Szavak, szabályok és a lexikon

A kísérletben azt vizsgáltuk meg, hogy milyen „messze” terjed ki az előfeszítés

hatása. Korábbi vizsgálatok megmutatták (Thuma és Pléh, 2001), hogy az azonos alakú

kétértelmű szavak előfeszítési hatása túlterjed a szófaj határán, sőt a dekompozíció lehet

olyan erős, hogy még a saját paradigmájában nem létező alak is előfeszíthet egy szót

(pl. a dobsz ige a dob főnév asszociátumait). Azt akartuk megvizsgálni, hogy mennyire

lehet ezt a dekompozíció általi előfeszítési határt kitolni, vagyis előfeszítik-e egymást

olyan alakok, amelyeknek ragozott alakjukban bár maga a rag ugyanaz, az alakjuk

különbözik, (fogok-fogak) valamint olyan alakok, amelyek csak a ragozás miatt lettek

kétértelműek, tőalakjuk eltérő (pl. falat).

Dekompozíció és holizmus

Az angol nyelv mellett a magyar megjelenésének a pszicholingvisztikában nagy

súlya lehet, mivel alapvetően más beállítódású nyelvről van szó, melyet gyakran a

konfigurációs/nem konfigurációs ellentétpárral szoktak jellemezni. Fontos, hogy a

lexikális modellek ne csak a konfigurációs nyelvekre épüljenek, hiszen ezekben maguk

a szóalakok kevéssé változékonyak, ezért talán tárolásuk is valamivel kevesebb

problémát vet fel. A nem konfigurációs nyelvek közül az inkább agglutinatív nyelvek,

mint amilyen a magyar is, fontosak abban, hogy megértsük egyrészt azt, hogy hogyan

tárolódnak a szavak a lexikonban, másrészt azt, hogy hogyan működhet pontosan a

morfológia-szintaxis interface.

A szavak tárolására alapvetően kétféle modellt vázolnak fel (és természetesen

később ezek keverékeit). A holisztikus modell szerint a szavaknak minden egyes

alakját külön-külön tároljuk, így külön a kutya, kutyát, kutyának, stb szavakat, és a

megfelelőt hívjuk elő a mondatban. (Butterworth, 1983) A konfigurációs nyelvekben ez

a tárolás talán nem is annyira problematikus, de nyilvánvaló, hogy bizonyos számú

elem után elég nehéz lenne a tárolás. A másik, dekompozíciós modell (Taft, 1979)

szerint a szavaknak csak a töveit tároljuk egy memóriatárban és van egy másik

morfématárunk is, amelyben azokat a ragokat, jeleket és képzőket tároljuk, amelyeket a

szótövekhez hozzáragaszthatunk. Így egy szabály alapján, ami megmondja mit mihez,

milyen sorrendben ragaszthatunk elvileg rengeteg féle szót tudunk alkotni.

A magyar nyelvben egy-egy főnévnek illetve igének számos alakja lehet, attól

függően, hogy milyen szerepet tölt be a mondatban. A legalacsonyabb becslések is egy

főnévnek pár száz különböző alakot jósolnak, aminek a külön-külön egészként való

tárolása eléggé erőforrás igényes lenne. Ez ellen három ellenvetés is szólhat: (1) Kornai

(1992) megmutatta, hogy a lehetséges alakok közül vannak olyanok, amelyeket szinte

egyáltalán nem használunk. Ezeknek a tárolása kérdéses. A másik probléma (2), hogy

amennyiben minden egyes alakot szabály nélkül a memóriában akarnánk tárolni, bár ez

talán elméletileg az emberi agy kapacitását nem haladja meg, akkor sem lenne időnk

arra, hogy a nyelvelsajátítás során minden alakot akár csak egyszer is halljunk.

Harmadrészt pedig (3) képesek vagyunk nem létező szavakat is ragozni, vagy akár

olyan új szavakat, melyek léteznek, de mi nem tudtunk róluk. Ezt nehezen tudnánk

megtenni, ha csupán egy memóriatárra tudnánk támaszkodni. Ezért a holisztikus modell

nem alkalmas az olyan nyelvek leírására, mint amilyen a magyar is.

Jelenleg úgy tűnik az a nézet a leginkább elfogadott, hogy általában a

magyarban a dekompozíció fontos tényező, míg a nem transzparens képzett szavak, a

szabálytalan alakok, valamint a gyakori alakok tárolódhatnak a memóriatárban.

A dekompozíciót támasztják alá különböző pszicholingvisztikai kísérletek is.

Magyarban például lassabban olvasunk ki olyan szavakat, amelyeken több morféma

van, akkor is, ha ugyanolyan hosszúak és gyakoriak, mint a kontrollszavak, amelyek

morfémákkal nem terheltek (kezetek vs. feleség) (Gergely ??????). Priming vizsgálatok

is kimutatták, hogy a felszínen különböző alakban megjelenő tövek is előfeszíthetik

egymást, így például a dobsz ige a dob főnevet (Gergely, 1995) (Thuma, 2001).

Szódöntési feladatokban, vagyis, ha azt kell eldöntenünk, hogy egy hangsor szó vagy

nem, tovább tart elutasítani a rossz hangilleszkedésű morfémát, mint az egyáltalán nem

is létező morfémát, vagy a tő rontásait, valamint tovább tart az elutasítás, ha igekötős

igéknél kell döntenünk, és össze nem illő igekötőt és igét kapunk (felgondolni), nem

pedig nem létező igekötőt, vagy nem létező igét.

Modularitás és interakcionizmus

Ha nem csak a szavak tárolásáról, hanem mondatok megértéséről van szó, akkor

alapvetően három modellt lehetséges felvázolni, melyek versengő területe a

mondatmegértés. A modularizmus, az interakcionizmus és a konnekcionizmus közül

jelenleg számunkra az első kettő a fontos.

Modularitás

Fodor (1983) eredeti elképzelése az elmét modulokra osztotta. Az elképzelés

lényege szerint nem egy egységes erőforrásrendszer old meg minden problémát, hanem

az elménkben szakértők csücsülnek, akik egyfajta feladatra specializálódtak és azt

szinte tökéletesen tudják végrehajtani. Ez lenne az oka a beszédmegértés szokatlan

gyorsaságának. Fodor ezeket a modulokat „reflexes”-nek is nevezi, mert a működésüket

nem tudjuk kikapcsolni, ugyanúgy, ahogy például nem tudunk úgy dönteni sem, hogy

most éppen nem látjuk a színeket. A modulok fő jellemzői, hogy automatikusak, gyors

a működésük, egymás számára átláthatatlanok, vagyis menet közben nem érintkeznek,

így a másik működését nem is tudják befolyásolni. Természetesen eredményeik

érintkeznek egymással, de szigorúan csak a végtermékek, nem a folyamat maga.

Amiatt, hogy enkapszuláltak, következik, hogy érzéketlenek a kontextusra. Többféle

elképzelés él arról, hogy ezek a modulok működésükben egyfajta sorrendet követnek

(Fodor eredeti elképzelése), vagy pedig párhuzamosan működnek (Tanennhaus, Carlson

és Trueswell, 1989). Valójában nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a folyamatok,

mialatt végbemennek nem érintkeznek egymással.

Mivel a folyamatok maguk „buták” és nem érzékenyek a kontextusra, aktiválni

fognak olyan jelentéseket is, amik nem relevánsak a mondatban. Swinney (1979) kezdte

azokat a kísérleteket, melyekben a priming eljárás segítségével a modularisták azt

akarták bebizonyítani, hogy valóban létezik ez a fajta korai kontextus semleges

aktiváció. Vagyis egy szónak az éppen nem szükséges jelentését is aktiváljuk, ha egy

mondatot hallunk. Emiatt lehet az, hogy a dobsz alak esetében a dob tő aktiválódik

mindkét jelentésével akkor is, ha mind a kontextusból, mind az alakból tudni lehet,

hogy nem lehet főnévi jelentése. Mivel a dob tő aktiválódott, mindkét jelentésének az

asszociátuma is könnyebben aktiválódik, ezért a reakcióidő a szemantikai

asszociátumokra lecsökken.

Ez a priming hatás időben erősen korlátozott, 400 ms vagy annál kevesebb 200-

300 ms az az időtartam, ami alatt a hatása még megmutatható, ezután már nincs jelentős

különbség a kiolvasási idők között.

Az interakciós felfogás

SZÓTÁ

R

Mondatelemző

Szófelismerés

Központi

Probléma

megoldóIsm

eretek

1. ábra . modularista elképzelés. Forrás: Pléh (1998)

Az interakciós felfogás a korábbiakkal elmondottakkal szemben úgy gondolja,

hogy időben már nagyon korán, már a feldolgozás első lépéseinél is érintkezhetnek

egymással a feldolgozás különböző elemei. Ez a felfogás ennek, és nem az

enkapszuláltságukban zavartalanul gyorsan dolgozó moduloknak tulajdonítja a

megértés gyorsaságát. Ez a nézőpont a forma mellett a tartalmat is jelentősnek tartja a

nyelvfeldolgozás során. Az elméletek, amelyből kiindul a tudásalapú elméletek,

melyekben a szavak nem csupán lényegtelen címkék, amiket a szintaktikai fák végére

lehet aggatni, hanem mivel valójában ők hordozzák az igazi jelentést, a szintaxis csak a

jelentés tisztázását adná meg.

Az interakcionista felfogás szerint minden információt egyszerre és igen korán

használunk fel. A nyelv megértése opportunista: bármibe belekapaszkodik, ami

közelebb úsztathatja az észlelt anyag feldolgozásához. A formai és tartalmi elemzés

egymástól nem független: a szövegkörnyezet befolyásolja, hogy milyen formákat

részesítünk előnyben.

Az egyik központi tétele, hogy a kontextuális elvárások elébe mennek az

ingernek, könnyebben feldolgozzuk emiatt a kontextusba illő információt. Így aztán, ha

a kontextus megfelelő, sok olyan lexikális elem küszöbe lejjebb megy, ami

kapcsolatban van a hallott anyaggal. Ezzel magyarázzák azt, hogy egységes

koherenciájú szövegkörnyezetben ugyanolyan gyorsan felismerünk egy szót, ha az a

feladat, hogy magát a szót felismerjük, mintha csak a szó kategóriáját adnák meg. Mivel

a mondatban egy olyan kategóriájú szót várunk el, hamarabb felismerjük. Ezzel

szemben, ha nincsen tartalmi koherencia, akkor könnyebb a fonetikai kódolás, mivel az

elvárás nem segít minket a döntés meghozatalában. (Marslen-Wilson és Tyler, 1980).

Hasonló eredményekre jutottak a hanghelyreállítási hatásokkal, ahol

bizonyították, hogy ha megfelelő a kontextus és a szó első szótagja helyes, akkor

folyamatos szöveg utánmondása során spontán kijavítjuk abban a hibákat, anélkül, hogy

ezt észrevennénk. Ez nem mond ellent a modularitásnak, hiszen az a mondat

megértésének enkapszuláltságára vonatkozott, arra nem, mi történik, ha el kell ismételni

valamit. A következtetés, amit levonhatunk az, hogy bizonyosan nincsen egy „ismétlő

modul” az agyunkban. Azonban a tény, hogy ez az utánmondás akár 250msec

aszinkronitással is működhet (körülbelül ennyi egy szótag kiejtésének ideje), azt

mutatja, hogy nagyon gyors folyamatról van szó. Ezért lényeges, hogy az első

szótagnak jó legyen, mert ellenkező esetben a lexikai keresést már az elején félrevezeti.

A gyorsaság szerintük a korai egymással interakcióban lévő és egymást támogató

rendszerek eredménye.

Ezt a nézetet látszott alátámasztani Slobin kísérlete is (Pléh, 1998), amelyben a

szemantikai irreverzibilitás hatását mutatta ki. Vagyis ha a mondat alanya és tárgya nem

felcserélhető (A kutya rágja a csontot) akkor a mondat nem olyan nehéz, mintha

szintaktikai elemzést is kell végeznünk (A bárányt kergeti a mókus). Forster (idézi Pléh,

1998) azonban kimutatta, hogy ennek csak utólagos hatása van, akkor, ha gyorsan

mutatjuk be az ingereket, nem könnyebbek a szemantikailag nem megfordítható

mondatok.

Warren hanghelyreállításos kísérletében azt mutatta ki, hogy ha egy hangot

kivágnak a szóból és azt köhögéssel helyettesítik (0,12s tartamnyi időről van szó),

akkor két dolog történik: egyrészt (1) a személyek nem hallják a hiányzó hangot és a

köhögést nem tudják jól lokalizálni, másrészt (2) pedig a kontextusnak megfelelően

állítják helyre a hiányzó hangot. Az, hogy valóban szótári alapú ez a helyreállítás, jól

mutatja, hogy nem történik meg abban az esetben, ha nem létező szónak törlik egy

részét.

Kísérletünk szempontjából mindez azonban azt jelentené, hogy mivel a

különböző feldolgozórendszerek érintkeznek egymással, ezért nem lenne szabad, hogy

irreleváns jelentés aktiválódjon. Tudjuk, hogy nem lehet az a szó a mondatban, akár

szintaktikai szerepe, akár jelentése miatt, ezért valójában gátlódnia kellene, hogy ne

zavarja a feldolgozást, de legalábbis nincs oka, hogy aktiválódjon.

Konnekcionista modellek

A konnekcionista modellek az emberi agy neuronjait imitálva összeköttetések

segítségével bizonyos feladatok megoldásával próbálkoznak. Az ember kognitív

modellezésében a teljesítmény legtöbbször nem a tökéletes teljesítmény, hanem az

emberihez közelítő mintázat.

Szempontunkból ezek a modellek nem különböznek az interakcionista

modellektől, ezek szintén azt jósolják, hogy a jelentés és a forma már kezdetektől jelen

van a feldolgozás folyamatában.

A priming

Primingnak vagy előfeszítésnek nevezzük a döntés vagy válasz pontosságának

vagy gyorsaságának a megnövekedését annak következtében, hogy a döntésben

megjelenő információt korábban kontextusban már láttuk. Ez a gyorsulás nem

szándékos és nem kapcsolódik a feladathoz kapcsolódó motiváció megnövekedéséhez.

Feltételezhetjük, hogy ez az előfeszítési hatás nem szándékos vagy akár nem tudatos

folyamat, mivel nem feltétlenül emlékezeti feladatot követ és ráadásul gátló hatással is

bírhat. A priming hatásának egyik eredeti bemutatása azzal a lexikális döntési feladattal

történt, amelyet a kísérletben mi is használtunk (Meyer and Schvaneveldt, 1971). Ebben

a feladatban azt kell a kísérleti személynek eldöntenie, hogy a látott betűsorozat a nyelv

egy létező szavát reprezentálja-e. Előfeszítést (vagyis gyorsabb döntést) lehetett

kimutatni azokban az esetekben, ha két egymást követő betűsor szemantikailag

kapcsolatban álló létező szó volt. Ha például a kiolvasandó, vagyis célszó az volt, hogy

„orvos”, akkor az emberek ezt a szót gyorsabban olvasták ki, ha előtte a „nővér szót

látták”, mint akkor, ha az „észak” szót vagy egy nem létező hangsort, mint mondjuk a

„laku”. Ennek a szemantikai előfeszítés-nek a magyarázatát a terjedő aktiváció

mechanizmusa adta, melyet Collins és Loftus (1975) írt le, egy olyan korábbi modell

alapján, amit Collins és Quillian (1969) írtak le (lásd 2. ábra). Ebben az új szemantikus

memória modellben nem volt szigorúan hierarchikus a szerveződés. Collins és Loftus

elképzelése szerint ha egy fogalomnak a reprezentációja aktiválódik, akkor ez az

aktiváció tovaterjed a szomszédos csomópontokra is. Ha ezt a szomszédot mutatjuk be a

szó után következő betűsorként, akkor gyorsabban tudjuk azonosítani, mert az

aktivációjához már nem szükséges annyi bemeneti információ, hiszen maga a szó már

részben elő van feszítve. Egy mögöttes feltételezése a modellnek, hogy az egymással

szemantikai kapcsolatban álló fogalmak egymáshoz közelebb helyezkednek el, mint az

egymástól szemantikailag távolabb eső szavak, (ahogyan azt a Collins és Quillian

modell jósolja), ezért az előfeszítési hatás egyenesen arányos a szemantikai kapcsolat

erősségével. Fontos, hogy szem előtt tartsuk, hogy ez az előfeszítési hatás annak

ellenére megtörténik, hogy a személyeknek nem feladatuk az, hogy megjegyezzék vagy

használják a korábban látottakat. Ezért az előfeszítésről úgy gondolják, hogy független

a szándéktól és sokan automatikus folyamatnak tartják. Mivel úgy tűnik, hogy nem

vagyunk a hatásának tudatában, ezért tudattalannak is gondolják.

2. ábra. Collins és Loftus terjedő aktivációs modelljének vázlata. Collins és Quillian

(1969)

Első kísérlet

A kísérletben 38 egyetemista vett részt a SZTE Bölcsészkarának a hallgatói

közül. A hallgatók a kurzuskövetelmények egy részét teljesítették a kísérletben való

részvétellel.

A mondatanyag

A személyek 24 mondatot láttak, melyek utolsó szava vagy kétértelmű volt,

vagy kétértelmű tőre lehetett visszavezetni. Ezek a mondatok háromfélék lehettek,

ahogyan azt az 1. táblázat mutatja. Az elsőben a főnévi és igei alak azonos volt. A

másodikban az egyik vagy nyitó vagy rövidülő tő volt, ezért más alakot vett fel. A

harmadik egy kontroll eredménye, ahol a szavak annyira voltak hasonlóak, mint a

korábbi ragos alakok, de nem volt közös tő, amire vissza lehetett volna őket vezetni.

Azt akartuk tudni, hogy valóban a tőre vezethető-e vissza az aktiváció, vagy egész

egyszerűen az történik, hogy egy „automatikus és buta” raglevágást követően bizonyos

hasonlósági szint felett minden szó és szótő aktiválódik, akár ugyanaz volt a tő, akár

nem. A mondatok száma a listában nem volt teljesen kiegyenlített, ahogyan azt a 1.

táblázat utolsó oszlopa mutatja.

Mondat A prime Mondat B prime A és B targetek Item

Mostanában nagyon sokat

sírok.

A temetőben sorban állnak

a sírok.

Könny, hulla 7

Nagymamámnál ketrecben

vannak a nyulak.

Evés után a szalvétáért

nyúlok.

Húsvét, kéz 12

A réten túl ott van a kis berek. Mostanában egyre

alacsonyabbak a bérek.

Erdő, fizetés 5

1. táblázat. A mondatok fajtái a kísérletben

A személyek egy mondatnak csak az egyik (igei vagy főnévi jelentésű

előfeszítővel rendelkező) fajtáját látták, amely után az esetek felében a releváns, a

másik felében az irreleváns jelentés asszociátuma jelent meg a képernyőn és erre kellett

a személyeknek lexikai döntést adniuk. A változók az A és B targetekre adott

reakcióidők voltak. Az esetek felében a mondatok után nem asszociátumokat, hanem

független szavakat (amelyek azonban más mondatban asszociátumok voltak -

kontrollhelyzet), vagy nem létező hangsorokat láttak. (A mondatsorokat és a target

szavakat a függelék tartalmazza.) A mondatokban a szavak negyede ál-szó volt.

Kísérleti elrendezés

A kísérleti személyeknek egy PC számítógép képernyője előtt ülve VVP

program segítségével mutattuk a mondatokat 1250 msecig, miután egy 200 msec

késleltetés után felvillant előttük a target, erre kellett az enter (igen, szó volt) vagy a

szóközbillentyű (nem volt létező szó) lenyomásával reagálniuk. A célszó maximum

5000 ms-ig volt látható, ezután vagy gombnyomásra eltűnt.

Eredmények

A statisztikáknál az alapvető kérdés az volt, hogy ugyanannak a szónak a

kiolvasása gyorsabb vagy lassabb-e annak függvényében, hogy milyen mondat volt

előtte. Ez háromféle reakcióidőt eredményezett a kísérlet szempontjából: vagy a

releváns jelentés asszociátuma volt, vagy az irreleváns jelentés asszociátuma, vagy

pedig egy független mondat állt előtte.

Prime mondat Target

Az akváriumban egymást kergetik a halak.

pontyHa meghal, hát én is vele halok.

Már 10 perce a buszmegállóban állok.

2. Táblázat. Példák a célszó előtti háromféle lehetséges mondatra: releváns jelentés, irreleváns jelentés és független

jelentés.

Alapvető eredményünk, hogy a nem-szavakat lassabban azonosítják az emberek

nem szóként, mint a szavakat szóként (t=1,951; df=72; p<0,05). Egy másik ellenőrző

vizsgálatunk azt is megmutatta, hogy a csoportok között nincsenek szignifikáns

különbségek, ha az összes szó kiolvasási idejét nézzük (t=-2,019; df=41; p=N.S.),

vagyis tudhatjuk, hogy nem annak köszönhetőek bizonyos eredményeink, hogy egyes

csoportokba éppen a gyors reakcióidejű személyek kerültek.

Releváns jelentés – irreleváns jelentés

Egy robosztusabb mércét választva először személyen belüli elemzéset

végeztünk: páros t-próbákkal állapítottuk meg, hogy vannak-e eltérések ezek között a

csoportok között.

A relevanciának nagyon erős fő hatása van a kísérleti mondatanyagon (lásd:1.

Diagram), a releváns jelentését a szónak az emberek gyorsabban olvasták el, mint a nem

releváns jelentést valamint a független szavakat, tehát facilitációról beszélhetünk (F=-

1,940; df=73; p<0,05). A rövid ISI ellenére sem lehet kimutatni az egész anyagon az

irreleváns asszociátum reakcióidejének felgyorsulását, amely nem különbözik a

független szavak kiolvasási idejétől (t=-0,314; df=73; p=N.S.) ám lelassulása sem

jellemző, vagyis nem kerül gátlás alá.

1. Diagram. A relavancia hatása a reakcióidőkre

Azonos alak, azonos tő és pszeudo tövek

Fontos tudni, hogy erősebb-e az előfeszítés abban az esetben, ha a kétértelmű tő

kétértelmű alakja, vagy egyértelmű alakja jelenik meg, esetleg két hasonló alak, amely

azonban nem vezethető vissza azonos tövekre. Ehhez az irreleváns jelentések facilitáció

mintázatát kell megvizsgálnunk.

2. Diagram az egyértelmű (dobsz), kétértelmű (dobok) illetve pszeudo rokonságú

(bérek-berek) alakok irreleváns jelentésének reakcióideje

Az eredmények szerint a 2. Diagram –on látható különbségek szignifikánsak: a

leggyorsabban akkor aktiválódik az irreleváns jelentés, ha az egyébként kétértelmű, ez

gyorsabb, mintha maga az alak egyértelmű (t=-1,297; df=73; p<0,01). Azonban a

pszeudo módon kapcsolt szavakat sokkal lassabban olvassák fel a kísérleti személyek,

mint más irreleváns szavakat (t=2,354; df=73; p<0,05), de még a független szavaknál is

lassabban (t=1,328; df=71; p<0,05),vagyis ezek úgy tűnik egyfajta gátlás alá kerülnek.

Ige-főnév = főnév-ige?

Ismételten az irreleváns asszociátumok reakcióideit vizsgálva azt találtuk, hogy

az igék és a főnevek egymást ugyanolyan jól előfeszítik, nem volt szignifikáns

különbség sem az egybevont statisztikán (t=4,621; df=73; p=N.S.), sem akkor, ha

különválasztottuk az egyértelmű (t=-2,327; df=35; p=N.S.) és a kétértelmű (t=2,398;

df=71; p=N.S.) ragozott szóalakokat (Lásd: 3. Diagram).

3. Diagram Igék és főnevek egymást előfeszítő mértéke

Kísérlet 2

Ebben a kísérletben arra voltunk kíváncsiak, hogy vajon akkor is előfeszíti-e egy

szó az irreleváns jelentést, ha valójában az nem vezethető vissza egy és ugyanazon tőre.

Tudjuk, hogy a pszeudo tövek nem feszítik elő egymást, de vajon az olyan szavak,

amelyeknek a ragozott alakja egy másik alak ragozatlan alakja (én az autót szerelem vs

kellemes érzés a szerelem), mi a helyzet? A korábbi vizsgálatunkból kiindulva azt

kellene gondolnunk, hogy nem feszítik elő egymást, hiszen a szerelem főnévnek nincs

egy olyan alakja, hogy „szerel”, vagyis nem vezethető jobban vissza erre, mint a

„berek” arra a tőre, hogy „ber”. A különbség azonban az, hogy ezekben az esetekben a

tő legalább létezik, még ha elméletileg nem is kapcsolódik ehhez a szóhoz. Vagyis ha

mégiscsak van egy „buta kis modul”, aki lelkesen levágja a szavak szuffixumnak látszó

végződéseit, akkor ez egy olyan hely lenne, ahol a működését meg lehetne fogni.

Alanyok

A kísérletben 38 alany vett részt, akik ezzel egyetemi kurzusuk

követelményének egy részét teljesítették. Mindannyian ép látású és nyelvi zavarok

nélküli felnőttek voltak.

Kísérleti mondatsor

Ebben az esetben személyen belüli összehasonlításokat végeztünk. A személyek

minden mondatnak mindkét alakra végződő asszociátumát látták (a kísérletet két

alkalommal vettük fel). Többféle prime létezett, bár ebben a kísérletben már nem

alkalmaztunk eltérő alakokat az azonos szótöveknél, csak magukat a szótöveket

mutattuk, mint kontroll ahhoz képest, amikor nincs közös visszavezethető szótő.

Csoport Mondat Target

Ua a szótő "Hamar hízik ki, ki sokat fal." tégla

Eltérő szótőRagozott prime A cukortól nagyon fog fájni a fogad." veszít

Ragozatlan prime "Sok ember csak a játék kedvéért fogad." agyar

Rokon szótőRagozott prime

"A konyhában a lány minden almát

felvágott."sonka

Ragozatlan prime "A boltban ma igen olcsó a felvágott." hasít

3. táblázat. Példamondatok a második kísérletből.

Kísérleti helyzet

Ugyanazt a VVP programot használtuk, mint az előző kísérletben. A mondatok

ebben az esetben 1000 msecig voltak láthatóak a képernyő közepén, majd egy 250

msec-os maszkolást követően megjelent a célszó, amelyre a kísérleti személynek

lexikális döntést kellett hoznia. A szavakat hosszúság és gyakoriság alapján

kiegyenlítettük.

Kísérleti hipotézisek:

Az előző és korábbi kísérletek alapján az alábbi hipotézisekkel éltünk:

A releváns jelentés jobban elő fogja feszíteni az asszociátumot, mint a nem

releváns

Az eltérő előfeszítések mind gyorsabb reakcióidőket eredményeznek, mint a

független szavak

A különböző típusú előfeszítések különféleképpen feszítik majd elő a

célszavakat. Legerősebben az azonos alakú, kicsit gyengébben a rokon szó, még

gyengébben a csak ragozott alakjukban megegyező szavak fogják előfeszíteni a

másikat.

Eredmények

Független szavak, releváns asszociátumok, irreleváns asszociátumok

Hivatkozások

Taft, M. (1979) Recognition of affixed words and the word frequency effect,

Memory and Cognition, 7, 263-272

Kornai, A. (1992) Frequency in morphology, In: Kenesei, I., Pléh, Cs. (eds.)

Approaches to Hungarian, Vol. IV, The structure of Hungarian, JATE, Szeged.

Butterworth, B. (1983) Lexical representation, In: Butterworth, B. (ed)

Language production, Vol 1, Academic Press, London.

Gergely, Gy., Pléh, Cs. (1995): Alaktani kétértelműségek és a morfológiai

feldolgozás a magyarban, Magyar Pszichológiai Szemle, 51, 1-27.

Thuma, O., Pléh, Cs. (2001). Kétértelműség és dekompozíció magyar nyelven.

In: A magyar morfológia pszicholingvisztikája. Szerk.: Pléh Csaba, Lukács Ágnes.

Budapest, Osiris

Tanennhaus, M.K., Carlson, G., Trueswell, J.C. (1989). The role of thematic

structure in interpretation and parsing. Language and cognitive processes, 4 211-214.

Fodor, J.A. (1983). The modularity of mind. Cambridge, MASS, MIT

Pléh, Cs. (1998). Mondatmegértés a magyar nyelvben. Osiris, Budapest

Marslen-Wilson, W.D., Tyler, L.K. (1980). The temporal structure of spoken

language understanding. Cognition, 8. 1-71.

Meyer, D. E., & Schvaneveldt, R. W. (1971). Facilitation in recognizing pairs of

words: Evidence of a dependence between retrieval operations. Journal of Experimental

Psychology, 90, 227-234.

Collins, A., Loftus, E. (1975). A spreading activation theory of semantic

memory. Psychological Review, 82, 407-428.

Collins, A., Quillian, M.,R. (1969). Retrieval time from semantic memory

journal Journal of Verbal Learning and Verbal Behavior. p 240