A táj és a belőle fejlődő város: Pécs1 Hajnal Klára – Pirisi Gábor– Trócsányi András2 Megjelent: Hajnal K. – Pirisi G. – Trócsányi A. 2009. A táj és a belőle fejlődő város: Pécs. In: Fábián Sz. Á. – Kovács I. P. (szerk.): Az édesvizi mészkövektől a sivatagi kérgekig – Tanulmánykötet a 70 éves Schweitzer Ferenc tiszteletére, Geographica Pannonica Nova 6. PTE TTK FI, IDResearch Kft/Publikon Kiadó, Pécs, pp. 149-166. A településföldrajzi kutatások egyik hagyományos ága a települések fejlődésére ható természeti tényezők vizsgálata. A magyar településföldrajz klasszikusai rendre foglalkoztak az ember és a természeti környezet kölcsönhatásának problematikájával (pl.: Mendöl T. 1928, 1963, Tóth J. 1981), még ha ez a téma az utóbbi időben részben háttérbe is szorult, illetve elsősorban a természeti földrajz kutatói révén került újra napirendre (Gyenizse P 2005, Nagy I. – Técsy Z. – Tózsa I. 2000, Wilhelm Z. 1995, 2001). A természeti tényezőknek a letelepedett ember életére gyakorolt hatása Schweitzer Ferenc professzor úr munkásságában is vissza-visszatérő elem, akár erőforrásként, akár kockázati tényezőként tekintünk is a környezeti elemekre (Fábián Sz. Á. et al. 2005). Péccsel kapcsolatban is jelentős kutatási előzményekre támaszkodhatunk, elsősorban azért, mert a PTE Földrajzi Intézete és jogelődjei, valamint a MTA RKK DTI munkatársai mindig is fontosnak tartották a város földrajzi megismerését-megismertetését is. Így témánk szempontjából különösen fontosnak látszik kiemelni Erdősi Ferenc (Erdősi F. 1968, 1979), Fodor István (2005), Hajdú Zoltán (2008), vagy a még fiatalabbak közül Gyenizse Péter, Wilhelm Zoltán, Ronczyk Levente és szerzőtársaik munkáit (Ronczyk L. – Wilhelm Z. 2006, Gyenizse P. et al. 2008). E tanulmány szerzői is foglalkoztak a témakörrel (Hajnal K. 2008, Pirisi, G. – Trócsányi, A. 2006, Pirisi G. – Stefán K. – Trócsányi A. 2009), legújabb írásunk egy szintézisre való törekvés. Pécs és a környező táj – a város „géniusza” A hely fogalma nem azonos a térrel, a hely minőséget jelent és nem adatokat, nem azonos a térképpel és nem definiálható. Mégis ez játszik mindig rejtett, de alapvetően fontos szerepet egy tájban élő ember és közösség életében (Hajnal K. 2008). Ez az, amit Hamvas Béla géniusznak nevez. A fogalom alig adható vissza a magyar nyelvben: a látvány és annak atmoszférája, színei, hangulata, a táj fizikai és metafizikai megközelítésének az eredménye. Ahol az ember önmaga legjavát képes adni, alkotni „ahol az ember a legjobb”. Ezért az ember és (földrajzi) környezetének kapcsolata sokkal tágabb dimenziókba helyezhető a megszokottaknál. A hely általánosabb értelemben határozza meg a benne élő ember lehetőségeit és talán karakterének némely vonását, mint azt a geográfia általában elemezni szokta. Nem kizárólag erőforrásokról, nyersanyagokról van szó, térkapcsolatokról és helyzeti energiákról, hanem ezeken túlmutató, általánosabb hatásokról is. Pécs és környéke délies, mediterrán géniuszt rejt magában. A táj naposabb, világosabb és melegebb, mint a Dunántúl északibb vidéke. Hamvas szerint: „A napfény fehérebb, majdnem 1 A tanulmány hátteréül szolgáló kutatást az OTKA 73739 számon támogatta 2 A szerző munkáját a Bolyai János Posztdoktori Ösztöndíj támogatta

olyan fehér, mint a Földközi-tenger fölött. A színekről a köd eltűnik és jobban világítanak. A tárgyak körvonala élesebb. A légkör mintha elektromosabb lenne. Ez nem a Kárpát-medence. Mintha a Karszton átnyúlna, ez az Adria fehérebb, tisztább, világosabb és melegebb tája.” A fény, a színek meghatározóbbak, mint máshol az országban. Ez a táj a fényben adja igazi önmagát. Hamvas szerint „oldott, sehol semmi túlzás, izzasztó erőkifejtés. Ez az oldottság a tájban, az emberben, a dolgokban, a közösségben, a beszédben, a mozgásban van jelen. Nem mintha az élet itt könnyebb lenne, … de nyugalom, derű jellemzi … és félálom, egyfajta aranykor-ösztön, idealitás és életélvezet.” Mandula, barack, füge, szőlő, gesztenye, repkény, cserszömörce fokozzák ezt a hangulatot, ellentétben a magasabb tetőkkel és északi oldalakkal, amelyeket gyertyános-tölgyesek és bükkösök méltóságteljes erdei uralnak, míg a hegy környékét és déli laposabb tájait égeresek, füzesek, kőrisek és vadvízjárta helyek tarkítják. A hullámzó dombok, a völgyekkel tagolt, enyhe lejtőkkel emelkedő Mecsek sokszínű és változatos hely, amely a magasrendű szellemiség létrejöttét segíti. Mindebből már alig van valami és a titkot csak a géniusz őrzi... Ebben a tájban az ember jelenléte a legrégebbi korokba tehető és folyamatosnak vehető. Ez a táj civilizált, kultivált volt, de nem uralt, nem agyondolgozott, hanem érzékenyen őrizte évezredeken keresztül a település(ek) és a természet egyensúlyát. Kicsi irtásföldek, rajta falvak, nagy erdők, megbúvó források és egyetlen igazi város, Pécs. De az is csak akkora volt, amekkora épp illik egy ilyen hely szelleméhez: emberléptékű, közösségigényű és szép. Ma is látható nyomai a kőrősi és lengyeli kultúra kerámiái, a jakabhegyi földvár, a belváros római kori sírkamrái. A rómaiak kezdték el itt a kultúrtáj-formáló tevékenységet, az erdőirtásokat és utak építését, ők hozták létre az első szántókat, szőlőskerteket. A történelem „ajándéka”, hogy a török kor – bár az időszak vége Pécsre pusztulást hozott – alig változtatott a tájon és a városon. A hely atmoszférájához legharmonikusabban kétségkívül a szőlő és a bor illett és illik. Szőlőskertek a dombokon, kis teraszok fügebokrokkal és nyár elején a kőrisek sárgás-zöldes virágával, ősszel a cserszömörce narancs-vörös leveleivel, és illatos gyümölcsökkel, ritka borfajtákkal. Talán itt ringott az egész pannon szőlőkultúra bölcsője: okiratokból tudjuk, hogy a IX. században a salzburgi érsek birtokolt szőlőket a Mecsek oldalában, és az udvart is gyakran innen látták el borral. Evlia Cselebi mézédes szőlőről írt, azokban az időkben, amikor minden lakóház kertjében volt szőlő, és összesen 6160 szőlőskertet vettek számba. A pécsi ingatlanok legnagyobb része szőlőbirtok volt. Baranya (vár)megye címerében 1694-től szerepel a szőlő. Gyakorlatilag a szőlőművelés és borkereskedelem volt az egyetlen sikeres útja a helyi tőkefelhalmozásnak, és többek között ez tette lehetővé, hogy a pécsi polgárok, nem kevés anyagi áldozat árán szabad királyi kiváltságokat nyerjenek Mária Terézia uralkodásának utolsó évében. A királyi kegy kárvallottja így az a püspökség lett, amelynek legfőbb bevételi forrásait szintén szőlőbirtokai jelentették. Bármennyire egyedi is saját nézőpontunkból, és nem egyszer mások szemében is Pécs városa, bármennyire is érezhető valami a mediterrán géniuszból, ebben az időben a bortermelés, mint specializáció, nem volt egyedülálló a magyar városok között, sőt, szinte kötelező jellegű volt. Hosszan sorolhatnánk a példákat Soprontól Egerig, vagy Tapolcától Tokajig, de ahol a feltételek adottak voltak, ott általában virágzott a mezőgazdaságnak ezen ága. Pécsett persze a természeti adottságok különösen kedvezőek voltak: a város mezoklímája, a délies kitettségű lejtők, a téli-kora tavaszi besugárzás-többlet és a korai tavasz – amelynek emlékét őrzi a mecsekoldali „Frühweiss” városrész is – ezen tényezők segítették ugyan a szőlőkultúra fejlődését, de Pécs ezzel együtt sem tudott kiemelkedni a magyar borvidékek mezőnyéből. Nem vált Tokaj-Hegyaljává, amely talán az egyetlen, valódi nemzetközi ismertségre szert tett bortermő vidéke

volt és maradt is az országnak. A XIX. század második felében a bortermelő város lassan hanyatlásnak indul, ennek több, egymástól független oka van. Pécset sem kímélte a filoxéra, majd a peronoszpóra pusztítása. Csaknem teljesen kipusztult a szőlő, és kispolgári tulajdonosok, szőlőmunkások minden lehetőségüket elveszítették, de nehéz helyzetbe kerültek a pécsi kisiparosok is, akik szintén foglalkoztak szőlőműveléssel. Az újratelepítés ugyan hatalmas erőkkel történt, de a korábbi állapotokat nem sikerült elérni. A homoki borok versenye szintén csökkentette a város súlyát a borkereskedelemben, de ennél is fontosabb volt, hogy magának a borászatnak a súlya csökkent a városban – jelentős részben a tájhasználat átalakulásának következtében. Mi maradt napjainkban a mediterrán géniuszból, és legfontosabb szimbólumából, a szőlőművelésből? Gazdasági értelemben alig valami, a leépülés ebben a tekintetben régóta tart. Pécsi borokat inkább csak helyben, valamelyik nyári rendezvény kapcsán kóstolgathatunk, de a várost elhagyva már nehezen találnánk meg egy hazai szupermarket polcain. A történelem persze nem volt kegyes ehhez az ágazathoz: Pécs nem csak iparvárossá vált a XX. században, hanem annak második felében iparvárossá kellett lennie, viszont a proletár-arculattal és -habitussal nehezen fért össze a tüke-szellem, a bortermelő városi polgár ideája. Később a város lassan maga falta fel szőlőskertjeit: a Mecsekoldal erre alkalmas területeinek egyre intenzívebb beépítése az 1970-es években vette kezdetét, amikor még a panelházak is felkúsztak szokatlanul és logikátlanul magasra, zárványként ölelve körül egy-egy megmaradt, de funkcióját vesztett présházat például a Jurisics Miklós utcában. Igazi lendületet a hegyoldal beépítése mégis csak 1990 után kapott, amikor előbb családi házak, majd villák, végül egyre több társasház foglalta el előbb a Makár, majd Bálics, Donátus vagy Ürög egykor szőlőt termő dűlőinek helyét. A táj lassan mozaikokra esik szét, amelyben a kapcsolatot csupán az utak jelentik, ahol törések vannak a hangulatban, stílusban, léptékekben. A hely igazi lényegét ezek a változások azonban nem érintették: géniusza a természet és az ember harmóniájában, szépségében és a helyi kultúrában még megnyilvánul: a város igazi, őszinte hangulatát ma is a Havi-hegy, a Mandulás kora tavaszban virágzó fái, a terméskő teraszokon felfutó szőlők, kertek, délies színek és hangulatok jelentik. A történelmi belváros is őriz valamit ebből a lényegből: sajátossága talán éppen bájos rendezetlenségében fogható meg, hiszen nehezen találni egyenes, főleg párhuzamos vonalakat: lágyan kanyargó utcák, amelyek szinte soha nem vízszintesek, homlokzatok, amelyek hol közelednek, hol távolodnak egymáshoz képest, néha minimálisra szűkítve a járdának jutó helyet, és a tetők, amelyek az eltérő beépítéstől és a szintkülönbségektől szintén hullámozni látszanak – talán ezek adják (ma is) a város sajátos, nehezen megfogalmazható építészeti arculatának alapjait. Mediterrán hangulatok: tájban, épületben, estékben – talán emberekben is. Új utakon: a szénkorszak Pécsett A XIX. század vége már új fejlődési pályára állva találja a várost. A tudósok nem nagyon kedvelik a „mi lett volna ha?” jellegű kérdések felvetését, mégis, most talán van módunk eltöprengeni azon, vajon mivé lett volna Pécs, ha nem kezdődik meg az a mintegy másfélszázados, ma már lezártsága miatt akár epizódnak is tekinthető időszak. Lelki szemeink előtt egy Szekszárd-forma város képe dereng fel, amely sokkal tovább őrizte meg mezővárosi hagyományait, és amely méretében is jóval szerényebb városunknál. Egységesebb arculatát csak

kevesebb lakótelep bontaná meg, a Kertváros helyén még mindig szántóföldek húzódnának. Ha pedig – további játék persze a térrel és az idővel – Pécsett nem, de Komlón megindul a szénbányászat, akkor ma a város könnyen az lehetne, ami Tata, Tatabánya mellett: hangulatos, kicsit a múltban és múltból élő, örökségét, géniuszát őrző, az odalátogatók által is kedvelt kisváros. Az idő és a tér azonban mást (is) tartogatott Pécsnek: új erőforrásokra támaszkodva, más feltételek között és nagyvárossá növekedve kellett újra megtalálnia önmagát. A kisvárosi Pécs a XIX. század közepén csak a magyar városok második-harmadik vonalában foglalt helyet. 1870-ben, az első modernkori népszámlálás idején például nem csak az akkor még az egész Kárpát-medencét magában foglaló Magyarország valódi regionális központjai (Pozsony, Kassa, Zágráb, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár, Szabadka) előzték meg, hanem a mai országterületen is csak a hetedik legnagyobb vidéki városnak számított. Nem egészen 30 ezer lakosával éppen csak meghaladta Szeged népességének felét, de ekkor még olyan mezővárosok is megelőzték, mint Kecskemét vagy Hódmezővásárhely. A nagyvárossá válás útján csak a századforduló táján indul el, és ebben igen nagy szerepe volt annak a mecseki szénbányászatnak, amelynek Pécs vált szervezeti, majd a XX. században – elsősorban a környékbeli települések integrálása révén is – termelési központjává is. Mindez persze a táj átalakulásával is járt: az erdők zöldjét aknatornyok törték át, kötélpályák, ipari vasutak, meddőhányók, később a külszíni fejtések tájsebei csúfították el. Ennek alapja a mecseki szénvagyon volt. A mecseki kőszéntelepes rétegösszlet kora alsó jura, vastagsága Pécs környékén eléri a 900 métert, majd észak felé haladva fokozatosan elvékonyul, és Szászváron alig 200 méteres. A pécsi bányákban mintegy 20-22 telepet fejtettek, az összegzett művelhető vastagság 19-25 méter. A kőszénmedence földtani ásványvagyonát 1100 méter mélységig mintegy 1,6 Md tonna. A kitermelés során lefejtett szén teljes mennyisége mintegy 220-240 millió tonnára becsülhető (Kiss J. 1993). A pécsi bányászat kisipari jelleggel indult a XVIII. század végén, illetve a rákövetkező század elején, és akkor vált városformáló erejűvé, amikor a Duna Gőzhajózási Társaság megjelent a színen, és jelentős tőkebefektetéssel megkezdte a nagyüzemi bányaművelést. Az első aknájukat (András-akna) 1853-ban nyitották meg, és sorra vásárolták fel a Pécs környéki szénbányákat 1852-1923 közötti időszak folyamán, illetve ahol ez nem volt lehetséges – az egyházi birtokokon – hosszú távra bérbe vette. A kitermelés egyre mélyebbre követte a szénadó rétegeket, és az 1913-ban kezdődő bányamodernizációs program nyomán a két világháború között sok szempontból már igen korszerű, európai színvonalon álló bányavidék volt a Mecsek déli oldalán, Pécs, Somogy és Vasas települések határában. Miben fogható meg a bányászat településformáló ereje ebben az időszakban? Azt kell mondanunk, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos hatások tekintetében sokszínű, érinti a város közlekedését, társadalmát, épített környezetét, általános gazdasági fejlődését, kulturális és szellemi életét is. Az egyik legközvetlenebb hatás a vasútvonal – korai – megnyitása volt. Az első szakasz – amely egyben Baranya megye első vasútja volt – Pécsbányától Üszögig 1854-ben készült el, majd a sokkal nagyobb jelentőségű 55 km hosszú Mohács–Pécs Vasút (MPV) vonala pedig 1857-ben került átadásra – ezek voltak a Dél-Dunántúl térségeinek első vasútjai. Ez nem csak a szén, hanem más áruk (például a nagy hagyományokkal rendelkező bor) piacra juttatását is lehetővé tette, segítette. A vasút a bányászat nélkül is elérte volna a várost, mivel azonban nem esett bele országos jelentőségű főközlekedési tengely irányába sem, feltehetjük, hogy a kapcsolat megteremtésére jó húsz-harminc évvel később került volna sor (megint a szekszárdi hasonlat kínálkozik: a tolnai megyeszékhelyen 1883-ban épült meg az első vasútállomás). A másik jelentős közvetlen hatás a társadalmi: a DGT tevékenysége révén körülbelül 12 ezer

külföldi munkavállaló érkezett Pécsre a környező országokból (Orosz É. 2006). Ezek az emberek jellemzően magasabb szintű, sokszínűbb ipari kultúrát hoztak magukkal a Mecsek aljára, mint ami korábban a városban meghonosodott, így nem csak a demográfiai fejlődéshez, hanem a városiasodáshoz is jelentősen hozzájárultak. A vállalat sajátos városrészeket alakított ki. Kolóniák egész sora épült ki, az adott kornak megfelelő színvonalon, ahol a vállalat nem csak a lakásépítést szervezte meg, hanem az élelem- és az egészségügyi ellátást is, saját kórházat, orvosi rendelőket, szakképzett egészségügyi személyzetet, sportpályákat és elemi iskolákat tartott fenn, ahol a bányászgyerekeket ingyenes oktatásban részesítették, tanszereket kaptak és „kölcsönkönyvtárat”, illetve templomokat biztosítottak számukra. Az 1930-as évekre minden jelentősebb bányatelepen élelemtárat állítottak fel. Ezek, ha némileg lepusztult formában is, de fontos emlékei a nagyváros születésének idejéből származó örökségnek (Orosz É. 2006, Pilkhoffer M. 2008). A másodlagos hatások közül kiemelhető az a bérleti díj, amelyet a vállalkozás a legnagyobb földbirtokosnak, a Pécsi püspökségnek fizetett. Ez az összeg az egyik legfontosabb bevételi forrássá vált, és hatásaival lépten-nyomon találkozhatunk. Az összeg a századfordulón elérte az évi 240 ezer koronát (Mendly L. 2002). Többek között ez tette lehetővé a székesegyház épületének XIX. század végi átépítését, vagy akár a jelenleg a PTE TTK és BTK által használt, Ifjúság útjai egykori Pius gimnázium felépítését, vagy a Hunyadi úti korábbi Székesegyházi Énekiskola épületének létrehozását (Pilkhoffer M. 2008). A püspökség és a város, valamint több társadalmi szereplő ezen felül is számíthatott a DGT támogatására, ingyen, vagy jelentős kedvezményekkel történő szénjuttatások formájában. Általában: a vállalat volt a város egyik legfontosabb munkaadója és mecénása, a legkülönbözőbb területeken – ez a gyakorlat a szocializmus előtti időkből ered, de abban a korszakban is annyira megmaradt, hogy egyes szerzők a bányát, később a bányákat mint „fejős tehenet” emlegetik (Mendly L. 2002). Ennél is fontosabb másodlagos hatás az ipari fejlődés katalizálása. Az ipari forradalom idején a szén egyértelműen a legfontosabb telepítő tényezővé vált. Pécs ebből a szempontból kedvező helyzetbe került. Ahogy az ország más bányavidékein, például a Borsodi-medencében vagy Hunyad megyében, Pécsett is megindult az iparosodás, igaz, a szigetszerű elhelyezkedés, az ágazati integrációk kiépülésének, és még inkább a vasérc, vagy más fémérceknek, mint nyersanyagoknak a hiánya megakadályozta azt, hogy igazán jelentős nehézipar alakuljon ki. Az eredmények azonban így sem lebecsülendők. A szén jelentette a helyben rendelkezésre álló fontos energiaforrást olyan üzemek megalapításakor, mint a Madarász-féle vasgyár (1845), a bőrgyár (1889), az Első Pécsi Mész- és Téglagyár (1850), a Zsolnay-féle fazekasműhely (1852), majd kerámiagyár (1868), Engel Adolf parkettagyára (1862), a Havas és Ritter féle gépgyár (1862), vagy a Pécs-Mohács Vasúttársaság önálló gépgyára (1880). Ezek az üzemek tették a tágabb térségben kiemelkedő jelentőségű ipari központtá a várost, amely szemben az elsősorban az agrártermékek feldolgozására alapozott tevékenységű Kaposvárral, vagy a kisvárosi lét dimenzióit meghaladni nem képes Szekszárddal, számottevő nehéziparral rendelkezett már a XX. század hajnalára. A bánya jelenléte meghatározó jelentőségű volt a város energiaellátásában, hiszen 1914-től a DGT szerződésben vállalata a Pécs számára a villamos energia szállítását, 10 ezer kWh-os teljesítményig. Ez természetesen szintén hozzájárult az ipari fejlődéshez, de lehetővé tette például a villamosközlekedés kiépítését is. A bánya ivóvíz-kitermeléssel, valamint a meszesi víztorony felépítésével is hozzájárult az infrastrukturális fejlődéshez. A második világháború utáni időszakban jelentősen megnőtt a bányák stratégiai jelentősége, ennek megfelelően az ágazati fejlesztésére fordított energiák, így azok városra gyakorolt hatásai

is. Teljesen átalakult a város térszerkezete, az 1950-60-as években Pécs integrálta azokat a bányászfalvakat és kolóniákat, amelyek korábban elszeparáltan, a keleti peremeken jöttek létre. A termelés felfutását igen jelentős lakásépítés követte. A népesség növekedésének legintenzívebb szakasza egybeesett 1950 és 1980 között a bányászat volumenének növekedésével. Az új lakótelepek mellett más tényezőket is figyelembe kell venni. Az 1950-es években megépült például a hőerőmű, amely több átalakulás után ma is a város egyik legjelentősebb vállalata, természetesen – akkor – a helyi szénnel fűtött kazánokkal. A városban, ahol és amelynek közvetlen vonzáskörzetében a csúcsidőben nem kevesebb mint 11 ezer szén- és 8 ezer uránbányász dolgozott (Sallay Á. 2002). Ennek számos következménye volt. Először is, noha a szocializmus évtizedeiben a bérskála összenyomása miatt a jövedelemkülönbségek általában csekélyek voltak, a bányászok a többi ipari foglalkoztatotthoz képest jól kereső rétegnek számítottak, különösen a jövedelmeiket a könnyű-, vagy élelmiszeripari dolgozók fizetésével vetjük össze. Ennek következtében, a sajátosan iparosodott, alapvetően bányászjellegű Baranya megye az ország legnagyobb átlagjövedelmű térségei közé emelkedett. Ez természetesen még abban az időben is élénkítőleg hatott az egyéb gazdasági ágakra, például a kereskedelemre, amely abban az időben új áruházaival (Skála, Centrum, Domus stb.) és kisebb üzleteivel a korban a legjobban ellátott várossá tette Pécset, még az államilag vezérelt gazdaság viszonyai között is. A „munkásjelleg”, még ha a város társadalmi viszonyait jelentősen átalakította is, jól jött más szempontokból is. A központosított forrásleosztás, vagyis az a mechanizmus, amelynek révén az összes jelentős beruházásról központi, lényegét tekintve politikai döntés születik, sajátosan alakította a településhálózati viszonyokat. A döntéseknél így kedvezményezetté válhatott Pécs, amelynek hatásai sok mindenben megnyilvánulhatnak. Ez elősegítette a lakásépítést (amely, mint legszűkebb keresztmetszet, a növekedés legfontosabb feltétele volt), de szerepet játszhatott olyan döntéseknél is, mint amilyen a pécsi felsőoktatási, egyetemi központ kiépítése, a műszaki, az orvostudományi, jogi és közgazdaságtudományi képzés meg-, illetve újraindítása volt. Összességében úgy véljük, hogy a bányászat hatása nélkül Pécs egészen más pályát futott volna be az elmúlt 150 évben. Pusztán a szocializmus időszakának adatait vizsgálva, közel 20 ezer foglalkoztatott és családtagjaik, megközelítőleg 60 ezer (!) ember kötődött a bányászathoz. Ők természetesen nem kizárólag pécsi lakosok voltak, és a bányák jelenléte nélkül egy részüket nyilván más iparágak szívták volna fel, de talán nem túlzó, amennyiben a szocializmus időszakában a város lélekszámában mintegy 30 ezer főre becsüljük a bányászatnak köszönhető népességet. Mivel a növekedésnek már ezt megelőzően is a szén volt a legfőbb pillére, megkockáztathatjuk, hogy a Mecsek kincsei nélkül Pécs ma talán inkább 100 ezres város lenne, sokkal inkább hasonlatos az olyan átmeneti helyzetben lévő, nagyméretű megyeszékhelyekhez (Kecskemét, Nyíregyháza, Székesfehérvár, Veszprém), mint a valódi regionális központokhoz. Még a város elismert kulturális életének fenntartása, országos hírűvé válása sem mehetett volna végbe a bányászat által teremtett viszonylagos jólét – és a fentebb említett folyamatos mecenatúra – nélkül. Az uránércbányászat szerepe a fejlődésben Mekkora szerepe volt ebben a kisebb – de stratégiai jellege miatt különös bánásmódban részesülő – testvérnek, vagyis a szénbányászat mögött második helyen álló uránérc- (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak urán-) bányászatnak? A mecseki uránbányászat sajátos körülmények között vette kezdetét. A kutatások 1953-ban

indultak és 1955-ben alapult meg nagy titkolózások közepette a Bauxitbánya Vállalat, amely 1956-ban nyerte el a valódi tevékenységére utaló nevét, Pécsi Uránbánya Vállalatként, majd 1963-ban Mecseki Ércbányászati Vállalatként. A névváltozások egyrészt az időben változó fő tevékenységi körökkel (potenciális hadianyag-termelés, bauxitbányászat, uránérc felkutatása, feldolgozása, ritka földfém-kutatás, illetve dúsított uránérc exportjának lebonyolítása), másrészt az éppen a profilból és a politikai közhangulatból adódó titkosítási igénnyel függtek össze. Magáról a helyszín kiválasztásáról, annak háború előtti és közvetlen azt követő gazdasági, politikai és stratégiai összefüggéseiről mozaikszerű információink vannak, amelyek éppen a későbbi titkosítások következtében sem mindig állnak össze egységes képpé. A tényleges kitermelés az 1953-ban meginduló uránérc-kutatás által predesztinált helyszíneken (Kővágószőlősön és Bakonyától északkeletre) kezdetleges módszerekkel indulhatott meg: a radiometrikus méréseket kutatóárkok sokasága követte, majd kézi erővel 5-15 m mély kutatóaknák mélyítésére került sor. Az 1954 végére a 42 méter mélységet meghaladó akna felé előbb fa, majd fém aknatornyot emeltek, az aknából megindított kutatóvágatokkal megindult a bánya feltárása, amely később nagyipari méreteket öltött (Sallay Á. 2005). A térben a kitermelés szinte teljes időtartama alatt terjeszkedő bányászat helyszíne a Pécstől nyugatra a Mecsek alján fekvő községek, Cserkút, Kővágószőlős és Kővágótöttös voltak. A kitermelés mélyművelésként, olykor kifejezetten nagy, 1000 métert is meghaladó mélységben, ebből adódóan nehéz körülmények, például igen magas kőzethőmérséklet mellett folyt. Hasonlóan a széntermeléshez, amely nem vált teljes nehézipari vertikum alapjává, a stratégiai jelentőségű uránércre sem épült, épülhetett a teljes feldolgozási lánc (ezt az ipari háttér korlátozottsága, nemzetközi szerződések és gazdasági megfontolások is akadályozták), de 1964-ben elkészült a vegyidúsító üzem. Ekkortól a vállalat már nem uránércet, hanem dúsított uránport – félkész-terméket, a „sárga pogácsát”, vagyis az ércből kivont U3O8-at – szállította a Szovjetunióba további feldolgozásra. Ennek egy része az 1980-as évek elejétől fűtőelem formájában visszakerült Paksra, a többit a szovjet nukleáris ipar dolgozta fel, ily módon az uránérc az ország egyik legfontosabb bányaipari exportcikkévé vált. Ugyan a kitermelés kezdettől fogva gazdaságossági problémákkal küzdött (Pilkhoffer M. 2008), a két ország közti egyezményt az 1960-as évek végén meghosszabbították, újabb aknákat (üzemeket) nyitottak, tekintettel az árucikk stratégiai jellegére, amelyből fakadóan az egyébként is autokrata hajlamokkal küzdő „béketábor” nem engedhette meg magának a világpiaci beszerzésektől való függést. A tartósan alacsony árak mellett a magyar állam 1968-tól szubvencionálni kényszerült a bányászatot. Az uránbánya, mint munkahely az egyik legkomolyabb fizikai kihívást jelentette abban az időben. Mivel a termelés felfutásának idejére az ipar extenzív növekedésének munkaerő-tartalékai nagyobbrészt kimerültek (Barta Gy. 2002), a vállalat számára a megfelelő munkáslétszám biztosítása fontos prioritássá vált. Ebben az időben Pécsett már nehéz volt a szükséges munkaerőt előteremteni, így a vállalat a vidéki térségek akkor még létező humán erőforrás tartalékaira támaszkodott. Ez viszont a jó 10 évvel korábban felfutó szénbányászathoz képest annyiban volt nehezebb, hogy a – városi piac ellátási igényeire épülő – mezőgazdaság megerősödtével egyre jobb lehetőségeket, magasabb jövedelmeket kínált vidéken, amelyhez képest a földalatti munka már nem volt annyira vonzó alternatíva. (Az 1950-es évek elején a bányászok számára biztosított, az átlagosnál jóval bőségesebb élelmiszer-ellátás már önmagában is komoly motivációt jelentett, a fridzsiderszocializmus idején ilyesmi már nem volt elegendő.) A vállalat humánerőforrás-politikájának központi elemévé így a lakásépítés vált. Ennek szellemében az ipari beruházásokkal egy időben hozzáfogtak a végül 20 ezer lakosúvá

váló (27 000-re tervezett) városrész, az Uránváros (hivatalosan sokáig Újmecsekalja) felépítéséhez, méghozzá a legmagasabb szinten született, minisztertanácsi döntés (1955) jelentette terv alapját. A kijelölt fejlesztendő városrész a bányaterületeket a várossal összekötő tengely mentén, tulajdonképpen zöldmezősnek tekinthető területen ment végbe, ahol valamikor katonai lőtér, később a város első repülőtere működött. Sík terep, amelyen a tervezőknek nem sok kompromisszumot kellett kötni. Az első lakásokat – a korban megszokott, igen feszített ütem mellett – 1956. október 23-án (!) adták át. A zömmel kis alapterületű, négyszintes, hazánk több városában is megjelenő téglaépületek típusai szolgálták a keretet a városrész tervezett kereteihez, amelyet alapszintű szolgáltató egységek egészítettek ki. Az egyre fokozódó lakásigényeket kielégítendő Pécsett is meghonosodott a nagyszerkezetes panel technológia, amelynek alapját az újhegyi salakhegy lábánál 1958-ban kialakított – az ország első – házgyára szolgálta. A korszerűbb építési technika az 1960-as évtizedre vált dominánssá, felgyorsítva a lakáshoz jutás lehetőségét (Békés S. 1971) és a városrész integrációját a településtestbe. 1960-ban elkészült egy 800 fős munkásszálló (ma kollégium, illetve Hotel Laterum), míg az 1970-es évek elejére a kereskedelmi, szolgáltató, egészségügyi, oktatási intézmények is kiépültek, illetve kialakították a 17 emeletes épület környezetében az új városrész-központot, illetve építészetileg ezt ellenpontozva a MÉV vállalat központja is megépült. Az építéstechnológiai korszakhatárt is jelentő 1968-ig 4250 lakás épült fel (Sallay Á. 2002). Ebben az időszakban az évi 900-1000 db, nagypanelos építésű házban átadott lakás lett a norma, ami meghaladta a korábbi évek összes lakásépítését. Napjainkban a KSH 2001-es népszámlálása szerint a pécsi lakásállomány 18,6%-a származik az ércbányászat felfutásával jellemezhető hatvanas évekből, és összességében a pécsi lakások mintegy 40%-a panelépületben található. Uránváros általában pozitív példaként szerepel a második világháború utáni magyar városépítészet történetében. Elfogadott vélekedés, és napjaink ingatlanpiaci viszonyai is azt támasztják alá, hogy a tervezőknek és a kivitelezőknek sikerült élhető, sok szempontból esztétikailag is tetszetős városrészt létrehozni. Kialakításakor hangsúlyozottan alkalmazták a szomszédsági egységek koncepcióját, az épülettömbökből majdnem teljesen zárt, parkosított belső tereket hoztak létre, amelynek közösségformáló és -fejlesztési szerepe, illetve jelentősége volt. A városrészt, noha a közösségi épületek elkészülte a lakófunkcióhoz képest általában késést szenvedett, egy többfunkciós decentrum köré építették. A decentrum környezetében álló épületeket megemelték (ezek az esztétikailag és talán a funkcionálisan is legjobban sikerült hétemeletesek), illetve egy 17 emeletes magasépülettel is hangsúlyozták a városrész központját. A lakóházak első generációja még hagyományos téglafalazattal készült el (ezeknek mindmáig meglévő magasabb presztízsük a pécsi lakáspiacon), de ebben a városrészben épület fel az ország első panelépülete, sőt az első tízemeletes lakóépület is (Pilkhoffer M. 2008). Az Uránváros értékét emelte a területileg és funkcióiban is differenciált oktatási- és kulturális infrastruktúra (pl.: Ságvári Endre Művelődési Ház), a város egyik legjelentősebb járóbeteg-ellátó intézménye (ún. Veres Endre utcai SZTK 1970-ben készült el), valamint a kiterjedt zöldfelületek. Északi peremén a téglagyár volt telephelyén épült fel az Újmecsekaljai Stadion, ahol az Urán SC, később a több csapat összevonásából születő PMSC talált otthonra, amely a bányavállalat támogatásával vált az 1980-as évekre első osztályú csapattá, a város sportéletének akkori legfőbb reprezentánsává. A vállalat az 1970-es évektől az Uránvároshoz fogható, nagy önálló lakásépítési programot már nem kezdeményezett Pécsett. Új lakáspolitikájában azonban az Ércbányász Lakásépítő Szövetkezeten keresztül támogatta a saját megtakarítással is rendelkezők lakásépítését, amelynek

következtében még mintegy 2000, főként szintén paneles, ám nemegyszer a kor igényeivel is lépést tartó technológiai és esztétikai kivitelezésű lakás készült el. Ahogy azt a Szénbányászati Vállalat esetében láthattuk, az uránbánya is szoros együttműködést alakított ki a városi tanáccsal. Igen példásnak mondható a vállalat társadalmi szerepvállalása. Ezekben az években többek között 40 millió Ft-tal támogatta a „400 ágyas” klinika felépítését, részt vett a város legnagyobb rekreációs terének kialakításában, az állatkert és a vidámpark (zömmel társadalmi munkában történő) felépítéséhez való anyagi és egyéb támogatással, a város vízellátását diverzifikáló, és az ipar fejlődését akadályozó szűkösség megszüntetésével jellemezhető Mohács–Pécs vízvezeték kiépítésében, később a Hullámfürdő lefedésében, így a város első valóban korszerű uszodájának létrehozásában. 1. ábra: A bányászathoz kapcsolódó szerkezeti egységek Pécsett.

Forrás: saját szerkesztés Amint az a 2. ábra térképvázlatán is kitűnik, a bányászat által életre hívott települések erősítették a város kelet-nyugati tengely mentén kialakult jellegét. A keleti részen a bányaterületek részben a várostest integráns részét képezték, ezért a szénbányászat szerepét alapvetőbbnek kell tekintenünk. Itt a város tulajdonképpen csak a XX. század második felében inkorporálta azokat az eredetileg nagyjából független településképződményeket, amelyek többnyire alacsony komfortfokozatú munkáslakásokból és a kapcsolt létesítményekből álltak. A folyamat nem is tekinthető teljesnek, hiszen közigazgatásilag Pécs része Vasas és Somogy is, amelyek mai napig

nem állnak szerkezeti kapcsolatban a várossal. Ezeknek a területeknek az arculatára és imázsára mai napig rányomja bélyegét az egykori (mára kiüresedett) funkció – többnyire negatív értelemben. A bányászat végnapjaitól napjainkig: útkeresés és botorkálás A pécsi és Pécs környéki szén- és ércbányászat leállítását alapvetően piaci jellegű problémák okozták. Ezek már jóval 1990 előtt ismertek voltak: a világ jelentősebb felének gazdasága a posztindusztriális átmenet korszakát élte, ahol a nem anyagi jellegű termelés egyre nagyobb teret követelt magának a hagyományos iparágakkal szemben, és ahol az energiagazdaságban mind a szén, mind a nukleáris energia háttérbe látszott szorulni. A világgazdasági problémák begyűrűzése nélkül is jelentkeztek a gazdaságossági problémák mindkét pécsi bányavállalatnál már korábban. Ezek igen jelentős része objektív, földtani tényezőkből fakadt. Még a szocialistából kapitalistává váló vállalatoknál sem akadt annyi hatékonysági tartalék, amellyel a termelés költségét a világpiaci árral versenyképes szintre lehetett volna szorítani. A töredezett, nagy dőlésű, magas gáz- és kéntartalmú, sok problémával fejthető szénrétegek, és az egyre mélyebbről felhozott, nehéz körülmények között kitermelt és az akkoriban műrevalónak tekintett készletekhez képest alacsony koncentrációjú uránérc-telepek kitermelését legfeljebb csak az a gazdasági racionalitás indokolhatta volna, hogy az amúgy is külső energiahordozóktól függő ország külkereskedelmi mérlege ne romoljon tovább. Ez azonban önmagában, de még a foglalkoztatási érvekkel együtt is kevésnek bizonyult. A kormányzat, az igen kényelmetlen költségvetési helyzetben és nemzetközi hitelezői, mindenekelőtt az IMF szorításában a veszteséges állami vállalatok esetében is a reorganizáció, lehetőség szerinti privatizáció és ennek hiányában a megszűntetés mellett foglalt állást, remélve, hogy a külföldi tőkebeáramlás által elősegített – és egyébként nyilvánvalóan szükséges – szerkezetváltás majd képes lesz megoldani az ebből fakadó foglalkoztatási válságot. Szerepet játszottak ebben környezeti megfontolások is: a szénbányászat az erőművi felhasználás révén, az uránágazat pedig elsősorban a szállítás és a meddő kőzetanyag elhelyezése kapcsán járult hozzá Pécs tágabb környezetének degradálódásához. A fenti tényezők (is) megpecsételték a bányászat sorsát, annak ellenére, hogy tulajdonképpen műszaki szempontból nem voltak elavultnak mondhatók: mindkét vállalatnál folytak még az 1980-as években is beruházások, az ércbányászatban annak ellenére, hogy akkoriban már a vállalat jelentős állami szubvencióra szorult, és jövője már akkor is bizonytalannak látszott. Végül a leépülési folyamat időben meglehetősen hosszan elhúzódott. Az első bányaüzemet 1991. október 8-án zárták be. 1992 és 1995 között a széntermelés a megelőző időszak volumenének mintegy felére esett vissza. A megye bányászata 1992-ben 7500, 1995-ben már csak 1600 főt foglalkoztatott (Gerendás R. – Kopári L. 2002). 1997-ben állt le a termelés az uránbányában, és 2004-ben került lakat az ezidáig utolsó pécsi szénbánya, a Karolina-külfejtés kerítésére. A szénbányát az utolsó időkben a bánya-erőmű integráció révén tulajdonló hőerőmű átállt a „zöldáram” termelésre, noha ezt a lépést napjainkban egyre több helyről és egyre élesebben vitatják, a járulékos károkozást sokkal jelentősebbnek érezve az ezáltal megoldott problémánál (ti. az emisszió és a CO2-kibocsátás csökkentése). A termelést a környezeti- és tájrekultiváció váltotta fel, eltérő eredményekkel, mert a szénbányászat okozta sebek részben még napjainkban is eredeti állapotukban éktelenkednek a város északkeleti peremén (ld. Karolina-külfejtés), addig az ércbányák rekultivációja (a

kitermelést biztosító felszíni létesítmények, ún. üzemek, a meddőhányók, a térség vízrendezése, a vegyi dúsító üzem és annak zagytárolója) országosan elismert módon példaértékűen zajlott. 2004-ben mindenképpen véget ért egy korszak, nem tudni, mennyire véglegesen. 2006-2007-ben, a száguldó olajárak kapcsán felfűtött világpiaci helyzetben mind a szén- mind pedig az uránbányászat újraindításával kapcsolatban lehetett hallani híreket. A válság hatására ezek elcsöndesedtek, de vélhetően nem véglegesen kerültek le a napirendről. Összefoglalás Hogyan gazdálkodott a város ezekkel az erőforrásokkal? Erre a kérdésre nehéz lenne rövid és velős választ adni. A bányászat a múlté, a mediterrán géniuszt a városlakók próbálják életben tartani – de a város fejlődését közvetlenül ma ezek a tényezők látszólag alig-alig határozzák meg. A táj szerepéről a géniusz továbbéléséről már szóltunk, most mégis ide kívánkozik valamilyen szintű értékelés. A város ma (még mindig) a szerkezetváltás korszakát éli: lezáratlan, régóta húzódó, és sok szempontból meglehetősen sikertelen folyamat ez. A bányászat megszűntével megpróbál az örökségéből meríteni, amelynek része a táj szülte egyediség is. A polgári értékekre építkező kísérlet a kulturális fővárosi címmel és projektekkel került megkoronázásra. Problémát jelent azonban, hogy a kulturális gazdaság jövedelemtermelő-képessége sokkal szűkebb körben jelentkezik, mint a korábban meghatározó szektoroké. Tágabb értelemben véve az egyetem révén már most is ez az egyik legfontosabb ágazat: mégis, soha nem fog tízezreknek biztos, kiszámítható és stabil megélhetést adni. Pécset a kultúra-fogyasztás csak akkor lehet képes „eltartani”, ha sikerül azt folyamatosan, nagy tételben „exportálnia”: ritkábban tárgyak és termékek, gyakrabban idelátogatók által szerzett élmények, tudás révén. Tehát a siker egyik kulcsmomentuma a kulturális turizmus, illetve a szellemi tőke regionális és nemzetközi kisugárzása lehet. Ebben pedig az örökség – természeti, szellemi, materiális – minden eleme fontos. Nem jó politika az, amely kiragad bizonyos elemeket, és csak azokat tekinti méltónak az emlékezésre: a város múltja kontinuus, megszakítatlanul vezet a jelen és a jövő felé. Amikor örökségről, és az ezekkel való gazdálkodásról beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy Pécset mindenekelőtt helyi energiái, a természet fellelhető erőforrásai tették előbb várossá, majd nagyvárossá. Ebben az értelemben az örökségnek nem csak a város lelkéhez talán legközelebb álló, mediterrán hangulatú, kusza Tettye háztetői lehetnek szimbólumai, hanem a bányászati-ipari örökség is. Utóbbi talán, ha a Zsolnay Kulturális Negyeddel kapcsolatos tervek beérnek, talán méltó módon kerülnek felhasználásra. A város bányászati öröksége azonban még nincs átdolgozva a kulturális turizmus számára, és félő, hogy hasznosítására egyre kevesebb lehetőség adódik majd az idő múlásával. Épp úgy, ahogy meg kellene őrizni a még megmaradt présházakat vagy a város alatti pincerendszert, emlékeztetni kellene a jövő generációt arra is, milyen szerepet játszott itt egykor a bányászat. Tudatos kutató- és szintetizáló munkára van szükség. A hely géniusza alszik, ezt a tanulmányt ébresztőnek is szánjuk.... Felhasznált irodalom

Barabás A. – Konrád Gy. 2008: A mecseki kőszén és uránérc bányászatának múltja és lehetséges jövője. Földrajzi Közlemények, 1. sz. pp. 3-20. Békés S. 1971: Épületek hitvallása. TIT Baranya megyei Szervezete, Pécs, 127 p. Berki, M. – Csapó, J. 2006: Comparative Analysis of Competitiveness in the Major Cultural Cities of Hungary. In: Arbeitsmaterialen zur Raumordnung und Raumplanung. Heft 243. Stadt und Region Pecs. Universität Bayreuth. pp. 49-65. Erdősi F. 1968: A pécsi városszerkezet fejlődése és a városrészek funkcióinak alakulása a kapitalizmus korában. MTA Dunántúli Tudományos Intézet, Pécs. 146 p. Erdősi F. 1979: Az antropogén hatások és megjelenésük a térképen Pécs térségében. – Földrajzi Közlemények, 27. (103.) 4. pp. 267–275. Fábián Sz .Á. – Kovács J. – Schweitzer F. – Varga G. 2005: Természeti erő-és veszélyforrások. In: Pap Norbert (szerk.): Terület- és településfejlesztés Tolna megyében. Babits Kiadó, Szekszárd, pp. 9-45. Fodor I. 2005: Downsizing of mining in Pécs, Moravian Geographical Reports 13: (2), pp. 57-60. Gerendás R. – Kopári L. 2002: Adatok a szén- és uránbányászati tevékenység földhasználatra és tájszerkezetre gyakorolt hatásáról a Mecsek déli előterében. Data Geograpnica, 1. sz. pp. 16-21. Gyenizse P 2005: Helyi és helyzeti energiák hatása síksági települések fejlődésére, In: Bugya T, Wilhelm Z. (szerk.): Tanulmányok Tóth Józsefnek. PTE TTK Földrajzi Intézet, Pécs, pp. 256-272. Gyenizse P. –– Elekes T. – Nagyváradi L. – Pirkhoffer E. 2008: Pécs alaprajzi fejlődését befolyásoló természetföldrajzi adottságok térinformatikai vizsgálata. Területfejlesztés és Innováció, 1. sz. pp. 21-34. Hajdú Z. 2008: Pécs: egy történetileg változó, multikulturális város. In: Pap N. (szerk.): Kultúra – területfejlesztés. Pécs – Európa Kulturális Fővárosa 2010-ben. PTE Földrajzi Intézet, Imedias Kiadó, pp. 115–126. Hajnal K. 2006: A fenntartható fejlődés elméleti kérdései és alkalmazása a településfejlesztésben. PhD disszertáció (kézirat), Pécs, 190 p. Hajnal K. 2008: Pécs és környékének természeti kultúrája In: Pap N. (szerk.).2008 Kultúra – területfejlesztés Imedias Kiadó, pp. 189-199. Hamvas B. 1996: Öt géniusz. Püski Kiadó, Budapest, p. 9, 10, 14. Kiss J. 1993: A mecseki kőszénmedence földtani jellemzői. In: Szirtes B. (szerk.): A mecseki kőszénbányászat. Kútforrás, Pécs, pp. 13-38. Lóczy D. – Nagyváradi L. – Gyenizse P. – Pirkhoffer E. – Dezső J. 2006: Umweltfolgen und Rekultivierung in Steinkohlbergbaugebieten bei Pécs. in: Stadt und Region Pécs. Arbeitsmaterialen zur Raumordnung und Raumplanung. Heft 243, pp. 65–78. Mendly L. 2002: A pécsi szénbányászat szerepe a város XX. századi fejlődésében. In: Szirtes G. – Varga D. (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján. PBKIK – Pro Pannonia, Pécs, pp. 297-328. Mendöl T. 1928: Szarvas földrajza. Tisza István Tudományos Társaság Honismertető Bizottsága. Debrecen, 70 p. Mendöl T. 1963: Általános településföldrajz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 567 p. Nagy I. – Técsy Z. – Tózsa I. 2000: Az alföldi településkörnyezet vizsgálata. Földrajzi Értesítő, 3–4. sz. pp. 146-167. Orosz É. 2006: Pécs és Essen összehasonlító vizsgálata a tájrekultiváció és annak társadalmi összefüggései szempontjából. Kézirat, PTE TTK Földrajzi Intézet, 58 p. Pap. N. 2006: A dél-nyugati korridor jelentősége Magyarország számára. In: Pap N. (szerk.): A

Balatontól az Adriáig. Lomart Kiadó, Pécs, pp. 9-32. Pilkhoffer M. 2008: Bányászat és építészet Pécsett a 19-20. században. Pro Pannonia, Pécs, 246 p. Pirisi, G. – Trócsányi, A. 2006: The effects of post-industrial processes in the spatial structure of Pécs, Hungary. In: Aubert, A. – Tóth, J. (eds.): Stadt und Region Pécs – Beiträge zur angewandten Stadt- und Wirtschaftsgeographie. Arbeitsmaterialien zur Raumordnung und Raumplanung, Heft 243. Universität Bayreuth, pp. 89-108. Ronczyk L. – Wilhelm Z. 2006: The Influence of the Transformation of Landscape Values on the Touristic Offer of the City of Pécs. – In: Aubert A. – Tóth J. (Hrsg.): Stadt und Region Pécs, Beiträge zur angewandten Stadt- und Wirtschaftsgeographie, Universität Bayreuth, Bayreuth, pp. 79-88. Sallay Á. 2002: Az uránércbányászat szerepe Pécs XX. századi fejlődésében. In: Szirtes G. – Varga D. (szerk.): Iparosok és bányászok a Mecsekalján. PBKIK – Pro Pannonia, Pécs, pp. 329-341. Sallay Á. 2005: Ötven éve kezdődött a mecseki uránbányászat. Pécsi Szemle 2005. Tél, pp. 100-104. Szabó G. 2006: Az ipari beruházások várható turisztikai hatásainak értékelése. In: Kókai S. (szerk.): Földrajz és turizmus. NYF TFK, Nyíregyháza, pp. 351-370. Szirtes B. (szerk.) 1993: A mecseki kőszénbányászat. Kútforrás, Pécs, 690 p. Tóth J. 1981: A településhálózat és a környezet kölcsönhatásának néhány elméleti és gyakorlati kérdése. Földrajzi Értesítő. 2–3. sz. pp. 267-291. Vonyó J.(szerk.) 1996: Az Előadások Pécs történetéből. Pécs Története Alapítvány, Pécs, 352 p. Wilhelm Z 1995: Physical Geographical Factors Influencing the Urban Development of the Township Szekszárd, Hungary, Moravian Geographical Reports (3), pp. 62-70. Wilhelm Z 2001: Az Alsó-Duna-vidék településeinek fejlődésében szerepet játszó természeti tényezők vizsgálata, In: Tóth J. – Wilhelm Z. (szerk.): Konzerváció, modernizáció, regionalitás a Dél-Dunántúlon I. kötet. PTE-KÖM, Budapest-Pécs, 145 p.