RUDOLF STEINER

ECKHART MESTER

Eckhart mester képzetvilágát teljesen áthatja az az érzés, hogy az ember szellemében adolgok, mint magasabb lények születnek újjá. Ő is a Domonkos-rend tagja volt, akárcsak aközépkor legnagyobb keresztény teológusa, Aquinói Tamás, aki 1225-től 1274-ig élt. Eckhartmester Tamás feltétlen tisztelője volt. Ez teljesen érthető, ha figyelembe vesszükképzetalkotási módját. Tökéletes összhangban érezte magát a keresztény egyház tanításaival,és Tamás részéről is feltételezte a teljes egyetértést. Eckhart semmit sem akart elvenni akereszténység tartalmából, és hozzá sem akart tenni semmit. De ezt a tartalmat a magamódján akarta létrehozni. Az olyan személyiség, amilyen ő volt, nem érzi annak szükségét,hogy ilyen vagy olyan új igazságokat tegyen a régiek helyére. Teljesen összeforrott ahagyományos tartalommal. De ennek a tartalomnak új formát, új életet akart adni.

Kétségtelenül hívő keresztény kívánt maradni. Magáénak érezte a keresztény igazságokat.Csupán másként akarta nézni őket, mint Aquinói Tamás, aki két megismerési forrást fogadottel: kinyilatkoztatást a hitben és értelmet a kutatásban. Az értelem megismeri a dolgoktörvényét, tehát a szellemit a természetben. De fel is tud emelkedni a természet fölé, és képesegy másik oldalról megragadni szellemével a természet alapját képező isteni lényt. Ilyenmódon azonban nem jut el az elmélyülésig Isten teljes lényébe. Magasabb igazság-tartalomnak kell feléje áramlania. Ez a Szentírásban adott: kinyilatkoztatja azt, amit az embermagától nem tud elérni. Az embernek el kell fogadnia a írás igazság-tartalmát, értelmévelmagáévá teheti, megismerési erőivel igyekezhet minél jobban megérteni, de az emberiszellemből nem képes azt létrehozni.

Nem az a legmagasabb igazság, amit a szellem meglát, hanem az a megismerési tartalom, amikívülről adódott a szellemnek. Szent Ágoston kijelenti, hogy képtelen megtalálni önmagábanannak forrását, amit hinnie kell. Azt mondja: “Nem hinnék az evangéliumnak, ha a katolikusegyház tekintélye nem indítana erre." Ez egyezik annak az evangélistának a szavaival, aki akülső bizonyságtételre mutat rá. “Kijelentjük nektek mindazt, amit hallottunk, amitszemünkkel láttunk, amit mi magunk észleltünk, amit kezünkkel megérintettünk, mindazt,amit láttunk és hallottunk az élet Igéjétől... hirdetjük nektek, hogy velünk együtt közösségbenlegyetek." Eckhart mester viszont Krisztus szavait szeretné bevésni az emberek tudatába: “Elkell mennem tőletek, mert ha nem megyek el, nem jöhet el hozzátok a Szent Szellem."

Ezeket a szavakat a következőképpen magyarázza: “Olyan ez, mintha azt mondaná: túl sokörömmel nézitek jelenlegi képemet, ezért nem lehet részetek a Szent Szellem teljesörömében." Eckhart nem más Istenről beszél, mint Ágoston, az evangélista és Tamás,bizonyságtételük Istenről mégis különböző. “Sok ember olyan szemmel akarja nézni Istent,ahogy egy tehenet néz, úgy akarja szeretni Istent, ahogy egy tehenet szeret. Szeretik tehátIstent a külső gazdagság és a belső vigasz kedvéért, de ezek az emberek nem szeretik igazánIstent." ... “Együgyű emberek úgy vélik, úgy kell Istenre tekinteniük, mintha Ő ott lenne, őkmeg itt. Ez nem így van. Isten és én egyek vagyunk a megismerésben."

Eckhart hitvallásának alapja a belső érzékszerv megtapasztalása. És ez a tapasztalat magasabbfényben mutatja meg neki a dolgokat. Ezért úgy gondolja, nincs szüksége külső fényre ahhoz,hogy eljusson a legmagasabb megismeréshez: “Egy Mester szól: Isten emberré lett, ezáltal

felmagasztalta az egész emberi nemet. Örvendezzünk, hogy testvérünk, Krisztus saját erejébőlaz angyalok karán felülemelkedve az Atya jobbján ül. Ez a Mester jól beszélt, de mégsemfogadom el szavait, mert mit segítene nékem, ha volna egy bátyám, aki gazdag ember, éspedig szegény vagyok? Mit segítene rajtam, ha lenne egy testvérem, aki bölcs ember, és pedigostoba vagyok?" ... “A mennyei Atya egyszülött fiát önmagában és énbennem szüli meg.Miért őbenne és énbennem? Egy vagyok Vele, nem zárhat ki magából. A Szent Szellem tőlemés Istentől kapja létét. Miért? Én Istenben vagyok, és ha a Szent Szellem nem fogadja lényéttőlem, akkor Istentől sem fogadja. Én semmilyen módon nem vagyok ebből kizárva."

Eckhart emlékeztet ugyan Pál szavaira: “Öltözzetek a Jézus Krisztusba", de ezeket a szavakatmásként értelmezi: merüljetek el önmagatokban, mélyüljetek el az ön-szemlélésbe, éslényetek mélyéről Isten megvilágít, fényt sugároz mindenre. Megtaláltátok Őt magatokban,egyek lettetek Isten lényével. “Isten emberré lett, hogy én Istenné lehessek." - “Azelválasztottságról" című írásában Eckhart a külső észlelés és a belső észlelés egymáshoz valóviszonyáról ír: “Tudnod kell, hogy így szólnak a Mesterek: minden emberben kétféle embervan. Egy külső ember, az érzékelő ember, akinek öt érzékszerv szolgál, és mégis a lélekerejével hat. A másik a belső ember. Tudnod kell, hogy minden ember, aki Istent szereti, alélek erejét a külső emberben csupán annyira használja, amennyire öt érzékszervénekszüksége van erre. A belső nem fordul az öt érzékszervhez, csak amennyiben útmutatójuk ésvezetőjük, és óvja azokat, hogy ne törekedjenek az állatiság felé."

Aki így beszél a belső emberről, az már nem fogja tekintetét a dolgok érzékelhetően rajtakívül álló lényegére fordítani. Mert tisztában van azzal, hogy az érzékelhető külvilágsemmilyen formájából nem fog feléje közeledni ez a lényeg. Ellenvetésként mondhatnánk: miközük a külvilág dolgainak ahhoz, amit szellemedből hozzájuk fűzöl? Építs érzékszerveidre.Csak azok adnak hírt a külvilágról. Ne hamisítsd meg szellemi adalékoddal a külvilág képét,amelyet az érzékszervek tisztán adalék nélkül közvetítenek. A szemed megmondja, milyen aszín, amit szellemed megismer a színről, abból nincs semmi a színben. Eckhart mesterszemszögéből azt kellene válaszolnunk: az érzékszervek fizikai készülékek. Közléseik tehátcsak a dolgok fizikai részére vonatkozhatnak. És a dolgok fizikaisága úgy közli magát velem,hogy fizikai folyamatot indít el bennem. A szín, mint a külvilág fizikai folyamata, fizikaifolyamatot indít el a szemben és az agyban. Ezáltal észlelem a színt. Ilyen módon azonbancsak azt észlelem a színről, ami fizikailag érzékelhető rajta. Az érzékszervi észlelés mindentkikapcsol a dolgokról, ami nem érzékelhető rajtuk. Ha azután továbblépek a szellemi, eszmeitartalomhoz, akkor újra visszaállítom azt, amit az érzékszervi észlelés kioltott a dolgokon. Azérzékszervi észlelés tehát nem mutatja meg a dolgok legmélyebb lényegét, inkább elválaszttőle. A szellemi, eszmei megközelítés azonban összeköt ezzel a lényeggel. Megmutatja, hogya dolgok belső lényegük szerint ugyanabból a szellemi lényből valók, mint én magam. Aköztem és a külvilág között húzódó határ megszűnik a világ szellemi megértése által. Akülvilágtól annyiban vagyok elválasztva, amennyiben érzékelhető vagyok az érzékelhetődolgok között. A szemem és a szín, két különböző dolog. Agyam és a növény: ez is kettő. Dea növény eszmei tartalma és a szín eszmei tartalma agyam és a szemem egységes eszmeilényegének részei.

Ezt a felfogást nem szabad összetéveszteni az elterjedt “emberiesítő" világnézettel, amelyazáltal igyekszik megragadni a külvilág dolgait, hogy az emberi lélekhez hasonló pszichikaitulajdonságokkal ruházza fel azokat. E szerint a felfogás szerint a velünk szemben állóembernek csak a külső érzékszervekkel észlelhető jegyeiről veszünk tudomást. Nem láthatokbele embertársam belsejébe. Külsejéből következtetek belsejére, lelkére. A lélek tehátsohasem észlelhető számomra közvetlenül. Csak saját bensőmben észlelek egy lelket.

Gondolataimat, képzeteimet, érzéseimet senki sem látja. Ahogyan a mások által észlelhetőkülsőm mellett ilyen másik, belső életem is van, úgy feltehetően más lények is rendelkeznekilyennel, így következtet az, aki az “emberiesítő" világnézet álláspontját képviseli. Amit egynövény külsején észlelek, az feltehetően éppen úgy egy lélek belső világának a külső oldala,amit az észlelethez hozzá kell gondolnom. És mivel számomra csak egyetlen belső világlétezik, nevezetesen a sajátom, a másik lény belső életét csak az enyémhez hasonlóan tudomelképzelni. Ezzel egyfajta “pánpszichizmushoz", a természet lélekkel való felruházásáhozjutunk el.

Ez a szemlélet félreérti azt, amit a fejlett belső érzék valójában feltár. Egy külső dologszellemi tartalma, amit bensőmben felfogtam, nem olyasmi, amit a külső észleléshezhozzágondoltam. Éppoly kevéssé az, mint egy másik ember szelleme. Belső érzékszervemmelugyanúgy észlelem ezt a szellemi tartalmat, mint külső érzékszerveimmel a fizikai tartalmat.Amit fenti értelemben belső életemnek nevezek, az magasabb értelemben nem a szellemem.Ez a belső élet nem más, mint érzékelhető folyamatok eredménye, csupán az én személyesegyéni tulajdonom, aki fizikai szervezetem eredménye vagyok. Ha ezt a belsőt átviszem akülső dolgokra, akkor csak fantáziálok. Személyes lelki életem, gondolataim, emlékeim ésérzéseim bennem vannak, mert egy így vagy úgy organizált természeti lény vagyok, akimeghatározott érzékszervekkel és idegrendszerrel rendelkezik. Ezt az én emberi lelkemet nemvihetem át külső dolgokra. Ezt csak abban az esetben tehetném, ha találnék valahol egyhasonló felépítésű idegrendszert. De az én egyéni lelkem nem a legmagasabb szellemirészem. A legmagasabb szellemit előbb életre kell kelteni bennem a belső érzék által. És ez azéletre hívott szellemiség bennem ugyanaz, mint minden dologban. Ez előtt a növényközvetlenül jelenik meg saját szellemiségében. Nem szükséges, hogy felruházzam amagaméhoz hasonló szellemiséggel.

Ezzel a világnézettel szemben értelmetlenné válik a “magánvaló dolog"-ról (Ding an sich)való beszéd. Mert éppen a “Ding an sich" nyilvánul meg a belső érzékszervnek. Azértbeszélnek annyit erről az ismeretlen “Ding an sich"-ről, mert nem képesek ráismerni bensőviláguk szellemi tartalmára. Bensőjükben lényegtelen árnyalatokat, sémákat, a dolgok “pusztafogalmait és eszméit" vélik felismerni. Mivel azonban van némi sejtelmük a “magánvalódolog"-ról, úgy gondolják, hogy az csupán elrejtőzik, és feltételezik, hogy az embermegismerési képességének határai vannak. Akik ebben a hitben élnek, azokat nem lehetmeggyőzni arról, hogy saját belső világukban kell megragadniuk a “magánvaló dolgot", mertsohasem ismernék el azt. És éppen erről az elismerésről van szó.

Mindazt, amit Eckhart mester mond, áthatja ez az elismerés. “Egy hasonlattal világítok ráerre. Egy ajtó nyílik és csukódik a sarokvas mentén. Ha az ajtó külső szárnyátösszehasonlítom a külső emberrel, akkor a sarokvas a belső ember. Amikor az ajtó nyílik éscsukódik, a külső szárny ide-oda mozog, míg a sarokvas mozdulatlan marad, helyzete nemváltozik. Hasonló a helyzet itt is." Individuális érzékszervi lényként minden oldalrólkikutathatom a dolgokat - az ajtó nyílik és csukódik - ha érzékszerveim észlelését szellemilegnem keltem magamban életre, akkor nem ismerem lényüket - a sarokvas nem mozdul. Eckhartszerint a belső érzék által közvetített megvilágosodás: Isten beköltözése a lélekbe. Abeköltözés következtében fellobbanó megismerés fényét a “lélek szikrácskájának" nevezi. Aza hely, ahol az ember bensőjében fellobban ez a “szikrácska", olyan tiszta, magasztos ésnemes, hogy abban csupán Isten lakozhat az ő isteni természetével. Akiben fellobbant ez a“szikrácska", az már nemcsak úgy lát, ahogy a külső érzékszervekkel lát az ember, ahogylogikus értelmével rendezi és osztályozza a benyomásokat, hanem olyannak látja a dolgokat,amilyenek. A külső érzékszervek és a rendező értelem elkülönítik az egyes embert a többi

dologtól, olyan egyénné teszik térben és időben, aki más dolgokat is észlel a térben és azidőben. A “szikrácska" által megvilágosodott ember már nem egyedülálló lény. Feloldjaelkülönültségét. Minden megszűnik, ami különbséget teremt közte és a dolgok között. Márnem is kerül szóba, hogy ő, mint egyén észlel. A dolgok és ő már nem különállóak. “Aszikrácska maga Isten, tehát egyetlen egység, magában hordja minden teremtmény képét, képnélkül is." Éckhart gyönyörű szavakkal ecseteli az egyedi lény kioltását: “Tudható, hogy egydolog Isten megismerése, és Isten által megismertetni. Megismerjük Istent, és látjuk, hogy Őlátóvá és megismerővé tesz minket. Mint a levegő, amely megvilágít, nem egyéb, mint amitmegvilágít, mert attól világít, hogy megvilágíttatott: így felismerjük, hogy felismertettünk, ésŐ felismerhetővé tette magát.

Eckhart Mester ilyen alapokra helyezi Istenhez fűződő viszonyát. Ez tisztán szellemi, és nemaz individuális, emberi életből vett példa utánzata. Isten nem úgy szereti az általa teremtettvilágot, ahogy az egyik ember szereti a másikat, Isten nem teremthette úgy a világot, ahogyegy építőmester felépít egy házat. A ilyen és hasonló gondolatok semmivé lesznek a belsőlátás előtt.

Isten lényegéhez tartozik, hogy szereti a világot. Olyan Isten, aki képes lenne szeretni és nem-szeretni, az individuális ember mása volna. “Az igazat mondom, az örök igazságot, hogyIstennek minden emberbe bele kell áradnia, minden képessége szerint, teljes mértékben úgy,hogy lényéből, természetéből, istenségéből semmit ne tartson meg magának, eredményesenkell beleáradnia." Ha a lélek teljesen elmélyül, akkor szükségesnek kell találnia a belsőmegvilágosodást. Már ebből is következik, hogy Istennek az emberhez szóló közlését nemszabad úgy elképzelnünk, mint az egyik embernek a másik emberhez intézett közlését. Ez aközlés akár el is maradhat. Az egyik ember elzárkózhat a másik elől. Istennek belső lényegeszerint meg kell nyilatkoznia. “Rendíthetetlen igazság tehát, hogy Istennek szüksége van arra,hogy keressen bennünket, mintha csak attól függene istensége. Isten éppoly kevéssénélkülözhet minket, mint mi Őt. Ha mi el is fordulunk Istentől, Ő sohasem fordul el tőlünk."

Következésképpen az ember viszonyát Istenhez sem úgy kell felfogni, mintha abban valamiképszerű, az individuális emberit utánzó volna. Eckhart tudja, hogy a világ őslényegénektökéletesítéséhez szükséges, hogy az ember megtalálja önmagát saját lelkében. Ez az Ős-lényeg nem lenne tökéletes, nem lenne befejezett, ha nélkülöznie kellene az emberi lélekbenmegnyilvánuló, kialakításához szükséges részt. Ami az emberben történik, az az ős-lényegheztartozik, ha nem így lenne, akkor az ős-lényeg csak önmaga része lenne. Ilyen értelemben avilág-lény szükséges tagjának érezheti magát. Eckhart így jellemzi Isten iránti érzését: “Nemköszönöm meg Istennek, hogy szeret, mert szeretni kénytelen, akár akarja, akár nem,természete kényszeríti erre... Ezért nem kérem Istent, hogy adjon nekem valamit, és nemakarom dicsőíteni azért, amit adott nekem..."

Nem kell azonban úgy felfogni az emberi lélek viszonyát az ős-lényeghez, mintha azonosnaktekintenénk a lélek individuális lényét ezzel a ős-lényeggel. A érzékelhető világgal és ezzel avégességgel összefonódott lélekben, mint olyanban, nincs benne eleve az ős-lényeg tartalma.Előbb ki kell azt fejlesztenie magában. Egyedi lényként meg kell semmisítenie önmagát.Eckhart Mester ezt a megsemmisítést “léttelenedés"-nek nevezi. “Amikor az Istenségalapjához érkezem, senki sem kérdezi, honnan jöttem, és hol voltam, és senki sem hiányolengem, mert itt léttelenedés van." A következő mondat is ezt példázza: “Fogok egy vízzel teltedényt, belehelyezek egy tükröt, és a Napkorong alá helyezem. A Nap sugarai érintik a tükröt,de nem szűnnek meg. A tükör tükröződése a Napban: Nap a Napban, és a tükör mégis az, ami.

így van ez Istennel is. Isten a lélekben van, természetével, lényével, istenségével, és mégsemazonos a lélekkel. A lélek tükröződése Istenben: Isten Istenben és a lélek mégis az, ami."

A belső megvilágosodásra törekvő lélek nemcsak azt ismeri meg önmagában, ami amegvilágosodás előtt volt, hanem megismeri azt is, amivé a megvilágosodás révén lesz.“Egyesülnünk kell Istennel lényegileg, egyesülnünk kell Istennel egységben, egyesülnünk kellIstennel teljesen. Hogyan egyesülhetünk Istennel lényegileg? Ennek a látás és nem a létezésútján kell megtörténnie. Az Ő lénye nem kíván a mi lényünk lenni, hanem az életünk."Logikai értelemben nem egy már meglévő életet kell felismerni, a magasabb megismerésnek -a látásnak - magának kell életté válnia. A szellemi látónak úgy kell érzékelnie a szellemit, azeszmeit, ahogyan az egyéni emberi természet érzékeli az általános, hétköznapi életet.

Eckhart Mester ilyen pontokból kiindulva jut el a tiszta szabadság-fogalomhoz. Az általánoséletben a lélek nem szabad. Behálózza az alacsonyrendű okok birodalma. Azt hajtja végre,amire az alacsony okok késztetik. A “szellemi látás" révén felemelkedik az okok fölé. Márnem egyedi lélek módjára cselekszik. Felszabadul benne az ős-lény, és ezt más nemkényszerítheti, csak önmaga. Isten nem kényszeríti az akaratot, inkább szabaddá teszi, úgy,hogy nem akar mást, mint amit Isten maga akar. A szellem pedig nem akarhat semmi mást,mint amit Isten akar, és ez nem szabadságának hiánya, valójában ez az ő szabadsága. Mert aszabadság az, hogy nem köt minket semmi, hogy tehát szabadok és tiszták legyünk,amilyenek voltunk a kezdeteknél, amikor szabaddá tett a Szent Szellem."

A megvilágosodott emberről elmondható, hogy olyan személy, aki önként határozza meg, mia jó és mi a rossz. Nem is képes másra, mint a jót tenni. Mert ő nem szolgálja a jót, hanem ajó benne éli ki magát. “Az igaz ember nem szolgál sem Istennek, sem a teremtményeknek,mert ő szabad, és minél közelebb van az igazsághoz, annál inkább ő maga a szabadság."Vajon mi lehet akkor Eckhart Mester számára a Gonosz? Az csakis egy alacsonyrendű nézethatására történt cselekvés lehet, olyan lélek cselekvése, amely nem haladt át a “léttelenedés"állapotán. A ilyen lélek abban az értelemben önző, hogy csakis önmagát akarja. Csakkülsőleg tudná akaratát erkölcsi eszmékkel összhangba hozni. A “látó" lélek ilyen értelembennem lehet önző. Még ha önmagát akarná is, az eszményiség uralmát kívánná, mert önmagáttette eszménnyé, ideállá. Már nem képes az alsórendű természet céljait akarni, mert már nincsköze ehhez az alsórendű természethez. A “látó" lélek nem érzi kényszernek vagylemondásnak, hogy erkölcsi eszmények szerint cselekedjék. “Annak az embernek, aki Istenakarata és Isten kegyelme szerint él, öröm, ha olyan jót cselekedhet, amit Isten akar, és hanem tesz semmi rosszat, ami Isten ellenére van. És lehetetlen olyat nem megtenni, ami Istenkívánsága. Ahogyan nem tudna járni az, akinek összekötözték a lábát, úgy képtelen lenneerkölcstelenséget cselekedni az, aki Isten akarata szerint él."

Eckhart Mester tiltakozik az ellen, hogy nézetével szabad utat kívánna biztosítani az egyesember akaratának. A “látót" éppen arról lehet felismerni, hogy egyes emberként már nem akarsemmit. “Sokan így gondolkodnak: ha velem van Isten és Isten szabadsága, akkor azttehetem, amit akarok. Ez helytelen értelmezés. Mert ha olyasmit akarsz, ami Isten és Istenparancsolata ellen való, akkor nem részesülsz Isten kegyelmében, legfeljebb becsaphatod avilágot, mintha részesülnél benne." Eckhart meggyőződése szerint az önmagába elmélyültlélek lelke mélyén találkozik a teljes erkölcsiséggel, szerinte ott véget ér a köznapi értelembenvett logikus felfogás és cselekvés, és az emberi élet új rendje kezdődik. “Mert mindaz, amiértelemmel felfogható, ami után áhítozik a vágy, az nem Isten. Ahol a felfogás és a vágyvéget ér, ott sötét van, ott Isten világít. Akkor feltárul az erő a lélekben, amely magasabb,

mint a mennybolt." “Az igazak boldogsága és Isten boldogsága ugyanaz a boldogság, mert azigaz ember akkor boldog, amikor Isten boldog."