Vízvédelem

3. modul

Készítette:

Nádorné Vörös Ibolya

Tartalomjegyzék 8.1. A víz tulajdonságai, körforgása, víztípusok

8.1.1. A víz és vizes oldatok legfontosabb fizikai, kémiai tulajdonságai 8.1.2. A víz megjelenési formái, körforgása 8.1.3.Vizek Csoportosítása:

8.2.Vízhasználatok vízkészletgazdálkodás 8.2.1. Vízgazdálkodás, vízkészletgazdálkodás 8.2.2. Magyarország vízháztartása, vízkészlete 8.2.3.Vízigények, vízhasználatok

8.3. Vizek kártétele elleni védelem, integrált vízgazdálkodás 8.3.1. Folyó- és tószabályozás 8.3.2. Belvizek elleni védekezés 8.3.3. Ármentesítés és árvízvédelem

8.4. Vizek minısége és vízminısítés 8.4.1. A minıség fogalma 8.4.2. A víz fizikai és kémiai jellemzıi 8.4.3. A víz biológiai tulajdonságai

8.5. A vízminısítés 8.5.1. A minısítést megalapozó kémiai, fizikai, biológiai, bakteriológiai tulajdonságok 8.5.2. Felszíni vizek, vízfolyások vízminısítése 8.5.3. Felszín alatti vizek minısége 8.5.4. Ivóvíz minısége

8.6. Vizek szennyezése 8.6.1.A víz szennyezés fogalma, típusai, terjedése 8.6.2.Vízszennyezıdést okozó emberi tevékenységek 8.6.3.A szennyezés hatása a vízi ökoszisztémára

8.7. Vízminıség szabályozás, a víz szennyezésének csökkentése 8.7.1. Alapvetı jogszabályok a vízminıség szabályozáshoz 8.7.2. Szennyezés csökkentés mőszaki módszerei

8.8. Jogi szabályozás, engedélyezés 8.8.1.A hazai szabályozás és illeszkedése az Európai Unió rendszeréhez 8.8.2 A vizek védelmét szolgáló jogi szabályozások 8.8.3. A 72/1996. (V. 22.) Korm. rendelet a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról 8.8.4.Gazdasági szabályozó eszközök

8.1. A víz tulajdonságai, körforgása, víztípusok

A víz kémiai, fizikai, biológiai tulajdonságai alapján az élet, a társadalmi tevékenység számára nélkülözhetetlen, ezért a Földön a legszélesebb körben használt vegyület.

A víz a földi élet számára alapvetı vegyület: a bioszféra egyik lényeges hımérséklet-szabályozója és a sejtekben biokémiai folyamatok oldószere. A víz az ember számára nélkülözhetetlen: - biológiai szempontból táplálkozásunk alapvetı része nemcsak ivóvízként, hanem szilárd

táplálékaink jelentıs hányadát is víz képezi, - higiéniai szempontból tisztálkodásra, mosásra, szennyezések eltávolítására; - egészségügyi szempontból, mint az üdülés, a vízi sportok és a gyógyászat (gyógy- és

hévizeink révén) jelentıs tényezıje, - közlekedési szempontból és - termelési szempontból, mint az ipari, a mezı-, erdı- és halgazdaság fontos alap- és

segédanyaga, szállító közege, valamint energiaforrása és energiahordozó. Ugyanakkor a víz romboló erejével (árvizek), káros és felesleges mennyiségével (belvizek, agresszív talajvizek) és szennyezettségével (mindenfajta káros emisszió továbbításával) veszélyezteti az egyént és a társadalmat. A vízgazdálkodásnak ezért nemcsak a víz szükséges mennyiségben és minıségben való biztosításról, hanem a vízkárok elhárításáról is gondoskodni kell.

8.1.1. A víz és vizes oldatok legfontosabb fizikai, kémiai tulajdonságai

A víz egy vegyület, melynek molekuláit két hidrogén, és egy oxigén atom alkotja. A molekula dipólus jellegő: a H lokálisan pozitív, az oxigén lokálisan negatív tulajdonságú.

- 0 ˚C-on a víz folyékony és kristályos állapotban is elıfordulhat - Különleges közeg, mert a fagyáspontja nem egyenlı a sőrőség maximumával. A sőrőség

maximuma 3,94 ˚C-on van. Emiatt kezdıdik a vizek befagyása a felszínen, s ritkán fagynak be fenékig.

- A víz minden más anyagtól különbözik abban, hogy sőrőbb folyékony, mint szilárd állapotban. Amikor a folyékony halmazállapotú víz jéggé alakul térfogata megközelítıleg 9,2%-al nı.

- Viszkozitása nagy - Fajhı: más anyagokhoz képest igen nagy. (az a hımennyiség, mely 1 kg folyékony víz

hımérsékletét 1 ˚C-al megemeli. - Hıkapapcitása nagy: nehezen hől le, és nehezen melegszik. Speciális mikroklímai hatása

van. - Felületi feszültség 2 ˚C-on 72,74*10-3: a neuszton létét teszi lehetıvé.(neuszton: víz és

levegı határán élı makroszkópikus élılények)

A viszkozitás (mind a dinamikai, mind a kinematikai viszkozitás) a hımérséklet növekedésével csökken, így ha a hımérséklet 0-ról 100 oC-ra nı, a viszkozitás 1/6-al csökken. A viszkozitás változása a lebegı anyagok kiülepedésének ütemét befolyásolja.

A víz egyik lényeges jellemzıje a pH, a hidroxónium ion aktivitás tízes alapú logaritmusának negatív elıjellel vett értéke. A kémiailag tiszta (desztillált) víz pH-ja 25 oC-on 7.

Fontos tulajdonsága a víznek az oldóképesség. Csak néhány olyan anyag létezik, amelyik vízben egyáltalán nem oldódik. A dipol karakterébıl adódóan a víz az ionos vegyületeknek jó oldószere. Az elektromos vezetıképessége csak a vizes oldatoknak van,

A víz különbözı halmazállapotban fordul elı, melyek átalakulása az alábbi sémával jellemezhetı: jég G víz - víz G vízgız

Lényeges fizikai tulajdonsága a víznek, hogy a nagyobb fajsúlyú testeket magával ragadja (erózió, hordalék-mozgás), a kisebb fajsúlyú testek a felszínén úsznak. Ugyanakkor lényeges fizikai tulajdonsága a víznek, hogy a domborzati viszonyokból adódó helyzeti energia jó hatásfokkal alakítható át más energiává.

A víz lényeges biológiai jellemzıje, hogy az élıszervezetek felépítésének egyik lényeges alkotóeleme. A fajtól, szervtıl, illetve fejlettségi állapottól függıen a növényi illetve állati szervezetek 55-90%-át alkotja víz. Fontos a víz anyagcsere folyamatokban szállítóközegként betöltött szerepe. A vízben illetve a víz közvetítésével játszódnak le az életfunkciók biofizikai illetve biokémiai folyamatai.

A víz olyan közeg, amely nagyon sok elıszervezet számára életközeg. Így a tengerekben, a szárazföldi álló és folyóvizekben a mikroszervezetektıl az emlısökig elıszervezetek milliárdjai élnek. A vizekben élı hasznos mikroorganizmusok (baktériumok, gombák, stb.) életfunkciója révén a napfény illetve a vízben oldott oxigén hatására megy végbe a szennyezett vizek természetes tisztulása, melynek során a szennyezı szerves anyagokat szervetlen anyagokra bontják le. A hasznos mikroorganizmusok mellett az egészségre ártalmas patogén vírusok illetve baktériumok és egyéb szervezetek is elıfordulnak. Az elıszervezetek elhalását követı bomlási, rothadási folyamatok eredményeként toxikus anyagok szennyezhetik a vizeket.

8.1.2. A víz megjelenési formái, körforgása

A Föld teljes vízkészletét 2 milliárd km3-re becsülik. Ez a vízkészlet a Föld, mint égitest kialakulása óta változatlan, és a Föld teljes víztömegének 1%-a. Ezen vízkészletnek mintegy 30%-a kémiailag kötött víz, a szabad vízkészlet 1,36 milliárd km3-re tehetı. A szabad vízkészletek mintegy 97%-a sósvíz (tengervíz, beltengerek) és a kereken 3%-ra tehetı édesvíz jelentıs része a sarki jégtakaróban, illetve a gleccserekben fordul elı. Így a teljes vízkészletnek csupán 0,03%-a a ténylegesen hasznosítható, hozzáférhetı édesvíz.

A víz megjelenési formái alatt a Föld három tartományában (atmoszféra, hidroszféra, litoszféra) elıforduló jellegzetes formákat értjük.

A légkörben a víz általában pára formájában található. A vízpára a víz földi körforgásának a hidrológiai ciklusnak a legfontosabb eleme, és egyben a víz tisztulásának egyik formája. A körforgás során a Föld felszínének 3/4-ét borító víz, a Nap hatására párolog, majd a levegıben felhıkké alakul. A szél ezeket a felhıket a szárazföld felé fújja, ahol ha hegyekkel találkoznak, felemelkednek, kicsapódnak, majd esı, hó, jeges esı formájában a Földre hullnak vissza. A legtöbb szennyezıdés ekkor kerül a vízbe, ugyanis a levegıben található összes vegyi anyagot magával viszi és beoldja a csapadék.(gyárkémények füstje, kipufogógázok, egyéb égéstermékek stb...)

A víz talajon átszivárogva éri el a felszín alatti vízgyőjtıket és a források, patakok, folyók segítségével elindul vissza a tengerekbe, óceánokba, tavakba. A fogyasztókhoz vízvezeték rendszereken keresztül jut el a víz, elsısorban a folyókból, tavakból és felszín alatti vízbıl kiindulva. Az ember által elhasznált víz nagy része is visszakerül a természetes körforgásába, mégpedig a szennyvízcsatornák hálózatán keresztül, hosszú út után, végül az óceánokba is.

A lehulló csapadék a Földön részben mint felszíni, másrészt mint felszín alatti víz fordul elı.

A csapadékvíz minıségét meghatározza, hogy keletkezése pillanatában már gázokat old ki a levegıbıl. Az alapgázok közül legjobban a szén-dioxid, legkevésbé a nitrogén oldódik. Emellett a csapadék a levegı egyéb szennyezéseit (port, radioaktív anyagokat, mikroorganizmusokat) is magával viszi, települések és ipari területek környékén pedig még füstgázokat, kormot, pernyét tartalmaz. A csapadékvizek minısége is változó, közös jellemzıje, hogy keménységet okozó és egyéb sókat csak kis mennyiségben tartalmaznak, valamint az oldott szén-dioxid mellett hidrogén-karbonátok nincsenek ezért, a szén-dioxid teljes mennyisége agresszív, és ezt a hatást a füstgázokból elnyelt kén-dioxid tovább fokozza. Mennyisége változó és bizonytalan, ezért ipartelepek vízszükségletének fedezésére nem megfelelı. Ennek ellenére üzemekben is foglalkozni kell vele, mert mindenütt, ahol a természetes növénytakarót megbontották, a csapadékvíz elvezetésérıl gondoskodni kell. A csapadékvíz az üzem szennyvizénél rendszerint sokkal tisztább, ezért külön csatornarendszerben célszerő elvezetni, amelyet kiadós záporra kell méretezni.

8.1.3.Vizek Csoportosítása:

- felszíni vizek (folyóvizek, állóvizek) - felszín alatti vizek - Különleges hımérsékleti és vegyi sajátságokkal rendelkezı vizek (hévizek, hó és jég,

brakvizek, sósvizek, szikesek, kénes vizek stb., szennyvizek)

A felszíni vizek különbözı hosszúságú, vízhozamú természetes vagy mesterséges vízfolyások illetve állóvizek lehetnek.

A vízfolyások jellemzıje általában nagy tömegük, helyzeti magasságkülönbségbıl adódó mozgáskészségük, idıben és térben változó mennyiségük, viszonylag gyors utánpótlásuk, erodáló, illetve hordalékmozgató jelenségekben megnyilvánuló nagy energiatartalmuk és a felszíni vizekre általában jellemzı változatos és nagy élıszervezet tartalmuk. A vízfolyások esetében az eredéstıl (hegyek) a torkolatig (tenger) szakaszokat különböztethetık meg. Az elsı szakaszra jellemzıek a szőkmedrő hegyi patakok, amelyekben a nagy sebesség miatt jelentıs a turbulencia, illetve a magasságkülönbségekbıl és a geológiai viszonyokból adódóan vízesések alakulhatnak ki. A turbulencia illetve a vízesések a víznek a levegıvel nagy felületen való érintkezését teszik lehetıvé, így jelentıs e szakaszon a nagy oldott oxigén tartalom, és így a jelentıs öntisztuló képesség. A következı szakaszon különbözı szélesebb és mélyebb medrő, kisebb eséső folyások alakulnak ki. Ezen a szakaszon a víz hımérséklete magasabb, a víz mozgására a kisebb mértékő turbulencia ennek következtében kevesebb oldott oxigéntartalom jellemzı.

A folyóvizek a kútvizeknél rendszerint kevesebb oldott sót (átlagosan 200-500 mg/l) tartalmaznak, viszont sokkal több lebegı anyagot, ezek ásványi, növényi eredetőek, illetve ipari szennyezések. Ide sorolhatjuk a vízi élılényeket (baktériumok, algák, moszatok, kagylók, csigák) is. A folyóvizek hordaléktartalma az évszakoktól függıen is ingadozik, különösen a tavaszi zöldár idején magas. Mindig tartalmaznak szerves anyagot és oxigént, amely az élılények számára nélkülözhetetlen. A folyóvizek baktériumtartalma a folyókba kerülı szerves szennyezések oxidálására képes: ez a folyóvizek öntisztulását teszi lehetıvé. A rendszerint lúgos kémhatású meder ezenkívül savak semlegesítésére is képes. A folyók vizét megfelelı szőrık beiktatásával ipari célra általában közvetlenül is fel lehet használni, ivóvizet a part mentén létesített kutakból ún. partszőréses eljárással nyernek.

A tavakban ökológiai szempontból a következı részeket különböztetjük meg.

A litorális zóna sekély, tápanyagokban gazdagabb, és a parttal érintkezı rész. A limnetikus zóna a nyílt víz felszíni rétege, amelybe a fotoszintézishez elegendı napfény érkezik, így változó mennyiségő lebegı fitoplanktont, fitoplanktonnal táplálkozó zooplanktont és különbözı állatfajokat tartalmaz a rendelkezésre álló növényi tápanyagtól függı mennyiségben. A mélyebben lévı profundális zónában a fénysugarak nem tudnak behatolni. Ez a réteg hidegebb, sötétebb, és oxigén szintje is alacsony. A bentikus zóna a fenéken alakul ki, amelyben nagy számú baktérium, és egyéb lebontó szervezet él, amelyek a fenékre leülepedı elhalt növényi és állati szervezetekkel, és állati hulladékokkal táplálkoznak.

A tavak két fı típusát különböztetjük meg: - eutrof tavak (növényi tápanyagokban gazdag állóvizek, amelyek sekélyvizőek, viszonylag magasabb hımérsékletőek, amelyekben a fito- illetve a zooplankton és egyéb élılények mennyisége jelentıs. - oligotrof tavak növényi tápanyagokban szegények, mélyek, hidegek, kristálytiszták és kevés az élılények száma.

A felszín alatti vizekre jellemzı, ha a szárazföldek felszíni vizeivel hasonlítjuk össze nagyobb a víztartó rétegben egyidejőleg tárolt víz mennyisége, kisebb a mozgáskészségük, így kisebb az utánpótlásuk mértéke, élıszervezeteket elsısorban az elsı vízzáró réteg fölött

elhelyezkedı talajvíz tartalmaz (ezek általában patogén mikroszervezetek). A mélyebb rétegekbıl származó felszín alatti vizek hımérséklete magas, jelentıs az oldott gáz, illetve ásványi anyag tartalmuk, így ezek ásvány-, gyógy-, illetve hévízként hasznosíthatók. A 30 oC-nál magasabb hımérsékleti vizeket tekintjük hévizeknek.

A felszín alatti vizek elıfordulását a mellékelt ábra mutatja.

Felszín alatti vizek osztályozása

Az elsı vízzáró réteg fölött található összefüggı víz a talajvíz. Ennek egy sajátos formája a parti szőréső víz, amelyre jellemzı, hogy a talajvíz egy vízfolyással hidraulikus kapcsolatban van, és utánpótlása több mint 50%-ban a vízfolyásból származik. A két vízzáró réteg között elhelyezkedı víz a rétegvíz. Amennyiben ez nagyobb mélységben található, akkor mélységi vízrıl beszélhetünk. Általában 0-20 m mélységben található. Hasznosítható készletünk 3,5 millió m3/nap. Nem tekinthetı közvetlen ivóvízbázisnak. A talajvíz eredetét tekintve lehet a felszínrıl leszivárgott csapadékvíz vagy a felszíni vizek vízáteresztı rétegben tovahaladó része, amely a gravitáció miatt mindaddig lefelé halad, amíg vízzáró réteghez nem ér. Vízminıségi szempontból nagyon veszélyes a talaj szennyezıdése, mert míg a folyóvízzel a szennyezés levonul, addig a talajvízben esetleg évtizedekig maradandó vízminıségi romlást okoz. A két vízzáró réteg között elhelyezkedı víz a rétegvíz. A rétegvíz (artézi vagy mélységi víz) általában két vízzáró réteg között 20 métertıl több kilométerig terjedı mélységben – esetleg több, egymástól független rétegben – helyezkedik el. A rétegvíz többnyire teljesen kitölti a víztartó kızet pórusait. A rétegvizek szennyezı anyagoktól és fertızı mikroorganizmusoktól mentesek, oxigént nem, vasat és agresszív szén-dioxidot csaknem mindig tartalmaznak. Az esetleg jelenlevı ammónium-, szulfid- és kloridion is geológiai eredető. Oldott sótartalmuk a kis 200-250 mg/l értéktıl a 10-20 000 mg/l értékig terjedhet. 1000 mg/l oldott sótartalom felett már ásványvíznek is tekinthetı. A rétegvíz az ország területének kétharmadán, 61000km2-nyi területen tárható fel. Hıfoka szerint ivóvíznek vagy hévízbázisnak tekinthetı. A rétegvizeket leggyakrabban a víztartó rétegben uralkodó nyomás alapján osztályozzuk, vagyis, hogy a víz nyugalmi szintje a terepszinthez képest hol található. Ha a rétegvíz nyugalmi szintje a felszín alatt van negatív, ha a felszín fölött van pozitív rétegvízrõl beszélünk.

A karsztviznek a karbonátos kızetek (mészkı, dolomit) hasadékaiban található vizeket nevezzük. A repedéseken beszivárgó, CO2 tartalmú csapadék sok anyagot old ki, ezért a karsztvíz kemény víz. Nagyobb esızések idején zavaros, egyébként tiszta és jó íző, ivásra rendszerint alkalmas. A talaj felszínét rendszerint növényzet borítja, tehát majdnem mindenütt elpusztult, korhadó növényi részek is találhatók, különösen erdıkben. A csapadékvíz oxigéntartalma ilyen területekre jutva a szerves anyagok oxidációjára fordítódik. A szénsavtartalmú víz nemcsak a talaj vízoldható sóit képes oldani, hanem megtámadja a karbonátos, a vas- és mangántartalmú, sıt a szilikátos kızeteket (utóbbiakból szilícium-dioxid és agyag keletkezik) is: CaCO3+CO2+H2O= Ca(HCO3)2, FeO+2 CO2+H2O= Fe(HCO3)2. Az oldott sók mellett szerves anyagok, pl. humuszsavak vagy a fehérje-anyagcsere bomlástermékei is elıfordulhatnak: az ammónia- és nitrittartalomból a közelmúltban, a nitráttartalomból régebben történı fertısére lehet következtetni, Az ammónia- és nitrittartalmú víz ezért közvetlen fogyasztásra nem alkalmas. 8.2.Vízhasználatok vízkészletgazdálkodás A társadalom, a termelés fejlıdésével a víz iránti igény egyre növekszik, ugyanakkor a rendelkezésre álló vízkészletek nem változnak, sıt a termelésben, fogyasztásban történt használatával minısége romlik. Ennek következménye, hogy a víz emberi használatra való alkalmassá tétele, a környezet megóvása, a vízi élet feltételeinek megteremtése egyre költségesebb. A víz az ember és a környezet számára való jelentıségét illetve az ezzel kapcsolatos feladatokat az Európa Tanács 1948. május 6.-án Strasbourgban, a 12 pontban deklarált “Európai Víz Chartában” határozta meg. A korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló vízkészlet nem megfelelı hasznosítása veszélyezteti mind a környezetet, mind a fenntartható fejlıdését. felerısödött az a felismerés, hogy az emberiség egészsége, élelmezésének biztonsága a különbözı ökoszisztémák mind nagyobb veszélybe kerülnek, ha a múlthoz képest nem gazdálkodunk ésszerőbben a különbözı természeti erıforrásokkal, egyebek között a vízzel. Ez a felismerés késztette a különbözı országokat a víz védelmet szolgáló jogszabályok megalkotására. Ennek szellemében született hazánkban a társadalom változásokat is figyelembe vevı 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól, illetve az 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról. Nemzetközi szinten számos egyezmény született a tengerek, az országhatárokat átlépı vízfolyások és nemzetközi tavak védelmérıl. foglalkoztak a víz védelmével a különbözı környezetvédelemmel foglalkozó nemzetközi ENSZ konferenciák (A Stockholm, Rio de Janeiroban 1992-ben“Környezet és fejlıdés konferencia”). 8.2.1. Vízgazdálkodás, vízkészletgazdálkodás Mit jelent gazdálkodni a vizekkel? A vízgazdálkodás azon tevékenységek összessége, melyek a vizek hasznosítására, hasznosítási lehetıségeinek megırzésére, a vizek kártételei elleni védelemre és védekezésre (vízkárelhárításra) irányulnak. A vízkészletgazdálkodás célja az, hogy a vizek használatára irányuló igények kielégítése

olyan módon történjen, hogy ennek következtében a vizek állapotában visszafordíthatatlan változás ne következzék be és a vízkészletekhez való hozzáférés lehetısége ne csökkenjen. A vizek hasznosítási lehetıségeinek megırzése magában foglalja az alábbiakat: a természetes vizek hasznosítási feltételeinek rendszeres ellenırzését, a vízszennyezések megakadályozását, a vizek védelmét, illetve szabályozását szolgáló vizilétesítmények létesítését és mőködtetését, a vízhasználatot akadályozó vízminıségi károk megelızését, csökkentését, elhárítását, a vizek medrének és a vizilétesítmények vízvédelmi célú karbantartását, a vizek, azok jellemzıinek megfigyelését, állapotának értékelését, az emberi beavatkozások, a felszíni és felszín alatti vizek állapotára gyakorolt hatások elemzését, a vízhasználatok gazdasági elemzését, a vízkészletek ésszerő használatára ösztönzı jogi és közgazdasági eszközrendszer kialakítását, az ivóvízellátást, az ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vagy erre kijelölt vizeknek a biztonságban tartását .

A vizek kártételei elleni védelem és védekezés a károsan sok vagy károsan kevés víz elleni szervezett tevékenységet jelenti.

Magyarországon a fı vízfogyasztások összegzésével az ezredfordulóra kb. 20 milliárd m3/év lesz a vízigény, ám az igények sajnos közvetlenül nem elégíthetık ki. Ennek oka az, hogy a vizek minısége gyakran nem felel meg az igényeknek, vagy nem ott és nem akkor jelentkezik a vízigény, ahol és amikor az kielégíthetı (pl. az országos vízigény maximuma július-augusztusban jelentkezik, ám az ország vízellátásának döntı részét adó folyók vízhozama ilyenkor a legkisebb, azaz vízhiánnyal kell számolnunk). Hogyan hidalható át az igények és lehetıségeik közti hiány? Az igények szerint sorrendbe állított, elıre megtervezett vízkészlet-gazdálkodással (a vizet tisztítva, többször felhasználva). A kedvezıtlen vízföldrajzi adottságaik miatt szükség van továbbá a vizek tárolzsára is. Az idıszakosan magas vízálláskor meglevı „fölösleges” vízmennyiség részbeni elvezetésére és annak csapadékhiányos idıre történı raktározására több helyen kisebb-nagyobb befogadóképességő víztárolók, víztározók épültek. A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény határozza meg a vízigények kielégítésének sorrendjét:

1. Létfenntartási ivó és közegészségügyi, katasztrófa-elhárítási, 2. gyógyászati, valamint a lakosság ellátását közvetlenül szolgáló termelı- és szolgáltató

tevékenységgel járó, 3. állatitatási, haltenyésztési, 4. természetvédelmi, 5. gazdasági, 6. egyéb (így például sport, rekreációs, üdülési, fürdési, idegenforgalmi célú)

vízhasználat. 8.2.2. Magyarország vízháztartása, vízkészlete Magyarország vízháztartásának sajátosságait földrajzi helyzete, az ország medence jellege határozza meg. Az ország folyamatosan megújuló vízkészletét a belépı (csapadék, belépı vízhozamok) és a kilépı (párolgás, kilépı vízhozamok) tényezık határozzák meg. Magyarország a Kárpát-medence legmélyebb, döntıen alföldi részén helyezkedik el. Az ország teljes területe (93 ezer km2) a Duna vízgyőjtıjéhez tartozik. A Duna fontosabb

mellékfolyói a Tisza és a Dráva. A felszíni vízkészlet 82 %-át a Duna és a Dráva szállítja, a Tisza részesedése csak 18%, holott az ország területének mintegy 50 %-a a Tisza vízgyőjtıjéhez tartozik. Az ország számára a felszíni vízkészletek idıbeli megoszlásának egyenetlenségei miatt a vízhiány és a túl sok víz egyaránt gondot okoz. A vízgazdálkodás Magyarországon tradicionális tevékenység. Az 1807. évi XVII. törvénycikkely már rendelkezett a vízszabályozó társulatokról. A vízkészletek felmérésének eszköze a monitoring (vízszint, vízhozam). A vízügyi szolgálat által üzemeltetett hidrológiai monitoring hálózat észlelı állomásainak száma mintegy 7700. Magyarország felszíni vízkészleteinek még 5%-a sem ered hazai forrásból, a többi külföldrıl érkezik, évrıl évre szennyezettebb állapotban. Augusztusban 85%-os tartósságú vízhozamokat figyelembe véve 1920 m3/s víz érkezik az országba (a tartósság azon napok százalékos értéke, amikor a vízhozam eléri vagy meghaladja az adott értéket), ennek csaknem 70%-a, 1300 m3/s a Dunára esik. A Tisza Szolnoknál mért mintegy 100 m3/s kisvízhozamát az öntözılépcsık jelentısen csökkent(het)ik, így néhány m3/s vízfogyasztású ipartelep a Dunán és a Tiszán kívül már csak a Dráva és kisebb mértékben a Rába mellé telepíthetı. Mivel alapvetı vízgazdálkodási (vízminıségi, hidrobiológiai és egészségügyi) követelmények, a hajózás és az alsóbb szakaszon élı népek méltányos és jogos vízigénye miatt a hazánkban átfolyó mindenkori vízkészletnek legalább 50%-át a mederben kell hagyni, érthetı a Duna 600 m3/s kisvízhozamánál már most jelentkezı vízhiány. A vízkészlet eloszlásának idıbeni egyenlıtlenségét térbeli aránytalanság súlyosbítja: a Tisza-völgy kisvízi készlete csupán 10%-a az országosnak, holott itt él a lakosság 40%-a. A felszín alatt belépı évi vízmennyiség nem ismert, de a csapadék illetve a belépı vízfolyások, vízszállításának összegénél nagyságrenddel kisebb. Magyarországra az átlagos évi vízforgalom jellemzı adatai a következık:

• az ország területére hulló csapadék 58 km3 • a belépı vízfolyások vízszállítása 114 km3 • az ország területén elpárolgó víz 52 km3 • a kilépı vízfolyások vízszállítása 120 km3

Az ország vízkészletét tehát a felszín és felszín alatti vízkészletek képezik. A felszíni vizek közül a vízfolyások vízkészlete meghatározott térrészben, adott idıpontban található vízmennyiség. Tekintettel arra, hogy folyamatosan megújuló vízrıl van szó, jellemzésére az adott idıre vonatkoztatott vízmennyiség megadása (km3/év-) célszerő. Az éves átlagos vízkészletnek csupán 5%-a vehetı figyelembe a vízgazdálkodás szempontjából kritikus augusztus hónapban. Az állóvizek felszíne 1000 km2, az ország területének 1,1%-a. A három legnagyobb természetes tó közül a Balaton 596 km2 (térfogata 1,8 km3), a Velencei tó 26 km2, a Fertı tó felülete 280 km2, melybıl 82 km2 esik Magyarország területére. A felszín alatti vízkészlet az ország vízellátása szempontjából igen jelentıs tekintettel arra, hogy a lakosság vízellátását több mint 90%-ban a felszín alatti vízkészletekbıl oldják meg. A kiépített közmőves vízkészletek kapacitása mintegy 4,5 millió m3/nap, ugyanakkor a ténylényeges igénybevétel 2,6-3 millió m3/nap. A szolgáltatási díjak emelkedése miatt a vízigény az utóbbi években jelentısen csökkent. Ugyanakkor a fogyasztók elıtérbe helyezték a szabálytalan kialakítású és mélységő kutakból történı vízfelhasználást, ami a talajvíz minıségének romlását eredményezte. A karsztvizek utánpótlódása 1988-ban még 1,1 millió, m3

/ nap, de a túlzott használat miatt ez

csökkent. Ezekre a vízkészletekre a földtani érzékenységbıl származó sérülékenység, a

szennyezı forrásokból származó veszélyeztetettség és a lokális, fokozott igénybevétel jellemzı. Vízbázis védelmi szempontból feladat, a szennyezı források felszámolása az igénybevétel mérséklése. A rétegvizekre a vízszintsüllyedési tendencia jellemzı, az utánpótlás mértékét meghaladó igénybevétel miatt. A parti szőréső vízkészletre az igen nagyfokú sérülékenység és a vízbázis védelem hiánya jellemzı. Felszíni vizeink mellett, annak mintegy 10%-át kitevı mennyiségő felszín alatti vízkészlettel (parti szőréső víz, talajvíz, karsztvíz, rétegvíz) is rendelkezünk, ebbıl fıleg ivóvízszükségletünket fedezzük. A felsı talajrétegekbıl, forrásokból kitermelhetı víz mennyiségre mind korlátozottabb, így hazánkban is a víznyerés a felszíni vizek használata felé tolódik el. 8.2.3.Vízigények, vízhasználatok Vízkészlet-gazdálkodási szempontból vízhasználat minden olyan a vízkészletet érintı tevékenység, amely megváltoztatja a vízkészlet mennyiségét illetve minıségét. A vízhasználók azok a jogi személyek, amelyek megfelelı hatósági eljárás során szerzett vízjogi engedély alapján jogosultak meghatározott mennyiségő és minıségő víznek a vízkészletbıl való kivételére, vagy abba való bevezetésére, a vízszint módosítására, vagy mederbeli használatára. A vízhasználatoknak a vízzel szemben támasztott igénye – a vízigény – a víz mennyiségével, minıségével és energiatartalmával szemben támasztott követelményekre terjedhet ki. Vízfelhasználási célokat tekintve emberi – háztartási, kommunális – igényekre, valamint termelésbıl adódó (ipari és mezıgazdasági) igényekre csoportosíthatjuk a vízigényeket. Az ember biológiai vízszükségletének napi minimuma 2,5-3 liter. Ha a háztartásokban, a lakásokban nincs hálózati vízcsap, akkor naponta és személyenként átlagosan kb. 10 liter a vízfogyasztás. A vízhálózattal ellátott lakások lakója ennél akár harmincszor több vizet fogyaszt. Ezáltal a háztartások jelentik az ország vízigényének 13-15%-át. Lakossági vízellátás A lakosság ivóvízzel történı ellátása mennyiségileg megoldott. Az ivóvízbekötéssel

rendelkezı lakások aránya 93,1%. A szolgáltatott ivóvíz több mint 40 %-nak minısége néhány paraméter esetében elmarad az Európai Unió által elfogadott határértékektıl, ez 2015-ig 4,4 millió embert érint. Az EU csatlakozásra irányuló tárgyalási pozíció kialakítása során Magyarország az emberi fogyasztásra szolgáló ivóvíz minıségérıl szóló 98/83/EK irányelv teljesítésére nem kért átmeneti mentességet. A 2003-2009 között végrehajtandó fejlesztési feladatok nagysága mintegy 0,5 milliárd Euro. Az ivóvízbázis-védelmi célprogram keretében - központi beruházási programként - folynak a kiemelt sérülékeny vízbázisok biztonságba helyezését megalapozó diagnosztikai vizsgálatok. A 2000 végéig befejezett 66 üzemelı vízbázisból 235 település összesen 1,8 millió lakosát látják el jelenleg ivóvízzel. Ebbıl 32 vízbázis az ottani ivóvízellátás egyedüli forrása. A diagnosztika keretében további 619 db észlelıkúttal bıvült a vízbázisok monitoring hálózata. A vízkészletek egyenlıtlen térbeli eloszlása miatt az igényeket a helyi készletekbıl már ma sem lehet mindenütt kielégíteni, a vízhiányos területekre a regionális vízellátási rendszerek

(pl. a borsodi, balatoni, mátrai stb.) juttatnak vizet. Az ország ivóvízellátásának több, mint 90 %-át felszín alatti vízkészletbıl fedezzük. Az utóbbi 50-60 évben a vízkivétel kezdte meghaladni a számítható utánpótlás mértékét. Évente kb. 1 km3 felszín alatti vizet használunk el ivóvízként. Az ország legjelentısebb ivóvízbázisai a parti szőréső vízkészletek. (Pl. Duna, Rába törmelékkúpja a Kisalföldön, a Duna ártéri és teraszkavicsainak vízadói a vízfolyás mentén, a Sajó és a Hernád törmelékkúpjai). A jövıben felhasználásuk nagymértékben emelkedni fog. A vízkivétel létesítményei A felszín alóli vízszerzés létesítményei a kutak: ásott, süllyesztett, vert, fúrt. Az ásott kút kis vízigény kielégítésére alkalmas (0,5 - 5 m /d). Mélysége általában 12 méterig terjed, és az elsı vízadó réteg talajvizének megcsapolását teszi lehetıvé. Általában elıregyártott beton kútgyőrőket süllyesztenek a többnyire kézi erıvel kiásott kútba. A fúrt kutakat (csıkút) általában 30 m mélységig fúrják, de több száz méterre is lefúrhatók, ha szükséges. Készítése egyszerő, mivel átmérıje kicsi ( ~ 250 ~ 350 mm). Rendszerint acél béléscsı védelme mellett fúrnak le a tervezett mélységig. Ennek elérése után helyezik be a mőanyag szőrıcsövet, amelynek az alsó része a vízadó réteg vastagságában perforált. A béléscsı kihúzása elıtt a béléscsı és a szőrıcsı közé tiszta apró szemő kavicsot szórnak (a két csı átmérıjének különbsége kb. 50-200 mm), hogy a vízadó réteg apró szemcséinek a szőrıcsıbe való bejutását megakadályozzák. A szőrıcsövet alul lezárják, így csak a perforált részeken oldalról juthat be a víz. A kis átmérı miatt az ilyen kútban csak kevés víz tározódik, a víznyeréshez tehát folyamatos szivattyúzás kell. A csápos kút a parti szőréső víz kitermelésének a berendezése. A parti szőrésre a lassú szőrés, azaz a természetes - fizikai, kémiai és biológiai -részfolyamatok együttes hatása jellemzı. A csápos kút lényegében egy nagy átmérıjő (2,2 - 5 m) akna, amelyet a vízadó réteg alatti vízzáró rétegig lesüllyesztenek. Az aknából sugárirányban vízszintes acél csápokat (160-220 mm átmérı) sajtolnak ki a vízadó rétegbe. Ha a vízvétellel nyert víz a minısítési vizsgálatok szerint nem megfelelı minıségő, akkor vízkezelési eljárásokkal lehet javítani rajta. 1. Derítés: Az apró szemő lebegı szuszpendált anyagokat vízhez kevert vegy szerek segítségével lehet eltávolítani. A leggyakrabban alumínium-szulfátot adunk koagulációs anyagként. Ennek hatására ülepedıképes pelyhek képzıdnek (flokkuláció). 2. A következı fázis a derítıbıl is továbbjutott szennyezıdések szőrése. A szőrés a víz szemcsés közegen történı átáramoltatásával történik 3. Fertıtlenítés: A víz csírátlanítása általában klórgázzal történik, de ibolyántúli sugarakkal is lehet fertıtleníteni. A kezelési eljárások során lehet beiktatni az egyes íz- és minıségjavító anyagok hozzáadagolását is. Kezelés után az ivóvíz víztárolókba kerülhet, ahonnan az ivóvízellátó hálózaton keresztül a napi ivóvízszükségletnek megfelelı mennyiség eljut a fogyasztóhoz. Ipari vízigény Másik, lényegesen nagyobb vízfogyasztó az ipar. Iparágtól függıen széles határok közt változnak a vízigények. Míg a bányászat, a gépipar és az építıanyag-ipar viszonylag csekély mennyiséget, addig az élelmiszer- és könnyőipar már többet igényel, a kohászat és a vegyipar pedig jelentıs vízfogyasztó. Valamennyi iparág közül magasan kiemelkedik a villamosenergia-ipar, mivel az összes ipari vízigény 60%-a itt jelentkezik.

Az ipari vízigény a hőtıvizet, a technológiai vizet és a szociális (ivó, fürdı, WC) vizet foglalja magába. A felhasznált víz nagyobb hányada általában a hőtés céljára felhasznált víz.

A felhasználás céljától függıen az ipari termelésben a víz más és más anyagsajátosságai válnak fontossá.

Ha vizet vegyi folyamatban nyersanyagként használják, akkor elemi összetételét, oxidáló- és redukálóképességét, amfoter jellegét vagy kristályszerkezet módosító hatását igénylik. A víz fontos jellemzıje a pH-értéke. Gyakran vegyi folyamat lejátszódása nélkül is, pl. az élelmiszeripariban a késztermék alkotóeleme lesz. Az ipari vízigénye a vízre mint hıhordozóra is kiterjed, mind főtési, mind hőtési célra. Elıbbi esetben gıztermelése kazántápvízként nagy párolgáshıjét, utóbbi esetben felületi hőtıkben hőtıvízként nagy fajhıjét és csekély áramlási ellenállását /viszkozitása 20 °C-on 10-3 Pa · s (1 cP)/ használja ki. A vegyipar oldószerként is nagy mennyiségben használja, mivel nem tőzveszélyes és az oldott anyagtól könnyen elválasztható. Mosószerekkel kombinálva egyébként vízben oldhatatlan szennyezések eltávolítására is alkalmas. A cukor és konzervgyárakban például a répa és gyümölcs mosáson kívül ezek szállítását is részben vízzel végzik. Az ipartelepek vízigénye jelentıs: közepes nagyságú vegyiüzem napi vízigénye 1000- 10 000 m3, vegyi kombinátoké 100 000 m3 nagyságrendő. Az ipari vízigény biztosítására az üzemeket bıviző folyók mellé kell telepíteni. Ez a szennyvízelvezetés szempontból is a legkedvezıbb megoldás, ellenkezı esetben a talajvíz szennyezıdhet olyan mértékben, amely az ivóvízellátást is veszélyeztetheti. Mezıgazdasági vízigény Harmadik jelentıs vízfogyasztó a mezıgazdaság. A mezıgazdasági területek öntözésére és az állattenyésztésre kb. a háztartásokkal azonos mértékő a vízigény. A mezıgazdasági vízhasználat az öntözés, az állattenyésztés (beleértve a haltenyésztést, a technológiai vizet) a szociális, valamint az egyéb vízhasználatok vízigényét (gépjármőmosás, stb.) foglalja magában. Az öntözés éves vízigénye a kultúrától (növényfaj fajta) függıen 1600-2500 m3/ha között változik. 8.3. Vizek kártétele elleni védelem, integrált vízgazdálkodás

8.3.1. Folyó- és tószabályozás A folyó és tószabályozás célja a vizek kártétele elleni védekezés, valamint a vízi közlekedés és egyéb vízhasználatok számára a feltételek megteremtése vagy javítása. Magyarországon a 18.sz.-ig Magyarországon naturális (ártéri vizes) gazdálkodás (elsısorban halászat és öntözés). A fokszabályozás módszerével vezérelték az árvizek kiöntését és visszavezetését. 17.-18. sz.-ban új célok (biztonságos lakóhely, ártereken szántóföldi mővelés, biztonságos áruszállítás) 19.sz-tól Európa szerte átfogó mederszabályozási és árvízmentesítési munkálatok. Magyarországon, a Duna és a Tisza szabályozásában, az úttörı szerepet a " legnagyobb magyar", gróf Széchenyi István vállalta.

Az 1846-ban megindított és lényegében e század elején befejezett tiszai szabályozási munkák célja kettıs volt: egyrészt Alföldünk mentesítése az árvizektıl egységes védtöltésrendszer építésével, másrészt jó lefolyási és hajózási viszonyok teremtése az elfajult és túlfejlett kanyarulatok átvágásával. Ez nemcsak a folyó- hossz megrövidítésével járt, hanem a vízszínt esésének (lejtésének) megnövelésével és a meder stabilizálásával is. A folyó Tiszaújlak és Titel közötti, síkvidéki szakaszán, 4200 km össz hosszúságban mentesítettek 28 ezer ~ (hazánk mai területén. 21 ezer) km-t az árvizektıl, megvédve legértékesebb mezıgazdasági területeinket. Elkészült a megtervezett 102 átvágás közül 94. Az eredetileg 1214 km hosszú síkvidéki folyószakasz 756 km-re rövidült. A víz Tiszaújlak és Titel közötti tartózkodásának idıtartama felére csökkent. A gyorsabb lefolyás biztonságossá tette a hajózást és meggátolta a jégtorlaszok képzıdését. A sikeres árvízmentesítés szükségszerő ára volt a legmagasabb vízszintek 2-3 méteres emelkedése. Ennek oka az, hogy a víz a töltések miatt már nem terülhet szét a síkságon, hanem a mederben, valamint a meder és a töltések között folyik le. A múlt századbeli folyószabályozási munkáinkhoz mérhetıt - figyelembe véve az ország méreteit is - csak Hollandia történelmi léptékő, tenger elleni harcában találunk. A századok óta tartó vízi munkálatok eredményeképpen öblöket hódítottak el a tengertıl. Így nemcsak több száz kilométer kanyargó védtöltést váltottak ki, de hatalmas területeket is nyertek. A megépült zsilipek némelyike mellett hazai duzzasztómőveink eltörpülnek. Amennyire büszkék lehetnek a hollandok a víz elleni harcuk eredményeire, annyira büszkék lehetünk mi magyarok is az elvégzett szabályozási munkák által meghódított területekre- melyek méretükben jelentısen meghaladják a hollandiai területeket! A Duna és a Tisza magyarországi árterein a nemzedékek által emelt töltések ma 700 település 2,5 millió lakosát védik (pl. Gyır, Esztergom, Mohács, Szeged, Gyula). A mezıgazdasági területeink harmadát (1.8 millió hektárt), a vasutak 32 %-át, a közutak 15 %-át, 2000 üzemet és nemzeti össztermékünk 30 %-át óvják a féktelen vizektıl. Napjainkban jelentısebb folyóink mentén több mint 4000 km fıvédvonal épült ki. Ennek védelme a vízgazdálkodási törvény értelmében az állam, az önkormányzatok és az érdekeltek feladata. Az évszázados töltések egyharmada ma már nem felel meg az elıírt, napjaink igényeit és elvárásai tükrözı mőszaki paramétereknek. A töltések elöregedése és az építéskori technológia miatt több mint 700 kisebb szakaszon tapasztalni állékonysági problémákat. A folyószabályozás ma is érvényes, alapvetı célkitőzései tehát: a víz, árvíz, jég, hordalék és uszadék kártétel nélküli levezetése, a hajózó út biztosítása, az ivóvíz- és más vízkivételek lehetıségeinek a megteremtése és védelme, a parti szőréső ivóvíz-bázisok védelme, a természeti értékek megırzése. Hazánk teljes egészében a Duna vízgyőjtı területéhez tartozik. A mély fekvéső ország vízhálózatát a Dunán kívül négy nagyobb (Dráva, Tisza, Maros, Hármas-Körös) és mintegy húsz közepes és kisebb folyó, valamint több ezer patak és csatorna alkotja. A teljes természetes vízhálózatunk sőrősége kisebb, mint az európai átlag, ugyanakkor hajózható folyóink fajlagos vízhozamának értéke az átlagnál nagyobb. A magyarországi folyók közül szabályozottnak mondható 940 km. A további 1861 km hosszon szabályozás vagy szabályozás kiegészítés csak akkor készül, ha azt a fıbb célok - árvíz-, jég-, hordaléklevezetés, hajózás vagy egyéb hasznosítás - indokolják és a beavatkozás nem jár a folyó környezetére káros hatással. A folyókkal és környezetükkel kapcsolatos társadalmi-gazdasági változások miatt

napjainkban szükségessé vált a folyószabályozás gyakorlatának átgondolása és egy új - az egész ország területére kiterjedı, de differenciált megközelítést lehetıvé tevı – integrált folyógazdálkodás – elveinek és céljainak megfogalmazása. Az integrált folyógazdálkodás a folyók újszerő kezelése, mely szerint a folyó és közvetlen környezete, egyrészt élettere a folyó menti élıvilágnak, másrészt készlet, mellyel a fenntartható fejlıdés érdekében elırelátóan kell gazdálkodni. Az integrált folyógazdálkodás koncepció, a benne megfogalmazott alapelvek, irányelvek és célok egyesítik a biztonsági, hasznosítási, és környezetvédelmi érdekeket. Stratégiája a társadalom igényeit kielégítı, gazdaságilag hatékony és ökológiailag elviselhetı, biztonságos és az európai megoldásokhoz illeszkedı folyógazdálkodás kialakítása. Az Európai Unióba való csatlakozásunkhoz biztosítja az EU által megfogalmazott és követelményként kiadott ún. “Víz Keretirányelv”-ben foglalt elıírások kielégítését. A folyógazdálkodási fıbb célok a következık: - A folyómederben a víz, jég, hordalék zavartalan levonulásának biztosítása; - A mederállékonyság, a folyó menti létesítmények, valamint a csatlakozó

folyószakaszok kanyarulati ritmusának biztosítása; - A felszíni és a felszín alatti vízkészletek mennyiségi és minıségi védelme; - A vízi utakon a hajózási igények szerinti vízmélység és szélesség biztosítása, a hajózási

akadályok megszüntetése; - A természeti és az épített környezetben a folyó tájalkotó szerepének megırzése; - A part menti és a mederben települt vizes élıhelyek érdekében a vízjárás természetes

körülményeinek fenntartása, a víz- és mederviszonyok módosításánál a természeti környezet kárainak minimalizálása;

- A folyók egyéb hasznosítási feltételeinek megteremtése. A vízfolyások állami tulajdonban vannak. Ezért a közérdekő szabályozási munkák állami feladatok (pl. jégmegállásra veszélyes helyek szabályozása, nemzetközi vízi út, stb.). Ha azonban valamilyen helyi, vagy magánjellegő igényt kell kielégíteni, annak a megvalósításában az érdekelteknek ki kell venni a részüket. Tisza szabályozási munkái (1846-1937): gátrendszerek kiépítése, mocsarak lecsapolása, lakóterületek védelme. Azonban káros hatások is jelentkeztek (számos állat és növényfaj eltőnt, lecsökkent a folyók fajgazdagsága, a vizes élıhelyek visszaszorultak) Rövidültek a folyók, az esés nıtt, túlmélyülés a felsı részen. A folyók többsége a hegyvidéki szakaszon völgyzáras tározókkal, a síkvidéken vízlépcsıkkel szabályozott. Elınyei: víztározás, árvízvédelem, hajózás, vízerıhasznosítás, talajvízszint szabályozás, öntözıvíz ellátás. A duzzasztás álló vagy mozgó gáttal valósítható meg (kedvezı és kedvezıtlen hatások). A folyószabályozási mővek két nagy csoportba oszthatók - hosszirányú mővek (terelı és vezetı mővek, átmetszések, partbiztosítás, partburkolat - keresztirányú mővek (sarkantyúk, keresztgátak, mederelzárások) Jelenleg a cél a folyók többfunkciós (gazdasági-ökológiai-társadalmi) használatának és a folyórendszer természetközeli állapotának helyreállítása (nem csak az árvizek kezelése). Az ökológiai alapú vízgazdálkodás lényegi eleme a vizek visszatartása és sokszoros hasznosítása. Tógazdálkodás A tógazdálkodást az elmúlt évtizedekben a tószabályozási tevékenység jellemezte, melynek szorosan értelmezett feladatai a következık: - vízszintszabályozás,

- mederszabályozás, - partszabályozás, - vízi út biztosítás és a - vízminıségvédelem. A vízminıségvédelem szerepe lényegesen megnıtt az 1960-as évektıl: felgyorsult az eutrofizáció, mely a tavak elmocsarasodásának veszélyével fenyegetett és a vízhasználatokat (pl. üdülési célt) veszélyeztette. Valamennyi tavunkat a sekély vízmélység jellemzi, mely magában hordozza a feltöltıdési veszélyt és a víztest káros mértékő felmelegedését is. Feladataink zöme az ún. természetes nagy tavakkal (Balaton, Fertı-tó, Velencei-tó) kapcsolatos, de ide sorolható az állóvíznek tekinthetı Ráckevei-Soroksári-Duna-ág és a Tiszán az átfolyásos rendszerő síkvidéki Kiskörei-tározó (Tisza-tó), amelynél szintén a tavakra jellemzı problémák jelentkeznek. Természetes nagy tavaink fıbb adatai a következık: Balaton: vízgyőjtı területe 5775 km2, tófelület 593 km2, tó hossza 78 km, átlagos szélessége 7,7 km, mélysége 3,3 m, térfogata 1861 millió m3, partvonal hossza 235 km, szabályozott partvonal 105 km, nádas terület 11 km2.

Velencei tó: vízgyőjtı területe 603 km2, tófelület 25 km2, tó hossza 11 km, átlagos szélessége 2,3 km, mélysége 1,5 m, térfogata 36 millióm3, teljes partvonal hossza 28 km, szabályozott partvonala 17 km, nádas terület 11 km2.

Fertı tó: vízgyőjtı területe 1208 km2, ebbıl 175 km2 esik magyar területre. A tó felülete összesen 292 km2, melybıl 71 km2 esik magyar területre. A tó hossza 36 km, melybıl 7 km magyar, átlagos szélessége 8,2 km, 10 km csak a magyar területen, átlagos mélysége 1 m, 0,8 m magyar részen, összes víztérfogata 39 millió m3, ebbıl 26 millió m3 víz van a magyar oldalon, partvonal hossza 92 km, ill. 25 km, nádas területe 144 km2, melybıl Magyar-országra esik 62 km2. A társadalmi-gazdasági változások eredményeképpen napjainkban átértékelıdött, szükségessé vált a tószabályozás gyakorlatának újragondolása és a differenciált megközelítést lehetıvé tevı, komplex vízgyőjtı szemléleten alapuló integrált tógazdálkodás elveinek és céljainak megfogalmazása. Az integrált tógazdálkodás a természetes és mesterséges tavak (tározók) újszerő kezelése, mely szerint a tavak és azok közvetlen környezete élettere a tavak menti élıvilágnak, másrészt készlete (erıforrása), mellyel a fenntartható fejlıdés érdekében elırelátóan kell gazdálkodni. A tavaknál kardinális kérdés a feliszapolódás csökkentése, a vízszint és a partvonal szabályozása összhangban a területrendezési és szabályozási tervekkel, különös tekintettel a 2000. évben elfogadott ún. ”Balaton-törvényre”. Indokolt a tavaink mederviszonyainak, partvonalainak, feltöltıdésének, illetve egyéb vízháztartási és természeti viszonyainak feltárása, dokumentálása, sokoldalú értékelése. 8.3.2. Belvizek elleni védekezés

Belvíz: Belvíz akkor keletkezik a talaj felsı rétegében, ha a talaj szabad pórusai vízzel telítıdnek, jellemzıje, hogy helyben képzıdik a kedvezıtlen meteorológiai és vízjárási tényezık hatására: hirtelen hóolvadásból, csapadéktevékenységbıl, de keletkezhet magas talajvízállásból is, amikor a talajvíz kilép a felszínre. Az ország egy harmadát veszélyezteti. A belvizek kétfélék lehetnek:

- magas talajvízállású területeken tavaszi hóolvadáskor vagy nagy esızésekkor a talajvíz szintje eléri a felszínt

- összegyülekezési típusú belvíz: a sok csapadék nem tud beszivárogni a talajba, esetleg a fagyott réteg megakadályozza, vagy agyagos réteg megduzzad és nem engedi be a vizet (tehát nincs összefüggésben a talajvíz övezetével)

Védekezés belvízlevezetı csatornákkal.( nedves idıszakban belvíz elvezetésére, száraz idıszakban öntözésre) A csatornák hossza kb. 43 ezer km.

A belvíz síkvidéki területeink sajátos jellemzıje, az ország 45 %-át érinti. A Duna, a Tisza és mellékfolyóik szabályozását, az ármentesítés munkákat követıen fıként az Alföldön jelentkeznek belvízi problémák. A belvízi veszélyeztetettség meghatározói egyrészt a természeti adottságokban, másrészt az emberi tevékenységben kereshetık. A természeti tényezık közül meghatározó a területhasználat módja, ami külterületen a helytelen mezı- és erdıgazdasági mővelésben, belterületeken a mély fekvéső területek beépítésében csúcsosodik ki.

Belvízrendszer a domborzatilag zárt síkvidéki vízgyőjtı vízrendszer. A belvízrendszert a mikrodomborzat, mesterséges vonalak (utak, vasutak) ill. belvízmővek kisebb részekre, öblözetekre oszthatják. Magyarország síkvidéki területein 83 belvízrendszer van. Belvízvédekezés: Az a tervszerő eljárás, melynek feladata a káros belvíz elvezetése, ill. a levezetımővek kapacitását meghaladó vízmennyiség megjelenése esetén a legkisebb károkozás elérésével való visszatartása, terelése, tárolása. A belvízvédekezésre a kisebb töltések is alkalmasak: a településeket, az értékes létesítményeket így meg lehet védeni az elöntéstıl. A belvízvédekezés fı módszere azonban a tiltók és a zsilipek megfelelı szabályozása, a szivattyúzás, a csatornákon való vízelvezetés. 8.3.3. Ármentesítés és árvízvédelem Árvíz: A folyó vagy vízfolyás középvízi medrének partélét meghaladó, ill. középvízi medrébıl kilépı víz.

Folyóink nagy része szélsıségesen ingadozó vízjárású. Árvíz idején a vízhozamok Dunán 10-20-, a Tiszán 60-80-, a Körösökön 400-800—szorosát is elérhetik a kisvizes idıszakokban szállított vízmennyiségnek. A vízgyőjtık elhelyezkedés és a csapadék tér- és idıbeli eloszlása miatt folyóinkon az év szinte bármely idıszakában lehet árvíz. Leggyakoribb a hóolvadásból származó tavaszi, és a csapadékmaximumok okozta nyár eleji árvíz, az un. zöldár.

Árvízmentesítés a mederbıl kilépı vizek, árvizek kártételei elleni megelızı tevékenység, amely az elönthetı területet (árteret) árvízvédelmi mővek (töltések, falak, árvízcsúcscsökkentı tározók, árapasztó csatornák) létesítésével mentesíti (mentesített ártér) a rendszeres elöntéstıl;

Az árvízmentesítés legfontosabb módszerei:Gátak építése (ártéri öblözet, hullámtér, véderı), vízgyőjtıterület rendezése (célja a lefolyási tényezı csökkentése: erdısítés, lejtıirányra merıleges szántás, árkolás), tározás (szükség esetén), részleges ármentesítés (nyári ill. körgátak)

Árvízvédelem: Az a vízügyi tevékenység, melynek célja az árvízvédelmi mővek létesítése, fenntartása és fejlesztése, továbbá az árvízvédekezés elıkészítése, lebonyolítása és az utómunkák elvégzése (a gátak karbantartása, hibák kiküszöbölése az árvíz ideje alatt, valamint veszély esetén kiürítés, károk csökkentése, átázott töltés stabilizálása, buzgárok elleni védekezés, töltésmagasítás stb.) Árvízvédekezés készültség három fokozata (figyelı szolgálat – tényleges védekezés – fokozott védekezés) Az árvízvédelmi mőveket átlagosan a 100 évenként elıforduló rekord magasságú árvizek levezetésére építik ki. Kivételt képez Budapest, Gyır és Szeged, ahol a megfelelı biztonság érdekében az 1000 évente elıforduló, számított árvízszintre javasolt a mővek kiépítése. Az árvízvédelmi rendszert a folyók mentén épített árvízvédelmi töltések – védvonalak képezik. szükséges még, hogy rendelkezésre álljanak a megfelelı védelmi eszközök és anyagok, és pontos árvízi elıjelezés segítse a védekezést Az elmúlt öt év árvizei nyílt ártéren és/vagy magas parton lévı településeket is veszélyeztettek. Az ár ideje alatt ideiglenes védmővek (körtöltés, nyúlgát) épültek. Az árvizeket követıen, állami költségvetésbıl végleges árvízvédelmi mővek létesültek a települések védelmére ott, ahol ez indokolt volt. A jövıben a gátak további magasítása nem megfelelı lépés. Elkészült a megoldási lehetıségeket kutató Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztése c. koncepció. Megoldás az árhullám nagy mennyiségő vizének a szétterítése (vésztározás). 10-12 új tározó építését tervezik (kb. 1,7 milliárd köbméter). Fı szempontok az építéshez: fajlagos beruházási költség minél alacsonyabb legyen, a terület átlagos talajértéke alacsony legyen, a területen található mezıgazdasági érték minimális legyen.Az árvízszintek csökkentésének lehetséges módjai: a folyókanyarulatok, régi folyóágak helyreállítása, hullámtér növelése, fımeder mélyítése mellékágak kotrása, épületek, egyéb létesítmények eltávolítása a hullámtérrıl, nyári gátak eltávolítása a hullámtérrıl, szükségtározók kialakítása. 8.4. Vizek minısége és vízminısítés 8.4.1. A minıség fogalma A vízminıség a víz fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságainak összessége. A víz minıségét statikus illetve dinamikus megközelítésben vizsgálhatjuk. Statikus megközelítésben a vízminıséget a fizikai, kémiai, biológiai, mikrobiológiai (bakteriológiai) és radiológiai tulajdonságok összessége határozza meg. 8.4.2. A víz fizikai és kémiai jellemzıi A víz fizikai jellemzıi: hımérséklet, sőrőség, viszkozitás, felületi feszültség, átlátszóság, szín, zavarosság, szag és íz. A víz kémiai tulajdonságait alapvetıen a vízzel érintkezı alapkızet összetétele és a vízben élıszervezetek anyagcsere-tevékenysége határozza meg. Befolyásolja azonban a víz kémiai összetételét az emberi tevékenység: a mezıgazdasági mővelés és az ipari tevékenység, amely a tisztított vagy tisztítatlan szennyvizekkel hat a víz minıségére.

A vízben oldott és formált szervetlen és szerves anyagok egyrészt egymással lépnek reakcióba, másrészt az élılények anyagcsere-folyamataiban vesznek részt. A víz kémiai jellemzıi: a vízben oldott gázok, a vízben oldott sók és egyéb vízjellemzık. A vízben oldott gázok Az oxigén (O2) a vízben csak fizikailag és csak kismértékben oldódik. A víz oldott oxigén tartalma részben a vízi növények (elsısorban az algák) fotoszintézisébıl, diffúzió révén a légkörbıl, illetve természetes bekeveredésbıl vagy mesterséges levegıztetésbıl származik. . Csökkenhet az oldott oxigéntartalom a víz felmelegedésével, vagy kémiai folyamatok hatására is A széndioxid (CO2) a vízben fizikailag és kémiailag is oldódik. Ennek következtében a széndioxid kötött (karbonát) és félig kötött (hidrogén-karbonát) valamint szabad szén-dioxid formában jelenthet meg. A szabad szén-dioxid egy része a hidrogén-karbonátokkal egyensúlyt tart. Ez az egyensúlyi szén-dioxid. Más része viszont a kalcium-karbonát (mészkı) oldására képes, ezt agresszív szén-dioxidnak nevezzük. Az utóbbi fıleg a felszín alatti vizekben és forrásokban fordul elı. A kén-hidrogén (H2S) jellegzetes záptojás szaga alapján könnyen érzékelhetı a vízben. Megjelenése a szerves anyagok anaerób (oxigén nélküli) bomlására utal. Az állatok többsége számára már kis koncentrációban is erıs mérleg. Az ammónia (NH3) hasonlóan szén-dioxidhoz kémiailag is oldódik a vízben. Szerves anyagok anaerób bomlása során keletkezik. Szennyvízzel nagy mennyiségben kerülhet a befogadóba. A metán (CH4) gyakorlati szempontból tőz- és robbanásveszélyessége miatt érdemel figyelmet. Vízellátási célból metántartalmú vizek csak gázmentesítés után használhatók. A vízben oldott sók A sót a vizek ionok formájában tartalmazzák. Nagy mennyiségben találhatók a természetes vizekben nátrium (Na+), kálium (K+), kalcium (Ca2+), magnézium (Mg2+) kationok és karbonátok (CO3

2-), hidrokarbonát (HCO3-), klorid (Cl-) és szulfát (SO4

2-) anionok. A nitrogén- és foszfor-vegyületek sokféle megjelenési formája ismert. A nitrogénformák a következık: elemi (molekuláris) nitrogén (N2), nitrát (NO3

-), nitrit (NO2-

), ammónia (NH3), ammónium ion (NH4+) és szerves kötéső nitrogén.

A foszfor-formák közül legegyszerőbb az ortofoszfát (PO43-), de polifoszfátok és más

bonyolult foszforvegyületek is jelen vannak vizeinkben. Mindegyik elıfordulhat kolloidokban, vagy formált foszfor formájában is. A vas- és mangán vegyületek [Fe(II), Fe(III) és Mn] elıfordulhatnak mind a felszíni, mind a felszín alatti vizekben. Közegészségügyi szempontból sem a vas, sem a mangán nem ártalmas, de kellemetlen íző, vöröses-barnára színezıdött, kén-hidrogén szagú vizet eredményeznek. A kén vegyületek (S) geológiai, biológiai és ipari eredetőek lehetnek. Szervetlen formái: - oldhatatlan fémszulfidok. FeS, Cu, Zn, Pb és Cd szulfidjai; oldhatatlan szulfidok: hidrogén-szulfid (HS), diszulfid vagy kén-hidrogén (H2S). A szerves szulfidok jellegzetes szagkomponensei a szennyvizeknek. Arzén vegyületek (As) Az arzén méreg, rendkívül káros az élılények számára. Egyéb vízjellemzık Ebbe a csoportba olyan kémiai jellemzık, mutatókat sorolunk, melyeket nem egy, hanem több ion, vagy vegyület együttes hatása, vagy egymáshoz való viszonya határoz meg. pH: a víz kémhatásának jellemzıje. A víz lúgosságát olyan kationok okozzák, amelyek a vízben hidroxil ionokkal vannak egyensúlyban.

A tiszta víz pH-ja 7,0, kémhatása semleges. Ha a vízbe olyan anyag kerül, mely a disszociációs egyensúlyt valamilyen formában eltolja, vagy a hidrogén ionok, vagy a hidroxil ionok mennyisége fog megnövekedni. Ha a hidrogén ionok koncentrációja nı, azaz pH < 7, a kémhatás savas lesz. Ha a hidroxil ionok koncentrációja lesz nagyobb, azaz pH > 7, lúgos kémhatásról beszélünk. A természetes vizek pH értéke általában 6,5-8,5 között változik. A víz keménységét a természetes vízben lévı kalcium és magnézium ionok okozzák. 1 német keménység fokú (nk°) az a víz, amelynek 100 ml-ében 1 mg kalcium-oxiddal egyenértékő kalcium és magnézium van oldott állapotban. Értéke általában 1 és 4 között változik. A karbonát (változó) keménységét okozó kalcium-hidrokarbonát (Ca/HCO3/2) és a magnézium-hidrokarbonát (Mg/HCO3/2) forralással eltávolítható;a nem karbonát (állandó) keménységet okozó kalcium-szulfát (CaSO4), a magnéziumszulfát (MgSO4), a kalcium-klorid (CaCl2) és a magnézium-klorid (MgCl2) nem távolíthatók el forrással. A víz keménysége a mosószerek hatékonyságát befolyásolja. A tartályok és csıvezetékek falán lerakódó ˝vízkı˝ tönkre teszi a berendezéseket, ezért hőtıvíz és kazántápvíz céljára kizárólag lágyított víz használható. A víz fajlagos elektromos vezetıképessége a víz össz-iontartalmáról tájékoztat. A tiszta víz ugyanis – a vízmolekulák kismértékő disszociációja miatt – az elektromosságot csak kismértékben vezeti. A természetes vizek különbözı mennyiségő és minıségő iontartalmuk miatt vezetik az elektromosságot. A szerves anyagtartalmon mennyiségét a BOI és KOI értékei fejezik ki. Használják még a TOC és az elméleti oxigénigény ThOC jellemzıket is Biokémiai oxigénigény, BOI = a vízben, illetve a szennyvízben szerves anyagok baktériumok általi aerób oxidációjához szükséges oxigén mennyiségét fejezi ki mg/liter egységben.A BOI érték általában meghatározott idıtartamra (5 nap), hımérsékletre és toxikus anyagoktól mentes állapotra vonatkozik. A gyakorlatban a 20 °C –on, 5 nap után mért érték használatos. Ezt a szabványok BOI5 jelzéssel tüntetik fel. Értéke pl.: folyóink vizeiben 2-20, kommunális szennyvízben 150-300 között alakulhat. Kémiai oxigénigény = KOI = a szerves anyagok kémiai oxidációjához szükséges oxigén koncentráció.A KOI a BOI-val ellentétben már 3 óra alatt meghatározható. Általában a KOI > BOI, mert kémiailag több vegyület oxidálható, mint biológiailag. Értéke pl.: a Duna vizében 15-30, kommunális szennyvízben 300-1000 közötti. A szerves anyagban lévı széntartalom meghatározására szolgáló eljárás az összes szerves szén: TOC. A mérés alapja, hogy a szerves anyagok oxidációja során a bennük lévı szén szén-dioxiddá alakul. A szén-dioxid mérésével számítható a szén, illetve a szerves anyag mennyisége. Az eljárás gyors, de bizonyos szerves anyagok kimutatására nem alkalmas. Néhány összefüggést érdemes megjegyezni:

- a KOI értéke mindig nagyobb, mint a BOI érték; - a KOI nem tesz különbséget a biológiailag bontható és a bonthatatlan anyagok között.

A fenti klasszikus vízszennyezıkön kívül a vizekben számos egyéb szerves és szervetlen anyag, ún. mikroszennyezık is találhatóak. A szervetlen mikroszennyezık közül említésre méltó a vas, a mangán és cink, amelyek

elsısorban ízrontó hatást fejtenek ki (organoleptikus elemek). A mérgezı elemek közül az emberi szervezetre különösen veszélyes a higany, a kadmium és az ólom. Általános elıírás szerint a mérgezı nehézfémek együttes mennyisége nem haladhatja meg a 0,5 mg/l értéket. Egyes nehézfémek mérgezı hatása a vízi életre azonban már µg/l koncentrációinál is jelentkezik, és ugyanennyi az ivóvízben is bajt okozhat. Ki kell emelni a különbözı fémek toxikusságát fokozó szinergetikus hatásokat (pl. a réz mérgezı hatása a víz keménységének és CO2-tartalmának függvénye, a réz és higany együttes jelenléte növeli az egyedi mérgezı hatást). A leggyakrabban elıforduló szerves mikroszennyezık közé tartoznak a kıolajszármazékok: kisebb koncentrációban is mérgezık és ízrontók, az olajhártya pedig elzárja a vízfelszínt a légkörbıl történı oxigénfelvételtıl, az aromás szénhidrogének emellett rákkeltı hatásúak. A szintetikus mosószerek (detergensek)okozzák a felszíni vizek habzását, ez az oxigénfelvételt nehezíti és a környezetet csúfítja. Emulgeáló tulajdonságuk miatt már káros anyagok kicsapódását, ülepedését is megakadályozzák, így azok oldatban maradva az ivóvízhálózatba kerülnek. Magyarországon fıleg anionaktív detergenseket használnak, ezekre a megengedhetı határtértékek a vízfelhasználástól függıen 0,2-0,5 mg/l. A mezıgazdasági kemizálás során olyan nagy hatású növényvédı szerek (peszticidek) kerültek forgalomba nemkívánatos vagy káros élı szervezetek pusztítására, amelyek felbecsülhetetlen értékük mellett a káros vízszennyezık számát szaporították. Ide tartoznak többek között a rovarirtók (inszekticidek), a gyomirtók (herbicidek) a gombairtók (fungicidek). A táplálékláncban feldúsulás miatt veszélyes hatásuk esetleg csak évek elteltével jelentkezik, lebomlásuk lassú (pl. klórozott szénhidrogének), hazánkban a DDT használatát betiltották. A növényvédelem fejlıdésének egyik iránya, hogy a lassan lebomló mérgezı vegyületek alkalmazásáról áttér a vízben jól hidrolizáló és gyorsan bomló vegyületek használatára (pl. klórozott szénhidrogének helyett szerves foszforsavészterek). Káros mikroszennyezık a fenolvegyületek is, éspedig elsısorban nem a vízi életet mérgezı hatásuk, hanem amiatt, hogy a halhús ízét élvezhetetlenné teszik, továbbá az ivóvíz klórozásakor a belılük keletkezı klórfenolok igen intenzív kellemetlen szagot és ízt okoznak. A vizek radioaktivitását a földkéregben levı természetes radioaktív anyagok kioldódása és a nukleáris technológiák vízbe került hulladéka okozza. A tengervizek természetes radioaktivitása a kálium 40-es izotópjának vízben oldott sójára vezethetı vissza. Különösen veszélyes az egyes országok által, tengerek nemzetközi vizébe elsüllyesztett polgári, vagy katonai eredető nukleáris hulladék. A felszíni vizek hımérséklete évszak- és idıjárásfüggı, hulladékvizek esetében ez a technológiától függ. A hımérséklet növelésével fokozatosan csökken a vizek oldott oxigéntartalma, melynek következtében - romlik a biokémiai oxidáció, - fokozódik a rothadás, ezáltal mérgezıdik a víz, - fajokra jellemzı érzékenység függvényében kipusztul a vízi élıvilág, ill. más ökoszisztéma alakul ki, - fokozódik a párolgás, mely a vizek oldott sótartalmának koncentrálódásához vezet. Ezáltal természetes vizeink hıszennyezése az anyagi szennyezıkel azonos környezetvédelmi elbírálás alá esik.

8.4.3. A víz biológiai tulajdonságai A természetes vizeket különbözı – az adott körülmények között megfelelı létfeltételeket találó – élılény-együttesek, élılénytársulások népesítik be. Az élılénytársulások szerkezete, mennyiségi és minıségi összetétele a környezeti tényezık függvénye. Az élılények életmódjuk (elsısorban mozgásuk és táplálkozásuk) szerint csoportosítva a vizek különbözı régióiban élnek. A nyílt víz felsı, átvilágított részét fotikus rétegnek nevezzük. Ez az építés tere, ahol az önálló táplálkozású növények szerves anyag termelése folyik, az alsó meg nem világított (afotikus) réteg a bomlás tere, ahol az élılények a fotikus rétegbıl ide jutó szerves anyagon élnek, azt bontják. 8.5. A vízminısítés 8.5.1. A minısítést megalapozó kémiai, fizikai, biológiai, bakteriológiai tulajdonságok A vízminısítési eljárás során a felhasználás konkrét célját is meg kell adni, mert egy adott minıségő víz felhasználhatóságát csak így lehet eldönteni. Például az ivóvízellátásra megfelelı víz nem feltétlenül alkalmas – vas- és mangántartalma miatt textilipari felhasználására és biztos, hogy csak kezelés után alkalmazható kazántápvízként. Bármely vízhasználathoz a felhasználás céljának pontos ismerete szükséges. Ennek során a felhasználás érdekében fontos tulajdonságokat kell elemezni.

A minıség meghatározását a szakszerő mintavétel elızi meg, és azt követik a helyszíni, illetve laboratóriumi vizsgálatok, majd az eredmények, adatok rendszerezett értékelése adja a minısítést.

A vízminıség meghatározására általános módszer nem ismeretes és nincsenek olyan mutatószámok sem, amelyekkel a vízminıség általában kifejezhetı. A tiszta és a szennyezett víz, valamint a közbülsı fokozatok ember alkotta kategóriák, amelyek a vízhasználat célja nélkül nem határozhatók meg. A vizek a gyakorlati felhasználás minıségi követelményei alapján osztályozhatók; - ivóvíz - ipari víz - öntözés és halastavak, valamint - egyéb vízhasználatra való alkalmasság alapján. A vízminısítés a víz minıségi osztályokba való sorolását jelenti, amit szabványok és rendeletek rıgzítenek. A minısítés alapjául szolgáló vizsgálatok fizikai, kémiai, biológiai és bakteriológiai jellegük. Kémiai (és fizikai) vízminısítés A mellékelt táblázat a rendszeresen vizsgált vízminıségi komponenseket mutatja, egyben feltünteti a osztályok határértékeit. A vizek minısítése határértékeken alapszik. A különbözı vízminıségi komponensekre megállapított határértékeket a vízhasznosítás cél határozza meg (pl. ivóvíz, öntözıvíz). Az úgynevezett klasszikus minıségi komponenseken kívül napjainkban már többnyire a

mikroszennyezık meghatározására is szükség van. Az ipar fejlıdésével párhuzamosan megjelenı, kis mennyiségben is rendkívül káros hatású anyagok íz- és szagrontóak, többnyire mérgezı, esetenként rákkeltı hatásúak is lehetnek. Vízszennyezésnek tekintjük a víz hımérsékletének megváltoztatásával kárt okozó hıszennyezést is. A radioaktív anyagok azért veszélyes vízszennyezık, mert az emberi érzékszervek nem észlelik és biológiailag irreverzibilis elváltozások okozói lehetnek. A mérések lehetnek: - tájékoztató jellegőek, a szennyezettség nagyságrendjének becsüléséhez; - gyors vizsgálatok, a szennyezettség közepes biztonságú meghatározásához; - helyszíni vizsgálatok, közel pontos mennyiségi meghatározásokhoz és - laboratóriumi vizsgálatok a pontos mennyiségi vizsgálatokhoz. A mintavétel és tartósítás módját, valamint az egyes vizsgálati eljárásokat szabványok írják elı. Biológiai vízminısítés Biológiai vízminıségnek nevezzük a víz tulajdonságai közül azokat, amelyek a vízi ökoszisztémák életében fontos szerepet játszanak: létrehozzák és fenntartják azokat. A biológiai vízminıség jelenségei, változásai és mutatószámai négy tulajdonságcsoportba sorolhatók: halobitás, trofitás, szaprobitás és toxicitás. A halobitás a víz biológiai szempontból fontos szervetlen kémiai tulajdonságainak összessége (összes sótartalom, ionösszetétel), amit a vízgyőjtı és meder geológiai tulajdonságai határozzák meg. A halobitás fokának meghatározása kémiai módszerekkel történik: mérik a vezetıképességét, anionok, kationok mennyiségét és minıségét. A halobitás fokozatai az esıvíztıl a tömény édesvízen keresztül a nagyon sós vízig 9 kategóriába sorolhatók. A trofitás a víz elsıdleges szerves anyag termelésének mértéke. Alapja a fotoszintézis biokémiai folyamata, amelyhez fény, szervetlen növényi tápanyagok, megfelelı hımérséklet és klorofiltartalmú növényzet (alga, hínár) szükséges. A trofitás növekedése az eutrofizálódás.Ez természetes körülmények között lassú folyamat, több ezer év is lehet. Az emberi beavatkozás (trágyázás, szennyvízbevezetés) felgyorsítja az eutrofizációt. Az eutrofizálódott vízben nagy mennyiségő szerves üledék halmozódik fel és a víz mind gazdagabb lesz oldott sókban, szerves anyagban és élılényekben, zavaros, zöldes színővé válik. A trofitás meghatározására a vízben élı algák számát, illetve azok klorofiltartalmát mérik. A szaprobitás a vízi ökoszisztéma szervesanyag bontó képessége: a szervesanyag termelés ellen dolgozó ˝lebontás˝ intenzítása, ami az ökoszisztéma potenciális energiatartalmát csökkenti. A lebontás alapja a légzés (oxidáció) és beépítés, amihez megfelelı hımérséklet, nem mérgezı, bomlóképes, a heterotrófikus élılények számára hozzáférhetı szerves anyag és megfelelı baktériumállomány jelenléte szükséges. A lebontás folyamatában a víz oldott oxigéntartalma felhasználódik (csökken). A szaprobitás mértéke két módon határozható meg, az anyagcsere intezitásának mérésével vagy élılény társulások analízisével. A toxicitás a víz mérgezıképességét mérgek jelenléte idézi elı. A mérgek a vízi élılények mőködését gátolják, vagy elpusztítják ıket, veszélyeztetik a víz természetes ıntisztulását is. Egyes biológiai bontásnak ellenálló mérgek az élı szervezetben felhalmozódhatnak és

késıbb mérgeznek, amikor valamilyen okból az anyagcsere folyamatba bejutnak. A víz toxicitásának vizsgálata kémiai úton vagy biológiai tesztekkel. Történik. A biológiai teszt lényege, hogy a vízben lévı méreg élılény-károsító hatásának mértékét az élılény biológiai reakciói, esetleg elpusztulásának aránya adja meg. Tesztszervezetként leggyakrabban baktériumokat, algákat, kisrákokat, halakat vagy csiranövényeket használnak. Bakteriológiai vízminısítés A háztartási, mezıgazdasági vagy ipari szennyvizekkel olyan kórokozók (patogén baktériumok) is kerülhetnek az élı vízbe, amelyek fertızéshez, járványokhoz vezethetnek vízhasználat (ivóvíz, öntözés, fürdés) során. A vizek fertızöttségére a fekáliás szennyezettséget jelzı kóli baktériumok kimutatása, meghatározása nyújt tájékoztatást. Kóliszám a 100 ml vízbıl kitenyészthetı baktériumtelepek száma. A kólititer az a legkisebb vízmennyiség ml-ben, amelybıl a kólibaktérium kitenyészthetı. Emellett szokásos az 1 ml vízmintából 20 és 37 °C-on tenyésztett baktériumszám (összcsíraszám) meghatározása is. 8.5.2. Felszíni vizek, vízfolyások vízminısítése Felszíni vizeinket olyan integrált követelményrendszer szerint osztályozzuk, amely kielégíti az egyes mértékadó vízhasználatok vízminıségi igényeit és egyidejőleg biztosítja a vízi ökológiai rendszer viszonylagos stabilitását is. A rendszeresen vizsgált és az idıszakosan vizsgált minıségi komponensek határértékei (mg/literben kifejezve) képezik a minısítés alapját a mellékelt táblázat szerint.

Az integrált követelményrendszer alapján felszíni vizeink öt osztályba sorolhatók. Ezek az MSZ 12749 (1994.I.1.) szerint a következık: A vízminıségi osztályok jellemzése I. osztály: kiváló víz. Mesterséges szennyezı anyagoktól mentes, tiszta, természetes

állapotú víz, amelyben az oldottanyag-tartalom kevés, közel teljes az oxigéntelítettség, a tápanyagterhelés csekély és szennyvízbaktérium gyakorlatilag nincs.

II. osztály: jó víz. Külsı szennyezıanyagokkal és biológiailag hasznosítható tápanyagokkal kismértékben terhelt, mezotróf jellegő víz. A vízben oldott és lebegı, szerves és szervetlen anyagok mennyisége, valamint az oxigénháztartás jellemzıinek évszakos és napszakos változása az életfeltételeket nem rontja. A vízi szervezetek fajgazdasága nagy, egyedszámuk kicsi, beleértve a mikroorganizmusokat. A víz természetes szagú és színő. Szennyvízbaktérium igen kevés.

III. osztály: tőrhetı víz. Mérsékelten szennyezetett (pl. tisztított szennyvizekkel már terhelt) víz, amelyben a szerves és szervetlen anyagok, valamint a biológiailag hasznosítható tápanyagterhelés eutrofizálódást eredményezhet. Szennyvízbaktériumok következetesen kimutathatók.

Az oxigénháztartás jellemzıinek évszakos és napszakos ingadozása, továbbá, az esetenként elıforduló káros vegyületek átmenetileg kedvezıtlen életfeltételeket teremthetnek. Az életközösségben a fajok számának csökkenése és egyes fajok tömeges elszaporodása vízszínezıdést is elıidézhet. Esetenként szennyezésre utaló szag és szín is elıfordul.

IV. osztály: szennyezett víz. Külsı eredető szerves és szervetlen anyagokkal, illetve szennyvizekkel terhelt, biológiailag hozzáférhetı tápanyagokban gazdag víz. Az oxigénháztartás jellemzıi tág határok között változnak, elıfordul az anaerob állapot is.

A nagy mennyiségő szerves anyag biológiai lebontása, a baktériumok száma (ezen belül a szennyvízbaktériumok uralkodóvá válnak), valamint az egysejtőek tömeges elıfordulása jellemzı. A víz zavaros, esetenként színe változó, elıfordulhat vízvirágzás is.

A biológiailag káros anyagok koncentrációja esetenként a krónikus toxicitásnak megfelelı értéket is elérheti. Ez a vízminıség kedvezıtlenül hat a magasabb rendő vízi növényekre és a soksejtő állatokra.

V. osztály: erısen szennyezett víz. Különféle eredető szerves és szervetlen anyagokkal, szennyvizekkel erısen terhelt, esetenként toxikus víz. Szennyvízbaktérium-tartalma közelít a nyers szennyvizekéhez.

Az országos felszíni vízminıség-ellenırzı hálózat kiépítése 1954-ben indult el (kb. 250 mintavételi hely, 6-52 minta/év gyakorisággal). Jelenleg érvényes vízminısítési szabvány MSZ 12749 szerint a vizsgálat és minısítés öt paraméter csoportba történik, és a leggyengébb osztályzatot kapó paraméter határozza meg a besorolást: 1. Az oxigénháztartás jellemzıi, 2. Tápanyagháztartás jellemzıi, 3. Mikrobiológiai jellemzık, 4. Mikrosszennyezık és toxicitás, 5. Egyéb pl. pH, vas, mangán, fajlagos vezetıképesség A közeljövıben a monitoring rendszer és a minısítés az Európai Unió Víz Keretirányelv szerint módosításra kerül.

8.5.3. Felszín alatti vizek minısége A felszínközeli és felszín alatti vízszintészlelõ törzshálózat az állami vízügyi és földtani szervek kezelésében régóta üzemel. A 30- as évek óta fokozatosan kiépült talajvízszintészlelõ hálózat elsõsorban a síkvidéki területekre terjed ki 1596 kúttal. A karsztvízszintészlelõ törzshálózat – amely jelenleg 245 állomásból áll – az 50-es évek óta fejlõdött ki, fõként a Dunántúli-középhegységben, fõleg a bányászattal kapcsolatban. A rétegvízszintészlelõ törzshálózat fejlesztése a 70-es évek közepe óta zömében üzemen kívüli kutak felhasználásával történt, jelenleg 378 kutat észlelnek. A vízmûvek részére nem foglalt forrásokat is az állami vízügyi szervek mérik. A forrásmérõ hálózatban jelenleg 51 forrás vízhozam mérése történik. A hálózatokban egyre növekvõ mértékben regisztráló mûszerekkel folyik az észlelés.

Felszín alatti vizeink minısítése kissé eltér a felszíni vizekétıl.a vizek jellegének meghatározásakor az anionok és kationok aránya, az összes oldott sótartalom, a vízhımérséklet és az esetleges toxikus anyagok (pl. arzén, nitrátok, ammónia,kén-hidrogén) jelenléte és mennyisége alapján legkedvezıtlenebb jellemzı határozza meg . Itt is három osztály van (és alosztályok), pl. I. osztályú az a felszín alatti víz, mely közvetlenül (esetleg biztonsági fertıtlenítést követıen) közmőves, hálózati vízellátásra alkalmas.

A Felszín Alatti Vízminıségi Törzshálózat 1980-as évek közepe óta mőködik, 600 állomás került kijelölésre. Az utóbbi években a jogi bizonytalanságok miatt 450-500 helyrıl érkezik adat az adatbázisba. Az értékelés az ivóvíz alkalmasság alapján történik. Víztípusonként jellemzik a legfontosabb mutatók (vas, mangán, ammónium, nitrát, KOI) koncentrációit, változásait a magyar (MSZ) és az EU szabványhoz viszonyítva. A 80-as évek közepén kialakított Felszín Alatti Vízminõségi Törzshálózat pénzügyi források hiányában alapvetõen közüzemi termelõkutakból, továbbá néhány forrásból áll. Az évente 1-12 alkalommal vett vízminták elemzési adatai a központi nyilvántartásokba kerülnek. Ez a hálózat lényegében az üzemi adatszolgáltatásokban is megjelenõ vízminõségi információk egy részére támaszkodik, s még nem felel meg egy országos felszín alatti vízminõségi törzshálózat követelményeinek. Ezt felismerve kezdõdött meg, elsõsorban a sérülékenyebb talaj- és sekély rétegvizekre kiterjedõen, kimondottan erre a célra létesített környezetvédelmi vízminõségi megfigyelõhálózat kialakítása 1996-tól. (Duna–Tisza köze, országos hálózat a mezõgazdasági területeken, különösen a TIM – Talaj Információs Monitoring – pontok mellett, települési monitoring, havária monitoring a vízfolyások mellett, források). A 2006 márciusában záródó PHARE projekt a mezõgazdasági területek, települések és a források monitoring hálózatának bõvítését szolgálta a 30/2004. (XII. 30.) KvVM rendelet szerinti elõírások teljesülésére. Jelenleg folyamatban van a 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendeletben elõírt Környezetvédelmi Felszín Alatti Víz- és Földtani Közeg Nyilvántartási Rendszer (FAVI) kiépítése, amely többek között a felszín alatti vizek állapotára vonatkozó információkat is tartalmaz, valamint adatokat az állapottal kapcsolatos követelményekre, a veszélyeztetõ vagy szennyezõ, károsító tevékenységekre és a kapcsolódó környezetvédelmi intézkedésekre is.

8.5.4. Ivóvíz minısége 201/2001. (X. 25.) Kormányrendelet az ivóvíz minõségi követelményeirõl és az ellenõrzés rendjérõl az olyan közüzemi vízellátó rendszerbõl származó vízre terjed ki, amely napi 10 m3-nél több vizet szolgáltat vagy 50 fõnél több személyt lát el, és a vizet közösségi létesítményben vagy kereskedelmi célra szánt élelmiszer elõállítására használják. Az ivóvizekre vonatkozó, fontosabb komponensek határértékeit a mellékelt táblázat tartalmazza (az egyéb határérték rendszerekkel összehasonlíthatóan).

8.6. Vizek szennyezése 8.6.1.A víz szennyezés fogalma, típusai, terjedése Vízszennyezés minden olyan a víz fizikai, kémiai, biológiai, bakterológiai, illetve radiológiai tulajdonságában - elsısorban emberi tevékenység ( ártalmas anyagok pl. szennyvíz bevezetés) hatására - bekövetkezı változás, melynek következtében emberi használatra, illetve a természetes vízi élet számára való alkalmassága csökken (a vizi életfolyamatok kárt szenvednek), illetve alkalmassá tétele költséges vagy szélsıséges esetben nem gazdaságos. Más megközelítésben a különbözı veszélyes és egyéb anyagoknak a természetes vizek koncentrációját meghaladó értéke a vízszennyezés. A környezet védelmérıl szóló 1995. évi LIII. törvény definiciója szerint szennyezés a víz, mint környezeti elem „kibocsátási határértéket meghaladó terhelése”. A szennyezı anyag vízbe jutása, a víz szennyezése, két módon történhet, a szennyezı forrástól függıen. E szerint pontszerő és nem pontszerő, vagy diffúz szennyezést különböztetünk meg

A pontszerő szennyezés során a szennyezı anyag a szennyezı forrásból csıvezetéken, vagy nyílt csatornán keresztül kerül a felszíni vagy felszín alatti vizekbe. Ilyen jellegő szennyezés például egy üzembıl származó szennyvíz, vagy olajvezeték meghibásodása miatti talajvíz szennyezés. A nem pontszerő (diffúz) szennyezés lényege, hogy a szennyezı anyag nagyobb térbeli kiterjedésben kerül a vízbe. Ilyen jellegő szennyezést okoznak például egy zápor hatására bekövetkezı felszíni lefolyással egy állóvízbe jutó, a talajból kimosódó növényi tápanyagok, vagy egy szabálytalan hulladék (szemét) lerakóból a csapadék hatására a talajvízbe mosódó toxikus anyagok. A víz szennyezıi lehetnek élılények, anyagok és energiák. A szennyezı anyagok olyan szervetlen elemek, ionok, illetve szervetlen és szerves vegyületek, amelyek a vízbe jutva az élılények élettevékenységét kedvezıtlenül befolyásolják, életüket veszélyeztetik, az ember tevékenységét akadályozzák. Sajátos szennyezı anyagok az u.n. kontaminánsok, amelyek abban a formában, ahogy az ember ezeket a környezetbe juttatja, még nem szennyezık, de átalakulásuk, helyváltoztatásuk szennyezıkkel válnak. Ilyen kontominánsok a mőtrágyák, amelyek a növénytermesztés, vagy a kertészeti hulladék terhelés technológiája keretében a kivont tápanyagok pótolása céljából juttatnak a talajba. A talajból a talajvízbe mosódnak, annak nitrátosodását vagy a felszínen lefolyó csapadék hatására bekövetkezı erózióval, vagy kimosódással az állóvizekbe jutva, annak eutrofizálódását.

A szennyezés a szennyezı anyag vízbe jutásával kezdıdik (emisszió), majd a vízben terjedve (transzmisszió) kisebb-nagyobb víztömeg szennyezıdhet (imisszió).

A szennyezés vízfolyásba lépése után, a terjedés során a szennyezı anyagok koncentrációja és kémiai összetétele, a különbözı természetes folyamatok hatására megváltozik. Ezek a folyamatoka hígulás, a biodegradáció, a biológiai felerısödés (amplifikáció), és az ülepedés(szedimentáció). A hígulás a szennyezıanyag tovaterjedésével következik be. A terjedésben a folyó áramlási tulajdonságainak van szerepe. Ezek közül a vízhozam, a víztömeg és a vízsebesség a meghatározó, de fontos szerepet játszik a turbulencia is. A vízben természetes vizek élıvilágának tagjai az egymásra épülı anyag- és energiaforgalmi, táplálkozási folyamatokban a szervetlen anyagokból szervest építenek, az elhalt szerves anyagot pedig ismét szervetlenné alakítják. Egy bizonyos terhelési határig a kívülrıl bejutó szerves és szervetlen anyagok is átalakulhatnak azokban a folyamatokba, amelyet a vizek természetes tisztulásának nevezünk. Öntisztulás emberi beavatkozás nélkül végbemenı folyamatot, amely a vízfolyásba kerülı szennyezıanyag tartalom csökkenését vagy eltőnését eredményezi. Ez egy bonyolultabb folyamat, amelyfizikai (keveredés, ülepedés), kémiai (oxidáció, koaguláció, stb.) és biokémiai (fotoszintézis, mineralizáció) részfolyamatokból áll.

A legnagyobb szerepe ebben a folyamatban a biokémiai folyamatoknak van, melyek keretében a vízi ökoszisztémában levı mikroszervezetek (baktériumok, gombák, protozoák), amelyek szerves vegyülettel táplálkoznak, részben saját testük felépítéséhez használják a biodegradálható szerves szennyezıket, részben mineralizálják ezeket.(aerob és anaerob folyamatok). A természetes öntisztulási folyamatot a következı tényezık befolyásolják: - Az oldott oxigén mennyisége. A nagy mennyiségő szerves táplálék hatására a baktériumok elszaporodnak és egyre több oldott oxigént fogyasztanak. Az oxigénhiány az élı szervezetek pusztulásához vezet. Elıször a magasabb rendő szervezetek pusztulnak el, majd bekövetkezik az az állapot, amikor csak anaerob baktériumok életmőködése tapasztalható. A víz bőzössé válik, a szerves anyagokból (sava erjedés) következtében) zsírsavak, ammónia és kén-hidrogén keletkezik. - Megfelelı hımérséklet. A hımérséklet emelkedése csökkenti a víz oxigéntartalmát. - A mérgezı anyagok (fenol, fémionok) elpusztítják a vízi élılényeket, így a baktériumokat is. - A víz felszínén úszó olajszennyezıdés vagy hab elzárja a légköri oxigén és a napfény útját, a fényhiány pedig akadályozza a fotoszintézist. 8.6.2.Vízszennyezıdést okozó emberi tevékenységek

Közép-európai országokra vonatkozó adatok szerint a vízszennyezésben az ipar részaránya mintegy 50%, s a maradék nagyjából egyenlıen oszlik meg a mezıgazdaság és a háztartások között. Meg kell említeni a közlekedésbıl eredı vízszennyezést is, amelynek forrásai a rendes üzemi hajózás mellett a tankhajók katasztrófái, amelyek következtében nagy mennyiségő olaj kerül a tengerbe.

A háztartásokban mosáshoz, mosogatáshoz, fürdéshez használt és a WC öblítıvizével együtt elfolyó víz adja a házi szennyvizet. Ha ehhez még a csapadékvizet és a városi csatornahálózatba kötött ipari üzemek szennyvizét is hozzáadjuk, városi szennyvízrıl beszélünk. A szennyvíz minıségére természetszerően a lakosság életmódja és a településeken található üzemek fajtája erısen hat. Az üzemekbıl használat után elfolyó vizek képezik az ipari szennyvizet. A házi szennyvíz összetétele és mennyisége jelentıs mértékben a vízfogyasztás függvénye: nagyobb vízfogyasztás esetén a szennyezıdés felhígul, vagyis a szennyvíz szárazanyag-tartalma kevesebb. A gyakorlatban az egy lakostól származó szennyvíz mennyiségét a napi fejenkénti vízfogyasztással egyenlınek veszik: ez átlagérték, Budapesten megközelíti a 150 litert. A szennyezést a legkülönbözıbb anyagok alkotják: szerves (fehérjék, zsírok, cukrok, zsírsavak, mosószerek, papír) és szervetlen (különféle sók, ammónia, foszfátok) anyagok oldott vagy lebegı állapotban, emellett mikroorganizmusokat, esetleg féregpetéket is tartalmaznak. Járványügyi szempontból a házi szennyvíz tekinthetı a szennyvizek legveszedelmesebb típusának. A szennyezı anyagok több mint fele szerves anyag (általában 40% fehérje, 50% szénhidrát és 10% zsír), ezek a jelenlévı mikroorganizmusok hatására lebomlanak, és kedvezı körülmények között végsı fokon szervetlen anyagokká alakulnak. A friss házi szennyvíz pH-ja közel semleges, ez optimális a biológiai folyamatokhoz. Napi 150 l/fı vízfogyasztás esetén hazai adatok alapján a városi szennyvíz átlagos összetételét a táblázatban közöljük. Jellegükben hasonlóak, de többnyire töményebbek a nagyüzemi állattartásból származó szennyvizek.

Jelentıs mennyiségő vizet használt fel az ipar, amelynek 80-90%-a a felhasználás során elszennyezıdik, ipari szennyvizek keletkeznek. A használt ipari vizek a vízhasználat célja és a vízszennyezés fajtái szerint a következı módon csoportosíthatók: - hőtıvizek és gızrendszerek lebocsátott vizei; - technológiai használt vizek; - üzemi szociális használt vizek és - az üzem területérıl elvezetendı csapadékvizek. A használt hőtıvizek általában csak hıvel szennyezettek, ilyenkor szennyezı anyag üzemzavar esetén kerülhet a szennyvízbe. Legnagyobb az erımővek hőtıvízigénye, de jelentıs a vegyipari és kohászati hőtıvízigény is. Ha a víz hőtésén kívül egyéb feladatot is ellát (pl. gázmosás), a víz különbözı anyagokkal is szennyezıdik. Szennyezı forrás a recirkulációs vízrendszerek betöményedés elkerülésére lebocsátott hányada, továbbá a gızrendszerek lebocsátott vizei (leiszapodás) is a hıszennyezés mellett jelentıs mennyiségő szennyezı anyagot visznek a befogadókba. Az üzemi szociális szennyvizek a települések házi szennyvizeihez hasonló jellegőek, különösen fürdéskor azonban lényegesen hígabbak. A különbözı ipari technológiák mosó, áztató, öblítı, úsztató, oldó nedvesítı, osztályozó stb. használt vizei a legkülönfélébb szennyezéseket szállítják magukkal. A termelés jellegétıl, a termelés során felhasznált anyagoktól függıen az egyes iparágak technológiai szennyvizei mennyiség és minıség tekintetében nagymértékben különböznek egymástól. Az egyes iparárak vízszennyezı hatása azonban nemcsak a kibocsátott szennyvízmennyiségek miatt eltérı, hanem a szennyvizek minıségében is jelentıs különbségek mutatkoznak.

Az energiaipar fıleg hıszennyezést okoz, ennek mértékére példaként megemlíthetı, hogy egy 100 MW teljesítményő erımő óránként mintegy 2000 m3 hőtıvizet használ, amelynek hımérséklete 11 °C-kal magasabb, mint a hőtési folyamat megkezdése elıtt. A vegyiparra a szennyezı anyagok változatossága a jellemzı. A mőtrágyagyártás, kıolaj-feldolgozás, gyógyszer-, gumi-, mőanyag-, festék-, gáz-, szénfeldolgozó, kozmetikai és háztartási cikkeket gyártó ipar szennyvizeinek minısége egymástól alapvetıen eltér, ezért egységes szennyvíztisztítási eljárás nem alakítható ki. Szinte valamennyi vegyipari szennyvíz savas vagy lúgos kémhatású, ezért semlegesítésük fontos. Gyakran a szennyvizek olajszármazékokat, szénhidrogéneket, illetve zsírokat is tartalmaznak. Szennyvízterhelés szempontjából a kohó- és gépipar kevésbé jelentıs, mert az itt keletkezı legveszélyesebb szennyezı anyagokat (cianidok, krómsók stb.) a csatornába vezethetıséget szabályozó rendelet értelmében még az üzemekben ki kell vonni a szennyvízbıl. Jelentıs vízfogyasztó az élelmiszeripar, szennyvizeinek fı jellemzıje a nagy szervesanyag-tartalom. A legkevésbé szennyezett vizek a konzervgyártásban, a legszennyezettebbek a szesz és takarmányélesztı gyártása során keletkeznek: KOI érték 1300-7600 mg/l, BOI5 600-4800 mg/l. A szennyvizek biológiailag jól bonthatók aerob és anaerob tisztítási folyamatokban. A húsipariba különös gondot kell fordítani arra, hogy a szennyvízbe minél kevesebb hulladék anyag kerüljön: a vért, csont- és szarudarabkákat el kell távolítani. A tejiparban a szennyvizek mennyisége jobb vízgazdálkodással és a melléktermékek (író, savó) hasznosításával csökkenthetı. A konzerv- és cukoripari szennyvizek különösen kedvezıen használhatók öntözésre. A könnyőipar legnagyobb vízszennyezı iparágai a papír-, textil- és bıripar, a szennyvizek minıséges változó: legkevésbé szennyezett a papírgyártó és –feldolgozó, valamint a textilipar egyes ágazataiból kikerülı, míg legszennyezettebb a cellulóz-, bır-és textilkikészítı ipar üzemeibıl kibocsátott szennyvíz. Papírgyártásnál a túlnyomóan szilárd rostanyagot tartalmazó „fehér”, míg cellulózgyártásnál a fıleg oldott szennyezést tartalmazó „barna” szennyvizek keletkeznek, elıbbit többnyire elegendı mechanikai úton kezelni, Utóbbit biológiailag is tisztítani kell. A textilkikészítı iparban a vegyi anyagok, színezékek és mosószerek

legváltozatosabb képviselıi jutnak a szennyvízbe. A bırgyári szennyvizek nagy üledék- és zsírtartalma kifogásolható, de nagy a pH, a szulfid- és krómion-koncentráció is. A mezıgazdasági eredető káros szennyezések, talaj és a talajvíz útján jutnak a vízfolyásokba. A mezıgazdasági vízszennyezı hatása az agrokemizálásra és az iparszerő állattartásra vezethetı vissza. Bár a mőtrágyák és növényvédı szerek alkalmazása a mezıgazdasági termelés gazdaságosságát óriási mértékben növelte, ezek az anyagok, illetve elbomlatlan maradékaik károsan szennyezik a talajt, a termelt növényeket és vizeinket. Különösen veszélyesek azok a lassan bomló és sokáig ható növényvédı szerek, amelyek a növényi, állati és fogyasztásuk révén az emberi szervezetben felhalmozódnak, s a mérgezés elsı tünetei csak évek múltával jelentkeznek. Gyorsan bomló és kisebb mértékben mérgezı szerek alkalmazása is gondos ellenırzést és a szükségtelenül kiszórt felesleges elkerülését igényeli. A mőtrágyák a szervesanyag- és sótartalom növelésével rontják a vízminıséget, káros hatásukat szabályozott (megfelelı idıben és helyen) és mértéktartó alkalmazásukkal lehet csökkenteni. A mezıgazdaság vízszennnyezı forrásai a nagyüzemi állattartásból eredı szennyvizek. A nagyüzemi állattartást szakosított telepeken iparszerően végzik, a melléktermékeket: az állati fekáliát és vizeletet öbíltıvízzel távolítják el, a kapott hígtrágya veszélyes vízszennyezı anyag, hatása a víz minıségét meghatározó három tulajdoncsoport (oxigénháztartás, ásványi anyagok és különleges mutatók) mindegyikében jelentkezik, továbbá fertızı kórokozókat is tartalmazhat. Ugyanakkor a hígtrágya tápanytartalma igen jelentıs, ezért hasznosítást is biztosító kezelését kell megoldani, legelınyösebb a homogenizál hígtrágya folyamatos és ellenırzött elöntözése lenne. Újabban több helyen gondot okoz a „háztáji diffúz” hígtrágyaszennyezés is. 8.6.3.A szennyezés hatása a vízi ökoszisztémára

A vízszennyezés hatására a felszíni és felszín alatti vizek minısége változik meg. A szennyezésbıl származó károk közvetlen vagy közvetett károk lehetnek.

A közvetlen károk a szennyezett vizek hasznosítási lehetıségeinek korlátozottságából és a víz használatát megelızı költségeinek növekedésébıl adódnak.

A közvetett károk a következık

- a természeti környezet leromlása, a vizek élıvilágának pusztulása - egészség károsodás - a halpusztulás következtében a halászat lehetıségeinek csökkenése - vízgazdálkodási vagy a vízzel érintkezı egyéb létesítmények kórokozója - a szennyvízzel kárbaveszı értékes anyagok (növényi tápanyagok) - az üdülési, sportolási lehetıségek csökkenése - a vízminıség romlása miatt a termékek rosszabb minısége.

A következıkben a szennyezı anyagoknak a különbözı élılényekre gyakorolt hatását emeljük ki.

Szervesanyag szennyezettség és az oxigénháztartás Szerves anyagok nagy mennyiségben a kommunális, az élelmiszeripari és mezıgazdasági eredető szennyvizekkel kerülhetnek az élıvizekbe, növelve annak szaprobitását.

Nitrogénformák és hatásuk A nitrogén a fehérjék nélkülözhetetlen építıeleme. A természetben sok és változatos formában található. A szerves és szervetlen nitrogénvegyületek átalakulási folyamataiban speciális élılények vesznek részt, de szerepük van a kémiai átalakulásoknak is. A bakteriális átalakulások hatására a víz oxigéntartalma csökken, feldúsulásuk eutrofizációt okozhat. Az elemi nitrogén megkötésére csak néhány alga és baktérium-faj képes. A szabad ammónia és ammónium ionok aránya a víz pH értékétıl függ. Az ammónia elsısorban a halakra és a haltáplálék szervezetekre mérgezı hatású. A nitrát tartalmú ivóvíz methemoglobinémiás betegséget okozhat, amely fıleg csecsemıkre veszélyes. Újabb kutatások szerint rákkeltı hatású. Nitrát a talaj- és rétegvizekbe természetes úton is kerülhet, nitrát tartalmú kızetekbıl kioldódva. Nitrifikáció az ammónium aerob oxidációja, amelynek során az ammónia és a nitrit nitráttá alakul. A Nitrosomanas és a Nitrobacter növekedéséhez szénforrásul szén-dioxiot használ. Eltérı a baktériumok hıfoka optimuma. Az ammónia nitritté alakulása csak 10 °C felett valósul meg, a szerves anyag ammóniáig történı lebomlása csökkent hımérsékleten is folyamatosan történik. A denitrifikáció anaerob redukció, a nitrát gáz alakú nitrogénné való alakulása. Elsı lépésben a nitrát nitritté alakul, a második lépésben képzıdik az ammónia és a légköri nitrogén. A nitrogén- és foszforformák túlzott mértékő jelenléte - a már ismert módon – felgyorsítja a vízben az eutrofizálódás folyamatát. A növények számára a foszfátok nélkülözhetetlen ásványi tápanyagok. A foszfor hiány akadályozza a szervezet szaporodását, úgynevezett minimumfaktor. Az összes foszfor a vízben lévı foszforfajták együttes mennyiségét jelenti; ortofoszfát-ion, (PO4), polifoszfát és a szerves foszfátok. Foszfor a vízben a kızetek oldódásakor juthat:

- talajerózió következtében, - biológiai anyagcserébıl és lebontásból, - mőtrágyák szennyvíz és detergensek útján, - a légkörbıl.

Az ipari fejlıdésével párhuzamosan megjelentek élıvizeinkben a már kis mennyiségben is rendkívül káros hatású un. mikroszennyezıdések. A leggyakrabban elıforduló szerves mikroszennyezı a kıolaj és származékai, amelyek vezeték-meghibásodás, hajókatasztrófa következtében kerülnek a vízbe, ahol szétterülve vékony, filmszerő réteget alkotnak. Az olajréteg elzárja a légköri oxigén és a napfény útját, akadályozva a fotoszintézist és ezzel az oxigéntermelést. A halak kopoltyújára és a madarak tollára tapadt olaj és állatok tömeges pusztulását okozhatja. A nagyhatású növényvédı szerek (peszticidek), a gyomirtók (herbicidek), a gombaölı szerek (fungicidek) és a rovarirtók (inszekticidek) enzimgátló hatásúak: az idegrendszert, a légzıközpontot és az anyagcsere folyamatokat bénítják. Fokozott veszélyességük abban rejlik, hogy hosszú lebomlási idejük miatt a szervezetben felhalmozódnak és csak évek múlva jelentkeznek a mérgezés tünetei. A szintetikus mosószerek (detergensek, újabban tenzidek) felületaktív anyagok, a kommunális szennyvizek állandó összetevıi. A vízfelszínt habréteggel vonják be, így, mint az

olajszennyezıdés nehezítik az oxigénfelvételt. Foszfát tartalmuk elısegíti az eutrofizálódást. Oldatba viszik a hidrofób vegyületeket (olajok, peszticidek), amelyek így közvetlen veszélyt jelentenek az élı szervezetekre. A humin anyagok természetes eredető szerves vegyületek, amelyek más anyagokkal bekövetkezı kölcsönhatásuk eredményeképpen fémekkel huminkomplexeket alkotnak, lehetıvé teszik a fémek oldatba vitelét. A humin anyagoknak ezt a különleges tulajdonságát használja fel újabban a gyógyszergyártás az emberi szervezet vas- és egyéb mikroelem hiányának sikeres pótlására, de a szennyezett vízben toxikus hatású anyaggá válhat. A fenolok természetes körülmények között bomlástermékek, de alkotórészei a papír-, vegyipari, gyógyszer-, növényvédı szer ipari gyártásnak is. Fıleg íz- és szagrontó hatásúak, de toxikussá is válhatnak. Szervetlen mikroszennyezıdések a fémek és fémionok. A vas, mangán és a cink csupán ízrontó hatásúak. Az emberi szervezetre különösen káros a higany és vegyületei, amelyek fıleg az emésztırendszert támadják meg. A kadmium napi 1 mg-ot meghaladó felvétele a vesében súlyos elváltozást okozhat, az ólom a vérképzést, a központi és perifériális idegrendszert és a vesét támadja meg. Az ólomvegyületek a növényekben akkumulálódnak és a táplálékláncon keresztül jutnak a szervezetbe. Az arzéntartalmú ásványokat tartalmazó területeken a felszín alatti vizek arzénkoncentrációja magas. Ipari tevékenységbıl (peszticidek, herbicidek, üveg- és kerámiagyártás) is jelentıs mennyiség juthat a környezetbe. Rendkívül veszélyes, toxikus anyag. 8.7. Vízminıség szabályozás, a víz szennyezésének csökkentése 8.7.1. Alapvetı jogszabályok a vízminıség szabályozáshoz Felszíni vizek védelme A felszíni és felszín alatti vizek védelmére vonatkozó új jogszabályok megalkotásával megtörtént a Víz Keret-irányelv hazai jogrendbe illesztése. A felszíni vizek minısége védelmének szabályairól szóló 220/2004. (VII.21.) Korm. rendelettel megjelent leglényegesebb változások: megváltozott a szennyvízkibocsátásra vonatkozó határértékrendszer, a bírságolás, az adatszolgáltatás, az ellenırzés az önellenırzés bevezetésével. A 3/1984. (II.7.) OVH sz. rendelkezésben a felszíni vízbe történı kibocsátási határértékek területi elven voltak meghatározva. A 6db területi kategórián kívül lehetısége volt a Felügyelıségnek indokolt esetben egyedi határérték megállapítására. A jogszabályi változás következtében a területi kategóriák száma lecsökkent (4db) viszont megjelentek a technológiai határértékek. A kibocsátási határértékek megállapítása összetetté vált, a kombinált megközelítésen alapuló szabályozási módszer alkalmazásával. A kommunális szennyvíztisztító telepek technológiai határértékei differenciálva lettek, 5 csoportra lakosegyenértéktıl függıen. A jogszabály 37 tevékenységre tartalmaz technológiai határértéket. A kibocsátási határértékeket minden esetben egyedileg kell elbírálni, gyakoribb az egyedi határérték megállapítása.

Fontos a szolgáltatóval történt egyeztetés közcsatornára történı vezetés esetén.

Szennyvíz (hasznát víz) közcsatornába vagy közös üzemi szennyvíztisztítóra vezetése esetén a szolgáltató, illetve a közös üzemi szennyvíztisztító üzemeltetıje a szennyezett víz tisztítását szerzıdés keretében vállalja. A szolgáltató, illetve a közös üzemi szennyvíztisztító üzemeltetıje csak olyan szennyezı anyagot tartalmazó szennyvíz, illetıleg szennyezıanyag koncentráció tisztítására vállalkozhat, melynek tisztítására a technológiája alkalmas Önellenırzés keretében köteles vizsgálni a kibocsátott szennyvíz minıségét a kibocsátó: - Aki a 220/2004. (VII.21.) Kor. rendelet 1. sz. melléklet I. lista szerinti veszélyes

anyagot, vagy elsıbbségi veszélyes anyagot bocsát ki vagy használ. - Akinek önellenırzési kötelezettségét a felügyelıség környezet veszélyeztetettség miatt

megállapítja. - Aki az engedélye szerint, illetıleg a telephelyrıl (szennyvíztisztítóból) a megelızı év

adatai alapján 15 m3/üzemnap mennyiséget meghaladó szennyvizet - közvetlenül a befogadóba vezet, - közvetve (közcsatornán vagy közös üzemi tisztítón keresztül) a befogadóba vezet és

egyúttal a külön jogszabály (28/2004. (XII.25.) KvVM rendelet a vízszennyezı anyagok kibocsátásaira vonatkozó határértékekrıl és alkalmazásuk egyes szabályairól 1.sz. melléklet III. Rész) szerint meghatározott tevékenység folytatása során keletkezı szennyvizet bocsát ki.

A kibocsátó a határérték felett szennyezett víz kibocsátása esetén vízszennyezési bírságot

fizet, ezen felül további kötelezettségei vannak

A bírság megfizetése nem tekinthetı a már megtörtént és a további szennyezésre vonatkozó engedélynek. A kibocsátási határérték évi kétszeri vagy ennél többszöri 20 %-os túllépése esetén továbbá a települési szennyvíztisztító telepeknél a 2.sz. melléklet 2/I. 2.7.2. a) pontja szerinti követelmények meg nem tartása esetén a felügyelıség kötelezi a szennyezést okozó kibocsátót, a közcsatorna és közös üzemi tisztító esetén annak tulajdonosát, szennyezéscsökkentési ütemterv készítésére, és megvalósítására. Abban az esetben, ha a kibocsátó a Felügyelıség által jóváhagyott szennyezéscsökkentési ütemtervet neki felróható módon nem hajtja végre, vagy nem az elıírt ütemben teljesíti, a Felügyelıség a szennyezı tevékenységet részben vagy egészben korlátozhatja, felfüggesztheti, megtilthatja Felszín alatti vizek védelme A felszín alatti vizek védelmérõl szóló 219/2004. (VII. 21.) Kormányrendelet célja a felszín alatti vizek jó állapotának biztosításával és annak fenntartásával, szennyezésének fokozatos csökkentésével és megelõzésével, hasznosítható készleteinek hosszú távú védelmére alapozott fenntartható vízhasználattal és a földtani közeg kármentesítésével összefüggõ feladatok, jogok és kötelezettségek megállapítása. A R. hatálya az atomenergiáról szóló külön jogszabály hatálya alá tartozó anyagok és tevékenységek kivételével a felszín alatti vízre, a földtani közegre, az állapotukat érintõ tevékenységekre és szennyezõanyagokra terjed ki. Az ország területét fokozottan érzékeny, érzékeny és kevésbé érzékeny kategóriákba sorolja (lásd az 1/c. mellékletet) a felszín alatti víz állapotának érzékenysége, illetve minõségének védelme szempontjából az utánpótlódás, a földtani közeg vízvezetõ képessége, továbbá a megkülönböztetett védelem alatt álló területek figyelembevétele alapján az :100000 méretarányú – a VITUKI Kht.-nél elérhetõ – térkép szerint. A felszín alatti vizek jó állapotának biztosítása érdekében a R.-ben meghatározott

tevékenység csak környezetvédelmi megelõzõ intézkedésekkel végezhetõ a külön jogszabály szerinti legjobb elérhetõ technika, illetve leghatékonyabb megoldás alkalmazásával, ellenõrzött körülmények között, beleértve monitoring kialakítását, mőködtetését és az adatszolgáltatást. A tevékenység hosszú távon sem veszélyeztetheti a környezeti célkitûzések teljesülését. A jó mennyiségi állapot biztosítása érdekében az elõzõekben ismertetett feltételeken túl több más elõírás is érvényben van. Ezek: – a felszíni vizek mederanyagának kitermelése, illetve a mederviszonyok megváltoztatása a felszín alatti vizekre vonatkozó és külön jogszabály szerinti vízbázisvédelmi célkitûzések figyelembevételével végezhetõ, továbbá – a fokozottan érzékeny területeken, néhány, a vízgyőjtõ-gazdálkodási tervben foglalt kivétellel, tilos a felszíni vizek pótlása felszín alatti vízbõl, valamint olyan tevékenység végzése, amelynek következtében a fedõrétegek eltávolítása révén felszínre kerül a felszín alatti víz és olyan bányászati tevékenység végzése, amelynek következtében a külszín megbontásával kialakított bányatalp a maximális karsztvízszintet 10 m-en belül megközelíti. A jó minõségi állapot biztosítása érdekében tevékenység végzése során szennyezõ anyag, illetve lebomlása esetében ilyen anyagok keletkezéséhez vezetõ anyagok használata, illetve elhelyezése csak mőszaki védelemmel folytatható, a felszín alatti víz, illetve a földtani közeg (B) szennyezettségi határértéknél kedvezõbb állapotának lehetõség szerinti megõrzésével. Tevékenység nem eredményezhet kedvezõtlenebb állapotot, mint amit a felszín alatti víz, a földtani közeg (B) szennyezettségi határértéke vagy az annál magasabb (Ab) bizonyított háttér-koncentráció, továbbá a Kvt hatályba lépésekor folytatott tevékenységek telephelyére megállapított (E) egyedi szennyezettségi határérték, illetve kármentesítés esetében a (D) kármentesítési célállapot határértéke jellemez. A határértékek definíciójátaz 1/a. melléklet tartalmazza. A tevékenység részeként bevezetést, elhelyezést csak engedéllyel lehet folytatni.A R. melléklete az EU vonatkozó szabályozásai (a Tanács 80/68/EGK irányelvének melléklete, továbbá az Európai Parlament és Tanács 2000/60/EK irányelv VIII. melléklete szerinti K1 és K2 minõsítéső anyagokat sorolja fel. Szabályokat fogalmaz meg a vízkivételek engedélyezéséhez, a szennyezõanyagok elhelyezéséhez és a bevezetésének engedélyezéséhez, az engedélyköteles tevékenység bejelentéséhez és az adatszolgáltatáshoz, valamint a kivizsgáláshoz. Ismerteti a kármentesítésre vonatkozó kötelezettséget, a kármentesítés szakaszait (tényfeltárás, mőszaki beavatkozás, monitoring), a tartós környezeti károsodással kapcsolatos teendõket, a felszín alatti víz és a földtani közeg környezetvédelmi nyilvántartási rendszerét (FAVI), amelynek adatlapjait, kitöltési útmutatóit és azok mellékleteit a környezetvédelmi miniszter tájékoztatóban teszi közzé. Jelenleg a 8001/2001. Környezetvédelmi Ért. tájékoztató a hatályos, amelyet a közeljövõben miniszteri rendelet vált fel. A jogkövetkezmények között a felszín alatti vizek védelmével kapcsolatos bírság megállapításának szabályait is tartalmazza. Az Rendelet kimondja, hogy a szennyezésért, károkozásért az a felelõs, aki a tevékenységet folytatta, vagy folytatja, illetve aki a környezeti kárért való felelõsséget a szennyezett terület tulajdonjogának megszerzésével vagy egyéb módon átvállalja. 10/2000. (VI. 2.) KöM-EüM-FVM-KHVM együttes rendelet a felszín alatti víz és a földtani közeg minõségi védelméhez szükséges határértékekrõl. A 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelethez kapcsolódva az együttes miniszteri rendelet megadja a háttérkoncentráció értékeit

(tájékoztatás céljából), továbbá a szennyezettségi határértékeket külön a földtani közegre és a felszín alatti vízre , feltüntetve az alkalmazandó vizsgálati szabványokat is. A szennyezések leggyakrabban valamilyen vegyi anyag vagy hulladék nem környezetbiztonságos tárolása következtében alakulnak ki. Szennyezıdés esetén az okozónak, vagy annak hiányában a tulajdonosnak kell helyt állni a károkért, a környezetvédelem szennyezı fizet elvének megfelelıen. Szennyezıdés ténye akkor áll fenn, ha a mért koncentrációk meghaladják az ún. szennyezettségi határértékeket (10/2000 KöM-EüM-FVM-KHVM r.), melyek az ivóvízminıségre, illetve a vízi ökoszisztémák igényeire támaszkodnak. Amennyiben valamely területen szennyezés kerül kimutatásra, a Felügyelıség a szennyezés mértéke alapján dönt a szükséges intézkedésrıl (vizsgálatok végzése az okozó költségére, mőszaki intézkedés elrendelése, hatósági eljárás megindítása, stb.). A szükségessé váló hatósági eljárás során a Felügyelıség szennyezésfeltárást, a szennyezés megszüntetését, illetve a szennyezés idıbeli megfigyelését írja elı, általában idıben egymás után, de lehetıség van az egyidejőségre is. E szakaszok többszörösen ismételhetık, a szennyezıdés viselkedésétıl függıen. A szennyezés mentesítésének a szükségessége akkor merül fel, ha a szennyezés hatással van az emberi egészségre, valamilyen ökológiai szervezetre vagy a szennyezés terjedése nem gátolt. Mindez azt is jelenti, hogy nem közvetlen cél a szennyezés teljes felszámolása, a szennyezést olyan mértékben kell mentesíteni, hogy az a fenti kritériumoknak megfeleljen. A szennyezıdések területhasználati korlátozásokkal (pl. vízkivételek leállítása) járhatnak. A felszín alatti víz állapota szempontjából 2000. évtıl van területi alapú felosztás (219/2004. Korm. r.), mely geológiai, hidrogeológiai adottságokra támaszkodik. Fokozottan érzékeny, érzékeny és kevésbé érzékeny kategóriákat különítettek el. Az általános tilalmak (szennyezıanyag és felszín alatti víz közvetlen kontaktusának kizárása) mellett további tilalmak kötıdnek a fokozottan érzékeny területekhez, illetve korlátozások az érzékeny területekhez. A fokozottan érzékeny területen tilos olyan tevékenység végzése melynek során a felszín alatti víz felszínre kerülhet, pl. tereprendezés, talajvizes tó létesítése, bányászati tevékenység (karsztos területen a vízszintet is max. 10 m-re szabad megközelíteni), illetve felszín alatti vízkivétel felszíni vizek pótlására. Tilos a szennyvízszikkasztás, szennyvízelhelyezés, illetve bármilyen olyan tevékenység mely felszín alatti víz elszennyezıdésével járhat. Érzékeny területen felszín alatti víz akkor kerülhet felszínre, ha az összhangban van az ország regionális vízvédelmi stratégiájával. A természeti adottságokon túlmenıen – de az érzékenységi kategóriákba beépítve - további korlátozások jelennek meg a közcélú ivóvízkivételhez kapcsolódóan (123/1997. Korm. r.). E rendelet értelmében, azon vízkivételek környezetében, melyek elszennyezıdhetnek (veszélyeztetettek), különbözı – ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett - védelmi övezetek alakítandók ki, melyeken több mint 50 tevékenység részben tiltott, vagy valamilyen korlátozással végezhetı. Ilyen figyelembe veendı kötöttségek jelennek meg az építkezésnél, közmővesítésnél, településrendezési övezeteknél, a veszélyes hulladék keletkezésével járó vagy veszélyes anyagok gyártását végzı ipari tevékenységeknél, a mezıgazdaságban (növénytermesztés, állattartás, trágyázás, stb.), a közlekedési létesítményeknél (út, vasút, parkoló, gépkocsimosó, töltıállomás), stb. Felszín alatti vízvédelmi adatszolgáltatás 2000. évtıl létezik (219/2004 Korm. r.). Azokra vonatkozik akik a háztartási igényeket meghaladó mértékben valamilyen szennyezıanyagot tárolnak (akár mőszaki védelemmel, akár az nélkül) vagy talajba, talajvízbe bevezetnek (pl. szikkasztóárok). Nem vonatkozik az adatszolgáltatás mezıgazdasági, erdıgazdálkodási

tevékenység során végzett talajerı utánpótlásra, illetve ehhez kapcsolódó vegyszerhasználatra. Az adatszolgáltatás önkéntes és kötelezı, vonatkozik a már folytatott tevékenységekre is. Az adatszolgáltatásnak alap és részletes része van, az alapbejelentés mindenkire vonatkozik, a részletes a rendeletben meghatározott tevékenységet folytatókra, meghatározott szennyezıanyag-mennyiség használat mellett. Az adatszolgáltatást a Felügyelıség a szakági informatikai rendszerébe (FAVI) rögzíti, mely része a környezetvédelem területén mőködı egységes informatikai rendszernek.. A FAVI rendszerbe került beépítésre a Kárinfo rendszer, melybe akkor kell az ügyfélnek adatszolgáltatást teljesíteni, ha a területén valamilyen talaj vagy talajvízszennyezés került kimutatásra. Ezen adatlapon – a FAVI adatlapokon szereplı adatokon túlmenıen – a szennyezés mértékét, hatását kell megadni. A Felügyelıség nyilvántartást vezet a környezethasználatról és hatásairól a környezethasználók adatszolgáltatása alapján. A nyilvántartási adatok alapján történik a regionális intézkedési programok, tervek, állapotértékelések készítése. 8.7.2. Szennyezés csökkentés mőszaki módszerei A vízminıség védelemben extenzív illetve intenzív módszereket alkalmazunk. Az extenzív vízminıség védelem valamely vízszennyezı, vízminıség rontó beavatkozás hatását igyekszik utólag megszüntetni, vagy legalább mérsékelni, annak érdekében, hogy az adott vízrendszerben a vízminıséggel kapcsolatos életfeltételeket biztosítsa, illetve a vizet más használatok céljára elfogadhatóvá tegye. Ilyen beavatkozás pl. a szennyvíztisztító telep létesítése, vagy a nagy szervesanyag terhelés miatti oxigénhiány pótlása levegıztetéssel. Az intenzív vízminıség védelem lényege az u.n. tiszta technológia kialakítás. Ennél a módszernél a vízminıség-védelmi funkciók a fı technológiai folyamat szerves részét képezik. Itt a cél a káros szennyezı-forrás megszüntetése, vagy semlegesítése, és ezáltal a szennyezı anyag vízi közegébe jutásával, a vízminıségi kár létrejöttének megelızése. A kettı közötti lényeges különbség, hogy míg az extenzív módszernél a beavatkozás kívülrıl történik a károk csökkentése, a környezeti egyensúly fenntartása érdekében, addig az intenzív védelemnél a rendszer egyre inkább önmaga alakítja ki az egyensúlyt. A következı mőszaki beavatkozások, módszerek alkalmazható: szennyvíztisztítás, újrafelhasználás, technológiai víztisztítás, szennyvíz tározás, regionális csatornázás ,kisvízhozam szabályozás ,befogadók tisztítása . A legjelentısebb ezek közül a szennyvizek tisztítása. A mellékelt táblázat a szennyezések hatását és eltávolítási módszereit mutatja

Szennyezés

Hatás Eltávolítás módja

1. Biológiailag lebontható szerves anyag

Oldott oxigént elhasználja, ezáltal halpusztulást okozhat és bőzt terjeszt

Aerob és anaerob fermentáció

2. Biológiailag nehezen lebontható (rezisztens) szerves anyag

Kellemetlen íz és szag, rákkeltı és egyéb egészségkárosító hatás

Kémiai oxidáció, adszorpció

3. Lebegı anyag Fenékre lerakódva a haltáplálékot betakarja; ha szerves, rothad

Ülepítés, flotálás

4. Ásványi anyagok (sók) Keménységet növelik, öntözésre alkalmatlanná teszik, ipari vízelıkészítést

Ioncsere, fordított ozmózis, dialízis, desztilláció

drágítják 5. Biológiai egyensúlyt felborító anyagok (pl. foszforsók)

Algák, vízinövények mértéktelen elszaporodása (eutrofizáció), majd rothadás (mint 1. pontnál)

Ioncsere, kicsapás, dentrifikáció

6. Mérgezı anyagok (pl. cianid, fenol, fémionok)

Vízi élılényeket (baktériumokat is) elpusztítják, ezáltal az öntisztulást megakadályozzák

Kicsapás, kémiai oxidáció, adszorpció, ioncsere

7. Patogén mikroorganizmusok

Fertızést okoznak Kémiai oxidáció és mint 1. pontnál

8. Hımérséklet-emelkedés Biológiai egyensúlyt felborítja, oldott oxigéntartalmat csökkenti

Hőtés, tározás

A szennyvíztisztítás célja a szennyvizek olyan mértékő kezelése, melynek eredményeként a tisztított szennyvíz, minısége alapján a befogadó élıvízbe károsodás nélkül, ártalommentesen bevezethetı. A tisztítási technológiában a szennyezıanyag tartalom csökkentésére különbözı mechanikai, biológiai, kémiai és fizikai - kémiai módszereket alkalmazunk. A kommunális szennyvíz esetében a folyamat három fı részbıl áll (ipari szennyvízre összetettebb technológiák szükségesek):

• elsıfokú (elsırendő) vagy mechanikai tisztítás • másodfokú (másodrendő) vagy biológiai tisztítás • harmadfokú (harmadrendő) kémiai illetve fizikai - kémiai tisztítás

A szennyvíz elhelyezése a talajban gyakran alkalmazott módszer, amire a talaj öntisztuló képessége ad lehetıséget, ez a talaj felszínén és mélyén lezajló mechanikai, fizikai, kémiai és biológiai folyamatok eredménye. A talajmikrobák a szerves anyag aerob lebontását végzik, ezért jelentıs a talaj oxigéntartalma. Az öntisztulási folyamat végtermékei különbözı szervetlen sók és a humusz. A szennyvízelhelyezés alagcsövezéssel, szikkasztó árokba vezetéssel vagy mezıöntözéssel (idıszakos elárasztás, permetezés) valósítható meg.

8.8. Jogi szabályozás, engedélyezés

A korlátozott mennyiségben rendelkezésre álló vízkészlet nem megfelelı hasznosítása veszélyezteti mind a környezetet, mind a fenntartható fejlıdését. Felerısödött az a felismerés, hogy az emberiség egészsége, élelmezésének biztonsága a különbözı ökoszisztémák mind nagyobb veszélybe kerülnek, ha a múlthoz képest nem gazdálkodunk ésszerőbben a különbözı természeti erıforrásokkal, egyebek között a vízzel.

Ez a felismerés késztette a különbözı országokat a víz védelmet szolgáló jogszabályok megalkotására. Ennek szellemében született hazánkban a társadalom változásokat is figyelembe vevı 1995. évi LIII. törvény a környezet védelmének általános szabályairól, illetve az 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról. Nemzetközi szinten számos egyezmény született a tengerek, az országhatárokat átlépı vízfolyások és nemzetközi tavak védelmérıl. foglalkoztak a víz védelmével a különbözı környezetvédelemmel foglalkozó

nemzetközi ENSZ konferenciák (A Stockholm, Rio de Janeiroban 1992-ben“Környezet és fejlıdés konferencia”).

8.8.1.A hazai szabályozás és illeszkedése az Európai Unió rendszeréhez A vízkészlet-gazdálkodás nemcsak a vizek minıségére, hanem mennyiségére is kiterjed, ennek megfelelıen a magyar jogi szabályozás rendszere a vízkincset mennyiségi és minıségi vonatkozásban is óvja. A vízellátás biztosítására és a vízkészletek elszennyezıdése ellen megfelelı mőszaki intézkedéseket kell tenni, ezt támogatja a hazai szabályozás rendszere, a jogszabályok és gazdasági öntözések aktív vízvédelemre serkentenek. A vizek minıségét és mennyiségét védı jogszabályok közvetlen és közvetett hatású rendszert alkotnak, bennük három elemmel. A közvetlen ösztönzı elem a hatósági kényszer (vízjogi engedély, kötelezés, ellenırzés), a közvetett ösztönzı elemek a szankciók, a gazdasági kényszer (pl.: a tisztítóberendezés építésének költségét néhány év alatt meghaladó szennyvízbírság és csatornabírság), valamint a tisztító építéséhez adható pénzügyi támogatás. (pl. Központi Környezetvédelmi ill. Vízügyi Alap v. Célelıirányzat).

A szabályozás jelenleg már az Európai Unió Víz Keretirányelvének (Az Európai Parlament és a Tanács 2000. október 23-i 2000/60/EK irányelve; a közösségi cselekvés kereteinek meghatározásáról a vízpolitika területén) rendszerébe illeszkedik. Az Irányelv célkitőzése az, hogy olyan keretet képezzen a vizek védelmére, amely „megakadályozza a vízi ökoszisztémák és vizes területek további romlását, védi és javítja azok állapotát”, − „elımozdítja a hasznosítható ízkészletek hosszú-távú védelmére alapozott fenntartható vízhasználatot”, − „a vízi környezet fokozott védelmét és javítását célozza, többek között az elsıdlegesen veszélyes minısítéssel rendelkezı veszélyes anyagok bevezetéseinek, kibocsátásának és veszteségeinek megszüntetésére vagy fokozatos kiiktatására irányuló intézkedésekkel”, − „biztosítja a felszín alatti vizek szennyezésének fokozatos csökkentését és megakadályozza további szennyezésüket”. Az Irányelv alapvetıen vízgyőjtı szemlélető, a vízgyőjtı határok a felszíni vizekhez igazodnak, de figyelembe kell venni, hogy ezeket a felszín alatti vizek nem teljesen követik, valamint azt is, hogy az államhatárok (adott esetben akár az EU külsı határa is) gyakran keresztezik a természetes vízgyőjtıket. A célkitőzések teljesítésére az Irányelv határidıket ír elı, 2015-re el kell érni a felszíni vizek „jó” kémiai és ökológiai állapotát és a felszín alatti vizek „jó” mennyiségi és kémiai állapotát. Az Irányelv szabályozza a felszíni és a felszín alatti víz mennyiségi és minıségi (kémiai) állapotának monitoringját is. Az észleléseket nagyobb sőrőséggel kell végezni ott, ahol kérdéses a környezeti célkitőzések elérése, illetve az államok határán. A fı cél: információk biztosítása a természetes, vagy antropogén hatásra bekövetkezı hosszútávú változások értékeléséhez. A monitoringot az Irányelv idıszakos felmérések, egyes pontokon történı rendszeres megfigyelések és rendkívüli esetekben történı külön vizsgálatok formájában követeli meg. A jelenlegi monitoring VKI szerinti fejlesztése folyamatban van. Az Irányelv elıírja a tagállamoknak a vízgyőjtık (felszín alatti vizekre is kiterjedı)

jellemzését, részletesebben ott, ahol a jó állapotra vonatkozó célkitőzések teljesítése nehézségekbe ütközhet. Idıszakonként Vízgyőjtı-gazdálkodási Terveket kell készíteni, meghatározva a környezeti célkitőzések elérésének a módját, a szükséges intézkedéseket. Ezekrıl és az eredményekrıl az államoknak idıszakonként be kell számolni az Európai Uniónak. Az Irányelv intézkedési programot rendel el a vizeket érı terhelések, szennyezések csökkentésére. A VKI hazai jogrendbe illesztése az alábbi jogszabályok megalkotásával megtörtént. 2003. évi CXX. törvény egyes törvények környezetvédelemmel kapcsolatos rendelkezéseinek módosításáról (A környezet védelmének általános szabályairól szóló 1995. évi LIII. törvény módosítása, A vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvény módosítása, A hulladékgazdálkodásról szóló 2000. évi XLIII. törvény módosítása. A köziratokról, közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelmérıl szóló 1955. évi LXVI. törvény módosítása) - 219/2004. (VII.21.) Korm. rendelet a felszín alatti vizek védelmérıl, - 220/2004. (VII.21.) Korm. rendelet a felszíni vizek minısége védelmének szabályairól, - 221/2004. (VII.21.) Korm. rendelet a vízgyőjtı-gazdálkodás egyes szabályairól, - 30/2004. (XII.30.) KvVM rendelet a felszín alatti vizek vizsgálatának egyes szabályairól, - 31/2004. (XII.30.) KvVM rendelet a felszíni vizek megfigyelésének és állapotértékelésének egyes szabályairól. 8.8.2 A vizek védelmét szolgáló jogi szabályozások Meghatározó jogszabály 1995.-tıl a környezet védelmének általános szabályairól szóló, módosított 1995. évi LIII. törvény (Ktv.). Ez a törvény keretjogszabály, a végrehajtási rendelkezésekkel együtt alkot egységes egészet. A törvény a környezeti elemek és így a vizek védelmének általános szabályait írja elı. Meghatározza – többek között – a védelem alapelveit (elıvigyázatosság, megelızés, helyreállítás, felelısség, együttmőködés, tájékozódás, tájékoztatás és nyilvánosság). Egyrészt kimondja a környezeti elemek egységes védelmének általános követelményét, másrészt tartalmazza a vizek védelmének alapvetı szabályait. Kimondja, hogy a víz – mint alapvetı életfeltétel és korlátozottan elıforduló erıforrás – kitermelésének és felhasználásának feltételeit vízkészlet típusonként, a területi adottságoknak megfelelıen, igénybevételi határérték figyelembevételével kell megállapítani”. Ez azt jelenti, hogy közvetlenül felhasználható vizeink mennyisége csekély, azaz korlátozottan rendelkezésünkre álló erıforrás (globális probléma! ), felhasználását korlátozni szükséges, és- felhasználása során óvni kell bármely anyagi vagy energia jellegő szennyezıtıl. A vizeknek tehát nemcsak a minıségét kell védeni, hanem felhasználásukat is ésszerő határok közé kell szorítani. „ A vizek védelme kiterjed a felszín alatti vizekre, azok készleteire, minıségére és mennyiségére, a felszíni vizek medrére és partjára és a víztartó képzıdményekre… …igénybevétele, terhelése, a vizek használt- és szennyvizek bevezetése – megfelelı kezelést követıen – csak olyan módon történhet, amely a természetes folyamatokat és a vizek mennyiségi, minıségi megújulását nem veszélyezteti.” A törvény megfogalmazása megadja a vízvédelem környezetvédelmi (mennyisége és minıségi) szempontjait, továbbá léteznek természetvédelemmel kapcsolatos vízvédelmi követelmények a vízvédelem terén.

„A környezet igénybevétele – így különösen a vízviszonyokba történı beavatkozások – esetén gondoskodni kell arról, hogy

a) a víz, mint tájalkotó tényezı fennmaradjon, b) a vízi és vízközeli élıvilág fennmaradásához szükséges feltételek, c) a vizek hasznosíthatóságát biztosító mennyiségi és minıségi körülmények ne

romoljanak”. Az általános védelmi szinthez (melyet elsısorban a 219/2004. (VII. 21.) Korm. rendelet határoz meg) képest az ivóvízellátást biztosító és az ásvány- és gyógyvízhasznosítást szolgáló vízkészleteket fokozott védelemben kell részesíteni. (Az ilyen vízkészletek védelmének sajátos szabályait tartalmazza a 123/1997. (VII. 18.) Korm. rendelet.) Az 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról: A törvény hatálya a felszín alatti vizekre, ezek természetes víztartó képzıdményeire is kiterjed, illetve azokra a létesítményekre és tevékenységekre, amelyek a vizek lefolyási és áramlási viszonyait, mennyiségét, minıségét, stb., vagy a felszín alatti vizek víztartó képzıdményeit befolyásolják vagy megváltoztathatják. A törvény elıírja, hogy a vizek hasznosíthatósági lehetıségeinek megırzésére a természetes vizek rendszeres ellenırzésével, a vízszennyezések megakadályozásával, a vizek védelmét, illetve szabályozását szolgáló vízilétesítmények létesítésével és mőködtetésével, a vízhasználatot akadályozó vízminıségi károk megelızésével, csökkentésével, illetve elhárításával kelltörekedni. A felszín alatti vizet a törvény szerint csak olyan mértékben szabad igénybevenni, hogy a vízkivétel és a vízutánpótlódás egyensúlya minõségi károsodás nélkül megmaradjon. Fontosabb alapfogalmak: Természetes víz védıterülete: az a terület, amelyet a természetes vízminıség megóvása érdekében meg kell jelölni. Ez vízfolyásokként változó. Itt nem szabad olyan tevékenységet folytatni, ami a víz minıségét rontaná. Pl. mőtrágyázás, állattartó telepek építése, hulladéklerakók létesítése. Vízbázis: egy település ivóvíz ellátását biztosító hely. Vízgazdálkodás: Vizek hasznosítása, vízkárok elhárítása, megakadályozása. Pl. árvíz, folyók által elhordott talajréteg pótlása. Vízkárok elhárítására nem csak árvizeknél van szükség, hanem kis vizeknél is. Pl. Velencei-tó vizének csökkenése az idıjárás és a pátkai víztározó miatt. Vízhasználó: Aki a vizet saját használatra vagy szolgálat céljából vesz igénybe. Pl. mezıgazdaság, vízi közlekedés. Lehet: természetes személy, jogi személy. Vízi munka: A vízfolyások területén vagy mellett a víz minıségét megóvják és megakadályozzák a romlását. Minıségi- és ásványtani engedély kell. Ez árterületekre is vonatkozik. Vízi létesítmény: Azok a berendezések, mőtárgyak, amelyeket medernél építenek. Befolyásolja az áramlásokat és a lehetıvé teszi, hogy a vízi munkások el tudják végezni a munkájukat. Vízkészlet gazdálkodás: A rendelkezésre álló vízkészletet és a felhasználási igényeket összhangba hozzák. A rendelkezésre álló vízkészlet 10-15 %-ánál nem hasznosítható több. A törvény szerkezete 10 fejezetbıl áll: 1) Általános rendelkezések 2) Vizekkel és vízrendezéssel kapcsolatos feladatok

- állami feladatok: vízgazdálkodás országos koncepciójának kidolgozása és jóváhagyása megvalósítás megszervezése, állami tulajdonban lévı létesítmények mőködtetése és karbantartása.

- Pontosan megadja a helyi önkormányzatok feladatait: adott jogszabályok kidolgozása, ha kell, helyi vízügyi hatóságot és védelmi bizottságot hoznak létre. Természetes vizek fürdésre alkalmas területeinek kijelölése. Helyi vízi közmővek üzemeltetése vagy koncesszióba adhatja, pályázatok, szerzıdések és ezek ellenırzése. Ivóvízellátás, szennyvízelvezetés, szennyvíztisztítás, csapadékvíz elvezetés. Vízkárelhárításban való részvétel belvíz és árvíz esetén. Helyi vízrendezés.

- területi vízgazdálkodási tanácsok létrehozása 3) Tulajdonra, tulajdon mőködésre vonatkozó rendelkezések - a víz nem magántulajdon,

használati engedélyt lehet kapni. Állam kizárólagos tulajdon, önkormányzati tulajdonu vizek vizi létesítmények meghatározása

4) Vízi közmővekkel végzett közüzemő tevékenységek. 5) Vízkészletekkel való gazdálkodás. 6) Vizek kártétele elleni védekezés, árvízvédelem. 7) Vizekkel és vízi létesítményekkel összefüggı ingatlanok és ezzel kapcsolatos

jogszabályok. Minden magyar állampolgárnak lehet, de meg kell tudni közelíteni a partot.

8) A vízügyi hatósági jogkör: A vízügyi hatóságok feladata: - vízjogi engedély kiadása kérelemre - vízi létesítmények építésének engedélyezése, ellenırzése - vízszennyezések megoldása - víz mennyiségének, használatának ellenırzése - partvédmővek kialakítása, zsiliprendszerek építése - kikötı-létesítményeknél fontos a munkájuk. 9) Vízgazdálkodási társulatok: Vizek használatára jönnek létre. Elsısorban

szennyvízcsatorna-társulások, az alföldi területeken öntözési-társulások.. 10) Zárórendelkezések 8.8.3. A 72/1996. (V. 22.) Korm. rendelet a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról A Rendelet rendelkezik. az 1995. évi LVII. törvényben kapott felhatalmazás alapján a vízügyi igazgatási szervek (elsõ fokon az illetékes környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelõség, másodfokon az Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Fõfelügyelõség), valamint a helyi önkormányzatok jegyzõinek vízgazdálkodási hatáskörérõl és a hatósági jogkör gyakorlásáról A vízimunka elvégzéséhez, vízilétesítmény megépítéséhez a szükséges vízjogi létesítési engedélyt az építtetõ (tulajdonos) köteles megszerezni. Helyi önkormányzati hatósági hatáskörök:

a) a vizek medrében vízi állás létesítése b) az 500 m3/év mennyiséget nem meghaladó és kizárólag házi, kommunális szennyvíz

elszikkasztását szolgáló létesítmény megépítése; használatbavétele, átalakítása és megszüntetése

c) olyan kút létesítése, használatbavétele, amely 500 m3/év alatti házi vízigények kielégítését szolgálja kizárólag a talajvíz felhasználásával

d) Az (1) bekezdés b) pontjában megjelölt szennyvíz elszikkasztását szolgáló létesítmény akkor engedélyezhetı, ha

a) az ingatlan mentén a szennyvízelvezetı törzshálózat még nem épült ki, b) a szikkasztásra a talaj alkalmas c) a szennyvíz elhelyezése vízgazdálkodási elhelyezésére vonatkozó jogszabályoknak.

A jegyzı az (1) bekezdés b) pontjában megvalósítását, átalakítását, megszüntetését, továbbá az (1) bekezdés c) pontjában megjelölt létesítmény átalakítását, használatát hivatalból is elrendelheti, hiányával összefüggı vízgazdálkodási, környezetvédelmi és közegészségügyi követelményeket érvényesülése azt szükségessé teszi. Kiadott engedély kérelmére hivatalból módosítható vagy visszavonható, ha megváltoztak a körülmények. Kiadott engedélyekrıl az eljáró hatóság nyilvántartást vezet. A jegyzı helyi vízgazdálkodási feladatokkal kapcsolatos hatósági hatáskörben hatáskörben határoz továbbá

a) a települések belterületén a vizek természetes áramlásának, lefolyásának önkényes megváltoztatása folytán a szomszédos ingatlanok tulajdonosai között felmerült vitában;

b) a vízitársulat hiányában a helyi közcélú vízilétesítmények költségeinek érdekeltekre történı kivetésérıl;

c) összefüggı hatáskörben eljárva a szolgáltatót és a fogyasztót érintı jogokról és kötelezettségekrıl..

A környezetvédelmi, természetvédelmi és vízügyi felügyelõségeknek legfıbb feladatként engedélyezési-, intézkedési-, nyilvántartási-, ellenırzési kötelezettsége van.A felügyelıség a tevékenység engedélyezésekor vizsgálja a technológia mőszaki védelmét, biztonságát, illetve annak ellenırzöttségét. A környezetszennyezés kizárását, a környezetveszélyeztetés minimalizálását a Felügyelıség kötelezettségek elıírásán keresztül érvényesíti, melyet szükség szerint helyszínen ellenıriz. A kötelezettségek teljesítésének elmaradása intézkedési kötelezettséget, bírságot von maga után. A Felügyelıség a környezethasználók tevékenységét anyagmérlegeken, technológiai elemek ellenırzı vizsgálatán, illetve a víz, talaj és talajvízminıség vizsgálatán keresztül ellenırzi. Szennyezés esetén intézkednie kell. A vízkészlet hasznosítására vízjogi létesítési engedély csak akkor adható, ha ezzel egyidejûleg a hasznosítással összefüggésben keletkezett szennyvíz elvezetésérõl, kezelésérõl és a környezetvédelmi elõírásoknak megfelelõ elhelyezésérõl és gondoskodtak. Vízjogi engedély szükséges - jogszabályban meghatározott kivételektıl eltekintve - vizimunka elvégzéséhez, vizilétesítmény megépítéséhez, átalakításához és megszüntetéséhez (létesítési engedély), továbbá annak használatbavételéhez, üzemeltetéséhez, valamint minden vízhasználathoz (üzemeltetési engedély). Elvi vízjogi engedély kérhetı a vízjogi engedélyezési kötelezettség alá tartozó vízhasználat, vízi munka és vízi létesítmény mőszaki tervezéséhez.A vizimunka elvégzéséhez, vizilétesítmény megépítéséhez szükséges vízjogi létesítési engedélyt az építtetı köteles megszerezni.A vízhasználat gyakorlásához, vizilétesítmény használatbavételéhez szükséges vízjogi üzemeltetési engedélyt annak kell kérni, aki a vízhasználattal vagy a létesítmény üzemeltetésével járó – jogszabályokban és a hatósági elıírásokban meghatározott – jogokat és kötelezettségeket közvetlenül gyakorolja, illetve teljesíti. Mind az elvi, mind a vízjogi létesítési és üzemeltetési engedélykérelemhez a vízjogi engedélyezési eljáráshoz szükséges kérelemrıl és mellékleteirıl szóló 18/1996. (VI.13.) KHVM rendelet elıírásait kielégítı tervdokumentációt kell csatolni.

Ha a vízilétesítmény megépítése vagy átalakítása, illetve a vizimunka elvégzése engedély nélkül, vagy az engedélytıl eltérıen történt, az üzemeltetési engedély kiadása megtagadható. Amennyiben a hatóság a létesítmény megvizsgálása után – az eset összes körülményeire is figyelemmel – a fennmaradási engedélyt utólag megadja, a létesítı bírság fizetésére köteles. A bírság az engedély nélkül létrehozott építmény fennmaradási engedélyezés idıpontjában fennálló értékének 20 %-áig, engedély nélküli vízimunka vagy vízhasználat esetén a mindenkori vízjogi szabálysértési felsı értékhatár ötszöröséig terjedhet.Szankció nem alkalmazható, ha az építtetı az eredeti állapotot helyreállítja. Amennyiben a létesítmény, vagy beavatkozás káros mértékben szennyezi a vizeket, a vízügyi hatóság átalakításra vagy megszüntetésre kötelezheti az üzemeltetıt. Kötelezés alkalmazható nem megfelelı üzemeltetés esetén is.

8.8.4.Gazdasági szabályozó eszközök A vizek mennyiségét védi, tehát ezáltal takarékos vízhasználatra ösztönöz a vízkészlet-használati díj, az ivóvízdíj és a csatornahasználati díj.

A vízkészletek ésszerő felhasználására ösztönzı közgazdasági szabályozórendszer a vízkészletjárulék fizetési kötelezettségben jelenik meg. Vízkészlet-használati díjat fizetnek az évi 500 m3-t meghaladó vízmennyiséget fogyasztó vízhasználók a 43/1999. (XII.26.) KHVM . rendelet szerint a saját vízkivételi mővek útján nyert vízmennyiség után. A vízhasználó a vízjogi létesítési, üzemeltetési engedélyben lekötött, vagy engedély nélkül felhasznált, az üzemi fogyasztó a ténylegesen igénybe vett vízmennyiség után a Környezetvédelmi és vízügyi célelıirányzat javára vízkészlet-járulékot köteles fizetni. A vízkészletjárulék összegét az engedélyben szereplı vízhasználati cél, az igénybe vett vízkészlet, a lekötött vízmennyiség, a mértségi szorzó és a mindenkori költségvetési törvényben meghatározott alapjárulék szorzataként kell kiszámítani és az adózás rendjérıl szóló 2003.évi XCII. törvény önadózásra vonatkozó szabályai szerint bevallani és befizetni a célelıirányzat javára. A célelıirányzat a vízgazdálkodás közcélú feladatainak ellátását, a vizek kártételei elleni védekezést, a vízkészletek védelmét, a takarékos és gazdaságos vízhasználatot, a közcélú vizilétesítmények, a vízrajzi tevékenység fejlesztését, az állami vízügyi alapfeladatok ellátását, a vízgazdálkodási kutatás és mőszaki fejlesztés forrásainak kiegészítését elısegítı elıirányzat.

Ivóvízdíjat és csatornadíjat kell fizetni a közüzemi víz- és csatornamő-vállalatok által szolgáltatott ivóvízért, illetve a vállalatok kezelésében lévı csatornamő használatáért a vállalat díjkategóriájától függıen. Az elszámolás alapja az igénybe vett víz mennyisége (m3).

Ivóvízhasználati pótdíjat az ipari célra ivóvíz-minıségő víz használata esetén kell kifizetni. A víz díját a szolgáltató és a felhasználó megállapodásban határozzák meg. A pótdíj fizetés célja a fogyasztók kevesebb ráfordítást igénylı ipari nyersvíz használatára ösztönzése.

A vizek minıségi védelmének legfontosabb eszköze a bírság (korábban:szennyvízbírság, uz új fogalom: vízszennyezési bírság ,) amelynek az a rendeltetése, hogy anyagi hátrány okozásával szorítsa rá az üzemet a károsítás felszámolására. A rendelet értelmében akkor szabnak ki bírságot, ha a szennyvízben levı szennyezı és mérgezı anyagok koncentrációja a vízminıség-védelmi területenként megállapított vagy egyedileg meghatározott határértéket túllépi. Felszín alatti vizek esetében a 219/2004. (VII.21.) Korm. rendelet szerint a tilalmak megszegése esetén vízvédelmi bírság kerül kivetésre.

A 220/2004. (VII.21.) Korm. rendelet a felszíni vizekre is, bevezette a vízvédelmi bírság fogalmát. Vízvédelmi bírság megfizetésére kötelezni azt aki - külön jogszabály alapján elkészítendı önellenırzési terv készítését és annak

jóváhagyását elmulasztotta; - az önellenırzési tervét a Felügyelıség általi felszólításra sem készíti el; - a jóváhagyott önellenırzési terv teljesítését elmulasztotta; - vízhasználatáról és kibocsátott szennyvízérıl szándékosan valótlan adatot közöl; - nem készíti el szennyezéscsökkentési ütemtervét, a Felügyelıség által elıírt határidıig; - szennyezéscsökkentési ütemtervét nem a jóváhagyott ütemezés szerint végzi; - a szennyvízkibocsátására vonatkozó (jogszabályban, illetve hatósági kötelezésben

elıírt) adatszolgáltatási kötelezettségét határidıre, illetve a felügyelıség felszólítására sem teljesíti;

- engedélyköteles tevékenységet, illetve az ehhez tartozó technológia üzemeltetését hatósági engedély nélkül kezdi meg és szennyvízkibocsátás folytat;

- engedélyezéshez szükséges adatokban bekövetkezett változást nem jelenti be a területileg illetékes Felügyelıségnek, és nem kéri az engedély módosítását, valamint a Felügyelıség általi felszólításra a módosításhoz szükséges meglévı engedélyét, továbbá a kibocsátására jellemzı szennyezı anyagokra vonatkozó nyilatkozatát a hatóság részére az elıírt határidıre nem küldi meg;

- vagy felszíni vízbe, csapadékvízelvezetı hálózatba engedély nélküli szennyvíz- (használtvíz) bevezetését a hatóság által elıírt határidıre nem szünteti meg, illetve 220/2004. (VII.21.) Korm rendelet 12. § (5) bekezdés szerinti tilalmat megszegi és közcsatornába hulladékot (így különösen élelmiszer hulladékot) bocsát.

Irodalom

Kötelezı irodalom

1. 1995. évi LIII. Törvény a környezet védelmének általános szabályairól

2. 1995. évi LVII. törvény a vízgazdálkodásról

3. 72/1996. (V. 22.) Korm. rendelet a vízgazdálkodási hatósági jogkör gyakorlásáról

4. 220/2004. (VII.21.) Korm. rendelet a felszíni vizek minısége védelmének szabályairól

5. 28/2004. (XII.25.) KvVM rendelet a vízszennyezı anyagok kibocsátásaira vonatkozó

határértékekrıl és alkalmazásuk egyes szabályairól

6. 219/2004. (VII. 21.) Kormányrendelet a felszín alatti vizek védelmérõl szóló

7. 10/2000 KöM-EüM-FVM-KHVM együttes rendelet a felszín alatti víz és a földtani közeg

minıségi védelméhez szükséges határértékekrıl

Ajánlott irodalom

1. Környezet- és Természetvédelmi Lexikon II. Akadémiai Kiadó, Budapest (2002)

2. Koren E. (1995) Környezetismeret. Széchenyi István Fıiskola, Gyır

3. Moser Miklós –Pálmai György (1992) A környezetvédelem alapjai

Tankönyvkiadó, Budapest

4. Vízminıség szabályozás Aqua Kiadó, Budapest (1989)