveződés nemcsak tőlünk, a nyugati keresztény–zsidó hagyománytól tér el, de tőlük, a keleti ortodoxiától is. És a vallási hagyomány eltérései mögött évezredes köznapi szokásrendszer különbségei rejlenek. Egyáltalán nem a hitélet


dolgai. Az ortodox és nyugati vallás eltérése ismert a köznapi élet szintjén: a hívő és a pap viszonya, az egyházi és világi hatalom egybeesése, illetve különválása – és így tovább. Az iszlám hitvilág azután már végletesen különbözik a mienktől ember és világmindenség, vallás és államiság, világi és egyházi bíráskodás, családszervezésben nő és férfi viszonya.

A diktatúrák leszorították az ellentéteket, intézményeik nem vettek tudomást az etnikai, felekezeti feszültségekről. Magyarázzuk: most felszakadnak. Mai vádak: a szovjet volt nyugati bírálói, akik a nemzeti szabadságot ígérték az összeomlás utáni időkre, most rosszallóan hirdetik mind gyakrabban: a térség nemzeti-önállósodási törekvései, számtalan kis nemzetre-államra tagolódása az összeurópai fejlődés ellen munkál. Náluk – úgymond – integráció, nálunk dezintegráció. De hát erre biztattak bennünket: az etnikai, nemzeti jogok megszerzésére a szovjettel szemben. S most kiderül, hogy nem is olyan „haladó” ez?

Az iskolapélda természetesen Bosznia. Mert ott lőnek.

És záporoznak a szemrehányások: csak nagyhatalmi érdek, de hogy valami erkölcsi értékrend mozgat itt mindent a szovjet után. Az oroszok – mint évszázadok óta mindig – kiállnak a szintén ortodox hagyományú szerb érdekek mellett, Németország pedig a volt Német–római Birodalom szellemi peremterületei, a visegrádiak, Horvátország és Szlovénia mellett...

*

Zsebben gyűrött cédulák, jegyzetfüzetlapok nemzetközi konferenciák elemzéseiről. Hazatérve és utána, itt a hegyen, vastag ceruzával rájuk vésett kérdőjelek.

Elherdált évtized lesz a ’90-es évtized a nemzet életében? Igaz, hogy az új rendszer felgyorsította az elit felső rétegének hanyatlását? Igaz, hogy „konzervatívok” és „haladók” az utóbbi másfél száz esztendőben mindig jobban koruk átlaga felett állottak, minta maiak? S az összehasonlítás érvényes a ’60–80-as évekre is?

Vastagceruzás kérdőjelek.

Mit tehetünk? Feladni a lázas álmokat? Ésszerű korrekcióra képesség, ha kell, a vízköbméterek, energiajövő ügyében? De nem feladni az elvet, a természet egyensúlyának védelmét.

Mit tehetünk? Elhagyni a gondolat visszaszorítottságából, vagy éppen féllegális megtűrtségből származó görcsöket? Tudomásul venni: más az ellenzéki, s mása kormányzó képesség. De nem feladni következtetésünket: sem a proletárdiktatúra, sem a szovjet típusú szocializmus nem lehet életképes a századfordulón, a chip-korszakban.

Mit tehetünk? Feladni doktrinerségünket, feledni kapaszkodásunkat múlt századi ideológiákba vagy a földgolyó másik felén megtapasztalt közösségrendező elvekbe? S feladni a skatulyacímkéinket? („Keresztény”, „nemzeti”, „liberális”, „baloldal”, „jobboldal” stb.) De szenvedélyesen kutatni az itteni – nálunk és szomszédainknál működő – közösségmegtartó erőket. És egyszer végre tudomásul venni a magyarság reális lehetőségeit, súlyát a világpolitikában. Felébredni a trianoni sokkhatásból...

Mit tehetünk? Kikapcsolni hang- és képdobozainkat, melyek az egy helyett a többpártközpontból kiáramlott személyeskedések politikájával tömöttek? A középosztály egy részének hangos önmegvalósításában több önmérsékletet. S helyette jobban figyelni a földműves lépésritmusát, az iparos munkamozdulatait, a boltos szorgoskodását, a nemzetnapszámos tanító erkölcsnevelő erőfeszítését. Ahogy itt fenn a hegyen a rendszeres őszi ásás, trágyázás, az eső előtti porhanyós földben a kőteraszok építésével gyúrjuk, formáljuk hozzánk a tájat. S magunkat a kultúrkörnyezethez. S lenn a völgyben faluszépítő értelmiség igyekszik útépítéssel, művésziskolával szoktatni a helyi társadalmat, népességet igényhez, önművelődéshez, önbecsüléshez... A szorgos önfenntartó – bennünket fenntartó – munka. Az évforduló nélküli. Mit tehetünk? Ezt tegyük meg történeti és politikai értékrendünk alapjának.

Zebegény, ’94. november 26.


1. A középkori BoszniaENGEL Pál

A középkori Bosznia

Bosznia, mint ma már minden tévénéző tudja, a Balkán-félsziget egyik kis országa. Területe a hozzá számított Hercegovinával együtt is alig több, mint Magyarország fele (51 000 km2). Középső, legnagyobb része völgyektől szabdalt hegyvidék, amelyet főleg lombos erdők takarnak, délen azonban a tengerre néző hegyláncok már karsztosak és kopárak. Ott, a Dinári-Alpok legjárhatatlanabb részén, kétezer métert meghaladó hegycsúcsok alatt erednek az ország folyói, köztük az Adriába ömlő Neretva, amelynek völgye az ókortól fogva a legfontosabb közlekedési út volt a tengerpartról Bosznián át Szerbia irányába. A többi folyó észak felé kanyarog, és végül a Szávába torkollik: nyugaton Horvátország felől az Una és a Verbász (Vrbas), középen a Boszna, amelyről maga az ország is a nevét kapta, keleten pedig a Drina, amely Szerbiától választja el. A Száva egyben az ország északi határát is képezi, rajta túl a középkorban a magyar királyság terült el. Némi síkság egyedül itt, a Száva mentén található, és bizonyára ez volt régen is, mint ma, a legsűrűbben lakott vidék; feljebb, a hegyekben a lakosság gyérebb lehetett, és fő megélhetése az ókortól fogva az állattenyésztés volt.

Bosznia területét, mint a hírekből tudjuk, ma három nép lakja tarka összevisszaságban: a szerb, a horvát és a bosnyák. Nép és nyelv nekünk, magyaroknak olyan fogalmak, amelyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, ezért számunkra fölöttébb szokatlan, hogy a különbség a három boszniai etnikum között nem nyelvi, hanem végső fokon „csak” vallási. Olyasféle tehát, mintha mondjuk külön népnek tekintené magát a katolikus és a református magyar, azzal a különbséggel, hogy a felekezetek közötti szakadék ott sokkal mélyebb. A szerbek ortodoxok, a horvátok katolikusok, a bosnyákok pedig muzulmánok, ami végeredményben három teljesen különböző gyökerű – görög, latin, illetve arab–török kultúrának felel meg. Ennek csak egyik, de legnyilvánvalóbb jele, hogy közös nyelvüket (a szerbhorvátot) a szerbek és bosnyákok cirill, a horvátok latin betűvel írják. A három nép kialakulása tehát nem nyelvi elkülönülés, hanem sok évszázados, a középkorra visszanyúló kulturális és politikai folyamatok eredménye.

Közös ősök

A három nép közös ősei, a szerbek és horvátok a nagy népvándorlás utolsó fázisaként, valamikor a 7. században költöztek le északról, a mai Lengyelországból a Balkán-félszigetre.

Az előző lakosok nyomai erre az időre már jórészt eltűntek. Az őslakos indoeurópai illírekre már akkor is csak néhány folyó- és hegynév emlékeztetett, meg Dalmácia neve, amely – akárcsak nálunk Pannónia a pannonoké – egy illír nép, a dalmaták hagyatéka volt. Az illírek a több mint hatszáz éves római uralom (Kr. e. 1. sz.–Kr. u. 5. sz.) alatt enyésztek el, amidőn legtöbbjük a birodalom más népeihez hasonlóan a latin nyelvre tért át. Az ő maradékaik – az eredeti nyelvet őrző albánokon kívül – ama románul beszélő, vlachnak nevezett hegyvidéki pásztorcsoportok, amelyek a Balkán nyugati és középső részein, Isztriától le Bosznián át a Peloponnészoszig és Macedóniáig sokfelé megtalálhatók voltak, egészen a legújabb korig. A rómaiak természetesen építkeztek is, akárcsak másutt, de mire a hun– germán népvándorlás viharai (4–6. sz.) elvonultak, ebből sem maradt fenn több, mint nálunk, Pannóniában: egykori városok tekintélyes rommezői, meg néhány kövezett út, amelyek a középkoron át használatban maradtak.

Amikor a 600-as években a szerb–horvát beköltözés végbement, a Kárpát-medencében már az avarok uralkodtak, és igen valószínű, hogy a vándorlás az ő közreműködésükkel folyt le. Az avar fennhatóság emlékét őrzi a bán méltóságnév, amelyet a nagy avar hódító, Baján kagán nevéből származtatnak, és később, a középkorban Horvátország és Bosznia uralkodóit, ill. kormányzóit jelölte. Egyébként azonban a bevándorlást követő első évszázadokról nagyon keveset tudunk. A beköltözők magukkal hozták és még századokig őrizték ősi nemzetségi szervezetüket. E szervezet alapja a szóbeliség, a fiági vérrokonok szoros összetartozása és a legöregebbek hagyományos tekintélye. Egy-egy völgy vagy vidék élén valószínűleg kezdettől fogva örökletes nemzetségfők, zsupánok álltak, akiket amolyan helyi törzsfőnökként kell elképzelnünk, szilárd és tartós politikai szervezet – állam – azonban sokáig nem jött létre. Annyi sejthető, hogy a vidék a 9. századtól bolgár, majd bizánci fennhatóság alá tartozott, de a múltat egyébként az a fajta homály üli meg, amely a történelem előtti korok sajátja. Maga a Bosznia név először 950 táján merül fel futólag egy szerbek lakta vidék neveként, Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár jól ismert politikai kézikönyvében, abban, amelynek a honfoglaló magyarság nevezetes leírását is köszönjük.

Kereszténység és eretnekek


A kereszténység elterjedése itt jóval megelőzte az államalakulás korát. Kelet felől valamikor 900 táján a bizánci szertartású, szláv rítusú ortodoxia szivárgott be, Horvátország és Dalmácia felől pedig a latin – a későbbi terminológia szerint katolikus – kereszténység. A középkor folyamán az utóbbi volt az aktívabb, egyházi szervezete azonban csak évszázadok múlva, a bosnyák államalapítás után kezdett kiépülni. Az uralkodók ezután többnyire szintén katolikusnak vallották magukat, de okleveleiket mégsem latinul, hanem szláv nyelven és cirill betűkkel állíttatták ki.

Időközben megjelent a színen egy harmadik felekezet: a bogumilizmus, amely 1200 körül bukkant itt fel, és amely a középkori Boszniának mindvégig, amíg fennállt, sajátos színezetet adott. A bogumilok tanai végeredményben a kereszténységre nyúltak vissza, de oly távolra kerültek a hivatalos tanítástól, hogy legalábbis Nyugaton a legveszélyesebb eretnekek között tartották őket számon. Ez végül is érthető, hiszen egyebek között tagadták magát az egyházi hierarchiát, amelyen a kereszténység uralma nyugodott, és azt ugyanúgy az „ördög művének” tekintették, mint sok egyebet, ami a hívők mindennapi életét szabályozta, például a házasság intézményét. Franciaországban és Itáliában, ahol kathar és albigens néven váltak ismertté, az egyház a 13. században kiirtotta őket, de Boszniában a török hódításig sikerült fenntartaniuk magukat. Hogy mármost a tanításaik nyugatról érkeztek-e ide, avagy megfordítva, épp itt, a Balkánon volt-e a nyugat-európai katharok őshazája, az ma már eldönthetetlen.

A bogumil kérdés, mint kritikus pont, a középkoron át napirenden maradt mind Bosznia, mind a római egyház történetében. A 12. században megerősödő pápaság ide is szerette volna kiterjeszteni fennhatóságát, a katolikus hierarchia kiépítése azonban folyvást akadályokba ütközött, amit a pápák, bizonyára nem ok nélkül, az eretnekek jelenlétének és befolyásának tulajdonítottak. Az 1230-as években IX. Gergely pápa egy „boszniainak” nevezett püspökséget állított fel a domonkos koldulórend irányítása alatt, és fő feladatává a térítést tette, de az akció nem járt sikerrel. A püspök a török hódításig Magyarországon, Diakovárott székelt, és jelentős szerepet vitt ugyan a magyar belpolitikában, mint a főpapi kar tagja, de a misszióhoz egyre kevesebb köze volt. A domonkosok helyébe utóbb a ferences barátok léptek, akiknek tényleg sikerült megvetniük a lábukat Boszniában, és ott több kolostort alapítottak. De a bogumilokat ők sem tudták felszámolni. Újból és újból felmerült tehát az igény, hogy a magyar király, mint Bosznia nagyhatalmú és katolikus szomszédja, fegyverrel nyújtson segítséget a térítéshez, és ily módon tegye lehetővé a katolicizmus megszilárdítását.

„Ráma királya”

Az agresszív magyar királyságnak persze nem volt szüksége ürügyre, hogy Boszniában hódítóként lépjen fel. Bogumilokról még szó sem volt, amikor az Árpád-házi II. Béla (1131–1141) már megpróbálta kiterjeszteni uralmát erre a vidékre, 1138-ban egyik fiát „Bosznia hercegévé” nevezte ki, ő maga pedig felvette a „Ráma királya” címet. Rámának a későbbiekben Dél-Bosznia egyik vidékét, zsupáját hívták, amely a Neretvának egy apró mellékvizéről kapta a nevét, és semmilyen tekintetben nem volt nevezetes. Máig rejtély tehát, miért ez, és nem Bosznia került be akkoriban a magyar királyok titulatúrájába, azaz a címek közé. Tény azonban, hogy az aktusból hagyomány lett, és ettől fogva a Ráma királya címet Béla minden utóda viselte egészen IV. Károlyig, a cím pedig a Bosznia feletti hűbéruraságot volt hivatott kifejezni. Valójában egy elvi igényt fogalmazott meg, amely szerint „Ráma” a magyar korona egyik országa, lakosai magyar alattvalók, tehát nem ellenségnek, hanem „lázadóknak” minősülnek, ha a magyar király akaratának ellenszegülni merészelnek. Ez az ideológia bármikor indokot szolgáltathatott egy fegyveres boszniai beavatkozásra.

A bosnyák államiság kezdetei 1180 tájára nyúlnak vissza, amikor a bizánci birodalom balkáni uralma megszűnt, és mind a szerbek, mind a bolgárok függetlenné váltak. Boszniában a fejedelmi hatalom megalapítása Kulin bán nevéhez fűződik, aki a magyar III. Béla (1172–1196) kortársa volt, és valószínűleg elsőként uralkodott az egész ország felett. Tőle származik az első bosnyák oklevél: egy diplomáciai és kereskedelmi szerződés, amelyet 1189-ben Ragúza városával (a mai Dubrovnikkal) kötött. A bogumil kérdés szintén ekkor merült fel először és elsőként, de nem utoljára. Kulint érte a vád, hogy pártfogolja az eretnekeket. Az államiság megszilárdulása azonban még jó darabig váratott magára.

A 13. században Bosznia évtizedekre magyar befolyás alá került, és egy időben IV. Béla (1235–1270) orosz veje, Rosztiszláv macsói herceg is uralkodott fölötte.

A bosnyák állam

Voltaképpeni bosnyák államról inkább csak 1322 után beszélhetünk, amikor egy új bán, Kotromanics István újból biztosította az uralmat maga és dinasztiája számára az egész ország felett. Unokaöccse, I. Tvartkó 1377-ben a királyi címet is felvette, amelyet utódai egészen a török hódításig viseltek. Tvartkó is, mint elődje, általában megbízható vazallusai voltak a magyar Anjou-királyoknak, akik közül Nagy Lajos 1353-ban István


leányát vette nőül.

A Kotromanicsok Boszniájáról már jóval többet tudni, mint a megelőző korszakokról. Egyfelől maguk az uralkodók is egyre gyakrabban állítottak ki okleveleket, másfelől megnőtt az ország iránt a dalmáciai városok, különösen Ragúza érdeklődése. A 14. század Boszniában nemcsak a politikai stabilizáció korszaka, hanem a gazdasági fellendülésé is, ami természetesen vonzotta a kereskedőket.

Az ország már az ókorban igen gazdag volt bányakincsekben, különösen ezüstben, és most, hosszú szünet után, újból megindult a bányászat. Felvirágoztatása itt is, mint Magyarországon vagy Szerbiában, német telepesekhez fűződött, akiket a bánok és királyok kiváltságokkal csábítottak ide. A ragúzaiak, akik ekkor már az egész Balkán kereskedelmét a markukban tartották, az ezüstön és rézen kívül élőállatot, bőrt, prémet és mézet vásároltak, és hozták érte mindama luxuscikkeket, amire a boszniai elitnek szüksége lehetett és meg tudta fizetni: fegyverzetet, drága kelméket, keleti fűszereket és egyebeket. A vezető réteg természetesen itt is, mint másutt, a nagybirtokos nemesség volt, amely ekkoriban, a 14. században, építette az első kővárakat. A király és a „nagyok” sasfészkei tövében, melyek impozáns romjai ma is sokfelé szemlélhetők, piachelyek keletkeztek, s ezek némelyike a 15. századra népes mezővárossá fejlődött. A ragúzaiaknak gondjuk volt rá, hogy minden jelentősebb ponton kolóniákat létesítsenek. Arra azonban természetesen már nem került sor, hogy a fiatal városkezdemények népessége olyan társadalmi erővé, azaz polgársággá nője ki magát, amely a politikában is képes hallatni a szavát. Mire a dolgok odáig juthattak volna, közbejött a török invázió.

Hanyatlás, a török

Az önálló Bosznia történetének utolsó hét évtizede egy magára hagyott kisállam kilátástalan vergődése két nagyhatalom szorításában. Az oszmán terjeszkedés, amely Nagy Lajos idejében még távoli viharnak tűnt, 1389-re elérte Magyarország déli határát, és 1390-től rendszeresen török seregek dúlták a királyság határvidékeit. Bosznia területére először az 1390-es években nyomultak be. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) azzal válaszolt a kihívásra, hogy megpróbálta megszilárdítani a magyar fennhatóságot a szomszédos balkáni országok fölött. Miután ez előbb a román Havasalföldön, majd 1404-ben Szerbiában is sikerült, a leginkább vonakodó Bosznia került a magyar politika homlokterébe. Zsigmond 1405 és 1410 között nem kevesebb, mint öt hadjáratot vezetett oda, hogy a bosnyák urak ellenállását megtörje, és amikor ez egy látványos vérfürdő után látszólag sikerült, a győzelmet a nevezetes Sárkányrend megalapításával ünnepelte meg. Később is többször jártak magyar hadak Bosznia belsejében, és 1434-ben Jajcába és más várakba magyar helyőrség került.

Az erődemonstráció azonban csak lassíthatta, de nem akadályozhatta meg az oszmán hódítást. Boszniában, szemben Szerbiával, úgy látszik, számosan voltak, elsősorban nyilván a bogumilizmus hívei között, akik a török fennhatóságot a kisebbik rossznak vélték a katolikus magyar király befolyásához képest. Noha a királyok maguk, különösen amikor a vég közeledett, mindent megtettek, hogy kellő támogatást kapjanak a pápától és Magyarországtól, népük nem minden tagja osztozott elszántságukban. 1463-ban, amikor elérkezett a döntő pillanat, Bosznia meglepően könnyű prédának bizonyult Hódító Mehmed hadai számára. A hozzáférhetetlen erősségek jóformán egyszerre és ellenállás nélkül nyitották meg kapuikat. Egy kortárs szerint itt és Hercegovinában 137 vár esett el, és mindez még egy hónapot sem vett igénybe. Tomasevics István királyt a szultán lefejeztette, s a bosnyák állam rövid története ezzel a végéhez ért.

2. Képek








1. Bíborbanszületett Konstantin (905-959)KOVÁCS Éva

Bíborbanszületett Konstantin (905–959)

Bizánci császár, nevének jelentése: „a bíborteremben született”, vagyis akkor, amikor atyja már a trónon ült. Atyja, Bölcs Leó császár halála után (912) rövid ideig nagybátyja kerül a trónra, majd a kiskorú Konstantin mellett régenstanács irányítja a birodalom ügyeit. 25 évig apósa, Romanosz Lekapinosz a hatalom birtokosa, Konstantin csak névleges uralkodó. 945-től válik egyeduralkodóvá, VII. Konstantin néven. A sokat betegeskedő császár már fiatal éveiben is érdeklődött az irodalom és a tudományos művek iránt. Ez trónra lépése után kiteljesedett. Tudósokat gyűjtve maga köré külpolitikai, diplomáciai, közigazgatási, orvosi, mezőgazdasági kézikönyvek, anyaggyűjtések összeállítását indította meg. Ezek közé tartozik a 950 körül fia (Romanosz) számára készített „A Birodalom kormányzása” c. műve. Ebben megpróbálta felkészíteni jövendő utódját a birodalmi külpolitika alapkérdéseire: a birodalom közelében élő népekkel folytatott diplomáciai kapcsolatokra, bánásmódra. Az utókor számára ez a „diplomáciai kézikönyv” becses történeti forrássá válik, hiszen adatokat tartalmaz a korai magyar, orosz, besenyő, kazár, délszláv, örmény, grúz történelemre vonatkozóan.

A Birodalom kormányzása (részlet)

A szerbekről és a földről, melyen most laknak

Tudnivaló, hogy a szerbek a kereszteletlen szerbektől származnak, akiket fehéreknek is neveznek, s akik Turkián túl azon a helyen laknak, melyet ők Boíki-nak neveznek, s ahol szomszédos velük Frankország, úgyszintén a fehérnek is nevezett kereszteletlen Nagy Horvátország is; tehát eredetileg ezek a szerbek is ott laktak. (...) A „szerbek” a rómaiak nyelvén „szolgák”-at jelent. (...) Ezt a nevet azért kapták a szerbek, mivel a rómaiak császárának szolgái lettek. (...) A megkeresztelt Szerbiában levő lakott városok: Desztiníkon, Tzernabuszkéi, Mejürétusz, Dreszneík, Leszník, Szalinesz, és Bószona területén Kátera és Desznik.

A horvátokról és a földről, melyen most laknak

A horvátok, akik most Dalmáciában laknak, a kereszteletlen s a fehéreknek is nevezett horvátoktól származnak, akik Turkíán túl, Frankországhoz közel laknak és a kereszteletlen szerb szlávokkal határosak. A „horvátok” a szlávok nyelvén annyit jelent, mint „sok földet birtokolók”. Ezek a horvátok menekültekként jöttek Herákliosz császárhoz, még mielőtt a szerbek ehhez a Herákliosz császárhoz menekültek volna, abban az időben, amikor az avarok kiűzték onnan a rómaiakat, akiket Diokleciánusz császár Rómából vitt és telepített oda...


1. Az iszlám északkeleti védõbástyájaSZAKÁLY Ferenc

Az iszlám északkeleti védőbástyája

Bosznia a 16–17. századi oszmán és magyar történelemben

1463-ban II. Mehmed szultán egy hónap alatt lesöpörte a térképről a Magyar Királyság előterének utolsó – annyira-amennyire – független államalakulatát, a bosnyák királyságot. Mátyás királyt sértette, hogy a hűbéresének tekintett Tomasevics István bosnyák uralkodó nem hozzá, hanem a pápához fordult legitimitása érdekében és támogatásért. Ő a Száva túlpartjáról felkészült sereggel, de tétlenül figyelte az eseményeket. Józanul felmérte, hogy a szultáni seregnek ugyan nem lehet méltó ellenfele, de a télidőben, amikor valósággal megbénul az oszmán hadak mozgása, reménye lehet bizonyos rész-sikerekre. A szultán távozása után legott offenzívába lendült a szervezés alatt álló új oszmán tartomány ellen. Karácsonyig visszavette – immár persze nem a törökök által kivégzett Tomasevics utódai, hanem önmaga számára – a bosnyák várak mintegy felét. Köztük az egykori királyi székvárost, Jajcát is. Miután a szultán a következő esztendőben, 1464-ben hiába kísérletezett ellentámadással, Nyugat-Bosznia bő fél évszázadra beleépült a magyar/horvát védelmi szervezetbe, amelyet időlegesen Hercegovina területére is sikerült kiterjeszteni. (Boszniában Jajca, Bihács, Banjaluka stb., Hercegovinában – 1485. évi elestéig – Herceg-Novi voltak legfontosabb pontjai.) Az Erdélytől az Adriáig húzódó hatalmas védövezet ezzel elérte legnagyobb kiterjedését.

Boszniai vilájet*

Az 1463-ban oly könnyen meghódított Bosznia teljes bekebelezésére a Török Birodalomba végül is a Magyar Királyság Mohácsnál elszenvedett 1526. évi döntő vereségét követően került sor. Miként az a végvidéken szokás volt, a bosnyák területen kialakított szandzsákok jóval nagyobb önállóságot élveztek, mint a birodalom védettebb vidékein fekvők. Egyébként kezdetben a ruméliai beglerbég, utóbb a budai pasa fennhatósága alá tartoztak (vagyis: 1541 után az alakulóban levő magyarországi tartomány hátvédjének tekintették őket). A török kormányzat azonban, úgy látszik, idővel arra a következtetésre jutott, hogy – akárcsak a birodalom keleti határai mentén – az iszlám előretolt védőbástyáiként és egyben ugrópontjául szolgáló részeken, Európában is célszerűbb több, a ruméliai beglerbégtől többé-kevésbé függetlenített vilájetet kialakítani. Nyilván ezzel magyarázható, hogy Magyarország középső részén is sorra alakítottak ilyeneket (1552: Temesvár, 1596: Eger, 1600: Nagykanizsa). Majd 1580-ban Szarajevó (Vrhboszna) székhellyel létrehozták a bosnyák vilájetet is.

A boszniai pasa alatt álló török haderőre fontos szerep várt. Egyfelől: vissza kellett verniük a keresztény végváriak (időről időre hadseregek) támadását és meg-megújuló osztozkodási kísérleteit. (A horvát urak éppúgy igényt tartottak török uralom alá került jobbágyaik szolgáltatásaira, mint magyar társaik, még ha e törekvéseiket kevesebb siker kísérte is, mint az utóbbiakét.) Másfelől: igyekezniük kellett, hogy minden lehetséges eszközzel terjesszék a Fenséges Padisáh birodalmát az ellenfél rovására. (Ez nemcsak közvetlen megszállással történhetett, hanem úgy is, hogy a horvát várak mögött meglehetősen széles sáv lakosságát török adó vállalására kényszerítették.)

A boszniai pasák messze jobban megfeleltek ezen elvárásoknak, mint például az egy ideig felettesüknek számító budai pasák. Nevükhöz olyan diadalok fűződnek, mint az 1493. évi udbinai győzelem, amelynek áldozatul esett a horvát nemesség színe-virága, vagy a szrebrniki bánság elfoglalása 1512 őszén (ez volt az első rés, amit a helyi török erőknek a horvát–magyar határvédelmi szervezetbe vágniuk sikerült).

„... Kengyeléhez dörzsölte arcát...”

A boszniai pasák rendkívüli aktivitásában szerepet játszhatott, hogy – ellentétben a magyarországi pasákkal – olyan tartományt igazgattak, amelynek lakossága is nagyrészt muszlim volt. Ráadásul, úgy tűnik, hogy ez a muszlim tömb nem bevándorlás, hanem nagyobbrészt a helyi lakosság áttérésének eredménye volt. „Abban az időben, mikor Konstantinápoly meghódítója, Mehmed szultán... Bosznia ellen fordult győzelmes hadseregével – olvashatjuk A janicsárok törvényeiben –‚ a világnak menedékül szolgáló padisah erejét és hatalmát megismerve, annak az országnak minden rájája és népe elébe jött és nagyúri kengyeléhez dörzsölte arcát. Egyöntetűen felvették az igaz hitet.” Ha az elbeszélés erősen kozmetikázott is, tény, hogy bár az összes balkáni népből szép számmal akadt áttérő, sehol sem annyi, mint Boszniában (és Albániában). A magyarázat meglehetősen kézenfekvő: Bosznia lakossága – leszámítva a görög keleti szerbeket és a katolikus horvátokat – bogumil vallású volt; a szervezett egyházi keretek nélküli hit követői könnyen váltak az áttérésre serkentő buzdítás


prédájává. Bosznia iszlamizációjában persze jelentős szerepet játszhatott a józan számítás is, hiszen ezen a módon a bosnyák köznemesség nagyobb részének sikerült magát birtokosként átmentenie.

A boszniai eredet általában is jó ajánlólevélnek számított mind a szerájban, mind a birodalmi adminisztrációban való előrehaladáshoz. Az 1453 és 1702 közt szolgált 91 nagyvezír közül 11 volt bosnyák – csupán az albánok (24) és maguk a törökök (17) előzték meg őket –‚ s gyakorta előfordult, hogy a divánülő pasák közt egyidejűleg több bosnyák akadt. A bosnyák befolyás azonban inkább az alacsonyabb beosztásokban érhető tetten; a fentebb idézett forrás állítja, hogy a gyermekadóba innen elvitt gyerekek legnagyobb részben „a szultáni palotába és az uralkodó magánkertjébe kerültek”. Az ok ezúttal is kézenfekvő: muszlim vallásúak közül csupán Boszniában és Albániában szedtek gyerekadót (devsirmet). A janicsárok törvényei szerint ezt a kiváltságot maguk kérték átállásukért Mehmedtől, aki „kérelmüket elfogadta, s törvénybe tette, hogy közülük is vigyenek el gyermekeket. Akár körülmetéltek, akár nem, összegyűjtik őket”, ellenőrizvén, nehogy más nemzetiségűek is befurakodhassanak közéjük. Igencsak jó véleménnyel voltak a törökök a bosnyákokról mint rabszolgákról is. Egy nemzetiség szerint igazodó 16. századi rabszolga-katalógus alapján „a bosnyákok és a horvátok javarészt becsületesek és szorgalmasak”, szemben – mondja – a nevelhetetlen albánokkal, a hamis kurdokkal, az erkölcstelen és részeges oroszokkal stb. „Állhatatos szívük, jó felépítésű testük határozza meg magatartásukat, s – hála jó neveltetésüknek – serények és szemérmesek.”

Mindennek következményeként a szakirodalom imitt-amott egy albán–bosnyák lobby uralmáról beszél a 16. század végi török politikában, amelyet utóbb egy abház–cserkesz érdekcsoport szorított a háttérbe. Szintekkel lejjebb vizsgálva a dolgot: pl. Magyarország középső részének török megszállását joggal minősíthetnők délszláv, közelebbről bosnyák–szerb megszállásnak is, hiszen a régészeti feltárások javarészt e két etnikumra jellemző leletanyagot hoztak felszínre, s a török korra visszavezethető eredetű városrészek is inkább balkánias, mintsem kifejezetten török képet mutatnak. A török zsoldjegyzékekből tudjuk, hogy a magyarországi török várakban szolgáló martalócok elsöprő többsége valóban Boszniából és Szerbiából verbuválódott, s hogy a szolgálatvállaláshoz valóban nem kellett áttérni a muszlim hitre.

Az elszármazottak karrierje visszahatott a kibocsátó tartomány sorsára is. Persze nem olyképpen, hogy könnyítést hozott volna az itteni alattvalóknak, hiszen a szakirodalom szerint a birodalom európai felén a bosnyák paraszt volt a legkiszolgáltatottabb és legkiszipolyozottabb. (Különben miért is állt volna katonának?) A visszahatás leginkább a vilájet székhelyének, Szarajevónak felemelkedésében mutatkozik meg. Bár lakossága – akárcsak manapság – akkortájt is három (muszlim, görögkeleti, katolikus) elemből tevődött össze, a nyugati irányból nagy ritkán idemerészkedett utazót először eme – egykoron festői fekvésű – városban érintette meg a Kelet lehelete.

Bosnyák ferencesek – kaftánban

Bosznia és Hercegovina bukása után számos ottani előkelő magyarországi birtokain keresett menedéket. Példájukat azonban tömegek nem követték. (Ellentétben az úgyszintén hozzánk menekült szerb deszpotákkal, akik néhány százezer szerbet ide vonzottak.) Noha Bosznia neve változatlanul ott szerepelt a magyar királyok címei között („dei gratia rex... Ramae”), a Magyar Királyság és az elmuszlimosodott bosnyák nemesség között megszűnt mindennemű politikai kapcsolat. A két ország közti összeköttetés súlypontja áthelyeződött katolikus hitéleti-egyház szervezeti térre.

Mint az közismert, a törökök a katolikus hierarchia alkotóelemei közül leginkább a koldulórendi szerzeteseket voltak hajlandók megtűrni az általuk megszállt területeken. Így aztán a hívek lelki gondozása mind Boszniában, mind a magyarországi hódoltságban a ferences rendházakra maradt. Magyarországon a Megváltóról elnevezett szalvatorianus rendtartomány (provincia Sancti Salvatoris), Boszniában a bányavidéki rendtartomány (provincia Bosnae Argentinae) maroknyi szerzetese tartozott közéjük. Ezekhez mind Magyarországon, mind Boszniában a 17. század elején a jezsuita misszió csatlakozott. A török hatóságok védlevelekkel biztosították a ferences kolostorok működését – bár ezeket legkevésbé maguk akceptálták.

A bosnyák ferencesek működési területe csakhamar kiterjeszkedett a magyarországi hódoltságra is. Egyrészt visszavezethető ez a reformáció magyarországi előretörése következtében nyomasztóvá vált paphiányra (a maroknyi hódoltsági katolikus pap még a kis számú magyar katolikus ellátására sem volt elegendő), másrészt a magyarországi hódoltság déli részének gyors elszlávosodására. (A Drávától és a Marostól délre már a 16. században is csak elvétve akadt magyar település, a délszláv előrenyomulás a 17. században e határoktól északra is érzékelhető.) Terjeszkedésüket elősegítette továbbá az is, hogy a török hatóságok hovatovább a Dráva–Száva közét is a boszniai vilájethez számították, s hogy rendszerint a bosnyák ferencesek közül kerültek ki a Róma által a 17. század dereka táján szervezett szendrő-belgrádi missziós püspökség vezetői is. (Az utóbbiak időről időre ellenőrző körutat tettek a magyarországi hódoltságban – hiszen miután a magyar püspököknek a lelki


szolgálat terén tapasztalható restsége miatt a pápa ezt is missziós területté nyilvánította, joghatóságuk erre is kiterjedt –‚ egyébként azonban az egyszerű szerzetesek mindennapi életét élték, rendszerint a velikai kolostorban.)

Ugyan Bosna Argentina tartomány súlypontja a korábban is meghatározó Olovó, Fojnica környéke maradt, a Száván inneni Velika, Pozsega stb. jelentősége egyre növekedett, s számottevően hozzájárult az utánpótláshoz is. Bár Szlavóniában mindig akadt néhány világi pap is (ezeket a bosnyák vagy a zágrábi püspök helyezte ide), a katolikus hitélet irányítása a területet viszonylag sűrűn behálózó ferences kolostorok kezére került. Ez utóbbiak óvatosan folytatták a terjeszkedést Erdély színes etnikai összetételű előterében (Krassófőn, Radnán voltak támaszpontjaik), de megvetették lábukat a Duna mindkét oldalán, sőt Budán is.

Bár a magyar hívek sem zárkóztak el a ferencesek elől, általában afféle gyanús szerzetnek tekintették őket. Nemcsak és nem is elsősorban azért, mert dogmatikai és liturgiai ismereteik nagyban eltorzultak, és sok kívánnivalót hagytak maguk után. (A jezsuiták elszörnyedve számoltak be Rómának ebbéli eltévelyedéseikről, erkölcstelen életvitelükről, lustaságukról és iszákosságukról.) A gyanakvás és az elutasítás alapja azonban a török hatóságokhoz való viszony volt. A Porta a Balkánon megtűrt egyházi szervezeteket – pl. a görög és a szerb görögkeleti egyházat – felelősnek tekintette azért, hogy a gondjaikra bízott lelkek a szultán hűséges, sőt odaadó alattvalói legyenek. Valaminő ilyen szerepet szánt a bosnyák ferenceseknek is, s nem kifogásolta, hogy azok nemcsak Magyarország, hanem Bulgária és Dalmácia irányában is igyekeztek kiterjeszteni ellenőrzésüket. (Későbbi hagyomány szerint – ellentétben a görögkeleti metropolitákkal és pátriárkákkal – a bosnyák kolostorok gvárdiánjait kinevezésükkor kaftán illette.) Fokozott mimikrire kényszerítette a bosnyák ferenceseket az is, hogy a görögkeleti egyház vezetése maga alá akarta gyűrni őket. Így aztán – bár mérhetetlenül sokat szenvedtek a helyi török hatóságok hatalmaskodásaitól és visszaéléseitől – hovatovább törökös hírbe keveredtek. Nem látták őket szívesen a Habsburg-területek előterében.

Valójában a bosnyák ferenceseknek – esetleges eltévelyedéseikkel és tanulatlanságukkal együtt is – oroszlánrészük volt a török uralom alatt vegetáló katolicizmus fennmaradásában. S hogy szívükben eleven elkötelezettség élt a kereszténység ügye iránt, azt egyértelműen bizonyították a 17. század végi ún. felszabadító háborúk során, amikor is nem egy várat ők segítettek Savoyai Jenő kezére juttatni.

* Több szandzsákból álló nagyobb közigazgatási, mozgósítási egység.

2. Képek






1. Szarajevó leírása Evlia Cselebitõl (1660)Szarajevó (Boszna-Szaraj) leírása Evlia Cselebitől (1660)

Az alábbiakban Evila Cselebi (1611–1684 k.) leírásában mutatjuk be Bosznia manapság rommá lőtt, gyönyörű fekvésű fővárosának 17. századi képét. Evlia Cselebi (felvett név, jelentése: „Istenfélő” és „írni-olvasni tudó, művelt ember”) a legismertebb útleírók közé tartozik. Jelentőségét elsősorban az adja, hogy olyan tartományok beosztásáról, városairól és belviszonyairól tájékoztat, amelyben a legújabb korig nemigen fordultak meg keresztény utazók, s mások sem gyakran vállalkoztak leírásukra. (Mivel a keresztény követségek csak a legritkább esetben távolodtak el a Duna vonalától, csupán Evlia műve alapján ismerjük Magyarország megszállt területeinek javarészét is.) 1640 és 1670 között lebonyolított utazásai során – hadseregek tagjaként, magánmegbízottként stb. – megfordult a több millió négyzetkilométeres Török Birodalom valamennyi szegletében, sőt azon kívül eljutott a mai Ukrajnába (vagyis: a kozákok közé), Perzsiába és Szudánba; a kutatások jelen állása szerint azonban állítólagos nyugat-európai útibeszámolóját írott források alapján konstruálta, valójában még Bécsben sem járt. Boszniát különösen jól ismerte, hiszen ott többször megfordult.

Szarajevó leírásában – amelyben megtartottuk a szerb kiadás egyes megjegyzéseit – csupán az szorul külön magyarázatra, hogy a „dzsámi” címszó alatt összevonva adja a nagyobb templomok („dzsámik”) és a kisebb („mecsetek”) számát (147), de külön tárgyalja azokat. Megjegyzendő még, hogy a „medresze” rendszerint dzsámik mellett működő közép-, sőt felsőszintű iskolát jelent.

SZ. F.

Szarajevó épületei: E hegyekkel és völgyekkel szabdalt magas fekvésű város területén északon, északkeleten és nyugaton, enyhe lejtésű dombokon, a Miljacka folyó jobb és bal partján, konyhakertek és gyümölcsösök között, csoportokba rendezve, köröskörül sorakoznak a város szép és kellemes, földszintes és emeletes, kéménnyel ellátott házai. Többségüket cserép fedi, de vannak köztük zsindelyes házak is. Minden háznak van ásott kútja. Ez a nagyszerű város egy nagy vilájet székhelye, amelyet Szulejmán szultán törvénye szerint háromlófarkas vezírnek adnak. […]

Lakosok: A városi elöljáró deftere szerint a városnak négyszáz negyede van [Szarajevónek valójában kb. 100 mahalléje = negyede volt]. Ebből tíz negyedben laknak szerbek, bolgárok és vlachok, akik a rájákhoz tartoznak. [Cselebi nem említi a katolikus bosnyákokat és ragúzai kereskedőket, akik az ún. Frenklukban, vagy Latinlukban laktak.] A zsidóknak szintén van két negyedük. Görögök, örmények és frankok [európaiak] ha vannak is, nincs saját negyedük, mert ők csak átutazóban járnak erre.

A vezír és az elöljárók palotái: Szarajevóban tizenhétezer földszintes és emeletes ház van tartós, szilárd anyagból építve. Jó állapotban vannak... A legimpozánsabbak a pasa palotái...

Dzsámik: Százhetvenhét mihrábbal [imafülke] ellátott mecset van. Hetvenhétben mondják el a pénteki imát. Első a Fátih-szultán dzsámi a várban. Lenn, a városban szép a Ferhád-pasa dzsámi, amely ólomlemezekkel van fedve. A város közepén áll, az Óratorony mellett, Huszref bég dzsámija... Ez a dzsámi éjjel-nappal tele van látogatóval, mert a legforgalmasabb helyen található. Ez egy régi mecset, kőből épült minarettel, s ólomlemezekkel borított kupolák fedik. Alapítója Szulejmán korának egyik katonai parancsnoka volt, és a háborúkban szerzett kincsekből építtette; a dzsámi megboldogult alapítójának szellemiségét árasztja magából.

Medreszék: Szarajevóban sok tanár és Korán-magyarázó van. Az összes medresze közül a legszebb Gázi Huszref bég medreszéje...

Mecsetek: Szarajevóban száz mecset van.

Korán-olvasó ház [iskola]: Nyolc helyen tanítják a dicső Korán szó szerinti betanulását és olvasását a hét arab dialektusban, de kevés háfiz [olyan, aki betéve tudja a Koránt] van.

Török elemi iskolák: száznyolcvan elemi iskola van a városban. [Valójában legfeljebb száz lehetett.]

Derviskolostorok: Szarajevóban negyvenhét derviskolostor van. A Mevlevi dervisek kolostora a Miljacka partján a paradicsomkerthez hasonló, gyönyörű helyen áll […]

Közkutak: A városban száztíz közkút van, melyekből állandóan folyik az egészséges víz.


Közfürdők: Öt vonzó közfürdő van. A Szultán-fürdő épülete a legvilágosabb és a legszebb. Az úri házakban még ezen felül hatszázhatvan fürdőszoba van, mert minden házban van kemence, ezért az elöljárók és nagyurak házaiban pompás fürdőszobák épültek. Én is, szegény ember, sokszor élvezettel fürödtem sok úri fürdőszobában.

Karavánszerájok és hánok: Három helyen van vendégszerető házhoz hasonló karaván- szeráj. Itt ingyen szállnak meg az utazók.

A bazár: A bazárban ezernyolcvan üzlet áll, mint a szépség mintaképe. Maga a bazár nagyon vonzó, és terv szerint épült. A bazár minden egyes különálló része fedett, akárcsak Aleppóban és Brusszában, csak ezek nem tartós anyaggal, hanem fagerendákkal fedettek. A fő utcák tiszták és ki vannak kövezve […] Nagyon olcsón lehet itt vásárolni mindenféle árut Indiából, Arábiából, Perzsiából, Lengyelországból, Csehországból. Minthogy Ragúza és Velence csak két–három konak [mérföld] távolságra van, ezért Zárán, Sebenicón és Spalatón át két nap alatt gyors lovakkal határtalan mennyiségű különböző áru, drága posztó és finom szövet érkezik […]

Szerbből fordította: Sokcsevits Dénes


1. A nemzeti megújulás koraNIEDERHAUSER Emil

A nemzeti megújulás kora

A nemzeti megújulás a kelet-európai fejlődés ismert jelensége, a modern nemzetek kialakulásának a formája. Ahogy Miroslav Hroch megfogalmazta, egy etnikum értelmisége, maroknyi ember, felfedezi ennek az etnikumnak a létét, felfedezi mint nemzetet, és agitálni kezd ennek érdekében. Ez a mozgalom első szakasza. Amikor már százával akadnak hívei a mozgalomnak, az a második szakasz. A harmadik szakaszban a nemzet meglétének tudata – többnyire az iskolarendszer útján – eljut a széles tömegekig. Ez az időbeli fejlődés egyik menete. Tartalmilag pedig úgy lehet fogalmazni, hogy a nemzeti megújulásnak van egy első, kulturális, és egy második, politikai szakasza. Az elsőben a nemzeti nyelv és a nemzeti múlt, vagyis a történelem áll a középpontban, ez jelenti a kialakuló nemzeti identitás magvát. A követelések, ha vannak egyáltalában, a nyelv elismertetése köré rendeződnek. A második szakaszban már ebből kiindulva politikai követelések fogalmazódnak meg, a nyelv hivatali használatától az önálló nemzetállam igényéig. Ez a modell persze nem minden részletében azonos az egyes kelet-európai nemzetek esetében, mert a konkrét körülmények módosíthatják, a sorrend akár fel is cserélődhet.

Szerb múlt, horvát múlt, muzulmán múlt

Éppen ezek a konkrét körülmények Boszniában és Hercegovinában egészen sajátosan alakultak. Ha a nyelv az egyik alapvető tényező, ez megvolt, hiszen a lakosság egy délszláv nyelv különböző nyelvjárásait beszélte. Később ezt a nyelvet szerbhorvátnak nevezték egy ideig. A 19. század elejére, amikor történetünk indul, nem a sok dialektus jelentette a problémát, nem is az egységes irodalmi nyelv hiánya, hanem egy másik fontos tényező. Ha az előbbi okfejtésből indulunk ki, az első szakasz problémáiból, akkor a múlt volt a problematikus tényező. Mert a hol két, hol egy tartomány lakossága felekezetét tekintve megoszlott, és ez minden esetben másféle múltat jelentett.

Voltak ugyanis ortodox, pravoszláv vallásúak, akik szerbeknek tartották magukat, az ő múltjuk a középkori szerb államhoz kapcsolódott, meg az oszmán-törökök elleni évszázados harcokhoz, a hajduk meg-megújuló küzdelmeihez. A lakosság másik része katolikus volt, őket már a többiek is horvátoknak tekintették. A múlt az ő számukra egybefonódott a jelennel, hiszen egy, a középkor óta fennálló, most, az adott pillanatban is létező horvát államot jelentett. Ez a horvát állam ugyan egy idegen államhoz tartozott, a Habsburg Birodalomhoz, de megvolt. A lakosság harmadik része viszont muzulmán volt, az ő számukra a múlt az oszmán birodalom fényes múltja – világhódítót is lehetne mondani –‚ ha ez az adott pillanatban, az oszmán birodalom belső bajai miatt nem lett volna eltúlzott.

Hogy ortodoxok, katolikusok és muszlimok ekkor, a 19. sz. elején milyen számarányban voltak jelen, azt utólag igen nehéz volna megállapítani. Talán nem is olyan fontos, hiszen ekkor még a társadalomban nem az etnikai, hanem a társadalmi különbségek voltak a hangsúlyosabbak. Ezek pedig ugyancsak megtalálhatók itt, mert a muszlimok alkották általában a nagybirtokosok rétegét, a másik két felekezet a parasztok körében volt túlnyomó.

Szolgáltató parasztok

Persze még ez is túlzott leegyszerűsítés. Hozzá kell tenni még a század első felének itteni fejlődését. Ennek a lényege, hogy 1838-tól, az új korszak, a tanzimat* hivatalos meghirdetésétől kezdve az oszmán kormányzat kezdte felszámolni az addigi birtokviszonyokat, a szpáhi-rendszert, elvette a szpáhik szolgálati birtokait, helyettük valamiféle nyugdíjat fizetett nekik. Csakhogy ekkorra mér ennek a rétegnek a legtöbb tagja kiépített magának valamilyen saját birtokot, csiftliknek hívták ezt, a gyakorlatban magántulajdonnak számított. Persze nem magyarországi méretű nagybirtokokra kell itt gondolni. Maximálisan néhány száz holdas birtokok voltak ezek, vagy még kisebbek. A parasztok azonban szolgáltatásokkal tartoztak a csiftlik-birtokosoknak, az agáknak és bégeknek, ahogy őket errefelé nevezték. És ezekből a szolgáltatásokból szerényen meg is lehetett élni. A parasztokat persze erősen sújtották ugyanezek a szolgáltatások. (Parasztoknak kell őket nevezni, mert az oszmán feudális rendszerben nem voltak jobbágyok.) Ezek között a parasztok között még muzulmánok is akadtak, de a nagy többség mégis a másik két felekezet között oszlott meg.

Kulturális, politikai, vallási


A nemzeti megújulás a horvátok körében, mármint Horvátországban és Dalmáciában, a század elején kezdett kialakulni, amikor a terület jó része átmenetileg francia uralom alá került, s a francia hatóságok anyanyelvi iskolákat állítottak fel, s ezzel megkezdődött a nemzeti öntudatosodás. A mozgalom hamarosan kulturális térre terelődött, a horvát nyelv irodalmi rangra emelése köré szerveződött. Sokáig az értelmiség ügye volt (ez pedig jórészt nemesi származású). A boszniai katolikus vagyis horvát parasztság körében még kevés visszhangja volt, az értelmiséget itt a ferences papok képviselték.

A szerb megújulás, rendhagyó módon, a politikai szakasszal kezdődött 1804-ben, amikor a janicsárok fosztogatásai ellen megindult parasztmozgalom végül az oszmán fennhatóság elleni nemzeti szabadságharccá nőtte ki magát. A jórészt az akkori Dél-Magyarországról jött értelmiség idővel átvette a mozgalom szellemi irányítását, a kulturális szakasz teendői is előkerültek, de a politikai igények elsődlegessége mindig is megmaradt, a szerbek lakta terület egy része 1815 óta autonóm területe volt az oszmán birodalomnak. Tehát hosszú évszázadok óta ismét létezett szerb állam. Ennek a léte azonban kevéssé hatott még ekkor a boszniai pravoszlávokra, vagyis a szerbekre.

Hát a muszlimok? Ők továbbra is azoknak érezték magukat, tehát vallási alapon különböztették meg magukat a nem muszlimoktól, meg persze társadalmi alapon. A felekezeti hovatartozás mellett, ha még volt tudatukban hely, akkor az oszmán birodalom tagjainak érezték magukat, uralkodó osztálynak, ha ezt nem is tudták így megfogalmazni. Ez viszont ebben a korban már nem is volt olyan egyszerű. Mert az oszmán kormányzat már 1838 előtt is bizonyos reformokat kezdeményezett, ezek pedig az itteni agáknak és bégeknek egyáltalában nem nyerték meg a tetszését. Jóval konzervatívabbak voltak ugyanis a kormányzatnál. 1831-ben Husein kapitan Gradačević hajlandó volt támogatni a tartomány autonómiájának a létrehozását. (A kapitan közigazgatási tisztség volt, 1831 után örökletes voltát meg is szüntették.) Gradačević neve már magában mutatja ennek a rétegnek a kettősségét: muzulmán neve van, de mellette egy délszláv hangzású név is. Gradačević az autonómia fejében hajlandó volt támogatni a kormányzat reformtörekvéseit. Isztambulban azonban hamarosan felismerték, hogy valójában csak egyéni karrierjét próbálta kiépíteni, ezért felhagytak a kísérlettel. Az 1850-es évek elején a kormányzat megbízásából Omer-pasa fel is számolta –egy időre – az agák ellenállását.

A boszniai parasztság évtizedeken át helyi jelentőségű mozgalmakban tiltakozott a terhek ellen. Már 1806–09 során voltak felkelések, a keresztény rája megmozdulásai. Az 1850-es években újból fellángoltak, egyrészt Hercegovina keleti részén, azután Boszniában 1857–58 során, ahol Pecija Popović és Petar Garača harámbasák voltak a felkelés vezetői. A felkelésekre azonban végig jellemző volt a lokális jelleg, még az 1857–58-as sem fogta át az egész tartományt. Annyi eredménye mégis volt, hogy 1859-ben rendeletet hoztak: azok a parasztok, akik termésük egyharmadát adták oda a csiftlik-birtokosnak, mentesültek a robotszolgáltatás alól (akik ennél kevesebbet szolgáltattak, továbbra is tartoztak vele). 1875-ben is parasztfelkelésként indult a hercegovinai mozgalom, ebből nőtt ki a nagy keleti válság. Ebben már a városok szerb polgársága is szerepet játszott. A nemzeti jelleg azonban még mindig háttérben maradt.

Létezett-e bosnyák nemzet?

Az 1875-ös felkelés kitörésében az is szerepet játszott, hogy Ferenc József akkor látogatta meg első ízben Dalmáciát, és ebből a látogatásból a boszniai lakosság messzemenő következtetéseket vont le, az oszmán uralom alóli felszabadulás reményét. A muszlim lakosság természetesen nem osztozott e reményekben.

Amikor 1878-ban a berlini kongresszus engedélyezte, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia okkupálja Boszniát és Hercegovinát, akkor lépett fel a muzulmán lakosság is, a szerbekkel összefogva, politikai igénnyel. Néhány nappal a berlini kongresszus befejezése után, július 28-án Szarajevóban nemzeti kormány alakult, amely igényelte a tartomány autonómiáját, természetesen az oszmán birodalmon belül. Ez a kormány kezdeményezte a katonai ellenállást az okkupációval szemben. Ennek összeomlása után a muzulmán–szerb együttműködés meg is szűnt.

A továbbiakban a boszniai horvátok bekapcsolódtak a tartomány igazgatásába, elsősorban kulturális téren, persze egyértelműen horvát nemzeti öntudattal. Kállay Benjámin, 1882–1903 között osztrák–magyar közös pénzügyminiszter (hozzátartozott legfelső fokon a tartomány közigazgatása), aki már régóta balkáni szakértőnek számított, hosszú évekig belgrádi főkonzul volt, megpróbálkozott azzal, hogy létrehozzon egy bosnyák nemzetet, bosnyák nemzeti öntudattal. A tartomány egész lakosságára számított, elsősorban persze a muzulmánokra. Csakhogy ekkorra a nemzeti megújulás már végbement, a horvátok és a szerbek körében már a legalsó néprétegekig kialakult a nemzeti öntudat, őket már nem lehetett bosnyákokká tenni. A muzulmánok pedig továbbra is a szultán alattvalóinak tekintették magukat. A századforduló táján kibontakozó „Ifjú Bosznia” mozgalom, amely végül a szarajevói merénylethez vezetett, már egyértelműen szerb mozgalom volt, egy jugoszláv állam létrehozását tekintette fő céljának.


A nemzeti megújulás tehát, ahogy mondottuk, a kelet-európai fejlődés egyik alapvető mozzanata, valahogy kihagyta Boszniát és Hercegovinát, vagy ha úgy tetszik, a peremén ment végbe. A tartományban lakó szerbek és horvátok a múlt század második felében már a megfelelő nemzethez csatlakoztak. A muzulmánok kimaradtak a megújulásból. Nyelvük miatt a későbbi török nemzeti mozgalomból is, mert hiszen az a török nyelv körül szerveződött.

Ha Kállay 1830 vagy 1840, vagy legkésőbb 1850 tájékán kezdte volna kísérletét, talán az sikeres lehetett volna. Csakhogy a történelemben a „mi lett volna, ha...?” kérdésfeltevésnek nincs értelme.

* Törökország 1839–76 közötti modernizációs korszakának elnevezése. A reformokat – miután Egyiptomtól sorozatosan katonai vereséget szenvedett – I. Abdul-Medzsid szultán indította. Meghirdette a vagyonbiztonságot, az adóbérleti rendszer eltörlését, a világi és vallási egyenjogúságot, megengedte a külföldi tőke behatolását. (A szerk.)

2. Képek



1. Nemzeti mozgalmak BoszniábanBÍRÓ László

Nemzeti mozgalmak Boszniában

1839. november 3. A szultán az ún. Gülhanei hatti serifben biztosítja a vallásközösségek egyenlőségét. Új adminisztrációt és rövidebb katonai szolgálati időt vezet be a birodalomban.

1850 Az 1830-as évektől kezdődő horvát nemzeti mozgalomban résztvevő boszniai horvátok Bosanski prijatelj (Bosnyák Barát) címmel folyóiratot indítanak, amelyet Zágrábban nyomnak. (A horvát nemzeti mozgalom „illír”-nek nevezi magát.)

1856. február 18. Szultáni rendelet erősíti meg az 1839. évi hatti serifet, növeli a keresztények jogait (pl. hivatalviselés joga) és nagyobb központosítást irányoz elő.

1859. szeptember 12. Agrárrendelet, amely gyakorlatilag 1918-ig meghatározza a tulajdonviszonyokat és szolgáltatásokat. A kmet (jobbágy) bérlővé válik, szolgáltatásokkal és adóval tartozik a földtulajdonosnak, a bégnek.

1861 Megjelenik az Osvetnici, az első jelentősebb boszniai horvát folyóirat (1883-ig adják ki).

1866 Több évszázad után ismét működik nyomda Szarajevóban.

– Bosna címmel kormány által támogatott lap indul török, szerb, horvát nyelvű oldalakkal.

1868 Megjelenik a Sarajevski cvjetnik, az első cirill betűs hetilap.

1872 Az első vasút megnyitása, Banja Luka–Dobrljin között.

1875. július 9. Törökellenes felkelés kezdődik Hercegovinában, amely hároméves háborúba torkollik.

1878. július 13. A berlini kongresszus határozata: az Osztrák–Magyar Monarchia okkupálja Bosznia–Hercegovinát.

1878. július 29.–október 20. Az osztrák–magyar hadsereg megszállja Boszniát.

1878. október 15. A horvát országgyűlés követeli Bosznia–Hercegovina egyesítését Horvátországgal.

1880. február 22. Ferenc József szentesíti a Bosznia közigazgatásáról szóló törvényt, a terület a közös pénzügyminisztérium irányítása alá kerül.

1881 Általános hadkötelezettséget vezetnek be Bosznia–Hercegovinában. Ez nagy felháborodást vált ki a szerb és muzulmán lakosság körében.

1882 A Porta az okkupáció után elismeri a boszniai iszlám intézmények önállóságát.

– Prosvjeta címmel cirill betűs, kormányhoz közel álló lap indul. Célja a szerb törekvések semlegesítése.

1885 Bosanska vila (Boszniai Villa) címmel szerb folyóirat indul. A Vuk Karadžić-féle népies irányzathoz áll közel (1914-ig jelenik meg).

1891 Mehmed-beg Kapetanović a közös pénzügyminiszter, Kállay Béni által kidolgozott koncepció jegyében lapot indít (Bošnjak). Az elképzelés szerint Bosznia lakosságában meg kell erősíteni az összetartozás, a Monarchiához való kötődés tudatát és csökkenteni kell a szerb és a horvát nemzeti törekvések hatását.

1900 Behar címmel megindul a legjelentősebb muzulmán folyóirat (1911-ig él).

1902 Megalakul a szerbek kulturális-művelődési egyesülete, a Prosvjeta.

1903 Megalakul a muzulmánok kulturális egyesülete, a Gajret.


1904 Megalakul a horvátok kulturális egyesülete, a Napredak.

1905. augusztus 13. Az 1896 óta folyó harc végeredményeként Ferenc József aláírja azt a törvényt, amely biztosítja a pravoszláv vallási és iskolai autonómiát.

1906. december 3. Megalakul a muzulmánok első pártja, a Muzulmán Nemzeti Szervezet.

1907. október 31. A folyóiratok körül (Srpska riječ – Szerb Szó, Narod – Nemzet) tömörülő szerb értelmiség megalakítja pártját, a Szerb Nemzeti Szervezetet.

1908 Megalakul a Horvát Nemzeti Közösség. Programja: Bosznia Horvátországhoz csatolása. A klerikális vonal Stadler vezetésével kiválik, és 1910-ben új pártot hoz létre.

1908. október 6. A Monarchia annektálja Bosznia–Hercegovinát.

1909. február 6. Törökország elismeri Bosznia–Hercegovina annexióját.

1909. április 15. Ferenc József aláírja azt a törvényt, amely elismeri a muzulmánok vallási autonómiáját.

1910. február 17. Ferenc József alkotmányt ad Boszniának. Létrejön a tartománygyűlés, amely 72 választott és 20 kinevezett tagból áll.


1. Okkupációannexió, 18781908� �PALOTÁS Emil

Okkupáció–annexió

1878–1908

Bosznia bekebelezését bécsi katonai és udvari körök régóta szorgalmazták. Az 1850-es években Radetzky marsall és mások is sürgették, hogy a Monarchia adja fel tartózkodó keleti politikáját. Készüljön fel Törökország hamarosan bekövetkező felbomlására, s arra, hogy akkor Oroszországgal együttműködve egymás között osszák fel a Balkán „gazdátlanná” váló részeit.

A katonák azzal érveltek, hogy Dalmácia biztonságát csakis Bosznia megszerzésével lehet garantálni, a Monarchia hivatása, hogy védelmet nyújtson a boszniai katolikus lakosságnak és érdeke (a majd kiépítendő) kereskedelmi utakat ellenőrzése alá vonni.

Érdekkülönbségek

Ferenc József és környezete fogékony volt az ilyenfajta érvek iránt. A balkáni területszerzés számukra kárpótlásnak tűnt az itáliai veszteségekért (1859: Magenta és Solferino). A cseheknek és a horvátoknak azért volt szimpatikus a terv, mert az annexióval a Monarchia szláv lakosságát akarták megnövelni. A horvátok egyenesen azt gondolták, hogy Bosznia Horvátországgal egyesülve, Horvátország részeként, a birodalom majdani trialista átalakításának kiinduló pontja lehet. A dualizmust megteremtő oszták–német és magyar politikai vezetőréteg viszont éppen ettől a szláv túlsúlytól tartva hevesen ellenezte a balkáni területi hódítást.

Andrássy Gyula későbbi közös külügyminiszter már magyar miniszterelnökként is (1867–71) sokat foglalkozott a balkáni ügyekkel. Egy időben kacérkodott a gondolattal, hogy Szerbiát megnyerje a Monarchiával való távlati együttműködésre. Titkos tárgyalásokon felajánlotta Belgrádnak a Monarchia segítségét Bosznia (egy részének) megszerzéséhez. A bizarr ötlet kivihetetlensége persze hamar megmutatkozott. A magyar elképzelések reprezentánsaként Andrássy kizárólag akkor tartotta elfogadhatónak balkáni területek birtokbavételét, ha másként már nem akadályozható meg egy nagy délszláv egységállam kialakulása a Monarchia déli határainál. De még ez esetben is csak korlátozott terjedelmű foglalásra gondolt.

Miután külügyminiszter lett, kitartó küzdelemre kényszerült az azonnali és minél nagyobb hódításhoz ragaszkodó katonákkal. 1875 januárjában hozzájárult ahhoz, hogy a Monarchia az első alkalmas pillanatban bevonuljon Boszniába. Csupán azt szerette volna megvárni, amíg „a Kelet erjedése olyan belső viszonyokat idéz elő, amelyek a részünkről történő beavatkozást legitimálni képesek” mind a külvilág, a nagyhatalmak, mind pedig a Monarchia belső közvéleménye előtt. Alig fél esztendő elteltével nagy törökellenes felkelés kezdődött Boszniában.

Felkelés Boszniában

A tartomány, amelynek birtoklására oly kitartóan áhítoztak bizonyos körök – a Monarchia mindkét felében –‚ régóta a társadalmi és nemzeti nyugtalanság fészke volt. Az 1875 előtti negyedszázadban itt már tucatnyi alkalommal került sor zendülésre, felkelésre. Kedvező táptalaja volt ezeknek a feszítő agrárkérdés, a túlnyomórészt keresztény parasztságnak a mohamedán földbirtokos bosnyák bégek elleni küzdelme. Ez a harc a lakosság közel felét kitevő szerbek esetében a belgrádi emisszáriusok terjesztette nagyszerb gondolat, hatására nemzeti elemekkel is átitatódott.

Folyt Boszniában egy jóval szerényebb méretű másik agitáció is: az osztrák–magyar megszállás érdekében. Ez főleg a Monarchiával határos körzetekben és érthetően a katolikusok körében volt hatásos.

Az 1875 augusztusában kitört felkelés – az előzőktől eltérően – nem maradt lokális jellegű. Vezetői a következő évben deklarálták Bosznia és Szerbia egyesülését – éppen akkor, amikor Belgrád hadat üzent Törökországnak. Szerbia fegyverrel és önkéntesekkel támogatta a felkelőket, amíg csak tudta. Gyors katonai vereségét követően a boszniai mozgalom is lehanyatlott. A „keleti válság” viszont akkorra már európai méreteket öltött; Bosznia sorsa a nagyhatalmak titkos tárgyalásain dőlt el.

Annexió helyett okkupáció


Bécsben a kül- és a hadügyi vezetés egymással alkudozott az elhatározott annexió időpontjáról és mértékéről, s eközben folyt a nagyhatalmi egyezkedés. A katonák követelésének engedve Andrássy beleegyezett, hogy a Monarchia Bosznia egészének birtoklását követelje. Később további „engedményre” kényszerült, és a Monarchia céljai közé felvette már a novibazári szandzsák annektálását is: ez a terület választotta el Szerbiát a másik délszláv államtól, Montenegrótól. Akkori felfogás szerint innen vezethetett a további hódítás útja délre, Szaloniki irányába.

Kérdéses volt még Oroszország álláspontja: 1876/77-ben az újabb törökellenes háborúra készülő cári hatalom a semlegesség fejében titkos szerződésben hozzájárult, hogy a Monarchia Boszniát (de nem a szandzsákot) tulajdonába vegye. Győztes háborúja után azonban Oroszország megfeledkezett előzetes ígéreteiről és a félsziget politikai térképét kizárólag saját igényei szerint kívánta átalakítani. Bosznia ezek szerint maradt volna török tartomány. Bécs felháborodása nem ismert határt. Szerencséjére az orosz mohóság más nagyhatalmak érdekeit is sértette, így közösen sikerült a cárizmust tárgyaló asztalhoz kényszeríteni.

A Berlinben ülésező kongresszuson Andrássy közös külügyminiszter ugyan nem tudta a bécsi elképzeléseket maradéktalanul érvényre juttatni, de a legfontosabb célt elérte: a nagyhatalmak beleegyeztek a „hódításba”. Az 1878 júliusában aláírt berlini szerződés, „felhatalmazta a Monarchiát Bosznia és Hercegovina tartós megszállására és igazgatására” a szandzsákban pedig jogot nyert katonai garnizonok állomásoztatására.*

Az eredetileg tervezett annexió (nemzetközi-jogilag érvényes bekebelezés) helyett 1878-ban formailag csupán okkupáció következett, de a területgyarapodás mégis megvalósult.

*

Az osztrák–magyar csapatok július 29-én megkezdték a bevonulást Boszniába. A hadvezetés nem nagy erőkkel látott a feladat megvalósításához. A bevonuló egységek azonban hamarosan erős ellenállásba ütköztek – ezúttal a tartomány mohamedán lakossága ragadott fegyvert. A spontán kibontakozó új felkelés leverése végül három hónapi kínos küszködésbe, háromezer halott katonába és százmillió akkori forintot meghaladó költségbe került. A kortársak szemében ez irtózatos árnak tetszett. Ráadásul az okkupáció kormányválságot idézett elő a Monarchia mindkét felében. Magyarországon a szenvedélyek ugyan hamar lecsendesedtek, de Ausztriában kormányváltás következett.

Osztrák–magyar uralom (1878–1908)

Az annexióra három évtizedet kellett várni. 1878 és 1908 között Boszniában komoly változások mentek végbe. A török fennhatóság korával összevetve a Monarchia „uralmát”, leginkább a korszak politikai és gazdasági stabilitása ötlik szembe. Működőképes adminisztráció jött létre (igaz, abszolutisztikus módon kiépítve). Emellett lassú, de érzékelhető modernizáció indult el a gazdaságban és az oktatásban. Egyedül az agrárviszonyok terén nem mutatkozott előrehaladás. Ennek oka: az új rendszer fő társadalmi bázisát sajátos módon a mohamedán földesurak képezték. Az osztrák–magyar adminisztráció minden eszközzel igyekezett elősegíteni egy külön bosnyák nemzeti tudat kialakulását. Ezt ellensúlynak szánták a határon túlról átsugárzó szerb, ill. horvát nemzeti propagandával szemben. A belső nyugalom meglepően sokáig tartott; csupán a századforduló után kezdődött el a viszonyok lassú átalakulása.

A 20. század első évtizede meghozta a nemzetközi viszonyok nagy átrendeződését. A változások hátrányosan érintették a Monarchia balkáni pozícióit. Szerbiában a dinasztiaváltozás után (1903) élesen Monarchia-ellenes (és franciabarát) kurzus volt kialakulóban. Komoly figyelmeztető jele volt ennek az 1906-ban kirobbant vámháború Szerbia és a Monarchia között. Ilyen előzmények közepette vette át a bécsi diplomácia irányítását az ambiciózus Aehrenthal.** Egyidejűleg lett a vezérkar főnöke a preventív háborút pártoló Conrad tábornok.***

Mind az új külügyminiszter, mind az új vezérkari főnök nagyon időszerűnek látta az aktív nagyhatalmi fellépést a balkáni ügyekben. A Monarchiára addig – közismerten – az óvatos kivárás volt jellemző. Más okokból, de hasonló irányú változás – áttérés az aktívabb külhatalmi politikára – ment végbe Oroszországban is. Ott szintén előtérbe került a balkáni expanzió gondolata, amelyet az ugyancsak új külügyminiszter (Izvolszkij) személyesített meg.****

Aehrenthal és Izvolszkij hamar egymásra találtak. 1907. őszi bécsi találkozójukon már felvetődött egy titkos megállapodás gondolata. (Igaz, akkor még igen elvont formában.) Ennek értelmében a Monarchia támogatja Oroszországot a tengerszorosok státuszának megváltoztatásában, amiért cserében a cári hatalom adandó alkalommal segítséget nyújt Bécsnek Bosznia helyzetének végleges rendezéséhez. Az alku további konkretizálását késleltette, hogy egy Bécsben fogant boszniai vasútépítési terv miatt komoly feszültség


keletkezett a két császárhatalom között.

Az annexió szorgalmazását ekkor már – 1907-ben – belpolitikai okok is indokolták. Aehrenthal külügyminiszter az annexiót a Monarchia belső újjárendezése egy elemének tekintette: a Szent István-korona határai között egy erős délszláv államcsoportot akart létrehozni, s ezzel (is) a magyarokat végleg a Monarchiához láncolni. Burián közös pénzügyminiszter, aki ebben a funkciójában a boszniai adminisztráció legfelső irányítója is volt, a boszniai belső viszonyokkal magyarázta az annexió szükségességét. Ő az okkupált tartományban fenyegető politikai robbanás megelőzése érdekében vélte elkerülhetetlennek az abszolutisztikus kormányzási forma fokozatos felszámolását Boszniában, és helyette a helyi autonómiák intézményeit – azaz politikai konszolidációt – kiépíteni. Ezt a folyamatot végül az alkotmányosság bevezetése tetőzné be. Egy ilyen átalakítás első feltételének a tartomány jogi státusának rendezését, a provizórium felszámolását tartotta.

Annexió – alkotmányosság

Amikor a Monarchia két országának kormányát tájékoztatták arról, hogy a közös kormányszervekben az annexió gondolata került előtérbe, kiderült, hogy 1878-cal ellentétben a magyarok immár az annexió hívei lettek. Wekerle miniszterelnök azt hangoztatta: amíg nincs annexió – azaz konszolidáció –‚ addig a délszláv területeken nem szűnik meg a felforgató mozgalom. A budapesti kabinet ragaszkodott ahhoz, hogy a középkori magyar uralkodók által használt Bosznia királya cím alapján a bekebelezendő tartományt Magyarországhoz csatolják. Ebből persze hatalmas jogvita kerekedett a birodalom két kormánya között, amelynek megoldásával nagyon sokáig, de mindvégig sikertelenül kísérleteztek.

Az osztrák–orosz megegyezési tárgyalások a tengerszorosok (orosz érdek), illetve annexió (osztrák–magyar érdek) ügyében 1908 nyarán fordultak érdemi szakaszba. Már folyt az alkudozás, amikor az ifjútörök fordulat nyomán Törökországban visszaállították az alkotmányt, és kiírták a parlamenti választásokat. Bécsben nem alaptalanul aggódtak amiatt, hogy a sztambuli új nacionalista rezsim megkísérli helyreállítani a török szuverenitást Bosznia felett, esetleg a boszniai muzulmánok maguk is részt kívánnak venni az új török parlament munkájában. (Azaz Bosznia kezdett volna integrálódni Törökország irányába.)

Augusztusban Bécsben a közös minisztertanács döntött az annexió gyors végrehajtásáról. Aehrenthal szeptember közepén személyes találkozón tető alá hozta az osztrák–orosz balkáni megállapodást; ennek részeként Izvolszkij támogatást ígért Bécsnek Bosznia „esetleges” annexiója esetére. (Aehrenthal persze elfelejtette vele közölni, hogy szerintük mennyire közeli a tervezett lépés.) A miniszter a többi hatalmat még inkább kész helyzet elé állította. Így a külvilág meglepetése teljes volt, amikor 1908. október 5-én Ferenc József proklamálta, hogy a Bosznia és Hercegovina feletti teljes szuverenitást saját kezébe veszi. Azt is tudatta, hogy a Monarchia kiüríti a szandzsákot.

Az annexió bejelentését Boszniában teljes nyugalommal vették tudomásul. A nemzetközi életben viszont szabályos válsághangulat alakult ki. A közvetlenül érdekelt Törökország demonstratívan elutasította, hogy „területének elrablását” tudomásul vegye, de – „Európa beteg embere” – az osztrák–magyar árukra meghirdetett bojkotton kívül egyéb lépést nem tett. A magát megcsalatva érző orosz diplomácia nagyhatalmi konferencia összehívását javasolta, hogy azon ítéljék el az 1878. évi berlini szerződés felrúgását.

A diplomáciai válság új dimenziót nyert Szerbia harcias fellépésével. Belgrád területi kárpótlást követelt és reguláris, valamint irreguláris csapatokat mozgósított. Kapóra jött ez az azonnali megtorlást sürgető bécsi hadvezetésnek. Conrad természetesen támadni akart. A Monarchia kilátásba helyezett ultimátumától a háborúra felkészületlen Oroszország ijedt meg a legjobban, és nyomására Belgrád 1909 márciusában bejelentette; Szerbia tudomásul veszi az annexiót, amely nem sérti nemzeti érdekeit.

Miután Németország szövetségese a Monarchia mellé állt az annexiós vitában, és miután az orosz igényeket még a cárizmus nyugati partnerei sem támogatták meggyőződéssel, a konferencia-gondolat csendben kimúlt. A hatalmak diplomáciai úton „rendezték” a berlini szerződés megsértése nyomán keletkezett politikai és jogi kérdéseket. Ausztria–Magyarország tehát az annexiós válságból formális győztesként került ki.

*

A várva várt területszerzésért Ferenc József grófi címmel jutalmazta külügyminiszterét. A Bosznia lakosságához intézett október 5-i kiáltványában foglaltakhoz hűen gondoskodott arról, hogy ebben a tartományban is alkotmányos képviseleti rendszert vezessenek be. Igaz, a Monarchia két kormánya közötti államjogi vitát Bosznia státusáról ő sem volt képes megoldáshoz segíteni, így Bosznia egészen a Monarchia felbomlásáig „közösügyes” tartomány, ún. Reichsland maradt.


Még inkább nyitott maradt a szélesebb értelemben vett délszláv kérdés, amelyet az annexió, általános vélekedés szerint, csak tovább élezett. Ezért vélik sokan úgy, hogy az 1908. október 5-i lépéssel a Monarchia elindult azon az úton, amelynek szükségszerű következő állomása a szarajevói 1914. június 28-i sorsdöntő merénylet lett.

* A szandzsák kisebb, megyei szintű közigazgatási egység az Oszmán Birodalomban. Irányítója a bég volt. (A szerk.)

** Aerenthal Aloys gróf (1854–1912) osztrák politikus, 1906–12 között osztrák–magyar közös külügyminiszter, Ferenc Ferdinánd trónörökös bizalmasa. (A szerk.)

*** Conrad von Hötzendorf, Franz gróf (1852–1925) osztrák tábornagy. 1906–11 és 1912–17 között vezérkari főnök. 1917–18-ban az olasz fronton hadseregparancsnok. (A szerk.)

**** Izvolszkij, Alekszandr Petrovics (1856–1919). Orosz diplomata, 1906–10-ig külügyminiszter, 1910–17 között párizsi nagykövet. (A szerk.)

2. Képek









1. A keleti válság az 1870-es években� �KOVÁCS Éva

A „keleti válság” az 1870-es években

„Európa beteg emberének”, Törökországnak a Balkánról való kiszorítása az európai nagyhatalmak (Oroszország, a Monarchia, Anglia, Poroszország) nagyhatalmi játszmát, vetélkedései közepette ment végbe. A drinápolyi béke (1829) nyomán Görögország függetlenné vált, míg Szerbia, Moldva és Havasalföld autonómiát kapott. A felbomlás tovább folytatódott, amikor 1860-ban a Porta kivonta a török helyőrséget Szerbiából, és az 1859-ben perszonálunió keretében egyesült Moldva és Havasalföld 1866-ban Románia néven mint nemzeti állam alakult meg. Az 1850–60-as években felkelések törtek ki a még török uralom alatt lévő Bosznia–Hercegovinában is. A balkáni keresztények „felszabadításának” legfőbb pártfogója Oroszország volt. Amíg nem ütközött nagyhatalmi érdekeikkel, a többi európai állam is támogatta e törekvéseket. A hercegovinai felkelés 1875-ben országos méretűvé fejlődött, s kiterjedt a Balkán egész nyugati felére. 1876 áprilisában a felkelés átcsapott a Balkán keleti, bolgár területeire is. A török kegyetlenkedések hatására 1876 júniusában Szerbia és Montenegró beavatkozott a harcokba Bulgária oldalán. A török előrenyomulás kiprovokálta Oroszország beavatkozását is: 1877 áprilisában II. Sándor cár hadat üzent Törökországnak. Az orosz győzelmeket szentesítő San-Stefanó-i békében a háborús felek lefektették egy, a Fekete-tengertől az Égei-tengerig húzódó „Nagy Bulgária” létrehozásának alapjait. Ez a terv azonban sértette mind Anglia, mind a Monarchia érdekeit. Oroszország 1878 júniusában arra kényszerült, hogy tárgyalóasztalhoz üljön a nagyhatalmakkal Berlinben. A kongresszus módosította a megkötött orosz–török békét. Bulgária elveszítette a neki szánt területek kétharmad részét, s csak így „csonkán” válhatott autonóm fejedelemséggé. A kongresszus felhatalmazta a Monarchiát Bosznia–Hercegovina megszállására, Angliának a Porta átengedte Ciprust. Oroszországnak a megvívott háborúhoz képest kevéssel kellett beérnie: megtarthatta kaukázusi hódításait, s visszakapta az 1856-ban elvesztett dél-besszarábiai részeket. A nagyhatalmak ekkor ismerték el Szerbia, Románia és Montenegró függetlenségét is.


1. Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában, 1918-91BÍRÓ László

Bosznia és a bosnyákok Jugoszláviában

1918–1991

1918 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia délszláv népei a nemzeti önrendelkezés elvére hivatkozva megkezdték nemzeti tanácsaik létrehozását, hogy előkészítsék elszakadásukat a Monarchiától. Bosznia küldöttei is részt vettek a Zágrábi Nemzeti Tanács munkájában, októberben pedig megalakult a Boszniai Nemzeti Tanács, amely hosszas tárgyalások után kezébe vette az ország irányítását.

November első napjaiban Atanasije Šola vezetésével létrejött Bosznia kormánya. A Nemzeti Tanács még a hónap folyamán kijelentette, hogy csatlakozik a Karadjordjevics-dinasztia uralma alatt létrejövő Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz.

Az új állam megalakulásával a Bosznia lakosságának kb. egyharmadát kitevő szerbek régi vágya teljesült: egyesültek Szerbiával. Még nagyobb volt az öröm a szerbiai politikusok részéről, nemzeti kiteljesedésük alapfeltételének tekintették Bosznia Szerbiához való csatolását. Új körülmények közé került a 600 ezres bosnyák (muzulmán) lakosság. Legalábbis a muzulmán vezető réteg, amely mind az Oszmán Birodalomban, mind a Monarchiában elérte, hogy az országon belül az iszlám vallást gyakorolják, működjenek az iszlám iskolák és bíróságok. S ez természetesen biztosította a saját vezetőik gazdasági és politikai szerepét. Most, 1920 után viszont olyan államba kerültek, amelyben a szerb uralkodó réteg sem az államalakuláskor sem később nem kívánt a muzulmánoknak tartományi önállóságot vagy autonómiát adni. A hivatalos új ideológia szerint a délszláv államot a három törzsű (szerb, horvát, szlovén), három nevű nemzet lakja. A valóságban azonban, mint tudjuk, nem létezett az annyit emlegetett délszláv nemzet. Az állam történetét – így a bosnyákok jelenlegi lehetőségeit – a két legerősebb (a szerb és a horvát) nemzet viszonya szabta meg. A bosnyákokat a szerbek iszlamizált szerbeknek, a horvátok pedig iszlamizált horvátoknak tekintették. Mindkét részről tervek készültek, sikertelen kísérletek történtek a deiszlamizálásra, a „visszaszerbesítésre”, illetve „visszahorvátosításra”. Egészen az 1960-as évek közepéig a bosnyák lakosságot arra kényszerítették, hogy „határozza meg” nemzetiségét, vagyis válasszon a szerb és a horvát között.

Új berendezkedés

Az 1918-ban bevonuló szerb csapatok a bosnyák lakosságot sok helyütt ellenségként kezelték. A bosnyákok ugyanis korábban lojálisak maradtak a szerbek ellenségéhez, a Monarchiához. És nyilván szerepet játszottak az ellenségeskedésben a több évszázados török uralom alatt kialakult vallási ellentétek is az ortodox szerbek és a mohamedán bosnyákok között.

Az első törvényi rendelkezés, amit a bosnyákok nemzeti szempontból is hátrányosnak éreztek, az 1919 februárjában meghozott agrárreform és a kmet- (jobbágy) felszabadítás volt. Ezzel a rendelettel ugyanis megváltoztatták a társadalmi viszonyokat. Korábban a kmetek 74%-a ortodox (azaz szerb), 21%-a katolikus volt. A földbirtokosok zöme viszont, a nagybirtokosok majd mindegyike muzulmán volt.

Ilyen körülmények között alakult meg 1919-ben a Jugoszláv Muzulmán Szervezet. A szervezet, pontosabban párt létrejöttekor szóvivőjük kijelentette: a nemzeti forradalom a muzulmánoknak csak üldöztetést hozott, vallási fanatizmus áldozatai lettek, ezért kényszerülnek arra, hogy vallási alapon szervezkedjenek. A JMSZ első programja leszögezi, ők sohasem idegenedtek el hazájuktól sem nemzeti, sem nyelvi tekintetben. A nemzethez való tartozást kulturális választásnak tekintik, amelynek nem szabad megjelennie a napi politikában. A JMSZ nem is határozta meg képviselőinek, mit jelöljenek meg nemzetiségükként. (Az 1920-ban megválasztott boszniai képviselők közül 18 horvátnak, 2 szerbnek vallotta magát, öten nem jelölték meg nemzetiségüket. A későbbiekben a képviselők zöme horvátnak mondta magát.)

A JMSZ programjának megvalósítására a kormánnyal kötött megállapodások során kerülhetett sor. 1921-ben a kormánypártoknak a centralista államberendezkedést szentesítő alkotmány meghozatala érdekében szövetségre kellett lépniük néhány kisebb párttal. Így jött létre március 15-én a kormány és a JMSZ közötti megegyezés. A kormány garantálta Bosznia–Hercegovina területi egységét, vagyis azt, hogy nem osztja föl korábbi területét, és nem csatolja egyes részeit más közigazgatási egységhez. Ígéretet tett az iszlám vallás egyenlőségére, a szabad vallásgyakorlatra, az iszlám vallási és oktatási autonómiára. Továbbra is működhettek a seriat bíróságok.*


A volt feudális földbirtokosok számára a megállapodás 305 millió dínár értékben kártérítést helyezett kilátásba. Megegyeztek abban is, hogy a szarajevói tartományi kormányban nagyobb lesz a bosnyákok képviselete.

A mindenkori kormánnyal való kiegyezés taktikája végig jellemezte a JMSZ-t. Tagjai tárcákat kaptak a gyakorta cserélődő kormányokban. Általában a szerb–horvát ellentét kiéleződésekor volt rájuk szükség, s néhány ígéret fejében hallgattak a hívó szóra, és hajlandónak mutatkoztak az együttműködésre a szerb pártokkal.

1932–33-ban több, az országot föderalista módon átalakítani szándékozó tervezet látott napvilágot horvát és szlovén részről. Ezekben a dokumentumokban Bosznia különálló, autonóm egységként nem szerepelt. 1933-ban a JMSZ is kidolgozta tervezetét, amely „Szarajevói pontok” néven vált ismertté. A program fellépett a centralista berendezkedés ellen, Boszniának ugyanolyan jogokat követelt, mint az ország többi kialakítandó föderatív részének. Ezeket az elveket a párt gyakorlatilag nem képviselte, mert belépett a Milan Stojadinović vezette (szerb túlsúlyra törekvő) kormányba. A miniszterelnök – aki a JMSZ-en kívül a Szlovén Néppártot is megnyerte – célja az volt, hogy körülveszi Horvátországot a szerbekhez hű erőkkel, s így sikerül fenntartania a centralista berendezkedést. Semmiféle horvát autonómiába nem volt hajlandó beleegyezni. Utóda, Dragiša Cvetković viszont a növekvő ellenzéki nyomás hatására a legégetőbb feladatnak a horvát kérdés megoldását tekintette. 1939-ben tárgyalásokat kezdett a Horvát Parasztpárt vezetőivel, és megállapodtak az autonóm Horvát Bánság létrehozásában. A bánság kialakítása során 13 bosznia–hercegovinai járást 11 400 négyzetkilométerrel és 617 ezer lakossal Horvátországhoz csatoltak. A JMSZ hiába igyekezett Bosznia egységét megőrizni, hiába próbálta elérni, hogy Bosznia a délszláv állam átalakulása során a negyedik egység tegyen. (Ezt a szerbek is teljes mértékben elutasították.) Cvetković miniszterelnöknek és a kormánypártnak már nem volt szüksége a közben belső hatalmi harcokba bonyolódó JMSZ-re.

Jugoszlávia első szétesése

1941 áprilisában szétesett az első Jugoszlávia. Nyugati részén olasz és német segítséggel megalakult az ún. Független Horvát Állam, amely magában foglalta Bosznia–Hercegovinát is. A bosnyák elit ígéretet kapott az autonómiára, melynek fejében aktívan részt vett a politikai életben és a parlamentben. Nagy veszélynek volt azonban kitéve muzulmán lakosság a csetnikek részéről.** A királyhoz hű katonai szervezetek elérkezettnek látták az időt Nagy-Szerbia megteremtésére, melynek egyik alkotórésze lett volna az idegen elemektől megtisztított Bosznia is. Egyes becslések szerint több mint százezer bosnyák vált a csetnikek áldozatává, különösen Kelet-Boszniában, Kelet-Hercegovinában. (Ugyanazokon a területeken, ahol napjainkban is folyik az etnikai tisztogatás.) A szerb támadások és a meg nem valósuló ígéretek hatására a bosnyák vezetők egy része 1942 novemberében azzal a kéréssel fordult Hitlerhez, hogy alakítsanak ki egy „Boszniai Gau”-t, és hozzanak létre egy bosnyák gárdát. 1943 folyamán meg is alakult a „Hand a 13. SS-divízió”.

A Boszniában is hamar meginduló partizán (németellenes) ellenállás főképpen a szerbekre épült, mert a két világháború között Boszniában egyébként is gyenge kommunista pártnak alig volt muzulmán tagja. A bosnyákok a partizán mozgalomban először annak szerb jellegét látták, és az első bosnyákokból álló brigád megalakítására csak 1943-ban került sor.

A Jugoszláv Kommunista Párt muzulmánokkal kapcsolatos álláspontját 1940-ben az V. országos konferencián tisztázta. Eszerint a muzulmánok nem „kifejlett nemzet”-et, hanem „etnikai csoport”-ot alkotnak. A konferencia elismerte a „muzulmánok egyenlőségét” a szerbekkel és horvátokkal. A háború utáni föderalista berendezkedésről az 1943. novemberi jajcei AVNOJ-kongresszus döntött: Bosznia–Hercegovina a hat köztársaság egyike lett. A döntést heves vita előzte meg. Tekintélyes politikusok (Pijade, Djilas) szálltak amellett síkra, hogy csak öt köztársaságot hozzanak létre, a nemzetek számának megfelelően. Bosznia pedig vallási eltérések alapján – alakuljon autonóm területté. Felmerült viszont a kérdés, melyik köztársasághoz tartozzon. Részben azért, hogy a szerb–horvát vitát megelőzzék, részben pedig azért, hogy a bosnyákokat megnyerjék, döntöttek Bosznia köztársasággá alakítása mellett.

A második Jugoszlávia

Mint ismeretes, a háború után gyökeres társadalmi-politikai változások mentek végbe Jugoszláviában. Boszniában először a németekkel és usztasákkal együttműködő erőkkel számoltak le, majd megakadályozták, hogy a Jugoszláv Muzulmán Szervezet részt vegyen a Népfrontban. Átalakították az Iszlám Vallási Közösséget, a vallási napilapokat és folyóiratokat betiltották. Ezek helyett a Népfront indított új lapot Nova doba (Új Korszak) címmel. 1947-ig gyakorlatilag megszűnt az iszlám intézmények állami támogatása, s közben a vakufok (vallási alapítványok) feloszlatása is megtörtént. Mindezen nyomás hatására 1947 augusztusában a Legfelső Vakufski Sabor nyilatkozatban elkötelezte magát a kormány támogatása mellett, és biztosította, hogy az antikommunista elemek ne tehessenek szert befolyásra az iszlám egyházon belül. A nyilatkozat után ismét


megindult az állami támogatás.

A szocialista korszak elején a hivatalos felfogás a bosnyákokat nemzetileg még meghatározatlan csoportnak tekintette. Semmiképpen nem tartották őket nemzetnek, mert nem elégítették ki a sztálini nemzetfelfogás valamennyi ismérvét. A népszámlálások során igyekeztek a lakosságot választásra bírni, de a muzulmán lakosság elenyésző kisebbsége vallotta magát szerbnek vagy horvátnak. A döntő többség, hogy elkerülje a választást, 1948-ban nemzetileg meghatározatlan muzulmánnak, 1953-ban jugoszlávnak, 1961-ben pedig az akkor bevezetett meghatározás alapján muzulmán etnikumhoz tartozónak vallotta magát. A párttagok körében viszont ajánlatos volt a nemzetiség megnevezése. Közel 80%-uk szerbnek vallotta magát.

A sikertelen választási kényszer után, 1968-ban a Boszniai Kommunista Szövetség Központi Bizottsága kijelentette: „a gyakorlat bebizonyította annak káros voltát, hogy korábban nyomással igyekeztek rávenni a muzulmánokat, határozzák meg, nemzeti tekintetben szerbek-e vagy horvátok. Kiderült, és a jelen szocialista gyakorlat is megerősíti, hogy a muzulmánok egy külön nemzet.” Ezt a kijelentést újságokban megjelenő támadások követték. Megkérdőjelezték a bosnyákok nemzeti voltát, felvetve az eredet kérdését, és azt, vajon elég fejtett-e nemzeti tudatuk. Az minden esetre megállapítható, hogy a valláson alapuló közösségi tudatuk olyan erős volt, hogy mindig elhatárolódtak a velük ugyan egy nyelvet beszélő szerbektől és horvátoktól, és a politikai kérdésekben is többnyire egységesen léptek fel. A vita jogi oldalát végül is az 1974. évi szövetségi alkotmány zárta le. Ebben az államalkotó nemzetek között sorolták fel a muzulmánokat. A nemzetként való elismerés után megnyílt a bosnyákok előtt az út a párt- és állami szervekbe. Köztársasági szinten igyekeztek a posztokat egyenlő mértékben elosztani a szerbek, horvátok és muzulmánok között.

Kritika, kritika

Külpolitikai szempontból is szükséges volta bosnyákok támogatása. Tito ugyanis igyekezett jó kapcsolatokat fenntartani az el nem kötelezett államok mozgalmának keretében az iszlám országokkal. Lehetővé vált a bosnyák fiatalok külföldi egyetemi tanulmánya, a reisz ul-ulema (vallási vezető) külföldi vendégeket fogadhatott, 1977-ben Szarajevóban Iszlám Teológiai Kar alakult. Az iszlám egyház és az állam jó kapcsolata az 1970-es évek legvégén bomlott meg, amikor is addig tabutémának számító kérdéseket vetettek fel: az iszlám vallási vezetők második világháború alatti magatartását és a pániszlámizmus hatását a muzulmán lakosság körében. 1983-ban 11 értelmiségit, köztük Alija Izetbegovićet, pániszlámizmus terjesztése vádjával börtönbüntetésre ítéltek. Az ítélet szerint Izetbegović a hetvenes években írt Iszlám nyilatkozat című műve egy tiszta iszlám köztársaság megalakítását vetíti előre. A szerző a per során kifejtette, művében nincs is szó Boszniáról, és iszlám köztársaságot csak egy etnikailag tiszta országban lehet megvalósítani. A korabeli sajtó szerint a muzulmán értelmiség Jugoszlávia szétesését kívánja, hogy aztán kialakíthassa etnikailag tiszta államát.

Az 1980-as évek végén egyre többen és egyre hangosabban kérdőjelezték meg a JKSZ politikai vezető szerepét. A nyugati köztársaságok az ország konföderációvá alakítását kívánták. 1991-ben hónapokon keresztül eredménytelen tárgyalások folytak a jugoszláv föderáció átalakításáról. Bosznia Szlovénia és Horvátország mellé állt, a tagköztársaságok nagyobb önállóságát szorgalmazta az erősebb központosítást igénylő Szerbiával szemben, amely az államelnökségben magáénak tudhatta a Vajdaság, Koszovó és Crna Gora támogatását. Szlovéniától és Horvátországtól eltérően Boszniában akkor még nem merült fel a kiválás gondolata.

Nemzeti alapon többpártrendszer

Az 1990-ben megjelenő politikai pártok többsége ismét nemzeti alapon, köztársasági bázison szerveződött. Újra úgy tűnt, hogy az egyre élesebb formában megjelenő szerb–horvát ellentét fogja meghatározni Bosznia sorsát. Az 1990 novemberében és decemberében megtartott több párti választások során a nemzeti pártokra leadott szavazatok aránya majdnem teljesen megegyezett a lakosság nemzeti megoszlásával. A 240 parlamenti helyből 201-et a nemzeti pártok szereztek meg, a bosnyákok pártja, a Demokratikus Akciópárt 86-ot, a Szerb Demokrata Párt 70-et, a Horvát Demokratikus Közösség 45-öt. A kommunisták teljes vereséget szenvedtek, mindössze 14 mandátumhoz jutottak.

A többpárti választások után a főbb tisztségeket, úgy mint korábban, felosztották a nemzetek képviselői között, és koalíciós kormány alakult. Hamar kiderült azonban, hogy többé nincs mód az együttműködésre.

Horvátország és Szlovénia függetlenné válásával (1991. június 25. és 26.) felbomlott a második Jugoszlávia. Világossá vált, hogy Szerbia – miképp már többször bejelentette – nem fog belenyugodni a fennálló határokba, és ha kell, fegyverrel fogja megszerezni magának a kívánt területeket. Közben Belgrádban tervek készültek a szerb vezetéssel megalakítandó új Jugoszlávia belső struktúrájáról. Egyes hírek szerint, bár az érdekeltek tagadták, a Milošević–Tudjman-találkozón Bosznia felosztásának kérdése is felmerült.


A bosnyákok viszont nem akartak egy szerb dominanciájú államban élni, és el akarták kerülni a köztársaság felosztását is. Számukra egyetlen elfogadható megoldás volt: ragaszkodtak Bosznia egységének megőrzéséhez. Mivel a három nemzet enklávészerűen helyezkedik el az országban, lehetetlen tiszta etnikai területek kialakítása. (A kölcsönös területi igények hiúsították meg a kantonális átszervezés lehetőségét is.)

1991. október 15-én a boszniai parlament függetlennek nyilvánította az országot. A szavazás előtt a szerb képviselők kivonultak a teremből, majd a horvátországi forgatókönyvnek megfelelően megalakították saját parlamentjüket és autonóm területeiket. Ezeken a területeken népszavazást rendeztek, melynek során a lakosság 90%-a a Jugoszláviában való maradás mellett foglalt állást.

A horvátországi harcokat látva Izetbegović elnök az Európai Közösséghez fordult, hogy az ismerje el Bosznia függetlenségét. Az EK az elismerés feltételéül szabta, hogy népszavazás erősítse meg a kérést. A referendumra 1992. február 29-én került sor, a lakosság 64%-a vett részt a szavazáson (a szerbek nem), és 99%-uk támogatta a függetlenségi indítványt. A szerbek szavazócédulák helyett bombákat dobtak, Szarajevóban megkezdődött a barikádok építése, és Bosznia más részein is fellángoltak a harcok. Az EK gyorsan, 1992. április 7-én elismerte Bosznia–Hercegovinát, azt remélve, hogy a fegyveres összetűzések a nemzetközi elismerés után, miként Horvátországban, abbamaradnak. AZ EK tévedett. (Ahogy horvátországi harcok sem a nemzetközi reagálásra fejeződtek be.) A szerbeket láthatólag semmi sem akadályozhatja meg áhított nemzeti céljuk – Nagy-Szerbia kialakítása – megvalósításában.

* Seriat-bíróság: a Korán alapján ítélkező bíróság. Hatásköre a későbbiekben világi ügyekre is kiterjedt. (A szerk.)

Csetnikek: Jugoszlávia felbomlása után, 1941-ben Draža Mihajlović vezetésével szerveződő, a királyhoz és∗∗ a londoni emigráns kormányhoz hű katonai ellenállás tagjai. Politikai céljuk Nagy-Szerbia megteremtése volt, ezért a németeken kívül harcban álltak Tito csapataival és az usztasákkal is. (A szerk.)

2. Képek




1. Misszionáriusok MagyarországonFIGYELŐ

TÓTH István György

Misszionáriusok Magyarországon

17. század

A misszionárius a 20. században elsősorban távolból érkezett papot jelent, aki négerek vagy indiánok között terjeszti a katolikus hitet. A 17. században azonban a katolikus egyház nemcsak távoli földrészeken tartott fent missziókat, hanem Európa számos országában is térítettek misszionáriusok. A protestáns Angliában és Hollandiában éppúgy működtek, mint a török birodalomban vagy akár Itáliában, az ott élő albánok és görögök között. A 17. században Magyarország is elsőrendű missziós területnek számított. Az ország lakóinak nagy része protestáns (a misszionáriusok számára: eretnek) volt, középső részét a mohamedán, azaz pogány törökök tartották megszállva, és a missziók harmadik „célcsoportja”, a görögkeletiek (a misszionáriusok szóhasználatával: szakadárok, skizmatikusok) sem hiányoztak itt. A török hódoltságban és Erdélyben felbomlott a katolikus egyház szervezete, az itteni püspökök nem élhettek a székhelyükön. A plébániák nagy része is elárvult, igen kevés katolikus pap szolgált ezeken a területeken. Nem maradt ki azonban a hittérítésből a három részre szakadt Magyarország északnyugati része, a királyi Magyarország sem. A Habsburg-királyok buzgó katolikusok voltak, a 17. század első felében azonban a Felső-Magyarországon térítő misszionáriusok a reformáció sikerei nyomán megcsonkult egyházszervezetet találtak, a reformátusok között élő katolikusoknak kevés papjuk volt.

Hívő, de nem gyónt

A 16–17. század fordulójára a katolicizmus Magyarország mindhárom részében visszaszorult. Mint Fulgenzio a Jesi olasz szerzetes 1644-ben beszámolt róla, Erdélyben olyan hívőket gyóntatott, akik bár 60, 70, 80 évesek voltak, még sohasem gyóntak. Filippo d’Alcara olasz ferences 1627-ben arról írt, hogy a királyi Magyarországon, Komárom környékén a paphiány miatt 20–40 éve nem gyóntak az emberek. Még rosszabb volt a helyzet a hódoltságban: 1607-ben Temesvár környékéről azt jelentették Rómába, hogy az ottani katolikusok közül sokan nem tudják a miatyánkot, az üdvözlégyet, a hiszek egyet. Amikor 1649-ben Marino Ibrisimovich belgrádi püspök felkereste a török hódoltságot, Jászárokszállás bírája azt írta Rómába, hogy vidékükön már 130 éve nem járt katolikus püspök.

Magyarország és Erdély tehát joggal keltette fel a világ katolikus misszióit irányító tanács, a Hitterjesztés Szent Kongregációja figyelmét.

A Hitterjesztés Szent Kongregációját 1622-ben alapította XV. Gergely pápa (1621–1623). A protestantizmus térhódítása és a belső bomlás évtizedei után a 16. század második felében, a tridenti zsinat határozatai nyomán megújult a katolikus egyház. A tridenti reform után megerősödött katolicizmus expanzióba kezdett: a világ különböző tájain működő hittérítők munkáját az új szervezet, a római kúria „misszióügyi minisztériuma”, a Hitterjesztés Szent Kongregációja fogta össze. E „minisztérium” által kiküldött misszionáriusok jelentésekben számoltak be az adott területeken – így a török megszállás után három részre szakadt Magyarországon – uralkodó viszonyokról.

Mit tudtak Magyarországról?

A misszionáriusok jelentései nemcsak azért érdekesek számunkra, mert sok, máshonnan nem ismert adatot közölnek a hódoltsági és az erdélyi katolikusokról. Az is kiderül belőlük, hogy mit tudtak Magyarországról Rómában, a 17. század egyik legfontosabb hatalmi centrumában. Ha a jelentésekben leírják, hogy az erdélyi fejedelemségben három nemzet él: a magyar, a szász és a székely, és ezenkívül még románok, ez aligha fogja meglepni a magyar olvasót. Világosan kitűnik azonban ezekből a jelentésekből, hogy hogyan változott a Kongregációban a Magyarországról és Erdélyről kialakult kép.

A magyar helynevek sokszor már Bécsben, a nuncius titkárságán felismerhetetlenné torzultak, a Kongregáció ülésein pedig – ahol egymás után tárgyalták az egész világ legkülönbözőbb régióinak ügyeit – gyakran előfordult, hogy a magyar földrajzi nevek összekeveredtek. Így például 1629-ben Darkó János jelentése mellé a Kongregáció titkára feljegyezte, hogy Ternaviában (azaz Nagyszombatban) az illír nyelvet beszélik, ez a


Ternavia pedig Erdély egyik tartománya. Sokszor előfordulnak még ilyen tévedések a Hitterjesztés Szent Kongregációja feljegyzései között. Nem ezek a tévedések a jellemzőek azonban, hanem a megalapozott, sokféle információ alapján előkészített döntések. Ez a kis létszámú testület szilárdan kezében tartotta az egész világ misszióinak ügyeit, a sok nyelv, írás, politikai és vallási probléma Bábeljében meglehetős biztonsággal tájékozódva.

A Hitterjesztés Szent Kongregációja a kiküldött hittérítőknek, általában szerzeteseknek, de gyakran világi papoknak is, misszionáriusi felhatalmazást adott (facultas). A misszionáriusokat a missziók prefektusai irányították, a szerzetesek is elsősorban a Kongregációnak tartoztak engedelmességgel. A misszionáriusoknak a kapott felhatalmazás alapján joguk volt arra, hogy magánházaknál, vagy akár a szabad ég alatt, erdőkben, mezőkön misézzenek, amennyiben nem volt a közelben katolikus templom. A Kongregáció felhatalmazást adhatott arra is, hogy a misszionáriusok templomi felszerelést, kelyheket szentelhessenek meg. A missziós területeken nem volt katolikus püspök, ezért a hitterjesztők arra is jogot kaptak, hogy feloldozást adhassanak a böjti előírások és házassági akadályok alól. Ami pedig a török hódoltságban és az Erdélyben működő misszionáriusok számára különösen fontos volt, engedélyt kaphattak arra is, hogy világi ruhában járhassanak.

Bosnyák ferencesek

A misszionáriusokra a legnagyobb szükség a török hódoltság területén volt. Erdély és a török hódoltság határán, a későbbi Bánátban működött az obszerváns ferencesek karánsebesi missziója. Görögkeletieket, reformátusokat térítettek, és hitüket megőrzött, de papot már évtizedek óta nem látott katolikusokat láttak el szentségekkel.

Az itteni ferencesek a bosnyák rendtartományból érkeztek. A szultán alattvalóiként nőttek fel, így a törökök nem látták bennük a katolikus Habsburg-királyok embereit, mint a magyar jezsuitákban vagy a püspökökben. A bosnyák barátok hozzászoktak a török uralomhoz, „értettek a törökök nyelvén,” volt, amelyikük beszélt is törökül, de a többiek is tudták, hogy hogyan kell eljárni a török hatóságokkal. Tudták, hogy mindig mindenkit meg lehet vesztegetni, és hogy az alacsonyabb rendű hatóságok tilalma ellen jó orvosság a magasabb rangú tisztviselő – persze jóval nagyobb ajándékért elnyert – jóindulata. Különösen jó török kapcsolatai voltak az egyik bosnyák ferences misszionáriusnak, Stipanchich atyának – bár ez sem mentette meg attól, hogy időnként a törökök fogságba ne vessék és meg ne verjék. Stipanchich a lippai alajbéggel szemben a temesvári pasánál keresett – nem kis anyagi áldozatok árán – oltalmat, és azt is tudta, hogy a kádinak a katolikusok számára kedvezőtlen ítélete – szintén a helyi katolikusok pénzével – még jóra fordítható. Amikor pedig a törökök le akarták rombolni az általa épített templomot, mert csak a templomok javítására szoktak engedélyt adni, a bővítést vagy főként az új templomok építését szigorúan tiltották, akkor Stipanchich elment Isztambulba. A fővárosból a nagyvezír embereitől nem kevés pénzért szerzett szultáni paranccsal tért vissza, amelyet azután a kádi is nagy tisztelettel, állva olvasott.

Csak címében püspök

A hódoltságban kevés volt a katolikus pap, a püspököket pedig – mivel a Habsburg-uralkodó nevezte ki őket – a törökök nem engedték be az országrészükbe.

A magyar királyok – egy régi múltra visszatekintő, ám a Szentszék által vitatott joguk értelmében – továbbra is kinevezték azokat a magyarországi püspököket, akiknek székhelyét és egyházmegyéjét a török megszállva tartotta. Az esztergomi és a kalocsai érsek, a pécsi, váci, csanádi, egri püspökök székhelyüktől messze, a királyi Magyarországon éltek „száműzetésben,” gyakran valamelyik – kisebb rangot, de biztos jövedelmet jelentő – egyházi javadalom birtokában. Hasonló sorsra jutott az erdélyi (gyulafehérvári) és a váradi püspök is, akiket a protestáns erdélyi fejedelmek nem engedtek be a székhelyükre. Ezek a püspökök a 17. században úgy élték le az életüket, hogy veszélyes és távoli egyházmegyéjüket, benne híveiket soha nem látták. A 17. század második felében több püspök vikáriusokat nevezett ki a hódoltságba. Így a csanádi püspök vikáriusa hagyományosan a szegedi ferences kolostor gvárdiánja volt, a váci püspök pedig az egyik, a hódoltságban élő plébánost bízta meg ezzel a feladattal.

Emiatt az évszázada kialakult helyzet miatt a Magyarországra érkezett olasz misszionáriusok gyakran már nem eredeti székhelyük és címük alapján beszéltek ezekről a püspökökről, hanem aszerint, hogy hol éltek. Így olvashatunk a jelentésben „szepesi” vagy „kassai” püspökről a váradi vagy egri helyett.

A katolikus egyház ismeri a címzetes püspökségek intézményét, a főként a muzulmánok által elfoglalt, a „hitetlenek földjén” fekvő, régen elenyészett püspökségek címére is szentelnek fel püspököket, akik püspöki rangban és jogkörrel látnak el különböző feladatokat. A bécsi nunciusok is ilyen címzetes püspökök vagy érsekek voltak. Természetesen egyikük sem járt a török birodalom távoli tartományában fekvő „székhelyén”,


néhány cím esetében már az sem volt világos, hogy a nuncius több, azonos nevű város melyikének az érseke.

Harc a hívőkert

Míg a császár (mint magyar király) ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy a török uralom alá került egyházmegyék élére is püspököket nevezzen ki, a Szentszék – a tényleges hatalmi helyzetet alapul véve – a török hódoltságba és a Balkánra apostoli adminisztrátorokat és missziós püspököket nevezett ki.

A missziós püspökök és a magyar „száműzött” püspökök közti súrlódások elkerülhetetlenek voltak. Benlich belgrádi missziós püspök jelentésében megírta, hogy amikor Gyöngyös környékén vizitálta a híveket, Kisdi Benedek egri püspök „nehézséget támasztott” ezzel szemben. Lósy Imre egri püspök (a későbbi esztergomi érsek) sem engedte meg, hogy az olasz konventuális ferencesek tartomány főnöke, Benedikt Radzinsky az egyházmegyéjében vizitáljon.

A magyar püspökök nem titkolt ellenszenvvel fogadták a misszionáriusokat. Az ő felfogásuk szerint Magyarország nem missziós terület, az országnak megvannak a katolikus püspökei, plébániái, felesleges a Hitterjesztés Szent Kongregációjának ide külföldi misszionáriusokat küldenie, inkább a magyar papoknak adjanak segélyt.

Ezt a felfogást képviselte Pázmány Péter esztergomi érsek is, aki többször kijelentette, hogy a Magyarországra küldött misszionáriusok csak akkor hajthatnak hasznot, ha előbb megtanulnak magyarul. Utódai, Lósy Imre és Lippay György, esztergomi érseki kinevezésüket megelőzően és a magyar egyház fejeként is többször éles hangon kétségbe vonták a misszionáriusok alkalmasságát. Lippay György 1665. évi levelében jókora túlzással kijelentette, hogy két évtizedes érseksége alatt egyetlen emberről sem hallott, akit a misszionáriusok térítettek volna meg.

Szelepcsényi György 1655-ben még nyitrai püspökként tiltakozott a bosnyák misszionáriusok Magyarországra küldése ellen, mert nyelvtudás híján nem hajthatnak hasznot. Esztergomi érsekként is összeütközésbe került a belgrádi misszióspüspök vikáriusával, Giovanni a Derventával, aki 1677-ben levelet írt a budai katolikus kereskedőknek, és közölte velük, hogy Buda nem az esztergomi érsekhez, hanem Belgrádhoz tartozik. Ugyanilyen értelemben írt ezeknek a Budán élő katolikus kereskedőknek a boszniai obszerváns ferences provinciális is: az esztergomi érseknek nincs semmi joga Budához, ezért űzzék el Luca Kogianovich ferences szerzetest, akit Szelepcsényi érsek küldött oda. A vita folytatódott a következő évben is, a Kongregáció Giovanni a Derventának adott igazat, és felszólította a bécsi nunciust, hogy ezt tapintatosan hozza Szelepcsényi érsek tudomására.

Az elvont egyházjogi fejtegetések mögött a 17. századi magyar történelem legfontosabb sorskérdése húzódott meg: hová tartozik a török hódoltság területe? Ezek a vármegyék a török birodalomba bekebelezett, a magyar állam számára a belátható jövőben elveszett tartományok, mint a balkáni vilájetek, amelyek egykori, keresztény államai már a feledés homályába merültek? Az itteni püspökségek ugyanolyan címek csupán, mint a mezopotámiai és kisázsiai püspökök címei? Vagy éppen ellenkezőleg: a hódoltság a királyi Magyarországnak amolyan ideiglenesen megszállt területe, amelynek hamarosan bekövetkező visszacsatolásában joggal lehet reménykedni?

A Hitterjesztés Szent Kongregációja az előbbi, a magyar püspökök azonban az utóbbi álláspontra helyezkedtek. A világpolitika újabb fordulata hamarosan eldöntötte a vitát. A 17. század végén, alig pár évvel a Kongregáció fent idézett állás foglalása után, megkezdődött a török kiűzése Magyarországról. A címzetes püspökségekből igazi egyházmegyék lettek. Benkovics Ágoston, pálos misszionárius és távolban élő váradi püspök, a keresztény csapatokkal együtt érkezett székhelyére, és a romok között, a szabad ég alatt tartott hálaadó misét. Élete végén már mint rezideáló megyéspüspök szervezte újra Nagyvárad környékén a katolikus egyházat.

Bár a 18. században is működtek Magyarországon misszionáriusok, akik a görögkeleti románok és a református huszárok között térítettek, a török kiűzésével a magyarországi missziók hőskora lezárult.

2. Képek









1. A diktátor és a nemzeti történelemJELENIDŐBEN

DEMÉNY Lajos

A diktátor és a nemzeti történelem

Korábbi számainkban két cikket közöltünk Demény Lajostól, melyek az 1949–90 közötti Románia történelméről szólnak. (Demény Lajos, a neves romániai magyar történész, Európa Intézetben tartott előadásainak darabjai a história 1994. évi 3., 9–10. és jelenlegi számában is közreadott tanulmányok.) Az első cikkben a román pártállam felépítését elemezte, a másodikban a román történelem 1949–90 közötti jellegzetességeit foglalta össze a szerző. A jelen közleményben azt írja le, hogy a hatalom milyen „ideológiai eszközökkel” kívánta a lakosság gondolkodását hozzáigazítani a politikai rendszerhez. A sorozat utolsó cikke, amelyet folyóiratunk 1995/3. számában közlünk majd, az 1989–93. évi fejlődést mutatja be. (A szerk.)

Nacionalizmus és idegengyűlölet

A román társadalomtudósok egy része kiemelte, hogy a rendszer legitimizálásának, a figyelemelterelésnek és félrevezetésnek a leghatékonyabb eszköze a nacionalista propaganda volt. Központjában a nacionalista történettudat rendszeres művelése és fejlesztése állott. Ezt mindennél világosabban tükrözte a XI. kongresszuson (1974) elfogadott pártprogram, amelynek legnagyobb része a román nép történetét vázolta a legrégibb időktől napjainkig. Egyes szakemberek elég halvány ellenkezése ellenére a pártprogram teljesen átírta a román nép történetét.

Az a furcsa helyzet alakult ki, hogy a romániai történészek kötelesek voltak magukévá tenni a pártprogramban vázolt nézetet, és annak szellemében folytatni a kutatást. A román történelmi hagyományok már több mint kétezer évvel ezelőtti időkben a centralizált dák államról beszéltek, amikor az európai történelem csupán másfél évezreddel később ismerkedett meg a centralizált állam fogalmával. A párttörténeti intézet, a diktátor történész testvére vezette hadtörténeti intézet lettek – a pártközpont propaganda osztálya irányítása alatt – az új szemlélet legkövetkezetesebb képviselői. A XI. pártkongresszus határozatának értelmében az akadémiai kutatóintézetek és a történelmi karok szakembereire szabták ki azt a feladatot, hogy belátható időn belül állítsák össze Románia 10 kötetes történetét. Ám a megszerkesztett kéziratok „nem feleltek meg” a legmagasabb szintű elvárásnak. Az összeállított és jó néhány példányban ki is nyomott első kötet csaknem egy egész évtizedig feküdt a volt elnök asztalán jóváhagyásra várva, de ezt nem kapta meg. Ezzel szemben a hadtörténeti intézet hozzálátott az ugyancsak tíz kötetre tervezett „A román nép hadtörténete” című munka összeállításához, és a sorozatból több kötet meg is jelent. Ez már teljes egészében tükrözte a nacionalista szemléletet, és levette a napirendről az akadémiai összefoglaló kiadását.

Romániában 1972 óta hivatalosan megszüntették a cenzúrát. Ám ez csupán szemfényvesztés volt, és azt célozta, hogy a külföldi közvélemény szemében a demokratikus kibontakozás látszatát keltse. Ezután igazi és kiismerhetetlen cenzúra működött. A pártközpont propaganda osztályán létrehozták az ideológiai bizottságot, és ennek hatáskörébe utalták a kéziratok kiadásának engedélyezését. Minden könyvkiadó mellett úgynevezett kiadói tanácsot hoztak létre, ám vigyáztak rá, hogy tagjai között ott legyenek a központi vagy megyei pártapparátus éber emberei is. Kiadásra csak az a kézirat kerülhetett, amelyet a tanács egyöntetű szavazattal elfogadott. A központi pártapparátus vagy a művelődési tanácsok mellett működő cenzúra emberei most már tanácstagi minőségükben megakadályozhatták bármilyen kézirat kiadását. Ez persze nem vonatkozott a nacionalista szellemtől átitatott könyvekre, történelmi munkákra vagy regényekre, amelyeket előszeretettel publikáltak.

„Egységes nemzet”

Elméleti síkon a társadalmi és nemzeti szempontból homogenizált egységes és oszthatatlan román nemzet lett a pártpolitika egyik legfontosabb célja. A nyolcvanas évek második felében már több pártideológus lépett elő Romániában, akik leírták és hangoztatták, hogy Romániában már nem lehet románról, magyarról, németről, szerbről stb. beszélni, hanem csupán az egységes szocialista román nemzetről, amelynek mindenki tagja az országban, etnikai származásától függetlenül. Ez legalább nyílt beszéd volt, mert különben több félrevezető ideológiai torzszüleménnyel is találkoztunk, mint például: a marxizmus nyelve, a munka nyelve, a többszörösen román román és rajta kívül a magyar, német stb. származású román, a magyarul vagy németül író román író és több ehhez hasonló kitaláció.


Szerintük már magában az, hogy valaki valamelyik nemzetiség önnön történelméről akart értekezni, kimerítette a hazaárulás, a nemzetellenesség bűntényét, mert Romániában csak az egységes és oszthatatlan román történelmet volt hazafias cselekedet művelni. Ám azt is csupán a pártprogram megfogalmazta szellemben, kerülve minden olyan mozzanatot, ellentétet, belháborút, felkelést, amely a múltban megosztotta a román társadalmat. A román nép a világ minden más népével szemben a legdicsőbb múlt letéteményese volt, s egyben a legbölcsebb, a legtoleránsabb és legbékésebb, de a legvitézebb is, ha ősi jogait külső betolakodó vagy bárki idegen jövevény sérteni merészelte. Ezzel szemben állott a többi s elsősorban a szomszéd népekről, mindenekelőtt a magyarokról, oroszokról, zsidókról, néha még a bolgárokról „falra festett ördög”. Már az elemi iskolás olyan szörnyűségeket magába foglaló meséket, történelmi mondákat olvasott, amiktől csak az idegengyűlölet és a bosszú hathatta át érzelmi és értelmi világát. Eme történelemszemlélet szerint az egész román történelem az idegen betolakodók elleni sikeres küzdelmek sorozata volt, amit neves hadvezérek, vajdák, uralkodók testesítettek meg mind nagyobb dicsőséggel és sikerrel, a történelmi talapzat legmagasabb szintjén a volt diktátorral.

Kijózanodás

A felelős román történészek már a diktatúra éveiben kezdtek ráébredni arra, hogy beállítottságával, tematikájával a román történetírás mellékvágányra kanyarodott. Még az 1970-es évek elején maga C. Daicoviciu akadémikus, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a dák–római kontinuitás elmélete állampolitikai fegyver lett, kampányt szándékozott indítani a román történetírásban eluralkodó romantikus történelemszemlélet ellen. Néhány cikke meg is jelent a kolozsvári Steaua című hetilapban. Ám hamar leintették, illetve „eretnek” nézeteiről „vitát” rendeztek a pártközpont propaganda osztályán, főleg azon történészek részvételével, akik vagy személyes ellenségei voltak, vagy a nézeteit veszélyesnek tartották. A vita után megtiltották neki, hogy a széles közönségnek szóló kiadványokban írjon. Sikertelen kísérlete figyelmeztetést jelentett minden román történész számára, hiszen C. Daicoviciu az Államtanács tagja volt.

Az akadémiai kutatóintézetek ezen okulva a forráskiadásokra összpontosították munkájukat, amit a 16–17. századi oklevelek publikálásában nagy szakértelemmel csináltak.

A feldolgozások elkészítése így a pártközpont propaganda osztálya köré szervezett intézetek, múzeumok és kutatók monopóliuma lett. A volt párttörténeti intézet, az Ilie Ceauşescu tábornok vezette hadtörténeti intézet, a pártközpont propagandaosztályának belső és külső történész munkatársai adták ki a több vaskos kötetből álló A román nép hadtörténete (Istoria militara a popurulni român) című összefoglalót, amely jellemző tükörképe a nyolcvanas években egyeduralomra jutott hivatalos román történelemszemléletnek. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy azok, akik ezt az összefoglalót és a többi hasonló beállítottságú könyvet írták és publikálták, ma a legszélsőségesebb nacionalista, sovén és fasisztoid kiadványok, hetilapok és napilapok szerkesztői és szerzői, vagy a legszélsőségesebb pártok képviselői a parlamentben, illetve az Ion Iliescu-féle Nemzeti Demokratikus Megmentési Front parlamenti képviselőinek sorait gyarapítják.

Ma már egyre több román történész kezdi felismerni, hogy a román történetírás a mély válság korát éli, és a megújhodás egyetlen kiútja, záloga, hogy szembenézzen a nacionalista fogantatású rögeszmékkel. Ezt egyesek közülük le is merik írni, és vállalják igazán nem nagy népszerűségnek örvendő nézeteik terjesztését.

2. Képek




1. Népies-urbánus ellentétekrõl, Kádár Jánosról. Két beszélgetés Aczél Györggyel, 1983, 1991NYÍLT TÉR – Olvasóink írják

ERÉNYI Tibor – SIPOS Levente

Népies–urbánus ellentétekről, Kádár Jánosról

Két beszélgetés Aczél Györggyel, 1983, 1991

A Társadalmi Szemle 1983. augusztus–szeptemberi összevont számában „Irányelvek Lukács György születésének 100. évfordulójára” címmel dokumentum jelent meg, amelyet az MSZMP Központi Bizottsága mellett működő Művelődéspolitikai Munkaközösség dolgozott ki. Lukács 1885. április 13-án született, az évforduló tehát még „odébb volt”, de a pártvezetés időben „a helyére kívánta tenni” Lukácsot, aki 1956 – a Nagy Imre-kormányban vállalt kulturális minisztersége – óta a „létező szocializmus” országaiban persona non gratának minősült, márcsak azért is, mert 1956 után sem szűnt meg e rendszerek megreformálását szorgalmazni. Ugyanakkor a nyugati baloldali értelmiség soraiban – éppen az említett okokból – növekedett tekintélye. A problémát az sem oldotta meg, hogy a filozófust 1967-ben „átigazolták” az MSZMP-be, tekintve, hogy ez az aktus Lukács felfogásán mit sem változtatott.

Aczél György ezekben az években a Politikai Bizottság tagja, a Központi Bizottság titkára, Kádár bizalmasa, a – mondjuk így – humán szféra ügyeinek teljhatalmú intézője. Természetesen a közelgő Lukács-centenárium is foglalkoztatta. Hiszen ő Lukács – finoman szólva – vitapartnere volt, s meghatározó szerepet vállalt a Lukács-tanítványok elleni ismert hajszában, illetve közülük némelyek „meggyőzésében”.

1983, a Parlamentben

A jelzett Művelődéspolitikai Munkaközösségnek nem voltam tagja, négyszemközt még sohasem beszéltem Aczéllal, ezért meglepett, hogy valamikor 1983. április végén telefonüzenetet kaptam: Erényi Tibor június 1-jén reggel 8-kor „Lukács-ügyben” keresse fel hivatalában. Aczélt a korai órán gondterheltnek láttam. Közölte, hogy sietnie kell, mert hamarosan látogatást tesz az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Hellyel kínált: majd feltette a kérdést: maga ugyebár a szociáldemokrácia történetével foglalkozik? Jelenleg azzal, válaszoltam. Nos, mondotta, most készülnek a Lukács-centenárium előtt még kellő időben az orientáló jelleggel közlendő tézisek. Ezekkel kapcsolatosan kívánok egy kérdést feltenni: tényleg olyan kategorikusan elutasító volt Lukács véleménye a szociáldemokráciáról, s ha igen, mi volt ennek az oka?

Hivatkoztam arra az interjúra, amelyet 1971-ben, a mester halálának évében Vezér Erzsébet készített. Lukács akkor ezt mondta: „A két tábor között álltam; nem szimpatizáltam a szociáldemokratákkal, és nem szimpatizáltam azokkal, akik diktatórikus módon akarták behozni a kommunizmust.” (Lackó Miklós: Válságok–választások. Gondolat, 1975. 192–193.) Lukács elutasította a szociáldemokrata reformizmust, „parlamenti kretenizmust” és pragmatizmust, a nagy távlatokban való gondolkodás – úgymond – elmulasztását, a kialakuló bürokratizmust stb. Nem javított a helyzeten, hogy a tanácsköztársaság idején egy ideig Kunfi Zsigmond helyetteseként működött, aki már a Károlyi-korszakban is – mint Lukács mondta – „verbális radikalizmusa ellenére is szabályos kultuszminiszterként tevékenykedett”. Folytatni akartam, de Aczél közbevágott és szinte egy szuszra mondta el véleményét, amelyet majdnem szóról szóra feljegyeztem.

Abban látom a kérdés lényegét – mondotta –‚ hogy az európai szociáldemokrácia Lukács idején már túl volt a maga messianisztikus korszakán, ha volt neki egyáltalában ilyen. Lukácsot viszont – bár a polgári demokrácia „némely pozitív vonását” elismerte – élete végéig a messianisztikus gondolkodás jellemezte, nem tudta elnézni úgymond „a kapitalizmus menedzselését”. Ezzel – ebben az intranzigens formában – manapság szinte semmit sem lehet kezdeni. A nemzetközi kommunista mozgalom sokat tanulhat a szociáldemokratáktól; azt is mondhatnám, a forradalmi munkáspártok bizonyos szociáldemokratizálására lenne szükség. Ilyesmiről beszélt Bruno Kreisky is, amikor egyik találkozásunk alkalmából felvetődött ez a kérdés. No persze, ezeket a problémákat a kutatómunka során kellene elemezni, a szociáldemokratizálás programjával senki sem állhat nyíltan ki. Már az is szép eredmény, hogy a hidegháború elmúltával javult a kommunista és a szociáldemokrata pártok közötti kapcsolat. Mi a gazdasági problémák megítélésében, a piac szerepének felismerésében közeledtünk a szociáldemokráciához és talán abban is, hogy behatóbban kívánunk foglalkozni az emberek mindennapi életével. József Attila írta találóan, hogy a kommunisták „hatalmat” akarnak a munkásoknak, a


szociáldemokraták egyszerűen jobb életet. Manapság már egy új osztálystruktúra van kialakulóban; de azért az efféle megállapítások sem évülnek el. Persze, tudom, hogy a szociáldemokrata pártok a többpártrendszer hívei. Azt hiszem, nem volt rossz dolog, hogy számos szocialista országban – bár formálisan – megmaradt a többpártrendszer. Nálunk nem. Ennek számos történelmi oka van. Az 1956 utáni ilyen irányú kísérletek is sikertelenek maradtak. Elvileg elképzelhető a többpártrendszer valamilyen formában abban az esetben, „ha a mi pártunk ennek kedvéért nem adja fel az elveit és legfontosabb pozíciókat”. Ilyesfajta fejleményekre még sor is kerülhet. Nézzük meg a 70-es években főleg Spanyolországban és Olaszországban – de említhetnénk északi példát is, teszem azt Svédországot – kibontakozó eurokommunizmust. Ez az irányzat a parlamentáris több pártrendszer és a vegyes tulajdon elvi alapján áll, sok szempontból szociáldemokrata jellegű. Vannak azonban rossz szociáldemokrata hagyományok is. A szociáldemokraták nagyon nehezen apercipiálták az agrárkérdést és a nemzeti kérdést. Ez volt nálunk az ismert népi–urbánus ellentétek egyik oka. „Mindkét félnek megvoltak a maga igazságai és a maga túlzásai.” Valamiféle szintézist is létre lehetett volna hozni, ha az utóbbiak, és egyes népiek jobbra csúszása ezt nem akadályozza meg. Erről még 1946 elején Lukács is beszélt. Méltatta, de természetesen bírálta is Szabó Dezsőt, Németh Lászlót és másokat. (A szóban forgó mű Lukács György: Népi a mérlegen. Szikra, 1946. – E. T.) Úgy vélem, Európa és a világ nagy átalakulások előtt áll, és ebben a szociáldemokráciának, „egy megújult szociáldemokráciának” nagy szerepe lesz. Azt merném mondani, hogy Lukács ezeket az átalakulásokat megsejtette. Ezt valahogyan a készülő tézisekben is kifejezésre kell juttatni. Fontos lenne, hogy 1968-as munkája, egyik utolsó nagy műve, mielőbb megjelenjen magyarul is. (A megjelenésre elég sokat kellett várni. Ez a kötet Lukács György: A demokratizálás jövője. Magvető, 1988.) „Különben megvan annak a veszélye – mondotta rejtélyesen –‚ hogy mire megjelenik, már részben túlhaladottá is válik.”

A Nagy Imre-per előzménye

1957. december 21-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága zárt ülést tartott, amelynek egyetlen napirendi pontja: „Beszámoló egyes magyar állampolgároknak az 1956. októberi ellenforradalmi felkelés idején elkövetett törvénybe ütköző cselekményeiről.” Az előadó Kádár János volt. Az egyhangúlag elfogadott határozat kimondta: „A Központi Bizottság tudomásul veszi, hogy a Magyar Népköztársaság igazságügyi szerveinek szabad folyást kell engedni a törvény által előírt büntetőeljárás lefolytatására.” S rövidesen elkezdődött Nagy Imre és társai pere. Jellemző a titkolózásra, hogy a KB határozata azt is leszögezte: „a legszigorúbb felelősségre vonás terhe alatt kötelezi minden egyes tagját ezen ügyben a titoktartásra, beleértve azt is, hogy mai ülésünknek még tárgya sem közölhető, még célzás formájában sem a Központi Bizottságon kívül álló személlyel”. Az ülés jegyzőkönyvvezetői is KB-tagok voltak, ennek megfelelően a jegyzőkönyv sem rögzíti szó szerint az elhangzottakat, csak a lényeget tömöríti.

A jegyzőkönyv elsüllyedt a KB Iroda irattárának vagy Kádár János páncélszekrényének a mélyén, csak a pártközpont épületének kiürítésekor, 1990-ben került a Politikatörténeti Intézet Levéltárába (majd az MDP- és MSZMP-iratok államosítása után, 1992-ben a Magyar Országos Levéltár kezelésébe). Ripp Zoltán előkészítette forráspublikációként való közreadását a Múltunk című folyóiratban. Felvetődött azonban, hogy a dokumentumot a közzététel előtt mutassuk meg az egykori felszólalók közül még aktív közéleti tevékenységet folytató Nyers Rezső országgyűlési képviselőnek és az emlékiratainak megírásához készülődő, a párt sok titkát ismerő Aczél Györgynek. Nyersnek nem volt kifogása a közlés ellen.

A betegeskedő Aczél Györgyhöz Tétényi Pál közvetítésével jutottunk el. A találkozásra 1991. március 22-én került sor Aczél Szent István parki lakásában. A beszélgetés folyamán ő sem emelt kifogást a jegyzőkönyv közzététele ellen. (A forrásközlést l. Múltunk, 1990. 4. sz.)

1991, Szent István park

A társalgás 1956 és szereplői körül folyt. Aczél elmondta, hogy az első napokban Bécsben volt, csak október 28. után tért haza. Kitért saját korabeli felfogására „az októberi eseményekről”. Ezeket nem minősítette ellenforradalmi jellegűeknek az MSZMP vezetőségén belüli 1956. november–decemberi viták során. Síkra szállt a demokratikus berendezkedés, a többpárt rendszer mellett, felvetette, hogy Nagy Imre szervezzen külön agrárpártot. A nemzeti függetlenség kérdésének kapcsán megpendítette, hogy „az ország legyen semleges úgy, mint Jugoszlávia”. Ezekkel a nézeteivel törpe kisebbségbe szorult, s mint említette, miattuk Földes László, aki a Szervező Bizottságban tevékenykedett és jelentős szerepe volt a káderügyekben, többször felvetette kirekesztését a pártból. S tegyük hozzá mi: Aczél azután a beilleszkedés útját választotta.

A Nagy Imre-perrel kapcsolatban emlékei szerint abban a hiszemben volt ő is és más KB-tagok is, hogy Nagy Imre és társai néhány éves börtönbüntetést kapnak, s azután kiszabadulnak. Annyit tudott, hogy 1958 júniusában a Politikai Bizottság a leányfalui pártüdülőben összeült azzal, hogy együtt maradnak addig, amíg véglegesen


nem alakítják ki álláspontjukat. Ő mint KB-tag „az újságból értesült Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós kivégzéséről”. (Szilágyi József korábbi kivégzése nem került szóba.) A megrázkódtatások utáni politikai konszolidáció végét Aczél 1963-ra, a tavaszi amnesztia idejére tette.

A Nagy Imre-ügy kezdeteihez visszatérve kiemelte, hogy az 1956 novemberében Magyarországon tartózkodó Malenkov, Szuszlov és Arisztov november 17-i jelentésükben azt írták, hogy Kádár „megállapodásunk értelmében” tárgyalt a jugoszláv követtel. Azt is írták, hogy Nagy Imrééket le kell tartóztatni, ahogy kilépnek a jugoszláv követség kapuján. Tehát Kádár kényszerpályán mozgott: vagy eleget tesz a szovjet elvárásoknak, vagy jön vissza Rákosi. Később Kádár megjegyezte előtte: „de milyen terror lett volna, ha nem ő valósítja meg!” – Tudomása szerint Kádárt Hruscsov előtt Mikojan javasolta első titkárnak. Később, 1961-ben Hruscsov kijelentette Aczélnak: nálunk Kádár a múltjával járási titkár sem lehetett volna. „A Szovjetunióban úgy fogták volna fel: vagy jogosan ült börtönben, vagy ha nem, akkor ott meghasonlott.”

Kádár jóval később nagy hibának tartotta, hogy 1957 januárjában Kállai Gyulát küldte ki Snagovba. „Én állat” – mondta. Azt hitte ugyanis, hogy olyan embert küld, aki szót tud érteni a csoporttal, aki barátja Újhelyi Szilárdnak a Márciusi Front idejéből. A valóságban Kállai elmérgesítette a helyzetet, nem oldotta. Egyesekkel keményen beszélt, másoknak ígérgetett. Újhelyinek pl. azt mondta, hogy még miniszter is lehet belőle. Annak az oka, hogy engesztelhetetlen volt Nagy Imréék iránt, jórészt arra vezethető vissza, hogy amikor 1954-ben kiszabadult a börtönből, Rákosiék kezéből elfogadta a Kiadói Főigazgatóság vezetőjének tisztét, 1955-ben pedig a népművelési miniszterhelyettesi széket. (Aczél egy építőipari vállalat igazgatását elvállalta, de az építési miniszterhelyettesi kinevezést elhárította.) Márciusi Front-beli hajdani társai emiatt kiközösítették maguk közül. 1956. október–november fordulóján Losonczy Géza államminiszternél „előszobázott’, hogy ne maradjon ki a politikai életből, de Losonczy akkor sem igen állt vele szóba. Emiatt fordult gyűlölködve szembe velük november 4-e után, s javasolta Snagovból visszatérve a foglyok körülményeinek szigorítását. Kállai 1957 márciusában Moszkvában tárgyalt a szovjetekkel. Arra a kérdésre, hogy miért nincs még előkészületben a Nagy Imre-per, állítólag azt válaszolta, hogy „ő ugyan javasolta a Nagy Imre-pert, de a Központi Bizottságban sokan ellenzik”.

Az biztos, Aczél szerint, hogy a párt Központi Bizottságának ülésén sohasem vitatták meg a büntetés mértékét. A halálbüntetés egészen későn merült fel, talán egy hónappal a per előtt. 1958 májusában volt a 8 kommunista párt moszkvai találkozója. Lehet, hogy ez hatott. A kínaiak akkor nagyon támadták a jugoszlávokat. Úgy vélte, nem tisztázható, amit Vida Ferenc állított (aki szerinte nagyon merev, szívtelen ember volt), tudniillik, hogy senki sem befolyásolta a büntetés mértékének kiszabásában, saját elhatározásából hozta a halálbüntetéseket. Aczélnak az volt a véleménye, hogy „ezt a bírónak meg kellett konzultálnia, a szovjetek keze benne lehetett”.

Hruscsovot nagyon nyomasztotta, hogy Molotov 1957 júniusában erősen vádolta: ő az oka a magyarországi fejleményeknek; hogy nem állt ki Rákosi mellett; hogy kitört az ellenforradalom. Molotovék bukása után átvehette egy kissé a nézeteiket. Aczél komolyabbnak látta Hruscsov szerepét az ítéletekben. A lányának egyszer, amikor Aczél is jelen volt, az erre vonatkozó kérdésére azt válaszolta, hogy „vannak pillanatok egy politikus életében, amikor határozottnak kell lenni” – ami az adott összefüggésben meglehetősen baljóslatúan hangzott.

Aczél György véleménye szerint Kádárnak öt „elhallgatása” volt életéről. Az első a Rajk-perben játszott szerepe. Farkas Mihály ügye kapcsán az MDP Központi Vezetőségének 1956. júliusi ülésén ugyan önkritikát gyakorolt, de első titkári működésének évtizedei alatt kerülte saját szerepének feltárását a Rajkkal szembeni koncepciós perben, az 1962. augusztusi alkalmat is elmulasztva, amikor a Központi Bizottság lezárta a személyi kultusz idején a munkásmozgalmi emberek ellen lefolytatott konstrukciós eljárások felül vizsgálatát. Aczél egyébként úgy vélekedett, hogy Kádár tevékenysége e tekintetben nem is volt annyira negatív. S itt megemlítette azt a történetet, hogy Rajk és társai kivégzése után, 1949 végén Kádár azt mondta Rákosinak, hogy Rajk utolsó szavai alapján arra következtet: ártatlan volt. Mire Rákosi válasza – Aczél előadásában – így hangzott: „Kádár fiam, neked még sokat kell tanulnod.” Aczél ugyanekkor megjegyezte, hogy igaz lehet Farkas Vladimir leírása Kádár Rajk-perben játszott szerepéről „Nincs mentség” című könyvében – pedig, tegyük hozzá, Farkas végig nyílt ellenszenvvel ír Kádárról e kötetben.

Kádár második elhallgatása saját 1951. áprilisi letartóztatása, vizsgálati fogsága és börtönélete, koncepciós elítéltetése. Ez utóbbiról Aczél annyit árult el, hogy Kádár a börtönben „bizonyos értelemben megőrült, miként Losonczy Géza is”. Tudomása szerint emiatt 9 hónapig gúzsba kötve tartották. Ez az állapota elmúlt, de újabb börtönbüntetés esetén visszatérhetett volna. Aczél úgy gondolta, hogy élete végén kicsit ez tört ki rajta, amikor „Nagy Imre ügyébe tulajdonképpen belebolondult”. Aczélnak akkoriban is, korábban is számos alkalommal mondta: „Ha ’56 novemberében Nagy Imre lemondott volna a miniszterelnökségről, ma is köztünk ülne.”


A harmadik elhallgatás életének néhány napjára terjed ki: 1956. november 1. estéjétől november 4. reggelig hol járt? Kikkel tárgyalt? Hogyan zajlott le lelkileg a pálfordulása? Mi volt a szerepe a november 4-i fordulat előkészítésében? A történettudomány természetesen lassan beszínezi ezt a fehér foltot is, de mindig hiányozni fognak azok az árnyalatok, amelyekkel Kádár megnyilatkozása finomíthatta volna a képet. Aczél az általunk felvetett kérdésekhez annyit tett hozzá, hogy Kádár november 2-án Tökölön azzal szállt be a repülőbe, hogy ő „nem lesz szovjet bérenc, a kiszolgálójuk”. A Kremlbe vitték. Ott voltak Rákosiék is, bár nem találkoztak; a kormánynyilatkozat tervezetét ők fogalmazhatták. Kádár ezt nem fogadta el változatlan formában, módosításokat eszközölt, „csak úgy egyezett bele, ha beleveszik a régi vezetők, Rákosiék elítélését. A véglegesített nyilatkozattal repült Ungvár érintésével Szolnokra.

Egyébként Kádárban – fűzte hozzá – mindig megmaradt egy Rákosi-komplexus. A börtönben az 1930-as években nagyon tisztelte. Jellemző, hogy Rákosi tegezte őt, Kádár viszont nem tegezte vissza. Felnézett rá. 1956 után egy ideig attól tartott, hogy Rákosi még átveheti tőle a hatalmat, talán el is túlozta ezt a veszélyt. Hruscsov bukását követően Kádár egyszer azt mondta Brezsnyevnek: „nálunk azt figyelték Hruscsov bukása után, Kádár ér-e haza hamarabb Varsóból, vagy Rákosi a Szovjetunióból”.

A negyedik nagy elhallgatása a Nagy Imre-per, közelebbről Kádár politikai és érzelmi viszonyulásának alakulása Nagy Imréhez 1956. november és 1958 júniusa között; tárgyalásai Hruscsovval, esetleg más szovjet politikusokkal, a „testvérpártok” vezetőivel a Nagy Imre-per rekonstrukciójának kialakításáról, időzítéséről, a büntetések mértékéről.

Kádár János ötödik elhallgatásáról Aczél György – emlékezetünk szerint – nem beszélt, legalábbis nincs róla jegyzetünk.

Feltűnő, hogy Kádár elsősorban életének büntetőjogi vagy alkotmányjogi ügyekhez kapcsolódó részleteit burkolta homályba. Ez azért érdekes, mert egyébként Aczél értékelése szerint Kádár jogi „buzeráns” volt. Érzékeny volt a büntetőjogi kategóriákra, affinitása és érzéke volt a jogi gondolkodáshoz.

A beszélgetések csapongásra hajlamos természetének megfelelően Aczél György olyan tényeket is említett, amelyek nem illeszkednek a fentiek logikai menetébe. Ezek közül történeti érdekessége miatt feljegyzendő, hogy a Kádár-kormány katonailag annyira gyengén állt 1956-ban, hogy a kormányőrség az első hónapokban jórészt szovjet katonákból állt. – Egy másik mozzanat: Aczél úgy látta, hogy a polgári demokrácia a hitlerizmus tanulságaként elfogadta: „a politikai váltógazdálkodásra, a rotációra intézményes lehetőségeket kell teremteni”. Aczél régóta mondogatta Kádárnak, de az első titkár ezt a felvetést 1956 után sem tartotta reálisnak. Persze volt eset, amikor Kádár is hiányolta a váltást. 1984 szilveszterén megjegyezte Aczélnak: „Te sem fogod megérni Ceausescu bukását, mert ennek nincsenek meg az intézményes lehetőségei”.

Aczél György elmondta, hogy jómaga 1986-ban vissza akart vonulni a politikai életből, de Mihail Gorbacsov arra kérte, hogy tartson ki Kádár mellett. Gorbacsov megígérte neki, hogy a két belső (főtitkári) irattár magyar vonatkozású iratait megnézheti memoárja megírásához (kapott is másolatokat). Nem maradt ideje – tehetjük hozzá – emlékiratainak elkészítésére, amire pedig nagy forrásanyag összegyűjtése révén alapos előkészületeket tett: látogatásunk évében végleg kiesett kezéből a toll.

2. Képek





1. Víg élet a Duna jegénTOMSICS Emőke

Víg élet a Duna jegén

1993/8. számunkban a pesti korzó „természetrajzáról” közöltünk egy cikket. Most került elő egy felvétel a téli Dunáról. Ehhez kapcsolódóan kértük a korábbi írás szerzőjét a téli Duna-korzó század fordulós állapotának leírására. (A szerk.)

Budapest büszkesége, a szélesen hömpölygő Duna amennyire összeköti most, annyira szétválasztotta hajdan Budát és Pestet. Csónakok s a Nagy Híd (ma: Deák Ferenc) utca vonalában álló hajóhíd – melyen Nepomuki Szent János védte a gyalog vagy csúszkáló kocsikon átkelőket – biztosították az összeköttetést a két város között az első állandó híd, a Lánchíd felépültéig. December közepe táján ezt az imbolygó hidacskát is szétszedték, s a zajló folyón való átjutás egyetlen eszköze a ladik maradt. Akinek ügyes-bajos dolga akadt a másik parton, vagy táncolni akart a budai bálokon, annak életét nagy elszánással a kis lélekvesztőre bízva kellett átkelnie a roppant jégtáblák között. „A társaság beleült egy nagy csolnakba, aminek legénysége hosszúnyelű csákányokkal volt fölfegyverkezve. Az egyik legény belekapaszkodott csákányával egy elöl úszó jégdarabba, és úgy húzta előre a csolnakot, a másik hátulról tolta, szintén csákány segítségével, a többi pedig egyforma ütemű mozdulatokkal ringatta a csolnakot, amely mozgás hasonlította tiszai révészek átvádolásához, s ennek az egész műveletnek lulajozás volt a neve” – emlékszik A Hét cikkírója 1897-ben.

Megspórolni a hídpénzt

Kemény teleken, nagy ritkán „beállt” a Duna. Ilyenkor sokan gyalog vágtak neki a mozdulatlan folyónak, miként a magyar színészet úttörői is, akik „áthozták kopott palástjaikat és fényes tehetségeiket a jég hátán az idegen Pestre” – írja Jókai az És mégis mozog a földben.

Átkelni a befagyott Dunán igen veszélyes vállalkozás volt. Az összeállt jégtáblák között általában rések voltak. Ezeket halálréseknek nevezték, mert sokan lelték halálukat miattuk a jeges folyóban abban az időben, mikor a jégen való járást-kelést még nem tiltották rendeletek. Ezeknek a réseknek állandó vendégei voltak az élelmet kereső vadkacsák.

1864 januárjában olyan vastagon befagyott a Duna, hogy farsangi népünnepélyt rendeztek a hátán. Sátrakat állítottak és olyan élet folyt ott, mint Pest akármelyik népesebb utcáján. „A Budára vezető porondozott úton termetes kofák kínálják az ősz fagyos gyümölcseit; emitt gesztenyesütők, virslisek versenyezni látszanak afölött, melyiknek torka harsányabb. A pereces bosszankodni látszik a kintornásra, mert a sípláda éles harsonája mellett szerény sípjának hangja néma lesz. Az út mellett a jégen egymás után csúszva buktatja föl egymást az apró nemzedék...” – tudósít a Vasárnapi Újság. Hasonló hideg köszöntött be 1879-ben is, majd legközelebb 1885-ben fagyott be rövid időre a Duna.

Képünk 1891. január 4-én készülhetett. Az utolsó télen, amikor rendőri kihágás elkövetése nélkül léphetett a Duna jegére, aki a hídpénzt így akarta megspórolni, vagy egy kis rendkívüli szórakozásra vágyott. Immár nem a kényszerűség vitte az embereket a folyó síkos tetejére, mint a reformkorban, mikor más választása – híd nem lévén – nemigen volt annak, aki a túlsó partra akart jutni.

Korcsolyapálya – balesetekkel

Játékos rácsodálkozással fogadta a pesti ember a természet fehér ajándékát a város kőfalai között. Víg élet folyt a korcsolyapályán, a bérkocsisok a Kálvin téren hóból csárdát készítettek, melyet a Cigánybáróhoz címeztek, s belül fenyőágakkal, lampionokkal díszítettek. A legnagyobb izgalmat azonban a Duna okozta. Napokon át bámulták a pestiek a mínusz tíz–tizenkét fokos hidegben, befagy-e. Január másodikán megindult a rendszeres közlekedés a jégen. Az Eskü tér és a Rudas fürdő között utat csináltatott a fürdő igazgatója. A megtorlódott jégtáblákat simára nyesték és kőporral hintették be, s bár a rendőrség még nem engedte a jégen való járkálást, tömérdek ember volt a Dunán. Néhányan egészen a Lánchídig elmerészkedtek. Élelmes vállalkozók korcsolyapályát is készítettek a Sáros (ma: Gellért) fürdő előtt. (Ez annál népszerűbb volt, mivel a nagy hideg miatt a rendes korcsolyapályákon a jég igen keménnyé vált.) Szerencsés kimenetelű baleset is történt. Kammermayer Károly polgármester erről értesülve átírt a főkapitánysághoz, hogy az átjárást bizonyos helyekre korlátozza. Ez volt az első megszorítás a Duna jegén való szabad közlekedésben.


Szólt a verkli, járt a pereces, kolbászárus és gesztenyesütő kínálta a portékáját. Három út is vezetett át a befagyott vízen. Az Eskü teret és a Rudas fürdőt összekötő út két szélét fenyőfákkal rakták ki, így képezve valóságos korzót az olvadékony útból.

Negyedikén délután az Eskü tér fölött, ahol egy melegebb vizet ontó csatorna nyílása volt, a jég beszakadt, s nyolcan-tízen, valamint a segítségükre sietők a lékbe estek. Mintegy huszonöt embert mentettek ki a tűzoltók, de az eltűntek számát hetekig nem tudták megállapítani.

A főváros azonnal bizottságot hozott létre az eset kivizsgálására. Jelentésük eredményeképpen született meg az 1896. évi 75844 sz. belügyminiszteri rendelet a dunai kerületi kapitányság létrehozásáról, amelyet 1897. február 1-jén valóban fel is állítottak. Ettől kezdve kemény pénzbüntetéssel sújtható kihágásnak minősült a Duna jegén való járkálás. Csak a halászoknak volt szabad a be nem fagyott rések között halászni.

Így ért véget a síkos dunai romantika.

2. Képek



1. Magyarok képe külföldönNYÍLT TÉR – Tisztelt Szerkesztőség!

VEZÉNYI Pál (Svájc)

Magyarok képe külföldön

Kellemes meglepetést jelentett számomra a História 1994. évi 5–6. számában az „Osztrák közhelyek a magyarokról” c. írás Horst Haselsteinertől.

A magyar történettudomány politikai rendszerektől függetlenül elhanyagolta azt a kérdést, hogyan vélekednek külföldön, különösen Európa nyugati részén a magyarságról. Alkalmam volt áttanulmányozni a legtöbb svájci iskolai történelemkönyvet, amelyet az elmúlt 100 esztendő alatt használtak. Elképesztő ferdítéseket találtam még abban a néhány mondatban is, amelyek a magyarságról tettek említést. Ezek a szövegek sok esetben nemcsak tájékozatlanságról vallottak, hanem határozottan rosszakaratúak voltak. Egy, még 1974-ben megjelent középiskolai történelemkönyvben többek között azt olvastam, hogy a törököket a magyarok hívták be Európába, hogy közös erővel elpusztíthassák az európai keresztény kultúrát. Hála Habsburg-Ausztria hősiességének, amely évszázadokon át Európa védőbástyájaként oltalmazta Nyugatot a közös török–magyar veszélytől.

Az iskolai történelemkönyvek tanítását nem szabad lekicsinyelni. A legtöbb ember, aki nem lesz történész, ezeknek a könyveknek az alapján alakítja ki világképét, véleményét az egyes népekről. Nekem feltűnt az átlagos, egyszerű svájci emberek határtalan ellenszenve a magyarokkal szemben, és igyekeztem kideríteni ennek az eredetét. Így jutottam el az iskolai történelemkönyvekhez és a földrajzkönyvekhez, amelyekben felfedeztem az említett rosszindulatú ferdítéseket. Ennyivel nem elégedtem meg, fel kellett kutatnom a könyvek szerzőinek a forrásmunkáit is. Így jutottam el az osztrák történetíráshoz, amely évszázadokon át szüntelenül és tudatosan gyalázta a magyarságot. Találtam többek között olyan többkötetes osztrák világtörténelmet a 19. század elejéről, amely részletesen ecsetelte a magyarok állati jellegét, azt írja, hogy még emberi nyelven sem tudnak beszélni, hanem az állatok módjára artikulátlanul üvöltöznek.

A nyugati történészek magyarul nem tudtak, a német nyelven azonban ismerték, különösen Németországban és Svájcban. Forrásként tehát a német nyelven írt osztrák történelemkönyveket használták fel. Még a franciák is osztrák közvetítéssel szerezték értesüléseiket a magyarokról. Példaként idézhetem francia anyósom véleményét, aki gimnáziumi érettségivel rendelkezik. Ő azt állította, hogy neki a középiskolában azt tanították, a magyar nyelv nem létezik, az csak egy „osztrák dialektus”.

Történészek számára aligha szükséges magyarázni, milyen következményekkel jártak efféle ferdítések a nyugati népek közvéleményének alakulásában és rajtuk keresztül politikai döntések kialakításában.

A magyarságról Nyugaton kialakult általános negatív vélemény az osztrák történetíráshoz vezethető vissza. Alapvetően fontos lenne tehát éppen az osztrák történetírás ferdítéseit kiköszörülni, de mivel a rágalomhadjárat egész Európát elözönlötte, fel kellene figyelni a francia, angol, olasz és más népek történetírására, mindenekelőtt a közvéleményt alapvetően meghatározó iskolai történelemkönyvekre.

Tisztelettel:


1. Esküvõ, 1942KOVÁCS Ákosné (Budapest)

Esküvő, 1942

74 éves vagyok, sok mindent megéltem és megtapasztaltam, nem a könyvből tanultam, igaz, hanem az élet folyamán éreztem, minden, életemben előforduló rendszerek közül az én igazamat hol képviselik leginkább. 1945-ben tudtam, hol a helyem, mert szent szüleim korán meghaltak, és 11 évesen a nagyvilág és én birkóztunk egymással. Akkor a 6 elemi dominált, ezért ezt az időt még szüleim létezése idején zárdában végeztem. Sok mindenben egész életemet meghatározta az egyházi iskola. Mégis összedőlt bennem az egész világ, mikor Édesanyámat az egyház nem temette el – csak valami vita folytán, mégiscsak beszentelte a pap. Ercsi községben laktunk, és Székesfehérváron 3 napi kórház után halt meg az én drága szent Anyám. Szegények voltunk, mint a templom egere, nem volt pénzünk a temetésre. Akkor éreztem az egyház kegyetlenségét először. Ez 1935-ben volt. Rettenetes szegénység volt, mindig a „7 krajcárt” kerestük, de szeretetben nem volt hiány, és ebből éltünk. Időközben cselédeskedtem, már Budapesten. Volt egy 17 évvel idősebb bátyám, ő fogta a kezem, hogy ne tévedjek, de neki is családja volt, és tenni sokat nem tudott érettem.

1940-ben megismerkedtem férjemmel, aki autólakatos volt a Fiat Műveknél. Aktív szaksz. mozgalomban élt a Vasasoknál, később a Kommunista Párt tagja.

1941. május 9-re gondoltuk az esküvőnket, igen ám, de a férjem, ill. vőlegényem, az Istennek sem akart templomban esküdni, én pedig szép akartam lenni, menyasszony. Orgonát, gyertyákat, mint azoknál a lányoknál, akiknek szüleik voltak.

Mindezt zokogva mondtam el a vőlegényemnek, soha el nem felejthető mozdulattal magához ölelt, és megadta magát kérésemnek.

Megbeszéltük, másnap elmegyek a VIII. ker. préposthoz, hogy mennyibe kerül az esküvő, amit szeretnénk. El is mentem, egy csúnya arcú, idős ember volt, és azt kérdezte: mennyi pénzem van? Nekem nincs, de a vőlegényem majd kifizeti – mondtam. Nekem nincs pénzem, nincsenek szüleim, senki sem tud segíteni. Nagyon szeretnénk templomban esküdni – mondtam. Akkor csak az oldalajtón mehetek be, 15 pengőért, az való nekem – mondta ő, még megfűszerezve egyéb másokkal is. Zokogva kérdeztem: a nagy esküvő mennyibe kerül? 35 pengő! – mondta a prépost. Én kiszaladtam az irodából és futottam, de nem tudtam, hogy hová is megyek, de a Baross utca és a Körút sarkán összeestem.

Mikor magamhoz tértem, sokan körülöttem voltak. Megijedtem, és újra menni próbáltam, de erőm nem volt! Egy olyan 50 év körüli hölgy behívott egy cukrászdába, mert azt gondolta, éhes vagyok. Ott elmondatta velem, mi a gondom. Sokat sírtam és azt mondta, meglátja, megsegíti a Jó Isten. Megcsókolt és elváltunk.

Tehát elindultam haza, egy házban laktunk a vőlegényemmel, én akkor a bátyámnál, ő a szüleivel lakott. Este, mikor a vőlegényem jött haza, bejött hozzám, hogy mit intéztem a prépostnál. Mikor meglátott, azt gondolta, a család okozta sírás nyomait látja. Elkezdtem mondani kudarcomat, de csak azt mondta: mondtam én, hogy nem érdemes a paphoz menni esküdni. Láttam, hogy csak kedvemre akar tenni, így hát másnap ő ment el a préposthoz. Ma sem tudom az igazi történetet, de az történt, és úgy, ahogy én azt megálmodtam. 1942. május 9-én, csodálatos szép napon gyönyörű esküvőm volt. Annyi sokan voltak, és én senkit nem ismertem. Sorfalat álltak a vasasok, bizony!

Hát ennyi élményem van az egyház elkövetett embertelenségéről! A szegényeké a mennyek országa, ebben volt jogunk hinni is. Mégis azt mondom, kár volt az egyházat, az Isten-hittel együtt üldözni. Istenben jó hinni, és van a rossznak visszatartó ereje. A léleknek kell az Isten-tudat, aki ezt vallja, nem kell bántani, attól ő még lehet nagyszerű segítője a meglévő társadalomnak. De azt sem kell folyton elmarasztalni, aki ateista nézeteket vall. Az erős akaratú ember küzdőképes! Őrá is szükség van, de egyik sem a saját önző céljait lássa a legfontosabbnak, mert valahogy az riasztó, félelmes minden esetben. Az egész társadalom várta a rendszerváltozást, de nem olyat feltételezett a többségi akarat, mint ami a régi úri világot visszahozni célt tűzött a zászlajára. Iszonyú még rágondolni is, mi lett volna tovább! Egyedül vívódok az érzelmeimmel, drága férjem is meghalt 1976-ban. Én akkor már kértem a vállalat párttitkárát, aki egy fiatalember volt, hogy senki ne szóljon a temetésen egy szót sem, sem párt, sem pap nem kell, csak akik az övéi voltak, azokra tartozik, senki másra. Mégis, az V. ker. pártb. régi párttagok bizottságától egy idős elvtárs pár szóval búcsúzott férjemtől. (...)


1. Bajcsy-Zsilinszky pályaképeÉLETUTAK

TILKOVSZKY Loránt

Bajcsy-Zsilinszky pályaképe

50 esztendeje, 1944. december 24-én végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét, a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága elnökét. A politikus életútjára emlékezünk alábbi cikkünkben. (A szerk.)

Közhelyszerűen emlegetjük, hogy Bajcsy Zsilinszky Endre „messziről indult, nagy ívű pályát futott be”. Ez igaz akkor is, ha életpályájára gondolunk, amely 1886-ban kezdődött. Ez évben született az egykori Nagy-Magyarország földrajzi középpontjában fekvő Szarvason. A helybeli gimnázium tanárának gyermekét hamarosan kétezer holdas birtokossá váló, korszerű gazdálkodást próbáló – de abba később belebukó – apja bevezette a dzsentri társadalom világába. De igaz akkor is, ha tulajdonképpeni politikai pályáját tartjuk szem előtt, amely akkor vette kezdetét 1919-ben, amikor az ellenforradalmi Magyarország volt születőben.

Elejét venni a forradalmaknak

Zsilinszky ifjúkorára vonatkozóan tudjuk, hogy mint kolozsvári egyetemista, különösen Széchenyit olvasott „nagy gyönyörűséggel”, és a sajtóban ekkor megjelent legelső cikkei Széchenyire hivatkozva szólítottak nemzetben gondolkodásra, nemzeti összefogásra. A századeleji Széchenyi-kultusz és az Alföldön is szorgalmazott széchenyista mozgalmak hatása ez, amelyek az úri osztályok félelméből fakadtak, a parasztságba behatolt szocialista eszméktől, az agrárszocialista mozgalmaktól, de általában a parasztság politikai szervezkedésétől, politizálásától, s ezzel szemben való védekezésre irányultak. Így érthetőbb a Zsilinszky habitusú személyiségek valóságos viszonya azzal az Áchimmal szemben, aki egy parasztpárt élén állt, nem „úri módon” viselkedett és politizált. Lesték, keresték, lesz-e – az ifjú Zsilinszky Endre jellemzése szerint – „szelíd bárány Áchim Andrisból, a dölyfös birkából”.

Figyelmet érdemel elméleti érdeklődése is a szocializmus iránt. 1906-ban pályázatot nyert A szocializmus és a nagytőke című tanulmányával, a következő évben született szemináriumi dolgozata A marxi értékelmélet bírálata címmel, a vonatkozó német és francia szakirodalom felhasználásával. A lipcsei és heidelbergi egyetemeken végzett egy-egy féléve mellett különösen nagy hatást gyakorolt rá németországi tanulmányi kirándulása, látogatása különböző ipari és mezőgazdasági üzemekben. Megcsodálta a mennyiségileg és minőségileg egyaránt igen magas fokú kapitalista termelést, a kísérleti eredmények gyors és hatékony alkalmazását, a szakképzés alaposságát. Különösen az üzemek által létesített szociális és munkásművelődési intézmények nyerték meg tetszését, amelyek – úgy vélte – elejét vehetik a szociális elégedetlenségnek, s a belőle táplálkozó szocialista mozgalmaknak. Ugyancsak nagyon imponált neki viszont a Lipcsében látott szocialistaellenes diáktüntetés katonás fegyelmezettsége is. Általában csodálat töltötte el Németország iránt, csak alldeutsch (pángermán) emberekkel való találkozása, Magyarországról és német nemzetiségeiről vallott felfogásuk bosszantotta és késztette ellentmondásra.

Egyetemi tanulmányai végeztével, önkéntes katonai szolgálatának letöltése után, 1911-ben történt a család lakhelyén, Békéscsabán, a Zsilinszky-fivérek gyilkossággal végződött „számonkérő” fellépése Áchim ellen, majd következett a per.

A kor progresszív sajtójában élesen bírált felmentő ítélet után Zsilinszky Endre Árva megyében lett főispáni titkár. A világháborúban különböző frontokon harcolt géppuskás huszárai élén, s közben a hazai forradalmi veszély megelőzésére földreformról készített tervezetet. A katonai összeomlás után hazaérkezve, Zsilinszky főhadnagy utálkozva találkozott az őszirózsás forradalommal, s azonnal bekapcsolódott az ellene megindult szervezkedésbe. A szocialista forradalom győzelme után, a tanácsköztársaság hatalma elől Bécsbe menekült, majd a Szegeden szervezkedő ellenforradalmárokhoz csatlakozott. Horthy fővezérrel vonult be a „bűnös” Budapestre, ahol tulajdonképpeni politikai pályáját megkezdte.

Mint antiszemita fajvédő ellenforradalmár lépett színre, átkozva a zsidók „romboló tevékenységét, akiknek „szúhada már régebben, évtizedek óta ott percegett a magyar nemzet fájában”, de Igazi veszedelmességük az 1918–1919-es forradalmakban, a „károlyista és a bolsevista vérbaj” előidézésében mutatkozott meg. Támadta a zsidó kapitalizmust, mellyel szemben jogosultnak ítélte a munkásság önvédelmi jellegű szocialista szervezkedését, de nem nemzetközi alapon. Hamarosan ellenzékbe vonult, és szélsőjobbról, a Fajvédő Párt


tagjaként juttatta kifejezésre elégedetlenségét a Bethlen-féle „csak konszolidáció”-val, amely, úgymond, nem képes a nemzet erőit átgondolt reformok útján kellően kibontakoztatni és felkészíteni Trianon revíziójára, Nagy-Magyarország helyreállítására. A weimari Németországnak már sem belviszonyai nem tetszettek neki, sem a magyar revíziós törekvések szempontjából nem eléggé határozott külpolitikája. S nem kevésbé volt ellenszenves számára a polgári demokratikus Németországnak a magyarországi német kisebbség ügyeibe való beavatkozása, amelyben délkeleti irányú expanziójának egyik megnyilvánulását látta. Olasz- és francia-orientációja ekkor lépett előtérbe.

Fajvédőként

Horthy, akinek kormányzóvá választása érdekében 1919 végén, 1920 elején sokat tevékenykedett, szolgálaton kívüli századosi rangra emeltette, majd 1925-ben vitézzé avatta. Az ilyenkor elvárt névmagyarosítás helyett egy másik lehetséges megoldást választott: anyja magyar nevével, a Bajcsy névvel egybekapcsoltan használta ezentúl az apai részről szlovák eredetére utaló Zsilinszky nevet.

A Fajvédő Párt 1928. évi felbomlása után Bajcsy-Zsilinszky a „korszerű nacionalizmus” olasz fasiszta és német nemzetiszocialista mozgalmaira hivatkozva „sajátosan magyar” nemzeti mozgalmat tervezett a tőke hatalma és a szocialista törekvések egyaránt és együttesen szükséges megrendszabályozására. 1930-ban saját pártot alapított Nemzeti Radikális Párt elnevezéssel. Ez a párt az egész nemzet szervezésére tartott igényt, s munkástagozatot is létesített azok számára, akiket megnyerni próbált az osztályharcos nemzetköziséggel szembeállított nemzeti eszmének. Viszonya ellenséges volt a Magyarországi Szociáldemokrata Párttal, a parasztkérdésben pedig a Független Kisgazdapárttal rivalizált. Az 1935. évi országgyűlési választások alkalmával paktumot kötött egyes volt „oktobrista” politikusokkal, anélkül, hogy a lényeget illetően változtatott volna az 1918. októberi forradalmat, a Jászi-féle „szemétértelmiséget”, Károlyi Mihálynak a „bolsevizmust ránk szabadító” szerepét mélyen elítélő véleményén.

Választási vereségét követően lemondott vitézi rangjáról, 1936-ban pártjával együtt a Független Kisgazdapárthoz csatlakozott, s e párt képviselőjeként került vissza az 1939-es választások idején a parlamentbe, amelynek 1922–1926, majd 1931–1935 között már tagja volt. Történetszemléletében a függetlenségi hagyományok kerültek mindinkább előtérbe, és az egykori széchenyista ifjú Kossuth szabadságharcos szellemét idézte a növekvő német veszedelemmel szemben. A szomszédos országokkal való összefogás feltételeként részleges revíziós követeléseket támasztott, valójában azonban ekkor sem – mint ahogyan sohasem – mondott le a „magyar birodalom” teljes helyreállításának igényéről.

Nagy-Magyarország helyreállításáért

Az 1938 és 1941 közt elért területi revíziók fölötti örömét megkeserítette a náci Németország iránti elkötelezettség fokozódása. Egyetértett azzal az óvatos magatartással, amelyet a magyar kormány a kirobbant második világháború első szakaszában tanúsított, tiltakozott viszont a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez történt csatlakozás ellen, amely súlyos következményekkel járhat. A jugoszláv barátsági szerződés lelkes híve volt, de őt is befolyásolta az újabb terület visszaszerzési lehetőség. Katonai részvétel helyett azonban a Délvidék rendőri erőkkel való birtokbavételét tartotta volna helyesebbnek. A Szovjetunió elleni katonai hadba lépés helyett pedig önkéntes szabadcsapatok alkalmazását javasolta az antibolsevista szolidaritás kifejezésére. Ennél többre nem lett volna szabad vállalkozni, vallotta, mert a magyar haderőre itthon van szükség – elsősorban Erdély teljes megszerzésére, és mert a Szovjetunió eddig is tapasztalt jóindulatára még szükség lehet Erdély sorsának magyar érdekű végleges eldöntéséhez. A háború folyamán fellépett a magyar katonai részvétel fokozására irányuló törekvésekkel szemben, majd a magyar haderő visszavonásáért a Kárpátok vonalára, ami egyúttal az 1938–41-ben vissza nem szerzett területek birtokbavételével lett volna egyenlő.

Az ekkor már teljesen angol–amerikai orientációjú Bajcsy-Zsilinszky különösen súlyosan ítélte el a magyar kormány hadiállapot-deklarálását ebben az irányban is. Ő a háború kimenetelét illetően azon a nézeten volt, hogy a németek – jóllehet talán az Uralig is előre fognak nyomulni – a Szovjetunió angol–amerikai szövetségeseinek hadipotenciálja következtében végül vereséget szenvednek. Németország és a Szovjetunió a háború végére annyira meg fog gyöngülni, hogy a köztük elhelyezkedő államok – hatalmas gátként, északtól délig – zavartalanul szerveződhetnek önálló erőtérré, erős blokká. Az angol–amerikai részről már fel-felmerülő, a háború utáni rendezésre vonatkozó tervekbe pedig „belefér” a teljesen helyreállított Nagy-Magyarország vezető szerepe a középső Duna-völgyben. Szívós küzdelmet folytatott azért, hogy az 1942. évi újvidéki vérengzés jóvátételével és felelősei megbüntetésével a jövő érdekében tehermentesítse a magyar–délszláv viszonyt. Csehszlovákia helyreállításáról viszont hallani sem akart, s ennek megakadályozásához felhasználhatónak gondolta a lengyelek szimpátiáját, az 1939-es menekülteket baráti módon fogadó Magyarország iránt.


Módosulnak nézetei

Bár Bajcsy-Zsilinszky 1939 után is – mindvégig – fajvédőnek vallotta magát, korábbi harcos antiszemitizmusával 1933 óta felhagyott. A „zsidókérdés megoldását” nem önmagában, hanem csak egy általános gazdasági-társadalmi reform keretében tartotta megvalósíthatónak. A zsidótörvényeket bírálta, a zsidó munkaszolgálatosok ügyében ismételten fellépett. A magyar faj védelmét mindenekelőtt nagyobb szabású földreformmal és szociálpolitikával akarta előmozdítani, immár nem a megtagadott rendszer, hanem egy demokratikus berendezkedésű Magyarország kialakítása érdekében, amely a parasztság, s mellette a munkásság tömegerejére támaszkodik. „Országépítő programja” alapelveit és részleteit 1943-ban dolgozta ki.

A szociáldemokráciáról vallott korábbi felfogása olyan mértékben módosult, hogy hazafias tényezőként való elismertetéséért, szabad működése akadályainak elhárításáért a leghatározottabban szót emelt. Szervezettségét példának állította a parasztság elé. Ő lett a Független Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt 1943-ban létrejött szövetségének egyik legfőbb szorgalmazója, majd védelmezője a megbontására irányuló törekvésekkel szemben. A kommunistákkal szembeni ellenségességét feloldotta az „Egy katonával sem többet Hitlernek!” és a „Hozzák haza honvédeinket!” típusú jelszavaikban kifejeződő törekvéseik találkozása a – bár másként motivált – saját törekvéseivel, s kinyilvánította – 1942-ben először Schönherz Zoltán védelmére –‚ hogy nem tagadható meg eleve a hazafiság feltételezése a kommunistáktól. Velük való kapcsolatát, akikben jó ideig egyszerűen „Moszkva ügynökeit” látta, megkönnyítette a Komintern feloszlatása 1943-ban, és ezt követően a kommunisták Békepárt néven való jelentkezése. A saját nézeteivel egybehangzóan, a háborúból való kilépést sürgető békepárti propagandát nagyra értékelte, de gyanakvása nem szűnt meg a távolabbi kommunista célkitűzések iránt. Hangsúlyozta, hogy a magyar politikai életben – proletár vagy fasiszta – diktatúrát képviselő pártoknak nem lehet helyük.

Két nagyhatalom között

Az ország német megszállásától tartva, felkészülést sürgetett az ellenállásra, amelynek legfontosabb teendői közé a vezérkari főnök „túlhatalmának” megszüntetését, a „katonai kamarilla” káros politikai befolyásának felszámolását, valamint a hadseregnek a németbarát – leegyszerűsítetten: német származású – tisztektől való megtisztítását sorolta.

1944. március 19-e és október 15-e közt Bajcsy-Zsilinszky börtönben volt, ahol – irreális elképzeléseivel fel nem hagyva – egy föderatív szerkezetű Nagy-Magyarország tervezetét dolgozta ki, amelyet a háború végeztével letehetne a békekonferencia asztalára. Az a várakozás, hogy a Szovjetunió nyugati szövetségesei a második front megnyitásának halogatásával, és a hadianyaggal való támogatás „adagolásával” olyannyira lassítani tudják a szovjet előrenyomulást, hogy az nem fogja elérni Magyarország határát, illúziónak bizonyult. Erre ráébredve – a börtönből kicsempészett, szeptember–októberben kelt levelei tanúsága szerint – az általa mindig vallott egyensúly-politikára hivatkozva így vélekedett: „Nem magyar érdek, hogy német imperializmus helyett orosz imperializmust a nyakunkba. Küzdöttem a német Drang ellen, most az orosz Drang ellen kellene küzdenem. A magyar érdek: Németország kiszorítása a középső Duna-völgyből, visszaillesztése a maga természetes kereteibe, de nem megsemmisítése. De a középső Duna-völgyéből az orosz befolyást is ki kell szorítani, s ma ez a napi lecke.” Belpolitikai felfogásáról pedig így vallott: „Nekünk a kisgazda–szocdem centrum a fontos; annak kell erősnek lenni, s akkor nem történhet belső katasztrófa. A kommunista pártot muszáj lesz tűrni, ez minden a mi részünkről.”

A börtönéből 1944. október 15-én szabaduló Bajcsy-Zsilinszky a németek által támogatott nyilas puccs révén eltávolított Horthy nevében kezdte meg illegális szervezkedését. Ennek során tárgyalt és együttműködött a kommunistákkal is, akiknek jelentősége a szovjet kapcsolatfelvétel szempontjából természetesen lényegesen megnőtt. Mert akármilyen elképzelései is lehettek Bajcsy-Zsilinszkynek a jövő Magyarországa politikai színképét és erőviszonyait illetően, arról meggyőződhetett, hogy mi az elsődleges és legfontosabb, nemzetmentő teendő. Ezzel a hősi feladatvállalásával ért politikai pályája csúcsára és életútja végére.

2. Képek





Documents

tankonyvtar.hu · Web view1850 Az 1830-as évektől kezdődő horvát nemzeti mozgalomban résztvevő boszniai horvátok Bosanski prijatelj (Bosnyák Barát) címmel folyóiratot