VÁGYAK VONZÁSÁBAN

VÁGYAK VONZÁSÁBAN

VÁGYAKVONZÁSÁBAN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Sandra Brown: Not Even for Love

Warner Books, Inc., New York, 2004This translation is published by arrangement with

Maria Carvainis Agency, Inc. and Lex Copyright IrodaTranslated from the English Not Even for Love

Copyright © 1982 by Sandra BrownFirst published in the United States

by Warner Books, New YorkCover design by Jackie Merri Meyer and Elaini Kokkinos

Cover photo by Digital Stock

Fordította F. Nagy Piroska

Hungarian translation© by F. Nagy Piroska, 2010

Hungarian edition© by Maecenas Könyvkiadó, 2010

honlap: www.maecenaskiado.hu

Kedves Olvasóm!

Mielõtt általános témájú regények írásába kezdtem,

évekig romantikus történeteket írtam. Ez a mûvem elõ-

ször mintegy húsz évvel ezelõtt jelent meg.

A történet az akkoriban népszerû irányzatokat és vi-

selkedésmintákat tükrözi, de a témája örök és egyete-

mes. A cselekmény, mint minden romantikus regényben,

a viszontagságokat átélõ szerelmesek körül bonyolódik.

A szerelem kibontakozásának idején mindig jelen vannak

a szenvedély, a gyötrelem és a gyengédség pillanatai.

Nagyon szerettem romantikus regényeket írni. A mûfaj

örök optimizmusa és bája páratlan a regényirodalom-

ban. Ha Ön, kedves Olvasóm, elõször találkozik ezzel

a mûfajjal, kívánom, hogy örömét találja benne.

Sandra Brown

ELSÕ FEJEZET

Reeves Grant kiitta az utolsó korty pezsgõt,és letette az üres kristálykelyhet az ezüsttálcá-ra, melyet egy elõtte elhaladó pincér gyakor-lott mozdulattal egyensúlyozott a levegõben.A szmokingos férfi egy pillanatra megállt,hogy õ elvehessen egy újabb, gyöngyözõ itallalteli poharat, majd eltûnt az élénk csevegésbemerült sokaságban.

Grant tûnõdve szürcsölte újonnan szerzettpezsgõjét; nem is értette, miért vette el. Nemkívánta. Hirtelen elment a kedve az egésztõl.Még a világ legdrágább pezsgõje is fémes mel-lékízt hagyott a szájában. Zöld szeme elnézõgúnnyal pillantott végig a hírességek és igenfontos emberek díszes társaságán, és nagyonunalmasnak találta õket.

Egy korosodó, de szépségét még töretlenülõrzõ francia filmsztár tüntetõen omlott rá újférje, egy, az oklahomai Tulsából származó

olajmágnás karjára. Egy olimpiai aranyérmesnémet mûlesikló síbajnok buzgón tette a szé-pet egy mediterrán országból származó duz-zogó, ám nagyon is érzéki hercegnõnek, akiúgy tett, mintha ügyet sem vetne rá. Az azonosrikító pink színû szmokingot viselõ New York-idivattervezõ és pártfogoltja egymás szavábavágva kaján pletykával szórakoztatták a min-den szavukat mohó kíváncsisággal hallgatótársaságot. A történet egy régebben a képes-lapok címlapján szereplõ modellról szólt, akimiután fölszedett húsz kilót, azzal a kérésselkereste meg õket, hogy a vonalait elleplezõgardróbot állítsanak össze neki.

Mindent egybevetve tehát a társaság gazdag,híres vagy tekintélyes emberekbõl állt. Vagymindhárom együtt. Vagy ilyen-olyan okokbólközismert, netán hírhedt alakokból.

Valamennyiüket megkülönböztetett tiszte-lettel és méltósággal fogadta a fényûzõ estélyházigazdája. A magas, karcsú, de izmos férfitökéletesen annak látszott, aki valójában volt:mérhetetlenül gazdag svájci gyárosnak. Szõkehaja, kék szeme, megnyerõ arca méltán bizto-sította helyét „a világ legszebb emberei” név-sorában.

Az engedetlen zöld szempár az ész paran-csára fittyet hányva tévedhetetlenül talált rá a

10 Sandra Brown

milliomos mellett álló hófehér ruhaköltemény-be öltözött nõre. Fehér ruha, az isten szerel-mére! – biggyesztette el a száját gondolatban a férfi.

Reeves Grant huszonnégy óra alatt nem fe-lejtette el, milyen gyönyörû ez a nõ. A fél vállatmeztelenül hagyó Dior-kreáció felvette a ver-senyt bármelyik itt látható estélyivel. A karcsúnyak körül csillogó opál és gyémánt nyakláncéppoly remekmûvû volt, mint bármelyik ék-szer, amely a jelen lévõ hölgyeket ékesítette,egyszerûsége pedig hozzájuk képest már-mármûvészi ízlésrõl tanúskodott.

A nõ frizurája ezzel szemben az ünnepi al-kalomhoz képest talán kissé túlságosan is egy-szerûnek tûnt. Nem mintha leengedve viseltevolna hullámos haját, mint legutóbb, amikorGrant látta. Most az egészet kontyba csavarvafeltornyozta a feje búbjára, de a beledugdo-sott hajtûk közül néhány már kicsúszott a dús,fényesfekete tincsek közül. Csak egy kis bizta-tás kellett volna – például egy simogató férfi-kéz –, hogy az egész hajtömeg lezúduljon aszerencsés fickó kezére.

A keservit! Mi az ördög van veled? – rivalltgondolatban magára. Balek volt, de még mek-kora. Most mégis, mint valami mazochista bo-lond, le sem tudja venni a szemét a nõrõl. És

Vágyak vonzásában 11

agyában egyre az a gondolat motoszkál, hogymit csinált a nõ tegnap este abban a könyves-boltban. És még inkább az, hogy mit csinálitt. Ebben a házban… Ezzel a férfival… Hogyjön össze az az egyszerû kis lakás ott, a köny-vesbolt fölött ezzel a fényûzõ bálteremmel,ahol freskók borítják a falakat, aranycirádákdíszítik a mennyezetet, amelyrõl kristálycsillá-rok lógnak le, és a padló márványból készült.Ez a nõ nem illik ide. Õhozzá az a frissen fõttkávé illatú csöpp kis konyha való. És magaelõtt látta, amint összegömbölyödve behúzó-dik a kicsiny pamlag sarkába, a mellére ölelveaz egyik puha párnát… A mindenségit!

A pezsgõ maradékát a pohár alján hagyvaletette egy asztalkára. Beállította Nikon fény-képezõgépét, mely egy keskeny bõrszíjon ló-gott a nyakában. Úgy megszokta a gépet, mint-ha a teste egy része lenne, ennélfogva nemtûnt számára összeférhetetlennek az estélyi öl-tözékével. A társaság, amely hozzászokott,hogy lépten-nyomon fényképezik, nem figyeltfel arra, hogy Reeves fényképezõgéppel a nya-kában vág utat közöttük, tekintetét egyre a nõprofiljára szegezve, aki épp egy belga diploma-tával fogott kezet. A mellette álló férfi mostmutatta be õket egymásnak.

A nõ a nála egy fejjel alacsonyabb férfi fölé

12 Sandra Brown

hajolva udvariasan mondott neki valamit,amit a kameráját gyakorlott szeméhez emelõfotós nem hallott. Beigazította a lencse körüligyûrût, hogy az arc finom vonásai fókuszbakerüljenek.

A nõ épp fogadta a diplomata elõzékenykézcsókját, amikor elkattintotta a gépét. A nõtmeglepte a villanófény, oda is kapta a fejét,ahonnan a villanás jött. Amint az arca ismétbetöltötte a lencsét, a férfi gyorsan tekertegyet a gyûrûn. Sikerült elkapnia a tapogató-dzó, zavart és szégyenlõs mosolyt.

A villanófény ezúttal telibe találta és egy pil-lanatra elvakította a nõt. Sûrû, sötét szempilláitöbbször is ráereszkedtek szürke szemére, mireújból tisztán látott. A fotós lassan leengedteszeme elõl a gépét, s zöld szeme bõsz haraggal,vádlón meredt a nõre, mintha fel akarná nyár-salni.

A mosoly egy pillanatra ráfagyott a bájosarcra, majd végképp eltûnt róla. A szeme ész-revehetõen kitágult, a szembogarat körülvevõtitokzatos gyûrûk elsötétültek. Egy rózsaszínnyelvecske hegye iramlott végig a hirtelen ki-száradt ajkakon, melyek végül kis, kerek, meg-lepett o-t formáltak.

Csak tegnap este volt, hogy Grant ugyanezta csodálkozó és óvatos kifejezést látta ezen az


arcon. Akkor esett az esõ. A mennydörgés vé-gigvisszhangzott a keskeny mellékutcákon, ésvisszaverõdött a svájci Luzern régi kõfalairól.Záporozott az esõ hajadonfõtt fejére.

De egyszeriben mit sem számított a vihar.Amikor a könyvesbolt üvegajtaján keresztülmeglátta a nõ arcát, minden érzékszerve visz-szavonulót fújt, hogy a tekintete minél jobbanmagába ihassa az arcvonásait.

– Ó! – kiáltott fel Jordan Hadlock. Megle-petésében a melléhez szorította a súlyos köny-vet, miközben újabb mennydörgés rázta megaz üzlet kirakatának ablaküvegét. De aztánrájött, hogy nem csak a vihar rázza az üveget.Valaki veri az ajtó üvegtábláját.

A könyvállványoknak támasztott létrán csü-csülve jól látta a bolt bejárati ajtaját. De ami-kor órákkal ezelõtt éjszakára bezárta a köny-vesboltot, lehúzta az ajtó áttetszõ rolettáját is.Így annak az embernek, aki a viharral dacolvaodakint volt és eltökélten kopogott az üvegen,a villámfénynél mindössze a körvonalait lehe-tett látni.

Az alak mérete és formája arra engedett kö-vetkeztetni, hogy férfi az illetõ. Két kezébõltölcsért formálva próbált bekukucskálni az üz-letbe ott, ahol a roletta egy keskeny csíkban

14 Sandra Brown

szabadon hagyta az üveget. A nõ hallotta,hogy trágár szavakat motyog maga elé, olyas-miket, amiket még halkan sem lenne szabadkimondani, majd ismét, ezúttal még erõtelje-sebben, öklével megveri az ajtót.

Dobogó szívvel ereszkedett le a létráról, ésa könyvekkel és újságokkal megrakott állvá-nyokat kerülgetve elindult az ajtó felé. De nemment el egészen odáig, hanem elõtte úgy egyméterrel megállt.

Egy villám felvillanó fényénél megtermettférfialakot látott: lábát kissé szétvetve, csípõretett kézzel állt a bolt elõtt. Látszott rajta, hogykezdi elveszíteni a türelmét. Jordan nem tudta,mit tegyen; gyorsan számba vette a lehetõsé-geket. Veszélyes lenne ilyen késõi órán ajtótnyitni egy láthatóan máris dühös idegennek.Másrészt viszont, ha valami rosszban törné afejét, aligha tudatná ilyen erélyesen a jelenlé-tét. Talán segítségre van szüksége. Netán or-vosi segítségre. Tény, hogy kimerültnek látszik.

Még mielõtt lebeszélhette volna magát, az aj-tóhoz lépett, és hátrahúzta a rolettát annyira,hogy kiláthasson alóla. A boltból kicsordulófény széles vállakra esett, melyekre a zuhogóesõ rátapasztotta az inget. Az ing a nyakánál kivolt gombolva, és a nõ kíváncsi tekintete fölkú-szott az izmos nyakról a férfi arcára.


Alaposan megnézte a zord, ám finom met-szésû arcvonásokat, melyek most kifejezettenzaklatottságról árulkodtak, de amúgy nem tûn-tek fenyegetõnek. Ráérõsen szemügyre vettea határozott állkapcsot, a hosszú, vékony orrot,és épp a zöld szempárhoz érkezett, amikor azegyik sötét szemöldök kicsit megemelkedett,mintha azt kérdezné: Ott akarsz állni ítéletna-pig, és szájtátva bámulni rám, vagy kinyitodvégre az ajtót?

Ja, persze! Kinyitja.Visszaejtette a rolettát, elhúzta a reteszt,

elfordította a kilincs rézgombját, és kitárta azajtót. Két csomag, melyek eddig elkerülték a figyelmét, belódult az ajtón, kis híján elta-lálva a lábát. Gyorsan félreállt, mert amikora csomagok lepuffantak a padlóra, hideg esõ-cseppekkel árasztották el csupasz lábát. Azegyik batyu barna bõrbõl volt, a másik vitorla-vászonból.

A csomagjai után a férfi is betolatott, és be-csapta maga után az ajtót. Aztán villámgyor-san megfordult, s már a száján voltak a maróngúnyos szavak, amiért oly nehezen akart meg-nyílni elõtte az ajtó, de amint lepillantottJordanre, a szavak benne rekedtek.

Hosszú percekig némán meredtek egymás-ra, csak a szemük fürkészte a másik arcát. Be-

16 Sandra Brown

letelt pár másodpercbe, mire a lélegzetvételükis hallhatóvá vált. A férfié az iménti erõkifej-téstõl kapkodó és szapora, a nõé nagyjábólugyanilyen, még nem teljesen világos okokból.Ezenkívül csak a Grantrõl lehulló esõcsep-pek kopogását lehetett hallani a padló mozaik-lapjain.

Elsõnek Jordan vette le a tekintetét a jöve-vényrõl, s lenézett a padlóra, melyen kis tócsakezdett gyülekezni a bakancsok körül.

– Van egy törülközõje? – tudakolta a férfi,észre sem véve a tócsát.

– Tessék? – kérdezte a nõ rekedten; úgy né-zett ki, mint aki eltévedt, és most nem tudja,hol van.

– Van egy törülközõje? – ismételte meg akérdést a férfi.

– Mi… Ó, igen. Mindjárt… Egy pillanat.Valósággal átrepült a helyiségen, felkap-

csolta a lépcsõ melletti villanyt, és mintha ker-getnék, felszáguldott a lépcsõn. A fürdõszo-bába érve lekapta az elsõ törülközõt a rúdról, de mindjárt rájött, hogy ezt használta zuha-nyozás után, ezért gyorsan ledobta a földre,és halkan szidva magát, benyúlt a fürdõszoba-szekrénybe tiszta törülközõért. Elõvigyázatos-ságból mindjárt kettõt vett ki.

Visszafelé menet észbe kapott, lassított, vett


három mély lélegzetet, és már jóval meggon-doltabban lépkedett lefelé. Mi ütött belé? Mi-re ez a nagy rohanás?

A férfi most is ott állt, ahol az elõbb, csaka tekintete pásztázott a közeli könyvespolco-kon. Ahogy félrebillentette a fejét, hogy elol-vassa az egyik könyv címét, Jordan észrevette,hogy az esõvíz ezüstös patakocskákban folyikle a nyakán a gallérja mögé.

– Kettõt hoztam. Úgy látom, elkél – mond-ta, és nyújtotta neki az egyik törülközõt.

– Köszönöm – felelte a férfi kurtán, és bele-temette arcát a puha, nedvszívó anyagba. Ígymaradt néhány másodpercig, majd végighúztaa törülközõt rakoncátlan hajfürtjein, körbe anyakán, s végül párszor meglegyintette a nyi-tott ingnyakából kilátszódó csupasz háromszö-get. Jordan gyorsan elkapta a tekintetét.

Ekkor a férfi lenézett a lába alatt egyre nö-vekvõ tócsára.

– Tönkreteszem a padlóját. Bocsánat.– Semmi baj. Majd feltörlöm. Kihez…– Az ördögbe is, még egyszer bocsánat!

Reeves Grant vagyok. – Nyújtotta a kezét, ésJordan még épp idõben kapott észbe, hogy elne ugorjon elõle. Valami ismeretlen okbólszörnyen kockázatosnak tûnt, hogy akár csakegy baráti kézfogás erejéig is hozzáérjen a fér-

18 Sandra Brown

fihoz. Azt nem tudta volna megmondani, azérintése miféle fenyegetést tartogat számára,csak annyit tudott, hogy veszélyes fizikai kon-taktust létesítenie ezzel az emberrel.

És csakugyan az volt. Erõt vett túlzott óva-tosságán, és elfogadta a felkínált kezet. Ami-kor a férfi ujjai körülfogták és megszorítottákaz ujjait, a szíve körüli izmok is összeszorultak,és egy pillanatig nem volt benne biztos, hogyképes lesz újra lélegzetet venni. De nagy meg-könnyebbülésére agya magától átvette az irá-nyítást, és így összegyûlt annyi levegõje, hogyelmormolhassa:

– Jordan Hadlock. – És noha úgy tûnt, hogya férfi vonakodik elengedni, kivonta bizsergõujjait a szorításából.

– Köszönöm, hogy beengedett – mondtaGrant.

– Miért jár ilyen idõben az utcán? Engemkeresett valamiért?

– Nem – felelte bánatos mosollyal a férfi. –Bárcsak ilyen egyszerû lenne! Ma délután ér-keztem, helyesebben kora este. Még nem jár-tam Luzernben, és körül akartam nézni, mi-elõtt szobát keresek. Elküldtem a kocsit, sétál-gattam kicsit a tóparton, ettem valamit, aztánelindultam át az Óvároson. De akkor kitörta vihar, és teljesen eltévedtem. – Olyan megej-


tõen kisfiús és zavart mosollyal nézett a nõre,hogy az elnevette magát.

– Ne legyen már ilyen szigorú önmagához!Itt könnyû eltévedni, ha az ember nem ismeriaz Óvárost.

– Igen ám, csakhogy én régi utazó vagyok.Bejártam az egész világot, és arról vagyok hí-res, hogy mindenütt kiismerem magam. Ké-rem, maradjon köztünk, hogy ma este rácáfol-tam a híremre – súgta, de úgy, mintha valamiösszeesküvésre kérné a nõt.

– Megígérem – suttogta Jordan, majd meg-kérdezte: – Mi a foglalkozása, Mr. Grant, hogyilyen sokat utazik?

– Sajtófotós vagyok. Többnyire szabadúszó.Néha összeállok az egyik hírügynökséggel, havalamelyik állandó emberük mással van elfog-lalva.

A nõ szeme kerekre tágult a felismerés ere-jétõl.

– Reeves Grant. Maga lenne „R. Grant”?A férfi bólintott.– Gyakran látom az ön képeit – folytatta

Jordan. – Sok magazint olvasok. – Mosolyogvakörbemutatott a polcokon. – Csodálatos leheta munkája.

– Hát, futja belõle a lakbérre – vonogattaszerényen a vállát a férfi. – Illetve futná, ha len-

20 Sandra Brown

ne lakásom. De leginkább szállodákban lakom.Egyébként el sem tudom mondani, milyen jóljött a maga üzlete – mondta. – Már vagy félórája bolyongtam ebben a zuhogó esõben, ami-kor megláttam, hogy itt ég a villany. És amikorelolvastam az ajtón a feliratot, nem akartamhinni a szememnek. Angol újságok! Világító-torony a sötét, viharos éjszakában – szavaltadrámai erõvel, mire a nõ ismét nevetett.

– Azért annál szerényebb hely – mondtamosolyogva. – De örülök, hogy kapóra jöttem.

– Van telefonja? És tud valami szállodát aján-lani, mielõtt teljesen tönkretenném a padlóját?

– Van és tudok. – A pulthoz ment, amelyenegy régimódi pénztárgép trónolt, és elõhúzottalóla egy telefonkönyvet meg egy agyonhasz-nált füzetet. – Melyik szállodát szeretné? A tó-partiak közül mindegyik kiváló, ha a pénztár-cája…

– Elszámolom a költségeimet – felelte a fotósfülig érõ szájjal. – Válasszon maga.

– Rendben van. – Jordan a füléhez emelte a telefonkagylót, de mindjárt fel is nyögött:

– Jaj, ne!– Mi a baj? – Süket a telefon. Ne haragudjon! Nagy vi-

harban néha elõfordul… – Gyászos arccal né-zett a férfira.


– Ne izgassa fel magát – vont ismét vállatGrant. – Találok szobát, csak igazítson útba.

– De az esõ! – tiltakozott a nõ. – Maradjonmég egy kicsit. – Önkéntelen szavain maga ismeglepõdött, és a férfi szemöldöke ismét meg-rándult. – Talán hamarosan eláll az esõ – tettehozzá sietve, hogy leplezze zavarát.

A férfi kinézett az ablakon túli viharra, amelyha lehet, még jobban dühöngött, mint eddig.

– Nem vagyok mártír – ismerte be –, ma-radhatok még egy darabig. Nem hátráltatomvalamiben?

– Nem… Könyveket rakosgattam a polc-ra. – És intett a létra felé.

– Akkor ragaszkodom hozzá, hogy amíg ittvagyok, segítsek.

– Nem, ez nyugodtan várhat. Én…– Tartozom magának ennyivel – erõsködött

Grant. – Feltéve, ha nem zavarja, hogy a ru-hám teljesen átázott.

Jordant zavarta, de nem úgy, ahogy a férfigondolta. A finom anyagból készült kék ingrátapadt a testére, és alatta kirajzolódott min-den izma és bordája. Eleve is szûk farmernad-rágja vizesen simult keskeny csípõjére és hosz-szú, izmos combjára.

– Nem – válaszolta remegõ hangon. – Amiazt illeti, én sem vagyok társasághoz öltözve. –

22 Sandra Brown

Hirtelen tudatosult benne, hogy nézhet ki. Mi-után bezárta az üzletet, bekapott pár falatotvacsorára, majd lezuhanyozott, és felvettea legkényelmesebb bõ melegítõnadrágját éskötött pamutpulóverét. Sebtében lófarokbakötötte és egy teknõccsattal megtûzte a haját.A lába meztelen volt. És nem viselt melltartót,amit a karcsú testén kalandozó zöld szempárnyomban felfedezett. Jordan, mintha valaki fi-gyelmeztette volna rá, érezte, hogy mellbim-bói ágaskodni kezdenek a halványrózsaszínûpulóver alatt. Ijedten elfordult, magában fo-hászkodva, hogy mellbimbói térjenek visszanyugalmi állapotukba.

Miért is nem vette fel inkább valamelyikszolid szoknyáját vagy utcai ruháját? Ezek azitthoni holmik sokkal intimebb látszatot köl-csönöznek e groteszk helyzetnek, mint amilyeta körülmények indokolnak.

Pedig a szituáció hovatovább a tapintha-tóság határát súrolóan bensõségessé kezdettválni. Valahányszor a nõ Reevesre pillantott,furcsa elõérzet vibrált át rajta. De vajon minekaz elõérzete? Az egész helyzet kezdett abszurd-dá válni, és biztos volt benne, hogy a káoszcsak az õ fejében létezik. A fotós nyilván sem-mit sem érzékel belõle.

És valóban, amikor visszanézett rá, Grant


a földön térdelve a nedves törülközõvel itattafel a tócsát.

– Kérem, ne veszõdjön azzal – szólt rá, mi-közben egy nyaláb könyvvel fölfelé lépkedett a létrán.

– Azt hiszem, a ruháim lassan megszikkad-nak, és ha ezt a vizet feltörlöm, mindjárt nemlesz olyan nagy bûntudatom, amiért beto-lakodtam az üzletébe. Itt is lakik? – kérdeztea férfi váratlanul.

Jordant meglepte és csöppnyi óvatosságrakésztette a kérdés. De aztán eszébe jutott, hogylehozta a törülközõket. És persze az otthoniasöltözetébõl is következtetni lehetett arra, hogyitt lakik.

– Igen – felelte. – Az emeleten van egy kislakás. Három éve lakom itt.

– Három éve? – A fotós megdöbbent. – Ma-ga amerikai.

Nem kérdés volt, a nõ mégis úgy válaszolt,mintha az lett volna.

– Igen. Középnyugatról jöttem. Három évebizonytalanná vált a helyzetem, és eljöttemLondonba. Apám üzlettársa segítségével kap-tam meg ezt az állást. Ezeknek az angol újság-árusító helyeknek Európa-szerte mûködik együzletláncuk, rendszerint kisebb városokban,ahol nehezebben lehet hozzájutni amerikai és

24 Sandra Brown

brit újságokhoz. Mi persze elsõsorban az an-golul beszélõ turistákat látjuk el.

– Mi történt három évvel ezelõtt, hogy úgyérezte, bizonytalanná vált a helyzete? – A kér-dés úgy szólt, mintha semmi mást nem hallottvolna meg az elhangzottakból, noha a nõ éppefölött szeretett volna elsiklani. Erõs volt a kí-sértés, hogy megmondja a férfinak, semmi kö-ze hozzá, és ezzel ejtse is a témát.

De amikor lenézett rá a létráról, tekintetetalálkozott a zöld szempárral, amelybõl kiol-vasta, hogy Grant az igazat akarja hallani.Egy erõs kéz, melynek ujjai elég érzékenyekvoltak ahhoz, hogy a fényképezõgépe bonyo-lult és finom szerkezetét kezeljék, a létránakazon a fokán nyugodott, amelyen az õ mezte-len lába állt.

Elszakította tekintetét a zöld szempártól, éshalkan motyogta:

– Meghalt a férjem. – Remegõ kézzel meg-igazgatta a könyveket, melyeket végigrakott alegfelsõ polcon. A kelleténél sokkal több idõbetelt, hogy a könyvsor egyenesen álljon.

– Mit tesz oda fel? – érdeklõdött a férfi,megtörve a csendet, amely már vészesen hosz-szúra nyúlt.

– Filozófiát és vallást – hangzott a válasz. –A divatos bestsellerek jönnek az alsó polcokra.


Minél pikánsabb a könyv, annál lejjebb ke-rül. – És huncut mosollyal nézett le a létráról.

– Ügyes kereskedõi fogás – nevetett a fotós,majd felnyújtotta az utolsó nyaláb könyvet. –Tessék, ezek az utolsók.

A nõ épp lehajolt értük, amikor egy újabbvillám csapott le, méghozzá valahol a közel-ben, s a villany sisteregve kialudt.

– Jordan! – A nõ egy pillanatra elveszítetteaz egyensúlyát, de a férfi gyorsan megfogta aderekát, hogy le ne essen a létráról. – Mindenrendben? – kérdezte a váratlanul támadt sö-tétségben.

– Igen – felelte elakadó lélegzettel a nõ.A bordás kötésû pulóver vékony anyagán ke-resztül érezte a férfi kezének melegét. Lábávalóvatosan kitapogatta az immár láthatatlannávált létrafokokat, és lassan leereszkedett a pad-lóra. – Attól tartok, így elsõre elég rosszak a be-nyomásai Luzernrõl – mondta remegõ han-gon. Grant keze továbbra is erõsen tartottaa derekát.

– Elsõre elbûvölõ benyomásokat szereztemLuzernrõl. – A férfi hangja csupa vibrálás volt,és a keze szinte észrevehetetlenül följebb sik-lott a nõ derekán, mígnem átfogta a bordáit.

– Szerzek valahol gyertyát – szólalt meg el-fúló hangon Jordan. – Tudja, ilyesmi sûrûn elõ-

26 Sandra Brown

fordul nálunk. Mindjárt jövök. – És gyorsanellépett a fotóstól.

– Jaj, ne! – szólt utána a férfi. – Félek a sö-tétben. Inkább magával jövök. – És hüvelykuj-ját beakasztotta oldalt a nõ övébe, amitõl öklehozzáért a csípõje domborulatához. – Vezes-sen, kérem!

Jordan a sötétben meg-megbotolva kerül-gette az állványokat és polcokat, miközben a közvetlenül mögötte haladó férfi szinte lépé-senként beléütközött.

– A lépcsõ tetején majd jobbra kell fordul-nunk. Elég szûk a hely.

– Itt vagyok maga mögött – felelte Grant, ésa másik kezét is rátette a derekára.

Percekig tartott, mire fölértek a sötét lép-csõn, mivel a hébe-hóba lecsapó villámok fé-nye sem adott kellõ világosságot a keskeny fo-kok biztonságos megmászásához.

– Megérkeztünk – mondta végül megköny-nyebbülten a nõ, amikor felértek az emeletre.Nem mintha félt volna a sötétségtõl, vagy a vi-hartól, vagy attól, hogy áram nélkül maradt.A férfi közelsége, kezének érintése keltett izga-lommal vegyes rémületet benne. – Itt várjon!A konyhában vannak a gyertyák.

– Siessen! – kérte a fotós.Jordan nevetve indult a fiók felé, amelyben


a gyertyákat és a gyufát tartotta. Meg is találtaott, ahol lenniük kellett, de úgy látszott, vésze-sen remegõ kezével képtelen meggyújtani egyszál gyufát.

– A francba! – morogta dühösen.– Mi a baj? – szólalt meg a férfi közvetlenül

mögötte. A nõ nem hallotta a lépteit, s mostmeglepetésében elejtette a gyufásdobozt.

– Megijesztettem? – kérdezte tõle Grant ag-gódva.

– Igen.– Bocsánat!– Semmi baj. Úgy látszik, nem tudom meg-

gyújtani a gyufát. – Pedig szüksége volt valamifényre, hogy elûzze a sötétséget. Túl sûrû volt,túl intim, és mindent elborító köpenye alatta férfi közelsége izgalommal vegyes idegessé-get keltett benne.

Grant fölvette és a konyhapult tetejére tetteaz elejtett gyufásdobozt, majd egyetlen húzás-sal meggyújtott egy szál gyufát.

– Köszönöm – mormolta a nõ, és a gyertyátodavitte az aprócska lánghoz. Amikor fölpil-lantott a fotósra, úgy találta, hogy az arca in-dokolatlanul közel van az övéhez.

– Szívesen – felelte a férfi. Amikor könnye-dén lehajolt, a nõnek ismét elakadt a lélegzete,mert hirtelen azt hitte, hogy most meg fogja

28 Sandra Brown

csókolni. Ám csak a gyufát fújta el, és amikora lángocska kialudt, a füstje ott lebegett kettõ-jük arca között.

Megkönnyebbülés volt, amit érzett, vagy csa-lódottság? Sietve elfordult, és elindult az aprókonyhából a nappaliba nyíló ajtó felé.

– Odabent van még néhány gyertyám –szólt vissza magyarázólag. A kis fénykört adógyertyával a kezében gyors léptekkel végig-ment a szobán, s közben meggyújtott néhányillatgyertyát is. A helyiséget hamarosan jó illa-tú, lágy fény árasztotta el.

– Maga tényleg nem tréfált, amikor azt mondta, hogy ideát van még néhány gyertyája– csúfolódott az ajtóban álló férfi, amikor anappaliban már mintegy tucatnyi lángocskaégett.

– Valójában esztétikai célt szolgálnak, deamint látja, néha jó szolgálatot tesznek.

Ott állt félszegen, szûziesen összezárt lábak-kal, öntudatlanul összekulcsolt kézzel magaelõtt. Most mi legyen?

– Kér kávét?– Nincs villany.– Gáztûzhelyem van.– Nagyszerû. A kávé jó ötletnek tûnik.Kezében az egyik nagyobb gyertyát tartal-

mazó réz gyertyatartóval, elindult a férfi felé.


Az félreállt, õ pedig, éppen csak súrolva a má-sikat, kisietett mellette a konyhába.

– Ne érezze úgy, hogy szórakoztatnia kellengem – szólt a fotós, miközben Jordan vizettöltött a kávéfõzõgépbe. – Csak az a helyzet,hogy nem szeretnék kint csatangolni ebben azítéletidõben, amikor még az utcai lámpák semégnek.

A nõ egy mosolyt küldött felé a válla fölöttrápillantva, miközben a kávét kanalazta a fém-szûrõbe.

– Milyen amerikai lennék, ha megtagad-nám a segítséget egy honfitársamtól? Hovávalósi, Reeves? – Reeves?! Nem is Mr. Grant?

– Kaliforniában nevelkedtem. A UCLA-ntanultam. Egyetemistaként kezdtem hivatás-szerûen fotózni. – A nõ közben meggyújtottaa gázt, és föltette rá a kávéfõzõt. – Mondja, túlmerész kérés volna, hogy hadd öltözhessek át?Teljesen átázott a ruhám.

– Igen… Úgy értem, nem! Csak tessék! Na-gyon kellemetlen érzés lehet.

– Lemegyek az üzletbe átöltözni…– Ne, inkább használja a fürdõszobát. Már-

is hozok egy gyertyát, hogy lemenjen a cso-magjáért.

Azzal visszasietett a nappaliba egy másikgyertyáért.

30 Sandra Brown

– Köszönöm. – A férfi elvette tõle, és leüge-tett a lépcsõn. Visszanyerhette az önbizalmát,hiszen pár perce még úgy loholt Jordan nyo-mában, mintha az élete függne tõle. Pillana-tokon belül vissza is tért, a nõ pedig a háló-szobáján keresztül elvezette a fürdõszobához.Csak remélni merte, hogy többé-kevésbé sza-lonképes állapotban van, de tudta, hogy leg-alább egy nedves törülközõ a földön hever. Havalaki egyedül él, nem feltétlenül kell kínosanügyelnie a rendre.

Mire a kávé elkészült, a fotós is megjelentegy másik farmernadrágban és ingben – ez-úttal halványsárgában – meg száraz zokniban.Cipõ nélkül.

– Jó illata van a kávénak – szólt már az aj-tóból.

– Üljön le, mindjárt hozom! Ez a konyhamég egy embernek is kicsi.

Mire behozta a tálcát a kávéval, tejszínnel,cukorral, kiskanalakkal, csészékkel és csészeal-jakkal, Grant már betelepedett a kanapé sar-kába, a kényelmes párnák közé.

A nõ letette a tálcát a kanapé elõtt lévõ ala-csony asztalkára, amely voltaképpen két ke-rámiaelefánt közötti üveglap volt. Kitöltöttea gõzölgõ, illatos kávét az egyik csészébe, majdmegkérdezte:


– Mit kér bele?– Köszönöm, semmit. Némely helyen, ahol

jártam, megtanultam nélkülözni mindenfajtafényûzést, és hozzászoktam, hogy azzal érjembe, ami van. – Ivott egy kortyot a forró ital-ból. – Ha nem tévedek, ez amerikai kávé.

– A szüleim küldik néhány havonta – neve-tett Jordan.

– Nagyon finom. – És megnyalta a száját.Ezután magának is töltött a kávéból, majd

letelepedett a kanapé túlsó sarkába. A férfi ké-nyelmesen kinyújtotta hosszú lábát, míg Jor-dan, épp ellenkezõleg, maga alá húzta.

– Mi hiányzik még magának otthonról? –Grant kérdése mellékesen, majdnem túlságo-san is mellékesen odavetettnek hangzott. Fel-színes kíváncsiságnál többrõl árulkodott volna?

– Apróságok, amiket megszoktam. A gyors-éttermek. A kedvenc szappanoperám. – A férfinevetett. – Más nemigen. Hiányoznak a szüle-im, habár tavaly itt voltak látogatóban. Lu-zern elbûvölõ hely. A svájciak intelligens, szor-galmas, jóindulatú emberek. Sokfelé jártamEurópában. Egy napon szeretnék könyvet írniaz utazásaimról. Maga ritkán jár az Államok-ban. Magának mi hiányzik?

Nõ biztosan nem, gondolta, amikor a fotóssorolni kezdett mindenféle lényegtelen dolgot.

32 Sandra Brown

Ez a férfi nõ nélkül sohasem tudna meglenni.Borzas, zilált haja a gyertyák halvány, reszke-teg fényében vörösesbarna árnyalatot öltött,szeme alatt, a járomcsontján elõtünedezteka halvány szeplõk, melyeket odalent a boltban,a villámok éles fényénél nem lehetett látni.

Ettõl eltekintve arcvonásait klasszikus érte-lemben nem lehetett szépnek mondani. Az or-ra kicsit túl hosszú és vékony volt, a szája megtalán túlságosan is széles. Az álla a kelleténéltöbb makacsságról árulkodott, de a szeme me-sebelien zöld volt, és sûrû, hosszú szempillákárnyékolták. Mindent összevéve kimondottanvonzó volt. Sõt vészjóslóan férfias – és nincs nõ,aki egy ilyen fenyegetésnek ellen tudna állni.

Az öltözködését a legteljesebb hanyagság jel-lemezte. Frissen felvett ingét még annyira semgombolta be, mint azt, amelyet levett, úgyhogykikandikált alóla göndör mellszõrzete. Vanolyan nõ, akit ez a látvány is felvillanyoz.

Arra eszmélt föl, hogy a fotós már egy idejeelhallgatott.

– Még egy kis kávét? – kérdezte, miutánmegpróbált a kérdés feltevéséhez elegendõ le-vegõt pumpálni a tüdejébe.

– Köszönöm, nem.Megint csend lett. A férfi a kanapé másik sar-

kából bámult rá, majd akaratlanul és automa-


tikusan kinyúlt a keze után, mely a combjánfeküdt, és megfogta. Jordan nem húzta el a kezét.

A gyertyák lángjai óriásira nyúlt árnyékokatvetettek a meghitt szoba falára. Az egyik falrólleszedték a tojáshéjszínû vakolatot, és a mögü-le elõbukkanó régi téglafal különleges karak-tert adott a nappalinak. A falakon koncertek,balettelõadások és kiállítások keskeny rézke-retbe foglalt, ízlésesen megrajzolt plakátjaifüggtek.

Az egyik falat elfoglaló magas, széles abla-kot aranyszínû és barna szálakból szõtt füg-göny takarta. Ugyanezzel az anyaggal volt be-vonva a kanapé és a barna bõrfotelokba do-bott sok párna is. A keskeny futószõnyegek alólkilátszott a kor patinájától csillogó keményfapadló.

– Tetszik a lakása. – A férfi hüvelykujja dele-jes erõvel körözött a nõ csuklóján, majd lejjebbcsúszva beletalált a tenyere közepébe. És eköz-ben nem a lakást nézte. A nõ száját nézte.

– Köszönöm – válaszolta fátyolos hangonJordan. – Én… Magam rendeztem be. Én húz-tam be a párnákat is.

– Szépek – mondta Grant, de a tekintetenem a párnákon, hanem a nõ mellén idõzött.Õ nagyot nyelt, amikor a férfi tekintete vissza-

34 Sandra Brown

vándorolt az arcára, és találkozott az õ párás,szürke szemének pillantásával. A fotóst sohaéletében nem ejtette még így rabul egy szem-pár. Szokatlan volt a világosszürke színe is, depáratlanná az íriszt körülvevõ sötétkék gyûrûtette. És nemcsak a látványa tette különleges-sé, hanem a tekintet elevensége és a belõle su-gárzó lelkierõ is. A tiszta szürke íriszt övezõkék gyûrû kénye-kedve szerint hol elkeskenye-dett, hol meg kiszélesedett, mindössze egy-egyröpke pillanatra engedve futó betekintést a nõlelkébe. Márpedig Reeves Grant addig nemnyugodhatott, amíg nem ismeri meg az igézõszemek mélyén rejtõzõ titkokat.

Nézte e szempárt, és önmagát látta tükrö-zõdni benne. Elfogta a vágy, hogy valóságosanis beköltözhessen e szemekbe, sõt mögéjük,a nõ koponyájába, és megismerhesse a gondo-latait. Közelebb húzódott hozzá.

Jordan szíve olyan hevesen vert, hogy attóltartott, a férfi meg találja hallani, vagy meglát-ja, mint dobog az immár feszes mellére tapadópulóvere alatt. A tekintete ellenállhatatlanerõvel vonzotta, a testébõl melegség, a kezétcirógató ujjakból forróság áradt.

Közeledési vágyát legyõzve elhúzta a kezét,arra várva, hogy a fotós majd elengedi. De a férfi nem egykönnyen adta meg magát. Jor-


dan erõteljesebben rántott egyet a kezén,mondván:

– Ezeket elviszem, ha nem kér többet. – Föl-állt, és kiszabaduló kezével fölkapta a tálcát.Ujjai úgy remegtek, hogy alig voltak képesekmegtartani a tálca fogóját.

– Azt hiszem, ideje lenne újra megpróbál-nom a telefont – közölte Grant minden lelke-sedés nélkül.

A nõ épp akkor tért vissza a konyhából,ahol lerakta a tálcát az asztalra, amikor a férfivisszatette a telefonkagylót a villára.

– Süket – nézett föl esdeklõ tekintettel Jor-danre.

Hangos mennydörgés tett pontot a bejelen-tésre.

36 Sandra Brown

Documents

VÁGYAK VONZÁSÁBAN