Turcsány Péter

Forró múlt tüze

Misztikus nyár emléke száll,misztikus nyár jövője horzsol,a tél a nyárra gondol:szivárványt vet maga köré a naps szigetet ölel át a tenger.

A fényt, a fényt, a fényt fogadja beegy magányos asszony,egy soha nem volt kedves:bogáncs-karral ölelis ezüst ölébe vonja.

Itt maradt nyár kórusa integet távolodó hajónak s Hajósnak,ó, hajladozó táncosok:a kék fenségű távol dalosai,ó, kalderák kardala,ó, a lélek tavasza!

Föllángoló és hamvadó tűzemléke égett a testbe,s égett a tájba:ó, seb keresztje,ó, tüzek halott lávája.

Ezüst emlékezet lassú szívdobbanása,ezüst korszakok szigetnyi világa,misztikus vágyakozás a közelgő holds a parti fák között:

s a tenger nimfájának nyújtózó teste,mely léten túlit s innenit összeköt.

(Asszony! ki lecsillapult vágyakkalnyújtózik el oldaladon,emlékeidnek forró asszonya!

ki hideg fények párái alatt istüzelte átaz éjszakát!)

Ó, alkonyat, hol szél se rebben,asszony-közelség lélegzetedben.

És… harmóniák virradata,végtelenből köszöntő karokszivárványával érintő ég:az elnyelő csönd,a sejtelmes sziget várakozása. Noé galambja fölöttünk köröz,hogy hozzánk szálljon, hogy megáldjon.

 

Ó, ébredés, ó, fények kelte,hányszor nézünk rád keletre,míg tovaröppenő madárkéntVijjogjuk föl a jövő partjait. 

(2010. január 28. Pomáz – Santoríni)