All rights reserved.
All Rights Reserved.
Kiadja a Geopen Könyvkiadó, 2013 Felels kiadó: Babucs Éva
Felels szerkeszt: Hajdu András
Szerencsésnek mondhatom magamat, amiért köszönetet mondhatok a szokásos gyanús személyeknek – Elizabeth Beier, Maria Massie, Dori Weintraub és Sylvie Rabineau –, amiért csatlakoztak hozzám ebben a Hirtelen Eltávozásban és útközben adott útmutatásaikért. És köszönet Marynek, Ninának és Luke-nak is minden egyes napért.
PROLÓGUS
 
 
  nap otthon volt, s a fia is hazajött a fiskoláról. Vásárolni és mosni kellett, mint azeltt, fzni és mosogatni. Emlékez szertartásokra is el kellett járni, diavetítéseket kellett összeállítani, könnyeket letörölni, és rengeteg fárasztó beszélgetést folytatni. Sok idt töltött szegény Rosalie Sussmannal, majdnem minden déleltt meglátogatta, próbálta átsegíteni leírhatatlan gyászán. Néha eltávozott lányáról, Jenrl beszélgettek – milyen édes lány volt, mindig mosolygott stb. –, de többnyire csak szótlanul üldögéltek együtt. Mélynek és helyénvalónak érezték a csöndet, mintha egyikük sem tudna semmit sem mondani, ami elég fontos lehetne a csend megtöréséhez.
A KÖVETKEZ SZÖN KEZDTÉK ket a városban látni, fehér ruhás, azonos nem párokban járkáló, folyton dohányzó embereket. Laurie néhányukat megismerte – Barbara Santangelo, akinek a fia az lányának volt az osztálytársa; Marty Powers, aki az férjével szokott softballozni, és akinek a felesége elment az Elragadtatással vagy mivel. Többnyire oda sem figyeltek senkire, de néha követték az embert, mintha felbérelt magándetektívként csinálták volna. Ha odaköszönt nekik az ember, csak kifejezéstelen tekintettel néztek, de ha valami lényegesebb kérdést tettek fel nekik, egy névjegyet nyújtottak át, amelynek egyik oldalára a következ üzenetet nyomtatták:
A BNÖS MARADÉK TAGJAI VAGYUNK. NÉMASÁGI FOGADALMAT TETTÜNK. ISTEN FÉLELMETES HATALMÁNAK ELEVEN EMLÉKEZTETJEKÉNT ÁLLUNK ÖN ELTT. ÍTÉLETE FEJÜNKRE SZÁLLT.
 
  De Laurie nem kapcsolódott be a programba. Rosalie gondozása mellett betegre aggódta magát saját srácai miatt. Tom visszament a fiskola tavaszi szemeszterére, de egy Szent Wayne nev, magát valamiféle „gyógyító prófétának” kiadó alak  befolyása alá került, hiányzott minden órájáról, és nem volt hajlandó hazamenni. Nyáron többször telefonált, hogy közölje anyjával, jól van, de nem árulta el, hol van és mit csinál. Jill depresszióval és poszttraumás stresszel küszködött – és ez természetes volt. Óvoda óta a legjobb barátnje volt Jen Sussman – de nem volt hajlandó errl Laurie-val beszélni vagy terapeutához menni. Közben a férje különösen feldobott volt, folyton csak csupa  jó hírrl beszélt. Fellendült az üzlet, remek az idjárás, hat mérföldet lefutott egy óra alatt, ha elhiszi az ember.  – Veled mi van? – szokta kérdezni Kevin, s egyáltalán nem zavartatta magát spandexgatyájában, vékony verítékréteg borította arca kicsattant az egészségtl. – Mit csináltál egész nap?  – Én? Segítettem Rosalie-nak az albumba képeket  beragasztani. Grimaszolt egyet, arcán elégedetlenség keveredett az elnézéssel.  – Még mindig azt csinálja?  – Nem akarja befejezni. Ma egy kis történelmet készítettünk Jen úszópályafutásáról. Az ember látja, ahogy évrl évre felntt, a kék fürdruhában változott a teste. Szívtép.  – H. – Kevin jeges vizet töltött magának a htbe szerelt automatából. Laurie látta, hogy nem figyelt rá, tudta, hogy Kevin hónapokkal korábban elvesztette érdekldését Jen Sussman ügye iránt. – Mi van vacsorára?
 
 
 
EGY HÉTTEL késbb Laurie kocsival elvitte Rosalie-t a Ginkgo Streetre. Csodálatos nap volt, tele napfénnyel és madárdallal. Lenygözek voltak a házak – szélesen elterpeszked háromszintes, koloniál stílusú házak félhektáros telken, amelyeket megépítésükkor egymillió dollárért vagy még többért adhattak el.  – H – mondta. – Elég puccos.  – Tudom. – Rosalie idegesen mosolygott. Fehérbe öltözött, s egy zömmel fehérnemvel és tisztálkodószerekkel teli kis bröndöt cipelt, meg az albumot, amelyikre olyan sok idt fordított. – Nem tudom elhinni, hogy ezt csinálom.  – Ha nem tetszik, csak hívj föl. Érted jövök.  – Szerintem rendben leszek. Felmentek egy fehér ház lépcsjén, a bejárat fölött a KÖZPONT felirat állt. Laurie nem léphetett be az épületbe, ezért a lépcs tetején egy öleléssel búcsúzott el barátnjétl, majd nézte, ahogy Rosalie-t bevezeti egy sápadt, kedves arcú n, aki akár Connie is lehetett, a hajdani brgyógyász. Csaknem egy év elteltével tért vissza Laurie a Ginkgo Streetre. Az is egy tavaszi nap volt, kicsit hvösebb, nem olyan napos. Ez alkalommal fehérbe öltözött, és kis bröndöt vitt magával. Nem volt túl nehéz, csak alsónem, egy fogkefe és egy album a családjáról gondosan összeválogatott képekkel, rövid vizuális története azoknak az embereknek, akiket szeretett és akiket hátrahagyott.
 Els  rész 
HARMADIK ÉVFORDULÓ
HSÖK NAPJA
 
 
 
 
 
  arcába hajított pletykalapot.  – Fogja – mondta a tiszteletes. – Van benne egy olyan cikk, amitl kettéáll a füle.  Nem látva semmilyen kegyes kiutat, Kevin vonakodva kézbe vette a hírlevelet, amelynek ez a hangzatos, de ormótlan címe volt: „OKTÓBER 14. NEM AZ ELRAGADTATÁS VOLT!!!”, a címlap dr. Hillary Edgersnek, a közkedvelt gyerekorvosnak a fotóját közölte, aki három évvel korábban eltnt, nyolcvanhét másik helybeli lakossal és világszerte névtelen milliókkal együtt. LELEPLEZDTEK AZ ORVOS BISZEXUÁLIS FISKOLAI ÉVEI! – harsogta a szalagcím. A cikk alatti keretes idézet így szólt:  – Teljes mértékben úgy gondoltuk, hogy meleg volt – tárja fel egy korábbi szobatárs. Kevin ismerte és csodálta dr. Edgerst, akinek ikerfiai egyidsek voltak az lányával. A doktorn hetente két estén önkéntesen dolgozott a város szegény gyerekeinek ingyenes klinikáján, eladásokat tartott a PTA-ban (szüli munkaközösségben) olyan témákban, mint „Fiatal sportolók agyrázkódásának hosszú távú hatásai” és „Hogyan ismerjük fel az étkezési rendellenességet”. Emberek ragadták meg folyton a ruháját futballpályákon és  bevásárlóközpontokban, orvosi tanácsokra vadásztak, de sosem látszott rajta neheztelés, még csak enyhe türelmetlenség sem.  – Jézusom, Matt. Szükség van erre? Jamison tiszteletes elámult a kérdésen. Ápolt, hirtelenszke, negyven körüli férfi volt, de az utóbbi idben az arca megereszkedett és táskás lett, mintha gyorsított menetrend szerint öregedne.  – Ezek az emberek nem voltak hsök. Abba kell hagynunk, hogy hsként kezeljük ket. Úgy értem, ez az egész felvonulás…  – A nnek gyerekei voltak. Nem kell, hogy olyasmirl olvassanak, kivel feküdt le a fiskolán.  – De ez az igazság. Nem bújhatunk el az igazság ell. Kevin tudta, fölösleges vitáznia. Ahogy mondják, Matt Jamison tisztességes fickó volt, de elvesztette a tartását. Sok odaadó keresztényhez hasonlóan mélyen megsebezte a Hirtelen Eltávozás, gyötörte a félelem, hogy eljött és elmúlt az Ítélet Napja, és hiányzónak találtatott. Míg néhányan az pozíciójában kettzött jámborsággal feleltek, a tiszteletes ellenkez irányba indult; dühösen felvállalta az Elragadás tagadásának ügyét, annak szentelve életét, hogy bebizonyítsa: azok az emberek, akik október 14-én levetették földi láncaikat, se nem voltak jó keresztények, sem  pedig különösebben erényes egyének sem. Ennek folyamán makacs oknyomozó újságíróvá és utálatos figurává vált.  – Rendben – dünnyögte Kevin, félbehajtva és a farzsebébe gyömöszölve a hírlevelet. – Majd megnézem.
TIZENEGY UTÁN pár perccel indultak el. Egy rendrségi
 
 
  a muzsikusok elrenyomultak, röviden megelzték az autóját, majd hirtelen visszahátráltak, kétségtelenül felfordulást keltve a hátul haladó komor menetben. Kevin elfordult az ülésen, a zenészeken túl próbálta megnézni a felvonulókat, de eltakarta elle a kilátást vörösesbarna egyenruhák, felfújt, komoly fiatal arcok és a napfényben aranyosan csillogó rézhangszerek srje. Ott hátul megy, gondolta, az igazi felvonulás, amilyent még senki sem látott, hétköznapi emberek százai sétáltak kis csoportokban, néhányan táblákat tartottak, mások egy elvitt barát vagy családtag képével díszített pólóban. Látta ezeket az embereket a parkolóban röviddel azután, hogy beálltak saját szakaszaikba, és a látványuk – felfoghatatlan méret bánatuk – megrázta t, alig tudta elolvasni a tábláikon szerepl neveket: Október 14. Árvái, Gyászoló Házastársak Koalíciója, Eltávozott Gyerekek Anyjai és Apjai, Megfosztott Testvérek Hálózata, Mapleton Emlékezik Barátaira és Szomszédjaira, A Myrtle Avenue Túléli, Shirley De Santos Tanítványai, Nekünk Hiányzik Bud Phipps és így tovább. Részt vett néhány nagyobb egyház is – a Bánatos Miasszonyunk, a Temple Beth-El és a St. James Presbyterian elküldte teljes kontingensét –, de hátul elakadtak, mintha meggondolták volna magukat, éppen a ment jármvek eltt.
 
 
  a mezítlábasokkal, vagy felpattanhatott volna egy ismeretlenbe tartó Greyhound autóbuszra. Sok kölyök megtette. Jill másnak látszott, persze, kopasznak és zavarodottnak, ahogy azt akarta, hogy teljesen idegen emberek pontosan megértsék, hogyan érez. De néha, amikor mosolygott, Kevinnek az az érzése támadt, hogy valahol mélyen még a lányában benne él az igazi énje, s mindennek ellenére még rejtélyes módon érintetlen. Ezt a másik Jillt – akivé válni sosem adódott igazi lehetsége – remélte megtalálni a reggelizasztalnál ezen a reggelen, nem az általa túl jól ismert valóságost: az ágyon összegömbölyöd lányt, aki olyan piásan vagy feldobottan jött haza, hogy az elz éjszakai smink lemosásával sem bajlódott. Arra gondolt, újból telefonál, ahogy közeledtek a Lovell Terrace-hoz, az elkel zsákutcához, ahová öt évvel korábban a családjával beköltözött. Ez a körzet most ugyanolyan távolinak és képzeletbelinek tnt, mint a desszkorszak. Bármennyire vágyott is Jill hangjára, saját illemtudása visszatartotta. Nem gondolta helyénvalónak, hogy a felvonulás közepén a polgármester telefonon cseveg. Egyébként is, mit mondana? Szia, édesem. Épp most megyek az utcánknál, de nem látlak… 
 
 
 
 
 
  a pódiumról és sétált oda, hogy megmondja: – Hé, rég láttalak. Jól nézel ki. Hiányzol. – Semmi sem állhatta volna útját. mégis csak ott ült, egyáltalán semmit sem csinált, amíg a fehérbe öltözött emberek leeresztették betiket, megfordultak, és ismét belevesztek az erdbe.
EGY EGÉSZ OSZTÁLYRA VALÓ JILL
 
 
  olyant csinált, ami boldoggá tette. Hogy lehetne ilyenért utálni valakit? Csak azt kell kitalálni, hogyan csinálja meg ugyanezt az ember. Mire a szeptember végre lepörgött, úgy érezte, túl van a legrosszabbon. A gimnáziumra fátylat  borított, a múlt eltöröltetett, a jövt pedig még meg kell írni. Amikor és Jen összetalálkoztak az elcsarnokban, köszöntek egymásnak, és annyi. Néha-néha Jill ránézett, és azt gondolta: Most különbözünk egymástól . Az a tény, hogy október 14-én együtt voltak, puszta véletlen volt. Jill anyja valami fonalat vásárolt Mrs. Sussmannak – a két mama azon az szön nagyokat kötögetett –, és Jill éppen az autóban ült, amikor anyja úgy döntött, bedobja a fonalat. Régi megszokásból Jill az alagsorban kötött ki Jennel, kettesben feszengve beszélgettek új tanáraikról, majd amikor kifogytak a mondandóból, bekapcsolták a számítógépet. Jen kézfejére egy telefonszám volt felírva – Jill akkor vette észre, amikor Jen lenyomta a kapcsológombot, s elgondolkozott, kié lehet –, Jen körmérl pedig lepattogzott a rózsaszín lakk. Laptopjának képernyvédje kettejüket ábrázolta, Jillt és Jent, a felvétel évekkel korábban egy hóviharban készült. Mindketten alaposan be voltak  bugyolálva, arcuk kipirult, mosolyogtak, mindketten fogszabályzót hordtak, s büszkén mutattak egy hóemberre, a felépített kedves fickó orra helyén répa volt, a nyakában pedig egy kölcsönkért sál. Már akkor is, amikor közvetlenül mellette ült Jen, még nem angyalként, si történetnek, egy elveszett civilizáció ereklyéjének tnt.
 
  házban, és elvágjon minden kommunikációt a családjával. A távozása után Jill sokáig azt tapasztalta, hogy gyermeki éhség van benne az anyja jelenléte után. Minden hiányzott, ami az asszonnyal összefüggött, még olyasmi is, ami korábban megrjítette – a hamis éneklése, ragaszkodása ahhoz, hogy a teljes kirlés búzából készült tészta ugyanolyan jó, mint a szokásos, az, hogy képtelen még a legegyszerbb tévéfilmek történetét is követni (Várj egy picit, ez ugyanaz a pasas, mint az elz, vagy valaki más?). A rohamszer vad vágyakozás a semmibe löki ki, utána kába és sírós marad, hajlamos a morcos dühkitörésekre, amelyek óhatatlanul az apja ellen fordulnak, ami teljesen igazságtalan, hiszen nem hagyta el t. E támadások kivédésére Jill listát készített anyja hibáiról, s elhúzta, amikor úgy érezte, érzelgssé válik:
Fura, magas hangú, teljesen hamis nevetés Szar zenei ízlés Ítélkezésre hajlamos Oda se köszönne, ha az utcán találkoznánk Rusnya napszemüvege van Jen megszállottja Társalgás közben olyan szavakat használ, mint hoppá és hanta   Nyaggatja a papát a koleszterinje miatt Kocsonyásan löttyedt a karja Istent jobban szereti, mint a családját
* * *
 
 
  követte a szekta bebörtönzött vezetjének történetét, morcosan szórakozott a cikkekben szerepl piszkos részleteken, de fivére helyett szégyenkezett is, aki egy sarlatánnak és disznónak  bizonyuló emberhez kötötte a sorsát.  – Ma semmi sincs – felelte a férfi. – Gyanúm szerint már felhasználták minden jó anyagukat.  – Kíváncsi vagyok, mit csinál majd Tom. Az utóbbi pár napban már spekuláltak ezen, de nem jutottak túl messzire. Nehéz elképzelni, mit gondolhat Tom, amikor azt sem tudják, merre van, mit csinál, vagy egyáltalán van-e még valami köze a Gyógyító Ölelés Mozgalmához.  – Nem tudom. Valószínleg elég… Abbahagyták a beszélgetést, amikor Aimee  besétált a konyhába. Jill megkönnyebbülten látta, hogy barátnje  begombolt pizsamát visel – nem ez volt mindig a helyzet –, bár a viszonylagos erényességet aláásta a mély dekoltázsú  pizsamafels. Aimee kinyitotta a htszekrényt, és sokáig bámult  befelé, úgy bólogatott, mintha odabent valami csodálatos dolog zajlana. Aztán elhúzott egy doboz tojást, az asztal felé fordult, arca puha és álmos, a haja elképeszten kócos volt.  – Mr. Garvey – szólalt meg –, van rá esély, hogy összecsap egy olyan finom omlettet?
 
 
  Aimee egy pillanatig tanulmányozta. A pult mögötti vitrinre  pillantott – fánkok sorakoztak ott fémkosárkáikban, jégben, megszórva porcukorral, üresen és mindenféle édes meglepetéssel tele –, majd visszanézett Jillre. Lassan hamiskás mosoly ült ki az arcára.  – Tudod, mit? – kérdezte. – Azt hiszem, eszem valamit. Talán egy kávét is iszom. Kérsz kávét?  – Nincs rá idnk.  – Dehogy nincs.  – Mi lesz a dolgozatommal?  – Mi van vele? Mieltt Jill felelhetett volna, Aimee felkelt a székérl, elindult a pult felé, a farmerja olyan feszes, a lépése olyan ruganyos volt, hogy a helyiségben mindenki odafordult, hogy megbámulja.  Mennem kell, gondolta Jill. Aztán a valószertlenség érzése tört rá, hirtelen az a tudat, hogy egy rossz álom csapdájába került, a tehetetlenség pánikszer érzése, mintha nem lenne saját akarata. De ez nem álom volt. Mindössze csak fel kellett volna állnia és el kellett volna indulnia. És mégis ott maradt dermedten a rózsaszín manyag széken, ostobán mosolygott, amikor Aimee megfordult és az ajkával a Sajnálom szót formálta, noha arckifejezésébl világos volt, hogy egyáltalán nem sajnálja.  Kurva, gondolta Jill . Azt akarja, hogy megbukjak.
 
 
  Jill nem tétovázott. Fölment, egy varróollóval nekiesett tunya tincseinek, majd apjának a fürdszobai mosdó alatt tartott hajvágó gépével fejezte be a munkát. Lelkesít érezni, hogy a múlt csomókban hullik le, nézni egy új arc felbukkanását, szeme nagy és tüzes, a szája lágyabb és szebb, mint lenni szokott.  – Jóságos ég – mondta Aimee. – Ez kurvára félelmetes. Három nappal késbb Jill életében elször szexelt egy általa alig ismert fiskolás sráccal, egy maratoni üvegpörgets piálás után Jessica Marinetti házában.  – Még sosem csináltam kopasz lánnyal – vallotta meg a fiú még aktus közben.  – Tényleg? – kérdezte, de nem fáradozott vele, hogy közölje, még sosem csinálta. – Rendben van?  – Kellemes – felelte a fiú, és az orra hegyével végigsimította Jill koponyáját. – Olyan érzés, mint a smirgli.  Nem kezdte magabiztosnak érezni magát, amíg el nem kezddött az iskola, és látta, hogy régi barátai és tanárai hogyan néztek rá, amikor Aimee-vel végigsétált a folyosón, tekintetükben keveredett a sajnálat és az utálat. Tudta, mire gondolnak – tévútra vezették, a rossz lány megrontotta a jót –, és meg akarta mondani nekik, hogy tévednek. Tehát nem áldozat. Aimee mindössze annyit tett, hogy új utat mutatott neki, hogyan lehet önmaga, olyan utat, amelynek most éppen ugyanannyi értelme volt, mint azeltt a réginek.  Ne hibáztassátok  t, gondolta Jill . Én döntöttem. Hálás volt Aimee-nek, de tényleg, és örült, hogy meg segíteni tudott neki, hogy egy tartózkodási helyet találjon, amikor szüksége lett rá. De még így is kezdett sok lenni neki az együttlét, testvérként éltek, megosztották ruháikat, ételeiket és titkaikat, minden este együtt buliztak, majd együtt kezdték a reggelt. Ebben a hónapban még a vérzésük is egyszerre jött meg, ami tényleg vicces. Egy kis szusszanásra volt szüksége, egy kis idre, hogy utolérje magát a leckékkel, apjával lógjon egy kicsit, talán hogy végigmenjen a mindennapi postával érkez fiskolai anyagok némelyikén. Csak egy-két napra, hogy összeszedje magát, mert néha kis gondot okozott megtalálni a kettjük közötti határvonalat, azt a helyet, ahol Aimee véget ér és megkezddik Jill.
 
 
  üvegre meredt.  – Várjatok! – kiáltotta. Saját fülében hangosnak, szinte kétségbeesettnek hallotta a hangját, de k nyilván nem hallották, mert az autó nekilendült, éppen amikor az ajtó felé nyúlt, és csöndesen végiggördült az utcán  – nélküle.
 
  mint amikor az ember gondolkodni próbál, és kifutnak az idbl – az ajkukat harapdálták; az ujjukra csavarták a hajukat; a lábukat rázogatták. Katie Brennan úgy vakarta a karját, mintha valami  brbaja volna. Pete Rodriguez pedig ceruzájának radíros felével a homlokát ütögette. Jill egy-két percig csak állt ott, s azt várta volna az ember, hogy valaki felnéz és meglátja, talán odamosolyog vagy gyorsan integet neki. Általában ez szokott történni, amikor dolgozat közben valaki  beles az osztályterembe. De mindenki csak folytatta a munkát, vagy aludt, vagy múlatta az idt. Mintha Jill már nem létezett volna, mintha mindössze egy üres pad maradt volna belle a második sorban, emlékéül annak a lánynak, aki ott szokott ülni.
KÜLÖNLEGES VALAKI
 
  és „megzavarták a gyorsan növekv ifjúsági mozgalmat”. Folyton ugyanazt az elnytelen videoklipet játszották le, amelyen a megbilincselt Mr. Gilchrestet gyrött selyempizsamában, feje egyik oldalára tapadt kócos hajjal kísérik be a bírósági épületbe, mintha akkor rángatták volna ki az ágyból. A képerny alján a következ felirat futott végig: SZENT WAYNE? SZENT S…T! A KEGYVESZTETT SZEKTAVEZÉR LEBUKOTT SZEXUÁLIS ERSZAK MIATT. AKÁR 75 ÉV BÖRTÖN VÁR RÁ.  Négyen nézték – Tom és Christine, valamint Tom lakótársai, Max és Luis. Tom egyik fickót sem ismerte túl jól – rájuk került a sor Chicagóból, hogy segítsenek neki a San Franciscó-i Gyógyító Ölelés Központjában –, de annyit meg tudott állapítani, hogy a hírekre való reagálásuk tökéletesen illett jellemükhöz: az érzékeny Luis halkan sírdogált, a forrófej Max trágárságokat kiabált a képerny felé, azt hajtogatva, hogy Mr. Gilchrestet hamis vádakkal illetik. Christine a maga részérl furcsa higgadtsággal nézte a tudósítást, mintha minden terv szerint alakult volna. Egyedül férjének pizsamája zavarta.  – Mondtam neki, hogy ne viselje – közölte. – Úgy néz ki benne, mint Hugh Hefner. Kicsit elevenebb lett, amikor Anna Ford fejnszer arca megjelent a képernyn. Anna volt a hatos számú spirituális menyasszony, és a csoportban az egyetlen nem ázsiai lány. Augusztus végén tnt el a tanyáról, hogy aztán néhány héttel késbb felbukkanjon a 60 Perc cím tévémsorban, ahol mesélt a világnak azon fiatalkorú lányok háremérl, akik gondoskodtak Szent Wayne minden szükségletérl. Azt mondta, hogy tizennégy éves volt a házasságkötésekor; kétségbeesett szökevényként megismerkedett két helyes sráccal a minneapolisi  buszállomáson, ételt és szállást kapott, majd elszállították a dél-oregoni Gilchrest-tanyára. Jó benyomást kelthetett a középkorú Prófétában; érkezése után három nappal a férfi gyrt húzott a lány ujjára, és ágyba vitte.  – nem messiás – jelentette ki, ami aztán meghatározó hangfelvétel lett a botrányban. – Csak egy mocskos öregember.  – Te meg Júdás vagy – szólt oda a tévékészüléknek Christine. – Júdás egy nagy kövér segg volt.
 
  az, amitl rettegtél, végül bekövetkezett, tovább már nem kell a tle való félelemben élned. Természetesen felmerült egy sor egyéb aggodalmat okozó probléma, de lesz rá id, hogy késbb foglalkozzon velük. Ágyát odaadta Christine-nek, így a nappaliban maradt, amikor mindenki elvonult éjszakára. Mieltt leoltotta a villanyt, elvette a maga Különleges Valakijének – Verbecki a csillagszóróval – fényképét, és néhány másodpercig elmerengett fölötte. Amennyire vissza tud emlékezni, elször fordult el, hogy nem suttogta régi  barátjának nevét, nem hangzott el éjszakai könyörgése az eltntek visszatérésérl. Mi volt a lényeg? Úgy érezte, mintha egy túl hosszú alvásból ébredt volna fel, és nem tud visszaemlékezni az t fogva tartó álomra.  Elmentek, gondolta . El kell  ket eresztenem.
 
 
* * *
 
 
 
  CÁPÁK feliratú vörös mezt viseltek. Többé-kevésbé úgy nézett ki, ahogy Tom emlékezett rá – mindenesetre szke és nagy fogú, ha nem is olyan dundi. Az egyik kép különös benyomást tett rá. Közeli kép volt, éjszaka készült, hat-hét éves korukban. Július negyedike körül lehetett, mert Verbecki kezében egy meggyújtott csillagszóró volt, a túlexponált tzfelh szinte vattacukornak látszott. Akár ünnepinek is nézhette volna, csakhogy félve nézett a kamerába, mintha nem tartotta volna nagyon jó ötletnek, hogy az arcához olyan közel tartanak egy sisterg fémpálcát. Tom nem volt benne biztos, miért tartja olyan érdekesnek a képet, de úgy döntött, nem teszi vissza a többi közé a dobozba. Lehozta és hosszú ideig tanulmányozta, mieltt elaludt. Szinte úgy tnt, hogy Verbecki titkos üzenetet küld neki a múltból, egy kérdést tesz fel, amelyre csak Tom tud válaszolni.
 
 
* * *
 
 
  a legendának –, és akit néhány napig kórházban kellett ápolni, mert súlyos érzelmi megrázkódtatáson ment át a fiú aktus közbeni eltnése miatt. A fivérek némelyike úgy mesélte ezt a történetet, mintha egy vicces anekdota volna, afféle tisztelgés szeretett  barátjuk csdörsége eltt, de Tom csak arra tudott gondolni, milyen  borzalmas lehetett Stacynek, olyasmi, amibl sosem épül fel teljesen. Egyik este egy Tri Deltes társaságban Tyler Rucci odamutatott egy tüzes diáktársaságbeli lányra a táncparketten, aki egy egyetemi lacrosse-játékossal pörgött. Napbarnított volt, hihetetlenül feszes ruhát viselt, elrehajolt, miközben a fenekét lassan körözve riszálta  partnere ágyékához nyomulva.  – Tudod, ki ez?  – Kicsoda?  – Stacy Greenglass. Tom sokáig nézte a lány táncát – Stacy boldognak látszott, kezét végighúzta a mellén, majd le a csípjén és a combján, barátai kedvéért pornósztárhoz ill fintorokat vágott –, próbálta kitalálni, mit tud a lány, amit nem. Kész volt elfogadni azt a lehetséget, hogy Chip nem sokat jelentett neki. Lehet, hogy csak egy egyéjszakás kefélés volt, vagy egy hasznos alkalmi barát. De mégis valóságos személy volt, valaki, aki aktív és elég fontos szerepet  játszott Stacy életében. És mégis itt van, csak pár hónappal a fiú eltnése után, s úgy táncol egy buliban, mintha a fiú sosem létezett volna.  Nem mintha Tom ezt ellenezte volna. Korántsem. Csak egyszeren nem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy Stacy túltette magát Chipen, miközben t még mindig kísérti Verbecki, egy olyan srác, akit évek óta nem látott, s akit valószínleg meg sem ismert volna, ha október 13-án egymásba futottak volna. De ez volt a helyzet. Állandóan Verbeckire gondolt. Rögeszméje csak tovább ersödött, amióta visszatért az iskolába. Magával hordta azt a buta fényképet – a csillagszórós kis kölyök – akárhová ment, és naponta tucatszor megnézte, magában kántálta régi barátja nevét, mintha valami mantra lett volna: Verbecki, Verbecki, Verbecki, Verbecki. Ez volt az oka a kihátrálásának, hogy hazudott a szüleinek, hogy többé nem festette az arcát kék-narancs színre, és nem ordított teli torokból a kupolában, és hogy többé nem képzeldött a jövjérl.  Hová a pokolba mentél, Verbecki?
 
 
  nevét – nyilván azok között van, amiket bebiflázott –, de úgy döntött, hagyja a dolgot. Hubbs néhány pillanatig a plafont bámulta. Füstjelz volt odafent, vörös fény világított.  – Mint mondtam, Chip egy fasz volt. Örülnöm kellene, hogy eltnt, tudod? – Hubbs tekintete Toméba mélyedt. Mivel naponta látott ilyent a fürdszobatükörben, Tom gond nélkül megállapította, hogy Hubbs tágra nyílt szeme riadt, telve kétségbeeséssel. – De minden éjjel arról a faszfejrl álmodom. Folyton próbálom megtalálni. Egy labirintusban futok, a nevét ordítom, vagy lábujjhegyen megyek át egy erdn, benézek minden fa mögé. Eljutottam arra a pontra, hogy már le sem akarok feküdni.  Néha leveleket írok neki, tudod, csak elmesélem neki, mi újság errefelé. A múlt hétvégén annyira ki voltam ütve, hogy megpróbáltam a homlokomra tetováltatni a nevét. A tetoválós srác nem volt hajlandó megcsinálni – ez az egyedüli oka, hogy nem  járkálok Chip Faszfej Gleason nevével a képemen. – Hubbs Tomra nézett. Úgy nézett ki, hogy szinte esdekel. – Ugye, tudod, mirl  beszélek? Tom bólintott. – Igen, tudom. Hubbs arca picit megenyhült. – Ott van ez a pasi, akirl a neten olvastam. Szombat délután egy rochesteri templomban beszél. Szerintem képes lehet segíteni nekünk.  – Egy prédikátor?  – Csak egy pasas. A fiát veszítette el októberben. Tom együtt érzn mordult egyet, de ezzel semmit sem akart mondani. Egyszeren udvarias volt.  – El kellene mennünk – jelentette ki Hubbs. Tomnak hízelgett a meghívás, de kicsit meg is ijedt. Úgy érezte, Hubbs egy picit meghibbant.  – Nem tudom – mondta. – Szombaton van a hot dog ev verseny. A jelentkezknek kell fzniük. Hubbs csodálkozva nézett Tomra.  – Hot dog ev verseny? Te most, baszd meg, viccelsz velem?
 
 
 
 
 
 
  érzés önmaguknak lenni.
 
 
 
  fordít az ölelésére felsorakozó rajongó fiatal nkre és tizenéves lányokra. És kezdte magát „Szent Wayne” néven emlegetni, és utalgatott rá, hogy különleges kapcsolata van Istennel. Jó pár alkalommal fivéreként utalt Jézusra. Amikor szeptemberben megérkezett, hogy Northeasternben megtartsa els eladását egy zsúfolt házban, Tom láthatta, hogy mindez igaz. Mr. Gilchrest új ember lett. Az összetört szív, gyrött ruhájú apa eltnt, helyébe egy napszemüveges, feszes fekete pólós rocksztár lépett. Amikor Tomot és Hubbsot üdvözölte, hangjában dölyfös hvösség bujkált, mintha k egyszeren felfogadott kisegítk, nem pedig elkötelezett követi lettek volna. Utasította ket, adjanak színpad mögé szóló belépt akármilyen csinos lánynak, aki ígéretesnek látszott, „különösen, ha kínaiak, indiaiak vagy ilyesmik”. A pódiumon nem csak ölelést és rokonszenvet ajánlott; arról beszélt, hogy elfogadott egy Istentl való megbízatást a világ rendbetételére, hogy valamilyen módon számolja fel a Hirtelen Eltávozás okozta kárt. A részletek homályban maradtak, magyarázta, nem azért, mert nem akarja elárulni, hanem azért, mert még maga sem ismer minden részletet. Darabokban jutnak el hozzá, látomásszer álmok sorozatában.  – Maradjatok kapcsolatban – mondta hallgatóságának. – Elsként fogjátok megtudni. A világ rajtunk múlik. Hubbs gondterhelt lett az akkor este látottaktól. Úgy vélte, Mr. Gilchrest megittasult saját Kool-Aidjétl; hogy egy lelkesít alakból átváltozott a messianisztikus Személyi Kultusz vezérigazgatójává (Tom nem utoljára hallotta ezt a vádat). Néhány napi önvizsgálat után Hubbs közölte Tommal, hogy befejezte, hogy miközben szereti Mr. Gilchrestet, nem tudja nyugodt lelkiismerettel tovább szolgálni Szent Wayne-t. Közölte, hogy elutazik Bostonból, visszamegy a családjához Long Islandre. Tom megpróbálta lebeszélni, de Hubbs meggyzhetetlen volt.  – Valami rossz fog történni – mondta. – Érzem.
 
 
 
 
 
 
MAPLETON VIDÁMSÁGOT JELENT
A CARPE DIEM
 
  ruhásszekrényébl vett kölcsön. Együtt látva ket, Kevinben a szokásos vegyes érzések kavarogtak: ködös szomorúság a lánya miatt, aki annyira egyértelmen a jó barát volt ebben a kettsben, de gondolata mélyén egyfajta megkönnyebbülés – vagy legalábbis reménység – is volt, hogy elnytelen megjelenése odakint a világban a védelmez álcázás formájaként is mködhet.  – Csak vigyázzatok magatokra – mondta nekik Kevin. Jó éjszakát kívánva megölelte a lányokat, majd az ajtóban állt, amint elindultak lefelé a lépcsn, át a gyepen. Egy ideig igyekezett az ölelést saját gyerekére korlátozni, de Aimee-nek nem tetszett, hogy kimarad. Eleinte esetlenül ment – Kevinben túlságosan tudatosultak a lány testének domborulatai és összeölelkezésük hosszúsága –, de fokozatosan a rutin részévé vált. Kevin nem éppen elfogadta Aimee-t, de nem is izgatta, hogy közös fedél alatt vannak – a lány már három hónapja ott lakott, és nem mutatta jelét, hogy hamarosan távozna –, de nem tagadhatta annak elnyeit, hogy az együttesben van egy harmadik személy is. Jill boldogabbnak látszott, hogy egy barátnje ott van körülötte, és sokkal több nevetés harsant az étkezasztalnál, kevesebb volt az olyan halálos  pillanat, amikor csak kettesben voltak, apa és lánya, és egyiküknek sem akadt egy szó mondandója sem.
 
  Kevin sürget késztetése éjszakai emberi társaságra ugyanolyan ers maradt, mint volt, mintha valami magnetikus er repítené a városközpont felé, hasonló gondolkodású emberek keresésére.
 
 
  Körülbelül akkora szórakozás, mint a csupa pasasból álló Twister.  – A focinál csinálják – közölte Kevin. – És mindenkinek megfelel.  – Az foci – válaszolt Steve. – Elször is, azok csupa puncik.  – Sajnálom – jelentette ki Kevin. – Vagy Judy Dolan, vagy a férfibajnokság. A kett együtt nem megy.
A FÉRFIMOSDÓ nagyon szkös helyiség volt – nyirkos, ablaktalan tér, benne egy mosdó, egy kézszárító, egy szemetes, két egymás melletti piszoár és egy vécéfülke –, amelyben elméletben lehetséges volt, hogy egyszerre öten összezsúfolódjanak. Rendszerint ez csak kés éjszaka fordult el, amikor a fickók túl sok sört ittak, így az udvarias várakozásról szó sem lehetett, és addigra már mindenki elég vidám volt hozzá, hogy ennek akadálypálya aspektusa csak a tréfa részének tnjön. Most azonban Keviné volt egyedül az egész helyiség, vagy legalábbis lett volna, ha nem tudatosult volna benne annyira Ernie Costello barátságos arca, amint a két piszoár között felakasztva lemosolygott rá egy bekeretezett fényképrl. Ernie, egy nagy hasú, rozmárbajuszú fickó volt a Midway korábbi bárpultosa. A fényképe körüli fal tele volt a barátai és korábbi vendégei által felírt hálás falfirkákkal.
 Hiányzol, haver.
 Nem ugyanolyan nélküled    A szívünkben vagy…   Inkább kérek egy duplát!
 
  ahol nem kell a szájukra vigyázniuk vagy kétszer meggondolni,  belerohanjunk-e az elfogóba a tányér közelében, megtörend egy közeljátékot. De kezdett úgy festeni a dolog, hogy egy komoly  bajnoksághoz elegend játékos megtalálása egyre nehezebb feladat, s elgondolkozott rajta, hogy megfontolásra érdemes alternatíva lehet egy muris koedukált bajnokság, a legnagyobb  jótétemény a nagy többség számára.
KEVIN SZÓ SZERINT beleütközött Melissa Hulbertbe a mosdóból kifelé jövet. A félhomályos benyílóban a n a falnak támaszkodott, várta, hogy sorra kerüljön a ni mosdóban, ahol egyszerre csak egy személy fért el. Utóbb Kevin rájött, hogy találkozásuk valószínleg nem véletlen volt, de annak érezte. Melissa meglepettséget színlelt, és boldogabbnak tnt, hogy látja, mint amit elvárhatott volna.  – Kevin. – Arcon csókolta. – H. Hol bujkáltál?  – Melissa. – Próbálta viszonozni a n üdvözlésének melegségét. – Rég volt már, mi?  – Három hónapja – tájékoztatta a n. – Legalább.  – Olyan rég? – Úgy tett, mintha fejben számolna, majd színlelt csodálkozással morgott egyet. – És hogy vagy?  – Jól. – Vállrándításával jelezte a férfinak, hogy a jól  kis túlzás, majd egy-két nyugtalan pillanatig méregette. – Ez rendben van?  – Micsoda?  – Hogy itt vagyok.  – Persze. Miért ne?  – Nem tudom. – A n mosolya nem tompította teljesen hangja élét. – Csak feltételeztem…  – Nem, nem – nyugtatgatta a nt. – Szó sincs róla. Egy Kevin által nem ismert idsebb n lépett ki a ni mosdóból, elnézést kérve motyogott, miközben elslisszolt mellettük, maga után húzva egy édes parfümillatfelht.  – A bárpultnál vagyok – mondta Melissa, gyengéden megérintve Kevin karját. – Ha kedved van rendelni nekem egy italt. Kevin elnézést kérve mordult egyet. – Néhány barátommal vagyok itt.  – Csak egy italt – mondta a n. – Azt hiszem, tartozol nekem ennyivel. Sokkal többel is tartozott neki, és ezt mindketten tudták.  – Rendben – mondta. – Ez elég korrekt.
 
  szabad dolog volt – neki volt egy barátnje, a lánynak egy barátja, de a barátn és a barát történetesen üdülni volt –, amely nem jutott el egészen odáig, ameddig Kevin szívesen vette volna. Melissa akkoriban men csaj volt, életers, szepls, vörös hajú, és széles körben az volt a vélemény, hogy Mapleton High legjobb cicijének a tulajdonosa. Kevinnek sikerült rátennie a kezét a balra, de csak egy gyötrelmes pillanatra, mieltt a lány levette onnan.  Majd egyszer máskor, mondta neki, szintének hangzó szomorúsággal a hangjában. Megígértem Bobnak, hogy jó leszek. De nem volt máskor, sem azon a nyáron, sem a következ negyedszázadban. Bob és Melissa állhatatosan ment végig a középiskolán és a fiskolán, s végül összeházasodtak. Egy kicsit körbeutazgattak, mieltt hazatértek Mapletonba, nagyjából ugyanakkor, amikor Kevin a saját családjával visszaköltözött. Tom akkoriban csak kétéves volt, ugyanannyi, mint Melissa fiatalabb lánya. Sokszor látták egymást, amikor a gyerekek kicsik voltak,  játszótereken, iskolai rendezvényeken és spagettis vacsorákon. Sosem álltak egymáshoz közel – sosem jártak össze, nem folytattak a szokásos szüli tereferénél komolyabb beszélgetést –, de mindig létezett kettejük között valami kis titok, egy nyári este emléke, a végig nem járt út tudata.
 
  – Az jó. Melissa vállat vont. – A nyáron ismerkedtek meg. Valami túlélhálózat. Ülnek körben, és mesélik egymásnak, milyen szomorúak.
 
* * *
 
  tompa, izgatott lüktetésnél, csökevényes bntudatot, amiért házas férfiként idegen nvel mutatkozik nyilvánosan. A jelek szerint nem számított, hogy a felesége elköltözött, vagy hogy az korabeli férfiak állandóan a Carpe Diemben ismerkedtek nkkel. Közülük  páran házasok, mások nem; e téren a dolgok sokkal lazábbak voltak, mint korábban. Mintha a lelkiismerete ott ragadt volna a múltban, többé nem létez feltételek sorához láncolva.  – Nem tudom. – Bánatosan mosolygott, próbálta tudatni a nvel, hogy nincs ebben semmi személyes. – Egyszeren nem hiszem, hogy menni fog.  – Vannak tablettáim – suttogta Melissa. – Azok majd rendbe hoznak.  – Tényleg? – Kevinnek felkeltette az érdekldését. Már gondolt rá, hogy megkéri az orvosát, írjon föl neki valamit, de nem volt hozzá mersze. – Hol szerezted ket?  – Akadnak. Nem te vagy az egyetlen pasas ezzel a gonddal.  – H. – Kevin tekintete déli irányba kalandozott. Melissa arcával ellentétben a melle még mindig szepls volt. Kellemesen emlékezett vissza rá elz találkozásukból. – Az segíthet. Melissa közelebb hajolt, mígnem az orra majdnem az övéhez ért. Haja jó szagú volt, átható mandula- és loncillatot árasztott.  – Ha több mint négy órán át tartó erekciód lesz – mondta a férfinak –, valószínleg szünetre lesz szükségem.
 
 
  a meggyzdés. – Te kényszerítettél rá.
CSÖNDBEN TETTÉK meg a hátralév utat, már nem fogták egymás kezét, igyekeztek nem tudomást venni fehér ruhás kísérikrl, akik szoros közelségben követték ket, mintha egy csoporthoz tartoznának, négy barát az esti szabadban. A kukkolók megálltak Melissa pázsitjának a szélén – ritkán léptek be magánterületre –, de Kevin a hátán érezte tekintetüket, amint felment a bejárati lépcsn. Melissa megállt az ajtóban,  benyúlt táskájába, a kulcs után tapogatva.  – Még csinálhatjuk – mondta a férfinak, nem túlzottan nagy lelkesedéssel. – Ha akarod.  – Nem tudom. – Mélabús teher nyomasztotta a mellkasát, mintha a szexet kihagyva azonnal az utána következ csalódottsághoz értek volna. – Nem baj, ha máskor élek a meghívással? Melissa bólintott, mintha gyanította volna ezt, hunyorogva elnézett mellette a járdán ácsorgó nk felé.  – Gylölöm ket – mondta. – Remélem, valamennyien rákot kapnak. Kevin nem veszdött vele, hogy emlékeztesse rá: a felesége is közéjük tartozik, de aztán a nnek magától eszébe jutott.  – Elnézést.  – Semmi gond.  – Egyszeren nem értem, miért kell tönkretenniük bennünket.  – Úgy gondolják, szívességet tesznek nekünk. Melissa halkan fölnevetett, mintha egy viccet hallott volna, majd szemérmesen arcon csókolta Kevint.  – Hívjál fel – mondta neki. – Ne viselkedj idegenként. A kukkolók a járdán várakoztak, arckifejezésük üres és türelmes, kezükben frissen meggyújtott cigaretta. Kevinnek megfordult a fejében, hogy elfut ellük – általában nem veszik üldözbe az embert –, de késre járt, fáradt volt, így együtt indultak el. Bizonyos könnyedséget érzett a lépteikben, amint mellette mentek, a jól végzett munkával járó elégedettségét.
KÉK SZALAG
 
 
  maradnia az emlékeivel, kell egy kis id, amíg eltöprenghet, hogy esetleg választ találjon a kérdésre, vajon kívánatos-e, st lehetséges-e folytatni az életet. Az els hetek a nyomorúság és zavar ködében teltek el. Összevissza aludt, túl sok bort ivott, hogy pótolja az Ambien és a Xanax hatását, amelyekrl esküvel lemondott, és egész napokon át ldörgött a kegyetlenül üres házban, szekrényeket nyitott ki, ágyak alá lesett be, mintha félig-meddig arra számított volna, hogy megtalálja elrejtzött férjét és gyerekeit, akik úgy mosolyognak, mintha a világ legjobb csínytevését hajtották volna végre.  – Remélem, örültök – korholta ket képzeletében, s úgy tett, mintha felzaklatták volna. – Már majdnem elment az eszem. Egy este, céltalanul váltogatva a tévécsatornákat, ráakadt a SpongeBob egyik ismers epizódjára, amelyikben havazik Bikini Bottomban. A hatás azonnali és lelkesít volt: idtlen idk óta elször kitisztult a feje. Jól érezte magát, még annál is jobban. Nem csupán kisfia jelenlétét érezte a szobában, ahogy közvetlenül mellette ült a kanapén; olykor úgy érezte, maga volt  Jeremy, mintha az szemével nézné a msort, átélve egy hatéves gyerek vad örömét, olyan harsányan nevetett, hogy majdnem elakadt a lélegzete. Amikor ez véget ért, Nora sokáig sírt, de ez jó sírás volt, az a fajta, amelyik ersebbé teszi az embert. Majd fölkapott egy jegyzettömböt, és a következt írta:
Az imént láttam a hógolyózós epizódot. Emlékszel arra? Szerettél a hóban játszani, de csak ha nem volt túl hideg vagy szeles odakint. Emlékszem, amikor elször mentünk szánkózni azon a régi fatobogánon, s te sírtál, mert hó ment az arcodba. Egy teljes évbe telt, amíg hagytad, hogy ismét kivigyünk, de akkor  jobban szeretted, mert tobogán helyett autóabroncson csúsztunk le, amit jó sokáig tartott felfújni. Ma élvezted volna a SpongeBob ot nézni, különösen azt a részt, ahol egy tölcsért dug a fejébe, és az arcából egy hógolyót szóró géppuskát csinál. Biztosan megpróbáltad volna utánozni a hangot, amit kiadott magából, miközben ltt rájuk, és lefogadom, hogy tényleg jól csináltad volna, mert tudom, mennyire szeretsz vicces hangokat kiadni.
 
  hogy jegyzetfüzetébe rövid bejegyzést írjon minden epizódról. Ez a gyakorlat – amitl homályosan vallásosnak érezte magát – struktúrát és központot adott az életének, és segített abban, hogy ne érezze magát olyan elveszettnek az idben. Összesen néhány száz epizód volt, ami annyit jelentett, hogy egy év alatt mindegyiket háromszor-négyszer látta. Ez rendben volt, legalábbis a közelmúltig. Norának még mindig akadt valami írnivalója minden újravetítés után, néhány friss emlék vagy megfigyelés ugrott be az éppen látottaktól, még attól a néhány tucatnyi msortól is, amit tényleg megutált. Az elmúlt pár hónapban azonban valami alapveten megváltozott. Szinte sosem nevetett SpongeBob bolondozásain; a múltban élvezetesnek talált msorokat most kétségbeejten szomorúnak találta. Az aznap reggeli epizód például olyan volt, mint valami allegória, egy keser kommentár saját kínlódásáról:
Ma volt a táncverseny, az, amelyiken Tintahal felölti SpongeBob testét. Ehhez bemászik SpongeBob megfelelen üres fejébe, majd lehúzza SpongeBob karját és lábát, hogy a sajátjával helyettesítse ket. Igen, rájöttem, hogy SpongeBob végtagjai képesek regenerálódni, de akkor is borzasztó. A verseny alatt Tintahal görcsöt kap, és SpongeBob teste fájdalmasan rángatózik a padlón. A közönség ezt nagyon királynak gondolja, és els díjat ad neki. Egész jó kis metafora. A legnagyobb fájdalmat átél személy gyz. Azt jelenti ez, hogy kék szalagot kapok?
A szíve mélyén megértette, hogy a valódi probléma nem annyira a msor volt, mint az érzés, hogy ismét elveszíti a fiát, hogy a fiú többé már nem volt vele a szobában. Persze megvolt az értelme: Jeremy most kilencéves volna, valószínleg túl azon a koron, amikor már igazi lelkesedés nélkül nézné SpongeBob ot. Bárhol volt is, valami mást csinál, nélküle n föl, még magányosabbá téve anyját, mint amilyen volt. Arra volt szüksége, hogy megváljon a DVD-ktl – odaadományozza egy könyvtárnak, kitegye a szemétbe, akármi –, mieltt SpongeBob és a fiához kötd minden egyéb véglegesen megmérgezné az elméjét. Könnyebb lett volna, ha akadt volna valami, amivel pótolhatná a fiút, valami új sorozat, hogy kitöltse az rt, de ahányszor megpróbálta megtudakolni régi barátnitl, miket néznek a fiaik, az asszonyok csak átölelték, és annyit mondtak, Jaj, édesem, a lehet leghalkabb, legbánatosabb hangon, mintha nem értették volna a kérdést.
EBÉD ELTT hosszú biciklitúrát tett a Mapleton–Rosedal kerékpárúton, egy tizenhét mérföldes szakaszon, amely korábban vasútvonal volt. Szeretett hétköznap délelttönként arra kerékpározni, amikor viszonylag kevesen voltak ott, és fleg
 
  felnttek használták, sokan közülük nyugdíjasok, és valami örömtelen, életet meghosszabbító testgyakorlásként mentek ki.  Nora ügyelt rá, hogy napsütéses hétvégi délutánokon távol maradjon, amikor az utat elárasztották a kerékpározó és gördeszkázó családok, és egy túl nagy sisakot visel kislány vagy egy savanyú ábrázatú fiú pedálozott rülten kacsázó kerek  bringáján, amitl csak kétrét görnyedve liheg az út szélén, mintha gyomron vágták volna. Ersnek és szerencsésen üresnek érezte magát, ahogy a csíps novemberi levegn suhant, élvezte az idszakosan kisüt nap melegét, amint átszrdött a feje fölötti faágakon, amelyek már szinte teljesen elhullajtották lombozatukat. Ez az sz halloween utáni vacak része volt, sárga és narancsszín levelek borították a talajt, mint megannyi elhajigált cukrospapír. Annyi ideig kerekezett a hideg idben, ameddig bírt, legalábbis az els nagy havazásig. Ez volt az év leglehangolóbb idszaka, ködös és klausztrofóbiás, az ünnepek és otthoni rakodás sorozata. Remélte, hogy egy idre el tud szökni a karibi térségbe vagy Új-Mexikóba, akármilyen fényes és valószertlen helyre, csak találna valakit útitársként, aki nem kergeti az rületbe. Elz évben Miamiba látogatott el magában, és ez hiba volt. Amennyire kedvelte az egyedüllétet és az idegen helyeket, a kett együtt túl soknak  bizonyult számára, emlékek és olyan kérdések özönét szabadították el, amelyeket odahaza sikerült viszonylag hermetikusan elzárnia.
 
 
 
  Amint kimondta, egy pillanatra elcsodálkozott saját hiúságának állhatatosságán. Azt hitte, mindezen már túlvan – mi haszna volna ennek ezek után? –, de nyilván túl mélyen beléje ivódott reflex volt, amely sosem múlik el.  – Csak nyugodtan – felelte a férfi. – Várhatok itt, amíg tisztálkodik.  Nora kénytelen volt mosolyogni az ajánlat képtelenségén. Jamison tiszteletes éjszakákon át üldögélt vele, amikor a bánat elvette az eszét, megfzte neki a reggelit; mire zilált hajjal felébredt, a férfi ott szunyókált a nappali kanapéján az elz napi ruhájában. Kicsit késre járt már, hogy kislányosan, szerényen viselkedjen a férfival.  – Jöjjön be – mondta. – Egy percen belül jövök.
 
 
 
* * *
 
  gondolkozott, vajon jó ötlet-e a gyerekeirl érdekldni, megtudni, találtak-e valamiféle megbékélést, de letett róla. Ha az embereknek  jó híreik vannak, azt nem harapófogóval kell bellük kihúzni.  – Láttam a beszédét a múlt hónapban – mondta a tiszteletes. –  Nagy hatással volt rám. Sok bátorságra lehetett szüksége, hogy megtegye. Nagyon természetesen mondta el.  – Köszönöm – felelte, örült az elismerésnek. Jelentett neki valamit, hiszen egy olyan veterán nyilvános szónoktól érkezett, mint a tiszteletes. – Nem gondoltam, hogy képes vagyok rá, de…  Nem tudom. Csak éreztem, hogy valamit tennem kell. Hogy elevenen tartsam az emléküket. – Halkabbra fogta a hangját,  bizalmas vallomást tett a férfinak. – Csak három év, de néha úgy érzem, egy korszak telt el azóta.  – Egy élet. – A férfi fölemelte bögréjét, beleszagolt a folyadékból felszálló gzbe, majd visszatette anélkül, hogy  belekortyolt volna. – Valamennyien egy álomvilágban éltünk.  – Nézem a gyerekeim fényképeit – mondta az asszony –, és néha még csak nem is sírok. Nem tudom megmondani, ez áldás-e vagy átok. Jamison tiszteletes bólintott, de Nora megállapította, hogy nem igazán figyelt rá. Kisvártatva a férfi lenyúlt valamiért a padlóra – kiderült, hogy a feljárón a kezében tartott nagy boríték volt az –, és letette a pult tetejére. Nora teljesen megfeledkezett róla.  – Hoztam egy friss példányt az újságomból – mondta.  – Jól van. – Udvariasan visszautasító módon fölemelte a kezét.  – Igazán nem…  – Ne. – A férfi hangjában éles figyelmeztetés volt. – Magának tényleg…  Nora elképedve nézte a borítékot, amelyet a lelkész mutatóujjának hegyével tolt feléje. Köhögés és nevetés közötti fura hang jött ki a száján.  – Viccel velem?  – A férjérl van szó. – Becsületére legyen mondva, a férfi szintén zavarodottnak látszott. – Leközölhettem volna az októberi számban, de visszatartottam a maga beszéde utánra.  Nora az asztal fölött visszatolta a borítékot. Fogalma sem volt róla, milyen titkot tartalmazott, és nem vágyott rá, hogy kiderítse.  – Kérem, hagyja el a házamat – szólalt meg. Jamison tiszteletes lassan felállt a székrl, mintha a teste valóban nedves cementtel lett volna tele. Egy pillanatig sajnálkozva nézett a borítékra, majd megrázta a fejét.  – Elnézést – mondta Norának. – Én csak a küldönc vagyok.
 NÉMASÁGI FOGADALOM
 
 
 
  ember elég helyesnek látszott, amikor nem volt szabad beszélnie, és Laurie szíve megesett rajta. Pontosan tudta, milyen érzés ez, nyugtalanító felfedezéseket olvasni a férjérl, miközben egy szobányi ember, aki olvasta az információt, úgy tesz, mintha észre sem venné. De te tudod, hogy néznek, találgatják, meg tudod-e rizni önfegyelmedet, el tudsz-e szakadni a kicsinyes érzelmektl, mint amilyen a féltékenység és a harag, és továbbra is helyén lesz az eszed, szilárdan összpontosítasz-e az eljövend világra. Patty Mikulskival ellentétben Laurie sosem adott be hivatalos kérelmet férje megfigyelésére; az egyetlen kérelem, amellyel élt, a lányára vonatkozott. Az részérl Kevin a maga ura: felntt férfi, aki képes önállóan dönteni. Az csak véletlenül alakult úgy, hogy e döntések magukban foglaltak két olyan esetet, amikor két különböz nvel ment haza, akiknek az aktáját balszerencséjére átolvasta, és akiknek a lelkéért úgy várták el tle, hogy imádkozzon, mintha ez valaha bekövetkezett volna. Jobban fájt neki, mint várta, amikor elképzelte, hogy a férje megcsókol egy idegen nt, levetkzteti egy idegen hálószobában, és békésen melléje fekszik, miután befejezték a szeretkezést. De nem sírt, jottányit sem árult el az általa érzett fájdalomból. Ez csak egyszer fordult el, amióta beköltözött ide, azon a napon, amelyen kinyitotta lánya aktáját, és felfedezte, hogy a bels borítón az ismers fényképet – megható iskolai portrét egy hosszú hajú, édesen mosolygó másodéves diákról – kicserélték egy olyanra, amelyik úgy tnt a szemében, mint egy tizenéves bnöz fényképe, nagy halott szemmel, leborotvált fejjel, egy lány, akinek kétségbeesetten szüksége van az anyai szeretetre.
 
 
 
 
  Laurie megpaskolta a karját, így jelezve, hogy helyesen cselekszik. Ha beszélhetett volna, idézte volna azt a jelmondatot, amelyet mindketten megtanultak az eligazításkor: Mi nem élvezetbl dohányzunk. Mi hitünk kimutatásáért dohányzunk. Meg émelyegve mosolygott, szipogott és a szemét törölgette, miközben folytatták útjukat. Laurie bizonyos módon irigyelte Meg szenvedését. Ennek így kellett lennie – áldozat Istennek, a test sanyargatása, mintha minden egyes pöfékelés mélységes személyes sértés volna. Más volt Laurie-nak, aki fiskolás korában és huszonévesen végig dohányzott, és csak els terhessége kezdetén hagyta abba nagy nehezen. Annyi év után újból elkezdeni számára egyet jelentett a hazatéréssel, kifejezett örömöt csempészett a BM életét alkotó nélkülözés kínzó napirendjébe. Esetében az lett volna az áldozat, ha másodszor is abbahagyta volna, és nem ízlelhette volna meg a reggeli els cigarettát, amely annyira ízlett, hogy gyakran rajtakapta magát, amint csak fekszik hálózsákjában, és puszta szórakozásból ereget füstkarikákat a mennyezet felé.
 
 
  között, s próbált nem gondolni rá, milyen lenne az újonc nélkül visszatérni a táborba, hogy magyarázkodnia kelljen, hogy épp egy szupermarketben hagyta egyedül. Lassan szétnyílt a tolóajtó, kieresztve t az éjszakába, amely érezheten hidegebb lett. Éppen futásnak akart indulni, amikor óriási megkönnyebbülésére meglátta, hogy nincs rá szükség. Meg közvetlenül eltte állt, egy bnbánó fiatalasszony formátlan fehér ruhában, s melle eltt egy papírost tartott a kezében. Bocsánat, állt rajta. Nem kaptam levegt odabent.
 
 
  számítanak a parfümök, hajbalzsamok és ránctalanítókrémek különcködésnek –, de nem békélt meg elektromos fogkeféjének elvesztésével. Hetekig áhítozott utána, mígnem rájött, hogy ez több a tiszta száj hiányzó érzésénél – a házassága, a gondtalan családi  boldogság, hosszú, zsúfolt napok, amelyek csúcspontja volt, amikor Kevinnel ott álltak egymás mellett a dupla mosdókagyló eltt, kezükben elektromos kefe berregett, szájuk tele mentolos habbal. De ez mind elmúlt. Most csak volt egyedül a csöndes helyiségben, csuklója kitartóan mozgott az arca eltt, senki sem mosolygott a tükörbe, senki sem mosolygott vissza.
 
 
  volna, hogy boldogok legyünk.  – És te mit gondolsz?  – Hogy igaza volt. És én is belefáradtam az állandó szomorkodásba.  – És mi történt? Meg pár pillanatig nem beszélt. Laurie szinte hallotta, ahogy a sötétben gondolkodik, próbálja tle telheten világosan megfogalmazni válaszát, mintha sok múlott volna rajta.  – Minden elkészületet megtettünk, tudod? Kibéreltünk egy termet, szereztünk egy DJ-t, ajánlatot kértünk élelmiszer-szállítóktól. Boldog lettem volna, ugye? – Halkan felnevetett. – Olyan érzés volt, mintha ott sem lettem volna, mintha minden valaki mással történt volna, valakivel, akit nem is ismerek.  Nézd, ahogy megtervezi a meghívókat. Nézd, ahogy ruhát próbál.  – Emlékszem arra az érzésre – jegyezte meg Laurie. – Olyan, mintha halott volnál, és még csak nem is tudsz róla.  – Gary megrült. Nem tudta felfogni, miért nem voltam izgatottabb.  – És mikor döntötted el, hogy kiszállsz?  – Egy ideje már gondolkoztam rajta. De vártam, tudod, bízva  benne, hogy jobbra fordul. Eljártam egy terapeutához, gyógyszereket kaptam, sokat jógáztam. De semmi sem mködött. A múlt héten közöltem Garyvel, hogy újabb halasztásra van szükségem, de hallani sem akart róla. Azt mondta, vagy össze tudunk házasodni, vagy szakítunk. Én választottam.  – És itt vagy.  – Itt vagyok – helyeselt.  – Örülünk, hogy velünk vagy.  – Tényleg utálom a cigarettát.  – Meg fogod szokni.  – Remélem. Ezután egyikük sem beszélt. Laurie a helyére fordult, élvezte az ágynem lágyságát, próbálta felidézni, mikor aludt legutóbb ilyen kényelmes ágyban. Meg csak sírdogált egy darabig, majd elcsendesedett.
SZEREZZ SZOBÁT
 
  a sajnálatára. Egész nap dacosan feldobottnak érezte magát, ruhatára legszexisebb ruháit próbálta fel – még mindig rámentek, némelyik még jobban illet rá, mint régen –, és a tükör eltt gyakorolta mozgását, három éve elször készült táncolni. Nem rossz, gondolta. Egyáltalán nem rossz. Olyan volt, mint visszautazni az idben, találkozni azzal a személlyel, aki egykor voltál, és felismerni benne a barátot. A ruha, amelyiknél végül kikötött, egy testhez álló vörös-szürke körbefogó ruha volt mély dekoltázzsal, amit legutóbb Doug fnöke lányának az esküvjén viselt, ahol kétértelm bókot kapott a visszafogottság mesterétl, magától Dougtól. Tudta, hogy  jól választott, amikor megmutatta magát a húgának, és Karen savanyú képet vágott.  – Csak nem fogod azt  viselni, mi?  – Miért? Nem tetszik?  – Csak egy kicsit… feltn, nem? Az emberek azt gondolhatják…  – Nem érdekel – mondta Nora. – Hadd gondoljanak, amit akarnak. Ideges, inkább kellemes várakozás – szombat esti lámpaláz – lett úrrá rajta Karen autójában, fiskolás korából ismers érzés, amikor minden buli úgy festett, hogy benne van a lehetség életének a megváltoztatására. Ez foglalkoztatta az egész autóút alatt és a középiskolai parkolón átsétálva, csak akkor múlt el, amikor az épület fbejáratához érve meglátta a táncest szórólapos hirdetését:
A MAPLETON VIDÁMSÁGOT JELENT BEMUTATJA:
 NOVEMBERI FELNTT-ÖSSZEJÖVETEL
ESTE 8-TÓL ÉJFÉLIG
HAWTHORNE ISKOLA KÁVÉZÓJA
 
 
 
* * *
 
 
 
* * *
A NORÁT AZ EMBEREKTL elválasztó akadály egyre vékonyodott, meglágyult körülötte, ahogy táncolt; a többiek nem tntek olyan távolinak vagy furcsának, mint akkor, amikor elment mellettük a szupermarketben vagy a bicikliúton. Amikor a táncparketten nekiütköztek, az érintkezés nem volt tolakodó vagy kellemetlen. Ha valaki rámosolygott, viszonozta, és ez legtöbbször  jólesett neki, mint olyasvalami, amit az arca meg akart tenni. Félóra után megpihent, odament az italos asztalhoz, ahol töltött magának egy pohár chardonnay-t, és két nagy kortyra lehajtotta. A bor langyos volt, kicsit túl édes, de úgy gondolta, rendben lesz  jéggel és egy kis szódavízzel.  – Megbocsát, Mrs. Durst?  Nora a lágy, furán ismers hang felé fordult. Egy hosszú, üres  pillanatig úgy érezte, elhagyta gondolkodó- és beszédkészsége.  – Elnézést, hogy zavarom – mondta Kylie. Fiúsan rövidre vágta a haját, és csinosan állt neki, kellemes kontrasztként a karján lév tetoválással, amit Doug nyilván olyan izgatónak talált. Teccik a tetkód, közölte Doug a Jamison tiszteletes hírlevelében közzétett egyik SMS-üzenetében. Kértem a feleségem, szerezzen egyet, de nemet mondott   . – Beszélhetnénk egy percet?
 
  igazságos – érzés volt szembeszállni vele ábrándozásaiban, mintha valami isteni igazságszolgáltatás eszköze lett volna. De megértette, hogy ez most nem a képzeletbeli Kylie, akit meg akart  büntetni, az egy csinosabb és magabiztosabb n annál, mint aki eltte állt. A valódi Kylie túl nyugtalannak, bnbánónak látszott ahhoz, hogy megüsse. Sokkal alacsonyabbnak is tnt, mint ahogy  Nora emlékezett, talán azért, mert nem vette t körül totyogó kicsik tengere.  – Mrs. Durst? – Kylie nyugtalanul pislogott Norára. – Jól van, Mrs. Durst?  – Miért szólítgat így?  – Nem tudom. – Kylie a retró br tornacipjét méregette. Szk farmerjában és feszes kis pólójában – az is fekete volt, a Doug által „kis szurkolólányos didkók”-nak nevezett két melle között egy fehér felkiáltójellel – úgy festett, mint akinek a helye egy alagsori rockklubban van, nem pedig egy iskolai kávézó közepén. – Egyszeren úgy érzem, nincs jogom többé a keresztnevén szólítani.  – Milyen figyelmes.  – Sajnálom. – Kylie arca még ersebben elpirult. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozom magával. Korábban sosem jött el az összejövetelekre.  – Nem sokat járok ki – magyarázta Nora. Kylie egy óvatos mosollyal próbálkozott. Arca a szokásosnál kicsit teltebb, kicsit közönségesebb volt. Már nem vagyunk olyan  fiatalok, ugye?  – gondolta Nora.  – Maga igazán jó táncos – jelentette ki Kylie. – Úgy nézett ki,  jól érezte magát.  – Csupa jókedv vagyok – mondta Nora. Érezte, hogy távolról figyelik ket, rárepültek a drámára. – És maga? Jól mulat?  – Csak most jöttem.  – Sok