regi.tankonyvtar.hu · Web view(Magyar Világ, 1956. november 3.) A párt vezetőségében – egyes források szerint – szívesen látták volna dr. Gróh Gyulát, Mindszenty József

História 1988-06

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1988-06Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Kérdõjelek 1956-ról ................................................................................................................ 12. Képek ...................................................................................................................................... 2

2. .......................................................................................................................................................... 41. Gerõ Ernõ rádióbeszéde, 1956. október 23. ........................................................................... 42. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. ....................................................................................................................................................... 111. KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt), MFP (Magyar Függetlenségi Párt), DNP (Demokrata Néppárt), 1947, 1956 ................................................................................................................ 112. Képek ................................................................................................................................... 13

4. ....................................................................................................................................................... 151. A Magyar Függetlenségi Párt programja, 1947 .................................................................... 15

5. ....................................................................................................................................................... 181. Nemzeti Tanácsok programjai, 1956. október. ..................................................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 23

6. ....................................................................................................................................................... 271. Kádár János rádióbeszéde, 1956. november 1. .................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 28

7. ....................................................................................................................................................... 351. Mindszenty József. 1956. november 3. ................................................................................ 352. Képek ................................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 421. Bibó István kibontakozási tervezete. 1956. november 6. ..................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 45

9. ....................................................................................................................................................... 481. Független Kisgazdapárt, 1956. november 16. ...................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 53

10. ..................................................................................................................................................... 571. Kérdõjelek az érdekképviseletrõl ......................................................................................... 57

11. ...................................................................................................................................................... 581. A Szakszervezeti Tanács 1945-ben ....................................................................................... 582. Képek ................................................................................................................................... 60

12. ..................................................................................................................................................... 631. Törvények és rendeletek az érdekképviseletrõl. II. rész 19451985� ..................................... 63

13. ..................................................................................................................................................... 681. Szakszervezetek a felszabadulás után .................................................................................. 682. Képek ................................................................................................................................... 70

14. ..................................................................................................................................................... 721. NÉMETH József ................................................................................................................. 722. Képek ................................................................................................................................... 74

15. ..................................................................................................................................................... 771. A csallóközi magyarszlovák határ története� ......................................................................... 772. Képek ................................................................................................................................... 80

16. ..................................................................................................................................................... 811. Egy történelemkönyv sikere. A. J. P. Taylor: Az elsõ világháború képes krónikája ............ 81

17. ..................................................................................................................................................... 841. Földnek és égnek vannak titkai ............................................................................................ 84


História 1988-06

2. Képek ................................................................................................................................... 8718. ..................................................................................................................................................... 88

1. Állandó kiállítás a KMP történetébõl ................................................................................... 882. Képek ................................................................................................................................... 88


1. Kérdõjelek 1956-rólGLATZ Ferenc

Kérdőjelek 1956-ról

A forradalom a társadalom egészét meghatározó viszonyrendszer megváltoztatása. A társadalom ember ember közötti érintkezés. S az érintkezést, a kapcsolatrendszert alapjában a tulajdonviszonyok határozzák meg. A marxi gondolkodás alaptézisei közé tartozó állítások. 1956. október 23. – november 4. között Magyarországon az uralmon lévő politikai erők nem kívántak beleavatkozni a társadalom alapjaiba. Nem kívánták az 1945–48 között forradalmi reformokkal szemben a földet, a gyárakat, a bankokat „visszaadni” tulajdonosaiknak. (Érvek 1981-ből, a Magyarország történeti kronológiája IV. kötetének belső vitájából.) Vagyis: nem volt „forradalom” 1956 októbere, mert nem nyúlt a társadalmi rendszer alapjaihoz. És ugyanígy nem volt „ellenforradalom” sem, mivel nem, kívánta az 1945–48 közötti forradalmi viszonyokat megdönteni. (Nem is található a kronológia adott kötetében – melynek e sorok írója volt a szerkesztője s részben szerzője is – ilyen értékelő megállapítás.)

Napvilágra kell hozni azokat a politikai programokat, amelyek megfogalmazódtak azokban a hetekben. El kell őket olvasni, gondolkozni kell felettük. Nyugodtan, indulatok nélkül. Előttünk másolatok a hevenyészett programokról… (Ha egyáltalán programoknak nevezhetők a felszínre fakadó indulatok.) Bennük egy közös elem: a Szovjetunió és Magyarország közötti viszony újrarendezésének igénye. „Reálpolitikusok” ha a semlegességről olvasnak ma, könnyen legyintenek: naivitás. (Érveink, sárguló cédulákon 1981-ből: 1956 őszén az SZKP is felvetette a szocialista országok és a Szovjetunió közötti viszony újrarendezésének szükségességét. Éppen a magyarországi felkelés idején, október 30-án hozott határozatot erről. Magyarországon e keveset idézett dokumentumra a História következetesen hivatkozott, teljes terjedelmében először közölte a Pravda „elfeledett” szövegét. A Kronológia IV. kötete annak idején ugyancsak utalt erre.) – A történettudomány nemcsak a levéltárban ülés, de a gondolkodás tudománya is. Erről gyakran megfeledkezünk. Vajon hogyan álltak az alternatívák 1956 őszén? Ausztria 1955. évi semlegessége (a szovjet csapatok kivonulása) rendkívül közeli, mind térben, mind időben. Az akkor politikáról gondolkodó generáció még nem nyugodott bele a Pobeda-szintű technikai kultúrához tartozásba. (A mai generációk – mi történészek is – belenyugodni látszanak.) ők még nyíltabban beszéltek és gondolkodtak a világháború utáni átrendezésekről. (Ne felejtsük: tőlünk 1956 három évtizednél messzebb távolodott, az akkori cselekvőktől 1945 alig tíz évre.) Amerikaiak Nyugat-Európában, szovjetek Közép-Kelet-Európában. E „nagyhatalmi osztozkodás” egyféle szovjetellenesség alapja is lehetett. Mások úgy gondolkodtak: a fasizmus évszázadunkat megrázó brutalitása alól e térséget a vörös hadsereg szabadította fel. Ez egyféle szovjetbarátság alapja is lehetett. És ma már az is feledésbe merülni látszik: a sztálinizmus-ellenesség is akkor természetesen szovjetellenességként jelenhetett meg. A társadalmi mozgalmakban a résztvevőket nem lehet, mint fizikai kísérletben a reszelékeket mágnessel „negatív” és „pozitív” pólusokra szétválasztani. Vagy mint a vegyészi logika teszi: pontosan megállapítani az indulatok indikátorait. – Vagyis: 1956. október nem volt forradalom, s nem volt ellenforradalom, hanem népfelkelés, a sztálini rendszer ellen, amely a térség népeire egy hagyomány nélküli politikai rendszert kívánt ráerőszakolni, s eközben nemcsak a konzervatív, de a helyi baloldali erők – mindenekelőtt a szervezett munkásság – hagyományaival is leszámolt. – Figyeljük a virágok szaporítását. Nem tudható előre pontosan, melyik levágott gyökérdarabból nő a sarj erőssé és lesz az anyanövény folytatója. Gyakran jelenünk izmos gyökérdarabjai rothadnak el holnap, s ma csenevésznek látszó darabkák hajtanak erős utódokat. 1956. október 23–november 4. között a vezető politikai pozíciókban nem ellenforradalmárok és forradalmárok között folyt a harc, hanem a baloldali kibontakozás két alternatívája között: a sztálini rendszert fenntartani akaró szárny és a reformot képviselők között. 1956. október végén egy táborban voltak a később elítélt (és kivégzett), valamint az elitélésekről (kivégzésekről 1957/58-ban) tudomást vevők, vagy éppen azokat elrendelők. A baloldal ismét felfalta saját tagjait. Történetietlen hamisítás, hogy a baloldal őszinte elhivatottságú harcosainak céljait nevetséges módon összemossuk a valóban reakciós, ellenforradalmi elemek elszabadulásával. (Ne feledkezzünk el ismét: 1944, 1945 alig tízévnyire volt csak 1956-tól.)

A történelem mindenkié. Ösztönösen választanak a jelen politikai harcosai mintákat a múltból. 1848 mozgalmában 1789 francia forradalma, 1918-ban pedig 1848 kliséi munkáltak. 1956 októberében, a monolitikus politikai intézményrendszer felbontásának kezdetén a korabeli cselekvők természetességgel nyúltak az 1949 előtti politikai intézményekhez. A többpártrendszerhez. Sőt, 1957 elejéig, amíg a táboron belüli inga nem lengett ki „bal”-ra, addig az MSZMP sem zárkózott el a többpártrendszer visszaállításától. Egészen más kérdés: a konkrét pártcsoportosulások kezdeteiben elsősorban a régi pártok újjáélesztésének szándéka nyilvánult meg. A néhány rövid nap nem mutathatta meg: vajon a magyar társadalom 1956 végén ugyanazon pártokat igényelte-e, mint amelyeket felszámoltak 1949-ben? Egészen más kérdés: ma, ismét a többpártrendszer esetleges hasznát


mérlegelve egy modern társadalom számára Magyarországon, „modellként” miért 1956-hoz, illetve 1949 előtti állapotokhoz nyúl vissza a politikai gondolkodás? Kifejez-e még valamit és mennyit a régi pártok újjászerveződése? – A politikai párt nem más, mint a társas életben munkáló érdekek politikai rendszer-szintű megfogalmazása. A történelem, ha ismétlésekhez példatárként kívánjuk felhasználni, rossz tanácsadó lehet. 1988-ban a réteg- és csoportérdekek egészen mások, mint 1956-ban, vagy voltak 1948-ban. Lesz-e társadalmi méretekben értelme a régi pártkeretek (és programok) felújításának? Csak a politikai gyakorlat döntheti el …

De többről is szó van. A század végéhez közeledő Magyarország, a történész szemével nézve, egy új politikai világban keresi elhelyezkedését. Világméretekben változik a politika, a politizáló tevékenység tartalma. A modern ipari társadalom százesztendős történelmében az egyes társadalmi osztályok érdekeit megfogalmazták azok a pártok (közép- és felső rétegek, munkások, parasztok pártjai), kik alkotói, létrehozói voltak e társadalomnak. A magyarországi pártrendszer 1948-ig ennek a politizálásnak volt része. Ma már azonban világméretekben megkezdődött e rendszer bomlása. új tényezők kerültek előtérbe az emberiség sorsának alakításában, új tényezők a politikában. Gyermekeinket arra neveljük, számukra a politika tartalma, eltérően az elmúlt évszázad pártpolitikai tényezőitől: az államhatalmi erőszak visszaszorítása a csoportérdekek (etnikai, vallási, szokásrendi, lokális) javára; a fegyverkezés kiűzése a politikából (nem a rendfenntartásé); az egzaltált technokraták és katonák lázálmainak megfékezése a természet tönkretételében. Vajon nem ezek köré, az immáron politikai célok köré kellene szerveződnie az új „többpártrendszer”-nek Magyarországon? És szerte a világon?

2. Képek



1. Gerõ Ernõ rádióbeszéde, 1956. október 23.DOKUMENTUM

Gerő Ernő rádióbeszéde

1956. október 23.

Kedves elvtársak! Drága barátaink! Magyarország dolgozó népe!

A Magyar Dolgozók Pártjának Központi Vezetősége ez év júliusában fontos határozatokat hozott. E határozatokat pártunk tagsága, munkásosztályunk, dolgozó parasztságunk, értelmiségünk, népünk helyesléssel, megelégedéssel fogadta. A júliusi határozatok lényege az volt, hogy szilárd elvi alapokra helyezett pártegységgel továbbfejlesszük pártunkban, az állami életben, a termelésben, egész társadalmunkban a szocialista demokráciát, s kijavítva a múlt számos hibáját, eredményeinkre támaszkodva építsük országunkban a szocializmust, erőnkhöz, lehetőségeinkhez képest, fokozatosan emeljük munkásosztályunk, népünk életszínvonalát.

A júliusi határozatok nyomán szélesen kezdett kibontakozni a dolgozó tömegek kezdeményezése az egész országban. A határozat meghozatala óta eltelt rövid idő alatt számos intézkedés történt ezek megvalósítására. Természetesen azonban néhány hónap alatt nem lehetett a határozatokat teljes mértékben megvalósítani. Emellett előfordultak a megvalósítás során hibák is. A júliusi határozatok emellett csak az irányt szabhatták meg, a fő feladatokat állíthatták előtérbe, de nem adhattak megoldást minden olyan kérdésre, mely országunk, népünk előtt áll. Számos ilyen kérdés további alapos vizsgálatot követel meg, hogy megtaláljuk azokat a megoldásokat, amelyek országunk tényleges helyzetének, nemzeti sajátosságainknak, munkásosztályunk, népünk érdekeinek leginkább megfelelnek.

Pártunk vezetése a leghatározottabban el van szánva arra, hogy a júliusi határozatok szellemében irányítsa a szocializmus további építését, s mind szélesebben támaszkodjon munkásosztályunkra, szövetkezeti és egész dolgozó parasztságunkra, értelmiségünkre, népünk milliós tömegeire. Elhatározott és megmásíthatatlan törekvésünk, hogy fejlesszük, szélesítsük és mélyítsük a demokráciát az országunkban. Hogy fokozzuk az üzemi dolgozók részvételét a gyárak, az állami gazdaságok és különféle gazdasági intézmények vezetésében.

Mi azonban természetesen szocialista demokráciát és nem polgári demokráciát akarunk. Pártunk, s meggyőződésünk szerint munkásosztályunk és népünk féltve őrzi népi demokráciánk vívmányait, és nem engedi meg, hogy ezekhez bárki is hozzányúljon. E vívmányokat minden körülmények között megvédjük, bármely oldalról fenyegessék is.

Népünk ellenségeinek legfőbb törekvése ma az, hogy megkíséreljék megingatni a munkásosztály hatalmát, lazítani a munkás–paraszt szövetséget, aláásni a munkásosztály vezető szerepét országunkban, megrendíteni népünk hitét pártjában, a Magyar Dolgozók Pártjában; megkíséreljék lazítani a szoros baráti kapcsolatokat országunk, a Magyar Népköztársaság és a többi, szocializmust építő ország között, különösen pedig országunk és a szocialista Szovjetunió között. Igyekeznek lazítani a kapcsolatokat, amelyek pártunkat a Szovjetunió dicső Kommunista Pártjához, Lenin pártjához, a XX. kongresszus pártjához fűzik. Rágalmakat szórnak a Szovjetunióra. Azt állítják, hogy a Szovjetunióval nem egyenrangú kereskedelmet folytatunk, hogy a Szovjetunióhoz való viszonyunk állítólag nem az egyenlőség viszonya és hogy függetlenségünket állítólag nem az imperialisták ellen, hanem a Szovjetunióval szemben kell megvédeni.

Mindez szemenszedett valótlanság, ellenséges hírverés, amelyben nincs egy szemernyi igazság sem. A valóság az, hogy a Szovjetunió nemcsak országunkat szabadította fel a Horthy-fasizmus és a német imperializmus igája alól, hanem még akkor, amikor a háború végén országunk aléltan a földön hevert, mellénk állott, a teljes egyenjogúság alapján kötött velünk szerződéseket, s azóta is ezt a politikát követte és követi.

Vannak, akik szembe akarják állítani a proletár internacionalizmust és a magyar hazafiságot. Mi, kommunisták, magyar hazafiak vagyunk! Hazafiak voltunk a Horthy-fasizmus börtöneiben, a földalatti munka, az illegalitás nehéz évtizedeiben. Hazafiak voltak hőseink itthon és a spanyol szabadságharcban. Mi azt valljuk, s mindent elkövetünk annak érdekében, hogy országunkban a szocializmust a legfontosabb, a legalapvetőbb, a leglényegesebb kérdésekben a többi országokkal közös, egységes marxi-lenini alapon, de a magyarországi sajátosságok, országunk gazdasági és társadalmi helyzete, a magyar hagyományok figyelembevételével építsük. Ugyanakkor, amikor fennen hirdetjük, hogy hazafiak vagyunk, egyben határozottan leszögezzük azt is, hogy nem vagyunk nacionalisták, sőt! Következetes harcot folytatunk a sovinizmus, az antiszemitizmus és minden


egyéb reakciós, népgyűlölő, embertelen irányzat és nézet ellen. Ezért elítéljük azokat, akik ifjúságunk körében a sovinizmus mételyét igyekeznek terjeszteni, s a demokratikus szabadságot, amelyet államunk a dolgozó népnek biztosít, nacionalista jellegű tüntetésre használták fel. Pártunk vezetését azonban ez a tüntetés sem ingatja meg abban az elhatározásában, hogy tovább haladjon a szocialista demokratizmus fejlesztése útján.

Mi hazafiak és egyben proletár internacionalisták vagyunk, a Szovjetunióhoz és a szocializmust építő valamennyi országhoz való viszonyunk alapja az, hogy pártjainkat, amelyek országainkban vezető pártok, a marxizmus-leninizmus tanítása vezérli, hogy szeretjük népünket és megbecsülünk minden más népet, hogy a teljes egyenlőség, az egymás ügyeibe való be nem avatkozás, de ugyanakkor a kölcsönös baráti, elvtársi együttműködés alapján állunk, segítünk egymásnak, hogy megkönnyítsük országainkban a szocializmus ügyének előrehaladását és a szocializmus magasztos eszméinek győzelmét az egész világon.

Ez volt az az elvi alap, amelyen a szomszédos baráti Jugoszláviában pártunk Központi Vezetőségének küldöttsége megbeszéléseket folytatott. Ezen az alapon egyeztünk meg a jugoszláv elvtársakkal, teljes mértékben, mindazokban a kérdésekben, amelyek a két párt központi vezetősége közötti megbeszélések tárgyát képezték.

Más országok belügyeibe tehát beavatkozni nem akarunk. Ez számunkra elvi kérdés. Nem akarunk beavatkozni Lengyelország belügyeibe sem. De az semmiképpen sem jelentheti, hogy mi ne a magunk útját járjuk. Nekünk megvannak a mi sajátos problémáink, saját hagyományaink, sajátos gazdasági, politikai helyzetünk, s nekünk a saját módszereinket és eszközeinket a szocializmus építésében ezeknek megfelelően kell meghatározni.

Pártunk vezetősége szükségesnek tartja a Központi Vezetőség júliusi határozatainak további konkretizálását és továbbfejlesztését. Szükségesnek tartja ennek megfelelően országunk számos fontos politikai és gazdaságpolitikai kérdések [sic!] megvizsgálását, hogy a szocializmus építése országunkban minél biztonságosabbá váljék. Inkább lassan haladjunk előre, de előrehaladásunk lehetőleg zökkenőmentes legyen. Ezért újból meg kell vizsgálnunk második ötéves tervünk irányelveinek néhány fontos problémáját, hogy a terv végleges kidolgozásakor kiküszöböljük azokat a bizonytalanságokat és feszültségeket, amelyek az irányelvekben még megvannak.

Másrészt alapos vizsgálatnak kell alávetni mezőgazdasági politikánkat is. Szilárd meggyőződésünk szerint a mezőgazdaságban az egyedüli helyes út a szocialista út. Csakis ez teszi lehetővé, hogy munkásosztályunkat, városi lakosságunkat kellő módon ellássák élelmiszerrel, vagy több nyersanyagot biztosítsunk élelmiszeriparunknak és könnyűiparunknak, s hogy a mezőgazdasági többtermelés révén az árakat később csökkenthessük.

Szocialista vívmányainkat a mezőgazdaságban is meg kell védenünk. Meg kell védenünk mindenekelőtt termelőszövetkezeteinket. Támogatnunk kell a szocialista mezőgazdaságot. Ugyanakkor azonban biztosítanunk kell a termelőszövetkezeti mozgalom fejlesztésénél a teljes önkéntességet és nem szabad előre meghatározott százalékokban vagy számokban megszabni, hogy a termelőszövetkezetek fejlesztésében mikor, milyen eredményt érjünk el. Mindenekelőtt meglevő termelőszövetkezeteink munkáját szükséges megjavítani. Tovább kell fejleszteni a termelőszövetkezetekben is a belső demokráciát, hogy a szövetkezeti tagok teljes mértékben a szövetkezet gazdái legyenek, hogy növekedjék az egész tagság és minden egyes tag anyagi érdekeltsége a termelés fejlesztésében, a hozam emelésében.

Természetesen mindezek és országunk egyéb fontos kérdései igen komoly vizsgálatot követelnek meg, s megkövetelik azt, hogy az ország előtt álló politikai, gazdasági és egyéb kérdésekben, valamint pártunk belső kérdéseiben is, pártunknak a két kongresszus közötti legfőbb szerve, a Központi Vezetőség foglaljon állást. Tekintettel a kérdések fontosságára, amelyekben dönteni kell, valamint a megoldandó feladatok sürgősségére, a Politikai Bizottság elhatározta, hogy a közeli napokban összehívja a Központi Vezetőség teljes ülését, s javasolja a Központi Vezetőségnek: vitassa meg a politikai helyzetet és a párt feladatait, valamint szervezeti kérdéseket.

Addig is, amíg a Központi Vezetőség teljes ülése megvitatja és eldönti az említett kérdéseket, meghatározza pártunk további feladatait, a legnagyobb éberséget kell tanúsítani, nehogy ellenséges elemek megzavarhassák pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk erőfeszítését a kibontakozás érdekében. Pártunk egységére mindig nagy szükség volt. Egység nélkül pártunk nem lett volna képes dacolni egy negyedszázadon keresztül a Horthy-fasizmus gyilkos terrorjával. Pártunk és munkásosztályunk egysége nélkül nem győzhetett volna országunkban a népi demokrácia, nem kerülhetett volna hatalomra a dolgozó parasztsággal szövetséges munkásosztály. Ezt az egységet, pártunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk egységét őriznünk kell, mint szemünk fényét.

Pártszervezeteink fegyelmezetten, teljes egységben lépjenek fel minden rendbontó kísérlettel, nacionalista


kútmérgezéssel, provokációval szemben.

Munkás elvtársak! Dolgozók! Nyíltan meg kell mondani: most arról van szó, szocialista demokráciát akarunk-e vagy burzsoá demokráciát? Arról van szó, a szocializmust akarjuk-e építeni országunkban, vagy rést ütni a szocializmus épületén, s majd ajtót, kaput nyitni a kapitalizmusnak. Arról van szó: megengeditek-e a munkásosztály hatalmának, a munkás–paraszt szövetségnek aláásását, vagy pedig öntudatosan, fegyelmezetten, teljes egységben együtt egész dolgozó népünkkel, síkraszálltok a munkáshatalom, a szocializmus vívmányainak védelmében.

Pártunk vezetésének munkájában a nagy eredmények mellett voltak súlyos hibák is. 1953 júliusában Központi Vezetőségünk, majd később 1954-ben pártunk III. kongresszusa, ezt követően pedig a Központi Vezetőségünk több határozata, így a júliusi határozatok is feltárták ezeket a hibákat és megjelölték kijavításuk útját. A további feladatokat pártunk Központi Vezetősége fogja alapos megvitatás után meghatározni. S azután párttagságunk, munkásosztályunk, dolgozó népünk elé tárni.

Pártegységgel a szocialista demokráciáért! Ez volt Központi Vezetőségünk júliusi határozatainak tömör foglalata. Pártunk vezetésének szilárd elhatározása, hogy megingathatatlanul megy előre a szocialista demokrácia útján, annak teljes kibontakoztatása felé, szocialista fegyelemmel őrködve pártunk egységén, népi demokratikus vívmányaink felett, népünk szebb, boldogabb jövőjének szolgálatában.

(Megjelent: MTI-közlemény, Zala, 1956. október 24.)

2. Képek






1. KDNP (Kereszténydemokrata Néppárt), MFP (Magyar Függetlenségi Párt), DNP (Demokrata Néppárt), 1947, 1956IZSÁK Lajos

KDNP, MFP, DNP

Nagy Imre miniszterelnök október 30-án az MDP vezetősége döntése alapján jelentette be az egypártrendszer megszüntetését és a koalíciós kormányzás visszaállítását, továbbá azt is, hogy a kormányon belül egy szűkebb kabinet alakult a volt koalíciós pártok képviselőinek részvételével.

Október 30-án a Magyar Dolgozók Pártja – október 28-án létesített – Elnöksége, kétnapos vita után kimondta a párt feloszlatását. S helyette – Magyar Szocialista Munkáspárt névvel – új párt alakítását határozta él, melynek vezetésére Ideiglenes Intéző Bizottságot hozott létre. Ennek tagjai: Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán lettek.

A fentebbi eseményekkel egy időben, október 30–31-re a volt koalíciós pártok közül újjászerveződött a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazdapárt és Petőfi Párt néven a Nemzeti Parasztpárt. A koalíciós időszak ellenzéki pártjai közül programmal, illetve programelképzelésekkel jelentkezett a Keresztény Demokrata Néppárt, a Magyar Függetlenségi Párt és a Demokrata Néppárt, újjáalakulását bejelentette a Polgári Demokrata Párt, Katolikus Néppárt, Magyar Szabadság Párt, Magyar Radikális Párt. Új pártként a Magyar Forradalmi Ifjúsági Párt programot is adott, rajta kívül azután számos új párt – Keresztény Magyar Párt, Keresztény Nemzeti Párt, Független Magyar Néppárt, Keresztény Párt, Magyar Demokratikus Unió stb. – is alakult, s a bejelentéssel – kidolgozott és hivatalosan meghirdetett program nélkül – tevékenységét be is fejezte. E nevek mögött többnyire a volt ellenzéki pártok és a régi „keresztény kurzus” újra előlépett politikusai és követőik húzódtak meg.

A Keresztény Demokrata Néppártot Mikó Árpád és Molnár György József szervezte újjá. A meglehetősen bizonytalan összetételű és vezetésű párt sajtóértesülések szerint arra vállalkozott, hogy „Felekezeti különbség nélkül minden magyar embert, aki a keresztény etikát magáévá teszi, szívesen lát tagjai sorában. Egyetlen feltétel, hogy a jelentkező mind az elmúlt Rákosi–Gerő-korszak, mind a fasizmus bűneiben teljesen bűntelen legyen”. (Magyar Világ, 1956. november 3.) A párt vezetőségében – egyes források szerint – szívesen látták volna dr. Gróh Gyulát, Mindszenty József bíboros korábbi jogtanácsosát, valamint a liberális, „illetve a polgári demokrata felfogású és irányzatú” Rassay Károlyt, Ruppert Rezsőt és a hajdani kisgazda Drozdy Győzőt.

Az 1947 novemberében feloszlatott Magyar Függetlenségi Párt 1956. október 31-én alakult újjá. A pártot nem Pfeiffer Zoltán egykori legközelebbi hívei, az MFP tényleges irányítói, hanem a koalíciós időszakban kevésbé ismert egykori párttagok hozták létre. Így az MFP elnöke Hornyák Tibor, alelnökei Gémes József és Bozai Ferenc, szervező titkára Fazekas György, irodavezetője Hulica Tivadar, pénztárosa pedig Fodor Simon lett.

A párt továbbra is vallotta a polgári eszmék képviseletének gondolatát, 1947. évi programjuk folytatását és tényleges valóra váltását. 1956. november 1-jén Független jövő című lap indítására kértek engedélyt, s egyúttal akkor közölték politikai célkitűzéseiket is.

A Demokrata Néppárt egykori (1947) országgyűlési képviselői közül Farkas Dénes, Keresztes Sándor, Mihelics Vid és Székely Imre Kálmán 1956. október 30-án intézett levelet Nagy Imre miniszterelnökhöz, s ebben jelentették be a DNP újraindítását, valamint azt a szándékukat, hogy a párt részt kíván venni a legközelebbi szabad országgyűlési választásokon”. November 1-jén ezt az igényt Farkas Dénes a rádióban is megismételte, s egyúttal felszólította a párt volt képviselőit, valamint korábbi híveit, hogy azonnal kezdjék meg mindenütt – vidéken is – a békés, nyugodt szervezkedést. Mihelics Vid november 1-jén a Hazánk (a párt korábbi lapjának is ez volt a neve) napilapként való megjelentetését kérte, majd egyetlen megjelent számában A mi roppant felelősségünk című vezércikkében foglalt állást a program végleges formába öntéséig a DNP legfontosabb politikai irányelvei, törekvései tekintetében.

DOKUMENTUMOK

1956. október 30. A Keresztény Demokrata Néppárt programja


1. [Követeljük] Az összes szovjet csapatok azonnali kivonását Magyarország területéről, a magyar békeszerződés értelmében és velük együtt az úgynevezett katonai és gazdasági szakembereket. Velük együtt távozzanak hazánkból a szovjet családok, hogy az általuk kibombázott magyar családok fedélhez jussanak. Így több kenyér is fog jutni hős fiainknak.

2. Politikai menedékjogot biztosít a magyar nép azoknak a szovjet harcosoknak, akik átálltak a magyar néphez és ezzel tanúbizonyságát adták annak, hogy ők is megelégelték a hazájukban folyó terrorállapotokat.

3. Úgy gazdaságilag, mint politikailag független Magyarországot követelünk a világ valamennyi országával egyetemben.

4. Az ENSZ útján felelősségre vonni a Szovjetuniót belügyeinkbe való beavatkozás, valamint a visszatartott hadifoglyok ügyében.

5. Rádió-, sajtó- és véleményszabadságot a dolgozó népnek.

6. Független kisipart, kiskereskedelmet és ezzel kapcsolatosan méltányos adózást.

7. Független egyéni parasztgazdaságokat, a beszolgáltatások eltörlésével.

8. Biztosítjuk a magántulajdon védelmét, a nagybirtok, bánya és nagyüzemek kivételével, amelyek továbbra is állami kezelésben maradnak.

9. Általános fizetésrendezést követelünk oly módon, hogy minden család és családfő keresetéből becsületesen meg tudjon élni.

10. Tanulmányi ösztöndíjat, valamint szabad felvételt követelünk a közép-, valamint felsőiskolákba.

11. A dolgozók érdekeit védő, önálló, független szakszervezeteket követelünk.

12. Azonnal felbontani a Varsói Szerződést.

13. Teljes vallásszabadságot minden egyház részére.

14. Azonnal szabadon bocsátani és hivatalába állítani Mindszenty hercegprímást.

15. Titkos választást, több párt részvételével.

16. Olyan magyar kormányt, amely biztosítékot nyújt arra, hogy hazánk idegen uralom alá, valamint ilyen helyzetbe soha többé nem jut.

1956. november 1. A Magyar Függetlenségi Párt programja

1. Az alkotó magyar béke megszilárdítása, annak biztosítása, a nemzetközileg elismert magyar függetlenség kinyilvánítása.

2. A keresztény magyar lélekkel való megbocsátás útján a belső társadalmi rend és béke megteremtése, az ország újjáépítése, lelkileg és anyagilag boldogabbá tétele.

3. A szólás-, sajtó-, gyülekezés-, vallás-, kulturális és munka-szabadság biztosítása minden magyar állampolgár számára, pártállásra, fajra, nemre és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül.

4. A magántulajdon sérthetetlensége.

5. Az adónak csak a közérdeket szolgáló, feltétlenül szükséges józan, az egyén teherbíró képességét meg nem haladó fokra való lecsökkentése.

6. A tiszta, örök és magyar polgári demokrácia megvalósítása.

1956. november 4. A Demokrata Néppárt programpontjai

l. Feltétlenül helyeseljük hazánk nemzetközi semlegességének kimondását. Annak elismertetésében és megvédésében minden erőnkkel közre is működünk.


2. Tudomásul vesszük a nemzetgazdaságnak állami, szövetkezeti és magánszektorra oszlását. Ahol azonban maguk az érdekeltek is túlduzzasztottnak érzik az állami szektort, főleg a mezőgazdaságban, annak csökkentését javasoljuk. Kívánjuk a termelés irányítását is, mert ez ma már világpiaci szükségesség is, ám ragaszkodunk ahhoz, hogy ez az irányítás kizárólag az előnyösségre és a saját jónak önkéntes belátására építsen.

3. Szabad és egységes szakszervezetek legyenek, amelyek a teljes szabadság birtokában minél nagyobb saját vagyonnal rendelkezzenek. Nem engedjük meg, és nem mozdítjuk elő az esetleges olyan törekvéseket, amelyek a szakszervezeti szabadságot és egységet veszélyeztetnék. Amennyiben kívánják, önkormányzattal felruházott érdekképviseleti szerveket alakíthassanak ki a többi foglalkozási csoportok is. Legyünk szószólói a minél fejlettebb üzemi demokráciának. Köteles legyen az államhatalom is mindenkor bevonni az érdekelt szakszervezeteket és érdekképviseleti szerveket a gazdaságpolitika és a szociálpolitika intézésébe.

4. Követeljük természetesen az egyházak és vallási közösségek teljes szabadságát mind a kultusz, mind a kultúra körében. A konkordátumot a Szentszékkel.

5. Nekünk akkor is példát kell mutatnunk a szellem szabadságának tiszteletére, ha netalán módunkban állna fellépni ellene. Miben különböznénk egyébként azoktól a rendszerektől, amelyeket megtagadtunk? Őszintén kívánjuk tehát az egyetemek és főiskolák autonómiáját, a tanulás és továbbképzés lehetőségének nemcsak elméleti, de gyakorlati biztosítását is kivétel nélkül mindenki számára.

6. Akik a Demokrata Néppárt működését újból megindítottuk, a leghatározottabban szembenállunk minden olyan restaurációs kísérlettel, amely a bányákat és kulcsiparokat ki akarná venni az állam, a gyárakat a munkásság, a földet a parasztság kezéből. Tartsuk szem előtt a tételt, amely egyenesen világnézetünkből folyik, hogy nem a munkát kell a tőkének, hanem a tőkét kell a munkának alája rendelni. Meg kell kívánnunk, hogy az egyéni körülmények mérlegelésével és az elemi igazságérzetet kielégítő fokig, méltányos kártérítést állapítsanak meg a közelmúltban kisajátított termelési eszközök és javak egykori tulajdonosai számára. Kívánjuk továbbá, hogy a múltban anyagilag tönkretett vagy kirívó sérelmeket szenvedett polgárok legalább a jövőben megfelelő támogatásban, nyugdíjban vagy járadékban részesüljenek. Végül, hogy az ipari kisüzemeket, a normál típusú kereskedelmi vállalatokat, továbbá a lakóházakat – ha fenntartások és megkötések mellett is – adják vissza volt tulajdonosuknak.

7. A borzalmas bűnök, hibák és embertelenségek ellenére is történtek olyan változások, amelyek nélkül aligha foghatnánk hozzá politikai, társadalmi és gazdasági berendezkedésünk olyan mérvű demokratizálásához, mint amilyenen ma már bízvást munkálkodhatunk. Csak egyetlen példát! Hogy mennyi értékkel gazdagították értelmiségünket és általában az egész nemzetet a munkásság és parasztság soraiból kiemelt és iskolába küldött fiatalok, azt éppen a most lefolyt heroikus, nemcsak, nemzeti, de világnézetet alakító események világosan megmutatták. Nem mondhatunk kereszténynek semmiféle pártot, ha nem az a töretlen elhatározása, hogy sohasem hátra, hanem előre, folyvást előbbre megy.

8. Nagy rossznak kellene minősíteni, ha mindaddig, amíg népünk a szabad választásokon ki nem fejezte akaratát, a kormányzat a sürgető visszásságok orvoslásán kívül bármiféle lényegesebb módosítást végezne az ország jelenlegi gazdasági helyzetén.

9. Addig is, amíg a nép eldöntötte, milyen mederbe kívánja terelni életét és kikre bízza sorsának irányítását, minden tőlünk telhetőt el kell követnünk a rend és a nyugalom, a termelő munka érdekében. Ide tartozik az is, hogy útját álljuk, és véget vessünk az önbíráskodásnak, amely csak demoralizálásra vezethet, még akkor is, ha jogos elkeseredés húzódik meg mögötte.

10. Súlyos felelősség, óriási feladat az, amivel elesett hőseink megterheltek valamennyiünket. Hogy mint nemzet is elviselhessük és megbirkózhassunk vele, ez okból kérjük a magyar munkásokat, parasztokat és értelmiségieket, férfiakat és nőket, időseket és fiatalokat egyaránt: sorakozzanak és zárkózzanak fel mögénk.

2. Képek



1. A Magyar Függetlenségi Párt programja, 1947Pártprogramok

Néhány évvel korábban

A Magyar Függetlenségi Párt programja 1947

[...] A Magyar Függetlenségi Párt programjának alapja Kossuth Lajos száz év távlatán át hangzó üzenete: „Állami függetlenség a hazának, s önkormányzat faj-, nyelv- és valláskülönbség nélkül a szabad népnek a független hazában. Ez az irány, lényege pedig három szó: Függetlenség, szabad élet, önkormányzat!”

Végső célkitűzésünk: a tiszta demokrácia

A Magyar Függetlenségi Párt nemzeti és polgári alapon áll, az evangéliumon alapuló szocializmus s az egyéni szabadság elvét hirdeti. Világnézeti párt vagyunk, amely szemben a marxi materializmussal és kollektivizmussal az egyénnek, az emberi léleknek, az erkölcsnek s a szabad egyéni alkotó erőnek a felsőbbrendűségét vallja. [...]

A Magyar Függetlenségi Párt – híven világnézeti elveihez és a kossuthi tanításokhoz – az osztálykülönbség nélküli polgári életformát tudja és vallja a magyar élet alapjának. [...] Meg kívánjuk adni a polgári életformát, a polgári szellemi és anyagi javaknak a megszerzését, a polgári jómódot mindenki számára, s hirdetjük a polgári életfokon való anyagi és társadalmi kiegyenlítődésnek a szükségességét.[...]

Alapvető közjogi célkitűzésünk az önkormányzati, törvényhatósági és községi választások mielőbbi kiírása s a nemzet nagy, sorsdöntő kérdéseiben a népszavazás (referendum) demokratikus rendszerének bevezetése. [...]

Politikai és társadalmi célkitűzéseink egyik legfontosabb törekvése a társadalmi béke megteremtése. Szeretetet hirdetünk gyűlölet helyett, s véget kívánunk vetni az ország elpártosításának s nem a tehetségen, lelkiismeretességen, szakértelmen, hanem a pártigazolványokon alapuló pártdiktatúrának. [...]

Követeljük a teljes sajtószabadságot, amely a nemzet szabadságának elemi feltétele. [...]

A nagy gyorsasággal megvalósított földreformnak egyes szakaszait abban a szellemben kívánjuk módosítani, hogy a föld valóban annak tulajdonában maradjon, aki azt meg is műveli, s a kisbirtokok alsó határát ott kívánjuk megállapítani, hogy az tulajdonosa számára valóban biztos megélhetést is nyújtson. [...]

A magántulajdon elvét képviselve szembehelyezkedünk a további államosításokkal. Követeljük az eddigi államosítások eredményének felülvizsgálatát, egyrészt abból a szempontból, hogy a deficites gazdálkodás ne rójon újabb súlyos terheket az adófizetők vállára, másrészt abból a szempontból, hogy az államosított üzemek ne szolgálhassák egyes pártok érdekeit.

Nemcsak jelszavakkal, hanem tettekkel kívánunk fellépni a korrupció ellen, amely rákfenéjévé válhat minden társadalomnak, így demokráciánknak is. [...]

Határozottan leszögezzük, hogy hazánkat be kívánjuk kapcsolni a világ politikai és gazdasági vérkeringésébe. [...] Szükségesnek tartjuk az ország újjáépítésének meggyorsítása érdekében minden olyan külföldi támogatás vagy kölcsön igénybevételét, amelyek nemzetünk függetlenségét nem csorbítják. [...]

Követeljük a munkavállalás teljes szabadságát, a mezőgazdasági érdekképviseleti törvény megalkotását s a politikamentes szakszervezetek kiépítését. [...]

Követeljük a vallás szabad gyakorlásának teljes biztosítását. [...]

Követeljük, hogy az államhatalom az anyagi alap biztosításával adja meg a lehetőséget az egyházak politikamentes működésének, mert demokratikus nevelésügyi politikánk erkölcsi fundamentumát továbbra is a kötelező vallási oktatásban látjuk. [...]

Eddigi külpolitikai vonalvezetésünk abba a sajátos zsákutcába jutott, hogy nemzetünk sem a Szovjetunió, sem az angolszász demokráciák részéről nem élvezi a teljes bizalmat. A magyar külpolitika útja csak a nagyhatalmak megbékélésének elvére épülhet fel, mert tudatában vagyunk annak, hogy minden más irányzat csak a nemzet végső katasztrófáját eredményezi. A magyar külpolitikát csak nyílt és határozott eszközökkel és teljes


őszinteséggel szabad irányítani. A Szovjetunió felé őszinte kívánságunk, hogy nagy szomszédunk bizalmát a magyar nép polgári elveket valló óriási többsége is kiérdemelje.

Mi Magyarországon a Kossuth dunai konföderációjában látjuk azt a megvalósítható programot, mellyel nemcsak országunk belső, hanem a szomszédainkkal való békés fejlődés is biztosítható. [...]

(Ellenzék, 1947. augusztus 30.)

Mit akar a Demokrata Néppárt? 1947

A Demokrata Néppárt mint világnézeti párt arra vállalkozik, hogy a legszélesebb rétegek előtt megismertesse az államnak azt a helyes fogalmát, amelyet a tudomány és a közvélemény röviden keresztény állameszmének szokott nevezni. [...]

A keresztény állameszme lényegében nem egyéb, mint a testből és lélekből álló ember földi tökéletesedését szolgáló államnak eszménye. [...] A keresztény állameszme legalapvetőbben azt a felfogást nyomatékolja, hogy az állam legvégső hivatása az emberi személyek földi tökéletesedésének előmozdítása, amelyet elsősorban a közjó megvalósítása által köteles munkálni. A közjó [...], amelynek megvalósítása az állam kötelessége, nem egyéb, mint a társadalom egységének, igazságos renden alapuló békéjének és az emberek, valamint a család, a nép, a nemzet, a társadalom fejlődési lehetőségeinek biztosítása. [...]

A Néppárt világnézeti párt, de nem egyházi és nem felekezeti párt. Nem vagyunk egyházi párt, sem abban az értelemben, mintha akár titokban akár nyíltan valamelyik keresztény hitvallás papjai szabnák meg politikai programunkat és magatartásunkat, sem abban az értelemben, mintha mi az egyház nevében és tekintélyével akarnánk híveket toborozni s így közéleti tevékenységünkbe a lelki hatalmat be akarnók vonni. Az egyház szent hivatása magasan a napi politika síkja felett áll. [...]

A gyakorlati politikában ellenzéki álláspontot foglalunk el. [...] A köztársaság hű polgárai vagyunk, s a népi önkormányzat mellett teszünk hitet, a kormánnyal szemben azonban ellenzéki álláspontra helyezkedünk [...], mert úgy látjuk, hogy a kormánynak sok cselekedete nem felel meg a keresztény állameszme legalapvetőbb követelményeinek, s a kormány sok mindent nem tett meg, jóllehet megtehette volna, egy olyan szociális és demokratikus rend kiépítése érdekében, amely az állampolgárok békés igényeit kielégítheti. [...]

Külpolitikánk célja a külső világgal békességben élő, független magyar állam. [...] A nagyhatalmak vitáiba való beavatkozástól józanul tartózkodnunk kell, és arra kell törekednünk, hogy legfőbb céljainkkal a népek egyetemes béke-erőfeszítéseibe és a nagyhatalmak harmonikus érdekeibe kapcsolódjunk be. [...]

Földrajzi helyzetünk parancsolóan arra utasít, hogy állami és nemzeti függetlenségünk érdekében minden tőlünk telhetőt megtegyünk, hogy leghatalmasabb tőszomszédunkkal, a Szovjetunióval való viszonyunkat a kölcsönös bizalom és a kölcsönös érdekek szilárd alapjára helyezzük. A Brit Birodalommal és az észak-amerikai Egyesült Államokkal nyomós érdekünk a kölcsönös érdekek tiszteletben tartásán nyugvó jó viszony fenntartása. [...]

Ugyancsak földrajzi helyzetünk követeli meg, hogy jó viszonyban éljünk többi szomszédainkkal is. [...]

Politikai eszményképünk a szabadság és egyenlőség elvű demokrácia, amely a népi önkormányzatokban valósul meg, és a parlamentáris demokratikus kormányformában csúcsosodik ki. [...]

Demokrácián nem azt értjük, hogy a régi osztályuralmat egy másik osztályuralom, a régi születési és vagyoni arisztokrácia előjogait a párturalom vagy osztályuralom előjogai váltsák fel. [...] Az igazi demokrácia nem a tegnapi hatalmasokat akarja utolérni, hanem az egész népet akarja felemelni. [...]

A valódi népi önkormányzatot jelentő demokrácia fogalmával a rendeleti kormányzás kiterjedt rendszerét nem tudjuk összeegyeztetni, ezért szükségesnek tartjuk a parlament foglalkoztatását és a rendeleti kormányzásnak arra a legszűkebb időre és legszűkebb területre való korlátozását, amelyet a közjó parancsoló szükségessége határol körül. [...]

A vallásszabadság elvét valljuk, mert a hit nem kényszer dolga, hanem a személyes lelkiismeret szabad döntése alá tartozik. [...]

Semmiféle olyan kezdeményezéshez nem járulhatunk hozzá, amely az egyházak közművelődési szerepének körét szűkíteni akarná. Az egyházak iskolajogának csorbítatlanságán és a hitoktatási jog tiszteletben tartásán őrködni fogunk. [...]


A világgazdaság most kialakuló új rendjében Magyarország gazdasági életformája ne az erkölcsi szempontból is elvetendő szabadversenyes monopolkapitalizmus legyen, hanem az evangélium szellemében tökéletesített szocializmus. [...]

Az új gazdasági rendben meg kell szűnnie minden kizsákmányolásnak és hatalmaskodásnak, hogy valóban osztálymentes társadalmi egységben olvadjon össze az egész dolgozó magyarság. [...]

(Dr. Barankovics István: Keresztény demokrácia. Mit akar a Demokrata Néppart. Bp. 1947.)


1. Nemzeti Tanácsok programjai, 1956. október.MOLNÁR János

Nemzeti Tanácsok programjai

1956. október

Akármilyen hirtelen és igen nagy erővel bontakozott ki 1956 októberében a politikai pártok újjászervezése, ezek a pártok nem váltak a politikai események valóságos irányítóivá. Különböző okok miatt – egyebek mellett a rendelkezésre álló rövid idő következtében – nem is válhattak. Emellett közéleti szerepüket illetően jelentős különbségek voltak a főváros és a megyék között.

Mint ismeretes, a kormány a volt koalíciós pártok, a Független Kisgazdapárt, a Nemzeti Parasztpárt és a Szociáldemokrata Párt újjászervezésére gondolt, amikor bejelentette a többpártrendszeren alapuló kormányzás visszaállítását. A volt koalíciós pártok újjászervezése nagyon hamar – 29-én, 30-án – megkezdődött. A Nagy Imre-kormány november 1-jére a volt koalíciós pártok képviselőiből álló kabinetté változott, a többpártrendszer alapjaira helyezkedett. Közismert azonban, hogy ez a kormány rendkívül szűk politikai bázissal rendelkezett: nyíltan szembefordultak vele, a felkelők képviselőikkel való kiegészítését követelték. A különböző pártvezetőségeknek – beleértve az MSZMP-t is – nem volt élő kapcsolatuk a lakosság különböző rétegeivel. Az újjászerveződött pártok központjaiban még igazi szervezeti élet nem alakulhatott ki. A belső, főként személyi viták szinte megbénították a sebtében létrehozott pártvezetőségek munkáját. A pártélet igazi, látható és valóban élő fórumai az újjáéledő pártlapok voltak. Még a kormányban résztvevő pártképviselők közül is sokan gyakorlatilag nem tudtak, vagy nem akartak bekapcsolódni a kormány munkájába. (Kéthly Anna, Kovács Béla, Kádár János stb.) Inkább tehát egy elvi pozíciónak lehet tekinteni, hogy az utolsó Nagy Imre-kormány a többpártrendszer alapján állt.

Fővárosban, vidéken

Ami a fővárost illeti, szembetűnő jelenség, hogy a volt koalíciós pártok mellett gomba módra szerveződtek a régi vagy új ellenzéki pártok. Ezek virulensebbnek bizonyultak, mint volt koalíciós társaik. Különösen élénk tevékenységet folytattak a katolikus egyház befolyása alatt álló vagy annak szellemi irányítását elfogadó pártok. Ezeknek azonban még afféle hatalom sem volt a kezükben az időben, mint amilyenre a koalíciósok a kormányban való részvételük révén hivatkozhattak.

De a fővárosra nézve is nyugodtan el lehet mondani, hogy politikai helyzete alakulására nem igazán ezeknek a pártoknak vagy a kormánynak a tevékenysége hatott, hanem a különféle, kerületenként szervezett forradalmi és egyéb bizottságoknak és különösen a fegyveres csoportoknak a működése.

Még inkább így volt ez vidéken. Az ország minden megyéjében létrejöttek a volt koalíciós pártok. (Vidéken igen kivételes eset volt, hogy ezeken kívül katolikus vagy más ellenzéki pártok is újjászerveződjenek.) Mégis, a vidéki helyzet alapvető jellemvonása volt, hogy a 19 megyében, egyet kivéve, ezek az új pártok sehol sem játszottak szerepet az MDP és a tanácsok hatalmi funkcióit kisajátító különféle elnevezésű új szervezetekben. (Az egy kivételnek számító Csongrád megye helyzete is igen ellentmondásos ilyen szempontból. A megye akkori székhelye Hódmezővásárhely volt, ahol a koalíciós pártok képviselőiből alakították meg a megyei nemzeti bizottságot. Ennek azonban igen kicsi szerepe volt az októberi napokban és a megyeszékhely legnagyobb városa – Szeged – nem is ismerte el a szervezet főhatóságát.) Általános jelenség volt, hogy az új hatalmi-politikai szervek keményen felléptek a pártok ellen, nem egy helyen nem is engedték meg a szervező munkájukat. 18 megyében a nemzeti vagy forradalmi-nemzeti elnevezésű bizottságok vették kezükbe az irányítást. Ezek közül sok politikai platformot is nyilvánosságra hozott. Bár ezek a nyilatkozatok igen gyakran sebtében készültek és egy szűk kör hozta létre azokat, sok helyen mégis maguk a testületek hagyták jóvá a nyilvánosságra hozatal előtt. Az alábbiakban a korabeli hatalmi szervek néhány programját közöljük.

DOKUMENTUMOK

1956. október 30. A Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács felhívása

(A Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács október 26-án alakult meg 23 taggal. Első kiáltványa október 28-án jelent meg a Veszprémmegyei Népújságban és itt a szervezet magát „a néphatalom legfőbb birtokosának” nyilvánította. A szervezetet 31-én újjáalakították. (A régi elnök – az erősödő antiszemita hangulat láttán –


lemondott.) A felhívásban idézett MDP intéző bizottsági nyilatkozat a Veszprémmegyei Népújság október 29-i számában jelent meg.)

A munkás, paraszt, diák és értelmiségi küldöttek gyűlése által 1956. október 26-án megválasztott Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács átvette a megyében a legfőbb néphatalom gyakorlását, a közigazgatás és a karhatalom irányítását. A Nemzeti Forradalmi Tanács teljes mértékben elfogadja és magáévá tette a Veszprémi Vegyipari Egyetem MEFESZ szervezete által húsz pontban felállított követeléseket. A Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács örömmel állapítja meg, hogy az új nemzeti kormány a követelések közül többet elfogadott, de szükségesnek látja, hogy tovább folytassa a harcot az alábbiakban összegezett és a küldöttek gyűlése által 1956. október 29-én elfogadott nemzeti követeléseinek teljes és maradéktalan megvalósítása érdekében.

1. Független, semleges Magyarországot, szocialista demokráciát, önálló gazdaságpolitikát, nemzeti külpolitikát.

2. A szovjet csapatok haladéktalanul kezdjék meg – a békeszerződéssel összhangban – az ország területéről a kivonulást és azt legkésőbb 3 hónapon belül teljesen fejezzék be. Ennek biztosítására a magyar kormány kérjen kormánynyilatkozatot a szovjet kormánytól.

3. Szovjet–magyar barátságot a teljes egyenjogúság alapján!

4. A magyar kormány fordítson fokozott figyelmet a határainkon túl élő magyarság sorsára, helyzetére és a velük való kapcsolatra. Az országgyűlés külügyi bizottsága kezdeményezze a varsói szerződés felülvizsgálatát és vesse fel a dunai konföderáció gondolatát.

5. A kormány ismerje el a forradalmi tanácsokat a helyi államhatalom törvényes szerveinek, ismerje el és valósítsa meg az e szervekben kifejezésre jutó népakaratot. Tisztítsák meg az államapparátust a sztálinista-rákosista régi rend híveitől és a hazaáruló, népellenes elemektől.

6. Követeljük az általános szabad, demokratikus választások azonnali kiírását és legkésőbb 1957. március 15-ig való megtartását, oly módon, hogy választókerületenként több jelölt indulhasson

7. A magyar nemzeti kormányban kapjon helyet a szabadságharcosok képviselője is.

8. Követeljük az általános emberi szabadságjogok legteljesebb biztosítását, az alkotmány betartását. Abszolút tájékoztatási és sajtószabadságot. Követeljük a bírói függetlenség intézményes biztosítását és politikai perekben a halálbüntetés eltörlését.

9. Szabad érintkezést mind Kelettel, mind Nyugattal. Minden 18 éven felüli magyar állampolgár kapjon útlevelet bármely országba.

10. Sürgősen fejezzék be az összes politikai perekben elítéltek rehabilitációját. Hozzák nyilvánosságra a rehabilitációs perek gyorsírásos bírósági jegyzőkönyvét.

11. Követeljük a törvénysértők felelősségre vonását és szigorú megbüntetését. Zárják ki a pártból és nyilvánosan állítsák bíróság elé Rákosit, Gerőt, Hegedüst és mindazokat, akiket fő felelősség terhel a magyar nép szabadságtörekvéseinek durva és véres elnyomásáért.

12. Maradéktalanul szereljék le az államvédelmi szervek embereit és állítsák statáriális bíróság elé azokat, akik a békés tömegre lőttek.

13. A parasztpolitikát vizsgálják felül, szüntessék meg az erőszakosságokat, állítsák helyre a termelési biztonságot, és sürgősen javítsák meg a parasztság helyzetét.

14. A gyárak, üzemek és vállalatok teljes gazdasági és politikai vezetését adják a munkástanácsok kezébe. Helyezzék reális alapokra a tervgazdaságot és kössék szakképzettséghez a műszaki vezetést.

15. Rendezzék a normákat és a béreket, állapítsák meg a létminimumhoz igazodó legalacsonyabb és ugyanakkor a legmagasabb fizetést is.

16. Követeljük az összes statisztikai adatok és az összes külföldi kötelezettségeink rendszeres nyilvánosságra hozatalát. Részletes és pontos adatokat kívánunk a magyar uránérc és bauxit lelőhelyeire, mennyiségére és hasznosításának módjára nézve. Magyar kézbe a magyar uránt!


17. Szüntessék meg a káderlap minden formáját és ezzel együtt a személyzeti osztályokat!

18. Követeljük a katonai szolgálati idő 12 hónapra való leszállítását a sorköteleseknek. Magyar egyenruhát honvédeinknek!

19. Teljes egyetemi autonómiát!

20. Kultúrpolitikánkban, oktatásunkban nemzeti hagyományaink teljes érvényesítését, a különféle művészi, alkotói módszerek teljes szabadságát. Nemzeti kultúránk kincseinek s a műemlékeknek hatásos védelmét.

Végül leszögezzük, hogy a Magyar Dolgozók Pártja Veszprém megyei Intézőbizottságának felhívásával a legteljesebb mértékben egyetértünk és a magunk részéről is követeljük a Pártkongresszus összehívását és olyan új Központi Vezetőség megválasztását, amely tagjainak többsége nem volt az 1956. október 23-án hivatalban lévő KV tagja.

Annak érdekében, hogy népgazdaságunkat a jóvátehetetlen károktól megkíméljük, a korábban meghirdetett ÁLTALÁNOS SZTRÁJKOT EZENNEL FELOLDJUK. Amennyiben azonban a kormány legkésőbb 1956. november 5-ig a 2., 5., 6., 7., 12. és 19. pontokban foglalt követeléseinket nem teljesíti, illetőleg ezek teljesítésére megfelelő biztosítékot nem nyújt, úgy 1956. november 5-től kezdődően az általános sztrájkot követeléseink teljesítéséig ismét meghirdetjük.

Felhívjuk a szomszédos Győr-Sopron, Vas, Zala, Somogy, Fejér és Komárom megyék Forradalmi Nemzeti Bizottságait, a Dunántúl és az egész ország népét, hogy csatlakozzék követeléseinkhez és támogassa igazságos küzdelmünket! Veszprém, 1956. október 29.

A Veszprém Megyei Nemzeti Forradalmi Tanács

(Veszprémmegyei Népújság, 1956. október 30.)

1956. október 31. Megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács

(A Dunántúli Nemzeti Tanács október 30-án alakult meg Győrben, a közlésekből kitűnően elég feszült körülmények között. Az alakuló ülés elé terjesztett felhívás viszonylag mérsékelt hangú volt, a vita során azonban igen szélsőséges nézetek is hangot kaptak. A Győr-Sopron megyei Hírlapból és a Veszprémmegyei Hírlapból közöljük a határozatokat. A határozatnak több változata is ismert.)

Tegnap délután 4 órakor a dunántúli nemzeti tanácsok, valamint az ország más részeiből is összegyűlt nemzeti tanácsok Győrött közös ülésen vitatták meg problémáikat és aggályaikat afelett, hogy a kormánynak, még mindig nem eléggé határozott és erélyes intézkedései következtében a vidék népei nem látják biztosítottnak a forradalmi követelések maradéktalan megvalósítását. A túlfútött forradalmi hevület tüzében szélsőséges indítványok is hangzottak el, amelyek éles vitára adtak alkalmat. Az ország sorsa és jövője feletti mélységes felelősség végül is egyhangú elhatározásra ösztökélte valamennyi kiküldöttet és éjfélbe nyúló hosszas tanácskozás után elfogadták a következő határozati javaslatot:

1. A dunántúli nemzeti tanácsok Győrben megjelent küldöttei 1956. október 30-án. megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot.

A Dunántúli Nemzeti Tanács jelenlegi székhelye Győr.

A Tanács teljes mértékben azonosítja magát a szabadságharc hőseivel.

2. A Dunántúli Nemzeti Tanácsban a csatlakozott megyék nemzeti tanácsai 4-4, valamint a megyei jogú városok nemzeti tanácsai és Győr város Nemzeti Tanácsa 2-2 küldöttel képviselik magukat.

3. A Dunántúli Nemzeti Tanács maga állapítja meg szervezetét és ügyrendjét.

4. A Dunántúli Nemzeti Tanács csatlakozásra hívja fel az ország összes többi Nemzeti Tanácsát, és megállapítja, hogy Borsod megye nemzeti tanácsai, a Bács-Kiskun megyei nemzeti tanácsok és a Csepeli Munkástanács már csatlakozott.

5. A Dunántúli Nemzeti Tanács elhatározta, hogy a kormánnyal 24 órán belül tárgyalásokat kezd a nemzet követeléseinek teljesítése érdekében.


6. A Dunántúli Nemzeti Tanács bizonyságot kíván szerezni és biztosítékokat kapni a kormány ígéreteinek valóra váltásáról, elsősorban a szovjet haderőnek az ország területéről való kivonásáról és annak időpontjáról.

7. A Dunántúli Nemzeti Tanács tudomásul vette a pápai, a győri, a tatai és a zalaegerszegi honvédalakulatok csatlakozását és azt a határozott ígéretet, hogy a népet minden idegen támadás ellen – esetleges felsőbb utasítás ellenére is – megvédi.

A Dunántúli Nemzeti Tanács kívánatosnak tartja Dunántúlon az egységes katonai vezetés megszervezését.

Dunántúli Nemzeti Tanács

(Győr-Sopron megyei Hírlap, 1956. október 31.)

1956. november 1. Megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács

Dunántúl megyéi, járásai, városai Nemzeti Forradalmi Tanácsának küldöttei közös ülésen vitatták meg problémáikat és aggályaikat afelett, hogy a kormány nem elég erélyes intézkedései miatt nem látják biztosítottnak követeléseik teljesítését.

A tanácskozáson szélsőséges javaslatok is elhangzottak. A felelősségérzet azonban a teljes egyhangú álláspontot hozta és a Tanács a következő határozati javaslatot fogadta el:

l. A Dunántúli Nemzeti Tanácsok Győrben megjelent küldöttei 1956. október 30-án megalakították a Dunántúli Nemzeti Tanácsot Győr székhellyel. A tanács teljes mértékben támogatja a szabadságharcosokat.

2. A csatlakozott megyék 4-4 taggal vesznek részt a Dunántúli Nemzeti Tanácsban.

3. A Dunántúli Nemzeti Tanács maga állapítja meg szervezetét és ügyrendjét.

4. Csatlakozásra hívja fel a többi megyéket és megállapítja, hogy Borsod, Bács-Kiskun megyék s Csepel már csatlakoztak.

5. Elhatározza a Dunántúli Nemzeti Tanács, hogy a kormánnyal 24 órán belül tárgyalásokat kezd a nemzet követeléseinek teljesítése érdekében.

6. A Dunántúli Nemzeti Tanács bizonyságot kíván szerezni és kapni a kormány ígéreteinek valóra váltására, elsősorban a szovjet csapatok kivonásáról és annak időpontjáról.

7. Tudomásul veszi, hogy a pápai, győri és zalaegerszegi honvéd alakulatok csatlakoztak és megígérték, hogy a népet minden támadó ellen, esetleges varsói utasítás ellenére is megvédik. A Dunántúlon egységes katonai vezetést kívánnak megszervezni.

8. A kormány a szovjet csapatok kivonása után, de legkésőbb január végéig írjon ki általános és titkos választásokat.

9. A nemzeti kormány hozza létre az új karhatalmi szerveket.

10. Az országgyűlés összehívásáig a honvéd[ség] ezredes és annál magasabb rendfokozatú tagjait a kormány a nemzeti tanáccsal egyetértésben nevezze ki.

11. A kormány összetételére vonatkozólag tárgyalásokat kíván folytatni és biztosítani kívánja a szabadságharcosok részvételét a kormányban.

12. A kormány jelentse be az ENSZ felé Magyarország semlegességét.

13. Teljes szólás, gyülekezés és sajtószabadságot.

14. Amennyiben a kormány nem teljesíti e követeléseket, továbbra sem ismeri el és a sztrájkot tovább folytatja. Küldöttséget indít Budapestre és a küldöttség haladéktalanul felveszi a kapcsolatot Nagy Imrével.

A Dunántúli Nemzeti Tanács és a csatlakozott Borsod-Bács-Kiskun és Csepel nemzeti tanácsai.

(Veszprémmegyei Hírlap, 1956. november 1.)


1956. november 1. A Somogy megyei Forradalmi Nemzeti Tanács legutóbbi ülésének határozataiból

(A Somogy megyei Forradalmi Nemzeti Tanács október 27-én alakult. Itt közölt határozata a szó szoros értelmében nem program, de elvi állásfoglalások vannak benne, ezért a testület programjaként fogható fel. Így fogták ezt fel a megyében is, és az országban szinte egyedül működőképesnek maradó ifjúsági kör- a Zrínyi Miklós Kör – több állásfoglalásában is elítélte a testület itt közölt határozatát.)

1. A Nemzeti Tanács utasítja a Somogy megyei Nyomdaipari Vállalatot, hogy sajtóterméket a Nemzeti Tanács hozzájárulása nélkül ne bocsásson közre.

2. A pénzügyi rend fenntartása érdekében a bankok munkáját a Nemzeti Tanács összhangba hozza és ezentúl egy szerv biztosítja a város pénzügyi gazdálkodását.

3. A Nemzeti Tanács a Megyei Tanács Elnökét, három elnökhelyettesét és titkárát állásából azonnali hatállyal elmozdítja. A Nemzeti Tanács a Megyei Tanács vezetésével Poldesz Albert tagot bízza meg, a helyettesévé Óvári Józsefet nevezik ki. A Nemzeti Tanács felhatalmazza Poldesz Albertet és Óvári Józsefet, hogy a szükséges személyi változtatásokat hajtsák végre.

4. A Nemzeti Tanács a Légvédelmi Parancsnokság segítségével rövidhullámú rádió-adóállomás létesítését határozta el. A rádióműsor összeállításával kapcsolatos teendőket a rádió- és sajtóbizottság hatáskörébe utalja.

5. A Nemzeti Tanács utasítja a közigazgatás vezetőjét, hogy haladéktalanul intézkedjék aziránt, hogy a volt iparos székház ismét a kisiparosok kezébe kerüljön. Ugyancsak utasítja a Nemzeti Tanács a közigazgatás vezetőjét, hogy aziránt is intézkedjék, hogy a volt kereskedők székháza ismét a kereskedők kezébe kerüljön. A közigazgatás vezetője folyamatosan vizsgálja felül a megye területén lévő volt székházak eredeti tulajdonosoknak való visszajuttatásának kérdését.

6. A Nemzeti Tanács utasítja a mezőgazdasági bizottságot, hogy egy nap alatt dolgozza ki a termelőszövetkezetekből való kilépés helyét, módozatait és az ezzel kapcsolatos javaslatát terjessze a Tanács elé.

7. A Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy a káderlapok elégetésének illetve nyilvánosságra hozatalának kérdését az egyes munkástanácsok döntésére bízza.

A Nemzeti Tanács utasítja a mezőgazdasági és a jogi bizottságot, hogy október 31-én 14 óráig dolgozza ki a munkástanácsokra vonatkozó szervezeti szabályzatot, részletesen kidolgozva a munkástanácsok jogkörét és feladatait.

8. Utasítja a Nemzeti Tanács az illetékes szerveket, hogy az összes régi funkcionáriustól vonja be a fegyvert.

9. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy az összes volt ÁVH-s egyéneket haladéktalanul őrizet alá kell helyezni.

10. A nemzetőrséget a szükségletnek megfelelően szervezzék át és gondoskodjanak a létszám megfelelő felemeléséről. Ezt az átszervezést október 31-én délig végre kell hajtaniok.

11. A Forradalmi Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy a gyűlölt politikai tiszti intézményt megszünteti, mivel az a kommunista párt elnyomó eszköze volt. A politikai tisztek további megtartásának vagy leszerelésének kérdését a helyi katonai tanács dönti el.

12. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy Martics Pál ezredest, Száraz Pál őrnagyot és Molnár Lajos századost a legutóbbi események alatti magatartása miatt további beosztásukban nem tartja meg és utasítja a katonai forradalmi tanácsot, hogy helyezze őket védőőrizet alá.

13. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy Csiszár János megyei ügyészt hivatalából elmozdítja és beosztott ügyészi tisztségbe helyezi át. Ugyanakkor a Megyei Ügyészség vezetője a Nemzeti Tanács dr. Szirányi László volt ügyészt nevezi ki.

14. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy az igazságtalan 4 százalékos gyermektelenségi adó eltörlését a kormánynak javasolja.

15. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy felül kell vizsgálni minden állampolgár tevékenységét


demokratikus alapon, abból a szempontból, hogy mennyiben, szolgálta ki az elmúlt rendszert.

16. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy mindennemű szemináriumi és politikai oktatás a mai nappal megszűnik.

17. A Nemzeti Tanács határozatilag kimondja, hogy a megyében teljes vallásszabadság van és mind a hittan-tanítás, mind az orosz nyelv oktatása fakultatív.

18. A Nemzeti Tanács az alábbi bizottságokat alakította meg:

Kulturális bizottság: Elnök: Hamvas József.

Propaganda bizottság:

a) Sajtó-albizottság: Elnök: Kunszabó Ferenc.

b) Rádió-albizottság: Elnök: dr. Élthes János.

Mezőgazdasági bizottság: Elnök: Kovács József.

Gazdasági bizottság: Elnök: Farkas László Jogi és közigazgatási bizottság:

a) Közigazgatási albizottság: Elnök: Óvári József

b) Jogi albizottság: Elnök: dr. Élthes István.

19. A Nemzeti Tanács meghallgatta a pécsi urániumbányák küldöttét, aki elmondotta, hogy Pécs térségében nincsenek szovjet csapatok és az urániumérc-bányák a magyar munkások és fiatalok kezén vannak. A Nemzeti Tanács örömmel vette és viszonozta a szabad pécsi bányászok üdvözletét. Előadta még a küldött, hogy október 31-én délelőtt 10 órakor a pécsi dolgozók nagygyűlést tartanak és arra szabad Kaposvár küldötteit szeretettel meghívják. A Nemzeti Tanács úgy döntött, hogy a nagygyűlésen az alábbi küldöttekkel fogja képviseltetni magát: Bella József, Varga István, dr. Aszódi Pál és Bajzik Lajos.

(Szabad Somogy, 1956. november 1.)

2. Képek





1. Kádár János rádióbeszéde, 1956. november 1.Kádár János rádióbeszéde

1956. november 1.

Magyar munkások! Parasztok! Értelmiségiek!

Sorsdöntő órában szólunk azokhoz, akiket a nép és a haza iránti hűség, a szocializmus tiszta eszményeinek becsületes szolgálata vezetett ahhoz a párthoz, melyet a sztálinizmus magyar képviselői: Rákosi és klikkje vak és bűnös politikával a zsarnokság és nemzeti rabság eszközévé züllesztett. Ez a kalandorpolitika lelkiismeretlen módon eltékozolta azt az erkölcsi és eszmei örökséget, melyet ti a régi világban becsületes harccal és véráldozattal egybegyűjtöttetek, melyet ti nemzetünk függetlenségéért és demokratikus haladásunkért vívott küzdelemben megszereztetek. Rákosiék súlyosan megsértették nemzeti tisztességünket és önérzetünket, amikor semmibe vették hazánk szuverenitását, szabadságát és könnyelműen tékozolták nemzeti vagyonunkat.

Népünk dicsőséges felkelése lerázta a nép és az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét, amely nélkül nincs, nem lehet szocializmus. Bátran elmondhatjuk: ennek a felkelésnek eszmei és szervezeti vezetői, előkészítői a ti soraitokból kerültek ki. A magyar kommunista írók, újságírók, egyetemisták, a Petőfi Kör fiataljai, munkások, parasztok ezrei, a hazug vádak alapján bebörtönzött régi harcosok az első sorokban küzdöttek a Rákosi-féle önkényuralom és kalandorpolitika ellen. Büszkék vagyunk arra, hogy a fegyveres felkelésben, annak vezetésében becsülettel helytálltatok, áthatva igazi hazaszeretettől, a szocializmus iránti hűségtől.

Őszintén beszélünk hozzátok. A nép felkelése válaszút elé érkezett. Vagy lesz elég ereje a magyar demokratikus pártoknak vívmányaik megszilárdítására, vagy szembekerülünk a nyílt ellenforradalommal. Nem azért ömlött a magyar ifjak, honvédek, munkások és parasztok vére, hogy a Rákosi-féle önkényuralmat az ellenforradalom uralma váltsa fel. Nem azért harcoltunk, hogy a munkásosztály kezéből kiragadják a bányákat és gyárakat, a parasztságtól a földet. Vagy biztosítja a felkelés népünk számára a demokrácia alapvető vívmányait: a gyülekezési és szervezkedési jogot, személyes szabadságot és biztonságot, a jogrendet, a sajtószabadságot, a humanizmust, az emberséget – vagy visszasüllyedünk a régi úri világ rabságába és ezzel együtt idegen szolgaságba. Annak komor és riasztó veszélye is fennáll, hogy idegen fegyveres beavatkozás Korea tragikus sorsára juttatja hazánkat.

Népünk és hazánk jövője és sorsa fölötti aggodalom arra int bennünket, hogy mindent megtegyünk e súlyos veszély elhárítására, eloltsuk az ellenforradalom, a reakció tűzfészkeit, véglegesen megszilárdítsuk demokratikus rendünket és biztosítsuk a normális termelőmunkát, a normális élet feltételét: a békét, a rendet és a nyugalmat. E súlyos órákban azok a kommunisták, akik eddig is harcot vívtak a Rákosi-önkényuralommal, számtalan igaz hazafi és szocialista óhajának megfelelően elhatározták, hogy új pártot alapítanak.

Az új párt egyszer s mindenkorra szakít a múlt bűneivel!

Védi és védeni fogja mindenkivel szemben nemzeti becsületünket, hazánk függetlenségét. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján építi ki testvéri viszonyát a világ minden haladó szocialista mozgalmával és pártjával. Ezen az alapon, a nemzeti függetlenség alapján kíván baráti viszonyt minden közeli és távoli országgal, elsősorban a szomszédos szocialista országokkal.

Védi és védeni fogja a Magyar Köztársaság vívmányait: a földreformot, a gyárakat, a bankok, a bányák köztulajdonba vételét, népünk vitathatatlan szociális és kulturális eredményeit.

Védi és védeni fogja a demokrácia és a szocializmus ügyét, amelynek megvalósítását nem idegen példák szolgai másolásával, hanem országunk gazdasági és történelmi sajátságainak megfelelő módon és úton egyesíti, támaszkodva a sztálinizmustól és minden, dogmatizmustól mentes marxizmus-leninizmusra, a tudományos szocializmus tanításaira, valamint a magyar történelem és kultúra forradalmi és haladó hagyományaira. [!]

Történelmünk e nagyszerű, de – súlyos órájában felhívunk minden magyar dolgozót, akit a nép és haza odaadó szeretete vezérel, hogy csatlakozzon pártunkhoz, melynek neve: Magyar Szocialista Munkáspárt.

A párt mindenekelőtt az öntudatos munkások támogatására számít, mert a munkásosztály szocialista célkitűzéseit vallja magáénak. A párt tagja lehet egyéni jelentkezés alapján minden magyar dolgozó, aki


magáévá teszi az előbbi elveket és nem terheli felelősség a Rákosi-klikk bűnös politikájáért és uralmáért. Várjuk mindazokat, akiket a múltban visszariasztott a szocializmus szolgálatától Rákosiék népellenes politikája és bűnös vezetése.

A párt szervezésének megindítására, ügyeinek intézésére és a pártalapító országos kongresszus legsürgetőbb összehívására előkészítő bizottság alakult, melynek tagjai Donáth Ferenc, Kádár János, Kopácsi Sándor, Losonczy Géza, Lukács György, Nagy Imre és Szántó Zoltán. A párt lapot ad ki, melynek címe: Népszabadság.

Munkások! Parasztok! Értelmiségiek!

Az új párt, az MSZMP részt vállal a függetlenség és a demokrácia megszilárdításáért vívott harcból, küzd népünk szocialista jövőjéért. Tisztán áll előttünk, hogy soha nem volt nagyobb szükség a demokratikus erők összefogására, mint most. Azzal fordulunk az újonnan alakuló demokratikus pártokhoz, elsősorban a másik munkáspárthoz, a Szociáldemokrata Párthoz, hogy minden erővel, a kormányzat megszilárdításával küzdjük le a fenyegető ellenforradalom és a külső beavatkozás veszélyét. Népünk vérével bizonyította, hogy rendületlenül támogatja a kormánynak a szovjet erők teljes kivonására irányuló követelését. Nem akarunk tovább függőséget! Nem akarjuk, hogy hadszíntérré váljon az ország! Minden becsületes hazafihoz szólunk! Fogjunk össze a magyar függetlenség, a magyar szabadság diadaláért!

Az MSZMP Intéző Bizottsága

Budapest, 1956. november 1.

(Megjelent: Népszabadság, 1956. november 2.)

2. Képek








1. Mindszenty József. 1956. november 3.GERGELY Jenő

Mindszenty József

1956. november 3.

Mindszenty József bíboros prímás, esztergomi érseket a Budapesti Népbíróság 1949. február 8-án az ismert perben életfogytig szóló fegyházbüntetésre ítélte. A bíboros büntetését 1955-ben felfüggesztették, és előbb Püspökszentlászlón, majd a Nógrád megyei Felsőpetényben, az Almássy-kastélyban tartották fogva. Mindszenty bíborost 1956. október 30-án este a Nagy Imre-kormány utasítására a közeli Rétságon állomásozó páncélos alakulat egy különítménye, amelyet Pálinkás (Pallavicini őrgróf) Antal őrnagy vezetett, kiszabadította, majd másnap reggel, október 31-én katonai kísérettel Budapestre hozta. Mindszenty úticélja tehát nem székvárosa, Esztergom volt, hanem a főváros, ahol a Várban levő prímási palotában rendezkedett be. (Az Úri utcában levő palotát az említett páncélos különítmény november 4-ig őrizte, biztosította.)

Az a tény, hogy a szabaddá vált bíboros prímás nem Esztergomba, hanem Budára ment, már jelezte, hogy egyházkormányzati funkcióinak felvétele mellett a prímási tisztéből folyó közéleti-politikai feladatoknak legalább ekkora figyelmet szentel. „Budán 1956. október 31-én kora reggeltől estig a magyar és a külföldi küldöttségek hosszú sorát fogadtam, egyháziakat és világiakat egyaránt. A megbeszéléseket arra használtam, hogy a szabadságharc folytán kialakult politikai és vallási helyzetet minél jobban áttekintsem” – írta emlékirataiban1. A prímási várószoba a következő napokban is zsúfolt volt, minden rendű és rangú személy, politikus, diplomata, újságíró tolongott ott audienciára várva. Összeköttetésben állt a Nagy Imre-kormánnyal is. Elsősorban Tildy Zoltánnal érintkezett, de tárgyalt Maléter Pállal is. Egyházkormányzati teendői között elsőként eltávolította Budapestről az ún. békepapokat, és ugyanerre szólította fel a többi püspököt is.

A prímás kiszabadulásáról és funkciói felvételéről a világ a rádióból is értesülhetett. Mindszenty november 1-jén rövid bejelentést tett, amiben közölte, hogy szabad, és az eseményekről szólva azokat nem forradalomnak, hanem nemzeti szabadságharcnak mi nősítette. A körülmények azt aligha tették volna lehetővé, hogy a teendőket megtárgyaló püspökkari konferenciát hívjon egybe. Így november 2-án a rangban utána következő Grősz József kalocsai érsekkel, továbbá Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci megyéspüspökkel tárgyalt. Grősz rangja miatt sem volt megkerülhető, s az ötvenes években ő is börtönt szenvedett. Shvoy püspök állt Mindszentyhez a legközelebb, nemcsak elvi-politikai mentalitása miatt, hanem emberileg is. Mindszenty és Shvoy, a két „szomszéd” püspök 1944-ben mély barátságot kötött már a nyilasok fogságában. Pétery váci püspök 1952 óta Hejcén élt kényszerlakhelyen, megyéspüspöki funkcióit nem gyakorolhatta. Az 1956. októberi események idején a Széher úti kórházban gyógykezelték, így a prímás rendelkezésére állhatott, akivel egyébként korábban is egyetértett.

A bíboros szabadon engedését a kormány saját helyzetének javítására próbálta kiaknázni. Egy politikai nyilatkozatban „a magyar nemzeti kormány megállapítja, hogy az 1948-ban Mindszenty József hercegprímás ellen emelt vádak minden törvényességet nélkülöztek. Ezek értelmében a hercegprímás ellen történt összes intézkedések megsemmisülnek és a hercegprímás minden eddigi polgári és egyházi tisztségét felveheti és szabadon gyakorolhatja.”2 A deklarációt azonban nem követte jogi processzus, törvényes rehabilitálás.

A kormány nevében Tildy államminiszter kérte fel a prímást arra, hogy november 3-án este mondjon rádióbeszédet. A programatikus megnyilatkozással kapcsolatban a kormány kérése az volt, hogy abban ne érintse a földbirtokkérdést és „kíméletesen szóljon az oroszokról”. A rádiószózatot Mindszenty november 3-án este 8 órakor olvasta mikrofonbaa Parlament épületében, amit a rádió élő adásban közvetített. (A prímás nem volt hajlandó sem viaszlemezre, sem magnószalagra mondani a beszédet, nehogy az manipulálható legyen.) A beszéd elhangzását követő órákban megindult a szovjet offenzíva, és november 4-én hajnalban Mindszenty bíboros titkárával együtt a közeli amerikai követségre menekült, ahol Nagy Imre előzetes közbenjárására menedékjogot kapott.

1962-ben Mindszentyvel szemben – távollétében – újabb büntetőeljárást folytattak le, amelyben 1956-os ténykedéséért ítélték el. 1971-ben történt távozásakor mindkét ítéletre vonatkozó kegyelemben részesült, ami a távozás jogi előfeltétele volt.

Mindszenty programjellegű rádiószózata az általános politikai követeléseket tekintve összefoglalta az akkori különböző pártok programjaiban ismétlődő célokat. Kiindulópontja az volt, hogy a szocializmus mint rendszer


megbukott, és annak „örökösei” (a Nagy-kormány tagjai) is felelősek az 1945 óta történtekért. Nemcsak a Rákosi-korszak „sérelmeit” kívánta orvosoltatni, hanem az egyházra nézve sérelmesnek tartott valamennyi intézkedést hatályon kívül akarta helyezni. Programjának lényege: „Jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni.”3 Ez sokféleképpen volt értelmezhető, de a prímás mint pártokon kívül és felett álló tényező, tudatosan fogalmazott általánosságokban.

Az a kitétele, hogy nem kíván szembehelyezkedni a történelmi haladás igazolta iránnyal, sőt az egészséges fejlődést előmozdítja, jelenthette az 1945. évi földreform elfogadását is. De „a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodnunk kell” – állította, és nem csak remélte a prímás. Nyitva hagyta a kérdést, hogy mik is azok a nagy múltú intézmények. Lehettek az iskolák, kórházak, menhelyek, sajtó, könyvkiadók, egyesületek, társulatok és főként a szerzetesrendek, amelyek fenntartásáról a 6,5 millió katolikusnak „gondoskodni kell”. De hogy miből és hogyan – ezt a bíboros ugyancsak homályban hagyta.

„A bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk” – mondta a prímás.4 Az első lépés, a békepapi mozgalom felszámolása megtörtént. A többi alatt pedig a liberális és demokratikus egyházpolitikai reformokat éppúgy érthette, mint az értelmetlen túlkapásokat, adminisztratív korlátozásokat, amelyek nemegyszer összekeveredve és egyidejűleg érték az egyházat. De hogy mégse legyen teljesen bizonytalanság e téren, konkrétan is megjelölte a legsürgősebb teendőket: a hitoktatás szabadságának biztosítását, az egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását.

A beszéd nem a kormány várakozásainak felelt meg, hanem Mindszenty céljait szolgálta: a frontok tisztázását. Azzal, hogy a prímás a „bukott rendszer örököseivel”, tehát Nagy Imrével és koalíciós partnereivel sem kívánt együttműködni, hanem egyetemlegesen felelősnek nyilvánította őket az 1945 óta történtekért, funkcióját tekintve a nyílt polgári restauráció bejelentésével volt egyenlő. A kortársak többsége a prímási szózatból éppen az egyházi nagybirtokok visszakövetelését hallotta ki, és a kibontakozó politikai-ideológiai harcban ezt mint a beszédben expressis verbis elhangzott kitételként idézték. A fegyveres küzdelem eldőltével a Kádár-kormány főként erre a Mindszenty-beszédre hivatkozhatott hívők és nemhívők tömegei előtt annak bizonyságaként, hogy itt már a nyílt ellenforradalmi, restaurációs politika zászlóbontásáról van szó.

Jegyzetek

1 Mindszenty József: Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, 1974. 435.

2 Ugyanott, 318. A kormány által kiadott nyilatkozat jogalap nélkül nevezte Mindszentyt hercegprímásnak. A magyar törvényhozás 1947-ben eltörölte Magyarországon a feudális címek és rangok használatát, és 1951-ben kiadott rendelkezésében XII. Pius pápa is megtiltotta az egyházi személyek számára ezek használatát.

3 Ugyanott, 440.

4 Ugyanott. Megjegyezzük, hogy a rádiószózat Mindszenty által leírt szövegét november 4-én hajnalban magával vitte az amerikai követségre, és azt Emlékirataiban szöveghű formában publikálta.

DOKUMENTUM

Mindszenty József bíboros prímás, esztergomi érsek szózata

Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt.

Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve, bár a fogság megviselt.

Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok. Ezt csak folytatom itt, amikor közvetlenül, személyesen, tehát nem magnetofon hangfelvétel útján szólok az egész világhoz és a magyar nemzethez.

Rendkívül súlyos helyzetünkről külföldi és belföldi viszonylatban kell szétnéznünk. Oly távlatból kívánok megállapításokat tenni, ahonnan áttekintés nyílik, de sorsunkhoz viszont oly közel hajolva, hogy mondanivalómnak meglegyen a gyakorlati érvénye mindnyájunk számára.


A külföld felé élőszóval ma első ízben köszönhetem meg azt, amit nekünk nyújt. Mindenek előtt a Szentatyának, XII. Pius pápa Őszentségének fejezem ki személyes hálámat, hogy a magyar katolikus Egyház fejéről oly sokszor megemlékezett. Mellette mély hálámat küldöm azoknak az államfőknek, a katolikus Egyház vezetőinek, a különböző kormányoknak, parlamenteknek, közéleti és magántényezőknek, akik a börtönömben töltött idő alatt hazám és sorsom iránt részvéttel és segítő szándékkal viseltettek. Isten jutalmazza meg őket ezért. Ugyanígy hálát érzek a világsajtó képviselői és a rádiók világhálózata iránt, amelynek elektromos hullámai a humánum egyetlen légi nagyhatalmát alkotják. Örülök, hogy ezt most végre szabadon megmondhatom.

Másrészt arról óhajtok beszélni, hogy az egész kultúrvilág, a külföld, úgyszólván osztatlanul mellénk állt és segít. Ez számunkra ugyanis nagy erőt jelent, nagyobbat, mint amennyi magunknak van. Mi kis nemzet vagyunk. Kis ország a földgömbön.

Ám valamiben mégis elsők vagyunk: egy nemzet sincs, amely ezeréves történelme során nálunk többet szenvedett volna. Első királyunk, Szent István uralkodása után nagy nemzetté fejlődtünk. A nándorfehérvári győzelem után, amelynek 500-ik évfordulóját üljük, nemzeti létszámunk egyezett az akkori Angliáéval. Ám folyton szabadságharcokat kellett vívnunk. Legtöbbször a nyugati országok védelmében. Ez megakasztotta a nemzetet s mindig újra saját erőnkből kellett felemelkedést keresnünk.

Most történt először a történelem folyamán, hogy Magyarország a többi kultúrnép valóban hathatós rokonszenvét érdemli. Mi meg vagyunk illetődve s egy kis nemzet minden tagja szívből örül, hogy szabadságszeretetéért a többi nép felkarolja ügyét. A gondviselést látjuk benne, amely a külföld szolidaritása által valósul meg úgy, ahogy himnuszunk zengi: Isten áldd meg a magyart… Nyújts feléje védő kart.

Himnuszunk így folytatódik: ha küzd ellenséggel. De mi rendkívül súlyos helyzetünkben is azt reméljük, hogy nincsen ellenségünk. Mi sem vagyunk ellenségei senkinek sem. Minden néppel és országgal barátságban akarunk élni. Egy olyan nemzetnél, mint a magyar, amelynek történelmi törzse mélyen gyökeredzik a múltban, különböző korszakok ismerhetők fel abban az érzésben, amivel helyet foglal a többi nép között. Fordulatairól, árnyalatairól le lehet olvasni fejlődésének jegyeit. Korunknak azonban általános jellemzője, hogy minden népnél egy irány felé halad a fejlődés. A régi nacionalizmusokat mindenütt át kell értékelni. A nemzeti érzés ne legyen többé harcok forrása az országok közt, hanem az igazság fundamentumán a békés együttélés záloga. A nemzeti érzés virágozzék az egész világon a népek közös kincseit képező kultúrértékek területén. Így az egyik ország haladása a másikat is előreviszi.

Természetszerű okoknál fogva: fizikai életfeltételeik szerint is mindjobban egymásra utaltak a népek. Mi magyarok, az európai népek családi, bensőséges békéjének zászlóvivőiként akarunk élni és cselekedni. Nem mesterségesen hirdetett, de valódi barátsággal mindegyikkel. Sőt még további tájak felé emelve szemünket: mi, a kis nemzet, barátságban, zavartalan, békés, kölcsönös megbecsülésben kívánunk lenni a nagy Amerikai Egyesült Államokkal és a hatalmas orosz birodalommal egyaránt. Jószomszédi viszonyban Prágával, Bukaresttel, Varsóval és Belgráddal. Ausztriát pedig ebben a tekintetben úgy kell megemlítenem, hogy mostani vajúdásunk kapcsán tanúsított testvéri magatartását máris minden magyar a szívébe zárta.

Egész helyzetünket azonban az dönti el, hogy a 200 milliós orosz birodalomnak mi a szándéka a határainkon belül lévő katonai erejével. Rádiójelentések adták hírül, hogy ez a fegyveres erő növekszik. Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merül fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket. Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot! Őszintén reméljük, hogy az orosz fegyveres erők mielőbbi kivonása országunkból megtörténik.

Belső helyzetünket azonban az is válságossá teszi, hogy az előbb mondottak miatt a munka, a termelés országosan megállt. Közvetlen éhínségbe kerültünk. Szabadságharcát egy csontig soványított nemzet vívta. Ezért a munkát, a termelést, a helyreállítási feladatok elvégzését mindenütt azonnal fel kell venni. Saját összességünk, nemzetünk érdekében s a nemzet életének folytatásához szükséges ez – haladéktalanul.

Amikor ezt megtesszük, ne tévesszük szem elől a következőket: tudja meg mindenki az országban, hogy a lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc. 1945-től egy vesztett, számunkra céltalan háború után, erőszakkal épült ki az itteni rendszer, amelynek örökösei most a tagadás, megvetés, undor és elítélés izzó bélyegét ütik annak minden porcikájára. A rendszert az egész magyar nép söpörte el. Az örökösök ne kívánjanak erről még egy bizonyságot. A világon páratlan szabadságharc volt ez, a fiatal nemzedékkel népünk élén.

A szabadságharc azért folyt, mert a nemzet szabadon akart dönteni arról, hogy miképpen éljen.


Szabadon akart határozni sorsa, államának igazgatása, munkájának értékesítése felől. Ennek a ténynek valóságát maga a nép semmiféle illetéktelen előny érdekében nem engedi elcsavarni, kiaknázni. Új, visszaélésmentes választás szükséges, amelyben minden párt indulhat. A választás történjék nemzetközi ellenőrzés mellett. Én pártokon kívül és – állásom szerint – felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre. Maga a politizálás ma másodrendű ügy: a nemzet léte és a mindennapi kenyér a mi gondunk.

A bukott rendszer örököseinek eddigi visszatekintő leleplezései feltárták, hogy a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniök. Magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért. Leleplező vallomásokhoz nem fűzhetünk egyetlen megállapítást sem, mert az országos munkafelvételt és a termelés folytatását hátráltatná. Ha a kibontakozás az elhangzott ígéretek szerint tisztességesen halad előre, ez nem is lehet feladatunk.

Hangsúlyoznom kell azonban a tennivalók tárgyi foglalatait: jogállamban élünk, osztálynélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni. Ez akar lenni az egész magyar nemzet. Mint a katolikus Egyház feje viszont kijelentem, hogy – amint azt a püspöki kar 1945-ben közös körlevélben kijelentette – nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás igazolt irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk. Azt a magyar nép természetesnek találja, hogy nagy múltú és nagy értékű intézményeinkről gondoskodni kell. Ugyanebben a minőségemben továbbá megemlítem, az ország hat és félmillió katolikus híveinek tájékoztatására, hogy a bukott rendszer erőszakának és csalárdságának minden nyomát egyházi vonalon felszámoljuk. Ez nálunk ősi hit- és erkölcstanunkból és az Egyházzal egyidős jogszabályokból önként adódik.

A nemzethez intézett mostani szózatom más részletekre tudatosan nem terjed ki, mert amit mondtam, világos és elég.

De végezetül egy kérdés felvetése mégsem hagyható el: Mit gondolnak a bukott rendszer örökösei? Ha az általuk megbélyegzett elődeik valláserkölcsi alapon álltak volna, elkövették volna-e mindazt, aminek következményei elől menekülni kényszerülnek? A keresztény hitoktatás szabadságának azonnali rendezését, a katolikus Egyház intézményeinek és társulatainak, köztük sajtójának visszaadását joggal elvárjuk.

Ettől a pillanattól kezdve figyeljük, hogy ígéretek és cselekedetek födik-e egymást, és ami ma keresztülvihető, azt senki se halassza holnapra. Mi, akik figyelünk és előmozdítani kívánjuk az egész nép javát, bízunk a Gondviselésben. – S nem hiába.

(Elhangzott a magyar rádióban 1956. november 3-án este8 órai kezdettel. Közli Mindszenly József. – Emlékirataim. Vörösváry István kiadása, Toronto, /974.437–44/. A szöveget az Emlékiratban követett helyesírás szerint közöljük.)

2. Képek





1. Bibó István kibontakozási tervezete. 1956. november 6.VIDA István

Bibó István kibontakozási tervezete

1956. november 6.

Ismeretes, hogy Bibó Istvánnak az 1956. októberi eseményekben nem volt jelentős szerepe. Október 31-ig nem állt összeköttetésben egyetlen szerveződő demokratikus politikai csoportosulással sem. Aznap délelőtt részt vett a Nemzeti Parasztpárt újjáalakítását célzó előkészítő megbeszélésen, de délután a hivatalos alakuló ülésen egy szerencsétlen véletlen folytán nem tudott megjelenni. November 1-jén ment be először az NPP Dorottya utcai székházába; itt értesült arról, hogy Németh László javaslatára a párt a Petőfi Párt nevet vette fel, amit nem tartott szerencsésnek. A Petőfi Párt vezetőségének előterjesztésére november 2-án kinevezték a második Nagy Imre-kormány államminiszterévé. November 4-én Majlát Jolánnak, Erdei Ferenc feleségének hívására, a kisgazdapárti Tildy Zoltán államminiszter által küldött kocsin érkezett a Parlament épületébe. Délelőtt részt vett volna az új kormány első összejövetelén, ami – az ismert okok miatt – elmaradt. A kormány munkájába ilyenformán nem kapcsolódhatott be; Nagy Imrével és minisztertársaival – Tildy Zoltánt, B. Szabó Istvánt és Rónai Sándort kivéve – nem találkozott. Napokig azt hitte, hogy Nagy Imre és hívei a szovjet követségre távoztak.1

Bibó István november 6-ig maradt a szovjet csapatok által elfoglalt Parlamentben. Itt kezdett hozzá, miközben szobája előtt őrség állt, az alábbi kompromisszumos Tervezet kidolgozásához, amelyet aztán hazatérte után, lakásán tisztázott le és véglegesített, meghagyván az eredeti, 6-i dátumot. A dokumentumot az angol, az amerikai, a francia és az indiai követhez, valamint az ENSZ-hez címzett levél formájában a francia kultúrattasén keresztül eljuttatta a francia, illetve az angol és valószínűleg az indiai követségre.2 A Tervezet eleddig is ismert volt, az elmúlt évtizedekben azonban szélesebb nyilvánosság előtt nem jelent meg.3

A kibontakozási koncepció értékeléséhez mindenekelőtt figyelembe kell venni egy alapvető külpolitikai tényt, amiről Bibó István nem tudhatott. 1956. október 29-én délután Moszkvában, a török követség fogadásán Charles Bohlen amerikai követ átadta Hruscsovnak Dulles külügyminiszter üzenetét, amelynek lényege az volt, hogy az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot és Lengyelországot potenciális katonai szövetségesének. Ez diplomáciai nyelven azt jelentette, hogy ha a Szovjetunió katonailag fellép ezen országokban, az amerikai haderő nem avatkozik be. Az üzenet Eisenhower jóváhagyásával küldetett el; az amerikai elnök félt attól, hogy a magyarországi, illetve a lengyelországi események az USA beavatkozása esetén egy harmadik világháborúhoz vezethetnek.4 Az amerikai kormányzat ugyanakkor arról is tudott, hogy Anglia, Franciaország és Izrael meg fogja támadni Egyiptomot, ami október 29-én be is következett. A szuezi válság rendezése az Egyesült Államok érdekei szempontjából fontosabb volt, mint a kelet-európai események, s ezért is tett engedményt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy propagandisztikus célból nem igyekezett kihasználni a Szovjetunió ellen a vörös hadsereg bevetését a fegyveres csoportok leverésére Magyarországon. A bibói politikai elképzeléseknek nemcsak az Egyesült Államok magatartása, de Kínának s Lengyelország kivételével a környező szocialista országoknak az ellenforradalmi fegyveres felkelést elítélő álláspontja miatt sem volt realitása. Mai szemmel világos, hogy Bibó egyfajta „demokratikus szocializmus” platformján képzelte el a kibontakozást, amely a gazdasági-politikai struktúrában sokat megőrzött volna a felszabadulás utáni évek koalíciós berendezkedéséből, de amelyben a kommunista párt kikerült volna a hatalomból vagy csak annak kis részét tarthatta volna meg. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a szovjet csapatok kivonására, a Nagy Imre-kormány visszahelyezésére, a többpártrendszer helyreállítására, új választások kiírására s alkotmányozó nemzetgyűlés összehívására az adott kül- és belpolitikai helyzetben nem kerülhetett sor. Meglepő, hogy Bibó mennyire nem számolt a fegyveres csoportok létével, s azzal, hogy mi történjék velük az általa elképzelt helyzetben. Végezetül még annyit: igaz, hogy a nyolctagú Kádár-kormány külső támogatással jutott hatalomra, de később törvényes megerősítést nyert. A Magyar Közlöny 1956. november 12-i száma közölte az Elnöki Tanács határozatát a Nagy Imre vezette kabinet felmentéséről és a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kinevezéséről. (Érdekes viszont, hogy a hivatalos lapban az Elnöki Tanács határozatának dátuma nincs megadva.)

Jegyzetek

I. Lásd: Huszár Tibor: Bibó István – a gondolkodó, a politikus. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. III. köt. Gondolat, Bp. 1986. 464–470., valamint Szilágyi Sándor: Bibó István 1956-ban. In: Szilágyi Sándor: A szellemi


ellenállás jelképe. (Bibó-tanulmányok.) ABC Független Kiadó, Bp. 1985. 33-40.

2. David Irving: Uprising! One Nations’s Nightmare: Hungary 1956. Hodder and Stoughton, London, 1981. 519–520.

3. A nyugati diplomatákhoz intézett levél és benne a tervezet eredeti fogalmazványa megtalálható: MTA Kézirattár, Ms 5110/182. Ezúton is köszönetet mondok ifj. Bibó Istvánnak, aki lehetővé tette számomra, hogy ezen iratot megnézhessem.

4. Charles E. Bohlen: Witness to History 1929–1969. Weidenfeld and Nicolson, London, 1973. 413.

DOKUMENTUM

Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására

Magyarország második szovjet megszállása súlyos és előidézőinek szinte megoldhatatlan helyzetet teremtett. Elemei a következők:

1. A szovjet csapatok azzal az indoklással szállták meg Magyarországot, hogy a rendet akarják helyreállítani. Valójában az ország elhatározott ellenállási szándéka és a forradalom által teremtett harci kedv folytán az a helyzet, hogy mindaddig, amíg a szovjet csapatok az országban tartózkodnak, az ország konszolidálása egyszerűen lehetetlen: a legkülönbözőbb pontokon, minden szervezés nélkül heteken, sőt hónapokon át újra és újra fellángolhat a harc mindaddig, amíg itt vannak a szovjet csapatok.

2. A szovjet megszállás által hivatalba léptetett kormány azt hangoztatja, hogy a rend helyreállítása után megállapodik a szovjet csapatok kivonására nézve; valójában az ország lakosságának politikai erejét ismerve bizonyosra vehetjük, hogy amint a szovjet csapatok kihúzzák a lábukat az országból, ez a kormány összeomlik, s vele omlik annak szovjetbarát külpolitikai orientációja és a szocialista vívmányok fenntartásának általa próbált módja. Ez a kormány tehát kénytelen a végtelenségig meghosszabbítani a szovjet csapatok jelenlétét, ami viszont a rend helyreállítását lehetetlenné teszi.

3. Annak feltételei tehát, hogy a szovjet csapatok a szovjet céloknak eddig megkísérelt módon való elérése után kivonuljanak, teljességgel nincsenek, nem is lehetnek meg, ezzel szemben a nemzetközi helyzet a szovjet csapatok kivonulását a legparancsolóbban sürgeti.

4. A szocializmusnak egypártrendszer útján való fenntartása Magyarországon lehetetlenné vált, mert a szovjet csapatok behívása az első esetben az MDP, a második állítólagos behívása pedig a Szocialista Munkáspárt és az esetleg rájuk támaszkodó kormányok tekintélyét megsemmisítette. Komoly és tekintélyes többpártrendszer nélkül tehát Magyarországot kormányozni nem lehet, annál is inkább, mert az egyetlen kommunista, akinek a magyar nép előtt tekintélye megmaradt, Nagy Imre szintén a többpártrendszer mellett foglalt állást.

5. A Szovjetunió és az általa hivatalba léptetett kormány attól fél, és joggal, hogy a szovjet csapatok kivonása s az általános választások olyan helyzetet teremtenek, mely végsőleg országos ortodox kapitalista restaurációhoz, a volt kommunistáknak az összes állami hivatalokból és felelős állásokból való elkergetéséhez, ókonzervatív politikai körök komoly, esetleg döntő érvényesüléséhez vezet, és Magyarországot a kelet-európai szocialista országok testébe ékelődött nyugati ékké teszi. Az az állítás, hogy Nagy Imre kormánya idején így lett volna, nem igaz. Mindezek a tényezők jelentkeztek ugyan, de az éppen megalakult kormánynak lett volna elég tekintélye és ereje ahhoz, hogy ezen néhány napon belül segítsen. Komolytalan és cinikus tehát az az állítás, hogy e jelenségekre a válasz a szovjet megszállás, mely nyilván sokkal inkább a nemzetközi helyzet vélt változásában gyökerezett. Az azonban valószínű, hogy az említett belpolitikai jelenségektől megrémített kommunisták lelkiállapota biztatást és bátorítást jelentett a Szovjetunió elhatározásához. Egy megváltozott külpolitikai helyzetben viszont, amelyben minden szempont a szovjet csapatok minél gyorsabb kivonását követeli, elképzelhető, hogy a kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció veszélyének egy jól formulázott és nemzetközileg garantált kiegyezés keretében való elhárítása bíztatóan hatna a szovjet elhatározásokra.

6. Meg kell gondolni, hogy az ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció elhárítása nemcsak a Szovjetunió és a kommunisták gondja, hanem a magyar forradalmat végrehajtó és vérével győzelemre vivő, többségében nem kommunista, de túlnyomó többségében magát szocialistának valló ifjúságé, munkásságé és katonaságé is; erkölcsileg is megengedhetetlen, de a szabad magyar belpolitikai fejlődés számára is veszedelmes, ha a forradalmárok vérével megszerzett szabadságnak az idősebb korosztályok szavazatai révén restaurációs erők lennének a haszonélvezői.


7. Meg kell gondolni azt is, hogy egy ilyen restaurációs fordulat, mely Magyarországot nyugati ékké tenné csupa kommunista országok között, egyrészt állandó táplálója lenne újabb agressziós terveknek, másrészt elriasztó lenne a többi népi demokráciák szabadságszerető kommunistái számára, ha saját rezsimjük liberalizálásáról lesz szó. Ezzel szemben egy olyan megoldás, amely a szocialista vívmányokat a szabadságintézmények garanciáival kapcsolja össze, követésre bíztató példát jelentene.

Mindezekre tekintettel van az alábbi kibontakozási tervezet, mely minden elvi engedmény nélkül tartalmaz méltányos kiegyezés formájában megjelenő megoldást.

1. Kormányzati kiindulópont a november 3-án megalakult utolsó törvényes magyar kormány, Nagy Imre elnöklete alatt. A kormány törvényességét az 1956. október 23-i magyar forradalomból vezeti le, nem pedig az 1949-es Rákosi-féle alkotmányból.

2. (A. alternatíva.) Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a varsói szerződés katonai kapcsolatából és benne marad, mint az európai béke és biztonság kérdéseivel foglalkozó konzultatív egyezményben, feltéve, hogy ugyanilyen feltételek, Jugoszlávia is belép.

2., (B. alternatíva.) Külpolitikai megoldás az, hogy Magyarország kilép a varsói szerződésből és a Szovjetunióval kétoldali megállapodást köt.

3. A kommunisták helyzetére vonatkozó biztosítékok:

a) Amnesztia minden néven nevezendő politikai bűncselekményre, valamint minden cselekményre, melyről megállapítható, hogy becsületes politikai meggyőződésből származik; a halálbüntetés eltörlése.

b) Az állami és üzemi apparátus reorganizálása minőségi kiválasztás alapján történik, intézményes garanciákkal arra, hogy ez a reorganizáció nem fog sem a kommunisták, sem általában diplomanélküli vagy gyors diplomások ellen irányulni. (1. 5.e. pont.)

4. A katonai kiürítés a politikai konszolidálódással párhuzamosan 7–10 napos szakaszokban, összesen 1–1, 1-2 hónap alatt történik. Pl. a következőképpen:

a) Az első szakaszban kiürítik a szovjet csapatok Budapestet és 5-6 déli megyét, egyidejűleg a szabad magyar kormány hivatalba lép, a forradalmi bizottságok és munkástanácsok helyzetét szabályozza, a közigazgatás reorganizációját megkezdi.

b) A második szakaszban a szovjet csapatok kiürítenek 5-6 nyugati megyét és Pest megyét; egyidejűleg a magyar csapatok a nyugati határt ideiglenesen lezárják és az emigránsok belépését egyelőre nem engedik meg; a kiürítés e szakaszának megtörténtével vagy esetleg az első szakaszban a 5. pont szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés Budapesten összeül.

c) A harmadik szakaszban a szovjet csapatok kiürítik a hátralévő keleti megyéket, Borsod és Szabolcs megyék kivételével; egyidejűleg Budapesten az 5. pont szerinti forradalmi alkotmányozó gyűlés a szükséges törvénycikkeket megalkotja.

d) Az utolsó szakaszban a szovjet csapatok a hátralévő két megyét is kiürítik; ezzel egyidejűleg a második pont szerinti külpolitikai megállapodások létrejönnek.

5. Alkotmányjogi megoldás. Az általános választások megtörténte előtt a forradalmi bizottságokból és tanácsokból forradalmi alkotmányozó gyűlés ül össze, mely az új magyar demokrácia alkotmányjogi és társadalmi alapelveit alkotmánytörvény hatályával megszabja, majd esetleg államfőt választ és választójogi törvényt alkot. Az alkotmánytörvény a következő pontokat tartalmazná:

a) Magyarország államformája az 1946:I. tc. szerinti köztársaság.

b) Magyarország kormányformája az 1848: III. tc. szerinti független felelős kormányon, népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia.

c) Magyarország társadalmi formája a kizsákmányolás tilalmán alapuló társadalmi rend (szocializmus), ami közelebbről jelenti:

aa) az 1945-ös földreform fenntartását 20–40 holdas maximummal;


bb) a bányák, bankok és nehézipar államosításának fenntartását;

cc) a meglévő gyáraknak munkásigazgatáson, munkásrészvényeken vagy nyereségrészesedésen alapuló közösségi tulajdonát;

dd) az egyéni és szövetkezeti szabad vállalkozás teljes lehetőségét, a kizsákmányolás tilalma által megszabott biztosítékokkal;

ee) a magántulajdon szabadságát a kizsákmányolás tilalma által megszabott korlátok között;

ff) teljesen kiépített munkásvédelmet és a munkásszervezkedési szabadság teljességét;

gg) általános társadalombiztosítást.

d) A történt gazdasági és erkölcsi igazságtalanságok, jogfosztások és tulajdonelkobzások jóvátétele semmilyen vonatkozásban sem történik az azelőtti helyzet (status quo) visszaállítása alapján; minden jóvátétel a kizsákmányolt helyzetek tilalma elvének szem előtt tartásával, nem az elvett tulajdoni vagy gazdasági hatalmi helyzet mértékéig, hanem csupán a feldúlt otthon, megsemmisített egzisztencia, személyes munka elvett eredménye mértékéig történik.

e) A magyar közigazgatás újjászervezése kisszámú minőségi kiválasztáson alapuló szakigazgatáson és választott laikus vezetők vagy bizottságok által vezetett önkormányzaton alapszik, mely utóbbiak funkcióit a végleges szervek megválasztásáig forradalmi szervek végzik: a közigazgatásba, főleg az általános igazgatásba, hadseregbe és rendőrségbe bekerült diplomanélküliek vagy gyorsított kiképzéssel kiképzettek helyzetét intézményesen – ugyancsak minőségi kiválasztás alapján, de szükséghez képest kötelező százalék megállapításával – biztosítani kell.

f) A szabadságjogok között különösen nyomatékkal nyer biztosítékot a teljes vallásszabadság; az állam az egyházak életébe semmi vonatkozásban bele nem avatkozik; az egyházak helyzetét az egyház és az állam elválasztásának elve alapján kell szabályozni; az állam és az egyház közérdekű tevékenységét, beleértve az iskoláztatási tevékenységet is, tiszteletben tartja és megállapodás szerint segélyezi.

g) A fenti szabályok alkotmánytörvény hatályával bírnak, ami azt jelenti, hogy ezeket az országgyűlés csak kétharmad vagy háromnegyed többséggel változtathatja meg, és alkotmánybíróság őrködik azon, hogy ne működhessék párt, mely ezeket el nem ismeri.

6. ENSZ-csapatokra vagy rendőrségre csak abban az esetben van szükség, ha a szovjet csapatok kivonulása nem történik megállapodásszerűen, vagy valahol súlyosabb incidensek történnek; semmi ilyen szükség nem áll fenn a szovjet kivonulása után néhány havi megnyugvási idő leteltével megtartandó választásokkal kapcsolatban. Magyarország e pillanatban a forradalom után az erkölcsi fegyelemnek és közéleti emelkedettségnek olyan állapotában van, amilyenben ezer éve nem volt, s a szovjet csapatok kivonulásának megtörténte és egy politikai s erkölcsi tekintéllyel bíró kormány intézkedései a közrend fenntartására teljességgel elegendők.

1956. november 6.

BIBÓ ISTVÁN államminiszter

2. Képek




1. Független Kisgazdapárt, 1956. november 16.ANTALL József–GÖNCZ Árpád–vöRös Vince

Független Kisgazdapárt

1956. november 16.

A Független Kisgazdapárt tervezete a politikai kibontakozás érdekében, a bekövetkezett események által megváltozott körülmények figyelembevételével, a kompromisszum szándékával készült. A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány elnöke, az MSZMP főtitkára, Kádár János tárgyalásra hívta a Parlament épületébe Kovács Bélát, a Nagy Imre-kormány államminiszterét, a Független Kisgazdapárt volt főtitkárát (1945–1947), megválasztott elnökét (1956). A november 10–15. közötti napokban történt találkozás az Elnöki Tanács elnökének, Dobi Istvánnak a közvetítésével jött létre és azon Marosán György is részt vett. Tekintettel arra, hogy Kádár János egy újabb, második tárgyalást helyezett kilátásba, Kovács Béla szükségesnek tartotta a felkészülést az újabb megbeszélésre és az alapelvek összegezését.

Kovács Béla október 31-én érkezett Pécsről Budapestre. November 4-én – Vörös Vince kisgazdapárti képviselő, korábban helyettes főtitkár előzetes tájékozódása után – az amerikai nagykövetségen keresett menedéket. (Mindszenty József prímás ekkor már itt tartózkodott.) Nagy Imre és több társa – mint közismert – a jugoszláv nagykövetségre távozott. Tildy Zoltán államminiszter a déli órákig maradt a Parlamentben, Bibó István pedig további két napig. (Más kormánytagok is „megkíséreltek”, illetve kaptak menedéket egyes nagykövetségeken.) Kovács Béla és Vörös Vince egy éjszakát töltöttek az amerikai nagykövetségen, majd eltávoztak. Kovács Béla rövid időre dr. Szentiványi József lakására (Petőfi S. u.) ment, majd onnan átköltözött volt minisztertársához és személyes barátjához, dr. Antall Józsefhez (Ferenciek tere 6–7., jelenleg: Károlyi M. u. 4–8.). Ott lakott egészen november végéig, amikor visszatért családjához Patacsra (Pécs).

Ezekben a hetekben, ahogy erre több emigrációban és itthon született visszaemlékezés is utal, Antall József belvárosi lakásán zajlottak a politikai tárgyalások, itt ülésezett a Független Kisgazdapárt vezetősége (intéző bizottsága) és elnöksége („elnöki tanácsa”). Itt találkozott a Nagy Imre-kormány három kisgazdapárti államminisztere – Kovács Béla, Tildy Zoltán és B. Szabó István –, illetve az újra megválasztott országos pártigazgató, Antall József, az intéző bizottság elnöke, Csorba János, Kővágó József polgármester, megválasztott főtitkár, Pártay Tivadar főszerkesztő, helyettes főtitkár és mások. Itt fogadta Kovács Béla a Független Kisgazdapárt vezető gazdaságpolitikusait, közöttük Varga István egyetemi tanárt, volt államtitkárt, valamint Rácz Jenő volt pénzügyminisztert (1946–1947) és másokat.

Természetesen a többi párt képviselői is rendszeresen felkeresték Kovács Bélát, akinek kilenc esztendős szovjetunióbeli és hazai fogsága nemcsak nagy erkölcsi tekintélyt, hanem – súlyos betegsége, fizikai és lelki meggyötörtsége ellenére – nagy tapasztalatokat is sejtetett. A legszorosabb kapcsolatban Farkas Ferenc és Bibó István parasztpárti (Petőfi Párt) államminiszterekkel volt, Farkas Ferenc mint a Petőfi Párt főtitkára rendszeres vendége volt Kovács Bélának. Hasonlóan Bibó István is. A többi párt képviselői közül Fischer József szociáldemokrata államminisztert kell még megemlítenünk. E megbeszélések a kölcsönös tájékoztatás, találgatás és tervezések jegyében zajlottak. Természetesen Kovács Béla tájékoztatta első tárgyalásáról a kisgazdapárti politikusokat és a koalíciós partnereket egyaránt. Elbeszélése szerint Kádár János a megújhodó politikai szándékot, a többi párttal való együttműködés fontosságát hangsúlyozta. Noha igen nagy aggódással ment el Kovács Béla az első találkozóra, a második megbeszélésre – figyelembe véve Kádár János nyilatkozatát – némi optimizmussal készült.

Fogadta a különböző pártok képviselőit, megbeszéléseket tartott saját pártja vezetőivel, majd pedig megbízást adott a korábbi kisgazdapárti, valamint egyéb pártok tervezetei alapján egy kompromisszumos kibontakozási tervezet elkészítésére, amit alapul kívánt venni az érdemi tárgyalások lehetősége esetén. A november 16-i dátumot viselő tervezet megfelelő módosításokkal tartalmazta a november 4. előtt készült programtervezetek egyes passzusait is, továbbá azt a feljegyzést, amely Tildy Zoltán államminiszter megbízása alapján (november 2.) a Varsóban sorra kerülőnek vélt szovjet–magyar tárgyalások kisgazdapárti koncepciójához készült a szovjet csapatok kivonulása esetére. Ismeretes, hogy e varsói politikai-diplomáciai tárgyalásokra nem került sor, kizárólag a Budapesten kezdődött és Tökölön folytatódott katonai megbeszélések indultak meg Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével.

A Független Kisgazdapárt és a Petőfi Párt (Nemzeti Parasztpárt) tervezetei, kibontakozási javaslatai és elképzelései igen sok hasonlóságot mutatnak egymással. Ez nem véletlen, hiszen közvetlen és személyes


megbeszélések alapján születtek meg, az alapelvek egyeztetésével. (Egyébként ismeretesek a két párt egyesülési törekvései és elképzelései 1947-ben és 1956-ban egyaránt.) A Petőfi Párt tervezeteinek egy része jól ismert a hazai és emigrációs irodalomból, miután elsősorban Bibó István államminiszter nevéhez fűződnek, akinek munkái között részben már napvilágot láttak. Említsük meg a Magyarok! című felhívását (november 4.), majd pedig a Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című írását (november 9.), amely nyomtatásban is megjelent (London, 1960). E Tervezet első változatát tartalmazta az a levél is, amely a Budapesten akkreditált három nyugati (amerikai, brit, francia) és az indiai nagykövet részére készült (november 6.), illetve ezeket az elképzeléseket érintette a Nagy Imréhez, a jugoszláv nagykövetségre írott levele (november 11.) is. A Szociáldemokrata Párt helyzete több vonatkozásban eltérő volt. Részben a Kommunista Párttal történt egyesülés (1948) miatt, részben pedig a Szocialista Internacionálé léte és Kéthly Anna államminiszter külföldi tartózkodása jelzett „hátrányt” és „előnyt”.

A Független Kisgazdapárt most először közölt tervezete (november 16.) tehát figyelembe vette a korábbi kisgazdapárti és a többi párt által készített elképzeléseket. (Egyébként Farkas Ferenc is készített feljegyzést a tárgyalásokhoz Kovács Béla részére.) Az események változásával, a nemzetközi és hazai politikai viszonyok alakulásával a korábbi elképzeléseket a kompromisszum érdekében módosították, így a két kormány létezésének tényét, annak de jure és de facto elismerését véve alapul. A második találkozóra (nov. 20. körül) összeállított tervezet azonban nem képezhette érdemi tárgyalás alapját, a Kádár-kormány nem fogadhatta el az abban kifejtett alapelveket. Kovács Béla akkori véleménye szerint a szovjet kormány, illetve a többi népi demokrácia – elsősorban Csehszlovákia és Románia – vezetői ellenezték a tényleges többpártrendszeren alapuló kibontakozást. Erősítette benne ezt a véleményt az, hogy Kádár János javasolta neki: utazzék haza a családjához és kezeltesse Pécsett megromlott egészségét.

Több mint három évtized távlatából e tervezetek és programok a bekövetkezett eseményekkel összevetve irreálisnak vagy akár naivnak tűnhetnek a szkeptikus és bíráló utókor szemében. De ez nem felel meg a valóságnak! Senki sem volt naiv – nyilván egyik oldalon sem – az események résztvevői közül. Egy adott kül- és katonapolitikai helyzetben, az adott belpolitikai viszonyok függvényében ítélhetők csak meg ezek az elképzelések, irányelvek és követelések. Külön történelmi kutatásnak kell tisztáznia, hogy a koalícióra irányuló, a pluralizmust lényegében deklaráló állásfoglalás (Kádár János nyilatkozata, 1956. november 15.) tényleges politikai célkitűzést takart, vagy pedig a konszolidáció útján végrehajtott válságlevezető szerepet töltött-e be?

A koalíció pártjai nyilvánvalóan a tényleges hatalommegosztás igényéből indultak ki, elvetették az előre megállapított arányokra épülő párt-együttműködésnek azt a formáját, amelyet több kelet- és kelet-közép-európai országban 1945 után megvalósítottak, illetve 1949-ben Magyarországon is bevezettek. A kisgazdapárt vezetői azokat a megnyilatkozásokat vették alapul a tárgyalásokhoz készült tervezetekben, amelyeket az MSZMP és a Kádár-kormány azokban a napokban és hetekben a változó kül- és belpolitikai helyzetben nyilvánosságra hozott vagy más csatornákon kifejezésre juttatott. A politika azon alapkövetelményét vették figyelembe, hogy a garanciát bizonyos feltételek elfogadása jelenti a másik fél részéről. Erre nem került sor.

A nemzetközi és a hazai politikai események változása arra utalt, hogy a szovjet és kínai politikai vezetésben érzékelhető jelenségek nem a koalíciós tárgyalások irányába haladnak, nem kedvezhetnek egy többpárti koalíció megteremtésének. A nyugati világ érdekellentétei – közöttük a szuezi válság – ugyancsak nem segítették elő ezt. A szovjet–amerikai párbeszéd még nem alakult ki a későbbi formában, a négyhatalmi tárgyalások elakadtak. A dekolonializációs folyamat, a német kérdés, a semleges államok együttműködése cseppfolyós állapotra utalt. A szovjet politikában megfigyelhető megmerevedés, a Jugoszláviával ismét megromlott kapcsolatok, a katonai szövetségek megerősítése mind ezt jelezte. Az osztrák államszerződés (1955) korábbi inspiráló hatása megszűnt, a rendkívül aktívnak tűnő indiai külpolitikai irányvonal a közvetítés presztízsfelértékelő szerepében nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A második világháborút követően kialakult világpolitikai kép nem változott a közép-európai térség megítélésében.*

* Az 1956. november 4. és 1957 eleje közötti időszakban a koalíciós elképzelésekre utaló tárgyalások, készülődések még nem kerültek le a napirendről és párhuzamosan folytak a tüntetésekkel, sztrájkokkal és más társadalmi-politikai akciókkal. Felmerültek a kétségek, a taktikai feltételezések. így a további tervezetek már utalnak a körülmények változására, a további kompromisszumok keresése és az ezektől való elhatárolódás deklarálódásának dilemmája között. A különböző pártok és társadalmi szervezetek közös állásfoglalásaként született, elsősorban a Petőfi Párt és a Független Kisgazdapárt tervezeteinek összegzéseként a Nyilatkozat Magyarország állami, társadalmi és gazdasági rendjének alapelveiről és a politikai kibontakozás útjáról című memorandum, amelynek nyilvánosságra hozott példánya az 1956. december 8-i dátumot viseli, de Bibó István és Göncz Árpád már előbb, a nőtüntetés napján (december 4.) átadta K. P. S. Menon indiai nagykövetnek a memorandum egy példányát.


A Moszkvából december végén visszatérő nagykövet negatív választ adott a szovjet vezetőkkel történt tárgyalásról. A Petőfi Párt részéről Bibó István és Farkas Ferenc, a kisgazdapárt részéről Varga István és Rácz Jenő írta alá. (Varga István december 12-én átadta Kossa István pénzügyminiszternek, a Kádár-kormány tagjának is.) A szakirodalomban és a visszaemlékezésekben felmerült, hogy végül is miért nem Kovács Béla és Tildy Zoltán írta alá e közös nyilatkozatot? Ők a kibontakozás korábban vázolt elképzelését egyre szkeptikusabban ítélték meg, továbbá Kovács Béla a Kádár Jánossal folytatott személyes tárgyalások után formailag kötve érezve magát, a további tárgyalásokat, az „indiai vonal” felhasználását mintegy a második, a gazdaságpolitikai vonal prominens képviselőinek engedték át. A további dokumentumok, feljegyzések (Varga István feljegyzése Kovács Béla részére, 1956. december 31. stb.) együttes közlésére van szükség a kutatás és történeti megítélés érdekében, amiben figyelemre méltóak a gazdasági reformelképzelések és programok is. A kisgazdapárt szakemberei közül Varga István, Rácz Jenő és részben Bognár József tervezetei ismeretesek.

(A bevezető a dokumentum közzétevőinek visszaemlékezései és a korabeli sajtó, illetve Kővágó József: Emlékek, emberek, remények – a kisgazdapárt a forradalomban c. cikke (Irodalmi újság melléklete. Párizs, 1981 november-december) alapján készült.)

DOKUMENTUM

A Független Kisgazdapárt tervezete a politikai kibontakozás biztosítására Budapest, 1956. november 16.

Tervezet a politikai kibontakozás biztosítására

Kádár János – a rádióban 1956. november 15-én közölt nyilatkozatában – megállapította, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt lemond a kormányzati pártmonopóliumról, és elfogadja a szabad választások elvét azokkal a pártokkal, amelyek elismerik a szocializmus alapelveit és vívmányait.

Erre való tekintettel – a többi párt szempontjainak figyelembevételével – a Független Kisgazdapárt összegezi álláspontját a kibontakozás útjáról és a kiegyezés módjáról.

I. Politikai feltételek

1. A szovjet csapatok kivonása Magyarországról.

2. Teljes amnesztia a forradalom és szabadságharc résztvevőinek.

3. A Szovjetunióba történő deportálások azonnali megszüntetése, és az eddig deportáltak azonnali hazaszállítása és szabadon bocsátása.

4. Az engedélyezett pártok egyenjogú és szabad működésének biztosítása.

5. A szabad, általános és titkos választások elvének elismerése és gyakorlati biztosítása.

6. Magyarország és a magyar nép súlyos anyagi helyzete miatt – minden politikai feltétel nélkül – a külföldi segélyek és előnyős kölcsönök elfogadása.

7. Az ÁVH teljes felszámolása, az egységes államrendőrségbe történő burkolt beépítésének megszüntetése, volt tagjainak kollektív kizárása az új karhatalmi szervekből.

II. Katonai kiürítés

A Független Kisgazdapárt – a teljes egyenjogúság alapjára helyezett szovjet–magyar barátság érintetlenül hagyása mellett – követeli a szovjet csapatok kivonását Magyarország területéről. Ennek biztosítására a legrövidebb időn belül szerződést kell kötni a Szovjetunióval.

l. A szerződés megkötésétől számított két hónapon belül az utolsó szovjet egység is elhagyja Magyarországot. A szovjet csapatok azonnal kiürítik Budapestet és visszatérnek a forradalom előtti támaszpontjaikra. Utána – 10–14 napos időközökben – kivonják csapataikat a Dunántúlról és a Jugoszláviával határos alföldi megyék területéről, majd a második szakaszban – Szabolcs-Szatmár megye kivételével – az összes többi területről, végül pedig a Szovjetunióval határos Szabolcs-Szatmár megyéből.

Ezalatt a szovjet csapatok és hatóságok tartózkodnak az ország ügyeibe való katonai, rendőri vagy bármilyen más (gazdasági, társadalmi) jellegű beavatkozástól. A kivonulás lebonyolítására és a támaszpontok


felszámolására magyar–szovjet vegyes bizottságot kell szervezni.

2. A szovjet csapatok kivonulása alatti időben, ami alatt újabb szovjet egységek nem léphetik át a magyar határt, szükséges az ország belső állami, társadalmi és gazdasági rendjének a biztosítása. A magyar kormányzat – egyetértésben a szovjet kormánnyal – gondoskodik erről:

a) a felállított és felállítandó egységes magyar karhatalommal

aa. honvédség (a karhatalmi és határvédelmi feladatok ellátására);

bb. rendőrség (a rendészeti feladatok ellátására);

cc. munkásőrség (a gyárak és üzemek védelmére);

dd. faluőrség (a falvak és mezők védelmére).

b) A magyar és szovjet fél – a kormányok között létrejött egyezmény alapján – kérjen fel baráti államokat ideiglenes biztonsági csapatok küldésére. Ezzel lenne áthidalható az ENSZ-rendőrséggel szemben – szovjet részről – támasztott diplomáciai idegenkedés. Ezek az államok:

aa. a varsói szerződést aláíró Lengyel Népköztársaság;

bb. a semleges, szocialista Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság;

cc. a Szovjetunióval megnemtámadási és barátsági szerződést kötött Finn Köztársaság.

Az említett biztonsági egységek vegyes alakulatokban (századonként), finn főparancsnok, lengyel és jugoszláv helyettes parancsnoksága alatt működnének. Mellettük tanácsadóként magyar, és a szovjet csapatok kivonulásáig, szovjet főtiszt állna. Biztonsági feladatukat az ország függetlenségének helyreállításáig – a magyar kormány kívánságának megfelelően –, a magyar fegyveres erők megszervezéséig teljesítenék. Az ENSZ csak polgári megfigyelők útján ellenőrizné a csapatok működését, a magyarországi viszonyok általános normalizálási folyamatát, és a világszervezeti segélyek szétosztásának biztosítását.

IIIII. Magyarország kormányzása

A magyar politikai kibontakozás közjogi és kormányzati jogforrása az 1946-os alkotmányos status quo és az 1956. október 23-i forradalom. Magyarország államformája az 1946:I. tc. alapján létrejött köztársaság; kormányformája az 1848:III. tc-ben megállapított független, felelős, népképviseleten alapuló parlamentáris kormányzás; társadalmi formája az elmúlt évtized folyamán megszületett demokratikus és szocialista vívmányok fenntartásán alapuló társadalmi rend.

1. A Független Kisgazdapárt álláspontja az ország kormányzása tárgyában az Ideiglenes Nemzetgyűlés összehívásáig és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásáig:

a) Nagy Imre kormánya nem mondott le és ezért Magyarország törvényes, de jure kormánya.

b) Kádár János a szovjet csapatok segítségül hívásával megalakította de facto kormányát a működésében megakadályozott törvényes kormány helyett.

c) Ezáltal Magyarországon szakadék támadt a kormányzati hatalom joga és birtoklása között. Ezen kívül bizonyos külföldi államok részéről kísérlet történik a Kádár-kormány legalizálására, más részről viszont nem tesznek lépést ennek tagadására.

d) A Független Kisgazdapárt az ország megmentése és a kibontakozás meggyorsítása érdekében kompromisszumot javasol.

e) Nagy Imre kormányának de jure és Kádár János kormányának de facto elismerésével alakuljon Ideiglenes Nemzeti Kormányzó Tanács. A Kormányzó Tanács az ország kormányzása mellett az államfői jogkört is gyakorolná. Erre magyar jogtörténeti praecedens a kossuthi Országos Honvédelmi Bizottmány, külföldi praecedens a jugoszláv Szövetségi Végrehajtó Tanács és a svájci Szövetségi Tanács. A Kormányzó Tanács elnöke állam- és kormányfő, tagjai a négy koalíciós párt képviselői az előzetes megállapodás arányában. Az elnök mellett két alelnök működnék. Ezalatt a minisztériumokat az 1848–49-es Országos Honvédelmi


Bizottmány jogszokásához hasonlóan szakértő államtitkárok (miniszterhelyettesek) vezetnék. Ezáltal tehát a Kormányzó Tanács gyakorolná a megszűnt Elnöki Tanács és a Minisztertanács hatáskörét.

2. A politikai vezetés munkájában a szocialista vívmányokat elismerő, az 1945. novemberi választásokon részt vett pártok – a Független Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MKP), a Petőfi Párt (NPP) – vennének részt.

3. A köztársaság visszaállítása és a népköztársaság eltörlése nem érinti az állam szocialista jellegét. Egyrészt a szomszédos csehszlovák népi demokrácia államformája ma is a köztársaság, másrészt Magyarországon a népköztársaság fogalma összeforrott a bűnös Rákosi-uralommal, annak Rajk László és társai meggyilkolása alatti és utáni terrorisztikus korszakával. Államszervezetében pedig a hatalom nélküli parlamentet, a semmi tekintélyt nem élvező államfői tisztet (Elnöki Tanács elnöke) és a parlamentjogkörét megnyirbáló, az egészséges parlamentarizmus elvével – a mi viszonyaink között – ellentétes Elnöki Tanácsot jelentette. De kizárólagos szocialista jellegét is megcáfolja Károlyi Mihály – a marxista-leninista történetírás felfogása szerint – „burzsoá-demokratikus” népköztársasága a magyar történelmi gyakorlatban.

4. A demokratikus és szocialista fejlődés elismert vívmányai:

a) Az 1945-ös földreform.

b) A bányák, bankok és gyárak államosítása.

c) A demokratikus köztársaság kikiáltása.

d) A fennálló gyárak és üzemek munkásigazgatáson alapuló állami és közösségi (szövetkezeti) tulajdona.

e) Az egyéni paraszti és kisipari, kiskereskedői tulajdon biztosítása mellett a szabad és önkéntes szövetkezés fenntartása.

f) A magántulajdon szabadsága a szocialista közerkölcs által megszabott határok között.

g) A szabad vallásgyakorlás és az egyházak jogos kívánságainak biztosítása mellett az egyház és állam szétválasztásának elismerése.

h) A munkásosztály szervezkedési szabadsága, kiépített munkásvédelem és általános társadalombiztosítás.

A szocializmus és a demokrácia vívmányainak fenntartása és elvi alapjainak elismerése mellett nyilatkozatot tesz a kormányzásban résztvevő négy párt, valamint a magyarországi egyházak vezetői.

5. Gondoskodni kell a politikai kibontakozás ideiglenes közjogi és közigazgatási formájáról:

a) Nemzeti bizottmányokat választanak a községek, a városok és a városi kerületek. A községek nemzeti bizottmányai saját kebelükből megválasztják a járási nemzeti bizottmányok tagjait.

b) A járási és járási jogú városok nemzeti bizottmányainak küldötteiből a megyei, a városi kerületi és fővárosi kerületi nemzeti bizottmányok delegátusaiból pedig a városi és fővárosi nemzeti bizottmányok alakulnak meg.

c) A nemzeti bizottmányok átvennék a helyi tanácsok, a saját kebelükből választott intéző bizottságok pedig a tanácsi végrehajtó bizottságok hatáskörét. Így a meglévő adminisztrációval biztosítanák az ideiglenes közigazgatás munkáját.

d) Tekintettel a kibontakozás vázolt két jogforrására, valamint a jelenlegi országgyűlés megválasztásának körülményeire (az 1953. évi júniusi program előtt, a Rákosi-uralom tetőpontján), új Ideiglenes Nemzetgyűlést (300 taggal) kell összehívni.

e) Az összehívás módjára vonatkozóan javasoljuk, hogy a kormányzás munkájában résztvevő négy párt vezetősége lehetőleg az 1945-ös választásokon megválasztott, Magyarországon tartózkodó képviselői közül – a pártközi megállapodás számarányában – a népellenes és hazaáruló bűncselekményt elkövetett képviselők kizárásával, hívja be az Ideiglenes Nemzetgyűlés kétharmadát (200 tag). Míg a fennmaradó egyharmadot (100 tag) a megyei, megyei jogú városi és fővárosi nemzeti bizottmányok, a Szakszervezetek Szövetsége, a Parasztszövetség, az Írószövetség, a művészek szervezetei, a Magyar Tudományos Akadémia, az Egyetemi Forradalmi Bizottság delegálja saját soraiból, a fennmaradó néhány helyre pedig az Ideiglenes Nemzetgyűlés


hív be képviselőket a magyar közéleti kiválóságok közül.

f) Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megválasztja az Ideiglenes Nemzeti Köztársasági Főtanácsot. Ennek tagjai: az ideiglenes (köztársasági) elnök, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnöke (mint első helyettese, 1946:I. tc.), valamint a Nemzeti Köztársasági Főtanács harmadik tagja, lehetőleg a magyar kulturális élet ismert kiválósága.

g) A Nemzeti Köztársasági Főtanács ezután javaslatot tesz a miniszterelnök személyére vonatkozóan, majd a bemutatkozó új Ideiglenes Nemzeti Kormány a Nemzetgyűlés bizalmát kéri. A bizalom megkapása esetén átveszi az ország kormányzását és előkészíti a titkos és szabad választásokat.

h) Az Ideiglenes Nemzeti Köztársasági Főtanács és az Ideiglenes Nemzeti Kormány megalakulásával megszűnik a fent említett Ideiglenes Nemzeti Kormányzó Tanács.

6. A szabad választások megtartása után az új országgyűlés az 1946:I. tc. alapján megválasztja a köztársasági elnököt, valamint megalakul az új kormány. Az országgyűlés rendezi végleg a szocializmus magyar útjának jogalkotó és államszervező, gazdasági és társadalmi problémáit, valamint meghatározza az ország külpolitikáját.

A semlegesség kérdésével – a szovjet kormány merev, elutasító magatartása esetén – a varsói szerződés egész problematikájával együtt csak ez az Országgyűlés foglalkoznék. Addig Magyarország tagja marad a varsói szerződésnek, azonban idegen csapatok nem állomásozhatnának az ország területén, kivéve – a magyar kormány által kért időpontig – a fent említett három ország biztonsági alakulatai.

A varsói szerződés értelmében más országban állomásozó idegen csapatok csak külső támadás esetén vehetők igénybe a szerződésben együttműködő államokban. Ezért a varsói szerződésben résztvevő államok – csapataik Magyarországon történő állomásoztatása nélkül – az ENSZ-vel közösen garantálnák a szerződést szintén aláírt Magyarország szuverenitását és területi integritását.

(Eredeti két példánya megmaradt Kovács Béla (1908–1959), illetve dr. Antall József (1896–1974) hagyatékában.)

2. Képek





1. Kérdõjelek az érdekképviseletrõlFIGYELŐ

GLATZ Ferenc

Kérdőjelek az érdekképviseletről

1) Elfeledett kézikönyvek állítása: a közösség csak azt oszthatja szét fogyasztásra az egyesek közt, amit megtermelt. A termelési folyamat és a munkaszervezet zavartalansága, legjobb szervezettsége nemcsak a termelést irányítók érdeke, de a termelésben résztvevő minden egyedé. Az osztályharcos szervezkedések – természetesen korántsem az ókortól napjainkig, mint tankönyveink sugállják – a munkavállalók érdekeinek érvényre juttatását kívánták, akár a termelési folyamat megzavarása árán is. A 19. századi ipari tömegtermelés, a nagyipari munkásság fejleszti „tökély”-re az érdekvédelem formáit, szervezeteit. E szervezeteknek, mindenekelőtt a szakszervezeteknek, értelmét és célját munkavállalók és munkaadók (illetve a termelésből származó profit kisajátítói) folytonos alkudozása és szembenállása adta meg. Kérdés: miért nem volt képes a munkásmozgalom kidolgozni a tőke nélküli társadalmi formációra is érvényes érdekképviseleti rendszert? Vajon az elmúlt években az új érdekvédelmi formákat keresve nem ragadt-e gondolkodásunk túl erősen a 19. századi hagyományokhoz?

2) A polgári társadalomban az érdekképviseleti rendszer bonyolult, de jól működő szövevénye alakult ki. (Szakmai szövetségek, egyletek, szakszervezetek.) Eredményük: a munkavállalók jogainak (s ne feledjük: kötelezettségeiknek) pontos jogi szabályozása és őrködés e szabályozás betartása felett. Kérdés: vajon a tőke nélküli társadalomban szükséges-e, hogy az érdekvédelmi szervezetek csak a munkavállalók „jogaiért” és a munkaadó kötelezettségeinek betartásáért harcolnak.

3) A sztálini politikai rendszerbe nem illeszthetőek az alulról szerveződő kis közösségek különböző érdekeit képviselő egyletek, ,.szövetségek. Nem alakulhatott ki differenciált érdekvédelem. A rendszer egy egységesnek vélt munkavállalói érdekképviseletet ismert csak el, a 19. századi nagyüzemi munkásság hagyományaiból kinőtt intézményt, a szakszervezetet. (Ismeretes, hogy ezt is „államosította”, és még adott formális lehetőségeit sem engedte kiélni.) Amikor az elmúlt években a különböző, egymástól eltérő réteg- és csoportérdekek ismét megfogalmazódtak, természetesen beleütköztek a korábbi politikai rendszer falaiba. Kérdés: vajon ez a szembekerülés a politikai rendszerrel nem hívott-e létre tegnap, a sztálini rendszer lebontásának kezdetekor egy félreértést: az új szervezetek vezetői nem figyelnek a termelési folyamatra, általában a munkavállaló és a munkaszervezet konkrét érdekeire, hanem elsősorban általános politikai kérdésekkel foglalkoznak? A sztálini rendszer a különböző politikai pártképviseleteket elsorvasztotta; és mostani – tegnap kezdődött – bomlási időszakában még mindig szívesebben enged az érdekképviseleti színben megjelenő mozgalmaknak, mintsem a politikai többpártrendszernek. Vajon mindez nem okozza-e, hogy a pártpolitikai törekvések a szakszervezeti és szövetségi, egyleti mozgalmakba bújnak bele?

4) A szakszervezet a 19. századi ipari, elsősorban nagyüzemi munkásság – nagyapáink – teremtménye. Világtörténeti érdeme a társas élet formái között a szakmai érdekvédelem kereteinek kimunkálása. A 20. század végére azonban a modern termelési rendszerek alapjaiban változtak. Átalakulóban van a régi típusú nagyüzemi munkásság, a termelési szervezet már kinőtte a régi nagy szakmák szerinti szerveződési formákat. Kérdés: a korábbinál sokkal differenciáltabb érdekek megjelenése milyen szervezeti formákat kíván az érdekképviseletben. Szükség van-e a minden munkavállalót egyesíteni kívánó csúcsszervezetekre? Kétségtelen történelmi tapasztalat: ezek hatékonysága a polgári társadalmakban sokkal nagyobb, mint a sok kicsiny érdekképviseleté. De vajon képesek-e enélkül az elaprózott képviseletek – kormányzati szinten – eredményesen fellépni? És kérdés: ki ellen „kell a nem tőkés társadalomban fellépni? Kérdés: hogyan kerülhető el a fenyegető anarchia, amely a termelési szervezet legnagyobb veszélye? Az anarchia, amely a belülről fellazult diktatúrák szükségszerű állapota, s amelynek ellenszere csak a fegyelmezett, szervezett demokrácia lehet.

Történész szemmel egy biztosnak látszik: mindezen kérdésekkel azért kell foglalkoznunk és a történeti anyagot kérdéseinkhez mozgósítani, mert az elmúlt évtizedek politikai rendszere a mégoly életképes, vagy netán életképtelen javaslatokat sem engedte felszínre jutni. És ez már nem kérdés.


1. A Szakszervezeti Tanács 1945-benKAJÁRI Erzsébet

A Szakszervezeti Tanács 1945-ben

Magyarország területe majd hét hónapon át tartó, súlyos személyi és anyagi áldozatokkal, pusztulással járó harcok után szabadult fel. Ezért a demokratikus szervezetek meg-, illetve újjáalakulása sem egy időben történt meg. A háborús körülmények között kapcsolat a főváros és az ország többi része között, így Szeged és Debrecen között nem létezett. 1944 végén a Tiszántúlon, a szakszervezeti mozgalom újjászervezésénél mégis egységes szakszervezetek jöttek létre, holott a Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt között az illegalitásban 1944. október 10-én létrejött együttműködési megállapodásról nem tudhattak. Az 1944 őszén megalakult szakszervezetek első írásos dokumentumaiban még csak utalást sem találunk nem marxista, illetőleg egyik vagy másik munkáspárt égisze alatt létrejövő szakszervezetekről.

Budapesten már az 1944. október 10-i megállapodás alapján indult meg a szervezkedés. A Magyarországi Vas- és Fémmunkások Központi Szövetsége 1945. január 27-i rendes ülésén vezetett jegyzőkönyv tanúsága szerint Kühtreiber Ödön (Kisházi Ödön) arról tájékoztatta a résztvevőket, hogy a Szakszervezeti Tanács 1945. január 23-i ülésén Bechtler Péter bejelentette: „…megállapodás történt a Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt részéről, hogy a két proletárpárt kölcsönösen együttműködik a saját pártprogramjának elvi fenntartása mellett, de konkurenciát vagy egyéb zavaró jelenséget a két párt egymásnak nem támaszt. Jelentette továbbá, hogy a két párt megállapodott a szakszervezetek depolitizálásában, s abban, hogy külön szervezetet a Kommunista Párt nem létesít, a meglevőben fogják ők is szervezeti életüket és érdekképviseletüket keresni.

Bechtler Péter bejelentette, hogy a Szakszervezeti Tanács összetételét is megváltoztatják a megállapodás értelmében: … 15 szakszervezeti tanácsi tagságból 7 a kommunista párti, 8 a szociáldemokrata párti szakszervezet tagjait illeti meg.”

Hivatalosan – több előkészítő tárgyalás után – 1945. február 7-én alakult meg az új Szakszervezeti Tanács. Elnöke Vas-Witteg Miklós (SZDP), alelnöke Török János (SZDP), főtitkára Kossa István (MKP) lett. A két munkáspárt megegyezése értelmében közlekedési titkára Csaplár Péter (SZDP), textilipari titkára Ratkó Anna (MKP), kis- és vegyesipari titkára Piros László (MKP), propaganda és kulturális titkára Keleti Márton (SZDP), nehézipari titkára Vas-Witteg Miklós (SZDP), ifjúsági titkára Petrák Ferenc (MKP) lett. Vas-Witteg Miklós február 20-án lemondott elnöki tisztségéről, helyette előbb Török Jánost, a MÉMOSZ főtitkárát, március 6-án pedig Kisházi Ödönt, a vasas szakszervezet szociáldemokrata titkárát bízta meg a Szaktanács.

A Szaktanács elnöksége 1945. április 20-án alakult meg, tagjai: Kisházi Ödön elnök, Török János alelnök, Kossa István főtitkár, Ratkó Anna, Brumiller László és Villám János lettek.

Az egységes szakszervezeti mozgalom meghirdetése ellenére a munkáspártok együttmunkálkodása nem volt zökkenőmentes. Erről így panaszkodtak az SZT kommunista vezetői az MKP vezetőihez írott levelükben: „A szakszervezetekben általában mindenütt a döntő politikai befolyás a kommunista párté. Van két szervezet, a vasipari munkások szövetsége és a nyomdászok szervezete, ahol a kommunista párt befolyása nem eléggé érvényesül. A vasmunkás szövetségnél a tömegek feltétlenül a kommunista párt politikai vonalát követik, ellenben vezetőségében, amelyben ugyan a számszerű többségünk nekünk, kommunistáknak megvan, azonban a Szociáldemokrata Párt legaktívabb emberei is igen ügyesen, mindent elkövetnek, hogy a tömegek a kommunista pártnak a kommunista tömegre gyakorolt befolyását ellensúlyozzák… A nyomdász szervezetben a kommunista pártnak nincsen elég kádere, éppen ezért a szervezet újjáalakításakor itt nem is tudtuk elérni azt, hogy az új vezetőségben paritásos alapon kerüljenek be kommunisták, hanem csak 1/3-a a központi vezetőségnek kommunista, azok sem a párt legjobb elemei. A szervezet tagjai teljesen polgári ideológiát vallanak.”

A Budapesti Nemzeti Bizottságban a szakszervezeteknek 8 képviselője volt – írták az előbbi, keltezés nélküli levélben –, mint akármelyik politikai pártnak, és ezen az alapon a Budapesti Törvényhatóságban is ugyanannyi képviseletet nyertek, mint a politikai pártok. „Vidéki szervezeteinkkel közöltük, hogy a vidéki községi, városi és vármegyei nemzeti bizottságok, illetve képviselő testületekbe is követeljék ki a szakszervezetek megfelelő képviseltetését. …A kormányhoz való viszonyunk igen rendezetlen volt, tekintettel arra, hogy Debrecen és Budapest között az érintkezés az első időkben szinte lehetetlen volt. Ennek tulajdonítható, hogy a kormány egész sor olyan rendelkezést adott ki, melyek kiadása előtt a Szakszervezeti Tanácsot nem kérdezték meg, s amelyeket azután a budapesti ipari munkásság erősen kifogásolt. Mióta rendeződött a debreceni kormánnyal való érintkezésünk lehetősége, azóta, főleg az iparügyi miniszter és a közlekedési miniszter a szakszervezetek


előterjesztéseit állandóan figyelembe veszik.”

1945 áprilisában határozat született az MKP szakszervezeti politikájáról. Eszerint a megszüntetett szakszervezeti osztály helyett héttagú szakszervezeti bizottságot kívántak alakítani a szakszervezetekben dolgozó felelős pártmunkásokból. A bizottság feladatául szabták meg, hogy a Szaktanácsban, a szakmai szakszervezetek vezetőségeiben, az OTI-ban (Országos Társadalombiztosító Intézet), a MABI-ban (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) és a Családi Pénztárban működő felelős kommunista párttagok munkáját irányítsa – az MKP törekvéseinek megfelelően –, valamint a pártvezetőség elé kerülő szakszervezeti kérdéseket előkészítse. Határoztak arról is, hogy a szakszervezeteknek meg kell gyorsítaniuk a tagok felvételét, ki kell dolgozni az új feladatoknak megfelelően a szakszervezetek programjait, különös súlyt kell fektetni az új szakszervezetek, vasutasok, postások, közalkalmazottak szakszervezeteinek kiépítésére, ki kell adni hetenként a Szakszervezeti Értesítőt. Döntöttek arról is, hogy a kisiparosok, kiskereskedők szervezetei, az ipartestületek ne tartozzanak a Szakszervezeti Tanácshoz, hanem az MKP ezen testületekben dolgozó tagjai útján igyekezzen a befolyását érvényesíteni. Megfogalmazták azt is: követelni kell, hogy a munkaközvetítést kizárólag a szakszervezetek végezzék, valamint levélben fel kell kérni a Szakszervezeti Világkongresszus előkészítő bizottságát, hogy ebben a bizottságban biztosítson helyet a magyar szakszervezeteknek.

1945. szeptember 12-én a Magyar Kommunista Párt székházában tartották meg a Szakszervezeti Tanács kommunistáinak aktíva értekezletét. Ez alkalommal Apró Antal értékelte a Szakszervezeti Tanács munkáját. Kritikaként említette, hogy nem sikerül az MKP szakszervezetekre vonatkozó irányelveit a vidéki szakszervezeti szervekben érvényesíteni, sőt a Szakszervezeti Tanács központi irányítását sem ismerik el ezek a szervezetek, a határozatok ellenére sem működik még az SZT üzemi bizottsági titkársága. Az osztályok közötti együttműködést is igen gyengének minősítette. A hozzászólók is főleg a gondokról beszéltek. Arról pl., hogy nincs kidolgozott munkaköre sem a Szaktanácsnak, sem a szakszervezeteknek, elhatárolt az SZT és a minisztériumok tevékenységi köre, még nem dolgozták ki, hogy a szakszervezetek hogyan illeszkednek bele az államba, nincs a Szakszervezeti Tanácsnak külpolitikája, szociális terve, betegbiztosítási elképzelése és határozottabb politikát kellene folytatni a közegészségügyi, szociális intézmények irányában, felül kell vizsgálni azokat a törvényeket, amelyek a munkásság érdekeit sértik.

A meglévő gondok ellenére a magyar szakszervezetek első szabad, 1945. december 2-i közgyűlésén jelentős eredményekről adtak számot a Szakszervezeti Tanács vezetői. Az első feladat az üzemi bizottságok megszervezése volt, hogy az elhagyott tulajdonú üzemekben megkezdődhessék a romok eltakarítása és a termelés. Az üzemi bizottságok, a szakszervezeti bizalmiak – a Szakszervezeti Tanács elvi és gyakorlati irányítása alatt, különösen az 1948. márciusi államosításig – részt kértek és kaptak az üzemek, a vállalatok irányításából, változó mértékben és hatékonysággal ellenőrizték azok tevékenységét, ugyanakkor mennyiségben és minőségben megnövekedett érdekvédelmi tevékenységet kellett kifejteniük. Itt, az érdekvédelem tartalmánál jelentkeztek – természetszerűleg – a legsúlyosabb problémák. Hiszen az 1945 előtt sajátos szakszervezeti érdekvédelmi tevékenység volt a munkásság bérköveteléseinek, a jó kollektív szerződések megkötésének támogatása – a piaci árak figyelembevételével. Ezzel szemben a felszabadulás után a szakszervezeteknek egyrészt tekintettel kellett lenni az ország teherbíró képességére, másfelől, ha kellett, tömegnyomással támasztották alá követeléseiket a Gyáriparosok Országos Szövetségével szemben.

E problémával összefüggésben kellett kidolgozniuk a szakszervezeteknek a béregyenlősdi helyett a teljesítménybér-rendszert, el kellett fogadtatni azt, hogy kvalifikáltabb munkáért magasabb bér jár, továbbá azt, hogy különbségnek kell lenni a fizetések terén mérnökök és szakmunkások, továbbá szakmunkások és betanított munkások között.

Az első kollektív szerződéseket 1945. február–márciusban kötötték meg az egyes szakmák az illetékes munkáltató szervekkel. Az így megkötött szerződések nagy eltérést mutattak, ezért a Szaktanács kezdeményezésére létrehozták az 1945. június 1-jétől érvényes egységes, általános kollektív szerződést. Az infláció növekedése következtében Kossa István változtatást javasolt a XVI. kongresszus előadói beszédében. Az addigi mérsékelt bérpolitikai álláspont helyett mozgóbérskálát javasolt: „amilyen mértékben emelkednek az árak, olyan mértékben kell emelni a béreket”. A Szakszervezeti Tanács a kollektív szerződésekben biztosította, hogy a dolgozók bérét semmiféle adólevonás sem terheli, azt teljes egészében a munkáltatók fizetik. Ugyancsak a Tanács kezdeményezésére az Ideiglenes Kormány rendeletileg a munkáltatókra hárította a teljes társadalombiztosítási járulék fizetését.

Új szakszervezetek alakultak, eddig a szakszervezeti mozgalomtól különböző okokból távolmaradt társadalmi rétegek: a közalkalmazottak, vasutasok, postások, városi és községi alkalmazottak, pedagógusok, egészségügyi alkalmazottak, orvosok, mérnökök szabad szakszervezetei jöttek létre.


A szakszervezetek a felszabadulás pillanatától kezdve tevékenyen részt vettek a politikai életben: legjobb embereiket küldték az igazoló bizottságokba és a népbíróságokba. Végül elérték, hogy az ország valamennyi politikai és gazdasági intézményének munkájában részt vettek a Szakszervezeti Tanács képviselői. Ez annak a céltudatos küzdelemnek tulajdonítható, amit Kossa István így fogalmazott meg kongresszusi beszámolójában: „ebben az országban sehol, senki nem dönthet a dolgozók ügyeiben a dolgozók egyedüli érdekképviselete, a Szakszervezeti Tanács véleményének meghallgatása nélkül.

2. Képek




1. Törvények és rendeletek az érdekképviseletrõl. II. rész 19451985�LEXIKON

STEFÁNY Judit

Törvények és rendeletek az érdekképviseletekről II. rész*

1945–1985

1945. évi 2.550. M.E. sz. rendelet az orvosi rendtartásról szóló törvényes rendelkezések hatálytalanítása tárgyában

2. §. „A kerületi orvosi kamarák, valamint Országos Orvosi Kamara működését… jelen rendelet… megszünteti”, ügyeiket a „Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete területileg illetékes helyi csoportjának átadni kötelesek”.

1946. évi 24.070. M.E. sz. rendelet az Országos Földmívelésügyi Tanács és földmívelésügyi tanácsok tárgyában

1. §. (1) „A mezőgazdaság érdekeinek képviselete és a mezőgazdaság újjáépítésének figyelemmel kísérése és előmozdítása céljából Országos Földmívelésügyi Tanácsot, illetőleg földmívelésügyi tanácsokat kell létesíteni.” (A 4.660/1945. M.E. sz. rendelet függesztette fel a mezőgazdasági kamarák önkormányzatát.)

2. §. „Az Országos Földmívelésügyi Tanács tagja a Magyar Parasztszövetségnek, a Földmunkások és Kisbirtokosok Országos Szövetkezetének, az Újgazdák és Földhözjuttatottak Országos Szövetségének, a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központnak, a Földmíves Szövetkezetek Országos Központjának, a Magyar Agrártudományi Egyetemnek, a Mezőgazdasági Szakemberek Országos Szövetségének és a Magyar Mezőgazdasági Művelődési Társaságnak egy-egy küldötte.”

5. §. Az Országos Mezőgazdasági Kamara és a mezőgazdasági kamarák jogkörét az Országos Földmívelésügyi Tanács, illetőleg a földmívelésügyi tanácsok veszik át.”

1947: XI. törvény [a szövetkezetekről]

157. §. „A szövetkezetek törvényes érdekképviseleti szerveként Magyar Szövetkezeti Kamarát kell felállítani. A Kamarának az ország minden szövetkezete törvénynél fogva tagja.”

158. §. A Kamara többek között „segíti a szövetkezeteket tagjaik társadalmi felemelkedését célzó munkájukban. Védi a szövetkezetek gazdasági érdekeit. Előmozdítja a különböző szövetkezetek között az összhang megteremtését… Állandó kapcsolatot tart a szövetkezetek érdekében az ipar és a kereskedelem törvényes érdekképviseleti szerveivel.”

1947. évi 15.380. M.E. sz. rendelet az Országos Földmívelésügyi Tanács és a földmívelésügyi tanácsok létesítéséről szóló 24.070/1946. M.E. sz. rendelet módosítása tárgyában

1. §. „A földmívelésügyi tanácsok és az Országos Földmívelésügyi Tanács a megalkotandó mezőgazdasági érdekképviseleti törvény értelmében létesülő új testületi érdekképviseleti szervek működésének megkezdésével megszűnnek.”

1949. évi 1.820. Korm. sz. rendeletaz Országos Földmívelésügyi Tanács és a földmívelésügyi tanácsok megszüntetéséről

„A magyar dolgozó parasztság új egyetemes érdekképviseleti szervének, a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetségének megalakulása után… a földmívelésügyi tanácsok feladataikat megfelelően ellátni nem tudják, így azok fenntartására szükség nincs.”

1. §. (2) „A tanácsok vagyona – ideértve a mezőgazdasági kamarák (1920:XVIII. tc.) külön kezelt vagyonát is – az államkincstárra száll át.”


1950:I. törvény [a helyi tanácsokról]

Indoklás: „A helyi tanácsok az államhatalom helyi szervei, de egyben a dolgozók legszélesebb tömegszervezetei is. A Magyar Népköztársaságban az államhatalom és az államigazgatás összes szervei a dolgozó néptől kapják megbizatásukat és mindegyikük célja azonos: a dolgozó nép szolgálata, hazánk felemelkedése, a szocializmus építése országunkban. A Magyar Népköztársaságban ezért nincs szembenálló országos és helyi érdek…”

1950. évi 36. sz. törvényerejű rendelet az állami társadalombiztosítás szervezetéről

1. §. „Az állami társadalombiztosítás igazgatását a szakszervezetekbe tömörülő dolgozók látják el a Szakszervezetek Országos Tanácsa irányításával.”

3. §. Ügyviteli feladatokat a Szakszervezetek Társadalombiztosítási Központja végez.

1951. évi 7. sz. törvényerejű rendelet a Munka Törvénykönyve

6. §. (2) „Az állami szervek a munkafeltételeket… a Szakszervezetek Országos Tanácsának és a szakszervezeteknek, mint a dolgozók érdekképviseleteinek közreműködésével szabályozzák.”

7. §. „A kollektív szerződés… biztosítja a dolgozóknak azt a jogát, hogy a szocialista üzem működése felett társadalmi ellenőrzést gyakorolhasson.”

1952. évi 23. (III. 27.) M.T. sz. rendelet a kisipari szövetkezetekről

5. §. (1) „A kisipari szövetkezetek a körös irányítás és ellenőrzés” valamint közös érdekeik képviselete céljából Budapesten és minden megyében szövetkezetet alakítanak. A Kisipari Szövetkezetek Szövetségét (KISZOV) több megye területére összevontan vagy iparáganként… is lehet alakítani.

(2) A kisipari szövetkezetek és szövetségeik irányító szerve az Országos Kisipari Szövetség (OKISZ). Az OKISZ a Minisztertanács felügyelete alatt áll.”

6. §. A kisipari szövetkezeteket érintő állami rendelkezések kiadása előtt az OKISZ-t meg kell hallgatni.

1953. évi 25. sz. törvényerejű rendelet a Munka Törvénykönyvéről szóló 1951. évi 7. sz. törvényerejű rendelet módosításáról és kiegészítéséről.

4/A. §. „A Szakszervezetek Országos Tanácsának és a szakszervezetnek – mint a dolgozók érdekképviseletének – joga… a dolgozók képviseletében azok jogainak érvényesítése és megvédése érdekében hatóságok és bíróságok előtt fellépjenek.”

1955. évi 23. (III. 20.) M.T. sz. rendelet az ügyvédséggel összefüggő egyes kérdések újabb szabályozásáról

1. §. „Az ügyvédi kamara feladatai közé tartozik az ügyvédi tevékenység felügyelete.”

2. §. „Az ügyvédi kamarák feladatainak ellátásáért a kamarák közgyűlésének, az ügyvédi Kamarák Országos Bizottságának és az igazságügy-miniszternek felelősséggel tartoznak.”

1957. évi 1.010. Korm. sz. határozat a kisipari szövetkezetekről

3. §. „A kisipari szövetkezetek autonómiáját helyre kell állítani. Az Országos Kisipari Szövetséget a szövetkezetek érdekképviseletének vezető szervévé kell alakítani.”

1958. évi 12. sz. törvényerejű rendelet az ügyvédi hivatás gyakorlásáról és az ügyvédek szervezeteiről

28. §. (1) „Az ügyvédek… ügyvédi kamarák keretében intézik közös ügyeiket. Az ügyvédi kamarák képviselik az ügyvédek testületi érdekeit, gondoskodnak az ügyvédi hivatás gyakorlásával járó jogok védelméről és kötelességek ellenőrzéséről.”

(2) „Az ügyvédi kamara szervei: a) a közgyűlés, b) az elnökség és c) az ellenőrző bizottság.”

29. §. A közgyűlés titkos szavazással választja a testületeket.


33. §. Az Országos Ügyvédi Tanács az ügyvédi kamarák elnökeiből és a tanácstagi tisztet betöltő tagokból áll. Az igazságügy-miniszter tanácsadó szerve.

1959:IV. törvény [a Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyvéről]

65. §. (1) „A szövetkezetek a közös irányítás, ellenőrzés, továbbá érdekképviseleti és a szövetkezeti mozgalom népszerűsítése céljára szövetségeket és központokat hozhatnak létre.”

1964. évi 6. sz. törvényerejű rendelet a társadalombiztosítás szervezetének egyesítéséről

(Indoklás tartalmából: a szakszervezeteknek a társadalombiztosítás terén végzett eredményes munkája teszi indokolttá, hogy további társadalombiztosítási feladatokat a szakszervezet hatáskörébe utaljanak.)

1. §. (1) „A Magyar Népköztársaság a társadalombiztosítás irányítását, felügyeletét és ellenőrzését teljes egészében a Szakszervezetek Országos Tanácsa útján látja el és gondoskodik arról, hogy a társadalombiztosítás ellátásához szükséges anyagi eszközök a Szakszervezetek Országos Tanácsának rendelkezésére álljanak.”

2. §. (2) „A társadalombiztosítás igazgatási és ügyviteli feladatainak ellátására létre kell hozni a Szakszervezetek Országos Tanácsa Társadalombiztosítási Főigazgatóságát.”

5. §. A főfelügyeletet a Minisztertanács látja el.

1967: II. törvény [a Munka Törvénykönyvéről]

11. §. (1) „A szakszervezetnek – mint a dolgozók képviseleti és érdekvédelmi szerveinek – joga, hogy a dolgozók anyagi, szociális és kulturális színvonalának emelése, valamint élet- és munkakörülményeiket érintő jogaik és érdekeik védelme, illetőleg érvényesítése céljából rendszeres működést fejtsenek ki.” A dolgozókat „a munkáltató vezetősége és az állami szervek előtt képviseljék”.

17. §. (1) „A Szakszervezetek Országos Tanácsa az államtól kapott felhatalmazás alapján ellátja a dolgozók biztonságának és egészségének védelme, valamint a társadalombiztosítás lebonyolítása érdekében reábízott feladatokat…”

1967: III. törvény a mezőgazdasági termelőszövetkezetekről

101. §. (1) „A Termelőszövetkezetek az együttműködésből eredő előnyök kihasználása érdekében egyes feladatok elvégzésére, illetőleg összehangolására, érdekképviseletük ellátására és egymás kölcsönös segítésére termelőszövetkezeti területi szövetségeket alakítanak.

106. §. A területi szövetség legfőbb szerve a termelőszövetkezetek küldötteiből álló küldöttgyűlés.

113. §. (1) „A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa a termelőszövetkezetek kongresszusa által választott érdekképviseleti szerv.”

121. §. „A Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa tevékenysége felett a Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány gyakorol felügyeletet.”

1971: I. törvény [a tanácsokról]

2. §. „A tanácsok és szervei a nép hatalmát megvalósító szocialista államnak a demokratikus centralizmus alapján működő népképviselet önkormányzati és államigazgatási szervei.”

9. §. (1) „A tanács tevékenysége során: a) képviseli a lakosság érdekeit; b) gondoskodik a jogszabályok végrehajtásáról…”

38. §. (1) „A tanácstag köteles: a) képviselni a választókerülete, illetőleg a település lakosságának érdekeit…”

1971: III. törvény [a szövetkezetekről]

91. §. „A területi szövetség képviseli működési területén a szövetkezetek társadalmi és gazdasági érdekeit.”

99. §. (1) „Az országos tanácsok a szövetkezetek jogi személyként működő társadalmi, érdekképviseleti, mozgalmi szervei.


103. §. (1) „Az országos tanács feladatai különösen a) a szövetkezetek érdekeinek képviselete…”

106. §. „Az Országos Szövetkezeti Tanácsot a szövetkezetek országos érdekképviseleti szervei hozzák létre és viselik a fenntartásával kapcsolatos költségeket.”

1972. évi 28. (IX. 27.) M.T. sz. rendelet a mezőgazdasági szakcsoportokról

28. §. A mezőgazdasági szakcsoportok „érdekképviseletét annak a szövetkezetnek az érdekképviseleti szerve látja el, amelynek keretében a szakcsoport működik”.

1975. évi 6. (VII. 12.) Bk.M. sz. rendelet a Magyar Szálloda Szövetségről

1. §. (1) „A Magyar Szálloda Szövetség szállodai tevékenységet végző szakemberek, valamint ezen tevékenységet folytató gazdálkodó és más szervezetek szakmai érdekképviseleti szerve.”

(2) Feladata: a szállodaipar színvonalának emelése, illetve érdekeinek képviselete.

2. §. A Szövetség jogi személy, felügyeletét a belkereskedelmi miniszter látja el.

1977. évi 6. sz. törvényerejű rendelet a szövetkezetekről szóló 1971. évi III. törvény módosításáról és kiegészítéséről

19. §. A szövetkezetek érdekképviseleti szervei ellátják a szövetkezetek, társulásaik, valamint a tagság érdekeinek képviseletét és a társadalom érdekeivel történő egyeztetést.”

20. §. A területi szövetség feladata többek között: „ellátja a szövetkezeti tagság egészét vagy jelentős rétegeit érintő érdekvédelmet és segíti a tagok egyéni érdekvédelmét.”

1977. évi 14. sz. törvényerejű rendelet a kisiparról

24. §. „A Kisiparosok Országos Szövetsége a kisiparosok társadalmi és érdekképviseleti szerve; feladata különösen a) a kisipar érdekeinek képviselete…, közreműködik a kisiparosokat érintő társadalombiztosítás és egyéb szociális feladatok ellátásában.”

1977. évi 15. sz. törvényerejű rendelet a magánkereskedelemről

17. §. „A Kiskereskedők Országos Szövetsége a magánkereskedők társadalmi érdekképviseleti szerve; feladatai különösen: a magánkereskedelem érdekeinek képviselete…, közreműködés a magánkereskedőket érintő társadalombiztosítási és szociálpolitikai feladatok ellátásában.”

1980. évi 62. (XII. 28.) MT. sz. rendelet a Magyar Kereskedelmi Kamaráról

1. §. „A Magyar Kereskedelmi Kamara érdekközvetítő, érdekegyeztető és érdekképviseleti tevékenységet, továbbá a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fejlesztését elősegítő tevékenységet lát el, közgyűlése által megállapított alapszabály alapján működik, és feladatainak ellátását társadalmi úton szervezi.”

6. §. „A Kereskedelmi Kamara tagjai lehetnek az állami és szövetkezeti gazdálkodó szervezetek, gazdasági társulatok, intézetek, intézmények.”

1981. évi 16. sz. törvényerejű rendelet a kisiparról szóló törvényerejű rendelet módosítása

11. §. A Kisiparosok Országos Szövetségének feladata még „a kisiparosok gazdasági tevékenységének elősegítése…”

12. §. „A Kisiparosok Országos Szövetsége látja el az érdekképviseleti feladatokat a gazdasági munkaközösségeknél is, ahol a tagoknak több mint fele kisiparos.”

1982. évi 7. sz. törvényerejű rendelet a magánkereskedelemről szóló 1977. évi 15. sz. törvényerejű rendelet módosításáról

12. §. A Kiskereskedők Országos Szövetségének feladata még „a magánkereskedők tevékenységének elősegítése, gazdaságszervező és koordinációs feladatok ellátása, a magánkereskedők részére szolgáltatások nyújtása.”


1982. évi 30. sz. törvényerejű rendelet a szövetkezetekről szóló 1971. évi III. szövetkezeti törvény módosításáról

16. §. Az országos tanács feladatai még: „a szövetkezetek egymás közötti, továbbá a szövetkezetek és állami vállalatok közötti gazdasági együttműködésnek, valamint a szövetkezeti és kisüzemi és más vállalkozási formák alkalmazásának előmozdítása és általános tapasztalatainak figyelemmel kísérése… A szövetkezeti tagság egészét érintő érdekvédelem ellátása, a tagok egyéni és fontosabb réteg-érdekei védelmének szervezése és segítése, a tagok és alkalmazottak érdekvédelmének összehangolása, közreműködés a tagok szociális nevelésében, oktatásában és más társadalmi feladatok ellátásában.”

1983. évi 4. sz. törvényerejű rendelet az ügyvédségről

31. §. „Az ügyvédi kamara az ügyvédi kamarák területi, önkormányzati szervezete, amely a fővárosban és a megyékben szervezi és irányítja, ellenőrzi az ügyvédek és munkaközösségeik tevékenységét. Képviseli a kamarai tagok érdekeit, gondoskodik jogaik védelméről…”


1. Szakszervezetek a felszabadulás utánSIPOS Péter

Szakszervezetek a felszabadulás után

A szakszervezetek életében a fordulat hosszú esztendeje 1947 őszétől 1948–49 fordulójáig tartott. 1948 első felében napirendre került a magyar szakszervezeti mozgalom teljes szerkezetének, hagyományos felépítésének átalakítása szovjet mintára. Ez lényegében két mozzanatot foglalt magában: a szakmai szervezetek helyett iparági-ágazati szervezetek létrehozását, továbbá az „egy üzem – egy szakszervezet” elv megvalósítását.

Az átszervezés során mindinkább érvényesült a „tárcaszempont”. E szerint az egyes munkás és alkalmazotti csoportok, illetve vállalatok szakszervezeti hovatartozását az döntötte el, hogy mely gazdasági szerv irányítása alá tartozott az adott vállalat. A csatlakozás vagy leválasztás kérdését oly módon szabályozták, hogy mindenki ahhoz a szakszervezethez kerüljön, amely ágazatilag egy gazdasági hatósággal került partneri viszonyba.

Az államosítások után, 1948 tavaszától az iparirányítás és a szakszervezeti vezetés egyaránt fokozatosan arra az álláspontra helyezkedett, hogy az állami tulajdonba vétel és a munkásigazgatók kinevezése szükségtelenné teszi az ellenőrzési jogkör fenntartását. A közélet általános fejlődése pedig a centralizáció felé mutatott, amelyben autonóm szerveknek nem volt helye.

A SZOT II. plénuma 1949 februárjában elfogadta a szakszervezeti (üzemi) bizottságok új működési szabályzatát. Ez kimondotta, hogy e testületek legfontosabb feladata a munkaverseny fejlesztése, mozgósítás az állami szervek által jóváhagyott termelési terv végrehajtására. Az üzemi bizottságnak ugyan jogában áll a vállalatvezető által készített tervjavaslat megtárgyalása, megteheti az észrevételeit. A döntéshozatali folyamatban azonban már nem vett részt, tehát nem egyenrangú partneri, hanem csak alárendelt kivitelezési szerep jutott számára. Jogkörében maradt a munkaviszonyt szabályozó rendeletek betartásának, a kollektív szerződés érvényesítésének ellenőrzése, szociális, kulturális, oktatási teendők, valamint szakszervezeti szervezési feladatok: tagfelvétel, nyilvántartás stb.

Az üzemi bizottságok gyakorlatilag kiszorultak a termelési, gazdálkodási ügyekből, és nem léphettek fel a vállalatvezetéssel szemben mint egy üzem valamennyi munkavállalójának képviselete termelési, bérezési kérdésekben. Az „egyéni”, jobbára munkaügyi konfliktusok rendezése más, szakszervezeten kívüli fórumokra tartozott.

A szakszervezet: a mozgósító

1948–49 fordulójától megváltozott a szakszervezeteknek és a társadalmi-politikai környezetüknek a viszonya is. A szakszervezetek önálló mozgástere megszűnt és tevékenységüket a Magyar Dolgozók Pártjának felső vezetése diktatórikus jelleggel irányította. Különösen két mozzanat volt döntő jelentőségű a szakszervezet szempontjából: az elfoglalt hely az újonnan kiépülő politikai intézményrendszerben, valamint a párt gazdaságpolitikája.

Mind az érdekvédelem, mind a szakszervezetek önállósága beleütközött az MDP felső vezetésének szakszervezet-felfogásába. Ennek értelmében a párt minden kérdésben megszabja a szakszervezetek tennivalóit és előírja a feladatok megvalósításának módozatait is. Nem csupán az irányítás elfogadását kívánták meg, hanem a teljes alárendelést. Az MDP Központi Vezetősége egyik titkárának 1952-ben megfogalmazott, de az egész korszakot jellemző álláspontja szerint a szakszervezeti funkcionáriusok hibásan vélik úgy, hogy ők szakszervezeti tisztségviselők a pártban és nem a párt funkcionáriusai a szakszervezetben. Pedig „a szakszervezeti munkás pártfunkcionárius és pártmunkát kell végeznie a szakszervezetben”.

A szakszervezeti vezetők a pártvezetésbe és személyesen Rákosi Mátyásba vetett hittel arra törekedtek, hogy a legjobb tudásuk szerint megvalósítsák a pártvezetés intencióit, amelyek – vélekedtek – kifejezik a munkásosztály érdekeit. Mindinkább a gátlástalanok és a túlzók váltak hangadókká a szakszervezetek vezetésében is. Ugyanakkor mindvégig lappangott egy józan vonal, amely igyekezett lefaragni a szélsőséges javaslatokat és változatlanul fenntartani az egyre súlyosbodó viszonyok között is az érdekvédelmet, megőrizni a józanságot. A pártvezetés érezte ezt, ami ismételten indulatos határozatokat, állásfoglalásokat váltott ki a szakszervezetekkel szemben.

Az MDP szakszervezet-politikáját 1949 elejétől már deklaráltan is az a sztálini szemlélet határozta meg, amely


szerint a szakszervezetek a párt transzmissziói, hajtószíjai, s feladatuk a dolgozók mozgósítása a termelés előmozdítására, a kulturális színvonal emelésére. Emellett kell elvégezniük a szociálpolitikai, egészségügyi, érdekvédelmi és számtalan egyéb feladatot. Kitetszik ebből a felsorolásból is, hogy az érdekvédelmi funkció mennyire alárendelt szerepet kapott.

A termelés előmozdítása elsősorban a munkaversenyek szervezését jelentette. A pártvezetés az „új típusú” munkafegyelmet rendkívül rövid időn belül, a szokásos rohamtempóban kívánta megvalósítani. A szakszervezetekre – mint a dolgozók zömét átfogó tömegszervezetekre – hárult a felelősség a termelés szubjektív szférájában megkívánt fejlődésért, amelynek „a munka nálunk becsület és dicsőség dolga” elv általános elfogadásában és munkateljesítményekben való kifejeződésében kellett volna megnyilvánulnia.

Vajon lehet-e hinni az 1949. december 21-én, Sztálin 70. születésnapja tiszteletére megrendezett ünnepi műszakról, majd a többi munkaversenyről szóló adatoknak, az ezer, esetenként több ezer százalékoknak? Bizonyos, hogy a számok mögött sok részletigazság rejtőzött. Mindenütt akadtak lelkesült emberek, akiket elkapott a versengés láza, és bizonyítani kívánták és tudták is önmaguk, társaik előtt, hogy képesek kiemelkedő, avagy annak tetsző teljesítményekre. Mégis, egyes helyi eredmények ellenére éppen az egész nem volt igaz. Mindenki, résztvevők, szervezők, a felsőbb állami, párt- és szakszervezeti szervek áldozatai lettek a kölcsönös tömeges megtévesztés csapdájának. A felsőbb szervek kezdeményezték az „önkéntes” vállalásokat, majd úgy tettek, mintha azok csakugyan önkéntesek lettek volna. Alulról pedig mindenki igyekezett a verseny szempontjai szerint cselekedni, megtermelték a magas százalékokat, bármilyen áron, majd utána jelentették az eredményeket, várva az elismerést. Ez nem is maradt el, hiszen a „megrendelők” úgy tettek, mintha csakugyan mindig jelentős és reális eredményekről lett volna szó.

Norma, bér

1950. július 20-án a Minisztertanács határozatot hozott az alapbéremeléssel egybekötött normarendezésről. Nem volt véletlen, hogy a pártvezetés éppen ekkorra időzítette a Politikai Bizottság határozatának nyilvánosságra hozatalát a szakszervezetekről. Az állásfoglalás szerint a szakszervezetek nem harcolnak a párt gazdaságpolitikájának megvalósításáért, lebecsülik a szocialista munkához való viszony kialakítását, vétkesek a „szindikalizmusban” és nem harcolnak eléggé a „szociáldemokrata opportunizmus ellen”. A „jobb- és baloldali szociáldemokraták” közötti különbségtétel ez időre már lényegében elmosódott. Kialakult egy új terminológia, amely szerint mindenki, aki a munkások és alkalmazottak gazdasági érdekeit próbálta képviselni, az „szociáldemokrata”, ha pedig régi, ismert kommunista tette ugyanezt, akkor „uszálypolitika” miatt marasztalták el.

A munkaverseny szervezése mind nehezebbé vált. Nyilvánvaló volt ugyanis, hogy a növekvő teljesítmények újabb normaszigorításra adnak majd ürügyet. Ez csökkenti a kereseteket, majd újabb munkaverseny következik, hogy a termelés emelése kiegyenlítse a bércsökkenést, erre megint normaemelés jön stb., stb. Így vált a szakszervezet a munkaerő kisajtolásában közreműködő apparátussá. A termelés fokozása csak akkor szolgálta volna a dolgozók érdekeit, ha a bővülés a műszaki színvonal emelése, a magasabb technikai kultúra meghonosítása révén valósult volna meg, másfelől pedig az eredményeket nem nyelik el az újabb és újabb beruházások, amelyek semmivel nem járultak hozzá az életszínvonal emeléséhez. Így a munkások nem látták hasznát erőfeszítéseiknek, s a szakszervezettől, amely mind nagyobb erőfeszítéseket kívánt tőlük, egyre jobban eltávolodtak:

A munkásosztály életkörülményeit befolyásoló legfontosabb tényező, a munkabér 1945 után lényegében kikerült a szakszervezet hatásköréből. Nem volt alkuhelyzetben, 1954-ig egyáltalán nem, s utána is csak egyes részletkérdésekben emelte föl szavát bérügyekben, amelyekben tevékenysége a lelkes helyesléstől, az igazolástól a tudomásulvételig és a belenyugvásig terjedő nem túl széles skálán mozgott. A munkások anyagi helyzetének alakulása és a szakszervezet tevékenysége az 1950-es évek első felében elszakadtak egymástól, ami súlyos következményekkel járt a szakszervezetek társadalmi hatására.

Nem csupán a szakszervezet társadalmi szerepe változott meg, hanem belső élete is módosult. A hagyományos mozgalmi jelleg megszűnésével mindinkább a szovjet minta centralisztikus-bürokratikus vonásai érvényesültek. A székházaktól távol tartotta a tagokat a „belépő cédula”, az információktól pedig megfosztotta őket az éberségi kampány során elharapózott mániákus titkolódzás még a hétköznapok egyszerű dolgaiban is.

A hagyományos mozgalmi típusú szakszervezetben a demokratikus elvek a gyakorlatban is megvalósultak. A vezetés munkáját minden szinten a tagság minősítette. Az évenként megtartott közgyűlések, szakosztályi taggyűlések, nagyválasztmányi értekezletek jelentették azokat a fórumokat, amelyeken a tagok megítélhették az irányító személyek és testületek munkáját, és véleményüket a rendszeres évi tisztújításokon szavazatukkal is


kifejezhették. A tagság osztozott a szakszervezet tevékenységéért viselt felelősségben is, mert véleményét a nagy horderejű döntések előtt kérte ki a vezetőség, amely nem is érezte magát felhatalmazva arra, hogy bármit tegyen a tagság előzetes hozzájárulása nélkül. A demokrácia és a mozgalmi jelleg feltételezték egymást, mert a tagság sokkal inkább a saját ügyének tekintette az egyetértésével kezdeményezett akciókat.

Minősítés „felülről”

Az 1940-es évek végétől szinte napjainkig a vezetés tevékenységét nem a tagság minősítette, hanem a felsőbb párt- és szakszervezeti szervek. A szakszervezet tehát akkor dolgozott „jól”, ha ezek megelégedését sikerült kivívnia az általuk kitűzött feladatok teljesítésére tett erőfeszítéseivel. A középszervek, illetve a funkcionális osztályok munkáját szintén a megfelelő pártszervek és a SZOT osztályai ítélték meg. Ebben a hierarchiában a tagság szerepe lényegében a tagdíjfizetésben kifejeződő alárendelt, passzív kapcsolatra korlátozódott. A szakszervezet általános magatartására a politikai és gazdaságpolitikai kérdésekben a tagságnak nem volt befolyása, ezért mindinkább megszűnt az érdeklődése a szakszervezet iránt. Persze ez is a minősítés egyik formájának tekinthető…

2. Képek



1. NÉMETH JózsefNÉMETH József

Értelmiség és érdekvédelem

1944–1948

Az ország felszabadított területein a közigazgatás megszervezésével párhuzamosan újra munkához láttak a szakszervezetek is. Az 1944. december 2-án Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Függetlenségi Front programjának kidolgozásában, meghirdetésében és elfogadtatásában az Ideiglenes Nemzetgyűlésen a koalíciós pártok mellett szerepet kapott a szabad szakszervezet is.

A Szegeden tevékenykedő szabad szakszervezet mellett és elvi irányításával sorra alakultak meg a szakmai szakszervezetek, melyeknek szervezése nem csupán a munkások különböző rétegeiben indult meg, hanem szinte ezekkel egy időben az értelmiség soraiban is megkezdődött a szervezőmunka.

Mérnökök

1944. november 20-án Szegeden az Orvosegyesület klubhelyiségében jött össze a megye baloldali vezetőinek támogatásával egy mérnökcsoport, hogy megalakítsák az ország első mérnökszakszervezetét. 1944. november 29-én létrejött a szegedi és Szeged környéki mérnököket, vegyészeket, technikusokat összefogó Mérnökök, Vegyészek és Mérnökök Szakszervezete. Ezt követően Pécsett alakult meg december elején a Mérnökök Szakszervezete.

A fentiek nem elszigetelt próbálkozások voltak. Apró Antal és Kossa István megbízta Zentai Bélát – a szakszervezet későbbi főtitkárát – a mérnökszakszervezet budapesti vezetésével. A fővárosban még dúltak a harcok, amikor 1945. január 18-án a Ferenc körút 41. szám alatt megkezdte működését a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezete (MMTSZSZ). 1945. február 7-én már egy Intéző Bizottság irányította a munkát, s hívta fel a mérnököket, technikusokat a szakszervezeti tömörülésre. 1945 márciusában 1717 tagja volt az MMTSZSZ-nek, 1945 októberére 9584-re emelkedett a létszám. (A felszabadulás idején kb. 6 ezer mérnök élt az országban, ami a háború előtti létszám 60%-a.)

A szakszervezet célja a haladó szellemű műszaki értelmiség megszervezése, munkába állítása volt. Az MMTSZSZ első programjában hangsúlyt kapott a szakszerűség érvényre juttatásának igénye mellett az érdemi, hatékony érdekvédelem. Ez egyrészt abban nyilvánult meg, hogy a természetbeni juttatásokat kiterjesztették a műszakiakra is, másrészt a munkalehetőség megteremtésében.

A szakszervezet törekvéseit az Ideiglenes Nemzeti Kormány is támogatta, amely az 1945/2040. sz. rendeletében gondoskodott a mérnökök és egyéb műszaki személyzet fizetési pótlékáról. A bérpolitikai intézkedések összehangolására és egységesítésére 1945. május 7-én megalakult az Országos Munkabér-megállapító Bizottság, amelyben az MMTSZSZ is képviseltette magát.

A Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) ugyan igyekezett ennek munkája elé akadályokat gördíteni, de próbálkozásuk sikertelensége után 1945. augusztus 8-án megkötötték az első stabilizációs kollektív szerződést. A tomboló infláció következtében 1946. január 1-jétől új, módosított szelektív szerződés lépett életbe, amely a készpénzfizetés mellett előírta a természetbeni juttatásokat is. Ezek – az akkori viszonyok között – érdemlegesen javították a műszaki értelmiség életszínvonalát. Az „egytálétel” biztosítása mellett pl. a textilüzemekben dolgozók különböző mennyiségű ruhaanyagot kaptak, aminek felbecsülhetetlen csereértéke volt. Több üzemben a heti, rendszeresen végzett munka jutalma” 5 kg burgonya volt. Az épülő Kossuth híd munkásainak ünnepi jutalma – Gerő Ernőtől – egy doboz cigaretta volt.

1946. augusztus 1-jén lépett életbe az első stabilizációs kollektív szerződés, melynek megvalósításánál az MMTSZSZ az ország tényleges teherbíró képességét vette figyelembe. A kezdő mérnökök fizetését 216–282 forint között állapították meg, s az 5–10 éves gyakorlattal rendelkezők 313–505 Ft-ot kaptak. A vezető mérnökök fizetése 696–870 Ft volt. E megállapított mérnöki fizetések a munkások fizetésének kétszeresét jelentették. Nem volt könnyű feladat ezt elérni. A munkások közül ugyanis nem kevesen a mérnökökben a tőke kiszolgálóit látták, s több üzemben hangot adtak annak a véleményüknek, hogy a mérnököknek is annyi fizetést kell kapni, mint a munkásoknak, vagy ennél kevesebbet.


Az MMTSZSZ javaslatára a tudományos intézetekben és az egyetemeken dolgozó műszaki értelmiségnek a Minisztertanács 1947. augusztus 28-án tudományos pótlékot savazott meg. Ennek alapján a mérnökök fizetése 900–1000 Ft-ot, a technikusoké 600–800 Ft-ot ért el, amely 1948-ban további 20–25%-kal növekedett.

Pedagógusok

A Magyar Pedagógusok Szabad Szakszervezete 1945. február 2-án alakult meg. A szervezeti keretek megteremtése mellett hozzáfogtak az oktatásügy problémáinak megoldásához. A romeltakarítás jelentette a pedagógiai munka elemi feltételeinek megteremtését, s ebben együtt dolgoztak diákok, tanítók, tanárok.

A helyzetet jól érzékelteti egy összegzés a Fejér megyei népoktatásról, amely – úgy véljük – az ország egészére érvényes volt: „A négy hónapos frontállapot után az oktatás legelemibb tárgyi feltételei sincsenek biztosítva iskoláinkban. Az előző évinél jóval kisebb számú nevelőtestület áll munkába. Úgyszólván mindenütt. Tanítványaink munkától elszokott, súlyos lelki élményekkel terhelt, jórészt sérült lelkű gyerekek… Hulladék papíron írtak, az olvasókönyvet kézről kézre adták, a betűt és a számjegyeket tábla helyett sokszor a levegőben rajzolták, a könyvek lapjait nem egy helyen a szél borzolta, másutt eső csordult be a lyukas tetőn, mégis megnyílt a háború borzalmait átélt gyermekeink útja az iskola óvó, védő oltalma felé.”

A szakszervezet fokozatosan bekapcsolódott a tankönyvek felülvizsgálatába, s megkezdte az új követelményeknek megfelelő anyagok előkészítését. Budapesten 1945 márciusában 2613 tagja volt a szakszervezetnek, júliusra 7666-ra nőtt a létszám. Ebben az időben vidéken kb. 15 ezer tagja volt a szakszervezetnek. A pedagógusok szakszervezetének főtitkára Béki Ernő, elnöke Kemény Gábor volt.

A gazdasági stabilizáció alapját jelentő forint 1946. augusztus 1-jei megjelenése után a pedagógusok számára megállapított fizetés alacsonyabb volt minden értelmiségi csoporténál. A legtöbbjük fizetése 200 Ft körül mozgott. (Ez az összeg az 1938. évi életszínvonalnak mindössze 20%-át biztosította.) A szakszervezet vezetősége ezért levelet írt 1946 decemberében a népjóléti miniszternek. A kéréssel foglalkozott a Gazdasági Főtanács 1947. februári ülése is. Elvben elfogadták, hogy szükség van a pedagógusok helyzetének javítására, de a gazdasági viszonyokra hivatkozva mégsem történt senki.

Csak 1947 augusztusában rendezték a pedagógusok státusát, s ebben nem elhanyagolható szerepe volt szakszervezetüknek. A kezdő tanító fizetését 300 forintban állapították meg, s a legmagasabb fizetés a kategóriában 560 forint lett. A kezdő középiskolai tanárok 370 forintot kaptak. E fizetések – ha valamit javítottak is a pedagógusok helyzetén – jóval alatta maradtak más értelmiségi csoportok fizetésének.

Orvosok

A magyar értelmiség létszámban is harmadik csoportja, az orvosok helyének és szerepének megfogalmazásában – ha e csoport társadalmi helye más is némiképpen, mint az első kettőé volt – jelentős szerepet kapott a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezete. A szakszervezet 1944. október 22-én Szegeden alakult meg, elnöke Weil Emil lett. 1945 tavaszán több mint kétezer tagja volt a szakszervezetnek, s létszáma az év nyarára 5 ezer főre emelkedett.

A különböző értelmiségi szakszervezetek – mint eddig láttuk – munkájukban jelentős teret szenteltek a hozzájuk tartozó értelmiségi csoportok anyagi helyzetének javítására. Úgy tűnik, a legmagasabb életszínvonalat az értelmiség különböző csoportjai közül az orvosoknak sikerült elérni.

Hogyan alakult az OTI-nál (Országos Társadalombiztosító Intézet) és a MABI-nál (Magánalkalmazottak Biztosító Intézete) dolgozó orvosok fizetése? (Ft)

Orvos 1946 1947

kezdő alorvos 380 700

adjunktus 465 1350

osztályos orvos 695 1450

A körzeti orvosok fizetése 700–1400 forint között alakult. Az orvosok többsége magángyakorlatot is folytatott,


amelyből 1500–3000 forintjövedelme származott. A szakszervezet taglétszáma 1948-ra megközelítette a 10 ezer főt.

Az átszervezés eredményei

A Szakszervezeti Tanács 1948. október 17-re összehívta XVIII. kongresszusát, ahol 1,6 millió szervezett dolgozót 391 küldött képviselt. A kongresszus napirendjeként – ahogy a sajtó is hírül adta – a szakszervezet feladatát és az iparági átszervezés kérdéseit kellett megvitatni. Mindez egyben azt is jelentette, hogy a Magyar Mérnökök és Technikusok Szabad Szakszervezetének tevékenysége véget ért, s a műszaki értelmiség érdekvédelme az iparági szakszervezetek feladata lett. A másik két értelmiségi szakszervezet némi módosulással továbbra is önálló maradt a SZOT keretei között.

A politikai életben bekövetkezett fordulat, a türelmetlenség, a korábbi évek érdemi szövetségi politikájának félretevése jól kitapintható az értelmiség érdekvédelmének alakulásánál is. Ennek; a néha türelmetlen, majd a szakszervezeti mozgalomban rejlő hatalmas erőt kihasználatlanul hagyó politikának a helytelenségét jól látta a SZOT akkori vezetősége is. A SZOT rendkívüli titkári ülésén 1949. augusztus 20-án egyértelműen foglaltak állást abban, hogy „rossz politikánk következménye, hogy az értelmiség fél és visszavonul. Az a körülmény, hogy az értelmiséget a mérnökszakszervezet feloszlatásával nem tudjuk felhasználni, hibás politikai vonalunkkal függ össze.”

E jogos észrevételek nem nyertek meghallgatást. Különösen a műszaki értelmiség bizonytalanodott el az 1950-es évek gazdasági döntéseinek kuszasága és az elvesztett érdekképviselet miatt. Tulajdonképpen a szakszervezetek érdekvédelmi politikája formális lett, s a rétegpolitika a perifériára került. Ez alól nem mentesültek azok az értelmiségi szakszervezetek sem, amelyeknél megmaradtak a korábbi szervezeti keretek.

Korábban láttuk az értelmiség különböző csoportjainak anyagi helyzetét. Milyen változások következtek be az 1950-es években? 1953-ban az állami iparban dolgozó munkások átlagkereseténél 31%-kal kapott többet egy megyei mérnök, s a vállalati főmérnök 64%-kal. A körzeti orvos átlagkeresete a munkásokénál 37%-kal több. A kezdő általános iskolai tanító fizetése viszont 21 %-kal alatta maradt a munkáskeresetnek, s 12–l5 éves gyakorlattal sem érte azt el. A kezdő középiskolai tanár az iparban dolgozó munkás átlagkeresetét kapta, s fizetésének maximuma 36%-kal volt annál magasabb.

Sajátos kettősség tanúi lehetünk. Egyik oldalon látható a megnövekedett értelmiségi létszámigény. (Az 1938/39-es tanévben 11 631 fő járt Magyarországon egyetemre és főiskolára, 1950/51-ben pedig már 32 790.) A másik oldal – mint láttuk – a szakértelem leértékelődése. Sajnos, a szakértelem leértékelődési folyamata hosszú ideig tartott, s ez szinte beláthatatlan károkat okozott nem csupán e rétegnek, hanem az egész országnak.

A műszaki értelmiség érdekvédelmét javítandó létrejött 1957. február 9-én a Mérnök–Technikus Tanács – amely összekötő feladatokat is ellátott a MTESZ és a SZOT között –, de lényeges változást nem tudott elérni.

A szakértelem megbecsülése, ennek tényleges igénye nem csupán egy réteg önértékelése és önbecsülése lehet, hanem egy országé, amely a „menekülés előre” stratégiáját egy jó közérzetű, társadalmi, anyagi megbecsültségű értelmiséggel érheti el. Ehhez az újragondoláshoz az egykor megvalósult és jól funkcionáló érdekvédelem nemcsak emlékezést, de cselekvési alternatívát is adhat.

2. Képek




1. A csallóközi magyarszlovák határ története�JESZENSZKY Géza

A csallóközi magyar–szlovák határ története

A Bős–Nagymaros vízlépcső létesítése körüli viták során viszonylag kevés szó esett arról, hogy a Dunakiliti térségében kialakítandó víztározó jó része, a Duna mesterséges új medre (az üzemvíz-csatorna) és maga a Bősnél (Gabčikovo) épülő erőmű az egyik legősibb magyar településterületre esik. A beruházás megvalósulása esetén az ökológiai veszélyek mellett várható, hogy a térség nemzetiségi viszonyai is megváltoznak, a hajózási útvonal áthelyezése pedig nemzetközi jogi komplikációkkal jár, a békeszerződés értelmében határmódosítást von maga után.

A trianoni békeszerződés 27. cikkelye szerint az Ipoly torkolatától lényegében Pozsonyig „a Duna hajózási fővonala”, egészen pontosan (a 30. cikk értelmében) „a hajózható főmeder középvonala” képezi Magyarország és „Cseh-Szlovákország” között az országhatárt. (Mint ismeretes, az 1947. évi párizsi békeszerződés ezeket a rendelkezéseket megerősítette, de Pozsonnyal szemben három további magyar község átcsatolásával kibővítette a ligetfalui szlovák hídfőt.) Ebből következett, hogy a Duna legnagyobb szigete, az 1880 km2 nagyságú, 100 km hosszúságú és 25 km átlagos szélességű Csallóköz Csehszlovákiához került. E területnek 1910-ben Komárom városával együtt 125 000 lakosa volt, ebből 3000 német és 500 szlovák, a többi magyar, zömmel a honfoglalás óta itt élő pásztorok és halászok leszármazottai, akikhez később besenyők és kunok is csatlakoztak. Miért határozott úgy 1919-ben a párizsi békekonferencia, hogy a Csallóközt az akkor megalakult új államnak, Csehszlovákiának ítéli?

A 19. században megszületett szlovák nemzeti mozgalom céljai között központi helyet foglalt cl egy önkormányzattal rendelkező tartomány létrehozása a magyar korona keretein belül, de ezt természetesen csak a túlnyomó többségben szlovákok által lakott területre képzelték. A messzetekintő ambíciókat tápláló cseh nacionalisták azonban túlléptek ezen, így Kramař már a világháború előtt a Dunát jelölte ki a megteremtendő csehszlovák egység déli határaként. Masaryk professzor viszont, az ausztriai parlament ismert cseh képviselője, amikor 1914 októberében a Monarchia „elnyomott” nemzetiségeinek elsőszámú brit védnökével, R. W. Seton-Watsonnal Rotterdamban megtárgyalta a létrehozni kívánt független cseh állam tervezett határait, még a Csallóközt északról határoló Kis-(Vág)-Dunát szánta országhatárnak. Az általa vezetett emigráns mozgalom első területi programjában, 1915 márciusában azonban már nem csupán a Csallóközre” terjesztette ki a cseh igényeket, hanem a Nyugat-Magyarországon létrehozandó „korridor”-ra is, amelynek keleti határa Győrtől Vasvárig terjedt volna ki. Tulajdonképpen ez maradt a Párizsban létrejött Cseh Nemzeti Tanács területi programja egészen a háború végéig.

Az antant országokban és az Egyesült Államokban folyó propaganda elsősorban a csehszlovák egységet, az önrendelkezés igényét és a tervezett új állam gazdasági és politikai előnyeit hangsúlyozta. Területi kérdésekben elsősorban a történelmi Csehország németlakta részének bekebelezése mellett érvelt, Szlovákia déli határairól keveset szólt, legföljebb a Magyarországon maradó békési, pilisi szlovákok nagy számát emlegette. 1918 nyarán a francia, a brit, majd az amerikai kormány hadviselő szövetségesnek ismerte el a párizsi székhelyű Csehszlovák Nemzeti Tanácsot. Ez az emigránsok szervezetének szólt, de magában hordozta az ígéretet, hogy a csehek és szlovákok államot hozhatnak létre az általuk lakott területen.

Beneš fait accompli politikája

A ténylegesen már részekre esett Osztrák–Magyar Monarchiával 1918. november 3-án Páduában megkötött fegyverszünet, majd a november 13-án a Károlyi-kormány képviselői és a Magyarország déli határainál álló antanthaderő főparancsnoka, Franchet d’Esperey között kötött katonai konvenció egy szót sem ejtett Szlovákia határairól. Az antant által megszállt területeken is a magyar közigazgatás fenntartását írta elő. Mind a győztes nagyhatalmak, mind a vesztesek úgy vélték, hogy az új határokat az összes hadviselő békekonferenciája fogja megállapítani. A prágai csehszlovák kormány azonban – elsősorban külügyminisztere és békedelegációjának vezetője, Eduard Beneš – jó politikai érzékkel tisztában volt azzal, hogy a legelőnyösebb tárgyalási pozíciót nem elvek, még csak nem is szerződések biztosíthatják, hanem egy fait accompli, a kész tény, azaz az igényelt területek tényleges birtokbavétele. Beneš attól is tartott, hogy a jövendő állami hovatartozása kérdésében eléggé bizonytalan szlovák népet az új magyar demokrácia még ráveheti a Jászi Oszkár nemzetiségi miniszter által fölkínált autonómia elfogadására. Miután a csehek fegyveres ereje november elején katonailag még erőtlennek bizonyult az észak-nyugati szlovák lakosságú megyék megszállására is, Beneš az ambiciózus politikai terveket


tápláló, az európai vezető szerephez megbízható kliens-államokat igénylő franciákhoz fordult. November végére elérte, hogy Clemenceau kormánya magáévá tette a cseh álláspontot, miszerint Magyarországnak nincs joga a szövetséges államnak elismert Csehszlovákia területének egy részét megszállva tartania, ezért december 3-án a budapesti francia misszió vezetője, Vix alezredes az antant nevében utasította Károlyit Szlovákia kiürítésére.

A magyar kormány elvi okokból sem akart szembehelyezkedni a győztesek jogilag is alátámasztható akaratával, katonailag pedig nem érezte magát képesnek a fegyveres ellenállásra. Nyitva maradt azonban a kérdés, meddig terjed Szlovákia? A prágai kormány budapesti képviselője, Milan Hodža, a feloszlatását éppen kimondott magyarországi parlament szlovák tagja, biztosra kívánt menni, s december 6-án megállapodott a magyar kormánnyal, hogy az önként kiüríti a szlovákok által lakott területeket – vagyis magyar kézen marad Pozsony, Losonc, Kassa és természetesen a Csallóköz is. Prága és Beneš azonban hallani sem akart erről a megoldásról. Bencis Foch marsallt, a szövetséges haderők főparancsnokát meggyőzte egy jóval délebbre húzódó, a Duna vonalát – a folyót Győrnél elérő cseh jugoszláv korridor után – Vácig követő, majd onnan az Északi-középhegységtől délre Miskolcig húzódó határ stratégiai és gazdasági szükségességéről. Pichon francia külügyminiszter december 19-én a Hodža-féle és a Beneš-féle vonal között, a Duna–Ipoly–Ungvár határvonal mellett döntött, s december 23-án a megrökönyödött Vixnek ezt kellett közölnie Károlyival. E területen 1,7 millió szlovák mellett, a déli területsávban mintegy 850 000 magyar élt, közte a Csallóköz színmagyar tömbje. A hadsereggel továbbra sem rendelkező magyar kormány tiltakozott, de kényszerűségből engedett, s január folyamán az Olaszországból hazaszállított cseh légiók – a minimális spontán helyi ellenállást leküzdve – birtokukba vették a Felvidék egész területét.

A párizsi Csehszlovák Területi Bizottság vitái

„A birtoklás 9/10 részben jogalap” – mondja egy angol közmondás, s az 1919. január 18-án Párizsban csak a győztesek körére kiterjedő ún. előzetes békekonferencia döntései e mondás szellemében születtek meg. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horváth–Szlovén Királyság ekkor már – az antant jóváhagyásával és katonai támogatásával – megszállva tartotta a régi Magyarország 3/4-ét. Az új határokat – a győztesnek kikiáltott szomszédok igényeinek meghallgatása után – a pontos határjavaslatok kidolgozásával megbízott csehszlovák, román és jugoszláv területi bizottságok, illetve albizottságok állapították meg. Ezekben csak a négy nagyhatalom, Franciaország, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Olaszország két-két képviselője vett részt. Beneš és Kramař február 5-én terjesztette elő Csehszlovákia határigényeit, s ebben a decemberben már sikertelenül előterjesztett Rába–Duna–Ung vonalat azzal toldotta meg, hogy Csehszlovákia önzetlenül vállalja Kárpátalja, a Ruszinföld birtoklását is, egészen Máramarosszigetig.

A csehszlovák területi bizottság 1919. február 27-e és március 14-e között dolgozta ki határjavaslatait. Elnöke a francia Jules Cambon nagykövet volt, társa Jules Laroche, mindketten a maximális cseh igényeket támogatták a francia gloire növelése érdekében. Az egyik brit képviselő, Sir Joseph Cook ausztrál tengerészeti miniszter – saját szavai szerint – csak annyit értett az elébe kerülő kérdésekhez, hogy vita esetén a barátot kell támogatni az ellenséggel szemben. Harold Nicolson viszont a brit Foreign Office tájékozott – balkáni! – szakértője volt, ezért határozott véleménye volt a teendőkről. „Magyarország iránti érzelmeim – írta 1933-ban – kevéssé voltak tárgyilagosak. Bevallom, hogy akkor is – akárcsak most – heves ellenszenvet éreztem eme turáni törzzsel szemben. Török rokonaikhoz hasonlóan rengeteget pusztítottak és nem teremtettek semmit. Budapest egy minden eredetiséget nélkülöző hamis város. A magyarok évszázadokon át elnyomták az általuk leigázott nemzetiségeket, de most ütött a felszabadulás és megtorlás órája.” Érzelmei ellenére Nicolson – mint látni fogjuk – francia kollégáinál korrektebb módon járt el. Amerikai részről Charles Seymour történészprofesszor és Alan Dulles (a későbbi hírszerzőfőnök) tárgyilagosságra törekedett, bár méltányolta Csehszlovákia igényét gazdaságilag és stratégiailag előnyös határokra. Roggi és Stanieri, a két olasz képviselő kormányunk vezérelve, a „sacro egoismo” szellemében foglalt állást a felmerülő kérdésekben.

A február 28-i ülésen kiderült, hogy egyedül a franciák kívánják a Csallóközt Csehszlovákiához csatolni, s a magyar–szlovák határt minden delegáció másként képzeli el. A vita eldöntésére albizottságot küldtek ki. Ennek első, március 2-i találkozójáról Nicolson a következőket írta naplójában: „Lerondot ültetjük az elnöki székbe, ez nagy segítség. Pozsonnyal kezdjük és egyetértésre jutunk. [15%-os szlovák lakossága ellenére Csehszlovákiának ítélték.] Azután a Csallóközre [a naplóíró – s a konferencia – a Grosse Schütt elnevezést használta] térünk. A franciák a cseheknek, az amerikaiak a magyaroknak akarják adni. Én attól teszem függővé az álláspontomat, hogy Német-Magyarországot [a későbbi Burgenlandot] megkapja-e Ausztria. Azután Komárom és Jung között vizsgáljuk a határt. Ördögi feladat. A jenkik észak, az etnikai vonal felé akarják tolni, elvágva ezzel az összes vasútvonalat. Mi délnek megyünk, megőrizve a Komárom–Kassa oldalirányú érintkezési lehetőséget, noha ezzel mintegy 80 000 magyart cseh uralom alá helyezünk. [A valóságban ennél jóval többet.] Végül kompromisszum születik. A jenkik engednek az Ipoly kérdésében [levitték a határt a folyóig], mi pedig Miskolc kérdésében [Magyarországnál hagyva a várost]. Ami a többit illeti, elhatározzuk,


hogy várunk és meghallgatjuk Benešt.” Másnap, az eredeti bizottságban Cook már azt támogatta, hogy a Csallóközt is kapja meg Csehszlovákia, majd 4-én az albizottság meghallgatta Benešt. Nicolson: „Még sohasem találkoztam ennyire bőbeszédű emberrel.” A következő napokon alkudozás folyt Sátoraljaújhely és vidéke, főképpen pedig a Csallóköz ügyében. Eyre Crowe, a magyarokkal szemben egy jó évtizede hiperkritikus magas rangú brit diplomata szintén a cseh igény mellett állt ki. Március 7-én naplójában Nicolson bírálta Cook és Crowe magatartását. „Biztosan tudom, hogy nincs igazuk, és fáj a szívem, hogy olyan igényt kell támogatnom, amivel nem értek egyet. Aggódom a cseh állam jövendő politikai arculata miatt, ha jelentős ellenséges választókat kell megemészteniük, plusz egy ír pártot Szlovákiában, plusz egy vörös pártot Ruténiában, nem is beszélve saját szélsőséges szocialistáikról.” Az albizottság végül a Csallóközt Csehszlovákiának ítélte, de Sátoraljaújhelynél és néhány kisebb ponton elfogadták az amerikaiak – korábbi álláspontjukhoz képest így is a csehek javára módosított – álláspontját. Az albizottság március 12-én kelt jelentését a csehszlovák bizottság 14-én jóváhagyta.

Masaryk „félreértése”?

Mint Ormos Mária kutatásaiból kitűnik, Beneš és Foch ezután új akciót indított egy semleges zóna kialakítására a Vác–Miskolc vonaltól északra az Északi-hegyvidék megszerzése reményében, arra hivatkozva, hogy nem tudja biztosítani Szlovákia élelmezését. A március 18-án kelt memorandum követelését a bizottság elutasította, de a Tanácsköztársaság kikiáltását kihasználva Beneš és Kramař március 26-án új levelet írt Clemenceau-nak, most már a bolsevizmus fenyegetésére hivatkozva. Rövid távon a kérdést a fegyverek, a vörös hadsereg sikeres északi hadjárata döntötte el, de a végső szó a párizsi konferencia kezében volt. Itt május elején még egyszer fölmerült a Csallóköz ügye.

Nem sokkal a Tanácsköztársaság kikiáltása után, a győztesek Legfelső Tanácsa a közép-európai viszonyok kipuhatolására Budapestre küldte Smuts tábornokot, a brit Háborús Kabinet tagját. A küldöttség tagja volt Harold Nicolson is. Az április 4–5-i, eredménytelen tanácskozások után a misszió Prágába utazott, s ott Smuts hosszabb beszélgetést folytatott Masarykkal. Nicolson erről május 3-i naplóbejegyzésében a következőket írta. „Prágában kértem Smutsot, hogy vegye rá Masarykot, ne követelje azt a szerencsétlen dunai szigetet. Smuts megtette. Masaryk hozzájárult, hogy amennyiben Pozsonynál a folyó túlpartján kapnak egy hídfőt, lemondanak a Csallóközről. Kértem Hardingot [a brit külügyminiszter helyettesét], hogy vesse föl ezt az ajánlatot az [öt külügyminiszterből álló] Tanácsban.

Megtette, mégpedig igen ügyesen. Magam meg is szövegeztem egy határozatot ebben az értelemben. (Megtanultam, hogy milyen sokat ér egy készen álló »határozat«.) Fájdalmára azonban Pichon előszedte Laroche-t és elmondatta vele, hogy Beneš szerint Smuts »tökéletesen félreértette« az öreg Masarykot. Az elnök csak annyit mondott, hogy »Csehszlovákiában egyesek azt gondolják, ez [a Csallóközt a hídfőért csere] jó megoldás lenne, de a cseh kormány szerint ez nagyon rossz megoldás lenne…« Attól tartok, hogy ez nem igaz. Csak tovább nőtt ellenszenvem Kramař iránt, aki Beneš minden piszkos ügye mögött áll. Mindketten a franciák zsoldjában állnak. A franciák most azt fogják nekik mondani, hogy »lelőtték« egyik csehellenes intrikámat. Pedig nem intrika volt. Az utolsó percben tett erőfeszítés volt, hogy jóvá tegyünk egy nyilvánvaló igazságtalanságot.”

Az aggályok vége

Május 5-én a cseh bizottság – az időközben megsértődött olasz delegáció távollétében és az Ipoly vidékén elért szerény engedményére büszke Dulles hallgatása mellett – Beneš jegyzékére hivatkozva elejtette a javaslatot. A Külügyminiszterek Tanácsa május 8-án, a Legfelsőbb Tanács pedig május 12-én, apróbb amerikai ellenvetések után, minden változtatás nélkül jóváhagyta a bizottságok magyar–csehszlovák határjavaslatait.

Közben az angol küldöttségen belüli aggályok is megszűntek. A csehszlovák kérdésekben Nicolson a közép-európai nemzetiségi viszonyok elismert szakértőjére, Seton Watsonra hagyatkozott, aki 1918. novemberi határjavaslataiban a Csallóközt még kész volt Magyarországnak hagyni. 1919 májusában azonban tájékozódás céljából Csehszlovákiába utazott, s egy hetet Pozsonyban és Nyugat-Szlovákiában töltött. Benyomásairól részletes beszámolókat küldött Headlamnak, a párizsi brit békedelegáció befolyásos szakértőjének. Május 26-án hradzsini lakosztályából írta a következőket: megerősödött az a nézetem, amit már korábban is említettem, hogy a szlovákok túlnyomó többsége nem kíván fölösleges magyarokat. Különösen nem Miskolc környékén, noha egyeseket kísértenek a salgótarjáni szénmezők és a tokaji szőlők. (Az utóbbiak azzal a tökéletesen igaz érvvel nyugtatják meg lelkiismeretüket, hogy ezek a területek egy – néha két generációval ezelőtt még szlovákok voltak.) De a legtöbben készséggel elismerik, hogy ezek az elmagyarosított területek, az etnográfiai határtól délkeletre, nehezebb problémát jelentenek, mint Nyitra vidékén, amelyek igen hamar vissza fogják nyerni szlovák jellegüket. Még a Schütt szigeten sem lesz nehézség, mert a lakosság ott ugyan tisztán magyar, de


gazdasági okokból egyesülni akar; [Szlovákiával] – állította a hiszékeny Seton-Watson. – Mondja meg Nicolsonnak, hogy a Schütt kérdésében megváltoztattam a véleményem.” (Kiemelés tőlem. J. G.)

Újabb véleményváltoztatások már nem történtek. 1920 tavaszán ugyan, amikor a magyar kormány írásban végre beterjeszthette ellenvetéseit, Lloyd George brit miniszterelnök egy pillanatra megriadt: „Nem rendelkezhetünk emberekkel, mint barmokkal. Nagyon rossz szolgálatot tennénk a szlovákoknak, románoknak, vagy a szerbeknek, ha nagyon is hazafias magyar lakosságot csatolnánk hozzájuk.” De mégsem vállalta, hogy a magyar határok ügyét újból kezdjék tárgyalni, s március 9-én Leeper brit szakértő megerősítette, hogy Csehszlovákia gazdasági érdekei miatt a Csallóköz nem maradhat Magyarország része.

* Vö. Szarka László: Cseh térképek a Monarchia felbontására. História, 1984/1. sz.

2. Képek


1. Egy történelemkönyv sikere. A. J. P. Taylor: Az elsõ világháború képes krónikájaMŰHELY

ERÉNYI Tibor

Egy történelemkönyv sikere

Az Akadémiai Kiadó – az 1963. évi brit kiadás alapján – ez év nyarán jelentette meg a nálunk is méltán híres angol történész, A. J. P. Taylor (Károlyi Mihály egykori barátja) külföldön már több helyütt nagy sikert aratott, sajátos műfajt képviselő könyvét, Az első világháború képes krónikáját. A siker nálunk sem maradt el. Nos, mi a titka?

„Az emberek – írja Taylor – nem szívesen hiszik el, hogy nagy eseményeknek apró okaik vannak. Ennélfogva, miután kitört a nagy háború, meg voltak győződve róla, hogy azt nagy és mélyreható erőknek kellett okozniuk. Ha azonban megvizsgáljuk a részleteket, nemigen találunk ilyeneket.” Igazából senki sem akarta a háborút, mégis kitört. Az olvasónak, aki annyit hallott már különböző történelmi „szükségszerűségek”-ről, tetszik ez a megállapítás, amelyben jó adag igazság van. A történelemben valóban nem lehet az embertől, a véletlen játékaitól eltekinteni, nem lehet mindent a nagy „folyamatokból”, trendekből közvetlenül levezetni. Nem is szólva arról, hogy gyakran tanúi voltunk a „szükségszerűség” nagyon is vulgáris értelmezésének. Másrészt – s ez szintén a siker egyik tényezője – az ironikus stílus sejteti, hogy a szerző maga sem gondolja „egy az egyben” komolyan, amit ír; inkább csak bizonyos nagyképűsködést kíván ellensúlyozni. Ezután következik a hadműveletek leírása – érzékeltetve a tragikus események mögött meghúzódó komikumot. Mindenki győzni akart s el is hitte, hogy győzni fog – ami persze nyilvánvaló dőreség. Régi ellenségek megbékéltek, II. Vilmos „el volt ragadtatva a szocialisták viselkedésétől”, mindenki felszabadítónak érezte magát s nem agresszornak. Ez merő képtelenség, hiszen tulajdonképpen mindegyik fél agresszor volt. A háborút Taylor mindkét részről – teljes joggal – igazságtalannak tekinti.

S itt meg kell állnunk, mert a szerző alapvető karakterisztikumával találkozunk. Taylor racionálisan gondolkodó humanista. Nem rokonszenvezik sem Angliával, Franciaországgal, Olaszországgal stb. – egyszóval az antanttal, de a központi hatalmakkal sem. Nem tesz különbséget II. Vilmos német császár és V. György angol király között, mindkettőjüket elítéli. Semmiféle nemzeti érdeknek nem elkötelezettje – csak a humánumnak. Ez valóban progresszív, szinte ellenzék álláspont. A szerző nem bocsátkozik bele annak a kedvelt történész témának a taglalásába, hogy az „emberiség érdekei” szempontjából melyik háborús csoportosulásnak a győzelme volt kívánatos. Lényegében arra az álláspontra helyezkedik, hogy egyikéé sem; a háború úgy, ahogyan van, borzalmas. Alapvető igazság. Talán a könyv sikerének egyik „titka” ez az el nem kötelezettség. A kérdés, amelyről szóltunk, mindazonáltal csak nehezen kerülhető meg. (A kötet végén Taylor maga is ír az antant győzelmének viszonylag pozitív vonásairól.)

Tekintettel arra, hogy a szerző egyik félnek sem „drukkol”, megállapításai tárgyilagosak, szakszerűek. Ennek az ábrázolásnak viszont megvan az a következménye, hogy a népi helytállás s a – habár többnyire vitatható célok jegyében történő – áldozatvállalás bemutatására, méltatására alig kerül sor. A kérdést ugyanakkor bonyolítja, hogy a tényleges honvédelem elemeit az első világháború eseményei magukban foglalták. Vajon mit tehetett az a sok szerencsétlen francia katona a Marne partján vagy Verdunnél? Ha történetesen nem kényszerítik is a helyben maradásra, otthagyhatta volna a lövészárkokat, hogy szabad utat engedjen a németeknek Párizs felé? Ki kell mondani – és Taylor fejtegetései csak erősítik bennünk ezt a meggyőződést –, hogy mivel a háború kitörését a béke erőinek (II. Internacionálé, polgári békemozgalmak, pacifisták) nem sikerült megakadályozni, a későbbiekben az országonkénti háborúellenes akciók igen bonyolult helyzetet teremtettek volna: kétségkívül annak a hadviselő félnek téve – objektíve szolgálatot, melynek köreiben nem léteztek ilyenfajta békemozgalmak. Ha például még a háború elején az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregei – valamilyen pacifista agitáció hatására – nem védekeznek olyan erőteljesen Galíciában és a Kárpátokban, II. Miklós seregei lejuthattak volna a magyar Alföldre. „ Jó lett volna-e ez?” – kérdezhetnénk. Tényleges dilemmáról van tehát szó. A háború bonyolult kapcsolatrendszerében csak az hozhatott volna létre üdvös változást, ha a fő hadviselő országokban egyidejűleg kerül sor a háborút megbénító változásokra. Erre azonban a korabeli viszonyok közepette nem volt remény.

A hadműveleti események leírása világos, hiteles és – szinte rendhagyóan – szellemes. Megismerkedhetünk mindazzal, ami a fő hadszíntereken, Észak-Franciaországban, a lengyel, fehér-orosz és ukrán területeken,


valamint a Balkán hegyei között történt. Taylor – a történeti irodalom jelentős részétől eltérően – nem tekinti a nagy mérkőzést eleve lefutottnak. Megítélése szerint a háború 1914 augusztusától egészen 1918 augusztusáig kétesélyes volt. Megbizonyosodhat az olvasó e még jelentős részben „régi típusú” háború sajátos borzalmairól is. Ekkor még nem volt minden gépesítve, nagy szerepe volt a szuronynak, az agyonverésnek, általában az ellenséges katonák „személyes” szembekerülésének. Ugyanakkor már szédítő ütemben fejlődött a technika; kezdettől fogva jelen volt a harctereken a nehéztüzérség. Az utolsó fázisban megjelentek – antant részről – a tankok s mindkét részről a hadirepülők. Mi több, harci gázok alkalmazására is sor került. Taylor látszólagos szenvtelenséggel, a technikai fejlődést külön ki is emelve ír e borzalmakról, jól tudva, hogy a jelzők halmozása a szándékolttal ellentétes eredményre vezet. Van szeme arra, hogy a valóban sajátos jelenségeket észrevegye. Íme egy példa: „Volt néhány gépkocsi, amelyeken a tábornokok és a vezérkari tisztek közlekedtek, amikor le méltóztattak szállni a lóról. A gyalogság gyalog vonszolta magát előre, miután leszállt a csapatszállító vonatokról. Ebből eredt a háború rendkívüli kontrasztja: a katonák gyorsan jutottak ki a harcmezőre, ott viszont lassan mozogtak. Ha harcra került sor, a hadseregek nem voltak gyorsabbak, mint Napóleon vagy akár a rómaiak idejében, sőt még olyan gyorsak sem. A fenyegetett állásokhoz ugyanis mindig oda tudott érni vasúton az erősítés, mielőtt a támadók gyalogszerrel át tudtak volna törni. A vonat gyorsabb a gyalogosnál. Ez a stratégiai oka annak, hogy a védelem az egész első világháború során erősebb volt, mint a támadás. A védelem gépesítve volt, a támadás nem.” Gondoljunk apáink és nagyapáink katonaemlékeire! A személyes élmény igazolja a történész megállapításait.

Taylornak az államférfiakról, politikusokról nincs jó véleménye. Talán csak Lloyd George angol miniszterelnökkel és Falkenhayn német tábornokkal tesz kivételt. Kitchener lordról írva – bár őnéki valóban nagy érdemei voltak – olyan stílust használ, amelyet G. B. Shaw műveiből jól ismerünk. (Hja, egy nagy nemzet léte sohasem kétséges, nem kell félnie attól, ha történetírója „deheroizál”.) Az angol vezetőkről írva Taylor nem hogy nem elfogult, de még szigorúbb is, mint másokkal szemben. Az olvasó többször is felkiálthat: lám, a fajankók. Bizonyos értelemben igaz megállapításokról van szó: hogyan és hányan haltak meg valóban diplomáciai és – főleg – katonai műhibák következtében. S mégis, különböző külföldi és magyar szakmunkák alapján bennünk az a vélemény alakulhatott ki, hogy a politikusok és katonai vezetők általában aligha ostobábbak, mint más szakértelmiségiek. Taylor megállapításai egy pacifista, szabad intellektuel gondolatait fejezik ki; olyan értelmiségiét, aki elutasít minden katonásdit, minden ezzel kapcsolatos hivatalosságot. Mint leszögezi: „A háború a tábornokok és politikusok képességeit egyaránt meghaladta. Clemenceau azt mondta: »A háború túl komoly dolog ahhoz, hogy a tábornokokra lehessen bízni.« A tapasztalat azt mutatta, hogy ahhoz is túl komoly, hogy a politikusokra lehessen bízni.”

Jóllehet Taylor nem osztozik azokban a nálunk szinte általános vélelmekben, hogy a háború sorsa már 1916 táján eldőlt (valószínűleg igaza van), 1917 jelentőségét teljes mértékben felismeri és szellemesen méltatja: „Európa egyik szélén megjelenik a bolsevizmus, egy teljesen új gondolkodási és kormányzati rendszer. Európa másik szélén az Egyesült Államok, egy Európától független nagyhatalom oly mértékben kezdett befolyást gyakorolni a világ ügyeire, hogy nemsokára háttérbe szorította az összes hagyományos nagyhatalmakat együttvéve… Ez az év Lenin és Woodrow Wilson éve volt, akik mindketten elutasították a politikai magatartás hagyományos normáit. Mindketten utópiát hirdettek, a földi paradicsomot.” Wilsont természetesen nem idealizálja, rámutat arra, hogy globális nagyhatalmi politikát folytatott; Leninnel kapcsolatban kiemeli, hogy gondolkodásában 1917 folyamán még nyoma sincs a „szocializmus egy országban” elképzelésnek. Bár már a korábbiakból kitűnt, hogy Taylor szerint a háború végkimenetele szinte 1918 nyaráig kétséges volt – meglepő az a frappáns megállapítás, hogy a német tengeralattjárók működése miatt 1917 tavaszán úgy látszott, hogy „küszöbön áll Nagy-Britannia veresége”. A helyzetet – szerinte – Lloyd George ötletessége és energiája mentette meg. Ennek bizonyára más oka is volt, de mégis: a sokszor determinisztikus munkákon felnőtt olvasónak megragadó olyan történelmi munkát olvasni, amely a történelmi személyiségek kimagasló jelentőségét (akár jó, akár rossz irányban) elismeri.

Annak, hogy a könyv korábban nálunk nem jelenhetett meg, alighanem – a már említett „utópiám” kívül – az az oka, ahogyan Taylor 1917. november 7-ről ír: az Ideiglenes Kormány nem képes az ellenállásra, néhány ember életének az árán a bolsevikok Petrográdon magukhoz ragadják a hatalmat és hozzáfognak a szocializmus azonnali megvalósításához. Hozzátehetjük: a dolog nyilván nem volt ennyire egyszerű, de az kétségtelen, hogy a véres polgárháború csak ezután következett. Megkezdődött az antant intervenció, a nyugati. hatalmak „anélkül, hogy tudták volna, máris benne voltak egy új háborúban – egy olyan háborúban, amely, állítólag a németek ellen folyt, de a valóságban az oroszországi új politikai rendszer ellen”. Ez így igaz! 1918 márciusában a központi hatalmak megkötik a breszti békét, hatalmas területeket ragadnak el Szovjet-Oroszországtól – nyugaton azonban elvesztik a háborút.

Az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását Taylor jelentős részben az antant agitációra vezeti vissza, bár a


belső okokról sem hallgat. 1918 forradalmai után „a demokratikus Magyarország és a köztársasági Ausztria büntetést fizetett azért, mert megmaradt régi, császári nevük”. Sajnos, Károlyi Mihály barátja Magyarország – jól ismert – helyzetéről (Trianonról) nem ír. Mindössze azt rögzíti, hogy Párizsban nem sikerült „még nemzeti szempontból sem” igazságos békét kötni: „A határok még nemzeti szempontból sem voltak tökéletesek. Mindazonáltal kevesebb nép volt idegen nemzeti fennhatóság alatt, mint bármikor az európai történelem során; az 1919–1920-ban sebtében meghúzott határok – leszámítva a német–lengyel határt – szinte változatlanul megmaradtak mind a mai napig.” A szerző rámutat arra, hogy 1918 után – s ezt a politikatörténeti irodalom csak ritkán említi – a viharosan gyors ipari fejlődés révén igen rövid idő alatt bámulatos fejlődés zajlott le; ha nem gondolt valaki a halottakra, sebesültekre, már azt sem lehetett érzékelni, hogy háború volt. (De különben is: az 1918. évi nagy influenzajárványnak több halottja volt, mint magának a háborúnak.) Az emberi történelemben forradalmat jelentő nagy küzdelem előre vetette ugyan egy újabb világháború árnyékát, de nem mondható, hogy nem járt pozitív következményekkel, melyeknek hatásait az emberiség mind a mai napig érzi. Sehol sem lehetett ott folytatni – hangsúlyozza –, ahol 1914 nyarán abbamaradt. Taylor ismert rezignációjával jegyzi meg: „Az első világháború sem hozta létre az Utópiát, s ebben társa minden emberi vállalkozásnak az idők kezdete óta. Prózaibb szinten sokkal eredményesebb volt, mint a legtöbb háború; habár kétségtelenül túlzott árért.” Dehát – tehetjük hozzá sok más nagy eseményt illetően is – ki tudja azt megmondani, hogy az eredmények megérték-e azt, amibe kerültek.

A „krónika” egy szakmailag felvértezett történész egyéniség műve. Olyané, aki bár ismeri a különböző elméleti-politikai motivációkat, a saját fejével gondolkodik és szépirodalmi kvalitásokkal is rendelkezik. No meg a képek! Ezek úgyszólván egyenrangúak a szöveggel. A múló, megismételhetetlen pillanatot a tartós időbe átemelő fotókat, a síró, szenvedő, ujjongó vagy éppenséggel közönyös katona, illetve „civil” arcokat nem lehet elfelejteni. Nem is szólva a fényképek nagy információs értékéről (fegyverek, közlekedési eszközök, egyenruhák, civil öltönyök, pózok, mozdulatok). A nagy személyiségeket ábrázoló fényképek is karakterisztikusak. Szembetalálkozhatunk a történelem – akárhogyan is nézzük – formálóival. A könyv egyik fotója az élemedett Lloyd George-ot és a már akkor fontos szerepet betöltő „fiatal” Churchillt, a tízes évek és a későbbi időszak nagy angol „főnökeit” ábrázolja „a fölfelé vezető úton”. Mindkettő sétapálcával, keménykalappal, illetve cilinderrel, Az utóbbi nem is annyira az ismert buldog, mint inkább kisfiús ábrázattal. Taylor már talán a legtöbbet Angliát bírálja, becsüli ezt az országot. Tanulhatunk tőle józan haza- és emberszeretetet.

Végül a szép kiállítású, áttekinthető térképekkel ellátott, jó fordításban (Békés András) megjelenő kötet címlapja: angol katona a Somme folyónál elfoglalt német lövészárokban. Rémes kavicsgödör, hátul egy elesett német holtteste. Az angol jellegzetes acélsisakjában a lövészárok mellvédjére támaszkodik; szuronyos puskáját előre szegezi, már nem éppen fiatalember; komolyan, szinte szomorúan tekint előre. Vajon megérte-e a második világháborút?

Már olvasnánk is Taylor második világháborús krónikáját. Megjelentetésére remélhetőleg nem kell negyedszázadot várni.*

* A kötet 1988 őszén megjelent.


1. Földnek és égnek vannak titkaiMŰHELY

BARTHA Antal

Földnek és égnek vannak titkai

Évtizedek óta folynak a viták a magyar őstörténetről. A szakma egységesnek látszik az autodidakta, romantikus szemléletek, sumerológia, hun–magyar rokonság ellen, de bizonyos alapkérdésekben a történészek is elszántan vitatkoznak. Ezeket a véleményeket kívánja a História újabb sorozatában „szintetizálni”. A sort Bartha Antal cikkével nyitjuk, akinek a közelmúltban jelent meg a kérdéskört monografikusan feldolgozó kötete. (A szerk.)

A magyar nép – miként a más népek – keletkezésének eseményei ködbe vesznek. Eloszlatható-e a titok köde? Kétlem.

Elméleti fogalmat alkothatunk magunknak arról a távoli időről, amikor a sajátos népszemélyiségként megjelent magyarsághoz tartozó emberek valamilyen módon magyarázták közösséghez tartozásukat. Milyen sajátos; a megvilágít, érthetően kifejt „magyaráz” szavunk népnevünk származéka. A Történeti Etimológiai Szótár szerint a szó á-jában lativus rag van. A keletkezés korában született szájhagyományok szilánkjaira rálelhetünk-e? Népünk keletkezésénél igen sok évszázaddal későbbi néperedetmondánk, a Hunor és Magyar monda, ősatyák és anyák ivadékának vallja a magyar népet. A vérrokonság, a vérségi származás hiedelme ennél a mondánál sok-sok évszázaddal régibb, a közös származás mítosza beláthatatlanul hosszú időn át az őstörténeti magyarságot összetartó erő volt. Ekként az őstörténeti magyarságot mítosz és biológiai közösségnek foghatjuk fel. Az utóbbit tudathasadásos félelemmel, lopva szoktuk elismerni, tartunk a fajelmélet vádjától. Az aggály talán nem is alaptalan, egyik jeles tudósunk vélekedése szerint a magyar őstörténet az őskutatás gyanúját kelti. Megerősítem gyanúperét, őstörténetünk felől faggatózva valóban az ősöket keressük. Veres Péter vizsgálódásai felfedték, hogy az őstörténeti nép endogám (nemzetségek vagy csoportok körén belül) határokat von maga köré, vagyis a házasodások exogám (nemzetségen vagy csoporton kívüli) határait létét veszélyeztető arányokra tágulni nem engedi. Azt azonban elutasítom, hogy őstörténetírásunk fajelméletet terjesztene. Nem felemelő érzés, hogy tabu félelem fűz bennünket távoli ősünkhöz.

A minden emlékezetet meghaladó időkben élő ősöket számon tartó mítoszokat a közösség valamennyi tagja számára érthető szavak tartották fenn. Ennek bizonyítéka: a 10. századi Bulcsú és Termacsu emlékezetében a magyar múltat, a krónikásaink tollára került Hunor és Magyar mondát a szájhagyomány, az élő nyelv tartotta fenn. Az őstörténeti magyarságot összetartó szálakból, az újabb etnológiai eredményekre figyelve, elhagytuk a nyelvet. Az irányt szabó, a közérthető nyelv hiányában nincs, nem létezik őstörténeti nép. Őstörténetünkben, a kötelékek rendszerében a nyelv az állandóság és folyamatosság fundamentuma volt. A történeti etnológia azt tartja, hogy a népalakulást átélő közösségek számára a nyelv természeti adottság volt, és nem tartozott az összetartozást erősítő tudati tényezők köréhez. Nem győz meg a történeti etnológia, a közösséget tápláló mítosz az értelem gyümölcse, anyaga és közege pedig a nyelv. Az őstörténeti magyarságot és a magyar nyelv őstörténetét egybeesőknek tartom.

Nyelvünk alakulásának története őstörténetünk középpontjába kívánkozik. Jelenleg az uráli és az ugor nyelvtörténeti hasonlítások uralkodnak a magyar nyelv vizsgálatában. Holott az őstörténeti magyar nyelv fényévnyi távolságra van az uráli és az ugor nyelvektől. Sok nyitott probléma és problematikus nyelvtörténeti álláspont nyugtalanít népünk és nyelvünk eredetének fejtegetésekor. Jeles uralistánk, Hajdú Péter jegyezte meg: lehetetlen bizonyítani, hogy két nyelv nem rokon. Súlyos tapasztalatot összegez ez a kijelentés. Úgy gondolom, hogy a nyelvrokonság ismérvekbe összegezhető, és létrejöttének történeti-földrajzi feltételei vannak. A tárgyi feltételek emberi gyakorlatban valósulnak meg, a tartósan érintkező közösségek teremtik meg a nyelvrokonságot. A történeti-földrajzi feltételek magukba foglalják a közösségek rokonnyelvi érintkezéséhez elengedhetetlen minimális népsűrűséget. A földrajzi-történeti élettér szélső határai földrésznyi távolságra nem terjedhettek, a népsűrűség szükséges szintje pedig zord éghajlat mellett nem jöhetett létre. Kedvező élet- és földrajzi körülmények közepette az őstörténeti vadász-halász közösségek népsűrűsége km2-enként 1-2 lélek volt. Közös nyelvi elemekből felépülő nyelvrokonságot csak az ilyen körülmények között élő őstörténeti közösségek hozhattak létre. Előadásom elméleti megközelítés és másfajta elméletnek is van létjogosultsága. Azt azonban kategorikusan állítom, hogy a közösségeknek térben körülhatárolt történelme idézte elő a nyelv- és néprokonság kialakulását.

Az árnyékérvek küzdelmének színterén vagyunk. A „mi volt” háttérbe szorul. Az uráli nyelv és néprokonság


ügyében a „mi volt” még csökevényesen sincs jelen. A számos érdemet szerzett A. P. Okladnyikovot követve többen feltételezik, hogy az uráli népek élettere a Bajkáltól az Urálig, sőt még azon innen is terjedt. Ezen a roppant nagyságú, több millió km2-nyi, engedelemmel szólván, élettérben a civilizáció hajnaláig, azaz a 20. század elejéig 100 km2-ként jó esetben egy ember élt! Nyelv- és néprokonság kialakulása ilyen élettérben? Érthetetlen számomra, hogy komoly tudósok hogyan tudnak lelkesedni ilyen elméletért. Kételyemmel szembesíthető L. Krader véleménye: a mongol és török rokon nyelvű nomádok km2-kénti népsűrűsége 1-2 ember vagy még kisebb, a folyók mentén élő lovas nomádok népsűrűsége eléri a nyelvrokonság kialakulásához a messzi évezredekben feltételezett szintet. És a török népek nyelvrokonsága két világrészre terjed. Ez az állapot azonban a kialakulásnál sokkal későbbi. A türk rovásírásos feliratok a mondai Ötüken és Csugaj erdőségeinek szűk körzetét emlegetik a törökség eredeti hazájaként.

Hogyan gondolkodom mindezek után népünk és nyelvünk eredetéről? A magyar nép és nyelv a történelem sajátos jelensége. Az őstörténeti magyarság sok szálból alakult, történelmünknek egyik magasztos teljesítményét, a honfoglalást megelőző másfél évezred folyamán a magyarság érintkezett uráli, iráni, legfőképpen pedig török és alán népelemekkel. Gyarapította nyelvét, műveltségét és szervezeti berendezkedését a kölcsönzésekkel. Mindamellett fenntartotta eredeti sajátosságainak lényegét, még akkor is, ha a legkorábbi kútfő-említésekben különböző népneveken tűnik fel.

Nagy múltú őstörténeti elméletünk a baskír–magyar azonosítás. Vásáry István kimutatta, hogy a kipcsakos baskír és a magyar nyelv közötti egyezések hiányában a nyelvtörténet nem bizonyíthatja a két nép kapcsolatát, illetve egykori azonosságát. Úgy vélem, a magyar–baskír azonosság a Dzsajhánit kivonatoló arab és perzsa írók névtévesztéséből született. A cáfolat következményeként a baskíriai magyar őshaza elmélete is alapjaiban ingott meg. Vásáry István elképzelhetőnek tartja, hogy a Keleten maradt magyar részek beolvadtak a baskírságba, nyelvük azonban vajmi kevés nyomot hagyott a baskírban. A cáfolat, meglehet, érzékenységet kelt, a tényeket azonban érzékenyen is tudomásul kell venni.

A történelmet idővel mérjük, tudni szeretnénk történelmünk kezdetét. Írott kútfők alapján a 9. század első negyede a legtávolabbi időpont, ameddig történelmünk nyomon követhető. Én ugyan hajlok a 810 körüli időpontra, amikor a kabar csatlakozás is megtörtént. Ebben a tekintetben a véleménykülönbség említésre alig érdemes. Az ügynek van azonban másik vonatkozása is: valóban egy nép első említésével azonos történelmének kezdete? A probléma arányainak érzékeltetése érdekében lépjünk ki nemzeti történelmünk kereteiből. Több jelentős európai nép és az egész kontinens történelmének vérkeringése szenvedné, ha csak az első írásos említéstől tartanánk létezőnek. Aligha valószínű, hogy akár az angol történelem kezdeteinek vizsgálatára alapított tanszékeket és tudományos társaságokat megszüntetnék azért, mert árnyékküzdelem hevében kétségbe vonnák az angol történelem írásbeli említés előtti korszakát. Nem magyar provincializmusról van tehát szó. És ezért szóvá teszem olyan tanszéknek, tudományos műhelynek a hiányát, amelyiknek feladata lenne történelmünk kezdeteinek a tanulmányozása! Az ok talán csak nem az „őskutatás” gyanúja?

Kristó Gyula elfogadja, hogy a Megyer és Nyék törzsekben élő népesség laza etnikai konglomerátumot képezett. Valamiféle alaktalan magyar történelem mégiscsak létezett a 9. század előtt? Ezzel összefüggésben a magyar őstörténeti irányultságú turkológia két klasszikusára hivatkozom. Németh Gyula elképzelhetetlennek tartotta a sztyeppre került magyarságnak az obi-ugorokkal azonos fejlettségi szintjét. Ligeti Lajos bebizonyította, hogy a több évszázados magyar–kazár együttélés idején a magyarság megerősödött nyelvében, műveltségében és szervezetében. Alaktalan tömeg elmerült volna a török és iráni népek, nyelvek tengerében. Ezzel szemben M. I. Artamonov, Sz. A. Pletnyova és hazai követőik úgy vélik: a lovas nomád magyarság villámcsapásként száguldott át a sztyeppén. A magyar nyelv kazárjövevényszavai huzamos magyar–kazár együttélést tanúsítanak és megdöntik a villámcsapás teóriát. Vagy talán mégis ezzel lehetne magyarázni, hogy a Kárpátokon túl nincs olyan régészeti emlékcsoport, amelyik a tagolt, ám etnikai ismérveire nézve immanens közösségtudatot tükröző honfoglalás kori emlékeinkkel lenne azonos? Bizonyosra veszem, veretes honfoglalás kori kultúránk nem előzmény nélküli, csakhogy a honfoglalás változtatott arculatán. Még gyökeresebben változtak a szellemi értékek a 10–11. század fordulóján, amikor a honfoglalás kori kultúránk helyébe másik lépett. Hasonló változások Európa-szerte bekövetkeztek.

Mivel őstörténetünk régészetére fordult a szó, meg kell emlékezni a kelet-európai és szibériai körzetekben magyar hagyaték kimutatására irányuló törekvésekről. A régészeti emlékek népi személyazonosításakor a változó, több szálú értékek népi folyamatosságát kellene bizonyítani. Az azonosítások módszeréhez és elméletéhez a szovjet régészetnek egyik irányzata a példa, amelyik önmérséklet nélkül, hiteles bizonyítékok hiányában is szorgalmazza a népi azonosításokat. Hazai szakirodalmunkban több, a Szovjetunióban feltárt régészeti kultúrát véltek magyarnak, pl. a kora vaskori ananyionit. Ez és más bizonyítatlan, megcáfolt azonosítások régészeten kívüli követőkre is találtak, ellenőrzés nélkül átvették László Gyula megalapozatlan vélekedését az ananyioni kultúra magyarságáról. Újabban az a régi keletű elképzelés jelent meg a régészeti


vélekedésben, amelyik őstörténetünk egyik színhelyeként az Isim–Tobol folyók vidékétől az Urálig terjedő hatalmas területre központosít. Ennek jegyében a szárgáti vaskori kultúra kapott magyar névjegyet. Miként L. N. Korjakova megjegyzi, a szakértők nyolc évszázadnyi időre taksálják a kultúra létezését. Korjakova csokorba szedte a szárgáti kultúra népének nemzetiségét illetően az egyes szakértők állásfoglalásait. A szárgáti népet tartják iráninak, ugornak, szamojédnak és iráni–ugor keveréknek. A gazdálkodás szemszögéből a szárgátiakat tartják nomádnak, félnomádnak és földművelőnek. Ebből a gyűjteményből még hiányzik a magyar azonosítás, ám 1985-ben a sziktivkári nemzetközi finnugor kongresszuson már meglobogtatták a magyar névjegyet is. Korjakova kiforratlannak minősíti a szárgáti nép nemzetiségéről és gazdálkodásáról vallottakat. Az egyértelműséget láthatóan nélkülöző azonosítási kísérletek közül az előfeltevésekkel leginkább rokon találgatás tudományos bizonyítékként lép színre irodalmunkban. A varázslatnak két lehetséges indokát említem meg: az egyik a szakértői körültekintés hiánya, a másik a színpadiasan harsány rájátszás „szenzációs felfedezéssel” a hazai nem szakértő közönség tetszésére. Mindkét eljárás a közönséget manipulálja annak elhallgatásával, hogy az esendő tudomány becsületén esett csorba a nemzeti taps kiváltása érdekében. A finnugor népek őstörténetében járatos A. P. Szmirnov az ugor népekkel kapcsolatban megjegyezte, senkinek sem sikerült ugor régészeti kultúra létezését bizonyítania. – Erről ennyit. A népi azonosítás tisztázatlanságát tudomásul véve, a régészet közreműködésével szerzünk tudomást a több szálú, ám a nyelvet és az immanens népi közösségtudatot tekintve folyamatos őstörténelmünknek művelődés-, település- és gazdaságtörténeti kereteiről. Másként: egyetemes kapcsolódásairól.

Bírborbanszületett Konstantin császár magyarokról szerzett értesüléseinek Harmatta János szemügyre vette forrásait. Hasonló törekvésről adott számot Dümmerth Dezső. Szerinte a bizánci udvart meglátogató Bulcsú és Termacsu vezérek közül az előbbinek kazár neve kabar nemzetiségéről árulkodik. A kormányzás ügyeiben háttérbe szorult Árpád nemzetséghez tartozó Termacsu bizánci körökben sem képviselt súlyt. Bulcsú, a kérkedő kabar, törzseinek előkelő helyét a magyar törzsek szövetségében részrehajlóan adta elő. Magam részéről Bulcsú nevének kazár eredetét nem tartom lehetetlennek. A török eredetű tulajdonnevek vizsgálata körültekintést igényel. Németh Gyula török eredetű törzsneveinket bolgár-töröknek gondolta, pedig törökségszerte elterjedtek.

Nem tudom, milyen jellemű ember volt Bulcsú, de ha valóban kabarságával kérkedve jelentéktelennek tüntette fel az Árpádok neméhez tartozó nagyfejedelmeket, akkor tettét szerfelett sajátos módon követte el. Ugyanis a diplomáciai árnyalatokhoz szokott bizánci udvari emberekben tiszteletnél és megdöbbenésnél kevesebbet nem válthatott ki közlése; miszerint Árpádot a kazárok törvénye és ethosza szerint pajzsra emelve tették meg nagyfejedelemnek. A koszmoszkrátor tekintélyét magának követelő bizánci császár beiktatásakor a koszmoszkrátosz méltóságát úgy ruházták reá, hogy testőrei a Napot jelképező kerek pajzsra emelték. A Nap a világmindenség központja. A bizánci körök jól tudták, hogy a kazár kapán előtt testőre fényes korongot, a Nap jelképét hordozta, és a jelkép előtt minden alattvalójának. le kellett borulnia. A pajzsra emelt Árpádot és ivadékait a Nap fejedelmének a szentsége illette meg. Ha Bulcsú közlésével Árpád és nemzetsége ellen áskálódott, akkor azt igencsak hódolva tette. Bizáncban értették a pajzsra emelés jelentőségét.

Kristó Gyula bebizonyította, hogy hatalmas optikai csalódás áldozatai azok, akik a 10. századi törzseknek és a törzsszövetségnek a hanyatlásáról nyilatkoznak. A bizánci kormányzat főtisztviselői követi jelentésekből ismerték, hogy a magyarok összességét érintő ügyek a nagyfejedelem és a törzsi fejedelmek tanácskozása elé kerültek. A 10. század folyamán törzsi országok alakultak, Géza és Szent István egyezkedéssel vagy erővel azokat egyesítette. Nemzetségekre darabolódott magyarságot lehetetlen lett volna feudális államba szervezni.

És most egy kis ördögűzés. Eltérő vélemények taglalják a honfoglalás előtti és a 10. századi magyarság gazdálkodását. Irt, ort ősi szavainkból honfoglalás előtti eleink égetéses földművelésére következtetek. Következtetésem egyéni értelmezése gyötrő látomást idézett elő Fodor Istvánban, lelki szemei előtt a maguk előtt erdőségeket perzselő őseink értek a Kárpát-medencébe. A látomás nem az én hibámból ered. Amit én állítok: Kelet-Európa népei messze az időszámításunk előtti időktől ismerték az égetéses gazdálkodást. A kazár kaganátus lakosai a folyók menti galériaerdők felégetésével szereztek művelhető földet, vagyis bármennyire is szokatlan elv az égetéses földművelés, az irtás a sztyeppén is honos volt. Irt, ort, falu, ház és szánt, no meg búza, árpa, tarló és sarló szavaink felhatalmazása jogán állítom, hogy őseink a lovas nomád állattenyésztés mellett ismerték a földművelést és a falvakat. Eleink csak úgy kerülhették volna el a földművelésnek az ősi eljárását, ha sarkvidék környéki tájakra vagy az Ural barlangjaiba rejteztek volna. Többen hivatkoznak Ibn Hayyan beszámolójára a 942-ben Cordoba falai alatt fogságba jutott magyar harcosok meghallgatásáról. Felteszem, Cordobában is érthető nyelven szólaltak meg a foglyok. De mi volt az a nyelv? Rejtély. Valóban, a 10. században magyar városok nem léteztek, és még a magyar falvak sem hasonlítottak a Kalifátus falvaira, ahogyan azokat a magyar harcosok látták. De a magyar nyelvtörténet adatai és a kazár kaganátus gazdasági viszonyai vajon nem hitelesebbek-e a kétes tudósításnál?v


2. Képek


1. Állandó kiállítás a KMP történetébõlESTI Béla

Állandó kiállítás a KMP történetéből

70 évvel ezelőtt, 1918. november 24-én alakult meg a Kommunisták Magyarországi Pártja. Az évforduló alkalmából a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum új állandó kiállítást nyitott meg az első pártközpont egykori székhelyén, a XIII. kerület Visegrádi utca 15. számú házban lévő KMP Emlékmúzeumban.

A korábban Kassák Lajos által bérelt, s a Ma című folyóiratnak is helyet adó angyalföldi lakásban 1918. december elejétől 1919. február 20-ig működött a KMP központi irodája, szomszédságában a Vörös Ujság szerkesztőségével. Ekkor, mint ismeretes, egy utcai tüntetésben támadt lövöldözés ürügyén betiltották a pártot, letartóztatták vezetőit, s Kun Béla gyűjtőfogházbéli cellája vált „pártközponttá”. 1919. március 21. után, az MSZDP-vel egyesülve hatalomra került pártnak a Visegrádi utcai helyiségekre már nem volt szüksége.

A KMP Emlékmúzeum előző kiállítása csupán a párt megalakulásától a Tanácsköztársaság kikiáltásáig eltelt mintegy négy hónap történetét mutatta be. Az új állandó kiállítás szemlélteti a párt további történetét is, helyszűke miatt persze csak nagy vonalakban, egészen a felszabadulásig.

A történeti kiállítás a történettudomány mindenkori színvonalát tükrözi. Amíg a párttörténetírás brosúra-szinten állott, a párttörténeti kiállítás sem lehetett más, mint aminek csúfolták: „falrahányt brosúra”. A találó nyelvi fordulat a produktum közművelődési értékét is minősítette, az ilyenfajta kiállítások iránt mindig teljes érdektelenség mutatkozott. Pedig a kommunista mozgalom története legújabb kori történelmünknek egyik legizgalmasabb és napjaink számára különösen sok tanulsággal szolgáló része.

Szerencsére a hazai párttörténeti kutatás, ha a sematizmus maradványaitól, bizonyos lebetonozott szemléleti panelektől teljesen még nem is szabadult meg, ma már elmozdult a holtpontról.

A KMP Emlékmúzeum új állandó kiállítása még alig épülhetett új forrásokra, szemléletében azonban különbözik a korábbiaktól. A magyar kommunisták önfeláldozó harcának bemutatása mellett dokumentálja a KMP súlyos stratégiai hibáit, agitációjának bigott túlzásait, nem hallgatva el ebben a Komintern felelősségét sem. A mozgalom vezetői és szervezői között megjelennek azok is, akikről régebben nem, vagy csak elítélően lehetett szólni (Rudnyánszky Endre, Demény Pál, Normai Ernő, Weisshaus Aladár). Ez az első olyan kiállítás, amely dokumentumokat közöl a sztálini önkény magyar áldozatairól. A KMP alapítóinak, az első központi bizottság tagjainak felét látjuk viszont azon a fényképsorozaton, amely bemutatja a Szovjetunióban, a „tisztogató” kampányok idején koholt vádak alapján kivégzett vagy a szibériai lágerekben elpusztult ismertebb magyar kommunistákat. A kiállítás nézője szomorú mérleget készíthet: aligha voltak kevesebben, mint a fasizmus elleni harc mártírjai. A magyar kommunista mozgalom erejét, mély gyökereit bizonyítja, hogy a kettős csapást képes volt túlélni.

A történeti kiállításhoz csatlakozó Kun Béla emlékszoba is felújításra került. A KMP alapítójának politikai pályafutását szemléltető fényképek között most már olyan is látható, amely a Tanácsköztársaság veresége után Szovjet-Oroszországban új hazára találó Kun Bélát Trockij társaságában mutatja. A kiállítás természetesen nem hallgatja el, hogy Kun Béla szintén a törvénysértések áldozata lett. Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy még nem is olyan régen, Kun Béla születésének centenáriuma alkalmából Moszkvába küldött kiállításunk erről szóló anyagát a Központi Lenin Múzeum igazgatónője nem engedte bemutatni, mert mint mondotta: „Nálunk nem szokás ilyesmiről beszélni.” Tempora mutantur…

Fejezzük be az ismertetést a kiállítást is lezáró, napjainkban különös aktualitással bíró Kun Béla-idézettel: „A bürokrácia hatalmi szervezetet jelent, amelyet nekünk a szocializmus jövője szempontjából is, mindenképpen le kell gyűrnünk. Le kell gyűrnünk azért, mert mi a proletárdiktatúrából a szocializmusra való átmenetet békességes formában akarjuk. Ha már felülkerekedne egy bürokrata osztály vagy réteg, akkor megint erőszakkal kellene kivennünk ezeknek kezéből a hatalmat.” (Előadás a pártprogram módosításáról. 1919. május 15.)

2. Képek






Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web view(Magyar Világ, 1956. november 3.) A párt vezetőségében – egyes források szerint – szívesen látták volna dr. Gróh Gyulát, Mindszenty József