Sarah Carnaby - Ha Egy Asszony Csábítani Akar

8/18/2019 Sarah Carnaby - Ha Egy Asszony Csábítani Akar

1/85

Tanga 05Sarah Carnaby

Ha egy asszony csábítaniakar

Most már rájött arra is, hogy mi zavarta, amikor átkutatta a lakást. Csak nyári

ruhák lógtak. A fiókokban nemi volt egyetlen személyes tárgy sem. Laura a

lakást valószínűleg bútorozottan bérli, méghozzá csak azért, hogy ott

találkozhassanak.

Úristen! Kicsoda valójában Laura Hiller? Mikor fogja végre megtudni?

…Ajka lihegve nyitotta szét Laura ajkát, és a nyelvével tapogatózva bejaratót talált, hogy elmerüljön az asszony elképzelhetetlenül gyöngéd


2/85

irányításával annak szájában. Laura nyelve fogadta Douglas nyelvét, és

megismertette vele szájának minden zugát. Douglas magába szívta

lélegzetét, ízlelte csókját s keze csodálkozva járta be testének lágy

vonalait, a szoros ruhán keresztül, míg végre ujjai a ruha kivágása alá

csúsztak, és végre megérintették meztelen bőrét…

Az eredeti mű:Sara Carnaby: Wenn eine Frau verführen will

1989 by Bastei-Verlag, Gustav H. Lübbe GmbH. & Co.,

Bergisch-Gladbach

© Hungarian translation Veszíts Ferenc, 1990

ISBN 963 10 8792 1

ISSN 0865-6894

Kiadja a Metrum

Felelős kiadó: a Műszaki Könyvkiadó igazgatója

2673.66-14-02 Alföldi Nyomda, Debrecen, 1990

Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató

A szedés a Műszaki Könyvkiadóban készült

Műszaki vezető: Bereczki Gábor

Műszaki szerkesztő: Marcsek Ildikó A fedelet tervezte: Kováts Tibor


3/85

A könyv formátuma: Fr5 ívterjedelme: 5,625 (A5)

Azonossági szám: 191 008

MŰ: 4407-h-9092

METRUM

1.

Douglas Harcourt higgadtan és kényelmesen vezette a fekete Bentleyt a Bondstreeten. A fejében a Harcourt City Bank Igazgatótanácsának ülésén elhangzottadatok és számok kavarogtak. Havazott. Nedves hópelyhek kavarogtak Londonutcái felett, és belepték a kocsi szélvédőjét is. Az ablaktörlő csendes surrogással

tisztította le az olvadó pelyheket. A Douglas előtt haladó kocsik megálltak, ő is rálépett a fékre. A nehéz kocsi aligészrevehető rugózás után megállt, Douglas alacsonyabb fokozatra kapcsolta afűtést. Gondolataiban és környezetében szerette a hűvösséget. Még azok aszázmilliók sem izgatták fel, amelyekről az igazgatósági ülésen szó esett. A családés a részvényesek teljes megelégedésével kilenc éve vezette a Harcourt CityBankot. Ha az új igazgatóság most a bővítésekről…Douglas gondolatai ugyanúgy elakadtak, mint a járművek a csúcsforgalomban,

amikor az egyik üzlet elegáns bejáratára pillantott. Éppen egy nő lépett ki azüzletből, barna kabátja szinte beleolvadt az ajtó patinás keretébe. Széleskarimájú, sötét kalapja majdnem a teljes arcát eltakarta.Kecsesen behajlított jobb kezében, hosszú, finom ujjain egy csomagot lóbált,

amelynek csomagolása csakúgy nem árult el semmit a tartalmáról, mint a ruha a viselőjéről. A fakó téli világításban két arany karkötő csillant meg a csuklóján. Afiatal nő másik kezén is viselt ékszereket. A kocsisor néhány méterrel előbbre araszolt. Douglas hirtelen adott gázt, ezértazonnal fékeznie is kellett. A kerekek megcsikordultak.

Valószínűleg erre a zajra, a nő hirtelen arra fordította a fejét. Egy másodperc,legfeljebb kettő lehetett, de ez az idő is elegendő volt arra, hogy Douglas számára


4/85

minden más érvényét veszítse.

A kalap alól vállig érő szőke hajzuhatag omlott alá. A férfi elragadó, vonzó arcot

látott, csodálatos, kicsit ferde vágású szemekkel. Az erős arccsontok még jobban

kiemelték ezeket a szemeket, amelyekből – ezt még ilyen távolságból is látni

lehetett – zöld fény sugárzott. A telt, érzéki száj elterelte a figyelmet a keskenyarcról és a finom állról. Karcsú nyakán szokatlan arany ékszer csillogott, de

mielőtt Douglas alaposabban megnézhette volna, az ismeretlen határozott

léptekkel elindult.

Mályvaszínű körömcipőjében kecsesen lépkedett. iNem közönséges járás volt ez,

de nem is a manökenek sajátos, keresztező lépései. Ez a vadmacskaszerű járás

teljesen lenyűgözte Douglast, egyetlen kívánságot ébresztve benne: követni,

követni ezt az asszonyt. Meg kell közelebbről néznie, talán akkor rájön, hogy mi

lehet benne az a mágikus erő, ami ennyire vonzza. A mögötte felhangzó rövid kürtjei hozta vissza a valóságba. A kocsisor araszolva

haladt előre. Douglasnak sikerült kocsijával utolérnie az ismeretlent. A Bentley

kerekei még alig álltak meg, amikor Douglas már hátrafordult. Kikapcsolódásként

gyakran nézett krimiket a televízióban, azokban egy gyalogos követése gépkocsin

sohasem jelentett gondot a nagyvárosi forgatagban: a forgatókönyvben így volt

megírva. A valóság merőben más. Most azonban, úgy tűnt, rámosolygott a

szerencse. Közelebb került a szép ismeretlenhez, ránézett. Ismét bámulatba ejtette

az asszony sugárzó lénye, s annál jobban megzavarta, minél tudatosabbá vált ez benne.

Az idegen most felépillantott, és Douglas szerette volna elhitetni magával, hogy

akaratátvitelre is képes. A Bentley-nek még nem az új, fényszűrős ablakai voltak,

a kocsiba be lehetett látni. Az asszony ismét megfordult, mert egy kirakat, elé

lépett. Felemelt bal kezéből ernyőt formált, hogy az üveg tükröződését

beárnyékolja. – Kecsesség és öntudat. Ezek a fogalmak a legjellemzőbbek erre az

asszonyra – gondolta Douglas. Táncosnőre emlékeztette, amint éppen felugrik, s

röpke ideig látszólag súlytalanul lebeg a levegőben. Amikor újra elindult, Douglas nem érzékelte, hogy másodperceket vagy

perceket töltött-e a kirakat előtt. A nő gyors léptekkel haladt tovább, és Douglas

kétségbeesetten nézett utána. Menthetetlenül beékelődött a kocsisorba, nem

tudott továbbhaladni, de kiszállni sem, mert a járda mellett szorosan egymás

mögött parkoltak az autók. Pánik fogta el és már-már azon volt, hogy történjék

bármi, kiugrik a kocsiból, és egyszerűen otthagyja az autót az utca közepén. Nem

téveszthette szem elől az ismeretlen asszonyt, aki őt ilyen rejtélyesen, szinte már

idegesítően magához láncolta.

De megint kedvezett neki a szerencse. A sor lépésben ismét megindult, és


5/85

amikor a szőke szépséggel egy vonalba ért, a nő megfordult. Douglasnak elállt a

lélegzete. Feléje jött!

A szeme zöld volt, világítóan zöld, sehogy sem illett a szürke londoni utcához.

Douglas úgy érezte, mintha smaragdok villantak volna rá, áthatolva rajta, mintha

nem is létezne. Amikor az asszony a Bentley előtt a csúszós útra lépett, úgy tűnt,észre sem veszi, hogy az autók között sétál át az utca másik oldalára.

Elhaladt a szélvédő előtt. Profilját eltakarta hullámzó haja, de amikor oldalra

nézett, a férfi ismét tisztán látta. A nő a túlsó oldal egy pontjára szegezte

tekintetét, és ettől Douglasnak szinte megállt a szívverése. Ha most valakivel

találkozik, esetleg egy férfivel…

De gyorsan megnyugodott. Egy plakát kötötte le a figyelmét. Megállt előtte, és

Douglas olyan elmerülten bámulta, hogy csak a mögötte haladó vezető

türelmetlen kürtje térítette magához. Ismét valamivel előbbre jutottak, ekkorDouglas észrevett egy üres helyet a parkoló kocsik között, ahová ferdén beállt a

Bentleyvel. Ez ugyan egy kapubejáró volt, de ez Douglast most egyáltalán nem

zavarta, pedig előre tudta, emiatt még bosszúság érheti. Célján kívül a világon

semmi nem érdekelte: közelről kell megnéznie a szép ismeretlent, meg kell fejtenie

ennek a hihetetlen és leírhatatlan káprázatnak a titkát. Talán még majd meg is

kell szólítania.

Douglas sietve nyitotta a kocsi ajtaját, de túl közel állt hozzá a másik parkoló

kocsi. Nagy nehezen kipréselte magát a keskeny résen, körülnézett és

megdermedt. Az asszony eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. A hely, ahol nemrégállt, üres volt, és Douglas a járókelők között sem tudta felfedezni. Tétován

rohangált az utcán, taxit keresett, de a titokzatos idegent nem látta sem taxiban,

sem máshol.

Douglas tehetetlenül ácsorgott, de hiába kutatta mindenfelé. Végigrohant az

üzletek előtt és mindegyikbe benézett.

Csak a következő keresztutcánál adta fel, letörten tért vissza a kocsijához.

Furcsán üresnek érezte magát, mintha pótolhatatlan veszteség érte volna.

Mit szólnának a Harcourt City Bank Igazgatótanácsának tagjai, ha a bankigazgatóját most látnák? Néhányan bizonyosan azt gondolnák, hogy Douglas

Harcourt harmincöt évesen is túl fiatal és éretlen, nem alkalmas egy ilyen nagy

hagyományú vállalkozás vezetésére.

Douglast még az sem vigasztalta, hogy a kocsijával senki nem törődött, pedig

valóban szabálytalanul parkolt, sőt, akadályozta a közlekedést. Megállt a kocsi

mellett, és kedvetlenül nézegette magát az ablaküvegben.

Itt állt hát élete nagy lehetősége előtt, elegáns öltönyben és tükörfényes, méretre

készült cipőben, tetőtől talpig igazi angol gentleman, egy ősi család tagja. Egy

férfi, akinek t sötét szeme bizalmat keltett az üzletemberekben és érdeklődést a


6/85

szépasszonyokban. Egy férfi, hatalmas családi vagyonnal. Douglas mégis

szegénynek érezte magát, mert a véletlen ezt a nem mindennapi asszonyt küldte

az útjába, akinek eltűnése megoldhatatlan feladat elé állította. Nincs esélye rá,

hogy valaha is újra lássa. Douglas sóhajtva ült vissza a kocsijába, és hazafelé

indult azzal a szilárd elhatározással, hogy elfelejti ezt a különös nőt, közbenazonban érezte, hogy ez teljesen lehetetlen.

A Covent Garden-i operapremierek úgyszólván kötelező programok voltak a

londoni előkelő társaság tagjai számára. Douglas Harcourt – mint az egyik

legnagyobb magánbank igazgatója – sem maradhatott távol. Legalábbis Douglas

ezt igyekezett elhitetni magával, bár pontosan tudta, hogy ez nem más, mint

önbecsapás. Négy hét óta minden elképzelhető módon igyekezett kiűzni

gondolataiból a Bond streeti ismeretlent, de négy hét óta nem sikerült elfelejtenie

azt a csodát, ami ebből a nőből sugárzott.

– El kellett jönnöm ahhoz, hogy a társadalmi kapcsolataimat fenntarthassam –

nyugtatta meg magát, amikor a ruhatárban leadta sötétkék felöltőjét. A tömeg

lassan sodorta a nézőtér felé.

– Douglas, te hazudsz – szögezte le az igazságot. – Ha valóban a kapcsolataidat

ápolgatnád, akkor nem mondtad volna le sorra a meghívásokat az utóbbi

hetekben. Minden lemondással nyilvánvalóbbá vált ennek valódi oka, és minden

meghívással nőtt e találkozásokkal szembeni érdektelensége. Az ismeretlenasszony emléke nem halványult benne, hanem testet öltött, és mostanra már

mindent betöltött.

– Douglas, öregfiú! Hol bujkáltál? Az utóbbi időben szinte nem is lehet már

látni!

Douglas kényszeredett, hivatalos mosolyával Adrian Stockwell felé fordult, aki

London egyik legbefolyásosabb tőzsdeügynöke volt, részese számos más

vállalkozásnak, amelyekben Douglas is érdekelve volt.

– A munka, Adrian, a munka! Minden időmet elveszi. Mostanábanelviselhetetlenül sokat dolgoztam.

Douglas hirtelen elnémult. Tekintete Adrian kezdődő ráncairól egy női alakra

szegeződött, aki éppen a páholyok felé lépkedett a lépcsőn. Valójában nem is

lépkedett, inkább siklott! Az aranyszínű brokát belépőben és a földig érő, szűk,

barna bársonyruhában mozdulatai még légiesebbnek tűntek, mint akkor, azon a

téli utcán.

– Douglas! – Adrian Stockwell megütögette a karját. – Douglas! Mi történt

veled? Kísértetet láttál?

– Igen, valami olyasmit – riadt fel Douglas. – Láttad azt az asszonyt, aki az


7/85

imént ment fel a lépcsőn? Mondd, ismered? – bár az asszonyt csak hátulról látta,

biztos volt a dolgában. – Lady Durbanhemet? – Adrian értetlenkedve csóválta a fejét. – Hiszen ő nemügyfele a bankodnak! Akkor meg miért érdekel?

Douglas megrázta a fejét. Lady Durbanhem csak most ment felfelé a lépcsőn, jól láthatta, ez a jelenség senkivel sem téveszthető össze.

– Már emlékszem rá, felejtsd el a kérdésemet. Tudnál nekem egy látcsövet

szerezni? Az enyémet otthon felejtettem.

– Sajnos nekem sincs, nem szeretem az operát – szögezte le Adrian, és a

ruhatár felé húzta Douglast. – Itt azonban kölcsönözhetsz egyet.

Ebben a pillanatban két idős hölgy elkérte az utolsó látcsövet. Douglas azonban

feltétlenül szerezni akart egyet, hogy a szép ismeretlent a nézőtérről

megkereshesse. – Az ember sohasem tudhatja, hogy ezeket a látcsöveket ki vette a kezébe –

jegyezte meg mellékesen Adriannek. – Néha talán jobb is! Amikor legutóbb azOperában voltam, egy párocska kikölcsönzött egyet… De jobb lesz, ha most nem

is mesélem tovább…

– Miért, Douglas, mi történt? – Adrian Stockwell érdeklődve, és meglepetten

nézett rá. – Meséld el majd később, ha négyszemközt leszünk. Én rettenetesen

kíváncsi természetű vagyok, és ha valaki ilyen megjegyzést tesz, az nem hagy

nyugton. Akkor már mindent pontosan tudni akarok!

Douglas faarccal figyelte, ahogyan a két hölgy visszaadja a látcsövet aruhatárosnak, és bocsánatkérést mormogva eltávoznak. Elvette a látcsövet, a

kölcsönzési díjat letette a pultra, majd búcsúzóul megveregette Adrian vállát. – Lényegében semmi érdekes nem történt, öregem. A látcső leesett a földre. De

hát végül is ez sem túl kellemes, ugye?

Ezzel otthagyta megzavarodott ismerősét, hogy végre a helyére ülhessen a

tizedik sorba, onnan ugyanis még egyszerűbben pásztázhatta a páholyokat.

A szerencse pedig ismét kegyes volt hozzá. Rögtön felfedezte a titokzatos

szépséget, a második emelet egyik páholyában ült egy jólöltözött, őszülő hajú férfitársaságában. Könnyedén a páholy plüssel borított párkányára támaszkodott és

pillantása végigfutott az Opera közönségén. Nem egy meghatározott helyre nézett,

nem is keresett senkit. Ügy tűnt, mintha az embereket észre sem venné.

Douglas a szeméhez emelte a látcsövet, a szíve egyre hevesebben dobogott.

Ilyen szerencsét! A páholy olyan jó helyen volt, hogy egész előadás alatt szemmel

tarthatta a nőt, nem kellett minduntalan hátrafordulnia. A látcsőn keresztül végre

meglátta az asszonyt. Szőke haján – amit ma kontyba fésülve viselt – kerek kis

maláji kalap volt, ugyanabból az aranyszínű brokátból, mint a belépője. Bár a

hófehér szőrmegallér eltakarta a nyakát, Douglasnak még az emlékezetében élt


8/85


9/85

Rendkívüli izgalmat érzett, zavartan tartotta a kezében a műsort.

– Asszonyom! Elvesztette a műsorfüzetét!

– Igazán kedves, hogy felvette. Köszönöm.

Douglas leplezetlen csodálattal bámulta a nőt.

– Visszaadná végre a műsorfüzetemet, uram? – szólalt meg a világ legérzékibbhangján az asszony.

– Ó, hogyne. Parancsoljon. – Douglas érezte, hogy kiszárad a torka a

smaragdszínű szemek átható pillantásától.

– Csodálatos az előadás. Ön nem így találja? – nyögte ki végre.

– Valóban nagyszerű – erősítette meg az ismeretlen. Lágy, simogató hangja

hallatára Douglasnak egyetlen épkézláb gondolat sem jutott eszébe. – A Milánói

Scalában hallottam utoljára ilyen remek előadást!

– Ez a kedvenc operám – Douglas kétségbeesetten pillantott a műsorfüzetre,mert minden kiment a fejéből, ínég az opera címe is. – Szeretem a Bajazzókat!

Az asszony meglepődve húzta fel szemöldökét, fénylő zöld szemét előbb a

műsorfüzetre, majd Douglasra szegezve.

– De hiszen a Nabuccót játsszák! – alig észrevehető nevetés bujkált a

hangjában, s ettől a hangtól Douglasnak még a lélegzete is elállt. – A Bajazzók

műsorfüzetét csak véletlenül hoztam magammal.

– Jössz, kedvesem? – kérdezte az ősz hajú férfi, bocsánatkérő mosollyal Douglas

felé fordulva, és visszavezette az asszonyt a páholyba.

Douglas csak akkor tért magához, amikor újra a helyén ült. Öt percig bámulta

az asszony kezét, amit a páholy függönye nem takart el. Azután eltűnt a kéz is

abban a titokzatos homályban, ami ezt az asszonyt körülvette. Türelmetlenül

hallgatta az operát, de fogalma sem volt arról, mi történik éppen a színpadon.

Douglast egyedül csak az asszony érdekelte. Amikor az előadás végén felöltözött és

kisietett az épületből, már sehol sem találta a legcsodálatosabb mosolyú,

elbűvölően érzéki asszonyt.

Csak a taxiban vette észre, hogy a látcsövet szórakozottságában zsebre tette.

Boldog volt, mert így legalább megőrizheti emlékként erről az estéről. Nem hitte,hogy valaha is találkozhat ezzel a nővel.

2.

Az elmúlt két hétben sokat dolgozott Douglas, bár a változékony áprilisi

időjárást nem szerette. A Harcourt City Bank alapítása óta nem állt ilyen jól,

eredményeik kiválóak voltak, tevékenységük pedig megbízható.


10/85

Megbízhatóság! Igen, ez volt a Harcourt család jelszava. Douglas ezt hallotta

gyerekkorában, és erre emlékeztették nap mint nap szülei, ha felhívta őket

telefonon, vagy az igazgatótanács ülésén találkozott velük.

Amióta találkozott az asszonnyal, gyakran ábrándozott róla. Az operai premier

óta nem látta, pedig szinte minden este társaságba járt. Nappal lekötötte amunka, nem ért rá mással foglalkozni, de este szabadjára engedte képzeletét,

felidézve annak az asszonynak a képét, aki hetek óta magához láncolja.

Őrá gondolt most is, miközben lord és lady Ainsbrook háza felé közeledett.

Fárasztó hét volt mögötte, örült Ainsbrookék vacsorameghívásának,

kikapcsolódást és szórakozást jelentett a számára, bár ezeken a vacsorákon sem

feledkezhetett meg a bankról, az üzletről.

Ainsbrookék tőle alig két saroknyira laktak, kényelmesen elsétálhatott volna

odáig (kivételesen az eső sem esett), mégis taxiba ült. Rendkívül elcsodálkoztak volna barátai és ismerősei, ha gyalogosan érkezik meg. Nem kelthette azt a

benyomást, mintha a Harcourt City Bank igazgatójának nem telne taxira. Tíz

évvel ezelőtt egyszer már megtette, hogy egy csodálatos nyári estén gyalog ment el

egy partira. Megérkezése után hiába próbálta vendéglátóit és a vendégeket

meggyőzni arról, hogy milyen kellemes volt ez a rövid séta. Szerencsére akkoriban

még alacsonyabb beosztása volt a családi bankban, így senki sem vonta le a maga

következtetéseit. Douglas azóta megtanulta a társasági viselkedés szabályait.

Lord és lady Ainsbrook – mindketten negyven év körül jártak –

megkülönböztetett szívélyességgel fogadták Douglast. A bank nyújtott kölcsönt aházaspár számára egy Monet-festmény megvásárlásához. A világ valamennyi

újságja írt a szenzációról, a Harcourt City Bank pedig csendben kifizette a

hatalmas összeget.

– Kedves Mr. Harcourt! – lady Ainsbrook, ez a fehér bőrű, babaarcú szépség,

rózsaszínű estélyi ruhában üdvözölte Douglast, majd az első emeleti lépcső felé

vezette.

– Tulajdonképpen a Monet-nak már a bank páncélszekrényében kellene lennie,

mi azonban az Ön kedvéért két éjszakára a saját páncélszekrényünkben őriztük,hogy megmutathassuk Önnek.

Douglas nem értette, hogy a Monet-festményt miért ne nézhetné meg a

bankban. Valójában nem szerette a hasonló ügyleteket, hiszen ez a csodálatos

festmény most már puszta pénzbefektetés, s hamarosan eltűnik egy trezorban. – Kedves Öntől, lady Ainsbrook – köszönte meg udvariasan, miközben arragondolt, talán a sátánnak is folyósítana kölcsönt a Harcourt City Bank a pokolkiépítésére, feltéve, hogy a biztosítékok rendben vannak. – Jöjjön utánam, Mr. Harcourt – lady Ainsbrook rózsaszínű ruhájában felfelé

vonult a lépcsőn, és Douglas engedelmesen követte. – Ha megnézte a festményt, megkínálom egy pohárka itallal – ígérte lady


11/85

Ainsbrook, mintha a vendégét csak ezzel az ajánlattal tudná a festmény előlelcsalogatni. – Egy kitűnő évjáratú skót whisky-vel. Csak az igazi szakértőkismerik.Douglas rámosolygott a ház asszonyára, és követte tovább felfelé a lépcsőn.

Folyton a rózsaszín estélyi ruhát látta maga előtt. A whiskyre gondolt, szinteérezte a különleges ital aromáját. Ekkor azonban meghallott egy hangot. Az asszony nem beszélt hangosan, mégis kimondhatatlan hatással voltDouglasra, ezt a hangot akár ezer közül is megismerte volna. Egy gyerekkoriemlék jutott az eszébe. Egyik este a dajkája régi skót mesét olvasott fel neki a földszelleméről, aki egy hatalmas sötét barlangban élt a végtelen mocsárvilág fenekén. Volt egy dudája, amelyből csak egyetlen hangot kellett megfújnia, és mindenember azonnal mozdulatlanná merevedett. Ezzel a dudával sok háborútakadályozott meg Skóciában. Egy napon azonban egy süket vezér kardjával

átdöfte a dudát, és utána megölte a szellemet is. Nem volt béke többé Skóciában. A háborúkról azonban Douglas már a történelemórákon tanult.

Ezt a dudaszót vélte hallani most Douglas is, de ez a hang még elbűvölőbb ésigézőbb volt, éppolyan, mint azon az emlékezetes Covent Garden-ioperaelőadáson. – Mi történt, Mr. Harcourt? – szólt rá lady Ainsbrook, megtörve a varázslatot.Douglas lassan elindult újra, a lépcsőről azonban visszanézett a vendégekre. Azonnal meglátta az asszonyt! Az előcsarnok hatalmas kristálycsillárjánakfényében szikrázott a haja. Douglas ezt a csodálatos szőke asszonyt látta csak, az

ő ragyogása mellett elhalványodott a többi vendég eleganciája. A titokzatos nő éppen egy férfi karjára tette a kezét. Ez azonban nem az a férfi

volt, akivel a Covent Gardenben látta. Az újabb férfi miatt Douglast elöntötte aféltékenység.

Irigyen figyelte kettejük beszélgetését. Az asszony arcát eltakarta a haja, amint

belekarolt a férfibe, és együtt elindultak a terembe. Douglas nem tudta levenni a

szemét róla, nem vágyott rá, hogy ezek a kezek egyszer őt is megérintsék…

– Mr. Harcourt! – a szeme előtt ismét a rózsaszín estélyi jelent meg, a ház

asszonya kizökkentette gondolataiból. – Mr. Harcourt! Talán nem érzi jól magát?Douglas azonban remekül érezte magát, annak a csodálatos véletlennek

köszönhetően, hogy harmadszor is találkozott ezzel az asszonnyal. Még boldogabb

lett volna, ha egyedül, s nem férfitársaságban látja viszont.

– Bocsásson meg, lady Ainsbrook – szólalt meg szórakozottan Douglas.

Gondoljon róla a háziasszony amit akar, de nem kockáztathatja meg, hogy az

ismeretlen ismét eltűnjön, mint a Covent Gardenben. Hirtelen megfordult és

elindult lefelé a lépcsőn, mit sem törődve lady Ainsbrookkal.

Az asszony kísérőjével beszélgetett, és Douglasnak most is az volt az érzése,hogy kettőjük között nincs közelebbi kapcsolat. Csak most vette észre az asszony


12/85

feltűnő öltözetét. Bokáig érő sárga szoknyát és egy? hosszú ujjú, flitterekkel

borított kabátkát viselt, bizarr kék, sárga, zöld és lila levelekkel. A vállán még

szokatlanabb díszítményként hatalmas sárga szőlőfürt volt, amelynek a levelei

lelógtak a válláról.

Már csak három lépésre lehetett tőle, s Douglas ellenállhatatlan vágyat érzett,hogy megérintse. Az asszony éppen kísérőjére pillantott, és Douglas mindenét

odaadta volna, hogy ez a pillantás neki szóljon.

Amint közelebb ment, figyelmét a ruha kötötte le. Most látta csak, hogy az nem

kétrészes, hanem egybeszabott, gyönyörű estélyi ruha. A ruha szegélye és gombjai

éppúgy flitterekből voltak, mint a szőlőfürt. Csak a szövetből készült, flitterrel

kivarrt levelek borultak külön a vállára. Ez a ruhaköltemény méltó volt

viselőjéhez, akivel kapcsolatban állandóan fel kell készülni a meglepetésekre.

A nő most felé fordította a fejét, de szemének smaragdzöld sugara elsuhantDouglas mellett. Mégis úgy érezte, mintha enyhe áramütés érte volna, decsalódnia kellett, mert az asszony tudomást sem vett róla.

Rövidlátó! Ezzel a csúfondáros gondolattal bosszulta meg Douglas iménti

közömbösségéért. Ez az asszony biztos rövidlátó. Ezért olyan zárkózott az

arckifejezése, ezért mereng a semmibe, és természetesen ezért nem ismerte őt fel.

Az asszony pillantása most az arcán pihent meg. Tiszta tekintete

meghazudtolta elképzelését a rövidlátásáról. Douglas azt sem bánta volna, ha a

föld megnyílik alatta, mert úgy érezte, az asszony belelátott gondolataiba. Úgy

érezte, ez elől a tiszta, kutató tekintet elöl semmi sem maradhat rejtve.

Most kellett volna egy semmitmondó mondat, például az: „Nem ismerjük miegymást valahonnan?” Akkor az ismeretlen valószínűleg azt felelhetné. „Covent

Garden?” Nem történt azonban semmi. Ügy nézett rá, mintha festmény vagy

szobor lenne, de legalább észrevette.

– Bajazzók vagy Nabucco – szólalt meg Douglas. Ez valóban nem volt túl

eredeti, mégis jobb volt, mintha azt mondta volna: „Érdekes szőlőfürtök lógnak a

válláról.” Douglas agyán ugyanis még ez a lehetőség is átfutott.

Az asszony bólintott. – Emlékszem – szólalt meg mosolyogva.

Douglas nem úgy érezte magát, mint egy tapasztalt férfi, hanem mint egy ijedtkamasz. Bár nem pirult el annyira, mint tizenöt éves korában, amikor az egyik

szobalánytól az első nyelves puszit kapta. Ethelnek hívták a lányt, és két napra rá

elbocsátották, mert az apja ágyában találták. Douglasnak már nem volt

lehetősége arra, hogy ő is ágyba vigye. – Ön is emlékszik a Covent Garden-i estére? – ezt már képes volt folyamatosan

elmondani, bár úgy érezte magát, mint a mesebeli egér a kígyóval szemben. De

micsoda kígyó volt ez a nő! Amint ránézett, szinte megbűvölte a tekintetével.


13/85

Douglas kétségbeesetten próbált szabadulni hatása alól.

– Nagyszerű előadás volt – bársonyos hangja olyan érzékien csengett, hogy

Douglasnak remegés futott végig a hátán –, remekül szórakoztam.

– Úristen! Hogy érti ezt? – töprengett magában. – A premierre és a kísérőjére

gondol? Vagy az előadásra és rá?

– a tekintete még mindig fogva tartotta, és a mosolya sem változott. – Elnézést

kérek, asszonyom, de még nem mutatkoztam be Önnek – Douglas nem minden

számítás nélkül mondta ezt. Ha megmondja a nevét, akkor az asszony is elárulja

a magáét. Így legalább kisebb lesz a titokzatosság körülötte. – Douglas Harcourt

vagyok – hajolt meg zavartan.

– Mrs. Laura Hiller – mosolygott kedvesen az asszony.

– Boldog vagyok, hogy megismerhettem – hazudott Douglas, pedig egyáltalán

nem volt boldog. Mrs. Hiller! Mrs! Az ördögbe is, miért van férjnél? Ez a

jelentéktelen figura lenne a férje? Hiszen úgy viselkednek, mintha csak ismerősök

lennének! Ettől persze miért ne lehetnének házasok?

– Laura, kedvesem, én… – a férfi megfordult, és csak cikkor vette észre, hogy az

asszony beszélget valakivel. Bocsánatkérően mosolygott. – Bocsáss meg, magadra

hagyhatlak néhány percre?

– Természetesen Ralph – felelte Mrs. Hiller. – Igazán jól szórakozom.

Douglas győzelemittas pillantást vetett a férjre, mintha ez a megállapítás többet

jelentene a házassági köteléknél. – Hogyan mehetett hozzá egy ilyen csodálatos

asszony ehhez a jelentéktelen férfihez? Mire való ez a nagy sietség? Hiszen

legfeljebb harmincéves lehet! Miért kellett ilyen fiatalon férjhez mennie? –

tűnődött Douglas.

– Megengedi, hogy szórakoztassam, amíg a férje visszajön? – kérdezte Douglas

lelkesen, miközben megkönnyebbülve tekintett a távozó férfi után.

– Téved, uram – Laura Hiller félrehajtotta a fejét, mintha nem jól értette volna. –

Ralph nem a férjem, Mr. Harcourt.

– Engedje meg, hogy bekísérjem az ebédlőbe, Mrs. Hiller – szólalt meg Douglas,

és lassan a lengőajtó felé indult, ami az előcsarnok és a nagy ebédlő között tárva-

nyitva állt.

– Igazán kedves Öntől – Laura Hiller csatlakozott hozzá, kecses mozdulattal

végigsimítva haján. Minden porciká- ja elbűvölte Douglast, de bármennyire is

közel volt most hozzá ez a vonzó asszony, számára mégis elérhetetlen.

– A Covent Garden-i premier után olyan gyorsan eltűnt, lehetőségem sem volt

arra, hogy néhány szót váltsak Önnel az előadásról – folytatta Douglas.

Laura ránézett és úgy mosolygott, hogy az bármit jelenthetett.


14/85

– Pedig szívesen meghallgattam volna a véleményét – mondta könnyedén.

Ezt az asszonyt nem tudta kiismerni Douglas. Semmiféle jelzést nem kapott

tőle, olyan jelet, amilyet az emberek megismerkedésük pillanatában – tudatosan

vagy öntudatlanul – váltanak egymással; amelyből tudni lehet, hogy milyen

messzire szabad elmenni, vagy mikor kell visszavonulni. – Ilyen nagyszerű előadást csak a Milánói Scalában láttam. De azt hiszem, a

szünetben ezt már említettem Önnek.

– Igen, igen, emlékszem – Douglas egy lépéssel előbbre merészkedett. – Minden

szavára és minden mozdulatára emlékszem, Mrs. Hiller.

Az asszony rejtélyes nevetéséből Douglas sem bátorítást, sem elutasítást nem

érzett.

Douglast egyre nagyobb izgalom fogta el. Megpróbált továbbtapogatózni.

– Az igazat megvallva, az előadás óta folyton Önre gondolok... szünet nélkül –erősítette meg, mert Laura változatlanul csak mosolygott, de nem szakította félbe

a férfi szavait. Lehet, hogy jégre akarja vinni, hogy utána lejárassa? Douglas

bepillantott a nyitott ajtón át az ezüsttel és kristállyal terített asztalra.

– Az ülésrendet feltehetően már elrendezték – jegyezte meg.

– Ó, igen – bólintott rá Laura Hiller. – Az ilyesmit már jó előre gondosan meg

kell tervezni.

– Ezek szerint ezen már Ön sem tud változtatni – fűzte hozzá Douglas, és

összeszedte minden bátorságát. – Ellenkező esetben ugyanis megkérdezném, hogy

szabad-e ma este Ön mellett ülnöm? – visszafojtott lélegzettel várta a választ. – A vendéglátóinkat kétségbeesésbe kergetné, ha megkérné őket, hogy

változtassanak az ülésrenden – felelte Laura Hiller, mintha legalábbis a

külügyminiszter legutóbbi fogadásáról társalognának.

Szabad-e tovább támadnia? Douglas erőt vett magán, hogy a kezét ne szorítsa

ökölbe.

– Szereti Ön az operát és a színházat, Mrs. Hiller?

– Szenvedélyesen – bólintott az asszony. – Sokkal szívesebben járok színházba,

mint estélyre. – Eljönne velem valamelyik este színházba? – kérdezte Douglas, ereje utolsó

tartalékait felhasználva.

– Nagyon szívesen, Mr. Harcourt. – Mikor? – érdeklődött Douglas türelmetlenül, nem akart hinni aszerencséjének. – Mondjuk holnap este? – Igen. Miért is ne?Douglas csapdát gyanított, várta a többi vendég kárörvendő kacagását, amiért

hagyta magát megtréfálni. Elképzelhetetlen, hogy ilyen egyszerű legyen randevúrahívni ezt a gyönyörű asszonyt!


15/85

– Ha megengedi, akkor holnap Önért megyek és… – Nem, nem, azt ne tegye! – Laura Hiller az elutasítást bájos mosollyalenyhítette. – A Shakespeare Companyt szeretném megnézni. Találkozzunk aszínház bejáratánál, fél órával az előadás kezdete előtt. Megfelel ez Önnek?

Douglas most hirtelen megértette, hogy kevésbé zárkózott népek hogyanképesek alkalomadtán örömteli viháncolásba kezdeni. Most neki is kedve lett volna hozzá. – Pontos leszek, Mrs. Hiller! – válaszolt kedves mosollyal. Az asszony ebben a pillanatban félrehajtotta a fejét. – Itt jön Ralph. Nagyon örültem a társaságának, Mr. Harcourt.Odasétált a férfihoz. Douglas szinte eufóriában volt, csak ködösen érzékelte,

hogy a háziasszony végül mégis a Monet-festményhez vezette. De a vendégektársalgásának halk zsongása sem jutott el a tudatáig.

Kábultságából csak az asztalnál tért magához, amikor hiába kereste Laura

Hillert és kísérőjét az asztal mellett.

– Mrs. Hiller? – kérdezte a háziasszonyt.

– Én csak annyit tudok, hogy Ralph Kinkadével volt itt. Eredetileg ugyan a

feleségével együtt hívtam meg Mr. Kinkadet, az asszony azonban beteg lett. Így

Mrs. Hillert hozta el magával, de nem akartak itt maradni vacsorára – magyarázta

lady Ainsbrook. – Többet nem is tudok róla mondani, Mr. Harcourt. Talán nincs

valami rendben? – folytatta aggódva.

– Ó, nem, dehogy, minden a legnagyobb rendben van – nyugtatta meg Douglas. – Természetesen akkor, ha Laura Hiller holnap valóban a színház előtt vár rám.

Ha nem csap be engem, akkor minden a legnagyobb rendben lesz! – tette hozzá

gondolatban.

3.

A vasárnap kínzó lassúsággal telt el, bár Douglas megpróbálta magátfolyamatosan elfoglalni. De minél többet dolgozott, annál lassabban vánszorgottaz idő. Órák hosszat beszélt telefonon a szüleivel. Töviről hegyire kikérdezte őketmindenről: hogy vannak, hogyan mennek a dolgok a birtokon, mivel töltikidejüket. Beszélgetés közben sem tudott szabadulni a számára legfontosabbkérdéstől: vajon Laura Hiller valóban várni fogja-e a színház előtt? Ezt azonbanmégsem kérdezhette meg a szüleitől. Azzal az ürüggyel, hogy az előző napi meghívást megköszönje, felhívta az

Ainsbrook házat. Lord Ainsbrook vette fel a telefont, és Douglasnak kellemetlenperceket kellett átélnie, a lord ugyanis a vacsora egyes fogásairól kívánt igen


16/85

részletesen társalogni. Douglas viszont – Laura Hiller eltűnése miatticsalódottságában – szinte egyetlen falatot sem evett, és akárhogy törte a fejét,sehogy sem tudott visszaemlékezni, hogy milyen ételeket tettek a tányérára.

Amikor végre sikerült Laura Hillerre terelnie a szót, kiderült, a lordnak halvány

fogalma sincs róla, hogy kiről beszél.Douglas hiába igyekezett gondolatait elterelni (kivételesen rendkívül alaposan

mosta le a Bentleyt), két órával később azonban ismét felhívta Ainsbrookéket, és

az inast most arra kérte, hogy lady Ainsbrookhoz kapcsolja. Ezúttal nemcsak a

meghívást köszönte meg, hanem azután is érdeklődött, hogy mi van a Monet-vel?

– Önnek meg kell értenie a mi szempontjainkat, lady Ainsbrook. Igen nagy

súlyt helyezünk rá, hogy a festményt teljes biztonságban a páncélkamránkban

őrizzük! Egyébként hallott valamit Mrs. Hillerről?

Lady Ainsbrook nem hallott semmit, viszont megrótta Douglast azaggodalmaskodásáért. Legalább tizenöt percig bizonygatta, hogy a Monet a

legnagyobb biztonságban van. Ha Douglasnak most választania kellett volna,

hogy Laura Hiller vagy a Monet-festmény tűnjön-e el örökre, akkor a festészetet

soha nem pótolható veszteség érte volna. Végre sikerült félbeszakítania az

asszonyt, udvariasan elköszönve tőle.

Douglas még sohasem készült ilyen gondosan találkozóra. Annyival előbb útra

készen állt, hogy még legalább kétszer kényelmesen átöltözhetett volna.

Természetesen erre nem került sor.

Hirtelen ötletének engedve felütötte a londoni telefonkönyvet. Abban bizonyoldalakon keresztül rengeteg Hiller volt, de közülük csak egyet hívtak Laurának.

Természetesen az is elképzelhető, hogy az ő Laura Hillerje a férje nevén szerepel a

telefonkönyvben. Douglas mégis szerencsét próbált.

– Igen, tessék? – jelentkezett egy kemény és kellemetlen női hang a vonal másik

végén.

– Elnézést kérek, Mrs. Laura Hillerrel beszélek? – kérdezte Douglas udvariasan.

– Igen, én vagyok az.

Douglas fájdalmában lehunyta a szemét. Ha Laura istenáldotta tehetségűszínésznő lenne – a legnagyobb az Egyesült Királyságban –, még akkor sem tudná

a hangját ennyire megváltoztatni.

– Bocsásson meg, téves kapcsolás – s miközben letette a kagylót, arra gondolt,

milyen jó lenne most egy kutya. Nem mintha az felvilágosíthatta volna a Laura

Hillert Körülvevő titokzatosságról, de legalább elmehetne vele sétálni, és azzal is

telne az idő.

Kutyája nem lévén, Douglas kénytelen volt egyedül sétálni egyet, amíg végre

eljött az indulás ideje. A két színházjeggyel a zsebében – amit inasa, Andrew

szerzett – Douglas elindult a Royal Színház felé, telve feszültséggel, izgalommal,


17/85

várakozással. A színház előtt kiszállt a kocsijából, és azonnal meglátta Laurát.Hullámos, szőke haja szabadon omlott a mélybarna nerckepp gallérjára, ezzel

védekezett az áprilisi szeles, hideg idő ellen. Földig érő, szűk, barna bársonyruhájában, amely széles, világosabb uszályban végződött, olyan volt, mint

egy királynő. Ehhez illő volt fenséges tartása és az a hosszú ujjú aranybrokátfelsőrész, ami egy pillanatra elővillant, amikor megigazította köpenyét a vállán. Amint közeledett felé, Douglasban egyre nőtt a csodálat. Laura Hillertalálkozásról találkozásra egyre szebb lett, de megőrizte a titokzatosság bűvkörétis, a kiismerhetetlenséget, ami Douglast annyira elbűvölte. A nem mindennapihatást csak fokozta, ahogy Laura nem vett tudomást arról a feltűnésről, amitmegjelenésével keltett. A járókelők megálltak és bámulták – némelyikük egészen közelről –, majdráébredtek illetlen magatartásukra és sietve továbbhaladtak. Még az autók is

lassítottak, és a vezetők – mint valami titkos jelre – egyszerre fordultak Laura felé. Az asszony arckifejezése nem volt elutasító, de biztató sem. Ügy nézett végig azembereken, hogy észre sem vette őket. Nyilvánvalóan tudatában sem volt ahatásának, mégis pontosan e hatásnak megfelelően viselkedett. – Mr. Harcourt, Ön igazán hajszálpontos – üdvözölte Laura Hiller, bár Douglas,nem volt biztos benne, hogy az asszony már észrevette. Laura arcán megjelent aza bizonyos mosoly, amely semmit sem árult el igazi érzéseiből. – Ön pedig még nálam is pontosabb, Mrs. Hiller – lépett oda, és megcsókolta azasszony kezét. – A sofőrje ilyen korán idehozta Ont? Itt kellett volna várakozniaÖn mellett! – Douglas így szerette volna felhívni a figyelmét a kíváncsian bámulóemberekre.Laura egy fejmozdulattal a pénztár ablaka felé intett, amelyen a „Minden jegy

elkelt” feliratú tábla lógott. – Remélem, már megvette a jegyeket, Mr. Harcourt? Nagyon nem szeretném eztaz előadást elmulasztani, a Shakespeare Company vendégjátéka ma este befejeződik.

Douglas felmutatta a két jegyet.

– Bármi egyébről igen, de erről nem feledkeztem volna meg soha – biztosítottaLaurát, miközben az előcsarnokba kísérte. – Az első – de merem remélni nemutolsó – közös esténken nem szeretnék kellemetlen benyomást kelteni. Ezt inkábbkésőbbre tartogatom!Laura elnevette magát. Hogyan tud egy nő ilyen gondtalanul és felszabadultan

nevetni, amikor a kísérőjét még csak ilyen rövid ideje ismeri? Ez a nevetés bizalmat és távolság- tartást fejezett ki egyszerre, nyoma sem volt annak, hogyigazán szívből jön/ – Shakespeare drámáit már fiatal koromban az USA-ban megszerettem –

mondta Laura, amikor helyet foglaltak.Douglas megcsodálta a brokát felsőrészt, ravasz megoldással az egyik vállat


18/85

takarta, a másikat nem. – Ön amerikai? – kapott a szón Douglas. – Igen, az Államokban nőttem fel – válaszolt Laura a férfi felé fordulva. – Neharagudjon rám, de az a szokásom, hogy az előadások előtt csendben maradok.

Így jobban tudok a darabra figyelni. A szünetekben is szívesen maradokcsendben, nehogy kizökkenjek a hangulatból. – A Covent Garden-i premieren mintha nem lett volna ilyen hallgatag – jegyeztemeg Douglas.Merész kijelentésétől maga is megrettent, de Laura csak nevetett. – Az opera volt és nem Shakespeare. Az opera csak a szívemhez szól,Shakespeare viszont az értelmemhez!Kívánságának megfelelően Douglas is hallgatásba burkolódzott, bármennyire

nehezére esett is. Sokkal szívesebben beszélgetett volna Laura Hillerrel az előadáselőtt, a szünetekben, sőt még az előadás alatt is.Így azonban hallgatagon ült, magában összegezve, hogy mit is tudott meg álmai

asszonyáról. Az eredmény tökéletesen elszomorító: szinte semmit! Az Egyesült Államokban nőtt fel, az opera az érzelmeire hat, Shakespeare

viszont az értelmére. Kivételes érzéke van a ruhákhoz, nyilvánvalóan férjnél van,és rendszerint olyan férfiak társaságában jelenik meg, akik pusztán jó ismerősei. Az is feltűnt Douglasnak, hogy a sofőrre tett megjegyzésére sem reagált. Abból,amit eddig tudott róla, akár egy Rolls-Royce-on is érkezhetett, de még az semkizárt, hogy az égből ereszkedett alá. Mint Hamupipőke – jutott az eszébe, akirőlnem tudták honnan érkezett, s miért tűnt tova.Mialatt a színpadon Hamlet dán királyfi azon vívódott, hogy megöljön-e valakit

vagy sem, Douglas Laura cipőjét leste. Hamupipőke modem megtestesítőjét alighalehetne az üvegcipővel azonosítani. Világosbarna, elegáns bársony körömcipőjealighanem gyakoribb, mint az üvegcipő.Hamlettól lenyűgözve, Douglas nagy megkönnyebbülést érzett, mert a

színpadon egymás után gyilkolták le a legfontosabb szereplőket. Ha pedig márnem lesz kit megölni, az előadásnak is majdcsak végeszakad. Laura valóban hű

maradt ígéretéhez, egész idő alatt egyetlen szót sem szólt. Amikor legördült afüggöny, lelkesen beszélni kezdett, és hosszú idő után először végre Douglasranézett. – Hogy tetszett Önnek az előadás, Mr. Harcourt? – Őszintén szólva én folyton azt vártam, hogy Hamlet mégis másként határoz,gyorsabban cselekszik és életben marad – felelte Douglas komolyan. A zöld szemekben tükröződő meglepetés vidám mosollyá változott. – Igen eredeti ötlet!Douglas felbátorodott ettől a mosolytól.

– Elhívhatnám valahová vacsorára?Laura kedvesen tekintett rá.


19/85

– Ha az előadás alatt esetleg mégis hallott volna valamit, az csak az én korgógyomrom lehetett. Semmit sem ettem, bevallom, számítottam az Ön meghívására.Douglas megkönnyebbülve karolta át Laura vállát. – Ön egyszerűen csodálatos, Mrs. Hiller. Rettenetesen irigylem a férjét –

kockáztatta meg ezt a kijelentést, míg felsegítette az asszonyra a keppet. – Foglalt már valahol asztalt? – Legyen ez meglepetés – felelte. Szívesen kérdezősködött volna még tovább aférjéről, de felhagyott vele, érezte, hogy úgysem kapna pontosabb választ,

A kepp felsegítésekor keze hozzáért Laura vállához, és ez az érintés Douglasbansoha nem érzett vágyat ébresztett. Néhány pillanatig kényszerítenie kellett magát,nehogy magához ölelje Laura Hillert. Érezni akarta a testét, és csak azért állt

ellen a kísértésnek, mert tisztában volt vele, hogy ezzel elveszítené az esélyét. – Miféle esélyek… lehetnek-e egyáltalán esélyeim – egyre csak ez járt az eszébenútban a Stage House felé, amely a legelőkelőbb étterem volt a színház közelében. –Milyen esélyei lehetnének egy férjes asszonynál? Az utóbbi megállapítást azonban pontosítania kellett. Férjes asszony, ez tény,ennek ellenére mégis elmegy a színházba egy számára idegen férfivel, sőtugyanazon az estén még a vacsorameghívását is elfogadja. – Mrs. Hiller, az Ön lénye csupa rejtély – mondta ki a gondolatát Douglas, de a

válasz ismét csak a titokzatos mosoly volt. Ezzel kimerítették a témákat, sDouglas nem tudta, mivel próbálja Laurát a zárkózottságából kizökkenteni. Amikor beléptek az étterembe, az asszony elégedettnek látszott, amint Douglasoldalán – a vendégek pillantásának kereszttüzében – a pincér az asztalukhoz vezette őket.

Douglas nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ennyire a nyilvánosság

középpontjába kerüljön. Egy percig sem volt kétséges előtte, hogy a kíváncsi

tekintetek Laurát figyelik, de egész idő alatt egyetlen mozdulatot sem tehetett

anélkül, hogy ne érezte volna magán a vendégek kitüntető figyelmét. Laura Hiller

viszont mindebből semmit sem vett észre. Elfogulatlanul beszélgetett veleszínházról, operáról, a legfrissebb politikai eseményekről, az Egyesült Államokról

és Angliáról, bármilyen témáról, amit a férfi felvetett. – Régóta él már Angliában? – érdeklődött Douglas a feketekávét kortyolgatva. – Csak a gyerekkoromat töltöttem az Államokban – felelte. – Mivel foglalkoznaka szülei, Mr. Harcourt? Ha jól tudom Ön a Harcourt City Bank igazgatója? – A családi bankunknak – igazította ki Douglas. – Szüleim – nagyszüleiéihezhasonlóan – megalapozták a Bank hírnevét, majd átadták nekem az irányítást, ők

pedig visszatértek vidéki birtokukra. Tudja, Angliában ez már hagyomány. Rám bízták a Bank vezetését, és rám testálták az ezzel járó idegeskedést is.


20/85

– És Ön egy napon mindkettőt – a bankot is, meg az idegeskedést is – majd agyerekeire hagyja örökül, nem igaz? – Laura nevetve hajolt felé az asztalon át. –Ezt nevezik kiegyenlítő igazságszolgáltatásnak. – Kétségkívül egyfajta bosszú a következő generációkon – erősítette meg

Douglas. – Feloldhatatlan nemzedéki ellentét. – Tetszik nekem, ahogy a dolgokat látja – Laura körülnézett. – Hangulatos ez azétterem.Szinte mellékesen jegyezte meg, Douglas igazából nem is tudta, hogy dicséretet

kapott-e, vagy sem. – Van kedve táncolni? – kérdezte hirtelen elhatározással. A terem végében azenekar éppen egy lassú keringőt játszott.Pillanatokkal később Douglas már azt kérdezte magától, hogyan is érezhette

mindaddig boldognak magát, amíg nem táncolt Laura Hillerrel? Olyan

súlytalannak érezte, mintha tollpihéből lett volna. Szinte repültek a táncparkettfelett, Douglasnak nem kellett vezetnie. Laura megérezte a férfi mindenmozdulatát, és harmonikusan alkalmazkodott hozzá, Már nem egy férfi és egy nőtáncolt, hanem egy pár, akiket a zene eggyé varázsolt. Amikor visszatértek az asztalukhoz, Douglas nem akarta tudomásul venni,hogy ennek az estének egyszer végeszakad. Annyi mindenről szeretne még beszélgetni, mindenekelőtt pedig kérdezni! Hiszen Laura ugyan sokat beszélt, demagáról keveset mondott.

– Én már meséltem a szüleimről – próbált újra szerencsét. – Kérem, meséljennekem a szüleiről! Még mindig az Államokban élnek?

Árnyék suhant át Laura arcán.

– Az anyám már régen nem él, és az apám is meghalt tíz évvel ezelőtt. Boldog

lehet, Mr. Harcourt, hogy még élnek a szülei.

– Legközelebb, amikor apámmal a bank irányítási módszeréről vitatkozom,

emlékezni fogok a szavaira – jegyezte meg Douglas. – Higgye el, nem vagyok

hálátlan, de a bank vezetésével kapcsolatban néha kemény összecsapásaink

vannak. Én a hagyományok híve vagyok. A hagyományok Angliában hihetetlenülfontosak. Ha majd hosszú ideje itt él, meg fog engem érteni.

– Az angolok hagyománytisztelete közismert – bólintott Laura –, én azt hiszem,

titokban mindenki irigyli egy kicsit ezért az angolokat.

Douglas most újabb témát próbált szóba hozni.

– Hogy valaki mennyire tudja megismerni az angolokat, az attól is függ, miért

jött ide, mit csinál itt, vannak-e kapcsolatai: házas-e, vagy sem, dolgozik-e, vagy

sem. Mit mondhatna erről Ön, Mrs. Hiller?

– Sohasem kerültem a munkát – közölte határozottan. – Ha nem jövök ki a

férjemmel, bármikor összecsomagolhatok. Nem tapasztaltam eddig sem előnyét,


21/85

sem hátrányát annak, hogy egy nő férjnél van-e, vagy egyedülálló.

– Valóban? – Douglas nagy önuralommal leküzdötte csalódását. Nem jutott

előrébb egy tapodtat sem. Az étteremben kellemes volt a hangulat, a vendégek

beszélgetését nem zavarta a zenekar csendes játéka. Az asztalon álló gyertyák

imbolygó fénye Laura szemében tükröződött, meg-megcsillanva az ajkán. Ügymosolygott Douglasra, hogy az ember azt hihette volna, számára ő az egyetlen férfi

a világon. Közelebbről ez a mosoly már csupán barátságos álarcnak látszott,

amely mögött valami titok lappang.

Amikor a zenekar abbahagyta a játékot, Douglas összerezzent. Az étterem

hamarosan bezár, és ő még mindig

ugyanolyan keveset tud Laura Hillerről, mint eddig. Az a néhány apróság, amit

az asszony gyerekkoráról és fiatalságáról megtudott, sokkal jelentéktelenebb volt

annál, mint amire Douglas előtte számított. – Feltétlenül látnom kell ismét – szólalt meg Douglas, miután fizetett. – Ön

mondja meg, hogy hol és mikor?

– Ezt Önre bízom, Mr. Harcourt – felelte Laura olyan készségesen, mintha egész

este csak erre a meghívásra várt volna. – Mit szólna, ha ismét vacsorázni hívnám? – javasolta. – Keresek egy kellemes

vendéglőt holnap estére. – Inkább holnapután estére – döntött az asszony. – Nem találkozhatnánk a KékKacsában? A Kék Kacsa London egyik legexkluzívabb étterme volt, de ez a választásDouglasra semmilyen hatást sem tett. Akár a Buckingham-palotába is elvitte volna vacsorára, sőt, ha Laura úgy kívánta volna, még a királynőt is meghívja azasztalhoz. Csák az volt fontos, hogy viszontláthassa. – Ott leszek, Mr. Harcourt – Laura váratlanul felállt. – Köszönöm Önnek a szép estét, igazán kellemesen éreztem magam. – Elviszem Önt… – kezdte Douglas, de zárkózott pillantását látva, elhallgatott. – Holnapután este – búcsúzott Laura. – El ne felejtse a találkozásunkat, Mr.

Harcourt! – Hogyan is felejthetném! – Douglas éppen a megfelelő búcsún törte a fejét,kereste a szavakat és valami indokot, hogy mégis hazakísérhesse. De mielőtt bármit is elmondhatott volna, az asszony rámosolygott, az asztalok között akijárathoz suhant, és a következő percben eltűnt.Douglas nagyot sóhajtva visszaült az asztalhoz. Egyre biztosabb volt benne:

Laura viselkedésének csak valami titok lehet a magyarázata. A legvalószínűbb,hogy a férje jelentős társadalmi pozíciót tölt be. Talán Amerikában élő előkelőrokonai miatt kell a legszigorúbb diszkrécióban élnie.

Ebben az esetben viszont nem értette Douglas, hogyan mutatkozhatott vele


22/85

Laura nyilvánosan ebben a pazar estélyi ruhában, amivel óriási feltűnést keltett. Tulajdonképpen semmit sem értett ebben az asszonyban, csak azt tudta, hogy

viszont kell látnia, és majdnem belebolondult abba, hogy erre nem kerülhet sormár másnap este.

– Egek! Mivel töltöm el az időt azon az egy estén, amikor egyedül leszek? – törtki Douglasból a türelmetlenség.

4.

Amint Douglas belépett a Kék Kacsába, hirtelen feltámadtak benne élete első

éttermi ebédjének emlékei. Talán tizenkét éves lehetett és rettenetesen zavarban

volt. Most harmincöt éves, de éppen olyan idegesnek és zavartnak érezte magát,

mint hajdanán. A tünetek is ugyanazok voltak. A kezeivel nem tudott mit kezdeni,

félénknek és esetlennek érezte magát. Kínos ez az egész, mintha mindenki őt

nézné. Ettől aztán még ügyetlenebbé vált, nem tudott egyetlen ajtót sem kinyitni

anélkül, hogy ne a kilincs mellé nyúlt volna, még a kabátját sem tudta beadnia

ruhatárba anélkül, hogy le ne ejtette volna. Idegességében a természetesnél egy

oktávval magasabb hangon szólalt meg. Egy nő miatt úgy viselkedett, mint egy

kamasz.

– Mrs. Hiller megérkezett már? – érdeklődött a főpincéméi. – Mr. Harcourt vagyok. Egy kétszemélyes asztalt foglaltam.

– Eddig nem érdeklődött senki Ön után, Mr. Harcourt

– nyugtatta meg a zsúfolásig megtelt étterem főpincére, bár egyetlen pillantást

sem vetett a kezében levő listára. – Megengedi, hogy az asztalához kísérjem?

Azonnal Önhöz vezettetem a hölgyet, amint megérkezik.

Douglas beleegyezően bólintott, és követte a főpincért egy intim hangulatú, két

személyre terített asztalhoz. Élvezte a kilátást a Temzére, látta az öreg raktárakat,

a számtalan hajót és a háttérben a Towert.Ezúttal szándékosan negyedórával korábban érkezett, hogy megelőzze Laurát.

Tanúja akart lenni a megérkezésének és meg akarta lepni. A szíve hevesebben

dobogott az örömtől és a várakozástól. Türelmetlensége percről percre fokozódott,

de ezzel együtt nőtt a félelme is, hogy Laura esetleg el sem jön. A féltékenység is

mardosta az előző este miatt, amit az asszony nem vele töltött.

Ezek az érzések és gondolatok nem engedték szabadulni tekintetét a Temzéről.Douglas elfelejtette figyelni a bejáratot, csupán az órájára vetett időnként egy-egy

pillantást.Egy perccel a megbeszélt idő előtt, Douglas éppen a karóráját ellenőrizte,


23/85

hirtelen megérezte,hogy Laura megjött. Egyszer csak mellette állt! Ügy érezte,hogy az asszony különleges sugárzásának vételére neki megfelelő antennája van. Az étteremben a beszélgetés moraja suttogássá, halk pusmogássá csendesedett.Ezt csak Laura idézhette elő. A másodperc töredéke alatt, amíg az órájáról

Laurára pillantott, Douglas meggyőződhetett erről. Douglas pillantása végigsuhant a csodálkozó vendégeken, mielőtt Laura felé fordult volna. Elakadt alélegzete! Ott állt előtte, és Douglas el sem tudta képzelni, hogy ez a tüneményesasszony is a Földön él. Ez ugyan már máskor is az eszébe jutott, de meg voltgyőződve róla, hogy igaz. Laura karcsú alakján földig érő ezüstszürke szaténruhafeszült, fölötte pedig egy napsárga köpeny csillogott. – Jó estét, Mr. Harcourt – nevetett, és szokás szerint észre sem vette a feltűnést,amit keltett, nem látta a lélegzetvisszafojtva figyelő vendégeket, sőt az álmélkodófőpincért sem. Valószínűleg azt sem tudta megérteni, hogy Douglas miért bámuljaszó nélkül. – Régóta vár rám? – Nem, egyáltalán nem – felelte, és a nyelve hegyével megnyalta kiszáradt ajkát.

Amikor Laura kioldotta a köpeny zsinórját, még szárazabbnak érezte a száját. Aszatén suhogott, és Douglas a ruha mély kivágását látva visszatartotta alélegzetét. A ruha felső része lágy redőkben omlott a vállára, és a keblei között egy V alakú kivágást alkotva, a derekára tűzött gyönyörű bross fogta össze. A főpincér Laura alá igazította a széket, és Douglas – már-már illetlenül – csaka legutolsó pillanatban állt fel, hogy Laurát üdvözölje. Fogalma sem volt róla, hogy

LauraHiller észrevette-e zavarát. Mindenesetre olyan természetesen viselkedett,

mintha egy útmenti bisztróban ennének Fish and Chipset, ami akkoriban annyira

kedvelt volt, és egy darab vizes halból meg sült burgonyából állt. Többnyire

elsózták, vagy egy jó adag ecettel tették emberi fogyasztásra alkalmatlanná.

– Tudja miért választottam a Kék Kacsát? Nem is kíváncsi, miért ez a kedvenc

éttermem Londonban? – kérdezte Laura, miközben a tekintete végigfutott az

étlapon.

– De igen, éppen úgy tudni szeretném, mint mindent Önről! – közölte Douglas,és maga is megrémült szenvedélyes hangjától.

– No de Mr. Harcourt! – Laura derűsen felvonta a szemöldökét. – Ez panasz

talán?

– Csak baj! – szelídítette megjegyzését Douglas. – De árulja már el nekem, hogy

miért jön szívesen a Kék Kacsába?

– Amikor Angliába érkeztem, akkor ettem először Fish and Chipset egy.

gyorsbüfében. Tudom, hogy ez akkoriban ugyanolyan szörnyű volt, mint

mostanában, de én nagyszerű hangulatban voltam, és a legfinomabb csemegének

éreztem.


24/85

– Ecettel ette vagy anélkül? – kérdezte Douglas mosolyogva.

– Ecettel – nevetett fel Laura, a férfi fájdalmas arckifejezését látva. – Azóta is azt

a Fish and Chipset keresem. És most nézze meg az étlapot.

Douglas rosszat sejtve nézte a választékot.

– Mi tűnik fel Önnek? – kérdezte Laura várakozásteljesen. – Elsősorban az, hogy igen bőséges a választék – felelte, miközben már vagy

negyedszer lapozta át az étlapot. – Másodsorban pedig az, hogy csupa

hagyományos angol ételről van szó.

– Harmadsorban viszont az utolsó oldalt is meg kellene néznie – javasolta

nevetve Laura.

Megtette. Elolvasta a „Különleges feladatok” cím alatt felsorolt ételeket, és

halkan sóhajtott, amikor felfedezte a rettegett Fish and Chipset.

– Nem csoda, hogy a franciák lenézik a brit konyhát – mormogta Douglasmegcsodálva az árat is. Éppen a tízszeresébe került annak, amennyiért bármelyikgyorsbüfében kaphattak volna egy adagot. – Ügy látom, igen keményenmegbüntetik azokat, akik ezt a szörnyűséget választják.Laura átnyúlt az asztalon, kivette a kezéből az étlapot, összehajtotta és az

asztal sarkára tette. – Bízik bennem, Mr. Harcourt? – Száz százalékig – biztosította a férfi. – Akkor két adag Fish and Chipset kérünk – rendelt Laura.

– Igen, de… – kezdett volna tiltakozni Douglas, a pincér azonban már felvette amegrendelést. – És ezért jöttünk ebbe a luxusvendéglőbe? – Mégsem hisz nekem, Mr. Harcourt? – kérdezte ironikusan Laura. – De igen, mégis… – sóhajtva abbahagyta. – Rendben, Ön nyert. De ha márennyire vakon bízom Önben, akkor meg kell jutalmaznia. – És mi legyen a jutalom? – Érdeklődött Laura. Hangjáénak csengése,parfümjének bódító illata és az észvesztő dekoltázs együttes hatására Douglasönuralmának végső határáig ért.Nem sok hiányzott ahhoz, hogy szorosan hozzásimulva magába szívja bőrének

illatát, s közben lágyan csókolja, kezét becsúsztatva a ruha mély kivágásába, végre megérintse és végigsimítsa a keblét. – Szeretném… szeretném Önt a keresztnevén szólítani, Mrs. Hiller – az álmokután a valóságban csak ennyit mondott. – Egyetértek, Douglas – ujjai azzal a különleges arany- rózsával játszottak,amely egy hosszú láncon pontosan a brossig lógott. Douglas képtelen volt másfelénézni, tekintete egyre a két rózsa között járt és oda tért vissza. Valamimegmagyarázhatatlan erő arra kényszerítette, hogy ennek a vonzásnak elegettegyen. – Gyorsan másfelé nézni – parancsolta magának Douglas –, semmi

meggondolatlanságot nem szabad elkövetnem.


25/85

– Biztos vagyok benne, hogy a hivatásának valami köze van a divathoz – vetette

oda könnyedén Douglas.

Laura megrázta a fejét.

– Csupán viselem a divatot, de nem kereskedem vele. Alig hiszem, hogy hasonló

öltözéket megengedhetnék magamnak, ha egy szalonban elárusítónőként ilyeneketpróbálnék eladni. Valószínűleg még divattervezőként sem lenne erre módom.

– Ezta ruhát aligha lehet „öltözéknek” nevezni – Douglas most már képtelen

volt levenni a szemét a ruha kivágásáról. – Ez nem is felöltözés, hanem a

legravaszabb levetkőzés, amit valaha is láttam. Nincs semmi hivatása? –

kérdezősködött tovább.

– Vagyonom van.

Douglas sóhajtott.

– Ez valószínűleg a legszebb hivatás, amiről bárki álmodhat. Ki ne írná beszívesen ezt a két szót a „foglalkozása” rovatba!

– Ön most úgy tesz Douglas, mintha szegényes otthonából csupán azért jött

volna egyenesen ide a Kék Kacsába, hogy egyszer végre magába szívja az előkelő

világ levegőjét. Fogadni mernék, hogy évek óta nem evett ilyen egyszerű ételt, mint

ez itt.

Ezzel a pincérre mutatott, aki egy hatalmas, letakart ezüsttálcát tett az

asztalra. Douglas alig tudta visszatartani a nevetését. Három pincér szolgálta fel

azt az ételt, amit normális körülmények között olajfoltos papírzacskóbannyújtanak át a zsírtól csillogó pult fölött.

Laura az evőeszközök után nyúlt, és Douglasnak is követnie kellett.

– Hisz Ön nekem, Douglas? – súgta felé.

Csak egy pillantást vetett a smaragdzöld szemekbe, és ha azt kéri, akár az

asztalon levő gyertyát is megette volna. Az első falatoknál még tele volt

gyanakvással, majd növekvő étvággyal, jóízűen evett, míg végül szinte a

lelkesedésbe csapott át.

– Laura, ezután minden dologban kétszáz százalékig hiszek Önnek – szögezte le

Douglas.

– Milyen meggondolatlan kijelentés ez egy józan bankártól - csak a szája

szögletében bujkáló mosoly árulta el, hogy tréfál.

– Először: a logika jelenleg érvényes valamennyi szabályát helyezze hatályon

kívül – válaszolta anélkül, hogy gondolkodott volna. – Másodszor: még ki kell

várni, hogy én valóban egy józan bankár vagyok-e? Azt nem tagadhatom, hogy

bankár vagyok. De minden más vagyok, csak józan nem. Hisz nekem, Laura?

Találkozott a tekintetük, és ez még jobban fokozta Douglas vágyát.

– Száz százalékig – felelte az asszony halkan.


26/85

– Miért nem kétszáz százalékig? – kíváncsiskodott.

– Mielőtt a vacsorát megkóstolta volna, Ön is csak száz százalékig bízott

bennem. Utána természetesen már kétszáz százalékig hitt nekem. Én még csakszáz százalékig hiszek Önnek.

Douglas tekintete Laura ajkára siklott, amellyel ezeket az annyira ártatlannaktűnő, mégis sokatmondó szavakat kimondta. Douglas készen állt a próbára,

legalább két tucat lehetőség fordult meg a fejében, amivel Laurának majd

bebizonyítja, hogy minden más lehet, csak józan nem!

Tekintete végigsuhant a karcsú nyakon, a nyakláncán, és végigsimogatta a

ruha kivágása alól ki villanó gömbölyű kebleit.

– Nem volt mindig vagyonom – Laura szavaira Douglas visszazökkent a

valóságba, és megfékezte fantáziáját. Nagy megkönnyebbülésére Laura nem vetteészre, mennyire felizgatta a teste, milyen szerelmes pillantással csodálta

szépségét. – A szüleimnek minden dollárt össze kellett rakosgatniuk, hogy

irodalmat tanulhassak – folytatta. – Gyakran azt gondolom, hogy a kollégiumi

időszak volt életem legszebb korszaka. Az Ön életében, Douglas, melyik volt a

legszebb időszak?

– Ez a nap – mondta ki Douglas gondolkodás nélkül. – A mai este Önnel.

A titokzatos zöld szemek tisztán csillogtak. Íme a lélek tükre! De Laura szeme

diszkrét tükör volt, semmit sem árult el. Az ajka azonban mosolygott. Az ajka,

amely után

Douglas annyira vágyott, amit addig akart csókolni, amíg bele nem fárad. – Emlékszik még arra, amit az első angliai ebédjéről mondott? – kérdeztehalkan, miközben elhalványult körülötte az elegáns étterem, a Temze, a gyönyörű

kilátás.

– Kivételesen kellemes emlékei maradtak erről, mert Ön is kivételes

hangulatban volt. Ezt a mai vacsorát én is a feledhetetlen emlékeim közé sorolom,

ez a hangulat már nem fokozható!

– Akkor a jövőben mindketten ügy fogunk erre az ételre gondolni – jegyzete meg

Laura –, mintha egy különleges finomságról lenne szó.

Douglas bólintott.

– Közös emlék lesz! Jó lenne minél több közös emlékre szert tenni, Laura. Nemgondolja?

Felelt-e vajon a szeme valamit? Vagy teljesen alkalmatlan arra, hogy megértse

ezt a tekintetet? Mit jelenthet ez a mosoly? Igent vagy nemet? Miért nem közeledik

hozzá egy kicsit? Miért nem mondja meg egyenesen, hogy akar-e közös emlékeket

gyűjteni vagy nem?

– Indulhatunk? – kérdezte Douglas, és ismét kényszert érzett arra, hogy

mindent bevalljon, kockáztatva, hogy mindent elveszít, vagy mindent megnyer.Laura bólintott, hagyta, hogy rásegítse a köpenyt, és a zsinórt a nyakánál


27/85

összekösse. Olyan közel állt hozzá, hogy érezte teste melegét. A parfümje illata és

ez a közelség megőrjítette Douglast.

– Feljönne hozzám egy italra, Laura? – kérdezte Douglas, mielőtt beültek ataxiba: Ezt a banális mondatot valószínűleg minden este több ezerszer elmondják

Londonban. Egy mondat, ami vagy semmit sem hoz, vagy a vágyak beteljesülését jelenti.

Laura elfogadta a meghívást, de Douglast lepte volna meg a legjobban, ha az

asszony útközben feloldódik. Várakozásteljesen és zárkózottan ült mellette. Ez

akkor sem változott, amikor megcsodálta lakásának szolid eleganciáját. Douglas

közben italt készített.

Az asszony a kandalló mellett ült. A bárszekrénytől odáig az út úgy tűnt

Douglasnak, mintha a kivégzőhely felé lépkedne. Laura járt a fejében, betöltötteés uralkodott minden gondolatán és érzésén. Szüksége volt rá, nem tudott nélküle

lélegzeni, és most újra mindent kockáztatnia kellett, hogy egy lépéssel előbbre

jusson.

Douglas egy utolsó kísérletre szánta el magát, míg a két poharat a kandalló

párkányára állította. Ha eddig nem is, de most Laura szemében is tükröződnie

kell vagy az elutasításnak, vagy az egyetértésnek. Az asszony azonban

változatlanul csak mosolyogva figyelte.Még ha ez lesz az utolsó cselekedete az életben, akkor sem tehet mást. Laura

vállára tette a kezét és lágyan magához húzta. Tekintete felitta szeme zöldjét, és

ajkának első érintése az őrület szenvedélyével töltötte el a testét. – Laura, drága Laura – suttogta Douglas, miközben a köpeny zsinórjátmegoldotta, és az a földre hullott. Douglas az asszony ajkára tapadt, érezte csókjaédességét, és ez maradék önuralmát is elsöpörte. Szorosan magához ölelte.Mintha valóban egymásnak lettek volna teremtve, úgy simultak össze. Laura

keble a mellének nyomódott, combja az övéhez szorult, és vágya szinte márfájdalmat okozott. Talán túlságosan is egyértelmű és agresszív volt ez az első,3még tapogatódzó csók és az első ölelés, de Douglas már nem volt ura a testének. A kábítószert Laurának hívták, s ez az asszony a szerelem, a szenvedély, az

odaadás, a vágy és a gyengédség zűrzavarába kergette Douglast. Ajka lihegve nyitotta szét Laura ajkát, és a nyelvével tapogatózva bejáratottalált, hogy elmerüljön az asszony elképzelhetetlenül gyengéd irányításával annakszájában. Laura nyelve fogadta Douglas nyelvét, és megismertette vele szájánakminden zugát. Douglas magába szívta a lélegzetét, ízlelte a csókját, s kezeóvatosan járta be testének lágy vonalait a szoros ruhán keresztül, míg végre ujjaia ruha kivágása alá csúsztak, és végre megérintették meztelen bőrét. Teljes kábulatban vált el Douglas szája Lauráétól, és csodálkozó, szerelmestekintete Laura feszült és boldog arcán pihent meg. A nagyra tágult szemekben,

mint zöld tavakban, odaadás, szerelem és vágy tükröződött.Szinte hitetlenkedve pillantott le Douglas az ujjaira, amelyek eltűntek a ruha


28/85

mély kivágásában, hogy Laura kemény, kerek mellét simogassák, amíg eljutnak amegkeményedő mellbimbóig.

Laura összerezzent, de nem húzódott el. Félig leeresztette a szemhéját, és

miközben Douglas simogató ujjaitól remegett, a keze a férfi kabátja alá vándorolt,

megérintette széles hátát, vággyal telve ölelte magához a férfit.Úgy tűnt, hogy megáll az idő! Minden gyorsabban és lázasabban, különös

módon mégis lassabban és tétován történt. Douglas Laura minden érintésére

megremegett, és már alig tudott uralkodni magán, amikor Laura ajka az állát és a

nyakát érintette. Megpróbálta ruhája csatját kioldani és levetkőztetni, egyre

vadabbul csókolták egymást. Douglas megkísérelte férfiasságával meghódítani

Laurát, felajánlva testét.

Szinte tántorogtak, míg egyszer csak a hálószobában találták magukat. Laura

eltolta Douglas követelő kezét, felemelte a karját, hogy ruháját kikapcsolhassa.

Douglas visszatartotta a lélegzetét, amikor az ezüstös szatén lecsúszott, hogy

megmutassa Laura csillogó bőrét. Törékeny és hófehér volt a teste, amit csak

halványbarna mellbimbói és a combjai közötti háromszög tört meg. Douglas keze

reszketett a\ türelmetlenségtől, amikor vetkőzni kezdett. Ingét szinte letépte

magáról és lerúgta cipőjét.

Amikor kiegyenesedett, Laura már az ágyon feküdt. Összezárt lába eltakarta a

tekintete elől vágyai végső célját, de szépsége magával ragadta.

Az asszony tekintete végigvándorolt Douglas izmos mellén, lapos hasán.

Pillantásával a férfi ujjait követte, de nem tudta kivárni, amíg kigombolja anadrágot, egyetlen mozdulattal lerántotta róla.

Douglas másodperceken át meztelenül állt Laura előtt, majd erőszakosan

rávetette magát, és forró testét az övével betakarta. Az asszony olyan odaadással

viszonozta csókját, hogy Douglast végleg megfosztotta a tudatos cselekvéstől.

Vágytól remegve igyekezett magának, egyedül magának meghódítani Laurát. Az

asszony gyengéd és szenvedélyes érintései elragadták. Vissza akarta tartani

magát mindaddig, amíg a keze és a szája meg nem ismeri Laura testének minden

titkát, de nem sikerült. Még érzékelte, hogy férfiassága Laura combjához szorul,még tudomásul vette Laura kezének rövid, segítő nyomását és a gyengéd

ellenállást, de amikor beléhatolt, minden más elvesztette jelentőségét. Douglas

csak valami alig megfogalmazható győzelmi mámort érzett, hogy ezzel a csodálatos

nővel egyesülhetett, és hihetetlen gyengédséget és hálát azért az ajándékért, amit

tőle kapott. Érezte feszítő vágyát, és többé már nem tudott védekezni ellene.

Szenvedélyes csókokkal és ujjaival segítette Laurát, hogy együtt jussanak el

egyesülésük csúcspontjához. Közben teste már önállósította magát, és ritmikus

lökéseit már csak növekvő szenvedélye diktálta. Úgy érezte, felrobban Laurában,

és már nem tudott semmire tekintettel lenni.Csak percek múlva tudta Douglas a maga lihegését és kapkodó lélegzését Laura


29/85

halk nyögéseitől és elégedett sóhajtásaitól megkülönböztetni. Rámosolygott azasszonyra. Laura mosolyánál nyíltabban semmi sem bizonyíthatta, hogy milyenkielégülést nyújtott neki. – Laura, szeretném ha… – kezdte volna Douglas, de Laura az ajkára tette a

mutatóujját, miközben keze gyengéd, de egyre céltudatosabb simogatással újabb vágyat és sóvárgást jelzett. A könnyed csókok egyre szenvedélyesebbé váltak, smozdulataik felgyorsultak. Ezúttal már egész testükkel tudatosan élveztékegyesülésüket, míg végre a mindent elsöprő beteljesüléshez eljutottak. Utánaszótlanul és kimerültén hevertek egymás mellett, átadva magukatgondolataiknak.

Douglas hirtelen felriadt és felült. Erezte maga alatt az összegyűrt lepedőt.

Megtapogatta maga körül az ágyat, zavartan nézett körül. Az állólámpa égett, és

az ablakon át hajnali fény derengett. Meztelen volt, ruhái ott hevertek, ahová

tegnap este ledobálta őket.

Laura ruháit azonban nem látta sehol. Néhány perccel később Douglas előtt

bizonyossá vált, hogy Laura eltűnt a lakásból, s talán az életéből is!

5.

Egyre csak Laura járt az eszében, és Douglas ezért elátkozta őt. Lelkileg éstestileg egyaránt összetörte. Álmában minden éjszaka nála járt, Douglas

gyengéden a karjában tartotta, szerelemmel csókolta, de amikor felébredt, már

csak az összegöngyölt takarót vagy párnát szorította magához. Máskor

szenvedélyes volt az együttlétük, magába fogadta a testét és leírhatatlan

gyönyörűséget okozott, de amikor felriadt, fájt a gerjedelme.

Douglas mindent elkövetett, hogy Laurát elfelejtse. Jógázott a Hyde parkban és

felhólyagosodott a lába, ami ugyan fájt, de nem űzte el fájdalmas éjszakai álmait.

Próbálkozott a hideg zuhannyal is, de nem vált be, megfázott, és három napig

lázasan az ágyat nyomta. Laura fantáziaképe azonban még lázálmaiban is vele volt. Elhatározta, hogy egy testkultúraszalonban a végkimerülésig kifárasztja

magát. Ezt azonban végül elvetette, félve a későbbi következményektől.

Teltek a napok, május eleje volt, s ezt Douglas rosszkedvűen vette tudomásul.

Mi haszna lehetne neki a májusból? Ez a hónap ezúttal szokatlanul meleg volt

Londonban.

Kétségtelen, hogy Douglas kiváló neveltetése – tanulmányait a legjobb

iskolákban végezte – most megmutatkozott. Ennek volt köszönhető, hogy

felelősségteljes állásában fáradhatatlanul végezte munkáját, még akkor is, ha azegész világ romokban hevert körülötte. Ezek a tulajdonságok segítették átvészelni


30/85

a nehézségeket, bár a valóság Douglas számára keserűbb volt, s csak

önuralmának köszönhette, hogy nem roppant össze. Késő estig dolgozott, éjszaka

pedig Lauráról álmodott és kínlódott.

Mindeddig a leghatározottabban ellenezte, hogy a lakásába üzenetközvetítőt

szereltessen, mert nem akarta a magánéletét ezzel a szerkezettel megzavarni.Inasa, Andrew, olyan rosszul hallott, hogy a telefon csengését is csak akkor

hallotta meg, ha közvetlenül mellette állt. Douglast így meglehetősen nehéz volt

telefonon elérni; ha otthon volt, szerette a nyugalmat, nem kívánt társalogni.

Attól való félelmében, hogy Laura hívását elmulaszthatja, Douglas most mégis

beszerzett egy készüléket, amelyen azoknak válaszolt, akik a legkevésbé sem

érdekelték, és akik olyan üzeneteket hagytak neki, amelyekre egyáltalán nem volt

kíváncsi. Csak Laura nem hívta fel.

És akkor eljött az az este, amikor a Harcourt City Bank kis híján elvesztetteigazgatóját.

Douglas a bankból érkezett haza, szinte láthatatlan inasa a vacsorához mármindent előkészített. Douglas a készülék mellé ült, hogy lejátssza a szalagot.Egyszer csak egy női hang azt mondta: Itt Laura beszél… Azalatt a másodpercnyi idő alatt, amíg Douglas felismerte, hogy ez a Laura nemaz ő Laurája, az elvesztett remény olyan testi és lelki megrázkódtatást okozott,amely már szinte sokkal fenyegetett. Később Douglas végiggondolta, mi vezethetettehhez az állapothoz, de be kellett látnia, hogy a végeredményt illetően ez teljesen

mindegy. Douglas ugyanis, hogy az ideg-összeroppanást elkerülje, villámgyorsreakcióval válaszolt. Ezután nem volt többé üzenetrögzítője, lett viszont egy jókora bemélyedés a szoba falán. Unokanővérének, Laurának az üzenetét sem ismertemeg soha, mert a szalagot kitépte és az állólámpához vágta, ahonnan Andrewszedte le később. Ez azonban egy cseppet sem zavarta, jómért Douglas éppúgyutálta unokanővérét, mint az üzenetrögzítőt. Fiatalkorában szívesen tette volnaugyanezt az unokatestvérével, mint most az üzenetrögzítővel, s ez a késői elégtétel végre lecsillapította.

Már a harmadik hét telt el Laura nélkül, és Douglas komolyan foglalkozottazzal a gondolattal, hogy a hétvégét a szüleinél tölti családi körben. Ez ugyan azelképzelhető legunalmasabb dolgok közé tartozott, de lelki szenvedésénél rosszabbmár ez a víkend sem lehetett. Ilyen körülmények között talán sikerül elfelejtenieLaurát.Hétfőn este Douglas a víkend mellett döntött, kedden ellene, szerdán ismét

menni akart. Csütörtökön este kilenc órakor váratlanul megszólalt a csengő.Douglas ajtót nyitott, és a következő pillanatban hitetlenkedve bámulta az

ajtaja előtt álló alakot. A reménytelen várakozás alatt kényszerképzetei

valószínűleg már függetlenítették magukat az akaratától, hiszen egy hús-vér nőt isképesek voltak elévarázsolni. Ekkor azonban Douglasnak eszébe jutott a másik


31/85

lehetőség. – Laura? – kérdezte még mindig hitetlenkedve.

– Már azt hittem, hogy meg sem ismersz többé – mosolygott rá, de ez a mosoly

ugyanolyan kiismerhetetlen volt, mint máskor. Semmit sem árult el Laura

érzéseiről, jövetelének okáról. – Én ne ismernélek meg? – hüledezett Douglas. – Mégiscsak látomás lehetsz,mert az igazi Laura Hiller nem tenne fel ilyen abszurd kérdést. Nem akarsz végre bejönni? – Douglas félreállt az ajtóból. – Egyáltalán, hogy jutottál be a házba? – Valaki éppen most érkezett haza és nem utasított vissza, amikor hozzácsatlakoztam.Ez nem is csoda! Ki utasítana el egy olyan nőt, mint Laura!? – Es minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte tettetett nyugalommal, sközben arra gondolt, hogy a karjába veszi és megcsókolja.

– El sem tudod képzelni? – szólalt meg Laura, és megállt a szoba közepén. – Elhagytál, amikor elaludtam – panaszkodott Douglas. Ezért a feleslegesmegjegyzéséért fel tudta, volna magát pofozni. A történtekre mindketten pontosanemlékeztek. – Mélyen aludtál – védekezett Laura. – Nem kínálnál meg egy itallal? – Azóta sem jelentkeztél – folytatta szemrehányóan. – Mit kérsz inni? – Semmit. Eljöttem hozzád, Douglas! – Douglas már a bárszekrénynél állt, mostmegfordult, de nem akart hinni a fülének. Megsértett hiúsága arra kényszerítette,hogy úgy tegyen, mintha nem értené meg Laurát. – Azt hittem, hogy inni akarsz valamit!Laura megrázta a fejét.

– Én csak megkérdeztelek, hogy nem akarsz-e megkínálni. Az asszony csak három lépésre állt tőle. Ez a három lépésnyi távolság azonbanáthidalhatatlan szakadékot jelentett a számára. Nyomorúságosán érezte magát.Leírhatatlanul dühös volt magára, mert nem volt képes legyőzni hiúságát. Miért viselkedik így? Tudta, hogy szüksége van Laurára. Miért nem akarja végreelismerni?

Nem tudta és nem is akarta elismerni. Laura úgy állt itt, mintha el sem ment volna, mintha nem történt volna köztük semmi! Úgy tett, mintha Douglasnaknem kellett volna egyetlen magányos éjszakát sem eltöltenie, és ha neki mindegyis volt, hogy Douglas ezeket az éjszakákat hol és kivel töltötte egy ágyban,Douglasnak ez egyáltalán nem volt közömbös. Nem, semmiképpen sem engedhet!De a következő pillanatban Douglas nem tudott tovább uralkodni magán,

átkarolta és szorosan magához ölelte Laurát, hogy egyetlen csókkal elfeledtesse anélküle eltöltött napokat. Amint megérintette, visszatért az a pusztító tűz, amely Laura közelében mindig

elragadta. Meg akarta súgni neki, hogy mennyire hiányzott, de a csók utáni vágyaezt megakadályozta. Még arra is alig volt idejük, hogy levetkőzzenek. Kábultan


32/85

értek az ágyhoz, és egymást szorosan átölelve rázuhantak. Az első egyesülés gyorsan megtörtént, túlságosan sokk vágy halmozódott fel

bennük, egyikük sem tudott várni. De a szenvedély kábulata után sem találtakmegnyugvást, addig szerették egymást, amíg a kimerültségtől el, nem aludtak.

Ezúttal úgy ébredt Douglas, ahogyan elaludt: Laura mellett. Álmában azasszony félig elfordította a testét, szorosan a férfihez bújt. Douglas jobb kezévelátölelte Laurát, megsimogatta a mellét, és az arcát illatos hajába temette. Alsóteste még rajta feküdt, lábával körülfonta a combját. Alig mert lélegzetet venni,nehogy ezen a csodálatos helyzeten változtatnia kelljen, és Laura felébredjen.Nehezére esett nyugton maradni. Olyan hihetetlen gyengédség töltötte el, hogy

simogatni szerette volna Laurát, testének minden centiméterét meg akarta

érinteni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megmozdítsa csípőjét. Az asszonycsodálatos testének érintése, hiszen ez a forró, lélegző, érzéki nő nem hagytaaludni, újra és újra felkorbácsolta férfiasságát. Megpróbálta a csípőjét úgyelmozdítani, hogy izgalomba jött nemiszervével ne érintse meg Laurát, nehogyfelébressze. Az asszony azonban álmában még szorosabban fogta át a férfit, sDouglas képtelen volt a combját kiszabadítani.Laura most megmozdította a fejét, és álmában dünnyögött valamit. Douglas

mozdulatlanságba merevedett, szinte hangtalanul vett lélegzetet, miközbenférfiassága az asszony hasához simult. Izgalma kínzó fájdalommá növekedett. –

Micsoda nagyszerű kín! – gondolta vágyakozva. Még a lélegzete is felgyorsultannak emlékére, hogy mennyi boldogságot nyújtottak egymásnak az éjszaka.Douglas kinézett az ablakon, remélve, hogy talán a hajnali fény megpillantása

valamennyire majd megnyugtatja, de sikertelenül. Laura álmában a csípőjétmozgatta, és egész testétől tűz áradt a férfi testébe. Douglas halkan sóhajtott. Amit most csinál, az valójában rablás. Egy férjtől veszi el a feleségét, hiszenLaura Mrs. Hiller. De most már a világon semmi nem tarthatta volna visszaDouglást. Vállalta azt a kockázatot, hogy testét, szerelmét olyan asszonynak adja,akiről semmit nem tud, és aki – amint elmegy tőle – eltűnik egy ismeretlen világban. Amikor Laura álmában ismét megmozdult, Douglas rá- ̂borult, s lágy, nedvescsókjaival megkísérelte felébreszteni. Addig csókolgatta, hogy Laura végrekinyitotta a szemét. Érezte, amint szerelmet kínálva hozzásimul, és a mégálomittas asszonyt elvezette a beteljesülésig. Laura hagyta, hogy lágyancsókolgassák, majd előbb lassan, majd egyre gyorsabban és szenvedélyesebbenszeressék. Mindketten ezzel az érzéki egyesüléssel kezdték ezt a napot.Együtt tusoltak, és a meleg víz alatt Douglasben fokozódott a remény, hogy

kapcsolatuk ettől kezdve, normálisan folytatódik majd, és nem kell mindentalálkozásért reszketnie.


33/85

– Mit csinálsz? – kérdezte csalódottan, amikor látta, hogy Laura nemcsak aruháit, hanem a kabátját is felveszi, és a táskája után nyúl. – Mennem

Documents

Sarah Carnaby - Ha Egy Asszony Csábítani Akar