Számítástechnika kezdőknek I.users.atw.hu/ferenczigabor/Kezdoknek_szolo_resz... · 2012. 3. 10. · nincs beforrasztva a gépbe, hanem igény szerint cserélni, javítani, bővíteni

Számítástechnika kezdőknek

I. mielőtt elkezded babrálni a gépedet, ezt a könyvet

olvasd el!

Hardver, Szoftver, BIOS, eszközök, kezelés.

2012.

Néhány alapgondolat

F:\Konyvem\SzamgepIsmeretek\Közös\Kezdőknek szóló rész_NonPublic.doc 2012.03.06. 12:55:00 104/1

S z á m í t á s t e c h n i k a k e z d ő k n e k

Néhány alapgondolat

A számítógép nem bonyolult tv, vagy háztartási eszköz, aminek a kezelését elolvasom a használati utasításban, és működtethetem is. Azoknál bonyolultabb, de bonyolultsága miatt a kezelése egyszerűbb annak, aki megtanulja a használatát. Igazándiból a számítógépeknek nem a kezelési utasításait kell megtanulnunk, hanem a logikáját; mert a logikából kikövetkezik a működtetése. Ami ráadásul a kezelői könyvekhez szokott gondolkodásmódot nagyon zavarja, az az, hogy a legtöbb elérendő célt több, általában 4-5 úton el lehet érni, és ezek az útvonalak egymással egyenrangúak, csak a felhasználó kényelme dönt közöttük. Például fájlok másolása történhet egérrel, a „fogd meg, húzd át (Drag & drop)” módon, a menüsorból a „Kijelölés… Szerkesztés… Másolás, ill. Beillesztés”, a jobb egérgomb felkínálta „Popup menü”-ből való választással, az ún. funkció gombokkal (F1-F12). Nagyon ínyenceknek rendelkezésre áll a „Futtatás… CMD… Copy…” ősrégi DOS parancs is. A menüsor ráadásul elérhető egérkattintással is, de az „Alt” gomb és az aláhúzott betű együttes megnyomásával is. A kezdő felhasználót ezek után rettenetesen megzavarja, hogy a bőséges választékból melyiket használja. Nos, ami éppen a legjobban a kezére áll. Ha amúgy is a kezében az egér, akkor azt, ha meg a billentyűzettel dolgozik, és lusta az egérért nyúlni, akkor a billentyűzetes parancsokat szeresse jobban.

A másik dolog, amire itt hívom fel a figyelmet, hogy a számítógépes rutint rengeteg próbálkozással lehet megszerezni Kezdetben ne legyünk restek, ne mondjuk, hogy gép nélkül ezt már régen megoldottam volna: hiba után kezdjük újra meg újra el, próbáljuk elérni célunkat. A számítógépet elrontani nagyon nagy erőfeszítésbe kerül! Lehet, hogy néhányszor újra kell a gépet indítani, de ennél nagyobb kárt egy számítógépben csak fejszével tudunk okozni! Ne féljünk a géptől!

Tennék egy általános megjegyzést a könyvem stílusával kapcsolatban. A számítástechnika tele van angol eredetű szóval. Ezek egy része eredeti szóhasználattal került a köztudatba (pl. printer), más része az eredeti szóhasználat magyaros kiejtése szerinti írásmóddal (pl. fájl) épült be a magyar nyelv szótárába, míg egy kis részére találtak magyar kifejezést (pl. merevlemez). Jómagam a legutóbbi megoldást preferálom, azzal a lazítással, hogy a szóismétlések elkerülése érdekében használni fogom a másik két megoldást is. Viszont szóragozási okokból legtöbbször a középső megoldást fogom alkalmazni („driverrel” helyett „drájverrel”).

Gép bekapcsolása, ami ilyenkor történik, gép kikapcsolása



Talán felháborodik a kedves Olvasó, hogy olyan banális kérdéssel akarom traktálni, mint hogy hogyan kell egy gépet be– vagy kikapcsolni. A számítógépeknél viszont nem annyira egyszerű a kérdés, mint a többi elektromos berendezésnél.

Többféle problémakör merül fel ebben a helyzetben; vannak általunk szándékoltan választott lehetőségek, hibát okozó feltételek, valamint hiba következtében előállott körülmények.

Na, ez így eléggé zavarosnak hat, de mindjárt tisztulni fog a kép.

Mit tudunk szándékoltan előidézni? Elsősorban védeni tudjuk a számítógépünket attól, hogy illetéktelenek használják. Többféle szinten tudjuk a védelmet beállítani. Lehet a BIOS-ban; ekkor a gép gyakorlatilag el sem indul jelszó nélkül, valamint lehet az operációs rendszer szintjén beállítani jelszavakat.

Az előbbi esetben ráadásul a legtöbb alaplap esetén kétféle jelszót lehet beállítani: egyikkel a gépet lehet indítani, a másikkal a BIOS — ennek szerepéről, hozzáféréséről külön fejezetben írok majd — beállításokhoz lehet hozzáférni. Az utóbb eset csak rendszergazdáknak szükséges beállítás, ezért — ha egyáltalán felmerül bennünk a gondolat, hogy jelszavakat állítsunk — ezt az opciót hagyjuk békében. Arról viszont szólnom kell, hogy mi van, ha elfelejtettük a jelszót. Nos, ha sehogy nem tudjuk elindítani a gépet, és a BIOS-ban sem tudjuk a jelszót újraállítani, marad a BIOS nullázása. Erre a célra a legtöbb alaplap egy külön kapcsolót alkalmaz, de ehhez kezdő szinten ne próbáljunk hozzáférni: Amit megtehetünk: az alaplapon (hogy hogyan férhetünk hozzá, arról a „Hardver ismeretek” c. fejezetben írok) találhatunk egy elemet; nagyobb óraelemnek látszik, és a legtöbb esetben CR 2032 típusú. Ezt az elemet egy kis csavarhúzóval billentsük, majd emeljük ki, majd a fészek két pólusát (a perem és a középen lévő érintkező) a csavarhúzóval zárjuk rövidre (persze a gépet szigorúan áramtalanítsuk a szerelés alatt!) Az sem baj, ha nincs kedvünk a rövidre–zárással bajlódni, akkor várjunk vagy fél órát az elem visszahelyezésével. Amire ügyeljünk: vagy kesztyűben végezzük a munkát, vagy csipesszel fogjuk meg az elemet, mert az elem felületén maradó ujjnyomatok az elemet megtámadhatják (ez az állítás minden óraelemre igaz!) Ha mégis megfogtuk szabad kézzel az elemet, gondosan töröljük meg (lehetőleg spiritusszal), és utána helyezzük vissza.

Az operációs rendszer jelszóvédelmét úgy oldották meg, hogy több felhasználó is használhassa a gépet, de egymástól független adatokat, beállításokat lássanak a felhasználók. Ha ilyen beállításokon gondolkozunk, melyeket egyébként Windows alatt a „Beállítások… Felhasználói fiókok” pontban lehet létrehozni, vegyük figyelembe, hogy a „Rendszergazda” jogokkal beállított felhasználó a többi fiókot is láthatja, a „Vendég” nem. Amennyiben valaki elől titkolni szeretnénk adatainkat, vagy nem szeretnénk megengedni, hogy állítgassa a gépet (pl. gyermekünknek, vagy vice versa a gyermek nem akarja megengedni számítástechnikában járatlan szülejének ámokfutását), akkor „Vendég” fiókot hozzon létre neki.

Mindegyik jelszavas indítás átka, hogy a jelszónál a gép elindulása megáll, és várja a jelszót. Automatikus újraindulás ilyenkor nem létezik, tehát ha egy hosszas internetes letöltés közben áramkimaradás miatt leáll a gép, csak akkor fogja folytatni a munkát, ha megadtuk a jelszót; ha nem vagyunk akkor otthon, vagy mélyen alszunk éppen, akkor a feladat a kutyáké.



A kikapcsolásról kevesebbet lehet mondani, de az itt írott tanácsaim fontosabbak. Mindig a „Start… Kikapcsolás” eljárással kapcsoljuk ki a gépet! Kikapcsoláskor ugyanis a gép számos műveletet hajt végre. A mai, intelligensnek mondható operációs rendszerek ugyanis számos program futtatásával biztosítják ezt az intelligenciát, és ezeket a programokat be kell fejezni, a megnyitott fájlokat (erről másutt részletsebben is írok) le kell zárni! A főkapcsolóval történő áramtalanítás után a gép észleli a hibás leállást, és a következő elinduláskor lefuttat egy ellenőrzést.

A mai gépek lehetővé teszik a „hibernálást”: azaz a gépet úgy állítja le, hogy minden éppen futó program minden adatát, beállítását lemezre menti, majd kikapcsol. Ebben az esetben a bekapcsoláskor nem kell az összes indítási folyamatot végigvárni. Célszerű kikapcsolási mód, de azért időnként kapcsoljuk ki a gépet teljesen, hogy a memória tartalma törlődjön; mert a tévesen felülíródott memóriaelemek (és ezeket nem tudjuk befolyásolni!) megmagyarázhatatlan hibaüzeneteket, a rendszer lelassulását, bizonytalan működését eredményezi.

Néhány alapfogalom:



BIOS

A BIOS a Basic Input Output System szavak rövidítése. Az alaplapon elhelyezett memória; olyan memória, ami feszültség nélkül is megőrzi tartalmát. Két alapvető funkciója van, habár a felhasználó csak egyet lát belőle: egyrészt egy programgyűjtemény, mely az alaplaphoz csatlakoztatott eszközöket működteti (ezt a felhasználó nem látja, gyakorlatilag az operációs rendszer használja kizárólag), és egy beállítási adatrendszer, melyet láthat a felhasználó is.

Beletekintéséhez az kell, hogy a gép bekapcsolása utáni rövid időben a a legtöbb gépen a Del gombot, ritka esetben (főleg notebookokon) más gombot (F2, F8, stb.) nyomjunk meg. Ekkor egy — szintén általában — kék háttérben megjelenik egy táblázat. A táblázat számos altáblázatra tagolódik, de a konkrét megjelenés alaplap függő, csak néhány nagyon általános pontra hívom fel a figyelmet. Még annyit, hogy ez idáig kizárólag angol nyelvű BIOS-szal találkoztam, tehát az ottani kutakodást az angol nyelv ismerete híján erősen nem ajánlom.

Az egyszerű felhasználó számára az indítási jelszó beállítása jöhet szóba: ha nem szeretnénk, hogy más is kutakodjon a gépünkön, ezzel a megoldással megnehezíthetjük a dolgát. De csak megnehezíthetjük, mert a BIOS-t (később, a gyakoribb hibajelenségek között írok róla) alapállapotba lehet hozni, és ezzel a jelszó is törlődik. Sok BIOS két jelszót is kezel: egyet a gép indításához, egyet a BIOS indításához; ez utóbbi rendszergazdák számára jelent előnyt: a gépet az alkalmazottak nem tudják piszkálni.

A BIOS minden más beállítása kezdő szinten nem javallt: bár végletesen elrontani a gépet nem nagyon tudjuk (legföljebb a tápfeszültségek túl magasra húzásával), de az optimálisra beállított működési rend helyreállítása szakembert igényelhet.

Két lehetőségre azért felhívom a figyelmet: ha magunk építünk be merevlemezt, CD-t a gépbe, és az nem akar működni (sőt, esetleg korábban működő egységek is eltűnnek), itt megnézhetjük a hiba okát (amint azt a megfelelő fejezetekben írom, a master/slave jumperek hibás beállítása miatti ütközést, valamint a merevlemez hibáját lehet itt egyértelműen detektálni).

A másik eset, amikor érdemes a BIOS-ba belenézni: ha bizonyos idő után rendszeresen lefagy a gépünk, az újraindítás után keressük meg azt a táblázatot, amelyik a CPU és más egységek hőmérsékletét méri; ha itt 70C°-nál magasabb értékeket látunk, a hűtéssel lehet gond, keressünk fel egy szakembert (bár a CPU szereléséről külön fejezetben írok, nem igényel túl sok energiát a javítás).

Operációs rendszer

Az operációs rendszerekkel külön fejezetben foglakozom részletesebben; itt csak annyira mélyednék el benne, amennyire a legalapvetőbb dolgok megértéséhez szükséges.

Az operációs rendszer két fő részből áll. Az egyiket, a lényegesebbet a felhasználó nem látja; ez a számítógépet működtető programok gyűjteménye. A felhasználó az operációs rendszer megjelenítő részét látja csak; és a legtöbben azzal azonosítják.

A számítógépek őskorában nem volt operációs rendszer egyáltalán. A gépet „behuzalozott” program irányította, azaz a működtető programot beforrasztott



vezetékekkel rögzítették. Eme könyv más fejezeteiben részletesebben írok a számítógépes programokról, a központi egység (CPU, processzor) működéséről, itt csak annyit jegyzek meg, hogy számok egymásutánja egy program.

A kezdetek után rövidesen igény támadt olyan operációs rendszerre, ami nincs beforrasztva a gépbe, hanem igény szerint cserélni, javítani, bővíteni lehet. Ekkortájt hozták létre (a’60-as évek elején) a betölthető operációs rendszereket. Többféle irány alakult ki: később, amit megemlítek (és ami nem halt ki a géppel, amire tevezték, mint pl. az IBM 360-as gépére készített OS/360), az a UNIX a nagyobb gépekre, és a CP/M a kisgépekre. Az utóbbiból származott azután a DOS, mely mára a Windows változataira bővült. Más irányból indult az Apple Mac OS rendszere.

Ebben a könyvben nem mutatom be az operációs rendszereket, de a mai helyzet jobb megismerése érdekében a DOS-ról ejtenék néhány szót.

A DOS egyfeladatos operációs rendszer volt; azaz egy időben csak egy program futhatott a gépen; szemben a Windowsal, melynek már korai változatai is kihasználták a 86-os CPU sorozat (386-ostól igazán működőképes) védett módú üzemét, és alkalmas a többfeladatos futtatásra. Megjelenése gyakorlatilag nem volt; azok számára írom ide, akik már csak Windows-zal találkoztak: egy fekete képernyőn villogott egy aláhúzásjel, a kurzor, és oda kellett a parancsokat beírni. A parancsok valamilyen DOS kulcsszavak lehettek, vagy egy futtatható fájl neve. A parancsszavak állhattak önmagukban, vagy lehetett szóköz, / jel után kiegészítő adatokat, módosításokat beírni. Néhány példa: „dir” kilistázta a képernyőre a fájlokat onnan, ahol azt a parancsot kiadtuk, a „dir c:” a „C” jelű merevlemez fájljait listázta, a „copy ezt.txt a:” átmásolta az „ezt.txt” nevű fájlt floppyra, sít. A DOS a CP/M-ből indult, de attól eléggé eltért utolsó változataira. (Zárójelben, a történeti érdekesség miatt: a DOS 1.0 gyakorlatilag ismeretlen változat volt, valószínűleg Bill Gates ezt mutatta be az IBM-nek. Az első, már széles körben elterjedt változat a 2.0 volt. A 3.0 nem terjedt el, viszont a 3.3 nagyon jó OS volt. A 4.0 és a többi 4-es változat alig terjedt el, az 5.0 viszont megint egy népszerű változat volt. A 6.0 is jó volt, de a 6.2 nagyon sikeres változat volt; egyben az utolsó önálló DOS volt, mivel ezt már a Win 95 követte. A korábbi Windosok ugyanis nem voltak önálló operációs rendszerek, hanem inkább számítógépet működtető keretprogramok. Viszont a Win’95 alatt még megjelent a DOS 7-es sorozat valamelyik eleme; azaz a Win 95 sem volt még teljesen önálló OS. Azzá az XP lett csak.)

A DOS csak a gép működtetését lehetővé tevő szoftver rendszer volt, a UNIX alatt viszont sok mindent meg lehetett önállóan is oldani. Szinté csak az érdekesség kedvéért írom ide, hogy ha valaki figyelmesen néz egy Internet böngésző lap címsorát, státusz sorát (legalul), ott olyasféle betűhalmazokat lát, amiben a lap címe után „?username=qtyumutyu&password=blabla”: ezek UNIX sorokra emlékeztetnek.

Az Apple találta ki a vizuális operációs rendszer alapján álló működtetést, azaz hogy az egérrel kis ábrára (ikonra) kattintva indítsunk el operációs rendszer parancsokat. Igazság szerint ez a megoldás tette széles körben működtethetővé a számítógépet, mivel a parancsok begépelése átlagos felhasználó számára nagyon idegen volt.



Az operációs rendszerről még annyit így globálisan (a részletekkel néhány fejezettel később foglalkozom), hogy a mai OS-ek többfeladatos rendszerek. Ez azt jelenti, hogy egy időben látszólag több program tud futni egy időben. (Azért „látszólag”, mert az OS nagyon rövid időszakokra osztja fel a processzor idejét, és minden program kap egy-egy ilyen rövid időszeletet — néhány ezred másodpercet, de mivel egy mai processzor másodpercenként 3 milliárd műveletet végez el, a néhány ezred másodperc alatt nagyon sok műveletet hajt végre — viszont a felhasználó számára az egész úgy tűnik, mintha több program futna egy időben. Hogy miért tartom ezt a kérdést lényegesnek? Mert sok kezdő rögtön be akarja fejezni azt a munkát a gépen, amit éppen végez, ha egy másikat akar elindítani. Nos, teljesen fölöslegesen zárja be az ablakokat, a Windows képes számos programot együtt futtatni. És felhívom a figyelmet a néhány bekezdéssel később a „vágólapról” című fejezetre!

Böngészés

A Windows magyarításával keletkezett ez a szó. A böngészők alapfeladata a számítógép tároló egységei — a merevlemezek, a CD/DVD egységek, a cserélhető tárolók — tartalmának kijelzése. Mondhatnám, az egyik legfontosabb alaptevékenység. Azonban mielőtt a böngészők működését áttekinteném, a fájlok tárolásának néhány alapelvét kell tisztázni.

A fájlok alatt minden esetben a tárolt tartalmat jelentő számok folyamát kell érteni. Egyszerű szöveg esetén a betűk egymás után (lásd az ASCII fejezetet), formázott szövegek esetén (mint a Word) a formátumot beállító utasításokat is tartalmazó számfolyam, programok esetén az gépi kódú utasításokat jelentő számok, és nem folytatom.

Kezdetben a fájlokat egyszerűen a tároló médiumra írták. Lyukszalag esetén ez jól látható is volt: egy-egy sorban egy-egy bájt kódja, és sok-sok lyuksor egymás után. Amikor mágnesszalagokat kezdtek használni, a helyzet nem változott: a szalagra felírták egymás után a fájlokat. Amikor azután megjelent a merevlemez (lásd a „Hardver ismeretek c. fejezet), akkor is csak felírták a fájlokat, de ekkor már annyira megszaporodtak a fájlok, hogy bizonyos idő után már senki nem ismerte ki magát a fájlok között. Hogy ezt a problémát elkerüljék, kitalálták a „foldereket”, magyarul az alkönyvtárakat. A dolog egy kicsit bonyolult. Van az ún. gyökérkönyvtár. Minden lemeznek van egy gyökérkönyvtára. A gyökérkönyvtárba létrehozhatunk alkönyvtárakat; ám valamennyi alkönyvtárban további alkönyvtárt kreálhatunk, ezek számát tudomásom szerint jelenleg a Windows alatt semmi nem korlátozza.

Nos, visszatérve a böngészők bemutatásához, azok ennek a könyvtárstruktúrának a felderítését szolgálják, kiegészítve azokkal a műveletekkel, melyek a struktúra átrendezését szolgálják. Húha! Ez így nagyon tudományosra sikeredett. Mert mit is értek a struktúra átrendezése alatt? Alkönyvtárak létrehozását, törlését, fájlok mozgatását az alkönyvtárak, lemezek között. Fájlok létrehozását nem írtam, nem azért, mert kifelejtettem, hanem mert fájlt a böngészőben nem lehet létrehozni; ill. a Windows ad egy álmegoldást: el lehet indítani olyan programot, ami azután létrehoz új fájlt. (Jobb klikk az asztalon: „Új … ). Fájlokat törölni viszont lehet innen; sőt, csak innen lehet, ill. itt is igaz, hogy a Windowsos programok lehetőséget adnak a fájlműveleteik között a böngésző részleges elindítására. (Próbáljuk meg: Wordben próbáljunk menteni, majd az így felkínált ablakban egyes fájlokat kijelölve, a Del gombbal azokat törölni tudjuk, de ilyenkor a böngésző működik!).



Fájlok, műveletek fájlokkal

A böngésző elsősorban fájlokkal, fájlrendszerekkel való műveletekre való. Kétféle megjelenési formával dolgozhatunk: az egyiknek külön neve nincs, a „Sajátgép” ikonra kattintással juthatunk az egyes ablakok megnyitásával a merevlemezek tartalmához, a másik az ún. „Intéző”. A kettő között gyakorlatilag nincs különbség, az egyes műveletek, eljárások azonosak.

A Sajátgépből (mely szót egyébként át is nevezhetjük tetszésünk szerinti szóra) valamelyik ikonra kattintva az ikon szerinti meghajtóra1 annak tartalmát böngészhetjük. Az ablak menüsorában, az „Eszközök” között a mappa beállításaiban be tudjuk állítani, hogy valamely ikonra kattintva ugyanannak az ablaknak változzon-e a tartalma, vagy új ablak nyíljon ki; mindenesetre az első esetben is, újra megnyitva a Sajátgépet, a meghajtó ikonjára kattintva új ablakban nyílik meg a meghajtó tartalma. (Nem ajánlom az „Az egyes mappák a saját ablakban nyíljanak meg” opciót, mert pillanatok alatt ezer ablakot fogunk látni; de ez egyéni vélemény). Miért fontos ez a kérdés? Mert az egyes fájlok átmozgatása, ide-oda másolása több ablak között sokkal könnyebb, mint állandóan bezárogatni, kinyitogatni az egyes ablakokat.

Új fájl létrehozása alapvetően nem lehetséges a böngészőből; de ez nem technikai kérdés, egyszerűen nincs értelme. A Fájl menü, vagy a másod egérgomb megnyomása ennek ellenére az Új… almenüpontban felkínál ilyen lehetőséget, de úgy, hogy megnyitja a kiválasztott programot (pl. „Új Word dokumentum” esetén elindul a Word). Új alkönyvtárt viszont létre lehet hozni, sőt, itt a legcélszerűbb létrehozni (de az egyes programokból is lehetséges, a Mentés, vagy a Mentés másként ablakból; ha a mentéskor jövünk rá, hogy nem kellene az éppen kialakított munkánkat belekeverni egy másik dokumentum–halmazba.)

A kijelölt (lásd a Kijelölésekről szóló bekezdést) fájlokat másik mappába, lemezre áthelyezhetjük, átmásolhatjuk, vagy törölhetjük. (Ha a célterület CD/DVD, az XP alatt elindul az alapértelmezett CD író program (rendszerint a Windows saját CD írója; régebbi windowsok alatt pedig hibaüzenetet kapunk). Az előbb említett műveletek a „Szerkesztés” menüpont értelemszerű elemeivel indíthatók, vagy egérrel az „áthúzásos” technikával. Az áthelyezni kívánt mappa fölött nyomjuk le a fő egérgombot, és tartsuk lenyomva. Ha így áthúzzuk a célmappába, akkor a következő estek valamelyike fog történni: ha a forrás és a célmappa azonos lemezen van, a fájl áthelyeztetik; ha különböző lemezen, akkor átmásoltatik. Ha az áthúzás előtt lenyomjuk (és nyomva tartjuk) a Shift gombot, azonos lemezek között másolás, eltérő lemezek között áthelyezés történik (azaz a Shift nélküli húzás fordítottja). Ha az Alt gombot tartjuk nyomva, akkor az új helyen egy, a forrás mappára mutató parancsikon jön létre. Mi is a különbség a mappa és a rá mutató parancsikon között? A mappa fájlokat tartalmaz, a parancsikon a mappára mutat. Az utóbbira klikkelve megnyílik a forrásmappa; ám ha a forrásmappa mondjuk egy pendrájvra mutatott, és a pendrájvot eltávolítottuk, akkor hibaüzenet fogunk kapni.

1 A „Meghajtókról” más fejezetben szólok; itt megjegyzem, hogy tk. két egymástól teljesen különböző

fogalmat nevezünk meghajtónak:

egy lemezes tárolót működtető egységet

egy hardver vagy szoftver elemet működtető speciális szoftvert



Törölni kétféle eredménnyel lehet. Mivel számos esetben előfordul, hogy tévedésből nyomjuk meg a törlést valamely fontos fájlunk fölött, a Windows az ún. Lomtárba helyezi a fájlt; és végleges törlésre csak a Lomtár ürítése során kerül sor. Ha valamely fájlt biztosan azonnal törölni szeretnénk (még véletlenül se olvashassa el senki), akkor mielőtt a Del gombot nyomjuk meg, a Shift gombot nyomjuk le, és tartsuk lenyomva. (Persze, nagyon nagy tapasztalatú számítógépes guru még így is képes elolvasni fájlok tartalmát, úgyhogy a legbiztosabb védelem érdekében mentsünk fájlt a törölttel teljesen azonos néven.)

Az előzőekből következik, hogy tévedésből, véletlenül törölt fájlokat egy ideig vissza lehet hozni. (Legalábbis a Windows alatt, a régi DOS esetén jóval komplikáltabb a művelet, arról nem írok). Nyissuk meg a „Lomtárat”, keressük meg a visszaállítani kívánt fájlt, vagy fájlokat, végül a menüsor fájl műveletei, vagy a másod egérgomb megfelelő pontjai közül a „Visszaállítást” választva a fájl abba az alkönyvtárba kerül, ahonnan az törölve lett. Törölt fájlokat addig lehet visszaállítani, míg a lomtárat nem ürítettük; illetve — mivel a Windows, ha már nem talál szabad helyet, annyit töröl belőle, hogy az éppen törölni kívánt fájlnak legyen helye — amíg nem törlődik automatikusan.

A Sajátgépben az elérhető fájlműveletek között megtaláljuk a „Formázás” parancsot. Nos, ezt a műveletet véletlenül sose hajtsuk végre. A formázás során az operációs rendszer szabványa szerint létrejön a fájlok felírásához szükséges lemez formátum. Ekkor a lemezen tárolt összes adat törlődik. Három esetben formázzunk: a számítógép használatba vételekor, akkor, ha a lemezen olyan adatok voltak, amikhez semmiképpen nem férhet senki hozzá, és végül előfordul (sajnos elég gyakran), hogy a sok programtelepítés, újratelepítés, esetenként vírusfertőzés olyan mértékben megváltoztatta az operációs rendszert, hogy a gépet újként kell újrainstallálni. A már kihalás szélén álló floppykat szükséges viszont formattálni.

A mappákat az operációs rendszer a fájlokkal azonos módon kezeli; e helyütt a különbségekről nem szólnék.

A fájloknak vannak „tulajdonságaik”: a fájl vagy a mappa ikonján a másod egérgombbal kattintva, megnyithatjuk ezt az ablakot. A legtöbb adat információ, de van két beállítás, amikre felhívom a figyelmet. Az egyik az „Attribútum”: amit akkor vehetünk észre, ha a mappa beállítások között a „Rejtett fájlok és mappák megjelenítése” tulajdonságot állítjuk be (he ez ki van kapcsolva, a rejtett fájlokat nem is látjuk). Ha az „Írásvédett” be van jelölve, akkor azt a fájlt nem tudjuk felülírni; de magunk is írásvédetté tehetjük, és ezzel fontos adatainkat a véletlen módosítástól megóvhatjuk. A másik a „Társítás” tulajdonság. Normális esetben nincs ezzel probléma, dolgunk sincs vele. Előfordul azonban, hogy egy program telepítésekor ez a beállítás felülíródik. Nos, itt vissza tudjuk állítani, bár a „Eszközök… Mappa beállításai” között hatékonyabban elvégezhetjük; viszont a probléma megoldása a kezdő szint felső határa körül mozog (ui. számos dolgot kell figyelembe venni ilyen állításnál). A problémával akkor találjuk magunka szembe, amikor ráklikkelünk egy fájlra, és nem a megszokott program indul el; esetleg kapunk CD-n, floppyn bennünket érdeklő dokumentumot, képet, és ráklikkelve nem indul el semmi; pontosabban felajánlja, hogy működő internet kapcsolat esetén ott megkeresi a futtató programot. E sorok írójának szomorú tapasztalata, hogy ezzel a netes módszerrel még egyetlen esetben sem ért el eredményt. A mauális fájlválasztásnál viszont tudnunk kell, hogy mit is kaptunk (szöveg, kép, film, stb), és mely programunk jöhet szóba a megnyitásához. Azért hibás program bejelölésével túl nagy hibát nem



követhetünk el; legrosszabb esetben semmi se történik, jobb esetben hibajelzést kapunk, legjobb meg az, ha elindul a fájlt kezelő program.

Többet a fájl műveletekről nem írnék. Ugyan sok mindent lehet fájlokkal művelni, de azok messze túlmutatnak a kezdő szintnél.

Rendezés, archiválás

Egy idő után rettenetesen megszaporodik a mentett fájlok száma; olyannyira, hogy nem ismerjük ki magunkat közöttük. Ilyenkor jön el a rendezés pillanata.

Könnyű kijelenteni, hogy töröljük ki a fölösleges, idejétmúlt fájlokat. Szinte bizonyosan egy héttel a törlés után lesz rájuk szükségünk.

Én azt a gyakorlatot vezettem be magamnak, hogy törlés előtt CD-re, vagy DVD-re kiírom a rendezendő könyvtárakat. Ma már szinte nem létezik számítógép legalább CD író nélkül, és egy nyers CD ára legföljebb néhány száz forint; de DVD alkalmasabb erre acélra, mivel egy CD-re cirka 600megabájt, a DVD-re meg 4,5 gigabájt fér, azaz egy DVD kb. 8 CD kapacitásával egyenlő. Érdemes azokat a dokumentumokat, amelyekre ritkán, de időről időre szükség lehet, alkönyvtárakba rendezni. (Az, hogy lemezre mentés előtt, vagy utána rendezzük-e alkönyvtárakba a fájljainkat, mindenki ízlése szerint döntse el). Viszont azokat az iratokat, amelyek bizonyosan fölöslegesek (mert például mindössze 1 mondatot tartalmaznak, vagy mondanivalójuk nagyon időszerű, pl. egy meghívó), töröljük mentés előtt.

Kezelő egységek: billentyűzet, egér

Ez a két egység biztosítja, hogy a gépet irányítsuk.

A billentyűzetről a legfontosabb említésre érdemes dolog, hogy különböző nyelvekhez lehet beállítani. A beállítás a „Start… Beállítások… Terület is nyelvi beállítások” (XP, régebbi OS-nél a billentyűzet tulajdonságai) helyen tudjuk beállítani (ill. ha egy nyelv nincs a gépen, telepíteni is) a nyelveket, és a „Tálca” ill. az „Értesítési terület” határán megjelenő ikonfélén váltogatni is. Aki gyakran ír idegen nyelven levelet, annak érdemes ezt a lehetőséget kihasználni, de előtte nézze meg, hogy az adott nyelv betűi melyik gombhoz tartoznak.

És itt kell egy kis kitérőt tennem. A betűkészlet nem a billentyűzet része! A billentyűzet számokat küld a gépnek. A gép párosítja azután a számot a megfelelő betűhöz. Sőt, nem is egy számot, hanem kettőt: külön a gomb lenyomását, és külön a felengedését. Erre a különbségre több okból van szükség. Először is, ugyebár vannak módosító billentyűk: a Shit, a Ctrl (a „controll” szó rövidítése), az Alt. Ezek önmagukban sose hatásosak, azaz ha megnyomjuk őket, semmi sem történik; hanem a másik, velük egyszerre megnyomott gomb hatását módosítják. Másodszor, ha lenyomva tartunk egy gombot, néhány másodperc (ill. inkább tizedmásodperc) után azt a jelet elkezdi ismételni, azaz sokszorozza a betűt.

Visszatérve az eredeti gondolatsorra, a nyelvi beállítással változtatni tudjuk a gomb jelentését. Elvileg lehetséges lenne, hogy ilyenkor a gomb felirata is változzék, de ilyen billentyűzetet még nem láttam; így bele kell törődnünk, hogy esetenként nem az a betű jelenik meg a képernyőn, amilyen feliratú gombot megnyomtunk. Itt jegyzem meg, hogy a gombok értelmezése az OS betöltődésekor jön létre, a BIOS behívásakor még az alapkiosztás érvényesül. Az alapkiosztás pedig az amerikai angol ABC rendje. Ennek a legzavaróbb megjelenése az, hogy az „Y” és a „Z” fel van



cserélve. Amikor a BIOS valahova megerősítést vár, azaz a „Yes” szóból az „Y” megnyomását, a BIOS-ban a magyar billentyűzet „Z” gombját kell megnyomni.

A ma használatos billentyűzeteknek még egy sajátossága van: a két Alt gomb hatása nem azonos. A billentyűzeten a gombok jobb alsó sarkában lévő jeleket a jobb oldali Alt (Alt Gr = Gray azaz szürke) gomb együttes megnyomásával lehet beírni.

A módosító gombokat nemcsak szólóban, hanem többet is lehet megnyomni. A módosításokat a különböző programok eltérően kezelhetik; pl. a Wordben a Shift-Ctrl szóköz ún. nem törhető, fix széles szóközt ír be; ez használható ezres elválasztónak (azaz a 1000 helyett 1 000 megjelenítésre, ami azért jó, … de hogy miért is, majd a Word fejezetben).

És most néhány különlegesebb gomb kombináció:

Az Alt-Ctrl-Del gomb-kombinációval a régi DOS alatt a gép azonnal újraindult, Windows alatt pedig a „Feladatkezelő” jön be. A „PrtScr” DOS alatt kinyomtatta a monitoron éppen megjelenő képet. Windows alatt a Vágólapra másolja azt; de ha közben az Alt gombot nyomva tartjuk, csak az aktív ablak képét másolja oda (a Vágólapról ld. külön pont; onnan Wordbe, más képmanipuláló programba illeszthetjük be a képet. Ezt a metódust jól jegyezzük meg, mert ha segítséget szeretnénk kérni szakértőtől, a hibajelenségről így kimentett képpel nagyban meggyorsítjuk a hibajelenség leírását). Az „Esc” (Escape=menekül) gombbal a legtöbb programban valamilyen éppen futó programrészből lehet kilépni. A Ctrl-Esc a „Start” ikonra kattintást helyttesíti, a Shift-Ctrl-Esc pedig a feladatkezelőt indítja. Szintén a DOS alatt működött a Ctrl-C, és ahol külön gomb van arra, a Break: a futó programból lehetett ezzel kilépni (ha a program írója nem gondolt a szabályos kilépésre); a Pause gomb pedig felfüggesztette a futó program működését, a legközelebbi billentyűlenyomásig.

A Caps Lock magáért beszél: (Capital= nagybetű, lock=zár), megnyomásával a nagybetűk, ill. csak nagybetűből álló szöveg bevitele esetén nem kell a Shift gombot nyomva tartani. De: ez a gomb megfordítja a kis–nagy betű viszonyt: váltás után a Shift gombbal kisbetűt írhatunk. A Num Lock-nak mára nincs gyakorlati szerepe: régen használtak olyan billentyűzetet (az ún. XT gépekhez ilyen járt), aminek nem volt külön irányító padja (nyilak, PgUp, PgDown, stb.), hanem a számpaddal lehetett váltogatni a két módot: erre szolgál a NumLock. A ScrollLock is jó valamire, de gyakorlati hasznosságát még nem tudtam megfejteni.

A Home, End, ill. PageUp, -Down gombok a sorok elejére, végére, a sorok elejére, ill. egy képernyő oldalnyival előbbre, hátrébb viszik a monitort, a Ctrl-lel módosítva viszont a dokumentum elejére ill. végére ugorhatunk.

Még annyit, hogy a BIOS-ban beállíthatjuk, hogy a NumLock be– vagy kikapcsolt állapotában induljon a gép.

A notebookokon még van az Fn gomb: ez, mivel külön számpad ezeken a gépeken nincs, azt lehet kapcsolni vele.

És végül még egy, eléggé kevéssé hasznos billentyűzet kombináció. Ha nyomva tartjuk a bal Alt gombot, és fel nem engedve azt, a szám-pad (nem tudok erre jobb szót: a jobb oldalon lévő, csak számokat, és számtani műveleti jeleket tartalmazó gombok) ASCII (ld. külön fejezetben) kódtábla számait az egymás után megnyomva, beírhatunk bármilyen kódot. (Szövegszerkesztőben nyomjuk meg a bal Alt-ot, ne engedjük el, majd egymás után a 6 majd az 5 számokat, ekkor elengedve az Alt



Ikonméretre

Előző méretre

Teljes méretre

Ablak/ program bezárása

gombot, a nagy A betű jelenik meg). A kódokat a „Programok… Rendszereszközök… Karaktertábla” helyen, a bal alsó sarokban megtalálhatja.

Ablak

Az ablak a Windows alapeleme. Minden, ami látható, ami megjelenik, az az ablakban történik. Fontossága miatt célszerű minden elemét külön-külön megvizsgálni, és főleg azért, mert sok nem látható eleme is van.

Ablak elemek:

Címsor (caption)

A címsor az ablak legfelső sora. Balra a program ikonja látható, majd programtól függően, a tartalmának a neve, és a futtató program neve látható. Jobbra általában három rendszerikon található, de néha négy, néha valamelyik hiányzik.

Vegyük észre, hogy a középső rendszerikon változik, aszerint, hogy az ablak kitölti-e a teljes képernyőt, avagy nem. Utóbbi esetben egy négyzetecske látszik, és rákattintva teljes képernyőre vált, előbb esetben vice versa. A rendszerikon piros alapú x-ére kattintva a programot befejezzük, az ikonállapot vonalra kattintva pedig a program ikonja lesz csak látható a „Tálcán”. Ha négy ikon van, akkor az egyik nem a tálcára helyezi a program ikonját, hanem az „Értesítő területre” (ezek mindig olyan programok, melyek folyamatosan futnak, pl. zenelejátszó program). A bezáró ikon pedig akkor hiányzik, ha a program írója valamilyen programozási ok miatt kizárólag a programból való kilépést akarja engedélyezni (főleg hálózati adatbázis-kezelő programok esetén fontos, hogy a felhasználó kijelentkezzen, a hálózatra elmentse az adatokat; ezeket a feladatokat viszont a Windows magától nem tudja megtenni).

Menüsor

A menüsor az adott programban végezhető feladatokat mutatja. Van egy szokvány a menüsor felépítésére, de az egyáltalán nem kötelező; ráadásul nem is tartható sok esetben.

Fájl

Ebben a sorban a fájlműveletekkel kapcsolatos műveleteket szokták elhelyezni.

Új

Új dokumentum, kép, stb. létrehozására szolgál. Programtól függően a meglévő ablakban, azt üressé téve, vagy új ablakot nyitva hozza azt létre. Általában valamiféle általános nevet is ad: „Dokumetum1”, „Image1”, stb.

Megnyitás



Lemezen már létező dokumentum megnyitása. Választása után a fájlmegnyitási párbeszéd–ablak jelenik meg, melyben megkereshetjük a megnyitni kívánt fájlt. Általában több fájltípust jelölhetünk meg. Sok program az általa kezelni tudott összes fájltípust jelöli meg alapbeállításként; ez azonban estenként olyan sok fájlt jelenít meg, hogy a választás közülük nehéz. Ilyenkor a „Fájltípus” legördülő

menüből válasszuk ki a kívánt típust. A megjelenítési forma változhat; az ábra egy eléggé részlet–gazdag választási lehetőséget mutat, más programok az alaplehetőségeket kínálják: a „Részletek” megjelenítése esetén főleg a dátum lehet hasznos, akkor, ha nem leljük a fájlt, amit meg szeretnénk nyitni. A „Miniatűrök” választása esetén képfájlok miniatürizált változata is megjelenik (de ez utóbbi csak a legújabb Windowsok esetén lehetséges). A „Fájlnév” sorba viszont beírhatunk helyettesítő karaktereket is (ld. Enciklopédia, mennyiségek c. fejezet). A fájlnyitásnál is létrehozhatunk új alkönyvtárt, de ennek semmi értelme: egy új könyvtárban biztosan nem találunk semmiféle megnyitandó fájlt.

Mentés

A dialógus-ablakra ugyanaz vonatkozik, mint a megnyitási ablakra, nagyon kevés kivétellel. Habár joker karaktert beírhatunk a fájlnév helyére, de ezzel legföljebb az elkerülendő nevek listáját kapjuk meg, mert fájlnévként nem használhatjuk azokat. Új alkönyvtár nyitása itt értelmes művelet lehet, ha elkülönülten szeretnénk tárolni a fájlt. A fájltípusok mellett, alatt viszont néhány program kiegészítő értékeket is beállítani kér.

Mentés másként

A „Mentés”-től semmiben nem tér el a dialógusablak. Akkor használjuk, ha az eredeti, megnyitott fájlt nem akarjuk megváltoztatni valamilyen oknál fogva. Mindazonáltal felül is írhatjuk az eredeti fájlt, de ekkor figyelmeztet a felülírásra.

Nyomtatás

A dokumentum kinyomtatását hajthatjuk végre ebből a menüpontból. Sok program önálló menüpontként nyomtatási előnézetet is felkínál, míg más programok a nyomtatóbeállítást is lehetővé teszik. A „Nyomtatás” és a „Nyomtatók” c. részben a nyomtatással, a nyomtatók beállításával külön is fogok foglalkozni, mert ennek a munkafázisnak — bár nagyon egyszerűnek tűnik — vannak rejtett lehetőségei, buktatói.

Kilépés

A program befejezésére használható menüpont. Az esetek többségében megegyezik a címsor piros X gombjával; ha mégsem, és a programot komoly ember írta, akkor a piros x nem látható, vagy halvány, de legalábbis nem működik; van eset viszont, hogy a két kilépés eltérő következményekkel jár (figyelmeztetés el nem mentett fájlra, hibás a következő indulás, stb.).



Szerkesztés

Két fő csoport tartozik ide. Az egyik a már elvégzett (nemcsak szerkesztés jellegű) műveletek visszavonása, a visszavonás visszavonása, azaz ismétlése; de ezeket a lehetőségek nem minden program biztosítja, sőt, amelyik igen az sem feltétlenül minden lézető műveletre.

A másik csoport a „Másolás–Kivágás–Beillesztés” sorozat, amely műveletekről többet a „Vágólap” c. pontban írok, mivel azzal vannak szoros összefüggésben. Tartozik ezekhez a pontokhoz a „Kijelölés” is, arról szintén külön pontban írok.

Néhány program ide helyezte el a „Keresés”, „Csere” lehetőségeket is. A kijelölt szövegrészben, vagy a teljes szövegrészben tudunk itt olyan kifejezéseket keresni, amelyeket a szöveg terjedelme miatt a nem találunk. A Csere pedig akkor hasznos, ha számos helyen kell valamilyen hibás, nem odavaló szöveget egy újra lecserélni; de ezeknek a szövegeknek a törlésére is hasznos ez a menüpont.

A cserével kapcsolatban viszont ide írok egy trükköt. Időnként előfordul, hogy fölöslegesen beírt többszörös szöveget akarunk cserélni, de csak a többszörözött részt (pl. 222, azaz három db 2-es számjegy). Ha a 2-t cseréljük, akkor a szükséges helyeken álló 2-es számjegyet is töröljük. Nos, a megoldás: a „222”-t (így, egyben) cseréljük le valamilyen lehetetlen karakter kombinációra első lépésként (pl. „QQQQQ”, majd ezt a lehetetlen karakter kombinációt cseréljük végül a szükségesre. Bevallom, ezt a műveletet leggyakrabban a Word „szóköz” jeleinek cseréjekor használom, akkor, amikor informatikában kevéssé járatos titkárnők a számok elhelyezését a szóköz gomb szapora leütésével oldják meg tabulátorok használata helyett; viszont az egyszerű csere egy bekezdésbe olvasztja az egész szöveget: Két szóköz -> QQQ, Szóköz -> tab, QQQ-> törlés.

Nézet

A leggyakoribb eleme ennek a pontnak a nagyítás, és az ablakban látható kezelő elemek elhelyezése. Kialakítása erősen programfüggő, úgyhogy általános ismertetést nem lehet írni. Gyakran összeolvad, keveredik a következő elemmel, az „Ablak” menüvel.

Ablak

Amennyiben a program több dokumentumot, képet nyitott meg, ebben a pontban tudunk váltogatni közöttük. Újabb divat (hasznos divat egyébként), hogy nem „Ablak” menüpontot alkalmaznak a programozók, hanem „Fülekkel” operálnak: a képen „Grid.grd” az

egyik, a „Rendelés.txt” a másik nyitott fájl.

Súgó

A súgórendszerekről külön fejezetben írok. Az ott körülírt lehetőségek között lehet választani. Sok programozó ide írja be nevét, elérhetőségét; továbbá ha van a programnak, a fejlesztőnek saját honlapja, innen azt is el tudjuk érni. És amennyiben letöltött a programunk, de a használatához vásárolt licenc szükséges, általában itt tehetjük meg a kapott kód beírását.



Ikonsor

Általában a menüsor alatt helyezkedik el az ikonsor. Itt a menüsornál is kevesebb a konvenció, rendkívül sokféle megoldás létezik; gyakran még az ikonok nagysága sem egyezik.

Amiben mégis mind közös: a legtöbb ikonnak létezik menübeli megfelelője és vice versa. Nagyon ritkán találkozom olyan esettel, hogy valamely feladat csak ikonnal lenne megoldható; olyannal gyakrabban, hogy a feladatot csak menüből indíthatok, de ez az eset sem jellemző.

Ha az ikonok száma meghaladja a kijelezhető mennyiséget, általában egy kis „>>” jelhez hasonló jel tűnik fel, vagy egy lefelé mutató nyíllal szimbolizált legördülő menü; s ezek segítségével jeleníthetjük meg a nem látható ikonokat.

Canvas

Magyarul „Vászon”; és az ablaknak azt a részét jelenti, amelyben ténylegesen dolgozunk, vagy amit nézünk. Mondhatjuk, a leglényegesebb része a képernyőnek.

Általában ehhez az elemhez tartoznak a mozgató gombok, programozási neve Scroll Bar, és van egy függőleges, meg egy vízszintes belőle, általában az ablak jobb oldalán, és az alján. Célja: ha nem fér el a dokumentum, a kép az ablakban, ezekkel mozgathatjuk azt. Alul–felül ill. a jobb– és bal oldalon van egy-egy kis irányba mutató háromszög, a közepén pedig intelligensebb programoknál a kijelzett méretrésztől függő méretű téglalap, melyet az egérrel meg tudunk fogni (a fő egérgomb lenyomásával), és húzni tudjuk azt, és azzal az egész képet.

A vászonról egyébként többet írni nem lehet.

Statusz sor

Intelligensebb programok a vászon alatti sorban a program állapotáról, tartalmáról és

más, fontosabb adatról informálják a felhasználót.. A képen látható sorból kiderül, hogy a kurzor a 636. sorban a 22. pozícióban áll, az Insert billentyű gombbal váltható mód a beszúró mód, azaz betűt két másik betű közé ír (ellentéte a felülírás, overwrite) mód., a dokumentum összesen 60004 betűt tartalmaz, a NumLock beállítva van, és a fájl az „E:\____\Projects\Elemzés.txt” névvel rendelkezik. (Az aláhúzott részt adatvédelmi okok miatt kitöröltem). Szinte valamennyi program más-más információt jelez ki. Gyakran időigényesebb folyamatok előrehaladása is itt látható (pl. az Internet Explorer az oldal kijelzésének helyzetét); néha folyamatjelzővel, néha százalékos értékben. Azt azért érdemes megjegyezni, hogy a legtöbb esetben nem a tényleges előrehaladást látjuk, hanem valamiféle, a folyamat indulásakor előre megbecsült értékeket; azaz mintha egy víztartályban lévő víz mennyiségét úgy jeleznék, hogy a tartálynak 5 perc alatt kell kiürülnie, tehát elindítok egy 5 perces homokórát. Azután persze, ha a kifolyó eldugul, az óra kiürültet jelez, pedig a tartály még teli van; vagy vice versa: kilyukad a tartály, kizúdul az összes víz, az óra meg még bőszen jelez. Azért írom ezt ide, mert ne vegyük az itteni folyamatjelzéseket végzetesen komolyan.



Asztal

Az „Asztal” az indításkor megjelenő képernyő. A magyar elnevezése nagyon találó, mivel éppen úgy viselkedik, mint egy dolgozó ember asztala. (Angolul egyébként „Desktop” a neve, aminek töve, a „desk” szintén asztal). Ikonokkal tudjuk a gyakoribb programjainkat elindítani. De nemcsak ikont helyezhetünk az Asztalra, hanem mappát, és fájlokat is. Azért ügyeljünk a rendre. Ha mindig, mindent az Asztalon tartunk, egy idő után annyi ikon lesz ott, hogy nem ismerjük ki magunkat. Célszerű az ikonokat mappákba csoportosítani, azaz az egymással összefüggő programindító ikonokat, dokumentumra mutató ikonokat egy mappába elhelyezni.

Az Asztal minden felhasználó számára egyénileg alakítható; erről a

„Felhasználók” című részben írok.

Tálca

Az éppen futó programok ikonjai, és a programok elnevezései láthatók itt. A másod egérgombbal ide kattintva egy menüsor lesz látható, mellyel átméretezhetjük a látható képet, ha éppen nem látható, láthatóvá tehetjük, vagy kiléphetünk (mint a piros x rendszerikonnal).

AZ XP alatt lehetőségünk van csoportosítani az ikonokat: erre azért lehet szükség, mart ha valaki sok programot megnyit, az ikonok nem férnek el a tálcán: ilyenkor vagy gördíthető a tálca, vagy a csoportosítás ad megoldást.

A tálca általában alul található, de a tálca egy üres helyénél megfogva (fő egérgom megnyomva, de el nem engedve) a tálca a képernyő 4 oldala bármelyikén elhelyezhető. Itt egy képen a jobb oldalra húztam (ne tessék

A Tálca

Az Asztal

A Gyorsindítás

Mappák az Asztalon

Parancsikonok az Asztalon

Az éppen futó programok a Tálcán

A Gyorsindítás A Tálca Méretváltoz-tató terület



meglepődni: én a monitoromat álló helyzetben használom, van monitor, amelyik erre lehetőséget biztosít, és az egér mozgását is elfordítja).

A Tálca tulajdonságainak megváltoztatásához kattintsunk a másod egérgombbal a tálca üres (ikonnal nem takart) részére (ez esetenként némi nehézségbe ütközik). A Gyorsindítás pont alatti képen jelöltem egy néhány sötétebb függőleges vonásból álló területet. Az egeret e fölé mozgatva a kurzor balra-jobbra mutató átméretező nyílra vált. Ebben a helyzetben a fő egérgombot megnyomva, de el nem engedve az adott terület méretét

Gyorsindítás

A tálcához kapcsolódik a „Gyorsindítás”, (angolul Quick Launch), melyet elindítva néhány programot mindig el tudunk indítani, nagyon gyorsan. Különöseképpen felhívom a figyelmet az „Asztal megjelenítése” ikonra, melynek megnyomásával a bejelentkező képhez jutunk, az „Asztalhoz” (ld. előbb). Ott látható még az Internet Explorer ikonja, mivel sokszor kell a munkám közben gyorsan netre lépni; a harmadik ikon egy kalkulátor ikonja. Ide (mármint a gyorsindítási területre) úgy tehetünk programot, hogy az Asztalon lévő ikonját egérrel erre a területre húzzuk. A jobb oldalon még látszik egy kis „>>” jel, ezzel a további ikonok érhetők el. Rendezéshez a gyorsindítási terület ikonját húzzuk abba a pozícióba, amiben látni szeretnénk.

A „Gyorsindítás” minden felhasználó számára egyénileg alakítható; erről a „Felhasználók” című részben írok.

Értesítési terület

A Tálcától jobbra található ez az elem. Alapvetően kétféle jelzés található itt. Az egyik rendszerre vonatkozó információkat jelez, ill. ilyen beállítások indíthatók innen (pl. a rendszeridő, képernyő beállítás, stb.). A másik valamely állandóan futó program kezelésére szolgál; példa erre egy-egy MP3, azaz zene lejátszó programmal zenét hallgatunk munka közben, akkor szünetet tarthatunk, számokat választhatunk, a hangerőt állíthatjuk egy klikkel.

A „Értesítési” minden felhasználó számára egyénileg alakítható; erről a „Felhasználók” című részben írok.

Gyakoribb elemek

Ikonok

Az ikonok a megjelenésükről kapták a nevüket, ám szerepük kicsit bonyolultabb megjelenő képnél. Programok indítására használhatók. A programok tulajdonképpen végrehajtható fájlok (általában EXE kiterjesztéssel). Ha egy ilyen exe fájlra kattintunk, vagy a „Start… Futtatás” mezőbe beírjuk egy exe fájl nevét (általában az útvonallal együtt), az a szokásos indítás. A régi DOS időkben még ez volt az egyetlen programindítási mód.

Pontosabban három ilyen lehetőség volt, ill. két és fél, mert volt com kiterjesztésű, ún. parancsfájl, mely még Windows alatt is létezik, az exe kiterjesztésű fájl, valamint a feledik, a bat kiterjesztésű ún. batch (=köteg, halom) fájl, ami szövegszerkesztővel beírva tartalmazhatott exe és com fájlokat, amelyeket egymás után indított az operációs rendszer.

Az ikonok legfontosabb két elem a cél, és az indítás helye; mindkettőnek valósnak kell lennie, az első egy futtatható fájl, a második egy mappa. A futtatható fájl



nemcsak önmagásban állhat, hanem indítási paraméterekkel is ki lehet egészíteni. Azonban ezekkel az információkkal kevés dolgunk akad, úgyhogy inkább a létrehozásról, kezelésről írnék egy keveset.

Az ikonokat a telepítő fájlok szokták létrehozni, gyakran kérdezéssel. Magyar nyelvű programok esetén nincs gond: „Létrehozzuk az indító parancsikont az Aszatalon?” kérdés érthető? igen esetén az asztalon lesz az ikon. Kérdezhet még a „Start” menüre, és a „Gyorsindítás” helyre is. Angolul általában olyan szavakat láthatunk (és most az angolul tudók gyorsan lapozzanak), hogy „Create shortcut on the Desktop/Quick Launch/Start?”

Amennyiben valahol egy végrehajtható fájlt találunk, és szeretnénk az Asztalról indítani, a másod egérgombbal felbukkanó menüből válasszuk a „Küldés…Parancsikon az Asztalra” opciót.

Kurzoralakzatok

Az ablakokban látható kurzor alakja rendszerint a kurzor helyétől, funkciójától változik. A Beállítások… Egér” pont alatt rendszerint be tudjuk állítani a nekünk legjobban tetsző alakzatokat, ha az alapértelmezés nem felel meg. Itt a leggyakrabban előforduló kurzoralakzatokról írok; sok program ezektől eltérő alakzatokat használ, vagy más értelmezésben. Kétféle kurzor is megjelenhet egyes programokban: egyik azt jelzi, hogy hová fog a leütött billentyű szerinti betű kerülni, a másik az egér pozícióját, pillanatnyi funkcióját jelzi. Mindazonáltal a későbbiekben, az egyes szoftverek bemutatásakor kitérek az arra a programra érvényes kurzoralakzatokra is.

A kurzor alakja a legtöbbször, ha nem fut program, egy 11 óra irányába mutató nyíl: (1. ábra). Szövegszerkesztő módban egy I alakú kurzor mutatja az egér helyét (2. ábra). Amikor valamely program éppen dolgozik, de más programok tudnak felhasználói beavatkozást fogadni, a 3. ábra szerinti kurzor jelenik meg: egy homokóra-nyíl kombináció. Itt jegyzem meg, hogy mozgó, ún. animált kurzorok is léteznek, az itt papiron bemutatott kép esetenként így, vagy úgy mozog (pl. a homokóra láthatóan megtelik, majd megfordul). Amikor a homokórát (4. rajz) látjuk, mással a gép nem is tud foglalkozni. Szövegekben találkozhatunk I alakú kurzorral; sőt, (pk. a Wordben is) két kurzor is létezik: a billentyűzet jelét egy függőleges, villogó vonal jelzi, az egeret I alakú kurzor. Képeknél, ahol gyakran kell téglalap alakot kijelölni, a kurzort egy + jel mutatja. Ha egy ablakot át lehet méterezni, az átméretező elem fölé mozgatva a kurzort, balra-jobbra, ill. le-fel (vagy éppen átlós

irányba) mutató kettős nyilat láthatunk; kép mozgatását pedig négy irányba mutató nyíl jelzi. Amikor pedig valahova kattintva más

szöveg, ábra, lap jeleníthető meg, a kurzor egy kiegyenesített mutatóujjú kéz alakjára vált.

Mindenesetre a kurzornak számos alakja lehet; a Windows maga is, a beállítások között, számos kurzoralakot kínál fel a különböző helyzetekre, úgyhogy az itt felsorolt alakzatok legföljebb tipikusnak mondhatók.

Egyvalami azonban közös: mindig figyeljünk a kurzor alakjára, mert mindig mond valamit. Ha nem az általunk várt alak jelenik meg, akkor valami akadályozza a programot az általunk megvalósítani szándékolt lépés megtételében. Na, ez szép mondatra sikeredett, de nem tudom jobban megfogalmazni, mert mindig más az ok. Csak egy példa: ki szeretnék jelölni egy képrészletet, de a kurzor nem vált kereszt



alakúra, akkor nem is fogok tudni semmit kijelölni. Hogy miért, azt így, generálisan már nem tudom megmondani, mentsünk, nyissuk meg a fájlt, oldjuk fel a zárolást, nyávogjunk egy jó nagyot, valami majd csak segít.

Gomb

A programok egyik gyakori vezérlő eleme. Rendszerint egy felirattal ellátott, domborúnak látszó négyzet a megjelenési formája, aminek színe, alakja változik, amikor az egérmutató fölé kerül. Amikor ilyenkor klikkelünk, a programozó által meghatározott folyamat elindul. Ami miatt szót érdemes pazarolni, hogy gyakran egy képet rajzol ki a program gombként, ami az egérmutató mozgásakor nem változik. Ha úgy tűnik, valaminek történnie kellene, de nem találunk más működtető elemet, ilyen képre klikkeljünk rá. Egyébként a programozó lustasága volt az ok, mert az egérmozgáshoz való alkalmazkodás több, egymástól alig eltérő kép létrehozását igényli, ami eléggé fárasztó munka lehet.

Űrlapmező

Programoknál és web lapoknál adatok bevitelére szolgáló hely. Túl sokat nem lehet róla írni. Egyes esetekben, ha az űrlapmező tartalma bizonyos korlátozásokat ír elő — leggyakrabban olyan adatot kell beírni, ami csak számot tartalmazhat — a beíráskor a program ellenőrzi a helyességet. Intelligens program üzenetet ír ki, vagy meg nem engedett adat beírását nem is fogadja el; míg kevéssé intelligens program később fog kiakadni ilyenkor.

A legtöbb esetben a vágólap működik; tehát, ha az adat hosszú, sok helyre kell azonos szót beírni, vagy a pontosság nagyon fontos, érdemes a beírandókat a vágólappal átemelni.

Jelszó beírására alkalmas mezőben csak csillagokat látunk; a vágólap ilyenkor általában nem működik.

Listapanel

Kombipanel

A két típus majdnem azonos. A Szöveglista egy doboz, amiben soronként jellenek meg az adatok, és ki lehet választani közülük egyet, vagy többet. A Legördülő menü esetén megjelenik egy lefelé mutató háromszög; arra kattintva megnyílik egy szövegdoboz. Az utóbbi esetben általában be is írhatunk olyan adatot, ami a listában nem szerepel, míg a Szövegdobozból csak választani lehet, ott nem szereplő adatot bevinni nem.

Mindkét esetben, ha annak van értelme, a többszörös kijelölés is megengedett; ennek szabályait kicsit később mutatom be.

Választókapcsoló

Akkor használják, ha előre meghatározott értékek közül kell a felhasználónak választania. Megjelenése: néhány kör alakú jel, mellettük a feliraton a választható érték. Az egy csoportba tartozó értékék közül mindig csak egy választható, ha másikra klikkelünk, az előbbi jelölés megszűnik. Van amikor egyet kötelező választani, de néha lehetséges, hogy kiválasztás nélkül tovább léphetünk.



Jelölőnégyzet

Kis négyzetecskék jelennek meg; ha a mellettük lévő címke szerint szeretnénk választani, akkor oda klikkelve egy x (egyes programoknál egy kis pipa jel) jelenik meg a négyzetben. Az egy csoportba tartozó jelölőnégyzetből választhatunk egyet, de többet is.

Formok

A formok adatok bevitelét szolgáló lapok. Az előbb felsorolt elemek közül tartalmaz néhányat, és normális körülmények között egy „Elküld” gombot. A gomb felirata angolul „Submit” szokott lenni, ritkábban „Send”. Amire ügyeljünk: vannak adatok, amiket kötelező kitölteni, ha fel szeretnénk dolgoztatni az adatokat.

Vágólap

A Windows alatt mindig „megtalálható” a vágólap. Mi ez tulajdonképpen? Fizikailag a memória egy erre a célra fenntartott szakasza; de hát ez így nem mond semmit. A használhatóság oldaláról közelítem inkább meg a fogalmat.

Nos, szövegnek, képnek, bárminek, ami a képernyőn megjelenik, egészét, vagy kijelölt részét tudjuk a vágólap segítségével áthelyezni valahova máshova. Sok esetben (főleg a „Drag&drop”, „Fogd és húzd” technikával észre sem vesszük, hogy a vágólapon keresztül tettük meg az áthelyezést. Amikor a kijelölés után a „Szerkesztés… Kivágás… Beillesztés” műveleteket hajtjuk végre, szintén a vágólap közbeiktatásával történik a dolog. Még annyit, hogy a vágólap meglehetősen intelligens eszköz: felismeri, hogy mi is a másolt, vagy kivágott dolog tartalma, és beillesztéskor a felismert tartalom szerint helyezi el a dolgot.

És hogy miért foglalkozom ennyit a vágólappal? Nos, kevesen tudják, és még kevesebben használják ki azt a tényt, hogy a vágólap nemcsak egy programon belül működik, hanem különböző programok között is. Egy példa talán jobban megvilágítja a lehetőséget.

Excel táblán végzünk egy számítást, de a jelentést Wordben írjuk. Nos, ha az eredményt, vagy az egész végeredményt tartalmazó táblát (de nem az egész Excel táblát) „kijelöljük”, „másoljuk”, majd a jelentést tartalmazó Word dokumentumban „beillesztjük”, nos, ekkor létrejön egy táblázat, és abban a számítási táblázatunk. Ha csak egy cellát másolunk így át, akkor egyszerű szövegként is át tudjuk helyezni az eredményt. Internet oldal valamely részét is általában át tudjuk így emelni. Itt kell egy kis kitérőt tennem: a Microsoft Office programok vágólap–kezelője kétféle beillesztést enged meg: „Beillesztés” és „Irányított beillesztés”: ez utóbbi esetben eldönthetjük, hogy pl. az Excel táblát táblázatként, vagy egyszerű szövegként (és még néhány lehetőség szerint) illessze-e be a program. Kísérletezzünk a lehetőségekkel: ez a könyv nem teszi lehetővé a minden részletre kiterjedő bemutatást. Visszatérve a vágólaphoz, ha pl. egy intenet lapon egy képet látunk, melyet szeretnénk a Word dokumentumba beemelni (de a szerzői jogokra vigyázzunk!), akkor a képet kijelölve, másolva a képet is átemelhetjük a Wordbe. A kép fölött a jobb egérgombbal tudjuk a másolási lehetőséget megtalálni.

Végezetül a vágólap alapesetben mindig a legutolsó tartalmat kezeli csak. Az Office is lehetőséget ad arra, de vannak speciális vágólapkezelő programok, hogy ne csak az utolsó tartalmat tudjuk kezelni, hanem a korábbi tartalmakat is. Erre akkor lehet szükség, ha egymás után ismétlődően helyezünk át tartalmakat, és időről időre (mint pl. táblázat fejléce) ugyanazt az elemet kellene átmásolni. Ilyenkor újra meg újra ki



kell ugyanazt jelölni, másolni alapesetben, de ha van vágólapkezelőnk, akkor vissza tudunk térni a korábbi tartalmakra is.

Menürendszer

A számítógépes programok minden szintjén többféle, és több szintű menürendszer működik. A legtöbb program esetén a menüpontokat szokványok rendezik (a szokvány fogalmát már korábban tisztáztam). Az elterjedt, szinte minden programban szokásos menüket már bemutattam (Fájl, Eszközök, stb.). Itt a rendszerekről, a hierarchiáról írok.

Menürendszerre azért van szükség, mert minden program (de legalábbis a legtöbb) nem egy szálon fut, hanem több dolgot lehet megoldani velük, mivel a valós világban is a feladatok zöme részfeladatokból áll, és a részfeladatokhoz különböző szerszámok szükségeltetnek. Amikor egy menüpontot kiválasztunk, elindul egy-egy program szál, amivel a részfeladatokat megoldhatjuk, valamilyen szerszámhoz hozzáférünk.

A program ablakában megjelenő menüsor a főmenü. Ritkán csak egy pont tartozik egy főmenü–ponthoz, gyakrabban több. Az almenüpontok megjelenése változhat, aszerint, hogy onnan további, „al–almenü” következik, vagy elindul egy program szál; végezetül gyakram egy beállítást jelöl a menüpont: ilyenkor egy pipa–jel mutatja, hogy a kérdéses dolog milyen állapotban van éppen.

Azt megint hangsúlyozom, hogy a menürendszer (szinte) mindig azonos az ikonrendszerrel: azaz a menüben kiválasztható feladatelemek az ikonsor alkalmas elemére kattintással is elérhetők.

Szövegek, ábrák

Kijelölés

Egyszerre lehet csak egy dolgot kijelölni, de lehet többet is; hogy majd a kijelölt részekkel való szerkesztési műveletekkel ne kelljen egyesével bajlódni, hanem csoportokat képezve tudjuk kivágni, másolni, áthelyezni, stb.. A többes kijelölésnek van egy szabálya2 (inkább szokványnak nevezem): a Ctrl gomb nyomva tartása közben a korábbi kijelölések megmaradnak kijelölt állapotukban, és az éppen klikkelt elem a kijelöléshez „hozzáadódik”. Ha valamely elemre úgy klikkelünk, hogy a Shift gombot tartjuk közben lenyomva, akkor az élő kijelölés utolsó elem és az éppen klikkelt elem közötti összes elemet ki tudjuk jelölni. Ha a már kijelölt elemek közül a kijelölést meg szeretnénk egy-egy elemre szüntetni, akkor a Ctrl gomb nyomva tartása közben klikkeljünk a kijelölt elemre.

Azért a többes kijelölés esetén — bár mindent ki lehet jelölni — az elvégezhető műveletek korlátozottak. Mindjárt érthető lesz ez a kijelentésem: ha egy szövegben kijelöltünk szöveget és beillesztett képet is, a többes kijelölésre egyébként értelmezhető betűtípus változtatás a képre nyilván nem vonatkozhat. Ilyen esetekben vagy nem történik egyáltalán semmi, vagy csak azokra hajtja végre a program a műveletet, amire az vonatkozhat, vagy hibaüzenetet kapunk.

2 Többféle szabályrendszerrel találkozhatunk az informatikában. Vannak kemény szabályok, melyek mindig, mindenhol azonosak, mert szabványok rögzítik azokat. Vannak továbbá megszokott megoldások (a mérnöki nyelv ezeket szokványoknak nevezi), melyek nem szabványosak, de szinte mindenki követi azokat.



Egyes programok különleges kijelölési szabályokat is alkalmaznak, pl. a Word program bemutatásakor majd részletesebben írok róla, hogy szavakat, sorokat, mondatokat is ki lehet egy-egy klikkeléssel jelölni.

Nyomtatás

A nyomtatási feladat a számítógépes munkák zöménél nagyon lényeges része. Tulajdonképpen egyszerű a művelet, rá kell klikkelni a nyomtató ikonra, vagy a menüből kiválasztani a nyomtatás parancsot. Csakhogy. A mai nyomtatókon számos dolgot lehet beállítani, és sok géphez nem egy, hanem több nyomtató tartozik (ha más nem, az ebben a pontban részletesebben is bemutatandó fax küldő rendszer is ide tartozik). Ebben a pontban a leggyakrabban használható beállításokat ismertetem, azzal megelőzve a továbbiakat, hogy a konkrét beállítási eljárás mindig nyomtató függő, tehát mindig a nyomtatóhoz mellékelt ismertetőből tájékozódjunk!

A számítógépen található nyomtatókat a „Start… Beállítások… Nyomtatók és faxok” menüből

felnyíló ablakban láthatjuk.

Láthatunk egy fekete

körben fehér pipát: az így jelölt az ún.

alapértelmezett nyomtató, tehát bekapcsoláskor ez a nyomtató aktivizálódik, ha valamely programból nyomtatni szeretnénk. A”BJC 80” jelű nyomtató egy hálózaton keresztül csatlakozó nyomtató. Ezen az ábrán nincs, de ha egy kéz látható a nyomtató ikonja alatt (a megosztott fájlok, mappák jele), akkor azt a nyomtatót más számítógép is használhatja, ha hálózati módon kapcsolódik a gépünkhöz.

Rövid, egy-két lapos dokumentumot a gépünk nagyon rövid idő alatt kinyomtat, de hosszabb dokumentumok esetén az Értesítési területen (hacsak valamilyen trükkel nem tiltottuk le), megjelenik egy nyomtató ikonocska. A nyomtatás alatt erre ráklikkelhetünk: ilyenkor a nyomtatási feladatok főbb paramétereit láthatjuk. Minket érdekelhet, hogy hányadik lapnál tart éppen a nyomtatás (pl. kell-e papírutánpótlás), de a leghasznosabb szerepe ennek az ablaknak, hogy leállítsuk a nyomtatást szükség esetén. Arról van szó, hogy gyakran előfordul: nem azt a dokumentumot kezdjük el nyomtatni, amit szerettünk volna, vagy az első lapok láttán jövünk rá, valamit elrontottunk, vagy a nyomtatóból fogyott ki a festék, esetleg eltömődött a nyomtatófej, és ezért nagyon csúnya a nyomtatás. Nos, ilyenkor kár végigengedni az esetenként több tíz, több száz oldalt; innen a Del gombbal le tudjuk állítani a nyomtatást. Ha több dokumentumot is elkezdtünk nyomtatni, mindegyik külön sorban jelenik meg; bármelyiket külön-külön is (sőt, csak így lehetséges) leállíthatjuk.

Most néhány szót a nyomtatók beállításáról.

A nyomtatóbeállító panelen (is) beállíthatjuk a papír irányát (de általában a programból célszerű ezt állítani). Beállíthatjuk a nyomtatási minőséget: gyengébb (általában „Vázlat” szóval jelölt) nyomtatás spórol a festékkel, és gyorsítja a nyomtatást. (Sokszor, pl. csak magunknak szeretnénk egy tervezetet kinyomtatni, ilyenkor a szépség nem érdekes, viszont a gyorsaság nagy előny). Sok nyomtató



képes kétoldalasan nyomtatni, azaz a papír mindkét oldalára. Ehhez először kinyomtatja a páratlan oldalakat, a papírlapok egyik oldalára, majd felszólítja kezelőt a papírok visszahelyezésére, és csak ezután nyomtatja ki a páros oldalakat. Ilyenkor „füzetszerűen” is lehet nyomtatni: azaz a páratlan oldalak bal, a páros oldalak jobb oldalán hagy nagyobb margót.

Különböző méretű papírokat is lehet a tálcára helyezni, és a nagyobb nyomtatók több tálcával is rendelkeznek: pl. az első lapot olyan tálcából húzza, amelyikben nyomtatott fejléces, vízjeles papír van, a többi lapot sima fehér papírt tartalmazó tálcából húzza; és egy harmadikban boríték lehet. A papírok elhelyezésére ügyeljünk.

A nyomtatóknak sajnos van egy közös nagy hiányosságuk. A számítógép általában nem tud információt kapni a nyomtatóban a papírról. Ugyan a legtöbb mai nyomtató érzékeli, ha elszakad a papír, kifogyóban a festék, de a kapcsolat közel sem olyan szoros, mint a képernyő esetén. Hibajelzés esetén olvassuk el a kezelési utasítást, hogy hogyan lehet a hibát elhárítani (begyűrt papírok eltávolítása, festék patron cseréje, stb.). A Windows, vagy a nyomtatók mindenesetre érzékelik, ha egy dokumentum nyomtatása azért szakadt meg, mert hiba következett be: ilyenkor megkísérlik újra kinyomtatni a kinyomtatandókat. Ha erre nincs szükségünk (mert pl. olyan sürgős volt a nyomtatás, hogy másik nyomtatón, gépen nyomtattuk ki), az előbb leírt módon hívjuk be a nyomtatási ablakot, és lőjük le a nyomtatást.

Fax

A számítógépünkről faxot is küldhetünk, ha van faxmodem a géphez csatlakoztatva. A Windowsnak nem alapból telepített rendszere a fax szolgáltatás, azt telepítéskor külön be kell jelölnünk, vagy pótlólagosan telepíthetjük a faxot. Léteznek külön, faxszolgáltatásra készült szoftverek is.

Más faxküldő és –fogadó programok is léteznek, de ezekről nem írok.

Faxot küldeni általában úgy tudunk, hogy a faxolandó dokumentumból nyomtatást kérünk, de a nyomtatónak a faxnyomtatót jelöljük be. Ezek után egy ablak bekéri a fax címzettjének nevét, fax számát. A telefonszám megadásához a későbbiekben „Modemek” c. pontban írok; de itt is nyomatékosan felhívom a figyelmet, hogy azt a pontot olvassa el az olvasó! Lehet fedőlapot is küldeni (mindenesetre ajánlatos), amelyben a fax céljára. sorsára vonatkozó közleményünket továbbíthatjuk (Pl.: Ó Pál részére továbbítandó! Csatoltan, telefoni megbeszélésünk szerint, küldöm az oroszlánosztályozó gép specifikációját); de azon szerepel a válasz fax számunk, meg sok más információ. Meg is tekinthetjük küldés előtt a faxot: jómagam a legtöbb esetben ezt meg is teszem, mert ilyenkor derül ki, valami lemaradt, rossz a címzés, bármi. Azt is be lehet jelölni, hogy azonnal, vagy egy későbbi időpontban küldje-e el a faxot. A Microsoft faxküldőjének (legalábbis a 2002-es verzióig) egy kis hibája van. Automatikusan kezdi el a faxot küldeni, így olyan cél telefon esetén, ahol „fax hangot” kell kérni, általában zavar szokott támadni (a másik oldalon felveszik a telefont, szorgosan elkezdenek hallózni, és addig hallóznak, hogy mire rájönnek, a faxot kellene bekapcsolni, a mi gépünk bont, azt érzékelvén, hogy sikertelen a küldés).

Faxot fogadni is tudunk. Ehhez először el kell indítani a „Start… Kellékek… Kommunikáció… Fax… Faxkonzol” programot (mivel hosszú az elérési útja, célszerű indító ikont az asztalra küldeni). Az ismertetést kivételesen az „Eszközök” menüvel kezdem. Megtaláljuk a „Faxszolgáltatás konfigurálása” varázslót: ezen mindenképpen haladjunk első alkalommal végig. A „Küldő adatai” rovatok a küldött



fax fejlécén jelennek meg; ezekből az adatokból tudja a fogadóhelyen a személyzet beazonosítani a küldőt, és innen tudhatja meg a válasz fax telefonszámát. Egyes adatok a fedőlapon is megjelenhetnek; erről néhány sorral lejjebb, a fedőlapszerkesztőről szóló bekezdésben írok. A következő dialógusablakban a faxmodemet jelölhetjük ki (ui. egyes gépekhez, főleg notebookhoz több modem is tarozhat: a beépített modem, a mobiltelefonhoz rendelt modem, és esetleg egy külső modem). Ugyanitt be kell állítani a küldés, és a fogadás engedélyezését. Utóbbi esetben választhatunk a kézi, és automatikus fogadás között. Javaslom (ugyanúgy, mint hagyományos faxkészülék esetén) a néhány csöngetés utáni fogadás beállítását. Így, ha működik a számítógépünk, van időnk a telefonkészülék felvételére, de ha nem vagyunk a gép mellett, a faxfogadás elindul, ha azt akar a telefonáló küldeni. A következő két dialógus szerepének hasznosságára még nem tudtam rájönni: a fogadó valamilyen módon azonosíthat bennünket ezek alapján. Az utolsó beállításnak akkor van szerepe, ha mindenképpen nyomtatott állapotban szeretnénk a faxot látni, ill. egy példányt egy alkönyvtárban tárolni; ui. a faxkonzol oly módon tárolja a faxokat, hogy azokhoz fájlműveleti szinten nem tudunk hozzáférni.

Folytassuk az „Eszközök” menüvel: a „Felhasználó adatai” dialógusablakban mindazokat az adatokat beállíthatjuk, amelyeket a fax fejlécében, vagy a fedőlapon egyáltalán megjeleníthetünk: a cég neve, a küldő neve, telefonszámok, postai címek, email címek, stb. Ha nem is az összest, de a fontosabbakat töltsük ki. A „Személyes fedőlapok” menüben tudjuk a fedőlapot szerkeszteni. A fedőlap egy kísérő lap, amit a faxunk előtt küldd el a program, és ahonnan a fogadó fontos információkat nyerhet, de található rajta egy „Megjegyzés” nevű mező, aminek kitöltését fax küldése előtt mindig felajánl a program, és ahová a fax kezelésére vonatkozó üzenetet írhatjuk be (pl. „Kovács osztályvezetőnek továbbítandó”, „Tisztelt Gipsz Jakab! Megbeszélésünk szerint csatoltan küldöm az Ön által kért levél másolatát”, „A fax elolvasás előtt elégetendő!!”, stb.). A szerkesztő program egy önálló program, a kezelését nem részletezem különösképpen. A Windows ad egy általános fedőlap készletet, a szerkesztőt akkor hívjuk be, ha ezzel elégedetlenek vagyunk. Annyit azért ide írok, hogy a felhasználó adatai szerint kitöltött adatokat, a küldés adatait (dátum, lapszámok), megjegyzés, címzett adatok jeleníthetők meg. Ezek az adatok {} jel közötti mezők (de — mit a Word mezőkódjai — ezek nem begépelt zárójelek, csak a megjelenésük azok) helyezhetők el a fedőlapon, valamint állandó szövegek (cégünk szokásos neve, esetleg logója).

A „Faxfigyelő” menüt, ha bekapcsoljuk, egy dialógusablak jelenik meg (beállítás szerint akár „mindig látható” módban), melyben a fax küldési, fogadási állapotát láthatjuk. Egyedül a „Fogadás most” gombnak van fontos szerepe, megnyomásakor gépünk a küldött fax fogadását megkezdi.

Akkor a faxműveletekről.

Faxot küldeni lehet innen is, de csak egy fedőlapot. Sokszor ez is elegendő, hiszen a „Megjegyzések” rovatot kitölthetjük akár több lapra kiférő szöveggel is. Más programból (így beszkennelt dokumentum vagy kép) is nyomtatásként küldhető faxra; azaz a nyomtatónak az íróasztalunkon álló nyomtató helyett a fax nyomtatót kell választani. (Figyelem! Ez a faxnyomtató éppen az ellenkezője az „Eszközök” menüben konfigurálható faxnyomtatónak: az a fogadott faxok kinyomtatására szolgál).

Fax fogadás a „Faxszolgáltatás konfigurálása” pontban írottak szerint történhet (a „Fax fogadásának engedélyezése” be legyen kapcsolva!). Ekkor a telefon



csöngésekor megjelenik a „Faxfigyelő” ablak, vagy a Fájl… Fax fogadása most…” menü választásával a modem magához veszi a telefonvonalat, és válasz jelet ad a küldő faxkészüléknek („Összefütyülnek”). Ezután a fax automatikusan érkezik, majd megjelenik a Faxkonzol. A „Beérkezett faxok” ablakban láthatjuk a faxokat, ezek között a küldés dátuma szerint választhatjuk ki az éppen érkezettet (ha a dátum a rendező szempont, a legfelső, vagy legalsó az). Rákkatintva megnyílik a tif fájlok olvasására alapértelmezett program, (Imaging, ACDSee). A fájl műveletek között a „Mentés másként” menüvel kijelölt alkönyvtárba menthetjük tif fájlként.

Lehetséges úgy is faxot fogadni, hogy amikor a telefonáló faxhangot kér, akkor nyomjuk meg a „Fax fogadása most” gombot.

E sorok írója bevallja, hogy kizárólag ilyen fax-szal rendelkezik, és nincs semmi baja vele; egyetlen esetben van kisebb bonyodalom: ha a faxon eredeti aláírásnak kell szerepelnie, mert ekkor a kézzel aláírt iratot be kell szkennelni, és onnan kell nyomtatni a faxra.

Tömörítés

Nagyon sok esetben találkozhatunk ezzel a fogalommal számítógépes munkáink során. Vannak kifejezetten tömörítő programok, de más esetekben is felbukkan. Szeretnék néhány szót szólni a fogalomról.

A legkönnyebben ún. adatbázis fájlon tudom a fogalmat megközelíteni, úgyhogy nézzünk egy ilyen példát. Adatbázison adatok rendszerezett tárolását kell érteni. Például egy személyzeti adatbázisban a neveket, a lakcímeket, iskolai végzetséget kell nyilvántartani (no meg még jó néhány dolgot, de a példához ennyi elég). Mindegyik adatot egyforma hosszú helyre kell beírni, mert az adatbázis-kezelők így tudják feldolgozni az adatokat, azaz mindenkinek a nevét mondjuk 25 karakternyi helyre (a karakter fogalmáról más fejezetekben sokat írok), a címet 30, az iskolai végzettséget szintén 30 betűnyire tervezzük. Persze az emberek neve nem azonos hosszú, meg a többi adat sem: Ó Pál neve a szóközzel együtt 5 betű, Szentgyörgyvölghy Ottomár neve meg éppen elfér a 25 helyre. Ó úr esetén a szabd 20 helyet szóközökkel kell kitölteni. A sok egymás melletti szóköz azonban szigorúan véve csak a helyet foglalja, elég lenne annyit feljegyezni, hogy 2532, azaz 25 darab 32-es karakter. Így persze még nem jó, mert valahogy tudatni kell, hogy ilyen rövidítés jön erre a célra egy sosem használt karaktert lehet bedobni, ez lehet a 27-es „Escape” kód:, így a fájlban „Ó Pál272532”, azaz 11 helyet foglal el a 25 helyett. Ezt teszik a tömörítő programok. Persze ez a legegyszerűbb eljárás. Például — program fájloknál — nem egy karakter, hanem karakter hármasok, négyesek ismétlődhetnek: például színes képeknél a színeket számhármasokkal jelölik (a vörös, a zöld, és a kék szín intenzitását 0 és 255 között). Ezek tömörítéséhez fel kell deríteni az ilyen ismétlődéseket, és azokat rögzíteni: pl. egy tiszta kék felület, amely 200 sorból, és soronként 150 pontból áll, egymás után 30 000 „000000255” (a 0-t három helyre írtam valóságban 16-os számrendszerben — ld. a matematikai fejezetet — ábrázolva 0000ff a szám) számtrió kerül, e helyett lehet rögzíteni: „2730000000000255” Hát ez bizony jóval kevesebb 30 000x9-nél. Mozgó képeknél meg azt használják ki a tömörítő rendszerek, hogy — például egy pasas beszél egy szekrény előtt ülve, mozdulatlan fejjel — két, egymást követő képkocka között csak a szája változik, a többi azonos, így elég csak a szájrészt rögzíteni. Visszafejtésnél éppen a feladat ellenkezőjét kell végrehajtani. A tömörítő algoritmusok



kidolgozásának komoly matematikai háttere van, itt meg is állok, jómagam sem mélyedtem el a legkülönbözőbb tömörítési problémák tanulmányozásába. Azt még megjegyzem, hogy amikor egyes hang, vagy videó lejátszó programok „kodek” szót emlegetik, tk. efféle, rögzítés, lejátszás közben zajló tömörítő- kibontó (kodek= kóder–dekóder) programokat keresnek, hiányolnak. Azonban létezik néhány híres tömörítő program, a legelső neve után „zip fájl”-nak nevezett eljárást a Windows operációs rendszer szinten felismeri, és használja.

Súgórendszerek

A súgót azért találták ki, hogy munkánk közben a programról, az abban rejlő lehetőségekről tájékozódjunk. Tapasztalatom szerint a súgót éppen azok nem használják, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.

A súgó többféle módon kerül a szemünk elé. A legtöbb program külön menüpontot tartalmaz a segítő fájl olvasására. De mielőtt elmélyednék a témában, annyit el kell mondanom, hogy néhány éve jelentősen megváltozott a súgók megjelenése a Windows alatt, de sok program még a régi rendszert alkalmazza, így két lehetőséget kell bemutatnom.

Az alábbi képek Windows részét képező pasziánsz játék súgójának 3 lehetősége. Az első egy áttekintő nézet, a becsukott könyvre kattintva a részletek előtűnnek (a felső rész nyitva, az alsó zárva van). A második egy olyan áttekintő kép, amely tárgymutatóként működik. A harmadikban pedig egy általunk meghatározott szóra keres (a képen a „játék” szót írtam be, és az eredményt látjuk).

(Azt azért megjegyzem, hogy a példa egy nagyon egyszerű súgót mutat be, egy komolyabb program sokkal több információt közöl sokkal komplexebb formában).

A súgót nem elsősorban kezelési könyvként kell használni, hanem kézikönyvként: egy Excel rengeteg függvényt használ, ezek pontos használatát fejből megtanulni teljesen fölösleges, a súgóból kell kiolvasni a paraméterezést (paraméterezés: ld. a program ismertetésénél, és a programozásról szóló külön fejezetet).

A súgórendszerek általában tartalmaznak ún. helyzetérzékelő súgót is. Ehhez nyomjuk meg az F1 gombot. Primitív programok esetén az alapsúgó jön be, de intelligens programok felismerik, hol nyomtuk meg az F1-et, és az annak megfelelő súgópont jelenik meg a képernyőn. Sokszor a Shift-F1 a helyzetérzékelő súgó behívó gombja.

A súgók minden esetben tartalmaznak hivatkozási elemeket is: a szöveg egyes szavai eltérő színnel jelennek meg, és arra kattintva annak a szónak a magyarázata jelenik meg; a súgóképernyőn a „Vissza” menüpontra kattintva lehet visszalépni.

Jól megszerkesztett súgó fájl megírása nem egyszerű feladat. Szerintem legalább kétszer annyi munkát jelent a súgófájlok megírása, a helyzetérzékelő



kulcsszavak elhelyezése (mert a helyzetérzékenység nem magától jön), mint a program megírása.

A mostani súgórendszer megjelenése nem sokban tér el a régitől, viszont a keresés pont pontosabb, több elemből álló találati listát készít; ami viszont nem mindig előnyös. Egyes programok a rendszerikonok mellett egy kérdőjel alakú ikont is megjelenítenek: erre kattintva a kurzor kérdőjelre vált, majd a kérdőjellel az ablak megfelelő helyére kattintva helyzet–érzékeny súgótéma jelenik meg.

A súgónak is létezik súgója: azaz azt is megtudhatjuk, hogyan kell a súgót kezelni.

Ha a súgófájl nem találja a program, általában felkínálja a keresési lehetőséget. Tapasztalatom szerint ez általában nem vezet eredményre, mert ha hibás a telepítés (avagy

félve írom le: nem jogtiszta telepítésről van szó), a hiányzó fájlt amúgy sem fogjuk megtalálni. A program futását viszont a súgófájl hiánya sose akadályozza.

A súgó menühelyen általában a program „névjegyét” is megnézhetjük, azaz a cégről a szerzőkről szerezhetünk információt; továbbá a programhoz kapcsolódó webhelyet is felkereshetjük.

Felhasználók

A számítógépet sok esetben nem egy ember használja, hanem többen; például apa és fia, vagy kollégák. A többes használatnak nincs akadálya, de felmerülhet, hogy az egyes felhasználók egymás adatait ne lássák, illetve inkább az lehet fontos, hogy az egyik ilyen programokat tesz az asztalra, a másik mást; az egyik ilyen színbeállításokat alkalmaz, a másik mást.

A „Beállítások… Vezérlő pult… Felhasználói fiókok” pontban több felhasználót jelölhetünk meg. Az egyes felhasználóknak eltérő jogai lehetnek a géphez: „Rendszergazda” és „Vendég” jogokat lehet beállítani. A rendszergazda — már ha ért hozzá — a gép erőforrásai mindegyikéhez hozzáférhet, azaz megváltoztathat beállításokat, betekinthet a fájlokba; a vendég nem.

Melyek azok az elemek, melyek eltérő módon jelennek meg a különböző felhasználók számára? Az Asztal, a Dokumentumok, az egyes ablakok megjelenése, a monitor felbontása, az Outlook és az Outlook Express (és más levelező programok) beállításai (beleértve a leveleket is); no meg még sok más, de itt nem sorolom fel az összest.

Az egyes felhasználók beállíthatnak indítási jelszót is; de hát a rendszergazdai jogok lehetővé teszik a másik fájljainak megtekintését, így ez a jelszó nem feltétlenül teszi lehetővé a tökéletesen biztos védelmet. A mai Windows NTFS fájlrendszert alkalmaz, ahhoz viszont olyan szintű védelem tartozik, ami biztosítja a titkosítást; de ez már nem ide való történet.



Beállítások

Egérműveletek, szimuláció billentyűzettel

Hibák A számítógép meglehetősen bonyolult konstrukció, így elég sok a meghibásodás lehetősége. A hibák lehetnek hardver és szoftver hibák. Én most mégsem e szerint csoportosítom a hibajelenségeket, hanem megjelenésük szerint. Itt lehetséges okokat mutatok be, amelyek saját tapasztalataimon alapulnak, de hangsúlyozom, hogy nem kimerítő felsorolást adok, sőt, de még csak nem is törekszem a teljességre.

Lassú

A gép szokatlanul lassú. Általában az egér is nagyon lassan reagál, gyakran szaggatottan ugrik. Oka: valamely program lefoglalja a gépet, pontosabban a processzort. Hogy mi az? Lehet vírus, lehet, hogy — főleg, ha fájlcserélő honlapra léptünk — egy másik helyről töltenek le a mi gépünkről. Más gyakori ok, hogy valamely hardver elem működik ugyan, de hibásan, és bizonytalanul. Lehetséges, hogy a RAM-mal van gond, vagy a merevlemezzel. Ennek a hibának a felderítése nagyon nagy tapasztalatot igényel, ebben, a kezdőknek szóló könyvben nem részletezem a lehetséges okokat. Csak a probléma megvilágítása érdekében írom le az egyik tapasztalatomat. A gépem bizonytalanul működött, néha le is fagyott. Már minden elképzelhető és elképzelhetetlen dolgot kipróbált a rendszer karbantartó (hivatali gép volt), míg egy ötlettől vezérelve elkezdte a hálózati kártyákat cserélni. Kiderült, hogy (olcsó kártyákról volt szó), kettő is rossz volt, és a harmadik oldotta meg a problémát.

Gyakori oka ennek a hibajelenségnek viszont, hogy elfogy a merevlemezen a hely. A Windows ugyanis a memória–kezeléséhez úgynevezett lapozófájlt használ (hogy ez micsoda, megint csak meghaladja eme könyv kereteit, elégedjen meg az olvasó azzal, hogy kell ilyen). A lapozófájl méretéről, beállításairól a „Beállítások… Vezérlőpult… Rendszer… Speciális… Speciális… Virtuális memória… Módosítás” (eléggé bonyolult odajutni, de azért nem kell hozzá GPS) helyen tanulmányozhatjuk. Rendesen a Windows maga kezeli a lapozófájl méretét, és ha vészesen kevésnek találja, küld is egy üzenetet, hogy nincs hely a lemezen, szabadítsunk fel. Azt, hogy hogyan lehet helyet felszabadítani, a „Rendszeres karbantartás” c. fejezetben írok. Viszont még az üzenet kiírása előtt, ha lelassult a gépünk, megnézhetjük a lapozófájl beállított, illetve minimális méretét, és összehasonlítván a rendszerlemez szabad kapacitásával, ha kicsi a különbség, máris gyanakodhatunk erre a hiba–okra. Szabadítsunk fel helyet a lemezen.

Még egy lemezprobléma okozhat lelassulást. A hiba bemutatása előtt annyit, hogy a jelenlegi operációs rendszerek a lemezre úgy írnak, hogy megkeresik az első szabad szektort (ld. az operációs rendszerekről szóló fejezetben), oda írnak annyit, amennyi arra a szabad helyre fér — ha egy szektor szabad, egy szektornyit, ha több, többet (egy szektor a mai operációs rendszereknél és winchester–méreteknél 4 MB, vagy a fölötti érték). Ha a fájl hosszabb, keresi a következő szabad szektort, és így tovább. Ez a művelet viszont egy olyan merevlemeznél (és melyik nem olyan?), amelyiken sokszor írtak, töröltek fájlokat, hosszabb fájl esetén rengeteg időt elvisz. A megoldás a töredezettség mentesítés. A műveletet Lemeztöredezettség-mentesítő elindításával, a Start… Programok… Kellékek… Rendszereszközök…



Lemeztöredezettség-mentesítő” úton indíthatjuk el. Mivel nagyon hosszadalmas művelet (egy mai 100 GB-s lemez esetén néhány óra!), először meg lehet becsülni a töredezettség mértékét, és ha az nem ér el egy bizonyos értéket (10%), akkor a program nem is ajánlja azt. Viszont szükség esetén a végrehajtása jelentősen visszagyorsítja a gép működését.

Lefagy

A hiba–okok jó része megegyezik az előző pontban említettekkel. Van egy ok viszont, amire ügyelni kell. A számítógépeket sokszor elképesztően kontár „szakemberek” rakják össze, és elfeledkeznek (vagy nem is tudják, mire való az) a processzorok hűtéséhez szükséges hűtőzsír használatáról. Az is előfordulhat, hogy túl sok kártyát zsúfolnak a gépbe, és ezért romlik a hűtés. Nos, a processzor túlmelegedése esetén a processzor belső védelme leállítja a processzort, és ha nem futtatunk a processzor hőmérsékletét is figyelő szoftvert (rendszermonitor), akkor előfordul a lefagyás. Ennek tényéről úgy tudunk meggyőződni, hogy hosszabb működési idő után (amikor le szokott fagyni a gép), Alt-Ctrl-Del gombokkal újraindítjuk a gépet, és a BIOS-ba belépve azonnal nézzük meg a processzor hőmérsékletet. Ha az 60C° felett van (a processzor 80 C° k9rül kapcsol ki, de hát mire ide jutunk, hűl egy kicsit), akkor a dolog gyanús. Mindenképpen szerezzünk be egy rendszermonitort, és figyeljük, hogyan alakul a hőmérséklet.

Lefagyást idézhet elő néhány balul sikerült program telepítés. Még nagyon régen Váncsa Istvántól hallottam egy régi televíziós sorozatában, hogy egy-egy telepítő úgy szétrúgja a Windowst, mint tyúk a töreket. Az XP már lehetővé teszi (hacsak nincs kikapcsolva lemeztakarékossági okokból) a rendszer-visszaállítást korábbi időpontokra. De ez sokszor nem segít; ilyenkor újra kell a Windowst telepíteni. RosszRossza hírrel szolgálhatok: átlagos használat esetén úgy évenként erre szükség van. Ja, és még egy: „javító telepítéssel” ne kísérletezzünk: tapasztalatom szerint mindent kijavít, ami nem volt rossz, de a hibák változatlanul benn maradnak.

Elveszett fájlok

Ebben a pontban nem arról írok, hogy mi a teendő véletlenül törölt fájlok esetén (erről korábban volt szó). Lemezhiba bekövetkezése esetén, vagy amikor áramszünet miatt kapcsol ki a gép, az éppen megnyitott fájlokat (azaz amelyekkel dolgozunk, vagy amelyeket a program használ), nem tudja a program szabályszerűen lezárni, így azok töredékesen maradnak meg a lemezen. (A „töredékesen megmarad” szóért hozzáértők bizonyára megszólnak, de nem tudtam a problémát úgy megfogalmazni, hogy az egyszerre legyen szakszerű, és közérthető). Az ilyen töredékfájlokat a rendszer képes részlegesen visszaállítani. A „részlegesség” nem feltétlenül azt jelenti, hogy a fájl fele, harmada kerül visszaállításra, hanem valamennyi belőle. Programfájlok esetén szinte bizonyosan rossz lesz a visszaállított fájl, de szöveg esetén van esélyünk arra, hogy hosszabb munkánknak legalább egy részét megmentsük.

A régebbi Windowsok automatikusan nem ismerték fel a szabálytalan leállást, az XP felismeri, és mielőtt elindul, lefuttatja az ellenőrzést (hacsak meg nem akadályozzuk ebben; ne tegyük). Régebben erre a célra a „Scandisk” nevű program szolgált, az XP-ben csak a régebben is használt Chkdsk nevű program, de ennek futtatása bonyolult, általában nem indul el, hanem üzen, hogy a legközelebbi indításkor fog futni. Amit tudni kell a dologról, hogy a visszaállított fájlokat régebben „chk” betűkkel, az XP alatt „Found” szóval kezdődő alkönyvtárba helyezi el, és az XP előtti fájlok



kezdőbetűi elvesztek, így nekünk kellett azokat kitalálni (hogy értsük a problémát: az XP előtt a törlésre jelölt fájlok nevének első betűjét cserélte le az operációs rendszer egy nem használatos értékre; majd esetleges visszaállításkor nekünk kellett azt kitalálni).

Értelmezhetetlen üzenetek

Sokszor előfordul, hogy számunkra értelmezhetetlen üzenetek jelennek meg a képernyőn, sokszor egy sípolással kisérve. Általában „Ok”, „Yes” gombokat, máskor „Cancel”, „No” feliratú gombokat is láthatunk.

Az üzenetek eredete számos forrás lehet, sajnos, egyes vírusfertőzéseknek is lehet következménye a dolog (de nem a vírus üzen, hanem valamit tönkretett, elállított, és az a program üzen, amelyik a rontott fájlt, beállítást próbálja használni, értelmezni.

Első lépésként indítsuk újra a gépet. Ha ez nem segít, figyeljük meg, van-e olyan program, amelyiknek az elindulása után kezdődik a jelenség: azt a programot próbáljuk meg újratelepíteni. Előfordulhat, hogy a hibát okozó program olyan helyen „zavarodott meg”, hogy hiába okézzuk le az üzenetet, az újra és újra felbukkan, azonnal. Ilyenkor sajnos csak egy segít: Alt-CtrlDel gomb után az „Alkalmazások” fül alatt próbáljuk meg kijelölni a programot, és a „Feladat befejezése” gombra kattintva állítsuk azt le. Nem mindig sikerül, ilyenkor a „Leállítás” menüpontból az „Újraindítás” a lehetséges megoldás (Ez a lépés tk. megegyezik a „Start… Leállítás… „ ponttal,

de azt lehet, hogy nem tudjuk behívni).

Futtassunk le víruskereső programot: soknak az egyszerűsített változatát ingyenesen letölthetjük internetről, vagy a vírusirtó honlapjáról ingyenesen futtathatjuk azt.

Előfordulhat, hogy a lefagyásnál írt túlmelegedést jelzi előre a gép.

Mindenesetre a felbukkanó üzenet szövegét pontosan jegyezzük fel, mert ha végképp nem boldogulunk, és tanácsot szeretnénk kérni, az üzenet szövege szakértőnek sokat elárul; de a legtöbbször angol nyelvű a szöveg.

Minden indításkor be kell az órát állítani

Sőt, nemcsak az órát kell állítani, hanem keresgél merevlemezt, és más hasonló furcsaság történik meg. A hiba oka egyszerű, és nem is túl nehéz feladat javítani. A BIOS beállítási adatokat kikapcsolt állapotban egy óraelem által táplált egység őrzi (az elem általában, ill. szinte kizárólag CR2032 típusjelű). Az elem egy bizonyos idő után kimerül (főleg, ha ritkán használjuk a gépet). Legelőször is vásároljunk új elemet; 2-300 Ft-ért bármely óraelemet árusító üzletben megvehetjük azt (ui. videokamerák, kalkulátorok, más eszközök is ezt a típust használják). A cseréhez vegyük le a gép szemből nézve bal oldali fedelét (néha csavarok tartják, néha hátra kell csúsztatni, vagy a gép fedelét kell először leemelni). Először mindenesetre az

összes csatlakozót húzzuk ki a gépből (elöl, és hátul), de jegyezzük fel, mit honnan húztunk ki



(jó ötlet, ha digitális fényképezőgéppel lefényképezzük). Ha belelátunk a gépbe, látni fogjuk a csatolt ábra szerint az elemet (de minden alaplapon másutt található meg, nem a kép szerinti helyen). A 2. ábra szerint egy kis csavarhúzóval billentsük ki a

régi elemet. Kis darab papírral fogjuk meg a csomagolásból kivett elemet (kézzel ne érjünk hozzá, mert az ujjunkról rákenődött zsír tönkre teheti; de ez minden óraelemre igaz!), és az ábrán látható módon a felénk eső oldalával (az ellenkező oldalán nem látunk peremet, látunk viszont feliratokat, és főleg egy „+” jelet) a fészek

aljára mutatva csúsztassuk, pattintsuk azt vissza. Ezzel készen is vagyunk, szereljünk mindent vissza, úgy, ahogy szétszereltük a gépet. Újraindítva a gépet, alapbeállításokkal elindul a gép; ha a BIOS-t valami miatt állítani kell, azt az abban a fejezetben leírtak szerint megtehetjük.

Rendszeres karbantartás

Mint minden szerkezetet, rendszeres karbantartással nagyon sok hiba előfordulását meg lehet előzni. A karbantartás alatt számítógép esetén elsősorban szoftveres karbantartásra gondolok, hardveres karbantartás a gyakorlatban legföljebb a gépben felgyülemlett por kifújását jelenti. (Mindenesetre, ha ez utóbbira adjuk a fejünket, a ház asszonyát készítsük fel a legrosszabbra: hihetetlen mennyiségű por fog egy nagyobb levegővétel utáni kifújásra feltörni a gépből. Porszívó használatát nem ajánlom: nagyon durva, és kiszippantaht finom kábeleket. Morzsaporszívó jöhet szóba, de profik kb. 1500 Ft-ért kapható sűrített levegős palackkal fújják ki a port). A billentyűzetre ugyanez igaz, a kezünkről rárakódott piszkot nedves ronggyal, esetleg spiritusszal (denaturált szesz a másik neve) tisztogathatjuk meg.

Hardver

Egér

A régi, görgős egerekkel volt sok gond: a golyóra, és a golyó által forgatott tengelyekre a szösz rátapadt. A képsorozaton láthatjuk az egér

alját, ahol egy háromszög mutatja, milyen irányba csavarva lehet a golyóhoz hozzáférni. A következő ábra a

golyóval mutatja az egeret, majd a golyót kiejtve láthatjuk a golyó fészkét. Az utolsó előtti két ábrán egy-egy fekete tengelyt találunk (mármint ezen a képen fekete, más egereken persze más színű is lehet). Ezek teljesen tiszta tengelyek, de koszos egér esetén a tengely közepe felé szürke

megvastagodást láthatunk. Az utolsó ábrán láthatunk egy tipikusan elpiszkolódott egér belsejét: a tengelyen egy kis puklit. Nos, mindkét tengelyről kis méretű csavarhúzóval, bicskával, vagy bármilyen más finom eszközzel óvatosan kapirgáljuk le a rárakódott szennyezést, addig, míg a tengely tiszta nem lesz. Arra ügyeljünk, a tengely ki ne ugorjon a fészkéből, azaz ne

nagy erővel kaparjuk, inkább tartson tovább. A golyót is tisztogassuk meg, nedves



ronggyal, vagy spiritusszal. A golyót tegyük vissza a fészkébe, a fedelet helyezzük vissza, és a jelölt nyitási iránnyal ellentétesen elfordítva azt be is fejeztük a munkát. Ja, és még egy. Az egéralátétet, vagy az asztalt, ahol az egérrel dolgozunk, szintén tisztogassuk meg. A ma már egyre elterjedtebb, ún. infra egerekkel ilyen gond nincs.

Monitor

A monitort ugyanúgy kell kezelni, mint a televíziónkat. A régi, csöves (CRT) monitor képernyőjét nedves ronggyal, esetleg, ha nagyon pipecek akarunk lenni, monitortisztító habbal töröljük át. A mai, TFT monitorokat csak nedves kendővel tisztítsuk, mivel azokról a bevonatot letörölhetjük más vegyi anyaggal, és ezzel tönkre is tehetjük azt.

Szkenner

A szkenner karbantartása egy feladatra szorítkozik: az üveglapot nedves kendővel — esetleg makacs kosz esetén spiritusszal — töröljük meg.

Nyomtató

Olvassuk el a kezelési utasítást, más lehetőség nincs a karbantartásra (patroncsere nem karbantartás, hanem normál feladat). Leggyakrabban a papírról levált kisebb-nagyobb részecskék piszkolják a printert. Sűrített levegős kifújás is szóba jöhet.

Szoftveres karbantartás A téma felvezetéseképpen egy történet.

A szakirodalom megemlékezett egy esetről, miszerint (valahol az USÁ-ban, de ez a történet szempontjából mellékes) egy nagy hálózattal rendelkező vállaltnál egy leltár alkalmával találtak egy számítógépet, mely a hálózati nyilvántartás (nem a leltárkönyvek, hanem a hálózati szoftver) szerint létezett, működött, ám fizikailag sehol sem lehetett megtalálni. Többször is ellenőrizték, de minden alkalommal működőképességet jelentett vissza, ám sehol a gép. Végül a hálózati kábeleket követve kiderült, hogy egy 4 évvel korábbi épület-átalakítás során egy (tévedésből) befalazott kis helyiségben volt a gép, és befalazás előtt nem vették észre. Tudni kell, hogy nagyobb rendszereknél szükség lehet olyan számítógépekre, amelyeken senki nem dolgozik, hanem a hálózat működtetése érdekében állítják azokat be; és ezekhez a gépekhez nem telepítenek se monitort, se billentyűzetet, hanem beüzemelésük után távolról látják el a felügyeletüket; illetve amennyiben nagy ritkán mégis szükség van a közvetlen kezelésükre, valamiféle hordozható monitort csatlakoztatnak hozzá.

Nos, a számítógépünk 4 álló esztendeig működött mindenfajta közvetlen emberi közreműködés, javítás, karbantartás nélkül.

Még annyit ideírok, hogy a távműködtetés már régóta megoldott probléma, de az XP fejlett rendszert tartalmaz erre acélra: Magyarországról akár egy Új-Zélandon működő gépet is lehet működtetni, ha annak a gépnek a gazdája engedélyezte a hozzáférést (azért példálózom Új-Zélanddal, mert azt hiszem, ez az az ország, amelyik a Földnek Magyarországgal éppen átellenes pontján fekszik.



A számítógép használata során fájlokat írunk a lemezre, fájlokat törlünk onnan. Ez a folyamat a jelenleg használatos fájlkezelési szabványok miatt a fájlokat töredezetté teszi.

Most kénytelen vagyok egy hosszabb, kissé bonyolult magyarázatot tenni ide; annak, akinek számára a dolog teljesen érdektelen, ajánlom, ugorja át a következő sorokat, én egy pár csillaggal fogom jelezni a folytatást.

Az első mágnesszalagos tárolókra a fájlokat folyamatosan írták fel, azaz a fájl minden bájtja, bitje egy összefüggő csíkban került a mágnesszalagra. Ha fölöslegessé vált, elvileg lehetett törölni, gyakorlatilag nem, mert ügyelni kellett arra, hogy a később oda írt fájl nehogy beletöröljön a következő fájlba. Amikor a mágneslemezt kitalálták, az egyik szempont a törölhetőség–újraírhatóság volt (bár fontosabb szempont volt a gyorsabb fájlelérés). A korong alakú lemezt szektorokra osztják, mely szektorokat formázáskor jelöl ki a lemezmeghajtó (a szektorok mérete változott az idők folyamán, a floppyn ma is 512 bájt, a merevlemezeken 4 KB). Az adatokat azután szektoronként írja, olvassa a winchester, aminek az oka, hogy a fejeket nem lehet akármilyen rövid időre írásra, olvasásra kapcsolni, ha elkezdett egy műveletet, azt csak viszonylag hosszabb szakaszon tudja végigvinni: ez a szakasz a szektor mérete.

Az első fájlokat még egymás után, folytonosan fel tudja írni a HDD, így is teszi. Amikor azonban töröljük az első fájlokat (illetve nem is mi, hanem az egyes programok, vagy az operációs rendszer ír fel ideiglenes fájlokat), azok a szektorok megürülnek. A következő fájl felírásakor azután az operációs rendszer talál üres szektort, de nem vizsgálja, oda fér-e a fájl, hanem elkezdi írni, majd amikor a szektorok elfogytak, folytatja az írást a következő szabad *** szektorokban. ***** Egy idő után azután olyan állapot alakul ki, hogy a fájlok sok szektorban szétapózva — azaz töredezetten — vannak a lemezen, aminek az a következménye, hogy a fejnek állandóan a következő szektorra kell ugrálnia, ami persze nem a szomszédos szektor.

A megoldás a töredezettség–mentesítés. Az XP előtt a „Defrag” nevű program tette ezt, az XP alatt a „… Kellékek… Rendszereszközök” között elindíthatjuk a műveletet. Hosszabb idejű használat után nagyon sokat tud gyorsítani a rendszeren, sőt, bizonytalan működési jelenségek is megszűnhetnek a végrehajtás után. Hátrány, hogy egy mai, 100GB körüli lemezen több órát dolgozik, valamint a lemez 10%-ányi szabad területtel kell rendelkezni (azaz nem árt a fölösleges fájlokat archiválni, letörölni előtte). A nagyon hosszú idő miatt célszerű éjszakára hagyni a műveletet.

Célszerű még a töredezettség–mentesítés előtt elvégezni, de attól függetlenül is ajánlatos az ideiglenes fájlokat törölni. Ideiglenes fájlokat sok program ír a lemezre, de normális befejezés esetén azokat le is törli kilépés előtt. Azonban időnként (áramszünet, lefagyott a gép) nem tudja törölni. Az Internet Explorer, és más internet böngészők pedig azért írnak fel ideiglenes fájlokat, hogy egyrészt gyakran látogatott oldalakról ne kelljen minden alkalommal mindent letölteni, másrészt itt jegyeznek meg belépő jelszavakat, kódokat.

Az ideiglenes fájlok helye szokásosan a Windows alkönyvtárban található „Temp” alkönyvtár (de a Windows könyvtárba belépésre rá szokott kérdezni a Windows). Ide belépve rengeteg fájlt találunk, ezek „~” jellel, „tmp” kiterjesztéssel leledznek. Törölhetjük mindet, bár néhányat esetleg nem sikerül; ilyenkor a feladatot „csökkentett módban” végezzük el. A csökkentett módú induláshoz indítsuk újra a gépet, majd az indulás folyamán nyomkodjuk szaporán az F8 billentyűt: fel fogja



ajánlani ezt a módot; válasszuk a „Csökkentett mód hálózattal” opciót, ha van internetünk, egyébként a hálózat nélküli lehetőséget (a 3. a parancssor, ez nem nekünk való). A felhasználók közül válasszuk a rendszergazdát, ha nincs jelszó, vagy tudjuk azt; egyébként a saját fiókunkat. Még rákérdez, hogy tényleg a csökkentett módot akarjuk-e, utána már egy szegényes kivitelű asztalt látunk a képernyőn. A munka innen kezdve a megszokott lehet.

Az ideiglenes internet fájlokat az internet böngésző „Eszközök… Internet beállítások… Fájlok törlése” pontban töröljük; a „Teljes helyben tárolt tartalom törlése” opció választása esetén az korábban néhány betű beírása után felkínált nevek, címek nem fognak előbukkanni.

Célszerű mind a Windows, mind gyakrabban használt programjainkat frissíteni időnként. A Windowsban ezt be is állíthatjuk. Interneten lépjünk a program írójának honlapjára (a Súgóban általában ezt meg is találjuk). A kisebb javításokat ingyenesen letölthetjük. Általában az újabb és újabb változatok több-kevesebb pluszszolgáltatást is tartalmaznak.

Az újabb és újabb programtelepítésekkel viszont egy idő után bizonytalanná, lassúvá válik a rendszer. Miért? A programok többsége egyes részfeladatait ún. „dll” (Dynamic Link Library), drájver, stb. fájlok behívásával oldják meg. Vannak sok program által használt dll-ek, drájverek, melyeket az egyes programok írói átírnak, úgy, hogy az általuk ismert eredeti változat elemeit meghagyják, és bővítik azt. Igen ám, de egymás dolgairól nem tudnak, így egy idő után teljes lesz a kavarodás. Ráadásul egyes, általunk megunt programot törlünk, vagy ne meguntuk, csak jobbat szereztünk más cégtől. Az a lényeg, hogy egy idő után semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Ilyenkor kell (átlagos használat mellett évenként) a Windowst újra telepíteni.

Elsőként mindig archiváljunk (ld. korábban). Mindent nem tudunk, nem is kell menteni, de az alábbi gyakorlati tanácsok szerint mentsünk CD/DVD-re.

A „Dokumentumok” könyvtár teljes tartalmát archiváljuk, bár nem szükséges az újrainstallálás során mindent visszaírni.

Indítsuk el azokat a programokat, amelyekkel nagy terjedelmű, bonyolult munkákat szoktunk végezni. A munkáinkat a „Mentés másképp” vagy „Exportálás” menüpontokkal mentsük olyan helyre, ahonnan vissza tudjuk azokat hívni.

Lépjünk be a „Program Files” nevű könyvtárba, ott pedig azokba a könyvtárakba, amely programokkal gyakran dolgozunk Sajnos, általános recept nincs, próbáljuk meg megkeresni azokat a fájlokat, amelyek nevük alapján a munkánkra utalnak (gyakran „Work”, „Projects”, nevű alkönyvtárak); ui. sok program ide menti a munkáinkat.

Ha van kedvünk és időnk, a levelező rendszer összes levelét mentsük, de ez a megoldás az általam ismert 2002-es Outlook Expressz esetén eléggé korlátozott, és főleg nagyon körülményesen állítható vissza. Viszont — Outlook és Outlook Express levelező rendszerek esetén a „Sajátgép… C:\... Documents and Settings… felhasználói nevünk…Local settings… Application Data… Identities… {lehetetlen szám, mint pl: 8ABB3DC6-CA58-4BCE-8A46-76315BF62B7C}… Microsoft… Outlook Express” helyre elkerülve az ott található „dbx” kiterjesztésű fájlokat szintén archiváljuk. Outlook esetén az Application Data után a „Microsoft… Outlook” tartalmazza levelezési adatokat.



Ha az „Asztal” tartalmaz fájlokat, azokat is mentsük máshová.

Az Internet Explorerből a „Fájl… Exportálás és importálás” pontban a kedvenceket mindenképpen archiváljuk, a cookiekat ne feltétlenül; ezekről az internettel kapcsolatban írok többet.

Ha van más felhasználó is, vagy kérjük meg az illetőt az itt leírt módon való archiválásra, vagy a „Sajátgép… C:\... Documents and Settings… felhasználói nevünk…Dokumentumok” tartalmát archiváljuk. Word, Excel, Powrpoint használata esetén, ha voltak jól felépített sablonjaink, a Wordből nézzük meg (Eszközök… Beállítások… Alapkönyvtár… Felhasználói sablonok), hol tárolnak ezek, és annak a könyvtárnak a tartalmát szintén archiváljuk.

A „Sajátgép” tulajdonságok (másod egérgomb) az „Általános” fül „Számytógépnév”, „A számítógép teljes neve”, „Munkacsoport” adatokat (értelmüket ld. a hálózatokról szóló fejezetben); továbbá a „…Vezérlőpult… Felhasználói fiókok” alatt a felhasználók nevét jegyezzük fel.

Ha mindezzel megvagyunk, a Windows telepítő CD-ről indítsuk el a telepítő programot. Mint már említettem, a javító telepítést ne válasszuk, gyakorlatilag nem hoz eredményt; írjuk nyugodtan felül a meglévő Windows könyvtárat. Amikor a feljegyzett adatok értékére kérdez, azokat adjuk meg.

Újratelepítés után viszont az archív anyagainkat vissza kell tölteni. Oda töltsük vissza, ahonnan archiváltuk; és a feljegyzett beállításokat állítsuk vissza.

Sajnos, a programjainkat újra kell telepítenünk.

Vírusok, férgek A vírusok már nagyon régóta gyötrik a felhasználókat. Kezdetben mindig valami hibát okoztak (emlékezetes a „potyogtatós” vírus: a képernyőn látható betűk egyszerre „lepotyogtak a képernyőtől”.

Mi is a vírus? Nos, tulajdonképpen egy program, amelyik mindig legalább két fő részből áll: az egyik valamit csinál, ma másik a szaporodását, terjedését biztosítja. Amikor valami módon a gépünk memóriájába települ, először gondoskodik a szaporodásáról. A gépünkbe pedig mindig egy fertőzött program elindításával kerül be. Ilyenkor keres egy olyan, nem fertőzött programot, amit át tud írni, majd elkezdi „áldásos” tevékenységét.

A „vírus” meghatározás nagyon találó. Az élő szervezetek vírusa az élő szervezet működéséért, a sejtek szaporodásáért felelős ribonukleinsavhoz kapcsolódva a sejtet arra kényszeríti, hogy az eredeti funkciója helyett vírusokat állítson elő, melyek a sejtből kiszabadulván, a többi sejtet is megfertőzi saját magával. A számítógépes vírus a programokat kényszeríti arra, hogy olyan programokat hozzanak létre, melyek saját magukat szaporítják.

A vírusok az „őskorukban” floppyra írt programokkal fertőztek. Leggyakrabban a játékprogramokkal tudtak terjedni, mert ezeket rendszeresen csereberélték a felhasználók. És hogy mit csináltak? Nos, tönkretették a fájlrendszert, így gyakorlatilag használhatatlanná válta a fertőzött gép. Persze nem azonnal tették ezt, mert akkor nem tudtak volna terjedni.

Később, az internet megjelenésével a terjedés jóval könnyebbé vált, és ezzel megjelent a vírust terjesztő programok mögött a kereskedelem. Ugyanis sok vírus



csak „kíváncsiskodik”, lesi, hogy milyen programokat használunk, milyen internetes oldalakat látogatunk. És az eredményről jelentést küld a kibocsátójának. Ezek a vírusok elsősorban elektronikus levelekkel terjednek.

A féreg célja hasonlít a vírusokhoz, de önmagukban képesek szaporodni, nem kell hozzájuk vírushordozó program.

Az internetes vírusterjedésnek az alapját a programozásról szóló fejezetben részletesebben bemutatott szkriptek teszik lehetővé. Az internet eredetileg nem tartalmazott programozható részt, de így nagyon egysíkú volt, a felhasználó, azaz az oldal látogatója csak megnézhette az oldalt, semmi aktív választási lehetősége nem volt. A szkriptek bevittek olyan lehetőségeket, melyekkel a lap megjelenését programozni lehetett. Igen ám, de ezzel mindjárt utat adtak a vírusoknak is. És itt tartunk ma: lehet szkripteket írni a honlapokhoz, de a felhasználónak meg kellett adni a lehetőséget azok futásának letiltására; a letiltott szkript meg mintha nem is lenne. Azaz mint felhasználó, vagy tudok a lappal mit kezdeni, képeket letölteni, megjelenést megváltoztatni, de ehhez a böngészőnek meg kell engednem a szkriptek futását, vagy lemondok erről, és így védve vagyok a vírusok ellen.

A megoldás végül is szintén az élő szervezetek védekezéséhez hasonló mechanizmust hozott létre: mindig figyelni, nem jelenik-e meg vírus, és ha igen, azt a programot blokkolni kell (vagy, ha lehetséges, letörölni a programból a fertőző–fertőzött szakaszt). A vírusokat egyébként úgy lehet felismerni — mármint vírusirtó szemmel —, hogy mindegyik tartalmaz egy, a vírusra jellemző számsorozatot, mely tk. a vírus program(rész) maga. A víruskereső minden (olyan) fájlt átnéz, mely fertőzhet, azaz amelynek esélye van arra, hogy a memóriába működő programként bekerüljön, és azokat blokkolja. (Az „olyan” szót azért írtam be, mert egy szövegfájl is akár tartalmazhat egy jellemző szekvenciát, de szövegfájlból nehéz működő programfájlt kreálni vírusműködési szinten, de nem lehetetlen. Ha az összes fájlt vizsgálja a víruskereső, akkor nagyon sokáig tart egy keresési művelet, így a vizsgálandó fájlok körét a felhasználó beállíthatja).

Levél vírusok sok bajt okozhatnak. Például a kéretlen reklámok, az ún. „spamok” terjesztését sok szolgáltató tiltja. Azzal kerülik ezt ki, hogy vírussal sok felhasználó gépét arra kényszerítik, hogy ilyen reklámot küldözgessen; így egy-egy gépről küldött levelek száma még nem mutat a szolgáltatónak spam gyanút, de a levél mégis terjed. Vagy le lehet valakit járatni azzal, hogy pl. pedofil oldalakról töltsön le valakinek a gépe képeket, majd jelentik a hatóságoknak az esete, az illető meg áll bambán a jelenség előtt.

Végezetül van még egy vírus-szerű jelenség, ami megkeseríti életünket, de közvetlenül nem okoz bajt a gépben. Időnként írnak olyan vírust, amely rengeteg gépet megfertőz, és a fertőzéssel a fertőzött gépet újabb levelek írására készteti; s ezzel a levelező rendszereket megbénítja.

Az ADSL internet elterjedésével lényegesen csökkent a száma a modemes tárcsázó internetes kapcsolatoknak, így a következő vírusjellegű támadások esélye is lecsökkent: ha valaki egyes honlapra modemes kapcsolattal rálépett, onnan olyan vírus érkezett azonnal, amelyik bontotta a telefonos kapcsolatát, és egy emeltdíjas helyre tárcsázott be észrevétlenül. Szerencsétlen felhasználó csak a legközelebbi telefonszámláján vett észre, hogy baj történt: a várt néhány ezer forint helyett néhány százezer forint volt a számla, amit ki kellett perkálnia.



Vírusok, és kémprogramok ellen telepítsünk alkalmas programokat, melyek a háttérből, zavarásunk nélkül figyelik a beérkező fájlokat. Mivel ez a feladat csak úgy képzelhető el, hogy minden egyes fájlt, amit lemezre ír az operációs rendszer, vagy onnan megnyit, meg kell vizsgálni a víruskeresővel, sajnos kissé lelassítják a gép futását, de ennyit megér a biztonságunk. Azzal együtt, hogy ilyen folyamatos figyelést beállítunk, nem árt időnként átvizsgálni az összes fájlt víruskeresővel. A víruskereső programok zömét ingyenesen is le lehet tölteni; pontosabban vannak magánszemélyek számára ingyenes változatok, de megvásárolásuk sem lehetetlen: néhány ezer forint az áruk.

Főbb programok, fájltípusok

Ebben a fejezetcsokorban ismert programokat kellene bemutatnom. feltételes módot azért használom, mert tapasztalataim szerint egyrészt kézhez kapván egy programot, mindenki elkezd vele dolgozni, különösebb ismerkedés nélkül, másrészt olyan könyvekből, amelyek a programokat, az azokkal való trükköket mutatnak be, nagyon nagy a választék, én meg nem szeretném, ha eggyel több porfogó lenne a könyvespolcokon.

A számítógép használatánál én a legnagyobb gondnak azt tartom, hogy semmi nem mutatja be a programok használatának logikáját, azt, hogy mit miért kell csinálni, mely résznek mi a célja, feladata. Azt kell leírjam, hogy aki számítógépes receptkönyvre vágyik, itt hagyja abba az olvasást. Nem úgy közelítem meg a programokat, hogy „végy fél kiló lisztet, 2 tojást, keverd össze, süsd 20 percig”, hanem valahogy úgy: „a liszt adja a tészta lényegét, tápértékét, a tojás összeragasztja a lisztszemeket, de ízt és tápértéket is ad. A sütés emberi fogyasztásra alkalmassá teszi az egészet, a tojás megszilárdulván köt. A sütés ideje pedig függ a mennyiségtől, az a lényege, hogy a tészta teljes keresztmetszetében átalakuljon a tojás”. Ez így bonyolultabb, de ha egy olyan problémával találjuk szembe magunkat, amiről még nem olvastunk, az én módszeremmel ki fogjuk tudni találni a megoldást. No persze, ennyire nem leszek tudományoskodó, de sose a tippre, hanem a megértésre fogok koncentrálni.

Böngészők

Az Internet Explorert fogom bemutatni, mivel a létező böngészőknek mára a jelentős hányadát jelenti. Létezik még egy régebben híres böngésző, illetve annak 2 változata, ínyeneknek ajánlom is, meg egy viszonylag új. Az a gond velük, hogy a netezés szabványait lassan követik, és ezért sok oldal azokon nem úgy jön le, ahogyan azt megtervezték. A programozási fejezetben írok a html kódokról, meg szkriptekről, azok interpretálása hagy maga után kivetnivalót; és csak a legnagyobb internetes fejlesztő cégek készítenek olyan honlapokat, amelyek a különböző böngészők alatt is ugyanúgy működnek.

Hol is kezdjem? Talán az elején. Ha ráklikkelünk a böngésző ikonjára, és internet kapcsolatunk is van, megjelenik az a lap, ami be van állítva kezdőlapként. Itt mindjárt meg is állhatunk, agy kicsit elmélkedni az internet kapcsolatról, meg a kezdő lapról.

Kapcsolatok

Internet, Email

Az internet és az email ugyanazt a kapcsolatot használja.



A kapcsolat aszerint alakul, hogy milyen internet hozzáférésre fizettünk elő.

Azt, hogy milyen kapcsolatok léteznek a gépünkön, az Explorer „Eszközök… Internetbeállítások… Kapcsolatok” fül alatt nézhetjük meg. A beállításokról kicsit részletesebben írok, mert tapasztalatom szerint többnyire nem használják ki a Windows adta lehetőséget a felhasználók. Főleg notebookoknál fontos, hogy a kapcsolat helyesen legyen beállítva, mert így bárhonnan különösebb probléma nélkül tudunk kapcsolódni. Az ábrán jelzem, hogyan tudunk az egyik ablakból a másikhoz jutni, és azt is, hol mit kell állítani. Az alsó sorban a 2. ábrán a telefonszám megadására hívom fel a figyelmet. Soha ne a 06 xx yyyyyyy formát használjuk! Írjuk be a körzetszám rublikába a körzetszámot (xx), a telefonszám rovatba a

telefonszámot (yyyyy). A „06”-ot majd az utolsó ábrán látható beállítással kényszerítjük ki a Windowsból. A sorban a 3. ábrán „Új hely” megnevezés az utolsó ábrán látható helyen átírható, ill. az „Új” gombbal tetszés szerinti számú helyet definiálhatunk. A jobb megértés kedvéért a saját példámat mutatom be. Lakásom Budapesten van, a nyaralóm Surányban, ahol a körzetszám 26, de néha a mobiltelefonommal előfizetett internet kapcsolatot is használom, itt a körzetszám x0. Az ábrán nem létszik, mert csak egy kapcsolathoz mutatok be képeket (különben képeskönyvvé alakulna a könyvem) a többi

kapcsolat, mert

a különböző modemekhez mindhez több kapcsolatot lehet beállítani, és a mobiltelefonhoz másik modem tartozik, amelyik a telefon része, és ahhoz tarozó drájver működteti. Nomármost. Ha az „Adja meg a tárcsázás helyét” rovat helyes adatot tartalmaz (a körzetszám is!), és a tárcsázandó szám (a 2. képen) eltérő körzetszámú, a „06” a helyére kerül; sőt, ha az ország sem azonos, nem a „06”, hanem a „00” kerül tárcsázásra. Amennyiben pedig a városi vonalhoz egy számot kell tárcsázni (munkahelyeken gyakori eset, hogy a kimenő híváshoz 0-t, 9-et, esetenként pin kódot tartalmazó számsorozatot), akkor az utolsó képen a „Helyi vonal eléréséhez”, stb. értelemszerű kitöltésével lehet a kapcsolatot kiépíteni. És még egy, nemcsak itt, hanem sok, programozható telefonban is alkalmazható „trükk”: néha valamely szám előtt várakozni kell néhány másodpercet, vagy vonalra kell várni. (Várakozni a további számok küldéséhez akkor is kell, ha a hívott szám valamiféle bejelentkező szöveget mond: „Ön a BÁMEXBUMFÉRT Rt-t hívta, tárcsázza a melléket, vagy várjon a kezelő jelentkezésére” szöveg alatt nem lehet még küldeni a melléket, csk a szöveg elhangzása után.). Ilyenkor a várakozás helyén vagy „p” betűt, vagy „,”-t (vessző) kell beírni (hogy hol melyiket, arra nézve nincs egyértelmű szabály; a Windows kapcsolatbeállítója vesszőt kér, a mobiltelefonom p-betűt. A vonalra „w” vár



(p=pause=szünet, w=wait=vár). A vessző ill. p betű 3 másodpercet vár; ha ez kevés, több jelet kell beírni. A w akkor kell, ha bizonytalan a szükséges várakozás ideje (ez lassú, túlterhelt vállalati központoknál fordul elő).

Modemes

Ez volt a legelső internetes kapcsolatépítési lehetőség. A normál telefonvonalat használja a kapcsolthoz. Előnye, hogy a modemen kívül más eszköz, előfizetés nem kell hozzá (bár előfizetéssel olcsóbb a hozzáférés). Hátránya, hogy függetlenül attól, hogy mennyit töltünk le, csak az időtől függ a kapcsolat díja. De ennél is nagyobb hátrány, hogy — hacsak nincs külön telefonvonal a nethez —, a netezés idejére megakadályozza a telefonálást. Mivel elavult technológia, nem írom le a részletes kapcsolat felépítés menetét, az ADSL pontban leírtak szerint, de modemes kapcsolat kijelölése változattal érhetjük el a célunkat.

Adsl

A normál telefonvonalon, de mintegy „a fölött” zajlik a kapcsolat. Azt jelenti ez, hogy ugyanazon az érpáron (kábelen) zajlik a kapcsolat, de a kettő egymástól függetlenül. Szükség van hozzá egy modemre, és egy szétválasztó „szűrőre”, valamint a telefonszolgáltató műszaki közreműködésére, valamint telefon előfizetésre3. A bejelentkezéshez kell felhasználónév, és jelszó. A telepítés menetét a szolgáltató általában jól leírja, de én is ide írom. Az asztalon (esetleg a Vezérlő pulton) találjuk a „Hálózati helyek” ikont, ide kattintva a „Hálózati kapcsolatok megjelenítése” ikont keressük meg a „Hálózati műveletek” között. Ide kattintva egy újabb lehetőségsor jelenik meg a „Hálózati műveletek” között, itt az „Új kapcsolat létrehozása” sorra kattintva egy varázsló ablak jeleneik meg. Most a kapcsolódás az Internetre választógombot kijelölve lépjünk tovább. A „Kézzel állítom be a kapcsolatot” választással lépjünk tovább, majd a „Kapcsolódás felhasználónevet és jelszót igénylő szélessávú kapcsolat” választása után egy nevet kér, ide bármit beírhatunk (de valamit be kell írni), amivel a többi (modemes, stb.) kapcsolattól megkülönbözteti ezt a beállítást. Végül a lényeg: az előfizetéskor a szolgáltatótól kapott felhasználói nevet, és jelszót kell beírni. Az utolsó kérdés arra irányul, hogy kell-e ikon az asztalon: legyen, mert oda kattintva bármikor csatlakozhatunk a netre.

Másik lehetőség, ha a következő pont szerint leírt otthoni kis hálózaton keresztül csatlakozunk az internetre.

Hálózat

Otthoni hálózat létrehozása egyszerű feladat, de csak akkor van értelme, ha legalább két számítógépet használ a család; ide értve azt az esetet, ha van egy notebookunk is, meg egy asztali gépünk. A kishálózat létrehozásának több előnye van: az egyik az internet kapcsolat megosztása, a másik az, hogy a gépek között fájlokat, könyvtárakat tudunk megosztani, azaz közösen használni; s végül a harmadik, hogy a nyomtatáshoz nem kell a másik számítógépet bekapcsolni, a fájlokat pendrájvon, floppyn másolgatni.

3 E sorokat 2006 november 5.én írom, és éppen most olvastam, hogy egy vezetékes szolgáltatót perel egy magánszemély azért, hogy élő telefon-előfizetés nélkül is biztosítsa a vezetékes szolgáltató a szükséges érpárt. Műszakilag a dolog elméletileg lehetséges; azaz nincs telefonszámhoz kötött előfizetésem, de a lakásomba bejövő kábelen az ADSL él.



Technikailag kell hozzá egy router. Olyan routert válasszunk, amelyiknek van ún. „wan” bemenete. A legegyszerűbb routereknek 4 kimenete van, melyeket egyszerű hálózati kábellel lehet gépeinket összekötni. (Vigyázat! Létezik ún. „cross-link” hálózati kábel, mellyel 2 számítógépet lehet összekapcsolni; ezek jele egy piros gyűrű a kábel egyik végén. Routerhez nem jó! Ld. a következő pontot!). Az ADSL modemet a wan bemenethez kell kapcsolni. Ha nyomtatót is szeretnénk megosztani, olyan routert vegyünk, amelyik a nyomtatóhoz is rendelkezik kimenettel (ez lehet párhuzamos, vagy a mai nyomtatók esetén USB). Végezetül megemlítem a ma egyre jobban terjedő (és nekem nagyon tetsző) vezeték nélküli eszközöket, wireless, vagy WiFi a használatos nevük. Ezek esetén megszabadulunk a „tyúkbelektől”, azaz a kábelrengetegtől. Az árakról: egyszerű router 6000 Ft körül van, nyomtatóhoz kapcsolható 10000, a kábel nélküli megoldás drágább, mert kell hozzá alkalmas kártya: asztali géphez 4000, notebookhoz 6000 Ft, a router pedig 15000, ill. a nyomtatóhoz való 20000 forint.

A kapcsolat felépítése itt is úgy kezdődik, mint az előbb, de az „Otthoni, vagy kisebb munkahelyi… „ (nem írom le a teljes szöveget) pont a választás. A következő ablakon lépjünk gyorsan tovább, nem valószínű, hogy több hálókártyát használunk. A következő választás az „Egyéb” legyen, majd az „Ez a számítógép közvetlenül vagy hubon keresztül…” (megint nem fejezem be) pontot válasszuk (a hub a router más meghatározás szerinti neve4). Ha minden rendben van Windows telepítésével, a számítógépnév ki van töltve (ne változtassuk), a leírás érdektelen, ha sok fölösleges időnk van, akár ki is tölthetjük (nekem még sose volt, és egész jól elboldogultam a leírás nélkül is). A következő ablak helyes kitöltése viszont fontos: az XP előtt az azonos név még szigorú előírás volt, az XP már elboldogul a munkacsoport eltérő elnevezésével is. Hogy pontos és érthető legyek, a munkacsoportnak kell neve adni, méghozzá mindegyik számítógépnek azonosat (XP előtt); néha „MSHOME”, néha „MUNKACSOPORT” nevet kínál fel a varázsló. Tulajdonképpen mindegy, mit választunk (de csak az angol ABC jöhet szóba, ékezetes betű, szóköz nem), csak azonos legyen mindegyik gépnél. Egyébként az „Asztal… Sajátgép… Tulajdonságok… Számítógépnév… Módosítás” pontokkal is el lehet ide jutni; azaz ha a másik gépen már élnek hasonló adatok, ott megváltoztathatjuk azokat. Végül a „Fájl és nyomtatómegosztást” engedélyezzük, különben az előbbiekben leírt előnyöket nem élvezhetjük. Még egy utolsó figyelmeztetés, a megosztást illetően, és készek vagyunk. Majdnem. Ugyanis a megosztáshoz a megosztani kívánt merevlemezeket, vagy azok egyes könyvtárait meg kell osztani, a lemez, vagy a könyvtár „Fájl… Megosztás és biztonság” pont választása után engedélyezzük a megosztást, és nevet adunk a lemeznek, vagy könyvtárnak. Itt figyeljünk egy picit: olyan nevek, hogy „C”, nem jó, mert nem fogjuk tudni, melyik gép C-je az istenadta. Olyan nevet válasszunk, hogy „Nagygep_C”, vagy más, azonosítható szórészlet legyen benne.

Az internet kapcsolathoz szükséges felhasználói azonosítót, jelszót viszont a routerben kell beállítani; erre a router kézikönyve ad útmutatást. Sajnos, erre nézve nem tudok semmiféle általános megoldást leírni, szinte mind más; ill. egy általánosnak mondható eljárás van: általában egy intenetcímet kell (esetleg IP címet: ez 4 számhármas ponttal elválasztva, valami ilyesmi: 123.345.1.12) beírni az internet

4 A hálózati technika sok szót, fogalmat használ, melyekből „átcsurog” néhány arra s szintre, amely

szint szerint a könyvemet írom. Például a „router” szónak útvonal–kijelölő lehet a fordítása, a „hub” eredetét csak sejtem: kerékagy szóból jöhetett.

Megjegyzés [FG1]: Utánanézni a rövidítésnek!



címsorába, és erre jön be egy beállító oldal. A felhasználó rovatok kitöltése mellett még egy dolgot kell tapasztalataim szerint átállítani: a kapcsolati módot „PPoE” (hogy ez mit jelent, és főleg mi a tartalma, nem ennek a könyvnek a feladata részletezni; elégedjen meg a kedves olvasó azzal, így kell).

Sokan ezért idegenkednek az internetes kapcsolatok megosztásától, mert lelassítja a sebességet. Ez önmagában kétségtelen tény. Azonban szörfölés közben viszonylag kevés idő az, amíg effektíve csatlakozunk a hálózatra. Rövid idő alatt letöltődnek a böngészni kívánt oldalak, majd hosszabb ideig olvasgatjuk azokat. Így a megosztást szinte észre sem vesszük.

Más a helyzet akkor, ha valaki filmet, hosszas zenét tölt le. Ha ketten töltenek le a megosztott kapcsolatról, akkor ténylegesen kétszereződik a letöltési idő.

Két gép összekapcsolása

Az előző pontban arról írtam, hogyan lehet több gépet router segítségével hálózatba szervezni. Abban az esetben, ha nincs kettőnél több gép, és nem is tervezünk többet beállítani, ún. „Cross-Link” kábellel két gépet is össze lehet kapcsolni ezzel az eszközzel. A cross-link kábel felületes ránézésre teljesen azonos az ADSL modemet, és a routerek összekapcsolására szánt, különféle paramétereik szerint különböző nevekkel illetett (patch-kábel, UTP kábel) kábellel, de lényegét tekintve eltérő a 6 kábel csatlakoztatása az előbbiekétől, küllemre pedig az eltérő oldalon egy piros gyűrű található. A csatlakoztatás rendje tetszőleges, azaz mindegy, melyik gépbe illesztjük a jelölt oldalt, de mindkét oldalon élő hálózati aljzatba kell csatlakoztatni (azért írom, hogy „élő”, mert pl. külön hálókártya esetén az alaplapi hálózati aljzatot ki szokták kapcsolni. Amennyiben van egy asztali van gépen internet hozzáférés, és szeretnénk pl. notebookot is csatlakoztatni, használhatjuk egyszerre a hálózati kártyát és az alaplapra integrált hálózati egységet egyszerre). Az ilyetén összekapcsolás megtörténte után a korábban leírt varázslók futtatásával, és az egyes lemezek, nyomtatók megosztásával a két gép tud egymással kommunikálni.

Kapcsolat megosztás

A Windows önmagában lehetőséget teremt arra, hogy a gépre csatlakozó internet kapcsolatot megosszuk egy másik géppel. Nem igazán látom értelmét ennek a megoldásnak; akkor lehetett szerepe, amikor a hálózati eszközök még drágák voltak. Ma egy (korábban már említett) crosslink kábel árának néhányszorosából lehet routert vásárolni. Régebben a gépeket laplink kábellel a párhuzamos porton is össze lehetett kötni; mára ilyen megoldásra nincs szükség. Az előbbiek miatt nem is részletezem a megoldást, ha valakinek szüksége van ilyen jellegű kapcsolat kiépítésére, a Windows súgójával és a varázsló segítségével meg tudja oldani (kapcsolat infravörös, stb. segítségével).

Szövegszerkesztők

<külön fájlban>!

Képszerkesztők

A képszerkesztőknek alapvetően két fő változata létezik, az egyszerűbb képnézegető, és a bonyolultabb képszerkesztő. A két alaptípus az ellátott feladatokban kölcsönösen átfedik egymást. A képnézegetőkkel lehet egyszerűbb szerkesztési feladatokat is ellátni, de egy képeditort is lehet csak nézegetésre használni.



Képfájlok

Mielőtt a képszerkesztőket ismertetném, a képfájlokról ejtek néhány mondatot.

Egy kép a maga teljes eredetiségében pontokból áll (nemcsak a digitális képek, a nyomtatott képek is). ha megnézünk nagyon erős nagyítóval egy képet — és most az egyszerű magyarázhatóság érdekében fekete-fehér képre gondolok —, akkor világosabb, sötétebb szürke pontokat fogunk látni egymás mellett.. Hagyományos fényképen ezek a pontok rendezetlenül láthatóak, digitális eredetű képen sorokba, oszlopokba rendezetten. A sűrűségük úgy alakul, hogy minél „finomabb” egy kép, annál sűrűbben állnak kisebb méretű pontocskák. A pontok intenzitását — azaz világosságát — számokkal is jelölhetjük; bizonyos okok miatt 0 és 255 közötti értékekről beszélünk (a fekete a 0, a fehér a 255). Színes képek esetén nem egy-egy pontról, hanem ponthármasról beszélünk, amelyben a 3 pont piros, zöld, kék színű; és ezek intenzitása adja a kép színét. A piros-zöld-kék színhármas angol szavából, red-green-blue jön ki az RGB képalkotás. (Annak a folyamat a bemutatása, amelyik a digitális fényképezőgép lencséjébe került képből pontok sorát állítja elő, meghaladja eme könyv kereteit). Egy-egy sorban az egymás melletti pontok fényességét egymás után egy fájlba írva kapjuk a képfájlt. Igen ám, de így kapott fájl nagyon nagy terjedelmű, ám alkalmazott képalkotási szabvány: a bmp kiterjesztésű fájlok ilyenek. A képpontokat alkotó számhármasokat lehet rövidebben is felírni, csak az érthetőség kedvéért egy sűrítésre egy módszer: a kép egyszínű felületei egymás utáni azonos számokat, számhármasokat adnak. Példa kedvéért egy képen legyen egy olyan folt, amelyik szürkesége 121 és pl. 100 pont legyen egymás után. Ekkor a bmp fájlban egymás után 100 darab 121 szám fog állni. De ezt úgy is leírhatnánk, hogy 100 majd a 121, és ebből majd a megjelenítő program írja ki a 100 db 121 értékű pontot. Számos, ehhez hasonló tömörítési szabvány létezik, a szabványokat kiterjesztésükkel jelezzük.

Csak a leggyakrabban használatos formátumokról szólok. A leggyakoribb kiterjesztés a jpg; (néha jpeg) szinte mindegyik fényképezőgép ezzel dolgozik. A gif fájlok nemcsak egy képet tartalmazhatnak, hanem moziklipp szerű képsorozatokat, így ezekkel mozgó képeket lehet készíteni, de ezeket inkább mozgó, vagy szakszóval animált ikonok megjelenítésére használják. A tif formátum (néha tiff) szintén több képet tartalmazhat; faxok, beszkennelt többoldalas dokumentumok fájlformátuma (csak ez a szabvány tartalmaz több képet, de cserébe sok program helytelenül kezeli, csak az első képet mutatja).

ACDSee

A képnézegető programok közül talán legjobban sikerült ez a program. Könnyedén hozzájuthatunk, próbaverziója ingyenesen letölthető, de a teljes értékű változat is csak néhány tíz euróba kerül.

Az első ACDSee változatok még valóban csak nézegetésre voltak alkalmasak, a mai (a legújabb a 9.0, e sorok írója a bemutatást a 8.0 változattal teszi) programok már számos kiegészítő funkciót tudnak — magánvéleményem szerint a zömét fölöslegesen.

A legnagyobb baj ezzel a programmal, hogy csak a nagy nyelveken érhető el, magyar változata nincs; viszont szerintem különösebb nyelvtudás nélkül is el lehet vele boldogulni.

Telepítése után a képfájlokat ez a program nyitja meg (hacsak nem változtattuk meg a fájl asszociációs beállítást). Amennyiben a könyvtárban, ahol az illető fájlt



megnyitottuk, több képfájl is található, ezek között a sapce és a backspace (szóköz, betűtörlés) gombokkal mozoghatunk. Alt-Enter vált a teljes képernyős nézet, és a tulajdonság panelt megjelenítő nézet között.

A program lehetőséget biztosít ahhoz, hogy képfájljaink legfontosabb adatait egy adatbázisfájlban tároljuk. Ezek az adatok: a kép címe, leírása, a fényképész, kulcs-szavak kereséshez (de a keresés csak ACDSee-vel lehetséges), valamint a kép kategorizálása (előre definiált kategóriák az „Albumok”, „Emberek”, „Helyek”, „Különféle”; de új kategóriát is adhatunk, és törölhetjük a régieket.

A fájl adatokból a fájl méretét, a kép néhány tulajdonságát tudjuk kiolvasni.

Felhívom a figyelmet az „EXIF” információkra. EXIF (és újabban IPTC) adatok a digitális képfájlok beépített, szabványos tartozékai. A döntő többségüket a fényképezőgépünk írja be a képbe, és a gép működésének körülményeit rögzíti (fókusz értéke, a kép méretei, vaku villanás időtartama, a fényképezőgépen aktuálisan beállított dátum, mint a fénykép készítésének időpontja, és még sok más). Ezen értékek zömét arra használják a programok, hogy a kép minőségét tudjuk ezek alapján változtatni; bár szerintem az adatok zömét nem is használja egy program sem. Néhány adatot viszont magunk is szerkeszthetünk: a kép leírását (image description), megjegyzést (user comment; de ez utóbbi mezőt néhány fényképezőgép a gép altípusának rögzítésére használja, de nyugodtan felülírhatjuk), a fényképészt (artist), a jogtulajdonost (copyright; ez alapesetben a fényképész maga, de ha egy kiadó megbízásából készíti a képet, a kiadó) adatokat beírhatjuk. Hogy mire jó ez? Egyrészt bárhol, bármikor jelenik meg az internetre feltöltött képünk, hacsak valaki le nem szedte ezen információkat, meg tudjuk állapítani, a mi képünkről van-e szó. Nyomtatásnál is felhasználhatjuk; és mivel a képbe vannak „beégetve”, automatizálhatjuk nyomtatási adatként. Az adatokat több fájlon is megváltoztathatjuk, az alapprogramban.

A következő menüpontokat a másod egérgomb megnyomásával érhetjük el.

Megváltoztathatjuk a fájl formátumát (jpeg, gif, bmp, stb.), és főleg a méretét. A méret változtatási lehetőségre nagyon nyomatékosan hívom fel a figyelmet! A digitális gépek alapbeállítással, és nagyon célszerűen jó képminőséggel, ezért nagy felbontással, így végül nagy fájlmérettel készítik a képet. Internetes oldalakra viszont esetenként nem is lehet bizonyos fájlméret fölött képet feltölteni (sok levelezőprogram korlátozza a csatolható fájlméretet); de ha nincs korlát, a nagy méretű fájlok letöltése a nézőt bosszantóan sokáig tart. (Ugyan egy nagyobb, 2 MB fájl letöltése csak néhány tizedmásodperc, esetleg 1-2 másodperc, de ha egy oldalon 10-20 ilyen kép van, bizony hosszasan tornázik a böngésző az oldallal). Tehát le tudjuk csökkenteni a kép méretét, és ezzel ugyan egy kicsit romlik a minősége, de monitoron a minőségromlás nem vehető észre (csak a nyomtatásnál fontos a minél jobb felbontás). El tudjuk a képet fordítani, tehát ha a fényképezőgépet nem vízszintesen, hanem függőlegesen; esetleg szögben tartottuk, a „Rotate” menüvel a kívánt pozíciót el tudjuk érni; sőt, „tükörképet” is tudunk előállítani (bár ez inkább szkennelt fóliák esetén hasznos).Tudunk a kép világosságán, színezésén változtatni (Exposure, Brightness, Contrast). Hasznos ez akkor, ha a készítéskor nem voltak a fényviszonyok tökéletesek.

Ha a képünkön fölösleges területek vannak (pl. a személyt túl távolról fényképeztük, és „sok a környezet”), akkor a „Crop” menüvel levághatjuk a nem kívánt részeket.



Utoljára hagytam a tán legfontosabbat: megnyithatjuk a képet ún. „Edit módban”. Ekkor az előbbiekben is már írottak megváltoztatásán kívül befolyásolhatjuk a következőket: a színárnyalat megváltoztatása, a „vörös szem effektust” kiszűrhetjük, bizonyos fotó javítást végezhetünk, az élességen javíthatunk, „zajt” (mákosság) szűrhetünk ki, vagy adhatunk a képhez, effekteket alkalmazhatunk (javaslom a kísérletezést), és végül feliratozhatjuk a képet.

A fő programot elindítva a következő bekezdésekben mazsolázok a lehetőségek között azzal a megjegyzéssel, hogy az összes művelet bemutatása igencsak vaskos könyvben lenne lehetséges.

A „Fájl… „ menüből a nyomtatást emelem ki: számos nyomtatási beállítást lehet megvalósítani (pl. a már említett EXIF információból a kép alatti, feletti sorba címet, fényképezési dátumot, a fényképész nevét lehet nyomtatni); a „Contact sheet” panelon pedig a nagyobb papírra elosztva nyomtathatjuk a kiválasztott képeinket.

Szintén a fájl menüben (Get photos) tudunk képeket importálni szkennerről, fényképezőgépről, memória kártyáról.

Az „Edit” menüben a vágólapra helyezett képről tudunk fájlt készíteni (Paste, majd a fásjlnév megadása), ugyanitt képet tudunk a vágólapra másolni.

A fájl menüből ide csúszott egy, a Windowsból fájóan hiányzó lehetőség, a „Csoportos átnevezés” (de ebből a lehetőségből jutott a „Tools” menübe is). A kijelölt fájlokat tudjuk itt úgy átnevezni, hogy nem egyenként kell velük bajlódni. Példának okáért, egy fényképezőgép általában valamiféle XXXXxxxx nevet ad a fájloknak, ahol az XXXX a gépre jellemző betűkombináció, az xxxx pedig számok (DSCN0001.jpg, DSCN0002.jpg, stb.). Ezekből ki nem találjuk, hol készítettük a képeket. Az XXXX részt átnevezhetjük bármire, ha pl. balatoni üdülési képekről van szó, Balaton_2006xxxx, azaz Balaton_2006_0001, Balaton_2006_0002, sít. Szintén a fájl menübe lenne inkább való a képfájlok mozgatása alkönyvtárak között.

A „Create” menüben egy külön segédfájl telepítése után CD-re, DVD-re írhatjuk a képeket. Ugyanitt egy olyan internet lapot hozhatunk létre, amit feltölthetünk a magunk tárhelyére (ld. az internettel foglalkozó fejezete, itt annyit jegyzek meg, hogy szinte minden internet előfizetéshez jár tárhely; és ftp-vel tölthetünk fel fájlt); és a létrehozott Data nevű alkönyvtárban a „page.htm” fájlt „index.htm”-re átnevezve működő internet lapon nézhetik barátaink a fényképeinket.

A „Tools” menü lehetőségeit zömmel már ismertettem, korábban. Amit itt kiemelek, hogy valamennyi kijelölt képfájlra egyszerre tudjuk a lehetőségeket alkalmazni, úgy, hogy választásunk szerint az eredeti fájlt felülírjuk (nem javaslom), átnevezi a program a módosított fájlokat automatikusan, vagy egy külön alkönyvtárba helyezi a módosított fájlokat az eredeti névvel.

Egyébként a kijelölés műveletnél is mutat intelligenciát a program: ki lehet jelölni (Select) „Mindent” (All, azaz az alkönyvtárakat is), az „Összes fájlt (All files)”, vagy az „Összes képet” (All images).

A „Database” menüről e könyvbe már nem fér túl sok minden eme könyvbe. A képenként megadott adatbázis adatokból készít áttekinthető adatbázist, ami alapján aztán kereshetünk, rendezhetjük képeinket, stb.



A következő két programhoz a Microsoft Office telepítése szükséges!

Microsoft Photo Editor

Ez a program az előzőnél jóval szerényebb kialakítással tudja mindazokat a feladatokat, amikről az ACDSee leírásánál írtam.

Sajnos, ennek is csak angol nyelvű változatát leltem fel.

A fájl menüből a szkennelés pont hasznos, hagyományos fényképek beszkennelésére alkalmas. A többi fájlmenü a szokásos lehetőségeket biztosítja.

Az „Image” menüben a „Crop” művelettel a fölösleges részeket levághatjuk a képről, a „Resize”, és „Rotate” átméretezi, elforgatja a képet, a „Balance” a színesség, fényesség állításának eszköze.

Az „Effects” menüre javaslom végigpróbálni a lehetőségeket, érdekes effektusokat lehet előidézni, bár véleményem szerint mindennapi használatra kevéssé hasznos ötlet mondjuk egy arcképet, vagy at autónkról készült képet átalakítani olyanná, mintha a kölök vízfestékkel festette volna.

Microsoft Office Document Imaging

Ez a program a faxok, és szkennelt dokumentumok megjelenítésére alkalmas program. Tulajdonképpen nem tud sokat, de az éppen elég a tif fájlok megjelenítésére.

A „fájl” menüből az „Új dokumentum megnyitása” pontban beszkennelni tudunk iratot, mármint ha van telepítve szkenner. A feladatról többet nem írok sokat, mert a telepített eszköztől függ a munka, a szkenner drájvere szabja meg a munkát. Egyetlen megjegyzésem, hogy amennyiben többoldalas a dokumentum, a feladat végrehajtása során a dialógusablakban a „Rákérdezés a további oldalakra” pont legyen bejelölve; ekkor a „Folytatás” a következő lap beolvasását teszi lehetővé (persze a lapot nekünk kell cserélni, fa nem automatikus lapadagolóval dolgozunk). A beszkennelt képet a „Kész” gomb megnyomása után adja át a programnak a drájver.

A „Szöveg felismerése OCR” menü (OCR=Optical Caracter Recognizing, azaz optikai betűfelismerés) a beszkennelt irat szövegét ismeri fel. Nagyon hasznos segítség, mivel sokszor kiváltja többoldalas szövegek újra begépelését. A mai OCR programok már nagyon intelligensek, de van hozzáfűznivalóm. Először is jó minőségű nyomtatásra van szükség; ám az OCR szempontjából a jó minőség nem teljesen azonos az emberi szem számára mutatkozó jó minőséggel. Ha hibásan ismer fel számos betűt, esetleg a hibázásban „kitüntet” néhányat, nézzük meg

nagyítóval a nyomatot. Ha pl. a kis „a” betűt valahogy így látjuk, azaz elválik egymástól a betű két oldala, akkor az OCR esetleg „ci” betűknek fogja felismerni az „a” betű képét. Ez a probléma gyakran gyengébb faxoknál jelenik meg, de az is lehet gond, hogy a faxoló titkárnő a gépbe „úgy is olvasható” jeligével ferdén teszi be a papírt. A másik nehézség, amivel az OCR szembe találkozik, a kézzel írott feljegyzések a szövegen. Nem a kézírás önmagában jelenti a gondot — ugyanis ezt, hacsak nem nagyon macskakaparással írt a szöveg papírra vetője —, hanem a gépírás melletti bejegyzések („Gipsz kolléga is lássa”, „Intézzétek el!”, stb.). Az ilyen bejegyzéseket próbáljuk meg eltávolítani, például úgy, hogy egy fénymásolaton javító festékkel lefestjük ezeket. A faxok fejlécét szintén elolvassa az OCR, és a szöveg részeként kezeli azt.



A „Szöveg elküldése Wordnek” tk. a beszkennelt, OCR-rel felismert szöveget Word formátumba helyezi, és ezzel a formázott szöveggel megnyitja a Wordot. Van azért gond: a formázást nem mindig viszi át helyesen, és táblázatba rendezett szöveget sem táblázatszerűen adja tovább.

A „Szerkesztés” menüből a többoldalas anyagok oldalankénti kezelése fontos. A beszkennelt sorrend megváltoztatható (előfordulhat ui., hogy eltévesztjük a lapok sorrendjét), egyes lapok elforgathatók (ennek a lehetőségnek értelme akkor van, ha képernyőre akarjuk a lapokat optimalizálni, ui. a fekvő táblázatokat a képernyőn nem tudjuk olvasni). Az „Oldalak áthelyezése új fájlba” menüvel a többoldalas dokumentumból több egyoldalas fájlt készíthetünk.

A „Nézet” menüben nincs olyan pont, ami különösebb magyarázatot igényelne, az „Ablak” pedig a szokásos feladatot látja el.

Egyetlen hiányosságát kell, hogy megemlítsem ennek a programnak: nem lehet kiegészítő szöveget beírni. A lehetőségről a következő pontban írok, ott lesz a gondom érthető.

Kép-és faxmegjelenítő, ill. a Villámézet

Ezen a néven egy, az irodai használatban nagyon hasznos segédeszköz található. Képet tartalmazó fájl esetén a Fájl menüben, ill. a másod egérgombbal előhívható menüben Villámnézet néven találjuk meg.

Az ábrán bejelöltem a legfontosabb lehetőségeket jelölő ikonokat, ill. az eredményüket. Az ikon kijelölése után az egérrel téglalapot rajzolunk oda, ahova a szövegdobozt, téglalapot, vonalat el szeretnénk helyezni. A szövegdobozba be is írjuk a szöveget. Azonban ilyenkor a szövegméret, vonalszín a legutoljára beállított érték lesz, amit úgy tudunk megváltoztatni, hogy a másod egérgombbal a téglalapra, vonalra kattintunk, ill. a piros pipával jelölt ikonnal megnyitjuk a tulajdonságok

panelt, ahol a különféle objektumok megfelelő paramétereit (szövegméret, szövegszín, kitöltő színek, stb.) beállíthatjuk. Ebben a fázisban az objektumok méretét, elhelyezését is változtatni tudjuk (amikor ki van jelölve, a kurzor alakja változik). Az így felcicomázott lapokat menthetjük is; de két problémára felhívom a figyelmet. Az egyik, hogy mentés után a cicomát az újra megnyitott fájlban látjuk, de azon már nem tudunk változtatni. A másik, hogy számos más program nem látja a

Oldalváltás többoldalas dokumentumhoz

Jegyzet szöveg kijelölése

Kitakaró négyzet kijelölése; balra keret, és vonal (pl. akáhúzáshoz).

Űrlapkitöltés

Jegyzetek

Kitakarás (nem továbbítandó szöveghez)

Szöveg kiemelése

Tulajdonság panel megnyitása



változtatásokat, ill. — akarom írni, egyik sem, — még az előbb tárgyalt Document Imaging sem.

Nyomtatni viszont kitűnően lehet az így szerkesztett képet, ide értve természetesen a faxolást is. A számítógépen faxon fogadott kérdőívet — hacsak nincs szükség kézzel papírra vetett aláírásra — kitölthetünk, és továbbíthatjuk is mindjárt.

Fontosabb kiegészítő eszközök

Nyomtatók

A nyomtatók mindegyike saját drájverrel rendelkezik, úgyhogy ebben a fejezetben csak olyan információkkal szolgálok, amelyek a nyomtatási feladatok többségénél közös.

Mivel a nyomtatókat az operációs rendszer kezeli, a „Nyomtatás” fájlművelet elindításakor vagy egy egyszerű, vagy a program által bővített nyomtatóválasztó ablak jelenik meg; utóbbi esetben néhány paraméter itt, vagy itt is beállítható (pl. kétoldalas nyomtatás, a nyomtatási sorrend meghatározása, stb.). Egy lenyíló választó ablakban tudjuk kijelölni azt a nyomtatót, amelyiken nyomtatni szeretnénk (ide értve a fax küldő drájvert is). A kiválasztott nyomtató mellet a „Tulajdonságok” gomb megnyomása után a nyomtató drájvere jelenik meg, ahol a nyomtatóra jellemző paramétereket állíthatjuk be, továbbá sok nyomtató esetén szervizfeladatokat (fej tisztítás, patron csere, stb.) hajthatunk végre.

A kívánt papírméret itt állítható. A nyomtató tálcáján/tálcáin lévő papír méreteiről a nyomtató (legalábbis a jelenlegi technikai szint mellett) általában „nem tud” (gondoljuk el: a legtöbb nyomtatóból „kilóg” a papír külső vége, így meg legföljebb a szélességét tudná a nyomtató megállapítani, de azt se szokta tudni; ill. én még nem láttam olyan nyomtatót, amelyik ezt a feladatot tudná. Így ha például borítékot teszünk be, rögtön meg kell változtatni a papírméretet.

A legtöbb nyomtató különböző felbontással, és, illetve vagy festékadagolással tud nyomtatni, valamint a színes nyomtatási képessége patroncserével változtatható. Ezen állytások közül kezdőknek a felbontásról kell szólnom. Több helyen írtam már, hogy a képek, de a nyomtatott betűk is a nyomtatóból pontok sorozatából áll össze. A felbontás értéke „dot per inch”, rövidítve DPI angol szavakból ered, és értéke azt jelenti, hogy hány pont jelenik meg a papíron hüvelykenként. 300 dpi azt jelenti, hogy 300 pont esik egy hüvelykre, azaz 2,5 cm-re. Minél nagyobb az érték, annál finomabb a kép, de annál lassúbb a nyomtatás, és annál több festéket használ a nyomtató. Színes fényképek esetén ezért nagy felbontás ajánlott, de ha magunknak nyomtatunk ki egy iratot, a 100-150 dpi bőven elegendő.

Szkennerek

A szkennerrel nyomtatott dokumentumokat, fényképeket tudunk digitalizálni, azaz fájlba menthető képformátumra alakítani. (Persze nemcsak papír alapú dolgokról lehet képet készíteni: próbálja meg a Kedves Olvasó például a tenyerét beszkennelni.

A szkennerek kezelése a nyomtatókéhoz hasonlóan drájver függő.

A beolvasásnál elsősorban a felbontásra figyeljünk. Szkennerek esetén az 1200-as dpi nem ritkaság. A felbontás növelése a fájlméretet növeli erőteljesen. A levelező rendszerek általában korlátozzák a fájlméretet, de egy óriási képfájl letöltése egy



hagyományos modemmel internet oldalról perceket vehet igénybe. Azért írom ezeket a problémákat ide, mert a felbontás megválasztásánál ezekre kell tekintettel lennünk. Ha egy képet nyomtatni szeretnénk majdan, akkor nagy felbontást válasszunk, de egy mailen továbbküldendő fénykép esetén kicsit.

Először a szkennerek főbb típusairól néhány szót. A leggyakoribb típus jelenleg a síkágyas szkenner. Onnan kapta a nevét, hogy az olvasó fej egy sík „ágyon” csúszik végig. Az olvasott felület értelemszerűen egy vízszintes lap (üveglap), amelyre ív papírt, könyvet, más szkennelendő dolgot tehetünk. Automatikus lapadagoló megoldható, de eléggé körülményes, ezért drága. A másik gyakori megoldás (nyomtatóval egybeépített szkennerek esetén gyakori megoldás) a lapáthúzós szkenner (első olvasatra furcsa a név, mert olvashatjuk így is: „lapát-húzó”, de a helyes olvasat: „lap-áthúzó”). Előnye ennek a kényelmes lapadagolás, hátránya, kettő akad. Egyrészt csak papír formátumú dolgot lehet vele beolvasni, azaz könyvet nem, másrészt az előnézet után újra be kell fűzni a lapot, így az nem biztosan ugyanúgy, ugyanoda kerül, mint az előnézetkor. Régebben készítettek kézi szkennert is, ami olyasmi kialakítású volt, mint az üzletekben használt kézi vonalkódolvasó. Mivel keskeny volt, egy A4-es lapon kétszer kellett végighúzni úgy, hogy a két áthúzás fedje egymást a széleken, és egy szoftver igazította egymás mellé a fél–képeket. Előnye volt viszont, hogy egy nyitott könyv egyes lapjait kényelmesen be lehetett olvasni, nem kellett a könyv gerincét megnyomorgatni, hogy ráfeküdjön az üveglapra.

Egyes szkennerek tartalmaznak „dia feltétet”, ill. léteznek kifejezetten diaolvasó szkennerek. Nevükkel ellentétben nemcsak diafilmeket, hanem negatívokat is be tudnak olvasni. Tudni kell, hogy a negatívokat egy sárga védőréteggel gyártják, amiért is, ha egy egyszerű síkágyas szkennerbe helyezzük a negatívot, a kapott, pozitívvá alakított kép élvezhetetlen lesz, ugyanis az előhívók, és a szkennerek a védőréteg hatását kompenzálják. Aki nem dobta el régi negatívjait, inkább arról készítse el a régi képeinek digitalizált archívumát, mert a kapott kép sokkal jobb minőségű lesz, mint a beszkennelt papírképről kapott. Eme könyv írója sokszáz régi fotóját digitalizálta már, úgyhogy készséggel adok bárkinek tanácsot. A diaolvasó feltét néhány száz, esetleg 1-2 ezer forinttal növeli az alapszkenner árát, viszont a speciális diaolvasó szkenner általában néhány tízezer Ft körüli árú, viszont olyan gyors, hogy akár mozgófilmet is be lehet vele képkockánként szkennelni.

A szkennelés első lépése általában egy előnézet (preview) kéréssel kezdődik. Ha a papírlapot rosszul helyeztük be (ferdék a vonalak, egyes részek lelógnak, stb.), ezután igazíthatjuk. Amennyiben nem akarjuk a teljes lapot beolvasni (pl. egy újságoldalról csak egy képet), a legtöbb drájver módot ad, hogy a lap beolvasandó részét az előnézetben kijelöljük.

A szkennelés után (egyes drájvereknél előtte) meg kell határoznunk a mentendő fájl típusát, nevét. A típus kiválasztásához néhány gondolat. A digitális fényképezés területén leggyakoribb formátum a jpeg, jpg. A fájlméret általában kicsi, jó tömörítési aránnyal dolgozik. Az ACDSee programnál bemutatott EXIF információkat tudja tárolni. A tif, tiff formátum több oldal tárolására alkalmas, de nem mindegyik program képes ennek a tulajdonságnak a kezelésére (ld. a Dokument Imaging c. fejezetet). A bmp formátum a legnagyobb fájlméretet eredményezi, mivel és de semmiféle tömörítést nem használ. Minden program tudja kezelni, minden más formátumra minőségromlás nélkül átalakítható, ami viszont a többi formátumra nem igaz. Létezik még jó egynéhány fájlformátum, ám ezek egy része nem kifejezetten képek



tárolására szolgál (pl. a gif formátum az animált kis képecskék formátuma, míg a pdf a több rétegből összeállított képeké), más része kihaló félben van (pcx).

Modemek

Vonalas modemek

A modemek (modulátor/demodulátor) internetes és fax kapcsolat létrehozására alkalmas eszközök. A számítógép valamely kimenetére küldött jeleket alakítja át telefonvonalon továbbítható jellé, és vice versa: a telefonon érkező jelet alakítja át a számítógép számára feldolgozható jelekké. A jelekről e helyen nem írok, bár könyvem más fejezeteiben ezzel a témával már foglalkoztam. A modemet régebben a soros, ritkábban a párhuzamos portra kellett kötni, ma az USB, a Bluetooth, esetleg az infravörös port a használatos; a modem működése szempontjából mindegyik egyenértékű. Tudni kell, illetve tudnunk kell, milyen rendszerű telefon előfizetésünk van: analóg, vagy ISDN. A modem beszerzésekor erre legyünk tekintettel, mert a két rendszer egymással egyáltalán nem kompatibilis!

A telefonos kapcsolathoz két, ritkábban (főleg notebookokon) egy telefon aljzat található a modemen. Ha két konnektort találunk, az egyikre „In”, a másikra „Out” felirat, vagy gyakrabban egy telefont , és egy stilizált fali telefonaljzatot ábrázoló jel van. Ebben az esetben az aljzatot mutató helyre (In) a fali konnektorral összekötő telefonkábelt, a telefont ábrázolóba (Out) a telefonkészülékünket dugjuk be. Ha ebben a kapcsolásban a számítógép modemes kapcsolatot épít fel )éppen internetezünk, faxot

küldünk, vagy fogadunk), a vonalat elveszi a telefontól, és az süket lesz; minden más esetben (ha ki van kapcsolva a modem, akkor is) a telefonkészüléket a telefonvonalhoz csatlakoztatja.

Ha csak egy hely van a modemen, akkor telefon–elosztót kell alkalmaznunk. Ennek több változata van. Sok esetben a fali csatlakozó eleve két aljzatot tartalmaz (ISDN esetén két vonal is van!) Elektromos szaküzletben vásárolható elosztó is: ennek is két alfaja létezik. Az egyik, a gyakoribb, egyik oldalán „apa–csatlakozóval” rendelkezik (a csavaroknál létezik ugyebár anyacsavar, és ennek ellentétét hívják sokszor „apacsavarnak”), a másikon két anya aljzatot látunk. A ritkább változatban az apa helyén is anya aljzat van. Végül is mindegy: azt az oldalt, ahol egy csatlakozó van, alkalmas módon (telefonkábellel, vagy simán bedugva) a fali telefoncsatlakozóba kell dugni, a másik oldalon az egyikbe a telefonkészülékünket, a másikba a modemet kell csatlakoztatni. A megoldásnak egy hátránya van: ha élő modemes kapcsolat van, és felemeljük a telefonkagylót, egy szaporán változó hangmagasságú recsegő–sípoló–füttyszerű hangot hallunk. Ha viszont letesszük ilyenkor a hallgatót, a modem és a telefon kiépítésétől függően megszakadhat a modemes kapcsolat. Ilyenkor ezért hagyjuk félretéve a telefont, az abból kijövő hang a légynek se árt (sajnos, mert különben légyriasztónak is lehetne használni), és csak akkor tegyük a kagylót vissza, ha a normál vonal– vagy foglaltsági hangot halljuk.

A modem beállítási adatait a „Vezérlőpult… Telefon és modemek… Modem” helyén láthatjuk; egyre hívom fel a figyelmet: a „Hangszóró hangereje” (ha a modemnek van saját hangszórója) értékét állítsuk be tetszésünk szerint: így hallhatjuk a tárcsázás



hangját, azaz a modem működéséről kapunk információt; ill. ellenkezőleg: ha zavar valakit a hangos modemhang, azt el lehet némítani.

Az előbbi beállítási helyről még a „Szabályok” fülre hívom fel a figyelmet. Ha itt beálltjuk az ország, és körzetszám információt, valamint a tárcsázási paramétereknél („Hálózati kapcsolatok… <hálózati kapcsolat neve>… Tulajdonságok… Tárcsázási szabályok használata… <itt beállított szabály>”), akkor nem kell a 06 távhívó prefixet beírni a tárcsázandó számba, azt a számítógép megteszi. Fix helyen álló asztali gépnél ez nem is okoz gondot, de egy notebooknál, amit esetenként más városban, más országban használunk faxolásra, internetezésre, ott nem kell állandóan átírni a telefonszámot (ugyebár „otthon” nem kell 06, más városban kell, külföldön 00 vagy + kell), hanem ebben a beállításban egy új hely hozzáadásával, és értelemszerű kitöltésével, megválasztásával a dolog wl van intézve.

ADSL modemek

Az ADSL modemekről nem kell sokat írni, mivel sok beállítási lehetőségünk nincs, mindössze a bejelentkezési nevet, jelszót tudjuk beállítani, ill. ennyi elegendő (a „Mások is használhatják az internetkapcsolatot” tiltása a mi körülményeink között fölösleges szerintem: mind lakásunkban, mind otthonukban meg szoktuk engedni kollégáknak, családtagoknak a netezést).

Az ADSL modemnek szintén van telefon csatlakozója, ezt azonban mindig az ADSL szolgáltató által biztosított ún. „szűrő” (eszköz, ami szétválasztja a telefonjelet az internetjeltől) megfelelő aljzatába kell dugni, és ugyanannak a szűrőnek a másik foglalatába kell a telefonunkat dugni. Figyelem! a szűrő alakra pontosan úgy néz ki, mint egy közönséges telefon elosztó doboz, így nehogy elcseréljük egy sima elosztóval, mert úgy nem fog működni az ADSL. A hálózati kimenetét gépünk hálókártyájára kell kötni, vagy amennyiben routert (ld. hálózati eszközök), annak „WLAN” bemenetére.

Hálózati eszközök

Hálózati kártyák

A hálózati kártyákkal jószerivel semmi dolgunk nincs. Sok számítógépben nincs egyáltalán különálló hálókártya, hanem az alaplap tartalmazza azt. Egy csatlakozója van, oda kell a hálózati kábelt bedugni, mely kábel másik vége otthoni kishálózat esetén a routerbe, esetleg egy másik számítógépbe kerül (utóbbi esetben ld. a Kábelek pontot!). Beállítani való — bár ha nagyon keresünk ilyet, a Vezérlőpulton megtaláljuk — nincs mit rajta (a mi szintünkön).

Routerek

Amennyiben otthon, vagy kis irodánkban szeretnénk egymás számítógépén lévő információkat közösen használni, illetve az internetkapcsolatot megosztani, a router (hívják HUB-nak is) a legjobb megoldás. A legegyszerűbb routerek 4 gépet tudnak kiszolgálni. Egy ilyen kishálózat kiépítése nagyon egyszerű. A routert hálózati kábelek segítségével összekötjük az egyes gépekkel, az ADSL intenet kapcsolathoz használt ADSL modemet pedig szintén egyenes hálózati kábellel a router WLAN bemenetére kötjük. A hálózat ezzel szinte készen is van.

A roterek kezelési könyve tartalmaz egy internet címnek látszó lapcímet (ez lehet egy 4 x hármas számcsoport, ún. IP cím, vagy a megszokott „valami.com”), ám ez nem



egy valódi lap, hanem a routerbe beépített lap, amely a router beállításait tartalmazza. Az internet hozzáférés adatait (felhasználónév, jelszó) itt kell megadni. A fentieken kívül tűzfalat építhetünk ki, ami fokozza gépünk védelmét, de szerintem két eset van: vagy könnyen kijátszható, gyenge beállításokat érvényesítünk, vagy nem fogunk tudni kapcsolatba lépni, csak kizárólag azzal a néhány hellyel, amit beállítunk; és ezzel a szabd szörfözés lehetőségeiről le is mondhatunk.

Amennyiben routerünk print-servert is tartalmaz; azaz magyarul van nekije nyomtató kimenete (ez régebben párhuzamos port volt, ma leggyakrabban USB), akkor még egy telepítő szoftvert is futtatnunk kell. Ezt a megoldást nagyon ajánlom, mivel valamennyi gép tudja a nyomtatót használni, különösebb korlátozás nélkül (még az se baj, ha többen akarnak egyszerre nyomtatni, a router sorba állítja a feladatokat), és az se baj, ha mindenki más módban akar nyomtatni: mindegyik gép beállítja a saját nyomtatási igényét. Csak eltérő papírt ne akarjanak használni; ill. csak akkor, ha több tálcája van a nyomtatónak.

Kábelek

A kábelekről csakis egy dolog miatt írok: kétféle kábel létezik. Az egyik az ún. egyenes kábel, ugyan többféle névvel illetik (itt nem említendő különbségek miatt): „patch kábel”, „UTP kábel”, „egyenes kábel”. A másik neve a „cross-link kábel”, és egyik végén piros gyűrű jelöli a gyári készítésű darabokat (ui. házilag is lehet kábelt készíteni, ehhez csak egy szerelő fogó szükségeltetik). A crosslink kábel két számítógép közvetlen (tehát router nélküli) összekapcsolására szolgál; minden más esetben egyenes kábelt kell használni.

Tárolók:

Floppy

Az írható CD-k és a pendrájvok elterjedésével gyakorlatilag kiszorult a használatos eszközök közül. Mára szinte egyetlen szerepe maradt: ha a gép nagyon makacskodik, floppyról indítva szakember még valahogy életet lehelhet a gépbe, és ezzel az adatokat mentheti.

Merevlemezek

A számítógépek egyik legfontosabb egysége; valamennyi program — ide értve az operációs rendszert is —, továbbá valamennyi adatfájl eze(ke)n tárolódik. Az adatfájlt tágan kell értelmezni: iratok, képek, minden olyan dolog, amit a számítógép kezel, beleértendő az adatfájl fogalmába.

Bár elvileg létezik számítógép merevlemez nélkül, a gyakorlatban ilyen esettel nem találkozunk. (Elvileg: lehet indítani számítógépet hálózatról, vagy ROM5-ról. Ezekben

az esetekben a gépen semmit nem lehet tárolni, minden feldolgozás hálózatról történik, és oda ment.)

A merevlemezek története messzire nyúlik vissza. Kezdetben tárolásra lyukszalagokat és lyukkártyákat használtak. Ezeket egyszer lehetett előállítani, utána

5 ROM: Read Only Memory: olyan elektronikus memória, amelybe a program gyárilag beégetve kerül.

Sáv (körgyűrű)

Szektor (körszelet)



módosítani nem lehetett rajtuk. A módosíthatóság miatt kezdték alkalmazni a mágnesszalagot, amelyik törölhető, felülírható volt. Viszont a szalagos megoldásnak volt két hátránya: egyrészt a szalagot állandóan előre–hátra kellett csévélni, ha a keresett adat épp a szalag másik végén volt, másrészt nehézkes volt a szalag középső részeiről törölni, felülírni, mert az újonnan beírandó adattömeg több volt a réginél, agy nem fért a helyére, ha meg kevesebb, akkor kihasználatlan területek maradtak. A megoldást abban lelték meg, hogy szalagos kivitel helyett agy korongra vittek fel mágnes–réteget, azt felosztották sávokra, szektorokra, és az adatokat ezeken a részeken írják fel. (Az ábrán a szektorok határvonala szándékosan nem esik egy vonalba: ui. a szektorok hossza minden sávon azonos. Az ábrán csak néhány sávot, szektort ábrázoltam: a merevlemez tárkapacitásától függően néhány ezer sáv, és néhány tíz szektor van)). A floppykon még ma is csak egy lemez található, a merevlemezek viszont néhány lemezt tartalmaznak, mindegyik lemez mindkét oldala mágnesezett.

A mágneses lemezre az adatok a magnetofonkészülékhez hasonló technikával kerülnek: a fej egy pici légréssel elkészített elektromágnes, melynek a légrés része érintkezik (ill. mozog nagyon közel, néhány mikronnyira) a mágneses réteghez. Amikor a fejben áram folyik, a mágneses réteg átmágneseződik, amikor nem, akkor nem. Kiolvasáskor ugyanebben, vagy ehhez kivitelében nagyon hasonló, csak eltérő tekercselésű olvasófejben attól függően keletkezik feszültség, hogy mágneses–e a réteg, vagy sem; így a felírt adat szerint lesz feszültség a fejben, vagy sem.

A lemezek fordulatszáma merevlemez típusonként változik, manapság jellemző érték a 7200 fordulat percenként.

Az operációs rendszer feladata a fejeket mindig abba a pozícióba hozni, ahol éppen a szükséges adat olvasható. A leírt technika miatt viszont egy–egy adat nem írható fel, és nem olvasható ki; a legkisebb írható, olvasható adatmennyiség 1 szektor. Jelenleg 4 kilobájt a jellemző szektorméret merevlemezek esetén. A szektorok jelölése, számozása egyrészt a merevlemez típusától (IDE, SCASI, SATA, stb.), valamint operációs rendszertől függ.

Az újonnan elkészült winchester felülete mágneses szempontból teljesen egyenletes. Ahhoz, hogy működni tudjon, a sávokat, szektorokat mágnesezéssel előre ki kell jelölni, ez gyakran gyárilag megtörténik. A HDD működéséhez viszont a lemezre föl kell vinni a sávok, szektorok kezeléséhez szükséges adatokat. Ezek meghatározása viszont a mi dolgunk.

Először is partícionálni kell a lemezt. A partícionálás az XP előtt az Fdisk.com nevű programmal történt, az XP első telepítéskor ezt a feladatot elvégzi utasításainknak megfelelően; bár rendelkezésre áll a diskpart program. Nekünk elsősorban akkor lesz ezzel dolgunk, ha egy HDD-vel bővítjük a számítógépünket, vagy a régit cseréljük újra. A mi szintünkön elégedjünk meg lemezenként egy partícióval (annyi viszont mindenképpen kell. A történetiség kedvéért írom le, hogy volt egy rövid időszak, amikor a lemezkapacitások megelőzték a DOS-t. Akkor a DOS 33MB-t engedett meg, de lehetett 40MB-snél nagyobb winchestereket is vásárolni, akkor kétfelé kellett partícionálni a lemezeket). A faladat úgy valósítható meg, hogy floppyról indítjuk a gépet, és onnan indítjuk az fdisk programot. Elsődleges partíciót hozzunk létre, a felajánlott teljes tárkapacitással, rendeljük hozzá a meghajtó betűjelet (ha erről fog a gépünk indulni, az lehetőleg a C legyen). A program még

Mágneses szalag



rákérdez, hogy „minden adat elvész a lemezen, folytassuk-e?”, általában az Y gombbal kell (de vigyázat! Akkor még az eredeti billentyűzetkiosztás él sokszor, így a „Z” gombbal tudjuk az „Y” választ megadni) a folytatást kérni. Ha a partícionálás kész, kezdődhet a formázás. Ez a művelet XP előtt kizárólag a format program futtatásával volt lehetséges, ez az XP alatt is létezik. A formázás nagyon időigényes művelet, a mai 100-200 GB-s lemezek esetén több órát vesz igénybe. Ha minden jó tanácsom ellenére többfelé partícionáltuk a lemezt, mindegyik partícióra külön kell a formázást végrehajtani (mindegyik külön-külön merevlemeznek látszik minden szempontból; csak egy szempontból számít egynek: ha elromlik!)

Merevlemez beépítéséhez, cseréjéhez eme könyv hardverrel foglalkozó fejezetében részletes tudnivalókat talál az Olvasó.

A merevlemezeknek többféle szabványa van.

Jelenleg a leggyakoribb, de lassan kihaló ágba kerül az IDE szabvány szerinti csatlakozó felülettel készített egység. Erről annyit kell tudni, hogy több IDE csatlakozó van egy alaplapon (leggyakrabban kettő, de három sem ritka); és csatlakozónként kettő HDD köthető be. A két IDE csatlakozót a „primary” és „secondary” szóval különböztetik meg., míg a csatlakozónként beköthető két HDD neve „master” és „slave”. Így — külön bővítőkártya nélkül — egy gépbe 4 egység fér, de a négybe a CD/DVD egységek is beletartoznak (pl. egy DVD lejátszó, egy író. és két merevlemez). A master és a slave bekötési módot a merevlemezen, ill. CD/DVD egységen lehet beállítani egy ún. jumper áthelyezésével. Egy gépben mindegyikből csakis és kizárólag egy beállítás lehetséges (azaz egy primery master, egy primary slave, egy secondary master és egy secondary slave). Új merevlemez vagy CD/DVD beszerelésekor erre tényre ügyelni kell, különben az azonos bekötésű két egység egyikét sem fogja látni a rendszer! A jumper helyéről ld. a fényképet. Az alsó ábrán

látható, hogy hová kell a jumpert behelyezni, ha „master” módban akarom használni („Master = On”), ill. a jumpert ki kell venni, ha slave módban (Slave = Off); de ez a beállítási mód csak gyakorinak mondható, minden lemezen meg kell keresni a beállítási táblát! Az IDE kábel helyét szintén jelzem, két-két egységet egy kábelre lehet felfűzni, mert a kábelek kialakítása erre a bekötésre tekintettel készült.

A mostanában terjedő rendszer a SATA szabvány, mely gyorsabb működést biztosít. A SATA bekötése nem tartalmaz beállítást: egy

csatlakozó, egy HDD. Jelenleg általában mindkét szabványt tartalmazzák az alaplapok, így (mivel SATA szabványból is 4 a szokásos csatlakozó–szám) 8 HDD-t is be lehet kötni.

Más szabványokat (RAID, SCASI) ebben a könyvemben nem tárgyalok, azok professzionális felhasználású gépekhez készültek.

IDE kábel helye

Jumper Tápkábel

Jumper

Beállítási táblázat



CD/DVD

A CD és DVD működési alapelve az, hogy a digitális jeleket (amelyek a merevlemezeknél mágnesezés útján tárolják) itt egy-egy, a CD lemez síkjába mélyített nagyon pici méretű lyukak adják, a kód a lyukak és a szünetek hosszából adódik. A képen egy rajzot mutatok egy CD-ről; egy lyuk szélessége 0,6 µm, azaz a milliméter ezredrészének a fele körülbelül (ami 0,5 µm lenne). A lemez síkját egy 1 µm-es átmérőjű lézersugár tapogatja le, ahol a lemez sík, ott visszaveri a lézerfényt, ahol lyuk van, ott nem. A CD olvasó innen olvassa ki a digitális információt. A bitekből viszont nagyon bonyolult folyamatokkal alakul ki a használható információ. A bonyolultság oka, hogy a CD sérülékeny, könnyen karcolódik, még nagyfokú óvatosság mellett is. Karc esetén viszont (gondoljunk bele: egy porszem okozta karc szélessége legalább tizedmilliméter, ugyanis annál vékonyabb csíkot a szemünk már nem érzékel) a visszavert fény nem a lyuk által okozott visszaverődés, hanem a karcé, vagy éppen nem verődik vissza semmi. Azért, hogy az ilyen hibaforrást kiküszöböljék, ún. hibajavító eljárással rögzítik és olvassák ki az információt — de erről kicsit részletesebben a könyvem más részén írok.

CD és DVD írása az előbbi folyamat ellentettje: olyan erős lézerrel világítják meg a CD felületét, ami a bitekbe kódolt adatok szerint a CD felületébe lyukakat éget be.. A CD és a DVD között ebben a formában csak annyi a különbség, hogy a DVD jóval kisebb lyukakat használ, jóval sűrűbb gyűrűkben (0,4 µm a lyukátmérő).

A CD fájlformátuma a lemezek fájlformátumától alapvetően eltér, de ezzel nekünk nincs dolgunk. (Illetve annyi van, hogy a CD készítő programok beállításai között találunk fájlnevek–, alkönyvtárstruktúrák korlátozására szolgáló beállításokat, és kapunk vissza időnként ilyen tartalmú üzeneteket. A régebbi — és részben a mai — CD szabványok ugyanis korlátozták a fájlnevekben karakterek számát, és az alkönyvtár szerkezetében az alkönyvtár mélységet.)

A zenei CD-ken a műsoranyagot nem fájlok tartalmazzák, hanem sávok. A sávok tartalmazzák azt a digitális jelet, melyet a mikrofonok jeléből ún. analóg–digitális átalakító hoz létre (erről a Szótár fejezet AD/DA konverter részében írok pár sort).

A zenei CD-k játékideje 74 perc, de ezt az értéket az utóbbi időben egyre több CD kis mértékben túllépi. A legenda szerint a hang CD játékidejének meghatározásakor a Philips vezetői felkeresték Herbert von Karajan karmestert, és megkérdezték tőle, milyen hosszú zenedarabhoz méretezzék a lemezt. A mester szerint Beethoven IX. szimfóniája az a zenemű, melyet megszakítás nélkül kell hallgatni, így a hang CD maximális hossza 74 perc 33 másodperc lett.

Flash memóriák (flashdrive, pendrive, memóriakártya)

A közelmúlt újabb, nagyon gyorsan elterjedt tároló elemei. Legfőbb előnyük, hogy nincs bennük mechanikai alkatrész, így meghibásodási lehetőségük kicsi, és főleg nagyon kis méretben lehet ezeket gyártani. Hátrányuk egyelőre a kapacitásuk: e könyv írásakor, 2006 végén 4 gigabájt a legnagyobb érték, ami merevlemezként mostanában már kicsinek számít. (Az más kérdés, hogy 10 évvel korábban, a néhány száz megabájtos merevlemezekhez képest elképesztően nagy lett volna). Kialakításban számos változata van. Önállóan, számítógép kiegészítőként a leggyakrabban pendrájvnak nevezett eszköz áll rendelkezésre. Fényképezőgépek, cserélhető tárolójú MP3 lejátszók, mobiltelefonok kiegészítő kártyáiként SD, XD,



Compact Flash, ill. CF, Memory Stick, ill. MS, MMC kártyák néven különböző tokozással, kis mértékben eltérő belső szerkezettel készülnek ilyen eszközök; a sokféleség miatt számítógéphez ún. kártyaolvasóval csatlakoztathatóak. A fényképezőgépekben tárolt képek olvasását, nyomtatását, törlését így számítógéppel egyszerű megvalósítani, és ajánlatosabb is, mint a fényképezőgépet USB-vel csatlakoztatni. (Ui. cserélhetünk is kártyát, ha megtelt a gép, nem kell speciális kábeleket beszereznünk, stb.). A munka a kártyaolvasóba elhelyezett kártyákkal teljes mértékben megegyezik a merevlemezek fájlműveleteivel, azok csatlakoztatás után egy-egy önálló meghajtóként szerepelnek a Sajátgépben.

Bemutatandó programok:



Microsoft

Intéző (Explorer), Böngésző (Internet Explorer)

Intéző, Explorer

Az az igazság, hogy amikor az emberek többsége egy operációs rendszerről hall, gondol, az a felület jár az eszében, amit az alábbiakban fogok bemutatni. A másik bevezető gondolat, hogy mindent nem lehet egy ehhez hasonló, szerteágazó témákkal foglalkozó könyvben elmondani egy olyan programról, amelyik kezeli az egész számítógépet, úgyhogy nem tudok mást tenni, kiragadok néhány alapvető dolgot; és melegen ajánlom a speciális szakirodalmat.

A szoftver alapvető célja a számítógépünk által biztosított lehetőségek teljes körű kezelése, megmutatása.

A bemutatás azért is nehéz, mert különböző helyzetekben, a különböző lehetőségek elérése érdekében mind megjelenése, mind tartalma változik. Csak, hogy érzékeltessem a gondolatomat, kattintsunk rá az Asztalon a Sajátgép ikonra, majd az ott látható valamelyik ikonra. Mindhárom említett elem (az Asztal, a Sajátgép, a merevlemez mappája) az Intéző része, és mind a három egymástól teljes mértékben eltér megjelenésben. És ha a menürendszert vizsgáljuk, az Asztalhoz nem tartozik menü, a Sajátgéphez és a mappákhoz meg olyan menük jelennek meg, melyeknél könnyebb az azonosságokat felsorolni, mint a különbségeket; tessék végigpróbálni ezeket. És azért is nehéz a dolgom, mert operációs rendszerenként, azok változataiként is nagyon széles körben változik a megjelenés; hogy csak két közbenső Microsoft kiragadott változatot említsek, a Win98 és az XP összehasonlítása is megtölt egy komplett könyvet.

Végül abban maradtam magammal, hogy meg sem kísérelem valamiféle logikus egymásra épülő sorrendben bemutatni az Intézőt, viszont elmélyedek néhány olyan problémába, ami tapasztalataim szerint zavarokat okoz, nem érthető, vagy nem közismert. Képeket, ábrákat nem fogok mutatni, csak hol nagyon muszáj, mivel feltételezem, hogy az Olvasó gép előtt ülve tanulmányozza könyvemet, és rögtön ki tudja próbálni a leírottakat.

Az első fogalom, amiről szót ejtek, az a Mappa fogalma. Az operációs rendszerekkel foglalkozó fejezetben részletesen írok arról, hogy a lemezeken miért, és hogyan kell a fájlokat rendezni; mi a könyvtár, az alkönyvtár fogalma. Nos, a Mappa nem más, mint egy könyvtár megjelenítése. A fájlok adatait különböző részletezettséggel vizsgálhatjuk, a fájlnevek egyszerű felsorolásától kezdve kisképek megmutatásáig, ill. az XP esetén, ha a mappa képeket és klippeket tartalmaz, a „filmszalag” nézet is előbukkan.

A részletes adatok választása esetén a megjelenítendő adatokat is kijelölhetjük, a Nézet menüből. Erre a megoldásra akkor lehet szükség, ha klippeknél, hangfájloknál, képeknél speciális adatokra (szerző, jogtulajdonos, stb.) is kíváncsiak vagyunk, vagy azokra rendezni szeretnénk a megjelenést. Rendezni egyébként úgy lehet, hogy a fejsor megfelelő területére kattintunk; ismételt kattintásra a rendezettség megfordul (ha pl. ABC rendben soroltunk valamit, az ismételt klikkre az utolsó betű kerül felülre).



Itt írom le, hogy az „Eszközök… Mappa beállításai” között számos beállítást találunk, amelyikkel kedvünkre igazíthatjuk a megjelenést. A beállítások megnevezései magukért beszélnek; csak nem mindegyik olyan érték, amelyek beállítását kezdőknek ajánlani tudnék, ezért azt javaslom, csak ahhoz nyúljon az Olvasó, amelyiknek hatását pontosan érti, bár az „Általános” fül próbálgatását javaslom, a „Nézet” fül esetén már igaz az előbbi mondatom, míg a „Fájltípusok” megváltoztatása csak haladóknak ajánlott.

Amint írtam már, a „Fájl” menü megjelenése nagyon változó. Először is néhány program beépíti lehetőségeit ebbe a menübe. A bemutatott ACDSee mappák esetén egy saját böngésző megnyitását adja hozzá a lehetőségekhez, ha viszont képfájlon áll a kurzor, akkor az „Open with ACDSee”, „Edit with ACDSee”, Print with ACDSee” menük is választhatók, de pl. Word dokumentumon meg sem jelenik. A Windows is változtatja a fájl–menüt: képfájlokra például megjelenik a „Villámnézet”, és a „Nyomtatás” menü. Ez utóbbiról még fogok írni. Zenefájlokat kezelő programok (jó néhány ingyenesen is letölthető, de a Windows Media Player is jól kezeli ezeket)) szintén beépülnek ide, és a mappában található zeneszámokat a lejátszási listába helyezi el.

Említettem a Windows nyomtatást. Ezt választva egy hasznos varázsló indul el, amelyben kijelölhetjük egy-egy pipával a nyomtatandó képeket, és természetesen a nyomtatót. A nyomtatási beállítások lényegesek, különösen fontos a papír minőségének jó beállítása, különben a túl sok, vagy éppen túl kevés festék rondává teszi a nyomtatott képet. Végül az egy papírra nyomtatni kívánt képek számát is kijelölhetjük így egy A4-es fotópapírra 4, 6 képet elhelyezhetünk, ami kényelmes megoldás fényképek nyomtatására.

A „Társítás” menüvel azt tudjuk meghatározni, milyen programmal nyíljon meg a fájl. Ritkán van szükség erre a menüpontra, ugyanis a legtöbb kiterjesztésre van automatikusan elinduló program; ha viszont nincs, akkor sok esetben olyan fájlról van szó, amit használ egy program, de nem nyithatja az automatikusan meg (ennek számos oka lehet, ezeken a sorokon nem lehetséges a részletek bemutatása). Ha tudjuk, miféle program is az, akkor is inkább változtassuk meg az „Átnevezés” menüvel a kiterjesztését. Ez utóbbi eset ui. leggyakrabban akkor fordul elő, amikor egy általunk jól ismert program mentést ajánl fel, de a kiterjesztést eltüntettük (mert például azt hittük, azt a program automatikusan megteszi). Akkor használjuk még ezt, ha valamilyen oknál fogva nem az automatikusan elinduló programot akarjuk használni (ez leggyakrabban zenei fájloknál fordul elő).

A „Küldés” menü kényelmes megoldást biztosít a felajánlott helyzetekre. Azonban túlzott automatizmusa miatt gyakran nem fog korrektül működni. Én leggyakrabban

arra használom, hogy a kijelölt fájlra mutató parancsikont helyezzek el az asztalon.

És itt álljunk meg egy kis időre. Mi is az a parancsikon? Egy eszköz, ami elindít egy programot. Ez így nagyon hülyén hangzik, mivel egy programot számos más úton el tudunk indítani. Ám a parancsikonnal az indítás módját tudjuk befolyásolni. Legfontosabb két tulajdonság az „Indítás helye”, mely sokszor nem azonos, vagy inkább nem jó, ha azonos a „Cél” pontban beírt programéval. A másik az indító ablak mérete. A parancsikonok helyes



beállítása különösen fontos rég, DOS alá írt programok futtatásakor. Azonban sajnálatomra azzal kell itt folytatnom, hogy a DOS-os programokra mutató parancsikonok helye beállítása csakis gyakorlott programozónak megy, ill. az eredeti program írója, forgalmazója ismeri az adott programhoz illeszkedő beállítási értékeket (vagy még az azok sem; e sorok írója eléggé sokat küzdött a közelmúltban egy ilyen program futtatásával).

Az „Új” két helyen is szerepelhet, eltérő tartalommal. Az egyik helyen az adott kiterjesztéssel hoz létre új fájlt, a másik pozícióban különböző programok által létrehozható fájlokat tudunk kreálni. Mindazonáltal én inkább elindítom a kérdéses programot, és onnan hozom létre az új fájlt. Parancsikont, és mappát viszont innen lehet kizárólag létrehozni.

Törölni innen, illetve a Del gomb megnyomásával lehet fájlt. Viszont kevésbé ismert, hogy kétféleképpen lehet fájlt törölni. Egyszerű esetben a törlendő fájl a „Lomtárba” kerül. A lomtár egy különleges mappa. Azért különleges, mert itt megmaradnak a fájlok, egy bizonyos ideig. Amikor a lomtár eléri a kapacitásának határát (melyet a Lomtár ikon tulajdonságaival állítani is tudunk), a fájlok közül annyit töröl, hogy a szükséges tárkapacitás rendelkezésre álljon. A lomtárban lévő fájlokkal két dolgot tehetünk. A fájlt kijelölve a Lomtár fájl menüjéből visszaállíthatjuk a fájlt; pontosabban visszahelyezhetjük abba a könyvtárba, ahonnan töröltük. Ide tartozik, hogy normál mappában két azonos nevű fájl nem létezhet, itt igen, ui. azok biztosan eltérő mappákból kerültek a lomtárba. És éppen ez a lomtár lényege: véletlenül, vagy elhamarkodottan törölt fájlokat vissza tudjuk állítani.

A DOS alatt a fájlok törlése úgy történt, hogy a fájlnév első betűjét egy speciális karakterre módosította az operációs rendszer. Akkor is vissza lehetett a fájlt állítani speciális programmal, de ahhoz ki kellett találni az eredeti első betűt.

A másik lehetőség a fájlok végleges törlése. Ehhez vagy kijelöljük a fájlt a lomtárban, és a fájl menüből, vagy a Del gombbal törölhetjük végleg. Ekkor már helyreállíthatatlan a fájl.

Ha a fájl törlésekor a Shift gombot nyomva tartjuk, akkor a lomtár kikerülésével végleg törölhetjük a fájlt.

Az előbb azt írtam, a fájl a végleges törlés után nem állítható helyre. Ez igaz is, de. A fájl ugyebár a lemezre írt bájtok sorozata. Törléskor ez a bájtsorozat megmarad, és hivatásos programozók képesek felderíteni a tartalmát, ha nagyon akarják. Hogy az igazán titkolni kívánt fájljainkat véglegesen és felderíthetetlenül kitöröljük, nyissuk meg a programjával (pl. Worddel), a szöveget írjuk át közömbös szöveggel (persze, nem kell annak a szövegnek valamiféle veretes tartalommal rendelkeznie, elegendő az eredeti szöveg karakterszámával egyező számú azonos betű is), és a változást mentsük. Ekkor a program felül fogja írni eltitkolni való irományunkat. (A szöveg törlése nem elegendő, mert a törölt fájl mérete rövidebb lesz az eredetinél, így a fájlok tárolásáról írottak értelmében csak egy szektor kerül felülírásra, a többi ott maradhat).



A fájlokat át is nevezhetjük, erre külön mondanivalóm nincs sok. Azért itt kitérek egy „halódó hagyományra”: a rövid és a hosszú

fájlnevek problémakörére.

Valaha, a személyi számítógépek

kialakulásakor már volt néhány operációs rendszer. A DOS ezek közül a CP/M nevű OS-ből vezettetett le. A CP/M ún. 8+3 betűs neveket használt. Az első 8 a fájl egyedi neve colt, a 3 a kiterjesztés, mely a mai értelmezéssel teljesen azonos, azaz innen állapítják meg a programok a fájl típusát. A 8 betű nagyon hamar kevésnek bizonyult. A bővítés viszont csak kompatibilis módon történhetett, azaz a régi rendszert is meg kellett

őrizni. Ez úgy valósíttatott meg, hogy minden fájl két névvel rendelkezik. A hosszút magunk adhatjuk meg, ebből állít elő az operációs rendszer egy rövidet úgy, hogy felhasználja az első hatot, de kivágja a szóközöket, a hetedik egy ˜ jel, majd a 8. egy szám, ami úgy számoltatik ki, hogy esetlegesen azonos első hat betű esetén különbözzenek a fájlnevek egymástól (de ha sok azonos kezdetet észlel az OS, más szabály kerül elő); végül az egészet nagybetűsre konvertálja. Ha az általunk megadott fájlnév megfelel a régi szabálynak, a rövid és a hosszú fájlnév meg fog egyezni. Az alábbi képen látható a lényeg (pl. a „Cser kiadó” nevű mappa nevéből „CSERKI˜1” lett, de a „Szótár.doc” rövid neve megegyezik a teljes névvel). (A kép egy DOS szerű ablak alapján készült, a „dir/x” paranccsal.)

Az „Eszközök” menüben a „Hálózati meghajtó csatlakoztatása/Bontása” pontról annyit kell tudni, hogy otthoni kishálózat megléte esetén ezzel a kapcsolattal gyorsabb összeköttetést lehet a gépek között megvalósítani, mint más úton. A csatlakoztatás után (ld. hálózatokról írottakat, routerrel, vagy cross-link kábellel), a „Tallózás” gomb megnyomásakor megkeressük a másik gépet, így a felkínált meghajtó betűhöz kötjük azt; a másik gépre ezzel tudunk hivatkozni.

A „Kedvencek” menüről az Internet Explorerben fogok írni.

Az Intéző kezeli az ftp kapcsolatokat is. Erről a fogalomról az internet kapcsolatok fejezetben részletesen írok, itt csak röviden ismétlem annak kivonatát. Internetes oldalak tartalmának feltöltésére használható az ftp, ami a „File Transfer Protocol” kifejezés rövidítése, és lényege a fájlátviteli szabványok megjelenítése.

A hosszú fájlnevek

A rövid fájlnevek



A „Hálózati helyek… Új hálózati hely hozzáadása” varázslóval tudjuk a legkönnyebben létrehozni az ftp kapcsolatot, de előtte rendelkeznünk kell olyan tárhellyel, amihez tartozik ftp kapcsolat (a legtöbb internetes „dolog”: internet elfizetés, ingyenes és fizetős mail cím, inernet lap tartozéka). A kapcsolat jellemzőit (az ftp tárhely hozzáférési adatai: címe, belépési azonosító, jelszó) a szolgáltató automatikusan megadja, de meg is kérdezhetjük azokat. A tárhely általában ftp://ftp.akármi.hu, a belépési azonosító vagy a felhasználó nevünk, vagy annak a szolgáltató nevével bővített változata (ha akarki a nevünk, és az „abc.hu” a szolgáltató, akkor vagy akarki, vagy [email protected] a belépő kód.). Az itt említett adatokat kell azután beírnunk; csak annyit kell tudni, hogy sose válasszuk az „anonym”, agy „névtelen” bejelentkezési módot (azt csak nagyon kevés szolgáltató engedi meg). A jelszót is meg kell adni; ezt aztán a rendszerünk tárolni is tudja. (A jelszót szintén a szolgáltató adja; ám a legtöbb esetben megegyezik a mail hozzáférési jelszavával). Ha mindezt jól kitöltöttük, egy mappa ikon jelenik meg a „Hálózati helyek” ablakban; és amelyre kattintva, internet kapcsolat megléte esetén a tárhely tartalma megjelenik egy közönséges böngésző ablakban. Itt azután valamennyi böngésző funkció működni fog: alkönyvtárt hozhatunk létre, fájlt másolhatunk ide, vagy innen a merevlemezünkre, CD-re, stb. Amiben különbözik az a sebesség: az internet sebességétől függően lényegesen tovább tart minden művelet (ráadásul az ADSL „A” betűje az aszimmetrikus szóból van, így a feltöltés sebessége kb. a negyede a letöltés sebességének).

Ha nem használjuk ezt a tárhelyet internetes oldalnak, akkor is hasznos egy bárhol elérhető irattárként: oda feltöltve iratainkat, képeinket, bárhol, ahol internet kapcsolat van, el is érhetjük azokat. Ráadásul csak letöltéshez nem kell az ftp, ha tudjuk pontosan a dokumentum, kép nevét, elegendő csak azt beírni. Azaz, ha a tárhelyünk „abc.hu”, a kép, amit meg akarunk nézni, mutatni „enkepem.jpg”, akkor a következő fejezetben bemutatott helyre, a címsorba az „abc.hu/enkepem.jpg” szót beírva, a kép megjelenik. De vigyázzunk: a jelenlegi internetes szabványoknak megfelelően a fájlnevekben nem használhatunk ékezetes betűket, és szóközt! (Azaz az „Én képem.jpg” fájlnév a merevlemezen kifogástalanul működik, internetes kapcsolat esetén a feltöltés még — szolgáltatótól függően — általában működik, de a letöltés nem; pontosabban az előbbi példa esetén „%c9n fájl nem található”, vagy ehhez hasonló üzenet fog megjelenni).

Böngésző, Internet Explorer

Az Intéző és az interneten való barangolásra használható Böngésző, vagy az eredeti nevén Internet Explorer (explore=felfedez) között számos hasonlóság akad, bár a hasonlóság elsősorban megjelenésben mutatkozik.

Az Internet böngésző meglehetősen egyszerűen kezelhető program. Kevés olyan ismeretet tudok



összeszedni, ami különösebb bemutatásra szorul.

A fájl műveletek ebben a programban nem változnak jellemzően. A mentés művelet gyakorlatilag nem elérhető, a „Mentés másképp” utasításra viszont négy lehetőség között választhatunk. Javaslom az Olvasónak, hogy az alábbiakat olvassa el, és próbálja ki mindegyiket, mert különböző weblapokon eltérő tapasztalatokat fog szerezni az egyes lehetőségek választásával. A típusok az alábbi képen a „Fájl típusa” legördülő választéklistában látható.

Az első, és automatikusan felajánlott lehetőség a „Teljes weblap”. Akkor a „Hely” sorban látható alkönyvtárban, a „Fájlnév” sorban látható fájlnévvel (melyet a weblap „Title” — ld. az internet programozásáról írott fejezetet — adatából véve felajánlja számunkra, de az gyakran nem felel meg) plusz az „elemei” szó névvel létrehoz egy alkönyvtárt, és a weblap tartalmát a html kiterjesztéssel, valamint a lapon látható egyes elemeket (főleg képfájlokat) az azonos nevű alkönyvtárba menti. Húú, ez így zavaros szerintem. Gyakorlatilag az történik, hogy itt „Ferenczi Gábor honlapja.html” névvel egy html fájl ment, és létrehoz egy „Ferenczi Gábor honlapja elemei” nevű alkönyvtárt, abba pedig egy néhány fájlt, alkönyvtárt helyez el. Az eredmény az, hogy majdan, internet kapcsolat nélkül, vagy ha ezt a lapot eltávolították, a „Ferenczi Gábor honlapja.html” nevű fájlra kattintunk, meg tudjuk nézni azt. Arra is felhívom a figyelmet, hogy amennyiben a lapon valamilyen érdekes képet, mozgóképet, szöveget látunk, a létrehozott könyvtárban valószínűleg megtaláljuk a fájlt, amit az tartalmazza.

A következő lehetőség a „Webarchívum, egyetlen fájl” elnevezésű. Ekkor az eredmény egyetlen, az előzőekben leírtak szerinti névvel, de „mht” kiterjesztéssel mentett fájl; az eredmény a megtekinthetőség szempontjából az előbbivel azonos. A harmadik a „Weblap, csak html” lehetőség. Akkor ugyanilyen névvel kapunk egy html fájlt, de annak háttérben lévő tartalma nem hozzáférhető. Végül a negyedik a „Csak szövegfájl” lehetőség. Ebben az esetben egy txt kiterjesztéssel kapunk megfelelő nevű fájlt, aminek a tartalma a lapon olvasott szöveg, formázás, minden nélkül.

Nem minden esetben választható mindegyik lehetőség; pontosabban mindig kiválaszthatjuk mindegyiket, de olyan üzenetet kapunk, hogy a „Weblap nem menthető, folytassuk?” Ez az üzenet leggyakrabban a teljes weblap mentéskor ugrik elő. Ha ilyenkor mégis mentjük a weblapot, az eredmény használhatatlan lesz, előre meg nem jósolható szöveget látunk majd. Ha csak a lap szöveges tartalmára vagyunk kíváncsiak, akkor elég az utolsó lehetőség is, és az általában működik.

Amennyiben CD-re akarjuk másolni az így mentett weblapokat, a teljes weblap esetén a létrehozott könyvtárt is másolnunk kell.

Azért hozzátartozik a dologhoz, hogy az így mentett weblap általában nem működik tökéletesen. Egyrészt mindig lesznek hiányzó képek, másrészt, ha a weblapon egy link egy másik lapra mutat, azonnal megpróbálja elindítani az internet kapcsolatot; ami ugyebár azért nincs, mert offline (ld. néhány sorral alább) akartuk a lapot nézegetni.

A nyomtatással összefüggésben az oldalbeállítással nyomtatásra tudjuk a lapot előkészíteni, de a weblapok nyomtatása nem mondható tökéletesnek. Tulajdonképpen a képernyőn látható képet nyomtatja ki, és így lemaradnak különböző részek, esetenként a látvány néhány elemének felét, harmadát fogjuk csak látni.



A „Küldés” menüben küldeni lehet a lapot magát, vagy a hivatkozást mailen; végül (ez a fájlmenüével azonosan működik), a lapra mutató linket az asztalra. A lap, vagy a link küldése között az a különbség, hogy az utóbbi esetben csak egy internet címet tartalmazó szöveg megy át, a mail olvasója majd arra klilkelve jut el a lapra magára. Ha a küldés és az olvasás között magváltozott a lap tartalma, a címzett csak a legújabb anyagot fogja látni. Erre ügyeljünk, mert ha például egy híreket tartalmazó lapról csak a linket küldjük el, mire a címzett megkapja, már egy egészen más hírt talál ott.

Az exportálás, importálás menünek sok célja nincs. A cookie, azaz mára „Süti” szóra magyaríttatott, rejtett információkat tartalmaznak a belépési adatainkról; amire néhány programnak szüksége van. Például ezekből állapítja meg sok lap, hogy már jártunk azon az oldalon; ha vacsorát rendelek, a rendelő lapom már belépés előtt mutatja a rendelési címet, nem kell minden esetben azt bepötyögni. Sok kárt is okozhatnak rosszindulatú sütik, de sok haszon is van létezésükből. Ám, hogy mi a fenének kellene ezeket exportálni, még nem jöttem rá. Több haszna van a kedvencek mozgatásának. H például az otthoni számítógépünkön nagy nehezen kiépítettünk egy kedvenc állományt, azt át tudjuk telepíteni értelemszerű export, majd import műveletekkel.

A „Kapcsolat nélküli munka” választásáról. Ez a lehetőség akkor hasznos, ha modemes internet hozzáféréssel rendelkezünk, és takarékoskodni szeretnénk az idővel, vagy a telefont beszélgetésre, faxolásra kell fenntartanunk. A böngésző programok, így az Explorer is, a gyorsabb működése érdekében ideiglenes fájlokba (ezekről az Internet beállításoknál még írok) menti az oldalakat, ám ezeket automatikusan csak akkor törli, ha azt kifejezetten kérjük a beállításoknál. Így viszont az oldalak — korlátozottan ugyan — de akkor is elérhetők, ha nem vagyunk éppen internet kapcsolatban. Így a telefonvonal idővel tudunk játszani, ha rálépünk a netre, meglátogatjuk az összes oldalt, amit böngészni szeretnénk, majd megszakítjuk a netkapcsolatot, végül a kapcsolat nélküli módban olvassuk el a részleteket. Ez a megoldás fokozottabban működik levelező rendszerek esetén.

A „Szerkesztés” menüpontban csak a „Keresés ezen a lapon” pont érdemel nagyon szerény említést: ha egy oldal tele van szöveggel, nyomógombbal, és nem is fér ki egy képernyőre, ha tudjuk a szót, amit keresünk (de legalább egy szórészletet), így megtalálhatjuk. Ha több előfordulás akad a szóból, és nem az első a nekünk megfelelő, az ablak nem tűnik el, egyszerre látjuk a keresést, és a kutatott lapot.

A „Nézet” lapon van néhány érdekes dolog, amiről szólnom kell. A „Frissítés” akkor szükséges, ha felmerül bennünk a gyanú, hogy elavult lapot látunk. Hogyan lehetséges ez? A kapcsolat nélküli módról írottak szerint sokszor nem a netről, hanem az ideiglenes fájlokról dolgozik a böngésző. Tisztességesen megírt programok esetén nincs gond, mert a gyakran frissülő oldalakba automatikus frissítési utasításokat helyeznek el a programozók (hírlapok, stb.); ill. a lapok jó része csak nagyon ritkán frissül (pl. cégek bemutatkozó lapja), de vannak kivételek, ugyebár. A másik eset az, amikor úgy tűnik, gond van a kapcsolattal, ilyenkor egy frissítés gyakran segít, de ekkor először egy figyelmeztető üzenet bukkan fel: a frissítéshez újra kell küldeni az adatokat. Ha a frissítést mi kértük, nyugodtan leokézhatjuk.

A „Stop” akkor hasznos, ha véletlenül kértünk egy lapváltást, vagy egy rettenetesen nagy áméretű kép, vagy videoklipp lekérése kezdődött el, amit nem szeretnénk végégvárni, ezzel a menüponttal, ikonnal leállíthatjuk a procedúrát.



A „Szövegméret” magától értetődik; kisebb betűméretben több szöveg fér a lapra, de az olvasásához néhány dioptriával erősebb szemüvegre lesz szükségünk (persze, aki tagja a sasszem brigádnak, válassza a legkisebb betűméretet). Azért a képernyő mérete is befolyásolja a döntésünket.

A „Kódolás” okoz viszont gondot; pontosabban hál’ istennek, legtöbbször csak okozhat. A megértéshez néhány szó kell (de erről is írok a HTML programozás, ill. az Internet és email c. fejezetekben; viszont a probléma megértéséhez az ASCII kódokról írottakat is célszerű fellapozni). Az internet jelenleg még 7 bites kapcsolatra épül (már készülnek a több bites átvitel megvalósítására). 7 biten viszont csak 128 jelet lehet továbbítani, az ASCII tábla első 127 karakterét, amiben viszont az ékezetes betűk nincsenek benne. A problémát a megfelelő kódolási szabványok bevezetésével oldották fel, de a világ különböző fertályain különböző kódrendszerekkel tudják a létező összes ékezetes betűt, és nem latin alapú jelet átvinni. Itt tessék arra gondolni, hogy a magyar egy pont, két pont, egy jobbra dőlő vessző, két jobbra dőlő vessző mellett vannak balra dőlő ékezetek, ilyen kalapok, meg olyan kalapok, még mássalhangzókon is, és aztán jönnek a cirill, meg a közel- és távolkeleti (arab, japán, kínai, stb.) írásjelek. Nos, a kódolás a nyelvi szabvány kiválasztását jelenti. Ha a lap, amit éppen nézünk, egyes jelek hibás megjelenítése miatt olvashatatlan, vagy nehezen olvasható, akkor váltsunk a kód készletek között.

A „Forrás” internet programozók számára mond valamit: megjelenítésével a lapot megjelenítő forráskódot olvashatjuk. Az internet programozók hibakereséshez használják többnyire: azt nézik meg vele, hogy az történik–e, amit ők kitaláltak.

A „Kedvencek” túl sok bemutatnivalót nem kínál. Aki gyakran netezik, tudja, mire jó: egy lapot, amire sok keresgélés után bukkantunk rá, nehéz újra megtalálni. Arra hívom fel a figyelmet, hogy a kedvenceket időről időre takarítsuk ki. Egyrészt sok, az idők folyamán fölöslegessé vált lap marad ott, másrészt a kedvencek közé helyezett lap megszűnik valamilyen oknál fogva, és akkor csak hibaüzenetet kapunk, vagy egészen más tartalmú lap jelenik meg, mint amit mentettünk.

Az „Eszközök” közül két menüponttal foglalkoznék.

Az „Előugró ablakok blokkolása” az egyik. Kezdetben vala az egyszerű internet oldal. Kiderült egy idő után, hogy így nagyon egysíkú, unalmas a böngészés, ezért különböző programozható elemet vittek be a program lehetőségek közé. Nagyon tetszetős volt az, amikor bizonyos fontos dolgokra egy előugró ablak figyelmeztetett bennünket. A baj akkor kezdődött, amikor a „kreatív” nevű reklámtervező szakma — a Teremtő otromba barmocskái — felfigyelt erre a lehetőségre, és a Kedves Megrendelő kívánságát úgy oldotta meg, hogy amikor rálépünk egy lapra, orrba vág egy reklám. Hogy ezt a marhaságot ki tudja védeni a jámbor olvasó, a Microsoft hál’ istennek megoldotta, hogy ki tudjuk kapcsolni az orrbavágást. Csakhogy így ott vagyunk, ahol a part szakad: unalmas, egysíkú a böngészés.

Az „Internetbeállítások” között viszont számos helyen található olyan érték, amivel érdemes foglalkozni.

Az „Általános” fülön állíthatjuk, mi legyen a kezdőoldal, amikor meghívjuk a programot. Ezzel a beállítással az szokott a gond lenni, hogy sok lap rákérdez arra, hogy „Beállítom kezdőlapnak”, „Ez legyen-e a kezdőlap?” Sokszor előfordul, hogy akaratlanul rákattintunk, és máris a következő indulás azzal a lappal kezd, mi meg káromkodunk. Nos, jegyezzük meg a kedvenc lapunk címét, itt mindig visszaállíthatjuk azt. Ha üres lapot szeretnénk látni mindig (én ezt szeretem), akkor



az „about:blank” (így, betű szerint) szót írjuk be; ill. az „Üres lap” gomb beírja helyettünk. Van azonban néhány — főleg pornó oldalról származó — lap, ami gyalázatos átállítást produkál: hiába írunk be akármit, nem tudjuk az általunk kívánt eredményt elérni. Sajnos, ilyenkor két út vanz egyik számunkra járhatatlan, mert a „registry” beállításában tudunk változtatni, az ahhoz való hozzáférés kezdők számára kifejezetten ellenjavallt; a másik, hogy újra telepítjük az Internet Explorert. (Internetről letölthető a telepítő program).

Az „Ideiglenesen letöltött fájlok… Fájlok törlése” gombot viszont rendszeresen karbantartás jelleggel indítsuk el. Ezzel a művelettel jelentős lemezterületet tudunk felszabadítani, és a böngészőnk is gyorsabban fog működni. A cookiekat is törölhetjük, de akkor a hasznos cookiek is el fognak tűnni.

Az „Előzmények” nem adnak sok gondot; egy esetben foglalkozzunk velük: ha olyan gépen netezünk, amelyiket más is használ, és nem szeretnénk, ha mások megtudnák, milyen lapokat látogattunk, töröljük az előzményeket (nem kell a kölöknek megtudni, hogy éccaka pornót nézegettünk, ugyebár).

A „Biztonság”. Már jeleztem, hogy „reklámszakemberek” mindenféle gyalázatot kitalálnak, hogy minket reklámmal bombázhassanak. Emiatt lehet korlátozni bizonyos lapok gépünkhöz való hozzáférését. A gyalázatoknak külön fejezetet szentelek. Sajnos, van egy alapdilemma: sok hasznos megjelenést szeretnénk élvezni, de akkor a gép biztonsága romlik, vagy biztonságot akarunk, de akkor szűkítjük saját lehetőségeinket. Úgy tessék ezt elképzelni, hogy a lakásunkba vagy beengedünk embereket, ekkor színes társasági életet élhetünk, de ki vagyunk téve, hogy rossz szándékú emberek is bejönnek, és előkészítenek egy betörést. Avagy csak az általunk jól ismert embereket engedjük be, de ekkor le kell mondanunk arról, hogy újabb kapcsolatokat építsünk ki. A két lehetőséget nem kombinálhatjuk: senki homlokára nincs ráírva a rossz szándék. A színességet, a sokféle lehetőséget az ún. „ActiveX” bővítmények adják, de a rossz szándékra is ezek adnak lehetőséget azzal, hogy gépünkön kutakodnak kéretlenül. Általában hagyjuk meg az alapértékeket. Azonban kijelölhetünk egyes lapokat megbízható helynek, és letilthatunk lapokat. Előbbieknek több szabadságot engedhetünk, utóbbiakat kitiltjuk gépünkről (de akkor a tiltott lapokat egyáltalán nem látogathatjuk).

Az „Adatvédelem” fülre az előbbiek adnak útmutatást, külön nem is írok róluk.

A „Tartalom” fülre szintén az előbb írottak értelmezendők, azzal a kiegészítéssel, hogy akkor foglalkozzunk vele, ha pl. szülőként gyermekeink, vagy munkahelyi rendszergazdaként zabolátlannak ítélt munkatársak internet használatát korlátozni szeretnénk. Persze a dolog csak addig működik, míg a kölök meg nem ismeri a kódok feltörésének módszereit, mert utána már Ő fog korlátozni bennünket. A „Tanúsítványokról” a biztonsággal foglalkozó fejezetben írok.

A „Kapcsolatok” fülön azt tudjuk befolyásolni, milyen sorrendben próbálkozzon a kapcsolódással az Internet csatlakozási kérésünk esetén. Magyarul, amikor az első lapot próbáljuk meghívni, vagy a levelezőrendszer próbálja lekérni mailjeinket, az „Alapértelmezettnek” jelölt kapcsolatot próbálja indítani, ha az nem működik, akkor az itt látható sorrendben próbálkozik a kapcsolat kiépítésével. Akkor van jelentősége, ha van pl. ADLS-ünk routeren keresztül, és felépítettünk egy modemes betárcsázós kapcsolatot is. Ekkor a LAN beállítással próbálkozik először. Ha az nem él, akkor indítja a tárcsázást. Az egyes kapcsolatok jellemzőit is tudjuk állítani ezen a dialógusablakon keresztül.



A „Programok” fület hagyjuk békében, bár a lehetőségek magukért beszélnek. Ha telepítettünk például levelező programot, az úgyis beállítja magát ide.

A „Speciális” fülre írottak egyrészt megegyeznek az Intézőben tárgyalt mappák beállításáról írottakkal, és a biztonságról írottakkal. A multimédiás beállítások közül hívom fel a figyelmet néhányra: lassú, modemes internet kapcsolat esetén ne engedjük meg a képek megjelenítését, videók lejátszását; ha kíváncsiak vagyunk, a másod egérgombbal ezt megtehetjük csak a számunkra érdekes esetekben.

Két dologról még nem írtam. Az egyik a „Címsor” tartalma. Ide kell beírni ugyebár azt az internet címet, amire lépni szeretnénk; ugyanitt jelenik meg akkor is a látogatott cím, ha egy másik lapról léptünk ide. Az internet címek felépítése a következő: „protokoll” „://” webhely neve” „.” „utótag” „/albejegyzés”. A protokoll többféle lehet: http, és ftp. Internet böngészés közben a http, és a biztonságos helyekre a https jöhet szóba (HyperText Tranfser Protocol, ill. Security). Az ftp-ról már szóltam, a fájlok mozgatása lehetséges ezzel a szabvánnyal. Létezik még speciális célú néhány szabvány: gopher, news, telnet, de ezekkle nem foglalkozom. A webhely címe sokszor a „www” előtaggal indul (World Wide Web). Ha nem írunk be semmit, a legtöbbször automatikusan elé teszi a program. Létezik azonban „w3”, és még néhány speciális tag. Ha nem látjuk kifejezetten az előtagot, nem kell ragaszkodnunk a beíráshoz. Ezt pont („.”) követi; és a pont mindig a bejegyzések elválasztó jele. Több, ponttal elválasztott szóból is állhat a hely neve. A vége mindig az utótag. Az utótag vagy arra az országra utal, ahol a lapot bejegyezték, vagy a lap elsődleges célkitűzésére utal (com: kereskedelmi, org: szervezeti, edu: oktatási, net: internetes). Az albejegyzés ritkán szükséges.

Néhány szót ejtenem kell arról, mi is történik, amikor egy bejegyzést beírunk. Nos, az internetes rendszerek csak és csakis IP (Internet Protokol) cím alapján működnek. Az IP cím egy négyszer 3 számjegyből (de a számjegyek 0 és 255 közöttiek lehetnek) álló valami. Amikor valaki egy internetes címet bejegyeztet arra feljogosított szervezettel, akkor az általa kért nevet (ami viszont csak egyedi név lehet, azaz Kovács János nem lehetséges, csakis Kovács 23 János; azaz két azonos internet név kizárt), akkor ún. name-serverek azt a nevet egy IP címhez társítják. Amikor beírjuk a tárhely nevét, az internetes rendszer azt átfordítja az IP címre. Amikor azután meglelik az internetes szerverek a cél tárhelyet, ott „index.htm”, „index.html”, „index.php”, vagy más, index szóval, esetenként más (main, stb.), és értelmezhető kiterjesztéssel rendelkező, internetes programot tartalmazó fájlt keres. Ha nem lel, akkor hibaüzenetet generál (a híres 404). Ha esetleg nemcsak a főoldalon található tartalmat akarja a tárhely gazdája közzé tenni, egy alkönyvtárban is elhelyez egy megfelelő programfájlt, és akkor a „/albejegyzés” helyen fogjuk azt a lapot megtalálni.

A másik a neten való barangolás technikai lehetősége. A netes programok szinte mindig tartalmaznak ún. hivatkozást, linket. Ez lehet egy szó, egy gomb, egy kép, amire kattintva egy másik lap jelenik meg. Ha figyelmes a programozó, a kurzor egy mutatóujjra vált, amikor egy link fölött tartózkodik éppen, de ez nincs mindig így. Amikor egy linket behívunk, az a programozó akaratától függően nyílik meg az aktuális ablakban, vagy egy új ablakban. Az aktuális ablakban a „Vissza” gombbal léphetünk a korábbi tartalomra. Ha a „Nézet… Állapotsor” beállítás be van jelölve, a legalsó sorban láthatjuk, hova mutat a link. Ugyanott figyelhetjük a letöltés előrehaladását is. Ez azért fontos időnként, mert az ocsmányságok elkerülésének szinte az egyetlen módja, ha ezen a helyen szemfülesek vagyunk. A „Banki kapcsolatok kezelése… Disznóságok” fejezetben írtam, de itt is megismétlem az



egyik csalási módról. Elektronikus levélben kapunk értesítést valamiféle számlánkkal kapcsolatos problémáról, és ott van egy link, amire kattintva orvosolni tudjuk az állítólagos bajt. Nos, ezek a linkek sose a valódi banki honlapra mutatnak, csak ahhoz hasonló lapra. Ha az ABC banknál van elektronikus számlánk, és a bank valódi internetcíme „abc.hu”, akkor olyasmi bejegyzést láthatunk a státuszsorban, hogy „abc-hu.com”, vagy bármi, csak nem a hivatalos „abc.hu”. Ha ilyet tapasztalunk, azonnal hagyjuk el azt a helyet, és ha eléggé felpaprikázódtunk, a banknak azonnal jelentsük telefonon a csalási kísérletet.

Közös Office műveletek

Mentés

A mentési feladatok alapvetően operációs rendszerhez köthető feladatok, arról e helyen nem kívánok szólni.

Van egy beállítási opció viszont, amelyiket jó ismerni, ez a „TrueType betűtípusok beágyazása”. Akkor válasszuk ezt a lehetőséget, ha feltételezzük, hogy az általunk választott betűtípus nem fog a másik gépen, ahol bármi oknál fogva meg kívánjuk nyitni a fájlt, rendelkezésre állni. Ekkor a fájlméret növekedése árán a használt betűtípus a fájlban mentve lesz, azt nem kell majd a másik gépre telepíteni.

Mentés weblapként

A fájlt weblapként menti, ami annyit tesz, hogy a mentett fájlt internetes tárhelyre feltöltve, az internetes lapként jelenik meg a böngészőben (de merevlemezről is). A kiterjesztése htm, vagy html lesz. Az internetes programozásnak külön fejezetet szentelek, de az ott leírt ismeretekre csak akkor van szükség, ha az így mentett lap részleteit meg szeretnénk érteni.

A weblap tulajdonképpen jól működik, nekem — de ez inkább személyes vélemény — kissé túlkomplikáltnak tűnik; emiatt aztán esetenként egyes webes megjelenések működésével problémákat is tapasztaltam.

Keresés

Főleg Word dokumentumok esetén fordul elő, hogy a tengersok levél, irat között nem találjuk meg azt a fájlt, amire éppen szükségünk van. Egy kulcsszó beírásával kereshetünk a fájlok között. A Windows mindegyik változata tartalmazza a kereső funkciót, de itt a lehetőségek Officera vannak kihegyezve.

Adatlap

Office dokumentumok adatait adhatjuk meg ebben a táblázatban. Amire használható, az az, hogy az adatokat mezőként beszúrva a dokumentumok automatizálására használhatjuk. A statisztika lapról pedig megtudhatjuk a betűk, szavak, bekezdések számát, ami egyes esetekben szükséges lehet.

Office vágólap

Hasznos eszköz lehet akkor, ha a vágólapról (lásd ott) nemcsak a legutoljára oda helyezett tartalmat szeretnénk beszúrni. Hogy mikor? Például neveket, bizonyos dátumokat kell ismételten beszúrni. A „Szerkesztés… Másolás” menüvel ezeket első felbukkanásukkor vágólapra másoljuk, majd az Office vágólap ablakból a megfelelő



helyre beszúrogatjuk. Nemcsak Office programból, hanem minden programból másolva lehet az Office vágólapot használni.

Irányított beillesztés

Mindegyik Office program a „Beszúrás” művelet végrehajtásakor megpróbálja kitalálni, milyen formázási művelettel illessze be a vágólap tartalmát. A gond ezzel az, hogy gyakran nem a számunkra éppen legmegfelelőbb a kitalált forma; ill. leggyakrabban az fordul elő, hogy valamilyen formátum helyett egyszerű szöveget szeretnénk látni. Ha például eme bekezdés címét szeretném ide citálni, és kijelölöm, majd vágólapra másolom, azt; akkor a beillesztéssel nagyobb betűvel, dőlt, kövér stílussal kerülne ide; nem formázott szövegként viszont a bekezdés stílusával kerül a szövegbe.

Keresés és Keresés és csere

A korábban már említett kereséssel szemben ez a menü csak az aktuális szövegben (praktikusan a fájlban) keres ill. keres és cserél szavakat, szótöredékeket, betűket.

Nemcsak normál betűket, hanem szimbólumokat (bekezdés–vége jel, tabulátor, stb.) lehet keresni, cserélni; sőt, formázási elemeket is. Az ábrán látható űrlapot kell kitölteni; szándékosan a „Speciális” gomb esetén feltáruló keresési feltételekkel készítettem a pillanatfelvételt. Office dokumentumok adatait adhatjuk meg ebben a táblázatban. Amire használható, az az, hogy az adatokat mezőként beszúrva a dokumentumok automatizálására használhatjuk. A

statisztika lapról pedig megtudhatjuk a betűk, szavak, bekezdések számát, ami egyes esetekben szükséges lehet.

Objektum

Az objektumokat akkor használjunk, ha egy Office dokumentumba más program által kezelendő elemet szeretnénk elhelyezni; pl. Word dokumentumba egy Excel táblázatot. Az így beágyazott elemre kattintva az elemet kezelő szoftver fog megnyílni, és azzal dolgozhatunk. Hátrányának tartom, hogy az alapprogram, és a meghívott program nyomtatási lehetőségei nem hozhatók összhangba, így nyomtatáskor az objektum nem minden eleme kerül papírra.

Beszúrás elemei

A „Beszúrás” több lehetőséget takar, részben közös vonásokkal. Nem kívánok mindegyikről szólni, mert általában a feladatok magukért beszélnek, de néhány sajátosságot kiemelek.

A legtöbb elem beszúrásakor választhatunk az elem beszúrása, és fájlként történő beszúrása között. A két lehetőség között az a különbség, hogy előbbi esetben a beszúrt elem (pl. kép) képként kerül tárolásra, az utóbbi esetben a mi dokumentumunkban csak a másik fájlneve tárolódik. Mi ez utóbbi előnye? Kevesebb haszonnal jár, hogy a fájlméret kicsi marad, a fontosabbik előny, hogy a beszúrt fájlon végrehajtott változtatások automatikusan megjelennek a fő dokumentumban is.



Az utóbbi például Excel tábla esetén hasznos: ha kiderül, hogy valamit változtatni kell a táblán, elegendő csak az Excellel módosítani azt, nem kell újra beszúrni a Word iratba is.

A másik leme, amiről szólni szeretnék, a „Hyperhivatkozás”. Ha az így felbukkanó táblát kitöltjük, a felső sorba írt szöveggel a címsor szerinti fájl (lehet winchesteren, vagy weblapon tárolt elem is) fog megnyílni, ha az egérkattintás közben a Ctrl gombot nyomva tartjuk. (Az „Elemleírás” szövege fog a felbukkanó buborékban megjeleni). A lehetőség értelemszerűen a nyomtatott dokumentumokban nem jelenhet meg. Viszont egy PowerPoint bemutatóban elhelyezve, ha bemutatás közben derül ki, hogy egy Excel táblát is be kell mutatni a részletek magyarázata miatt, egy Ctrl klikk a megfelelő helyre máris elővarázsolja a táblát, míg, ha kiderül, hogy a hallgatóság érdektelen a dolog iránt, a tábla címén kívül más nem kerül elő.

Nyelv, Helyesírás, Automatikus javítási beállítások

A három pont mindegyike az „Eszközök” között található. Azért tárgyalom közös pontban, mert szorosan összefüggenek egymással.

A dokumentum (legyen az irat, tábla, dia) nyelve állítható itt be. Telepítés szerint tudunk a felkínált lehetőségekből választani, de a választás előtt ki kell jelölni az egész dokumentumot; sőt, ha még nem írtunk be egy szót sem, akkor is! A kiválasztott nyelv szerint fogja azután a program a dolgát tenni. Kiemelem a „Szinonimák” menüt: igényes fogalmazáshoz ugyebár nem célszerű azonos szavakat ismételni, ilyenkor a szinonima szótár segítségével hasznos alternatív szavakat találhatunk.

Az „Elválasztás” menüvel a dokumentum terjedelmét rövidíthetjük, de szebb is a szépen kiegyenlített szöveg. Az automatikus elválasztás elhelyez ún. feltételes kötőjeleket (ezt kézzel is beszúrhatjuk), melyek mind a képernyőn, mind nyomtatásban csak akkor jelennek meg, ha a kötőjel a sor végén aktív.

A „Fordítás” nagyon csábító lehetőség, de az általam ismert változatokban csak a nagy világnyelvek közötti fordítás működik.

Az „Automatikus javítási beállítások” menüre érdemes figyelni. Először is megemlítem, hogy a „Mondat első betűje” beállítást én mindig törlöm. Ritkán hibázok ugyanis úgy, hogy a mondatot kis betűvel kezdem; annál gyakrabban fordul elő, hogy sorszámok, rövidítések utáni pontot mondat záró írásjeleként értelmezvén, a következő szót nagybetűsre alakítja a Word. Engem ez borzasztóan zavar. A „Beírt szöveg változtatás” táblázatba viszont írjuk be azokat az elütéseket, amiket rendszeresen elkövetünk (pl. jómagam Budapest helyett sokszor írok Budapset-et), így ezeket automatikusan fogja kijavítani a szintén beírt helyes alakra. Végül itt találjuk a „Kivételek” táblázatot, ahová a gyakori rövidítéseket, mozaikszavakat célszerű beírni (pl. cégünk rövidített nevét, vagy olyan gyakori rövidítéseket, hogy Kft., stb., stb.) (az „stb.” szándékosan szerepel kétszer: ez is gyakran jelenik meg).

Excel

Az Excelről írandó fejezet előtt sokat gondolkoztam, mit is írhatok erről a témáról. Úgy gondolom ugyanis, hogy amit eme könyv szintjén tudni kell, az szinte magától értetődik, ami meg nem magától értetődő, az viszont olyan programozási feladat, ami messze túlmutat eme könyv keretein, bár a „Programozási ismeretek” c. fejezetben sok elemét bemutatom.



Végül abban maradtam magammal, hogy a Word bemutatásához hasonlóan az alapfogalmakat megismertetem az Olvasóval, majd néhány olyan trükköt, ismeretet mutatok be, ami részint némi programozási gyakorlatot ad, részben a kinyomtatandó jelentések formáját segít megadni.

Alapfogalmak

Cella

Az Excel alapegysége a cella. Egy cellának van címe (D3), tartalma, az a szám, szöveg, képlet, hivatkozás, amit beírunk, és van formátuma, amiként a tartalom megjelenik. Ez a hármas tagolás nagyon fontos, mert főleg a tartalmat és a formátumot keverik össze. Szöveg esetén még csak-csak, de ha egy hosszúszámot vesszőkkel tagolva írunk be, azzal az Excel nem tud majd mit kezdeni; dátumoknál meg még nagyobb a gond (ld. később).

A cím az oszlopokat jelző betűből (max. IV, de ez nem római szám, viszont ha megszámoljuk, akkor 256 oszlopot találunk, ami 2^86, azaz 2-t 8-szor szorozzuk meg önmagával), és a sorokat jelző számból (max. 65536, ez meg úgy jön ki, hogy 2^16,) áll. A D3 cella ugyebár a 4. oszlop, melynek jele D, 3. sorában álló cella.

Tartomány

Több, de akár csak egy cellát is tartalmazó terület. Lehetséges nem szomszédos cellát is kijelölni. Tartományokra úgy hivatkozhatunk, hogy a legelső és a legutolsó celláját kettősponttal elválasztva írjuk be. Lássunk egy mintatáblázatot:

A B C

12 123 111 13 234 222 14 345 333 15 456 444

Ha valamelyik cellába beírjuk, hogy =SZUM(B12:C15), akkor eredményként a 8 cella összegét (2268) kapjuk.

Név

Egy cellát, vagy egy tartományt elnevezhetünk. Az az előnye a név használatának, hogy bonyolultabb táblázatok esetén nem kell a cella címét megjegyezni, hanem a műveleteket a nevükkel is elvégezhetjük. Például a féltéglák egységárát tartalmazó DA456 cellát elnevezzük „Féltégla_egységára” szóval, akkor a teljes árat, ha a leszállítandó féltéglák számát a B1 cella tartalmazza, a „=B1*Féltégla_egységára” beírással is megadhatjuk. Az előbbi példában, ha kijelöljük a B12…C15 cellákat, és a „Beszúrás… Név… Név megadása”, vagy a bal felső részen általában az éppen aktív cellát mutató űrlapmezőbe írjuk be, hogy pl. „Számok”, akkor az =SZUM(Számok) ugyanezt az eredményt fogja adni. (Vigyázzunk! A megnevezett cellatartományon belül ne írjuk be az előbbi kifejezést, mert akkor egy szép hosszú üzenetet fogunk kapni, aminek a lényege, hogy a cella értékét az Excel nem tudja kiszámítani, mert körkörös hivatkozást hoztunk létre. Azt jelenti ez, hogy a cella értékéhez saját magát is hozzá kellene adni, amit végül is meg lehet oldani, de a

6 A kettes számrendszerről külön fejezetben írok, mivel a számítástechnika alapja ez a számrendszer. A 256 binárisan 100000000, a 65536 meg 10000000000000000, tehát mindkettő kerek szám!



megoldás túlmutat eme könyv keretein. Azaz ez az eset fog bekövetkezni, ha a C15-be írjuk be az =Szum(Számok) képletet).

Egész oszlopokat, vagy sorokat is elnevezhetünk. Ha például egy oszlopot elnevezünk „Mennyiség”-nek, a másikat „Egységár”-nak, akkor soronként elvégezve valamilyen műveletet, az csak az arra a sorra érvényes adatot fogja kezelni. Tehát ha a 3. sor a féltéglák, a 4. a törött cserepeké, akkor, ha beírjuk az egyik oszlop minden cellájába, hogy „=Egységár*Mennyiség”, akkor mindegyik cella csak a saját sorának megfelelő helyes eredményt fogja tartalmazni, a 3. sor a féltéglák árát, a 4. a törött cserepekét.

Munkalap

Az Excel több munkalappal tud dolgozni, azaz egy munkafüzetben (ld. alább, ez tk. az Excel fájl) több munkalap lehetséges. Azt, hogy hány munkalapot jelenítsen meg az Excel, a „Beállítások” között tudjuk meghatározni; jómagam ezt az értéket 3-ra választottam, az alapérték úgy emlékszem, 6. Létező munkalapokat lehet törölni, vagy újakat beszúrni, és a sorrendjüket megváltoztatni. A munkalapoknak „Munka1”, „Munka2”, stb. neveket ad az Excel, de ezeket át lehet, és komolyabb munka esetén át is kell nevezni. A munkalapok célszerű használatával számításainkat, adatainkat tudjuk áttekinthetővé tenni. Jómagam például azt a konvenciót követem (és innen a 3 induló lap), hogy egy munkalapra helyezem az alapadatokat, állandókat, egy másikra a részletszámításokat, adatbeviteli cellákat, és egy munkalapra a kinyomtatandó, vagy más módon megjelenítendő eredmény cellákat.

Munkafüzet

Rövid leszek: ez maga az Excel fájl. Hogy mégis megemlítem a fogalmat annak oka az, a hivatkozásokban (ld. alább) így lehet másik Excel fájlra rámutatni.

Hivatkozások

Több munkalap használata esetén a másik munkalapra a munkalap nevével, felkiáltójellel lehet. Ha az egyik munkalap neve „Adatok”, a másik munkalapról ennek a B2 cellájára az =Adatok!B2 névvel lehet. Ha a fenti példákban a Számok tartomány a Számolótábla nevű munkalapon van, arra az =SZUM(Számolótábla!Számok) képlettel számolhatunk. Azonban nemcsak egy másik munkalapra, hanem egy másik fájlra is hivatkozhatunk. Ha például az előbbi Számok nevű tartomány az Első.xls nevű fájlban van, a Másik.xls valamely munkalapján az =SZUM(Első.xls!Számolótábla!Számok) képlet alkalmas.

A hivatkozásoknak van egy másik értelmezése is, és ez tán fontosabb, mint az eddig tárgyalt fogalom.

Ha az egységárakat pl. a D2 cellába írjuk, és a B5 cellában hivatkozunk rá (=akármi*D2), de áthelyezzük, vagy átmásoljuk a B5-t (pl. a B6-ra), akkor a B6 tartalma =akármi*D3 lesz, mert az Excel belső automatizmusával ugyanannyival növeli (itt 1-el) a hivatkozott cella címét is. Ezt relatív hivatkozásnak nevezzük, és az esetek többségében ez a kényelmes. De éppen az egységárak esetén az volna jó, ha áthelyezéstől függetlenül mindig a D2-re mutatna a hivatkozás. Nos, ebben az esetben egy $ jelet kell a fixen tartandó elem elé írni, azaz =akármi*$D$3 a jó megoldás. Ez az abszolút hivatkozás. Ha csak az egyiknél írjuk a $ jelet, csak az a hivatkozás lesz abszolút. Ha az előbbi példában az =akármi*D$3 képletet írjuk, a helyzet nem fog változni, ha a példa szerint B5-t B6-ra másoljuk, de rossz lesz, ha



B5-t C5-re helyezzük át; ekkor C5 tartalma =akármi*E3 lesz, mert D-t meg fogja „növelni” E-re.

Formátumok

A formátumokról már ejtettem szót a cellák tartalmánál.

A „Formátumok… Cellák” menü meghívásakor egy 6 fülből álló dialógus ablakot fogunk látni. A 6 fülből 4-rel nem foglalkozom, mert vagy maguktól értetődnek a lehetőségek, vagy olyan területre tévedünk, ami túlmutat e könyv keretein (előbbibe tartozik a betűtípus, a szegély, a mintázat, utóbbiba a cellavédelem).

A számformátumokkal viszont behatóan kell foglalkoznom.

A cellába csakis és kizárólag a lényeges tartalom kerülhet. Szövegnél ez nem különösen érdekes, de számoknál bajok lehetnek.

Nagyobb számoknál szükséges, hogy ránézésre megállapítsuk a nagyságrendet, ezért az ezres tagolás a kijelzésnél szükséges. Ha szóközöket írunk be, az Excel ezeket el fogja távolítani, és automatikusan beállítja az ezres tagolás formátumot. Ha viszont vesszőket, pontokat írunk be, akkor szövegnek veszi a számot. Hogy ez mit jelent? A programozásról szóló fejezetben részletesen írok a számok, és a számjegyek viszonyáról, de itt is röviden ki kell térnem a probléma gyökerére. Ha leírunk számokat egymás után azok még csak számjegyek. Ha betűket írunk egymás után le, azok szöveget alkotnak. Eddig a dolog triviális. vannak azonban esetek, amikor csak számokat írunk egymás után, de azok mégsem számok. Számoknak azokat a csak számjegyekből álló szöveget tekintjük, amire a számtani műveletek (összeadás, szorzás, stb.) érvényesek, és valamilyen eredményt adnak. És léteznek olyan számok, amikre ez nem igaz? Igen! Két telefonszámot, vagy irányítószámot nem adhatunk össze, az nem ad egy újabb telefon– vagy irányítószámot (formálisan ugyan lehetséges, de az én telefonszámom és a szomszéd telefonszámának összege vagy nem telefonszám, vagy valaki olyané, akinek egyikünkhöz sincs köze).

Ha vesszőket írunk a számok közé, pl. így: 1,236,000, akkor ha ezt a valamit meg akarjuk szorozni 1-el, az Excel hibát fog jelezni, mert szövegnek tekinti a beírást.

A számformátumoknak alkalmazásának az Excelben bő lehetősége van.

Megoldható, hogy a negatív számokat pirossal írja ki a képernyőre. Megoldható, hogy előre megállapított számú tizedes–számokat írjon ki, ekkor kerekít. Pl. ha a cella tartalma =5/23, és a formátumát nem állítjuk be, akkor nagyon sok tizedest fog kiírni. Ha a tizedes–számokat 2-re állítjuk be, akkor 2 tizedest ír ki, a másodikat a kerekítés szabályai szerint meghatározva fogja kijelezni.

De vannak további lehetőségek is. A „Pénznemet” választva a Ft jelet is oda fogja írni a szám után. Az „Egyéni” lehetőségnél a # és 0 jelek után idézőjelbe téve bármit megjeleníthetünk. A # és a 0 jelentését a Word fejezetben már írtam, de megismétlem: a # esetén, ha ott nem nincs szám, akkor nem ír ki semmit, tehát 0-t sem, a 0 pedig mindig kiír egy számot. Azaz ha a formátum „# ##0”, akkor 123456 számot 123 456-nak írja ki, a 23-at 23-nak; de ha nincs szám a cellában, akkor is ír egy 0-t. Ha a formátumot „0 000” adjuk meg, akkor a 23-ra is 0 023 jelenik meg. Az idézőjelek közötti szöveg hatása: legyen a formátum „# ##0″ darab″”, ekkor, ha 23 a cella tartalma, a kiírt szöveg „23 darab” lesz. Bonyolultabb (no meg vadabb) cellaformátumot is előírhatunk. A „Különleges” formátumoknál telefonszám, adószám, stb. előírható, a „vadabbra” meg egy példa: állítsuk be: # #"bak"#0; ekkor a 122566 számra azt fogja kiírni, hogy 122 5bak66. És még egy probléma e helyen. Ha



valahova beírunk egy telefonszámot, azt az Excel automatikusan jobbra igazítva, számként fogja kezelni; de nagyobb baj, hogy a „06” előhívó részből a 0-t levágja, mert ugyebár a vezető 0-kat a számok elé nem szokás kiírni. Hogy ezt elkerüljük, ilyen esetben egy aposztróffal kezdjük beírni a számot: ’06123456 esetén az aposztróf nem fog megjelenni, de a vezető 0 megmarad.

Külön kell szólnom a dátumok kezeléséről (de ezzel is foglalkozom a programozási fejezetben). A dátumok végül is majdnem számok: két dátumnak van értelmes különbsége: mennyi idő telt el a két nap között; valamint egy dátumhoz egy kerek számot, a napok számát hozzáadva, vagy abból levonva, újabb dátumot kapunk. (Ha a mai dátumból kivonom a születésem dátumát, megkapom, hány éves vagyok). Másik oldalról nézve viszont a dátum 3 számjegycsoportból és az elválasztó karakterekből áll: 2006.11.22. (Esetleg számjegyből, és hónapszövegből tevődik össze). A megoldás első olvasatra meglepő, de utána gondolva logikus. Az Excel a dátumokat egy 5 jegyű számként kezeli, mely az 1900.január 1.-ét megelőző nap óta eltelt napok számát teszi ki7. Az előbb említett dátum (2006 nov. 22) a 39043 érték, amit, ha beírjuk dátumként, az Excel automatikusan dátum értékre igazít, ám ha a formátumot számra változtatjuk, ez az 5 jegyű szám fog megjelenni. A dátumokkal való műveletekről később még írni fogok.

Függvények

Ahhoz, hogy számokkal dolgozni tudjunk, a négy számtani alapműveleten kívül más feladatokat is el kell tudni látni. És nemcsak szorosan vett műveleteket kell elvégezni, hanem egy sor feladatot, mint keresés, szűkítés az adatok között, feltételek vizsgálata. Ezeket a feladatokat végzik el a függvények.

Az informatikai függvényekről a programozásról szóló fejezetben részletesen írok, mivel a függvények (és az eljárások) a programírás alapjainak tekintendők. E helyütt csak a lényeget emelem ki, azt is csak formálisan. Függvényeknek a nevükkel meghatározott szabályokat nevezhetjük. Az adatokat, amikkel a függvény foglalkozik, a nevük utáni zárójelben lehet, ill. kell megadni, és az eredményt a függvény maga jeleníti meg. Ez így még eléggé homályos. Nézzünk egy egyszerű példát. Az Excelben létezik egy függvény, neve „KEREK”, mely egy bármilyen hosszú tizedes számból megadott számú tizedesjegyre kerekít. Ha egy cellába azt írjuk, hogy =KEREK(3,1415927;2), akkor a cella tartalma 3,14 lesz, ha =KEREK(5,6666666,3), akkor 5,667 lesz az eredmény. A függvény által visszaadott értékkel bármit csinálhatunk, az lehet egy másik függvény eleme, végeztetünk vele számtani műveleteket; pl. =1+KEREK(3,1415927;2) eredménye 4,14 lesz.

A függvények után a zárójelbe írt adatokat közös néven paramétereknek, vagy argumentumoknak nevezik. Egy függvénynek lehet egy, vagy több argumentuma; de olyan is akad, hogy nincs paramétere egyáltalán. Vannak továbbá kötelezően megadandó paraméterek, és vannak olyanok, amit megadhatunk, de nem kötelező megadni. Ez utóbbi esetben az Excel vagy másképpen értelmezi a függvényt, vagy feltételez valamilyen tartalmat. Hogy azért értsünk is valamit a dologból, néhány függvényt itt mutatok. Azt a dátumot, amikor éppen a gép előtt ülünk a MA() függvény adja vissza. Ennek a függvénynek nincs paramétere, nem is nagyon lenne értelme. Másik példa a =NÉGYZETÖSSZEG(3;4), mely így 25-t ad eredményül, de =NÉGYZETÖSSZEG(3) 9-et, és maximum 30 számot írhatunk az argumentum

7 Az „1900 január 1-ét megelőző nap” megfogalmazás túlkomplikáltnak tűnik, de nem az. Ugyanis a 0. napot kell keresni, az 1900 január 0 lenne, de olyan nem létezik.



listába. Az argumentumokat az Excelben mindig pontosvesszővel („;” kell elválasztani, mivel a vessző a tizedesjegyek elválasztására való (ha az operációs rendszert úgy állítottuk be), a pont pedig más célokra (dátumok, vagy akár a tizedesjegyek elválasztására) szolgál.

Az Excel nagyon sok függvényt tartalmaz; ezek tételes felsorolására nem vállalkozhatok. A Súgó ebben az esetben kézikönyvként használható, és használandó. A Súgó használatához annyit jegyzek meg, hogy az argumentumlistában vastag betűvel szedett paraméterek megadása kötelező, a vékonnyal szedettek megadása lehetséges.

A paraméternek a típusa csak az előírt lehet (ld. formátumok), azaz ha szöveget vár az Excel, csak szöveg lehet, ha számot, csak az, ha dátumot, csak dátum lehet. Az előbbi négyzetösszeges példa =NÉGYZETÖSSZEG(″Ferenczi Gábor″;4) estére hibát fog jelezni.

Saját magunk is írhatunk függvényt, de ehhez a Visual Basic programot kell megismerni. Ha viszont megírtuk, arra ugyanúgy hivatkozhatunk, mint bármely Excel függvényre. A Visual Basic bemutatása messze túlmutat könyvem lehetőségein. Ha a Kedves Olvasó meg szeretné ismerni, olvassa el a programozásról, a matematikai alapokról írott fejezetet, majd vásároljon egy könyvet, amelyik a Visual Basic programot mutatja be. Azt még hozzá kell tennem, hogy mind a Visual Basic (melynek neve egyébként a BASIC — Beginner's All-purpose Symbolic Instruction Code — ősrégi programnyelvből származik. Valaha a Commodore, a Sinclair, gépek programnyelve volt, de a kezdeti DOS is GWBASIC néven tartalmazta), mind az Excel objektumorientált nyelv, tehát erről is kell némi ismereteket megszerezni.

Amint írtam, nem célom a függvények részletezése, de néhányat be kell mutatnom, melyek használata fontos, de úgy vélem, magyarázatra szorul; úgyszintén néhány programozási elvről írnom kell e helyen is.

Logikai algebra

Ez a cím nagyon csúnyának hangzik, de kérem a Kedves Olvasót, mindenképpen olvassa el, mivel nagyon fontos tudnivalókat tartalmaz!

Először a logikai algebráról, mely ismerete a szűrő feltételek megadása miatt szükséges. A logikai algebra állításokat kapcsol össze úgy, hogy a kapcsolás eredménye igaz, vagy hamis; más értéket nem adhat. Legyen a két állítás: „Pisti iskolába megy”, „Esik az eső”. Ha azt állítom, hogy „Pisti iskolába megy ÉS esik az eső” igazat szóltam, ha mindkét állítás igaz, egyébként hamis volt a kijelentésem. A szűrőfeltételek megadásakor ilyesmi állítások úgy festenek, hogy — feltételezve, van egy cella, ami a lakcímet tartalmazza — Lakcím=”Budapest”. Ilyen állítás eredménye igaz, ha a lakcím nevű cella tartalma Budapest, és hamis, ha nem. Ki is lehet próbálni: írja be egy cellába, mondjuk C1-be: Budapest, C2-be: Miskolc, D1-be: (vigyázz, úgy írd be, ahogy írom, két = jellel, az első az eddig is ismert jel, ami tk. „legyen egyenlő”8, a második az összehasonlító jel): =C1=”Budapest”, D2-be ugyanezt; legnagyobb meglepetésünkre a cella által kiírt szöveg IGAZ, ill. HAMIS lesz! Azonban két állítás össze is kapcsolható, a kapcsolat ÉS ill. VAGY lehet.

8 Nem részletezem e helyen (de a programozási ismereteknél igen) a műveleti operátorokat. Annyit megjegyzek, hogy amint itt látszik, tk. kétféle egyenlőségjel létezik az Excelben. Az egyik a „legyen egyenlő”, a másik „egyenlő-e”. A két jelet sok más programnyelv élesen különválasztja, pl. a legyen egyenlő jele := (kettőspont az = előtt).



Legyen B1 tartalma a név. Ide másolom először a képleteket tartalmazó táblázatot, majd ugyanazt az eredményekkel:

Kovács Budapest =C1="Budapest" =ÉS(B1="Kovács";C1="Budapest")

Kovács Miskolc =C2="Budapest" =ÉS(B2="Kovács";C2="Budapest")

Kiss Budapest =C3="Budapest" =ÉS(B3="Kovács";C3="Budapest")

Kovács Budapest IGAZ IGAZ

Kovács Miskolc HAMIS HAMIS

Kiss Budapest IGAZ HAMIS

(Az Excel az ÉS és a VAGY kapcsolatokat függvénnyel oldja meg, más programnyelvek a két állítás közé kérik a kapcsoló szót, úgy logikusabb! Azaz =(B1=”Kovács” ÉS C1=”Budapest”) lenne).

Vegyük észre, hogy ha csak az egyik állítás is hamis, az ÉS-sel összekapcsolt állítások hamisak. Nemcsak kettő, hanem számos állítást is összekapcsolhatunk. A VAGY kapcsolat annyiban tér el az ÉS-től, hogy ha csak egy állítás IGAZ, az eredmény is IGAZ lesz. És még egy fontos tárgyalni valóm van ezzel a két kapcsolattal összefüggésben: a köznyelv az és ÉS a VAGY kapcsolást pongyolán, következetlenül kezeli! Erre nagyon kell ügyelnünk! Mert mit mond a főnök a titkárnőjének? „Gizike! Keresse ki nekem a budapesti ÉS miskolci lakosokat!” Mit gondolunk ilyenkor? Arra, hogy azokra kíváncsi, akik Budapesten, VAGY Miskolcon laknak. És a feltételmegadásban KIZÁRÓLAG az utóbbi helyes! Mert elvileg nincs is olyan, hogy valaki Budapesten ÉS Miskolcon lakjon! Tehát =VAGY(Lakcím=”Budapest”; Lakcím=”Miskolc”).

Az összehasonlítás nemcsak egyenlőségre vonatkozhat, hanem eltérésekre is. Ha egy cella tartalma fizetés értéket tartalmaz, akkor az =Fizetés>100 000 beírás akkor igaz, ha az a cella értéke nagyobb 100 000 Ft-nál. Persze a „<” összehasonlításnak is van értelme. Dátumokra talán nem is kell magyaráznom a jelentést, de szövegekre igen. A szövegek összehasonlítása az ABC-n alapul: egy szó akkor kisebb egy másiknál, ha ABC rendben előbb áll. Azaz az „abál” szó kisebb a „bab” szónál. Most a mélyebb megértés érdekében gondoljunk a telefonkönyvre. A nagybetű nagyobb a kisbetűnél, tehát az =”a”<”A” IGAZ eredményt fog adni.

Továbbmegyek. Megismertük az ÉS és a VAGY összehasonlításokat. Az összehasonlításokat tagadni is lehet a NEM függvénnyel: az előbbi példában az =NEM(C1=”Budapest”) (ami IGAZ volt), HAMIS eredményt ad. Mikor hasznos ez? Például a főnök a vidéki lakosok listáját kéri. Ekkor a VAGY utáni zárójelben Magyarország összes — cirka 2500 — települését fel kellene sorolni, ami ugyebár eléggé hosszas munka lenne. Nos, ezek helyett ez =NEM(Lakcím=”Budapest”) bejegyzés a feladatot megoldotta.

Azt még megjegyzem, hogy talán szokatlan a nem informatikus felhasználó számára a szavak ilyetén használata (hú, de magyartalan a mondat, de nem tudtam szebben fogalmazni). Mert mi lenne logikus? =Lakcím= NEM „Budapest”. Az Excel sajnos így kéri, függvényekkel operál, nem tudunk mit tenni. (És a mivel a program cellákra épül, nem is nagyon tudom másképpen elképzelni. Az Excel nem programnyelv; akarom írni NEM(Excel=”Programnyelv”).)

E témakörben a következő függvény, ami arra szolgál, hogy valamilyen feltétel bekövetkezésekor vagy be nem következésekor eltérő eredményt kapjunk. A feltételtől függő elágazás a programozás alapelve, és ezért az Excel sem nélkülözheti. Ez a HA függvény. Legyen egy cella tartalma a fizetés. A



HA(Fizetés>10000;”Gazdag”;”Szegény”) szöveget írjuk be egy cellába, akkor a megjelenített szöveg a Fizetés nevű cella tartalmától függően lesz „Gazdag” vagy „Szegény”. A függvény első paramétere a feltételvizsgálat: bármilyen összefüggés kerülhet ide, aminek logikai eredménye van; azaz IGAZ, vagy HAMIS. A második argumentum akkor érvényesül, ha a feltétel IGAZ, a harmadik, ami nem kötelező, akkor, ha a feltétel HAMIS (ha nem adjuk meg a harmadik paramétert, HAMIS feltétel esetén nem történik semmi). De a két paraméter helyén függvények is állhatnak, még további HA függvények is, azaz bonyolultabb feltételrendszert is megadhatunk: HA(Fizetés>100000;HA(Fizetés>500000;”Nagyon gazdag”;”Gazdag”);”Szegény”). Ekkor, amennyiben a fizetés 500 000 Ft fölött van, „Nagyon gazdag”, 100 000 Ft alatt „Szegény” a kettő között meg „Gazdag” szó lesz. (Lehet a függvényt cifrázni tovább, például találjon ki kategóriát a Kedves Olvasó a „Kilóg a feneke a nadrágból” fizetésre).

Még egy függvény, ami szerintem nagyon sokszor szükséges, és az előbbiek alapján szorul magyarázatra, a SZUMHA függvény. A SZUM függvényt már egy példán bemutattam. A SZUMHA ennek kiterjesztése, és akkor használható, ha az összegbe csak bizonyos feltételeknek megfelelő tételek kerülhetnek be. Például — itt szabadkozom a példák minősége miatt: a példák kitalálásakor nem a példa teljes körűségét célzom meg, hanem azt, hogy a példa életszerű legyen, de még érthető — egy táblázatból a Budapesti lakosok fizetését összegzem.

Lássuk a példa táblázatot:

A B C 1 Kovács Budapest 100000 2 Kovács Miskolc 120000 3 Kiss Budapest 90000 4 Összes: =SZUM(C1:C3) 5 6 7 Összes Budapesti: =SZUMHA(B1:B3;"=Budapest";C1:C3)

Ha ezt így megírjuk, a C4-ben 310 000, a C7-ben 190 000 Ft lesz látható. Tehát a SZUMHA függvény első paramétere a megvizsgálandó feltételek (soronként, vagy oszloponként, itt soronként), a második a vizsgálandó feltétel, a harmadik az összegzendő adatok. (A harmadik paraméter nem kötelező, ha például a 100 000 Ft-nál kisebb fizetések összegét akartam volna összeadni, akkor a =SZUMHA(C1:C3;”<100000”) 90 000-et ad). A függvény a megadott tartomány valamennyi sorában megvizsgálja egyenként a megadott feltétel teljesülését, és a soronkénti eredmény szerint teljesít. Felhívom a figyelmet a feltétel idézőjelezésére, már a feltétel operátorát (itt az = jel) is idézőjelbe kell tenni! Továbbá a feltételt egy külön cellába is írhatjuk: ha pl. D1-be beírjuk: =”Budapest”, (viszont itt így idézőjelezve!), és a =SZUMHA(B1:B3;D1;C1:C3) képletet az itt látható módon változtatva, az előbbi eredményt kapjuk. A feladat határozza meg, melyik módszert válasszuk.

Összehasonlító operátorok

Ez a fejezet inkább az előző fejezet alpontja lehetne, a figyelemfelkeltés miatt veszem külön pontba.

Azt a hasonlítást, hogy „=”, már sokszor használtam. Minden adatra van értelme. Számoknál a jelentés magától értetődik, két szám akkor egyenlő, ha egyenlők. Ha bármilyen kis eltérés van a kettő között, akkor nem. Azt azért hozzá kell tennem,



hogy az Excel által kezelt számok pontossága véges, kérem, senki ne írjon levelet, ha azt találja, hogy a 899. tizedesben volt különbség, mégis egyenlőt jelzett a program.

Szövegek összehasonlítását is említettem már; de itt akad egy kis magyarázni való. Nézzük a „Kovács” és a „Kovács ” szókat; a különbség annyi, hogy az utóbbi végére szóközöket írtam, ami nem is látszik. A két érték nem egyenlő! Erre akkor kell figyelni, ha szövegek feldolgozása közben előfordulhat, hogy egyes szavak elején, végén szóköz marad. Ilyenkor a szóközök levágására van függvény, a neve TRIM.

Ami viszont lényegesebb, hogy az „=” –en kívül a következő hasonlítások léteznek: <, <=, >, >=, <> (de fordítva is írhatjuk, megérti az Excel: pl. =>). Az utolsót ejthetjük úgy is, hogy „nem egyenlő”; így talán érthetőbb is. A jelentéstartalom szerintem magáért beszél: „kisebb”, „kisebb–egyenlő”, „nagyobb”, sít.; azaz a „kisebb–egyenlő” azt jelenti, hogy az első adat kisebb, de legföljebb egyenlő a második adathoz képest. Játszhatunk is kényelmünk szerint: az „ez<=az” pontosan megegyezik az „az>=ez” beírással; valamint a NEM(ez>az) értékkel.

Műveletek

A számokhoz rendelt számtani műveletekkel (összeadás, stb.) nem kívánok foglalkozni, az általános iskola alsó tagozatának témája. A dátumok esetén a matematikai műveletek korlátozottan érvényesek. A korlátozottság azt hiszem, magától értetődik. Két dátumot egymásból ki lehet vonni; ekkor a két naptári nap között eltelt időt kapjuk (de hogy miben, mindjárt részletezem). Viszont két dátumot nem lehet összeadni, ill. formálisan lehet (nem kapunk hibajelzést), de az eredménynek nincs értelme; a mai dátumhoz hogyan adjuk hozzá a holnapi dátumot? Szorozni, hatványozni sem lehet. Egy dátumhoz viszont hozzá lehet adni olyan számot, ami napokat, esetleg éveket jelent; azaz ha a mai naphoz hozzáadok 15-t, akkor a 15 nap múlva esedékes dátumot kapom eredményül, ha hónapokat számítok, azt is lehetséges (hogy hogyan, néhány sorral lejjebb írom meg).

A dátumok tárolásáról már írtam a dátum formátumoknál: egy 5 jegyű számról van szó, mely az 1900 január 1-t megelőző naptól számítja a napok számát. Ha két dátumot egymásból kivonok, akkor tk. a két 5 jegyű számot vonom ki egymásból, tehát napokban kapom az eredményt. Az egyszerű kivonásnak van egy, az Excel automatizmusaiból fakadó kellemetlen mellékhatása: az eredményt dátumként formázza; azt át kell állítani szám formátumra. A dátumokkal való számolásnak a dátumfüggvények használata ad megoldásokat. Ezeket a Súgóból jól megtanulhatjuk, így nem foglalkozom velük.

Matematikai műveleteket azonban nemcsak számokkal, szám jellegű adatokkal lehet végezni, hanem szövegekkel is. A szövegek összehasonlítását már bemutattam, de szövegeket összeadni is lehet. Ez a közlésem bizonyára meglepi az olvasót; olyannyira, hogy az Excel (más programoktól eltérően) nem is összeadásnak, hanem összefűzésnek nevezi ezt a műveletet; és nem „+” jellel, hanem „&” (ampersand) jellel hajtatja végre. Nézzünk a dologra példát. Egy tábla egyik cellája tartalmazza a vezetéknevünket, a másik a keresztnevünket. A teljes nevünk így (majdnem) megjeleníthető úgy, hogy =Vezetéknév&Keresztnév. Miért volt a majdnem? Próbáljuk beírni pl. a C1 cellába a keresztnevünket, a D1-be a vezetéknevünket. Ha most az E1-be azt írjuk be: =D1&C1, akkor eredményül FerencziGábor szöveget kapunk; így, egybe írva. Megoldás? =D1&” ”&C1 képlet; a két cella között egy idézőjelek közé tett szóközt írtam. Így már korrektül lesz a nevem kiírva. Már tettem említést olyan



szavakról, amik csupa számjegyből állnak: irányítószám, telefonszám. Nos, ha külön cellában tartjuk nyilván a körzetszámokat, és a telefonszámokat, akkor a személy helyes, tárcsázható telefonszámát úgy kaphatjuk meg, hogy Körzetszám&Telefonszám, vagy „06”&Körzetszám&Telefonszám. Csak megjegyzem még, hogy az „&” operátor helyett, azzal teljesen egyenértékű módon az ÖSSZEFŰZ függvény is használható: =ÖSSZEFŰZ(Vezetéknév;″ ″;Keresztnév).

Munka az Excellel

A Word használatához hasonlóan, most az egyes menüpontok szerint mutatom be az Excel használatát.

A fájlműveletek között majdnem minden pont megegyezik a Word használatához írottakkal, úgyhogy e helyütt nem ismétlem magam, javaslom elolvasni azt, amit ott írtam. A kevésbé fontos kivétel a sablonfájl használata: az Excelben xlt a kiterjesztése a mintafájloknak; szerepük jóval kisebb a Word dot fájljaihoz képest. A nyomtatással kapcsolatban viszont több beállítást kell megoldanunk a megfelelő nyomatás elérése érdekében. A „Nyomtatási terület” kijelölése akkor fontos, ha egy komplikált, sok segédszámítást tartalmazó lapról csak egy kis részt akarunk nyomtatni, mert az tartalmazza a jelentést magát; a segédcellákat, szűrési feltételeket, egyebeket nem szeretnénk a papíron látni (mert zavaró lenne a sok adat, szám). Ekkor kijelölhetjük azokat a tartományokat (nem feltétlenül összefüggő tartományt), amit papíron akarunk látni. Az oldalbeállítás is jóval több elemet tartalmaz a más programoknál megszokotthoz képest. Itt állíthatjuk be az élőfejet, élőlábat (ld. a Wordnél írottak), de ha a táblázatok egyes sorait, oszlopait minden lapon látni szeretnénk (azokat, amelyek a sor, oszlop tartalmát mutatják, pl. „Lakcím”), itt megadhatjuk. Szintén megadhatjuk itt is a nyomtatási területet, nemcsak az erre a célra szolgáló menüpontban. És megadhatjuk a több táblázatot tartalmazó nyomtatás esetén az egyes résztáblák sorrendjét; erre az esetben van szükség, ha több lapra kerül a nyomtatás, és nem mindegy, hogy a lapokra milyen sorrendbe kerülnek a táblázatok. Végezetül az Excel esetén százalékban kifejezve megadhatunk egy átméretezési utasítást is: ha nem fér el egy-egy tábla a lapon, egy-két oszlop, vagy sor „átlóg” a következő papírra (ami azután így majdnem üres), vagy fordítva: a táblázatunk olyan kicsi, hogy a nagy papír közepén egy kis rácsocska látszik csak, itt elrendezhetjük a méreteket. Érdemes ilyenkor a „Nyomtatási képre” tekinteni, és annak alapján tovább változtatni ezeket a beállításokat, addig, míg a képen tökéletes nem lesz a lap kinézete.

A szerkesztési menüpontok között máshol nem találkozunk a „Kitöltés” menüvel. Ha egy cellába beírunk bármit, majd azt a cellát is magába foglalóan kijelölünk egy cellatartományt, a cellákba a már feltöltött adat, vagy az azzal kezdődő sorozat elemeit beírja. Akkor használjuk, ha például számos sor sorszámát kell(ene) beírni, ilyenkor automatikusan kitölthetjük a cellákat. A másik csak az Excelben szereplő menüpont a „Lap áthelyezése vagy másolása”; ezt a munkalap fülre kattintva is elérhetjük. Az aktuális munkalapok sorrendjét állíthatjuk itt be, vagy átemelhetjük (másolással, vagy kivágással áthelyezve) akár az éppen aktuális munkafüzetbe (fájlba), akár egy másik fájlba; feltéve, hogy a másik fájl is meg van nyitva.

A „Nézet” menüben az oldaltörések megjelenítése említésre méltó. Az Excel esetén nem annyira magától értetődő a lapdobás kialakítása, mint a Wordben; ahol is a lap aljára ér a szöveg, lapot dob. Az Excelben több táblázat, mind más-más oszlopszélességgel szerepel esetleg, és az, hogy hogyan helyezkednek el a papíron majd a nyomtatandó cellák, nem láthatjuk át azonnal. Ugyan egy halovány



szaggatott vonalféle jelzi a beállított papírméret szerinti lapelrendezést, de azzal nem látható jól át az egész, így ez a menü hasznos segítség.

A „Beszúrás” menüben találhatjuk a legtöbb elemet, amivel táblázatunkat bővíthetjük.

A „Kép”, a „Szimbólum”, a „Hyperhivatkozás”, és a „Megjegyzés” a Worddel azonos funkciókat tölt be, itt arról nem írok. A sorok, oszlopok beszúrása magától értetődik, így ezzel sem foglalom a helyet a papíron. A függvény beszúrása pedig szerintem egyszerűbb úgy, hogy a cellába ill. a szerkesztőlécre beírjuk az egyenlőségjel után a függvény nevét a szükséges paraméterekkel; ám ha valakinek ez a megoldás (melyik a paraméterezést a megfelelő ablakok feltárásával segíti), használja bizalommal.

Diagramok beszúrása akkor szükséges, ha számítási táblázatainkat szeretnénk esztétikus, áttekinthető formában megmutatni. Mikor egy diagramot szeretnénk készíteni, kell hozzá egy táblázat — de hát ez nem valami nagy igazság. Amiért mégis leírtam, az az, hogy amikor megvan a táblázatunk, el kell dönteni, hogy milyen alakzatban szeretnénk a táblázatot láttatni. És ez a döntés bizony nem egyszerű; és nem is tudok hozzá receptet adni, mert a táblázatok száma végtelen, a diagram formáké nagyon sok, és mindegyik párosításhoz más–más recept tartozik. Jelöljük ki az ábrázolni kívánt táblázatot, majd a „Beszúrás… Diagram” választás után a feltáruló lehetőségekből válasszunk. A feltett kérdésekre nem nehéz válaszolni. És kísérletezzünk, ugyanazt a táblát szúrjuk be különböző formákban. Ha megvan a nekünk legjobban megfelelő, a koordinátákat ellenőrizzük, mert jómagam sokszor jártam úgy, hogy mondjuk az évszámok nem látszottak, vagy túl sűrűn, esetleg túl ritkán jelentek meg adatpontok. A diagramra a másod egérgombbal kattintva egy több lapos beállítási ablak jelenik meg, ezen változtatni tudunk az adatsoron, és főleg címeket, feliratokat tudunk a diagramhoz kreálni. Megemlítem még, hogy a vágólapon keresztül a PowerPoint előadás anyagba is tudunk diagramokat átemelni, de erről majd ott.

A „Név” beszúrásával kapcsolatban már írtam a „Nevek” használatának hasznosságáról; és ott a létrehozást is leírtam. Itt újra megerősítem, hogy bonyolultabb táblázatok kezelését nagymértékben áttekinthetővé teszi a nevek használata.

A „Formátum” menü egy részéről — az adatok formátumairól — már részletesen írtam, most a második fül, az „Igazítás” fül egyes elemeiről írok.

A „Szöveg igazítása” a cellához, vagy a kijelölt területhez történik, értelemszerűen. A vízszintes igazításhoz nincs különösebb hozzáfűznivalóm, az igazítások meghatározása magáért beszél. A függőleges igazítás már érdekesebb, különösen a „Cellák egyesítésével” választással együttesen. Azt, hogy milyen esetekben kell ezt a megoldást kombinálni, a Word táblázatában ábrával is bemutattam, tessék oda lapozni. A „Sortöréssel több sorba” bejelölése akkor hasznos, ha egy oszlopban egyes cellák nagyon szélesnek adódnak a tartalmuk miatt, ilyenkor a szöveghez igazodik a sor magassága. Nagyon fontos beállítás az esztétikus tábla formátum elérése érdekében! Még egy megjegyzés e helyen: ha egy oszlop felett az oszlopazonosító jobb élére (vagy ahhoz közel) kattintunk kettőt, az oszlop szélessége a legszélesebb cella méretéhez igazodik. A szöveg elfordítása inkább izgalmas megjelenést eredményez, bár sok sorgól álló táblázatok egyes sortartományainak rövid megnevezésére jól használható a függőlegesre állított cellába írt szöveg.



A formátumok között a „Feltételes formázás” nagyon látványos eredményt ad alkalmazása esetén. A kijelölt területre kell alkalmazni, úgy, hogy megadjuk a feltételt (erről korábban részletesen írtam), valamint a feltételhez kapcsolódó — azaz ha a feltétel eredménye IGAZ — formátumokat (ha a „között van” kapcsolatot állítjuk be, akkor két feltételt kell megadni). Több feltételt is megadhatunk, ekkor viszont az Excel automatikusan állítja be, hogy az egyes feltételek között ÉS ill. VAGY kapcsolat áll-e. A megértés kedvéért: ha a feltétel „egyenlő”. az érték „Budapest”, és a betűszínt pirosra állítjuk, akkor a címvárosokat tartalmazó cellák közül azok, amelyek a „Budapest” szót tartalmazzák, piros betűvel jelennek meg. Sajnos, ez a megoldás önmagában szegényes, mert csak egy oszlopot tudunk formázni. Egész sorok feltételes formázását úgy lehet megoldani, hogy először kijelöljük az összes oszlopot, amihez a feltételes formázást rendelünk, majd a „Cella értéke” helyett a „Képlet értéke” beállítást választjuk, végül a feltáruló mezőbe — feltéve, van egy „Fizetés” névvel megadott oszlop — „=Fizetés>100000” feltételt írjuk. Ekkor az összes sor, ahol a fizetés értéke nagyobb 100 000 FT-nál, piros színnel íródik ki. (Persze, választhatjuk a betűszín helyett a „Mintázat”-tal a cella háttérszínét is)

Az „Eszközök” közül elsőként a „Közös használat” pontot említem; azzal a megjegyzéssel, hogy kizárólag hálózati munka esetén van ennek a pontnak értelme. Ha munkahelyünkön több munkatárssal közösen szeretnénk egy Excel táblát kitölteni (például mindenki a maga munkaterületének adatait), akkor kell így engedélyezni a kollégák hozzáférését (egyébként azt az üzenetet írja ki, hogy a fájl mások használják, csak olvasásra nyitjuk-e meg, és kérünk-e értesítést, ha a másik bezárta a fájlt. Ez utóbbi eset veszélyes, mert megnyitjuk a fájlt olyan tartalommal, amivel az éppen rendelkezik, később a kolléga módosít rajta, bezárja. Ekkor fogja nekünk engedélyezni a fájl felülírását, amiről értesítést kapunk. Mi végre elmentjük a mi módosításunkat — a korábbi tartalomhoz, és a kolléga munkája már oda is veszett). Ha közösen használjuk a fájlt, akkor viszont mindegyik módosítás azonnal érvényre jut; mi pedig menet közben is tudunk telefonon, chat-en beszélni egymással, hova, mi kerüljön.

Az „Online közös munka” menü is nagyon érdekes, de használatához élő messenger szolgáltatás szükséges, és aminek létrehozása túlmutat eme könyv keretein.

A „Bővítménykezelő” abban az esetben érdekes számunkra, ha pénzügyi táblázatokat készítünk, vagy sok keresési problémát kell megoldani. A bejelölt bővítményeket (Analysis Toolpack, Feltételes összegzés, Euro eszközök) jelöljük be, és így telepítsük (az Office CD-re esetleg szükség lesz!). Az eurós eszközök hasznossága mára eléggé csekéllyé vált, főleg az euró eredeti bevezetése körüli időben volt hasznos, mert a márkáról, frankról, stb. való átszámítást automatizálta.

Az „Adatok” menü szinte mindegyik pontja fontos, már alapszinten is.

A „Sorba rendezés” a kijelölt oszlopok (de csak oszlopok) tartalma szerint rendezi a sorokat. Ha így érthetetlen, nézzünk egy példát. Az első oszlopba a vezetékneveket, a másodikba a keresztneveket, a harmadikba a lakcímeket írjuk, abban a sorrendben, ahogy azok a kezünk ügyébe kerültek (azaz összevissza). Kijelölvén a 3 oszlopot, a sorba rendezési parancshoz bejelöljük a rendező elemeket (ha a „C” oszlop volt vezetéknév, „D” a keresztnév, az első választás az „C oszlop”, sít.). A „Van rovatfej” akkor legyen beállítva, ha a kijelölt oszlop legfelső cellája az oszlop nevét tartalmazza (esetünkben pl. „Vezetéknév”), mert amennyiben a „Nincs rovatfej” értéket állítjuk be, a „Vezetéknév” szót rendezendő névnek fogja tekinteni, és



elhelyezi valahol a V betűnél. A sorba rendezés után a nevek ABC rendben kerülnek a táblába.

A „Szűrő” célja az, hogy sok sorból álló táblázatnak csak egy részét láthassuk. Például csak a budapesti lakosokra vagyunk kíváncsiak, akkor kijelöljük az egész táblázatot, bejelöljük az „Autoszűrő” menüt, majd a város fölötti legördülő menüből kiválasztjuk a „Budapest” értéket. Ha több városra is kíváncsiak vagyunk, az „Irányított szűrő” a használható, de ehhez először egy üres oszlopba (vagy néhány cellába) beírjuk azokat a városokat, amelyekre kíváncsiak vagyunk. Ezek után a „Listatartomány” alatt a város oszlopát, a „Szűrőtartomány” alatt ezt a néhány várost tartalmazó cellatartományt bejelölve csak a kiválasztott sorokat fogjuk látni. A sorba rendezés (előző bekezdés) mentés után megmarad, a szűrési feltételek viszont nem kerülnek mentésre, azaz azok később feloldhatók.

Az „Űrlap” nagyon hasznos segítség ahhoz, hogy sok adatot beírjunk. Az előbbi bekezdések szerint egy tábla első sorába írjunk be oszlopfejeket (Vezetéknév, stb.). Jelöljük ki ezt a néhány cellát. Az „Adatok… Úrlap” most feltesz egy kérdést, hogy nem tudta meghatározni az űrlap fejlécét, és ha azt akarjuk, hogy a kijelölés legyen erre nézve a mérvadóm okézzuk le. tegyük ezt. Máris feltűnik egy kis párbeszédablak a szükséges űrlapmezőkkel, amiket kitöltve, és az „Új rekord9” gombot megnyomva az első üres sorba bekerülnek a most beírt adatok.

A „Részösszegek” menüt akkor használjuk, ha sok sorban szereplő adatokat szeretnénk csoportokra bontva összesíteni. Használatához azonban az adatoknak valóban rendezettnek kell lenniük; ha ne így van, a „Sorba rendezés” menüvel először a részösszesítéseknek megfelelően rendezzünk. Az eddig használt példák ide nem jók; képzeljünk el például egy értékesítési listát, ahol egy sor (egy rekord), egy eladott tételt jelentenek, és az egyes tételek valamiféle csoportokat képeznek. Például pulóverek, nadrágok, zakók; mindegyik tételnek (mivel az árak eltérnek), az anyaguk is szerepel a listában, valahogy így: Zakó, Selyem 12000 Ft; Pulóver, Szövet, 8000 Ft, azaz a mezők nevei „Termék”, „Anyag”, „Ár”. Rendezzük így, ebbe a sorrendbe az adatokat; azaz először a zakók, azon belül anyagaik szerint, majd a pulóverek, sít. Nomármost, ha ezek után a részösszegek párbeszédablakban bejelöljük az oszlopok neveit, majd az „Összeg” függvényt (mást is lehet, darabszámot, ha az is meg lenne adva), az összegzendő oszlopokat is megjelöljük (többet is lehet), akkor látni fogjuk az értékesítési árakat termékenként, anyagonként.

Az „Ablak” menüből az „Ablaktábla rögzítése” érdekes. Ha nagy terjedelmű táblánk van, amelynek első néhány sora, oszlopa mindig látható kell, hogy maradjon (fejlécek, stb.). akkor állunk arra a cellára, amelyik követi a megmaradni kívánt sort, oszlopot (tehát ha az első két sort, és az „A”, a „B”, és a „C” oszlopot akarjuk, hogy mindig látható maradjon, a D3 cellára), és ekkor jelöljük ezt a menüpontot. Ezek után a feloldásig úgy gördülnek a cellák, hogy a kívánt részek mindig a képernyőn maradnak.

9 Rekord: az „Adatbázisok” c. fejezetben részletesen írok adatbázisokról Amikor Excelben egy olyan táblázatot hozunk létre, melynek felső sora a sorok adatait azonosítja, tk. egy adatbázist hoztunk létre. Az adatbázisok mezőkből (itt az oszlopok), és rekordokból (itt a sorok) állnak. A mezőknek neveik vannak (példánkban Vezetéknév, stb.), a rekordoknak sorszámuk, ami azt jelzi, hányadik sorban van az éppen szükséges adat.



PowerPoint

A PowerPoint — talán nem kellene erről külön írnom — bemutatók készítésére szolgáló program. Előadások, termékbemutatók hasznos eszköze.

Mivel a legtöbb elem magáért beszél, az eredmény pedig nagyon látványos, akinek a keze ügyébe kerül, megpróbál — sikerrel — PowerPoint bemutatót készíteni, úgyhogy a Kedves Olvasó valószínűleg túl van ez első bemutató összeállításán. Mindazonáltal — a program könyvem más fejezeteiben megismert módon történő bemutatása közben — kiemelek néhány megoldást, amit nagyon kevesen használnak, akarom mondani, az eddig látott bemutatók között még senki nem használt.

A bemutatók tervezéséhez említem, — de tekintsék nagyon személyes meglátásomnak —, hogy nem kell túl díszesre venni a formátumot, mert a sok „csicsa” eltereli a célközönséget mondanivalónk lényegéről. Fontos viszont a nagyon tömör megfogalmazás. Ne felolvasandó szöveget írjunk a diákra, hanem inkább vezérszavakat. A vetítéskor mondjuk el mindazt élőszóban, amivel a vezérszavakkal kiemelt gondolatokat magyarázni tudjuk. A PowerPointnek ez a lényege. Felolvasandó szöveget írjuk meg inkább dolgozatként. A diák tervezésekor az áttűnéseket viszont igenis érdemes beállítani, méghozzá valamiféle saját szokvány szerint, mert az kiemelheti közlendőnket Olyan megoldásokra gondolok, hogy teljesen új gondolatok közlésére más áttűnést válasszunk, mint az éppen aktuális fő téma kiemelését célzó elemek (diagramok, vezérszavak, stb.) felbukkanására.

Természetesen a PowerPoint nemcsak közönség előtti bemutató készítésére alkalmas, hanem képi megjelenésekben gazdag, egyéni számítógépen lejátszható/lejátszandó összeállítás szerkesztésére is jó.

A Fájl műveletek között a nyomtatás beállítása eltér a szokásostól. Változó számú kockát nyomtat egy oldalra, de lehet a jegyzeteket is nyomtatni (ezzel a megoldással nagyon nem értek egyet, erről kicsit később). A nyomtatott bemutató oktatási célokat szolgálhat: a tanulók számára biztosít jegyzetszerű tananyagot.

A másik fájlművelet, mai eltér a szokásos Office programokétól az Úticsomag. Mára, amikor az előadók többnyire saját notebookról tartanak bemutatót csökkent a szerepe. Célja, hogy floppyra, pendrájvra mentsük a bemutatót egy önmagában futtatható fájlba; nincs szükség a vetítéshez magára a PowrePoint programra. (Ugyanis régebben, amikor egy notebook a mainál sokkal drágább volt, a vetítés helyére kért a bemutató személy egy számítógépet; egyáltalán nem volt biztos, hogy azon telepítve volt az Office).

A Szerkesztési menüben nincs olyan pont, ami eltér a szokásos szerkesztési műveletektől, vagy nem magától értetődő.

A Nézet menüben a „Jegyzetek” című menüre hívom fel a figyelmet. Az előbb említettem, hogy nem tetszik, amikor a jegyzetet nyomtatják a diával. Azért nem, mert nem arra való. A rendeltetése az, hogy az előadó saját maga számára írjon vezérgondolatokat az élőszavas előadáshoz. Ám a használatához a néhány sorral lejjebb olvasható kétmonitoros vetítés használata szükséges. Szóval, a Jegyzetek bekapcsolása után felül a diát, alul a jegyzetlapot láthatjuk.

A „Beszúrás” menü valamennyi pontja vagy magától értetődik, vagy a „Közös Office műveletek” fejezetben írok.



Ide kattints!

Az eredmény kék és fekete tintaszínnel!

A „Formátum” menüpontban a „Diatervezés” pontot emelem ki. Itt sablonok alapján

kiválaszthatjuk a nekünk tetsző mintát. A kiválasztott dián a másod egérgombra felbukkanó menüpontok közül kiválaszthatjuk, és ízlésünk szerint alakíthatjuk a dia megjelenését. Véleményem mindazonáltal az, hogy a rendelkezésre álló minták választéka oly nagy, hogy nem érdemes sokat bajlódni különleges hatások elérése érdekében. Az animálási lehetőségek viszont nemcsak itt, hanem a néhány sorral lejjebb következő

vetítési feladatok között is találhatóak.

Az „Eszközök” között a „Jegyzőkönyvvezető” pontra hívom fel a figyelmet. Kétmonitoros beállítás esetén az előttünk álló monitoron mind a dia, a jegyzetek, valamint a jegyzőkönyv ablak megjelenik, a kivetítőn, mint második monitor viszont csak a dia látható. Így vetítéskor olvashatjuk saját jegyzeteinket, és a jegyzőkönyvbe beírhatjuk az ott hallottakat, észlelteket (pl. kérdések, a nézők reakciója, bármi).

A „Diavetítés” a PowerPoint lényege, célja. Azonban a vetítés megkezdése előtt a „Vetítési beállítások” ablakban az éppen aktuális szituációhoz igazítsuk a programot.

A „Bemutató típusa” általában a „Bemutató élőszó mellett” lehet, a többi lehetőségről a Súgó ír. Az „Egyéni beállítások” általában hagyhatjuk jelöletlenül a lehetőségeket; a Súgó itt is segítséget ad. A „Tintaszín” beállításához az ábra ad magyarázatot. A vetítéskor megjelenik a bal alsó sarokban egy ki ikonféke. Ide kattintva egy menüsor bukkan fel. Az „Egérmutató beállításai” között a „Toll” és a „Tintaszín” beállításával



magyarázat közben az egérrel szabadkézzel mutathatunk rá mondandónk lényegére; az így oda került rajz nem kerül mentésre. Ugyanitt hívhatjuk be a „Jegyzőkönyvvezető” ablakot is.

A „Felbontás” értékét akkor változtassuk, ha a vetítő berendezés gyengébb minőségű a számítógépünknél. Régebbi típusú projektorok esetleg nem működnek nagyobb felbontás mellett (legtöbbször egyszerűen nem jelenik meg kép); de

előfordulhat, hogy tévékészülékre kell vetítenünk. A „Vetítés több monitoron” akkor állítható, ha videokártyánknak van vagy tévékimenet, vagy külső monitor csatlakozója; ez utóbbi notebookoknál szinte kötelező tartozék (és az Alt F5 vagy az Fn F5 a váltáshoz való billentyűkombináció, de a kézikönyvet kell megnézni ez ügyben. Általában a saját monitor, a külső monitor, mindkettő a sorrend). Tévékimenet aktiválása szintén nem egyszerű művelet, de érdemes megtanulni. Alapszabály, hogy csatlakoztassunk bekapcsolt televíziót a kimenethez, és úgy kapcsoljuk be a számítógépet, akkor automatikusan felismeri gépünk azt. Ha nem boldogulunk, kérjünk tanácsot (esetleg némi külön beállítás is szükséges lehet, de erre a beállításra közös szabály nincs, a videokártyára vonatkozó előírások mérvadóak). Ha notebookkal próbálkozunk, a külső monitorcsatlakozóhoz egy normál asztali számítógépes monitort csatlakoztassunk, azzal gyakoroljuk be a műveletet, nem kell széles hallgatóság előtt égnünk a bénázással. Ha sikerült felélesztenünk a két monitort, az ábrán látható módon, a saját gépünkön minden szükséges vezérlő elemet el tudunk érni, a hallgatóság csak a vetítésre szánt képet fogja látni. Az ábra el-készítéséhez a notebookhoz egy asztali monitort csatlakoztattam vetítő helyett, mert így tudtam a fényképfelvételt úgy elkészíteni, hogy azon be tudjam mutatni a lehetőség megvalósítását. A felső képen látható az összeállítás, az alsó képeken a notebook képernyője, ill. a vetítő monitor képe; az alsó kép egy, a notebook PrtScr gombbal fölvett kép a két monitor tartalmáról; ez utóbbin talán jobban látható a tartalom. A lényeg: a notebookomon minden látható számomra, de csak a számomra, ami a számítógép, és a PowerPoint kezeléséhez szükséges; ide értve a jegyzetoldalra írott jegyzeteimet, és a jegyzőkönyvvezetőt is. A kivetített képen viszont csak a dia, és a nézőknek szánt elemek látszanak. (Az előbb leírt egérmutatóhoz úgy juthatunk, hogy az egeret a notebook képernyőjéről kihúzva (ebben az összeállításban a monitor jobb oldala felé elhagyva azt) az átkerül a kivetítő monitorjára, és akkor ott az előbb már bemutatott módon beállítjuk a toll formát, és a tinta színét).



A „Kísérőszöveg felvétele” pontban előre felvehetjük a szöveget, az automatikus időzítés által diktált ütemmel vetítve a képet. Erre nyilván akkor kall sort keríteni, ha valamiféle kiállításon akarjuk vetíteni a bemutatót, és nem tudunk állandóan a gép mellett állni. A fájl terjedelme nagyon nagy lesz, de a mai winchestereknek van elegendő tárkapacitása. A hangminőséget is állíthatjuk; a „Név” alatt „Telefonminőség”, „Rádióminőség”, „CD minőség” értékek közül válasszunk: a legrosszabb „Telefonminőség” a legrövidebb fájl eredményezi, a többi növekvő méreteket ad. A többi adattal ne foglalkozzunk, a magyarázat nem eme sorok témája. A mikrofon hangerejét ellenőrizzük: akkor jó, ha a megjelenő sávon a beszédünk alatt a leghangosabb szavaknál éppen eléri a maximumot. Ha nem jó, a és a sáv alatti csúszkával sem érünk célt, Vezérlőpult hang beállításai között állíthatjuk a mikrofon erősségét. Ha túl halk, egy surrogást fogunk hallani, ha túl erős, akkor torzított lesz a lejátszáskor.

Az „Animálási sémák” és az „Áttűnés” segítségével a dia megjelenését, és diaelemek (szövegek, ábrák, stb.) diára kerülését szabályozhatjuk. Nem tudok mást tanácsolni, mint próbáljuk ki a lehető legtöbb lehetőséget. A hatások mindig az aktuális diára, vagy a kijelölt diákra hatnak; ill. az azon kijelölt elemre, de van lehetőség az összes diára alkalmazni a kiválasztott hatást.

Outlook

Az Outlook tulajdonképpen egy megoldásgyűjtemény, levelezésre, naptár funkciókra, internet– és merevlemez böngészésre. Jómagam — éppen a kombináltság megkövetelte túlautomatizáltság miatt — nem használom, de ez nem jelenti azt, hogy mások, akikt a számos különálló program használata zavar, de kedveljék. Van viszont egy kis hibája: a Microsoft fax rendszerével valahol „nem csípik egymás szagát”; ha elindítom, a fax nem működik (remélem, az elkövetkezendő időkben egyszer majd kijavítják). Azt még hozzá kell tennem, hogy sok más program használja az Outlookot valamiféle szabványként; így például tudok olyan mobiltelefon szerkesztő programról, amelyik nem bajlódik saját kezelő eljárásokkal, a telefon adatait egyszerűen átadja az Outlooknak, oszt csináljon vele az, amit akar.

A „Naptár” több menüpont alapját jelenti, kinézete, használata teljes mértékben egy határidő naplóra emlékeztet, természetesen az elektronikus megoldás valamennyi előnyével (és hátrányával) együtt.

Az Outlook:ma alapban a naptárt jeleníti meg. A naptárba időponthoz kötött eseményeket, valamint feljegyzéseket, jegyzeteket jegyezhetünk be; valóban csakúgy, mint egy határidő naplóba (még a firkálás funkció is belevarázsolható: csak meg kell hívni a Paint programot).

Ugyanitt a címsorba internet címet is beírhatunk, így böngészhetjük a netet.

A naptáron alapszanak a „Feladatok”, és részben a „Feljegyzések” menü.

A „Beérkezett üzenetek” a levelező rendszert jelenti, használata megegyezik az Outlook Express használatával.

A „Névjegyalbum” névjegykártyákra épül. Az adatok hasonlóak az Outlook Expressnél bemutatott Címjegyzék elemekéhez; de az adatok ebben a programban több értelmet nyernek (pl. születési adatok alapján születésnapi jelzést lehet generálni). A kártyákról még annyit, hogy azok VARD (vcf kiterjesztéssel, a Versit konzorcium {Apple, AT&T, IBM, Siemens} megalkotta szabvány személyes adatok elsősorban elektronikus terjesztése céljára) formátumon alapulnak.



Minekutána a program más programok kezelő felületének tekinthető, a részletekbe nem megyek bele; valamennyit a megfelelő programnál bemutatom, bemutattam.

Outlook Express

Az Outlook Express a Microsoft egyik levelező programja. Használata egyszerű, de néhány fontos feladat magyarázatra szorul.

Telepítéskor, indításkor arra a feltételezésre épül, hogy a felhasználó egy emailcímmel rendelkezik. Ez a feltevés mára teljesen hamis, még azok a felhasználók is több címmel bírnak, akik nem is tudnak róla. Miért? Amikor megrendelünk egy internet hozzáférést, általában rögtön kapunk egy emailcímet is. Sokan egy modemes kapcsolattal indulnak, ahhoz is jár postafiók. Aztán váltanak ADSL-re, újabb postafiók. Rábeszéli őket valaki egy hotmail-es ingyenes postafiókra, megint egy fiók. Munkahelyükön is regisztrálnak a nevükre egyet. Már négynél tartok. Néhány internetes böngésző szintén automatikusan kreál egy címet. Aztán internetezés közben egy-egy fórum megajándékozza törzshozzászólóit fiókkal. E sorok írója bevallja, hogy kísérletet sem tett az összes létező emailcímének összeszámlálására, de az biztosan több tíz.

Azért írtam az előbbi sorokat le, mert az első feladat a létező mailcímekhez azt kiszolgáló postafiókok létrehozása. A feladatot az „Eszközök… Fiókok… Levelezés” fülön kezdheti el. A „Hozzáadás” gomb megnyomása után dialógusablakok sorozatába kerülünk, mindről nem tudok képet készíteni, de mindegyikhez sorban elmondom a kitöltendő adatokat.

Azt már most elmondom, hogy mindenek előtte rendelkeznünk kell mail címmel, és az ahhoz tartozó adatokkal, melyek:

Mail cím (valami@domainnév.domain kiterjesztés: pl. [email protected])

Hozzáférés jellege

o HTTP

o POP3

o IMAP

(A POP3 és az IMAP nem különálló rendszer, de nem feltétlenül támogatja minden levelező szolgáltató az IMAP kiszolgálást. Gyorsabb, hatékonyabb a POP3-nál, de én annak a körnek, amelyik ezt a könyvet olvassa, a POP3-at ajánlom. HTTP kiszolgálást csak nagyon kevés szolgáltató biztosít; amelyik igen, az viszont a webes levélolvasást javasolja; arról az Internet és email c. fejezetben írok.)

Beérkező levelek kiszolgálója (domain név és kiterjesztés, gyakram a „mail” szóval kezdődik: mail.abc.hu)

Kimenő levelek (SMTP) kiszolgálója (mint előbb, vagy azonos a beérkező nevével, vagy az smtp szóval kezdődik: mail.abc.hu vagy smtp.abc.hu)

A beérkező levelek kiszolgálója adatot a mail címet szolgáltató adja meg minden esetben. Vagy a szerződésen szerepel, vagy egy általa küldött levél tartalmazza, esetleg a szolgáltató honlapján, műszaki adatok, gyakran feltett kérdések (GYIK) rovatban találjuk. A kimenő levelek kiszolgálását nem mindegyik szolgáltató támogatja, de ha van internet előfizetésünk, ahhoz bizonyosan tartozik SMTP. Az előbb zárójelben megadott adatok csak példák,



mindig a szolgáltató által megadottakat alkalmazzuk! Hibás bejegyzés esetén nem tudunk levelet fogadni, vagy levelet küldeni!

Fióknév (ez gyakran a mai cím @ előtti része, de sokszor a teljes mail cím, de találkoztam már olyannal is, hogy „fióknév.abc.hu” szerint kellett kitölteni). Megtaláljuk ott, ahol a bejövő, kimenő levelek kiszolgálója adatokat is kereshetjük.

Jelszó

További adatok, melyek csak akkor alkalmazandók, ha megadták ezeket, egyébként az alapértelmezetteket kell meghagyni, vagy nem kell azokat megadni

o Portok

o Biztonsági adatok

Akkor először ki kell választanunk az új fiók típusát: ez a „Levelezés” lehet. Az első dialógusablak egyetlen adatot kér: azt a nevet, amit szeretnénk megjeleníteni az elektronikus levelek feladójaként. Az Kedves Olvasó, aki még nem mélyedt el a levelezésekben, mindjárt rákérdezhet: „ez miért megoldandó probléma?” Nos, a különböző címeken nem biztos, hogy azonos szereplőként vagyunk jelen. Otthoni postafiókban is használhatjuk a leghivatalosabb nevünket, de ha a fiókot inkább baráti levelezésre tervezzük használni, a barátaink körében ismert nevünket adjuk meg (mire gondolok? Egy asszonynak lehet egy Kis Istvánné a hivatalos asszonyneve, de barátainak Kis Mária. De létrehozhatunk valamiféle becenéven is email címet. E sorok írója például sok helyen a „fergabor” néven szerepel). A következő dialógus azt az e-mail címet kéri, amelyet majd a válaszhoz ad meg a levelező program; nem feltétlenül azonos azzal a címmel, amelyre éppen a fiókot készítjük el. Ennek a különbségnek is oka van. Egyes e-mail címmel csak fogadni tervezünk levelet, akkor a választ egy másik címre fogjuk kérni. A következő dialógus a fióknevünket, és a jelszót kéri. Mindkettő adatról a szükséges adatokról szóltam. Ha a jelszót itt nem adjuk meg, minden levéllekérdezéskor rá fog kérdezni. Akkor alkalmazzuk ezt a megoldást, ha bizalmas leveleket várunk rendszeresen, és azokat elolvasás után töröljük is, nehogy más tudomására jussanak az adatok. Nyilvánvaló, hogy olyan számítógépen, amit más esetleg be sem tud kapcsolni törvényes keretek között, érdemes beállítani a jelszó tárolását. Ezzel tulajdonképpen be is fejeztük a varázslót, de akad egy kis szépséghibája az Outlook Expressnek: a fiókok felsorolásakor a megadott mail cím néven szerepelteti a fiókot, a befejezés után a fiók tulajdonságai között adhatunk a postafióknak nekünk tetsző nevet. A tulajdonságok között számos más adatot beállíthatunk, amit a létrehoz varázsló nem kért, érdemes végignézni; néhányra különösképpen felhívom a figyelmet. „Speciális” fülön van egy beállítás: „Az üzenetek egy másolata maradjon a kiszolgálón”. Ha ez a négyzet üres, akkor azokat a levelek, amelyeket elolvastunk, a gépünkre kerülnek, és a kiszolgálóról eltűnnek. Ha viszont több helyen olvassuk a leveleinket (pl. nagygépről is és alkalmanként notebookról), akkor zavaró lehet, hogy keresvén egy régebbi levelet, nem találjuk, mert az éppen a másik gépen van. Ha viszont ott hagyjuk a kiszolgálón a másolatot (hogy miért éppen másolat, fogalmam sincs, valójában az eredeti marad mindig ott, és a gépünkre kerül a másolat, de ez a kijelentés a szőrszálak hasogatása), akkor a fiók szabad tárkapacitása csökken. Én a tárhelyen hagyom mindig a leveleimet, aztán időről időre — általában webes



felületről — letörlöm azokat. De ha beállítjuk a „Eltávolítás a kiszolgálóról, amikor törölve lesz a Törölt elemek mappából” jelölést, erre sem lesz gondunk.

Ha több mail címünk is van, mindegyikre külön-külön futtassuk végig a fiók beállításokat.

Ha a fiókjainkat beállítottuk, kérjük le a leveleket azokról. A létrehozás után a varázsló megkérdez minket erről; itt csak annyit jegyzek meg, hogy esetenként a sok levél lekérdezése időigényes, ezért ha még több fiókot tervezünk kialakítani, ne kérjük az azonnali letöltést. Ha viszont befejeztük, akkor a „Eszközök… Küldés és fogadás” pont erre módot ad. A beállítások között szerepel az „Új üzenetek keresése … percenként” beállítás, ezen idő leteltével a fogadás mindig megtörténik, a küldés meg akkor, ha levelet írunk. Azonban van két eset, amikor az automatikus lekérés nem a legalkalmasabb. Az egyik az az eset, amikor pl. telefonon megbeszéljük valakivel, hogy elküld nekünk egy levelet, ekkor még a telefonbeszélgetés alatt (mármint, ha nem modemes a kapcsolat, vagy mobiltelefonon beszélgetünk) megnézhetjük a levelet. A másik eset, amikor kapcsolat nélküli módban írunk leveleket, akkor az összes levél megírása után a „… üzenetek küldése” pontot választva létrejön az internetes kapcsolat, és a levelek elküldése megtörténik.

A levelezés főbb eseményeit ezzel letudtuk, a következőkben a finomabb megoldásokról írok, amivel munkánkat rendezettebbé tehetjük.

Az egyes fiókok rendelkeznek alapértelmezett mappákkal (Beérkezett üzenetek, Elküldött elemek, stb.), de leveleink rendezése érdekében magunk is létrehozhatunk ilyeneket. Ha erre vetemedünk, gondoljuk végig, hogy az új mappát milyen célra fogjuk használni. Lehetséges gyakoribb partnereink szerint, mint feladókként létrehozni mappát, de archiválási céllal is hasznos gondolat. Ha a mappák megvannak, vagy az egérrel, a „Fogd és húzd” technikával áthúzzuk a leveleket a helyükre, vagy az „Eszközök… Üzenetszabályok” segítségével automatizáljuk az áthelyezést. Sajnos, ez a művelet kicsit bonyolultra sikeredett, de érdemes egyszer megtanulni. Az első mező a már létező szabályokat tartalmazza (mármint, amennyiben létezik ilyen, de valószínűleg Ön még nem hozott ilyen szabályt létre). Az „Új” gombra kattintva az ablak felső részében felkínálja a lehetőségeket, melyek az üzenetben megtalálható információkra kérdez rá (feladó, tárgy, stb.). Többet is kijelölhetünk, akkor az egyes feltételek között ÉS kapcsolat alakul ki; erről az Excel, és a programozásról szóló fejezetekben írok többet, itt nem ismétlem meg. Viszont az ÉS kapcsolat VAGY kapcsolattá alakítható az és szóra kattintással. A kijelölt feltételekre vonatkozó műveleteket a feltételeket tartalmazó rész alatti, második mezőben választhatjuk ki. Itt is kijelölhető több művelet, a többes kijelölések esetén azért gondolkozzunk, mert pl. áthelyezés és továbbításnak van értelme, de áthelyezésnek és törlésnek nincs sok (legföljebb annyi, mint a régi szójátékban a legszigorúbban titkos iratok fejlécének: „Elolvasás előtt elégetendő!”). A harmadik mezőben a már megjelölt feltételekre vonatkozó konkrét értékeket adhatjuk meg. Kattintásra egy újabb dialógus jelenik meg, ahol a felső mezőbe beírva a feltétel értékét (pl. a feladó nevét, vagy inkább mail címét, a „Hozzáadás” gombbal az alsó mezőbe kerül, ahol azt vagy jóváhagyjuk, vagy a „Beállítások” gombbal az ellenkezőjére válthatunk. Azt kell ez alatt érteni, hogy ha a feltétel az volt, hogy pl. a „Tárgy” tartalmazza a „akármi” szót, át lehet váltani arra, hogy a „Tárgy” NEM tartalmazza az „akármi” szót. Ha ezekkel kész vagyunk, a negyedik mezőben elkeresztelhetjük a szabály nevét nekünk tetsző kifejezésre. Végezetül az „Alkalmaz” gombbal aktiválhatjuk a szabályt. Ha jól dolgoztunk, akkor ezek után a levelekkel a



szabály előírta dolog fog történni. Javaslom, hogy kétféle szabályt alkalmazzunk: az egyik, hogy egyes feladók leveleit a feladóhoz rendelt mappába irányítsuk, ill. a számunkra terhes feladókat töröljük. Mivel például a „Tárgy” rovat kitöltése a feladó részéről ötletszerű, semmi következetességet nem mutat (kivéve a rendszeres hírlevélféléket), az ahhoz rendelt szűrési feltételekben ne nagyon bízzunk meg.

Az „Exportálás” és „Importálás” pompás lehetőség lenne üzeneteink archiválására, csak sikerült ügyesen úgy bonyolítani a feladatot, hogy egyszerre túlkomplikált és értelmezhetetlenül leegyszerűsített a végrehajtás. A gond az, hogy „Exportáláskor” nem kérdez rá semmire a program, sem arra, hogy hova exportál, sem az „Identitás” nevére (az Identitások kezelésével nem kívánok foglalkozni ebben a könyvben), sem a mentés helyére. Viszont „Importáláskor” rákérdez, meg kell keresni a helyet, ahova exportálta az adatokat, és amiről semmit sem tudunk. Hosszas kutakodással azért rájöttem a dologra, megosztom a Kedves Olvasóval. Nos, a hely (most ne tessék káromkodni, rettenetesen hosszú mappa nevet írok): „C:\Documents and Settings\<felhasználó név>\Local Settings\Application Data\Identities\{647F8E80-3A14-40A9-B9CA-0A69B8E26B79}\Microsoft\Outlook Express”. A mappa helye megváltoztatható a „Beállítások… Karbantartás… Tároló mappa” pont alatt. A „<felhasználó név>” kétféleképpen kérdezhető le: a „Vezérlőpult… Felhasználói fiókok” pontban meglelt név, és a „Sajátgép… Számítógép neve” pontban megtalálható név ponttal elválasztva, vagy a másik módszer: a „Sajátgép… Documents and Settings” könyvtárban keressük meg azt (de ide csak többszöri akadékoskodás után léphet be az egyszerű felhasználó). A {} közötti szám pedig az identitásnak valamiféle azonosítója (az ide másolt szám csak egy példa), a Windows belügye ennek meghatározása. Ha több identitás van, akkor csak próbálgatással tudjuk az importálni szándékozottat kiválasztani. Azért a módszer hasznos akkor, ha cserélni kell a merevlemezünket, vagy a gépünket, és szeretnénk a levelezési állományt átmenteni. Az üzenetszabályok viszont sehogy sem menthetők, azokat biztosan újra kell telepíteni. Nagy hiányossága ez a Outlook Expressnek, csak remélem, a Vistában kiküszöbölik! Más gyakorlatban használható módszer nincs a levelezési rendszer archiválásra. A fiókokat viszont az azok beállítására szolgáló ablakból lehet menteni is, és visszahozni is; azaz gépcsere után nem kell az összes fiók összes adatával bajlódnunk (kivéve a jelszavakat, mert azokat érthetően nem írja lemezre).

A „Szerkesztés” menü pontjai maguktól értetődőek, csak a „Keresés” pontra hívom fel a figyelmet: ha sok levelet tárolunk, és csak sejtünk valamit egy régi levél adataiból, de kellene a levél, ezzel a ponttal jól boldogulhatunk.

A „Nézet” pontban szépen kedvünkre szabhatjuk, hogy mit, és milyen sorrendben szeretnénk látni üzeneteinket. Az oszlop fejsorára kattintva is lehet a sorrendet beállítani, én általában az üzenet beérkezési dátumának csökkenő sorrendjét használom, mert így a legfrissebb üzenet látható legfelül. De néha a feladó abc rendje kell, így tudok konkrét feladóktól érkezett levelek között keresgélni, egy klikk oda, és máris változott a sorrend.

A „Nézet” menüpontból a „Kódolás” pontra kell a figyelmet felhívnom. A probléma alapja meglehetősen bonyolult, az Internet és email fejezetben írok róla részletesebben. Ha egy levelet olvashatatlan betűkombinációk tarkítanak, akkor próbálkozzunk a kódolás megváltoztatásával (ez főleg Nyugat–európából érkezett levelek esetén fordulhat elő). Azt azért hozzáteszem, hogy a levelek küldésének, fogadásának soklépcsős folyamata miatt ritkán sikerül az eredeti karaktereket



visszaállítani; ilyenkor kérjük meg a küldőt, hogy ékezet nélküli betűket használva ismételje meg a levél küldését.

Az „Eszközök” menüből az „Üzenetszabályok” és a „Fiókok” pontokról írtam, a „Beállítások” pontban néhány hasznos lehetőségre hívom fel a figyelmet. AZ „Általános” fülön, az üzenetek küldése és fogadása állítások az internet kapcsolatunk jelleg szerint alakuljon; azaz ha modemes a kapcsolat, akkor a „Ne kapcsolódjon” lehetőséget válasszuk, és indításkor ne kérjük küldést és fogadást, de kapcsolódás után indítsuk az „Üzenetek küldése és fogadása” parancsot. Szintén modemes kapcsolatnál jelent időmegtakarítást, ha az „Olvasás… Üzenetek automatikus letöltése a betekintőben való megjelenítésekor” pontot jelöletlenül hagyjuk. A „Visszaigazolás… Kérés” választása esetén egy jelentést kapunk arról, ha a címzett megnyitotta a levelünket (de csak, ha a címzett a visszaigazolást jóváhagyta). Itt jegyzem meg, hogy esetenként „Mailer delivery subsystem”, vagy „Mailer-Daemon” kezdetű a visszaigazolás, ezektől nem kell megijedni; úgyszintén az utóbbi feladótól kapunk üzenetet (gyakran csak hosszabb idő után), ha olyan címzettnek küldtünk levelet, aki nem létezik (vagy rosszul írtuk be a címzett nevét). A „Küldés… Azonnali üzenetküldést” szintén hagyjuk jelöletlenül modemes kapcsolat esetén. Most magyarázom el, miért jó ez? Ha azonnal küldünk levelet, az Outlook Express indítja a modemet, hogy végrehajthassa az üzenet elküldését. Elküldi, bont, majd a következő levél megírásakor megint kapcsol. A helyes gyakorlat ilyenkor kapcsolat nélküli módban megírni a leveleket, azok a „Postázandó” mappába kerülnek (csak zárójelben jegyzem meg, ott még szerkeszteni is lehet, vagy törölni onnan, ha időközben valami tévedés jut az eszünkbe); és csak az összes megírása után egy kapcsolódással küldi el a leveleinket. A „Levélírás” pontban egyéni levélpapírt tervezhetünk, azaz nevünket, címünket, akár fényképünket csatolhatjuk valamennyi levelünkhöz. Az „Aláírások” rovat meglehetősen fölösleges, előre szerkesztett zárószavakat írhatunk leveleink végére automatikusan (olyanokat, hogy „Baráti üdvözlettel: Pék Ödön”, stb.). A „Biztonság” fülön a „Gyanús mellékleteket ne lehessen se megnyitni, se menteni” állítást bejelölvén azt érjük el, hogy barátainktól kapott fényképeket nem tudjuk megnézni; viszont a rosszindulat levelek nem tudnak elindulni gépünkön. Beállítását így attól tegyük függővé, szoktunk–e baljós leveleket kapni. A „Biztonságos levelezés” pont csak akkor lehet érdekes (de sok dolgunk akkor sincs vele), ha rendelkezünk digitális aláírással. Ezt viszont egyre többen fogjuk birtokolni, hiszen az „Ugyfelkapu-”ban való regisztrálást az adóhivatal sokaktól megköveteli! A „Kapcsolat” fülön a „Bontás küldés és fogadás után” beállítása jó, ha a telefonvonalat el szoktuk felejteni bontani; viszont gutaütögetős, ha elkezdjük küldeni megírt leveleinket, de mialatt a levelek jönnek, mennek, internetezünk, oszt’ egyszer csak szétbont a rendszer (merthogy ez a jelölés be van állítva, és befejeződtek a levél küldési, fogadási feladatok). A „Karbantartás” füllel nincs dolgunk, kivéve a korábban említett Outlook Express mappa felderítését.

Az „Üzenet” menüpont egyes elemei magától értetődőek. A „Továbbítás” és „Továbbítás mellékletként” között az a különbség, hogy az első esetben a levet úgy látja a címzett, mintha mi írtuk volna, az utóbbiban egy „eml” kiterjesztésű fájlmellékletként továbbíttatik az üzenet (amit viszont nem mindegyik levelező program tud értelmezni).

Végezetül néhány szó a „Címjegyzékről”. A címjegyzék elsősorban arra való, hogy azok e-mail címeit, akikkel rendszeres kapcsolatban állunk, bepötyögés, rontás nélkül tudjuk címzettként megjelölni. Ha a néven a „Tulajdonságok” menüre kattintunk (a másod egérgombbal, vagy a fájl menüben), számos adatot kitölthetünk



az illetőről, amivel azután itt, az Outlook Expressben semmit nem tudunk kezdeni (pl. a címzett házastársának a neve).

Szövegszerkesztők

Jegyzettömb

A „Jegyzettömb” a „Kellékek” között található. A legegyszerűbb szöveg–editor, semmiféle formázást nem tartalmaz. Megjelenítésekor a „Hosszú sorok tördelése” menü beállításával el tudjuk érni, hogy a szöveg mindig elférjen a képernyőn.

Egyetlen célja van: az ebből a programból mentett szöveg csakis és kizárólag azokat a betűket tartalmazza, amelyeket begépeltünk, semmiféle fejléc, formázási kód nincs benne. Egyes más programok, beállítási fájlok (ini) szerkesztése csak ilyenfajta programmal lehetséges. Még egy előnye van: nagyon gyors, és szinte sose akad ki. Ha villámgyorsan szeretnénk lejegyezni pár gondolatot (pl. életünk párja telefonon parancsot hirdet, mit kell vásárolni a közértben, és nincs papír, ceruza a kezünk ügyében, nos, ezzel leírhatjuk, és ki is nyomtathatjuk. Nem teszi le a telefont, mire megjelenik a szövegszerkesztő ablak).

Számos hasonló program létezik, nagyon egyszerű feladat programozók számára egy ilyen program megírása.

Wordpad

A program a Word és a Jegyzettömb között van. Alapértelmezett fájlformátuma az „rtf”, a Rich Text Formátum. Gyorsabb, de egyszerűbb, és ezért jóval szegényesebb a formázási képessége, mint a Wordé. A szabványos fájlformátum miatt viszont sok más program megérti. a „Kellékek” között találjuk meg ezt a programot is.

Videó editáló: Moviemaker

A szoftver célja videó klippek készítése a videokameránkkal készített snittekből. A program a kellékek között található. Megnyitása után létre kell hozni egy új projektet. A következő lépés a videó rögzítése. A feladat végrehajtása szinte kizárólag kameránk típusától függ, így közös szabályt nem tudok bemutatni. Régi, analóg kamera esetén biztosan szükség van digitalizáló kártyára; ennek beszereléséről,

számítógéphez csatlakoztatásáról a hardver elemek kezeléséről szóló fejezetben írok. Digitális kamera

Oldalváltás többoldalas dokumentumhoz

Jegyzet szöveg kijelölése

Kitakaró négyzet kijelölése; balra keret, és vonal (pl. akáhúzáshoz).

Űrlapkitöltés

Jegyzetek

Kitakarás (nem továbbítandó szöveghez)

Szöveg kiemelése

Tulajdonság panel megnyitása



esetén a következő bekezdés átugorható.

A rögzítés elkezdéséhez állítsuk be a rögzíteni kívánt anyagot, majd indítsuk nagyjából egyszerre a kamerát és a programon a felvétel indítás gombot.

Amennyiben már más módon digitalizált anyagunk, avagy digitális kameránk van, a videó importálása a következő pont. Digitális kamerát csatlakoztassuk annak kezelési utasítása szerint. Az Intézővel keressük meg az importálandó fájlt, a merevlemezünkön, vagy a kamera saját memóriakártyáján.

Amennyiben címek, feliratok elhelyezésén is gondolkodunk, az azokhoz szükséges képeket is importáljuk digitális fényképezőgépről, a filmről készített pillanatfelvételekkel, stb.). Külső hang, zene szintén ebben a pontban emelendő be a projektbe, szintén a böngésző segítségével kell megkeresni a szükséges hangfájlt.

A következő lépésként a középen megjelent, rögzített, importált fájlokat húzzuk az alsó, editálásra szolgáló, filmszalagszerűen kinéző sorra (az egérrel, a fogd és húzd át technikával). Az áthúzás sorrendje az legyen, ahogy majd látni szeretnénk a klippet.

Itt időzzünk el egy kis ideig. Amikor a videó kamerával készítjük a felvételeket, még csak sejtésünk van, hogy mi is fog a leendő DVD-re kerülni. De ha határozott elképzelésünk is van, sok elrontott felvétel kerül a szalagra, vagy memóriába. Sőt, a jó felvételeknek is lesz olyan első, utolsó néhány másodperce, amit nem kívánunk megörökíteni. És a sorrend! A felvételre kerülő anyag sorrendje nyilvánvalóan a szerint alakul, ahogyan azok bekövetkeznek a felvételkor. Gondoljunk egy útifilmre. Járjuk a múzeumokat, a tájakat, történnek velünk események, találkozunk barátainkkal. Nem biztos, hogy a kész DVD-n pontosan abban a sorrendben szeretnénk elhelyezni a klippet, ahogy felvettük azokat. Például valahol készítünk egy néhány jelenetet, aztán este észleljük, hogy valamit elrontottunk, és másnap visszamegyünk megismételni azt. De a kész DVD-n az eredeti sorrendben szeretnénk látni a történéseket, a javított felvételről meg nem kell tudnia a nézőnek.

A szerkesztő sorra húzott klippekkel aztán sok mindent tehetünk. A hibás részeket kivághatjuk, úgy, hogy ráállunk a jó rész elejére, pontosan, és a kivágó ikonnal (ld. ábrát) elvágjuk, mint egy hagyományos filmet egy zsilet pengével. A hibás rész fölé állunk az egérrel, és a Del gombbal töröljük azt. Ha egy klippet ténylegesen szét akarunk választani több részre, szintén elvágjuk a klippet, majd a későbbi részt az egérrel elhúzzuk. A két rész közé húzhatunk másik jelenetet vagy a gyűjteményből, vagy az editáló sor másik helyéről. Most még az se baj, ha nagy hézagok maradnak az egyes jelenetek között. A jelenetek idejét is tudjuk kis mértékben változtatni: hosszabbra húzni, vagy rövidebbre nyomni.

Ha a szerkesztés ezen részével kész vagyunk, az „Áttűnés” sorra a megfelelő gyűjteményből húzzuk be a nekünk tetszőt. Ezzel sok bajunk lesz, mert rengeteg áttűnés van, és csak próbálgatással fogjuk a jelenetekhez legjobban illő áttűnést kiválasztani.

Ha hangot is akarunk cserélni ( a felvételkor nem biztos, hogy a hangra is tudunk ügyelni: hol egy illetéktelen, és még jobban illetlen mondat kerül be, vagy mi instruáltuk nagy hangerővel a szereplőket; vagy egyszerűen eredetileg is zenét képzeltünk a jelenet alá), nos, azt a hangsávba húzzuk. A hangrész hosszát kissé nyújtani, összehúzni is tudjuk, de azt tanácsolom, hogy inkább a képpel tegyük ezt: tapasztalatom szerint a picit gyorsabb, lassabb kép jóval kevésbé feltűnő, mint az elnyújtott, vagy felgyorsított hang.



Ha címeket akarunk adni a klipphez, azt az arra szolgál sávon tehetjük meg. A címfeliratok megjelenését, eltűnését is szabályozhatjuk.

Végezetül nézzük át munkánkat, ahol túlzott átfedések, vagy éppen kihagyások vannak, javítsunk. A Shift gomb nyomva tartásával több jelenet is kijelölhető, így egész jelenetsorokat húzogathatunk a helyükre.

Utolsó feladat az egész munkánk mentése. Javaslom, mindig a számítógépre mentést válasszuk. Az így mentett munkával bármit tehetünk: DVD-t készíthetünk (ld. „Különleges munkák c. fejezet), ráírhatjuk CD-re, vagy inkább DVD-re, stb.

A fejezet végén néhány megjegyzés.

Ehhez a munkához eléggé „izmos” gép kell. 120 GB-s merevlemez alatt csak nagyon rövidke klippeket készíthetünk, 2 GHz processzor sebesség alatt rövid klippeknél is kivárhatatlan hosszú lesz minden művelet időtartama. No meg a RAM: 512 MB alatt nem ajánlom a munkát elkezdeni. Ha nem rendelkezik gépünk megfelelő erőforrásokkal, szaggatott képeket fogunk látni, vagy a programunk állandóan lefagy.

Bedigitalizálás előtt a digitalizáló eszköztől függő helyen állítsuk be a kimeneti képméretet. Kis méret, pl. 352*288 internetre küldendő klipp esetén ajánlott, DVD-hez a lehető legnagyobb képméretet válasszuk. A nagy képméret hátránya a jóval nagyobb képméret (négyzetes az összefüggés: kétszeres képméret minimum négyszeres fájlméretet okoz), és az izmosabb gép igénye. De kis képméret esetén a DVD-n csak zajos, elmosódott képeket fogunk látni.

A munkához úgy lássunk hozzá, hogy a komoly, végleges klipp elkészítése előtt sokat játsszunk; próbálgassuk az átmeneteket, a vágást. Ne feledjük: ezt a munkát egyetemen tanítják, és „vágó” a szakma neve. Ne akarjunk profi vágóvá válni (legalábbis ez a könyv alapján ne); viszont tapasztalatom szerint az összecsapott munka borzasztóan csúnya. És rettenetesen időigényes a feladat! Sok napos munkával juthatunk néhány perces klipphez.

Windows, MSN Messenger

A messenger (=hírnök, összekötő) segítségével másik olyan személlyel léphetünk internete alapján kapcsolatba, akik szintén rendelkeznek ezzel a programmal. Tulajdonképpen egy képtelefonnak felel meg, amely azonban elsősorban azonnali szöveges üzenetek továbbítására szolgál. Sok program, internet szolgáltató kínál már chat (=cseveg) lehetőséget, a messenger gyakorlatilag komplett szolgáltatást kínál.

A Windows messenger része az XP-nek, de a szintén Microsoft MSN Messengere mindig egy lépéssel a Windows messenger szolgáltatásai előtt jár, így az MSN-t ismertetem.

A program ingyenesen letölthető a „www.msn.com... Messenger” lapról, s ekkor már magyar nyelvű lapon találjuk magunkat. Kövessük a letöltésre vonatkozó útmutatót.

Nem elég azonban letölteni, installálni a programot. Az installálás végén rá fog kérdezni, van-e „passport”-unk? Valamelyik létező e-mail címünkkel szerezzük azt be; ehhez egy kérdőívet kell majd kitöltenünk. Ha beszereztük, aktiváltuk, azzal bárhol tudunk beszélgetést kezdeményezni.

A következő lépés a partnerek felvétele. Ha felveszünk valakit a listánkra, a címzett kap egy üzenetet kérésünkről, amit vagy elfogad, vagy elutasít. Amennyiben olyan gyanúnk van, hogy a felvenni kívánt partner nem tudja, kik vagyunk, vagy eleve



Fájl-műveletek

Keresőablak

Elforgatás

Keresés

Mozgatás

Kijelölés

Pillanatfelvétel

Nagyításhoz

Lapozás/ oldalszám

Megjelenés

ódzkodik ismeretlen ügyektől, érdemes előtte telefonon, e-mailben figyelmeztetni szándékunkról, hogy ne azért utasítsa el a kérésünket, mert nem tudja, miről, vagy kiről van szó.

Amint azt már említettem, a fő profil az azonnali írásbeli üzenet váltás két, vagy több személy között. Ha rendelkezünk mikrofonnal, ezen a réven telefonálhatunk, ha web kamerát is csatlakoztatunk a gépünkhöz, láthatjuk is csevegő partnerünket. Mindkét esetben először az „Eszközök… hangok és videó beállítása” pontban rendeljük a programhoz a kívánt eszközt, a többi feladathoz nem szükséges magyarázat. A „Beállítások… Üzenetek” pontban mindegyik kapcsolat adatait (főleg a szöveges állományokat) rögzíteni tudjuk, ily módon mintegy jegyzőkönyv készül a beszélgetésről.

Adobe

Adobe Reader

Az Adobe cég Reader nevű programja az idők folyamán kvázi szabvánnyá vált „pdf” fájlokat kezelő szoftver. Az ilyen dokumentum szövegeket, képeket tárol nem szerkeszthető formában; de lehet szövegelemeket keresni benne. Tulajdonságaiból fakadóan kézikönyvek, programismertetők, jogszabályok ideális kezelő felületét jelenti, valamint elektronikusan terjesztett könyvekre ad megoldást.

Szoftverek, és mára sok elektronikus eszközök (digitális fényképezőgépek), háztartási kisgépek felhasználói könyvét csatolják ilyen formában. Az esetek többségében a CD-n ott találjuk magát a kézikönyvet pdf formában, és egy kinlet az Adobe honlapjára, ahonnan letölthetjük a Reader ingyenesen használható példányát. (CD-k esetén azért legyünk figyelmesek: néhány gyártó nem linket helyez el a CD-re, hanem a Reader egy öntelepítő példányát. Ezzel az a baj, hogy a CD megjelenése szerinti változatban telepíti a programot, és ha korábban a Reader egy újabb változatát már telepítettük, azt szépen felül fogja írni.)

A program kezeléséről írok most néhány bekezdést, mert bár sok

nehézség nincsen vele, de van néhány trükk, maivel

munkánkat könnyíthetjük.

Az itt látható képen — mely a 7.0-s változat — a kereső ablak

bekapcsolt állapotában

mutatja a programot. Ha a

jelölt mezőbe beírunk egy szót, szórészletet, az összes megtalálási helyet felsorolja,



és azok között kattintással választhatunk. A fájlműveletek a szokásosak. A „Mentés” akkor hasznos, ha nehezen megtaláljuk az interneten a keresett dokumentumot (például elveszítettük a fényképezőgépünk kezelési utasítását), és menteni szeretnénk azt. A „Kijelölés” ikon után kijelölhetjük a szöveg egy részletét, esetleg egy képet, amit azután a vágólapon keresztül más dokumentumba átemelhetünk. A „Pillanatfelvétel” hasonló célt szolgál, de a kijelölés utáni vágólap–művelet annak tartalmától függően eredményez képet, vagy szöveget, a pillanatfelvétel mindig képet helyez el a vágólapon. A többi ikonhoz nem fűzök külön magyarázatot, valamennyinek az elnevezése magáért beszél. A lapozási jelek között a középső (x of xxx) mezőbe beírjuk a tartalomjegyzékben megtalálható lapszámot, oda fog ugrani a program.


F:\Konyvem\SzamgepIsmeretek\Közös\Kezdőknek szóló rész_NonPublic.doc 2012.03.06. 12:55:00 104//94

CD és DVD író programok A CD és DVD írásra számos program áll rendelkezésre. Nem ismertetetem ezeket külön-külön, hanem néhány közös, a felhasználó számára esetleg nehezen érthető fogalmat szeretnék tisztázni.

Mivel a CD és a DVD között abból az aspektusból, amikről szólok, nincs különbség, az Olvasó engedelmével CD-t fogok mindenütt említeni.

A CD többféle tartalmat hordozhat. Hang ill. képanyag lejátszása alapvetően különböző szabványok szerint történik, mint adathordozóként. A CD író programok eleve rákérdeznek arra, hogy miféle tartalmat fog az elkészült CD hordozni, és a válasznak megfelelően alakítja az eredményt. Ha például zenei CD-t írunk, arra csak a zenei CD-re vonatkozó sávok kerülnek.

Nem kizárt azonban kevert módú CD előállítása, de ezek készítésébe nem mélyedek el ebben a könyvben; viszont ilyenek előkészítése a „Speciális munkák” c. fejezet témája. A kevert mód mellett létezik „Extra CD”, ez azt jelenti, hogy a CD-re (de csak audió CD-re!) az egyes számok (sávok) adatait ráírhatjuk, így alkamas lejátszó nem a sáv számát, hanem az itt megadott szám címét írja ki (ha pl. az 5. szám a Help a Beatlestől, akkor a szám címét fogjuk látni, ha ezeket a rovatokat kitöltöttük).

Adat CD előállítása abból a szempontból fontos tudni, hogy a CD-re egészen más fájlkezelési szabványok vonatkoznak, mint a merevlemezre. Az eltérő szabványosítás mindazonáltal nem akadályoz meg bennünket, hogy valamiféle időálló merevlemezként használjunk CD-t. Néhány különbségre viszont fel kell hívnom a figyelmet.

A merevlemezen az alkönyvtárak mélysége gyakorlatilag nincs korlátozva. (A régebbi időkben voltak korlátok: ha jól emlékszem, az első általam ismert DOS, a 2.0 64-ben szabta meg a mélységet, azaz a gyökérkönyvtárban egymás alatt legföljebb 64 alkönyvtár lehetett. Azt jelenti ez, hogy pl. a C:\Elso az első, a C:\Elso\Masodik a második, sít.). A CD-ken ma is van korlát, de az a szabványok fejlődésével változik. Ha a korlátra vonatkozó hibaüzenetet kapunk, értelemszerűen korrigáljunk. Szintén vannak korlátok a fájlnév hosszában, valamint a használható karakterekben. Ne használjunk ezért túl hosszú fájlneveket, és kerüljük a szóközt, valamint az ékezetes betűket! (A szabványok itt is eltérőek: IS09660, Joliot a fontosabbak). És ezek csak CD-re vonatkoznak, a DVD különböző színű könyvei (Fehér Könyv, Sárga Könyv) tartalmazzák az egyre változó szabványokat. Ha kétségeink vannak, interneten keressük meg a megfelelő szabványt. Ha az előbb leírt ökölszabályokat betartjuk, akkor viszont nem lesznek gondjaink.

A DVD-nél is sikeredett a cégek egymás közötti veszekedéséből egy jó kis kalamajkát összehozni. Létezik ui. (szándékosan írom most betűvel) pluszos és mínuszos DVD. A két változat között csakis szabványossági különbség van, a pluszos semmivel nem jobb és nem rosszabb a mínuszosnál. Azonban régebbi készülékek csak az egyiket vagy másikat fogadták el! Így ma árulnak DVD+ és DVD- jelű nyers korongot. A lejátszók kezelési utasításit ezért figyelmesen olvassuk el: a mai készülékek zöme mindkét szabványt kezeli, de e sorok írójának rokona panaszkodott, hogy rendetlenkedik a DVD írója, hol ír, hol nem ír; s mikor rákérdeztem, hogy milyen DVD-t használ, a kezelési könyvben látható “-„ jelről azt



mondta, látta, de azt hitte, csak egy kötőjel, és nem figyel arra, hogy mínuszos DVD-t vásároljon.

A CD-k írási sebességére azt tanácsolom, hogy amennyiben kizárólag saját olvasásra használjuk a megírandó CD-t, a leggyorsabb sebességet választhatjuk. Ám ha másnak szándékozunk adni a CD-t, az olvasó eszközök eltérő paraméterei miatt ajánlatos a leglassúbb írást választani.

A CD-knek nevet is adhatunk: ez a név a Sajátgép ablakban meg fog jelenni, ezért azt tanácsolom, hogy adjunk neki beszédes nevet.

A CD-k esetében van egy, a merevlemeztől teljesen eltérő rend: a CD-t le lehet/kell zárni. Audió CD-t mindenképpen le kell zárni, adat CD-t nem feltétlenül. A fogalom gyökere bonyolult, nem lehet a részletes magyarázat eme könyv tárgya. Ha egy CD-t nem zárunk le, akkor az azon megmaradt üres helyekre még írhatunk, ha lezárjuk, akkor nem. Viszont — főleg a legrégebbi CD lejátszók — a le nem zárt CD-t nem tudják olvasni. És innen kezdve előbújik még egy probléma. Ha a le nem zárt CD-re írunk, és majd a többedik (ui. többször is lehet írni egy CD-re) használat után lezárjuk azt, a régi CD olvasók egy része csak az elsőnek, vagy az utolsónak írt szekciót fogja látni. Ezek miatt, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy az a gép, amelyik olvasni fogja a CD-t, korszerű típus, egy szakaszban írjunk rá. A CD író programok ezt úgy nevezik, hogy „Multisession”; a „Start multisession” egy többmenetes CD elkezdése, a „Continue multisession” egy, már elkezdett CD-re írás, a „No multisession” mindenképpen lezárandó CD elkészítésére utasítja a programot. Többmenetes eljárás esetén a „Finalize” az égető menüben arra utasítja az írót, hogy zárja le a CD-t, így az akármit indítottunk, lezárásra kerül. A lezáráshoz kevés szabad hely kell, ezért amennyiben éppen tele akarjuk írni a CD-t, figyelmeztetni fog a program, hogy valamit vegyünk ki az írni kívánt fájlok közül.

Egyéb információk

Letöltés

Internet böngészés közben gyakran találkozunk kérdésekkel, fogalmakkal, amelyek szerintem nem feltétlenül egyértelműek az Olvasó számára. Ezekből szemezgetek a következő sorokban.

Free (ingyenes), Shareware (korlátozottan ingyenes10), Pay (fizetős), Buy (vásárlás)

A programok, zenék, moziklippek alkotói általában (vagyis inkább mindig) pénzt kérnek alkotásukért, amin ne tessék csodálkozni: a pl. zeneszerző a zeneíráshoz ért, és így abból szeretne megélni. Ha letöltünk egy ilyen alkotást, a díjazást valahogy meg kell fizetnünk. Mindezek dacára léteznek internetes helyek, ahonnan nem kérnek ellenértéket a letöltésért. Itt még álljunk meg egy pillanatra: egy internetes lapot megtekinteni, illetve onnan a megtekintett dolgot a számítógépünkre menteni, két különböző fogalom, ugyanis a letöltött kép, zene, program továbbítható, mitöbb értékesíthető is.

10

Nem találtam jobb fordítást erre a fogalomra. Share = megoszt, ware = áru. Ezzel a fogalommal olyan programokat terjeszt a szerzője, amelyekért vagy önkéntes adományt vár, vagy a avlódi áránál reklám, vagy más okokból jóval alacsonyabb árat kér.



Az ingyenes programokat ellenérték nélkül tölthetjük le. Alapvetően két fajtája létezik: az egyik esetében valamiféle reklámot kell elviselnünk, a másik esetben egy fizetett program segítségével előállított szöveg, kép, klipp, zene lejátszásához biztosítanak ingyenes hozzáférést. Az elsőre tipikus példa az ingyenes tárhelyek, e-mail címek értékesítése: amikor e-mailjeinket olvasni akarjuk, vagy bárki meglátogatja a fizetett oldalra elhelyezett családi honlapunkat, valahol (leggyakrabban az oldal tetején) a szolgáltató által kijelölt reklámokat kell néznünk. A másodikra jellemző a Adobe Reader használata. Pdf kiterjesztésű fájlokat mi is létre tudunk hozni, ha megvásároljuk az Adobe cégtől a szükséges programot. Ám az így előállított fájlokat bárki elolvashatja, ha letölti az ingyenes olvasó programot. Ne féljünk ezektől a programoktól! (Azért arra vigyázzunk, hogy főleg pornó lapok olyan programok letöltését is megkövetelik, amelyek vírusokat terjesztenek.) Az ingyenes programokról nem írok listát, mert csak kimerítő, minden ilyen jellegű szoftvert bemutató lista lenne korrekt, erre viszont nem vállalkozom.

A másik véglet a fizetős oldal. Általában elektronikus kártyával fizethetjük ki az ellenértéket. Használjuk bátran, miután elolvastuk a nemsokára következő „Banki kapcsolatot kezelése” című fejezetből az esetleg ránk leselkedő veszélyek elhárítására vonatkozó bekezdéseket. E sorok írója több programhoz — és valóban kiváló programhoz — jutott már ily módon. probléma nélkül hozzá.

A legtöbb fizetős programnak létezik próbaverziója. A próba vagy időben korlátozott (2 hét, 20 programindítás, stb.), vagy korlátozottak a lehetőségek (nem tud egy csomó dolgot, amit a fizetős igen, és erre egy üzenet figyelmeztet bennünket, vagy korlátozott a megnyitható fájlok száma, vagy olyan korlát él, hogy a zeneszámnak csak az első néhány másodpercét élvezhetjük, és még rengeteg korlát létezik. Tapasztaltam már olyat is, hogy mindent tudott a próba verzió, időkorlát sem volt, csak éppen minden percben felbukkant egy ablak azzal az üzenettel, hogy fizessek végre).

Arra még azért figyelmeztetem az Olvasót, hogy figyelmesen olvassa el, mit rendel. Sok esetben a programnak több változata kapható, különböző árakon; az alapváltozat csak minimális tudással rendelkezik, a drágább változatok egyre több lehetőséggel bírnak. Azt a változatot rendeljük meg, mai mindent tud, amire szükségünk van, de számunkra haszontalan tulajdonságért ne fizessünk (pl. nincs otthon hálózat, akkor eszünkbe ne jusson többfelhasználós licencet rendelni).

Banki kapcsolatok kezelése



Az alábbi fejezetet azért írtam meg, mert egyrészt az elektronikus ügyintézés egyre jobban terjed, másrészt nagyon kényelmes pénzügyeink elektronikus kezelése, harmadrészt, de legfontosabbként említve, sok buktatóra kell a figyelmet felhívni.

Alapelvek

Ma Magyarországon minden banknak létezik elektronikus szolgáltatása. A különböző bankok természetesen különböző szolgáltatásokat biztosítanak. Ahhoz, hogy mi is tudjuk pénzügyeinket otthonról intézni, természetszerűen a bankkal szerződést kell kötnünk.

Számlanyitás

És mindjárt következik a kérdés: melyik bankkal? Nos, ez tetszésünk szerint változhat. manapság szinte minden cég a fizetésünket folyószámlára utalja, nagyon kevés cég fizet készpénzzel (persze a legális jövedelemre gondolok, a fekete, zsebbe adott pénzek kézből kézbe fizettetnek). Köthetünk az egyetlen bankkal szerződést, de választhatunk másik bankot is. Minek alapján döntsünk? Ehhez először vegyük számba azt, hogy hogyan szoktuk intézni ügyeinket. Vásárláskor készpénzt veszünk fel, és azzal fizetünk? Csekkjeinket a postán szoktuk feladni? Hogyan ellenőrizzük kiadásainkat? Mit csinálunk a félretett pénzeinkkel?

Ezekre a kérdésekre állítsuk össze válaszainkat, majd nézzük meg több bank kínálatát. A kínálat általában hasonló, de szinte mindegyik banknak más-más a kondíciós listája. Az egyik sokat kér az átutalásokért, a másik magasabb kamatot ad lekötött pénzünkre, a harmadik olcsón biztosít rendszeres átutalási lehetőséget, sít. Elképzelt ügyekre számoljuk ki, melyiknél járunk a legjobban.

Az is fontos, mennyire fontos számunkra a biztonság. Ha a bank biztosít mobiltelefonos — SMS — üzenetet számlánkhoz való hozzáférés esetére, akkor azt válasszuk.

Mivel interneten gyakran csak kártyával lehet, olyan számlát nyissunk, amihez bankkártya is jár. Ne használjuk azt a kártyát, ami közvetlenül a folyószámlánkhoz van kötve, okát lásd az alábbi fejezetben.

Internetes vásárlás

Amennyiben gyakran vásárolunk Interneten, akkor érdemes vagy bankunknál, vagy másik banknál külön számlát nyitni; de ha a bankunk a folyószámlánkhoz ad elkülönített webes számlát, az is jó megoldás.

Alapelvként vegyük figyelembe, hogy internetes vásárlás esetén nem tudjuk, kivel is állunk szemben, még akkor sem, ha gyakran látogatott helyre kerülünk. Bár a „Disznóságok” fejezetben írok néhány csalási trükkről, de nem tudunk állandóan mindenre odafigyelni, főleg, ha kifejezetten arra játszanak, hogy kihasználják figyelmetlenségünket. Ezért a vásárlásainkat mindig elkülönített számlán bonyolítsuk, és azon mindig csak annyi összeget tartsunk, amennyi a tervezett vásárlást csak kis mértékben haladja meg. Az érthetőség kedvéért egy saját vásárlási példámat írom ide. Meg szeretnék rendelni néhány DVD-t, összes áruk a katalógus szerint 12990 Ft., szállítás kb. 1000 Ft lesz. Ekkor a webes számlára átteszek 14000 Ft-ot, majd úgy indítom a vásárlást. Ha a webes számlát másik banknál vezetem, egy nappal előtte az átutalást el kell intéznem. Ha nem tudom előre megmondani, mikor



fogok vásárolni, a webes számlán olyan kis összeget tartok, aminek esetleges elvesztését könnyedén elviselem (bár engem még nem ért így veszteség, de hát az ördög nem alszik). Ha vásároltam, akkor viszont haladéktalanul pótolom a leemelt összeget.

Vásárláskor általában átterelnek egy banki honlapra, a kereskedő ugyanis nem szokott banki ügyekkel foglalkozni. Ma Magyarországon tudomásom szerint kizárólag az Intereurópa Bank foglalkozik internetes vásárlások intézésével, így haza üzlet esetén szinte bizonyosan oda fogunk jutni. Azon a honlapon kell kitöltenünk az internetes kártyánk adatait. Ehhez általában a 4x4 jegyű kártyaszámot, a lejáratot, és egy általában 3 jegyű kiegészítő kódot, a CVC kódot kérik (ez utóbbi általában a kártya hátoldalán, az aláírás mellett található, ha létezik egyáltalán. Az, hogy szükséges-e a banki szoftver a kártyaszámból kitalálja). A lejárati adat megadása nem mindig egyértelmű, figyeljünk arra, hogy a kártyánkon hogyan van megadva, és az űrlap hogyan kéri (ÉÉ/HH, HH/ÉÉ, azaz az év/hónap sorrend nem mindegy. Egy 2007 augusztusában lejáró kártya félreértelmezhető, mert a 07/08 számpárt lehet az előbbi miatt 2007 augusztusának, de 2008 júliusának is értelmezni). A fizetés végeztével kapunk egy nyugtázó üzenetet, majd visszakerülünk a kereskedő lapjára, aki szintén megkapja a vásárlásunkról az üzenetet, és általában szintén nyugtázza megrendelésünket.

Amennyiben a vásárlás közben bárhol zavar támad, és nem tudjuk, levonatott-e az ellenérték a számlánkról, lépjünk rá a bankunk honlapjára, és ellenőrizzük le az egyenleget.

Mit látni az elektronikus lapon?

Látszólag értelmetlen a kérdés, mert gondolom, rávágják a választ: az egyenleget és a pénzmozgásokat.

Nos, azért annyira nem egyszerű a válasz. Bankkártyás fizetés ugyanis úgy történik, hogy vásárláskor, amikor lehúzzák a kártyát, még csak kezdeményezi a kereskedő a fizetést. Ekkor általában zárolja a mi bankunk a fizetendő összeget, a tényleges levonás akkor fog megtörténni, ha az általunk aláírt bizonylat eljut a kereskedő bankján keresztül a mi bankunkhoz, és az meggyőződvén a tranzakció hibátlanságáról (aláírásunk rendben van-e, stb.), folyószámlánkról átvezeti a kereskedő folyószámlájára a pénzt. És most nem beszéltem a Magyarországon jószerivel ismeretlen, de azokban a nyugat-európai országokban, ahol régóta, még az elektronika elterjedése előtti időkben már volt kártya, jól isimert, általam „tökgyalunak” nevezett kártyaolvasó kezeléséről.11

Ilyenkor a számlatörténet még nem mutatja a kifizetést, de a szabad keret már csökkentett, és a zárolás menüpont mutatja, megtörtént-e a kifizetés. Ha kétségeink maradnak még ezek után is, a kereskedőt hívjuk fel, és kérdezzük meg, látja-e a vásárlásunkat.

Átutalásos ügyintézés

Az átutalás kényelmes, és megbízható pénzügyi módszer. 11 A „tökgyalu” egy kis méretű szerkezet, amelybe a kereskedő domború felével fölfelé behelyezi a kártyánkat, arra egy többpéldányos, hártya vastagságú papírtömböt tesz, és amelyre az összeget rávezette. Majd a készülék hengerét szorosan a kártyára szorítva ide-oda végighúzza a kártyánkon (ezért „tökgyalu”: a mozdulat éppen olyan, ahogy a tököt gyalulják). Ekkor a domború betűk átmásolódnak a papírra, amelyet aláírunk, és a tömbből egy példányt küldd el a banknak.



E helyütt nem is írok róla sokat, mert egyszerű, inkább néhány kisebb buktatóra hívom fel a figyelmet.

A számlaszámok 2-szer, vagy 3-szor 8 jegyű számok. Az első 8 jegy a számlavezető bank azonosítója, a második a számlatulajdonos azonosítja, a harmadik pedig a folyószámlán belüli bontást jelent. El lehet rontani a beírást, de a 8 jegy utolsó jegye mindig egy ellenőrző szám, így nagyon nehezen tudunk úgy rontani, hogy az ne derüljön ki. Inkább arra figyeljünk, hogy ne egy másik létező bankszámlát írjunk be, mert a megnevezést már sose ellenőrzi sem a programunk, sem a bank. (Arra gondolok, hogy közüzemi számláinkat utaljuk, és az elektromos művek számlaszáma helyett a gázművekét írjuk be, bár a számlatulajdonost jól vezettük fel. Ilyenkor csak a későbbi vita esetén nézi a bank, hogy a számlatulajdonosnak beírt szöveg egyezik-e a számlaszámmal. És ne csodálkozzunk ezen: naponta sok tízezer számát nem tud a bank egyenként azonosítgatni, mivel a tranzakciók zöme kisebb-nagyobb cégek között történik).

A másik dolog, amire felhívom a figyelmet, a „Közlemény” rovatok kitöltése; pontosabban helyes kitöltése. Amikor a számla tulajdonosa megkapja az értesítést, hogy befizetés történt a számlájára, látja ugyan az Ön számlaszámát, és a nevét, de arról nem tudja megállapítani, hogy az kié; a bank nem is adná ki neki a számlatulajdonos adatait. Azaz például az elektromos művek pénzügyese látja az értesítőn az Ön számlaszámát, és az összeget, amit Ön átutalt, valamint a „Közlemények” rovatot. Ha ez utóbbit üresen hagyja, fogalma sem lesz róla, ki fizette be azt az összeget. Ezért a közlemények rovatot mindig töltsük ki. Vagy a szerződésünk számát, vagy a fogyasztói azonosítót, vagy nevünket/címünket; de a legtöbb szolgáltató a számlán jelzi, mit kér (általában előbbiek közül valamelyiket). Ha elrontjuk, könnyen máshová könyvelik a befizetésünket! Mivel általában két közlemény rovat van, a másikba írhatunk magunknak szóló feljegyzést is, de ha pl. családtagunknak (gyermekünknek) utalunk, akkor is célszerű odabiggyeszteni: „Cipővásárlásra”; és akkor egy év múltán is tudjuk, miért utaltunk.

Disznóságok

Többféle csalást, avagy nem is csalást, csak éppen jóindulatunkat visszájára fordító stiklit követnek el internetes vásárlásokkal, elektronikus banki ügyintézésünkkel összefüggésben.

Gyakori csalás az ún. adathalászat (fishing). Levelet küldenek bankunk nevében, bankunk honlapjával azonos külalakban, hogy frissíteni szeretné a bank az adatállományát, esetleg a mi folyószámlánkkal támadt gond, adjuk meg belépési kódjainkat.

A mostanában elhíresült csalási gyakorlat azok számára, akik régebben interneteznek, nem ismeretlen jelenség. A hírekben óvnak minket az ilyetén svindlerségektől, de azon kívül, hogy „figyeljünk oda”, jobb módszert még nem olvastam. Szeretném ezeken a sorokon megosztani tapasztalataimat az Olvasókkal, mert módszeremmel nemcsak „oda figyelni” lehet, hanem azt is megtudhatjuk, mire kell odafigyelni.

Az e-mailekben érkező felszólítások mindegyike tartalmaz egy linket, tehát egy szót, amire kattintva a látszólagos banki honlapra jutunk. Nos, a csalás, és a védekezés trükkje itt lelhető fel, ugyanis a csalók mindig egy olyan lapra juttatják a netezőt, ami csak látszólag a bankjuk honlapja.



Mivel nem szeretnék konkrét bankot megnevezni, tételezzük fel, hogy az ABC bank magyarországi székhelyű bankjánál vezetem a számlámat, és ott biztosították számomra az elektronikus hozzáférést. Ha figyelmesen elolvassuk a bank hivatalos kiadványait (reklám, szerződés, bármi), ott bizonyosan megtaláljuk a bank bejegyzett honlapjának címét; valamiféle ilyesmi formában: „abc.hu”, „abcbank.hu”; ezt a „www” előtaggal, vagy a nélkül, mindegy. A „http”, avagy „https” előtag is fontos lehet. Amennyiben viszont megvizsgáljuk a csaló levélben található linket (hogy hogyan, mindjárt ide írom), akkor minden esetben attól eltérő bejegyzést fogunk találni: pl. „abchu.com” (tán ez a leggyakoribb), vagy „internetbank.abcbank.net/magyar.htm” (ez az utoljára hírekbe kerül banki csalással kapcsolatban általam kapott levélben látható bejegyzés), de szinte minden más szó, kifejezés lehetséges. És itt van a kutya elásva. Ugyanis az így elért honlap kinézete pontosan ugyanolyan, mint a bank hivatalos honlapja!

Az előbb írtam, hogy azt is megmutatom, hogyan lehet megtudni a link valódi hivatkozási helyét. A levelező rendszerünk nézet beállításai között az „Állapotsor”, „Státuszsor”, „Status” megjelenítését engedélyezzük, ekkor a legalsó sorban látni fogjuk a link valódi tartalmát akkor, amikor az egérmutató éppen a fölé kerül. A másik, kevésbé biztonságos megoldás, hogy rákattintunk a linkre, és a címsort (ahová egyébként mi szoktuk az elérni kívánt lap címét beírni), nézzük meg, hogy ott mit látunk.

Azt javaslom, hogy sose lépjünk bankunk honlapjára levél alapján, mindig a szerződésben velünk közölt internetcímet beírva lépjünk be elektronikus bankfiókunkba. Természetesen nem kizárt, hogy bankunk az internet címét kénytelen megváltoztatni, de erről valószínűleg hivatalosan, levélben fog bennünket értesíteni; de ha telefonon érdeklődünk, meg fogjuk kapni a szükséges tájékoztatást. Ellenőrizhetetlen elektronikus levél alapján sose lépjünk!

Az olvasó nyugtalanítása érdekében meg kell, hogy írjam: a hatóságok a csalók nyomára sose fognak eljutni, és főleg nem fogják tudni blokkolni a kicsalt adatokat. Egy olyan internet cím létrehozása, ami kis mértékben tér el a valós banki honlap címétől, körülbelül fél órás munkát jelent egy közepesen képzett informatikusnak, és mindössze néhány ezer forintnyi kiadást. Valószínűleg olyan szolgáltatónál nyitja meg ezt a csalásra kiépített tárhelyet, amelyet a magyar hatóságok nem tudnak elérni, vagy legalábbis rájuk hatni képtelenek (valamiféle távoli országban bejegyzett vállalat). Ha a címet egy internet kávézóban hozta létre, ugyebár gyakorlatilag lehetetlen utolérni, és a megszerzett adatokat szintén különböző nyilvános internetgépekről váltogatva használja fel (azaz a megszerzett belépési kódok felhasználásával ilyen helyekről intézkedik), sose fogják lefülelni az illetőt. Ha meg külföldön teszi meg ugyanezt, még inkább lehetetlen lesz nyomára bukkanni.

Az egyetlen helyes megoldás, hogy a fentieket megtanulva, legyünk mindig résen, ha a pénzünkről van szó!

Más gyakorlat, hogy — főleg afrikai országokból — arra kérnek bennünket, hogy valahol befagyott pénzeszközöket segítsünk felszabadítani. A kérés konkrétan az, hogy adjuk meg bankszámlánkat, és jutalék ellenében utaljuk tovább az oda érkező pénzt, de előtte fizessünk meg valamiféle illetéket. A vége a dolognak mindig az, hogy mi átutalunk egy kalap pénzt, majd a „partner” eltűnik.

A következő stikli az, hogy valamilyen csábító tartalom letöltésének ígéretével megadjuk a webes kártyaszámunkat, ám onnan havonta leemelnek egy bizonyos összeget; s ráadásul lemondani sem tudjuk a szolgáltatást, mert ha egyáltalában



találunk erre utaló lehetőséget (e-mail cím, link), az nem működik, nem reagál. Egy lehetőségünk marad, de az is csak a jövőre nézve: azt a helyet, ahonnan a leemelés indul, bankunkkal tiltassuk le. Az ilyen letiltás általában pénzbe kerül, de legalább megszabadulunk a nyűgtől. A másik, kevésbé hatékony megoldás, hogy kiürítjük a számlát, és jó ideig nem teszünk rá pénzt: tán egy idő után rájön a svindler, hogy fölöslegesen erőlködik (de ez esetleg egy évig is eltart!).

Programok beszerzése



Hozzáfárés:

Ingyenes szoftver, Freeware

Egyszerűbb feladatok megoldására, vagy bonyolultabb feladatok egyes részfeladatainak megoldására alkalmas szoftvereket ingyen is letölthetjük. Ha egyszer ingyenesen kínálta a jogtulajdonos, akkor annak használata teljes mértékben jogszerű.

Olcsó szoftver, Shareware

Korlátozottan ingyenes programok. Tulajdonképpen a szónak nincsen klasszikus értelmezése, sok esetben kipróbálási céllal terjesztett programra írják rá, hogy „shareware”, más esetben a kedvezményes áron kínált programot jelölik így. Valami olyasféle, mint amikor a kiskereskedő kiírja az árcédulára: „Akció”; csak azt nem tudni, mitől akciós az a valami. E sorok írója sok évvel ezelőtt

Vásárlás, Buy

A szoftvereket normális körülmények között meg kell vásárolnunk. Mára, amikor az internet gyakorlatilag általánosan hozzáférhetőnek tekinthető, a legegyszerűbb módja kereskedelmi programok megvásárlásának az internetes vásárlás. A technikai megoldásról az internetbanki fejezetben írtam. Amennyiben kifizettük a programot az elektronikus kártyánkkal, kapunk egy e-mailt, amelyben leírják pontosan a regisztráció módját; azaz azt ez eljárást, amivel használatba vehetjük a programot. Ez az eljárás többféle lehetséges: küldenek egy regisztrált telepítő fájlt, vagy egy regisztrációs kódot; esetleg interneten kell egy űrlapot kitöltenünk. Végezetül arról, hogy kérésünkre akár postán is elküldik a szabályszerű (tehát az ÁFA tartalmat is jelölő) számlát, amelyik alapján cégek is elszámolhatják a vásárlás kiadását.

Kipróbálásra, Try, trial versions

A megvásárolható (ld. előző pont) szoftvereket ki lehet próbálni. A kipróbálás mindig ingyenes, ehhez le kell tölteni a próba változatot. A korlátozás különféle módon történhet: maghatározott ideig (pl. 2 hét), meghatározott indítási számig (pl. 20 programindítás); más esetekben a funkciók korlátozottak: csak behatárolt számú fájlt lehet megnyitni, vagy a feldolgozható adatok száma korlátozott; sőt, esetenként csak a mintaadatokkal lehet dolgozni. Más esetekben egyes fontos programelemek választása esetén egy üzenetet kapunk, hogy a próbaváltozat nem támogatja azt a funkciót, sít. A próbaidő elteltével azután vagy megrendeljük a teljes változatot, vagy letöröljük a gépünkről a telepített programot; de ha megelégszünk a próbaváltozat erősen korlátozott funkcionalitásával, akár használhatjuk is a programot, az nem tekinthető a szerzői jogok megsértésnek.

Letöltés

A programok megszerzésének — lett légyen az ingyenes, vagy fizetős — technikai megvalósítása a letöltés. Régebben a programokat floppyn, CD-n vásárolhattuk meg, ma ez a megoldás csak ritka esetben jön szóba. (Mindazonáltal egy esetben ma még kizárólag a floppy, vagy CD a megoldás: ha arról kell indítani a gépet a telepítéshez, vagy az ellenőrzéshez. Ez az operációs rendszerek, és a vírusirtók esetében áll).



A letöltés a forgalmazó honlapjáról lehetséges; mindazonáltal sok szoftver feltesz egy kérdést, hogy melyik szerverről szeretnénk a letöltést indítani. A kérdésre generális válasz nem adható, ha vannak a letöltés gyorsaságáról, üzembiztonságáról kedvező, vagy kedvezőtlen tapasztalataink, akkor azt a „mirrort” (mirror=tükör, azt jelenti ebben az esetben, hogy az eredeti letölthető fájlok másolatai — azaz tükörképei — találhatók azon a szerveren) részesítsük előnyben; avagy hátrányban.

A letöltés indítása esetén először a Windows — amennyiben biztonság szempontjából úgy van beállítva — ágál a letöltés ellen, és nekünk kell azt engedélyezni. Ha a letöltés megindul, egy kérdés jelenik meg: mentsük, vagy futtassuk a programot. Jómagam mindenképpen a mentést javaslom. Hozzunk létre egy erre a célra szolgáló könyvtárat (e sorok írója makacsul „Util” nevűt használ erre a célra), és azon belül egy alkönyvtárt a letöltendő szoftver nevére utaló szóval. Amennyiben egy fizetős programot nem mentünk el, hanem futtatjuk azt rögtön, egy gép újrainstallálás esetén csak hosszas levelezgetés után juthatunk hozzá a már kifizetett programunkhoz. A letöltés befejeződése után indítsuk el az éppen telepítő programot, és kövessük annak utasításait.

Sok esetben az első futtatás előtt, vagy közben regisztrálni kell a programot: ennek módjáról minden esetben tájékoztat a program forgalmazója e-mailben, vagy más módon.

Azt azért meg kell említenem, hogy ezen műveletekhez nem magyar szoftver esetén valamelyik nagy nyelvet (angol, német, francia, spanyol) legalább alapszinten ismerni kell.

Szerzői jogi kérdések

Akár ingyenes, akár fizetős programról van szó, a szerzői jogokat tiszteletben kell tartani. A programok írói sok esetben ebből élnek, de ha nem, akkor is munkájukért ellenértéket kérnek. A szoftverek árai persze sok mindentől függnek, és sajnos a magyar jövedelmekhez a amerikai szoftverárak magasnak tűnhetnek.

A szerzői jogokat akkor sértjük meg, ha olyasmit cselekszünk, amit a program telepítésekor, vagy más módon tudtunkra adott jogi közleményt tilt. Érdemes ezért legalább átfutni a jogi feltételeket.

Általánosságban szólva jogszerű a jogosultan birtokunkba került anyagot (program, képanyag, hanganyag, szöveg, stb.) a számítógépünkre telepíteni, futtatni, ill. az azt futtató programmal megnyitni. Jogszerű biztonsági másolatok készítése, azaz olyan időtálló médiára másolni az anyagot, ami a számítógép esetleges sérülése esetén is megmarad (CD, külső winchester, stb.). Az is általában jogszerű, ha a programmal saját szerzői jogok alá eső anyagot állítunk elő, de erre nézve már állíthat korlátot a forgalmazó (pl. ez esetben magasabb árat kell fizetnünk). „Saját szerzői jog alá eső anyag”: zenét állítunk elő a programmal, verset írunk a szövegszerkesztővel, fényképeket helyezünk el a honlapunkon. Ne feledjük: egy honlapon elhelyezett, általunk készített fénykép a mi szerzői jogunk oltalma alatt áll, azaz mi rendelkezünk vele! Ha megtiltjuk a letöltését, továbbítását, és ezt a tiltást elhelyeztük a honlapon, akkor — amennyiben felfedezzük a képpel történt visszaélést — a jogosulatlan felhasználót kötelezhetjük díj fizetésére, ill. bírói úton is érvényt szerezhetünk igényünknek. Mindazonáltal egyes szolgáltatók hirdetményben korlátozhatják ezen jogainkat: például egy nyilvános fórumon elhelyezett véleményünk, az oda feltöltött, és közzétett, de általun készített fotó nem a mi jogaink alatt fog állni, hanem a fórum kezelője alatt.

A Gyorsindítás

A Tálca Méretváltoztató terület