Roman Ghirshman

AZ ÓKORI ,IRÁNMédek, perzsák, párthusok

Gondolat . Budapest, 1985

1

TARTALOM

ELŐSZÓ............................................. 7

BEVEZETÉS. IRÁN FÖLDRAJZI ARCULATA 9

1. fejezet. AZ ŐSTÖRTÉNET 15

A barlangi ember ................... 15A sík vidék első lakója ........... 16

Irán őskori civilizációja az i. e. 4. évezredben 20 Irán az i. e. 3. évezred kezdetén . 32 Irán az i. e. 3. évezredben. 37 Irán az i. e. 2. évezredben. 46 Elám .................... 49

A kassúk ............. 50

2. fejezet. AZ IRANIAK HONFOGLALASA . 58

A médek és a perzsák bevándorlása . 58 A méd egység kialakulása 74 Akimmerek és a szkíták 80 A méd királyság ... 82 A loresztáni bronzok 83

Küaxarész ...... 90A zivijei kincs . 90

Elám és a perzsák. 101

3..........................................................fejhet. KELET NYUGAT ELLEN ............................................................ 109. Az Akhaimenida birodalom 109 Kürosz ..... 110 Babilón bukása 113 Paszargadai . 115 Kambüszész 118 Dareiosz ... 122 Az akhaimenida birodalom közigazgatása . 125 Dareiosz hadjáratai .................................................. 128 Dareiosz politikája és törvényhozó munkája 134 Az akhaimenida birodalom vallása ..... 136 Az akhaimenida birodalom nyelvei és írásai 144 Az akhaimenida kor művészete ............................... 146 Az akhaimenida kor gazdasági és társadalmi élete 162

2

Dareiosz utódai . 168 Xerxész ... 170 I. Artaxerxész 173 II. Dareiosz .. 175 II. Artaxerxész 176 Ill. Artaxerxész . 180

4.fejezet. NYUGAT KELET ELLEN ÉS KELET VÁLASZA 184 Az akhaimenida birodalom bukása. Nagy Sándor. 184

A Szeleukidák ........................................................... 196 A szeleukida kor művészete ................................. 207 A szeleukida kor gazdasági és társadalmi élete . 213 A párthusok .............................................................. 218 A párthusok és Kelet ............................................. 233

A párthus birodalom belső szervezete és közigazgatása 235 A párthusok és a görögök ..................................... 239 A párthus birodalom vallása ................................ 241 A párthus kori városépítés, építészet és művészet . 245 A párthus birodalom gazdasági és társadalmi élete . 255

5.fejezet. AZ IRÁNI CIVILIZÁCIÓ KITELjESEDÉSE. 261 A Szászánidák .......................................................... 261

A szászánida birodalom belső szervezete, közigazgatása, hadserege 280 A szászánida birodalom vallása .............................. 285 A szászánida kor képzőművészete, irodalma és tudományos élete 289

A szászánida birodalom gazdasági és társadalmi élete 314 ÖSSZEFOGLALÁS ............................................. 322 BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ (Összeállította Déri Balázs) 330 KÉPEK JEGYZÉKE ...... 332 NÉV - ÉS HELYNÉVMUT A TÓ (Összeállította Szamosi Ivánné,

névváltozatokkal kiegészítette Déri Balázs)....... 336

3

ELŐSZÓ

Találni szép, De keresni nemesebb.

E. Herriot

Kötetünk, mely Irán régészetét, történelmét és kultúráját kívánja bemutatni, csak néhány kivételes esetben tekint túl nyugat felé az Iráni-felföld földrajzi határain. A Felföld keleti határának a földrajztudósok az Indust szegélyező hegyeket tartják, ez a vidék azonban nem mindig tartozott a perzsa birodalomhoz.

Könyvem olvasói a médek és a perzsák múltiával ismerkedhetnek meg.

Ezek a népek, amelyek létrehozták az első világbirodalmat, egykor - sőt a perzsák egészen napjainkig - az indoeurópai népek iráni ágának legjelentősebb csoportját alkották. A hatalmas indoeurópai nyelvcsalád keleti ágához tartozó iráni népek az ókorban óriási területen éltek. Elözönlötték Nyugat és Közép-Azsiát az Eufratésztől egészen Kína határáig, Dél-Oroszországtól az Indus torkolatáig. Perzsák és médek, szkíták és szarmaták, khvárazmiak, szogdok és oaktriaiak, kusánok és szakák, hephthaliták és a kínai-turkesztáni oázisok lakói: ezek azok az iráni népek, amelyek a történelem egyik vagy másik korszakában önálló államot alkottak, saját civilizációt teremtettek, és létrehozták sajátos művészetüket. A részben letelepült, részben nomád és állandó mozgásban levő iráni népek hatalmas csoportja az ókori világot három részre osztotta. Középen elhelyezkedve elválasztotta Nyugatot, azaz a sémi és a görög-római civilizációt Távol-Kelettől, azaz Kínától és Indiától. így válik érthetővé, hogy az iráni népek milyen fontos közvetítő szerepet töltöttek be a nyugati és a keleti kultúra közötti kapcsolatokban, ezek egymáshoz közelítésében és az egész ókori világ civilizációjának fejlődésében.

Kötetünk a szorosan vett Irán és az iráni népek sorában első helyet elfoglaló perzsa nép múltját öleli fel. A jelenleg is folyó régészeti kutatások egy szép napon bizonyára lehetővé teszik majd azt is, hogy megírjuk azoknak az iráni népeknek a történetét, amelyek, az egyik neves orientalista kifejezésével élve, "külső Iránt" alkották.

Szúsza R. G.

4

BEVEZETÉS

IRÁN FÖLDRAJZI ARCULATA

Az Iráni-felföld háromszögét két mélyedés, délen a Perzsa-öböl, északon pedig a Kaszpi-tenger fogja közre (1. ábra). Kiemelkedő hegyfok ez a föld, amely mint híd Közép-Ázsia és Elő-Ázsia között, a belső-ázsiai sztyeppeket Kisázsia fennsíkjával s ezen túl: Európával köti össze. Ezzel a földrajzi helyzettel magyarázható az a történelmi szerep, melyet a Felföld az évezredek folyamán az emberiség történetében játszott.

A háromszög alakú Felföldet a közepén fekvő medencét körülvevő hegyek határolják. A medence, ez a kiszáradt tengermeder, ma sivatag. A nyugati oldalon emelkedő hegység, az 1000-1700 méter magas láncot alkotó Zagrosz több mint 1000 kilométer hosszúságban és 200 kilométer szélességben húzódik északnyugatról délkelet felé, párhuzamos vonulatai 50-100 kilométer hosszú, 10-20 kilométer széles völgyeket rejtenek (2. ábra). A magasan fekvő hegyoldalakat borító legelők alatt erdők húzódnak, gyér maradványai a hajdan sűrű, tölgy-, dió-, örökzöld tölgy- és vadmandulafában, valamint pisztáciában gazdag erdőségeknek. Lefelé haladva, a magasban fekvő völgyekben megterem a szőlő, a füge, a gránátalma, és a fejlett mezőgazdasági művelés keretében búzát, árpát, mákot, gyapotot és dohányt termesztenek. Nyáron a hőség elől a mélyebben fekvő völgyekből az állatokat, a kecskéket, juhokat és lovakat a magas hegyi legelőkre terelik. E természeti és éghajlati adottságok miatt a lakosság jelentős része nomád életmódra kényszerül.

A Zagrosz-hegyvonulat. középső részén nyugati irányban, a mezopotámiai síkság felé hegynyúlvány ágazik el, amely miatt a Tigris-folyó kénytelen ezen a szakaszon, nagy kanyarubtot leírva, az Eufratészhez közeledni. Ez a bárd alakú hegység mintegy állandó fenyegetésként emelkedik a síkság fölött. Valóban innen indult hódító útjára az i. e. 2. évezredben az a kassú nép,

9

5

10

2, Az Iráni-felföld metszete a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén

6

amely a mai Loresztán területén élt, és több mint öt évszázadon át uralma alatt tartotta Babilóniát.

A háromszög északi oldalát, a Kaszpi-tenger déli partvonalát pontosan követve, az Elburz hegylánca alkotja legmagasabb csúcsa, a Damávand, meghaladja az 5600 métert. Ez a magas és keskeny sorompó (3. ábra) választja el a dús növényzetű parti sávot a középen fekvő sivatagos területektől. Az a vidék, ahol az Elburz nyugati széle eléri Iráni-Azerbajdzsánt, és amelynek közepét a sós Urmia-tó foglalja el, Irán legsűrűbben lakott területe; gazdag völgyeiben búzát, kölest, gyapotot, rizst, dohányt, ricinust és dinnyét termesztenek. A "méd fóldszoros"-nak nevezett Azerbajdzsánba az északnyugatról, északról és északkeletről idevezető utak révén nagyon köny-

3. Az Iráni-Felföld metszete a Bagdad és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén

11

7

nyen be lehet hatolni. Ez a vidék, az Iránnak hegyek alkotta védőpajzsán fellelhető két "sebezhető pont" egyike, a történelem folyamán tanúja volt annak, mint érkeztek és mint telepedtek le a tó körül lépcsőzetesen elhelyezkedő völgyekben a médek és a perzsák, a kurdok, a mongolok, a török-tatárok. Itt született a méd és a perzsa dinasztia. Itt, Irán bejáratánál állt őrt, évszázadokon át a perzsa birodalom, mely még ma is álló erődítéseket emelve zárta el az utat a dél-orosz sztyeppekről a Kaukázuson át özönlő nép hullámok előtt. Az emberfajták keveredése, a kemény, de egészséges éghajlat és a termékeny föld alakította ki azt a dolgos, energiával teli embertípust, amelynek oly fontos szerepe volt e régi iráni terület fejlődésében és felvirágzásában.

Az Elburz hegylánca keleten a nem túl magas és könnyen megmászható Khorászáni-hegységben végződik, amelynek rendkívül termékeny völgyeiben búza, árpa, rizs, gyapot, szőlő és mák terem. Iránnak ez a magtára földrajzi helyzete folytán a Felföld másik "bejáratát" képezi. Itt törtek be az Iránt észak, nyugat és kelet felől sok ezer kilométer szélességben körülölelő eurázsiai síkságról érkező hódítók egymást követő hullámai. Azerbajdzsánhoz hasonlóan Khorászán is a népek "keresztútja", még a 19. század végén is számolni kellett itt türkmén betörésekkel. A Kaszpi-tenger és a hegység között terül el az Irán felé vándorlóknak természetes oázisokat nyújtó Atrek-völgy és a gorgáni síkság. Itt emelték a szászánida királyok, védelmi célból, azt a sok kilométer hosszúságban húzódó téglafalat, amelynek maradványai még ma is láthatók. Innen, északkeletről származott az arszakida, a szafavida és a Qádzsár-dinasztia.

A perernhegyek déli lánca, a Makrán-hegység, gerincek sorozata, amelyen két átjáró halad át, az egyik az Ománi-öböl hajdan virágzó kikötője, Bandar-Abbász felé, a másik keletre, Beludzsisztán és Quetta irányában.

A Felföld középső részén, melyet két belső hegylánc szel át, nagy, sivatagos medence terül el, a világ egyik legszárazabb területe. Északi része a Dast-e Kavir, déli része a Dast-e Lut nevet viseli. A Dast-e Kavirt sóteknők borítják, ahol semmi sem él meg, semmi sem terem. Helyenként azonban, ahol a talaj a mélyedések körül kevesebb sót tartalmaz, lehetséges az élet, és valóságos oázisokra bukkanunk. Ezzel szemben a Lut teljesen száraz medence. Az a néhány kutató, aki bátorságot vett ahhoz, hogy ebbe a barátságtalan sivatagba bemerészkedjen, azt állítja, hogya közép-ázsiai nagy sivatagok, például a Góbi, hozzá képest termékeny vidéknek számítanak.

Élet a Felföldön csak a szegélyét alkotó nagy hegyláncok völgyeiben és az oázisokban fejlődhetett ki. Jelentős kultúra színhelyei voltak a nagy külső és

12

8

belső alföldek is. Ezek között az első helyen a délnyugati síkságot, azaz Khuzesztánt, az egykori Szúsziánát kell említenünk, mely földrajzi szempontból tulajdonképpen a mezopotámiai síkság folytatása. A Zagrosz hegyláncába mélyen benyúlva mintha a loresztáni hegynyúlványt, a Post-e Kuhot akarná ellensúlyozni. Szúsziána ősi múltra visszatekintő városi civilizációja évszázadokon át nagy hatást gyakorolt a peremvidékein élő nomád és félnomád hegy lakókra. Azokban az időkben, amikor az iráni birodalom politikai határai a Zagrosztól messze, jóval nyugatabbra húzódtak, ezen a síkságon állt Szúsza, a nagy főváros, a közigazgatási központ, ahonnan Mezopotámia és Kisázsia is könnyen elérhető volt.

Hasonló külső síkság támaszkodik a Kaszpi-tengert szegélyező hegyekre is. A hegyek alkotta, magasba nyúló sorompó feltartóztatia a felhőket, és ezek bőségesen öntözik a rendkívül termékeny keskeny földsávot. Ezen az erdők, mocsarak és dzsungelek borította trópusi vidéken rizs, gyapot, tea, dohány, cukornád, narancs, citrom, füge és gránátalma terem, ez a terület látja el Irán lakosságának a harmadát élelemmel.

Mindezek ellenére a Felföldön kívül eső alföldek az iráni civilizáció fejlődésében csak másodlagos szerepet játszottak. Az igazi központok, a legősibb időktől kezdve, a Felföldet körülvevő hegyek közötti oázisokban alakultak ki, ott, ahol a hegyek a felhőket megállásra kényszerítik. Ezért az ország belseje eredendően sivatagos, hacsak a folyók által lerakott és általában nagyon termékeny földet nem keltik mesterséges öntözéssel életre. A télen nagyon hideg és nyáron nagyon meleg éghajlat ellenére bőséges a termés mindenütt, ahol az emberek öntözni tudnak. A Felföldön az öntözés minden korban életfontosságú volt. Az őskortói kezdve mesterségesen öntözték a földet, és már az akhaimenida korban hosszú, föld alatti csatornarendszer (ghanat vagy kariz) működött. Napjainkban is vannak olyan vidékek, ahol a hegy lábánál összegyűjtött vizet többször tízméteres mélységben, 30-40 kilométerre fekvő településre vezetik. Ezrek és ezrek dolgoznak évente a régi csatornák tisztításán és új csatornák építésén. Az így nyert víznek és a Zagrosz, illetve az Elburz által kiváltott esőzéseknek köszönhető, hogy a hegyláncok belső szegélyén egymást érik a megművelt területek és az oázistelepülések.

A Médiában létrejött első nagy birodalomtól kezdve Irán minden fővárosa a sivataggal szembenézve, valahol a két nagy hegylánc belső peremén futó két fő útvonal mentén feküdt. Az Elburz vonulatát követő hadi és kereskedelmi út mentén helyezkedik el, nyugatról kelet felé haladva, Ekbatana (Hamadán), Qazvin, Teherán-Rei, Hekatompülosz (Dámghán), Harát.

13

9

A déli útvonalon fekszik Eszfahán, Paszargadai, Isztakhr, Perszepolisz, Siráz. Ez az ország földrajzi helyzetének logikus következménye, ami nemcsak a történeti Iránra jellemző, hanem a legkorábbi időkre is. A régészeti kutatások bizonyítják, hogy a hegyekből leereszkedett és a síkságon letelepült kőkori ember is a Sós-sivatag köré húzható körívben telepedett meg. Kásán (Szijalk), Qom, Rei, Dámghán azok a telepek, amelyeket eddig azonosÍtottak. Ez a törvény, amelyet a természet kényszerített a Felföld lakójára, a vallási életre is hatással volt. Irán két szent városának egyike (Mashad) a nyugatról kelet felé haladó út, másika (Qom) pedig a déli út mentén fekszik.

Az elsősorban földművelő és állattenyésztő Iránban a föld mélye gazdag és sokféle kincset rejt. Kőbányáiból már az i. e. 3. évezredben is szállítottak márványt és alabástromot a sumer uralkodóknak, akik épületfához is innen, a ma szinte teljesen kopár hegyeket hajdan dúsan borító erdőkbőljutottak. Az őskortól kezdve bányásztak karneolt, türkizt és lazúrkövet. A vas, a réz, az ón, az ólom felkeltette az asszír hódítók figyelmét. A Zagrosz mindkét, gipszkő alkotta lejtője, mint azt már Hérodotosz idején is tudták, kőolaj rétegeket rejt. Kitermelésük több mint fél évszázada kezdődött meg. A látszólag szegény Irán tehát hatalmas tartalékokkal rendelkezik, amelyeket éppen csak elkezdtek kiaknázni.

A minden oldalról hegyek övezte ország tulajdonképpen mégis nyitott volt a mezopotámiai és az orosz síkság, valamint India és a Perzsa-öböl felé. Iránt, Kelet és Nyugat nagy közlekedési útjainak csomópontját, átszelte a legősibb kereskedelmi út, a Selyemút is, amely egyben a népvándorlások útvonala is. Mert igaz, hogy Iránt hegyek vették körül, és fellegvárként emelkedett ki környezetéből, felszíne azonban túlságosan tagolt volt ahhoz, hogy lakói egységesen és eredményesen védhessék a sűrűn érkező hódítókkal szemben. Ez a magyarázata hanyatló korszakainak, de dicsőségének is, mert mindezek ellenére a művelésre alkalmas keskeny földsávokon és az oázisokban szétszórtan élő lakosság olyan civilizációt tudott teremteni, melynek szelleme és szokásai sok népre voltak nagy hatással, úgyszintén vallása és művészete számos idegen kultúrán hagyta rajta bélyegét.

14

10

1. fejezet

AZ ŐSTÖRTÉNET

A barlangi ember

A legújabb geológiai kutatások kimutatták, hogy abban a korszakban, amikor Európa nagy részét jégmezők borították, az Iráni-felföld a csapadékos zónába esett, és még a magasan fekvő völgyek is víz alatt voltak. A Felföld középső részét, amely ma nagy sós sivatag, hatalmas tó, valóságos belső tenger borította, ebbe ömlöttek a magas hegygerinceken eredő patakok. A megkövesedett halak és kagylók, amelyek nemcsak a sivatagban, hanem gyakran a magasan fekvő völgyekben is előkerülnek, gazdagon illusztrálják, hogy milyen volt e vidék földrajzi arculata időszámításunk kezdete előtt sok ezer évvel.

Időszámításunk kezdete előtt körülbelül 15 000 és 10 000 között lassú idő-járásváltozás vette kezdetét, a csapadékos időszakot felváltotta az a száraz korszak, amely napjainkban is tart. Mivel a folyók esése csökkent, a tavak és a belső tengerek szintje viszont magas volt, lelassult a hegyek vizét szállító patakok és folyók folyása, vízhozamuk szabályosabbá vált, és torkolatuknál - a jövendő síkság, illetve völgyek és a tulajdonképpeni hegyek között mintegy átmenetet képezve - a lerakott hordalékból hamarosan teraszok épültek.

Ebben a korban az Iráni-felföldön már élt az őskori ember. Vagy a hegyek erdővel borított oldalaiba vájt, lombokkal fedett üregekben húzódott meg, vagy - ami még gyakoribb volt - a többnyire egykori folyók föld alatti medrét alkotó számos barlang vagy üreg valamelyikét foglalta el. Iránban 1949 tavaszán, SustartóI északkeletre, a Bakhtijári-hegységben, Tang-e Pabdá egyik barlangjának a feltárása során sikerült első ízben a barlangi ember nyomaira bukkannunk. Ez az ember táplálékát vadászattal szerezte, és ravaszságához gyakrabban folyamodott, mint erejéhez. Ismert minden kezdetleges, pattintással éppen csak megmunkált eszközt, az ütőkövet, a szakócát és a behasított fanyélbe kötözött, baltaként használt szerszámot. A csonteszközök - az állatok legkeményebb csontjából faragott árak - jóval ritkábbak,

15

11

IIlinl a kőszerszámok. Gyengén égetett, durva agyagedényeket is használt a barlangi ember. Legkésőbbi telepein erőteljes füstöléstől sötét színű edények kerültek elő, ugyanaz a kerámiatípus, amelyik a sík vidék legrégebbi elmberi szálláshelyein is megtalálható. Lényeges láncszemet nyújt ez ahhoz, hogy a településtörténet e két szakaszát összekapcsolhassuk.

Köztudott, hogy ebben a primitív társadalomban sajátos szerepet játszott az asszony: ő volt a tűz őrzője, az agyagművesség feltalálója és művelője, ó kereste, bottal felfegyverkezve, a hegyekben az ehető gyökereket, és gyűjtötte a vadgyümölcsöket. A növényekről, termő időszakukról és az összegyűjtött magvakról szerzett ismeretei alapján, hosszú és kitartó megfigyelés gyümölcseként, megpróbálkozott a növények termesztésével is. A folyóhordalékból épült teraszokon megkezdte a földművelést, és míg a férfi, a neolitikumnak abban a szakaszában, amelyhez az ismert barlangi lakóhelyek tartoznak, az előző korhoz képest alig lépett előre, az asszony kezdetleges földművelő tevékenysége sok újat hozott. Megbomlott a férfi és a nő szerepe közötti egyensúly, s ez vezethetett a nőuralmú primitív társadalmak, más szóval a matriarchátus (vagy talán a "többférjűséget" gyakorIó társadalmak) kialakulásához. Ezekben a társadalmakban az asszony irányítia a törzs ügyeit, belőle lehet papnő, és a családban az öröklődést is női ágon számítiák, mert úgy tartiák, hogy a törzs vérét a legtisztábban az anya adja tovább. Látni fogjuk, hogy ilyen matriarchátusban élt az Iráni-felföld őslakossága, és ezt vették át később a hódító árják.

A sík vidék első lakója

A száraz időszak térhódítása következtében a völgyek fokozatosan kiszáradtak, s ezzel lényegesen megváltoztak az ember életkörülményei is. A Felföld középső részét borító nagy tó egyre kisebb lett, partjait, ahol a hegyi folyók iszapjából termékeny talaj rakódott le, gazdag növényzetű rétek és ligetes mezők borították. A hegyekben élő állatok leereszkedtek az új legelőkre, és az ember, aki vadászott rájuk, követte őket. Hamarosan végleg elhagyta a hegyek lejtőit és a teraszokat, letelepedett a síkságon. Ez időtől, azaz körülbelül az i. e. 5. évezredtől kezdve szinte megszakítás nélkül követhetjünk az Iráni-felföldön az emberi civilizáció fejlődését. Igaz, hogy a fejlődés a terület

16

földrajzi arculatától, az éghajlattóI, a szomszéd népekkel kialakított kapcsolatoktóI, külső támadásoktól és a bevándorlásoktóI függően az egyes vidékeken különbözőképpen alakult, az ezekből adódó különbségeket mégsem vehetjük figyelembe, hiszen ezeket sok esetben ma még nem is ismerjük, mivel Iránnak ma is

12

vannak olyan tájegységei, ahol eddig még sohasem folyt régészeti kutatás.

A sík vidéken élő ember legkorábbi települését Teherántól délre, Kásán mellett, Szijalkban tártuk fel. A mesterséges domb legalján, közvetlenül a szűz talaj fölött kerültek elő az első emberi telep emlékei. Ez az ember még nem tudott házat építeni, lombkunyhóban húzta meg magát. Hamarosan azonban már egyszerű, vert agyagból készített viskókat emelt az előzők maradványain. Bár még mindig vadászatból élt, egyre bővítette földművelő tevékenységét is, és e két elfoglaltsághoz egy harmadik, az állattartás is csatlakozott: a síkvidéki ember 1. periódusába tartozó telepeken domesztikált szarvasmarhák és juhok csontjai kerültek elő. A barlangi embernél meg-ismert, kézzel, korongolás nélkül készített, feketére füstölt agyagedények mellett feltűnik a piros színű kerámia, az edények felületén azonban a kezdetleges kemencében való égetés hibái miatt fekete foltok maradtak.

Itt jelenik meg, az agyagművesség első előrelépéseként, a festés. A legkorábbi díszített edények egyelőre bizonytalan állású, elnagyolva formált tálkák, tojástartó alakú alsó részüket fehér bevonat fedi, erre vízszintes és függőleges vonalakat festettek. Alaposabb vizsgálatukból kiderül, hogy ez a díszítés a kosárfonás utánzata; az az ember, aki nem is olyan régen még agyaggal bevont és napon szárított vesszőkosarakat használt tárolóedényként, a festéssel a vesszők mintázatát akarta reprodukálni (4. ábra).

Nagy számban kerültek elő primitív terrakotta és kő orsógombok, ez mutatja, hogy ismerték már a textilművesség alapjait. Szerszámaik, a kovakőből készített késpengék, a sarlófogak, a csiszolt balták, a kaparók még mind kőből készültek. Am e periódus végén megjelennek a legelső, egyelőre még csak kalapált apró réztárgyak is. Amint megismerte az ember az első fémet, amelyet már fel is használt, azonnal rájött arra, hogy kalapálható, a fémolvasztásról azonban még mit sem tudott. E kor civilizációja a neolitikum legutolsó szakaszának felel meg.

Férfiak és nők egyaránt szívesen ékesítették magukat, kagylókból nyakláncot fűztek, nagy kagylók héjából és puha kövekből gyűrűt és karperecet faragtak. Ismerniük kellett a tetoválást vagy legalább az arcfestéket, amelyet apró mozsarakban, kis mozsártörőkkel zúztak össze (5. ábra).

17

13

4. Szijalk. Festett agyagedények az 1. rétegből

Művészi ízlésük. elsősorban csontfaragványokban nyert kifejezést. A neolitikum művésze, mielőtt még embert vagy állatot festett volna edényeire, már készített csontfaragványokat, és szerszámainak nyelét gazella- vagy nyúlfejjel díszítette. Az eddig előkerült faragványok legszebbike a kor emberét ábrázolja, kerek sapkával a fején és övvel megerősített köténykével a derekán. Ezt a késnyelet az egyik legkorábbi elő-ázsiai emberszobrocskának tekinthetünk.

A halottakat zsugorítva, a szobák padlószintje alá temették. Az elhunyt szelleme, a közelben maradva, részt vehetett a családi étkezéseken, ily módon az élők mentesültek a halotti adományoktól. Már hittek abban, hogy a halott a túlvilágon ugyanúgy él tovább, mintha a földön élne, mert az egyik

5. Szijalk. Festék összetörésére szolgáló mozsár és mozsártörő

18

14

sírban, a csontváz "keze ügyében" csiszolt kőbalta, fejénél pedig két juhállkapocs került elő. Az elhunytat a sírban ennivalóval és valószínűleg innivalóval is ellátták; ott, ahol a tárolóedények nem maradtak meg, arra kell gondolnunk, hogy tökedényt vagy kosarat használtak, amelynek anyaga elpusztult. A csontok pirosas színűek, ez a jelenség más népeknél is ismert. Magyarázata vagy az, hogy az élők testét pirosra festették, vagy inkább az, hogy a halottakat a temetéskor vasoxidporral hintették be.

Az első állat háziasítása - amire talán az kényszerítette az embert, hogy mindig legyen keze ügyében áldozati állat - döntő lépés a civilizáció fejlődésében. Hiszen az állat, anélkül, hogy élelmet igényelne az embertől, táplálja és öltözteti, erejét pedig a munkában és a szállításban lehet felhasználni. A nyáj őrzéséhez nagy családra van szükség: asszonyokra, gyermekekre, sőt rabszolgákra. Már ebben a korban kialakultak tehát a gazdaság alapvető ágazatai: a vadászatot és a halászatot, a kertművelést és a mezei munkát követte az állattenyésztés és a föld mélyének feltárása. Az ember kilépett abból az állapotból, melyben csupán a napi élelem megszerzésére futotta erejéből; termelt, és a kereskedelem kialakulása felé tett első lépésként, felesleget hozott létre, amelyet elcserélhetett.

És valóban, már volt kereskedelem. Azok a csigaházak és kagylók, amelyeket az I. periódusban Szijalk lakói ékszerként használtak, a szakértők véleménye szerint olyan fajtákhoz tartoznak, amelyek kizárólag a Perzsa-öbölből, tehát csaknem 600 kilométer távolságból származhattak. Természetesen a csere nem közvetlen kapcsolatok útián jött létre, hanem elsősorban vándorkereskedők bonyolították. Az őskori falu embere már ebben a korban sem élt úgy, mintha "bezárt toronyban" volna, és a kereskedelmi tevékenység kezdettől fogva nemcsak az Iráni-felföld lakójának volt a privilégiuma. Németországi kortársához is eljutott az Indiai-óceán kagylója, franciaországi és angliai kortársához pedig a Balti-tengerből származó borostyán.

Feltehető, hogy a neolitikum vége az a korszak, amelynek emléke a zsidó-keresztény hagyományban megfelel a Paradicsomból való kiűzetésnek és a paraszt-földműves életmódra való áttérésnek. Ez a fordulat egészében véve az emberi társadalom egyik legnagyobb forradalma volt, s ennek következményei napjainkban is hatnak ..

19

15

Irán őskori civilizációja azi. e. 4. évezredben

Az őskori iráni civilizáció fejlődésének következő lépcsőfoka, amelyet II. periódusnak nevezünk, csupán fejlettebb fázisa mindannak, amit az imént láttunk. E kor emlékei a síkságon elsőként letelepedett ember maradványaira rakódtak rá. Úgy tűnik, hogy ennek az őskori falunak az életét sem háború, sem más erőszakos esemény nem zavarta meg, egyéb külső hatás nyomait sem találjuk. Az ember, akit elsősorban még mindig szerszámainak tökéletesítése izgatott, lakóhelyét is igyekezett szebbé és kényelmesebbé tenni.

A házak már nagyobbak, és csaplyukak jelzik, hogy az épületet ajtóval is ellátták. A vert agyagot felváltotta az újonnan feltalált vályogtégla. Ebben a korban a tégla csupán egy agyag göröngy, amelyet a két tenyér között kissé megformáltak, majd a napon kiszárítottak, s a hüvelykujjal mélyített kis lyukakban erősebben tapadt meg az összekötő habarcs, mint korábban (6. ábra). Ez a tégla jobb építőanyag volt a vert agyagnál, mert szabályosabb falat lehetett belőle emelni, amely nem repedezett meg. A ház belsejét vörös festéssel díszítették, ezzel fedték a szobák falát; a festék a Felföldön könnyen található vas oxid és gyümölcslé keveréke. Ez is azt mutatja, hogy az ember kutatásai során mennyire törekedett a változatosságra, és hogy milyen leleményes volt. A döngölt föld alatt, amelyben, helyenként, bevájt mélyedés jelzi a csészék és a tálak helyét, mintegy 15-20 centiméter mélységben, a családi tűzhely közelében feküdtek, felhúzott lábakkal, a halottak.

6. Szijalk. A legelső vályogtégla

20

16

7. Szijalk. Stilizált állatmotívumok

Az ízlés fejlődését, ami kitűnik a lakóhely elrendezéséből, tükrözi az új kerámia is. A korábbi készítmények mellett új típusú agyagedények is megjelentek. Ezek a kisebb méretű, de gondosabban formált és jobban égetett edények a korong kezdetleges formájának, az egyszerű, földre helyezett és külső segítséggel hajtott fakorongnak a feltalálását és a kemence tökéletesítését jelzik. Az új kerámia igazi vonzereje, újdonsága díszítésében rejlik, sötétvörös alapból fekete állatfrízek, madarak, vaddisznók, ugró kőszáli kecskék rajzolódnak ki. A fazekas egyszerű vonalakkal erőteljesen realista, lendülettel teli állatokat ábrázolt, de ugyanakkor hajlott az egyszerűsítésre is, és a természetből vett motívumot olyannyira stilizálta, hogy a vázaképen sokszor alig lehet felismerni az eredeti témát (7. ábra). Ettől a kortól kezdve az őskori Irán agyagművességében ugyanolyan erős és friss művészi érzék jut kifejezésre, mint amilyen a kezdeti időkben a csontfaragványokban mutatkozott meg. Ehhez hasonló mesterségbeli tudásról sehol máshol nincs tudomásunk, és ebből arra következtethetünk, hogy az Iráni-felföld volt a festett kerámia szülőhazája. Az iránin kívül nem ismerünk egyetlen más kerámiafajtát sem, amelyben ennyire korai időkben hasonlóan erőteljes realizmus mutatkozott meg, és amely ilyen gyorsan jutott el az absztrakt stílushoz. Ezt a fordulatot elsőként i. e. 4000 körül az őskori Irán fazekasai tették meg.

A fém igen lassan hódított teret, a szerszámkészítésben továbbra is a kőé maradt a vezető szerep. A fémet még nem olvasztották, csak kalapálták, kis fúrókat, árakat készítettek belőle. Úgy tűnik, hogy sohasem faragták, mint ahogy azt Egyiptom egyes őskori lakóinál megfigyelték. Az ékszerek száma

21

17

8. Szúsza. Csontból faragott, przewalszki típusú ló

nőtt, és a felhasznált anyagok köre többek között karneollal és türkizzel bővült, élénk színüket nagyon kedvelték. A már korábban domesztikált állatok csontjai mellett megjelentek az agár típusú kutya és przewalszki típusú ló csontjai. Ez a sűrű, durva sörényt viselő, kis termetű, zömök, ellenálló lófajta, amelyet a félszamár (onager) és a mai ló közötti átmenetnek tekintenek (8. ábra), megoldotta a szállítás és a helyváltoztatás problémáját, és megkönnyítette a mezei munkát.

A falu gyorsan növekedett. Az ember, aki ekkor már ismerte az ekét, tevékenységi körének bővítésével egyre szívesebben folyamodott a mezőgazdaságban a közös munkához, és vette igénybe szomszédai segítségét, akár házépítésről, akár a föld feltöréséről vagy öntözéséről volt szó. Az asszony művelte a kertet, gondoskodott az élelemről, s bár továbbra is készített edényeket, ez a tevékenység ebben a korban már kézművesek kezébe került, akik még mindig csupán kézi hajtású korongot alkalmaztak. Azt, hogy a gyorsan forgó fazekaskorongot csak később találták fel, általában azzal magyarázzák, hogy igen hosszú időn keresztül az asszonyok készítették kézzel az edényeket otthonukban.

A kereskedelem hatóköre egyre tágult. Fellendült a cserekereskedelem.

Ebben a primitív adásvételben minden termék csereeszköz lehetett: a prém, a nyílhegy, a kőbalta és főleg az élelmiszerek, a búza, az árpa, a gyümölcs és az állat. Ez utóbbinak megvan az a nagy előnye, hogy a "tőkét" kamatoztathatta.

Köztudott, hogy abban a korban, amikor az ember éppen csak elkezdte a fém felhasználását, és néhány kisebb eszköz készítése során, igen bátortalanul helyettesítette vele a csontot, a nagy területeket felölelő kereskedelmi

22

18

tevékenység a növények egyre jobban fellendülő cseréjével ajándékozta meg az emberiséget. Az iráni eredetű árpa és búza, amely ott vadon is megterem, és amelyet valószínűleg már a teraszokon is termeltek, eljutott Egyiptomba, sőt Európába is. Az Indiából származó kölest Itáliában is termeszteni kezdték. Az európai zab és mák viszont Ázsiában terjedt el, elérte a távoli Kínát is. Az ember látóköre, a születőben levő emberi közösség javát szolgálva, egyre szélesebbre nyílt az i. e. 4. évezred elején, azokban a pillanatokban, amikor a fejlődés szinte észrevétlenül haladt a fém széles körű felhasználásának korszaka felé.

Az őskori iráni civilizáció fejlődésének következő szakaszát a szijalki Ill. periódus képviseli. Az ehhez tartozó rétegek száma önmagában is jelzi, hogy hosszú időszakot, az i. e. 4. évezred legnagyobb részét foglalja magába. Az építészetben új elem jelenik meg, az ovális tégla helyett a lapos, négyszögletes, formában készített téglát kezdték alkalmazni, ugyanazt a típust, amely még napjainkban is használatos. A falu keskeny, kanyargós utcácskákkal behálózott negyedei az egyes birtokok határát jelezték. A házak külső falát kiugró és bemélyedő részek váltakozásával díszítették, hogy a fény és az árnyék játékát kihasználhassák. A házak alapját helyenként kötőanyag nélküli kőből rakták. Az ajtó továbbra is alacsony és keskeny maradt, nem haladta meg a 80-90 centiméteres magasságot; már ismerték az ablakot, amely általában a kis utcácskára nézett. A házakat a falba illesztett nagy cserépdarabok védték a nedvességtől. A házak belsejét továbbra is vörös festékkel díszítették, de megjelent a fehér festés is. A halottakat, a hastájra húzott végtagokkal, még mindig a szobák padlója alá temették, a csontokat, amelyeken okkerfesték nyomai láthatók, egyre gazdagabb sírmelléklet kíséri.

Az agyagművességben döntő fordulat következett be, amiből napjaink embere is hasznot húz: feltalálták a gyorsan forgó korongot és a rostélyos kemencét. A kor fazekasa, tökéletesített eszközeinek a birtokában, az edényformák gazdag választékát kínálta vevőinek, és edényeit korábban soha nem látott, változatos ábrázolásokkal díszítette. Nagy poharakat éppúgy készítettek, mint elegáns kelyheket, élelem tárolására szánt edényeket éppúgy, mint magas talpú "pezsgőspoharakat". Az agyag színe - ez az égetés erősségétől függött, amit a fazekas tetszése szerint tudott szabályozni - a szürke, a rózsaszín, a vörös és a zöld között váltakozott.

Az edények falát díszítő festés gazdagsága és változatossága még az edényformák és -színek változatosságát is felülmúlta. Kezdetben a művészek a realista irányzatot részesítették előnyben; az egymást libasorban követő állatok

23

19

9. Szijalk. Tárolóedény a Ill. rétegből

gondos rajza, vagy a metopéba komponált kígyó, párduc, muflon, hegyi kecske, gázlómadár, strucc naturalista felfogásról tanúskodik. Ez azonban alapvetően különbözik a korábbi naturalizmustól. Az állat testét itt már nemcsak egyszerű vonallal jelezték, figyelembe vették terjedelmét is, és a mintaképet kiegyensúlyozott arányokkal reprodukálták (9. ábra). Majd ismét megjelenik a stilizálás, az állat farka megnyúlt, a szarv és a gázlómadár nyaka aránytalanul hosszú lett (10. ábra), hamarosan jóformán csak az igen kicsi testre helyezett, csigavonalat leíró szarvat (11. ábra) vagy a párduc háromszöggel jelzett testét (12. ábra) ábrázolták. A művészet, noha a múlt formáihoz tért vissza, új úton járt, kevésbé ösztönös, rendezettebb, átgondoltabb lett.

Ezután, a változás iránti állandó igény kielégítéseként, ismét realista irányzat, pontosabban az élettel és mozgással teli neonaturalizmus került előtérbe. A vadászjelenetek harcoló állatokkal tarkított tájképekkel váltakoznak, az egyik vázaképen íját felajzó vadászt látunk, a másikon parasztot, amint ökrét az állat orrlyukaiba fűzött karikánál fogva vezeti, a harmadikon pedig szakrális táncot járó táncosnők menetét (13. ábra). Az alatt a több mint egy évezred alatt, amelyet a sík vidéken letelepült őskori ember életének első három periódusa felölelt, a művészek sohasem zárkóztak be az elődeiktől örökölt formavilágba, és a díszítőelemeket, noha igen erős szálak kötötték hozzájuk,

24

20

10. Szúszai 1. stílusú csésze

szüntelenül alakították. Élettel teli művészetük, saját forrásaiból táplálkozva, állandóan megújult és alakult, ereje és töretlen fejlődése tette lehetővé, hogy az Iráni-felföld természetes határain túl, távoli vidékekre is kisugározták.

Vajon a művész az edényeken az őt körülvevő világ többé-kevésbé reális képét kívánta reprodukálni, vagy sok változatos jelével és szimbólumával netán már gondolatot is ki akart fejezni? Más szóval, ez már írás volna, mint ahogyan időnként hajlanak erre az értelmezésre? Nem akarjuk most megol-

25

21

11. Perszepolisz. Festett agyagcsésze

dani ezt a problémát. De jegyezzük meg, hogy az Iráni-felföldön készült festett kerámia virágkorának utolsó szakasza egybeesik azzal a pillanattal, amikor a szomszédos mezopotámiai síkságon az ember fejlődésének egyik legnagyszerűbb felfedezéséhez, az íráshoz érkezik el. Nem gondolhatunk-e arra, hogy az írás feltalálójára, a szeme elé teljesen készen kerülő képekkel és szimbólumokkal, hatott a Felföldön élő művészet formanyelve? Akárhogyan történt is, fogadjuk el, hogy ez a művészet a képírás egyik előkészítő foka volt.

26

22

12. Tepe-Hisszár. Festett kehely

A fazekas egyszersmind agyagszobrász is volt, aki különféle állatszobrocskákat is készített. Ezek gyermekjátékok vagy áldozati tárgyak lehettek, amelyeket annak az istenségnek szántak, akinek védelmeznie kellett a felajánlott állatképmás által képviselt nyájat. A szaporodás, a termékenység és a bőség istenségét ábrázoló sok-sok anyaistennő-szobrocska általában fej nélkül került elő: szándékos csonkítással akarták megakadályozni, hogy a tulajdonos halála után a szobrocskát másvalaki is felhasználhassa.

Fejlődésnek indult a fémművesség, a rezet már olvasztották és öntötték, a réztárgyak sokfélesége, nagy mennyisége jelentős változás az előző időszakhoz képest. De a kőeszközöket még továbbra is széles körben használták, és csak fokozatosan szorította ki őket a lapos fejsze és a rézbalta meg az öntött, nyéllyukkal ellátott kapa. Az ebből a korból származó házakban fém-

13. Festett kerámiatöredékek Szijalkból és Szúszából

. 27

23

14. Szijalk. Pecsétlenyomatok

ből készült késeket és tőröket találtunk. A kézművesek piperecikkeket, például tükröket - egyszerű, kissé kiemelkedő peremű korongokat - és nagy, félkör alakú fejben végződő tűket is készítettek. Az ékszerek egyre változatosabbak, anyaguk egyre gazdagabb, a különböző kagylófajták, a karneol és a türkiz mellett megjelennek a gyöngyök és a hegyikristály ftiggők, a Pamírból hozott lazúrkő és a még távolabb ról származó jade-kő.

A kereskedelem körének kiszélesedése szükségessé tette, hogy az áru sértetlenségét a szállítás során is biztosítsák, és hogy a tartóedény vagy a csomag tartalmának eredetiségét bizonyítani tudják. A tulajdonjogjelzésére az edény száját lezáró vagy zsineghez rögzített agyagdarabra nyomott pecséthez folyamodtak. A korai pecsétek formája hosszú időn keresztül változatlan, függesztő-füllel ellátott domború kőgomb. A pecsétlőkő-vésés kezdetén uralkodó geometrikus formák mellett (14. ábra), nyilvánvalóan a festett vázaképek hatására, hamarosan új témák, emberek, állatok, növények és szimbólu-

28

24

25

mok ábrázolása jelent meg. A vázaképekhez hasonlóan talán ezek is kapcsolatba hozhatók az írásbeliség kezdeteivel.

A Felföld életének ebben a szakaszában az emberi tevékenység minden ága nagyot lépett előre, kibontakozott a családi gazdálkodás. Mindez annak a kornak a küszöbén, amikor a szomszédos, addig primitívebb társadalmakban, az újonnan kialakult településeken és nagy központokban már a városi gazdálkodás szerveződött. így történt ez a gazdag mezopotámiai síkságon, Iránban viszont ennek egyelőre semmi nyoma sem volt. A Felföld kemény és szigorú földrajzi arculata, a termőföld jellege, a szétszórt oázisok és a gyér lakosság késleltette a fejlődést, és az őskori társadalmat évszázadokon át a fejlett családi gazdálkodás szakaszában tartotta vissza. Irán területén egyedül Szúsziána délnyugaton fekvő síksága volt kivétel. Ezen a területen, mely Mezopotámia természetes és annak minden előnyét élvező folytatása, az i. e. 3. évezred elején a városi élet közponjai jelentek meg, és létrejött az első szervezett állam, Elám.

Az őskori iráni civilizációnak az előzőkben ismertetett három szakasza nem mutatható ki a Felföld minden eddig feltárt régészeti lelőhelyén. Az első két periódus nyomai csak a középső nagy sivatag szegélyén, Szijalkban, Qomban, Szávéban, Dámghánban lelhetők fel, tehát azokon a lelőhelyeken, amelyek a hajdani tenger nyugati és északi partjának a görbületét követő sávban helyezkednek el (15. ábra). Azt kell hinnünk, hogy ez a földsáv, amely a tengerbe ömlő patakok és folyók összegyűlt hordaléka miatt különösen termékeny volt, a kiszáradási folyamat során gyorsabban vesztette el vizeit, mint a Zagrosz gyűrődéseiben megbúvó völgyek. Annyi bizonyos, hogy az olyan lelőhelyeken, mint a Hamadántól délre, Nahávand mellett fekvő Gijánban, a Perszepolisz melletti Tell-Bakunban, valamint Szúszában, az emberi település legkorábbi nyomait csak a II. periódusban lehet kimutatni. Ettől a kortól kezdve a festett kerámiát készítő kultúra az egész Felföldön virágzásnak indult, és a kerárniaművészetben éppúgy, mint a fémművesség területén nagyjából mindenütt ugyanazok a stílusirányzatok és ugyanazok a változások figyelhetők meg.

A festett kerámia azonban távolról sem volt egységes. Éppen ebben rejlik ennek a primitív és ugyanakkor gazdag művészetnek az egyik vonzereje. Az edényformák kialakításában és díszítésében minden egyes vidék és minden egyes műhely a saját elképzeléseit követte. A szúszai fazekas a vékony falú, magas, nyújtott poharat kedvelte, a perszepoliszi viszont a csonkakúp formához, a Szijalkban és Heszárban dolgozó pedig a kehelyhez ragaszkodott.

30

26

Egy-egy műhely nehézkesebb, kevésbé elegáns rajztechnikával dolgozott, megrekedt a realista irányzatnál vagy a stilizálásnál. A művészi lelemények változatosságában megnyilvánuló egyedi jelleg az azokat létrehozó nép magas művészi érzékének legfőbb bizonyítéka.

A kerámia formavilága megerősödött, kisugárzott, és hála szívósságának, egyre távolabbi vidékeken is gyökeret vert. Déli irányban eljutott Szisztánba, majd onnan Beludzsisztánba, és elérte az Indus völgyét. Észak felé haladva beépült a Marv oázisban kialakult kultúrába, minden valószínűség szerint eljutott Baktriába is, ahol az őskori lelőhelyek még mindig a kutatók ásójára és csákányára várnak. Látni fogjuk majd azt is, hogy a nyugati világ szintén hasznosítani tudta a Felföld eredményeit.

Az antropológiai vizsgálatok szerint - melyek során az oázisok legelső lakóinak csontjait tanulmányozták - nem mutatható ki egy teljesen egységes rassz. Ismereteink jelenlegi fokán nem tudunk arra válaszolni, hogy a hoszszúfejű embernek az itt talált két típusa egymást követve élt-e itt, vagy éppen ellenkezőleg, ugyanannak a mediterránnak nevezett fajtának egyedi sajátosságokat mutató tagjai voltak-e, amely az őskorban a Földközi-tengertől Turkesztánig, valamint az Indus völgyéig egész Elő-Azsiát benépesítette. Ezt a két embertípust általában elő-ázsiainak nevezik. Az elnevezés tagadásból ered, jelezve, hogy nem tartoznak sem a sémik, sem az indoeurópaiak családjába. A tudósok egy része e rassz pontosabb megjelölésére a kaukázusi, kaszpi vagy jafetita jelzőt alkalmazza. Ez az elő-ázsiai őslakosság teremtette meg Elő-Azsia egész területén az emberi civilizációt, és hozta létre azt a művészetet, amelyet nyugat-ázsiai művészetként tartunk számon, és amelynek a formálásában Irán, festett kerámiás kultúrájával, alkotó szerepet játszott.

Irán legkorábbi lakóinak a vallásáról igen keveset tudunk. A Felföld őslakosságával azonos eredetű mezopotámiai őslakosság hite szerint az élet egy istennőtől ered, a világmindenség "inkább fogantatásból, mint nemzésből" származik, vagyis az élet forrása nőnemű, és nem hímnemű. Ez ellenkezője annak, amit Egyiptomban hittek. Az iráni lelőhelyeken talált mezítelen istennőszobrocskák száma a Felföld őskori emberének hasonló hitére enged következtetni. Az istennőnek bizonyára volt istenpáJja, aki fia és férje volt egy személyben. Ebben a primitív vallásban kell talán keresnünk a fivérek és nővérek közötti házasság eredetét éppúgy (ez a szokás gyakori volt ElőAzsiában, az őslakosságtól a perzsák, majd később a nabateusok is átvették), mint az ismereteink szerint sokkal ritkábban előforduló, fiú és anya közötti

31

27

házasságét is. Felmerült az a gondolat, hogy esetleg ebből ered az anyaági leszármazás szokása, melyet az elámiak és az etruszkok is követtek, és különösen elterjedt Lükiában. Érdemes felidéznünk azt a szokást is, hogy egyes népeknél asszonyok vezényelték a csapatokat; így volt ez a Kurdisztán völgyeiben lakó hegyi népnél, a gutiknál is.

Politikai rendszerük alapját kétségtelenül a családi csoportosulás, s ezen belül az öregek tanácsa képezte. Az egyszemélyi hatalom, a királlyá emelkedő főnök eszméje a Felföldön csak később kristályosodott ki, hiszen a terület jellege az egymástól távol eső kis központok kialakulásának kedvezett, és ezek, éppen a helyzetüknél fogva, el tudták kerülni a háborúhoz vezető nézeteltéréseket.

Irán az i. e. 3. évezred kezdetén

Az i. e. 4. évezred második felétől kezdve vannak jelei annak, hogy az iráni festett kerámiás kultúrában törés következett be. Szúszában a festett kerámia készítése hirtelen megszakadt, és a mezopotámiai síkságról ismert egyszínű piros, füllel és csöves kiöntővel ellátott cserépedények váltották fel. Ez a kerámia Mezopotámiában az uruki IV. periódusra, a mezopotámiai kultúra fejlődésének arra az igen jelentős szakaszára jellemző, amelynek a végére a képírás feltalálása esett. Nem sokkal ezután, a 4. évezred utolsó századaiban - a mezopotámiai Dzsemdet Naszr-periódussal egy időben - Szúszában is létrejött az az egyébként erős mezopotámiai hatást mutató civilizáció, amely kialakította saját, proto-eláminak nevezett írását (16. ábra). Dél-Iránban nemcsak Szúszával kapcsolatban beszélhetünk nyugati hatásról: a Perzsaöböl északkeleti partvidékén folytatott legújabb ásatások azt bizonyítják, hogy az öböl egész északi partvonala az új befolyás hatása alá került. Ettől kezdve ez a dél-iráni terület évezredeken át szakadatlan harcot folytatott a mezopotámiai kultúra állandó erőteljes teIjeszkedése ellen.

A Felföld nyugati részén kialakult központokat, a jelek szerint, nem érték külső hatások. Továbbélt a festett kerámia hagyománya, a régi ízléshez hű gijáni ember újabb és újabb edényformák és új festett motívumok kialakítására törekedett. Északkeleten más volt a helyzet. Heszárban, Dámghán mellett, néhány évszázad alatt lassú, de megállíthatatlan átalakulás követke-

32

28

16. Szijalk Proto-Elámi írás

zett be. Ha figyelembe vesszük, hogy telepről telepre csökken a festett kerámia és ezzel egyidejűleg nő a fekete és szürkésfekete kerámia mennyisége, holott e két utóbbinak színei és formái korábban a Felföldön teljesen ismeretlenek voltak, s ha ennek az átalakulásnak az okát keressük, csak arra gondolhatunk, hogy az őslakosság közé igen lassan idegen népesség szivárgott be. Az új kultúra eredetét nem ismerjük, mint ahogy semmi biztosat nem tudunk arról a népről sem, amely magával hozta. Talán az Óxosz és az Iaxartész menti területekről, a nyugat-turkesztáni síkságról vagy még távolabbról, Közép-Ázsia szívéből érkezett. Lassan nyomult előre a Felföld északkeleti részén, északon egyre szélesebb sávot foglalt el, és talán a Fekete-tenger partvidékén haladva érte el Kappadokiát, ahol ez a szürkés kerámia - melynek domború alja északi eredetre mutat - Kill-tepében is előkerült. Az ősi mezopotámiai kultúrához hasonlóan a csőrös edény volt e kerámia legelterjedtebb edényformija.

Az idegen hatások a Felföld középső részét sem kerüllték el. Szijalkban a Ill. periódus végéről való, elhagyott házak romjait borító vastag hamuréteg arról tanúskodik, hogya település tűz martalékává lett. A romokon épült új településen nincs festett kerámia, csak egyszínű piros és szürke edények, amelyek formáit a

29

szúszai 4. évezred végi rétegekből ismerjük. A pecsétnyomót a pecséthenger váltotta fel, ez biztos jele annak, hogy általános gyakorlattá vált az agyagtáblákra való írás. Valóban, az ásatási leletanyag proto-

33

30

elámi írású táblákat is tartalmaz. De mennyire különbözik a minden jel szerint erőszakos hódítással kísért proto-elámi írásos kultúra megjelenése a fekete kerámiát hozó nép lassú, békés betelepülésétől, ami a Felföld északkeleti részén figyelhető meg! A Szijalkba érkező civilizáció, amely az őslakosság és Mezopotámia kultúrájának az előző évszázadok folyamán bekövetkezett összeolvadásából született, vitathatatlanul magasabb szintű, gazdagabb és fejlettebb. De a szúszai jellegzetességek jelenléte, valamint a szijalki és a szúszai civilizáció szinte teljes azonossága arra utal, hogy Szijalkba ez a kultúra erőszakos úton érkezett.

A házakat már gondosabban építették, de az ajtót még mindig nagyon alacsonyra hagyták. A bejárat mellett állt a kétosztatú kemence, amelynek egyik része főzésre, a másik pedig, feltehetően, kenyérsütésre szolgált. Mellette, földbe süllyesztett kis korsóban tartották a vizet. Megjelent az egyelőre még igénytelen, vert agyagból készült berendezés: a lakók használati tárgyaik és az élelem tárolására igen egyszerű fali fülkéket és kőrekeszeket alkalmaztak. A halottakat a helyiségek padlószintje alá, mintegy 25 centiméter mélységbe, zsugorított testtartásban, a puszta földbe temették. A mellettük talált mellékletek sokkal gazdagabbak és változatosabbak, mint amilyenek a korábbi szijalki sírokból előkerültek. A sírmellékletek az új típusú kerámia mellett, feltehetőleg illatszer tárolására szánt, kis alabástrom edénykéket, valamint gondosan faragott kőtálacskákat és különféle toalett-tárgyakat, például korong alakú, enyhén domború réztükröket tartalmaztak. A halottakat gazdagon felékszerezték: bitumen segítségével ezüstbe foglalt lazúrkőből, kagylóból és aranyból, illetve vert ezüstből készített függőkkel, arany- és lazúrkő elemekből készített fülbevalókkal, ezüst karperecekkel és hosszú arany-, ezüst-, lazúrkő-, karneol- és fehér kőgyöngyökből fűzött nyakláncokkal (17. ábra).

Nem lehetetlen, hogy a szijalki település kereskedőtelep volt, ahonnan a Pamír előhegységeiben bányászott lazúrkövet Mezopotámiába szállították tovább, ahol nagy mennyiségben használták fel. Ezek a Szúszában vagy talán magában Mezopotámiában készített ékszerek olyan változatos anyagúak és olyan finom kidolgozásúak, mintha az Ur-i királysírokban talált, az egész világot csodálatba ejtő ékszerek előzményei lennének.

A Felföld szívéig hatoló szúsziánai kultúra jelentősége a mi szemünkben elsősorban az írás használatában rejlik. A táblákat (18. ábra) ugyan még nem tudjuk elolvasni, nyilvánvaló azonban, hogy ez a "félig kész írás" előrelépést jelent a legelső, tiszta képíráshoz képest. Sikerült rajtuk számokat és össze-

34

31

1. S(R

17. Szijalk. Sírmellékletek a proto-e1ámi írás korából

adásokat felismerni, ezek szerint gazdasági jellegű dokumentumok, számlák és átvételi elismervények lehetnek. Erre mutat az is, hogy a Szijalkban talált táblák jelentős részén lyuk van, itt fűzték át azt a zsinórt, amivel a táblát az áruhoz erősítették. Az írással egy időben kezdték alkalmazni a pecséthenge-

18. Szijalk. Proto-elámi táblák

35

32

J 9. Szijalk. Pecséthengerek a prot~lámi táblák korából

reket a nyers agyagtáblán a henger lenyomata a tulajdonos aláírásaként szerepelt (19. ábra). A pecséthenger vésés, motívumkincse alapján, a Felföldön korábban virágzó festett kerámiával állhatott kapcsolatban.

A Felföld nyugati részén Szijalk az egyetlen telep, ahol az akhaimenida kort megelőző időkből írásos emlék került elő. Ez azt tanúsítja, hogy Iránban volt írásbeliség, de azt is, hogy az írás a mezopotámiai kultúrával szoros kapcsolatban álló síkságokról került ide. Ez az írás, amely az elámi civilizáció terjeszkedésével, politikai hódítás során és bizonyára gazdasági célból jutott a Fe1földre, csupán addig maradt használatban Irán középső részén, amíg ez a civilizáció létezett. Minden jel arra mutat, hogy amikor a kereskedőtelepet elhagyták, újabb évszázadokra megszűnt az írásbeliség Iránban.

A fentiekben rövid áttekintést nyújtottunk azokról az iráni központokról, amelyekben az i. e. 3. évezred kezdetén idegen hatás érvényesült. A Felföld határain kívül eső területekről, délnyugatról, illetve északkeletről, erőszakkal

36

33

vagy békésen érkező idegen kultúrák hatása alatt átalakult, módosult az ősi iráni civilizáció évezredes szerkezete. De az idegen hatások befogadása közben Irán maga is adakozóként lépett fel: távoli vidékekre juttatta el saját kultúráját. Irán, a befogadó, az "adakozással" egyetlen korban sem hagyott fel. Elég csupán annak a civilizációnak a példáját idéznünk, amely az i. e. 4. évezred második felében Mezopotámia északi részén, a majdani Asszíria területén virágzott. Gazdag kerámiaanyagában a jellegzetes kehelyforma és az edényeket díszítő festés valószínűleg azoknak az iráni központoknak a hatására vezethető vissza, amelyek közül Szijalk és Heszár a legismertebb.

A nagy útvonalak kereszteződésében fekvő Irán, amelyet sem a keletről, sem a nyugatról jövő nagy népmozgások, sem a vallási, ideológiai áramlatok, sem az anyagi kultúra nagy vívmányai nem kerülhettek el, az őskortói kezdve ellátta azt a közvetítő szerepet, amely földrajzi helyzete folytán osztályrészéül jutott, és melyet hosszú történelmének évezredei alatt és a későbbiekben is mindvégig betöltött. Nyugat és Kelet közötti összekötő kapocsként később is mindig képes volt arra, hogy befogadjon, de arról sem mondott le, hogy maga is adjon. Közbülső láncszemként alkotott, illetve befogadott azért, hogy tovább is adja azt, amit létrehozott.

Irán az i . e. 3. évezredben

A 3. évezred kezdetén a gazdag mezopotámiai síkság a történeti korba lépett. A két folyó közti alföldön élő népeknek saját történelmükre vonatkozó írásos emlékei vetik az első fénysugarakat a még csaknem két évezredig szinte teljes sötétségbe burkolózó Irán történetére. E tekintetben Elám kivételt képez, hiszen hamarosan maga is hozzájárul ahhoz, hogy történelméről a későbbi korok híradást kapjanak. De a szúszai síkságtól északra fekvő iráni területekre vonatkozó néhány adatunk egytől egyig a babilóniai forrásoknak köszönhető. Irán belsejéről azonban ezek a források sem beszélnek, csupán arról a Mezopotámiával határos zónáról szólnak, amelynek hegylakóival a síkság sumer és sémi lakossága állandó kapcsolatban állt. Ezek, délről észak felé halava, az elámiak, a kassúk, a lullubik és a gutik (20. ábra). E népek mindegyike ugyanahhoz az emberfajtához tartozott, amelyről már korábban szóltunk; talán rokon nyelveket is beszéltek, és a síkság szervezett államala-

37

34

35

kulatainak szüntelen nyomása mindegyiküket egy időben késztette arra, hogy - ha csak rövid időre is - egységet hozzanak létre.

Kezdetét vette a nomád, félnomád és a letelepült világ párharca. A korabeli babilóniai írnok számára a civilizált világ a Zagrosz előhegyeinél véget ért. Ezután két és fél évezrednek kell még eltelnie ahhoz, hogy az iráni népek megérkeztével és az akhaimenida birodalom megteremtésével a civilizált világ Közép-Azsiáig terjeszkedjen, és végleges határait az Iaxartésztól északra húzzák meg. A síkság mindannyiszor, amikor Babilóniában új, erős dinasztia került uralomra, teljes erejével fellépett a hegyvidékkel szemben, hanyatló korszakaiban azonban, mintha léghuzat hozná őket, azonnal megjelentek a hegylakók, hogy feldúlják és hosszabb vagy rövidebb időre birtokukba vegyék a gazdag síkságot.

Elám azonban kiválik ebből az összképből. A szúsziánai síkságot északon és keleten kulisszaként övező hegyekből leereszkedő népesség már az i. e. 3. évezred első negyedében dinasztiát alapított, és hatalmas, alföldeket és hegyvidékeket egyaránt magába foglaló, a Perzsa-öböl partvidékének jelentős részére, többek között Busehr vidékére is kiterjedő birodalom fölött uralkodott. Busehr vidékén került elő az egyik elámi király sumer nyelvű felirata, s ez arra mutat, hogy az elámiak, saját írásuk mellett, már ebben a korban átvették és alkalmazták szomszédaik írását, sőt nyelvét is.

Az agadei Sarrukín sémi eredetű dinasztiájának trónra kerülésétől kezdve az elámiak, szabadságuk és függetlenségük védelmében, elkeseredett harcot folytattak. Egyenlőtlen volt a küzdelem. A nagy hódító kétszer is győzedelmeskedett, talán még Szúszát is elfoglalta. Utóda, Man-istuszu valószínűleg még nagyobb sikereket ért el Elámmal szemben, hadai a Perzsa-öblön is átkeltek, hogy az iráni hegyekből érkező építőanyagok és fémek útiát biztosítsák. Sarrukín unokája, Narám-Szín uralkodása idején, Elámtól a Záb folyóig terjedő általános felkelés tört ki, de keményen elfojtották. NarámSzín Szúsza kormányzásával egyik magas rangú hivatalnokát bízta meg, aki a városban jelentős épületeket emeltetett. Az elámi nyelv az akkád terjedésével párhuzamosan visszaszorult, a személynevek között is gyakoribbak a sémi eredetűek, mint az elámiak. A helyi kultúrát a beolvadás veszélye fenyegette. Fennmaradása csupán a nehezen megközelíthető hegyeknek köszönhető.

De a legyőzöttek ügyes, békés politikája kisvártatva a helyzet megváltozásához vezetett. Egyikük, Puzur-Insusinak, akit Narám-Szín a korábbi sémi kormányzó helyére állított, képes volt arra; hogy életre keltse a helyi népi

39

36

mozgalmat, és Elám hamarosan ellentámadásba lendült. Az akkád szövegek mellett ismét megjelentek a lineáris elámi írással lejegyzett elámi feliratok. Ugyanakkor a nagy kormányzó, azon a címen, hogy sémi uralkodójának az érdekeit kívánja védeni, új terjeszkedő politikába kezdett, és hódításai során messze északra eljutva, a gutikkal is kapcsolatba került.

Puzur-Insusinak, a nagy városépítő, a gazdag zsákmányokból Szúszában templomokat és emlékműveket emelt. A szomszédos kis királyságok fejedelmei sorban eljöttek hozzá, hogy hűségükről biztosítsák. Narám-Szín halálakor Puzur-Insusinak kikiáltotta a függetlenséget, csapatai élén bevonult Babilóniába, és eljutott egészen Akkádig. Bár nagy nehezen visszaverték, függetlenségét az egyre jobban gyengülő Akkáddal szemben továbbra is megőrizte. Akkád hanyatlása nem kerülte el a szomszédos, Puzur-Insusinak sikerei révén felbuzdult hegyi népek figyelmét. A lullubik és a gutik egymás után ereszkedtek le a magasan fekvő völgyekből, és elözönlötték Babilóniát.

A lullubik azt a területet foglalták el, amely a Bagdadot Kermánsáhon keresztül Hamadánnal és Teheránnal összekötő, még ma is meglevő ősi út két oldalán fekszik. Ez az a sok ezer éves út, amelyik a Felföld oly kevés természetes bejáratának egyikén halad keresztül. A hegyekben élő lullubikat elsőként agadei Sarrukín hódította meg, de az igazi csapást Narám-Szín mérte rájuk. Amikor fellázadtak - erről már fentebb szóltunk -, Narám-Szín nagy csatában verte szét a lullubik és a gutik szövetséges erejét, ennek állít emléket a Sahr-e Zur vidékén talált szikladombormű.

A hegylakó népek és a síkság lakói azonban itt is, akárcsak máshol, nemcsak csaták során kerültek egymással kapcsolatba. A hegyi népek kezében volt, földrajzi helyzetük folytán, a Nyugat-Irán felé vezető út, ellenőrzésük alatt tartották tehát a karavánokat és a kereskedelmet. Ellenségei voltak a síkságnak, de egyben szállítói is, és a békés kapcsolatok során elkerülhetetlenül hatott rájuk a szomszédos civilizáció. Ennek a bizonyítéka az a két dombormű, melyet két királyuk Szar-e pol-e zoháb vidékén sziklába vésetett, s melyek közü1legalábbis az egyikre Narám-Szín domborműve hatott (21. ábra). A reliefen a fejedelem kezében íjat tart, lábát pedig legyőzött és földre sújtott ellenségeire helyezi, miközben azok kegyelemért könyörögnek. A nagyon elmosódott feliraton talán a neve, Tar Lunni olvasható.

A másik, az előzőnél jelentősebb, kétsávos domborművet a mai Szar-e pol-e zoháb falu szélén magasan fent faragták a sziklába. Anu-banini királyt, a lullubik fejedelmét ábrázolja, hosszú, szögletes szakállal, fején kerek kis sapkával, rövid öltözékben, íjjal és görbe karddal felfegyverkezve. Lábát

40

37

21. Sztélé Huren-Seikh-Khánból

a földön elterülő ellenségére helyezi. Előtte, fején magas mitrával (süveggel) és lábfejéig érő rojtos kaunakészbe öltözve, Ninni istennő áll, egyik karját a király felé emelve, a másikban pedig kötél végét tartva. A kötélre a felső sávban két, az alsó sávban pedig hat, meztelen és hátrakötött kezű foglyot fűztek. Az akkád nyelvű felirat több, szinte kivétel nélkül akkád istenség segítségét kéri ·az ellenség ellen (22. ábra).

Mivel Irán területéről ebből a korból alig maradt fenn emlék, írott szöveg pedig - legalábbis napjainkig - egyáltalán nem került elő, igen fontos szerep jut ennek a két domborműnek a helyi kultúra szintjének meghatározásában. Minden jel arra mutat, hogy e vidék lakóinak nem volt saját nyelvük lejegyzésére szolgáló írásuk, ezért, a babilóniai civilizáció hatása alatt állva, szomszédaikkal e civilizáció nyelvén, annak az írását alkalmazva tartottak fenn

41

38

22. Anu-banini lullubi király domborműve

kapcsolatokat. Okkal tételezzük fel azt is, hogy a helyi művészet egyébként nem nagyszámú alkotóját is átitatta - legalábbis nagyobb szabású munkáik tanúsága szerint - a mezopotámiai művészet. A síkság civilizációja hozzájuk éppúgy, mint Elámba, részben békés úton, részben fegyverek árnyékában érkezett. Mindenesetre ez a két dombormű fontos és hosszú ideig tartó szerepet töltött be Iránban. Ezekben öltött testet az alapötlet, és ebből, a magasan a hegy oldalába faragott, a fegyvertényekről a karavánok számára is jól láthatóan hírt adó első két domborműből merített ihletett, Irán hosszú történelme

42

39

folyamán, királyok egész sora, és készíttetett oly sok hasonló domborművet a Felföld legkülönbözőbb tájain. Vagyis megszületett az iráni sziklarelief.

Az i. e. 3. évezred közepén Babilóniát az Alsó-Zábtól keletre, a Dijála felső folyása mentén elterülő hegyekből lezúduló gutik támadása rázta meg .. A gutik a síkság lakossága számára évszázadok óta szüntelen fenyegetést jelentettek. Az Eufratész mellékfolyója, a Balikh mentén feltárt lelőhelyeken folytatott legújabb régészeti kutatások erődített településeket hoztak felszínre. A legkorábbiakat agadei Sarrukín emelte, és építésüket utódai is folytatták, hogy így védekezzenek a hegylakók betöréseivel szemben. Ez alkalommal támadásukat siker koronázta. Véget vetettek az agadei dinasztia uralmának, és úgy tűnik, hogy Elámot sem kímélték. Százhuszonöt éven át uralták ezek a barbárok ezt a területet, feldúlták a városokat és megművelt földeket, királyságokat töröltek el, a pusztítást csupán néhány kis fejedelemség élte túl. Rendkívül hosszú királylistájuk jelzi, hogy ez az időszak milyen zavaros volt.

Uralmuk vége felé a babilóniai civilizáció ismét erőre kapott, ezt hamarosan követte a guti hatalom lehanyatlása. A fokozatosan növekvő ellenállás az új Ur-i dinasztia idején megerősödött, a gutikat elűzték. A harcias babilóniai királyok támadásba lendültek, megsemmisítették a hegylakók uralmát. Babilónia ismét bekebelezte Szúszát és a körülötte fekvő síkságot. A dinasztia uralma azonban nem volt hosszú életű. Utolsó uralkodóját, alig egy évszázad múltán, legyőzték, és fogolyként a hegyekbe hurcolták. A győzelmet egy addig ismeretlen hatalom, a feltehetően az Eszfahántól nyugatra emelkedő hegyekben kialakuló Szimas királyság szerezte meg. Ezzel már a Zagrosz hátországa lépett harcba a babilóniai királyság ellen. Szimas Szúszát és Elámot is elfoglalta. Az ellentámadás a síkságról érkezett. Az iszini dinasztia visszaszorította Szimast, és megszerezte Elámot. Elám ismét idegen uralom alá került.

Az i. e. 3. évezred folyamán Irán a nyugat-ázsiai népek között egyre nagyobb szerephez jutott. A városi gazdálkodást folytató mezopotámiai birodalmak politikai, társadalmi és gazdasági élete rohamos fejlődésnek indult. Az építkezésekhez, a közmunkákhoz, a fegyverek és a művészeti alkotások készítéséhez egyre több nyersanyagra volt szükségük. A királyi hatalom növekedésével a mezopotámiai központokban nagy mennyiségű áru halmozódott fel. Annak a gazdaságpolitikának, amelyet királyaik folytattak, az volt az érdeke, hogy minél távolabbi piacokkal is kapcsolatba kerüljenek. Kiderült, hogy már agadei Sarrukín idején voltak Kisázsiában

43

40

kereskedőtelepeik, valóságos kereskedelmi központok, ahol a sémi kereskedők beszerezték s országukba továbbították a keresett árucikkeket.

Irán is felkeltette az új birodalmak figyelmét (1. tábla). Mivel közel volt, és már azt is tudták róla, hogy gazdag ásványkincsekben, csábította mindazokat, akik elég erősek voltak ahhoz, hogy Nyugat-Irán bekebelezésére gondoljanak. Iránon keresztül érkezett Armeniából az ólom, Badakhsánból a lazúrkő, az iráni föld méhe rezet és ónt, Médiáé aranyat rejtett. Erdőségei messze földön híresek voltak, és Babilónia felé vette útját a paloták és templomok építéséhez elengedhetetlenül szükséges sokféle építőkő is.

Az i. e. 3. évezredben az Iránnal szemben erőszakosan fellépő babilóniai uralkodóknak kettős céljuk volt. Politikai szempontból érdekük azt diktálta, hogy minden szervezett államalakulat ellen harcot indítsanak, és minden, határaikkal szomszédos területet egyszerű tartományként birodalmukhoz csatoljanak. Ugyanakkor a tartományok élére kinevezett kormányzók révén a legyőzöttek is élvezhették a babilóniai civilizáció előnyeit. Az első cél elérése egyben a második, a gazdasági cél megvalósítását is jelentette, mert ily módon lehetővé vált, hogy az iráni föld javait a babilóniai központok szerezzék meg. Irán azonban, bizonytalan politikai viszonyai ellenére is, győztesen került ki ebből a küzdelemből, hiszen az iráni hegylakók az i. e. 3. évezred folyamán két nagy babilóniai dinasztiát is megdöntöttek. Agadei Sarrukín dinasztiájának a gutik vetettek véget, a Ill. Ur-i dinasztiának pedig a szimasi királyok adták meg a kegyelemdöfést.

A Felföld politikai viszonyairól, különösen a már bemutatott vidékektől keletre eső területekéiről, semmit sem tudunk. Még azt sem ismerjük pontosan, hogy meddig terjedhetett egy-egy elámi, lullubi vagy guti király uralma. A szijalki telepről csaknem kétezer éven át semmilyen adatunk sincs. A gijáni telep élete viszont lényeges változás nélkül folyt tovább. Agyagművességére továbbra is a Szúszában II. stílus elnevezéssel megjelölt edényekhez közel álló festett kerámia (23. ábra) a jellemző. A domború aljú, hombár formájú kis edényeknek csak a vállát borítja a fekete színű díszítés. A díszítőmotívumok legjellegzetesebbje az úgynevezett madár-fésű, amely a mezopotámiai művészetből jól ismert motívum stilizált változata: zsákmányát éppen megragadó sas (24. ábra).

A Gijánban feltárt sírokból sokféle bronz- és ezüstékszer, nyakperec és függőkkel ékesített gyöngy-nyakék került elő. Sok, ruha összetűzésére szolgáló bronztűt is találtak, némelyikük fej nélküli, vannak azonban olyanok is, amelyeknek a felső része lapos és csavart kiképzésű; ez a típus gyakori az Ur-i

44

41

23. Szúszai II. stílusú agyagedény

királysírok anyagában is. Tepe-Hisszárban a szürkésfekete kerámiát teljesen felváltotta az egyszínű kerámia. A Felföld nyugati részéhez hasonlóan itt is számos jel mutat arra, hogy fejlődésnek indult a fémművesség. A zömében kis méretű fémtárgyak nagy része bronzból készült, ebben a korban a bronz értékesebb volt, mint az arany és az ezüst. Irán a bronzkor küszöbére érkezett.

45

42

24. Agyagedény a gijáni IV. rétegból

Irán az i. e. 2. évezredben

Nyugat-Azsia történelmét az i. e. 2. évezredben alapvetően meghatározta az az esemény, hogy indoeurópai eredetű csoportok tűntek fel az ókori világnak ezen a részén őslakóknak nevezhető népek között. Ez a népmozgás Iránt sem kerülte el, bár a Felföldön az újonnan jötteknek egyelőre még csak viszonylag kis szerep jutott. Az indoeurópaiakat, minden jel szerint, az általuk lakott területek hátországában élő népek nyomása késztette arra, hogy elhagyják hazájukat, a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a nagy vándorlást közvetlenül megelőzően éltek, és ahonnan. valószínűleg két ágra szakadva keltek útra.

Egyik csoportjuk, a nyugati ág, a Fekete-tenger mentén haladt végig, majd a Balkánon és a Boszporoszon átkelve behatolt Kisázsiába. Itt az új

46

43

jövevények, az ezen a területen őslakosnak tartható aziánus népességgel keveredve, hamarosan megszerezték a vezető szerepet, és létrehozták a hettita szövetséget. Birodalmuk a korszak nyugati monarchiáinak sorában főszerepet játszott. Hódításaikat egyre nagyobb területre kiterjesztve, még Babilónon is sikerült rajtaütniük, elfoglalták és kifosztották a várost. De győzelmüket nem használták ki, szinte azonnal visszavonultak, és a hódító korszakot hamarosan hanyatlás követte. Az i. e. 2. évezred második felében azonban a birodalom friss erőre kapva született újjá, bekebelezte a szomszédos királyságok egész sorát, köztük a hurri birodalmat és Mitannit, és szemtől szemben találta magát a szíriai és palesztinai területeken terjeszkedő Egyiptommal.

Az indoiráninak nevezhető keleti ág a Kaszpi-tenger partjai mentén indult kelet felé. Egyik, meglehetősen kis létszámú és valószínűleg elsősorban harcosokból álló csoportja keresztülhaladt a Kaukázus hegyláncain, és eljutott az Eufratész nagy kanyarulatáig. Itt rövid idő elteltével összeolvadt az aziánus eredetű őslakossággal, a hurrikkal, létrehozták a Mitanni királyságot, uralmukat kiterjesztették Észak-Mezopotámiára és Asszíriára is, sőt hatalmuk nagyságának bizonyítékát adva, bekebelezték a Zagrosz északi völgyeit is, ahol a gutik éltek.

A királyság legfényesebb időszaka i. e. 1450 tájára tehető. Egyiptom szövetségese lett, és a leghatalmasabb fáraók mitanni királyok leányait vették feleségül. Am a királyi család belső viszályai és lázadások következtében meggyengült ország nem tudta a virágzása teljében levő hettita birodalommal szemben függetlenségét megvédeni. Az i. e. 14. század végén Mitanni végleg eltűnt a történelem színpadáról, de az utókorra hagyta fejlett civilizációja, erőteljes és sajátos művészete számos emlékét, melynek gyökerei a sumer művészetből táplálkoztak, és amelyet ugyanakkor egyiptomi és égei hatások is gazdagítottak.

Valószínűnek tűnik, hogy a Mitanni királyság kialakulása idején a hurri népesség már teljesen elnyelte az indoeurópai jövevényeket, csupán vallásuk némely eleme és ősi panteonjuk néhány istenneve emlékeztetett egykori jelenlétükre. Az egyik hettita király és az egyik mitanni uralkodó között jött létre az a szerződés, melyben Mitra, Varuna, Indra és a Nászagák neve szerepel, ugyanazok az istenek, akiket a mitannik közeli rokonai, az ugyanebben a korban Indiában letelepülő indoeurópaiak * is ismertek .

• Tulajdonképpen az indoeurópai nyelvcsaládhoz tartozó indoirárú ág indoárjáiról van szó.

47

44

Ugyanezen istenek egyike-másika a hettitáknál és a kassúknál is kimutatható. Az indoirániak emlékét őrzi néhány lótenyésztésről szóló írott forrás is; a ló, a jelek szerint, velük érkezett Nyugat-Azsiába. Ósi indoeurópai vallásuk kevés fennmaradt emléke arra enged következtetni, hogy istenpárt tiszteltek, melynek egyike volt a főisten, a természeti elemek, a hegycsúcsok, a vihar, az eső istene, asszonypárjában pedig helyenként a napot, máshol a földet tiszteltékk

A lovas harcosok egyik csoportja a Zagrosz középső vonulata mentén végighaladva behatolt a nagy közlekedési útvonaltól délre elterülő vidékre, amely a későbbiekben a lótenyésztésről vált híressé, és itt letelepedett. Ez, az egyébként életerős kisebbség - úgy tűnik - rövidesen szintén beolvadt az aziánus eredetű kassú népbe.

Ennek a meglehetősen kis létszámú indoeurópai ágnak a bevándorlása, az összképet tekintve, némi hasonlóságot mutat egy jóval későbbi eseménnyel, a kimmerek és a szkíták i. e. 8. századi vándorlásával. Az új etnikai elem Nyugat-Azsiába érkezését vázoló rövid áttekintésünkből egy lényeges megállapítás kívánkozik. Valahányszor az ősi dokumentumok két olyannyira különböző eredetű népcsoport összeolvadásáról adnak hírt, mint az aziánusok és az indoeurópaiak, az utóbbiak jóval kisebb aránya ellenére is rendkívül meglepő az ezeknél a keverék népeknél mutatkozó, hosszabb-rövidebb ideig tartó jelentős fellendülés, valamint politikai, diplomáciai, katonai, gazdasági és kulturális kisugárzásuk olyan vidékeken, amelyeknek a keveredés előtt úgyszólván történelmük sem volt. Területek, amelyek korábban egy sereg kis fejedelemségből, város- és templomállamból álltak, hatalmas szövetségekké váltak, olyan életerővel és lendülettel teli birodalmakká, hogy egy csapásra koruk legnagyobb hatalmai közé emelkedtek. Ilyen volt a hettita birodalom, ilyen a Mitanni királyság, és így alakul majd, mint látni fogjuk, a kassú nép sorsa is.

Az indoeurópaiak mozgalmának keleti ágához tartozó törzsek nagy része lassan nyomult előre kelet felé. Keresztülhaladtak Transzoxiánán, átkeltek az Óxoszon, a mai Amu-Darján, rövid időre megtelepedtek a baktriai síkságon, majd a Hindúkus hágóin átkelve India hódítóinak klasszikus útján, a Pandzssir és a Kabul folyók mentén haladtak dél felé.

Lehetséges, hogy a baktriai síkságról néhány törzs nyugat felé nyomult.

Vajon kapcsolatba hozható-e velük, hogy a heszári lelőhelyen végleg megszűnt az élet, ami az ásatások szerint erőszakos hódításnak tulajdonítható. Mivel az utolsó település pusztulásának időszakára vonatkozóan megoszla-

48

45

nak a vélemények, erre a kérdésre pillanatnyilag nem tudunk válaszolni. Ha a pusztítás az i. e. 2. évezred közepén következett be, akkor az az indoeurópai (indoárja) csoport is okozhatta, amelyről a fentiekben szó esett. Ha azonban az i. e. 2. évezred utolsó századaiban történt, akkor talán egy újabb indoeurópai hullámhoz köthető, ahhoz, amellyel az irániak érkeztek a Felföldre.

Elám

Az i. e. 3. évezredben Elámban új helyi dinasztia került uralomra, tagjai "az isten küldöttének, (Anzan és Szúsza) atyjának és királyának" nevezték magukat. A kor gazdasági feljegyzéseit akkád nyelven fogalmazták, de a szövegekben előforduló sok elámi szó már arra mutat, hogy a helyi hagyomány is előtérbe került. Ezt bizonyítja az is, hogy a vallási tárgyú szövegekben gyakran fohászkodtak Sala istennőhöz és istenpárjához, Insusinakhoz, akiknek nagyobb tisztelettel adóztak, mint a babilóniai panteon isteneinek. Az i. e. 2. évezred kezdetén az elámiak elárasztották Babilóniát, és az egyik elámi fejedelem Larszában dinasztiát alapított. Nem sokkal ezután megdöntötték az iszini dinasztiát. Iszin, Uruk és Babilón elámi uralom alá került.

Az elámi terjeszkedésnek a hatalmas babilóni uralkodó, Hammurapi trónra lépése vetett véget. Az elámiak, néhány, a larszai dinasztia támogatására tett sikertelen kísérletük után, vereséget szenvedtek, és eltűntek az évkönyvekből, hogy majd egy évszázaddal később, a királyság rendjét helyreállító királyuk, Kutir-Nahhunte uralkodása idején "újjászülessenek". Az akkád nyelven írott dokumentumok arról tanúskodnak, hogy ez alatt a száz év alatt a sémi világ újra erőteljesen próbálta hatalmát érvényesíteni. Majd, néhány évtized múltán, Elám teljesen eltűnik forrásainkból. A kassú nép nagy hódításainak korszakához érkeztünk.

49

46

A kassúk

A források már Hammurapi fiának a trónra lépésétől kezdve beszéltek a kassú hadsereg támadásainak visszaveréséről. Ezek a hegylakók mintegy másfél évszázadon át szünet nélkül érkeztek, békés szándékkal, Babilóniába, ahol különféle munkák elvégzésére, gyakran lovászként alkalmazták őket. Az i. e. 18. század közepén viszont katonai erővel jelentek meg, és elfoglalták az országot. Uralmuk 576 éven át tartott, és csak i. e. 1171-ben ért véget. Ez volt Mezopotámia történetében a leghosszabb ideig tartó idegen uralom. A kassúk a Zagrosz középső részén éltek, azon a vidéken, amit ma Loresztánnak nevezünk, de uralmuk alá tartozott az ettől északra és keletre eső terület is, és egyes vélemények szerint Hamadán vidéke is. Az aziánus eredetű nép az i. e. 2. évezred kezdetétől befogadott indoeurópai népcsoportokat. Ezek, meglehetősen kis létszámú katonai arisztokráciát alkotva, uralkodó osztályként léptek fel, de nyelvüket elég hamar elvesztették.

A kassúkra vonatkozó babilóniai forrásokból az derül ki, hogy meglehetősen keverék panteonjukban az aziánus eredetű istenek mellett helyet kaptak Babilónia istenei, sőt az indoeurópai istenek is, Surias, azaz a hindú Szúrja, Maruttas, azaz az indiai Marut és Burias, aki azonos a görög Boreasszal. A kassúknál a ló, amely bizonyára éppúgy az uralkodó réteggel érkezett hozzájuk, mint ahogyan ez a mitannik esetében történt, isteni szimbólummá vált. Kassú nevű istenük, mint ahogy erre más aziánus eredetű népnél is akad példa, valószínűleg magának a népnek a nevét viselte.

A kassúkról legelsőként i. e. 23. századi, Puzur-Insusinak korából származó szövegek tesznek említést; az i. e. 3. évezredben játszott szerepük meglehetősen homályos. Az asszírok kasszi néven ismerték őket. ezt a nevet vette át, kosszaioi formában Sztrabón is, aki szerint e nép messze keleten, Teheránon túl, a Kaszpi-kapuknál* élt. Az is felmerült, hogy Qazvin városa, sőt a Kaszpi-tenger neve is e nép ernIékét őrzi. Az ón megnevezésére szolgáló görög szó, kassziteron, esetleg a "kasszik országából származó" fémet, Hamadán régi, a médeket megelőző időből származó neve, Akesszaia, az asszír Kar-Kasszi elnevezés pedig a "kassziták városát" jelenthette. A Kaszszi vagy Kasz-pi kifejezésnek valóban lehetett etnikai tartalma, de szélesebb, nem csupán a Zagrosz hegyeit lakó számos nép egyikére, hanem az Iránt

• Kaszpi-kapuk: a legfontosabb átjáró a Kaszpi-tenger és az Elburz között.

50

47

benépesítő aziánus lakosság egészére vonatkozó jelentésseI. A Sztrabónnál még olyan késői időkben is szereplő kasszi név bizonyára a területhez kapcsolódva maradt fenn, s erről kaphatták nevüket - az ősi, már régóta eltűnt nép örökségeként - az új hódítók is.

A kassú hódítás emléke mély nyomokat hagyott a babilóniaiakban, és a kassú uralom hosszúságát tekintve, nyilván nem alaptalanul forrott össze elválaszthatatlanul az idegen hódítók szokatlanul erős kezű uralmáról vallott eIképzeléseikkel. Ebből a korból meglepően kevés írásos emlék maradt fenn. Ez arra enged következtetni, hogy erre a periódusra egy hosszú stagnálás volt jellemző. A Babilónia és Elám körüli nagy csendért a kassúk felelősek, de arról is tudunk, hogy kapcsolatban álltak az Amarna-kori Egyiptommal. A kassú korban következett be Asszíria újjáéledése; az asszírok szerződéssel biztosították a Holván vidékén futó határaikat.

A kassúk uralmának nem Babilónia vetett véget. Elsőként Elám tért magához, ő mérte rájuk a döntő csapást akkor, amikor Babilónt még szilárdan kezükben tartották. Elámba az i. e. 13. század elején trónra kerülő új dinasztia kiemelkedő uralkodóival, Sutruk-Nahhuntével, Kutir-Nahhuntével és Silhak-Insusinakkal az "aranykor" köszöntött be. Elődjük, Untas-Illumban, (vagy Untas-Napirisa), az újjászülető birodalom kimagasló építője, országszerte új városokat emeltetett és szépítette a régieket. A művészetek, elsősorban a fémművesség, amennyire ezt az Untas-Humban feleségét, Napir-Aszut ábrázoló szobor alapján megítélhetjük, igen magas színvonalat értek el. A hanyatló kassú dinasztia uralma alatt álló Babilón már nem volt veszélyes ellenfél, inkább a Babilón felé kacsingató Asszíria jelentett fenyegetést. Kitört a harc, és ennek során Elám elérte első sikereit.

Elám virágkora Sutruk-Nahhunte trónra léptével köszöntött be. Uralkodása idején (kb. i. e. 1207-1171) a birodalom minden nagyobb városában templomot emeltek. Sutruk-Nahhunte az asszírokat megelőzve elözönlötte Babilóniát, megdöntötte a kassú dinasztia utolsó tagjának uralmát, s helyére fiát, Kutir-Nahhuntét ültette, aki Babilón nemzeti istenének, Marduknak a szobrát Szúszába szállíttatta. Babilónia tehát csak azért menekült meg az iráni hegyvidék uralma alól, hogy az iráni síkság igája alá kerüljön. Silhak-Insusinak uralkodása alatt (i. e. 1165-1151) az elámi hódítók egyre távolabbra nyomultak. Az egyik győzelmet a másik után aratták északon, Dijála vidékén, elérték Kirkuk környékét, előrenyomultak egészen Assurig, és Babilónt is ostrom alá vették. Elárni uralom alá került a Tigris völgye, teljes hosz-szúságában, valamint a Perzsa-öböl partvidékének és a Zagrosz hegyeinek nagy része.

51

48

Elérkezett az a pillanat, amikor egész Nyugat-Irán, a hegyektől nyugatra és délre fekvő területeket is beleértve, egyesült, és elámi uralom alatt létrejött ezen a táijon az első egységes birodalom. A hódításokkal együtt az elámi nemzeti érzés is feltámadt. Felirataik szinte kivétel nélkül elámi nyelvűek, lejegyzésükre az elámi írás fejlettebb változatát alkalmazták. Erősödött az idegen kultúrával szembeni ellenszenv. Insusinakból nemzeti isten lett, a királyt és a királyi család tagjait már életükben istenként tisztelték. A művészetek és az építészet területén is jól érezhető a megújulás, ennek előnyeit elsősorban Szúsza élvezte.

De a hatalom csúcsára jutást, mint annyiszor a régi népek történetében, gyors hanyatlás követte. Ez a sors várt, az i. e. 2. évezred végén, Elámra is. Széthullása egybeesett az új babilóni dinasztia uralomra jutásával. Az új királynak, 1. Nabú-kudurri-uszurnak sikerült, néhány elvetélt kísérlet után, Elámot szétzúznia, elfoglalta Szúszát, és Marduk szobrát diadalmenetben vitte vissza babilóni templomába. Elám a következő három évszázadra ismtét eltűnt a történelem színpadáról. A két újjászülető királyság, a babilóniai és az asszír birodalom között hosszú versengés kezdődött a síkság birtoklásáért. Az Iráni-felföld kissé háttérbe szorult. Nem tűnt el ugyan teljesen a szemünk elől, de az első sorból hátrább lépve készült azokra az eseményekre, amelyek néhány száz évvel később az egész ókori világ arculatát megváltoztatták.

Az a nagy csend, amely az i. e. 3. évezredben Szijalkot körülvette, az i. e.2. évezred nagy részében is tovább tartott, és az élet ezen a közép-iráni telepen csak az i. e. 2. évezred vége felé indult meg ismét. Az északkeleten fekvő Heszár sorsát, ahol az i. e. 2. évezred második felében végleg megszűnt az élet, már ismerjük. A Felföld nyugati részén viszont a gijáni település pontos felvilágosításokkal szolgál és képet nyújt az évezred folyamán Iránt átjáró kulturális hatásokról. A festett kerámiás bennszülött kultúra folytatásának tűnő Ill. rétegből (25. ábra) új típusú, korábban ismeretlen formájú agyagedények, kernoszok és tripuszok* kerültek elő. Nem valószínű, hogy eredetüket az egyelőre még túl távoli Kínában kellene keresnünk.

Az új kerámia megjelenése a kassúk lakta területen egybeesett azzal az eseménnyel, hogy a kassúk közé megérkeztek a fentiekben már ernlített indoeurópai harcosok, akik közeli rokonaikkal, a mitannikkal mintegy láncot képezve, lepték el a Zagrosztól, Észak-Szírián keresztül, Kisázsiáig húzódó

• Kemosz: nagyméretű, keverőedényszerű cserépedény. Tripusz (gör. 'háromláb'): háromlábú edény tartó, illetve háromlábú edényforma.

52

49

25. Tripuszok a gijáni Ill. rétegből

"Termékeny Félholdat" . E különös edények eredetét tehát nyugaton, Szíriában és Kisázsiában kell keresnünk. E két területen mindkét edényforma ismert volt. A tripuszok használata a Zagrosz egyes vidékein igen sokáig fennmaradt, különösen Loresztánban, ahol még az i. e. 1. évezredi bronztárgyakat tartalmazó sírokból is kerültek elő ilyen edények.

Gijánban a Ill. réteghez hasonlóan a II. réteget is a proto-iráni kerámiajellemzi. A Ill. rétegben hiányzó állatmotívum új kompozícióban, metopékban jelent meg ismét, divatja az i. e. 2. évezred közepén, tehát e II. réteg korában, távoli területekre, egészen Palesztináig eljutott (26. ábra). Ebben a rétegben, az ősi kerámia mellett, új típusú, geometrikus díszítésű edényeket is találtak. Ez a ma "Hábúr-kerámiának" nevezett edénytípus innen terjedt el

26. Agyagedény a gijáni II. rétegből

53

50

27. Agyagedény a gijáni 1. rét<:gból

messze nyugat felé. A réteg egykorú a hükszószok inváziójával és a kassúk babilóniai hódításával. Ez a két, egymással kapcsolatban levő esemény ismét hídként köti össze a Mediterráneumot és a Zagrosz vidékét.

Gijánban az i. e. 2. évezred második feléből származó, 1. réteghez tartozó települések a legkülönfélébb hatások bonyolult szövevényét mutatták. Az agyagművességben bekövetkezett változások vizsgálata során nem hagyhatjuk figyelmen kívül a Zagrosztól nyugatra és keletre élő népek politikai viszonyait. A település legrégebbi rétegét elegáns körvonalú, állatalakokkal és geometrikus motívumokkal díszített kehelyforma képviseli. Itt jelenik meg a fonatmotívum (27. ábra). E kerámia eredetét jól ismerjük, az úgynevezett "hurri kerámiára" vezethető vissza, mely előfordult a mitanniknál is, akiknek királysága éppen ebben az időben, az i. e. 15-14. században foglalta el, kelet felé terjeszkedve, a Zagrosz-hegységnek a gutik által lakott terüle-teit. Az ennél fiatalabb gijáni réteg sírjaiból az előzőhöz igen hasonló, de a gijáni telep történetében első ízben díszítetlen edények kerültek elő. Régóta hangsúlyozzuk, hogy ezek az edények és a velük együtt talált ékszerek ugyanolyanok, mint arnilyeneket a kassú uralom vége felé, az i. e. 13-12. századi Babilónból ismerünk.

Ezzel azonban vége szakadt a Felföldet évszázadokon át érő nyugati hatásoknak. Mintha a Babilónia és Assur között meginduló versengés a Zagrosz és a nyugati világ közötti kapcsolatokat is elvágta volna. Ugyanakkor, ezzel egy időben, keleti áramlatok léptek színre. A változás első jeleként Szijalkban

54

51

és Gijánban is olyan szürkésfekete, illetve fekete színű agyagedények jelentek meg, amelyek korábban ezeken a lelőhelyeken ismeretlenek voltak. Magát a kerámiafajtát jól ismerjük, hiszen azt a népcsoportot kísérte, amelyik az i. e. 3. évezredtől fokozatosan települt le Heszárban. Ez a kerámia a festett kerámia helyére lépve lassan egész Észak-Iránban elterjedt. Szijalkba ez a kultúra erőszakos úton érkezett, az A temetőből szinte kizárólag ehhez a szürkésfekete fajtához tartozó edények kerültek elő. Gijánban viszont a szürkésfekete kerámia az előző kor edénytípusaival keveredett, de anyagában és formáiban megőrizte jellegzetességeit.

Elfogadhatónak tűnik az a feltevés, hogy ezt a kerámiafajtát olyan törzsek hozták magukkal, amelyeket észak és északkelet felől külső erők késztettek mozgásra. Ebbe a képbe a heszári pusztítás is beleillik. A népmozgás éppen a "hegyek alkotta félhold" felől indult, amely eddig védőpajzsként választotta el a Felföld lakóit az északon és északkeleten állandó mozgásban levő világtól. Az igazi hódító azonban, akit véleményünk szerint a szijalki B temető anyagához kapcsolhatunk, még váratott magára.

Valóban, hamarosan új, eredeti és sajátos civilizációjú néphullám lépett a szürkésfekete kerámiás kultúra helyére. Ezt képviseli, mint majd erre a későbbiekben még visszatérünk, a szijalki B temető anyaga, amely a gijáni, úgynevezett "loresztáni típusú" sírok anyagával azonos jellegű. A két kultúrát összekötő láncszemre a Teherántól 80 kilométerre nyugatra, az Elburz déli előhegyeiben fekvő Khorvin falu lakosai bukkantak rá. Az itt feltárt anyagban meglehetősen keveredve fordulnak elő a szijalki A és B temető jellegzetes elemei. A kerámiaanyag azonban - néhány durva kidolgozású, közönséges agyagedénytől eltekintve - szinte kivétel nélkül szürkésfekete edényekből áll. A vas használata, bár jobbára csak ékszerekre szorítkozik, jobban elterjedt, mint az A temető anyagában. Sok kosfej alakú ujjvédő és hosszú kiöntővel ellátott, talán a temetkezési rítusban alkalmazott edény került elő.

-

Ha az egymást követő ,periódusok mindegyikét külön-külön és kölcsönös összefüggésüket értelmezni akarjuk, akkor ezeken a településeken három, azonos okból logikusan következő szakaszt kell megkülönböztetnünk: 1. az i. e. 12. század körül a Felföld peremén élő törzsek, kívülről jövő nyomás hatására, nyugati, illetve délnyugati irányú mozgásba lendültek. Hozzájuk köthető a szijalki A temető anyaga. 2. Khorvinban a szijalki A kultúra azzal a kultúrával keveredett, amely a mozgást megindította. 3. Végül a szijalki B temető már annak az új erőnek a leletanyagban való tükröződése, amely az

55

52

i. e. 2. évezred legvégén ezt a hatalmas nép mozgást a Felföldön kiváltotta. A B temető feltárása során lehetőségünk volt arra, hogy kifejtsük véleményünket, amely szerint itt a nyugat-iráni területeket i. e. 1000 körül elsőként elérő iráni törzsek civilizációját találtuk meg.

Úgy tűnik, hogy Iránban a bronzkor kezdetét, mely i. e. 2000 tájára tehető, nem kísérték jelentős gazdasági változások. Ha valamelyest fejlődtek is a neolitikum végétől kezdve létező falusi központok, távolról sem érték el a nyugati városok jelentőségét, gazdasági életük jóval elmaradt a babilóniai, kisázsiai és egyiptomi nagy városi központok gazdasági fejlődése mögött. Elám az egyetlen kivétel. Úgy tűnik, hogy népessége, ha távolról is, de képes volt a szomszédos Mezopotámia fejlődését követni.

A gazdasági elmaradottság okai között a Felföld földrajzi adottságai, valamint azok a körülmények, amelyek az egyes vidékek között az összeköttetést nehezítették, bizonyára kisebb szerepet játszottak, mint a vízhiány, amely a mezőgazdasági termelés bővülését gátolta, valamint az éghajlati és a természeti feltételek, amelyek miatt a lakosság sok esetben nomád vagy félnomád életmódra kényszerült. Ennek ellenére Irán az i. e. 2. évezred folyamán közelebb került a korabeli világhoz, mint korábban bármikor. A kor gazdasági körforgásába bekerülve, az iráni föld mélyében rejlő javak révén tevékenyen hozzájárult ahhoz a virágzó fejlődéshez, amely a Nyugat városi gazdálkodását jellemezte.

A kereskedelmi tevékenység viszont továbbra is kezdetleges állapotban volt. A kereskedők, akik gyakran arra kényszerültek, hogy veszélyes vidékeken utazzanak át, nem merték forgatni tőkéjüket. Inkább fejedelmeknek, előkelőknek és templomoknak adták kölcsön, ezek viszont lefölözték a haszon javát. Ugyanakkor a kereskedők a függőségükbe kerültek. Sok vándorkereskedő vásárolt ócska fémet, s egyszersmind fémöntőként és kovácsként is működött. Ily módon ezek az óriási területeket bejáró mesteremberek hasonló tárgyakból álló készleteiket olyan vidékekre is eljuttatták, amelyek egyáltalán nem álltak egymással közvetlen kapcsolatban.

A bronz feltalálásával, amely magával hozta a fémmegmunkálás technikájának tökéletesedését, egyre nőtt a nyersanyagok iránti igény. Az e javakban oly gazdag Irán a korabeli világban, réz-, ón-, ólomkincsével, valamint fa- és kőkészleteivel, a legelső helyek egyikét foglalta el. Vevőköre, amely eleinte nyugati szomszédaira korlátozódott, kibővült, Indiával is kereskedelmi kapcsolatba lépett, de legfőbb partnere továbbra is Babilónia maradt. A kereskedelmi tevékenység egyre szélesebb területekre terjedt ki, nőtt a karavánok

56

53

száma, az emberek egyre többet utaztak. A Mitanni királyság hódító politikája is hozzájárult ahhoz, hogy a Zagrosz alkotta természetes sorompótóI keletre fekvő vidékeket, ezek lehetőségeit is jobban megismerjék.

A kerámiaanyagban az i. e. 2. évezred folyamán bekövetkezett változások kitűnően szemléltetik azokat a kapcsolatokat, amelyek Irán és a nyugati világ között fennálltak, és amelyek révén a Felföld szoros kapcsolatba került a nyugati civilizációval. Elérkezett annak az ideje, hogy Irán bejelentse igényét a nyugat-ázsiai gazdasági életben őt megillető helyre. A gazdasági életben kialakult kapcsolatok fejlődését nagymértékben elősegítette az a politikai fölény, amellyel Irán az i. e. 2. évezredben több mint ötszáz éven át uralkodott egy olyan fejlett civilizációval rendelkező területen, mint Babilónia.

57

54

2. fejezet

AZ IRÁNIAK HONFOGLALÁSA

A médek és a perzsák bevándorlása

A nyugat-ázsiai népek történetében az i. e. 1. évezred kezdetén két, jelentős következményekkel járó, de egymástól független esemény zajlott le. Az egyik az indoeurópaiak inváziója, a másik a vas felhasználásának az elterjedése volt. Bár a két esemény időben egybeesett, mégsem köthetjük a vas használatának a bevezetését azokhoz a népekhez, amelyek ezzel egy időben telepedtek le Azsiának ezen a részén.

Az indoeurópaiak, minden jel szerint, ezalkalommal is ugyanazokról a vidékekről és a korábbi vándorláshoz hasonló körülmények között keltek útra. A thrák-fríg törzsek ugyanúgy a Balkánon és a Boszporoszon át érkeztek, az illírek elől menekülve, i. e. 1200 körül Kisázsiába, mint ahogy annak idején, az i. e. 3. évezred vége felé a későbbi hettita birodalom megteremtői. "Megremegtek a szigetek, és hirtelen kiokádták a nemzeteket." Frigek, örmények, thrákok, müszök, a Balkán népei mind a hettita birodalomra vetették magukat, elpusztították, és vele együtt pusztulásba döntötték vazallus államait éppúgy, mint ellenségeit. Ezzel a néphullámmal érkeztek a filiszteusok is, akik Palesztinában telepedtek le, e név ma is az ő emléküket őrzi.

A "tengeri népek" hódító seregei, amelyeknek fő ereje a lovasságban és a harci szekerek használatában rejlett, és amelyeket a tengeren hajóhaduk kísért, átvonultak Szírián és Palesztinán, majd elérték Egyiptomot. Csak 3. Ramszesz erélyes fellépése mentette meg az országot az összeomlástóI. Miután innen vissza kellett fordulniuk, ezek az ifjú népek elözönlötték Szíriát és Kisázsiát. Kisázsiában két államot alapítottak, nyugaton Frigiát, keleten a Muski királyságot. Szíriában pedig egy sereg kis "hieroglifhettita"* városkirályságot hoztak létre, Aleppóban, Hamában, Karkamisban, Malatyában .

• "Hieroglif hettita" államok: a hettita birodalom bukása (i. e. 1200) után Szíria és a Tauroszhegység területén létrejött kisebb-nagyobb államok, melyek az i. e. 8. században asszír uralom alá kerültek; felirataikon a luvijai nyelvnek hieroglifírással lejegyzett változatát használták.

55

Iránba az i. e. 1. évezred kezdetén behatoló irániak más körülmények között érkeztek, mint egy évezreddel korábbi elődeik. Nagy tömegben és egymást követő hullámokban jöttek, s minden jel szerint ugyanazon a két kapun, a Kaukázuson és Transzoxiánán át, mint korábban. Most azonban már szó sincs arról, hogy a jövevényeket felszippantaná az aziánus őslakosság, és eredetüket csupán néhány nyelvi és vallási emlék őrizné tovább, mint ahogy ez a hurri, a mitanni és a kassú nép esetében történt. Az újonnanjöttek a több évszázadon át tartó lassú behatolás és letelepedés során fokozatosan uraivá váltak annak a területnek, ahonnan később majd a világ meghódítására indulnak.

Az iráni törzsek Transzoxiánábóljövő keleti ága nem tudott a Hindúkustól délre fekvő területek felé vonulni, mert Arakhósziát és Pandzsábot már a korábbi indoiráni bevándorlás óta itt élő árja testvéreik, a későbbi indek tartották kezükben. Kénytelenek voltak nyugat felé, az Iráni-felföld irányában vonulni, azon a természet alkotta útvonalon, amely Baktriát Irán szívével kötötte össze, jóllehet Irán lndiánál jóval szegényebb volt, és "nemigen bővelkedett másban, mint négyzetkilométerekben" . Az irániak nem is hagytak fel soha azzal a gondolattal, hogy megszerezzék Arakhósziát. Hosszú és kitartó harcuk, amelyet a védikus törzsek ellen e terület birtoklásáért folytattak, végül a vitatott vidék teljes iranizálásával ért véget.

Az indoeurópai népek hatalmas, Ázsia jelentős részét érintő mozgása, azaz a thrák-fríg törzsek Kisázsiába érkezése és az iráni törzsek megjelenése a Felföldön, nem választható el teljesen attól a nagyszabású népmozgástól, amely ugyanabban az időben Dél- és Nyugat-Európában is új hódítók megjelenéséhez vezetett. Európában mindenfelé, éppúgy, mint ahogy Iránban az indoeurópaiak, rövidfejűek, kelták és italikusok léptek a hosszúfejű őslakosság helyére. A minószi civilizációt az irániak megjelenése előtt nem sokkal pusztította el a rövidfejűek támadása. Angliát pedig, ahol addig kizárólag hosszúfejűek éltek, i. e. 1000 körül szállták meg a rövidfejűek.

A hódítók indoeurópai dialektusokat terjesztettek el, éppúgy, mint ahogy az irániak is meghonosították saját nyelvüket. És ha az italikus és a kelta nyelv közötti szoros rokonság alapján talán egy közöttük egykor fennálló etnikai, sőt esetleg politikai közösség létére következtethetünk, akkor feltétlenül érdemes azon is elgondolkodnunk, hogy mit jelenthetnek az indoiráni és az italo-kelta szókészletben meglevő összefüggések. Azt is kimutatták, hogy az óperzsa nyelv rokonságban áll a balti-szláv nyelvekkel, ami arra utal, hogy az

59

56

irániak ősei a szlávok közelében élhettek; a szlávokat és a perzsákat összekötő láncszemet sokan a mai oszétekben vélik felismerni.

Az Európát elárasztó nomádok, éppúgy, mint az irániak, pásztornépek voltak. Ismerték már a földművelést is, de elsősorban lóidomítással és -tenyésztéssel foglalkoztak, lovas harcosaiknak és harci szekereiknek nagy részük volt hadi sikereikben. Sírjaikat, a korai iráni sírokhoz hasonlóan, az északi típusú házakat utánzó sátortetővel fedték, a szokás eredete valószÍnűleg ugyanabban az elképzelésben rejlik, mint az i. e. 1. évezred kezdetéről származó etruriai ház alakú urnáké. Ezek az északi népek, éppúgy, mint az irániak, lassan haladtak előre, s "termékeny ösztönző erejük" hatása alatt Európa gyökeresen átalakult.

Az iráni törzsek előrenyomulását nem a Zagrosz nehezen megmászható, szinte védőfalként működő párhuzamos hegyláncai állították meg. Hosszú történelmi múlttal, évszázadok, sőt évezredek eredményeit hordozó kultúrával rendelkező, civilizált, letelepült életmódot folytató államok egész sora alkotta azt a gátat, amely nyugati irányban útiukban állt. A Zagrosz láncai mentén délkelet felé leereszkedő iráni törzsek, délről észak felé nézve, a következő államokkal találták magukat szemben: a Szúsziánát is magába foglaló Elámmal, melynek hátországa a hegyekre is kiterjedt, a mezopotámiai Babilóniával, amelynek Babilóntól északra közös határa volt Asszíriával, még északabbra, illetve északkeletre pedig, a Van-to környékén, ott, ahol a Zagrosz a Kaukázusba vész, a fiatal urartui királysággal, amelyből négyszáz évvel később az armeniai királyság formálódott.

Az irániak, akiket ez a pillanatnyilag áthatolhatatlan fal megállított, jól kihasználták az ezt követő csaknem négyszáz évet: megerősítették politikai helyzetüket, beolvasztották a bennszülött népességet, és ami a leglényegesebb, létrehozták saját civilizációjukat, melynek gyökerei szükségszerűen mélyen belenyúltak az útjukban álló, de nem feltétlenül ellenséges népek civilizációjába. A hódítók a Zagrosz völgyeiben kerültek bele abba az olvasztótégelybe, amelyben kultúrájuk összeötvöződött olyan civilizációk politikai, kulturális, sőt részben vallási hagyományaival, amelyeket később elnyeltek.

Az i. e. 1. évezred első fele nagy fordulópontot jelentett az emberiség történetében. A "világpolitika" középpontja eltolódott azokból a völgyekből, ahol a kedvező éghajlat magas kultúrák felvirágzását tette lehetővé, mint amilyen a Nílus volgye volt Egyiptomban és a Tigris és az Eufratész öntözte síkság a sumer-sémi világban. A világhatalomért folyó harc színtere észa-

60

57

kabbra, földrajzi és éghajlati viszonyaikat tekintve kevésbé kedvező területekre tevődött át. Három kibékíthetetlen ellenfél állt egymással szemben: a sémi asszírok, óriási birodalom urai; az aziánus eredetű hatalmas urartui királyság, az asszírok kemény ellenfele, amelynek sikerült is időnként Asszíriát térdre kényszerítenie; végül az árják, az irániak, akiknek hosszú és kemény harc árán sikerült mindkét ellenfelüket legyőzniük, és holttetemükre építve meg teremteniük az első világbirodalmat.

Nehéz meghatározni azokat az okokat, amelyek az indoeurópai törzseket az eurázsiai világ nagy részét felölelő színpadon erre a nagyszabású népmozgásra késztették. Feltehető, hogy a nyájak számának gyarapodása miatt az állattartóknak új legelők keresésére kellett indulniuk, és az eurázsiai sztyeppeken időnként fellépő égető szárazság is arra ösztönözhette őket, hogy kedvezőbb éghajlati viszonyokkal rendelkező vidékeket keressenek. Ezek a lovasok, a letelepült népek ellenségei, szinte foglalkozásként űzték a háborút, és ezen a téren óriási tapasztalatokra tettek szert. Civilizációjuk is hadi tevékenységükre épülve fejlődött. Vándorlásuk évszázadokon át tartott, más népeket is magukkal sodortak, s így sok-sok nép, törzs és civilizáció kibogozhatatlan szövevénye jött létre.

Az fel sem merült, hogy valamiféle "letelepedési engedélyt" szerezzenek, mint arnilyeneket Róma osztogatott a barbároknak az i. sz. 4. század végén, hogy letelepítse őket. Az iráni lovasok asszonyostul, gyerekestül és nyájastul érkeztek, és a vidék nagyfokú tagoltságát kihasználva, lovascsapataikkal általában a sok helyi fejedelem valamelyikének a szolgálatába léptek. Kardforgatókból, zsoldosokból hamarosan testőrökké váltak, és egy szép napon annak a főnöknek a helyére léptek, akit addig szolgáltak. így kerültek ezek a kis államok, amelyek sokszor csupán kertekkel és megművelt fóldekkel körülvett kis városok voltak, az újonnanjöttek kezébe. A lassú, több száz éven át tartó átalakulás különbözőképpen érintette a Felföld egyes részeit. Ez a helyét lassan változtató sereg fokozatosan kényszerítette a bennszülötteket arra, hogy birtokaikról javára lemondjanak.

Forrásaink töredékes és hiányos volta miatt egyelőre még távol állunk attól, hogy pontosan le tudjuk írni történetüket. Az asszír királyok évkönyvei majdnem az egyedüli dokumentumaink, és az ezekben szereplő király-, város- és országnevek azonosítása sem tart még azon a szinten, ,hogy el tudná hallgattatni az aggályoskodókat. Valami olyasminek kellett itt is lejátszódnia, mint ahogyan a Római Birodalom harcolt a barbárok ellen, azzal a különbséggel, hogy a Rajna és a Duna helyett itt hegyek alkotta fal választotta el

61

58

28. A szijalki település rekonstrukciós rajza

a civilizált világot a feltartóztathatatlan mozgásba lendült törzsektől. Ott az egységes Róma állt velük szemben, itt a sokféle civilizáció. Ez egyben annak is a magyarázata, hogy miért volt olyan összetett a perzsák anyagi kultúrája.

Csak napjainkban kezdünk többet tudni ezeknek a harcosoknak, pontosabban annak a törzsnek a civilizációjáról, amely a Kásán oázist foglalta el. Az őskori telepek közül már több ízben említett Szijalkban, a mesterséges domb tetején emelkedett megérkezésüktől fogva egyik vezérük terjedelmes lakhelye. Városukat, az alacsonyabban fekvő lakónegyedekkel együtt, bástyákkal megerősített fallal vették körül (28. ábra). Alapvetően megváltozott a temetkezés módja, ami általában annak a jele, hogy az eredeti lakosságot új népesség váltotta fel. A halottakat nem temették többé a házak padlószinje alá. A várostól néhány száz méterre terült el a "halottak városa", egy nagy temető. A halottakat a puszta fóldbe temették, melléjük minden sírba százával helyeztek mellékleteket. Nemcsak a tárgyak nagy száma, hanem változatossága is meglepő.

62

59

A fejre tett bőrsisakot, amely elpusztult, a sisak felső részére erősített vertezüst lemezek díszítették. A sok-sok ékszer jórészt ezüstből készült, de jócskán akadt bronzékszer is; az állatfejes tűket, ezt a tipikusan északi eredetű dísztárgyat, a karpereceket, a fülönfüggőket, a hajfonatdíszeket, gyűrűket, övvereteket nemcsak asszonyok, hanem férfiak is viselték (29. ábra). A lábperecek általában bronzból készültek, de akad közöttük vasból való is. Fegyvereket: kardokat, tőröket, pajzsokat, nyílhegyeket (30. ábra) bronzból és vasból egyaránt készítettek. Minden sírban, amelybe lovast temettek, volt bronz vagy vas lószerszám is, többek között tört vonalú pecekzabla és a ló fejének vagy szügyének díszítésére szolgáló különféle tárgyak (31. ábra). A halotti lakoma készítéséhez a szkítáknál jól ismert típusú, nagy, füllel ellá-tott bronzüstöket használtak, a hús sütéséhez pedig bronzból és vasból való villákat.

A feltárt sírmellékletek legnagyobb részét a kerámiaanyag tette ki. A festett és egyszínű, szürkésfekete, piros és nyers színű, rituális és mindennapi használatra szánt edények nagy száma a kerámiaműhelyek tevékenységének fellendüléséről tanúskodik (II. tábla). Figyelmünket azok a hosszú kiöntővel ellátott edények kelthetik fel leginkább, amelyek túlságosan törékenynek látszanak a mindennapi használathoz. Valószínű, hogy temetés alkalmából bemutatott italáldozat eszközéül szolgáltak (32. ábra). Ez a jellegzetes edénytípus Irán-szerte elterjedt, előkerült Szijalkban, Gijánban, Loresztánban, Teherántól nyugatra, Karadzs mellett, az Urmia-tótól délre és Szolduzban. Sőt sikerült a kelet-szisztáni sivatag szélén, a Helmand-folyó partján, Nád-e Aliban is kimutatnunk.

A szijalki edények festett díszítése különösen gazdag és tanulságos, eredete minden jel szerint a Felföldre jellemző festett kerámia művészetében gyökerezik, amelynek hagyománya gyakorlatilag sohasem szakadt meg. De a szijalki edények túlságosan gazdag, túlburjánzó festett díszítése új ízlésről, a "horror vacui" -ról tanúskodik. A geometrikus minták mellett, melyek között a napkorongot illeti az első hely, kedvelt motívumuk a kőszáli kecske is, de ezt, éppúgy , mint a hallstatti művészetben, hamarosan a ló váltotta fel. A ló és a napkorong, ez a szinte minden indoeurópai népnél feltűnő szimbólumpár, ennek a népnek a művészetében is fokozatosan az első helyre került. Szárnyas ló díszíti a szijalki festett edényeket és azt a szolduzi domborított bronzkorongot is, amely talán csataló dísze lehetett .

* Horror vacui (lat.): idegenkedés az ürességtől.

63

60

29. Ezüst- és bronzékszerek a szijalki B temetőbő]

Embert korábban ábrázoltak Szijalkban, mint Görögországban, ahol a legelső, i. e. 8. századi emberábrázolás már fejlett agyagművességről tanúskodó edényeken jelent meg. Szijalkban tűnik fel, edényre festve, a forgós

64

61

30. Bronz- és vasfegyverek, illetve szerszámok a szijalki B temetőből

65

62

31. Kó pecséthenger és bronz, illetve vas lószerszámok a szijalki B temetőbő

66

63

32. Festett agyagedények a szijalki B temetőből

67

64

33. Festett edény töredék a szijalki B temetőbő]

sisakot és rövid, testhez álló kabátkát viselő gyalogos harcos (33. ábra), vésett pecséthengeren egy hasonló öltözetben, felkunkorodó orrú cipőben ábrázolt lovas, amint egy szörny ellen harcol (31. ábra), avagy egy másik, nagyon ügyetlenül vésett pecséthenger-ábrázoláson, amelyen az emberalak két ló vonta kocsin állva éppen az elejtendő vad felé röpíti ki nyilát. A kor emberét a fazekas és a kővésnök harcosként és vadászként ábrázolta. így és itt alakultak ki azok a klasszikus témák, amelyek az iráni művészet minden korszakát végigkísérik.

A sír fölé emelt fóldhalmot nehéz kő- vagy terrakotta lapokkal borították be oly módon, hogy a sír sátortetős házra emlékeztetett. Ebben a temetkezési formában ugyanúgy az északi típusú ház felidézésének gondolata rejlett, mint ahogyan azt az Itáliát meghódító indoeurópaiakkal kapcsolatban felvetettük. Annak ellenére, hogy a temetkezési szokásokban kisvártatva változások következtek be, nem tűnt el máról holnapra az irániakat korábbi lakhelyeikhez fűző kötelék. Ezt Nagy Kürosz síja is bizonyítja.

A temetőben nagyrészt rövidfejűek koponyái kerültek elő, ez az emberfajta a Felföldön korábban ismeretlen volt. Ezzel kapcsolatban ismét emlékeztetnünk kell arra, hogy ugyanezeknek a rövidfejűeknek a csoportiai, a hatalmas indoeurópai család tagjai özönlötték el, nagyjából ugyanabban a korban, Itáliát és Nyugat-Európát, sőt Angliát is.

Szijalkban az új főnök annak a dombnak a tetején emeltette lakhelyét, amely a hosszú-hosszú ideje egymást váltó őskori falvak maradványaiból jött létre. Kissé elegyengették, hogy tágasabb sima felületet nyerjenek. A ház

68

65

nem maradt fenn, de megmaradt az az alapjául szolgáló hatalmas, tömör, egy-egy oldalán közel 40 méter hosszú, váltakozva vályogtéglából és puszta kőből, habarcs nélkül rakott építmény, amely hű képet ad a Felföldön korábban ismeretlen, új építészeti eljárásokról. Lassú vándorlásuk során talán valahol északabbra fekvő területeken vehették át a hódítók szomszédaiktól ezeket a módszereket. Az előkelők palotáinak és lakóházainak alapjául szolgáló teraszok építésének ez a módja munkáskezek ezreit, hadseregnyi munkást, téglavetőt, kőművest, segédmunkást és kőfejtőt igényelt.

Az uralkodó szolgák munkáját vette tehát igénybe nemcsak saját maga, hanem kíséretének és testőrségének tagjai számára is. Máris előttünk áll, világosan elkülönülő osztályaival a társadalom. A korabeli temető is erről ad képet: a gazdagok sírjai, amelyekben a halottat ezüstékszerek borítják, fegyverek és különféle használati eszközök veszik körül, világosan elkülönülnek a szegények sírjaitól, amelyekből csupán néhány egyszerű vasékszer és kevés edény került elő. A szegények sírjainak némelyikéről hiányoztak az északi típusú ház formáiját utánzó kőlapok. Talán szolgasorba kényszerített őslakosokat temettek ide? Nem zárhatjuk ki ezt a feltevést, annál kevésbé, mert az ezekből a sírokból előkerült eszközök földművesre vagy kézművesre utalnak.

A lovas hódítók alkotta erős társadalmi osztály uralma alatt az őskori szijalki falu mezővárossá vagy erődített várossá fejlődött: a palotát és a hozzá tartozó épületeket, köztük talán egy templomot is, valamint a lakónegyedeket fogazással és bástyákkal ellátott, ostromnak is ellenállni képes fallal vették körül. Az új főnökök harcot folytattak a helyi fejedelmekkel és egymással is. Harcoltak a nagy nyugati birodalmak, elsősorban az asszírok ellen, de az is gyakran előfordult, hogy zsoldosokként e hatalmak szolgálatába léptek.

A Felföld képe lassanként átalakult; az asszír királyok emlékművei elég pontos képet nyújtanak az iráni erődített városokról. Kettős vagy hármas városfal övezte őket, körülöttük vízzel teli árok vagy e célból eltérített folyó. Láthatjuk a védőkkel teli, kimagasló bástyákat, a kőből rakott alapépítményeket 'és a pártás oromzatú teraszokat. Ez a kor a városépítés kora, és az Iránban korábban nem tapasztalt tevékenység bizonyára az újonnan letelepedett etnikai elem vállalkozó kedvének volt köszönhető. Előjátéka volt ez annak, ami a seregnyi fejedelem és főúr birtoka helyén kialakuló egységes Iránban majd bekövetkezik (34. ábra).

69

66

34. Az északnyugat-iráni Kiseszim város egy asszír dombormű nyomán

A fejedelmet a kíséretéhez tartozó vazallusok vették körül, és parasztok fölött uralkodott. Jövedelme birtokaiból származott. Adót vetett ki a vadászatra, a halászatra és az állattartásra. Magánbirtokait rabszolgák művelték, a parasztok pedig különféle robot- és közmunkákkal: út-, csatorna-, híd-, erődépítéssel rótták le kötelezettségüket.

Az udvartartás, a kíséret, a hadsereg magvát alkotó vazallusok ellátása, a többi fejedelemmel létesített és ajándékokkal megerősített baráti kapcsolatok, az alattvalóknak, sőt talán már a papságnak is nyújtott bőkezű adományok akkora összeget emésztettek fel, hogy azt az adók és a szolgáltatások nem mindig tudták fedezni. Ilyenkor fegyveres vállalkozásba fogtak, és győzelem esetén a zsákmány rendbe tette a pénzügyeket.

A társadalomban több csoport különültel: a fejedelem, azután az előkelők, majd a földdel rendelkező szabadok és végül azok, akiknek semmijük sem volt, a rabszolgák. Már ebben a korban kirajzolódtak annak a harcnak a körvonalai, amelyet majd a nincstelenek és a parasztok az előkelők ellen indítanak. Az i. e. 1. évezred első századaiban Irán sokban hasonlíthatott a Homérosz megénekelte Hellászra. Feltehető, hogy Iránban az i. e. 9-8. században a főúri háznép szolgákból és szolgálókból, rabszolgákból és különféle mesteremberekből állt, ez utóbbiak állították elő mindazt, amire uruknak szüksége volt. Természetesen voltak szabad kézművesek is, de ritkán került sor arra, hogy velük dolgoztassanak. Az árufölösleget, amelyet ezek a zárt gaz-daságok termeltek, eladták. A gazdálkodás elsősorban a mezőgazdasági termelésen és az igen jelentős szerepet játszó állattenyésztésen nyugodott.

Ebben a korban indult fejlődésnek a kisgazdaság is. Az általános vélemény

70

67

szerint a korabeli Iránban a parasztság minden bizonnyal szabadabban élt, mint Mezopotámiában vagy Egyiptomban. Úgy tűnik, hogy a mezőgazdasági termelés a későbbiekben a világ gazdaságtörténetének alapját képező kisbirtokrendszer és az egyéni gazdálkodás irányában fejlődött. A termelésnek ez a módja jelentős előrelépés volt a bronzkori keleti földműveléshez viszonyítva.

A mezőgazdasági fejlődés mellett egyre nőtt a termelés a fejedelmek tulajdonát képező bányákban is. Irán továbbra is jelentős szerepet töltött be a nyersanyagszá1lításban, az asszír királyi évkönyvekben az iráni export élénk visszhangra talált. Az asszír királyok, a Felföldre időnként be-betörve, zsákmányként is komoly mennyiségű rezet, vasat, lazúrkövet vittek magukkal.

A fejedelem nemcsak abból élt, amit a mezőgazdaság, a bányászat és a hadi zsákmány nyújtott. Pártfogolta az ebben a korban többnyire még idegen származású kereskedőket is, akiknek tevékenységük során szükségük volt a főúr támogatására. A főúrnak ugyanakkor szintén érdeke fűződött ahhoz, hogy a kereskedők minél nagyobb jövedelemre tegyenek szert. A nagykereskedelem elsősorban aranyból, ezüstből és drágakőből készült luxustárgyakkal és gazdagon hímzett szövetekkel foglalkozott.

Bár a fejedelem birtokait és. parasztjait nem hagyta el, maga is érdekeltté vált a csereközpontok, az üzletek és a kereskedők forgalmának növelésében, ez viszont főleg a kis és nagy városokhoz kötődött. Iránban így sajátos, hibrid gazdasági élet alakult ki, de a városi fejlődés ellenére a terület továbbra is elsősorban a mezőgazdaságból és az állattenyésztésből élt. Ez a fajta falusi gazdálkodás maradt itt fenn évszázadokon át, az Akhaimenidák alatt éppúgy, mint az őket követő dinasztiák idején. Irán, a földművelésre épülő arisztokratikus gazdálkodása révén, amely nem kedvezett a nagy városok kialakulásának, közelebb állt a korabeli Hellászhoz, mint Asszíria, Babilónia vagy Egyiptom.

A vas használatának elterjedése alapjaiban változtatta meg a tárgyalt korszakban a társadalmi és gazdasági szerkezetet. A vas, melyet a hettiták és a mitannik már az i. e. 15. századtól, az egyiptomiak pedig az i. e. 12. századtól kezdve ismertek, csak az i. e. 9-7. évszázad körül vált általánosan elterjedtté. Az új szerszámok alkalmazásával nőtt a termelés, ebből szükségszeruen következett a termékek árának nagymértékű csökkenése. Az egyre tökéletesebb szerszámok korábban lakatlan és megműveletlen területek birtokbavételét és hasznosítását tették lehetővé. A rézlelőhelyeknél is nagyobb számú és gazdagabb vastelepek jóvoltából olyan vidékek kerültek az érdek-

71

68

lődés előterébe, amelyek eddig csak korlátozott szerepet játszottak a gazdasági kapcsolatokban. Ez elsősorban Irán északi részére és határvidékeire vonatkozott.

A világméretű, Hispániától Kínáig kiterjedő nagy átalakulás lendületet adott a kereskedelem fejlődésének is. Ebben a fejlődésben Irán is megtalálta a maga helyét, annak ellenére, hogy tengeri határokkal nem rendelkezett. Bekapcsolódott az egyik irányban Galliáig és Britanniáig, a másik irányban pedig Indiáig, Közép-Ázsiáig és Kínáig terjedő cseretevékenységbe.

Amikor a vas használatának az elterjedéséről beszélünk, nem szabad arra gondolnunk, hogy ebben a korban a vas teljesen kiszorította a rezet és a bronzot. Mindkét fémet továbbra is, még hosszú időn át széles körben használták. A szijalki temető jó képet ad erről az átmeneti korról, az i. e. 1. Évezred legelső századairól. Az uralkodó réteg tagjainak, a lovas harcosoknak a sírjai arról tanúskodnak, hogy fegyvereik, lószerszámaik, sőt már használati tárgyaik is vasból készültek. Ugyanakkor szép számmal voltak még bronztárgyaik is. Még mindig kevesebb vasat használtak fel, mint amennyi rezet. Az asszír katonaság zsákmányáról készített jegyzékekből kiderül, hogy az iráni városokban zsákmányolt vas sohasem érte el a réz mennyiségét, sőt annak a felét is alig tette ki. így érthetővé válik az is hogy hogyan lehettek Kelet-Iránban még i. e. 500 körül is olyan népek, például a masszageták, amelyek, mint Hérodotosztól tudjuk, még nem ismerték a vasat.

Az a tény, hogy Szijalkban még a szegények sírjaiban is találtak vasékszereket, nem bizonyítja ennek az ellenkezőjét, mert ugyanakkor azt is tudjuk, hogy II. Sarrukín hadmérnökségének katonái (az i. e. 8. század végén) még mindig bronzcsákánnyal és bronzbárddal voltak felszerelve; hogy a rendkívül gazdag lüd birodalom királyának, Alüattésznak a kincstárában, az i. e. 7. század elején, nemcsak arany- és ezüst-, hanem vasedényeket is őriztek, és hogy utóda, Kroiszosz, a delphoi jósdának kovácsoltvas edényeket adományozott. Igaz, hogy a szijalki sírokból sok vasból készült nyíl- és hajítódárdahegy került elő, ugyanakkor a közelmúltban feltárt, i. e. 7. századi szúszai településen szép számban találtak bronz nyíl- és dárdahegyeket. Gondoljunk arra is, hogy a gazdag urartui városokban talált vastárgyak száma meg sem közelíti a bronztárgyakét.

Szijalkban a B temetővel egykorú település pusztulásakor végleg megszűnt az élet. Gijánban viszont az ezzel egykorú sírokat tartalmazó réteg fölött nagyméretű építmény emelkedik, ajtópánthüvelyei jellegzetesen i. e. 8. századi asszír típusúak. E megfigyelések arra engednek következtetni, hogy

72

69

az asszír katonaság pusztította el, valószínűleg részlegesen, ezeket az erődített városokat az i. e. ~7. század körül, abban a korban, amikor az asszír birodalom minden erejét a születő Irán ellen fordította.

Említettük már, hogy a vas használatának széles körű elterjedése, ami a haditechnikát és a mezőgazdaságot egyaránt érintette, az i. e. 1. évezred első századaiban változásokat okozott a kereskedelemben is, amely a réz és az ötvözéséhez alkalmazott más fémek adásvételére épült. A vas iránti kereslet növekedése a többi fém iránti igény csökkenésével járt együtt. Attevődött a fémszállító területek súlypontia. Asszíriának, ahol a vasat nagy mennyiségben használták fel, nem voltak vasbányái. A vele szomszédos urartui királyság azt is megakadályozta, hogy rátegye a kezét a Fekete-tenger déli partián fekvő, illetve a Kaukázuson túli területek nagy vastelepeire. Érthető, hogy Irán felkeltette a figyelmét. Elsősorban nem is azért vonzotta, mert vaskitermelő volt, hanem azért, mert olyan területekről is szállított vasat, amelyeket Asszíria nem tudott elérni. A vason kívül Asszíriát a réz és a lazúrkő is érdekelte, hiszen ezekre is nagy volt a kereslet.

Végül, az iráni síkságokon és völgyekben nagy számban nevelték a kitűnő fajtájú lovakat, amelyekre a hatalmas asszír hadseregnek volt szüksége. De az Irán északnyugati vidékei ellen irányuló erőszakos asszír politikának más okai is felderíthetők. Az asszíroknak alapvető érdekük volt, hogy semlegesítsék a birodalmuk keleti határai mentén emelkedő védőbástyát, azaz a Zagrosz hegyláncát, ahol az urartui királyok intrikái, az asszír birodalom létét szünet nélkül veszélyeztetve, túlságosan kedvező talajra találtak, és visszaszorítsák az ott lakó hegyi népeket, amelyek között egyre nőtt a harcias iráni népesség aránya. De az asszír királyok törekvései nem mindig jártak eredménnyel, s ha sikerült is ezeket a területeket tartományukká tenni, közigazgatásuk itt mindig ingatag maradt. Az asszír támadások jelentős része csupán rablóhadjárat jellegű volt. Rajtaütöttek a városokon, raboltak és gyújtogattak, elvitték a fém- és féldrágakő-készleteket, elhajtották a lovakat és a nyájakat. De a katonaság elvonultával a hegyekbe menekült lakosság visszatért, és az asszír győzelmeket csak ritkán kísérte olyan tartós eredmény, amilyent az évkönyvek írnokai tulajdonítottak nekik. A legyőzötteknek szinte mindig maradt annyi erejük, hogy a harcot rövidesen újrakezdjék.

Az évszázadokon át tartó ellenséges viszony nyomot hagyott az asszírok katonai szervezetében is. Mint ahogyan majd a Han-kori Kína is arra kényszerül, hogy a nomád hun lovasok harcmodorához alkalmazkodva átalakítsa hadseregét, megváltoztassa a harcosok öltözékét és fegyverzetét, ugyanúgy

73

70

az asszírok is kénytelenek voltak expedíciós hadtestük összetételében változtatásokat végrehajtani.

Assur-nászir-apli uralkodása idején (i. e. 884-860) az asszír seregben még nem volt lovasság, a támadásban a harci szekér játszotta a döntő szerepet, de a szekér a kezdetleges fogatolási mód miatt elég gyenge teljesítményre, jobbára csak morális hatásra volt képes. Az iráni lovassággal szemben, különösen az olyan egyenetlen terepen, mint a Zagrosz hegyvidéke, alulmaradt. A harci szekérrel a hegyi ösvényeken való előrehaladás vagy azokon a hágókon való átkelés, amelyeken egyéb ként csak a karavánok tudtak közlekedni, valóságos hőstettnek számított. Az asszír művészek éppen azért ábrázolták úgy királyukat, amint harci kocsijával éppen hegyen vagy folyón kel át.

A lovasság elleni harchoz lovasságra volt szükség, és az asszír hadsereg nem is késlekedett ennek felállításával jó néhány évszázaddal az előtt, hogy az irániak a rómaiakkal harcba szállva arra kényszerítették őket, hogy lovas hadtesteket hozzanak létre, az asszírok, az irániakkal folytatott hadakozásaik során, szintén kénytelenek voltak ezt a reformot végrehjtani.

A lovasságnak rövidesen sikerült megváltoztatnia a harcok menetét.

A könnyű asszír lovasság, amely elsősorban talán nem is hódításra, hanem a kitűnő lovak megszerzésére törekedett, egyre mélyebben hatolt be a Zagroszon túli területekre. Az asszír királyok évkönyveikben diadalmasan számoltak be arról, hogy olyan távoli vidékekre jutottak el, ahová elődeik még sohasem. A Bikni-hegy neve fordul elő a leggyakrabban - ezt a Teherán melletti Damávand-hegycsúccsal sikerült azonosítani -, valamint a "sós sivatag", azaz a Teherántól délre elterülő vidék. Tukulti-apil-Ésarra évkönyvében, az i. e. 728. évi hadjáratról szóló beszámolóban egyes tudósok Arakhószia (Qandahár) és Helmand (Szisztán) nevét is felismerni vélik, ezt azonban nemigen lehet elfogadni.

A méd egység kialakulása

Ill. Sulmánu-asarídu évkönyvei emlitik először azokat az iráni törzseket, amelyekkel az asszír sereg zagroszi hadjárata során szemben találta magát. A perzsákkal (Párszua) i. e. 844-ben, a médekkel (Madai) i. e. 836-ban találkoztak először, de semmilyen bizonyítékunk sincs arra, hogy a perzsák

74

71

korábban érkeztek volna erre a vidékre, mint a médek. Ha hihetünk az asszír írnokok beszámolóinak, ebben az időben a perzsák az Urmia-tótól nyugatra és délnyugatra, a médek pedig ettől délkeletre, Hamadán vidékén éltek. A Párszua és a Madai elnevezésnek aligha tulajdoníthatunk etnikaijelentést; inkább azokat a területeket jelölhette, ahol ezek a törzsek az i. e. 9. század közepétől kezdve letelepedtek.

Az iráni törzsek nagyméretű mozgolódása még távolról sem ért véget.

A harmadik és elég nagy lélekszámú iráni hullám, a zikirtu nép, amelyet a görögök szagartíoszok néven neveztek, minden jel szerint még keletebbre, talán Tabriz vidékéig és az urartui királyság határáig nyomult, és ott telepedett le. A médek egyik ága eljutott Eszfahánig, ahol az elámiak megállásra késztették őket. Keleti irányban még távolabb, a Kaszpi-kapuk környékén' telepedett le Párthava népe, a jövendő párthusok, Haraiva népe pedig Khorászán déli részén, a Harát oázisban.

Samsi-Adad asszír uralkodó (i. e. 823-810) tesz említést az Urmia-tótól északra elterülő vidék iráni főnökéről, akit 1200 harcos ával együtt megsemmisített. Ez a szám sok mindent elárul. A Nyugat-Iránt ellepő "feudális" főnökök erődített városait általában kis létszámú, két-háromezer emberből álló lovasság védte. Egymás közötti állandó viszálykodásaik és az összefogás hiánya nagy szerepet játszott az asszír katonai sikerekben. Az évkönyvekből tudjuk, hogy e "királyok" közül egyelőre még csak kevesen viseltek iráni nevet. Ez annak a bizonyítéka, hogy a népmozgás még nem fejeződött be, vagy ha a helyszínre érkeztek is az irániak, a hatalom csak fokozatosan került a kezükbe. Ekkor tűntek fel iráni nevek az urartui királyok seregében is. Az Urmia-tótól délre fekvő terület belsejében, a mai Kurdisztán nagy részét magába foglalva terült el az aziánus népességű mannaj királyság, amely elég erős volt ahhoz, hogy a médek terjeszkedése elé gátat emeljen.

Minden jel arra mutat azonban, hogy a perzsák nem időztek hosszasan Irán északnyugati részén. Talán az asszír támadások, talán Urartu (mellyel északon határos ak voltak) vagy más törzs

gyakorolt rájuk nyomást. Tény az, hogy az i. e. 8. században már ismét útra keltek, és lassan nyomultak előre a Zagrosz hegyvonulatai mentén délkelet felé. I. e. 700 körül érhették el a Bakhtijári-hegységtől nyugatra, a mai Sustar várostól keletre elterülő vidéket, melyet Parszuasnak vagy Parszumasnak neveztek el. E nevet az asszír évkönyvekből ismerjük. Altalános szokás volt abban a korban, hogya törzsről nevezték el azt a területet, ahol a törzs letelepedett, sőt ugyanazt a nevet adták fővárosuknak is.

75

72

Az i. e. 9. század végén és a 8. század első felében bekövetkezett az asszír birodalom hanyatlása, amit a szomszédos urartui királyság nagymértékben ki is használt. A fiatal urartui birodalom az i. e. 9. század elején jött létre, ekkor sikerült a nairik országát, amely ellen az asszírok már az i. e. 12. században is harcoltak, számos fejedelmük egyikének egyesítenie. Az ország az Eufratész két ágának az összefolyásától keletre, a Van-tavat is magába foglalva, egészen az Araksz völgyéig terjedt, s lakossága az észak-mezopotámiai hurrik leszármazotja volt. Nyelve, melyet az urartui királyok felirataiból, az úgynevezett Van-feliratokból ismerünk, a kaukázusi nyelvcsalád ibér vagy grúz ágához állt közel.

A magas hegyek borította birodalom nagy része termékeny fennsík, melyet a folyók és a források bőségesen öntöztek. A gazdag állatállománnyal rendelkező, elsősorban mezőgazdasági vidék jövedelmének jelentős része a lótenyésztésből származott. És ha ehhez még hozzátesszük azt, hogy gazdag erdőségekkel és különféle ásványkincsekből bőséges készletekkel rendelkezett, és éghajlata egészséges volt, egyáltalán nem meglepő eredeti és meglehetősen fejlett, az ősi babilóniai kultúrák eredményeit is magába olvasztó civilizációjának a kivirágzása.

Egyfelől az asszír emlékművek és évkönyvek, másfelől az urartui királyfeliratok és az így nyert adatokat kiegészítő régészeti eredmények lehetőséget adnak arra, hogy rekonstruáljuk ennek az államnak az életét, amelyben erős dinasztia uralma alatt egy sereg, a völgyekben és a fennsíkokon szétszórva élő törzs egyesült. A régészeti kutatások során Urartu ban feltárt városok erődítményei küklopszi falakkal készültek, ami a mezopotámiai síkság népeinél egyedülálló jelenség. Építészetük jellegzetessége a sajátos vállkő, mely sohasem alakult át szabályos oszlopfővel rendelkező oszloppá (volutapárral díszítették, mintha a proto-ión oszlop fejlődésének egyik szakaszát képviselné) . Épületeiket sátortetővel fedték. Egyszóval, számos olyan építészeti sajátosság fordul itt elő, amellyel a perzsáknál Paszargadaiban és Perszepoliszban találkozni fogunk, sőt azokon a területeken is, ahol a perzsák - az urartui határokat elhagyva és mielőtt még Fárszot véglegesen meghódították volna - egy időre megálltak.

Az Irán területére behatoló perzsák a fiatal, dinamikus, feudális szervezetű urartui királyság határai mentén települtek le, és bőségesen merítettek civilizációjának vívmányaiból. Amikor Asszíria hanyatlásával párhuzamosan Urartu egyre sikeresebb terjeszkedésbe kezdett, a perzsák, az Északnyugat-Iránban élő többi néppel együtt, az új hódítók fennhatósága alá kerültek.

76

73

35. Az északnyugat-iráni Muszaszir város és temploma egy asszír dombormű nyomán

Ispuini király, aki fiát, Menuát is maga mellé emelte a trónra, az asszíroktóI megszerezte mindazokat a területeket, amelyek a Tigris felső folyása és a Felső-Záb mentén feküdtek. Birodalmához csatolta az Urmia-tótól délre fekvő mannaj királyságot is.

E hódításokat követően mindenfelé erődítményeket és új városokat emeltek, ezek lettek a várható asszír támadás elleni védekezés központiai. Muszaszir, ez az Urmia-tó északnyugati csücskében elhelyezkedő jelentős politikai és vallási központ egészen Sarrukín koráig Urartunak volt alávetve (35. ábra). Nem tudjuk, hogy a perzsák meddig maradtak urartui fennhatóság alatt. Az azonban biztos, hogy amikor ezt a vidéket elhagyták, elégjólismerték az urartui civilizációt ahhoz, hogy számos jellegzetes vonását átvegyék. Ezek a sajátosságok elsősorban az építészetben jutnak majd kifejezésre, hiszen ez volt az a terület, amelyet nomád életükben nem ismertek, és amelyet nem né1külözhettek azon a vidéken, ahol véglegesen letelepedtek.

Ispuini és Menua, dél és észak felé egyaránt terjeszkedve, akkora birodalmat hozott létre, amelynek nagysága elérte, sőt meghaladta Asszíriáét, s amellett sűrűbben lakott volt. Felirataikból kiderül, hogy civilizációs tevékenységük semmivel sem maradt el katonai sikereik mögött. Hatalmas öntözőrendszereket létesítettek, hosszú csatornákat ásattak, s ezeket részben kővel burkolták. Egész vidékeket alakítottak át ily módon, és tettek mezőgazdasági művelésre alkalmassá. A perzsa törzsek, melyek civilizációs tevékenységük szemtanúi voltak, maguk is ennek a beavatottiaivá váltak.

Ill. Sulmánu-asarídu kortársának, Argistinak az uralkodása alatt kiújult

77

74

a harc a két birodalom között. Annak ellenére, hogy az asszírok többször is hadba indultak ellene, Urartu továbbra is megőrizte fölényét. A hadjáratokban ismét feltűnt, más népek említése mellett, a Párszua név. A hódításait nagy lendülettel folytató Argisti birodalmához csatolta az Urmia-tó körül fekvő területeket, majd nyugat felé fordult, és engedelmességre kényszerítette Kelet-Kisázsia korábban asszír fennhatóság alá tartozó kis államainak nagy részét. Asszíria olyan nagy vérveszteséget szenvedett, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy ismét nagyhatalommá váljék, és ne adja át véglegesen a helyét Urartunak. A tehetséges III. Tukulti-apil-Ésarra trónra lépése azonban ismét megváltoztatta a helyzetet.

Az új asszír uralkodó gyors hadműveletek során visszafoglalta az Eufratész és a Földközi-tenger között fekvő egész területet, és győzelmet aratott II. Sarduri urartui király fölött. Aztán, hadait ellenfele birodalmának kellős közepébe vezetve, ostrom alá vette, igaz, eredménytelenül, az urartui fővárost, ezt a büszke, bevehetetlen fellegvárat, mely a Van-tó partián emelkedett. Támadások egész sorát vezette a Zagrosz vidékére, az asszír évkönyvek ezzel kapcsolatban számos iráni, aziánus és kaukázusi fejedelem nevét sorolják fel. Csapatai hatalmas zsákmányra tettek szert, az elfoglalt városok egyikében egymagában tíz tonna lazúrkövet szereztek (?). A háború elérte Hamadántól északnyugatra a médek lakta terület szívét is, a felsorolt országok közül Pársua sem maradt ki. Az asszír hódító a Bikni-hegyig, azaz a Damávandig haladt előre. A Sós-sivatag peremén elfoglalt kisebb-nagyobb városok között Sirkaki avagy Silka(ki) is szerepelt, ez lehetett talán Szijalk. Az évkönyvek a hamadáni nagy úttól délre fekvő Nisai- vagy Nikaiai-síkságot is említik, amely lovairól volt híres; ez Giján vidéke lehet.

Az asszírok a meghódított országokat tartományokká szervezték, élükre kormányzót állítottak. A harcok során elpusztult városokat újjáépítették, ez történhetett Gijánban is, ahol a dombon erődített asszír palota romjai maradtak meg. A nagy hódító, III. Tukulti-apil-Ésarra előrelátóan szervezte meg a közigazgatást is. Ahelyett, hogy saját országának a lélekszámát csökkentve létesített volna asszír kolóniákat az elfoglalt területeken, uralma biztosítása érdekében a lakosságot telepítette át. Valósággal összekeveredtek a népek. A médiai hadjáratából hozott 65 000 foglyot a Dijála mentén, az eredeti aszszír határ vonalát követve telepítette le, helyüket a Felföldön arámi népesség foglalta el. Babilónia sem menekülhetett meg, a nagy uralkodó azt is birodalmához csatolta.

78

75

Az új urartui király, 1. Rusza, a határai mentén élő kis fejedelmeket szövetségbe tömörítve készült a visszavágásra. Új politikájával elég jelentős eredményeket ért el, sikerült az ügynek szárnos méd főnököt megnyernie. Közöttük tűnik fel először Dajakku neve. Dajakku nem más, mint a Hérodotosznál szereplő Déiokész, akit a görög történetíró a méd birodalom alapítójának tartott. Az asszír évkönyvekből elénk táruló valóság sokkal szerényebb. Dajakku a méd törzsek fölött uralkodó több tucatnyi főnök egyike volt, és a legelsők között jutott el, a méd törzseket fenyegető súlyos veszélyt átérezve, az egyesítés gondolatáig.

II. Sarrukín (i. e. 722-705) trónra lépése után elfoglalta Szamariát, és csaknem 30 000 izraelitát szórt szét birodalmában. Nem hagyta ki a méd városokat, közöttük a későbbi Eszfahánt sem. A Zagrosz vidékén kialakult keverék népességhez ily módon, az i. e. 8. század végén, egy újabb elemjárult, amely gyökeret vert és napjainkig fennmaradt ezen a területen. Sarrukín, akinek birodalma, Babilónia bekebelezése után, határos lett Elámmal, fegyveres támadást intézett Elám ellen, de nem sikerült eredményt elérnie. Elámtól Kisázsiáig lázongott az egész birodalom. Sarrukín mindenfelé harcra kényszerült, a leghevesebb harcok színhelye azonban mindvégig Média maradt. Azt a lázadást, amely Rusza intrikái nyomán Mannajban az egyik iráni vezér vezetésével tört ki, keményen elfojtották. Am a nyugalom nem volt tartós, mert Urartu tekintélye változatlanul nagy maradt. Párszuát ismét asszír seregek árasztották el, és huszonnyolc méd vezér kénytelen volt Sarrukín fennhatóságát elismerni.

Az urartui király, a Mannaj nyújtotta támogatásból erőt merítve, i. e. 715ben benyomult az asszír birodalomba. Az egyik méd vezér, Dajakku, aki Urartu szövetségese volt, hűségét bizonyítandó, egyik fiát túszként Rusza fővárosába küldte, és Rusza érdekeinek megfelelően tevékenykedett. A válasszal Sarrukín sem késlekedett. Az ellene irányuló szövetséget ismét szétverte, és Dajakkut családjával együtt Szíriába, Hamába vitette. Vajon azért kímélte meg Dajakku életét, mert fontos szerepet játszott a méd törzsek között? Vagy számításból tette, mert az volt az érdeke, hogy rendelkezésére álljon egy katonai vezető, akit adott esetben felhasználhat, mint ahogyan az urartui király is felhasználta? Tény az, hogy Ruszának az a kísérlete, hogy iráni elemekből ütközőállarnot hozzon létre, kudarcot vallott. Valószínűnek látszik, hogy az első Déiokidák tetteit később a legelső Déiokidára, Dajakkura vonatkoztatták. így került be, Hérodotosz révén, ő a történelembe, holott a méd egységet valójában leszármazottai hozták létre, és ők indították meg a harcot népük függetlenségéért.

79

76

A következő évben Sarrukín ismét Médiában járt, ahol már egyre több fejedelem viselt iráni nevet. i. e. 713-ban folytatta a harcot. Fennhatóságát negyvenöt méd fejedelem ismerte el, ezek egyike-másika Hamadán vidékén túl uralkodott. Az asszír évkönyvekben az uralkodó a méd királyok fólötti hatalmas győzelemmel dicsekszik, ám a valóság ennél jóval szerényebb. Csupán szép számú helyi főnökrőllehetett szó, akik kíséretükkel egy-egy médiai kisváros fölött uralkodtak. Ezek egyike volt a deportált Dajakku is, akinek háza, Bit-Dajakku, arra volt hivatott, hogy közöttük vezető szerepet játsszék. Valójában fia uralkodása alatt (akit Hérodotosz Phraortésznek nevezett, de igazi neve, mint azt Dareiosz biszotuni feliratából is tudjuk, Khsathrita volt) valósult meg a méd törzsek egysége, az a cél, amelyért talán már Déiokész is küzdött.

II. Sarrukín Média fölött gyakorolt kemény uralmát követően, utóda, a babilóniai trónkövetelővel, Elámmal, Egyiptommal és Júdával folytatott harcokkal túlságosan elfoglalt Szín-ahhé-eriba (i. e. 705--681) idején Médiában némileg enyh ült a helyzet. Talán ez is hozzáj árult ahhoz, hogy az iráni erők a Déiokész-család köré, pontosabban Déiokész fia köré tömörültek. Az asszír krónikákban Kastaritu néven szereplő herceg először az egyik város kormányzójaként, majd pedig hatalmas szövetség vezéreként, rövid időn belül fontos személlyé válhatott, mert Assur-ah-iddina, Szín-ahhé-eriba utóda követeket küldött hozzá. Sikerült parancsnoksága alatt egyesítenie nemcsak a médeket, hanem a mannajokat és a kimmereket is, ezeket az iráni eredetű törzseket, amelyek a szkítákkal együtt egy újabb hullámban keltek át a Kaukázuson, és tűntek fel a két kibékíthetetlen ellenfél, Asszíria ésUrartu látóhatárán.

A kimmerek és a szkíták

Ezeknek az iráni törzseknek az inváziója az i. e. 8. század végétől kezdve súlyos megrázkódtatásokat okozott az Asszíria, Urartu és a médek közötti háborúskodás miatt már amúgy is nagyon megviselt Északnyugat-Iránban, sőt súlyosan érintette Kisázsiát, Szíriát és Palesztinát is. Betörésük semmiben sem hasonlított a perzsák és a médek három-négy évszázaddal korábbi, lassú beszivárgásához. Ezek a törzsek nem legelő vagy szállás keresésére indultak.

80

77

Mint félelmetes lovasok és rablók hada zúdultak seregeik a Kaukázus déli lejtőin lefelé. Ennek az epizódnak az emlékét Hérodotosz is megőrizte, az asszír krónikák pedig fontos, történeti értékű részletekkel szolgálnak akimmer és szkíta törzsekrő1: gimirrai és iskuzai néven említik őket, ugyanazon a néven, amelyen a Bibliában is szerepelnek. Hérodotosz elbeszélését, vagyis hogy a kimmerek a szkíták elől menekültek, nem fogadhatiuk el teljes egészében. E két nép egymással közeli rokonságban állt, szinte azonos nyelvet beszéltek, és egyaránt fosztogatásból éltek.

A kimmerek támadásaitól Urartu szenvedett elsőként, még II. Sarruk:ín uralkodása idején. Sikerült ugyan visszaverniük őket, de az országban olyan nagy pusztítást okoztak, hogy az urartui király, 1. Rusza öngyilkos lett. A két ágra szakadt kimmerek egyik csoportia az Urmia-tó mentén haladt végig, s hamarosan már Khsathrita szövetségesei között találjuk őket. A másik csoport, a lovasok nagyobbik része, az észak-asszíriai határ elleni sikertelen támadás után pusztítva haladt tovább nyugati irányban, Kisázsia felé. A trérekkel és egyéb aziánus törzsekkel szövetséget alkotva, a Fekete-tenger déli partvidékén, Szinopé környékén és a Halüsz torkolata körül telepedtek le, és innen indultak rendszeresen Kisázsia gazdag vidékeinek kifosztására. 6k döntötték meg a frig királyságot, Midasz, a frig király öngyilkosságot követett eL Lüdiát sem kímélték meg, Gügész királyt, aki pedig a görög ión városok támogatását élvezte, megölték. Nem sokkal ezután azonban Assur-bánaplinak sikerült Kilikia szorosaiban szétvernie őket, szétszórt maradékaik elmenekültek, és a szkíta csapatokhoz csatlakoztak.

A szkíták más utat választottak. Assur-ah-iddina uralkodásának kezdetén, miután a kimmer lovasokat a hamadáni úttól délre szoritották, az Urmiatótól délre és délkeletre, Mannaj országában telepedtek le. Ez a terület nem tartozott az asszírok ellenőrzése alá. Azok a korabeli asszír jóslatok, amelyeknek az Irán belsejébe irányuló - elsősorban nem az asszír fennhatóság erősítésére, hanem a hadsereg számára szükséges lóállomány beszerzésére törő - asszír hadműveletek kimenetelét kellett megjövendölniük, a szkítákat a médekkel és a mannajokkal együtt a legfélelmetesebb ellenségeik között említik.

Az asszír forrásokban Partatua néven szereplő uralkodó idején - akit Hérodotosz Prótothüész néven említ - a szkíta királyság annak a vidéknek a nagy részét foglalta magába, amelyet később az Atropaténé névvel illettek, és amelyet ma Azerbajdzsánnak nevezünk. E terület központi része a tótól délre feküdt. A mann~ok királya elismerte fennhatóságukat, a médekkel, a jelek

81

78

szerint, jó kapcsolataik voltak. Az asszír uralkodó, mivel Urartu továbbra is félelmetes ellenségük volt, szintén a szkíták szövetségének megszerzésére törekedett. Partatua, előnyös helyzetét kihasználva, megkérte az egyik asszír hercegnő kezét, s bár erről Hérodotosz nem beszél, valószínűleg el is nyerte feleségül.

A méd királyság

A méd birodalom felfelé ívelő fejlődésének nem állta útját az, hogy a szkíták az Urrnia-tó környékén telepedtek le. Vezérüknek, Khsathrita-Phraortésznek sikerült a Hamadántól a Damávand keleti részéig, déli irányban pedig a középső nagy iráni sivatag széléig teJjedő óriási területen egységes méd birodalmat létrehoznia. Szövetségre lépett akimmerekkel és a mannajokkal, talán a szkíták is támogatásukról biztosították, sőt valószínűleg azt is sikerült elérnie, hogy a perzsák, akik az i. e. 8. század végétől kezdve délkeleten, Parszumas terilletén éltek, elismeJjék fennhatóságát.

Ezután elhatározta, hogy leszámol Ninivével. A merész vállalkozás a méd sereg tragikus vereségével végződött. Az asszírok pártját fogó Madüész, Partatua fia, szkíta harcosaival hátba támadta Khsathritát, szétverte csapatait, és Khsathrita maga is életét vesztette (653). A vereséget kihasználó szkíták elözönlötték Médiát, s az ország, Hérodotosz szerint, huszonnyolc évig uralmuk alatt maradt (653--625). A médek fólötti győzelemtől megittasodó szkíták nyugat felé vették útjukat, és kifosztották tegnapi szövetségesüket, Asszíriát. Az Assur-bán-aplitól elszenvedett vereség után szétszóródott kimmer lovasokkal bővült szkíta csapatok kirabolták és feldúlták Kisázsiát, ÉszakSzíriát, Föníciát, Damaszkuszt és Palesztinát. Ennek a rablóhadjáratnak az emlékét őrzik Jeremiás tragikus szavai:

" ... veszedelmet hozok észak felől,rettenetes pusztulást .

... elindult úgára a nemzetek megrontója,eljött hazájábóL

hogy pusztává tegye országodat.

82

79

"Lám, úgy közeleg, mint a felhő, szekerei olyanok, mint a szélvész,

lovai gyorsabbak a sasoknál. Jaj nekünk! Elvesztünk!«"

Az egyiptomi fáraónak pénzzel sikerült megvásárolnia, hogy országa határairól visszaforduljanak. Innen a Zagrosz irányában vonulva folytatták pusztító ú~ukat.

A loresztáni bronzok

Európa és Amerika magángyűjteményeit és múzeumait az elmúlt ötven évben a bronz- és vastárgyak ezreivel gazdagították azok a leletek, amelyekre Észak-Loresztánban bukkantak - Kermánsáh vidéke és elsősorban Harszin, Alistar és Khorramábád parasztjai. Ezek szinte kivétel nélkül mind sírleletek. A feltárt gödörsírok egy részét belülről is kő borította, tetejüket pedig minden esetben lapjukra fektetett nagy kőlapok fedték. A sírhalmokat gyakran kövekkel rakták körül.

Ritkán akadnak a kutatók olyan váratlanul felvirágzó, a terület korábbi fejlődési szakaszaival minden szerves kapcsolatot nélkülöző civilizáció nyomaira, mint amilyen a loresztáni bronzoké. Ha az itt előkerült számtalan tárgyról, rendkívül változatos formáikról és díszítő szimbólumaik végtelen gazdagságáról összképet kívánunk alkotni, azonnal megállapítható, hogy e tárgyak harcosokból, lóháton vagy szekéren harcoló elit csapatokból álló néphez tartozhattak. Az: ilyen csapatok nem szívesen telepedtek le hosszabb időre egy-egy területen, és a könnyen magukkal szállítható javakat kedvelték. Loresztánban kevés olyan tárgy került elő, amelyre nem illik rá ez a jellemzés.

Megfigyelésünket az is megerősíti, hogy a feltárt sírok környékén településre mutató nyomokat nem találtak. Viszont fegyverek egész garmadája került elő: ember- vagy állatfejjel díszített vasmarkolattal ellátott hosszú vaskardok (36. ábra), üreges markolatú rövid bronzkardok, bronz-, illetve vastőrök, melyek markolata emberalakot vagy stilizált állatfejet formáz (37. ábra), valamint igen sok, teljes állatalakkal vagy az állat testének egy részletével díszített, bronzból vagy vasból készült csatabárd és harci csákány. Külö-

83

80

36. Loresztáni vaskard 37. Bronz tőrmarkolat Loresztánból

nösen figyelemre méltóak azok a bárdok, melyek pengéje vagy nyele vadállat nyitott torkából indul ki (VI. tábla és 38. ábra). Nem szabad elfeledkeznünk a lándzsa- és hajítódárdahegyekről és az igen nagy számban előkerült, babérlevél vagy kúp alakú, illetve hárornkaréjú bronz és vas nyílhegyekről,

38. Bronz harci csákány Loresztánból

84

81

továbbá a lószerszámokról és a kocsialkatrészekről, különösen pedig az egyenes zablákról és a tört vonalú pecekzablákról, amelyek határtalan lehetőséget nyújtottak a bronzműveseknek a különféle motívumok: lovak, vadkecskék, bikák, mitikus és keverék lények, kocsik megmintázására (V. tábla).

A ritkább leletek között szólnunk kell arról az orsó val és fúggesztőkarikával ellátott, áttört bronztárgyról, melyet két, oroszlánokkal harcoló alak, ezek fölött két bika és még feljebb két majom figurája díszített. Ezzel a tárgygyal hímzett leplet rögzíthettek a kocsirúd végéhez és a kocsikashoz oly módon, ahogyan azt az asszír domborműveken ábrázolt kocsikon láthatjuk. Ugyanehhez a leletcsoporthoz tartozik az a bronz kocsirúdvég is, amelyet két stilizált oroszlán s alattuk kiterjesztett szárnyú sas díszít, valamint az a kantárvezető gyűrű is, amelynek a tetején megmintázott két alak mintha invesztitúra-jelenet szereplő je lenne.

A leletek között sok a toalett-tárgy. A rendkívül változatos tűk állat- vagy madárfej, vagy teljes állatalak formájában végződnek (39. ábra). A gazdagon megmunkált övlemezeket fmoman kidolgozott vadászjelenetek, illetve mitológiai témák díszítik. A bronztükrök között megjelenik az a típus, amelynek kariatida.-pózban ábrázolt meztelen nőalak a fogója. A fogadalmi tárgyak rendeltetését pontosan még nem ismerjük, de figyelemre méltóak közöttük a heraldikus kompozíció ban egymással szemben álló kőszáli kecskék, illetve ragadozók, valamint a két vadállattal harcoló "hőst" ábrázoló, áttört motívumok. A rituális tárgyak közé sorolható a nagy számban előkerült bronzszitula * is, ezeket lakomajelenetek vagy szent fa előtt álló geniusok** díszítik (40. ábra).

Különleges figyelmet érdemelnek azok akorongfejű "tűk", amelyeken, a korong közepén, egy fej körvonalai emelkednek ki. Ez a szemköztnézetben megmintázott fej talán annak az anyaistennőnek a feje, akit Kisázsiától Szúszáig az aziánus népek tiszteltek. E csoport egyik darabján az istennő szülés közben guggolva látható, amint melleit nyomkodja. Ugyanezt a mozdulatot ábrázolták azon a sok ezer szobrocskán is, amelyeket Elő-Azsia különböző lelőhelyein tártak fel. Különösen szép számban kerültek elő ilyenek Szúszá-

• Szitula: általában díszített vízmerítő, illetve víztartó edény, vödör.

•• Genius: az emberi személyiségnek az emberrel együtt születő és meghaló isteni megtestesülése. Az ókori keleti művészetben szárnyas emberalakkal vagy madárfejű keverék lényként ábrázolták.

85

82

39. Loresztáni bronztúk

ban, ahol évszázadokon át tisztelték ezt a termékenység-istennőt. Nan;ija neve alatt kultusza a párthus korig fennmaradt, sok terrakotta szobrocskája került elő az ezen a fontos lelőhelyen feltárt párthus temetőben. Felmerül a kérdés, vajon nem ebből az ősi anyaistennőből, a termékenység és a nemzés szimbólumábóllett-e, a szinkretizmus • folytán, Anáhitá istennő, nem őt kell-e látnunk az ábrázolások némelyikén. E feltevést erősíti a fogadalmi korongok egyikének-másikának halakból és gránátalmából formált szegélydísze is, hiszen mindkét motívum Anáhitának, a vizek és a termékenység

• Szinkretizmus: swrosabb értelemben: a késő antikvitás valláskeveredése, tágabb értelemben: különböző vallások isteneinek és kultuszainak kölcsönös átvétele, azonosítása és keveredése.

86

83

40. Loresztáni bronzszitula

istennőjének a szimbóluma. Ezeket akorongfejű "tűket", a leletkörulmények tanúsága szerint, kőépítmény (templom?) hézagaiba szúrták be. Ez a szokás azt az ősi római rítust juttatja az eszünkbe, amelynek során a templomfalba szögeket vertek, hogyelűzzék a pestist. A loresztáni ikonográfia arra utal, hogy itt a kérés az utódokra vonatkozott.

Csak futólag szólunk arról, hogy az istennőfej szigorú szemköztnézetben való ábrázolása folytán a tárgy szinte egy szobor kifejezőerejével hat, és olyan érzést vált ki, mintha a hivő közvetlen kapcsolatba kerülne az istennővel és az istennő hatalmával. E loresztáni bronzreliefek a "frontalitás törvényének" a legkorábbi iráni példái közé sorolhatók. Ez ajellegzetes iráni ábrázolásmód már a szijalki temető festett edényein is megjelent, és széles körben alkalmazzák m~d a párthus kor művészei is.

87

84

Úgy tudjuk, hogyakorongfejű "tűk" lelőhelyének közelében több személy csontjait összekeverve tartalmazó közös sírokat tártak fel. Felmerül a kérdés, vajon nem azzal a kétfázisú temetkezési móddal állunk-e itt szemben, amely a méd mágusok papi testületének temetési rítusa volt: eszerint, más "északi" és nomád néphez hasonlóan, a halottak tetemét a szabadba tették ki.

Figyeljük meg azt a széles szarvú vadkecskét is (IV. tábla, 1), amely a loresztáni állatstílus egyik remekműve. Az állatalakokat ábrázoló mesterek, miközben az asszír művészektől örökölt magas fokú kifejezőerőt saját ízlésük szerint finomították, már az akhaimenida állatstílus előfutárai voltak.

Ritka az olyan összetett művészettel és anyagi kultúrával rendelkező civilizáció, mint a loresztáni bronzoké. Az ősi helyi kultúrát csak néhány tripusz képviseli, az az edénytípus, amely az i. e. 2. évezred elejétől kezdve terjedt el ezen a vidéken, és amely, a jelek szerint, igen hosszú időn át használatban maradt. A loresztáni festett kerámia viszont teljes egészében "bennszülöttnek" tűnik. Ezek a tárgyak azonban, amelyekhez talán még néhány, az i. e. 2. évezred óta ismert típusú fegyvert tehetünk hozzá, ennek a hatalmas leletegyüttesnek csak kis részét képezik. Sokkal több kapcsolat fűzi a leleteket a szijalki B temető civilizációjához, amelyben a nem sokkal korábban a Felföldre érkező iráni törzsek hagyatékát ismertük fel. Számos jellegzetes loresztáni példány képviseli ezeknek a lovas harcosoknak a kultúráját: fegyverek, lószerszámdíszek, a korábban már ernlített, jellegzetes kiöntővel ellátott bronz- és terrakotta edények, bronzszobrocskák és az állatfejes tűkhöz hasonló jellegű toalett-tárgyak.

Még ennél is jóval több forma és téma utal Irán határvidékeire, illetve a még távolabb fekvő területekre. A legkülönfélébb állatokkal küzdő "hős" sok-sok ábrázolása az ősi mezopotámiai művészetet, a heraldikai témák pedig az asszír ikonográfiát gazdagító kirkuki gliptikát * idézik. Az asszír művészet hatása az italáldozatra használt rituális szitulákban és a kosfej formájú kocsirúdvégekben tükröződik. A pengét "kiköpő" állatfejes csatabárdok a hurri művészetre jellemzőek, az övveretek egy része pedig, ha nem tévedünk, a dél-oroszországi leletekből ismert klasszikus szkíta stílus ra utal.

Felbukkannak az i. e. 8-7. századi szír-hettita művészetre mutató témákis, például a vadász, amint nyilával éppen eltalálja a kőszáli kecskét, amely cso-

• Gliptika: kis mérem művészi tárgy vésésseI, metszésseI való kialakítása. Nyersanyaga rendszerint drágakő vagy féldrágakő.

88

85

dálkozva fordítja fejét támadója felé. Tipikus témája ez a Kisázsiát és ÉszakSzíriát ellepő kis "hieroglif' hettita államok művészetének. A legújabb karatepei ásatások során tárták fel e jelenet egyik igen szép domborműves ábrázolását. Az összehasonlítást még távolabbi területekre is kiteJjeszthetjük, hiszen egyes vonások Cisz- és Transzkaukázia civilizációira, mások pedig, mint például a taotie-maszk, talán éppen Kínára utalnak.

Ez a művészet már az ősi iráni vallás szolgálatában állt. Az egyik ezüstlemezen Zurván, a férfi-nő isten ismerhető fel, aki az ikreket, Ohrmazdot (Ahuramazdát) és Ahrimant a világra hozta, és akinek az emberiség három korát szimbolizáló hármas személye éppen a barszomot, azaz a vallásos szertartáshoz elengedhetetlenül szükséges vesszőnyalábot veszi át (Ill. tábla).

Másutt több fejű isten tűnik fel, amint két, hosszú nyakú, nyitott, tépőfogakkal teli pofájú szörnnyel harcol. 6 az "ezerfülű" és "több tízezer szemű" isten, Szraosa, aki Mithrával és Rasnuval együtt a Csinvat kardélnyi keskeny hídján áthaladó halottak fölött ítélkezik. Világos, hogy ezek az idolok miért kerültek a sírokba: a halott így maga mellett őrizte annak az istennek a képmását, akinek a jóindulatát meg akarta szerezni. Szraosa állat-attribútuma a kakas volt, ezért látható ábrázolásai két oldalán négy vagy két kakasfej (IV. tábla, 2).

Ha fenti megfigyeléseinket etnikai síkra helyezve keressük annak a magyarázatát, hogy hogyan jött létre ez a szövevényes együttes, amelyből a szálak sok-sok közeli és távoli vidékre vezetnek, az alábbi következtetéshez juthatunk, amellyel egyéb ként a tudósok jelentős része is egyetért: arra az aziánus alaprétegre, amelyet az iráni törzsek többé-kevésbé magukba olvasztottak, lovas harcosokból álló nép települt rá, egy olyan nép, amely vándorlása, rabló- és pusztító hadjáratai során Nyugat-Azsia számos vidékét bejárta. A loresztáni tárgyak nagy részét feltétlenül i. e. 8-7. századinak, sőt még fiatalabbnak kell tartanunk. Hérodotosz figyelmes olvasója az utolsóként érkezetteket akimmerekkel azonosíthatja, azokkal, akik a médekkel keveredve telepedtek le ezen a vidéken, ahol a legkiválóbb lófajtákra leltek. Ez a csoport a teJjeszkedése teljében levő fiatal méd állam igen értékes, harcra kész alkotóeleme lett.

89

86

Küaxarész

Ha hihetünk Hérodotosznak, akkor azok az évek, amelyek alatt Küaxarész, Phraortész-Khsathrita fia és utóda kénytelen volt a szkíták fennhatóságát elismerni, a médek katonai jövője szempontjából nem voltak hiábavalóak. Küaxarész ú.üászervezte hadseregét, önálló lovas, fjász és gyalogos hadtestet hozott létre. Nyilvánvalóan merített a mozgó harcmodorban olyannyira jártas szkíta lovasság taktikájából is. Lehetséges, hogy ez alatt az időszak alatt vették át a szkíta művészet néhány vívmányát. Küaxarész az Urmia-tó körüli vidékek bekebelezésével megszilárdította politikai helyzetét, és végül, mint Hérodotosztól tudjuk, fényes és döntő győzelmet aratott Madüész szkítái fülött. Madüész minden valószínűség szerint embereivel együtt elhagyta Mannaj területét.

A zivijei kincs

Az az új keletű, véletlen lelet, amelyre az Urmia-tótól délre, Szaqqiz város mellett parasztok bukkantak, véleményünk szerint, az iráni történelemnek ezt a szkíta epizódját illusztrálja. Minden jel arra mutat, hogy sírból származó fejedelmi kincsről van szó. Az együttes több, egymástól nagyon eltérő leletcsoportból áll. A tárgyak egy része, szellemében és kivitelezésében is, kétségtelenül asszír, egy másik részük jellegzetes szkíta munka. A harmadik csoportba asszír-szkíta keverék stílust mutató, de valószínűleg asszír művészek alkotásai, a negyedik s egyben utolsó csoportba pedig a helyi, bizonyára mannaj műhelyek urartui elemeket is tartalmazó munkái sorolhatók.

Az első csoporthoz tartozik az az igen szép nyitott arany karperec, amely mindkét végén egy-egy kitátott szájú oroszlánfejben végződik. Az egyik oroszlánfej zárószög segítségévellekapcsolható, hogy a karperecet a csuklóra lehessen illeszteni. Magát a karperecet, melyet a legszélesebb részén két féldomborművű fekvő oroszlánkölyökpár díszít, négy lapos és a középső rész felé szélesedő sík felület alkotja (VII. tábla, 2).

Azokat a lemezeket, amelyek eredetileg a kincseket tartalmazó bronz kádszarkofágot borították, vésett, könnyed vonalakkal mintázott vadkecskék,

90

87

s két-két kecske között margaréta formájú klasszikus asszír rozetták díszítik. A szarkofág peremén aprólékos, finom vésnöki munkával készített, hosszú rojtos ruhába öltözött személyekből álló menet halad, az alakok az asszír király kíséretének tisztségviselői lehetnek. Óket követik, meztelen lábszárral, a testőrség katonái. Domborművekről, falfestményekről, zománcos lemezekről és a gliptika alkotásairól is ismerjük ezt a témát.

Mindenesetre, bizonyos jelek arra mutatnak, hogyaleletegyüttes Assurah-iddina (681-668) vagy közvetlen utódai egyikének az idejéből származik. Ez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy legalábbis a kincs egy részében azokat az ajándékokat lássuk, amelyeket az asszír uralkodó az asszír hercegnő és Partatua szkíta király házassága alkalmából adományozott. A kincs lelőhelye ugyanis Kurdisztán azon kevés városainak egyike, melyek a mai napig megőrizték ősi nevüket. A város - Szaqqiz - nevében azt a 'szkíta' vagy 'szakka' elnevezést ismerhetiük fel, amellyel a szkíták saját magukat nevezték, illetve azt az 'iskuzai' nevet, amellyel a Biblia és az asszír írnokok illették őket. Minden jel arra mutat, hogy Szaqqiz a szkíták fővárosa volt abban az időben, amikor Mann~ országát meghódítva ezen a területen, az Urmiatótól délre letelepedtek. Tudjuk, hogy gyakran a nép nevét viselte a főváros IS.

A második leletcsoportot, a szkíta munkákat képviseli egy szépen kidolgozott arany kardhüvely, melyet szembenéző vadkecskefejek folyamatos, domborművű fríze díszít. A kecskék szarvának hajlított vonala lantmotívumot alkot. A kardhüvely végén levő, tömör aranyból készített fémveret barbár munka. Mindkét oldalán szernköztnézetben ábrázolt, erősen stilizált, a taotie-maszkhoz hasonló fej látható. Ebbe a csoportba tartoznak azok az aranylemezek is, melyek egy széles övet díszíthettek (IX. tábla). Domborműves, "kapcsolójel-motívummal'" egymáshoz kapcsolt, szembenéző hiúz(?)-fejek láthatók rajtuk. A szabadon maradt helyeken fekvő kőszáli kecskék és a legtisztább klasszikus szkíta stílus szerint a hátgerincre simuló agancsokkal ábrázolt, fekvő szarvasok motívuma váltakozik.

Rendkívül érdekes az a 36 centiméter széles ezüsttál, amelynek kissé befelé hajló peremén domború fejű arany szegecsfUzér (41. ábra), a tál belsejében finoman vésett, koncentrikus körökben elhelyezett különféle motívumok sora, középen pedig, mintegy köldökmotívurnként, tizenhat nyújtott rombusz formájú virágsziromból álló rozetta látható. A rozettát kétszer hét körív veszi körül, s mindkét körívcsoporthoz egy-egy lándzsahegy-motívumsor kapcsolódik. Ezt hiúzhoz hasonló, bal felé fordulva fekvő állatok, majd jobb

91

88

41. Ezüsttál a zivijei kincsből

felé futó nyulak sora követi. A két állatfrízt jobbra néző ragadozófejekből álló sáv választja el egymástól. Ugyanezek a fejek - melyekből csak egyetlen van aranyból - ismétlődnek meg két sávban, egyszer balra, másszor jobb felé nézve, a nyulak fólött, s közrefogják a páronként egymással szemben ülő, "kéregető" pózban ábrázolt hiúzokat. Az utóbbihoz hasonló motívum látható a kelermeszi és a melgunovói lelethez tartozó szkíta kardok fémveretén. Ezután, aljával az arany szegecsfüzérhez tapadva, középen függőleges vonallal kettészelt lándzsahegy alakú mintasor következik. A vonal mindkét oldalára hieroglifjeleket véstek. Ezek a jelek bizonyosan feliratot alkotnak, az egyetlen, szkíta tárgyon előkerült feliratot (42. ábra).

92

89

42. Zivijei kincs. Az ezüsttál hieroglif felirata

A tál kidolgozása és az írás nagyszerűen bizonyítják, hogy a jelenlegi ismereteink szerinti legkorábbi szkíta emlékkel állunk szemben. Lehet-e vajon valamilyen rokonság e között az írás és a "hieroglif hettita" között, amely nem sokkal a tál készítésének időpontja előtt jelent meg Kisázsiában és Észak-Szíriában? A leletegyütteshez tartozó, nagyon egyszerű kivitelű kis aranyfibulák arra mutatnak, hogya kincslelet az i. e. 8. századot követő időszakból származhat, s mi hajlunk az i. e. 680 és 625 közötti datálásra.

A harmadik csoporthoz aranyból készült üst-rátétdíszek tartoznak. Egyikük, kampós csőrű és kerek szemű griffprotomé, * a szkíta művészetjellegzetes motívuma, pontosan olyan, mint ahogyan a dél-oroszországi szkíta sírokból származó leletekből ismerjük. Az eurázsiai sztyeppek művészetének szintén kedvelt témája volt ez a motívum. Hasonló rátétdísz az agresszív szépségű asszír oroszlánoktól távol álló, "jóságos" oroszlán is.

Az ehhez a csoporthoz tartozó tárgyak közül a legjelentősebb egy nagy,

• Protomé: ember vagy állat felső, illetve előrésze. A görög művészeti terminológiában a mellkép neve.

93

90

43. Zivijei kincs. Aranyöv

félhold alakú arany melldísz (VII. tábla, 1), amelynek, csoda folytán, minden darabja megvan (a leleteket ugyanis a parasztok könyörtelenül szétvagdalták, és egymás között elosztották). A melldíszen két széles sávban domborművű állatokból és keverék lényekből álló két-két menet látható, amint a mindkét sáv közepén ábrázolt stilizált fa felé haladnak. A fák, a körülöttük ágaskodó vadkecskék, a szárnyas geniusok, az emberarcú, szárnyas bikák (lamasszu), a szfinxek, a fenyőtobozszegély - mind annyira jellegzetes, hogya tárgyat a tiszta asszír stílusú fémművesség köréhez kapcsolhatnánk, ha a sarkokban nem jelenne meg egy határozottan szkíta stílusú futó nyúl és egy fekvő állat, melyek szinte teljesen azonosak az előbb bemutatott tálra vésett állatalakokkal. Nincs a kincsleletnek még egy olyan darabja, mely szemléletesebb képet adna arról az új művészetről, amely a Felföld északnyugati részén, a nyugat felől és észak felől e területet elárasztó két kultúra, az asszír és a szkíta forrásaiból táplálkozva jött létre.

A negyedik és egyben utolsó leletcsoportból emeljük ki azt a vékony, eredetileg talán bőrövre varrt aranylemezt, amelyet, két sávban elhelyezve, kötélre fűzött állatokat vezető adófizetők menetének domborított fríze díszít (43. ábra). Néhány kisebb részlettől eltekintve, mintha egy loresztáni alkotás másolatával állnánk szemben. Ugyanazokat az alakokat látiuk, a homlok vonalát vízszintesen, egyenes vonalban folytató orrot, az áll nélkül mintázott fejet, a mereven lefelé álló szakállt, a tarkóra helyezett kis kerek sapkát, az övvel a testhez szorított hosszú ruhát. Az állatok rajza szintén a loresztáni bronzok mestereinek stílusát követi, a szem rombusz alakú, a szőrzetet párhuzamos vonalak sora jelzi, az izomzatot síkokkal hangsúlyozzák, és az állat

94

91

szigorúan oldalnézetben ábrázolt patáin látszik a patát kettéosztó hasadás, amelyet rendes körülmények között nem láthatnánk. Az övlemez fontos támpontot nyújt a helyi művészet megismeréséhez. Természetes és logikus, hogy ez a művészet kapcsolatban állt a loresztáni művészettel, hiszen egy időben, egymás szomszédságában fejlődtek. Az adófizetőket felvonultató menet látható itt, a nagy téma, amelyet az akhaimenida művészet fog a perszepoliszi lépcsődomborműveken a maga teljességében kibontakoztatni.

Könnyen érthető, hogy miben rejlik ennek, az asszír és szkíta ékszerművesek művészetét igen gazdagon és jellegzetesen képviselő leletegyüttesnek ajelentősége. A zivijei kincs soha nem remélt gazdagságban mutatia be azo~ kat a művészeti irányzatokat, amelyekkel a médek, civilizációjuk formálódásának a teljében, állandó kapcsolatban álltak. Ezek - az asszírok művészete éppúgy, mint a szkítáké - a méd művészetre is rányomták bélyegüket. Elegendő, ha példaként a Dareiosz kíséretéhez tartozó egyik méd nemes kardhÜvelyére utalunk: a méd fegyver díszítésében világosan felismerhetők a szkíta művészet továbbélő elemei (70. ábra).

Nem szabad megfeledkeznünk Északnyugat-Irán helyi művészetéről sem. Ezen talán azoknak a mannajoknak a művészetét kell értenÜnk, akik Iránnak ezen a részén a legjelentősebb politikai egységet létrehozták. Túl keveset tudunk azonban erről a művészetről, melyet csupán néhány tárgy képvisel, és ezek egyike sem tudományos ásatásból származik.

Miután a szkítákat leverte, a mannajok és a perzsák pedig elismerték fennhatóságát, Küaxarész a Felföld egész nyugati részének az ura lett. Fővárosa valószínűleg Ekbatana, a mai Hamadán volt; a város neve "gyülekezőhelyet" jelent. Küaxarész ekkor Asszíria ellen fordult, az ellen a birodalom ellen, amely ellen tudott állni apja támadásának, akinek ez a merész lépés az életébe került. Úgy tudjuk, hogy először a Dijála mentén fekvő Harhart, ezt a Zagrosz-völgyi asszír közigazgatási központot foglalta el. Ezzel megnyílt előtte az út Ninive felé. De nem ő volt az egyetlen, aki az asszír főváros elleni támadásra készült. Babilónia kormányzója, Nabú-apla-uszur Ügyes politikája révén és Asszíria gyengülését kihasználva megszerezte a Babilón fölötti teljhatalmat, és támadást indított korábbi ura ellen. Asszíriát csak az egyiptomi segítség mentette meg. De az is csak rövid időre, mert i. e. 615-ben Küaxarész megtámadta Ninivét, amely ellenállt az ostrornnak; ekkor északabbra fordulva elfoglalta a régi fővárost, Assurt. Az odasiető Nabú-apla-uszurral szövetséget kötött, s ezt a babilóni trónörökös, Nabú-kudurri-uszur és Küaxarész unokája, AmÜtisz házasságával pecsételték meg.

95

92

A források szerint Küaxarész azért szenvedett vereséget Ninive falai alatt, mert Asszíria ismét szkíta csapatoktól kapott segítséget. Küaxarész most ellenük fordult, és szétverte őket. Egy évvel később, i. e. 612-ben a két szövetséges, Küaxarész és Nabú-apla-uszur, Ninivét is elfoglalta. Az utolsó asszír uralkodó Harránba menekült. Két évvel később a szövetségesek, az egyiptomi segítség ellenére, döntő győzelmet arattak, és Asszíria végérvényesen eltűnt a világ nagyhatalmainak sorából.

Az urartui királyság bukása is erre az időre tehető, és Küaxarész távolabbi, nyugati területek, e kor világkereskedelmének virágzó központja, Lüdia ellen is támadásra indulhatott. A méd és a lüd sereg öt éven át háborúskodott anélkül, hogy a harc kimenetele eldőlt volna. Végül, mint Hérodotosztól tudjuk, egy napfogyatkozás és valószínűleg a közben az apja utódaként a babilóni trónra lépő Nabú-kudurri-uszur közvetítése békekötésre késztette az ellenfeleket. Ezt a megegyezést is házassággal pecsételték meg, a lüd királyleányt Küaxarész fia, az az Asztüagész vette feleségül, aki majd i. e. 584-ben, apja utódaként lép trónra. A két birodalom között a határt a Halüszfolyó mentén állapították meg.

Ekkor Lüdia kivételével egész Nyugat-Azsia a két nagyhatalom, északon Média, délen pedig a Szíriát, Palesztinát és Elámot is magába foglaló Babilónia kezén volt. A méd nagyhatalommal Babilóniának mindenképpen számolnia kellett. Ezért Nabú-kudurri-uszur, a birodalmát fenyegető veszély nagyságát felmérve, az északi határon hatalmas erődítéseket emeltetett, hogy az esetleges méd támadás ellen védekezni tudjon. Babilónia számított a méd támadásra. Sokatmondóak Ezékiel próféciái, de nem kevésbé azok Jeremiás jóslatai sem, amelyekben az urartui, a mannaj és a szkíta harcosokkal együtt érkező méd sereg támadását megjövendölte.

A harc az utolsó babilóni uralkodó, Nabú-naid uralkodása alatt lángolt fel. Középpontja Harrán volt, melyet Asztüagész el akart ragadni Babilóntól. Márpedig éppen Harránban volt az a Szín tiszteletére emelt hatalmas templom, amelynek Nabú-naid volt apatrónusa, s amely tulajdonképpen egy fontos kereskedelmi és bankközpont volt. A tengeri kijáratok, a fóldközitengeri kikötők felé utat nyitó Harrán volt az a kereskedelmi gócpont, ahol Észak és Kelet Nyugattal találkozott. Nabú-naid erőteljesen védekezett. Ügyes politikai fogással szövetségre lépett a perzsák uralkodójával, II. Kürosszal, aki a Hamadánt átszelő nagy kereskedelmi út fólötti ellenőrzést akarta meg szerezni, és Asztüagésszal szemben támogatást nyújtott neki. Ezzel megjelent a szÍnen az új ellenfél, a nagykorúvá érett perzsa birodalom. Ez a fiatal és életerőtől duzzadó nép uralkodójának, az ókor egyiklegtündöklőbb hadvezérének a vezetése alatt a világ meghódítására indult.

96

93

A méd állam szervezetéről jóformán semmit sem tudunk. Már szóltunk arról, hogya Dajakku-ház tagjai hosszú, türelmes úton jutottak el addig, hogy birodalmat hozzanak létre egy sor kis fejedelemségből, amelyek közül egyesek szabad akaratukból, mások erőszak hatására csatlakoztak. Tény, hogy az iráni törzsek egysége jóvallassabban alakult ki, mint ahogyan az más népek, például az egyiptomiak és a sumerek esetében történt, akik amint átlép tek a vadász életmódból a földművelők és az állattenyésztők szervezett társadalmába, szinte azonnal monarchiát hoztak létre. Az okot éppúgy kereshetiük az összetett népes ség természetében, mint azokban a természeti, földrajzi és éghajlati viszonyokban, amelyek között az i. e. 1. évezredben itt lakók társadalma fejlődött. Az iráni hódítóknak időre volt szükségük ahhoz, hogy meghódítsák, leigázzák és beolvasszák az e területen feltehetően őslakos aziánus népességet. Ez a fejlődés az i. e. 8. század végén még nem ért véget. Az iráni törzsek letelepedése hosszú és fáradságos folyamat volt.

Iránnak nincsenek olyan folyói, mint a Nílus avagy a mezopotámiai folyók, amelyek áradásaikkal minden évben megtermékenyítették a földet. Iránban nincsen olyan évszak, amely évente visszatérő jótékonyesőivel termésre serkentené a földet. Itt a víz, a legkorábbi időktől kezdve, életfontosságú volt, az ember csak ott bírta magát fenntartani, ahol öntözni tudott. A népesség ezért szétszóródva telepedett le, és a népsűrűség sohasem érte el az egyiptomit vagy a mezopotámiait. Pontos képet adnak erről a ma szétszórtan, egymástól több tíz kilométeres távolságban fellelhető tellek vagy mesterséges dombok, az ősi emberi települések maradványai. Ez a földrajzi viszonyokból következő helyzet minden vidéken, sőt szinte minden völgyben bizonyos mértékű elkülönüléshez vezetett, s ennek nyomai a mai napig fennmaradtak. Ezért volt Iránban és van még ma is annyi, dialektusát, erkölcseit és szokásait mereven őrző nomád, félnomád és letelepült törzs. Ezért fúggött mindig Irán egysége - politikai szempontból - az éppen uralmon levő dinasztiától.

A méd egység kialakulásában külső tényezők is szerepet játszottak. Az urartui királyság és különösen az asszír hódító politika fenyegető közelségében a médeknek választaniuk kellett, hogy egységben élnek tovább, vagy idegen iga alatt esetleg végleg eltűnnek. Az első megoldást választották. Ékesszólóan bizonyítia ezt fővárosuk, Ekbatana neve is, mely"gyülekezőhelyet" jelent. A várost annak az útnak a mentén alapították, amelyen az asszír

97

94

csapatok behatoltak területükre, bizonyára éppen azt a feladatot szánva neki, hogy az inváziót megállítsa. Az asszírok ismétlődő hódítási kísérletei őket is gyarmatosító politika folytatására ösztönö zték, erre mutat az is, hogy zsidó kolónusokat telepítettek le Teherán közelében, Rhagaiban. Ez azonban csak ideig-óráig enyhitette a helyzetet, és a ninivei birodalom végül elérte Ekbatanát.

Ha hihetünk az asszír királyok krónikáinak, nem volt a birodalmukban egyetlen olyan nép sem, amelyik oly gyakran lázadt volna fel, mint a médek. Fegyverrel a kezükben védték függetlenségüket, és egyesültek, hogy jobban szembeszállhassanak az ellenséggel. A méd birodalom első korszaka távolról sem volt olyan nyugodt, mint ahogyan azt Hérodotosz idealizált hagyománya elénk festi.

Ha feltételezhetiük is, hogya méd birodalom politikai szervezete meglehetősen hasonlított az asszíréhoz, a médek szellemi és anyagi kultúrájáról jóformán semmit sem tudunk. Alig mondhatunk többet erről a népről, mely a parasztok rideg életét élte, és harcolnia kellett azért, hogy meghódítsa azt a földet, amelyen le akart telepedni, mint amennyit a germánok, a vandálok, a vizigótok vagy a frankok irodalmi műveltségéről tudnánk mondani. Ami a képzőművészetet illeti, a médek, a szkítákhoz és a kimmerekhez hasonlóan, bizonyára elsősorban a gazdagon díszített fegyvereket, a szépen kidolgozott lószerszámokat, a nemesfémből készült edényeket és a színes, himzett ruhákat kedvelték.

A köznépről az asszír domborművek ábrázolásai alapján alkothatunk képet: a bajuszos, szakállas férfiak testhez simuló ruhájukra vetett állatbőröket, magas szárú, fűzős és felkunkorodó orrú cipőt viselve vezetik az asszír hódítókhoz a lovakat (44. ábra). Művészetükre a zivijei kincslelet vet némi fényt. Az így kialakult képet egészíthetik majd ki ajövő leletei, további bizonyítékokat szolgáltatva arról, hogy a győztesek mit vettek át a körülményeknek megfelelően a náluk fejlettebb civilizációval rendelkező meghódított népektől. Monumentális művészetük emlékét csupán néhány sziklasír, a hegyek oldalába vájt fejedelmi temetkezési hely őrzi. Egyikük a Zagrosz nyugati előhegyeiben, Szar-e pol-e zoháb közelében (46. ábra), néhány másik pedig Kurdisztánban (47. ábra) található. A Szar-e pol-e zoháb közelé-ben levő sírt vallásos témájú dombormű díszíti, az ábrázolt alak a barszomot, a vallási szertartás során szükséges vesszőnyalábot tartia kezében.

98

95

44. Méd férfi, asszír dombormű nyomán

45. A hamadáni kőoroszlán

99

96

100

97

47. Sziklasír Fakhrikában, az Urmia-tótól délre

Elám és a perzsák. Az akhaimenida korszak kezdete

Elámról az i. e. 12. és a 8. század közepe között szinte semmit sem tudunk. Csupán -egyetlen utalás szól arról, hogy időről időre fellángolt a harc Asszíria ellen. Az a csend, amely az elámi birodalmat, elsősorban a források hiánya következtében, körülveszi, az országot rendkívüli mértékben sújtó külső és belső eseményekben leli magyarázatát. Az Elám gyengülését elősegítő tényezők között szerepet játszhatott az új etnikaí elemek letelepedése is, legyenek ezek akár a perzsa törzsek, akár a már régóta a Tígrís balpartján élő arámiak.

101

98

A perzsák már i. e. 700 előtt Sustártól keletre, a Bakhtijári-hegység előhegyeiben, Parszumasban éltek, a Kárun-folyó két oldalán elterülő vidéken, ott, ahol a folyó nagy kanyarulatot ír le, hogy azután dél felé folytassa útját. Elám már nem volt elég erős ahhoz, hogy megakadályozza, hogy a perzsák ezen, az ősi idők óta az elámi birodalomhoz tartozó területen letelepedjenek. A perzsák, az elámiak fennhatóságát elismerve, valószínilleg itt alapították meg, Akhaimenész vezetésével, azt a kis, nevüket viselő királyságot, amelyre oly fényes jövő várt.

Asszíria és Elám között időről időre kiújult a harc, attól függően, hogy az elámi uralkodók a babilóniai kérdésben melyik fél pártjára álltak. A parszumasi perzsákról a babilóniai fejedelem törvényes igényeit az asszírokkal szemben támogató és e célból nagy sereget felállító Humban-nimena (692-688) uralkodása idején tesznek először említést. Az öldöklő és végül is bizonytalan kimenetelű összecsapás Haluléban zajlott le. Szín-ahhé-eriba asszír uralkodónak nem sokkal ezután sikerült Babilónt visszaszereznie, és Elámot ismét visszaverték.

Asszíria, miközben folytatta küzdelmét ellenségével szemben, teljes katonai és diplomáciai súlyával a hanyatló Elámra nehezedett. Egyrészt az ország feldarabolására törekedett, másrészt támogatást biztosított azoknak a fejedelmeknek, akik hűséget fogadtak az asszír trónnak. Az asszír uralkodó ebben a zavaros légkörben, amelyet az asszírokat támogató és az asszírellenes elámi erők közötti belső küzdelmek csak súlyosbítottak, saját kénye-kedve szerint ültetett királyokat az elámi trónra és taszított le onnan. A kis perzsa királyság lassan, de megállíthatatlanul erősödött. Akhaimenész fia és utóda, Teiszpész (675--640) már '"Ansan város királyá" -nak a címét viselte, és uralma alá tartozott a Parszumastól északnyugatra elterülő vidék. Megszabadult ugyan az elámi fennhatóságtól, de, ha hihetünk Hérodotosznak, kénytelen volt elismerni (i. e. 670 körül) a médek fennhatóságát, amikor, mint tudjuk, kiráyuk, Phraortész-Khsathrita Asszíria megtámadására hatalmas szövetséget hozott létre.

A kísérlet bukása, Khsathrita halála (i: e. 653) s az ezt követő szkíta betörés és Média huszonnyolc éven át tartó, vazallussága következtében, Teispész a méd birodalomtól függetlenné vált. Hatalma, a feltartóztathatatlanul hanyatló elámi birodalommal szemben egyre mövekedett, és országához csatolta Pársza tartományt, a mai Fárszot.Teiszpész türelmes munkálkodása, amelynek eredményeként, merész és ugyanakkor óvatos politikájával, tekintélyes nagyságú területeket szerzett meg, nagy jelentőségű volt a meg-

102

99

48. Ariaramnész király óperzsa ékírásos arany táblája

születőben levő fiatal királyságjövője szempontjából. Ha csak lehetett, elkerülte, hogy a nagyhatalmak harcaiban részt vegyen, és Elám felszólítására, hogy álljon Samas-sum-ukín babilóni király mellé, akit fivére, Assur-bánapli taszított le a trónról, Teiszpész merev elutasítással válaszolt.

Halálakor az Ansannal és Párszával bővült Parszumast hagyta utódaira.

Birodalmát ő is felosztotta, mint ahogyan később a Meroving-királyok tették, két fia között. A bíborban született Ariaramnnész (kb. i. e. 640-590) lett a nagykirály, a királyok Királya, Pársza királya és I. Kürosz (kb. i. e. 640-600) lett Parszumas "nagykirálya". Véletlen leletként bukkantak rá Hamadánban arra az arany táblára, amelyre ékírásos jelekkel, óperzsa nyelven vésték rá Ariaramnész címeit (48. ábra). "A perzsáknak ezt az országát - mondja a király -, amely az enyém, amely szép lovakban és jó emberekben bővelkedik, Ahuramazdá, a nagy isten adta nekem. Én vagyok ennek az országnak a királya. "

Ez a tábla, mely eddigi ismereteink szerint a legrégebbi akhaimenida emlék, tartalmazza a legkorábbi óperzsa szöveget. Arról az óriási fejlődésről tanúskodik, amelyet a nomád életmódból a letelepült életmódba éppen csak átlépett perzsa törzsek az i. e. 7. század kezdete óta megtéttek. Ékírásos jelekkelleírt ábécéjük nyilvánvaló előrelépést jelentett az asszíroknak és az elárniaknak még ebben a korban is alkalmazott ideografikus és szótagírásával szemben, melyek hatása valószínűleg közrejátszott az óperzsa írás kialakításában. A perzsák történelmük hajnalán, miközben birodalmuk mégjavában formálódott, megvalósították azt, amire a Felföld őslakossága az évszázadok, sőt évezredek folyamán sohasem törekedett. Saját írásukkal rögzítették nyelvüket. Ariararnnész táblája, amely, mint később látni fogjuk, korántsem az egyetlen ilyen lelet, annyira rendkívülinek tűnt, hogy a tudósok jelentős része kétségbe vonta hitelességét. Ezzel a perzsák már civilizáció juk kialakulásának a kezdetén alkotó szellemük eredetiségéről tettek tanúbizonyságot, képesek voltak az idegenektől átvett gondolatot saját szellemiségüknek megfelelően átalakítani.

103

100

Az Elámban bekövetkezett események hatására Asszíria ismét hadba indult ellene. Tammaritut, azt a királyt, aki Assur-bán-apli iránt hűségesnek ;;:utatkozott, az egyik elámi hadvezér letaszította a trónról. Tammaritu elmenekült. Menekülése közben asszír csapatok fogságába esett, amelyek Ninivébe vitték. Az új elámi uralkodó Asszíriával szembeni gyanús maga.tar~ hamarosan olyan félreérthetetlenné vált, hogy Assur-bán-apli elhatározta: mielőtt a helyzet méK ross~abbra fordul, döntő csapást mér az elámiakra.

Az asszír hadaknak két célpontjuk volt, délen Szúsza, északon pedig, a Karkbe középső folyásának völgyében, Madaktu. Madaktut és több más, a folyó völgyében fekvő elámi várost sikerült elfoglalniuk. Végül Assur-bánapli Szúszában visszaültette Tammaritut a trónra, aki így az asszír uralkodó kezéből nyerte el a hatalmat. Ez a restauráció azonban nem tartott sokáig, és az asszírok védence, akit ismét megfosztottak trónjától, pártfogóinál talált menedéket.

Assur-bán-apli az asszírellenes mozgalom erősödése miatt elhatározta, hogy leszámol Elámmal. Asszíria, melyet már csak egy negyed évszázad választott el saját pusztulásától, elsöpörte Elámot, Babilónia legrégebbi ellenfelét.

Az asszírok újra elfoglalták Madaktut, majd átkeltek a Karkhe-folyón, kifosztották Szúszát, és miközben üldözőbe vették az elámi királyt, elfoglaltak egy sereg~, köztük az Untas-Napirisa által alapított elárni királyi várost, Dúr-Untast, a mai Csogá-Zambilt is. Az asszírok, győzedelmes hadjáratukat folytatva, átkeltek az Idide-, azaz a mai Ab-e Diz-folyón, és eljutottak Hidaluig, amely Sustar vidékén lehetett. Továbbhaladva kelet felé, az asszír hadvezér elérte a Bakhtijári-hegység előhegyeit, ahol Parszumas nyugati határa húzódott. Teiszpész fia, 1. Kürosz volt ennek az országnak a királya, nevét az asszírok Kuras formában írták át. Kürosz a győztes hatalom iránti hűségük zálogaként beleegyezett abba, hogy idősebb fiát, Arukkut túszként Asszíriába vigyék.

Ez a kis kitérő, amellyel a perzsák és az asszírok között létrejött első közvetlen kapcsolatot szemléltettük, igen fontos adatot nyújt Parszumas pontos földrajzi meghatározása szempontjából. Parszumashoz tartozott az a terület is, ahol ma Maszdzsed-e Szoleimán, a kőolajközpont fekszik. Itt láthatók egy hatalmas, a hegynek támaszkodó mesterséges terasz nyomai (49. ábra).

104

101

49. A Maszdzsed-e Szoleimán-i terasz alaprajza

Egyes tudósok, a völgy mélyében rejlő kőolaj alapján, arra gondoltak, hogy olyan tűztemplom lehetett ezen a helyen, melynek örökégő tüzét a kiszivárgó gáz táplálta. Ásatásaink során megállapítottuk, hogy a teraszon több szentély állt. A hatalmas kövekből, kötőanyag nélkül rakott falak nagyon hasonlitanak ahhoz a faltípushoz, melyet általában küklopikusnak nevezünk. A teraszt övező fal teljes hosszában kiszögellő és beugró részek váltakoznak. A teraszra több, közöttük egy mintegy 25 méter széles lépcső vezet. Ez a különös együttes újdonság a Felföldön, hozzá hasonlót sem az elámiak, sem a babiló-

105

102

niaiak, sem az asszírok, sem az őslakosok nem építettek korábban. Irán környékén az urartui királyság volt az egyetlen, amely széles körben alkalmazta a falrakásnak ezt a típusát. A perzsák, amikor az Urmia-tótól nyugatra éltek, Urartu közvetlen szomszédai, sőt egy időn át vazallusai is voltak. A perzsákhoz kapcsolha~uk tehát a Maszdzsed-e Szoleimánban feltárt teraszt. Ők azok, akik az i. e. 8. században Irán északnyugati részét elhagyva, végül a Bakhtijári-hegységben telepedtek le. De nemcsak ennek a terasznak a maradványai kerültek elő.

Innen 25 kilométerre északkelet felé, Bard-e Nesandében, a Kárun bal partjától mintegy 7-8 kilométerre áll egy hasonló, ugyanezzel a falazásmóddal épített terasz. Alaprajza nagyjából megegyezik az előzőével, csak valamivel nagyobb területet foglal el, és a nagyméretű ciszterna mellett egy régi mezőváros romjai fekszenek. Láthatók még azokiIak a kőoszlopoknak a maradványai is, amelyek egy oszlopcsarnok mennyezetét tarthatták. Lehetséges, hogy az első perzsa királyi városok emelkedtek ezen a két helyen, és még Akhaimenész vagy Teiszpész kezdett építésükbe. Talán nem tévedünk, ha a paszargadai, egyelőre még rejtélyes teraszt is hasonló építménynek tartjuk, és ahhoz az akhaimenida királyi házhoz kötjük, amelynek fejedelme, Ariararnnész (akinek arany táblájáról már beszéltünk) Fárszban uralkodott. Ezek szerint a Maszdzsed-e Szoleimán-i és a Bard-e Nesande-i terasz, a paszargadai terasszal együtt, a perszepoliszi terasz ősének tekinthető.

A perszepoliszi terasz építésénél követett elvek azokra az ősi módszerekre utalnak, amelyeket a perzsák Délnyugat-Iránba érve kezdtek alkalmazni, s amelyek - hiszen északi szomszédaiktól vették át - korábban ismeretlenek voltak ezen a vidéken. Véleményünk szerint hasonló koncepcióba illik bele a Fárszban, Fahliján közelében, Dá o Dokhtarban található sziklasír is (50. ábra), amely valószínűleg a legelső Akhaimenidák egyikének a sírja. Ez szolgálhatott mintául azokhoz a sziklasírokhoz, amelyek Dareiosz korától kezdve a Naqs-e Rosztam-i sziklafalat díszítik.

A két kis perzsa királyság Küaxarész idején nem tudott ellenállni a médek felfelé ívelő hatalmának, és a ninivei győztes fennhatósága alá került. Szúszát és Szúsziánát pedig, a médek és a babilóniaiak közötti területosztozkodás következményeként, az utóbbiak birodalmához csatolták. Ariararnnészt a trónon fia, Arszamész követte. Nem régen került elő egy arany táblája, amelyet valószínűleg szintén Hamadánban, apja aranytáblájával egy időben találtak. ő is "nagykirály, a királyok királya, Pársza királya, Ariararnnész fia" címekkel illeti magát. A tábla szövege megegyezik Ariararnnész táblájá- 106

103

50. Sziklasír Dá o Dokhtarban, Fárszban

nak a szövegével. Ezt a két kis emléket abban a királyi archívumban őrizhették, amelyet Nagy Kürosz Ekbatanába szállíttatott át. Ezt a Bibliából tudjuk, és, úgy látszik, a szúszai és perszepoliszi ásatások is megerősítik. A két ősi főváros ásatásai során ugyanis, miközben a táblák tízezrei kerültek elő, egyetlen olyan dokumentumot sem találtunk, amely a királyi archívum anyagába tartozhatna, vagy birodalmi jelentőségű ügyekre vonatkozna.

Arszamész táblája, úgy látszik, arról tanúskodik, hogy Ariararnnész halálát követően, mielőtt uralkodói hatalmát elvesztette, Perszisz fölött is uralkodott. Trónjától valószínűleg 1. Kambüszész fosztotta meg, akkor visszavonult. Hérodotosztól tudjuk, hogy fia, Hüsztaszpész, Nagy Küroszuralkodásának a kezdetén Perszisz kormányzója volt. Tehát Ariaramnész ágát csupán

107

104

a koronától fosztották meg, az országot továbbra is ők kormányozták, annak a királyi ágnak a rendelkezései szerint, amelyhez Kürosz tartozott. Dareiosz egyik, Szúszában napvilágra került feliratából világosan kiderült, hogya szöveg írásakor, azaz Dareiosz uralkodásának első éveiben, apja, Hüsztaszpész és nagyapja, Arszamész még életben volt.

I. Kambüszész, Parszumas, Ansan és talán Pársza királya, urának, Média királyának, Asztüagésznak a leányát vette feleségül. Ez a házasság növelte ennek az akhaimenida ágnak a jelentőségét és az egy korona alatt egyesített két királyság tekintélyét. Ebből a házasságból született Nagy Kürosz, aki Paszargadait fővárosává tette, és palotákból meg templomokból álló nagy épületegyüttest építtetett. A királyi palota oszlopaira vésett feliratok szerint ő a "nagykirály, az Akhaimenida". Ebben a formulában még nagyapjának, Asztüagésznak a fennhatóságát ismeri el. Hamarosan hozzálátott, hogy engedelmességre késztesse az apjától örökölt birodalomtól keletre, délkeletre és északkeletre élő iráni és aziánus törzseket. A babilóni király, Nabú-naid, aki felismerte Kürosz ambIciózus természetét, ügyes politikai húzás sal a segítségét akarta megnyerni ahhoz, hogya médektől elterelő hadmozdulattal Harránt megszerezze. Ugyanis ez zárta el előle a Szíriába vezető utat.

Asztüagész tudomást szerzett az ellene irányuló szövetségről, és Küroszt Ekbatanába rendelte. Kürosz nem engedelmeskedett. A méd királynak nem volt más választása, mint hogy a lázadást erőszakkal fojtsa el. A harc kemény volt, és két csatában dőlt el. A második csatát maga Asztüagész vezette, de a győzelmet így sem tudta megszerezni. Elveszítette a csatát, és maga is Kürosz kezébe került, aki nemeslelkűen bánt vele. Kürosz az egyesített Irán fővárosává Ekbatanát tette meg. Az Asztüagész felett aratott győzelemmel a sors kegye folytán a médekkel egyesült perzsa nép számára új korszak kezdődött.

108

105

3. fejezet

KELET NYUGAT ELLEN

Az akhaimenida birodalom

Annak a birodalomnak a története, amely az akhaimenidák fegyvereikkel kivívott eredményeikről építettek fel, lényegében az i. e. I. évezred második harmadát öleli fel. Kétségtelen, hogy a korabeli világban az első helyet mindvégig az akhaimenida birodalom foglalta el. A történésznek is szinte minden esetben e birodalom szemszögéből kell az eseményeket bemutatnia. Irán az állami lét eszméjét és annak megvalósítását az Akhaimenidáknak köszönheti, ők hagyták utódaikra a szilárd és független iráni államiságot.

Az akhaimenida birodalom belső működésének . megszervezése alig hasonlítható a Római Birodaloméhoz. A rómaiak arra ösztönözték a meghódított és alávetett népeket, hogy velük azonos kultúrális szintre emelkedjenek, és részt vegyenek a közös gazdasági életben. A különböző eredetű s eltérő hagyományokkal és adottságokkal rendelkező népek számára a kiegyenlítődés általában felemelkedést, fejlődést jelentett. Kürosz és Dareiosz álláspontja eltért ettől. Birodalmuk, a világtörténelem első óriási kiterjedésű birodalma, néhány alacsony kultúrfokot képviselő félreeső terület kivételével, szinte az ókori kultúrák összességét bekebelezte. Koronájukhoz tartozott Mezopotámia, Szíria, Egyiptom, Kisázsia, számos görög város és sziget, - valamint India egy része.

Ezeket a népeket az iráni műveltség szintjére hozni, egyet jelentett volna a visszafejlődéssel, hiszen az Akhaimenidáknak, akik a népek együttesében új jövevények voltak, tudniuk kellett, hogy az ősi, évezredes civilizációk velük szemben fölényben vannak. Ez a magyarázata a Kürosz által biztosított széles körű önkormányzatnak és Dareiosz ügyes politikájának, amely - sokszor talán még az állam szilárdságát veszélyeztetve is - őrizte, sőt támogatta a különböző civilizációkat. Ugyanakkor az egyensúlynak ily módon történő eltolódása a birodalom egész történetét lappangó és néha igen súlyosan fellobbanó betegségként kísérte végig. A fiatal és erőtől duzzadó perzsa nép terjeszkedő törekvései ellenére ez lett idővel a nagy vereségek és a végső bukás okainak egyike.

109

106

A Római Birodalom évszázadokon át tartó, lassú fejlődés eredményeként jött létre. Hosszan tartó formálódása erőt és szilárdságot biztosított neki. Az Akhaimenidák gyors felemelkedésük során - a Délnyugat-Irán medencéiben és völgyeiben megbúvó kicsiny királyságból egyetlen emberöltő alatt lett hatalmas birodalom - nem tudtak a rómaihoz hasonló egyensúlyt kialakítani. Az első megrázkódtatások már Kürosz fiának a halálakor jelentkeztek, mégpedig olyan hevesen, hogy csak egy Dareiosz adottságaival rendelkező férfi lehetett úrrá a helyzeten. Önként adódik az összehasonlítás az akhaimenida történelem e csaknem tragikus korszaka és a római polgárháborúk között. Az erős megrázkódtatás után Rómában Augustus, Iránban pedig Dareiosz kezdett abba az építő munkába, amely politikai átalakulást, teljes újjászervezést, politikai, közigazgatási, erkölcsi és társadalmi megújulást jelentett. De a legbölcsebb és legelőrelátóbb intézkedések ellenére sem szűnhetett meg a birodalmat alkotó kultúrák és népek széthúzó ereje, amely a végső pusztulásba taszítja majd a birodalmat.

Kürosz (i. e. 559-530)

A méd hatalommal folytatott nyílt küzdelemben Kürosz nem számíthatott távoli babilóniai szövetségesére, csak a saját haderejére. Ez az erő széles körű, iráni és nem árja törzseket egyaránt ériírtő egyesítő tevékenysége eredményeképpen, már rendelkezésére is állt. Hérodotosz sorolja fel azokat a népeket, amelyek a Kaszpi-tenger délkeleti csücskétől egészen az Indiai-óceánig Kürosz birodalmának a magvát alkották. Az egyesítés jórészt békés úton történt. Valószínűleg ebben a korban alakulhatott ki a perzsa királyi tanács hét főből álló testülete is, amelyben az első hely az uralkodót iIlette meg. Így zajlott le a szorosan vett Irán határain belül az egyesülési folyamat, amelyben a törzsfőnökök, nomád vagy letelepült életmódjuk sajátosságait továbbra is őrizve, maguk is tevékenyen részt vettek az állam kialakításában.

A médek fölött aratott győzelmet nem követte olyan véres és pusztító diadalmámor, mint amilyennel az asszírok és a babilóniaiak, az elámiak és a karthágóiak a legyőzött népekkel szemben hatalmukat bizonyították.

110

107

Ekbatanát nemcsak hogy nem pusztították el, hanem továbbra is főváros ~a~adt.Itt helyezte el Kürosz a királyi levéltárat, és valószínűleg iae vItette át, a többi okirattal együtt, Ariaramnész és Arszamész tábláit is. A méd hivatalviselők megtartották tisztségüket, de kineveztek néhány perzsa tisztviselőt is közéjük. A hatalom átvétele olyan diszkréten zajlott le, hogy a nyugati népekszemében a perzsa királyság továbbra is a méd királyság maradt. A két királyságot koronája alatt egyesítő Kürosz hatalmas állam uralkodója lett, amelynek jelentős természetes gazdagsága és földrajzi helyzete folytán közvetítőként, kapcsolatteremtőként kellett fellépnie a nyugati és a távolkeleti civilizációk között. Irán ettől a kortól kezdve ezeréves létének egyetlen szakaszában sem mondott le erről a neki jutott történelmi feladatról.

A ragyogó képességű hadvezér, a kiváló uralkodó előtt két politikai cél lebegett. Nyugat felé tekintve a Földközi-tenger partvidékét akarta megszerezni, azokat a kikötőket, ahová az Iránt átszelő nagy útvonalak vezettek, azaz Kisázsiát, ahol a tengeri központokat a gazdag Lüdia mellett a görögök tartották kezükben.

Ugyanakkor keleten biztonságát kellett megvédenie. A nagy múltú kultúrák egy részét is magába foglaló hatalmas iráni állam megszervezésével ; civilizált világ határai messze keletre, az Óxosz és az Iaxartész vidékére tolódtak ki, oda, ahol a "külső Iránt" alkotó népek és törzsek továbbra is állandó mozgásban voltak. Kürosz ennek a két célnak szentelte és a másodikért fel is áldozta életét.

Kürosz, mint a méd királyág örököse, valamint Asszíria, Urartu és KeletKisázsia ura, szemben találta magát Lüdiával, ahol i. e. 561 óta Kroiszosz uralkodott. Miután Kilildával békés úton elismertette fennhatóságát, és így elvágta annak a támogatásnak az útját, amelyet Lüdia esetleg egyiptomi és babilóniai szövetségeseitől kaphatott, a lüd király közvetlen környezetében pedig híveket szerzett magának, becsülettes játékoskéntjavaslatot tett Kroiszosznak, hogy ismerje el a perzsa fennhatóságot. Cserében, mint ígérte, megtarthatja trónját és országát. Kroiszosz ezt elutasította. Ekkor Kürosz Asszíriában összevonta csapatait, átkelt a Tigrisen, és a majdani "Királyi hadúton" haladva indult Kappadokia felé. Útközben elfoglalta Harránt, a fontos kereskedelmi központot, amely Nabú-naid kezében volt. Ezzel a lépéssel egykori szövetségesét az Egyiptommal és Spártával már eddig is szövetségben levő Lüdia oldalára állította.

111

108

Az első csata, a Halüsz mentén, nem hozott döntő eredményt. KroÍszosz visszavonult, mert azt hitte, hogy Kürosz a tél közeledtével félbeszakítja a hadműveleteket. De a perzsa uralkodó folytatta a küzdelmet, és ezért Kroiszosz kénytelen volt híres lovasságát bevetni. A lovakkal szemben Kiirosz a tevéket vonultatta fel. A soha nem látott állatoktól a lüd lovak annyira megrémültek, hogy lovasaik nem tudták őket harcba vinni. A teljes összeomlás elől Kroiszosz bevehetetlennek tartott fővárosába, Szardeiszba menekült. Kürosz ostrom alá vette, és elfoglalta a várost. Kroiszosz, saját elhatározásából, a máglyahalált választotta. Lüdia, perzsa kormányzóval az élén, szatrapia lett.

Kürosz ekkor a partvidék gazdag görög városai felé fordult, és teljes megadást követelt. Ezt a görögök visszautasították. Alattvalói voltak ugyan a lüd királynak is, de a kereskedelem révén meggazdagodott városok a lüd igát könnyűnek érezték. Válaszuk lázadással volt egyértelmű, Kürosz ennek megfelelően járt el velük szemben. Milétosz, az egyetlen város kivételével, amely az első percben behódolt, egymás után foglalta el a görög városokat. Volt, amelyiket fegyverrel, volt, amelyiket árulással. A perzsa arany ugyanolyan erősnek bizonyult, mint a perzsa hadsereg. Kürosz a partvidéket két szatrapiára osztotta. Az ión partvidéket Szardeiszhez csatolták, a Feketetenger vidéke pedig a "Tengeriek" nevet kapta.

A továbbiakban látjuk majd, hogy az akhaimenida kor folyamán a kisázsiai görög városok helyzete mindvégig a perzsa politika választóvizeként szerepelt, és nagymértékben közrejátszott Nagy Sándor hadjáratának a megindításában is. Annak, hogy a perzsák, Kürosztól kezdve, miért ragaszkodtak olyan nagyon ezekhez a városokhoz, több oka volt. Először is, a nagy birodalom tekintélye sem bel-, sem külpolitikai szempontból nem engedhette meg, hogy meghajoljon néhány, a kereskedelemben meggazdagodott város előtt. Ugyanakkor ezek a városok katonai szempontból is fontosak voltak, hiszen lakosságuk kiváló szakemberekből, kitűnő katonákból állt. Jól kiépített kikötőik a görög anyaország felé néztek, és biztosították a kapcsolatot a görög világgal. Végül, gazdag, virágzásuk teljében levő városok voltak ezek, melyek meghódításával sokat nyert a birodalom kereskedelmi élete. Ráadásul, ily módon elhárultak azok az akadályok is, amelyeket azelőtt e városállamok a perzsa birodalmi kereskedelem elé állítottak.

A görög városok gyengesége, amelyelsősorban abból eredt, hogy egymás között nem tudtak egyetértésre jutni, vonzotta a perzsa haderőt, s egyszersmind a perzsa aranyat is. Ez utóbbinak még a delphoijósda sem tudott ellenállni. Tény az is, hogy volt ezekben a városokban olyan társadalmi réteg is, mégpedig nem a legjelentéktelenebb, amelynek érdekében állt, hogy a perzsa ügyet támogassa. A kereskedőkről van szó, akiknek a hatalmas birodalom kebelében folytatott kereskedelmi tevékenység jelentős hasznot ígért.

109

112

110

Kürosz, miután Kisázsia meghódítását befejezte, csapataival a keleti határvidékre vonult. A korábban Médiához tartozó Hürkaniába és Párthiába az apját, Hüsztaszpészt nevezte ki szatrapának, majd továbbhaladt kelet felé. Drangiant, Arakhószia, Margiané és Baktria sorban mind a birodalom tartománya lett. Kürosz átkelt az Óxoszon és megérkezett az Iaxartészhez, a birodalom északkeleti határához. Itt erősített védvárosokat emeltetett, hogy a határvidéket a közép-ázsiai nomád törzsek támadásaival szemben megvédhessék.

Babilón bukása

A keleti határvidékről visszatérve, Kürosz a nyugati határvidéken folytatta a hadműveleteket. Ütött a Babilón elleni támadás órája. A nagy vállaszhoz minden kedvezőnek tűnt. Nabú-naid gyengesége, hiszen érdeklődését egyre inkább csak Szín isten kultusza, illetve a "régészeti" kutatások és helyreállítások kötötték le, a papi osztály elégedetlensége, mert úgy érezték, hogy uralkodójuk nem törődik velük, v~ hogy Nabú-naid az ország védelmét teljes egészében a trónörökösre hagyta. A vihar felhői gyülekeztek a nagyváros fölött. Az áttelepített zsidók előre látták a perzsa támadást, prófétáik Küroszban a szabadítót köszöntötték. Babilón szinte, harc nélkül esett el, csupán a királyi negyedben volt néhány napos ellenállás. A fogságba esett uralkodóval Kürosz, szokása szerint, nagylelkűen bánt. Amikor ikövetkező évben (i. e. 538), elhunyt, általános gyászt rendeltek el, amelyben Kürosz maga is osztozott.

Kürosz a babilóni nép előtt nem hódítóként, hanem szabadítóként, a trón törvényes örököseként lépett fel. Felvette a "Babilón királya, az ország királya" címet, hogy hangsúlyozza, milyen nagy fontosságot tulajdonít birodalma újonnan szerzett területének. A. templomokba, felállítatta mindazokat az istenszobrokat, amelyeket Nabú-naid a fővárosba vitetett, és az

• Drangiané (Drangiána): a Hérodotosz által Szarangai, az óperzsa forrásokban zaranka néven emJített kelet-iráni nép által lakott terület a Helmand alsó folyásánál.

113

111

újévi, nagy ünnepségen, a babilóni királyok szokása szerint, megérintette Bél isten kezét. Ezzel a mozdulattal törvényesítette, hogy új királyi ág került a babilóni trónra. Mint Babilónia uralkodója, a Babilóniához tartozó területeknek is ura lett, elsősorban Szíriának, ahol szintén jóindulatú politikát folytatott. A föníciai királyok hűségükről biztosították, és rendelkezésére bocsátották flottáikat, melyek hadereje felért az egyesített görög flottáéval.

Kürosz babilóni uralkodásának első évében rendeletet adott ki, melyben engedélyezte, hogy a zsidók fogságukból hazatérjenek, és ugyanolyan formában újjáépítsék jeruzsálemi templomukat, mint amilyen lerombolása előtt volt. Ezenkívül megparancsolta, hogy szolgáltassanak nekik vissza minden arany- és ezüstedényt, amelyet elvettek tőlük és BabÍlónban őriztek. I. e. 537-ben több mint negyvenezer zsidó hagyta el, Zerubbábel vezetésével, Babilóniát, hogy visszatérjen az ígéret földjére. Magas rangú perzsa hivatalnok kísérte őket, az ő feladata volt, hogy a rendelkezések végrehajtását ellenőrizze. Ebben is Kürosz nagylelkű jelleme mutatkozik meg, az a szándék, hogy az embereknek megnyugvást szerezzen. Ugyanakkorjó államférfIként azt sem tévesztette szem elől, hogy Palesztinán keresztül vezet az út Egyiptom felé, amelyet még meg kell hódítania.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy ebben a korban a politika szoros kapcsolatban állt a vallással. Valószínű, hogy Kürosz, és őt követően Dareiosz is, nemcsak azért tanúsítottjóindulatú magatartást a zsidókkal szemben, mert saját érdeke úgy kívánta, hanem azért is, mert a káld és az egyiptomi kultuszoknál jóval közelebb érezte magához a zsidók vallási eszményképét, és a zsidó vallást más vallásoknál magasabb rendűnek tartotta. A hazatérő zsidók tudatában voltak ennek, és az Iráni nép iránti hálájuknak, a fogság gyászos napjai után, öröménekekben adtak kifejezést. A "választott nép" az újjászületést a perzsáknak köszönhette.

A birodalom keleti határvidékén bekövetkezett események miatt Kürosznak meg kellett kezdenie a nomádok elleni hadjáratot. Megbízta fiát, Kambüszészt, hogy tegyen előkészületeket az Egyiptom elleni hadjáratra, majd keletre indult, ahol nem sokkal ezután az egyik csatában életét vesztette. Testét Paszargadaiba vitték, és a Felföldre érkező irániak sírhalomhoz hasonló sírba temették, amely azokra az északi lakóházakra emlékeztetett, amilyen hajdan őseiké is volt.

Kevés király ernIékét övezték olyan dicsfénnyel, mint Küroszét. Nagy hadvezér, kiváló uralkodó, a szerencse kegyeltje volt. Nemes lelkű és jóindulatú jelleméből fakadóan sohasem jutott eszébe, hogy a meghódított országokat

114

112

mind egyformára gyúrja, igen bölcsen meghagyta a koronájához csatolt országok saját belső szerkezetét. Bárhol járt is, elismerte a különböző vallások isteneit, és tisztelettel adózott nekik. Mindenütt a helyi király utódaként lépett fel. Nem Nagy Sándor volt az első, aki ehhez a politikához folyamodott. Csak Kürosz példáját kellett követnie ahhoz, hogy új alattvalói örömujjongással fogadják. Új fuvallat járta be a világot, elsöpörte a lemészárolt áldozatok jajkiáltásait, eloltotta a romba döntött városok lángjait, felszabadította a rabszolgasorba taszított népeket. Kürosz mindenkinél jobban megérezte, hogy "az antik világ, a civilizált városok és a barbár hordák meglehetősen homályos belső erőknek engedelmeskedve haladnak afelé, hogy egységes emberiséggé olvadjanak össze".

Kürosz sohasem cselekedett úgy, mint ahogyan a rómaiak tettek, akik egy-egy riválisukkal szövetséget kötve egyenlő partnerként bántak vele, majd e nép történelmének egyik gyenge pillanatát kihasználva, hirtelen lerohanták, meghódították és leigázták. A perzsák "atyának" nevezték, a meghódított hellének "mesternek" és "törvényhozónak", a zsidók pedig "felkentnek". Nem csökkent harci szelleme az évek hosszú során keresztül folytatöttháborúkban és hódításokban. A legyőzöttekkel mindvégig nagylelkűen bánt, és a kezét nyújtotta feléjük. Az egyik Babilóniából származó történeti szövegben ő maga mondja: "Marduk végiglátogatta az összes országot, és meglátta azt, akit azért keresett, hogy igazságos király legyen belőle, a szíve szerinti király, akit kezével fog vezetni. Kimondta a nevét: az ansani Kürosz, és nevét a mindenek feletti uralkodásra jelölte meg. "

Paszargadai

Az uralkodása nagy részét felemésztő keleti és nyugati hadjáratok közben Kürosznak kevés ideje maradt arra, hogy más tevékenységgel és különösen, hogy városépítéssel foglalkozzék. Szúszát akkor választotta fővárosául, amikor talán még csak Ansan királya volt. Majd Ekbatana és Babilón is fővárosa lett, tartózkodási helye az évszakok szerint változott. Ezek mellett megalapította Paszargadai királyi városát, amelyet a hagyomány szerint azon a helyen emeltetett, ahol Asztüagész fölött döntő győzelmet aratott.

115

113

,

5I. Kő oroszlánfej Paszargadaiból

A Paszargadai név a Parszagad 'perzsák tábora' kifejezés hibás alakja lehet. Ez a név, ha helytálló a szómagyarázat, igen pontos képet ad a városról.

Valóban, hatalmas, fallal körülvett tábor ez, amelyben kertek, parkok közepén templomok és paloták emelkedtek. A park bejáratát szárnyas bika őrizte. Az Északi Terem bejáratánál még ma is áll a két négyszárnyú genius egyike. A háromnyelvű, óperzsa, babilóni és elárni felirat azt mondja: "Én vagyok Kürosz, a király, az Akhaimenida." A nagy fogadótermet orthosztatész*-reliefek díszítik, rajtuk áldozati állatokat vezető papok és sasfejű, saskarmú geniusok láthatók. Az oszlopokon lovat, bikát, oroszlánt (51. ábra) és fejükön szarvat vis elő oroszlánt ábrázoló fejezetek nyugszanak.

Egy másik palotában a pilaszterekre (52. ábra) szintén háromnyelvű feliratot véstek, ezen Kürosz "nagykirálynak" mondja magát. Ezt az épületet bizonyára Média meghódítása után emelték. A faoszlopokat élénk kékre, zöldre, pirosra és sárgára festették. Az ajtófélfákon, jogarral a kezében, a király látható, szemét és öltözékének egyes részleteit aranylemezzel borítot-

• Orthosztatész: lábazati fal.

116

114

117

115

ták. Az egyik szögletes torony formájú, faragott kövekből szépen rakott tűztemplom, átasgáh, igen hasonlít ahhoz a tűztemplomhoz, amely Naqs-e Rosztamban Dareiosz sírjával szemben áll. Ettől nem messze két, lépcsős tűzoltár emelkedik: (53. ábra), ezek körül zajlottak, szabad ég alatt, a vallási szertartások.

Paszargadai szemléletes képet nyújt a perzsa művészetről, amelynek első lépéseiről egyelőre még semmit sem tudunk. Bármennyire összetett is ez a kép, az asszír stílusú szárnyas bikákkal, a hettita eredetű orthosztatész- reliefekkel, babilóniai ihletettségű sokszínűségével és az egyiptomi szimbólumokkal, lényegét tekintve mégis a magas fokot elért perzsa kultúrát tükrözi. Ami kívülről jött, azt mind átformálták, átalakították, s az eredmény egységes és kiegyensúlyozott lett. Új művészet ez, amelyben az építészet domináló jellege tűnik: először szemünkbe. A színek, a fény-árnyékjáték irántijó érzék ihlette a fehér és a fekete kövek váltakozó alkalmazását. Az emberalak ábrázolásában jelentős haladást értek el a ruharedők megmintázás ával. A részletek mindegyikét, az eredetieket és az idegenből származókat egyaránt az iráni szellem hatotta át. Sokan osztják azt a véleményt, hogy a paszargadai művészetben még a perszepoliszinál is jelentősebb eredmények születtek.

Kambüszész (i. e. 530-522)

Kambüszészt, aki Kürosz és egy akhaimenida hercegnő idősebb fia volt, már nyolc évvel halála előtt maga mellé emelte a. trónra és adta neki a "Babilón királya" címet és a babilóni királyi széket. Még életében megbízta második: fiát, Bardiját is, hogy a birodalom keleti tartományainak az ügyeit intézze. A nagy király halálakor szinte mindenütt zavargások törtek ki. Úgy tűnik, hogy Bardija is szerepet játszott ezekben az esemenyekben. Kambüszész, aki tapasztalt államférfi, de apjától igen eltérő természetű ember volt, elhatározta, hogy rövid úton végez mindazokkal a kísérletekkel, amelyek hatalmát és trónja biztonságát veszélyeztethetik, és titokban megölette Bardiját. A jelek szerint az új uralkodó akit, a görögök általában, despotinak neveztek, arra törekedett, hogy egységes birodalmával kizárólagos királyi

118

116

119

117

akaratát elismertesse, hogy a hatalmat, a hódítások folytatása érdekében, összpontosítsa, és hogy teljes önkényuralommal kormányozzon.

Az Egyiptom elleni hadjárat terve Kürosz fejében fogant, ő bízta az előkészületeket Kambüszészre. Apja halála után Kambüszész helyreállította a rendet a birodalomban, majd, hadai élén, megindult a Nílus völgye felé. Amaszisz fáraó, akinek már Szardeisz elfoglalása óta sejtenie kellett, hogy a fiatal perzsa birodalom rövidesen országára is ki akalja teljeszteni uralmát, Polükratésszal, a hatalmas szamoszi türannosszal kötött szövetséget. De amikor a perzsa sereg Gázában tábort ütött, a türannosz cserbenhagyta szövetségesét. Ugyanakkor a fáraó szolgálatában álló egyik legkiválóbb görög vezér is átállt az ellenséghez, és elárulta a védelmi terveket.

Kambüszész a beduinok segítségével átkelt a Színai-félszigeten, és megérkzett Péluszion falai alá, ahová Ill, Pszammetik, az időközben elhunyt Amaszisz fia, görög zsoldosokból álló hadseregét összevonta. Véres küzdelem alakult ki. Az egyiptomi sereg kénytelen volt Memphiszbe visszavonulni, de a perzsák bevették a várost és a fáraót Szúszába szállították. Kambüszész Egyiptomban, minden jel szerint, a fáraók utódaként lépett fel, Hódolattal adózott az egyiptomi isteneknek, az ország ügyeit magas rangú egyiptomi tisztségviselőre bízta, és az egyiptomi nép érdekében reformokat rendelt el.

Hogy a perzsa hegemóniát az egész világra kiteljeszthessék, három új hadjáratot vettek tervbe. Az egyiket a Földközi-tenger nyugati régióját uraló Karthágó ellen, egy másikat az Ammon oázis ellen, hogy megnyissák az utat Kürénaika felé; a harmadikat pedig Etiópia ellen. De mintha Kambüszészt apja jó csillaga elhagyta volna, egyetlen vállalkozása sem sikerült úgy, ahogyan eltervezte. A Karthagó elleni hadműveletekbe bele sem tudott kezdeni, mert a testvértelepülés ellen a föníciaiak nem bocsátották rendelkezésére flottájukat. Az Ammon oázis ellen útra kelt ötvenezer főből álló sereg, a görög források szerint, sohasem érkezett el úticéljához, egy szörnyű vihar mind a homokba temette őket. Ez a vállalkozás azonban, annak ellenére, hogy elbukott, jelentős eredménnyeljárt. Libüé, Küréné és Barké görög lakossága behódolt, s ezzel a görög világ leggazdagabb része perzsa uralom alá került.

A görög forrásokból, amelyeket bizonyára az egyiptomi hagyományok is befolyásoltak, úgy tudjuk, hogy kudarcot vallott az Etiópia elleni hadjárat is, amelyet maga az uralkodó vezetett. Nem volt elegendő élelmük, és a haderő nagy része visszatérés közben elpusztult. Joggal hihetjük viszont, hogy elérték Napatát, mert ettől kezdve a források nem említik többé ezt a királyságot. A hagyomány szerint alapítottak egy várost, amely Kambüszész felesé-

120

118

gének, Meroénak a nevét kapta, ez is arra mutat, hogy nem volt olyan gyászos kimenetelű a vállalkozás, mint ahogyan azt egyes források el akarják velünk hitetni. Feltételezhetjük, hogy Kambüszész, aki a hadjárat kellős közepén Perzsiából rossz híreket kapott, a sivatagon keresztül rövidítő utat választott, hogy mielőbb visszatérjen Memphiszbe, és ez okozhatta a katasztrófát. Mindenesetre, azok közül a hódítók közül, akik - akár asszírok, akár babilóniaiak - őt megelőzve Egyiptom leigázásával próbálkoztak, ő volt az első, akinek az egész országot sikerült elfoglalnia. Uralmát három helyőrség biztosította, Daphnéban, a deltatorkolat keleti részén, valamint Memphiszben és Elephantinében, ahol zsidó zsoldosokat helyeztek el.

Sok vitára ad okot az a rövid időszak, amelyet Kambüszész etiópiai hadjáratáról visszatérve Memphiszben töltött. Ha a görög forrásoknak hinni lehet, a király felhagyott apja vallási politikájával, amelyet kezdetben maga is alkalmazott. Gúnyt űzött az egyiptomi vallásból, templomokat romboltatott le, és tőrdöfésekkel halálra sebezte a memphiszi szent Apiszt. Ezekkel, az adatokkal kapcsolatban megoszlanak a vélemények. A legújabb kutatások, a Szerapeion sztéléinek a vizsgálata alapján, arra az eredményre jutottak, hogy Kambűszész nem sebezhette meg az Apisz bikát. Ezek az istenek voltak Egyiptom valódi urai, és ezt az ország minden uralkodója elismerte. Meglepő lenne, ha éppen egy Kambüszész nagyságú államférfiból hiányzott volna ennyire az éleslátás és a józanész. Hacsak nem valamilyen súlyos betegség, epilepszia vagy talán a teljes téboly okozta azt a viselkedést, amit a görögök igyekeztek neki tulajdonítani. Az is bizonyos, hogy a háború és az idegen uralom következtében a templomoknak szánt adományok megcsapantak. Talán éppen ebből a tényből eredt az a vélemény, amely a perzsákat kemény szívű hódítókként tüntette fel.

Mivel Iránból egyre feInyegetőbb hírek érkeztek, Kambüszész elhatározta, hogy hazatér. Útközben, valószínűleg Észak-Palesztinában, biztos értesüléseket kapott Gaumáta mágus és, az ál-Bardija lázadásáról. A Kambüszész korábban megöletett fivérére nagyon hasonlító Gaumáta, amikor Bardija haláláról értesült, Kambüszész testvérének és királynak mondta magát (i. e. 522). A birodalom szinte minden tartománya az új uralkodó mellé állt, aki, mivel azt hitték, hogy testvére hatalmát eltörölte, nagy népszerűségre tett szert, és a vallás megreformálására törekedve le akarta romboltatni a kultuszhelyeket. Sikere, úgy tűnik, igen gyors volt.

Nem tudjuk, hogy Kambüszész, a helyzet alakulásáról értesülve, idegrohamában véletlenül sebesítette-e meg magát, vagy szánt szándékkal vetett

121

119

véget életének. Az azonban bizonyos, hogy a hadsereg, bár Gaumáta ügynökei próbálkoztak megnyerésével, Kambüszész halála után is hű maradt az Akhaimenidákhoz, és követte a perzsa nemességből került hét fiatal összeesküvőt, élükön Dareioszt, akit talán már az első percben jövendő királyuknak tekintettek. A legenda szerint a korona azt illette a hét összeesküvő közül, akinek a lova elsőként nyerít fel. Dareiosz lovásza furfanggal szerezte meg urának a hatalmat. Hasonló történettel magyarázzák az urartui Rusza trónra kerulését is, ami szintén arra mutat, hogy a két civilizáció között szoros kapcsolatok voltak. Dareiosz intézkedéseinek a gyorsasága jellemző képet fest az uralkodóról: Kambüszész halála után két hónappal Gaumátát kézre kerítették és kivégezték.

Dareiosz (i. e. 522-486)

Gaumáta kivégzésével azonban nem állt helyre a rend a birodalomban. Még közel két évre volt szüksége az ifjú uralkodónak ahhoz, hogy fegyverrelleverje a birodalomnak csaknem egész területén kirobbanó felkeléseket. Dareiosz győzelmének óriási domborművel állíttatott emléket a Kermánsáhból Hamadánba vezető út mentén, Biszotunban. A talajtól mintegy 40 méter magasságban sziklába vésett lapos dombormű az uralkodót ábrázolja, a szárnyas napkorongból felsőtestével kiemelkedő nagy isten, Ahuramazdá kegyes védelme alatt, két fegyverhordozója kíséretében, amint lábával eltapossa a földön fekvő ál-Bardiját, aki mögött, hosszú kötélre fűzve, nyolc legyőzött "álkirály" sorakozik. A dombormű körül több hasábban van felvésve lázadásuk és a fölöttük aratott győzelmek története. Az óperzsa, babilóni és elámi nyelven írott szöveg Dareioszt a kilencedik akhaimenida királynak mondja. Ebbe a számba a dinasztia mindkét ágát beleszámolták, azaz Akhaimenészt, Teiszpészt, azután egyfelől I. Küroszt, I. Kambüszészt, II. Küroszt és II. Kambüszészt, másfelől pedig Ariaramnészt és Arszamészt. Ez egybevág más emlékekből nyert ismereteinkkel. "Ahuramazdá, valamint a többi isten is segítséget nyújtott nekem" - mondja Dareiosz, és a gyermektelenül elhunyt II. Kambüszész törvényes utódjának mondja magát, aki ilyenformán elnyerte a nagy isten segítségét és támogatását.

122

120

Úgy tűnik, hogya szöveg kisebbíteni igyekszika lázadások nagyságát.Pedig a valóság egészen más volt. A lázadók szinte az egész birodalmat vérbe borították. Még Perszisz sem maradt ki ebből, itt az ál-Bardija által ertörölt idők visszaállítása szült elégedetlenséget. Kürosz liberális politikája, alig nyolc évvel a halála után, nem bizonyult elég eredményesnek. A birodalom irányítását új alapokra kellett fektetni.

Ellenfelei számára Dareiosz csupán csaló volt. A széles körű felkelés csak a tervek összehangoltságának hiányában bukott el. Az "álkirályok" mindegyike a saját számlájára tevékenykedett, és így Dareiosznak sikerült mindegyiküket, külön-külön, levernie.

Az elámi felkelést gyorsan leverték, Nem így történt viszont,Babilónban, ahol a lázadó Nidintu-bél Nabú-naid leszármazottjának mondva magát, III. Nabú-kudurri-uszur néven királyként lépett fel. A fővárost, melyet a Tigris nyugati partián erős flotta és komoly hadsereg védett, nem lehetett könnyen megközelíteni. Dareiosz, miután egy darabig hiába vesztegette idejét, meglepetésszerűen átkelt a folyón, megverte a hadsereget és ostrom alá vette a várost. Ekkor azonban Szúsziánában újabb lázadás tört ki. Itt a perzsa csalót, Martiját, még Dareiosz megérkezte előtt kivégkzték. Északon, Médiában és Armeniában még súlyosabb volt a helyzet. Ott egy bizonyos Phraortész Küaxarész leszármazottiának és média királyának mondta magát.

Dareiosz, mivel nem rendelkezett elegendő erővel, kénytelen volt a Babilónt ostromló csapatok eg:y részét, hadvezérei vezetésével, Phraortész ellen küldeni. A küzdelem azonban sem itt, sem Armeniában nem dőlt el addig, amíg Dareiosz, Babilón bevétele után, nem állt maga a hadgműveletek élére. Phraortészt leverték és egészen a Teherán közelében fekvő Rhagaiig üldözték. Elfogatása után megcsonkították, és Ekbatanában felakasztották. Példája azonban nem vette el egy másik méd kedvét attól, hogy lázadásra bírja a szagartioszokat, ezt az északi méd törzset. Ö is Phraortész sorsára jutott.

Dareiosz helyzete keleten sem volt könnye pb. Apja, Hüsztaszpész, Párthia és Hürkania kormányzója, hősiesen küzdött a felkelőkkel Bktria szatrapája Margianéban hasonló lázadók ellen.. Persziszben egy bizonyos Vahjazdáta Bardijának nyilvánította magát de, legyőzték és társaival együtt felakasztották. Híveinek egy része ezután Arakhósziában szított lázadást. Az ellenük folytatott harcok elérték a Kabultól északra, a Hindúkus lábánál fekvő Kapisi várost, a mai Begramot is. Kisvártatva ismét Babilóniában tört ki lázadás, egy újabb Nabú-kudurri-uszur vezetésével. Ezt Dareiosz egyik hadvezére verte le.

123

121

Dareiosz, uralkodása kezdetén, csaknem két évet töltött el, ezekkel a küzdelmekkel, tizenkilenc csatát vívott és kilenc királyt győzött le. De a birodalmat ért megrázkódtatások nyugatabbra eső területeken is éreztették hatásukat. Ariandész, akit Kambüszész Egyiptomban szatrapaként hátrahagyott, nem lépett ugyan fel nyíltan az uralkodóval szemben, de viselkedéséből kiderült, hogya trón legkisebb megingása esetén kinyilvánítaná a fuggetlenséget. Dareiosz személyesen ment Egyiptomba, és a szatrapát halállal büntette. Majd számos intézkedést hozott a nép megnyugtatására, a szaiszi főpapot fontos hivatal ellátására nevezte ki. A helyzet Kisázsiában sem volt kedvezőbb. Itt Oroitész szatrapa próbálta az uralkodó nehéz helyzetét kihasználni. Az erősítés pontos időben való távozását megakadályozta, és függetlenné nyilvánította magát. őt is megölték.

De még a kis Júda sem maradt mozdulatlan. A legitimisták pártia elérkezettnek látta az időt arra, hogy Dávid egyik leszármazottját, talán magát Zerubbábelt ültesse a trónra, és mozgolódni kezdett. Az ország ellenőrzésével megbízott magas rangú perzsa hivatalnok félbeszakíttatta a jeruzsálemi templom újjáépítését. Ekkor küldötteket menesztettek, Dareioszhoz, aki érvényesnek ismerte el a zsidó népe jogát arra, hogy felépítse a szent templomot, Kürosz reneetének megfelelően. Az ekbatanai királyi archívumban talált szöveg szerint Dareiosz elrendelte a munka végrehajtását. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy komoly intézkedéseket is foganatosítson a daviditák pártia ellen. A közösség élére főpapot állított, ezzel teokratikus államot hozott létre. A templom ú]áépítési munkálatait újrakezdték, és i. e. 515-ben be is fejezték. Ily módon biztosítva volt az Egyiptom felé vezető út.

A birodalom újra behódolt. Dareiosz kis serege, mely végig hű maradt hozzá, Egyiptomtól az Iaxartészig helyreállította az egységet. Amikor Kambüszész halálakor Dareioszt, aki Kürosz utolsó hadjáratáhan ifjú lándzsavivő tisztként, Kambüszész egyiptomi hadjáratában pedig a királyi testőrség, a tízezer Halhatatlan parancsnokaként vett részt, királlyá kiáltották ki, örömujongva köszöntötték saját fegyvertársai, és hűségesen követték a harcok során mindenhová. Dareiosz ki is mutatta háláját ez iránt az elit csapat iránt, amely a hódító vezér hadjárataiban részt vevő kíséretből alakult. Effajta testület királyi gárdaként némely királyságokban napjainkig fennmaradt. Dareiosz minden újonnan építtetett palotában, Szúszában éppúgy, mint Perszepoliszban, kőből faragtatta ki, vagy színes zománctéglákból rakatta ki, a palota leglátványosabb helyén, a Halhatatlanokat, akiknek alakja így örökre megmaradt az utókor emlékezetében.

124

122

Az akhaimenida birodalom közigazgatása

A zavargások, melyek sok hónapon keresztül lángba borították majdnem az egész birodalmat, súlyos figyelmeztetést jelentettek. Kürosz túlságosan liberális kormányzati rendszerének bukása az ifjú uralkodót a korábbi politika felülvizsgálatára és az állam szilárdabb alapokra helyezésére késztette. Az egyes népek elszakadási törekvései, melyek az előző két év eseményei során, nyilvánvalóvá váltak, bebizonyították, hogy: csak a perzsa nép élvezheti az _uralkodó teljes bizalmát. A.pezsa népnek kellett tehát, uralkodó népként,

a birodalmat alkotó többi népet kormányoznia és irányítania. A közigazgatás ellátására életre hívott úi intézmények élére, néhány ritka kivételtől eltekintve, perzsákat állítottak. Ezek - éppúgy , mint az iszlám kor kezdetén az arabok, nagy földbirtokokat kaptak, és csupán ők élveztek mentességet az adófizetés alól.

Erőszakos politikáról azonban nem beszélhetünk. Nem is lett volna erre lehetőség, hiszen az uralkodó nép nyilvánvaló kisebbségben volt a meghódított tömegekkel szemben. Bölcs politikára volt szükség. Minden nép megőrizhette nyelvét, szokásait, intézményeit, vallását, művészetét; része volt az államnak, és éreznie kellett ennek jótékony támogatását. De magát a népet csak az a perzsa kormányozhatta, akit a nagykirály állított erre a posztra. A birodalmat húsz tartományra osztották, ezek élére húsz szatrapát, azaz "a királyság védnökét" neveztek ki (54. ábra). E magas rangú tisztségviselőket általában a legnagyobb perzsa családok tapjai, sőt a király rokonai közül választották, és munkájukért közvetlenül az uralkodónak tartoztak felelős-séggel.

Bizonyos, hogy már Kürosz és Kambüszész is felállított néhány szatrapiát.

Dareiosz ezeket most a birodalom egész területén megszervezte, mégpedig új alapokon, hogy az esetleges elpártolásnak elejét vegye. Minden egyes szatrapa mellé főparancsnokot nevezett ki a szatrapiában állomásozó csapatok élére, aki szintén a királynak tartozott felelősséggel. Ezzel a két tisztséggel párhuzamosan egy harmadikat is létesített, az erre kinevezett magas rangú tisztviselő az adók behajtásáért volt felelős. Királyi rendeletek alapján ugyanIs minden tartománynak gazdagságától függően meghatározott összeget kellett évente a királyi kincstárba befizetnie. Az adók teljes összege 14 560 ezüsttálentumot tett ki, ennnek csaknem egyharmadát az indiai szatrapia fizette. A nemesfémben történő befizetés mellett a szatrapiák természetbeni szolgál-

125

123

54. Az akhaimenida birodalom szatrapiái Dareiosz uralkodása idején (A szatrapiák római számmal jelölve)

124

tatásokat, lovat jószágot, élelmet nyújtottak, részben a több ezer főt számláló királyi udvar, részben a tartományokban állomásozó vagy hadjáraton levő hadsereg ellátására. A hadsereget az év egyharmadában a babilóni szatrapia élelmezte.

A szatrapa mellé titkárt állítottak, aki a szatrapa munkáját ellenőrizte, és biztosította a kapcksolatot közte és a királyi hatalom között. De nemcsak ebből állt az ellenőrzés. A "király hiveinek" nevezett, teljesen független és szükség esetén a fegyveres erők támogatását is élvező felügyelők járták a birodalmat, váratlanul jelentek meg a hivatalnokoknál, és ellenőrizték te vékenységüket. A nagy ókori uralkodók mind nagyra értékelték ezt - a Dareiosz áltaI alapított új - intézményt. Nagy Károly is átvette, hogy ily módon biztosítsa birodalma különböző részei között az összetartó erőt. Ö is évente szétküldte ezeket a kiemelt tisztviselőket, akiket missi dominici, azaz "királyi küldöttek" névvel illettek, hogy az országot bejárva a helyi ügyintézést ellen-őrizzék.

Igen nehéz feladatot vállalt magára Dareiosz azzal, hogy abból a legkülönfélébb népek, tartományok és tájak tömegből, mely csodálatos katonai sikerek folytán a birodalmat alkotta, központosított és erős államot próbált létrehozni. A Kürosz korabeli feudális jellegű uralmat olyan közigazgatási és pénzügyi rendszer váltotta fel, amely - mindezek ellenére - tiszteletben tartotta az egyes etnikai egységeket. Összességében nézve azonban az egységes Perzsia csak látszat völt. Ugyanezt a rendszert veszik majd át a Szeleukidák is, és egy bizonyos történeti folytonosság jegyében ugyanazokat a hibákat sem kerülték el.

Dareiosz, hogy a birodalom egyes központiai és fővárosai között az összeköttctést biztosítsa, olyan úthálózatot teremtett, melynek nagysága és jelentősége jóval túlélte magát a birodalmat is. Ezeket az állandóan ellenőrzött és védett utakat elsősorban a közigazgatás szolgálatára szánták, de rajtuk haladtak a karavánok is. Megkönnyítették és egyre nagyobb mértékben növelték a birodalomban egyesült népek és államok között mindinkább fellendülő kereskedelmi kapcsolatokat. Arra a 2683 kilométer hosszú útra, mely Szúszából kiindulva Arbéla alatt átszelte a Tigrist, áthaladt Harránon, elérte Szardeiszt, és innen haladt tovább Epheszoszig, száztizenkét pihenőállomást telepítettek. Ezeken mindig friss lovak várták a királyi küldötteket. Az ókori források szerint a karavánok ezt az utat kilencven nap alatt tették meg, a nagykirály küldöttei viszont egy hét alatt. Rendbe hozták azt az ősi utat, amelyik Karkamison áthaladva Babilónt Egyiptommal kötötte össze, és

127

125

összekapcsolták azzal az úttal, amelyik Babilónból Holvánba, Biszotunba és Hamadánba vezetett. A birodalom keleti határvidékein szerzett új területek bekapcsolásával ez az út a Kabul felső folyásának a völgyéig, innen pedig, a víz folyását követve, az Indus völgyéig haladt tovább.

A közigazgatás szempontjából jelentős nagy utak mellett rövidebb, de fontos útvonalakat is kiépítettek, hogy az állandóan úton levő királyi udvar helyváltoztatásait megkönnyítsék. Említsük meg közülük a Szúszát Perszepolisszal összekötő utat, melynek néhány jól kikövezett szakaszát Behbahán vidékén megtalálták. Fahliján mellett még állnak ezen az úton egy kis királyi villa romjai, tiszta szúszai, illetve perszepoliszi stílusú kő oszloplábazatokkal. Fahliján és Bisápur között az út bal felé ágazott el, és a Perzsa-kapukon* keresztül elérte a Felföldet. Egy másik, Loresztánon áthaladó út Szúszát kötötte össze Ekbatanával, ahol a királyi udvar a meleg nyári hónapokat töltötte.

Dareiosz hadjáratai

Forrásaink hiányossága miatt nem tudjuk pontosan, hogy meddig terjedtek Kürosz keleti hódításai. Feltételezik azonban, hogy Gandháráig, illetve Pesávar vidékéig, Dareiosz viszont a lázadók elleni hadmúveletek során csapataival, úgy túnik, nem jutott távolabb Kabul vidékénél. Bárhogyan történt is, Dareiosz az uralkodása kezdetén végrehajtott katonai akciót követően nemsokára teljes egészében meghódította a Gandhára-vidéket, sőt egész Nyugatlndiát és az Indus völgyét egészen a folyó torkolatáig. Kaszpapürosz város mellett, ott ahol a Kabul az Indusba ömlik, Dareiosz flottát építtetett. Parancsnoka, a karuandai Szkülax, egy kisázsiai görög, azt a feladatot kapta, hogy hajózzon le az Induson, és derítse fel az Egyiptom felé vezető utat. A tengeri utak felderítésének nagyszabású terve arra szolgált, hogy összeköt-tetést létesítsenek a birodalom keleti peremvidékei és a nyugati tartományok között. A flotta harminc hónapos hajózás után ért célba.

A politikai és közigazgatásijellegű vállalkozásban, mint Dareiosz minden

* Perzsa-kapuk: a Szúsziánából Persziszbe vezető hegyi átjáró, hegyszoros. Nevezik Szúsziánai-kapuknak is.

128

126

tettében, kereskedelmi érdekek is szerepet játszottak. Ehhez kapcsolódott a Vörös-tengert és a Nílust összekötő csatorna, vagyis a Szuezi-csatorna elődjének a terve is. Nem Dareiosz volt az első, aki erre gondolt. Korábban Nékó fáraó is belekezdett ebbe a munkába. Dareiosz tehát ismét megindította a vállalkozást, amelynek az volt a célja, hogy összeköttetést teremtsen a Nílus keleti ága és a Keserű-tavak között, és biztosítsa a hajók áthaladását a Vörös-tengerről a Földközi-tengerre.

Dareiosznak már a lázadások elfojtása idején is alkalma volt arra, hogy európai kérdésekkel foglalkozzék. Oroitész szatrapa akit, mint már említettük, Dareiosz megöletett, kormányzása idején eltette láb alól Polükratészt, a hatalmas szamoszi tyrannoszt. Polükratész fivére Dareiosznál próbálta a sziget feletti uralomra vonatkozó igényét érvényesítetni. Az uralkodó ezt jogosnak ismerte el, és megerősítette trónját. Ekkor avatkozottott bele Dareiosz első ízben a görög ügyekbe, és azt tartják, hogy ettől kapott kedvet a későbbi európai vállalkozásokhoz. Ennek ellenére, amikor az uralkodó hadait először vezette a Boszporoszon túlra, nem a görög anyaország, hanem a déloroszországi szkíták ellen indult.

Vajon milyen okok késztették Dareioszt arra, hogy ebbe az óriási vállalkozásba belekezdjen? Mégpedig olyan vidéken, amelyről, a jelek szerint, jóval kevesebb értesülése volt, mint Hérodotosznak, aki ötven évvel később készítette beszámolóját erről a területről. Ebben is ugyanazok az okok játszhattak szerepet, mint amelyek valamivel később a nagykirály seregeit Hellász meghódítására ösztönözték. Dareiosz hátulról akarta elfoglalni a Balkán-félszigetet, meg akarta fosztani görögséget a flottája számára oly fontos épületfától, - tüdejétől, amely nélkül nem élhetett tovább -, attól az erőtől, amelynek híján halálra volt ítélve. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy a görög anyaország mindig idegenből, Egyiptomból, Libüéből és főleg a Pontosz vidékéről kapta a gabonát, tehát olyan területekről, amelyek már perzsa kézen voltak, világossá válik, hogy a tengerszoros lezárásával, amelyen keresztül a Feketetenger vidékéről a gabonaszállítmányoknak érkezniük kellett, Dareiosz szinte halálos csapást tudott mérni jövendő ellenségére.

A szkíta hadjárat Nagy Sándor taktikájához hasonlítható: a perzsák fölött aratott első győzelmei után ugyanis Nagy Sándor nem haladt egyenesen Irán felé, hanem Szíria, Fönícia, Palesztina és Egyiptom elfoglalásával széles bekerítő hadműveletet hajtott végre, és elvágta a perzsa birodalmat leggazdagabb és legtermékenyebb tartományaitól. Dareiosz tervének más célja is volt. Abban a hiszemben, hogy a dél-oroszországi alföldek elérik a birodalom

129

127

Iaxartész menti határait, remélte, hogy így hátulról támadhatja meg a Perzsia keleti határait veszélyeztető nomád világot. Siker esetén azok a területek is ellenőrzése alá kerülhettek, amelyeken az Urálban és Szibériában bányászott arany kereskedelme haladt keresztül. Ez a hatalmas terv méltó volt azokhoz az intézkedésekhez, amelyeket végrehajtására foganatosítottak.

Az összegyűjtött sereg, melyet Azsia első Európa elleni vállalkozására szántak, a görög források szerint közel 700000 főből állt. A hadsereg felállítását tengeri felderítések előzték meg. Démoszédészt, Dareiosz híres görög orvosát megbízták, hogy flottával kutassa végig a görög partvonalat. Valószínűleg el is jutott egészen Tarenturnig. Egy másik, harminc hajóból álló flottának az volt a feladata, hogy vizsgálja át a Fekete-tenger nyugati részeit. Bizánc városa elismerte a perzsák fennhatóságát, s Kherszonészosz birtokában Dareiosz megkezdhette a hadjáratot.

A sereg hajóhídon kelt át a tengerszoroson, meghódította Kelet-Thrákiát és a getákat, majd az ellenség után kutatva átkelt a Dunán, azon a hídon, melyet az iónok építettek. Az uralkodó arra számított, hogy a szárazföldi hadműveletek közben állandóan kapcsolatban maradhatnak a flottával, amely a part mentén követi őket. De a folyók és a mocsarak között a szárazföld belsejébe mélyen behatoló sereg olyan távol került a flottától, hogy megszakadt közöttük az összeköttetés. Miközben szüntelenül ki volt téve a kezéből folytonosan kicsúszó szkíták zaklatásainak - akik, amilyen váratlanul jelentek meg, olyan gyorsan el is tűntek -, ugyanakkor a szkíták által "felperzselt földeken" nem maradt élelem, a sereg egyre nehezebb helyzetbe került. Dareiosz elhatározta, hogy visszafordul. Mivel Hérodotosz, aki a hadjárat történetét leíIJa, a Dunán való átkelést követően nem tesz újabb híd építéséről említést, el kell fogadnunk, hogy a perzsa sereg nem kelt át a Dnyeszteren.

A Perzsa Birodalom elszenvedte első vereségét, de vajon érzékenyen érintette ez? Mit számított 80000 ember pusztulása annak a hatalomnak, amely ennek a tízszeresét tudta csatasorba állítani? A nyereség viszont jelentős volt. Azsia, a birodalomba beolvasztott Thrákia és a nagykirály fennhatóságát elismerő Makedónia révén behatolt Európába. Feliratain Dareiosz népei között említi a "tenger túlpartián lakó szkítákat", akikben a Dunától délre fekvő területek lakosságát láthatiuk.

Miután visszafelé ismét átkeltek a Hellészpontoszon, a perzsák kiteJjesztették uralmukat a görög partvidékre. A görög városok egymás után mind a kezükbe kerültek; A szkíta hadjárat részben elérte célját, a perzsák hídfőál-

130

128

lást hoztak létre, és ennél is többet számított, hogy Dareiosz ellenőrzése alá kerültek a pontoszi gabonakereskedelem központiai. Mivel így már a görögök lakta világ nagyobbik fele a hatalma alá tartozott, az állam érdekei azt kívánták, hogy a szorosan vett görög anyaországot is a birodalomhoz csatolja.

A külső fenyegetéssel szemben a görög távolról sem lépett fel egységsen. Az Athén és Spárta között fennálló ősi ellentét elvakította az Athénban hatalmon levő fiatal demokrata pártot, politikája elvesztette minden rugalmasságát. Athén, az erősen perzsaellenes Spártával szemben állva, hajlott arra, hogyelismerje Dareiosz fenllhatóságát, és követséget küldött Szúszába.

De a görög földön váratlanul végbement fordulat következtében a tárgyalások megszakadtak, elűzték a demokratákat és Hippiasz türannosz király diplomáciája ezt még nem tekintette vereségnek. A kisázsIai főváros szatrapája kísérletet tett arra, hogy a korábbi helyzetet visszaállítsa, és Hippiaszt Athén élére visszahelyezze. Első ízben jelent meg a perzsa arany magának Hellásznak a szívében. Az ügyes ázsiai diplomaták mesterkedései révén Dareiosz beavatkozhatott a görögség belügyeibe. Athén válasza nem váratott magára. Az eredmény azonban éppen az ellenkezője volt annak, mint amire a birodalom számított: Athén szakított a perzsákkal, és az ellenfél táborához csatlakozott.

Látván, hogy a birodalomnak milyen nehézségei támadtak az európai görögökkel, a kisázsiai iónok is felemelték fejüket. A görögök erejének ismeretében és abban bízva, hogy a nagykirály ellen szemmel láthatólag egységesen fellépő görög anyaország nekik is segítséget nyújt majd, hogy lerázzák a Perzsa igát. Kitört az ión felkelés, elűzték a perzsák által Kinevezett türannoszokat, felállították az "ión ligát", és ujongva fogadták annak a hírét, hogy az európai görögség segítséget ígért nekik. Kevesen voltak azok, akik - mint például a történész Hekataiosz - a perzsa hatalom nagyságát felmérve, nem hittek a görög politika sikerében. Hangjuk azonban elveszett a remény fölötti örömujongásban. Spárta segítséget küldött, és a görögök elfoglalták Szardeiszt, bár a város fellegvára nem adta meg magát. Az első siker azonban rövid életű volt.

A Szardeisz felszabadítására odasiető perzsa hadsereg a felkelőket a főváros elhagyására és visszavonulásra kényszerítette. Közben háború tört ki Athén és Aigina között, ezért a szárazföldi görögök mind haza vonultak, és az európai görög partvidék városaiból és Ciprusról jött férfiak álltak a helyükre.

131

129

A két egymást követő csata, a szalamiszi (i. e. 498) és a Marszüasz menti (i. e. 497) a szövetségesek számára tragikusan végződött. A lázadást elfojtották, a görög városokat elfoglalták. Erre a sorsra jutott végül a két évig ellenálló Milétosz is. Apollón jósdáját felégették, a kincseket Szúszába küldték. Ezek között volt Apollón Kanakhosz szobra, amely kétszáz éven át Szúszában maradt, és csak I. Szeleukosz adta vissza i. e. 294-ben a milétosziaknak, valamint egy csont alakú fogadalmi bronzszobrocska, amelyet a francia régészeti expedíció talált meg Szúszában. A milétosziakat rabszolgaként Szúszába hurcolták, és végül a Tigris torkolatvidékén telepítették le.

A perzsa flotta tovább aratta könnyű sikereit. Elfoglalták Khioszt, Leszboszt, s a fiatal férfiakat eunuchokká tették, a fiatal leányokat pedig a háremekbe küldték. Bizáncot és Küzikoszt felégették. Az oly sok előjogot élvező iónokra is kiterjesztették a szatrapa-szervezetet. A megtorlás olyan szörnyű volt, hogy a vidék csaknem kétszáz éven át szenvedett következményeitől. A kifosztott tartománynak, elszegényedése ellenére is, igen súlyos adót kellett fizetnie. Amikor azonban az első indulatok lecsillapodtak, a perzsák felhagytak a terrorral.

Az ión lázadás a szárazföldi görögök körében helyeslésre talált, támogatták, mint ahogyan a későbbiekben is támogatni fogják. Elérkezett tehát annak az ideje, hogya perzsák a görögök ellen induljanak. De mivel a görög demokrata párt mindezek ellenére sem zárkózott el attól a gondolattól, hogy a nagykirály pártfogását elfogadja, az uralkodó mindenekelőtt megkísérelte a kezükbe juttatni a hatalmat. Ez volt az a pillanat, amikor a despotikus monarchiák uralkodóinak egyik leghatalmasabbja kísérletet tett arra, hogy görög földön visszaállítsa a demokráciát. E célból, hatszáz hajóból álló flotta hagyta el Kisázsiát.

A perzsák abban bíztak, hogy amint kiderül, hogy Athén és Eretria elfoglalása a céljuk, a görgök a fenyegető veszélytől megijedve megdöntik a konzervatívok uralmát, és államaikat Dareiosz védelme alá helyezik. De a perzsa hajóhad fele egy szörnyű viharban Athos hegyénél megsemmisült, Dareiosz húszezer emberét is elvesztette.

Majd egy Datisz nevű méd parancsnoksága alatt újrakezdték a vállalkozást.

Partra szálltak Görögországban, és ostrom alá vették Eretriát. A város lakossága megoszlott a konzervatívok és a demokraták között. Ellenállásra szánták el magukat, de árulás folytán a város a perzsák kezére jutott. Ekkor a méd tengernagy igen súlyos hibát követett el. Ahelyett, hogy a lakosság perzsabarát részével kapcsolatot keresett volna, felgyújtatta a templomokat, leromboltatta a várost, és az egész lakosságot rabszolgaként Szúszába küldte.

132

130

Hatalmas lélektani baklövés volt ez. Az egész görögség között olyan magasra csaptak a felháborodás hullámai, hogy megfeledkeztek nézeteltéréseikről, s bár tudatában voltak annak, hogy ha legyőzik őket, kegyelemre egyáltalán nem számíthatnak, elhatározták, hogy egységesen lépnek fel a hódítóval szemben. És valóban, amikor Dareiosz Marathón mellett partra szállt, az athéni sereggel találta magát szemben. Az athéniek még a spártai segítség megérkezése előtt vállalták a harcot, és messzehangzó győzelmet arattak. A perzsákat megverték, hét hajójukat elfogták. A perzsa flotta, a partok mentén hajózva, hazatért (i. e. 490).

Dareiosz, akit lefoglalt az egyiptomi lázadás, nem is gondolt arra, hogy a görögök elleni hadműveleteket újrakezdje. Egyipom ugyanis, ahol nagy létszámú perzsa helyőrségek állomásoztak, és amelynek magas hadisarcot és adókat kellett fizetnie, a marathóni csatát követően hamarosan fellázadt. Dareiosz, aki i. e. 486-ban elhunyt, nem érte msg sem a görögök elleni viszszavágást, sem az egyiptomi felkeIés leverését.

Az eretriaiak szenvedése volt a görög anyaország szabadságának az ára.

Szúsza környékén, egy Arderikka nevű helyen telepítették le őket, a közelben só-, aszfalt- és kőolaj-lelőhelyek voltak. A khuzesztáni olajkincsről Hérodotosz adott hírt először. Az eretriaiak itt családot alapítottak, amikor az i. sz. I. században tüanai Apollóniosz idelátogatott, utódaik még görögül beszéltek, és őrizték származásuk emlékét.

Görög szempontból a marathóni győzelem rendkívüli jelentőségű volt.

Bebizonyította, hogy ha egy maroknyi sereg, amely elszánta magát arra, hogy drágán fizetteti meg saját és hazája szabadságát, ellen tudott állni, és visszavonulásra tudta kényszeríteni a nagykirálynak még a flotta által is támogatott hatalmas hadigépezetét, akkor a perzsa sereg nem legyőzhetetlen, és az egységbe tömörülő görögség talán a jövőben is győzedelmesen tud majd szembeszállni vele. Perzsa szempontból természetesen ez bukás volt, de elsősorban erkölcsi és nem anyagi értelemben. Hatalmas emberi és pénzügyi erőforrásaikat nem érinthette túl érzékenyen. Kárt okozott viszont a birodalom rendjének. Bizonyára nagymértékben befolyásolta az egyiptomiak döntését, akik kedvező jelnek tekintették a perzsák elleni lázadásra. A vereség tehát egyáltalán nem rendítette meg a perzsa birodalmat. Dareiosz a győzelmek sorozata után csupán olyan balesetnek tekintette, amely, még a leghatalmasabb nemzetek és népek életében is elkerülhetetlen.

133

131

Dareiosz politikája és törvényhozó munkája

Nagy Sándor, mivel csodálta Kürosz és Dareiosz művét, elvezettette magát a perzsa birodalom e két nagy megalkotó jának a sírjához. Dareiosz sírján egy feliratot látván, kérte, hogy fordítsák le neki. Sztrabón elmondja, hogya szöveg a következőképpen szólt: "A barátaim barátja voltam. Én lettem a legjobb lovas, a legügyesebb íjász és a vadászok fejedelme. Mindent meg tudtam tenni, képes voltam megtenni." Ha rögtönzött is a fordítás, híven adja vissza azt, amit a hagyomány Dareioszról megőrzött. Hiszen számára a "barátaim barátja voltam" jelmondat jelentette az emberekkel való kapcsolatok alapelvét. Hitvallással is felérő feliratát nemes érzelem hatja át, a sok hamis király legyőzője itt bizonyságot tesz arról, hogy minden barátjaként viselkedő vazallus népet nagyra becsült. Ez a szellemi emelkedettségről tanúskodó, könyörületességgel áthatott birodalmi politika nem nélkülözte az erőt sem. Lejjebb a feliraton Dareiosz ugyanis azt mondja, hogy a hosszú listában felsorolt népek mind, éjjel és nappal, az ő parancsainak engedelmeskednek, és azokat hajtják végre. Az uralkodó akarata - az emberfajták, a szokások és a vallások közötti különbségek ellenére - Thrákiától az Indusig, a KaukázustóI az Indiai-óceánig, mindenütt törvény.

Birodalmat nem lehet úgy felépíteni, hogy törvényhozó vázat ne adjanak neki. Dareiosz ezt a feladatot is teljesítette. Azok a tudósok, akik a DareiosztóI számos helyen: Biszotunban, Perszepoliszban; Szúszában és Naqs-e Rosztamban ránk hagyott feliratokat tanulmányozták, kimutatták, hogy a dokumentumok szövege és Hammurapi törvénykönyve között sok a közös vonás. Az utóbbit évszázadokon át mintának tekintették, Dareiosz tanácsadóinak is ez szolgált alapul.

A sztélékre, táblákra vagy papiruszokra írt hivatalos szövegeket birodalomszerte minden tartomány központjába elküldték. így történhetett meg az, hogy a biszotuni felirat arámi nyelven papiruszra írott töredékeit találták meg Elephantinében, ahol zsidó zsoldosokat állomásoztattak, Babilónban pedig babilóni nyelven kerültek elő. Egy Szúszából való tábla, néhány változtatástól eltekintve, azt a hosszú feliratot tartalmazza, melyet Dareiosz Naqs-e Rosztamban a sírjára vésetett:

134

132

„Nagy isten Ahuramazdá, aki a vizeket teremtette, és aki ezt a földet és az embereket teremtette, aki (áldásos javait) az embereknek adományozta, aki megteremtette Dareioszt, a királyt, a sok király között is egyedülálló királyt, aki sokaságoknak parancsol- Én (vagyok) Dareiosz, anagykirály , a királyok királya, a soknyelvű világegyetem országainak a királya, aki királya ennek a messze nyúló és szélesen elterülő vidéknek, Hüsztaszpész fia, az Akhaimenida, perzsa, perzsa fia. Dareiosz, a király mondja: Ahuramazdá kegyelméből ezek azok az országok, amelyeket Perzsián kívül megszereztem, és amelyek fölött uralkodom, és akik adókat hoznak nekem, és akik azt, amit parancsolok nekik, figyelembe veszik, és akik döntéseimet (tiszteletben) tartják: a médek, Elám, Párthia, Areia, a baktriaiak, Szogdia, Khvárazm, Drangiané, Arakhószia, Szattagüdia, Gandhára, Szind, a haoma*-tisztelő szkíták, a csúcsos süvegű szkíták, Babilónia, Asszíria, Arábia, Egyiptom, Armenia, Kappadokia, Szardeisz, Iónia, a szkíták, akik a sós víz túlsó partján élnek, Szkudra, Karsza, Dareiosz, a király mondja ... a rosszat, amit cselekedtek, jóra (változtattam), a vidékek, amelyek egymás közt... és egymást öldökölték, ezek. .. Ahuramazdá kegyelméből egymást már nem öldöklik, és mindegyiket a saját helyére telepítettem, és döntéseimet ők figyelembe veszik, hogy a hatalmas ne verje és ne fossza ki a szegényt ... Dareiosz király mondja: Ahuramazdá a többi istennel együtt óvjon engem, engem és házamat, és ezt a táblát, amelyet én írtam!"

Tudjuk, hogy Dareiosz milyen nagy fontosságot tulajdonított az igazságos törvénykezésnek. Törvényeit Iránban még az általa létrehozott birodalom bukása után is sokáig megtartották. Hérodotosz tudósít arról, hogy "a királyi bírákat a perzsák közül választották, és ezt a tisztséget halálukig töltötték be, hacsak nem fosztották meg ettől őket valamilyen visszaélés miatt. Ők ítélkeztek a peres ügyekben, értelmezték az egyes népek törvényeit és döntöttek a legkülönfélébb ügyekben. De akárcsak Babilóniában, a többi legyőzött nép is megőrizte, Dareiosz törvényhozásával párhuzamosan, a sajátját is.

Dareiosz két nemes jellemvonása és erénye, az igazság és az igazságosság - ezeket felirataiban sokszor magasztalta - olyan fokú nemzeti érzéssel keveredett, amelyhez még hasonlót sem ismertek előtte az ókori keleti birodalmak. "Ahuramazdá, a többi istennel együtt, segítséget ad majd nekem, és

• Haoma: a kultuszban használt, valószínűleg eksztatikus állapotot előidéző növény.

135

133

Ahuramazdá óvja majd az országot az idegen támadástól, a rossz terméstől, a hazugságtóI. Hogy se idegen támadás, se rossz termés, se hazugság ne pusztítsa ezt az országot! Erre kérem én Ahuramazdát a többi istennel együtt; Ahuramazdá megteszi ezt nekem a többi istennel együtt."

Ez a nagy uralkodóban ilyen magas fokra fejlődött nemzeti érzés nemcsak Perzsiára vonatkozott. Hiszen az uralkodónak, aki a birodalom sorsát legfőbb istene segítségével és akarata szerint irányítja, az egész birodalom jólétével törődnie kell. Az egész perzsa népet áthatotta a hazához való ragaszkodás. Erre Hérodotosz is utal, és kiemeli, hogy egyetlen perzsa sem azért imádkozott istenéhez, hogy saját magának kérjen előnyöket. "Az egész perzsa nép boldogulásáért és az uralkodóért imádkozott, és magát is ebbe az általános kívánságba foglalta bele." Ez a magasrendű erkölcsi vonás is hozzáj árult ahhoz, hogy az uralkodó népre kiszabott feladatok teljesítése során a perzsa nemzeti öntudat kifejlődjék.

Az akhaimenida birodalom vallása

"Nagy isten Ahuramazdá, ő, aki minden istenek fölött magasodik, ő, aki a vizeket és a földet teremtette, ő, aki az embereket teremtette, és minden kegyelmével elárasztotta az embereket, akik rajta (a földön) élnek. Ö, aki a királyságot Dareiosz királynak juttatta ezen a szélesen elterülő földön, ahol sok-sok ország, nevezetesen Perzsia, Média és más, különféle nyelvű népek, hegyek és síkságok találhatók, a tengeren innen és a sivatagon túl. "

Ahuramazdá tehát a nagy isten, mindennek a teremtője, minden élőlény jótevője. Ö irányítja, akaratával, annak a királynak a tetteit, akinek a hatalmat juttatta. Az akhaimenida király nem a saját nevében hordozza fegyverét hazájától olyan messzire. Ahhoz, hogy a király az isteni akaratot teljesíthesse, cselekedeteinek el kell nyerniük a nagy isten jóváhagyását. Ez igen szoros alárendelést jelent. Az Akhaimenidák Perzsiája nem vallásra épülő állam, mint amilyen később az abbászida kalifák állama. Ha Dareiosz úgy tartja is, hogy hatalmát magától istentől kapta, az fel sem merül, hogy egy vallássá váló tan súlya alatt meghajoljon. Birodalmi kultusz nem volt. Viszont az a hit, hogy az uralkodó Ahuramazdá akaratából került a trónra, a perzsa világnak bizonyos fokú egységet kölcsönzött.

136

134

Ahuramazdá nem egyedül isten, ezt Dareiosz gyakran ismétli. Hérodotosztól tudjuk, hogy a perzsák tisztelték a napot (Mithra), a holdat (Máh), a földet (Zárn), a tüzet (Átar), a vizet (Apam Napát) és a szelet (Váju). Dareiosznak és két közvetlen utódának a feliratai Ahuramazdán kívül név szerint egyetlen más istent sem említenek. Lehetséges, hogy az akhaimenida korban meg kell különböztetnünk a hivatalos vallást és a népi vallásosságot. II. Artaxerxész uralkodásától kezdve a hivatalos panteon újabb istenekkel bővült, akiket a szövegek Ahuramazdá mellett név szerint említenek. Egyikük Mithra, az ősi iráni isten, a nap, a szerződések, a megváltás istene, a másik Anáhitá, a vizek, a termékenység és a nemzés istennője.

Ez a primitív árja többistenhit, amelyben minden természeti erőt istenként tiszteltek, nem függetleníthette magát a Felföldön élő aziánusok isteneinek a hatásától. Az irániakra éppúgy hatott az őslakosság, mint ahogyan a Görögország területén letelepedő görögökre is. Az emberfajták összeolvadásának folyamatában hasonló sors várt a vallásra és a civilizációra is.

A perzsák isteneiknek véres áldozatokat mutattak be. Hérodotosz írta le ezeket a nagyon egyszeru, nagyon primitív szertartásokat, melyek eredete az indoiráni népek távoli múltjába vész. Áldozatot csak a mágusokközreműködésévellehetett bemutatni. A valószínűleg méd eredetű papi testület bizonyos politikai és főleg vallási előjogokkal rendelkezett. Ez a nyilvánvalóan a médektől örökölt papi réteg az Akhaimenidák idején is igen fontos feladatokat látott el. A mágusok kísérték a hadsereget, hogy a szertartásokat elvégezzék. Álmot fejtettek, részt vettek az új uralkodó koronázási szertartásán, amely a paszargadai templomban zajlott le. Az ő feladatuk volt a fiatalok nevelése, ők őrizték a királyi sírokat, közöttük Küroszét is. Eredetükről és vallásukról, amely nem azonos a perzsa vallással, keveset tudunk. Mivel teljesen zárt csoportot alkottak, a vérrokonok egymás között házasodtak. Világképük két alapelvet ismert el, a Jót és a Rosszat. A halottak kitételének sajátos szokását követték, a kitett holttestről a vadállatok és a ragadozó madarak fosztották le a húst. Ezzel szemben a perzsák halottaikat eltemették.

Fennmaradt Kürosz sírja, amelyben Nagy Sándor még látta a nagy uralkodó arany fekhelyen nyugvó bebalzsamozott testét. Dareiosztól kezdve a dinasztia királyainak a sírját a Naqs-e Rosztam-i sziklafalba vágták (55. ábra). Földbe is temetkeztek. Perszepolisz mellett egy egész temető került elő, Szúszában pedig a francia régészeti expedíció tárt fel egy földbe ásott fejedelmi sírt. A halott nőt - mert valószínűleg asszony feküdt a sírban - bronzszarkofágba fektették (56. ábra), és arany ékszerekkel ékesítették (57. ábra).

137

135

55. Tűztemplom és az achaimenida királyok sziklasírjai Naqs-e Rostam-ban138

136

139

137

57. Szúsza. Arany ékszerek az akhaimenida sírból

Az igen gazdag sírmelléklet többek között egy ezüsttálat (58. ábra) és alabástrom edényeket tartalmazott.

A mágusoknak kellett a haomát, a növényből előállított részegítő italt is elkészíteniük. Fogyasztása a perzsa vallásos rítus részét képezte. A perszepoliszi archívumban előkerült írott forrásokban a haomáról is szó esik, pontosan leírják, hogy mire szolgált.

Hérodotosz úgy tudja, hogy a perzsáknak sem templomaik, sem oltáraik, sem istenábrázolásaik nem voltak. Biztos, hogy a történésznek görög szemszögből nézve igaza volt. A perzsáknak, a görögökkel ellentétben, valóban

140

138

141

139

59. Ahuramazdá képmása

nem voltak oltárokat és istenszobrokat magukba fogadó templomaik, amelyeket megtöltött a hívők nagy tömege. Szertartásaik a szent teraszokon magasodó emelvényeken, tűzoltár előtt, szabad ég alatt zajlottak. A tüzet a terasz belsejében kialakított helyiségekben őrizték. Kürosz Paszargadaiban, Dareiosz pedig Naqs-e Rosztamban emeltetett monumentális, torony formájú átesgáhot.

A vallási szertartás valóban a szabad ég alatt zajlott, mert a jelenleg ismert és általában kettesével elhelyezett oltárok mind a nyílt mezőn, a templomoktól kissé távolabb állnak. Xenophóntól maradt ránk annak a királyi menetnek a leírása, amely az áldozatra szánt állatokkal és a napistennek szentelt lovak húzta kocsikkal haladt az oltárok felé, ahol az áldozatot az uralkodó jelenlétében kívánták bemutatni.

A perzsák nem készítettek istenábrázolásokat. Ahuramazdá szárnyas korongból derékig kiemelkedő képe (59. ábra) látható viszont mindazoknak a domborműveknek a legfelső részén, amelyek az akhaimenida királysírok fölött az uralkodót ábrázolják, amint az oltár előtt, melyen a szent tűz ég, áldozatot mutat be. Ugyanez az ábrázolás jelenik meg a biszotuni domborműveken és néhány perszepoliszi alkotáson. A motívum az egyiptomi ikonográfia ősi rétegéből, a királyság kialakulásának korából származik. Hórusz, a nagy isten, az ég istene, kiterjesztett szárnyaival az eget jelképezi. A világ ketté van osztva. Ahuramazdá, a "Bölcs Úr" vagy a "Bölcs" uralko-dik az égben, "szárnyaival pedig átöleli és védelmezi a földet és az uralkodót"; az akhaimenida uralkodó az ő helyettese, aki a földön uralkodik. Ahuramazdá a legfőbb isten, egy fokkal jobban kiemelkedik, mint a többi isten. Az

142

140

Akhaimenidák vallása még nem egyistenhit, de egy "monolatrikus* áramlat már behatolt Perzsiába".

Az Akhaimenidák korában kezdett a birodalomban a Zoroaszter (vagy Zarathustra) által megreformált mazda-hit elterjedni. A próféta életének pontos adatai még vita tárgyát képezik. Talán Médiában született, de el kellett hagynia szülőföldjét, és Kelet-Iránba ment, hogy tanait ott hirdesse. Tanítása követőkre talált, közéjük tartozott egy bizonyos Hüsztaszpész nevű fejedelem is, akiben a tudósok egy része Dareiosz apját, Párthia és Hürkania szatrapáját véli felismerni. Bárhogyan is történt, az új vallás mindenesetre kelet felől terjedt el lassan Irán egész területén.

Általános vélemény szerint a Kelet-Iránban letelepült és a behatoló nomádok pusztító támadásainak folytonosan kitett népek életkörülményei alakították ki Zarathustrában azt az elképzelést, hogy a világot két alapelv, a Jó és a Rossz irányítja. Az első tulajdonképpen Ahuramazdá hüposztaszisza**, a második pedig a gonosztévő szellem, Ahriman. Ahuramazdát isteni jellegű lények veszik körül, némelyikük mögött bizonyára eredetileg természeti erő formájában tisztelt ősi isten rejlik. A két szellem közötti harcnak ajó szellem győzelmével kell végződnie. A dualizmus tehát csupán látszólagos, a zoroasztriánus vallás "tökéletlen monoteizmus".

Az emberiség nem kerülheti el, hogy részt ne vegyen ebben a küzdelemben, hiszen vannak jó, egyenes, kegyes emberek, és vannak gonoszok és hitetlenek. A jók Ahuramazdát, a gonoszok pedig Ahrimant követik. Minden ember fölött ítélkeznek halála után, a jók a paradicsomba kerülnek, a gonoszokra viszont hosszú szenvedés vár. Az egyénenkénti ítéleten kívül általános ítélkezés is lesz, amelynek során tűzpróbát fognak alkalmazni.

Az embernek el kell kerülnie az eretnekséget, sőt harcolnia kell ellene. Jónak kell lennie az állatokhoz, gondoznia kell őket, és jól kell bánnia velük. A gonoszok közé tartozik a hamis bíró, az az ember, aki elhagyja a földjét, és az, aki másokat elnyom. A jó uralkodónak harcolnia kell vallásáért, védenie kell népét, táplálnia kell a szegényeket, védelmet kell nyújtania a gyengéknek. "Helyes gondolkodás, helyes beszéd, helyes cselekedetek, ez a hármas szabály foglalja össze a zoroasztriánus erkölcsi tanítást."

* Monolatrikus, monolatriae több isten létének elismerése mellett egyetlen isten kizárólagos tisztelete .

•• Hüposztaszisz: az istenséggel voltaképpen azonosnak tekintett, megszemélyesített isteni tulajdonság.

143

141

Kultuszuk pontos előírásokat követett. A véres áldozatokat megszüntették, mert az állatot, amely táplálja az embert és dolgozik érte, tisztelni kell. A haomát, a részegítő italt szintén elítélték. A halottakat sem eltemetni, sem elégetni, sem vízbe tenni nem lehetett, mert ily módon beszennyeződött volna a három szent elem, a föld, a ég és a víz. Ezért a holttesteket a hegyekbe vagy a kizárólag erre a célra emelt tornyokba tették ki, majd a puszta csontokat csonttartó ládikába (osszuáriumba) zárták és így helyezték el a sziklába vágott vagy épített sírkamrában.

A zoroasztriánizmus közel egyidős az Indiából származó buddhizmussal. A két vallás közös vonása, hogy mindkettő tiltakozás a régi árja vallások kegyetlen szokásai és véres rítusai ellen. További sorsuk azonban nagyon eltérő. Míg az előbbi az arisztokrácia vallása volt, a buddhizmus a néptömegek törekvéseit fejezte ki. Talán ebben rejlik a buddhizmus széles körű elterjedésének a magyarázata, hiszen még napjainkban is emberek százmilliói vallják hitüknek. Zarathustra vallását viszont ma már csak egy kis közösség gyakorolja és védi fanatikusan.

Az akhaimenida birodalom nyelvei és írásai

Az óperzsa nyelv lejegyzésére alkalmas ékírás Teiszpész idején születhetett, hiszen ismerjük fiának, Ariaramnésznek az arany tábláját. A perzsák abban az időben, amikor uralmuk még csak Fárszra terjedt kl, valószínűleg táblára írtak. Ezt látszik bizonyítani az a Szúszában előkerült agyagtábla, mely Dareiosz óperzsa nyelven írott "palotaalapítási okiratát" tartalmazza. Amikor a kis perzsa királyságból birodalom lett, ezt a nyelvet és ezt az írást már csak az uralkodó osztály kisebbsége értette. A nem perzsa származású, magas rangú tisztségviselőkről és szatrapákról is azt tartják, hogy nem ismerték az óperzsa nyelvet.

Mivel a birodalom igen rövid idő alatt szerveződött, nem volt arra lehetőség, hogy az óperzsa nyelvet a legkülönbözőbb nyelvekre lefordítani képes írnokok hadát állítsák fel. Ugyanakkor az arámi nyelv az i. e. I. évezred kezdete óta széles körben elterjedt. A néhány kis királyságot - Damaszkuszt, Hamát, Szamaalt - alkotó arámi nép, egész Elő-Ázsiában szétszóródva, eljutott Nyugat-Iránig. Nyelve és írása már az asszírok idején elterjedt, nemcsak

144

142

a kereskedelemben, hanem a mindennapi beszédben is. Az asszír domborműveken két írnok látható, egyikük táblát és íróvesszőt tart kezében, hogy ékírással, a másik pedig papiruszt, hogy arámi nyelven, tintával írjon. Az akhaimenida korban az arámi nyelvet valóságos lingua franca-ként használták, elsősorban államügyekben, Azsia-szerte, Egyiptomtól kezdve, ahol előkerültek arámi nyelvű dokumentumok, egészen Indiáig. Ez azt jelentette, hogy Elámban elámi nyelven írtak, Babilónban babilóniai nyelven, de minden egyes perzsa kancellária az arámi nyelvet alkalmazta.

A perzsáknak természetesen saját nyelvükön is kellett írniuk. Az ékírás használata csupán az, emlékművekbe vésett felirataira korlátozódott, és lassan ki is ment a használatból. Egyre csökkent az ékírást ismerő írnokok száma, és a tudósok megfigyelték, hogy az utolsó akhaimenida uralkodók óperzsa ékírásos felirataiban milyen súlyos hibák árulkodnak az írnokok hiányos tudásáról. Minden jel arra mutat, hogy a perzsák átvették nyelvük lejegyzésére az arámi írást. Dareiosz - sajnos, túlságosan megrongálódott - sírfeliratának egyik változatát valószínűleg perzsa nyelven fogalmazták, és arámi betűkkel írták. Ezen kívül azonban egyetlen más dokumentum, papirusz vagy pergamen sem került elő. Az óperzsa ékírásban megőrződött néhány arámi ideogramma. Ugyanez történhetett akkor is, amikor a perzsát arámi jelekkel írták át. Ebből alakult ki végül is a pehlevi írás, mely sémi ideogrammákat is alkalmaz. A perszepoliszi levéltárban talált mintegy harmincezer táblla között egyetlen perzsa nyelvű sincs, igen kevés az arámi, a zöme elámi nyelvű. Ez is azt a nézetet látszik alátámasztani, hogy az óperzsa nyelv lejegyzésére az arámi ábécét alkalmazták.

Az elámi szövegek elolvasása derített fényt arra, hogy hogyan készültek ezek a dokumentumok. A palota valamelyik magas rangú tisztségviselője perzsa nyelven adta ki a parancsot, az írnok arámira fordította, és papiruszra írta. Azután a szöveg egy második írnokhoz került, aki elámira fordította, és táblára írta. A tábla ezután fizetési utalványként szerepelt, mert a dokumentumok nagy részét a perszepoliszi paloták építésén dolgozó mesteremberek, és munkások számlája teszi ki.

145

143

Az akhaimenida kor művészete

A világnak mind a négy sarkából ömlött az aranya királyi kincstárba. Elmúlt az az idő, amikor még az akhaimenida uralkodó is a katonák szigorú életét élte, és lakóhelye alattvalói lakóházától csak nagyobb méreteiben különbözött. Fővárosokra és palotákra volt szüksége, olyanokra, amelyek nagyobbak és szebbek mindannál, amit a leghatalmasabb babilóniai és asszír uralkodók építtettek. Pompázatos rezidenciája fényével el akarta kápráztatni mindazokat, akik közelről vagy távolról ajándékokkal vagy adófizetés céljából felkeresték. Az építészetben és a díszítésben mindennek méltónak kellett lennie az udvar hatalmához, erejéhez és pompájához.

Dareiosz, rövid babilóni tartózkodása után, talán i. e. 521-ben, Szúszát választotta fővárosául. Hatalmas fellegvárat emeltetett az akropoliszon, ahol az egykori templomoknak már csak a romjai álltak, Assur-bán-apli pusztításainak emlékét őrizve. A szomszédos, palotaromokkal borított dombon pedig palotáját és az apadánát, az oszlopos tróntermet építtette fel. A tulajdonképpeni város – a z udvari emberek, a hivatalnokok és a kereskedők házaival, villáival – ettől keletre, a palotától széles úttal elválasztva terült el. Az egész várost hatalmas vályogtégla fal vette körül, melyet oldalról kiugró tornyok védtek. Helyük a fal körvonalán még ma is megfigyelhető. A fal lábánál széles árkot ástak, ezt a Sahurnak eredeti folyásától eltérített vizével töltötték meg. A vízzel ily módon körülvett város bevehetetlen szigetté változott. Szúszának, a világ fővárosának, melyet a tengerrel négy folyó kötött össze, és ahová egymás után siettek a királyok, a hercegek, a követek, az orvosok, az íróemberek és a művészek, méltónak kellett lennie ahhoz a feladathoz, amelyre a királyok királya kiválasztotta.

A francia régészeti expedíció a palota romjai között találta meg azt a szöveget, melyben Dareiosz elmondja, hogy nagy művét hogyan valósította meg. Ez az akhaimenida irodalom egyik legértékesebb darabja, ezért bemutatjuk leglényegesebb részletét.

Dareiosz, miután a nagy istenhez, Ahuramazdához fohászkodott, azt mondja: "Ez az a palota, amelyet Szúszában építtettem. Messziről hozták azt, amivel felékesítettem. A földet olyan mélyen ásták ki, hogy elérjem az altalajt. Miután a talajt kiásták, egyes helyeken negyvenkönyöknyi, máshol húszkönyöknyi magasságban kaviccsal töltötték fel. Erre a kavicsra építették a palotát. Azt a munkát, amit a föld kiásása, a kaviccsal való feltöltés és

146

144

a vályog téglák készítése jelentett, a babilóniai nép végezte el. A cédrusfát a Libanon-hegységből hozták. Az asszírok népe szállította Babilónig, a károk és az iónok népe pedig Babilóntól Szúszáig. A szisszú-fát (szézámfát) Gandhárából (Pesávar vidékéről) és Kermánból hozták. A felhasznált aranyat Szardeiszből és Baktriából hozták. A felhasznált lazúrkövet és a cinóbert Szogdiából hozták. A felhasznált kék követ (a türkizt) Khoraszmiából* hozták. A felhasznált ezüstöt és rezet Egyiptomból hozták. A falakat borító díszítményeket Ióniából hozták. A felhasznált elefántcsontot Etiópiából, Indiából és Arakhószlából hozták. A felhasznált kőoszlopokat Elám Abiradus nevú városából hozták.

A kőfaragó mesterek iónok és szardeisziek voltak. Az aranyat megmunkáló fémművesek médek és egyiptomiak voltak. Azok, akik a berakásokat készítették, szardeisziek és egyiptomiak voltak. Azok, akik (az alakokkal díszített) zománcozott téglákat készítették, babilóniaiak voltak. És azok az emberek, akik a falakat díszítették, médek és egyiptomiak voltak. Itt, Szúszában, csodálatos mű készítésére adtam parancsot. A munkát nagyszerűen hajtották végre. Védjen engem Ahuramazdá, valamint apámat, Hüsztaszpészt és országomat. "

A szöveg jelentősége jóval túllép azon a célon, melyet a nagykirály szánt neki. Hú képet fest arról, hogy milyen volt a birodalom, és mit kívánt népeitől a hatalmas uralkodó: hogy érte éljenek, hogy érte dolgozzanak, hogy a legkisebb óhaját is teljesítsék, és hogy az uralkodóért meg is haljanak.

A palota építésénél az éghajlat hatása alatt kialakult elámi elveket követték. A termek és a lakóhelyiségek belső udvarokra nyíltak. Ezeket hosszú folyosók

vették körül, itt őrködtek, a legkisebb mozdulatra is ügyelve, a testőrök. A vályogtéglából rakott és babilóniai stílusban zománcozott téglával borított falakat a hűséges Halhatatlanok, valamint oroszlánok, bikák (60. ábra) és fantasztikus lények képmásai díszítették. A trónterem, azaz az apadána, más elképzelések szerint épült. Szinte erdőként emelkedő oszlopaival az egyiptomi templomok hatását keltette.

A Királyok Királyának a trónja az oszlopok mögött magasodott, félhomályban, a teremnek azon a részén, ahol a görög templomokban a cella bejárata volt. így érték el a kívánt hatást: az uralkodót alig-alig lehetett látni. Ez a törekvés a későbbiekben tovább erősödött, míg majd a szászánida korban az uralkodót a trónteremben fogadott alattvalóitól hosszú, arany- és ezüst-

• Khoraszmia (Khoraszmié): Khvárazm antik (görög) neve.

147

145

60. Szúsza. Szárnyas bika. Zománctégla

szállal gazdagon átszőtt, drágakövekkel ékesített, alig áttetsző függöny választja el. A trónterem tetejét hatszor hat, közel húsz méter magas, bikame11kép formájú

oszlopfőben végződő oszlop tartotta. A termet északon, keleten és nyugaton a trónterem oszlopaitól eltérő oszloplábazatokkal és oszlopfőkkel kiképzett, tizenkét oszlopból álló, három csarnok vette körül. Az oszlopfők egy része, a paszargadaiakhoz hasonlóan, egyszerű fejezet, vannak azonban olyanok is, ahol a protomét volutára * helyezték.

Alig készült el a szúszai palota, Dareiosz elhatározta, hogy szülőföldjén, Fárszban, Perszepoliszban is építtet egyet. Elhagyta a korábbi uralkodói ág emlékét őrző Paszargadait. Az egyetlen szál, mely Paszargadaihoz kötötte, a szentély maradt; egészen a birodalom bukásáig itt zajlottak minden akhaimenida uralkodó koronázási ünnepségei.

Perszepoliszban, a szikla elegyengetésével, hegynek támaszkodó nagy

* Vo/uta: az antik építészetben kedvelt, csigavonalszeruen meghajlított építészeti tagozat, amelyet különösen oszlopfőkön alkalmaztak.

148

146

teraszt építettek, ólommal rögzített, fecskefarok formájú vaskapcsokkal összekötött, hatalmas kőtömbökből (6I. ábra). Hátulról a terasz szabálytalan körvonalát követve, a hegyen elég magasan húzódó vályogtégla fal védi. Széles, kétfordulós lépcső vezet az előtérhez, onnan két másik lépcső az apadánához, amely a szúszai hasonmása. A perszepoliszi levéltár táblái adják meg erre a magyarázatot. A mestereket és a munkavezetőket, amint feladatukat Szúszában befejezték, Perszepoliszba szállították, hogy ott folytassák a munkát. A cédrusfa mennyezetet Perszepoliszban is hetvenkét, csaknem húsz méter magas hornyolt oszlop tartotta, fejezetük itt is bika- vagy szarv-val ellátott oroszlánmellkép (62. ábra).

A lépcsők két oldalát Perszepoliszban is a Halhatatlanok kőbe faragott hosszú menete díszíti, soraikhoz udvari emberek, médek és perzsák menete csatlakozik. Mögöttük, két sávban kifaragva vonulnak fel a meghódított népek, amint adományaikat visiik az uralkodónak. Egyesek ritka, értékes állatokat vezetnek, mások földjük híres termékeit szállították, vagy ékszert, edényt, szövetet visznek. Az akhaimenida művészetet nem vonzották a való életből vett jelenetek. A perszepoliszi lépcsőkön az adófizetők hosszú menete ugyan némiképp ezt a törekvést is megvalósítja, de csak közvetve, hiszen mindenekelőtt az volt a cél, hogy egyrészt az uralkodói hatalomról, másrészt a birodalom etnikai összetételéről adjon szemléletes képet. Ez az alapvetően díszítő művészet a hatalom szolgálatában állt. A kor művészei, e cél megvalósítása során, elsősorban az állatstílus elsőrendű mestereinek mutatkoztak. A Dareiosz uralkodása idején létrehozott díszítőművészeti alkotások világosságot, kiegyensúlyozottságot, hatalmat és szigorúságot sugallnak. Kőbe vésve örökítették meg ily módon e nagy államférfi csodálatos életművének jellemző mozzanatait.

Az apadána mellett, annál kissé magasabban, emelkedett Dareiosz palotája. A napjainkban már elpusztult falakat, csakúgy, mint másutt, vályogtéglából

rakták. Sértetlenül megmaradtak a nagy kőtömbökből faragott, fülül egyiptomi stílusú szemöldökpárkány a lezárt ajtó- és ablakkeretezések. A palota alaprajza eltér a szúszai palotáétól. Sokkal kisebb, mindössze egyetlen központi fekvésű, faoszlopokkal szegélyezett csarnokra nyíló oszlopteremből állt, melynek a két oldalán, jobbra és balra voltak a lakóhelyiségek. Ez az északi típusú ház lesz a továbbiakban az irániak sajátos lakóépülete. A palota mellett állt egy kis méretű épület, a tripülon*, melynek oszlopait emberarcú

• Tripülon (gör. 'háromajtós'): a perszepoliszi tanácsterem.

149

147

148

62. Perszepoliszi oszlopok

oszlopfők díszítették (63. ábra). A hegynek támaszkodva sorakoztak a kincstár épületei, ahol két domborművön is kifaragták ugyanazt a témát: Dareioszt, amint a népek küldötteit fogadja, akik egy magas rangú udvari tisztviselő vezetésével vonulnak be.

Sokan vélekedtek úgy, hogy az akhaimenida monumentális művészet, amely Dareiosz idején érte el a csúcsot, később már nem tudott újat terem-

151

149

63. Perszepolisz. Emberi arccal díszített oszlopfő

152

150

64. Perszepolisz. Szárnyas bika Xerxész kapujáról

teni. Ez a megállapítás csak részben igaz, mert Xerxész uralkodása alatt új változatai alakultak ki. A nagy birodalomszervező fia, Xerxész, akit apja még életében utódául jelölt ki, kőben örökítette meg hatalmát, melynek létrehozásában nem vett részt, csak birtokosa lett. E törekvése az asszír uralkodókhoz tette hasonlatossá. Őket utánozva emeltette a perszepoliszi teraszon a "minden népnek" állított propülaiont, azaz kapuépületet, ezt a nagy építészeti együttest, amelynek két oldalán emberarcú szárnyas bikák (64. ábra) álltak, azoknak a bikáknak hatalmas másolatai, melyek az asszír paloták bejáratait őrizték. Mint ahogyan később, Augustus utódai idején, a kolosszális

153

151

méretekre való törekvés jellemezte a művészetet, ugyanez a túlzásokra való törekvés nyert Xerxész idején is kifejezést, talán nem is annyira a technikai haladás jóvoltából, vagy a hivalkodó gazdagság kedvelése miatt, hanem az uralkodó zavaros képzeletviIágából eredően.

A "százoszlopos" teremben, amely még a propülaionnál is nagyobb szabású alkotás volt, e törekvés jegyében mintázták meg az ablakmélyedésekben a király heroizált alakját, amint szörnyalakok fölött győzelmet arat. Az impozáns méretű szobor az erő, a hatalom és az uralkodás kifejezésére törekvő művészet tipikus alkotása.

Az ezt követő korszakból, I. Artaxerxész uralkodásának idejéből kevés emlék maradt fenn. A nagytermet nem tudták Xerxész életében befejezni, a délkeleti kaput fia állíttatta fel. Közben leégett Dareiosz szúszai palotája. Nagyapjához hasonlóan I. Artaxerxész is nagyon szerette ezt a fővárost, és mivel a lángok martalékává vált hatalmas épületet nem tudta gyorsan újjáépíttetni, a város déli csücskében kis palotát emeltetett, melyet a későbbi nemzedékek többször is átépítettek. A romjai közül előkerült néhány szobortöredék szoros rokonságot mutat perszepoliszi palotája szobraival.

Artaxerxész kora az a kor, amikor Athénban Pheidiasz a Parthenónon dolgozik. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy a görög művészet visszhangjai az Iráni-Felföldet is elérték, hiszen a perzsák számára már amúgy sem volt idegen a hellén kultúra. Az i. e. 5. század közepének akhaimenida művészetéből ismert néhány emléken jól követhető, hogyan finomodott, vált emberibbé a művészi alkotás, hogyan jelent meg a háromdimenziós ábrázolás a részletek tökéletesedésével. A formák veszítettek ugyan erejükből, de kifejezőbbekké váltak; mintegy elvetve Xerxész őrült elképzeléseit, leszálltak a földre, és közelebb kerültek az emberekhez.

I. Artaxerxész kora után az akhaimenida monumentális művészet többé semmi újat nem alkotott. Pedig a fővárosok szépítésével utódai sem hagytak fel, a félbeszakadt munkákat befejezték, és miként Xerxész Szúszában tette, újjáépítették azt, ami közben elpusztult. Sőt új palotákat is emeltek, mint Perszepoliszban Ill. Artaxerxész (65. ábra). De a legkisebb jelét sem találjuk annak, hogy ez a művészet továbbra is él. Az akhaimenida művészet egyetlen évszázad alatt végérvényesen kimerült.

Az Akhaimenidák nagyra értékelték a görög szobrászatot. Hellászból Xerxész jó néhány szobrot szállíttatott Iránba. A chicagói Keleti Intézet ásatásai során került elő Perszepolisz romjai között az i. e. 5. századi görög művészet egyik kiemelkedő alkotása, egy Pénelopé-szobor. Plutarkhosz

154

152

153

65. A perszepoliszi terasz alaprajza

írja, hogy Perszepoliszban állt egy nagy Xerxész-szobor, melyet Nagy Sándor harcosai döntöttek le. Szúszában került elő Dareiosznak egy fej nélküli szobra, mely Egyiptomban készülhetett.

A perzsák nem kerülhették el, hogy ne hasson rájuk a görög művészet, mégpedig az uralmuk alá került lónia művészete, amely már a méd háborúkat megelőző időben, magában a görög anyaországban is éreztette hatását. Az ióniai görög mesterek messze földön nagy tekintélynek örvendtek. A politikai események kiszakították ezeket, a művészeti hagyományaikat magukkal hordozó művészeket a hazai földből és messzi földre sodorták őket. Dareiosz el is ismerte "palotaalapítási okiratában", hogy nem vetette meg a hatalmának alárendelt görögök tanításait.

A perzsa szobrászatról nagyon keveset tudunk. Az biztos, hogy a görög szobrászattal nem versenyezhetett, hiszen annak az a vallás volt az alapja, melyet mindenekelőtt "szép formák és szép történetek teremtőjeként" ismerünk. A perzsa vallás túl komor volt ahhoz, hogy az érzéketlenül fenséges Zeuszhoz, az ünnepélyes Athénéhez és a szép Aphroditéhoz hasonló műveket inspirálj on. Az e korból fennmaradt néhány aranyszobor, illetve a perszepoliszi romok között a közelmúltban talált, ifjú fejedelmet ábrázoló lazúrkő fej (X. tábla, 2) alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a perzsa szobrászat csupán a nagykirály képmásának és esetleg még néhány birodalmi nagyságnak a megmintázására szorítkozott (X. tábla, 1). Abban a formájában, ahogyan mi ismerjük, azaz az udvar foglyaként, az akhaimenida művészet nem rendelkezhetett a kifejezés szabadságával. De a változatos formák, valamint a rendkívül gazdag ékszer- és fémművesség révén ki tudta fejezni a kor pompáját és fényűző életét. A palotákban az ajtókat és az értékes bútorokat valóságos és mitikus lényeket ábrázoló, domborított aranylemezekkel borították. Bronzból is készítettek lemezeket, ezeket vésővel cizellálták (66. ábra). E tárgyak mindegyike arról tanúskodik, hogy az akhaimenida mesterek az állatstílus kiemelkedő művelői voltak (XI. tábla, 1). Ez a megállapítás nemcsak a kőszobrászokra érvényes, hanem a bronzművesekre is. Az utóbbiak alkotásai közül példaként idézzük azt a támasztékul szolgáló tárgyat, melyet három ordító oroszlánból formáltak (67. ábra), vagy azokat a vadkecskét ábrázoló, füllel ellátott edényeket, amelyek a perszepoliszi domborműveken is feltűnnek (XI. tábla, 2).

Bámulatra méltó finomságot ért el az ékszerművesség. A mesterek szívesen vették témáikat az állatvilágból. Ilyen például az aranyfüggő, amelyen - régi mezopotámiai motívumot másolva - két, egymást keresztező oroszlán

156

154

66. Perszepolisz. Bronz rátétdísz

67. Perszepolisz. Bronz alátét

157

155

68. Perszepolisz. Faragott kőtál

látható, vagy az a köszörülő szerszám végét díszítő, páratlan élethűséggel megmintázott gazella, amelyen a felület egyes részleteit granulációval emelték ki. Gyakran alkalmaztak növénymotívumokat is, mint az egyik, levelekből és virágokból összeállított koronán, vagy keverék lényeket mintáztak, amilyeneket az egyik arany karperec két végén láthatunk.

A perszepoliszi romok között folytatott ásatások során sok ezer kemény kőből való edény töredék került elő. Némelyiket oroszlánok (XII. tábla, 2), másokat vadkecskék (XII. tábla, 3), kacsa- vagy hattyúfejek (68. ábra) díszítik. A hattyúfejből képzett díszítőmotívumot a szkíta vásárlóközönség is nagyon kedvelte (XII. tábla, 1).

A gemmákon, a pecséthengereken és a pecsétlőköveken a vésnökök gyakran mintázták meg az állatokkal vagy szörnyekkel küzdő uralkodót. Kedvelték a vadászjeleneteket is. Ilyen jelenet díszíti Dareiosz híres pecséthengerét (69. ábra). Szólnunk kell a Királyok Királyai által veretett érmékről, melyek az uralkodót változatlanul íjász alakjában ábrázolták, valamint a nyugati tartományok szatrapái által veretett érmékről, amelyek között valóságos remekművek is akadnak.

A fegyverek, elsősorban az ünnepi fegyverzet kidolgozása és díszítése felveszi a versenyt a dél-oroszországi királyi sírokból előkerült legékesebb szkíta fegyverekkel. Ilyen például az a valószínűleg nemesfém anyagú, rövid kardhoz készített hüvely, melyet Dareiosz domborművén a királyi sereg egyik méd tisztje visel. A kardhüvely díszítőmotívuma, minden kétséget kizáróan, a legjobb szkíta hagyományokból táplálkozik, abból a szkíta

158

156

69. Dareiosz pecséthengere

művészetből, mely, mint tudjuk, a méd művészet lényeges alkotóeleme volt (70. ábra). Perszepoliszban csatabárd és vadlovak betörésére szolgáló pecekzabla is előkerült, ezek a tárgyak bizonyára a királyi helyőrség felszereléséhez tartoztak (7I. ábra). A "palotaalapítási okirat" nemcsak Szúszára érvényes. Az ott végzett munkát bemutató leírás Perszepoliszra és Ekbatanára is ráillik, sőt képet ad a hivatalos akhaimenida művészet egészéről. A birodalom sorsát híven követő művészet a hatalmas Királyok Királyainak kozmopolita fővárosaiban maga is kozmopolitává vált. De a perzsák nem is tehettek másként, hiszen túl gyorsan jutottak el az egyszerű lakóháztói a palotáig: meríteniük kellett mindabból, amit a nagy múltú ókori keleti civilizációk megteremtettek. Csak azt tették, amit már annyi más nép is megtett előttük. Nem támaszkodtak-e az urartuiak is az asszír s a többi kisázsiai és mezopotámiai civilizációra? És vajon az asszírok nem a sumer-akkád, hurri és hettita művészet örököseinek tüntették-e fel magukat? E népek egyike sem jutott el azonban a nagyságnak arra a fokára, mint amelyet az akhaimenida művészet ért el, még akkor is, ha nem minden tökéletes benne, és ha túl nagy is az aránytalanság az ókori építészetben egyedülálló magasságú oszlopok és az oszlopok talapzata mellett felvonuló kicsiny emberalakok között.

A perzsák nem várhattak arra, hogy művészetük saját sorsát követve, lassú fejlődéssel érje el virágkorát. Lenyűgöző hatást tudtak elérni azokkal az elemekkel, amelyeket más népek művészetéből, elsősorban az elámiból köl-

159

157

70. Méd tiszt kardja perszepoliszi domborművön

csönöztek. Művészetük azonban alapjaiban elhibázott volt, és a pusztulás csÍráit hordta magában. Azt a szédítő magasságot, melyet már Kürosz alatt megközelített, és melynek Dareiosz idején a csúcsára ért fel, hosszú egy helyben topogás követte. Xerxész és Artaxerxész korának irányzatait nem számítva, mozdulatlanul érte meg a végső pusztulást, mely akkor következett

160

158

7I. Perszepolisz. Bronz csatabárd és zabla

be, amikor legnagyobb alkotásai a Nagy Sándor hódításakor lángra lobbant tűz martalékává váltak.

161

159

Az akhaimenida kor gazdasági és társadalmi élete

Az Akhaimenidáknak sikerült koronájuk alatt egész Elő-Azsiát egységbe tömöríteniük; ezt a hatalmas területet szatrapiákra osztották fel, és megszervezték a központi ellenőrzésnek alávetett közigazgatást szárazföldi és tengeri utak segítségével, megteremtették az összeköttetést a birodalom egyes részei között; sikerült tökéletesen kiegyensúlyozott adóbehajtási rendszert bevezetniük; a birodalmi kincstárakba ömlött az arany. Ezek azok a jelentős tényezők, melyek korábban soha nem tapasztalt ösztönzést adtak az iráni gazdasági életnek. A súlyok és a mértékek és különösen a pénzhasználat birodalomszerte történő bevezetése jótékony hatással volt a külkereskedelemre, amely a nemzetgazdaság egyéni fejlődése következtében felvirágzott.

Az ezüst fémpénz használata az i. e. 7. században kezdődött meg, de az igazi, két fémre, aranyra és ezüstre épülő pénzrendszert Kroiszosz vezette be Lüdiában. Innen terjedt el, gyorsan, Kisázsiában, és birodalmában Dareiosz is átvette. A perszepoliszi táblák, melyek egy részén, a palota építésén dolgozó munkások számadása volt, élénk képet festenek az Iránban a pénzhasználat bevezetését követő átmeneti korról. Korábban a béreket természetben: húsban, árpában, búzában, borban és más terményben fizették. Xerxész idejében még kétharmad részt természetben, egyharmad részt pedig ezüstben fizettek. Később, de még mindíg Xerxész uralkodása alatt már csak egyharmad részt fizettek természetben. Tehát mintegy fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a pénz felváltsa a természetbeni fizetést, és hogy az új rendszer győzedelmeskedjék, bár bizonyos ügyleteket kezdettől fogva teljes egészük-ben, készpénzben bonyolítottak le.

A birodalomban mindenfelé végeztetett közmunkák következtében nőtt a termelő kapacitás. Az akhaimenida korban építették ki a föld alatti csatornarendszert (qanát). Ez a Felföldön és más, vízben szegény vidékeken, mint a szíriai sivatag és a közép-ázsiai területek, életfontosságú volt. Valószínű, hogy megkezdték a mocsarak kiszárítását is, hiszen a görögök ebben a korban már foglalkoztak ezzel. Növekedett a mezőgazdasági termelés. A háborúk idegen országokban is megismertették és elterjesztették Irán hasznos növényeit, közöttük is a legelső helyen a lucernát, mely bőven termett Média völgyeiben, és a lovak alapvető takarmánya volt. A lucernát a méd háborúk alatt, a perzsa lovak táplálékaként ismerte meg Hellász, termesztését a görögök is megkezdték. Ugyancsak e háborúk idején került Európába az ázsiai eredetű tyúk, fehér galamb és páva.

162

160

Dareioszt személy szerint is érdekelte a fatermesztés, valamint az új fafélék meghonosítása. Fennmaradt egyik érdekes levele, amelyet Gadatész szatrapának küldött. Ebben arra adott parancsot, hogy Kisázsiában és Szíriában keleti növényeket és fákat honosítsanak meg: "Dicsérem szándékodat - írja a király -, hogy országom javát kívánod szolgálni azzal, hogy gyümölcsfákat telepíttetsz az Eufratészen túl, Azsia elülső részében..." A szatrapa itt nem egy uralkodói szeszélyt kívánt kielégíteni. A perzsa közigazgatás által követett gazdaságpolitikához az is hozzátartozott, hogy a lehető legszélesebb körben terjesszék el azokat a növényeket, amelyek az alattvalók életkörülményeinek a javításához hozzájárulhattak. Tudomásunk van arról, hogy Damaszkuszban a perzsák kísérleteztek egy bizonyos, a királyi udvarban nagyon kedvelt szőlőfajta telepítésével. Aleppóban ők honosították meg a pisztáciát, Hellászban ez idő tájt jelent meg a híres pontoszi mogyoró. Akhaimenidák vitték a szézámmagot Egyiptomba, a rizst pedig Mezopotámiába. A hasonló gyakorlatot széles körben folytató hellénisztikus királyok tehát a perzsa uralkodókat követték.

A növénytermesztés iránt ilyen élénken érdeklődő perzsáknak az erdőgaz-dálkodás alapvető kérdéseivel is tisztában kellett lenniük. Tudományos erdő-gazdálkodásról természetesen nem beszélhetünk, de léteznie kellett valami féle szabályozásnak. Láttuk, hogy a libanoni cédrust és a tikfát előszeretettel használták fel a korona céljaira is. Nemcsak a házépíttésekhez, hanem a hajóépítésekhez, a harci szekerek, a málhás szekerek, fegyverek és hadigépek készítéséhez is sok faanyagra volt szükség. Libanon és India mellett Kisázsiában, Kréta és Ciprus szigetén volt jelentős fakitermelés.

A birodalom nemcsak fában, de fémben is bővelkedett. Ciprusról ezüstöt, rezet, vasat, Kisázsiából és Palesztinából (Edómból) rezet és ezüstöt szállítottak. Libanonból és a Tigris és az Eufratész menti magasan fekvő völgyekből réz és vas érkezett. Kermán vidékén aranyat és ezüstöt bányásztak, Szisztán az ónkincséről volt híres, Dél-Kaukázus az ezüstről és a vasról, amelyet a Fekete-tenger déli partvidékéről is szállítottak.

A nagyszabású építkezések miatt, amelyeket az uralkodók fővárosaik szépítése érdekében végeztettek, számottevően megnövekedett a kőbányákban folytatott termelés is. A szúszai "palotaalapítási okiratból" kiderül, hogy az építőkövet az elámi hegyekből hozták, a felhasznált lazúrkő valószínűleg Badakhsánból, a türkiz és a karneol pedig Khorászán bányáiból érkezett.

163

161

A vadászat és főként a halászat sokkal fontosabb szerepet játszott az ókorban, mint napjainkban. Az antik világ lakosságának jelentős része - gazdagok és szegények – kenyéren halon, egy kevés olajon és boron élt. A Perzsaöböl, a Tigris és az Eufratész halászai hombárokban messzire szállitották a sózott, szárított és marinírozott halat. Hérodotosztól tudjuk, hogy Egyiptom a birodalmi adó egy részét halászati termékekben fizette.

Az akhaimenida korban a mezőgazdasági termelés alapja továbbra is a nagybirtok maradt. A földeken a földdel együtt adott és vett, röghöz kötött szolganép és a sikeres háborúkban szerzett rabszolgák dolgoztak. Az iráni birodalom alapvető termelési ága a mezőgazdaság volt, ezt tartották a szabad emberek természetes elfoglaltságának. Létezett kisbirtok is, de a zárt gazdálkodást folytató nagybirtokokhoz képest nem volt számottevő. Elsősorban az adófizetés alól felmentett uralkodó nép lakta Fárszra volt jellemző az, hogy a szabad parasztok földdel rendelkeztek. A földeken búzát, árpát, szőlőt termesztettek, és olajfát neveltek. Tartottak szarvasmarhát, juhot és kecskét, valamint igavonó állatokat, szamarat, öszvért és lovat. Igen elterjedt volt a méhészkedés, ebben a korban mézet használtak cukor helyett.

A városokban fejlődésnek indult az ipar, de a nagygazdaságokban a szolgák közül kikerült kézművesek űzték mesterségüket. A kézműipar elsősorban ruhaneműt, tunikát, nadrágot, cipőt állÍtott elő. A főrangúak használatára szánták a díszesen kidolgozott bútorokat, nekik készültek az arany-, ezüst- és bronzedények is. A nemesfém edényeket tartaléktőkének is tekintették. Az asszonyok ékszerekkel ékesítették magukat, és különféle kozmetikumokat használtak. A szegények házaiban agyagedények (72. ábra) helyet-

72. Perszepolisz. Agyagedények az akhaimenida korból

164

162

tesítették a fémedényeket. Hangsúlyoznunk kell, hogy az akhaimenida kori Iránban, a világkereskedelem erőteljesebb fejlődésével párhuzamosan, jelentősen emelkedett az életszínvonal. A gazdaságtörténészek szerint magasabb volt - ez elsősorban Babilóniára vonatkozik -, mint a görög földön.

A birodalom létrehozása óta az ókori világ különösen kedvező gazdasági fejlődés szakaszába lépett. Korábban sohasem létező kereskedelmi kapcsolatokat alakítottak ki és fejlesztettek, például Babilónia és a görögség között. A termékek iránti kereslet növekedésével magasabb lett a kamatláb, és emelkedtek az árak, kivéve azokét az árucikkekét, mint például a szarvasmarha, amelyeknek a szállítása nehézségekbe ütközött. A föld ára viszont, Iránban éppúgy, mint a görög földön, csökkent.

Dél-Európa Nyugat-Ázsiával egyre szorosabb gazdasági kapcsolatba lépett. Az Akhaimenidákat megelőző korszakban a közvetlen kereskedelmi kapcsolat általában nem lépte túl azt a szintet, amelyet már az i. e. 2. évezredben elért. Uralkodásuk alatt a kereskedelem, elsősorban a pénz használata következtében, hatalmas területekre terjedt ki, tengeri úton éppúgy, mint szárazföldön. Ezt a korszakot számos nagy felfedezőút fémjelzi. Már szóltunk a karüandai Szkülaxról, aki Dareiosz parancsára két és fél év alatt az Indus torkolatától Egyiptomig hajózott. Egy másik perzsa hajós, Szataszpész, az i. e. 5. században túljutott Héraklész oszlopain (Gibraltáron).

Görög, föníciai és arab tengerészek tartották fenn India, a Perzsa-öböl, Babilónia, Egyiptom és a mediterrán kikötők között a kapcsolatot. Mind távolabbi területek kapcsolódtak be a világkereskedelembe, így a Duna és a Rajna vidéke is. Méreteit a rejtekhelyeken fölfedezett pénzleletek bizonyítják. India és Ceylon már ebben a korban exportált fűszereket, például illatos fahéjféleségeket és borsot. A nyugat felé irányuló kapcsolatok kiterjedését a bor, az olaj, a fűszerek és a méz szállítására szolgáló amforák tanúsítják, amelyek még Irán területén is előkerültek.

A bronztárgyakat, edényeket, háztartási és toalett-tárgyakat és különösen a fibulákat forgalmazó kereskedelem területén a keleti kézműipar felváltotta az európai műhelyeket. Nagy volt a kereslet a luxuscikkek, az egyiptomi üveggyöngyök és üveggyűrűk, az északi borostyán, a korinthoszi, milétoszi és karthágói textiláru, az attikai pajzsok és a pontoszi kardok iránt. Sok művészre és mesteremberre volt szükség, és azt is a "palotaalapítási okiratból" tudjuk, hogy a mestereknek hosszú éveken át kellett dolgozniuk ahhoz, hogy a szúszai és a perszepoliszi palotákhoz mérhető munkákat végezzenek.

Az i. e. 6. és 5. században a kereskedelem volumene mindazt túlszárnyalta,

165

163

amit az ókori Kelet ezen a téren valaha is elért. Legfőbb sajátossága mégis abban rejlett, hogy az üzleti forgalom, az előző korok luxuscikkeivel szemben, elsősorban a mindennapi használati eszközökre, a háztartási cikkekre és az olcsó ruhaneműkre épült. Az éppen csak fejlődésnek indult kézműipar termékei lassanként a birodalom lakosságának minden rétege számára elérhetővé váltak. Ezzel szemben alig nőtt a nyersfémek iránti kereslet. Ebből a helyi ipari termelés fokozatos növekedésére következtethetünk.

A pénzforgalom bevezetésének tudható be az is, hogy a belkereskedelem szinte még gyorsabban fejlődött, mint a külkereskedelem, bár a nagybirtokok, az egyes tartományok, sőt a birodalom részét képező államok zárt gazdálkodása komoly akadályt jelentett. A pénzforgalom jótékony hatással volt a banktevékenységre is. Mezopotámiában már az i. e. 2. évezredben működtek bankok, de a vaskor kezdetén bekövetkező nagy népmozgások, az utak rossz közbiztonsága és a zavaros helyzet lelassította ezek fejlődését. A banktevékenység, melyet korábban uralkodók vagy templomok irányítottak, és csak nagyon ritkán volt magánszemélyek kezében, az előző korokban soha nem tapasztalt lehetőségeket kapott. Az akhaimenida korban valóságos magánbankok jöttek létre, ezeknek az archívumait is ismerjük. Ilyen volt Babilónban Egibi utódainak a bankja, melyet az i. e. 7. században alapítottak. (A név egyes tudósok szerint Jákobra, a deportált zsidó közösség egyik tagjára vonatkozik.) A bank, zálogkölcsönzéssel, kölcsönök folyósításával és letétekkel foglalkozott, tőkéjét házakba, földekbe, rabszolgákba, jószágba, áruszállító hajókba fektette. Ismerték a folyószámla és a csekk alkalmazását. Murasú és fia nippuri bankja ennél fiatalabb volt. Bérleményeket tartott fenn, csatornákat ásatott, és vizet adott el a földműveseknek. Monopóliumokkal, többek között sör- és halászati monopóliummal rendelkezett, és ezt haszonnal bérbe adta. A keleti bankok mintájára görög földön, elsősorban a déloszi, az olümpiai és a delphoi szentélyben is hasonló intézményeket alapítottak.

Az útépítés és a közbiztonság növekedése meggyorsította az áruszállítást. Fejlődésnek indult az útépítés technikája, azaz megkezdték a könnyen kátyúsodó útszakaszok kikövezését, és a keréken történő szállítás megkönnyítésére a kerekek számára vájatokat vágtak be. Az i. e. 4. században a nehezen járható utakon papucsszerű alkalmatossággal kezdték védeni a teherhordó állatok patáját. Ez bőrből, szőrméből vagy lószőrből készült, az igazi vas lópatkót csak az i. e. 2. vagy I. században találták fel. Új tipusok jelentek meg a hajóépítésben, köztük olyanok is, amelyek 60-80 tengeri mérföldet tudtak

166

164

megtenni, naponta. Már voltak 200-300 tonnára hitelesített hajók is, de a nagy folyókon, a Níluson, a Tigrisen, az Eufratészen közlekedő hajók többsége is már 100-200 tonnát tudott szállítani. A kikötőkben rakpartokat építettek, a kikötés megkönnyítésére jelzőbójákat helyeztek el, a hajókat dokumentumokkal látták el, és megkezdték a tengerészek munkájának a szakosítását.

Az akhaimenida korban megtették az első lépéseket a birodalom gazdasági életének a megszervezésére. Az állam adót vetett ki a magánbirtokokra, a szántóföldekre, a kertekre, a nyájakra és a bányákra. Volt földadó, és adót szedtek az ipari tevékenység után. Illetéket kellett fizetni a kikötőkben a rakpartok használatáért éppúgy, mint az országon belül folytatott kereskedelem után. A piacokon dézsmát szedtek. Az adót az adószedők gyűjtötték össze és a szatrapia pénztárába fizették be, hogy innen a kincstárnak küldjék tovább. Ebből fedezték a királyi udvar, a közigazgatás és a hadsereg kiadásait, de a gazdasági élet szükségleteivel, a katonai és közigazgatási szempontból egyaránt lényeges út- és csatornaépítést kivéve, a tisztségviselők alig törődtek. A birodalmon belül az egyes államok és a templomok továbbra is gazdasági központként működtek, de hatalmuk, monopoljellegüktől megfosztva, erősen csökkent.

Az állam a dolgozó tömegek iránt is mutatott bizonyos fokú érdeklődést. Amennyire ezt a kor szemléletmódja lehetővé tette szabályozta munkájukat és a béreket. Természetesen szó sem volt munkajogi szabályozásról de voltak már, mint a perszepoliszi kincstár tábláiból kiderül, szociális jellegű intézkedések, melyek pontosan meghatározták, hogy az egyes munkásrétegeket mennyi bér illeti meg, és hogy mennyi a gyermekek, az asszonyok, a segédmunkások és a szakmunkások bére. Sőt még ennél is tovább mentek. Hogy a csalást elkerüljék, pénzben meghatározták minden olyan terméknek az árát, amely természetbeni fizetésül szolgálhatott. Innen tudjuk, hogy egy amfora bor egy sékelt (körülbelül egy dollárt), egy juh pedig három sékelt ért. Megszabták még a vallási szertartásokat végző papok bérét is; a haoma és az italáldozatok elkészítésével megbízott mágust évente tizenkét amfora bor illette meg.

Bizonyára voltak munkástoborzó központok is, hiszen a perszepoliszi táblák tanúsága szerint a munkások a birodalom legkülönbözőbb vidékeiről érkeztek. A szúszai "palotaalapítási okirat" adatait kiegészítő táblákról kiderül, hogy volt egy olyan intézmény, amely a birodalomban végzett munkák szervezésével foglalkozott, és a munkák széles körét tekintve feltehető, hogy

167

165

a birodalom számos országában voltak ehhez tartozó "fiókintézmények". A városok építése, az udvar részére végzett munkák és különösen a birodalmi és a világkereskedelem fellendülése birodalom szerte mozgásba hozta a lakosságot. A helyváltoztatásból az irániak sem maradtak ki. A babilóniai táblák, amelyeken perzsa nevek i. e. 521 előtt sohasem szerepelnek, egyre növekvő számban említenek perzsákat Babilóniában, olyannyira, hogy szinte már az uralkodó nép beözönléséről beszélhetünk. A közigazgatás, a hadsereg, az igazságszolgáltatás gépezete és a kereskedelem révén a birodalom rákényszerítette az irániakat arra, hogy elszigeteltségükből kilépjenek, és a Felföldről kiindulva elárasszák egész Nyugat-Azsiát.

Dareiosz utódai

Dareiosz uralkodása a birodalom hatalmának és az egész akhaimenida civilizációnak a csúcsát jelentette. Ezt követően a birodalom mintegy másfél évszázadon át, szinte kizárólag abból élt, amit Kürosz "kifaragott", és Dareiosz "felépített". Egyelőre még szilárdan állt, de a népek életében a megtorpanás egyet jelent a pusztulással. A fejlődés megállt és időnként még arra sem voltak képesek, hogy megvédjék azt, amit a birodalom két alapítója szerzett; ez csak bukáshoz vezethetett. Lesznek ugyan a birodalom történetében még ezután is virágzó, sőt hódító korszakok, hála a Dareiosz trónjára lépő néhány, tehetséges uralkodónak s még inkább a birodalmi diplomácia rendkívül ügyes játékának. De ezek a tiszavirág-életű eredmények csak arra voltak jók, hogy azután a birodalom még nagyobb mélységbe zuhanjon.

Xerxész görögországi kudarcától kezdve, több mint egy évszázadon át a Királyok Királyainak egyike sem vezette személyesen hadseregét, mint ahogy ezt annak idején Kürosz és Dareiosz tette. A rivalizálások, az intrikák, a trón körüli küzdelmek, valamint az új uralkodók mindegyikének trónra kerülését kísérő és a királyi család tagjait pusztító gyilkosságok igen nagy vérveszteséget okoztak az uralkodóháznak. Amikor 3-ik Artaxerxész meghalt, már csak úgy tudták ennek, a perzsa népet a világ népei fölé olyan magasra emelő királyi családnak a folytonosságát biztosítani, hogy egy távoli rokont, 3-ik Dareiosz Kodomannoszt ültették a trónra.

Nagy Sándor messze hangzó győzelmeit nemcsak hadvezéri tehetségé-

168

166

nek, a makedón katonák hősiességének és annak az eszmének köszönhette, amellyel a görögséget a perzsa iga alóli felszabadulásra mozgósította. A Dareioszt követő akhaimenida uralkodóknak is nagy részük volt abban, hogy a makedón fejedelem a perzsáktól visszahódíthatta a világot. Pusztulásukat részben maguk készítették elő. Önzésükkel, valamint előrelátás, politikai érzék és nemzeti érzés híján maguk okozták bukásukat. A sors is az iráni nép ellen játszott. Amikor az ifjabb Kürosz személyében végre szellemi nagyság és bátorság tekintetében a többiek közül kiemelkedő herceg kerülhetett volna a trónra, karrierje szinte a kezdetén derékba tört.

Xerxész uralkodása óta a szúszai trónon ülő uralkodók egyike sem tudott Kürosz nagyvonalú és Dareiosz határozott, előrelátó politikájából ihletet meríteni. Meg sem próbálták szorosra fűzni a szálakat az uralkodó nép és a birodalomba bekebelezett többi nép között. Csak az uralkodással járó hatalom érdekelte őket, és a megszerzett aranyat a korrupció és az árulás szolgálatába állították. Eltorzították és aláaknázták azokat az alapelveket, amelyekre a birodalom épült. Látszólag ugyan a birodalom erősebb volt, mint valaha, de a belsejében bomlasztó erők dolgoztak. Míg kívülről nem fenyegetett komoly veszély, míg sikerült a nehéz órákban az arany segítségével megvédenie magát, élt, és azt a benyomást keltette, mintha ugyanolyan hatalmas volna, mint a kezdet kezdetén. De a világ nagy csodálkozására, az elszánt támadó legelső ütései alatt összeomlott.

Az első két vezérét lelkesen követő iráni népben továbbra is változatlanul megvolt ugyan az ifjú népekre jellemző, nagy tettekre sarkalló erő, de nem mindig voltak megfelelő vezérei, akik magukkal tudták volna ragadni és új jövő felé tudták volna vezetni. A birodalom bukása a nép számára heves megrázkódtatást jelentett, mégis felül tudott ezen emelkedni anélkül, hogy darabokra hullott volna szét. Lassan talpra állva hamarosan megmutatta, hogyan arathat diadalt békés úton a legyőzött legyőzője fölött.

169

167

Xerxész (i. e. 486-465)

Xerxész, akit apja utódjául jelölt ki, tizenkét évi babilóni alkirályság után került Perzsia trónjára. Első feladatainak egyike a még apja életében kirobbant egyiptomi felkelés leverése volt. A lázadást igen kemény kézzel fojtotta el, és az egyiptomi nép ettől kezdve csak még nagyobb gyűlölettel készült a visszavágásra. Ugyanilyen brutálisan lépett fel a lázongó Babilónnal szemben is. A város erődítéseit és a templomokat földig leromboltatta, Bél isten aranyszobrát beolvasztatta. Ettől kezdve nem neveztette magát "Babilón királyának", csupán a "perzsák és médek királya" címet viselte. Az uralkodó bizalma már csak az uralkodó népet illette meg.

A birodalomban helyreállt a nyugalom. Xerxész, akit leginkább a fényűző udvari élet érdekelt, és paloták építésével, emlékművek állításával foglalkozott a legszívesebben, nem törekedett a háborúk folytatására. A sors azonban másként határozott. A befolyásolható uralkodó a háborús párt és az athéni száműzöttek nyomásának engedve, szándéka ellenére apja politikájának a folytatása mellett döntött, és mozgásba hozta a Dareiosz kovácsolta csodálatos hadi gépezetet. Seregét negyvenhat nép alkotta, és huszonkilenc vezér irányította. Mind a huszonkilenc perzsa volt, mert a médek és a babilóniaiak nem kerülhettek ilyen magas posztra.

Xerxész, hadai élén útra kelt Görögország ellen. Úgy döntött, hogy a támadást nem tengeren, hanem szárazföldön indítja meg. A sereg a föníciaiak által épített hajóhídon kelt át a tengerszoroson. Az átkelés hét napon át tartott, közben a nagykirály, hogy az istenek védelmét elnyelje, italáldozatokat mutatott be, és a hullámokba vetett egy kupát, egy kardot és egy íjat. Thesszália és Makedónia egyáltalán nem tanúsított ellenállást, az északi görögök behódoltak. Az Ázsiában és az Afrikában élő görögökkel együtt most már a görög világnak több mint a fele a perzsa uralkodó alattvalója volt. Az athéni demokraták egyezkedni akartak, de a hazafiak elutasították ezt a megoldást. Spártával az élen szövetséget hoztak létre, és elhatározták, hogy a Thermopülai-szorosban várják az ellenséget. Közben a hadműveleteket támogató perzsa flotta egy vihar során súlyos veszteségeket szenvedett. Ugyanakkor a szárazföldi sereg támadásra indult, és egy maroknyi görög hősies ellenállásával találta magát szemben. A véres és kétes kimenetelű csata már-már a perzsák vereségével végződött, amikor árulás folytán sikerült a görögöket legyőzniük. Elözönlötték Attikát, ahon-

170

168

nan a lakosság elmenekült. Athént elfoglalták. Az Akropoliszt alig néhány felkelő védte. Az ostrom tűzvésszel ért véget, amelyben az emberek, a templomok, az épületek mind elpusztultak.

A görögök azonban nem engedtek. Flottájuk, készen arra, hogy az Iszthmoszt megvédje, Szalamisznál gyülekezett. Itt a görög flotta, az egyik magaslaton a trónján ülő Xerxész szeme láttára, verte szét a nagykirály flottáját - ezzel az uralkodó haderejének a harmadát vesztette el (i. e. 480). Mindazonáltal Perzsia számára a vereség nem lehetett nagyon jelentős. A perzsa sereg szinte sértetlen maradt, a meghódított területek továbbra is a birodalom fennhatósága alá tartoztak, és az ellenség, minden harciassága ellenére, számban jelentéktelen volt. Xerxész azonban, aki a bukásnak szemtanúja volt, nem tudott könnyen befolyásolható természetén uralkodni, és elveszítette a fejét. Kivégeztette a föníciai tengernagyot, mire honfitársai, a főníciaiak - és őket követve az egyiptomiak is - elhagyták a flottát. Xerxész, hadainak mintegy a harmadát Mardoniosz vezetésével görög földön hagyva, visszatért Ázsiába.

A fővezér elhatározta, hogy taktikát változtat. Tárgyalásokba bocsátkozott az athéniakkal, szövetséget és önkormányzatot ígért nekik, valamint azt, hogy kifizeti a károk helyreállítását. Erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak. Erre ismét támadásba lendült. A perzsa sereg elözönlötte Attikát és Athént, és mindent felégetett, amit az előző évi pusztítás megkímélt, majd visszavonult. Közben a szövetségeseknek sikerült végre hadsereget felállítaniuk, és ez óvatosan nyomult előre az ellenség felé. A két sereg Plataiainál találkozott (i. e. 479). Mardoniosz itt súlyos hibát követett el, maga is csatába szállt és elesett. A vezérétől megfosztott sereg felhagyott a küzdelemmel. A görögök teljes győzelmet arattak. A perzsákat - a szalamiszihoz hasonlóan - ez a vereség sem érintette túl érzékenyen, hiszen a sereg kétharmada sértetlenül Ázsiában volt. A balsors azonban még azzal is sújtotta őket, hogy éppen a plataiai csata napján egy újonnan felállított görög flotta megtámadta és felégette a Szamosz közelébe, Mükaléhoz visszavonult perzsa hajókat. Ezzel a háború a perzsák számára végleg elveszett.

A perzsa vereség hírére az iónok egy része is a hellén szövetséghez csatla-kozott. A szövetségesek, sikereiket kihasználva, a védekező háborúból támadó hadműveletekbe mentek áto Athén a déloszi liga élére állt, a liga minden tagja meghatározott pénzösszeggel járult hozzá a fegyverkezéshez és a harc folytatásához. Végül a görögök az Eurümedón partjain újabb győzelmet arattak (i. e. 470), s ezzel a perzsák elvesztették mindazokat a területeket,

171

169

melyeket Dareiosz Kisázsiától nyugatra rájuk hagyott. Xerxész gyengesége sokba került a birodalomnak: Európának végleg sikerült Azsiát a tengerszoroson túlra visszaszorítania.

A kis görög világnak az óriási perzsa birodalom fölött aratott győzelme az első pillanatban csodálkozásra késztet. Érthetőbbé válik azonban, ha pontosan követjük az eseményeket. Mert igaz, hogy a hellén harcosok harci jártassága vitán felül állt, de vezéreik, kellő szakértelem és határozottság híján, távol álltak attól, hogy róluk is ugyanezt lehessen elmondani. A perzsákra mért csapásokat, számos súlyos katonai és diplomáciai melléfogásukkal, maguk a perzsák okozták. Hadseregük felépítése sok kívánnivalót hagyott maga után, a sereget alkotó százezreket nem fegyverzet, hanem származásuk szerint állították fel. Szinte egyáltalán nem szervezték meg az utánpótlást, mert az uralkodó azokra a vidékekre számított, amelyeken a sereg átvonult. Csakhogy ennek az óriási embertömegnek az ellátását nem lehetett ilyen módon biztosítani. Végül, a flotta jelentős részét ión h~ók alkották, és a görög anyaország elleni háborúban az ázsiai görögök szükségszerűen szárazföldi testvéreik pártjára álltak. Még ezen túl is meglepő viszont a fővezérek tehetetlensége és a gyenge jellemű király kíséretének mértéktelen magabiztossága.

Xerxészt az elszenvedett csapás ok annyira elkeserítették, hogy letett minden visszavágásról, és nem hagyta el többé fővárosait. Perszepoliszban és Szúszában befejeztette apja félbehagyott építkezéseit, és újakkal ámította magát, melyeknek gigantikus méreteket kedvelő stílusa mértéktelen despotagőgjének méltó kifejezése.

Napjaink történelemtudománya kísérletet tesz arra, hogy rehabilitálja Dareiosz fiát. Az biztos, hogy a görög hagyományok, melyek rá vonatkozóan egyedüli forrásaink, szükségszerűen torz képet festettek róla, aki Athént elpusztította. Lehetséges, hogy az őt ért csapásokat az utókor súlyosabbnak tartotta, mint kortársai. De arra is van bizonyítékunk, hogy e háborúk mélyen sújtották a birodalmat, hiszen a Perszepoliszban és Szúszában folyó építkezéseket a nagy építtető kénytelen volt mintegy tíz évre felfüggeszteni.

Am a közelmúltban Perszepoliszban talált feliratai Xerxészt új megvilágításba helyezik. Ezek alapján a hivatalos vallás védelmezőjeként, sőt terjesztőjeként áll előttünk, aki a daiva-kultuszt száműzte, és templomait Médiában leromboltatta. Az igazsághoz tartozik az is, hogy diadalt aratott Egyiptom és Babilón fölött, és szörnyű hatalmának teljes súlyával nehezedett erre a két,

172

170

nagy múlttal rendelkező népre. Nem értette meg, hogy elérkezett annak az ideje, amikor a legyőzöttekkel másképpen bánva, az uralkodó népnek fel kell hagynia azzal a nagyravágyó törekvéssel, hogy mindenhatósága nevében a többi nép fólött uralkodjék. A gyermekkorból éppen csak kilépő perzsáknak, akik ősi civilizációval rendelkező népek fölött uralkodtak, a többi népet is be kellett volna vonniuk a birodalom kormányzásába. Ebből semmi sem valósult meg. Az udvaroncokkal és eunuchokkal körülvett Xerxész, akinek tetteit is egyre inkább ezek befolyásolták, végül tragikus körülmények között, fényes palotájában gyilkosság áldozataként végezte életét (i. e. 465).

I. Artaxerxész (i. e. 465-424)

Xerxész gyámoltalan fiának a trónra lépését fivérének, a baktriai szatrapának a lázadása követte. Miután ezt gyorsan elfojtották, az új uralkodó valamennyi fivérét meggyilkoltatta. Ezzel egy időben Egyiptomban is lázadás tört ki, melyet ez alkalommal Athén támogatott, mert így akart gabonát szerezni, hiszen a Boszporoszon keresztül csak nehezen jutott hozzá. A lázadás leverésére tett első perzsa próbálkozások sikertelenül végződtek. De a rövidesen érkező jelentős segítséggel végül is sikerült a felkelést elfojtaniuk. Még a Níluson megrekedt athéni flottát is felégették. Ugyanakkor sikerült a perzsa aranynak Spártát Athénnal szembeállítania. Hatalma teljében Athént ez igen érzékenyen érintette, de gyors politikai fordulattal hamarosan ellensúlyozni tudta a csapást. Kimón segítségével megegyezett Spártával, közösen indítottak háborút a perzsák ellen, és a szalamiszihoz hasonló győzelmeket értek el. A hadműveleteket záró békekötés alapján a nagykirálynak le kellett mondania a ligába tartozó ióniai görög városokról, a perzsa katonák többé nem léphették át a Halüsz-folyót. A birodalom számára ez újabb, komoly visszakozást jelentett, de nem akadályozta meg abban, hogy a perzsa arannyal újra ellenségeskedést szítva Spárta és Athén között, ne ragadja hamarosan ismét a kezébe a helyzet irányítását.

Az i. e. 5. század közepe, Periklész vezetésével, az athéni történelem egyik legragyogóbb korszaka. Ez a kis állam, a hatalmas déloszi liga megteremtője és vezetője, melynek gazdagsága a kereskedelemből és a szövetségesek által

173

171

fizetett, adókból származott, a politikai és szociális reformok útjára lépve diadalra vitte a demokratikus eszméket. Hatalmas építkezésekbe: hosszú falak, fegyverraktárak, templomok, kikötőgátak, dokkok, kikötők építésébe kezdtek, hogy munkát tudjanak adni a proletariátusnak. Athén és a nagykirály birodalma között igen szembetűnő az ellentét: a perzsa birodalomban a közigazgatás a leigázott népekre súlyos teherként nehezedett, hajdan virágzó városok, például Babilón, romokban hevertek, és volt olyan tartománya, mint Egyiptom, ahol számos város vált a tűz martalékává.

Artaxerxész Babilónban nagy vonalakban apja politikáját követte. BélMarduk papjainak újra engedélyezték ugyan, hogy kultuszukat gyakorolják, ugyanakkor az országban egyre nőtt az iráni népesség aránya. A király perzsáknak adományozott itt földet, a bírák és a hivatalnokok szinte kivétel nélkül mind perzsák voltak. A mágusok testülete is jelentős szerephez jutott. Az adók által tönkretett helyi lakosság csak alkalomra várt, hogy fellázadjon. A helyzetet tovább bonyolította a szíriai szatrapa lázadása. Amikor elfogták, az uralkodótól könnyűszerrel kegyelmet és bocsánatot kapott.

A nyugati határvidéken elszenvedett vereségekhez a keleti határokon újabbak járultak. A hanyatlás előjelei egyelőre ugyan még nagyon szórványosan, de figyelmeztetően jelentkeztek. A szövetségesek győzelmei óta a birodalom a görögök szemében már nem volt hatalmas és félelmetes ellenség. Euripidész korának véleményét fejezi ki, azt mondván, hogy "Ázsia Európa rabszolgája". A közhangulat sokat változott egy fél évszázad alatt. Artaxerxész, Kürosz és Dareiosz politikáját követve, engedélyt adott Ezsdrásnak arra, hogy a korábbi áttelepítésből származó ezerötszáz zsidó családdal térjen vissza jeruzsálembe. De ellentétek robbantak ki közöttük és azok között a hittestvéreik között, akik sohasem hagyták el Palesztinát, és ez az uralkodót közbelépésre késztette. A nézeteltérések rendezésére bizalmasát, Nehémiás pohárnokot küldte oda. A zsidó közösséget barátságáról biztosította azzal a feltétellel, hogy a felelős zsidó vezetők hűségesen kitartanak az uralkodói hatalom mellett. Ezsdrás, a judaizmus nagy alapítójaként, törvénykönyvet adott a közösségnek, és a perzsa politikai fennhatóságról - nagy politikai éleslátással- sohasem mondva le, lehetővé tette, hogy a zsidó nép ismét egyesül jön. I. e. 445-re a templom és Jeruzsálem falai újjáépültek, és a főpapot jeruzsálem és júda vezetőjének nyilvánították.

Artaxerxész sohasem vezette személyesen hadait. Élete vége felé már a birodalom tekintélye szempontjából életfontosságú görög ügyek sem érdekelték. Dareiosz életműve, ha lassan, szinte észrevétlenül is, repedezett.

174

172

Ugyanakkor Perzsia és Hellász Artaxerxész uralkodása idején, kulturális téren közeledett egymáshoz. Ez adja a magyarázatát a kor művészetében bekövetkezett néhány változásnak is. Görög történészek és tudósok utazásokat tettek Egyiptomban, Babilóniában és Iránban, megismerték és hazájukkal is megismertették Kelet történelmét, a keleti vallásokat és tudományokat. Ekkor írta Hérodotosz "világ körüli utazásának" történetét, és azt tartják, hogy Démokritosz nem alkothatta volna meg atomelméletét, ha nem lett volna babilóniai tudósokkal kapcsolatban. A két világ egymás kölcsönös megismerésére törekedett, és az Ázsiával szemben álló Európa merített azokból ajavakból, amelyeket Ázsia - a Keletet és Nyugatot megkülönböztetés nélkül sújtó háborúk, zavaros időszakok és szörnyű járványok ellenére - évezredek alatt felhalmozott.

II. Dareiosz (i. e. 424-405)

II. Dareiosz uralkodását intrikák és megvesztegetések kísérték végig, melyekben az arany játszotta a főszerepet. Ezzel sikerült Athént, Spárta ellen feltüzelve, a peloponnészoszi háború folytatására késztetnie. A birodalom számára ez bizonyos fokig sikert jelentett, kárpótlást a perzsa háborúkért. Az Athén által támogatott szardeiszi szatrapa lázadása Spártát a nagykirály oldalára állította. Az uralkodó legtehetségesebb és legkevésbé aggályos perzsa diplomatáját, Tisszaphernészt bízta meg a felkelés elfojtásával. Görög zsoldosok segítségével sikerült a lázadást levernie, de a lázadó fia tovább folytatta az apja által megkezdett harcot. A király, miután Spártával szerződést kötött, háborút indított Athén ellen, és sikerült több görög várost visszafoglalnia. Ezekben perzsa helyőrséget helyezett el, és adóhátralékuk megfizetésére kötelezte őket. Nem sokkal ezután az ázsiai görögök egy újabb szerződésben elismerték a nagykirály fennhatóságát. Spárta elvesztette kiváltságos helyzetét, de kárpótolta a perzsa arany.

Médiában felkelés tört ki, majd ezt követően Egyiptomban is, ahol lerombolták a zsidók templomát. A perzsa tisztviselők nem mertek túl kemény intézkedéseket foganatosítani a felbőszült lakossággal szemben. A peloponnészoszi flottát súlyos veszteségek érték, s bár a perzsa uralkodó új hajókkal kárpótolta őket, ez nem akadályozta meg Athént sikeres hadműveleteinek

175

173

folytatásában. De Spártának, perzsa segítséggel, ismét sikerült lezárnia a Boszporoszt, és a búza utánpótlástól megfosztott Athénnak meg kellett adnia magát. Az arany újabb győzelmet aratott.

A királyi családot is marcangoló intrikákkal átszőtt királyi palota és udvar hű mása volt a külpolitikának. Parüszatisz királyné, aki a hivatalos trónörökössel szemben fiát, Küroszt támogatta, elérte, hogy fia legyen Lüdia, Nagy-Frígia és Kappadokia szatrapája, valamint a kisázsiai birodalmi csapatok főparancsnoka. A fiatal herceg, ekkora hatalommal felruházva, minden rendelkezésére álló erőt felhasználhat adott esetben arra, hogy apja trónjára ülhessen.

II. Dareiosz többé nem hagyta el fővárosait azért, hogy seregei élén hadba szálljon. Csupán élete végén vezetett egy hadjáratot a kaduszioszok* ellen. Ezután hamarosan meghalt, koronáját idősebb fiára, II. Artaxerxészre hagyva.

II. Artaxerxész (i. e. 405-359)

II. Artaxerxész trónra lépését merénylet tette emlékezetessé. A paszargadai templomban tartott koronázási szertartás alatt alig kerülte el fivére, Kürosz tőrdöfését. Anyja, Parüszatisz nyomására megbocsátott testvérének, sőt megengedte, hogy visszatérjen szatrapiájába, ahol egész Kisázsia, összes csapatával, a rendelkezésére állt. Nem sokkal ezután Kürosz fellázadt Artaxerxész ellen, és erős sereg élén megindult, hogy testvérének a trónját megszerezze. Babilón környékén már-már döntő győzelmet aratott, amikor hevessége és esztelen fiatalsága elragadta, és éppen abban a pillanatban ölték meg, amikor fegyverével királyi testvérét megérintette. Az uralkodó megcsonkíttatta a fiatal herceget, akinek a tehetségéről a források mind egybehangzóan elismerően szólnak. S talán, ha sikerül a trónt megszereznie, megállíthatta volna a dinasztia hanyatlását.

Artaxerxész semmit sem tett az ellen, hogy az a tízezer görög, aki elhunyt fivérének a seregében harcolt, útra ne keljen. Vezetőiket kivégeztette, de képtelen volt megakadályozni - s ezzel mintegy a saját gyengeségét ismerte el-, hogy a görögök Armenián át hazatérjenek .

• Kaduszioszok: ókori néptörzs a Kaszpi-tenger délnyugati partján.

176

174

A perzsa katonák harci képességét, amelyre Kürosz és Dareiosz épített, már számításba sem vették. Az arany lépett a helyére, és ezt a nagykirály rendkívül ügyes diplomatái mesteri hozzáértéssel használták fel, folyamatosan öntve hol az athéniak, hol a spártaiak erszényébe, vagy bárki máséba, aki képes volt intrikáival az ellenséget gyengíteni vagy a nagykirály oldalára állítani. Artaxerxész trónra lépésével egy időben Egyiptom fellázadt, és függetlenné nyilvánította magát. Az uralkodónak nem volt elég ereje ahhoz, hogy visszahódítsa, holott jól tudta, hogy ha Egyiptom elszakad a birodalomtól, akkor nyugati szatrapái sem fogják tovább elviselni az alávetettséget. A meggyöngült és legyőzött Athén veszélytelen volt. Spártára viszont nagy hatást gyakorolt annak a tízezer harcosnak a hazatérte, akiket a nagykirály birodalma közepén sem tudott maradásra kényszeríteni. A város a perzsák elleni fegyverkezésbe kezdett.

A nagy spártai vezér, Agészilaosz rövidesen már Kisázsiában harcolt, és az egymás között marakodó szatrapák nem tudták megakadályozni a görög harcosok győzelmeit. Ekkor sikerült Athént ismét az uralkodó oldalára állítani; Agészilaoszt, hadi dicsősége teljében, visszahívták Spártába. Nem minden keserűség nélkül mondja majd később, hogy meg kellett hátrálnia tízezer perzsa íjász előtt. Ezek azonban nem a nagykirály katonái, hanem pénzeire veretett képmások voltak. Ez a kicsinyes politikai döntés Spártának nem sokkal ezután súlyos vereségébe és ióniai hegemóniájába került.

Miközben a két nagy görög város, egymás kibékíthetetlen ellensége, a perzsa arany szította, egymás elleni harcokban teljesen kimerült, a Királyok Királya Perzsia belsejéből, ahonnan sohasem mozdult ki, kihirdette a "királyi békét": az ióniai görög városok mindegyike birodalmának részét képezi. Amelyik szembe merészel szállni vele, azt szárazföldön és tengeren fogja leverni. A görög követek, akik előtt ezt a döntést felolvasták, lehorgasztották fejüket. II. Artaxerxész diplomáciája a gátlástalanul felhasznált arany segítségével elérte mindazt, amit Dareiosz és Xerxész félelmetes hadigépezete nem tudott elérni.

Az ióniai görögök ismét a nagykirály alattvalói lettek. Ezzel véget ért Athén hatalma, mely, a liga ürügyén, lehetőséget adott arra, hogy szövetségeseitől valóságos hadisarcot követeljen. Vége szakadt Spárta uralmának is, melynek védelmező szerepe, a különféle fizetési kötelezettségek miatt, még szönyűbbnek bizonyult. És közben mindkét várost az a nemes cél vezérelte, hogy felszabadítsák ázsiai testvéreiket. A perzsák visszaállították a korábban kivetett adókat, melyek jóval alacsonyabbak voltak annál, mint amit Athén-

177

175

nak vagy Spártának kellett fizetniük. A birodalmi kereskedelem körforgásába ismét bekerült ión városok gyorsan visszanyerték korábbi aktivitásukat, és újra virágzásnak indultak.

A perzsa uralkodónak azonban ez sem volt elég. Szünet nélkül ügyködő diplomatáinak sikerült feléleszteniük az ősi ellenségeskedést Athén és Spárta között. A háborúskodás, melyet egy békekötés megszakított, újra folytatódott, és mindkét várost teljesen kimerítette. És amikor a két ellenfél végre felhagyott az ellenségeskedéssel, Artaxerxész Thébait bujtotta fel, hogy szálljon hadba a korábban egymással szemben álló, de most közösen fellépő két város ellen. Thébai szétverte őket. Az ősi Hellász, az uralkodó akaratának megfelelően, szétmarcangolva, haldokolva hevert, mert városai között egy sem akadt, amelynek elegendő ereje lett volna ahhoz, hogy az ország egységét helyreállítsa, hogy rendet és békét teremtsen.

Amikor azonban Artaxerxész birodalma már-már újra átlépte a Boszporoszt, és úgy tűnt, hogy az európai görögöknek a szúszai udvar diktálja a törvényt, Perzsia nyugati tartományain hatalmas kelés támadt - kitört a szatrapák lázadása. Az utolsó akhaimenida uralkodók idején már csak az emléke élt annak a szerepnek, melyet Dareiosz korában a szatrapák ellenőrzésével megbízott királyi "szemek és fülek" játszottak. Aszatrapaság számos helyen öröklődő tisztséggé vált, a szatrapák némelyike olyan nagy hatalomra tett szert, hogy az uralkodó nem volt képes ellenőrzésükre, sem arra, hogy ha kell, fellépjen ellenük.

A köztársaság kori Rómában jött létre hasonló helyzet, ahol a Senatus legátusokat bízott meg a hadvezérek ellenőrzéséveI. De a hosszú időn át gyakorolt parancsnoki tisztség olyan hatalmat adott a római vezérek kezébe, hogy ki tudtak bújni az ellenőrzés alól, és végül, a Senatus gyengeségének fényes bizonyítékaként, már maguk jelölték ki a legátusokat.

A perzsa birodalom belső helyzete szomorú képet nyújtott. Az alávetett népeket az adók tönkretették, és lázadásra késztették. Egyiptomot, mely Artaxerxész uralkodásának a kezdete óta független volt, nem sikerült visszaszerezniük. A nagyszabású hadműveletek mind siralmasan elbuktak. A birodalom lassan széttöredezett. Egyiptomot követően Ciprus egy része, majd egymás után Fönícia és Szíria is függetlenné vált. A lázadó szatrapák dúltak és fosztogattak, ez is a birodalmi közigazgatás hanyatlását bizonyította. Az éhező proletariátus osztályharca, melyet ugyan kegyetlenül elfojtottak, csak fokozta a zűrzavart. Azsia darabokra hullott szét. Bithünia, majd ezt követően Kana is kinyilvánította a függetlenségét. Példájukat Frígia, Müszia,

178

176

Lükia, Piszidia, Pamphülia, Kilikia is követte: az Eufratésztől nyugatra minden tartomány lázadozott. A birodalom helyzete egyre áttekinthetetlenebbé vált, minden veszélyben volt, nemcsak az ország egysége, hanem még az uralkodó élete is.

A fellázadt szatrapák szövetséget kötöttek, és aranypénzt verettek, ami addig egyedül a nagykirály kiváltsága volt. Az uralkodó a lázongó tartományokkal és a felszabadult Egyiptommal jövedelmének a felét elvesztette. A görög földön oly sok diplomáciai sikert aratott Artaxerxésznek már a trónja is veszélybe került. Ha nem sokkal korábban úgy tűnt, hogy sikerült a birodalom egységet ismét helyreállítani, ez csak véletlen közjáték volt. Összetartó erő híján most már a teljes felbomlás határán állt. A Spártával és a lázadó szatrapákkal szövetkezett Egyiptom a király ellen indult, csapatai, Takhósz fáraó vezetésével, Szíria irányába vonultak. A lázadó Damatész szatrapa pedig átkelt az Eufratészen. Olyan sűlyos volt a helyzet, hogy maga Artaxerxész vette át a sereg főparancsnokságát, mert fia, Ókhosz képtelen volt a lázadók szolgálatában álló görög zsoldosok előrenyomulását megállítani. Úgy tűnt, hogy a birodalom sorsa meg van pecsételve.

Mindezek ellenére mégis megmenekült. Egyiptom, a Takhósz fáraó elleni lázadás miatt cserbenhagyta szövetségeseit, és a fáraó megadta magát. Ezt Aroandrész szatrapa fegyverletétele követte. A király megbocsátott neki, és meghagyta méltóságát, ezzel is a központi hatalom gyengeségét bizonyítva. Aszatrapák árulás ával egyidejűleg növekedett a városokat sarcoló bandák száma, egyes városokat pedig a gazdagok és a szegények között dúló harc pusztította. A lázadó Ariobarzanész szatrapát, akit saját fia árult el, keresztre feszítették. Damatészt a lázongó szatrapák egyik összejövetelén gyilkolták meg.

Amilyen gyorsan támadt a birodalmat fenyegető veszély, ugyanolyan gyorsan el is enyészett. De a nagy megrázkódtatás még akkor is éreztette hatását, amikor meghalt Artaxerxész, ez az egyes vélemények szerint szelíd, igazságos, nagylelkű, mások szerint viszont bizalmatlan, vérengző és anyja befolyása alatt álló uralkodó. Csaknem fél évszázadon át tartó uralkodása alatt az az egyetlen cél vezérelte, hogy a birodalom határait sértetlenül tartsa fenn. Ez a feladat meghaladta erejét.

179

177

Ill. Artaxerxész (i. e. 359-338)

A sors, a jelek szerint, egy utolsó lehetőséget kínált fel Perzsiának egy kegyetlen és rendkívül vad, ugyanakkor vasakarattal és államférfiúi eréllyel rendelkező férfi személyében, aki II. Artaxerxész után a trónra került. Uralkodása kezdetét összes, több tucatnyi fivérének és nővérének a vérével szennyezte be. Ezen a túlságosan drága áron kellett talán megvásárolnia a birodalom egységét, azét a birodalomét, amely egyik veszély után a másikkal szembekerülve, egyre le.üebb került a lejtőn, és a végveszélyt csak véletlen folytán kerülhette el? Az uralkodó rendkívül keményen fojtotta el a kaduszioszok felkelését, és felszámolta aszatrapák lázadásait. A lázadók egyikétmásikát támogató Athén szigorú figyelmeztetést kapott, és a háború fenyegetése miatt visszahívta csapatait. Ezután az uralkodó Egyiptom visszahódításával próbálkozott, de első kísérlete elbukott. Szidón, Egyiptom szövetségese fellázadt. Több ezer főt számláló lakosságával együtt a nagykirály fel-égette, csak romokat hagyott belőle. Majd görög zsoldosokkal felfrissÍtett seregével újabb hadjáratot indított Egyiptom ellen, amely teljes sikerrel járt. A fáraó Etiópiába menekült. Az egyiptomi városokat elfoglalták a perzsák, falaikat földig rombolták, templomaikat kifosztották. A papok csak óriási pénzösszegekkel válthatták meg életüket. Helyreállt a birodalom egysége. Erősebbnek tűnt, mint Dareiosz óta valaha.

Hellászt a perzsa birodalom gyors felépülése igen érzékenyen érintette. Az igazi hazafiúi hévvel rutött görögök, például Iszokratész, már régóta igyekeztek a helléneket rávenni arra, hogy a perzsák elleni harcra egyesüljenek. Szónoklataikban hangot kaptak olyan új gondolatok is, hogy nemcsak az a hellén, aki görög ősöktől származik, hanem mindazok, akik részesei civilizációjuknak. A harc, amelyet hirdettek, nemzeti és birodalmi síkról kultúrák és civilizációs elvek síkjára lépett. De a hosszú háborúskodásban kimerült görögségnek nem volt elég ereje ahhoz, hogy az új "keresztes hadjárathoz" szükséges egységet megteremtse. Az egység azonban, a görögök akarata ellenére, mégis létrejött, mégpedig Makedónia, a nem hellén származású, de görög kultúrájú, életerős makedón nép kényszerítő hatása alatt.

Makedónia uralkodója, Philipposz, már i. e. 360 óta arra törekedett, hogy királyságához csatolja a Közép-Görögországtól északra fekvő területeket: Thesszáliát és Thrákiát. Neki volt a görögök körében a legnagyobb tekintélye. Benne látták azt a vezért, aki "az Európánál virágzóbb" Ázsia ellen,

180

178

"ahol a barbárok gazdagabbak, mint a görögök", hadjáratot vezethet. Philipposz azonban óvatosan járt el. Amikor látta, hogy Artaxerxész visszahódította Egyiptomot, és minden lázadó tartományt, még Ciprust is sikerült levernie, megtévesztésül tárgyalásokba bocsátkozott a perzsa uralkodóval. Athénban Démoszthenész szenvedélyesen szállt szembe a makedónpártiak politikájával, hazája jövőjének zálogát a nagykirállyal kötött szövetségben látta. Amikor szemére vetették, hogy az ázsiai görögöket elárulja, a keserű igazságot vágta ellenfelei szemébe: "Valóban az ázsiai görögökről kívánunk gondoskodni? Nem kötelezi-e őket minden athéni hadvezér »önkéntes« adófizetésre?" Az athéniak követeket küldtek Szúszába, és megkötötték a szövetséget. Miután a perzsa uralkodó Athén oldaláról így biztosította magát, hadseregét Philipposz ellen küldte, és sikerült őt visszaszorítania Perinthoszon túlra.

Perzsia és Athén szövetségétől Makedónia semmi jót sem várhatott, s Phi-lipposz elhatározta, hogy ha kell, akár erőszakkal is, de végez a görög anyaországgal. Fia, Alexandrosz segítségével döntő győzelmet aratott Athén és szövetségesei fűlött, a görögök elveszítették függetlenségüket (i. e. 338). Ill. Artaxerxész ugyanebben az évben méreg áldozata lett. A gyilkosság nemcsak őt, hanem a perzsa birodalmat is sújtotta, mely csupán néhány évvel élte túl uralkodóját.

Nem lennénk pontosak és igazságosak, ha az akhaimenida kori perzsákat olyan hódítóknak tekintenénk, akik a legyőzött népekre rátelepülve, a győztes hatalommal szemben csupán vak engedelmességet követeltek. Tény, hogy hódító politikájukat alapvetően a hatalomvágy, a más népek elnyomására, e népek alávetett helyzetének a fenntartására való törekvés jellemezte. A világ ebben a korban két egymástól nagyon eltérő részre, a perzsa birodalomra és a görög világra oszlott. Mindkét hatalom civilizált és gazdaságilag kiegyensúlyozott, saját életformával rendelkezett, és mindkettő arra törekedett, hogy életformáját a világ többi részére is kiterjessze. Az egységes Iránt elsőként az Akhaimenidáknak sikerült létrehozniuk. Nekik köszönhető a keleti, helyesebben a civilizált világ egységének a megteremtése is. A világ legkülönbözőbb részei kerültek így egymással, egyetlen politikai hatalom felügyelete alatt, olyan szoros kapcsolatba, mint még soha. Az etnikai sokféleség ellenére is létező iráni nép győztesen került ki a nyelvek és a civilizációk zűrzavarából. A perzsák hozták létre az első szervezett államot, és nemcsak

181

179

világbirodalmat teremtettek, de olyan civilizációt is, amely széles körben éreztette hatását az egész ókori világban.

A birodalom heterogén felépítését nem tekinthetjük elmaradottsága jelének. Nem ezt az utat követték-e más hatalmas civilizációk, például a római civilizáció is? A perzsák sikereket értek el a közigazgatás megszervezésében éppúgy, mint a gazdasági életben és a kereskedelemben. A legújabb kutatások bizonyítják, hogy jótékony hatásuk alatt gyökeresen átalakultak azok a peremvidékeken fekvő területek is, amelyeket az akhaimenida terjeszkedés elért. Például Khvárazmban, amely három és fél évszázadon át békében élt a többi keleti tartomány között - ami nagy ritkaságnak számított a keleti országok történetének ebben a korszakában -, ez alatt az időszak alatt indult igazán fejlődésnek a városiasodás és a mezőgazdaság, ekkor jelentek meg itt, éppúgy, mint a dél-egyiptomi oázisokban, a föld alatti öntözőcsatorna-rendszerek.

Az akhaimenida művészet az iráni határokon messze túl, Egyiptomban, Cipruson, a Fekete-tenger partvidékén és különösen a szkítáknál is éreztette hatását. Az Akhaimenidák kedvező légkört biztosítottak a tudományok kivirágzásának is. Tudunk arról, hogy Dareiosz korában egy nagy babilóniai csillagász, Nabú-rimanni, tanulmányozta a nap- és holdfogyatkozást, és Ptolemaiosznál, illetve Kopemikusznál pontosabb eredményekhez jutott. Tudunk arról is, hogy a birodalom történetének vége felé egy másik csillagász, a szippari Kidinnu felfedezte a napéjegyenlőségek előrenyomulását, és pontosan, csupán hét perc tizenhat másodpercet tévedve, meghatározta az év hosszát.

Az Akhaimenidák, a nacionalizmus szűk látókörű keretein túllépve, a birodalom érdekében tett engedményként egy nyugati nyelvet, az arámit tették az állam hivatalos nyelvévé, és átvették e nyelv ábécéjét. Ily módon az arámi nyelv és írás egészen Indiáig terjedt el, hatása alatt fejlődött ki a kharosthi, India legkorábbi, az arámiból származó írása. Az akhaimenida művészet és építészet is hatott Indiára. A patnái ásatások során kiderült, hogy a Maurja-dinasztia kori paloták a perszepoliszi paloták mintájára épültek. Az indiai hagyományok megőrizték a perzsa építészek emlékét, akik a népi képzeletvilágban titánokként jelentek meg. Ez a Maurja és a Gandhára kori művészetben kimutatható akhaimenida hatásokra is magyarázatot ad.

A vallási tekintetben rendkívül türelmes és ugyanakkor az egyistenhit felé hajló Akhaimenidák különös jóindulatot tanúsítottak a monoteista zsidóság iránt. Az, hogy a zsidó vallás, a zsidó közösség, sőt a zsidó állam fenn tudott

182

180

maradni és később megvethette a kereszténység alapjait, nagy részben az akhaimenida kori Perzsia kedvező politikájának köszönhető. Ugyanakkor a perzsa vallás is nagy hatással volt az hánon kívül élő népekre. Az Akhaimenidák vallása északnyugati irányban eljutott Kappadokiába, és innen Kilikiába, ahol a kalózok a Mithra-kultuszt befogadták. Ez lett később a római hadsereg legnépszerűbb, Krisztus-hittel rivalizáló kultusza. Egyébként a perzsáknál alakult ki - a halálon túli életről való ősi sémi elképzelésből - a halhatatlanságba vetett hit, amely innen került át a zsidó tanokba, s ezen a szálon a mazda-hit magával a keresztény teológiával érintkezett.

Az Akhaimenidák voltak az elsők, akik -legyen szó akár az anyagi kultúráról, akár a vallásról, akár a szellemi életről- Nyugat és Kelet között az életformák és az eszmék közvetítését megkezdték. Nekik köszönhető e két világ és civilizációik közeledése, követendő utat mutatva ezzel a jövendő iráni világnak.

183

181

4. fejezet

NYUGAT KELET ELLEN ÉS KELET VÁLASZA

Az akhaimenida birodalom bukása Nagy Sándor

Ill. Artaxerxész meggyilkolása felborította a világpolitika sakktábláját, ame-lyen közben új erő, Makedónia is játékba kezdett. Philipposz, az egyesített Hellászt képviselő liga élén erős, a görög flotta támogatását élvező makedón sereget állított hadba Perzsia ellen, melynek trónján ifjú uralkodó, a hatalmas eunuchok játékszere ült. Nem sokkal ezután Philipposzt is összeesküvők tőre sújtotta halálra, s ebben a gyilkosságban a szúszai udvar nem volt teljesen vétlen. Fia, Alexandrosz állt a helyére, és a fiatalság lelkesedésével folytatta az apja által megkezdett munkát. Közben Artaxerxész fia méreg áldozata lett, és a trónra egyik rokona, Ill. Dareiosz Kodomannosz került. Talán ez a bátor férfi megmenthette volna Iránt, ha nem állt volna vele szemben, birodalma történelmében először, az egész egyesült Görögország. Ez az egység ugyan erőszakból született, de makedón harcosai élén katonai lángész vezette. Kodomannosz nagy hibát követett el azzal, hogy hatalmas monarcha gőgjével megvetette a fiatal Alexandroszt, és erejének nagyságát alábecsülte.

A közöttük kialakuló harc színtere a perzsa birodalom, a városokra tagolódó görög föld és a fiatal makedón királyság alkotta hatalmas háromszög volt. Perzsia egyelőre még rendelkezett erőforrásaival. De az is igaz, hogy számos alkalommal az ókori világ elé tárta már gyenge pontjait például, amikor hadvezérei képtelenek voltak megállítani Xenophónt és tízezer görög katonáját, vagy amikor nem tudták megakadályozni, hogy Agészilaosz a Halüsz vonaláig vissza ne hódítsa egész Kisázsiát. Az egyiptom elleni hadjáratokban elszenvedett vereségek, a ciprusi kudarcok nem öregbítették erejének hímevét ellenségei szemében. Legyen bár hatalmas az uralkodó, mégis megtörténhet vele, hogy nem tudja a rendelkezésére álló haderőt jól felhasz-

184

182

nálni, hogy lassan születnek meg döntései, és hogy parancsait nem a kellő időben hajtják végre. Igaz, hogy a birodalom korábban sokszor aratott sikert a Hellász elleni harcokban, ezt azonban nagyrészt a görögök közötti nézeteltéréseknek köszönhette. Hadi sikereiben már hosszú idő óta a hősiesen harcoló görög zsoldosok és gazdag tapasztalatokkal rendelkező vezéreik játszották a fő szerepet. De minden görög vezér mellett perzsa nemes viselte a főparancsnoki tisztséget, még akkor is, ha a hadviseléshez kevésbé értett. A köztük kialakuló viták nem segítették elő a hadműveletek sikerét. A perzsa uralom a birodalom területén csaknem mindenütt elviselhető volt, hiszen ebben "a rendszerben az erő és ajó szándék" uralkodott. Arra alig volt esély, hogy Perzsia egy szép napon Hellász visszahódítására gondoljon. Az önvédelemhez viszont megvoltak az eszközei. Alexandrosz előtt tehát nem állt könnyű feladat.

Hellászban két vélemény állt egymással szemben. Az egyik szerint a nagy-királynak az ázsiai görögök fölött gyakorolt fennhatósága nagy megaláztatást jelentett a felsőbb fajtához tartozónak tekintett görögség számára.' Ha tehát a hellének képtelenek arra, hogy az egységet megteremtve testvéreiket a szolgasors alól felszabadítsák, akkor a hellénizált Makedónia valósítsa meg ezt a célt. Kisázsiát egészen a Kilikiától Szinopéig húzódó vonalig meg kell szabadítani a Királyok Királyának az uralmától. A felszabadított területen le lehetne telepíteni az állandóan mozgásban levő és zavargó zsoldos tömeget, és egy csapással Nyugathoz kapcsolnák a virágzó kereskedelmi központokat is, melyek a terjeszkedő görög gazdasági élet számára új piacokat biztosítanának.

Mások korántsem találták olyan szönyűnek a perzsa igát. A kisázsiai görög városok virágzóan fejlődtek, és sokkal kevesebbet szenvedtek, mint a görög seregek hozta "szabadság" rövid időszakaiban. A nagykirály messze volt, s így az ő uralmát könnyebb volt elviselni, mint a durva makedónok esetleges hatalmát. Kevésbé irtóztak a perzsa elnyomástól, mint attól, hogy a perzsák elleni háborúval makedón hegemóniát vásároljanak, és hogy a görög egység idegen dinasztia égisze alatt jöjjön létre. Perzsia már hosszú ideje a görögség fölötti döntőbíró tisz~ét töltötte be, és még a kor nagy filozófiai iskoláinak a tanaiban is visszhangra talált az a gondolat, hogy egy erős egyeduralkodó hatalma többet ér, mint a tömegek bizonytalan uralma.

Makedóniának, e tulajdonképpen mezőgazdasági területnek és Iránnak, különösen a birodalom magvát alkotó, politikai irányítását és "katonai gerincét" nyújtó Perszisznek, sok közös vonása volt. Iránhoz hasonlóan Makedó-

185

183

niában is törzsi és nemzetségi szervezetben élt a lakosság. Volt szabad paraszti rétege, mely a nemesség, a nagy földbirtokosok fennhatósága alá tartozott, és mindenek fölött állt a király. Az ő kezében összpontosult a vallási, a bírói és a katonai hatalom. Philipposz újjá tudta szervezni a területet, amely fölött uralkodott, és népét a trón köré gyűjtve erős birodalmat hozott létre. Különösen nagy jelentőségű volt a hadsereg átszervezése. A gyalogságot, törzsi kapcsolataikat ott is megtartva, a szabad makedónok, a híres lovasságot pedig a nemesek alkották. Háború esetén nem a nemesek vonultak fel tehát saját csapataikkal, mint korábban, hanem a királyi sereg, a király választotta parancsnokok irányítás a alatt. Amikor Philipposz halála után trónra lépett a fia, Alexandrosz, aki hamarosan kiérdemelte a Nagy Sándor nevet, a make-dón nép és elsősorban a hadsereg elit csapatát alkotó előkelők már elég érettek voltak ahhoz, hogy kövessék a fiatal hőst, és vezetésével nagy tetteket hajtsanak végre.

Nagy Sándornak a perzsa birodalom elleni hadjáratát gyakran keresztes hadjáratnak nevezik. Valóban vannak hasonlóságok a középkori európai terjeszkedés és a között, ahogyan az Alexandrosz vezette hellének Ázsiába kirajzottak. A kereszteseket a Szentföld felszabadításának nemes célja vezérelte. Mozgatórugója azonban sokkal földhözragadtabb volt. A francia bárók füldszerző vágya párosult ebben az itáliai tengeri köztársaságok kereskedelmi érdekeivel. A saját korában Nagy Sándor volt talán az egyetlen, aki valóban a pánhellén eszmét kívánta valóra váltani, hódító vállalkozását a görögség perzsa iga alóli felszabadításának zászlaja alá helyezte. A makedón nemesség dicsőséget és zsákmányt biztosító hódításokról álmodott, egyes görög rétegek pedig arra számítottak, hogy kereskedelmük előtt gazdag keleti piacok tárulnak majd fel.

Az ifjú uralkodó tisztában volt azzal, hogy a görögöket nézeteltérések és belső harcok osztiák meg. De apja nyomdokaiba lépve, az általa megkezdett művet meg kellett valósítania. Fényes tettek vártak rá. A görögök akarata ellenére szállt harcba, hogy értük bosszút álljon, elsősorban azonban Makedónia érdekei vezérelték. Kegyetlen figyelmeztetést kaptak azok a hellének, akiket a perzsa ügynököknek sikerült megnyerniük. Thébait, ahol a makedón helyőrséget meggyilkolták, Alexandrosz felégette, és lakóit rabszolgának adta el. így kényszerítette a többi görög várost arra, hogy hűségesek maradjanak a szövetséghez, amely őt a hadjárat élére helyezte, s ezzel egyben magát is biztosította hátulról.

A görög anyaországgal kötött "szövetség" Nagy Sándornak összesen

186

184

hétezer embert és egy gyenge athéni flottát jelentett. Ez utóbbit, pénz hiányában, hamarosan vissza is küldte. A hellénizmus szent ügyéért síkraszálló hősnek a görög világ meglehetősen szűkmarkúan mérte a támogatást. Csaknem teljesen makedónokból álló kis seregével és vezérkarával, melyben tudósok, történészek, geográfusok és botanikusok is voltak, Alexandrosz hajókon kelt át a Dardanellákon, éppen azon a helyen, ahol annak idején Xerxész katonái egy hajóhídon. A legelsőként elfoglalt városok között volt Trója is. Nagy Sándor itt áldozatot mutatott be a görög hősök árnyainak, ezzel hivatalosan kezdetét vette az Ázsia elleni háború.

Dareiosz nem vette komolyan Alexandrosz vállalkozását, még Philipposz terveinél is veszélytelenebbnek tartotta. Annyira biztos volt a sikerben, hogy megparancsolta: fogják el Alexandroszt, és vezessék elébe Szúszába. A Nagy Sándor ellen küldött, bennszülöttekből, perzsa lovasokból és görög zsoldosokból álló sereg alig volt erősebb a makedónok seregénél. A perzsa uralkodó szolgálatában álló görög hadvezetés viszont óvatosabb volt, azt javasolta, hogy "felperzselt földet" maguk mögött hagyva hátráljanak, minél mélyebben az ország belsejébe csalogatva ezzel a makedón királyt. J avaslataikat azonban elvetették. A szatrapák, a könnyű győzelem reményében, rögtön támadni akartak, és ezzel Alexandrosz terveit segítették. A Granikosznál került sor az első összecsapásra. A perzsa sereg vereséget szenvedett, de kis híján múlt, hogy nem győztesen került ki a harcból és az ifjú makedón ural-kodó nem maradt holtan a csatatéren. A makedónok nem vették üldözőbe a perzsa lovasság maradékát, a bekerített görög zsoldosokat azonban a hellén ügy árulóiként büntették meg. Szinte kivétel nélkül mindet lemészárolták. Nyitva állt előttük az út Kisázsia felé.

A görög városokat sorban elfoglalták, és szabaddá nyilvánították. Volt azonban közöttük olyan város is, mint Halikarnasszosz, amelyanagykirály mellett hűségesen ki akart tartani, ezzel is azt bizonyítva, hogy nem érezte túl súlyosnak a perzsa igát. Halikarnasszoszt az ostrom alatt felégették. Az uralkodó flottájának kísérlete, hogy Alexandroszt európai bázis aitól elvágja, sikertelen maradt. Miután keresztülhaladt Kisázsián, és a perzsák által bevezetett hármas beosztást, azaz a szatrapa, a katonai főparancsnok és a főadószedő tisztségét megtartva, újjászervezte a közigazgatást, Nagy Sándor benyomult Kilikiába, s a part mentén haladva a Kilikiai-kapuknál, * Isszosznál szemben találta magát Dareiosz seregével.

* Kilikiai-kapuk: a Kilikiából Szíriába vezető part menti á~áró Isszosznál.

187

185

A Királyok Királya számára az itt elkövetett újabb taktikai hiba végzetes volt. Ahelyett, hogy megvárta volna, llÚg Alexandl;"osz serege odaér - mint azt egy hozzá átpártolt makedón tanácsolta -, elébe sietett. A perzsa hadak nem tudtak a makedónok rohamának ellenállni, Dareiosz pedig, hátráló csapatai láttán, feladta a harcot, és elmenekült. A makedón hadvezér, Parmenión gyors menetben elérte és elfoglalta Damaszkuszt, ahol a királyi udvar és az utánpótlást biztosító csapatok tartózkodtak. Dareiosz anyja, felesége és gyermekei Nagy Sándor kezébe kerültek, s ő királyi rangjuknak megfelelően bánt velük. A makedónok hatalmas zsákmányra is szert tettek. Ezenkívül itt találták a spártai, athéni és thébai követeket is, akik azért jöttek, hogy a perzsa uralkodóval tárgyaljanak. Ez is azt muta~a, hogy Hellászban milyen kevesen tekintették görög ügynek a hadjáratot.

Alexandrosz megvalósította Philipposz célját. Az ifjú hódító felszabadította a kisázsiai görögöket, és kezébe kerültek a perzsa birodalom nyugati területei. Ú~a további dicsőséges tettek felé vezetett. Dareioszt nem vette rögtön üldözőbe, mert mielőtt még a birodalom keleti felének a meghódítására indult, először hátulról akarta magát biztosítani. Elfoglalta a sorban behódolt föníciai városokat. Dareiosz első levele éppen Marathosz ostromakor érkezett. Ebben a perzsa uralkodó barátságát és szövetségét ajánlotta fel, és nagy pénzösszeget kínált fel családja szabadon bocsátásáért. Nagy Sándor elutasította ezt a dipomáciai tárgyalásra tett kísérletet, és felszólította az uralkodót, hogy ismerje el fennhatóságát. A korinthoszi liga fővezére a hatalmas uralkodó sorsának ítélőbírája lett.

A föníciai városok közül egyedül Türosz állt makacsul ellen Nagy Sándor ostromának, hét hónapos késlekedést okozva ezzel neki. Az ostrom alatt kapta meg Dareiosz második levelét, amelyben fogságban tartott családjáért mérhetetlen nagy váltságdijatjavasolt: felajánlotta, hogy átengedi a Halüsztől nyugatra fekvő területeket, és hozzáadja leányát feleségül. Hetairoszainak * tanácsában voltak olyan hangok is, melyek Alexandroszt az ajánlat elfogadására biztatták. De a hódító szeme előtt már a világbirodalom megteremtésének célja lebegett, amelyben nincsen két Királyok Királya számára hely, ezért Dareiosz üzenetére ismét elutasítással válaszolt.

Türosz végül elesett, ezzel együtt megsemmisült Fönícia tengeri és kereskedelmi fölénye is. Türoszt a makedón uralkodó újonnan alapított városa, Alexandreia, az ázsiai tengeri hatalmat pedig a görög tengeri hatalom váltotta fel .

• Hetairoszok (gör. 'társak'): a királyuk mellett tanácsadóként álló makedón nemesek.

188

186

Miután Alexandrosz újabb két hónapot veszített Gáza falai alatt, ahol meg is sebesült, a hadsereg Egyiptom földjére lépett. Az egyiptomiak nemcsak hogy, nem tanúsítottak ellenállást, de örömujjongva fogadták, mert az Ökhosz (Ill. Artaxerxész) elnyomó politikája óta kialakult perzsaellenes indulataik a makedónok oldalára állították őket. Nagy Sándor látogatást tett Amon templomában, ahol a nagy isten tudatta vele, hogy az ő fia, és jóslatában megjövendölte, hogy a világ ura lesz. Alexandrosz törvényes fáraóként - a karnaki templomban szentélye volt - újjászervezte az ország közigazgatását, és ebben az egyiptomiaknak is jelentős szerepet juttatott. A katonai ellenőrzést viszont a makedónokra bízta, majd elindult Mezopotámia felé. Atkelt az Eufratészen és a Tigrisen; Dareiosz, érthetetlen okból, egyik folyót sem védte.

Irán hegyeivel a háta mögött Dareiosz, a rendelkezésére álló lehető legerősebb sereggel az utolsó kísérletre készült, hogy birodalmát megvédje. De mielőtt még ellenfele erejével a magáét összemérte volna, harmadszor is megkísérelte, hogy diplomáciai egyezséggel mentse meg birodalmát. Az uralkodó, akit igen fájdalmasan érintett feleségének a halála - Alexandrosz egyébként királyi gyásszal temettette el-, akinek továbbra is nélkülöznie kellett családjának többi, még mindig fogságban levő tagját, akit összetörtek a katonai sikertelenségek, most azt javasolta, hogy -leánya hozományaként - a két birodalom között az Eufratész legyen a határ. Elfogadta, hogy fia túszként Nagy Sándor mellett maradjon, és harmincezer talentumot ajánlott fel anyjáért és két leányáért. Hatalmát ily módon megosztaná Alexandroszszal, aki, vejeként, az uralkodásban is társa lenne. De a makedón uralkodó harmadik elutasító válasza mindezeknek a próbálkozásoknak véget vetett. A két hadsereg az asszíriai hegységek előhegyeiben, Arbéla mellett, Gaugamelában ("Tevelegelő") találkozott.

A perzsa sereget, éppúgy , mint Xerxész idején, szatrapiák szerint állították fel, mivel a hadvezetés nem vette figyelembe, hogy a hadtudomány, különösen Philipposz uralkodása óta, mekkorát lépett előre. A középen álló, Halhatatlanjaival körülvett Dareioszt görög zsoldosok fedezték. A források felsorolják a perzsa nemesség legkiválóbb alakjait, akiknek a csatában tanúsított csodálatra méltó bátorsága semmiben sem maradt el a birodalmat meghódító őseikétől. Viszont semmit sem tudtak az új harcászatról. Harci szekereik és elefántjaik gyenge ellenfélnek bizonyultak, a perzsa sereg meghátrált, Dareiosz Ekbatana felé menekült. A perzsák hősies küzdelme azonban, melyet Kelet-Iránból jött csapatok is támogattak, még nem fejeződött be,

189

187

a csata késő éjszakáig tartott. A háború gyakorlatilag ezzel véget ért. Nagy Sándornak ugyan még ezután is évekre volt szüksége ahhoz, hogya birodalomban békét teremtsen, de ettől kezdve az alattvalók egy része már benne látta a Királyok Királyát. A csatavesztésért Dareioszt terhelte a felelősség. Seregét elhagyta, s ezzel tulajdonképpen lemondott a trónról.

Nagy Sándor diadalmenetben vonult be Babilónba, ahol virágokat szórtak a lába elé. A városban meghagyta tisztségében a perzsa szatrapát, és elrendelte, hogy Bél templomát, melyet Xerxész leromboltatott, építsék újjá. Szúsza harc nélkül adta meg magát. A palotában Alexandrosz kezébe került a hatalmas kincstár, és itt helyezték el Dareiosz családjának a tagjait, akik: eddig a sereget követték. A szatrapa itt is a helyén maradt, de a fellegvár parancsnokává és kincstárnokká makedónt neveztek ki. Az ifjú uralkodó fejében már érlelődött az a gondolat, hogy lehetetlen ezt a részben már meghódított, hatalmas birodalmat egy maroknyi makedónnal kormányozni. Az irániaknak is meg kell benne találniuk az őket megillető helyet. Ha a különböző népek egymás mellett harcolnak a seregben, ezzel már a birodalmon belüli összeolvadásukat készítik elő. Alexandrosz parancsot adott tehát arra, hogy háromezer iráni ifjúból állítsanak fel egy hadtestet, és ezeket az ifjakat a nyugati hadviselés elvei szerint neveljék és képezzék ki.

Szúszát elhagyva a szorosan vett Irán állt Alexandrosz előtt. Azok IP'

a hegyek, amelyekben az ellenállásra végsőkig képes, kiváltságos nép élt. Összehangoltság hiányában azonban ellenállásuk nem jelentett igazi veszélyt. Nagy Sándornak, viselkedésével, magatartásával, személyiségével és tekintélyével igen hamar sikerült a perzsák többségét megnyernie. Valóban, a Felf'óldre már Dareiosz utódaként érkezett. Az a perzsa sereg, amelyik az egyik szatrapa vezetésével a Perzsa-kapuknál a makedónok feltartóztatásával próbálkozott, csupán egy kis epizódot jelentett, és Alexandrosz bevonult Perszepoliszba, ahol újabb kincstár várta.

Keresztes hadjáratról már szó sincs. Perszepoliszban négy hónapot töltött a makedón uralkodó, és itt-tartózkodását csak a hegylakók ellen vezetett néhány kis hadművelet szakította meg. Közben ellátogatott Kürosz sírjához, és megparancsolta, hogy hagyják érintetlenül. Perszepoliszi tartózkodása végét egy súlyos szerencsétlenség tette emlékezetessé: a királyi palota a lángok martaléka lett. Vajon Alexandrosz szándékosan adott volna parancsot erre a pusztításra, mint sokan hiszik, hogy bosszút álljon Athénért, melyet Xerxész leromboltatott? Vagy politikai és szimbolikus tett lett volna, hogy az Akhaimenidákat övező nimbuszt megsemmisítse? Vagy talán, mint mások

190

188

vélekednek, gondatlanság miatt csapott fel a láng, a nagy ivászatok egyikén, melyet az ifjú uralkodó társaival és az őt mindenüvé követő asszonyokkal rendezett? S egy bizonytalan, talán a bakkhoszi misztérium hatása alatt álló kézben tartott fáklya okozta volna ezt, melynek lángja nyaldosni kezdte a pompás kárpitokat? Legalábbis az ókori irodalom szívesen képzelte így el a perszepoliszi tűzvészt.

Ha politikai bosszú lett volna, nem Perszepoliszt, hanem Szúszát kellett volna célpon~ául választani. Szúsza volt a világ fővárosa. Ide jöttek és itt hajtottak fejet a nagykirály előtt mindazok, akiket a görögséggel kapcsolatos politikája engedelmességre kényszerített: követek, trónjukról letaszított uralkodók, bajba került politikusok. A görögök Perszepoliszról úgyszólván semmit sem tudtak, a nyugati forrásokban neve korábban egyszer sem szerepelt. De miért is akarta volna elpusztítani azt, ami már az övé volt? Hiszen Perszepoliszba már nem ellenségként, nem hódítóként, hanem Dareiosz jövendő vejeként érkezett, az utolsó Akhaimenida törvényes utódaként, aki elődje tragikus halálát a gyilkos kegyetlen megbüntetésével torolja majd meg. Minden gyanún felül állt a királyi házzal és az iráni néppel szemben tanúsított magatartása. Hadjárata során sehol sem változtatta pusztasággá a meghódított területeket, nem fojtotta vérbe a lakosságot, nem tette földdel egyenlővé a városokat, pedig Irán korábban annyi példát látott erre az idegen hódítók támadásai során.

Voltaire-nek igaza volt, amikor azt mondta, hogy Alexandrosz több várost építtetett, mint amennyit Ázsia többi hódítója leromboltatott. Nem váltotta le a perzsa tisztségviselőket. Maga mellé állította az ország ifjúságát, amely osztozni fog vele a katonai sikerekben, és a makedónokkal együtt, egyenjogú félként vesz majd részt a birodalom sorsának irányításában. Nemcsak hogy soha nem akarta elpusztítani a perzsa civilizációt, ellenkezőleg, éppen arra törekedett, hogy a két világot, Hellászt és Iránt egyesítse. Azt a gondolatot valósítva meg ily módon, amely ma is frissen él korunk legfelvilágosultabb eszméiben. Amikor már Perszepoliszban tartózkodott, amikor Dareiosz ellenállása már teljes egészében semmivé vált, és övé lett Irán és az egész birodalom, semmi szüksége sem volt arra, hogy álmai világát hamura építse. Ö volt egész Irán ura, az "utolsó Akhaimenida".

Amikor megtudta, hogy Bésszosz, a baktriai alkirály Dareioszt fogságában tar~a, és kelet felé hurcolja, üldözésére indult. A menekülőket Dámghán mellett érte utol, de itt már csak aszatrapa tőrdöfésétől haldokló Dareioszt találta. A hagyomány szerint bíborpalás~ával takarta le a szerencsétlen

191

189

monarcha holttestét. A halott uralkodót Szúszába vitette anyjához, ő pedig továbbhaladt kelet felé. A veteránok, négy és fél évi hadjárat után úgy gondolván, hogy királyuk célját elérte, arra kérték, hogy forduljanak vissza. De Nagy Sándor buzdító szónoklata lelkesedést öntött beléjük, és ismét készen álltak arra, hogy kövessék. Ez időtől kezdte Alexandrosz maga is bevezetni a keleti udvari pompát, s az akhaimenida uralkodókat utánozva, maga is bíborba öltözött. Keletnek sikerült meghódítania első hódítÓját.

Folytatódott Kelet-Irán elfoglalása. Azt a néhány szatrapát, aki nem hódolt be, Nagy Sándor megbüntette, a többieket meghagyta hivatalukban. Amerre járt, mindenfelé Alexandreia néven új városokat alapított: Harátban, Drangianéban, Arakhósziában, a Hindúkus déli lejtőjén és a Kaukázusban, ahol az i. e. 330/329. évi telet töltötte. Hosszú időbe telt, míg sikerült a birodalom északi határvidékén békét teremtenie. A szogd lázadást csak két éven át tartó harccal sikerült elfojtania. Közben saját társaival is összeütközésbe került, mert azok féltékenyek voltak a keletiekre, akiknek egyre nőtt a számuk a király kíséretében.

Valószínűleg politikai cél vezérelte, amikor házasságot kötött Rhóxanéval, annak a nagy fejedelemnek a leányával, akit azután Baktria alkirályának tett meg. A házasság az e tájon élő legféktelenebb néppel kötött szövetséget jelentette. Alexandrosz a harcot folytatva, elérte a letelepült iráni világ határát, az Iaxartész folyót. Itt egy erődítményvonalat emeltetett, és egy újabb Alexandreiát alapított, ez a mai Khodzsand.

I. e. 327 tavaszán átkelt a Hindúkus láncain, és benyomult Indiába. Európa határait, amely Nagy Sándor uralkodását megelőzően a Dardanelláknál véget ért, az Indusig terjesztette ki. A győzedelmesen vonuló sereg átlépte az Indust, amely addig az iráni birodalom keleti határa volt, és elérte a Hüphaszisz (Biasz) folyót. Itt azonban a makedón katonák megtagadták a hadjárat folytatását. Ekkor Alexandrosz az Indus mentén lefelé indult, s miközben továbbra is harcolt, és megfékezte az indiaiakat, flottát építtetett, melynek Nearkhosz parancsnoksága alatt a Perzsa-öblöt kellett elérnie. Hadseregét két részre osztotta, és parancsot adott a hazatérésre. A sereg egyik fele Arakhószián át indult hazafelé, a másik pedig Alexandrosz vezetésével, a flottá-val kapcsolatot tartva haladt a tengerparton. A két sereg több hónapos keserves menetelés után, miközben komoly veszteségeket szenvedett, a mai Bandar-Abbász mellett találkozott. Innen folytatták útjukat Paszargadai felé, s végül i. e. 324 tavaszán elérték Szúszát.

A legelső szúszai tartózkodása óta eltelt öt esztendő alatt Nagy Sándor ama

192

190

szándéka, hogy a két világot egyesítse, még erősebbé vált. Az indiai hadjárat során a hadseregben kitört zendülések, legközelebbi fegyvertársainak összeesküvései - akik értetlenül álltak szemben zseniális vezérük törekvéseivel - arra késztették az ifjú uralkodót, hogy meggyorsítsa a maga elé tűzött cél eléréséhez szükséges politikai tettek menetét. Szemlét tartott az iráni nemesekből alakított hadtest fölött, amelynek létszámát az első perctől kezdve gyarapította. Dareiosz egyik leányát, Sztatirát feleségül vette, másik leányát pedig barátjához és hadvezéréhez, Héphaisztiónhoz adta feleségül. Ezzel egy időben, öt napig tartó fényes ünnepség keretében huszonnégy hadvezérét és tízezer görög katonáját házasította össze iráni leányokkal.

Szúszát elhagyva, az ősi "Királyi úton" Ekbatanába s onnan Babilónba ment. Az Akhaimenidák utódának ez volt az utolsó uralkodói körútja. Nem sokkal ezután Kelet fővárosában, éppen akkor, amikor úgy tűnt, hogy minden készen áll arra, hogy új hódításra, Karthágó ellen induljanak, elragadta a halál (i. e. 323).

Életének utolsó hónapjait Nagy Sándor a birodalom megszervezésének szentelte. Intézkedései jelentős mértékben a nagy akhaimenida uralkodók elképzeléseire támaszkodtak, de új, szélesebb körű, humánusabb elveket követtek. Megtartotta a birodalom szatrapia-beosztását, és megerősített tisztségében sok perzsa szatrapát, például Babilónban, Szúszában, Paraitakénében, Areiában és Médiában. Ez utóbbit Atropatész kormányozta. Tőle kapta a nevét Média Atropaténé, melyet a mai Azerbajdzsán névben ismerhetünk fel.

Alexandrosz tisztában volt a régi központi hatalomnak azzal ahibájával, hogy sokszor képtelen volt meggátolni aszatrapák önállósodását. Ezen a hatalom megkettőzésével kívánt segíteni, azzal, hogy a perzsa szatrapa mellé makedón katonai parancsnokot állított. Felhasználta mindazokat az eszközöket, amelyeket az Akhaimenidák Ázsia egységének a fenntartására alkalmaztak. Minél előbbre jutott, annál inkább érezte, hogy a meghódított népre kell támaszkodnia - az Akhaimenidák ehhez a politikához csak kényszerhelyzetben folyamodtak. A görögök és a makedónok nem értették meg, hogyan helyezheti uralkodójuk őket egy szintre az irániakkal, akiknek hűséges és bátor magatartása egyre jobban megnyerte Alexandrosz tetszését. Az az ellenállás, amelyet hetairoszai és katonái részéről tapasztalt, talán még közelebb vitte új alattvalóihoz. Az ő érdekeiket éppúgy szem előtt akarta tartani, mint a görögökéit és a makedónokéit.

Meghódítván Egyiptomot, ahol a királyságot isteni természetűnek tartot-

193

191

ták, és Perzsiát, ahol a királyt valamiféle isteni megtestesülésnek tekintették, Nagy Sándor, akit Zeusz-Amon fiának ismert el, bevezette személyének istenként való tiszteletét. Ezt politikai megfontolásból tette, és nem azért, hogy személye hivatalos kultusz tárgya legyen. Ezzel a görög városok előtt is nőtt a tekintélye. Bevezette a proszkünésziszt, azaz a király előtt való földre borulás szokását, amit az akhaimenida udvari etikett a Királyok Királyának a jelenlétében minden alattvaló tól megkövetelt. Ez elsősorban keleti alattvalóinak szólt.

Amikor hadseregével elérte az Indust, embereinek már csak a negyede volt makedón, a többiek a perzsa birodalom alattvalóiból kerültek ki. A perzsákra közigazgatási és katonai szempontból egyaránt szüksége volt. Az együttmüködést Alexandrosz nem a győztes és a legyőzött kapcsolataként képzelte el, mint ahogyan az Akhaimenidák tették, hanem úgy, hogy mindkét fél egyenlő legyen. Ez a felfogás magyarázatot ad arra is, ahogyan az irániak új uralkodójukkal szemben viselkedtek. Nem érezték magukat meghódított népnek, nem érezték, hogy idegen uralkodik fölöttük, mert földjüknek továbbra is urai maradtak. Alexandrosz, hogy törekvéseinek őszinteségéről meggyőzze őket, megnyitotta előttük hetairoszainak a körét, és befogadta közéjük Dareiosz fivérét és néhány más perzsa előkelőt. A legelőkelőbb családokból származó harmincezer ifjú görög tanárok oktatásában részesült, a görög nyelvet éppúgy elsajátították, mint a görög haditechnikát. A perzsa katonákat a nehéz fegyverzetű phalanxba sorozták be.

A makedónok már azt sem néztékjó szemmel, hogy Nagy Sándor átvette a keleti pompát. A keletieknek juttatott kegyek pedig féltékennyé tették őket, mert úgy vélték, hogy ezzel hátrányos helyzetbe kerülnek a perzsákkal szemben. Ez ad magyarázatot az i. e. 330-ban Drangianéban, i. e. 328-ban Marakandában (Szamarkandban), i. e. 327-ben Baktriában, i. e. 324-ben Opiszban Alexandrosz ellen szőtt összeesküvésekre. A népek és civilizációik egyesülése csak egy egységes hatalom égisze alatt jöhetett létre. Ezek a mozgalmak nem befolyásolták az ifjú makedón uralkodót, és hadjáratainak hoszszú évei alatt soha, egyeden percig sem veszélyeztették azt a célt, amelyet tántoríthatadanul igyekezett megvalósítani. Kitartott amellett, hogy az irániakat mindaz megilleti, ami a makedónokat és a görögöket. Az új városok és kolóniák alapítása nemcsak azt a célt szolgálta, hogy helyőrséget hátrahagyva a zavargó és lázadozó lakosságot féken tartsa, hanem azt is, és elsősorban azt, hogy keverék civilizációt teremtsen, amelyből mindkét népcsoport kölcsönösen meríthet.

194

192

A Balkántói az Indusig terjedő birodalom újjászervezése nem merülhetett ki pusztán politikai és közigazgatási intézkedésekben. Igen szoros kapcsolatban álltak ezek az etnikai kérdésekkel is, melyek megoldásában az új nagykirály a hatalom alapelveiről vallott régi elképzeléseket forradalmasító nézeteket alkalmazott. Nagy Sándor, miközben Nyugatot Kelettel összefűzte, és megvalósította azt az egységet, melyről az Akhaimenidák is álmodtak, óriási lendületet adott a korlátoktól megszabadított világ gazdasági fejlődésének.

Nem valószínű, hogy túlságosan rövid uralkodása alatt határozott gazdasági irányvonalat tudott volna kidolgozni és megvalósítani. Elődei példája nyomán azonban, hozzájuk hasonlóan katonai és közigazgatási célokat követve, nagy figyelmet fordított a közlekedési utakra és különösen a hajózásra, a csatornahálózatra éppúgy, mint a kontinenseket összekötő tengeri útvonalakra. Ennek jegyében került sor Nearkhosz tengernagy útjára, amely pontos mása volt az egykor Dareiosz által útjára küldött Szkülax vállalkozásának. Alexandrosz tervbe vette az arábiai partoknak és a Kaszpi-tenger partvidékének a felkutatását is; ez utóbbiról azt gondolta, hogy összeköttetésben van a Fekete-tengerrel. 6 vázolta fel először a napjainkban létrehozott Habbánija-tó tervét, hogy ily módon szabályozzák az Eufratész áradás ait, és biztosítsák a csatornák szabályos működését.

Kincseket nem gyűjtött, mint ahogy ezt az akhaimenida királyok tették.

A birodalmi fővárosokban talált kincsekből egységes pénzt veretett, ezzel véget vetett a többféle, birodalmi, szatrapiai és tartományi pénzverésnek. Hatalmas birodalmában mindenütt csak az általa veretett pénz volt forgalomban, és ez elősegítette, hogy az egyes tartományok között a gazdasági kapcsolatok szorosabbra fonódjanak. Mivel természetéből adódóan bőkezű volt, könnyen osztott adományokat és jutalmakat. Gazdaggá tette hadseregét, s ezzel együtt mindazokat a területeket, amelyek fölött uralkodott, közöttük Görögországot is. De a görögök számára a birodalom más lehetőséget is nyújtott. A hosszú háborúskodásban elszegényedett Hellász kapott az alkalmon, hogy munkát kereső lakosságát nemcsak zsoldos katonaként, hanem más módon is a Királyok Királyának a szolgálatába állítsa.

Számos ősi szír és palesztin város újult meg és indult virágzásnak Nagy Sándor idején. Az ősi földet elhagyó görögök nagy része, a hadsereg veteránjaival és a harcokban megrokkantakkal együtt, az újonnan alapított városokban és kolóniákban telepedett le. Ezek, a főbb stratégiai és gazdasági csomópontokban létesített központok vozották a görög kereskedőket is, hiszen a katonákban és a hivatalnokokban ügyfelek széles körére találtak. Ehhez

195

193

a vevőkörhöz hamarosan irániak is csatlakoztak, akiket meghódított a hellének és a makedónok életmódja. A forgalom növekedésével átalakultak a régi típusú kereskedelmi központok is. Az utak, a csatornák, valamint a városok között kialakult kapcsolatok lehetővé tették, hogy a kereskedők egyre távolabbra jussanak el, hogy üzleti forgalmukba a legeldugottabb vidékeket is bevonják, és ily módon, ezeken a területeken átformálják az egész gazdasági életet.

A magasröptű elvekre épített iráni-görög politikai és gazdasági egység, melyet béke és biztonság kísért, hosszú életűnek ígérkezett. De annak a halála, aki ezt az egységet megteremtette, és aki zseniális tehetségével éles határt húzott a "történelmi események menetében", más jövő felé irányította a világot. A nagy hódító sokak szerint nem hagyott más emléket Iránban, mint azt a hamadáni oroszlánt (45. ábra), amelyet Héphaisztión emlékére állíttatott.

A Szeleukidák

Nagy Sándor birodalma nem élte túl megalapítóját. Az egység eszméje gyorsan szertefoszlott, és a halálát követő negyven évben a világ az egykori hetairoszok között vívott, véresnél véresebb háborúkba merült alá. A hadvezérek és a nagy szatrapák, akik Philipposz és Alexandrosz kemény iskolájában nevelkedtek, ahol a merészség és a hősiesség a férfiakat dicsőséges tettekre sarkall ta, mind arra vágytak, hogy ne csak seregeknek, hanem egész népeknek parancsoljanak. Nagy Sándor eszméje, hogy az egységbe tömörített népek nemzeti érzéseikről lemondva egyetlen közösséggé forrjanak össze, feledésbe merült. A világ politikai helyzete az ipszoszi csata után (i. e. 301) három királyság: az európai makedón, az egyiptomi lagida és az ázsiai szeleukida monarchia létrejöttével megszilárdult. Alexandrosz utódai közül a nagy hódító eszméihez Szeleukosz állt a legközelebb. Ő volt a legalkalmasabb arra, hogy az iráni világot megismeRje, megértse, és szövetségre lépjen vele. Ö volt Szúsza bevétele óta a perzsa nemes ekből álló lovas alakulatok fővezére, és egy több tízezer harcost számláló, egységes hadtestet teremtett. Egy Apama nevű nemes perzsa leány volt a felesége, tehát az általa alapított dinasztiában az iráni és a makedón vér egyenlő arányban keveredett. Babi-

196

194

lóni szatrapaként végül is az Egyiptomtól és a Palesztina meg Dél-Szíria alkotta védőpajzstól és a kisázsiai tengerpart egyes vidékeitől megfosztott akhaimenida birodalmat nyerte el. A keleti határvidéken, Arakhósziában és Gedrósziában néhány területet maga is átengedett az indiai Csandragupta királynak. A cserébe kapott elefántokat a nyugati határok védelmére használta fel. Fiára hatalmas kiterjedésű és az általános vélemény szerint harmincmilliólelket számláló birodalmat hagyott. Halála után azonban birodalma bomlásnak indult, s ez a folyamat meg sem állt egészen a teljes összeomlásig.

Szeleukosz lerakta birodalma politikai, közigazgatási és gazdasági szerkezetének az alapjait. Két fővárost alapított, a Tigris mellett Szeleukeiát, amelybe beolvadt Babilón, valamint Szíriában, az Orontész mellett, Antiokheiát; ebből, a "Királyi úttal" összekötött két új központból történt a két részre osztott birodalom irányítása. A birodalom mindaddig reménykedhetett ajövőben, anÍg a keleti fővárost Szeleukosz utódai meg tudták tartani. Ám amikor a párthusok, másfél évszázaddal később, elfoglalták Szeleukeiát, a birodalomból csupán egy kis szír állam maradt, melyet Róma hamarosan bekebelezett.

A szinte az egész akhaimenida birodalmat öröklő Szeleukidák, akik az állami élet megszervezésében is nagyrészt az akhaimenida elveket követték, mindent megtettek, hogy megvalósítsák azt, ami elődeiknek egyszer sem sikerült: a birodalom népeinek és civilizációinak sokfélesége ellenére egységes államot akartak teremteni. Ezt azonban nekik sem sikerillt elérniük. Ők is szemben találták magukat mindazokkal a nehézségekkel, amelyek annak idején az akhaimenida birodalom fokozatos gyengülését előidézték, és végül tragikus végéhez vezettek. Háborúskodniuk kellett más államokkal, először Makedóniával és Egyiptommal, majd a párthusokkal és Rómával. Harcot kellett folytatniuk a birodalomba bekebelezett népek elszakadási törekvései ellen. A szatrapákat csak komoly erőfeszítéssel tudták engedelmességre szorítani. Nem hiányoztak az udvari intrikák sem, és a trónkövetelők közötti versengést gyakran kísérték gyilkosságok. Az i. e. 2. századi királyaik még a megvesztegetést sem vetették meg, római szenátorokat fizettek meg azért, hogy a római hadak ellenségeik ellen forduljanak. A győztes rómaiak azonban nem hagyták el többé az elfoglalt területeket, és a Szeleukidák csak későn ébredtek rá arra, hogy Róma előtt ők nyitották meg Keletet.

Az akhaimenida dinasztiához hasonlóan a Szeleukidák között is voltak olyan uralkodók, akik, mint 3-ik Antiokhosz, sokat fáradoztak, sőt bámulatra méltó erőfeszítéseket tettek azért, hogy talpra állítsák a birodalmat. De

197

195

ők sem tudták megállítani a gyengeségüket kihasználó két erő felfelé ívelő mozgását, az irániak lassú, de állandóan erősödő eszmélését· és Róma növekvő erejét, mely már az i. e. 2. században gyógyíthatatlanul megsebezte a birodalmat.

I. Szeleukosz a fiát, I. Antiokhoszt is bevonta a kormányzásba. Megosztotta vele birodalmát, és a Tigris menti Szeleukeia székhellyel rábízta a felső tartományokat, azaz Keletet. De már I. Antiokhosz uralkodása alatt (i. e. 280-261) megmutatkoztak a hanyatlás első jelei, s általános nézet szerint Perszisz már ekkor függetlenné vált. II. Szeleukosz idején (i. e. 246-226) jelentős területeket veszítettek, i. e. 239 körül elszakadt Baktria, majd egy évvel később Párthia és Hürkania.

Az uralkodó, akit nyugaton folytatott háborúi teljesen lekötöttek, képtelen volt arra, hogy hatalmának érvényt szerezzen. Baktria szatrapiája bekebelezte a mai Afganisztán északi részén elterülő síkságot, és határait kiterjesztette az Óxosztól, a mai Amu-Darjától északra fekvő területekre. Alexandrosz ebben a tartományban, melynek mint határvidéknek az volt a feladata, hogy a birodalmat a nomád irániak meg-megújuló támadásai ellen megvédje, közel húszezer beteg, illetve sebesült katonát telepített le az újonnan alapított városokban. Ezek Nagy Sándor halálakor fellázadtak, és haza akartak térni. Egy részüket lemészárolták, de még mindig elegendően maradtak ahhoz, hogy jelentős katonai erőt képezzenek. Diodotosz, a görög származású szatrapa, részben a görögökre, részben az irániakra támaszkodva, ha nem lázadt is fel szeleukida uralkodója ellen, de a birodalom gyengeségét kihasználva, a helyi lakosság támogatásával olyan államot igyekezett kiépíteni, amely elég erős ahhoz, hogy a nomád veszélynek ellenálljon.

Talán a nagy távolság miatt, mely a baktriai görögöket eredeti hazájuktól elválasztotta - a hellén világ legkeletibb pontja volt ez -, vagy talán a szatrapia határait Közép-Ázsia felől fenyegető veszély miatt, mindenesetre egyedül itt, Baktriábanjött létre valóban szilárd és tartós kölcsönös megértés a görög és az iráni etnikum között, annak ellenére, hogy a két népnek eltérő társadalmi és gazdasági rendszerükből eredő életmódja igen különböző volt. Az elsősorban mezőgazdasági és állattenyésztő Baktria összekötő láncszemként szerepelt egyrészt a nyugati világ és Kína, másrészt az aranyban gazdag Szibéria és Dél-Oroszország között, s mint ilyen gazdagságát részben az átmenő kereskedelernnek köszönhette. Piacai és bazárjai jelentős szerepet játszottak a világkereskedelemben.

Ez a feudális berendezkedésű terület, ahol a nagybirtokos arisztokrácia

198

196

erődített várakban lakott, és a birtokain folyó gazdálkodást irányította, a parasztság pedig megerősített falvakban élt, a görögök megjelenése óta semmiben sem változott. A görög lakosság hadtudományokban való jártassága nagymértékben hozzáj árult a határok védelmének biztosításához. Az új urak nem változtatták meg a terület gazdasági szerkezetét, de városaik és kolóniáik alapítása, kereskedők és iparosok letelepítése elősegítette a vidék gazdagodását, s ebből az iráni előkelők is jelentős hasznot húztak. így történhetett meg, hogy amikor Baktriát a párthus felkelés elszakította a birodalomtól, az iráni elemekkel egybeolvadt baktriai görögség még több mint két évszázadon át, folytatta Indiában és Közép-Ázsiában a görög civilizáció terjesztését mindaddig, arníg az i. e. 2. század végén el nem söpörték egy újabb nomád iráni vándorlás félelmetes hullámai.

A Kaszpi-tengertől délkeletre és keletre fekvő területek, Párthia és Hürkania az alig egy évvel Baktria után kivívott függetlenségüket elsősorban nem saját félnomád népességük: erejének, hanem a szeleukida birodalom alapvető gyengeségének köszönhették. Ez még nem az iráni világ reakciója a területén megtelepedett idegen elemmel szemben. Az újjászületés csak később következett be, akkor, amikor a római veszéllyel dacoló Irán visszanyerte nemzeti öntudatát. Ajelt a párthusok adják majd meg. De több mint egy évszázadra lesz szükségük ahhoz, hogy Iránt a görögöktől visszaszerezzék, és nyugati határaikat az Eufratész mentén megszilárdítsák, ott, ahol határaik az arab hódításig változatlanul fenn is maradtak.

II. Szeleukosz (i. e. 246-226) megkísérelte, hogy keleten az eredeti helyzetet visszaállítsa. Serege elől a párthusok visszavonultak, és II. Szeleukosz benyomult a keleti tartományokba. Antiokheiában azonban súlyos lázadás tört ki, ezért az uralkodó kénytelen volt a hadműveleteket félbeszakítani, és visszatérni Szíriába. A harcban mozgékony és óvatos párthusok újra előrenyomultak, és igen könnyű "győzelmet" arattak. II. Szeleukosz halála után a keleti veszteségeket Kisázsiában újabbak követték. A birodalom, alig ötven évvel alapítójának a halála után, nyugaton már csak a Tauroszig, keleten pedig Médiáig terjedt.

Ebben a kritikus pillanatban foglalta el az antiokheiai trónt a rendíthetetlen energiával és kitűnő politikai érzékkel rendelkező 3-ik Antiokhosz (i. e. 223-187). Trónra lépésekor tört ki a Felföldön a médiai és a persziszi szatrapa lázadása, a Baktriával szövetséges párthusok Médiát fenyegették. Antiokhosz leverte aszatrapákat, és fegyveres körútra kelet felé indult. Ez nem kevesebb, mint nyolc évig tartott. Kappadokián keresztül Armeniába ment,

199

197

ahol az ország királya, Xerxész elismerte fennhatóságát, és feleségül vette nővérét. Ezután északról dél felé haladva bejárta egész Iránt, majd egy rövid szúszai tartózkodás után visszatért Ekbatanába, hogy folytassa a párthusok elleni hadjáratot. A párthus uralkodó, II. Arszakész visszavonult hadserege elől, rövidesen behódolt, és adófizetésre kötelezte magát.

Ezután Antiokhosz Baktria felé vette útját. A Diodotosz helyén új dinasztiát alapító Euthüdémosz erélyesen ellenállt, végül egyezséget kötöttek, és ezt Démétriosznak, Euthüdémosz fiának Antiokhosz leányával kötött házasságával pecsételték meg. Majd a szeleukida király átkelt a Hindúkuson, és a Kabul völgyében találkozott az indiai Maurja királlyal, akivel felújította a baráti kapcsolatokat. Ezután Arakhószián, Drangianén és Karmánián keresztül visszatért Persziszbe, a Perzsa-öböl nyugati partvidékén végigjárta a tömjénkereskedelem központjait és a gyöngyhalászatról híres szigeteket, s végül visszatért a Tigris menti Szeleukeiába.

Minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy a szárazföldi és tengeri úton Kelettellebonyolított birodalmi kereskedelem érdekeltségei is szerepet játszottak ebben a hosszú körútban. Antiokhosz, sikereitől megrészegülve, elhatározta, hogy Makedóniát is a birodalmához csatolja. Átkelt a tengerszoroson, Róma azonban gyógyíthatatlan csapást mért rá: Antiokhosz a magnésziai csatában vereséget szenvedett. Az apameiai béke (i. e. 188) nemcsak kisázsiai birtokaitóI fosztotta meg, de súlyos adó fizetésére is kötelezte.

IV. Antiokhosz (i. e. 175-164), az utolsó szeleukida uralkodó merész lépésekkel próbálta a birodalmat talpra állítani és a teljes felbomlástól megmenteni. Balszerencséjére, egyiptomi katonai sikereivel semmit sem ért el, eredménytelenek maradtak azok a törekvései is, hogy a birodalom népei között a kapcsolatokat a "mélyben végbemenő" hellénizációs folyamattal fűzze szorosabbra. Halála után a párthusok hamarosan elszakították Mezopotámiát, s ezt a Szeleukidák gyors politikai hanyatlása követte. A hellénizmus keleten visszakozásra kényszerült. A szatrapák önálló államokat alakítottak, szinte mindenfelé kis dinasztiák és türannoszok bukkantak elő. A birodalom, mely tulajdonképpen már csak Szíriára korlátozódott, és csupán néhány apró, gyakorlatilag szabad tartományból állt, megérett arra, hogy a keleten szintén a görög világ megmentőjeként fellépő Róma kezébe hulljon. A hellénisztikus királyságok sorban elvesztették függetlenségüket, és Róma vazallusává váltak. Az akaratát rájuk kényszerítő Róma pedig bevezette hazugságra épülő, " gyarmatosító, dölyfós, megvesztegethető, kegyetlen és eredménytelen" rendszerét.

200

198

Az iráni népeket, az ősi Babilónt, a föníciai és a kisázsiai városokat magába foglaló szeleukida birodalom ugyanolyan heterogén volt, mint egykor az akhaimenida birodalom. Az egység megteremtésének elsőrendű feladata első uralkodóira várt. Az Akhaimenidák a birodalomszerte fokozatosan szétrajzó és az Iránon kívül eső területeken is a közigazgatás gerincét alkotó iráni népre támaszkodtak. Nagy Sándor, rövid uralkodása alatt, makedónjaira építhetett. A szeleukida uralkodócsalád viszont, eredete folytán, nem lehetett egyetlen nép "nemzeti" dinasztiája sem. Veszélyes lett volna egy olyan elemre számítania, amely a többséget alkotta ugyan, de iráni volt. Arra sem törekedett, hogy a népek egyesítésének Nagy Sándor-i politikáját folytassa. A szeleukida uralkodók számára egyetlen megoldás kínálkozott: a sokféle elemből egységes, hozzájuk hű tömeget kellett kovácsolniuk. Kénytelenek voltak azt tenni, amit az Akhaimenidák elkezdtek, de ellenkező irányban. Görögökkel és makedónokkal kellett benépesíteniük hatalmas területeiket. Az 4i lakosságnak, a cement szerepét betöltve, kötőanyagként kellett működnie a kormányzat és a bennszülött népes ség között. Velük kellett feltölteni a hadsereget és a közigazgatást, a városokba éppúgy be kellett őket telepíteni, mint a kisebb helységekbe, ott kellett lenniük a kereskedelemben csakúgy, mint a földművelésben.

Ezt a gigantikus tervet kellőképpen támogatták azok a sajátos körülmények is, melyek e korszak túlnépesedett és nagy nyomorba süllyedt Görögországát jellemezték. Az i. e. 3. század folyamán szünet nélkül özönlött Délkelet-Európából az emberáradat Szíria, Babilónia és Irán felé, és Kisázsiából, sőt Szíriából is sokan csatlakoztak hozzájuk. Letelepítésükre hatalmas városépítő tervet dolgoztak ki és hajtottak végre. Katonai és polgári kolóniákat alapítottak. A Szeleukidák Nagy Sándor urbanizációs politikáját követték és fejlesztették tovább, a birodalmat, s elsősorban Iránt, ahol csupán az Akhaimenidák idején kezdődött a városépítés, sűrű településhálózattal borították be. A településeknek egyrészt azt a feladatot szánták, hogy - például Baktriában - a nomádok ellen védjék a területet, másrészt azt, hogy - mint Médiában is - féken tartsák a zavargó lakosságot. Számos várost alapítottak a birodalom fő ütőere, a Tigris menti Szeleukeiát Kermánsáhon és Hamadánon keresztül Baktrával összekötő, évezredes nagy hadi út mentén. Ezenkívül nem kevesebb mint kilenc város létesült a Perzsa-öböl partián, mert elsőrendű fontosságú volt, hogy a tengerhez kijussanak. Közöttük volt a persziszi Antiokheia, a mai Busehr, amely egy ősi elámi város helyén épült.

A Szeleukidák figyelmét a termékeny vidékek is felkeltették, közöttük

201

199

elsősorban a Kermánsáh, Hamadán és Borudzserd között elterülő csapadékos háromszög. A kermánsáhi síkságon, melyet Alexandrosz katonái Dionüszosz szülőhelyével, Nüszával azonosítottak, sok görög telepedett le Dinavarban és Kangávarban. Újraalapították Ekbatanát. Ettől kissé délebbre egy Laodikeia nevű várost, a mai Nahávandot építették fel. Khurhában, Arák mellett szintén várost emeltek. Teheránjelenlegi külvárosa, az egykori Rhagai, Európosz lett. Párthiában felépítették Nüsza-Alexandropoliszt, a párthusok egyik legkorábbi fővárosát; ez mint főváros megelőzte Hekatompüloszt, amely szintén görög város volt, s nevét sok kapujáról kapta. Végül, Irán keleti határvidékén, a Pamír lábánál, az Óxosz partján emelt város, a mai Ai-Khánum görög nevét egyelőre nem ismerjük.

Az újonnan alapított és az újjáépített városokba egyaránt vegyes eredetű lakosság költözött. Ez történt a Tigris menti Szeleukeiában is, amely felszívta Babilón lakosságának jelentős részét. A vegyes eredetű népesség közös életéről alig tudunk valamit. Az azonban biztos, hogy a görög városok mintájára szervezték meg, volt népgyűlés, tanács és évente választották a felelős tisztségviselőket. Fennmaradtak a helyi kultuszok és hagyományok, amelyek a görög vallási szokásokkal keveredtek. A város fölött emelt fellegvárban elővigyázatosságból helyőrség állomásozott, veszélyesetén ide menekülhettek a görögök.

A városok földet kaptak, ezt az ott élő és a városok fennhatósága alá tartozó parasztság művelte meg. A néha széles látókörű elveket valló városi közösségek adta lehetőségekkel élve a parasztok olykor maguk is előbbre léptek, és viszonylagos önállósággal rendelkező falvakba tömörültek. A városok mindaddig virágzóan fejlődtek, amíg a kolónusokra lehetett számítani. De azonnal hanyatlásnak indultak, amint az új telepesek száma fokozatosan csökkenni kezdett, sőt a bevándorlási folyamat az i. e. 2. század közepén meg is állt. A városok végül is elveszítették hellén jellegüket.

A kolóniák nagy része minden valószínűség szerint katonai jellegű volt, lakosságuk hadi szolgálatra alkalmas, veszélyesetén hadba szólítható férfiakból állt. A kolónusokat vagy a bennszülött falvakban telepítették le, vagy ezek közelében földet .adtak nekik, helyenként pedig, katonáskodás kötelezettsége mellett, városokba tömörítették őket. Mindegyikük kapott művelésre alkalmas földet, valamint házat, vetőmagot ésjószágot. Ezeken a földeken a katonák közös településeket hozhattak létre, sőt városokat (polisz) is építhettek. Ezekben a városokban vegyes eredetű lakosság élt, de görög polgári szervezet keretei között.

202

200

A görögökön és a makedónokon kívül Müsziából, Kappadokiából, sőt még Thrákiából is jöttek Iránba zsoldosok. Az újonnan Iránba települt réteg, görög élet- és gondolkodásmódjával és az új lakóhelyéhez, az új városokhoz való ragaszkodásával támaszt jelentett a szeleukida dinasztiának, amely viszont jövőt, boldogulást és biztonságot nyújtott nekik.

A keveredés folytán létrejött vegyes lakosság rétegei szükségszeruen nem nézhették azonos szemmel az uralkodót, aki teljhatalmú úr volt, és akinek az intézkedései a törvény erejével bírtak. Az irániak az Akhaimenidák, a makedónok Alexandrosz utódjának tekintették, a görögök viszont csupánjavaik védelmezőjét látták benne. Már 1. Antiokhosz isteni rangra emeltette halott apját, II. Antiokhosz uralkodásától kezdve pedig bevezették a dinasztia hivatalos kultuszát, az uralkodót és feleségét isteni tisztelet illette meg. A kultusznak a szatrapiák jelentősebb városaiban templomai, ezekben főpapjai és főpapnői voltak. Ennek megfelelően parancsolta meg Ill. Antiokhosz egyik, i. e. 193-ban kiadott rendeletében, melyet a nemrégiben Nahávandban (Laodikeiában) talált sztélén olvashatunk, hogy vezessék be hitvesének, Laodikének a kultuszát.

A Szeleukidák, a birodalomba foglalt népek fennmaradását biztosítva, Dareiosz politikai elveit akarták követni, de végül is Kürosz politikájához, a meglehetősen laza uralmi kapcsolatokhoz kellett visszatérniük. Altalános vélemény szerint fennmaradt a birodalom szatrapia-beosztása, a szatrapiákon belüli kettős irányítás sal. Minden szatrapa a központtól szinte teljesen függetlenül működő közigazgatást is vezetett. E rendszer gyengeségei birodalmi szinten hamarosan megmutatkoztak. Aszatrapák és az egyes országok elszakadási törekvései, amelyek már az Akhaimenidák idején súlyos veszélyt jelentettek, a Szelukidák erejét is aláásták. Birodalmuk így vált végül számtalan kis állam halmazává. Ezt öröklik majd tőlük a párthusok, akik - erőteljes központi hatalom híján - szintén kénytelenek lesznek a helyzetet ilyen formában fenntartani. Csupán a görög városok alkotnak majd különálló szigeteket.

Mindezek ellenére a Szeleukidáknak sikerült eredményesen megszervezniük a birodalom közigazgatását. A tapasztalt és jól képzett királyi tisztviselők által tökéletesített adminisztrációs gépezet elsősorban az államkassza érdekeit szolgálta. A királyi földekre, városokra, templomokra, katonákra, törzsekre és személyekre kivetett adókat hivatásos adószedők hada szedte be. A felelős posztokat elsősorban görögök töltötték be, de az irániak elől sem zárták el ezeket. Nagyon rugalmas pénzügyi rendszerüket alapjaiban az

203

201

Akhaimenidáktól örökölték, de működése pontosabbá, szabályosabbá vált, s az uralkodónak hatalmasjövedelmet biztosított.

A hódítás jogán minden föld az uralkodóé volt. Hasonlóképpen a templomok is rendelkeztek földbirtokokkal, és eleve fel kell tételeznünk, bár erről Iránból nincsenek adataink, hogy az olyan fontos szerepet betöltő szentélyekhez, mint amilyen az ekbatanai, a kangávari és a nahávandi volt, nagy földbirtokok és falvak tartozhattak, s az itt élő jobbágyok és bizonyára a rabszolgák munkája táplálta a papok, papnők, énekesek, énekesnők, zenészek, templomszolgák és szolgák hadát. A szeleukida királyok is gyakran szemet vetettek a templomok nagy vagyonára, ha pénzzavarba kerültek. Különösen Ill. Antiokhosz és IV. Antiokhosz fosztogatták ezeket a javakat azon a címen, hogy a királyság jogán őket illetik meg. Anáhitá vagy Nan;ija istennő templomaitól a király mint Zeusz megszemélyesítője és az istennő férje, hozományt követelt.

A királyi család tagjainak, az udvari embereknek, a tisztségviselőknek, a városoknak is adományoztak, ezenkívül pénzért is árusítottak földet. A föld, akárcsak az Akhaimenidák idején, az iráni és a görög feudális nagyurak kezében volt, de röghöz kötött szolganépük valamelyes szabadsággal rendelkezett. E hűbérurak szükség esetén kötelesek voltak a király számára lovas hadtestet fölállítani. Erre azonban ritkán került sor, mert a reguláris sereg fő erejét az elefántos egységek alkották. A koronának is voltak földbirtokai, ezeken királyi hivatalnokok és pénzügyi tisztviselők irányították a gazdálkodást. A parasztok közül kétségtelenül azok voltak a legelőnyösebb helyzetben, akik a városokhoz tartozó földeket művelték.

így formálódott, élt és dolgozott Irán földjén egy új társadalom, melynek különböző elemekből álló, a városokban, mezővárosokban és falvakban többé-kevésbé összekeveredve élő lakossága nagyobb részben irániakból, kisebb részben görögök;ből tevődött össze. A szeleukida birodalom jövője közvetlenül attól függött, vajon a görög-makedón népesség letelepítése sikerrel jár-e? A betelepítés elsősorban politikai és katonai szempontokat szolgált, de szükségszeruen összefonódott a társadalmi és gazdasági kérdésekkel is. Ennek a politikának, melynek fonalára a birodalom egységét szőtték, nem az irániak hellénizálása volt a célja, és az sem, hogy meghatározott életmódot és kultúrát kényszerítsenek rájuk.

Igazuk van azoknak, akik azt tartják, hogy a hellénizáció modern kifejezés, és modern elméletet takar, amely távol állt a görögöktől. Az irániak elgörögösödése ugyanolyan természetes folyamatként ment végbe, mint a görö-

204

202

gök elirániasodása. Ahol két népcsoport egymás mellett él, ott ez elkerülhetetlen. A Szeleukidák, akiknek az elképzelései között egyébként ilyen társadalmi kérdések nem is kaptak helyet, se nem gyorsították, se nem fékezték ezt a folyamatot. Távol állt tőlük az a gondolat, hogy honfitársaik Ázsiába telepítését görög vagy makedón állam létrehozására használják fel.

A Szeleukidák által kiépített településhálózat nagymértékben hozzáj árult a birodalom egységesítéséhez. A társadalmi ranglétrán az irániak fölött álló új városi réteg biztosította a kapcsolatot az irániak és a királyság között. Ide tartoztak a magas rangú tisztségviselők, a király környezetének és a királyi udvarnak a tagjai éppúgy, mint a király barátai és kliensei. A társadalmi ranglétra eggyel alacsonyabb fokán álltak a közigazgatásban dolgozók, s még lejjebb a kereskedők. Külön réteget alkotott a hadsereg, mely szinte rrilnden fővárosban és erődített városban helyőrséget állomásoztatott.

Hasonló képet nyújtott a társadalom vidéken is, ahol a nagy iráni földbirtokok a görög és a makedón hűbérurak földjeivel váltakoztak, és ahol a kolónusok házaikat az iráni parasztok lakta falvak szomszédságában építették fel. A régi népesség új arisztokráciával és polgársággal, a Görögországból és Makedóniából érkezett bevándorlókkal, tanárokkal, fIlozófusokkal és üzleti kapcsolatokat kiépítő kereskedőkkel bővült. Minden jel arra mutat, hogy a Szeleukidák igen jó kapcsolatot tartottak fenn az iráni felső osztállyal. Sokan kaptak közülük, a trón iránti hűségük jutalmaként, fontos hivatalt. Valószínűleg ez volt az iráni társadalom legerősebben hellénizálódott osztálya.

Iránban a görög nyelv Nagy Sándor idején kezdett elterjedni, akkor, amikor előkelő ifjak ezrei kerültek be a lovasság alakulataiba, iráni közkatonák pedig a gyalogság soraiba. Az iráni nők és görög, illetve makedón férfiak között kötött házasságok - e férfiak nagy része Iránban véglegesen letelepedett -, a kolóniák alapítása, a kereskedelem, a közigazgatás, a hadsereg, az igazságszolgáltatás mind hozzáj árult ahhoz, hogy az Akhaimenidák hivatalos nyelvének, az aráminak a szerepét a görög nyelv vegye át. A görögöt a görög városokban még a párthus korban is oktatták. A Felföld lakosságának jelentős része következésképpen kétnyelvű lett, mint ahogyan ma kétnyelvű Kurdisztán és Azerbajdzsán lakossága, valamint a beludzs és a qásqái törzsek.

A városok lakossága, sőt a vidékiek egy része is, még évszázadokkal a szeleukida birodalom bukása után is beszélt görögül. Ezt bizonyítják a párthus királyok érmein olvasható görög feliratok és az a kurdisztáni A vromanban

205

203

előkerült pergamen, melyen görögül jegyeztek le egy ítéletet iráni peres felek között. Görög nyelven írták azt a két feliratot is, melyet párthus domborművekről ismerünk, a legelső szászánida királyok feliratai pedig a párthus és a középperzsa változat mellett egy harmadik, görög változatot is tartalmaznak. Hellásztól Baktriáig a görög volt a kereskedelmi kapcsolatok nyelve, és a görögök és az irániak között a peres ügyeket görög bírók rendezték görög jogszokás szerint. A bennszülött lakosság megismerte a görög törvényhozást, és saját ügyeiben is ezt alkalmazta.

A hellénizáció tehát minden kényszer és minden különösebb politikai intézkedés nélkül zajlott le. Ez elsősorban a városlakó irániak, ezen belül is különösen a felső és középrétegek életmódjában okozott változásokat, de hatással volt a városok szabad iparosrétegeire is. Sokkal kevesebb vagy szinte semmilyen nyomot sem hagyott viszont a falusi lakosság életében. A hellénizációt nagymértékben elősegítette, hogy az irániakat is bevonták a birodalmi politikai életbe és a közigazgatásba. így keverék társadalom alakult ki, amely nélkül Irán pusztán görögök lakta ázsiai ország lett volna. Azzal, hogy a népek közötti határokat megszüntető politika logikus következményeként az iráni felső és középrétegek is részt kaptak az állam ügyeinek intézésében, az összetartozás érzését alakították ki mindazokban, akik görögül beszéltek.

Az irániak elgörögösödésével párhuzamosan és elkerülhetetlenül ment végbe a görögök elirániasodása, amit a gyakori vegyes házasságok is elősegítettek. Ehhez járult még a keleti kultuszok, a vallási szertartások vonzereje, amelynek hatása alatt a görög szinkretizmus szárnyakat kapott. A görögök egy része, anélkül, hogy nyelvéről és szokásairól lemondott volna, teljes passzivitásba süllyedt, ami elgyengítette szellemi és szakmai érdeklődését, s ezt a vallás befolyásával váltotta fel.

De az iráni nép nagy része, a vidéken, falvakban és tanyákon élők kívül maradtak a hellénizációs folyamaton. Egyre jobban mélyült a városi és a falusi társadalom közötti ellentét, kialakult későbbi éles szembenállásuk forrása. A dinasztiaváltozásokkal a nép pusztán elnyomót cserélt, az elnyomók mindegyike adókat vetett ki, és robotot követelt. Valószínű, hogy a nagy tömegek szemében nem a királyi tisztségviselők voltak az igazi elnyomók, hanem a hellénizált polgárság. Az idegenek látványához hozzászoktak, de szembeszegültek ezzel az uralkodó réteggel, amely másként élt, mint ők, és iráni isteneik helyett idegen isteneket tisztelt.

A hellénizáció földrajzi szempontból nézve sem érintette egységesen Irán egész területét. Mert míg Médiában sok várost és kolóniát alapítottak, addig

206

204

a peremvidékekenjóval kevesebb, sőt egyes helyeken egyetlen görög település sem volt, mint például Persziszben, ahol- akárcsak egy szigeten - a legjobban fennmaradtak az ősi hagyományok. A források, erről a vidékről szólva, szinte egyetlen újonnan alapított városról sem tesznek említést, és az eddigi régészeti feltárások is megerősítik ezt. Ez a színtiszta perzsa föld, amelyet a fő stratégiai és gazdasági útvonalak elkerültek, kimaradt a Nagy Sándor óta Irán többi részén zajló nép- és nyelvkeveredés folyamatából, s érintetlenül őrizte nyelvét, kultúráját és vallását.

Perszepolisz romjainak a közelében építették fel Isztakhr városát, azaz az "erődöt", mely idővel majd az iráni eredetű királyi dinasztia által kormányzott, újjászülető, igazi Perzsia vallási és politikai központja lesz. A perszepoliszi terasz lábánál az iráni szentélyek hagyományos alaprajzát követve emeltek templomot, ettől nyugatra, Nurábádban pedig annak a templomnak a pontos mását építették fel, melyet az Akhaimenidák Naqs-e Rosztamban, sújaikkal szemben építettek. A velük egy időben, Kangávarban, Khurhában, Nahávandban, Maszdzsed-e Szoleimánban épült görög templomok mellett ezek az iráni kultúra maradandóságát hirdetik. "A görögök teremtette egység nem szívta fel az iráni népet. Társadalmi, vallási és kulturális téren mindvégig különálló tudott maradni, és meg tudta őrizni jellegzetes vonásait."

A szeleukida kor művészete

Annak a két évszázadnak a művészetéről, mely az akhaimenida dinasztia bukását és Iránnak a párthusok által történt meghódítását elválasztja, még alig tudunk valamit. Ebből a korból kevés műtárgy került elő, kevés monumentális műalkotás maradt fenn. A politikai hanyatlás hatása alól a művészet sem igen vonhatja ki magát. Ez történt e korszak iráni művészetével is, melynek folytonossága szükségszeruen megszakadt. Az az akhaimenida művészet, amelyet mi ismerünk, és amelyet csak az uralkodó és az udvar támogatása éltetett, hanyatlásnak indult. Az a kevés, amit továbbéléséről tudunk, komoly visszaesésről tanúskodik.

A szeleukida király és udvara éppúgy, mint Irán új lakosainak tömege, a művészetben nem az iráni vonásokat keresték. A görög közönség igényeit azok a művészek elégítették ki, akik a görög anyaországból vagy a hellén

207

205

világ más területeiről jöttek. A görög kultúrával átitatott, hellénizált irániak, akik az iráni társadalom legfelső és leggazdagabb osztályát alkották, szintén a görög közösség ízlését tartották követendőnek. A nyugati irányzatok hatása alá kerültek azok a helyi mesterek is, akik nekik dolgoztak. A kezükből kikerülő művek se nem görög, se nem iráni alkotások. Itt is, mint bárhol másutt, csak az átdolgozás ig, a kompromisszumig jutottak el; a formát átvették, de hiányzott belőle a tartalom. Így született meg, a makedón hódítás eredményeként, a gréko-szír és a gréko-mezopotámiai művészet nyomdokait követve, a gréko-indiai vagy gréko-buddhista művészetet megelőzve, a gréko-iráni művészet.

A korszak művészeti terméséből ismert kevés alkotás nem egyetlen, hanem több művészeti irányzat létezéséről tanúskodik. E művekből éppúgy hiányzik a belső összetartó erő, mint ahogyan az egész országból. Úgy tűnik, hogy az iráni civilizációt ért nagy megrázkódtatásnak megfelelően három csoportot képviselnek: a tulajdonképpeni iráni, a gréko-iráni, valamint a hellénisztikus művészetet.

Az első csoportról a nurábádi templom építészeti megoldása adhat képet.

Ez a templom, mint már említettük, a paszargadai és a Naqs-e Rosztam-i akhaimenida kori templom hű mása, méretei azonban kisebbek, és a kultuszban bekövetkezett változásoknak megfelelően némi módosítást is mutat. A perszepoliszi terasz lábánál emelt négyoszlopos (tetrasztil) homlokzatú templom szintén a hagyományos iráni alaprajzot követi. Fontosságát a két domborműből álló díszítés adja: a két ábrázolt személy egyike a szent vesszőnyalábot (barsomot) tartja a kezében. Primitív munkák ezek, ahol a formákat csupán a felületre történő bevéséssel és a mélyen kivájt mezővel alakították ki. A relief lapossága, a fény-árnyék játékra való törekvésnek és a formák kidolgozásának a teljes hiánya, valamint a vonalas ábrázolás a kezdetek tapasztalatlanságáról és félénkségéről tanúskodnak. Ennek a művészetnek a folytonossága nem szakadt meg, nyomai fellelhetők majd a párthus művészetben éppúgy, mint a szászánida művészetben.

A második csoporthoz egyelőre csak három épület romjait sorolhatjuk, közülük legalábbis kettő templom volt. Az Isztakhrban feltárt hatalmas épület romjai között - eredeti rendeltetéséről semmi biztosat sem tudunk - abacus * nélküli korinthoszi oszlopfőutánzat került elő. Ez az iráni oszlop és a görög oszlopfő közötti kompromisszumról tanúskodik (73. ábra). A nyu-

* Abacus: az oszlop- és pillérfő fedőlapja, amely a gerendázat felfekvését biztosítja.

208

206

73. Kő oszlopfő Isztakluból

gati minta szerinti alaprajzzal épített kangávari templom (74. ábra) fő vonalaiban a perszepoliszi teraszról ismert, nagy kőtömböket alkalmazó építészeti technikát követi, de a dór oszlopfős oszlopokon korinthoszi abacus nyugszik (75. ábra). Khurhában pedig, ahol a templomot szintén nyugati minta szerint emelték, a két keskeny plinthosz* fölött vaskos és rajtuk túlnyúló torus** helyezkedik el. Az oszlopok, a már Perszepoliszban is megfigyelt iráni ízlésnek megfelelően, jóval túllépik a magasság és az átmérő közötti klasszikus arányt, az oszlopfők az ión stílusú oszlopfő rosszul sikerillt átformálásából születtek (76. ábra). Az eredmény minden esetben ugyanaz: az iráni művész megelégedett a hasonlósággal, de nem érdekelte sem az értelem megragadása, sem az arányok megőrzése.

Talán a véletlen hozta úgy, hogy jelenlegi ismereteink szerint a művészeti emlékek harmadik csoportja a leggazdagabb, anélkül azonban, hogy pontosan meg tudnánk róluk állapítani, vajon Irán területén készültek-e, vagy import "áruként" érkeztek-e ide. E tárgyak mindegyikére jellemző az az aprólékos realizmus, mely a hellénisztikus művészet sajátja. A közelmúltban szórványleletként került elő négy, a nahávandi (laodikeiai) templomból szár-

• Plinthosz: négyzetes kőlap, az oszloplábazat legalsó, a terhet elosztó, illetve közvetítő eleme •• Torus: az oszloplábazatok félkör keresztmetszeru, gyakran díszített, gyűrűs tagozata.

209

207

74. A kangávari templom alaprajza

mazó bronzszobrocska, ugyanazon a helyen, ahol azt a sztélét találták meg, melyen 3-ik Antiokhosz i. e. 193-ban kiadott rendelete olvasható.

A Bakhtijári-hegységben, Sámiban, MáI-amir közelében álló templomból való az a nagyon szép, bronzszoborról származó, de sajnos töredékes fej, amelyben 4-ik Antiokhoszt vélik felismerni. Azt kell hinnünk, hogy akor ízlése a bronztárgyakat részesítette előnyben. Ez a divat, melyben voltaképpen régi elámi hagyomány született újjá, tovább élt a párthusok idején is. Szúszában, ahol a lakó torony akhaimenida kori kis palotáját aszeleukida korban teljesen átépítették, az ásatások során mintegy tíz, bronzszoborhoz állított kőtalapzatot találtak. Némelyiken görög felirat van. Ezek egyike, Püthagorasznak, a szúszai görög helyőrség parancsnokának a felirata - Loftus fedezte fel 1852-ben - teszi lehetővé, hogy a lelőhelyet azonosítsuk.

208

75. A kangavari templom romjai

210

209

76. A khurhai templom oszlopai

A Kermánsáh mellett, Dinavarban feltárt kőmedence töredékeit Szilénosznak és Dionüszosz kísérőinek, a szatíroknak a büsztjei díszítik. Az ókorban a lovairól messze földön híres kermánsáhi síkság a Nüsza nevet kapta, azt a mitikus földrajzi elnevezést, melyet a görögök, Dionüszosz kultuszához kapcsolódva, Hellásztól Indiáig oly sok vidékre ráruháztak. Ez a forrásokban és folyókban gazdag sík vidék, ahol Irán leghosszabb folyója ered, szinte kínálta magát arra, hogy Nüszával azonosítsák. Dionüszosz szülőhelye a nedvesség, Nüszeiosz mellékneve "mocsárban született"-etjelent. Mindenekelőtt ő a bor istene, és ezen a vidéken közismerten híres szőlőfajták termettek. Végül pedig a ló Dionüszosz szímbólumainak egyike, mint ahogyan Poszeidón szimbóluma is; mindkét isten kapcsolatban állt a vízzel és a forrá-sokkal. Lehetséges, hogy a görögök ezt a tájat kedvenc istenük, a hagyományok szerint Indiát elsőként meghódító Dionüszosz szülőhelyével azonosították, és templomot emeltek itt tiszteletére. Ebből származhat a Dinavarban talált medence.

21.2-

210

A szeleukida kor gazdasági és társadalmi élete

Nagy Sándor birodalmának létrejötte s az ebből kialakult három hellénisztikus monarchia gazdasági szempontból valósággal forradalmasította a korabeli világot. A világ legtávolabbi részei között első ízben jöttek létre olyan szoros kapcsolatok, hogy egy-egy terület legcsekélyebb rezdülését más területek is megérezték. Soha nem hatottak olyan érzékenyen és olyan mélyen a gazdasági életre a politikai változások, mint ebben a korban. Ezen a hatalmas területen uralkodóvá vált a pénz szerepe, és a hódítások következtében olyan hatalmas mennyiségű kincs árasztotta el a világot, hogy az arany és az ezüst ára 50 százalékkal csökkent, ami a spanyol konkvisztádorok korától eltekintve a világtörténelemben egyedülálló.

Az 1. Szeleukosznak és közvetlen utódainak uralmát felölelő korszak különösen virágzó volt. A bérek és az árak között korábban sohasem tapasztalt egyensúly alakult ki, és ez az életszínvonal emelkedésével járt együtt. A kamatlábak emelkedése a vállalkozások virágzását és a tőkekereslet növekedését jelzi. Az arany, melyet a hódítók Iránban szereztek, s melynek nagy része Európa felé kelt útra, visszatért, cserében azokért a termékekért, amelyeket az irániak a világpiacra dobtak.

Az első nehézségek akkor jelentkeztek, amikor a központi hatalom gyengülni kezdett, és olyan tartományokról kellett lemondania, mint Párthia és Baktria. 3-ik Antiokhosz energikus politikája következtében ugyan rövid ideig tartó fellendülés következett, de az azt követő, újabb válság igazi katasztrófába torkollott, amikor Róma, erőszakos közbelépésével megváltoztatta Keleten a politikai viszonyokat, s ezzel mélyreható gazdasági válságot idézett elő. Amikor majd a párthusoknak sikerül az Eufratész vonalát elérniük, ahol nyugati határaikat tartósan rögzítik, a világ, politikai és gazda-sági központja, legalábbis négy évszázadra, már a Tigris partjára tevődik át.

A Szeleukidák kezében voltak azok a nagy interkontinentális utak, melyek Iránon át Kína és India felé vezettek. Ezeket az utakat állandóan javították és bővítették, s a Vörös-tengertől Indiáig mindenütt katonai őrállomások őrizték. A sivatagokban gondoskodtak a vízutánpótlásról, és a karavánok számára pihenőállomásokat építettek. A csatornák jelentős részét a kereskedelemben érdekelt magántőke ásatta. A közlekedés és a szállítás úgy meggyorsult, hogy sebességét csak a gőzgép feltalálása után tudják majd túlszárnyalni.

213

211

A Szeleukidák a Kaszpi-tenger északi részén Dél-Oroszország felé haladó utat nem tudták ellenőrizni, kezükben tartották viszont azt az utat, mely a Kaszpi-tengert átszelve, a Kürosz és a Phaszisz folyását követve, végül a Fekete-tenger parti ait érte el. Védelmi célból felderítő utakat indítottak az Iaxartésztól északra fekvő vidékekre, és felkutatták a Kaszpi-tenger környékét, hogy a már meglevő kereskedelmi útvonalakat lerövidíthessék. A Perzsa-öbölben komoly flotta állomásozott, ez biztosította kelet felé Indiával, nyugat felé pedig a Vörös-tengerrel a kapcsolatot.

A kor kereskedelme új arcot öltött. Csökkent az előző időszakban a kereskedelmi ügyletek javát kitevő olcsó áruk mennyisége, és nőtt a luxuscikkeké és a finom kidolgozású áruké .. Az ókori világ kereskedelmében új tényező jelent meg: Róma. Nagy volt a kereslet a nyersanyagok, így a fa és a fémek iránt, melyekben Irán és India bővelkedett. Az üzleti forgalom kiterjedt a drágakövekre és a kámeákra; a drogokra, melyek Indiából egészen Britanniáig eljutottak;-a növényekre, a kenőcsökre, az olajfélékre, az illatos fűszerekre, a bíborra, a rózsaolajra, az agyag- és üvegtárgyakra, a kelmékre, a műtárgyakra, a papiruszra és a rabszolgákra. Ez a jellegében megváltozott kereskedelem az importált árukkal együtt Iránban új gazdasági formákat, új elképzeléseket és új cserealapokat honosított meg.

Iránból ruhaneműt, dísztárgyakat, drogokat, drágaköveket, szőnyegeket, vetőgabonát, ólmot és fajkutyákat exportáltak. A bőséges nyersanyagkészlet kedvező hatással volt az ipar fejlődésére, elsősorban a textil- és szőnyeggyártásra, valamint a fémművességre. Az iráni művészek és mesterek ezekben az iparágakban megérdemelt hírnévre tettek szert. Arra törekedtek, hogy felszabadítsák némely importált termék piacát. Ezek között volt a papirusz is, melynek monopóliumát Egyiptom tartotta a kezében. Próbálkoztak azzal, hogy a papiruszt Iránban honos növényekből készítsék, vagy pergamennel helyettesítették. A malmokban állatok váltották fel az embereket. Jelentősen nőtt az agyagművesek, a csontfaragók és a vésnökök termelése. Az építőipar a gazdasági változásokat követve szintén fellendült.

Nagy fejlődés következett be a szeleukida korban a növénytermesztésben.

Dél-Európában és elsősorban Itáliában ekkor honosítottak meg, Kelet hatásának köszönhetően, számos ázsiai eredetű növényt és háziállatot. A legyőzött Kelet meghódította Európát. A gyapot, a citrom, a dinnye, a szezárnmag, a keleti dió, a datolya, a füge, a kacsa és az ázsiai szarvasmarha valóságos forradalmat idézett elő az itáliai mezőgazdaságban.

214

212

A Szeleukidák új területek feltörésével és talajjavítással addig parlagon heverő földeket kezdtek hasznosítani. A piac igényei megkövetelték ésszerű, tudományos alapokon nyugvó módszerek bevezetését. A mezőgazdasági technika olyan erőteljesen fejlődött, hogy egészen a középkorig nem sikerült túlszárnyalni, de még az iszlám idején sem. Új módszerek jelentek meg a szőlőművelésben, újfajta ekével szántották a földet. Áttértek a hármas vetésforgó alkalmazására, új eljárásokhoz folyamodtak az öntözésben, az erdőművelésben, a gyümölcstermesztésben és a kertművelésben.

A Szeleukidák idején megváltoztak az akhaimenida korban Iráma jellemző mezőgazdasági tulajdonformák. A hatalmas királyi és magánbirtokok, valamint a templomokhoz tartozó földbirtokok jelentős részét feldarabolták és elajándékozták, illetve a városoknak adományozták, vagy kolónusokat telepítettek le rajtuk. Ezek a változások hatással voltak a parasztság helyzetére is. Az évszázadokon át a görögök mellett élő és dolgozó parasztok új termelési módszereket sajátítottak el tőlük.

Egyes nagybirtokokon a szolgasorban élő parasztok egyfajta bérlőkké váltak. De még azokon a nagybirtokokon is, amelyeket nem daraboltak fel, törvények szabályozták a szolgák helyzetét. Ezek a törvények szárnos könnyítést hoztak életükbe. A városi birtokokon élő parasztok pedig szinte teljes szabadságot élveztek. Teljes joggal kiemelkedő hely illeti meg a Szeleukidákat az agrárreformok tekintetében: az iráni paraszti osztály felszabadítása nagy politikai, társadalmi és gazdasági tett volt.

Egyre nagyobb méreteket öltött a fémek, elsősorban a nemesfémek felhasználása. A Szeleukidák Indiából, valamint északnyugatról, azaz Baktriából, Armeniából és a Kaukázusból szerezték be az aranyat. Irán pedig vasat, rezet és ólmot exportált. Az érc- és kőbányákat királyi birtokként monopolizálták, és a kitermelés mértéke, a királyi tisztviselők ellenőrzése mellett, egyre növekedett.

A társadalmi életben erősödött a lakosság nivellálódásának tendenciája. Ez elsősorban a városokra volt jellemző, ahol a görögjellegű nevelés és a görög nyelv ismerete megnyitotta az utat a görögökkel együtt, azonos törvények szerint élő, hellénizált iráni rétegek előtt. Fokozatosan elmosódott a különbség az irániak és a hellének leszármazottai között.

A szeleukida állam, hatalmas pénzügyi rendszerrel rendelkező tőkés szervezet volt. A királyanyersanyagok és az ipari termelés javát monopolizálta, így gyakorlatilag a birodalom összes erőforrását a kezében tartotta. Egyes vélemények szerint politikája, 20. századunkat megelőzően, a tervgazdálkodás legmagasabb fokát valósította meg. De a népet, a bőség ellenére, adók

215

213

nyomorították, mert a gazdagságból csak a társadalom szűk rétege húzott hasznot: a király és családja, az udvar, a tisztségviselők, akedvezményezettek és a kiváltságosok, továbbá a külkereskedelemmel foglalkozók és ezeknél kisebb mértékben a letelepített katonák.

Az adó gépezet kegyetlen volt, az élet pedig igen kemény. Adókat és illetékeket szedtek az egyes személyek, a lakóházak, a jószág, a föld, a kert után, születés, házasság és halál esetén. Az államnak pénzre volt szüksége, hogy eltartsa a királyt és udvarát, hogy fenntartsa a hadsereget és a flottát, hogy biztosítsa a templomok működését, és elláthassa papjaikat, hogy támogassa a művészeteket és a tudományokat. Központosították az adórendszert, a közigazgatás bevezette a telekkönyvek vezetését, és megvetették a statisztika alapjait, szabályozták az ipari termelést, a só- és az illatszerforgalmat, az üzleti tevékenységet és a nagy folyókon a közlekedést. "Az államnak volt mezőgazdasági politikája, volt ipari politikája, volt kereskedelmi politikája", de ezek megvalósítása során megfeledkezett a demokratikus törekvésekről, és nem vett tudomást alattvalói érdekeiről.

Nagy Sándor és utódai idején Európa olyan mértékben gazdagította Irán anyagi kultúráját, hogy ennek gyümölcseit generációk egész sora élvezhette. Hatalmas örökség maradt rájuk a közigazgatási szervezetben, valamint a széles körű városépítésben, hiszen Hippodamosz város tervezési alapelveit még a nagy város építő szászánida királyok is alkalmazták. A görögök nemcsak megvetették a városi élet alapjait, de jelentős fejlődést is értek el ezen a téren. Fejlett ipart, jól működő mezőgazdaságot, virágzó kereskedelmet teremtettek. Utakkal hálózták be az egész birodalmat, támogatták a művészeteket és a tudományokat, s egy új éra - az úgynevezett szeleukida éra - bevezetésével új naptárat alkottak. Civilizációs tevékenységük jótéteményeiből még a távoli Khvárazm is részesült. A legújabb régészeti feltárások bizonyítják, hogy ebben a korszakban itt is új városokat alapítottak, erődített falvakat építettek, fejlődött a mezőgazdaság, növekedett az ipari termelés, és a társadalmi élet "tűzházak" körül összpontosult.

Nem sikerült azonban a Szeleukidáknak megoldaniuk a legfőbb problémát: nem sikerült megvalósítaniuk a két népcsoport politikai egységét vagy legalább széles körű együttműködését, amit Nagy Sándor elengedhetetlenül fontosnak tartott. Irán új urai nem tudtak igazi hatalomra szert tenni az irániak fölött. Nem tudtak nemzeti államot létrehozni, s nem tudtak sem politikai, sem morális szempontból az iráni lakosságnak eleget tenni. De mint ahogy nem beszéltünk erőszakos hellénizációs politikáról, éppúgy nem

216

214

beszélhetünk az irániak részéről nyílt, szervezett, tudatos ellenállásról sem. Semmi jel sem mutat arra, hogy a bennszülött rétegek forrongtak, lázadoztak vagy ellenállást tanúsítottak volna. Részben ezért is került a párthusoknak több mint egy évszázadukba, hogy Iránt meghódítsák.

Az irániaktól, akiknek sikerűlt nemzeti identitásukat, valamint társadalmi és gazdasági hagyományaik javát megőrizniük, mindvégig távol állt a görög civilizáció kozmopolitizmusa. A nép széles tömegeit a hellénizmus egyetlen pillanatra sem hódította meg, és kulturális, társadalmi és vallási törekvéseikkel együtt hagyományos életmódjukat is megőrizték. Mindvégig kívül maradtak a görögök és a hellénizált irániak alkotta társadalmi rétegen. "A munka és a polgárság közötti örökös antagonizmust népek és vallások közötti ellentétek súlyosbították." Megszületett a városi élet, és ezzel kiújult a város és a falu között az ősi ellentét is, mely súlyosbította a korabeli Iránban a görögök és a náluk jóval nagyobb számú iIániak szembenállását.

Az irániak körében szép számmal voltak olyanok, akik a görögökkel együtt dolgozva, részt vettek a közigazgatásban, és az iráni fóldbirtokos arisztokráciához hasonlóan kiváltságokat élveztek. A városi lakosságot ugyanazok a törvények védték, mint a görögöket, és a parasztság egy része is jóval nagyobb szabadságot élvezett, mint később, a párthusok és a Szászánidák idején. Az irániak azonban nem akartak göröggé lenni, ők irániak akartak maradni. Elfogadták azt, amit az idegen civilizáció nyújtott nekik, de nem akartak egyesülni vele, sem feloldódni benne. Bárrnilyen széles körunek tűnik is Irán hellénizációja, a valóságban csak a felszínt érintette, a gyökerekig nem hatolt le. Sikereket ért el "az anyagban és a formákban, de a szellemet nem érte el". "A hódítás során összekeveredett két világ túlságosan különbözött egymástól." A hellénizmus számára az iráni hódítás bukás volt. Irán szá-mára viszont harc nélküli győzelmet jelentett, mert anyagiakban gazdagodva és előbbre lépve kerűlt ki belőle, s az így szerzett előnyöket kínálta fel az új párthus dinasztiának, annak a dinasztiának, mely iráni eredetű volt ugyan, de a nyugat-irániak mégis idegennek tekintették.

217

215

A párthusok

Alig két vagy három évvel azután, hogy Diodotosz szatrapa fellázadt, és Baktria elszakadt a birodalomtól, nyugati szomszédja, Párthia is függetlennek nyilvánította magát. Vajon ez a hellénizmusnak adott iráni válasz elsőjele lett volna? Alig hihető. Hiszen a Szeleukidák nem hódították meg, nem csatolták birodalmukhoz sem azt a népet, melyből az új dinasztia származott, sem azt a földet, melyen ez a nép régóta nomád életét élte. A szeleukida birodalom fokozatos gyengülése mintegy felhívás volt arra, hogy szinte egy időben és hasonló körülmények között két új királyság, a gréko-baktriai és a párthus királyságjöjjön létre. A görög és az iráni dinasztia hasonló léptekkel haladt a függetlenség felé, szétszakítva azokat a már jócskán meglazult kötelékeket, melyek a távoli nagy birodalomhoz fűzték őket. De ha azonos volt is az ok, a körülmények alapvetően különböztek egymástól.

Az a kevés, amit a párthusok eredetéről tudunk, arra enged következtetni, hogya párn* törzsből származtak, melya Kaszpi-tenger és az Aral-tó közötti sztyeppeken nomád életet folytató szkíta törzsekből álló daha néphez tartozott. Lovas és harcos nép volt, mely az antik források szerint azt tartotta a legnagyobb dicsőségnek, ha a férfi a csatamezőn halt meg, a természetes halált megvetették. Arszakész i. e. 250 körül öt főnöktársával együtt valószínűleg elfoglalta a Felső- Tedzsend vidékét. Baktria új királya, Diodotosz, birodalmához akarta őket csatolni, a nomádok azonban, a veszély elől menekülve, behatoltak a szomszédos Párthia tartományba, és szatrapáját megölték. További harcaik során Arszakész vezetésével elfoglalták azt az egész területet, amely napjainkban a Szovjetunió és Irán között a Kaszpi-tengeren túli határvidéket képezi. Arszakész ott, a hegyekben építtette fel első fővárosát, azt a bevehetetlen sasfészket, melyet hamarosan újabb, a dinasztia alapítójának a nevéről Asszaknak vagy Arszaknak nevezett város követett, s Arszakészt itt királlyá koronázták.

2-ik Szeleukosz megkísérelte megállítani és meghátrálásra kényszeríteni őket. Serege közeledtére a párthusok - úgy látszik, a szkíta lovasok taktikáját követve - szülőföldjük, a sztyeppek felé menekültek. Ugyanakkor az Antiokheiában kitört súlyos zavargások a szeleukida királyt arra kényszerítették,

• Párn: nomád iráni nép, mely az Ókhosz (Tedzsend?) vidékéről kiindulva elfoglalta Párthiát, s átvette magára a párthus nevet is.

218

216

hogy hagyjon fel a hadműveletekkel, és sürgősen térjen vissza Szíriába. Az ezt kihasználó párthusok Arszakész vezetésével ismét elfoglalták a korábban már meghódított területet, melyhez nem sokkal azután a Kaszpi-tenger délkeleti partvidékén fekvő Hürkarúát is hozzácsatolták. így jött létre ajövendő párthus királyság bölcsője, s ezzel végérvényesen elvágták a szeleukida birodalmat a baktriai görög királyságtól.

A párthus királyság a két állam közé szorítva is elég erős és életképes volt ahhoz, hogy fennmaradjon, sőt továbbterjeszkedjék. A közvetlen rokonaik lakta szomszédos sztyeppek hatalmas embertartalékai bizonyára nagyobb támaszt nyújtottak nekik, mint a velük szemben barátságosan vagy közömbösen viselkedő bennszülött lakosság, mely valószínűleg kevesebb ellenszenvvel fogadta őket, mint a görög szatrapákat. A fiatal királyság ettől kezdve, több mint egy évszázadon át, a maga hasznára tudta fordítani a szeleukida hatalomra mért minden újabb csapást, gyengülésének minden megnyilvánulását.

Nem tudjuk, hogy ők maguk hogyan nevezték magukat. A nyugati forrásokból ismert párthus elnevezés talán a Párthava név szinonimája. Ezzel az általános megjelöléssel, mely már Kürosz és Dareiosz idején is előfordult, s melynek az iranisták egy része a "harcos, lovas" értelmet tulaj doníti a, jelölték a letelepedett népek mindazokat a lovas nomád népeket, melyek időről időre Irán keleti területeit elözönlötték. Ez az elnevezés végül is rajta maradt az akhaimenida birodalom egyik keleti határtartományán. Az sem elképzelhetetlen, hogya párnok törzsének iráni földre hatolása már mintegy előjele volt a szkíta népek széles körű mozgásának, amely száz évvel később az egész iráni államot felkavarja, és eltörli a föld színéről a gréko-baktriai királyságot.

Uralkodásának harminchét éve alatt I. Arszakésznek sikerült megszilárdítania hatalmát. Erős hadsereget szervezett, előrenyomult nyugat felé, és fővárosát áthelyezte Hekatompüloszba, abba a görög városba, mely a Nyugatot Kelettel összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Arszak, Hekatompülosz, Ekbatana, Ktésziphón - négy főváros jelzi e nomád dinasztia növekvő hatalmának négy lépcsőfokát, azét a dinasztiáét, mely történelmének legdicsőségesebb pillanataiban is megőrizte ősi, primitív jellegét. 1. Arszakész utóda, II. Arszakész még nem volt elég erős ahhoz, hogy ellenállhasson Ill. Antiokhosz seregének, amikor a szeleukida uralkodó keleti "fegyveres körúti a" során helyreállította birodalma tiszavirág-életű egységét. A legyőzött II. Arszakésznek el kellett ismernie aszeleukida fennhatóságot. Utóda, Phriapitész és fia, 1. Phraatész viszont, kihasználva azt a vereséget, melyet 3-ik Antiokhoszra a rómaiak mértek, elfoglalta a Kaszpi-tengertől délre fekvő teruleteket.

-

219

217

A szeleukida birodalmat gyengítő és romba döntő római politikából azonban nemcsak a párthusok húztak hasznot. Média Atropaténé is függetlennek nyilvánította magát. Példáját Elümaisz is követte, miután megkaparintotta Eszfahán vidékét. Perszisz talán még az előző két tartománynál is hamarabb vált függetlenné. Dél-Babilóniában Karakéné néven új királyság jött létre. A szeleukida birodalom keleti fele valósággal szétesett, függetlenségüket féltékenyen őrző, egymástól teljesen elkülönillt kis államokra tagolódott. Ezek könnyű prédaként kínálkoztak annak a friss erőnek, melyet 1. Mithridatész párthus király, a párthus birodalom igazi megalapítója képviselt (kb. i. e. 171-138). Irán széthullott tartományainak a "felszabadítása" csupán annyit jelentett, hogyaterületeket az új korona fennhatósága alatt ismét egyesítették. Ezt a fordulatot közvetve a rómaiak készítették elő.

1. Mithridatész i. e. 160 és 140 között nagy harcok árán nyugaton megszerezte Médiát, Elümaiszt, Persziszt, Kharakénét, Babilóniát és Asszíriát, keleten pedig Gedrósziát, s talán Harátot és Szisztánt. A párthusok elérték az Eufratészt, de Ázsia ezen részének a legnagyobb városát, a Tigris menti Szeleukeiát, ezt a közel hatszázezer lakost számláló, hatalmas kereskedelmi központot nem fenyegették. Joggal gyaníthatjuk, hogy ezt a modus vivendit a hódító párthusok és a kereskedelmi hatalmat birtokló görög-sémi arisztokrácia között létrejött kiegyezés biztosította. Szeleukeiában nem állomásozott párthus helyőrség. Óriási katonai tábort emeltek viszont a Tigris bal partján, a várossal szemben, ebből fejlődik majd ki később a párthus főváros, Ktésziphón (77. ábra).

Akár a kis királyságok függetlenség iránti vágya, akár függő helyzetük laza volta volt az oka, tény az, hogya párthusokat sehol sem fogadták a szeleukida "iga" alóli felszabadítókként. A legtisztább iráni tartományok, mint Média Atropaténé és Perszisz, elkeseredett harcot vívtak ellenük. Mithridatész azonban még tovább ment. Az egykori akhaimenida birodalom visszaállítójaként tüntetve fel magát, felvette a nagykirály címet, s hogy jóindulatát az újonnan szerzett földön szétszórtan élő görög lakosság iránt is kifejezze, érmein a "görögbarát" melléknevet is feltüntette.

Amikor azonban II. Démétriosz hadserege élén birodalma keleti részének a visszahódítására indult, azonnal megmutatkozott, hogy milyen laza kötelékek fűzik össze azokat a tartományokat, melyeket 1. Mithridatész meghódított, és milyen erős a lakosság -legyen görög vagy iráni eredetű - ellenállása.

220

218

77. A párthus Birodalom térképe

219

A városok, s közöttük is első helyen a Tigris menti Szeleukeia görög lakossága, valamint Elümaisz, Perszisz, sőt Baktria népe is, új uraival szemben, sietve Démétriosz mellé állt. A sors azonban a párthusoknak kedvezett. A szeleukida uralkodó elvesztette a háborút, és a párthus király fogságába esett. A király nagylelkűen bánt vele, Hürkaniába vitette, és leányát hozzáadta feleségül.

Mithridatész nem lépett fel keményen görög alattvalóival szemben, akik annyi lelkesedéssel nyújtottak segítséget ellenfelének. A már meghódított területeken viszont erőteljes kézzel állította helyre uralmát. Különösen Elümaiszra mért súlyos büntetést, ahol "elődje", Ill. Antiokhosz példáját követve, kifosztotta "Athéné és Artemisz" gazdag templomát, és így jelentős zsákmányra tett szert. Amikor i. e. 138-ban meghalt, fiára, II. Phraatészra hatalmas, az Eufratészig nyúló birodalmat hagyott. A róla szóló kevés forrásunk tehetséges, erényes, merész, igazságos uralkodóként tünteti fel. Az iráni állam feltámasztásábanjátszott szerepe folytán Nagy Küroszhoz hasonlítható, erényei révén is közel áll hozzá (XIII. tábla).

VII. Antiokhosz, Démétriosz fivére, egy utolsó kísérletre szánta el magát. Erős sereggel behatolt Mezopotámiába, hogy visszaszerezze az elvesztett tartományokat, és kiszabadítsa fogságba esett testvérét. A párthus haderők nem tudták a jól kiképzett sereggel felvenni a versenyt, és Antiokhosz három csatából is győztesen került ki. Már elérte Ekbatanát, amikor a közeledő tél miatt félbe kellett szakítania a hadműveleteket. Az egykori fővárosba szállásolta be magát, hadseregét pedig a környező városokban és falvakban helyezte el. Ekkor Phraatész tárgyalásokat javasolt. A görögök feltételei egyértelműek voltak: a párthusok adják vissza Démétrioszt, Párthia kivételével ürítsék ki az elfoglalt tartományokat és fizessenek adót.

A súlyos fenyegetéstől a fiatal birodalmat csupán a görögök gondatlansága és hibái mentették meg. A házaikba szállásolt katonaság okozta kényelmetlenségekbe belefáradt lakosság lázadásra készült, és mozgalmuk a párthus ügynökökben készséges támogatókra talált. Ugyanakkor a párthus király, ezzel egy időben, váratlanul csapott le Antiokhoszra. A Szeleukidák megsemmisítő vereséget szenvedtek. Antiokhoszt megölték, seregének egy részét pedig, foglyul ejtve, a párthus seregbe sorozták be.

A jelentős szeleukida sikert, mely már-már úgy tűnt, hogy képes helyreállítani a tönk szélére került birodalmat, néhány hónap leforgása alatt a teljes pusztulás követte. Megsemmisült minden szervezett erő, mely Szíriát az esetleges párthus támadással szemben védeni tudta volna. Az i. e. 129. esz-

222

220

tendő végzetes dátum a hellénizmus számára. Ezután már nem tudott többé talpra állni, a még néhány évtizeden át fennmaradó szeleukida birodalom kénytelen volt a győzedelmes Irán előtt fejet hajtani. Európa végérvényesen az Eufratészig szorult vissza.

A párthusok azonban nem özönlötték el Szíriát, mert Irán keleti határain rettenetes nomád támadással kellett szembenézniük. A Kelet- Turkesztán távoli vidékeiről érkező szkíta eredetű népek áradata érte el Iránt éppen akkor, amikor II. Phraatész VII. Antiokhosz felett győzelmet aratott, s ezzel ragyogó kilátások nyíltak meg egy új párthus terjeszkedés előtt. A nomád vándorlás első hulláma már Mithridatészt is riadóztatta, aki sikerrel vette fel velük a harcot. Phraatész, Mezopotámiát egy kormányzóra bízva, kelet felé indult, hogy a betörő ellenséget megállítsa.

A nomád támadók, mindenjel szerint, kétfelé válva haladtak előre. Egyes csoportjaik egyenesen nyugat felé, Marv, Hekatompülosz és Ekbatana irányába vették útjukat, a többiek pedig Marvtól déli irányban vonultak Harát és a gazdag Szisztán tartomány felé. A görög foglyok, akiket Antiokhosz seregéből soroztak be a párthus hadseregbe, az első összecsapásnál magára hagyták Phraatészt, aki ennek következtében életét vesztette. Nem sokkal ezután nagybátyja és utóda, II. Artabanosz is erre a sorsra jutott. A kormányzó, akit Phraatész Babilóniában hagyott, királlyá nyilvánította magát, és Kharakéné elszakadt a birodalomtól.

Nyugaton lázadás, keleten pedig a beözönlő nomádok - ez a súlyos helyzet fogadta a trónra lépő II. Mithridatészt, a párthus dinasztia legkiemelkedőbb alakját (i. e. 123 körül). Miután az új uralkodó nyugaton a rendet helyreállította, királysága túlsó végébe vonult, visszafoglalta Marvot, Harátot, és a határokat az Óxoszig visszatolva, megállította a nomádok áradatát, és Szisztánt is a fennhatósága alá vonta. Győzelme óriásijelentőségű volt, mert megmentette a nyugati világot a szakák fenyegető veszedelmétől. A tegnap még nomád szkíták zárták el közeli rokonaik elől az utat, és védelmezték a nyugat-ázsiai civilizációt, vállalva azt a szerepet, melyet Irán hosszú történelme során mindig is játszott, és a továbbiakban is játszani fog.

A közép-ázsiai nomádok támadása elsöpörte a gréko-baktriai királyságot, és az Óxosz középső folyásától északra és délre elterülő síkság két nagy nomád törzsszövetség, nyugati részei a szakaraukák, keleti részei pedig a jüecsik vagy tokhárok kezébe került. E törzsek egy csoportja, mintegyelőőrsöt képezve, lassan haladt egyrészt az északi úton Pandzsáb felé, másrészt a déli úton Szindh felé. Az i. e. 1. század elején ők hozták létre, az utolsó gréko-

223

221

baktriai uralkodók után visszamaradt romokon, azokat a királyságokat, melyeket politikai és kulturális téren egyaránt szoros kötelékek fűztek a párthusokhoz. Annyi bizonyos, hogy az indiai királyságok a párthus hatalomtól mindvégig függetlenek maradtak. Szisztán és Arakhószia viszont elismerte, legalábbis az i. e. 1. század elejéig, a párthus fennhatóságot, ekkor azonban a szintén párthus származásúnak tartott Gondopharész fejedelem egyesítette ezeket a területeket, és létrehozta a Szisztántól az Indusig húzódó birodalmát.

Mithridatész i. e. 115 körül fogadta a kínai császár követeit, és szerződést kötött velük. A szerződés kikötés ei nagymértékben megkönnyítették a nemzetközi kereskedelmet, melyben Irán, mint elsősorban közvetítő állam, igen fontos szerepet töltött be. Húsz évvel ezután II. Mithridatész Armenia sorsa felett ítélkezhetett: védencét, Tigranészt tette meg királyukká, új korszakot nyitva ezzel az ország történetében, melynek további sorsa szorosan Irán sorsához kötődött. Nem sokkal ezután Tigranész a pontoszi Mithridatész Eupatórral szövetkezett, azzal az uralkodóval, akinek hatalmas birodalma i. e. 112 és 93 között egész Kisázsiát, sőt még a szárazföldi Görögország egy részét is magába foglalta, és aki hosszú éveken át sikerrel állta el a római előrenyomulás útját.

Ezzel a szövetséggel és az erősödő Armeniával szemben II. Mithridatész várakozó álláspontra helyezkedett, és egyensúlyozó hatalmi politikát folytatott. A rómaiak i. e. 92-ben elérték az Eufratészt. Mithridatész követséget küldött hozzájuk, és szövetség kötésére tett javaslatot. Sulla, aki a párthusok hatalmát és jelentőségét nem ismerte fel, olyan kevés figyelmet szentelt a követnek, hogy a megsértett nagykirály a két másik keleti uralkodóhoz kezdett közeledni. Róma nagy árat fizetett később azért a politikájáért, hogy lenézte a párthusokat, amikor első ízben került szembe velük.

Ha a párthus birodalom létrehozása során I. Mithridatésznak Kürosz szerepét tulajdonítjuk, akkor Dareiosz szerepét II. Mithridatész töltötte be. Mert míg az előző uralkodónak a birodalom területi felépítése köszönhető, megerősítése és belső szervezetének kialakítása az utóbbinak érdeme, aki Iránt igazi világhatalommá tette. Jelentőségét és a korabeli világ politikai és gazdasági életében betöltött szerepét világosan mutatták a nyugaton Rómával, keleten pedig Kínával létesített kapcsolatai. Ezt kívánta az uralkodó is hangsúlyozni a "Királyok Királya" cím felvételével.

Halála után Párthia teljes hanyatlásnak indult. Trónján harminc éven át egymást követték az uralkodók. A belső harcok annyira kimerítették a birodalmat, hogy az armeniai Tigranész, aki a párthusoknak köszönhette koro-

224

222

náját, több tartományt elragadott tőlük, és az országot fosztogatva egészen Ekbatanáig jutott el. Súlyosan megsértette a birodalmat azzal is, hogy felvette a "Királyok Királya" címet. "A megnyirbált, szétesőfélben levő, minden ízében ingó párthus monarchia átmenetileg szinte eltűnt Elő-Ázsia térképéről ", amikor az utolsó szeleukida trónkövetelők közötti harcoktól kifáradt szíriaiak kérésének eleget téve, Tigranész elfogadta a Szeleukidák koronáját. A helyzet olyan volt, hogy kérdésessé vált, nem lesz-e maga a párthus uralkodó is az ő vazallusa.

Róma azonban Párthia gyengesége ellenére is tárgyalásokba bocsátkozott vele, s mivel Pontosszal és Armeniával harcban állt, a párthus uralkodót semlegessége megőrzésére igyekezett rávenni. A tárgyalások során azonban ez alkalommal sem tanúsítottak túl nagy tiszteletet iránta. Lucullus egyezmény megkötését javasolta, sőt talán követelte. Ezt Ill. Phraatész el is fogadta. Amikor Pontos-szal és Armeniával folytatott harcában Lucullusnak nehézségei támadtak, Phraatész, adott szavát megtartva, egyetlen lépést sem tett azért, hogy Szíriát elfoglalja. Még később is, amikor Mithridatész Eupatór vereségeket szenvedett, és lehetőséget keresett arra, hogy Párthiával szövetséget kössön, Phraatész Pompeiusszal felújította a régi szerződést, és változatlanul a rómaiak érdekeit tartotta szem előtt. A gőgös és nemtörődöm rómaiak azonban továbbra is csak igen kevés figyelmet szenteltek ennek, a kötelezettségeit lelkiismeretesen teljesítő népnek. Nem sokkal ezután Pom-peius megszegte a szerződést, elfoglalta a párthus birodalom nyugati tartományait, intrikákba kezdett Phraatész vazallus királyaival, sőt a tiltakozásaira küldött válaszában magát Phraatészt is megsértette.

Róma képviselői Phraatész meggyilkolása után sem változtattak magatartásukon. Gabinius jelentős pénzösszeg ellenében vállalta, hogy I. Oródésszel szemben Ill. Mithridatészt segíti a párthus trónra. De ígéretét nem váltotta valóra, mert az egyik, hasonló helyzetben levő egyiptomi trónkövetelő még magasabb összeget ígért Gabiniusnak, s Ő azt elfogadta.

A római vezérek kapzsisága akkor érte el a csúcspontot, amikor Crassus lett Szíria proconsulja. A Senatus ugyan nem akart a párthusokkal háborút kezdeni, Crassus azonban katonáival együtt úgy vélte, hogy Irán fölött könnyű győzelmet arathat, s elszántságukat csak fokozta, hogya birodalomban felhalmozott kincsek rendkívilli zsákmányt ígértek. De a párthusok nehéz- és könnyűlovassága, melyet Surena* irán legnagyobb arisztokrata

• Surena: a párthus birodalomban a király után a legmagasabb örökölhető tisztség.

225

223

családjának a feje vezetett, Carrhae mellett szétverte a rómaiakat: Crassus seregének a háromnegyedét megölték, illetve foglyul ejtették. Maga Crassus is saját és fia életével fizetett szerencsétlen vállalkozásáért (i. e. 53). A győzelmet a nehézlovasokból és lovas íjászokból álló párthus lovasság szerezte meg, mely fölényben volt a lovas hadtestekkel nem rendelkező római hadsereggel szemben. A carrhae-i csata után Róma kénytelen volt lovas hadtesteket felállítani, éppúgy, mint ahogyan mintegy ezer évvel korábban, a Felföldre érkező legelső iráni törzsek hatására, az asszírok is kénytelenek voltak megtenni ezt.

A hagyomány szerint a hírvivők éppen akkor érkeztek a szerencsétlen triumvir fejével és egyik karjával I. Oródészhez, amikor az udvartartás a körében, Armenia királyának társaságában éppen Euripidész Bakkhánsnők című darabjának az előadásán vett részt. A váratlan és megdöbbentő párthus győzelem a rómaiakat ráébresztette arra, hogy a valóságban milyen nagy párthus hatalommal – elsősorban ugyan nem támadó, hanem védekező erővel – kell számolniuk. A legiók sasmadarai hosszú időn át a párthus templomokban maradtak. A hadifoglyokat a Marv oázisban telepítették le, közülük sokan véglegesen ott is maradtak.

Róma végre megértette, hogy államfői és hadvezérei mekkora hibát követtek el azzal, hogy Iránt félreismerték és megvetéssel kezelték. Ismét sikerült Iránnak, fegyverrel a kézben, visszaszorítania a határairól a hellénizmust, melynek örököseiként a rómaiak léptek fel. Ettől kezdve az Eufratész nyújtotta határt több mint egy évszázadon át nem lépte át ellenség. Sőt, a rómaiakkal szemben álló nyugati sémi törzsek, a palesztinai zsidók, a damaszkuszi nabateusok, a sivatagi arabok és a palmüriaiak, mind remény-kedve fordították tekintetüket Iránra, uralkodójában, Oródészben az Akhaimenidák méltó utódát látva, valamennyien a párthus lovasoktól remélték a visszavágást. Talán az ő jövetelükre számított a Jelenések könyvének szerzője is, hogy a római fenevadat elpusztítsák. De a római elnyomás alóli felszabadulás, sajnos, túl rövid és múlékony volt, és még súlyosabb elnyomás követte.

Szíria, Crassus bukását követően - éppúgy, mint annak idején VII. Antiokhosz veresége után - szinte teljesen katonai védelem nélkül maradt. Róma, a polgárháború miatt, képtelen volt arra, hogy helyzetét keleten megerősítse. A párthusok előtt ismét nyitva állt az út a Földközi-tenger partjai felé. Most azonban a királyság belső helyzete akadályozta meg, hogy tovább terjeszkedjenek. A túlságosan nagy hatalomra szert tevő Surenát a Királyok Királya

226

224

kivégeztette. Szíriába Oródész fia, a fiatal és tapasztalatokkal alig rendelkező Pakórosz vonult be, a Surena carrhae-i seregével össze nem mérhető erejű hadserege élén. Rövid hadjárata kudarccal végződött. A hadműveleteket i. e. 51-ben újrakezdte, és egész Szíriát végigpusztította. A néhány hónapos párthus uralom Nyugat egész gazdasági életét tönkretette. Pakórosznak azonban félbe kellett szakítania a hadjáratot, mert csalárd módon megvádolták, hogy lázadást szít apja ellen. Oródész ezért magához rendelte, és Pakórosz csak kis híján kerülte el a halálbüntetést.

Nem tudjuk, hogy az ezt követő tíz évben a párthusok miért halogatták a hadműveleteket. Talán a keleten bekövetkezett események, vagy a belső zavargások, vagy esetleg a hadsereg legjavát adó párthus előkelők egy részének az ellenállása akadályozta meg Szíria elfoglalását. Tény azonban, hogy Oródész és Pakórosz csak i. e. 40-ben, Brutus hajdani követének, a párthus szolgálatba lépett Labienusnak a nyomására szánta rá magát erre.

A párthus sereget két részre osztották. Egyik fele Labienus vezetésével észak felé haladt, és elfoglalta, egészen Ióniáig, Kisázsia nagy részét. Másik felét Pakórosz vezette dél felé, a helyi lakosság nagy örömére elfoglalta Szíriát és Palesztinát, Jeruzsálemből elűzte Heródest, és helyére nemzeti királyt ültetett. A nabateusok elfogadták a párthus fennhatóságot. Ezzel a párthusok visszahódították csaknem az egész római uralom alatt álló Keletet. Labienus másfél éven át Kisázsia ura maradt.

A szíriai háború csak i. e. 38-ban ért véget, de a megerősített római erőkkel szemben a párthus sereg nem tudta tartani magát. Labienust megölték, Pakórosz pedig árulás áldozata lett. Seregével ugyanis megtámadott egy római tábort, melyről úgy tudta, hogy védtelen, és itt a lovas íjászok nélkül harcba szálló nehézlovasság súlyos vereséget szenvedett. Pakórosz maga is elesett. Halála Iránnak nagy veszteséget jelentett, mert személyében bátor, energikus és vitathatatlanul kitűnő katonai tehetséggel rendelkező uralkodót veszítettek el. Ebben a csatában kiderült, hogyanehézlovasság (cataphractariusok) a támadó hadműveletekben nem veheti fel a versenyt a római hadsereggel. Maga a hadjárat azonban nem volt teljesen eredménytelen.

A rómaiak keményen bosszút álltak a lakosságon és az uralkodókon, akik a perzsák érkezésekor túl gyorsan mutatták ki örömüket. Egyesekre súlyos hadisarcot vetettek ki, másokat, mint a jeruzsálemi királyt is, kivégezték. Heródes visszakerült a trónra. Az idős Oródészt pedig fiai hamarosan meggyilkolták, és közülük IV. Phraatész szerezte meg a trónt (i. e. 37 körül). Az ő uralkodásának a kezdetét is belső zavargások kísérték. Harc tört ki az előkelők és a köznép, valamint az egyes nemzetségek tagjai között, illetve a párthus seregen belül a nehézlovasság és a lovas ijászok között.

225

227

226

A tragikus belső helyzet hátterében egy újabb római támadás fenyegetése rajzolódott ki. Antonius, perzsák ellen valaha is induló legerősebb sereggel behatolt a Kaukázusba, legyőzte az ibéreket és az alánokat, és Armeniát vazallusává tette. Miután így hátulról biztosította magát, utánpótlását és a hadigépeket messze maga mögött hagyva, gyors menetben indult Média Atropaténé felé, hogy ostrom alá vegye fővárosát. Égett a vágytól, hogy megvalósítsa azt a tervet, melyet mintegy tíz évvel korábban Caesar tűzött ki maga elé: meghódítani egész Keletet. De a carrhae-i csata megtette a maga hatását. Antonius az armeniaiak, a médek és az elümaisziak között már nem lelt olyan könnyen szövetségesekre, mind húzódoztak attól, hogy a közös ügyet elárulják.

IV. Phraatész könnyűlovasságával megtámadta az Antonius felszerelését szállító menetet, szétverte a kíséretét, kifosztotta és felégette az ostromgépeket. Ahadigépek és élelem nélkül maradt Antonius tehetetlenül állt az ostromlott város előtt, melynek helyőrsége hősiesen ellenállt, majd a közeledő tél miatt megkezdte a visszavonulást. Ennek során, a párthusok váratlan támadásai következtében, igen súlyos veszteségeket szenvedett. Phraatész győzelmet ült, és a saját nevét verette az Antoniustói zsákmányolt érmékre, amelyeket Antonius és Kleopátra képmása díszített. A következő tavaszon Antonius ismét elfoglalta Armeniát, melynek királya is fogságába esett. Egy évvel később Médiáigjutott előre, de a párthusok és az armeniaiak egyesült támadása minden korábbi sikerétől megfosztotta. Hamarosan vereséget szenvedett Octavianustól, és megfosztották a hatalomtól. Róma keleti politikája ettől kezdve új arcot öltött.

A római közvéleményben a párthusokkal kapcsolatban fordulat következett be. Elismerték védekező erejüket. Róma megértette, hogy támadó törekvései rendkívül korlátozottak, és hogy elhibázott volt mindazoknak a politikája, akik az Eufratésztől keletre akartak hódításokat elérni. Augustus, akit magát is eleinte megnyert Ázsia meghódításának a gondolata, véleményt változtatott, és megegyezésre törekedett. Róma számára Párthia nem jelenthetett veszélyt. Társadalmi berendezkedése, gyakori palotaforradalmai, a nemzetségek közötti harcok, vazallusainak elszakadási törekvései, a központi hatalom gyengesége lehetővé tették, hogy barátságosabban közeledjék feléje. A változás meghozta a gyümölcsét. IV. Phraatész visszaadta Augustusnak a Crassus legióitól zsákmányolt sasokat. Később pedig fiait, gyilkosság fenyegető árnyékától féltve őket, Rómába küldte, hogy ott védelmet találjanak. Mintegy ezzel is a Római Birodalom iránti jóindulatát bizonyította a császárnak.

228

227

Róma kezdte megérteni, hogy a két nagyhatalom közötti egyetértés - még ha csupán a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésében nyilvánul is meg - mindkét félnek egyaránt hasznos lehet. Róma ugyanakkor biztosítani akarta védelmét is, és igyekezett ütközőállamokat létrehozni. Ezek egyike, a keleti határon, Palmüra lett, a másik pedig Armenia volt. Armenia függetlenségétől Róma és Párthia egyaránt tartott, hiszen stratégiai jelentősége mindkettőjük szempontjából elsőrendű volt. Róma, kompromisszum keretében, hellénizált vazallus királyt helyezett az armeniai trónra. Phraatész ehhez beleegyezését adta. A párthus közvélemény azonban sohasem bocsá-totta meg neki ezt az engedményt, ami végül1. Mithridatész uralkodói ágának a trónjába került.

Armeniában, a megegyezés ellenére, egymást követték a királyok, a rómaiak kegyeltjei a párthusok pártfogoltjaival váltakoztak. Rómát sem a két birodalom közötti baráti viszony, sem az armeniai lázadások nem akadályozták meg abban, hogy erre az országra igényt támasszon. A párthus trónra segítette az apját megmérgező V. Phraatészt, vagyis Phraatakészt, azzal a feltétellel, hogy felhagy az Armeniára vonatkozó tervekkel. Az ifjú királyt azonban a fellázadt előkelők hamarosan letaszították a trónról, és Augustushoz fordultak, hogy engedje haza Rómából IV. Phraatész egyik fiát.

1. Vononész hazatért, de koronáját csak rövid ideig tudta megtartani, mert nyugati neveltetése nem nyerte meg sem a párthus urak, sem a nép tetszését. Miután trónjától megfosztották, Szíriába menekült, ahol hamarosan meggyilkolták. Helyére 3-ik Artabanosz, az Arszakidák egyik női ágának a leszármazottja lépett. Családját szoros kapcsolatok fűzték Hürkaniához, és övék volt Média Atropaténé trónja. Ezzel véget ért a Mithridatész-ág uralma. Az új királyi ág egy erőteljesebben iráni és nemzeti megújulási mozgalom bélyegét nyomta az ország vallási és kulturális életére. Róma számára ez bukás volt, a romanizált párthus hercegeket Armenia és Irán egyaránt elutasította. 3-ik Artabanosz, akinek hét évébe került, míg a Tigris menti Szeleukeiában kitört lázadást sikerült elfojtania, hosszú uralkodása alatt nem tudta megerősíteni a központi hatalmat, életének utolsó éveit pedig Róma intrikái keserí-tették meg.

229

228

78. Párthus írás

Halála után, Armeniában és az Arszakidák trónján egyaránt, ismét rivális királyok hatalmi küzdelmei következtek. A két szemben álló hatalom Armenia körüli hosszú harca végül, 1. Vologészész uralkodása idején, egyezséggel ért véget. Az armeniai trónra Vologészész fivére, Tiridatész lépett, de koronáját a római császár kezéből vette át. Egy katonai vereség után a látszatot menteni kívánó rómaiak Augustus politikájához tértek vissza, és elfogadták a kompromisszumot.

i. sz. 66-ban az új armeniai király, családja és háromezer előkelő lovas kísé-retében, Itáliába utazott, és Nero nagy népünnepély keretében megkoronázta. Ezzel Armeniában arszakida dinasztia került uralomra. Róma pedig hajdani terveinek már csak halvány emlékét őrizhette meg. Az ezt követő fél évszázadot Armenia, ez a két nagy szomszéd versengése folytán olyan hoszszú időn át marcangolt ország, a megegyezés következtében békében töltötte. Ez az időszak bizonyította, hogy milyen erősek voltak azok a kapcsolatok, melyek Armeniát Párthiához fűzték.

Az iráni ú.üászületés első jelei 1. Vologészész idején jelentkeztek: az ebből a korból származó pénzek hátoldalán tűzoltár és áldozó pap látható. Az érméken első ízben jelent meg a párthus írás (78. ábra). A hagyomány szerint az A veszta szövegét is az ő uralkodása idején szerkesztették össze. Csökkenteni akarva a görög Szeleukeia városnak a trónnal szembeni ellenállását, a párthus uralkodó úgy döntött, hogy Vologészia néven új várost alapít. Ez keres kedelmi központtá fejlődve átvette a rebellis város szerepét. Amikor az alánok seregei a Kaukázus hágóin keresztültörve támadásba lendültek, az iráni uralkodó első ízben tett Rómánakjavaslatot arra, hogy közösen harcoljanak az északi határaikat fenyegető nomádok ellen. Róma ezt visszautasította. Álláspontját csak később, a Szászánidák idején változtatta meg, amikor a veszély még nagyobbá, még fenyegetőbbé vált.

230

229

Augustus messzetekintő keleti politikája nem tartott sokáig. Már Traianus idején új, a nagy birodalomszervező elképzeléseit alig-alig figyelembe vevő magatartás váltotta fel. Ismét előtérbe került Armenia és Irán sorsa, és brutális döntés született: Armeniát meg kell hódítani, és római provinciává kell szervezni, Párthiából pedig vazallus király kormányzása alatt álló ütközőállam legyen. Traianusnak, miután fennhatósága alá kényszerítette a kaukázusi népeket, első sikereit kihasználva, sikerült i. sz. 114-ben a kisázsiai római provinciákat egymás után a boszporoszi vazallus királysághoz csatolnia. Ezzel a Fekete-tenger körül a római provinciák köre bezárult. Ezután Traia-nus betört Armeniába, az ország királya lemondott koronájáról, majd megölték.

Armeniából római provincia lett. Párthia, ahol évek óta ismét polgárháború dúlt, egyetlen lépést sem tett. Traianus a következő évben, miután újabb provinciával, Adiabéné királyságával gyarapította birodalmát, lefelé indult az Eufratész mentén. Elfoglalta a párthus fővárost, Ktésziphónt, itt Oszroész király leánya és a királyi trón is a kezébe került. Ezután, a Tigris folyását követve - és talán már India meghódítás ának a tervét dédelgetve magában - elérte a Perzsa-öblöt. Visszafelé megállt Babilónban, és áldozatot mutatott be a palotának abban a termében, amelyben elődje, Nagy Sándor, kinek művét folytatni remélte, meghalt.

Sikerei azonban nem voltak hosszú életűek. A Mediterráneum keleti medencéjének az országain félelmetes felkelés futott végig. A fellázadt kürénaikai, egyiptomi és ciprusi zsidóktól a felkelés átteJjedt Palesztinára, Szíriára és Észak-Mezopotámiára. Felkelt az egész sémi világ. A rómaiak nehézségeit kihasználó párthusok partizánháborúba kezdtek, s példájukat követve az armeniaiak is fellázadtak. Traianus, aki már-már azzal kezdett foglalkozni, hogy királyokat ültessen az iráni trónra, illetve taszítson le róla, elhatározta, hogy visszavonul. Visszavonulása során sikertelen kísérletet tett arra, hogy elfoglalja Mezopotámiában Hatra párthus fellegvárát. Rómáig már nem jutott el, útközben érte a halál.

A nagy római siker kudarccal végződött. Iránnak, bár szünet nélkül a trónörökösök közötti belső harcok szaggatták, ismét sikerült visszaszorítania a támadót. Ktésziphón bevétele azonban mély hatást gyakorolt az irániakra, és a népi összetartozás érzésének a feléledéséhez vezetett. Traianus utóda, Hadrianus nem követte elődje hódító politikáját, fenntartotta a status quót.

231

230

A két birodalom között továbbra is az Eufratész maradt a határ. De Iránban még ekkor sem született meg a belső béke, 2-ik Vologészész és Oszroész között még évekig tartott a küzdelem. A helyzetet az újabb alán vándorlás is súlyosbította. Az alánok egészen Mezopotámia széléigjutottak el, és a megerősödő párthus ellenállásnak csak nagy nehezen sikerült őket megállítania.

3-ik Vologészész (i. sz. 148-192) trónra lépését az arszakida újjászületés és a Rómával kötött fegyverszünet felrúgása jelzi. A párthus király, miután a Szíria elleni támadást jól előkészítette, az Eufratészen átkelve benyomult Szíriába, ahol csapatait a lakosság örömujjongva fogadta. Küszöbön állt Rómával szemben egy újabb általános felkelés. Míg azonban Párthia a korábbiakban fényes bizonyítékát adta annak, hogy milyen erővel képes a hódítóval szembeszállni, gyengesége a támadás során azonnal kiderült. 3-ik Vologészész serege, ahhoz hasonlóan, ahogyan két évszázaddal korábban Pakórosszal történt, Antoninus Pius hadvezéreinek az ellentámadásai miatt hátrálni kezdett, és Duránál súlyos vereséget szenvedett. A király fegyverszünetet kért, de a rómaiak csakhamar átlépték a Tigrist, Ktésziphónt elfoglalták, s a királyi palotát felégették (i. sz. 165).

A főváros, melyet ötven évvel korábban a keleti római provinciák lázadása szabadított fel, most az Irán határairól érkező szörnyű pestisjárványnak köszönhette szabadulását. Ajárvány, talán éppen az Araksz partjáról Mezopotámiába nyomuló római hadak közvetítésével, kiteJjedt egész Nyugat-Ázsiára, Egyiptomra, Kisázsiára, és Görögországon keresztül eljutott Itáliába, sőt még a Rajna vidékére is. A rómaiak kiürítették Babilóniát, de az Eufratész mentén továbbra is megtartottak néhány provinciát, és ellenőrzésük alatt tartották Armeniát. Az újabb római polgárháború idején megfordult 3-ik Vologészész fejében a visszavágás gondolata, de tervét nem tudta valóra váltani.

Ktésziphón Septimius Severus (i. sz. 197) idején ismét a rómaiak kezére került, a párthus fővárost harmadszor is kifosztották és felégették. De a feldúlt országban a császári sereg olyan nehéz helyzetbe került, hogy el kellett hagynia a várost. Visszavonulása során a császár, Traianus útján haladva, kétszer is ostrom alá vette - sikertelenül - Hatrát, majd visszavonult Szíriába. Caracalla idején, az V. Vologészész és IV. Artabanosz között dúló polgárháború során, melyet Róma is bátorított, a rómaiak ismét elözönlötték Mezopotámiát. A római császár meggyilkolása azonban megváltoztatta a helyzetet. IV. Artabanosz két ízben is győzelmet aratott Macrinus császár felett, és Rómával súlyos hadisarcot fizettetett.

232

231

Ismét az Eufratész lett Irán határa, és úgy tűnt, csak idő kérdése, hogy a párthusok mikor rohanják le Szíriát. Siralmasan végződtek tehát Rómának azok a két és fél évszázadon át meg-megújuló törekvései, hogy Iránt fennhatósága alá kényszerítse. Mintha IV. Artabanosz győzelmei már Irán nyugati irányú terjeszkedésének a korszakát készítették volna elő. De ezt már nem az arszakida dinasztia váltotta valóra, az a dinasztia, mely képtelen volt nemzeti keretek között erős hatalmat kiépíteni. A Szászánidák használták ki ezeket, a tulajdonképpen a párthusoknak köszönhető kedvező körülményeket, és a Rómának szánt visszavágás ürügyén egészen a Fekete-tenger partvidékéig juttatták el az iráni fegyvereket.

A párthusok és Kelet

Az Óxosztól délre elterülő nagy síkságon élő szkíta törzsek életéről a grékobaktriai királyság bukását (kb. i. sz. 128) követő időkből zavaros és homályos ismereteink vannak. Az i. e. 1. század végétől kezdve egyre jobban érezhető a jüecsi avagy tokhár szövetséghez tartozó kusán nép egységre irányuló törekvése. Kuzulakadphiszész nevű királyuk vezetésével a kusánok az i. sz. 1. évszázad első felében jelentek meg a történelem színpadán. Kuzulakadphiszész egyre nagyobb területeket meghódítva nyomult előre. Miután uralma alá hajtotta egész Baktriát, átkelt a Hindúkuson, és elfoglalta Kabul vidékét. így, ezeket a területeket az utolsó párthus eredetű fejedelmektől, Gondopharész utódaitól megszerezve, birodalma határait az Indus bal partjáig terjesztette ki. Nyugat felé történő előrenyomulás a során elkerülhetetlenül kapcsolatba kellett lépnie a párthusokkal. Pénzei arról tanúskodnak, hogy elragadta tőlük Marv vidékét; s a két birodalom között a határ talán Hürkania szélén húzódhatott.

A fiatal kusán királyság terjeszkedése egybeesett azzal az időszakkal, amikor Nerónak és tanácsosainak erőteljes politikája még a Kaszpi-tenger keleti partjain is éreztette hatását. Róma kapcsolatokat épített ki Hürkaniával, sőt talán egyezményt is kötött vele. A közeledés ben a gazdasági szempontok igen fontos szerepet játszottak. A rómaiak nyilvánvalóan annak a kereskedelmi útnak a biztosítására törekedtek, mely a párthus területeket elkerülve, tette lehetővé Róma és Kína, illetve India között a kereskedelmi kapcsolatok

233

232

lebonyolítását. A keleti országokból érkező árukkal átkeltek a Kaszpi-tengeren, azután a Kürosz-folyón haladtak felfelé, majd ötnapos szárazföldi szállítás után a Phaszisz-folyón érték el a Fekete-tengert.

Hürkania i.sz. 58-ban elszakadt a párthus birodalomtól, és követeket küldött Rómába. Kuzulakadphiszész, Marv vidékét birodalmába beolvasztva és Hürkaniával valószínűleg szövetségre lépve, szinte teljes egészében ellenőrzése alatt tartotta az 6xosz hajózható szakaszát, és elérte a Kaszpi-kapukat. Utóda, Vimakadphiszész, apja művét folytatta. Nyugati irányban a párthus hatalom gyengülését és a párthusoknak Rómával folytatott háborúit használta ki, és elhódította tőlük Harátot, Szisztánt és Arakhósziát. Keleti irányban elfoglalta India egész északnyugati részét, megszerezte az Indus torkolatvidékét és India északnyugati kikötőit.

Augustus uralkodásától kezdődően a Vörös-tenger és India között, a monszun felfedezése következtében, igen élénk tengeri kereskedelem fejlődött ki. Az Egyiptomból és a római Mediterráneum keleti medencéjéből érkező árukat a Vörös-tenger kikötőiben hajóra rakvajuttatták el az Indus torkolatáig, majd a folyón felfelé haladva elérték a mai Pesávart. Innen az árut karavánok szállították, a Hindúkuson és a Pamíron átkelve, Kelet- Turkesztánon át Kínába. Tehát a kusánok az i. sz. 2. század elejétől kezdve a kezükben tartották a nagy "Selyemút" három jelentős szakaszát: a két tengeren (a Kaszpi- és a Fekete-tengeren) átvezető utat, azután aMarvon át Hekatompülosz és Ekbatana irányába vezető utat, mely az Eufratészt átszelve érte el a földközi-tengeri kikötőket, valamint a tengeri utat, mely Indiát a Vöröstengerrel, illetve Indiát, a Perzsa-öblöt, s ezen túl Khark szigetét, az Eufratészt és a Földközi-tengert kötötte össze.

A párthusokat a birodalmuk keleti határvidékén formálódó kusán királyság részéről kettős veszély fenyegette: politikai szempontból az volt a veszély, hogy a párthus Iránt ily módon, az egyedüli nyugati ellenfél helyett, most már két ellenfél, Róma és a kusánok fogták közre. Gazdasági szempontból pedig azért jelentettek fenyegetést a kusánok, mert a párthusokhoz hasonlóan átmenő kereskedelmi forgalmat lebonyolító kusán birodalom, a három fő út egy-egy részét ellenőrzése alatt tartva, képes volt arra, hogy az árut a párthus földet elkerülő utakra terelje.

Róma igen hamar tisztábajött az új királyságjelentőségével, és igyekezett uralkodóival közvetlen kapcsolatot kiépíteni. Valószínűnek tűnik azonban, hogya kusánokat még az i.sz. 2. század közepén uralkodó nagy királyuk, Kaniska és az ő közvetlen utódai idejében, tehát a birodalom hatalmának

234

233

a fénykorában sem nagyon vonzotta az a cél, hogy a párthusok rovására területeket szerezzenek. Az óriási kincsekkel rendelkező India - mely korántsem volt egységes - sokkal csábítóbbnak látszott, mint a sivagatos Kelet-Irán. A két állam között a határ, csaknem azt a vonalat követve, ahol ma Irán és Afganisztán között húzódik, hosszú időn át változatlan maradt. Az a háború viszont, melyet a buddhista hagyományok szerint Kaniska a párthusok ellen folytatott, Ill. Vologészész uralkodása alatt lehetett. Vajon a párthus király valamelyik, a kusánok által bekebelezett iráni tartományért indult harcba? Az egyik, IV. V ologészész (i. sz. 191-207) uralkodásáról szóló sÚr szöveg homályosan utal arra, hogy "médekből és perzsákból" álló hatalmas sereg özönlötte el Irán keleti felét. A bekerített Vologészészt eleinte súlyos veszteségek érték, de miután csapatai összeszedték magukat, a "tengerig" kergették az ellenséget.

Valószínű, hogy a két szomszédos birodalom közötti kapcsolatok nem mindig voltak békések, de minden okunk megvan annak feltevésére, hogy a párthusok, akiknek Rómával állandó konfliktus aik voltak, és akiket a belső viszályok is kimerítettek, igyekeztek a lehető legkisebbre csökkenteni a feszültséget keleten, ott, ahol a párthus hanyatlással egy időben a kusán birodalom hatalma csúcsára érkezett. Irán számára a kusánok állandó fenyegetést jelentettek, és ez tovább fokozódhatott a kereskedelmi út lezárásával. Tisztában voltak ezzel az első szászánida uralkodók is, ezért szerepelt 1. Sábuhr legelső fegyvertényei között a kusán birodalom meghódítása.

A párthus birodalom belső szervezete és közigazgatása

Az arszakida dinasztia, mely elsősorban a párn nemesség néhány nagy családjára támaszkodva szerezte meg Iránban a legfőbb hatalmat, az északi irániak győzelmét jelentette a déliek felett. A nomád "külső Irán" került uralomra az ősi nyugat-ázsiai civilizációkkal átitatott és Nagy Sándor hódítása óta a hellénizmus bélyegét is magán viselő, letelepült Irán felett. A két iráni civilizációt igen mély szakadék választotta el egymástól. Nem is tűnt el ez a szakadék egyetlen pillanatra sem, annak ellenére, hogya párthus arszakida uralkodók évszázadokon át viselték az iráni koronát. Az ország iráni lakos-

235

234

sága minden jel szerint végig megőrizte tartózkodását, sőt talán kezdeti ellen-ségeskedését is uralkodóival és közvetlen környezetükkel szemben.

Tudták ezt a párthus királyok is, és ha nehéz helyzetbe kerültek, elsősorban nem Perzsiában és Médiában, hanem a sztyeppeken, a Kaszpi-tengertől keletre élő nomád rokonaiknál kerestek segítséget és menedéket. A nomádok sohasem szakították meg kapcsolataikat az arszakida dinasztiával. Talán ezért tartották a keleti és főleg az armeniai krónikák a szintén nomád iráni eredetű kusán dinasztiát a párthusok rokonának.

A párthusok a hanyatló szeleukida birodalom örökébe léptek, mely képtelen volt megakadályozni, hogya királyságok és a fejedelemségekjó része ki ne váljék a birodalomból, és ezen a helyzeten meg sem próbáltak - s talán hiába is próbáltak volna - változtatni. A kiskirályokat és a fejedelmeket nem űzték el trónjukról, megelégedtek annyival, hogy elismertessék velük fennhatóságukat, és hogy új vazallusaikat tiszteletadásra és adófizetésre kötelezzék. Vajon a párthusok a dinasztia és a birodalom egyes részei között fennálló kapcsolatok lazasága mellett talán más, éles ellentétekhez vezető hibákat is elkövettek? Nem zárhatiuk ki ezt a lehetőséget, hiszen Ill. Antiokhosz uralkodásától kezdve ahányszor csak kísérletet tettek a Szeleukidák arra, hogy a párthusok által elfoglalt terilleteket visszaszerezzék, e területek vazallusai maguk is fellázadtak párthus uralkodójuk ellen.

A helyzet akkor sem változott meg, amikor a Szeleukidák szerepét a rómaiak vették át. Amint Lucullus vagy Pompeius átlépte az Eufratészt, mindig akadt néhány vazallus király, aki sietve szövetkezni kívánt vele. Média nagyon hosszú időn át ellenállást tanúsított a párthusokkal szemben. Hürkania, melyet még a kezdet kezdetén bekebeleztek, i. sz. 58-ban visszanyerte függetlenségét. Elümaisz, miután támogatást nyújtott II. Démétriosznak és VII. Antiokhosznak, az antik források szerint Ill. Artabanosz idején elnyerte függetlenségét, sőt az Arszakidák ellen fordult.

A párthusokhoz, az ókori írók szerint, tizennyolc vazallus ország tartozott, közülük tizenegyet "felső", hetet pedig "alsó" tartományként tartottak nyilván. A második helyen, arszakida eredetű dinasztiája révén, Média állt, Armenia pedig, melynek trónján, Tiridatésztől kezdve, szintén arszakida uralkodók ültek, a harmadik helyet foglalta el. E királyságok némelyike, így Perszisz, Elümaisz és Kharakéné, pénzt verethetett. A birodalom többi részét szatrapiákra osztották, élükön legtöbbször a nagy feudális párthus családok fejei álltak. E családokban a szatrapai tisztség általában apáról fiúra szállt, így

236

235

tulajdonképpen nem volt túl nagy a különbség helyzetük és a kis dinasztiák helyzete között.

A birodalomba függetlenségüket gyakorlatilag teljesen megőrző nomád és félnomád népek is tartoztak: délnyugaton a kosszaioszok és az uxioszok, a nyugati határvidéken pedig arabok éltek. Keleti hagyomány szerint Nagy Sándor, halála óráján, a perzsák ellentámadásától félve, hogy harcképtelenné tegye őket, birodalmát kilencven fejedelem között osztotta fel. Ennek volt a következménye a párthus politika és közigazgatás gyengesége. A vazallus királyságok közé ékelődve fennmaradt néhány görög város, például a Tigris menti Szeleukeia és az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza) is. Ezek görög szervezetét a párthusok is meghagyták. Életük, attól eltekintve, hogy a görög szatrapa helyett az Arszakidák által kinevezett iráni szatrapának kellett engedelmeskedniük, alig-alig változott.

A párthus királyság feudális jellegű rendszere, mely sokban hasonlított a középkori Európa feudális államaiéra, az akhaimenida hagyományok továbbéléseként hét nagy családon nyugodott. Ezek egyike volt az Arszakidák családja. A kisnemesek vagy lovagok ezektől a nagybirtokos családokról függtek, a parasztok és a szolgák pedig a piramis alján helyezkedtek el. A főurak és kis vazallusaik között szorosabb volt a kapcsolat, mint a főurak és az uralkodó között. A párthus trón nem szállt szükségszerűen apáról fiúra. Az örökösödés kérdésében sokat nyomott a latban az arisztokrácia véleménye, melyet a királyi hatalmat korlátozó tanács avagy "szenátus" juttatott kifejezésre. Egy másik gyűlés, a "bölcsek és mágusok" gyűlése csupán a trón mellett működő tanácsadó szervezet volt.

Végül is a főnemesség, mely kezdetben a párthus uralkodók erejét képezte, okozta a dinasztia bukását. Az állam feudális jellegű szervezete ugyanis nem a párthusoktóI eredt. Az Akhaimenidáktól örökölték, és a Szászánidákra hagyták örökül, sőt fejlettebb formában az iszlám idején is ez a rendszer élt tovább. Mindenesetre, az arszakida uralkodók gyengeségét kihasználó feudális nemesség olyan nagy hatalomra tett szert, hogy a helyzet visszájára fordult, és veszélybe került az uralkodó és alattvalói közötti kapcsolat.

Az egész párthus történelem folyamán mindvégig a nemesség ültette a királyokat a trónra, illetve taszította le róla, hol a saját eszközeire, hol külföldi segítségre, a leggyakrabban Rómára támaszkodva. Amint valamelyik uralkodó hatalmának a megszilárdítására törekedett, "kegyetlenkedéseiért" megfosztották az uralomtól. Szinte minden trónváltozást polgárháború követett. Trónkövetelők léptek fel, mindegyikük "királynak" mondta

237

236

79. Dura-Európosz. Párthus nehézlovas

magát, s nem lehetett tudni, hogy melyikük a trón igazi örököse. A trónj avesztett uralkodók a nomádokhoz vagy a rómaiakhoz menekültek. Ez utóbbiak, adott esetben, legióikkal siettek a segítségükre.

Az iráni társadalom a párthusok alatt is megőrizte évszázados hagyományait. A nemesember katona és lovas volt, idejét hadban vagy vadászaton töltötte. A párthus birodalomnak nem volt reguláris hadserege. A párthus sereg az ország társadalrni rendszerének volt a tükörképe: minden főúr valóságos hadsereggel rendelkezett, és háború esetén vazallusaival, a fennhatósága alá tartozó szabadokkal és szolgáival jelent meg a hadjáraton. így tett a carrhae-i csatában Surena is, a parancsnoksága alá tartozó lovasok nagy része saját embere volt. A főnemesség alkotta a vassal felvértezett, lándzsával és pallossal harcoló nehézlovasságot (a cataphractariusokat), akik a közelharcban félelmetes erőt képviseltek (79. ábra). Ezek a harcosok esetenként teveháton is harcolhattak, de elefántok valószínűleg sohasem voltak a párthus seregben.

237

238

238

A kisnemesség alkotta az í.üal felszerelt, mozgékony hadviselés re kiképzett könnyűlovasságot (sagittarii), amely nyílfelhővel árasztotta el az ellenséget, és a legkisebb ellentámadás esetén szétszóródott. A carrhae-i csatában ezer, nyílheggyel megrakott teve kísérte a lovas nyilasok seregét, amelynek az egész párthus hadsereg hímevét köszönhette. A gyalogság, amelybe a hegylakókat és a szolgákat sorozták, csak másodlagos szerepet játszott. Összességében nézve azonban a párthus sereg defenzív jellegű volt, hódító háboru viselésére semmiféle gyakorlattal sem rendelkezett. Alig ismerték az ostromgépeket, és az ellenséges erődök falai alatt a párthus hadak tehetetlennek bizonyultak.

A párthusok és a görögök

Az első párthus uralkodók, I. Mithridatésztől kezdve, pénzeiken "görögbarátnak" nevezték magukat. Vajon valóban ennyire átitatta őket az idegen kultúra? Joggal kételkedünk ebben és hihetjük azt, hogy ez is csak egyike volt azoknak a politikai lépéseknek, melyeket az iráni helyzet rájuk kényszerített. Nem tehettek másképpen. Irán fölszabadult a görög iga alól, de a nyugati kultúra erőteljes hatása alatt állt, és a hellénizmus, mely átengedte ugyan a párthusoknak a terepet, igen mély nyomokat hagyott az új formát öltő gréko-iráni civilizációban. Mit nyújthattak neki a sztyeppekről érkező nomádok? Milyen politikai, társadalmi és gazdasági reformokat vezethettek be ezek a lovasok, akik csupán harci vitézségüket adhatták cserébe azért az örökségért, amelyet Irán földjén a hellénizmus két évszázada hagyott?

Az Iránban uralomra jutó párthusok itt szervezett közigazgatást találtak, a városokban pedig a nagyszámú görög kolónus-lakossággal keveredő új osztályt, a hellénizálódott iráni polgárságot, mely közöttük és a görögök között elhelyezkedve közvetítő szerepet játszott. Ez a polgárság a párthusokkal és a görögökkel is együttműködött. Ellátta a közigazgatást, vállalta az adók beszedését, melyek nagy részét éppen ezek, a külkereskedelmet a kezükben tartó városok szolgáltatták, és biztosította a helyi kormányzati szervek működését a király képviselőjének felügyelete és ellenőrzése alatt. A városok és ezek görög és iráni polgársága jelentős szerepet játszott a biro-dalom politikai életében is, hiszen általában ők alakították a közvéleményt, melytől nem egy esetben az uralkodók sorsa is függött.

239

239

A párthus királyok tudatában voltak ennek. Az, hogy helyőrségük nem tette be a lábát Szeleukeiába, és hogy a várossal szemben, a Tigris partján állomásozott, szimbolikus jelentőségű volt. Ezt a magatartásukat, kisebbnagyobb ingadozással mindvégig megőrizték a dinasztia uralkodása alatt. "A rómaiak és a párthusok görög jellegüket kizárólag a görög kolónusok jelenlétének köszönhették." Az iráni görögök egyfajta előőrsöt képeztek, megőrizték intézményeiket és nyelvüket. A görög nyelv még évszázadokon át a diplomácia és a kereskedelem nemzetközi nyelve maradt, ezt a szerepet a perzsa nyelv csak később vette át. A görög írás pedig, melyet Baktriában letelepedve a későbbiekben a kusán birodalmat létrehozó nomádok is átvettek, körükben az i. sz. 8. századig használatban maradt.

A párthusok tisztában voltak a görög civilizáció értékével, és akárcsak az iráni társadalom egyes rétegei, ők is nagyra becsülték. Az államnak nem állt érdekében, hogy felszámolja a fennálló rendet, és visszatérjen a Nagy Sándort megelőző állapotokhoz, avagy valami újat keressen. Érintetlenül hagyták tehát a görög városokat, melyek "az új urak számára a gazdagság és a bőség bástyái" lettek. A Tigris menti Szeleukeia, az Eulaiosz menti Szeleukeia (Szúsza), Dura-Európosz, Babilónia, Uruk s talán több más hasonló, eddig még fel nem tárt város is tovább őrizte katonai, mezőgazdasági és kereskedelmi jellegét. Megmaradtak birtokaik, érintetlenül fennmaradt társadalmi és gazdasági szerkezetük. Megtarthatták helyőrségeiket is, és a letelepített katonák változatlanul művelhették földjeiket, például a szúszaiak is, mint azt az 1. századból származó feliratok bizonyítják. Fennmaradtak a görög kultuszok és a görög oktatási intézmények. A király vagy a város által választott kormányzók, akik a szatrapa ellenőrzése alatt álltak, valamint a bírák a helyi családokból kerültek ki. Megmaradt a városi népgyűlés intézménye is.

A két, egymás mellett élő nép között tehát folytatódott a kölcsönös megértés. De nem mindig volt tökéletes a harmónia. A nagy városokban, többek között például a Tigris menti Szeleukeiában ki-kirobbanó zavargások arról árulkodnak, hogy a görög kereskedelmi arisztokrácia és az iráni és sémi lakosság között időnként heves összecsapásra került sor, amikor nem értettek egyet abban, hogy egy-egy uralkodót támogassanak-e, vagy szembeszegüljenek vele.

Ellentétek támadtak időnként a városok és a korona között is. Ugyanez a Szeleukeia például nyíltan fellázadt a párthus uralkodó ellen, és hét teljes éven át védte magát vele szemben. Összességükben nézve azonban a kapcsolatok jók maradtak. A párthus kormányzók, a hivatalos személyek, a titká-

240

240

rok és az egyéb tisztségviselők mind tudtak görögül. A görög nyelvet a párthus uralkodók is ismerték, és a műalkotások egy része, valamint a birodalmi pénzek bizonyítják, hogy becsülték és szívesen hívták udvarukba a görög írókat és művészeket, különösen az időszámításunk előtti utolsó két évszázad folyamán.

Az a jóindulatú magatartás, mellyel a párthusok Iránban a hellén örökséget kezelték, igen nagy jelentőségű volt az iráni civilizáció további sorsa és fejlődése szempontjából. A birodalom ezzel nagy megrázkódtatásoktól menekült meg. A lassú fejlődés útjára lépve és az idegen eredetű hagyatékot fokozatosan beolvasztva, végül is kialakult az az iráni kultúra, mely a szászánida civilizációban nyerte el teljes kifejezését.

A párthus birodalom vallása

A vallási hagyományok területén folytatott legújabb kutatások és a régészet eredményei megcáfolták, hogy a zoroasztriánizmus ebben a korban olyan alapvető szerepet játszott volna, mint amilyent egyes vélemények neki tulajdonítottak. A párthusok semmivel sem voltak nagyobb mértékben zoroasztriánusok, mint az Akhaimenidák. Hogy a párthusok mennyire kötődtek a zoroasztriánizmushoz, annak bizonyítására Tacitust szokták idézni, aki leírta, hogy Tiridatész, Armenia királya, 1. Vologészész fivére, Rómába indulva, hogy ott a koronát Nero kezéből átvegye, nem volt hajlandó tengeren utazni, mert félt, hogy beszennyezi a szent elemet, a vizet. De a vizet az irániak mindig is tisztelték. Hérodotosz is megerősíti ezt. Azt is tudjuk, hogy Anáhitá istennő alakjában személyesítették meg a vizet.

Ritkábban esik viszont szó Tacitus egy másik szövegrészletének a jelentőségéről (XV, 29), amelyben elmondja, hogy ugyanez a Tiridatész, az egyik "előzetes", még Armeniában tartott szertartás folyamán, koronáját Nero szobrának a lábához helyezte, s ezt a szimbolikus mozdulatot "a szokás oknak megfelelően, véres áldozatok bemutatása" előzte meg. Tehát még az i. sz. 1. században is élt Iránban a véres áldozatok szokása, és részét képezte a királyi család vallási szertartásainak. E szokás viszont élesen szemben áll a zoroasztriánizmus előírásaival, melyek szigorúan tiltották az állatok feláldozását.

241

241

Úgy tűnik, hogy az Akhaimenidák idején tisztelt Ahuramazdá-Mithra- Anáhitá triász a párthusok idején is megőrizte első helyét a népi, sőt a hivatalos vallásban is. Első ízben emeltek az iráni isteneknek a Felföldön templomokat - kétségtelenül a gréko-makedón örökség hatása alatt -, s Ahuramazdáé kivételével megjelentek az istenábrázolások is. Bard-e Nesandéban nem régen került elő egy Anáhitának és Mithrának szentelt négyoszlopos templom, Maszdzsed-e Szoleimánban pedig egy ettől eltérő alaprajzú, de ugyancsak e két istennek szentelt templom. Mindkettőt szent teraszon építették, melyen korábban csak egy emelvény állt. Ezt továbbra is Ahuramazdának tartották fenn. A párthus korban Anáhitát a bizonyára Athéntól örökölt lándzsával, kezében pedig a vizek istennőjének a szimbólumával, egy kehellyel ábrázolták. Harcos jellegét a Szászánidák idején elvesztette, s csupán a kehely vagy korsó maradt meg a kezében. Mithrát szintén lándzsával felfegyverezve, kezében pajzsot tartva ábrázolták.

Maszdzsed-e Szoleimánban, a triászon kívül, Héraklésznak is emeltek templomot. A szinkretizmus szeszélye folytán belőle Verethraghna, a győzelem istene lett. így alakult ki a négyarcú Zurván isten négy eltérő aspektusa, azé a istené, akinek a kultusza, mint már említettük, az akhaimenida birodalom kialakulását megelőző korban is létezhetett.

II. Artaxerxész uralkodásától kezdve a fenti istenek közül Anáhitá kultusza került az első helyre, és ezt a helyét a párthusok idején is megőrizte. Kultusza, melyre az akhaimenida király pártfogása ösztönzően hatott, a dinasztia bukását követő évszázadokban egyre szélesebb körben terjedt el. A párthus korban ennek az istenségnek emelték a történelmi forrásokban említett valamennyi iráni templomot. 1. Arszakészt Arszak városában, Anáhitá templomában koronázták meg. A párthus királyok nyári lakhelyén, Ekbatanában szintén állt egy Anáhitá-templom, ezt fosztotta ki 3-ik Antiokhosz. A kangávari templomot "Artemisznek" , azaz Anáhitának szentelték. A szúszai templomban Nanája istennőt tisztelték. Ez a név tulajdonképpen Anáhitá sémi elnevezése, mint ahogy Athéné és Artemisz a görög neve. A szászánida család ősei Isztakhrban Anáhitá-templom őrizői voltak, itt égett az Ádur Anáhíd, azaz "Anáhitá tüze". A tűz és az istennő kultusza, egyes vélemények szerint, igen szoros kapcsolatban állt egymással. Ennek a templomnak a falára aggatta fel 1. Ardakhsír ellenségeinek levágott fejét, és az ardasír-khurrai templomban tette közszemlére a legyőzött és megölt 4. Artabanosz bőrét.

Az iráni "négyesség" tagjai közül Anáhitá volt Irán nyugati határain túl is a legnépszerűbb. Kultusza elterjedt Lüdiában, ahol a "Baktriai" melléknevet kapta, valamint Pontoszban, Kappadokiában és Armeniában. Nagyobb sikereket ért el talán még Mithra kultuszánál is, mely a Pompeius által elfogott kalózok révén eljutott Rómába, innen pedig, a római seregek közvetítésével, a Rajna és a Duna vidékére.

242

242

243

Média Atropaténé nagy vallási központi a és egyben Észak-Irán legfontosabb szentélye, Síz, szintén Anáhitá kultuszhelye volt. Ezen a helyen egy ősi múltra visszatekintő mágusközösség élt. Úgy tűnik, hogy ezek a mágusok befogadták, bár nem lehet pontosan tudni, hogy mikor, a zoroasztriánizmus néhány reformelvét. Ugyanakkor megőrizték mélyen gyökerező ősi hagyományaikat és szokásaikat, melyekről Tacitus idézett részlete is beszél. Ezek közé tartozott a halottak kitétele. Az Arszakidák nem hódoltak ennek a szokásnak, hiszen Nüszában, a Kaszpi-tengeren túli sztyeppek szélén húzódó hegyekben, az Akhaimenidákhoz hasonlóan, királysírokba temetkeztek. Egyébként a párthus korban a halottak kitételének a szokását meglehetősen szűk körben gyakorolták.

A régészeti ásatások során Nippurban, Kakzéban, Dura-Európoszban feltárt párthus temetőkben a halottakat, sírmelléklettel együtt, terrakotta szarkofágokba temették. A nagyrészt mázzal bevont szarkofágokat meztelen istennőt, feltehetőleg Anáhitát ábrázoló dombormű díszíti. Megfigyeléseinket megerősítik a szúszai nagy párthus kori temetőben a közelmúltban folytatott ásatásaink is. Az itt feltárt sírok jelentős részénél vagy aknán keresztül lehet a boltozatos sírkamrát elérni (ezt a sírtípust Szúszából, az elámi korból ismerjük), vagy lépcső vezet a több sírkamrából és fülkéből álló, mélyen a puszta földbe ásott családi sírboltba. A halottak mindegyike terrakottából készült, néha mázzal bevont szarkofágban nyugszik. A szarkofág fedele vázlatosan kidolgozott emberi arcot mintáz: nyilvánvalóan azokat az emberformájú szarkofágokat utánozza, melyek divatja talán Szíriából vagy Palesztinából érkezett.

A szúszai lakosság temetkezési szokásaiban az i. sz. 1. század végén, illetve a 2. század elején jelentős változás figyelhető meg. Az egy-egy halottat rejtő sírokat és a családi sírboltokat közös sír váltotta fel, -lépcsőjét, sírkamráját és boltozatát szépen rakott égetett téglából építették. A halottat, míg csontjairól a hús el nem tűnt, a bejárattal szemben elhelyezett padra fektették. Ezután a csontokat a bejárattól jobbra és balra, két oldalsó kis padra tették. A temetkezésnek ez az új módja kétségtelenül rokonságban áll az északi mágusok szokásával, akik halottaikat a hegyekbe vagy "a hallgatás tornyaiba", a szabad ég alá tették ki. Ezek a közös sírok azonban, véleményünk szerint, a mágusok szokása és az elföldelés közötti átmenetről tanúskodnak. Joggal

243

244

vethetjük fel, nem arról van-e itt szó, hogy amikor 3.. Artabanosszal kezdődően az arszakida dinasztia női ága került uralomra - az az ág, ely Média Atropaténében uralkodott, ott, ahol Síz szentélye és a mágusok központja volt -, a mágusok szokásaihoz igazodó gyakorlat a dél-iráni lakosság körében is éreztetni kezdte hatását. Bizonyos kompromisszum jöhetett létre, legalábbis kezdetben, a kétféle temetkezési szokás között.

A modem tudomány elutasítja azt a legendát, amely szerint az irániaknak sok ezer állatbőrre aranybetűkkel írott szent könyvét, az Avesztát, Nagy Sándor pusztította el. Nincs hitele annak a hagyománynak sem, hogy ezt a könyvet 1. Vologészész parancsára állították össze. Egyes vélemények szerint 1. Sábuhmak a Naqs-e Rosztam-i tűztemplom falaira vésett, a közelmúltban felfedezett hosszú feliratából az derül ki, hogy az A veszta néven ismert szent szöveggyűjtemény a felirat születése idején (az i. sz. 3. század második felében) még nem létezett. A kérdés legnagyobb szaktekintélyei szerint az Aveszta lejegyzésére szolgáló ábécé a legkorábban az i. sz. 4. század közepén vagy talán csak a 6. században alakult ki.

Az arszakida dinasztia, akárcsak a párthusokhoz hasonlóan közép-ázsiai nomád iráni népből származó kusán uralkodócsalád, nagy türelemmel és tisztelettel kezelte az idegen vallásokat. A meghódított mezopotámiai területek kultuszait, némi módosítással, illetve kissé megváltoztatott jelleggel, befogadta. A birodalmuk részét képező nyugati területek isteneit maguk irántjóindulatúnak tartották, és pártfogolták őket, ugyanakkor saját vallásuk elterjesztése érdekében, ajelek szerint, nem fejtettek ki térítő tevékenységet a meghódított népek körében. Dura-Európoszban, mely hosszú időn át a párthus birodalom előretolt állása volt, a nagyszámú kiásott szentély között egyetlen tűztemplom sem akadt, holott nagy lélekszámú iráni kolónia élt e kereskedelmi központ falai között.

Az Arszakidák vallási toleranciáját a legvilágosabban a zsidó néppel való kapcsolataik mutatják. A zsidók a párthus uralkodókban vallásuk igazi védelmezőit látták. Mi vel a Szeleukidák és a rómaiak egyaránt üldözték őket, úgy gondolták, hogy az irántuk mindig jóindulatú Irán az egyetlen nagyhatalom, mely - éppen úgy, mint ahogyan az akhaimenida uralkodók idején történt - képes őket az idegen iga alól felszabadítani. Kitörő lelkesedéssel köszöntötték Pakórosz lovasait, aki Jeruzsálemben a helyi dinasztiát juttatta uralomra.

244

245

A párthus korban a zsidóság nagymértékben elterjedt Babilóniában. 1. e. 20-ban az Eufratész mentén valóságos kis zsidó állam jött létre, és közel húsz éven át fennmaradt. A zsidó nép erre a vidékre, Babilónba és a görög városokba menekítette és itt virágzó iskoláiban folytatta erkölcsi és szellemi életét. Ez a közelség nagy szerepet játszott abban, hogy az iráni vallásra is hatottak a zsidó eszmék. Az egész római Keletet megrázó i. sz. 2. századi nagy zsidó lázadás idején a párthusok a felkelőket támogatták, ez a segítség jut kifejezésre a következő jól ismert mondatban: "Ha majd párthus lovat látsz palesztinai sírhoz láncolva, közel lesz a Messiás órája.”

A párthus kori városépítés, építészet és művészet

A párthusok nem voltak nagy városépítők, általuk alapított várost alig ismerünk. A Felföld határain kívül mindössze Mezopotámiában Ktésziphón és Hatra, Iránban pedig Dárábgerd párthus alapítású város. Az arszakida korban épített városok közé számíthatjuk a Siráztól délre fekvő Gór-Firuzábádot, melyet a párthusok vazallusa, az első Szászánida, Ardakhsír emeltetett akkor, amikor fellázadt vagy éppen lázadásra készülődött uralkodója ellen. E városok koncepciója arról az állandó bizonytalanságról, külső veszélyekkel és belső zavargásokkal teli helyzetről árulkodik, mely a párthus korban lránban uralkodott. A városoknak általában kör alakú alaprajza a régi nyugatázsiai urbanizációs elvekre vezethető vissza, egyszersmind azonban az ősi katonai táborok felépítését utánozza, mint ahogy azt az asszír hadsereg táboraiban megismertük.

Néhány város története is igazolja ezt az alaprajz-koncepciót. Ktésziphón eleinte a Tigris menti Szeleukeiával szemben emelt katonai tábor volt. Főváros csak II. Oródész idején lett belőle. Hatra erődítmény volt a két birodalom közti határ közelében, és Irán védelmében gyakran játszott kulcsszerepet a római hadakkal szemben. Végül, Gór-Firuzábádot Ardakhsír akkor építtette, amikor vakmerő céljának megvalósítása, IV. Artabanosz koronájának a megszerzése során vereségekre is számítania kellett, sőt arra is, hogy szükség esetén egy erődített városba visszavonulva védekezni tudjon. Dárábgerd kör alakú alaprajzát vette mintául, azét a városét, ahol korábban tisztséget töltött be, s amelyet - bizonyára a feudális nagy családok, nemzetségek, különböző csoportok közötti harcokra számítva - katonai tábor mintájára

245

246

80. Az assuri párthus palota

építettek. A párthus kori Irán sok szempontból a középkori Európára hasonlított.

A Felföldön a párthus világi építészet emlékei egyelőre még nem kerültek elő. De a birodalom nyugati tartományaiban fennmaradt emlékek alapján pontos képet alkothatunk róla. Az akhaimenida építészethez hasonlóan két eltérő alapelv szerint építkeztek. Az első megoldás a mezopotámiai, illetve elámi alaprajzú épület, amely a központi udvarral ellátott lakóépületből alakult ki. Ilyet ismerünk Dura-Európoszból, és ilyen volt Dareiosz szúszai palotája. Ezzel szemben Assurban (80. ábra), valamint Hatrában és Firuzábádban a másik megoldást, az eivánnal* ellátott ház klasszikussá vált iráni formáját alkalmazták, azt, amely a Szászánidák idején terjedt el széles körben, és napjainkig fennmaradt az iráni nemzeti építészetben. A párthusok idején ez a forma hármas teremmé alakult, melynek a középső része általában

• Eiván: egyetlen nagy bolthajtásos terem, melyet három oldalról határol fal, s a negyediken a szabadba nyílik.

246

247

nagyobb, mint a két szélső. A ktésziphóni palota, kisebb módosításoktóI eltekintve, szintén ezt a megoldást követte.

Változások következtek be az építőanyagok alkalmazásában is. A Hatrából ismert, faragott kőtömbökből emelt falnál szélesebb körben terjedt el a habarccsal megkötött terméskőből vagy kavicsból épített, úgynevezett öntött fal. A kváderfalú épületeket a kőbe belefaragott díszítőelemekkellátták el. Hatrában a motívumok között maszkok is szerepelnek (81. ábra). A faragott elemekkel díszített kváderfalak építése, melynek hagyománya az akhaimenida építészethez kapcsolódik, az első Szászánidák idején is folytatódott. A téglafalakat és az öntött kőfalakat stukkó domborművek és freskók díszítették. llyen díszített falak kerültek elő Babilóniában, Asszíriában, valamint Szisztánban, a Hamun-tó közepén fekvő Kuh-e Khádzse szigetén. Ezen az utóbbi lelőhelyen a stukkódíszek között megjelenik a meander, a fűrészfog-motívum és az egymást részben fedő körökből álló sor.

A falfestészet, minden jel szerint, a párthusok idejében terjedt el széles körben. Lehetséges, hogy ebben a korban a lapos domborművek lapossága éppen a díszítésükre szolgáló festésnek vagy általában a festészetnek a hatását tükrözi. Azok az i. sz. 1. századból származó, színekben és témákban gazdag festett táblák, melyeket Kuh-e Khádzsén tártak fel, pusztán díszítő funkciót töltöttek be. A motívumok között az asszír falfestészetből már ismert ívnégyszögek is szerepelnek, amelyekből sárga és ibolyaszínű akantuszlevelek indulnak ki. Ezenkívül piros lovon vagy leopárdon lovagló Erószok, valamint zenészek, istenek és egy művészi szabadsággal és természethűen ábrázolt királyi pár is látható rajtuk. Mindez azt sugallja, hogy ebben a korban még éltek a hellénisztikus művészet irányzatai.

Az arszakida kor vallásos építészete nem mutat egységes képet. A Maszdzsed-e Szoleimán-i szent terasz templomai az előcsarnokot és a hosszúkás cellát magába záró ősi mezopotámiai alaprajz szerint épültek. Ez a szentélyforma, a hellénisztikus korban Assurtól a Pamír lábánál fekvő Ai-Khánumig egész Elő-Ázsiában elterjedt.

A másik, az előbbitől lényegesen különböző, az akhaimenida építészet hatása alatt kialakult alaprajz a kamrákkal vagy folyosókkal körülvett, négyzet alakú cellából álló négyoszlopos templom. Ezt Szúszából, Perszepoliszból és Bard-e Nesandéből ismerjük. Ugyanezt a megoldást követték Szorkh Kotalban, Hatrában (82. ábra) és az Indus keleti partján, Taxilában (83. ábra) feltárt templomok építésénél is. Ez a forma a közép-ázsiai buddhista szentélyekben élt tovább.

247

248

81. Hatra párthus palota

248

249

83. A taxilai párthus templom alaprajza

249

250

Nem beszélhetünk a párthus művészetről anélkül, hogy a vele kapcsolatban kialakult, az első pillanatban mereven szemben állónak tűnő két nézetet meg ne ernlítenénk. Egyesek úgy vélik, hogya párthus uralom öt évszázada alatt a művészet színvonala "megdöbbentően mélyre süllyedt", és a korszak alkotásai a primitív állapot felé való visszacsúszásról, de nem az ifjúság, hanem az aggkori tehetetlenség kezdetlegességéről tanúskodnak. Mások szerint viszont a párthus művészet, mely végre mindattól megszabadult, amivel a hellénizmus az iráni művészetet megfertőzte, ismét a perzsa népi művészeti hagyomány úgára lépett, és "határozott fejlődésnek" indult. Az új lendület hatása alatt erőteljes neoiráni áramlat bontakozott ki. A görög hatás teljesen megszűnt, és az iráni hagyományok, melyek folytonossága tulajdonképpen sohasem szakadt meg, újjászületve, széles körben, a szűken vett Irán határain messze túl kisugároztak.

Véleményünk szerint, és anélkül, hogy ellentmondásba bonyolódnánk, a két nézet nem mond ellent egymásnak, hiszen mindegyikük más körben mozog. Az első vélemény a műveket a kidolgozás szempontjából vizsgálja, a másodikat pedig főleg a téma, az alapgondolat és a műalkotás tartalma érdekli. A párthus művészet valóban keservesen megszenvedte a gréko-iráni irányzatról a neoiránira való áttérést. Vitathatatlan, hogy kezdetleges technikai megoldásokhoz tértek vissza. A párthus művészetet végigkísérte a mesterségbeli tudásban bekövetkezett elszegényedés, sőt ez kezdetben még a szászánida művekre is rányomta bélyegét. De bárrnilyen kezdetleges volt is a kivitelezés, ez a művészet megkísérelte újjáéleszteni mindazt, amit az iráni nép idegen hatásoktól mentes öröksége magában foglalt. Vagyis ami Irán szempontjából nyereség volt, az művészi szempontból veszteségnek fogható fel.

Jelenlegi ismereteink birtokában nemigen lehet felállítani az emlékek pontos időrendjét, és szilárd időhatárokat is nehezen lehetne meghúzni, amelyek közé ez a művészet beszorítható. Elfogadhatónak túnik ugyan az a feltevés, hogy az ernlített változások az i. sz. 1. század folyamán zajlottak le, de nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét sem, hogy már az azt megelőző évszázadokban is voltak neoiráni műalkotások. Ezt a késői időpontot nem kell meglepőnek tartanunk. "A lassú kulturális változások mindig késve követik azokat a tiszavirág-életú politikai rendszereket, melyeknek kialakulásukat köszönhetik."

A frontalitás törvényének szigorú alkalmazása a párthus művészet egyik olyan sajátossága, mely nem jellemző az akhaimenida művészet hivatalos

250

251

műalkotásaira. Irán kivételével mindenütt keresték ennek a jelenségnek az eredetét. Holott a frontalitás a Felföld művészetében a legelső irániakkal jelent meg (XIII. tábla), a szemköztnézetben ábrázolt emberfejek már a szijalki B temető festett edényein, tehát az i. e. 1. évezred elejétől kezdve feltűntek. Ezt fejlesztette tovább, nem sokkal ezután, a loresztáni művészet, ahol már az egész testet szemköztnézetben ábrázolták. Jóllátható ez a II. táblán bemutatott fogadalmi tárgyakon és ennek a termékeny művészetnek annyi más alkotásán. És ha az emberábrázolásnak ez a módja nem tartozott is a hivatalos akhaimenida művészet jellegzetességei közé, a gréko-perzsa gliptika emlékanyaga kellőképpen bizonyítja, hogy az iráni művészetből a frontalitás törvénye sohasem tűnt el teljesen. A Szászánidák sem adják fel ezt az ősi iráni művészeti hagyományt, mely a szír-mezopotámiai művészek alkotásainak a közvetítésével továbbteJjedve, a bizánci műalkotásokban éri majd el virágkorát.

A párthus kor legjelentősebb emléke kétségtelenül az a nagy bronzszobor, mely Sámiban, a hajdani Elümaisz területén, egy Mál-amir közelében álló templomban került elő (XVI. tábla). Ez a hely már az új-elámi korban is jelentős központ volt, s ha nem is lett belőle az elümaiszi királyság fővárosa, mindenesetre egyik legfontosabb települése volt, hiszen a Perzsa-öblöt Eszfahán vidékével összekötő nagy kereskedelmi út mentén feküdt. Még ma is láthatók a részben kikövezett, részben a sziklába vágott útnak a nyomai, mely innen a Felföld központja a felé vezetett.

Ugyanebben a templomban került elő egy fej nélküli bronzszobrocska, egy márványból készült diadémos fejedelemfej, valamint két szoborfejtöredék, amely a már ernlített hellénisztikus bronzszoborhoz tartozott. Az ásatások során előkerült sok-sok tárgy, számos márvány- és bronzszobor-töredék a szentély gazdagságáról tanúskodik. Ha az ernlített hellénisztikus bronzfejben valóban IV. Antiokhosz szobrának a töredékét láthatjuk, mint ahogyan feltételezik, akkor joggal kérdezhetiük, hogy a Sámi területén fekvő templom nem annak a két templomnak egyike-e, amelyeket II. Démétriosz fölött aratott győzelme után (i. e. 139), az elümaiszi királyság visszahódításakor, 1. Mithridatész kirabolt. Ha feltevésünk helytálló, akkor a Sámiból származó művek az i. e. 2. század közepénél nem korábbiak.

A gréko-iráni művészethez kapcsolható az a márványból készült királynőfej, mely Szúszában került elő, és véleményünk szerint Muszát, IV. Phraatész feleségét ábrázolja. Eszerint az i. e. 1. század vége felé készülhetett. Talán a következő évszázadra keltezhető az a teheráni múzeumban őrzött nagymé-

251

252

retű fej, melyet Hamadánban, a hajdani Ekbatanában, a párthus királyok nyári lakhelyén találtak. Ez a nem idő álló anyagból (mészkőből) faragott, de az eredeti mintázást még mindig visszaadó, berakással készített szemű szobor nincs híján az eredetiségnek. A párthus kori Irán szobrászati emlékeinek kronológiai sorát végül egy Szúszából származó, szintén mészkőből készült, szakállas férfifejjel zárhatjuk. Ezen az utolsóként emlitett szob ron már érezhető az a lapos, vonalas mintázás és a részletek véséssel történő kidolgozása, mely közel áll az új-iráni lapos reliefek stílusához.

A domborműveken a nyugati művészeti hagyományok hatása alig érezhető. Az eddig ismert párthus reliefek szinte közvetlenül kapcsolódnak a perszepoliszi terasz lábánál emelt templom kapubélletein látható domborművek stílusához. Közülük a legkorábbiak, 1. Mithridatész (XIII. tábla) és II. Mithridatész domborművei, az i. e. század elején Biszotunban készültek. A kidolgozás merevsége, élettelensége, az emberi test ismeretének hiányajól szemlélteti az új-iráni művészeti stílust. Az utóbbi mellett egy másik relief látható, melyet i. sz. 50 körül II. Gotarzész állíttatott, hogy megörökítse az ellenfele, Meherdat fölött aratott győzelmét. Ezen a domborművön a királyt megkoronázó szárnyas Győzelem még magán viseli a hellénisztikus művészet hatását, és a kompozíció "mechanikus" jellege ellenére sem hiányzik ajelenetből a lendület.

A Behbahán közelében, Tang-e Szarvakban látható domborművek szintén jól szemléltetik ezt a technikai szempontból alacsony színvonalú, de monumentalitásra törekvő művészeti irányzatot: például az a jelenet, ahol az uralkodó több, kivétel nélkül szernköztnézetben ábrázolt személy kíséretében áldozatot mutat be, avagy a lándzsájával éppen rohamra induló nehézlovassági harcos ábrázolása. Az egyik magasan kiemelkedő biszotuni sziklába vésett lapos domborművön, az előzőhöz hasonló, oltár előtt áldozatot bemutató fejedelmet(?) ábrázoló jeleneten ugyancsak a szigorú frontalitás, az élettelenség és a részletek véséssel történő visszaadása figyelhető meg. A monumentális emlékeket annak alapos domborműnek az említésével zárhatjuk, melyre a közelmúltban Szúszában bukkantunk. IV. Artabanoszt, az utolsó arszakida királyt ábrázolja, amint egy gyűrűt vagy koronát, a hatalom szimbólumát nyújtja át a szúszai szatrapának. A párthus lapos domborművek fent felsorolt jellegzetességei mind megtalálhatók ezen az emléken, melyet teljes joggal a párthus dinasztia utolsó alkotásának tekinthetünk.

Sajátos hely illeti meg azt a kemény zöld kőből magas domborműként kifaragott kis királybüsztöt, melyet méretei alapján a nyakékbe vagy koro-

252

253

nába befoglalt gemmák közé sorolhatunk (magassága: 32 rnilliméter). A szernköztnézetben ábrázolt király az Arszakidák jellegzetes fejfedőjét viseli, mely az alakot mintegy keretbe foglalva, eltakarja a fület és leér a vállig. A fejfedőt, melynek lefelé szélesedő két széle a vállakra hull, elöl négyszögletes kövek vízszintes sora díszíti, és a homlok magasságában két sor lószőrből álló diadém szorítja a fejhez. A széles cimpájú orr, a tömött bajusz és a hosszú, négyszögletes szakáll arról tanúskodik, hogy pontos és jól sikerült portréval állunk szemben. Realizmusa és a kifejezés nemes nyugalma a párthus művészet legjobb alkotásai közé emeli. A sztélé formájú, felső részén lekerekített lapocskán, melyből a büszt kiemelkedik, párthus felirat olvasható: "Arszakész Vologészész, a Királyok Királya". A pénzekkel össze-vetve úgy tűnik, hogy Ill. Vologészészről lehet szó. Felismerhető némi rokonság e között a kis remekmű és a palmürai büsztök között.

A fentiekben bemutatott szikla-, illetve monumentális domborművek a technikai kivitelezés szegényessége és az ábrázolt témák szempontiából egyaránt tipikusan iráni alkotások. Tűzoltár előtt végzett vallási szertartás és fejedelmi beiktatási jelenet, harcoló lovasok és vadászat - ezek a kor iráni művészetének kedvelt témái, melyek Irán határain messze túl is eljutottak. Elérte ez az irányzat Irán nyugat felé előretolt állomásait, elsősorban Durát, valamint a dél-oroszországi sztyeppeket, ahol a szarmata sírok falán is hasonló festett jelenetek láthatók. Az eurázsiai pusztákon élő nomád irániak közvetítésével eljutott ez a stílus egészen a kínai határig: a Han kori emlékek bizonyítják, hogy az iráni hatások alól a kínai művészet sem tudta kivonni magát.

Miközben más népek művészetére a párthus művészet ösztönzően hatott, maga is gazdagodott általa. A nomádoktól vették át azoknak a színes, csillogó ékszereknek a divatját, melyekhez hasonlókkal a kusánok és a szarmaták, majd később a gótok és a germánok ékesítették magukat, s amelyek egészen az Atlanti-óceán partjáig jutottak el, hogy végül a Meroving birodalomban is divatba jöjjenek. A sztyeppekről érkezett Iránba a rendkívül kifejező, lendülettel teli állatstílus. Ennek a hatása alatt készülhetett az a bronz füstölőedény, melynek hajlékony és erős testalkatú pompás vadat formáló fogója nyilvánvalóan rokonságot mutat a novorosszijszki szarmata kincs egyik ragadozójával.

Szólnunk kell még a fazekasoknak és az agyagszobrászoknak a mindennapi életben fontos szerepet betöltő tevékenységéről. Mint ahogyan napjainkban is a temetők mellett sorakoznak a síremlékeket és kegy tárgyakat

253

254

84. Párthus agyagedények Szúszából

kínáló kereskedők üzletei, a fazekasok műhelyei a párthus korban ugyanúgy a temetők mellett, a városfalon kívül álltak. Szúszában sikerült közülük néhányat azonosítanunk. A fazekasok készítették a szarkofágokat és a halotti sírládákat, az előbbiekbe a felnőttek, az utóbbiakba a gyermekek holttestét helyezték. Ezek a mesterek gyártották a kék és szürke mázas cserépedényeket és kelyheket, részben a háztartások mindennapi használatára, részben pedig, hogy a sírba helyezzék őket, mint például a "zarándokkulacsokat" (84. ábra).

Ezekben a műhelyekben készültek a meztelen istennőt ábrázoló szobrocskák is - ilyet csontból faragva is ismerünk - és azok a lovas figurák - valószínűleg védőistenek ábrázolásai -, melyek a temető földjéből tízesével kerültek elő. Már korábban is felhívtuk a figyelmet arra, hogy milyen nagy érdeklődésre tarthatnak számot ezek a terrakotta lovasok, amelyek az akhaimenida Egyiptomtól kezdve egészen a kusán birodalo mig mindenfelé napvilágra kerültek, ahol a hódító irániak megfordultak. Végül említsük meg az egyik szúszai fazekasműhelyben talált terrakotta emblémát. Meztelen istennőt ábrázol, amint egyik mellét nyornkodja, és a tejet a bal kezében tartott

254

255

kehelybe gyűjti. E tárgy kidolgozása nyugati hatást sejtet, de a téma és a keret keleti koncepcióra vall. A görög istennő vonásai mögött talán Anáhitá istennő egyik, eddig még nem ismert ábrázolása húzódik meg.

A párthus birodalom gazdasági és társadalmi élete

Nagy Sándornak a három makedón monarchia között felosztott öröksége, I amelyet nyugaton Róma, keleten pedig a párthusok nyirbáltak, hosszú agónia után összeomlott, és bukásával nagy megrázkódtatást idézett elő szerte a birodalomban, de különösen az Ázsiába eső részeken. Az i. e. 2. század közepétől kezdve az antik világot forradalmak és lázadások rázták meg, egyformán sújtották a Földközi-tengert övező országokat, Iránt, sőt a dél-oroszországi sztyeppeket is. Mindenütt gazdasági válság következett be. Csökkent a termelés, a cserekapcsolatok és a szállítás nehézségeit az utakon teJjedő banditizmus, a tengereken pedig a kalózkodás súlyosbította. A háborúk és rablóhadjáratok tekintetében ez a korszak semmivel sem maradt el a megelőző korok legsötétebb időszakai mögött. A karavánok fosztogatása és különösen a kalózkodás olyan méreteket öltött, hogy Róma kénytelen volt az utolsó kis szeleukida uralkodók, e bábkirályok uralmának véget vetni, és hogya földközi-tengeri kalózok utolsó búvóhelyeit is felszámolja, Pompeius Szíriát a Római Birodalomhoz csatolta (i. e. 64). Az erkölcsi válságot a római uralkodó osztály egyre mohóbb gazdagodási vágya jellemezte, ez a mohóság a társadalom igazi ostorává válva időről időre nemzetközi konfliktusokba sodorta a köztársaságot. Ennek Crassus volt a tipikus példája.

De az i. e. 1. századtól kezdve a Római Birodalom határvidékein és különösen Iránban egyre erősebbé vált a béke utáni vágy, mely a világ többi népének az óhajával is találkozott. A békevágy éppen akkor érte el Rómát, amikor a hatalom Augustus kezébe került.

Az első római császár óriási feladatot hajtott végre: helyreállította az ókori világ egyensúlyát, hozzájárult a világpolitikai helyzet konszolidálásához, a gazdasági élet stabilizálásához. Mindennek a következményei a Rómától legtávolabb eső területeken, közöttük Iránban is éreztették hatásukat. Ez a helyreállító tevékenység sem volt azonban képes arra, hogy megmentse az

255

256

antik kultúra alapjait. A klasszikus ókor és a hellénizmus már visszahozhatatlanul a múlté. A világ, ha lassan is, de új útra lépett, és ezen az úton új társadalmi és gazdasági alapokon nyugvó megújulás felé haladt.

Az i.e. 2. századtól kezdve Itália a Földközi-tenger medencéjénekjelentős gazdasági tényezőjévé vált. Mivel saját területén nem tudta az igényeit kielégíteni, újabb és újabb hellénisztikus területekenjelentkezett felvásárlóként, és a római társadalomban és gazdasági életben bekövetkezett változások révén egyre nőtt az áruk iránti kereslet. A római hódítás pumpaként szivattyúzta az antik világ gazdagságát, és ez mind Rómába ömlött. Róma lett az országokat behálózó hatalmas, Galliától Közép-Azsiáig, Kínáig és Indiáig érő kereskedelmi hálózat központja, az ide érkező luxuscikkek, a nagyra becsült selyem, fűszerek, elefántcsont, illatszerek, drágakövek állandóan növelték a kereskedelmi forgalomba kerülő áruk mennyiségét. Róma cserébe ipari termékeket, bronz- és üvegtárgyakat, műtárgyakat, bort, olajat s mindenekelőtt aranyat adott.

A távolsági kereskedelemben Nyugat és Kelet között továbbra is Irán volt az összekötő kapocs, hiszen a karavánok nagy része a területén haladt keresztül. Szerepe döntő fontosságú volt. Iránban az átmenő kereskedelem szakemberei, a közvetítők, a különféle szállítási ügynökök és a karavánvezetők számára központok alakultak ki, a vízi szállítások lebonyolítására pedig hajósszervezetek jöttek létre. Amikor az arszakida udvarba Kína követeket küldött, lehetővé vált, hogy közvetlen kapcsolatok alakuljanak ki a két birodalom között, hogy javítsanak az úthálózat rendszerén, és hogy megszervezzék a két állam közötti kereskedelmi kapcsolatokat.

Az i. sz. 1. századtól kezdve az Iránon áthaladó áruk a kusán birodalom területén folytatták útjukat, egy részük a Parníron és Nyugat-Turkesztánon át a kínai határ felé, a többi pedig a Hindúkus hágóin és a Kabul völgye mentén India felé. Kelet és Nyugat államai korábban még sohasem voltak ilyen mértékben egymáshoz fűzve, a mindkét irányban haladó áruözön még sohasem öltött ilyen óriási méreteket, mint Augustus korában.

Irán, Babilónia és Szíria-Palesztina az akhaimenida kortól kezdve szoros gazdasági kapcsolatban állt egymással. Ha Róma terve, hogy Iránt Mezopotámiával együtt bekebelezze, nem vált is valóra, a kapcsolatok nem hogy nem szűntek meg, de egyre erősödtek. Irán fémeket exportált, ezek közül a kínai, illetve az indiai acél nagy hírnévnek örvendett az egész korabeli világpiacon. A középkorban oly népszerű damaszkuszi acél valószínűleg indiai vagy inkább kínai eredetű lehetett. Plutarkhosz a párthus lovasok fegyvereit

256

257

marvi fegyvereknek nevezi, maga Marv azonban csupán a kínai acélkereskedelem jelentős közvetítő központjaként szerepelt.

A kereskedelmi forgalom kiteJjedt a bőrökre, a prémekre, a szövetekre, a fából készült tárgyakra, a szarvasmarhára s egyéb jószágokra, a baromfira, a rizsre, a sáfrányra, a drogokra, a drágakövekre, a bitumenre és az ásványolajra. Irán papiruszt, bronz- és üvegtárgyakat, kerámiát, bíbort és különféle, fémből készült árucikkeket importált. A nagy- és kiskereskedők meg a különböző árucikkeket szétválasztva, külön negyedekben árusító piacok számának a szaporodásával egyre nagyobb méreteket öltött a belkereskedelem is. Ebből a fejlődésből csupán a kereskedelmi tevékenység néhány ága maradt ki, ezek közé tartoztak a bankok.

Javult a közlekedés. Az utakat még sohasem tartották olyan jó karban, mint a párthusok idején. Az uralkodók nagy gondot fordítottak az utak felügyeletének a megszervezésére, mivel az áruforgalomra kivetett adók az állam jelentős jövedelemforrását képezték. A sivatagon át vezető utakat kutakkal és karavánállomás okkal látták el. A karavánvárosokban, például Palmürában, Durában, Petrában, a kereskedők számára külön épületeket emeltek. Durában olyan dokumentumok kerültek elő, melyek a sivatagi lovasrendőrség létét bizonyítják, és az is kiderült belőlük, hogy a karavánokat védelmező isteneket teve- vagy lóháton képzelték el. A párthusok postaszolgálatot is fenntartottak, és a helyváltoztatást az utak menti pihenőállomások oly mértékben meggyorsították, hogy amikor Vardanész útra kelt, hogy fivérét, II. Gotarzészt a trónról letaszítsa, két nap alatt 350 mérföldet tett meg. A saru alakú lópatkót ebben a korban találták fel, bár nem tudjuk, hogy Keleten-e vagy Nyugaton.

Az ipar és a kézművesség fejlődését elsősorban.a minőség javulása, a textil-, a bőr-, a kerámia- és az üvegáruk, valamint a fegyverek jobb kidolgozása jelezte. Figyelemre méltó, hogy ez a római és az iráni ipar termékeire egyaránt érvényes, ami szintén azt bizonyítja, hogy a két ipari központ szoros kapcsolatban állt egymással.

A mezőgazdasági termelésben is mélyreható változások következtek be.

Rómában a vállalkozó kedvú gazdagok olcsón állami földeket vásároltak, s ezeken nagybirtokot, latifundiumot létesítettek. Iránban a fokozatosan eltűnő kisbirtokok helyét szintén a feudális urak nagybirtokai foglalták el. A parasztok és a kolónusok elveszitették függetlenségüket és a nagybirtokosok egyre jobban kizsákmányolták őket. Hivatalosan szabadok maradtak, de szabadságuk viszonylagos volt. Ezzel a földművelés tulajdonképpen nyert,

257'

258

mert a gazdag földbirtokosnak nemcsak arra volt meg minden lehetősége, hogya jó hagyományokat fenntartsa, és a fóldet módszeresen művelje, de arra is, hogy az új eljárásokkal lépést tartson. A parasztok ezt aligha tudták volna megtenni. A parasztság ezért az előnyért, ezért a haszonért szabadságának részleges elvesztésével fizetett. Ezeket a változásokat követően az iráni társadalomban korábban hasonló formában sohasem tapasztalt differenciálódás következett be. Elkülönült a falu és a város, mindkettő a birodalmi gazdasági élet meghatározott ágát, és ennek megfelelően meghatározott életmódot, az egyik a falusi, a másik a városi életformát képviselte. A föld ára, a tőkebefektetés biztonságával párhuzamosan emelkedett, és akisparasztság olyan helyzetbe került, hogy képtelen volt fóldjét megtartani és a versenyfutást folytatni. Az iráni fóld képe teljesen átalakult, nagyrészt állami és nagy-birtokok foglalták el.

A hellénisztikus korban magas szintet elért földművelés fejlődésének üteme kissé lelassult. Nagyot lépett viszont előre az állattenyésztés, elsősorban a külföldi piacokon is keresett háziállatok és baromfi tenyésztése. Az Iránba küldött legelső kínai követek közvetítésével eljutott a Mennyei Birodalomba a lucerna, a szőlő, majd pedig az uborka, a hagyma, a sáfrány és a jázmin, és megkezdődött termesztésük. Irán viszont Kínából kapta cserébe a sárga- meg az őszibarackot és később a selyemhernyót. Az Indiából érkezett cukornád meghonosítása is erre a korra tehető.

Az iráni városi társadalomban bekövetkezett változásokról keveset tudunk, de szinte bizonyosra vehetjük, hogya hellénizmus idején elhintett liberális eszmék, melyek Rómában széles körben elteJjedtek, Iránt sem hagyták érintetlenül. Itt is erőteljes kiegyenlítő dési folyamat indult meg, akárcsak Rómában, ahol megváltozott a rabszolgákkal szemben a közvélemény magatartása, ahol a legszebb műalkotások a felszabadított rabszolgák kezéből kerültek ki, és ahol azok, akiket "luxusrabszolgáknak" tartottak, bekerültek a legmagasabb állami hivatalokba, sőt a császári trónra is feljutottak. És íme, Iránban is királynő lett abból a rabszolganőből, akit Róma IV. Phraatésznak adományozott, s aki fia és későbbi férje, V. Phraatész idején igen fontos szerepet játszott az állam életében.

Folytatódott az Irán földjén élő két nép összeolvadásának a folyamata. A görögök összeházasodtak az irániakkal, és a gréko-iráni családokban a görög és az iráni nevek egyaránt gyakoriak voltak. Egyre nehezebben lehetett határokat húzni a felsőbb és az alsóbb osztályok között. Az elirániasodott és elszegényedett görögök gyakran a társadalmi ranglétra alacsonyabb fokán

258

259

álltak, mint a hellénizálódott irániak. Következésképpen a társadalom, melyben korábban a magasabb hivatalokat a görögöknek tartották fenn, a továbbiakban a vagyon mértéke szerint oszlott gazdagokra, akik közé irániak is tartozhattak, és szegényekre, akik görögök is lehettek.

Az iráni társadalom egészében még nagyobb differenciálódás következett be: a nagy földbirtokosokból, az udvari emberekből, a tisztségviselőkből, a főnemességhez nem tartozó családokból szinte egy emberöltő alatt új nemesség alakult ki, melytől élesen elkillönült a velük szemben álló városi és falusi szabadok osztálya. A római társadalomban, hasonló fejlődés során, a következő négy nagy csoport killönilltel: 1. uralkodócsalád, 2. papság, 3. honestiores, 4. humiliores. Ugyanez a felosztás a szászánida társadalomban is jelentkezett: 1. nemesek és harcosok, 2. papok, 3. írnokok és tisztségviselők,

4.a dolgozó nép.

Az iráni történelem, vallás, művészet és anyagi kultúra terilletén végzett újabb kutatások tükrében lassan előttünk áll a párthus Arszakidák valóságos arca és annak az Iránnak a képe, amelynek földjén közel ötszáz éven át uralkodtak. Országuk kezdetben csupán a szeleukida birodalom egyik kicsiny és szerény, félreeső tartományát zárta magába, de hódításuk hamarosan olajfoltként terjedt tovább, visszaszorítva a haldokló hellénizmus maradványait. Az Arszakidák nyugati irányú hódító mozgalma szemben találta magát a szintén a hellénizmustól örökölt területeket bekebelező Róma keleti irányú hódító politikájával. És elérkezett az a pillanat, amikor Irán és Róma, a két nép, amely a hellénizmus anyagi és szellemi örökségét felosztotta egymás között, farkasszemet nézett egymással az Eufratész két oldalán. Az egyikük, az Akhaimenidák és a Szeleukidák örökösödési jogára hivatkozva, földközitengeri kijárataival együtt a hajdani birodalmat kívánta visszaállítani. A másik, a császárok akaratából Nagy Sándor örökösének tekintve magát, az egész Ázsia feletti uralomra tört, Indiát is beleértve.

A védekező politikát folytató Irán közel háromszáz éven át sikerrel szállt szembe Rómával, és Róma minden kísérlete, néhány futó sikertől eltekintve, kudarcra volt ítélve. Irán győzelmes en került ki ebből a hosszú harcból, melyet fegyverrel kellett folytatnia, hogy ellen tudjon állni a félelmetes hatalomnak, a Római Birodalomnak. Irán a párharcot más szempontból is nyereséggel zárta. Uralkodó dinasztiája ugyanis új lendületet tudott adni az ősi iráni harci szellemnek, melyet az utolsó Akhaimenidák kissé elhanyagoltak, és a Szeleukidák is csak féllángon hagytak lobogni.

259

260

Az arszakida Iránban a Róma elleni harcnak más pozitiv következményei is voltak:. Crassus bukása, Pakórosz Szíria elleni támadása, Antonius veresége, Augustus engedményei megértették az irániakkal, hogy elég erősek ahhoz, hogy a Nyugat támadásaival szembeszálljanak, és fenntartsák országuk függetlenségét és egységét. Az iráni nép öntudata lassan újjászületett. Ezt a lassú, de biztos újjáéledést az új uralkodói ág az iráni politika, vallás és művészet területén egyaránt bátorította és támogatta.

Miközben a párthus Irán Rómával szemben védekezésre kényszerült, a részben az északkeleti Sztyeppekről, részben a Kaukázus hágóin keresztül érkező nomádok támadásainak teljes súlyát is el kellett viselnie. Irán ezzel a harccal nagy szolgálatot tett a világnak, hiszen védelmezte és talán a teljes pusztulástól mentette mt;g az egész ősi nyugat-ázsiai civilizációt, melynek ő is egyik örököse volt. Bármennyire kimerítették is az erős központi hatalom hiányából fakadó belső harcok, mégis nyereséggel került ki a külső ellenség ellen, három fronton folytatott küzdelemből, mint ahogyan siker koronázta, belpolitikai síkon az iráni szellem újjáébredését is. A párthus Arszakidák ezzel a kettős sikerrel készítették elő a terepet a Szászánidáknak, akik. jelelentős hasznot húznak majd ebből. Részben az Arszakidáknak köszönhető, hogya Szászánidák meg tudják majd teremteni az iráni egységet és azt a civilizációt, mely talán soha nem tapasztalt módon színtiszta iráni jellegű lesz. "A Szászánidák alatti. váratlan újjászületés csupán mítosz." Közöttük és az Achaimenidák között a párthusok biztosították a kapcsolatot.

260'

261

5. fejezet

AZ IRÁNI CIVILIZÁCIÓ KITEL]ESEDÉSE

A Szászánidák

Az új dinasztia művének, az iráni újjászületésnek Fársz tartomány volt a bölcsője, az a délnyugaton fekvő ősi föld, amelyen mintegy ezer évvel korábban a legelső perzsa törzsek letelepedtek. A birodalom koronája helyi eredetű királyi ág kezébe került, amely, miközben az Arszakidáktól megtagadta ezt a magas kiváltságot, magát az Akhaimenidák leszármazotjának mondta, és kizárólagos jogot formált a trónra. A nagy harc árán megszerzett birodalomból színtiszta iráni államot teremtettek, amely a perzsa vallásra és a perzsák hosszú történelme folyamán valaha is létrehozott legiránibb. civilizációra támaszkodott. A zabolátlan feudális arisztokráciát megfékező erős központi hatalom, a jól kiképzett reguláris hadsereg, az ellenőrzött közigazgatással irányított, aprólékosan kiépített belső államszervezet lehetővé tette, hogy az új erőre kapott ország kövesse az utolsó Arszakidák által kijelölt utat, és olyan nagyhatalom váljék belőle, mely Rómával együtt képes az egész civilizált világ fölött uralkodni.

Külpolitikai síkon a Szászánidák. három fronton folytatták, fáradhatatlanul és váltakozó sikerrel, a harcot: nyugaton Róma, keleten a kusánok és a hephthaliták, északon pedig a nomádok ellen. Erejük egy részét a kényes armeniai kérdés is felemésztette, ennek végleges rendezését azonban ők sem tudták elérni. A szomszédos országokkal folytatott hosszú küzdelem, az öldöklő háborúk négyszáz éven át pusztították az iráni népet, s közben a birodalom a belső egyensúly helyreállítására sem tudott megoldást találni. A feudalizmus, mely mindig készen állt arra, hogy régi jogait visszaszerezze, a legfőbb hatalomra áhítozó hadvezérek lázadásai, az önkényuralom és a trón körüli heves viszályok, melyek végül is az uralkodói tekintély gyengüléséhez vezettek, továbbá a valóságos osztályharc, mely egyfajta ókori kommunista mozgalom formájában alapjaiban rázta meg az iráni társadalmat és véres összeüt-

261

262

közésekhez vezetett a városokban meg a falvakban, mindezek a birodalom bukását okozták abban a pillanatban, amikor a világ szemével nézve látszólag hatalma tetőfokára ért.

A kegyelemdöfést nem azok az ellenségek adták meg neki, melyek évszázadokon át lassan emésztették erejét, hanem az a fiatal, a nomád és műveletlen beduin életformát éppen csak levetett arab nép, mely a vallási fanatizmus mozgatóerejétől fűtve néhány év leforgása alatt a hatalmas iráni birodalom ura lett, és a szászánida zsákmány számukra kitűnő iskolának bizonyult. Mert az arab katonai hódítás hosszú, békés küzdelmet váltott ki, melyből végül is az iráni ügy került ki győztesen.

A hagyományok szerint a szászánida dinasztia őse, Szászán, az isztakhri Anáhitá-templom elöljárója volt. Fia és utóda, Pábag, az egyik helyi fejedelem leányát feleségül véve, államcsínnyel szerezte meg a hatalmat. A későbbiekben őt tekintették a dinasztia valódi megalapítójának, trónra kerülése új korszak kezdetét jelezte (i. sz. 208). Uralmát azonban hűbérura, a párthus király nem ismerte el törvényesnek, és elutasította Pábag kérését, aki az utódlást fiának, Sábuhmak akarta biztosítani. Ezzel bekövetkezett a szakítás a nagykirály és vazallusa között, és ez a szakítás jól szemlélteti, hogy Iránban és különösen Fárszban milyen zavaros és anarchikus állapotok uralkodtak ebben az időben.

Pábag másodszülött fia, Ardakhsír katonai tisztséget töltött be Fársz egyik kis városában, Dárábgerdben. Apja halálakor nem ismerte el fivérét, Sábuhrt királynak. Kettejük között küszöbön állt az összeütközés, amikor Sábuhr baleset következtében meghalt. így Ardakhsír vágyai előtt nyitva állt az út, és Perszisz királyává nyilváníttatta magát. A kis fejedelemségeket egymás után felszámolva megvalósította Perszisz egységét, és uralmát e tartomány határain túlra, Eszfahánra és Kermánra is kiterjesztette. Az Ardakhsír sikerei miatt nyugtalankodó IV. Artabanosz felszólította Ahváz királyát, hogy vessen véget Ardakhsír túlzott ftiggetlenségének. Az összecsapásból azonban Ardakhsír került ki győztesen, sőt hamarosan ellentámadásba lendült. Három egymást követő csatában megfutamította a párthus nagykirály seregét, és az utolsó csatában, Szúsziánában, magát a nagykirályt is megölte (i. sz. 224). Szabaddá vált előtte az út Ktésziphón felé. Két évvel később Ardakhsír ebben a városban királlyá koronáztatta magát. Öt és fél évszázaddal az Akhaimenidák bukása után az Irán fölötti hatalom ismét a perzsa nép

262

263

kezébe került. Az Akhaimenidák törvényes örököseként fellépő új dinasztia biztosította az iráni civilizáció folytonosságát.

Ahhoz, hogy Irán vitathatatlan ura legyen, a IV. Artabanosz felett aratott győzelemmel és annak halálával még nem hárult el minden akadály Ardakhsír elől. Az arszakida család uralmának a visszaszerzésére erős szövetség jött létre vele szemben. Eszövetségnek Armenia királya, I. Khoszroész volt a vezéralakja, maga is az arszakida család tagja, aki a Kaukázus kapuit szélesre tárva a szkítákat hívta segítségül. A rómaiak támogatásukról biztosították, és a hatalmas kusán király, aki Artabanosz menekülő családját az udvarába fogadta, szintén a szövetségesek rendelkezésére bocsátotta haderejét. A nagy párthus családok közül viszont egyedül a Karén család állt Ardakhsír ellenfeleinek az oldalára, a többiek sietve biztosították hűségükről az új uralkodót.

Az egymást követő csatákban Ardakhsír szétszórta a szövetségeseket, és egy részüket megvesztegetéssel sikerült a reménytelen küzdelem feladására bírni. A rómaiak és a szkíták visszavonultak, majd két éven át tartó ellenségeskedés után a kusán király is lemondott a harc folytatásáról. Végül Armenia királya maradt az egyetlen, aki továbbra is szívósan folytatta az ellenállást, és csupán tíz évig tartó küzdelem után szenvedett végleges vereséget. Ardakhsír, miután az Eufratésztől a Marv, Harát és Szisztán vonaláig terjedő birodalom ura lett, és győzelmet aratott belső ellenségei felett is, a határok megerősítésére törekedett. Végül is elkerülhetetlenné vált a rómaiakkal való összeütközés, amely néhány vereség után azzal ért véget, hogy a perzsák visszafoglaltak két fontos erődített várost, Niszibiszt és Carrhae-t (85. ábra). Ardakhsír közel negyed évszázadon át vakmerően, egyik ellenféltől a másikig követte azt az utat, melyet sorsa számára kijelölt, s végül sikerültúj iráni birodalmat teremtenie. Munkájának első gyümölcse a hadsereg volt, az a hatalmas, maga kovácsolta erő, mely terveit sikerre vitte. Még életében maga mellé emelte a trónra fiát, Sábuhrt, és a hagyomány szerint a királyi hatalmat ráruházva, már néhány évvel halála előtt visszavonult a hatalom gyakorlásától. Sábuhr apjától harcedzett hadsereggel és új alapokon működő közigazgatással rendelkező, jól szervezett államot örökölt, melyben, magas fokon centralizálva és átszervezve, fennmaradtak a párthus intézmények, és maga a feudális jellegű rendszer is érintetlen maradt. Az uralkodó figyelmét az első percektől kezdve a külpolitikai kérdések kötötték le. Már szó esett arról, hogy a birodalommal keleten határos nagy kusán királyság az i. sz. 1. századtól kezdve komoly politikai fenyegetést és gazdasági veszélyt jelentett Irán

263

264

85. A szászánida birodalom térképe

265

számára. A két oldalról a rómaiak és a kusánok közé fogott és az armeniai kérdés rendezésével is örökösen foglalkozni kényszerülő fiatal szászánida birodalom, a Kaukázus kapuit szüntelenül döngető nomádok fenyegető veszélyével a hátában, már-már úgy érezhette, hogy az összes fronton egyszerre folyó küzdelem felülmúlja erejét. Az erőteljes külkereskedelemben meggazdagodott kusán birodalom kettős vonzerőt gyakorolt rá. Ezért I. Sábuhr ebben az irányban kezdte meg, uralkodása legelején, hódító kísérleteit.

Első sikereit a Naqs-e Rosztam-i templom falára vésett hosszú felirat beszéli el: győztesen előrenyomuló serege bevette Pesávart, a kusán királyok téli fővárosát, elfoglalta az Indus völgyét, azután észak felé haladva átkelt a Hindúkuson, és meghódította Baktriát, majd az Óxoszon átkelve benyomult Szamarkandba és Taskentbe. Elűzték a nagy Kaniska alapította kusán dinasztiát, és a jelentősen megnyirbált ország trónjára kerülő új dinasztia elismerte a perzsák fennhatóságát. Miután a keleti kérdést megoldotta, Sábuhr nyugat felé fordult. Itt is kedvezett neki a szerencse, és Szírián át egészen Antiokheiáig nyomult előre. Néhány kisebb vereség után fényes győzelmet aratott. Ekkor a megölt Gordianus császár utóda, Philippus Arabs késedelem nélkül békét kötött vele, és nagy hadisarcot fizetett a perzsáknak, hogy fogságba esett seregét visszavásárolja (i. sz. 244). Tizenöt évvel később ismét fellángolt Róma ellen a harc, és a perzsák messze hangzó győzelmet arattak. Sábuhr Szíria városainak nagy részét, köztük Antiokheiát is elfoglalta. Az Edessza mellett aratott győzelemben hetvenezer római legionárius sal együtt Valerianus császár is fogságába esett (i. sz. 260). A fogoly katonákat útnak indították Irán felé, és azokban a városokban telepítették le, amelyeket, a római katonai táborok mintájára, maguk a hadifoglyok építettek. A római foglyok a továbbiakban mint mesteremberek, építészek, mérnökök, technikusok óriási méretű közmunkákban, elsősorban hidak, gátak és utak építésében vettek részt. Munkájuk jelentősen hozzáj árult Khuzesztán amúgy is gazdag vidékének a gyarapodásához, és az, ami ezekből a létesítményekből napjainkig fennmaradt, részben még ma is használható állapotban van. A sikereit jól kihasználó Sábuh végigpusztította Szíriát és Kappadokiát, visszatértében azonban vereséget szenvedett Palmüra uralkodójától, és zsákmányának egy részét is elvesztette. De ez a vereség egy cseppet sem csökkentette a perzsák szemében Valerianus elfogatásának dicsőséges tettét. Győzel-

265

266

mének Sábuhr öt szikladomborművön állíttatott Fárszban emléket: a reliefen látható római császárok egyike alázatosan borul Sábuhr lábához, a másodikat az uralkodó fogolyként tartja a kezében, a harmadik pedig holtan fekszik lova patái alatt (86. ábra).

Sábuhr, a nagy hadvezér, apja nyomdokain haladva befejezte a birodalom belső szervezetének felépítését is. Mint széles látókörű és érdeklődő szellemű ember, lefordíttatott számos, a legkülönfélébb orvosi, csillagászati, filozófiai, illetve egyéb témákkal foglalkozó görög és indiai tudományos munkát. Mání is felkeltette a nagy birodalomszervező figyelmét, és védelmébe vette az új "egyetemes" vallás megalapítóját, ezt az új prófétát, aki eszméit részben a zoroasztriánizmusból és a kereszténységből merítve, Elő-Ázsiában mindenfelé híveket talált magának az ezeket a nagy vallásokat gyakorló népek körében. Vajon valamilyen, közelebbi vagy távolabbi politikai cél vezérelte Sábuhrt abban, hogy Mánít személyéhez közel engedte, és térítő tevékenységét támogatta? A feltevés helytállónak tűnik. De ha a nagy uralkodó fejében megfordulhatott is ilyen gondolat, utódai már nem követték ezt az utat. Mánít, Sábuhr halálát (i. sz. 272) követően rövidesen elüldözték, és I. Vahrám uralkodása idején, nyilvánvalóan a mazda-hitű papság nyomására, kivé-gezték.

Alig tudunk valamit Sábuhr két fiának, I. Horrnizdnak és I. Vahrámnak az uralkodásáról. Il. Vahrám (i. sz. 276-293) idején Róma és Irán között ismét kitört a háború, és ezzel egy időben súlyos felkelés robbant ki a birodalom keleti határvidékén. A király fivére, aki a szisztáni alkirály fontos posztját töltötte be, fellázadt, hogy magának szerezze meg a trónt, és támogatásra talált a kusán uralkodónál, aki a meglehetősen laza vazallusi kapcsolat miatt úgy vélte, hogy visszaszerezheti hatalmát. Il. Vahrámnak tehát két frontonkellett helytállnia. A fontosabb feladat koronája megmentése volt, s ezért, hogy fivérével végezhessen, békét kötött a rómaiakkal, és átengedte nekik Észak-Mezopotámiát, valamint Armeniát.

Ill. Vahrámot, néhány hónapos uralkodása után, I. Sábuhr fia, Narszé le-taszította a trónról. Ezzel a korona a szászánida dinasztia fiatalabb ágának a fejére került. Uralkodása balsikerekkel kezdődött. Róma ellen viselt háborúja teljes vereséggel ért véget, s akárcsak hajdan Ill. Dareiosz családja, Narszé családja is az ellenség fogságába került. A békekötés során Iránnak le kellett mondania a Tigristől keletre fekvő tartományok alkotta Kis-Armeniáról. Évszázadok óta, amióta csak ellenségeskedés volt Róma és Irán között,

266

267

267

268

Róma még egyszer sem került ennyire fölénybe Iránnal szemben. Hódításaival elégedetten nem is szegte meg ezután közel negyven éven át a békét. A nyugaton ellenállásra késztetett, meggyöngült Irán nem volt képes fegyverrel szembeszállni az új erőre kapó kusán királysággal; házassággal kívánta a fenyegető veszélyt elhárítani. Narszé fia és utóda, Il. Hormizd (i. sz. 303-309) kusán hercegnőt vett feleségül, aki mintegy záloga lett annak, hogy családja a Szászánidák iránt barátságos magatartást tanúsítson.

Il. Hormizd halálakor a korona egy gyermekre, Il. Sábuhrra szállt, akit hosszú, hetven éven át tartó uralkodása alapján (i. sz. 309-379) teljes joggal a dinasztia első két királyához méltó uralkodónak tarthatunk. A még gyermek Sábuhr uralkodása idején a kusán királyság, az Iránban uralkodó zavaros belső helyzetet és a hatalom gyengülését kihasználva, már-már visszaszerezte régi hatalmát, sőt terjeszkedett is szomszédja rovására. De amint Sábuhr a felnőttkort elérte, I. Sábuhr példája nyomán azonnal megindult a kusánokellen. A kusán birodalmat legázolta, területét, új tartományként, Iránhoz csatolta, és kormányzását a balkhi szászánida hercegek közül választott királyokra bízta. Irán politikai terjeszkedését kulturális terjeszkedés követte. A szászánida művészet a katonai sikerek révén szélesre tárt kapukon hamarosan behatolt Keletre, elérte Kínai- Turkesztán távoli városait, sőt még Kínát is.

Mivel keletről ellenség már nem fenyegette, Il. Sábuhr nyugaton indította meg a küzdelmet, hogy lemossa azt a szégyent, melyet Il. Vahrárnnak és Narszénak a rómaiakkal kötött két békéje az irániak számárajelentett, s aminek következtében Irán nyugati tartományainak jelentős részét elvesztette. A hadműveletek azonban elhúzódtak. A szerencse kezdetben a rómaiaknak, később viszont a perzsáknak kedvezett. Majd kénytelenek voltak a harcokat egy időre felfüggeszteni, mert Sábuhrnak a keleti határvidéken elért korábbi sikereit veszély fenyegette. A Királyok Királyát a kis kusánok* és a khioniták-hephthaliták népének támadása kényszerítette arra, hogy keleten ismét harcba szálljon. Végül engedményeket kellett tennie. A támadókat, miután megegyezett velük, hogy Róma elleni harcához csapatokat bocsátanak a rendelkezésére, a kusánok földjén "szövetségeseiként" telepítette le. Visszautasította Róma próbálkozásait, hogy a helyzetet békésen rendezzék, és kezdetét

• Kis kusánok: a kusánok azon ága, amely e nép nyugatra vándorlásakor (i. e. 2. sz.) nem vonult nyugatra a többi törzzsel, hanem Északkelet-Tibet völgyeibe és a Kuku-nor vidékére költözött. (Más elnevezésük: kis jüecsik; a kínai néven jüecsinek nevezett tokhár nép kusán dinasztiája később az egész nép elnevezését is adta.)

268

269

vette az új hadjárat, amelynek során az új keleti szövetségesei támogatását élvező Il. Sábuhr, kiemelkedő haditettként, bevette Amidát.

A még Ktésziphónt is fenyegető római ellentámadás hiábavaló volt, a császári sereg Julianus császár halálát követően felhagyott a küzdelemmel, és a békekötésben Sábuhr visszakapta a vitatott tartományokat. Armenia is felszabadult. Róma azonban tovább folytatta intrikáit, hogy trónjára Rómabarát uralkodót segítsen. Ezért Sábuhr végül radikális döntésre szánta el magát: a perzsa tartománnyá tett kusán királysághoz hasonlóan, Armeniába is bevonult csapataival, és kormányzását egy marzbánra, azaz határőrparancsnokra bízta.

Az Irán és Róma közötti viszály új, korábban ismeretlen jelleget öltött. Amióta Nagy Constantinus elismerte a kereszténységet, és Armenia kereszténnyé lett, Armeniát új, egyre erősödő vonzalom fűzte Bizánchoz. Ugyanakkor az armeniai nemesség egy része továbbra is fenn akarta tartani régi kapcsolatait Iránnal, melynek civilizációja az évszázadok folyamán mély nyomokat hagyott kultúrájukon. Az iráni-római háborúk tűzfészkeként szereplő Armenia lakossága két részre, Irán- és Róma-pártiakra szakadt, és az a megoldás, amelyhez Sábuhr folyamodott, alkalmatlan volt arra, hogy a szenvedélyeket lecsillapítsa. A Római Birodalom új hivatalos vallása fel-színre hozta a Királyok Királya birodalmában élő keresztény alattvalók problémáját, akik az iráni hatóságok szemében politikai szempontból feltétlenül gyanúsnak számítottak. Üldözésük vérrel szennyezte be Il. Sábuhr hosszú uralmának hátralevő éveit.

Il. Sábuhr halálát a trónon ülő gyenge királyok és az erős zoroasztriánus papsággal szövetkezett feudális jellegű arisztokrácia közötti, több mint egy évszázadon át dúló viszályok követték. A főnemesek, bár a birodalom alapítói mindent megtettek, hogy hatalmukat korlátozzák, a szokások révén kiváltságaik egy részét megőrizték, és az öröklődővé váló magas birodalmi tisztségek következtében befolyásuk egyre növekedett. A nemesség szisztematikus ellenállása folytán az uralkodó tekintélye egyre gyengült, s már azt sem tehette meg, hogy magajelölje ki utódját, mint a legelső szászánida uralkodók. Ez alatt a hosszú időszak alatt Irán olyan monarchiává alakult át, amelyben a királyt a szászánida családból választották, és a birodalmat az egymással szemben álló jelölteket támogató párthívek küzdelme gyakran válságba sodorta. A nemesség befolyása már Il. Ardakhsír idején erősödni kezdett, és ez a folyamat Ill. Sábuhr és IV. Vahrám uralkodása alatt tovább folytatódott,

269

270

éppen abban az időben, amikor Irán ismét az armeniai kérdés megoldásával próbálkozott. Egy Rómával kötött kompromisszum Armeniát felosztotta a két szemben álló hatalom között (i. sz. 389), és az ország négyötöde Iráné lett. Armenia ezután már csak rövid ideig tarthatta meg saját uralkodóját, s akárcsak korábban, amikor Róma provinciája volt, i. sz. 429-től kezdve ismét egyszerű tartomány lett, melyet a nagykirály tisztségviselői kormányoztak. A fent említett három uralkodó a keresztényekkel szemben türelmesebb politikát folytatott, mint II. Sábuhr, de ebben a kérdésben az iráni politika álláspontja mindig a külső helyzettől és az uralkodó személyétől függött. I. Jazdagird idejében például a keresztényekkel való bánásmódban gyökeres fordulat következett be. Az uralkodó, aki zsidó leányt vett feleségül, olyan jóindulatot tanúsított a keresztények iránt, hogy azok "keresztény királynak" nevezték. Zsinatot hívott össze, Szeleukeiába katholikoszt, öt vidéki városba pedig metropolitát nevezett ki, s ezenkívül a papságnak engedélyt adott arra, hogy szabadon mozogjon a birodalomban. De a keresztények, a jelek szerint, visszaéltek a nekik juttatott szabadsággal. A szentélyekkel és a zoroasztriánus papsággal szemben tanúsított, időnként erőszakos magatartásuk miatt a király, a zoroasztriánus papság nyomására, kénytelen volt poli-tikáján változtatni. Irán és az új keleti hatalom, a hephthalita királyság között feltehetően I. Jazdagird uralkodása idején kezdődött az ellenségeskedés. A hephthalitáknak, akiket, mint említettük, II. Sábuhr telepített le szövetségeseiként a kusánok földjén, sikerült a kis kusánokat félreállítaniuk, és erős birodalmat teremteniük. Az i. sz. 5. század elején, az iráni központi hatalom gyengülését kihasználva, a Hindúkus két oldalán terjeszkedni kezdtek, és magát Indiát is fenyegették. II. Jazdagird fiai között a trón megszerzéséért heves versengésre került sor. Végül a trónviszályból V. Vahrám (i. sz. 421-438) került ki győztesen, hála annak a segítségnek, amelyet Hira arab fejedelem nyújtott neki. Az Eufratésztől nyugatra feküdt a Szászánidáknak ez a kis vazallus állama, ahol Vahrám nevelkedett. jellegzetes példája ez az iráni dinasztikus ügyekbe történő külföldi beavatkozásnak, ami a későbbiek során többször is előfordult, és ami, több más okkal együtt, végül a birodalom hanyatlásához vezetett. V. Vahrámot a szászánida királyok egyike sem közelítette meg népszerűségben. A vitézségéről szóló számtalan legenda tette halhatatlanná a nagy vadászt, a költőt, a zenészt, a sikeres életművészt, aki a hatalom egy részét

270

271

a főuraknak átengedve, elejét vette az uralkodó és a nemesség közötti viszályoknak. Alakja évszázadokon át, még a birodalom bukását követő időkben is, az iráni művészek kedvelt témája maradt. A hephthaliták ellen szerencsés kimenetelű háborút viselt, és sikerült hódító törekvéseiket megfékeznie. Kisebb sikerrel ért véget az a rövid konfliktus, mely a keresztényüldözések fellángolása miatt tört ki közte és Bizánc között. A konfliktust lezáró egyezményben a keresztények elnyerték vallásuk szabad gyakorlását. Az események Rómát és Iránt ismét megegyezésre késztették. Már Ill. Sábuhr és Iovianus császár között létrejött egy megállapodás arra nézve, hogy a két hatalom a Kaukázus hágóinak a védelmére közös lépéseket tesz. A perzsák erődítményeket emeltek, és ezekben perzsa helyőrséget állomásoztattak, de a költségek egy részét a római arany fedezte. Ettől kezdve a nomád hunok egymást érő hullámai szünet nélkül ostromolták ezeket az erődítményeket, melyeken sikerült is időnként áttörniük. így történt i. sz. 395-ben is, amikor a hunok nemcsak Armeniát, hanem Kappadokiát és Észak-Szíriát is elözönlötték, sőt Antiokheia is veszélybe került. Ekkor Róma ismét a korábbi kölcsönös segítségi egyezmény fenntartása mellett foglalt állást, és a Kaukázusi-kapuk védelméhez segítséget nyújtott. V. Vahrám idején megoldást nyert az iráni keresztények problémája. A király támogatását élvező új katholikosz a belső viták miatt zsinatot hívott össze, és ezen kimondták az iráni keresztény egyház Bizánctói való elszakadását. Ezzel véget értek azok a gyanúsítgatások, amelyek az iráni keresztényeket a Rómával való együttműködéssel vádolták. A keresztényeknek sikerűlt is elnyerniük II. ]azdagird (i. sz. 438--459) jóindulatát. Ez azonban nem tartott sokáig, mert az uralkodó, aki eleinte nagy érdeklődést tanúsított a vallások iránt, és az Iránban gyakorolt vallások mindegyikét tanulmányozta, végül is megmaradt buzgó mazda-hitűnek, s üldözni kezdte a keresztényeket és a zsidókat. Armeniában azt a döntését, hogy az országot a mazda-hitre kell téríteni, általános felkeléssel fogadták, és az iráni csapatok - miközben az uralkodót a hephthaliták elleni háború foglalta le - vereséget szenvedtek. Ekkor ]azdagird a sereg élére állva benyomult Armeniába, és szétverte a felkelőket, s hogy a népet vezéreitől megfossza, magával hurcolta Iránba a legnagyobb családok és a papság vezetőit. A birodalom belső helyzete Péróz uralkodása idején (i. sz. 459-484) még tovább rosszabbodott. A városokat és a falvakat több egymást követő éven át éhínség sújtotta, és az uralkodó kénytelen volt elengedni az adókat, sőt gabonát szétosztani a nép között. A birodalomban vallásháborúk dúltak,

271

272

folytatódott a zsidóüldözés. A keresztények nesztoriánusokra (akik Krisztusban két természetet, egy istenit és egy emberit láttak) és monofizitákra (akik szerint a két természet Krisztus személyében összeolvadt) szakadtak. S végül, Péróznak a hephthaliták elleni hadműveletei a birodalmat egészen a szakadék szélére sodorták. Az uralkodó vereséget szenvedett, és fogságba esett, s hogy szabadságát visszanyeIje, kénytelen volt súlyos hadisarc fizetésére kötelezni magát. Fiát, Kavádot túszként a hephthalita udvarban hagyta, míg a kívánt összeget, újabb adók kivetésével és ismét a rómaiak segítségét kérve, meg nem szerezte. Bizánc a perzsákkal kapcsolatban okos politikát folytatott. Érdeke úgy kívánta, hogy Irán az ütközőállam szerepét töltse be, és mintegy pajzsként fogja fel a barbárok csapásait. Ellenkező esetben ugyanis a barbár támadások a birodalom keleti határait veszélyeztethették volna, és Irán egyre fokozódó gyengülése megnyithatta az utat a bizánci területek felé. Ezért eshetett meg az, hogy Pérózt, aki veresége után a hephthaliták kezére jutott, ha a nyugati forrásoknak hihetünk, Zénón császár vásárolta vissza. A római aranynak Mezopotámia határait kellett védenie, hiszen a gazdag mezopotámiai tartományok könnyen a perzsák pusztító támadásainak a zsákmányává válhattak. Ameddig azonban a perzsák erejét a barbárok kötötték le, Mezopotámiát nem fenyegette veszély. Ezért, bár óvták Perzsiát a túlságosan nagy vereségtől, ugyanakkor szítaniuk és táplálniuk kellett közötte és a hunok között az ellentéteket. És valóban, az egyik szír krónikából arról értesülünk, hogy a rómaiak bujtották fel a hunokat, akik a Kaukázusi-kapukon áttörve - ahol Péróz csapatai álltak őrt -, megtámadták a perzsa uralkodót, és egészen Iránigjutottak el, úgyhogy a Királyok Királyának haderejét mozgósítania kellett ellenük. Az ezt követő néhány éves szélcsend, mely elsősorban a hephthalitákra vonatkozott - a kaukázusi határvidékre sokkal kevésbé -, lehetőséget adott Péróznak arra, hogy rendbe tegye a birodalom pénzügyeit, és összegyűjtse csapatait. Ezután úgy döntött, hogy ismét támadást indít ellenségei ellen. Környezete hiába próbálta döntése megváltoztatására bírni, az uralkodó hajthatatlan maradt. 1. sz. 484-ben megtámadta a hephthalitákat, de újra vereséget szenvedett, sőt a balszerencsés vállalkozásért életével fizetett. Péróz halálától kezdve Irán keleti szomszédja már nem az a birodalomhoz tartozó; illetve neki adÓJ. fizető vazallus, ami korábban volt, még csak nem is egyenrangú szövetségese. Szinte Irán feljebbvalója, és már az a készpénzben fizetett évenkénti súlyos adó sem elégítette ki, amelyet Péróz négy utódjának

272

273

több mint fél évszázadon át fizetnie kellett. A hephthalita király megtett mindent azért is, hogy az iráni belügyekbe, elsősorban a trónkövetelők viszályaiba és az udvari intrikákba beavatkozzék. A Péróz után trónra kerülő Valakhs uralkodása kezdetétől tudunk erről a törekvésükről. Valakhs trónját, alig négyéves uralkodás után, az a Kavád foglalta el, aki - ne feledjük! -jó néhány évet töltött ifjú korában a hephthalitáknál. Bizonyosra vehetjük tehát, hogy a hephthalita udvar is közreműködött Kavád trónra jutásában (i. sz. 488). "Minden balszerencsés kimenetelű háborúnak megvan a vallási és a politikai következménye." Kavádnak súlyos örökség jutott, biztos, hogy súlyosabb, mint elődei bármelyikének. A birodalom, az éveken át tartó éhínség, valamint Péróz háborúi és veresége következtében a gazdasági összeomlás szélére került. A vazallusok lázongtak, sűrűsödtek a nomád betörések. Az északi határokat a hunok támadásai ellen kellett védelmezni, a hephthalitáknak pedig adót kellett fizetniük. Nagyobb szükség volt az aranyra, mint valaha, de a kincstár üres volt. Kavád egyik követét a másik után küldte Konstantinápolyba, eredménytelenül. Belpolitikai téren választania kellett a még mindig erős nemesség és a nép között, melynek zöme Mazdag mozgalmát követte, és a kisemmizettek érdekében jelentős reformokat követelt. Kavád, hogy gyengítse a nemesség hatalmát, merész lépéssel a nép mellé állt. A mazdagita mozgalom, melynek kozmogóniáját és eszkhatológiáját Mazdag nagyrészt Mání tanításaira támaszkodva dolgozta ki, híveitől önmegtartóztatást követelt, és arra szólította fel őket, hogy kerilljék a gyűlölködést és a háborúságot. Fő vonzereje társadalmi nézeteiben rejlett, melyek szerint az emberek között a javakat egyenlően kell elosztani, a gazdagok vagyonát, anyagi javaikat és asszonyaikat egyaránt, fel kell tehát osztani a szegények között. A szászánida társadalomban, amelyben az egyes osztályokat fal választotta el egymástól, amelyben a közrendű nem is álmodhatott arról, hogy magasabb rangra emelkedjék, mint amilyenben született, amelynek társadalmi rendszere a családon, avagyonon és az osztályok merev elkülönülésén alapult, Mazdagjoggal iráni kommunizmusnak nevezett progran1ia valóságos forradalmat jelentett. Egyes tudósok véleménye szerint a rabszolgák, a fél rabszolgává tett parasztok, valamint a városok és a falvak egykor szabad lakosságának a válasza volt ez a mozgalom a "feudalizmus" és "rabszolgatartó" rendszer kihívására. Osztályharc volt ez, melyben a nép tiltakozása kapott hangot a főurak oly sok asszonyt rejtő háremei ellen. Kavád a mozgalom hívévé szegődött, és ez számos új törvényében is tük-

273

274

röződött, közöttük olyanokban is, melyek az asszonyok helyzetével foglalkoztak. De Kavádot egy összeesküvés következtében rövidesen megfosztották trónjától, börtönbe vetették és eutélték. Életét azonban megkímélték, és sikerillt hamarosan megszöknie, s a hephthalita udvarban talált menedéket. i. sz. 499-ben egy hephthalita sereg élén visszatért Iránba, letaszította a trónról fivérét, Zamaszpot, és a helyére ült. Ám politikájában ettől kezdve változás következett be. Mivel a hephthalitáknak továbbra is adót kellett fizetnie, és a rendelkezésére álló hephthalita csapatokat neki kellett ellátnia, ellenségeivel szemben is az ő segítségükre támaszkodott. Amikor Róma megszegte az ígéretét, és visszautasította a megállapodás szerint megígért részesedés kifizetését, bekövetkezett a szakítás. Kavád betört Mezopotámiába, s elfoglalta Amidát, ahol gazdag zsákmányra tett szert. S miután Bizánccal egyezséget kötött, bátran újrakezdte északon a hunok elleni hadműveleteket, melyek, némi megszakítással, uralkodása végéig tartottak. A mazdakita mozgalom közben már saját útját járta. Valóságos forradalommá fejlődve, erőszakos cselekményekbe torkolló felkeléseket váltott ki, hívei a főurak birtokain raboltak, elragadták az asszonyokat, és kisajátították a földeket. Kavád, mióta trónját visszaszerezte, sokkal kevesebb lelkesedést tanúsított a mozgalom vezetői iránt, akik között egyébként már áttért nemesek is voltak, és amikor szembeszegültek vele, mert fiát, Khoszroészt akarta örököséül kijelölni, elhatározta, hogy szakít velük. Akirobbant hitviszályban a zoroasztriánus és a keresztény papság állt a mazdagita szektával szemben. A mazdagita mozgalom hívei alulmaradtak, lemészárolták őket, könyveiket elégették, javaikat elkobozták. A mozgalmat elfojtották, nézetei azonban továbbéltek, és titokban terjedtek. Fél évszázaddal ezután a nyugati türkök nagy kagánjának a fia állt a szegények és a kisemmizettek élére, elfoglalta a bokharai oázist, menekülésre késztette a nemeseket és a gazdag kereskedőket. De győzelme rövid életű volt, a lázadást eltiporták, vezetőjét igen nagy kegyetlenséggel kivégezték. Valószínűleg a mazdagita elmélet inspirálta azt a felkelést is, amely az i. sz. 8. század elején a khvárazmi sah fivérének, Khurzádnak a vezetésével robbant ki. Khurzád, a hatalom megszerzése után, keményen elbánt az ország nemeseivel, elvette vagyonukat, nyájaikat, leányaikat, asszonyaikat, és felosztotta a szegények között. Az uralkodónak az arabok segítségéért kellett folyamodnia, akik Qutaiba vezetésével elfojtották a Khurzád irányította mozgalmat, és a királyt visszahelyezték jogaiba. Kavád, akihez közel álltak a társadalmi igazságosság eszméi, orvosolni

274

275

kivánta a fennálló helyzetet, és pénzügyi reformokat vett tervbe. Halála azonban megakadályozta abban, hogy végre is hajtsa ezeket, megvalósításuk utódj ára várt. Említsük még meg, hogy Kavád uralkodása idején lett a nesztoriánizmus Iránban a kereszténység egyedüli formája, és az új keresztény egyház, hogy a papi nőtlenséggel mindig is szemben álló zoroasztriánizmust ellensúlyozza, szintén eltörölte a cölibátust. A birodalom 1. Khoszroész uralkodása alatt (i. sz. 531-579) győzedelmesen került ki az arisztokrácia és a nép között hosszú ideje tartó küzdelemből. A trón szilárdabbnak tűnt, mint valaha, az uralkodónak sikerült minden osztályt, még a papokat is hatalma alá hajtania. Egyik első döntésével visszaadta a nagybirtokosoknak mindazt, amitől a mazdagita lázongások során megfosztották őket. Körültekintően rendezte azoknak az asszonyoknak és annak a számtalan nemesi gyermeknek a sorsát, akiket a zendülések idején elraboltak. Az állam magára vállalta ennek az ifjúságnak a nevelését. Az idővel ezekből az ifjakból kialakuló arisztokráciát egészen más kapcsolat fűzte az uralkodóhoz, mint a régi arisztokráciát. Sürgős intézkedéseket léptettek életbe a vidék megmentésére: ú.üáépítették a falvakat, helyreállították az utakat és a hidakat, kitisztították az elhanyagolt csatornákat, pótolták az elpusztult állatállományt. Új törvényrendszert vezettek be a birodalom pénzügyi szervezetének a megreformálására. A földet birodalomszerte telekkönyvezték, és az adókat a föld termékenysége, helye és a termelt növények alapján határozták meg. A fej adó alapja az adófizető kategóriája és osztálya volt. Mindezeket a reformokat új szellem járta át: az a törekvés, hogy a birodalom alattvalóival szemben igazságosabb igényeket támasztva, a követelések mégis biztosítani tudják az államháztartás jövedelmét, és elegendőek legyenek ahhoz, hogy az állam kezében tudja tartani abelpolitikát és a külső ellenséggel folytatott harcokat egyaránt. A reformok a hadsereget sem hagyták érintetlenül. A korábbi egyetlen fővezér helyett a birodalom négy területi egységének az élére négy fővezért neveztek ki. A köznépnek katonai szolgálatot kellett teljesítenie, Khoszroész bevezette a parasztkatonaság intézményét. A határ mentén, hogy védelmét jobban biztosítsa, meghódított törzseket telepített le. Ezek ugyanazt a feladatot töltötték be, mint a rómaiak vagy a kínaiak szövetségesei. Hatalmas erődítményt építettek a Darband-hágón, hogy a nomád hódítók útját elvágják. A Kaszpi-tenger délkeleti csücske mentén emelt több kilométer hosszú falla! a gorgáni síkságot, a hegyek alkotta iráni pajzsnak ezt a védtelen pontját torlaszolták el.

275

276

Khoszroész, a Bizánccal kötött "örökös béke" ellenére, i. sz. 540-ben betört Szíriába. Elfoglalta és felégette Antiokheiát, lakóit Ktésziphón közelébe, egy új, szülővárosukkal azonos mintára épített városba telepítette áto A rövidesen megkötött béke, még magasabb adó ftzetése ellenében, érintetlenül hagyta a birodalom nyugati határait, és ismételten biztosította a keresztényeknek a szabad vallásgyakorlást. Khoszroész, aki elég erősnek érezte magát, ugyanebben az évben megtagadta, hogy továbbra is adót fizessen a hephthalitáknak, és a hephthaliták már nem voltak képesek arra, hogyakaratukat Iráma kényszerítsék. Húsz évvel később, a nyugati türkökkel szövetkezve, Khoszroész végleg szétzúzta a hephthalita birodalmat, területét a szö-vetségesek felosztották egymás között, s ezzel helyreállt az Öxosz vonala mentén a keleti iráni határ. A hunok támadásaival szemben az északi határ menti katonai erődítések jól megállták a helyüket, délen pedig a birodalom bekebelezte Jement. Irán területi terjeszkedése, hatalma, katonai sikerei túlságosan nagy veszélyt rejtettek magukban, és Bizánc joggal félhetett mindenkori ellensége újabb támadásától. Ezért nagyszabású diplomáciai tevékenységbe kezdve, Irán-ellenes koalíció létrehozásával próbálta bekeríteni ellenfelét. Követeket küldött a nyugati türkökböz. és a többi közép-ázsiai néphez, amelyeknek a szövetség északkeleti számyát kellett volna alkotniuk. A két birodalom között hosszan húzódó közös határ délnyugati szárnyát Bizánc az abesszinekkel és az arabokkal kívánta biztosítani. Erőfeszítése azonban hiábavalónak bizonyult. Az újabb konfliktus, amelyet az armeniai zavargás ok váltottak ki, ismét Irán katonai fólényét bizonyította. A Királyok Királyának a csapatai elfoglalták és végigpusztították Mezopotámiát. Alig kezdődtek meg azonban a béketárgyalások, amikor az öreg király, közel fél évszázados uralkodása után, meghalt. A keleti hagyomány, melyet bűvöletbe ejtett, alakját ideális királyként, a népek védelmezőjeként, az igazság bajnokaként, szigorú, de jóságos uralkodóként őrizte meg. Diplomáciai és katonai sikerei, valamint az iráni civilizációnak a művészetek, a tudományok és az irodalom területén elért eredményei uralkodását a szászánida kor legkiemelkedőbb szakaszává tették. Fia, IV. Hormizd (i. sz. 579-590) - tehetséges, intelligens, képzett ember-, apjához hasonlóan a nemességet és a papságot is kézben tartva, apja politikáját kívánta folytatni. Nem lévén azonban elég óvatos, hamarosan szembekerült az iráni társadalom e két hatalmas osztályával. Amikor helyzetét

276

277

keresztényalattvalóira támaszkodva próbálta megerősíteni, ez a zoroasztriánus papságból még hevesebb ellenállást váltott ki. Súlyosbodott a külpolitikai helyzet is. A bizánci politika lassan meghozta a maga gyümölcsét, és a szászánida birodalotnnak egyszerre hátom fronton kellett ellenségeivel szembenéznie. E korszak egyik legkiemelkedőbb hadvezére, Vahrám Csóbín, jelentős sikereket ért el ugyan északon a hunok, keleten pedig a türkök ellen, de Bizánctói vereséget szenvedett. Az elégedetlen Hormizd megtorlást alkalmazott, mire a harcosai körében rendkívül rtép~ szerű hadvezér fellázadt. A nemesség elérkezettnek litta az időt, hogy Hormizddal leszámoljon. Elfogták, megcsonkították; és börtönbe vetették, a trónra pedig fiát, II. Khoszroészt (i. sz. 59(F{j28) ültették. De Vahrám Csóbín még magasabbra tört. Mint az egyik legelőkelőbb arszakida nemesi család leszármazottia, egyenesen a trónra vágyott. A hadsereg támogatását élvezve elfoglalta a fővárost, és királlyá kiáltatta ki magát. Ezzel a felségsértés bűnét követte el, hiszen nem a szászánida családból származott. Az államcsíny elől a tehetetlen Khoszroész Mamikiosz császárhoz menekült. A császártól kapott támogatás hatásos volt: a bizánci csapatok segítségé~ vel győzelmet aratott Vahrám fölött, a lázadót megölték, és így Khoszroész visszakapta a koronát. De a császári segítségért súlyos árat kellett fizetnie. Perzsia szinte egész Armeniát elvesztette, és Bizánc határa elérte a Van-tavat és Tifliszt. Néhány év múlva, Mamikiosz meggyilkolását követően II. Khoszroész, azzal az ürüggyel, hogy a császárt akalja megbosszulhi, felrúgta kötelezettségeit, és támadást indított Bizánc ellen. A perzsa sereg elfoglalta Armeniát, bevette Edesszát, behatolt Kappadokiába, elfoglaita Kaiszareiát, és SCl1tari mellett elérte a Boszporoszt (i. sz. 610). A következŐ évben elfoglalta Antiokheiát, Damaszkuszt és Jeruzsálemet, ez utóbbit három napon át fosztogat ..• ták, miközben több mint ötvenezer keresztényt meggyilkoltak, majd a szent ereklyéket, köztük a szent kereszt egyik töreclékét is, Itinha vitték. A perzsa sereg i. sz. 616-ban bevette Gázát, bevonult Egyiptomba, elfoglalta Babilónt (6-Kairót) és Alexandreiát, m~d fe1h~ózott a Níluson, és elérte EtiÓpia ha~ tárvidékét. Irán határai ismét olyan messzire nyúltak, mint amire csak az Akhaifnenidák idején volt példa. Miután Kisázsiában elfogiaiták Ahküdt (Ahkarát), Khoszroész hadvezérei Konstantinápolyt vették ostrom alá; l.1gyahakkot sikerrel harcoltak keleten is a türkök vazallusai, a hephthaliták ellen. A stiszánida birodalom korábban még egyszer sem ért el hasortl6 siketeket, még

277

278

sohasem tűnt olyan erősnek, mint II. Khoszroész idején. A bizánci birodalom viszont még sohasem állt ennyire a szakadék szélén. Bizánc válasza azonban nem sokáig váratott magára. Az új császár, Hérakliosz, erőteljes ellentámadásba kezdett. Néhány év leforgása alatt felszabadította Kisázsiát, és a Királyok Királyának seregét visszaszorítva, elfoglalta Armeniát, és behatolt Azerbajdzsánba, ahol birtokába vette a legjelentősebb iráni szentélyt. Majd, miután kapcsolatot teremtett a Kaukázuson átkelő szövetségeseivel, a kazárokkal, behatolt a Tigris völgyébe és ostrom alá vette Ktésziphónt. Khoszroész menekülni készült, de saját emberei elfogták és meggyilkolták. Meglepő és érthetetlen lenne a birodalom összeomlása és uralkodójának tragikus halála, ha nem ismernénk az érem másik oldalát, anagykirály jellemét és az ország belső helyzetét. A kapzsi, mogorva, alattomos és gyáva Khoszroész adóival se a nagyokat, se a kicsiket nem kímélve nyomorította a népet. Annyira hatalmába kerítette a gyanakvás, hogy képes volt leghűségesebb szolgáit is elfogatni és meggyilkoitatni. Valósággal bolondja volt a pompának, ágyasok, szolgák, zenészek és udvaroncok ezreit számláló udvarára óriási összegeket költött. Az ország férfllakossága, amelyből a hadviselés terhét viselő katonaság kikerült, számban erősen megcsappant. Ezekkel a súlyos terhekkel vette kezdetét az a fajta, vérveszteségből származó válság, amely az aránytalanul nagy erőfeszítések után szokta a népeket sújtani. S ez már akkor a földre teríti őket, amikor még sikereket érnek el, és végül, elbukva, az ellenség kezébe kerülnek. Hérakliosz császár sikerei láttán, II. Khoszroész nagy kegyetlenséggel vette üldözőbe a gyanússá váló keresztényeket. De mintha a természet erői összefogtak volna ellene: a Tigris áradása virágzó területeket változtatott mocsárrá, és összeomlott a ktésziphóni királyi palota egy része. A lázongó hadvezérekkel körülvett, beteg Khoszroész,· aki elutasította a Hérakliosz javasolta békekötést, Mária bizánci hercegnővel kötött házasságából származó saját fiától kapta meg a kegyelemdöfést. A II. Khoszroész halála és a dinasztia utolsó tagjának, II. ]azdagirdnak a trónra lépése között eltelt tizennégy év alatt Irán trónján nem kevesebb mint tizenkét uralkodó követte egymást. Az utolsó nagykirály halálával átszakadt az az erős kézzel és kegyetlenséggel emelt gát, mellyel Khoszroész a feudális nagyurak és a hadvezérek ambícióit megfékezte. A háborúkban, a túlzott adók és egyéb kötelezettségek fizetésében kimerült országban a rivalizálás és a szenvedélyek vihara tört ki. A trón várományosait az egyes cso-

278

279

portosulások csupán játékszernek tekintették, koronát téve a fejükre azért, hogy néhány hónappal később gyilkosság áldozatai legyenek. Ha nem volt kéznél férfi, asszonyokat ültettek a trónra. így lett uralkodó Khoszroész két leányából, Boranból és Azarmídukhtból is. A hadsereg támogatását vagy Bizánc segítségét élvező hadvezérek szintén a trónra áhítoztak, bár erre, mivel nem a szászánida család leszármazottai voltak, semmi jogot nem formálhattak. A királyi család tagjai viszont annyira megfogyatkoztak - hiszen szinte mindegyiküket meggyilkolták -, hogy amikor i. sz. 632-ben ismét király kellett a trónra, Isztakhrban kellett az odamenekült trónörököst megkeresni, és rejtekéből kicsalogatva, ott azonnal meg is koronázták. De már túl késő volt: a birodalom, melynek katonai szervezete oly fényesen bizonyította kiválóságát, éppen a hadsereg miatt bomlott fel, a hadvezérek miatt, akik egy személyben tartományi kormányzók lévén, a kormányzott területet sajátjukként kezelték. Az előttünk álló kép meglepően emlékeztet az utolsó Akhaimenidák birodalmára, önálló uralomra törő szatrapáival. A felmorzsolódó birodalom helyén kis államok egész sora jött létre, melyek nevét az arab történészek pontosan felsorolják. Nem akadt olyan erő, mely képes lett volna ellensúlyozni ezt a folyamatot, az új arisztokrácia pedig, mely létét 1. Khoszroésznek köszönhette, még túl fiatal volt ahhoz, hogyeredményesen támogathassa a tekintélyét vesztett uralkodócsalád ingadozó trónját. És a primitív beduinok támadása mindent elsöpört. Rosztam fővezér, kiváló katonai tehetsége és erős hadserege ellenére, teljes vereséget szenvedett Mezopotámiában, Hira mellett, Qádiszíjában. Maga is életét vesztette a csatamezőn. Nem sokkal ezután elesett Ktésziphón, és az ott őrzött hatalmas mennyiségű kincs mind az arabok kezébe került. Az ellenállás a Felföldön folyt tovább, Jazdagird újonnan felállított serege Hamadántól délre, a nahávandi síkon szállt szembe az arab okkal. De a győzelmet ismét az arabok szerezték meg. A király udvarával kelet felé menekült, s akárcsak az utolsó Akhaimenidát, ót is Marv környékén gyilkolták meg (i. sz. 651). A birodalom elpusztult.

279

280

A szászánida birodalom belső szervezete, közigazgatása, hadserege

A szászánida kor kezdetéről származó közvetlen forrásaink nagy vonalakban elénk tárják az iráni társadalom szerkezetét. Ez a társadalom szigorú felépítésű piramishoz hasonlítható, amelyben szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki az egyik osztályból a másikba lépjen áto A piramis csúcsán a birodalom feje, a Királyok Királya állt. Alatta, lefelé egyre növekvő számú csoportokban, helyezkedett el az állam tartóoszlopait, feudális alapjait képező, s a közigazgatásban is részt vállaló négy réteg. Az elsőt azok a vazallusok, nagyobb és kisebb fejedelmek alkották, akik Irán fennhatóságának hűséges elismeréséért cserében koronájukat megtarthatták. Ide tartoztak a királyi család hercegei is, akikre a nagy tartományok, például Szisztán és Kermán, valamint a meghódított és Iránhoz csatolt királyságok, közöttük a kusán birodalom kormányzását bízták. A Szászánidák idején a helyi dinasztiák száma, a párthus korhoz viszonyítva, érezhetően csökkent, sőt ezek, 'elsősorban a birodalom szélső területein, jóformán el is tűntek. A végvidékeken - mint már láttuk - olyanforma szerepet játszottak, mint azok a népek, amelyeket a rómaiak, szövetségeseikként, határaik mentén telepítettek le. Vazallusi kapcsolatuk általában csak laza volt, de csapataikkal, ha a helyzet úgy kívánta, a birodalom rendelkezésére kellett állniuk és meg kellett védeniük terilletüket. Egyszóval, a birodalom külső védelmi gyűrűjét kellett biztosítaniuk. A piramis következő, eggyel alacsonyabb fokán annak a hét nagy családnak a fejei álltak, melyek száma az akhaimenida kortól kezdve, tehát évszázadokon át, változatlan maradt. Az általuk megtestesített feudális jellegű rendszert a Szászánidák közvetlenül a párthus korból kapták örökül, abból a korból, amelyben ezek a családok hatalmukkal a királyi hatalom szilárdságát is veszélybe sodorták. A Szászánidák magát a rendszert átvették ugyan, de mindent megtettek, hogy anagy családok erejét csökkentsék. A szászánida uralom első szakaszában, egészen II. Sábuhr haláláig, hatalmuk valóban gyengült. Az 1. Khoszroészt megelőzően a trónt birtokló királyok uralma alatt, tehát a mintegy százhuszonöt éven át tartó zavaros és gyenge kézzel irá-nyított időszakban viszont újra megerősödtek, majd az utolsó kétnagykirály idején ismét visszaszorultak. Többek között ez az évszázados jogai védelmé-

280

281

ben a trónnal harcban álló arisztokrácia okozta a szászánida birodalom hanyatlását és pusztulását. A nagy családok kiváltságairól keveset tudunk. Biztos azonban, hogy hatalmuk egész tartományokra terjedt ki, ahol a parasztokat, a királyi kincstárnak fizetett adókkal párhuzamosan, ők is adófizetésre kötelezték. Cserében ezek a nagy családok biztosították a birodalom katonai védelmét, és éppúgy, mint a párthusok idején, szükség esetén kötelesek voltak csapatokat kiállítani. A nagy családok némelyike öröklődő, a Szászánidák négy évszázados történelme során esetenként némileg változó polgári vagy katonai hivatallal is rendelkezett. A "nagyok és nemesek" osztályának nevezett rétegnek tul;~jdonképpen az volt a feladata, hogy anagy családok tagjainak mindent elsöpörni képes hatalmát ellensúlyozza. Ide tartoztak az állam magas rangú tisztségviselői, a miniszterek, a közigazgatás vezetői és a királyi hivatalnokok. Ennek az osztálynak az erősítése, számbeli gyarapítása képezte a szászánida hatalom egyik új vonását, és részben r;ijuk, részben a hadseregre támaszkodva tudta a szászánida monarchia újjászervezni az államot, és olyan erővel felruházni, arnilyenre az Arszakidák idején sohasem volt példa. A ranglétra alján a "szabadok" helyezkedtek el, azok a fóldből élő kisbirtokos nemesek és "falufőnökök", akik biztosították a kapcsolatot a parasztok és a tisztségviselők által képviselt központi kormányzat között. Ezek a nemesek vagy kis lovagok felelősséggel tartoztak a közigazgatásnak aZ adókért, amelyeket a parasztoktói nekik kellett beszedniük. Irán népességének a legnagyobb része parasztokból állt. De jure szabadok voltak, de facto viszont rög~ höz kötöttjobbágyokként éltek, és a fólddel, illetve a falvakkal együtt adták és vették őket. A szászánida közigazgatás szintén pirarnisra emlékeztetett, csúcsát a "nagyvezír" vagy miniszterelnök foglalta el. Gyakorlatilag kezében tartotta és az uralkodó többé-kevésbé hatásos ellenőrzése mellett gyakorolta is az állam kormányzását. 6 helyettesítette a távollevő királyt, politikai és diplomáciai ügyekkel foglalkozott, ő írta alá az egyezményeket és a szerződéseket, s esetenként még a hadjáratba induló sereg főparancsnoki tisztét is el kellett látnia. Neki tartozott felelősséggel az összes "minisztérium" vagy díván, melyeket a jelentések, a diplomáciai szerződések, a hivatalos levelezés összeállításában, megszövegezésében rendkívül jártas "titkárok" irányítottak. Ezek a szakképzett férfiak a dívánok irányításán kívül más közigazgatási feladatot is elláthattak a kancelláriai szolgálatban, a levelezések, kinevezések,

281

282

kitüntetések intézésében, az igazságszolgáltatásban, a katonai és a pénzügyek területén. E feladatok közül a pénzügyigazgatás volt az egyik legfontosabb; élén az adóigazgató állt, aki könyvelők, adószedők, ügynökök egész hadát irányította. Hivatala nagy felelősséggel járt, hiszen ez volt hivatva biztosítani az állam létét és működését. Az államijövedelemjavát, mint minden, Iránhoz hasonló mezőgazdasági államban, a földadó szolgáltatta, ehhez járult még a fej adó. Az adószedés itt is - mint az az ókorban sokszor előfordult - lehetőséget adott a funkcionáriusoknak túlkapásokra, és gyakran a parasztok eladósodásához vezetett. A szászánida kori Irán sem volt mentes ettől a sorscsapástól, mely az emberiség történetében számos esetben, a Ptolemaiosz kori Egyiptomban éppúgy, mint a 2-3. századi Rómában, súlyos társadalmi zavargásokat idézett elő. A szászánida királyoknak, hogy a népet lecsendesítsék, sokszor el kellett engedniük az adótartozásokat, vagy változtatniuk kellett az adóbehajtás rendszerén. A király volt a legfőbb bíró. Annak az alattvalónak, aki igazságának nem tudott érvényt szerezni, joga volt emiatt az uralkodóhoz fordulni. Az iráni nép ajognak és az igazságnak mindig megszállottja volt, és Iránban ajó bírák nagy tekintélynek örvendtek. Megvolt ugyan az igazságszolgáltatásnak is a maga dívánja, de ezt a feladatot általában a papság látta el, mert a jog és az erkölcsi elvek szoros kapcsolatban álltak a vallással. Míg a vidéki városokban a papokhoz fordultak igazságért, addig a falvakban a bíró szerepét a falufőnök vagy a földbirtokos töltötte be. Nem tudjuk, hogy volt-e írott törvénykönyvük, de a zoroasztriánus szent könyvek egész fejezeteket szenteltek ajognak, hosszasan felsorolva a király, az állam, a vallás, a felebarátok elleni és egyéb bűnöket. Általánosan alkalmazták az istenítéletet és a kínvallatást, módszereik, ha a keresztény mártírokról szóló leírásoknak hinni lehet, különösen kegyetlenek és rafináltak voltak. A belső közigazgatást a Szászánidák is tartományok, illetve szatrapiák szerint szervezték meg. Az ezek élére állított nagy méltóságú tisztségviselőt a királyi család vagy valamelyik nagy család tagjai, illetve a későbbiekben a hadvezérek közül választották. A tartományokat elválasztó határok nem mindig voltak szilárdak; az olykor végrehajtott mesterséges szétdarabolás hátráltatta a közigazgatás működését, melyet aprólékosan megszerveztek ugyan, de amely gyakran nem volt elég rugalmas ahhoz, hogy kedvezően befolyásolja a termelőtevékenységet. A tartományokat körzetekre, a körzeteket járásokra osztották, az előbbiek élén kormányzók, az utóbbiak élén kis-

282

283

birtokosok álltak. Ezeknek a kisbirtokosoknak voltak alárendelve a falvak főnökei. Ez az adminisztrációs gépezet szinte érintedenül maradt fenn az arab hódítás után is, sőt maradványai még napjainkban is felfedezhetők. Összességében nézve a rendszer maga az arszakida korból származott, abból a korból, amikor a feudális arisztokrácia részt kezdett vállalni a közigazgatás ból. A Szászánidák nagy eredményt értek el azzal, hogy szilárd, a központtól függő és a tartományokat a központtal összekötő ügyintézést tudtak. kialakítani. A párthusok sok-sok kis királyságra tagolt államával szemben a szászánida birodalornnak sikerillt megvalósítania a központosítást, és ezzel biztosította hatalmát. Hasonlóképpen aprólékosan szervezett rendszer szerint, pontosan kidolgozott és szigorúan betartott etikettnek megfelelően élte a királyi udvar is az életét. Származásuk és hivataluk szerint az udvari embereket három osztályba sorolták. A ranglétra legmagasabb fokán álltak. az uralkodó rokonai és a lovagok, ezután következtek a király kísérete és bizalmasai, végül a komédiások, a bűvészek és a szemfényvesztők. Jelentős szerep jutott az udvarban a zenészeknek is, képességeik, illetve hangszerük szerint őket is három csoportba sorolták. A több ezer embert számláló udvar hatalmas kiadásait és a közigazgatás, a hadsereg, a közmunkák költségeit a különféle adókon kívül a korona birtokainak és az állam tulajdonát képező bányáknak a jövedelméből meg a vámokból fedezték. A vámok ebben a virágzó kereskedelmet folytató országban a bevételjelentős részét képezték. Időnként pedig hadizsákmánynyal töltötték fel anagykirály kiürillt kincstárát. E nagy gazdagságnak a felhasználása az uralkodótól függött. És ha akadt is a szászánida fejedelmek között olyan felvilágosult uralkodó, aki népén is segíteni kívánt, többségüknek, az Akhaimenidákhoz hasonlóan, ugyanúgy az volt a célja, hogy minél több kincset halmozzon fel. így kerülhettek a hódító arabok kezébe azok a gazdag királyi kincstárak, amelyek azután hosszú időn át izgatták a történészek fantáziáját. A szászánida állam történetének első három évszázada alatt a hadsereg felállítása és vezetése a fővezér feladata volt. Ezt az öröklődő posztot mindig a királyi család egyik tagja töltötte be. Közveden parancsnoksága alá két magas rangú katonai tisztségviselő tartozott, egyikük a hadsereg ügyeit intézte, a másik pedig a lovasságot irányította. Mindkét hivatalt a nagy családok tagjai látták el. Khoszroész megváltoztatta ezt a rendszert, és megszün-

283

284

tette az egyedüli főparancsnoki tisztséget. Az ország északi, déli, keleti és nyugati részét különválasztva, a hadsereg vezetését négy vezérre bízta, és mindegyikük mellé helyettest nevezett ki. Ez az intézkedés, mellyel annak akarta elejét venni, hogy az állam teljes hadereje egyetlen kézben összpontosuljon, végül még veszélyesebbnek bizonyult. Hiszen láttuk már, milyen végzetes szerepet játszottak ezek a hadvezérek a birodalom életének utolsó éveiben. A párthus hadsereghez hasonlóan a szászánida hadsereg is az iráni nemesek által kiállított páncélos nehézlovasságra épült. Ezt fedezte akisnemesek alkotta, íjjal felfegyverzett könnyűlovasság. A rohamalakulatokat elefántok követték, de a párthus seregben ezek az állatok sohasem szolgáltak. A hátvédet a gyalogság képezte, a rosszul felfegyverzett, rosszul kiképzett parasztok nagy tömege, amely katonai szempontból nem volt jelentős tényező. Sokkal többet értek a birodalom határvidékein élő vazallus népek, melyek a legelső akhaimenida uralkodók korától kezdve küzdőképes és jó harci szellemű lovas segédcsapatokat állítottak ki. A Szászánidák korában Szisztán lakói, az alánok, a kusánok és a hephthaliták tartoztak közéjük. Nagyra becsülték az armeniai lovasságot, melynek a szászánida seregben kiemelkedő szerep jutott. A hadsereg hadtestekre oszlott, ezek hadosztályokból álltak, a hadosztályokat pedig még kisebb, nagyjából a mai ezredeknek megfelelő nagyságú egységek alkották. A párthus korban meglehetősen elmaradott hadviselés tudománya nagyot lépett előre a Szászánidák idején, haditechnikájuk a rómaiakéval vetekedett. A határok védelme érdekében - különösen 1. Khoszroész uralkodásától kezdve - katonai kolóniákat szerveztek, ezekbe az engedelmességre szorított harcias népeket telepítették át. Íly módon a birodalmat vazallus népekből álló védő gyűrű zárta körül, emögött állomá-sozott az iráni reguláris hadsereg. Valószínű, hogyahadtudománynak igen gazdag irodalma volt, de erről csak közvetett utalásokból van tudomásunk. Értekezéseket írtak arról, hogy milyen legyen a hadsereg felépítése békeidőben, milyen háború idején, tanácsokat adtak a lovasság helyes bevetésére és a lovak gondozására, utasításokat az íj használatára és a katonai szolgálatot teljesítő közkatonák élelmezésére vonatkozóan. Külön fejezetek foglalkoztak a taktikával, azzal, hogy hogyan kell az ellehséggel bánni, hogyan kell a csata helyét és idejét kiválasztani stb. Összességében nézve megállapíthatjuk, hogy ebben a korban az iráni hadtudomány semmivel sem maradt el a rómaiaké mögött.

284

285

A szászánida birodalom vallása

A szászánida dinasztia trónra kerülése idején szülőföldjük, Fársz, Ahuramazdá kultusza mellett hűségesen őrizte Anáhitá kultuszát is. Anáhitá fő szentélye Isztakhrban volt. Itt a tűz papjai, azaz a hérbedek végezték a szolgálatot. Közöttük, a jelek szerint, kiemelkedő szerepet töltöttek be a szászánida család ősei. Már korábban is említettük, hogy Szászán, valamint apja fontos tisztséget viselt ebben a vallási központban, és hogy mielőtt király lett belőle, Pábag is örökölte apja tisztségét, továbbá Ardakhsír itt helyezte el ellenségeinek lenyúzott bőrét. A hagyományt 1. Sábuhr is folytatta. Bisápurban alapított templomában minden csodálatot megérdemelnek azok a gigantikus méretű berendezések, amelyekkel több száz méteres távolságból szállították oda a vizet, és azok a szerkezetek, amelyek segítségével állandóan folyt a víz a központi terem körül. A tűz kultusza itt talán a vízkultusszal párosult, hiszen Anáhitá a víz megszemélyesítője volt. Ez a kultusz vajon már a Zoroaszter által megreformált mazda-hit lenne? Tény, hogy az állam megszilárdulása után Ardakhsír i Pábagán a zoroasztriánus vallást a hivatalos vallás rangjára emelte. Zoroaszter reformja, mely az i. e. 6. századra nyúlik vissza, az ősi iráni vallás többi istenének a kultuszával szembeállította Ahuramazdáét, s szerinte egyedül Ahuramazdá avagy a "Bölcs Úr", valamint kísérete méltó imádásra. Ahuramazdá a teremtője a világnak, a ,Jótevő Szellemnek" és magába-foglalás révén a "Pusztító Szellemnek" is. E vallás rítusa számtalan szabály megtartását kívánta meg, a szertartásokat hierarchikus rendet alkotó papság végezte. Még nincsenek pontos adataink arról, hogya szászánida kor kezdetén voltak-e a zoroasztriánizmusnak Fárszban hívei. A Maszdzsed-e Szoleimán-i szent teraszon folytatott kutatások viszont bebizonyították, hogya párthus korban, s ennek megfelelően a Szászánidák uralkodásának a kezdetén is, Irán délnyugati részének a lakossága, mint már szó is esett róla, a mazda-hit egy másik változatának, a zervanizmusnak a híve volt. E hit alapját az ősi iráni isten, Zurván, a "Végtelen Idő" imádása képezte. A kétnemű Zurván ikreket, Ohrmazdot és Ahrimant, aJó és a Rossz szellemét hozta a világra. Zurván négyalakú istenség volt, és az Ahuramazdá, Anáhitá, Mithra és Verethraghna hüposztászisok alkotta négyességbenjutott kifejezésre. Párthus korból származó szentélyeiket a Maszdzsed-e Szoleimán-i szent teraszon tártuk fel.

285

286

A szászánida dinasztia uralkodása alatt mindvégig, tehát közel fél évezreden át, engesztelhetetlen harc dúlt a mazda-hit két formájának, a hivatalos zoroasztriánizmusnak és az ősi hithez hű zervanizmusnak a hívei között. Az i. sz. 3. század végén, II. Vahrám uralkodása idején, majd pedig II. Sábuhr alatt, tehát az i. sz. 4. század közepén a zervanizmus hívei ádáz üldözésnek voltak kitéve. Az i. sz. 5. században azonban a zervanizmus hosszú időn át diadalmaskodott, hála Mihr-Narszé, a nagy államférfi heves védelmének, aki - míg három egymást követő uralkodó mellett a "nagyvezíri" hivatalt töltötte be - a zervanizmust hivatalos vallássá tette. Péróz idején azonban ezt végérvényesen felszámolták. 1. Sábuhr uralkodása idején, amikor a fiatal, szilárd alapokra helyezett birodalomjelentős sikereket ért el a nemzetközi politikában, amikor a Róma ellen viselt harcban az állam minden erőforrását összpontosítani kellett, újra napirendre került a birodalmi vallás kérdése. Bizonyára ebben kereshetjük annak a magyarázatát, hogy miért tanúsított Sábuhr olyan nagy figyelmet Mání és vallása iránt, s hogy miért kedvelte meg annyira a prófétát, hogy kíséretébe is fogadta. A nemesi származású Mání Zoroaszterhez, Buddhához és Jézushoz hasonlóan isten küldöttének mondta magát, akinek az a feladata, hogy a korábbi kinyilatkoztatásokat kiegészítve olyan új általános vallást hirdess<:n, amely - akárcsak a kereszténység - mindenfajta és minden társadalmi helyzetű ember előtt nyitva áll. Vallása alapját a fény és a sötétség, tehát ajó és a rossz ellentéte képezte, azé a két, egymással öröktől fogva élesen szemben álló elemé, amely a világot alkotja. Mivel az ember esetében a lélek a fény, és a test a sötétség, a léleknek a testtől való megszabadítása képezte az egész manicheus erkölcs központi témáját. Ha majd az anyag rabságában vergődő minden lélek, szinte az összes fény felszabadul, és eléri a napot, összeomlik és szétesik az ég és a föld, a fény birodalma viszont örökké létezni fog. A vallási gyakorlatban a hívek kiválasztottakra és hallgatókra oszlottak. Az előbbiek alkották a papságot, nőtlenséget fogadtak, nem ehettek húst, tartózkodniuk kellett a kapzsiságtól és a hazugságtól. A hallgatók ugyanúgy házasodhattak és dolgozhattak, mint a többi ember, de meg kellett őrizniük tisztaságukat, és kerülniük kellett a gazdagság hajhászását. Az új vallás nem ismerte se az áldozatokat, se az istenábrázolásokat, hívei viszont imádkoztak és böjtöltek. A judaizmust elutasító, Mózest és a prófétákat ördögöknek, istenüket 286

287

pedig a sötétség istenének tartó manicheizmus kozmogóniája a gnosztikusok hatása alatt alakult ki. Mání az evangéliumok egyes részleteit is átvette. Tanaiban Jézus jelentős szerepet kapott.

I. Sábuhr, miközben Mánít jóindulatával elhalmozta, lehetővé tette, hogy térítő tevékenységét szabadon folytassa, és hívei számát gyarapítsa, vajon gondolt-e arra, hogy egy napon a manicheizmust államvallássá tegye? Gondolt-e arra, hogy az új dinasztiának, mely a birodalmat talpra állította, és ismét erőssé tette, új szellemi javakkal is fel kell azt ruháznia, és be kell fogadnia ezt az iráni földön született vallást, amelynek iráni apostola volt, samely türelmes szinkretizmusa révén ki tudta elégíteni a kor igényeit, míg az Isztakhrból származó kultusz már arra sem volt képes, hogy megvédje magát a nagy vallások, elsősorban a kereszténység sikereivel szemben? Mání vallása talán alkalmas lehetett volna arra, hogy ezeknek az igényeknek megfeleljen. De a mazda-hitú papság és különösen az északi mágusok - akiknek a vezetője, Kardér, Sábuhr utódai, főleg II. Vahrám idején az állam első embere lett - Sábuhr halálát követően heves ellentámadásba kezdtek. Könnyű magyarázatot adni arra, hogy ez miért következett be. A mazda-hit, melyet kelet felől a második kusán dinasztia trónra jutása óta egyre jobban terjedő és a dinasztiaalapító Kaniska uralkodása óta államvallás rangjára emelt buddhizmus, nyugat felől pedig, Észak-Mezopotámiában egymás után kialakuló központjaival a kereszténység és a Babilóniában még mindig erős judaizmus fogott közre, magában Iránban is veszélybe került a manicheizmus és papsága miatt, mely létét Mánínak köszönhette. I. Sábuhr halálát követően, Sábuhr fia, 1. Vahrám uralkodása alatt Mánít bíróság elé állították, elítélték és kivégezték. Híveit üldözni kezdték, akik ezért elhagyták az országot, egy részük kelet felé, Közép-Ázsiába menekült, ahol a manicheizmus kedvező fogadtatásra talált, mások pedig Szíria és Egyiptom felé keltek útra. Fárszban négy, sziklára és emlékműre vésett hoszszú feliratban dicsőítette magát Kardér, mert üldözte „a zsidókat, a buddhistákat, a bráhmanákat, a nazoreusokat, a keresztényeket ... és a zandíkokat (manicheusok), és istenszobraikat összetörette". Kardér eltűnésével és 1. Sábuhr fiának, Narszénak a trónrajutásával azonban a helyzet megváltozott. Róma elleni harcában Narszé az Irán nyugati határain élő arabokra próbált támaszkodni, akik viszont a manicheizmus hívei voltak. Egyiptomban szintén sokan követték Mání tanait, és kapcsolatot tartottak fenn Mání iráni híveivel. Jóindulatú politikájával Narszé Irán számára megnyerte mindkét népet, amelyek fontos szerepet játszottak az-

287

288

után a Diocletianus elleni felkelésekben. Mintha ismét kedvezővé vált volna a helyzet ahhoz, hogya manicheizmus és esetleg a kereszténység is újra területet nyerjen Iránban. Forrásaink hiányossága miatt nem tudjuk, milyen események következtében került ismét a mazda-hit előtérbe. Annyi azonban bizonyos, hogy Nagy Constantinus megtérése nagymértékben befolyásolta az iráni valláspolitika alakulását. Ezt az eseményt, II. Sábuhr uralkodása idején, a gyanússá vált keresztények üldözése követte. Ugyanakkor a rómaiak a manicheusokat nézték gyanakvással, perzsa ügynököknek tekintették őket. A mazda-hit ennek a folyamatnak az eredményeképpen visszanyerte régi helyét, és a zervanizmus szétzúzása után, az anyagiakat a szellemiek fölé helyezve ismét megerősítette szövetségét a királysággal. Vajon mennyit őriztek meg a kor mágusai a zoroasztriánizmusból, és milyen szerepet játszott ez a hivatalos államvallás formálódásában? Megmaradt az Ahuramazdába vetett hit és az egyedüli isten uralkodó eszméje. Márpedig az egyistenhitet hirdető vallások korában ez az eszme komoly fegyvert jelentett a papok kezében, akik beolvasztották tanaikba a délnyugati hagyományokat, s ha az ősi isteneket, például Anáhitát és Mithrát nem tudták is felszámolni, de a háttérbe száműzték őket. Ugyanakkor, nehogy lemaradjanak "a Könyv népeinek mediterrán szokása" mögött, nekik is hasonló fegyverre kellett szert tenniük, és szent hagyományaikat írásban kellett rögzíteniük. Ez a könyv az Aveszta lett, ebben gyűjtötték össze a részben igen távoli időkre visszanyúló szájhagyományokat. Egyes vélemények szerint az Avesztát az i. sz. 4. században állították össze, mások szerint viszont csak a 6. században. Akárhogyan volt is, ezt a kérdést egyelőre nem tudjuk eldönteni, mint ahogyan még arra sem tudunk választ adni, hogy "politikai és rendőri" feladataik teljesítése mellett egyes emelkedett szellemű mágusok vajon nem igyekeztek-e az új vallást a filozófia és a tudományok segítségével is korszerűbbé tenni. A politikai egység megteremtése után Iránban vallási egység is létrejött: a világi hatalom erőteljes támogatását élvező zoroasztriánizmus, miután szétzúzta a zervanizmust, és elűzte a manicheizmus híveit, a kereszténységet az Eufratész mentén, a buddhizmust pedig a Helmand vonalán állította meg. Ahogyan a hellénizmus idején Irán szembeszállt a görög civilizáció kozmopolitizmusával, ugyanolyan hévvel fordította most újjáéledő ősi népi öntudatát a Róma által képviselt kozmopolita világ és új keresztény vallása ellen. A mágusok által összekovácsolt és államvallás méreteire fejlesztett zoroaszt-

288

289

riánizmus maga is hozzájárult ebben a harcban az állam megszilárdításához, és a nép szellemi erőit Kelet védelmének a szolgálatába állította. Ennek a nyugati hatalommal szemben vívott harcnak Irán volt a bajnoka. A végleges formáját elnyert és szentesített hivatalos kultusznak szigorú előírásokat követő építészet felelt meg, melyben két egymástól független, de ugyanahhoz a rítushoz kapcsolódó és az iráni vallási rítus ősi hagyományait híven őrző épülettípus alakult ki, a csahártáq és az átasgáh. Az archaikus iráni emelvényből vagy szentélyből- ahol szabad ég alatt zajlottak a szertartások - a négyoszlopos templom hatására jött létre a csahártáq, az a négy oldalán nyitott kis épület, melynek négy oszlopra helyezett kupolája amennyboltotjelképezte. A szabadban végzett szertartások alatt a tüzet az átasgáhban, ebben a kisméretű zárt épületben, a csahártáq közelében őrizték. Falait azzal a hagyományos, habarcsba öntött kő technikával emelték, amelyet még napjainkban is alkalmaznak.

A szászánida kor képző művészete, irodalma és tudományos élete

A szászánida képzőművészet nem váratlan újjászületés eredménye, mint ahogyan azt sokan gondolták. Ugyanakkor nem tarthatjuk sem a görög művészet késői megjelenési formájának, sem a nyugati hatásoktói teljesen megszabadult ősi keleti hagyományok feléledésének. . A négy évezredes múltra visszatekintő ókori keleti művészet utolsó szakaszát képező szászánida művészet, mely a több mint egy évezrede élő iráni művészet szintéziseként lépett fel, továbbra is készen állt arra, hogy befogadja és az őt tápláló föld hagyományainak megfelelően alakítsa a kívülről érkező hatásokat. Ez az elsősorban még mindig befogadó művészet, egy világbirodalom művészeteként, maga is messzire sugárzott, és adakozó szerepében elérte a világ legtávolabbi tájait is. A szászánida művészet legkorábbi alkotásai közvetlenül kapcsolódnak a párthus művészet alapvetően iráni jellegű utolsó korsza-kához. Firuzábád városát, mint már említettük, Ardakhsír még trónra lépése előtt a párthusok által előszeretettel alkalmazott kör alakú alaprajz szerint építtette. 289

290

290

291

1. Sábuhr uralkodásától kezdve az új alapítású városok elrendezésében változás következett be. Bisápur városát (87. ábra) a nyugati hagyományok hippodamoszi alapelveinek megfelelően, téglalap alakú elrendezés szerint, a felszín változatos formáihoz igazodva építették fel, két fő útvonala a város közepén derékszöget alkotva keresztezte egymást. A Szászánidák nagy városépítők voltak, a történeti forrásokból ismerjük azt a széles körű városépítő politikát, mely a dinasztia csaknem minden fejedelmének az uralkodását jellemezte. Bisápuron kívül semmit sem tudunk a többi szászánida város elrendezéséről, ismerjük viszont azokat a városokat, melyekben az iráni uralkodók római foglyaikat elhelyezték. Ezek közé tartozott a Dezful és Sustar között fekvő Gundésábuhr, ahol I. Sábuhr telepítette le foglyait. A város széles téglalap alakban elnyúló, az ekék nyomán szinte teljesen eltűnt romjai meglepően emlékeztetnek egy római katonai tábor alaprajzára. Ugyanezt figyelhettük meg Szúsza mellett, Eiván-e Kerkhában is, ahol a hagyományok szerint II. Sábuhr helyezte el a nyugatrólodahurcolt foglyokat. A mélyen a népi talajban gyökerező szászánida építészet a párthusok alatt ismert építészet hagyományait folytatta. Az i. sz. 3. század végéig az épületeket gondosan egymás mellé illesztett, nagy, faragott kőtömbökből emelték. így épült az a bisápuri palota is, ahol Sábuhr császári foglyát, Valerianust elhelyezte. A palota nagy kőtömbjeit történelmi eseményeket - a lován rohamra induló királyt, valamint álló alakokat - ábrázoló domborművek borították, arról tanúskodva, hogya szászánida korban, legalábbis a kezdetén, az épületek díszítésére reliefeket alkalmaztak. A hatrai paloták stílusában építették a Bagdadból Kermánsáhba vezető úton fekvő Táq-e Girre-i eivánt (88. ábra), valamint a bisápuri templomot és a paikuli tornyot. Különleges hely illeti meg azt a Bisápur központjában emelt kétoszlopos fogadalmi emlékművet, amelyen - mint feliratából (89. ábra) tudjuk - I. Sábuhr király szobra állt. Az együttes az iráni felfogás szerint átformált szír-római stílus szerint készült. Az előtérben még ma is látható a király szobrának a talapzata s két oldalán a két kis tűzoltár. A feliratnak az egyik oszlop kellős közepén történő elhelyezése szintén a keleti hagyományt követte. Az előbbi építészeti technikánál jóval szélesebb körben alkalmazták a gipszhabarcsba öntött terméskővel való építkezést. Ezzel a módszerrel emelték a firuzábádi palotát, amelyet az eivánok dongaboltozata és a négyzetes alapon emelt kupola tesz különösen érdekessé (90. és 91. ábra). A palotaegyüttesben szerencsésen sikerült megoldani az akhaimenida építészetben egymástól ~lkülönülő fogadótermek és magánlakrészek összekapcsolását.

291

292

1. Sábuhr bisápuri palotájának az építésekor ugyanezt az öntött kőfal-technikát alkalmazták. A középső részén kupolával fedett nagy trónterem négy eívánt is magába foglalt, ily módon kereszt alaprajzú együttes alakult ki. Az égetett téglát továbbra is széles körben alkalmazták, főleg Babilóniában. Itt még ma is áll, boltozatosan fedett fogadótermével, a ktésziphóni királyi palota egy része. Hagyományos építőanyag volt a vályogtégla is, alkalmazásának egyik szép példája az isztakhri városfal, mely valószínűleg még a szászánida kor előtt készülhetett (92. ábra). Kerek tornyai viszont, a jelek szerint, a római császárkortól kezdve keleten elteJjedt építészeti formát szemléltetik. Hasonló tornyokat emeltek a bisápuri várban és Taxilában, abban az északnyugat-indiai városban, melyet az i. sz. 2. században a második kusán dinasztia építtetett. Némi változás következett be a vallási célú építészetben. A négyzetes alaprajzú tűztemplom központi termét négy folyosóval vették körül. Az eddig megismert legnagyobb tűztemplomot (a falak magassága 14 méter) Bisápurban ástuk ki (93. ábra). Firuzábádban a templom mellett torony emelkedett, amelynek a tetején tűz égett a szabadban végzett szertartások idején (94. ábra). A szertartásokat általában a négy oldalukon nyitott kis épületek körül végezték, amelyeknek négy oszlopára központi kupolával koronázott négy boltív támaszkodott. A templomban őrzött szent tűzzellobbantották lángra a serpenyők tüzét, melyet a hívek nagy tömege előtt a kupola alá helyeztek. A paloták és a lakóházak téglából, illetve kőből rakott falait festett stukkóval díszítették, hogy eltakarják a felület egyenetlenségeit. Ardakhsír firuz- 293

293

294

294

91. A firuzábádi palota rekonstruált homlokzata

ábádi palotájában – amely ekor palotái közül a legkorábbi - ez a díszítés igen egyszerű, csupán egyiptomi stílusú szemöldökpárkányból áll (95. ábra), ugyanolyan motívummal, mint amilyennel a perszepoliszi palotákban az ajtókat és a fülkéket díszítették. A dinasztia második uralkodójának, 1. Sábuhmak az uralkodása idején azonban hirtelen változás következett be a stukkódíszítésben. Nem sokkal Valerianus császár felett aratott győzelme után építtetett bisápuri palotájában a nagy fogadótermet hatvannégy, stukkó domborművekkel bélelt fülke díszítette, amelyeknek különböző elemei: a meander-, az inda- és az akantuszlevél-motívumok a szír-római stílusirányzat uralkodó szerepéről tanúskodnak. A későbbiekben a díszítőelemek állat- és növényábrázolásokkal, vadászjelenetekkel, sőt fejedelmi arcképekkel bővültek (XVI. tábla). A szászánida kor végén a stukkó dombormű a kőfaragók munkájára is hatott. Ezzel magyarázható a Táq-e Bosztán-i barlang architektonikus díszítésének (96. ábra), illetve azoknak a kő oszlopfőknek a stílusa, melyek a királyi kerti pavilonokban maradtak fenn (97. ábra). A történeti források tudósítanak arról, hogya szászánida palotákat festéssel is díszítették, és a ktésziphóni palota egyik freskója Antiokheia bevételét ábrázolta. A szászánida kori Eiván-e Kerkhában végzett legfrissebb ásatásaink is azt bizonyítják, hogy a királyi palota falait freskók fedték. A bisápuri palotában talált mozaikok, melyek az eiván padlóját borították, még teljesebbé teszik a képet, hiszen a mozaikok mesterei, mint tudjuk, festett vázlatok alapján dolgoztak. A mozaiklapok egy része arcképet ábrázol,

295

295

I ' . , . I , o 5 10m

92. Vályogtégla városfal Isztakhrban

a huszonkét képmás között két azonos sincsen, ami arra mutat, hogy akor művészei az ábrázolt arcban törekedtek visszaadni a modell vonásait. Egykét profilban ábrázolt fejtől eltekintve az arcok háromnegyed nézetben láthatók. Bizonyára ez volt a szászánida művészetnek szír-római hatásra kialakult, kedvelt nézete. A férfi- és női portrékkal váltakozó, ezeknél nagyobb méretű mozaiklapokon legyezőt tartó udvari dáma, hosszú ruhás, virággal koszorúzott és kezükben virágcsokrot tartó kurtizánok, valamint húros hangszeren játszó meztelen zenészleány láthatók. A dura-európoszi festményekhez hasonlóan a mozaiklapokat hellénisztikus ihletésű architektonikus motívumok keretezik.

296

296

93. Bisápur. A tűztemplom alaprajza

A szászánida uralkodók még elődeiknél is jobban ápolták a szikladomborművek hagyományát, mely az i. e. 3. évezred óta élt Iránban. E korból a Felföldön és különösen a dinasztia szülőföldjén, Fárszban, több mint harminc dombormű maradt ránk. Egyetlenegy vallási jellegű sincs közöttük. Uralkodói beiktatási jelenet, diadalmenet, az ellenfél felett aratott győzelem, vadászat, a kíséretével vagy családtagjaival körülvett király - ezek a szászánida monumentális művészet négyszáz éves történetének különböző stílusirányzatait igen szerencsésen szemléltető témák. Kezdetben, ahogy az az Ardakhsírnak IV. Artabanosz felett aratott győzelmét ábrázoló firuzábádi domborművön látható, a párthus művészet hatása érvényesült, ami a relieflaposságában és a vésésseljelzett részletekben

297

297

94. A firuzábádi tűztorony

jutott kifejezésre. A formák azonban rövidesen, még ugyanannak a királynak az uralkodása alatt, mélységükben is kezdtek kirajzolódni és plasztikusabbá válni, különösen azon az ősi keleti heraldikus stílusú beiktatásijeleneten, amelyen a király is és az uralkodónak a királyság szimbólumát, a szalagokkal díszített gyűrűt átnyújtó Ahuramazdá isten is lóháton ül. Lovuk patája alatt szétzúzva terül el Ardakhsír ellenfele, a legyőzött párthus uralkodó, illetve Ahuramazdá ellenfele, a gonosz szelleme, Ahriman. 1. Sábuhr uralkodásától kezdve nyugati hatásra a viselet ábrázolásának ismét új módja kezdett kialakulni. A ruházat, mely korábban szinte nem is vett tudomást az általa fedett test formáiról, ettől kezdve szinte együtt élt

298

298

,95. Firuzábád. A palota stukkódíszítése

velük. A római történeti domborművek példája nyomán az iráni művészek is teljes jelenetek ábrázolásával próbálkoztak, a kompozíció középpontjában álló fejedelem körül mintázva meg a többi szereplőt, mint ahogyan azt a Valerianus fölötti diadal emlékére emelt bisápuri reliefen láthatjuk (86. ábra). Az egyes csoportok ábrázolása azonban oly módon történt, hogyegységes hatást sohasem sikerült elérniük. Jó példája ennek egy másik, szintén bisápuri, kör alakú, ötsávos győzelmi dombormű, amelyen érezhető alkotójának az a törekvése, hogy a római reliefeket, elsősorban a Traianus-oszlop

299

299

96. Táq-e Bosztán. Domborműves oszlopfő részlete

domborművét igyekezett utánozni. Míg azonban a császárnak, aki Rómában az emlékművet állíttatta, az volt a szándéka, hogy az oszlopon szalagszemen felfelé haladó domborművön, mint egy kibomló könyvtekercsen, szabadon, egymáshoz kapcsolódva örökítse meg hadi tetteit, addig 1. Sábuhr kör alakú lapos reliefje nem más, mint egymással és a fő jelenettel kapcsolatban álló sávok sora, s az egész ábrázolás mindössze egyetlen szigorúan meghatározott témára szorítkozik. A szászánida relief művészet 1. Vahrám uralkodása idején érte el csúcspontját. E király bisápuri beiktatásijelenete elevenség és kifejező erő tekintetében túlszárnyalja, amit az iráni művészek valaha is alkottak. II. Vahrám idején

300

300

97. Biszotun. Oszlopfők egy elpusztult épületből

még őrizni tudták ajó színvonalat, de az i. sz. 4. századtól kezdve a színvonal mindjobban süllyedt, az ábrázolás egyre többet veszített művészi erejéből, ismét síkszerűvé vált, és a részletek kidolgozásában újra abekarcoláshoz folyamodtak. A Táq-e Bosztán-i barlangnak a korszak végéről származó domborművei (98. ábra), melyek vadászjeleneteket ábrázolnak, már a festészet erőteljes hatásáról tanúskodnak. Sokszor hangsúlyozták a szászánida dombormű és a római történeti relief közötti hasonlóságot, amiben van is némi igazság. Ugyanakkor a két eltérő világból, a két, szinte ellentétes felfogásból fakadóan e két művészeti kifejezési mód között éles különbségek is vannak. Az építészetnek mindig alárendelt római relief en a méretek mindig kisebbek a valóságosnál, míg a szászánida domborműveken szereplő személyek gyakran meghaladják az emberi

301

301

302

méreteket. A római domborművön a történelmi valóságot, egy-egy politikai eseményt olyan, összefüggő képsorban kívántak ábrázolni, amelyben szerencsésen ötvöződött a

302

valóság és az allegória. A szászánida reliefek java is történelmi eseményből született, de az esemény egyetlen kiemelkedő mozzanatát vette alapul, és egyedül erre korlátozódott. Nyugaton mintha film peregne a nézők előtt, Keleten viszont a leglényegesebb jelenet fényképét mutatják be. A képen, amelyre a győzelmet exponálják, az álló vagy lovon ülő király, illetve isten éppen földön fekvő ellenségét zúzza szét, vagy a szászánida király éppen párharcban teríti le ellenfelét és annak lovát. Sohasem kétséges a csata kimenetele, hiányzik a drámai pillanat, és rendkívül meglepő a hasonlóság a domborművek alakjai és a perszepoliszi szörnyeket ölő királyszobrok között. A szászánida dombormű megőrizte az akhaimenida kor merev fenségét és nyugalmát, ugyanakkor példaként követte a párthus kori csata- és vadászjelenetek lendületét. Alkotói arra törekedtek, hogy a témát mindig azonos módon mutassák be, függetlenül attól, hogy ki az az uralkodó, akinek az emlékművet állították; az eltérés mindössze annyi volt, hogy a király fejére saját, a többi királyétól eltérő koronáját helyezték. Nyugat és Kelet között a jelenet beállításában és a technikai kivitelben is nagy eltérések vannak. A háttér, amelyben a szászánidajelenetet elhelyezik, soha nem utal arra a helyszínre, ahol az esemény játszódik. A király az ősi keleti hagyományoknak megfelelően nagyobb, mint az őt körülvevő személyek. A jeleneten belül az alakok elhelyezésének egyetlen módja, merev sorba állitásuk volt lehetséges. Ez az oka annak, hogy az alakok, akárcsak az akhaimenida művészetben, szinte függetlenek egymástól. A perzsa domborműveken nem volt csoportkompozíció. Kétségtelen, hogy átvettek néhány nyugati művészeti elvet, például a viselet ábrázolásában, a megmintázás módjában, a magas relief alkalmazásában, a természetesebb kifejezési módban. A szászánida dombormű azonban, szimmetrikus kompozíciójával, a szereplők merev szembeállítás ával, heraldikus stílusával, egész megjelenésével és rejtett értelmével - hiszen Iránban a győzelem ábrázolása arra szolgált, hogy a fejedelemnek a mágia segítségével hatalmat és dicsőséget nyújtson - alapvetően iráni maradt. Mindez ellentétben állt a nyugati domborművek művészi felfogásával. Keveset tudunk a szászánida sírművészetről. A halottakat ebben a korban a "hallgatás tornyaiba" tették ki, majd csontjaikat, amikor a hús már teljesen lepusztult róluk, szövetbe csavarva osszuáriumba, azaz csonttartó ládába zár-

303

303

99. Bisápur. Kő osszárium faragott dísszel

ták, és a hegyek oldalába vájt fülkébe vagy az erre a célra berendezett sírkamrába helyezték. Nyugat-Turkesztánban igen sok, a szászánida kor végéről származó terrakotta osszárium-töredék került elő. Iránban eddig mindössze két kőből készült osszáriumot találtunk, egyiküket, amely Bisápurból származik, reliefek díszítik (99. és 100. ábra). Faragása igen durva, megmintázásról szinte nem is beszélhetünk. Az alakok körvonala lapos tömegként válik ki a kimélyített alapból. A Közép-Ázsiában előkerült terrakotta osszáriumok tanúsága szerint ezek a domborművek szárnyas lovak húzta kocsiján Mithra istent, valamint Ahuramazdát, Verethraghnát és Anáhitá istennőt ábrázolták, tehát minden valószínűség szerint a zervanita panteon istennégyesét alkotó isteneket. A több tucatjával előkerült tálak, kelyhek, kancsók és palackok alapján sokkal könnyebben alkothatunk képet a szászánida nemesfémművességről.

304

304

100. Bisápur. Kő osszárium (kiterített rajz)

E tárgyak mindegyike díszített, legkedvesebb témájuk a királyi vadászat. A lovon ülő, pompás ruhát és fején díszes koronát viselő fejedelmet, amint éppen kiröpíti nyilát, hogy vágtában megölje az üldözött állatokat, konvencionálisan ábrázolták, éppen úgy, mint a többi, tartalmukat tekintve a szikladomborművekhez közel álló jelenetet (XV. tábla). Minden ellentmond annak a feltevésnek, hogy a jelenetben valóságos vadászatot lássunk: a fejedelem öltözéke, a lebegő szalagok, a korona, amelyet képtelenség vágtató lovon viselni, valamint a vadászt körülvevő vadak nagy száma. "Keretkép" ez, rejtett értelmű ábrázolás, mely arra hivatott, hogya királynak, a mágia segítségével, a vadászaton sikert biztosítson, kellő bátorságot adjon neki ahhoz, hogy szembeszálljon az oroszlánnal, a tigrissel, a vaddisznóval. Vagyis a "vadász király" ábrázolásával állunk szemben. A jelenetek között az uralkodó beiktatása és a trónon ülő király (XVI. tábla), valamint a bizonyára rendkívül népszerű lakomaábrázolás (101. ábra) is szerepel. Ehhez az utóbbi képtípushoz tartozik az a meglehetősen sok kancsó és palack, melyet táncosnők és szolgálóleányok alakja díszít. Néhány tálon reális (102. ábra), illetve fantasztikus állatalakok láthatók. A kidolgozás szempontjából a leghatásosabb és legszebb tárgyakat valószínűleg az i. sz. 3-4. században készítették, a későbbi darabok általában csupán másolják a korábbiakat.

A legkorábbi időktől kezdve mindig nagyra becsült hegyikristály vonzotta a szászánida művészeket is. Az ebből a nemes anyagból készült tárgyak közül azonban igen kevés maradt fenn napjainkig. Mivel az üvegipar fokozatosan kiszorította ennek az átlátszó kőnek a faragását, e tárgyak mennyisége valószínűleg csökkent is a szászánida kor folyamán. A legismertebb szászánida kori hegyikristály tárgyat Párizsban, a Cabinet des Médailles gyűjteményében őrzik. A kerek dombormű, mely a saint-denis-i kincstárból származó egyik aranyserleg középső részét díszíti, szárnyas lovak tartotta trónján

305

305

101. Fejedelemábrázolások szászánida fémmunkákon

ülő szászánida fejedelmet ábrázol (103. ábra). Ezenkívül a velencei San Marco kincstárában őrzött, a szászánida stukkóornamentikában oly gyakori fél-palmettákkal díszített tálat és egy növénymotívumokkal mintázott kelyhet tarthatunk e kor iráni műhelyeiben vagy legalábbis iráni hatás alatt álló műhelyekben készített munkának. A világ múzeumaiban és magángyűjteményeiben ezerszámra találhatók a szászánida korból származó vésett drágakövek. Akadnak közöttük olyanok, melyeket tulajdonosuk arcképe díszít, s rávésték, középperzsa nyelven, nevét és rangját is. Nagy részükön azonban az állat- és növényvilágból vett témák vagy számunkra egyelőre még ismeretlenjelentésű szimbolikus motívumok láthatók. A selyemtermelés hazája, Kína és ennek az értékes kelmének legnagyobb vásárlója, Róma közé ékelődve, Irán bonyolította le a nyers- és a megmunkált selyem átmenő forgalmát. A textilgyártásnak ezt az ágát fejleszteni igyekvő nagy szászánida királyok szíriai hódító hadjárataik folyamán teljes takácsközösségeket telepítettek át az iráni tartományokba, elsősorban Khuzesztánba.

306

306

102. Szászánida ezüstserleg

Minthogy a selymeken a stukkó- és a nemesfémművesség alkotásairól ismert motívumokat igyekeztek reprodukálni, a szászánida kori szövetek díszítéséről a Táq-e Bosztán-i és a többi hasonló sziklarelief alapján alkothatunk némi képet. A korabeli termelésből napjainkig is fennmaradt néhány szövetdarabon állatok, vadászjelenetek, különösen 'Vahrám Gór hőstetteit, illetve szimbolikus témákat ábrázoló kompozíciók láthatók.

Időszámításunk első évezredében virágzott a keletről érkező ereklyék kereskedelme. Semmi sem volt elég szép, elég fényűző ahhoz, hogy egy-egy szent maradványát beleburkolják. így kerülhettek Európa templomaiba és katedrálisaiba, és ezért őrizhetik ott még ma is a szászánida vagy az azt közvetlenül követő korból származó szövetdarabokat, melyek egyébként az iráni földben általában elpusztultak. Az iszlám térhódításával nem szűnt meg

307

307

103. Aranyserleget díszítő kerek hegyikristály dombormű a saint-Dienis-i kincstárból. Párizs, Bibliotheque Nationale

sem a halotti lepel használatának szokása, sem az azt készítő iparág. A Szászánidákat követő korból néha, szerencsés véletlen folytán, szövetdarabok is előkerülnek, amelyek arról tanúskodnak, hogy az ikonográfia, az egymást követő korszakokon át, szinte változatlan maradt.

Minél erőteljesebb egy kor művészete, annál távolabbra juttatja el gyümölcseit, és fennmaradása, még ha idegen földön is, annál biztosabb. Ezjellemzi a Kínától az Atlanti-óceánig nyúló területen szétsugárzó szászánida művészetet is. Hatása különösen Nyugaton volt nagy, köztudott, hogyerősen befolyásolta a középkor művészetét. Az Orléans közelében fekvő Germiny-des-Prés temploma, melyet a tűztemplomok alaprajza szerint építettek és a falait díszítő freskókon a Taq-e Bosztán-i barlang életfája tűnik fel, e tekintetben nem áll egyedül Szép példája ennek az a stukkó is, mely a 665-ben elhunyt és Párizs és Chateau-Thierry között, Jouarre templomának

308

308

104. Dombormű Naqs-e Rosztamban. Ardakhsír Ahuramazdá előtt

a kriptájába temetett Aguilberta apátnő sírját díszíti:. Az isten földi megteste-sülésének tartott uralkodót a szászánida művészet dicsfénnyel övezve, trónon ülve, fényes udvartartás ával körülvéve ábrázolta. Ez a kép szolgált a bizánci művészeknek mintául ahhoz, hogy az angyalok, apostolok, próféták és evangélisták karával körülvett, győzedelmes Kriszrns-ábrázolást kialakítsák.

A művészek, talán anélkül, hogy jelentését ismerték volna, a korai francia templomok szobrain és freskóin a jobb kéz mutatóujját kissé behajlítva: mintázták meg, ami a szászánida előkelők esetében a tisztelet jele volt (104. és 105. ábra). A közép-európai fémművesek a szászánida aranyművesek témáit vették át, bár lehet, hogy ők sem értettek belőle többet, mint amennyit mi.

309

309

105. "A három királyok imádása" Bic (Indre) templomában.francia művészet. 12. század

Ugyanezeket a példákat követték azok is, akik a 8. vagy a 9. században az Attila kincsének nevezett csodálatos arany tárgyakat készítették (106. és 107. ábra). A szászánida művészet hatott a közép-ázsiai buddhista szentélyek freskóit festő művészekre (108. ábra) és az egyiptomi és a bizánci selyemszövőkre is. "A szászánida Irán igazi örököse azonban az iszlám." Ahová csak eljutott, mindenhová magával vitte a szászánida művészet formáit, azt az ősi iráni művészetet, mely még lángjának utolsó lobbanásait is messzire vetette.

A "szabad ég alatt" született iráni irodalom, melyet sok-sok generáción át a szájhagyomány tartott fenn, és amely a népi hiedelmekből és a mindennapi életből táplálkozott, az udvari embereknek és az arisztokráciának szánt írott szövegeknek adta át a helyét. Az Avesztának, minden tudomány forrásának egyes részletei az orvostudománnyal, többek között a hippokratészi tanokkal foglalkoznak. Külföldi, görög, latin és indiai műveket I. Sábuhr idején kezdtek lefordítani, de a fordításirodalom igazi virágzását I. Khoszroész idején, az iráni reneszánsz kiemelkedő korszakában érte el. Khoszroész "százada", melynek széles körű vallási toleranciája élesen elütött a bizánci keresztény egyház vallási türelmetlenségétől, Iránba vonzotta a görög földön üldözött, a ktésziphóni udvarban viszont szívesen látott görög filozófusokat. Az Iránba behatoló és az Indiából érkező eszmékkel keveredő nyugati nézetek megtermékenyítették a felvilágosult iráni elméket. Közéjük tartozott a király

310

310

106. Az ún.. Attila-kincsbő! származó aranykorsó

nagy hírű orvosa, Burzóé, aki írásaiban a társadalommal, az erkölccsel, a vallásokkal is foglalkozott .. Az olvasóközönség körében igen népszerűek voltak a szép számban megjelenő, erkölcsi szabályokat tartalmazó könyvek és értekezések, de sajnos,

311

311

312

107. Az ún. Attila-kincsbő! származó aranykorsó fő jelenete

keveset ismerünk közülük. Témájuk a bölcsesség, a könyörületesség, a jóság, az, hogy mik a gazdagok kötelességei a szegényekkel szemben, hogy mi a becsületes szegénység előnye az önző és igazságtalan gazdagsággal szemben. A széles körű gondolatszabadság megingatta a zoroasztriánus papság befolyását és visszavágásra késztette őket, de az idegen filozófiák hatása alatt álló gondolatok és nézetek elleni harc számukra nem volt kedvező. Forrásaink a papságot eretnekséggel, kapzsisággal, sőt hűtlenséggel vádolják, mert a magát védeni igyekvő ortodox egyház felélesztette és előtérbe helyezte a monoteista elveket, melyek a korszak nagy vallásainak a hatása alatt egyre jobban terjedtek. De areform bevezetésére már csak a diadalmaskodó iszlám idején kerülhetett sur, és akkor már túl késő volt ahhoz, hogy az iráni nemzeti vallást meg tudják menteni.

312

313

108. Buddhista freskók Mong Oiból (Kelet- Turkesztán)

313

314

A szászánida birodalom gazdasági és társadalmi élete

A szászánida birodalom gazdasági felépítése továbbra is elsősorban a mező-gazdaságon és nem a piacgazdálkodáson nyugodott. De az állami közigazgatás segítségével, a lakosság vérével és verejtékével ez a kor, amellyel az antik világ lezárul, olyan kulturális és politikai eredményeket ért el, amelyek még napjainkban is élnek. A jövedelmek növekedésének és a társadalmi javak elosztásának módjában messze felülmúlta a megelőző korokat. A Földközitengert övező területeken, tehát a Római Birodalomban éppúgy , mint a szászánida birodalomban, az élet és az emberi tevékenység minden oldalát érintő kiegyenlítődés következett be. Az antik világnak ez a része ebből a szempontból bizonyos fokig előnyben volt Dél-, Közép- és Észak-Európával szemben.

A kereskedelmi tevékenység révén az ezüst, a réz, sokkal ritkábban az arany szászánida pénz hatalmas területen forgott. Ebben a korbanjelent meg az igazi váltó, a váltóforgalomban a babilóniai zsidó bankvilág és a hasonló perzsa intézmények játszották a főszerepet. A váltó ugyan már az i. e. 2. évezredtől kezdve ismert, forgalma azonban korlátozott volt, és csupán az adósság elismerésére és a visszafizetés időpontjának a megjelölésére szolgált. A szászánida kortól kezdve a tulajdonjog hivatalosan elismert dokumentuma lett. A birodalom iráni vagy zsidó kézben levő bankjai rendkívül fejlett pénzcsereforgalmat bonyolítottak le írásban. A mai pénzügyi és bankszakemberek közül csak kevesen tudják, hogy a csekk szó, akárcsak a francia avaliser (kezeskedni) kifejezés a kora középkori iráni bankvilágnak köszönhető, és a középperzsa nyelvből származik. A váltó alkalmazását Iránban vették át a keresztény szír kereskedők, és ők továbbították nyugat felé, ahol használata a Meroving kortól kezdve vált általánossá. A pénzforgalom a városokban egyre nagyobb méreteket öltött, erre mutat az a nagyszámú szászánida ezüstdrachma, mely Iránban és a vele szomszédos területeken előkerült. Vidéken azonban a parasztokat, a katonákat, a tisztségviselőket, sőt még az adókat is természetben fizették, egyes területeken ez a hagyomány napjainkig tovább élt. A külkereskedelem viszont már teljes egészében a pénzgazdálkodáson nyugodott. Forgalma az előző évszázadokhoz viszonyítva számottevően növekedett, s a drága árukkal és a luxus cikkekkel elsősorban a királyi udvar és a gazdag iráni arisztokrácia igényeit elé-

314

315

gítette ki. A természetben fizetett adók és illetékek lehetővé tették, hogy a kormányzat nagy készleteket halmozzon fel elsőrendű közszükségleti cikkekből, amelyekkel azután ügynökei elárasztották a piacot. Ezeknek a készleteknek köszönhető, hogy éhínség idején az uralkodó élelmiszerosztással tudott a nép szükségleteiről gondoskodni, és így a nyomort enyhíteni. A kereskedelem felett gyakorolt felügyelet szigorúbb lett, mint valaha. Ezért és az egyre növekvő forgalom miatt az állam arra kényszerült, hogy az utakon, a folyókon és a csatornákon megszervezze a pihenőállomásokat, a karavánszeráj okat és a vízutánpótlást. Külön erre a szolgálatra rendelt hivatalnokok ellenőrizték a határállomásokat és a tengeri kikötőket. Az állam monopóliumokat létesített, közülük a legfontosabb a Kínából jövő nyersselyem monopóliuma volt. A nyersselymet főleg szír-föníciai műhelyekben dolgozták fel, de azok a műhelyek, amelyeknek mestereit a szászánida királyok telepítették le iráni földön, hamarosan vetélytársaik lettek. A szúszai, gundésábuhri, sustari selyemszövők messze földön híressé váltak.

Iránba külföldről hozták be a luxusedényeket, a szír-palesztinai és az ale-xandreiai üveg árut, a borostyánt. Jelentős volt a textil- és a ruhanemű-kereskedelem. Papiruszból behozatalra szorultak, de fokozatosan pergamennel helyettesítették. A papír alkalmazását csak az iszlám idején vették át Kínából. Iránon keresztül szállították a kínai és arábiai fűszereket, innen vitték külföldre a médiai nárdust és a borsot.

A nemzetközi kereskedelem fejlődése mindenfelé, Indiában, Turkesztánban, Britanniában, a Fekete-tenger partján - főleg zsidó és szír - kereskedőtelepek létesítését hozta magával. Az exportot lebonyolító, eleinte mindennel foglalkozó nagy kereskedőcégek gabonára, jószágra, ipari termékekre specializálódtak. ny módon egyre távolabb kerültek egymástól az exporttal és a belső piaccal foglalkozó kereskedők, és ez a közvetítők számának a növekedéséhez vezetett. Összességében nézve azonban a külkereskedelem, az előző korhoz viszonyítva, nem lépett túl nagyot előre, s ennek abban láthatjuk az okát, hogy az állam, a kereskedelmi tevékenységbe beleavatkozva, zavarta a cserék szabad menetét.

A belkereskedelem területén is bekövetkezett Babilóniában, következésképpen Iránban is, az általában a nagy központokban működő kereskedőktől függő vidéki kereskedők és falusi házalók specializálódása.

A kereskedelemben játszott szerepétől eltekintve a bankforgalom megle-hetősen korlátozott maradt: tevékenységére csak rossz termés esetén vagy az adófizetés idején került sor. Ez azonban nem akadályozta meg az államot

315

316

abban, hogy ne tanúsítson egyre nagyobb érdeklődést a bankok iránt, és olyan jól szervezte meg felügyeletüket, hogy a bevezetett rendszer hosszú időn át nem változott, és egészen a modern időkig fennmaradt.

Az ipari termelés, különösen a selyemmanufaktúra és az üvegipar, minőségileg és mennyiségileg is fejlődött, és nagymértékben specializálódott. A monopóliumokkal rendelkező állam maga is termelővé vált, és műhelyeket tartott fenn. Hatalmát kiterjesztette azokra a magániparágakra is, amelyeknek tevékenységében a királyi udvar, a hadsereg vagy a közigazgatás közvetlenül érdekelt volt; ezekben az ágakban az állam ellenőrizte a nyersanyagok árát, a munkások bérét és munkájuk megszervezését. így kezdtek kibontakozni azok az új tendenciák, melyek végül is az iszlám és az egész középkor folyamán működő céhek létrejöttéhez vezettek.

A nagy földbirtokosok birtokán általában saját iparosaik dolgoztak: asztalosok, kovácsok, takácsok, pékek, molnárok, olajütők. A már jóval korábban feltalált vízimalom az i. sz. 4. századtól kezdve vált általánossá. Szélesedett a mezőgazdasági termelés köre, újdonságokkal gazdagodott, ilyen volt az eperfa meghonosítása és a selyemhernyó-tenyésztés, ez is, az is fontos szerepet töltött be ebben az országban, ahol a selyemszövet nagyon kelendő volt. Az állami és a földesúri birtokokon a termelés a régi módszerek szerint történt. Ha volt is némi fejlődés, az csak az állami földeket érintette, mert a mezőgazdaságban a túlságosan is korlátozott gazdasági szabadság nem kedvezett a magánvállalkozások fejlesztésének.

Míg összességében a gazdasági élet meglehetősen virágzó képet nyújtott, a parasztok helyzete egyre rosszabbodott. Az a felvilágosult bánásmód, amelyben a hellénizmus idején részük volt, már a múlté. Néhány helytől eltekintve, ahol még őrizték többé-kevésbé múlékony függetlenségüket, az elnyomott, függő helyzetben élő, tanulatlan parasztok az államhoz vagy valamelyik főúrhoz tartoztak, és röghöz kötötten éltek az állami, földesúri vagy templomi birtokon.

A nagy földbirtokosok egyre hatalmasabbá váltak, a kisbirtokosok, hogy egy-egy gazdasági válságot vagy az állam túlkapásait kivédhessék, kénytelenek voltak védelmük alá helyezni magukat. Mivel az állami adókat is a nagyurak hajtották be, ez is hozzájárult a tőlük függők számának növekedéséhez. Bár ez nagymértékben megkönnyítette az adók beszedését, ugyanakkor azt eredményezte, hogy maga az állam is bizonyos fokig a feudális főuraktól függő helyzetbe került. Eleve bukásra volt ítélve minden olyan kísérlet, mely megpróbált volna befolyásuknak véget vetni, sanagyurak hatalma

316

317

olyan nagyra nőtt, hogy végül már pénzügyi és katonai szempontból is tőlük függött az uralkodó.

Az egyensúly azonban nemcsak Iránban bomlott meg. A Római Birodalomban mindenfelé, Itáliában és Galliában, Egyiptomban és Észak-Afrikában egyaránt kialakult a földbirtokos arisztokrácia. I. Khoszroész radikális reformokkal és a parasztkatona-réteg létrehozásával próbálta anagyurak hatalmának növekedését megfékezni. A szászánida intézkedések Bizáncra is hatottak, ezeket utánozta Hérakliosz császár is a parasztkatonaság bevezetésével. Reformjai azonban túl későn érkeztek ahhoz, hogy a külső ellenség támadását meg tudják állítani.

A nagybirtok zárt gazdasággá alakult. A föld nagy részét bérbe adták, és hadseregnyi paraszt termelte meg rajta mindazt, amit a földesúr fogyasztására szántak, a búzát, az olajat, a bort, a gyümölcsöt, a húst. A béreket és a föld bérleti díját is természetben fizették. Vidéken a pénzforgalom a minimumra csökkent, hiszen maguk a birtokosok is elhagyták már a várost, és a birtokukon, erődített lakóépületekben telepedtek le. Innen irányították racionális és bürokratikusan szervezett módszerekkel a gazdálkodást. Kastélyaikat a koruk nyújtotta lehető legfényűzőbb módon rendezték be, a fenyegető lázadásokkal szemben a kastélyt, a földesúri családot, barátaikat és szolgáikat magánhadsereg védte. Az ókori világ minden táján ugyanez a mezőgazdaságon nyugvó, szilárd, de embertelen gazdasági rendszer alakult ki, és élt tovább egyes helyeken még évszázadokon át.

Ugyanennek a fejlődésnek a keretében született meg és fejlődött, szintén hosszú évszázadokon át, az az új civilizáció, mely idővel vidékről a városokba is átterjedt. Az antik örökség alapjairól kiindulva, Rómához hasonlóan Irán is az előző koroknál produktívabb feudalizmus szakaszába érkezett. "Az egykor szabad parasztok szolgasorba süllyedésének árán feudális elit alakult ki. … , eljött a feudális forradalom, mely az antik világ összes mezőgazdasági formáját és intézményét magáévá téve, ezt követően hamarosan Európa és Ázsia minden országában bekövetkezett." Ez a forradalom hozta létre a középkorban az arab, a szláv-orosz és a mediterrán típusú feudalizmust, mely az antik világ magas fokú kultúráját megtartva, a további fejlődést biztosította.

Az állam pénzügyi rendszere könyörtelen volt. A hellénisztikus hagyomá-nyokat követve, a földet és az egyént a lehetőségeiket meghaladó adókkal sújtották, és a pénzt, ha kellett, erőszakkal hajtották be. A közvetett adók, a vámok, a fogyasztási adók, az útpénz még inkább növelték a lakosság ter-

317

318

heit. A kiváltságosok kivételével mindenkinek kötelezettségeket kellett teljesítenie, rájuk várt a királyi palota építése, az anyagszállítás, az iparosmunkák elvégzése, az út menti állomáshelyek fenntartása, a hadsereg elszállásolása, a koronajószágainak legeltetése. A parasztnak a postához lovakat, a karavánvezetőnek teherhordó állatokat, a kocsisnak kocsit, a révésznek hajót kellett biztosítania. Az állam a terményeket a piaci árnál alacsonyabb áron vásárolta meg. A hivatalnokok körében pedig, az uralkodók szigorú intézkedései ellenére is, igen nagy volt a korrupció.

Az államnak pénzre volt szüksége. Az udvar és a hadsereg szükségletét az állami földek és műhelyek fedezték, a folösleget eladták. Az egyéni szabadságnak, melyet az állam akaratának rendeltek alá, csaknem ezer évre nyoma veszett. A kincstár telhetetlen volt. Óriási összegeket emésztett fel a közigazgatás és a hadsereg, sokba kerültek a határ mentén emelt erődítmények, számolni kellett a flotta költségeivel és azoknak a külföldi udvarokba küldött követeknek a költekezésével, akik ott fejedelmi ajándékokat adtak át. Elemi csapás és éhínség idején az állam gondoskodott a károsultakról és a nélkülözőkről. Nagy összegeket fordítottak kulturális kiadásokra, iskolák építésére. Szépítették a városokat, csatornákat és vízvezetékeket ásattak.

Bár "szászánida békéről" nem beszélhetünk, birodalomszerte fejlődtek a városok, és újakat is alapítottak. Számuk egyre nőtt, a távolságok egyre csökkentek közöttük, főleg azokon a vidékeken, ahol kevés volt a hegy, termékeny volt a föld, ahol már régóta folyt földművelés, vagy ahol a földet a nagykirályok felvilágosult politikája következtében fogták művelés alá. A városfejlesztő hullám jótékony hatását élvező tartományok között elsősorban Khuzesztánt és Szisztánt kell megemlítenünk.

1. Khoszroész pénzügyi reformja nem a nép, hanem a kincstár érdekeit tartotta szem előtt. A népet az elnyomás és a tudatlanság, amelyben élt, lázadásra késztette. Nem először fordult ez elő az antik világban: Egyiptomot, Görögországot és Rómát is érték már hasonló megrázkódtatások. De a hellénisztikus világot megrázó többi forradalom rabszolga- vagyadóslázadás volt. Ezektől alapvetően eltérően, a mazdagita mozgalomnak társadalmi és gazdasági alapja volt, ezért is nevezik kommunista mozgalomnak. A nyomor, amelyben élt, nem akadályozta meg a népet abban, hogy gondolkozzék, és hogy érezze a társadalmi igazságtalanságot. Szerencsétlen helyzetében együttérzésre talált a kor nagy szellemeiben, közöttük Burzóéban is, aki azt írta: "Korunk mindenütt hanyatlik." Miközben civilizációja és gazdagsága révén az állam még fényesen tündökölt, miközben katonai ereje még min-

318

319

denhatónak tűnt, társadalmi szerkezete már elkorhadt. Az ellenállásra képtelen ország ezért hullott a támadó arab hódítók karjába.

Az i. sz. 3. században az egész világot, Hispániától Kínáig, ,mély válság rázta meg. Rómában politikai, társadalmi és gazdasági válság tört ki, és hogy fel tudták számolni, csak Diocletianusnak volt köszönhető. Iránban politikai és vallási válság következett be, és a közel ötszáz éven át uralkodó arszakida dinasztia helyére a Szászánidák "nemzeti" dinasztiáját emelték. Politikai válság alakult ki a kusán birodalomban is, amely- miután Kaniska idején ahatalom csúcsára jutott - a Kaniskát követő második király uralkodása alatt, 1. Sábuhr hódításai nyomán összeomlott. A darabokra szakadt és sokféle nép között felosztott világ bizonyítékát adta annak, hogy az egyes országok gazdasági és társadalmi élete egyre inkább függ egymástól, és a bármelyikükben bekövetkező legkisebb esemény a többit is mozgásra készteti.

A szászánida civilizáció az iráni nép ezeréves létének eredménye és sikereinek csúcsa. A kusán birodalom lernnése után az akkor ismert világ, a TIvolKelettől eltekintve, Róma és Irán között két részre oszlott. De Irán már nem volt többé az a csupán védekezésre összpontosító ellenfél, mint a párthusok idején, hanem ugyanolyan, sőt talán még erősebb hatalom lett, mint Róma. Nemzeti dinasztia uralma alatt nemzeti vallás, nemzeti művészet, nemzeti kultúra, nemzeti civilizáció élt, és mindez a vérségi kötelékekre és a földre támaszkodó arisztokratikus társadalmon nyugodott. A királyi ház, a nemesség és a papság alkotta a királyság tartóoszlopait, azét az építményét, amely az arab történészek csodálatát is kiváltotta, és amelyet követendő politikai mintának tartottak. A nemesek birtokában volt a föld, öröklődő kiváltságokkal rendelkeztek, a királyt is ők választották. Életüket a háború, a vadászat, a lakomázás és a hárem örömei töltötték ki. Általános gyakorlattá vált a többnejűség, anélkül azonban, hogy az asszonyokat mindenjoguktólmegfosztották volna.

Az idő múlásával az erkölcsök fejlődtek, fmomodtak, a harcosok és a vadászok is elsajátították az írást és az olvasást, szerették a sakkot, a labdajátékot és a lovaspólót, szerették és művelték a zenét, az éneklést, a tudományokat. A királyi udvar irányította a ruhadivatot, ízlése szerinti ékszereket csináltatott, előrelépett a konyhaművészetben is. Ez a ragyogó társadalom a kifinomult, fényűző civilizációt és a művészetet tükrözte. De az előkelők és az alacsonyabb osztályok között áthatolhatatlan fal emelkedett, a városi polgárság, az iparosok és a kereskedők rétege még gyenge volt, a nép zömét

319

320

pedig az a parasztság alkotta, melynek jobbágylétéből fakadó életkörülményei aligha feleltek meg a zoroasztriánus egyház elveinek.

A szászánida királyok szerepe alig különbözött a római császárétól, aki életét arra szánta, hogy megóvja az antik világ kulturális örökségét. Rómához hasonlóan Iránt is primitív kulturális szinten álló népek alkotta gyűrű vette körül, az uralkodók gátakat emeltek ellenük, ha nem is mindig sikerrel. Az összképet illetően azonban a Szászánidáknak sikerült a világ legnagyobb uraiként fennmaradni a népek emlékezetében. El kell ismernünk, hogya kormányzás és a közigazgatás megszervezésében, a hadviselésben, valamint kifinomult művészetével, öltözködési, étkezési, viselkedési szokásai val Irán az élen járt. Nemcsak a művészetben, hanem a vallások területén is magára vállalta az apostol szerepét. Valószínű, hogy a mazda-hit hatása alatt fogadta be a buddhizmus a dualizmus elvét, melya magányos Buddhában testet öltő jó és a Mára vezette Gonosz serege között folyó harcban jelentkezik, és a buddhista Maitréjában talán jogosan ismeJjük fel a mazda-hit megváltó istene, Mithra vonásait. Tudjuk, milyen nagy sikereket ért el a manicheizmus Turkesztánban és Kínában, Szírián és Egyiptomon át Észak-Afrikába is eljutott, ahol Szent Ágoston is hívei közé tartozott. Miután Keleten üldözni kezdték, Kisázsiában vert gyökeret, elterjedt Armeniában, és eljutott Thrákiába is (i. sz. 10-11. század). Talán a levantei kereskedők révén ismerte meg Dél-Franciaország, s nem lehetetlen, hogy hatása alatt jött létre a katharok, azaz a tiszták sok-sok hivőt számláló szektája. A katolikus egyház engesztelhetetlen harcot hirdetett ellenük, az inkvizíció húsz éven át dúlta, Béziers és Carcassonne vidékét, ezerszám gyilkolták és küldték máglyára az embereket (1209-1229). Mintegy háromszáz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Franciaországnak ez a vidéke ebből a nagy megrázkódtatásból magához térjen. A Franciaországot és Kínát is elérő manicheizmus, a Kínáig terjeszkedő nesztoriánizmus - Irán egyetlen hivatalosan elismert keresztény egyháza - jelzi az iráni földből táplálkozó és az iráni birodalomból kiinduló vallási nézetek kisugárzásának széles körét.

Az előző korok művészetétőllátszólag eltérő szászánida művészet valójában ősi keleti elemekből épült fel. A korabeli nyugati művészettel összevetve, az eltérés sokkal nagyobb, mint amekkora a hasonlóság, és mindaz, amit hasonlónak érzünk, csupán külsődleges vonás. A szó legtisztább értelmében vett iráni művészet ez, gyökerei a messzi múltba nyúlnak vissza, még akkor is, ha átalakult a hellénizmus hatása alatt. Ez a művészet, hosszú fejlődés gyümölcse, elég erőteljes volt ahhoz, hogy nyomot hagyjon a szomszéd

320

321

népek művészetében is. Virágkorában a római építészetre és díszítőművészetre is hatott, és új formákkal gazdagította a bizánci művészetet. Ezt utánozta az erdőket épp csak elhagyó szláv törzsek kialakulóban levő művészete is.

A birodalom keleti határain átlépve a szászánida művészet idegen vallás szolgálatába állt, és megvetette az iráni-buddhista művészet alapjait, mely századokon át Afganisztántól Kínáig éreztette hatását. Az iráni formákban testet öltő szászánida művészet hidat alkotott az ősi ázsiai civilizációk és a nyugati középkori civilizáció között.

De a szászánida Irán civilizációs szerepét nem korlátozhatjuk csupán ennyire. Iránt évszázadokon át igen jó kapcsolatok fűzték az indiai Gupta államhoz, melynek keretében a nemzeti egység megteremtése után Hindusztánban kezdetét vette az újjászületés korszaka. Irán a közvetítő szerepét játszotta mellette, és neki köszönhető, hogy a nyugati értékek a szomszédos indiai államba eljutottak. Hiszen már korábban is szóltunk arról, hogy civilizációjának ebben az aranykorában India, az Irán és közte fennálló baráti, gazdasági és kulturális kapcsolatok révén, nyugati forrásokból is meríthetett, és olyan orvosi, csillagászati, geometriai, logikai ismeretekhez, azaz értékekhez juthatott hozzá, melyeket, Iránnak köszönhetően, legalábbis részben, saját hasznára tudott fordítani.

A szászánida Irán által alkotott csodálatos építmény, ez az annyi külső ragyogással és olyan pontosan működő hatalmas szervezet azonban alig néhány év leforgása alatt összeomlott. Az arabok a sikert nem politikai fölényüknek, nem is hadvezéreik kiváló képességeinek köszönhették. A korabeli világ maga ment elébe ennek a győzelemnek: Ázsia éppúgy , mint Európa és Afrika, az egész, háborúktól kimerült és belső társadalmi és vallási küzdelmekben megrokkant világ képtelen volt arra, hogy az egységes, feltüzelt, fanatikus és elszánt ellenségnek ellenálljon.

321

322

ÖSSZEFOGLALÁS

Azt a több ezer éves időszakot, amely az iráni törzseknek a Felföldre érkezését megelőzte, az őskori emberi civilizáció lassú fejlődése töltötte ki, annak az embernek a fejlődése, aki barlangjából a síkságra és a völgyekbe leereszkedve ott letelepedett. Ez alatt a több mint harminc évszázad alatt az ember felfedezte és fejlődésnek indította a mezőgazdaságot, állatokat háziasított, és elsajátította a fémművesség első fogásait. A festett kerámia művészete, mely kétségtelenül a Felföldön született, gyorsan ívelt felfelé, és hatása távoli vidékekre is kisugárzott. Az ember megszervezte saját társadalmi életét: nem maradt magányos, hanem falvakba települt. Egyre erősödtek és egyre szélesebb kört öleltek fel más embercsoportokkal fenntartott kapcsolatai is.

Irán földje, mely földrajzi helyzeténél fogva a népek behatolásának és átvo-nulásának kedvezett, a legkorábbi időktől kezdve a népvándorlások színtere volt. De jelenlegi ismereteink, egy-két kivételtől eltekintve, nem nyújtanak bizonyítékot letelepedésükre nézve. Irán életében mélyreható változás csupán a vaskor kezdetén következett be, amikor a sztyeppeket elhagyó irániak ideérkeztek, és az iráni hegyekben letelepedtek. Az utolsóként érkező irániak, a körülmények játéka folytán, megálltak a Felföldön, azon a tájon, mely hídként köti össze az eurázsiai sztyeppeket az Afrikáig nyúló és gazdag oázisaiban, Mezopotámiában és a Nílus völgyében magas fejlettségű városi civilizációknak életet adó hatalmas nyugati sivatagokkal. Ez a földrajzi helyzet erőteljesen hatott az iráni civilizáció és az iráni nép sorsának alakulására. Az irániak egy percig sem szakítottak a sztyeppek örökösen mozgásban levő világával, ahonnan hajdan elindultak, ugyanakkor szervezett és civilizált tár-sadalmi létük első pillanatától kezdve a mezopotámiai világ bekebelezésére törekedtek. Mezopotámia gazdag vidékét több mint tizenkét évszázadon át hatalmukban tartották, ugyanakkor történelmük folyamán többször sikerült keleti irányban is átlépniük természetes határaikat, és uralmuk alá hajtani a keleti nomád világot.

322

323

így fejlődött kultúrájuk, egyszerre kölcsönözve a két, egymástól oly eltérő világjavaiból. Egyrészt a keleti világból merítettek, abból, amelyből maguk is jöttek, s amellyel, atavisztikus módon, mindig szoros kapcsolatokat tartottak fenn. Ezt fényesen bizonyítja művészetük: az állatstílus, fémtárgyaik, például a gazdag és változatos lószerszámok, a különleges díszítésű edények és az ékszerek. Nyugatról viszont a városépítés és általában az építészet elveit, az iparművészet fogásait és tudományos ismereteket vettek át. Ez a keverék civilizáció, részben a két világ közötti helyzetének, részben az irániak tehetségének és tevékenyalkatának köszönhetően, olyan eredményeket hozott létre, amelyek az egész világ csodálatát kiváltották.

Az irániak, akiket az ázsiai hatalmak alkotta sorompó megállásra késztetett, az ősi civilizációk határán töltött több mint négyszáz év alatt maguk is megismerkedtek ezeknek a civilizációknak az eredményeivel, és új ismereteik birtokában azután ők maguk indultak el az ázsiai világ meghódítására, amit sikerült is megvalósítaniuk. Kisázsiában és az Égei-tenger mentén azzal a Nyugattal szálltak szembe, amelyet a polgári szabadságról és a városi életről alkotott felfogásával a hellén civilizáció képviselt. Az oligarchikus akhaimenida birodalom a demokratikus görög városállamokkal szállt harcba, a perszepoliszi fellegvár az athéni Akropolisszal állt szemben. Mennyire eltérő két világ! Az egyikben az isteneit mélyen tisztelő nép, tisztségviselők, papok, ifjúság, a másikban a királyi gárda felügyelete mellett az uralkodónak adózó alávetett népek. Istenekről itt szó sincs, a birodalom életének az uralkodó a központja, személyében összegződik sok millió ember minden törekvése. A két eltérő felfogás a művészetben is tükröződik, az egyik esetében az istenek tisztelete, a másikéban egyetlen embernek, az isten földi megtestesülésének dicsőítése kap kifejezést.

Az akhaimenida civilizációnak igen gyakran róják fel, hogy túlságosan hatottak rá, különösen a művészet terilletén, idegen népek. De ha igazolják is a feltárt emlékek ezt a nézetet, csak azt a régi igazságot erősítik, hogy az egymással kapcsolatot fenntartó népek mindenkor és mindenhol egymás kölcsönös hatása alatt álltak. A zseniális görögség maga is sokat merített Kelet művészi és szellemijavaiból. A józan és erőszakos Róma is, miután közvetlen szomszédainak, az övénél kifinomultabb, bonyolultabb és választékosabb művészi ízléssel rendelkező etruszkoknak és campaniaiaknak a kulturális javait befogadta, a továbbiakban abból táplálkozott, amit a görögség nyújtott neki. Már az ókorban is azt tartották, hogy a világ a két civilizáció, a perzsa biro-

323

324

dalom és a görögség között oszlott meg. E között a két, teljesen eltérő politikai és gazdasági rendszer között, amelyek ugyanakkor szinte kiegészítették egymást. Mindkét civilizáció az emberi teremtő erő meglehetősen hosszú fejlődésének a gyümölcseként alakult ki, és mindegyikük arra törekedett, hogy életformáját az antik világ többi részére is kiterjessze. Az irániak teremtették meg, a civilizált világ határait messze keletre, az Iaxartész vonaláig kiterjesztve, az első világbirodalmat, melyet a türelem és az igazságosság addig ismeretlen szelleme hatott áto Több mint két évszázadon keresztül a nagykirály állt a politikai élet középpontjában. Iránnak jutott osztályrészül az a dicsőséges feladat, hogy őrizze az ősi keleti civilizációk vívmányait, és hosszú történelme során sokszor került sor arra, hogy védelmezőjükként lépjen fel. Ezeket ajavakat eljuttatta távoli, elmaradottabb vidékekre is. A perzsa kancellária írásbeliségének a hatása alatt jött létre a legelső indiai írás. A Maurja-dinasztia művészete anagykirályok művészetét utánozta. Felderítették a Távol-Keletet a Földközi-tengerrel összekötő tengeri utakat. A városépítésre és az öntözésre vonatkozó alapvető ismeretek eljutottak az 6xosz és az laxartész között elterülő vidékre. Bukásra volt azonban ítélve minden olyan kísérletük, amellyel a hellének ellenállását akarták megtörni, de ennek az okát elsősorban nem a görögök erejében, hanem a perzsák hibáiban kell keresnünk. A perzsák nem tudták megteremteni a birodalom politikai és gazdasági egységét, az akhaimenida birodalom széthullott, a hadi mesterséget a görög zsoldosokra hagyták; ezért jutott Irán Nagy Sándor kezére, amikor az alig hellénizálódott Makedónia zászlaja alatt felsorakoztak a görög hazafiak.

Nagy Sándor hódítása új korszak kezdetét jelezte. Az i. e. 4. századi "európai öntudat" vezetett Alexandrosz hadjáratához, ez árasztotta el a hellén civilizációval egész Elő-Ázsiát, kiterjesztve Európa határait az Indusig és Közép-Ázsiáig. Forradalom volt ez, elsősorban nem politikai, hanem gazdasági és különösen társadalmi értelemben. Ezzel Irán bekerült a világ gazdasági körforgásába, külföldi árukat vásárolt, exportált, átmenő forgalmat bonyolított le mindkét irányban, és elérte ugyanazt a társadalmi szintet, mint Nyugat legfejlettebbállamai. Az istenijogú monarchia Nagy Sándor révén a hellénizmus egyik intézményévé vált. Dareiosz trónját elérve, a nagy hódító már csak az Akhaimenidák birodalmának az ú.üáépítéséről álmodott, és a két nagy nép, a két civilizáció egyesítésén munkálkodott.

A hellénisztikus korszak mély nyomot hagyott a csaknem két évszázadon át idegen uralom alatt élő Iránban. A hatás mélységét éppoly nehéz megálla-

324

325

pítani, mint azt állitani, hogy az iráni görögök gyors és teljes elirániasodása ment végbe. Ebben a bonyolult kérdésben nyilvánvalóan lényeges szerepet játszott az irániaknak az a tulajdonsága, hogy az idegen elemeket képesek voltak könnyen befogadni és sajátjukká átformálni. A civilizáció külsődleges területein és a gazdasági szférában a hellénizmus valószínűleg széles körű és gyors sikereket ért el, egészen más volt viszont a helyzet a szellemi és a vallási életben. Igen tanulságos a korunkkal való összevetés, amiből szintén az derül ki, hogy a kívülről jövő forma és anyag befogadása sokkal gyorsabb, mint a szellemé, és hogy a város és a falu között ezen a téren is igen erős az ellentét.

Összességében nézve, a hellénizmus Iránban csatát vesztett, vezetői sohasem tudták legyőzni a politikai, a társadalmi és a gazdasági szembenállást. Egy pillanatra sem szűnt meg az ellentét a két civilizált életforma, a keleti és a nyugati között, a városállam és a keleti monarchia között, a szabadságon és a magánkezdeményezésen nyugvó gazdasági rendszer és az irányított, ellenőrzött keleti gazdálkodás között. A hellénizmusnak sem sikerült megoldást találnia "az emberi társadalom örök problémájára", az uralkodó és az alattvaló, a birtokos és a nincstelen, a polgárság és a dolgozó osztály között fennálló ellentétre.

Mintegy az idegen testként Iránba telepedő hellénisztikus hódításra adott válaszként tűnt fel keleten a párthusok és a kusánok népe, nyugaton pedig Karthágó és Róma, ezek a határterületeken kialakuló államok, amelyek a hellénizmus többé-kevésbé erős hatása ellenére is meg tudták őrizni sajátos népi hagyományaikat. Az iráni világ az időszámításunk kezdete előtti utolsó és az időszámításunk szerinti első évszázadokban érte el a legnagyobb kiterjedését. A párthus Irán csapatai Egyiptom határaüg nyomultak, a kusán birodalom szinte egész Indiát, valamint Nyugat- Turkesztánt és Kelet- Turkesztán egy részét is bekebelezte, az eurázsiai sztyeppeken szétrajzó szarmaták uralták a Fekete-tenger északi partvidékének jelentős részét, eljutottak a Duna vonaláig, és behatoltak Közép-Azsiába is. Az irániak, két legkeletibb pon~án támadva, bosszút álltak a görög világon. A gréko-baktriai királyság a jüecsik, a későbbi kusánok csapásai alatt omlott össze, a Fekete-tenger partján fekvő görög városok pedig "szarmatává" váltak. Az Azsiában fellépő rómaiakra Irán szünet nélkül nyomást gyakorolt, és tulajdonképpen a pontoszi Mithridatész háborúja is az ázsiaiaknak Irán vezetésével folyó ellenállása volt. Ebből a hatalmas párviadalból Irán emelkedett ki győztesen a haldokló szeleukida birodalom romjain.

325

326

A párthusok és a kusánok sorsa között van bizonyos, hasonlóság. A hellé- nisztikus örökségre, amelyből mindkettőjüknek jutott, nemzeti újjászületés épült. De a párthusokra váró feladat jóval nehezebb volt: őket érte az a megtiszteltetés, hogy három fronton védjék az ősi keleti civilizációt. Feladatukat fáradhatatlanul végezték, vissza-visszavonultak, hogy jobban elháríthassák a csapásokat, s makacs ellenállásukkal előkészítették a talajt a szászánida hódítóknak.

A többi néppel szemben türelmi politikát folytató Arszakidák idején nem játszott szerepet a nemzeti összetartozás eszméje. Hosszú uralkodásuk meg-akadályozta, hogy Irán túl erőszakosan szálljon szembe azzal, ami idegenből érkezett. Ez az átmeneti időszak tette ugyanakkor lehetővé, hogy megerősödjön az, amit az iráni nép ősi hagyományaiból megőrzött, és magába olvassza azt, amit a hellénizmus ráhagyott. A párthus uralom alatt ragyogó korszakát élő mazda-hitű vallás fenntartásával politikai szempontból a párthusok nyitották meg a Szászánidák előtt az utat. Megőrizték az iráni művészeti hagyományokat, és ez a művészet, a "külső Iránt" lakó népekkel tartott szoros kapcsolat révén megerősödve, újjászületett.

Az Akhaimenidák bukását öt és fél évszázad választotta el a szászánida dinasztia fellépésétől. Az ez alatt eltelt sok-sok év alatt Irán földjén ütközött össze az a két világ, amelynek a kölcsönös kapcsolatát is Irán biztosította. A nyugatról érkező görögökkel a keleti sztyeppekről jött párthusok álltak szemben. Ebben a hatalmas olvasztótégelyben készült, évszázadokon át, az ellentétes elemek, az alapvetően eltérő elvek ötvözete. Nyugatnak sikerült bizonyos eredményeket elérve a szellemi élet legfelső rétegében és az iránikeleti formavilágban nyomot hagynia. A párthusok sohasem törekedtek ennek eltüntetésére, és a nyugati hatás időszámításunk kezdetétől fogva egyre erőteljesebben jelentkezett.

A nemzeti jellegű iráni civilizáció kivirágzásának ebben a különösen kedvező pillanatában került trónra a szászánida dinasztia, és kezdetét vette Irán történetének egyik legfontosabb fejezete. Gyökereit az ősi iráni-keleti kultúrába mélyesztve, a szászánida Perzsia, nyugaton a rómaiak, keleten a kusánok ellen elért politikai és katonai sikerei révén, az iráni történelemben nem először, utat nyitott a szomszédos kultúrák új hullámai előtt, és Róma keleti provinciáinak kultúrája összefonódott az újjáélesztett iráni elemekkel. A szászánida korszakot csak ennek az újonnan végbement összeötvöződésnek a szemszögéből érthetjük meg.

A szászánida korban az iráni civilizáció, befogadóképességét továbbra is őrizve, adakozóbb volt, mint valaha. Művészetének a hatása elérte az

326

327

Atlanti-óceánt, az új iráni-buddhista áramlat köntösében pedig Kínát. Az iráni földön született vallások, melyek Európában és Afrikában üldözésnek voltak kitéve, Közép-Ázsia pusztaságaiba húzódtak vissza. Az állam katonai szervezete a középkori lovagság előfutára volt, a belső közigazgatás Nagy Károly udvarára hatott.

A szászánida Irán hatalmas pajzsként védte Elő-Ázsia ősi kultúráját az északi határait vad rohamokkal ostromló nomád világgal szemben. A keleti civilizáció ősi javainak védelmében, a Róma ellen az utak, a tengerek, a piacok és a gazdasági erőforrások birtoklásáért folytatott harcban az iráni nép teljesen kimerült. Szomszédai közül Irán a Gupta-kori Indiával tartott fenn békés kapcsolatokat, az egyetértés mindkét civilizáció javát, kölcsönös gazdagodását szolgálta. Ha Nyugattal, a görög-római világgal is hasonló kapcsolatokat tarthatott volna fenn, ha Irán közvetítésével ez a világ is kapcsolatba került volna Indiával és a még távolabb fekvő Kínával, "Eurázsiajövője talán szerencsésebben alakulhatott volna". Hiszen a civilizált világ népei egyre közelebb kerültek egymáshoz, egyre jobban közeledtek és egyre hasonlóbbak lettek azok a társadalmi, gazdasági és vallási formák is, amelyek között éltek. Az Industól Egyiptomig, Konstantinápolytól Itáliáig, Hispániáig és Galliáig a kifinomult, fényűző feudális arisztokrácia mindenfelé erődített palotákat, erős várakat, hatalmas lakóépületeket emelt, és ezekben élt barátaival, szolgáival és harcosaival körülvéve. Irán és Róma harcot folytatott ellenük, de sikertelenül, és végül a két birodalom belesüllyedt a saját célra termelő feudális gazdálkodás új korszakába. Ez az arisztokrácia lett az antik világ hagyományainak az őrzője és fenntartója, de milyen áron! Röghöz, műhelyhez, kerthez, kőbányához kötött embermilliók szenvedtek anélkül, hogy a legkisebb reményük lett volna arra, hogy ebből a nyomorúságos sorból valaha is kikeruljenek. A szikrája sem maradt meg a világban annak a viszonylagos szabadságnak, amelyet a hellénizmus igyekezett elterjeszteni.

A nagy monoteista vallások is azért hódítottak meg olyan hatalmas tömegeket időszámításunk első évszázadaiban, mert a nép zöme, a szászánida birodalomban éppúgy, mint a rómaiban, teljes elnyomásban élt. A hellénizmus társadalmában általános szabadon vállalt és díjazott munka helyét a kemény szolgasors foglalta el, mely elvette a munkakedv utolsó cseppjét is. Az emberek nem törekedtek többéjavaik gyarapítására, a munka elől elmélkedésbe, imába menekültek. A föld semmi szépséget sem tudott többé nyújtaní és az itt elszenvedett kínoktól a túlvilágon a lélek békéjének a biztosítását

327

328

várták. Ez az elnyomott és szenvedő, kínokban égő és elkeseredett világ nevelte és terjesztette el a kereszténységet.

Ezek a gazdasági és társadalmi körülmények hívták életre a kereszténységet, mely megfelelt a nyomorúságos emberi társadalom vágyainak. A nyugati világ megérett ennek a vallásnak a befogadására, mint ahogy háromszáz évvel később Kelet is elég érett volt ahhoz, hogy az emberi szenvedésektől olyan nagyon eltávolodott, merev formákba zárkózó zoroasztriánus vallás helyett az iszlám hívévé szegődjön.

Az új mezőgazdasági helyzetnek azonban nemcsak árnyoldalai voltak. Az itt talált körülményeket továbbfejlesztve alakították ki a továbbiakban az újonnanjött népek, germánok, szlávok, törökök, arabok a városi gazdálkodást. E kor államgépezetét, egyházi és nagybirtokszervezetét használták fel arra, hogy a keresztény és az iszlám kultúra jövőjét felépítsék. Ezzel biztosították, minden hanyatlása ellenére, az antik kultúra történelmi folytonosságát.

A két hatalom egymás fölötti kölcsönös, messze hangzó, egymást követő győzelmei mindkettőjüket legyengítették, és megnyitották az utat az arabok előtt. Keletre és Nyugatra ugyanaz a sors várt, egyaránt vereséget szenvedtek a világ alapjait felforgató győzedelmes új erőtől. A világ két felén egyaránt uralkodó azonos körülmények elkerülhetetlen következményeként Kelet az iszlámé, Nyugat pedig a kereszténységé lett. Ennek megfelelően mindaz a rokonság, amely a középkor és az újkor civilizált népeinél Indiától és Kínától nyugatra a szellemi és a politikai szerkezetben fellelhető, ugyanabban a világtörténelmi méretekben zajló tragikus, de győzedelmes harcban leli magyarázatát, amelyet a haldokló antik világ öröksége védelmében folytatott.

Másokra vár az a feladat, hogy lefessék a szászánida birodalom bukását követő korszakot, az iráni újjászületés ragyogó szakaszát, mely fényesen igazolta azt az igazságot, hogy "minden újjászületés új civilizáció útját készíti elő". Az irániak erkölcsi és politikai hanyatlása ellenére, a kalifák udvarában fennmaradtak és továbbéltek azok a hagyományok, amelyek a kalifák bukását követően, a Szafavidák idején az iráni szellem új reneszánszához vezettek.

Az iráni nép, mely alkalmazkodni tudott, és sajátjává tudta tenni a két folyó közti széles síkság nagy városi civilizációit, az iráni nép, mely a makedón hódítást követő erőteljes nyugati hatások idején mélyen merített az idegen civilizációból, és ennek ellenére meg tudta őrizni iráni jellegét, az iráni nép, mely a későbbiekben az arab, török, mongol betörések idején is ele-

328

329

gendő erőt tudott gyűjteni nemcsak a túléléshez, hanem ahhoz is, hogy az idegen elemeket magáévá tegye, ez a nép hosszú történelme során különleges életerőről tett bizonyságot. Alig fél évszázada bekövetkezett ébredését erőteljes nemzeti újjászületés jelzi, s úgy tűnik, képes lesz arra, hogy Elő-Ázsia népei között a régi helyét visszaszerezze. Földrajzi helyzete, gazdag természeti kincsei, a világ egyik legősibb civilizációjának hagyományain nevelkedett dolgos népe, múltjához méltó helyet kell hogy biztosítsanak Iránnak a népek nagy családjában.

330

BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ

Összeállította Déri Balázs

Bibliográfia

A Bibliography ofPre-Islamic Persia. Edited by J. D. Pearson. London 1975.

Földrajz The Cambridge History ofIran. Volume 1. The Land ofIran. Edited by W. B. Fisher. Cambridge 1968. Historical Adas ofIran. Tehran 1350 (1971).

Történelem Debevoise, N. C., A Political History ofParthia. Chicago 1938. Rostovtzeff, M. 1., Social and Economic History of the Hellenistic World. I-IH vols. Oxford 1941. Christensen, A., L'Iran sous les Sassanides. Copenhagen 1944. Olmstead, A. T., History of the Persian Empire (Achaemenid Period). Chicago 1948. Hinz, W., Darius und die Perser. Baderi-Baden 1976. The Cambridge History ofIran. Volume 3. The Seleucid, Parthian and Sasanid Periods. Edited by E. Yarshater. Cambridge-London-New York-New Rochelle-Melbourne-Sydney 1983. (Az őstörténetet, a méd és az akhaimenida periódust tárgyaló kötet előkészületben.)

Régészet Vanden Berghe, 1.., Archéologie de I'Iran Ancien. Leiden 1959. Huot, 1. 1.., Lukonin, W. G., Persien. 1-11. (Archaeologia mundi). München-Genf-Paris 19651967. Vanden Berghe, 1.., Bibliographie analytique de l' archéologie de l'Iran Ancien. Leiden 1979.

330

Művészet Pope, A. V. (ed.), A Survey ofPersian Art from Prehistoric Times to the Present. 1-6. VoL London-New York 193~39. Ghirshman, R, Iran. Parther und Sasaniden. München 1962. Godard, A., L'art de l'Iran. Paris 1962. Ghirshman, R, Perse. Proto-iraniens, Medes, Achéménides. Paris 1963. Porada, E., Ancient Iran: the Art ofPre-lslarnic Times. London 1965. Nylander, C, lonians in Pasargadae. Uppsala 1970.

Vallás Nyberg, H S., Die ReIigionen des a1ten Iran. (Deutsch von H H Schaeder). Osnabrück 1938. (Reprint: 1966.) Puech, H-Ch., Le manichéisme. Son fondateur - sa doctrine. Paris 1949. Boyce, M., A History of Zoroastrianism. Leiden-Köln 1975. (Handbuch der OrientaIistik.)

Nyelvészet Hoffman, K., Henning, W. B., Bailey, H. W., Morgenstieme, G., Lentz, W., Linguistlk. Leiden-Köln 1958. (Handbuch der OrientaIistik, 1. Abt., 4. Bd. Iranistik.)

Irodalom Gershevitch, 1., Boyce, M., Hansen, o., Spuler, B., Dresden, M.]., Literatur. Leiden-Köln 1968. (Handbuch der OrientaIistik, 1. Abt., 4. Bd. Iranistik.)

Művészeti albumok Apor Éva, Perszepolisz. Fényképezte Gink Károly. Budapest 1974. Gink Károly, Rubovszky Éva, A perzsa művészet évezredei. Budapest 1982.

331

331

KÉPEK JEGYZÉKE

Műmellékletek

I. Férfiszobrocska (i. e. 3. évezred). M. Forughi-gyüjtemény. Hadi felvétele II. Agyagedény a szijalki B temetőből. Luzern, Kofler- Truniger-gyűjternény

III. Loresztáni ezüslemez. Cincinnatti, Múzeum IV. 1. Loresztán. Istennő kőszáli kecskével. Bronz.M. Forughi-gyüjtemény. Hadi

felvétele IV. 2. Loresztán. Szraosa isten. Bronz. M. Forughi-gyüjtemény. Hadi felvétele

V. 1-2. Loresztán. Zablák. Bronz. M. Forughi-gYŰjtemény. Hadi felvétele VI. 1. Loresztán. Bárd. Bronz M. Forughi-gYŰjtemény. Hadi felvétele 2.

Loresztán. Bárd. Bronz. Teherán, Múzeum VII. 1. Zivije. Arany melldísz. Teherán, Múzeum 2. Zivije. Arany karperec.

Teherán, Múzeum VIII. Zivije. Aranylemez. New York, Metropolitan Museum of Art

IX. Zivije. Arany övlemez. University Museum of Philadelphia és Luzern, Kofler-Truniger-gyűjtemény

X. 1. Méd férfi mellképe. Lazúrkő. Cleveland, Múzeum 2. Perszepolisz. Fiatal akhaimenida herceg feje. Lazúrkő. Teherán, Múzeum

XI. 1. Kőszálikecske-fej. Bronz. Akhaimenida művészet. Párizs, Céci1e de Rothschild-gyűjtemény XI. 2. Ezüst amfora. Akhaimenida művészet. New York, L. Pomerance-gyűjtemény (332 o.)

XII. 1. Hattyúfejes csésze. Kő. Akhaimenida művészet. New York, Rabenou-gyűjtemény 2. Oroszlános medence. Márvány. Akhaimenida művészet. New York, Rabenou-gyűjtemény 3. Kőszáli kecskékkel díszített edény. Kő. Akhaimenida művészet. Irán, Sahbánu Farah-gyűjtemény

XIII. I. Hung-e Nouruzi, Izea-Mál-arnir közelében. 1. Mithridatész domborműve (i. e. 139 körül) L. Vanden Berghe felvétele

XIV. Sárni. Párthus fejedelem. Bronz. Teherán, Múzeum. Rosztami felvétele XV. Ezüstkehely. Szászánida művészet. Párizs, Bibliotheque Nationale, Cabinet

des Médailles XVI. Szászánida fejedelem mellképe. Bronz. Párizs, Louvre

Szöveg közti rajzok és térképek

1. Az Iráni-felföld domborzata 10 2. Az Iráni-felföld metszete a Perzsa-öböl és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén 11 3. Az Iráni-felföld metszete a Bagdad és a Kaszpi-tenger közötti vonal mentén 11 4. Szijalk. Festett agyagedények az 1. rétegből18 5. Szijalk. Festék összetörésére szolgáló mozsár és mozsártörő 18

332

6. Szijalk. A legelső vályogtégla 20 7. Szijalk. Stilizált állatmotívumok 21 8. Szúsza. Csontból faragott, przewalszki típusú ló 22 9. Szijalk. Tárolóedény a Ill. rétegből 24 10. Szúszai 1. stílusú csésze 25 11. Perszepolisz. Festett agyagcsésze 26 12. Tepe-Hisszár. Festett kehely 27 13. Festett kerárniatöredékek Szijalkból és Szúszából 27 14. Szijalk. Pecsétlenyomatok 28 15. Az őskori Irán térképe 29 16. Proto-elámi írás 33 17. Szijalk. Sírmellékletek a proto-elárni írás korából 35 18. Szijalk. Proto-elámi táblák 35 19. Szijalk. Pecséthengerek~ proto-elámi táblák korából 36 20. Elő-Azsia régészeti térképe 38 21. Sztélé Huren-Seikh-Khánból 41

22. Anu-banini lullubi király domborműve 42 (333 o.)23. Szúszai II. stílusú agyagedény 45 24. Agyagedény a gijáni IV. rétegből 46 25. Tripuszok a gijáni Ill. rétegből 53 26. Agyagedény a gijáni II. rétegből 53 27. Agyagedény a gijáni 1. rétegből 54 28. A szijalki település rekonstrukáós rajza 62 29. Ezüst- és bronzékszerek a szijalki B temetőből 64 30. Bronz- és vasfegyverek, illetve szerszámok a szijalki B temetőből 65 31. Kő pecséthenger és bronz, illetve vas lószerszámok a szijalki B temetőből 66 32. Festett agyagedények a szijalki B temetőből 67 33. Festett edény töredék a szijalki B temetőből 68 34. Az északnyugat-iráni Kiseszim város egy assZÍr dombormű nyomán 70 35. Az északnyugat-iráni Muszaszir város és temploma egy assZÍr dombormű nyomán 77 36. Loresztáni vaskard 84 37. Bronz tőrmarkolat Loresztánból 84 38. Bronz harci csákány Loresztánból 84 39. Loresztáni bronztúk 86 40. Loresztáni bronzszitula 87 41. Ezüsttál a zivijei kincsből 92 42. Zivijei kincs. Az ezüsttál hierogliffelirata 93 43. Zivijevi kincs. Aranyöv 94 44. Méd férfi, asszír dombormű nyomán 99 45. A hamadáni kőoroszlán 99 46. Sziklasír Dokkán-e Dáúdban (Szar-e pol-e zoháb közelében) 100 47. Szilelasír Fakhrikában, az Urmia-tótól délre 101 48. Ariararnnész király óperzsa ékírásos arany táblája 103 49. A Maszdzsed-e Szoleimán-i terasz alaprajza 105 50. Sziklasír Dá o Dokhtarban, Fárszban 107 51. Kő oroszlánfej Paszargadaiból 116 52. Paszargadai romjai 117 53. A paszargadai IDzoltárok 119 54. Az akhaimenida birodalom szatrapiái Dareiosz uralkodása idején 126 55. Túztemplom és az akhaimenida királyok szik1asújai Naqs-e Rosztamban 138 56. Akhaimenida sír Szúszából 139 57. Szúsza. Arany ékszerek az akhaimenida sírból 140 58. Szúsza. Ezüsttál az akhaimenida sírból 141 59. Ahuramazdáképmása 142 60. Szúsza. Szárnyas bika. Zománctégla 148 61. A perszepoliszi terasz 150 62. Perszepoliszi oszlopok 151 63. Perszepolisz. Emberi arccal díszített oszlopfő 152 64. Perszepolisz. Szárnyas bika Xerxész kapujáról 153 65. A perszepoliszi terasz alaprajza 155 66. Perszepolisz. Bronz rátétdísz 157 67. Perszepolisz. Bronz alátét 157

334

333

68. Perszepolisz. Faragott kőtál158 69. Dareiosz pecséthengere 159 70. Méd tiszt kardja perszepoliszi domborművön 160 71. Perszepolisz. Bronz csatabárd és zabla 161 72. Perszepolisz. Agyagedények az akhaimenida korból 164 73. Kő oszlopfő lsztakbrból 209 74. A kangávari templom alaprajza 210 75. A kangávari templom romjai 211 76. A khurhai templom oszlopai 212 77. A párthus birodalom térképe 221 78. Párthus írás 230 79. Dura-Európosz. Párthus nehézlovas 238 80. Az assuri párthus palota 246 81. Hatra. Párthus palota 248 82. A hatrai templom alaprajza 249 83. A taxilai párthus templom alaprajza 249 84. Párthus agyagedények Szúszából 254 85. A szászánida birodalom térképe 264 86. Bisápur. 1. Sábuhr diadalmenete 267 87. Bisápur város alaprajza 290 88. Táq-e Girre 292 89. Középperzsa írás 293 90. A flrUzábádi palota romja 294 91. A firuzábádi palota rekonstruált homlokzata 295 92. Vályogtégla városfal Isztakbrban 296 93. Bisápur. A mztemplom alaprajza 297 94. A firuzábádi mztorony 298 95. Firuzábád. A palota stukkódíszítése 299 96. Táq-e Bosztán. Domborműves oszlopfő részlete 300 97. Biszotun. Oszlopfők egy elpusztult épületből 301 98. Táq-e Bosztán. Királyi vadászatot ábrázoló dombormű 302 99. Bisápur. Kő osszárium faragott dísszel 304 100. Bisápur. Kő osszárium (kiterített rajz) 305 101. Fejedelemábrázolások szászánida fémmunkákon 306 102. Szászánida ezűstserleg 307 103. Aranyserleget díszítő kerek hegyikristály dombormű a saint-denis-i kincstárból. Párizs,

Bibliotheque Nationale 308

104. Dombormű Naqs-e Rosztamban. Ardakhsír Ahirramazdá előtt 309 105. "A három királyok imádása" Bic (Indre) templomában. Francia művészet, 12. század 310 106. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó 311 107. Az ún. Attila-kincsből származó aranykorsó fő jelenete 312 108. Buddhista freskók Mong Oiból (Kelet-Turkesztán) 313

335

334

NÉV - ÉS HELYNÉVMUTATÓ

A mutató nem tartalmazza, a tárgyból következő gyakoriságuk miatt, az Azsia, Perzsia, perzsák, Irán címszavakat, valamint a térképeken és afényképmellékletben előforduló neveket. Egyes neveknél a könyvben nem szereplő névváltozatokat is feltüntettük. A dőlt számok a szöveg közti illusztrációk aláírására utalnak. Az (ist.) rövidítés az isteneket, illetve istennőketjelöli.

abbászida 136 Ab-e Diz-folyó 1. Idide-folyó abesszin(ek) 1. Etiópia Abiradus 147 Adiabéné 231 Afganisztán 198, 235, 321 Afrika 170, 317, 320-322, 327, 1. még Észak-Afrika Agade 39-40, 43-44 Agészilaosz 177, 184 Agoston, Szent 320 .~ Aguilberta 309 Ahriman (ist.) 89, 143, 285, 298 Ahuramazdá (középperzsa: Ohrmazd) (ist.) 89, 103, 122, 135-137, 142, 142, 143, 146-147, 241-242, 285, 288, 298, 304, 309 Ahváz 262 Aigina 131 Ai-Khánum 202, 247 Akesszaia 50 Akhaimenész (óperzsa: Hakhámanis) 102, 106,122 akhaimenida, Akhaimenidák (óperzsa: Hakhámanisijá) 13, 36, 39, 71, 88, 95, 101, 103, 106, 108-110, 112, 116, 118, 122, 125, 126, 135-137, 138-141, 142, 144-146, 148-149, 154, 156, 159, 162-164, 164, 165-169, 178, 181-184, 190-195, 197, 201, 20~205, 207-208, 210, 215, 219-220, 226, 237, 241-244, 246-247, 251, 254, 256, 259-263, 336 279-280, 28~284, 291, 303, 32~324, 326 Akkád, akkád(ok) 39-41, 49, 159 alán(ok) 228, 230, 232, 284 Aleppó 58, 163 Alexandreia (Arakhósziában) 192 Alexandreia (Drangianéban) 192 Alexandreia (Egyiptomban) 188,277,315 Alexandreia (Harátban) 192 Alexandreia (a Hindúkusban) 192 Alexandreia (a Kaukázusban) 192 Alexandreia (ma: Khodzsand) 192 Alexandrosz 1. Sándor, Nagy Alistar 83 Alüattész 72 Amama 51 Amaszisz 120 Amida 269, 274 Ammon (oázis) 120 Amon (ist.) 189 Amu-Darja 1. Óxosz Amütisz 95 Anáhitá (ist.) 86, 137, 204, 241-243, 255, 262, 285, 288, 304, 1. még Nanája Anglia 19, 59, 68 Anküra (ma: Ankara) 277 Ansan (Anzan)' 49, 102-103, 108, 115 Antiokheia (az Orontész mentén) 197, 199, 218, 265, 271, 276-277, 295 Antíokheia (Persziszben; ma: Busehr) 201, 1. még Busehr Antiokhosz, 1. 198, 203

Antiokhosz, II. 203 Antiokhosz, Ill. 197, 199-200, 203-204, 210, 213, 219-220, 222, 236, 242 Antiokhosz, IV. 200, 204, 210, 251 Antiokhosz, VII. 222-223, 226, 236 Antoninus Pius 232 Antonius 228, 260 Anu-banini 40, 42

335

Anzan 1. Ansan Apama 196 Apameia 200 Apam Napát (ist.) 137 Aphrodité (ist.) 156 Apisz (ist.) 121 Apollón (ist.) 132 Apollóniosz 133 Apollón Kanakhosz 132, 1. még Apollón Arábia, arab(ok) 125, 135, 165, 195, 199, 226, 237, 262, 270, 274, 276, 279, 283, 287,315,317,319,321,328 Arák 202 Arakbószia 59,74,113, 123, 135, 147, 192, 197, 200, 224, 234, 1. még Qandahár Araksz 76, 232 Aral-tó 218 arámi(ak) 78, 101, 134, 144-145, 182,205 Arbéla 127, 189 Ardakhsír (Ardasír) i Pábagán, 1. 242, 245, 262-263, 285, 289, 293, 297-298, 309 Ardakhsír (Ardasír), II. 269 Ardasír-Khurra 242 Arderikka 133 Areia 135, 193 Argisti 77-78 Ariandész 124 Ariaramnész (óperzsa: Arijáramna) 103, 103,106-107,111,122,144 Ariandész 124 Ariobarzanész 179 áIjá(k) 16, 59, 61, 137, 144 Armenia, armeniai(ak) 44, 60, 123, 135, 176, 199, 215, 224-226, 228-232, 236, 241-242, 261, 263, 265-266, 269-271, 276--278, 284, 320 Aroandrész 179 Arszak (Asszak) 218-219, 242 Arszakész (párthus: Arsak), 1. 218-219, 242 Arszakész (párthus: Arsak), II. 200, 219 Arszakész Vologészész 253, 1. még Volo- gészész, Ill. arszakida, arsakida; Arszakidák, Arsakidák 12, 229-230, 232-233, 235-237, 243-245, 247, 252-253, 256, 259-261, 263, 277, 281, 283, 319, 326 Arszamész (óperzsa: Arsáma) 106--108, 111, 122 Artabanosz, II. 223 Artabanosz, Ill. 229, 236, 244 Artabanosz, IV. 232-233, 242, 245, 252, 262-263, 297 Artaxerxész (óperzsa: Artakhsaszá), 1. 154, 160, 173-175 Artaxerxész (óperzsa: Artakhsaszá), II. 137, 155,176--180,242 Artaxerxész (óperzsa: Artakbsaszá; Ókhosz), Ill. 154, 155, 168, 179-181, 184, 189 Artemisz (ist.) 222, 242 Arukku 104 Assur 51, 54, 58, 95, 246, 246, 247 Assur-ah-iddina 80-81, 91 Assur-bán-apli 81-82, 103-104, 146 Assur-nászir-apli 74 Asszak 1. Arszak Asszíria, asszír(ok) 14, 37, 47, 50-52, 60-61, 69, 70, 71-77, 77, 78-82, 85, 88, 90-91, 93-98, 99, 102-106, 110-111, 118, 121, 135, 144-147, 153, 159, 189, 220,226,245,247 Asztüagész 96, .108, 115 Atar (ist.) 137 Athén 131-133, 154, 170-178, 180-181, 188, 190, 242, 323 Athéné (ist.) 156, 222, 242 Athosz 132 Atlanti-óceán 253, 308, 327 Atrek-völgy 12 Atropaténé; Média Atropaténé (ma: Azerbajdzsán) 81, 193, 220, 228-229, 243244,1. még Azerbajdzsán 337

336

Atropatész 193 Attika 165, 170-171 Attila 310, 311-312 Augustus 110, 153, 228--230, 234, 255-256, 260 A vroman 205 . Azarmídukht 279 Azerbajdzsán 11-12, 94, 193, 205, 278, L még Atropaténé aziánus(ok) 47-48, 51, 59, 61, 75, 78, 81, 85, 89, 97, 108, 137 Babilón, Babilónia, babilóni(ak), babilóniai(ak) 11, 37, 39-41, 43-44, 47, 49-52, 54, 56-57, 60, 71, 76, 78--80, 95-96, 102-106, 108, 110-111, 113 .... 116, 118, 121-123, 127-128, 134-135, 145147, 165-166, 168, 170, 172, 174-176, 182, 190, 193, 196-197, 201-202, 220, 223, 231-232, 240, 244-245, 247, 256, 287, 293, 314-315 Babilón (6-Kairó) 277 Badakhsán 44, 163 Bagdad 11, 40, 291 Bahrám L Vahrám Bakhtijári-hegység 15, 75, 102, 104, 106, 210 Bakkhosz (ist.) 191 Baktra 201 Baktria, baktriai(ak) 7, 31, 48, 59, 113, 123, 135, 147, 173, 191-192, 194, 198--200, 206, 213, 215, 218, 222, 240, 265 Balikh 43 Balkán-félsziget 46, 58, 129, 195 Balkh 268 balti-szláv(ok) 59 Balti-tenger 19 Bandar-Abbász 12, 192 Bard-e Nesande 106, 242, 247 Bardija 118, 121, 123 Bardija, ál- L Gaumáta és Vahjazdáta Barké 120 Begram L Kapisi Behbahán 128, 252 Behisztun L Biszotun 338 Bél (ist.) 114,170,190 Bél-Marduk (ist.) 174 Beludzsisztán, beludzs(ok) 12, 31, 205 Bésszosz 191 Béziers 320 Biasz L Hüphaszisz Bic 310 Bikni-hegy 74, 78, L még Damávand; Damávand-hegycsúcs Bisápur 128, 267, 285, 290, 291, 293, 295, 290 299-300, 304, 304-305 Biszotun (Behisztun) 80, 122, 128, 134, 142,252, 301 Bit-Dajakku 80 Bithünia 178 Bizánc 130, 132, 251, 269, 271-272, 274, 276-279, 309-310, 317, 321, 1. még Konstantinápoly Bokhara; Buhara 274 Boran 279 Boreasz 50, L még Burias Borudzserd 202 Boszporosz 46,58,129,173,176,178,231, 277 Britannia 72, 214, 315 Brutus 227 Buddha 286, 320 Buhara L Bokhara Burias 50, L még Boreasz Burzóé 311, 318 Busehr 39, 201, L még Antiokheia Caesar L Iulius Caesar campaniai(ak) 323 Caracalla 232 Carcassonne 320 Carrhae (ma: Harrán) 226-228, 238, 263, L még Harrán Ceylon 165 Chateau- Thierry 308 Ciprus 131, 163, 178, 181-182, 184,231 Ciszkaukázia 89 Constantinus, Nagy 269, 288 Crassus 225-226, 228, 255, 260

337

Csandragupta 197 Csinvat (híd) 89 Csogá-Zambill. Dúr-Untas dahá(k) 218 Dajakku (Déiokész) 79-80, 97 Damaszkusz 82, 144, 163, 188, 226, 256, 277 Damatész 179 Damávand; Damávand-hegycsúcs 11, 74, 78, 82, 1. még Bikni-hegy Dámghán (Hekatompülosz) 14, 30, 32, 1. még Hekatompülosz Dá o Dokhtar 106, 107 Daphné 121 Dárábgerd 245, 262 Darband-hágó 275 Dardanellák 187, 192 Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus), 1. 80, 106, 108-110, 113-114, 118, 122-125, 126, 127-137, 142-146, 148-149, 151, 154, 155, 156, 158, 159, 160, 162-163, 165, 168-170, 172, 174, 177-178, 180, 182, 195, 203, 219, 224, 246, 324 Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus), II. 175-176 Dareiosz (óperzsa: Dárajavaus; Koda- mannosz), Ill. 168, 184, 187-194,266 Dast-e Kavir (Sós-sivatag) 12, 14, 78 Dast-e Lut 12 Datisz 132 Dávid 124 Déiokész; Déiokidák 79-80, 1. még Da- jakku Délosz 166, 171, 173 Delphoi 72, 112, 166 Démétriosz 200, 222 Démétriosz, II. 220,222,236,251 Démokritosz 175 Démoszédész 130 Démoszthenész 181 Dezful291 Dijála 43, 51, 78, 95 Dinavar 202,212 Diocletianus 288, 319 Diodotosz 198, 200, 218 Dionüszosz (Nüszaiosz) (ist.) 202, 212 Dnyeszter 130 Dokkán-e Dáúd 1oo Drangiané (Drangiána) 113, 135, 194,200 Duna 61, 130, 165, 243, 325 Dura-Európosz (Dura) 232, 238, 240, 243-244, 246, 253, 257, 296 Dúr-Untas (ma: Csogá-ZambiI) 104 Dzsemdet Naszr 32 Edessza 265, 277 Edóm 163 Égei-tenger 47, 323 Egibi (babiIóni) 166 Egyiptom, egyiptomi(ak) 21, 23, 31, 47, 51, 56, 58, 60, 71, 80, 83, 95-97, 109, 111, 114, 118, 120-121, 124, 127-129, 133, 135, 142, 145, 147, 149, 156, 163-165, 170-175, 177-182, 184, 189, 193, 196-197, 200, 214, 225, 231-232, 234, 254, 277, 282, 287, 295, 310, 317-318,320,325, 327 Eiván-e Kerkhá 291, 295 Ekbatana (ma: Hamadán) 13, 95, 97-98, 107-108, 111, 115, 123-124, 128, 159, 189, 193, 200, 202, 204, 219, 222-223, 225,234,242,252,1. még Hamadán Elám (Elümaisz), elámi(ak) 30, 32, 34, 36, 36, 37, 39-40, 42-44, 49, 51-52, 56, 60, 75, 79-80, 96, 101-105, 110, 116, 121, 123, 135, 145, 147, 155, 159, 163, 201, 210, 243, 246, 251, 1. még Elümaisz Elburz (helyesen: Alborz) 11-13,50, 55 Elephantiné 121, 134 Elő-Azsia 31, 38, 85, 144, 162, 225, 247, 266, 324, 327, 329 Elümaisz (ma: Sárni) 220, 222, 228, 236, 251, 1. még Elám és Sárni Epheszosz 127 Eretria 132-133 Eszfahán; lszfahán 14, 43, 75, 79, 220, 251, 262 Etiópia, abesszin(ek) 120-121, 147, 180, 276-277 Etruria, etruszk(ok) 32,60,323

(339 o.)

Eufratész 7, 9, 43, 47, 60, 76, 78, 163-164, 167, 179, 189, 195, 199, 213, 220, 222-224, 226, 228, 231-234, 236, 244, 259, 263, 270, 288 Eulaiosz 237, 240 Euripidész 174, 226 Európa 9, 15, 23, 59-61, 68, 83, 129-131, 163, 165, 172, 174-175, 178, 180, 186-187, 192, 196, 201, 213-214, 216, 223, 237, 246, 307, 309, 314, 317, 321, 324, 327 Európosz 1. Rhagai Eurümedón 171 Euthüdémosz 200 Ezékiel 96 Ezsdrás 174 Fahliján 106, 128 Fakhrika 101 Fársz (ókori: Pársza) 76, 102, 106, 107, 144, 148, 164, 261-262, 266, 285, 287, 297, 1. még Pársza és Perszisz Fekete-tenger 33, 46, 73, 81, 112, 129-130, 163, 182, 195, 214, 231, 233-234, 315, 325 Felföld 1. Iráni-felföld flliszteus(ok) 58 Firuzábád 246, 289, 291, 293, 294, 295, 295, 297, 298--299, 1. még Gór-Firuzábád Földközi-tenger 31, 78, 96, 111, 120, 129, 226, 234, 255-256, 259, 314, 324 FÖlÚcia, fÖlÚciai(ak) 82, 114, 120, 129, 165, 170-171, 178, 188,201,315 Franciaország, franci(ák) 19, 132, 137, 146, 186, 309, 310, 320, 1. még gall (ok) frank(ok) 98

338

Frígia, fríg(ek) 58-59, 81, 176, 178 Gabinius 225 Gadatész 163 Gallia 72, 256, 317, 327 Gandhára 128, 135, 147, 182 Gaugamela 189 Gaumáta (ál-Bardija) 121-122

(340 o.)

Gáza 120, 189, 277 Gedrószia 197, 220 germán(ok) 98, 253, 328 Germiny-des-Prés (Orléans mellett) 308 getá(k) 130 Gibraltár (Héraklész oszlopai) 165 Giján, gijáni(ak) 30, 32, 44, 46, 52-53, 53, 54, 54, 55, 63, 72, 78-79 gimirrai 81, 1. még kimmer(ek) Góbi 12 Gondopharész 224, 233 Gordianus 265 Gór-Firuzábád 245, 1. még Firuzábád Gorgán 12, 275 gót(ok) 253 Gotarzész, II. 252, 257 Görögország, görög(ök), Hellász, hellén(ek) 7, 50, 64, 70-71, 75, 81, 93, 109, 111-112, 114, 118, 120-121, 128-133, 137, 140, 147, 154, 156, 162-163, 165-166, 168-181, 184-189, 191, 193-196, 198-207, 210, 212, 215-220, 222-224, 230, 232, 237, 240-242, 245, 250, 255, 258-259, 266, 288-289, 310, 318, 323-327 Granikosz 187 gréko-baktriai (királyság) 218-219, 224, 233,325 grúz(ok) 76 Gundésábuhr 291, 315 Gupta 321, 327 guti(k) 32, 37, 40, 43-44, 47, 54 Gügész 81 Habbánija-tó 195 Hábúr 53 Hadrianus 231 Halikamasszosz 187 Hallstatt 63 Halulé 102 Halüsz-folyó 81, 96, 111, 173, 184, 188 Hama 58, 79,144 Hamadán (ókori: Ekbatana) 30, 40, 50, 75, 78, 80-82, 95-96, 99, 103, 106, 122, 128, 196, 201-202, 252, 279, 1. még Ekbatana Hammurapi 49-50, 134 Hamun-tó 247 Han 73,253 Haraiva 75 Harát; Herát 13, 75, 192, 220, 223, 234, 263 Harhar 95 Harrán 96, 108, 111, 127, l..még Carrhae Harszin 83 Hatra 231-232, 245-247, 248-249, 291 Hekataiosz 131 Hekatompülosz (Dámghán) 13, 202, 219, 223, 234, 1. még Dámghán Hellász, hellén(ek) 1. Görögország, gö- rög (ök) Hellészpontosz 130 Helmand 74 Helmand-folyó 63, 113, 288 Héphaisztión 193, 196 hephthalitá(k) 1. khionitá(k) Héraklész 242 Héraklész oszlopai 1. Gibraltár Hérakliosz 278, 317 Herát 1. Harát Heródes 227 Hérodotosz 14, 72, 79-82, 89-90, 96, 98, 102, 107, 110, 113, 129-130, 133, 135-137, 140, 164, 175,241 Herriot, E. 7 Heszár 30, 32, 37, 48, 52, 55, 1. még TepeHisszár hettita, hettitá(k) 47-48, 58, 71, 88-89, 93, 118, 159 Hidalu 104 Hindúkus 48, 59, 123, 192, 200, 233-234, 256, 265, 270 Hindusztán 321 Hippiasz 131 Hippodamosz 216, 291 Hippokratész 310 Hira 270, 279 Hispánia 72, 319, 327 Holván 51, 128 Homérosz 70 Hormizd, 1. 266 Hormizd, II. 268 Hormizd, IV. 276 Hórusz 142 Humban-nimena 102 hun(ok) 73, 271-274, 276-277 Huren-Seikh-Khán 41 hurri, hurri(k) 47, 54, 59, 76, 88, 159 hükszósz(ok) 54 Hüphaszisz (Biasz) 192 Hürkania 113, 123, 143, 198-199, 219, 222, 229,233-234, 236 Hüsztaszpész (óperzsa: Vistászpa) 107-108, 113, 123, 135, 143, 147 laxartész 33, 39, 111, 113, 124, 130, 192, 214,324 ibér(ek) 76, 228 Idide-folyó (ma: Ab-e Diz-folyó) 104 ígéret földje 1. Palesztina

339

illír( ek) 58 India, indiai(ak), ind(ek) 7, 14, 23, 47-48, 50, 56, 59, 72, 109, 125, 128, 144-145, 147, 163, 165, 192-193, 197, 199-200, 208, 212-215, 224, 231, 233-235, 256, 258-259, 266, 270, 293, 310, 315, 321, 324-325, 327-328, 1. még árjá(k) Indiai-óceán 19, 110, 134 indoárjá(k) 1. indoiráni(ak) indoeurópai(ak) 7, 31, 46-50, 52, 58-59, 61, 63,68 indoiráni(ak) (indoárják) 47-49, 59, 137 Indra (ist.) 47 Indre 310 Indus 7, 31, 128, 134, 165, 182, 192, 194-195, 224, 233-234, 247, 265, 324, 327 Insusinak (ist.) 49, 52 lónia, ión(ok) 81, 112, 130-132, 135, 147, 156,171-173,177-178,209,227 lovianus 270 Ipszosz 196 Iráni-Azerbajdzsán 11 Iráni-Felföld 7, 9, 10-11, 12-16, 19-21, 25-26, 30-34, 36, 40, 43-46, 49, 52, 54-57, 59, 61, 71, 78, 88, 94-95, 103, (341 o.) 105, 114, 128, 137, 154, 162, 168, 190, 199, 205, 226, 242, 245--246, 251, 297, 322 iskuzai 81, 91, L még szaká(k) és szkítá(k) Ispuini 77 Iszfahán L Eszfahán Iszin, iszini 43, 49 Iszokratész 180 Isszosz 187 Isztakhr 14, 207-208, 209, 242, 262, 279, 285,287, 293, 296 Iszthmosz 171 Itália 23, 68, 186, 214, 230, 232, 256, 317, 327 italikus( ok) 59 italo-kelta 59 Iulius Caesar 228 jafetita (kaszpi) 31 Jákob 166 Jazdagird, L 270 Jazdagird, II. 271, 278-279 Jemen 276 Jeremiás 82, 96 Jeruzsálem 114, 124, 174, 227, 244, 277 Jézus (Krisztus) 183,272,286-287,309 Jouarre 308 Júda 80, 124, 174 Julianus 269 Julius Caesar L Iulius Caesar jüecsi(k) (tokhárok) 223, 233, 268, 325 Kabul123, 128, 233 KabuI-folyó 48, 128, 256 kadusziosz(ok) 176, 180 Kaiszareia 277 Kakzé 243 káld( ok) 114 Kambüszész (óperzsa: Kambúdzsija) , 1. 107-108, 122 Kambüszész (óperzsa: Kambúdzsija), II. 114, 118, 120-122, 124-125 Kangávar 202, 204, 207, 209, 210-211, 242 Kaniska 234-235, 265, 287, 319 Kapisi (ma: Begram) 123 342 Kappadokia 33, 111, 135, 176, 183, 199, 203, 242, 265, 271, 277 Karadzs 63 Karatepe 89 Kardér 287 Karén 263 Karia, kár(ok) 147, 178 Karkamis 58, 127 Kar-Kasszi 50, 1. még Akesszaia Karkhe-folyó 104 Karmánia 200, 1. még Kermán Kamak 189 Károly, Nagy 127, 327 Karsza 135 Karthágó, karthágói(ak) 110, 120, 165, 193, 325 Kárun-folyó 102, 106 Karüanda 128, 165 Kásán 14, 17,62, L még Szijalk Kassú (ist.) 50 kassú(k); kasszi(k); kasszitá(k); kosszaioi 9, 37, 48-54, 59-60, 237 Kastaritu 80 Kaszpapürosz 128 kaszpi 1. jafetita Kasz-pi 50 Kaszpi-kapuk 50, 75, 234 Kaszpi-tenger 9,11, 11, 12-13,47,50,110, 176, 195, 199, 214, 218-219, 233-234, 236, 243, 275 Kasz-szi 50 kasszi(k) L kassú(k) kathar(ok) 320 Kaukázus, kaukázusi(ak) 12, 31, 47, 59-60, 73, 76, 78, 80-81, 134, 163, 192, 215, 228, 230-231, 260, 263, 265, 271-272, 278 Kaukázusi-kapuk 271-272 Kavád 272-275

340

kazár(ok) 278 Kelermesz 92 keltá(k) 59 Kermán 147, 163, 262, 280, 1. még Karmánia Kermánsáh 40, 83, 122, 201-202, 212, 291 Keserű-tavak 129 Kharakéné 220, 223, 236 Khark 234 Kherszonészosz 130 khionitá(k) (hephthaliták) 7, 261, 268, 270274, 276-277, 284 Khiosz 132 Khodzsand 192, l. még Alexandreia (Khodzsand) Khorászán 12, 75, 163 Khoraszrnia (Khoraszrnié; később: Khvárazm) 147 Khorezm 1. Khvárazm Khorramábád 83 Khorvin 55 Khoszroész l., Armenia királya 263 Khoszroész (középperzsa: Khoszrau), l., szászánida uraik. 274-276, 279, 283-284, 310, 317-318 Khoszroész (közép perzsa: Khoszrau), II. 277-280 Khsathrita (Phraortész; méd: Fravartis) 80-82, 90, 102 Khurha 202, 207, 209, 212 Khurzád 274 Khuzesztán (ókori: Szúsziána) 12-13, 133, 265, 306, 318, 1. még Szúsziána Khvárazm (Khorezm), khvárazmi(ak) 7, 135, 147, 182, 216, 274, 1. még Khoraszmia Kidinnu 182 Kilikia 81, lll, 179, 183, 185, 187 Kilikiai-kapuk 187 kimmer(ek) 48, 80-82, 89, 98 Kimón 173 Kína 7, 23, 52, 72-73, 89, 198, 213, 224, 233-234, 253, 256-258, 268, 275, 306, 308, 315, 319-320, 327-328 Kínai-Turkesztán 7, 268 "Királyi út" 111, 127-128 Kirkuk 51, 88 Kis-Armenia 266, 1. még Armenia Kisázsia 9, 13, 43, 46, 52-53, 56, 58--59, 78--82, 85, 89, 93, 109, 111-113, 124, 128, 131-132, 159, 162-163, 172, 176-177, 184-185, 187-188, 199-201, 224, 227, 231-232, 277-278, 320, 323 Kiseszim 70 kis jüecsi(k) 268, 1. még kis kusán(ok), jüecsi(k) (tokhárok) és kusán(ok) kis kusán(ok) 268, 270, 1. még kisjüecsi(k), jüecsi(k) (tokhárok) Kleopátra 228 Kodomannosz 1. Dareiosz, Ill. Konstantinápoly 273, 277, 327, 1. még Bizánc Kopernikusz 182 Korinthosz 165 kosszaiosz(ok) (kosszaioi) 50, 237, 1. még kassú(k) Közép-Azsia 9, 72, 113, 162, 198--199,223, 244, 247, 256, 276, 287, 304, 310, 324-325, 327 Kréta 163 Krisztus 1. Jézus Kroiszosz 72,111-112,162 Ktésziphón 219-220, 231-232, 245, 247, 262, 269, 276, 278--279, 293, 295, 310 Kuh-e Khádzse 247 Kuku-nor 268 Kuras 1. Kürosz Kurdisztán, kurd(ok) 12, 32, 75, 91, 98, 205 kusán(ok) 7, 233-236, 240; 244, 253-254, 256, 261, 263, 265-266, 268--270, 280, 284, 287, 293, 319, 325-326 Kutir-Nahhunte 49, 51 Kuzu1akadphiszész 233-234 Küaxarész (méd: Uvakhstra) 90, 95-96, 106, 123 Kül-tepe 33 Kfuénaika 120, 231 Küréné 120 Kürosz (óperzsa: Kurus; asszír: Kuras), 1. 103-104, 122 Kürosz (óperzsa: Kurus), II., Nagy 68, 96, 104, 107-116, 118, 120, 122-125, 127-128, 134, 137, 142, 160, 168--169, 174,177,190,203,219,222,224 (343 o.)Kürosz (óperzsa: Kurus) , Parüszatisz fia 169, 176-177 Kürosz-folyó 214, 234 Küzikosz 132 Labienus 227 lagida 196 Laodiké 203 Laodikeia (ma: Nahávand) 202-203, 1. még Nahávand Larsza 49 Leszbosz 132 Levante 320 Libanon 163 Libanon-hegység 147 Libüé 120, 129 Loftus 210

341

Loresztán; Lurisztán 9, 13, 50, 53, 55, 63, 83, 84, 86, 87, 87, 88-89, 94-95, 128, 251 Lucullus 225, 236 lullubi(k) 37, 40, 42, 44 Lut 1. Dast-e Lut luvijai(ak) 58 Lüdia, lüd(ök) 72, 81, 96, 111-112, 162, 176,242 Lükia 32, 179 Macrinus 232 Madai 1. Média, méd(ek) Madaktu 104 Madüész 82, 90 Magnészia 200 Máh (ist.) 137 Maitréja (ist.) 320 Makedónia, makedón(ok) 130, 169-170, 180--181, 184-197, 200--201, 203-205, 208, 242, 255, 324, 328 Makrán-hegység 12 MáI-amir 210, 251 Malatya 58 Málli 266,273,286-287 Man-istuszu 39 Mannaj, mannaj(ok) 75, 79-82, 89-91, 9596 344 Mára (ist.) 320 Marakanda 1. Szamarkand Marathón 133 Marathosz 188 Mardoniosz 171 Marduk (ist.) 51-52, 115 Margiané 113, 123, 1. még Marv Mária 278 Marszüasz 131 Martija 123 Maruttas (Marut) 50 Marv; Merv 31, 223, 226, 233-234, 257, 263,279 Mashad; Meshed 14 Maszdzsed-e Szoleimán 104-106, 207, 242, 247,285 masszagetá(k) 72 Maurikiosz 277 Maurja 182, 200, 324 Mazdag; Mazdak 273 Média (asszír: Madai), méd(ek) 7, 11-13, 44, 50, 58, 74-75, 78-82, 88-90, 95-98, 99, 102, 106, 108, 110--111, 113, 116, 123, 132, 136-137, 143, 147, 149, 156, 158-159, 160, 162, 170, 172, 175, 193, 199,201,206,220, 228, 235-236, 315 Média Atropaténé 1. Atropaténé Mediterráneum 54, 231, 234, 317 Meherdat 252 Melgunovo 92 Memphisz 120--121 Menua 77 Meroé 121 Merovingok 103, 253, 314 Mervl. Marv Mezopotámia, mezopotámiai(ak) 9, 13-14, 26, 30--34, 36-37, 42-44, 47, 50, 56, 60, 71, 76, 88, 97, 109, 156, 159, 163, 166, 189, 200, 208, 222-223, 231-232, 244-247, 251, 256, 266, 272, 274, 276, 279, 287, 322 Midasz 81 Mihr-Narszé 286 Milétosz 112, 132, 165 Minósz 59 Mitanni, mitanni(k) 47-48, 50, 52, 54, 57, 59,71 Mithra (ist.) 89, 137, 183, 241-243, 285, 288, 304, 320, 1. még Mitra Mithridatész, 1. 220, 222-224, 229, 239, 251-252 Mithridatész, II. 223--224, 252 Mithridatész, Ill. 225 Mithridatész-ág 229 Mithridatész Eupatór 224-225, 325 Mitra 47, l. még Mithra Mong Oi 313 mongol(ok) 12, 328 Mózes 286 Murasú és fia 166 Muski 58 Musza 251 Muszaszir 77, 77 Mükalé 171 Müszia, müsz(ök) 58, 179, 203 nabateus(ok) 31, 226-227 Nabú-apla-uszur 95-96 Nabú-kudurri-uszur, 1. 52, 95-96 Nabú-kudurri-uszur (előbb Nidintu-bél), lll. 123 Nabú-kudurri-uszur (ál-) 123 Nabú-naid 96,108, 111, 113, 123 Nabú-rimanni 182 Nád-e Áli 63

342

Nahávand (Laodikeia) 30, 202-204, 207, 279,1. még Laodikeia nairi(k) 76 Nanája (ist.) 86, 204, 242, l. még Anáhitá Napata 120 Napir-Aszu 51 Naqs-e Rosztam 106, 118, 134, 137, 138, 142, 207-208, 244, 265, 309 Narám-SzÍn 39-40 Narszé 266, 268, 287 Nászatják (ist.) 47 Nearkhosz 192, 195 Nehémiás 174 Nekó 129 Németország 19 Nero 230, 233, 241 Nidintu-béll. Nabú-kudurri-uszur, Ill. Nílus 60, 97,120,129, 167, 173,277,322 Ninive 82, 95-96, 98, 104, 106 Ninni (ist.) 41 Nippur 166, 243 Nisai-síkság; Nikaiai-síkság 78 Niszibisz 263 nomád(ok) 60, 114,265 Novorosszijszk 253 Nurábád 207-208 Nüsza 202, 212, 243 Nüsza-Alexandropolisz (Párthiában) 202 Nüszeiosz l. Dionüszosz Nyugat-Ázsia 31, 89, 165, 168, 223, 232, 235, 245, 260 Nyugat-Turkesztán 33, 1. még Turkesztán Octavianus 228 Ohrmazd I. Ahuramazdá Ókhosz l. Artaxerxész, Ill. Ókhosz (Tedzsend?) 218 Olümpia 166 Ománi-öböl 12 óperzsá(k) 59, 103 Opisz 194 Orléans 308 Oródész, 1. 225-227 Oródész, II. 245 Oroitész 124, 129 Orontész 197 Oroszország 7, 12, 14, 46, 88, 93, 129, 158, 198, 214, 253, 255, 317, 1. még Szovjetunió oszét( ek) 60 Oszroész 231-232 Óxosz (ma: Amu-Darja) 33, 48, 111, 113, 198,202,223,233--234,265,276,324 örmény(ek) 58 Pábag 262, 285 Paikul 291 Pakórosz 227, 232, 244, 260 (345 o.)Palesztina (ígéret földje; Szentföld) 47, 53, 58, 80, 82, 96, 114, 121, 129, 163, 174, 186, 195, 197, 226-227, 231, 243, 245, 256,315 Palmüra 226, 229, 253, 257, 265 Pamír 28, 34, 202, 234, 247, 256 Pamphülia 179 Pandzsáb 59, 223 Pandzssir-folyó 48 Paraitakéné 193 Párizs 305, 308, 308 Parmenión 188 párn(ok) 218--219, 235, L még Párthia, párthus( ok) Pársza (ma: Fársz) 102-103, 106, 108, 1. még Fársz, Párszua és Perszisz Párszua; Parszuas; Parszumas 74-75, 78--82, 102-104, 108 Partatua (görög: Prótothüész) 81-82, 91 Párthava 219, L még Párthia, párthus(ok) Pártrua, párthus(ok) 75, 86-87, 113, 123, 135, 143, 197-200, 202-203, 205-207, 210, 213, 217-220, 221, 222-230, 230, 231-238, 238, 239--246, 246, 247, 248-249, 250-254, 254, 255-257, 259--260, 262-263, 280-281, 283-285, 289, 291, 297-298, 303, 319, 325-326, L még párn(ok)

343

Parüszatisz 176 Paszargadai 14, 76, 106, 108, 114-116, 116-117, 118, 119, 137, 142, 148, 176, 192,208 Patná 182 Peloponnészosz 175 Péluszion 120 Pénelopé 154 PerikIész 173 Perinthosz 181 Péróz 271-273,286 Perszepolisz 14, 26, 30, 76, 95, 107, 118, 124, 128, 134, 137, 140, 142, 145, 148--149, 150-152, 153, 153, 154, 155, 156, 157, 158, 158, 159, 160-161, 162, 164, 165, 167, 172, 182, 190-191, 207-209, 247, 252, 295, 303, 323 346 Perszis 107, 123, 128, 185, 198--201, 207, 220, 222, 236, 262, L még Fársz és Pársza Perzsa-kapuk 128, 190, L még Szúsziánaikapuk Perzsa-öbö19, 11, 14, 19, 32, 39, 51, 164-165, 192, 200-201, 214, 231, 234, 251 Pesávar 128, 147, 234, 265 Petra 257 Phaszisz-folyó 214, 234 Pheidiasz 154 Philipposz, Makedóniai 180-181, 184, 186- 189, 196 Philippus Arabs 265 Phraatakész, V. 1. Phraatész, V. Phraatész, 1. 219 Phraatész, II. 222-223 Phraatész, nr. 225 Phraatész, IV. 227-229, 251, 258 Phraatész (Phraatakész), V. 229, 258 Phraortész L Khsathrita Phraortész (méd: Fravartis), ál- 123 Phriapitész 219 Piszidia 179 Plataiai 171 Plutarkhosz 154, 256 Polükratész 120, 129 Pompeius 225, 236, 243, 255 Pontosz 129, 131, 163, 165,224-225, 242 Post-e Kuh 13 Poszeidón (ist.) 212 Prótothüész 1. Partatua Pszammetik, nr. 120 Ptolemaiosz, Klaudiosz 182, 282 Puzur-Insusinak 39--40, 50 Püthagorasz 210 Qádiszija 279 Qádzsár 12 Qandahár 74, 1. még Arakhószia qásqái(ok) 205 Qa~vin 13, 50 Qom; Qum 14, 30 Quetta 12 Qutaiba 274 Rajna 61, 165,232,243 Ramszesz, Ill. 58 Rasnu (ist.) 89 Rei; Rai 13-14, 1. még Rhagai Rhagai (óperzsa: Ragá; ma: Rei vagy Rai; Teherán-Rei; Európosz) 13,98, 123,202 Rhóxané 192 Róma, római(ak) 7, 61-62, 74, 87, 109110, 115, 178, 182-183, 197-200, 213214, 220, 224, 238, 240-241, 243-245, 255-261, 263, 265-266, 268-272, 274-275, 280, 282, 284, 286-288, 291-293, 295-296, 299--301, 303, 305306, 314, 317-321, 323, 325-327 Rosztam; Rusztem 279 Rusza, 1. 78-79, 81, 122 Sábuhr (Sápúr), 1. 235, 244, 263, 265-266, 267, 285-287, 291, 293, 295, 298, 300, 310, 319 Sábuhr (Sápúr), II. 268-270, 280, 286, 288, 291 Sábuhr (Sápúr), Ill. 269,271 Sábuhr (Pábag fia) 262 Sahr-e Zur 40 Sahur 146 Saint-Denis 305, 308 Sala (ist.) 49 Samas-sum-ukín 103 Sámi 210, 251, 1. még Elümaisz Samsi-Adad 75 Sándor, Nagy 112, 115, 129, 134, 137, 156, 161, 168, 181, 184-196, 198, 201-203, 205, 207, 213, 216, 231, 235, 237, 240, 244, 255, 259, 324 Sarrukín, agadei 39-40, 43-44, 77 Sarrukín, II. 72, 78-81 Scutari 277 Selyemút 14, 234 sémi(ek) 7, 31, 37, 39-40, 44, 49, 60, 145, 183, 220, 226, 240, 242 Septimius Severus 232 Silhak-lnsusinak 51-52 Siráz 14, 245 Sirkaki; Silka(ki) 78 Síz 243-244

344

Sós-sivatag 1. Dast-e Kavir Spárta 111, 131, 133, 170, 173, 175-179, 188 Sulla 224 Sulmánu-asaridu, Ill. 74, 77 sumer(ek) 14,37, 39, 47, 60, 97, 159 Surena (párthus: Szúrén) 225-227, 238 Surias (ist.) 50, 1. még Szúrja Sustar 15, 75, 102, 104, 291, 315 Sutruk-Nahhunte 51 szafavida, Szafavidák 12, 328 szagartiosz(ok) (zikirtuk) 75, 123 Szaisz 124 szaká(k); szakká(k) 7, 91, 223, 1. még szkítá(k) szakaranká(k) 223 Szalamisz 131, 171, 173 Szamaall 44 Szamaria 79 Szamarkand; Szamarqand (ókori: Mara-kanda) 194,265 Szamosz 120, 129, 171 Szaqqiz 90-91 Szarangai (óperzsa: zaranka) 113 Szardeisz 112, 120, 127, 131, 135, 147, 175 Szar-e pol-e zoháb 40, 98, 100 szarmatá(k) 7, 253, 325 Szászán 262, 285 szászánida, Szászánidák 12, 147, 206, 208, 216-217, 231, 233, 235, 237, 241-242, 245-247, 250-251, 259-262, 264, 266, 268-270, 273, 276-277, 279-286, 289, 291, 293, 295-297, 300-301, 303-306, 306, 307, 307, 308-310, 314-315, 317-321, 326-328 Szataszpész 165 Szattagüdia 135 Száve 30 Szeleukeia (Szúsza) (az Eulaiosz mentén) 237,240,1. még Szúsza Szeleukeia (a Tigris mentén) 197-198, 200- (347 o.)202, 220, 222, 229-230, 237, 240, 245, 270 szeleukida, Szeleukidák 127, 196-201, 203-205, 207, 210, 213-216, 218-220, 222-223, 225, 236, 244, 255, 259, 325 Szeleukosz, I. 132, 196-198, 213 Szeleukosz, II. 199, 218 Szentföld 1. Palesztina Szibéria 130, 198 Szidón 180 Szijalk 14, 17, 18,19,20-21,23,24,27-28, 30, 33-35, 35, 36, 36, 37, 44, 52, 54-55, 62, 62, 63-64, 64-67, 68, 68, 69, 72, 78, 87, 251, 1. még Kásán Szilénosz (ist.) 212 Szimas 43-44 Szín (ist.) 96, 113 Szín-ahhé-eriba 80, 102 Színai-félsziget 120 Szind 135, 223 Szinopé 81, 185 Szippar 182 Szíria 47, 52-53, 58, 79-80, 82, 89, 93, 96, 108-109, 114, 129, 162-163, 174, 178179, 187, 195, 197, 200-201, 208, 219, 222-223, 225-227, 229, 231-233, 235, 243, 251, 255-256, 260, 265, 271-272, 276, 287, 291, 295-296, 306, 314-315, 320 Szisztán 31, 63, 74, 163,220,223-224, 234, 247, 263, 266, 280, 284, 318 szkítá(k) 7, 48, 63, 80-82, 88, 90-96, 98, 102, 129-130, 135, 158, 182, 218-219, 223, 233, 263, 1. még iskuzai és szaká(k) Szkudra 135 Szkülax 128, 165, 195 szláv(ok) 60, 317, 321, 328 Szogdia, szogd(ok) 7, 135, 147, 192 Szolduz 63 Szorkh Kotal 247 Szovjetunió 218 Szraosa (ist.) 89 Sztatira 193 Sztrabón 50-51, 134 Szuezi-csatorna 129 348 Szútja (ist.) 50, 1. még Surias Szúsza 13, 22, 25, 27, 30, 32-34, 37, 39-40, 43-44, 45, 49, 51-52, 72, 85, 104, 106-108, 115, 120, 124, 127-128, 131-134, 137, 139-141, 144, 146-148, 148, 149, 154, 156, 159, 163, 165, 167, 169, 172, 178, 181, 184, 187, 190-193, 196, 199-200, 210, 237, 240, 242-243, 246-247, 251-252, 254, 254, 291, 315, 1. még Szeleukeia és Szúsziána Szúsziána (ma: Khuzesztán) 13, 30, 34, 39, 60, 106, 123, 128, 262, 1. még Khuzesztán és Szúsza Szúsziánai-kapuk 128, 1. még Perzsa-kapuk Tabriz; Tebriz 75 Tacitus 241, 243 Takhósz 179 1;'ammaritu 104 Tang-e Pabdá 15 Tang-e Szarvak 252

345

Táq-e Bosztán 295,301, 307-308 Táq-e Girre 291, 292, 300, 302 Tarentum 130 Tar Lunni 40 Taskent 265 Taurosz-hegység 58, 199 Taxila 247, 249, 293 Tebriz 1. Tabriz Tedzsend 218 Teherán; Tehrán 13, 17, 40, 50, 55, 63, 74, 98, 123, 202, 251 Teherán-Rei 1. Rhagai Teiszpész (óperzsa: Csaispis) 102-104, 106, 122, 144 Tell-Bakun 30 "tengeri népek" 58 Tepe-Hisszár 27,45,1. még Heszár "Termékeny Félhold" 53 Thébai (Görögországban) 178, 186, 188 Thermopülai-szoros 170 Thesszália 170, 180 thrák-fríg(ek) 58-59 Thrákia, thrák(ok) 59, 130, 134, 180, 203, 320

346

Tibet 268 Tiflisz (ma: Tbiliszi) 277 Tigranész 224-225 Tigris 9, 51, 60, 77, 101, 111, 123, 127, 132, 163-164, 167, 189, 197-198, 200202, 213, 220, 222, 229, 231-232, 237, 240, 245, 266, 278 Tiridatész, 1. 230, 236, 241 Tisszaphernész 175 tokhár(ok) 223, 233, 268, 1. még jüecsi(k),

kis kusán(ok) és kusán(ok) • török(ök) 328 török-tatár(ok) 12 Traianus 231-232, 299 Transzkaukázia 89, 1. még Kaukázus Transzoxiána 48, 59 trér(ek) 81 Trója 187 Tukulti-apil-Ésarra, Ill. 74, 78 Turkesztán 7, 31, 223, 234, 256, 268, 304, 313, 315, 320, 325 Tüana 133 türk(ök) 277 türk(ök), nyugati 274, 276 türkmén(ek) 12 Türosz 188 Untas-Humban (Untas-Napirisa) 51, 104 Ur, Ur-i 34, 43-44 Urál130 Urartu 6ü-61, 72-73, 7~2, 90, 96-97, 106, 111, 122, 159 Urmia-tó; Ormija-tó 11, 63, 75, 77-78, 81-82, 90--91, 101, 106 Uruk 32, 49, 240 uxiosz( ok) 237 Vahjazdáta (ál-Bardija) 123 Vahrám (Bahrám), 1. 266, 287, 300 Vahrám (Bahrám), II. 266, 268, 286-287, 300 Vahrám (Bahrám), Ill. 266 Vahrám (Bahrám), IV. 269 Vahrám (Bahrám), V. 270--271 Vahrám (Bahrám) Csóbín 277 Vahrám (Bahrám) Gór 307 Váju (ist.) 137 Valakhs 273 Valerianus 265, 291, 295, 299 vandál(ok) 98 Van-tó 60, 76, 78, 277 Vardanész 257 Varuna (ist.) 47 Velence 306 Verethraghna (ist.) 242, 285, 304 Vimakadphiszész 234 vizigót(ok) 98 Vologészész (Vologaiszész), 1. 230, 241, 244 Vologészész (Vologaiszész), II. 232 Vologészész (Vologaiszész), IlL 232, 235, 253 Vologészész (Vologaiszész), IV. 235 Vologészész (Vologaiszész), V. 232 V ologészia; V ologaiszia 230 Voltaire 191 V ononész, 1. 229 Vörös-tenger 129, 213-214, 234 Xenophón 142, 184 Xerxész (óperzsa: Khsajársá) 153, 153, 154, 155, 156, 160, 162, 168--173, 177, 184, 187, 189-190, 200 Záb-folyó 39, 43, 77 Zagrosz-hegység 9, 13-14, 30, 39, 43, 47-48, 50--54, 57, 60, 73-75, 78--79, 83, 95,98 Zárn (ist.) 137 Zamaszp 274 zaranka 1. Szarangai Zarathustra 1. Zoroaszter Zénón 272 Zerubbábel114, 124 Zeusz (ist.) 156, 204 Zeusz-Amon (ist.) 194 zikirtu(k) 1. szagartiosz( ok) Zivije 90, 92-94, 95, 98 (349 o.)Zoroaszter; Zóroasztér (óiráni: Zarathustra) 143-144, 285--286 Zurván (ist.) 89,242 Zurván ikrek 285, 1. Ohrmazd és Ahriman zsidó(k) 19, 98, 113-115, 121, 124, 134, 166, 174-175, 182-183, 226, 231, 244245,270-272,287,314-315

347

348