Tom Keene

Gyógyszergyári maffia

Első fejezet

Három ember egy csónakban… nem számítva a hullát. Azzal együtt négyen voltak.

- Tovább! Arrébb egy kicsit! - dirigált halkan Jackman a csónak végéből. Két árny. Steevenson és Calvert hajolt az evezők fölé. Holdvilágtalan, koromsötét éjszaka volt. Csak halovány fények és az evezőkről lehulló vízcseppek jelezték csendes siklásukat a tavon; Loch Linnhe sima tükrén.

A csónakot nemrég oldották el a stég mellől a Highland Gyógyszergyár laboratóriuma elől. Ebben az épületben halt meg Highcroft professzor. A csónakot rendes körülmények között csak nagy ritkán használták a gyár horgászklubjának tagjai. Most egészen más terhet szállítottak rajta: a professzor lepedőbe burkolt teste sötét csomagként feküdt a két középső ülésen; Inkább csak sejteni lehetett, mintsem látni. Az emberek húztak egyet-egyet az evezőkön.

A csónakban ülő három emberen kívül volt egy negyedik is még akkor, amikor bebugyolált terhüket a fák között nagy nehezen lecipelték. Botladoztak a sötétben úgy, hogy a csomag folyton-folyvást nekiütődött a combjuknak. A stéghez érve azonban látták, hogy a csónakban nem férnek el mindannyian, Parsonst ott hagyták a parton. Most idegesen várakozott. Éppen, amikor a csónak elindult, gyenge szellő kerekedett. Lágy sóhaj- ként simított végig a fenyőfák csúcsán, és a döbbent Parsonsnak egy pillanatig úgy tűnt, mintha ez lenne a lélekharang, amely a halott lelki üdvéért szól.

Pedig ez az este is teljesen simán kezdődött, úgy, mint a többi.

A Highland Gyógyszergyárban rendezett ünnepélyes fogadás már nagyban folyt, amikor Bob Harris, a Gleninver Times hetilap szerkesztője és egyben vezető riportere megérkezett az estélyre. Ő egyike volt a hatvan meghívottnak, akik élvezhették a gyár vendégszeretetét ezen a fogadáson, amelyet az épület nagy éttermében rendeztek. Tapasztalta, hogy körülötte milyen nagy a sürgés-forgás, amint a vendégek magasra emelt pohárral a kezükben ide-oda igyekeznek. Városi tanácsosok

feleségükkel és az egész környékről idecsődült üzletfelek. Természetesen itt voltak a Highland Gyógyszergyár vezetői is. Mindegyikük arcán a barátságos üdvözlés mosolya, hajtókájukon egy műanyag táblácska, amely nevüket és beosztásukat tüntette fel.

Az a személy pedig, aki miatt ezt az egész felhajtást megrendezték, a terem végén egy emelvényen álldogált, zavartan és kissé esetlenül. Magányos ember volt nemcsak alaptermészete, hanem sajátos életmódja miatt is. Sandy Tulloch sokkal otthonosabban érezte magát hosszútávfutás közben, mint most legjobb öltönyében, nyakkendősen, hogy kitüntetést vegyen át az őt szponzoráló gyártól. A fotósok vakui a szemébe villantak minden olyan zavarba ejtő pillanatban, amikor a Highland Gyógyszergyár valamelyik vezetője vagy a város notabilitásának egyike éppen kezet rázott vele. Elismerésre méltó eredményt ért el azzal, hogy a legutóbbi londoni versenyben hatvanharmadik lett, de mindenképpen tény, hogy ő volt az első, aki a négyszáznyolcvanöt mérföldes távot éppen Gleninverből indulva futotta végig a fővárosig. Ez a tény, hozzászámítva azt, hogy ötvenöt éves, híres emberré tette. Az is szenzációt keltett, hogy pénzt szerzett egy csomó helybéli jótékonysági intézménynek, a Highland Gyógyszergyár pedig oly módon szponzorálta, hogy a futás közben megtett távot mérföldenként két fonttal díjazta. Így hát a gyár neve is bekerült a szenzációs hírekbe.

A Highland Gyógyszergyár nagy megbecsülést vívott ki magának a kisváros életében, úgyszólván megmentője és felvirágoztatója volt az egész környéknek. Mégis, mint minden olyan gyógyszergyár, amely komoly termelési feladatokat lát el - több mint négy és fél millió pirulát, tablettát és egyéb készítményt hoz ki évente -, nem hagyhatja ki a legapróbb lehetőséget sem, amely növelheti hírnevét, népszerűségét a szeszélyes fogyasztótábor körében. Ráadásul a Highland Gyógyszergyár legmagasabb rangú vezetői józanul és átgondoltan felismerték, hogy az ilyen kedves gesztusok a legjobban álcázhatják mindazt, amit a gyár nem akar a nyilvánosság orrára kötni.

Bob Harris mellett egy magas, nyurga fiatalember állt Hamish Owen. Éppen csak betöltötte a huszonegyedik életévét, és még csak tizenegy hete dolgozott a lapnál riportergyakornokként. Ezt megelőzően egyetemi tanulmányokat folytatott. Harris most éppen kedélyesen oldalba bökte ujjával, és meglobogtatta a szeme előtt a noteszát: - Te is vedd elő, pajtás, vedd már elő! - sziszegte. - Nem azért vagy itt, mert megtetszett nekik a fizimiskád. Értsd már meg, az ég szerelmére!

Hamish előkotort egy blokkot meg egy ceruzát. Ugyanekkor elhalkult körülöttük a zsibongás és a poharak koccanása. Egy kistermetű, ötvenes éveinek vége felé járó, hátrafésült ősz hajú ember gyorsan odalépett a mikrofonhoz.

- Hölgyeim és uraim! Jó estét kívánok. Nem akarom az ünneplést egy percnél tovább megszakítani. Erről már eleve megnyugtathatom önöket. - Szép kiejtéssel beszélt; szavait jókedvű nevetés honorálta. - Éppen csak meg akarom köszönni mindnyájuknak, hogy eljöttek ide ma este, hogy tisztelettel adózzunk annak a férfiúnak, aki az elmúlt néhány hét során oly gálánsan iparkodott anyagiakhoz juttatni Gleninver városának jótékonysági intézményeit. Biztos vagyok benne, hogy most már valamennyien tudatában vannak annak, hogy Sandy.

A szónok szavai könnyedén áradtak a teremben, Hamish Owen ceruzája pedig blokkjának lapjain lépést tartott a szöveggel. Gyorsírással jegyzetelt. Ezt a tudást főnöke nem nagyon értékelte, mert általában nem tartotta sokra az ilyen képzettséggel rendelkező újságírókat. Beképzelt majmok, gondolta, huszonegy éves korukra legfőbb tulajdonságuk az, hogy tudnak gyorsírni. A szónok rövid szünetet tartott, Hamish felpillantott, és suttogva kérdezte: - Ki az, aki beszél?

Harris újabb pohár italt ragadott fel, és csak futólag pillantott Hamishre.

- Már hetek óta itt vagy, és semmit sem tudtál meg? Ez a férfi, pajtás, Engel, Harold Engel. - Pohara fölött felpillantva folytatta a tájékoztatást: - Ő az, aki visszarántotta ezt a várost a sír széléről, amikor te még hátulgombolósban jártál, úgyhogy ügyelj rá, helyesen írd le a nevét.

- Mi a rangja?

- Ő az elnök, az igazgató, a mindenható úristen - suttogta Harris. - Ez a gyár az övé, pajtás. Válogathatsz a címei közül. - Harris, persze, lényegében rossz felvilágosítást adott, de ezt akkor még nem tudta.

- Lám csak, Mr. Harris! Minden rendben? - szólalt meg egy hang közvetlenül a hátuk mögött.

Harris megfordult.

- Üdvözlöm, Mr. Jackman. Minden pompás, köszönöm. A címoldalon fogunk Írni erről a fogadásról, ne aggódjon.

Jackman rábólintott.

- Helyes. Azt hiszem, ez az, amit maguk a szakmában úgy neveznek, hogy jó sztori: közérdekű és népszerű téma, ugye? - Egy pillanatra mintha mosoly csillant volna a tekintetében. Alig múlt negyven éves, szőkés, egyenes szálú haja hátrahúzódott már magas homlokáról, fényre változó szemüveget viselt, amely speciális, pontosan körül nem írható légkört teremtett körülötte. Most éppen levette szemüvegét, és gondosan tisztítgatni kezdte egy precízen összehajtogatott zsebkendővel.

- Bizony igaza van, Mr. Jackman, teljesen igaza. Ha már így összejöttünk - folytatta Harris, noteszával Hamish Owen felé intve -, ő az új kollégám, akiről már szóltam magának. A szerkesztőségben úgy mondják, hogy gyakornok. - Harris határozottan lekicsinylő hangsúlyt adott utolsó szavának. - Néhány héttel ezelőtt állt munkába. Azt megelőzően egyetemen tanulta a zsurnalisztikát, így hát biztos lehet benne, hogy úgyszólván mindent tud a szakmáról. - Aztán Hamish felé fordult. - Bemutatlak Mr. Jackmannek, ő a gyár kutatási-fejlesztési osztályának a vezetője.

Jackman kinyújtotta a kezét, az ifjú riporter pedig mohón kapott utána.

- Hamish Owen a nevem, Mr. Jackman. Örülök, hogy találkoztunk.

Jackman bólintott.

- Üdvözlöm a Highland Gyógyszergyárban, Mr. Owen. Remélem, majd nemsokára eljön hozzánk, hogy körbevezethessük. Egész csomó izgalmas, új tervünk van, hálás témák egy újságírónak!

Ezeknek a terveknek a kidolgozása, megvalósítása a kutatási és fejlesztési épület második és harmadik emeletén folyt. A háromemeletes ház úgy egymérföldnyire lehetett attól az igazgatósági épülettől, amelyben a fogadást tartották. Jackman, Harris és Hamish Owen tovább beszélgettek, de sem most, sem máskor, amikor a gyár tevékenységéről esett szó, egyáltalán nem került szóba az úgynevezett OMAHA-terv. Nem szerepelt ez a tevékenység a részvényesek számára készülő éves jelentésben sem, és amikor látogatókat vezettek végig a gyáron, sohasem vezették őket azokba a laboratóriumokba, amelyekben az említett tervvel kapcsolatos kutatások folytak, bár egészen bizonyos, hogy újságírók számára ez az egész jó zaftos téma lett volna.

A gyárnak ebben a részlegében, amelyet RD7 kóddal jelöltek, ezen az estén Douglas Parsons volt a műszak ügyeletese. Egyedül ült a monitorok előtt, és a félelem verejtékcseppjei csillantak meg a homlokán. Tekintete ijedten pásztázta az előtte lévő képernyők sorát, mert azokon megjelent a narancsszínű jelzés, ami veszélyre hívta fel a figyelmet!

Parsons ismét feltekintett a magasan elhelyezett monitorra. Bármi okozta is a bajt a kilences részlegben, az események ijesztő gyorsasággal követték egymást. És egyvalaki számára már minden késő volt.

Malcolm Highcroft professzor hanyatt feküdt a laboratóriumi munkaasztalok közötti keskeny folyosón. Karjai széttárva, fehér köpenye szakadtan, furcsán takarta görcsös helyzetbe rándult testét. Körülötte a padlón sárgás folyadék nőtt egyre nagyobb tócsává. A professzor nehezen, zihálva lélegzett.

Parsons most gyorsan más irányba nézett. Az ellenőrző helyiségben, két emelettel lejjebb, az átlátszó üvegfal túlsó oldalán Steevenson és Calvert igyekeznek bebújni védőöltözetükbe. Gyakorlott mozdulatokkal veszik fel a nagy csizmákat, a gumikesztyűt, a csuklyát és az arcukat teljesen eltakaró gázálarcot. Minderre szükség van ahhoz, hogy védve legyenek akkor is, ha fertőzött területre lépnek. Parsons őket is figyelte, meg az órát is, amelyen könyörtelenül haladt előre a másodpercmutató. Azok ketten most éppen a szűrőbetétet szerelték fel az álarcra, gyorsan ellenőrizték egymást, aztán felfelé tartott hüvelykujjal jelezték, hogy minden előkészület megtörtént. Lassú, eltökélt, óvatos mozdulatokkal indultak a helyiség ajtaja felé, beléptek a liftbe, amely majd felviszi őket a harmadik emeletre. Ott külön-külön át kell majd haladniok egy kettős ajtajú biztonsági folyosón, hogy aztán bejuthassanak magába a kilences részlegbe.

Odalent az ellenőrzési osztályon Parsonsból hirtelen kitört egy megkönnyebbült sóhaj. A monitorok közül kettőnél azt tapasztalta, hogy a veszélyt, a fertőzést jelentő narancsszín átváltott zöldre. Pillanatnyilag tehát a fertőzött kilences részleget sikerült légmentesen elkülöníteni a harmadik emeleten lévő többi helyiségtől. A zöld szín azt mutatta, hogy a légtisztító berendezés működésbe lépett, kiszívja a mérgező anyagot, megtisztítja és veszélytelenné teszi odabent a levegőt.

Calvert és Steevenson beléptek már a felvonóba, az acélajtók hangtalanul becsukódtak mögöttük. Fényjelzések mutatták Parsonsnak, hogy mikor érkeztek fel a harmadik emeletre. Ekkor az asztalán álló telefonhoz nyúlt.

- Kerítsék elő Mr. Jackmant, amilyen gyorsan csak lehet!

Hamish Owen, az újdonsült riporter, jegyzettömbbel a kezében kérdezte Jackmant: - Valamennyi gyártmányuk pirula formájában készül?

Jackman megrázta a fejét.

- Á, dehogy. Becslésem szerint a gyógyszerek legfeljebb hatvan százaléka kerül ki tabletta formájában, Mr. Owen. A többi gyógyszer kapszulákban, cseppekben, kis tasakokban vagy kenőcsök formájában kerül alkalmazásra. Összességükben hetvenkilenc különböző gyógyszer az…

- Hát persze, azt hiszem, sok mindent hoznak forgalomba kúp formájában is, ugye, Mr. Jackman? - vágott közbe Harris. Természetéből fakadó harciassága arányosan fokozódott a vérében egyre emelkedő alkoholszinttel.

Jackman visszafojtotta pillanatnyi bosszúságát.

- Persze, így van - aztán Hamish felé fordult. - Tudja, vannak gyógyszerek, Mr. Owen, amelyeknél módosul a szándékolt hatás a gyomorsavtól és az emésztőnedvektől. Ha a beteg más módon kapja a gyógyszereket, akkor az előbb említett kedvezőtlen hatásokat sikerül elkerülni.

Harris élénken magyarázott ifjú kollégájának: - Mr. Jackman ezt úgy érti, pajtás, hogy a hatóanyagot bedugják a páciens seggébe!

Léteznek olyan szavak, amelyek úgy hatolnak át egy koktélparti moraján, mint egy forró kés a vajon. Harris pont ilyen szót ejtett ki, és az emberek mind feléjük fordultak, Jackman is.

- Nézze csak, Mr. Harris, ha már kénytelen… - mondata itt félbeszakadt, odapillantott zakójának felső zsebére, amelyben megszólalt a csipogó. Elzárta a készüléket, és futó pillantást vetett a két újságíróra. - Meg kell, hogy bocsássanak nekem - mondta -, örülök, hogy beszélhettem önnel, Mr. Owen. Ne feledkezzen meg róla, jöjjön el hozzánk körülnézni mielőbb. - Kezet rázott Hamishsel, egy bólintással köszönt el Harristől, sarkon fordult, és ügyesen átsiklott a vendégek tömegén. Felvette a fali telefont, a központot tárcsázta.

- Itt a központ.

- Jackman vagyok. Kerestek.

- Igenis, Mr. Jackman. Lesz szíves felhívni a 645-ös melléket. Sürgős!

Jackman letette a kagylót. Elgondolkodott: 645, akkor a hívás az RD7-ből jött. Egy pillanatig gondolkodott, aztán ahelyett, hogy tárcsázott volna, távozott a nagyteremből, a folyosóról benyitott egy üres hivatali szobába. Bezárta maga mögött az ajtót, leült az egyik íróasztalhoz, és hívta a 645-ös melléket. Hívására rögtön jelentkeztek.

- Narancsszínű jelzés van a harmadik emeleten, Mr. Jackman - közölte Parsons minden teketória nélkül.

- Mit mond tulajdonképpen? - Jackman érezte, hogy borzongás fut végig a hátán.

- Narancsszínű vészjelzést kaptunk, Mr. Jackman. A hetes, a nyolcas és a kilences részlegben. Egy fő veszteség!

- Értem. Rögtön átmegyek - mondta Jackman. - Szóljon le a kapuhoz, tudjanak az érkezésemről. Senki mást nem szabad beengedni, és senki sem távozhat az épületből, amíg meg nem érkezem. Világos?

- De mi legyen a mentőkkel, Mr. Jackman? Nem kellene, hogy én…

- Nem! Szó sem lehet a mentőkről. Várjanak, míg odaérek! - Jackman lecsapta a kagylót, és hátradőlt a széken. Mélyeket lélegzett. Aztán levette szemüvegét, és gyors mozdulatokkal tisztogatni kezdte. Hogy mentőket hívjon, még mit nem! Amikor a városi tanács és a helyi sajtó együtt van nálunk, hogy potya italozásban lelje örömét. Ha most szirénázva elhaladna a ház előtt egy mentőautó... Édes Istenem!

Ismét feltette a szemüvegét, eloltotta a szobában a lámpát, kiment a folyosóra. Szólni kell Engelnek, vagy legalábbis figyelmeztetni. Csakhogy Engel, Simmons és Bathgate odabent vannak, hogy eleget tegyenek házigazdai kötelezettségüknek. Inkább egyedül fog intézkedni. Megteszi, ami szükséges, és majd csak később szól róla Engelnek. A legfontosabb az, hogy minden titokban maradjon. A második tennivaló a bekövetkezett kár felmérése és a baj lokalizálása. Kisietett az épületből, ott állt a cég autója, egy Rover, beült a volánhoz, és lassan kihajtott a zsúfolt parkolóból. A kocsi reflektorait csak akkor gyújtotta fel, amikor a ház főbejárata előtt félkörben kanyarodó utat már elhagyta. A kocsit is csak akkor gyorsította fel.

A Highland Gyógyszergyár egy negyvenhét holdas területet bérelt, amely a tó, a Loch Linnhe erdős keleti partján észak-déli irányban terült el. A kutatási-fejlesztési épületek több mint háromnegyed mérföldnyire voltak a vállalat igazgatási épületeitől. Az egész területet mind a szárazföld, mind a víz felől sűrűn ültetett fenyő és bükkfák takarták, úgyhogy illetéktelenek nem láthattak oda. Az a háromemeletes épület, ahol a baleset történt most világítótoronyként emelkedett ki a környező sötétségből, valamennyi emeletén égtek a lámpák. Ez a részleg volt a vállalat szíve. Tulajdonképpen puszta létének is ez volt a kulcsa, itt, Skócia nyugati részén. Sűrű fonatú lánckerítés vette körül a házat, belépni csak egy speciális kapun át lehetett, amelyet a vállalat saját biztonsági emberei éjjel-nappal fokozott figyelemmel őriztek. Egy olyan iparágban, ahol egyetlen kémiai képlet ellopása megsemmisítheti egy egész évtized költséges kutatómunkáját, az ilyen elővigyázatossági intézkedések minden behatolás, minden lopás ellen már rég nem váltottak ki megjegyzéseket. Köztudott volt, hogy védeni kell a cég munkáját a rivális vállalatok ipari kémkedésével szemben.

Jackman autója még teljesen meg sem állt, amikor az őr már nyitotta is a kaput. A kocsi besuhant a zárt területre, Jackman a kivilágított épület előtt szállt ki. Személyi kártyáját bedugta a biztonsági komputerbe, a szerkezet máris intézkedett: feltárult előtte az ajtó. Pár másodperccel később az első emeleten a liftajtó zajtalanul zárult be mögötte, előtte pedig ott állt Parsons, fehér köpenyben, sápadtan, ijedten. Két kézzel szorongatta azt a jegyzettömböt, amelyre előbb a jegyzeteit felírta. Ádámcsutkája idegesen ugrált fel s alá.

- Meghalt... meghalt... Mr. Jackman!

- Ki halt meg? Mondja már! - mordult rá Jackman.

- Highcroft professzor. Steevenson és Calvert atropininjekciót adott be neki, de már késő volt. Már hozzák is.

Jackman bólintott. Highcroft egyike volt a gyár idősebb mikrobiológusainak, és nyilván nehéz lesz majd pótolni. Azt is tudta róla, hogy házasember, három gyereke van, de ezek a körülmények nem foglaltak el jelentős helyet Jackman száraz tényeket regisztráló, precíz gondolatvilágában.

- Értem... és még?

- Rettenetes volt. Láttam a monitoron. Megtettük, amit csak lehetett…

- Értem, ne beszéljen most már Highcroftról. Azt mondja meg, mi van még közölnivalója.

Parsons egy pillanatig csak bámult a főnökére, aztán nagy nehezen összeszedte magát.

- A harmadik emeleten mind a három részlegre most már a zöld jelzés érvényes.

- Helyes.

Mindketten megfordultak, mert hallották, hogy a helyiséget légmentesen lezáró üvegfalon túl nyílik a lift ajtaja, és furcsa, esetlen mozdulatokkal Steevenson és Calvert jelenik meg, kettejük közé beszorítva egy hordágy, rajta a holttest.

Jackman hirtelen mozdulattal megnyomta a mikrofon gombját: - Maradjanak ott, ahol vannak, átjövök. - A két férfi közül az egyik felemelte fekete kesztyűs kezét, és jelezte, hogy tudomásul vette az utasítást. Jackman kinyitott egy szekrényajtót, és két légmentesen lezárt csomagot vett ki belőle, fölszakította a zárótapaszokat, és gyorsan kiszedte a védőruhákat. Egykettőre felvette magára a bő felsőrészt és a nadrágot is. Éppen a bokájánál igazította meg a tépőzárat, amikor megszólalt az íróasztalon a telefon. Parsons vette fel.

- Kutatási-fejlesztési osztály. - Egy pillanatig hallgatott, majd torkát köszörülte: - Kis türelmet kérek - mondta. Tenyerével befogta a kagylót, suttogva mondta Jackmannek: - Mrs. Highcroft van a vonalban. - Parsonst nyilván megrázta ez a hívás.

Rövid ideig fagyos csend uralkodott a helyiségben, aztán Jackman odalépett, és átvette a hallgatót.

- Jó estét, Mrs. Highcroft - szólt könnyed hangon. - Maurice Jackman vagyok. Miben lehetek a szolgálatára? - mondta, miközben a nő férjének holtteste egy zsákba gyömöszölve pár lépésnyire volt tőle.

- Á, semmiség... csak beszélni szerettem volna Malcolmmal - hallatszott az asszony derűs hangja. Jackman egészen rövid kis szünet után válaszolt.

- A férjével? - mondta tűnődve. A hangjából némi meglepetés hallatszott. - Abban a hitben voltam, hogy már órákkal ezelőtt elment. Egy pillanat, mindjárt meg érdeklődöm. - Jackman lassan leengedte maga mellé a kagylót. Egy ideig kifejezéstelen, rideg tekintettel bámult Parsonsra, és aztán újból beleszólt a telefonba: - Sajnálom, Mrs. Highcrott, a kedves férje a szokásos időben távozott a gyárból. - Steevenson és Calvert összenézett, azt azonban, hogy tekintetük mit fejezett ki, nem lehetett megállapítani a gázálarcon át.

- Hát ez nagyon furcsa - mondta Mrs. Highcroft apró, mentegetődző nevetéssel. - Azt ígérte, hogy legkésőbb fél nyolcra hazajön. - Jackman regisztrálta a tényt, hogy az asszony nem érti a helyzetet, de azt is, hogy aggodalomnak nyoma sincs a hangjában. Legalábbis egyelőre nincs - Hát jól van, sajnálom, hogy fárasztottam - mondta az asszony.

- Ugyan, semmi az egész, Mrs. Highcroft. Jó éjszakát.

Jackman helyre tette a kagylót és lassan felnézett Parsonsra, akinek tekintetében hitetlenkedés és elszörnyedés tükröződött.

- Mondani akar valamit, Parsons? - szólt Jackman mézesmázos, de mégis fenyegető hangon.

Parsons nagyot nyelt.

- A felesége volt az - nyögte ki nagy nehezen. Jackman rábólintott. - És ön azt a benyomást keltette benne, hogy minden rendben van, a férje még él.

- Igen, így akartam.

- De amikor majd rájön, hogy...

- Nem fog rájönni! Hacsak maga meg nem mondja neki. - Jackman elfordult, hogy az üvegfal másik oldalán állókkal is szembenézzen. - Hacsak bármelyikük meg nem mondja neki.

- De hát ez őrület! - tört ki Parsons. - Nem gondolhatja komolyan, hogy eltitkolja a halálát, az ég szerelmére! Rendőrségi vizsgálat is lesz, és ha rájönnek, hogy…

- Csak akkor tartanak vizsgálatot egy végzetes baleset ügyében, Mr. Parsons, ha adva van egy holttest. Márpedig ebben az esetben nem

találnak halottat... - Jackman lassan végignézett a hordágyra szíjazott alakon. - Csak ha beismerjük, hogy Highcroft professzor meghalt.

Három mérfölddel arrébb csinos, rendezett ház állt a város szélén. Helen Highcroft becsukta a tűzhely ajtaját, kötényébe törölte a kezét. Bement a nappaliba, ahol Sarah, Mark és Simon heverésztek a pamlagon. Nézték a televíziót.

- Mondjátok, gyerekek, melyikőtök akar már vacsorázni? - kérdezte tőlük vidáman, eltitkolva a benne lévő nyugtalanságot. A férje biztos csak megfeledkezett az ígéretéről. Házasságuk tizenkilenc esztendeje alatt hozzászokott már ennek a ragyogó eszű, de szórakozott embernek a furcsaságaihoz. Sokszor tréfálkoztak is erről a családon belül. Ha például Sarahnak rajzoláshoz szénre volt szüksége, nem volt más tennivaló, mint megkérni apát, hogy ő vállalja aznap a pirítós elkészítését. Ebben a kifejezetten boldog otthonban egyébként is napirenden volt a könnyed évődés. Sarah most is egy ceruzát tartott fogai között, így fordult anyjához.

- Nem várjuk meg apát a vacsorával?

Az anyjuk megrázta a fejét.

- Nem, csak később ér haza, majd a tűzhelyben tartom az ő részét. Gyertek már, asztalon a vacsora. - Ahogy azt már megszokták, senki sem tett ellenvetést. Kimentek a konyhába, leültek és megvacsoráztak. Egyikük sem fordított figyelmet arra, hogy az asztalfő üresen maradt.

Hideg volt a tavon. Jacl előregörnyédt, mÍközben megdörzsölte két kezét, és körülnézett. A legközelebbi fény több mint egy mérföldnyire volt tőlük. Valahol a túl só parton mérgesen megszólalt egy autó dudája, aztán teljes lett a csend.

Jackman egy-két bizonytalan lépést tett a csónakban. Leguggolt a holttest mellé, és kicsit lehúzta a fejről a zsák cipzárját. Válla fölött hátranézett Calvert és Steevenson felé. Rettenetes, félelmetes volt ez a mozdulata, ahogy a víz tükörképe picit megcsillant az arcát fedő védőálarc üveglapján.

- Jöjjenek már, mire várnak? - sziszegte. Szavai tompán, torzultan hangzottak. Az emberek tétováztak, aztán Steevenson leguggolt, és fölemelt egy nehéz követ, az elsőt azok közül, amelyet beraktak a csónakba. Kézről kézre adták a köveket. Szó nélkül dolgoztak. Jackman egyenként begyömöszölte a köveket a holttest mellé a zsákba. Kezével türelmetlenül jelezte, hogy kéri a következőt. Calvert még tétovázott,

aztán ő is lehajolt egy kőért. Jackman jól tudta, hogy egy holttest a benne lévő gázok hatására három nap múlva a víz felszínére emelkedne, hacsak egy nagy súly nem tartja odalent. Így hát egytucatnyi súlyos követ gyömöszöltek a testet szorosan körülvevő zsákba. Végül Jackman már elegendőnek ítélte a súlyt.

- Így rendben lesz - mondta és előrehajolt. Éppen akkor bújt elő a sűrű felhők közül a hold, és Jackman visszahőkölt, mert közelről látta a halott kidülledt szemét, mintha egy utolsó pillantást vetne az égre. Aztán ismét eltakarták a felhők a holdat, Jackman vad erővel teljesen fölhúzta a cipzárt. Mintha ezzel a mozdulattal az előbbi látvány emlékét akarná kitörölni emlékezetéből. - Segítsenek! - rendelkezett nyersen, és rángatni kezdte a holttestet a csónak széle felé.

Steevenson feladata az volt, hogy ellensúlyként biztosítsa a csónakot, nehogy felboruljon. Jackman is Calvert megemelték a nehéz testet. Nagyon súlyos volt, mintha ellen akarna állni, és halasztani azt a megalázó pillanatot, amikor végleg eltűnik a világból. Aztán egy utolsó nagy erőfeszítéssel átemelték a holttestet a csónak szélén, és az csendes hullámokat verve, apró, ezüstös csíkot hagyva maga után eltűnt a tó mélyén.

Második fejezet

A város felett, a domboldalon kanyargó úton egy gépkocsi haladt felfelé. Vonzó megjelenésű, fiatal nő, Jenny Macrae vezette Citroën kocsiját. Egy gondozott kert közepén magasodó, terméskőből épült ház felé igyekezett. A kocsi kerekei alatt csikorgott a kavicsos út, a reflektorok fénye élesen hatolt a sötét tájba.

Jenny leállította a motort. Üldögélt egy kicsit. Nézegette a szép kertet, a Loch Linnhe felé kitárulkozó nagyszerű kilátást. Fáradt volt. Az őt körülvevő nagy nyugalomból és csendből próbált erőt meríteni, a klinikán eltöltött nyugtalanító napi munka, a sok feszültség, a rengeteg telefonhívás után. Nagyot sóhajtott, futó pillantást vetett arcára a visszapillantó tükörben. Türelmetlen mozdulattal beletúrt sűrű, rakoncátlan barna hajába. Jenny huszonéves volt. Bőréből sugárzott a természetes ragyogás, ami onnan eredt, hogy gyermekkorában sok időt töltött vitorlázással, hegymászással, hiszen oly sokszor kóborolta végig ugyanezt a sziklás tengerpartot. Nem volt kifejezetten szép, de szürkéskék szemének tiszta, egyenes tekintete azt sugallta, hogy jellemes, nézetei mellett eltökélten kitartó egyéniség.

Jenny fölkapta válltáskáját, és élénk léptekkel indult a főbejárat felé. Csöngetett, és aztán várt, összeszedte erejét, hogy a mostani találkozás alkalmából majd

A bejárat felett lámpa gyulladt ki, kattant a zár, és kinyílt az ajtó.

- Ó, hát maga az?

- Hát bizony, már megint én vagyok, Mrs. Ennis - válaszolta Jenny vidáman. - Úgy gondoltam, helyes, ha még egyszer próbálkozom. - Mosolya nagyobb önbizalmat tükrözött, mint amilyet valójában legbelül érzett. Beszédmódjának a skótokra jellemző dallamossága kedvessé tette szavait. Pedig hát miközben megszólalt, már érezte is, hogy tulajdonképpen hiába erőlködik, csak elpocsékolja az időt. Ezt sugározták felé Mrs. Ennis szorosan zárt ajkai és egész lénye, ahogy ott állt előtte ridegen, egyik kezét az ajtó kilincsén tartva.

Annak ellenére, hogy korukat tekintve tíz év sem volt kettejük között, nagyon különböztek egymástól. Mrs. Ennis jellegzetes vonásai: gyárigazgató-feleség, az előkelő negyed, a kertváros lakója, anyai méltóság, megjelenésének apró részleteire is kiterjedő ápoltság. Egyetlen apró hajfürtje sem rendetlenkedhetett, makulátlanul öltözködött, és látni lehetett rajta, hogy ruháit kizárólag a nagyvárosokból, Edinburghből vagy Glasgow-ból szerzi be. Jenny viszont maga kereste meg a kenyerét, szoknyát és pulóvert viselt, és amint ott állt az ajtón kívül. Sűrű, barna haját összekócolta a szél. Szinte érezte, hogy Mrs. Ennis hamarosan becsapja az ajtót az orra előtt.

Az asszony kis, önkéntelen testfordulattal föltekintett az emeleti hálószobák felé.

- Már alszik. Nem akarom fölébreszteni.

- Önnel szeretnék beszélni, Mrs. Ennis, nem Jamie-vel - felelte Jenny, aztán egy picit elhallgatott. - Itthon találom a kedves férjét?

Az asszony megrázta a fejét.

- Elfoglalják a közügyek, fogadást tartanak a Highland Gyógyszergyárban.

Ez a gyár volt a legtekintélyesebb munkaadó Gleninverben. Amikor négy évvel ezelőtt váratlanul idetelepedett, a kis halászvároskát a csőd széléről rántotta vissza. Jennynek eszébe jutott, hogy John Ennis különböző vállalatokban betöltött pozícióin kívül a helyi tanácsnak is kiemelkedő alakja.

- Bejöhetnék önhöz csak egy pillanatra? - kérdezte Jenny szerényen. - Nem tartom fel sokáig.

Mrs. Ennis sóhajtott egyet, és beadta a derekát. Kitárta az ajtót.

- Hát igen... persze, jöjjön be. - Félreállt, hogy Jenny beléphessen. Mrs. Ennis tágas, szőnyeggel borított előcsarnokba vezette, ahol a

sarokban egy ősi családi óra mutatta az idő múlását. Innen egy ugyancsak nagyméretű nappali szobába kerültek, magasba nyúló franciaablakokkal, ahonnan nappal messzire el lehetett látni a pázsitos hegyoldalra és a távolban csillogó tóra.

Mrs. Ennis a két karosszék közül az egyik felé intett, leültek egymással szemben a kandalló két oldalára.

- Mielőtt még bármiről is beszélnénk, Miss Macrae - kezdte, idegesen tördelve kezeit -, én... én úgy érzem, hogy elnézését kell kérnem valamiért.

Jenny összeráncolta homlokát.

- Elnézésemet? Miért? - Úgy mondta, mintha fogalma sem lenne róla, miről van szó.

- Hát... tudja... ma reggel olyan hirtelenül szakítottam félbe telefonbeszélgetésünket. Remélem, megbocsát nekem. Sokszor előfordul velem, hogy éppen azokkal szemben vagyok goromba, akik végül is éppen segíteni akarnak nekem.

Hát bizony, hogy goromba, gondolta Jenny. Azonkívül fölényeskedő és aggályoskodó. A Jamie-vel kapcsolatos problémáknak fele részét tulajdonképpen ő maga okozza. Persze mindebből semmit sem mondott ki, csak mosolygott.

- Semmi szükség rá, hogy elnézést kérjen, Mrs. Ennis. Már el is felejtettem az egészet. - Jenny most először vette észre, hogy az asszony melletti kisasztalon ott van Jamie bekeretezett fényképe. Mosolyogva nézett bele a lencsébe, egy szőke hajtincs a homlokát takarta. Egészen normális, egészséges gyereknek látszott. Csak ha valaki nagyon alaposan vizsgálgatta a szemét, akkor vehette észre a tekintetében lévő ürességet, ami magányosságról árulkodott.

- De igen, durva voltam, és elnézését kérem - ismételte Mrs. Ennis.

.Jenny úgy látta, hogy itt az alkalom, rátérhet a témára.

- Úgy értsem, hogy ez annyit jelent…

Mrs. Ennis határozottan megrázta a fejét, még mielőtt a mondat lényege elhangzott volna. Hát megint csak el jutottak arra a holtpontra.

- A válaszom - mondta Mrs. Ennis - továbbra is: nem. Nem engedhetem el a gyereket. Egyszerűen nem lehetséges.

- Miért nem lehetséges? - nyomta meg a Szót Jenny. Mrs. Ennis megvonta a vállát. - Úgy is lehet mondani, hogy nem akarom. Ha így jobban tetszik.

Jenny közelebb hajolt az asszonyhoz, és megpróbálta elrejteni fokozódó kétségbeesését.

- De hát, az ég szerelmére, miért nem akarja? Csak néhány óráról van szó. Délfelé jönnék el érte, és…

- Mert nem látom szükségesnek - vetette oda Mrs. Ennis nyersen. - Jamie nem olyan, mint a többi gyerek, Miss Macrae. Különleges módon kell vele bánni, különleges gondosságot igényel. Ha magára hagyjuk... - megrázkódott, mint akit hatalmába kerített túl élénk fantáziája. - Bármi megtörténhet.

- De hát nem látja, hogy nem hagyjuk magára? - folytatta Jenny kitartóan. - Jamie velem lesz, de kikerül mindebből. - Karjának széles mozdulatával körbemutatott a makulátlan nappali szobán.

Mrs. Ennis egy kicsit kihúzta magát ültében.

- A mindebből szót úgy érti, hogy Jamie otthonából, Miss Macrae. A gyerek itt boldog. Itt érzi magát biztonságban. Csak ezt ismeri.

- Hát pontosan ez a lényeg, Mrs. Ennis, csak ezt ismeri - Jenny mély lélegzetet vett. - Azt mondja meg nekem, mikor fordult egyáltalán elő, hogy Jamie eljutott valahová, ahol gyerekekkel játszhatott volna! Mikor vitte el legutóbb egy játszótérre, egy cirkuszba? Mikor fordult elő, hogy futballozhatott volna korabeli gyerekekkel, akik…

- Még nem készült fel az ilyesmire - vágott közbe Mrs. Ennis. - Nézze csak, Miss Macrae, tudom, hogy jót akar, de be kell látnia, hogy én tudom a legjobban, mi a helyes a gyerekemnek. Talán, ha magának is lennének gyerekei, akkor megértené. Ha tudná, hogy...

- Az ön kisfia süket, Mrs. Ennis - szakította félbe Jenny szándékos tárgyilagossággal. - És éppen ezért nem tudja a természet rendje szerint megérteni a beszédet, a szavakat. Ennyi az egész. Jamie minden más szempontból tökéletesen normális. - Fölnézett az asszonyra. - Az ön kisfia számára mindent kizárólag a vizuális élmény jelenthet. Minden olyasmi, amit megért, minden, amit megtud, megismer, megtanul, csak egyetlen úton juthat el az agyába, ha látja. És igenis tapasztalható nála haladás, fejlődés. A szókincse egyre bővül. De ez a fejlődés túlságosan lassú. Jamie nyolcesztendős, Mrs. Ennis. Már nem kisbaba.

- Mit akar ezzel mondani? - kérdezte Mrs. Enni szenvedő tekintettel.

- Azt akarom megértetni, hogy kifogyunk az időből. Jamie nem az egyetlen gyerek, akivel törődöm. Negyvenen tartoznak az osztályhoz. Ezenkívül további ötven olyan gyerek van, aki elmaradott a beszédben, és nehezen tud kommunikálni. Ezek a környéken laknak, innen egészen Fort Williamig. Mindenütt máshol az országban dolgoznak specialisták.

Audiológusok és logopédusok. Ebben a városban én egyedül és egyidejűleg látom el mindkét feladatot, és őszintén meg kell mondanom, nem vagyok elegendő a feladathoz. Korlátozott az idő, ameddig egy-egy gyerekkel foglalkozhatok.

- Engem egyáltalán nem érdekel a többi gyerek - mondta Mrs. Ennis erélyesen. - Én mindig csak Jamie-re gondolok. Lehet, hogy amit most mondok, kegyetlennek és önzőnek tűnik, de…

- Nekem viszont törődnöm kell a többi gyerekkel is - replikázott Jenny józanul. - Hiszen ebből áll a munkám. Eltelik még egy év, vagy talán inkább úgy mondhatnám, hogy legfeljebb tizennyolc hónap, és akkor Jamie-t be kell íratni egy speciális iskolába... hacsak időközben nem mutatkozik nála jelentős javulás. - Itt egy kis szünetet tartott, hogy lássa, amint szavai, amelyek élesek voltak, akár egy kard, behatolnak-e az asszony tudatába. - Nagyon sajnálom - tette hozzá enyhülten -‚ de mindketten tudjuk, a törvény intézkedik így. Sem én, sem az iskola nem tehet majd semmit a kisfiú érdekében. A legközelebbi gyógypedagógiai iskola pedig, ahol foglalkoznak olyan hátrányos adottságú gyerekekkel, mint amilyen Jamie is... - Jenny úgy érezte, hogy nem is szükséges befejeznie a mondatot.

- Igen. Tudom - suttogta Mrs. Ennis. - A legközelebbi ilyen iskola East Kilbride-ban van.

Mindketten tudták, hogy ez a helység nyolcvanöt mérföldnyire van délre Gleninvertől. Olyan messze, mintha a hold túlsó oldalán lenne. Egyikük sem szólt egy ideig, nagy csend ereszkedett le közéjük. Aztán az asszony mondta: - És mondja, valóban azt hiszi, hogy... egy ilyen kirándulás olyan impulzust adhat, hogy megtörjön a jég?

Jenny a nyomaték kedvéért fölemelte a kezét: - Ez lenne a kezdet. Az első lépés, amelyet a helyes irányba sikerülne megtenni.

Mrs. Ennis egy hosszú pillanatig fürkészte Jenny arcát.

- Tudja, a kisfiú szemében maga a legnagyszerűbb a világon.

Egészen váratlan volt tőle ez a gesztus.

Jenny elmosolyodott.

- Az én szememben pedig ő a világon a legfontosabb. Ezért akarok segíteni.

Újabb csend. Aztán Mrs. Ennis nagyot sóhajtott.

- És mikor akarja, hogy erre sor kerüljön? - kérdezte elcsukló hangon.

Jenny nem érzett kitörő örömet, csak megkönnyebbülést és rokonszenvet egy anya iránt, aki aggódva szeretné sérülékeny gyermekét megvédeni a nagyvilág veszedelmeitől, olyan sokáig, ameddig csak lehet.

- Hagyja egy kicsit szabadjára, ennyi az egész. Hadd kapjon egy kissé szárnyra.

Mrs. Ennis még mindig tétovázott. Nem szerette volna elkötelezni magát, bár tudta, hogy elérkezett a döntés pillanata.

- Mondja csak, mi a véleménye Mrs. Rossnak a maga elgondolásáról? - Ez az egész nyilván csak időhúzás volt. A klinikán Pamela Ross volt papíron Jenny felettese.

- Nem tudom - felelte Jenny röviden -, nem beszéltem még vele erről. Legalábbis részletesen nem.

- És miért nem? - kérdezte Mrs. Ennis ismét egy kicsit élesebben.

Jenny vállat vont. Általában megszokta, hagy önmaga hoz döntéseket, nem kell senkire sem hivatkoznia.

- Egyszerűen az a helyzet, hogy nem volt alkalmam beszélni vele erről a kérdésről.

- De hát biztosan kellett volna, Miss Macrae, ha szándékában áll elvinni a fiamat.

- Eddig még azért sem szóltam neki, mert hivatalosan holnap déltől szabadnapom lesz - magyarázta Jenny türelmesen.

Mrs. Ennis zavarba jött. -

Úgy érti, hogy feláldozza a szabad délutánját? Csupán azért, hogy elvihesse a fiamat a tengerpartra?

Most Jennyn volt a sor, hogy kényelmetlenül érezz magát.

- Ó, semmi az egész. Valószínűleg amúgy is kimentem volna a tengerpartra... - Vállat vont. - Mennem kell már. - Gyorsan felállt, mielőtt még Mrs. Ennis tovább kedveskedhetett volna. - Valamivel tizenkét óra előtt eljövök Jamie-ért. Megfelel így? Előzőleg van még egy-két elintéznivalóm, mindenképpen bőven lesz rá időnk, hogy fél egykor buszra szálljunk a téren.

- Buszra? - ismételte Mrs. Ennis megrökönyödve és kicsit ijedten. - Jamie még sohasem utazott autóbuszon. Nem vagyok biztos benne, hogy ez... - aztán el kapta Jenny tekintetét, és végre elnevette magát, fölfogva, hogy aggályai mennyire indokolatlanok. Jenny éppen csak, mintegy tréfálkozva, felemelte a mutatóujját.

- A külvilág impulzusai, emlékszik, ugye, Mrs. Ennis? Környezeti impulzusok. - Már indult is az ajtó felé. de aztán megállt, mert Mrs. Ennis megérintette a karját.

- Ó, Miss Macrae..

- Tessék.

- Nagyon köszönöm, hogy ennyit fáradozik Jamie-vel. - Félszegen elmosolyodott. - Meg velem is. Ő a mindenünk. Érti, ugye? - mondta vallomásszerűen. - Egyszer majdnem elvesztettük. Röviddel a születése után. Gondolom, azért van az, hogy... ennyire babusgatom és féltem. De nem tehetek róla. Ha bármi baja történnék... - nem tudta befejezni a mondatot. Ez a gondolat annyira szörnyű volt azámára, hogy nem tudta szavakba foglalni érzéseit. - Ugye, szemmel tartja majd holnap, Miss Macrae? Gondoskodik róla, hogy ne essék baja?

Jenny megnyugtatóan megveregette az asszony kezét.

- Vigyázni fogok rá, Mrs. Ennis. Ígérem.

Tizenegy óra is elmúlt már, amikor Jackman kilépett a kutatási-fejlesztési épületből, amelyben Highcroft professzor meghalt. Ekkorra már pontosan végiggondolta terveit, amelyek annyira biztonságosak voltak, amennyire csak hűvös, rideg logikával ki lehetett azokat alakítani.

Highcroft szobájában az ajtóra akasztott zakóban megtalálta kocsijának kulcsait. A kilences részlegben volt ez a szoba, de mintha most hirtelen megszűnt volna létezni, mint ahogy az a férfi sem létezett már, aki eddig ott dolgozott. Terveinek megfelelően Jackman egy nagy kartondobozzal a kezében kiment a professzor kombi kocsijához, amely ott parkolt az épület mögött. Berakta ezt a dobozt a csomagtartóba, és aztán beült a volánhoz. Pár pillanatig csak ismerkedett a sötétben a számára szokatlan sebességváltóval, aztán lassan kihajtott a félkörben kanyarodó útra és tovább a gyár igazgatási központja felé.

Az ünnepélyes fogadás, amelyet a helybéli távfutó tiszteletére rendeztek, már egy órája véget ért, az épület üres volt és sötét. Az étteremben mindenütt eldobált papírtálcák, üres poharak, színültig telt hamutartók és a kiszáradt, felkunkorodó szélű maradék szendvicsek. Maga előtt tartva a kartondobozt Jackman egy mellékajtón lépett be a házba, és céltudatosan haladt végig a néma, üres központi folyosón. Hangtalanul lépegetett a vastag szőnyegeken. Egyenesen bement az üres irodahelyiségbe, amelyet aznap este egyszer már igénybe vett. Csendesen behúzta maga mögött az ajtót, és behajtotta a zsalukat. Csak ezután kapcsolta fel az íróasztali lámpát, és hozzáfogott, hogy gondosan elhelyezze mindazokat a holmikat, amelyeket a professzornak a labor

mellett lévő munkahelyéről hozott át ide. Személyes használati tárgyai és a munkájához szükséges dolgok voltak ezek. A professzor íróasztalának tetejéről elhozta Highcroft bőrkötésű határidőnaplóját, egy találomra fölkapott laboratóriumi cédulát és egy bekeretezett fényképet, amely három gyermeket ábrázolt, amint mosolyogva, vidáman játszanak egy kerti mászókán. Minden egyebet, amit összegyűjtött és áthozott, az íróasztal egyik alsó fiókjába zsúfolta. Hogy Jackmanben volt-e valamilyen érzés, bántotta-e a lelkiismeret, amint ott ült Highcroft három gyermekének fényképével szemben, az egyáltalán nem látszott rajta. Tarkóján összefogta két kezét, és előre-hátra hintázott a széken. Közben azt vizsgálgatta a legapróbb részletre is kiterjedő kritikus tekintettel, hogy mindaz, amit így elrendezett, létrehozza-e a kívánt hatást. Aztán leoltotta a lámpát, fölállt, és az épület túlsó végén lévő tűzlétrán távozott. Elment a második emeleten lévő személyzeti osztályra. Két percen belül megtalálta azt az iratszekrényt, amelyet keresett. Valamivel tovább tartott, amíg sikerült azt a dossziét kiemelnie, amelyre szüksége volt. Amint azt helyesen feltételezte, pár hónappal azelőtt többtucatnyian jelentkeztek felvételre a gyárba. Sokan az ajánlkozók közül fényképüket is mellékelték. Jackman odavitte a vaskos iratrendezőt az egyik asztalhoz, és végiglapozta. Valamennyi állást keresőnek gondosan átnézte, végigolvasta az önéletrajzát. Egyszerre aztán megtalálta pontosan azt, amit keresett.

Fogta a csatolt fényképet, és betette a tárcájába. A többi álláskereső jelentkezését pontosan az eredeti rendnek megfelelően visszarakta az iratszekrénybe. Úgy távozott a személyzeti osztályról, nesztelenül és nyugodtan, mint ahogy jött.

Nemsokára ott volt ismét lent, Highcroft professzor új irodájában. Jackman elővette a levelezőlap nagyságú fekete-fehér fényképet, maga elé tette az asztalra, és gondosan megnézte. Az iratok szerint a lány neve Susaan Sanders, valahol Falkirk közelében lakik. Az igazgatók valamelyike mellé szeretett volna kerülni titkárnőnek. Végül azonban nem őt választották. A fényképen huszonhárom-huszonnégy éves lány mosolygott öntudatosan a kamerába. A szél hátrafújta haját homlokából. Látszott rajta, hogy életerős, vonzó nő, akinek lényét a fotográfus egy pózmentes pillanatban tudta elkapni.

Jackman elővette töltőtollat, egy pillanatig gondolkozott, aztán előrehajolt. A kép aljára, egy szerelmes nő írását utánozva, odaírta: Az én drága Malcolmomnak igaz szerelemmel Monica.

Ezután három nagy keresztet rajzolt legalulra, olyat, ami a szerelmesek között csókot jelent. Jackman egy ideig még nézegette, hogyan sikerült a műve. Igen, ez jól kifejezi a kívánt hangulatot. Lassú mozdulattal elrakta a töltőtollát, óvatosan megfogta a fényképet, egyik

sarkánál kicsit meglengette, hogy a tinta megszáradjon. Aztán becsúsztatta a fotót Highcroft professzor határidőnaplójának borítójába. Ezután felemelte a telefonkagylót, két hívásra készült. Először egy helybéli számot, majd egy londonit fog tárcsázni.

…Észak-Írországban, Skócia nyugati és középső részén az éj folyamán az esőzés abbamarad. Holnapra már száraz időnk lesz, jó sok napsütéssel. - A televízió meteorológusa odalépett egy táblához, és így folytatta: - A szél? Ne aggódjunk miatta! Délnyugati lesz, és csak kettes-hármas erősségű. A hőmérséklet még mindig húsz fok fölött marad. - Jenny Macrae felkelt a nappaliban lévő nagy, puha párnáról, amelyen eddig kuporgott, és kikapcsolta a televíziót. Kiment a konyhába, hogy elkészítse a szendvicseket a kirándulásra. Boldogan dúdolgatott. Úgy érezte, másnap nagyszerű napja lesz.

Egyszerre csak kopogtatás hallatszott a mennyezetről. Mint amikor valaki sétabottal vagy seprűnyéllel dörömböl a padlón. .Jenny odacsapta a konyhakést az asztalra, és fölnyögött.

- A fenébe is! - mormolta halkan. - Jól van már, Mrs. Proctor. Nyugi, már jövök! - kiáltotta, miközben egy törülközővel megszárította a kezét.

Jenny egészen különálló lakást bérelt egy olyan ház földszintjén, amely egykor tekintélyes családi ház lehetett a város keleti szélén. Terméskőből épült, szigorú hangulatot árasztó építmény volt. A házat a hatvanas évek vége felé több lakásra osztották. A tulajdonosnő, Mrs. Proctor az első emeleten lakott. Amikor Jenny lakáskeresés közben idevetődött, az asszony csak annyit mondott, hogy nincs egészen rendben a szíve. Jenny remélte, könnyebben megkapja a lakást, ha megemlíti, hogy a klinikán dolgozik, de azt már nem teszi hozzá, hogy tulajdonképpeni szakmája a beszédhibásak gyógyítása. Mrs. Proctor szeme felcsillant. Úgy értelmezte a dolgot, hogy Jenny tulajdonképpen ápolónő, rögtön kiadta neki a lakást.

Jenny csak későn jött rá, hogy lakásadónője tipikus hipochonder, aki azt tartja magáról, hogy ágyhoz kötött beteg, akihez minden pillanatban beállíthat a halál. Sokszor hetekig nem lép ki a házból, mert egyre azt a végső pillanatot várja. Ha mégis kimerészkedik, akkor csak azért, hogy az orvostól újabb recepteket kérjen. Esetleg még a patikáig is elvánszorogjon. Mrs. Proctor kilencvenévesnek látszott, de valójában csak hetven-egynéhány éves volt. Jenny most, amikor felfelé iparkodott a lépcsőn, arra gondolt, hogy ez az asszony túléli majd egész környezetét. Kopogtatott: - Itt vagyok, Mrs. Proctor, Jenny, Jenny Macrae. - Semmi válasz. Jenny újból szólt, és megpróbálta kinyitni az ajtót, de az zárva volt. Ezért hát a levelesládába nyúlt, hogy kihalásszon onnan egy hosszú

spárgára kötött kulcsot. Kinyitotta az ajtót, és csendesen belépett az előszobába.

Mrs. Proctor nem szerette sem a testmozgást, sem a friss levegőt. Az ablakot már évek óta nem nyitotta ki, a lakást teljesen betöltötte az áporodott parfümszag, a régi képek, különböző korokból származó kopott ruhák szaga. Ez az öregasszony makacsul ragaszkodott az elszállt évek emlékeihez. Az előszoba sötét volt. Jenny óvatosan lépkedett az öregasszony szobájából kiszűrődő fény felé.

- Jó estét, Mrs Proctor.

- Jen... te vagy az, drágám? - hallatszott elcsukló, halk hangon. Jenny besietett a hálószobába. Rengeteg súlyos bútort zsúfoltak ide, úgyhogy a helyiség egészen kicsinek tűnt. Súlyos brokátfüggöny takarta az ablakot. Mrs. Proctor hálóingben feküdt az ágy mellett a földön, csontos, vékony kezében egy sétabotot szorongatott. Estében magával rántotta a kisasztalon álló lámpát, zsinórja pedig magával sodorta gyógyszeres üvegjeit és piruláit. Most minden szerteszét szóródva hevert a földön.

- Az istenért, mi történt? - kérdezte Jenny aggódva. Letérdelt az öregasszony mellé, akinek erre felnyílt a szeme. Mrs. Proctor igyekezett felkönyökölni, de vonásai egészen eltorzultak a fájdalomtól. Sápadt volt, rémült, arca az ernyő nélküli lámpa éles fényében csupa ránc. Jenny odaráncigált egy keze ügyébe eső terítőt, összehajtogatva párnát formált belőle, és Mrs. Proctor háta alá gyömöszölte. Az asszony megragadta Jenny csuklóját, és szárazon köhögött.

- Nem is… tudom... nem emlékszem…

- Mozogni tud? Gondolja, hogy hívjam Dr. Erskine-t? - A néni csak rázta a fejét, és egy kicsit felhúzódzkodott az összehajtott terítőn. Jenny segített neki elhelyezkedni, kitapintotta a pulzusát, és hozott neki egy pohár vizet. Mrs. Proctor egy fejbólintással fejezte ki köszönetét, és nagy nehezen ivott egy kicsit.

- Úgy látszik… elájultam - nyögte végül. - Arra emlékszem, hogy felkeltem, mert vizet akartam inni és… semmi másra.

- Tudja mozgatni a karjait? És a lábait? - Néhány óvatos mozdulat következett - Jól van... jól van. Most a másikat. Hát ez nagyszerű. Biztosan nem akarja, hogy hívjam az orvost?

Mrs. Proctor megrázta a fejét.

- Csak arra kérem, hogy segítsen vissza az ágyamba…

Ez közös erővel sikerült is. Mrs. Proctor teljes súlyával Jenny vállára nehezedett. Miután betakarta az asszonyt, visszatette a lámpát az

asztalkára, és kezdte összeszedni a szétszóródott orvosságokat. Voltak itt vékony, zöld fóliába csomagolt pirulák is.

Egy órával később Helen Highcroft telefonon beszélt a városi rendőrségen ügyeletet teljesítő őrmesterrel: - Igen... hát persze... értem... nagyon köszönöm. A mentőknél már érdeklődtem. Igen, ahogy mondja. Ha nem bukkan fel egyhamar, majd akkor. Köszönöm szépen. - Visszatette a kagylót a helyére, és lassan megfordult. Tizenhárom éves lánya, Sarah komoly tekintettel figyelte őt a díványról. Zavart kis mosollyal nézett anyjára. Ebben a pillanatban már asszony volt, nem kislány. Le tudta olvasni a kimondatlan aggódást édesanyja arcáról, tekintetéből.

- Talán még most is ott van az irodában, mama. Szokott ő későig dolgozni.

Mrs. Highcroft megrázta a fejét.

- Már éjfél is elmúlt, drágám. Legelőször én is ott kerestem. Azt mondták, hogy fél hatkor eljött onnan.

Mindketten hirtelen az ajtó felé fordultak, mert léptek zaja hallatszott. Csak a kilencéves Simon állt az ajtóban, kócosan, álmos tekintettel. Tétova léptekkel jött be a szobába. Pizsamája majdnem lecsúszott a popsijáról. Szemét dörzsölgette, álmosan ásított.

- Hol van apu?

Anyja beletúrt a hajába, Sarah pedig karjaiba kapta kisöccsét, gyengéden ringatta, aztán még szorosabb lett az ölelése, amikor az anya csak megrázta a fejét, megszólalni nem mert. Nem bízott a hangjában. Szívszorító rettegés lett úrrá rajta, egy baljós előérzet ereszkedett a szívére. Végül mégiscsak összeszedte magát, és rekedt hangon suttogta: - Nem tudom, drágám, egyszerűen nem tudom, és úgy tűnik, senki sem tudja.

- Az nem lehet, hogy komolyan mondja - suttogta Harold Engel. Hamuszínű lett az arca, miközben megrökönyödve hallgatta azt, amit Jackman az imént könyörtelen tárgyilagossággal elmondott neki. - Azt akarja mondani, hogy maguk hárman bedobták a testét a tóba. Csak úgy fogták, és kidobták a csónakból?

Jackman iszogatta a whiskyjét, bólintott, és egyáltalán nem törődött névleges főnöke megdöbbenésével.

- Nem volt más választás! - ismételte Jackman.

- Választás? - Engel izgatottan fordult felé a bárszekrénytől. Indulatosan tette le a poharát. - Hogy nem volt más választása? Hát persze hogy volt! Ahogy kihozták őt a kilences részlegből, hívni kellett volna a mentőket is. Az OMAHA-terv egyáltalán nem kompromittálódott volna, és a professzor még mindig élhetne!

- A legkisebb mértékben sem változtatott volna a dolgokon - ellenkezett Jackman halkan. Tekintete a whiskyjét fürkészte. - Highcroft professzor sorsa már abban a pillanatban eldőlt, amikor bedugta kesztyűs kezét az ellenőrző dobozba, és látta, hogy a gumipecsét szétmállik. Ő aztán mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent. Tudatában volt annak, hogy legjobb esetben is már csak percei vannak hátra.

- Hogy érti ezt, hogy tudatában volt? - kérdezte Engel élesen. - Hogyan lehet ebben annyira biztos?

- Hogy hogyan? Hát egyszerűen úgy, hogy ő mondta meg nekem. - Jackman kotorászott a kabátzsebében, és elővett egy kis magnószalagot. - Vagy helyesebb úgy fogalmaznom, hogy ő mondta meg mindnyájunknak. Mégpedig a monitor magnószalagján, amely abban a pillanatban automatikusan odakapcsolt a központi ellenőrzésbe, abban a pillanatban, amikor az RD7 narancsszín vészjelzője működésbe lépett.

- Szóval úgy érti, hogy valójában elmondta magának, hogy haldoklik.

- Igen, látni lehetett, ahogy összeesik. Az egész itt van ebben a kazettában. - Gondosan letette az asztal szélére. Harold Engel dermedten bámulta. - Ha mentőket hívunk, az csak egy dolgot tett volna bizonyossá, Mr. Engel; nyilvános rendőrségi vizsgálatra került volna sor. Amikor a kilences részlegről naracsszínű jelzés érkezett, Highcroft professzor már görcsökben fetrengett. Amikorra pedig Calvert és Steevenson odaérkeztek, már halott volt. Ismerve a tényeket... - mondta Jackman, és megvonta a vállát -‚ azt tettem, amit tennem lehetett, ennyi az egész.

- De csak úgy fogni a holttestét és beledobni a tóba... hát ez, igenis ez… embertelenség - tiltakozott Engel, s izgatottan járkált fel-alá. Aztán eszébe jutott valami, és hirtelen Jackman felé fordult. - És mondja, mi lesz a feleségével, Helennel? Neki mit fog mondani?

- Erre is gondoltam - felelte Jackman halkan. Röviden tájékoztatta Engelt a személyzeti osztályról elhozott fényképről, és hogy miben számít Engel támogatására. Amikor befejezte mondókáját, Engel csak bámult rá.

- Képes lenne ilyet tenni? - suttogta. - Ilyen pokoli kínokat szán a professzor családjának?

Jackman megvonta a vállát.

- Először természetesen megdöbbennek. De azután, gondolom, majd megszokják. Belenyugszanak az új helyzetbe.

- Azt mondja, hogy belenyugszanak az új helyzetbe? - ismételte a szavakat Harold Engel elszörnyedve. - Lehet, hogy ez meglepetés lesz az ön számára, Mr. Jackman, de az az ember, akit maga és a cinkosai oly ügyesen eltüntettek, a barátom volt. Olyan barát, akit szerettem, és akiben megbíztam. És magának van képe hozzá, hogy ilyen hidegvérrel mondja el mindezt nekem, miközben issza az italomat… - Kikapta Jackman kezéből a poharat, és lecsapta az asztalra. - És azt mondja nekem, hogy a professzor családjának bele kell nyugodnia az új helyzetbe? Tulajdonképpen milyen ember maga? - Engel úgy csóválta a fejét, mint aki nem tudja elhinni, amit hall. Aztán elfordult, odament íróasztalához, és fölkapta a telefonkagylót. - Túl messzire ment már ezzel az őrülettel! - Gyors, energikus mozdulattal nyomogatta a készülék gombjait.

Jackman felkelt, odalépett a telefonhoz, és mutatóujjával könnyedén lenyomta a telefonkagyló villáját. Engel hirtelen Jackman felé fordult, aki nyugodtan farkasszemet nézett vele, tekintete kemény és rideg volt.

- Egyet mondjon meg nekem, mielőtt lecsöndesítené öntudatos lelkiismeretét azzal, hogy telefonál a rendőrségnek vagy bárhová.

- Mit mondjak meg? - kérdezte Engel.

- Maga valóban hisz a vállalatában, ugye? - Jackman egy hanyag kézmozdulattal körbemutatott a gyár épületein. - Hisz az itteni kutatómunkában és a laboratóriumi tevékenységben is? Hisz a gondosan kiválogatott tudósokban és a maga csinos kis helikopterében? (Engel szerette vezetni a cég Bel-Jet Ranger négyüléses helikopterét. Egyike volt ez a kevés privilégiumnak, amelyet fenn tartott magának. Jackman viszont utálta a repülést.)

- Ez mind együtt az életem! Jól tudja - felelte Engel szűkszavúan.

- És az új gyógyszerében, ugye, abban is hisz? - folytatta a témát Jackman kitartóan.

- A Cardocolt kérdezi? Hát persze! - mordult rá Harold Engel türelmetlenül. - Térjen a lényegre.

- Ez az egész alkalom magának az önigazolásra, ugye? Egy második lehetőség? Lehetőség arra, hogy győzelmet, sikert mutasson fel a világnak, hogy minden korábbi kudarcot letöröljön a tábláról.

- Én... én nem is...

- Emlékezzen csak rá, Mr. Engel, hogy én olvastam a Bockham-dossziét. Ennek tudatában hívja hát fel a hatóságokat, mozgósítsa őket a szerencsétlen professzor halála miatt. Nagyszerű lenne! Kötelességteljesítés, amellyel megnyugtathatná lelkiismeretét! - Jackman szünetet tartott. - Na, és aztán mi történne? Pontosan megmondhatom. Ez az álma, Mr. Engel, ez a második lehetőség… szertefoszlana. Véget érne. Szó sem lehetne többé a Cardocolról. Semmiféle új szívgyógyszer sem készülne a nyomorult emberek ezrei számára, akiknek életét ön meg kívánja változtatni. És miért történne mind ez? - tette fel Jackman lágyan a szónoki kérdést. - Azért, mert az egész Highland Gyógyszergyár megszűnne. - Vállat vont. - Mi lenne velem? Valószínűleg lecsuknának néhány hónapra, amíg a felkavart hullámok le nem csillapodnak. De mi lenne önnel? Megsemmisülne az új orvosságával együtt! Vagy komolyan el tudja képzelni, hogy mindent képes lenne elölről kezdeni? Most már harmadszorra? Ne is álmodjon ilyesmiről. A kormánytámogatás, kormányintézkedések, kormányzati engedélyek nélkül? - Jackman bánatosan sóhajtott. - És mi lenne az emberekkel? Az emberek ezreivel, akiken oly eltökélten akart segíteni? Hát egyszerűen tovább tart majd a szenvedésük, pusztán csak azért, mert ön fontosabbnak tartotta agy ember halálát az ő életüknél. Egyes-egyetlen ember miatt. - Megfordult, és a telefonra mutatott. - Ha azonban ön telefonálni akar, hát rajta, tegye meg. Módjában áll.

Jackman várt egy pillanatig, észlelte a csendet, a diadalát. Aztán vette a poharát, és odalépett Harold Engel bárpultjához, minden sietség nélkül komótosan, nyugodtan töltött magának egy újabb adag whiskyt.

Harmadik fejezet

- Jól van, Angus! Ügyes vagy, ez jól sikerült. Próbáljuk hát meg még egyszer. Oké? Kezdjük újra elölről. Elkészültél? - Angus Fraser feltekintett Jennyre, aztán bólintott, kis állacskája kemény eltökéltséget fejezett ki. Hétéves volt, vörösesszőke kisfiú, arcán rengeteg szeplő, beszédhibája miatt hozták ide Jenny Macrae-hez, hetenként egyszer, Uleninver egyetlen, egyemeletes klinikájára. Jenny bátorítóan mosolygott a gyerekre. Szorosan egymás mellett ültek, kettejük előtt az asztalon nyitott könyv. Angus édesanyja az ajtó melletti széken ült, és onnan figyelte őket. Egy hónapja tartó koncentrált erőfeszítés és ismételt próbálkozások után a gyerek most már valóban haladt. - Elkezdhetjük? - kérdezte Jenny cinkosan előrehajolva, hogy Angust mosolyra késztesse, hogy a beszédjavító tanulást mókává, játékká formálja. A gyerek bólintott, Jenny mélyet lélegzett, és aztán kimondta: Rajt!

- A szél... a szél süvít, a fecske... száll, a kígyó sziszeg. - Angusnak sikerült kimondania a szavakat, minden akaraterejével igyekezett

teljesíteni a feladatot. Mutatóujját lassan húzta arrébb a tarka színekkel díszített könyvben, kis ajkát gondosan beigazította az előtte álló nehézségek legyőzésére. Jenny türelmesen bólintott minden egyes szó után. - Répa... retek, mogyoró, korán reggel ritkán... rikkant a rigó! - Angus elégedetten hátradőlt, és büszke diadallal mosolygott fel Jennyre. A lány viszonzásul megsimogatta a fiú karját.

- Na, látod, megy ez szépen! Tudtam, hogy megcsinálod. - Hátrafordult. - Mi a véleménye, Mrs. Fraser?

Az anyuka boldogan mosolygott: - Bizony nagyon szépen halad, Miss Macrae. Kétségtelenül szépen.

Jenny fölborzolta a gyerek haját.

- Jó volt, Angus! Úgy vélem, hogy megérdemelsz némi jutalmat, ugye? - Angus bólintott, szemével már Jenny íróasztalának legfelső fiókja felé lesett. Jenny egy pillanatig elgondolkozva figyelte a gyereket, aztán odanyúlt, és kivett egy zacskó cukorkát. Odakínálta Angusnak. Némi tétovázás után Angus egy zöld cukrot választott, és már kezdte is kibontani. Valahogy mindig úgy adódott, hogy elnyert egy-egy jutalmat. És mindig a foglalkozás végén.

Jenny fölállt, lesimította ruháját, és a gyerek anyja felé fordult.

- Hát ez remek, Mrs. Fraser. Ha gondolja, kérem, hozza el Angust megint jövő héten ugyanebben az időben, akkor újból nekilátunk. Te pedig, Angus… - megvárta, míg a kisfiú odaér hozzájuk az ajtóhoz, egyik pofikája kidudorodott a cukortól. Jenny kedvesen a fiú vállára tette a kezét: - Te pedig ugye hozol majd nekem egy pár szép cs és gy hangot. Rendben?... - A kisfiú készségesen bólintott. - Hát akkor viszlát jövő héten. - Anya és fia még egyszer hálásan rámosolyogtak, és már távolodtak is a folyosón. Az ajtó csendesen becsukódott.

Egyedül maradva a rendelőben Jenny sóhajtott, lassan odament az asztalához, és leült. A szomorúság olyan nagy súllyal nehezedett rá, hogy azt Mrs. Fraser és kisfia el sem tudták képzelni. De hát a logopédusoknak is van magánéletük. Vannak reményeik, amelyek meghiúsulhatnak, érzelmeik, amelyek megsérülhetnek. Jenny egy pillanatig csak üldögélt, mintha a szemben lévő falat bámulta volna, aztán zsebéből elővette Danny levelét, és újból, lassan kibontotta. Aznap reggel érkezett.

…Tudod, Jen, rengeteget töprengtem ezen, hidd el. Tudod, a szívem mélyén tudom, hogy az egész amúgy sem válhatott be. Talán ha csak mostantól számítva öt év múlva találkoztunk volna, a körülmények másképp alakulnak. Nem tudom. A legkönnyebb volna persze egyszerűen csak hagyni, hogy minden menjen a maga útján, hogy továbbra is tettessük, hogy minden ugyanolyan, mint volt, és hogy egy napon majd

átjössz Newcastle-ba, hogy itt dolgozzál, vagy pedig én térek vissza Gleninverbe. De az ilyen megalkuvás egyikünk szempontjából sem lenne tisztességes. Tudom, hogy a gleninveri kórház nem tud olyan hosszabb időre szóló érdekes feladatot adni nekem, amilyenre szükségem van. Tudom, hogy ez nagyon önzőnek tűnhet, Jen, de ez az igazság.

Gyakran beszéltünk már erről, ugye? Nincs más nő az életemben, Jen, és sohasem fogom elfelejteni az utóbbi öt hónapot, soha, amíg csak élek, de egyszerűen nem látok kiutat a számunkra. Nagy ez a távolság és legfeljebb nyolchetenként egyszer tudjuk együtt tölteni a víkendet. Azt hiszem, mindketten pontosan tudjuk, hogy mit áldozhatunk fel, mit nyújthatunk egymásnak, anélkül hogy ez megkeserítené a szánk ízét. Annak ellenére, hogy ez a levél nyilván megdöbbent, biztos vagyok benne, hogy néhány hét elteltével úgy látjuk majd, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. Tudom, hogy elcsépelt és közhelyszerű azt mondanom, remélem, jó barátok maradhatunk, Jen, de valóban így érzek. Csodálatos lány vagy, és én a szívem mélyéből kívánom neked mindazt a boldogságot, amit az élet nyújtani képes.

Szeretettel

Danny

Jenny lassan összehajtogatta a levelet. A nyomorult, gondolta tompán. Ó, te nyomorult Danny. E szavakból azonban hiányzott a meggyőződés. Jenny zsibbadtan hátradőlt. Megrohanták az emlékek. Milyen jól érezték magukat együtt, ebéd közben mennyit nevetgéltek. Eszébe jutottak a piknikek, a hegyekben tett hosszú séták... Mindez akkor kezdődött, amikor az év elején Danny a County Royal Kórházba került cselédkönyves bentlakásos orvosnak. Milyen távolinak is tűntek már ezek az idők. A kórház parkolójában találkoztak, és azon vitatkoztak, hol lenne legjobb helye a kocsinak. Az ezt követő hetekben bontakozott ki szerelmük. Danny annyira kitöltötte az életét, hogy ez az érzés túltett minden elképzelésén. Most pedig, a sok kedvesség, melegség és könnyed vidámság, közös örömök után, itt van egyedül. Az egész elmúlt, vége!

Halkan kopogtattak az ajtón. Jenny gyorsan bedugta Danny levelét köpenye zsebébe, megtörölte a szemét, és azt tettette, hogy keres valamit az íróasztalfiókban. Kinyílt az ajtó, és lelkesen, lendületesen Pam Ross robbant be a szobába. Alacsony, őszülő hajú nő, családanya, három tizenéves gyermekkel. A klinikán Pam Jenny felettese, de tulajdonképpen ennél sokkal több. Az elmúlt három év folyamán, amióta Jenny végzett a főiskolán és idekerült, ők ketten bizalmas, jó barátnők lettek.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, drágám - mondta -‚ de megkérhetnélek rá, hogy kísérd figyelemmel…. mi baj van? - Jenny feléje fordult, és erőltetett mosoly jelent meg az arcán.

- Semmi. Miért?

- Biztos vagy benne? - faggatta Pam kétkedően.

- Teljesen jól vagyok. Igazán.

Pam egy pillanatig fürkészte barátnője arcát, aztán így szólt: - Hírt kaptál felőle, ugye? - állapította meg egy hirtelen megérzés alapján.

Jenny igyekezett tagadni. Fejét akarta megrázni, de egyszerre csak rájött, hogy valójában bólogat. Elővette zsebéből Danny levelét, és oda nyújtotta. - Danny úgy véli, hogy legjobb, ha mi befe… - suttogta rekedten, könnyek öntötték el a szemét, ahogy szétnyitotta a levelet, és hagyta, hogy Pam is elolvassa.

Amikor a végére ért, Pamela lassan összehajtogatta a levelet, és visszaadta.

- El akarsz menni hozzá? - kérdez te - Vegyél ki egypár szabadnapot, és rendezd el az egészet.

Jenny feltekintett.

- Nem lehet, hogy fussak utána.

- És miért nem? - ellenkezett Pam. - Persze hogy megteheted, ha eléggé szereted. Szereted?

Jenny felsóhajtott.

- Isten tudja. Mindig azt hittem, hogy szeretem. De most... - megrázta a tejét. - Nem, nem utazom oda, utána. Tudod, Pam, nincs semmi értelme. Azonkívül pedig elvállaltam, hogy elviszem az Ennis gyereket a tengerpartra…

- Á, ez csak kifogás - vágott közbe Pam határozottan. - Majd én megyek vele, ha csak ez az akadály.

- Ha visszagondolok rá, hogy milyen sok erőfeszítéssel tudtam csak rábeszélni az anyját, hogy elengedje a gyereket a szoknyája mellől... Nem, Pam, erről szó sem lehet - ellenkezett Jenny úgy, hogy ismét felvillant benne korábbi lénye. Órájára pillantott, és fölugrott. - Máris, Pam, máris mennem kell. Megígértem, hogy tizenkettő előtt ott leszek érte. És előbb még el kell intéznem valamit, amire apus megkért. - Indult az ajtó felé, aztán megtorpant, és érzései szavakká formálódtak. - Persze, igazad van, Pam. Ez csak kifogás. Danny semmiképpen sem akar lecövekelni egy ilyen aprócska városban, mint ez, én pedig… nem akarok elszakadni innen. Pontosan ellenkező indokaim vannak ehhez. Ez a város az otthonom. Pam, tudod, amióta élek, ismerem Gleninvert. Nem hagyhatom itt cserébe valami olyasmiért, mint például... Newcastle. - Az

utolsó szót úgy ejtette ki, mintha egy pokolian csúnya, gonosz helyről beszélne.

- Tudom, te nem hagynád itt sem Newcastle-ért, sem bármely más helyért a világon - egészítette ki Pam barátnője szavait. Tudta, hogy egy régi korokból itt maradt, hagyományosan romantikus emberrel van dolga. - De azért feladnád Dannyért. Hogy együtt új életet kezdjetek.

- Persze, muskátlival az ablakban, ugye? A férjecske elment munkába, az asszonyka zsebkendővel integet a küszöbről, karján egy büfiző csecsemővel. - Jenny grimaszt vágott. - Lehet, hogy majd egyszer, Pam, de most még nem. Nem jutottam még el idáig. - Nagyot sóhajtott. - Férfiak, Pam, nyomorult férfiak, kinek van szüksége rájuk?

Harminc perccel később Jenny megrántotta Citroönjének kézifékjét, leállította a motort, és cigarettára gyújtott. Szüksége volt erre a csendes, magányos pillanatra, mielőtt a sarkon befordulva odaérne apuska kis házához. Csak bámult kifelé az autó ablakán, de tulajdonképpen semmit sem látott. Szinte perverz, mazochista örömét lelte abban, hogy szembeszáll a szigorú orvosi logikával, amely ellenzi a dohányzást. Mélyen leszívta tüdejébe a füstöt. Onnan, ahol a kocsi állt, tulajdonképpen látni lehetett a messzire elnyúló várost, amely széles félkörben terült el a völgyben. Fenyőerdőkkel borított lankás hegyek fogták kedvesen közre, nyugaton pedig a tó a Loch Linnhe csillogó tükre. A kanyargó út, a rézsútos háztetők mind annyira ismerősek voltak számára, mint amennyire tenyerében érezte annak a kilincsnek a fogását, amely apuska házához vezetett. Gleninver egykor kifejezetten halászváros volt. A négyzetes alakú, termés- kőből épült szürke házak sora a kikötőtől a hegyekig nyúlt, és arról tanúskodott, hogy milyen virágzás és jólét volt itt egykor. A kikötő zsúfolásig teli halászhajókkal, a levegőben ott lebegett a különböző halfajták, makrélák és heringek, száradó hálók és szurok illata. Jenny végigszívta cigarettáját, a szomszédos ülésről bevásárlószatyrát, kiszállt, és befordult a sarkon. Keskeny út vezetett édesapja házához. Zörgött a levélszekrényen, és kinyitotta az ajtót.

- Halló! - kiáltotta vidáman. - Én vagyok az, apus! - Választ nem kapott. Lassan végigment az előszobán, a szatyrot, amelyben az édesapjának szánt élelmiszerek voltak, lerakta a konyhaasztalra. Amint körülnézett, a konyhaablakon át meglátta apját. Kint volt a kertben, azon a részen, ahol zöldségeket termelt, éppen kiegyenesedett, a derekát tapogatta. Jenny előbb úgy gondolta, hogy odakiált neki, de aztán mégsem. Megdöbbentette, hogy milyen erős fájdalomról árulkodott apja arca, amikor ott állt káposztáit mustrálgatva, és azt hitte, hogy senki sem látja. Szellő lobogtatta ritkuló, ősz haját. Öregszel már, gondolta Jenny, és

megborzongott a hirtelen felismeréstől. Öregszel, és már csak én maradtam egyetlen családtagod. Nem első alkalommal történt, hogy Jenny tudatára ébredt annak, nemcsak az emlékek kötik Gleninverhez. Aztán odament az ablakhoz, kopogtatott, és vidáman integetett.

- És tessék mondani, Mrs. Highcroft, mikor látta utoljára a férjét? - kérdezte a fiatal rendőr őrmester ceruzáját készenlétben tartva, hogy bejegyezze a naplóba az adatokat. Az őrszoba pultjára hajolva, ingujjban állt ott. Kérdésére nem kapott választ. - Mrs. Highcroft, nem hallotta a kérdésemet? - mondta az őrmester türelmesen. - Mikor látta a férjét utoljára?

Helen Highcroft sápadt volt, és zilált. Arra sem emlékezett volna, hogy amikor kocsiján idehajtott az őrszobára, látott-e bárkit is útközben. Később talán már fel tudta volna idézni, hogy a gyerekeket beadta a szomszédokhoz, valami érthetetlen szöveget motyogva, hogy miért van erre szükség. A fél éjszakát a telefonnál töltötte, a hajnali órákban pedig nyugtalanul fel-felriadva ott bóbiskolt a karosszékben. Egyre csak az órát nézte. Vagy fél tucatszor kiment a bejárati ajtóhoz, és csak állt ott a lépcsőn a sötétben. Bárcsak már meglátná férje kocsijának lámpáit, amint odakanyarodik a házhoz. Háromszor telefonált a kórházba, kétszer a rendőrségre. Most pedig már itt volt személyesen, hogy hivatalos bejelentést tegyen. Összerázkódott.

- Elnézést, őrmester. Mit is mondott? - A rendőr harmadszor is megismételte a kérdést, Helen pedig nagyot sóhajtva mondta: - A reggelinél. Tegnap a reggelinél. - Úgy tűnt neki, hogy már sokkal több idő telt el azóta.

- Szóval mielőtt elindult volna a munkahelyére? - Az asszony bólintott. McInnes őrmester gondosan bejegyezte a választ a naplóba. Mrs. Highcroft mögött kinyílt az ajtó, és egy fiatal rendőrújonc jött be, gondosan egyensúlyozva egy csésze teát, amelyet a büféből hozott. Az őrmester intett neki, és az újonc gondosan letette a teát a pultra. Helen Highcroft meglepetten nézett körül, fáradtan elmosolyodott. - Köszönöm szépen. - Ez volt az első korty, amit tegnap este óta lenyelt, amikor még a gyerekekkel vacsorázott. Tegnap este óta... egy örökkévalóságnak tűnt…

- Nagyon szívesen, egészségére. És mondja, Mrs. Highcroft, a férje ugye tudományos munkát végez a Highland Gyógyszergyárban?

- Igen, így van.

- És milyen jellegű munka az, Mrs. Highcroft?

Tétován nézett az őrmesterre.

- Erről aztán semmit sem tudok. - Az asszony elkapta az őrmester tekintetét, tenyerével végigsimított a haján, és nagyot sóhajtott. - Úgy

értem, annyit tudok, hogy gyógyszervegyészeti kutatómunkában vesz részt. De azt már nem tudom, hogy konkrétan milyen témán dolgozik.

- Úgy érti, hogy a férje nem mondta el önnek?

- Igen, így értem, őrmester, hiszen akkor sem lennék okosabb, ha elmondta volna. Tudja, én nem vagyok tudós, soha nem foglalkoztam ilyesmivel. És ahogy teltek-múltak az évek, egyszerűen… felhagytam a kérdezősködéssel. Így alakult. - Az egyszerű megállapítás valahogy furcsának tűnt, valószínűtlennek. Mintha azt mondta volna, hogy őt már nem érdekelte az ilyesmi.

- Észrevett-e olyasmit a férjén, hogy különös gond nehezedett volna rá mostanában?

- Különös gond?

- Stressznek mondanám. A városban sokat beszélnek arról, hogy készül ott egy új csodagyógyszer. Eszembe jutott, hogy hátha a férje…

- Nem. Semmi ilyesmit, feszültséget, stresszt nem vettem észre rajta. Persze mindig nagyon belemerül a munkába, de hát ez tulajdonképpen természetes. Ott mindenki így tesz.

McInnes őrmester újabb gondos bejegyzést tett, aztán feltekintett.

- Mondja, Mrs. Highcroft… - torkát köszörülte és megtorpant, hogyan is térhetne át arra a veszélyesen kényes családi aknamezőre, amellyel most szembekerült. - Minden teljesen rendben volt, amikor tegnap reggel távozott? Úgy értem, hogy kettejük között. - Az esetek nyolcvanöt százalékában ugyanis, amikor csak házastársak közötti viták valamilyen okból a rendőrség elé kerülnek, a férj és a feleség egyesült erővel száll szembe a kérdéseket feltevő rendőrtisztviselővel. Mrs. Highcroft letette a teáscsészét a pultra, és összeráncolta a homlokát.

- Kettőnk között? Hogy érti ezt...?

- Arra gondolok, nem volt-e vita, veszekedés maguk között. Nem kaptak-e össze valamin, éppen mielőtt elindult volna.

Az asszony erélyesen megrázta a fejét.

- Nem. Egyáltalán nem volt ilyesmi.

- Biztos ebben?

- Egészen biztos.

- Elnézést, Mrs. Highcroft, de fel kell tennem ezeket a kérdéseket is. Ugye megérti?

- Azt hiszem, igen.

- Akkor szabad-e föltennem önnek, Mrs. Highcroft, azt a kérdést, hogy kettejük kapcsolata boldog házasság volt-e?

Helen Highcroftnak sikerült némi derűvel válaszolnia:

- Ha már tudnia kell, igen. Kijelenthetem, hogy nagyon boldog házasok vagyunk. Bármily furcsának tűnik ez - felelte védekezően. Irritálta, hogy egy hivatalos személy, egy idegen ilyen tárgyilagos kérdést tehet fel, arra kényszerítve őt, hogy latolgassa, milyen is az a kapcsolat, amely mindeddig teljesen magánügy volt, boldogságának feltétlen próbaköve az eltelt tizenkilenc év folyamán. Ezt a latolgatási kényszert érezte most a legnyugtalanítóbbnak az egészben.

- Szóval, Mrs. Hamilton. Elviszi ezt a receptet a patikába, biztos vagyok benne, hogy pillanatok alatt elkészítik magának az orvosságot. - A régimódi, zsúfolt kis orvosi rendelőben, amely ott húzódott meg Gleninver piactere mögött, Stanley Erskine egy recepttömböt húzott maga elé, lecsavarta töltőtolla kupakját, és gyakorlott, lendületes vonásokkal töltötte ki a receptet. Leitatta, és a redőnyös íróasztal felett átnyújtotta a páciensnek ugyanazzal a biztató mosollyal, amellyel általában a betegei felé fordult. Dr. Erskine jelentéktelen, ötvenkilenc éves, skót férfi volt, haja már mákos, itt született a skót felvidéken, tanulmányait Edinburghben végezte. Eltekintve attól az öt keserves hónaptól, amelyet sárban fagyoskodva Északnyugat-Európában töltött a háború alatt, ki nem mozdult Gleninverből.

Időközben még két orvos költözött a városba, fiatalabb kollégák, akiknek rendelője tágasabb és jobban felszerelt volt. Dr. Erskine azonban nem érezte szükségét a modernizálásnak. Egyetlen porcikája sem kívánta, hogy felcserélje a meleg faburkolatú szobát, a múlt századra jellemző homályos üvegű ajtót holmi ragyogóra fényesített és csillogó-villogó műszerekkel telerakott modern rendelőre. Nézete szerint a gyógyszergyári ügynökök, a havonta megjelenő orvosi lapok, az ingyenesen megküldött prospektusok meg a gyógyszerekkel foglalkozó vállalatok időnkénti meghívásai segítségével teljes mértékben lépést tud tartani a gyógyászat fejlődésével annak ellenére, hogy egyes újabb gyógyszerfajták zavarba hozó gyorsasággal és idegesítő gyakorisággal jönnek ki más-más néven. Határozottan kitartott amellett, hogy a betegek, akik mostanában hozzá fordulnak, ugyanolyanok, mint a régi páciensek: tíz közül hat esetben arra vágynak, hogy legyen valaki, aki együttérzően meghallgassa őket. Itt van például Mrs. Hamilton, aki éppen most ül vele szemben. Ridiküljét görcsösen szorongatja térdei között. A férje szinte állandóan munkanélküli, három tizenéves fia gyakran kerül összeütközésbe a törvénnyel. Rendszerint több mint egy órát várakozik a doktorra, hogy öt percig beszélgethessen vele a férjéről, a reumájáról, az

álmatlanságáról, és azután teljesen meg nyugodva, elégedetten távozhasson egy újabb recepttel, amely rendszerint enyhe altató. Receptek! Dr. Erskine rég rájött már arra, hogy döntő fontosságúak a gyógyításban: ha egy beteg recept nélkül távozik a rendelőből, úgy érzi, nem tudta elintézni, amit akart, kitoltak vele. Mrs. Hamilton éppen most vette át a darabka papirost, gondosan összehajtogatva tette a ridiküljébe, majd nehézkesen felállt.

- Akkor hát indulok is. Még egyszer nagyon köszönöm.

Dr. Erskine is felállt, kezet fogott az asszonnyal.

- Semmi az egész, Mrs. Hamilton. Semmi az egész. Végül is ezért vagyok itt.

- Hát persze. Helyes, hogy ez így van, de mindig nagyszerűen segít rajtam. - Megrázta a fejét. - Annyi baj van. Jobb nem is gondolni rá. A viszontlátásra, doktor.

- Minden jót, Mrs. Hamilton. - Becsukta az asszony mögött az ajtót, és visszaült íróasztalához, sóhajtott egyet, és bejegyzett valamit Mrs. Hamilton kartonjára. Megnyomta a csengőt: - Küldje be, kérem, a következő beteget.

- Mrs. Hamilton volt az utolsó, doktor. De itt van Mr. Ransome, odakint várakozik. - Roger Ransome egyike a Highland Gyógyszergyár szakembereinek. Dr. Erskine arca felderült.

- Küldje be, drágám, küldje be. - Máris kopogtattak az ajtón. - Tessék, jöjjön csak be - kiáltotta Erskine. Meglepő módon az ajtó nem nyílt ki, ehelyett újabb kis kopogás hallatszott. Dr. Erskine összeráncolta homlokát, felkelt asztala mögül, és ő maga tárta ki az ajtót.

Roger Ransome mosolyogva állt ott két kezében szorongatva egy fémből készült könnyű, kerekes kocsi fogóját. A kocsin súlyos, nagy, spárgával átkötött csomag volt. Ransome mögött ott állt dr. Erskine asszisztensnője. Az ő arcán is széles mosoly, nyilván beavatták a titokba. A doktor tekintete ide-oda repdesett. Ransome-ra nézett, aztán a csomagra, majd ismét Ransome-ra.

- Megérkeztek? - mondta izgatottan.

Ransome bólintott.

- Ma reggel érkezett Londonból. Gondoltam, jobb, ha mindjárt áthozom ide.

Dr. Erskine bólintott, két kezét dörzsölgetve.

- Hát jöjjön csak be ide. Befér ez a kocsi? - Ransome ügyetlenkedve, félszegen beoldalgott a kocsival a rendelőbe, felemelte a kerekes

szerkezet egyik oldalát úgy, hogy a nehéz csomag lecsúszott Erskine kopottas szőnyegére. A doktor lehajolt, megnézte a csomag címkéjét, elégedetten mosolyogva mondta; - Nem szégyellem bevallani, úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor! - Egyre csak bólogatott. - De hiszen, Mr. Ransome, ez nagy bőkezűség, tudja, egészen rendkívüli, hiszen ez minden, amire

Ransome egyik kezét kedélyesen felemelte.

- Kérem, ne kezdje már megint, doktor. Nagyon kérem. - Körülnézett a rendelőben. - Van itt valahol egy olló? - Erskine már nyújtott is egyet, de Ransome nem vette át tőle. - Nem én. Maga bontsa fel, doktor, hiszen a maga könyvei.

Két perccel később a barna csomagolópapír darabokra tépve szerteszét hevert a szőnyegen. Az íróasztalon pedig majdnem fél méter magasan ott tornyosultak Albert Grösner klasszikus művének kötetei. A gyógyítás tudománya kilenc kötetben. Mind bőrbe kötve, gazdagon illusztrálva, az ár kötetenként 49,50 font. Dr. Erskine kezébe vette a legfelsőt. Ujjaival gyengéden végigsimította nyomdaszagú, sima oldalait. Arcáról olyasmit lehetett leolvasni, hogy íme, egy ember, akinek valóra váltak az álmai. Azt mondta halkan: - Amióta csak az eszemet tudom, mindig a Grösner-kötetekre vágyódtam.

Ransome mosolygott.

- Nagy örömünkre szolgál, hogy ebben segíthettünk.

Ezek a szavak, a többes számú fogalmazás egyik pillanatról a másikra visszahozta a doktort a földre. Kínos gondossággal helyezte vissza a kötetet a kupac tetejére, aztán kinyitotta az egyik fiókot, ahonnan néhány halványzöld kartont vett elő.

- Majdnem elfelejtettem. Itt van még néhány adat a maguk tudósai számára. Mondja meg, kérem, Mr. Summersnek, hogy a szöveges beszámolómat egy-két napon belül küldöm. - Ransome csak egy pillantást vetett az orvosi adatokat tartalmazó kartonokra, aztán a zsebébe csúsztatta azokat. Dr. Erskine ismét könyvei felé fordult.

- Kérem, igazán meg kell hogy engedjék... legalább azt, hogy hozzájáruljak.

A Highland Gyógyszergyár embere azonban megrázta a fejét.

- Ilyesmiről szó sem lehetett. Ön, dr. Erskine, nagyon sokat segített nekünk az utóbbi néhány hónap folyamán a Cardocol-üggyel kapcsolatban. Egyszerűen csak ily módon kívánjuk kifejezésre juttatni hálánkat. Csak erről van szó.

A doktor apró, szerény mozdulatot tett, és így szólt: - Tudja, az ember mindent megtesz, amit megtehet. Mindent, amire képes. - Egy pillanatig sem jutott eszébe, hogy őt éppen az imént megvásárolták vagy talán meg vesztegették.

Jenny hátradőlt a kis mólón, a hullámtörőn, a sima felületű kerek köveken. Élvezte, hogy a kövek melege átérződik vékony blúzán, kellemesen melegítik a hátát. Lehunyta a szemét, arcát a nap felé fordította. Igyekezet befogadni a nap sugarait. Tulajdonképpen megviseltnek, kimerültnek, összetörtnek érezte magát Danny levele után. Megpróbálta, de nem sikerült a férfit száműzni gondolataiból, bármennyire is igyekezett, hogy kizárólag azokat az apró kis hangokat figyelje, amelyeket Jamie hallatott, amint boldogan játszott a közelében. Legalább egy dolog, ami jól alakul: a kirándulás ide, Ardtornishba nagyon jól beválik! Ezt érezte minden olyan pillanatban, amikor Jamie feléje fordult és mutatta, hogy felfedezett valami újat a kis halászfaluban. Szeme csak úgy csillogott az izgalomtól. Ilyesmit még sohasem tapasztalt ennél a gyereknél, egyetlenegyszer sem abban a tágas pusztaságra emlékeztető házban, amely az otthona volt.

Amikor negyed tizenkettőkor elment Jamie-ért, a kisfiú már felkészülten várt rá a hallban. Anyja azonban még nem fejezte be a csomagolást, mindannak az összekészítését, amire szerinte feltétlenül szükség van, ha a gyerek egy fél napra kikerül az anyai gondoskodás alól. Úgy csomagolt, mint aki tudja, hogy fiacskája legalábbis egy egész hétre hideg, barátságtalan éghajlatra kerül. Jenny gyors, könyörtelen ujjakkal nézte át a holmikat. Ekkorára már késő lett... Mrs. Ennis pedig kijelentette, hogy elkíséri őket a buszmegállóig. Jenny fogcsikorgatva bár, de beleegyezett: - A buszmegállóig, de ne tovább.

Ott aztán a nyolcesztendős Jamie nyugodtan várakozott Jenny mellett, csak vékony ujjacskáinak szorítása jelezte, hogy a nyugodt felszín alatt milyen lelkes izgalom tölti el. Édesanyja simogatta szőke haját, és babrált a hallókészülékkel. Ez állandóan fel volt csatolva a kisfiú mellére. Jenny alig tudta megállni, hogy ne rántsa ki a strandtáskát Mrs. Ennis kezéből, amikor a busz már megállt. Jenny terveiben nagyon sokat számított mindaz, ami ebben a szatyorban volt. Szendvicseken kívül rajzfüzet, színes kréták, ecsetek, festékek. Jenny már régen rájött arra, hogy ha tiszta papírt és színes krétákat ad a gyerekeknek, ezzel olyan hatást kelt, mintha egy ajtót tárna ki a gyermek hangtalan világában.

A busz ajtaja becsukódott, Jamie egy pillantást sem vetve hátra, buzgón igyekezett a csigalépcsőhöz, hogy felmehessen a tetőre, ahonnan többet lehetett látni. Amikor a busz elindult, már egészen elöl ültek, egymás mellett. Kikerülve édesanyja köténye mellől, Jamie boldogan

ugrált az első ülésen, Jenny felé fordult, akire már hosszú ideje nem mosolyogtak ennyire szívből.

Ahogy Jenny kényelmesen napozott a köveken, egyszerre csak egy kiáltást hallott. Fölült, kezét a szeméhez emelve körülnézett.

- Hát akkor hogy nézek ki valójában? - Ezeket a szavakat kedélyesen kiáltotta egy öregedő, ezüstös hajú halász. Bő, szürke szvettert, ócska, festékfoltos nadrágot viselt, egy nagyobbacska halászcsónakban ült, és rákászáshoz használt varsákat javítgatott. A csónak oda volt kikötve kis öböl kijáratához. Jenny elmosolyodott, fölkelt, és odament Jamie-hez. A kisfiú a hátát egy kikötő cölöpnek támasztva ült, csupasz talpacskái lelógtak a móló szélén. Nyitott rajzfüzet a térdén, a színes kréták a keze ügyében. Jenny odapillantott a készülő képre, aztán pedig az öregemberre, aki ott dolgozott a csónak végében.

- Hé, Robbie, ez egészen nagyszerű. Sokkal jobb... - elnevette magát, úgy folytatta - sokkal jobb, mint az eredeti! - Robbie derült az egészen, vette a lapot, csak legyintett egyet, és ismét lehajolt, hogy tovább szerelje a varsákat. Jenny leguggolt Jamie mellé, kezét a kisfiú hátára tette, és alaposabban megnézte a képet. Figyelembe véve a gyerek életkorát, a rajz különösen érett munka volt. Nem lehetett eltéveszteni, hogy melyik csónakot rajzolta le, és az alakot sem, ahogy ott állt a csónak végében, pipáját fogai közé szorítva. Jamie rajzának vonalai határozottak voltak és kifejezőek. Jól megérezte az arányokat és a távlatot, csupa olyasmit, amit az ember leghamarább egy tízéves gyerektől várhat el. Festékeivel, skicceivel és színes krétáival Jennynek sikerült kiépítenie személyes, külön világuk között az első hidat.

- Jól van, Jamie, nagyon jó, amit csináltál - mondta Jenny bátorítóan. Jamie feltekintett arcába, mosolygott, és élénken bólogatott. - Meg tudod mondani, hogy mi ez? - kérdezte Jenny.

A kisfiú nem tudta megmondani, Jenny segített neki.

- Egy férfi látható egy halászcsónakban. - Jamie is próbálkozott, és már majdnem ki tudta mondani ugyanezt. Jenny odamutatott Robbie-ra. - Folytasd, menj oda hozzá, és mutasd meg, amit csináltál. Mutasd meg Robbie-nak a képet. - Egy pillanatig mintha úrrá lett volna a kisfiún az, amit általában a művész tartózkodásának mondanak, aztán hirtelen fölkapta a rajzot, Robbie felé fordította, hogy a halász megnézhesse. Bár még mindig túl nagy volt közöttük a távolság, Robbie elismerően bólintott.

- Hát ez igen, nagyon jó, fiacskám, igazán nagyon jó. Bár sosem hittem volna, hogy így nézek ki! - Jamie azonban nem hallotta. Fölpattant, dühösen rázta a fejét, egészen előrehajolt a hallókészülékére. Minden akaraterejét összeszedve igyekezett áttörni az akadályon, megérteni a

szavakat. Az öreg észrevette küszködését, arcvonásai meglágyultak. Megragadott egy kötelet, és ügyesen odairányította a csónak végét a móló oldalához erősített vaslétrához, amelynek alsó fokait már érte a víz. A halász és a rajzművész közelebb kerültek egymáshoz. Ismét létrejött egy kapcsolat: a kikötőcölöpnél üldögélő fiú és a köteleit rendezgető halász között. Pontosan ez volt az a találkozás, amire Jamie-nek szüksége volt. Az öregember nehézkesen fölmászott a létrán, amikor fölért, egy pillanatra megállt, kifújta magát. Széles mosollyal üdvözölte Jamie-t, odament hozzá, lehajolt, hogy a fiút is, a képet is illő figyelemmel megnézze. Egy ideig némán vizsgálgatta a rajzot, aztán…

- Hát igen, ebben van, ebben van valami, öcskös, kétségtelenül van! - Jamie föltekintett a férfi arcába, és boldogan mosolygott. Aztán amikor a halász ismét kiegyenesedett és megsimogatta Jamie haját, a fiú újabb lendülettel, friss energiával hajolt rajzfüzete fölé. Így közelről meglátta, hogy az öregember állát sűrű, őszes borosta fedi. Márpedig ennek meg kell látszani a képen is! A halász egy pillanatig még nézte a gyereket, aztán Jenny felé indult. Csizmái döngtek a nagy köveken. - Ennek aztán jó szeme van a rajzoláshoz. Ennek aztán van! - Bólintott, és rejtélyesen elmosolyodott. - Egy újabb, akinek gondját viselheti, Jen? - Ők ketten sok-sok éve ismerték már egymást. Jenny legboldogabb emlékei közül sok kötődött ehhez a kikötőhöz, ezekhez a csónakokhoz és ehhez az öregemberhez, aki mindig olyan szilárdnak, kikezdhetetlennek tűnt, mint azok a hatalmas kövek, amelyeken állt.

- Ennek a kisfiúnak szüksége van változásra... külső ösztönzésre. Alkalmat kell neki nyújtani arra, hogy eltávolodjék a mama szoknyája mellől. - Közben nézte Jamie-t, amint előrehajolva, buzgón rajzolt. - Most, hogy ide kijöttünk, máris egészen más gyerek lett belőle.

- Hát bizony, és ezt magának köszönheti!

Jenny megvonta a vállát.

- Nekem... magának... mindennek, ami körülöttünk van. Sokszor mondta már nekem, ugye, hogy idekint a levegő szippantásonként megér akár egy fontot is.

Robbie szórakozottan bólintott, leguggolt; valami fontosat forgatott a fejében.

- Hát ez az, Jen... ez az. - Hallgatott egy darabig. - Azon tűnődtem, ahogy az előbb nézegettem ezt a kisfiút... - lassan pöfékelt. Ismét hallgatott egy nagyot -‚ nemsokára kimegyek majd a sziget túlsó oldalára megnézni a homártenyészetemet. - Egy kézmozdulattal jelezte az irányt, ahol egy apró sziget, akárcsak egy cet háta emelkedett ki a csillogó tengerből. Nem volt valami messze a parttól. - Azt gondoltam, hogy ha a

kölyöknek van kedve hozzá, velem jöhetne. Mutatnék neki egy-két rákot... Mit szól hozzá?

Jenny a válaszadás előtt tétovázott egy kicsit. A hivatásával járó természetes vonakodás volt ez. Küzdött benne egyrészt az az elve, hogy aki rá van bízva, azt nem engedheti el senki mással, másrészt viszont az a határozott meggyőződése, hogy egy ilyen élmény, amelynek során a gyerek nemcsak anyjától, hanem logopédusától is függetlenné válik, pont a szükséges hatást érvényesítené; erősítené eddig még gyenge lábon álló önbizalmat.

- Nem maradunk el egy óránál tovább... - tette hozzá Robbie.

Jenny azonban még mindig tétovázott, határozatlan volt. Aztán megrázta a fejét.

- Nagyon kedves magától, Robbie, de valójában mégis azt kell mondanom, nem lehet. Mindenképp nagyon köszönöm.

- Hát... jól van, ahogy maga mondja. Én csak javasoltam. - A sértődöttséget világosan észre lehetett venni az öregember szemében, amikor megfordult, és kifelé mutatott a tengerre. - Ha az időjárás miatt aggódik, attól ne féljen. - Köhögött egy picit, száraz, recsegő köhögés volt ez, óriási kezével megdöngette a mellkasát, a köhögés végül is abbamaradt. Ismét odamutatott a tengerre. - Olyan rezzenéstelenül sima, mint egy malomtó, Jen. Reggel óta már leheletnyi szellő sincs. Mi pedig…

- Nem az időjárásra gondolok, Robbie, hanem…

- Hát akkor miért húzódozik?

- Éppen csak arra…

- Fogott már a gyerek rákot máskor is?

Jenny megrázta a fejét.

- Nem hiszem, hogy valaha is látott rákot, sem élve, sem másképp. Legfeljebb az édesanyja hűtőszekrényében.

Robbie közelebb hajolt, megérezte, hogy a vitában esetleg még győzhet is.

- Hát akkor, nem látja? Most itt az alkalom a kisfiú számára! - Egy ideig hallgatott, mintha csak Jenny gondolatait próbálná kifürkészni, aztán komoly hangon folytatta: - Azt ugye tudja, Jen, hogy megbízhat bennem. Nem fogok megszökni a gyerekkel. Magát is nagyon szívesen látom, ha kedve van hozzá.

Az az ötlet, hogy Jenny esetleg nem bízik benne, az, hogy sok-sok éves meghitt barátság után esetleg van benne némi fenntartás az

öreggel szemben, átbillentette a mérleget. Meg aztán miért is hozta ki ide Jamie-t tulajdonképpen? Hogy magába szívjon és élvezzen minden élményt, amelyre alkalma nyílik, amely útjába kerül. Csak nem tér ő is arra a helytelen útra, amelyen az anya jár...

- Rendben - egyezett bele Jenny hirtelen. - Miért is ne? - Fejével intett a kisfiú felé. - Legjobb, ha máris oda megy hozzá és meghívja.

A viharvert, öreg arcon hirtelen széles mosoly terült el.

- Persze, ez nagyszerű. megyek is. - Megfordult, és odasietett Jamie-hez. Jenny figyelte, ahogy lehajolt, kezét a fiú vállára tette, és beszélni kezdett hozzá. Előbb a csónakra mutatott, aztán egy tágas kört írt le a karjával az öböl felé. Szavainak olyan hatása volt; mintha valaki egy sötét szobában fölgyújtja a villanyt. Jamie felugrott, rajzfüzetét és színeseit feledve futott Jennyhez. Szeme csak úgy csillogott az izgalomtól. Lelkesedésében alig tudta féken tartani kezét-lábát, és minden erejét összpontosítania kellett, hogy egypár szót ki tudjon nyögni.

- Jen... k-k-k-kérlek, me-he-tek? A csó-nak?

Ezt hallva, természetesen már csak egyetlen lehetséges válasz maradt.

Tíz perccel később Jenny ott állt a mólón, és nézte, hogy a kis halászcsónak hogyan siklik kifelé az öböl szájánál, az orra által vert hullámok gyengéden csapódnak a móló köveihez. Robbie megfordult, integetett, miközben Jamie Ennis a csónak orrában előrehajolva élvezte a friss levegőt. Nyakában Robbie nagy látcsöve hangsúlyozta a fontosságát.

A csónak máris kint járt a tengeren.

A Highland Gyógyszergyár igazgatósági üléseit mindig a központi épület felső emeletén lévő tanácsteremben tartották. Ezen a reggelen a gyár vezetői közül tucatnyian ülték körül a fényes, ovális asztalt. Ingujjban voltak, zakóikat a szék támlájára akasztották. Bár a ventilátorokat is bekapcsolták, a helyiségben nagyon meleg volt

A terem végében lévő szárnyasajtó csukva volt, kívül tábla lógott rajta: Tanácskozás. Az értekezlet valamivel tíz óra után kezdődött, amikor Harold Engel néhány szóval megnyitotta az összejövetelt, és elfoglalta megszokott helyét az asztalfőn. Kollégái közül csak néhányan vették észre, hogy ez alkalommal, szokásától eltérően, Engel nem váltott egy-két kedves szót egyikükkel sem. Nem tudtak semmit az előző éjszaka eseményéről, és azért azt hitték, hogy az elnök rosszkedve a kezdés előtti feszültségből fakadt.

A Highland Gyógyszergyárban most már hónapok óta valamennyiük figyelme egy dátumra összpontosult: szeptember huszonnyolcadikára. Ekkor kerül a piacra a Cardocol, a gyár új gyógyszere. Ez az időpont pedig most már nagyon közel van. Egy hét van csak addig. Már csak egy összejövetelük lesz, amelyen a forgalmazás és a propaganda kérdéseit beszélhetik meg, Így hát ha Harold Engelen a feszültség jelei mutatkoznak, az úgyszólván magától értetődő. Egy új termék piacra dobása igen komoly feladat, a siker felelőssége teljes egészében az ő vállán nyugszik.

Matthew Simmons, félreértve Engel idegességét, elmosolyodott, és egy készítmény nevét írt fel blokkjára: Theporal.

Antikolinergikus gyógyszer volt ez, amelyet a gyomorfekélyesek számára már régebben készített és szabadalmaztatott a gyár.

Vele szemben ült Jackman, aki figyelte, hogyan firkál Simmons a blokkjára, áthúzza, amit írt, aztán odafordul David Ecketthez, a marketing- és propagandarészleg vezetőjéhez, aki arra hivatott, hogy beindítsa a Cardocolt népszerűsítő kampányt. Eckett felállt. Kezébe vett egy vékony pálcát, és odalépett az előkészített illusztrációs tablóhoz.

- Uraim, tekintsük át hát még egyszer a helyzetet. - Pálcájával megérintette az adatokat grafikusan ábrázoló táblát. - Ezen a héten a Brit Orvosi Lapban megjelenik a mi ötoldalas színes mellékletünk a Cardocolról. Ezt a mellékletet önök már látták, és azt már a farmakológiai és a Jogi osztályok is jóváhagyták. Holnap már Nagy-Britannia húszezer orvosa, azok, akik a körzetekben meg a kórházakban látják el a betegeket, kezükbe kapják ezt az anyagot. - Magasra emelve fölmutatott egy csillogó, színes brosúrát. A nyomtatvány tetején pompás, arany szélű nyomással türkizzöld alapon olvasható a szöveg. A Highland Gyógyszergyár terméke: Cardocol, szívverés-szabályozó. David Eckett lassan körbeforgott, miközben a kezében a magasra emelt brosúrát az asztalnál ülőknek is felmutatta. Aztán gondosan letette az asztalra, és körülnézett.

- Holnapután pedig kétezer-négyszáz gondosan kiválasztott orvos: kórházi vezetők és magánorvosok, postán, névre szólóan megkapják egyszerű, bérmentesített válaszborítékkal pályázatunkat, amely abból áll, hogy hat konkrét kérdésre, amely a Cardocollal folytatott terápiára vonatkozik, az eredményekre és a fiziológiai hatásokra kell választ adniok. A kérdésekre adandó helyes válaszokat, természetesen, könnyen meg lehet találni a már korábban kézhez vett brosúrában. - Kis szünetet tartott, hogy élvezhesse szavainak hatását. - A helyes válaszok beküldői tucatnyi díjat nyerhetnek, Így például kéthetes, kétszemélyes üdülést a Karib-tenger egyik tetszés szerinti szigetén. Azt hiszem, joggal

számíthatunk… meg felelő reagálásra! - A tanácsteremben nevetgélés fejezte ki az egybegyűltek helyeslését.

- Rendben. Akkor hát, uraim, elérkeztünk az utolsó előkészítő lépés megvitatásához: háromszáz-háromszáz vendég számára rendezünk fogadást a legelőkelőbb szállodákban. A Grand Metropole-ban, az Albanyban és a Glasgow környéki Great Northern Szállodákban. A vendégek érkezésére... tessék, Peter, látom, mondani szeretnél valamit - a tanácskozók egyike magasra emelte a kezét.

- Háromszáz meghívott? - ráncolta össze a homlokát Peter Lawner. - Azt hittem, ez a szám úgy százötven körül volt.

- Igen, százötven orvosra vonatkozik a meghívás - mosolygott Eckett -, és ehhez persze hozzá kell számítani a feleségüket Is.

- Aha. Hát persze, elnézést kérek.

- Mielőtt rátérnék az itteni, a gleninveri események programjára, az autóbuszútra Glasgow repülőterére, a helikopteres ingajáratokra, a szimpóziumokra és így tovább, hadd szóljak pár szót, uraim, a szállodaszobákról. - Eckett végigtekintett az asztalok körül ülőkön, és kivárta, amíg mindenki ráfigyel. - Minden egyes szállodaszobában egy üveg behűtött pezsgő várja a vendégeinket, meg egy csokor virág, továbbá egy tiszta selyem olasz kendő, amelyen gyárunk védjegye látható. Ez a motívum, uraim, a dolgok menete során abban a pillanatban az egyetlen emlékeztető lesz arra, hogy az egész rendez vény házigazdája a Highland Gyógyszergyár.

- Ez az! Itt jön... már itt is van készen vagy, öcskös? - hangzott Robbie Roberts figyelmeztető szava, miközben behúzta a nedves kötelet a tengerből. Jamie Ennis ott állt mellette, hogy a csónak széle felett a tenger tiszta, hideg mélységébe kukkantson, ahonnan most merül fel az egyik varsa. Robbie a szeme sarkából a kisfiút figyelte, aztán hirtelen odanyújtotta neki a nedves kötelet:

- Rajta, Jamie, ezt a mostanit te húzd be. - Jamie ijedten megtorpant, de Robbie tovább biztatta:- Rajta, fogd meg, és húzd ki!

- Nem. Nem én…

- Biztos, hogy meg tudod csinálni! Semmi az egész, rajta - Kezébe fogta a kisfiú mancsát, igazított a kötélen, és újból nagyot rántott rajta. Így hát az ő karjai végezték Jamie helyett a munkát, a nedves kötél szépen összetekeredett a lábuknál. - Jól van, jól van… csak tovább, Jamie fiam - hangzott Robbie biztató szava. Kihajolt a csónak oldalán, hogy lenézzen a vízbe. - Már egészen itt van, öcskös. Egy picikét kell már csak

húzni, és kész. - A varsa a felszínre bukkant, Robbie kinyúlt a csónak oldalán, és az egészet a kötéllel és az ijedt rákkal berántotta a csónakba. Persze egy csomó tengervíz is be zúdult. Jamie boldogan nevetett, Robbie pedig lehajolva vizsgálgatta a fogást. Már korábbról volt két rák a műanyag tartályban a csónak ülése alatt. Ott kaparásztak börtönük falán. - Most hát, te szépség, hadd nézzünk meg közelebbről - beszélt Robbie a rákhoz. Benyúlt a varsába, és szakszerűen kiemelte a rákot, amely kapálódzott, csapkodott, tapogatóival sértődötten hadonászott.

Robbie megrázta a fejét. Ez a rák túl kicsi, túl fiatal, vissza kellett hát dobni. Odanyújtotta Jamie felé.

- Tessék, meg akarod fogni, Jamie? - A fiú megrázta fejét, és gyorsan hátralépett, de közben elbűvölten nézte a rák mozgékony lábait. Robbie egy nagyot nevetett. - Így is jól van, Jamie, de ezt vissza kell dobnunk a tengerbe. Érted, hogy mit mondok? - Kezével a tenger felé mutogatott. - Túl kicsi ahhoz, hogy az asztalra kerüljön. Majd eljövünk érte, ha lehet, jövőre. Rendben? - Gyengéden leengedte a rákot a csónak oldala mellett, és ketten együtt nézték, hogyan távolodik és tűnik el előlük a mélyben.

Robbie felegyenesedett.

- Hát akkor, kapitány, találd meg nekünk a következőt. - Készséggel játszotta a segédmunkás szerepét, Jamie pedig megfordult, átérezte, hogy most ő a parancsnok; odamászott a csónak orrába, és buzgón fürkészte a tengert, hol lehet a következő narancsszínű parafaúszó. Úgy másfél mérföldnyire lehettek a szárazföldtől, lassan haladtak a kis sziget nyugati oldalán, úgyhogy a kikötőt eltakarta előlük a felpúposodó szárazföld.

- Ott van, ott van! - mutogatott Jamie izgatottan.

Robbie bólintott, és ismét elfogta a köhögés.

- Nagyszerű, Jamie fiam, így kell ezt csinálni. - Robbie lassan hátrament a végébe, és megnyomta az indítógombot. A benzinmotor beindult, Robbie elfordította a kormányrudat, és máris szép ívben vették a kanyart a következő varsa felé a napsütött tengeren, amely gyengéden himbálta a csónakot. Jamie fölragadta a kampós rudat, és azzal mutogatta a célpontot, ahogy erre Robbie az előbb megtanította. Aztán megfordult, és széles mosollyal nézett fel a halászra. Fogai fehéren villogtak a napfényben. Sohasem volt még ilyen mulatságban része. Soha még! Robbie pipáját elégedetten szorongatta a fogai között, csak bólintott egyet, és aztán biztató szavakat kiáltott a kisfiú felé, hangja azonban beleveszett a motor zúgásába.

A motor egészen váratlanul pöfögött egyet-kettőt, és leállt.

A csónak még haladt előre valamennyit, aztán megálltak. A csónak orrában Jamie úgy állt, mint Ahab kapitány. Most megfordult, és nézte, ahogy Robbie türelmetlenül nyomkodja az indítógombot a hüvelykujjával. De hiába. Leguggolt, kilazította a motortetőt, felemelte, és lenézett. Látszatra semmi baj nem volt. Kilazította a tartály kupakját, és benézett. A benzin is elegendő volt benne. Föltekintett, mert érezte, hogy a kisfiú esetleg aggódik. Odakiáltott neki: - Semmi baj, Jamie, egy pillanat, és eligazítok mindent!

Annyi biztos, hogy nem volt üzemanyaghiány, de még ha ez lett volna is a helyzet, ott volt agy tartalék kannányi a pótevezők mellett. Aztán Robbie-nak eszébe jutott, hogy a motor, mielőtt leállt volna, pöfögött, köhögött egy-kettőt. Talán mégiscsak az üzemanyaggal van baj, lehet, hogy eldugult a vezeték. Négykézlábra ereszkedett nyögött egyet az erőfeszítéstől, elővette a szerszámosládából a zseblámpát, és annak fényénél gondosan vizsgálgatta a karburátorba vezető üzem anyagcsövet. Hát ez bizony száraz, eldugult! Motyogott csak úgy magának, a szokatlan és kényelmetlen erőlködéstől. Nekifogott, hogy leszedje a fedőt biztosító szöget. Elég könnyen sikerült kiszednie, kiráncigálta a műanyag csövet, a végét a szájába vette, grimaszolt, mert keserű ízű volt a benzin, és élénken szívni kezdte. Egy pillanatig ellenállást érzett, aztán az, ami eldugaszolta a vezetéket, elmozdult a helyéről, és a benzin szabadon folyt a csövön. Robbie hüvelykujjával befogta a vezeték végét, másik kezét felemelte, intett a csónak orrában lévő Jamie-nek.

- Már minden rendben van, öcskös. Tudod, én... - ennél tovább nem jutott. A fájdalom sötét felhője elbódította, és mintha óriási súllyal nehezedett volna tarkójára. Látása elhomályosult, és az egész körülötte lévő világból már semmi más nem maradt számára, mint egy mindent elborító, gyötrő fájdalom.

Kinyitotta a száját, hogy kiáltson egyet, de hang nem jött ki a torkán. Térdei összecsuklottak, nekidőlt a kormányrúdnak. A benzinvezeték csöve kicsúszott az ujjai közül. A benzin most már szabadon folyt... a motor mellé, a csónak fenekére. Robbie igyekezett megkapaszkodni a csónak oldalában, de eldőlt, és beütötte a fejét egy vasba, és lerogyott. Pipája kiesett a szájából, egy erősen összeállt dohánycsomó, amely izzott, kicsit tán lángolt is, arrébb gurult a csónakban, egészen az egyre inkább terjedő benzintócsáig. Egy kis hullám megmozgatta a csónakot, és a benzin most már teljesen szétfolyt.

Aztán egyszerre csak láng lobbant. Robbie csónakja lángba borult!

A csónak orrában Jamie félelmében felkiáltott, amikor a tűz ijesztő gyorsasággal végigfutott a csónak fele részén. Űzött vadként tekintett körül, hogy honnan kaphatna segítséget, de egy csónak sem volt a

láthatáron, és a legközelebbi szárazföld is jó messze, vagy kétszáz méternyire. A szigetecske barátságtalan, lakatlan, köves partja emelkedett ott.

Robbie az oldalán feküdt, mozdulatlanul, azon a helyen, ahová az előbb bukott. Már egészen körülvették a lángok.

Jamie megpróbált odamászni hozzá. Köhögött a füsttől. Megragadta Robbie lábát, azt rángatta, kiabált, könyörgött a maga furcsa hangjaival, hogy keljen már föl, oltsa el a tüzet, kergesse el a lángokat, a füstöt és a félelmet. A szél egyszerre csak irányt változtatott, a kisfiú felé terelte a lángokat, úgyhogy kénytelen volt visszamászni a csónak orrába. Lába beleakadt a ládikóba, amelyben a kifogott rákok úszkáltak, hanyatt esett, és megütötte magát egy vasban. A kiszabadult rákok ott kaparásztak, ott mászkáltak a csónakban, feléje közeledtek. Átmásztak a csónak oldalán, és eltűntek a tengerben. Jamie sírva fakadt. Fölragadta a most már üres műanyag ládikát, és kihajolva megpróbált vizet meríteni, ráönteni a lángokra. A ládikó azonban túl nehéz volt így a számára. A víz súlya kiragadta kezéből, és elúszott a tengerben, úgyhogy már nem érhette el.

Egyedül a tengeren, lobogó lángok közepette Jamie nagyon, nagyon rettegett. Még csak nyolcéves volt.

Negyedik fejezet

- Nézd csak, Steve! Mi az a füst ott?

- Füst? Hol?

- Nem látsz a szemedtől? Ott, arra, cseszd meg! A szigetnél.

- Ahá, tényleg.

A szavak eljutottak Jenny tudatáig, behatoltak abba, amint csukott szemekkel ott feküdt a móló meleg kövein. Hosszú pillanatokig csak lebegtek a hangot össze függéstelenül, nem jelentenek semmit. Aztán egyszerre csak összeálltak, könyörtelen jelentőségre tettek szert. Jenny fölugrott, szíve úgy vert, mintha ki akart volna szakadni a melléből.

Füst: Mintha tűz lenne ott.

Két tizenéves állt ott farmernadrágban, pólóban egymás mellett, az egyik a pénzérmés távcsőnél, volt egy-két ilyen a mólón a közönség szórakoztatására. A fiúk egyike ezen a látcsövön keresztül bámult a tenger felé. A másik fürkészve nézte Jennyt, amint odarohant hozzájuk.

- Helló, drága hölgyem, miért ez a nagy sietség? Szeretne talán... -

- Kérem, hadd nézzek a távcsőbe, nagyon sürgős - kérlelte a fiúkat Jenny. Már puszta szemmel is láthatta a füstöt, amely vékony olajos felhőként emelkedett a magasba a sziget szélénél.

Az egyik fiú elvigyorodott.

- Figyeld csak, Steve. Úgy látszik, szerencsés napod van ma. Ez a csaj kezébe akarja kaparintani a teleszkópodat.

- Édes istenem! - nyögte Jenny. - Arról van szó, hogy…

Az a fiú, akit Steve-nek szólítottak, vigyorogva kiegyenesedett. Jenny türelmetlenül félretolta, a vigyor dühös arckifejezésre váltott át.

- Jól van, hát jól van. Nyugodjon már meg - mondta a másik fiú, és panaszosan a társához fordult. - Mi az ördög lehet vele? - Jenny nem figyelt rájuk. A füst betöltötte a látcső látóterét. Szakadozott fekete zászlónak tűnt, amely ott lebegett a tenger és az ég kék háttere előtt, és a sziget eltakarta, hogy honnan emelkedik a magasba. Egy csónaknak kell lenni ott, gondolta Jenny émelyítő bizonyossággal. Csak az lehet. Gyorsan elfordította a látcsövet, hogy végigpásztázza a tájat, és imádkozott. Könyörgöm, Úristen, hadd legyenek valahol máshol! Könyörgöm. De a tenger másfelé mindenütt üres volt. Mikor újból megnézte a füstöt, már egy kicsit arrébb mozdult. Összeszorított öklén kifehéredtek a csontok, amikor meglátta, hogy valami úszik ott a vizben a füstoszlop lábánál. Valami olyasmi, ami egyszer egy halászcsónak lehetett...

- Istenem, ne engedd! - Ez alkalommal hallhatóan fohászkodott. A két fiú egymásra pillantott. Egyszerre döbbentek rá, hogy komoly dologról van szó: odakint, ahol a füst száll, egy nagy katasztrófa bontakozik ki. Jenny a mólón a körülötte álló emberek felé fordult: kisfiúk voltak ott úszónadrágban, horgászbottal és halászhajóval a kezükben. Nyaraló családok, szerelmespárok, akik egymásba karolva sétáltak és nézegették a csónakokat, miközben odakint a tengeren... - Tűz van! - Jenny kétségbeesett mozdulattal mutatott abba az irányba. - Ég egy csónak! - Az emberek bambán bámultak rá. - Hát nem értik? Kigyulladt! - ordította Jenny.

Az emberek nyugtalanul néztek egymásra, mintha az a nő bolond lenne, akit egy napra kiengedtek az intézetből. Közben a másodpercek múltak. Az öböl egyébként teljesen üres volt, sehol egy csónak a láthatáron. Jenny egyszerre ijedten fordult hátra, mert valaki megérintette a vállát.

- Biztos abban, amit mond? - A tinédzser Steve szólt hozzá. - Nem csak hisztizik itt nekünk?

Jenny vadul megrázta a fejét.

- Nem, nem hisztizem. Ott a csónakban - nagyot nyelt - egy öregember van és egy kisfiú. Egy kisfiú, aki süket, és nem tud... - Steve odamutatott valahová Jenny háta mögé, és azt mondta: - Máris riasztom a parti mentőőrséget, rendben? - A fiú futni kezdett, és Jenny is elindult utána a telefonfülke felé.

- Gyorsan! - lihegte. - Gyorsan! - Futottak a part mentén, keresztezték az autókat, és kifulladva érkeztek a fülkéhez. Egy férfi állt benne, és telefonált. Mellette a kis polcon szép rendben sorakoztak a bedobandó pénzek Steve egy pillanatig sem tétovázott. Odapillantott Jennyre, fölrántotta a fülke ajtaját, kirántotta a kagylót a férfi kezéből, és őt magát kilökte a fülkéből.

- Nahát, mi a fenét... - kezdte a férfi felháborodottan. Aztán meglátta a fiú fülbevalóját, punkos frizuráját, széles vállának csupasz izmait, és úgy döntött, hogy jobb, ha hallgat.

- Elnézést, hapsikám... Nem tűr halasztást. Élet-halálról van szó. Érti, ugye? - A férfi tétován eloldalgott, Steve pedig a fülkében lecsapta a kagylót, és aztán három kilencest tárcsázott. Jenny az ajtóban gyötrődve a türelmetlenségtől figyelte.

- Itt a mentők. Milyen osztályt kapcsoljak?

- A parti őrséget, szerelmem. És jól kösse fel a korcsolyáit, drágám. Érti? Lángokban áll egy csónak.

Miközben Jenny ezeket a szavakat hallgatta, a telefonközpontos már kapcsolt is az Obanban működő tengeri mentő-alközponthoz. Ez az állomás harmincmérföldnyire volt tőlük a tengerparton. Ők rendelkeznek azzal a négy mentőcsónakkal, amelyek közül egy-egy van Islayben, Obanban, Mallaigban és Barrában. Ezenkívül közvetlen rádió-összeköttetésben állnak a légierő mentőhelikoptereivel. E pillanatban, miközben Steve gyorsan elmondta, amit a balesetről tudott, az Obanban ügyeletes tisztnek, az illető már körbe is fordult székén, hogy a mögötte lévő táblán megnézze, hol van lehetőség felszállásra. Ha nem lenne ennyire veszélyes az eset, ennyire sürgős a segítség, a tengerészethez telefonált volna át, hogy bocsássanak rendelkezésére egy mentőcsónakot. De ennek a helyszínre érkezése az adott körülmények között ötven percet is igénybe vehetne. Esetleg ennél is tovább tartana. Világos volt azonban az ügyeletes tiszt számára is, hogy a segélynyújtáshoz nem áll rendelkezésre egyórányi idő. Csak a légierő kutató- és mentő helikopterei, modern Wessex gépei jöhetnek számításba, amik tizenöt percen belül készenlétben állnak a Royal Air Force bázisán Glenhaddonban. Tizennyolc perc alatt odaérhetnek Ardtornishba.

Az obani mentőszolgálat ügyeletes tisztjeit olyanok közül válogatták ki, akik gyorsan át tudták tekinteni a váratlan helyzeteket, és képesek voltak a tétovázás nélküli intézkedésre. Miközben azt mondta a telefonálónak, hogy tartsa a vonalat, másik kezével már be is kapcsolta a rövidhullámú rádióadót.

- Mentőszolgálat, Glenhaddon! Jelentkezzék azonnal! Itt Oban.

A légibázison a legénységi klubteremben pihentek a 44-es mentőosztag tagjai: a pilóta, a navigátor és a harmadik - akit rendszerint kötélen engedtek le a baleset színhelyére. Sötétzöld overall volt rajtuk, kávéztak. Lábuk fölrakva a kopott asztalra, amelyet körülültek. Harmadik huszonnégy órás szolgálatuk vége felé jártak, eddig nem sok dolguk akadt. Egy téves riasztás, eltűnt egy sziklamászó, de aztán megtalálták a tengerparti vizeken egy fölfújható gumimatracon; biztonságba helyezték. Ezután eseménytelen órák következtek. Most azonban, mielőtt még a tizedes, aki a folyosó végén a naplót vezette, beírhatta volna, hogy milyen riasztás érkezett Obanból, a 44-es osztag tagjai már talpon voltak, nem törődtek a csöngő telefonokkal, a bekapcsolt tévékészülékekkel, sem a többiek beszélgetésével, nevetgélésével… abban a pillanatban, hogy a rövidhullámú készülék vette a sürgős vészjelzést, rögtön érezték az obani ügyeletes szavaiból áradó feszültséget. Sajátos hatodik érzékkel rendelkeztek ahhoz, hogy felfogják, mikor van szó rendkívüli esetről. Talpra ugrottak, futottak az ajtó felé. Sok év gyakorlata, a várakozás hosszú órái után tudták, hogy most nehéz feladatot kell megoldaniuk. Egy perccel később már odaérkeztek a központi irányítóba. Elsőnek a pilóta, Dave Bourne, repülő hadnagy lépett be. A nyomában Pete Sleaman, navigátor, majd Tony Lockhart őrmester. Egykettőre magukra kapták felszerelésüket. Bourne bebújt egy légpárnás mellénybe, amelyet maguk között Mae Westnek becéztek.

A tizedes igazolta Obannak a rádióüzenet vételét. Előrehajolt asztalán, és lenyomta az általános riadó gombot. Mindenütt a bázison hangosan megszólaltak a jelzőcsengők. A kék overallosok, a földi személyzet tagjai odafutottak a beton közepén körrel megjelölt felszálló helyen veszteglő helikopter felé. Egy világossárga Wessex gép volt. A propeller karjai fáradt mozdulatlanságban kókadoztak. A szerelők gyorsan leszedték a gépről a védőborítást, odagurították műszeres kocsijukat, gyors, szakszerű mozdulatokkal előkészítették a gépet a fel szállásra.

- Kérdezzük meg, hogy pontosan mi a helyzet - szólalt meg Dave Bourne. A központi irányító falán lévő nagy táblát nézte, közben odatettek elébe egy mikrofont, amellyel azonnal közvetlenül eljuttathatta kérdését az obani ügyeletes tiszthez. Már jött is a válasz.

- Halló, Glenhaddon! Itt Oban. Ardtornishtól körülbelül két tengeri mérföldnyire nyugatra lángokban áll egy halászcsónak. Ketten vannak rajta. Egyikük egy gyerek. Azonnal induljanak! Vége!

Bourne bólintott, felcsatolta sisakját, felhúzta kesztyűjét, és sietett az ajtó felé. Neki kellett először odaérni a géphez, hogy elvégezhesse az indulás előtti ellenőrzést. Futni kezdett. A bázison szolgálók megszokták már, hogy futniok kell, különösen, ha egy bajba jutott gyerekről van Szó.

Odabent az irányítóhelyiségben az osztag navigátora és egyben csörlőkezelője, Pete Sleaman, ugyancsak felkapta sisakját, kesztyűjét, megnézte, mit mutat a szél sebességét jelző műszer. Az ajtónál megállt egy pillanatra, hogy tanulmányozza a nyugati felvidék egész falat betöltő nagyméretű térképét. Azt latolgatta, melyik útvonalon lesz a leghelyesebb Ardtornishba repülni. Felkapta készenléti zsákját, amely teli volt térképekkel, légifelvételekkel és táblázatokkal. Ezek segítségével mindig pontosan tudta, hol vannak a városok, a kórházak, a magas építmények, a vezetékek. Hátrapillantott, hogy Tony is elkészült-e már.

- Gyere már, Tony, csipkedd magad! - szólt oda neki.

Tony körülnézett, morgott valamit, hogy már jön. Ő volt az az ember a helikopteren, akinek az a feladata, hogy kimásszon a gépből. Őt engedik le sodronykötélen a tengerre, ha onnan kell kimenteni az életben maradottakat. Ezért vette magára narancsszínű búváröltözékét, a hozzátartozó csizmát, becsatolta a gumipántokat, amelyek csuklónál és a nyaknál biztosítják a vízhatlanságot. Az öltözeten egyébként egyetlen rézsútos cipzár húzódott a jobb válltól egészen a bal csípőig. Éppen ezzel a zárral bajlódott, nagy erővel lerántotta, hogy végig zárjon. Eközben úgy tűnt neki, hogy a pillanatok szédítő sebességgel rohannak. Felkapta sárga sisakját, és sietett ki Pete után a géphez. Csizmái súlyosan döngtek a betonon. Dave Bourne ekkorára már túl volt a pilótafülke műszerfalánál végzendő ellenőrzések nagy részén. Pete és Tony felemelt hüvelykujjal jelezte, hogy készen állnak. Bourne ugyanilyen jelzéssel válaszolt. Bár a propeller nem volt mozgásban, Pete és Tony előírás szerint mélyen előrehajolva futottak a gép ajtajához. Pete fürgén bemászott a pilótafülke bal oldali ülésére, Tony pedig a hátsó kabinba. A tolóajtó becsapódott. Tony helyére erősítette a torokmikrofont, meghúzta a sisak pántját, bekapcsolta a sisakba az egymás közötti fedélzeti érintkezéshez szükséges vezetéket.

Azonnal hallotta a szerkezet zúgását, a pilóta hangját, ahogy végigfutotta a felszállás előtti teendők listáját: Beindítani a jobb oldali motort, aztán a bal oldalit, automatikus stabilizátort, beindítani a propellert, megnézni rendben van-e a jegesedés elleni hidraulika…. Amikor vészjelzésre indulnak, nem kell a lista valamennyi pontjával külön foglalkozni, mert egy-egy másodpercnyi idő is életeket menthet. Az

ellenőrzés azonban még így is értékes pillanatokat vesz igénybe, bármennyire is iparkodott Dave Bourne, hogy már felszállhassanak. Az ellenőrző próbák elvégzésénél segített neki a mellette ülő Pete is. Tony pedig derekára csatolta azt a szíj- és pántrendszert, amellyel majd leeresztik. Leült és várt. Hirtelen felkapta a fejét. Hallotta, ahogy Dave beszól a toronynak, közli, hogy felszállás után balra vág át a reptér felett, magasság kétszáz láb, aztán a célpont felé fordul. A torony igazolta, hogy nincs akadály, a körzetben sehol sincs repülőgép. A fékek kiengedve, a bal kéznél lévő sebességváltót Dave felhúzta, és ezzel a nagy propeller sebessége fölerősödött. Tony kihajolt az ajtón, és körülnézett.

- Jobbra és mögöttünk minden rendben.

Tony nemcsak egyszerűen nézegetett, hanem alaposan vizsgálódott: nincs-e valahol olyasmi, ami veszélyt jelenthet. Jól tudta, hogyha, mondjuk, egy sapka kerül véletlenül a forgórészbe, az ugyanolyan nagy bajt okozhat a felszállás kritikus pillanataiban, mintha mondjuk, egy kétkilós madárral ütköznek össze.

- Bal oldalt és mögöttünk ugyancsak minden rendben.

A föld mintha hirtelen lesüllyedt volna alattuk: felszálltak! Nem túl magasra. Távolodtak a reptértől. Csak elmosódottan láthatták az alattuk tovatűnő tájat. Egy repülőtéri alkalmazott, egy nő kerékpározott odalent, megállt, föltekintett, és intett nekik. Tony hátradőlt az ülésen, hogy ellensúlyozza a helikopter dőlését.

Ezután a navigátor hangja hallatszott: - Irány balra, kettő-négy-zéró fok.

- Balra, kettő-négy-zéró fok - hangzott Dave Bourne visszaigazolása, amint a gép erősen megdőlt és irányba állt.

- Halló, obani parti őrség! Obani parti őrség! Itt a 44-es mentőosztag már a levegőben. A gépen három fő; a cél Ardtornish kikötője, tizennyolc percnyire, ismétlem egyes, nyolcas percnyire. Kettes-ötös-kettes-nyolcas. Vétel.

- 44-es mentőosztag! Itt a parti őrség, Oban. Mindent lejegyeztünk. Vétel.

A Wessex gép kabinjában Tony behúzta az ajtót, mert erős szél hatolt be. Hátrament a gép végébe. A jobb oldalon egy vászonborítású pad húzódott. Ezen pedig oda készítve a leeresztéskor szükséges mentőfelszerelés. Tony odahúzta magához az egyik csomagot, levette a zárószalagot, és kivett egy súlyos oxigéntartályt, valamint egy búvármaszkot. Az oxigénpalackon feltörte a biztosítóretesz plombáját, és egy pillanatig figyelte, hogy hallatszik-e a kiáramló oxigén sziszegése. Aztán ismét visszazárta. Lerakta a palackot a padra maga mellé, és

elővette, átvizsgálta a következő elsősegélycsomagot. A repülős Tony Lockhart őrmester, úgy látszik, minden eshetőségre számított. Mindig fel kell készülni a legrosszabbra. Időről időre a valóság igazolta is az ilyen okos, alapos, pesszimista felkészülést.

A lángok most már egészen közel voltak. Jamie szemöldöke megpörkölődött, és a forróság ijesztően csapott az arcába, ahogy megpróbált odamászni a csónak orrába. Iparkodás közben fölsértette a bőrt a lábszárán. Túlontúl rettegett azonban ahhoz, hogy ezt észrevegye. Robbie eltűnt, ott lehetett valahol a lángok, a szikrázó hőség fala mögött. A csónakot már félig elöntötte a víz, és lassan süllyedt a kisfiú alatt.

Hirtelen feltámadt a szél. Jamie felemelte karjait, és a fájdalomtól felkiáltott. Megpróbálta valahogy távol tartani a lángokat, amelyek oly nagy mohósággal kapkodtak feléje. Még egy pár másodperc, még egy pár perc, és a tengerbe kényszerítik, mert nincs más hely, ahova mehessen.

És az úszás is egyike volt azoknak a dolgoknak, amelyekre az anyja elmulasztotta őt megtanítani.

- Rajta, no, mi lesz már - motyogta a középkorú, amatőr tengerész, miközben könnyű motoros csónakja fölé hajolt. Nevetséges figura volt. Ragyogó, pompázatos kapitányi sapkát viselt, finom, drága szvettert. Tehetetlenül rángatta az indítózsinórt, a motor egyet-kettőt köhintett, prüszkölt, de nem volt hajlandó beindulni. - Nem értem, egyáltalán nem értem - motyogta lihegve, párnás kezével törülgette homlokáról az izzadságot. - Még nincs egy órája, hogy tökéletesen működött. Én csupán…

- Ne hagyja abba! Kérem, ne hagyja abba! Próbálkozzék tovább! - könyörgött neki Jenny a stég lépcsőjéről. Ehhez járult még suttogva elmondott imádsága: „Könyörgöm, Istenem, könyörgöm! Tedd, hogy beinduljon! Könyörgöm!” A kikötő teli volt mindenféle méretű hajókkal és különböző csónak- és hajótípusokkal. De nem mindegyiknek volt ott a gazdája, soknak meg éppen szétszedve feküdt a motorja, de ahol látszólag minden rendben volt, ott sem volt biztos, hogy fel van-e töltve az üzemanyagtartály. Három percig tartott, amíg Jenny, Steve és a másik fiú izgatottan kiáltoztak, és rábukkantak erre a csónakra, amely így az események középpontjába került. Csak már induljon be az a nyavalyás motor!

- Hagyja csak, főnök, hadd próbáljam meg én - mondta Steve türelmetlenül, és könnyedén beugrott a csónakba. A tulajdonos egy pillanatig arra gondolt, hogy tiltakoznia kellene, de aztán hátrább lépett,

amint Steve félretolta az útjából. Megragadta az indítót, és egyetlen sima, határozott mozdulattal meghúzta. A motor rögtön életre kelt, egy pillanatig még túlpörgött, de aztán egyenletes, nyugodt berregéssel működött. Hál’ istennek! Jenny beugrott a csónakba, lábával ellökte a lépcsőtől, és lekuporodott a csónak orrába, már kanyarodtak is ki az öböl kijárata felé. A mólón sűrű tömegben álltak már a kíváncsiskodók, mert látcsővel már ki lehetett venni a kisfiút, ahogy ott kapaszkodik a csónak orrában. Jenny, Steve és a csónak tulajdonosa kijutottak a nyílt tengerre, és a távoli füstoszlop felé vették az irányt. Valaki a mólón álldogálók közül tapsolni kezdett.

- A 44-es mentőosztagnak! Itt a parti őrség. Közöljék velünk, mikor érkeznek a helyszínre, Ardtornish kikötőjébe. Vétel.

Pete Sleaman, a navigátor buzgón dolgozott a pilóta balján lévő ülésben. Aztán felemelte a fejét a térképeiről, az előtte és nyolcszáz lábnyira alatta lévő völgyet nézte. Megállapította, hogy hol a híd, hol vannak a magasfeszültségű vezetékek, a felismerhető épületek, és egyeztetett mindent az ölében lévő térkép jelzéseivel, aztán gyorsan számolt.

- Hat perc lesz, főnök.

Dave Bourne fejbólintással vette tudomásul az adatot, biztos kézzel nyúlt pilótasisakjának hátsó oldalához, bekapcsolta a rádióadót.

- Az obani parti őrségnek! Itt a 44-es mentőosztag. A cél hatpercnyire van. Tudnak valami továbbit mondani?

Rövid szünet után ismét jelentkezett a parti őrség.

- A 44-es mentőosztagnak. Itt az obani parti őrség. Értesítést kaptunk, hogy a balesetet szenvedők egyike süket, ismétlem, süket. Vétel.

- Jesszusom! - Pete és Dave egymásra pillantottak. - Hallod ezt Tony? Az egyikük süket.

Mögöttük a kabinban Tony bólintott.

- De remélem, nem vak. Rettenetes! Az kellene még csak, hogy Braille írással hajtsuk végre a mentést. Szólj már oda Obannak, mondják meg, melyikük a süket. - Azért izgatta ez Tonyt annyira, mert egy süket balesetes nem hallja, hogy jön a helikopter, nem hallja az odakiáltott utasításokat, holott ezek megértése létfontosságú lehet. Egy perc múlva már jött is a válasz, kiegészítették a korábbi információt azzal, hogy a kisfiú az, aki nem hall.

- Az obani parti őrségnek! Az obani parti őrségnek! Itt a 44-es mentőosztag. Az adatokat vettük. A cél most ötpercnyire van. Vétel.

Tony felállt, lecsatolta derekáról a széles vászonövet, és odalökte valahová a gép hátsó részébe. Aztán fogta a bonyolult szíjrendszert, és egy mentőülést is elővett a vászonzsákból, amely ott volt a háta mögött. Előírás szerint belelépett a szíjakból kialakított hurkokba, derekára fölcsatolta az ülést, beigazította a vállpántokat, szándékosan szorosabbra húzta a bal oldalt, hogy ezzel egyensúlyozza testének kilengését, amikor majd ott lóg a sodronykötélen. Ellenőrizte a szerkezetet, amellyel a leeresztőkötelet gyorsan ki lehet majd engedni, még egyszer igazított egy kicsit az egész hámrendszeren, aztán odalépett az ajtóhoz, eltolta. Erős fény áradt a fülkébe. Hatszáz láb magasan röpültek most, a hegyes-völgyes táj ott alattuk már kisimult, laposabb lett. Látta, hogy a kanyargó úton autók gördülnek. Gyermekjátékoknak tűntek. Kihajolt az ajtón, a szél erősen belekapott búvárruhájába. Tony már látta a tenger sima tükrét, aztán a kisváros szélső házai is feltűntek, ez már Ardtornish! A gép erősen megdőlt, és megkezdte a leereszkedést. Tony felnyúlt az ajtó bal oldali felső sarkához, megnyomta a csörlő gombját, és az ajtó felett lévő kampó már közeledett is hozzá, a szerkezet kis motorja halkan zümmögött.

A csörlőn háromszáz lábnyi drótkötél volt, és külön még százhúsz láb hosszúságú könnyebb kötélzet. Tony behúzta magához a sodronykötelet, leállította a csörlőt, átvezette a kampót a testét átfogó tartókötelek nyílásain, és helyére igazította a biztosítószegecset.

- Oké, főnök. Már indulok is a földszintre. - Ez a pár szó Pete-nek szólt, aki most navigátorból átvált csörlőkezelővé. Az ő kezében volt most Tony élete. Az említett átalakulást úgy oldotta meg, hogy hátrahajtotta a széket, amelyen eddig ült hátrafelé és lefelé átevickélt egy ajtón, amely nem volt nagyobb egy mosógép nyílásánál, hogy odajusson a csörlőhöz. Ügyes volt, nem csupán egyszerűen teljesítette a feladatot, hanem a faramuci fogantyúgombok és emelők közül egyikhez sem ért hozzá. Már ott is volt Tony mellett, bekapcsolta magát a kommunikációs hálózatba, magára csatolt egy egész szíjrendszert, aztán leguggolt az ajtó mellé.

- Felkészültél?

Tony felfelé tartott hüvelykujjával jelezte, hogy igen, kicsatolta a biztonsági övet, és előrehúzódott annyira, hogy már ott ült az ajtó küszöbén, a mélység felett lóbálta.

- Itt a földszinten felkészültünk, főnök.

- A 44-es mentőosztagnak! A 44-es mentőosztagnak! - Új hang szólt hozzájuk, új hívójel. - Itt az Ardtornish kikötőben működő mobil parti őrség.

- Az ardtornishi parti őrségnek. Itt a 44-es mentőosztag. Folytassa, vétel.

- A 44-es mentőosztagnak! Már látom magukat. Délnyugatra a kis mólótól. Látják-e maguk a baleset színhelyét? Vétel.

- Látja valamelyikőtök? - kérdezte Dave szűkszavúan, és mindhárman erősen fürkészték a tengert. Hatszáz láb magasból bizony nagyon sok fürkésznivalójuk volt.

- Túl vakító a fény - szólalt meg Pete.

Dave egyetértett.

- Az ardtornishi parti őrségnek. Itt a 44-es mentőosztag. Nem látjuk a színhelyt. Vétel.

- Értjük, 44-es mentőosztag. A baleset színhelye két tengeri mérfölddel van nyugatra, és elmozdulási iránya észak. Figyeljék a mi narancsszínű füstjelzésünket. Ismétlem, figyeljék a jelzésünket. Vétel.

- Figyeljük. Vétel.

A gép erősen oldalra dőlve nagy kanyart írt le a tenger fölött északnyugati irányban. Rögtön ezután…

- Narancsszínű füst, főnök! - jelentette Tony. - Az irány két óra jobbra. - Ennyi elég is volt ahhoz, hogy további magyarázat nélkül biztos legyen az irány. Pete el lépett az ajtótól, és a túloldalon lévő kerek ablakon át fürkészte a nyugatra elterülő tengert. Majdnem egyszerre Dave-vel észrevette a fekete füstoszlopot, amelyet eddig a sziget sötét foltja takart el előlük. Dave most már pontosan arra irányította a gépet, az égő halászcsónak felé, a parti őrség narancsszínű rakétájára már nem is volt szükség. Úgy választotta meg a helyet, hogy a lángoló csónak előtte és egy picikét jobbra legyen, és aztán megkezdte a gyors ereszkedést.

- Nézze! - kiáltott fel Steve a csónakból - Látja? Egy aratógép. Egy átkozottul nagy, sárga helikoffer!

Még most is egy mérföldnyire voltak a füsttől, és keserves lassúsággal haladtak a szél és a dagály ellenében. Jenny megfordult, és figyelte, hogy a Wessex miképpen kanyarodik az égbolton. A propeller zúgása a legkedvesebb hang volt most számára, amelyet valaha is hallott. Nagyot nyelt, mintha gombóc lenne a torkában, de lehet, hogy ez a megkönnyebbülés volt, vagy a remény, a szeme könnybe borult.

- Mentsék meg őket! - suttogta izgatottan. - Rajta... mentsék meg őket!

A csónak üres volt. Alig emelkedett ki a tengerből, úgy ringott a lágy hullámokon. A lángok most már csak a csónak orrában pislogtak, ott a tengervíz nem oltotta még el teljesen a tüzet.

A helikopter hatvanlábnyira lebegett a csónak felett. A propeller fölkavarta a tenger felszínét, párássá tette maga körül a levegőt, úgyhogy ők hárman odafent csak nehezen tudtak körülnézni, hogy merre lehetnek a baleset áldozatai. Sehol semmi. Senki sem kapaszkodott a csónakba, senki sem lebegett a körülötte lévő vízen. Kis köröket tett meg a helikopter, többet is egymás után, aztán Dave megdöntötte kissé a gépet, és igyekezett a dagály áramlásának irányában haladni. Tán harminc másodperc telt el teljes némaságban, amint így araszolgattak a nyílt tenger felé, aztán…

- Nézd csak, Dave! Valami van ott a tengerben. Száz méternyire, ha négy óra irányba nézel.

- Értettem. - A helikopter kanyarodott egyet. - Már látom.

Kitárt karokkal, a keresztre feszítés pózában, légbuborékokkal az inge vállánál, Jamie Ennis arccal lefelé sodródott a lágyan hullámzó tengeren.

- Felkészülünk a leereszkedésre - mondta Pete figyelmeztetően a készüléken át. Tony ugyanakkor narancsszínű emelőkapcsot erősített szíjaihoz, levette sisakját, és jelzett, hogy ő már kész a leszállásra. Erős rántást érzett, ahogy Pete ennek megfelelően kapcsolt, és Tonyt a kötélzet lerántotta az ajtóból a levegőbe.

- Tony már ajtón kívül van. Folyik a leeresztés. Tízlábnyi kötél van kint... most húsz, harminc.... itt rögzítem. - Tony ott lógott a helikopter alatt, nagyokat rúgott lábaival, ide-oda lengett. Igyekezett úgy fordulni, hogy láthassa a bajba jutottat. Megrándult a kötél, amikor a leeresztés félbeszakadt. Tony az egyik kezével lefelé mutatott, és a sodronykötél ismét lejjebb engedte őt. Pete kihajolt az ajtón, úgy figyelte, egyik szeme rajta, másik a vízben sodródó alakon. - Harminccal előre. - A helikopter szófogadóan teljesítette az utasítást, az orra kicsit felfelé állt, és így haladt előre. Tony a levegőben kezdett járni, hogy megtalálja ebben a helyzetben is a szükséges egyensúlyt. Most éppen hatlábnyira volt a tengerszint felett és harmincyardnyira a testtől, amely arccal lefelé ott ringott a vízen. Magasan felettük a pilóta és a csörlőkezelő erősen figyelt: Pete a távolságot és az irányt, meg Tony pontos kézjelzéseit olvasta le, Dave pedig a magasságra, a haladás tempójára és Pete adataira koncentrált, keze és lába pehelykönnyedséggel érintette az ellenőrző gombokat és pedálokat.

- A magasság jó. Előre tízzel... További kötelet engedek le... - Újabb kézjel Tony részéről, és Pete lassan leengedte őt a tenger szintjére,

amikor is Tony a testhez közeledett, csizmája belehasított a hullámokba. - Előre húsz... előre tizenöt... tíz... a magasság jó... nyolc... hat... őt... négy... három... kettő... egy. Megállni! - Pete már háromlábnyi kötelet engedett ki, és Tony lemerült a vízbe. - Tony a tengerben van. Megközelíti a balesetest. Ott van mellette... Most.

Tony megragadta a kisfiú vállát, és átfordította a hátára. Szemei csukva, szőke hajtincs takarja a viaszosan sápadt homlokot, ajkai már kissé kékek. Keze fejével meg emelte Jamie fejét, hogy álla a víz fölött maradjon. Tony szétfeszítette a fiú száját, kesztyűs ujjával benyúlt, egy mozdulattal kitisztította a szájüreget. Aztán még mindig a vizet taposva, a kisfiút odaszorítva mellkasához, Tony előrehajolt, és többször egymás után röviden, erőteljesen levegőt fújt a tüdejébe. Semmi reagálás. Egyáltalán semmi. A fiú mellkasa kitágult és összeszűkült, de magától nem emelkedett. Tony újból próbálkozott, erősen érezte szájában a víz sós ízét, miközben mindent meg tett, hogy a saját oxigénjét beleerőltesse Jamie tüdejébe. Nem figyelt most a feje fölött a magasban zúgó helikopterre, sem a nekicsapódó vízcseppekre, amelyek szurkálták az arcát. Egyáltalán semmi sem számított, csak az, hogy a kisfiú reagál-e. De a mellkas még mindig nem emelkedett. Hát akkor elég. Nem szabad így tovább vacakolni.

Tony áthúzta Jamie ingadozó fején a narancsszínű kantárt, szorosan rákapcsolta a fiú mellére, és gyorsan jelzett, hogy húzzák föl. Odafent megindult a csörlő, és egy pillanat múlva már mindketten a víz felett lebegtek, a felrakott mentőkötél jól fogta Jamie-t a hóna alatt. Tony lábai pedig szorosan fogták a kisfiú karcsú testét, amelyet erősen magához ölelt. És még akkor is, miközben egyre följebb emelkedtek, igyekezett levegőt fújni a gyerek tüdejébe, egyre csak figyelte, hogy nincs-e valami kedvező jel, pulzus, életjel.

Pete jelentette a helyzetet.

- Behúzzuk őket a gépbe... húszlábnyi sodronykötél van még kint... most tízlábnyi... az ajtónál vannak. - Mindkét lábát az ajtónak támasztva Tony karjaiban tartotta, melléhez szorította Jamie himbálódzó fejét. Aztán hirtelen fölhúzta mind két lábát, és a kisfiúval együtt belendítette magát a gépbe. Pete arrébb állt az ajtóból.

- A gépen vannak. A gépen belül! A sodronykötelet lekapcsoljuk. - Dave megértette a helyzetet, Pete segített levenni Tonyról a kötélzetet, és átvitte a gyereket a fülke végébe. Helyes volt Tony előrelátása. Pete másodperceken belül elővette a lélegeztetőkészüléket, és máris működésbe hozta, azzal is törődött, hogy semmi se legyen a kisfiú szájában, ami akadályozhatja a lélegzést. Tonyt már nem szorította a kötélzet, a víz csak úgy ömlött búvárruhájáról, zihálva lélegzett a kimerültségtől, felvette sisakját, bekapcsolta a kommunikációs vezetéket.

Levette vizes kesztyűit, és ujjaival kitapintotta a kisfiú ütőerét. Pete föltekintett rá, készenlétben tartotta az oxigénpalackot.

- Pulzusa van?

Tony megrázta a fejét.

- Nem tudom kitapintani.

Ebben a pillanatban Jamie Ennis a klinikai halál állapotában volt.

A fél mérföldnyire lévő csónakban Jenny odafordult a többiekhez. Csak úgy ömlöttek a könnyei, szeme csillogott az izgalomtól és a megkönnyebbüléstől.

- Látták, ugye? - mutatott arrafelé, és egyáltalán nem törődött azzal, hogy a többiek előtt sír, hogy haját teljesen összekuszálta a szél. - Megtalálták! Hál’ istennek... Biztos rendbe jön!

A 44-es osztag helikopterében Tony és Pete Jamie mozdulatlan teste fölé hajolt. Minden erejüket, akaratukat összeszedve igyekeztek életre kelteni a kisfiút. Pete szájon át mesterséges lélegeztetéssel próbálkozott, Tony pedig a mellkasra, a szívre gyakorolt egyenletes, ütemes nyomással Igyekezett eredményt elérni. Egy idő múltán ellenőrizték a lélegzést: semmi. Aztán a pulzust: az sem volt. Pete föltekintett Tonyra, és megrázta a fejét. Tony előrehajolt és két ujjal erősen megnyomta a gyerek mellkasát. Jamie megrázkódott, aztán ismét mozdulatlanul feküdt. Tony megismételte a nyomást, még erősebben, de nagyon elővigyázatosan. Még mindig semmi.

Pete megszólalt: - Egyáltalán nem... - hirtelen elhallgatott, mert ekkor egyszerre csak a kisfiú mellkasa magától megemelkedett. Aztán újból.

Pete elmosolyodott, vállon veregette Tonyt, akinek arca felderült a sisak alatt. Az élet nagy pillanata volt ez! Visszahozták!

Most, amikor Pete, aki egy személyben volt csörlőkezelő és navigátor, a gép kabinrészében volt elfoglalva, a pilótára hárult az a feladat, hogy fürkéssze a tengert, miközben a gép egészen lassan haladt északnyugati irányba. Meg kellett találni a másik embert Is. Úgy ötszáz méterrel arrébb Dave észrevett valamit. Más alkalommal azt hitte volna, hogy egy fóka pihen a tengerben, a víz piciny fodrozódása jelezte csak, hagy valami van ott. De nem fóka. Csak a szürke szvetter tűnt olyasminek. Egy ember teste lebegett ott kevéssel a víz felszíne alatt, bal

oldalára fordulva, mintha kényelmesen pihenne a tenger végtelen párnáján.

- Látom a másikat - közölte Dave szűkszavúan. - Ötvenméternyire, irány három óra. - Ezek szerint a gépnek az ajtóval ellentétes oldalán van.

Az eszméletlen kisfiú fölé hajolva Pete és Tony olyan pillantást váltottak, amely kötetnyi gondolatot fejezett ki. A mentési feladatok telis-tele vannak kemény, nehéz helyzetekkel, amikor megalkuvás nélkül, határozottan és gyorsan kell dönteni, hiszen emberélet forog kockán. Helytelen döntés vagy pillanatnyi téves megítélés végzetes lehet. Ha Tony másodszor is leereszkedne a tengerbe, magára kellene hagynia a fiút, mert semmiképpen nem lehetséges, hogy Tony egyedül eressze le magát a mélybe. És az sem lehetséges, hogy Pete a gyerekkel foglalkozzék, miközben Tony ott lebeg a sodronykötélen. Tapasztalatból tudták, hogy háromtól öt percig tarthat Tony leengedése, és az, hogy a balesetet szenvedett emberrel visszaérjen a gépbe. Ez idő alatt pedig... a gyereknek magának kell megküzdenie a halállal. Gyorsan beburkolták egy takaróba, lélegeztetőmaszkot helyeztek a szája-orra fölé, ha továbbra is eszméletlen marad, akkor is megakadályozza a készülék a fulladást. Csak az a fontos, hogy a szíve verjen, akkor az oxigén fenntartja a lélegzést, stabilizálja állapotát. Az elmélet legalábbis így szólt. Öt percig is érvényes ez, talán kicsivel tovább. Bárcsak szerencséjük lenne!

- Hát akkor ne töltsük itt az időt. Oké, főnök? - javasolta Tony lakonikusan, és máris magára csatolta a szükséges szíjakat, a leeresztéshez használt istrángot. Egy karabinerrel fölkapcsolta magára a drótkötél végét, és máris ott ült a helikopter ajtajában. Pete pedig Dave-nek adta meg a szükséges adatokat a vízbe eresztés lebonyolításához. Most, hogy a gép a balesetes fölött lebegett, ő már nem láthatta, eltakarta előle a gép orra. Felhangzottak a rutin közlések.

- Felkészülés a leeresztésre…

- Rendben

- Kiugrás... Tony a kötélen van, tízlábnyi ment le a csörlőből... Húszlábnyi kötél kieresztve. A gép magassága jó.

Negyvenöt másodperccel később Tony már belehuppant a vízbe, megragadta a testet, átfordította a hátára, iszonyodva látta, hogy arcának, fejének és nyakának jobb oldalát összeroncsolták a lángok. A férfi műfogsora elmozdult a helyéről, és lazán lógott a szájában. Szemei üvegesek és merevek. Majdnem bizonyos, hogy hiába áldoznak rá időt. Tony egy-két gyors próbát hajtott végre: a szemgolyókon reflex nem tapasztalható. A súlyos testen rugalmasság nem érezhető, gyorsan igyekezett a furcsán lógó karokat bedugni a kötélzetbe, amellyel majd felvonják a gépbe.

Tony szorosra húzta a szíjakat, és megfordította a testet a vízben. Persze, hivatalosan, a fedélzeten lévők közül egyikük sem volt kvalifikált arra, hogy kijelentse a halál beálltát, de a tapasztalat kemény iskolája megtanította őket, hogy felismerjék, ha valakiben már nincsen élet. Így volt ez ebben az esetben is, visszafordíthatatlanul. Sok szempontból ez megkönnyítette most a dolgukat.

Tony megfordult, hogy felnézzen Pete-re, aki negyvenlábnyira felette a kabin ajtaján kihajolva figyelte. Megadta a jelet a felhúzásra. Pillanatnyi szünet, aztán az élő meg a halott együtt emelkedtek ki a tengerből, szoros ölelésben függtek a sodronykötélen, a víz ömlött a ruhájukról. Húsz láb... tíz láb... fent vannak az ajtónál, és aztán már a gépben. Pete minden szükségeset megtudott abból, ahogy Tony behozta terhét a fülke padlójára. Ez már nem volt emberi lény, hanem szállítmány, élettelen tömeg, amelyet további intézkedésre el kell szállítani a kórházba.

Tony bekapcsolta a fedélzeti kommunikációs hálózatot, föltolta sisakjának védőüvegét, lefelé fordított hüvelykujjal jelezte, hogy mi a véleménye a helyzetről. Az öregember nem látó szemmel bámult a fülke mennyezetére. Hajából is csorgott a víz.

- Tudod, Pete, ezzel hiába töltöttük az időt. Hogy van a kisfiú? - Lehajolva indultak hátra, Dave ugyanekkor erősen megdöntötte a gépet, jobbra és kicsit lefelé véve az irányt, repültek gyorsan a part felé, nem egészen száz láb magasságban. A nyitott ajtón át úgy látták, mintha tovazuhant volna alattuk a tenger.

Feladatukat elvégezték. A kisfiú még életben van, kapja az oxigént, sápadt, olyan törékenynek látszik a vastag, fehér takaróba burkolva, a zajos, vibráló helikopter padlóján. Pete látta, hogy Tony igyekszik felmérni a gyerek állapotát. Aztán levették a fülke mennyezetére erősített hordágyat, rászíjazták az öregembert.

Tony jelentett a pilótának: - Egy személy becsomagolva, indulhatunk, Dave. - Erőltetett cinizmus volt a szavaiban, ezért vált ez szokásossá náluk, nehogy érzelmileg túlzottan belebonyolódjanak abba, amit átéltek. A kisfiú sorsa azonban mindig egy hajszálon függött.

- Értem. Pete, te most már gyere fel ide hozzám, és nézd át a térképeidet. Szükségem van rá, hogy a felszíni akadályok figyelembevételével tudjam, merre közelítsem meg a County Royal Kórházat.

- Megyek már, főnök - A County Royal a legközelebbi nagyobb kórház volt, ahol baleseti osztály is működött. Pete megérintette Tony vállát, és kikapcsolta a szíjakat, aztán átevickélt vissza a navigátorülésbe, a pilóta mellé.

- Te, Tony, szólj már be a Mobil Tengerparti Őrségnek, figyelmeztessék a kórházat arra, hogy jövünk.

- Rendben - mondta Tony, aki tudott a fülkéből rádió-összeköttetést létesíteni. - Halló, mobil parti őrség! Mobil parti őrség! Itt a 44-es mentőosztag. Hallanak engem? Vétel.

- 44-es mentőosztag, itt a mobil parti őrség. Hallgatjuk. Vétel.

- Mobil parti őrség, itt a 44-es mentőosztag. Feladatot teljesítettük. Öt személy a fedélzeten. Az egyik felnőtt férfi. Kód: bíbor. Egy fiúgyermek, eszméletlen, egészen alacsony testhőmérséklet, állapota válságos, egyenest a County Royal Kórházhoz repülünk. Riasszák a baleseti osztályt. Kilenc perc múlva érkezünk oda. Vétel.

- 44-es mentőosztag, figyelem! Itt a mobil parti őrség. Mindent vettünk, intézkedünk. Vége.

A helikopter fokozódó sebességgel repült a kikötő felett, jobbra kanyarodott, növelte a magasságot, hogy arra az útvonalra térjen, amelyet Pete meghatározott. Át a városon déli irányba. Gleninver felé.

Ötödik fejezet

Tizenöt perccel később a könnyű, kis csónak visszaérkezett Ardtornish kikötőjébe. Jenny Macrae ott kuporgott a csónak orrában, hogy mielőbb kiugorhasson a partra. Már csak húszlábnyira voltak a stégtől, Jenny hirtelen hátrafordult, eszébe jutott, hogy adósa a többieknek.

- Köszönöm maguknak. Mindkettőjűknek, hogy segítettek.

- Most már jól van? - kérdezte Steve kétkedően.

Jenny bólintott.

- Hogy én? Persze hogy jól. Csak meg kell tudnom... hogy mi történt. Mármint Jamie-vel.

A gazdag hétvégi tengerész a szép kapitányi sapkában helyeslően szólt oda Jennynek: - Hát persze. Siessen, remélem, minden rendben lesz.

- Én is reménykedem - Jenny kiugrott a stégre, kettesével vette a lépcsőket. A csónak pedig már indult is a kikötőhelye felé. Jenny fölérkezett a móló tetejére. Körülnézett. Most, hogy a tűz kialudt, a csónak elsüllyedt, a helikopter elrepült, az izgalmas látnivalónak vége, a bámészkodó tömeg szerteszéledt. A mentőautó és a parti őrség kocsija sem állt már a parton. Az egyetlen hivatalos személy egy korosabb közlekedési rendőr volt, aki megfontoltan járkált a rakparton parkoló

autók sora előtt, sapkája kicsit feltolva a homlokára. Jenny odasietett hozzá. - Elnézést, de... - kezdte.

A rendőr feléje fordult, és megfontoltan kérdezte: - Nos, mi a helyzet? - Úgy beszélt mintha ez a nő is egyike lenne azoknak, akiket rendszerint megbírságol.

- Hova vihették őket? - kérdezte Jenny izgatottan. - Mármint a helikopterre gondolok.

A rendőr hosszan fürkészte Jennyt a vakító napfényben.

- Mármint a helikopter?

Jenny megpördült, és türelmetlenül mutatott a tenger felé.

- Egy sárga helikopter. Az, amely most, pár perce még itt volt. Mi a valószínűség, hova vitte, akiket kimentett? Meg tudná mondani? - Jenny tulajdonképpen azt várta volna, hogy ott rakják le őket a mólóra.

- Hát nézzük csak... - a rendőr ceruzájával tűnődve vakargatta rövidre vágott haja tövét. - Azt hiszem, meg próbálhatná a County Royal Kórházat, csakhogy az arrébb van innen, Gleninverben. - A rendőr kétkedve csóválta a fejét, összefonta karját, látszott rajta, hogy csak most kezd igazán foglalkozni a problémával. - Persze itt, Ardtornishban is van kórház, a Masonic, de annak nincs baleseti osztálya. De azt is meg kell gondolni

- A County Royal Kórház! Hát persze! - vágott közbe Jenny. - Köszönöm, nagyon köszönöm - már sietett is el. Aztán megtorpant. A kocsit otthon hagyta, tűnődött, hát persze busszal jöttek. Aztán Jenny meglátta a busz végállomásnál várakozó taxik sorát. Átvágott az úton, és lehajolt a sofőr ablakához.

- Gleninverbe, kérem, a County Royal Kórházhoz. Nagyon sürgős!

Mrs. Ennis a ház melletti kertben virágokat szedett, amikor hallotta, hogy megcsikordul a kertkapu. Felnézett. Egy rendőr állt ott, egyik keze még a kapun, másikkal sapkáját szorongatja, előírás szerint a karja alatt.

- Ön Mrs. Ennis...? - Jamie személyazonosságát úgy állapították meg, hogy a 44-es mentőosztag beküldte a központba a kisfiú testére csatolt hallókészülék sorszámát.

- igen. Én vagyok. - Arca elkomorodott. Milyen ügyben kereshetik? Aztán lassan kiegyenesedett, kezével torkához kapott, mert ösztöne azt súgta neki, méghozzá egész lényét felkavaróan, az anyai megérzés biztonságával, hogy valami rettenetes dolog történt a fiával. - Jamie-ről

van szó, ugye, Jamie-ről? Valami történt vele. Úgy érzem, hogy biztosan ez az - suttogta. A rendőr lassan közeledett a kerti ösvényen.

- Attól tartok, Mrs. Ennis, hogy tényleg... bizony, egy kis baleset történt...

A Gleninver Times első emeleti kopott szerkesztőségi szobájában Hamish Owen arrébb tolta azt az esküvői jelentést, amelyen éppen dolgozott, kihajolt az ablakon, és nyakát tekergetve nézte a magasban elhúzó sárga helikoptert. Ilyesmit még sohasem látott. Hamish egy pillanatig gondolkodott, aztán kinyitotta regiszteres telefon könyvét, és föltárcsázta a parti őrség obani központját. Izgatottság vett rajta erőt. Bemutatkozott, és elmondta kérdéseit. Egy perccel később lecsapta a kagylót, fölkapta zakóját a székről, gyorsan előkapott egy jegyzettömböt és ceruzát.

A szerkesztő szobájának ajtaja csukva volt, amikor Hamish kinyitotta, és belépett, azt látta, hogy Bob Harris ingujjban az asztalra hajolva a lap következő számát tördeli. Két karja egészen eltűnik a kefelevonatok papírhalmazában. Nem volt ez különösen méltóságteljes póz. Látszottak az izzadságfoltok Bob hónalja alatt, zsúfolt, szellőzetlen szobájában keveredett a nyomdafesték és a cigarettafüst szaga. Harris mérgesen nézett fel a betolakodóra.

- Na, mi van, öcskös?

- A helikopter, amelyik...

- Micsoda helikopterről beszélsz?

- Arról, amelyik éppen most repült el fölöttünk.

- Befejezted már az esküvői jelentést, amelyet rád bíztam?

Hamish megrázta a fejét.

- Majdnem, de én...

- Gondoltam, hogy ez a helyzet. Egy-kettő, befejezni, öcskös. Amíg az nincs kész, ne karattyolj itt nekem semmiféle helikopterről. Az egész újságot feltartod. - Nagyot sóhajtott. - Azt hiszem, hogy egyelőre a leghalványabb fogalmad sincs róla…

- Felhívtam a parti őrséget. Tűz volt Ardtornishnál a tengeren. A két sérültet most viszik a County Royal Kór házba. Az egyikkel kapcsolatban a jelentés kódja: bíbor.

Harris felugrott.

- Azt mondtad, hogy bíbor?

- Ezt mondták nekem Obanban.

- Biztos vagy benne?

- Holtbiztos. Megkértem, hogy ismételje.

Harris bólintott, és úgy intett felé, mintha egy legyet akarna elhessegetni.

- Hát akkor mire vársz, öcskös? A startpisztoly már eldördült, és neked szólt. Egykettőre ott légy. - Ezeket a szavakat Harris már csak az üres szobának mondta, Hamish eltűnt, rohant lefelé a hátsó lépcsőn mini Morris kocsijához.

Jenny taxija vette az utolsó kanyart, és megérkezett a kórházhoz. Gleninver szélén lankás dombok között álltak. az épületek, elszórva egy fás, rhododendron-bokrokkal díszített parkban. Az egyes épületeket aszfaltozott utak kötötték össze egymással, ezek mentén sok helyütt voltak padok, amelyeken ott üldögéltek pongyolában az idősebb betegek, hogy élvezzék az enyhe napsugarat. Gondosan betakarva, pokrócba burkolt lábbal pihentek a kertben

A taxi követte a piros-fehér nyilakat, amelyek a baleseti osztály felé mutattak. Egyszerre egy nagyobb, sima pázsitos részhez érkeztek. Annak közepén ott állt a sárga helikopter. Ajtaja nyitva, propellere mozdulatlan és csendes. Néhány szürke egyenruhás kórházi alkalmazott álldogált ott, lábuknál tűzoltó készülék, beszélgettek egy fiatalemberrel, aki repülősruhát viselt, és rajta volt a sötétzöld mentőmellény Is. A helikopter egyik kerekén ült kávésbögrével a kezében, a másik kezéről sárga sisak himbálódzott pántjánál fogva. Egy tűzoltóautó a pázsit túlsó szélén parkolt, legénysége a nyitott ajtóban napozott. Most, hogy a taxi közelébe került ennek az idegen világnak, a kórház és a mentőszolgálat világának, közelébe azoknak az embereknek, akik a rábízott gyereket olyan szakszerűen és gyorsan fölragadták a magasba, Jenny hirtelen megijedt. Természetesen a Jamie-ért való aggódás volt a domináló ebben az érzésben, de most már önmagáért is félt. Mit gondolhatnak róla ezek az emberek? Ő volt a felelős, bizonyos fokig őt lehet hibáztatni azért is, hogy ezeket az embereket kockázatnak és oly sok nehézségnek tette ki. Ezt érezte most Jenny. Megérintette a taxis vállát.

- Most már akárhol megállhat. Mennyivel tartozom?

A sofőr odapillantott az órára.

- Négy font ötven. - Jenny bólintott, és nyitotta az erszényét. Azt sem vette volna észre, ha a taxis hetvenöt fontot kért volna. semmi ilyesmi nem számított most. - Kívánja, hogy várjak? - kérdezte a sofőr.

Jenny megrázta a fejét, kiszállt, és már sietett is a baleseti épület felé. Éppen ekkor egy fiatal ápolónő sietett ki, kék-fehér egyenruhában. Egy fehér pokrócot hajtogatva ment a helikopter felé. Jenny már készült egy kérdésre, de a nővér elhaladt mellette, mielőtt kinyithatta volna a száját. Jenny mélyet sóhajtott, és belépett az épületbe a halkan nyíló üvegajtókon át.

A napfényből egészen más világba érkezett: a padlópaszta, a kötszerek, a központi fűtés, a fertőtlenítő szaga; jellegzetes kórházi atmoszféra, mint országszerte minden ilyen intézményben.

Középkorú nő ült a recepcióban, üveggel körülzárt helyiségben, hogy bacilusmentesen különüljön el a fertőző nagyközönségtől. Kicsit arrébb, az intenzív osztályhoz vezető folyosón csillogó fémből készült székek sorakoztak a fal mellett. A recepción túl Jenny meglátott még két férfit a helikopter legénységéből. Mindketten előre hajolva ültek, két tenyerükben kávéspoharat szorongattak. Sárga sisakjuk a mellettük lévő üres széken. Egyikükön narancsszínű búvárruha. Sötét haja csapzottan, kócosan simult halántékához; izzadtan, a mentés erőfeszítéseitől fáradtan várakozott. A másik kisebb termetű volt, ugyanolyan sötétzöld egyenruhában, mint az, aki odakint várakozott a helikopternél. Mindkettőjük arcára kiült a halálos fáradtság. Jenny tétován megindult feléjük, tervezgette, mit mondjon majd nekik. Cipője kopogott a kifényesített linóleumon.

- Tessék, kérem, miben lehetek segítségére? - A hölgy szólt az üvegkalitkából, szemüvege egy arany láncon lógott a nyakából. Szavait úgy kellett érteni; senki sem mehet át előttem az engedélyem nélkül.

Jenny odament hozzá: - Jó napot kívánok. Úgy tudom, egy kisfiút hoztak be az imént... azok az urak ott. - Kezével a folyosó felé intett, ahol a két férfi fölpillantott, mert a kórház csendjében hangja messzire hallatszott. - Úgy gondoltam... tán meg tudja mondani, kérem, hogy van a kisfiú. A neve Jamie, Jamie Ennis. Nyolcéves.

A nő gyakorlott ujjai végigfutottak a naplóbejegyzésen, megállt egy sornál, ahol az időpont és a név szerepelt. Aztán fölnézett úgy, hogy ujját továbbra is a naplón tartotta.

- Ön, feltételezem, a kisfiú mamája.

Jenny megrázta a fejét.

- Nem. Nem vagyok az. Én a gyerek logopédusa vagyok. Velem volt, amikor... amikor a baleset történt.

- Ahá, értem. - A rosszallás első jele az volt, hogy a napló halk csapódással becsukódott. - Sajnálom, nem szabad felvilágosítást adnunk

ilyen esetekben senki másnak, csak a legközelebbi hozzátartozónak. Ha azonban ön...

- De ugye itt van, ebben a kórházban?

- Felvették ide - mondta a nő végül is.

- Akkor hát én bizonyára…

- Az intenzív osztályon van.

Jenny döbbent csendben fogadta ezeket a szavakat.

- Intenzív osztály? De hiszen én... láttam, hogy kiemelték a vízből, és...

- Sajnálom, ennél többet nem mondhatok. Ha úgy gondolja, ott várakozhat - ceruzájával elegánsan a folyosón lévő széksorra mutatott. - Szólok majd az intenzív osztály vezetőjének, hogy ön itt van. És talán, ha úgy alakulnak a dolgok, ha jut rá ideje... - itt elhallgatott. A félbehagyott mondat tovább lebegett a csendben.

Jenny bólintott, és szinte kábultan, lassan odament a székekhez. Intenzív osztály, visszhangzottak a szavak az agyában. Ez azt jelenti, hogy súlyos, hogy Jamie meg is halhat. És ő, Jenny Macrae a hibás. Az a két helikopteres feltekintett, amint feléjük közeledett.

- Hogy van a gyerek? - kérdezte halkan. - Vagyis a fiú, az a fiú, akit ki mentettek a tengerből.

Tony Lockhart széttárta kezelt.

- Már egy ideje a vízben volt, amikor odaértünk - mondta halkan. - Eszméletlen volt.

- De életben van? - faggatta tovább Jenny. - Ugye, rendbe jön majd? - Kis szünet.

- Amikor behoztuk őt ide, igen, akkor még élt.

- És Robbie?

- Tessék?

- Robbie Roberts. Az öregember, aki ott volt vele a csónakban… - ó, istenem, legyen ő is jól! Könyörgöm.

Tony csak nehezen szólalt meg.

- Nagyon sajnálom. Ő nem élte túl.

- Ó...

- Megfulladt, mielőtt még rátaláltunk - magyarázta Tony csendesen, megkímélve Jennyt a részletektől.

- Ó, hát... értem. - Jenny lassan leült, fokozatosan felfogta a szavak jelentőségét. Eszébe jutott az a viharvert, komoly arc; amint kérte Robbie, hogy kivihesse magával Jamie-t a rákászvarsákhoz: Megbízhat bennem, ezt ugye tudja, Jen.... nem fogok elszökni a gyerekkel. Most pedig mindaz a melegség, kedvesség, amelyet az évek során oly gyakran sugárzott feléje... egyszerre csak... megszűnt. - Figyeltem magát egy kis csónakból - mondta Jenny a helikopteres mentőnek, és felnézett rá. - Maga... nagyszerű volt! Mindannyian azok voltak - folytatta Jenny egyszerűen, túl döbbent volt ahhoz, hogy jobban kifejezhesse, amit érez. Tony tovább szorongatta két tenyerében a papírpoharat. Nagyszerű? - tűnődött. Persze, nehéz feladatokban edződtek valamennyien. Különösen sokszor volt szükség igazi helytállásra, amikor nem volt sikeres a mentés, amikor valakit nem tudtak megmenteni. Mint például ezt a Robertset. Tony hirtelen fölkapta a fejét, a folyosó túlsó végén csapódott az ajtó.

Jenny hirtelen magyarázkodásba kezdett. A szavak szinte akarata ellenére buktak ki belőle.

- Az övé... az öregemberé volt az ötlet. Készült a tengerre, hogy begyűjtse a rákokat az öbölben lévő varsáiból. Olyan biztonságosnak látszott minden. A legkisebb szellő sem volt érezhető. Amikor Robbie azt kérte, hogy elvihesse magával Jamie-t, én... - Jenny kétségbeesett kis mozdulatot tett - beleegyeztem. Egyáltalán eszembe se jutott, hogy... Most mindannyian a folyosó végi kettős ajtó felé fordultak, egy rendőr nyitotta ki, és követte őt egy férfi meg egy asszony. Mr. és Mrs. Ennis. Jenny lassan felállt. A rendőr a portásnővel váltott néhány szót aztán előreengedve Jamie szüleit, bejöttek a folyosóra. Amikor Mrs. Ennis meglátta Jennyt, léptei elbizonytalanodtak. Arcán többféle érzés hullámzott. Jenny odasietett hozzá.

- Mrs. Ennis, olyan nagyon, rettenetesen sajnálom... - kezdte ügyetlen szavakkal.

- Maga kicsoda? - kérdezte John Ennis élesen.

- Jenny Macrae vagyok - magyarázta Jenny, és kezet nyújtott. - Jamie logopédusa.

- Csak annyit mondjon meg nekem, hogy van a gyerek - szólalt meg Mrs. Ennis halk hangon, erősen vissza fojtva indulatait. - Nem haragszom. Csak azt akarom tudni, hogy van. - Nem jutott tovább, mert férje előrelépett, elsodorva felesége kérdését és Jenny kinyújtott kezét.

- Most már én intézkedem, drágám, ha megengeded - vágott közbe erélyesen. - Szóval akkor Miss... bármi legyen is a neve... tisztázzunk itt egy-két dolgot az elejétől kezdve. Úgy hallottam, hogy magának kellett volna vigyázni a fiamra. Így volt?

Jenny nyelt egy nagyot.

- Ez így volt, Mr. Ennis.

- Értem. Hát akkor, a pokolba is, mi folyik itt?

Jenny mély lélegzetet vett, mert most érezte, hogy mindenki ránéz és őt hallgatja.

- Jamie-t egy halászcsónakban kivitték a tengerre, hogy rákokat szedjenek össze. Nem tudni, hogy történt, a csónak kigyulladt. Jamie-t a kint látható sárga helikopterről ezek az emberek emelték ki a vízből. - Kezével Tonyra és Pete-re mutatott. - Aztán idehozták.

- Jamie... az én fiam, halászcsónakban? Nézze csak, Miss... ha bosszantani, ha ingerelni akar, akkor biztosíthatom róla, hogy…

- Nem akarom ingerelni önt, Mr. Ennis - mondta Jenny leverten. - Istenemre, bárcsak ingerkedés lenne az egész! Egy öreg halász felajánlotta, hogy magával viszi Jamie-t, amikor kimegy, hogy megnézze a varsákat.

- És maga elengedte vele? - csattant föl döbbenten Mrs. Ennis, mintha Jenny egy elmaradott gyereknek engedte volna meg, hogy egymagában játsszon egy töltött pisztollyal.

Jenny lassan bólintott.

- Én.... én úgy gondoltam, hasznos lesz a számára ez az élmény - ismerte el megadóan.

- Micsoda, hogy hasznos élmény? - visszhangozta John Ennis hitetlenkedve, mint aki nem hisz a fülének. - A kisfiú teljesen süket, és gondolom, maga tudja ezt.

- igen, ennek tudatában vagyok, Mr. Ennis - válaszolta Jenny nyugodtan, kitartva a maga véleménye mellett. - Az Ön felesége meg én egyetértettünk abban, hogy a környezeti, a külső stimuláció jót tesz neki.

- Még hogy külső stimuláció? - robbant ki Ennisből. - És ki az ördög…

- Sohasem kellett volna beleegyeznem - szólt közbe a felesége tompa hangon. - Ha csak sejthettem volna…

- És tulajdonképpen hol volt maga egész idő alatt eközben? - harsogott a fiú apja. - Nem úgy néz ki, mint aki úszott a tengerben!

- Hát... ott voltam a mólón... ott rajzolgattunk…

- Mr. és Mrs. Ennis - Szólt egy csendes hang a hátuk mögül. Mindnyájan odafordultak. - Beszélhetnék önökkel? Négyszemközt?

Miközben John Ennis haragosan Jennyre támadt, senki sem vette észre hogy az orvos halkan odajött hozzájuk a folyosón. Mindkét keze fehér köpenyének zsebében. A fakó hajú, világoskék szemű, szemüveget viselő férfi szinte túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy orvos legyen. Jamie szülei egymásra pillantottak.

- igen, igen, persze...

- Dr. Dorman vagyok. Erre, legyenek szívesek. - Megfordult, és udvariasan elvezette őket osztályának üvegajtaja felé. Jenny, a rendőr és a két helikopteres csendben figyelték őket, amint távolodtak. Aztán Pete felállt.

- Gyerünk, pajtás - mondta halkan. - Biztos újabb munka vár ránk.

Tony összegyűrte kezében a papírpoharat, és fáradt mozdulattal a szemétkosárba dobta.

- Istenem, istenem - sóhajtotta -, azt hittem, megmentettük. - Lassan felállt.

Jenny nem értette a dolgot, egyikükről a másikra nézett. Akárcsak a rendőr, Pete és Tony is járatos volt már a családi gyász formalitásaiban. Jól tudták, mi rejlik e mögött az egyszerű, szinte magától értetődő mondat mögött, amellyel az orvos elhívta a szülőket. Csak Jennyt hagyták meg rövid ideig kegyes hallgatásukkal a maga tájékozatlanságában.

Jenny figyelte, hogy a fiatal orvos hogy áll meg az üvegajtó túlsó oldalán, hallótávolságon kívül, hogy fordul Jamie szüleihez és szól hozzájuk. Lassanként, nagyon fokozatosan rettenetes gyanú vert gyökeret agyában; ebből bontakozott azután ki, mint egy rosszindulatú daganat, a kétségbeesés, amelyet alátámasztott az a látvány, ahogy Mrs. Ennis alakja hirtelen összegörnyed, a férje pedig tehetetlenségében nyitott tenyerével rácsap az ajtóra. Az orvos ugyanekkor visszavonhatatlanságot, véglegességet kifejező módon megrázza a fejét, elfordul és elmegy. Otthagyva a szülőket a bánat, a fájdalom óriási súlyával, amely oly nagy, hogy most még teljesen felfogni sem képesek.

- Nem… - suttogta Jenny -, könyörgöm... ne!

Hosszú másodpercekig, mintha megállt volna az idő, amint Jenny ott állt az üres folyosón, tekintetét le nem véve arról a két alakról az üvegajtó túloldalán. Egész világa dermedt, tompa fájdalommá, kétségbeeséssé zsugorodott. Végül aztán kinyílt az ajtó, és Jamie szülei lassan jöttek feléje a folyosón. John Ennis egyik karjával átfogta felesége vállát, hogy segítse a gyász súlya alatt támolygó asszonyt. Mrs. Ennis megállt az előtt a Jenny előtt, aki rábeszélte őt, hogy engedje el maga mellől egyetlen fiát. Teljesen üres, homályos, hitetlenkedő tekintettel nézett szembe a lánnyal.

- Meghalt - suttogta a nagy csendben. A szó még túlságosan új volt ahhoz, hogy felfoghassa értelmét. - Jamie... meghalt.

Hatodik fejezet

Jackman nyugodtan, határozottan haladt az üvegajtók során a glasgow-i repülőtér központi csarnoka felé. Nemigen figyeltek fel érkezésére, olyan nagy volt a sürgés-forgás a reptéren, ahogy becsapódtak mögötte az ajtók, már nem látta azt a kis repülőgépet, amelyen Gleninverből ideérkezett. A tömeg közé vegyült, és az épület északnyugati sarka felé igyekezett, ahol, amint erről előre tájékoztatták, meglátta, hogy a sajtó képviselői hogy veszik körül James Belcher parlamenti iparügyi minisztert. Egy nagy tábla előtt állott, amely a nehéz- és gépipar eredményeit mutatta. A fotósok vakui sűrűn villantak, a riporterek buzgón jegyzeteltek, Jackman egyre közelebb nyomult, míg már hallhatta is, hogy a Londonból érkezett miniszter mit mond.

- ...a Lairds-dokk bezárása folytán, persze, háromezren maradtak munka nélkül. Olyan probléma ez, amellyel a kormánya legelmélyültebben foglalkozik - magyarázta Belcher komoran. Olyan arckifejezéssel, amelyben szinte kitapinthatóan érvényesült az őszinteség, a népszerűséget elért, karriert befutott politikusoknak ez az alapvető ismertetőjele. - Éppen ezért jöttem ma ide. Nagyon remélem, hogy miután alaposan megvitatom a problémákat a vezetőséggel és a szakszervezet képviselőivel is, képesek leszünk egy olyan kampány tervét kidolgozni, amely könnyíthet azokon a nehézségeken és szenvedéseken, amelyeket egy ilyen üzem bezárása magával hoz. Legyenek egészen nyugodtak, mindent megteszek, amire csak lehetőség nyílik...

Belcher csak beszélt és beszélt, az üres, sokszor elkoptatott szavak lepattantak arról a falról, amelyet a kemény, kiábrándult skót munkásarcok alkottak. Olyan hatástalanok voltak ezek a szólamok, mintha valaki papír repülőgépekkel támadna tankokra. A szónokot oldalról egy egyenruhás rendőrfelügyelő és a Whitehallból, valamint a skót legfőbb hivatalokból érkezett tisztviselők egy kis csoportja biztosította.

Jackman feltűnés nélkül haladt tovább a riporterek mellett. Tekintetével nem a minisztert figyelte, hanem az egyik férfit, aki Belcherrel együtt érkezett a londoni gépen.

Ewan Baxter ötven-egynéhány esztendős volt, rövidre nyírt ezüstszürke haját széles homlokáról simán hátrafésülve viselte, arca sápadt, szúrós szemei kékek. Régebben hivatásos tiszt volt a műszaki hadtestnél. Aztán minden feltűnés nélkül, mintegy öt évvel ezelőtt, átkerült onnan az ipari miniszter környezetébe, hogy ott különleges

feladatokat lásson el. Most amikor Jackman figyelte őt és várt, Baxter odanézett, meglátta a tömeg hátsó soraiban Jackmant, már el is fordította fejét, de egy pillanatra megcsillant a szemében a felismerés szikrája. Jackman megfordult, és sietség nélkül odalépett a legközelebbi újságosstandhoz. Vett egy lapot. Ott állt és olvasott, amikor Baxter néhány perccel később csendben odalépett mellé.

- Hogy viseli Engel a dolgot? - tette fel a kérdést minden bevezető szó nélkül, a kezét sem nyújtotta. Jackman gondosan összehajtogatta az újságot, bedobta a szemétládába, és feltekintett.

- Hát úgy, ahogy várni lehetett. Kezdetben el akarta határolni magát az egésztől, még azzal is megfenyegetett, hogy kihívja a rendőrséget, míg aztán emlékeztettem őt bizonyos... iratokra, bizonyos elkötelezettségek re. Highcroft professzor jó barátja volt a családnak, ez a körülmény csak nehezítette a dolgot.

- Hát igen, értem. És jelenleg?

- Jelenleg - Jackman elmosolyodott -, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy utálja önmagát. - Baxter szólni akart valamit, de Jackman felemelte kezét. - Ne aggódjon, majd túljut ezen is. Már máskor is találkoztam olyanokkal, mint ő. A dolgok jelenlegi szakaszában túl mélyen van ahhoz, hogy bármi újabbat kiagyaljon.

Baxter bólintott.

- Rendben. Akkor hát fogjunk hozzá. A Porton-beliek ismerni akarják a mocskos részleteket is. Attól tartok, rettentő izgalomba jöttek. (Porton Down a kormány kémiai-biológiai kutatóintézete, a Salisbury síkság szélén.)

- Ez nem meglepő számomra - bólintott rá Jackman a beavatottak bizalmaskodásával. Körülnézett. - Van ideje egy kávét inni? Ott megbeszélhetjük a dolgokat. - Kezével a kávézó felé intett. Baxter az órájára pillantott.

- Belcher éppen most kezdett bele beszédének abba az ismert szakaszába, amely úgy kezdődik; ezennel ünnepélyesen szavamat adom. Az eddigi hasonló körülményeket figyelembe véve azt mondhatom, hogy pontosan húsz perc áll rendelkezésünkre. - Mosoly futott át az arcán.

A megadott időből tíz perc telt el, mire Ewan Baxter az előző éjszaka eseményeinek lényeges momentumait katonás, rendszerező agyába véste. Jackman elmondta neki, hogy folyt le a fogadás Sandy Tulloch tiszteletére, szólt a váratlan riasztásról, amellyel az RD7 részlegbe hívták, beszámolt arról, miképpen intézkedett Highcroft holttestéről, és milyen lépéseket tett annak érdekében, hogy halálát eltitkolja a professzor felesége, családja elől.

Ott ültek hát együtt kávéjuk mellett, a helyiség egy nyugalmas sarkában. Baxter elgondolkodva, egyszerre csak megkérdezte, szinte csak úgy mellékesen.

- Mi a helyzet azzal a három emberrel, akiket említett? - Odapillantott jegyzeteire, ahová felírta: Parsons, Calvert és Steevenson. - Biztos benne, hogy csak ők és kizárólag ők látták, mi történt Highcrofttal? Nincs több tanú?

Jackman bólintott.

- Ez holtbiztos. Arra a területre senki sem lépett be ma reggel hétig. Magam ellenőriztem a naplót.

- És meg lehet bízni ezekben az emberekben?

- Véleményem szerint igen, máskülönben a maguk szakértői sohasem engedélyezték volna, hogy bekapcsolódjanak az OMAHA tevékenységbe. Steevenson már hosszabb ideje van nálunk. Már akkor alaposan utánanéztek és megbízhatónak találták, amikor sokkal régebben a Portonékhoz vették fel, onnan került azután hozzánk. Ugyanez vonatkozik Calvertre is.

- A maga helyében én nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget ennek - tanácsolta Baxter száraz tárgyilagossággal. - Én még jól emlékszem arra a bizonyos GCHQ ügyre!

Jackman vállat vont: - Egyébként is mindketten jól ismerik a dörgést. Biztosan tudatában vannak annak, már csak a kapott ösztönzés miatt is, hogy jobb nekik, ha teljesen elfelejtik ezt az egészet.

- Ösztönzés? - kérdezte Baxter élesen. - Milyen ösztönzésről van szó?

- Kétezerről. Mindegyiknek. Készpénzben. Hogy ők is benne legyenek az ügyben, ha már így adódott.

Baxter lassan rábólintott.

- Rendben. Ez tiszta munka. Na és mi a helyzet Parsonsszal, a harmadikkal? Vele mi van?

Jackman tétovázott egy kicsit.

- Hát... ő nincs olyan régen nálunk - mondta óvatosan.

- Bizonytalanul hangzik ez nekem - gyanakvás és bírálat volt Baxter szavaiban.

- Csupán egy kérdőjel, ennyi az egész - mondta Jackman, és eszébe jutott Parsons arckifejezése, hogyan nézett rá, amikor a kutatási-fejlesztési épület első emeletén kiszállt a liftből.

Baxter közelebb hajolt hozzá.

- London nem akarja, hogy bárhol is maradjanak hézagok vagy kérdőjelek - mondta halkan. - Azt akarják, hogy ez az ügy maximális biztonsággal záruljon. Légmentesen!

Jackman lassan kavargatta a kávéját.

- Miért? Mit kellett volna tennem? Őt is bele kellett volna fojtanom a tóba?

Baxter hátradőlt a széken, ceruzájával ütemesen dobolt az előtte lévő jegyzettömbön. Aztán feltekintett és csendben figyelte Jackmant, hosszú pillanatokon át.

- Rendben - mondta végül. - Mindent tudomásul vettem. Jelentésemből majd kitűnik, hogy nem volt más semmi, amit ezenkívül ésszerűen megtehetett volna, ha figyelembe vesszük, milyen rövid idő állt rendelkezésére és milyen kevés lehetősége volt. Mégis azonban... - Baxter valamit feljegyzett a blokkjára, és feltekintett. - Még mindig túl sok száj nyílhat szóra. - Az utóbbi szavait komor, fenyegető hangsúllyal ejtette ki. - Azt hiszem, valakit oda kell küldenünk, ugye? Csak néhány napra. Éppen csak arra az esetre, ha magának szüksége lenne segítségre, hogy valaki szemmel tartsa a dolgokat. Azt hiszem, rövidesen amúgy is elcsitul az egész. De ha mégse… hát akkor ott lesz az az ember. Éppen csak szükség esetére.

- Konkrétan gondol valakire? - kérdezte Jackman.

Baxter felsóhajtott mintha ez az egész kényelmetlen dolog mélyen sajnálatos ügy lenne.

- Van egy fickó, néha őt szoktam igénybe venni - válaszolta.

Visszaérkeztek hát Glenhaddonba a légierők repülőterére. A helikopter propellerének mozgása lelassult, és aztán abbamaradt. Áldott csend lett.

Dave Bourne, a44-es mentőosztag pilótája levette kezét az irányító-ellenőrző műszerekről, nyögött egyet, és hátradőlt. Az ölében lévő automatát erőteljesen megütötte, és az egész testét az üléshez rögzítő pántok gyorsan visszatekerődtek háta mögé a tartókba. Jobbján eltolta az ajtót, lecsatolta sisakját, és lassan lekászálódott a földre. Hirtelen felfigyelt rá, hogy már egy ideje tompa fájdalmat érez a vállában. Tonyt és Pete-et követ te a betonon a legénységi klubszoba felé. Úgy hagyták ott a gépet, hogy vissza se pillantottak rá. Úgy érezték, cserbenhagyta őket. Mindegyikük elmerült a saját gondolataiban. E pillanatban úgy érezték, hogy a mentési munka egyáltalán nem szép feladat, a kudarc

keserűsége töltötte el őket, és egy olyan fel-felbukkanó bizonytalan érzés, hogy valami módon többet kellett volna tenniük…

Woods tiszthelyettes, akit a reptéren általában Gerendának becéztek, ott állt az irányítópultnál. Töméntelen telefon vette körül, és egyre jöttek a jelentések arról, hogy mi a helyzet a reptértől nyugatra, északra, délre és keletre. Woods figyelte a 44-es mentőosztag tagjait, akik most érkeztek vissza. Negyvenkét éves, és a sok kitüntetés, amely elborította mellét, arról beszélt, hogy huszonöt éve megszakítás nélkül teljesít szolgálatot. Sok mindent fel tudott mérni, át tudott érezni egy-egy ilyen pillanatban. Woods tiszthelyettes volt az emberi kapocs, amely összekötötte egymással a mentőosztagokat és a repülőtéren földi szolgálatot teljesítőket. Nagy volt most a nyüzsgés körülötte, hiszen már korábban kigurítottak egy másik Wessex helikoptert az indulási helyre, arra az esetre, hogyha a 44-es osztag még távol van és szükség lenne egy másik gépre, készenlétbe álljon és megfelelő legénységgel késedelem nélkül indulhasson. A hangszóróból értesültek a 44-esek sikertelenségéről, hallották az obani központ és a helikopter üzenetváltásait. A sokéves tapasztalat megtanította Woods tiszthelyettest arra, hogy igen érzékenyen élje át a visszatérők. Hangulatát. Az a tény, hogy a folyosó végén lévő statisztikai táblára újabb két halálesetet kellett felírni, önmagában is súlyosan nehezedett mindnyájukra; ezen túlmenően az, hogy az egyikük egy kisgyerek volt, még inkább fokozta a döbbenetet. Dave Bourne és Pete Sleaman mindketten nőtlenek voltak, nem voltak gyerekeik. De Tony Lockhartnak volt egy fia, és Woods számított rá, hogy neki sokkal többet jelent ez az eset.

Most, amikor a 44-es osztag tagjai egyes számú készenlétből a második, a tartalék beosztásba kerültek, az újabb mentési feladat súlya áthárul annak a három embernek a vállára, akik éppen úgy ott ültek a legénységi klubszobában, lábukat fölrakva a megviselt asztalra, mint korábban a 44-es osztag tagjai. Woods tudta, ilyenkor jönnek az erőltetett tréfák, a türelmetlen összeszólalkozások és az önvizsgálat pillanatai. Egészen a következő feladatig tart ez, a következő sikeres mentési akcióig.

- Jó lesz, ha gyorsan hozza a teát - mondta halkan az egyik tizedesnek.

- Már hozzák is - válaszolta a tizedes anélkül, hogy megfordult volna. Ő is megtanulta már, mi mit jelent.

A külső ajtó nagyot csapódott, amikor Tony, Pete és Dave bejöttek a központi irányítóba. Tonyn még mindig az egybeszabott narancssárga búvárruha, az átázott szíjazatot és a kesztyűit a kezében hozta. Egyenesen odament a nyitott szekrényhez, ahol felszerelését tartotta. Lekapcsolta a torokmikrofont, megkönnyebbülten sóhajtott egyet, amikor

sikerült leszedni fejéről a sisakot. A füle még mindig csengett a repüléstől. Amikor megfordult, észrevette, hogy Woods őt figyeli, és sokan állnak körülötte az irányítópultnál. Elméletileg Woods volt a rangidős, bár az ilyesminek itt nem volt jelentősége.

- Abból, amit hallottunk - kopogtatta meg a hangszórót -‚ úgy tűnik, rohadt egy helyzet volt - mondta Woods együttérzően.

- Hát eléggé - válaszolta Tony röviden, és erélyesen belökte a sisakját a szekrénybe. Mozdulata mintha azt fejezte volna ki, bár sohase látná újból. - Túl későn értünk oda, ez volt a lényeg - mondta valamennyiüknek, akik ott álltak a szobában. Hangja kissé halk volt a visszafojtott dühtől. - Egyszerűen átkozottul későn értünk oda! - Sarkon fordult, és kiment a lengőajtón át. Gumiruhájának surrogása jól hallatszott a keskeny folyosóban, ahol majdnem összeütközött egy emberrel, aki egy tálcán gőzölgő teásbögréket hozott. Tony szó nélkül le vett egyet, és továbbment a fürdőszoba felé. Aki a tálcát hozta, méltatlankodva utánafordult, és már tiltakozott volna, de éppen idejében észrevette Woods figyelmeztető fejcsóválását.

A mosdó egyik oldalán egy nagy, négyzet alakú csempézett kád tele vízzel. Tony a szíjazatot és kesztyűit bedobta a vízbe. Leült a medence szélére, két kezében szorongatta a bögrét a forró, édes teával. Tekintete és gondolatai messze jártak, valahol, ahová csak ő juthatott el. Aztán fölkelt, kibújt a búvárruhából, és azt is belökte a vízbe, hogy leoldódjék róla a só. Hirtelen felcsattanó nevetés hallatszott kívülről. Tony felnézett, és közben lagymatagon tologatta, nyomogatta egy seprűnyéllel a duzzadt búvárruhát, és kiitta teáját. Aztán mezítláb, csak fehérneműben átment a zuhanyzóba, szekrényéből gépiesen elővette törülközőjét és mosdószereit. Aztán megdermedt. Előrenyújtott karral mozdulatlanul állt. Szinte ijesztő volt a szekrény ajtaján lévő tükörben látni saját magát. Öregnek és megviseltnek tűnt, barna szeme mélyebben ült, mint máskor, arcán és homlokán mély ráncok, izzadság áztatta fekete haját. Becsapta a fémajtót, úgy, hogy az nagyot döngött. A kurva életbe! Mi a fenéért van az egész? Nagyon furán, rosszul érezte magát. Nagyon öregnek. Túl hosszúra nyúlt ez a szolgálat!

Levetkőzött, és percekig állt az erős zuhany alatt, felfelé fordítva arcát, hogy a forró víz erős szúrását érezze. Mintha a szappan és a víz valahogy kimoshatná gondolataiból a kisfiú törékeny alakjának emlékét, mikor lefelé fordult arccal himbálódzott a gyengéden simogató hullámokon. Nem tudta feledni. A halál olyasmi volt, amit sohasem tudott megszokni. A durva tréfák, a hátborzongató történetek csak arra voltak jók, hogy ők a szolgálatban megőrizzék hivatásbeli blazírt tárgyilagosságuk látszatát, de tulajdonképpen a felszín alatt mélyen, nagyon mélyen felkavarta őt minden egyes haláleset. Egy sziklamászó,

aki lezuhant vagy rosszul ugrott. A vízbe fúlt úszó, egy eltévedt hegymászó, a szívrohamok áldozatai. A vigyázatlan kalandkeresők tragédiái, sohasem gondolták volna, hogy velük is megtörténhet a baj. Kellemes, csalóka nyári délutánokon vagy süvöltő téli szélviharok közepette, rövid ideig valamennyiüket karjaiba fogta. Eligazította testüket a hordágyon, mielőtt a helikopter a magasba emelte volna őket. Így hát az évek során a halál ismerős ellenfele volt már, mindig más-más, tucatnyi különböző álarcban jelentkezik. De még mindig képes őt felkavarni.

Tony kilépett a zuhany alól, és öltözködni kezdett. Annak ellenére, hogy az osztag másik két tagjával együtt lelép a szolgálatból, amely teljes 25 óráig tartott, hivatalosan még mindig ők állnak készenlétben a második vonalban egészen sötétedésig. Az érzéketlen, szigorú szabályok megkívánták tőle, hogy egyenruhában utazzék haza. A tükör előtt megigazította nyakkendőjét. Aztán bebújt a kabátjába, amelyen az őrmesteri rangjelzés fölött egy kis arany sas volt látható, a tényleges bevetésekben részt vevő légi személyzet jelvénye. Piszkos ruháit begyömöszölte egy zsákba, és már nagyon szeretett volna elkerülni innen, otthon lenni a meghitt környezetben. Fölkapta a zsákot, és kiment, át a betonon a kis Ford Escorthoz, amely ott parkolt a hangár túlsó oldalán. Éppen kanyarodott már az útra, amikor a legénységi szoba ajtajában megjelent Pete Sleaman, és futva közeledett felé. Még mindig a repülős-felszerelés volt rajta, Tony megállította a kocsit, és letekerte az ablakot.

- Csak azt ne mondd - nyögte -‚ hogy a 43-as működésképtelen és bennünket írtak ki egy újabb 24 órás szolgálatra.

Pete lehajolt a kocsi ablakához, kezét a meleg motorházon nyugtatta.

- Jól kiverném a balhét, ha ezzel próbálkoznának... - Kis szünetet tartott. - Dave meg én úgy gondoljuk, hogy bedobunk egy pár pohárral, a Dolphin bárban. Nem jönnél velünk? - Négy napig voltak indulásra készen, és újabb négy estén át a telefon mellett kell majd lenniök, mint a másodiknak bevetésre kész osztag tagjainak. Majdnem egy hét után ez lenne az első alkalom rá, hogy igyanak egy jót. Nőtlenek voltak, a tiszti szálláson laktak, ahol hagyomány volt, hogy meg kellett őrizni a rendet, és erről a felettesek valóban gondoskodtak is. Így hát ők ketten házon kívül használják ki a mai lehetőséget. Tony azonban megrázta a fejét.

- Köszönöm, Pete, ma este nem.

- Miért nem? Engedélyezz már magadnak egy vidám estét, pajtás! Nem gubbaszthatsz folyton gondolataidba merülve. Tudod, van ott egy csaj, az a klassz dög...

- Persze, tudom. Köszönöm, Pete.

- Hát akkor később találkozunk ott?

- Nem vagyok biztos benne, de talán. Oké? - Tony elmosolyodott, és már nyúlt is, hogy beindítsa a motort. - Tudjátok, hogy kit sajnálok?

- Kicsodát?

- Azt a lányt. A barna hajú csajt, aki ott álldogált a kórházban.

- Azt, aki kapott a pofájára a fiú papájától? Hülye tyúk, az ő hibája volt az egész, hát nem? A kisfiú még most is élne, ha nem engedte volna el maga mellől.

- Megfigyeltétek az arcát? - kérdezte Tony elgondolkodva. - Azt, hogy milyen volt a tekintete, amikor rájött, hogy a kisfiú meghalt?

- Miért? Milyen volt?

- Nem kell meghalnia ahhoz, hogy megismerje, milyen a pokol - mondta Tony komoran, és kiengedte a kéziféket. - Tudja azt már most is.

Jenny belökte maga mögött az ajtót, és a keskeny előszobán át bement a nappaliba. A fejében kábulat és fájdalom keveredett keserű önváddal. Arra egyáltalán nem emlékezett, hogy miképpen kérdezték ki a rendőrök, mit válaszolt a kérdéseikre, mielőtt eljött a kórházból. Az sem nagyon maradt meg benne, hogy amikor eljött az intenzív osztályról, a portásnő milyen ridegen, ellenségesen nézett végig rajta. Aztán a lejtős hegyoldalon legurulva a kocsival beérkezett a városba, észre sem vette a fájdalmat, amelyet a két strandszatyor pántja okoz a vállán. Csak tompa zsibbadtságot érzett. A nappali szobában lerogyott a heverőre, és perceken át bámulta a könyvszekrényt. Meg is feledkezett a szatyrokról, amelyek ott feküdtek a félhomályban a lábánál a földön. Kora délután volt, de a függönyök még az előző estétől be húzva elsötétítették a szobát.

A megrázkódtatás és az önvád fájdalma közepette Jenny előtt a lidérces álomhoz hasonló események drámai sorából egyre csak három jelenet bukkant fel. Három, az egész forró nyári délutánból: felbukkant előtte az öregember. Robbie Roberts, akit már gyerekkora óta ismert. Látta, ahogy lehajol, egyik keze Jamie vállán, és megnézi a kisfiú rajzát, és hogy Jamie milyen boldogan pillant fel rá.

Aztán legbelsőbb egyéni gyötrelmei közé két másik kép furakodott: Mrs. Ennis, Jamie édesanyja, ahogy lassú léptekkel jött feléje a kórház folyosóján, férje átfogta a vállát... meg egy másik kép, a helikopteresek egyikének az arca, annak a fekete hajúnak, aki még mindig viselte a

narancsszínű búvárruhát, és az, ahogy lassan összegyűrte tenyerében a papírpoharat. Pár szót suttogott: Azt hittem, megmentettük!

Mindezek az emberek, mindez a szívszaggató fájdalom. És ő tehet róla.

Tíz perc telt el így, talán még több is. Jenny nem is tudta, és nem is törődött vele. Végül megmoccant, felállt, és elhúzta a függönyt. A napfény elárasztotta a szobát. Amikor megfordult, látta, hogy a két szatyorból minden kiborult a földre. Négykézlábra ereszkedett, hogy egyenként kezébe fogja a tengerparti kirándulás szánalmas apróságait, amelyek most rettenetesen nagy jelentőséggel bírtak. Jamie kék pulóvere és egy zacskó színes kréta. Egy műanyag doboz, már megkezdett sajtos szendvicsekkel. Egy kis csomag tengeri kagyló, ott vásárolták a móló tövénél egy árustól. És a holmik alatt ott feküdt Jamie rajzfüzete. Jenny ide-oda forgatta a kezében, aztán lassan kinyitotta az utolsó rajznál, annál, mely Robbie-t ábrázolta, ahogy hálóival foglalatoskodik a napsütötte öbölben. Egy ideig csak bámult a képre, meg sem moccant. Aztán mintha valami fölszakadt volna benn mélyen. Hangosan felnyögött, visszahuppant sarkaira, és kitört belőle a zokogás. Némán ömlöttek a könnyei, arca eltorzult a fájdalomtól. Még akkor is így ült, amikor megszólalt az ajtó csengője.

Előbb azt hitte, hogy csak képzelődik. De aztán újból csöngettek, most már erélyesebben. Jenny felkászálódott, körülnézett, odament a tükörhöz, rémülten nézte a vörösre sírt szemét, könnyáztatta arcát. Újból csöngettek, és Jenny lassan kiment az előszobába. Az ajtónál megtorpant.

- Ki az? - szólt ki fakó hangon.

- Maga az, Miss Macrae? - hallotta egy férfi hangját. Ideges, tétova hangot.

- Igen. Mit akar?

- Hát.... tudja... a nevem Hamish Owen, Miss Macrae. Beszélhetnék önnel egy percre? Nagyon kérem.

Jenny hallgatott egy kicsit, csak azután felelt. Nagyon nem szerette, hogy így, a zárt ajtón át kiabálva kell beszélnie valakivel. Mrs. Proctor kétségtelenül hallgatódzik odafent, minden szóra figyel. Nagyon utálta, hogy éppen most, amikor ilyen állapotban van, bejöjjön valaki hozzá, de még kevésbé akart egyedül maradni. Persze eleve úgy tehetett volna, mint aki nem hallja a csengetést, de egy pillanatig sem képzelte, hogy aki hozzá jön most, annak valami kapcsolata van Jamie halálával. Nagyot sóhajtott, elhúzta a reteszt, kinyitotta az ajtót.

Sovány fiatalember állt odakint, kezében jegyzettömb. Még erről sem jött rá, hogy miről van szó.

- Tessék - mondta, és észrevette, hogy a fiatalember arca zavartan megrándul, amikor meglátja kisírt arcát. - Mi tetszik?

A fiatal riporter nagyot nyelt.

- Hamish Owen vagyok, a Gleninver Timestól. - Jennynek hirtelen összeszorult a gyomra, rosszullét környékezte. - Szeretnék egy pár percet... - mondta Hamish.

Jenny erélyesen megrázta a fejét.

- Nem, nem… nem akarok beszélni újságíróval. Bocsásson meg - be akarta csukni az ajtót.

- Nagyon kérem, Miss Macrae, csak egy pillanatra - kérlelte Hamish, mert felrémlett előtte, milyen haraggal fogadja majd főnöke, ha dolgavégezetlenül tér haza erről az első jelentősebb újságírói megbízatásáról. - Éppen csak egyeztetni szeretnénk néhány részletet. A rendőrségen adták meg az ön a címét... - Ez persze nem volt igaz, mert a rendőrségi naplóból leste ki a címet, amikor az ügyeletes őrmester hátat fordított neki. Ettől a hivatkozástól azonban látogatásának hivatalos színezete lett.

Jenny elbizonytalanodott, keze még a kilincsen.

- Hát akkor…

- Csak két perc, Miss Macrae, hogy precízebb legyen, amit megírok. - Jenny sóhajtott.

- Akkor hát rendben, de csak két percre. Fáradjon be. - Ha Jenny sejtette volna, hogyan szólnak majd másnap reggel az újság főcímei, semmiképp sem nyitotta volna ki az ajtót.

Tony Lockhart repülő őrmester Ford Escortjával befordult abba az utcába, amelyben csupa egyforma ikerház áll, ahol a saját lakása volt. Rengeteg gyerek játszott az úton, Tony teljesen lelassította a kocsit, és arra döbbent rá, hogy a gyerekek arcát fürkészi, különösen egy bizonyos kis arcot keres. A gyerekek felismerték a kocsit, és versenyt futottak, mert Tonyt a környék hősének tartották, olyan férfinak, aki nap mint nap egy nagy sárga helikopterrel siet a bajbajutottak segítségére, és roppant izgi feladatokat hajt végre…

A gyerekek azért tudtak már jó sokat a helikopteres mentésről, mert néhány héttel korábban, még mielőtt Maureen elhagyta őt, az itteni elemi iskola igazgatója megkérte a légi mentőalakulat parancsnokát, hogy rendezzen itt egy bemutatót. Jó lenne, ha a gyerekek a nyári szünidő kezdetekor alapos leckét kapnának abból, hogyan kell

valamennyiöknek vigyázni a biztonságukra. A megbeszélt időre meg is jelent a játszótér felett a 44-es mentőosztag helikoptere, kötélen leeresztve ott függött Tony. Mindkét cipőjéhez füstgyertyát erősítettek. A gyerekek örömmámorban, izgatottan ujjongtak. Nézték a helikoptert, amely ott lebegett az iskola felett és a narancsszínű füstöt a játszótér felett. A bemutató csúcspontjaként kis körrepülésre is elvitték a gyerekeket. Mindennek következménye az lett, hogy azokban a napokban a kisfiúknak legalább a fele ezt a helikopteres mentési munkát választotta hivatásául. Tony nyolcesztendős fia egyszeriben a népszerűség és az irigység középpontjába került a gyerekek között! Olyan népszerűség volt ez, amelyet nem sokáig élvezhetett, jutott eszébe Tonynak keserűen. Nem telt bele egy hét, és Paul eltűnt a környékről. Édesanyja vitte el egy másik iskolába, délre.

Tony odahajtott a garázs előtti betonra, kiszedte a csomagjait, több zacskó élelmiszert, a kocsi ajtaját csípőjével belökte, aztán egy oldalajtón belépett a házba.

A lakás csendje minden alkalommal újból és újból váratlan arculcsapásként érte.

A csomagokat odarakta az egyébként is teli konyhaasztalra, és már be is kapcsolta a rádiót. Szüksége volt rá, hogy legalább a zene legyen vele, hangok töltsék be az üres házat. A házasságokkal legtöbbször az a helyzet, még ha nincs is különösebb feszültség a házastársak között, hogy hűtlenkedés vagy unalom okozza a bajt. Maureen Lockhart esetében „a másik asszony” maga a légi mentőosztag és annak helikoptere volt. Nehezen viselte a rettegést, nem tudta megszokni. Más mentőosztagosok, akiknek felesége nem volt ennyire érzékeny, úgy térhettek haza a fárasztó veszélyből, hogy lazíthattak, elengedhették magukat. Tonynál más volt a helyzet. Maureennak mindent tudnia kellett, a legapróbb részleteket is, és ez a tudás, amelyhez hozzájárult még az asszony képzelete és az a kötelességtudás, amelyet Tony hivatása iránt érzett, tette tönkre házasságukat. Az események július elején gyorsultak fel: egy diáklány került bajba egy sziklás hegyoldalon, félúton. Kezdetben nem látszott nehéz dolognak a mentés. Úgy hitték, rutinfeladat lesz. De a lányon úrrá lett a pánik, semmibe vette az odakiáltott tanácsokat, rémületében elkezdett arrébb mászni, úgy hitte, távolodik a veszélytől. A mentőknek tehetetlenül kellett végignézniök, amint a lány megcsúszik, lezuhan és halálra zúzza magát. Ezt az esetet megelőzően pedig egy tankhajókapitányát szívroham érte. Egy luxusjachton pedig motorhiba történt. Gazdag üzletemberek mulatsága folyt éppen, majdnem mindegyikük tengeribeteg volt, egy árva franciakulcs, egyetlen mentőöv sem volt velük.

A légi mentősök számára már megszokott problémák voltak az ilyenek, de nem úgy egy feleségnek. Maureen számára a balesetek vonulata végtelennek tűnt. Veszély, veszély után. Vég nélküli kockázatvállalás. És úgy tűnt neki, Tony mindig, minden alkalommal fontosabbnak tartotta hivatását a családjánál, a feleségénél.

Egy idő múlva Maureen már a kollégák feleségét sem bírta, hátat fordított nekik, amikor kedvesek akartak lenni hozzá. Nem bírta elviselni vidámságukat. Nem volt hajlandó elhinni, hogy azok az asszonyok is ugyanolyan rettegésben élnek, mint ő, de mégis mosolyognak, vállalják, sőt büszkélkednek azzal, milyen kockázattal jár férjük választott hivatása. Maureen már előre félt a nyári szezontól. Haraggal nézte, amikor az egyébként a szárazföldhöz kötött nyaralók, mint az őrültek rohannak a partra, hogy mielőbb csónakba szállhassanak. Dühössé tette vidámságuk, általában két hétig tartó gondtalan optimizmusuk. Ő folyton attól félt, hogy a nyaralók vigyázatlansága balesetet okoz és ezzel előbb-utóbb elrabolják tőle a férjét. Lehet, hogy nem a következő héten vagy a következő hónapban, de előbb vagy utóbb valamelyik baleset, valamelyik mentőakció után kopogtatnak az ajtaján, és Maureen egyedül marad.

Végül aztán egy rettenetes, keserű veszekedés után úgy döntött, ezt így nem tudja már tovább elviselni. Tony kirohant a házból, munkába ment, becsapta maga mögött az ajtót. Mire hazatért a szolgálatból, Maureen már nem volt ott, visszaköltözött a szüleihez délre, Pault is magával vitte.

Tony végignézett a konyhában lévő csatatéren: piszkos edények a mosogatóban, egész halom vasalatlan holmi. Tekintete megakadt a hűtőszekrény oldalára ragasztott gyerekrajzon. Sárga helikoptert ábrázolt, egy vastag barna vonal vezetett le belőle egy gyufaszálszerű alakhoz. Egy hatalmas nyíl mutatott rá erre az alakra, és egy szó volt odaírva a nyíl fölé nagy betűkkel: APU. Utána pedig egész sor kereszt, amelyek a neki küldött puszikat jelképezték. Tony hirtelen elfordult, és hozzálátott az ételek kicsomagolásához.

Csak később, amikor átment az előszobán, akkor vette észre, hogy egy barna boríték fekszik a szőnyegen. Glenhaddonból, a légierő lakásügyi osztályának tisztje küldte. Rövid, szenvtelenül tárgyilagos sorokban közölte vele, hogy a náluk szolgálatot teljesítő házasembereket szükség szerint elhelyezik, de sajnos az ilyen lakásokat nem foglalhatják le egyedül élő, elvált férfiak. Az adott körülményeket tekintetbe véve felkérik A. J. Lockhart repülő őrmestert, legyen szíves más lakást keresni, és a mostanit október 12-én déli 12 óráig kiüríteni és rendelkezésükre bocsátani.

Két órával később levegőtlen, áporodott szagú irodájában, a Gleninver Times első emeletén Bob Harris szerkesztő Hamish Owen cikkét

javítgatta, azt, amely a tengeren történt tűzesetről, Jamie Ennis és Robbie Roberts haláláról szólt. A tengeri balesetek mindig nagy érdeklődésre számíthatnak, növekszik a lap példányszáma. Ez a mostani különösen nagyszerű lesz ilyen szempontból. Minden megvan benne, ami kell, még fényképek is. A drámai eseményeket egész csomó fürdővendég megörökítette, hiszen állandóan magukkal hordják teleobjektíves masinájukat. A gyerek, aki meghalt, süket volt, és egy közismert helybéli tanácsnok fia; adva van egy hősies helikopteres mentő, sőt ezenfelül van még egy bűnbak is, akit hibáztatni lehet a tragédiáért. Az a bizonyos logopédusnő, Jennifer Macrae. Eredetileg egy, a tanácsi jegyzőkönyvekből nagy nehezen kibányászott botrányról akart cikket közölni, de most, amikor már nincs egészen két óra a nyomdai leadásig, teljesen áttördelte az újság címoldalát. Aztán előhúzta a fontos telefonszámok listáját. Alaposan tanulmányozta, és végül ujjával megállt a manchesteri Daily Mirrornál. Már tárcsázta is a számot: a Gleninver Times szerkesztőjének fontos volt az is hogy hol tud egy-egy hosszabb cikket elhelyezni más lapoknál. Miközben a kapcsolásra várt, még egyszer átfutotta a címoldalt. A tengeren történt tragédia a lap közepén elhelyezett drámai fotóval együtt hat hasábot vett igénybe.

Teljesen kiszorult tehát egy másik, egyébként érdeklődésre számot tartó hír: egészen másodrendű helyre került a lapban, címe egyszerűen annyi: Eltűnt egy férj.

Hetedik fejezet

„Halló, itt Rádió Glasgow! A pontos idő 16.14. Következik népszerű műsorunk, Halló, én, Mike Mitchell, itt vagyok! Válaszolok kedves hallgatóimnak, megbeszélem velük minden problémájukat. Várom telefonhívásukat!”

Egy ideig csend volt, aztán...

- Halló... a nevem Helen. Helen Highcroft - hallatszott egy fáradt, tétova hang.

- Hallgatom, drága Helen, miben lehetek a szolgálatára? - Mike Mitchell mindig felkészült arra, hogy nyaraló fiatalok árasztják el kérdéseikkel, égbekiáltóan fontos problémáikkal. Nem vette észre, hogy aki most elsőnek jelentkezett, ez az idősebb, fáradt hang, eltérő a megszokottól.

- Én nem... nem tudom biztosan... eddig még sohasem gondoltam rá, hogy betelefonálok a rádióba, de hát…

- Jól van, így hát különböző gondjai között válogathat. Mondja, kedves Helen, honnan hív, drágaságom?

- Gleninverből egy utcai fülkéből.

- Szóval egy utcai fülkéből, Gleninverből. Értem. Remek. Jól nyaral, kedves Helen?

- Én... nem. Én... itt élek. Tudja…

- Szóval ott lakik? Hát Istenemre mondom, egyesek megfogták Isten lába ujját! Nagyszerű az élet arrafelé. Hát akkor mondja, Helen, miben segíthetek?

- Próbálom megtalálni... a férjemet - magyarázta Helen erős akarattal, fegyelmezett hangon. A Glasgow környéki rádióstúdióban a riporter összeráncolt homlokkal nézett át az üvegfal másik oldalán lévő kollégájára, aki a hangszigetelt szobán kívül fülhallgatóval figyelte az adást.

- Szóval, próbálja megtalálni a férjét? - csevegett tovább a riporter, és már-már arra gondolt, hogy ebből az ügyből még jogi problémái is lehetnek a rádiónak. - Tudomásom szerint nagyon sok nő elveszíti a magáét, Helen! - Könnyedén felnevetett. - Mondok magának valamit. Ha…

- Kérem, Mitchell úr, ez nem tréfa. Nem vagyok már tinédzser, akinek pillanatnyi szerelmével van baja. Az én férjem egyszerűen... eltűnt. Nem tudom, hol lehet. Gondoltam, ha esetleg hallgatja valahol az adást... ha mondhatnék pár szót önnek róla, ha személyleírást adnék, akkor a hallgatók közül valaki esetleg…

- Mit szólna, kedves, a rendőrséghez? Mi tulajdonképpen nem tudunk az ilyen ügyekben…

- Már jártam a rendőrségen. Azt mondták, hogy ez magánügy, nekik az égvilágon semmi közük hozzá. Próbálkoztam már minden barátunkkal, beszéltem rokonainkkal, ide-oda rohangálok a kocsimmal, amelyben szól a rádió, és erről eszembe jutott... Higgye el, kétségbe vagyok esve. Nem tudom, hogy mi mást tehetnék - kérlelt, könyörgött a hangja, amely már meg-megcsuklott. A rádió különböző helyiségeiben az emberek abbahagyták munkájukat. A szobákban lévő hangszórókat bámulták. Kommersz szempontból nézve a dolgot, határozottan érdekes volt az adás. A riporter a fülkéjében fölpillantott az üvegfal túloldalán lévő munkatársára, aki bólintott, és jelezte, hogy csak folytassa.

- Oké, Helen, miért ne? Hiszen lényegében az a dolgom, hogy foglalkozzam azoknak a problémáival, akik hozzám fordulnak, ugye? Hát akkor, figyelem, kérek mindenkit, aki hallgatja az adást, egy percre vagy kettőre hagyják abba, amit éppen csinálnak, és hallgassanak bennünket. Így rendben van, Helen? Magáé a mikrofon, ahogy mondani szoktuk.

- Köszönöm. - Mindenki hallhatta hosszú sóhaját, tudni lehetett, hogy igyekszik érzelmeit kordában tartani. - Az én férjem neve Malcolm... Malcolm Highcrof. Húsz éve vagyunk házasok. Ő negyvenkilenc éves, öt láb tíz inch magas, barna hajú... bár ebből már nem sok maradt... gyérül a haja. - Helen megpróbálkozott egy kis ideges nevetéssel, de az nem sikerült. - Mi... valamennyien együtt reggeliztünk tegnap reggel, a megszokott időben, és aztán…

Douglas Parsons, az a férfi, aki amint észlelte az RD7-re vonatkozó narancsszínű vészjelzést, azonnal izolálta a kilences szektort, most nem volt szolgálatban, kis kertjében dolgozott, a fűnyírót javítgatta. Felesége a közelben az egyik virágágyat gyomlálta. Tizenhárom éves lányuk, Laura kicsit arrébb egy fölfújható matracon napozott. Mellette egy törülközőn kis tranzisztoros rádió. A glasgow-i adást sugározta. Ahogy most meghallotta Laura a gyár nevét, felkönyökölt és odaszólt.

- Papa, hallottad? Akiről szó van, a te gyáradba való.

Az apa türelmetlenül bólintott, és az öklét szopogatta, amely az imént sérült meg. Abban a pillanatban, amikor elhangzott az asszony neve, ő maga erősen összerezzent, a csavarhúzót kiejtette a kezéből, keze fejéről lehorzsolódott a bőr.

- Persze hogy hallottam. Úgy bömbölteted azt a rádiót.

- Ssssss! - csitította őt a felesége, leült a kis nádfonatú kerti székre, kesztyűs kezében kis lapát. - Hallgassuk csak, Doug, hogy mit mond.

- ...bárhol is vagy, ha hallasz bennünket, drágám, ha valami módon felbosszantottunk... nem tudom, hogy most milyen gondolatok foglalkoztatnak, de kérlek, hamar gyere vissza hozzánk. Sarah, Mark és Simon annyira szeretnek téged, drágám, meg aztán... én is.

Douglas Parsons odalépett a rádióhoz, és egy erélyes mozdulattal kikapcsolta.

- Hát ebből elég volt ennyi is. Nagyon köszönöm neked! - mondta éllel. - Nem elég, hogy ott kell dolgoznom reggelente, délben és átkozott éjszakánként is, most még ide is eljön utánam a kis kertembe!

Felesége feléje fordult.

- Doug, mi az ördög bújt be léd?

- Semmi! Az égvilágon semmi - mordult rá a férje. Fölkelt, ami a kezében volt, bedobta a szerszámosládába. Hangos csörömpölés. Gyors léptekkel bevonult a házba. Felesége és lánya összenéztek.

- Mondd, anyu, mi rosszat tettem? - kérdezte Laura az életkorához illő blazírt rezignáltsággal.

Mrs. Parsons odadobta lapátját a gondosan ápolt földre, felkelt, és indult a pázsiton át a férje után.

Menet közben még visszaszólt: - Semmit, drágám, semmit. Egyáltalán semmit. Gondolom, apu fáradt, ennyi az egész.

- Apu mindig fáradt - nyögte Laura, és ismét hasra fordult.

Belépve a házba Mrs. Parsons látta, hogy férje a konyhai csapnál hideg vizet folyat a kezére, és egy doboz ragtapasz is oda van készítve. Az asszony halkan becsukta maga mögött az ajtót.

- Doug, mi van veled? Teljesen indokolatlan volt rátámadnod Laurára. Ő csak…

- igen, tudom. Sajnálom.

- Nem nekem kellene ezt mondanod, hanem Laurának. De hát mi van? Mi a baj? Nem ismerek rád

- Semmi. Már mondtam.

- Amióta csak hazajöttél, olyan túlfűtött, olyan ingerült vagy. Nem tudom, miért. Most meg ez a dolog a rádióval... - Gyorsan odanyúlt. - Hagyd, majd én rendbe teszem. - Már vette is a ragtapaszt, ügyesen elhelyezte a horzsolásra. - Na, ez megvan. Fáj még?

A férje kísérletképpen megmozgatta a kezét.

- Nagyszerű.

- Ismered azt az embert? Azt a professzort?... Hogy is hívják?

- Highcroft - Douglas Parsons lassan bólintott, a konyhaablakon keresztül kibámult a jól ápolt virágágyakra, és miközben kezét törölgette, azt mondta: - Igen. Ismerem, ez tény. Ő is nagyon szeretett kertészkedni. - Gyorsan elfordult az ablaktól. Aztán miközben letekerte felgyűrt ingujját, azt mondta: - El kell mennem.

- Hogy elmész?... De hát Simpsonék jönnek hozzánk vendégségbe. Azt mondtad, segítesz majd fölállítani a kerti tűzhelyet pecsenyesütéshez.

- Eszembe jutott valami, és vissza kell mennem a laboratóriumba. Egészen hamar itt leszek.

Az asszony furcsa tekintetet vetett a férjére.

- Biztos vagy benne, hogy nincs semmi baj, drágám? Nincs semmi, amit el akarnál mondani nekem?

A férfi megrázta a fejét.

- Nincs semmi. Igazán. - Elmosolyodott, erőltetett kis mosoly volt ez, és már vette is a zakóját.

Egy pillanattal később már a fészerben volt. A szerelőpadhoz lépett, óvatosan kinézett az ablakon, végig az egész kerten. Laura még mindig napozott. Felesége folytatta a gyomlálást. Parsons kinyitotta kulcsra zárt szerszámos szekrényét. Több befőttesüveget vett le, egyikben gipsz volt, a másikban szögek, a harmadikban csavarok. Aztán hátranyúlt, egészen a polc mélyére. Kivett onnan egy konzervdobozt. Gondosan odatette a munkapadra, mintha valami veszélyes anyagot tartalmazna. Lélegzete szokatlanul ziháló, hangos volt a szellőzetlen fészerben. Újabb pillantással megnézte, hogy ugyanott van-e még a felesége és lánya, aztán fölfeszítette a konzervdoboz fedelét. Annak egészen a fenekén egy barna boríték feküdt, benne kétezer font. Éppen elegendő egy új autóra, vagy családostul elutazni külföldre. Új fűnyírót lehetne venni ebből a pénzből, sőt, egy tucatnyi új fűnyíró gépet...

Ahogy ott látta kezében a pénzt, valahogy kikristályosodott benne mindaz az aggodalom és bizonytalanság, amely belülről rágta, mióta csak a munkából hazajött. Vérdíj volt ez a pénz. Bizony az, mondta magának szótlanul, szigorúan. Megvesztegetés, hogy maradjon csendben, és semmit se szóljon. Azért, hogy Helen Highcroft továbbra is azt hihesse, a férje életben van még valahol, csak éppen elszökött, elhagyta őket. Parsons dühösen zsebre dugta a pénzt. Hát ebből neki elege volt! Elmegy, megkeresi Jackmant, és visszaadja neki a pénzt. Most!

Az a riadtság, amely Helen Highcroft szavaiból a rádióadás révén szerteáradt, nem csupán Douglas Parsonst késztette cselekvésre. Nagy hatással volt Joyce Engelre is, a Highland Gyógyszergyár alapító vezérigazgatójának feleségére is. Virágokat rendezgetett a konyhában, és közben szólt a rádió. Karcsú, élénk mozgású asszony, negyvenes éveinek vége felé Hallgatta Helen szavait, és lassan leült az asztal mellé egy székre. A virágokról teljesen megfeledkezett, ott hevertek az egyre terjedő víztócsában, miközben Helen Highcroft elmondta, hogyan is volt, amikor utoljára látta a férjét, és elakadó lélegzettel kérte, hogy aki csak a legkisebb támponttal is tudná segíteni a rádióhallgatók nagy táborából, az tegye meg, hogy értesíti őt. Amikor Helen befejezte mondanivalóját, Joyce majdnem sírva fakadt. Ugyanebben a konyhában, éppen három órával azelőtt itt volt Helen, és kezeit tördelve igyekezett fegyelmezetten viselkedni.

Joyce kikapcsolta a rádiót, és odalépett a telefonhoz. A szám, amelyet tárcsázott, titkos vonal volt. Közvetlenül lehetett ezen hívni a férje szobáját. Senki sem vette fel a kagylót. Joyce nem várt tovább, hanem egy másik számot tárcsázott, a gyár telefonközpontját, és várt.

Megtudta, hogy férjét nem egészen két perccel késte le, az előbb még ott ült íróasztalánál, körülötte a jelentések, a dossziék, a költségbecslések és a propagandatervek iratai. Mindegyiket át kellett tanulmányoznia és aláírnia. Most azonban képtelen volt koncentrálni. Egyre csak az előző éjszaka lidérces eseményei jártak a fejében. Highcroft professzor halála és mindaz, ami ezzel kapcsolatban volt.

Harold Engel felnyögött, hátradőlt a széken, tarkóján összefonta két kezét, és sokáig bámulta az irodája falán lévő képet. Az ezüstkeretben lévő fekete-fehér fotón egy sokkal fiatalabb Harold Engel látszott, amint éppen kezet fog az egészségügyi miniszterrel. A helyszín Bookham, Surrey-ben, ott működött az Engel-laboratórium, akkor volt hírneve csúcspontján, nagy ünnepséget rendeztek. A hatvanas évek elején tapasztalt nagy felvirágzás időszaka volt ez, Engel még csak éppen hogy megalapozta hírnevét, mint önálló gyógyszergyáros, aki másoknál olcsóbban látta el a piacot készítményeivel, nem törzskönyvezendő, hanem szabadon forgalmazható gyártmányokkal. Úgy két éven át minden remekül ment, míg aztán eljött az a reggel, napsütéses ragyogó reggel, amelyre később gyakran és oly sok keserűséggel gondolt vissza. Egy levelet hozott be a titkárnője, az volt ráírva, hogy bizalmas és titkos. Egy olyan intézmény küldte, amely Honvédelmi Ellátó Titkárságnak nevezte magát. Ez jelentette az első lépést azon a csúszós, lejtős úton, amely a szakmai megalkuvások felé vitte, és hónapról hónapra fokozatosan tönkretette becsületét, úgyhogy végül azzá lett, ami most volt; gazdag, látszólag sikeres vállalkozó, aki beleszorult egy titkos, aranyozott csapdába.

Engel hirtelen fölpattant, odament a fogashoz, magára kapta az egyik fehér köpenyt, és a nevetséges, de kötelező fehér nejlonkalapot. Elhagyta szobáját, a hátsó lépcsőn ment le a földszintre, hogy ott álldogáljon, ahol mindig is szokott, amikor szüksége volt a magányra. Közben figyelte, hogyan dolgoznak a gépek.

Ha az RD7 volt a büntetés, amely a Honvédelmi Ellátó Titkársággal való együttműködésért kijárt neki, akkor ez a simán, gördülékenyen működő, nagyszerű futószalagos gépsor volt a jutalom, amelyet szolgálataiért kapott. Csendesen, teljes precizitással működtek a csillogó gépek, majdnem kétszázötven lábnyi hosszúságban. A futószalag mentén egyenletes távolságban fehér köpenyes munkásnők, fejükön hajháló. Figyelték a munkafolyamatot, ellenőrizték és kezelték a különböző, nagyszerű kontrollszerkezeteket. Az egész gépsor jól megtervezett stratégia szerint közvetlenül a tömeggyártáshoz szükséges nagy vegyszerraktár mellett volt. Engel odanyúlt a futószalaghoz, hagyta, hogy ujjai gyengéden megsimogassák a gépet, megvizsgálta a fóliacsomagokat, egyet-egyet találomra a kezébe vett, és nyugodtan

sétált a helyiség végéig: minta vezetőség legrégibb tagja, arcán öntudatos mosoly, amely elrejti gondolatait, mert ezek a gondolatok bizony nem álltak semmi össze függésben a Cardocol gyártási folyamatával. Feltekintett a jelzőszámokra, amelyek alapján megállapíthatta, hogy a Cardocol tabletták gyártása most szünet nélkül, majdnem hét órája folyik már. Ez alatt az idő alatt a fehér ovális tabletták ezrei ugráltak, vibráltak végig a fényes acéllejtőkön, hogy aztán az utolsó minőségi ellenőrzés után műanyag táblákra, meghatározott mélyedésekbe kerüljenek tizennégyesével, majd pedig türkizkék karton dobozokba, amelyekre a gép ráragasztja a címkét. Aztán a kész áru eljut abba a halomba, amely már szállítható.

Engel maga elé képzelte az egész üzemet, a sok gépet, amelyek rendszerezetten, klinikai sterilitással működnek mindenfelé körülötte a gyárban. A rázószerkezetek, a sajtológépek, a szárítók, a granulálók, a laboratóriumok, a bevonatról gondoskodó üzemrész, aztán végignézte a kartondobozokat, amelyek a készáruosztályon szinte a mennyezetig tornyosultak. Most is áthatotta az a régi, jól ismert belső izgalom, amely azzal függött össze, hogy mindezért ő a felelős. Pár nap kell már csak, és a tabletták ezrei kikerülnek a raktárakba, egész Nagy-Britannia széltében-hosszában. Azt az érdeklődést kell kielégíteni, amelyet a gyár ügyesen végzett reklámtevékenysége és a gondosan ütemezett tájékoztatók, cikkek sokasága keltett életre. A cikkeket befolyásos orvosi szaklapokhoz juttatták el, amelyekből szuggesztíven kisejlik az a vélemény, hogy új csodagyógyszert sikerült létrehozni. Harold Engel ugyanis lelkesen bízott a Cardocolban. Azt tartotta, hogy a gyár tudományos teamjének, a kutatóvegyészeknek és farmakológusoknak sikerült áttörniük az egyik utolsó, nagy elméleti-gyakorlati tudományos akadályon. A Cardocol olyan szívgyógyszer, amelyet szilárdan megalapozott gyógyászati adatok támasztanak alá, tágítja az artériákat, fokozza a vér áramlását a szívbe, és csökkenti a periferikus ellenállást. Ez az első olyan adrenergikus blokkoló a piacon, amelynek leírásában nem szerepelnek a rendszerint fekete keretben közölt ijesztő figyelmeztetések, nem szerepel a kockázatok felsorolása, a káros hatások ismertetése, amelyek főleg az idősebb korosztályt érintik azzal összefüggésben, hogy a testhelyzet változtatása vérnyomáscsökkenéssel járhat. Nem kell félni ennek a gyógyszernek az esetében például attól, hogy ha valaki ülő helyzetből feláll, a hirtelen vérnyomáscsökkenés végzetes lehet számára.

Egy doboz Cardocol tizennégy tablettát tartalmaz, és az állami betegellátásnak 6,85 fontba kerül. Egy ilyen adag két hétre szól. Ha figyelembe vesszük, hogy Nagy-Britanniában a hatvan éven felüliek száma majdnem tizenhétmillió, meg azt is, hogy becslések szerint 27 százalékuk magas vérnyomással bajlódik, kiszámítható, hogy a Highland Gyógyszergyár igen nagy bevételhez jut. Engel jól tudta, hogy ezzel az

összeggel együtt jár a presztízsnövekedés, egy egészen új rang, új státus a szakmában. Nehéz, komoly munkának lesz köszönhető mindez. A nagyobb bevétellel együtt jár a nagyobb önállóság is. A gyár ettől kezdve az erő helyzetéből tárgyalhat, feltételeket diktálhat, mielőtt beleegyezne egy további együttműködésbe az olyanokkal, mint például a Honvédelmi Ellátó Titkárság. Tehát az olyan emberekkel szemben is, mint amilyen Jackman.

Harold Engel megfordult, és átment a hatalmas lengőajtón a szállítási osztályra. Egész életének legdédelgetettebb eredménye volt az, amit itt látott, ideértve a gyár helikopterét is. A repülést már akkor megtanulta, amikor még fiatalon gyakornokként dolgozott egy nagy londoni gyógyszergyárban. Messze lakott munkahelyétől, szüleinek a Biggin Hill-i repülőtér mellett lévő otthonában. Repülővel járt munkába. A repülő szúnyog nagyon a szívéhez nőtt később is, amikor a légierőknél teljesített szolgálatot, és ez az érzés végigkísérte civil életét is. Mostanában akkor használta a helikoptert, amikor valamivel indokolni tudta, hogy repülnie kell. Sohasem sikerült oly gyakorivá tenni a felszállást, mint amennyire szerette volna. Most odament a betonra festett felszállókörhöz. Öröm töltötte el, ha a helikoptert megpillantotta.

Ez a gép az idők folyamán együttesen képviselt számára minden olyasmit, ami itt, Gleninverben folytatott üzleti vállalkozásában tiszta, jó és egészséges volt. Teljes ellentétben állott ez a jelkép mindazzal, amit Jackman és a Honvédelmi Ellátó Titkárság erőszakos követelései jelentettek. Az ezüst és fehér színekben pompázó helikopter, rajta a gyár nevének türkizkék iniciáléja, az ő gyárának jelzése, az utóbbi hónapokban nemcsak azt jelentette számára, hogy gyorsabban jut el a gyár központjából Glasgow-ba, vagy Edinburgh-ba, Belfastba vagy Newcastle-ba, hanem szimbolizálta számára a szabadságot is, hogy nem avatkozhatnak ügyeibe sem a kormányhivatalok, sem Jackman. Harold Engel most lassan körüljárta a gépet, hogy gyönyörködhessen annak kecses vonalaiban, a plexiüveg és a fémrészek nagyszerű harmóniájában. A pilótaülés ajtaján betekintve látta, hogy ott fekszik, szinte őrá vár a pilótasapka. Ösztönösen órájára pillantott. Még egy percet kell várnia, legfeljebb kettőt, és akkor…

- Mr. Engel!

Ez a megszólítás visszarántotta a valóságba. Hirtelen megfordult.

- Tessék, Martin! - Martin Lear, egyike az igazgatóknak, a betonon át sietett feléje.

- Telefonon keresik, Mr. Engel. A városból. A felesége keresi.

- Kérje meg a nevemben, hogy néhány percig legyen türelemmel. Odafent az irodámban veszem át a vonalat.

Martin Lear kezével intett, hogy tudomásul vette, és máris eltűnt az épületben. Amikor Joyce újból telefonált, Engel már várta a hívást.

- Ne haragudj, hogy zavarlak, drágám - kezdte -‚ tudom, milyen sok dolgod van, de gondolom, nálad nincs bekapcsolva a rádió, vagy mégis?

Engel végignézett az íróasztalát szinte elborító rengeteg iraton, sóhajtott, és úgy válaszolt: - Nem, Joyce, e pillanatban nincs bekapcsolva a rádió. Mit mulasztottam?

- Helent. Helen Highcroftot - felelte Joyce egyszerűen. - Beszélt a rádióban. Kérdezte, hogy látta-e valaki Malcolmot. Szegény asszony majdnem elsírta magát.

Harold Engel hirtelen előredőlt a széken.

- Hogy mi volt vele? Hogy hol beszélt?

- Már mondtam, a rádióban. Van egy olyan műsor, amiben mindenki elmondhatja szíve bánatát, segítséget kérhet. - Engel hallgatott, miközben átgondolta, amit hallott. És Jackman még azt mondta, hogy szerinte egy- kettőre elfelejtik a dolgot, napirendre térnek felette... - Halló! Harold! A vonalban vagy még?

- Igen, persze hogy a vonalban vagyok - válaszolta bizonytalan hangon. - Éppen csak elgondolkodtam. Ennyi az egész.

- Nincs semmi híred, gondolom.

- Hogy hírem?

- Hát Malcolmról! Gondolj arra, hogy az alkalmazottaidnak egyike. Ma reggel itt járt nálam Helen. Szegénykém, teljesen maga alatt van.

- Természetesen tudatában vagyok annak, Joyce, hogy ő az egyik alkalmazottam - vágott vissza Engel. - Mire célzol?

- Nem célzok semmire sem. Csak azt akarom mondani, hogy szerintem bizonyos felelősséggel tartozol… csak ennyi.

- Hogy felelősséggel? Joyce, több mint háromezer alkalmazott dolgozik itt, ha személyes felelősséget éreznék minden esetben, amikor az alkalmazottak valamelyikének zűrje van a feleségével, akkor én…

- De itt éppen az a lényeges, hogy semmiféle nézeteltérés nem volt közöttük. Ezért tűnik számomra az egész dolog... olyan kegyetlennek. Malcolm egyszerűen el tűnt. Te biztosan…

Harold a hajába túrt.

- Nézd csak, Joyce, én... most igazán nem beszélgethetek. Éppen bejött valaki. - Felpillantott, és az üres szoba szemére hányta, hogy hazudik. - Majd... majd felhívlak, később.

- Akkor legalább azt ígérd meg nekem, hogy te... - szavait azonban már senki sem hallotta. Joyce Engel lassan helyére tette a kagylót, gondterhelten ráncolta homlokát. Nem az bántotta, hogy ilyen hirtelen megszakadt a beszélgetésük, ezt az utóbbi hetekben az új gyógyszer körüli izgalmak szinte rendszeressé tették. De most döbbent rá arra, hogy bizonyos él volt a férje szavaiban, titokzatos feszültség van kettejük között, amióta csak Malcolm Highcroft eltűnt.

Íróasztalánál ülve Harold Engel sokáig bámulta a telefonkészüléket. Sok minden megfordult a fejében, annak mindenesetre tudatában volt, hogy ha hazamegy, nem tudja majd elhárítani magától felesége kérdéseit. Aztán egyszerre, mint aki eltökélte magát, megnyomta a házitelefon egyik gombját.

- Visszaérkezett már Mr. Jackman?

- Azt hiszem, igen, Mr. Engel.

- Kérje meg őt, jöjjön át egy percre az irodámba, legyen szíves.

Két perccel később kopogtak az ajtón, és belépett Jackman. Nem várta meg, hogy Engel beinvitálja. Arcán az a világfias mosoly ült, amely önbizalmát hangsúlyozta, és amellyel mindenkor eszébe juttatta Engelnek, hogy ő maga mennyire tehetetlen.

- Na, mit szól hozzá? - kérdezte Engel, emlékezetében még mindig élt a tegnap esti megaláztatás, amelyben része volt. Jackman nyilván nem hallott még a rádióműsorról, és ez az apró előny némi önbizalommal töltötte el Engelt.

Jackman valóban nem értette a kérdést.

- Tessék?

- Ugye találkozott a reptéren a maga emberével, Mr. Baxterrel?

- Igen, találkoztam.

- És? Biztosan azt mondta neki, hogy majd folyamatosan tájékoztatja.

- Hát, megállapodtunk bizonyos elővigyázatossági intézkedésekben.

- De nincs magában semmi hajlandóság, hogy elmondja nekem, melyek ezek az intézkedések?

Jackman megvonta a vállát.

- Semmi szükség rá, hogy elmondjam. Úgy érezzük, jobb, ha távol tartjuk magától a dolgokat. Ha nem keverjük bele.

- Amiről nem tudok...

- ...azt nem mondhatja el senkinek. Pontosan erről van szó.

Engel lassan fogott hozzá mondandójához: - Múlt éjjel azt mondta nekem, Mr. Jackman, hogy ez a Highcroft-ügy simán feledésbe merül, emlékszik rá, ugye? - Jackman ellenségesen bólintott. - Tán érdekelni fogja magát, Jackman, hogy az özvegye annak az embernek... akit maga olyan ügyesen, szakszerűen elintézett, beszélt a rádióban, felkért mindenkit, a vadidegeneket is, hogy keressék, tudják meg, merre lehet a férje. - Engel szünetet tartott, hogy Jackman megemészthesse az elmondottakat. - Aligha hiszem, hogy London erre azt mondaná: Az ügy feledésbe merült, ugye?

Az Országos rádióadás műsorában az ötórai hírek között szerepelt az a tűzeset, amely egy kis skót halászfalu, Ardtornish közelében történt és amelynek két halálos áldozata volt. Jenny Macrae-t név szerint is említették, mint akinek hibájából történt a tragédia a kisfiúval.

Hat perccel később már csöngött lakásában a telefon. Jenny belérögződött szokása szerint már nyúlt is a kagyló felé, még nem érezte át, hogy ez a készülék napokig a gyalázkodás, a sértegetés eszköze lesz azok számára, akik alaposan meggyötrik.

- Tessék? - mondta fakó, színtelen hangon.

- Miss Jennifer Macrae-val beszélek?

- Én vagyok.

- Miss Macrae, itt Bill Townson a glasgow-i Daily Mirrortól. Cikket közlünk arról a tűzről, a kisfiú meg az öreg ember haláláról a holnapi számunkban. Idézni fogjuk, amit a kisfiú apja, Mr. John Ennis mondott. Felolvasom önnek, oké?

- Én.

- Azt mondtam, idézem, „Miss Macrae határozottan igen felelőtlenül viselkedett. Kifejezetten vádolom azzal, hogy ő az oka fiam halálának.” - Döbbent csend következett - Halló! A vonalban van Miss Macrae?

- Igen... a vonalban - felelte Jenny vékony hangon. Olyan erősen szorította kezében a kagylót, hogy ujjpercei egészen kifehéredtek, lassan lerogyott a heverő szemét lecsukta.

- Milyen kommentárt fűzne ehhez, Miss Macrae?

- Én... nem. Nincs semmi, amit mondhatnék.

- Szóval akkor maga egyetért az apa megállapitásával? - erősködött a glasgow-i riporter. - Úgy véli, hogy igaza van?

- Hát feltételezem - suttogta Jenny rekedten.

- Nem értem jól, úgy látszik, a vonal…

- Azt mondtam: igen, igen, nyilván igaza van.

- Jól értettem, hogy a fiú süket volt? Úszni sem tudott. Igaz ez, Miss Macrae?

- Nem tudott úszni, nem. Szóval igen, ez így van. Nem tudott úszni. Sohasem…

- Maga tudta ezt?

- Igen.

- És nem érdeklődte meg annál a Mr. Robertsnél, hogy vannak-e mentőmellények a csónakján?

Jenny becsukta a szemét, és nagyot nyelt.

- Nem tudok... nem hiszem, hogy megkérdeztem, nem. Tudja, amikor ő…

- És miért nem? - Csend. - Miért nem kérdezte?

- Én... én nem tudom.

- Bocsánat, kicsit hangosabban.

- Azt mondtam, nem tudom.

- Szóval maga nem tudja? - szívóskodott a riporter glasgow-i irodájának biztonságában. - De hát a fiút a maga gondjaira bízták! Ez egészen biztos, Miss Macrae, és mint végzettséggel bíró…

- És igenis azt feleltem, hogy nem tudom, miért - csattant fel Jenny hangja. - Az istenit neki, nem tudom. - Lecsapta a kagylót, és felzokogott, oldalára fordult a heverőn, arcát betemette a párnák közé.

Nem telt bele egy perc, a telefon ismét csöngött. Ez alkalommal a sajtóközpont kereste. Jenny lecsapta a kagylót, és sietett a hálószobába, hogy szabaduljon. hogy elbújhasson.

- Hagyjanak békében! - zokogta, két tenyerét a fülére szorította. - Csak azt kérem... hagyjanak békében!

- Jen, Jen, odabent vagy? - A tompa halk hang a bejárati ajtón kívülről hallatszott, és utána gyors, kitartó kopogás következett. - Én vagyok, Pam! Jen, válaszoljál, nincs semmi bajod?

Szóval Pam, Pam Ross volt odakint. Jenny végigsietett az előszobán, matatott a zárral, és aztán kinyitotta az ajtót.

- Helló, drágám - mondta Pam egyszerűen - Hallgattam a rádiót, és máris indultam ide. Gondoltam, hasznát veheted egy barátnak. - Nem tett fel kérdéseket, nem hibáztatott senkit, nem vádaskodott. Csak azért jött, hogy segítsen, hogy egy barát legyen ott, amikor erre Jennynek a legnagyobb szüksége van. Jenny egészen szélesre tárta az ajtót, szólni nem szólt, mert sírás fojtogatta a torkát.

Jackman az igazgatósági épületben íróasztalánál ült, kézjegyével látta el a nagy halomban odakészített leveleket és a gyáron belül közzéteendó hirdetményeket.

- Douglas Parsons vár odakint önre, Mr. Jackman. - Amint a titkárnő kimondta Parsons nevét, Jackman egy pillanatra meghökkent.

- Vezesse be, kérem. - Hátradőlt a széken, és úgy fordult, hogy szemben legyen az ajtóval. Arcán már megjelent az üdvözlés mosolya. Parsons belépett. Félszegnek, zavartnak tűnt. Jackman intett, hogy jöjjön közelebb. - Douglas, jöjjön csak. Foglaljon helyet - invitálta, és az íróasztal melletti karosszék felé intett. De Parsons megrázta a fejét.

- Nem ülök le. Nem, köszönöm. Egy pillanat az egész - szólt izgatott hangon. Háta mögé pillantott, hogy lássa, Jackman titkárnője becsukja maga mögött az ajtót.

- Ahogy magának tetszik - bólintott Jackman fölényesen. Valahol a gondolatai mélyén megszólalt egy figyelmeztető csengő. Levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte. - Hát akkor mit tehetek magáért?

Parsons válaszképpen elővette zakója zsebéből a pénzt, és egy gyors mozdulattal Jackman íróasztalára tette, mintha égetné a kezét.

- Először is ezt visszaveheti tőlem - mondta.

Jackman előrehajolt.

- Ó, hát ezt meg miért rakta ide?

- Nem érti?

- Ha érteném, nem kérdeztem volna. Mondja meg.

Parsons kényelmetlenül topogott.

- Mert ez itt a lepénzelés eszköze, ugye?

- Lepénzelés?

- Na jól van, akkor kimondom kereken: ez megvesztegetés.

- Bolondság! - horkant fel Jackman. Megkönnyebbült, mert most már úgy érezte, tudja Parsons problémájának lényegét. Ennek az embernek szüksége van rá, hogy valaki elmagyarázza, minden rendben van, kell, hogy valaki megnyugtassa peremkerületi, középosztálybeli lelkiismeretét, mielőtt elköltené a pénzt - Szó sincs itt megvesztegetésről! Tegnap éjjel a munkaköri kötelességének teljesítése belekeverte bizonyos.... kellemetlenségekbe. Váratlanul nagy nyomás nehezedett magára, és nagyon kitűnően állt helyt. Fogja fel úgy, hogy ez a jó munka jutalma, ennyi az egész.

- Hogy az az én munkaköri kötelességem volt? - mondta Parsons keserű kihívással a hangjában. - Munkaköri kötelesség volt, hogy levigyem a professzort a tóba?...

- Fogja vissza a hangját! Ha maga…

- És mi van Mrs. Highcrofttal? Ő is remek munkateljesítményt nyújtott? Ő vajon mennyit kap?

Jackman összeráncolta a homlokát.

- Attól tartok, hogy nem tudom követni.

Parsons közelebb lépett hozzá: - Ember, az az asszony beszélt a rádióban... ma délután.

- Hát persze: a rádió. Hallottam róla.

- Az asszony könyörgött a férjének, hogy térjen haza! Azt hiszi, a férje egyszerűen elkódorgott, cserbenhagyta őket. Nem volt valami jó érzés hallgatni a szavait. Tudhatja. Hallgatni őt, és ugyanakkor tudni azt... azt... - szavai félbeszakadtak, amint odalépett Jackman íróasztalához, összeszorított szájjal, eltökélt tekintettel. - Nézze, Mr. Jackman, mielőtt tegnap hazamentünk, mielőtt beleegyeztünk abba, hogy elfogadjuk öntől a jó munka jutalmát, ahogy maga nevezi, megígérte nekünk, hogy az asszonynak megmondják... Sohasem működtünk volna együtt magával, ha tudjuk, szántszándékkal ilyen bizonytalanságban tartja. - Parsons kis szünetet tartott. - Mi egyszerű emberek vagyunk, Mr. Jackman. Nem titkosügynökök, nem a kormány gorillái.

- Bizonyos szemszögből nézve; közvetetten, maga is kormánytisztviselő, Mr. Parsons - figyelmeztette őt Jackman halkan. - És ezért beosztásánál fogva köteles betartani a hivatali titoktartásra

vonatkozó törvényt. Ezt teljesen világossá tettük maga előtt, mielőtt még elfoglalta volna ezt az állást.

- A hivatali titoktartás törvénye? - robbant ki Parsonsból. - A kurva életbe is, mi köze van ennek Helen Highcrofthoz? Ismerem az asszonyt... . és a családját. Szép lassan beleőrül az aggódásba... ezt világosan látni lehet. Vagy maga annyira hidegvérű, hogy a biztonság fogalma teljesen elhomályosít maga előtt minden mást?

- Ebben az esetben igen. Attól tartok, hogy igenis elhomályosít minden mást - ismerte be csendesen Jackman, és közben egy újfajta, hátborzongató értékrend szerint latolgatta, milyen ember is az, aki ott áll szemben vele. Rájött, hogy tévedett, nagyon helytelenül ítélte meg, hibát követett el: Parsons tényleges veszélyt jelent. - Mondja; Parsons, mi a helyzet Calverttel és Steevensonnal? Beszélt velük erről a dologról?

Parsons megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs róla. Kizárólag a magam nevében szólok, ennyi az egész.

- És a felesége? Ő is osztja a maga véleményét? - kérdezte Jackman, és kezével az íróasztalán lévő pénzre mutatott -... ebben a lelkiismereti válságban?

- Természetesen nem! Azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik ez a pénz - felelte Parsons.

Jackman bólintott, hálás volt az ilyen apró információ kért.

- Akkor tulajdonképpen mit vár tőlem, mit tegyek?... Persze arra ne számítson, hogy új életet leheljek a halottba.

Parsons előrehajolt és kezével dühösen rácsapott a pénzre.

- Először is ezt megtarthatja magának. Ezenkívül szavát adhatja nekem, hogy szólnak Mrs. Highcroftnak, és véget vetnek az asszony nyomorúságának! - Aztán megrázta a fejét. - Persze nem arra gondolok, hogy elmondják neki, milyen munkát végzett a professzor az OMAHA-tervben. Vagy mik voltak a baleset részletei. De azt hiszem, annyit el kellene neki mondani, hogy a professzor halott. Hogy nem jön többé haza.

Jackman bólintott, mintha ez mind nagyon is kézen fekvő lenne.

- Értem már. Ennyire egyszerű dolog. És ha rendőrségi vizsgálatot akar? Arra az esetre mit javasol? Mit mondjak neki?

- Ez a maga gondja, nem az enyém. Maga igencsak találékony ember, biztosan kiagyal valamit. Én csak azt tudom: nem vagyok hajlandó részt venni az ilyen aljasságban.

- Mr. Parsons, ez nagyon is úgy hangzik, mint egy ultimátum - válaszolta Jackman könnyedén.

- Úgy fogja föl, ahogy akarja - felelte Parsons merészen. Hátrább lépett. - Szóval elmondtam, amiért eljöttem önhöz, Mr. Jackman. Nem nyomja már semmi a szívemet. Köszönöm, hogy fogadott.

Jackman egy ideig a becsukódó ajtót nézte, ujjával dobolt az asztalon. Aztán elrakta Parsons pénzét a tárcájába, és felvette a telefonkagylót. Kért egy városi vonalat, és emlékezetből tárcsázott egy titkos londoni számot. Szinte azonnal megkapta.

- Itt Baxter beszél.

- Jackman. - Várt egy kicsit, lassan körbeforgott székével, és üres tekintettel kibámult az ablakon a tóra, amelynek sima tükre csillogott a késő nyári napfényben.

- Figyeljen csak, Baxter! Van itt egy probléma.

Nyolcadik fejezet

- Aztán észrevettük... megláttuk a füstöt. Tudod, a tengerparton fölszerelt távcsövek egyikén át néztük. - Jenny halkan mesélte az emlékeit. Teáscsészéjébe bámult, bár ott semmit sem láthatott, újból átélte azt az iszonyú pillanatot, amikor rádöbbent arra, milyen nagy a baj. - Aztán... aztán hívtuk a parti őrséget, és ők küldték a helikoptert, de későn érkezett. Addigra Jamie már... már halott volt. - Szemét elöntötte a könny. Jenny felnézett Pamre, aki egy karosszékben ült a nappaliban és némán hallgatta.

- Tudod, Pam, bárcsak én is elmentem volna vele! - csuklott el a hangja. - Akkor én legalábbis... - Megszólalt a telefon, és Jenny ijedten összerezzent. Tétován nyúlt a kagyló után, de Pam intett neki, hogy maradjon csak.

- Fölveszem én. - Fel is vette. - Halló? - Egy pillanatig hallgatta, amit mondtak. - Nem. Nem beszélhet vele - mondta határozottan. - Nem. Nagyon sajnálom, de teljes lehetetlenség. Hogy mit mond?... Hát ugyanazt magának is. Ezt komolyan mondom. Jó napot. - Visszatette a kagylót, és egyik kezével letisztogatta a másikat, mint a piszok tapadt volna hozzá. - Hát ez az, most láttad, drágám. Rá se hederíts az ilyenekre. - Egy futó mosolyt is küldött barátnője felé, de Jennyt nem tudta becsapni.

- Ki volt az? - kérdezte. - Megint egy újságíró?

Pam megvonta a vállát.

- Nem hiszem. Az újságírók azért mégsem lehetnek ennyire ordenárék.

- Ó, értem már. - Jenny szívét mintha egy jeges kéz markolta volna meg. - Ez volt hát a trágár telefonhívások közül az első, ugye? Azt hiszem, megtiszteltetésnek kellene vennem. - Próbálta könnyedén odavetni. - Azt mutatja, hogy végre-valahára híres lettem.

Pam összeszorította ajkait.

- Biztos jön még majd egy-két ilyen. Nem lepne meg.

- Köszönöm. Nagyon köszönöm.

- Meg kell próbálnom, hogy fölkészítselek mindenre, ennyi az egész. Tudod, mi van akkor, ha egy újság meg szerzi valakinek a nevét és a címét. - Kicsit hallgatott, aztán mosolyogva folytatta. - Kicsit soká halogattad a telefonszámod titkosítását. Erre gondoltam most. - Előrehajolt, és egyszerre nagyon komolyan mondta: - Te, tételezzük fel... csak úgy elméletben, tegyük fel, hogy Jamie rendben visszaérkezett volna... Szóltál volna a szüleinek erről a kiruccanásról?

- Természetesen szóltam volna. Igen.

- És nem éreztél volna bűntudatot?

Jenny összeráncolt homlokkal gondolkodott.

- Miért éreztem volna?

- Hát azért, mert elengedted Jamie-t a csónakban. Anélkül, hogy ott lettél volna mellette.

Hosszú csend következett, Jenny becsületes aprólékossággal vizsgálgatta a kérdést. Aztán feltekintett.

- Nem. Nem hiszem, hogy bűntudatot éreztem volna.

Valami megcsillant Pam szemében.

- És miért nem? - mélyebbre kívánt hatolni a védelem ügyvédjeként.

Jenny megvonta a vállát.

- Azért mert... nem tudom, miért... mert egy olyan kaland volt, amelynek Jamie egyedül vágott neki, anélkül, hogy a mamája ott kapaszkodott volna az inge szélébe.

Pam diadalmasan rábólintott.

- Ez az! Pontosan ez az! Valami, aminek egyedül ő maga vágott neki! Ez volt az értelme az egésznek, hogy hagytad, hadd menjen el egy barátoddal, ugye, így volt? Ugye?

- Nem vagyok biztos benne - mondta Jenny lassan, kicsit bizonytalanul, nem nagyon bízott az olyan érvelésben, amely könnyíthetne azon a terhen, amelyet a bűntudata rótt rá. Az ilyen érvelés azt a lehetőséget sugallná, hogy tulajdonképpen nem őt kell okolni.

- Ugye, majdnem elmentél velük a csónakban? - forszírozta a dolgot tovább Pam. Jenny szelíden bólintott. - De aztán mégsem mentél, mert azt akartad, hogy a fiú tudatában az legyen: én magam! Én magam akartam az egészet! Csakis én!

- Így van... Ez az igazság - suttogta Jenny, és a könnyei majdnem megindultak. - Pontosan ez az, amire gondoltam. Honnan tudtad…

- Hogy honnan tudtam? – folytatta. - Hát abból, hogy olvastam a Jamie-re vonatkozó klinikai jegyzeteket, emlékszel rá? - Pam fölkelt a karosszékből, odament Jennyhez, leguggolt elé, és mindkét kezét a magáéba fogta. - Talán kicsit megnyugtat téged, ha határozottan kijelentem neked: a helyedben én is pontosan ugyanezt tettem volna - mondta lágyan. - Én is elengedtem volna a gyereket egyedül, Robbie-val.

Jenny lassan feltekintett.

- Ezt csak úgy mondod nekem - suttogta, nem is merte elhinni, hogy létezhet egy olyan barát, aki ennyire mélyére hatolt a lényegének, csak azért, hogy segítsen.

Pam megrázta a fejét.

- Nem csak úgy mondom. Őszintén kijelenthetem neked, Jenny, pontosan ugyanezt tettem volna. No már most... - Hirtelen felállt, és visszament a karosszékéhez. Egyszeriben fürge, erőteljes, magabiztos lett. - Foglalkozzunk egy kicsit a csónakkal: egyszeriben csak úgy ukmukfukk, lángokba borult. Ugye ezt mondtad?

- Igen, ezt.

- És mitől lobbant lángra? Miért?

Jenny csak nézett maga elé.

- Fogalmam sincs róla - sóhajtotta. - Mit számít az? Hát nem érted? Az semmit sem vál…

- Dehogyisnem, az nagyon sokat számít - hangzott Pam határozottan ellentmondása. Sok mind függ ettől. A halászcsónakok nem borulnak csak úgy lángba, valamilyen konkrét ok nélkül. Nem akarnád megtudni, hogy miért gyulladt ki az a csónak?

Jenny vállat vont.

- De igen. De nem tudom, kitől…

- Mi a helyzet a helikopteresekkel? Azzal a férfival, aki kiemelte a testeket a tengerből? Ő látta meg először közelről a csónakot.

- Igen, de én csak úgy nem…

- …de igen. Telefonálj, és kérdezd meg! Miért ne?- fölemelte a telefonkészüléket az asztalról, odavitte a pamlaghoz, és lerakta Jenny mellé. - Mit veszíthetsz?

Amikor később Jenny visszagondolt erre a pillanatra, úgy érezte, hogy válaszúthoz érkezett ekkor. Ettől kezdve, és ez Pamnek köszönhető, felvette a harcot azok ellen, akik támadták. Ő maga kezdett kérdéseket feltenni.

Alacsony tetejű kis házában Jenny édesapja a tévékészülék előtt ült. Egyszerre csak teljesen megfeledkezett róla, hogy előtte egy tálcán melegszendvics van. Dermedten, megbabonázva nézte a képernyőt. A bemondó most már arról beszélt, hogy a miniszter meglátogatta a hajójavító dokkokat, de Len Macrea ebből már egy szót sem fogott fel. Előzőleg a lányát látta egy tengeri balesettel kapcsolatban. Szakszerű riport volt, olyan tévések sebtiben összeállított műve, akik nyilván mesterei szakmájuknak. Egy amatőrfilmes képeit mutatták, de a hangot, a szöveget már a szakemberek mondták, oly módon, hogy a nagyközönséget, a mólónál csoportosulókat felváltva szerepeltették az obani légitámaszpont mentőseivel. A mentésre érkezett helikopter pilótájával is készítettek interjút. Len Macrae eleinte csak félfüllel figyelt oda, mert arra várt, hogy kezdődjék már kedvenc sorozata. Még akkor sem gondolt semmire, amikor Ardtonish nevét említették, de aztán hirtelen föltűnt a képernyőn az ő lánya, ahogy felfelé igyekszik a kis móló lépcsőin. Az ő Jenje. Közben egy hang olyasmit mondott, hogy az ő kislánya felelős mindenért.

Lábaival már keresgélte posztópapucsát. Félretolta maga elől a tálcát a félbemaradt vacsorával. Lassan felállt és körülnézett az olcsó bútorokkal berendezett szobában, a zakóját kereste. Éppen az ajtó felé indult, amikor valaki türelmetlenül megrázta a külső ajtón lévő levelesládát.

- Len, Len, itthon vagy? - Idegesen fordult az ajtó felé, ahonnan, az invitáló választ meg sem várva, szomszédja, Brough Williams sietett feléje az előszobán át. - Láttad a lányt? - kérdezte izgatottan, göcsörtös ujjával a tévére mutogatva. - Láttad a lányt? A te Jennyd volt az. Tudod, hogy ő volt! A nevét is mondták, meg mindent!

Len Macrae bólintott, és már nyúlt Is az előszobaasztalon lévő sapkája felé.

- Úgy van, Brough, láttam őt. Akkor hát miért nem hagyod abba ezt a locsogást, te vén gazember? Van neked egy autód, amelyet egyre csak pucoválsz, miért nem viszel már azzal át hozzá? Biztos szüksége van valakire, gondolom, különösen, mert a fiúja, úgy tudom, visszament délre.

Tíz perccel később Ram egy mondat közepén elhallhatott, és kérdően nézett Jennyre. Csöngettek az ajtón.

- Megnézem, ki az - ajánlotta fel. - Ha megint egy átkozott, rohadt újságíró, hát akkor…

Jenny még arra sem volt képes, hogy elmosolyodjon Pam szokatlan harciasságán. Úgy tűnt már órák óta üldögélnek kettesben, az egyik csésze teát isszák a másik után, újból és újból sorra veszik a tragédia részleteit. Jenny megrázta a fejét. Letette a bögréjét az asztalra, és felállt.

- Majd én megnézem, ki az. Nem rejtőzködhetem el örökké a világ elől. - Már kint is volt az előszobában, és a reteszt babrálta, majd kitárta az ajtót. Fel volt készülve arra, hogy megint gorombasággal, erőszakossággal és rosszindulattal kell szembeszállnia, de az édesapja állt odakint. Két keze mélyen a zsebében. Zavartan kezdte: - Tudod, be volt kapcsolva a tévé... - nem volt képes Jenny szemébe nézni. - Gondoltam, legjobb, ha egyszerűen átjövök. - Hüvelykujjával a háta mögé bökött. - Brough hozott el kocsival.

- Én... én is akartalak már hívni, apa. Mindjárt akartam…

- Persze, tudom. - Szükségtelenül nagy gonddal tisztogatta talpát a lábtörlőn. - Azt tervezed, hogy egész nap itt álljak az ajtóban, vagy tán bejöhetek?

Jenny erőltetetten elmosolyodott.

- Hát persze, apa. Gyere be. Elnézést. - Becsukta az ajtót, és előrement a szoba felé.

Pam fölállt, és a kezét nyújtotta.

- Helló, Mr. Macrae.

- Emlékszel Pamre, apa? Ő is itt dolgozik, ahol én.

Apja bólintott.

- Hát persze hogy emlékszem rá.

Egy ideig nagy nehezen beszélgettek pár szót, aztán zavart csend ereszkedett közéjük. Pam megérezte, itt az ideje, hogy apa és lánya beszélhessenek egymással. Órájára pillantott.

- Hát úgy látom, ideje már, hogy induljak. - Retikülje után nyúlt, egy fejbólintással elköszönt tőlük, és ment az ajtó felé. - Otthon megtalálsz, ha szükséged van rám. Rendben? - Az előszobában még megfordult, hogy biztatóan megveregesse Jen kezét. - Tudom, ez most lehetetlennek tűnik, Jen, de hidd el, majd elmúlik, és minden rendbe jön! Ne felejtsd, hogy nem vagy egyedül. - Ezek után buzgón arcon csókolta Jennyt, aki pedig becsukta utána az ajtót. Lassan visszabandukolt a nappaliba, próbált felkészülni arra, mit is mondjon az apjának.

- Úgy emlékszem, azt mondtad, hogy kicseréled ezeket a függönyöket kék színűre - jegyezte meg az apja anélkül, hogy megfordult volna. Jenny legbelül felnyögött egy kicsit. Az öreg már hónapok óta nem járt ebben a lakásban, bár ő gyakran benézett hozzá, általában a kis házban találkoztak, megbeszélték bevásárlásaikat, az árakat és azt, hogy mennyire megváltozott a város Jenny édesanyjának halála óta; megbeszélték az előző napi tévéműsort. De tulajdonképpen lényeges dolgokról sohasem beszéltek, legalábbis nem ment könnyen az ilyesmi. Most sem igen tudtak Jamie Ennis haláláról, a balesetről szót váltani.

- Igen, tudom, de nem jutott rá időm - válaszolta Jenny halkan.

Az apa még mindig nem fordult felé.

- Ne nagyon halasztgasd túl sokáig, mert tudod, hiszen emlékszem rá…

- De apa...

- Emlékszel rá, amikor anyád meg én elhatároztuk, hogy...

- Apa! Légy szíves, nézzél rám. - A férfi végül meg fordult. Jenny folytatta: - E pillanatban nem akarom megtárgyalni a függönyárakat, érted, ugye? - Az öregember lassan bólintott, viharvert arcán látszott, hogy nem tud megbirkózni azzal, ami kislányával történt.

- Persze, értem - sóhajtotta. - Minden benne volt a hírekben. Ott láttam a fényképedet, meg mindent.

Jenny bólintott.

- Egyre csak csöngött a telefonom.

- Brough is látott a tévén, villámgyorsan rohant át hozzám.

- Hát persze - mondta Jenny keserűen.

Az apa bólintott.

- Hát igen kíváncsiskodó, minden lében kanál. - Kis szünet következett, de aztán úgy szólalt meg, mint aki már nem tudja tovább

fékezni indulatait. - Mondd, igaz az, amit a kisfiúról mondtak... Hogy hagytad őt egyedül elmenni? Brough azt mondta, hogy...

- Nem volt egyedül, apa - felelte Jenny határozottan. - Robbie-val volt.

- De te nem mentél vele! Az Isten szerelmére, miért nem? A kisfiú csak hétéves volt. Nem fogtad fel, hogy mit kockáztatsz?

- Nyolcéves volt, nyolc, nem hét - javította ki Jenny csendesen, közben ismét fojtogatták a könnyek. Még a saját édesapja sem hallgatja meg, ő sem érti meg. Már eldöntötte, hogy a lánya a hibás. Aki esztelenül, tévesen döntött. Ezt olvasta ki apja szeméből. - Én... én valóban meg voltam győződve róla, hogy ez lesz a legjobb a számára, mert ő...

- Hogyhogy a legjobb a számára? - ismételte a szavakat. Olyan él érződött hangjában, amelyből tudni lehetett, nem tud vigaszt, segítséget nyújtani. - Az Isten szerelmére, hogy tehettél ilyet, te lány? - robbant ki belőle szemrehányás. - Az az ember a televízióban azt mondta... - a mondat abbamaradt, mert megszólalt a telefon.

- Vedd föl te, apa, kérlek.

- Hogy én? De...

- Kérlek.

Vonakodva bár, de megtette.

- Halló - egy pillanatig hallgatott -, ó, hát maga az - tenyerével befogta a kagylót. – A fiúd, az az orvos hív.

- Danny? - Az öreg bólintott, és Jenny fölugrott a székéből. - Danny?

- Tudod... néztem a híreket - kezdte a férfi, a döbbenet még egészen friss volt hangjában. - Mondd, Jen, mi történt? Rólad beszéltek, ugye?

Jenny lehunyta a szemét, és erősebben szorította a kagylót.

- Igen, rólam.

- Nagy ég! Micsoda hülyeséget mondtak. Úgy értem, hogy…

- Tudom, hogyan érted. Rendben van. Nem kell semmit sem mondanod.

De Danny azért csak folytatta: - Ha van valami, amit tehetek. Tudod... ha szükséged van valakire…

- Persze, persze - kis szünetet tartott -‚ és... meg kaptam a leveledet. Reggel érkezett.

- Értem. Tulajdonképpen éppen ezért is hívtalak, Jen, meg ez a baleset, nem valami szerencsés, hogy így összejött minden. Nem valami jókor küldtem azt a levelet - mondta keserűen.

- Hát igen, nem valami Jókor - fejelte Jenny a tőle telhető legnagyobb könnyedséggel.

- Ha akarod, odamehetek hozzád néhány napra. Hogy megbeszéljük a dolgokat. - Jenny lehunyta a szemét, és azt kívánta teljes szívéből, bárcsak változtathatna az elmúlt huszonnégy óra eseményein. - Jen, ott vagy a vonalban?

- Igen, csak elgondolkodtam. Ennyi az egész.

- Akarod, hogy felkeresselek?

Akarnám, ha nem küldted volna azt a levelet. De nem akarom, mert elküldted.

- Nem, nincs értelme.

- Tényleg nem akarod? - Jenny nem volt biztos benne, de mintha egy kis megkönnyebbülés csendült volna ki Danny hangjából.

- Nem lenne semmi értelme, Danny.

- Nem akarod elmondani nekem, mi történt? Mondd el nekem így a telefonba.

Jenny körülnézett, tudatában volt annak, hogy apja minden szót megfigyel.

- Majd... küldök neked pár sort erről. Oké? Egy-két napon belül.

- Biztos vagy benne, hogy nincs semmi, amiben segíthetnék?

- Egészen biztos - sikerült Jennynek nagy nehezen kimondania, rekedtes hangon. Szemét elfutatták a könnyek. Utálatosan hosszúra nyúló pillanatok következtek. Csend, miközben Danny erősen törte a fejét, hogy tudná fájdalommentesen befejezni az egészet. Nem találta meg a módot. Az ilyesmit az ember általában nem találja.

- Tartjuk a kapcsolatot. Oké? Én... Isten veled, Jenny!

- Viszlát - suttogta a lány. - Vigyázz magadra. - Lassan helyére tette a kagylót, és úgy érezte meghasad a szíve.

Kilencedik fejezet

A keskeny, teraszos ikerház a Merton Avenue-n állt, valamivel hátrébb a londoni Chiswick High Roadtól. A fölső emeleten, egy használaton kívüli hálószobában, Dennis Ridley magában üldögélt nagy

munkaasztalánál, amelyre éles fehér fényt vetett a felette lévő lámpa. Teljes csöndben ült ott. Szikár, erőteljes férfi, harmincas éveinek vége felé. Előrehajolva ült, és minden figyelmét összpontosítva egy állványra szerelt nagyítón át vizsgált egy kis ólomkatonát. Egy olyan tokban feküdt ez a katona, amelyet nagy gonddal úgy alakítottak ki, hogy a bemélyedés szorosan körülfogja a katona alakját. Dennis Ridley most kikereste a legvékonyabb cobolyszőr ecsetjét, és bemártotta az ezüstös zománcfestékbe. Az ecsetet úgy húzta végig a festékdoboz szélén, hagy annak hegye majdnem egészen száraz lett. Aztán még jobban előrehajolt, és hozzáfogott, hagy ráfesse az ólomkatona váll-lapjára azokat a paszománycsíkokat, amelyek jelzik, hogy a gyalogságnál szolgál.

A bábu három hüvelyknél is kisebb volt, és a paszománycsíkot szabad szemmel egyáltalán nem is lehetett kivenni. Dennis Ridley számára azonban nagyon fontos volt, hogy az ólomkatonák miniatűr hadseregében minden a lehető legpontosabban megfeleljen a valóságnak.

Ha nem szakértő nézte, egyszerűen csak annyit látott, hogy egy német katonáról van szó, jellegzetes sisakban, a második világháborúban viselt szürke Wehrmacht egyenruhában. Dennis Ridley azonban ennél sokkal többet is észrevett. Eléggé drágán lehetett csak megszerezni egy ilyen öntvényt, amely annyira hiteles volt, hogy a legkisebb gomb is pontosan a helyére került. Ridley most az utolsó kiigazításokat hajtotta végre egy szakaszvezető öltözetén. Meg lehetett állapítani a jelzésekből, hogy a Schweppenburg páncélos hadtest 394-es gránátos ezredéről van szó az első zászlóalj második századáról. A szakaszvezető csizmáját nem egyszerűen feketére festette, hanem mintha porréteg vonta volna be a csizma orrát. Amikor a munka kész volt, a 9 milliméteres gépfegyver és a kétféle típusú kézigránát is egészen tökéletes volt az ólomkatonán, úgyhogy most már oda lehetett rakni abba a körképbe, amely a hálószoba távolabbi végének nagy részét betöltötte. Egy jelenetet ábrázolt a makett, azt, amikor 1942 augusztusában német katonák megpihennek valahol a Kaukázus alacsonyabb nyúlványai egyikén, Mozdok közelében, a Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger közé eső részen, egy szovjet postaalkalmazott szétdúlt konyhakertjének romjai között.

Amikor Ridley elkészült a paszomány festésével, hátradőlt, és kritikus szemmel vizsgálgatta, több oldalról nézegette művét. Tekintete furcsán réveteg volt, és hátborzongatóan rideg.

Félénken kopogtattak az ajtón. Ridley először meg sem hallotta, annyira elmerült hobbijában. Rögeszmeszerűen érdeklődött a közelmúlt történelmének csatái, hadműveletei iránt. Kicsit hangosabban újból hallatszott a kopogás, Ridley mérges volt a zavarásért. Felesége jól tudta,

hogy mennyire ragaszkodik a teljes csendhez és nyugalomhoz, amikor ezt a munkát végzi.

- Jöhetsz! - rendelkezett a férfi. Az ajtó óvatosan nyílt ki csak egy kicsit. Hónapokkal ezelőtt előfordult, hogy az asszony kopogás nélkül sietett be a szobába, ebből aztán óriási dühkitörés lett. - Na, mi van? - kérdezte Ridley, anélkül hogy az ajtó felé fordult vagy felnézett volna. Felesége bizonytalanul állt a küszöbön.

- Dennis, már megint az az ember.

- Milyen ember?

- Tudod te, az a furcsa figura, az, aki a múlt télen volt itt. - A furcsa ebben az esetben inkább annyit jelentett: bizarr, titokzatos, baljós alak. Ridley hátradőlt, az ecsetet gondosan belemártotta egy kis oldóanyagba, aztán szakszerűen ide-oda mozgatta, és egy picit elmosolyodott. - Szóval már megint eljött? Most hol van? - kérdezte, és letörölgette az ecsetet egy tiszta ronggyal.

- Odalent a hallban. Gondoltam, hogy mivel most dolgozol... - a mondat befejezetlen maradt.

- Megmondta, mit akar?

Az asszony egy hajtincsét hátrasimította a füle mögé.

- Nem hozzám jött, ugyebár…

Ridley letette kezéből az ecsetet, lassan megfordult, és végignézett a feleségén, változatlanul merev tekintettel. Tíz évvel ezelőtt egészen csinos lehetett, gondolta, majdnemhogy élénk...

- Nem, nem hiszem, hogy hozzád jött - mondta kegyetlenül.

Az asszony nem válaszolt, csak álldogált ott, várta a következő parancsot. A következő sértést.

- Hát akkor?

Az asszony toporgott.

- Azt kívánod…

- igen, vezesd fel, miért ne? - válaszolta Ridley halkan. Az asszony megfordult, a férfi pedig figyelte lépteinek hangját, hogyan reccsennek meg a lépcsőfokok. Aztán hallotta a nyitott ajtón át a halk beszédet, majd pedig egyenletes, csendes léptek közeledtek. Csak egy ember léptei, aki óvatosan jött fel a lépcsőn a sötétben.

Ridley egyáltalán nem moccant, nem akart fölállni, nem akarta felgyújtani a lépcsőházi lámpát. Ehelyett azt tettette, hogy tovább dolgozik.

Előrehajolt az íróasztal fölé, a nagyítón át vizsgálódott. Újabb csendes kopogtatás az ajtón.

- Mr. Ridley, bejöhetek? - Ewan Baxter udvariasan várt az ajtóban, Ridley szándékosan lassú mozdulattal tolta el magától a nagyítót, és a látogató felé fordult.

- Ó, Mr. Baxter! Gondoltam, itt az ideje, hogy sor kerüljön egy újabb látogatásra, kérem, foglaljon helyet.

Baxter belépett a szobában, összefogta magán esőkabátját, és barátságtalan arckifejezéssel leült a székre, mintha az ülőalkalmatosság lenne a megbízhatatlan számára, nem pedig a tulajdonosa, akiben sohasem bízhatott meg teljesen. Észrevette a német ólomkatonát, amint ott feküdt dobozában az asztalon.

- Látom, hogy még mindig ezzel foglalkozik.

Ridley bólintott, és az ólomkatonát arrébbtolta, kifejezetten azért, hogy ne legyen a látogató keze ügyében.

- Úgy van, még mindig ezzel foglalkozom - mondta kis mosollyal. - Így elkerülöm a bajokat.

Az ólomkatona kifestése nagyon személyes, magánjellegű foglalatoskodása volt. Semmi köze sem volt igazi szakmájához. Márpedig amiért most felkeresték, egészen biztos, szakmai, üzleti ügy.

Baxter mosolyogva mondta: - Tudja... hoztam magának egy kis ajándékot - hosszúkás dobozt vett ki a zsebéből, és óvatosan odatette a munkaasztalra. Csomagolópapírba burkolt, spárgával átkötött csomag volt. Ridley óvatosan emelte fel a dobozt. Eléggé súlyosnak találta. Fölpillantott.

- Úgy látom, ezt jól előkészítették - mondta szárazon.

Baxter elmosolyodott.

- Semmit sem manipuláltak rajta, erről biztosíthatom. Kérem, nyissa ki. - Hátradőlt a széken és figyelte, amint Ridley egy borotvaéles kaparó- kést gyengén végighúz a spárgán. A csomók fölbomlottak, a papírt levette a dobozról, és felemelte a fedelét. A doboz tartalmát több réteg selyempapírral fogták körül. Ezeket is kivette. Örömmel sóhajtott fel.

- Tetszik magának? - kérdezte Baxter, aki erősen figyelte a férfi arcát.

Ridley bólintott.

- Egészen remek… Hol tudtak ilyet találni? - Izgatottan szuszogott. Nagyon csendes volt a ház, és a kettejük hangja sem volt több halk mormogásnál. Baxter fölemelte az ujját. A fény megcsillant egy pillanatra arany pecsétgyűrűjén.

- Hát bizony ennek érdekes története van. Röviden elég, ha annyit mondok: nehéz munka volt... mintha folyton-folyvást ki akart volna csúszni a kezeink közül. - A dobozban oldalára fektetve egy újabb ólomból készült modell volt. Ez alkalommal nem egy katona, hanem egy, a német hadseregnél használatos jármű, egy VW tartálykocsi. Minden apró rugó, lapocska, retesz pontosan reprodukálva, a legkisebb részletekig megvolt rajta. Ridley olyan tisztelettel emelte ki a modellt dobozából, mint ha Krisztus torinói szemfedőjének egy darabja volna.

- Nem hinném, hogy fél tucatnál több maradt ebből Európában - suttogta. Gondosan felfordította a dobozt, és rámutatott egy sárguló jelzőcímkére a doboz alján. - Na, látja, 1952. Ez egyike az eredetieknek. - Óvatosan visszahelyezte a modellt a helyére, és feltekintett. - Feltételezem, hogy ez csak a kezdet.

- Bocsánat, nem értem.

- Biztos szeretné, ha valamit elintéznék. Olyasmit, ami túlmegy a megszokott kereteken.

Baxter egész picit bólintott a fejével.

- Talán. Ha érdekli magát a dolog.

- Hol kerüljön rá a sor?

Ewan Baxter majdnem mentegetődzve vonta meg a vállát.

- Attól tartok, Skóciában. Egy Isten háta mögötti helyen, Gleninverben. Járt már ott valaha?

Ridley gondolkodott egy pillanatig, aztán megrázta a tejét.

- Gleninver? Sosem hallottam róla.

Baxter lassan bólintott.

- Hát akkor rendben van. Nagyszerű. Hát akkor nyugodt, zavartalan vízben halászhatunk.

John Ennis egymagában állt a szoba közepén, Jamie hálószobájában.

Nagy, tágas szoba volt ez, csupa melegség, csupa szín. Ragyogó vidám tapéta a falon, mindenfelé sok-sok játék, elektromos szerkezetek, olyan holmik, amelyekkel csak a nagyon jómódúak képesek elkényeztetni gyermekeiket. Mrs. Ennis már lefeküdt. Előzőleg sok nyugtatót vett be. Férjének, amerre csak pillantott, a múlt emlékei tűntek a szemébe, azoknak a boldog napoknak a nyomai, amelyeket elragadtak tőlük. Játékszerek, amelyeknek külön, senki más által nem ismert nevet adtak; szívbe markoló, meghitt, személyes asszociációk mindegyikhez fűződtek. A külvilág, lehet, úgy ismeri John Ennist, mint rideg, keményfejű üzletembert, lendületes, ügyes tanácsnokot, akinek erős és impulzív az egyénisége, nézetei és véleménye rendszerint mindig dominálnak a tanács ülésein. De itt, Jamie hálószobájában, mintha ez a nagy hatalom és erő sohasem is létezett volna. Itt a kisfia mellett egyszerűen csak a mesék varázskapitánya volt.

Lassú léptekkel indult az ajtó felé. Két keze teli az összeszedett játékokkal, szeméből pedig potyogtak könnyek. Soha senki nem látta így őt. Csöndesen csukta be maga mögött az ajtót, már csak megszokásból is. A szomorúság és gyász közepette egy személy, egy alak, egy név foglalkoztatta. A logopédus, Jennifer Macrae. Az a nő, aki megvárta, míg ő távol volt a Gyógyszergyár fogadásán, és akkor belopódzott az otthonába, a háta mögött rábeszélte a feleségét, engedje el vele a kisfiút a tengerpartra, hogy ott valami divatos gyógymódot, bárminek nevezzék is azt, kipróbáljon rajta. Aztán pedig soha többé nem hozta haza a gyereket. Hát Jamie elment mindörökre, de nincs még vége az ügynek! Tartozik ezzel Jamie emlékének. El kell intéznie, hogy ez a nő soha többé ne tehessen tönkre életeket. Mr. Ennis tudta, hogy vannak barátai, kapcsolatai a városházán. Befolyása is van.

- Várjon csak, találkozunk mi még, Miss Macrae! - mondta ki most is hangosan ezt a mondatot, amint lassan bandukolt lefelé a lépcsőn. - Nem fejeztük be, hallani fog még rólam!

Jenny Citroënjével megkerülte a parkolót, és úgy állt meg, hogy majdnem a falat érintette a lökhárító. Leállította a motort, a vendéglő nyitott ablakán át vidám hangok, zene és nevetés áradt felé. Idegennek tűntek ezek a hangok, valószerűtlennek, olyanoknak, amelyek egy másik világból érnek el idáig, egy olyan világból, amelynek, ő már régóta nem részese. Kiszállt a kocsiból, bezárta ajtaját. Aztán tétovázott, egyszerre csak félelem töltötte el, hogy megint a megvetés és az ellenséges indulatok központjába kerül, ahogy a kórházban is. Aztán mély lélegzetet vett, és határozott léptekkel megindult a kavicsos udvaron át a vendéglő bejáratához.

A Dolphine-ban nagy volt a forgalom. Tömve volt fiatalokkal, kipirult arcú nyaralókkal, a lányok barnára sült vállát semmi sem takarta, csak strandruhájuk vékony pántja. Lelkesen itták az almabort, a habzóbort vagy üdítőket. Kényelmes és meghitt, alacsony gerendázatú, barátságos volt a vendéglő. igen jó helyen: a dombok kö zött a tengerpartig kanyargó út mentén állt. Olcsón lehetett itt ízletes sülteket enni, és csak hárommérföldnyire volt innen a légierők glenhaddoni támaszpontja. Már csak ezért is látogatott, népszerű hely volt a Dolphin. A repülősök szolgálat után gyakran tértek be ide. Jenny igyekezett előrejutni a tömegben a bárpult felé.

Dave, Pete és Tony a sarokban üldögéltek egy fémborítású alacsony asztalnál. Pete és Dave már hosszabb ideje iddogáltak, Tony csak félórája csatlakozott hozzájuk; valamit motyogott, hogy meggondolta magát. Az igazság az volt, hogy lakása csendje űzte el otthonról. Dave éppen most itta ki sörét, lendületesen csapta az asztalra poharát, és elégedetten sóhajtott egyet.

- Csuda klassz ez a sör, ugye fiúk? Hát akkor még egy... - újabb rundot akart rendelni, de az egyik törzsvendég át törte magát a hangosan szórakozó nyaralókon, és egy tálca italt hozott nekik.

- Itt van nektek, fiúk... és jó szerencsét!

Dave feléje fordult: - Mi van veled, George? Elment az eszed? Vagy nyertél a lottón?

Az öregember kérges tenyerével megveregette a pilóta vállát.

- Nagyszerűek voltatok - mondta megfontoltan, mint az olyan ember, aki már jó sokat ivott. - Ne csináljatok magatoknak gondot belőle, nem rajtatok múlott az az izé ott az öbölben. Mindent megtettetek, amit csak lehetett - közelebb hajolt, sörszagú lehelete érte Tony arcát, amint éppen cinkosan hozzátette: - Láttalak téged, fiam. A televízióban. Mindenről az a lány tehet, az ő hibájából történt a baj. - Fölemelte poharát, és nagyot kortyolt. - Egészségetekre!

Nem volt az szokatlan dolog, hogy a Dolphin törzsvendégeinek egyike-másika italt fizetett a repülősöknek.

Büszkén magukénak érezték a mentőosztagot, és amikor minden jól sikerült, a fiúk tiszta lelkiismerettel fogadták el az italt. Most az egyszer úgy érezték, nem érdemlik meg az ünneplést. Feszengve tétováztak egy ideig, mielőtt a teli poharakhoz nyúltak volna.

Dave szólalt meg valamennyiük nevében: - Rendes fickó vagy, George, de jól vigyázz magadra, emlékszel rá, ugye, hogy pórul jártál, amikor túl akartál járni a feleséged eszén? - George-ból úgy buggyant ki a

nevetés, hogy majd elakadt a lélegzete, pedig már jó régi ügy volt ez, amelyre Dave célzott.

A pincér végre odajutott Jenny közelébe.

- Parancsoljon, mivel lehetek a szolgálatára?

Hála Istennek, nem ismerte fel.

- Hát... egy narancsitalt legyen szíves.

Amikor a pincér lehajolt a pult alján lévő üvegekhez, Jenny hangosan mondta neki, mert a nagy zajban kénytelen volt szinte kiabálni: - Tony Lockhart repülő őrmestert keresem. Azt mondták nekem, hogy itt találom.

A pincér lepattintotta egy narancsital kupakját, és ügyesen töltött.

- Jeget is?

- Köszönöm, nem kérek.

- Negyvenöt penny lesz. - Föltekintett. - Egyike a Glenhaddon-belieknek, ugye?

Jenny bólintott.

- Igen. Az ügyeletnél mondták nekem, hogy valószínűleg itt találom.

A pincér vállával és fejével az ablak felé intett.

- Ott ülnek, kisasszony, hárman közülük.

- Köszönöm - mondta Jenny, a visszajáró pénzt ott hagyta a pulton, kezébe vette poharát, és lassan arrafelé igyekezett.

Rögtön felismerte őket. Ez a három férfi, ahogy ott ült a sarokasztalnál, egészen nyilvánvalóan jól érezte magát, meghitt baráti körben. Ennyire szoros harmóniát nemigen találni máshol, mint itt, ahol nap mint nap egymás életét tartják a kezükben A közelükbe érve Jenny megállt. Egyikük föltekintett rá. Nem ismerte meg, ő volt az, aki kint maradt a helikopternél, a kórház kertjében.

- Helló, kislány, helyet keres, ahová leülhetne? - kérdezte Dave, aki mindig kész volt egy új ismeretségre.

Jenny megrázta a fejét.

- Köszönöm. Nem erről van szó. Lockhart őrmestert keresem.

Dave színpadias gesztussal mutatott az asztal másik oldalán ülő Tonyra.

- Íme, itt van. Életnagyságban.

Jenny odapillantott, és látta, hogy a férfi most nem olyan csapzott, kócos. Szőke haja gondosan lesimítva. A narancsszínű búvárruha helyett zakót és kihajtott nyakú inget visel. Rögtön felismerte, és tisztán felrémlett előtte a tragédia felismerésének pillanata ott a kórház folyosóján.

- Helló. Sajnálom… nem szívesen zavarom így szolgálaton kívül. Futólag találkoztunk ma délután…

Tony bólintott.

- Emlékszem - mondta halkan. - A kórházban…

.Jenny nagyot nyelt.

- Igen, ott. - Az illendőségnek megfelelően már nyújtotta is kezét Tonynak. - Jenny vagyok, Jenny Macrae. - Tony úgy érezte, hogy a lány keze keskeny, törékeny, jól belesimult erős markába. Félig-meddig már fölállt a helyéről, és bemutatkozott.

- Tony. Tony Lockhart.. Egy kézmozdulattal a többiek felé intett. - Pete Sleaman, Dave Bourne. Foglaljon helyet, kérem. - Jenny megint ijedten, idegesen megrázta a fejét.

Pete és Dave fejbólintással üdvözölték.

- Nem, tulajdonképpen… nem maradhatok. Csak meg akartam köszönni, mindnyájuknak... amit tettek. Amit megpróbáltak megtenni. - Hirtelen idegesen kortyolt egyet a poharából.

- Sajnos nem tehettünk többet - telelte Tony. Ezek mögé a szokványos szavak mögé rejtette igazán mély együttérzését. Feszélyezett, zavart találkozás volt ez, miközben körülöttük zsibongott a vidám élet. Pete és Dave, mintha egyszerre csak valami érdekeset fedezett volna fel az asztalukon lévő poháralátéteken. Nem szívesen találkoztak bárkivel is egy olyan mentési akció után, amely nem sikerült. Az eredményen már nem tudtak változtatni; a valóságban élték át ilyenkor a statisztikai adatokat.

- Meg aztán elnézésüket szeretném kérni - mondta Jenny halkan, mert eltökélte, hogy kimondja, amiért idejött. - Sajnálom, hogy oly sok gondot okoztam. Oly sokat kellett kockáztatniok.

Tony megvonta a vállát.

- Ne vegye a szívére, ez a dolgunk.

- Feltételezem... úgy gondolják, hogy az egész az én hibámból történt, ugye? - kérdezte Jenny keserűen. Ezek a szavak csak úgy kibuggyantak belőle és már nem tudta azokat visszaszívni. - Nem

hibáztatom magukat, ha ez a véleményük. Úgy látszik, mindenki így gondolkodik.

- Nekünk, Miss Macrae, nem feladatunk, hogy megállapítsuk ki a felelős. Mi... - Tony mondata váratlanul félbeszakadt, mert egy súlyos kéz nehezedett a vállára.

- Hát ez lenne az a nő? - kérdezte George hitetlen kedve és felháborodottan. Előrehajolt, és úgy bámult Jennyre, mintha ő lenne Quasimodo, aki éppen most mászott le a Notre Dame tornyából. - Hát ez az az átkozott rohadék! Hogy van pofája idemerészkedni! - Jenny érezte, hogy a vér kifut arcából, az emberek abbahagyják a beszélgetést, mindenki feléje fordult. - Ez az a nő! Őt láttuk a televízióban! - folytatta tovább George makacsul, olyan hangosan, hogy szavai betöltötték a zsúfolt helyiséget.

- No de George! Nyugi, nyugi! -- szólalt meg Tony. - Semmi szükség rá, hogy így…

- Hogy semmi szükség rá! És vajon mit segíthetünk már azon a kisfiún, aki megfulladt az öbölben? Ő pedig itt van... Hogy lehet valaki ennyire arcátlan?

- Nem lett volna szabad eljönnöm - nyögte ki Jenny elcsukló hangon, és már hátrált is kifelé. - Köszönöm maguknak, nagyon köszönöm... - aztán megfordult, és vaktában futott, igyekezett kifelé az egyre csak őt bámuló emberek tömegén át. Odaért az ajtóhoz, kivágta, és futni kezdett. Táskája vadul himbálódzott a vállán. Rohant a parkolón át. Tony felugrott a helyéről:

- George, te részeges, rohadt, hülye George! - sziszegte, miközben futott az ajtó felé. Milyen rengeteg fájdalom, szenvedés szakadt erre a lányra egyetlen nap alatt

Amikor kiért, Tony körülnézett, hogy merre lehet, de nyomát se látta. Csak azt, hogy egy kis Citröen hátrált ki a parkolóból. Tony fölemelte a karját, aztán megint leengedte, a kocsi már eltűnt az úton. Motorjának zúgása beleveszett az éjszakába.

Helen Highcroft lassan behajtott a kocsival a garázsba, leállította a motort, leoltotta a reflektorokat. Csak ült ott egy darabig a sötétbe bámulva. Két keze ólomsúllyal a kormánykeréken. Eredménytelen, hiábavaló volt a nap. Annak ellenére, amit elmondott a rádióban. Aztán órákig ült otthon a telefon mellett, várva, hogy megszólaljon, és hírt adjon a férjéről... de semmi! Malcolm egyszerűen eltűnt.

Végül már nem bírta tovább a várakozást, és beült kocsijába, céltalanul járta a várost. Figyelte a vidám arcokat. Az idegeneket. Most pedig eloltotta a garázsban is a lámpát, és bezárta az ajtót. Súlyos, nehéz léptekkel indult a ház felé. Éppen a kulcsát kereste a retiküljében, amikor odabent megszólalt a telefon. Kapkodni kezdett, kinyitotta az ajtót, és rohant a telefonhoz. A szoba még sötét volt. Fölkapta a kagylót: - Halló - lihegte kifulladva. - Te vagy az, Malcolm?

- Mrs. Highcroft? - egész alakja összeroskadt. Férfihangot hallott, de nem a férje hangját.

- Tessék.

- Hallottam, amit ma délután a rádióban elmondott. A férje után kérdezősködött.

- Látta valahol? - mondta az asszony sürgetően. - Kérem, tudja, hogy hol van?

Szünet következett.

- Nem fog hazajönni, Mrs. Highcroft.

Helen összeráncolta homlokát.

- Mit mond?

- Én ott voltam, Mrs. Highcroft. Láttam, hogy hogyan történt.

- Mi történt? Mit látott? Nézze, ha csak…

- Mrs. Highcroft, az ön férje meghalt. - Kattanás hangzott, és aztán a szokásos búgó jel. A hívó letette a kagylót.

Tizedik fejezet

A középkorban, ha valakit bűnösnek találtak pellengérre állították, és az emberek rohadt gyümölccsel dobálták meg. Manapság, ötszáz év múltával, ez az eljárás rafináltabb lett, de nem kevésbé fájdalmas: a napilapok címoldalán kinyomtatják az ember fényképét, és szöges korbácsként kegyetlen főcímekkel vágnak oda.

Jenny a saját bőrén tapasztalta mindezt, például akkor, amikor reggel fél kilenckor lement a sarki boltba, hogy tojást vásároljon. Nem üdvözölték a szokásos kedvességgel, az időjárást sem beszélték meg, mint máskor, zavart kis motyogás fogadta, egy biccentés, és a boltos máris iparkodott eltűnni a hátsó szobában. Egyedül maradt az üzletben. Elvette a doboz tojást, és akkor meglátta az újságot, amely mintha csak leselkedett volna, reá várt a pulton. EGY SÜKET KISFIU MEGHALT, MERT FELELŐTLENÜL VESZÉLYBE SODORTÁK! - ordította a főcím. Alatta kisebb

betűkkel: TRAGÉDIÁBA TORKOLLÓ CSÓNAKÁZÁS. Ugyancsak az első oldalon Jamie fényképe. Egy kisebb fotó Jennyt ábrázolta. Arrébb tolta az újságot, és kisietett a boltból.

Egy riporter meg egy fotós várt rá a Margaret Street-i klinika előtt, de őket könnyen kerülte, mert autójával a ház mögötti parkolóba hajtott. A lengőajtón át lépett az épületbe, végigsietett a folyosón. Mindenütt zavartan elforduló emberek, azok, akik évek óta ismerték, most nem mertek szembenézni vele. Ezek voltak a baleset óta első találkozásai a kollégákkal. Jenny egy pillanatra megállt Pam ajtajánál, de a szoba üres volt. Ment tovább a folyosón.

Valaki megszólította.

- Jenny.

Megfordult, Mrs. Metcalf volt az, a recepciós. Barátságos, jó munkaerő, középkorú. Margaret igen kitartó, megbízható barát volt… csakhogy most ő is nehezen tudott Jennyre nézni.

- Helló, Margaret.

- Jó reggelt - válaszolta az asszony, szinte elbújt a fölösleges formalitások mögé.

- ...A tizenegy órára bejelentett páciensed, Boltonné a lányával, Heatherrel…

- Mi van vele? - kérdezte Jenny, bár tudta, mi következik.

- Öt perccel ezelőtt telefonált, nem jön el ma.

- Igen, értem - erőltetett kis mosoly. - Semmi vész. Kért új időpontot?

Margaret zavartan nézett rá.

- Több lehetőséget is felsoroltam neki, de… egyik sem volt megfelelő számára. - Csend. Csak nézték egymást. Aztán Mrs. Metcalf még hozzátette, amilyen kedvesen csak tudta. - Mrs. Shaw és Mrs. Wallis is telefonált.

- Ők sem jönnek?

Mrs. Metcalf bólintott, szégyenlősen, mintha az egész az ő hibája lenne.

- Nem. Nem jönnek. - Aztán ösztönösen kinyújtotta a kezét, és megérintette Jenny karját. - Hallottam... hallottam a dologról tegnap este, Jenny. Rettenetesen odavagyok. Mindnyájan. Ha valamiben segítségedre lehetek.

- Köszönöm. Nagyon köszönöm - mondta Jenny halkan. Margaretben legalább megvolt a bátorság, hogy szóba hozza, ami történt. - No, és mi van a... mi van a Foxton fiúval, aki tíz órára van bejelentve hozzám? Gondolom, az ő anyukája is lemondott. - Jenny nem tartotta sokra ezt a családot. Az apa bárdolatlan, buta, goromba ember, nagyhangú szerelő, egyre basáskodott a család felett. Meglepődött hát, amikor Margaret megrázta a fejét.

- Nem, nem. Ő itt van. Most az egyszer pontosan érkezett. Ott vár az ajtód előtt az édesanyjával.

Jenny kicsit jobb kedvre derült. Tehát nem mindenki tör pálcát felette, anélkül, hogy meghallgatná.

- Mindig vannak csodák! Azt hittem, hogy ott lesznek a sor elején, amikor rohadt almákkal megdobálnak.

Margaret vállat vont.

- Márpedig itt vannak. Nézd csak meg.

Jenny már fordult is, hogy induljon, de eszébe jutott valami.

- Mondd csak, van valami híred Corbettről? Azt hiszem, buzgón intézkedik az üggyel kapcsolatban. - Corbett volt a közjóléti szolgáltatások osztályának kerületi vezetője. Fonnyadt kis ember, sohasem volt benne egyetlen csepp humor sem, és semmi megértés azok iránt, akikkel törődnie kellett volna. Olyan ember, akitől Pam is, Jenny is mindenkor igyekezett távol tartani magát.

- Egy feljegyzést küldött, ott van az asztalodon. Később majd személyesen is felkeres.

Jenny felnyögött. Még csak ez kellett neki!

- És mit üzent?

- Hogy fogj hozzá a jelentésed megírásához.

Jenny bólintott. Jelentés kell, persze. Ez nagyon jellemző Corbettre.

- És milyennek láttad?

Margaret grimaszt vágott.

- Izgatott, zaklatott volt. Mintha az egész városi tanács ott nyüzsögne mögötte, és sürgetné. - Margaretnek tulajdonképpen igaza volt. A fia halálát követő első reggelen John Ennis tanácsnok bizony nem tétlenkedett.

Amikor Jenny odaért a szobájához, látta, hogy Ronald Foxton meg édesanyja durcás, szemrehányó tekintettel ülnek az ajtó előtt.

- Jó reggelt - mondta Jenny mosolyogva, mert elhatározta, hogy értékeli bizalmukat, kedves lesz hozzájuk. - Sajnálom, ha megvárakoztattam magukat.

- Már tíz óra óta itt vagyunk. Pontosan tíz óta - mondta Mrs. Foxton szigorúan, keresztbe font karokkal. Jenny az órájára pillantott; négy perccel múlt tíz.

- Elnézést, Mrs. Foxton. Mondtam már, hogy sajnálom. Valami közbejött. - Elmosolyodott. - Hát hogy van ma, Ronnie? Minden rendben?

A fiú durcás unalommal nézett fel rá, Jenny elnyomta magában a kétségbeesés sóhaját. Az mindenesetre tény, hogy ez a kellemetlen család mégiscsak eljött.

- Hát akkor menjünk be. - Kinyitotta az ajtót, és bevezette őket.

Egy negyedórával később félbeszakadt az a rendkívül fáradságos, keserves munka, hogy megtanítsa Ronnie-nak az sz hang kiejtését, mert dühös hangok hallatszottak be a folyosóról. Jenny szobájának ajtaja kivágódott, egy ember állt ott foltos szerelőruhában, és egy újsággal hadonászott. Először is feleségére és fiára mutatott.

- Ti pedig gyertek innét, kifelé.

Mrs. Foxton megrökönyödve nézte.

- De. Harry, én...

- Kifelé! Mozgás! - parancsolta az ember, és egy lépést tett befelé a szobába. Válla fölött áttekintve Jenny látta Margaretet, aki hiába próbálkozott beavatkozni.

- Mr. Foxton, ha nem bánja, én... - kezdte Jenny, de a férfi ráripakodott:

- Maga pedig fogja be a száját! - Kisimította az újságot, és tenyerével rácsapott oda, ahol a főcím látszott. - Nem hagyom, hogy egy ilyen perszóna foglalkozzon a gyerekemmel, mint maga! - Aztán ismét a családja felé fordult. - Nem hallottátok, mit mondtam? - vicsorított. Megcibálta a fiú fülét, feleségét pedig karjánál fogva rángatta. - Ki innét! - Azok sebtiben összeszedték holmijukat, és iparkodtak kifelé. A férfi tovább ordított: - Rohadt gyerekgyilkos! - Becsapta maga mögött az ajtót.

Ridley leparkolt egy mellékutcában, aztán átvágott a Southfield Road forgalmán az út másik oldalára. A sarkon volt egy postahivatal, oda ment be. Régen kialakult már az a szokása, hogy semmit sem címeztetett a lakására. Ridley ragaszkodott hozzá, hogy a postán vehesse át, ami számára érkezik, ez a legegyszerűbb, a legbiztonságosabb, és így tud

teljesen ismeretlen maradni. Elhaladt a színes képeslapokat bemutató szekrény, meg a ceruzát, radírgumit kínáló állvány előtt. Odament az egyik ablakhoz, lehajolt, és rámosolygott az idős hölgyre, aki jól kipárnázott széken ült, körülötte mindenfajta beírókönyvek és bélyegmappák, postai űrlapok sokasága.

- Jó reggelt! Azt hiszem, jött egy csomag számomra, poste restante. A nevem Spackman. - Tréfából, a maga sajátos humorának kiélésére választotta ezt a nevet. 1942 augusztusában ugyanis Mozdoknál a 394-es gránátos ezred első zászlóalj második szakaszának parancsnoka Spackman kapitány volt.

Az idős postáskisasszony egy ideig gondolkozott, nehézkesen lekászálódott a székről, eltűnt egy hátsó szobában. Amikor visszatért, barna papírba burkolt csomagot tartott a kezében, amelyre valaki kék ceruzával ráírt egy jelet.

- Tessék, Mr. Spackman. Éppen ma reggel érkezett.

Ridley megköszönte, átvette a küldeményt, és visszament a kocsijához. Jól körülnézett, nem figyeli-e valaki. Aztán elővett egy zsebkést, felnyitotta a csomagot. Két kötegben tízfontos bankjegyeket vett ki, és bedugta a zsebébe. Volt ott még egy repülőjegy is, amelyhez Baxter gondosan térképet is mellékelt. Ez utóbbit jól megnézte, azután a jeggyel együtt berakta a kesztyűtartóba. Hátradőlt, és kinyitotta azt a borítékot, amelyben csupán egyetlen fekete-fehér fénykép volt. Egy ideig tenyerére fektetve vizsgálgatta, még egyszer belekukkantott a borítékba, de semmi mást nem talált. Se cédula, se levél. Ezen egyáltalán nem lepődött meg.

Amikor mér elég hosszasan nézte a fényképet, Ridley megfordította, és elolvasta a ceruzával halványan odaírt nevet: Douglas Parsons.

Már délfelé járt az idő, amikor a klinika lengőajtói becsapódtak Jenny mögött, lesietett a lépcsőn a kocsijához. Vállán a táskája, hóna alá szorítva egy csomó újság. Kinyitotta a kocsi ajtaját, és a lapokat mérgesen odadobta az első ülésre, becsúszott a volánhoz. Egy pillanatig maga elé nézett, dacosan tekintett az épületre, amely eddig a munkahelye volt. ismét feltűnt előtte Corbett aggodalmaskodó bürokrataarca, amint szorosan összezárt ajakkal olvasta a jelentését. Jenny dühében odacsapta homlokát a kormánykerékhez, beindította a motort. Már éppen készült, hogy kihátráljon a parkolóból, amikor Pam jött sietve feléje a lépcsőn. Jenny behúzta a kéziféket, Pam pedig lehajolt a kocsi ablakához.

- Épp most hallottam! Mit mondhatnék, Jen? Csúnya dolog! Ha valamiben segítségedre lehetek…

- Felfüggesztettek! - mondta Jenny keserűen. - Az a kis mocsok már akkor határozott, amikor még be sem jött hozzám az ajtón.

- Ez csak ideiglenes, ugye tudod? Formalitás, Jen. Hiszen biztosan számítottál…

- Arra számítottam, hogy mielőtt határoznak arról, hogy én vagyok-e a bűnös, legalábbis elolvassa Jamie kezelési naplóját.

- A felfüggesztés nem jelenti azt, hogy bűnös vagy, Jen. Azt sem jelenti, hogy ártatlan vagy. Pontosan annyit jelent, amennyit a szó. Még semmi sem dőlt el, sem így sem úgy.

Jenny türelmetlenül megrázta a fejét: - Tudod, hogy mit mondott Corbett? Azt mondta, meg kellett tenni egy bizonyos gesztust. Mutatni kellett valamit, olyasmit, hogy a szakosztály reagál az emberek nyugtalanságára. Mi a fenét tételeznek fel rólam? Azt, hogy aberrációm a gyerekek kínzása, és már alig tudom kivárni, mikor lesz rá ismét alkalmam?

- De tudod, van abban valami, amit Corbett mondott. Mármint úgy értem, a gesztus szükségességéről.

Jenny fölpillantott, haragosan, összeszorított szájjal nézett a barátnőjére.

- Nagyszerű! Szóval most már te is az ő pártjára álltál? Már csak ez hiányzott nekem!

- Igazságtalan vagy velem, Jenny, és ezt tudod is.

- Hát légy szíves, nézd csak át ezeket - mondta Jenny, és odaintett a mellette lévő ülésen szétszóródott lapokra. Az újságok címoldalán számos bekezdés piros tintával megjelölve. - Corbett jelölései ezek. Látod már, mi a helyzet? Egyetlenegy sem szól itt Jamie-ről, rólam, vagy a fiú szüleiről. Ezek mind olyan szövegek, amelyek Corbettel és hivatalával foglalkoznak. Az embernek fölfordul a gyomra!

- Jól van, jól van... te mit tettél volna az ő helyében?

Jenny megvonta a vállát.

- Hogy mit tettem volna, mármint velem kapcsolatban? Hát nem tudom…

- Próbáld meg a helyzet kedvező vonatkozásait nézni. Egyelőre még teljes fizetést kapsz. Lehetett volna rosszabb is.

Jenny türelmetlenül elfordult, kifelé bámult á kocsi ablakán.

- És ha erre gondolnék, akkor ezzel ugye már minden rendben is lenne?

- Úgy értem, hogy...

Jenny hirtelen feléje fordult: - Értsd meg már, Pam! Világéletemben itt éltem, ez az én városom, és most mégis úgy érzem, hogy senki és semmi vagyok. Nem vesznek emberszámba! Átnéznek rajtam, mintha nem is léteznék, az utcán elfordítják a fejüket.

- De itt vagyok például én, mi beszélünk egymással.

Apró mosoly.

- Tudod te, hogyan értem…

Pam bólintott: - Persze hogy tudom, de majd minden elrendeződik, csak idő kell hozzá. Az ilyen esetekben mindig erre van szükség.

- Persze, elrendeződik! John Ennis ott van a tanácsban, Corbett egyre csak jártatja a száját. Amikor csak felhívják a városházáról, mindig megtagad, kiközösít engem. Valóban azt hiszed, hogy ez elrendeződik?

Pam megvonta a vállát.

- Jól van hát, akkor menj el egy időre. Éppen csak addig, amíg megnyugszanak a kedélyek.

- Menjek el? Úgy érted, meneküljek el, mint egy megvert kutya? - Jenny halkan, de kitartóan ütögette ujjaival a kormánykereket. - Értsd meg - mondta azután -, nagyon sajnálom, ami történt. Rettenetesen sajnálom, de nem érzem magam bűnösnek. Most már nem. Tegnap még volt bennem bűntudat, annyira, hogy minden mást kiszorított. De ma már más a helyzet. Azt hiszem, végsőkig feszítettem azt az érzést. Nem megy tovább. Meg tudod ezt érteni?

Pam bólintott.

- Igen, megértem. Úgy látom, kezdesz már józanabbul gondolni arra, ami történt. Önmagadat is tárgyilagosabban látod már... Akkor hát most mit fogsz tenni?

Jenny már nyúlt is a kézifékhez.

- Hogy én? Fogalmam sincs róla.

- Hát ne feledd, ha beszélni akarsz velem, vagy egyszerűen csak kisírni magadat egy baráti vállon, hívjál fel, rendben? Vagy még jobb, ha egyszerűen átugrasz hozzám. Jim is egyre érdeklődik felőled.

Jenny bólintott, kocsijával lassan kihátrált a parkolóból. Tudta, hogy hazudott Pamnek. Nem valami fontos dologban, de mégiscsak hazudott,

mégpedig szándékosan, bár nem értette, miért. Azt ugyanis egészen pontosan tudta, hogy mit fog tenni most mindjárt. Felkeresi Robbie Roberts özvegyét, Amyt, és beszél vele.

A Highland Gyógyszergyár első emeleti igazgatósági irodáiban David Eckett, a propaganda- és marketingosztály vezetője újabb megbeszélést tartott a rövidesen piacra kerülő új termék ügyében. Nem volna ugyanis értelme, ha fölkeltenék az érdeklődést, az igényt az új gyógyszer iránt, de azt nem tudnák mindenütt kellő mennyiségben rendelkezésre bocsátani.

Eckett a papírjai között az utolsó oldalra lapozott. Engelre nézett, aki előrekönyökölve, álla alatt összefont ujjaira támaszkodott.

- És mindez azt jelenti, elnök úr, hogy abban a pillanatban, amikor ez a cikk a piacra kerül, szoros kapcsolatban kell lennünk, komputeres tájékoztatást kell fenntartanunk saját áruraktáraink mind egyikével, a Glasgow-ban, Carlisle-ban, Birminghamben, Horshamben és Bristolban lévővel egyaránt. - Beszéd közben ujjával sorban rámutatott a városokra a térképen. - Ez annyit jelent, hogy minden egyes gyógyszertár, minden kórházi gyógyszerész egy munkanapon belül megkaphassa azt a mennyiséget, amelyet ebből, vagy bármely más gyártmányunkból is kíván. Ha a legkonzervatívabb, legóvatosabb becsléseket vesszük is alapul, arra, hogy milyen lesz a kereslet... - félbehagyta a mondatot, mert asztalán halkan megszólalt a telefon. - Elnézést. - Felvette a kagylót, és aztán átnyújtotta Harold Engelnek. - Önt keresik, uram.

Engel elvette a kagylót. - Harold Engel.

- A porta beszél, uram. - A hang hűvösen, nyugodtan, fegyelmezetten csengett. - Itt van előttem Mrs. Hellen Highcroft, a portán. Önnel szeretne beszélni, Mr. Engel. Úgy gondoltam, hogy jobb, ha előbb…

Harold Engel igyekezett gyorsan kigondolni valamit.

- Igen. Igen. Természetesen. Rögtön ott leszek. Addig is helyezze kényelembe.

- Igen, Mr. Engel, természetesen.

Engel letette a kagylót, és aztán végignézett az értekezlet résztvevőin, a rá figyelő, várakozásteli arcokon. Nyilván azt gondolták, hogy ami az elnököt érinti, az számukra is fontos.

- Az a helyzet, David, hogy pár percig nélkülem kell folytatniuk - mondta erőltetett mosollyal. - De mindenképpen, amit eddig megtudtam, az egészen nagyszerű. Igazán kitűnő. Kérem, folytassák, uraim... - Engel mindegyikük felé bólintott, kilépett az ajtón, és odakint megállt a

folyosón. Senki nem volt a közelben, remegő kézzel simított végig homlokán, és igyekezett erővel rávenni magát arra, hogy világosan, határozottan gondolkodjék. Az teljesen kizárt, hogy lemenjen és találkozzék az asszonnyal... de hát ott vár rá! Gondolkodjunk csak! Jackman csinálta ezt az egészet... akkor hát őneki kell tisztáznia is. Végigsietett a folyosón, és belépett Jackman irodájába. A titkárnő felnézett. - Lesz szíves meg mondani Mr. Jackmannek, hogy azonnal beszélnem kell vele.

- Sajnos az a helyzet, éppen van nála valaki…

- Tegye azt, amit mondok! - mondta Engel élesen.

A titkárnő tudta, nem azért fizetik, hogy vitatkozzék a vezérigazgatójával. Nyelt egyet, és megtette, amire utasították. Egy pillanattal később Engel félreállt az ajtóból, mert az, aki Jackmannél volt, kisietett a folyosóra. Aztán belépett Jackman szobájába. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott és kettesben voltak, megszólalt.

- Itt van az asszony - mondta röviden. - Most. Odalent a portán.

Jackman hátradőlt a székén, levette a szemüvegét, és gondosan tisztogatni kezdte.

- Amikor azt mondja, hogy az asszony, ezt úgy értsem, hogy Mrs. Highcroft?

Engel nyelt egyet, és bólintott.

- Odalent Van. Rám vár.

- Hát akkor? - kérdezte Jackman ártatlanul. - Éppen csak le kell…

- Nem tudom megtenni - Idegesen nyelt megint. - Nem akarom megtenni. Ha maga félre akarja vezetni az asszonyt, akkor ezt az én közreműködésem nélkül kell megtennie.

Csend. Jackman föltette a szemüvegét, felpillantott.

- Rendben - jelentette ki nyugodtan. - Lemegyek, és beszélek vele. Menjen vissza a szobájába, és maradjon ott. Majd tájékoztatom, amikor elment.

Engel már ment is, nagyon utálta önmagát, egészen keserű lett a szája íze.

Jackman tempósan lement a hátsó lépcsőn a földszintre, végig azon a folyosón, amely egyrészt a porta felé vezetett, másrészt a felé az üres szoba felé is, amelyet azon az estén kiválasztott magának, amikor High croft professzor az RD7 részlegben meghalt. Az igazgatási épület egészét

úgy tervezték, hogy számításba vették a gyár nyilvánvaló fejlődését, terjeszkedését, és éppen ezért több olyan helyiség volt, amelyet tulajdonképpen még nem használtak. Jackman egy picit megállt az ajtónál, jobbra-balra tekintett a folyosón. Sehol senki. Egy valamennyi ajtót nyitó kulccsal kinyitotta a zárat, és belépett. Iratok hevertek összevissza az asztalon, a családi fénykép is ott volt, meg az előjegyzési naptár. Úgy, ahogy azt annak idején otthagyta. Semmit sem mozdítottak el a helyéről. Jackman a tárcájából elővett egy már elkészített névtáblát, és becsúsztatta a helyére. Még egyszer benézett a szobába, csak úgy ösztönösen odament az ablakhoz, és behúzta a függönyt. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, és már ment is a porta felé.

Helen Highcroft egyedül ült a világosbarna, kényelmes pamlagon, közvetlenül a főbejárat mellett egy páfrányokkal díszített sarokban. Nem vette észre Jackmant.

- Mrs. Highcrott?

- Tessék? - Nyugtalan, gyors kis mozdulattal fordult feléje. Mrs. Highcroft nagyon megváltozott, haja ápolt volt, de egyébként nagyon elkínzott, feszült, fáradt ember benyomását keltette. Szeme alatt kék karikák.

- Maurice Jackman vagyok, Mrs. Highcroft - mutatkozott be, és leült a nő mellé. - Mr. Engel megkért, hogy kérdezzem meg, mivel lehetünk a szolgálatára.

- Tessék nekem megmondani, kérem... megtudtak-e már valamit? Tudnak-e már valamit a férjemről?

Jackman szomorúan megcsóválta a fejét.

- Sajnos, Mrs. Highcrott, az égvilágon semmit. Természetesen mi is megtettük a szükséges lépéseket... de semmi eredmény. Meglehet, hogy...

- Tegnap este... felhívott valaki - nyögte ki nagy nehezen Helen Híghcroft.

Jackman közelebb hajolt hozzá.

- Hogy mondja?

- Amikor hazaértem... tudja, összevissza jártam kocsin a várost órák hosszat, csak néztem, figyeltem. Mikor hazaértem, szólt a telefon. Aki hívott, nem mondta meg a nevét, csak annyit, hogy... Malcolm meghalt. Hogy nem jön haza soha többé - idézte fel a megrázó közlést az asszony, sötét szeme mintha a múltat fürkészné, ujjaival erősen szorongatta a retiküljét. - Tudja, aznap délután szólhattam a rádióban. Mindenkit kértem, hívjanak fel, ha tudnak valamit róla, ha látták valahol.

- És ez a telefonáló azt mondta, hogy a férje halott? - Biztos Parsons volt az, gondolta Jackman dühösen. Douglas Parsons, csak ő lehetett.

Az asszony bólintott: - Igen, azt mondta, hogy ott volt a férjemmel, amikor... amikor megölték.

- Úristen! - mondta Jackman az őszinte döbbenet hangján. - Milyen szörnyűség ilyet mondani! És tudja-e... úgy értem, hogy felismerte-e annak az embernek a hangját? - Erősen figyelte, ahogy Helen Highcroft tagadóan megrázza a fejét.

Jackmanből feltört a meg könnyebbülés kis sóhaja.

- Nem, egyáltalán nem volt ismerős.

- Sajnos mindenfelé vannak ilyenek manapság, Mrs. Highcroft. Amikor valaki nyilvánosan segítséget kér, minden száz ember között, aki rokonszenvvel figyel, akad egy olyan gazember.

- Ez... nem hangzott úgy, mintha mániákus őrült lenne, Mr. Jackman. Nem olyan volt, mint aki ennyire rettenetes tréfára vetemedne. Inkább őszintének hangzott. Olyannak, aki valóban tanúja volt Malcolm halálának. - Aztán Jackman felé fordulva hevesebben, fájdalmasan tört ki belőle. - De ha látta, hogy a férjem meghalt, miért nem mondta meg a nevét? Mondja meg nekem, mi történhetett?

- Hát én... mit is mondhatnék, Mrs. Highcroft? Fogalmam sincs róla Jelentette már ezt a telefont a rendőrségnek?

- Nem, nem. Nem jelentettem. - Mentegetőzve vonta meg a vállát. - Gondoltam, jobb, ha előbb alszom rá egyet. Aztán ma reggelre az egész... hogy is mondjam, olyan hihetetlennek, olyan valószínűtlennek tűnt. Gondoltam, inkább bejövök ide a gyárba.

- Örülök, hogy idejött, bár egyáltalán nem tudom, hogy mi…

- Azon tűnődtem, megtenné-e, hogy megmutatja nekem Malcolm szobáját. Hadd nézzem meg az előjegyzési naptárát, meg az ehhez hasonlókat. Talán találunk valami támpontot. - Jakcmannek sikerült olyan arckifejezéssel hallgatnia, mint aki nem nagyon bízik az ilyesmiben, Helen Highcroft pedig kérően megérintette a karját. - Tudom, hogy ez nem felel meg a vállalati szokásoknak. Mármint az, hogy beengedik a családtagokat a gyár irodáiba, Mr. Jackman, de talán a különleges körülményekre való tekintettel…

Jackman kedvesen megveregette az asszony karját, és fölállt.

- Hát persze. Egy pillanat türelmet kérek, Mrs. Highcroft. Megérdeklődöm, mit tehetek.

Jackman kegyetlen, amorális és jéghideg lelkű a maga személyi kapcsolatai terén, de az is biztos, hogy olyan, mint egy nagyszerű sakkjátékos. Előre kiszámította, megtervezte, hogy Mrs. Highcroftnak mi lesz a következő lépése, és kigondolta, matematikai pontossággal elhatározta, milyen ellenlépéseket fog majd tenni. Odament a falon kicsit távolabb elhelyezett telefonhoz, ahonnan már nem lehetett hallani a szavait. Felhívta a saját szobáját, és beszélgetést folytatott önmagával. Aztán visszatette a kagylót a helyére, és már indult is Helen felé, aki izgatott aggodalommal figyelte. Megnyugtatóan rámosolygott.

- Lenne szíves velem jönni, Mrs. Highcroft? Azt hiszem, hogy most biztosra vehetjük, néhány percre mindenki szemet huny a dolgok felett.

- Köszönöm. Nagyon köszönöm.

Jackman végigvezette a folyosón, és az előtt a szoba előtt állt meg, amelyben néhány perccel ezelőtt járt. Csak olyan rövid ideig torpant meg, hogy az asszony feltétlenül észrevehesse a férje nevét az ajtón. Aztán már nyúlt is a kilincshez, és betessékelte vendégét.

- Hát itt vagyunk, asszonyom. - Fölgyújtotta a szobában a villanyt, odalépett az ablakhoz, széthúzta a függönyt. Aztán megfordult, és figyelte, ahogy Helen tekintete lassan körbejár az irodán. - Mondja csak... valami baj van?- kérdezte, mert észrevette, hogy a nő arcán apró, meglepett vibrálás fut végig.

- Hát… nem egészen olyan, mint amilyennek képzeltem. Csak ennyi…

- Értem. És milyen tekintetben? - kérdezte Jackman szinte csak úgy mellékesen, közben pedig feltűnés nélkül figyelte az asszonyt. Mi a fene lehetett, ami elkerülte a figyelmét, gondolta.

- Nem tudom, milyen tekintetben - felelte Helen fáradtan. - Talán csak mintha most kisebb lenne és rendetlenebb.

Jackman megnyugodott, odanyúlt az íróasztalon álló bekeretezett családi fényképhez, odanyújtotta az asszonynak.

- Hát gondolom, elhiszi nekünk, hogy ez az a szoba, ahol a férje dolgozott - mondta kedvesen.

- Hát persze, igen - közben erőltetett mosollyal nézegette a képen három gyermekét.

Jackman még egy pillanatig figyelte, aztán magától értetődő mozdulattal odatolta az asszony keze ügyébe Highcroft előjegyzési naptárát, majd lehajolt, kezdte kihuzigálni az íróasztal fiókjait. Helen kézbe vette a naplót, lapozgatott benne, Jackman a szeme sarkából figyelte minden mozdulatát Hiszen most már bármelyik pillanatban...

Helen Highcroft egyszerre fojtott hangon felsikoltott. Jackman feltekintett rá.

- Mi történt? - kérdezte éles hangon. Minden precízen a terve szerint ment.

A nő csak állt ott dermedten a megrázkódtatástól, az előjegyzési naptár kicsúszott ujjai közül, és nagy puffanással esett a földre.

- Hát ez itten... ez itten! - suttogta Helen, és egy fényképet nyújtott Jackman felé.

Fekete-fehér fotó volt. Vonzó, fiatal, húszas éveinek közepe felé járó lányt ábrázolt, a szél kifújta homlokából a haját. Jackmannek tulajdonképpen nem is kellett kérdeznie, hogy mi is az az írás ott a kép alján, hiszen ő maga válogatta meg különös gonddal a szavakat, nem is egészen negyvennyolc órával ezelőtt. De úgy határozott, hogy végig kell játszani minden apró részletet.

- Mi van odaírva?

- Itt az van... az van… - próbálta kimondani Helen, megbicsakló, halk hangon -, az én drága Malcolmomnak igaz szerelemmel, Monica…

A Seaview Road keskeny, kanyargós utca volt, amelyen fehérre meszelt halászkunyhók kapaszkodtak a hegyoldalba. Szép kilátás nyílt innen Ardtornish kikötője felé. Félóráig tartott Jennynek, amíg kocsijával ideérkezett Gleninverből, és újabb tíz percig, amíg parkolt, és egy meredek kis utcán feljutott Mrs. Roberts házához. Becsöngetett, aztán körülnézett a napsütötte öbölben, a víz csak úgy szikrázott odalent a déli napsütésben. Sirályok cikáztak és sikoltoztak a nyári égen, de Jenny mégis úgy érezte, hogy csalóka és veszélyes ez a látvány. Soha nem lehet már számára teljesen ártalmatlan és kedves ez a környezet, amely képes volt oly sokat, oly könnyedén elrabolni tőle.

Kinyílt az ajtó, és Jenny, amint odafordult, egy idősebb kócos, ősz hajú, kinyúlt drapp kardigánt viselő asszonyt látott, aki nyugodtan nézett rá a küszöbről. Jenny megtorpant, mert az asszony zilált megjelenése nagyon elütött a fényesre pucolt ajtókilincs és a mögötte látható gondosan rendben tartott előszobától.

- Mrs. Roberts? - Jenny még soha nem járt itt Robbie házában, nem is gondolt rá úgy soha, hogy felesége van, családja, olyanok, akik gondoskodnak róla. Nyugtalanságot érzett, hogy még soha nem próbálta Robbie közvetlen környezetét megismerni. Úgy érezte, hogy ezzel mintha elárulta volna a halott ember barátságát.

A nő megrázta a fejét.

- Mrs. Roberts odabent van. Én a szomszédjuk vagyok, Mrs. Leity. Robbie-val kapcsolatban keresi, gondolom.

- Így van, igen.

Mrs. Leity mogorván bólintott.

- Persze, mindjárt gondoltam. Maga volt ott a kisfiúval.

- Szóval itthon van Mrs. Roberts? Beszélhetnék vele?

- Igen. Fáradjon beljebb. - Mutatta az utat a nappali felé.

Amy Roberts karosszékben üldögélt a kandalló előtt, amelyben nem égett a tűz. Törékeny, kis, hetvenes éveiben lévő asszony. Ősz haja szorosan hátrafésülve és hátul kis kontyba tűzve. Hallotta a hangokat, és lassan fordult az ajtó felé, kérdő tekintettel nézett fel rájuk, szeme kisírt, vörös volt. Jenny tétovázva lépett hozzá.

- Mrs. Roberts... elnézést kérek, hogy éppen most varom. Én voltam ott tegnap délután a férjével a mólónál... éppen mielőtt a... baleset megtörtént. A nevem Jenny... Jenny Macrae.

Mrs. Roberts lassan bólintott.

- Az a kisfiú - mondta halkan, annyira halkan, hogy Jennynek előre kellett hajolnia, hogy megérthesse. - A süket fiúcska. Magára bízták, ugye? - Jenny némán bólintott. - Azt gondoltam… - suttogta az öregasszony - folyton rá gondolok, amikor itt üldögélek. Még előtte volt az egész élet... - a mondat félbeszakad. Jenny követte az asszony tekintetét: Robbie fényképe kartonra ragasztva ott állt a sarokban lévő pianínón. - Nekünk... - sóhajtott - sohasem volt gyerekünk, érti ugye, Miss Macrae? - vallott Amy Roberts legbelsőbb gondolatairól. - Robbie nagyon szerette a gyerekeket, amikor csak tehette, bárátkozott velük. Elvitte őket rövid kirándulásokra, sétákra meg ilyesmi. - Elfordult, hogy Jenny ne láthassa meg könnyeit.

- Én igazán tudom - mondta Jenny halkan, ugyancsak könnyeivel küszködve. - Engem is elvitt így annak idején.

Mrs. Leity megköszörülte a torkát.

- Itt leszek a szomszéd szobában, ha szükség lenne rám. - Amy Roberts anélkül, hogy odafordult volna, fejbólintással vette tudomásul. Egy kis zsebkendőt gyűrögetett ujjai között. Jenny lassan leült, és közelebb hajolt az asszonyhoz.

- Tudja, Mrs. Roberts, senki sem okolja Robbie-t azért, ami történt.

Mrs. Roberts Jennyre nézett, és szomorúan elmosolyodott.

- Úgy van, lányom, őt senki sem okolja, magát okolják, ugye?

Jenny bólintott.

- Bizony, az újságok.

- És vajon igazuk van-e, amikor magát okolják azért, ami történt?

Jenny a magatehetetlenség gesztusával széttárta karjait.

- Jamie mindenképpen rám volt bízva, de... nem ennyire egyszerű a dolog. Legalábbis számomra nem. Megvolt a konkrét okom rá, amiért elengedtem magam mellől. - Elmondta Mrs. Robertsnek, hogy milyen volt Jamie, mennyire túlzottan dédelgette őt az édesanyja, miről beszélgettek Robbie-val a mólón, aztán megkérdezte: - Tudna valamit mondani nekem Robbie csónakjáról, Mrs. Roberts? Bármit, ami magyarázatot adna arra, hogy ilyen hirtelen lángba borulhatott.

Mrs. Roberts egy kicsit gondolkodott, aztán megrázta a fejét.

- Semmi ilyesmiről nem tudok.

- És milyen volt a motor? Régóta használta már Robbie?

Az idős nő ismét megrázta a fejét.

- Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, régóta. Annyit tudok, hogy a karbantartást mindig ő maga végezte...

- És nem volt semmi baj a motorral... az utóbbi időben?

- Nem. Ebben biztos vagyok. Robbie mindig rendben tartotta a holmiját. Gyakran szétszedte a motort, megtisztította, ilyenkor aztán, ha hazajött, itt a mosogatóban próbálta megmosni a kezét, miközben én elkészítettem számára a tejet. Istenem hányszor összeszólalkoztunk emiatt... - Tekintete ismét a fényképre esett, és könny csillogott a szemében. - Ötvenhét évig voltunk házasok, Miss Macrae - suttogta halkan, és gépiesen huzigálta a karosszék karfáján a bolyhokat. - Csitri kislány korom óta szerettem, azóta, hogy azon az első vasárnapon a templomban találkoztunk. - Sóhajtott, és látogatója felé fordult. - Elnézést, hogy ennyit beszélek magamról, mit is kérdezett, drágám?

- Arról volt szó, hogy mond nekem valamit a csónakról, a motorról.

- A csónakról? Persze, belefogtam. Mióta nyugdíjas lett, idejének java részét a csónakkal töltötte, meg a homárokkal és ilyesmivel. Ha kellemes volt az idő, nem túl szeles, mert olyankor mindig köhögött, tán túl sok időt is töltött a tengeren.

- Hogy túl sokat? Miért mondja ezt?

Mrs. Roberts megvonta a vállát.

- Hát, az orvos mondta neki, hogy éljen kényelmesebben. Hogy az első néhány héten ne túlozza el a dolgokat.

Jenny egy kicsit közelebb hajolt.

- Hogyhogy az első néhány héten? Mi után?

- Azután, hogy elment az orvoshoz.

- Úgy értsem ezt, hogy Robbie beteg volt?

- Hogy beteg? Robbie? Á, dehogy. Soha egy napig sem volt beteg egész élete során. Csak apró rendellenesség a vérnyomásával. Dr. Erskine csupán ennyit mondott.

- Dr. Erskine? Gleninverben?

Arny Roberts bólintott.

- Igen, ő az. Ismeri a doktort?

- Ő vigyázott anyámra, amikor én születtem. Ő segített engem a világra.

Amy Roberts elmosolyodott.

- Tényleg? Milyen érdekes. Nagyszerű ember a doktor. Nagyszerű.

- És milyen kezelést adott? Úgy értem, hogy Robbie-nak?

- Csak a szokásosat: adott neki néhány tablettát, és azt mondta, ne fárassza ki magát, hamarosan rendbe jön. Robbie ezt úgy értette, hogy a lehető legtöbb időt töltötte a kikötőben. Bütykölgette a csónakot. - Sóhajtott egyet, és úgy nézett föl, mint aki most becsukja az ajtót, hogy ne kerüljön sor fájdalmasabb emlékeire. - No de, drágám, nem hiszem, hogy azért tett meg ilyen hosszú utat, hogy egy öregasszony locsogását hallgassa, ugye? Inna velem egy csésze teát, Miss Macrae?

- Köszönöm. Nagyon szívesen. Örömest - felelte Jenny kedvesen. - Hadd segítsek önnek. - Mrs. Roberts feltápászkodott, és együtt mentek a ház végében lévő kis konyhába, ahol Mrs. Roberts vizet forralt, és megmutatta Jennynek, hol talál csészét, csészealjat.

Jenny éppen a cukrot kereste, amikor észrevett egy üvegben köhögéscsillapító mixtúrát és mellette a konyhaasztalon egy doboz gyógyszert, tablettákat türkizkék csomagolásban. Jenny lassan forgatta kezében a dobozt: megpróbált visszaemlékezni rá, hol látott már ilyet. Mrs. Roberts a válla felett hátrapillantott.

- igen, ez az ő gyógyszere – mondta. - Robbie nagyon bízott benne.

Tizenegyedik fejezet

Jenny hazafelé hajtott Gleninver városszéli utcáin, aztán amikor megérkezett, megállította Citroönjét a ház előtt, leállította a motort, de ülve maradt a volánnál, csak bámult maga elé, a városra. Gondolatai nagyon messze jártak. Magányosnak érezte magát, és nagyon rosszkedvű volt. Még ha a baleset Robbie hibájából történt volna is, az sem változtatna semmit az egészen. Jamie-t mindenképpen az ő gondjaira bízták... és nemsokára, hamarosan neki kell durálnia magát, hogy fölmenjen azon a meredek utcán, hogy visszavigye Jamie holmijait a szülőknek, és szemtől szembe találkozzék velük. Nagyon félt ettől a találkozástól.

Aztán kiszállt a kocsiból, kitárta a kaput, és már éppen lakása ajtaját nyitotta volna, amikor hallott valamit a felső emeletről. Fölnézett a lépcsőházban, amennyire csak tudott, azt látta, hogy Mrs. Proctor lakásának ajtaja tárva-nyitva van. Gondterhelten megindult fölfelé. Megkapaszkodott a korlátban.

- Halló – kiáltott -, halló, ki van ott? - Választ nem kapott. Aztán valaki kijött odafent a lakásból, és Jenny megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Maga az, Mrs. Elliott? Egészen megijedtem. Hiszen ma nincs kedd! - Mrs. Elliott minden kedden járt ide, hogy takarítson Mrs. Proctornál és elvigye a mosnivalót. Morcos, testes asszony volt, csak állt ott és nézett le Jennyre.

- Elvitték, ugye elvitték? - kérdezte végül.

- Kicsodát? Mrs. Proctort?

- Hát persze. Egyébként ki a fenéről kérdezném?

- És ki vitte volna el?

- Még szerencse, hogy erre jártam, és behoztam a kimosott ruhát. Én csak ennyit tudok. Itt feküdt az ágy mellett, és rettenetesen megijedtem. Rémes volt. Előbb azt hittem, hogy... hát tudja

- És ki vitte el? - kérdezte Jenny türelmetlenül.

- Hát természetesen a mentők. Még nincs húsz perce, hogy itt jártak. Annyit mondhatok magának, Miss Macrae, ha véletlenül nem járok erre... - Mindketten egyszerre fordultak meg, mert a földszinten valaki kopogtatott.

- Jó napot kívánok - köszönt be egy jól öltözött férfi, úgy negyvenéves lehetett, sötét öltönye azt sugallta, hogy orvos, vagy építész, esetleg ügyvéd.

- Kit keres? - kiabált le Jenny, miközben Mrs. Elliott csak kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy jól megnézze az idegent. A férfi belépett a

lépcsőházba, gondosan megtörölte a cipőjét, a kezében fekete aktatáskát tartott.

- Hol találhatom meg Miss Jennifer Macraet?

- Én vagyok az.

- Ó - mondta, és megvárta, míg Jenny leér hozzá a lépcsőn, aztán nyújtotta a kezét. - Az én nevem Smithson, Miss Macrae. A kerületi rendőrségtől jövök. Hol beszélhetnénk pár szót egymással?... - föltekintett Mrs. Elliottra, aki nagy érdeklődéssel figyelte őket. - Négyszemközt - tette hozzá.

- Persze, természetesen - mondta Jenny, és már nyitotta is lakása ajtaját, betessékelte Mr. Smithsont, átmenetileg félretéve Mrs. Proctor problémáját. Bementek a nappaliba, ahol Jenny hellyel kínálta. - Kér egy teát, Mr. Smithson? Vagy kávét inkább?

- Köszönöm, Miss Macrae, nem kérek - mondta a férfi, magatartásával hangsúlyozva, hogy hivatalos ügyben jött. A fekete aktatáskát ott egyensúlyozta a térdén.

- Ahogy tetszik. Miben lehetek segítségére? - kérdezte Jenny, és leült veje szemben.

- Hát - kezdte Smithson óvatosan -, ahogy ezt ön bizonyára tudja, amikor csak történik egy ... egy baleset, mint amilyen tegnap délután is, az én feladatom az, hogy mindent megtudjak a körülményekről, mindent összegyűjtsek, amit az üggyel kapcsolatban előzetesen tudni kell. Úgy értendő ez, hogy mindent, amit a szemtanúk elmondanak, hogy aztán a fontos adatokat összefüggésbe hozzam egymással.

- Én azt hittem, már éppen eleget írtak erről az újságok. A televízióban is beszámoltak a balesetről.

- Tényleg, így volt. Az én feladatom azonban abból áll, hogy mindezeket a közléseket összefüggő egésszé formáljam, és aztán bevezessem a hivatalos feljegyzések közé. Ennek alapján fogja a rendőrfőnök eldönteni, kell-e bűnügyi eljárást indítani valamelyik érdekelt ellen.

Jenny érezte, hogy hirtelen végigfut a hátán a hideg.

- Már hogy ellenem, ugye, tulajdonképpen erre gondol? - mondta csendes kihívásként.

Smithson megvonta a vállát.

- Ez olyan lehetőség, amelyet nem lehet kizárni, Miss Macrae.

Hazafelé a gyógyszergyárból Helen Highcroft szinte teljes kábulatban vezette a kocsiját. Az a bizonyos fénykép, amelyre ő meg Jackman rábukkantak Malcolm naptárában, ott feküdt a mellette lévő ülésen. A gyerekek az éjszakát egy barátnőjénél töltötték, most megy értük.

Alighogy megnyomta az ajtón a csengőt, máris felrántották belülről, és egymás hegyén-hátán ott tolongtak.

A három Highcroft gyerek rettentően várta már, hogy hírt halljon az eltűnt édesapáról.

- Mi van apával? Mit mondtak?

- Semmit - nyögte ki Helen. - Semmit sem tudnak, még nincs hírük róla. - Behúzta maga mögött az ajtót, és nézte a gyerekek csalódott arcát, kétségbeesett tekintetüket.

- De hol lehet az apu? - faggatta Mark az anyját. - Mikor jön már haza? - Helen képtelen volt megszólalni. Aztán kijött az előszobába barátnője, szomszédja, Elizabeth Chalice. Tőle kérdezte meg Helen. - Jól viselkedtek a gyerekek?

Elizabeth bólintott.

- Nagyon jók voltak. Valóságos angyalok. - Jól látta barátnője arcán, hogy össze kell szednie minden erejét, hogy fegyelmezett maradjon a három gyerek előtt. Aztán kitódultak az előszobába a Chalice gyerekek is. Lett erre nagy felfordulás. Elizabeth össze csapta két tenyerét. - Elég ebből - mondta szigorúan. - Ki a kertbe valamennyien. Egy-kettő! - Válluknál fogva sorba állította a srácokat, és kedvesen kituszkolta őket. Amikor csend lett kettejük körül, halkan megkérdezte: - Semmit se mondtak? Egy szót se?

A magára erőltetett nyugalom álarca szétesett. Helen a retikülje csatjával babrált. Elizabeth bevitte őt a nappali szobába. Leültette egy pamlagra, Helen pedig elővette annak a lánynak a fényképét, és szó nélkül odanyújtotta Elizabethnek. A fejét elfordította, mint aki nem bírja már ezt a látványt. Elizabeth megnézte a képet, elolvasta a ráirt szöveget.

- Úristen - nyögte -‚ szegénykém…

- A határidőnaplójában volt. Malcolm hagyta ott.

- Tudod, hogy kicsoda ez a lány?

Helen megrázta a fejét.

- Fogalmam sincs... nem láttam még soha.

- Biztos vagy ebben?

Helen gyorsan rábólintott.

- Egészen biztos. Emlékeznék rá. Nagyon... nagyon csinos.

- És a nevére sem emlékszel? Monica? Előfordult már... előfordult, úgy értem, hogy felmerült benned a gyanú, hogy Malcolm esetleg...?

Helen fölnézett. A könnyek szétkenték arcán a festéket.

- Gondoltam-e rá, hogy viszonya van valakivel? Nem... nem, soha - Tehetetlenségében a térdére csapott, hogy ezzel adjon hangsúlyt a szavainak, amelyek lelke legmélyéből szakadtak ki. - Azt hittem, hogy mi olyan boldogok voltunk - suttogta. - Sohasem mondott egy szót se, amiből azt gondolhattam volna, van az életében más nő is. Egy pillanatig sem. - Fáradtan csóválta a tejét. - A múlt esti döbbenet után már egyáltalán nem tudom, mire gondoljak.

- Miért? Mi történt tegnap este?

Helen sóhajtott.

- Tegnap este telefonált valaki. Épp amikor hazaértem. Azt mondta, hogy Malcolm nem él már, mert ő ott volt vele, amikor meghalt. Egy hóbortos őrült lehetett. - Fölpillantott, látszott, hogy teljesen elborította a bánat, a megrázkódtatás. - Mondd, Lizzie, hogyan lehetnek az emberek ilyenek... Ilyen kegyetlenek?

Elizabeth a fényképre mutatott.

- Lehet, hogy egy régi szerelem emléke. Még azelőttről, amikor ti ketten megismertétek egymást. Tudod, milyenek a férfiak. Néha bizony…

Az ügyetlen szavak belevesztek a csöndbe. Még mindig nézte a képet, látta, hogy az bizony friss felvétel, a lány hajviselete és ruhája modern, a legutóbbi divat szerinti.

Megszólalt a telefon Mrs. Chalice számára megkönnyebbülést jelentett, hogy a kínos csendet megtörte ez a hívás. Fölvette a kagylót: - Tessék.

- Mrs. Chalice? Ne haragudjon, hogy zavarom, a Highland Gyógyszergyárból beszélek, Maurice Jackman. Mrs. Highcroft adta meg nekem az ön számát, beszélhetnék vele pár szót, ha még ott találom?

- Hát persze. Egy pillanat - Leengedte a kagylót, és odaszólt Helennek. - Téged keresnek. Maurice Jackman, a gyárból.

Helen odasietett, és izgatottan szólt.

- Itt vagyok. Megtudott valamit? Mondja!

- Attól tartok, ho9y tényleg valami konkrétum merült fel, Mrs. Highcroft. Éppen az imént értesített a rendőrség. Megtalálták a férje kocsiját

- Megtalálták? Hol?

- Itt, Gleninverben, Mrs. Highcroft. A vasútállomás előtti parkolóban. Úgy látszik, már jó ideje áll ott.

- Hát igen, értem. Köszönöm - mondta Helen kábultan, szinte csak gépiesen. Lassan visszatette helyére a kagylót. – Hogyan… hogyan lehetséges, hogy ő… - Halkan, suttogva ejtette ki a szavakat, és üveges szemmel bámult maga elé a szobában. - Hogyan lehetséges? - Aztán teljes csend ereszkedett a szobára, Helen lassan barátnője felé fordult. - Azt mondják... úgy vélik, megtalálták Malcolm kocsiját a vasútállomás előtt. Úgy látszik… vonatra szállt. - Itt elállt a szava, és bizonytalanul nézett maga elé, mintha két kezét vizsgálgatta volna. Amikor ismét felpillantott, könnyekben úszott a szeme. - Mit mondok majd nekik, Lizzie? - elakadt a hangja. - Mit mondok majd a gyerekeknek?

Glasgow-ban a Hamilton Street-F vasútállomás nagy csarnokában, ahová Skócia nyugati részéből befutnak a vonatok, egy szőke hajú fiatal diák cikázott át a tömegen. A telefonfülkék sora előtt kicsit lassított, keresett egyet, amely üres volt. Ahá, ott van! Magához szorította zsákját, és már indult a szabad fülkéhez, amikor egy magas, a harmincas évek közepén járó férfi keresztezte az útját.

- Ez a fülke már foglalt - vetette oda határozottan. A jellegzetesen vidám közvetlen diák egy testmozdulattal kikerülte a férfi kinyújtott karját. A válla felett hátravillantva egy mosolyt, odaszólt. - Elkésett, hapsikám. Én láttam meg előbb. Ne haragudjon, nem tudom elérni a vonatomat. - Cókmókját odalökte a fülke aljára, zsebében fémpénzt keresett, másik kezével pedig felemelte a kagylót. Egyszerre csak egy inas kéz fogta át a könyökét hátulról, és megszorította, de nem csak nagy erővel, hanem pontos anatómiai ismeretekkel éppen a megfelelő helyen. A fiú ijedten fordult hátra, a fájdalomtól felordított, a kagylót visszaejtette a helyére, mert ujjai mintha megbénultak volna.

- Nem érdekel, hogy eléri-e a vonatot - mondta a férfi nyugodt, társalgási tónusban. - Biztos nem hallotta meg, fiacskám, amit mondtam. Ez a fülke foglalt. - Elengedte a fiú könyökét, az mindjárt dörzsölgetni kezdte, hogy elmulassza a fájdalmat.

- Jól van már, no, miért nem mondta? - zsörtölődött, felvette a zsákot, és már el is tűnt a tömegben, nyilván feledte már, hogy telefonálni akart. Csak egyszer nézett vissza, majdnemhogy rémülten.

Volt annak a férfinak a tekintetében egy olyan különös keménység, amilyet még sohasem látott életében. Nem volt ez igazán meglepő, mert Ridley egészen szokatlan környezetből került ki. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon csengője. Ridley fölkapta a kagylót, s a fiúval történt incidenst úgy kitörölte emlékezetéből, mintha soha meg sem történt volna.

- Halló!

- Minden rendben - mondta Jackman -‚ most már beszélhetünk…

- Jó alaposan megvárakoztatott.

- Komplikációk merültek fel. Nem mindig könnyű elszabadulnom.

- Jól van, akkor hát nyögje már ki. London szerint probléma merült fel magánál.

- Nem olyasmi, amit maga nem tudna elintézni, ebben biztos vagyok. A fényképet rendben megkapta, feltételezem…

- Igen.

- Jól van. Mikor érkezik Obanba?

Ridley órájára pillantott.

- Négy órakor.

- A legjobbkor. - Szünetet tartott. - A feladatot sürgősen végre kell hajtani. Érti, ugye?

- Milyen sürgősen?

- Megfelelő lenne magának, ha azt mondanám, hogy ma éjjel? - kérdezte Jackman udvariaskodva. Az egész ügy úgy hangzott, mintha egy olyan egyszerű hétköznapi dologról folyna a beszélgetés, mint beüvegezni egy ablakot.

A rendőrnyomozó Jenny kézzel írott négyoldalas vallomását gondosan összehajtotta, műanyag védőtokba helyezte, majd táskájába csúsztatta.

- Hát akkor rendben vagyunk, Miss Macrae. Azt hiszem, ez nagyon őszinte és becsületes vallomás. - Fölállt, hogy távozzék. - Köszönöm, hogy ilyen részletesen, bizalommal válaszolt a kérdéseimre. Ugye, nem tervezi, hogy néhány napon belül elutazik valahová? Ugye, nem?

- Azt akarja ezzel mondani, hogy nem hagyhatom el a várost? - kérdezte Jehny gúnyos mosollyal. A férfi megértette, és észrevehetően elpirult.

- Szó sincs erről, Miss Macrae. Szó sincs róla. Csak tudni akarom, hol érhetem el, ha további kérdéseket kell feltennem. Ennyi az egész.

Jenny megrázta a fejét, és úgy válaszolt.

- Nem. Nem terve hogy bárhová is elmenjek.

- Rendben. Ez így nagyszerű, kitűnő. Akkor hát elköszönök.

Jenny is felállt.

- Van valami elképzelése arról, hogy mikor hozza meg a döntést? Mármint arra vonatkozólag, hogy lesz-e bűnügyi eljárás... valakivel, bárkivel szemben is?

Smithson semmitmondó arckifejezéssel éppen csak megrándította a vállát. Régóta dolgozott már a rendőrségnél, nagyon jól tudta, nem tehet semmiféle határozott, kötelező nyilatkozatot egy ennyire kényes ügyben.

- Sajnálom, Miss Macrae, de az ilyesmit teljesen lehetetlen előre megmondani. Mindenesetre meg kell várnia halálos baleset ügyében folytatott vizsgálat befejezését. - Együtt mentek ki az előszobába, kezet fogtak, és

Jenny még utánanézett Smithsonnak, ahogy átment az út másik oldalára, és aztán gyors léptekkel eltűnt a szeme elől.

Amikor ismét belépett a házba, fölnézett Mrs. Proctor lakása felé; az ajtó most zárva volt, sehol semmi jele annak, hogy a takarítónő itt lenne. Spontán elhatározásból Jenny felment oda. Az ismert helyről, a levelesládából, kihalászta az ajtó kulcsát. Egy hosszú spárgára kötve tartotta ott Mrs. Proctor. Belépett a lakásba. Előbb a nyomozóval folytatott beszélgetése közben egyszerre csak eszébe jutott, hol látott már olyan pirulákat, amilyeneket Robbie szedett...

A lakásban látta, hogy Mrs. Elliott áthúzta az ágyat, és az egész szobát megszokott felületességével, de mégiscsak rendbe tette. Szokatlanul csendes, szinte fenyegető hangulatú volt most ez a helyiség, hogy Mrs. Proctor több párnával feltámasztva nem ült ott az ágyban, keze ügyében a botjával, hogy amikor valamire szüksége van, rögtön jelezhessen a megszokott kopogtatással.

Jenny odalépett az ablakhoz, félrehúzta a súlyos, vastag függönyt, úgyhogy a fény beáradt a túlzsúfolt szobába. Aztán odament Mrs. Proctor ágyához, és a kisasztalra kikészített sok-sok gyógyszert, az öreg hölgy egész kis patikát kitevő készletét kezdte nézegetni. A keresett tablettákat ott találta meg egy köhögéscsillapító folyadékot tartalmazó üveg mellett. Jenny a szeme sarkából megpillantotta magát az öltözőasztal tükrében, és megborzongott.

Egy szempillantás alatt észbe kapott: mi a fenét csinálok én itt tulajdonképpen? Úgy kutatok itt Mrs. Proctor személyes holmijai között, mint valami betörő. Hiszen a hölgy engedélye nélkül egyáltalán nem is volt joga ide belépni. Már nyúlt is, hogy visszategye a tablettásdobozt, de aztán elbizonytalanodott. Mégsem kellene tán egyszerűen itthagyni az egyetlen támpontot, amely ebben a nehéz ügyben rendelkezésére áll. De kérdés, egyáltalán támpont-e ez a doboz.

Leült az ágy szélére, és megpróbálta tisztázni egyelőre még zavaros, önmaga számára sem világos gondolatait, amelyek sebesen kavarogtak fejében: Mrs. Proctor összeesett itt az ágy mellett, és ő a Cardocol türkizkék tablettáit ott találta a padlón. Robbie Roberts csónakja minden látható ok nélkül lángba borult, és ugyanezek a tabletták voltak odakészítve lakásában a konyhaasztalra, mintha várnák az embert, aki sohasem tér már vissza. Véletlen egybeesésről lenne szó? Természetesen. De, úgy látszik, minden szalmaszálban megkapaszkodom, mondta Jenny önmagának. Nincs meg bennem a bátorság a felelősséget vállalni Jamie haláláért, és ezért most, íme, mit teszek? Buzgón keresek egy bűnbakot; keresek valamit, bármi legyen is az, ami mentesít az alól, hogy az egész bajnak én vagyok az oka. Egyelőre nincs más, ami segíthetne, talán ezek a tabletták.

Jenny így háborgott magában, de mégis... de még is... Felkelt, és a kisasztalkáról elvett egy doboz tablettát, hogy megnézze, melyik patikában vették. Ez egyébként sem lehet nehéz feladat, hiszen ebben a városban valamennyi gyógyszert a postával szemben lévő patikában Archie Hooper adja ki…

Amikor Jenny elment oda, Gleninver egyetlen gyógyszertárában nagy volt a forgalom. Sokan várakoztak, hogy sorra kerüljenek. Archie Hooper egy műanyag függönnyel elkerített asztalnál dolgozott, hogy mihamarabb kielégíthesse az igényeket. A városban nyaralók sokféle apró bajra kerestek gyógyszert; voltak itt öregasszonyok, akiknek fájt a visszeres lábuk, fáradt anyukák, akiknek szoknyájába kapaszkodva ott nyűgösködött egy-egy náthás gyerek. Egy öreg bácsi, akinek reumától hajlott volt a háta, erősen köhögött egy kis zsebkendőbe, szóval a betegek, a nyomorultak várakoztak itt, ebben a sorban, amelyhez Jenny is csatlakozott. A sor elég gyorsan fogyott, végre az egész patika üres volt már, csak egy kövér diáklány mustrálgatta, válogatta a polcra kitett fogyasztószereket.

- Miben lehetek a szolgálatára? - kérdezte a fehér köpenyes, szeplős arcú fiatal gyógyszerészgyakornok, amikor Jenny odakerült elé.

- Beszélhetnék Mr. Hooperrel, kérem? Egy magántermészetű, bizalmas dologról lenne szó. - Az asszisztens nő eltűnt a függöny mögött, és Jenny hallotta a halk beszédet. Aztán azt, hogy a csapból vizet folyat

valaki a mosdóba, majd elzárja a vizet, és megjelent egy negyvenes, szakállas férfi kezét törülgetve. Jenny látásból már ismerte őt, ahogy ez már megszokott egy ilyen kisvárosban.

- Ön Jenny Macrae, ugye? - kérdezte a férfi nagyon barátságosan. Szóval úgy látszik, nem mindenki hitte el, amit az újságokban róla olvasott.

- Igen, én vagyok.

- Felismertem. Miben lehetek a segítségére? Brigit azt mondta, hogy bizalmas dologról van Szó.

Jenny válaszképpen elővette a türkizkék cardocolos dobozt, és letette a pultra.

- Meg tudná mondani nekem, mire használják ezt az orvosságot? - kérdezte - Elnézést, hogy ilyen titokzatosan beszélek, de speciális okom van rá.

Archie Hooper felvette a gyógyszeres dobozt, könnyedén megforgatta a kezében, és gondterhelten összeráncolta a homlokát.

- Nem. Nem tudom megmondani. - Mintha meglepődött volna. - Legalábbis így kapásból nem. Utána kell néznem. Azt hiszem, magas vérnyomás csökkentésére szedik. Miért kérdezi?

- Úgy érti, hogy nem szokta ezt ajánlani?

A férfi megrázta a fejét.

- Hogy milyen gyógyszert szedjen valaki, azt az orvos állapítja meg, Miss Macrae. Én csak szerény kis alkimista vagyok, a receptek alapján elkészítem a tablettákat, a porokat...

- De ha az orvos Cardocolt ír föl... - Jenny odamutatott a dobozra. - Úgy érti, hogy ilyet nem tart raktáron?

A patikus megrázta a fejét.

- Bizony nem. Nem tartok…

Jenny tovább erősködött: - Pedig feltételeztem, hogy kell tartania, hiszen ön az egyetlen patikus Gleninverben, ugye?

- Hacsak ön nem tud egy másikról, én úgy tudom, hogy már évek óta ez az egyetlen patika itt.

- Akkor nem értem a dolgot. Az a... páciens, akiről szó van, úgy tudom, innen szerzi be az orvosságait. Méghozzá rendszeresen.

- Hát pedig ezt a gyógyszert nem tőlem kapta. Ezt határozottan kijelenthetem. Hivatalosan nem is láttam még eddig ilyen tablettát.

- De ha az az asszony... egy pillanatra, hogy értette azt, hogy hivatalosan?

A patikus vállat vont, és a dobozt nézegette.

- Cardocol. Ez az az új szívgyógyszer, amelyet a gyógyszergyár olyan nagy felhajtással reklámoz már néhány hónapja. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy még nincs bejegyezve. Kérem, várjon egy pillanatig. - Hátralépett a függöny mögé, s visszatért a gyógyszerészeti szaklap legutóbbi példányával, lapozgatott benne. Gyorsan végighúzta ujját azon a hasábon, amely a magas vérnyomás esetén alkalmazandó gyógyszereket sorolta fel. Megrázta a fejét, föllapozta a gyógyszerek ábécésorrendben összeállított indexét. Ott sem találta. Aztán megnézte még egy helyen, ahol az országos nyilvántartás adatait közölték, majd határozottan így szólt: - Sehol semmi. A Cardocol még nincs bejegyezve.

- Biztos ebben?

- Teljesen.

- Lehetséges lenne, hogy a barátnőm valahol egy másik patikában vásárolta ezt?

Energikusan tagadó fejrázás.

- Nem. Erre nincs lehetőség. Mint már mondtam, mindannyian ugyanazokat a gyógyszereket áruljuk, ugyanannak a bejegyzési listának az alapján.

- Hát akkor lehetséges, hogy ő... nem is tudom, hogy esetleg csak pult alatt vásárolta valahol?

Archie Hooper erre azt felelte: - Teljesen ki van zárva. E tabletták mindegyike nagyon bonyolult alkotóelemeket tartalmaz. - Ujjával megkopogtatta a doboz oldalát. - Ez bizony nem olyan egyszerű gyógyszer, mint valami aszpirin, Miss Macrae, ez nagyon erős hatású szer. - Szünetet tartott. - Tán megmondhatná nekem, hogy ki szedi ezeket.

- Hm... inkább nem mondanám, ha nem haragszik - felelte Jenny makacsul, anélkül, hogy valójában tudta volna, miért ellenkezik. Csak annyit tudott, időre van szüksége, amíg átgondolja, mit jelent mindaz, amit most megtudott. - Legalábbis most nem mondhatom meg. Köszönöm a felvilágosítást. - Fölvette a pultról Mrs. Proctor tablettáit, és indult az ajtó felé. Gondolatai vadul örvénylettek.

Helen Highcroft elhozta a gyerekeit Mrs. Chalice-tól, az előző éjszakát töltötték. Az autóban ott szorongtak mögötte, igyekeztek minél

közelebb kerülni hozzá, hogy izgatottan fülébe suttogják újabb meg újabb kérdéseiket. Hol van apu? Mikor jön haza? A két fiatalabbnak már hosszabb ideje kifogyott a válaszokból.

Valamivel előbb Helen taxin egymaga elment a rendőrségre, ahol aláírás ellenében átadták neki férje kocsijának kulcsait. Aztán onnan a vasútállomásra sietett, ahol meg is találta a Volvót, gondosan beállítva a parkolóba. Izgatottan, kicsit félve közelített a kocsihoz, mintha attól tartana, a kocsiban talál egy neki szóló üzenetet valahová a műszerfalhoz támasztva, és abban magyarázatot kap arra, miképpen bukott meg ő, Helen, mint feleség és mint társ egyaránt. Semmiféle üzenet nem volt a kocsiban. Beült a volán mellé, és keserű könnyekre fakadt, mert éppen ez a tény volt az, amely a legmélyebb sebet ejtette a szívén.

Hazafelé menet ott hajtott el a városi garázs előtt. Automatikusan odanézett a műszerfalra, hogy van-e elég üzemanyag az autóban. Látta, hogy szinte teljesen kifogyott már a benzin. Így hát kanyarodásra készült, megvárta a megfelelő alkalmat, és aztán behajtott a garázs belterébe. Megvárta, míg a fiatalember megtöltötte a tankot, és aztán bement az irodába, hogy aláírja a számlát, amelyet aztán havonta inkasszálnak. Eközben egy kék overallos szerelő jött elő valahonnan a műhelyből, és felemelt kézzel, vidáman üdvözölte őt.

- Jó estét, Mrs. Highcroft, majdnem föladtam már a reményt, hogy idejében ideér. Ha itt van a kulcs kéznél, átviszem a kocsit én magam.

Helen csak nézett rá, nem értette, hogy miről van szó.

- Tessék?

- A kulcsokat kérem, Mrs. Highcroft, a Volvo kulcsait, majd én átviszem a szervizbe. Nem kell azzal is fáradnia.

Helen értetlenül rázta a fejét. Mi van, megőrült, kérdezte önmagától. Hát a házasság fölbomlása ilyen hatást gyakorolt egy egyébként teljesen normális asszonyra?

- Ne haragudjon, BiIly, de a leghalványabb fogalmam sincs arról, amit nekem mond.

- A szervizelésről szóltam, Mrs. Highcroft - magyarázta Billy türelmesen. - Az esedékes szervizelés. - Magabiztosan közelebb lépett az asszonyhoz, két kezét beletörölte overallja ujjaiba. Az egyik polcról levett egy könyvet, piszkos hüvelykujját végighúzta az előjegyzése ken. - Tetszik látni, itt van: XOD 62X. - Megfordult, hogy megnézhesse hány óra van. - Hát egészen nagyszerű, hogy az utolsó pillanatban még beérkezett, Mrs. Highcroft. Ha csak egy-két perccel később jön, már nem tudtuk volna ma elintézni a munkát.

- De én nem jegyeztettem elő semmiféle szervizelést.

A füzet fölé hajolva Billy elvigyorodott.

- Hát nem is szólt önnek? Ó, hát mindig így csinálja.

- Ki szólt volna nekem?

- Hát az ön férje, a professzor úr. Tegnap munkába menet bejött. - Helen hirtelen karon ragadta a fiatalembert. Az ijedten fölnézett. - Én csak…

- Kérem, semmi baj. Csak... legyen szíves elmondani még egyszer. Mikor jegyeztette elő a férjem a kocsi szervizelését?

- Tegnap.

- Egészen biztos ebben?

A szerelő határozottan bólintott.

- Hát persze. Egészen biztos vagyok benne. Én magam írtam föl. Nézze csak! - Megfordult, és odatolta az asszony elé a munkanaplót. Olajos ujjával mutatta a bejegyzést. - Hát látja, itt van. Beírtam. Én írtam, ő pedig engem nézett. Ott álldogált, ahol most ön. - A szerelő csak most vette észre, milyen sápadt az asszony tekintetét elhomályosítja az aggodalom és a fáradtság. - Valami baj van, Mrs. Highcroft?

Miért vette volna Malcolm a fáradtságot, hogy előjegyeztesse a Volvo szervizelését, ha tudta, hogy nem egészen tizenkét órával később otthagyja az autót a vas útállomásnál? Miért?

- Mrs. Highcroft...

De Helen egyáltalán nem hallotta, hogy valaki szólt hozzá.

Tony Lockhart folyton azt ismételgette magában, „hogy én milyen nagy hülye vagyok”. Meg azt is, hogy „túl öreg vagyok már az ilyesmihez”, és az egésznek csupán az lesz az eredménye, hogy „bolondot csinál” magából. A lány nyilván becsapja az ajtót az orra előtt. De hát mi mást is érdemelne, mint ezt, gondolta cinikusan, miközben kocsijával megelőzött egy csomó autót, amint az emelkedő úton nehezen haladt Gleninver központja felé. Nemcsak az a baj, hogy elpocsékolja a szabad délutánját, hanem az is, hogy most kellene lakást keresnie, mert mi lesz vele október 12. után. Ezenkívül pedig megszegi a hivatásos mentők egyik alaptörvényét, mely szerint sohasem szabad az egyes eseteket érzelmileg közel engedni magukhoz.

Kezdetben még nagyon ügyesen, szakszerűen gondolta el a dolgot. Azt mondta önmagának, hogy szolgálati kötelességei közé tartozik, amit

most tesz. Nem más ez, hiszen le kell zárni a függőben maradt kérdéseket George részeg kifakadása után. A mostani látogatása éppen csak a lakossággal való jó viszony fenntartását célozza... Aztán egyszerre csak azon kapta rajta magát, hogy egészen különös gonddal választja ki az inget, a nadrágot, és borotválkozás után alaposan bedörzsöli arcát azzal a jó illatú arcvízzel. Ekkor történt, hogy ráförmedt önmagára a fürdőszoba tükrébe nézve. „Az ég szerelmére! Már harminchét éves vagy! Nem tartozol a légi erőnél szolgáló kölykök közé, akik a péntek esti diszkóban teljesen bepörögnek. Hát nem tanultál semmit abból, ami Maureennal történt?” Egy ideig még nézte az arcát a fürdőszobatükörben, egyre komorabb és keserűbb gondolatok követték egymást fejében, amint latolgatta, mi mást tehetne ezen a szabadnapon. Otthon maradhatna, és nézhetné a tévét. Egyedül is leihatná magát, csak ő lenne ott, és egy csomó dobozos sör. Még egy magányos, elhagyatott délután és este, vagy ha nem az, akkor még rosszabb lenne; jóakaratú barátok körében tölthetné az időt, bajtársaknál, akiknek van feleségük, akik meghívnák, mert sajnálják, és utóbb azon tűnődnek, mi a fenéről is lehetne előtte beszélgetni, ha egyikük véletlenül gyerekeket említ, vagy házasságot, vagy lakást. És mi lenne akkor, ha olyan társaival lenne együtt, akik még nőtlenek? Az mindenesetre veszélytelenebb lenne, kevésbé kényes terepen mozogna, de hát ő jó tíz évvel idősebb a legtöbbjüknél! Nem akarná elrontani a kedvüket, miközben ők minden szoknyás lénnyel, aki csak elébük kerül, igyekeznének szóba elegyedni.

Amint Tony így tűnődött a tükör előtt, hirtelen eszébe jutott, milyen is volt annak a lánynak a tekintete. Hogyan igyekezett kimenekülni az idegenek tömegén át, hiszen csak azért jött, hogy megköszönje, amiért megpróbálkoztak a mentéssel. Bátorság kellett ehhez! Klassz lány lehet! Ez az utóbbi gondolata eldöntötte a kérdést. Megpróbálkozik. Ha pedig becsapja az orra előtt az ajtót és nem akar róla hallani sem... hát még akkor is lesz ideje nekifogni a lakáskeresésnek. Utána hazajöhet néhány doboz sörrel, és leülhet a tévé elé. Tony lassított, sebességet váltott, és jelezte, hogy jobbra kíván kanyarodni.

Jenny egy bögre kávéval a kezében a konyhából átment a nappaliba, és leült a pamlagra. Odahajolt az asztal felé, amelyen Mrs. Proctor Cardocol orvosságát nekitámasztotta egy üres vázának. Semmi tennivalója nem volt, sehol sem várták, a telefonkagylót a készülék mellé tette, hátradőlt, és megpróbálta elrendezni, mi is az a félig-meddig formálódó elképzelése, amely ide-oda suhan a fejében és amelyet sehogy sem tudott igazán megragadni. Volt persze agyának egy olyan része is, amely azt ismételgette, hogy az egésznek nincs értelme: szalmaszálakba próbál megkapaszkodni, egy helyben topog. Szüksége van egy mankóra, hogy átvészelhesse az új helyzetbe való átállás és az önvád első nehéz napjait. De azért mégis... mégiscsak... nem hagyta nyugodni egy

megsejtés, miszerint lehetett összefüggés Jamie halála és Mrs. Proctor eszméletvesztése között, hiszen ugyan olyan tablettákat szedett Robbie Roberts és Mrs. Proctor is. Az ilyen tablettáknak szerepe lehetett a tengeri balesetben. A gyógyszert a Highland Gyógyszergyárban készítik, de a patikában még nem kapható, még nem bejegyzett gyógyszer.

Valaki csöngetett a lakás ajtaján.

Jenny felkelt és óvatosan kiment az előszobába.

- Ki az? - kérdezte barátságtalanul, mert ha újból egy istenverte riporter próbálkozik…

- Miss Macrae? - férfihang, egy picikét ismerős.

- Ki keresi?

- Tony Lockhart őrmester, Miss Macrae. A glenhaddoni légitámaszpontról. Tegnap este találkoztunk.

Az a férfi, aki megpróbálta kimenteni Jamie-t. És aztán később minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa ott az ivóban, ahol az a sok ellenséges arc meredt rá. Levette a láncot az ajtóról, eltolta a reteszt, és hátralépett.

- Elnézést, nem szoktam így kiabálni az ajtón át, de... tudja, nagyon sokat zaklattak. - Megpróbált cinikusan elmosolyodni. - Mármint a sajtó képviselői. Azt hittem, most is közülük jön egy.

Tony megértően bólintott, és fölmutatta a reggeli lap egy példányát.

- Annyit legalább a javukra kell írni, hogy a maga címét pontosan közölték. - Az újságot tartó karját leengedte. - Az a helyzet... hogy erre jártam, gondoltam, benézek és bocsánatot kérek, mármint azért, ami tegnap az ivóban történt. Úgy értem, rá se rántson arra, amit George összezagyvált. Egyébként senki sem figyel rá, különösen olyankor nem, amikor ennyire be van szíva.

- Nagyon kedves magától, őrmester, de semmi szükség rá, hogy ennyit fáradozzon miattam. Sajnálom, hogy oly bolondul viselkedtem, és elfutottam - mondta Jenny hűvös tárgyilagossággal -‚ köszönöm a látogatását. - És már kezdte is becsukni az ajtót.

- Hohó... ne siessen már annyira. Várjon egy percet. Mi a baj?

- Semmi, éppen csak nincs szükségem a szánakozására, érti, ugye? Hibát követtem el, a kisfiú meghalt, én pedig megfizetek ezért. Ez így van rendjén, ugye? Egy rendőrnyomozó már járt itt, jegyzőkönyvbe vette a vallomásomat.

- Jesszusom! Miket mond...? Nem azért jöttem, hogy részvétemet nyilvánítsam. Érti? Éppen csak... úgy éreztem, durván bántak magával. Ennyi az egész. Ha azt akarja, hogy lelépjek, már itt sem vagyok. Elnézést a zavarásért. - Tony mérgesen sarkon fordult, és már indult is a kapu felé. Hát látod, ugye, ez lett belőle, mondta magának dühösen. Hát nem jött össze. A pokolba ezzel a nővel!

Jenny nézte a férfi távolodó alakját, aztán megszólalt.

- Őrmester - semmi reagálás. Még egyszer megpróbálta egy kicsit hangosabban. - Őrmester! - A férfi megállt, megfordult.

- Nos?

- Én... sajnálom. Nem akartam leharapni a fejét

- Rendben van - válaszolta Tony kurtán. - Előfordul az ilyesmi. - Aztán egy ideig mindketten hallgattak.

- Nézze... én… nem akar bejönni egy kicsit? Éppen most csináltam kávét. Legyen az a békepipánk.

Tony tétovázott, aztán megkérdezte.

- Frissen főzött vagy nescafé?

- Nescafé.

Tony elmosolyodott.

- Lássunk hozzá - már jött is vissza a kerti úton -‚ meg aztán… a nevem Tony, rendben?

A lány bólintott, és azt mondta: - Jenny. - Újabb mosoly. - Remélem, ezt is pontosan írják meg a lapok.

Ridley kocsijával odaállt az út szélére, leállította a motort. Sohasem tartott nála soká beilleszkedni egy új környezetbe és ott megfelelően viselkedni. Ugyanúgy, mint minden másban, ami álcázta sötét, gyilkos foglalkozását, ennek is mestere, valóságos művésze volt: félórán belül bérelt egy autót, bejelentkezett egy jellegtelen motelbe, vagy szállodába, vagy falusi fogadóba. Rendszerint egy félórát töltött a környék térképének tanulmányozásával, jól emlékezetébe véste a környezeti adottságok minden részletét, és íme, máris kezdődhetett az akció.

Lassú tempóban elhajtott Douglas Parsons rendezett, jómódot tükröző háza előtt. A mellékutca végén megállt. Már az előbb egy gyors pillantással megállapította, amit egyébként az ingatlanügynök térképén is észrevett már: magához az épülethez nem csatlakozott garázs. Kerti sufnit azt látott, kívülről odatámasztva egy fűnyíró gépet, de garázs

sehol. Azt gyanította, hogy az hátul található, ahol a sorban épített egyforma ikerházak mögött a különböző kiszolgáló-tevékenységek céljaira tartottak fenn egy területet, amelyet a lakóházak felől magas sövény takart. Ügyes az a megoldás: neki éppen kapóra jön.

Ridley beindította a motort, és lassan továbbhajtott, ahol a kis út bekanyarodott a házak mögötti térség felé. Minden úgy volt itt, ahogy azt elgondolta: tizenkét egy forma csinosan beszámozott, vasajtóval ellátott garázs. Sehol egy lélek. Ridley leállította az autót, és kiszállt. Az egyik garázs üres volt, ajtaja felhajtva. Ridley látta, hogy hátul, ahol rongyok és olajoskannák hevertek, van egy keskeny ajtó, amely kivezet egy kövezett gyalogútra. Ösztönösen átment a garázson, és kilépett a keskeny útra. Túlsó végén fakerítés húzódott, és ott több kertkapu. Ezeken át lehetett bejutni azoknak az ingatlanoknak a kertjébe, amelyek előtt az imént hajtott el. Az egész nagyon szimmetrikus, jól megtervezett és tetszetős kertvárosi stílusban épült. Ez a környezet nagymértékben meg könnyítette feladatát.

Két perccel később feltűnés nélkül hajtott el, ugyanúgy, ahogy ideérkezett. A terep földerítése megtörtént.

Most már nem volt más hátra, mint az akció végső fázisa: a végrehajtás.

Tizenkettedik fejezet

Jenny felpillantott a kandallón álló órára, és meglepve tapasztalta, hogy már majdnem ötven perc telt el, ami óta Tony Lockhart elfogadta a meghívását és bejött hozzá egy kávéra. Tony szemben ült vele. Két kezében egy bögrét szorongatott, és leírta, hogyan próbálta életre kelteni Jamie-t, amikor a kötélbe kapaszkodtak és fel húzták őket a helikopterbe. Az egész eseményt nyugodt, szerény szavakkal, de mégis érezhető hitelességgel mondta el, szavaiból kicsengett az élmény hátborzongató volta, amint sorra vette a rettenetes mozzanatokat. Jenny egy pillanatra lehunyta szemét. Minden élesen jelent meg előtte... Amikor újból kinyitotta a szemét, látta, hogy Tony szintén távolba tekintő szemmel néz maga elé.

- Bocsánatot kérek - mentegetődzött Jenny csendesen. - Nem lett volna szabad arra kérnem, hogy újból átélje mindezt. Nekem csak éppen... tudnom kell. Amikor láttuk, milyen lendületesen ereszkedik le, annyira biztosak voltunk benne, hogy... - Megvonta a vállát, mondata befejezetlen maradt, hiszen már amúgy sem lehetett semmit megváltoztatni. - Rossz volt magának úgy beszélni az egészről, úgy értem, most, amikor már minden megváltoztathatatlan?

A kérdés váratlanul érte Tonyt. Maureen, a felesége esetében igenis rossz lett volna, hiszen ekörül folyt a legtöbb veszekedés közöttük. De most, itt, hogy ennek a lánynak mondhatta el.

- Nem. Nem volt rossz - vallotta be, ugyanakkor meg is lepődött, hogy ez az igazság. - Nem volt rossz, ha maga úgy érzi, a segítségére lehettem.

- Persze maguk már hozzászoktak az ilyesmihez – mondta Jenny meggondolatlanul.

Tony felnézett, és lassan megcsóválta a fejét.

- Hogy mi hozzászoktunk volna? Nem, ezt nem mondhatom. Lehet, hogy van néhány olyan társam, akire ez ráillik, de én semmiképp sem szoktam hozzá.

- Butaságot mondtam, elnézést kérek. - Rövid csend következett. - Miért csinálja tulajdonképpen? Azt, hogy kutatja a bajbajutottakat, majd vállalja a mentést.

- Mert szeretem csinálni. Mert ez az életem - jelentette ki Tony egyszerűen. - Mutasson nekem más olyan munkát, amely csak felerészben is ennyire nagyszerű eredményekkel járhat. Ha talál ilyet, azonnal átpártolok ahhoz. Akár már holnap. - Újra csend lett, de most már meghittebb, feszültség nélküli hallgatás.

- Amikor tegnap kiment Robbie csónakjához…

- Robbie?

- Az az öregember, Robbie Roberts. Látott ott valamit, ami támpontot adhatna arra, hogy mi okozta a tüzet?

Tonyn látszott, hogy nem egykönnyen ad erre választ.

- A csónak már majdnem teljesen víz alatt volt, amikor mi oda értünk.

- És Robbie? A kórházban tegnap azt mondta, korábban meghalt, mint ahogy maga odaérkezett.

Tony bólintott.

- Igen, ez valóban így volt.

- Mi történt vele?

Tonyn látszott, hogy nem egykönnyen ad erre választ.

- Biztos benne, hogy valóban tudni akarja?

- Miért?

- Mert nem volt valami szép látvány. Csúnyán összeégett. Leginkább az arca és a nyaka.

- Az arca? De hát hogyan…?

- Olyan volt az egész, mintha beleesett volna a lángokba.

Jenny megborzongott.

- De hogy történhet meg, hogy valaki a lángok közé essen?

- Isten tudja. Talán megbillent a csónak, és ő megcsúszott.

Jenny megrázta a tejét.

- Robbie már évek óta dolgozik ezen a csónakon. Egyébként pedig egyáltalán nem hullámzott a víz. Tükörsima volt. De várjon csak... egy pillanat! - Jenny izgatottan előrehajolt. - Az égési sebek nyilván előbb keletkeztek, mielőtt vízbe fulladt, ugye? Mert egyébként a víz kioltotta volna a lángokat. - Tony bólintott. - És ha Robbie csúnyán megégett... - folytatta Jenny halkan, mintha óvatosan lépkedne fölfelé egy létrán, a logika fokain. - Mire a víz jött, már ott kellett feküdnie, ugye? A csónak fenekén.

- Azt hiszem, így történhetett.

- Arra akarok kilyukadni, hogy talán valamilyen okból előbb vesztette el az eszméletét, és aztán esett a lángok közé, ez ugye, érthetővé tenné azokat a rémes égési sebeket?

Tony egy ideig gondolkodott. Visszaemlékezett arra a viharvert arcra, amelyet megcsonkítottak a lángok. Hogyan ragadta meg Robbie vállát, és hogyan húzta oda magához.

- Igen - mondta halkan. - Igen, így történhetett.

Jenny elővett egy doboz Cardocol tablettát, és oda mutatta Tonynak.

- Látott már ilyen orvosságot azelőtt?

Húsz perccel később Jenny már úton volt, hogy meg látogassa Mrs. Proctort a kórházban. Ekkorára már egészen természetesnek tűnt, hogy Tony elkíséri.

Az ápolónő megállt egy kisebb szoba ajtaja előtt. Odafordult kettejükhöz.

- Ebben a szobában fekszik - mondta halkan -‚ de még nagyon gyenge. Így hát kérem, legyen a látogatás olyan rövid, amilyen csak lehet. És még az is jó volna, ha csak egyikük...

Tony bólintott.

- Rendben van. Én majd idekint várok.

- Jól van. - Az ápolónő bólintott, és már ment tovább a folyosón, a tényesre tisztított linóleumpadlón léptei szinte nesztelenek voltak. Jenny fölpillantott Tonyra, óvatosan kinyitotta az ajtót, és besurrant a szobába.

Mrs. Proctor hanyatt feküdt a párnákon, szeme lecsukva, szája kissé nyitva. Ágya mellett egy szerkezet, amelyből egy cső vezetett a karjába. Olyan volt az öregasszony, mintha összezsugorodott volna, nagyon törékenynek, gyengének tűnt. Jenny előrehajolt.

- Mrs. Proctor, hall engem? Jenny vagyok, Jenny Macrae. - Az egyik szemhéj rebbenve felnyílt, Mrs. Proctor azzal a semmit sem látó tekintettel bámulta a mennyezetet, amely azokra a betegekre jellemző, akik erős nyugtatót kaptak. Aztán elfordította a fejét, és észrevette az ágy mellett álló Jennyt. Leheletnyi mosoly jelent meg halvány ajkán, és lassan kinyújtotta feléje a kezét. Jenny megfogta, és aztán felemelte a virágcsokrot, hogy Mrs. Proctor könnyebben megláthassa. - Ezt hoztam magának. - Ismét piciny bólintás és megrezzenő szemhéjak, semmi több. Jenny a fal mellől odahúzott magának egy széket, és leült az ágy mellé. - Hogy érzi magát? - próbálkozott, miközben a sápadt, elgyötört arcot nézte. A beteg nyelvével lassan megnedvesítette cserepes ajkait.

- Fá... fáradt vagyok - suttogta.

Jenny bólintott.

- Meg fog gyógyulni! Érti, amit mondok? Jó kezekben van! A legjobbakban! Most beszéltem az ápolónővel. - Itt szünetet tartott, aztán még egyszer megszorította az öregasszony kezét. - Ugye, most is elesett, úgy, ahogy máskor is szokott?

- Hát elestem, tényleg?

- Mrs. Elliott talált magára. A földön feküdt, az ágy mellett. Nagy szerencse, hogy éppen akkor hozta el a kimosott ruhát. Mert egyébként egész héten senki sem talált volna magára. Most már minden rendben van! - mondta Jenny, és megnyugtatóan megveregette az asszony kezét. - Egykettőre olyan egészséges lesz, mint a makk. - Mrs. Proctor lehunyta a szemét egy pillanatra, Jenny azt hitte, hogy ismét álomba merül, de az asszony kinyitotta szemét. - Emlékszik rá, hogyan történt? - erőltette a beszélgetést Jenny. - Emlékszik rá, hogy felkelt az ágyból? - Az asszony fáradtan, lassan, tagadólag megrázta a fejét. Jenny most elővette Mrs. Proctor Cardocol tablettáit, és odamutatta. - Vett be ezekből ma reggel?

- Reggeli... után.

- Honnan szerezte ezt a gyógyszert, Mrs. Proctor? Ki adta magának?

A szempillák megremegtek, lecsukódtak, majd ismét nagy erőfeszítés után ránézett az asszony.

- Doktor… adta nekem - suttogta.

Jenny türelmetlenül megrázta a fejét. Az öregek nem tudnak különbséget tenni az orvosok és patikusok között, gondolta. De ebben az esetben döntő fontosságú volt tisztázni a dolgot: - Az orvosok nem adnak gyógyszert, ők receptet adnak a betegnek. Nem, nem, Mrs. Proctor. Azt kérdeztem, hogy melyik patikus adta. Vissza tud emlékezni rá?

- Doktor... mondta Mrs. Proctor halkan, de állhatatosan. - Doktor Erskine.

Jenny és Tony a kórházból közvetlenül dr. Erskine rendelőjéhez hajtottak a Market Hall Square-re. Ott azonban azt látták, hogy a rendelő másnap reggelig zárva van. Ekkorára már délután hat óra is elmúlt, a nyári nap forrósága már nem volt érezhető, az utcák és az utak telis-teli voltak nyaralókkal, akik a sok napozástól leégve és elcsigázva tértek vissza szállodáikba vagy a panziókba. Jenny a lakása előtt behúzta a kéziféket, és közben mérgelődött.

- A forgalom évről évre nagyobb, kellemetlenebb lesz. Látná csak télen a városunkat. Amikor visszakapjuk, újból csak a miénk.

Tony egyetértett vele.

- Számunkra is csendesebb időszak a tél. - Aztán Jenny felé fordult. - Mit csinál ma este?

Jenny is gondolkodott már ezen hazafelé jövet. Egész lénye idegesen összerezzent, amikor eszébe jutott, hogy még vissza kell vinnie Jamie holmijait a szülőkhöz.

- Hát először is, azt hiszem, el kell mennem Ennisékhez. A gyereknek nálam van pár holmija, azokat vissza kell vinnem nekik. - Kibámult az ablakon, és halkan hozzátette - Nem hiszem, hogy kimondottan kedvesek lesznek, és tárt karokkal fogadnak majd.

- Akarja, hogy magával menjek? Tán a jelenlétemmel segíthetek.

A kérdés meglepte Jennyt. Megrázta a fejét.

- Nem, köszönöm.

- Rendben - felelte Tony könnyedén, és már nyúlt is a kilincshez. Mindketten kiszálltak a kocsiból. Amikor Jenny lehajolt, hogy kulcsra zárja a kocsi ajtaját, Tony így szólt. - Figyeljen csak ide, Jenny. Semmiképp se ért se félre, amit mondok. - A lány a kocsi felett átnézett Tonyra. - Egy időre bemegyek a városba, aztán eszem valamit abban a francia étteremben, amely odalent van a parton…

- Chez Simone?

- Igen, az az. Amikor már beszélt a gyerek szüleivel, ha esetleg... szüksége van társaságra... Szóval csak azt akarom mondani, én fél nyolctól mindenképpen ott leszek…

Tíz perccel később Jenny már nem gondolhatott Tony meghívására, mert teljesen lefoglalta az előtte álló kínos feladat. A szó szoros értelmében fizikai fájdalmat érzett a gyomrában. A kavicsos úton végigmenve odaért a kapuhoz, és megnyomta a csengőt. Várakozott. Mintha évtizedek teltek volna el, mire feltárult a kapu, és látta hogy Jamie apja áll szemben vele. Jenny nagyot nyelt: - Mr. Ennis, én…

- Mi az ördögöt akar?

A lány előrenyújtotta a szatyrot, amelyben a játékokat, rajzokat, Jamie pulóverét és néhány személyes apróságát hozta.

- Vissza... visszahoztam Jamie holmiját.

John Ennis nem mozdult, hogy átvegye a szatyrot, és Jennynek ott kellett állnia dühödt tekintetének súlya alatt.

- John... ki az? - hallatszott egy vékony, meg-megbicsakló hang odabentről. John Ennis meglökte az ajtót, így félig becsukódott, úgyhogy felesége nem láthatta Jennyt.

- Semmi, drágám - kiáltott a szoba felé. - Minden rendben van. - Kilépett a kapun kívülre. Az ajtót behúzta maga mögött, és kirántotta a szatyrot Jenny ujjai közül.

- Hát nem okozott elég bajt már eddig Is? Takarodjon innét, nem hallja?

- Kérem, Mr. Ennis, csak annyit mondhatok….

- Ne, kérem, Mr. Enisezzen itt nekem... Megmondom magának, hogy mit tehet, kisasszony. Pusztuljon innen, érti? Hagyjon bennünket békében! Elrabolta tőlünk azt, ami egyedül számított az életünkben. Meg tudja ezt érteni? Az a bizonyos környezetkísérlete a fiunk életébe került! - tört ki belőle majdnem zokogva.

- Nem környezetkísérlet volt, Mr. Ennis. Megpróbáltam…

- ...és mondok magának egy titkot - mutatóujját fenyegetőleg megrázta Jenny orra előtt -‚ nekem magas körökben vannak kapcsolataim, barátaim. Úgy elintézem magát, hogy mosogatólánynak sem fogják sehová felvenni, és soha az életben nem foglalkozhat többé gyerekekkel!

- Ne mérgelődjön feleslegesen, Mr. Ennis - felelte Jenny nyugodt hangon. Eltökélte, hogy fegyelmezetten fogja állni a vádaskodást. - Megmondhatom, hogy állásomból máris felfüggesztettek, ha ezzel könnyíthetek a lelkén.

John Ennis egy pillanatig gondolkodott, aztán röviden rábólintott.

- Ez csak a kezdet, Miss Macrae. Ennyit mondhatok: ez csak a kezdet!

- Jó éjszakát, drágáim, próbáljatok megnyugodni. - Helen Highcroft Mark és Simon hálószobájának ajtajában állva mondta ezeket a szavakat. Elnézte a félhomályba a takaró alatt összegömbölyödő két kis alakot.

- Jó éjt - felelte Mark halk, álmos hangon a sarokból. Kis szünet, aztán: - Anyu!

- Mi van, kicsim?

- Haza fog jönni, ugye?

- Biztosra veszem, drágám, csak várnunk kell, és egyszerre csak itt lesz. - Próbálkozott olyan könnyednek mutatkozni, amennyire csak tudott. - Hát akkor most alvás legyen!

Résnyire nyitva hagyta az ajtót, pár lépést tett a folyosón, és bepillantott Sarah szobájába, aki az asztalánál dolgozott, lehajtott fejjel. Helen továbbment a hálószobájába. Halkan becsukta az ajtót, és leült a dupla ágy szélére. Nézte magát a ruhásszekrény tükrében: milyen mélyek a ráncok, amelyek korát mutatják, és hajában milyen sok az ősz szál! Biztos volt benne, hogy egy évvel ezelőtt még nem látszottak. Megöregedett, ez a nagy baj. Élete legjobb éveit feláldozta a családért és az otthonukért, aztán most azt tapasztalja, hogy... Helen hosszan, borzongva felsóhajtott, körülnézett hálószobájukban. Nézte a bekeretezett családi fényképeket, a félig olvasott könyveket mindkét éjjeliszekrényen. Látta a könyvjelzőket, a gyerekek készítették mindkettőjük számára tavaly karácsonykor. Féltve őrzött kincsek voltak ezek Helen és Malcolm Számára... de ez az egész most hirtelen üressé, jelentéktelenné vált

Helen felállt, és kinyitotta férje ruhásszekrényét. Megérintette egyik zakóját, és hangosan felsírt a fájdalomtól, amint a két nap lidérces eseményei rátörtek. Hát lehetséges, valóban lehetséges lenne, hogy ilyen sok év meg hitt közös gondolata, közös érzése és közös vidámsága után egyszerűen csak úgy itthagyta őket, szó nélkül. Anélkül, hogy visszapillantott volna. Tényleg ennyire rossz feleség volt? Rossz szerető és rossz társ? - kérdezte Helen önmagától.

Aztán megmosta az arcát a mosdónál, megigazította a haját, és lement a földszintre. Már jóval korábban készített vacsorát a gyerekeknek, de ő maga nem bírt enni. Most elhatározta, hogy mégiscsak erőltetnie kell.

Tojást vert föl, hogy omlettet csináljon, amikor megszólalt a telefon. Összerezzent, megtörülte kezét egy konyharuhában, sietett az előszobába, és felkapta a kagylót.

- Halló - aztán két válla előrebukott, nekitámaszkodott a falnak. - Szervusz, Frank. Igen... igen. Elintéztem. Nem... semmi. Ma reggel megtalálták a Volvót. Igen... ott volt az állomás előtti parkolóban. - Kis szünet. - Úgy tűnik, hogy elment... valaki mással. Egy fiatal nővel. - A hangja megbicsaklott, mert azt, hogy szavakba kellett foglalnia a hűtlenséget és az árulást, még inkább felszakította sebeit. Egy-két percig beszéltek egymással, aztán Helen letette a kagylót. Megfordult, és látta, hogy Sarah komor tekintettel figyeli őt a lépcsőről. - Ez... a nagybátyád volt, Frank bácsi - magyarázta Helen. - Majd átjön ide néhány napra. Ti hárman pedig elmehettek Durhambe, együtt lehettek a gyerekekkel, Johnnal és Angie-vel. Ugye, jó lesz?

- Mennyi ideig maradunk ott? - kérdezte Sarah gyanakvóan.

- Ó, csak pár napra. Míg minden visszatér a régi kerékvágásba.

- Ugye, nem igaz? Amit Frank bácsinak mondtál? Apuról meg egy másik nőről?

- Neked... nem lett volna szabad hallgatóznod - mondta Helen. Tudta, hogy ez nem a megfelelő válasz, de képtelen volt gondolkozni, mit is mondhatna a lányának.

- Anyu, nem vagyok már kisbaba. Tizenhárom éves vagyok. Rachel Harding szülei elváltak múlt évben, éppen az ünnepek előtt. Te meg apu, mondd, ti is elváltok? - Úgy hangzott ez, mint egy kívánatos megoldása a problémának.

- Hát ez... nem ilyen egyszerű, Sarah. Ha…

- De ha apu elment valaki mással, ez annyit jelent, hogy minket már nem szeret, ugye?

- Persze hogy apu szeret titeket, drágám! Nem szabad ilyet mondanod. Éppen csak arról van szó hogy... ha valaki…

- Ha mi van valakivel?

- Ha... ha két ember, aki addig…

- Azt jelenti ez, hogy nem szeret már téged, ugye? Csak ezt jelentheti! Mert másképp nem ment volna el.

- Én... mi ketten majd reggel beszélünk erről.

- De én most akarok beszélni róla.

- Majd reggel, megmondtam! Most menj fel, egy-kettő!

Sarah lassan, durcásan felment. Helen utánanézett, és tudatában annak, hogy rossz válaszokat adott. De tudta, most nincs meg benne a szükséges erő ahhoz, hogy beszéljen a lányával anélkül, hogy összeomlana. Most nem, még nincs meg benne. Visszament a konyhába, odapillantott a félig felvert tojásra, és érezte, hogy látni sem bírja. Nem törődött a pazarlással, fogta az egész ragadós masszát, és kiöntötte a mosogatóba. Átment a nappaliba, töltött magának egy nagy adag italt, és nehézkesen leült az egyik karosszékbe.

Valamivel később egyszerre csak észrevette, hogy üres a pohara. Újból töltött, aztán az ablak melletti polcról levett egy csomó fotóalbumot. Visszament a karos székhez, és lapozgatni kezdte a vaskos köteteket. Mintha csak az eltűnt boldogság tanújeleinek átnézésével rátalálhatna valamire, ami világossá tenné előtte, hol kerültek tévútra, mi okozta tulajdonképpen a nagy bajt, amelyben most van.

Nézte a képeket. Ünnepnapi jelenetek, családtagok a kertben, idelátogató nagynénik, nagybácsik, karácsonyi gyermekelőadások és tengerparti kirándulások, pufók arcok, egy-egy születésnapi torta gyertyáinak elfújása kor. Az idő múlását jelentette, hogy a kezdetben fekete-fehér képeket felváltották a színes fotók, meg az is, hogy Malcolm egyre kopaszabb lett.

Már megint üres volta pohara. Helen a karosszék karfájára tette az albumot, és fölkelt, hogy újból töltsön magának. Amikor leült, a karfán lévő albumot véletlenül lelökte a földre. Nagyon sok kép hullott szanaszéjjel a padlóra, azok a fotók, amelyeket még nem ragasztottak be, csak gyűjtöttek az album utolsó oldalánál. Helen sorban felszedte őket, és egy-egy futó pillantást vetett rájuk. Az ital már elvette fájdalmának élét. És a felidézett emlék érzelgős önsajnálatot váltott ki belőle.

Ezeket a fényképeket nemrégiben készítették; az egyiken Mark volt a cserkészek, a farkaskölykök táborozásán. A másikon Sarah büszkén ölelte magához azt a kupát, amelyet tavasszal nyert egy iskolai szavalóversenyen. Aztán következett egy polaroid felvétel, ami Malcolm hivatalában, a karácsonyi összejövetelen készült. Ott ül az íróasztalánál, körülötte tolonganak kollégai, valamennyiük fején papírcsákó, arcukon spicces, bárgyú mosoly. Helen úgy bámult a fényképre, hogy azt tulajdonképpen nem Is látta, egyre jobban érezte, mennyire fáradt, és hogy fokozódik benne a boldogtalanság. De egyik pillanatról a másikra mintha minden viharfelhő eltűnt volna a horizontról. Kiegyenesedett ültében, felragadta a polaroid fotót és előrehajolva alaposan meg nézte.

Az ablakot nézte Malcolm hivatali szobájában az ablakot. Reluxa volt rajta, és nem függöny.

Műanyag csíkokból reluxa, és nem függöny!!!

Aztán Helen lassan félretette a fényképet. Abban biztos volt, hogy a múlt év folyamán Malcolm nem költözött másik irodahelyiségbe. Az íróasztalon felismerte a bekeretezett képet. Az a szoba, amelybe aznap délelőtt Jackman vezette be, más helyiség volt. Függöny volt benne, nem pedig reluxa. Erre is határozottan emlékezett. Amikor beléptek, Jackman elhúzta a függönyt. Ugye?

Helen hátradőlt a karosszékben, lehunyta a szemét, és érezte, hogy nagy belső nyugalom szállja meg, elkergetve a zűrzavaros ködöt és kétségbeesést, amely oly sokáig ott kavargott a lelkében. Aztán egyszer csak eszébe jutott BiIly. Az a szerelő, akivel a garázsban találkozott, aki oly kitartóan állította, hogy Malcolm szervizre jegyeztette elő a kocsit, nem is egészen tizenkét órával eltűnése előtt... Hirtelen úgy érezte, most már egyáltalán semmiben sem biztos. Semmiben, csak abban, hogy halvány kis gyanú ütötte fel fejét, és ez megnyugtatta. Nem olyan egyértelmű minden, ahogy azt eddig hinnie kellett…

- Na, gyere, kispajtás, hadd nézzelek meg - gügyögő, kedveskedő hangon mondta ezt Jackman, miközben gumikesztyűs kezével lenyúlt, hogy a rozsdamentes acélketrec mélyéről a két hófehér egér közül kivegye az egyiket. Aztán felemelte a kis állatot, közel tartotta a fényhez, és kritikus szemmel vizsgálgatta. Rózsaszín orr, fehér pofaszakáll, kíváncsiskodó tekintet; a szemek csak úgy csillognak az erős fényben; ez a kis állat a vitalitás és a jó egészség megtestesülése.

Jackman odahúzta magához az egyik mikrofont, amely a laboratórium mennyezetére erősített rúdról lógott le, közel hajolt hozzá, hátára fordította az egeret, és gondosan dörzsölgette halvány szőrös kis gyomrát. Aztán rátette a mérlegre, és bediktálta a mikrofonba: - Súlya 27,5 gramm. - A gép pedig, amely annakidején oly híven rögzítette Highcroft professzor haláltusáját, most az ő szavait vette fel a hangszalagra. - Hossza... - feltette az egeret a mérlegre, kinyújtotta az ott lévő rovátkált fémcsíkon - 97 mm. Farok hossza 92 mm. Neme: hím.

Jackman ezután átment oda, ahol az elektromos készülékek és monitorok sorakoztak. Öt percet töltött azzal, hogy apró elektródákat erősített az állat fejére, mellére és gyomrára. Az egér, úgy látszik, ezt egyáltalán nem bánta. Jackman azután gondosan leeresztette egy másik kísérleti ketrecbe. Visszatért a munkaasztalhoz, és az ezt követő tizenöt perc folyamán azt ellenőrizte, hogy mindegyik gép megbízható adatot szolgáltat-e az egér szívének és légzőszervének működéséről. Csak

amikor már teljesen elégedett volt mindennel, akkor zárta le a ketrecet egy csúsztatható fedéllel, és ezt a lapot is szorosan lezárta egy speciális kulcs gondos, lassú elforgatásával. Aztán Douglas Parsons felé fordult, aki az RD7 részleg harmadik emeletén egy állvány mellett állt, és a képernyőn figyelte Jackmant. Amikor bejött dolgozni, egyáltalán nem esett szó közöttük korábbi találkozásukról. Jackman egyszerű bólintással jelezte, hogy tudomásul vette jelenlétét. Ennyi volt az egész. Magában azonban azt gondolta, megkönnyebbülés számára, ha meg érkezik az új munkatárs, aki majd Parsons helyébe lép.

- A kísérleti egység lezárása megtörtént, IC-re kapcsolva. - Ez annyit jelentett, hogy Internal Circuit, vagyis önálló, elkülönített légellátás. - Ellenőrző vizsgálatot kérek.

Parsons végignézte, mit mutatnak az előtte lévő műszerek, odahajolt a mikrofonjához: - Az ellenőrzést végrehajtottam. Igazolom, hogy minden rendben. A jelzőfény mindenütt zöld.

- Köszönöm. Éppen csak a biztonság kedvéért legyen szíves a kilences egységet izolálni a harmadik emelet többi részétől. Semmi értelme, hogy fölöslegesen kockáztassunk.

Parsons kézfelemeléssel jelezte, hogy érti az utasítást. Highcroft professzor balesete után nem keltett már emlékeztetni az óvatosságra. Parsons lenyomta a billentyűket, és végignézett a jelzőkön, mindenütt megfelelő volt a színjelzés.

- A kilences részleg izolálva - jelentette az eredményt.

Jackman lassan átment a munkaasztalhoz, fölnyitotta a zárókapcsot egy légmentesített ládikán, kivett belőle egy csillogó fémhengert. Minden mozdulatát a legnagyobb óvatosság jellemezte. A henger hossza 10 inch, átmérője 5 inch. A felső vége kissé elkeskenyedő, hogy megfeleljen a szabványszerű csavarmentes foglalatoknak. Jackman ezután odaillesztette a hengernek ezt a végét a szóban forgó kísérleti egységhez, és a csavarmenettel odaerősítette. Hátralépett a mikrofonhoz: - Kész!

Az egér semmivel sem törődve ide-oda szaglászott a ketrec sarkában.

Utolsó ellenőrzés Parsons részéről: - A jelzés most is zöld, az egész táblán minden jelzőfény zöldet mutat.

- Beeresztem... most! - Jackman még egyet fordított a hengeren, aztán kezében stopperrel leguggolt, hogy jobban láthassa a bekövetkező változásokat.

Néhány másodpercig semmi sem történt, aztán a monitorok észrevehető változást mutattak. A gáz már behatolt, és kifejtette hatását.

Az egér hirtelen zavart lett, végtagjainak mozgása összehangolatlanná vált. Körbe-körbe szaladgált, elesett, felkelt, nekiütközött a ketrec falának, aztán összerogyott, és oldalára dőlt sűrű, sárga orrváladék folyt ki belőle, teste remegni, majd rázkódni kezdett. Nehezen lélegzett, pulzusa gyengült. Foltok jelentek meg a ketrec üvegfalán, mert a kis állat már nem tudott uralkodni izmain, nem tudta szabályozni bélműködését és a vizelet kiválasztást sem. Jackman stopperjére pillantott, és elégedetten bólintott.

Az izom-összerándulást, állatoknál ugyanúgy, mint embereknél, egy acetilcholin nevű vegyszer okozza. Ha csak ez hatna, akkor állandó összehúzódás lépne fel a test egész izomzatán. Az acetilcholin hatását azonban ellensúlyozza egy másik anyag, amelynek kolineszteráz a neve. Ahogy ez itt bejutott a kísérleti térbe, hatása tulajdonképpen az volt, hogy a test önmagát mérgezte meg azzal, hogy az izomrendszer folyamatosan újból s újból összerándult. Jackman a monitorokat és a stopperórát figyelte. Az egér még moccant egyet-egyet, aztán pedig már teljesen mozdulatlanul terült el a ketrec alján. Jackman gondosan bejegyzett valamit a naplójába, és felegyenesedett. A Tabun GA. - ez lesz az új kémiai ható anyag neve - bevetése után a halál a tizenhetedik másodpercben áll be.

A Gleninvert környező hegyvidéken a Seaview motel második emeletén Ridley befejezte magányos étkezését. Gondosan megtörölte száját és ujjait egy papírszalvétában, az edényekkel teli tálcát kitette szobája elé a földre. Amikor visszalépett, bezárta maga mögött az ajtót, és megnézte, hány óra van. Parsons munkaideje rövidesen véget ér. Fel kell hát készülnie.

Ridley levetkőzött, fürdött, és gondosan megborotválkozott. Tiszta fehérneműt vett fel, és hosszabb ideig üldögélt a tükör előtt, kemény mozdulatokkal kefélte rövid haját, és közben arra gondolt, hogy mit fog nemsokára tenni. Tekintete rideg és kegyetlen volt. Végül fölkelt, az ágy alól elővette bőröndjét, kinyitotta, kivett egy műanyag szatyrot, abból aztán lassú mozdulatokkal sorban kirakta az ágyterítőre mindazt, amire munkájához szüksége lesz. Önmagában mindegyik holmi ártalmatlannak tűnt, együttesen azonban ezek voltak szakmájának szerszámai.

Douglas Parsons a kettős üvegajtón át jóleső érzéssel lépett ki a szabadba. Örült a friss levegőnek, nyújtózkodott, megmozgatta a nyakát, felnézett a tiszta, ragyogó csillagokra. Mélyet lélegzett, örült a fenyőillatnak, meg a tenger felől érkező szagoknak is. Kellett neki néhány

perc ahhoz, hogy a laboratórium elhagyása után érezze, ismét belépett az emberek világába.

Régóta megszokta már, hogy ilyenkor sétál egy kicsit a sötétben, eltávolodik az épület fényétől, és megpróbálja kiűzni fejéből munkájának mozzanatait. Csak azután ül a kocsijába, hogy hazahajtson. Esténkénti szokását körülötte mindenki ismerte és helyesnek tartotta: ha az ember egész nap és egész éjjel csak a munkájára és a halálra koncentrál, akkor előbb-utóbb bedilizik. Tanúja volt ennek még régen. Egy Anderson nevű fickóval történt az eset... Ma este azonban valami megzavarta a szokásos jó hangulatot. Amikor kinyitotta kocsija ajtaját, eszébe jutott az az ultimátum, amelyet aznap reggel Jackmannek adott. Sóhajtott egyet, és beült a kormánykerékhez. Nyilván mindent megtett, amire lehetősége volt, mindent megtett, amit meg kellett tennie. Ahogy ezt végiggondolta, máris valamivel jobban érezte magát. Beindította a kocsit, és elindult hazafelé. Jó érzés volt nemsokára otthon lenni, lefeküdni, aludni.

Tiszta, száraz éjszaka volt, a kanyargós úton alig volt forgalom. Tizenegy óra múlt már vagy húsz perccel. Parsons nyugodtan elhajtott a ház előtt, és befordult a mellékútra, hogy aztán megálljon a garázsa előtt. Ahogy az már lenni szokott, teljesen elhagyatott volt itt minden.

Kiszállt, fölemelte a billenő garázsajtót, aztán odahajtott. Reflektorai bevilágítottak a garázsba, mint egy ragyogó fehér dobozba. Megállította a kocsit, behúzta a kéziféket, kikapcsolta a világítást, és hátradőlt, hogy egy pillanatig élvezze a csendet. Egyszerre csak valaki fölrántotta mellette az ajtót, Parsons odafordult.

- Maga Douglas Parsons? - kérdezte tőle egy nyugodt hang.

- Igen, mi van? Mit akar?

- Válthatnék önnel néhány szót? - Az ajtó kinyitásakor a kocsi belső világítása felgyulladt. Így aztán Parsons észrevehette egy penge csillogását.

Harold Engel egyedül volt otthonának dolgozószobájában. Üres whiskyspohár állt íróasztalán a magnó mellett. Arra kényszerítette magát, hogy ismételten meghallgassa Malcolm Highcrott professzor utolsó gyötrődő pillanatainak felvételét. Előrehajolt a készülék fölé. Csak egy lámpa égett az asztalon, sötét árnyékokat vetve az egész szobára. Engel ujjai hegyével erősen dörzsölte-nyomkodta a halántékát. Eközben hallotta, ahogy barátja még köhint egyet, aztán rekedten hörög, és beáll az a rettenetes csend! Hátradőlt, keze remegett, lenyomta a „stop” gombot, és szinte kitépte a kazettát a készülékből. Az előbb hallott hang még mindig az idegeibe hasított, mint egy, a túlvilágról feléje küldött átok. Ha tudta volna, hogy mindez ide vezet, sohasem egyezett volna bele... soha! Ha tud...

- Harold! - Engel összerezzent, és ijedten hátrafordult. Joyce állt az ajtóban, kezében tálca, rajta kávé és a hozzávalók. Lassan jött be a szobába, tekintetét le nem véve férje arcáról, erősen figyelte, olyannyira, hogy egy rettenetes pillanatig a férfi azt hitte, az asszony a magnófelvételt is meghallotta. - Mi baj van? - kérdezte Joyce. Suttogása halkan, sejtelmesen, alig hallhatóan jutott el Engelhez a sötét szobában. - Mi a baj? - Férje csak rázta a fejét, megszólalni nem tudott. Annak emléke, amit az imént hallott, még túlontúl friss volt benne, a döbbenet túl erős ahhoz, hogy beszélni tudjon. Joyce letette a tálcát az íróasztal szélére, a whiskyspoharat felcserélte a kávéscsészével, lassú mozdulatokkal adagolta a cukrot. Aztán leült, és előrehajolt. - Mi baj van, Harold? - ismételte. - Mondd el nekem!

A férfi hátradőlt, két kezét összefonta a tarkóján.

- Hát nem tudom. - Csak egy torz mosolyt tudott kierőltetni. - Éppen csak fáradt vagyok, ez az egész. A Cardocol most már...

- Egyáltalán nem a Cardocolra gondolsz - szakította félbe az asszony csendesen.

Harold két keze lassan leereszkedett. Igyekezett meg lepettnek tűnni.

- Hogy érted ezt?

- Valami más nyugtalanít.

- Valami más? - keserűen felnevetett. - Nagy ég, asszony, van egyáltalán fogalmad arról, milyen nyomás nehezedik rám?...

- Harold, elég ebből! - mondta Joyce majdnem kiabálva. - Kérlek, nézz rám, légy szíves. - A férfi lassan arra fordult, és meglátta felesége szemében a rémületet. - Ugye, semmi köze ennek az egésznek a Cardocolhoz? Mármint annak, amitől így összeroppantál. - Harold két kezével megdörzsölte a szemeit. Joyce előrenyúlt, és megragadta a karját. - Mondd el nekem! - parancsolta hevesen. - Segíteni akarok, hát nem tudod?

A másodpercek lassan peregtek, miközben a csönd fallá épült közöttük. Aztán a férfi megszólalt: - Nem tudom elmondani - vallotta rekedtes suttogással. - Hát nem látod, hogy nem tudom elmondani?! Szeretném, akarom, de... nem tudom. - Kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és a Highcroft-kazettát belökte oda, a fiókot pedig olyan hevesen tolta vissza, hogy az egész asztal beleremegett.

- Kérem... kérem, csak annyit mondjanak meg, hogy hova megyünk - kérlelte Douglas Parsons a férfit. A rettegéstől remegett a

hangja. Ez a rémület most már egészen nyilvánvaló volt, Ridley diadalmasan mosolygott az autó sötétjében. Nagyon élvezte, hogy ily nagy félelmet tud kelteni másokban. Az idők során ez már ünnepélyes programmá vált számára, örömmel figyelte a szükségszerű fokozatokat: kezdetben bőbeszédű tiltakozás, felháborodás, majd érezhetővé válik a rettegés is, végül pedig lassú hátborzongató felismerése annak, hogy a halál egyszerre egészen közelivé vált.

- Majdnem ott vagyunk már - mondta megnyugtatóan, a nagy kés halványan csillogott az ölében, miközben Parsons egyre messzebb került Gleninver biztonságától, kiérkezett a szántóföldek sötét és lakatlan környezetébe. Parsons odapillantott Ridley felé. Mivelhogy egy kis ideig nem figyelte az utat, a kocsi elkanyarodott, és majdnem becsúszott az árokba. Ridley abban a pillanatban már lendült is, késének éle Parsons torkán.

- Ne!... Elnézést... Nem akartam... csak éppen… - hadarta gyorsan Parsons, a kés hegye egészen közel járt ádámcsutkájához.

- Figyelje az utat - rendelkezett Ridley pattogva. Aztán hátradőlt az ülésen, és leengedte a kést. Undorodva fintorgott az orrával. A kocsiban természetellenesen közel ültek egymáshoz, és megérezte a férfi félelmének, izzadságának szagát. Perceken át robogott a kocsi anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Teljesen üres és sötét országúton haladtak, végül aztán Parsons már nem bírta tovább.

- Nézze... akárki legyen is maga, ha arról van szó… ha pénzt akar... - zsebében kotorászott, és remegő ujjakkal elővette pénztárcáját - tessék. Tegye el. Legyen a magáé. Ez mindenem... csak ennyi van nálam, esküszöm!

Ridley átvette tőle a tárcát, egy pillantást vetett annak tartalmára, aztán saját zsebébe csúsztatta. Parsons, úgy látszik, ezt egyfajta megegyezésnek fogta fel, egy olyan gesztusnak, amely arra mutatott, hogy megállapodás jött létre közöttük. Megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot.

- Most pedig kérem, tegye el azt a kést, és hadd forduljak vissza a kocsival. Megkapta, amit akart. Nem szólok róla a rendőrségnek, megígérem.

Ridley halkan felnevetett. Hátborzongató, idegtépő hang volt ez, nem volt abban egy csöpp humor, egy csöpp melegség, egy csipetnyi érzés sem.

- Miért? Miért nevet? - kérdezte Parsons remegő hangon. A félelem annyira kiszárította torkát, hogy nyelni sem tudott. Egész valószínűtlen, lidérces álom ez az egész! Nem is vele történik meg! Ilyesmi nincs.

Ridley nemigen igyekezett válaszolni. Újabb perc telt el, idegőrlő csendben. Aztán:

- Lassítson - rendelkezett Ridley. - Nemsokára lesz itt bal oldalon egy elágazás, egy földút, amott ni! Ott forduljon be.

- Hova me...?

- Tegye, amit mondtam!

A szavak korbácsként csattantak rajta. Parsons fékezett, és lekanyarodott az útról. Lassan döcögtek ezután a mellékúton, a magasra nőtt fú súrolta a kocsi alját, a reflektorfény fákat világított meg. Úgy érezte, teljesen beszorultak erre a kis keskeny útra. Ridley nappal választotta ki ezt a helyszínt, méghozzá nagyon gondosan: a legközelebbi kunyhó félmérföldnyi távolságban volt, túl az erdőn, és ahogy túljutnak az első kanyaron, az ország út felől egyáltalán nem lehetett idelátni.

Túljutottak a kanyaron.

- Rendben. Ennyi elég, álljon meg itt! - Parsons engedelmeskedett. - Állítsa le a motort, kapcsolja ki a fényeket. - Parsons némán teljesítette a parancsot, úgyhogy aztán már csak rémült lihegése hallatszott a sötétben.

Ridley odanyúlt, és felgyújtotta a belső világítást. Persons elhúzódott tőle.

- Most pedig mit… mit akar csinálni?- nyögte ki nagy nehezen. - Miért hozott engem ide? - Újabb csend. És akkor mintha egy jeges kéz ragadta volna meg a torkát, jött a felismerés. - Szóval nem... nemcsak a pénzről van szó, ugye?

Ridley lassan megcsóválta a fejét. Nagyon élvezte a játékot, a kínzást.

- Nem. Nemcsak a pénzről van szó.

Parsons megpróbálta megnedvesíteni ajkát.

- Akkor én... nem is tudom...

- Jackman bérelt fel, hogy megöljem magát.

Első pillanatban fel sem fogta a szavak jelentőségét. Amikor azután megértette, még az a picike szín is, ami eddig Parsons arcán volt, az is eltűnt, minden erő kifutott belőle, mint amikor egy vízzel teli kádból kihúzzák a dugót. Oldalvást odaroskadt a kocsi ajtajához, az arca agyagszürke, egész teste erősen remegett.

- Hogy... megöljön engem? - Ridley lassan rábólintott. Akárcsak egy orvos, aki együttérez betegével, de mégis meg kell mondania, hogy az

illető a végső stádiumba jutott. - De hát ez... nevetséges! Jackman soha nem ússza meg az ilyet... a gyilkosságot! Valami tévedésnek kell lennie. Az Isten szerelmére... - Ridley újból megrázta a fejét, a véglegesség gesztusa volt ez.

- Nincs itt semmi félreértés - Ridley közelebb húzódott hozzá.

- Várjon! Kérem, hallgasson meg! - könyörgött Parsons, tíz körömmel kapaszkodott az élet utolsó pillanataiba, még akkor is, amikor érezte, hogy minden kicsúszik az ujjai közül. - Ez azért van... Highcroft miatt van, ugye? Mert láttam Highcroftot meghalni.

- Maga megpróbálta zsarolni, maga…

- De nem én voltam az egyetlen! - tiltakozott Parsons, mint egy kisfiú, akit rajtakaptak az almalopáson, és miközben társai elszöknek a kerítés egy résén át, ő izgatottan hajtogatja. - És mi lesz a többiekkel?

Ridley lassan felnézett rá.

- Milyen többiekkel?

- Calvert! Stevenson! Ők is szolgálatban voltak, és ugyanúgy látták, mint én - magyarázta Parsons buzgón, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy elterelje magáról a figyelmet.

- Mondja csak újból a neveket!

- Calvert. Calvert és Stevenson.

- Köszönöm. - Ridley hirtelen közelhajolt hozzá, felemelte a kést. Parsons ijedten elhúzódott. Ridley mosolygott. - Figyeljen rám - parancsolta halk, bársonyos hangon, de mégis fenyegetően. - Magának nem kell meghalnia. Tegye azt, amit mondok. Rögtön és minden kérdés nélkül, akkor élni fog, ezt megígérem. Érti? - Parsons nagyot nyelt, de nem válaszolt. Nem tudott válaszolni. Ezek a szavak, a hirtelen váltás, a felajánlás, hogy kegyelmet kaphat, lehetetlenné tette számára a beszédet. Ridley megpiszkálta az álla alatt a nagy kés hegyével. - Mondja már azt, hogy megértette - szólt hízelgő, rábeszélő hangon.

Parsons végül összeszedte magát: - Megértettem.

Ridley türelmesen bólintott.

- Itt kell maradnia, ahol most van, világos? Ne moccanjon. Ha megpróbál kiszállni, ha megpróbál elszökni, akkor megölöm. Ezt is megértette?

- Igen - suttogta Parsons, hangja olyan volt, mint egy keserves nyögés.

- Két kezét tegye a kormánykerékre, és el ne vegye onnan.

Parsons gyorsan megtette, amit mondtak, Ridley pedig lassan átnyúlt fölötte, és kivette a kocsi kulcsát, tekintetét egy pillanatra sem véve le Parsons arcáról. Aztán kiszállt, odament a hátsó ajtóhoz, az ülésen feküdt a műanyag szatyra. Kivett abból egy pár kesztyűt, amilyet a motorosok használnak, és egy gombolyag függönyzsinórt.

Parsons egyszer hátrapillantott, nagyon félt, kezét egy pillanatra sem vette le a kormánykerékről, ült ott, szinte hipnotizálva, emlékezve a férfi fenyegetésére. Ridley halkan becsukta a kocsi ajtaját, egy pillanatra megállt a sötétségben az isten háta mögötti mellékúton, erősen figyelt. Semmit sem hallott. Éppen csak a szél suhogott a fák között. Aztán átkerült, előre, a volán melletti ajtóhoz, és odanyújtotta a kesztyűket foglyának.

- Vegye fel - rendelkezett.

Parsons teljesen megzavarodva nézett a kesztyűre, majd Ridley sovány, kemény arcába.

- Mire valók…? - Ridley fölemelte egy picikét a kést, és Parsons fölhúzta a kesztyűket, anélkül hogy egy újabb szót szólt volna.

- Kezeket össze.

Parsons megtette. Ridley letette a kést a kocsi tetejére, úgy, hogy a keze ügyében maradjon. Egyik kezének ujjaival átfogta Parsons csuklóit, és a függönyzsinórral szorosan összekötözte. Parsons észrevette a férfi arckifejezését, és küszködni kezdett, de már elkésett.

- Maga nem…

- Kuss! - sziszegte Ridley, és gyorsan tekerte a zsinórt a két csukló és az ujjak köré, míg végül is a két kéz olyan szorosan össze volt kötve, hogy moccanni sem bírt.

- Miért... miért teszi ezt? - buggyant ki végül is a kérdés Parsonsból, amikor Ridley a zsinórt áthúzta a kormánykerék közepén, körbe a kormányoszlopon, és arra kényszerítette Parsonst, hogy előrehajoljon. Ridley gyorsan dolgozott, oda sem figyelt Parsonsra, mintha csak valami húsárut kellene elhelyeznie.

Hátrált egy kicsit, és vizsgálgatta, hogy milyen munkát végzett. Arckifejezése szigorú, kemény volt. Egy kicsit lihegett, talán az előbbi erőlködéstől. Hátrament, és a műanyag szatyorból kivett egy törülközőt. A motelből hozta ezt magával. Keskeny kötést formált belőle, aztán leguggolt a volán melletti ajtó küszöbéhez. Odahúzta magához Parsons lábait, gyorsan beburkolta bokáit a törülközővel. Aztán ugyancsak a függönyzsinórral körbe kötözte a törülközőt, úgyhogy Parsons lábai sem

tudtak moccanni. Csuklóit és bokáját egymással is összekötözte, meg a kormány tartórúdjával.

- No, ez megvan - jelentette Ridley kurtán, próbálgatva, hogy jó szorosak-e a kötések.

- Kérem... - Parsons kétségbeesetten könyörgött, mert az egyre növekvő pánik közepette megérezte, hogy rettenetesen átejtették, végzetesen becsapták! – Kérem - rimánkodott -‚ az előbb megígérte nekem, hogy élni hagy, ha... - ennél nem jutott tovább, mert Ridley két ujjával szorosan összeszorította arcát, szétfeszítette áll kapcsát, és egy kendőt gyömöszölt a szájába, egészen mélyen a torkába, amíg csak két szeme majdnem kiugrott a gödréből. Aztán hátralépett, és hüvös, kifejezéstelen tekintettel tanulmányozta áldozatát. Észrevette, hogy arcát vékony rétegben borítja a veríték, haja rendetlen csomókban tapad a fejéhez, miközben egyre erőlködik, próbál kiszabadulni a zsinór szorításából. Ridley futó mosollyal, mint aki jól szórakozik, nézte hiábavaló vergődését.

- Tudom, hogy megígértem - mondta aztán halkan, megcsókolta saját ujja hegyét, és aztán megérintette ezekkel az ujjakkal Parsons arcát, durva utánzataként annak, ahogy a pápa áldást oszt. – Megígértem, de hazudtam. Nem tartom be.

Parsons sikoltani próbált a rémületnek azon a hátborzongató, nem is emberi hangján, amely a torka mélyéből akart volna feltörni. Ridley egy pillanatig még nézte, aztán a kocsi végéhez sietett.

A műanyag szatyorból egy kerti öntözőcsövet vett elő, éppen megfelelő hosszúságút, meg egy újabb, nagy törülközőt. Leguggolt a magas fűben, és a gumicső egyik végét ráhúzta a kipufogóra, másik végét pedig előrevitte a vezetőülésig. Leengedte egy picikét az ablakot, és a résen át betolta a csövet. Aztán becsukta az ajtót, beszállt a hátsó ülésre, előrehajolva felhúzta az ablakot, ameddig az szorosan rögzítette a gumicsövet. A cső melletti rést jól betömte a törülközővel, úgyhogy most már a kocsi lényegében légmentesen zárt egységet képezett.

Ellenőrizte még a többi ablakot is, kinyitotta az első ajtót, zsebéből elővette a slusszkulcsot, felmutatta. Parsons látta a kulcsot meg a gumicsövet is, tudta, mi következik ezután. Próbálta leszedni magáról a zsinórt, őrülten erőlködött, arca teljesen eltorzult. Homorítva próbált kijutni a kelepcéből. Ridley a kulccsal beindította a motort, és felegyenesedett.

- Ez a munkám, ennyi az egész - mondta halkan. - Egyébként nincs közöttünk semmilyen személyes ellentét. Nem haragszom.

A motor már járt, és a szén-monoxid kezdte betölteni a kocsit.

Ridley lesimította Parsons haját a homlokára, búcsúzásként megütögette két orcáját, jól bezárta az ajtót, és kicsit arrébb ment. A kocsiban még égett a lámpa, szándékosan hagyta így. Ridley mindig szerette végignézni az ilyen jeleneteket.

Az egész nem tartott sokáig. Parsons pánikba esett, lélegzése felgyorsult, úgy, hogy szinte erőnek erejével szívta magába a mérges gázt, mélyen leszívta a tüdejébe. Kilenc-tíz perc telt el így. Ridley nyugodtan üldögélt pár méternyire egy lapos kövön. Figyelte, hogy a távolban huhog egy bagoly, közelében pedig a kipufogó felől vésztjósló, bugyborékoló hangok hallatszanak. A színtelen, szagtalan szén-monoxid sűrűsége egyre fokozódott a kocsiban. Parsons még mindig vergődött és küszködött, hogy halassza az elkerülhetetlen véget. Aztán küszködése lelassult, majd teljesen megszűnt. Odarogyott a volánra.

- Kér még kávét, Madame? És a Monsieur? - Tony egy kézmozdulattal jelezte, hogy kérnek, és a pincér már töltötte is a kávét az üres csészékbe. Tony és Jenny ott üldögéltek a Chez Simone francia vendéglőben Gleninver tengerpartján. Tony előbb érkezett ide, egyedül. Gondosan választotta ki az asztalt arra az esetre, ha Jenny végül is úgy határozna, hogy eljön. A pincérnek azt a javaslatát, hogy egy intim kétszemélyes kis asztalhoz üljenek egy bokszba, elutasította, és inkább olyan helyet választott, amely a kirakatszerű nagy, tengerre néző ablak mellett volt, ahonnan nagyszerűen lehetett látni a csónakokat, a vitorlásokat, ahogy ringatóznak a dagály hullámverésében. Végül is az ő esetükben egy kialakuló barátságról volt szó, nem a szerelmesek meghitt összebújásáról. Most, hogy már együtt voltak, Jenny előredőlt, és egy kiskanállal idegesen tologatta ide-oda a cukrot csészéjében.

- Én... úgy gondoltam, hogy a gyereknek pont erre van szüksége - olyan halkan beszélt, hogy Tonynak előre kellett hajolnia szinte az asztalon égő gyertyáig. - Alkalmat akartam adni neki arra, hogy megbízzon saját magában, otthonából kikerülve néhány teljesen új, egyéni élményt fogadjon be. Hogy valamivel magabiztosabb legyen - mondta Jenny, aztán felnézett, szemeiben mély belső fájdalom tükröződött. - Jól emlékszem rá még most is, hogyan latolgattam: menjek-e velük? Már csak a biztonság kedvéért, és aztán eltökélten döntöttem úgy, hogy nem megyek. Ez az, ami annyira... rémes az egészben. Meggondoltam és szándékosan engedtem el Robbie-val. Nem mintha csak...

- Abból, amit most elmondott, úgy gondolom, hogy helyesen döntött - mondta Tony csendesen.

- Tényleg ez a véleménye?

- Azt hiszem, a maga helyében én is pontosan így határoztam volna. A könnyebb megoldás lett volna elmenni a gyerekkel. Sokkal nehezebb dolog volt maradni. Nem lehet egy gyereket örökké vattába csomagolva tartani. Ami később történt, az tiszta balszerencse volt. Bárkivel megtörténhetett volna.

- Hogy balszerencsés voltam? - mondta Jenny, miközben a kristálycukorból kis mintát alakított ki az abroszon. - Nem hiszem, hogy balszerencsés voltam. - Felnézett. - Szerintem valami más is közrejátszott.

Ridley még várt egy kis ideig. Üldögélt ott, mint egy sötét, mozdulatlan árny a rengeteg árnyék közepette.

Aztán fölkelt, és lassan tett egy pár lépést. A nagy kést oldalához szorította, a magas fű súrolta a cipőit. Bekukucskált a szélvédőn, és látta, hogy Parsons oldalra dőlve fekszik a kormánykeréken, szeme lecsukva. Fölrántotta az elülső ajtót, és hátralépett, mert a gáz csak úgy süvített ki a késő éjszakai hűvös tiszta levegőbe. Várt még egy percig, feszülten figyelt, nem moccan-e, nem adja-e bármi apró jelét az életnek Parsons. Semmi ilyesmit nem észlelt. Visszafojtva lélegzetét behajolt a kocsiba a test fölé, és megnézte a kivörösödött arcot, ujjával felhúzta szemhéját.

Amikor teljesen megbizonyosodott arról, hogy Parsons halott, Ridley óvatosan kihúzta szájából a kendőt, késével elvágta csuklóján és bokáján a függönyzsinórt. A magatehetetlen kezekről lehúzta a vastag kesztyűt. Megvizsgálta a két csuklót, és megállapította, hogy minden úgy történt, ahogy akarta, a vastag kesztyű ellenállt a kötélnek, nem volt a csuklón semmi nyom. Ugyanilyen szempontból megvizsgálta a bokáját is, aztán elégedetten felegyenesedett: a világon semmi sem mutatott arra, hogy a halál oka bármi más lehetett, mint amit a vizsgálóbírók már oly jól ismernek, öngyilkosság szén-monoxiddal. Ez a megállapítás határozott lesz, és senkiben sem merül fel a gyanú, hogy bármi más történhetett.

Berámolta a zsinórt, a kesztyűt, a kendőt és a törülközőket a műanyag szatyorba. Gondosan elrendezte Parsons holttestét a volánnál, újból megindította a motort, bezárta a kocsi ajtaját, úgyhogy az autó ismét megtel szén-monoxiddal. Aprólékos gonddal eltüntette áruló nyomát, aztán nyugati irányba elindult az erdőn át. Halovány holdfény segítette; kis szerencsével jóval hajnal előtt visszatér a motelba.

Tizenharmadik fejezet

- Miss Macrae - szólította egy hang, és Jenny felpillantott a szamárfüles, sokat forgatott Country Life magazin két évvel ezelőtti

példányából. Egyenes hátú székben ült, hogy sorára várjon dr. Erskine ódivatú rendelőjében, Gleninver piacterén. A délelőtti rendelés már majdnem befejeződött, a várakozók sora egyre fogyott, míg aztán mostanra már Jenny szinte egymaga volt a várószobában. - Fáradjon be, Miss Macrae, dr. Erskine várja - mondta az asszisztensnő. Jenny bólintott, tudta, miként megy itt minden, nem is emlékezett rá, milyen kicsi gyerekkora óta jár már ide.

Miközben a rendelő felé ment, érezte azt az ismerős izgalmat, amely mindig jelentkezett, amikor csak orvos hoz vagy fogorvoshoz kellett mennie. Ez alkalommal azonban, jutott az eszébe, nem a maga egészségéről van szó, hanem valaki máséról. Ez a tudat önbizalommal töltötte el, és kopogtatott az ajtón.

- Fáradjon be! - Dr. Erskine lehúzható fedelű íróasztalánál ült, valamit feljegyzett az előtte lévő papírra. Aztán feltekintett, félretolta tollát, és joviális mosoly terült el arcán. - Kit látok, kit nem látok? Jennyt, az én legkedvesebb páciensemet. Üljön le, lányom, üljön le.

Jenny elmosolyodott: - Fogadni mernék, hogy maga, vén gazember, minden lánynak ezt mondja.

Dr. Erskine figyelmeztetően felemelte mutatóujját.

- Nem minden lánynak, korántsem mindenkinek. - A szeme pajkosan csillogott. - Csakis a nyolcvanöt évesnél fiatalabb kislányoknak. Nos hát, Jenny, hogy s mint? Sajnálattal hallottam, hogy az az orvos barátja, a Danny, elment a városból... Mi is a teljes neve?

- Kindersley, Danny Kindersley. Igen. Én is sajnálom - mondta Jenny egyszerűen.

Dr. Erskine bólintott, és éles szemmel figyelte a lányt a szemüvege fölött.

- Az újságokban olvastam magáról - mondta csendesen. - Persze nekem nem szentírás, amit közöltek. - Egyik kezét kicsit felemelte. - De ugyanakkor nem dugom a fejemet a homokba, nem tettetem, hogy semmit sem tudok. Nagyon-nagyon sajnálom magát, Jenny. Ehhez még hozzátenném, tudnia kell, itt nálunk nem mindenki kész minden további nélkül magát hibáztatni. Még mindig nagyon sok barátja van, leányom, nagyon sok barátja - Megköszörülte a torkát. - Hát akkor... az asszisztensnőm azt mondta nekem, hogy magánügyben akar velem beszélni. Úgy hiszem, jó nyomon járok, ha azt gondolom, ez összefüggésben van azzal, ami az öbölben történt. Ha szüksége volna néhány nyugtatótablettára, hogy átvészelje a nehéz napokat….

Jenny megrázta a fejét.

- Igen... azzal kapcsolatos, ami történt, de egyáltalán nem idegcsillapítóról van szó. Hanem az ön páciensei közül néhányról.

- A pácienseimet említette? Hát tudja... ami egy orvos és azok között folyik le, akik felkeresik, az szigorúan bizalmas. Ugye, tudja ezt?

Jenny bólintott.

- Igen, tudom.

- De hát biztos megvan az oka rá, hogy róluk akar beszélni. Kikről tulajdonképpen? Gondolom, ismeri a nevüket.

- Az egyik Mrs. Proctor, tudja, az én háziasszonyom. Tegnap került kórházba.

Dr. Erskine bólintott.

- Igen, és a másik?

- Egy férfi, Roberts a neve. Robbie Roberts. Odakint lakik Ardtornishban, vagy legalábbis…

Dr. Erskine fölsóhajtott.

- Az a férfi, aki ott volt a kisfiúval a csónakban. Őt gondolja?

Jenny bólintott, elővette Mrs. Proctor Cardocol tablettáját és előrehajolt.

- Mindketten, Robbie és Mrs. Proctor is, ezt szedték - közben figyelte az orvos arcát. - Tegnap elmentem a városi patikába Archie Hooperhez. De őnála Cardocol nincsen, senkinek sem adta el még ezt a gyógyszert. Tulajdonképpen soha nem is látta. - Jenny várt egy kicsit. - Aztán, amikor tegnap meglátogattam Mrs. Proctort a kórházban, ő mondta nekem, hogy ezeket a tablettákat nem patikában, hanem öntől kapta. Így volt?

Csend. Dr. Erskine felemelte az orvosságos dobozt, és tanulmányozta, mint aki most látja először.

- Mrs. Proctor... bizonyára tévedett - mormolta, és elkapta a tekintetét.

Hamish Owen a gleninveri rendőrség egyik helyiségében álldogált. Napi rutinfeladatai közé tartozott, hogy reggelente benézzen ide megtudakolni, mi újság. Meg is mondták neki: nem messze a tengerparttól egy le nem zárt kocsiból elloptak egy retikült. Egy pasi öngyilkos lett, gázzal követte el autójában ülve, néhány mérföldnyire a várostól. Kempingező turisták bukkantak rá, körülbelül egy órája.

Hamish villámsebesen előrántotta a blokkját. Ez már igen! Ez hír!

- Meg tudná mondani nekem... megmondaná annak a hapsinak a nevét? - kérdezte izgatottan, készenlétben tartva a ceruzáját.

- Persze, miért ne mondanám - vonta meg a vállát a rendőr. - A felesége most már úgyis hamarosan megtudja... - Ujját végighúzta egy űrlapon. - Az elhunyt neve Parsons. Douglas Walter Parsons.

A Highland Gyógyszergyár főbejárati portáján Helen Highcroft az elegáns, barna plüssbevonatú pamlagon ült. Cserepes dísznövények díszítették a füstszínű üvegajtók mindkét oldalát. Overallos dekoratőrök létrán dolgoztak, nem messze tőle; az volt a feladatuk, hogy egy új gyógyszer bemutatásának ünnepléséhez feldíszítsék az épületet. Helen egymagában üldögélt ott, fokozódó türelmetlenséggel, egyre sűrűbben nézte meg az óráját.

Majdnem egész éjszaka ébren volt, nyugtalanul forgolódott, újból és újból feltűnt előtte az a karácsonyi fotó, amelyet a családi fényképalbumban talált és amelyen Malcolm és kollégái voltak láthatók. Újból és újból fülébe csengett az a beszélgetés, amelyet huszonnégy órával ezelőtt Jackmannel folytatott éppen ebben az épületben. Szöget ütött a fejébe, amit a fényképen megfigyelt, meg az is, hogy férje a Volvót szervizelésre jelentette be állítólagos eltűnése előtt. Helen kétségbeesése lassanként elhatározássá kristályosodott. Ez az elhatározás vette aztán rá, hogy reggel eljöjjön ide a gyárba. Pár perc kell már csak ahhoz, hogy szándéka szerint Jackman elé tárja aggodalmait, gyanúját, bármennyire is butaságnak, alaptalannak tűnhetnek azok.

Alaptalanok és buta dolgok? Helen itt megtorpant egy kicsit. Lassan ismételgette magában ezeket a szavakat, mint ahogy az ember a fémpénzt szokta végigtapogatni a zsebében. Nem. Ő maga nem hitte már, hogy ezek a gondolatok buták és alaptalanok lennének. Hiszen múlt éjjel, amint ott hánykolódott az ágyában és egyre csak a sötét mennyezetet bámulta, mélyen átérezte, milyen nagy űr tátongott mellette a széles ágyon, mennyire megváltozott körülötte minden. Rájött, nem hiheti el és nem hiszi el, amit a nyomok igazolni látszanak, tudniillik azt, hogy Malcolm hűtlenül cserbenhagyta őt. Nem hihet abban a bizonyítékban, amely férje határidőnaplójából pottyant ki. Lehet, hogy logikátlan ez a meggyőződése, de annak a fényképnek a megtalálása arra késztette Helent, hogy brutálisan őszinte becsületességgel végiggondolja házasságuk minden mozzanatát. Amikor ezzel a vizsgálódással végzett, megállapította, hogy semmit, se semmit sem talált, a legapróbb támpontot sem arra, hogy elhiggye, Malcolm önszántából fordított hátat mindannak, ami kettejük közös élete volt, mindennek, amiért dolgozott.

Meggyőződésének ez az önmagában történt tisztázása változást eredményezett Helen gondolatvilágában.

Most már nem az jelentette gondjainak lényegét, hogy férje hűtlen lett hozzá és feltételezetten megcsalta őt egy fiatal lánnyal, nem, most már egészen más dolog miatt aggódott: a férfi biztonságban van-e? Valami nem stimmel itt a gyárban. Mély ellentmondásokat érzett. Tulajdonképpen mi folyik itt a felszín alatt? Valami olyasmi, ami összefüggést jelent férje eltűnése és a között az irodahelyiség között, amely tán ötvenméternyire van csak innen. A férje igazi irodájában reluxa van az ablakon, nem pedig függöny

Már majdnem negyven perce várt Jackmanre. A portáról szólt fel hozzá telefonon, amikor megérkezett, és egy titkárnő közölte vele, hogy Jackman hamarosan lejön hozzá. Azóta is várt. Most először jutott eszébe, hogy látogatása kellemetlen lehet a cég számára, amely az elmúlt években a havonta átadott csekkekkel biztosította a család megélhetését. Ha tényleg zavarja őket, akkor annál súlyosabb a helyzet! Megfogalmazta magában a kérdéseit. Helen most már úgy érezte, választ kell kapnia ezekre a problémákra.

Ismét az órájára pillantott: már negyvenhárom perc telt el. Hirtelen sugallatra felállt, és odament a portás pulthoz.

- Nézze csak, ne haragudjon, hogy zavarom, de nem lehetne újból felhívni Mr. Jackman irodáját?

- Természetesen lehet, Mrs. Highcroft. Egy pillanat.

A hosszú, ápolt körmök máris elegáns táncot jártak a telefon gombjain Helenben tudatossá vált, hogy milyen nagy az ellentét az itteni elegancia és a maga izgatott, elhanyagolt külseje között. A portásnő hallgatott egy ideig, helyére tette a kagylót, és újabb mosolyt küldött feléje. Ez alkalommal ez már a lágy, hivatalos szánakozás és mentegetődzés kifejezésére szolgált.

- Rettenetesen sajnálom, Mrs. Highcroft. Úgy látszik, Mr. Jackman vonala foglalt. Tudom egyébként, hogy Mr. Jackmannek ma nagyon sűrű programja van. Talán ha még egy kicsit tovább várakozna... - Helen visszament a korábbi helyére, és leült. Öt percet várok még, mondta dühösen magában. Csak öt percet, eggyel sem többet!

Jenny kocsijával lekanyarodott a főútról, és néhány métert azon a belső úton tett meg, amely a Highland Gyógyszergyárhoz vezetett. A kapuőr háza előtt állt meg. Míg várta, hogy az öregedő biztonsági őr odalépjen hozzá és megkérdezze, mi járatban van, nézegette a gyári környezetet. Éppúgy, mint mindenki más itt Gleninverben, évek óta

tudott már a gyárról, látta a fényképét az újságokban, talán már tucatszor is, de most először történt, hogy személyesen járt itt. Fogalma sem volt róla, hogy ez a cég ilyen hatalmas területet foglal el. Ahogy ott ült a volán mellett, látta, hogy ápolt pázsit veszi körül a modern, háromemeletes épületet, amelynek színezett ablaktáblái csillognak-ragyognak a délelőtti napfényben. Távolabb, jobbra tőle sűrűn ültetett erdők, kőrisfák, fenyők, vöröslő berkenyeligetek. Túl az erdőn, a távolban a tó, a Loch Linnhe vize csillog. Túlsó partján bokrok, fák, hangával borított rétek ereszkednek le a tóhoz.

- Jó reggelt, kisasszony. Segíthetek valamiben? - szólt hozzá az idős kapuőr, amint lehajolt az ablakhoz.

- Szeretnék valakivel beszélni a gyár egyik készítményéről - válaszolta Jenny. Az őr bólintott, egy műanyag táblácskát nyújtott át neki, amelyre az volt felírva, LÁTOGATÓ.

- Lesz szíves ezt az autó szélvédőjén hagyni, amikor kiszáll a kocsiból. - Aztán mutatta az irányt. – Kövesse, kérem, ezt a jelzést, ez vezet a parkolóba. Ott pedig éppen szemben lát egy kettős üvegajtót, a portán majd valaki eligazítja.

Jenny mosolygott.

- Nagyon köszönöm.

Az őr sapkájához emelte a kezét, és megjegyezte az autó rendszámát, felírta az érkezés idejével együtt, és intett, hogy behajthat. Jenny elindította a kocsit, a fogadtatás határozottan jó benyomást tett rá. Valóban ilyen céllal tervezték meg az egészet. A rendkívüli méreteknek, a barátságos és szakszerű fogadtatásnak érvényre kellett juttatnia, hogy itt Gleninver legtöbb dolgozót foglalkoztató munkaadójáról van szó.

Helen ültében hátrafordult, mert hallotta a mögötte lévő lengőajtó sóhajtásszerű hangját. Egy karcsú, fiatal nő lépett be, úgy huszonöt éves lehetett, a portáspulthoz lépett, és nyilvánvaló volt, hogy a portásnő most egy ideig csak vele foglalkozik.

Helen körülnézett. Eltekintve a két dekoratőrtől, akik az egyik távolabbi sarokban létrákon dolgoztak, az előcsarnokban senki sem volt. Még egy pillantást vetett a portásra, és aztán felállt és gyors léptekkel kiment azon az ajtón, amelyen akkor is áthaladtak, amikor Jackman vezette, hogy megmutassa azt a szobát, amely állítólag Malcolm irodája volt...

- Szabad a nevét? - kérdezte a portásnő udvariasan, a telefonkagylót vállával szorította a füléhez, miközben tárcsázott.

- Jenny Macrae - mondta a lány.

- Te vagy az, Richard? Itt Carole a portáról. Légy szíves, segíts nekem. Arról van szó, hogy egy Jenny Macrae nevű hölgy van itt, nagyon szeretne beszélni valakivel az egyik gyártmányunkról... Nem, nem, nem hiszem. De maradj egy pillanatig, megkérdezem. - Odafordult Jennyhez, és megkérdezte: - Egy bizonyos cég vagy egy szervezet megbízásából jött? - Jenny megrázta a fejét. A lány pedig beleszólt a kagylóba. - Nem, nem megbízásból jött. Azt mondja, hogy tanácsot szeretne kérni valakitől. Ennyi az egész. Igen... igen. Nekem is ez a véleményem. Nem... A Cardocollal kapcsolatban. - Egy picit még figyelte, hogy mit mondanak neki, aztán letette a kagylót. - Rögtön lejön valaki, és rendelkezésére fog állni. - Aztán körülnézett az üres helyiségben, és össze ráncolta homlokát. Hová tűnhetett el az a másik nő, az a Mrs. Highcroft?

Helen végigsietett az üres folyosón, nesztelenül lépegetett a linóleumpadlón. Sorra számolta a jobb oldali ajtókat, izgatottan figyelte, nem kiáltanak-e utána. Minden pillanatban udvariasan felszólíthatják, hogy jöjjön vissza az előcsarnokba, gondolta. Tudta, nagyon rövid idő áll rendelkezésére, talán csak másodpercek, aztán a portásnő utána jön, keresni fogja. Ez volt az az ajtó! Helen egy pillantással végignézett a folyosón, és egy percre elbizonytalanodott. Az ajtó melletti névtábla, amelyen korábban Malcolm neve volt olvasható, most üres volt. Le nyomta a kilincset, az ajtó kinyílt, és már bent is volt. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, körülnézett. Igen, egészen biztos, ez volt az a szoba. Nem tévedett; ebben az irodában tényleg függöny van az ablakon!

Egy-két lépést tett előre, és látta, hogy az íróasztalon a telefonon kívül egyáltalán nincs semmi más. Sehol semmi nyoma a férje előjegyzési naplójának, sem annak a bekeretezett fényképnek, amely az előző látogatásakor még ott állt az asztalon. Sorjában kinyitotta a fiókokat. Üresek voltak. Sehol egy levél, sehol egy dosszié vagy blokklap. Egyáltalán semmi sem volt. Körülnézett. A falak is teljesen üresek. Sehol egy naptár, még egy vállalati statisztikai kimutatás sincs a falon, plakát sem. Az egész helyiség olyan volt, mint amelyet sohasem használtak.

Helen odalépett a fém iratszekrényhez. Csak úgy találomra megpróbálta kinyitni a felső fiókot. Zárva volt, de félénk érintésére az egész szekrényke megingott. Nyilvánvaló volt ebből, hogy az iratszekrény teljesen üres.

Helen leült az üres íróasztal szélére, és megpróbálta végiggondolni a helyzetet. Meg akarta fejteni a titkot: mit jelenthet mindez? Az nagyon valószínűtlen, hogy ilyen hamar kirakodtak volna Malcolm íróasztalából. Semmiképpen, ha azt tartották, hogy egy fiatal nővel szökött meg, ha azt hitték, hogy egy kis kalandra vágyott vagy egy kicsit ki akart rúgni a hámból. Túl értékes volt ő a gyárnak, túl régen dolgozott itt ahhoz, hogy

csak ilyen egyszerűen... leírják. Vagy nem ez az igazság? Helen önkéntelenül arrébb tolta egy kicsit a telefonkészüléket, és amint így rápillantott, egyszerre megdermedt. A készüléken más szám jelezte a mellékállomást, mint amelyet ismert. Amikor Malcolmot hívta, mindig a 650-es melléket kellett kérnie, ez pedig itt a 476-os volt.

Helen úgy érezte, hogy a szoba falai egyszerre szorosan körülzárják. Tudatára ébredt annak, hogy Malcolmmal valami rettenetes dolog történt.

Ahogy eltolta magától a telefont, remegni kezdett a keze. Felállt. Úgy látszik, beigazolódnak, kegyetlenül beigazolódnak gyanakvásai, aggodalmai… Ez a szoba sohasem volt Malcolm irodája. Nem úgy nézett ki, és nem volt itt meg az a hangulat. Kifejezetten olyan volt ez a helyiség, mint valami üres kagyló, amelyet éppen azért helyeztek az útjába, hogy félrevezessék.

A nagy kérdés most az volt: miért tették ezt? Helen odalépett az ajtóhoz, óvatosan kinyitotta egy kicsit. Hallotta, hogy a folyosó végén a lengőajtó halkan csapódott. Megtorpant, és felkészült arra, hogy rövidesen rábukkannak. Egy fiatalember sietett végig a folyosón, kezében néhány dosszié. Helen kilépett az ajtón, halkan becsukta maga mögött.

- Legyen szíves - szólt.

A fiatalember megfordult: - Tessék?

- Meg tudná mondani nekem, ki dolgozik ezen a folyosón? Legyen szíves! - Helen egy kézmozdulattal végigmutatott az ajtók során.

A fiatalember vállat vont: - Senki sem. Ezeket a szobákat még nem vették használatba.

- Egyiket sem?

- Tudomásom szerint egyiket sem. Kit keres?

- Ó... hát... senkit sem. Név szerint senkit sem. Köszönöm szépen. Nagyon köszönöm.

A fiatalember bólintott, megfordult, és folytatta útját. Helen megindult vissza, a főbejárat felé. A portásnő éppen akkor jelent meg a folyosó végén, és mosolytalan, szigorú arccal szólt rá. - No de kérem, Mrs. Highcroft! Már mindenfelé kerestem. A látogatóknak nem szabad ide bejönni. Nem látta a feliratot?

- Milyen feliratot? - kérdezte Helen ijedten. Bár tulajdonképpen legbelül mulatott a nő bosszúságán. Azon, hogy eltűnt arcáról az a bizonyos merev, személytelen maszk.

- Kérem, jöjjön velem, nézze, itt vannak a feliratok. Mr. Jackman egyáltalán nem venné jó néven, ha hallaná, hogy megszegte az előírásokat. - Átmentek a lengőajtón, és az előcsarnokban a portásnő sietett vissza a helyére, mintha az a pult lenne saját védőbástyája, saját szigete egy ellenséges tenger hullámai közepette. Lehet, hogy a valóságban így is volt. - Egyébként Mr. Jackman éppen az imént szólt le - vetette oda Helennek a válla felett. - Elnézést kér, de elhívták egy fontos tanácskozásra.

Helen sóhajtott.

- Jól van, hát akkor várok.

A portásnő megrázta a fejét.

- Ezenkívül... hm... azt is mondta nekem, hogy a nap további részében is zsúfolt a programja. Egyáltalán nem fogadhatja önt ma. Sajnálom.

Kínos csend állt be.

- Hogyhogy egyáltalán nem? Még öt percre sem? - kérdezte Helen hitetlenkedve.

Emeltebb hanghordozása magára irányította a két dekoratőr figyelmét, meg az a fiatal nő is felfigyelt rá, aki türelmesen várakozott a közelben.

- Attól tartok, hogy még öt percre sem. De ha gondolja, hogy egy újabb időpontra jegyezzem elő, akkor biztos vagyok benne...

Helen egészen közel lépett a portáspulthoz.

- Hol van Mr. Jackman irodája?

A nő meglepetten nézett rá.

- Hát... az első emeleten, de ön nem mehet... - Helen azonban úgy vélte, hogy igenis mehet. Átvágott az előcsarnokon a lifthez, és megnyomta a gombot. A jelzés azt mutatta, hogy a lift éppen a harmadik emeleten van. Helen türelmetlenül várakozott, a portásnő pedig a pult alatt, a térde mellett megnyomott egy gombot. Aztán gyorsan kisietett a pult mögül. - Mrs. Highcroft, várjon csak! A látogatóknak tilos felmenni arra az emeletre. De biztos vagyok benne, hogy ha…

Helen hirtelen odafordult a portásnőhöz.

- Egy látogató? Hát most már csak egy látogató vagyok? Hadd mondjak magának valamit! Az utóbbi három és fél évben a férjem éjt nappallá téve dolgozott azon, hogy a Cardocol a terv szerinti időpontban kikerülhessen a piacra. Most pedig éppen csak egy-két nappal az

ünnepélyes pillanat előtt egyszerűen nem tudni, hol van ... eltűnt? Mr. Jackman úgy véli, hogy egy fiatal lánnyal szökött meg. De ez nem igaz, tudom, hogy nem igaz! Valami rettenetes... rettenetes dolog történt vele, de nem tudom megállapítani, hogy mi. Hát nem érti? Nem tudom, hogy miképpen segíthetek neki! - Megcsuklott a hangja, és kitört belőle a zokogás. Dühösen előkereste apró zsebkendőjét, mérges volt, hogy nem tud uralkodni magán, és megmutatkozott gyengesége.

- Mi folyik itt tulajdonképpen? - A portásnő megkönnyebbülten fordult a hatalmas termetű biztonsági őr felé, aki a pult alatti vészjelző hívására máris megjelent.

- Ó, George, légy szíves segítsél Mrs. Highcroftnak. Úgy látszik, nagy bajban van. Majdnem egy órája vár már, hogy beszélhessen Mr. Jackmannel. De sajnos épp most elhívták valahová, és megüzente, hogy sajnálja, de ma nem lehet... és láthatod, a hölgy teljesen kiborult, nem érti a helyzetet. - Így fogalmazva szavai nagyon természetesnek, magától értetődőnek tűntek. Azt gondolhatták róla: íme, ismét egy öregedő háziasszony, aki nem tudja elviselni a sorsát. Biztos jelentéktelen dolog. Egy csésze tea vagy néhány idegcsillapító tabletta, és egy-kettőre rendbe jön. A biztonsági őr jóindulatúan vállon veregette.

- Nocsak, nocsak, Mrs. Highcroft, ne aggódjon. Kérem, jöjjön velem.

Helen lerázta a kezét a válláról.

- Hagyjon békében! Hagyjon engem! Mr. Jackmannel akarok beszélni! Ő az, aki tudja, hogy mi történt a férjemmel, biztos vagyok benne, hogy tudja!

- Kövessen, kérem, Mrs. Highcroft. Semmi értelme így fölizgatnia magát.

Helen minden akaraterejét összeszedte, hogy ne sírjon, föltekintett. Hanghordozása azt mutatta, hogy érzéseit teljesen kordában tudja már tartani.

- Hát ide figyeljen, csak egy percig hallgasson meg, kérem. Figyeljenek csak rám! - Vonakodva bár, de mind ketten figyelemmel hallgatták. - A férjem eltűnt, értik, amit mondok? Most már három napja, hogy nem tért haza. Nem is telefonált, nem is írt! Valami baja történhetett.

A biztonsági őr egyszerűen rábólintott.

- Persze. Olvastam erről az újságban, emlékszem rá. A maga helyében nem aggódnék, Mrs. Highcroft. Bizonyára előkerül majd előbb vagy utóbb. - Úgy mondta ezt, mintha arról lenne csupán szó, hogy Malcolm tovább maradt a kocsmában, mint szokott. Helen keservesen

felnyögött, kétségbeesetten folytatta, mert úgy határozott, hogy még egyszer próbálkozik.

- Az a szoba, amelyet Mr. Jackman mutatott nekem, azzal, hogy az a férjem irodája, hogy ott dolgozott, valójában már hónapok óta üres!

- Mrs. Highcroft, megértem, hogy mostanában sok izgalma volt. De kérem, gondolkodjék értelmesen: pillanatnyilag semmit sem tehet, ugye? Ha Mr. Jackman azt mondja, hogy el van foglalva és néhány napon belül fogadja önt... ez elfogadható indoknak látszik. Fogadja meg a tanácsomat, és hívja fel Mr. Jackmant egy-két nap múlva, amikor az egész hűhó az új gyógyszerrel kapcsolatban már elcsendesedett. Legjobb volna, ha most hazamenne és…

Helen megértette, hogy ezekkel itt nem boldogul. Reménytelenül hadakozik. Mondhatna bármit, semmit sem érne el. Legfeljebb annyit, hogy nagy feltűnést kelt, lejáratja magát itt a gyár előcsarnokában. A biztonsági őrnek nyilvánvalóan alapvető feladata, hogy csírájában elfojtson minden ilyen, a szabályokba ütköző törekvést. Így hát nem tiltakozott tovább. Hagyta, hogy kivezessék az épületből a napfényre. Ott aztán az őr még egyszer vállon veregette, és magára hagyta. Helen egymagában bandukolt a kocsijához, egészen meggörnyedt a sikertelenségtől, a vereségtől. Kimerült volt, de közben határozottan kiformálódtak benne előző éjszakai gondolatai, amelyeket úgy látszik, mások nem képesek felfogni. Azt is tapasztalta, hogy érzései milyen vadul kavarognak lelkében. Rekitüljéből elővette a kocsi kulcsait, és lehajolt, hogy kinyissa az ajtót.

- Mrs. Highcroft! - A hangra összerezzent, és ijedten hátrafordult. Nem hallotta, hogy bárki jött volna mögötte. Az a nő állt ott, aki pár perccel ezelőtt még ott üldögélt a gyógyszergyár előcsarnokában.

- Tessék - mondta Helen harciasan.

- Ne haragudjon, hogy éppen ilyenkor zavarom. De önkéntelenül is meg kellett hallanom, amit a férjéről és a Cardocollal kapcsolatos munkájáról mondott. Arra gondoltam jó lenne, ha valahol beszélgethetnék önnel pár percig. - Már nyújtotta is a kezét, és kedvesen rámosolygott Helenre. - A nevem Jenny. Jenny Macrae.

Az igazgatósági épület első emeletén lévő irodájában Jackman csendben állt az ablaknál, arra várt, hogy Ridley befejezze a jelentését, amelyet a Londonban lévő Baxternek mondott el telefonon. Jackman megszokta, hogy erős akaratát érvényesítve mindenkivel szemben ő legyen fölényben, és most egyáltalán nem örült annak, hogy Ridley ott van az irodájában. Volt ebben az emberben valami kifürkészhetetlen,

valami veszélyes... Az, ahogy ez a férfi viszonyult a végrehajtandó feladatokhoz, nyugtalanító volt.

Ridley már vagy tíz perce telefonált. Jackman rögtön az elején felállt a helyéről, hátat fordított veszélyes látogatójának, aki most ott ült az előtt a telefon előtt, amely több száz mérföldes körzetben az egyetlen lehallgathatatlan készülék volt. Jackman hosszan és némán bámult ki az ablakon, Gleninver külvárosai irányába. Nézte a távoli erdőket, és ügyelt rá, hogy gondolatai mindenképpen rejtve maradjanak arcvonásainak áthatolhatatlan álarca mögött.

Így hát szemtanúja volt annak, ahogy Helen Highcroftot a biztonsági őr kitessékelte az épületből, és elégedetten elmosolyodott, amikor látta, hogy Mrs. Highcroft milyen lassan, keservesen vánszorog a látogatók számára fenntartott parkolóban álló kocsijához. Egész testtartása tükrözte nyomorult lelkiállapotát.

Arcáról azonban eltűnt a mosoly, homlokát összeráncolta, mert váratlanul egy másik nő sietett ki az épületből Mrs. Highcroft után. Jackman figyelte, hogy pár percig beszélnek egymással, aztán elköszönnek egymástól. A fiatalabb odamegy a saját Citroënjéhez, és kihátrál a parkolóból. A két kocsi aztán lassan gördül végig az úton, olyanformán, mintha konvojban mennének.

Ridley még mindig telefonon beszélt Londonnal, Jackman odalépett egy másik készülékhez, felkapta a kagylót, és tárcsázott.

- Mondja, Carole, ki volt az, aki éppen az imént távozott az épületből Mrs. Highcroft után? Az a huszonöt-harminc éves, sötét hajú fiatal nő?

- A neve Jenny Macrae, Mr. Jackman - válaszolta a portásnő készségesen.

Jackman fölírta magának a ne vet.

- Milyen ügyben járt itt?

- Tulajdonképpen nem tudom. Úgy értem, azzal jött be úgy tíz perccel ezelőtt, hogy beszélni szeretne valakivel a Cardocolról. Richard Connor mondta, hogy majd lejön hozzá, aztán ez a Miss Macrae egyszerre csak... távozott.

- Hogy érti azt, hogy egyszerűen távozott? - mordult rá Jackman.

- Tulajdonképpen az az igazság, hogy nem tudom, Mr. Jackman. Egyszerre csak fölkelt és kiment. Valamit mondott ugyan, de nem értettem meg a szavait, olyasmi lehetett, hogy most már tárgytalan az ügy, és ezzel kisietett.

- Beszélgetett ez a nő Mrs. Highcrofttal, miközben arra várt, hogy Mr. Connor lejöjjön hozzá?

- Nem, legalábbis én nem vettem észre.

Jackman gondolkodott egy pillanatig, aztán így szólt.

- Mondja csak, milyen melléken lehet hívni a főbejáratot?

- 217 a száma.

Jackman letette a kagylót, aztán ismét tárcsázott, és a biztonsági őrtől kérdezte, mi a rendszáma annak a sárga Citroönnek, amely az imént távozott. A számot már érkezéskor nyilvántartásba vették, ez volt a rend itt a gyárban, úgyhogy az őr rögtön beolvashatta Jackmannek. Jackman ismét letette a kagylót, elővette jegyzettömbjét, és Jenny Macrae neve mellé fölírta az autó rendszámát is. Aztán úgy tűnt, mintha a ceruzájával szórakozottan dobolna a jegyzettömbön. Lehet, hogy semmi az egész. De az is lehet, hogy van némi jelentősége: talán bajt jelent. Mindeddig Jackman elégedetten vette tudomásul, hogy Helen Highcroft a bánatát magánügyként, a családon belülre korlátozza. Nem is foglalkoztatja más, mint az a számára odakészített fénykép és az, hogy miképpen mehetett tönkre a férjéhez fűződő viszonya. Miért hagyta el őt? Jackman most először érezte, hogy nem olyan biztos már a dolgában. Ez a felismerés aggodalommal töltötte el. Még mindig aggódott, amikor Ridley gondosan helyére tette a kagylót és feléje fordult.

- Köszönöm önnek, Mr. Jackman - mondta csendesen. Mindig nagyon udvarias volt.

- Gondolom, London most elégedett.

- A Parsons-ügyben? Igen, azt hiszem elégedettek. - Ridley odahajolt az asztal fölé, és felemelt onnan egy papírlapot, tekintetével végigfutotta feljegyzéseit, aztán visszaejtette a papírt az asztalra. - Ha jól tudom, ön vállalt felelősséget Culvertért és Stevensonért, mármint Baxterrel szemben. - Csak úgy mellékesen ejtette ki ezeket a szavakat, de valami volt a hanghordozásában, amitől Jackman megborzongott és szúrós tekintetet vetett Ridleyre.

- Így van, én vállaltam. Mindketten megbízható emberek.

- Mindketten gondatlanok - helyesbítette Ridley lágyan az előbbi szöveget.

- Nem értem jól.

- Ön azt mondta Baxternek, meg lehet bízni bennük, mindketten diszkrétek lesznek, és jól tudják tartani a szájukat - Ezek a szavak vádként hangzottak.

- Hova az ördögbe akar kilyukadni? - kérdezte Jackman metszően.

Ridley elmosolyodott.

- A magam szakállára én is végeztem egy kis nyomozást ma reggel, mielőtt idejöttem.

- Ó?

- Csak úgy... ellenőrzésképpen. Baxter számára. London mindig ragaszkodik hozzá, hogy a feladatokat alaposan kell elvégezni. Ezért vesznek engem igénybe.

- Ne játsszunk a szavakkal, Mr. Ridley - mordult rá Jackman. - Térjen már a tárgyra. Legyen szíves. Mire bukkant rá?

Ridley a jegyzeteibe pillantott. Aztán lágyan megszólalt.

- A maga Mr. Calvertje éppen befizetett egy hawaii nyaralásra saját maga és a barátnője számára. Az egész útra mindvégig első osztályon. Készpénzzel fizetett, előre. Stevenson pedig ezerötszáz font előleget fizetett be egy BMW-re. Ez is készpénzzel történt. - Hideg, kifejezéstelen tekintettel, de mégis szemrehányóan nézett Jackmanre. - No már most, kérdem önt, lehet-e mindezt diszkrét cselekedetnek mondani? Semmiképpen sem! Itt, egy ilyen köpőcsészényi városkában, mint amilyen Gleninver!

- Majd beszélek a fejükkel. Megmondom nekik...

Ridley lassan megcsóválta a fejét.

- Semmit sem mond nekik, Mr. Jackman!

- Semmit? De hiszen azt mondta…

- Egy szót sem! Semmi szükség rá.

- Hát ezt meg hogy az ördögbe érti?

- Úgy értem, ne legyen ez a maga gondja, Mr. Jackman. Nem magára tartozik már ez az ügy! Baxter azt akarja, hogy én tegyem meg a szükséges lépéseket.

Jackman hirtelen elcsöndesedett.

- Remélem, nem mondja ezt komolyan. - Sikerült megjátszania, hogy teljesen kiborult. - Azt akarja mondani, London elrendelte Stevenson és Calvert elintázásét?

Ridley egy kis szünetet tartott, és csak azután szólalt meg.

- Túl sok forog itt kockán - mondta titokzatosan.

- De hát nem teheti meg, hogy bejárja a vidéket, és egymás után legyilkolja az embereket! Mi a fenét gondol Baxter, mire akar kilyukadni? Négy haláleset, mindegyik a gyárnak ugyanazon részlegéből? Méghozzá egy héten belül?

- Hányan lehetnek olyanok, akik tudnak róla, hogy ezek négyen együtt dolgoztak: Highcroft, Parsons, Calvert és Stevenson?

- Senki sem tudja, de ez mégis...

- Pontosan ez a lényeg! Meg aztán ki beszél itt egyáltalán gyilkosságról? - kérdezte Ridley derűsen. - Egyet sem gyilkoltak meg közülük. Vagy tán mégis?

- Hogy egyet sem? És mi a helyzet Parsonsszal?

- Parsons nem gyilkosság áldozata - javította ki Ridley. - Parsons öngyilkosságot követett el. Összeroppant feladatainak súlya alatt.

- És Calvert? És Stevenson? Mi a helyzet velük? Vajon Baxter komolyan gondolja, hogy ők is összeroppantak feladataik súlya alatt, mint az iparág legbuzgóbb, szinte megszállott dolgozói? - kérdezte Jackman élesen.

Ridley nem fogta fel az utóbbi szavakban rejlő gúnyt. Komolyan elgondolkodott, őszinte felelősségtudattal mérlegelte az elhangzott ellenvetést, olyannyira, hogy Jackmanben meghűlt a vér.

- Nem, ők nem lesznek öngyilkosok - jelentette be végül is Ridley a döntést. - Azt hiszem legjobb, ha baleset éri őket. Kettőjüket együtt!

Tizennegyedik fejezet

- Tölthetek még egy kis teát?

- Köszönöm, kérek.

- Vegyen egy kis süteményt is. Sok van még belőle.

Jenny hálásan vett a süteményből. Helen Highcroft konyhájában voltak, a háziasszony mindkettőjüknek töltött egy második csésze teát. Tágas, vidám volt ez a konyha, nagy, fenyőfa asztal állt közvetlenül az ablak alatt, amelyen át ki lehetett nézni a jól ápolt kert pázsitjára. Nagy ellentét volt a konyha vidámsága és az asszony gondterhelt arckifejezése között, amint gondosan odatolta a csésze teát Jenny elé.

Már talán háromnegyed órája üldögéltek itt, csendben beszélgetve. Kezdetben még idegenkedtek egymástól, de aztán kölcsönösen megkedvelték egymást, és most már igazi, meghitt beszélgetésbe merültek. Jennynek nem kellett semmit sem elmondania Helennek a

tűzről és arról, hogy Jamie és Robbie hogyan halt meg a tengeröbölben. Hiszen a Gleninver Times egy példánya véletlenül ott feküdt a konyhaasztalon. Talán az volt az egyetlen diszharmonikus pillanat, amikor Helen nagy igyekezettel próbálta eltologatni, eltüntetni kettejük közeléből az újságot.

Ahogy eljöttek a gyógyszergyárból, Jenny kocsijának képe egyre ott volt Helen visszapillantó tükrének közepében. Elhatározta, hogy a lehető legkevesebbet fogja elmondani ennek a fiatal nőnek, aki oly váratlanul szólította meg őt a parkolóban. Nem tudhatta, nem szándékosan küldték-e oda, felmerült benne: talán Jackman intézkedett így, hogy a lány kifaggassa őt, mi mindenről van tudomása. Helen úgy érezte, most már minden lehetséges...

Amint azonban megérkeztek a házba, a konyhába, és kezdeti zavarukat legyőzve fesztelenül sikerült beszélgetniük egymással, Helen úgy érezte, szükségtelen minden óvatosság. Jenny Macrae nem azért jött el vele, hogy utána kémkedjen. Ez teljesen lehetetlen lenne! Nagyon is becsületes ez a lány, sok fájdalom és friss szenvedés volt kiolvasható az arcáról, amikor elmondott Helennek mindent a tűzesetről és hogy mi történt azután. Mély gyötrődése, szenvedélye igaz részvétet váltott ki Helenből, rövidesen sor került arra is, hogy ő is elmondja mindazt, ami a lelkét nyomta. Legtitkosabb gondolatait is feltárta Jenny előtt, olyasmiket, amiket bátyjával sem beszélt meg, és egyetlen más családtagjával sem. Szólt Jennynek arról a fényképről, amelyet Malcolmról a hivatali ünnepségen készítettek, beszélt a Volvóról, meg névtelenségbe burkolódzó késő éjszakai telefonálóról, aki azt mondta neki, hogy Malcolm meghalt. Szólt végül az üres irodahelyiségről, amelyben a mellékállomás száma nem egyezett azzal, amelyen férjét hívni szokta. Lelke mélyén rejtőzködő félelmek kerültek így a napvilágra. Úgy érezte, nagyon jó volt minderről szólnia. Jó volt megosztani valakivel gondjainak terhét.

- Tulajdonképpen min dolgozott a férjed a Highland gyógyszergyárban? - kérdezte Jenny, miközben félig kiitta már második csésze teáját és az járt a fejében, vajon szóljon-e Helennek azokról a tablettákról, amelyeket egyrészt Robbie, másrészt Mrs. Proctor is szedett. Elmondja-e, milyen gyanú ébredt benne éppen azzal az orvossággal kapcsolatban, amelynek készítésén, tökéletesítésén Malcolm Híghcroft több éven át dolgozott?

Helen idegesen tördelte kezét, teáscsészéjébe bámult.

- Tudós volt - mondta végül csendesen.

- Hallottam az előcsarnokban, ahogy azt mondtad a portásnőnek: a férjed életének három esztendejét arra áldozta, hogy a Cardocolt tökéletesítse, ugye, ezt mondtad? - faggatta Jenny. Persze jól tudta, mi

lesz erre a válasz, de vigyázott rá, hogy beszélgetésük ne szakadjon félbe.

Helen bólintott.

- Valóban ezt mondtam. Akkor... akkor költöztünk ebbe a városba, amikor kislányom, Sarah tízéves volt. Szóval három és fél évvel ezelőtt. Malcolm már a kezdet kezdetétől fogva ennek a gyógyszernek a témáján dolgozott.

Jenny elővette a retiküljét, kivette abból Mrs. Proctor tablettáit, és lassan odatette a dobozt az asztalra.

- Úgy érted, hogy ezzel a gyógyszerrel foglalkozott?

Helen fölemelte a türkizkék dobozt, elolvasta feliratát, s szórakozottan bólintott.

- Azt hiszem, igen.

- Szóval csak azt hiszed? Úgy értsem, hogy nem vagy biztos benne.

Helen megvonta a vállát, és föltekintett.

- Mindig arra törekedtem, hogy ne avatkozzam bele Malcolm munkájába. - Úgy mondta ezeket a szavakat, mint aki meggyónja a bűnét. Bizonyos tekintetben tényleg ez volt a helyzet. Talán ha többet és gyakrabban kérdezősködött volna, ha Malcolm érezhette volna, hogy Helen igazán érdeklődik a munkája iránt és meg is érti azt, milyen feladatok súlya nehezedik rá, akkor talán…

- Úgy értsem ezt, hogy eddig még soha nem is láttál ilyen dobozt? - kérdezte Jenny. Eszébe jutott, hányadszor kellett már feltennie ugyanezt a kérdést.

Helen tagadólag rázta meg a tejét.

- Nem láttam. Ilyen formában nem. Kész gyógyszerként még nem.

Jenny előrehajolt.

- Tulajdonképpen mi is ez a Cardocol? Úgy értem, mire használják?

- Szívgyógyszer. Olyan betegek számára, akiknek magas a vérnyomásuk. Legalábbis így tudom... – A mondat félbemaradt, az ajtó felé fordult, mert hallotta, hogy valaki fut a folyosón a konyha felé.

- Anyu! Anyu! Hát végül is... ? - Az ajtó kicsapódott. Sarah berobbant a konyhába. Könnyű nyári szoknyát és ujjatlan trikót viselt. Aztán megtorpant, szava is elállt, amikor meglátta az ismeretlen vendéget. - Ó! Azt hittem, hogy...

- Sarah, ez itt Miss Macrae. - Aztán Jenny felé fordult. - Ez itt Sarah, a legnagyobb gyerekem. - Aztán ismét a kislány felé fordult. - Mi baj van, drágám?

- Á... semmi. Nem fontos. - De nyilvánvaló volt hogy igenis fontos volt számára.

- Mondd már meg nekem! - unszolta az anyja.

Sarah egyik lábáról a másikra állt, zavarban volt.

- Hát csak annyi az egész, hogy amikor kinéztem és láttam ott a két kocsit, azt hittem, apa jött haza. Megtudtál valamit?

Helen megrázta a fejét. Aztán halkan válaszolt: - Nem. Semmit. Semmit sem tudtam meg. Merre van Mark és Simon?

Sarah kézmozdulattal jelezte, hogy: - Hát a szomszédban, Mrs. Fielding azt mondta, hogy ebédre is ott maradhatunk. Tényleg lehet?

- Persze, miért ne? Ne felejtsd el megköszönni neki. Ugye, nem felejted?

Sarah szomorú, átható tekintetet vetett anyjára.

- Persze hogy nem felejtem el. Viszlát! - Egy futó mosoly, hosszú haját meglobogtatta, és már ott sem volt.

Csend ereszkedett kettejük közé. Aztán Helen visszatért a jelenbe. Abból az álmodozásból tért vissza, amelyet az indított el, hogy az ajtó becsapódott kislánya után. Végül megszólalt, de olyan halkan, hogy úgy tűnt, csak önmagának mormolja a szavakat: - A legnehezebb az, hogy semmit sem tudunk. Azt hiszem, ez a legrosszabb a kislány számára. - Nagyot sóhajtott. - Mark és Simon persze túl fiatalok még, ők egyszerűen azt hiszik, hogy az apjuk csak egy pár napra távozott. De Sarah… ő már majdnem felnőtt, ő ugyanazt érzi, amit én. Néha olyanokat mond, hogy… Hát ez... - Helen megvonta a vállát - olyasmi ez, mintha magamat hallanám, a huszonöt évvel ezelőtti önmagamat. – Elhallgatott. - Amikor tegnap éjjel, eléggé későn, felmentem hozzá a szobájába, még ébren volt. Csak bámult a sötétségbe maga elé, és sírt.

- Rettenetesen sajnálom a kislányt - mondta Jenny, de úgy érezte, egyáltalán nem helyénvalóak most a szavai.

Helen feltekintett rá, és erőltetetten elmosolyodott.

- Én is sajnálom. Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülünk. Nos hát, miről is beszéltünk éppen?

- A Cardocolról mondtál nekem valamit - felelte Jenny kedves hangon.

Helen bólintott.

- Igen, tényleg arról. Hát lássuk csak... - megint elhallgatott, hogy összeszedje gondolatait. - Hát, mint mondtam, újfajta szívgyógyszer, olyan betegek Számára, akiknek magas a vérnyomása.

- Új gyógyszer? Mennyire új?

- Teljesen új, még nem is árulják. - Helen rámosolygott Jennyre, hogy a következő szavakkal semmiképpen se bántsa meg. - Hát hol éltél az utóbbi hetekben? Óriási volt a felhajtás az új gyógyszer körül a Highland Gyógyszergyárban. Mindenfelé dekoratőrök és kertészek tevékenykedtek. - Kezével lendületes vonalat írt le a levegőben. - Az új gyógyszernek nagyvonalú ünnepélyes bevezetésére készültek.

- Úgy érted, hogy még nem is került a gyógyszertárakba? Mármint hivatalosan?

- Tudomásom szerint nem.

Jenny lassan bólintott.

- Hát ezért volt az, hogy Hooper, a patikus, nem ismerte fel a dobozt. - Inkább csak önmagának mondta ezt, nem annyira Helennek.

Helen felvette az asztalról Mrs. Proctor tablettásdobozát, alaposan megnézte, és aztán föltekintett.

- Hát akkor ezt honnan szerezted? - kérdezte halkan. - Ne haragudj, hogy megkérdezem.

Jenny nem felelt mindjárt, nem mintha a kérdés bántotta volna, de úgy érezte, Helennek rosszulesnék, amit a válasza sejtet.

- Hát ez... egy kicsit bonyolult - mondta végül.

- Nem gondolod, hogy ez a gyógyszer összefüggésben lehet Malcolmmal?

Jenny megvonta a vállát.

- Nem vagyok biztos benne. De gondolom, lehet itt valami összefüggés.

- Mondd hát el nekem... kérlek - szólt Helen.

De Jenny még tétovázott. Sóhajtott egyet. Tudta, hogy előbb-utóbb beszélni kell erről. Meg aztán Helen talán a saját szemszögéből nézve a dolgokat, fényt deríthet az ügyre.

- Hát... hogy is kezdjem, így szokták mondani. Tudod, én a földszinten lakom abban a házban, amelynek emeletén a ház tulajdonosa, Mrs. Proctor lakik... - Így kezdett bele Jenny a maga történetébe.

- Szóval tulajdonképpen azt mondod, hogy van itt valami összefüggés? Mármint a gyógyszer és a férjem el tűnése között?

- Miért, te nem tartod ezt lehetségesnek?

Helen egy mozdulattal jelezte, hogy mennyire magatehetetlen.

- Sajnálom, de azt hiszem, nem értetted meg, hogy mi megy végbe bennem.

Jenny közelebb hajolt hozzá, hirtelen tudatossá vált benne, hogy meg kell nyernie Helent a maga szövetségesének.

- Úgy értettem, hogy felmerülhetett valami probléma a gyógyszerrel kapcsolatban. Vagy mire vezethetett esetleg az, ha a férjed rájött valamire? Mi lehetett ha... nem tudom... mi lehetett, ha fennállott az a veszély hogy nyilvánosságra hozza, amire rájött? Lehetett tán ez az oka... ?

- Az oka? Minek az oka?

- Hát... talán…

- Annak, hogy megöljék Malcolmot? Erre gondolsz? - kérdezte Helen döbbenten - Azt hiszed, hogy képesek lettek volna rá... hogy megöljék? Csupán azért, mert rájött olyasvalamire, ami ártott volna a gyárnak? Hát ez őrület!

- Igen. Igen, biztos igazad van. Sajnálom… nem kellett volna ilyesmit mondanom - mentegetődzött Jenny. Teljesen lesújtó volt számára látni a változást Helen arcán. Megérezte, hogy ennek az asszonynak gondolataiban már úgyis rengeteg borzalom kavargott, anélkül hogy elébe tárult volna egy újabb rémség lehetősége. Azonkívül pedig így, világosan kimondva, az, amire gyanakodott... teljesen felháborítónak, lehetetlennek tűnt. Jenny úgy érezte, hogy úrrá lesz rajta az őrület. De még is megkérdezte: - Mennyire fontos a Cardocol? Mármint a gyárnak?

Helen habozás nélkül válaszolta: - Döntő fontosságú. Ez a termék olyan számukra, mint egy tengeri csatában a zászlóshajó. - Türelmetlenül megrázta a fejét. Még mindig azt forgatta az agyában, amit Jenny az imént mondott. - De mindez nem indokolhatta, hogy ilyen rettenetes eszközökhöz folyamodjanak. Csupán azért, hogy eltussoljanak egy hibát! Ha tévedés történt, akkor jobb lett volna mielőbb utánanézni és kitalálni egy ürügyet arra, hogy a meghirdetett gyógyszer piacra dobása miért késik. Az lett volna a természetes, ha kijavítják a hibát, és nem kockáztatnak egy ekkora botrányt. Gondolj csak a sajtóra... Egyik napról a másikra el kellett volna tűnniük a szakmából…

Jenny bólintott. Ő már régóta gondolt ilyesmire.

- Igazad van. Persze hogy nem tehettek olyan rémséget. - Elhallgatott, aztán lassan folytatta: - De ha igazad van, akkor milyen más magyarázat lehet az egészre? Mi bírhatta rá ezt az embert, Jackmant, hogy ennyire félrevezessen téged, ha nem az, hogy volt valami rejtegetnivalója.

- Nem tudom - felelte Helen, érezte. hogy mindjárt sírva fakad, annyira áthatotta a helyzet reménytelensége. - Már a világon semmit sem értek, semmit sem tudok.

Kínos csend állott be. De aztán Jenny körülnézett, és meglátta a telefont.

- Mondd, használhatnám egy percre a telefonodat?

Helen szinte teljes kábulatban válaszolta: - Parancsolj. - És csak nézte, ahogy Jenny feláll az asztaltól. - Mondd, kit akarsz felhívni?

- Dr. Erskine-t, gondoltam, még egyszer próbálkozom nála - felelte Jenny. - Eszembe jutott valami. - Már tárcsázott is. - Dr. Erskine-t kérem. Itt Jenny Macrae. Ma délelőtt voltam nála. - Tartotta a kagylót, és várakozott. Aztán: - Ó, ó. Értem. Semmi baj. Meg tudná nekem mondani, hogy mikor ér vissza? Akkorra biztosan? Nagyszerű. Fel fogom újból hívni. Nem, köszönöm, nem üzenek semmit. - Helyére tette a kagylót és Helen felé fordult.

- Nem volt szerencséd?

Jenny visszalépett az asztalhoz és leült.

- Azt mondták, hogy bement a kórházba.

A betegszobában teljes volt a csend. De még így is annyira le kellett hajolnia dr. Erskine-nek, hogy feje szinte a takarót érintette, ha meg akarta érteni, amit az asszony mondott.

- Ugye, nem... nem halok meg, doktor úr? - Ezt suttogta gyenge hangon Mrs. Proctor. Halvány árnyéka volt önmagának, ahogy ott feküdt a kórházi ágyon.

Dr. Erskine megszokott, megnyugtató, széles mosolyával nézett páciensére. Ezernyi ránc futott szét ilyenkor az arcán, kezével biztatóan megveregette az asszony sovány, csontos kezét.

- Persze hogy nem hal meg, Mrs. Proctor. Nem, szó sincs róla. - Közelebb hajolt, az öreg ujjak szorosan kapaszkodtak az orvos kezébe mint egy madár karmai.

- Ezt csak úgy mondja nekem, ugye? - suttogta az asszony - Mondja meg nekem becsületesen az igazat.

Erskine megcsóválta a fejét, és mosolygott. ismét megpaskolta az asszony kezét.

- Még sok éve van hátra, Mrs. Proctor, ne aggódjon. - De az asszony határozottan ijedt volt, rémült. Ez látszott a tekintetén. - Maga nem hisz nekem - folytatta dr. Erskine. - De hinnie kell, mert az közismert tény, hogy dr. Erskine mindig csak az igazat mondja a pácienseinek. - Mrs. Proctor nem felelt, de szemei még most is aggódást tükröztek, azt a kétkedést és félelmet, amely az öregkor bizonytalanságával jár együtt, meg a betegséggel és a magányossággal. – Ugye, ezt már hallotta rólam? - erősködött tovább dr. Erskine.

A beteg feje kicsit arrébb moccant a párnán.

- Ezt nem tudtam…

- Pedig ez az igazság. Épp annyira igaz, mint ahogy itt állok. És tudja, miért nem csapom be soha a betegeimet? - Cinkosan bizalmaskodva megütötte a saját orrát. - Elmondok magának egy titkot: mert ha eltérnék ettől, ez károsan érintené a praxisomat, a megélhetésemet. Ha valakinek azt mondom, hogy még soká fog élni és aztán mégiscsak kileheli a lelkét, akkor az illető megharagszik. rám Akkor nem hisz többé az orvosokban. - Ez a gyenge tréfa gyenge kis mosolyt csalt Mrs. Proctor arcára. A doktor erre várt, és tudta, most már magára hagyhatja az asszonyt. - Nagyszerűen tud mosolyogni - mondta halkan: - Fogadni mernék, hogy annak idején sok-sok férfit bolondított el a mosolyával, ugye?

- Csak egyet vagy kettőt - nyögte ki Mrs. Proctor nagy nehezen, és váratlanul felcsillant a szeme, amint a szerény kis öröm végigfutott az arcán. Dr. Erskine bólintott, kezébe vette az asszony erőtlen csuklóját, megnézte a pulzusát. Mindig így szokott tenni, mielőtt távozott egy betegágy mellől. Mert ez a gesztus nem ijesztett meg senkit, és mégis alkalmat adott arra, hogy meg érinthesse a beteget, hiszen azzal, hogy a kezét érezték, bármilyen korú páciensre megnyugtatóan tudott hatni. Lehet, hogy dr. Erskine-nek nehéz volt lépést tartania a gyógyszerészek, a gyógyászat legfrissebb eredményeivel, nem tudta megjegyezni az új gyártmányok nevét, nem tudott együtt örvendezni az újítókkal, akik a legapróbb módosítást is a gyógyászat jelentős eredményeként üdvözölték, de igazán megtanulta az évek során, hogy mit is jelent a fájdalom, a félelem és az együttérzés. Most is feltekintett az előtte lévő sápadt, rettegő arcra, a betegnek a párnába mélyen besüppedő fejére, és biztatóan mosolygott rá.

- Mrs. Proctor, egykettőre kikerül innen a kórházból. Hamarosan. Úgyhogy legyen türelemmel. Ha az ember elesik, elájul, beveri a fejét, az az egész szervezetet sokkolja. De nemsokára olyan egészséges lesz, mint a makk, erre szavamat adom. - Felállt az ágy mellől, és búcsúzásként még egyszer megveregette az asszony kezét. - Most aztán aludjon, pihenjen sokat hallja? Rövidesen újból megnézem, amint hazaérkezik. Viszontlátásra, Mrs. Proctor. - Már indult is az ajtó felé.

- Dr. Erskine - szólt utána gyenge hangon Mrs. Proctor. Az orvos megfordult, és kérdően nézett rá.

- Köszönöm. Mindent köszönök - Nagy nehezen suttogta e szavakat, amelyek csak részben voltak hallhatóak az orvos számára. Kilépett a folyosóra, halkan becsukta az ajtót. A hivatásával járó, biztatást adó mosoly helyét gondterhelt arckifejezés váltotta fel.

Még akkor is ott volt az arcán, amikor megállított egy fiatal ápolónőt, és megkérdezte tőle, hol találhatja az osztályos orvost. Ekkorára már dr. Erskine igencsak gondterhelt ember benyomását keltette.

John Ennisszel egészen más volt a helyzet... Ő nem volt gondterhelt, hanem nagyon dühös, csak úgy áradt belőle a türelmetlenség. Haragja dühödt hullámai szinte az eget ostromolták, amint a gleninveri Market Hall téren a rendőrség sivár, komor épületében a vizsgálóbíró irodája előtt várakozott. Rajta kívül ott volt ebben a helyiségben még egy fiatal gépírónő is, Ennisszel szemben ült, és gépelt. Annyira keserű és tapinthatóan feszültséggel telített volt a férfi hangja, hogy a fiatal nő, akinek gépírói tudását, szakszerűségét elismerték, ez alkalommal egymás után követte el a hibákat, folyton melléütött.

Megszólalt az íróasztalon a telefon, a titkárnő felvette, egy percig hallgatott, aztán némi megkönnyebbüléssel visszatette a kagylót a helyére. Fölállt, és megkerülte az asztalt.

- Mr. Smithson máris fogadja önt, Mr. Ennis. - Kopogtatott, és szélesre tárta az ajtót. Ennis biccentett felé, és bemasírozott a szobába. A lány megkönnyebbülten felsóhajtott, és csendesen becsukta mögötte az ajtót.

Az ügyész egy hatalmas asztal mögött ült. Látszott, hogy sokat ad a formaságokra, komoly tárgyalásokhoz illő sötét öltönyt, sötét nyakkendőt viselt, előtte az asztalon egy óriási kötegnyi akta tornyosodott, rózsaszín szalaggal pedánsan átkötve. Udvariasan felállt, és ünnepélyes komolysággal nyújtotta kezét látogatója felé.

- Mr. Ennis, nagyon sajnálom, hogy megvárakoztattam. Kérem, foglaljon helyet.

John Ennis leült, és előrehajolt. Látszott, milyen erős alkatú ember, és az is, hogy a benne forró düh szinte szétfeszíti.

- Feltételezem, Mr. Smithson, hogy tudja, miért jöttem.

Smithson bólintott.

- Persze, Mr. Ennis. Nagyon megdöbbentett, amikor hallottam kisfia balszerencsés haláláról. Kérem, fogadja részvétemet.

Ennis türelmetlenül fészkelődött a széken.

- Balszerencsés? Úgy véli, hogy balszerencse volt az egész? Ennél sokkal több volt, ami ott történt! Ez, kérem, bűntény volt! Egyébként mit gondol, miért lennék itt?

Smithson felnézett rá, arckifejezésén látszott, nem egészen érti a helyzetet és arra számít, hogy nehéz dolga lesz ebben az ügyben.

- Nem tudom eléggé követni, uram.

Ennis kétségbeesetten felsóhajtott.

- Egyszerű ember vagyok, Mr. Smithson. Hozzászoktam, hogy szókimondó legyek. Amit tudni szeretnék, az az, hogy ön mit szándékozik tenni azzal a nővel.

- Milyen nővel, Mr. Ennis? - kérdezte Smithson udvariasan.

- Azt kérdezi, hogy milyen nővel? - mondta Ennis olyan dühösen, hogy majd felrobbant. - Még hogy milyen nőről van szó? Nagy ég, ember, átkozottul jól tudja, hogy milyen nőről van szó! Arról a nőről, akinek a lelkén szárad a fiam halála. Az istenverte Miss Jennifer Macrae-ről beszélek!

Kis szünet után Smithson óvatosan közölte.

- Igen, ma délelőtt ott jártam nála.

Ennis rábólintott.

- Na és? - kérdezte türelmetlenül.

Az ügyésznek sikerült kifejezéstelen arcot vágnia. Nemigen kedvelte az olyan ügyfeleket, akik felkavarták hivatásának, munkájának csendes vizeit. Nem kedvelte ezenkívül a városi tanács tagjait sem, és azokat a befolyásos üzletembereket még kevésbé, akik fontosságukat hangsúlyozva kivételes elbánásra tartottak igényt.

- Hogy érti azt, Mr. Ennis, hogy „na és?”

- Mit mondott az a nő?

- Miss Macrae nagyon segítőkész volt. Teljeskörűen és részletesen elmondta, hogyan történtek az események. - Fölnézett ügyfelére.

- Folytassa!

Smithson megfelelő gesztussal adott nyomatékot szavainak: - Sajnálom, Mr. Ennis, de nem áll módomban a részletekről nyilatkozni.

Ennis fenyegetően előrehajolt, gondolataiban egyszerre csak felbukkant az a rettenetes lehetőség, hogy az ügyész nem emel vádat. Minden köntörfalazás nélkül meg is kérdezte ezt.

- Ezt nem én döntöm el - felelte Smithson óvatosan fogalmazva. - Legalábbis az ügy mostani fázisában nem.

Ennis talpra ugrott.

- Úgy érti ezt, hogy van egy olyan lehetőség, amely szerint vádat sem emelnek ellene? Ezt akarja mondani? Lehetséges, hogy csak úgy meg ússza?

Smithson fáradtan felsóhajtott.

- Mr. Ennis, ha Miss Macrae-t vétkesnek találják valamiben, akkor…

- Azt mondta, hogy ha? Hogy érti ezt, hogy ha? - tombolt Ennis. - Persze hogy bűnös. Mindenki tudja, hogy ő a felelős Jamie haláláért. Több százan tanúsíthatják, akik ott voltak! - Fenyegetően áthajolt Smithson íróasztalán. - Esküszöm, hogyha ezt megengedi…

- Mr. Ennis, legyen szíves! - szólt rá Smithson élesen.

- Üljön le. Megértem, hogy rettenetesen egyéni tragédia érte önt, és ezért elnézem példátlan viselkedését, de ragaszkodnom kell hozzá, hogy ülve maradjon a helyén. - Ennis lassan, vonakodva leült. - Köszönöm - bólintott végül is Smithson hűvösen. - Nos hát, mielőtt ez a hivatal megindít egy bűnvádi eljárást, kell, hogy olyan bizonyiték legyen a kezünkben, amely a bűnös szándékra utal. Világosan fejeztem ki magam?

- Bűnös szándék? - pattogott Ennis. - Nézze, Mr. Smithson, én csak azt tudom, hogy a fiam halott. Az a nő hagyta kimenni a tengerre egy olyan vénemberrel, akit a gyerek azelőtt még sohasem látott. A kisfiú a nőre volt bízva, neki kellett volna vigyázni rá.

Smithson rezzenéstelen arccal bólintott.

- Mindazonáltal, Mr. Ennis, amit ön mond, az nem jelenti azt, hogy bűnös szándékról beszélhetünk.

- Így hát azt akarja mondani, hogy nem emel vádat? Hát erről van szó?

Smithson egymáshoz illesztette két tenyerét, és elgondolkodva válaszolt: - Hadd világítsam meg más szemszögből. Mit lehetne elérni a vádemeléssel? Fel lehetne-e éleszteni bárkit is?

- Hogy mit lehetne elérni? Hát azt, hogy megfizessen azért, amit tett!

- Nem gondolja, Mr. Ennis, hogy az a nő máris megfizet? Nem gondolja, hegy egyre csak fizetni fog, amíg él?

Ennis felkapta a fejét, parázsló gyűlölettel és dühvel nézett az ügyészre.

- Az a nő megölte a fiamat, és maga felteszi nekem azt a kérdést, hogy eleget szenvedett-e már - John Ennis megcsóválta a fejét. - Nem, Mr. Smithson - mondta erős hangsúllyal -‚ nem hiszem, hogy eleget szenvedett már. Megközelítően sem eleget!

Calvert és Steevenson ott ültek Jackman irodájában, közel húzódva a nagy íróasztal feléjük eső oldalához, amelyen egy nagy térkép feküdt kiterítve. Jackman is előre hajolt, és ceruzája hegyével arra a helyre mutatott, ahol a térkép egy kis falut mutatott. Dalrean volt a neve, tizenegy mérföldnyire északra a tengerparton.

- Itt vár majd mindkettőjükre Mr. Baxter - mondta Jackman.

Steevenson és Calvert összenéztek.

- Úgy tűnik, hogy átkozottul messzire kell majd mennünk, hogy pár szót váltsunk vele - jegyezte meg Steevenson kelletlenül. - Miért nem találkozhatunk vele itt?

Jackman erre is kész volt a válasszal.

- Tekintettel arra, hogy Highcroft professzor eltűnése még mindig friss probléma mindenkiben, Mr. Baxter úgy véli, hogy sokkal okosabb, politikusabb, ha néhány hétig nem mutatkozik itt a gyárban. Nehogy valaki bármilyen összefüggést véljen felfedezni, és kellemetlen következtetést vonjon le.

- Megmondta, hogy miről lesz szó? - faggatódzott Calvert.

Jackman végignézett a vele szemben ülő két emberen, akiknek sorsa tulajdonképpen már megpecsételődött. Magabiztosan rájuk mosolygott.

- Maguk jól vizsgáztak azon az éjszakán - mondta bizalmaskodva -‚ ezt leszögeztem a Londonnak adott jelentésemben. Amikor Mr. Baxter ezt olvasta, úgy értékelte, hogy mindketten képesek lesznek részt venni egy másik gyártelepen, délebbre, a feladatok elvégzésében. Úgy hiszem, hogyha maguk ketten kedvet éreznek ehhez, akkor jelentős fizetésemelésben részesülhetnek. És ezenkívül, természetesen, még jutalmat is kaphatnak! - Calvert és Steevenson is elmosolyodott. - De uraim... - vágott közbe Jackman, és felemelt kezével mintha azt jelezte volna, hogy nem szabad előre inni a medve bőrére. - Azt hiszem, mindnyájan nagy optimizmussal túlságosan előrefutunk, ugye? Minden ajánlat, amellyel London majd előáll, Mr. Baxtertől jön, nem tőlem. - Megint megütögette a térképen azt a bizonyos helyet. - Minél hamarabb találkoznak vele, annál előbb tudják meg, hogy mit tervez. Legjobb, ha közvetlenül tőle hallják.

Calvert az órájára pillantott.

- Úgy mondta, hogy fél tizenkettőre legyünk ott?

Jackman bólintott.

- Igen, pontosan akkorra. Így hát azt javasolom, induljanak. Egy fehér Roverben várakozik majd a Clansman nevű kocsma mögötti parkolóban. Ó... - mintha csak ebben a pillanatban jutott volna eszébe valami, lenyúlt az egyik fiókba, és egy autó kulcsait vette elő. - A reprezentatív kocsik egyikével mehetnek, odalent vár magukra. - Odadobta a kulcsokat Steevensonnak, és barátságosan jelezte, hogy vége a meg beszélésnek. Azok ketten fölálltak és indultak az ajtó felé. - Csak még egyvalamit akarok mondani. - Megfordultak. - Mondják, ugye nem beszéltek mostanában Douglas Parsonsszal?

- Parsonsszal? Nem - válaszolt mindjárt Steevenson, keze már az ajtó kilincsén. - A baleset éjszakája óta egyáltalán nem beszéltem vele.

- És maga, Calvert?

- Én sem - mondta Calvert, és megrázta a fejét.

Jackman bólintott, nyilván elégedett volt mindennel.

- Hát akkor, uraim, ennyi az egész. Nagyon köszönöm. - Már előre is hajolt, hogy az iratokat tanulmányozza, amelyek egymásra halmozódva teljesen befedték íróasztalát.

- Ó, Mr. Jackman – fölnézett. Calver szolt hozzá.

- Tessék?

- Köszönjük önnek... hát tudja... - Calvert zavart, félszeg mozdulatot tett. - Hát azt, hogy szólt az érdekünkben.

Jackman mosolygott.

- Semmi az egész.

Mindketten kiléptek az irodából, végigmentek az üres folyosón a lifthez. Csendesen tréfálkoztak és nevetgéltek. Örültek a megszokottól eltérő, rendkívüli útnak. Meg annak is, hogy váratlanul szerencsés fordulat áll be az életükbe. Egykettőre lent voltak az előcsarnokban. A bejárat előtt megtalálták a kocsit, amit Jackman rendelkezésükre bocsátott. Steevenson beült a volánhoz, Calvert pedig a mellette levő ülésre.

Odafentről, szobája ablakából Jackman nézte őket, amint elindultak. Csak akkor fordult ismét íróasztala felé, amikor az autó eltűnt a szeme elől az út fordulójában. Kinyitotta az egyik kulcsra zárt fiókot, kivett onnan egy ív papírt, kisimította maga előtt, és aztán nyúlt a telefonkagyló felé. Kért egy városi vonalat, és aztán tárcsázta azt a számot, amelyet az előtte lévő papírról olvasott le. A hívott fél azonnal jelentkezett.

- Éppen most távoztak - jelentette Jackman csendesen, fél szemmel irodája ajtaját figyelve. - Együtt mennek egy sötétkék Vauxhall Cavalier autóban, rendszáma: DRX 652V. Úgy húsz perc múlva már ott lesznek a tengerparti úton.

- Húsz perc múlva. Jegyeztem. Biztos benne, hogy pont azon az úton mennek?

- Egészen biztos vagyok benne. Nem is mehetnek másfelé!

- Köszönöm. Amint tudok valamit, mindjárt jelentkezem.

- Nézze csak... gondolkodtam a dolgon. Nem volna esetleg más mód is rá…

- Köszönöm a segítségét.

A másik fél letette a kagylót. Jackman is lassan visszahelyezte a kezében szorongatott telefonkagylót a helyére. Aztán hátradőlt székében, és ültében megforgatta úgy, hogy az ablak felé nézett. Kabátja belső zsebéből tiszta, összehajtogatott zsebkendőt vett elő, és élénk kis mozdulatokkal tisztogatni kezdte szemüvegét. Sohasem lett volna szabad hagyni, hogy a dolgok idáig fajuljanak, gondolta, és most először érezte magában a rémület, a pánik jelentkezését. Sohasem lett volna szabad…

Tizenöt perccel később a sötétkék Vauxhall Cavalier már fölfelé haladt az erősen emelkedő tengerparti úton, amely meredek sziklák között kanyargott Dalrean felé.

Amióta a keleti hágón át megnyitották az új utat, ezt az észak-déli útszakaszt alig használták. Steevensonnak és Calvertnek hosszú ideig kellett tanulmányozni a térképet, hogy felkészülhessenek az egymást követő éles kanyarokra, így jutottak lassan egyre feljebb és feljebb. A Loch Linnhe keleti partvonalánál a tó vize szikrázóan ragyogott, a zöld és szürke színű hullámok egymásba fonódva csapódtak a parti sziklákhoz az út part felőli oldalán harminc méter mélységben. Steevenson kisebb sebességre kapcsolt, mert készült a soron következő kanyarra, igyekezett szorosan az út belső oldalán maradni.

Éppen egyenesbe hozta a kocsit, amikor Calvert megütögette a karját.

- Nézd csak, mi a fene folyik ott? - kérdezte.

Egy férfi, aki úgy harminc-negyven éves lehetett, az út közepén rohant feléjük. Kabátja csak úgy lobogott a szélben.

- Tudja isten - motyogta Steevenson. - Lehet, hogy baleset történt. - A rohanó férfi észrevette őket, integetett, hogy álljanak meg.

Steevenson megállította a kocsit, behúzta a kéziféket, és lecsavarta az ablakot.

- Mi történt? - szólt ki barátságosan. És kikönyökölve az ablakon várta, hogy Ridley közelebb érjen hozzájuk.

Jenny becsapta maga mögött lakásának ajtaját, és lassan bandukolt nappali szobája felé. Mélyen gondolataiba merült. Táskáját odadobta a pamlagra, és leült. Gondolatai nem közvetlen környezete körül forogtak, sőt Jamie Ennisre sem gondolt most, hanem Helen Highcroftra és a férje titokzatos eltűnésére. Ehhez kapcsolódva valahol agytekervényei egy rejtett zugában több kérdés merült fel, és mindegyik megoldásra, válaszra várt. Az egyik a Cardocolra vonatkozott, a többi kérdés pedig dr. Erskine-re, Robbie Robertsra, Mrs. Proctorra, valamint arra a gyárra, amely szülővárosában néhány esztendő alatt oly óriási, befolyásoló jelentőségre tett szert.

Az, hogy érdeklődéssel fordult Helen Highcroft felé, ösztönösen történt; reagált arra, hogy az asszony milyen gyötrődve, izgatottan említette annak a gyógyszernek a nevét a Highland Gyógyszergyár előcsarnokában. A továbbiak is többé-kevésbé ösztönösen következtek. Amikor elment Helenhez, azt várta, hogy valamivel több fény derül az áttekinthetetlen problémákra. De most nagy sóhajtással állapította meg, hogy sokkal zavarosabb előtte minden, mint annak előtte. Bárcsak itt lenne vele Danny, ő tudná, hogy mit kell tenni. Legalábbis magyarázatot

találna arra, hogy egy orvoskolléga milyen okból tagadhat le ilyen furcsán bizonyos tényeket.

Alig bukkantak fel Jenny agyában ezek a gondolatok, máris ment a telefonhoz. Aztán tétovázni kezdett, a kagyló felé nyúló keze elbizonytalanodott, önbizalma hirtelen elpárolgott. Aztán eszébe jutott, mit mondott neki Danny azon az éjszakán, amikor felhívta őt. Akkor, amikor ő is látta önmagát a televízió kilencórás híreiben, amikor a hírek után Jenny behúzódott egy sarokba, és keserűen zokogni kezdett. Danny azt mondta neki akkor, ha segítségre van szükséged, vagy bármi másra, akármi legyen is az, éppen csak fel kell hívnod engem, ahogy azt a népszerű dal szövege Is mondja.

Felemelte a kagylót, és tárcsázta Danny számát. Csak úgy emlékezetből. A telefon csengett a több mérföldnyi messzeségben délen, a rendelőben. És Jenny kétszer is azon a ponton volt, hogy lecsapja a kagylót, de aztán mégis várakozott, még akkor is, amikor valaki fölvette a kagylót

- Orvosi rendelő - mondta a titkárnő hangja szakszerűen.

Jenny mély lélegzetet vett.

- Dr. Kindersleyt kérem... magánügyben hívom.

- Kérem, várjon egy pillanatig. - A pillanat jócskán eltelt, Jenny elképzelte Dannyt, ahogy egy íróasztalnál dolgozik és hallja, hogy…

- Itt dr. Kindersley.

- Danny? Itt... én kereslek.

- Jen! Hogy vagy, kislány? - Olyan tisztán, olyan közelről hallatszott a hangja mintha mellette állna és kezét a vállán nyugtatná.

- Hogy én... remekül vagyok - nyögte ki végül is Jenny. - Nehézségek nyomása közepette állom a sarat. Rosszkor hívlak?

- Nem, egyáltalán nem.

- Ha akarod, fölhívhatlak újból később.

- De tényleg nagyon jó, ha most beszélünk.

Jenny idegesen tétovázott. Hirtelen bizonytalan lett, hogy is kezdjen hozzá. Hogyan magyarázza meg, miért is telefonál, mégpedig úgy, hogy ne tűnjön becsavarodottnak, és ne lehessen azt gondolni róla, éppen csak kitalált egy ürügyet, hogy telefonálhasson, és újjáélessze kettejük kapcsolatát. Nem akarta, hogy Danny azt higgye, üldözi őt a szerelmével. Furcsa, kényelmetlen csend ereszkedett le kettejük közé. Jenny behunyta

a szemét. Úgy érezte, ez rettenetes. Bárcsak ne lenne Danny oly nagyon messze tőle.

- Sok a munkád? - próbálkozott semleges témával, de még ki sem mondta a szavakat, máris megbánta. Bárcsak vissza tudná vonni a kérdés merev banalitását. Önmagában azt gondolta: tulajdonképpen mi történik velünk, és szinte rosszul lett a kétségbeeséstől. Nem szabadna, hogy ilyen keservesen kelljen összeeszkábálnom egy beszélgetést, semmiképpen azok után, hogy milyen sok közös élményük van…

- Eléggé sok a dolgom - igyekezett Danny is könnyedén válaszolni, úgy látszik, ő is ugyanazt a játékot játszotta. - Éppen most fejeztem be a délelőtti rendelést. Aztán pedig…

- Engem... felfüggesztettek, Danny - vágott közte Jenny hirtelenül. A szavak úgy törtek ki belőle, mint a fájdalom jajkiáltásai. - Maga Corbett közölte velem. A rendőrségi vizsgálat után az osztályon is részletesen kivizsgálják az ügyet. És... és találd ki, hogy mi történt még. A rendőrségtől is jött egy ember. Lehet, hogy vádat emelnek ellenem... Jamie halála miatt. Ugye, milyen lehetetlenül fura ez az egész? - Jenny igyekezett mindent úgy elmondani, mintha mellékes napi eseményekről szólna. Mintha Jenny kislány érdekes kalandjairól számolna be. Egyáltalán nem sikerült azonban elérnie a kívánt hatást. Nyomorultul érezte magát. Amit úgy kezdett el, hogy abból lehetőleg könnyed beszélgetés legyen, amely végül nevetésbe torkollik, végül gyötrődő zokogássá fajult.

- De Jenny...!

- Ne... ne haragudj - szipogta -‚ egyáltalán nem… egyáltalán nem ezt akartam mondani... nem akartam minden gondomat rád zúdítani. Önmagamban elhatároztam, hogy annyira... olyan leszek... - Danny halk, csendesítő szavakat mormogott lassan a telefonba, így aztán Jenny fokozatosan visszaszorította könnyeit és kitörő fájdalmát. - Sajnálom, nagyon sajnálom - végtére ennyit tudott csak kimondani. - Istenem, milyen buta is vagyok. A legkevésbé sem ezt akartam. Nem akartam a válladra borulni, hogy ott sírjam ki magam, mint egyik vagy másik páciensed. - Újból szipogott. - Azért hívtalak föl, hogy kérdezzek tőled valamit. - Most már határozottabban hangzottak szavai. - Mint orvostól, úgy értem…

- Mint magán- vagy társadalombiztosításra jogosult beteg? - kérdezte Danny, mert így próbált tréfálkozni.

- Egy gyógyszerről van szó. Mondhatom? Tudom, azt hiszed rólam, hogy őrült vagyok, de szeretném... ha meghallgatnál. Megteszed?

- Persze. Hallgatlak - ígérte Danny, és hirtelen elkomolyodott. - Hadd hallom.

- Hallottál már egy új szívgyógyszerről, a Cardocolról? Itt készül nálunk a Highland Gyógyszergyárban. - Danny felnevetett. - Mi az olyan vicces ezen? - kérdezte Jenny gyanakodva. Olyan kevés volt benne az önbizalom, hogy attól félt, Danny kineveti őt.

- Hát persze hogy hallottam a Cardocolról. És minden praktizáló orvos hallott róla, legalábbis feltételezem, hogy mind, aki nem süket, nem vak és tud olvasni.

- Hogy érted ezt?

- Mindnyájunk postája már napok óta tele van vele.

- Úgy érted, hogy megküldik a tablettákat? A Cardocol tablettákat?

- Nem úgy értem, rengeteg reklámfüzetet kapunk, mindenféle tájékoztatást. Ügyesen összeállított reklám-nyomtatványokat. Egész vagyont költenek erre. Még az orvosi lap e heti számának mellékletében is négy-öt oldal foglalkozik a Cardocollal. Most szúr csak szemet, ahogy így beszélünk róla.

- Foglalkozol majd ezzel a kérdéssel?

- Fontosnak tartod?

- Igen, nagyon is fontosnak. Megtennéd, hogy utána nézel, Danny, kérlek!

- Maradj egy percig a vonalban. - Letette a kagylót, de egykettőre ismét ott volt. Jenny hallotta a papírzörgést, ahogy Danny lapozott valamiben. - Hát akkor elkezdem. Cardocol, szapora szívverést csökkentő gyógyszer, amellyel a Highland Gyógyszergyár új távlatokat nyit a szívbetegek megelőző gyógyszeres kezelése terén! Olvassam tovább?

Jenny a vállával tartotta a fülénél a telefonkagylót, közben nagy igyekezettel jegyezte, amit hallott.

- Hogy is mondtad az elején? Hogy szapora szívverést csökkentő?

- A Highland Gyógyszergyár új távlatokat nyit a szívbetegek megelőző gyógyszeres kezelése terén! Egyszerűen nagyhangú szavak ezek, azt harsogják, hogy rábukkantak valami újra.

- Szerinted nem találtak semmit sem?

Danny egy pillanatig gondolkodott, csak azután szólalt meg.

- Nem - mondta határozottan -‚ legalábbis nem valószínű, hogy pont ők találtak volna rá.

- És miért nem?

Danny megvonta a vállát.

- Ez a gyár egyszerűen nem eléggé jó ehhez. Bevált alapszabály szerint, ha egy ilyen közepes vállalat, mint a Highland Gyógyszergyár ennyit költ a reklámra, akkor azt azért teszi, mert nem igazi érték, amiről szó van. Az igazi, nagy gyógyszerújításokat rendszerint meghagyják az óriáscégeknek, mint az ICI, a Glaxo vagy a Geigy. Anélkül, hogy elolvastam volna részletesen a reklámszöveget, az a véleményem, ez amolyan mi is itt vagyunk újdonság.

- Hát ez meg mi a csudát jelent?

- Egy én is itt vagyok újítás egyszerűen egy régebbi gyógyszernek olyan variációja, amely éppen egy picikével túllépte a korábbi szabadalom meghatározásait. - Danny hallgatott egy ideig. - Elmondanád nekem, Jen, hogy tulajdonképpen miről van szó? Miért érdekel most egyszerre ez a Cardocol?

- Nem is tudom biztosan - ismerte be végül is. - Egyszerűen arról van szó, hogy furcsa dolgokat tapasztaltam a Highland Gyógyszergyárban. Ezek közé tartozik egy tudós eltűnése, akinek felesége…

- Furcsa dolgok? Mennyiben furcsák?

- Szokatlanok, helytelenek! - mondta Jenny elgondolkozva. - Mintha valami történne a felszín alatt, és senki nem tudja, hogy mi az. Legalábbis a kívülállók közül senki sem. - Hallgatott egy kicsit. - A Cardocol még nem kapható, ugye?

- Úgy érted, hogy a praktizáló orvosok számára? Hivatalosan még nem hozzáférhető.

- Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám neked, hogy tudok két emberről, akik mindketten Cardocolt szedtek, ugyanattól az orvostól kapták több mint egy hete… egyikük meghalt, a másik kórházba került.

Egypercnyi csend következett.

- Melyik orvostól kapták?

- Dr. Erskine-től.

- Akinek a Piac téren van a rendelője?

- Pont róla van szó!

Ismét egy kis csend következett.

- Jen, valószínűleg téves adatokat kaptál - mondta Danny óvatosan, mert tudat alatt úgy érezte, hogy ki kell állnia egy orvoskolléga mellett. - Erskine biztos nem adna gyógyszert a felhasználási engedély kibocsátása előtt. Egyetlen orvos sem tenne ilyet.

- De hát pont ez az, amit el akarok neked mondani, Danny! Még csak receptet sem írt róla. Csak úgy kézből kézbe odaadta a tablettákat a rendelőben.

- Biztos vagy ebben?

- Egészen biztos. Emlékszel, ugye, Mrs. Proctorra? Arra az öreg nőre, a lakásom feletti emeleten?

- Mrs. Proctor? Hát persze hogy emlékszem rá - felelte Danny közömbösen. Eszébe jutott, mennyire szokás vá vált akkoriban, hogy lábujjhegyen lopakodott be Jennyhez, mert Mrs. Proctor annyit faggatta őt betegsége felől, hogy igyekezett kerülni az asszonnyal való találkozást.

- Hát ő a másik, aki így kapott tablettát. Tegnap délelőtt összeesett, és sürgősen kórházba kellett vinni. Amikor meglátogattam egy csokor virággal, határozottan állította, hogy a tablettákat maga Erskine személyesen adta neki.

- Lehet, hogy összetévesztette a Cardocolt valami mással. Szedett ő akkoriban más gyógyszert is?

- Rengeteget. Az éjjeliszekrénye tele volt orvosságos üvegekkel.

- Na, látod, ez mindent megmagyaráz.

- De a Cardocol is ott volt egészen elöl! - ismételte Jenny buzgón a maga álláspontját. - Figyelj csak rám, Danny. Amikor elvittem a tablettákat Hooperhez, és megkérdeztem, ezek mire valók, azt mondta, hogy soha sem látott még ilyet! Mrs. Proctor csakis dr. Erskine-től kaphatta a Cardocolt!

- Rendben. De mit mondott neked dr. Erskine?

- Szinte kidobott engem, és letagadta, hogy bárkinek is adott volna Ilyen gyógyszert. Hazudott! Ezt biztosan tudom.

- És miért hazudott volna?

- Hát ugyanilyen helyzetben te nem ugyanígy viselkedtél volna? Ha valaki rajtakap, hogy tablettákat adsz a pácienseknek, mielőtt piacra kerülne a gyógyszer hivatalosan?

- Zavarba jöttem volna, de nem hiszem, hogy kifejezetten hazudtam volna - felelte Danny. - És ki a másik? Ki kapott még ebből a tablettából, ki az, akiről azt mondtad, hogy meghalt?

- Robbie. Robbie Roberts is kapott Cardocolt. Ez az, ami szöget ütött a fejembe, érted már? A felesége megmutatta nekem a tablettákat, hogy ezeket szedte egészen a balesetig. Azt is elmondta nekem az asszony, hogy ő is dr. Erskine-től kapta ezt az orvosságot

- Roberts? Ő volt az öregember a csónakban?

- Igen róla beszélek.

- Aha, értem már...

- Hát ezt meg, hogy értsem? - Hevesen védekezve mondta ezt Jenny, mert nagyon érzékeny volt most minden őt hibáztató szóra; fokozottan reagált minden esetleges bírálatra.

- Á, semmi. Éppen csak...

- Éppen csak mire gondoltál?

- Éppen csak eltűnődtem azon, hogy olyasmit akarsz bizonyítani, ami…

Jenny önuralmát veszítve, szinte hisztérikusan vágta oda: - Az égvilágon semmit sem akarok bizonyítani!

- Pusztán azért, mert az a Roberts nevű ember Cardocolt szedett, ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy…

- De azt is jelentheti. Hát nem érted, Danny? Megvan rá a lehetőség. Egyébként miért esett volna össze? Ha csak annyit tudnék bizonyítani, hogy a tabletták netán hozzájárultak Robbie balesetéhez, akkor már nem lehetne teljes mértékben hibáztatni Jamie haláláért, ugye, nem?

- Nem, akkor nem hibáztathatnának téged - mondta Danny óvatos egyetértéssel. - Akkor semmi esetre sem, ha ezt bizonyítani tudnád.

- Hát mindenesetre lehetséges, amit mondtam? Mert ugye valami nincs rendben ezzel a gyógyszerrel?

Danny nagyot sóhajtott.

- Azt akarod, hogy becsületesen válaszoljak?

- Hát persze.

- Őszintén megmondom, szerintem nagyon bizonytalan dolog. Alig van esélyed erre a bizonyításra.

- Miért?

- Mert már sok idő eltelt, Jen. A teszteléseket mind elvégezték már, mégpedig nem a múlt héten, nem a múlt hónapban, hanem a múlt esztendőben, sőt még több esztendővel korábban is. Elvégezték a próbákat, a klinikai kísérleteket.

- De azért mégis előfordulhatott? - hajtogatta Jenny makacsul. - Emlékezzél csak rá, mi történt az Opren nevű gyógyszerrel. meg azzal a

másikkal… a Debendox-szal. Mindenki azt hitte, hogy minden rendben van a gyógyszerekkel, míg csak aztán ki nem derültek azok a bajok.

- Hát igen, ez így volt - ismerte el Danny vonakodva.

- De...

- Mi az a de? Folytasd!

- Egyszerűen nem tartom helyesnek, hogy egy ilyen rendkívüli esetre építsd reményeidet. Egészen minimálisak a lehetőségek. Úgy mondhatom, hogy az esély egy az ezerhez, vagy inkább egy a tízezerhez...

Tizenötödik fejezet

A gép már vagy húsz perce a levegőben volt. Rajta a 44-es mentőosztag tagjai: Tony Lockhart, Dave Bourne és Pete Sleaman. Gyakorlórepülést hajtottak végre, pedig tulajdonképpen szabadnapjuk volt, de telefonon riasztották őket, jöjjenek szolgálatba, mert egy másik osztagnak egy tárgyaláson kellett tanúskodnia Edinburghban a bíróságon. Nincs senki más, aki helyettesíthetné a távollévőket. A gép tovasiklott az öböl partja mentén, Tony és Pete ott kuporogtak a helikopter nyitott ajtajában. Integettek a csónakoknak, a szörfözőknek, meg a lányoknak is, akik meztelenül sütkéreztek a homokos parton, és megriadtak, amikor a gép nem messze fölöttük repült ki a nyílt tengerre. Dave valamivel csökkentette a magasságot, és aztán odaszólt két társának, hogy körülbelül itt kellene megkezdeni a gyakorlást. Tony a háta mögé nyúlt, elővett egy viharvert fémdobozt, és kidobta a gépből. aztán jelentette: - A dobozt kidobtam, Dave. Kezdhetjük.

Az ilyen tartály megszokott kelléke volt a mentőosztagok havonta ismétlődő gyakorlatának. Azt kellett végre hajtani, hogy a tartályt a lehető legrövidebb idő alatt szedjék ki a tengerből egy speciális kampós szerkezet tel, amelyet a sodronyon engednek le. Az ilyen gyakorlatnak az volt a célja hogy minél jobb együttműködést alakítsanak ki a pilóta és a csörlőkezelő között. Néha úgy tudták megoldani a feladatot, hogy óraműpontossággal minden úgy ment, mint a karikacsapás.

Máskor viszont…

- Tíz... nyolc... hat… öt… négy, és most már helyben leszünk, három! Leállni, egy picit még előre! Most már egy tapodtat se tovább, te balfasz! Most vissza tízzel, és újból kezdjük. Biztosan azért megy így, mert reggel megittad a sörödet - állapította meg Pete lakonikusan. Tony kihajolt az ajtón, és figyelte, ahogy a kampó elúszik a doboz mellett. - Térj már magadhoz! - mondta vigyorogva.

- Most már jó lesz. Helyben maradni. A magasság is jó. Tíz... nyolc... hat...

- Figyelem! Oban szól a 44-es mentőosztaghoz. Sürgős! - Pete és Tony felkapták a fejüket, a pilótafülkében pedig Dave jelezte, hogy vette a hívást.

A parti őrség támaszpontjáról most már közölték az utasítást:

- 44-es mentőosztag figyelem! Itt a légi támaszpont, Oban. Egy jármű a sziklás hegyoldalról a tengerbe zuhant. Dalreantől két mérföldnyire délre. Vették az adatokat? Vége.

A kabinban Pete már gyors mozdulatokkal szedte le magáról a gyakorlathoz használt köteléket, és egykettőre visszabújt a navigátorülésbe. Tony visszatekercselte a sodronykötelet. A kidobott fémdobozzal már egyáltalán nem törődött. Az várhat, de a sziklákról lezuhant autósok nem. Isten tudja, hányan ültek a kocsiban.

- Obant hívja a 44-es mentőosztag. Az utasítást megkaptuk. Vége.

- 44-es mentőosztagnak, Oban. Köszönjük. A helyszín kétmérföldnyire van délre Dalreantől. Kirándulók jelentették, hogy látnak valamit a sziklákon. Ez húsz perce történt. A mobil parti őrség a helyszínről igazolta az előbbi jelentést.

- Obanl Mindent vettünk. Mondják meg a parti őrségnek, hogy reflektorokkal világítsanak a nyílt tenger felé. Mi délnyugatról érkezünk. Vége 44-es mentőosztag.

Pete már buzgón dolgozott a térképeivel, és megadta az irányt a pilótának.

- Irány: zéró, három, zéró. Aztán majd esetleg módosítunk, ha meglátjuk a helyszínt. Kilenc perc múlva érkezünk oda.

Ezt követően Dave jelentette az obani támaszpontnak a választott útvonalat, és azt, hogy körülbelül kilenc perc múlva érnek a helyszínre Tony becsapta a mellette lévő ajtót, és nagy keservesen belebújt abba az istrángrendszerbe, amellyel leereszkedhet. Igyekezett átgondolni, mire is lehet majd szüksége a sziklákon. Érezte, hogyan rohannak a percek, miközben ők egyre közelebb kerülnek a sziklafalhoz, a parti országúthoz. Lecsatolta a kabin faláról az elsősegélycsomagot, és megerősítette magán a különböző tartószíjakat.

- Oban üzeni a 44-es mentőosztagnak! A hegyi mentőosztag úgy számítja, hogy negyven perc múlva érkezik a helyszínre. Ismétlem: négy zéró perc múlva.

- Már látom a helyszínt, látom a reflektorjelzést. Az irány most: két óra - Pete mondta ezeket a szavakat.

- Én is megláttam már a jelzést. Az általam követett irány most már: zéró kettes ötös.

Tony bedugta a Pye-féle zsebtelefont mentőmellényébe, és fölrántotta az ajtót. Pete kígyózó mozdulatokkal átvergődött az első kabinba. A helikopter erősen oldalra dőlt, és hatvanméteres magasságban a sziklafal felé kanyarodott. Tony nagy figyelemmel vizsgálta a sziklákat, hiszen tudta, rövidesen közvetlen ismeretségbe kerül ennek a félelmetes meredélynek minden veszélyével. Az omladékkal eltömődött vízmosásokkal, az egész ördögien bizonytalan területtel, ahol nem lehet tudni, melyik szikla szilárd, melyik omladozó. Ahol váratlanul veszélyes, felfelé áramló erős szélrohamok lódulnak az embernek. Barátságtalan, ijesztő hely ez egy helikopter meg a legénysége számára!

- Tizenhárom méter a sziklafaltól. Tíz méter, hat méter, három méter... - Dave nagyon óvatosan vitte közelebb a gépet a sziklákhoz. Pete ott szorongott Tony mellett a helikopter ajtajában. Egyhuzamban nézelődött, forgatta a fejét, és beszélt, beszélt abba a mikrofonba, amely Dave fülhallgatójához közvetítette a hangját. Amint a zúgó propellerlapátok egyre közelebb kerültek a sziklához, Tony odakapcsolta magát a sodronykötélhez, és egészen kiült az ajtóba. Már észrevették a parti őrség autóját, egy Land Rovert. Négy ember állt ott a meredek szélén, és felfelé mutogattak, integettek nekik. Az őrség egy idősebb tagja felemelt kézzel üdvözölte őket, sapkáját a hóna alatt szorongatta, a helikopter propellere által felkavart levegő kifújta homlokából a haját.

- Ott! - mutatta Pete a helyet izgatottan. - Nézd csak, Jesszusom... - Tony a mutatóujjat követve meglátott egy negyven-ötven méter magas sziklafalat. Csupa hegyes, omladozó, töredező sziklalap meredt feléjük. Hirtelen kiszáradt a torka.

Egy sötétkék Vauxhall Cavalier autó feküdt összetörve egy omladékos, kicsit lejtős sziklalapon. Az első kerekek és a motorház kilógott a mélység fölé. A kocsi jobb oldala valamivel följebb volt, rézsútosan, az embernek az volt az érzése, hogy csak egy kis szél kell hozzá, és máris bekövetkezik a végső, a halálos zuhanás azokra a vad sziklákra, amelyek vagy harminc méterrel lejjebb mint éhes agyarak vártak áldozatukra. Dave két kezét és lábait egészen könnyedén, súlytalanul tartotta a kapcsoló gombokon és billentyűkön, ügyesen manőverezett, hogy a helikopter ne ütközzön sziklába, lejjebb ereszkedett a géppel, és aztán ott lebegett pontosan egy vonalban a sérült kocsival, úgy húszméternyire a sziklától. Tony messzelátót vett elő, élesre állította, hogy jól megnézhesse az autót. Egyikük sem szólt egy szót sem.

A kocsi olyan volt, mintha egy roncstelepről szedték volna elő. Törött a szélvédője, a teteje, az oldala behorpadt és repedezett. Mozgást, életjelet sehol sem tapasztaltak. Tony szándékosan elterelte gondolatait, hogy ne kelljen elképzelnie, mi vár rá a kocsiban, ahová most még nem tudott belátni. Elfordította a látcsövet, és inkább a valamivel feljebb lógó sziklafalat nézte, igyekezett megtervezni az autó megközelítésének lehetséges útját.

A kettejüket összekötő fedélzeti telefonon át Dave megkérdezte: - Mondd, Tony, hogy akarsz hozzáfogni? - Aztán hárman egymás között megvitatták a lehetőségeket. Dave könnyed ívben odavitte a gépet a hegyfok fölé, ahonnan látták, hogy a parti őrség autója körül most már elég sokan vannak, mindenkinek rájuk irányul a tekintete.

- Készen vagyok a leeresztésre - mondta Pete, Tony pedig lekapcsolta sisakjáról a fedélzeti összeköttetés vezetékét, és azt mondta: - Kiugrom! - Pete megnyugtatóan rávigyorgott. Egy kicsit rántott csak a kötélen Tony, és máris ott himbálózott a helikopter alatt. Egy-egy légáramlat nagyot lökött rajta, ahogy fölnézett, érezte a hátára erősített elsősegélycsomag súlyát, figyelte, ahogy Pete arca egyre távolabbra kerül tőle, amint a csörlőről gyorsan pereg le a kötél.

Tony rúgott egy párat, hogy órairányban lassan forogva érjen oda a sziklafalhoz. Egyre lejjebb és lejjebb került. Még egy-két félméteres süllyedés, és lába érintette a sziklát. Az őt körbevevő szíjakra bízva a súlyát lépdelt is már a tenger irányába. Gumitalpú cipője rugalmasan pattant vissza a nap sugaraitól felmelegedett vízszintes kőlapokról. A helikopter egyre távolabbinak tűnt, mintha csak egy kis sárga folt lenne az égbolton, és az egész világ nyugalmasabb lett Tony körül. Odahuppant egy sekély vízmosásba, és hirtelen összerezzent, mert közvetlenül a keze mellől egy fekete hátú madár röppent fel. Tony befészkelte magát az egyik szikla hasadékába, és mozdulatlan maradt. Ekkor vette csak észre, hogy légmentes gumiruhájában csak úgy folyik a hátán az izzadság A palakő, amelyhez puszta kezével ért, egészen nedves lett a tapintástól. Mellényéből elővette a rádiótelefont.

- Dave, itt Tony. Érthető, amit mondok?

- Eléggé jó és világos. Mi a helyzet?

- Eddig oké. Még tízméternyit engedjétek a kötelet, és akkor elengedem. Rendben? Nem akarom, hogy a kötél a kiálló sziklákhoz dörzsölődjön.

Tony a sodronykötélbe kapaszkodva hátradőlt, és kézzel jelezte, hogy még egy kicsit engedjék lejjebb. A kötélből már ötvenméternyit kiengedtek. Ebből a távolságból az ő kézi jelzéseit odafent aligha lehetett kivenni, apró narancsszínű pontot láthattak csak a sziklák szürke és fehér

háttere előtt. Gumitalpú cipőjében igyekezett kitapintani, hogy hol vethetné meg a lábát. Hátrafelé haladt, egy kiálló szikla felé. Ismét megnyomta a rádiókészülék gombját.

- Oké, főnök. Már egészen közel vagyok a nagy sziklához. Mindjárt eleresztem a kötelet.

- Rendben, Tony. Kicsit arrébb megyünk, és igyekszünk segíteni neked.

- Elengedem. most! - Tony egy gomb megnyomásával kikapcsolta azt a szerkezetet, amellyel a kötélhez tapadt: ott állt egymagában, teljesen magára utalva a függőleges sziklafalon. A vállalkozás könnyebb része ezzel véget ért.

A helikopter már el is távolodott, és valamivel arrébb egy helyben lebegve megállt a levegőben. Olyan volt, mint egy őrangyal, amelyben szilárdan meg lehet bízni, motorjának egyenletes zúgása is megnyugtatóan vegyült a hullámverés és a sirályok sikoltozásának hangjai közé.

- Tony, itt Pete beszél. Most körülbelül tízméternyire vagy a kocsi fölött, egy picit balra attól.

Tony óvatosan belelépett egy másik sekély vízmosásba, és lassan haladt előre. Teste szorosan a sziklafalhoz simult. Ujjaival egyre csak kereste, hogy hol talál valami fogódzkodót, egy kis hasadékot. Tett egy lépést, aztán még egyet, egyszerre csak látóterébe került az autó hátsó része. Ekkor történt, hogy Tony majdnem rátaposott egy testre. A vízmosás, melyben most mászott, olyan volt, mint egy természet alkotta csatorna, az esővíz és a törmelékek elszállításához. Némi kis víz folyton csordogált benne fentről. Az ember, aki arccal lefelé feküdt ennek a kis csatornának az alján, világoskék öltönyt viselt. Testét a kiálló szikla miatt odafentről nem lehetett észre venni. Tony előrángatta elsősegélycsomagját a hátáról, egyik lába a vízmosás egyik oldalán, a másik a másikon, így igyekezett megközelíteni az embert. Tulajdonképpen már az első pillantásra mindent látott. A férfi koponyája teljesen szétloccsant, elborította az odaszáradt vér. Amikor Tony megpróbálta kissé elfordítani a fejet, hogy kitapinthassa a pulzust a nyakán, a fej lazán arrébb mozdult nyilvánvaló volt, hogy töröttek a csigolyái. Egy rövid pillantást kellett csak vetnie a petyhüdt arcra, a tátongó szájra, ahogy a porral kevert vér mindent elborított. Abból, ahogy a test feküdt, azt is tudta már, hogy ez az ember egyéb sérüléseket is szenvedett. Tony sarkaira ereszkedett, igyekezett hátrafordulni, hogy fölnézzen a magasba. Ha onnan valahonnét zuhant le a kocsival, akkor egy sóhajtásra sem lehetett ideje. Elővette a rádióját.

- Dave, találtam egyet - jelentette tárgyilagosan, orrcimpáit betöltötte a meleg kövekre száradt vér, a tenger és a guanó átható szaga. - A fickó egy vízmosásban fekszik, úgy hat méterrel feljebb, ahonnan a lejtő indul, egyáltalán nem tudok segíteni rajta. Ez az egész. Vége.

- Értettem, Tony.

- Oké, most indulok az autóhoz, megnézem, van-e benne valaki. Ha üres lenne, akkor végigkutatom ezt a vízmosást. - Tony jelezte, hogy mondanivalóját befejezte, rádióját visszadugta mellényébe.

Most valamivel könnyebb volt haladnia, mert ez már nem kifejezetten a sziklafal volt, hanem egy kicsit lejtős rész, amelyet kőtörmelék borított. Könnyebb volt, de még mindig nagyon veszélyes. Sehol semmi kapaszkodó, alatta pedig huszonnyolc méternyi mélység, odalent a sziklák, amelyeket törmelék fedett egészen a széléig, ahol már semmit sem lehetett látni. Azon túl csak az ijesztő mélység tátongott. Rendkívül óvatos léptekkel közeledett Tony a kocsihoz, és ezáltal a lejtő széléhez is. Azt látta, hogy a helikopter úgy tizennyolc méterrel fölötte lebeg. Pete kinn ül az ajtóban, a szeméhez szorítva a messzelátóját, követi Tony mozdulatait. Már csak hatméternyire van az autótól, minden egyes lépés kockázatos, hidegvér kell hozzá, hiszen ha egyik mozdulatával elmozdítana helyéről egy szikladarabot, ez azzal járhatna, hogy a kocsi meg maga az egész sziklatömb is vele együtt a mélybe zuhanna. Már csak háromméternyire van a céltól. Oda is ér! Sikerült! Tony automatikusan nyúlt előre, hogy valamiben megkapaszkodhasson, de rögtön visszakapta a kezét, mert a kocsi fémrésze olyan volt, mint az izzó vas. Ettől az apró érintéstől is megbillent egy kicsit, ijesztően megcsikordult ott, ahol a sziklára nehezedett, mint egy forgópontra, amely egyben az autó súlypontja is volt. A kocsi alá szorult kődarabok okozták a csikorgó hangot. Lassan odaaraszolt a hátsó ablakhoz, és benézett. Nem látott senkit. Hál’ istennek. Újabb óvatos lépegetés, és Tony bekukucskált a vezetőülésre... megdermedt, mintha egy fagyos kéz szorította volna össze a szívét, tenyere izzadni kezdett. Egy embert látott a műszerfal alatt, összegörnyedve, oldalvást a szomszédos ülésre dőlve. Mindkét lába összegabalyodva, lehetetlen szögbe kifacsarodva a kormányrúd széttörött darabjai alatt. Istenem!... Tony hátrált pár lépést, és óvatosan nekitámaszkodott a hátsó keréknek. Elővette rádióját.

- Dave!

- Most is itt vagyunk.

- Rátaláltam még egyre. A vezető helyén, balra dőlve a mellette lévő ülésre.

- Életben van?

- Nem tudom, de nemigen hiszem, mert... várj csak egy picikét. - Tony hirtelen elnémult, oldalra hajtotta a tejét. Hiszen zúgott fölötte a helikopter, és ez minden zajt kiküszöbölt, úgyhogy biztos csak képzelődött... lerántotta fejéről a sisakot, felegyenesedett. Most ismét hallotta, nem tévedhetett, sem a hang tekintetében, sem pedig abban, hogy honnan hallatszik. Nagyon halk, alig hallható nyögést hallott a kocsi első üléséről. Előredőlt, és észrevette, hogy amikor a kocsi himbálódzott egyet, megmoccant az ember véres keze, aztán még egyszer.

- Minden rendben van, pajtás! Fel a fejjel - szólt bele az autóba -‚ mindjárt kiszedünk onnan. Minden rendbe jön. Csak ne akarj megmoccanni. Maradj mozdulatlanul ott, ahol vagy. - Tony lekuporodott, és a rádión át jelentett. - Dave! A fickó él! Most láttam, hogy megmozdult.

- Hozzá tudsz férkőzni?

- Egyáltalán nem. Egészen elöl van a kocsiban. Ha megpróbálnék odamászni, felborulna a kocsi egyensúlya, és leborulnánk a szikláról.

Egy ideig csend.

- Meg akarod várni a hegyi mentőket?

Persze, ez jó lenne. Miért ne? Miért ne toljuk át a felelősséget? A változatosság kedvéért kockáztassa most valaki más az életét.

- Ha figyelembe veszem ennek a kocsinak a kényes egyensúlyát, valószínűleg nem lesz már itt, mire a sziklamászók ideérnek. Köszönöm, főnök, nem akarok várni, nincs rá idő... De van egy ötletem. - Elmondta, és aztán rövid, döbbent csend következett.

- Te Tony, komplett őrült vagy! - mondta Pete a maga kabinjának biztonságából, a magasból.

- Van valakinek jobb ötlete? - kérdezte Dave pattogva - szóval akkor egyetértünk. Megreszkírozzuk! Pete, engedj ki neki annyi kötelet, amennyit csak lehet.

A helikopter emelkedni kezdett, miközben a sodronykötél folyamatosan ereszkedett lefelé. Tony felállt, és figyelte, ahogy a gép jó magasra araszolgatva egyre közelebb kerül a sziklafalhoz, vagyis hozza. A kötél végén himbálódzó kampó is közelebbről látszott már. Tony igyekezett meredeken fölfelé nézni, oda, ahol Pete arcát látta, amint kihajol a gépből és irányítja a pilótát, hogy óvatosan közeledjék, mert a propeller csak kétméternyire volt a sziklafaltól. Dave ügyesen manőverezett. Egészen nagyszerű volt, végtelenül precíz a Pete és Dave közti együttműködés. Tony már elérhette a kötetet. A kampó is odalendült, sziklát ért. Tony megragadta. Megnyomta a rádiója

váltógombját: - Oké, főnök. Most tartsd meg ott a gépet... egy picikét előre.

- Értettem - jött a válasz a magasból. Dave Bourne, a pilóta kesztyűs kezével előrenyúlt, és az irányítókapcsolók közül az egyiknek védőborítóját hátratolta. Az volt odaírva ehhez a kapcsolóhoz: sodronykötél leválasztása. Végső esetben vették csak igénybe ezt a megoldást, olyankor, amikor be kellett látni, hogy amit terveztek, nem sikerült, és el kellett vágni a leeresztett kötelet úgy, hogy elváljon a géptől.

A következő néhány percben lehet, hogy ilyesmire kerül majd sor.

Tony erősen fogta a leeresztett kampót. Óvatosan araszolgatott előre az autó mentén. Aztán megállt, remélte, hogy a kötelet a törött szélvédőn át be tudja helyezni és rá tudja hurkolni a kormányrúdra. Rájött azonban, hogy ez lehetetlen. Annyira sérült volt az autónak ez a része és távol is esett tőle, hogy meg kellett változtatnia tervét. Helyette a túlsó oldali ajtókerethez próbálta odaerősíteni a kampót, abba az irányba igyekezett. Egy pillantást vetett a vezetőülésen lévő rémségre, semmi sem moccant, hang sem hallatszott, de Tony mégis hangosan mondta a biztató szavakat: - Hamarosan kihúzunk, pajtás! Csak a világért se moccanj meg, érted? Maradj úgy, ahogy vagy! - Az az ember egészen biztosan eszméletlen volt, de azért ezek a szavak semmiképp sem árthattak, talán mégiscsak beszivárogtak tudatába. Tony beleszólt a rádiójába: - Rögzítettem. A kötél a kocsi külső oldalán lévő ablakkerethez erősítve.

- Értettem - válaszolt Dave szűkszavúan. Teljes erővel kellett koncentrálnia, hogy a hattonnás sárga helikoptert mozdulatlanul tartsa a levegőben.

- Harminc centimétert felfelé - rendelkezett Tony.

- Értettem, harminc centimétert felfelé - ismételte Dave.

Tony erősen figyelte a kötelet, látta, hogy a helikopternek sikerült egy kicsivel áthelyeznie a kocsi súlypontját. Rendkívül értékes módosítás volt ez.

- Nyugodtan... nyugodtan... tartsd meg itt - rendelkezett Tony, mert a helikopter most már tartotta a súlyt. A sodronykötél megfeszült, a kocsi vízszintes helyzetbe került. Tony odament a hátsó ajtóhoz, megfogta az ajtó kilincsét, és vadul megrántotta. Semmi sem történt. Másodszor is rántott egy nagyot, majd harmadszor is. Felnyögött az erőfeszítéstől, úgy érezte, mintha szét szakadnának az izmok a vállában. Végül, amikor már szinte reménytelennek ítélte a helyzetet, az ajtó kipattant, és nyitva volt előtte az út a kocsi hátsó ülésére. Tony egy picit hátrább lépett,

igyekezett kibújni a bőrszíjakból és speciális mentőmellényéből is. Aztán leszegett fejjel nyúlt az ülést döntő gombhoz. Sikerült szinte teljesen vízszintesre állítania a két első ülést, aztán óvatosan előrekúszott, kezében a rádióval. Éppen odaért az ájult emberhez, amikor a kocsi egyszerre csak kilengett. Tony megdermedt. Beleszólt a készülékbe: - Egy métert felfelé, Dave! Amilyen gyorsan csak lehet. Felfelé egy métert!

- Máris csinálom - hangzott Dave nyugodt szava. Az autó teste picikét felemelkedett, a lengő mozgás meg szűnt, Tony, aki eddig visszafojtotta lélegzetét, végre nagyot sóhajtott. Gyorsan megrázta a sérült embert.

- Pajtás, hallasz engem? - Semmi reagálás, semmi moccanás. Tony nem pazarolt több időt a próbálkozásra. A legfontosabb most az volt, hogy mindketten kikerüljenek ebből a roncsból, mielőtt a hátsó kerekek megcsúsznak és a kocsi előrebukik, hogy aztán lezuhanjon a mélységbe. Minden további nélkül hónalja alatt erőteljesen megfogta az ájult embert, és maga felé húzta. Sikerült is kimozdítania, és egy pillanatig Tony azt hitte, hogy no, ez megy. De aztán egyszerre érezte, hogy az ember lábai beszorultak oda, ahol a kormányrúd alatt a pedálnak kellett lennie, és egy centivel sem tudta arrébb moccan tani a testet. - A fenébe is, moccanj már!... - morogta Tony, miközben minden erejét megfeszítette, de hiába. Onnan, ahol kuporgott, nem tudott előrenyúlni egészen a pedálig. Jobban be kell másznia az autóba! Annyira előre, hogy a kocsi esetleg megcsúszhat, az egyensúlyi helyzet változásával előrebukhat. Tony halkan átkozódott, vonagló mozgással kúszott előre, a mozdulatlan férfi csípője és az első ajtó közötti részen. A kocsi ismét kilengett. Tony visszafojtotta a lélegzetét, szinte már várta, hogy most aztán jön az a végső zuhanás. Ott feküdt az autó padlóján, az izzadság belefolyt a szemébe. Aztán lassan-lassan megnyugodott a kocsi mozgása, jól van, maradj nyugton, csak pár pillanatig még. Két kézzel a sérült egyik cipőjének talpát ragadta meg, félrefordította a lábat, nem törődött azzal, hogy egy sípcsont állt ki a véráztatta nadrágból, erőteljesen kirántotta a lábat. Azután ismét húzni kezdte az embert, erősen lihegett, de már kijutott a kocsiból, és a sérültet is sikerült kivonszolnia. Egy kicsit arrébb vitte a szikla szélétől, ott letette. Fölébe hajolt: - Ez eszméletlen, de él. - Előrántotta a rádiót. - Ez az ember még él, főnök - lihegte.

- Küldöm a hordágyat - felelte Dave.

Pete pedig a magasból ordította: - Nagyszerű volt, Tony. Gratulálok! - Érződött szavaiból, mennyire boldog, hogy barátja túl van a közvetlen életveszélyen.

Tonyban alig volt már erő, csak bólintani tudott, meg a rádiót tartó kezével intett egyet felfelé. Többre nem volt ereje. Ott kuporgott a kimentett ember mellett. Azt is tudta, hogy az ember nagyon súlyos

sérüléseket szenvedett, valószínűleg haldoklik. A férfi zsebében talált egy átvérzett igazolványt, amelyből kitűnt, hogy Thomas Steevenson a neve, és a Belbiztonsági Szolgálat feljogosítja, hogy a Highland Gyógyszergyár szigorúan zárt munkahelyén, az RD7-ben dolgozhasson. Volt még ott egy meghívó is, a gyár dolgozóinak díszebédjére, amelyet a szenzációs új szívgyógyszer, a Cardocol piacra dobása alkalmából rendeznek.

Ugyanakkor, amikor Tony Lockhart arra várt, hogy kötélen leeresszenek hozzá egy hordágyat, Jenny a gleninveri közkönyvtár olvasótermében egy asztalnál ült, és éppen letette az orvosi szaklap legutóbbi számát. Azért jött ide, hogy elolvassa azt a Cardocolról szóló cikket, amelyet Danny felolvasott neki a telefonba aznap délelőtt. A Cardocol-melléklet öt színes oldalt tett ki. Számos impozáns, szépen kivitelezett grafikon volt látható ezeken az oldalakon, a toxikológiai mutató, sok-sok táblázat és maga a szakszöveg, amelyben sűrűn fordultak elő az olyan szakkifejezések, mint szúrópróbaszerű ellenőrzés, statisztikailag jelentős, valószínűségi mutató, kontraindikációk minimális volta. A baj az volt, hogy az egészből Jenny egyetlen szót sem tudott felfogni, helyesebben szólva, gőze sem volt, hogy a sok dicséret tárgyilagosnak tekinthető-e, valóban olyan nagyszerű-e az új gyógyszer, ahogy azt a szöveg mondja. Mert ha készpénznek veheti a kiemelt, vastag betűs mondatokat, akkor a Cardocol a legjelentősebb eredmény a gyógyszergyártásban a penicillin felfedezése óta, sőt még az előző évtizedeket is ideszámítva egészen azóta, hogy megkezdődött a szulfonamidok használata a gyógyászatban. Olyan óriási ennek az új gyógyszernek a jelentősége, hogy teljesen meg fogja változtatni az orvosok egy egész generációjának a gyógyítási, gyógyszerelési gyakorlatát. Legalábbis ezt olvashatta ki a leírásból az, aki a maga részéről elfogadta annak tartalmát. És legnagyobb mértékben azt hangsúlyozta ennek a tudományos szövegnek minden sora, hogy a Cardocol megbízható, stabil gyógyszer. Az abszorpcióra, a metabiózisra, a kiürítésre vonatkozó mutatók mind gondos teszteléssel, ellenőrzéssel jöttek létre: kezdetben a laboratóriumi munka során, majd pedig egér- és patkánykísérletekre került sor, végül önkéntesen jelentkező páciensek közreműködésével az egységes, összefüggő, klinikai vizsgálatokat végezték el. Most, hogy a Cardocol megjelenik az Egye sült Királyság gyógyszerpiacán, nyilván forradalmasítja a hipertenzió, a hipertónia, vagyis a magas vérnyomás gyógyítását. A Highland Gyógyszergyárnak sikerült egy olyan orvosságot létrehoznia, amelynek nincsenek kellemetlen mellékhatásai! Ezzel teljesen maga mögé utasította a többi gyógyszergyárat és számos különböző gyógyszert is, így az alfablokkolókat, és a Guanethidint is, meg az utóbbihoz hasonló gyógyszertípusokat. Foglalkozott a szakmai szöveg az agonista egymásra

hatásokkal, a neuronok szerepével, az úgynevezett dupla-vak kísérletekkel, a néha eléggé csúnya ödémás esetekkel, a test helyzetének változásával kapcsolatos hirtelen vérnyomáscsökkenés problémáival. Mindez benne volt abban a szövegben, amelyet fűzőgéppel precízen erősítettek oda az újság 39. és 40. oldala közé. De Jenny nem értette az egészet: logopédus volt, nem szívgyógyász, nem volt orvosi végzettsége…

Jonathan Tomalin jól öltözött, nett, tipp-topp kis emberke volt, ötven-egynéhány éves lehetett, könnyű szürke öltönyt viselt, gomblyukában friss rózsa, nyakkendője élénkpiros színű. Jól megélt abból, hogy különböző vállalatok hívták tanácsadásra, hogyan kell a sajtót a lehető legjobban ellátni propagandahírekkel, adatokkal, különösen akkor, amikor egy új gyártmány kerül forgalomba, és fontos biztosítani annak kedvező fogadtatását. Ő volt például a kiötlője és megrendezője annak a sikeres fogadásnak is, amelyet a Sandy Tulloch nevű távfutó tiszteletére rendeztek. Most pedig ő koordinálja a sajtófogadást, amelyet a Highland gyár tart két nappal a Cardocol piacra kerülése előtt. Bizalmasan bólintott David Eckett felé, aki most foglalta el helyét az értekezleten, hiszen köztudomásúan ő a Highland gyár marketing- és propagandaigazgatója. Tomalin végigsimított kezével gondosan ápolt ezüstös haján, odalépett az előkészített bemutatótáblához, amely könnyű alumíniumállványon állt a Highland gyár igazgatósági tanácstermének végében. Egy pillantást vetett Harold Engelre, a napfény megcsillant divatos szemüvegén. Az asztalfőn Maurice Jackman ült ingujjban, tőle jobbra Engel, aki intett Tomalinnak, hogy már folytathatja beszámolóját. Tulajdonképpen nagyon irritálta őt ennek az embernek túlontúl alázatos buzgólkodása.

- Ha tehát szabadna ezzel folytatnom - szólalt meg Tomalin, miközben mutatópálcája hegyével élénken mutogatott a táblán lévő nagy fehér H betűre. Körülötte ott lehetett látni szépen felrajzolva az egész gyártelepet. - Az első helikopter menetrendszerűen indul a glasgow-i reptérről, és pontosan 11.30-ra érkezik ide. Ezt követően a légi járatok huszonöt percenként jönnek. Valamennyien orvosok vagy az orvosi lapok újságírói. Persze mindegyikükkel jön egy-egy hölgyvendég is. Valamennyiüket az én embereim közül egy fiatalember vezeti végig ezen az útvonalon, erre meg erre. Így érkeznek az ünnepség színhelyére, ahol a cég részéről üdvözlik őket, átnyújtják a gyár által készített díszes mappát... - amikor szövegében ideért, David Eckett fölmutatott egy smaragdzöld Cardocol-mappát - aztán megkínálják őket pezsgővel és szendviccsel. Innen pedig bemennek az épületbe, ahol mindenről tájékoztatják őket, és maga a fogadás is megkezdődik 1.30-kor. Tessék? - messzebb, az asztal vége felé valaki felnyújtotta a kezét.

- Csak... hm, azt akarom kérdezni, milyen pezsgővel kínálják meg őket?

Az asztal körül ülők, valamennyien igazgatói a vállalatnak, összenéztek és elmosolyodtak. A felszólaló Frank Beamish volt, a vállalat pénzügyeinek felelőse. Ezért tette fel aggódva az előbbi kérdést.

- Bollinger pezsgővel, hetvenötös évjárat.

Beamish nem nagyon értett a pezsgőkhöz, de azért mindenesetre szörnyülködő grimaszt vágott. Bizonyára drágának tűnt neki ez a márka.

- És azt tudjuk-e, hogy pontosan hányszor érkezik helikopterjárat? - Ezt a kérdést is Beamish tette fel, mint aki kénytelen garasoskodni.

Jonathan Tomalin egy picit lapozgatott feljegyzései között, és egykettőre megtalálta a választ. Nem lehet őt ilyen könnyen sarokba szorítani! Önelégülten mosolygott a jelenlévőkre.

- A vállalat összesen száznegyvenhat, két személyre szóló meghívót küldött ki. Eddig százkilencen válaszoltak, hogy részt kívánnak venni az ünnepségen. A helybeli vendégeinket, orvosokat és a sajtó munkatársait nem kell számítanunk, akkor huszonheten jelezték, hogy Glasgow-ból idáig igénybe kívánják venni a helikoptert. Persze legtöbben az említettek közül nyilván előző nap érkeznek valahonnan délről. Márpedig ha ez a helyzet, akkor arra számíthatunk.

- Szóval hányszor teszi meg az utat az a helikopter, Mr. Tomalin? - Harold Engel fáradtan szakította félbe a szóáradatot, nagyon unta már ezt a hosszúra nyúlt értekezletet, amely az igen költséges propagandaügyekkel és azok szervezésével foglalkozott. - Hányszor fordul majd az a helikopter? - ismételte meg a kérdést.

- Hm... hatszor, Mr. Engel, de lehet, hogy hétszer, attól függ majd... - itt abbahagyta a mondatot, és az igazgatósági szoba ajtaja felé fordult, ahol az egyik igazgató titkárnője jelent meg, sápadtan, földúlt állapotban. Szinte lerítt róla, hogy rossz hírt hoz.

- Nagyon... nagyon sajnálom, hogy zavarok, Mr. Engel - mondta dadogva, kezét tördelve. - De szeretném, ha beszélhetnék önnel egy pillanatra, kérem szépen! Ha lehet, akkor odakint.

Engel felállt a helyéről, minden tapasztalata, gyakorlati ösztöne azt súgta, hogy valami baj történt.

- Igen, igen. Persze. - A többieknek nyugodtan odaszólt: - Uraim, ugye, megbocsátanak nekem egy percre? - Már indult is az ajtó felé, miközben az asztal mellett ülők utánafordultak, némán, kíváncsi tekintettel követték. Kilépett a folyosóra, halkan betette maga mögött az ajtót. Senki más nem volt ott kettejükön kívül.

- Nagyon sajnálom, Mr. Engel, hogy így betörtem magukhoz - mondta a titkárnő bizonytalanul, el-elakadó hangon. - Tudom, hogy mennyire elfoglalt most, ennek a gyógyszernek a piacra kerülésekor, minden olyan rumlis, de úgy gondoltam, hogy ezt rögtön meg kell mondanom önnek…

- Mit kell megmondani, Lucy?

A nő megint nyelt egy nagyot.

- Baleset történt. Rettenetes baleset - nyögte ki végül, és a szemét elöntötte a könny.

Engel közel hajolt hozzá.

- Baleset? Milyen baleset? - kérdezte, mert az első pillanatban szinte gépiesen arra gondolt, hogy a termelésben a futószalaggal történt valami.

- Martin Calvert és Tom Steevenson, Mr. Engel. Az autójuk lezuhant a sziklás hegyi útról! Martin meghalt, Tomot kórházba szállították, de azt mondják, ő is meg fog halni.

- Calvert és Steevenson? Ezt mondta? Mikor történt? - kérdezte Engel nyersen; nem a baleset híre rázta meg, hanem a két név. Mindketten az RD7 részlegben dolgoztak, Douglas Parsonsszal együtt. Azzal az emberrel, aki éppen előző nap követett el öngyilkosságot, vagy legalábbis azt mondták. Aztán egy rettenetes gyanú tört fel gondolataiban, megborzongott, majdnem biztos volt benne, hogy tudja, mi történt. Három haláleset huszonnégy órán belül. Mindhárman ugyanabból a részlegből. Ez nem lehetséges csak úgy.

- Mr. Engel! Uram! Mi van önnel? Rosszul van?

Harold Engel komoly erőfeszítést tett, hogy összeszedje magát és a titkárnőre figyeljen. Ami Lucyt illeti és a többieket a gyárban, mind úgy tudták, hogy az RD7 részlegben kizárólag olyan kutatásokat végeznek, amelyeknek eredményét a következő generációnak nyújtandó szívgyógyszerek képezik majd.

- Hogyan? Teljesen jól vagyok, köszönöm, Lucy.

- Éppen csak azt mondtam, hogy a baleset innen tíz kilométerre történt, Dalreantól mifelénk kétmérföldnyire.

Engel bólintott, felidézte magában azt az utat, amint ott kanyarog meredeken a magasban, a sziklák között, és odalent a mélyben az éles kövek zsákmányukra várnak. Egy pillanatra becsukta a szemét.

- Belekeveredett ebbe a balesetbe más is?

- Hogyhogy valaki más, Mr. Engel?

- Úgy értettem, hogy még egy jármű? Volt ott egy másik jármű is?

Lucy megrázta a fejét.

- Nem. A rendőrségnek nem ez a véleménye. Éppen csak azt állapították meg... az autó túlfutott a meredély szélén. - Lucy megborzongott, Engel pedig bólintott. Magában azt gondolta, persze hogy nem volt ott senki más. Ha az a nyomorult Jackman a maga megszokott ügyes gyakorlatiasságával intézte a dolgot hidegvérrel, hivatása magaslatán, akkor persze hogy nem volt ott senki más. Hirtelen úrrá lett felette a düh. A tulajdonos haragja. Hogyan merészelte? A fészkes fenébe is, hogyan merészelte? Mindez Jackman és a londoniak bűne, ez az egész csalárdság! Az aljasság! A balesetek! A halálesetek!... - Hozhatok önnek valamit, Mr. Engel? - kérdezte Lucy. - Olyan nagyon... furcsán néz ki.

Engel mosolyt erőltetett magára, hogy a mindig nyugodt, semmiért sem aggódó vezető látszatát keltse.

- Hogy hozzon-e valamit... igen, kérem, hozza be nekem kettőjüknek a dossziéját, legyen szíves, Lucy. Aztán meg szóljon Mr. Jackmannek, hogy jöjjön az irodámba, megteszi, ugye? Úgy öt perc múlva várom.

- Persze, Mr. Engel.

- Köszönöm. És csak azt akarom mondani, kedves Lucy...

- Tessék, Mr. Engel.

- Ne aggódjon. Minden rendbe jön.

A nő nem értette a dolgot, és ezért bizonytalan tekintettel bámult a Highland Gyógyszergyár elnök-vezérigazgatójára, végül egy aprót biccentett.

- Igenis, Mr. Engel.

Az egész úgy folyt le, mintha ők ketten különböző nyelven beszéltek volna. Lucy kétségbeesett volt, mert egy ember, akit ismert, meghalt és egy másik, akivel nemrég csevegett a büfében, súlyosan megsérült. De Harold Engel végső, furcsa megnyugtató szavai tulajdonképpen nem is neki szóltak, Engel önmagát akarta megnyugtatni. Mert annak ellenére, hogy adva van Jackman, meg London és Baxter, annak ellenére, hogy tudja, mindazt, amit az évek során az RD7 jelentett, azóta, hogy először hagyta magát belecsábítani egy ilyen társas viszonyba, mindennek ellenére a Highland Gyógyszerárugyár Ltd. mégiscsak az ő cége, ő hozta létre! A Cardocol az ő diadala! Ezek az emberek körülötte pedig mind az ő alkalmazottai. Így hát minden rendbe

jön majd, erről ő gondoskodik! Nyolc perccel később halkan kopogtak az ajtaján, és belépett Jackman. Engel intett neki, hogy üljön le, de fel sem nézett, mert éppen telefonált, a rendőrség volt a vonalban. Vállával szorította füléhez a kagylót, és gyorsan jegyzetelt az előtte lévő blokkra.

- Igen... igen. Értem. Nem. Nem. Nem hiszem, hogy lenne erre ok. Nagyon köszönöm. - Lassan helyére tette a kagylót, tekintete az íróasztalán előtte fekvő két dosszién nyugodott, Calvert és Steevenson személyi dossziéján. Az mindenesetre jó, hogy mindketten agglegények voltak, senki sem tartozott hozzájuk. Ennyit mindenesetre megspórolt magának.

- Szóltak, hogy ön beszélni akar velem - szólalt meg Jackman.

Engel felnézett rá.

- Ma reggel azt mondta nekem, hogy az RD7 részlegben dolgozók közül Douglas Parsons öngyilkosságot követett el. Túl nagy súllyal nehezedett rá a munka. Azt hiszem, ezt a kifejezést használta.

Jackman ellenségesen nézte, és bólintott.

- Igen, ez így van. Nagyon nagy nyomás nehezedett rá. - Könnyedén megvonta a vállát. - Véleményem szerint mindig túlságosan igyekezett, túlontúl a lelkére vette a gondokat. Különösen rosszul viselte Highcroft balesetét, így mondták nekem, úgy érezte, hogy részben ő volt azért a felelős, annak ellenére, hogy az egész, természetesen, soha nem kerül nyilvánosságra.

- Természetes, hogy nem - mormogta Engel csalóka nyugalommal a hangjában. Jackman még sohasem hallotta így beszélni. Engel nyugodtan vizsgálgatta, fürkészte Jackmant az asztal másik oldaláról. Közben azt gondolta, milyen furcsa, hogy volt olyan idő, amikor még kedvelte is ezt az embert. - És mi van Calverttel? Meg Steevensonnal? Mi van velük? - kérdezte halkan.

Jackman tettette, hogy nem tudja, mit válaszoljon.

- Elnézést kérek, de attól tartok, nem tudom, hogy érti ezt.

- Hogyhogy nem tudja? - mondta Engel kihívóan. - Calvert halott, Steevenson kórházban van. Életveszélyes sebesüléssel! A kocsijuk, a mi egyik kocsink, lezuhant a sziklákról a Dalreanbe vezető úton, ma délelőtt valamivel tíz óra után.

- Ó, ó. - Csend következett. Jackman csak bámult rá. - Az egyik ember a másik életveszélyes sérülésekkel kórházban van. Ez a helyzet most, miközben itt beszélünk és maga csak azt mondja egyszerűen, hogy ó. Hát ennyi az egész?

- Miért? Mit mondjak? - felelte Jackman hűvösen.

Engel előrehajolt.

- Azt akarom, Mr. Jackman, azt akarom hallani a saját szájából, hogy magának semmi köze sincs ehhez a balesethez, és hogy Londonnak sincs semmi köze hozzá.

Hosszú, elnyújtott csend következett. Majd Jackman halkan megjegyezte: - Nagyon veszélyes az az út. - Az igazság azonban ott tükröződött világos szemében, tekintetében.

Tizenhatodik fejezet

A Seaview motel második emeletén Ridley a fürdőszobából belépett a szobájába. Meztelen talpa vizes nyomot hagyott a szőnyegen. Eltekintve a derekára csavart fehér törülközőtől, meztelen volt. Azokat a ruhadarabokat, amelyeket a sziklafalnál végzett munka alkalmával viselt, nejlonzacskóba dugta, és most ott hevertek a földön, az ágy lábánál. Nem viseli azokat soha többé! Odalépett a tükör elé, kezében fésű, és kis ideig mozdulatlanul bámulta mosolytalan, szikár tükörképét, és felmerült benne annak a pillanatnak az emléke, amikor a Vauxhall Cavalier kocsit a hegyi út széléhez irányította. Az autó két utasa eszméletlenül dülöngélt ide-oda a kocsiban, a legkisebb ellenkezésre sem voltak képesek. A kocsi zötykölődve haladt a füves padkán a meredély széle felé. Aztán felgyorsult, előrebukott, és... nagy ívben repült a mélybe. Ridley lassan fésülni kezdte a haját. A másik látványra gondolt, amelyre több mint egy órával az előbbi után került sor. Egy sárga helikopter magasba emelt egy fehér lepedőbe burkolt alakot. Majd egy második embert is felemelt a gép, ezt egy hordágyhoz kötözték, és ott volt mellette egy narancsszín öltözetű mentő is, úgy, hogy a sodronykötélbe kapaszkodott, Ridley valamivel feljebb állt ekkor az országúton, kezében messzelátó... Aztán közelebb húzódott a parti Őrség Land Rover autójához, elvegyült a bámészkodók tömegében. A környékbeli nyaralók, kirándulók dermedten figyelték az előttük lejátszódó drámai jelenetet. A parti őrség rádiója a helikopterről leadott üzeneteket vette és közvetítette. Ridley éppen akkor ért oda, amikor beigazolódott a legrosszabb, amitől tartania kellett: az egyik ember meghalt, ez biztos. De a másik, aki a kocsit vezette, még életben van! Még él! Ridley a tükör előtt gondosan kefélte a haját. Kinyitott egy koffert, amelyből tiszta zoknit, friss inget és alsóneműt vett elő. Frissen vasalt nadrágot. Szinte fizikai éhség, vágy volt ilyenkor benne, hagy tiszta holmit ölthessen magára, azután, hagy érintkezett a rettegéssel, azoknak az embereknek izzadság szagával, akiket feladata és terve szerint meg kellett ölnie. Most már, hogy megfürdött, tisztának, kielégültnek és felszabadultnak érezte magát. Lassan öltözködött, élvezte

a holmik ropogós tisztaságát. Éppen most bújt az ingébe. Az öltözködés befejeztével leült az ágyra, és maga mellé tette a telefonkészüléket.

- Lesz szíves kapcsolni nekem a helyi kórházat?

A hívás egykettőre bejött, Ridley kérte a baleseti osztályt.

- Jó napot kívánok - kezdte udvariasan. - Úgy tudom, hogy egy Steevenson nevű sérültet vettek fel az osztályra röviddel ebédidő előtt.

- Egy pillanat türelmet kérek. - Ridley várakozott. - Ki keresi?

- Egy barátja. csak tudni szeretném, hogy van.

- Hát, Mister... hm…

- Henderson a nevem.

- Hát, Mr. Henderson, általában nem adhatunk ki ilyen jellegű információt telefonon. Tudja, amikor ideérkezett, nagyon súlyos sérüléseket állapítottak meg. Ha…

- De mondja, életben van még?

- igen, Mr. Henderson, még életben van. A sérült...

- Értettem. Köszönöm. Köszönöm szépen. - Lassan visszatette a kagylót a helyére.

A glenhaddoni légi támaszpont nagy legénységi pihenő termének ajtaján az ügyeletes tizedes dugta be a fejét: látta, hogy Tony a jelentését írja az íróasztalnál.

- Ott van, akit keres - mondta a tizedes valakinek, aki mögötte állt. Tony odatekintett, és látta, hogy egy magas széles vállú közrendőr csak úgy ingujjban belép a terembe. Óvatosan lehajol, mint aki már többször beverte tejét az alacsony ajtófélfákba. Bizonytalanul közeledett Tonyhoz, szolgálati sapkáját hóna alatt szorongatva.

- Lockhart repülő őrmestert keresem.

Tony letette kezéből a golyóstollát, és a rendőr felé fordult. A vízhatlan mentőruhát félig-meddig már levette, derékig kibújt belőle. Atlétatrikóban ült ott, mint valami felemás változata a közismert Michelin-plakátoknak.

- Én vagyok az.

- Ayres közrendőr - mutatkozott be. - Beszélhetnék pár szót önnel? Arról a sziklafalon végrehajtott feladatról van szó.

Tony bólintott.

- Persze, hadd hallom. - Egy gesztussal odamutatott az előtte lévő űrlapokra. - Épp most írom a jelentésemet. - A rendőr részvéttel bólintott, érezte, hogy Tonyban rokon lélekre talált. - Kér egy teát? Vagy kávét inkább? - A rendőr bólintott, leült a padra, sapkáját gondosan maga mellé helyezte.

- Ó, nagyon köszönöm, nagyszerű lesz. - Látszott, hogy nagyon melege van. A kék szolgálati nadrágban, még ingujjban is, erősen izzadt. Úgy tűnt, hogy azt sem bánná, ha egy korsó sör is jutna neki. Tony jól hátradőlt székében, és a másik irányba fordult. - Deakin tizedes! - kiáltotta. Az illető feje feltűnt az ajtóban.

- Már viszem is, Őrmester! - Tony elvigyorodott, és ismét a rendőr felé fordult, de hirtelen elkomolyodott az arca - Mit hallott, megússza az a Steevenson nevű fickó? - kérdezte. Tony életét kockáztatta ezért az emberért. Úgy érezte, jó lenne, ha valóban sikeresnek bizonyulna a mentés.

Ayres közrendőr vastag fekete noteszt vett elő inge zsebéből. Kinyitotta, és mély lélegzetet vett.

- Hát lássuk csak. Koponyatörés, kulcscsonttörés, négy bordája is el törött. Megrepedt a lépe. Tulajdonképpen nem sokat adnék az életéért. Meg aztán a kocsi is tropára ment, erről már értesült? Lezuhant a meredély szélén két perccel az után, hogy maguk eltávoztak.

Tony bólintott, egyáltalán nem volt meglepve.

- Ki fogják szedni?

A rendőr megrázta a fejét.

- Nem ér az egy fabatkát sem. Pillanatnyilag a víz alatt van. Még apály idején is nehezen hozzáférhető, beszorult a sziklák közé. Azt hiszem, végleg otthagyják majd. Szerintem már eddig is túl sokat kockáztattak ezért a kocsiért. - Aztán elgondolkodva feltekintett. - Hacsak nem lesz valami oka annak, hogy mégis felhozzák.

Tony gondterhelten összeráncolta a homlokát.

- Hát ezt meg hogy érti?

- Hát, eltekintve az autó két utasától, maga az egyetlen, aki egyáltalán körülnézhetett odabent a kocsiban.

- Nekem az emberekkel kellett törődnöm - tiltakozott Tony. - Nem végeztem kárfelvételt. - Megérkezett a tea, és Ayres közrendőr szép nyugodtan kanalazgatta bele a cukrot.

- Persze, nagyon megértem, amit mond, őrmester, de azért mégis láthatott valamit. Ezért vagyok most itt, hogy tisztázzak mindent, ami még nem egészen világos, ami bizonytalan.

- Számomra világosnak tűnt a helyzet, egyszerűen lehajtott az útról, át a meredély szélén a mélybe. Azt ne kérdezze tőlem, hogy miért.

- Lehetett-e valami baj a kormányszerkezettel? Vagy a fékkel?

Tony megvonta a vállát.

- Lehetséges, de én nem tudom. Egyikből sem maradt meg valami sok. Tulajdonképpen semmiből sem maradt szinte semmi.

- Be voltak csatolva azok ketten?

Tony megrázta a fejét.

- Nem. Nem voltak becsatolva.

- Biztos ebben?

- Teljesen biztos vagyok benne. A biztonsági övek föltekerve, készenléti helyzetben voltak a kocsi oldalán.

- És mi a helyzet a személyazonosság megállapításával?

- Steevensonnak volt egy levéltárca a zsebében - emlékezett vissza Tony lassan -, így tudtam meg, hogy mi a neve. Volt ott egy igazolás, amelyet a Belbiztonsági Szolgálat állított ki, és arra vonatkozott, hogy beléphet a Highland Gyógyszergyár egy bizonyos RD1-nek jelölt részlege területére. Annak a fickónak, aki meghalt, ugyanilyen igazolása volt.

- Ezt tényként állítja? - faggatta Ayres közrendőr előrehajolva, miközben ismét elővette azt a vastag fekete noteszt. - Az igazolásokat, gondolom, nem vette magához, ugye?

Tony megrázta a fejét.

- A sérülttel együtt húzták azt is fel a hordágyon. Biztosan ott lesznek az okmányok a kórházban, ha meg akarja nézni azokat.

Jenny az ablak melletti széken ült, Helen Highcroft konyhájában, és nézte, ahogy egy csomó gyerek játszik a kertben lévő mászókán. Gondolatai azonban máshol jártak: Jamie-re gondolt, és az orvosi közlönyhöz csatolt Cardocol-mellékletre, amelyet olvasott a könyvtárban. Hallotta, hogy Helen Highcroft nagyot sóhajt, és Jenny odafordult feléje. Egymással szemben ültek egy kis konyhaasztalnál. Mindegyikük előtt egy csésze tea. Az utóbbi időben sokat teáztak együtt. Helen megütögette, összerendezte a Cardocol-melléklet fotokópiájának lapjait, és

odanyújtotta Jennynek. - Hát... – gondolkodott, hogy mi hasznosat mondhatna erről. - Az egész nagyon alaposnak tűnik, ugye? Nagyon felelősségteljesnek.

- Azt akarod mondani, hogy lényegileg megértetted? - kérdezte Jenny futó mosollyal.

- Ha a szívemre teszem a kezem, akkor azt mondha om, hogy minden negyedik szavát értettem csak meg. A szakmai magyarázatokat egyszerűen fel sem tudtam fogni!

Jenny bólintott

- Velem is ugyanez a helyzet. - Előre hajolt. - De mondd csak, Malcolm sohasem beszélt veled ilyesmiről? A szövegből semmi sem ébreszt benned emléket, hogy már hallottál tőle ilyesmit? - Helen meg rázta a fejét, Jenny pedig lapozgatta a mellékletet, és aztán rámutatott a szöveg egyik bekezdésére. - És mi a véleményed ezekről a dolgokról itt... a klinikai kipróbálásokról? Mi a véleményed, részt vehetett ezekben?

Helen oldalra fordította a fejét, hogy valamennyire el olvashassa a szöveg egyes címszavait, mert az most hozzá képest fordítva feküdt. Végül tehetetlenül megvonta a vállát.

- Nem tudom. Lehetséges persze, hogy említett valamit nekem ezekről a dolgokról…

- De nem vagy biztos benne.

- Semmiben sem vagyok biztos - felelte Helen nyomorultul, és beletúrt kezével a hajába. - Istenem, bárcsak jobban odafigyeltem volna! Bárcsak több kérdést tettem volna fel neki. És jobban érdeklődtem volna a munkája Iránt. De én sohasem... - háta mögött megszólalt a telefon. Helen talpra ugrott, és megfordult. Gyorsasága minden szónál világosabban mutatta, milyen kétségbeesett reménykedéssel várja, hogy hírt kapjon férjéről. Látva ezt az őrült vágyakozást, Jenny szidta önmagát figyelmetlenségéért. Mielőtt még Helen fölvette volna a kagylót, megpróbálta találgatni, ki lehet.

- Halló, igen - mondta Helen. Egész alakja megfeszült a várakozástól. Aztán, amint Jenny nézte látta, hogy vállai tehetetlenül előreesnek. – Igen, kérem, itt van. Várjon, kérem, egy pillanatig. Mindjárt átadom a kagylót - Megfordult. - Téged keresnek - csak ennyit mondott -‚ egy bizonyos dr. Kindersley.

Jenny átpréselődött az asztal végénél lévő szűk helyen.

- Ne haragudj, ez figyelmetlenség volt tőlem - mentegetődzött. - Tudtam, hogy idejövök hozzád, így hát megmondtam neki a te számodat. Jó barátom dr. Kindersley. Arra gondoltam, hogy ő megmagyarázhat

nekünk bizonyos szakmai dolgokat. - Atvette a feléje nyújtott kagylót. - Danny?

- Miért, még hány dr. Kindersleyt ismersz rajtam kívül? - hangzott barátságosan a távoli New Castle-ból. Jenny elmosolyodott.

- Ó, legalább féltucatnyit.

- Sajnálom, hogy nem tudtalak előbb hívni, Jen. De egyszerűen lehetetlen volt.

- Most ráérsz?

- Az előttünk álló negyven perc folyamán mindenesetre.

- Nagy ég, nem szabad, hogy ilyen sokáig tartson - felelte Jenny; megpróbálta a beszélgetést vidám, könnyed tónusban tartani. Akkor hívta Dannyt, amikor éppen hazaért a könyvtárból, és érezte, hogy egyáltalán nem volt képes átrágni magát a Cardocol-melléklet szakszövegén. Arra kérte Dannyt, hogy magyarázza el neki a dolgokat, ahogy mondani szokták, mint egy hülyének. Olyan felvilágosításra vágyott, amelyet teljesen meg tud érteni. Az a tény, hogy egykor szerelmesek voltak egymásba, most egyáltalán nem számított, vagy legalábbis erről igyekezett meggyőzni önmagát Jenny. - Mondd, Danny, elolvastad az egész mellékletet?

- Igenis, asszonyom. Az első szótól az utolsóig. Az öntől kapott utasításnak megfelelően - válaszolta Danny, mint aki belemegy a játékba. - Egyébként, most jut eszembe, a mai postával újabb anyagot kaptam a Highland Gyógyszergyár reklámembereitől. Igazán lendületesen indítják útjára a csónakot. Nyilvánvaló, hogy egész vagyont költenek erre. - Már ott volt a nyelve hegyén, hogy tréfálkozzon azzal a nyerési lehetőséggel, hogy ketten, ha szerencsések, egy tetszésük szerinti Karib-tengeri szigetre mehetnek nyaralni a gyár költségére, de még idejében leállította magát. Ez mindkettőjük számára túl érzékeny pontot érintett volna.

- És mondd, milyen eredményre jutottál?

- Szakmai szempontból? Valóban nagy hatást gyakorolt rám.

- Úgy érted, hogy fölírnád ezt a gyógyszert, csupán ennek a cikknek meg néhány ingyenminta hatására? - kérdezte Jenny.

- Nem, ilyesmit nem mondok - köntörfalazott Danny nagy óvatosan. - Éppen csak felkeltette az érdeklődésemet. Szeretnék többet tudni róla. Ennyi az egész.

- Legutóbb azt mondtad, hogy ez is csak egy a számos mi is itt vagyunk újdonság közül - mondta Jenny szemrehányóan, mert a furcsa kifejezés még mindig frissen élt emlékezetében.

- Tudom, hogy ezt mondtam, de most, hogy elolvastam az ismertetőt, megértem, mit akarnak elérni. Lehet, hogy korábban tévedtem, ennyi az egész. Kétségtelenül zavarba ejtő lehetőséget kínál.

- Miért? Mitől olyan zavarba ejtő?

- Hát tudod, az egészről azt mondják, hogy egy hipertenzió elleni adrenergikus neuronblokkoló. Ami annyit jelent, hogy...

- Hűha, Danny... - szakította félbe Jenny riadtan. - Ne feledd, még mindig hozzám beszélsz. Most fordítsd le az egészet, kérlek.

- Elnézést, Jen. Hát lássuk csak. Ez egy szívgyógyszer, amelynek célja, hogy csökkentse a magas vérnyomást, különösen az idősebbek esetében. Tulajdonképpen senki sem tudja biztosan, mi okozza a magas vérnyomást. Csak annyit tudunk, hogy a vérnyomás azért emelkedik az idősebbeknél, mert az erek szűkebbek és ezért több erő, vagyis nagyobb nyomás szükséges ahhoz, hogy áterőltesse az ereken a vért a szívből a szervezetbe... eddig érthető?

- igen, eddig érthető - visszhangozta Jenny hűségesen.

- Rendben. Szóval, amint tudod, a szív önmagától működik... nem kell semmit sem tennünk annak érdekében, hogy dolgozzon, egyszerűen működik. Amikor nem…

- De Danny, tudom, én kértem, hogy úgy magyarázzál, mint egy hülyének, de nem úgy értettem, hogy teljes egészében minden rövidítés nélkül mondd el az egész lexikon idevágó címszavát. Némi gyógyászati ismeretekkel én is rendelkezem.

- Türelem, Jen, türelem, most mindjárt az egész bonyolultabbá válik! - Szünetet tartott. - Bár a szív tudatos ellenőrzés nélkül működik, tevékenységét idegi impulzusok szabályozzák, amelyeket az agy küld ki az úgynevezett autonóm idegrendszer útján. Ennek a szabályozásnak viszont két része van, úgy is mondhatnám, hogy két csatornája. A...

- ...A szimpatikus és a paraszimpatikus csatorna - fejezte be Jenny a mondatot magabiztosan. – Na, látod, tudok én is valamit.

- Kiváló! Te kisokos! Ebben az esetben nem értem, miért veszed igénybe egy szerény körzeti orvos szolgálatait. Te egészen nyilvánvalóan…

- Nem, nem, valójában az a helyzet, Danny, hogy ezzel elértem teljes orvosi tudásom végső határáig. Többé nem szakítalak félbe.

- Megígéred?

- Biz’ isten.

- Oké, de tudod, mindkét kivezető csatorna folyamatosan működik: ellentétes hatást gyakorolnak a szívre. A paraszimpatikus csatorna visszafogja a szív működését, lelassítja. Ugyanakkor a szimpatikus csatorna éppen ellenkező hatású. Fokozza az összehúzódások szaporaságát és erejét. Az emberi testre befolyást gyakorló hatásoknak egyik legjelentősebbike az Úgynevezett vaso-összehúzódás: azok az üregek, amelyekben a vér folyik, szűkebb átmérőjűek lesznek. Ezáltal nagyobb nyomás kell ahhoz, hogy a vért átvigye ezeken a szűkülő ércsatornákon. Mi lesz az eredmény? Magas vérnyomás. Ez a folyamat, vagy legalábbis annak kémiai átvitelezői az idegvégeken helyezkednek el. Főleg ezzel a területtel foglalkozik a Cardocol.

- Valóban?

- Valóban. No már most, az erek szűkülését bizonyos kémiai anyagok szabályozzák, azon az alapon, hogy milyen idegi hatások érkeznek az agyból. Azt még nem fedeztük fel, hogyan lehet szabályozni ezeket az idegi hatásokat, de azt igen, hogy hogyan lehet az agyból érkező jeleket félúton elfogni, blokkolni, és ezáltal megszüntetni a kémiai anyagok eljutását az idegvégződésekhez. Gondolok itt az adrenalinra és a noradrenalinra. Ezenkívül az utasítások láncolatában, így képzelhető el leginkább, vannak még olyan tényezők mint a ganglionok, sajátos impulzustovábbítók, ezek, amelyeket egy másik kémiai anyag működtet, az acetylcholin. Azt már tudjuk, hogy ezt is hogy lehet blokkolni. Erre majd még visszatérek…

- Acetyl..? - betűzgette Jenny a nehéz szót.

- Acetylcholin, tudsz követni?

- Úgyszólván véres verítékkel, de tudlak - motyogta Jenny. Minden erejével összpontosított arra, amit Danny olyan könnyedén és gyorsan felsorolt.

- A Cardocol lényegében azoknak a gyógyszereknek a csoportjába tartozik, amelyeket blokkolóknak nevezünk. A hatásátvitelt blokkolják, vagy a ganglionoknál vagy az idegvégződéseknél, a neuronoknál. Esetleg a befogadóknál, a receptoroknál, az adrenergikus idegvégződéseknél, az alfa- vagy béta-receptoroknál. Arra ösztönzik ezeket a befogadókat, hogy indítsák meg a véredények összehúzódását és ezzel blokkolják a stimuláló üzenetet.

- Azáltal, hogy megszüntetik a kémiai anyagok kibocsátását?

- Helyes.

- És akkor a vérnyomás nem emelkedik, ugye?

- Jól megértetted, kislány.

Jenny megkönnyebbülten sóhajtott egy nagyot.

- Hál’ istennek. - Aztán elhallgatott, majd hirtelen megszólalt, mint aki nem ért valamit. - És mondd, mindez új, újdonságszámba megy? Úgy értem, hogy ezt az egészet a Highland gyárban találták fel, itt a jó öreg kis Gleninverben?

Danny kacajra fakadt a naiv kérdésen. Nem tudta megállni nevetés nélkül.

- Nem, dehogyis: semmi új nincs a neuronblokkolásban, de az alfa- vagy béta-blokkolók tekintetében sem. A Guanethidine már régóta használatban van... már vagy tizenöt-húsz esztendeje.

- Akkor úgy látszik, nem tudtalak egészen követni - jelentette ki Jenny -, nem értem, hogy miért...

- ... mert mindig fennmarad egy probléma, Jen. Mindenért árat kell fizetni. Minden egyes gyógyszerrel az ember nem csupán abba az élettani mechanizmusba avatkozik bele, amelyet célba vett, hanem minden más életjelenségbe is. Olyasmi ez, mint ha az ember elsüt egy sörétes puskát úgy, hogy egy zsúfolt virágágyban egyetlen virágra céloz, de ezzel a lövéssel sok más virágot is találat ér. Így hát a gyógyszerekkel az a helyzet, hogy meg kell próbálni egyensúlyba hozni az elérendő kedvező hatást és a mellékhatásokat, amelyekről az ember szívesen lemondana.

- Milyen mellékhatások lehetnek az adott esetben?

- Egész hosszú listát tudnék felsorolni.

- Például?

- A Guanethidin monosulphat esetében... minden a páciens egyéni adottságain múlik, de nézzük csak a mellékhatásokat: diaré, szédülés, nehézlégzés, hányinger, az orr eldugulása. A páciens nehezen tud megszólal ni…

- És az emberek megbékülnek mindezzel? - vágott közbe Jenny hitetlenkedve. - Továbbra is szednek ilyen tablettát annak ellenére, hogy nap mint nap ilyen hatásokat kell elszenvedniök?

- Ha választani kell egy kis hányinger és rosszullét, valamint az agyvérzés folytán bekövetkező korai halál között, te melyiket választanád? - tette fel Danny egyszerűen a kérdést- - Egyébként pedig a Guanethidin jócskán a múlté már!

- Miért van ez így?

- Hát azért, mert ez a gyógyszer alapvetően elnagyolt, nem képes az árnyaltabb megkülönböztetésre. Ezenkívül csak hosszabb folyamatos szedés után fejti ki hatását, akkorra jut el a megfelelő kontrollszintekre,

és ekkorára már a páciensek jó nagy adagot szednek be belőle nap mint nap. Ha egy orvos azonnali hatást kívánt elérni, akkor egészen más orvosságra van szüksége. Ez viszont egész csomó újabb mellékhatást indít el, mert a gyógyszer nemcsak az emberi testre, hanem az abban jelenlévő korábbi gyógyszerre is... Segít ez valamit neked, Jen? Vagy elkanyarodtam a témától?

- Á, dehogy. Nagyon izgalmas, amit mondasz - felelte Jenny, és közben már előre gondolkodott. - Sohasem sejtettem volna, hogy ez az egész ilyen összetett, bonyolult dolog. És hol kapcsolódik ebbe a Highland Gyógyszergyár és a Cardocol?

- Hát nagyon ügyesen, szakszerűen nyúltak a problémához. Amikor már mindenki leírta Guanethidint, mondván, hogy az zsákutca, és helyette vasodilátorok és béta-blokkolók felé tapogatództak, a Highland gyár körülnézett, és látta, hogy ezen a területen úgyszólván egyáltalán nincs konkurencia, és maximális erőt vetettek be az olyan kutatásba, amely mindent a Guanethidin mellékhatásainak visszaszorítására összpontosított. Tulajdonképpen arra törekedtek, hogy a magas vérnyomást hirtelen, azonnal szabályozni tudják. Érted, amit mondok?

- Majd szólok, ha valamiben lemaradok. Folytasd csak.

- Erről az egész helyzetről azt mondják a szakmában, hogy az ilyen gyógyszer tekintetében nagy a hiánya piacon.

- És hogy tudták megoldani a problémákat? Úgy értem, egy ilyen viszonylag kis gyár, mint a Highland Gyógyszergyár. Tudom, hogy nagyon nagy ez a vállalat Gleninverhez képest, de az egészen óriási, világhíres gyógyszergyárakhoz képest aligha számít, ugye?

- Az isten a tudója, hogyan tudták mégis kihozni. Egy ehhez hasonló ipari titok valóságos vagyonnal ér fel! A brosúrában csak annyit árulnak el a gyógyszer lényegéről, hogy a tabletta külső burkolatába egy hatást halasztó összetevőt dolgoztak bele, amely egyenletessé teszi a hatásnak egy huszonnégy órás ciklusra történő retardálását. Most őket idézem: létrehoznak ily módon egy folyamatosan alacsony szisztolikus és diasztolikus vérnyomásszintet, egy megfigyelés szerint jelentős ideje fennálló magas vérnyomású állapot után, idézet vége. És lényegében egyáltalán nem merül fel a testhelyzeti vérnyomás hirtelen csökkenésének veszélye. Legalábbis ezt mondják.

- Mit jelent az, hogy testhelyzeti vérnyomáscsökkenés?

- Egyike a nemkívánatos mellékhatásoknak, amelyeket már elmagyaráztam neked. Sőt tulajdonképpen ez a legfőbb mellékhatás ebben az esetben! Abszolút életveszélyt jelent, és nagyban befolyásolta a régi gyógyszer forgalmazhatóságát, piaci kelendőségét. A Guanethidin

annyira hatásosan akadályozta meg az említett összehúzódásokat, hogyha a páciens ültéből hirtelen feláll, valójában szüksége van a véredények összehúzódására, hogy a vér felpumpálódjék az agyba. viszonylag hosszú idő telik el, míg az üzenet célba érhet. Ekkorára pedig a páciens elájul.

Jenny hirtelen úgy érezte, hogy a figyelme megsokszorozódik.

- Hogy elájul, azt mondtad?

- Igen, ezt mondtam. A vér túlnyomó része még odalent van az ember törzsében és lábában, érted, ugye? Az agy nem kap oxigént, több vérre lenne szüksége, de a vér nem tud elég gyorsan felérni az agyba. Az eredmény pedig az, hogy a páciens úgy esik össze, mint amikor egy fát kivágnak. Látványnak ez bizony nagyon drámai.

- Vagy esetleg lezuhan egy csónak fenekére - mondta Jenny halkan, szinte önmagának.

- Nem értem, mit mondtál.

- Robbie Robertsra gondoltam - vallotta be Jenny. - Magas vérnyomása volt, ezt tudom, a felesége mondta el nekem.

- Akkor hát most azt hiszed, hogy testhelyzeti vérnyomáscsökkenés folytán esett össze - kérdezte Danny. Több bántó él volt a hangjában, mint ahogy akarta. - Lehet, hogy a Guanethidin esetében ez történt volna vele, Jen. De nem evvel a gyógyszerrel, a Cardocollal. Hiszen a Highland Gyógyszergyár éppen azzal büszkélkedik, hogy ezt a problémát sikerült kiküszöbölnie.

- Tudom, hogy ezt állítják - mondta Jenny halkan -‚ de mi van akkor, ha tévednek, Danny? Tételezzük fel. Mi van akkor, ha tévednek?

A Gleninver Times szerkesztőségében Bob Harris ingujjban ült íróasztalánál. A következő szám tördelésén dolgozott. Puffadt arca kipirult, és izzadt a levegőtlen kis szobában, amelynek ablakait, mint rendesen, szorosan csukva tartotta. Köztudott lévén, hogy két nap múlva teli lesz az újság a Cardocol piacra kerülésével, Harrisnek sikerült a szokásosnál jóval több, négyoldalnyi hirdetésre megbízást kapni. Kettő a hirdetések közül egész oldalas volt, maga a Highland Gyógyszergyár adta föl. Arról szólt, hogy a tudásukkal és odaadó munkájukkal már az eljövendő jólét útját építik. Itt tartott éppen Harris, amikor félretette vonalzóját, és körülnézett az íróasztalát elborító papírok között: merre lehet a cigarettája. Aztán rágyújtott, föllobbant a gyufa lángja mélyet szívott a cigarettából, mire még a korábbinál is sűrűbb, fülledtebb, áporodottabb lett a levegő a kis szobában. Valaki kopogtatott az ajtó

homályos üvegén. - Tessék! - kiáltotta Harris anélkül, hogy feltekintett volna, vagy kivette volna a cigarettát szája sarkából. Egy kis hamu lehullott azokra az oldalakra, amelyekkel éppen dolgozott, kezének külső élével türelmetlenül lesöpörte onnan. Ekkor nyílt az ajtó, Hamish Owen tűnt fel, kezében jegyzettömbjével.

- Úgy gondoltam, hogy... - kezdte a mondókáját.

Harris felsóhajtott.

- Az isten szerelmére, drága fiam, csak nem hoztál megint valami újat? Nem hiszem, hogy el tudnám viselni. Viszont arra a fényképre várok, megszerezted már?

Hamish Owen megrázta a fejét. Harris ugyanis már kora reggel elküldte őt az öngyilkos férfi lakására, hogy kérje kölcsön Douglas Parsons egy fényképét, hogy azt a hirtelen halálról szóló beszámoló mellett lehozhassa.

Hamish azonban egy tapodttal sem jutott beljebb a lakás küszöbénél. Amikor Mrs. Parsonsnak bemutatkozott, az asszony határozott mozdulattal erőteljesen becsapta az ajtót az orra előtt. Kénytelen volt üres kézzel visszatérni a szerkesztőségbe. Harris nagy lendülettel csapott le ifjú kollégájára, és érezhető örömmel ecsetelte, mennyire értéktelen dolog mindaz, amit az egyetemen tanulni lehet.

Hamish azonban makacsul folytatta megkezdett mondatát.

- ... úgy gondoltam, hogy... Douglas Parsonsról, meg arról a két emberről, akik autójukkal lezuhantak a sziklafalnál, Steevenson és Calvert a nevük.

- Mi a fene van velük? - kérdezte Harris kurtán közbe vágva, széke hangosan recsegett, mintha nyögött volna, amint egészen hátradőlt és két kezét összefonta tarkóján.

- ...mindhárman ugyanabból a gyárból valók, a Highland Gyógyszergyárból.

Harris bólintott.

- No igen, kisfiam, hát ugyanabból. Na és?

Hamish ügyetlenül meglobogtatta jegyzettömbjét.

- Miért, hát nem gondolja, Mr. Harris, hogy ez furcsa véletlen? Ketten meghaltak, és a harmadik életveszélyes sérüléseket szenvedett. Mindhárman ugyanannak a vállalatnak a dolgozói, és mindhármukkal egy héten belül történt a tragédia. Ezenkívül még itt van az az ember is, aki eltűnt: a professzor. Ha őt az előbbiekhez vesszük, akkor már négyen vannak, négyen ugyanabból a gyárból.

Harris hirtelen előredöntötte székét, és mérgesen az asztalra csapott.

- Mondd csak, mióta vagy te riporter, mennyi ideje?

Hamish sóhajtott egy nagyot, mert tudta, mi fog következni.

- Tizenkét hete.

Harris bólintott.

- Hát igen. Tizenkét hete, és ez alatt az idő alatt sikerült-e összeeszkábálnod egyetlen riportot is, például a Nőegyletről? Nem, ez nem sikerült neked. Le tudsz-e írni egy beszámolót a virágkiállítás eredményéről, anélkül, hogy hibáznál? Azt sem. Végre tudtál-e hajtani egy olyan átkozottul nehéz feladatot, hogy kölcsönkérjél egy fényképet egy családtagtól, anélkül, hogy bevágták volna az ajtót az orrod előtt? Ezt sem tudtad elintézni! Ehelyett azt a nyomorult témát fedezed fel egyre-másra, hogy minden útba eső nagyobb kő alatt egy-egy gyilkosság van! Ezután majd…

- De gondolja csak meg, főnök, a hét folyamán négyen kerültek bajba, balesetet szenvedtek, egy megölte magát, egy pedig eltűnt! Ugyanannál a cégnél voltak állásban. Ezeknek az eseményeknek statisztikai valószínűsége egészen...

- Tojok a statisztikai valószínűségeidre! - Harris kifejezett tombolt. Dühödten fölugrott a helyéről. - Az a professzor Hogyishívják nem tűnt el, hanem egyszerűen kereket oldott egy fiatal pipivel, érted? Az ilyesmi gyakran megesik, bár te nem tudsz az ilyesmiről. Persze, mert a fejedet teletömték az egyetemi zagyvaságokkal! - Harris megfordult, és komor tekintettel nézett ki az ablakon. Karját kinyújtotta. - Nézz csak ki oda! - parancsolta. - Ne hagyd abba, fiacskám. Nézd még egy ideig. Mondd meg nekem, hogy mit látsz.

Hamish odalépett az ablakhoz.

- Hát... látom a várost. Az utcákat... a kikötőt, a…

Harris türelmetlenül félbeszakította.

- Aha, fiacskám, szóval ezt mind látod. Tényleg látod. És mit látsz még ezenkívül?

Hamish megvonta a vállát.

- Ott van egy tér, és azon..

- Látod-e az embereket, fiacskám? Embereket! És hogy hol van a munkahelyük? Tudod azt, hogy ezeknek a munkahelyeknek legalább a fele a Highland Gyógyszergyárban van? Vagy ennél a cégnél dolgoznak,

vagy olyan vállalatnál, amely kiszolgálja a gyógyszergyárat. A lakosság fele, érted? És te meg jössz itt a gyilkossággal, az öngyilkossággal kapcsolatos kedvenc elméleteiddel - zsörtölődött tovább. - Kétségtelen, hogyha Birminghamben dolgoznál és értesülnél három halálos balesetről, máris rohannál a szerkesztődhöz, azt ordítva, hogy „tartsa fent nekem a címoldalt. Rábukkantam egy összefüggésre a három haláleset között: mindhárman a British Leyland Motorgyárban dolgoznak!” - Harris újból gyorsan megperdült. - Tudod-e, hogy Birmingham maga a brit motoripar?! Na már most, te magas képzettségű, nagyszerű ifjú riporter, tudd meg, hogy Gleninver pedig maga a Highland Gyógyszergyár. Itt van már az ideje annak, hogy egy eszes fiatalember, mint te, feltételezve, hogy tényleg az vagy, eljussál erre a felismerésre, hallod, amit mondok?

Tizenhetedik fejezet

Már alkonyodott, amikor Jenny kiszállt Citroönjéből, bezárta ajtaját, és megindult a lakása felé. Retikülje himbálódzott a vállán, olyan hosszú léptekkel ment, közben arra gondolt, hogyan is üldögéltek ők ketten Helennel a konyhaasztalnál egészen addig, míg csak odakint megnyúltak az árnyékok és a gyerekek bejöttek a kertből teájukért. Mindegyiknek teli volt a feje a napi kalandokkal. Csak azután, amikor már pizsamára vetkőztek és készültek lefeküdni, akkor bukkant elő gondolataik mélyéről a kérdés: Mikor jön haza apa? Mondd, anyu, ma sem olvas föl nekem mesét apa...? Jenny úgy érezte, itt az ideje, hogy távozzék. Ezek az emlékek foglalkoztatták, amikor megállt a kertkapunál, hogy elővegye kulcsát. Egyszerre csak egy férfi alakja bukkant fel a sötétből, egészen közel hozzá. Meghökkent.

- Jenny - mondta az egyenruhás férfi. Jenny felfigyelt sapkájának csillogására, felismerte az arcot is, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Nahát, Tony, jól megijesztett!

- Sajnálom, nem akartam. Hogy van?

- Remekül.

- Válthatnánk pár szót? Odabent?

- Hát, én…

- Tudom, tudom, későre jár. Arról a gyógyszerről szeretnék valamit mondani, amiről beszélt nekem. Rendben?

Jenny felkapta a fejét.

- A Cardocolról? - A sötétben éppen csak sejteni lehetett, hogy Tony bólintott.

- Igen, arról.

Rövid kis szünet következett, aztán: - Jöjjön beljebb. Vigyázzon, hogy a sötétben hova lép. - Jenny ment előre, behajtotta kettejük mögött a kertajtót, mentek tovább a nappali szobába, ahol fölgyújtotta a lámpát és behúzta a függönyöket. - Inna valamit? Esetleg sherryt? Csak ez van itthon. Attól tartok, nem telik a logopédusi fizetésemből, hogy egy jól felszerelt bárszekrényem legyen. - Tony megrázta a fejét. Jenny hellyel kínálta, ő maga is leült a pamlagra.

- Egy feladatot kellett ma ellátnunk - kezdte Tony csendesen, miközben beszélt, körbe-körbe forgatta a sapkáját kezei között. - Egy autó lezuhant egy meredek sziklafalról, egy Dalreen nevű helység közelében, ügy tízmérföldnyire innen, a tengerparton.

Jenny bólintott.

- Hallottam erről valamit. Egy ember meghalt, ugye?

- Egy ember meghalt, egy pedig életveszélyes sérüléseket szenvedett. - Tony elővette azt a Cardocol-díszebédre szóló meghívót, amelyet Steevenson tárcájában talált. Kisimította, és odanyújtotta Jennynek. - Az egyiknek, aki balesetet szenvedett, ezt találtam a zsebében. Azután, amit mondott nekem erről az orvosságról gondoltam, érdekelni fogja magát.

Jenny átvette a meghívót, futólag rápillantott, aztán visszanyújtotta, nem értette, nem tudta felmérni, miért jött el Tony ilyen messzire csak azért, hogy ezt megmutassa neki.

- Jelent magának valamit ez a két név, Steevenson és Calvert? Tom Steevenson és Martin Calvert.

Jenny értetlenül nézett maga elé.

- Ez a két név nem jelent nekem semmit. Kellene, hogy jelentsenek valamit?

- Annak a két embernek a neve, akik abban az autóban voltak. Mindketten a Highland Gyógyszergyárban dolgoztak. Calvert az a fickó, aki meghalt.

- Értem - mondta Jenny lassan, de tulajdonképpen semmit sem értett. Milyen összefüggésben lehet bármelyikük is ővele? Rövid csend után Tony felállt, és nyugtalanul az ablakig sétált. Ott megfordult.

- Lehet, hogy egyáltalán nem helyes ezt elmondanom magának, de azok ketten, akik a kocsiban ültek, mindketten olyan igazolvánnyal rendelkeztek, amelyet a belső ellenőrzés állított ki. Megtaláltam a tárcájukban, amikor kerestem valamit, amiből megtudhatom kilétüket.

Jenny valahogy egyáltalán nem is figyelt fel ezekre a szavakra. Azt mondta: - A Highland Gyógyszergyár belső ellenőrzésének igazolványai? Nem értem, hogy mi érdekes...

- Nem a Highland Gyógyszergyár belső ellenőrzéséről van szó. Figyelje meg jól, amit mondok - hangsúlyozta Tony erélyesen. - Egyáltalán nem ezt mondtam.

Jenny értetlenül nézett rá.

- De hiszen azt mondta…

- Azt mondtam, hogy Belső Ellenőrzés. Egyáltalán nem említettem a Highland Gyógyszergyárat. - Hallgatott egy darabig. - Ezeket az igazolványokat bizony az egész ország védelmét biztosító Belső Ellenőrzési Hatóság állította ki! Londonban.

- A Honvédelmi Minisztérium? De hiszen ez... ez őrület! Azt hittem…

- A Belső Ellenőrzés a honvédelemhez, a kémelhárításhoz tartozik. Úgy is lehet mondani, hogy a katonai elhárításhoz. Többek között azzal foglalkozik, hogy megszűri és igazolja, engedélyezze azoknak a polgári személyeknek a mozgási lehetőségeit, akik bizalmas és kényes kormányzati, katonai munkahelyeken dolgoznak.

Jenny előrehajolt: - De Tony! A Highland Gyógyszer gyár nem katonai intézmény, az isten szerelmére! De mégiscsak annak a két embernek ilyen igazolványa volt. És ott dolgoztak a gyárban, ezt maga mondta éppen az imént.

Tony bólintott. - Igaza van, ezt mondtam. Egy olyan részlegben dolgoztak, amelyet RD7-ként említettek az igazolványban. Hát érti most már, hogy mit akarok magának mondani?

- ...Nagy sajnálatomra azt kell önnel közölnöm, Mr. Henderson, hogy az ön barátja, Mr. Thomas Steevenson negyven perccel ezelőtt meghalt. - A Seaview motelben lévő szobájában Ridley arcán széles mosoly terült el. - Halló, Mr. Henderson! Itt van még a vonalban? Halló! Én... - Ridley lassan visszatette a kagylót a helyére, és hátradőlt párnájára. Két kezét összekapcsolta a nyakszirtjén. Ismét átélte annak a pillanatnak a gyönyörűségét, amikor a sötétkék Vauxhall előrebukott, lassan átfordult, és aztán lezuhant a sziklafalról.

Most viszont Ridley ismét felvette a kagylót.

- Londonnal szeretnék beszélni, kérem - mondta, és aztán megadta Baxter titkos magánszámát. Itt van már az ideje, hogy jelentést adjon. Újabb utasításokat kapjon.

- Úgy vélem, késő van már, indulnom kell. - Tony fölállt. Jenny figyelte őt a pamlagról, ahogy sapkájával a kezében az ajtó felé indult.

- Tony - szólt utána Jenny.

A férfi megfordult.

- Tessék.

- Mondja már el nekem, miért törődik ennyit ezekkel a dolgokkal? Az egész üggyel, úgy értem, hogy velem.

- Úgy gondoltam, magát biztos érdeklik ezek a tények.

Jenny megrázta a fejét.

- Én nem kifejezetten a ma esti beszélgetésünkre gondoltam - tette hozzá lágyan. - Hanem egyben a tegnapi napra is vonatkozott a kérdésem. Meg, hogy ma este eljött ide hozzám.

Tony megvonta a vállát, egyik pillanatról a másikra félszeg lett.

- Hát számít az?

- Igen, nekem számít.

Tony egy ideig hallgatott.

- Az után a baleset után ott kint az öbölben azt gondoltam, mármint az újságokban leírtak alapján, hogy eléggé nehéz most magának, és az itteni emberek, a város lakosai valamivel több megértést tanúsíthattak volna maga iránt. Hát nem?

- De igen, valamivel többet - mondta Jenny egyetértően, és picikét elmosolyodott, mert tudta, hogy ez a két szó; valamivel többet... csak nagyon enyhe kifejezés...

- Ezenkívül pedig talán az is lehetett az oka, hogy foglalkoztatott ez az ügy, mert ott az öbölben a kisfiúról eszembe jutott Paul.

- Paul?

- A fiamat hívják így - adott Tony rövid magyarázatot. - Egykorúak voltak…

- Nem is tudtam, hogy van egy fia.

- Nem mondtam még magának? - csodálkozott Tony, bár tudta, hogy nem beszélt még a gyerekről. Éppen az volt a rendkívüli és váratlan, hogy most mégis szóba hozta.

- Maga alig mondott nekem valamit saját magáról - mosolygott Jenny. - Többnyire csak hallgatott. Meg kell mondanom magának, hogy ezt nagyon sokra értékelem. Nagyon kedves volt hozzám.

Tony részéről ismét esetlen kis vállrándítás következett.

- Nincs sok elmondanivalóm. Maureen, a feleségem, egy szép nyári napon összepakolta a holmiját, és otthagyott. Éppen hazajöttem a szolgálatból, és egy üzenet várt a hűtőszekrény tetején - mondta Tony, hangjából félreérthetetlenül érződött a keserűség. - Pault elvitte magával, vagyis, jobban mondva, délre vitte a nagyszülőkhöz. - Kis szünetet tartott. - Természetesen neki ítélték a gyereket. Kezdetben még hadakoztam ez ellen, de az én hivatásom olyan, hogy az égvilágon semmi esélyem sem volt. Azt hitték, viccelek. - Erőltetetten elmosolyodott, és igyekezett a témát azzal a könnyedséggel elütni, amelyet igazából nem érzett magában. - Persze lehetne ennél rosszabb is. Négyhavonta láthatom a gyereket, de majd csak akkor, ha kijön a határozat és én is kézhez kapom.

- Nagyon sajnálom - mondta Jenny, bár tudta, ezek a szavak most nem megfelelőek.

- Én is sajnálom - suttogta Tony -‚ én is. Az ilyesmire mondják azt, hogy foglalkozással járó kockázat. A munkakörrel függ össze. - Tony rátekintett Jennyre. - Így hát amikor megkérdezte tőlem, miért fáradozom annyit ebben az ügyben, miért törődöm annyit magával, válaszként mondhatom például azt, jól tudom én, mi a magányosság...

- ...S ezáltal sikerült lekötni az ügy minden szálát, megállapodásunknak megfelelően. Ugye, magának is ez a véleménye? - fejezte be Ridley csendesen telefonon elmondott beszámolóját, miközben hátradőlt az ágy párnáira a sötétedő szobában, amelyet csak az éjjeliszekrény lámpája világított meg. Pár pillanatig csend volt, miközben a távoli Londonban a szmokingba öltözött Ewan Baxter jegyzettömböt húzott maga elé. Valamivel korábban, aznap délután beszélt már valakivel Gleninverben: Maurice Jackmannel.

- Nem... nem minden szálat sikerült elkötni - mondta elgondolkodva. - Szeretném, ha néhány napig még ott maradna a helyszínen, ha lenne szíves.

- Hogyhogy? - kérdezte Ridley türelmetlenül. - Eddig semmit sem mondott nekem további…

- Ne kapja föl a vizet, öregem! Ez természetesen pluszmunka lesz, ezt nem is kell hangsúlyoznom?

- Tulajdonképpen mit akar még?

- Csak annyit, hogy figyeljen, ilyesmire gondoltam - nyugtatgatta Ridleyt a londoni férfi. - Azt figyelje meg, hogy kikkel találkoznak, mire készülődnek, szóval a szokásos megfigyelést kérjük. Közös barátunk úgy véli, hogy ezek a személyek adott időpontban bosszúságot okozhatnak nekünk.

- Akkor hát most jó volna, ha már megmondaná nekem a nevüket.

Londonban Baxter rápillantott az előtte lévő jegyzettömbre.

- Helen Highcroft és Jennifer Macrae, lejegyezte?

- Felírtam - mondta Ridley halkan.

Jenny az ablakból figyelte Tonyt, ahogy beült a kocsijába és elindult. Amint az autó eltűnt az országúton a kanyarban, hagyta, hogy a függöny ismét a helyére hulljon, és gyorsan odalépett az asztalhoz. Ceruzát és papírt vett elő, és kezdte lejegyezni, amit Tony mondott. Sietett mindent leírni, mielőtt bármit is elfelejtene. Mit is mondott? Belső Ellenőrzés, a katonai elhárításnak egy részlege, és azzal is foglalkozik, hogy megszűrje és engedélyezze olyan polgári személyek mozgási lehetőségét, akik különösen kényes állami munkahelyen dolgoznak igen, ezt mondta. Jenny agyában sebesen követték egymást a gondolatok. Hát akkor mi lehet Helen férjével?... Vajon neki is volt-e ilyen igazolása? Ő is e különösen kényes állami munkahelyen dolgozott? És mit jelenthet az, hogy RD7? Hogy lehetne ezt megtudni?

Jenny odasietett a telefonhoz, megnézte Helen számát, és már tárcsázott is. Aztán hirtelen, csak úgy ösztönösen helyére tette a kagylót. Egy másik számot keresett a telefonkönyvben. Hamarosan megtalálta, mert a névsor tetején olyan betűkkel volt kinyomtatva, amit keresett, hogy az első pillantásra szembeszökő volt. A hívott fél már jelentkezett is.

- Jó estét. Itt a Highland Gyógyszergyár. Miben lehetek a segítségére?

- Kapcsolja kérem az RD7-et. - Egy pillanatig csend volt. Jenny nem tudhatta, hogy azokat, akik egyáltalán tudtak az RD7 létezéséről, felkérték, hogy csak jelentéktelennek tűnő mellékállomások számát említsék. Soha semmi mást.

- Nem egészen értem.

- Legyen szíves, kapcsoljon engem az RD7-re - próbálkozott Jenny; magabiztossága annyira törékeny lett, mint egy tojáshéj.

- Nagyon sajnálom, de nincsen ilyen osztályunk. Ki az, akivel kapcsolatba akar lépni? Talán segíthetek.

- Köszönöm, nem szükséges. Nem fontos az egész.

- Ki az, akivel beszélek?

Jenny gyorsan letette a kagylót. Mérges volt magára, és aggasztotta, hogy a telefonosnő esetleg megismerte a hangját, talán visszaemlékezett rá, hogy hallotta aznap délelőtt, amikor ott járt, hiszen akkor is beszélt telefonon. Jenny nyugalmat erőltetett magára, rendezte gondolatait, mielőtt még a következő számot tárcsázta volna. Ez alkalommal Helen lakását hívta fel.

- Halló - mondta egy kislányhang. Ez nyilván Helen lánya. Jenny törte a fejét, Igyekezett rájönni, hogy is hívják.

- Szevasz, Sarah, itt Jenny Macrae beszél, emlékszel rám? Ott voltam nálatok látogatóban, édesanyával beszélgettem.

- igen, emlékszem. Vele szeretnél beszélni?

- Otthon találom?

- Nem. Elment hazulról. Én vagyok a bébiszitter.

- Értem. Meg tudnád mondani, mikor jön haza?

- Nem tudom, azt nem mondta. Mrs. Engelhez megy.

Jenny számára ismerősnek tűnt ez a név.

- Harold Engel feleségéhez? Ugye? Ő az, aki a Highland Gyógyszergyár tulajdonosa

- Pontosan ő az - Sarah készségesen helyeselt. - Ő apa főnöke.

Helen Highcroft az elegáns lakás bejáratánál az ajtó feletti lámpa erős fényében álldogált, idegesen várakozott, hogy mikor nyitják már ki az ajtót. Úgy látta, a házban odalent még égnek a lámpák, de már háromnegyed tizenegy volt; kicsit későn jutott eszébe, nem lett volna-e helyesebb várni ezzel a látogatással reggelig. De hát ő tulajdonképpen Harolddal akart találkozni, nem Joyce-nál látogatást tenni, akkor pedig nappal a gyárban ismét küszködnie kellett volna, hogy valamiképpen túljusson a portán. Léptek kopogását hallotta, a biztosítóláncot kiakasztották, és kinyílt az ajtó.

- Helen! Gyere be! - üdvözölte őt Joyce szívélyesen. Félreállt az útból, tágra nyitotta az ajtót. Helen még tétovázott.

- Mondd, nincs túl késő, nem készülődtök lefeküdni? - kérdezte. Most először vette észre hogy Joyce arca mennyire megviselt. Persze lehet, hogy csak egyszerűen fáradt. Joyce megrázta a fejét, és újból kedvesen rámosolygott.

- Persze hogy nincs késő. Na, gyere már be. - Helen belépett, és Joyce azt kérdezte: - Van valami híred, telefonált valahonnét?

Helen nemet intett: - Nem, a világon semmit sem tudok róla azóta. Én…

- Joyce, ki van itt? - hallatszott egy férfihang. Kinyílt a dolgozószoba ajtaja, Harold Engel jött ki a hallba, kezében egy pohár ital.

- Helen az. Helen Highcroft - kiáltotta hátra a válla fölött Joyce.

- Persze... már látom is. - Harold Engel még mindig ott állt a dolgozószoba ajtajában. Szájához emelte a poharat, és gyorsan idegesen kortyolt egy kicsit. - Mivel lehetek... mivel lehetünk a segítségére? - kérdezte. A szavakat kissé kásásan, bizonytalanul ejtette ki. Inkább úgy hangzott ez, mint aki egy távoli ismerőshöz szól, nem pedig kollégájának, régi barátjának feleségéhez, aki már többször is volt vacsoravendég náluk. Helen hirtelen úgy érezte, mintha egy idegennel állna szemben.

Joyce nagyon zavarba jött.

- Attól tartok, hogy Harold kissé felöntött a garatra - mondta figyelmeztetően.

Helen bólintott. Rendben van, gondolta, sőt még sokkal jobb is így.

- Tegnap megpróbáltam felkeresni a gyárban - kezdte.

- Malcolmmal kapcsolatban, igen, igen, tudom. - Engel bólintott, szabad kezével intett, mint ahogy valaki elhesseget magától egy jelentéktelen bosszúságot.

- Harold - vágott közbe a felesége, aki egyre fokozódó riadalommal hallgatta férjét. - Az Isten szerelmére, Malcolmról beszélünk! Malcolm és Helen a barátaink! - Aztán Helen felé fordult. - Igazán nagyon sajnálom. Tudod, ő…

- El voltam foglalva - mentegetődzött Engel, és barátságosan megemelte a poharát. - Sok a munka meg aztán itt van ez az átkozott új gyógyszer... az ezzel kapcsolatos ünnepségek...

- Én megértem - felelte Helen halk, fegyelmezett hangon. Közben Joyce megfogta a karját, és határozottan irányította a nappali felé.

- Gyere, Helen, foglalj helyet. Hozhatok neked valamit? Teát vagy kávét? Esetleg egy italt?

Helen megrázta a fejét, nem akarta, hegy bármi elvonja a figyelmét látogatásának céljáról. Úgy érezte, Malcolm eltűnése valahogy összefüggésben van azzal, hogy Harold Engel váratlanul ennyire megváltozott; józanul gondolkodó vezérigazgatóból ittas házigazda lett.

- Igazán nem kérek semmit. Kérdezhetnék most egyet s mást magától, Harold? Malcolmról.

- Hát persze - felelte Harold; nehézkesen sikerült követnie a két nőt a nappaliba, ahol mély fotelek és össze húzott bársolyfüggönyök adták meg a hangulatot. Helen jól ismerte ezt a szobát. Ő maga és Malcolm gyakran voltak itt vendégségben, szűkkörű vacsorákon, amelyek után pontosan ide húzódtak vissza, még csak alig hat héttel ezelőtt is. A két nő egymás mellé ült le a pamlagra, Harold Engel pedig újabb italt töltött magának. Megzörrentek a poharak, amint ügyetlen kézzel nyúlt a bárszekrénybe. Joyce ismét erőltetett, mentegetődző kis mosollyal nézett vendégére.

Helen pedig megkérdezte: - Mikor találkozott utoljára Malcolmmal? - Szavai közben csak a szódásüveg sistergése hallatszott.

- Hogy mikor találkoztam vele, hadd gondolkodjam egy kicsit. Bizonyára... igen... hétfő délelőtt.

Helennek kényelmetlenül kellett hátrafordulnia ültében, hagy láthassa Engel arcát. Hogy figyelhesse reagálását.

- És akkor milyennek tűnt, egészen normálisnak?

Harold egy pillanatig gondolkozott.

- Igen - mondta ki végül. - Normálisnak látszott, amennyire meg tudtam állapítani.

- Nem látszott kiborultnak? Hogy valami rosszkedvűvé teszi, vagy szórakozottá?

Engel megvonta a vállát: - Nem. Teljesen normálisnak látszott.

- Vissza tudna emlékezni rá, hogy ez hány órakor volt?

- Azt hiszem, fél tizenegykor. Körülbelül, lehet, hogy egy kicsivel később.

Helen egy kicsit gondolkodott. Két kezét nézegette. Aztán föltekintett.

- Harold, mondja meg nekem becsületesen, mint jó barát. Szólt-e magának Malcolm valaha is egy Monica nevű nőről? Ezt tudnom kell. - Ez a név úgy bevésődött Helen gondolataiba, mint a sav a lágy fémbe.

- Nem, nem szólt. - Engel szünetet tartott, mert eszébe jutott, hogy a fényképről akkor hallott először, mégpedig Jackmantől, amikor visszament az emeletre az igazgatósági terembe. - Nagyon sajnálom, Helen. A fényképről meg mindenről Mr. Jackman szólt nekem azután, hogy maga elment.

- Nagyon kedves, hogy ezt így mondja - felelte Helen. - De akárhogy is van, én nem hiszem el!

Engel előredűlt, mint aki nem biztos benne, hogy értette, amit hallott.

- Tessék?

- Én nem hiszem el! - ismételte Helen egyszerűen. - Nem hiszem, hogy Malcolmnak volt valahol titokban egy barátnője.

- Maga... nem hiszi el? - visszhangozta Harold Engel a szavakat, egykettőre kijózanodva.

- Nem hiszem.

- De hát talált egy fényképet Malcalm naplójában, ez mindenesetre…

- igen, tudok arról a fényképről - felelte Helen nyugodtan. - De azt is tudom, hogy milyen az én férjem. Vagyis én igazán ismerem őt. Ha lett volna barátnője, ha lett volna viszonya valakivel, ha úgy határozott volna, hogy elhagy engem, akkor én biztos tudtam volna erről. - Merészen szembenézett mindkettőjükkel, szinte provokálva, hogy ellentmondjanak neki. - Biztosan tudtam volna erről. - Tehetetlenül megvonta a vállát. - Mi ketten olyan viszonyban voltunk egymással. Ennyi az egész.

- Akkor meg mit gondolsz, mi történt vele? - kérdezte Joyce. - Valami mégiscsak rávette... hogy így eltűnjön.

Ha kettesben lettek volna, Helen elmondta volna Joyce-nak, hogy találkozott Jenny Macrae-vel. De mivelhogy Harold is ott volt a szobában, nem szólt erről, csak megvonta a vállát.

- Nem tudom. Éppen ezt akarom megtudni. De annyi biztos, nem hiszem, hogy megszökött egy nővel, akinek életkora fele az övének. - ismét Harold Engelhez fordult. - Tulajdonképpen milyen munkát végzett Malcolm a Highland gyárban? Pontosan és konkrétan mi volt a feladata?

A kérdés meglepetésként érte a férfit.

- Hát ezt nehéz meghatározni anélkül, hogy szakmai magyarázatokba ne bocsátkozna az ember - felelte kitérően. - Malcolm egyike volt a gyár féltucatnyi tapasztalt kutató tudósainak, akik…

- A Cardocolon dolgozott, ugye? - kérdezte Helen. És fokozottan érezte, hogy Joyce milyen feszült idegállapotban ül mellette.

Engel mintha tétovázott volna.

- Hát igen. Közvetetten. Ő is benne volt a kutatómunkában. Tevékenységének nagy része, természetesen, nagyon titkos jellegű volt.

- És hol dolgozott? - kérdezte Helen ártatlanul.

- Hogy értsem ezt?

- Hát hogy hol dolgozott? Hol volt Malcolm irodája?

Harold Engel megkönnyebbült.

- Aha, értem. Elnézést kérek. Az adminisztrációs épületben.

- És ott találkozott vele utoljára?

- igen, ott. Éppen kijött a szobájából, és mi együtt mentünk le a liften.

- Szóval együtt mentek le a liften? - kérdezte Helen csendesen és csak úgy mellékesen, amennyire csak merészségéből telt.

- Igen. Így történt. - Kis szünetet tartott. - Miért, mi baj van ezzel?

- Nem vagyok biztos benne, hogy mi baj lehet ezzel - felelte Helen lassan. - Csak éppen arról van szó, hogy amikor Mr. Jackman megmutatta nekem Malcolm dolgozószobáját... az a szoba a földszinten volt.

A Gleninver Times épületének földszinti helyiségében még égett a lámpa. Hamish Owen dolgozott ott az irattárban, ahol sok évre visszamenőleg őrizték a lapok példányait bőrbe kötve, porlepte, vastag kötetekben. Közel hozzá egy kényelmetlen, kemény széken üldögélt Katie, az a kislány, akinek az ifjú újságíró néhány hete udvarolgatott. A lány már nagyon türelmetlen volt, mikor fejezi már be Hamish ezt a munkát. Tizenkilenc éves volt, fodrásztanuló, és sokkal inkább érdekelték a diszkók, a divat és a fantasztikus regények, mint az újságok és a tények; óráját nézegette, és jelentőségteljesen nagyokat sóhajtott. Egyre csak szorosabbra húzta kendőjét csontos vállain. Nem így képzelte el ezt a ma esti kiruccanást. Egyébként pedig az egész helyiség nyomasztóan, borzongatóan hatott rá, csupa dohos, régi újság. Libabőrös lett tőlük.

- Azt mondtad, hogy moziba megyünk - mondta szemrehányóan. Anyukája azt mondta erről a fiúról, hogy egészen más, mint a többiek. Lehet, hogy csak azért mondta, mert ez az udvarló egyetemet végzett. De Katie kezdett egészen más véleményt kialakítani magában. Ha ez különb, minta többi, hát ő nem tart rá igényt!

- Tudom, hogy azt mondtam, és nagyon sajnálom - mondta Hamish automatikusan, anélkül hogy felnézett volna. Továbblapozott. Alaposan átnézte azt az esztendőt, amely megelőzte a Highland Gyógyszergyár ideérkezését Gleninverbe. Egyébként oda volt készítve elé a következő esztendő anyaga is, amikor ez a vállalat új reménységgel töltötte el a völgy lakóit, hiszen háromezer új munkahelyet hozott létre. A gyár itteni működésének híre betöltötte a címoldalt, és Harris egyik legjobb főcímét alkotta meg ez alkalommal: HIGHLAND - GYÓGYÍR GLENINVER SZÁMÁRA!... De Hamish nem az érdekes főcímeket kereste, hanem az események hátterében fellelhető körülményeket, az akkori környezetet.

- Na, mi lesz, mennyi ideig tart még? A kisvendéglők bezárnak, ha ilyen sokáig késlekedünk az indulással!

- Csak egy pár perc még, egykettőre készen leszek.

- Ugyanezt mondtad félórával ezelőtt is.

- Persze... igazad van, tudom. Csak még egy pár percig várjál. - Egy negyedórával később Hamish rátalált arra, amit keresett: rövid beszámoló volt arról az emberről, aki a rövidesen Gleninverbe kerülő nagyvállalatnak a feje volt. Hamish jegyzeteket készített a cikkből, és aztán már sietett is az emeletre, nyomában az elszontyolodott Katie-vel. Hamish gyorsan átlapozta a Willing-féle sajtóútmutatót, és aztán a távoli Surreyben hívott fel néhány számot. Felhívta a Leatherheadben megjelenő hetilapot is. Rájött ugyanis arra, hogy Leatherheadhez tartozik egy Bookham nevű helység, amely egykor otthont adott egy Engel Laboratories nevű vállalatnak. Amikorra túljutott azokon a telefonbeszélgetéseken is, amelyeket Surreyvel folytatott, éppenhogy bezárták már a mozikat is meg a vendéglőket is...

Tizennyolcadik fejezet

Odalent éles hangon csöngött a telefon, és felrázta Tonyt mély álmából. Annak ellensúlyozására, hogy tegnap soron kívül teljesített szolgálatot, ígéretet kapott rá, hogy ma békén hagyják. A telefon azonban olyan kitartóan szólt, hogy végül mégis kiugrott az ágyból, indult az előszobába, és nagy álmosan felvette a kagylót, nagyon bízva abban, hogy ez alkalommal nem munkáról lesz szó. Persze jó nagyot tévedett.

- Te vagy az, Tony? Itt John Murdoch. Ne haragudj, hogy megzavarlak az odúban. - John Murdoch ugyanazt a feladatot töltötte be, mint ő; az obadi segélyszolgálat egy másik mentőosztagának volt a tagja. Tony nagy nehezen kinyitotta a szemét, az órájára pillantott. Nyolc óra volt. Máris istenverte nyolc óra! Nagyot nyögött.

- Átkozott hazug vagy, John - mondta Tony -, hol a fenében voltál tegnap, amikor szükség lett volna rád? - Tony szívesen mellőzte volna a tegnapi mentést a sziklafalon.

- Távol voltam, pajtás. Hát nem? - mondta Murdoch vidáman. - Manchesterben.

- Én is távol voltam - mondta Tony szemrehányóan -‚ egészen addig, amíg Winston elő nem rángatott.

- Nem lett volna szabad fölvenned a telefont! Fogadd meg a tanácsomat, abban a pillanatban, ahogy leléphetsz, emeld fel a telefonkagylót a helyéről, és tedd az istenverte készülék mellé.

Tony nagyon bódult volt, rábólintott erre a tanácsra, de tudta, hogy sohasem tenne ilyet. Egyszerűen az a helyzet, őt nem ilyen fából faragták.

- Mondd már, hagy mi van!

- A főnök azt akarja, hogy egykettőre jelentkezz nála.

- Hogyhogy? Nem vagyok szolgálatban, az ég szerelmére! Mondd meg neki, hogy nézze meg a naplót. Mondd meg neki, John! Hogy nézze meg hány órát teljesítettem!

- Szó sincs itt semmiféle repülésről, pajtás. Néhány fickó van itt a Felügyelettől, pár szót szeretnének váltani veled. Az S5-től jöttek.

- Az S5-től? Mi a francot akarnának tőlem? - Az S5 a Katonai Elhárítás egyik részlege volt.

- Ne engem kérdezz; pajtás, nekem az égvilágon semmit sem mondtak. Én éppen csak átadom az üzenetet. Oké? És ne várakoztasd meg őket nagyon. A helyedben én nem tenném, mert átkozottul sötét, vad bunkó-nak látszik mind a kettő.

John Murdochnak igaza volt. Sötét tekintetű, marcona pasik voltak. Metcalf tiszthelyettes és Eason őrmester várakoztak Tonyra az egységparancsnok szobájában, nem messze a legénységi pihenőteremtől. Szikár, kemény férfiak, úgy negyven felé, civilben, élesre vasalt nadrágban. Élénk tekintettel vizsgálódtak, hogy semmi se kerülje el a figyelmüket. Tony parancsnoka, Churchill repülőhadnagy ugyancsak ott

várakozott, hátat fordítva a szobának. Karba tett kezekkel nézett ki a reptérre, miközben Metcalf tiszthelyettes a hadnagy asztalánál ült, jobbra tőle Eason. Tony rögtön megérezte a szobában uralkodó feszültséget, és hogy az ittlévők kölcsönösen rühellték egymást; érezhető volt az ellenszenv, amely a repülést teljesítők és azok között feszült, akik rendszerint azt kutatták, történt-e szolgálati mulasztás, megszegték-e valahol a nemzetbiztonsági előírásokat. Az S5 részleget általában utálták a légierőnél, ez a tény azonban egyáltalán nem zavarta sem Metcalf tiszthelyettest, sem Easont, és általában az ő kollégáikat sem. Mindig cinikusnak, viharedzettnek mutatkoztak mindenkivel szemben, rögtön feltűnő és gyanús lett volna, ha bárkivel is barátságos modorban, esetleg egy könnyed mosollyal érintkeznek. Tony határozott mozdulattal becsukta maga mögött az ajtót, feléjük fordult, sapkáját előírás szerint a hóna alatt tartotta. - Tony Lockhart vagyok! - jelentkezett keményen.

Minden rendben lett volna, csakhogy Metcalf nem akarta ilyen tónusban folytatni a dolgot. Némán figyelt, miközben Tony Churchill hadnagytól, a parancsnokától várta, hogy kap majd valami jelzést a továbbiakra vonatkozólag. Churchill megvonta a vállát, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy lépjen közelebb az íróasztalhoz. Metcalf tiszthelyettes hagyta, hogy álldogáljon egy kis ideig, mint egy elkószált iskolás gyerek, az előtte lévő dossziéban összegyűjtött iratokat nézegette, aztán feltekintett.

- Maga Anthony Peter Lockhart, szolgálati száma 2 542 844?

- Igenis, az vagyok.

- És jelenleg repülő őrmesterként szolgál az A/29 repülőszázadnál, amely a glenhaddoni légi támaszponton teljesít szolgálatot, felkutatási és mentési feladatok teljesítésével?

Tony óvatosan körülnézett.

- Hacsak tegnapról mára nem változtattak meg mindent itt körülöttem anélkül, hogy értesítést kaptam volna, akkor ez így van.

Metcalf tiszthelyettes lassan fölemelte rá a tekintetét.

- Aha, látom már, mókás emberrel van dolgom. Meg aztán nekem úgy kell jelenteni, hogy „igen, uram” - javította ki rezzenetlen arccal Tonyt, aki majd megpukkadt mérgében; szóval ilyen sötét bunkóval van dolga.

- Igen, uram. - Tony egy kis lépéssel közelebb ment az asztalhoz. - Persze azt is szeretném tudni, hogy ön ki csoda, ha egy mód van rá.

Eason és Metcalf rövid, unott pillantást váltottak egy mással, egy pillanatra kirakták az íróasztalra megbízólevelüket, és aztán egykettőre

vissza is dugták a zsebükbe. Már nagyon is hozzászoktak az ilyen nagyokosokhoz, mint amilyen ez a Lockhart repülő őrmester.

- Na, hát akkor hagyjuk abba ezt a vacakolást, ugye, repülő őrmester? Ugye, tegnap délután szolgálatban volt? Bournee repülő hadnagy, Sleaman repülő hadnagy és maga teljesítették a feladatot. Helyes?

- Helyes - igazolta Tony.

Metcalf tiszthelyettes becsukta az előtte lévő dossziét, és előrehajolt. - Beszéljen nekem erről - biztatta. - Egészen attól a pillanattól kezdve, amikor a rutingyakorlást abba kellett hagynia, hogy ellássa a feladatot.

Tony egy pillantást vetett Churchillre, aki bólintott, hogy kezdheti.

Tony eleget tett a felszólításnak. Rövid, lényegre törő mondatokkal elmondta az S5-től érkezett két embernek, hogyan mászott a sodronykötélbe megkapaszkodva a sziklafalon, elmondta, milyen helyzetben találta a gépkocsit és a két balesetest. Úgy mondta el mindezt, mint holmi rutinfeladatot, és semmiképp sem említett félelmet, bátorságot, sem hősiességet. Eason elkezdett jegyzetelni, mert Tony ekkor már a két balesetesnek a nevét mondta.

- Steevenson és Calvert - töprengett Metcalf. - Nem barátai magának véletlenül?

Tony megrázta a fejét.

- Soha életemben nem láttam még őket.

- De mégis tudja a nevüket. Honnan tudja a nevüket, őrmester?

Tony nagyot sóhajtott.

- Biztos olvasták a jelentésemet, vagy legalábbis kellett volna, hogy olvassák. Abban minden benne van. Amikor megtaláltam a második balesetest, beszorulva feküdt a kocsiban. Sikerült kiszednem és valahogy lefektetnem, megnéztem a zsebeit, van-e ott valami, amiből meg lehet tudni a személyazonosságát. Ez a szokásos, szabályos gyakorlat. Ezt csak azért említem, hogy tudják, ha esetleg arra gondolnak, hogy ötfontos bankjegyeket keresgéltem a zsebében. A levéltárcájában találtam egy igazolványt, ezen rajta volt a neve. Calvertnek is volt ilyen igazolása. Oké? Meg vannak elégedve?

Metcalfnak szeme sem rebbent. Megszokta már, hogy vele így beszélnek. Az ő munkaterületén hozzászokott már ahhoz is, hogy az agresszív, durva szavak igen gyakran bűntudatot álcáznak.

- Milyen igazolványok voltak azok? - kérdezte halkan.

- A Biztonsági Erők igazolványai, a Honvédelmi Minisztériumban állították ki azokat.

- Folytassa!

- Felhatalmazták ezek az igazolványok azok tulajdonosait, hogy a Highland Gyógyszergyárban beléphessenek egy RD7-nek nevezett területre. Ez a gyógyszergyár nagyvállalat Gleninverben, úgy hatmérföldnyire innen a tengerparton.

- Mi is úgy tudjuk - mondta Metcalf, és bólintott. - Folytassa!

Tony megvonta a vállát.

- Ennyi az egész. Aztán leeresztették oda a hordágyat, és mindannyiunkat és mindent felhúztak a magasba. Calvertet lepedőbe burkolták, Steevensont a hordágyhoz erősítették... de tulajdonképpen mi folyik itt? Hiszen mindezt már eleve tudták. Ha maguk...

- Mi történt azokkal az igazolványokkal, mondja, őrmester? Azokkal, amelyeket a Minisztérium állított ki Londonban?

- Visszakerültek a balesetet szenvedettek levéltárcájába. Gondolom, aztán a rendőrség meg a kórházi személyzet vigyázott ezekre, amikor számba vették, hogy milyen személyes holmijaik vannak.

Metcalf több másodpercen át csendben mustrálgatta Tonyt. Aztán lenyúlt az íróasztal oldalához, és elővett onnan egy irattáskát, abból pedig egy celofánborítékot, kitette az asztalra.

- Ezek azok az igazolványok, amelyeket ott látott?

Tony csak egy rövid pillantást vetett az asztalra, és azt mondta: - Ezek azok.

Az igazolványok ismét visszakerültek az aktatáskába, amelynek zárát bekattintották. Metcalf tiszthelyettes feltekintett.

- Maga beszélt ezekről az igazolványokról Ayres közrendőrnek. - Ez nem kérdésként hangzott el.

Tony bólintott.

- Igen, ő volt szolgálatban a sziklafalnál.

- Ki másnak beszélt még erről? - Tony minden tétovázás nélkül ösztönösen úgy döntött, hogy most hazudni fog, meg akarja kímélni Jennyt a katonai elhárítás emberének rideg kérdéseitől. Amúgy is elég sok baja van annak a lánynak.

- Senkinek sem.

- Biztos ebben?

Tony egyenest a szemébe nézett.

- Igenis, uram.

- A feleségének sem? - Odapillantott az előtte lévő dossziéra. - Maureennak?

Milyen utálatos és ronda ez a pasi.

- Nem, uram, elváltan élünk.

- Hát igen, persze. - Metcalf behajtotta a dossziét. - Figyelmeztetem magát, repülő őrmester, hogy altisztként szolgál a légierőnél, és ezért alá kellett írnia a hivatali titkokra vonatkozó fogadalmat, és ha bármit közöl bárkivel is, amit nem szabadna, azt az állambiztonság megsértésének tekintjük...

- No de kérem, mi a fene folyik itt? - robbant ki Tonyból a düh. - Mindaz, amit tettem, teljesen megfelel a szolgálati előírásoknak. Hogy jön ide az állambiztonság megsértése?

Metcalf nyugodt, hideg tekintettel végigmérte.

- Felejtsen el, őrmester, mindent, amit ott látott azokon a sziklákon, világos? Feledkezzen meg Steevensonról és Calvertról is, és feledkezzen meg azokról az igazolványokról, érti? Azok az igazolványok nem léteznek! Soha nem is léteztek!

Jenny becsukta maga mögött az ajtót, amely fölé oda volt írva; „Kórbonctan”. Türelmetlennek látszott, de aztán arra jött egy fehér köpenyes kórházi alkalmazott, és Jenny igyekezett élénk, magabiztos mosollyal nézni rá, hogy ezzel is kifejezésre juttassa, teljesen indokolt a jelenléte. A fehérköpenyes gyors léptekkel közeledett, léptei hangosan koppantak a kőpadlón. Egyik hóna alatt nagy csomó iratot szorongatott. Viszonozta Jenny mosolyát, és tovasietett. Jenny megkönnyebbülten sóhajtott.

- Gyere már, gyere már mi van veled, Annie? - morogta halkan. Ugyanakkor egy másik laboratóriumi asszisztens jött feléje a folyosón, Jenny gyorsan elfordult, és a hirdetőtáblát tanulmányozta elmélyedten. Tíz óra éppen csak hogy elmúlt. Jenny egy régi iskolatársra várt, aki itt dolgozott a gleninveri kórház bonctani részlegében. Dr. Cousins a főnök, ő vezeti a halottszemlét, amikor csak ilyesmire szükség van. Mr. Smithson, aki a rendőrségnél az ügyészi kérdésekkel foglalkozott, a hivatására jellemző szűkszavúsággal nemigen beszélt a halálos baleset kivizsgálásának részleteiről. Jennyt azonban semmilyen skrupulus nem akadályozhatta meg abban, hogy megkérje régi iskolatársát, tegyen neki egy szívességet. A folyosó végén kinyílt egy ajtó, és Annie Barnard sietve

jött feléje. Egy dossziét szorongatott kezében. Jenny azt is észrevette, hogy levetette fehér köpenyét, mintha ezzel is kívülállását akarná hangsúlyozni, azt, hogy e pillanatban nem dr. Cousins munkatársaként jár el.

- Megtaláltad? - suttogta Jenny izgatottan. De hangja még így is visszhangzott az üres folyosón.

Annie egy mérges gesztussal intette a fokozottabb csendre, meg azzal is, hogy ujját ajkaihoz szorította.

- Pszt! - sziszegte. - Azt akarod, hogy kidobjanak innen? - Karon fogta Jennyt, és siettette a kijárat felé. - Hol áll a kocsid? Majd az autóban beszélünk.

Jenny megmutatta. Gyorsan lépkedtek a napfényben a parkolóban. Beültek a Citroönbe. Ahogy becsapódott a kocsi ajtaja, Jenny türelmetlenül barátnője felé fordult.

- Megnézhetem? - kérdezte

Annie tétovázott. A dossziét görcsösen szorongatta a kezében.

- Csak egy pillanatig maradhatok idekint. És azt ugye tudod, egy szót se senkinek az égvilágon! Ígérd meg nekem, Jenny. Ha Cousins valaha is meghallja, hogy a féltve őrzött halottszemle jegyzőkönyvei közül megvitatok egyet valakivel, hát akkor... - Lehunyta szemét, és megborzongott. - Akkor úgy röpülök ki innét, hogy az orrommal törülöm fel a folyosót. Értetted?

- Ígérem, hogy egyetlen szót sem szólok erről - mondta Jenny.

Annie bólintott, és bűntudatos arccal lopva körültekintett, aztán fölnyitotta a dossziét.

- Mit akarsz megtudni?

- Mikor lesz az a tárgyalás, amelyen a ténymegállapítások alapján kialakítják a rendőrség állásfoglalását?

Annie bólintott.

- Szerdán reggel.

- És a boncolás?... A halottszemle?

- Cousins ezeket már tegnap délután lebonyolította.

- Mindkettőt? - Annie bólintott, és kezét egy ideig az ölében fekvő dosszién tartotta. - Megnézhetném? Kérlek!

Annie feltekintett, és rögtön észrevette Jenny tekintetében a fájdalom kifejezését.

- Jobb, ha nem nézed meg. Igazán, ne nézd meg. Tudod, ez olyan szakszerű dolog, az ember el tudja olvasni, ha nem ismeri, akiről szó van. De egyébként... egyébként viszont... egyszerűen jobb, ha nem olvasod el! Érted, ugye? Ha vannak kérdéseid, mondd el, melyek azok. De amilyen gyorsan csak lehet. Ha Cousins fejébe szöget üt az, hogy nem vagyok odabent és hogy hol lehetek, tudod, nekem már ott...

Jenny bólintott. Azután, hogy tegnap este Tony felkereste a lakásán, már csak tulajdonképpen egyetlen kérdés számított. Most ki is mondta: - Hogyan halt meg Robbie Roberts?

- Az öregember? Vízbe fulladt - felelte Annie egyszerűen.

Jenny további részletezésre várt, de hiába.

- Ez az egész? - kérdezte. - Egyszerűen vízbe fulladt?

Annie megvonta a vállát.

- Lenyelt egy csomó sós vizet, a halált kifejezetten vízbe fúlás okozta.

- De hát... mi van az égési sebekkel, amelyek az arcán és a nyakán találhatók? Beszéltem azzal a mentővel, aki helikopteren érkezett és aztán kötélen leereszkedett hozzá, ő pedig azt mondta…

- Hát igen, égési sebek is voltak. Meg sérülés is történt a halántéka táján, de nem ez ölte meg. Ez az ember vízbe fulladt.

- És biztos vagy benne, hogy ez így van? - erőltette Jenny tovább a kérdést nagyon komolyan.

Annie feltekintett, mint aki nem érti a dolgot.

- Igen, ebben biztosak vagyunk. Tulajdonképpen miért faggatsz?

- Megmondanád... úgy értem, hogy meg tudnád mondani, miért vagytok annyira biztosak abban, amit mondtál?

Annie kételkedve nézett rá.

- Igazán tudni akarod?

Jenny egy nagyot nyelt: - Nem tudni akarom, hanem tudnom kell! Légy szíves, ez nagyon fontos lehet.

Annie sóhajtott egyet, és lenézett az iratokra.

- Kivettük és megvizsgáltuk a belső szerveit, érted? - magyarázta tapintatosan, amennyire lehetett. - Ezek után azt tapasztaltuk, hogy a tüdő súlya kétszer annyi, mint normálisan. Teljesen átitatta a víz. Vékony, tajtékszerű bevonatot találtunk a légcsőben és a hörgőkön. Tudod, a tracheáról van szó, és a tüdőn belül lévő légutakról. Ez úgy jött létre,

hogy a tengervíz lemosta ezekről a helyekről az eredeti vékony bevonatot. Ha a szakszóra vagy kíváncsi, akkor azt úgy mondják, hogy a halál oka ashpyxia volt, oxigénhiány által előidézett, szívműködés kimaradásával járó súlyos légzési zavar.

- De hát az égési sebek meg az a sérülés. Biztos, hogy az is…

- Tényleg súlyosak ezek is, de amint már mondtam, nem ezek okozták a halálát.

- Biztos vagy ebben?

- Egészen biztos. Százszázalékosan.

- És mi a véleményetek, hogyan jöttek létre az égési sebek?

Annie megvonta a vállát: - Én nem vagyok hivatott arra, hogy ezt megmondjam. - Gyorsan átlapozott egy csomó sűrűn gépelt oldalon.

- De biztos van valami elgondolásod erről?!

- Hát kérlek, egyáltalán nem hivatalosan, csak magánszemélyként azt mondanám, hogy amikor a csónak kigyulladt, az öregember megpróbálta eloltani a tüzet, és megcsúszott. Beütötte a fejét, elesett, elvesztette az eszméletét, ott feküdt a csónak fenekén, miközben körülötte lobogott a tűz. Aztán, ahogy a csónak lejjebb és lejjebb süllyedt, megfulladt.

- És... Jamie-vel mi történt? Mit állapítottak meg a kisfiúról? - Jenny mér régóta készült rá, hogy feltegye ezt a kérdést, de az égvilágon mindennél jobban félt a választól. De mégis tudnia keltett.

- Ő is vízbe fulladt.

- Ennyi az egész?

- Ennyi - mondta Annie halk, megnyugtató hangon. - Semmiféle égési seb, semmiféle sérülés. Egyszerűen vízbe fulladt.

Jenny bólintott, nagy nehezen kinyögte: - Köszönöm, nagyon köszönöm... sajnálom, hogy ennyi mindent kellett kérdeznem tőled.

Annie behajtotta a dossziét, és már nyúlt azt ajtó kilincse után.

- Nem tesz semmit, csak arra kérlek, egy pillanatra se feledd, hogy én egy mukkot sem szóltam. Amikor azon a bizonyos rendőrségi állásfoglalást kialakító tárgyaláson mindezt meghallod, akkor ugye tudod, hogy ott és akkor hallottál először ezekről a dolgokról. Megegyeztünk?

Jenny bólintott.

- Ó, Annie!

Annie visszafordult.

- Mi a baj?

- Ha éppen csak feltételeznéd, hogy Robbie ájulását valami más okozhatta, rábukkantatok volna erre?

Annie gondterhelten összeráncolta a homlokát.

- Hogy érted ezt?

- Hát úgy, hogy esetleg ezt az ájulást, összeesést egy gyógyszer is okozhatta. Kiderült volna ez a halottszemlén?

- Itt nálunk a kórházi laboratórium ilyen esetekben vérvizsgálattal csak azt kutatja, hogy aszpirint szedett-e az illet vagy nyugtatókat, vagy hogy esetleg szénmonoxid-mérgezés történt-e. Ezeket állapítják meg.

- De mi van, ha egy gyógyszerről volt szó, például egy szívgyógyszerről? - folytatta Jenny kitartóan, és Annie egyre kevésbé értette a dolgot.

- Egyáltalán nem tudom biztosan, hagy mire célzol, hova akarsz kilyukadni? Ha doktor Cousins úgy érzi, hogy szükség van ilyen részletekbe menő vizsgálatra, akkor módjában áll elküldeni a szerveket és a vérmintát Chepstowba, hogy az ottani laboratóriumban végezzenek toxikológiai vizsgálatokat.

- De hát nem ez a megszokott gyakorlat?

Annie megcsóválta a fejét.

- Hát bizony nem. Általában nincsen rá sem idő, sem pénz. Költséges ez a vizsgálat. Ilyesmit csak egyszer vagy kétszer végeztettünk az elmúlt őt esztendő során.

- És Robbie Roberts esetében sem történt ilyen vizsgálat?

- Mr. Roberts esetében sem. Miért is végeztettük volna el? Hiszen azt már tudtuk, hogy mitől halt meg. Nincs itt semmiféle titok, ebben az ügyben. Hiszen már mondtam neked: a halált kifejezetten vízbefúlás okozta.

Magasan jár már a nap, amikor tetőpontjára hágott a buzgólkodás a Highland Gyógyszergyár igazgatósági épülete előtti gondosan ápolt téren. Napbarnított munkások sokasága dolgozott a bejárat előtti tető felállításán. A kertészek savanyú arccal, kelletlenül nézték, ahogy az idegen munkások a szépen ápolt pázsit közepébe verik a cövekeket, amelyek a dísztetőt tartó kötelek kifeszítéséhez szükségesek. Mindenki zajong, kiabál, izgul, hogy készen legyen a munkájával, mire a meghívottak áradata ideérkezik. Az időjárás mindenesetre kedvező;

ragyogó napfény, gyönyörű kék ég, csak itt-ott látszik egy-egy bárányfelhő, mindehhez lágy délnyugati szellő fújdogál. A férfiak gomblyukában sokféle szín pompázik, minden egyes ősz hajszálat elővigyázatosan rögzítettek a megfelelő helyre, Jonathan Tomalin éppen most fontoskodva siet oda, ahol egy kör jelzi a helikopter leszállóhelyét. Valamivel arréb ott áll a vállalat helikoptere, Engel büszkesége és öröme. Tomalin azután végigsiet a vörös szőnyegen, amely a főbejárathoz vezet. Kezében jegyzetei... az izzadó munkások nagyot rántanak a köteleken, azok, akiket a vezetőségből megbíztak, hogy vállalják a felelősséget az ünnepség egyes részleteinek hibátlan lebonyolításáért, izgatottan figyelik a nagy sürgést-forgást; egyszerre csak milyen sok idegen ember buzgólkodik körülöttük. Szállítóautók jönnek, végtelen folyamatban hozzák mindazt, amit ide kell szállítani, rengeteg széket, mikrofonokat, vágott virágot, többnyire szekfűt, fagylaltot; annyiféle a tennivaló, hogy akiknek felelősség nyomja a vállát, fogcsikorgatva végzik a dolgukat. Csak Jonathan Tomalin érzi magát elemében! Vidáman parádézik jól vasalt nadrágjában, makulátlan öltönyében. Meg-megnézi feljegyzéseit, óvatosan átlép egy-egy kifeszített kötélen, megérinti Mr. Jackman kabátujját. Az éppen azt nézi, hogyan küszködnek egy nagy ponyva elhelyezésével, rögzítésével. Gondolatai azonban egészen máshol járnak. Nem egészen egy órával ezelőtt megmondták neki, hogy tegnap este jó későn valaki felhívta a gyár központját, és kérte, kapcsolják az RD7-hez. Nevet nem mondott, de azt hallani lehetett, hogy egy nő beszélt.

Az érintésre Jackman hirtelen megfordult.

- Óh, hát itt van Mr. Jackman! Minden nagyszerűen megy, ugye maga is így látja? Remekül megy minden - mondta Tomalin nagy lelkesedéssel, boldogan mosolyogva, miközben egyik karjával körbemutatott a zsongó káoszon.

- Valóban nagyszerűen - mondta Jackman egyetértően, de sokkal kevesebb lelkesedéssel. - Engem keres?

- Igen, valójában önt. A pezsgőről akarok beszélni. Vagy, hogy úgy mondjam, a Bollingerről. Unalmas már ez a téma, de akik az italról gondoskodnak, esküsznek rá... pardon, egy pillanat... - Tomalin éppen elfordult, amikor észrevette, hogy Harold Engel közeledik a pázsiton át feléjük. Annyira egocentrikus volt ez az ember, hogy feltételezte, Engel azért iparkodik erre, mert vele akar beszélni. Teli volt a feje sok-sok egymáshoz kapcsolódó adminisztrációs feladattal, azt sem vette észre, hogy Engel nem őrá néz, hanem Maurice Jackmanre. Sőt azt sem fogta föl rögtön, hogy tulajdonképpen milyen Engel arckifejezése.

- Jó reggelt, elnök úr - köszöntötte őt Tomalin túlzott szívélyességgel. Pontosan odaállt Engel űtjába, és föl vette arcára azt a

mosolyt, amely mintha azt mondta volna el, „hát egy-két pillanatra talán ráérek” -‚ ugye a Bollingerről akar beszélni velem?

- A Bollingerről, á, dehogy, majd később, Mr. Tomalin - mondta Engel dühösen összeráncolt homlokkal, és már mozdult is, hogy továbbmenjen.

- Akik az italokkal foglalkoznak, esküsznek rá, hogy a vállalat csak egytucatnyi ládával rendelt - hadart tovább Tomalin, annyi szünetet sem hagyva, hogy lélegzetet vehessen. - Kérdem önt, hogy lehetséges ez? Csak egy tucat láda, az százötven üvegnél is kevesebb. Holott négyszáz vendégről van szó. Szerintem ez teljesen nevetséges! Ha egy-egy vendég csak három pohárral fogyaszt, és ha továbbra is ilyen meleg lesz az idő, akkor biztos, hogy még többet is kívánnak. Akkor tizenöt ládányira lesz szükség. Minimum tizenötre! - teátrálisan sóhajtott egy nagyot. - Ha van valami elnök úr, ami meghatározhatja egy ilyen fontos esemény sikerét vagy balsikerét, akkor az a felszolgált pezsgő mennyisége. Különösen akkor, ha sokan vannak jelen a sajtó részéről. Emlékszem rá, hogy amikor meg kellett rendeznem…

- Legyen tizenöt ládányi, Mr. Tomalin - vágott közbe Engel csendesen, amikor már nem bírta tovább hallgatni a szóáradatot -‚ bármennyi, amennyit ön megfelelőnek ítél. Egyáltalán nem számít.

Tomalin megsemmisülten nézett rá.

- De igenis, ez nagyon számít, elnök úr, ha evvel nem törődnék oly alaposan, akkor nem látnám el a feladatomat.

- Mr. Tomalin, a holnapi fogadáson a vendégek ellátása a maga felelőssége. Ezért fizetjük. Ha egy ilyen egyszerű dolgot sem tud önállóan elintézni, azt, hogy hány üveg pezsgőre lesz szükség, ha nem tudja elintézni anélkül, hogy összehívnánk egy igazgatósági ülést, akkor keresünk valaki mást, aki önállóan tud dolgozni. Világosan beszéltem?

Jonathan Tomalin elsápadt. Egy közelben dolgozó munkás föltekintett rájuk, elvigyorodott, és aztán ismét munkája fölé hajolt.

- Hát… igen, persze, éppen csak úgy gondoltam, köszönöm, köszönöm, szóval tizenöt ládányit. – Tomalin sebesen elhordta irháját hogy menedéket találjon valahol a főbejárat előtti tömegben. Engel most Jackmanhez fordult.

- Kérem egy szóra - mondta röviden, sarkon fordult, és megindult a fák felé. Amikor Jackman odaért mellé, Engel azt mondta: - Tegnap este meglátogatott valaki. Az otthonomban. - Lassan mendegéltek, lehajtott fejjel a virágágyak mentén.

- Olyasvalaki, akiről tudnom kell? - kérdezte Jackman csak úgy odavetve.

Engel megállt, és dühtől égő tekintettel nézett szembe vele.

- Igen, azt hiszem, hogy tudnia kell róla. - Szünetet tartott. - Helen Highcroft volt az. Eszébe jut erről valami? - Ha Engel azt várta volna, hogy a név hallatán Jackman meglepődik, akkor csalódnia kellett.

- Ó, és mit akart? - kérdezte Jackman. Arca merev, akár egy álarc.

- Mit gondol, mi az ördögöt akarhatott? - mordult rá Engel. - A férjéről akart híreket.

- És maga mit mondott neki?

- Hát ez az érdekes az egészben, semmit sem kellett mondanom neki. Ő mondott nekem valamit.

- Hogy érti ezt? - kérdezte Jackman kurtán.

- Maga tényleg azt hitte, hogy a végtelenségig be tudja csapni ezt az asszonyt azzal a dolgozószobacsere-trükkel, amelyet kiagyalt? Bizonyára nem volt észnél akkor, mert, tudja, ez az asszony nem teljesen hülye. Ez még nem jutott eszébe...?

- Mit mondott magának?

- Azt kérdezte tőlem, hol láttam Malcolmot utoljára? Nem azt kérdezte, hogy mikor, hanem azt, hogy hol.

- Na és?

- Megmondtam neki, hogy amikor utoljára láttam a férjét, éppen a szobája ajtaján lépett ki.

- Folytassa!

- Erre az asszony megkérdezte, hogy hol volt a férjének a szobája. Hazudtam neki, azt mondtam, hogy az igazgatósági épületben. - Engel a hüvelykujjával a válla fölött hátrafelé mutatott.

Jackman bólintott.

- Nem látom, hol itt a probléma.

- Persze, nem látja - mondta Engel, és keserűen felnevetett. - Azt is megmondtam neki, hogy onnan, az ő irodája elől együtt mentem le vele a liften.

Jackman felkapta a fejét.

- Nagy ég! Maga…

- Ne hibáztasson engem, Jackman. Honnan a fenéből tudhattam volna, hogy maga a földszint egyik üres szobájába vezette be az asszonyt. Nem tudhattam, hogy maga mit forgat abba, a nyomorult fejében, ugye?

Jackman levette a szemüvegét, és tisztogatni kezdte egy gondosan összehajtogatott zsebkendővel. Egy ideig nem válaszolt. Aztán azt mondta halkan: - Nem, persze, nem tudhatta - mert ekkor Jackman már egyáltalán nem is gondolt Helen Highcroftra, hanem valaki másra.

Ridleyre gondolt.

- De hát értse meg, az a szoba nem az ő irodája volt! - ismételte Helen Highcroft, szinte kábultan. Nem az ő irodája, de úgy intézték a dolgokat, hogy én azt higgyem, mintha az ő irodája lenne. Ott feküdt a határidő- naplója az asztalon, meg ott voltak a holmijai, de ez mégsem az ő szobája volt!

- Értem. Mondja, asszonyom, járt már azelőtt is a férje irodájában? - kérdezte McInnes rendőr őrmester türelmesen, miközben felnézett jegyzeteiből. Megállapította, hogy a nő tegnap óta jól kialudta magát, most már nem annyira szembeszökő az arcán, a tekintetén a fájdalom és kimerültség. De most is érezhető, mennyire feszíti a nyugtalanság, milyen súlyos gond nehezedik rá. A legkisebb sérelemre is egész lénye ezer szilánkra eshet szét. Egymással szemben ültek egy csupasz barna asztalnál, amely egy ugyancsak barna kis kihallgatószobában állt. Az ajtón homályos üveg, azon túl a gleninver rendőrség egyéb helyiségei.

Helen megrázta a fejét, és nagy nehezen kinyögte: - Nem, azelőtt még nem jártam ott.

McInnes őrmester gondosan feljegyezte ezt is az előtte fekvő papírra. Aztán előredőlt.

- Akkor, ha megbocsátja arcátlanságomat, Mrs. Highcroft - mondta barátságosan -‚ honnan tudhatta, hogy ez nem a férje irodája volt? Tán átköltözött ide. Áthelyezték egy másik szobába…

- Éppen csak tudom... ennyi az egész - felelte Helen, magatehetetlenül vergődve. - A helyiségben nem volt az az érzésem, hogy ez az ő irodája lenne. - Helen figyelte, ahogy ezt a kijelentését is följegyezte az őrmester. A gyomra mélyén úgy érezte, hogy a tehetetlenség és a kétségbeesés egyre keservesebben marja. Édes Istenem! Milyen hiányosnak, milyen könnyen megcáfolhatónak tűnt mindaz, amit elmondott! Aztán eszébe jutott a fénykép! Kotorászni kezdett a retiküljében, kivette fotót, amelyet a karácsonyi ünnepségen készítettek az irodában. Most átnyújtotta az asztalon a rendőr

őrmesternek. - Kérem, nézze, ezt nézze meg. - Mclnnes kötelességszerűen nézte a képet, és ujjával rámutatott arra férfira, aki íróasztalánál ült. Aztán feltekintett.

- Gondolom, ez a professzor, ugye?

- Igen, ő az, ott a közepén. - Helen előrehajolt, előrenyújtott karral odamutatott a fotóra. - Nézze csak, műanyag redőny van az ablakon.

- Igen, reluxa.

Helen buzgón bólogatott.

- Igen, itt látható a reluxa. Abban az irodában pedig, ahová Mr. Jackman bevezetett engem, függöny volt az ablakon. Utánanéztem.

Egy perc szünet, azután McInnes őrmester sóhajtott egyet.

- Mrs. Highcroft, éppen csak azért, mert egy ilyen nagyságrendű vállalatnál, mint a Highland Gyógyszergyár, úgy döntenek, hogy az egyik irodahelyiségben megváltoztatják a dekorációt, ez nem jelenti egyúttal azt is…

- De nézze csak meg, hát nem látja? - ismételte Helen kitartóan, de a kétségbeesés már érezhető volt hangjában -‚ ez bizonyítja, hogy ez nem Ugyanaz az iroda.

McInnes őrmester megrázta a fejét.

- Meg kell hogy mondjam önnek, Mrs. Highcroft, hogy ez a fénykép nem bizonyít semmi ilyesmit. Értse meg, én sajnálom magát, tudom, hogy mi mindenen megy át mostanában, milyen szenvedésen, igazán sajnálom. Isten a tudója, hasonló helyzetben én magam is megkapaszkodnék minden szalmaszálban.

- Én nem kapaszkodom szalmaszálba! Valami történt a férjemmel! Mit tehetnék még, hogy maga megértse ezt?

- Mrs. Highcroft, az ön férjének autóját megtalálták vasútállomás előtti parkolóban. A kulcsok…

- Valaki... valaki más vihette csak oda a kocsit, és parkolt le vele! Azért tette, hogy úgy nézzen ki, mintha vonatra szállt volna! Figyeljen csak ide, őrmester. Eltűnése reggelén, ugyanaznap reggel, a férjem bejelentett a kocsit a szervizben, másnapra kért időpontot általános átvizsgálásra. Ez tény. Tanúim is vannak rá, ha kívánja. Mit gondol? Fáradozott volna ezzel ennyit, ha tudja, hogy tizenkét óra sem telik bele, és már elmegy, ott hagyja a kocsit a vasútállomásnál? Így cselekedett volna a szervizben?

- Mrs. Highcroft, amint már mondtam, nagyon meg értem, hogy nehéz napokat él át, de…

- Maga nem hisz nekem, egyáltalán nem hisz, ugye? - vágott közbe Helen. - Egy szavamat sem hiszi. Az gondolja rólam, hogy mindent csak kitalálok. Ezt olvasom le az arcáról. Az a véleménye, hogy egyike vagyok azoknak a klimaxos háziasszonyoknak, akiknek a férje elszökik, ugye, ezt hiszi? No, rajta, vallja csak be!

- Egyáltalán nem gondolok ilyesmire, Mrs. Highcroft - felelte az őrmester kimerülten. - Hadd emlékeztessem arra, hogy bármilyen sok hibám van is, mégiscsak itt ülök már egy hosszabb ideje, hogy meghallgassam, amit nekem mond, hogy átsegítsem nehéz helyzetén.

Ez tulajdonképpen igaz is volt.

- Elnézést, őrmester! - mentegetődzött Helen, és tényleg ezt is érezte. - Magának teljesen igaza van. Amit az előbb mondtam, az indokolatlan és igazságtalan volt. Türelmes volt hozzám, és ezt nagyon köszönöm. - Helen nagy erővel szorította össze két kezét, s előrehajolt, minden módon igyekezett normálisnak látszani. - Akkor hát menjünk tovább. Mi a helyzet Harold Engellel? Legalább meg tudna tenni annyit, hogy valakit kiküld hozzá? Kérem!

- Úgy érti, hogy az irodahelyiség ügyében? - Az őrmester megrázta a fejét. - E tekintetben semmit sem tehetek. Azt hinnék, hogy bezsongtam, ha formális rendőri vizsgálatot kezdeményeznék, éppen csak azért, mert valaki úgy határozott, hogy az egyik irodában ki kell cserélni a reluxát függönyre. Ami pedig a másik dolgot illeti, azt a beszélgetést, amelyet ön szerint Mr. Engellel folytatott az otthonában tegnap este…

- Maga tán azt hiszi, hogy ártatlan tévedés volt az egész, amit Engel nekem mondott?

Az őrmester feltekintett Helen szemébe: - Ez sem lenne olyan valószínűtlen dolog, tudja, Mrs. Highcroft. Elő fordul az ilyesmi. Mondja, mit is mondott Mr. Engel, amikor maga szinte felelősségre vonta? Hogy is volt az a liftről meg arról, hogy az ön férjének irodája az első emeleten van?

- Ahogy már elmondtam, egy pillanat alatt visszakozott. Ahogy megmondtam, hogy Mr. Jackman egy földszinti szobába vezetett be, és mondta, hogy az volt a férjem irodája, Mr. Engelnek rögtön eszébe jutott, hogy tulajdonképpen nem is a férjem irodája előtt találkoztak, hanem egy másik szoba ajtajában. Előbbi zavaros mondatát azzal indokolta, hogy ivott pár pohárnyit, és fáradt az óriási Cardocol-hűhó miatt. De őrmester, én tudom, hogy Engel hazudott. Ezt látni lehetett a tekintetén.

McInnes őrmester józan tárgyilagossággal bólintott, mint olyan ember, aki már korábban is hallotta ezt.

- Úgy érti ezt, asszonyom - és nyugodt hangon helyesbített. - Ön azt hiszi, hogy Mr. Engel hazudott? Tudja, ez a kétféle megfogalmazás: ég és föld különbség. Különösen a törvényszék előtt.

- Akkor hát, rendben, azt gondoltam, hogy hazudott. Az őrmester hátradőlt székében, és hosszasan mustrálgatta Mrs. Highcroftot. - Képzelje csak el, és gondolja meg, mi lenne, ha elmennék Mr. Engelhez. Mit válaszolna nekem?

- Fogalmam sincs. De legalább lehetőség volna arra, hogy ön kialakítsa a saját véleményét.

A rendőr nagyot fújt.

- Ön, Mrs. Highcroft, úgy látszik, mestere az időzítésnek. Ezt mindenesetre megállapíthatom önről. Hiszen holnap kerül sor az új gyógyszerrel kapcsolatos nagy ünnepségre! Csak elpazarolnám az időmet. Lehet, hogy pár nap múlva, amikor már elcsöndesedett a zűr.

Helen megértette az utalást.

- Köszönöm, hogy fogadott, őrmester. Azt hiszem, én is már elég sok idejét pocsékoltam el a mai napból, ugye? - fölállt az asztal mellől, fölkapta retiküljét, és indult az ajtó felé. McInnes őrmester is felállt.

- Nagyon sajnálom, hogy nem tudtam hasznosabban segítségére lenni, Mrs. Highcroft.

Helen visszanézett az ajtóból.

- Én is sajnálom, őrmester, sajnálom.

Az ajtó halkan becsukódott mögötte. Hallatszott az asszony távolodó lépteinek kopogása és a folyosó túlsó végén a mögötte bezáruló lengőajtó suhogása. Az őrmester lassan megcsóválta a fejét. Olyat sóhajtott, hogy az jól kifejezte megkönnyebbülését. Jegyzeteit össze gyűrte markában, és a labdacsot bedobta a papírkosárba. Fáradtan arrébb lépett az asztaltól.

Úgy látszik, hogy ez a délelőtt a gombóccá gyűrt és a papírkosárba dobott feljegyzések délelőttje volt. A Gleninver Times szerkesztője, Bob Harris éppen telefonált, a másnapi nagy ünnepségek, a Highland Gyógyszergyár új gyógyszerének bevezetése alkalmából rendezett fogadások fotósfeladatait igyekezett pontosan körvonalazni.

- Egy fabatkát sem adok a tengeri horgászverseny képeiért - mondta -‚ azt akarom, hogy Mike legyen ott kivétel nélkül minden olyan pillanatban, amikor a helikopter a meghívottakkal megérkezik Gleninverbe, és legkésőbb tizenegy órára legyenek nálam a felvételek. Angus pedig ugyanekkor már tartózkodjék az igazgatósági épületben, megértette? Igen... igen, ezt én is tudom. Akkor hát meg kell változtatni azt az istenverte nyomdai szedést. - Harris ezzel lendületesen lecsapta a kagylót, fölugrott, és átsietett a másik szobába.

Hamish Owen az íróasztalánál ült, és jegyzeteket készített egy előtte kiterített újságból.

- Figyelj csak, fiacskám - mondta Harris -‚ mielőtt még elmész holnap reggel a gyógyszergyárba... - itt elakadt a szava, és dühösen nézett a fiatalemberre. - Mi az ördögöt csinálsz itt?

Hamish feltekintett rá.

- Ez a Városi Hírmondó Leatherheadből. - Fölemelte az újságot, és úgy fordította, hogy Harris elolvashassa a fejlécet. Harris viszont szerkesztőségi életének nagy részét úgy töltötte, hogy a fordítva előtte fekvő szövegeket is jól el tudta olvasni, nem volt hát szüksége ilyen segítségre. És különösképpen nem Hamish Owentől, az egyetemet végzett ifjonctól, az újságíró-gyakornoktól... - Persze, fiacskám, olvasni én is tudok! De hogy kerül ez ide?

- Én rendeltem meg ezt a példányt.

- Hogyhogy megrendelted?

- Pontosan ahogy mondom - felelte Hamish, aki még mindig bízott abban, hogy Harris megdicséri kezdeményezéséért. - Átnéztem ugyanis a régi újságokat, hogy mit írtak a Highland gyárról, mindent megtaláltam arra vonatkozóan, hogy miként érkeztek ide hozzánk, de egy szót sem arról, hogy Surreyben mi volt a helyzet Engel előző vállalatával. Aztán eszembe jutott, hogy az ottani lap biztosan megírta azt a szenzációs, úgyszólván botrányos esetet, amikor az Engel-céget be kellett zárni. Felhívtam ennek a lapnak a szerkesztőségét, jól emlékeztek az esetre, és megrendeltem ezt a régi példányt. - Hamish lapozott egyet az újságon, hogy Harris láthassa a régi nagybetűs címet: NAGY MEGDÖBBENÉS... A KORMÁNY KÖZBELÉPÉSÉRE AZ ENGEL-CÉGNEK BE KELLETT SZÜNTETNIE MŰKÖDÉSÉT.

Harris félrelökte az újságot, úgy, hogy az lecsúszott a földre.

- Ki a fene mondta neked, fiacskám, hogy csak úgy egyszerre újságokat rendelj?

Hamish értetlenül nézett rá.

- Hát... én…

- Egyetlen személynek van joga a lapunk nevében újságokat rendelni, ez pedig én vagyok, a szerkesztő. Megértetted, kisfiam? - Ujjával saját mellkasára mutatott.

- Elnézést, feltételeztem…

- Szóval te feltételezted? És mit gondolsz, ki fog fizetni ezért a megrendelt lapért?

- Azt gondoltam, hogy ez egészen kis összeg.

- Kis összeg? Kis összeg? Csak a holttestemen át! - szidta őt Harris. - Krisztus sebeire, megmondom én neked, kisfiam, hogy ki fogja kifizetni: te fogod!

Hamish csendesen üldögélt, figyelte, hogy a testes újságíró milyen sebesen hadar, dühöng és szinte őrjöng.

Pedig ez csak olyan ügy, amelyet egy másik szerkesztő néhány csendes megjegyzéssel intézett volna el. Hamish-nek kifogyott a türelme. Lehet, hogy tapasztalatlan, de azt jól észreveszi, hogy a Gleninver Timesnak többet kellett volna foglalkoznia annak idején azzal, hogy az Engel-vállalat honnan, milyen körülmények között érkezett ebbe a városba. Írnia kellett volna arról a titokzatos emberről, aki csak úgy, hipp-hopp, idepottyant, sok-sok állást és virágzó jómódot ígért. Az, hogy erről nem írtak, kifejezetten Harris mulasztása volt. Hátratolta a székét, és harciasan felugrott. Harris szavai alaposan fölpiszkálták, annyira, hogy már nem maradhatott tovább csendben.

- Rendben, majd kifizetem ezt a nyomorult lapot. De nem tűnik fel önnek, mennyire furcsa, hogy ugyanaz az ember, aki kénytelen volt megszüntetni előző cégét, merthogy - elővette jegyzettömbjét, és fellapozott abban egy bizonyos oldalt - Azért, mert pontosan meg nem határozott, de komoly szabálytalanságokra jöttek rá - aztán három évvel később feltűnően nagy tőkével és a korábban tiltó rendelkezést kiadó minisztériumi osztály engedélyezésével és jóváhagyásával, sőt támogatásával jelenik meg itt, Gleninverben? Nem furcsa ez az egész? - tette fel a kérdést Hamish gúnyos hangon.

Ez volt az első eset, amikor visszavágott főnökének, úgyhogy azt teljesen meg is hökkentette. Pár pillanatig szóhoz sem jutott Harris, aztán fenyegetően közelebb lépett Hamish asztalához, és tömzsi mutatóujjával hadonászott előtte.

- Ha még egyszer csinálsz egy ilyen stiklit, fiacskám, a következő vonattal már mehetsz is vissza imádott egyetemedre. Az ördögbe is, ezt határozottan megígérem! - Hamish merészen állta a szerkesztő

tekintetét, aztán Harris nagy nehezen lehajolt, és összeszedte a Városi Hírmondó lapjait, labdává gyűrte azokat, és dühösen bevágta a papírkosárba. Sarkon fordult, és visszaviharzott saját szobájába, és olyan erővel vágta be az üvegajtót, hogy Hamish felkészült rá, hogy az üvegszilánkok mindjárt elbontják.

A fiatalember aztán egy ideig bámulta a csukott ajtót, odament a papírkosárhoz, kiszedte a Városi Hírmondó összegyűrt lapjait, kivágta azt a cikket, amely az Engel vállalat egykori váratlan, szenzációs összeomlásáról szólt.

Bevásárlóútjáról visszatérve Jenny kiborította a konyhaasztalra mindazt, amit hozott. Kosara legalján egy narancsszínű tasak feküdt, amelyben fényképek voltak. Amikor már mindent elrakott a helyére, fölkapta ezt a tasakot, bevitte magával a nappaliba. Óvatosan fogta kezében a borítékot, mintha nagyon törékeny, nagyon értékes dolgot tartana. Ezek a képek jelentették számára az egyetlen kapcsolatot a múlttal. Dannyvel... és a gyerekkel, akinek bizalmával, úgy érezte, visszaélt.

Leült az ablak közelébe, a kis tasakot odatette maga elé az üres asztalra. Aztán kinyitotta, és kirakta maga elé a fényképeket, mintha kártyákat osztana. Sóhajtott egyet, elsimította haját a homlokából, aztán előrehajolt és sorban egymás után megnézegette a fotókat. Új erőre kapott benne a visszaemlékezés, és össze kellett szednie magát, nehogy még erősebben érezze a bűntudat fájdalmát.

Volt ott három fénykép, amelyek édesapja konyhakertjében készültek. Nem egészen éles, amatőr-felvételek, amelyeken rebarbara, karfiol látszott, meg zöldborsó, és mindegyik fotón egy büszke, ősz hajú öregember, amint lekuporodik a zöldségek mellé, nadrágtartót visel, és foszladozó posztópapucsot.

Aztán következett egy olyan kép, amelyen Pam mosolyogva üldögél harisnya nélkül a klinika bejárata előtti lépcsőn, kedvesen mosolyog. Ebédidőben készült, emlékezett Jenny, amikor valahol a közelben bekaptak egy-egy szendvicset: ez volt az első derűs nyári nap!

A következő képekhez élesebb fájdalom járult:

Danny egy kis kétevezős csónak végében, ahogy bohóckodott, belenevetett a kamerába, a fején Jenny szalmakalapja, egészen előretolva a szemére. Jenny egy pillanatra lehunyta a szemét, olyan jól emlékezett arra a napra, hogy szinte orrában érezte a nemrég rendbe hozott csónak friss festékszagát. Meg azt is, hogy a nap sugarai milyen jól

melegítik a vállát. Minden annyira közelinek tűnt. Olyan erőteljesen élte át az apró részleteket...

Aztán voltak még ott további fényképek Dannyről. Meg tájképek, a hegyekben készültek, egy-két olyan fottó, amelynek ő volt a központi alakja. Egy-egy kellemes, napsütött víkend emlékeit örökítették meg. Sehol egy felhő az égbolton. Az utolsónak maradt fényképen Jamie Ennis volt látható. Ott üldögélt Ardtornish kikötőjében a kis mólón, élete utolsó napján. Meztelen lábai lelógtak. Hátrafordult, furcsa-félszeg arckifejezéssel, aszimmetrikusan mosolygott a kamerába. Jenny hosszan nézte ezt a fényképet. Átélte azokat a pillanatokat, és egyszerre csak érezte, hogy a könnyek csak úgy csordogálnak az arcán. Próbálta visszafojtani a sírást, elhessegetni a fájdalmat, amely áradt volna belőle, amint így nézte a kisfiút, aki annyira tele volt akkor élettel... oly nagyon boldog volt. De egyáltalán nem sikerült vissza fojtani a bánatát. Egyre hangosabban zokogott, míg végül két kezébe temette arcát, és felszabadultan sírt, és a zokogás hangja betöltötte a csendes lakást... Jelentéktelennek tűnő apróságok villantak fel előtte, ahogy Jamie fogta a kezét, amikor vidáman ugrándoztak át az országúton, hogy fagylaltot vegyenek; emlékezett arra az aprócska hullámra, amelyet Robbie csónakja vert, miközben halkan kattogva átszelte az öblöt. Milyen büszkén állt ott Jamie, hogy szorongatta Robbie látcsövét, amely ott lógott a kisfiú nyakában, és persze túlontúl nagy volt az ő méreteihez képest. Emlékezett Jamie tekintetére. Arra a varázslatos különbségre, amely most először volt tapasztalható rajta, hiszen most először volt távol anyjától, most indult először önálló, egyéni kalandos útra. Fiatal volt, érdeklődő, minden felelősségtől mentes. Egyszerűen csak élt! Érezte a napsugarat a hátán, azon a gyönyörűszép, napsütéses délutánon.

Jenny most sírt Jamie miatt, sírt Robbie miatt, Mrs. Roberts és Mr. és Mrs. Ennis miatt is. Aztán Danny jutott eszébe, és ez a gondolat is sírásra késztette. Mi minden lehetett volna…

Azonban végül a fájdalom is alábbhagyott vagy legalábbis elvesztette éles, marcangoló intenzitását. Jenny összerakta a fényképeket egy kis kupacba, és visszatette a narancsszínű tasakba, mindet, kivéve Jamie képét. Azt kivitte a konyhába, és gondosan elhelyezte a teendők táblájára. Oda, ahol a bevásárlandó holmik listája, a Snoopy-rajzok, a barátok által nyaralásukból küldött színes levelezőlapok voltak. Amikor arrébb lépett egy kicsit, Jenny már nem sírt. Jamie képe ott volt előtte, hogy folyton láthassa. Hogy eszébe jusson a fogadalma, amellyel egy áldozatnak tartozott. Mert a kisfiú már nem képes arra, hogy küzdjön önmagáért. Jenny ott állt a nagy csendben, a keskeny kis konyhában, és megpróbálta elrendezni gondolatait. Tudta, hogy azért hívta fel Dannyt a Cardocol-ügyben, mert érteni akart valamelyest a gyógyszerekhez, hogy

volt-e, lehetett-e valami kapcsolat a csónak kigyulladása, Robbie halála és a Cardocol tabletták között. Rábeszélte a kórbonctanon dolgozó barátnőjét, Annie Barnardot, hogy a Gleninver kórházban kivételesen közöljön vele adatokat Robbie halottszemléjéről, mert tudnia kellett, hogy volt-e valami kapcsolat a tűz, a tengeren bekövetkezett halálesetek és a gyógyszer között, el kellett érnie, hogy a törvényszéki orvostudomány eszközeivel alaposan, részletesen nézzenek utána ennek a szempontnak is. Eddig még semmi ilyet nem mondtak neki, de az ellenkezőjére sem kapott megnyugtató választ, mert nem is foglalkoztak ezzel a kérdéssel, és ez még inkább növelte nyugtalanságát, gyanakvását!

Jenny lassan visszament a nappaliba, arra gondolt, hogyan nézett rá dr. Erskine, amikor a Cardocolról érdeklődött. Tony Lockhart beszámolt egy helyről, amely a Highland Gyógyszergyárban van és amelyet RD7-nek neveznek. Ismét fülébe csengett mindaz, amit új barátnője, Helen Highcroft mondott neki, szavai, amelyekből csak úgy áradt a rettegés... és egyre azt kutatta, mi lehet a magyarázata férje hirtelen eltűnésének. Ezek a kérdések még függőben vannak, és az ő feladata a tisztázás.

Jenny elővette noteszát, magához húzta a telefont, és feltárcsázta a tudakozót.

- Melyik város iránt érdeklődik, kérem?

- London iránt - felelte Jenny határozottan.

- És a név, akinek a számát kéri?

- Gyógyszerek Ártalmatlanságát Vizsgáló Bizottság.

Helen Highcroft odafent volt az emeleti szobákban, megágyazott a gyerekeknek, közben a szomszéd szobából áthallatszott a rádió kettes műsorának zenéje. A gyerekek napközben elmentek a barátokhoz. Helennek egy pillanatra eszébe jutott, az elmúlt néhány nap folyamán alig látta őket; nap mint nap egy-egy segítőkész barát nézett be hozzájuk, és egyáltalán nem fontoskodva nem erőltetve a dolgot, felajánlotta: a gyerekek jöjjenek át hozzájuk, hogy ezzel is könnyítsenek Helenen. Azzal azonban, hogy a gyerekek elmentek, megszűnt a lármájuk, nevetésüket sem hallotta, amely annyira hozzátartozott az otthon hangulatához. Ami helyettük ott maradt, az a nyomasztóan súlyos csend volt. Minden óra múltával úgy érezte, hogy egyre keservesebben nehezedik rá. Amint most szinte gondolkodás nélkül, automatikusan simította a lepedőket, a paplanokat, arra is rájött, hogy a rádió hangjára is szüksége van, hogy távol tartsa az ijesztő gondolatokat; amelyek egyre gyakrabban azt sejtették vele, Malcolm soha többé nem jön haza

Rendbe hozta már az ágyakat, bement saját hálószobájába, kikapcsolta a rádiót. Újból érezte a nyomasztó csendet, amely rátelepedett az egész házra, és egyre csak a fülébe susogott rémítő dolgokat. Eszébe jutott, amit McInnes őrmester mondott neki, maga előtt látta hitetlenkedő tekintetét, amikor feltárta előtt gondjait, és elmondta mindazt, ami vele történt. Helen érezte, hogy egyedül van, ez volt a legnehezebb. Annyira egyedül, hogy nincs senki, akihez fordulhatna.

De ez tulajdonképpen nem így van, jutott az eszébe, és hirtelen Jennyre gondolt. Jenny Macrae-re. McInnes őrmester nem tudott segíteni neki, de Jenny legalábbis meghallgatja és megérti őt. Igen, erre van most szüksége. Máris indul és meglátogatja. Az autóvezetés mindenesetre eltereli gondolatait a gondjairól

Helen nagy sietve szaladt le a lépcsőn. Fölkapta a kocsikulcsokat és a táskáját, gyorsan firkált egy üzenetet a gyerekeknek, és máris becsapta maga mögött az ajtót.

Ridley figyelte őt, amint távozott a házból.

Figyelte, ahogy becsapja a kaput, átmegy a garázshoz, és pár perc múlva elhajt a Volvóval. Ridley megjegyezte a kocsi rendszámát és az indulás pontos idejét. Mert hiszen minden más tulajdonsága mellett azt is tudni kellett róla, hogy mindig módszeresen intézi dolgait, szőrszálhasogató precizitással, szóval: igazi profi. Aztán jegyzettömbjét visszadugta belső zsebébe, és megvárta, amíg a Volvo a domb aljánál kikanyarodott a főútra. Az ő kocsija is elindult, hogy csendesen kövesse a másik autót. Senki sem vette észre a bérelt Ford Caprit, amint besorolt a forgalomba, hogy nyomában maradhasson a Volvónak egészen addig, míg Helen meg nem állt Jenny földszinti lakása előtt.

Tizenkilencedik fejezet

Jenny még mindig telefonált: a Gyógyszerek Ártalmatlanságát Vizsgáló Bizottsággal beszélt.

- Igen, ezt értem - mondta éppen, a telefonkagylót vállával szorította füléhez, igyekezett mindent felfogni abból, amit mondtak neki, jegyzeteket is készített, és közben azon törte a fejét, mi lehet a következő értelmes, hasznos kérdés, amelyet föltehet a bizottság emberének. - Szóval azt akarja mondani, hogy senki sem ellenőrzi azokat a benyújtott jóváhagyási kérelmeket, amelyek beérkeznek önökhöz? Senki sem veszi magának a fáradságot ahhoz, hogy sorról sorra átböngéssze az új gyógyszerekre vonatkozó adatokat?

A vonal túlsó végén lévő személy türelmetlenül sóhajtott egyet. Amióta megtörtént az a hírhedt Opren-botrány, gyakran érkeznek ilyen hívások hozzájuk.

- Természetes, hogy vesszük magunknak a fáradságot, Miss Macrae. Minden egyes benyújtott kérelmet alaposan átvizsgálunk. De aligha vagyunk abban a helyzetben, hogy egyedi módon teszteljünk minden ilyen aktát. Egyszerűen nincsenek meg ehhez az eszközeink. Több időre lenne ehhez szükség. Meg több pénzre.

- De ugye, mégis, azok az emberek, akik kiadják az engedélyeket a gyógyszer forgalmazására... és ugye, olyan gyógyszerekről beszélünk, amelyek az életet vagy a halált jelenthetik egyes emberek számára... - szívóskodott Jenny.

- Van önnek egyáltalán fogalma arról, Miss Macrae, hogy hány ilyen kérelem érkezik be a bizottsághoz évente?

- Tessék mondani, hány?

- Hat-hétszáz kérelem.

- Minden esztendőben? - kérdezte Jenny hitetlenkedve.

- Igen, minden esztendőben. És nemcsak az a feladatunk, hogy foglalkozzunk minden gyártási, forgalmazási engedélyre vonatkozó beadvánnyal - folytatta a tisztviselő könyörtelenül -‚ hanem ezenkívül szabályzatunk szerinti kötelezettségünk, hogy figyelemmel kísérjük körülbelül tizenhétezer olyan gyógyszer biztonságos voltát, amelyek már korábban kikerültek a piacra. - Kis szünetet tartott. - Nem azért mondom ezt önnek, Miss Macrae, hogy sajnáltassam a bizottságot, hogy könnyekig meghassam önt, hanem hogy legyen némi fogalma arról, milyen nagyságrendű feladatról van szó.

Megszólalt az ajtó csengője, Jenny azt mondta: - Kérem, tartsa egy percig a vonalat.

- Rendben - volt a válasz.

Jenny letette a kagylót a telefon mellé, sietett az előszobába, közben arra gondolt, hogy ezt a telefonbeszélgetést csúcsidőszakban folytatja Londonnal; sokba fog ez kerülni. Óvatosan nyitotta ki az ajtót, megkönnyebbülten mosolyodott el, amikor meglátta, ki érkezett.

- Te vagy az, Helen? Helló, gyere be.

- Remélem, nem zavarlak, hogy csak úgy váratlanul érkezem. Tudod…

- Egyáltalán nem zavarsz, telefonon beszélek éppen. Mindjárt befejezem. Gyere be addig is. - Jenny már sietett is vissza a szobába,

miközben Helen becsukta maga mögött az ajtót. - A Gyógyszerek Ártalmatlanságát Vizsgáló Bizottsággal beszélek - szólt hátra a válla felett Jenny -‚ a Cardocolról van szó. - Felkapta a kagylót. - Halló, itt van még, kérem, a vonalban?

- igen, még itt vagyok - Jenny intett Helennek, hogy üljön le a mellette lévő székre.

- Ön ugye... azt mondta nekem, hogy lehetetlen egyedileg átvizsgálni minden egyes kérelmet, így mondta?

- Igen, minden egyes kérelmet tesztelni, ez igenis lehetetlen lenne, de Miss Macrae, csak ritkán van szükség részletes tesztelésre. Nagyon sok olyan kérelem került elénk, amelyekben lényegében nincs másról szó, mint egy már korábban sikeresen használt gyógyszer kisebb kémiai módosításáról, tehát egy olyan gyógyszerről, amely már kiállta az idő próbáját.

- De mégis, az, amit ön mond, egyben azt is jelenti, hogy nagymértékben támaszkodniuk kell a kérelmet benyújtó gyógyszergyárak becsületességére. Arra, hogy mi az, amit helyesnek találnak közölni önökkel. - Jenny érezte, hogy a bizottság embere kicsit felfortyan az előbbiek hallatán.

- Persze hogy szükség van bizonyos bizalomra. De maga az a tény, hogy egy gyógyszert előterjesztenek a forgalomba hozatali engedély megadására, ez már önmagában is a legjobb biztosíték.

Jenny megpróbálta rendezni önmagában, hogy mi is az, amit éppen most hallott. A telefonba pedig azt mondta: - Elnézést kérek, de nem tudtam egészen követni.

Újabb sóhajtás a bizottság embere részéről.

- Mielőtt még az engedélyre való kérelem eljutna hozzánk, rengeteg időt használnak fel, nagy csomó pénzt költenek el a kutató munkára. A nagyobb gyárak esetében egy jelentős új gyógyszer piacra dobása akár negyvenmillió fontnyi előkészítést is igénybe vesz. Időben pedig tán tíz esztendőt. A kutatásra, fejlesztésre. Hiszen végeredményben senkinek sem érdeke, hogy egy hibás gyógyszer kerüljön ki a gyárból. Egykettőre elterjedne ennek a híre, és a szóban forgó gyógyszerrel kapcsolatban egész halomba gyűlnének a sárga kártyák.

- Sárga kártyák? Hát ez meg mit jelent?

- Miss Macrae, én igazán…

- Kérem, legyen elnéző velem, sajnálom, hogy olyan nehezen fog a fejem.

- Egy emberek számára készített gyógyszer végső tesztelője maga az ember, aki szedi. Ebben, ugye, egyetértünk? Egészen nyilvánvaló, hogy a klinikai próbákat viszonylag kevés számú önkéntesen jelentkező emberen lehet csak végrehajtani. Persze egyáltalán nincs határa az állatokon végzett kísérleteknek, de az egyetlen mód, hogy megtudjuk, száz százalékig biztonságos-e az adott gyógyszer, az az, ha mondjuk negyvenezer páciens használta már.

- ...szóval ha már negyvenezer betegnek felírták, akkor tapasztalni lehet a hatást? - fejezte be Jenny helyette a mondatot.

Rövid csend következett.

- Én nem fogalmaznék ilyen nyersen, Miss Macrae, de azért mégis ez a lényeg. Az ilyen területen nem lehet semmivel sem pótolni a gyakorlati felhasználás megfigyeléseit.

- És hol kapcsolódik ebbe az a bizonyos sárgakártya rendszer?

- Az ország minden kórházi és rendelőintézeti orvosának díjmentesen feladható Sárga levelezőlapokat küldünk ki. Ha használunk egy olyan gyógyszert, amellyel kapcsolatban váratlan, a gyógyászati céllal ellentétes reagálást tapasztalnak a betegnél, akkor kérésünk szerint visszaküldik hozzánk az illető lapot, rajta a vonatkozó adatokkal. Ha elegendő sárga lap érkezik be, olyan, amely ugyanazzal az orvossággal kapcsolatban azonos káros hatások megfigyelését közli... hát akkor, hogy úgy mondjam, megszólal a vészcsengő, ugye, érthető?

- És akkor mi történik? Kivonják a gyógyszert a forgalomból?

- Szélsőséges esetekben igen.

Jenny gondterhelten összeráncolta a homlokát. Lehet, hogy csak az ő agya mozog lassan, de lehet, hogy a rendszerben, annak logikájában van egy alapvető hiba.

- Önök arra kérik az említett orvosokat, hogy küldjék be a Sárga kártyát, ennyi az egész? A törvény nem kötelezi őket erre? Nincs is ilyen törvény?

- Az orvosok nem gyerekek - felelte a tisztviselő óvatosan. - Az ember nem kényszeríti az orvost, hogy küldjön valamiről sárga lapot, ha ő nem találja szükségesnek. Az orvosoknak teljes joga eldönteni, mit rendelnek a betegnek, persze ésszerű határok között, de azt is kockáztatva, hogy vannak mellékhatások. Az lehet a véleményük, hogy bizonyos körülmények egybeesése esetében, például egy végső fázisban lévő rákmegbetegedés alkalmával, a kedvező hatások jelentősége növekszik, még akkor is, ha kedvezőtlen behatásokkal is számolniuk kell.

- De hát ezt a sárgakártya-ügyet, ezt csak akkor alkalmazzák, amikor egy gyógyszer már kint van a piacon.

- Hát persze, igen. Azt próbáljuk megfigyelni, hogy hol vannak jelentős számban kedvezőtlen hatások, már pedig ezt csak akkor tudjuk észlelni, ha jelentős mennyiségű visszajelzést kapunk azután, hogy a gyógyszert a betegek nagy száma már igénybe vette.

- De hiszen, elnézést, hogy ennyire foglalkozom ezzel a kérdéssel, de akkor ez az intézkedés nem olyan-e, amire általában azt mondják, hogy eső után köpönyeg? - folytatta Jenny kitartóan. - Akkorára már nyilvánvalóan megtörténhetett a baj.

- Miss Macrae, ne haragudjon, de igazán nem tehetem, hogy egy tisztán teoretikus helyzetet ilyen részletesen megvitassak.

- Még egy utolsó kérdés, legyen olyan szíves, aztán már békében hagyom magát. Ha én... ha én meg akarnám nézni azoknak a klinikai próbáknak az eredményét, amelyeket korábban említett, a Cardocollal kapcsolatos próbákra gondolok, hova kellene elmennem, hogy ezeket megtaláljam?

- Attól tartok, hogy sehová. A klinikai próbák részét képezik a gyár licenckérelmének.

Ekkor Jenny kezdett sóhajtani.

- Rendben, hát akkor hol nézhetem meg a Highland gyár licenckérelmét?

- Épp azt akarom megmagyarázni önnek, Miss Macrae, hogy nem nézheti meg. Ez egyszerűen lehetetlen.

- Miért lehetetlen?

- Azon egyszerű oknál fogva, hogy a licenckérelmeket a legbizalmasabban, teljes titoktartással kell kezelnünk. Az, hogy mi folyik közöttünk és a különböző gyógyszergyárak között, sohasem kerülhet egy harmadik fél tudomására.

- Nincsen valahol... egy könyvtár, egy nyilvántartás, ahol a polgárok megtekinthetik.

- Magasságos egek! Nincs ilyen hely. Azonkívül, hogy a mi bizottságunknál vannak ilyen feljegyzések, ezenkívül az egyetlen hely, ahol ön rátalálhatna a licenc kérelem másolatára, maga a Highland Gyógyszergyár lenne.

- Maga a Highland Gyógyszergyár, ezt mondta? - Ismételte Jenny az elhangzott szavakat, és elgondolkodott.

- Igen, a Highland Gyógyszergyárban - mondta a londoni férfi óvatosan. - Ezt mondtam az imént.

- Nagyon köszönöm... igazán nagyon köszönöm. Nagyon értékes segítséget nyújtott - mondta Jenny, és visszatette a kagylót a helyére. Ez a férfi az imént bolhát ültetett a fülébe.

Ridley türelmesen ült kocsijában már több mint egy fél órája Jenny lakása előtt. Az emberek nemigen figyeltek fel rá, mert az utca teli volt parkoló autókkal, az ő ölében pedig ott volt egy könyv. Úgy látszott, talán egy ügynök, aki ezen a nyugalmas helyen várakozik, míg eljön a következő megbeszélésének időpontja.

Tekintetét nem összpontosította a könyv szövegére, hanem annál inkább a vele szemben lévő földszinti lakás nagy ablakára. A kert felőli oldalon volt ott még két franciaablak is, Jenny nappali szobájában. Egészen jól láthatta, megfigyelhette tehát Jennyt, amint helyére tette a telefonkagylót és Helen felé fordult. Azt persze nem hallotta, hogy mit beszélnek, de kialakult benne egy impresszió, főleg abból, ahogy Jenny hirtelen előrehajolt az asztalon át látogatója felé, meg abból, ahogy Helen hallgatta a neki mondott szavakat, és aztán hangsúlyozottan megrázta a fejét, fölállt a helyéről, és izgatottan fel-alá járkált a szobában. Mindez arra mutatott, hogy alaposan megvitatnak egy komoly kérdést. Ridley úgy érezte, már eleget látott. Eleget ahhoz, hogy felismerje, itt nem két nő véletlen, alkalomszerű ismeretségéről van szó, mert éppen úgy hozta a sors, hogy egyszerre távozzanak a gyógyszergyárból. Társak voltak valamiben, talán cinkosok és összeesküvők is.

Itt az ideje, hogy elmondja ezt a véleményét. Jackman Ridley belökte a paperbackkötetet az autó kesztyűtartójába. Lassan hajtott lefelé a főúton, a legközelebbi telefonfülkéhez. Eközben bekapcsolta a rádiót, mert ilyenkor mondtak híreket. Az események felsorolásának rendjében most már az utolsók között említették, hogy az az ember, aki a sziklafalnál történt baleset során megsérült, előző nap meghalt a kórházban. Ridley elmosolyodott. Két órával ezelőtt ugyanez a hír sokkal rangosabb helyen szerepelt még a hírek között. Eltelik majd még egy óra, történik majd egy újabb baleset, és az előbbi hír teljesen kiszorul már a napirendről. Megfeledkeznek róla.

E tekintetben azonban Ridley tévedett. A Gleninver Times szerkesztőségében Hamish Owen a telefonnál ült, éppen a Highland Gyógyszergyárral beszélt, hogy megtudja a szokásos életrajzi adatokat, amelyeket majd az autóbaleset leírásához használnak fel. Kivételesen a főszerkesztő instrukciói szerint járt el.

- És tudna-e mondani nekem valamit, Mr. Jackman, hogy milyen munkát végeztek ezek ketten a gyógyszergyárban? Min dolgoztak éppen a baleset napján?

- Mindkettőjüket labortechnikusként alkalmazta a vállalat, hogy a kutatási-fejlesztési osztályon dolgozzanak. És azt ugye megérti... Mr. Owen, hogy éppen ezért nem adhatok részletes leírást munkájukról. Érti, ugye, hogy miért nem?

Hamish egy kis gondolkodás után arra az eredményre jutott, hogy Jackman a kereskedelmi konkurenciára gondolt

- Igen, persze hogy megértem.

- Úgy érzem, annyit mondhatok Martinról és Tomról is, hogy nagyon nehezen fogjuk nélkülözni őket. Nem csak mint munkatársakat, hanem, ugye, ezt is megérti, mint barátokat, mindannyiunk barátait. A Highland Gyógyszergyár büszke arra, hogy itt az emberek jó hangulatban, egymással kialakult szoros baráti kapcsolatban dolgoznak, gondolom, ezt a minap maga is meg érezte, amikor jelen volt a Sandy Tulloch tiszteletére rendezett fogadáson. Kettejük halálát a gyár valamennyi dolgozója személyes veszteségének érzi. - Jackman úgy szólott, mintha egy előkészített fennkölt beszédet olvasna fel.

- Igen. Igen, természetesen - mondta Hamish Owen, és egyetértően, kötelességtudóan felírta a jegyzettömbjére az elhangzott beszéd minden egyes hamisan csengő szavát.

- Önöknek... hogy is mondjam... jócskán kijut a tragikus eseményekből, ugye?

- Ne haragudjon, nem értem.

- Arra gondolok, hogy Douglas Parsons öngyilkosságot követett el.

- Igen, értem már, hogy mire gondolt. Valóban ránk jár most a rúd.

- - …meg aztán professzor Highcroft is. Hogy csak úgy eltűnt.

- Highcroft professzor? Ő... - Jackman igyekezett egy apró, magától értetődő kis kacajt hallatni. - Ezt az utóbbi eseményt nem sorolnám a többiek mellé, Mr. Owen. - Szünetet tartott. - Ha mondhatnék magának valamit, ami nem kerül közlésre…

- Tessék, hallgatom.

- Hát ezt határozottan azzal a kikötéssel mondom el, hogy nem szabad idéznie szavaimat. Érti, ugye? Úgy tűnik, hogy a professzornak már hosszabb ideje viszonya volt valakivel. A bennfentesek viszont nem gondolták, hogy ez az ügy ilyen drámai módon pattan majd ki. De ha az ember tudja, mi történt, akkor az egész esemény már nem is látszik olyan

titokzatosnak. Tehát ismét hangsúlyozom, amit most mondtam, azt nem szabad sehol felhasználnia.

- Hát persze hogy nem használom fel - mondta Hamish egyetértően, de gondolatai már máshol jártak. - Visszatérve a balesetre, Mr. Jackman, tudja, szöget ütött a fejembe, ők ketten aközben haltak meg, hogy valahová észak felé iparkodtak.

- Hát... igen. Azt hiszem, akkor történt.

- Valahova igyekeztek el a városból, el a gyógyszergyártól?

- Nyilván ez volt a helyzet - mondta Jackman óvatosan. Korábban teljesen jelentéktelen emberként írta le Hamish Owent, olyan valakinek, akire nem sok figyelmet kell fordítania. Most először jutott eszébe, hogy annak a marha Harrisnek köszönhetően veszélyesen lebecsülte ezt az ifjú riportert. - Miért kérdezi ezt, Mr. Owen?

Hamish még nem volt biztos a dologban. Még nem.

- Hát... valószínűleg jelentéktelen dolog ez, de…

- Talán segíthetek magának eloszlatni a kételyeit.

- Igen, éppen arról van szó, hogy a baleset a munkaidő közepe táján történt. Elgondolkodtam azon, hogyan lehetséges, hogy két labortechnikus éppen ilyenkor távozzon a gyárból. Ennyi az egész. Nem kellett volna ebben az időpontban dolgozniuk?

A kérdés meglepte Jackmant.

- Fogalmam sincs róla, Mr. Owen. Lehet, hogy éppen szabadnapjuk volt.

- Megtenné, hogy utánanéz ennek, kérem?

- Hát érdeklődöm majd, ha kívánja, igen. Megérdeklődöm.

- Ez nagyon kedves lenne öntől. Meg aztán még valamit szeretnék kérdezni. Meg tudná mondani nekem, hány évesek voltak?

- igen, ezt rögtön megmondhatom. Martin Calvert harminchét éves volt, Thomas Steevenson harmincöt.

- És mindketten legényemberek voltak még?

- Igen, mindketten. A szüleik valahol délen laknak, úgy rémlik. - Jackman előtt ott feküdt egy dosszié, amelyben fel volt írva a szülők lakhelye. De nem állt szándékában megmondani ezeket az adatokat a riporternek. Esetleg, ki tudja, még tovább kérdezősködik, mélyebbre ás a dolgokba. A sajtóval való kapcsolattartás fő célja mindig az volt, hogy az adott tájékoztatással már eleve, csírájában elfojtson minden esetleges

további következtetést. A gyárnak készségesnek kellett tűnnie, de nem volt szabad túl készségesnek lennie. Ebben az esetben röviden, tömören el kellett mondani, milyen személyes és hivatásbeli veszteség érte a céget, és mindezt úgy kellett közölni, hogy semmi se maradjon függőben.

- Kíván még valamit megtudni, Mr. Owen? - kérdezte Jackman, hangjában éppen csak egy árnyalatnyi türelmetlenséggel.

- Nem tudok mást kigondolni. Nagyon sokat segített nekem, Mr. Jackman, nagyon köszönöm.

- Ez csak természetes. Isten vele, Mr…

- Ó, elnézést, még egy dolog jutott eszembe. Mennyi ideje dolgoztak ők ketten a vállalatnál?

Jackman megkönnyebbült. Most már megint biztonságos talajon mozogtak.

- Amióta megkezdtük itteni tevékenységünket. A gyártás megkezdésétől fogva.

- És azelőtt hol dolgoztak?

- Hát erről aztán fogalmam sincs. - Jackman persze tudta a választ, de nem akarta megadni ezt a tájékoztatást. Már amúgy is túllépte azt a határt, ameddig kérdéseivel elmehetett.

- Tán van valaki a személyzeti osztályon, aki…

- Attól tartok, Mr. Owen, hogy ezt senki sem tudja megmondani. Azon az osztályon pillanatnyilag nyakig vannak a munkában. Meg egyébként is, ez a részletkérdés aligha lehet jelentős, ugye?

- Persze hogy nem lehet jelentős. Köszönöm a segítségét, Mr. Jackman. Nagyon lekötelezett.

- Ó, igazán semmiség. - Letette a kagylót.

Hamish Owen hátradőlt székében, ceruzájával elgondolkodva ütögette fogait, miközben átnézte a jegyzeteit. Harris biztosan szemrehányást tesz majd neki, hogy miért nem nyomozta ki a két halott közeli hozzátartozóit, és miért nem tudja megmondani, hol dolgoztak, mielőtt idekerültek volna a Highland Gyógyszergyárba... Hamish elővette hasznos telefonszámokat tartalmazó noteszát. Elég volt az A betűvel kezdődőkön végighúznia az ujját, és máris megállt egy londoni telefonszámnál, az ASTMS szakszervezet számánál. Ez képviselte a végzettséggel rendelkező tudományos dolgozók érdekeit. Amikor hívására felvették a kagylót, kérte a tagnyilvántartási titkárságot. Kérésére az ottani tisztviselő újból akarta hallani a keresett személyek nevét.

- Az egyiket, ugye, Steevensonnak hívják, de hogy is mondta, mi a másik név?

- Calvert. Martin Calvert.

- Meg tudná mondani a születésük időpontját?

- Steevenson születési éve 1950, Calverté 1948.

- Egy pillanat - Hamish várakozott, és szórakozottan rágcsálta ceruzája végét. Végül megjött a válasz: - Szerepel itt nálam T. W. Steevenson, ő lenne az?

- Valószínűleg ő. Megvan a címe?

- Hát nem hiszem, hogy ezzel sokra megy - felelte a tisztviselőnő. - Nyolc évvel ezelőtti adat ez. Azután pedig az NKNY jelzés szerepel.

- Nem baj, akkor azt a címet kérem - felelte Hamish, mert remélte, hogy ily módon Harris nem fogja nyaggatni. Ezzel az adattal elindulhat valamerre. Följegyzésre készen tartotta a ceruzáját. - Mondja csak, kérem, mit jelent az, hogy NKNY?

- NKNY? Ez azt jelenti, hogy az illető nem kívánja, hogy szerepeljen a nyilvántartásban. Nem kívánja, hogy a továbbiakban bármilyen értesítést kapjon.

- Milyen értesítésekrői van itt szó?

- Álláslehetőségekről, nyugdíjjogosultságról, szakszervezeti összejövetelekről és minden egyéb ilyesmiről.

- Miért kívánhatja ezt valaki, hogy töröljék a nyilván tartásból?

A tisztviselőnő nyilván megrántotta a vállát: - Igazából nem is tudom. Legtöbbjüknél akkor kerül ilyesmire sor, amikor bizalmasabb, kényesebb munkakörbe kerülnek, olyan helyre, ahol elektronikával, lézerrel dolgoznak, vagy honvédelmi szerződésekről vagy hasonló feladatokról van szó. Ilyenkor kissé el akarják homályosítani a nyomukat, az adatokat, amelyek arra vonatkoznak, hogy hová kerültek. Rivális vállalatok ily módon nem zaklathatják őket. Az ilyen zaklatást általában fejvadászatnak nevezik.

- Meg tudná adni mindenesetre azt a régi címet?

- Hát persze. Miért is ne? A cím Pitton, Wiltshire, Springfield Lane 11.

Hamish lejegyezte. Ha a helybeli telefonkönyv alapján hiába keres egy Steevensont ezen a címen, akkor is nyomára bukkanhat a helység választói névjegyzéke alapján.

- Nagyon köszönöm. És mi a helyzet a másikkal, Calverttel?

Újabb várakozás után megszólalt a tisztviselőnő: - Hát ez nagyon furcsa! Hát... hogy az ő kartonján is az az NKNY jelzés szerepel.

- Calvert kartonján?

- Igen, ez áll itt. A cím érvényessége már öt évvel ezelőtt lejárt.

- Azért, ha lenne szíves megmondani nekem azt a régi címet.

- Hogyne: Lower Woodford, Wiltshire, School Avenue, Fairwinds.

- Már megint Wiltshire?

- Miért, mit gondol, hogy csak viccelek?

- Dehogy, semmi ilyet nem gondoltam. - Hamish leírta a címet, és azon kapta magát, hogy a jegyzettömbjében szereplő harmadik nevet bámulja. Egy hirtelen sugallatra hallgatva megkérdezte: - Szabadna kérnem még egy ilyen címet?

A nő tétovázott.

- De ugye nem nagyon sok ilyen kérdése van?

- Nem, már csak egyetlenegy, kérem!

A nő sóhajtott egy nagyot.

- Hát akkor mondja.

- Köszönöm. A fickó neve Parsons, Douglas Parsons. Születési évét nem tudom.

- Várjon egy kicsit. - Hamish ismét várakozott. - Halló, maga, ugye, csak játszik velem? - kérdezte a nő gyanakvóan.

Hamish izgatottan előredűlt.

- Hogy érti ezt?

- Hát úgy értem, hogy ugyanaz a helyzet vele is, mint a másik kettővel. És azt találja ki, hogy hol lakott…

- Wiltshire-ben?

- Aha, tényleg Wiltshire-ben. A helység neve Allington. - Most már a nő is kíváncsi volt. - Miben ügyködtek ezek a fickók ennyire egyöntetűen?

- Nem vagyok biztos benne - felelte Hamish lassan és őszintén. Ami a saját gondolatait illette, mindeddig csak annyit tudott, hogy közös volt a munkahelyük, és közel esett egymáshoz a haláluk napja. Most aztán egy szerre csak ügy tűnt, hogy sok minden egyéb is közös lehetett az életükben.

Hamish letette a kagylót, ismét törte a fejét, és egy előtte lévő jegyzetlapon játszadozott azzal, hogy a neveket variálja. Aztán fölkelt, elővette a szerkesztőség nagy térképét. A mutatóban kikereste a három wiltshire-i falut. Azt tapasztalta, hogy Pitton néhány mérföldnyire keletre fekszik Salisburytől. Allington valamivel délre esik Bulfordtól. Lower Woodford pedig az Avon folyó partján fekszik. Az előtte lévő térképről egy újabb helységnév szúrt szemet Hamishnek, és egyik pillanatról a másikra megborzongott az izgalomtól. Ott látott maga előtt - nagyjából a közepén annak a háromszögnek, amelyet Pitton, Allington és Lower Woodford alakított ki, mind három falutól könnyen megközelíthetően - egy Porton nevű falut.

Portonban pedig a kormány vegyi hadviseléssel foglalkozó intézménye működik.

Huszadik fejezet

Dr. Stanley Erskine az orvosi rendelőben üldögélt, várakozott a többi beteg között. Egészen új élmény volt számára ez a helyzet.

A délelőtt nagy részét azzal töltötte, hogy autóját vezette a Loch Linnhe keleti partján észak felé, North Ballachulish és Fort William irányába. Hosszú, unalmas és idegesítő volt ez az út, a nyaralási évad végén az országút még zsúfolásig tele volt az üdülők csigalassúsággal haladó autóival. Persze őt nemcsak a torlódó forgalom idegesítette, sőt nem is csak az, hogy ódon Rover kocsija egyáltalán nem bizonyult megbízhatónak, hanem sokkal inkább bántotta orvosi lelkiismerete. Körültekintett a zsúfolt várószobában, mintha egy teljesen új világot látna, és jólesően tudott együttérezni a betegekkel, akik, akárcsak ő, kényelmetlenül várakoztak, hogy nemsokára bejussanak dr. Hastingshez, Fort William legismertebb körzeti orvosához.

Időnként oda-odapillantott bőr irattáskájára, amelyet székéhez támasztott, és arra gondolt, mit is hoz ebben a táskában. Eltűnődött, vajon hányan lehetnek dr. Hastings páciensei közül, akik felfognák, miért érezte úgy, hogy el kell jönnie ide ezen a hosszú úton, ahelyett, hogy egyszerűen telefonált volna kollégájának. Azt sem nagyon értették volna, hogy hivatásbeli büszkesége miért akadályozta meg, hogy ugyanezeket a kérdéseket Gleninverben tegye fel. Dr. Erskine egyáltalán nem tudta, ő maga érti-e a dolgot, tudna-e választ adni a fenti problémára. Annyit tudott csak, hogy jelenléte itt Fort Williamben összefüggésben van egyrészt egy fiatal nővel, akinek Jenny Macrae a neve, másrészt egy Cardocol nevű új szívgyógyszerrel, amely most kerül forgalomba, mégpedig olyan tűzijátékszerű reklámkampány keretében, hogy hatása olyan lesz, mint amilyet a Halley-üstökös megjelenése gyakorolt a világra.

Két pácienséről is szó van a fentiekkel kapcsolatban, akik közül az egyik már halott. És hogy lényegében arról a személyes szégyenérzetéről van szó, hogy ha csak rövid ideig is, de áruba bocsátotta hivatásának józanságát és a szükséges kétkedését egy sorozat gyönyörű, bőrkötésű szakkönyvért. Ezáltal megtörte esküvel fogadott kötelezettségét azokkal szemben, akiknek szolgálatát vállalta.

- Dr. Erskine-t kérjük - szólt az asszisztensnő. - Dr. Hastings várja önt. - Dr. Erskine feltekintett, aztán felkapta aktatáskáját, és az asszisztensnő mellett bement a rendelőbe. Közben érezte, hogy az előbb elhangzott szavakban milyen hangsúlyt kapott az, hogy doktor Erskine-nek szólították, egy pillanat alatt elkülönült a többi várakozótól.

Dr. Hastings húsz évvel volt fiatalabb nála. Felállt az asztala mellől, és barátságosan nyújtotta a kezét. Pirospozsgás, szőke hajú, barátságos ember volt az orvos, erőteljes kézfogása és egész magatartása azt sugallta, sok munkát vállaló, rokonszenvet keltő, jó szakemberrel találkozik, aki hozzá belép.

- Elnézést, hogy odakint kellett várakoztatni a többiekkel együtt - kezdte dr. Hastings. - Bizonyára észrevette, hogy komoly helyszűkével kell megbirkóznunk. - Pedig Erskine saját kis rendelőjéhez képest ez az itteni igazából főúrinak számított.

- Rendben van, nem tesz semmit - felelte Erskine, hóna alatt szorongatva táskáját. - Már egészen megfeledkeztem róla, milyen is a kapcsolat másik végén lenni, hogy úgy mondjam, nem azon az oldalon, ahol én intézkedem a szemben lévők ügyében, hanem ahol velem foglalkoznak. Mondhatom önnek, nagyon érdekes, hasznos élmény volt. – Dr. Erskine elmosolyodott, Hastings pedig hellyel kínálta.

- Hát akkor kérem, mondja el, mi hozta ide az isten háta mögé? - tette fel dr. Hastings egyből a kérdést, közben pedig keze fejét vizsgálgatta. - Telefonon át nem értettem világosan, miről is van szó.

- Elnézést kérek, tudom, hogy nem beszéltem teljesen érthetően, de úgy éreztem, sokkal jobb, ha szemtől szemben beszéljük meg a dolgokat.

Hastings kézmozdulatával támasztotta alá szavait.

- Állok rendelkezésére.

Dr. Erskine kinyitotta aktatáskáját, egy csomó jegyzetpapírt vett ki, és gondosan ölébe készítette. Aztán feltekintett.

- A Highland Gyógyszergyárról van szó. Arról a cégről, amely ott van nálunk ugyancsak az isten háta mögött, ahogy ön mondta. Úgy tudom, egyik képviselőjük rendszeresen jár ide. - Előrehajolt, és ujjával

megkopogtatta azt az íróasztali díszt, amely éppen keze ügyébe esett. Barna műanyagból készült ceruzatartó volt, rajta szép díszesen a Highland Gyógyszergyár emblémája.

Hastings bólintott.

- Mr. Langleyre gondol? Igen, ez így van. Hathetenként meglátogat. Kellemes fickó benyomását kelti.

- És feltételezem, hogy az utóbbi időben folyton a legújabb gyógyszerük dicsőségét zengi.

- Arra a neuronblokkolóra gondol, a Cardocolra? Természetesen. - Dr. Hastings elfordította a székét, odanyúlt a polcra, és levett egy csomó fényesen csillogó prospektust, a Highland gyár brosúráit. Odatette azokat íróasztala közepére. Dr. Erskine előrehajolt. - Ugye, ön is részt vesz az új gyógyszer bevezetésének kampányában? És ott lesz azon az értekezleten, azon a szimpóziumon is, vagy Isten tudja, minek nevezik manapság? - jegyezte meg dr. Erskine, kezébe véve az egyik smaragdzöld, személyre szóló meghívót.

- Hát persze - mondta dr. Hastings gondterhelt arckifejezéssel. - Nézze csak, doktor, már megbocsásson, de tán meg tudná nekem mondani, hogy miről van szó?

Erskine feltartotta a kezét.

- Elnézést, doktor. Elnézést. Elfelejtettem, hogy mennyire elfoglaltak vagyunk mi valamennyien. - Lefegyverzően mosolygott, bő sportkabátjának zsebében kotorászott, és előhúzott egy csomag Cardocol tablettát. - Feltételezem, hogy már kapott is ebből, ugye?

A fiatal orvos bólintott.

- Igen, néhányat. Reklámmintákat.

- Hát igen, így nevezik, hogy reklámminták. - Dr. Erskine kutató, vizsgálódó tekintettel nézte a vele szemben ülő orvost. - Megkockáztatom; már adott is több betegének, doktor, ezekből a reklámtablettákból?

Hastings nyugtalanul fészkelődött. Láthatóan irritálta őt ez a korosabb körzeti orvos, viseltes ruhájában, egymást követő homályos, nem jól érthető kérdéseivel.

- Igen, tény az, hogy adtam belőle betegeknek - ismerte be mereven.

- És vajon az orvosi etika, az orvosi titoktartás megtörésének tekintené-e, ha megmondaná, hány páciensnek adott és hányszor ilyen tablettát?

- Nézze, dr. Erskine. A létező legnagyobb jóindulattal sem értem…

- Kérem, ha megteheti.

Hastings felsóhajtott.

- Lássuk csak. Három betegnek, de lehet, hogy többnek. Nem tudom pontosan megmondani, ha nem nézem át a feljegyzéseimet.

Dr. Erskine bólintott.

- De hárman mindenesetre szedtek ilyet? Ugye, olyanok, akiket ismer. - Kis szünetet tartott. - Azt mondja meg nekem, ha lenne szíves, jelentkeztek-e a pácienseken káros mellékhatások?

- Káros mellékhatások? Persze, volt valamennyi, de nem komoly. Nem…

- Így például testhelyzet változásakor mutatkozó erős vérnyomáscsökkenés?

- Nem, természetesen nem volt ilyesmi - tiltakozott Hastings türelmetlenül.

Erskine kételkedő tekintettel nézett rá.

- Úgy tűnik, nagyon magabiztosan állítja ezt, doktor.

- Persze, mert én nagy súlyt helyezek rá, hogy alaposan tanulmányozzam az aktuális orvosi irodalmat - vágott vissza a fiatalabb férfi nagyképűen. - A Cardocolnak tulajdonképpen az a jelentősége, ahogy én tapasztaltam, hogy a gyárnak sikerült kiküszöbölnie a hirtelen testhelyzetváltozással előálló gyors vérnyomáscsökkenést! Tulajdonképpen az egészben ez a lényeg.

Erskine barátságosan kiigazította dr. Hastings szavait:

- Biztos úgy érti, hogy a gyár közlése szerint sikerült kiküszöbölni ezeket a kockázatokat. Az nem feltétlenül egy és ugyanaz a dolog, legalábbis az én tapasztalataim szerint egyáltalán nem egy és ugyanaz. - Kis szünetet tartott. - Egészen biztos benne, hogy minden páciensnél, aki szedte ezt a gyógyszert, kedvező eredmény mutatkozott?

- Amennyire én tudom, igen. Éppen ma reggel járt nálam az egyik ilyen páciens. Azt mondta, hogy a Cardocol szedése egész életének legszerencsésebb momentuma.

- És mi a helyzet az itteni kollégákkal? Biztos ők is kaptak reklámmintát a Cardocolból.

- Feltehetően kaptak.

- És egyikük sem említett problémát?

- Nekem nem szóltak ilyesmiről. Nem volt probléma. Dr. Erskine, nem akarok udvariatlan lenni, de teli van a várószoba a betegeimmel, akik…

- Tudom, tudom. Nagyon elfoglalt ember - bólintott egyet dr. Erskine. Nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. Fölkapta az összegyűjtött papírokat, amelyeket azután rakott így egybe, hogy a Megyei Royal Hospitalban beszélt az osztályos orvossal, és megvizsgálta Mrs. Proctor vérvételi eredményeit. - De azt még mindig nagyon szeretném, ha egy pár percet rászánna arra, hogy elolvassa ezeket - Átnyújtotta a papírokat. - Az ön páciense lehet, hogy nagyon jól érezte magát ma reggel, amikor azt mondta, hogy a nászéjszakája óta a legnagyobb élmény és jótétemény az volt, amikor a Cardocolt kezdte szedni, nem tudom... nem ítélhetem meg a dolgot. Azt azonban tudom, hogy egyik páciensemet tegnap átvitték az intenzív osztályra testhelyzetváltozással kapcsolatos alacsony vérnyomás miatt, valamivel később pedig a vérnyomása 230/130 lett. Szerencsésnek mondhatja magát, hogy még életben van.

Dr. Hastings értetlenül nézett.

- Sajnálom, de nem látom, hol van itt az összefüggés.

- Ez a páciens az előző hat nap folyamán kétszáz milligramm Cardocolra volt beállítva.

Glenhadconban, a légierő támaszpontjának klubszobájában, ahol a legénység pihenhetett, Tony Lockhart a vízbe merüléshez használatos bő, narancsszínű öltözetben, gumicsizmában nehézkesen totyogott a beosztásokat feltüntető táblához. Egyik helyre be volt írva a neve, hogy szolgálatra kész, kihúzta onnan ezt a bejegyzést, a krétadarabot pedig odadobta azonos beosztású váltótársának, aki éppen most jött szolgálatba és felszerelését állította össze. - Itt van, pajtás, ezt a krétát megtart hatod.

- Ezzel aztán Tony továbbslattyogott a lengőajtóhoz, bő mentőruhája suhogott, gumicsizmáinak csattogása még a folyosóról is behallatszott. Hivatalosan Tonyt még nem osztották be újabb szolgálatra, de ha bárki ott volt az épületben és nem volt gipszben a karja vagy nem köhögött rettenetesen, akkor szabad prédának tekintették, és bármely pillanatban beszippanthatták valamilyen feladathoz. Általában Tony ezt nem is bánta, de ma, hogy az S5-ös osztagból érkezett nyomozók kihallgatták, egyáltalán nem fűlött a foga egy újabb soron kívüli feladathoz. A klubszoba egy másik részében, a videónál Churchill repülőhadnagy egy egészen szamárfüles paperbackregényt dobott egy üres székre, fölpattant a helyéről, és kiment Tony után a folyosóra az

öltözők felé. Amint belépett, hallotta, hogy az egyik szekrény vasajtaja nagy zajjal becsapódik, Tony éppen az imént vette ki onnan a törülközőjét, és a zuhanyozó felé tartott.

- Tony, várj csak egy szóra!

- Most éppen zuhanyozni megyek, rendben?

- Változatlanul beszélni akarok veled. Mégpedig most.

Tony tétovázott, aztán dühösen visszament a szekrényéhez, és leült az egyik fapadra. Churchill pedig odaült szembe vele.

- Rendben, essünk túl rajta.

- Mondd, mi piszkálja a csőrödet?

- Egyáltalán semmi - vágta oda Tony.

- Egy frászt - felelte Churchill tömören. - Amióta ma bejöttél, mindenkinek le akarod harapni a fejét, akivel csak találkozol. Szeretném tudni, hogy miért.

Tony előrehajolt.

- Rendben, megmondom neked. Torkig vagyok! Torkig vagyok veled, torkig vagyok az egésszel. Torkig az egész kibaszott légierővel. Hát ez a helyzet! Mit szólsz hozzá? - Tony felemelkedett a helyéről, úgyhogy Churchill fölé magasodott, fenyegető ujjal hadonászott a parancsnok orra előtt. - Tizenöt éve szolgálok ebben a klassz légierőben, tudod? Tizenöt nyomorult évet húztam már le itt, és semmi szükségem sincs arra, hogy az S5-ös osztagtól kiszálljon ide két ilyen balfácán, és kioktasson a hazám iránt tanúsítandó hűségre. Mindezen felül egyáltalán semmi szükségem arra, hogy felettesem, a repülőhadnagyom, hipp-hopp, elfusson a biztonságiakhoz és bepofázza, hogy valami rosszat tehettem, merthogy igazolványokat találtam két hulla zsebében, és méghozzá úgy jelentse ezt az elhárítóknak, hogy az érdekeltnek, vagyis nekem nem szól előre semmit. Hát ez is lojalitás és hűség kérdése, ugye?

- Befejezted? - kérdezte Churchill halkan.

- Aha, körülbelül.

- Remek - mondta Churchill, és fölkelt a helyéről. - Miből gondolod, hogy én voltam az, aki kihívta az S5-ös osztagot?

Tony feléje fordult.

- Azt állítod, hogy nem te nyögtél be nekik valamit?

- Ha így tettem volna, akkor szóltam volna neked. Ezt illett volna magadtól is tudni.

- Akkor ki az ördög szólt nekik?

Churchill megvonta a vállát.

- Metcalf tiszthelyettes azt mondta, hogy az ügyről a szabályos szolgálati úton értesültek.

- Szabályos szolgálati úton. Hát ez meg mi az ördögöt jelenthet?

Churchill ismét megvonta a vállát.

- Ezt ő nem mondta, és én nem kérdeztem. De, ami engem illet, szerintem valaki ott az elhárításnál elolvasta a te jelentésedet.

- Jesszusom, nemzetvédelmi érdek? - Tony ismét leült, most fogta csak fel az ügy jelentőségét. - Mi a fenét csinálnak ott abban a Highland Gyógyszergyárban? Mi lehet olyan átkozottul fontos, hogy egy mentőmester baleseti jelentése olyan fontos nekik, hogy az S5-osztagtól, a távoli Londonból kiszállnak ide?

Churchill fölállt a helyéről.

- Tony, ne kérdezz engem. Én is csak olyan vagyok, mint a három kis majom. Abból, amit ezek mondtak, tanácsos, ha te is olyan leszel, mint ezek a majmok. Tudod jól; a szemed, a füled és a szád, mindhárom szigorúan zárva.

Fort Williamben dr. Hastings elolvasta dr. Erskine gondosan elkészített, részletes jegyzeteit, aztán letette az iratokat az asztal közepére. Elgondolkodva dőlt hátra székében, az aggodalom és a koncentrálásra való igyekezet keveredett benne. Az eltelt negyven perc alatt gyökeresen megváltozott véleménye arról a doktor bácsiról, aki ott ült vele szemben.

Dr. Erskine némán figyelte őt, tudatában volt, hogy csatát nyert, vagy legalábbis sikerült áttörnie a fiatal orvos szkepticizmusának falát. Bizonyos értelemben dr. Erskine úgy érezte, hogy megjutalmazták. Ez a nagy csend, ahogy Hastings elgondolkodva üldögélt, és egyre nagyobb figyelemmel böngészte végig Mrs. Proctor különböző laborvizsgálati eredményeit, ezt követő szűkszavú kérdései és az a hosszú telefonbeszélgetés, amelyet a gleninveri Megyei Royal Kórház osztályvezető orvosával folytatott, mind azt jelezte, hogy dr. Erskine fáradozása nem volt hiábavaló.

Ezek után dr. Hastings előrehajolt, majd fölkelt az asztala mellől, és odament a kartotékrendezőhöz. Kinyitotta a legfelső fiókot, és figyelmesen átnézte a pácienseire vonatkozó feljegyzéseket. Négyet a

kartonok közül ki emelt, bezárta a fiókot, és visszament asztalához. Odahúzta magához a telefont, elgondolkodva dobolt Erskine jegyzetein.

- Kit fog felhívni? - kérdezte dr. Erskine.

- Az itteni kollégáimat - mondta Hastings. - Azt hiszem, nekik is sürgősen tudniok kell minderről. - Már tárcsázott is.

Ridley újabb gondosan megfogalmazott, időpontot is feltüntető jegyzetet írt a blokkjára, miközben fel-feltekintett a kocsi kormánykereke mellől. A Volvo nem moccant. A két nő még mindig bent ült a kocsiban, szembenéztek egymással, és tanakodtak.

Majdnem pontosan tíz perccel ezelőtt Helen Highcroft és Jenny Macrae elhagyták Jenny lakását, beültek Helen Volvójába, és elhajtottak ide az országúton, körülbelül félútig a Highland Gyógyszergyár felé. A kocsi hirtelen fékezéssel megállt, mintha valami váratlanul felötlött volna a vezetőben. Erre egy másik kocsinak is hirtelen kellett fékeznie, úgyhogy szinte megcsúszott. Ridley pár perccel később kanyarodott oda, szép nyugodtan beállt egy ott parkoló lakókocsi mögé, figyelt, és jegyzeteket készített. Nem értette a dolgot. Az biztos, hogy valamire készültek. A két nő majdnem az egész délutánt együtt töltötte a Macrae-lakás nappali szobájában, teáztak vagy kávéztak, beszélgettek, és gyakran pillantottak órájukra. Vártak valamire vagy valakire. Lehet, hogy éppen csak a várakozás idejét akarták együtt elviselhetőbbé tenni. Saját kocsijának kormánykereke mellől Ridleynek nem volt szükséges figyelnie az idő múlását, hacsak azért nem, hogy Baxter, vagyis London számára készítendő jelentése a szokott precizitást tükrözze. Az időnek nem volt tehát semmi jelentősége, csupán az számított, hogy világos van-e még, vagy már sötétedik-e, jól láthatók-e a nők, vagy pedig rosszabb fényviszonyok között, nehezebben. Ridley emlékezett rá, hogy évekkel ezelőtt hat napig feküdt egy nyílt mezőn egy katonai álcázóhálóval letakarva, mert egy parasztházat kellett figyelnie Észak-Írországban, a határ túlsó oldalán. Hat egész napig feküdt ott, csak éjszaka moccanhatott, hogy egy csésze forró teát igyon, magához vegye a napi élelmiszercsomagot és megfogalmazza jelentését. Januárban történt ez. Végtelen volt a türelme, mint egy vadásznak vagy egy felderítőnek. Most nem január volt, és nem Észak-Írországban, hanem a skót felvidéken, kellemesen meleg nyári estén, néhány civilt kellett szemmel tartania a kocsi nyitott ablakán át. Ez az egész gyerekjáték volt a korábbihoz képest.

- Mégis az a véleményem, hogy őrült vagy! - mondta Helen Jenny felé fordulva. - Ezt nem úszhatod meg.

Jenny türelmetlenül sóhajtott. Hiszen már többször is megbeszélték az egészet.

- És miért nem? - hangzott a logikus, de kihívó kérdés. - Hiszen te megúsztad.

- Az egészen más volt! - ragaszkodott álláspontjához Helen. - Én csak egy pillanatig tartózkodtam odabent, és a portásnő mégis úgyszólván a sarkamban volt már.

- Csak akkor volt a sarkadban, amikor kifelé jöttél - helyesbítette őt Jenny. - Így mondtad el nekem. Amikor kijöttél, nem pedig, amikor odabent voltál. Azonkívül pedig azokat az irodákat még nem is vették használatba. Egyiket sem azon a folyosón: azok üres szobák.

- Azt csak egy arra járó férfi mondta nekem - erősködött Helen egyre fokozódó kétségbeeséssel. - Ha nem jól mondta, akkor mit fogsz csinálni?

- Csak egyvalamire van szükségem. Használhassam azt az irodát, amelyben te is jártál, azt, amelyikről azt mondták, hogy Malcolm irodája volt. Zár volt az ajtón, ugye?

- lgen, de...

- De hát akkor megérthetnéd, semmi sem egyszerűbb ennél az egésznél. Egyszerűen bezárom az ajtót belülről, és várok. Amikor aztán már mindenki hazament, én kiosonok.

Helen komolyan nézett rá, és megragadta a karját.

- Ide figyelj, Jenny. Én nagyon sokra értékelem, amit tenni akarsz, de hát ez... őrültség! Nem teheted meg, hogy csak úgy beosonj egy épületbe. Ez, hogy is mondjam, először is törvénytelen.

- Szóval azt mondod, hogy törvénytelen... na és aztán! - vitatkozott Jenny erélyesen. - Az is törvénytelen, hogy tablettákat adnak a betegeknek, amikor arra még nincs meg az engedély. Meg az is, hogy átejtik az embert egy szobacserével, és hazudnak egy kolléga feleségének. Vagy gondolod, minden maradjon úgy, ahogy van? - Jenny szünetet tartott, és aztán jött elő az igazi tromffal. - Vagy nem is akarod igazán megtudni, hogy mi történt Malcolmmal?

- Persze hogy meg akarom tudni. Ezt te is tudod. De most nem erről van szó.

- De igenis erről! Pontosan erről! Más módon nem juthatunk előre. Te magad is elmondtad, hogy a kérdezősködésed sehova sem vezetett. Nézd csak, Helen, valami titkos dolog folyik ott abban a gyárban. Ebben egyetértünk. Másképp miért hazudna Jackman? Hogyan lenne másképp

lehetséges, hogy Harold Engel ennyire durván téved a lifttel kapcsolatban?

- És mi van, ha elkapnak?

Jenny megvonta a vállát.

- Akkor el kellene mondanom az igazat. Hát nem? Legrosszabb esetben megbírságolnának. A gyógyszergyár amúgy sem merne eljárást indítani ellenem. Nem kockáztatná, hogy minden nyilvánosságra kerüljön. A rendőrség itt nálunk...

- Én nem a rendőrségre gondoltam - vágott közbe Helen. Volt valami a hangjában, amitől Jenny megrettent.

- Mire gondolsz tulajdonképpen?

Helen önkéntelenül hátrapillantott a válla felett.

- Ó, hát nem is tudom. Vegyük Jackmant például. Te még nem találkoztál vele, de van valami rettenetes, hátborzongató ebben az emberben. Már akkor megéreztem ezt, amikor bevezetett abba a szobába. Mi van, ha éppen ő bukkan rád?

- Hogy az éj közepén ő bukkanna rám? Ne butáskodj már. Olyankor Jackman legalább százmérföldnyire van a gyártól. És senki más nem lesz ott, csak egypár éjjeliőr.

- Akkor hát legalább hagyd, hogy veled menjek - ajánlotta fel Helen szenvedélyesen. - Akkor nem lennél ott egyedül, ketten lennénk, és akkor...

- Nagyszerű! És akkor kinek a kocsija állna ott egészen magára hagyva a parkolóban a lehető legnagyobb feltűnést keltve, hiszen már mindenki más hazament a gyárból?

- Hát erre nem gondoltam.

- De én igen. Ezenkívül neked gyerekeid vannak, akikről gondoskodnod kell. Éppen csak abban segíts, hogy bejussak. A többit majd én elintézem. Hát akkor... - egy pillantást vetett az autó műszerfalán lévő órára - ahogy mondani szokás, velem, vagy ellenem? Ha még sokáig üldögélünk itt, akkor elmulasztjuk a fél hatos kavarodást és tolongást.

Helen gondolkodott egy percig, aztán bólintott.

- Veled vagyok.

Jenny átnyúlt hozzá, és szeretettel arcon csókolta. Ridley ezt is megfigyelte.

- Mi a véleményed, vegyük át még egyszer sorjában a teendőket?

Jenny nyomatékosan megrázta a fejét. Gyomra már remegett az idegességtől...

- Ne, az Istenért! Ne vegyük át újból, ha tényleg megcsináljuk, az ég szerelmére, fogjunk már hozzá. Oké? - Elfordult Helentől, keze a kocsi kilincsén.

- Biztos vagy benne, hogy mindenre felkészültél? - hajtogatta Helen makacsul.

Jenny megütögette alaposan telitömött táskáját.

- Minden benne van. Zseblámpa, szendvicsek, termosz, jegyzettömb és ceruza, egy pár kesztyű. Még egy könyv is van itt, hogy olvasgathassak. Meg tiszta zsebkendő.

Helen idegesen elmosolyodott.

- Ne haragudj, nem akartalak macerálni. Mondd, milyen olvasnivalót viszel magaddal?

- Száll a kakukk fészkére - felelte Jenny derűsen elmosolyodva. Mindketten elnevették magukat, jótékonyan feloldotta ez a pillanat feszültségüket.

- Na és mi lesz majd reggel? Hogy oldjuk meg a kijövetelt?

- Ahogy megállapodtunk - mondta Helen. - Kilenc harminckor a főportán kell ügyeskednünk. Telefonon felhívom majd a 476-os melléket. Hagyom, hogy négyszer kicsöngjön, aztán leteszem a kagylót. Ez lesz a mi jelünk. Ahogy ezen túl vagyok, egyenest odamegyek a portáspulthoz, és beszélni kezdek a portásnővel. - Helen ijesztő eltökéltséggel elmosolyodott. - Amikor meglát engem, hogy most már harmadszor jövök hozzá, biztos, hogy semmi másra nem tud majd figyelni, ezt garantálom. Nem lesz semmi nehézséged, Jenny, azzal, hogy visszalopakodj az előcsarnokba. Aztán határozott léptekkel kimész a kocsihoz, és ott vársz rám. Ha lesz hely a parkolóban, ugyanoda állítom az autót, ahol a múltkor találkoztunk.

- És ha nem lesz szabad hely?

Helen megvonta a vállát.

- Hát... hát, akkor meg kell próbálnod észrevehetetlenné tenni magadat, valahogy beleolvadni a környezetbe. Mindenesetre, tudjuk, ugye, hogy holnap lesznek a nagy ünnepségek, holnap lesz az új gyógyszer napja, senki sem fog túlzottan figyelni rád.

- Nagyon köszönöm neked - mondta Jenny tárgyilagosan, de egész testében megborzongott, eszébe jutott, milyen sokáig tart majd a némaság, a sötétség, amelyet egyedül kell elviselnie.

Jenny kiszállt, kinyitotta a hátsó ajtót, és beült a hátsó ülésre. A hátsó ablakon is kinézett, látta, hogy ott áll az a ragyogó lakókocsi, büszke tulajdonosai kirakták a kerti székeket, és a nap felé fordított arccal sütkéreztek. Jenny egyáltalán nem vette észre Ridley kocsiját. Ezért a felületességért majd még keserűen meg kell fizetnie később.

- Tiszta a levegő - szólt előre, kibontotta a plédet, szétterítette a hátsó ülésen. Aztán négykézlábra ereszkedett a padlón, és megkérdezte - Rendben lesz így?

Helen hátrafordult, és gondosan elrendezte a takarót, hogy az jól befedje fejét és vállát. Végül a világon semmi sem látszott ki belőle. A pléd dudorodása persze rettenetesen feltűnő és árulkodó volt, de már túl késő lett volna bármit is módosítani a dolgokon, az idő gyorsan haladt, nem késlekedhettek egy percet sem.

- Pompás, nagyon jól néz ki az egész, semmit sem látni belőled. Kényelmes a helyzet?

- Mondd, te viccelsz velem?

Helen még egyszer utoljára hátrapillantott a válla felett, és már nyúlt is, hogy indítsa a kocsit.

- Nahát akkor: már megyünk is. - A kocsi motorja felbúgott, és kigördültek az útszéli padkáról. - Kint vagyunk már az autóúton - jelentette Helen. Jenny ott kuporgott a meleg sötétségben, a padló tele volt különböző cukorkák eldobott, ragadós papírjaival, különböző belépőjegyek maradványaival, figyelte, hogy döccennek a kerekek arcához egészen közel, csak pár centiméterrel lejjebb.

Kettejük mögött Ridley haladt, szemét gyanakvóan összehúzta, amint a Volvo egyre sebesebben haladt a Highland Gyógyszergyár felé.

Pár perccel később...

- Itt vagyunk a kapunál - mondta Helen, anélkül, hogy megfordult volna, keze hirtelen izzadni kezdett a kormánykeréken. Lassított. Ötvenméternyire lehetett, húszméternyire... tízméternyire. Helen megkönnyebbülten látta, hogy milyen áradatszerűen, megállás nélkül tódulnak kifelé az autók és az emberek. Ő pedig megállt a kapunál, az ott álldogáló rendész előtt, leengedte az ablakot. Nagy nehezen elmosolyodott, közben azon járt a feje, hallja-e az az ember, hogy milyen hevesen dobog a szíve.

- Jó napot kívánok! - Még kedvesebben mosolygott

- Jó estét, asszonyom! - felelte a deresedő hajú idős rendész, közelebb lépett, és lehajolt az ablakhoz.

- Mrs. Highcroft vagyok. Mr. Engelhez jövök. Harold Engelhez - Gyorsan hozzátette a keresztnevet is, amely most váratlanul eszébe jutott. Csak ne ellenőrizze, imádkozott magában Helen, amint kiejtette az előbbi szavakat. Csak ne ellenőrizze, fohászkodott, és öntudatosan mosolyogva mondta az őrnek: - Várnak rám, ismerem a járást. - A rendész lassan bólintott, miközben gondosan feljegyezte a kocsi rendszámát. Helennek úgy tűnt, hogy évek teltek el eközben. Aztán végül átadott Helennek egy „látogatóigazolást”, Helen odatette a mű szerfalra, beindította a motort, és kiengedte a kéziféket. Éppen ekkor…

- Ó, Mrs. Highcroft. - Helen hátrakapta a fejét, a mosoly még mindig ott volt az arcán. Mit vehetett észre ez az ember?

- Tessék?!

- Éppen csak azt akarom mondani, hogy mi valamennyien együtt érzünk önnel, már ami a professzort illeti. - Bocsánatkérően mutatott a kapuőrség szobája felé. - Az egyik haverom olvasta az újságban.

Helen bólintott, rettenetesen megkönnyebbült.

- Nagyon... nagyon kedves magától. Köszönöm. - Folytatta útját, és az első kanyar után már nem is látta az őrházat.

- Tiszta a levegő - jelentette Helen nyugodt hangon. - Átjutottunk, Jenny! - Egy pillantást sem vetett a hátsó ülésre.

- Hál’ Istennek - mondta Jenny, és félretolta a takarót, fölült, és a visszapillantó tükörben megigazította a haját. Aztán előremászott a vezető melletti ülésre, éppen csak hogy sikerült ez neki, mert Helen már lassított a parkolóba való beforduláshoz, egy másik autó pedig közeledett feléjük. Egy perccel később együtt szálltak ki, a bennük lévő feszültség egyre fokozódott, miközben igyekeztek magától értetődő természetességgel bemenni az épület főbejáratán. Odabentről csak úgy özönlöttek ki az emberek. Jenny az órájára pillantott: öt óra huszonhét perc volt. Éppen csak hogy idejében érkeztek. Egy pillanatra megálltak a színezett üvegablakok közelében, a késő délutáni napfény arany árnyalatokkal díszítette azokat. Egyszerre csak Jenny érezte, hogy egy kéz könnyedén érinti a vállát.

- Sok szerencsét, Jenny - suttogta Helen. - Reggel találkozunk. - Jenny alig észrevehetően rábólintott. Ahogy túljutottak a forgóajtón, a két nő elvált egymástól. Helen egyenesen a portáspulthoz ment, Jenny pedig ahhoz a pamlaghoz, amely közel volt a földszinti folyosó ajtajához. Ahhoz az ajtóhoz, amelynek túloldalán ott volt Highcroft professzor feltételezett irodája. Jenny leült, s várta a végszót.

Annak ellenére, hogy a dekoratőrök létráikkal már nem voltak itt, Helen mégis örömmel tapasztalta, hogy az előcsarnok most még zűrzavarosabb, zajosabb és forgalmasabb, mint amikor utoljára itt járt. Ő maga és Jenny is nagyon számított erre a körülményre. Eltekintve a gyári alkalmazottaktól, akik kiszállva a liftből siettek a kijárat és azon túl, az autóparkoló felé, még volt vagy féltucatnyi munkás is, akik az utolsó simításokat végezték a Cardocolt reklámozó csillogó vitrineken. Volt még itt két lány, akik divatos rózsaszín overallban páfrányokat, más zöld dísznövényeket és vágott virágot rakosgattak, rendezgettek a két lift közötti szabad falfelület előtt. A portásnő észrevette Helent, amint közeledett hozzá. Így van ez jól!

Jenny odapillantott az ajtó felé, amely arra a bizonyos folyosóra vezetett. Mielőtt még eljöttek volna otthonról, megkérte Helent, rajzolja le neki az előcsarnok és a folyosó alaprajzát, hogy pontosan tudja, merre kell mennie. Jenny most csak várakozott.

- Bocsánat!... - hallatszott egy jól ismert hang a portáspult előtti tömegből, ahogy Helen előretolakodott a várakozók között. - Mondtam már bocsánatot kérek... nagyon sürgős! - Jenny egy pillanatig sem tétovázott: Nem nézett se jobbra, se balra. Felkelt a helyéről, határozott léptekkel odament az ajtóhoz, és már el is tűnt mögötte, ott sietett az elhagyott folyosón. Elhaladt egy ajtó előtt... aztán egy másik előtt. Ott van! Már látta is. Az a harmadik ajtó. Gyorsan körülnézett: sehol senki. Megragadta az ajtó kilincsét, az ajtó kinyílt, Jenny belépett a szobába. Egy üres íróasztal, egy szék, egy vas iratszekrény. Ettől eltekintve a helyiség teljesen üres volt. Jenny becsukta az ajtót megforgatta a zárban a kulcsot, és mozdulatlanságba dermedt. Az ajtóhoz szorította a fülét, és figyelt, nem kiabál-e valaki utána valami olyasmit, hogy: „hé, várjon meg, hogy mer ide bejönni...?” Teljes csend, a legkisebb nesz sem hallatszik. Jenny most már megnyugodva eljött az ajtótól, a falnak támaszkodva lassan lecsúszott a szőnyegre. Becsukta a szemét. Hát itt vagyok. Sikerült. Aztán kinyitotta táskáját, kivette a szendvicseket, a zseblámpát, a jegyzettömböt és a termoszt. Szépen elrendezte maga körül mindezeket. Újabb pillantás az órára: 5 óra huszonkilenc perc. Kilenc órakor ereszkedik csak le a sötétség. Jenny elővette a könyvet, tudta, hogy most várakoznia kell.

Ridley megnézte az autó műszerfalán, hogy hány óra van. A Volvo ekkor már ott volt a gyáron kívül, éppen megállt egy pillanatra, mielőtt befordult volna a Gleninver felé vezető úton. Gyorsan elővette a ceruzáját és noteszát, és fölírta szép kis nyomtatott betűkkel: tizenhét óra harmincnyolc perc. A Volvo elhagyta a gyár területét. Gleninver felé tart. Egyetlen személy ül benne. Ridley ezek után elrakta noteszát, és

hatalmas porfelhőt verve fel elindult a Volvo után. Hát ez volta két nő kis játéka. Piti kis fondorlat, az ember majdnem sírva fakad!

Ridley emlékezett rá, hogy ezen az úton vagy egymérföldnyire van egy telefonfülke. Kiképzéséhez tartozott, hogy az ilyen apró részleteket megfigyelje és fejben tartsa. Már oda is kanyarodott. Pénzt keresett a zsebében, belökte az ajtót, és belépett a forró, szellőzetlen kis fülkébe. Ideje már jelentkeznie, hogy tudassa Jackmannel, mire készül ez a Macrae nevű nő. Tárcsázott, kérte Jackman szobáját, és várt. Semmi válasz.

- Hát itt nem találjuk, kívánja, kedves uram, hogy kerestessem? - kérdezte a telefonos.

Ridley már majdnem azt mondta, hogy igen, legyen szíves, de aztán mást gondolt. Ha a Macrae nő odabent van a gyógyszergyárban, akkor a lakása üres, ugyebár. És Ridley számára nagy élvezet feltúrni a nők otthonát. Ezt igazán nagyon szerette.

- Nem, ne kerestesse - mondta csendesen -, majd újból felhívom. Köszönöm szépen.

Jackman az RD7 részleg harmadik emeletén éppen a lifthez ért. Egy-két pillanatig csupán elgondolkodott, körülnézett, végigfutott a szeme a nagy ellenőrző táblán, még egyszer végigtekintett a csillogó-villogó laboratóriumi helyiségek során. Az egész terület üres volt, ideiglenesen lezárva. És így is marad egészen addig, míg a Cardocol-ünnepségek véget nem érnek. Aztán nyugodtan, ismét nekiláthatnak a dolgukhoz: be kell tanítani az új munkaerőket, akik az OMAHA-terven fognak dolgozni.

Részben autóval, részben vonattal érkeztek Portonból. Mind a négyükkel találkozott már a gyáron kívül, és határozottan megmondta nekik, sehol se mutatkozzanak, tűnjenek el, vegyenek ki néhány szabadnapot, szokják meg a környezetet, tájékozódjanak. Elégedett volt, mert érezte, hogy semmit sem felejtett ki. Jackman megnyomta a gombot, az ajtók suhogva záródtak, és a lift már indult is a földszintre. Odalent elővett egy jó nagy nyomtatott szövegű jelzőtáblát, egy állványt és egy tekercs narancsszínű útelzáró szalagot.

Ezt a szalagot úgy derékmagasságban elhelyezte, kifeszítette, hogy keresztben elzárja az RD7 bejáratának teljes szélességét. A táblát az állvánnyal együtt közvetlenül a szalag mellé helyezték el, úgy, hogy a belépőnek rögtön odaessen a pillantása. Jackman már régen tudta, hogy nem szögesdrót kell ahhoz, hogy egy titkot megőrizzenek, egy bizonyos területet megvédjenek a behatolóktól. A szokásos intézkedések még inkább felhívják a figyelmet arra, hogy ott olyasmi van, amit érdemes

lenne kifürkészni. Ehelyett Jackman úgy okoskodott: csak egy útelzáró szalag kell, és egy felirat, amelyet az emberismeret és a pszichológiai tudás alakít ki. Az OMAHA esetében különösen alapvető volt ez a politika, hiszen az egész tevékenységnek alapja volt a titkosság. Ebből következik, hogy csak a szalagra, a pszichológiai felismerésre és a megfelelő szövegre volt szükség

KARANTÉN! Ellenálló képesség kifejlesztését szolgáló kutatások! Erre a területre belépni tilos és veszélyes!

Ez mindig bevált.

Huszonegyedik fejezet

Helen Highcroft befordult házához, aztán hirtelen fékezett. A garázshoz vezető utat egy ütött-kopott, gesztenyeszínű Mini Morris állta el. Egy magas sovány fiatalember állt előtte, akit még sohasem látott eddig. Az érkező kocsi zajára feléje fordult, és odajött hozzá. Helen áthajolt a mellette lévő üres ülésen, és lecsavarta az ablakot.

- Jó napot! Miben lehetek a segítségére?

- Mrs. Highcroft?

- Igen, mi tetszik?

- Hamish Owen vagyok a Gleninver Timestól, Mrs. Highcroft - Hamish észrevette, hogy az asszony arckifejezése megváltozott a bemutatkozás hallatán. - Szeretnék néhány kérdésre választ kapni öntől - folytatta az újságíró.

Helen határozottan megrázta a fejét. Első kézből tudta, hogy milyen kellemetlenségei voltak Jennynek a sajtóval.

- Sajnálom, de nem. Nincs már semmi sem, amit közölni szeretnék.

- Nemcsak az ön férjéről van szó, Mrs. Highcroft. Nem csupán az ő eltűnéséről…

Helen hallgatott egy kicsit, keze a kocsi ablakának peremén.

- Hogy érti azt, hogy nem csupán a férjemről van szó?

- Nem az ön házasságának magánjellegű mozzanatairól szeretnék érdeklődni. Nem arról, hogy miért hagyta el önt - bökte ki Hamish ijedten. - Becsületemre mondom, nem ezért kerestem most fel.

Helen kiszállt a kocsiból, és dühösen becsapta ajtaját.

- Az én férjem nem hagyott el engem, ahogy maga fogalmazta. Ezt értse meg ön, Mr. akármi legyen is a neve - mordult a fiatalemberre. - Az

én férjem eltűnt. Egyszerre csak nem volt sehol! És az egészen más! Most pedig, ha lenne olyan szíves és elvinné azt a rozsdahalmazt az útból, mert elállja az utamat, és engedné, hogy...

- Kérem, Mrs. High mondana nekem legalább annyit, hogy ön meg a férje laktak-e valamikor Wiltshire-ben?

Helen egy pillanatig úgy nézett az ifjú riporterre, mintha az megőrült volna. Aztán megszólalt:

- Hát ezt meg honnan a csudából tudta meg? - kérdezte csendesen.

Ridley Végigment a kerti úton Jenny lakásának bejáratához. Látta a lakók névjegyzékét a csengő mellett, aztán bement a lépcsőházba. Egy-egy ajtó volt mindkét oldalon. Egy kis ideig várt, figyelt a csendes ház hangjaira, igyekezett megszokni az idegen környezetet. Ez is hozzátartozott egykor a kiképzéséhez. Figyelje az ember a saját testét, a saját érzékeit: nyújtson lehetőséget a maga számára minden apró rezzenést felfogni.

Ezután Ridley becsöngetett Jennyhez, és várt, fölkészült egy hihető történetre, egy kifogásra, miért is jött ide. Persze tudta, hogy a lány nincs odabent, tudta, hogy semmiképp sem érkezhetett vissza hamarább, mint ő. De azt is felfogta, nem sokáig tartotta megfigyelés alatt a lakást, itt lehet, mondjuk, a fiúja, vagy egy ágyhoz kötött nagymama, esetleg egy átkozott kiskutya, amely csak arra vár, hogy hangos csaholással nekiugorjon a küszöbről. Így hát a csengetés után várt. Semmi sem történt, a legkisebb nesz sem hallatszott. Nem volt itt semmiféle udvarló, sem csaholó kutya.

Óvatosan körülnézett, aztán elővette azt a csinos, praktikus, puha bőrből készült tasakot, amelyet hátsó zsebében mindig magánál hordott. Felnyitotta a cipzárat, és szakértő módon felmérte az ajtózárat. Egykettőre bent volt a lakásban, behúzta maga mögött az ajtót. Körülbelül annyi idő telt el, míg mások előkotorják a lakáskulcsukat.

De Ridley nem volt olyan, mint bárki más.

Lassan lépegetett az előszobában, körülnézett, hallgatódzott, nem kapkodott el semmit. Aztán kiment a konyhába, és kinyitotta a hátsó ajtót: arra az esetre biztosított útvonalat magának, ha menekülnie kell.

Úgy tett, ahogy ilyen esetekben mindig is csinálta, ha nőkről volt szó. A hálószobában kezdett kutatni. Fürge ujjakkal, végigtapogatta a felakasztott ruhákat, tekintete lassan végigjárt minden lágy női holmin, meg-megpihent ez a tekintet egy blúzon, vagy egy szék támlájára odavetett melltartón, megnézte a szájrúzst és a kis toalettasztalon zsúfolódó szépítőszereket is. A kisasztalka fiókjában rátalált az antibébi-tablettákra és egyéb intim egészségügyi csomagokra. Mindent

megnézett, és nem talált semmit. Legalábbis semmi olyat, aminek jelentősége lett volna. Egyelőre még nem.

Az ágy melletti asztalkán állt egy bőrrel keretezett fénykép. Ezt alaposan megnézte, mert ezzel új ablak nyílt számára, amelyen betekinthetett Jennifer Macrae magánéletébe. Mama, papa és egy copfos kislány egymás mellett ült egy szélfútta, nyilván nagyon régi tengerparti nyaraláskor, fagylaltoztak. A kislány sortot és kockás inget viselt, az anyuka fejkendőt és kerek napszemüveget. Az apán igen bő sort volt, és az a fajta szandál, ami az ötvenes években volt divatos.

A papírkosárban talált Ridley egy másik fényképet is. Ez színes fotó volt, kettészakítva. Amikor összeillesztette, látta, hogy egy férfi vigyorog bele a kamerába, egy kis csónak végéből, fején női szalmakalap, amelyet előretolt majdnem egészen a szemére. Ridley elgondolkodva nézte az összerakott képet, amint ott feküdt kesztyűs tenyerén, aztán hagyta, hogy a darabok visszahulljanak a papírkosárba. Bement ezután Jenny nappalijába. Felötlött benne, hogy az ember néha többet mond el önmagáról azzal, hogy mi mindent dob el, mint azzal, amit megőriz.

A legkisebb nehézség nélkül rátalált a Helen által készített alaprajzra.

Valaki papírgombóccá gyűrte össze, és aztán kidobta. Ridley kisimította az asztalon. Nem volt valami nagyszerű rajz, de ez nem is volt szükséges. A Highland-gyár kezdőbetűit valaki csak úgy mellékesen odafirkálta a rajz tetejére. Minden világos volt, akár a nap. Ezt segítette elő az a szó is, amely egy helyütt fel volt írva a rajzra: Porta. Egy ötéves gyerek is könnyen képes lehetett követni azt a ceruzával odarajzolt nyilat, amely egy ajtón át egy folyosóra, ott pedig egy X-szel jelölt szobához vezetett. Ridley úgy érezte, olyan most, mint a világhíres Sherlock Holmes, aki komoly arckifejezéssel összegezi mindazt, amit eddig tapasztalt.

Ridley körülnézett, hogy merre lehet a telefon... és hirtelen megdermedt. Egy férfi közeledett a kerti úton, belökte a külső ajtót, keresztülment a lépcsőházon, és megnyomta Jenny lakásának csengőjét. Aztán várakozott. Semmi sem történt. Újból csengetett. Eközben észrevette, hogy az ajtó nincs bezárva, gyengén meglökte, és az ajtó kinyílt. Óvatosan tett egy lépést előre. Aztán hangosan szólt: - Helló, Jenny! Én vagyok, Tony. - Semmi válasz. Lassan végigment az előszobán, figyelte, nem hall-e hangokat a konyhából vagy esetleg a vécéből, de sehonnan semmi. - Hol van, Jenny? - ismét csak csend. Tony benézett a nappali szobába, és visszahőkölt. Egy körülbelül vele egyidős férfi üldögélt Jenny pamlagán, nyitott újság az ölében. - Ki az ördög maga? - szólt Tony gyanakvón. - Nem hallotta, hogy szóltam?

Ridley lapozott egyet az újságban, aztán feltekintett, ás közömbösen nézegette a jövevényt.

- Ugyanezt én is kérdezhetném - felelte nyugodtan. Ahhoz, hogy a konyhaajtóhoz eljusson, át kellett volna mennie az előszobán. Inkább úgy határozott tehát, hogy arcátlanul játssza meg a helyzetet. Talán még meg s tud valamit eközben...

- Lockhart repülő őrmester vagyok. Jenny barátja. - Egy kézmozdulattal hátrafelé intett - Nyitva találtam az ajtót. És maga kicsoda?

- Csak egy barát vagyok - mondta Ridley, és úgy csinált, mint aki szeretné már tovább olvasni az újságját.

- Hol van Jenny?

Ridley feltekintett.

- Elment. Bevásárolni. - Ridley ismét az újságot böngészte, Tony eközben csendben nézegette az idegent. Mert volt ebben az emberben valami...

- Jenny adott magának lakáskulcsot? - kérdezte csak úgy mellékesen.

- Aha. Jenny adott nekem kulcsot. - És ismét lapozott egyet. Ez az ember túlságosan rideg, gondolta Tony, és hirtelen teljes biztonsággal kikristályosodott benne az a gyanú, amely már előtte ott motoszkált a gondolataiban. A mai délelőttre gondolt, amikor a légierő támasz pontján találkozott azzal a két emberrel, akik ugyanilyen ridegen udvariasak, jegesen kemények voltak, és akikből jól vasalt öltözetük ellenére csak úgy áradt a kegyetlenség, és akiknek haja ugyanilyen katonásan rövidre volt vágva...

- Maga, ugye, egyáltalán nem barátja Jennynek? - mondta Tony hirtelen vádló hanghordozással. - Maga is egyike azoknak a nyomorultaknak, akik az S5-től jöttek?

Ridley felnézett, az újságot lassan félrerakta, ás felállt.

- Ez a nagy helyzet! - ismerte be derűsen. - Én is egyike vagyok azoknak a nyomorultaknak, akik az S5-től jöttek. Bármit jelentsen is ez a megjelölés. - Tony komoran bólintott, és körülnézett. Az S5 osztag felfigyelt Lockhart őrmesterre; Lockhart repülő őrmester kapcsolatban állt Jennifer Macrae-vel… Így hát az S5 érdeklődik Jennifer Macrae iránt is. Vagy legalábbis így gondolta Tony.

- Maga házkutatást tartott ebben a lakásban, ugye? A fenébe is, megérzem az ilyesmit. Feltúrta mind a holmiját.

- Valami ilyesmi történt - ismerte be Ridley lágyan, és közelebb lépett Tonyhoz. Tony megállította kinyújtott karjával, és türelmetlenül csettintett az ujjaival. - No hát akkor, haver, lássak valami igazolványt.

- Persze - mondta Ridley, és szófogadóan benyúlt a kabátzsebébe, elővette puha bőrtárcáját, és odanyújtotta. - Parancsoljon - mondta könnyed mosollyal. Tony átvette a tárcát, és lenézett. Homályos, töredezett kép alakult csak ki előtte, karcsú fekete szerszámokat látott ott egy tokban, aztán egy örvénylő sebes mozdulat villant feléje, éles, gyötrő fájdalom a nyakcsigolyák ás a kulcscsont táján. Ezt követően pedig teljes sötétség, eszméletlenség…

Ridley az öröm és az elégedettség minden jele nélkül hűvösen szemlélte, ahogy áldozata oldalra dől és a földre rogy. Lockhart repülő őrmester összekuporodva feküdt ott egy egyáltalán nem tetszetős kupacban, feje a pamlag lábánál. Ez az alak egyszerűen csak további komplikációkat jelentett a számára. Döntenie kellett életéről-haláláról. Hivatásos közömbösséggel mérlegelte ezt az az ember, akit azért küldtek ide Londonból, hogy a függő kérdéseket lezárja. Ridley ezek után átlépett az eszméletlen ember testén, visszavette kezéből az álkulcsokat tartalmazó bőrtasakot, behúzta a cipzárat, és odalépett a telefonhoz. A Highland Gyógyszergyár számát tárcsázta, Jackman magánvonalát kérte, és még csak a lélegzete sem gyorsult, egy picit sem.

- Itt Maurice Jackman.

- Ugye tudja, Mr. Jackman, hogy én ki vagyok? - mondta Ridley nyugodtan.

- Hol van most?

- Gleninverben, a Macrae-lakásban.

- Hogy hol? Az isten szerelmére, ember, a nő is ott van magával?

Ridley röviden és egyáltalán nem derűsen, de egy kicsit felnevetett.

- Nem, uram. - Kis szünetet tartott, hogy kiélvezhesse a poént. - Nem velem van, hanem önnel.

- Mit mond? Hogy itt van nálam? Ne ízetlenkedjék! A nő...

- Nehogy engem kezdjen szidni, Mr. Jackman - mondta Ridley visszautasítóan, csendes, nyugodt fenyegetéssel a hangjában, miközben oldalt fordította a fejét, és megnézte a lábainál heverő férfi kifejezéstelen arcát.

- Nem szeretem, ha ismételnem kell, amit mondtam. Figyeljen, kérem rá, hogy mit mondok! A Macrae lány ott van magánál. A főépületben.

- Hát ez meg mi a csuda? - sziszegte Jackman. - Játékot űz velem? Ha itt lenne ebben az épületben, akkor biztosíthatom róla…

- Hogy tudna róla, ugye, ezt akarta mondani? De hát jó nagyot téved, Mr. Jackman - világosította fel Ridley türelmesen. - Bizony arról sem tud, hogy ez a nő szép csendben körül akar nézni maguknál, ugye, fogalma sincs róla? A világon semmit sem tud arról sem, hogy amint eloltják a lámpákat, körül akar szaglászni egy kicsit a gyárban. - Szünetet tartott, aztán még lágyan hozzátette - Határozott tény, hogy tervez egy ilyen fürkészőutat, higgye el nekem!

- Honnan tudja ezt?

- Feladatomnak tartottam, hogy rájöjjek. Hiszen ezért fizet ön engem.

- És hol van pillanatnyilag? Ha ez a nő...

- Olyan helyen, ahol semmi bajt nem okozhat. Minden rendben van, Mr. Jackman, nyugodjon meg! Az égvilágon semmit sem tesz, amíg be nem sötétedik.

- Nagyon magabiztosan hangzik.

- Nagyon magabiztos is vagyok!

- Mire jött már rá? Mit akar megtudni?

- Azt nem tudom, nem is tudhatom. Ezért hát inkább odamegyek és elkapom, amikor már minden szép csendes, amikor már mindenki hazament a gyárból.

- Biztos benne, hogy tudja, hol tartózkodik?

- Hát persze, Mr. Jackman. - Ridley igyekezett meg nyugtatni megbízóját. Közben maga felé fordította a Helen készítette alaprajzot. - Persze hogy tudom, hogy hol van, méghozzá centiméternyi pontossággal.

Jenny visszacsavarta termoszára a kupakot, négykézláb odamászott az ablakhoz, aztán felállt, szorosan odalapult az ablak melletti falhoz, és kikukucskált. Onnan, ahol rejtőzködött, egy háromszög formájú részletét láthatta a gyár parkolójában és az út egy kanyarodó szakaszát a fákon túl, ahol odakanyarodott a biztonsági kapuhoz és azon túl az országút felé. A parkoló szinte üres volt most, és az a sok kocsi, teherautó, szolgáltató-cégek járművei, amelyek korábban zsúfolttá tették az utat, most már csak gyéren haladtak kifelé. Ha átmenne az ablak másik oldalára, láthatná a feltűnően, fehér színnel kialakított H betűt a helikopter leszállókörének közepén. Közvetlen a mellett a terület mellett, amelyen majd az igazgatósági épület előtti ünnepségek, fogadások más

nap sorra kerülnek. Ott, ahol az egyébként ápolt pázsiton számos pavilont állítottak föl, kerti asztalokat és a vendéglátás céljait szolgáló sátrakat. Az utóbbi óra folyamán a mozgalmas tevékenység zaja jelentősen csök kent, a virágokat és élelmiszereket szállító cégek emberei már elmentek, a munkások is végre-valahára abbahagyták az idegtépő kopácsolást.

Rövidesen mindenki hazamegy. Csak ő nem. Jenny térdre ereszkedett, és a szőnyegen odakúszott, ahol a regényét hagyta. Korábban, amikor nagy volt a zaj és sürgés-forgás odakint, sikerült néhány oldalnyit olvasnia, de most azt tapasztalta, hogy képtelen a könyvre koncentrálni. Az árnyak egyre hosszabbak lettek odakint, és ahogy a napfény ereje csökkent, úgy gyengült önbizalma is.

Már vagy századszor nézte meg óráját. Úgy látszik, gondolta, csöpp kis eszét is elvesztette, hogy vállalkozott erre az őrültségre, amiben most nyakig benne van. Mit remélhetett? Mit találhatott? Mit bizonyíthatott?

Jenny csak ült, átkulcsolta fölhúzott térdeit, magányos, törékeny, ijedt kis alak, aki a sötétség beálltára várakozott egy üres irodában.

Dr. Erskine hátradőlt a számára felajánlott széken. Összekulcsolta karjait, és szemüvege fölött végignézett orvoskollégáin. Vele együtt nyolcan voltak most együtt Fort Williamben. Előtte, dr. Hastings asztalán nagy halomban hevertek az egyes betegekre vonatkozó orvosi feljegyzések. Fort Williamben minden egyes rendelő más-más színnel irt kódot használt, hogy ha a beteg kórházba kerül, világosan áttekinthető legyen minden. Éppen ezért az egész asztal most olyan benyomást keltett, mint egy tarka, sokszínű terítő.

Két órával ezelőtt úgy érkeztek ide ezek az orvosok, hogy a szokványos udvariasság felszíne alatt mindegyikük lényegében berzenkedett a váratlan közös megbeszélés miatt. Mindannyian meghallgatták az idősödő gleninveri körzeti orvos mondanivalóját, bár korábban egyikük sem találkozott még vele. Most azonban, miután mindegyikük áttanulmányozta már a Mrs. Proctor esetére vonatkozó leleteket és föltettek egy-egy kiegészítő kérdést, a kezdeti vonakodás helyét átvette a figyelmes érdeklődés.

Legtöbbjükre vonatkozott ez, de nem mindnyájukra. Dr. Harrard az íróasztal szélének támaszkodott, mellén összekulcsolta karjait.

- ...ha pedig, kedves kollégák, egyszerűen a számok tükrében nézzük a problémát - mondta -‚ akkor azt állapíthatjuk meg, hogy Fort Williamben és az ahhoz tartozó területeken negyvenhét páciens esetében cseréltük fel a megszokott béta-blokkolókat és vasodilátorokat a Cardocollal. Ezek közül... - jegyzeteit tanulmányozta - a pácienseknek úgy

körülbelül kilencvennégy százaléka jelentette, hogy szinte azonnal és jelentős mértékben csökkent a vérnyomásuk, amelyet egy huszonnégy órás ciklusban sikerült fenntartani minden más gyógyszer vagy kezelés igénybevétele nélkül. - Itt szünetet tartott. - A magam személyes tapasztalatai szerint, uraim, az egyik betegnél tartós alacsony vérnyomásra utaló jellegzetesség is mutatkozott. Megtörtént tehát az átváltás erre az új gyógyszerre, szinte elhanyagolható mellékhatásokkal, és ráadásul a legkisebb mértékben sem mutatott semmi arra, hogy a páciens valamelyik szerve károsodást szenvedett volna. A megfigyelt páciensek közül eddig egyetlenegy sem tanúsított ellenállást, tartózkodást az ellen, hogy folytatódjék a Cardocol-kezelés...

- Ha egy pillanatra szabad félbeszakítanom, kollégám - vágott közbe Erskine -‚ lenne szíves megmondani nekünk, hogy milyen mellékhatásokat tapasztalt? Milyen, az alapvető szándékkal ellentétes reagálásokat? Éppen csak a feljegyzéseim kiegészítése céljából kérdezem.

Dr. Harrard jegyzeteit nézegette, nemigen igyekezett elrejteni azt a tényt, hogy ő ezt az egész megbeszélést értékes ideje elpocsékolásának tartja. Már kezdettől fogva gyanította, hogy ezen az összejövetelen nyilván ilyesmiről lesz szó, és hogy az egész téma egyáltalán nem vonatkozik rá. Dr. Erskine betegénél valóban olyan szimptómák voltak tapasztalhatók, amelyek aggodalomra adhattak okot. De ez minden bizonnyal Gleninver problémája, és nem Fort Williamé. És semmiképpen sem a Cardocol problémája! Ő maga, mondta dr. Harrard, elolvasta az ismertetőt, postán küldte meg neki a gyár. Ennek a tanulmánynak megfelelően: ez a gyógyszer jelentős újítás, nagy lépést jelent előre! Alapos próbáknak vetették alá. A Cardocol sikere ma, az árusításának ünnepélyes megkezdésének előestéjén szinte már idejét múlt kérdés. És ami ennél még jelentősebb dolog, egyáltalán nem áll szándékában, hogy befolyásolni hagyja magát ettől a beijedt idegentől, akinek félig-meddig kialakított elméletei és gyanakvásai elrontották azt az örömét, hogy díjmentesen Glasgow-ba utazhasson, és azután részt vehessen az ünnepségek után sorra kerülő orvosi szimpóziumon. Az utazás és a tanácskozás minden költségét a Highland Gyógyszergyár viselte volna. Megtalálta irataiban azt a bejegyzést, amelyet keresett, és felpillantott a többiekre.

- Apró száraz köhögés, ennyi az egész - mondta határozott tömörséggel. - Ez is elmúlt azután, hogy a beteg egy egyszerű köhögés elleni keveréket kapott. A panasz teljesen elmúlt, nyoma sem maradt! Elhanyagolhatóan csekély ár ez a múló panasz, amelyet a kedvező hatásokért fizetni kellett. Már ha figyelembe veszem azt, hogy milyen kellemetlen szimptómákról mentesült a beteg a Cardocol szedése révén.

- Elnézést kérek, hogy félbe kell önt szakítanom, amikor ilyen teljes lendületben van - mondta dr. Erskine -‚ de eltűnődtem azon, hányan vannak itt közöttünk ebben a szobában, akik előtt mindez ismeretes.

- Pontosan mire gondol? - kérdezte dr. Harrard.

- Arra a tényre gondolok, hogy a Cardocol egészen csekély bronchiális gyulladást okoz. - Egy pillanatig összenéztek a szobában ülők, és aztán kézfelemeléssel jelentkeztek. Egy... kettő... hárman…

Az ezután következő néhány perc folyamán megállapították, hogy a szóban forgó negyvenhét páciens közül nem kevesebb, mint huszonhétnél alakult ki száraz, nyugtalanító köhögés röviddel azután, hogy szedni kezdték az új szívgyógyszert. Huszonhét páciensnél fordult ez elő! Olyan konkrét esetekről van itt szó, amelyekről a szobában lévőknek határozott tudomása van. Feltehetőnek látszott, hogy dr. Harrard úgy döntött, hogy ennek a ténynek a jelentőségét nem veszi figyelembe.

- Pontosan milyen következtetést akar ebből levonni, doktor? Ha a Cardocolt szedő betegeknél százszázalékosan jelentkezik is ez a száraz köhögés, biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan a jelen lévő kollégák közül a legtöbben ezt a tünetet olcsó ellenértéknek értékelik, olcsó fizetségnek a gyógyszer kedvező hatásaiért.

Dr. Erskine elgondolkodva bólintott.

- Nem tudom - vallotta be aztán őszintén. - Egyáltalán nem tudom, hogy van-e jelentősége annak, amit hangsúlyozni szeretnék - folytatta azután lassan. - Csupán annyit akarok mondani, hogy ha mi Nagy-Britanniát képviseljük itt, akkor ha húszezer ember kezdi szedni a Cardocolt, ami valószínűnek tűnik, akkor... - széttárta karjait -, legalábbis a pácienseknek egy rettenetes nagy tömege kezd el köhögni. Mondja, doktor, nem ért egyet velem e tekintetben?

Hamish Owen izgatottan előrehajolt a kisasztalnál Helen Highcroft nappali szobájában. A köztük kialakult csend felszín alatti izgalmakat rejtett, miközben Hamish arra várt, hogy az asszony folytassa, amit elkezdett. Helen tehetetlenül megvonta a vállát. Ujjait szorosan összefonta egyik térdén, és úgy nézett üres kávéscsészéjébe, mintha a múltat fürkészné, de semmit sem látna.

- Én azt hittem, hogy minden elmúlt már, hogy befejeződött - suttogta. - Legalábbis így gondoltam, és erről igyekeztem meggyőzni magamat. Miután Amerikából hazajöttünk, mi soha többé nem beszéltünk férjemmel a munkájáról. Gondolom, a lelkem mélyén valahogy úgy éreztem, hogy még mindig benne van azokban az ügyekben, amelyekbe

annak idején belebonyolódott. Én mindenképpen hinni akartam, hogy férjem megtartotta a szavát, hogy szakított velük. Tudja, szükségem volt rá, hogy ezt higgyem.

- Mikor éltek Amerikában? - próbált Hamish tájékozódni, és izgatottan behatolni a felszín alá. Tudta, hogy ez veszélyes dolog, olyan, mintha dinamithoz nyúlna.

- Amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, 1972 és 1915 között éltünk ott. Akkor kezdődtek a viták. Abból fakadtak, hogy láttuk őket növekedni, és eközben egész idő alatt tudtuk, hogy a férjem min dolgozik. És ez ugyebár... rettenetesen felháborítónak tűnt.

- És Amerikában hol éltek? - kérdezte Hamish csöndesen, megvárta, míg az asszony másfelé nézett, csak akkor vette kezébe ceruzáját. Tudatában volt annak, hogy egy ilyen hirtelen kézmozdulat elállítaná a szavak áradását. Egy tapintatlan, helytelenül időzített kérdés szétzúzná azt a törékeny bizalmat, amelyet sikerült kettejük között kialakítani, amióta csak szólt az asszonynak Calvertről, Steevensonról és Parsonsról meg a közöttük fennálló összekötő kapocsról, Porton Downról. Ez a közlése mintha megvilágított volna sok mindent, vagy hasonlóan egy kulcs használatához, kitárt volna egy ajtót.

- Hogy hol éltünk? Hát egy hely közelében, Arkansasban, amelyet Pine Bluffnek neveztek.

- Hát, én…

- Nem volt szép - mondta az asszony keserűen, megrázta fejét, és váratlanul idegesen megborzongott. - Hát egyáltalán nem volt szép hely. Malcolm ott a Fort Detrickben dolgozott.

- Fort Detrick? Azt hiszem, soha nem hallottam még róla.

- Persze hogy nem hallott, úgy intézték, hogy senki se tudjon róla - válaszolta Helen feszes, keserű kis mosollyal az arcán, olyannal, aminek a világon semmi köze sem volt a derűhöz. - Ez volt az a hely, ahová a Pentagon elhelyezte a hadsereg orvosi kutatóintézetét, a fertőző betegségek tanulmányozására, éppen akkor, amikor Amerika lemondott a vegyi fegyverek használatáról, és ezt az álláspontját mindenfelé hangoztatta és érvényesítette, egészen az Állami Rákkutató Intézetig. Malcolm hónapokon át titokban dolgozott ott mint külföldi mikrobiológus.

- De hiszen nekünk nem is szabad, hogy bármilyen vegyifegyver-kapacitásunk legyen, ugye? Egyetlen NATO-országnak sem lehet ilyen fegyvere, beleértve az Egyesült Államokat is.

- Hát igen, de mégis van ilyen fegyverünk - sóhajtotta Helen cinikusan. - Mi is ugyanazt tesszük, mint bárki más. Csakhogy a nálunk

folytatott munka mindig tisztán a védelmet szolgálja - mondta Helen szarkasztikusan. - Mi csak azért kutatunk ezen a területen, hogy lépést tartsunk a szembenállókkal, hátha egyszer ellenünk akarnának ilyen fegyvert bevetni. Amazok pedig természetesen pontosan ugyanilyen célból dolgoznak a témán, épp ugyanolyan indítékra hivatkozva. Ez tiszta őrület.

- És az ön férje? Malcolm?

- Ő olyasminek volt a részese, amit úgy hívtak, hogy Őrtoronykészültség. Az volt a feladatuk, hogy fürkésszék a tudományos jövőt, tervezzenek új, jobb, gazdaságosabb módokat, amelyekkel meg lehet ölni az emberi lényeket. Ezen dolgozott ő Fort Detrickben - az asszony fáradtan, nagyot sóhajtott. - És Portonban is. Gondolom.

- És itt, Mrs. Highcroft? Mi a helyzet az itteni munkájával? A Highland Gyógyszergyárban? - kérdezte Hamish.

Hosszú csend következett, míg végre Helen lassan feltekintett, és vállat vont.

- Nem tudom, Mr. Owen - mondta csendesen. - Azt hiszem, hogy itt is, de őszintén meg kell mondanom, nem tudom. Sohasem volt meg bennem a bátorság megkérdezni.

Huszonkettedik fejezet

Sötét volt.

Jackman Roverével tizenöt perccel ezelőtt állt az útpadkára. Egymérföldnyire lehetett a főbejárattól, és vagy húszméternyire egy másik, vastag lánccal lezárt kaputól, amely a gyár területét, peremét körülvevő kerítésbe illeszkedett. Három helyen is volt ilyen vészkijárat, amely lehetővé tette, hogy esetleg súlyosabb bajok, például tűz esetén a tűzoltóautók és egyéb gépezetek gyorsan bejussanak. Eddig azonban még sohasem volt olyan szükségállapot, hogy ezt a kanyargós utat használni kellett volna. Az egész területet sűrűn benőtte a magas fű és a vadvirágok. Bárki azt hihette, egy lezárt, elhagyatott területen jár, mondjuk egy, a háború idején létesített, ma már használaton kívüli repülőtér kerítésénél. Éppen csak az volt a különbség, hogy idelátszott egy csomó jó nagy kocka formájú épület sötét árnyéka a tó felől érkező halovány fények előterében. Kellemes szellő sóhajtása hallatszott a közeli erdőből. Csak egy helyről látszott ide lámpafény: a kocsiparkolóból és a központi ünnepségekre előkészített fogadási területről, amely vagy háromszáz méternyire volt attól a helytől, ahol Jackman türelmetlenül várakozott. A kocsi kesztyűtartójából kis messzelátót vett elő, élesre állította, és figyelte, mi történik az igazgatósági épület előtt. Látta, hogy

egy idősebb rendész újságot olvas, nagyot ásít, nyújtózkodik egyet, aztán nehézkesen lábra áll, mint aki tudja, hogy hosszú éjszaka áll még előtte.

- Ott nem fogja megtalálni a nőt, Mr. Jackman - mondta egy csendes hang. Jackman összerezzent. Nem is vette észre, hogy Ridley odalépett mellé, bár tulajdonképpen pont erre várt. Azt sem hallotta meg, hogy kinyitotta a kocsi ajtaját. Éppen csak egy gyenge szellő érintette az arcát, és aztán a gúnyos hang a sötétségből, ahogy Ridley elhelyezkedett a mellette lévő ülésen.

Jackman érezte, hogy Ridley most gúnyosan vigyorog rá, hogy ilyen kényelmetlen helyzetbe került, gúnyolja, hogy ennyire rosszul érzi magát Ridley sajátos, lopakodó világának atmoszférájában.

- Történt valami?

Jackman megrázta a fejét.

- Még mindig odabent kell lennie. Ellenőriztem a kapuőrségnél. Helen Highcroft egyedül ment be és jött ki, valamivel fél hat előtt és aztán fél hat után. Jennifer Macrae nevezetű egyén az őrség szerint egyáltalán nem érkezett a gyár területére.

- Legalábbis hivatalosan nem - helyesbítette Ridley az előbbi megállapítást.

Jackman odafordult feléje.

- Nézze csak, teljesen biztos abban, hogy erre most feltétlenül szükség van? Tán meggondolta magát. Ha maga…

- Mr. Jackman - vágott közbe Ridley, mint aki már unja a latolgatást. - Ha magának ez nem tetszik, ha nem elégedett ezzel, jobb, ha felhívja Baxtert Londonban. Én azt állítom, hogy a lány odabent van. Van vele egy termoszban kávé, egy csomagban sajtos-uborkás szendvics, és csak arra vár…

- Sajtos-uborkás? No de Mr. Ridley! Az nem lehet, hogy még ezt is…

- Nem lehet, hogy ezt is tudom? Dehogynem, Mr. Jackman. Én igenis tudom. Indulás előtt nem vette magának a fáradságot, hogy elmosogasson. A maradék ott van a konyhában, szinte szólni akar egy hozzám hasonlóan kíváncsi emberkéhez, hogy olvasson ezekből a jelekből. Érti már? - Fölcsavarta ingének mandzsettáját, és beigazította óráját. - Itt az idő, már indulnom kell, szóljon oda a kapuőrnek.

Jackman már nyúlt is a kocsiban mellette lévő telefonhoz.

- Itt a kapuőrség.

- Itt Maurice Jackman beszél, ellenőrzöm a gyár keleti peremén lévő külső kerítést. Kérem, kapcsolja ki a 4-es számú kaput, és hagyja szabadon, míg újabb utasítást nem adok.

- Szükségem lesz a napi kódra, mielőtt ezt megtehetem, Mr. Jackman.

- Igaza van. A kód: November Quebec Uniform, Zero Nine Alfa.

- November Quebec Uniform, Zero Nine Alfa. Rendben van, akkor hát ön tényleg Mr. Jackman. Kérem, várjon egy pillanatig, egykettőre intézkedem. - Jackman várakozott. - A kapu már ki van kapcsolva a riasztó rendszerből, Mr. Jackman.

Jackman letette a kagylót és odanézett Ridleyre.

- Elégedett?

- Köszönöm - bólintott Ridley. Odanyújtotta kesztyűs kezét. - A kulcsokat.

Jackman átadta a kulcsokat.

- Mi a helyzet azokkal a rendészekkel, akik belül vannak az épületben?

- Miért, mi lenne velük? - riposztozott Ridley, keze már az autó kilincsén.

- Ha meglátják magát...

- Hát jól teszik, ha óvatosak, ugye? - Halk kis nevetés hallatszott, és egy-egy alig hallható kattanás. Jackman megfordult, de akkor már egyedül ült a kocsiban.

Ridley már futott: egy sötét tovatűnő árnyék, hangtalanul közelített a Highland Gyógyszergyár és Jenny felé. Egy ember, akit szabadjára engedtek.

Jenny lakásának padlóján megmoccant egy sötét kupac. Egyébként az egész lakás esti homályba borult már. A kupacból nyögés hallatszott, mint amikor valaki igyekszik felülni. Aztán gyenge sikoly következett, amelyet már nem az ébredés okozhatott, hanem a fájdalomnak egy nyilallása. Tony kinyitotta szemét, és igyekezett meglátni valamit környezetéből. A pamlag széle mint egy kiugró szikla nyúlt ki fölébe. Úgy érezte, hogy a szoba megdőlt és a padló inog alatta. Szédült egy kicsit, aztán ezt az érzést émelygés váltotta fel. Ismét lehunyta szemét, de igyekezett öntudatánál maradni, leküzdeni azt a mélyreható fájdalmat,

amely bal vállát gyötörte, igyekezett rájönni, hogy tulajdonképpen mi is történt vele. Miért van, hogy minden teljesen sötét körülötte?

Lassanként kezdett visszaemlékezni a dolgokra, egyik apró részlet követte a másikat. Eszébe jutott az újságot lapozgató férfi meg az a villámgyors mozdulat, amellyel feléje csapott, amikor ő egy pillanatra lefelé nézett. Majd azt az égető fájdalmat idézte az emlékezete, amely éles késként hatolt mélyen bal vállába. A gazember, gondolta dühösen, és a sérülésekkel, sebekkel kapcsolatos tapasztalata azt sugallta, hogy ez a fellángoló düh hasznosan előmozdítja mielőbbi gyógyulását. Egy pillanatig arra gondolt, hogy a fickó az S5-ös osztagból jöhetett, de következő gondolata már az volt, hogy ez nem lehetséges: az S5 embereinek semmi szükségük sem lehetett arra, hogy eltörjék egy velük szemben álló ember kulcscsontját. Az S5-ösöknek sok más eszköz állott rendelkezésükre. Ők inkább az államtitkok megőrzésére vonatkozó törvény emlegetésével döbbenthették meg, és a különböző szabályzatokkal, rendeletekkel ejthették kétségbe, akit akartak. Ezeknek az embereknek rendes igazolványuk is volt, nem kellett, hogy helyette álkulcsokat tartalmazó bőrtokot mutassanak fel.

Tony összeszedte minden erejét, és kinyitotta a szemét. Összeszorította fogait, és felmászott arra az óriási hegyre, amelyet még az imént is a pamlag jelentett számára. Felhúzta magasra bal vállát, mert a szoba már megint eltávolodott tőle, így hát lazán összeomolva, félig ülő, félig fekvő helyzetben a pamlagon várakozott egy ideig. Aztán egyszerre csak a szoba megnyugodott, felvette szokásos alakját, és Tony odaevickélt a fürdőszobához. Bal keze a jobb vállát szorongatta.

Felgyújtotta a villanyt, és megnézte magát Jenny fürdőszobai tükrében, de később azt kívánta, bárcsak ne erőltette volna ezt olyan nagyon. Vizet engedett a mosdóba, és élénk mozdulattal bedugta fejét a hideg, tiszta vízbe. Ez nagyon jólesett, igazán sokat segített! Gondolatai kitisztultak, de a lüktető fájdalom a vállában még mindig igen erős volt, amikor törülközővel megtörülte az arcát. Kinyitotta a fürdőszobaszekrényt, és keresett valami olyasmit, amivel felköthette a karját. A víz még mindig csöpögött a fejéről, és a cseppek lefutottak az ingébe. Fájdalomcsillapítót talált a gyógyszerszekrényben, bevett belőle, és aztán lassan, óvatosan átment a konyhába. Néha grimaszolt, amikor ismét jött a fájdalom, és csak nehezen tudott szabadulni tőle. Emlékezetében olyasvalami motoszkált, hogy valamit tennie kellene azzal az emberrel, aki itt várt rá Jenny nappali szobájában, és olvasgatta azt a kibaszott újságot.

Ez volt a lényeg, ugyebár. Ez volt az egész istenverte probléma lényege. Ez az ember nem rá várt! Egészen nyilvánvaló, hogy Jennyt várta, és ha nem az S5-ös osztagtól jött, ez azt jelenti... Istenem!

Sürgősen figyelmeztetnie kell őt. Akkor hát hadd gondolkodjam, hol lehet most Jenny? Megnézte az óráját, és gyötrő félelem és aggodalom közepette rádöbbent, hogy órák teltek el, miközben eszméletlen volt. Jenny ezernyi helyen lehet. Az is elképzelhető, hogy már elkésett a figyelmeztetéssel. Több órával elkésett. Hol próbálkozzék? A munkahelyén? Ah, hiszen felfüggesztették, nem jár be. Az édesapjánál? Az öregembernél, aki abban a kis házikóban lakik? Lehetséges. És mi a helyzet azzal a másik nővel, Helen Highcrofttal? Azzal, akit a férje egyszerűen otthagyott, és eltűnt? Ez a nő türelmesen meghallgatta mindazokat a vad, őrült elméleteket, amelyek Jennyben kavarogtak, és amelyek most egyszerre, ebben a pillanatban már egyáltalán nem is tűntek olyan vadaknak és valószínűtleneknek.

Amennyire csak meg merte kockáztatni a mozgást, besietett a nappaliba a telefonhoz. Egészen kifulladt, mire odaért, megkapaszkodott az asztal szélében, mert a szoba mintha ismét megmozdult volna. Tony felemelte a kagylót, odaejtette az asztalra - hangosan koppant-, aztán a tudakozót tárcsázta. Bal karját gondosan odaszorította a mellkasához.

- Igen, szeretném kérni a telefonszámát Highcroft professzornak… Értette, kérem? Professzor Malcolm Highcrott. Gleninverben. Nagyon sürgős.

Helen Highcroft megvárta, amíg Hamish Owen Morrisának hátsó lámpái eltűntek a fordulóban, aztán visszasietett az előszobába, bezárta maga mögött a bejárati ajtót.

Malcolm meghalt. Valahogyan valahol meghalt. Ezt most már szinte biztosra vette, és ez a tudat bizonyos megkönnyebbülést jelentett számára. Nem a bánattól, a keserűségtől és a dühtől szabadult, hanem a bizonytalanságtól. Az önmagával kapcsolatos kétkedéstől, a vég nélküli önvizsgálattól, amely már napok óta gyötörte. Calvert, Steevenson és Parsons... mindhárman Portonban dolgoztak eredetileg. És mindhárman meghaltak. Malcolm is Portonban dolgozott egykor. Most hát ő is halott, így érezte. Hamish Owen kérdései és az a pár adat, amit magával hozott, megindított Helen lelke mélyén valamit. Felszínre hozta azokat a megtagadott, de mégis ott leselkedő rettegéseket, amelyek ott lakoztak lelke mélyén, amióta Amerikában voltak. De tulajdonképpen a fiatalember kérdései még többet is tettek vele. Rádöbbent arra is, hogy nemcsak ő van veszélyben, ha nem Jenny is. Jenny, aki ebben a pillanatban odabent van a Highland Gyógyszergyárban, keres és kutat valamit a Cardocolról, és egyáltalán nem tud arról, hogy egész idő alatt, egész idő alatt... Helen fölkapta a telefont, és lázasan tárcsázott. Hacsak idejében tudna beszélni vele, figyelmeztethetné, hogy ki kell menekülnie onnan.

Tony visszaejtette a kagylót a készülékre, ezáltal meg szakította a vonalat, és aztán újból tárcsázta a Highcroft-számot. Még mindig mással beszélt. Türelmetlenül lecsapta a kagylót. A telefonos megadta neki a Highcroft-lakcímet is. Csak néhány percnyire volt innen, ha autóba ülhetne. De persze az is egy lehetőség, hogy megvárja, amíg szabad lesz a vonal. Viszont az is lehetséges, hogy órákig kell várnia, neki pedig nincsenek erre órái. Újból próbálkozik a telefonnal. Ismét hallotta a mással beszél jelet, és levágta a kagylót. Megtapogatta sérült vállát, félrehajtott fejjel, hátha meg tudja indítani a vérkeringést, hogy csökkenjen a fájdalom. Aztán kisietett az előszobába. Bevágta maga mögött az ajtót, bemászott kocsijába, újabb fájdalmat érzett, amikor lenyúlt, hogy beindítsa a motort. Másik kezével kiengedte a kéziféket, és a kocsi beindult.

Jenny óvatosan lábra állt. Végre-valahára nem kell tovább várakoznia, most már cselekednie kell. Lekuporodva a földre, a sötétben tapogatódzott a szőnyegen, zseblámpáját nem merte használni, mert hátha kívülről észreveszik a fényt. Begyömöszölte holmiját a táskájába, és fülét az ajtóra szorította, figyelte, hallatszik-e odakintről valamilyen apró nesz. Úgy figyelt, hogy azt is meghallja, ha nem csupán a folyosón, hanem azon túl, az előcsarnokban van valamilyen mozgás. Tökéletes volt a csend. Már nyúlt is az ajtó gombjához, hogy elforgassa, amikor egyszerre csak megszólalt az íróasztalon a telefon.

Hirtelen odafordult... döbbenten és rémülten, mintha egyszerre csak rákiáltott volna valaki, a nevén szólította volna. Csak bámulta a telefonkészüléket, és remegett a félelemtől. Automatikus reflex érvényesült abban, hogy előrenyúlt, hogy felvegye a telefont, de aztán elbizonytalanodott. Ez olyasmi lenne, gondolta, mintha egyszerre csak kitárná az ajtót, és mindenütt felgyújtaná a villanyt. Aztán egy kis hang legbelülről azt súgta neki, hogy Helen lehet az, csakis Helen, mert ki más tudhatná, hogy itt tartózkodik. De mi van, ha téves kapcsolás történt? Vagy éppen a gyógyszergyárból telefonál ide valaki? Mi van, ha most már jön is valaki a folyosón, aki meghallotta a csöngetést, és fel akarja venni a kagylót? Esetleg például a rendészek közül valaki. Ez az utóbbi gondolat döntő volt számára. Nem kockáztathatja meg, nem meri. Vissza az ajtóhoz. Hallgatódzás, miközben a háta mögött élesen és követelődzve csöngött a telefon. Jenny kilépett a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót.

Senki sincs a láthatáron. Semmilyen hang se hallat szik, kivéve a telefon csengésének tompított hangja. Éppen csak a folyosó végi ajtó látszik, amelyen át sárgás fény árad a jól megvilágított előcsarnokból. A folyosó másik fele teljesen sötét. Ott egy lépcső vezet fel a felsőbb

emeletek irodáiba. Közöttük ott van az is, amely Harold Engel szerint Highcroft irodája volt, éppen onnan lépett ki, amikor találkoztak ás együtt jöttek le liften a földszintre. Gyors pillantást vetett Jenny a háta mögé, és aztán könnyű léptekkel futott a lépcsőház felé, el a világosságtól. El attól a szobától, el a biztonságtól!

Termoszát ottfelejtette annak az irodának a padlóján.

Helen lecsapta a telefont, és hangosan felnyögött. Érezte, hogy elkésett, elpasszolta Jennyt.

Ridley teljesen odalapult a Highland Gyógyszergyár fő épületének hátsó, északkeleti falához. Várakozott. Minden érzékével élesen figyelt, igyekezett felfogni minden apró neszt, amely a közeléből származhatott. Figyelt a felhők járására is, ahogy el-eltakarták a sápadt holdat. Kezével érezte a téglafal rücskös tapintását, hallotta a szél sóhaját a fák közül és az országúti forgalom távoli zúgását. Hallotta azt a tompított zümmögést is, amelyet a mellette lévő épület légkondicionáló berendezése okozott, és ugyanúgy észlelte azt, hogy nem messze egy madár csipogott hajnali vadászata közben. Még egy lény, aki áldozatára várt.

Csendesen arrébb lépett a fal mentén, az épület túloldalán lévő tűzoltólétrához. Egy pillanatig tartott, amíg erősen hallgatózva munkához látott, hogy kinyissa az ajtó zárát. És aztán egyszerre csak belül volt a teljes sötétségben, a bársonyos árnyak közepette, amelyeket annyira kedvelt. Csak nyugodt, rezzenéstelen szemeinek halovány csillogása árulhatta el, hogy ott van. Az ajtó becsukódott mögötte.

Jenny felfelé igyekezett a lépcsőn. Meg-megállt minden lépcsőfokon, saját ideges légzésétől szinte zúgott a füle, amint tapogatódzva kereste útját az ismeretlen lépcsőházban, fel az első emeletre. Bár úgy tűnt, hogy évek teltek el, de végre felérkezett. Itt úgy határozott, meggyújtja zseblámpáját. Ettől a döntéstől megkönnyebbülten felsóhajtott. Igyekezett kissé tájékozódni. A zseblámpa elé odatartotta ujjait, hogy a fény csak keskeny csíkokban szűrődjék ki. Megkönnyebbült, amikor meglátta az üres folyosót és balra tőle a felvonó ajtaját, amelyen túl az irodák ajtajai sorakoznak jobbra, egészen a folyosó sötét végéig. Eloltotta a zseblámpát.

Óvatosan lépegetett előre, maga elé nyújtva karjait, mint amikor gyerekek játszanak bekötött szemmel. Ahá, itt van a fal. Kicsit balra... kezei odaértek az első ajtófélfához, aztán magát az ajtót tapogatta ki. Érintésére kinyílt, és ő belépett, remélte, hogy ez bizonyul majd Malcolm

Highcroft irodájának. Újabb rövid villantás a lámpával: látta az íróasztalt, a székeket, az irattároló szekrényt, a cserepes növényeket az ablakpárkányon, a gyógyszereket hirdető plakátokat és a naptárokat. A termelési eredmények grafikonjait és a bennfentesek tréfás céduláit odatűzve a hirdetőtáblára. Mindezek normális tevékenységet jeleztek. Itt voltak mindazok az apróságok, amelyek oly feltűnően hiányoztak a földszinti helyiségből. Jenny odament az asztal túlsó oldalára, kihúzta a legfelső fiókot, és meggyújtotta a zseblámpát. Ceruzákat látott, és cédulákat, egy dobozban vékony gumikarikákat, étkezési jegyeket és egy iratkapcsolót. Egy hivatali határidőnaplót, felnyitotta, az első oldalon látott egy nevet: Stuart Young.

Jenny gondterhelten összeráncolta homlokát. Így hát mindkét helyiség tekintetében tévedtek. A földszinti szoba nyilván nem volt Malcolm irodája, de ez az első emeleti helyiség sem. Ahogy így jobban körülnézett, ránézésre sem látszott annak. Olyan valakinek volt ez a szobája, aki adminisztratív munkát végzett, papírokat, feljegyzéseket csoportosított ide vagy oda, szóval nem egy tudós dolgozott itt.

Még kicsit átlapozta a naplót, aztán becsukta, és már éppen vissza akarta tenni az íróasztal fiókjába. amikor észrevette, hogy van alatta valami, ami sok mindent el árulhat neki; a gyár házi telefonkönyve volt. Jenny leült az íróasztal mögötti székre, előrehajolt, és a zseblámpa fényénél oldalról oldalra lapozgatott. Malcolm mellékállomásának számát kereste. Nem volt nehéz megtalálnia, mert ahogy számított rá, az alkalmazottak betűrendben szerepeltek ebben a jegyzékben. Highcroft, prof. M.: 650. Helennek igaza volt.

Jenny előrehajolt, és az előtte lévő telefonkészüléket vizsgálgatta. Ott szerepeltek a használati utasítások. HA KÜLSŐ VONALAT KÍVÁN, AKKOR ELŐSZÖR TÁRCSÁZZON 0-t. Elolvasta ennek a készüléknek, ennek a melléknek a számát: 482.

Ha külső vonalat akar, tárcsázza a 0-t. Jenny hevesen felemelte a kagylót, és nullát tárcsázott. Hallván a tárcsázási hangot, hirtelen visszahőkölt és várt. Félig-meddig arra számított, hogy a telefonos hangját fogja hallani, amint felelősségre vonja, hogy tulajdonképpen mi az ördögöt akar. Ehelyett a tárcsahang egyenletes búgását hallotta. Kezével befogva a kagyló felső részét, letette az asztalra, és fejét félrehajtva fülelt. Semmi sem történt. Elővette a noteszát, kikereste Helen számát, és tárcsázott, amilyen halkan csak lehetett. De nemigen lehet csöndesen tárcsázni a sötétben egy üres irodában az éj közepén. Erre akkor jött rá, amikor a készülék, e pillanatban úgy tűnt neki, hogy fülsiketítő zajjal kattog. Végül sikerült befejeznie a tárcsázást, csend volt, aztán végre csöngetést jelzett a készülék.

- Halló!

- Helen, én vagyok - suttogta.

- Jenny! Hála istennek. Már próbáltalak hívni.

- Pszt, pszt. Beszélj halkabban - sziszegte Jenny izgatottan, úgy dőlt előre a kagylóra, hogy keze fejével körül fogta, és tenyerén át suttogott. Tekintetét állandóan az ajtón és a halványan megvilágított folyosón tartotta. - Malcolm irodájában vagyok az első emeleten, legalábbis abban a szobában, amelyről azt hittük, hogy az ő irodája volt, a liftek mellett. Csakhogy ez nem Malcolm szobája. Úgy értem, hogy olyasvalakié, akit Youngnak hívnak. Ő...

- Jenny, hallgass meg. Te…

- Igazad volt abban, persze, hogy mi az ő vonalának a száma. Én az imént…

- Jenny, hallgass már. Figyelj ide - szólt közbe Helen kétségbeesetten. Végre sikerült megéreztetnie szándékát.

- Mi a baj?

- Azt akarom, hogy most azonnal gyere el onnan, kérlek .

- Mit mondsz? Ne butáskodj. Hiszen csak éppen most….

- A legkomolyabban mondom. Nincs most idő rá, hogy elmagyarázzam, de sokkal többről van szó, mint amit gondolnál. Sokkal többről, mint csupán a Cardocol.

Jenny gondterhelten bámult a készülékre.

- Többről? Mint csupán a Cardocolról? - suttogta. - Mire gondolsz?

- Emlékszel arra a riporterre, akit említettél nekem? Hamish Owen a neve, a helybeli laptól.

- Mi van vele?

- Meglátogatott, és azóta, hogy elment, egyre csak hívlak, hagy figyelmeztesselek, de nem tudtalak elérni.

- Hogy figyelmeztess engem? Mire?

- Ez a riporter utánajárt néhány dolognak... Engelről és a vállalatról, és azokról az emberekről is, akik meghaltak, emlékszel, ugye?

- Folytasd - suttogta Jenny, és még közelebb hajolt a készülékhez.

- Az ő véleménye, hogy történt valami ezekkel az emberekkel, hogy autójuk nem baleset következtében zuhant le a sziklafalról. Rájött arra, hogy mindnyájan Portonban dolgoztak. Rájött, hogy ők is…

- Ők is? Ki dolgozott még ott? Ne haragudj, de nem értem.

- Porton Dawn egy olyan intézmény, amely nagy titokban vegyi fegyverekkel foglalkozik... Malcolm… Malcolm is ott dolgozott. Régen, még mielőtt átjöttünk ide Skóciába.

Csend volt miközben Jenny felfogta a szavak értelmét.

- De te ezt soha nem mondtad nekem. Soha semmit sem mondtál Portonról - mondta Jenny némi szemrehányással.

- Tudom, hogy nem mondtam. Egyszerűen nem gondoltam, hogy ez összefüggésben tehet a gondjainkkal. Feltételeztem…

- Hogy nem volt összefüggésben? - kérdezte Jenny hitetlenkedve, kicsit felemelte a hangját. - Malcolm Porton Downban dolgozott, és te azt hitted, hogy ez nincs összefüggésben...

- Pszt! Nagyon... nagyon sajnálom. Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék.

Jenny erősen szorongatta a telefonkagylót, és minden erejét összeszedte, hogy nyugodtan maradjon.

- Jól van hát, jól van ... Hadd gondolkozzunk. Ez a Hamish Owen úgy számítja, hogy ők mind együtt dolgoztak, erről van szó?

- Nem tudja egészen biztosan. Ő…

- Várj egy pillanatig - vágott közbe Jenny hirtelen. - Csak egy pillanatig várj, jó? - Fölkapott egy ceruzát, egy darab papírt, és magához húzta a házi telefon jegyzékét, gyorsan lapozgatott abban. - Mondd csak a neveket! Vissza tudsz azokra emlékezni?

- Jenny! Kérlek! Kerülj ki onnan, te nagy…

- Csak egy perc. Mondd meg nekem a neveket!

- Már mondom is: Martin Calvert, Tony, nem jól mondtam, Thomas Steevenson és Douglas Parsons.

- Tartsd egy picikét a vonalat. - Jenny vállával szorította magához a kagylót, és ujjával gyorsan futott végig az első oldalon. - Megvan! Calvert, M.: 648. - Jenny maga elé mormogta, hogy az ábécében éppen hol tartott. Közben egyre fürkészte a folyosóra nyíló nyitott ajtót is. - M. M... N... O... P-nél ott van Parsons. Megtaláltam! - Parsons, D.: 645. Aztán Steevenson, T. Az ő mellékállomása 646. Mindnyájan egy helyen dolgoztak! Milyen különleges véletlen, hogy ők hárman együtt dolgoztak, és szinte egy és ugyanazon a napon haltak meg. - Jenny fölkapta a telefonkagylót, ás izgatottan suttogta: - Helen, találd ki, mi van!

- Na, mondd már!

- A riporternek igaza van. Parsons telefonja a 645-ös mellék, Steevensoné a 646-os, Calverté a 648-es. Mindnyájan együtt dolgoztak! Feltehetően ugyanabban az irodában.

- Nagyszerű! De most már, légy szíves, egykettőre kerülj ki onnan, menj le a…

De Jenny még nem fejezte be a mondanivalóját: - Egy pillanat, csak egy pillanat - suttogta. Most a telefonregiszter elejét kezdte nézni. Ujját nem a bal oldali oszlopon húzta végig, ahol a nevek voltak, hanem a jobb oldalon, ahol a számokat tüntették fel. Olyan mellékállomásokat keresett, amelyek hattal és néggyel kezdődtek.

Heyer, dr. P 683

Highcroft, prof. M 650

Inger, J 866

Jackman, M 640/483

- Figyelj csak Helen. Malcolm és Jackman... ők is ugyanebben a csoportban dolgoztak, bár Jackmannek, úgy látszik... - Jenny hirtelen előrehajolt, most nem a 64-gyel kezdődő számot találta érdekesnek, hanem az utána következő háromjegyű számot. Akkor aztán meglátta, hogy azon a telefonon, azon a készüléken, amelyet éppen most használ, a 482-es szám áll. - Te, Helen! Úgy látszik, Jackmannek két irodája van - halkan, izgatottan suttogta ezt -‚ és úgy nézem, éppen szomszédos az ő szobája azzal, amelyből most beszélek. Megnézem, hogy nyitva van-e az ajtó, oké? És majd aztán…

- Jenny, kérlek, ne légy már olyan bolond! Te…

- Visszahívlak - mondta Jenny, és letette a kagylót. Kicsit megrándult az arca, amikor a készülék csengője egy picit megcsörrent. A naplót és a telefonregisztert visszatette oda, ahol találta, aztán fölállt. Biztos volt benne, hogy az épület most teljesen az ő rendelkezésére áll, és bőven van ideje.

Helen hangosan felnyögött a kétségbeeséstől, egyik kezével beletúrt a hajába, és éppen a konyhába indult volna, amikor hallotta, hogy odakint súrlódik a kavicsos út, lefékeztek egy kocsit. Becsapták az ajtaját, és aztán halkan becsöngettek lakásába. Helen tétovázva ment ki az előszobába. Túl késő volt már ahhoz, hogy látogatókra, barátokra gondolhasson, akik csak úgy benéznek hozzá. A biztonsági láncot a helyére igazította, fölgyújtotta az ajtó előtti villanyt, óvatosan résnyire kinyitotta az ajtót.

- Tessék? - Egy férfi állt odakint, karja felkötve. Sápadt volt, szinte szürke a fájdalomtól. Kinyújtott karjával a falhoz támaszkodott.

- Mrs... Mrs. Highcroft?

- Igen, én vagyok, mit kíván?

- Mondja, kérem, Jenny itt van magával? Jenny Macrae.

- Én nem tudom, hogy...

- Kérem, Mrs. Highcroft, gyorsan feleljen. Ez rendkívül fontos!

- Ki akarja ezt megtudni?

- A nevem Tony Lockhart. A barátja vagyok.

Ridley tétovázás nélkül haladt végig a folyosón. A végén óvatosan kikémlelt az apró, négyzet alakú ablakon, oda, ahol a portáspult volt. Előzőleg teljes húsz percet töltött motelbeli szobájában, tanulmányozta az épület alaprajzát, és most könnyedén tudott mozogni a megvilágítatlan folyosók, üres irodák és laboratóriumok labirintusában. Magabiztosan érezte, milyen irányban kell haladnia. Úgy, ahogy ezt egész szakmai tevékenysége során mindig is képes volt megtenni.

Semmitől sem kellett tartania az előcsarnok, a portás irányából, gondolta fölényesen. A biztonsági őr hátradőlve ült a székében, zubbonyát kigombolta, egyik kövér kezével szinte észrevétlenül lenyúlt az asztal alá, egy alumíniumdoboz volt ott; jó vastag szendvicset vett elő. Tekintete odaszegeződött egy hordozható televízióra, amelyet avatatlan szemek elől a portáspult alá dugtak el, és ahol éppen most egy bokszmeccs eseményeit figyelhette.

Ridley csendesen sarkon fordult, és megindult visszafelé, megállt a harmadik ajtónál, amelyet a Jenny Macrae lakásában talált alaprajzon X-szel jelöltek. Belépett az irodába, behúzta maga mögött az ajtót, megfordította a zárban a kulcsot, a falhoz lapult, és erősen figyelt a sötétben.

Jackman szobájának ajtaja nyitva volt. Jenny gondosan megkerülte a titkári íróasztal sötét tömegét, és aztán a belső iroda kilincsével próbálkozott. Az is nyitva volt. Ismét egy gyors futó villanás a zseblámpával. Ugyanolyan iroda volt ez, mint az előbbiek, csak nagyobb, tágasabb. Szélesebb íróasztal, kényelmesebb szék és egy egész sor irattartó szekrény. A fal mellett modern pamlag, nem messze attól egy kifényesített asztalon egy komputer terminálja. Ez alkalommal nem látott különleges holmikat az asztalon, eltekintve egy műanyag tokban lévő

személyazonossági igazolványtól Mr. Maurice Jackman, kutatási-fejlesztési igazgató nevére kiállítva.

Az egyik fiók alján, amely mélyebb volt a többinél, nagy összevisszaságban talált még egy csomó személyes holmit. Így például egy bekeretezett fényképet, amelyen az látszott, hogy három mosolygós gyerek játszik egy kerti mászókán. Meg aztán sok belső laboratóriumi jelentést, analíziseket, amelyeket egy E11 jelölésű helyről küldött valaki, név szerint professzor M. Highcroft, RD7.

A lapos szürke ceruzatartó tálban, amely Jackman íróasztalának jobb oldali felső fiókjából került elő, Jenny felfedezett egy ezüst fémkulcsot. Ezt magához vette, és odavitte az irattartó szekrényekhez, amelyeket gondosan zárva talált. Alig merte remélni, de végül is azt tapasztalta, hogy a kulcs jól illett a középső zárba, és mindjárt az első, alaposan telerakott fiók könnyedén, akadálytalanul siklott kifelé az olajozott síneken.

Bármilyen ember legyen is Jackman, annyi bizonyos, hogy rendszerető, módszeres, profi szakember, aki nagyszerű rendben tartotta iratait. Több akta volt ott elöl, mindegyiken jelzőkártya, ennek szövege pedig csupán annyi: Cardocol. Jenny fölemelte ezeket, és átvitte az asztalhoz. Kiterítette maga elé az iratokat, és fölkattintotta zseblámpáját.

Szinte legelsőnek bukkant rá egy vastag zöld s gumiszalaggal átkötött dossziéra, amelyen ez állt:

BIZALMAS ANYAG! A CARDOCOL KLINIKAI

TESZTJEI! 886/FGJ SOROZAT

Jenny ültében előrehajolt, és fölnyitotta a dossziét. Kissé megborzongott az izgalomtól, és olvasni kezdte.

Helen Highcroft lakásából jövet Tony ugyancsak sietett lefelé a lépcsőn, átvágott a sóderes előtéren, és nehézkesen beült kocsijába. Fölszisszent a fájdalomtól, amikor válla odakoccant a kocsi ajtajához. Helen aggódó tekintettel nézett utána az ajtóból, miközben Tony már indította is a kocsit. Egyszerre csak odakiáltott neki: - Nem volna jó szólni a rendőrségnek? Ha hozzájuk fordulna, biztosan…

- A rendőrséghez? - Tony megrázta a fejét, és elindította a kocsit. - Csak időpocsékolás lenne! - kiáltott vissza Helennek. - Ez nem tartozna a megszokott tevékenységük körébe! - Felgyorsította a motort, és kikanyarodott az országútra. A sóder csak úgy spriccelt a nyomában.

Jackman irodájának csendjét csak a lassú lapozgatás nesze törte meg, miközben Jenny előrehajolt, és kezében a zseblámpával olvasta a

szöveget. Az istenverte utolsó paragrafust kétszer is átfutotta, hogy biztos legyen benne, nem téved.

„…miközben az önként jelentkezők alávetették magukat a klinikai próbáknak, a nyilvántartott bejáró betegek a klinikákon meg a rendelőkben azt az eredményt mutatták, hogy a gyógyszerrel együtt járó kedvezőtlen mellékhatások olyan mértékűek, hogy a gyógyszer kereskedelmi forgalmazása nem elfogadható. Mindazoknál azonban, akik kórházban feküdtek, ilyen kedvezőtlen tapasztalatok nem voltak. Éppen ezért ajánlatos az a javaslat, hogy bizonyos válogatással, szelekcióval a két különböző statisztika eredményeit egyesíteni kell, ahogy azt a mellékelt 17/AEK kimutatásban látni lehet. Ezt az összevonást el kell végezni, még mielőtt a Cardocol a Gyógyszerek Ártalmatlanságát Vizsgáló Bizottsághoz benyújtásra kerül! Számítani lehet arra, hogy egy ilyen összevonás, amely az általános veszélyességi szintet 7-11 százalékra csökkenti, elegendő lesz arra, hogy az engedélyező hatóság ne hozzon kedvezőtlen döntést. Ha bármiféle ellenvetés mutatkozna részükről, az katasztrofális következményekkel járna számunkra, nem csupán most pillanatnyilag, a Cardocol rövid távú sikere szempontjából, hanem hosszabb távon is, magának a Highland Gyógyszergyár általános versenyképességének megítélése tekintetében.”

Rendes, egyenletes betűkkel felírt megjegyzés volt látható a bekezdés után, csupán egy szó, és aláírásként két kezdőbetű: „Egyetértek. M. J.” Ez utóbbi azt jelezte, hogy Maurice Jackman.

Jenny döbbenten dőlt hátra a széken. Itt van a lényeg, feketén-fehéren! Nem voltak elégedettek a saját tesztjeikkel, amelyek előírásos körülmények között jöttek létre, a Highland Gyógyszergyár a saját kutatási-fejlesztési igazgatójának beleegyezésével hidegvérűen úgy határozott, hogy módosítja a kapott eredményeket, megváltoztatja a szabályokat, más szóval: csalást követ el. Nem nagymértékű csalást, tán éppen csak olyat, hogy biztosítsa a gyártmány engedélyezését. A testhelyzet változósától függő hirtelen vérnyomáscsökkenés volt a döntő érv, amellyel a Cardocol vonzerejét növelni kívánták, mondván, hogy ezzel a gyógyszerrel éppen ezt a veszélyes mellékhatást sikerült kiküszöbölni Ezzel támasztották alá azt, hogy a Cardocolnak különleges jelentősége van a késhegyig menő konkurenciaharcban a piacon, és hogy éppen ezáltal tekinthető ez a gyógyszer oly nagyon jelentős újításnak. Ez a veszélyes mellékhatás az önként ajánlkozó betegeknek csak 7-11 százalékánál fordult elő, ők azok, akik a Highland Gyógyszergyár által levezetett klinikai próbákon egész idő alatt hanyatt feküdtek az ágyban, pihenő helyzetben, ágyhoz kötötten, fekvő betegként egy kórházi osztályon.

Jenny becsukta a dossziét. Becsúsztatta azt táskájába, míg a többi dossziét, amelyekkel foglalkozott, szép rendben visszatette a helyükre. Tudatában volt, hogy dermesztő, tomboló düh vesz rajta erőt, ha iménti felfedezésére gondol. Mit olvasott el a gyönyörű, fennkölt stílusban megfogalmazott szövegben, amelyet emberek készítettek egy csalárd üzleti fogás álcázására. Olyan kifejezéseket használtak, mint „az adatok bizonyos szempontok szerint történő szelektív egybeolvasztása”… „a kommersz profil kívánalmai szerint” ...és végül az, hogy „a hosszú távú versenyképesség biztosítása”. Egy mukk sem volt azonban ebben a szövegben az emberekről, sem pedig magáról a betegségről, sem a betegekkel való törődésről. Egyetlen szó sincs itt arról, amelyet Robbie Roberts vagy Jamie Ennis sorsára lehetne vonatkoztatni. Kizárólag pénzügyi szempontokról van szó. A profit megszerzéséről. A becstelen profit biztosításáról.

Ridley könnyedén lehajolt, és kitapogatta azt a tárgyat, amelyhez lábával az imént hozzáért. Megtalálta, és megállapította, hogy Jenny termosza az. Nyugodtan, csendesen fölegyenesedett. Az tehát biztos, hogy a lány itt volt ebben a szobában. Érzékei ezt már korábban megsúgták neki, most pedig a korábbi vadászösztönt kézzelfogható bizonyíték is megerősítette. Föltette a termoszt az íróasztalra, és kiosont az elhagyatott folyosóra. Aztán jobbra vette az irányt, a lépcsők felé, az egy emelettel feljebb lévő irodák irányába.

Jenny belökte az irattartó szekrény fiókjait, úgy, hogy az bezáródott, megfordult, és aztán megdermedt, mert mintha hallott volna valamit. Erősen figyelt, félrehajtott fejjel hallgatódzott. Aztán lassan kiengedte elfojtott lélegzetét, megkönnyebbült. Semmi. Úgy látszik, csak képzelte azt a bizonyos neszt. Fölvette azt a papírlapot, amelyre korábban felírta Calvert, Steevenson és Parsons nevét. Óvatosan odament Jackman komputeréhez, kialakult benne egy terv! Egy pillanatra felvillantotta a zseblámpát, és rögtön felismerte, hogy milyen modellről van itt szó: ugyanilyen komputer volt a klinikán is, mintegy kilenc hónappal ezelőtt, az egészségügy kapta ajándékba közismert helybeli jótevőjétől, a Highland Gyógyszergyártól.

Leült a gép elé, idegesen körülnézett, mintha az egész csendes, üres szoba őt figyelte volna, aztán ismét az előtte lévő sötét képernyőt fürkészte, tépelődött, gondolkodott; merjen-e belevágni. Végül bekapcsolta a gépet, és a teljesen sötét irodában a képernyő kísértetiesen zöld színűre változott; a szobát alig észlelhető halk zümmögés töltötte be. Jenny egy pillanatig gondolkodott, aztán betáplálta: SZEMÉLYEK KERESÉSE. A szavak rögtön meg is jelentek előtte,

fehér betűkkel, zöld alapon, és mindjárt jött a válaszinstrukció: BETÁPLÁLÁST MEGKEZDENI. Jenny ujjai csak úgy röpültek a billentyűzeten.

CALVERT M HIGHCROFT M JACKMAN M PARSONS D STEEVENSON T. Jenny egy kis szünetet tartott, miközben a képernyőn villogott a jelzés, hogy folytassa. Igyekezett visszaemlékezni az ideillő szakkifejezésre. KERESD KI MI A KÖZÖS BENNUK. Ezt is leírta. A gép zümmögött, dolgozott.

Aztán megjött a válasz: MINDEGYIKÜKNEK BIZTONSÁGI ENGEDÉLYÜK VAN.

EZ A KÖZLÉS NEM KIELÉGÍTŐ - ütötte be a szöveget Jenny.

A komputer erre így folytatta: CALVERT M HIGHCROFT M JACKMAN M PARSONS D STEEVENSON T MINDNYÁJUKNAK BELÉPÉSI ENGEDÉLYÜK VAN AZ RD7

HATÁROZD MEG MIT JELENT A BELÉPÉS AZ RD7-BE. Jennynek ez a csínye túlságosan egyszerű volt, túlságosan átlátszó. A komputer egy pillanatig sem dőlt be neki.

A gép szigorúan válaszolt: KÓDJELRE VAN SZÜKSÉG ENGEDÉLY KELL AZ OMAHA TERV RÉSZÉRŐL.

OMAHA? - tűnődött Jenny. Mi az ördög lehet ez az OMAHA? Ha az... Neszt hallott a szomszéd szobából. A legkisebb, legcsendesebb kis kattanást, mint amikor valaki óvatosan, halkan becsuk egy ajtót. Jenny egy pillanatig moccanni sem tudott, aztán előrenyújtotta kezét, és kikapcsolta a komputert. A képernyő üres lett, a halk zümmögést a csend váltotta fel. Jenny ellopódzott a géptől, átment az iroda másik részébe, és lebújt Jackman íróasztala mellé. Félt és aggódott, de nem rémült meg. Még nem, mert még mindig úgy gondolt az esetleges rajtakapásra, ahogy azt eredetileg elképzelte, kellemetlen lehet, előfordulhat, hogy beidézik a bíróságra, és megbírságolják. De az föl sem merült benne, hogy az élete is kockán forog. Valószínűleg az az öreg rendész jött fel a földszintről, mert feladata, hogy ilyentájt végig járja a helyiségeket.

De nem a rendész volt az, hanem Ridley járta végig módszeresen az első emeleti helyiségeket, az egyik irodából ment át a másikba. Jackman külső irodájának ajtaja előtt egy pillanatra megállt. Kesztyűs keze már rajta volt az ajtó gombján. Az a nő idebent van. A szaglása figyelmeztette erre, a szó szoros értelmében. Megvolt benne az a képesség, hogy a leggyengébb, leheletnyi szappanszagot, más szagokkal keveredett parfümöt is felfedezze, amint az keveredett a félelem és az izgalom szagával. Ezer ember közül kilencszázkilencvenkilenc semmit sem vett volna észre. Lassan továbbhaladt. Egyszerre csak egy-egy

gondos lépést tett meg, és figyelte, hogy honnan hallja egy ruha anyagának suhogását. Vagy honnan hallja egy ideges lélegzés visszafojtott neszét. Elment a titkári íróasztal mellett, roppant finom érzékei ráhangolódtak a pillanat nyújtotta bizonyosságra, amikor már tudatosult benne, hogy nincs egyedül. Csendesen, mint maga a sötétség, amely körülvette, leereszkedett a sarkaira, és így várakozott. A nő most már közel volt hozzá. Nagyon közel. Ezt határozottan érezte.

Helen egyedül és határozatlanul állt előszobájában. Jennyvel kapcsolatos félelme tízszeresére megnövekedett azóta, hogy Tony itt járt, és röviden, csak néhány szóval leírta, hogy milyen volt az az ember, aki ott várakozott Jenny lakásában. Bárcsak elment volna hazulról. Bárhová is. Végül is Helen nem bírta tovább a várakozást. Fölvette a kagylót, tárcsázni kezdte azt a számot, amelyet pár perccel korábban Jenny adott meg neki. Ez a szám Jackman irodájának a száma volt.

A telefon hirtelen megszólalt Jackman íróasztalán, csak néhány centiméternyire Jenny fejétől. Erősen összerezzent, és beütötte fejét az íróasztal szélébe. Ó, Helen! Csak nem? Csupán félig átgondoltan, hogy mégiscsak elhárítsa a bajt, amely már megtörtént, Jenny fölkelt az íróasztal mögül, keze már majdnem megérintette a telefonkagyló sima műanyag felületét. De valójában nem azt érintette, hanem egy puha bőrkesztyűt.

- Megvan! - mondta egy hang halkan.

Huszonharmadik fejezet

Jennyből elfojtott kis sikoly tört ki, kezét olyan hirtelen húzta vissza, mintha megégette volna. Hátrafelé botladozott az ablak irányába, zseblámpáját babrálta, végül is felgyújtotta. A fénycsóva bizonytalanul járt körbe a szobában, míg végül megállt egy sötétkék zakós férfikaron, és aztán felfelé emelkedett. Meglátott egy viharvert férfiarcot, amely nagyon ijesztő volt, mert összevissza be volt kenve a katonaságnál használt álcázókenőccsel. A telefon egyre csak csöngött.

- Nos? - mondta a férfi halkan. - Hát nem veszi föl a kagylót?

Jenny próbált valamit mondani, de a szavak valahogy nem jöttek ki a torkán: - Én... én…

- Rajta, vegye már fel azt a kagylót!

Jenny hirtelen arra gondolt, nem őrült-e meg teljesen. Ha ez a látomás, ez a lidérces jelenség valóság is le het...

- Kicsoda... kicsoda maga? - sikerült végül is ki nyögnie. - Mi dolga van itt? Ilyen külsővel?

- Hogy nekem mi dolgom van itt? Hát azt én... - a telefon csöngése egyszerre csak abbamaradt. Csend lett. Ridley sajnálkozva megcsóválta a fejét. - Az embernek mindig föl kell vennie a kagylót, ha csöng a telefon. Nem tanították meg erre, Jennifer?

Jennifer.

- Honnan tudja a nevemet? – suttogta Jenny, és egyre inkább érezte, hogy itt egyik rémség épül a másikra. Ridley semmit sem mondott. Éppen csak türelmesen várakozott, mint egy pók a hálójában. Amikor Jenny már nem bírta tovább, megszólalt. - Ha a rendőrséget akarja hívni, én…

Ridley mulatságosnak találta ezt a lehetőséget.

- Hogy a rendőrséget hívnám, Jennifer? Nem! Nem hiszem, hogy ilyesmit tennék. Az nem volna megfelelő. Nem oldaná meg ezt az ügyet. Én oltsa már le azt a lámpát! - Miközben a férfi ezt mondta, Jenny előrelépett, odanyúlt, és fölkattintotta Jackman íróasztallámpáját. A férfit most jobban lehetett látni, megjelenése már nem volt annyira baljós és ijesztő. Jenny megállapíthatta, hogy kétrészes sötétkék öltözetet visel, kapucnija lehajtva a nyakára. Kezében, szorosan a jobb combjához szorítva egy keskeny, hosszú kés. Ebben a pillanatban, ebben a dermesztő pillanatban Jenny tudta, megérezte, hogy ennek az embernek az égvilágon semmi köze sincs sem a rendőrséghez, sem az odalent szolgálatot teljesítő rendészhez vagy a biztonsági őrökhöz. Ez az ember egészen mást jelentett. A halált jelentette. Amikor Ridley a lámpa kapcsolója felé nyúlt, Jenny sebes mozdulattal előrevetette magát, az íróasztallámpát hozzávágta a férfihoz, és ő maga az ajtó felé futott. Elmosódottan vélte csak látni, hogy Ridley félreugrik, amikor Jenny zseblámpáját feléje hajítja, üvegcsörömpölés hallatszik, az íróasztallámpa a földre zuhan, a szoba teljes sötétségbe borul. Jenny túljut a távolabbi ajtón, jobbra kanyarodik, hogy végigrohanjon a folyosón, Ridleyvel valahol a nyomában. Sötétség, rémület, és végtelen hosszúnak tűnő menekülés. Minden gyereknek volt egyszer ilyen lidérces álma, most valósággá vált ez a néma rémség, a rejtélyes üldözés a sötétben, abban, ahogy kezek nyúltak feléje... mindez együttesen szárnyakat adott Jennynek. Jenny nekivágódott egy csapóajtónak, aztán erősen visszalökte, amikor túljutott rajta. Vaktában rohant végig az első emeleti folyosón, nem érdekelte, hogy lépcső következik-e, vagy fal, vagy éppen a világ legmélyebb verme leselkedik rá! Pár centivel előtte. Mindenáron el akart menekülni, ki akart kerülni innét. Egy másodperc, kettő, három, hallotta, ahogy Ridley nyitott tenyere nagy zajjal csapódik a lengőajtóhoz, amelyen ő éppen hogy túljutott. Csendben üldözi őt tovább!

Újabb forduló, újabb sarok következik a folyosón, Jenny teljesen egyedül van. Rémült, zokogásszerű zihálása kíséri. Balra tőle újabb sötétség. Jobbra egész halványan egy ajtó és egy ablak körvonalai. A legkisebb tétovázás... és máris elkésett. Kinyúlt feléje egy kéz, és hajánál fogva durván megragadta.

- Ennyi aztán már elég is volt, kislány! - Jenny sikoltott a félelemtől és a fájdalomtól, ahogy Ridley vadul visszarántotta maga felé, és nekicsapta a falnak. - Vége a játéknak. - Hirtelen egy penge villanása, ahogy közelebb kerül áldozatához.

Tony a forduló előtt lelassította a kocsit, jobb felé kormányozott. Fogaival vicsorított a fájdalomtól, amelyet bal vállában érzett attól a mozdulattól, ahogy rátaposott a fékre. Már látta a kapuőrség házát. A tenyerével megszólaltatta az autó dudáját, eléggé türelmetlenül. Látta, hogy a kapu kinyílik, és a Highland Gyógyszergyár kapuőre közeledik feléje. Tony nem várt. Ahogy az őr lassan felemelte a karját köszöntésképpen, és aztán oldalt lépett, hogy a vezető ablakához hajoljon, Tony ismét sebességbe kapcsolta a kocsit, felgyorsította, és tovasuhant mellette. Már túl is volt a fordulón, és aztán még tovább; a reflektorok fénysugarai végigpásztázták a bársonyos árnyakat, a gyengén megvilágított díszsátrakat, amelyek készen várták a másnap délelőtti ünnepséget. A kapuőr kiáltásai már alig hallatszottak odáig, ahol járt, az út kiegyenesedett, az igazgatósági főépület és annak földszintje ott volt pont előtte. Bal karja és válla minden mozgástól élesen nyilallt, Tony jobb felé pillantott, aztán balra nézte, hogy nincs-e valahol egy kocsi. Nem ég-e valahol egy lámpa, ami támpontul szolgálna neki. A két parkoló azonban teljesen üres. Sehol semmiféle jármű. Mindenesetre így is tudott azonban tájékozódni, tudta, hogy merre lehet Jenny. Helen Highcroft legalább ezt meg tudta neki mondani. Egyszerűen az maradt a tenni valója, hogy bemenjen, és megtalálja a lányt. Egyszerű dolog az egész, kivéve azt, hogy abban a pillanatban, amint belép... Mozgást észlelt. Odakormányozta a kocsit a nagyobbik parkolóba, mégpedig annak a legvégére. De ugyanekkor a reflektorainak fényében felfigyelt valamire. Tony ösztönösen szűkebbre vette a kanyart, és a reflektorait átváltotta a normál világításra. Az ott Jenny! Jenny és az a gazember, aki elfogta őt, és most mindketten ott vannak a szabadban. A férfi hátracsavarva tartja Jenny karját, és maga előtt tuszkolja a pázsiton át. Ez a két ember most hirtelen felé fordul, dermedten állnak ott a reflektorfényben. Tony lassan vezette a kocsit a parkolón át, kettejük felé. Nekiütődött a kicsit magasabbra emelt füves peremnek, amely elhatárolta a pázsitot a salakos résztől. Aztán gyorsított, a füvön át a kerekek megcsúsztak, üresen pörögtek a nagy igyekezetben. Jenny egyszerre kiszabadította

magát, és elkezdett futni jobb felé, el Ridleytől. Tony nem tétovázott. Ridley jelentette a fenyegetést, a veszélyt. Felé irányította a kocsit, arra törekedett, hogy odakerüljön a kettejük között egyre növekvő távolság közepébe, kocsijával Ridleyt célozta meg, hogy ezáltal lehetőséget biztosítson Jennynek a menekülésre. Eltökélten nézett maga elé, egészen ráhajolt a kormánykerékre. Ridley megfordult, és futni kezdett. Tony nyomába kormányozta az autót... huszonöt méternyire volt tőle... tizennyolc méternyire. Nem úgy fogta fel, hogy egy futó, el-elkanyarodó embert követ, egy hús-vér emberi lényt, hanem egyszerűen egy célpontot, amit szét kell zúznia, el kell pusztítania. Már csak tíz méter, gyors cikázás a kocsival, Ridley eltűnt. Valahol ott lehetett a sűrű sötétségben. A kocsival most nagy kanyart írt le a zöld pázsiton, Jennyt kereste. Meglátta! A parkoló szélénél, egyik tenyere a száján. Az autó ismét visszahuppant a salakos részre. A kerekek csikorogtak, amint fékezett Jenny mellett. Tony áthajolt a kocsi másik oldalára, kinyitotta az ajtót.

- Tony! Én…

- Ugorjon be, gyorsan! Mielőtt ez a gazember ismét ideér... - Jenny teljesen kifulladva bemászott mellé a kocsiba. Tony hirtelen rátaposott a gázra, így Jenny hátraesett az üléstámlára, miközben a kocsi ajtaja becsapódott. Tony egy gyors pillantást vetett feléje. - Minden rendben?

Jenny bólintott, és izgatottan kapkodta a levegőt. A nagy ijedség után egész teste remegett.

- Azt hiszem. Istenem... figyeljen az útra! - Éles kanyar következett, nekiütköztek a füves padkának, az visszadobta kissé a kocsit, hallatszott a kerekek csikorgása, és aztán ismét sebesen haladtak egyenest a főkapuhoz.

Ridley lábra állt, lassú mozdulatokkal leporolta karjait, és nézte, ahogy a menekülő autó hátsó lámpái eltűnnek előle. Az történt ugyanis, hogy az imént az utolsó pillanatban tudott csak félreugrani. Egyik keze nekiütődött Tony kocsijának, amikor az mellette elsüvített, de tulajdonképpen nem szenvedett sérülést.

Úgy érezte, hogy ez az eset személyes üggyé vált számára.

Dr. Erskine halkan becsukta maga mögött a kis ház kapuját. Lassan elindult Rover kocsijához a nagy kövekkel kirakott meredek úton. Orrában még érezte a tenger illatát. Egy pillanatra meg is állt, ott, ahol jól látszott a tenger, rágyújtott a pipájára, és anélkül, hogy bármit meg akart volna nézni, csak úgy bámult kifelé, arra a kis szigetre, amely úgy emelkedett ki

a vízből, mint egy cethal háta. A sós szellő felborzolta haját, amint ott állt, és fogaival erősen tartotta pipáját. Súlyosan nyomasztotta bűntudata. Az, hogy nem állta meg a helyét. Arra gondolt, hogy miképpen kapcsolódott egymáshoz a zsebében lévő kis üveg köhögéscsillapító keverék és az új szívgyógyszer, amelynek Cardocol a neve. És hogy miképpen függ össze mindez egy páciensével, aki odakint a tengeren, annál a szigetnél halt meg nem is egészen egy héttel ezelőtt, amikor egy gyereket vitt magával a csónakján.

Az előző félórát dr. Erskine azzal töltötte, hogy Robbie Roberts özvegyével beszélgetett. Annak ellenére, hogy már nagyon későre járt, az asszony megszokott kedvességével fogadta, és nagyon udvariasan. Ez még csak fokozta a doktorban a benne lévő rossz érzéseket, mert ez a nő, akárcsak régi betegjeinek legtöbbje, vakon hitt benne. Mégpedig azért, mert élt benne az az egyszerű hit, hogy az embernek mindenkor pillanatnyi kétely nélkül meg kell bíznia, hinnie kell a lelkével foglalkozó tiszteletesben és a család orvosában. Most azonban dr. Erskine-ben megerősödött az az érzés, hogy ha a férj halála nem is volt közvetlenül visszavezethető egy bizonyos okra, mégis az ő hibájából következett be, rá nehezedik a felelősség súlya. Csak bámulta az öblöt, érezte, hogy a kimerültségtől szúr valami a szemében, és a háta is megfájdult a hosszú autóúttól. Kényelmetlenül kuporgott az autóban, miközben hazafelé vezetett Fort Williamből. Eszébe jutott az a fiatalember, aki idealista hévvel fogott annak idején az orvosi hivatáshoz, milyen szenvedéllyel vetette magát a gyógyításba, de aki aztán az évek folyamán elmaradt mindazon tudástól, haladástól, amellyel pedig örömmel kellett volna foglalkoznia. Ő azonban túlságosan merev túlontúl önelégült lett, túlságosan őrizte a maga kényelmes életmódját.

Elfordult a tenger látványától, és nehéz léptekkel ment lefelé a köves úton. Amikor odaért kocsijához, érezte, hogy a kis üvegcse köhögés elleni keverék, amelyre ott bukkant rá Mrs. Roberts konyhaasztalán, ott dudorodik a zsebében. Elővette, és berakta abba a kartondobozba, ahol sok egyéb gyógyszer volt már. Először is vissza fog menni a rendelőjébe. Egypár nappal ezelőtt... tényleg csak pár napja történt... az, hogy megkapta ajándékba a teljes Groesner-sorozatot. Ártatlan dolognak tűnt, az iránta megnyilvánuló elismerés gesztusának, amellyel egy helybéli gyár kedveskedett a város orvosának. Most viszont már felismerte, hogy jutalom volt, ellenszolgáltatás, mert szemet hunyt egy, a hivatásához tartozó ügyben, mert cinkos lett valamiben azzal, hogy minden kételkedését félretette. A könyveket holnap reggel visszaküldi. Ez eléggé könnyű lesz. Időközben azonban még valamit meg kell tennie, hogy képes legyen elaludni. Beindította a motort. Elmegy, és felkeresi Harald Engelt, a Highland Gyógyszergyár elnökét. Van valami, amit el kell mondania neki.

Jenny odafordult Tony felé, amikor egy oszlop tűnt fel egy villanásnyira a tovasüvítő autó reflektorfényében. Tony komor arckifejezéssel hajolt a kormánykerék fölé. A vállát gyötrő fájdalomtól viaszsárgának tűnt az arca, feljajdult, amikor egy-egy sötét gödör megrázta a kocsit is meg őt is.

- Ez az út nem a kórházhoz vezet.

- Tudom - válaszolta Tony kurtán.

Minden figyelmét arra összpontosította, hogy a kocsit az úton tartsa. A Highland Gyógyszergyár már néhány mérföldnyire el maradt mögöttük, Gleninver felé robogtak.

- A válla, Tony! Ha nem…

- A kórházat szemmel tartják. A maga lakását ugyanúgy.

- Az én lakásomat? De hát…

- Ott, a lakásában ütöttek így le. Az a nyomorult benn a lakásban várakozott. Nyilván magára - Tony fájó válla megrándult. - Az az eset jó tanulság lesz nekem... hogyan szabad szóba állnom idegenekkel.

- De most az imént sikerült elütnie a parkolóban. Most már túl vagyunk rajta, vége van. Amennyire ismerjük a helyzetet, most már csak azt kell... mi baja, Tony?

- Jenny, maga egyáltalán nem érti, hogy miről van szó!

- Mit kell még megértem? Annyit tudok, hogy meg akart ölni, ha erre gondol. Akkor ő…

- Csak arra kérem, Jenny, csak arra, hogy egy percig ne vágjon közbe. Hallgasson, és figyeljen rám. - Futólag odapillantott a lányra, és fejének egy kis mozdulatával elnézést kért az erélyes hangért. Tekintete ellágyult, aztán ismét az utat figyelte. - Hagyja, hadd próbáljak megmagyarázni valamit - mondta Tony csendesen. - Ez az ügy még nincs befejezve. Csak akkor lesz vége, ha azok az emberek is kimondják ezt a szót. Érti? Nincs arra lehetősége, hogy egyszerűen feltartsa két kezét a magasba, és azt mondja. „béke”, mert egyszerűen így érzi. Értse már meg végre, nem holmi társasjátékban veszünk most részt. Ez a legfontosabb, amit tudnia kell.

- Az isten szerelmére, kik azok az ők? Mondja, Tony. Meg tudná ezt mondani?

- Emlékszik arra a rendőrre, akiről meséltem magának, arról, aki ott intézkedett a sziklafalnál, és akinek odaadtam azokat az igazolványokat?

Jenny bólintott és várt. Tony ismét a fogát csikorgatta, mert újabb éles fájdalmat érzett.

- Nem volna jobb, ha inkább én vezetnék? - ajánlotta fel Jenny.

Tony megrázta a fejét.

- Ennek a rendőrnek a jelentése eljutott egészen az országos főparancsnokságig. Pontosan nem tudom, hogy hová, de ez, azt hiszem, nem számít. A következő esemény már az volt, hogy a katonai elhárítástól eljöttek a légi támaszpontra, és ott mindent felforgattak, mindenkit kihallgattak, és kérdéseket tettek fel valamiről, amit úgy neveztek, hogy RD7, nekem pedig parancsot adtak... kifejezett parancsot, hogy felejtsek el mindent, amit láttam, mindent azokról az igazolványokról. Amikor pedig eljutottam a maga lakására, Jenny, azt úgy találtam, hogy házkutatást tartottak, mindent felforgattak. Érti? Ez a kedves fickó, akitől az imént váltunk csak el, kissé sebesült kézzel, ő volt az, aki mindent átkutatott.

Jenny megborzongott.

- De hiszen sohasem láttam még azelőtt.

Tony sajnálkozva nézett Jennyre.

- És nem érti-e pusztán ennek a ténynek is az óriási jelentőségét?

Ez a kissé fensőbbséges hang, az, hogy Tony nyilván több titkos részletről is tud, fellobbantotta Jenny haragját, de egyúttal a félelmét is.

- Nem, ez a világon semmit sem mond nekem, Mr. Nagytudású, Nagyhatalmú Bennfentes. Nekem nincs kiképzésem az ilyen ügyekre, azt tudhatja. Emlékezzen rá, hogy csupán logopédus vagyok. Mindent tudok a gyerekek hallásbeli és beszédzavarairól. De fogalmam sincs a katonai elhárításról... - aztán nyugodtabb hangon folytatta, kezével idegesen beletúrt a hajába. - Az viszont tény, hogy nagyon meg vagyok ijedve, piszkosul félek! Nagyon sajnálom, de ez az igazság. - Egy perc csend következett. - Mi a fenét kellene, hogy jelentsen a számomra, amiről beszéltünk? Nagyon érdekelne, lenne szíves elmondani?

- Az a nagyon fontos ebben - felelte Tony nyugodtan -‚ hogy ezek az emberek nem egyszerűen csak piszkálódnak velünk. Komoly ügynek fogják fel az egészet, és profi módon intézkednek. - Kis szünetet tartott. - Van fogalma arról, Jenny, hogy milyen darázsfészekbe botlott? Sokkal többről van itt szó, mint egy új szívgyógyszerrel kapcsolatos botrányról. Jobb, ha ezt tőlem tudja.

Jenny bólintott, és bámult maga elé a sötétségben. Eszébe jutott mindaz, amit Helen mondott neki telefonon, és ismét látta azt az ismeretlen szót a komputer ernyőjén: OMAHA.

- A Highland Gyógyszergyár valami olyasmit álcáz, aminek köze van a vegyi fegyverekhez... legalábbis én így gondolom - mondta végül is. - Malcolm Highcroft régebben Porton Downban dolgozott, és a többiek ugyancsak... Parsons, Steevenson és Calvert… mind ott dolgoztak.

Az autó hirtelen megrándult.

- Úristen!... - Vegyi fegyverek! - mormogta Tony. - Szóval erről van szó? - Egy-két percig egy szót sem szóltak, miközben az autó tovább robogott.

- Még mindig nem mondta meg nekem, hogy hova megyünk - mondta Jenny.

Tony tétovázott. Sokféle gondolat kavargott a fejében. Eszébe jutott a városi kórház, a gleninveri rendőrség, sőt a légierő glenhaddoni támaszpontja is. Mindegyik lehetőségben újabb veszélyt érzett. Variációkat ugyanarra a halálos témára, mert ő tudta, hogy kiket kell érteni az alatt, hogy „ők”. Ő maga meg Jenny pedig hirtelen nagyon is nemkívánatos személyek lettek. De az sem lehetett, hogy csak így tovább robogjanak a kocsiban, céltalanul, nem tudva, hova is kerülnek végül, robognak a sötét éjszakában, és előbb-utóbb kifogynak a benzinből. Nemcsak az volt a baj, hogy úgy érezte, száz egér rágja éhesen a vállát. Tudta, időre van szüksége; időre, hogy gondolkodhasson, pihenhessen, tervezhessen, és visszanyerje erejét.

- Hazamegyünk - döntötte el végül is. - Haza az én lakásomra, ez az egyetlen lehetőség. Éppen csak azért, hogy rendbe lehessen tenni a vállamat, onnan pedig elmegyünk keletre. Egy városba, amely jó nagy, igazi város.

- Mint például Glasgow? - kérdezte Jenny, mint aki nem hisz a fülének.

- Glasgow-ba - ismételte meg Tony határozottan, mint akinek agyában már gyökeret vert ez az elgondolás. - A glasgow-i kórházba, aztán glasgow-i újságokhoz, a glasgow-i televízóba és még sok ilyen remek hely re. - Szünetet tartott. - Vagy van jobb ötlete, Jenny?

- ...Egyre csak azt ismételhetem: feleslegesen aggódik - mondta Jackman kimerülten. Előttük kiterítve az asztalon ott feküdt a gyógyszergyár alaprajza. Harold Engel dolgozószobájában történt ez; még egyszer sorra vették a délelőtti ünnepségek és fogadások részleteit. - Semmivel se lesz baj. Lehetetlen, hogy valami félresikerüljön. Mindenre gondoltunk, egészen a legkisebb részletekig. Senkinek sem lesz lehetősége arra, hogy az RD7-nek a közelébe kerüljön. Így hát nyugodjon meg. Ne gondoljon rá. Igyon valamit. A holnapi nap ugyebár a maga

ünnepnapja lesz. Isten a tudója, milyen keményen dolgozott ezért a sikerért. - Azonban hiába, jól érezte és látta, hogy szavai egyáltalán nem jutnak célba. - Nézze csak... - mondta megnyugtatóan. - Tudom, hogy voltak közöttünk nézeteltérések ebben a Highcroft-ügyben…

Engel felkapta a fejét.

- Még hogy nézeteltéréseink? Azt mondja, hogy nézeteltéréseink? Nagy ég! Valóban azt hiszi, hogy ezek csupán nézeteltérések? - mondta Engel élesen. - Sokkal többről van itt szó, mint nézeteltérésekről. Erről biztosíthatom.

Jaekman megvonta a vállát.

- Jól van, jól van. Ezt is elfogadom a békesség kedvéért. De ami elmúlt, az elmúlt, vége. Őt már nem tudjuk többé visszahozni. Így hát gondoljon inkább a jövőre. Még egy hónap vagy kettő, és a Cardocol az ország minden háztartásában jól ismert név lesz. És a maga neve is közismertté válik. - Jackman szünetet tartott. - Na hát akkor. Ugye, erre törekedett? Ezt akarta elérni? Hogy elismerjék, hogy híres ember legyen. Hogy tudja, nem volt hiábavaló a fáradozása, hogy lehetősége legyen…

- Ne mondja meg nekem, Jackman, mi az, amit én akarok, soha többé ne merészelje nekem megmondani, mi is az, amire törekszem - mondta Harold Engel vissza fojtott, jeges dühvel. - Ne akarja most egyszerre megérteni, hogy mi az én szándékom. Maga meg én olyan messze vagyunk egymástól, mintha különböző bolygókon élnénk.

Jackman csak mosolygott, egyáltalán nem jött ki a sodrából. Azt gondolta, hogy megérti ő jól a Highland Gyógyszergyár igazgatójának indítékait és lelkét.

- Badarság! Az eredmények... csak ezek számítanak - mondta élénken. - Ugyanazt akarjuk elérni, maga meg én. - Kis szünetet tartott, aztán elgondolkodva hozzátette, mint aki most először jön rá valamire. - Tán ez az, ami valójában megijeszti magát? Nem az, hogy mi annyira különbözőek vagyunk, hanem hogy annyira egyformák. Ugyanazon cél felé utazunk, bár különböző utakon, ennyi az egész. Én magam legalábbis azzal büszkélkedem, hogy realista vagyok. Ahhoz, hogy az ember eredményeket érjen el, jól tudom, elkerülhetetlen bizonyos megalkuvás, elkerülhetetlen áldozatokat hoznunk. Néha olyan döntéseket is meg kell hozni, amelyek kellemetlenek, de szükségesek a cél eléréséhez. De maga? Maga - kötekedett tovább -‚ maga azt az utat választotta, hogy ábrándokba ringatja önmagát, gondolván, minden ilyesmi felett áll, azt képzeli, valamiképpen tisztán tudja tartani a kezeit abban az elefántcsonttoronyban, amelyet saját klinikai kutatásainak nevez, azt képzeli, hogy elkülönítheti magát, elkerülheti a bemocskolódást. Az is igaz, hogy az RD7 nem létezhetne a Highland Gyógyszergyár nélkül. De

ennek az ellenkezője is igaz. A Highland Gyógyszergyár és a Cardocol nem létezhetne a Tabun GA és az RD7 nélkül. A végső célok, Harold, a végső célok mindig igazolják az eszközöket. És ez mindig is így lesz. Maga igyekszik elfelejteni, hogy mennyire kétségbeesett, mindenre elszánt volt a Bookham-csőd után, hogy még egy lehetőséget kaphasson. Enélkül a mi útjaink sohasem találkoztak volna. Mi…

- Bookham nem volt csőd - javította ki őt Engel dühödten -‚ hacsak az emberek mégis…

- Türelmesebbek lettek volna? Esetleg képzeletgazdagabbak lettek volna? Hacsak valamivel tovább támogatták volna magát? Csak néhány ezerrel több pénzt fektettek volna a vállalatába?... Ugye, ezt akarta mondani? - mondta Jackman gunyorosan, hogy lecsendesítse Engelt. - De sajna, nem ezt tették, nem így viselkedtek, de ugye pont ez a dolgok lényege. Így hát el kellett fogadnia azt, amire lehetősége volt.

- Ha a Cardocol beválik...

- Ha? Ha? Ne mondja most nekem azt, hogy kezd kételkedni ebben a gyógyszerben - gúnyolódott vele Jackman.

- Hadd tegyek most egy fogadalmat magának, Jackman - mondta Engel halálkomolyan. - Ha a Cardocol siker lesz, s valóban az lesz, gondolom, ezt mindketten tudjuk, akkor én soha, de soha többé nem fogom meg engedni, hogy az én vállalatomat maga vagy a maga emberei ismét felhasználják valamire! Világos, amit mondtam? Sok mindent megtettem a maga kedvéért, és ezek a dolgok nyomni fogják a lelkiismeretemet, amíg csak élek. Szóval keressen most már másvalakit, akit avval zsarolhat, hogy rendelkezésre bocsát különböző eszközöket! - Majdnem kiköpte ezeket a szavakat. Úgy forrott benne a düh.

- Na de hogy mondhat ilyet, Harold? Hogy zsaroltam? Egyáltalán nem volt ilyesmiről szó. Egy kicsit túldramatizálja a dolgokat. Meg aztán, úgy gondolom, túl későn akar kiszállni az ügyekből, túlontúl későn ad ilyen ultimátumot.

- Hogy érti ezt? - mordult rá Engel.

Jackman szomorúan mosolyogva csóválta a fejét.

- Harold, Harold, maga néha szórakoztatóan naiv tud lenni. Komolyan úgy gondolja, hogy a Hadifegyverkezési Titkárság csak úgy véletlenül húzta ki a maga nevét a kalapból? Azt hiszi, hogy mindezt a bonyolult fáradozást éppen csak azért… - Kopogtattak az ajtón, mindketten arrafelé fordultak. Joyce Engel állt ott a nyitott ajtóban.

- Elnézést, hogy zavarok, van valami... óh... - itt félbehagyta a mondatot, mert megérezte, milyen a légkör a szobában. - Dr. Erskine van itt, hozzád jött, Harold.

Ez a név semmit sem mondott férjének, de Jackmannek sem. Engel az órájára pillantott.

- Hogyhogy ilyen későn éjszaka? Már éjfél is elmúlt.

Joyce bólintott.

- Én is mondtam neki, hogy várjon holnap reggelig, de azt mondta, nagyon sürgős dologról van szó.

- Megmondta, hogy miről akar beszélni?

- A holnapi napról; a Cardocolról - ugyanakkor az asszony egy kézmozdulattal maga mögé mutatott -‚ itt várakozik a hallban.

- Hát akkor vezesd be.

Az asszony bólintott, és megfordult.

- Erre jöjjön, doktor.

Engel és Jackman várakoztak. Egy tömzsi, rosszul öltözött idős ember lépett a szobába; egy kartondobozt szorongatott a kezében. Az egyik férfiról a másikra nézett, meglepetten, kifejezetten hunyorgott a fénytől. Nyilván arra számított, hogy egyedül találja Engelt a szobában.

- Dr. Erskine, én vagyok Harold Engel.

Erskine bólintott.

- Megismerem önt, Mr. Engel, láttam a fényképét az újságokban.

- Ez pedig itt Mr. Jackman, a Highland Gyógyszergyár kutatási-fejlesztési osztályának igazgatója. - Dr. Erskine feléje is bólintott. - Úgy hallom a feleségemtől - folytatta Engel -‚ hogy sürgős ügyben akar beszélni velem. A Cardocolról, bár akárhogy töröm a fejemet, nem tudom elképzelni…

- Rossz hírem van az ön számára, Mr. Engel - mondta az orvos egyszerűen. - Le kell mondania új gyógyszerének piacra dobásáról.

Harold Engel nem hitt a fülének, és felhorkant.

- Nem értem, hogy mit mond.

- Azt mondtam, hogy le kell mondania a Cardocol-ünnepségeket, vagy legalábbis el kell halasztania azokat.

- Mondja, kérem... mondja, megőrült? - nyögte ki Harold Engel. - Még hogy lemondani? Most, amikor már ennyi munkát fektettünk bele? A teszteléseket, a klinikai próbákat?

- Nagyon komolyan beszélek, Mr. Engel - felelté dr. Erskine nyugodtan. - Bárcsak ne kellene mindezt elmondanom. - Látszott rajta, nem szívesen veszi elő a kartondobozt és rakja ki a köhögés elleni keverékek kis üvegcséit az asztalra. Ezek voltak azok a mozzanatok, amelytől végigfutott a hideg Engel hátán, és meggyőzte őt, hogy az orvos halálosan komolyan beszél. Nézte, ahogy Erskine az utolsó kis üveget is kiszedte a dobozból, és aztán egy csomag Cardocol tablettát vett elő kabátja zsebéből. - Egyike vagyok azoknak, akikről ön azt mondhatja, hogy a mi „szelíd” orvosaink, Mr. Engel - kezdte mondandóját. - Vagy legalábbis én is közéjük tartoztam. Az ön megbízottai bekopogtattak hozzám, egészen elbűvöltek, amikor hozták nekem az ingyenmintákat, az üzleti díszebédekre szóló meghívásokat és az adományokat, amellyel hozzájárultak az orvosi rendelő költségeihez. Én pedig készségesen együttműködtem. Azt is lehetne mondani, hogy kéz kezet mos. Gyakori ez a szakmában.

- Bármely intézkedéseinkről is szól ön…

- Azt is megtettem önöknek, hogy több páciensemet átállítottam a Cardocol szedésére - magyarázta dr. Erskine, és felmutatott egy csomagot, amely szép smaragdzöld, volt és a tablettákat tartalmazta. - Lehet talán, hogy egy kicsit túlontúl elsiettem a dolgot, de ez ugyebár nem bűn, semmi rossz nem származik abból, ha az ember így segít a betegeken. És így mindenki elégedett. - Szünetet tartott, előbb Engelre nézett, aztán Jackmanre, aki még egy mukkot sem szólt eddig, csak figyelt, hogy kifürkéssze, hova is akar dr. Erskine kilyukadni. - Becsületesen meg kell mondanom, a gyógyszer jó szolgálatot tett. Legalábbis kezdetben mindenképpen. - A rend kedvéért idézte a jelmondatot: - A Cardocol a szapora szívverést csökkentő gyógyszer.

- Lenne olyan szíves elmagyarázni, miért keresett fel?

- A lényege, Mr. Engel, az, hogy hat nappal azután, hogy egy betegem szedni kezdte ezt az önök csodagyógyszerét; sürgősen be kellett vinni a kórházba, mert a vérnyomása az egekig felszaladt! - Kis szünetet tartott, aztán még kiegészítette az előbbieket, mintha csak most jutott volna eszébe -‚ egyébként köhögött is egy kicsit, bár ez nem látszott kezdetben fontosnak. Száraz, csiklandozó kis köhögésről volt szó.

- Vigyázz... vigyázz!... Krisztusom! - Tony keservesen nyögött a fájdalomtól, amint nagy nehezen elhelyezkedett lakásában a pamlagon. .Jenny ott állt mellette, lihegett, mert nagy feladat volt

számára besegíteni, becipelni Tonyt az autóból a lakásba. - Zárja... zárja be az ajtót, és húzza be a függönyöket - rendelkezett Tony, kezével az ablakok felé intve. Jenny teljesítette, amit csak mondott, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, aztán visszatért Tony mellé, és fürkésző szemmel nézett rá.

- Most hogy van? - kérdezte teljesen fölöslegesen. Tony nagyon rossz állapotban volt! Teljesen elgyötörte a fájdalom, bőre olyan színű lett, mint egy réges-régi szürke pergamen. Tony nagyon igyekezett, hogy egy kicsit is kényelmesebb helyzetbe kerüljön, mosolyt erőltetett arcára.

- Néhány... néhány perc pihenés, és olyan leszek, mint új koromban. Krisztusom!... - ismét kénytelen volt felnyögni, Jenny odahajolt hozzá, és közelről megnézte a vállát. - Tony, tudnia kell, hogy harmincméternyire sem vezetheti el az autót. Glasgow-ig pedig biztosan nem! - jelentette ki határozottan. - Tudja azt, hogy eltört a válla?

- Csak hagyjon számomra néhány percet, rendben? Akkor már indulhatunk is.

Jenny mérgelődött, miért kell egy férfinak mindig megjátszania a hőst, aki fölényesen elvisel mindent. Leült szemben vele, és csendben várta, hogy Tony meg próbálja összeszedni az erejét. Hátrafeszített fejjel, csukott szemmel. Néhány perc múlva megszólalt Tony.

- Segítsen fel az emeletre, kérem... a fürdőszobába.

Jenny kezével átfogta Tony vállát, ő pedig teljes súlyával a lányra nehezedett. Így küszködve haladtak felfelé keskeny lépcsőn, ha egy-egy fokot sikerült megtennie, az nagy eredménynek számított.

A fürdőszobában Tony fölgyújtotta a villanyt, és megállt a mosdó feletti tükör előtt. Jenny segített neki levenni a zakóját és az ingét. Tony majdnem elájult az erős fájdal0mtól, alig tudott megkapaszkodni a mosdókagyló szélében, hogy el ne vágódjék. Majdnem úrrá lett rajta az émelygés. Kulcscsontjának tájéka erősen megdagadt, szinte bíborszínűvé vált, és a mélyebb sérüléseket is jól ki lehetett már venni. Az egyik csont szögletesen állt ki a testéből, ezt Tony is látta, és kettejük pillantása találkozott a tükörben.

- Orvosnak kell ellátnia ezt a sérülést - mondta Jenny -‚ nincs más választás!

- Majd Glasgow-ban. Oké? Majd Glasgow-ban…

- Az nagyon messze van! Mérföldekre innét. Sosem jut el odáig.

- Majd legfeljebb maga vezet...

- Nem kérhetnénk meg egy barátot? Valakit a repülőtérről?

Tony erélyesen megrázta a fejét.

- Nem merem meg kockáztatni.

Jenny még egy pillantást vetett a törött kulcscsontra, és döntött.

- Ez átkozottul nagy ostobaság - megfordult és indult a lépcső felé, hogy lemenjen telefonálni. Tony esetlenül odakúszott a fürdőszobaajtóhoz. - Most hova megy?

- Orvost hívok.

- Orvost? Hát mondtam, hogy mi ketten...

- Ne aggódjon, ez az ember oké, ő az, akiről már meséltem: dr. Erskine.

- Erskine? De hiszen... de hiszen ő az, aki hazudott magának, az Isten szerelmére!

Jenny a lépcső aljánál megfordult, kinyitotta a táskáját, kivette a klinikai tesztelések jelentését, Jackman irodájából lopta el ezeket.

- Ezek az iratok majd megváltoztatják az álláspontját. Odament a telefonhoz, és már tárcsázott is.

A rendelő száma egy ideig csörgött, aztán az üzenetrögzítő hangja hallatszott: a rendelő e pillanatban zárva van, de szükség esetén dr. Erskine elérhető gleninveri otthonában. Jenny azt a számot is felhívta, többszöri csöngetés után egy női hang jelentkezett. Valószínűleg a doktor felesége, akit ez a hívás az ágyából keltett fel és most egy pongyolában jött le az emeletről.

- Beszélhetnék dr. Erskine-nel, kérem?

- Dr. Erskine nincs idehaza. Beteghez hívták. Sajnálom.

- Ó - Jenny nagyon igyekezett valamit kitalálni. - Meg tudná, kérem, mondani nekem, hogy hol érhetem el?

- Életfontosságú ügyről van szó?

- Igen, feltétlenül életfontosságú!

- Egy pillanat. - Kicsit várni kellett aztán azt mondta az asszony: - Megpróbálhatja elérni őt a Gleninver 1455-ös számon.

Jenny lefirkantotta a számot.

- Köszönöm Nagyon köszönöm. - Letette a kagylót.

- …Dr. Erskine, nincs abban semmi rendkívüli, semmi különleges, ha egy páciens idegesítő kis köhögésre panaszkodik - mondta Harold

Engel. - A gyógyászati adatokat összegező kiadványunk, amelyet minden csomag Cardocolhoz mellékelünk, világosan szól arról, hagy némi kockázata fennáll a bronchiális gyulladásnak, különösen, ha idősebb betegekről van szó. Úgy körülbelül a páciensek négy-öt százalékánál jelentkezik ez.

- Erre mondja azt ön, hogy ez lenne a gyógyászati adatokat összegező kiadvány. Ez a rövidke kis szöveg? - mondta dr. Erskine, hangjában megvetéssel és keserűséggel, közben táskájában matatott, és kihúzott onnan egy darabka gyűrött papírt, amelyet telis-tele nyomtattak apró, sűrű betűkkel. - Egy páciensnek rendkívüli éles látásra és nagyon sok időre lett volna szüksége, hogy elolvassa ezt a nyomtatott figyelmeztetést a mellékhatások kockázatáról. Az ilyenfajta szövegeket egyáltalán nem véletlenül készítik el ilyen nehezen olvasható módon. Azért nyomtatják ezeket így, hogy eleget tegyenek a törvény betűinek, de arról szó sincs, hogy a törvény szellemének is eleget tegyenek. - Itt szünetet tartott - Azt viszont nem mondja el nekünk ezen a papiroson még az apró betűs rész sem, hogy szinte holtbiztos, hogy ez a köhögés bekövetkezik. Az ilyesmi, ugye, ellen tétes lenne a kereskedelmi szempontokkal?

- Mit ért az alatt, hogy holtbiztosan bekövetkezik? Már mondtam magának, adatszerűen a bronchiális irritáció csak négy- vagy ötszázaléknyi mértékben fordul elő. Ha arra akar itt utalni, hogy…

- Dr. Erskine, az a véleményem, hogy ezzel már túl messzire mentünk - vágott közbe Jackman. - Fogalmam sincs róla, milyen indítéka lehet arra, hogy… - megfordult, mert valaki kopogtatott az ajtón. Joyce Engel lépett be a szobába.

- Elnézést kérek, hogy ismét zavarok - mondta, és dr. Erskine felé fordult. - Nagyon súlyos ügyben sürgősségi hívás érkezett az ön számára, doktor. Miss Jenny Macrae-hez kell azonnal kimennie. A cím: 27 Bruneval Close.

Huszonnegyedik fejezet

Ahogy dr. Erskine kitette a lábát, Jackman udvariasan megkérdezte a háziakat.

- Telefonálhatnék egyet? Csak egészen röviden?

- Hát persze. Parancsoljon - felelte Engel szórakozottan, mert tulajdonképpen nem is figyelte a kérdést, egyáltalán nem járt ott az esze. Sok gonddal töltötte őt el, amit azaz orvosa Cardocolról, a saját gyermekeként szeretett gyógyszerről mondott neki. Hogy is mondta? „A köhögés holtbiztosan jelentkezik.” Ez az ember nyilván megháborodott.

De mégis... Megrázta magát, hogy szabaduljon az őt eltöltő nyugtalanságtól, rossz előérzettől.

- Mondja, Jackman - szólt utána, mert az már félig-meddig az ajtónál volt, és arra gondolt, hogy mit fog telefonon mondani Ridleynek. Engel megismételte: - Mondja, Jackman, mi volt ez az egész?

Jackman megvonta a vállát.

- Fogalmam sincs. Hivatásbeli féltékenység, gondolom.

Engel megrázta a fejét.

- Aligha lehet ez féltékenység. Nem látszik olyan típusnak. Érdeklődje meg holnap, hogy ki szokta őt rendszeresen látogatni a mi részünkről. Mielőtt újból beszélünk vele, az állandó összekötő biztos több mindent tud mondani erről az egészről.

- Merre van a telefon?

- Az előszobában.

Jackman bólintott, és az ajtó halkan már be is zárult mögötte. Elgondolkodott. Ez a Jennifer Macrae sürgősséggel hívta dr. Erskine-t… Mi lehetett a gubanc? Ha ez a Ridley…

- Valami baj van, Mr. Jackman? - Joyce Engel kérdezte ezt, amint éppen kijött az előszobába. Még mindig következetesen, hosszú idő elteltével is Misternek szólította férje munkatársát, mintegy a férjével fennálló szoros kapcsolattal szemben érzett egyet nem értésének hallgatólagos jeleként. Jackman mosolyt erőltetett az arcára.

- Á, semmi, egyáltalán semmi. A férje mondta, hogy telefonálhatok egyet.

- Aha. Látja, ott van a telefon.

- Köszönöm - mondta Jackman, aki megvárta, hogy Joyce kimenjen az előszobából, és csak aztán tárcsázta a központot. Az arcát mintha kősziklából faragták volna. Amikor aztán jelentkezett a központ, határozottan rendelkezett: - Keressék meg a 3447-es telefon tulajdonosát a rádiókapcsolatot biztosító szerkezet segítségével. Üzenet számára, hogy hívja fel a Gleninver 1455-ös számot, amilyen sürgősen csak lehet.

- Vettem: a Gleninver 1455-ös számot. Kis türelmet kérek, uram - Jackman letette a kagylót, egy-két percet várt, aztán megszólalt a telefon, és gyorsan felkapta. Ridley volt az.

- Mi történt? - mordult rá Jackman.

- Van annak a lánynak egy barátja, ugye? Egy udvarlója. Kocsija is van a fiúnak. Egyszer már sikerült…

- A lány most a következő címen tartózkodik: 27 Brunewall Close, feljegyezte? 27 Brunewall Close. - Jackman a válla felett hátranézett, hogy üres-e az előszoba. Aztán így folytatta. - Ez alkalommal azt akarom, fejezze be a dolgot, értette? Fejezze be!

Tony már ismét a földszinti pamlagon feküdt. Jenny aggódó tekintettel figyelte dr. Erskine-t, ahogy az orvos lehúzta Tony válláról ingét, megvizsgálta a sérülést meg a törött kulcscsontot. Nagyon nem tetszett neki az egész. Morgott.

- A rendőrségen voltak már? Feltételezem, hogy igen. Nyilván feljelentették ezt az őrült gyilkost, aki ezt tette.

Tony és Jenny összenéztek a doktor feje felett.

- Rendőrség nem került szóba - mondta Tony némi szünet után. - És kórházról sem lehet szó. Legalábbis itt Gleninverben nem.

Dr. Erskine felkapta a fejét.

- De hát ember, ne állítson ilyet. Feltétlenül szükséges, hogy a vállát kórházi körülmények között lássák el. Meg kell röntgenezni.

Tony jól tudta ezt. De azt is, hogy kórházba mennie teljesen lehetetlen, mert teljesen ki lenne szolgáltatva azoknak a kénye-kedvére. Ők ketten elég sokat kockáztattak már. Például azzal is, hogy ezzel az orvossal kapcsolatba léptek, holott ez pont ugyanaz az ember, aki egyszer már hazudott Jennynek, amikor Proctorról kérdezte.

- Majd később, doktor. Majd meggondoljuk. Majd később.

Dr. Erskine hangos csattanással, mérgesen bekattintotta orvosi táskáját.

- Lenne végre már egyikük vagy másikuk olyan kedves, és elmondaná nekem, mi folyik itt tulajdonképpen? - Kihívó tekintettel nézett rájuk. Némi csend után Jenny belefogott, hogy ha nem is az egész igazságot, nem is mindent, de legalább azt, ami kapcsolatban volt Robbie Robertsszel, Jamie Ennisszel, Mrs. Proctorral és a Cardocollal, azt elmondja. Végül pedig...

- Lenne szíves ezt elolvasni? - Táskájából kivette azt a jelentést, amelyet a gyógyszergyárból lopott el, azt, amely a Cardocol klinikai kipróbálására vonatkozott.

Amikor dr. Erskine átvette ezt a dossziét, rápillantott a borítóra, ahol feltűnő betűkkel volt olvasható, TITKOS ES BIZALMAS. Már nyitotta is a száját, hogy ehhez a tényhez kommentárt fűzzön, de aztán meggondolta magát, elkezdte olvasni az anyagot. Arcán a gondterheltség

ráncai egyre mélyültek, amint néha oda és vissza lapozott, hogy bizonyos számszerű adatokat egybevessen. Végül pedig, amikor feltekintett, a düh csak úgy áradt a szeméből. Természetesen nem Jennyre vagy Tonyra haragudott, hanem a Highland Gyárra.

- Honnan kapták ezt? - kérdezte.

- A Highland Gyárból - felelte Jenny az igazat.

- Odaadták magának? Kölcsönadtak egy másolatot?

Jeony megrázta a fejét.

- Nem, ez nem így történt. Én elvettem, elhoztam... és ez az eredeti példány!

- Értem - bólintott rá dr. Erskine, és csend ereszkedett a szobára. Sok mindent megértett ebből az írásból, és nagyon elkeseredett. Hirtelen eszébe jutott, hogy nagyon sok mindenért tartozik köszönettel Jennynek. - Van valami, amit, azt hiszem, meg kell mondanom magának, Miss Macrae - kezdett bele a magyarázatba, vagy úgy is mondhatjuk, hogy mentegetőzésbe; szokatlanok és esetlenek voltak szájából ezek a szavak. - Amikor én azt mondtam, hogy Mrs. Proctor nem kapott tőlem Cardocol tablettákat, ez nem volt teljesen pontos közlés. A tény az, hogy akkor már hat napja szedte a tablettákat. Kérem... - és felemelte a kezét. - Nem a cselekedeteimet mentegetem, ne értsen félre. Szó sincs ilyesmiről. Abban az időpontban úgy éreztem, hogy a világon semmi sem jogosítja fel arra, hogy ilyen bizalmas információt kérjen tőlem. Tulajdonképpen most is ez az álláspontom. De ez itten... - a dossziét ölébe ejtette - legalábbis alaposan alátámasztja azt, amit éppen az imént Harold Engelnek elmondtam.

Tony hirtelen felkapta a fejét.

- Éppen most?

- Igen - bólintott dr. Erskine. - Ő... ő természetesen nem hitt nekem, nem akart hinni. De azt mindenesetre felajánlotta, hogy keressem fel holnap a hivatalában, vigyem el mind az idevágó feljegyzéseket, a tényeket és számszerű adatokat, és mindjárt reggel foglalkozni fog a dologgal. - Dr. Erskine előrehajolt. - Egyszerűen tagadta, hogy a bronchiális gyulladás előfordulása különösen gyakori lenne az adott esetekben. Az volt a benyomásom, hogy ő valóban hiszi is ezt, amit mond. Amikor megpróbáltam elmondani neki, amit Fort William-beli kollégáimmal egyeztettünk…

- És ez éppen most történt - ismételte Tony, szemével Jenny tekintetét keresve, aki a vele szemben lévő széken ült és az ellopott

Cardocol jelentésről egészen meg is feledkezett. - És éppen most járt Mr. Engelnél?

Dr. Erskine bólintott.

- Feltételeztem, hogy tudják. Éppen ott voltam, amikor kihívtak ide.

Tony Jennyt nézte, aki ijedten rázta a fejét, mert a jeges félelem egyre inkább szétáradt benne és összeszorította a gyomrát.

- Az ön felesége, dr. Erskine, csak egy telefonszámot adott nekem. És amikor ott jelentkeztek... én csak önt kértem. Így történt.

- Értem már. Szóval én ott voltam Mr. Engellel meg azzal a hogyishívjákkal, a kutatási és fejlesztési osztály igazgatójával…

- Jackman - segítette ki őt Jenny, szinte teljesen elhaló hangon.

- Ez az. Igen. Maurice Jackman. Fura egy figura.

- És mondja, Erskine doktor, megmondta nekik, hogy idejön? - kérdezte Tony csak úgy mellékesen, a hangja teljesen nyugodt, minden izgalomtól mentes maradt.

- Hát... igen. Igen. Tény az, hogy megmondtam - felelte dr. Erskine és nyugtalanul tekintett a két fiatal arcára. - Valami bajt... bajt okoztam ezzel?

Ridley kocsijával megállt az út szélén. Kikapcsolta a fényszórókat, átnyúlt a másik ajtó kesztyűtartójába, és elővett onnan egy térképet. Zseblámpájával rávilágított, kesztyűs ujjaival igyekezett elrejteni ezt a kis tényt is. Megállapította, hogy jó helyen jár. Bruneval Close a következő saroknál nyílt balra. Kikapcsolta a zseblámpát, a térképet visszatette a kesztyűtartóba.

Az órájára pillantott, aztán végigpásztázta tekintetével a sötét, elhagyatott utat. Lassan kiszállt az és egy könnyű, sötétkék esőkabátot vett föl, egy olyan embernek a céltudatos mozdulataival, mint aki éppen egy jól begyakorolt mozdulatsort hajt végre. Aztán visszaült a kormánykerékhez, és becsukta a kocsi ajtaját. Lenyúlt valahová jó mélyre az ülés alá, és egy lapos, súlyos csomagot vett elő. Bármi volt abban a csomagban, igen gondosan csomagolták lágy szarvasbőrbe. Precízen dolgozott Ridley ezzel a csomaggal, mint ahogy mindent, legalábbis a legtöbb dolgot nagy eltökéltséggel, figyelemmel hajtotta végre. Most például a sötétben kipakolta a csomag tartalmát.

Egy alkotórészeire szétszedett Ingram-féle automata pisztoly volt benne. Ezenkívül három kisebb csomag, amelyeknek tartalmát szép rendben kirakta a mellette lévő ülésre, lényegében ott volt tehát előtte maga az ismétlőpisztoly, egy kör alakú tölténytár 38 kaliberes

töltényekkel és ezen kívül egy húsz centiméter hosszú fekete hangtompító. A kés... pontosan meghatározva egy henteskés... Ridleynek választott, kedvenc fegyvere volt. De, mint minden szakmában az igazán hozzáértőknek, neki is az volt a véleménye, hogy a különböző szituációkhoz más-más szerszám szükséges. Az Ingram ismétlőfegyver 11-es modellje már régóta személyes jó barátja volt. Először is azért, mert oly nehezen lehetett észrevenni, egyáltalán nem szúrt szemet. Amikor ráerősítették a hangfogót és a merev drótból készült hevedert, pompásan simult az ember testéhez. Ráadásul igen könnyű is volt. Csípőből történő tüzeléskor a torkolati sebesség egészen fantasztikus volt. Ridley nagyon jól tudta, hogy egyetlen, pontosan, sebészi precizitással végrehajtott halálos sorozata ennek a rövid csövű fegyvernek három másodperc alatt kitapétázhatja egy szoba falát az ember beleivel, és az elhasznált töltényhüvelyek utolsójának még arra sem lesz ideje, hogy kipotyogjon a földre. Ridley tapasztalta már ezt, látta, hogy ez a varázslatos, szinte komikus hitetlenkedés hogyan virágzik ki az áldozatok arcán. Így történt ez Armagh mezőin, amikor ugyanennek a sötétkék esőkabátnak szárnyait félrehajtotta, és a bamba írek először pillanthattak meg egy ilyen pompás Arthur Ingram-fegyvert. Elbűvölő volt ez az ismétlőpisztoly, tisztára elbűvölő. És ma megint az lesz.

Jackmannek fogalma sem volt az Ingram-11-es modellről, mint ahogy arról sem tudott, hogy létezett egy Ingram-10-es modell is, amely 45-ös kaliberű volt, és egész biztos, hogy azt sem tudta, hogy Ridleynek egyáltalán van egy ilyen halálos fegyvere a közelharcra. Nem tudta ezt Baxter sem Londonban, mert Ridley igazi önálló szabadúszó volt. Az Ingram egyébként mindig meglepetést okozott, és ennek titkát szerette megőrizni saját magának. Ez volt az ő egyéni fegyvere, amelyet olyankor csomagolt ki a szarvasbőr burkolatból, amikor már lejárt a fenyegetések és a rafinált ijesztgetések ideje. A sötétben Ridley lassan elmosolyodott, amint vette a hangtompítót és rácsavarta a pisztoly rövid csövére. Szóval ez a balfasz Jackman csak önmagára vethet, hiszen ő mondta, ugyebár, hogy fejezze be most már véglegesen ezt az ügyet. Az Ingram pedig egész biztos, hogy igen gyorsan képes teljesíteni ezt. Igen, most már jól ráerősítette. Könnyedén megmozgatta a fegyver felhúzókarját, néhányszor ide-oda mozgatta, hogy ellenőrizze a mechanizmus olajozottságát. Felemelte a tölténytárat, és hüvelykujjával kitapogatta, jól helyezkednek-e el a töltények. Ugyanígy ellenőrizte a markolat hibátlan illeszkedését is, majd pedig a fegyvert gondosan megtörölgette szarvasbőrrel, és óvatosan a mellette lévő ülésre helyezte. Aztán beindította a motort.

Lassan hajtott a néma, sötét házak sora között. Tekintetével egyre csak gyűjtötte az impressziókat: megfigyelte a házak kontúrjait, az egyes kerteket határoló sövényeket, a kocsikat, amelyeket többnyire a lapos

fedelű garázsok előtt hagytak kint éjszakára. A szélvédők üvege ezüstösen csillogott a halovány éjszakai fényben. Néhol a gyerekek háromkerekű biciklije is kint maradt ott, ahol éppen véget ért az aznapi játék. Egy-egy házból kísértetiesen sugárzott a televízió fénye, amely a rosszul illeszkedő függönyök résein át szűrődött ki a nappalikból. Ridley odaállt kocsijával az út széléhez, és kikapcsolta lámpáit. Leállította a motort, leengedte az ablaküveget, és feszülten figyelte az éjszaka csöndjét. A távolban valahol kutya ugatott, egy szemetestartály fedele némi zajjal leesett a földre; biztos egy állat keresgélt a hulladék között. Ridley várakozott.

Egyszerre csak egy kocsi bukkant elő, és feléje közeledett. Ridley egészen lehajolt a szomszéd ülésre, és így maradt, amíg csak annak az autónak a reflektorfénye tova nem suhant mellette. Aztán fölegyenesedett, és nézte a visszapillantó tükörben, hogy egy ódon Rover megállt az út fordulójánál, jelzett, aztán elindult Gleninver felé. Dr. Erskine ült a kocsiban, hazafelé tartott; a Jenny által ellopott jelentés ott feküdt mellette az ülésen. De Ridley ezt nem tudhatta. Alighogy a Rover motorjának a hangja szertefoszlott a távolban, Ridley egy kis látcsövet vett elő a kesztyűtartóból. Előrehajolt, és szeméhez illesztette.

Az út jobb oldalán, a 10-es és a 12-es ház előtt parkolt. Az a ház pedig, amely célpontja volt, a 17-es szám, a másik oldalon a lejtő alján volt, ott, ahol ez a zsákutca véget ér. A messzelátóval lassan végignézte a ház elejét, látta a garázst és az előtte parkoló Ford Escortot. Fényeket is észlelt. Az emeleten is, meg... A messzelátót most élesebbre állította, hogy minél jobban figyelhesse az autót.

A percek teltek, a percek múltak. Aztán Ridley kikapcsolta az övére erősített csipogót, amely arra szolgált, hogy bárhol értesíteni lehessen. Kikapcsolta és elrakta a kesztyűtartóba. Aztán felkapta a hangtompítós Ingramet és elrejtette esőkabátjában. Felnyúlt, lekapcsolta az autó belső mennyezeti világítását, és csendben kilépett az útra.

Jenny ott állt a nappaliban, keze a száján. Az előszoba másik végén lévő bejárati ajtót bámulta, mintha azt várta volna, hogy bármely pillanatban felpattanhat. Még nincs is egy órája, hogy Tony háza a biztonságot, a menedéket jelentette a számára. Egy olyan szentélyt, amely védi, amiben el van zárva a külvilág veszedelmei elől. Most pedig, hogy dr. Erskine eltávozott, hirtelen ez az egész ház olyan kicsinek, olyan csendesnek tűnt, mintha visszafojtott lélegzettel várta volna, hogy valami rettenetes dolog történjék. Jenny úgy érezte magát, mint aki csapdába esett, mint aki körül van zárva. Nagyon rettegett. Nyelt egy nagyot, és aztán Tonyhoz fordult, aki még mindig ott ült a pamlagon.

- Talán, ha éppen csak…

- Várjon egy picit. Megpróbálok gondolkodni - mormolta Tony, igyekezett nem gondolni a fájdalomra, megpróbálta sorra venni a lehetőségeket, és kiagyalni valamiféle tervet. Közben tudatában volt, hogy a várakozással értékes pillanatokat fecsérel el, talán éppen azokat a pillanatokat, amelyek megmenthetnék kettejük életét. Szinte ellenállhatatlanul érezte azt a csábítást, hogy ki kell rohannia a házból, beugrani az autóba, és villámsebesen elrobogni Glasgow felé.

- Nézze csak, Tony... - Jenny megkerülte a pamlagot, és leguggolt a férfi mellé, közben önkéntelenül is hátrapillantott a válla felett, mintha máris ott lehetnének azok, és tán e pillanatban is kihallgathatják, amit mond. Szélesre nyílt, ijedt szemek tekintettek Tonyra, egy sápadt, rémült arcból. - Ez tiszta őrület, ugye tudja? - suttogta Jenny. - Lehetetlen, hogy csak itt üljünk, az Isten szerelmére! Hallotta, amit dr. Erskine mondott. Elmondta nekik, hogy mi hol vagyunk. Ők most már tudják! Nem szólhatunk a rendőrségnek, nem mehetünk magával kórházba, hiszen maga is azt mondta az előbb, az egyetlen biztonságos hely, ami még megmaradt nekünk: egy nagyváros, Glasgow. El kell indulnunk... Most! - mondta sürgetően. - Ez a mi utolsó lehetőségünk! Hallgasson rám! - Előrehajolt. - Tudok vezetni, néhány óra alatt, legfeljebb három óra alatt mi…

- Oltsa el a lámpát - rendelkezett Tony halkan, mert elhatározásra jutott, és Krisztushoz fohászkodva remélte, nem bizonyul ez élete legnagyobb hibájának. Nagy nehezen föltápászkodott a pamlagról, bal karját dr. Erskine felkötötte és mellkasához rögzítette. Tony odanyúlt a kis darab papiroshoz, amelyben a fájdalomcsillapítók voltak. A doktor azt mondta, hogy négyóránként vegyen be egyet. Tony komoran gondolt rá, hogy mit hozhat még számára ez az éjszaka, két tablettát vett be. Tenyerében megrázta azokat, és víz nélkül nyelte le. Amikor föltekintett, látta, hogy Jenny meg sem moccant.

- A lámpát - mutatott maga mögé Tony. - Oltsa le. Most mindjárt!

- A lámpát?

- Az Isten szerelmére ne vitatkozzon! Nincs rá idő! - ‚Jenny úgy nézett Tonyra, mintha a férfi megőrült volna, és leoltotta a pamlag melletti állólámpát. A szobába csak az a fény jutott be, amely az előszobából szivárgott át ide. - Maradjon itt - mondta Tony, és Jenny ijedten várakozott. Tony nagy nehezen kiment a konyhába. Hallotta, hogy nyitogatja, csukogatja a fiókokat, hol felgyújtja a lámpát, hol eloltja. Aztán Tony visszajött. Ott állt az ajtóban, az árnyékban, és valami volt a kezében. A félhomályban Jenny nem tudta kivenni, hogy mi az. De aztán rájött, és szinte rosszul lett. Felfordult a gyomra.

- Mit... mit akar csinálni azzal?

- Nagy késésben vagyunk - mondta Tony egyszerűen, magyarázatként. Szavai átfogták a sötétséget és a csendet. Nagy hatást gyakorolt Jennyre az is, hogy a házban található egyetlen fegyvert, a konyhai kalapácsot tartotta a kezében Tony, egy olyan kalapácsot, melynek egyik vége csákányszerűen hegyes volt

- Azt mondja, hogy nagy késésben vagyunk? Nagy késésben mitől?

- Attól, hogy elmeneküljünk. Glasgow-ba.

Jenny megrázta a fejét.

- Ne butáskodjon, persze hogy nincs még késő ehhez. Biztos, hogy ha mi…

- Hallgasson rám! - mondta Tony, és Jenny elnémult.

- Csak figyeljen. Oké? - mondta Tony még nyugodtabb, még csendesebb hangon. - A maga doktor barátja Engel lakásán volt... Mikor is? Egy órával ezelőtt?

- Körülbelül így van, de lehet, hogy valamivel hosszabb ideje.

- Szóval egy órával ezelőtt - mondta Tony halkan. - S alighogy az orvos távozott, alighogy nem volt már útjukban, mit gondol, mit tettek? - Szünetet tartott. - Előkerítették azt a bérencüket, akit az olyan emberek ellen használnak, mint amilyenek mi vagyunk, és megmondták neki ezt a címet. Érti, ugye? Márpedig annak hatvan perce, hogy megmondták neki.

- Mit akar ezzel mondani?

- Azt akarom mondani, hogy az az ember máris itt van, csak ránk vár. Lehet, hogy nem egyedül van, hanem ketten jöttek. Ezt nem tudom. De annyit tudok, hogy abban a pillanatban, ahogy mi kinyitjuk a ház ajtaját... hát akkor számunkra már mindennek vége!

- Úgy érti, hogy megölnek bennünket?

- Valami ilyesmire gondolok, ez a valószínű.

- De…

- Így hát mi nem megyünk ki azon az ajtón, és nem megyünk ki az ablakon át sem. Itt maradunk, és hagyjuk, hogy ők jöjjenek be hozzánk.

Jenny nyugodtan bólintott, mintha mindez teljesen logikus lenne.

- És akkor maga majd itt lesben áll azzal a kalapáccsal, így gondolja?

- Hacsak nincs magánál egy-két kézigránát a táskájában, akkor így gondolom.

Jenny mérgesen megrázta a fejét.

- Én ebben nem hiszek! Egyáltalán nem! Magának törött a válla, és ezenkívül nincsen észnél.

- Szóval ezt mondja nekem? - mondta Tony egyetértően, sokkal nyugodtabban, mint ahogy tulajdonképpen érezte. - Van tehát egy másik tervünk.

- Milyen másik tervünk?

- Meglepjük őket. Mi tudjuk, hogy ők tudják, hogy mi idebent vagyunk. De azt viszont nem tudják, hogy mi tudunk róluk, számítunk rájuk, érti, ugye? Így hát egy perc múlva mindketten felmegyünk az emeletre, és nyugovóra térünk. Minden lámpát eloltunk idelent és odafent is, ahogy azt egy egyszerű éjszakán az emberek szokták. Aztán pedig... várunk rájuk.

- Szóval várakozni fogunk? Rettenetes lesz - mondta Jenny, és minden félelme robbanásszerűen felszínre tört. - Fenemód nagyszerű lesz! Kényelmesen bebújunk az ágyunkba, amíg az az állat, vagy egy hozzá hasonló szörnyeteg úgy határoz, hogy látogatást tesz nálunk.

- Ne pocsékoljuk itt ezzel az időt - mondta Tony határozottan, elfordult, és indult a lépcső felé.

Jenny utánasietett.

- Hát nincsen... nincsen semmi más, amit tehetnénk?

- Például mit?

Jenny agyában csak úgy kavarogtak a vad gondolatok, aztán hirtelen pattintott egyet ujjaival: - Tudom már! Maga ugye mindenkit ismer itt a környéken? A szomszédait? - Tony bólintott. - Hát akkor... mi volna, ha valamennyiüket telefonon riasztaná? Most! Megmondaná nekik, hogy minden egyes garázsba betörtek! Így elérnénk, hogy kirohanjanak. Az utca egykettőre olyanná válna, mintha fényes nappal volna. Ilyen körülmények között azok az emberek nem mernének semmihez sem kezdeni, ugye? Nem is kezdhetnének oly sok szemtanú előtt. És aztán, ha már mindenki izgatottan itt nyüzsögne a ház körül... - Tony tett egy pár lépést felfelé a lépcsőn. - Lehet, hogy ez jó ötlet, gondolja csak át - szólt utána Jenny. - Mindenesetre jobb a semminél.

Tony visszafordult feléje.

- És mi van, ha ez alkalommal puska van nála? Mi van, ha egyszerre csak lövöldözni kezd? Gondolt erre is? Az a sok ember itt nyüzsög a ház körül, éppen a tűzvonalban, miközben mi ketten nagy sietve

visszavonulunk, mentjük az irhánkat... szép kis viselkedés lenne a részünkről.

- Ó!

- Persze hogy ó. Mindenképpen először is kapcsolatba kellene lépnünk ezekkel az emberekkel. Mégpedig telefonon. - Tony odamutatott a készülékre. - Legyen a vendégem! Parancsoljon, rendelkezésére áll! - Tony már előbb is próbálkozott a telefonálással, rögtön azután hogy dr. Erskine távozott. Jenny csak bámult rá. Tony pedig biztatta: - Rajta, próbálja ki.

Jenny egyre csak Tony arcát figyelte, közben felemelte a kagylót, és a füléhez szorította. Semmi.

- Süket a vonal - mondta kétségbeesett vékony kis hangon. - Elvágták.

Tony bólintott.

- Hát ez az! - mondta. - Már előbb szólnom kellett volna erről. Az égvilágon semmi lehetőségünk sincs.

Joyce Engel férje mellett feküdt az ágyban, a mennyezetet bámulta, két keze ökölbe szorult. Azután, hogy az a Jackman eltávozott, ismét óriási veszekedés folyt le közöttük. Bénult kétségbeeséssel gondolta végig az eseményeket. Már órák óta jégen volt a pezsgő, amelyet előkészített arra a pillanatra, amikor végre kettesben maradnak. Sajnos az a pillanat, amelyre készült, a meghitt, intim hangulat, nem érkezett el. Nem koccinthattak optimistán férje gyógyszerének másnapi sikerére, nem gondolhattak jólesően arra, hogy a férfi élete legszebb éveit ennek a gyógyszernek tökéletesítésére áldozta, egyik pillanatról a másikra megkeseredett mindkettőjük szája íze. Hangos veszekedés tört ki közöttük, keserves, bántó, fájdalmat okozó szavakat vágtak egymás fejéhez Jackmannel kapcsolatban, meg Malcolm Highcroft eltűnésének tragédiájáról. Végül aztán Harold tombolva rohant át a dolgozószobájába, hangosan bevágta maga mögött az ajtót, Joyce ott maradt, hogy ezen az estén egyedül térjen aludni. Úgy negyven perc múlva Harold visszament hozzá, néhány mentegetődző szót mormogott, és tenyerével benyúlt az asszony hálóinge alá. Joyce azonban elhárította közeledését, hűvös megvetéssel fogadta a mozdulatot, hogy a fenébe képzelte egyáltalán! Hogy szerelmeskedéssel jóvá lehet tenni azt, ami történt? Szerelmeskedéssel? Az asszony nyugtalanul forgolódott. Ilyen tekintetben már hónapok óta minden teljesen csődbe jutott kettejük között.

.Joyce óvatosan odapillantott férjére, mert nem tudta biztosan, alszik-e vagy ébren van. Szólt is neki: - Harold. - Aztán egész halkan

lágyan, még egyszer: - Harold. - Választ nem kapott. Egy kis ideig még várt, aztán félrehajtotta a takarót, és lopakodva fölkelt az ágyból, újabb pillantást vetett a férfira, de az meg se moccant. Tapogatódzva kereste a sötétben a papucsát, vállára borította pongyoláját, és kiment a hálószobából. Az emeleti előtérben araszolgatva elhaladt a gyerekek szobája előtt, aztán meggyújtotta a lámpát, és lesietett a lépcsőn a földszintre. A hálóruhája a bokáját verdeste. Belépett Harold dolgozószobájába, meggyújtotta az asztali lámpát, és bűntudattal figyelt hátrafelé. Nagyon is tudatában volt annak, hogy együttélésük egyik alapszabályát töri meg; férje holmijai között kutat, tilosban jár. Egy pillanatig úrrá lett rajta lojalitása, és mozdulatlanná dermedt. De aztán eszébe jutott, hogy mi minden történt kettejük életével az utóbbi néhány hónap folyamán: mi lett abból a gondtalan, boldog emberből, akihez annak idején hozzáment... Odanyúlt az íróasztalhoz, és kihúzta a felső fiókot.

Néhány elhasznált csekkfüzet tömbje alatt ott feküdt a magnótekercs. Semmi sem volt ráírva. Megint hátrapillantott a válla felett, aztán becsúsztatta a kazettát a készülékbe. Visszatekercselte a felvétel kezdetéhez, és megnyomta a lejátszást elindító gombot.

És akkor meghallotta azt, hogy miképpen halt meg Malcolm Highcroft professzor. Döbbenten figyelte, hogy a hang, amelyre olyan jól emlékezett, miképpen veszíti el szabályos ütemét, összefüggő- artikulálóképességét, miképpen alakul át lihegő, akadozó gyötrődéssé, olyasmivé, mint amikor egy állat a haláltusáját vívja.

Amikor vége lett, felkelt, s akkor vette észre, hogy Harold Engel ott áll mögötte.

- Rendben, így már jó lesz - suttogta Tony, borzongva érezte, hogy túl nagy zajt csaptak, felkavarták a ház csendjét. Azt is tudta, hogy a percek megállíthatatlanul rohannak; nagyon kell sietniök az előkészületekkel. Elmozdították helyéről a nagy előszobai tükröt, hogy helyet cseréljen azzal a festménnyel, amely ott állt a lépcsőfordulóban a szárítószekrény mellett. Tony egy kicsit hátralépett, ás bíráló tekintettel szemlélte a tükröt. Igen, ez így jó lesz. Kell, a fenébe is, hogy jó helyen legyen! Aztán odalent halk lopakodó léptekkel behúzta a függönyt a lépcső alján lévő kis ablak elé. Aztán ugyanolyan nesztelenül feljött ismét az emeletre, egyre csak figyelve, fülelve, hogy nem hall-e bármi neszt. Kezét odanyújtotta Jennynek.

- Jöjjön be ide - mondta suttogva, és meglepődött, hogy szavai lihegve törnek elő, elakadt a lélegzete. Átvezette Jennyt abba a szobába, amely egykor Paul hálószobája volt, ás elkapta a lány kezét, amikor az

önkéntelenül a villanykapcsoló felé nyúlt. Körülpillantott, és aztán Jenny segítségével eltolták Paul keskeny kis ágyát, hogy közelebb legyen a falhoz. Aztán Tony odamutatott a padlóra, arra a keskeny kis részre, amely az ágy és a fal között volt. - Ide le! - suttogta. - Laposan hasra! És bármi történjék is, ne moccanjon innen, érti?

Jenny nagyot nyelt.

- De maga…

- Maradjon itt! Velem majd minden rendben lesz. Csak innét ne moccanjon, megígéri? - Jenny bólintott. Tony gyorsan körülnézett a sötétségben, és azon tűnődött, hogy mi más előkészületet lehetne még tenni. Szánalmasan kevésnek tűnt, amit eddig megtettek.

- Hát akkor rendben. Viszlát reggel... remélem - Tony futó mosolyt erőltetett az arcára, és az ajtó felé fordult. Kezében a kalapács. Jenny ösztönösen odanyúlt, kezét rátette Tony karjára, arra, amelyik nem volt sérült.

- Tony - mondta Jenny halkan.

A férfi feléje fordult.

- Csak annyit akarok mondani magának... rettenetesen sajnálom, hogy ilyen bajba kevertem. Ha már eleve nem lettem volna olyan bolond... - megvonta a vállát. - Csak éppen szeretném, hogy tudja, mennyire sajnálom. Meg hogy mennyire hálás vagyok mindenért. - Hirtelen felnyúlt, ás megcsókolta Tonyt. - Légy óvatos!

Tony fáradt, megviselt arcán váratlan mosoly villant fel.

- Nem fogom azt mondani, hogy örömest tettem, de... valóban örülök, hogy segíthettem! Na, de most már oda le, a padlóra! Egy-kettő! Ne moccanj! - Tony már ki is lopódzott az emeleti előtérbe, halkan bezárta maga mögött az ajtót, Jenny pedig óvatosan lefeküdt arra a szőnyegre az ágy és a fal között. Két kezét szorosan testéhez szorította, feje laposan simult a szőnyeghez, egyik oldalára fordult, hogy jól figyelhessen minden neszre: először is a szíve vad dobogására, aztán vissza fojtott lélegzetű, hosszú-hosszú csendre.

A várakozás megkezdődött.

- De hát miért? - könyörgött Joyce. Ott térdeit a férje előtt hálóruhájában, aki két kézzel szorongatta az asszony kezét. - Ez az, amit nem értek, Harold, hogy miért?

- Mert csak ez jelentett kiutat, gondolom. Minden olyan magától értetődőnek, egyszerűnek tűnt akkor! Ez volt az egyetlen nyilvánvalóan

lehetséges megoldás - felelte Harold. Csak az olvasólámpa égett, és oldalvást világította meg arcát, miközben hangja betöltötte a csendes, sötét árnyakkal teli dolgozószobát. - Nekem csupán annyit mondtak, hogy saját maguknak csak némi laborlehetőséget akarnak, ennyi az egész. Csak egy csendes sarkot a gyáron belül, ahol zavartalanul dolgozhatnak. Minden a mi vállalatunk égisze alatt folyik majd, érted? A külvilág felé csak az én cégem látszik majd, és a szokásos módon megvédjük a kereskedelmi érdekeinket, egyúttal mindazt biztosítjuk az ő számukra, amire nekik van szükségük... Mi leszünk a fedőszerv, feladataink közé tartozik a saját ügyeink lebonyolításán kívül az ő tevékenységükhöz szükséges környezet megteremtése is.

- És ők mit mondtak, mit adnak ennek fejében? - kérdezte Joyce keserűen. - Mi volt az ő ajánlatuk?

- Pénz - felelte Harold egyszerűen. - Alátámasztják és lehetővé teszik a mi felgyorsított kutatóprogramunkat. Kedvező feltételek voltak ezek. Hogy is mondjam, ellenállhatatlanul kedvező feltételek!

- Ellenállhatatlan feltételek? - visszhangozta Joyce megrökönyödve. - A te vállalatodnál. Az a cég, amelyért annyit küzdöttél, amelyet szinte puszta kézzel építettél fel, mert annyira hittél egy új gyógyszerben, egy új eljárásban. A te gyáradból lett végeredményben az, ami nem más, mint a kormány árnyékában megbúvó titkos létesítmény, a te gyáradat belekeverték a vegyi hadviselés bonyodalmaiba! És ezt nevezed te ellenállhatatlan ajánlatnak? Mindazok után, amit Bookhamben el kellett szenvedned. Mindazok után, amit mindketten elszenvedtünk.

- Éppenhogy Bookham miatt kellett az új ajánlattal foglalkozni - erősködött Harold. Előredőlt, és megint szorosan átkulcsolta felesége két kezét. - Tudod, éppen Bookham miatt. Semmi esélyem nem volt rá, hogy egyébként mindent elölről felépíthessek. Azok után, ami megtörtént. A segítségük nélkül hozzá se kezdhettem volna. - Szünetet tartott. - Az sohasem ütött szöget a fejedbe, hogy honnan van pénzünk? Arra nem gondoltál, honnan vesszük mindazt, amivel a Skóciába történő gyáráthelyezés, az átköltöztetés költségeit ki tudjuk fizetni? Egészen új üzemet kellett létrehozni. Új gépi felszerelést, laboratóriumot, amelyek szükségesek voltak a költséges kutatómunkához.

Joyce magatehetetlenül megvonta a vállát, és háta mögé pillantott, mintha csak onnan várná a válaszokat, a szobát betöltő sötétségtől.

- Feltételeztem, hogy a fővárosban lévő barátaid segítenek, meg a tőkebefektetők... - felelte Joyce.

- Még hogy a fővárosban lévő barátaim? Meg a tőkével rendelkező pénzemberek? Hogy ők segítettek volna?... - Harold Engel hátravetette fejét, és élesen felnevetett. Úgy emlékezett rá, mintha csak tegnap

történt volna. A vállalat összeomlásának rémálma. Az őrült kapkodás, amellyel kapcsolatokat próbált szerezni, segítő kezekre találni, milyen sokat is telefonálgatott akkor, és többnyire még csak válaszra sem méltatták. Az odavetett, könnyed, semmitmondó mosolyok, és az elfordított tekintetek világa vette körül. A vereség csendje. A bukásé. - Emlékezz csak rá, hogy akkor egyszerre csak egyáltalán nem voltak barátaim. - Mintha visszatekintett volna a múltba: felidézte az emlékeit. - Csak később jött aztán a változás. Amikor már mindenen túl voltunk és ismét fellendült a gyár, akkor döbbentem rá, hogy nyilván az ő kezük volt mind az előbb említett kellemetlen események mögött. Nagyon elkeseredett voltam, így történt, hogy aztán hozzájárultam mindahhoz, amit tőlem kívántak. Aztán persze ismét megnyíltak előttem az ajtók, ugye?

- De miért téged vettek célba, Harold? Miért bennünket? Miért nem valaki mást, például azokat, akik Porton Downban dolgoztak? Miért pont bennünket?

- Akkoriban történt, hogy a közvélemény felfigyelt mindarra, ami Greenham Commonban meg Molesworth-ben történt. Felhagytak azzal, már hónapokkal ez előtt felhagytak vele, hogy az ilyen kényes feladatokat az említettekhez hasonló helyeken folytassák. Ez volt azok! Ezért fogtak hozzá az egészhez.

- De hát kellett, hogy legyenek százszámra más hasonló vállalatok is, amelyekkel tárgyalhattak volna.

Harold Engel megrázta a fejét.

- Nem, valójában nem volt sehol sem erre a célra megfelelő gyár. Nagyon korán felismerték, hogy engem érdekelnek az olyan blokkolók, amelyek alkalmasak a vérnyomás csökkentésére. Ez pedig elkerülhetetlenül azt jelentette, hogy a mi saját kutató vegyészeink kerüljenek kapcsolatba az olyan kémiai anyagokkal, mint amilyen a kolineszteráz és az acetylcholin. Az előbbi befolyásolja az izmok működését azáltal, hogy hatástalanná teszi az acetylcholin hatását, annak a vegyi anyagnak a hatását amely összehúzódásra készteti az izmokat.

- De hát nem értem. Milyen összefüggésben van ez ezzel az OMAHA-tervvel, azzal, amely megölte Malcolmot?

- Rengeteg az összefüggés - ismerte be Harold Engel halkan - Azok a kémiai szerek, amelyek az idegekre hatnak, és amelyekkel az RD7-ben dolgoztak... a Tabun, a Sarin és a Soman... ezek mind leállítják, akadályozzák a kolineszteráz kibocsátását. Így megakadályozzák a hatás kifejtésében, és ezáltal az interakció, a kölcsönhatás révén az acetylcholin

fokozottan fejti ki a hatását, hogy végeredményben a test önmagát mérgezi meg általa. Ezért olyan hatásos.

Joyce úgy nézett maga elé, mint aki mindjárt rosszul lesz.

- És te egész idő alatt közreműködtél ebben… egész idő alatt? Anélkül, hogy nekem szóltál volna róla? Hosszú hónapok teltek el, sőt évek! Hazajöttél, játszottál a gyerekekkel, beszélgettél, nevetgéltél, mosolyogtál és mindeközben…

- Nem én személyesen, Joyce, én csak..

- De te tudtál róla, Harold. Te mindent tudtál. Hogyan volt ez lehetséges számodra?

- Igen, mindenről tudtam - ismerte be Harold halkan. - Az OMAHA volt az ára annak, amit úgy is lehet mondani, hogy ez volt az ára pénzügyi életben maradásunknak. Az volt a dilemma, hogy vagy együttműködünk velük, vagy elmerülünk. Isten irgalmazzon nekem, de úgy döntöttem, hogy együttműködünk.

Tony már olyan régóta várakozott, és annyira hegyezte a füleit, hogy azt hitte csak képzelődik, amikor meghallotta az apró neszt. Olyan hang volt ez, mintha valaki almát rágcsálna odalent, vagy az is lehetséges, hogy valami más zajjal próbálja álcázni azt, hogy el kell törnie egy ablaktáblát. Tony még laposabban tapadt a padlóhoz, és új fogást vett a kalapács nyelén, amint kikukucskált az ajtó résén. Visszafojtotta a hasító fájdalom okozta önkéntelen nyögést. Ironikusnak tűnt, de most a legélesebb kínt a hátában érezte. A kötés, amely leszorította bal karját, és az orvos által adott fájdalomcsillapító csökkentette a csonttörés éles nyilallását. De semmi sem enyhítette, amit a hátában érzett, és fokozta, hogy már órák óta kifejezetten kifacsart helyzetben kellett maradnia. Tony nagy nehezen elfordította órájának lapját, hogy láthassa az időt. 3 óra 51 percet mutatott. A hajnalodás előtti időszak ez. A hajnali támadás ideje.

Jenny az égvilágon semmit sem hallott, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy megpróbálja testének remegését csillapítani. Már két órája feküdt azon a kis darabka szőnyegen, moccanni sem mert. Félóra elteltével úgy határozott. hogy lehúzza magára az ágytakarót, hogy ne fázzon annyira. Ez a nejlontakaró azonban ijesztően zörgött a nagy csendben, így hát rögtön felhagyott ezzel a tervvel, és tovább bámulta a sötétben az orra előtt lévő padlódarabkát. Aztán rájött, hogy van itt még egy másik probléma is. Az arcához simuló szőnyeg poros lehetett, mert egyre arra ingerelte, hogy tüsszentsen. Szinte ellenállhatatlan volt ez az inger.

Ridley könnyedén beugrott a konyhába.

Aztán várt, hallgatózott, körülnézett, nagyon bízott az érzékszerveiben. A ház néma volt, sehonnan semmi nesz, sehonnan semmi fény. Fölnyúlt, és finoman, halkan becsukta az ablakot. Aztán esőkabátja alól elővette a hangfogós Ingramot. Annyira nesztelenül ment át a konyhán, mint ahogy egy felhő úszik tova a hold előtt. Miután már odakintről elvégezte a szükséges felderítést, magabiztosan jutott el a konyhaajtóhoz, ahol ismét úgy lapult meg, hogy egészen beléveszett az árnyakba. Ismét hallgatózott. Sehonnan semmi nesz! Egyik kezével a testéhez szorítva tartotta a fegyvert. Kibiztosította a pisztolyt, hátrahúzta a felhúzókart, és várt. Semmi sem sürgette. Teljes három perc telt el így anélkül, hogy egy izmát megmoccantotta volna. Minden testi, fizikai adottságát igénybe vette. Élesre hangolta szemét, fülét. Külön-külön megfigyelte, hogy a fürdőszobából kihallatszik a csap csendes csöpögése és az a tompa, sajátos nesz, amelyet az eresz alá helyezett vízgyűjtő hallat. Aztán nagyon lassan, egyszerre csak egyet lépve, végigment a keskeny előszobán, és megállt, hogy kinézzen az utcára azon a kis függönytelen ablakon át, amely ott volt a lép cső aljánál. Felnyúlt, és lassan behúzta a függönyt.

Tony figyelemmel kísérte ezt a mozdulatát. Figyelte őt azon a résen át, amely a szárítószekrény ajtaján volt, és némán káromkodott. A félelem kiszárította torkát, és görcsbe rántotta gyomrát, olyan picinek érezte, mint egy kemény kis labdát. A fenébe is... Erre számítania kellett volna. Azt remélte, hogy a támadó nem veszi észre az ablakot. Feljön majd a lépcsőn, elhalad a szárítószekrény előtt, és minden lépése közben a kis ablakon beáramló fény kirajzolja a férfi kontúrját annak a tükörnek segítségével, amelyet ő meg Jenny oly kapkodva helyeztek el a lépcső tetején. Most azonban már semmi sem ment úgy, ahogy tervezte: az egész lépcső sötétbe borult. És Tony csak azt tudta biztosan, hogy az ember ott van valahol, határozott léptekkel jön felfelé a lépcsőn feléje, és kezében egy automata fegyver. Ó Krisztusom!

Ridley lassan-lassan jött felfelé. Ujja a fegyver ravaszán. A pisztoly egyébként picit jobbra-balra lendült, amint terpesztett lábbal lépett felfelé, gondosan ügyelve arra, hogy ennek a terpesztésnek megmaradjon a pontos mértéke. Ridleynek a kisujjában volt minden, amit a padlódeszkákról tudni lehetett. Tudta, milyen hangot adnak ki a különböző magasságú lépcsőfokok, hogyan nyög egyet a korlát, ha valaki csak úgy gondatlanul ráteszi a kezét. Fel, tovább!

Tony várt, szája száraz, mint a tapló, szíve félelmetesen dobog, amint feszülten figyel és próbálja kitalálni, melyik lépcsőfoknál lehet. Most. Most.

Tony meghallotta, hogy a sötétben valahol a közelben egy öltöny anyaga összeér, egymáshoz súrlódik. Nem annyira látta, mint inkább csak megérezte a mozdulatot a tükörben, és villámsebesen ugrott ki rejtekhelyéről. A szárítószekrény ajtaját kivágta, hogy a falhoz csapódott. A kalapács pedig gyilkos, kaszáló ívben vágódott ki, úgyhogy Tony minden félelmét, minden erejét beleadta ebbe a mozdulatba. A kalapács lecsúszott valami fémes tárgyról, de aztán emberi testbe mélyedt. Ridley megingott, hátraesett. Tony előrevetette magát, teljesen megfeledkezett sérült válláról, a kalapácsot előrelendítette, és egész testével, főleg azonban sértetlen jobb oldalával faltörő kosként zuhant ellenfelére, igyekezett, hogy a köztük lévő távolságot mielőbb legyőzhesse, hogy ő érjen oda előbb, mintsem a veszélyes ellenségnek sikerülne feléje fordítania az automata fegyvert, amellyel apró darabokra szaggathatná. Nekitámadt Ridleynek, és megint érezte, hogy a kalapács talált. Ez alkalommal a férfi arcát roncsolta össze, a sötétben is észlelte a fogainak vicsorítását, amelyet a csapás által okozott rettenetes fájdalom hozott ki ellenfeléből. Az Ingram a földre zuhant, miközben ellenfele egyensúlyát vesztve bukott, bukdácsolt hátrafelé. Tony nem tétovázott. A súlyos kalapácsot az összerogyó alak után hajította a keskeny lépcső sötétjében. Óriási igyekezettel, szinte lázasan tapogatódzott, hogy hol lehet a pisztoly valahol a lába közelében. Megtalálta, és csak úgy vaktában lefelé célzott a lépcső alja felé, meghúzta a ravaszt. Az Ingram nagyot rándult, csapódott a kezében. Halk, puffanó hangot hallatott, amint szerkezete oly precízen, vadul működött, apróra töredező ablaküveg zöreje hallatszott - aztán csend. Tony levette ujját a ravaszról, és lekuporodott a lépcsőkorlát mellé. Lihegett a sötétben, elborította az iszonyat, körülötte halomba gyűltek az elhasznált töltényhüvelyek, erősen érződött a puskapor maró szaga. Aztán háta mögött megcsikordult a háló szoba ajtaja, Tony megperdült, ujja már megint a ravaszon.

Egy rettegő, izgatott, félig-meddig elfulladó suttogást hallott a sötétből: - Tony!

- Ne moccanj onnan! Le a padlóra, laposan! - ordította Tony. Krisztusom, majdnem lelőtte a lányt. Jenny térdre esett, Tony pedig jobb oldalára nehezedve odabukott a földre. Megpróbált testhelyzetet változtatni, és egyre csak járt az agya, hogy most ilyen taktikát válasszon. Kúszó mozdulatokkal megpróbált odajutni a nagy hálószoba ajtajához. Aztán várt. Sehonnan semmi nesz. Sem nyögés, sem más emberi hang, amely sérülés fájdalmáról tanúskodna. Semmi. Csak sötétség és csend, végig le egészen a lépcső aljáig. Tony még várt egy pár pillanatig, magában megpróbált tízig számolni. Aztán suttogva megszólalt: - Jenny!

- Tony!

- Rendben vagy?

- Azt hiszem... igen…

- A hátam mögött a hálószobában, az éjjeliszekrény fiókjában van egy zseblámpa. Hozd azt ide nekem. De az Isten szerelmére, ne kattintsd fel, ameddig nem szólok.

Hallotta, hogy a lépcsőházi pihenőn, hogy kúszik át a lány a másik oldalra, a hálószoba irányába. Klassz lány! Legalábbis most már nem áll fel és nem kapcsolja föl azt az istenverte világítást. Aztán már vissza is érkezett hozzá odamászott melléje. Odalentről még mindig a legkisebb zörej sem hallatszott.

- Tessék. - Tony átvette a zseblámpát, és Jennyt visszatolta, visszairányította a kisfiú hálószobája felé. Közben lázasan gondolkodott. Mi van, ha van valahol egy társa ennek az embernek? Ott várakozik esetleg a lépcső aljánál a sötétségben? Tony nagy nehezen térdre emelkedett és óvatosan odamászott a pihenőn, ahol azt gondolta, hogy nagyjából az ablak fölött lehet, ott ahol a lépcső elfordul az előszoba felé. Óvatosan felállt. A pisztollyal lefelé célzott, a zseblámpát amennyire csak tudta, távol tartotta magától, és aztán fölkapcsolta.

Úristen. Azt az embert az általa leadott lövéssorozat úgyszólván kettévágta. Ridley teljesen összekavarodott karok és lábak zűrzavarában feküdt a lépcső alján, szemei üresen bámultak a semmibe, szája erőtlenül kitárva. A lövéssorozat a gyomra tájékát érte, és először is mindent kipucolt onnan, hogy aztán öltésekre emlékeztető egyenletes lyukakból rajzoljon rendezett vonalat az ablakra és a falra. A vér tócsában állt ott körülötte, a szőnyeg vériszamos volt, és a halott belei nedves, fénylő, bíborszínű kitüremlésként látszottak a zseblámpa fényében. A függönyt lágyan meglengette a hajnali szellő a törött üvegű ablak előtt.

- Mit fogsz... mit fogsz tenni ezek után? - kérdezte Jenny rémülten suttogva.

Tony kikapcsolta a zseblámpát.

- A te helyedben én nem nagyon néznék itt körül - tanácsolta csendesen. - Nem valami szép látvány. - A szétroncsolt arcban is felismerte azt az embert, aki úgy látszik, most is, mint korábban Jenny lakásában, és a gyógyszergyárban is, nyilván szerette egyedül végrehajtani feladatát. Ez az, ami most lehetőséget biztosít kettejük számára. Tony felállt. Biztosította a fegyvert, és aztán fáradtan leengedte a lába mellé a földre. Micsoda rettenetes látvány. Milyen istenverte, hátborzongató dolgok történtek itt. Belépett a fia hálószobájába, lerántotta a takarót az ágyról, visszament az emeleti előtérre. Jenny most is ott állt, ahol az előbb hagyta, mint akit megbabonáztak.

- Megölted őt, ugye? Ezzel itt, ugye, ezzel?

Tony nem felelt. Odament a lépcső feletti korláthoz, szétterítette a levegőben az ágytakarót, és aztán hagyta, hogy lehulljon a magasból. Éppen a holttestre esett. A takaró a test nagy részét befedte, csak az arcot nem. Tony érezte, hogy a mellette álló Jenny megborzong és visszahőköl. Aztán a lány hirtelen sarkon fordult, és sietve bement a fürdőszobába. Hallatszott, hogy nagyon rosszul van, hány. Aztán lehúzta a vécét, és visszajött, ott állt az ajtóban, keze feje a szájához szorítva.

- Oké - bólintott Tony, és úgy határozott, hogy még valamit megkockáztat. Meggyújtotta az előszoba lámpáját. - Gyere - mondta, kézen fogta a lányt, és levezette a lépcsőn a holttest irányába.

Jenny azonban elhúzódott.

- Nem vagyok... nem vagyok még képes rá. - Tony visszafelé lépett a lépcsőn, kezét a lány vállára tette, és mélyen a szemébe nézett. Erőt, bátorságot akart benne kelteni. - Dehogynem vagy képes! - mondta halkan. - Most már majdnem a célnál vagyunk, Jenny... majdnem túl vagyunk a veszélyen. E pillanatban ennek az embernek a főnöke azt hiszi, hogy mi ketten haltunk meg, ugye ez érthető? És ebben a hitben lesznek még legalább néhány óra hosszat. Ezt a pár órát használhatjuk ki, Jenny! Mielőtt ráébrednek arra, hogy mi történt tulajdonképpen, mi már Glasgow-ban lehetünk. És akkor aztán tényleg túl leszünk mindenen. Akkor véget érnek a bajok. - Szünetet tartott, és figyelte a lány arcát. - Vagy inkább itt szeretnél maradni? Inkább megvárnád, míg idejönnek értünk?

Jenny behunyta a szemét, nagyot nyelt, minden erejét összeszedte. Aztán bólintott.

- Oké - suttogta. Tony megfogta a lány kezét, és így vezette. Együtt mentek el a groteszk kupac mellett a lépcső aljánál és igyekeztek elzárni érzékeiket, gondolataikat a rettenetes szag és a vér látványa elől. A vérfoltok már egyre nagyobbak lettek, átütöttek a tiszta fehér ágytakarón. Huszonöt perccel később már Gleninveren kívül voltak.

Gleninveren kívül, de még nem jutottak túl a bajokon. Ha nem Jenny vezetett volna, akkor nyilván nem történt volna újabb baj, de a lány vezetett. Jenny még bénult volt a sokktól, fáradtságtól és a rémségektől, amelyeket látnia kellett. Hogy milyen nagy volt a veszély, azt egy csendes kanyargós vidéki úton tudták meg igazából, úgy tizenhat mérföldnyire Gleninvertől. Egy lankás vidéken haladtak éppen, előttük a felkelő nap halvány ígérete. Egy birka hirtelen átfutott előttük az úton. Csak egy birka volt, de éppúgy lehetett volna egy fegyveres férfi is, vagy

akár maga Ridley, mert ez az esemény rémisztően hatott Jenny megviselt idegeire és meggyötört reflexeire. Nagyot sikoltott, és erőteljesen balra rántotta a kormányt. Az autó átvágott az úton egy domború hátú kőhíd felé. Negyven-ötven mérföldes sebességgel haladtak ekkor. Jenny észlelte, hogy mi lesz ebből, még egyszer megrántotta a kormányt, úgyhogy a kocsi néhány centiméterrel elkerülte a híd kőkorlátját. Nekiütközött egy összetákolt, fából készült kerítésnek, áttört azon, és lefelé bukdácsolt egy meredek lejtőn, Végül pedig az autó orra belefúródott egy sekély patak köves medrébe, Tony és Jenny pedig kirepült a rájuk ereszkedő sötétségbe. Elvesztették eszméletüket.

Huszonötödik fejezet

Jackmannek már régóta ágyban kellett volna lennie, ahol kellemesen álmodozhatott volna a délelőtti ünnepségekről. De nem ez volt a helyzet. Teljesen felöltözve járkált fel-alá a nappaliban. Egyre csak az óráját nézte. Íróasztalán megszólalt a telefon, sietve fölkapta.

- Tessék.

- Kedves uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy a 3447-es számon hívott felet egyelőre rádiós keresővel sem tudom megtalálni.

- Értem.

- Lehet, hogy kikapcsolta a készülékét - mondta a telefonos, aki igyekezett készségesnek mutatkozni. - Úgy értem, hogy most éppen hajnali négy óra után vagyunk.

- Teljesen tudatában vagyok annak, hogy hány óra van - felelte Jackman ingerülten. Ridleynek nem volt engedélye arra, hogy kikapcsolja a készülékét. Ridleynek ezt tudnia kellett, teljesen tisztában volt vele! Hát akkor miért nem jelentkezett? Miért?

- Talán egy idő múlva ismét próbálkozom… - mondta a telefonos.

- Köszönöm - felelte Jackman, és visszatette helyére a kagylót. Körülnézett a siváran berendezett bérelt szobájában. Aztán kihúzta az íróasztal egyik fiókját, kivette onnan a város térképét, és az utcajegyzékben keresni kezdte, hol is van Bruneval Close. Húsz perccel később óvatosan odasétált a 17-es számú ház ajtajához. Mindkét keze mélyen a kabátzsebében. Körülnézett, nem látja-e valaki, mert már hajnalodott. Törött üveg recsegett a lába alatt, lenézett. Még egypár lassú lépést tett előre, aztán észrevette a betört ablakot, és hogy a függönyt meglebegteti a szél. Odament a főbejárathoz, megpróbálta kinyitni. Az ajtó kipattant, és Jackman tétovázott. Ideges volt és bizonytalan ebben a

szokatlan szerepben. Lopva körülnézett, jobbra és balra, aztán szélesre az ajtót, és belépett.

Legelőször a szagot érezte meg. A halál nyomasztó, fojtogató, édeskés szagát. A szájpadlásán; sokkal előbb megérezte, mint hogy bezárta maga után az ajtót és felkattintotta a zseblámpáját.

Csak néhány perc telt el, talán annál is kevesebb, és Jackman úgy botorkált ki a szabadba, hogy Ridley Ingram pisztolyát eldugta a kabátja alá. Arca teljesen színtelen, szürke volt. Behúzta maga mögött az ajtót, és az bekattant. Végigsietett a gyalogúton, a nap első sugarai megjelentek az égbolton. A helyzet rosszabb volt, mint gondolta... sokkal rosszabb. Keze remegett, amikor a pisztolyt elzárta kocsija csomagtartójába, és ő maga becsúszott a volán mögé. Sebesen száguldottak fejében a gondolatok, miközben igyekezett szabadulni attól a rémségtől, amire rábukkant, és megpróbált konstruktívan gondolkodni, elhatározni, mivel lehet egykettőre pótolni a veszteséget. Végül megállapította, nem sokat tehet, legalábbis egyedül nem. Miután megtalálta Ridleyt és a félredobott Ingram fegyvert, erőt vett magán, hogy felmenjen az emeletre. Azt várta, legalább még egy holttestre bukkan valamelyik hálószobában. De hiába kutatta át a házat, semmi ilyesmit nem talált. Szóval ez már nem csupán az ő hatáskörébe tartozó ügy volt! Az ilyen dolgokban közösen kell dönteniük. Sürgősen be kell kapcsolni olyanokat, akik specialisták, és akik az egyik pillanatról a másikra rendelkezésre állhatnak. Egy egész csapatra van szükség. Jackman megállt az első telefonfülkénél, és mellőzve a szokásos biztonsági előírásokat, közvetlenül hívta a Cheltenham Ellenőrző Központot. Vészhelyzetben megvolt erre a lehetőség. Csak az volt a fontos, hogy az ember utólag igazolni tudja a hívás indokoltságát. Jackman nem gondolta, hogy ilyen szempontból bármi nehézsége lesz, tudván, hogy Ridley amott fekszik holtan, a belei kilógnak és az automata fegyver golyóinak nyoma végighúzódik a falon.

- Itt Jackman beszél - mondta abban a pillanatban tudta, hogy a hangrögzítő bekapcsolódott. - Jackman jelenti Baxternek. Kódjelzés: OMAHA. Mondják meg neki... mondják meg neki, hogy nálunk a sárga jelzés lépett érvénybe. A sárga jelzés... egyik katonája kiesett a sorból.

Jenny nyögött, megmoccant, igyekezett felülni. Nagyon igyekezett, nagyon akarta, de valahogy nem sikerült… feladta. Ettől kissé megkönnyebbült. Kevesebb probléma van azzal, ha az ember egyszerűen csak hagyja magát sodortatni a fájdalom, a hideg és a nedvesség rossz érzésein. Főleg a nedvesség volt rossz. Megint megmoccant, zavarta, hogy a nyirkosság egyre inkább behatol meleg kis álomvilágába, újból és újból visszarángatja az éles fájdalomba. Aztán egyszerre egészen világosan hallotta a víz csobogását. Csak tompán zúgott a füleiben,

makacsul ott maradt. Nem akar szűnni, eltávozni vagy abbamaradni. Megint mocorgott egy kicsit, felnyitotta a szemét, és azt tapasztalta, hogy valami gömbölyűt, ezüstöset lát néhány centiméternyire maga előtt. Valami gömbölyűt, ezüstöset, hajlítottat, amelyet elborít a folyóvíz, az a víz, amely egy-két másodpercenként hirtelen vörös színű lesz. Ez aztán igazán érdekes! - gondolta Jenny, és álmos, tétova kézzel odanyúlt, ahol a fájdalmat érezte a szeme fölött. Az érintéstől megrázkódott, és a rémület lett rajta úrrá, mert rájött, hogy az a vörös, amit lát, a saját vére, amely egyre csak csöpög a vízbe a homlokán lévő mély vágásból. Ettől a felismeréstől úgy megdöbbent, hogy egyszerre magához tért, és most már sok minden mást is észlelni tudott; azt, hogy nedves moha ér az arcához, jeges víz veszi körül lábait, és éles kövek nyomják az oldalát. Arra is rájött, hogy most már világosan lát. Nappal van.

Aztán fokozatosan mindenre visszaemlékezett; a birkára, arra, hogy az autó megcsúszott az úton, és egyszerre csak fölmagasodott előtte a gránitkövekből épített domború hátú híd. Emlékezett arra is, hogy milyen hirtelen közeledett feléjük az a nagy sötétség, milyen hangos ropogással szakadt át a vékony, fából készült kerítés…

Tony!

Jenny nagy nehezen megfordult, és minden erejét összeszedte, minden erejét, hogy felüljön és körülnézzen. Az ezüstös dolog ott a vízben a kocsi egyik dísztárcsája volt. Maga az autó négy-öt méternyire tőle feküdt, félig benne a keskeny, köves vízmosásban. A híd tán egy vagy fél méterrel hátrébb volt, az út is látszott, meg a bal válla mögött hátratekintve a széttört kerítés maradványait is észlelte. De Jennyt ebben a pillanatban csak Tony érdekelte. A hirtelen rátörő émelygés ellen összeszorította fogait, megvárta, amíg a rosszullét elmúlik, és aztán nagy nehezen fölállt, bizonytalanul ingadozott, érezte sebeit, a fájdalmat, a mély vágást a homlokán és az oldalán, ahol nekicsapódott a köveknek. De, csodálatos módon, ennyi volt az egész.

A kora reggeli fényben odabotladozott alaposan összetört kocsijukhoz. Az ő oldalán lévő ajtó kivágódott, amikor az autó nagy lendülettel nekiszaladt a vízmosás medrének. Tony oldalán azonban zárva maradt az ajtó, őt a lendület nekivágta a szélvédőnek. Jenny most már látta a fiút. Feje lehorgasztva, halálsápadtan támaszkodott az oldalán lévő ablaknak. Nem mozdult, szemei lecsukva, a vére széles csíkban kenődött a szélvédőre. Jenny nagy nehezen odavánszorgott a zárva maradt ajtóhoz, Tony nevét motyogta, imádságszerűen ismételgette. A saját sérüléseinek fájdalmát is érezve tudta, hogy ennek az egésznek részben ő az oka. Még ez is!

Megragadta az ajtó kilincsét, és olyan erővel rántotta maga felé, amilyen erő tulajdonképpen soha nem is volt a karjában. Az ajtó

kivágódott, és éppen idejében hajolt előre, hogy megakadályozza, hogy Tony oldalvást kiessen a kövekre. Két karjába fogta a testét, gyengéden dédelgetve engedte le a földre. Kell, hogy életben legyen. Kell! Édes Istenem, add, hogy életben legyen!

Aztán meghallotta nehezen ziháló lélegzetvételét, látta, hogy mellkasa emelkedik és süllyed A megkönnyebbülés sóhajával ült le a földre. Hála Istennek! Köszönöm, Istenem... Egy darabig aggódva nézte, aztán hátrakúszott a kocsi végéhez, megtalálta a csomagtartóban a repülősök esőkabátját, hozta, és betakarta vele Tonyt. Tudta, hogy édeskevés ez, leült a sarkára, és igyekezett elnyomni magában a hirtelen feltörő pánikot, magatehetetlenségét. Annak tudatára is ráébredt, hogy a balesettel az égvilágon semmi sem változott. Ha ott maradtak volna, ahol korábban voltak, rájuk találtak volna. Ha integetni tudott volna valakinek, hogy hívjon mentőket, csak időben távolabbra tolódott volna az elkerülhetetlen, hogy ismét csak azoknak a hatalmába kerüljenek. Tony akkor is meghalna valószínűleg, ha sikerülne segítséget hozni, és valószínűleg akkor is, ha nem hívna segítséget. Hát akkor mit tegyen? Mit mondana Tony, milyen választ adna erre a kérdésre? Mi az, amit elmulaszt? Megfeledkezett-e valamiről? Volt-e valami, amit észre kellett volna vennie, de ő elmulasztotta? Szólj már, Tony! Segíts nekem! Mondd meg, hogy mit tegyek, könyörgök. A szél belekapott a hajába, és a csermely vidáman csobogott mellette, de válasz sehonnan sem jött.

A farm! Csak pár mérföldnyire innen elhaladtak egy farm előtt, ugye? És egy farmon vannak kocsik, járművek, traktorok, ugye? Így hát mit tenne Tony?

Hadd gondolkozzam. Jenny nagy nehezen, fájdalmasan lábra állt, aztán kezdett fölfelé mászni az országút felé. Valahol majdcsak talál maguknak egy autót, egy teherautót vagy egy traktort. Valamit, ami elvinné őket innét. Kell, hogy találjon valamit. Eszébe jutott, hogy veszítette el Jamie Ennist. Semmiképpen sem fogja most el veszíteni Tonyt is!

Ha az ember visszaemlékszik arra a néhány mérföldre, amelyet egy robogó kocsival tett meg akkor az mindig nagyobb távolság lesz, ha az ember gyalog jár. Még nagyobb a távolság, ha az embernek sok mindene fáj, ha fáradt és ijedt. Jennyvel is ez volt a helyzet. Majdnem hat óra volt, amikor felmászott az országútra és igyekezett tovasántikálni a farm felé, amennyire csak sebei engedték. Amikor aztán végre meglátta a régi parasztházat és a hozzá tartozó lepusztult melléképületeket, a nap már magasan járt, jól megvilágított mindent, élesen mutatta a dolgokat a tiszta kék égboltról érkező sugaraival. Pár perccel múlt hét óra. Ugyanennek a napnak a reggelére, éppen hét óra utánra tervezték a Highland Gyógy szergyárban, hogy ünnepélyesen bemutatják az új

szívgyógyszert a bizalommal teli, gyanútlan brit nagyközönségnek. A gyógyszert, melynek neve Cardocol.

Joyce Engel az autóból nézte, ahogy férje kihajt a garázsból. Arca eltökélt, komor volt. A kocsi már elment, ő meg bámulta az utat, hosszasan nézett oda, ahol utoljára látta az autót. Arra gondolt hogyan lehetséges, hogy a diadalnak ez a reggele, melynek eléréséért mindketten oly sokat dolgoztak, amelyről olyan régóta álmodoztak, végül is ilyen nagy keserűséggel töltse el őket, és ennyire üresen, reménytelenül várják az eseményeket.

Aztán Joyce becsukta az ajtót. Visszament az előszobába, és felemelte a telefonkagylót. Az éjszaka ő meg Harold teljesen megsemmisítették a Highcroft-magnószalagot, levitték a kert végébe a hulladékégetőbe. De volt itt még valami, aminek elvégzését megígérte. El kellett mennie valakihez és beszélnie vele. Tárcsázott egy számot, és várakozott. Egész lénye mintha elzsibbadt volna.

- Halló!

- Helen. Itt Joyce beszél, Joyce Engel. Ne haragudj, hogy ilyen korán hívlak. Átmehetnék hozzád? Igen... most mindjárt. Van valami, amit el kell mondanom neked. Tudod, Malcolmról.

A Gleninver Times szerkesztőségében a két újságíró nagy munkában volt. Bob Harris az utolsó ívet lapozta éppen át, puffadt arca vörös volt az izgalomtól, amint feltekintett.

- Az ördögbe is... honnan a fenéből szedted össze mindezt? - kérdezte. Ma korán reggel egy órával ezelőtt verték fel álmából, hogy jöjjön be és olvasson át egy cikket, amely ha igaznak bizonyul, az országos nagy lapokban is mindenütt a címoldalra kerül. Tálcán kapta ezt a lehetőséget, egyetlen riporterétől, a fiatal gyakornoktól, akinek még tizenhárom heti gyakorlata sincsen. És aki most elvárta tőle, hogy a cikket a Gleninver Times címoldalán hozza le. A fiú úgy nézett ki, mint aki a fél éjszakát ennek a cikknek az összeállításával töltötte. Valószínűleg tényleg ez a helyzet, gondolta Harris cinikusan. Most először moccant meg benne a szerkesztői büszkeség, amint eszébe jutott a maga fiatalsága, amikor kezdő volt, sok-sok évvel ezelőtt egy vidéki lapnál.

- Mrs. Highcrofttól és Mrs. Parsonstól tudtam meg - felelte Hamish nyugodtan.

- És ellenőrizted a tényeket? - Hamish bólintott. Most egy pillanatnyi szünet következett, miközben Harris szédülten arra gondolt, hogy milyen

ellenintézkedéseket kell majd elviselnie ebben a kisvárosban. - És mi lesz az új helyzet a gyógyszergyárral? A gyárbeliektől nem szereztél nyilatkozatot, amit idézni lehetne ezekkel a feltételezésekkel kapcsolatban?

- Milyen feltételezésekkel?

- Hogy milyen feltételezésekkel, fiacskám? - Harris lapátkezével rátenyerelt azokra a vékonyka oldalakra amelyeket Hamish nehéz éjszakai munkával állított össze. - Hogy milyen feltételezésekkel? A fenébe is, gondolom, csak ki tudod válogatni innen azokat. Például azt, hogy a Highland gyár három embert meggyilkoltatott... Hogy ez a gyár nem más, csak álcázása egy háborús vegyifegyver-programnak, amelyről tulajdonképpen sem mit sem szabadna tudnunk, hogy…

- Nem, nem beszéltem velük. Eddig még nem. Gondoltam, hogy ezt inkább maga akarja megtenni - felelte Hamish.

Harris hallgatott. Aztán előredőlt, és bozontos szemöldöke alól nézett fel a fiatal újságíróra, végül elnevette magát.

- Ejha, Hamish - mondta. - Hát persze. Pontosan így van. Én magam teszem meg. De előbb még egy picikét mi magunk is ellenőrizzük a dolgokat. Hogy szilárd talajon álljunk. Hogy körülöttünk teljesen megalapozott és tűzbiztos legyen minden.

Hamish Owen elmosolyodott. Tudta, nem álmodozik már soha többé a sajtó kitüntetéseiről, sem arról, hogy részletesen írnak róla az ország központi szaklapjában, sokkal egyszerűbb dolog jelentette most számára az igazi sikert! A főszerkesztője keresztnevén szólította! Nem hallja többé azt, hogy fiacskám. Nem, soha többé.

Jenny lihegve és kifulladva leguggolt a régi fészer sarkánál, hogy egy kissé magához térjen. Szemébe lógó haját igyekezett hátrasimítani. Végre-valahára melléje, melléjük állt a szerencse. Akkor, amikor keserves, gyötrődő kis futásba kezdett a legközelebbi melléképület felé, és amikor előbukkant egy fiatal farmer, egy viharvert gesztenyeszínű Morrisban, amelyet mintha csak összedrótoztak volna, hogy ne essen darabjaira. A gazdaság udvarára igyekezett, kiszállt a kocsiból, és bement a tehénistállóba, posztósapkája hátratolva a fején, egy tranzisztoros kisrádiót lógatott a kezében.

A rádió hangja aztán elhalkult, amikor már az istálló túlsó végénél járt, Jenny hallotta a tejeskannák csörömpölését, most már szinte a földön csúszva vánszorgott előre, kezét fájó oldalához szorította, úgy választotta meg az irányt, hogy az autó mindig közte és a tehénistálló között legyen. Előre fölkészült rá, hogy egyszerre csak rákiabálnak, amint észreveszik.

Odaért a kocsihoz, és belenézett. A fiatalember benne hagyta a slusszkulcsot! Gyors pillantást vetett körbe, kinyitotta a kocsi ajtaját, és amennyire fürgén csak képes volt rá, bemászott az üres olajoskannákkal és növényvédő szerek műanyag tasakjaival telezsúfolt kocsiba. Éles, átható szag volt odabent, amely jelezte, hogy birkákat is szoktak ezzel szállítani. Leült a volánhoz, és megnézte a szokatlan műszerfalat. Szinte megdermedt, amikor eszébe jutott, hogy amikor utoljára kocsit vezetett, hogy rohant feléje az a kőhíd! Erőt kellett vennie magán, hogy odanyúljon és beindítsa a motort. A motor egykettőre életre kelt. Gyorsan és ijedten körülnézett, küszködött a szokatlan sebességváltóval, a váratlan hangokkal, amiket ez az ócska szerkezet kiadott, de aztán megindult és kifelé gurult a farmról. Lábával erősen nyomta a pedált. A visszapillantó tükörben látta, hogy a fiatalember kisiet a tehénistállóból, és csípőre tett kézzel néz utána, míg csak a kocsi meg nem kerülte a sarkot, és el nem tűnt a szeme elől. Jenny kiegyenesedett, és hangosan felnevetett, hirtelen megszűnt benne a feszültség. Végre-valahára valami sikerült is! Most már megteszik az utat, tudta, hogy sikerülni fog.

Azt azonban nem látta, hogy a fiatalember beszalad a házba a telefonhoz.

Jenny húsz perccel később már ismét ott volta kőhídnál. Annál a lejtőnél állt meg, amely legközelebb volt a szétzúzott kerítéshez. Lemászott a lejtőn. Tony sápadt volt, de élt! Nagyon remegett a ragyogó napsütésben, az esőkabát alá bújva, pont úgy találta, ahogy otthagyta. De az arckifejezése és őt kedvesen üdvözlő mosolya, annak ellenére, hogy a szeméből még most is fájdalom sugárzott, jókedvűvé tette Jennyt, nagy megkönnyebbüléssel érezte, hogy már nincs egyedül, és a szavak csak úgy ömlöttek belőle, lihegve, összefüggéstelen kapkodással.

Aztán eljött az ideje annak is, hogy meg kellett mozdítani a sérültet. Jennynek majdnem ötperces küzdelembe került, amíg talpra állította és fölvezette Tonyt az autóhoz; a férfi teljes súlyával ránehezedett, de végül is sikerült! Jenny átbotorkált a kocsi másik ajtajához, leült a volánhoz, fejét odatámasztotta a dudára, amely nem működött. Tony a mellette lévő ülésen hátradőlt, lehunyta a szemét, zihálva lélegzett. Mindketten annyira kimerültek voltak, hogy nem tudtak beszélni egymással. Nagyon-nagyon rossz állapotban voltak, de egyetlen autó sem jött arra. Jenny előrenyúlt, megütögette a benzintartály mutatóját, jelzés azt mutatta, hogy tele van. Összenézett Tonyval, és elmosolyodott. Elegendő az üzemanyag. Legalább ez oké. Beindította az autót, amely hirtelen rántással indult, úgyhogy mindketten felsikoltottak a fájdalomtól.

A rendőrség dicséretes gyorsasággal jelent meg a farmon. Miután a mérges fiatalembertől megtudták, mi történt, kelet felé indultak. Húsz

perccel később rátaláltak a törött kerítésre, az elhagyott, összetört autóra, amely ott feküdt a lejtő alján. Jennynek és Tonynak nem egészen negyven perc előnye volt. Egy nagyon elnyűtt Morris Travellerben, amelyből csak Úgy áradt a birkaszag, és úgy nézett ki, mintha bálázódrótok tartanák össze.

Tomalin mindenkit elkapott, akiről úgy látta, hogy van egy perc ideje, és elmondta, milyen pompás, csodálatos az idő, pontosan ilyen ragyogó napsütésért imádkozott az egész héten. Meleg van, tiszta az idő, kék az ég, és éppen csak egy picike szellő lengedezik. Utolsó diadalmas felvirágzása ez a vénasszonyok nyarának, amely minden időjárás-jelentésnek fittyet hányva tovább tart, mint ahogy azt a savanyú pofájú meteorológusok jósolták.

Háromnegyed nyolckor már nagyban érkeztek a vállalkozók a gyógyszergyárba, ás Tomalin makulátlan öltönyében, virággal a gomblyukában időnként csak úgy remegett a dühtől, amikor azt tapasztalta, hogy a gépkocsik egyike-másika fékezéskor csúnya nyomot hagy a gyönyörű pázsiton. Aztán kifejezetten pánikba esett, hogy megjön-e kellő időben a jég a pezsgősvödrökbe. Időnként selyem zsebkendőjével apró mozdulatokkal törülgette homlokáról az izzadságot. A tűzoltók vezetője, aki Glenhaddonból érkezett, azt vitatta, hogy hova is helyezzék el a nagy szivattyút. Munkások magas létrán dolgoztak, zászlócskákat szereltek fel annak az útnak mindkét oldalára, amelyen majd a vendégek érkeznek. A városból toborzott pincérnők egész csapata állott készen létben, csipkés fehér blúzt és fekete szoknyát, frissen vasalt kis köténykét viseltek, és buzgón terítették, simítgatták a keményített abroszokat, számlálgatták a boros poharakat és latolgatták, elegendő tálalóasztal van-e készenlétben. Az is fontos volt, hogy elég vörös szőnyeg álljon rendelkezésre, elegendő pezsgő, kényelmes fotelek, különböző frissítők minden fajtából bő választék. Odabent az igazgatósági épület előcsarnokában a gyár sajtó- és reklámosztályának alkalmazottai azzal törődtek, hogy megfelelő számú telefonvonal, gépíró álljon a sajtó rendelkezésére, és a riporterek meg a vendégek elegendő díszes smaragdzöld Cardocol-csomagot kapjanak ingyen mintaként és ezenfelül egyéb ajándékokat is, reklámtáskákat, odakészítve a háromszáz ülőhely mindegyikére, rajtuk a gyár jelmondata: A CARDOCOL A SZAPORA SZÍVMŰKÖDÉS GYÓGYSZERE. A csarnok végében lévő emelvényen rengetegen dolgoztak a mikrofonok és a vezetékek elrendezésével, így korán reggel nagyon zavaró volt, hogy egyiket vagy másikat ki kellett próbálni, állandó lármával töltve be a helyiséget: - Mikrofonpróba... egy kettő... három…

Harold Engel magányosan álldogált. Egyedül, bár sok ember vette körül. Körülnézett, figyelte az emelvényen tolongó embereket, a fiatal lányokat; akik fel-alá siettek a propagandatáskákkal. Engel régóta álmodott már erről a pillanatról, ezerszer is pontosan maga elé képzelte, és most, hogy eljött, valahogy távol érezte magától az egészet. Elkülönült az izgalomtól, a büszkeségtől, a hivatásos elégedettségtől, amely együtt járhatott volna az új gyógyszer bemutatásával, de az a tudat, amely most már eluralkodott rajta, bemocskolta, meggyalázta a valóságot. Tulajdonképpen benne, magában történt a változás. Rosszkedvűen, siváran állapította meg, hogy az ő hozzáállása lett egészen más. Nem az orvossággal kapcsolatos érzései változtak, hanem inkább az, hogy másként gondolt arra a személyes megalkuvásra, amely mindezt lehetővé tette. Azelőtt sohasem merült fel benne semmiféle hasonló kétely, rádöbbent, soha nem gondolt ilyesmire egészen tegnap éjszakáig, amikor azon kapta Joyce-t, hogy azt a magnófelvételt hallgatja, amely Malcolm halálát örökítette meg. Ezt megelőzően minden problémát fokról fokra sikerült megoldani, minden nehézséget sikerült legyőzni, mint ahogy az útban lévő sűrű gazos növényzetet sikerül eltávolítani egy ősi emlékmű talpazatának környékéről. Az igazi ára ennek az újabb sikernek úgy magasodott fel előtte, mint egy kétes értékű totemoszlop. Lehajolt, és fölvette a propagandatasakok egyikét. Futó pillantást vetett rá, és aztán visszaejtette oda, ahonnan felvette.

- Ó, végre megtaláltam! - Engel a hang irányába fordult, és nagyot sóhajtott. Tomalin volt az, aki kinyújtott kézzel közeledett feléje, hogy üdvözölje, és egyúttal felmutasson az égre, milyen nagyszerű, ragyogó időt sikerült biztosítania az ünnepségre. Kap tehát egy kis kóstolót Tomalin egyéniségéből. Engel a maga kárán jött rá, hogy ez a kis kóstoló jó sok időt vesz igénybe. - Emlékszik rá, Mr. Engel, hogy mit mondtam? Látja, teljesen fölösleges volt aggódnia! Tökéletes napunk van ma, egy szerűen tökéletes!

- Gratulálok - nyögte ki Engel futó hangon.

- Á, de tulajdonképpen nekem kell gratulálnom önnek, elnök úr - módosította Tomalin igazi talpnyalóként az elhangzott mondatot. - Ha nem önön múlna, akkor ez az egész...

- Hát igen, ez nagyon kedves magától, Mr. Tomalin. De most ha nem haragszik... - Engel már el is fordult tőle, de aztán hirtelen megmerevedett, mert meglátta Jackmant, amint komolyan tárgyal valamit odakint a franciaablakon túl a zászlódíszes teraszon.

Harold Engel kilépett a teraszra, Jackman mindjárt feléje fordult, hogy üdvözölje. Ugyanezt tette Baxter is, aki az első repülőjárattal egykettőre itt termett Londonból. Annak idején Baxter volt Engel első tárgyalópartnere. Ő rendezte el az ügyeket, ő biztosította a

lehetőségeket, ő hárította el a megoldás útjából az akadályokat. Ő volt tehát az, akit Engel mindenért hibáztatott. Egy pillanat alatt elöntötte a düh. Ez a mai nap valójában őt illeti! Meg a Highland Gyógyszergyárat. Ünnepe ez ezenkívül a völgy lakóinak, akik kezdettől fogva bizalommal voltak iránta és segítették. Nekik köszönhető, hogy az egész koncepció eljutott a sikerig, anélkül hogy a gyártási tevékenységben a legkisebb fennakadás, netán késedelem, vagy ipartechnikai vita merült volna fel. Baxter, Jackman és a többiek, akik a Honvédelmi Ellátó Titkárságtól jöttek ide: ők mint kívülállók, idegenek, betolakodók! Olyanok, mint amikor a keselyűk jönnek el, hogy részt vegyenek a fecskék gyűlésén. Baxter elbűvölő, nagyvilági mosollyal köszöntötte, makulátlan sötétkék öltönyt viselt, kétsoros zakót, aranygombokkal, katonás nyakkendővel.

- Harold! Mennyire örülök, hogy látom. Fogadja szívből jövő gratulációimat. - Már nyújtotta is kezét, de Engel ezt valahogy nem vette észre.

Ehelyett hűvösen megkérdezte: - Mi járatban van itt? Úgy tudom, fennáll még a megállapodásunk.

Baxter egy pillantást vetett Jackmanre, mint aki azt jelzi: értem, mire gondol.

- Adódott egy-két problémánk. Mr. Jackman felhívott, és úgy gondoltam, egyszerűbb, ha leugrom ide, és személyesen mérem fel a helyzetet.

Engel viszont élesen tovább faggatózott: - Hogyhogy problémák merültek fel? Miről van szó? - E szavak közben a gyár kutatási-fejlesztési igazgatója felé fordult, jól érezte, hogy ez olyan ember, aki több vasat is tart a tűzben és sohasem lehet tudni, számos hűségesküje közül mikor melyiket szegi meg. - Milyen jellegűek azok a problémák?

Baxter felemelte kezét.

- Ó, igazán semmi, de semmi oka nincs, Harold, hogy ezek gondot okozzanak magának. Belső problémákról van szó, kisebb átszervezésről. Úgyhogy akkor most nézzünk utána inkább annak - mondta és buzgón dörzsölgette tenyerét, pontosan úgy, ahogy a tisztek világszerte ezt tenni szokták, ha másról akarnak beszélni -‚ honnan szerezhetnénk egy kis príma feketekávét. Az, amit a repülőgépen kaptam, csapnivalóan rossz volt. - Hogy szavainak súlyt adjon, mímelte, hogy egész beleborzongott... Engel pedig keserű szájízzel állapította meg, ez pontosan az a bájcsevely, amelyben az égvilágon semmi mondanivaló nincs, a tiszti kantinban szoktak ilyen semmitmondóan fecsegni. Tudta, hogy Baxter órákig képes erre. Kellemes megjegyzések röpködnek ilyenkor a levegőben, miközben sokan mások ott halnak meg saját ürülékükben a fennkölt uraságok által vezetett laboratóriumokban istenverte, rohadt dolog az ilyen fecsegés.

- Magát nem látjuk itt szívesen, Baxter. Szeretném, ha távozna.

Baxter enyhe meglepetéssel nézett rá.

- Úgy érti, hogy távozzam, hogy „az árnyékom soha többé ne vetődjön az ön ajtajára”? Így mondták ezt a viktoriánus korban, ugye, Harold? - felelte nyugodtan és halkan, közben olyan irányt vett, hogy kedvesen elvezesse őket egy mellékútra, ahol tovább beszélgethetnek anélkül, hogy bárki kihallgathassa őket. - De ha én nem lettem volna, és ha nem lett volna olyan rábeszélő ereje az összeköttetéseimnek bizonyos kormányzati, miniszteriális körökben, akkor soha nem értük volna meg ezt a mai napot, ugye, ezt is méltányolja, Harold, ugye, jól gondolom?

- Maguk az én lehetőségeimet csatatérré változtatták át a fejlesztéshez nyújtott segítségükkel - vágott vissza Engel érdes hangon. - Azt akarom, hogy a megállapodásunk véget érjen, érvényét veszítse! - Kezével Jackman felé intett. - Biztos vagyok benne, hogy az ön iderendelt embere tájékoztatni fogja minden részletről, ha eddig nem tette - Engel szünetet tartott, figyelte a másik kettő arcát; ki akart olvasni valamit Baxter reagálásából. Semmit sem tudott meg. Csak azt az elnéző, állandósult mosolyt láthatta, amellyel máskor is szemben találta magát. - Nem vagyok hajlandó semmiféle megalkuvásra a maguk kis üzleteiben, ha netán ez az, amiben nem biztosak még - folytatta Engel. - Az RD7 tevékenységét le kell állítani, mondjuk... négy hónapon belül. Igen, határozottan négy hónapon belül. Ez így ésszerű.

- Mert ha nem? - kérdezte Baxter barátságosan.

Engel megvonta a vállát.

- Nem kenyerem a fenyegetőzés, Mr. Baxter, ezt bizonyára tudja…

Baxter derűsen bólintott.

- Értem már. Fogalmam sem volt róla, hogy ezt az egész Highcrott-ügyet személyes ügyének tekinti, ennyire a szívére veszi, Harold. A jövőben több figyelmet kell szentelnünk az ilyesmire. Addig pedig szabadjon javasolnom… Mindhárman megfordultak, mert a kis mellékúton lépések közeledtek feléjük. Egy egyenruhás rendőrfelügyelő volt az, ezüstös rangjelzése csak úgy csillogott a napfényben hófehér ingén. Olyan ember benyomását keltette, mint akinek olyasmit kell végrehajtani, amit nagyon utál.

- Á, maga az, felügyelő? - köszöntötte őt Baxter. - Gondolom, hogy ismeri Mr. Engelt. - Úgy beszélt Baxter, mintha ő lenne itt a házigazda, az övé lenne ez a vállalat, és ő hívta volna össze a mai ünneplő közönséget.

A felügyelő bólintott.

- Igen, uram. Találkoztunk már. - Aztán Jackmanhez fordult. - Válthatnék önnel egy pár szót, uram? - Jackman Baxter pillantását kereste, az utóbbi beleegyezően bólintott, és ók ketten kicsit arrébb léptek.

- Mit tud velem közölni, felügyelő?

- A beosztottjaim utasítást kaptak, hogy működjenek együtt a maguk embereivel az útelzárások ügyében - kezdte a felügyelő mereven és hangvételéből világosan kitűnt, nem nagyon szereti, ha dirigálják, ha megakadályozzák abban, hogy a szokásos rendőri feladatokat végezze, s helyette egy különleges alakulat cowboyaival kell együttműködnie.

Jackman bólintott.

- Igen, ezt már megtudtam Mr. Baxtertől.

- Az embereim azt hiszik, rátaláltak arra a kocsira, amely iránt ön érdeklődött.

- Rátaláltak? És hol?

A felügyelő a farzsebéből noteszt vett elő, felnyitotta:

- Hozzávetőleg tizenöt mérföldnyire a Crianlarich felé vezető úton. Úgy tűnik, hogy baleset történt a kocsival.

- És mi történt az utasokkal?

A felügyelő megrázta a fejét .

- Róluk semmit sem tudunk uram.

- Érdeklődtek a kórházakban?

A felügyelő merev arccal bólintott.

- Persze hogy érdeklődtek a kórházakban. Sehol semmi, uram. Minden kórházat ellenőriztünk. - Kicsit tétovázott, hogy az előírásszerű jelentésen túlmenően kell-e még mást is közölnie. Aztán mégis kinyögte: - Pár mérföldnyire nyugatra attól a helytől, ahol azt a bizonyos autót megtaláltuk, jelentették, hogy egy fiatal nő egy farmról ellopott egy járművet. Ma reggel valamivel hét óra után történt ez. Lehet, hogy ezek voltak azok az utasok, vagy legalábbis az egyik közülük.

Jackman bólintott.

- Valóban így lehetett. Lesz szíves szerezni nekem egy térképet, felügyelő? Meg aztán egy autóra is szükségem lesz... Nem, mégsem, meggondoltam magam. Azt hiszem, jobb, ha én magam vezetek.

Néhány perccel később Jackman már az úton robogott, méghozzá igen sebesen. Az Ingram ott volt hátul a kocsijában.

Az ócska Morris zötyögve, zakatolva igyekezett felfelé a meredek emelkedőn. Jenny egészen ráhajolt a kormánykerékre, mintha saját akaratával igyekezne előrehajtani a kocsit, és aggódva figyelte, nem jelenik-e meg az a baljós hang, amely azt jelezné, hogy a motor kihagy. Közben egyre figyelte a visszapillantó tükörben a hátuk mögötti országutat is, nem jelentkezik-e valami áruló jel, hogy a nyomukban vannak. Valami nem volt rendben ezzel a kocsival. Érezte, ahogy az autó erőlködött, még akkor is, amikor nem volt emelkedő.

Jennyre nagyon ráfért volna valami vidám tréfa. Tony úgy látszik ismét elaludt, a feje úgy lecsuklott a mellkasára, hogy egyáltalán nem nyújtott megnyugtató látványt. Hetvenmérföldnyire vannak még Glasgow-tól. Csak hetvenmérföldnyire. Ez az egész! Csak hetven!

Jackman sebesen robogó Roverjétől függetlenül is egyre sűrűsödtek mögöttük az események.

Egy fehér, zárt áruszállító kocsi állt meg a Bruneval Close egyik lakása előtt. A sofőrfülkéből három ember szállt ki. Fehér köpenyükön tetszetős kis táblák jelezték: HŰTŐSZEKRÉNY-SZÁLLÍTÓ SZOLGÁLAT. Vezetőjük bólintására kinyitották hátul a kocsit, leengedtek egy rámpát és gondosan nekiláttak, hogy kiemeljenek egy nagy szállítóládát, amelynek oldalára ráfestették, hogy TÖRÉKENY. Ráhelyezték egy talicskára, és begurították a 17-es számú házhoz. A nagy láda súlyosnak és masszívnak tűnt, de ez csak egyik része volt az álcázásnak. Délidőre már készen kellett lenniök a törött ablak helyreállításával, a lövedékek okozta lyukak eltüntetésével, a fal átfestésével, és új szőnyeget kellett fektessenek a lépcsőre. Volt aztán még egy nagy műanyag láda, amelybe, mint egy jó nagy csomag szennyes ruhát, Ridleyt rakták be, hogy éppoly észrevétlenül hagyja el Bruneval Close-t, mint amennyire feltűnés nélkül odaérkezett tizenkét órával azelőtt.

Harris az utolsó javításokat végezte el a lap kefelevonatán. Hamish Owen cikkét becsúsztatta abba a nagy tálba, amelyben a leadásra került szövegeket gyűjtötték, ezután a testes főszerkesztő feltápászkodott, hangosan böfögött, és így szólt: - Na hát akkor készen vagyunk. Mehet a nyomás! – Megütögette a gyomrát, körülnézett, hogy lássa, mit mutat a falióra, a szék támlájáról felvette zakóját, és így szólt: - Na, hát akkor induljunk, te meg én, és gondoskodjunk róla, hogy ennek a csirkefogó Engelnek rendkívüli napot szerezzünk! - Már éppen be akarták zárni maguk mögött az ajtót, amikor megszólalt a telefon. Harris lépett vissza, és felvette a kagylót. - A Gleninver Times szerkesztősége. - Egy pillanatig

hallgatott, aztán odanyújtotta a kagylót Hamishnek. - Téged keresnek, Helen Highcroft.

Jackman tett egy lépést hátrafelé az összetört Escort kocsitól, aztán óvatosan felmászott a lejtőn, az ott várakozó rendőrautóhoz. Kezében hozta azt a térképet, amelyet a roncs kesztyűtartójában talált. Fel volt írva rá Tony neve. Bedobta ezt a térképet a rendőrautó hátsó ülésére, és helyeslően szólt: - Ezek tényleg ők voltak. Maguk ketten jól ismerik itt a környéket. Mi a véleményük róla, merre mehettek?

A rendőr csak megvonta a vállát, nem nagyon érdekelte az egész dolog. Intézze el a Különleges Alakulat a maga problémáit.

- Azt hiszem, keletre kellett menniök, uram - mondta végül az egyik közülük.

Nagyszerű, gondolta Jackman gúnyosan. Két alakulat együttműködése, amikor a leggördülékenyebben megy minden! Közelebb hajolt hozzájuk.

- Milyen messze van innen a legközelebbi útellenőrzés?

- Tudakoljam meg? - kérdezte a sofőr.

Jackman hűvösen végigmérte.

- Hacsak nincs az az érzése, hogy ösztönösen meg tudja mondani, akkor azt hiszem, jó volna utánaérdeklődni. Az hasznos lehet.

A rendőr sóhajtott egyet, és bekapcsolta az adó-vevő készülékét.

- Halló, Whisky Alpha! Ez itt a Foxtrott Golf mozgó alakulat. Kérem a pillanatnyi helyzetét. Vétel.

- Halló! Foxtrott Golf mozgó alakulat. Itt a Whisky Alpha. Éppen most helyezkedünk el Altrunn határában, jelentenivaló nincs. Vétel. - Amit mondott, azt mintha nagyon unatkozva ejtette volna ki.

Jackman kinyitotta a térképet, amelyet a felügyelőtől kapott, és ujjával nyomon követte a valószínű útvonalat. Ha nyugatra indultak, és egy picivel több, mint egy órája indultak el... Összeráncolta homlokát, akkor vagy elakadtak, vagy útközben valahogy irányt változtattak.

- Biztos benne, hogy nem haladtak át Winnochon? - kérdezte Jackman.

A rendőr rábólintott.

- Az ellenőrzés szerint arra nem mehettek át.

- Akkor hát rendben. Köszönöm a segítséget. - Így hát eldőlt a dolog. Valahol itt előtte kell lenniök, e helyszín és az Altrunn nevű falu között. Jackman összehajtotta a térképet, és gyors léptekkel visszament a Roverjéhez. Számítgatta a távolságot és az időt.

- Kívánja, uram, hogy magával menjünk? - szólt utána a rendőrautó vezetője. Nem nagyon kedvelte ennek a balfácánnak a pofáját. Egyáltalán nem.

Jackman megrázta a fejét.

- Nincs szükség rá. Köszönöm. Most már tudom, hogy mit kell tennem.

Becsúszott a kormánykerék mellé, és gyorsan elhajtott. Egy mérfölddel arrébb leállt az út mellé, körülnézett, hogy senki sem jön-e utána. Elővette a kocsi csomagtartójából Ridley automata fegyverét, és elhelyezte a vezetőülés mellett az üléstakaró alá. Aztán a Rovert ismét az útra kormányozta, ás nagyobb sebességre kapcsolt.

- Erre, dr. Erskine - mutatta egy csinos fiatal titkárnő széles mosollyal. - Gondolom, itt fogja megtalálni Mr. Engelt a nagyterem túlsó oldalán.

- Köszönöm. - Zavartan nézett körül, látva a buzgó előkészületeket annak a ceremóniának az előkészítésére, amelynek sohasem szabad megtörténnie. Legalábbis most nem. Most semmiképpen, miután már beszélt Chepstow-val. Összehasonlították a különböző helyekről - így Londonból is - kapott adatokat. Kezében szorongatta a Jenny által ellopott jelentést. Sietős léptekkel követte a fiatal titkárnőt, nem volt benne diadalérzés, sem személyes harag, hanem fáradt és őszinte szomorúság, hogy oly sokaknak a fáradozása bizonyul hiábavalónak. És hogy pont őneki kell meghúzni a sikertelenség, a bukás jelzőharangját.

A titkárnő kitárta előtte a folyosó végén lévő lengőajtót, körülnézett a teremben, ahol a propagandaosztály dolgozói az utolsó reklámfüzeteket helyezték el az üléseken, és észrevett egy magányos alakot, amint kifelé bámul a pázsitra, a vállalat helikopterére, amely ott állt az indulókörben. És nézte a bíborszínű szőnyeget, amely a háttérben lévő díszsátorhoz vezetett. A titkárnő megfordult, és ápolt kezének egyik ujjával odamutatott arra az emberre.

- Ott áll, kérem, annál az ablaknál, a helikoptert nézegeti. - Vidáman felnevetett. - Szavamra mondom, olyan ezzel a helikopterrel, mint egy gyerek, aki új játékot kap.

Dr. Erskine csak úgy mellékesen, kedveskedve megveregette a lány kezét, és lassan megindult az üres székek erdején át a Highland Gyógyszergyár elnöke felé.

Harold Engel arca feléje fordult. Már sokkal előbb megtette ezt a mozdulatot, mint hogy hallhatta volna lépteit. Dr. Erskine utóbb gyakran eltűnődött azon, hogy vajon Harold Engel titokzatos módon már akkor tudta-e... Dr. Erskine megállt és várakozott, ahogy Harold Engel közeledett felé.

- Dr. Erskine! Jó reggelt!

- Mr. Engel, ugye emlékszik rá, meghívott engem, jöjjek el, hogy konkrét formába öntsük azokat a feltételezéseket, amelyekről tegnap éjjel... vagy talán inkább úgy mondhatnám, hogy ma reggel említést tettem önnek. - Erskine ehhez a mondathoz zavart kis mosolyt kapcsolt, amellyel némiképp megfosztotta szavait bántó élüktől. Tulajdonképpen azért jött el, hogy megakadályozzon egy katasztrófát, nem pedig azért, hogy egy szópárbajban egy-egy jelentéktelen pontot szerezzen.

Harold Engel bólintott.

- Azt hiszem, ma reggel volt.

Dr. Erskine pár centivel felemelte irattáskáját, és körülnézett.

- Lehetséges volna, hogy leüljünk valahová? - sóhajtott egyet -‚ nem vagyok már olyan fiatal, amilyen voltam.

Engel kiforgatott két széket a precízen odakészített sorokból, és hellyel kínálta a doktort. Dr. Erskine térdére emelte az irattáskát, kicsatolta a régi divatú pántokat, kiemelt egy vastag jegyzetköteget, és odanyújtotta. Harold Engel csak egy pillantást vetett néhány kézzel írt oldalra, ás aztán föltekintett dr. Erskine-re.

- Elmondaná nekem pár szóban, mi köze van ennek az egésznek a Cardocolhoz? - Körülnézett. - Mint bizonyára észrevette, mindannyian nagyon el vagyunk foglalva.

- Jó, hát akkor nekifogok. Olyan rövid leszek, amennyire csak lehet. Ugye, emlékszik arra az öregemberre, aki tűz által lelte halálát odakint az öbölben azzal a kisfiúval?

- Azzal a gyerekkel, aki süket volt? Igen, persze hogy emlékszem. Tragikus baleset volt.

Dr. Erskine bólintott.

- Valóban az volt. - Szünetet tartott, aztán így folytatta. - Tegnap éjjel az ön otthonában én azt mondtam, néhány betegemnek már adtam Cardocol tablettákat, emlékszik rá, kísérleti alapon. Hát Robbie Roberts

egyike volt ezeknek a betegeknek. A halottszemle azt állapította meg, hogy vízbe fulladt. - Megrázta a fejét, előrehajolt, és megütögette a jegyzetcsomagot, amely ott volt Engel kezében. - Chepstowban viszont nem értenek ezzel egyet. Sőt, most már ennél többet állítanak, az ő véleményük szerint Robbie Roberts azért halt meg, mert Cardocolt szedett. És azért, mert a Cardocoltól száraz, csiklandozó kis köhögés bántotta. Készek ezt a megállapítást hozzáfűzni a hivatalos jelentéshez.

Harold Engel nyugtalanul mocorgott.

- Egyáltalán nem akarom megbántani önt, doktor, de hagyja már, kérem, abba azt, hogy folyton rejtvényekben beszéljen. A lehető leghalványabb fogalmam sincs arról, hogy tulajdonképpen mit is mond.

- Azt mondja, hogy rejtvényekben beszélek? Nem, Mr. Engel, távol áll tőlem. Egyszerű, világos nyelven szólok. Mr. Roberts azért halt meg, mert egyszerre vett be Cardocolt egy köhögéscsillapító keverékkel. Egy köhögés elleni szert vett be, mert az ön gyógyszere köhögést váltott ki belőle. Ennek a két gyógyszernek a kontraindikációja, a kölcsönhatása okozta azt, hogy elájult és megfulladt, nem pedig a csónak lángba borulása. Így hát most már biztos ön is látja, van itt összefüggés a dolgok között.

- Milyen köhögés elleni keverék volt az? - kérdezte Engel.

Dr. Erskine turkált a táskájában, és végül kihúzta azt a kis üveget, amelyet Robbie konyhaasztalán talált. Ugyanilyen üveg volt Mrs. Proctor hálószobájában is.

- Ez volt az a csillapító, amelyet a Cardocollal együtt vett be. - Szünetet tartott, és a kis üveget erre és arra forgatta, hogy Engel jól megnézhesse. - Ez a csillapító ugyancsak egy új gyártmány, egyike az olyan csillapítóknak, amelyek százszámra kerülnek a patikába az év minden egyes hetében. Úgy hívják, Sootthaway köhögéscsillapító szer. Eltérően azonban a Cardocoltól, ennek a szedéséhez egyáltalán nem szükséges orvosi javaslat. A beteg tetszése szerint bárhol könnyedén megveheti, csak bemegy a patikába, kéri a csillapítót, megkapja és kifizeti. Nagyon sok ember jár el így, hála az élénk propaganda-tevékenységnek. - Nagyot sóhajtott, és elrakta az üveget a zsebébe. - A páciensek nagymértékben befolyásolhatók, Mr. Engel, ahogy ön bizonyára tudatában van ennek. Betegnek érzik magukat, és ijedtek. Megveszik azt, amire mondják nekik, vegyék meg; azt, amiről a hirdetések azt állítják, hogy erre van szükségük. Az ilyen csillapítók máris óriási sikert aratnak, legalább így mondják, és száz eset közül kilencvenkilencben tökéletesen ártalmatlanok. A kivétel az, ha együtt veszik be…

- A Cardocollal? Ne legyen már ennyire nevetséges!

- ...igenis a Cardocollal. Azt ugye tudja, hogy ez egy görcsoldó - folytatta Erskine szomorú mosollyal, mintha nem is hallotta volna Engel közbeszólását. - Van benne olyasmi, amit phenylpropalominnak neveznek. Egy sympathomimetikus aminosav hatásáról van szó, amelyet ugyanazok a neuronok vesznek fel, mint a Cardocol, amelynek alapanyaga a guanethidin. Az említett nyugtatószer nem csupán ellenakcióra ingerli az ön csoda gyógyszerét, Mr. Engel, hanem kiiktatja a guanethidint is, amely pedig eleve benne van a gyógyszerben, az eredmény pedig: a magas vérnyomás nem csökken, ha nem éppen ellenkezőleg, hirtelen rettentő magasba emelkedik. A Soothaway keveredik a Cardocol új halasztó mechanizmusával, és ha a páciensek nem vesznek be újabb tablettákat, akkor tulajdonképpen időzített bombát nyelnek le! Ez okozta, hogy Robbie Roberts elájult, érti már? Az ön tablettái nem tudtak merre kiutat találni, amikor a külső környezet végül is engedett, akkor egyszerűen felrobbantak a páciens testén belül!

- Süket duma! Még soha nem hallottam ennyi zöldséget! Egyetlen embernek a balszerencsés halála sem, egy olyan páciensnél, aki az ön felügyelete alatt állt, doktor, ez aligha…

- Mr. Engel, mi nem csupán egyetlen emberről beszélünk. Több ezer emberről van itt szó. Lehet, hagy nem mindig áll be a halál, de sok ezren kockáztatják ezt, leginkább az öreg vagy a korosabb emberek.

- Nézze, doktor, vegye tudomásul egyszer s minden korra, ahhoz, hogy ez az úgynevezett egymásra hatás, amelyet említ, bekövetkezzék... kell, hogy mérhető mértékben előforduljon, ehhez szükség lenne arra, hogy a bronchiális gyulladás nagy gyakorisággal bekövetkezzék. Egyetértünk ebben? A korosabb emberek közül igen soknál kellene köhögésnek jelentkezni azok között, akik Cardocolt szednek, ugye így van? Ennyi mindenesetre egészen nyilvánvaló. - Erskine nyugodtan bólintott. - Rendben. Akkor hát ennyiben legalább megegyeztünk - mondta Engel és mélyet sóhajtott, mintha csak össze kellene fognia dühkitörését. - Megmondtam már önnek múlt éjjel, és most is elismétlem, a bronchiális gyulladás előfordulása korosabb betegeknél, akik Cardocolt szednek és orvosi felügyelet alatt állnak, a mi klinikai próba-programunk szerint messze alatta marad a megengedhető határnak, amelyet nem mi állapítottunk meg, ha nem az Orvosságok Ártalmatlanságát Vizsgáló Bizottság. Az előfordulás úgy körülbelül négy-őt százalékos. Ennyi az egész! Ezt tudom, ezt ellenőriztem! Az adatokat százszor is átszámoltuk. Az az X. Y., bárhogy hívják is, akit ön említ, egyetlen különleges, izolált eset. Ennyit lehet róla megállapítani. Izolált eset!

- És ha mégsem lenne egyedüli, izolált eset? - kérdezte dr. Erskine nyugodtan.

- Hogy érti ezt?

- Mennyi lenne ön szerint a bronchiális gyulladás előfordulásának az a száma, amelyről ön azt mondaná, hogy ez aztán már túl magas, túl magas ahhoz, hogy például a Soothaway és a Cardocol együttes használatát összeférhetetlennek kellene kimondani?

- Hát... én ... ez attól függ.

- Kilenc százalék lenne? Vagy tíz százalék? Esetleg ennél is magasabb? Kérem, mondjon nekem egy számot... Tisztán a hipotetikus gondolatmenet céljára.

Engel tétovázott, érezte, hogy esetleg besétál egy csapdába, de egyelőre nem látott arra módot, hogy mi ként térhetne ki a kérdés elől.

- Rendben - mondta aztán -‚ tizenegy. Tizenegy százalék. Ha a bronchiális gyulladásoknál az előfordulás sűrűsége tizenegy és tizenöt százalék között lenne, ez az előfordulás túlontúl magas lenne.

Dr. Erskine egy pillanatig mérlegelte ezt a választ.

- Így tehát, ha száz olyan beteg közül, akik Cardocolt szedtek és tizenegynél vagy többnél jelentkezett volna köhögés, ön ezt úgy értékelte volna, hogy a szám elfogadhatatlanul magas?

- Feltételezem…

- Kérem, úgy válaszoljon, hogy igen vagy nem?

- Jól van, akkor hát úgy mondom, hogy igen. Ezt a gyakoriságot messzemenően túl magasnak találnám. Határozottan nem örülnék, ha ilyen adatok birtokában kellene folytatnunk a munkát. De, amint már említettem, a miáltalunk tapasztalt számok messze alatta vannak az előbb említetteknek.

- És biztos ön ebben?

Engel haragosan felkapta a fejét.

- Hát természetes, hogy biztos vagyok benne. Ne feledje el, hogy ez itt az én gyáram. Ha én... tulajdonképpen mire akar kilyukadni?

- Szeretném, ha egy pillanatig tanulmányozná ezt itt, ha lenne olyan szíves - mondta dr. Erskine csendesen, és kijátszotta döntő kártyáját: odanyújtotta azt a jelentést, amelyet Jenny lopott el Jackman szobájából. Harold Engel átvette a dossziét. Türelmetlenül nézegette. A Jelentés címéből meg a címzett nevéből rádöbbent, hogy nagyon fontos dologról van itt szó, egy gyáron belüli aktáról, amelyet azonban neki sohasem mutattak meg. Dr. Erskine előrehajolt, és kedvesen rámutatott valamire, mondván: - Azt hiszem, az ön véleménye is az lesz, hogy ez a bekezdés, bizony...

Harold Engel gyorsan elolvasta, és úgy tűnt neki, mintha a betűk nekiugranának a papírlapról. Újból elolvasta a bekezdést, most már lassabban. És aztán még egyszer, hogy egészen biztos legyen benne. Végül föltekintett dr. Erskine-re, az arca hamuszürke volt. Hosszas csend ereszkedett a két férfi közé. Aztán Engel suttogva mondta: - Itt... hát itt eltorzították a számokat.

- Úgy tűnik, ez történt. A bizottság számára.

- Négy százalék! Ezt gondoltam... ezt hittem... így tudtam. Azt mondták nekem, hogy négy százalék. Hónapokkal ezelőtt mondták ezt. Én nem... én nem tudtam... - Nem volt kellemes dolog nézni Engel álmainak összeomlását. Dr. Erskine elfordította a fejét. - Én nem tudtam! - ismételte Harold Engel, hangjából érződött a könyörgés, hogy higgyen neki.

Dr. Erskine lassan bólintott.

- Elfogadom, amit ön mond. Ha Ön megnézi az akta elején feltüntetett jeleket, ez a jelentés csak igen kevesekhez jutott el. - Engel megnézte. Jackman, Baxter neve szerepelt ott, és még vagy féltucatnyi név, akikről eddig még soha életében nem is hallott. Londoni emberek nevei. A Hadiellátási Titkárságnál dolgozók nevei. De legfelül mindenesetre Jackman neve szerepelt. Jackman volt az egésznek a szerzője... Az áruló.

Engel neve sehol sem szerepelt az iratban. Dr. Erskine egvonta a vállát: - Azt hiszem, ön egyetért velem, hogy a Cardocollal egyáltalán semmire sem jutott volna a bizottságnál, sohasem kapta volna meg az engedélyt, ha a valódi eredményeket közlik. - Körülnézett a teremben. A székek mind a helyükön, a mikrofonok is készenlétben, izgatott várakozás az egész környezetben. CARDOCOL A SZAPORA SZÍVVERÉS GYÓGYSZERE! Dr. Erskine Harold Engelre nézett, és látta a férfi tétova, üres tekintetét. Egy vesztes tekintetét.

- Le kell az egészet állítania - mondta halkan -‚ ezt ugye tudja, Mr. Engel? Le kell állítsa…

- Tony - Jenny levette tekintetét az útról, odanyúlt, és kabátujjánál fogva gyengéden megrázta Tonyt. - Tony, szólj már egy szót! Jól vagy? - Buta vagyok, gondolta, igazán buta. Olyasmi, mintha valakit felköltenek és megkérdezik, hogy aludt-e. Tony nyögött egyet, és lecsüngő feje ide-oda billent a mellkasán. - Hallasz engem? Megállítom az autót. Rendben van? - Jenny nagyon megijedt, rettegés vett rajta erőt, hogy Tony mindjárt meg hal. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és látta, hogy az út üres. Felemelte lábát a pedálról, és vigyázva, zökkenés nélkül odaállt az

út széléhez. Hatvankét mérföld van még Glasgow-ig. Jackman pedig sebesen robog utánuk, kilenc mérfölddel hátrébb.

Tíz perccel később, mikor dr. Erskine távozott, Harold Engel visszament az irodájába, az íróasztalánál üldögélt. Magára maradt gondolataival és szertefoszló álmaival. Rájött, hogy félrevezették, becsapták azok, akikben egykor bízott, mert felajánlották neki a talpon maradás, a túlélés lehetőségét. Engel lassan lapozgatta a jelentést, amelyet dr. Erskine hagyott nála. Újból és újból elolvasta a könyörtelenül precíz részleteket, amelyek feltárták előtte Jackman kiszámított árulásának teljes aljasságát. Szóban állandóan a kedvében jártak, ambícióit élesztgették, és egy pillanatig sem tétováztak, hogy céljaik érdekében becsapják őt. Baxter és Jackman. Baxter a manipuláló, és Jackman, az ő hűséges eszköze.

Harold Engel fölkelt, odament az ablakhoz. Irodájából láthatta az ünnepség színhelyét, a pázsitot, az asztalokat, a sátrakat és az embereket, akiket ő alkalmazott. Rendes embereket, akik mind bíztak benne, és most nevettek, mosolyogtak odalent, mert ma volt az ünnepség napja. - Életünknek egyik legszebb napja”. „Olyan esemény, amelyre mindig emlékezni fognak.”

Aztán meglátta Baxtert. Ott állt a gyár helikoptere… az ő helikoptere mellett. Ott állt egy csésze kávéval a kezében, beszélgetett az egyik legcsinosabb titkárnővel, megnevettette a lányt. Engel elfordult az ablaktól, és egy gondolat formálódott meg az agyában. Az, hogy miképpen vághat vissza neki.

- Istenemre, ezt teszem!

Aztán leült az íróasztalhoz, és nekifogott egy levél megírásának. Nem tartott sokáig, mert az igazi vallomástétel ritkán hosszadalmas. Márpedig ez teljes vallomás volt. Úgy gondolta, saját bűnein kívül megnevezi a többiek vétkét. Amikor a levél kész lett, hátradőlt, gondosan borítékba tette, és nekitámasztotta az asztal sarkán álló keretezett fényképnek. Kitekintett a kék égre. Egyszerre tudatára ébredt, hogy már nagyon rövid az idő. Hamarosan, pár perc múlva a nap első sugara megcsillan az egymás után érkező bérelt helikopterek ablakain, jönnek az orvosok, az újságírók, a notabilitások, a fényképészek ás a potyázók. Mind eljönnek erre az összejövetelre, hogy tanúi legyenek a Cardocol ünneplésének. A CARDOCOL A SZAPORA SZÍVVERÉS GYÓGYSZERE! Gyógyszere, de nem teljesen az. Most még nem. Engel lecsukta a szemét, megrázkódott, két öklével megdörzsölte szemét, így próbálta meg eltávolítani onnan a fájdalmat. Egy-két perc múlva mindannyian itt lesznek. De, édes Istenem, kérlek, még ne! Engedélyezz még nekem egy kevés időt, már csak egy kis időre van szükségem.

- Mr. Engel, Mr. Engel, odabent van? Két riporter vár odalent a recepcióban, név szerint Mr. Owen és Mr. Harris a Gleninver Timestól. Ragaszkodnak hozzá, hogy beszéljenek önnel valamiről, amit úgy hívnak, hogy RD7. Halló, Mr. Engel.

De akkor ő már távozott. A hátsó lépcsőn ment le, az órájára pillantott, rá-rámosolygott azokra az emberekre, akiket kedvelt, azokra, akikkel együtt dolgozott, akik bíztak benne. Csak egy embert keresett, Baxtert! Igyekezett nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látszani, olyan embernek, aki nem tudja, hogy az ő világa éppen most ért véget. Egyszerre meglátta Baxtert. Odament hozzá, kezét a karjára tette. Baxter megfordult, összeráncolta homlokát, és egy kis ingerültség futott át az arcán.

- Harold - mondta azért mosolyogva -‚ éppen most mondtam el itt Cindynek, hogy ez az egész milyen óriási eredmény.

Engel viszonozta a mosolyt, nem tudta ugyan, hogy hogyan volt erre ereje.

- Köszönöm. Arra gondoltam, tudnánk-e egypár szót váltani - fogott hozzá, és remélte, Baxter éppen megfelelő tétovázással fogadja ezt, gondolván, hogy ezek a szavak bevezetői lehetnek egy mentegetődzésnek.

- Hát hogyne. Mindenképpen. - Odafordult a mellette álló lányhoz odaadta neki kávéscsészéjét. - Megkérhetném, hogy egypár pillanatra viselje gondját? Nagyon köszönöm. - Ők ketten pedig eltávolodtak. - Tessék.

Engel azzal kezdte, miközben az ápolt jól táplált arcot nézte.

- Amit én... amit én nemrég mondtam, azt hiszem, nagyon elsietett dolog volt részemről. Remélem, eltekint attól, amit mondtam.

Baxter lassan bólintott.

- Ez már jobban hangzik, Harold. Így már jobban megértjük egymást.

- Remélem, megengedi, hogy mutassak magának valamit... Úgy is fel lehet fogni, hogy ezzel jóvátegyem, amit mondtam.

- Mutatna nekem valamit?

Harold Engel bólintott, és a kezével odaintett a helikopterre.

- Egy ötletemről van szó. Csak öt perc az egész. Azt hiszem, nagyon hasznosnak bizonyul majd.

Baxter tétovázott, nem szeretett repülni, és máris elhatározta, hogy vonaton tér majd vissza Londonba, amikor itt mindent elrendezett.

- Azt mondja, hogy őt percet vesz igénybe?

- Legfeljebb tízet. A kávéja sem fog kihűlni. – Ismét mosolygott, és a kék égre mutatott. - Ezenkívül a látvány fent egészen nagyszerű lesz.

Baxter igazított egyet a nyakkendőjén, nyelt egyet. Gyűlölte a magasból való széttekintést.

- Hát persze, nagyon jó lesz

Öt perc múlva már felemelkedtek a levegőbe, lassan méltóságteljesen jutottak egyre magasabbra, hogy aztán odafent az égben szinte egy helyben lebegjenek, pár száz méternyire a táj felett. Baxter az első ülésen helyezkedett el, Engel mellett, ülésének fémkeretét szorongatta, és egyenesen előremeredt. Engel szép nyugodtan elfordította a helikoptert, először balra, azután jobbra, és Baxter már kezdett megnyugodni. Engelnek teljesen igaza volt, a látvány valóban fönségesnek bizonyult. A helikopter lassan kilencvenfokos szögben elfordult, és újabb pár száz méternyit emelkedett. Aztán elindult keletre, és távolodott a Highland Gyógyszergyártól, távolodott Gleninvertöl.

- Hova megyünk tulajdonképpen? - kérdezte Baxter, a hangja vékonynak, törékenynek tűnt Engel fülhallgatójában. Ők csak repültek. Ismét egy kicsit magasabbra szálltak, egyre többet láthattak az alattuk kitárulkozó tájból, a házak már egészen kicsinek tűntek. - Hall engem? - kérdezte. Baxter idegesen, átpillantva a pilóta kabinját tőle elválasztó tiszta üvegen. - Azt kérdeztem, hogy hova megyünk!

Harold Engel odapillantott rá, és mosolygott. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül féloldalra fordította a helikoptert, úgy, hogy az nagy, széles ívben lefelé repült, mintha csak egy kanyargó spirálvonalat követne.

- Hol van Jackman? - kérdezte Engel, mintegy az udvarias társalgás részeként. Simán kihozta a gépet a zuhanásból, és átvezette a megbillenő helikoptert egy száznyolcvan fokos fordulatba úgy, hogy végül is Baxter magasabbra került nála, onnan nézett le rá, és félelmének lihegése betöltötte a fülhallgatót.

- Hát azt én nem tudom... - felelte Baxter gyenge hangon, közben meglazította nyakán a nyakkendőjét, arca halottsápadt lett, és fényes az izzadságtól. Harold Engel benyúlt az egyik műanyag tasakba, kivette onnan a rosszullét esetén használatos zsákot, átdobta Baxternek. - Használja, ha szüksége van rá - tanácsolta tömören, előrenyúlt, és

fölkapcsolta azt a kapcsolót, amely minden további párbeszéd lehetőségét megszüntette közöttük. A gépet aztán nagy meredek spirálba vezette, egyre följebb és följebb, úgyhogy ez a mozgás odaszorította Baxtert az ülés támlájához. Rémülettől üveges szemmel bámult. Engel a maga műszereit nézte, aztán odapillantott Baxterre, hátrahajtotta a fejét, és felnevetett, mert most már az ő világában jártak. Kiszolgáltatva az ő feltételeinek. Egyre csak feljebb... és feljebb. A fejük fölül a fény ragyogó, majd sötét csíkjai villantak a kabinba, az egész világ kaleidoszkópszerű képekben kavargott, a rémülettől Baxter egyszerre csak hányni kezdett, teljesen lehányta a kétsoros zakóját. Ekkor helyreállt a vízszintes helyzet, egyenesen repültek, a föld jobboldalt látszott kissé magasabban.

Engel ismét lehetővé tette, hogy egymáshoz szóljanak. Nagyon udvariasan ismételte: - Kérdeztem magától valamit. Tudom, hogy elküldte őt valahová a szokásos kis megbízásainak egyikével. Így hát, Baxter, lesz szíves megmondani nekem, hol van Jackman? - Hogy kérdését némileg megfűszerezze, úgy intézte, hogy a gép megrázkódott a levegőben és olyan mozdulatokat tett, amelyek így, kétezer méternyi magasan éppen eléggé hatásosak voltak.

- Elment... arra az útra... ó, Istenem... Crianlarich felé. Van ott valaki... akivel szót kell váltania. - Baxter már megint nem bírt magával, de ez alkalommal a zsákba hányt. Amikor befejezte, így szólt; - Most, kérem, lehetne már, hogy leszálljunk a földre?

Engel a sajnálkozás legkisebb jele nélkül nézett Baxterre.

- Hát az bizony tény, hogy örök időkig nem maradhatunk idefent, Ugye? - kérdezte elgondolkodva, de Baxter ezt a nyugodt hangot sokkal rémisztőbbnek találta, mint az ezt követő hétperces légi akrobatikát, amellyel Engel odavitte őket a crianlarichi útra, oda, ahol Jackman volt.

Jenny eredménytelenül törülgette Tony arcát egy megnedvesített zsebkendővel, igyekezett elérni ezzel a hideg vízzel azt, amit tulajdonképpen egy jól felszerelt kórházi segélyhelynek kellett volna elvégeznie. Annyit minden esetre elért, hogy Tony ismét öntudatánál volt.

- Na látod, máris jobban vagy.

Tonynak nagy nehezen sikerült egy halvány mosolyt kierőltetnie.

- Pompás, pompás. Máris úgy érzem magam, mintha én lennék az élet királya. - A földön ült, a kocsi első kerekének támaszkodva, lábait kinyújtva. Rettenetesen nézett ki. És csodálatosan!

- Hát igen, tudom... egészen zöld vagy és ráncos - mondta Jenny mosolyogva, óriási megkönnyebbüléssel, hogy Tony visszanyerte

eszméletét. Most már minden rendbe jön. Ezt tudta jól. Ezt érezte minden porcikájában!

A fehér Rover túljutott az utolsó dombon. Amott! Ott pataknál! Jackman megállította a kocsit, elővett egy távcsövet, és türelmetlenül beállította az élességet, hogy megnézhesse a viharvert Morrist, amely ott állt az út mellett. Eltette a messzelátót, és átnyúlt a mellette lévő ülésen. Miközben éppen tanulmányozta az Ingram számára ismeretlen mechanizmusát, akkor hallotta meg a gyenge, távoli zümmögést a magasból.

Egy fehér kis porszem az út mentén: Jackman kocsija, mozdulatlanul az üres, kanyargó hegyvidéki úton. Engel nekitámaszkodott a kormánynak, és közelebb kerültek a helyszínhez. Baxter mintha már ott sem lett volna, összekuporodva hevert mellette. Engel felmérte a magasságot és a távolságot, a szöget. Egyik kezével nyugodtan tartotta a helikoptert, másik kezével mellényzsebéből kivette a tárcáját, abból pedig a Joyce-t és a gyerekeket ábrázoló fényképet. Egy pillanatig nézegette. Baxter úgy érezte, mintha a bőrét apró csíkokra hasogatnák, és ugyanakkor egy rettenetes gyanú vert gyökeret és terjeszkedett el benne. Engel ismét kapcsolt, hogy beszélhessenek egymással.

- Mit... mit akar tenni? - suttogta Baxter. Tekintete bűvölten tapadt az asszony és a három mosolygós gyerek fényképére. Engel lassú, nagy ívben irányította a gépet, úgy, hogy a Rover pontosan egy vonalba kerüljön a helikopter műanyag orrával, egy törékeny pillanatig szinte megállította, rögzítette ezt a helyzetet az égbolton.

- Én olvastam Jackman jelentését - mondta hátborzongatóan nyugodt hangon Engel, miközben a gép egyre nagyobb sebességgel rohant előre, a propellerek szinte a földet súrolták. - Így hát könnyen kitalálhatja, hogy most mi következik.

Baxter sikoltozni kezdett.

Még akkor is sikoltozott, amikor a helikopter telibe találta a Rovert.

Vége

Profit Without Honour

by Tom Keene

published by Fontana in the UK

Copyright © 1986 by Tom Keene

Fenyő Imre fordítása