regi.tankonyvtar.hu · Web viewBevezetés a társadalomtörténetbe. Bódy, Zsombor. Ö. Kovács, József. Bevezetés a társadalomtörténetbe. írta Bódy, Zsombor és Ö. Kovács,

KAPCSOLÓDÁSOK MÁS TUDOMÁNYÁGAKHOZ

KAPCSOLÓDÁSOK MÁS TUDOMÁNYÁGAKHOZ

Bevezetés a társadalomtörténetbe

Bódy, Zsombor

Ö. Kovács, József


írta Bódy, Zsombor és Ö. Kovács, József

Publication date 2006-03-31

Szerzői jog © 2006-03-31 Zsombor, Bódy; József, Ö. Kovács; Péter, Apor; Vera, Bácskai; Gyula, Benda; Ágnes, Botond; Juliane, Brandt, Gábor, Czoch; Tamás, Csíki; Tamás, Dobszay; Gábor, Gyáni; Tamás, Faragó; Zoltán, Fónagy; Károly, Halmos; Gergely Krisztián, Horváth; András, Keszei

Kivonat

A könyv foglalkozik a társadalomtörténet-írás történet-elméleti alapjaival, bemutatja a társadalomtörténet-írás historiográfiáját és intézményesülésének történetét, az egyes részdiszciplínák kialakulását, forrásbázisát és lehetőségeit.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

Előszó 0

1. TÖRTÉNETELMÉLET ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET 0

1. Gyáni Gábor – A TÖRTÉNETÍRÁS FOGALMI ALAPJAIRÓL 0

1.1. Tény, magyarázat, elbeszélés 0

1.2. A történetírás elmélete: Carr, Bürke, Jenkins 0

1.3. A történetírás fajai: Hegel, Nietzsche, White 0

1.4. A tény történetírói fogalma 0

1.5. A történelmi magyarázat és a történetírói bizonyítás elvei 0

1.6. Az összehasonlítás mint magyarázat 0

1.7. A narrativitás mint reprezentáció és magyarázat 0

1.8. Irodalom 0

2. HISTORIOGRÁFIA –A kezdetek 0

1. Tóth Zoltán – ELFELEJTETT ELŐZMÉNYEK. A RÉGI TÁRSADALOMTÖRTÉNET SAJÁTOS KÉRDÉSEINEK KIALAKULÁSÁRÓL 0

1.1. A modern történetírás módszertani kettősségéről 0

1.1.1. A történetiség mint koreszme 0

1.1.2. A társadalomtörténet mint értelmezési mód és mint kutatói irányzat 0

1.1.3. A MÓDSZEREK, A STANDARD MÓDSZERTANOK ÉS A TÖRTÉNÉSZ STÁTUSA 0

1.1.4. A „HAGYOMÁNYOS PARADIGMA” ÉS LEOPOLD RANKE BERCHTESGADENI ELŐADÁSAI 0

1.2. Buckle Henrik Tamás és a történelem tudományos rangra emelése 0

1.3. Johann Gustav Droysen (1808–1884) és az első „módszertani vita” 0

1.3.1. LAMPRECHT KÁROLY ÉS A MÁSODIK „MÓDSZERTANI VITA” 0

1.4. „A történelmi tények lényegüknél fogva pszichológiai tények” 0

1.5. Irodalom 0

3. HISTORIOGRÁFIA – A társadalomtörténet intézményesülése 0

1. Benda Gyula – A FRANCIA TÁRSADALOMTÖRTÉNET INTÉZMÉNYEINEK TÖRTÉNETE 0

1.1. A tudományos történetírás megszületése 0

1.2. Az Annales születése 0

1.3. A VI. szekció 0

1.4. Az 1945 utáni francia tudományos intézmények 0

1.5. Az újfajta történetírás diffúziója 0

1.6. Viták: strukturalizmus, rendek vagy osztályok, emlékezet 0

1.7. Más iskolák – történeti demográfia, histoire quantitative, Pierre Renouvin 0

1.8. A könyvkiadás 0

1.9. A média szerepe 0

1.10. Az École des Hautes Études en Sciences Sociales (EHESS) 0

1.11. Irodalom 0

2. Timár Lajos – A BRIT TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS 0

2.1. A nem marxista társadalomtörténet-írás 0

2.2. A marxista történetírás és a munkásosztály története 0

2.3. Az arisztokrácia, a gentry és a középosztályok 0

2.4. A felemás szintéziskísérlet: Cambridge Social History 0

2.5. Periodizációs problémák 0

2.6. Az osztály és az identitás 0

2.7. Kiábrándulás a „nyelvészeti fordulatból” 0

2.8. Irodalom 0

3. Juliane Brandt –TÁRSADALOMTÖRTÉNET AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN 0

3.1. Irodalom 0

4. Ö. Kovács József – A TÁRSADALOMTÖRTÉNET NÉMETORSZÁGI ÚTJAI 0

4.1. Eszmeés intézménytörténeti előzmények a 20. század közepéig 0

4.2. Társadalomtörténet-írás 1945 után 0

4.3. Irodalom 0

5. Szekeres András – AZ „ELLENTÖRTÉNETTŐL” A MIKROELEMZÉSIG: TÁRSADALOMTÖRTÉNET OLASZORSZÁGBAN (1945–1985) 0

5.1. Irodalom 0

6. Csíki Tamás – Halmos Károly – Tóth Árpád │ A MAGYAR TÁRSADALOMTÖRTÉNET-ÍRÁS TÖRTÉNETE A KEZDETEKTŐL NAPJAINKIG 0

6.1. A társadalomtörténet irányzatai és intézményesülése 1945-ig 0

6.1.1. AZ I. VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG 0

6.1.2. A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT 0

6.2. A társadalomtörténet helyzete Magyarországon az 1990-es évekig 0

6.2.1. A HANYATLÁS KORA 0

6.2.2. a társadalomtörtÉnet-írás iránti ÉrdeklődÉs megÉlÉnkülÉse 0

6.2.3. KÖVETKEZTETÉSEK 0

6.3. Irodalom 0

4. TÖRTÉNETI ALDISZCIPLINÁK 0

1. Bácskai Vera –VÁROSTÖRTÉNET 0

1.1. A várostörténet tárgya 0

1.2. A hagyományos várostörténet 0

1.3. Az új várostörténet-írás 0

1.4. A várostörténet-írás intézményesülése, önálló diszciplínává válása 0

1.5. A város kritériumainak meghatározása 0

1.6. A társadalomtörténeti/társadalomtudományos várostörténet kialakulása 0

1.7. Megtorpanás és új utak keresése 0

1.8. Irodalom 0

2. Juliane Brandt –A VALLÁS TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 0

2.1. Irodalom 0

3. Kövér György – A GAZDASÁGTÖRTÉNET-ÍRÁS ÚJABB ÚTJAI 0

3.1. Európai (és magyar) előzmények 0

3.2. Az újabb irányzatok elméleti és módszertani háttere 0

3.3. Paradigmatikus példák 0

3.4. A recepció megkésettségéröl 0

3.5. Összegzés helyett 0

3.6. Irodalom 0

4. Faragó Tamás – TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA 0

4.1. Bevezető 0

4.2. A történeti demográfia forrásai 0

4.3. Intézmények és intézményesülés 0

4.3.1. SZERVEZETEK 0

4.3.2. KONFERENCIÁK 0

4.3.3. FOLYÓIRATOK 0

4.3.4. TÖRTÉNETI DEMOGRÁFIA A VILÁGHÁLÓN (INTERNETEN) 0

4.4. A történeti demográfia historiográfiája I. (Módszerek) 0

4.5. A történeti demográfia historiográfiája II. (Projektek és kutatási irányok) 0

4.5.1. KUTATÁSI PROJEKTEK 0

4.5.2. FONTOSABB KUTATÁSI TÉMÁK 0

4.5.3. ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK 0

4.6. Összefoglalás helyett 0

4.7. Irodalom 0

5. Timár Lajos –TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET 0

5.1. A történeti táj rekonstrukciója 0

5.2. A brit történeti földrajzi iskola 0

5.2.1. A MIGRÁCIÓ TÉRFORMÁI 0

5.2.2. AZ URBANIZÁCIÓ TÉRBELI DIMENZIÓI 0

5.3. A középosztályok és a szuburbia 0

5.4. A társadalmi elkülönülés dimenziói a városi térben 0

5.5. A brit történeti földrajz és a társadalomtörténet 0

5.6. Az amerikai történeti földrajz néhány sajátos kutatási iránya 0

5.7. A régiók közötti kapcsolatok jellege és a nemzetgazdaság 0

5.8. A társadalom „időföldrajzi” vizsgálata 0

5.9. Irodalom 0

6. Szabó Dániel – POLITIKAI TÁRSADALOMTÖRTÉNET – A POLITIKA TÁRSADALOMTÖRTÉNETE 0

6.1. Irodalom 0

7. Dobszay Tamás – Fónagy Zoltán – Szívós Erika │ MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET, KULTÚRTÖRTÉNET 0

7.1. A hagyományos művelődéstörténet 0

7.2. A kultúrtörténet apálya 0

7.3. A művelődéstörténet újjászületése: hatások és fogadtatás 0

7.4. Az új kultúrtörténet 0

7.5. A művelődéstörténet Magyarországon 0

7.6. Irodalom 0

5. ÚJ IRÁNYZATOK 0

1. Kisantal Tamás – Szeberényi Gábor │ A TÖRTÉNETÍRÁS „NYELVI FORDULATA” 0

1.1. Filozófiai és irodalomelméleti reflexiók a történetírásról a 19-20. században 0

1.1.1. A TÖRTÉNELEM A „TUDOMÁNY” ÉS A „RETORIKA” HATÁRÁN 0

1.1.2. A SZÖVEG MINT AUTONÓM TÁRGY: A FORMALIZMUS ÉS A STRUKTURALIZMUS IRODALOMELMÉLETE 0

1.2. A történettudomány narrativista paradigmája: Hayden White 0

1.2.1. A TÖRTÉNELMI ELBESZÉLÉS SZERKEZETE: HAYDEN WHITE NARRATOLÓGIÁJA 0

1.2.2. KÁOSZ VAGY FOLYTONOSSÁG? AZ ELBESZÉLT IDENTITÁS PROBLÉMÁJA 0

1.2.3. A TÖRTÉNELMI RELATIVIZMUS ÉS A HOLOKAUSZT-VITA 0

1.3. Az értelmezés tudománya: a hermeneutika 0

1.4. Diskurzus és történelem: Michel Foucault 0

1.4.1. DISKURZUS ÉS EPISZTÉMÉ: AZ „ARCHEOLÓGIAI” MÓDSZER 0

1.4.2. A GENEALÓGIA ÉS A HATALOM MIKROFIZIKÁJA 0

1.5. A történetírás „nyelvi fordulata” 0

1.5.1. NARRATIVITÁS ÉS DISKURZUS – AZ ÉRTELMEZÉS KERETE 0

1.6. Irodalom 0

2. Apor Péter – TÖRTÉNETI ANTROPOLÓGIA 0

2.1. Bevezetés 0

2.2. A történészek a „faluban” 0

2.3. A történészek az „őserdőben” 0

2.4. A történészek a „pusztán” 0

2.5. Hova tovább? 0

2.6. Irodalom 0

3. Czoch Gábor– A MENTALITÁSTÖRTÉNET 0

3.1. A meghatározás nehézségei 0

3.2. A mentalitás fogalma 0

3.3. A francia mentalitástörténet kialakulása 0

3.4. A mentalitás megközelítése Febvre és Bloch munkásságában 0

3.5. A „mentális eszköztár” 0

3.6. Az első mentalitástörténeti kutatások Franciaországon kívül 0

3.7. A mentalitástörténet az 1950-es és 1960-as években 0

3.8. A mentalitástörténet kritikái 0

3.9. A mentalitástörténet a nyolcvanas és kilencvenes években 0

3.10. Irodalom 0

4. Szijártó M. István– A MIKROTÖRTÉNELEM 0

4.1. A microstoria 0

4.2. A szélesebb értelemben vett mikrotörténelem 0

4.3. A mikrotörténelem újdonságai 0

4.4. A mikrotörténelem Magyarországon 0

4.5. Irodalom 0

5. Pető Andrea – TÁRSADALMI NEMEK ÉS A NŐK TÖRTÉNETE 0

5.1. Van-e a nőknek történetük? 0

5.2. Feminizmus és történelem 0

5.3. A társadalmi nem mint a történeti elemzés kategóriája 0

5.4. Múzeumok, könyvtárak, gyűjtemények, folyóiratok – külföldön 0

5.5. Kitekintés: viták és eredmények 0

5.6. A magyar kutatási helyzet áttekintése 0

5.7. Irodalom 0

6. Botond Ágnes – PSZICHOHISTÓRIA 0

6.1. A pszichohistória fogalma 0

6.2. A pszichohistória és a történeti társadalomtudományok 0

6.3. A pszichohistória és a pszichológia viszonya 0

6.4. A pszichohistória tudománytörténeti előzményei 0

6.5. Az intézményes pszichohistória története 0

6.6. Pszichohistória Magyarországon 0

6.7. A pszichohistória főbb irányzatai 0

6.8. A pszichohistória módszerei 0

6.9. Perspektívák 0

6.10. Irodalom 0

6. KAPCSOLÓDÁSOK MÁS TUDOMÁNYÁGAKHOZ 0

1. Szilágyi Márton – IRODALOMTÖRTÉNET ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET 0

1.1. Irodalom 0

2. Keményfi Róbert – TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS NÉPRAJZ 0

2.1. A társadalomvizsgáló érdeklődés tudományon belüli helyzete 0

2.2. A társadalomvizsgáló szemlélet kibontakozása 0

2.2.1. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET KORAI KÉPVISELŐI, A HONI ETNOLÓGIA KIBONTAKOZÁSÁNAK VISSZHANGTALAN LEHETŐSÉGE 0

2.2.2. A TÁRSADALOMVIZSGÁLÓ SZEMLÉLET ELUTASÍTÁSA 0

2.2.3. A TÁRSADALOMNÉPRAJZ ISMÉTELT MEGERŐSÖDÉSE 0

2.3. A társadalomvizsgáló szemlélet napjainkban, új utak, kezdeményezések 0

2.4. Irodalom 0

3. Horváth Gergely Krisztián – Keszei András │ TÁRSADALOMTÖRTÉNET ÉS SZOCIOLÓGIA 0

3.1. Szociológia és történettudomány kapcsolatáról 0

3.2. A társadalomtudományi elméletek használatáról a történettudományban 0

3.2.1. A MODELL PROBLÉMÁJA 0

3.2.2. SZOCIOLÓGIA A TÖRTÉNÉSZI GYAKORLATBAN: A HISTORISCHE SOZIALWISSENSCHAFT 0

3.2.3. HANS-ULRICH WEHLER ÉS A GESELLSCHAFTSGESCHICHTE PROGRAMJA 0

3.3. Társadalmi egyenlőtlenségek 0

3.3.1. TÁRSADALMI RÉTEGZŐDÉS 0

3.3.2. TÁRSADALMI MOBILITÁS 0

3.4. Összefoglalás 0

3.5. Irodalom 0

4. Stipta István – JOGTÖRTÉNET-TUDOMÁNY 0

4.1. A tudományos törvénymagyarázat kezdetei 0

4.2. A jogtörténet tudományának önállósulása 0

4.3. A két világháború közötti jogtörténetírás 0

4.4. Változások 1945 után 0

4.5. A jogtörténeti kutatás mai állapotáról 0

4.6. Irodalom 0






A táblázatok listája

4.1. 1. táblázat. A brit ipari termelés növekedési üteme 0

4.2. 2. táblázat. Az ipari termelés indexének növekedése Magyarországon 0

5.1. 0






Előszó

Jelen kötet közvetlen előzménye a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán az Újkori Magyar Történeti tanszékhez kapcsolódó Összehasonlító Regionális Társadalomtörténeti szakirány keretei között zajlott, két féléves előadás-sorozat volt. A különféle témákban, nagyrészt vendégelőadók által tartott előadások megjelentetésének ötletéből alakult ki egy olyan egyetemi tankönyv gondolata, amely lehetőség szerint átfogó képet ad a társadalomtörténet teljes mai spektrumáról. A három évvel ezelőtti tervezet egy olyan társadalomtörténeti kézikönyv összeállításáról szólt, amelynek az olvasóközönsége főként két rétegből kerülhet ki. Egyrészt a kötetnek meg kell felelnie az egyetemi oktatás követelményeinek, azaz minden szerzőnek úgy kell megírnia a tanulmányát, hogy az a diákok számára egyszerre legyen tanulható és érdeklődést keltő. Másrészt azt hangsúlyoztuk, hogy a kötetnek a szakmai közönség, a kutatók igényeit is ki kell elégítenie. Az egyes fejezeteknek lehetőség szerint az adott terület legfrissebb állapotáról kell magas szinten összefoglalót nyújtania. A magyar társadalomtörténet sajátos helyzete miatt ugyanis, legalábbis egyes fejezeteknek az adott társadalomtörténeti irányzat magyarországi recepciójában is részt kell vennie, és nem csupán egy tudásterület ismereteit a diákok számára összefoglalnia.

Kötetünk először a társadalomtörténet múltját tekinti át. Az eleve nemzetközi kölcsönhatásokban megfogalmazódó társadalomtörténet kezdeteinek bemutatása után a különböző nyelvű társadalomtörténetek historiográfiája következik. A következő nagyobb egységben a társadalomtörténet egyes alterületeiként áttekintett témákat (a várostörténettől a gazdaságtörténetig) a történetírás önálló aldiszciplínáinak is felfoghatjuk, a társadalomtörténettel való összefonódottságuk, szoros viszonyuk miatt azonban érdemes volt itt tárgyalni őket. E hagyományosabb területek mellett a társadalomtörténetben az utóbbi évtizedekben megjelent szemléleti, módszertani vagy ismeretelméleti szempontból újat hozó áramlatoknak, irányzatoknak is – melyek némelyike szintén aldiszciplínaként is igyekezett magát meghatározni – helyet adtunk a kötetben. Ezek közül nem egy ma már elvesztette eredeti kontúrjait, de feloldódva is szemléleti, módszertani, vagy éppen tematikai újításaik tanulságai lényegesen hozzájárulnak a társadalomtörténet mai képéhez. Végül pedig a társadalomtörténet és néhány más, a történetíráson kívüli diszciplína meglévő és lehetséges kapcsolatait bemutató fejezet zárja a kötetet.

Az indulás körülményei már eleve meghatározták, hogy nem egy (esetleg néhány) szerző tartalmilag koherensebb és didaktikai szempontból bizonyára összefogottabb, áttekinthetőbb munkája lesz a kötet, hanem számos szerző kollektív alkotása. Úgy gondoljuk azonban, hogy a sok szerző egybegyűjtése és a kötet ebből adódó sokszínűsége ténylegesen is alkalmasabb a ma éles határokkal nemigen definiálható társadalomtörténet múltjának, hagyományosnak mondható részterületeinek, jelenlegi áramlatainak és más diszciplínákkal való érintkezésének ábrázolására. Hiszen – a társadalomtörténet korábbi, centrális jelentőségű modelljeinek uralma után – ma éppen a sokszínűség a jellemző, s a fragmentáltság körülményei között előnyös, ha a szélesen értett társadalomtörténet egyes területeiről azok szakemberei írnak.

A kötet fejezeteinek többszöri elolvasása után be kellett látnunk, hogy igazán magunk sem tudnánk egyértelmű választ adni arra a kérdésre, hogy mi a társadalomtörténet. A kötetből inkább csupán az sejlik föl, hogy mi nem az, vagyis néhány „nem” kezdetű kijelentéssel könnyebb lenne körülírni, mint egy konkrét definícióval, mert a historiográfiai fejlődés egy széles, módszertanában, tematikájában és szemléletében sokféleképpen tagolt társadalomtörténethez vezetett. E kötet erről igyekszik számot adni, s úgy véljük, hogy a magyar történetírás, és különösképpen az oktatás számára ez éppen így lehet a leghasznosabb.

A szerkesztők

Előszó

Előszó




1. fejezet - TÖRTÉNETELMÉLET ÉS TÁRSADALOMTÖRTÉNET

1. Gyáni Gábor – A TÖRTÉNETÍRÁS FOGALMI ALAPJAIRÓL

1.1. Tény, magyarázat, elbeszélés

Történész ritkán szánja rá magát, hogy számot adjon arról: mit miért csinál, és mi történetírói tevékenységének az elvi alapja. Magyar történetíró pedig kivált nemigen szokott kötélnek állni, hogy elvi és módszertani kérdésekről is színt valljon. Ez az egyik oka annak, hogy az ilyesfajta, teljesen nem nélkülözhető tudást külföldi forrásból szokták idehaza beszerezni. Az talán még érthető is, hogy a 19. század végén, midőn a magyar történetírás a szakszerűsödési folyamat kezdetén tartott, idegenből fordított munka töltötte be ezt a szerepet (Freeman 1895). Annál meglepőbb, hogy a helyzet e téren azóta sem változott meg érdemben. Így az 1990-es évtizedben szintén egy angol historikus magyarul is kiadott ilyen tárgyú munkája (Marc Blochnak szintén ekkoriban megjelentetett hasonló jellegű esszéje mellett – Bloch 1996) az egyetlen hazánkban hozzáférhető történetelméleti szakmunka. A 19. század és a 20. század végén jellemző állapotok között legföljebb annyi a különbség, hogy korábban nem kellett kerek három évtizedet várni egy szakkönyv lefordítására.

1.2. A történetírás elmélete: Carr, Bürke, Jenkins

Edward H. Carr Mi a történelem? című, eredetileg 1961-ben publikált előadás-sorozata tehát az egyedüli hivatkozási alap e fogalmi bevezető fejezethez, ami kellően indokolja, hogy bemutassuk a könyv fő témáit és téziseit. Nem kívánjuk azonban egyúttal mérlegre is tenni e negyvenéves munka értékeit, a hazai szakkritika ezt a munkát már egyébként is elvégezte (Tóth 1995, 300-310). Az vezet bennünket, hogy megpróbáljuk érzékeltetni: milyen komoly átalakuláson esett át az utóbbi évtizedekben a történetírás elméleti problémaköre. Ennek fényében tárgyaljuk majd mindazon kérdéseket, melyek részben vagy kimerítőbben Carr könyvében is felmerülnek.

1. A könyv egyik legérdekesebb, s bizonnyal legidőtállóbb felvetése a történeti tény megközelítését illeti. Az angol historikus azon az állásponton van, hogy a történész tényei nem csak afféle adottságok, melyek közvetlenül a források adataiból fakadnak. A tény, véli Carr, lényegében maga is konstrukció, amely a történetíró saját alkotása. „A történelmi tény státusa, írta, az értelmezés függvénye. Az értelmezésnek ez az eleme minden történelmi ténybe bekerül” (Carr 1995, 12).

2. Az előbbiekkel szoros összefüggésben megállapítja, a történetírás nem törvényeket állapít meg, hanem pusztán hipotéziseket állít elő, melyeket azután igyekszik igazolni. A történetírás olyan szellemi művelet tehát, melynek folyamán a „tényeket értelmezéseik hálóján szűrik át, értelmezéseiket pedig a tények próbájának vetik alá” (Carr 1995, 58).

3. Innen ered, hogy mivel Carr a történészt nem tekinti többé történelmen kívüli, vagy történelem feletti megismerőnek, úgy határozza meg tehát, mint aki nyakig benne van saját kora társadalmi és szellemi világában. Ennek folytán „csak akkor tudjuk maradéktalanul megérteni és méltányolni a történész munkáját, ha világosan látjuk, milyen álláspontról közelítette meg a témát; [...] ez az álláspont maga is adott társadalmi és történelmi talajban gyökerezik” (Carr 1995, 37).

4. Közvetlenül ez utóbbinak felel meg azon újabb elgondolása, amely erősen emlékeztet a prezentizmus történetírói programjára, de némiképp a filozófiai hermeneutika álláspontjára is. Hiszen nem hagy kétséget aziránt, hogy: „A múlt csak a jelen fényében érthető; és a jelent csak a múlt fényében érthetjük meg teljesen” (Carr 1995, 51). Carr ezen felfogását mégsem nevezhetjük közvetlenül hermeneutikusnak, hiszen a múltbeli események és a jövőbe mutató célok közt folyó dialógust szerzőnk az objektív megismerés perspektívájába állítja. A jelen, helyesebben a jövő felől feltárulkozó múlt ugyanis, Carr szerint, a múlt egyre igazabb megismerését eredményezi. A történész annál jobban tudatában van annak, hogy mi is történt valójában a múltban, minél tisztábban maga előtt látja a múlt kései következményeit, azt, mellyel éppen a maga jelenében szembesül. Nem az tehát a helyzet, hogy folyton mást tud meg ugyanarról a múltról, hanem szüntelenül jobban tudja, hogy mi történt korábban.

5. Ez a hermeneutika irányába mutató, ám adott ponton túl attól végül elkanyarodó koncepció Carr történelmi haladásról és fejlődésről táplált elképzeléséből fakad. A történelem, amely szüntelen változás, lényegénél fogva kumulatív folyamat, tehát haladás és fejlődés. A változás mint haladás azt jelenti, hogy „a szerzett képességek nemzedékről nemzedékre átadódnak” vagyis a puszta természeti evolúciótól eltérően a történelem során „az elsajátított 'vagyon' kerül átadásra”. Ezen azt érti, hogy a történelemben az ember egyre inkább szert tesz „a természet feletti uralom képességére, mely a történelmet a haladás történetévé tette” (Carr 1995, 125). Ebből fakad a történeti megismerés úgyszintén kumulatív jellege, ami megalapozza a történeti tudás folytonos tökéletesedését. „A történész aszerint értelmezi a múltat, és aszerint válogatja ki a jelentős és meghatározó elemeket, hogy a dolgok milyen új célok felé haladnak” (Carr 1995, 118). Következésképpen: a történetírás maga is elkerülhetetlenül fejlődik, hiszen „egyre átfogóbb és mélyebb betekintést [nyújt] az események menetébe, mely maga is haladó” (Carr 1995, 119).

6. A történetírás tehát Carr szerint kétségkívül tudomány, ha nem is felel meg maradéktalanul a természettudományoknak. Tudomány voltát bizonyítja, hogy képes és alkalmas a tudás általános fogalmának a megalkotására. „A történeti művek olvasója – és írója – megrögzött általánosító, hisz a történész észrevételeit általa jól ismert történeti kontextusokba – vagy esetleg saját korába helyezi” (Carr 1995, 60). Igaz: a történetírás valamelyest elüt a szcientikus megismerési módoktól, hiszen (amint a tény konstruálása kapcsán is kiderül), nem egészen mentes az értékítéletektől. Bár nem feladata a történésznek, hogy erkölcsi ítéletet mondjon elmúlt korok egyéneiről, teljesen azonban nem kerülheti el azt, mivel éppen „ezek az ítéletek teszik a történészt azzá, ami” (Carr 1995, 73), mert a történeti értelmezés elkerülhetetlenül erkölcsi ítélkezéssel, értékítélettel jár együtt. Fontos viszont, hogy az ítélkezés nem valamilyen elvont, történelem feletti mérce alapján történik. „A komoly történész tudatában van annak, hogy az értékek jellege a történelmi körülmények függvénye, azt a történészt pedig, aki úgy állítja be, mintha az általa vallott értékek történelmen túli objektivitással bírnának, nem szabad komolyan venni” (Carr 1995, 79).

7. A történetírás tudományosságát támasztja alá végül az is, hogy magyarázataiban a historikus a kauzalitás elvét érvényesíti. Nincs igaza azoknak a teoretikusoknak, mindenekelőtt Berlinnek (Berlin 1990, 181) és Poppernek (Popper 1989), akikszerint a kauzalitás elve történelmi determinizmust szül, mert kiiktatja a történelem hajtóerői közül a szabad akaratot. Carr inkább ahhoz tartja magát, hogy bár mindig jelen vannak a hatóokok, ám korántsem egyforma a súlyuk. Az okok hierarchiájában különbséget lát a racionális és a véletlenszerű okok között. A történész azt az okot fogadja el racionálisnak, amely hézagmentesen illeszkedik a racionális magyarázat és értelmezés általa alkalmazott rendszerébe. Ennek során rendszerint az vezeti, hogy milyen, az adott kauzális eseménysor keretein túlmutató okok alkalmasak az általánosítás céljára, a tanulságok levonására.

8. Carr szerint megváltozóban van a történész helyzete korunkban, mivel egyszeriben kitágult a történetírás horizontja. Hegel nyomán eddig ahhoz tartotta magát a történész, hogy tárgyát lehetőleg az államépítő, tehát a történelmileg tudatos népekre korlátozza. Ma viszont megszűnőben van ez a fajta korlát. „Napjainkban van először realitása annak, hogy a világot olyan népek összességének tekintsük, melyek minden tekintetben beléptek a történelembe, és már nem a gyarmati hivatalnok vagy az antropológus, hanem a történész érdeklődésének tárgyát képezik” (Carr, 1995, 142).

A politikatörténész Carr, aki a Szovjetunió történetét kutatta, nem túl sok elméleti érzékenységet mutatott kora fentieken túli kurrens historiográfiai fejleményei iránt. Ennek a számlájára írhatjuk, hogy már akkoriban is, amikor Carr a könyvét írta, a nagy súllyal jelen lévő struktúratörténet (a francia Annales) teljesen figyelmen kívül marad az inkább a marxista társadalomkép hatásáról tanúskodó áttekintésben. Merőben másfajta meghatározottságok hatottak a szintén angol Peter Burke elméleti orientációjára. A kora újkori Európa kultúrtörténetének nemzetközileg kimagasló szakértőjeként számon tartott cambridge-i historikus nem véletlenül tér újra és újra vissza a tisztán elméleti kérdésfelvetésekhez. A történeti-antropológia egyik legkvalitásosabb művelőjeként Burke-nek ugyanis égetően nagy szüksége van az elméleti tájékozódásra, mivel a társtudományok és kivált az elméleti támpontokkal is szolgáló teoretikus diszciplínák alapozzák meg számára az empirikus vizsgálódásokat.

A történetírás és az elmélet (helyesebben az elméletek) viszonyának áttekintését ötféle megközelítésben taglalja. Elsőként felvázolja azt a folyamatot, melynek során a történetírásról levált az elméleti érdeklődés. Ennek lett máig érvényes eredménye, hogy a szociológia elméletileg tudatos tudományként egyáltalán intézményesülhetett a 20. században, miközben elvesztette történeti affinitásának a maradékát is. Számos egyéb társadalomtudomány is ezen az úton haladt tovább. Így jött létre a pszichológia mint kísérleti tudomány, amely egyúttal átvette a természettudományos munkamódszereket és magáévá tette azok megismerési eszményeit; így önállósult a közgazdaság-tudomány, melynek szcientizálódása a matematikai közgazdaságtannal teljesedett ki. Végül pedig mind a pszichológia, mind a közgazdaságtan tudatosan szakított a történeti szemlélettel.

A történetírásban az újraéledő elméleti tájékozódás (és egyes társtudományok ezzel párhuzamosan erősödő történeti tudatossága) mint merőben új fejlemény kifejezetten a társadalomtörténet előtérbe kerülésének a következménye. E folyamat mai végpontján olyan multidiszciplináris hatású történészek, szociológusok, antropológusok és filozófusok állnak, mint Fernand Braudel, Mihail Bahtyin, Pierre Bourdieu, Norbert Elias, Michel Foucault vagy Clifford Geertz. Ok és rajtuk kívül még számosan a legnevesebb képviselői annak a humán és társadalomtudományi látásmódnak, amely közvetlen kapcsolatot képes teremteni egyfelől az elmélet és a történelem, másfelől a történetírás és a többi emberés társadalomtudomány között. Burke szerint az összehasonlítás, a modellalkotás és típusképzés, a kvantifikáció, s végül a vizsgálat méreteinek a lekicsinyítése, a társadalmi mikroszkópia (a mikrotörténet) képezi ezen elméletileg orientált történetírás legfontosabb eszköztárát. Az összehasonlítást tudatos programként a francia Annales történészei tűzték elsőként napirendre, napjainkban viszont a makrotörténettel foglalkozók körében vált közkedvelt eljárássá. Amilyen nagy hasznot hajthat a komparáció a megismerés számára, legalább annyi veszélyt is rejt magában. A nyomában felvetődő dilemmák közé sorolja Burke, hogy a komparáció éppoly jól igazolhatja az evolúciót problémátlanul elfogadó történetszemléletet, mint a csupán analógiás alapokon nyugvó (és korántsem valóban történeti) funkcionalizmust, amely a szociológiában és az antropológiában számított egy időben mérvadónak.

A modellalkotás és a típusképzés mindig részét alkotta a történész módszertani arzenáljának, mégha a historikus nem is mindig volt ennek a tudatában. Újabban viszont megnőtt ezen eljárások fokozott és tudatos igénybevétele iránt az igény. Ennek jó példája a Max Weber-féle ideáltípus fogalma, vagy a Csajanov-féle paraszti családi gazdaság modell mind gyakoribb történetírói hasznosítása. Ha még továbbra is fennmaradt némi ellenszenv a történészek részéről e fogalmak iránt, az főként abból táplálkozik, hogy közülük egyesek, talán nem is kevesen gondolják úgy: a modellek alkalmazása gátja lehet a történelmi változások dinamikus megjelenítésének.

A kvantifikáció az 1960-as és 1970-es években élte virágkorát a történészek berkeiben: mindenekelőtt a gazdaságtörténet és a történeti demográfia adott hozzá megfelelő táptalajt. A számszerűsítés, a mérés módszere a mentalitás és a viselkedés kulturális jellegű történeti megközelítésébe is behatolt. Végül azután éppen erről az oldalról érte felettébb éles bírálat a kvantifikálást, miután megkérdőjelezték e módszerek egyedül üdvözítő tudományos voltát (Stone 1979, 3–25).

Az olasz microstoria, az angolszász történeti antropológia és a többi velük rokon törekvés célja az időben és térben teljesen konkrét, kis társadalmi egységekre, olykor az egyes egyénre szűkített (s gyakorta esettanulmányként előadott) történeti ábrázolás narratív megjelenítése. Nem a globális összefüggések elméleti fogalmak segítségével történő rekonstruálása, hanem az a mikrotörténeti érdeklődés tárgya, hogy milyen volt a múltban élt emberek tényleges élettapasztalata és életvilága. Mindezek történetírói megközelítése módszertani és episztemológiai problémák sokaságát szüli (mint amilyen a történelem trivializálása, a történeti igazság relativizálása és egyúttal romantizálása), amely széles körű és heves viták forrása manapság is.

Központi fogalmak címszó alatt Burke áttekinti a szerinte elméletileg ma legfontosabb kutatási témákat és kategóriákat. A 18 témából és fogalomból hadd emeljem ki a családot és rokonságot, a közösséget és identitást, a szexualitást és társadalmi nemet (gender), a fogyasztást és szimbolikus tőkét, a kommunikációt és befogadást, a hegemóniát, az ellenállást és a társadalmi mozgalmakat (collective action), a gyámkodást és korrupciót, a mentalitást és ideológiát, a szóbeliséget és textualitást, a reciprocitást és a mítoszt. Fontos, hogy ezek a témák és releváns fogalmak minden esetben egy-egy társadalomtudománynak képezik szerves részét, ezért nem vagy csak áttételesen lehet átjárni egyik történeti diskurzusból a másikba. E szerteágazó témakörök és analitikus kategóriák annyira függetlenek egymástól, hogy egyedül rájuk építve ma már lehetetlennek tűnik az egységes történelem fogalma vagy puszta víziója is.

Kérdés most már, hogy a máshonnan kölcsönzött terminusok és tárgykörök nem zilálják-e szét menthetetlenül az intakt módon átörökített szellemi hagyományokat. Ennek kapcsán azzal a feszültséggel is foglalkozik a szerző, melynek fő oka, hogy eltérő előfeltevéseket (és változatos nyelvet) csempésznek be a történetírásba. Három ebből adódó konfliktust tárgyal közelebbről: a funkció (struktúra) és a cselekvés (emberi ágens) között, a felépítményként tekintett kultúra (tudat) és a történelemben aktív erőként meghatározott kultúra (a kulturális antropológia értelmében vett kultúra) között, valamint a történetírás (s persze a szociológia, az antropológia) „tényeket” szolgáltató tudományossága és az aközött a nézet között keletkező konfliktust, amely a történetírás szövegeit fikcióként határozza meg.

Burke szerint a funkció fogalmát ma már aligha nélkülözheti a történetírás. Sok veszéllyel jár viszont az a hallgatólagos feltételezés, annak az elvnek az elfogadása, hogy minden, ami létezik, funkcionálisan elengedhetetlenül szükséges. Ha ez igaz lenne, nem tudnánk megmagyarázni a változás képességét. A funkcionális elemzés mindig a struktúrákról és nem pedig az egyes emberekről beszél. A struktúrának viszont legalább három egymástól elütő fogalma van ma forgalomban: a marxista, a strukturális-funkcionalista, illetve a strukturalista felfogás szerinti. A marxista koncepciónak a szerző később külön is bő figyelmet szentel. A fogalom funkcionalista meghatározása a struktúrát intézmények összetett rendszereként posztulálja, ahol az intézmények funkcionálisan kapcsolódnak egymáshoz és hierarchiát alkotnak. A strukturalista szemlélet ugyanakkor elsőrendűen a kultúra rendszereiként hivatkozik a struktúrára, és a társadalom ekkor nyelvi-kulturális entitásként nyer meghatározást.

A strukturalizmus, s kivált a posztstrukturalizmus nyomdokain haladva a kultúra fogalma kerül a figyelem középpontjába. Ez azt is eredményezi, hogy kezd elmosódni tény és fikció korábban egyértelműnek tűnő különbsége. Amíg a posztstrukturalizmus szemléleti megalapozásában Michel Foucault episztemológiai munkásságának van nagy szerepe, addig a történetírás mint egyfajta narratív műfaj elméleti kimunkálásában Hayden White szerzett magának elévülhetetlen érdemeket.

Ezt követően Burke számba vesz néhány hatásos elméleti konstrukciót, melyek kifejezetten a történelmi változás konceptualizálását szolgálják, úgymint Herbert Spencer evolúcióelméletét, valamint Marxnak az evolúciót a revolúcióval elegyítő koncepcióját. Majd felteszi a kérdést: létezik-e egy, a kettőt integrálni képes harmadik elmélet? Az újabb elméletalkotó történészek (és szociológusok) elképzeléseit tekinti át e célból és közülük kiemeli Anthony Giddens, Michael Mann, valamint Charles Tilly próbálkozásait. Bár szembeszökő különbségek is akadnak elképzeléseik között, a történelmi változás magyarázata végett kidolgozott elméleteik fókuszába mindegyikőjüknél végül a hatalom került. Ezek szerint a kora újkorban a háborúk és a politika a történelmi jelentőségű változások motorja, s végső soron a nemzetállam politikai akarata szabta meg a dolgok alakulását.

Végül részletesebben szemügyre vesz hat elméleti szempontból jelentős történeti munkát, melyek valóságos interdiszciplináris szellemi erőfeszítések produktumai. Elméleti érzékenységük ellenére sem követik azonban e művek szerzői sem a spenceri, sem a marxi utat. Közülük négy már magyar nyelven is hozzáférhető, nevezetesen Norbert Elias A civilizáció folyamata, Michel Foucault Felügyelet és büntetés, Fernand Braudel Mediterráneum, valamint Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillou című opusza. A szintén francia Nathan Wachtel Peru spanyol meghódítása utáni történetéről szóló, valamint a chicagói antropológus, Marshall Sahlins Cook kapitányról szóló munkája viszont még ismeretlen a hazai olvasó számára.

Carr és Burke elméleti munkáit összevetve bizonyosodhatunk meg róla, hogy milyen robusztus átalakulás ment végbe a 20. század közepe és vége között a történetírás elméleti fogékonysága, illetve az elméleti kiindulópontok terén. A változások irányát pontosan jelzi a történelem újragondolása jellegű diskurzusok elharapózása, melynek markáns megszólaltatója, a szintén angol Keith Jenkins első e témába vágó könyvét (Jenkins 1991) szintén ezzel a címmel adta ki (az 1990-es évek dereka óta már folyóirat is jelenik meg ilyen címen).

Jenkins könyve első fejezetének a címében szintén megfogalmazza a kérdést: mi a történelem? Válasza a posztmodern történetszemlélet jellegzetes tézisét visszhangozza. A történelem, ezek szerint, nem más mint maga a történetírás, a világról szóló diskurzusok sorozata vagy váltogatása. A történészek diskurzusainak tárgya legföljebb a múlt, ami azonban még nem történelem, hiszen a múlt kizárólag a diskurzus jóvoltából válik történelemmé. A történelem és a múlt ilyeténképpen két külön dolog, egybemosásuk vagy akárcsak szinonimaként kezelésük komoly fogalmi zavarokat eredményezhet. E kettősségnek az az oka, hogy ugyanannak a múltnak több, egymástól is elütő története vagyis eltérő diskurzusa alakulhat ki, mivel múlt és történelem nem egy és ugyanaz a dolog.

Az tehát a fő kérdés: hogyan közelíthetjük egymáshoz, miképpen illeszthetjük egybe a múltat és a történelmet? Miután múltból csak egy van, miközben számtalan történelem lehetséges, a történetíró megismerő tevékenysége megannyi bizonytalanságnak van kitéve. Először azért, mert a történész képtelen a múltat a maga teljességében megragadni, lévén, a múlt határtalan; ráadásul a történész múltról adott beszámolója már azért sem teljesen pontos, mert a múlt nagy részéről semmilyen írott forrás nem maradt fenn, illetve az, ami belőle megőrződött, bizonyos szempontok (az elit szája íze) szerint mutatják meg nekünk a valamikori valóságot. Másodsorban a történész beszámolójának valódiságát nem közvetlenül a múlt jelzi számunkra vissza, hanem a többi történész beszámolója; csak velük egybevetve ellenőrizhető a történeti elbeszélés hitelessége és pontossága. Nem létezik tehát egy alapvetően helyes, autentikus „szöveg”, melynek különféle értelmezései legföljebb csak variánsok. Mivel a múlt történetírói megjelenítése mások szemére és fülére hagyatkozó interpretáció, a történelem a történetíró saját konstrukciója. Harmadsorban a történész jóvoltából történelemként tálalt múlt éppen olyan, amilyennek ez a múlt a történész saját korából látszik: éppúgy, ahogy mi a múlt termékei vagyunk, akként a múlt története is a mi alkotásunk. Ebből pedig az következik, hogy a történelem kevesebb is (mivel töredékesebb nála), de egyúttal több is a múltnál. Egész egyszerűen azért, mert a történész bizonyos szempontból többet (legalábbis biztosan mást) tud a múltról mint az, aki benne élt és tevőlegesen formálta vagy éppen csak elszenvedte.

Ha magunkévá tesszük azt az elsőként a prezentizmus és a pragmatizmus képviselői által (Becker, Beard) hirdetett elgondolást, miszerint a történelem valójában diskurzus, melyet a történészek hoznak létre, és attól a gondolattól sem zárkózunk el, hogy a múlt többféleképpen is értelmezhető és ábrázolható, akkor gyanakvással kell fogadnunk a történészek Rankétól Carrig húzódó sorának optimista meggyőződését. Megítélésük szerint ugyanis a történetírói tárgyilagosság egyedüli alfája és omegája a történeti forráskritika, a racionális módszertan szabályainak szabályszerű érvényesítése. Fokozódó szkepszisünket táplálja az is, hogy már ez a metodika is mind sokrétűbbé vált az idők folyamán, ahogy tágult a vizsgálatba bevont korok és problémák repertoárja. S ki dönti el vajon teljes biztonsággal, hogy melyik vezet közülük nagyobb tárgyilagosságra. Igen, mondhatják egyesek, de mégiscsak érvényben vannak olyan egyezményes fogalmak, melyekkel minden történész egyaránt él, tekintet nélkül kutatása választott tárgyára és módszereire. A probléma azonban ennek ellenére is probléma marad, mivel a történelem eme fogalomkészlete nem a múlthoz tartozik, semmiképp sem belőle fakad, hanem mi magunk hozzuk azt létre és mi visszük be a múltba. Rá kell tehát döbbennünk, hogy fogalmaink többnyire saját korunk ideológiáiban gyökereznek, melyek változásaival alakulnak át történeti kategóriákká. Tehát nem a múlt, hanem a történelem, egész pontosan: a történészdiskurzus vált időnként fogalmat.

A történelem, amely hivatásszerűen végzett szellemi aktivitás eredménye, egyáltalán nem valamilyen öncélú, hanem kifejezetten olyan tevékenység, amely sok szállal kapcsolódik egy foglalkozási csoport, a történészek társadalmi (egyetemi, akadémiai, kultúrpolitikai) érvényesülésének a praktikáihoz, s szorosan igazodik a befogadók (az olvasók, a szellemi elit, a politikusok) igényeihez, sőt olykor azok érdekeihez is. Ez alapozza meg a történelem ideológiától függő státusát; ezért nem is képzelhető el Jenkins szerint az ideológiától mentes történelem. A történelem ti. valamiért, valami kedvéért jön létre a történészek konstrukciójaként.

Ha a múltat ilyenformán sokféleképpen, de egymással egyenértékűen meg lehet jeleníteni, ha módszertanilag megalapozott, szakmailag hiteles, jóllehet tartalmában eltérő, ugyanakkor mégiscsak legitim történelmek konstruálhatók ugyanarról a múltról, máris elmerültünk a posztmodern miliőben. A posztmodern állapot természetes velejárója ugyanis, hogy megannyi történelem alkotható a szakszerű történelem keretein belül éppúgy, mint azon kívül. A témák, a módszerek, a műfajok egyidejű pluralitása jegyében így bomlik fel a múlt számtalan történelemre, amint ezt különösen kézzelfoghatóan érzékelhetjük korunk kifejezetten kaotikus és szétesett történetírói gyakorlatában.

Amikor az előbbiekben áttekintettük a történetírók által fontosnak gondolt elméleti kérdésekről az utóbbi négy évtizedben folyó diskurzust, a történetírás belülről egységes fogalmát alkalmaztuk. Holott tapasztalati tény, hogy a historiográfiának meglehetősen eltérő típusai és válfajai különíthetők el egymástól, melyek episztemológiai státusa ráadásul más és más. Erről azonban elsősorban a filozófusok szoktak beszélni, hallgassuk tehát meg őket.

1.3. A történetírás fajai: Hegel, Nietzsche, White

Attól függően, hogy milyen a történetíró viszonya ábrázolása tárgyához, kivált annak „szelleméhez”, Hegel a történetírás három válfajáról, az eredeti, a reflektáló, illetve a filozófiai történelemről beszél. Mindegyikük mögött az a tudatos törekvés áll, hogy az elmúltat, az immár csak az emlékezetben élő múltat rögzítsék a halhatatlanság érdekében s ezáltal megalkossák a történelem fogalmát. Hiszen: „Egy nép tulajdonképpeni története tudatának kialakulásával kezdődik” (Hegel 1979, 139). A történelmi tudat vagy tudatosság (historia rerum gestarum) történelmet (res gestae) konstituáló szerepe, az ezzel összefüggő hegeli tézis szorosan az államhoz kapcsolja a történelem „kezdetét”, mely egyedül alkalmas arra, hogy tudatos történelmi emlékezetet és íráshoz kötött mnemotechnikát teremtsen.

Az eredeti történetírók (Hérodotosz, Thuküdidész) saját koruk és világuk történéseit beszélték el, azt „tették át a szellemi képzet birodalmába”. Ennek megfelelően ezek a történetek közvetlenek és partikulárisak, hiszen „lényeges anyaguk az, ami jelenvaló és eleven a környezetükben. A szerző leírja azt, amiben többé vagy kevésbé maga is részt vett, legalábbis amit maga is megélt: rövidebb időszakok ezek, emberek és események egyéni alakulatai” (Hegel 1979, 140). Az eredeti történetíró és az általa elbeszélt cselekmény szelleme egy és ugyanaz, ami abból is ered, hogy az író azok rendjéből való, akik tetteit leírja, az államférfiak vagy a hadvezérek rendjéből. Az ilyen történetíró tehát nem feldolgozza (reflektálja), hanem közvetlenül közvetíti az elbeszélni kívánt világot: a szövegében megnyilvánuló fikció (egy politikai beszéd mint írói alkotás) mélyen benne gyökerezik az író saját korának a műveltségében, nem más az így, mint korának a beszéde.

A történelem (vagy történetírás) egy további faját nevezi Hegel reflektálónak.

„Jellege az, hogy túlmegy a jelenvalón. Előadása nem egy különös korra van elgondolva, hanem szellem tekintetében túlmegy rajta” (Hegel 1979, 141-142). Ez a történelem már közvetlenül a múlt elbeszélésén nyugszik, és háromféleképpen valósul meg. Létezik az általános történetírás, amely egy nép, ország, vagy a világ egész történetének az áttekintésére vállalkozik. „Ezek szükségképp kompilációk, amelyekhez fel kell használni az eredeti írókat, másoknak az értesítéseit [...] Itt a történeti anyag feldolgozása a fődolog; de ehhez az anyaghoz a feldolgozó a maga szellemével közeledik, amely különbözik a tartalom szellemétől” (Hegel 1979, 142). S Hegel itt a történetíró saját külön szelleméről is beszél, amelyet belevisz az elbeszélt múltba. „Különösen azok az elvek lesznek itt fontosak, amelyeket a szerző részint maguknak az általa leírt cselekedeteknek és eseményeknek tartalmáról és céljáról csinál magának, részint arról, hogyan akarja a történelmet elkészíteni” (Hegel 1979, 142). Azt állítja tehát a német filozófus, hogy a történész először kiválasztja a múlt számára jelentésteli „tényeit”, majd magyarázatot ad rájuk azért, hogy összefüggő és jelentést hordozó elbeszélésbe foglalja azokat. Mindezt azért érdemes külön is kiemelni, mert a történelmi tény és az elbeszélés kapcsolatáról máig folyó élénk diskurzus mélyén kimondatlanul is mindig Hegelnek a tények összegyűjtése és történeti elbeszéléssé formálása közti különbségtevése hat.

A reflektáló történelem, elszakadván a közvetlenül érzékitől, a kényszerű absztrahálás (a szelektálás és az események meghatározásokba történő összevonása) folytán szárazabb és egyhangúbb, mint az eredeti történelem. Ez jellemzi, természetesen, a reflektáló történelem további faját, a pragmatikus történetírást is, holott ez valamiféle jelenidejűséget rejt magában. Nem az eredeti történelem egyidejűsége, hanem a jelent a múlttal tudatosan egybemosó, a múltat nemcsak szenvtelenül elbeszélni, hanem azt egyúttal megítélni kívánó historikus jut e ponton szóhoz. A történetíró a jelenből tekint vissza a valamikori jelen eseményeire. „Ez megszünteti a múltat, és jelenvalóvá teszi az eseményt. Pragmatikus reflexiók, bármennyire elvontak, így valójában a jelenvalót alkotják, és a múlt elbeszéléseit mai életté elevenítik” (Hegel 1979, 143). A pragmatikus beállítottságból adódik, hogy a történelem gyakran korlátozódik a morális példatár szerepére, a múlt tanulmányozása így legföljebb a műveltség gyarapítását szolgálhatja. Jelen és múlt azonban Hegel szerint közvetlenül soha sem feleltethetők meg egymásnak, ezért a pragmatikus történetírás célt téveszt és végül elerőtlenedik. „Így unni kezdték az ilyen reflektáló történelmeket; s visszatértek a pontosan véghezvitt leírásokhoz, egy eseménynek minden szempontból leírt képéhez” (Hegel 1979, 145).

Korának meghatározó történetírását Hegel a reflektáló történelem kritikai válfajaként azonosítja. „Itt nem magát a történelmet adják elő, hanem a történelem történetét, a történeti elbeszélések megítélését s igazságuk és hitelességük vizsgálatát” (Hegel 1979, 145-146). A pragmatikus, tehát ítélkező történetírás szubjektivizmusát legyűrendő a kritikai történészek (Hegel Niebuhrt említi ezen irányzat képviselőjeként, de említhetné akár Rankét is) a kritikai, lényegében a filológiai eljárást alkalmazzák mások történeti elbeszéléseinek az elbírálására, hitelességük megállapítására. Ez már úgyszólván a történetírás története, a történelemről szóló eszmék története.

A reflektáló történetírás utolsó faja Hegel szerint az általános történelem speciális megközelítése, vagyis az olyasfajta történet, „amelyet kiemelnek egy nép gazdag életéből, az általánosság egész összefüggéséből” (Hegel 1979, 146). Ilyennek tekinti a művészet-, a vallás-, a tudomány-, s különösen a jogés alkotmánytörténetet. Az utóbbiak kiemelkedő helyét a többi közt az államhoz, mint az általános történelem vezérfonalához fűződő szoros viszonyuk magyarázza.

Végül mindezek betetőzéseként ott találjuk azt a speciális történetet, mármint a filozófiai világtörténetet, amely éppoly általános, mint a többi érintett speciális történet, „de nem valami különös, amelyet elvontan kiemelnek úgy, hogy eltekintenek más szempontoktól. A filozófiai szemlélet általános mozzanata épp maguknak az eseményeknek irányító lelke, a cselekedetek, egyének és események Hermése, a népek és a világ vezetője” (Hegel 1979, 147). Aminek kifejtését Hegel éppen szóban forgó művére bízza, s melyet tömören ekképp foglalhatunk össze: a történelem valójában a szellem önmegvalósítása, így ez a történelem „nem elvontan általános, hanem konkrét és teljességgel jelenvaló; mert szellem, amely örökké önmagánál van és amelynek számára nincs múlt” (Hegel 1979, 147).

Hegel a történeti tudás típusainak a megkülönböztetésekor episztemológiai szempontokat követ: az izgatja, hogy e tudásformák mennyiben képesek megfelelni az objektív és igaz megismerés kívánalmainak. A gondolkodás és a lét hegeli azonosságának a fogalma áll az egész hátterében: ez alapozza meg a tudás középpontba állítását, s ennek következtében jelenhet meg a történelem úgy, mint a szellem önmagára találása és önmagával való megbékélése az abszolút tudás alakjában. „Ha egyszer a tudás a cél, Hegel számára fel sem merülhet a kérdés, hogy mi a történelem (vagyis a történelemről való tudás) haszna az élet számára” (Kelemen 2000, 88-89). Ám éppen ez utóbbi az, ami Hegel bírálatakor Nietzschét igazán elevenen foglalkoztatja. Nietzsche történeti tudásformákról kidolgozott tipológiáját méltán nevezi Kelemen pragmatikainak, hiszen számára minden történetírás csupán hegeli értelemben vett pragmatikus történelem. „A történelmi műveltség, írja, csakis egy hatalmas, új életfolyamnak, például egy keletkezőben lévő kultúrának a kíséretében volna valami üdvös és jövőt ígérő, tehát csakis akkor, ha egy magasabb erő az ura és irányítója, s nem ő maga uralkodik és irányít” (Nietzsche 1989, 36). Ennek megfelelően Nietzsche nem a történetíró és a történetírás fajtáit, hanem azon általános igénytípusokat definiálja, melyek az emberek történelemhez fűződő viszonyát jellemezni szokták. „Az élő ember három tekintetben igényli a történelmet: igényli mint tevékeny és törekvő lény, mint megőrző és tisztelő lény s mint szenvedő és szabadulásra szoruló lény. A viszonyulás e hármasságának a történelem tanulmányozási módjának hármassága felel meg: ha tetszik, monumentális, antikvárius és kritikai történetírást különböztetünk meg” (Nietzsche 1989, 37).

A tevékeny és törekvő lény történelem iránti szükségletét elégíti ki a monumentális történetírás, mivel a múlt e szemlélete „foglalatosság mindazzal, ami az elmúlt korokban klasszikus és ritka”. Az ember megtudhatja belőle, „hogy a nagyság, ami egykor létezett, kétségkívül egyszer lehetséges volt, s ennélfogva talán egyszer ismét lehetséges lesz; bátrabban járja útját, mert immár a kétség, mely gyengébb óráin meglepi, hogy nem a lehetetlent akarja-e, félre lett takarítva az útból” (Nietzsche 1989, 39).

A múlt dicsőségét a pozitív ösztönzés szándékával visszhangzó monumentális történetírás helyett a tiszteletet és megőrzést érző lény inkább az antikvárius történetírást választja, azt, amely azzal a biztos tudattal és érzülettel látja el őt, hogy: „Itt lehetett élni [...], mert itt most is lehet élni; itt majd ezután is lehet élni, mert szívósak vagyunk, s bennünket nem lehet máról hónapra megtörni” (Nietzsche 1989, 43). Mind ez utóbbi, mind pedig a monumentális történetírás alkalmatlan arra, hogy a múltat tiszta tudássá oldjuk, és ez azt bizonyítja, hogy ha a történelem így szolgálja az életet, annak „a múlt maga vallja kárát” (Nietzsche 1989, 44). Égetően nagy szükség van tehát a kritikai történetírásra, amely végeredményben a múlt afféle ítélőszéke. „Nem az igazságosság ül itt törvényt; még kevésbé a kegyelem hirdet itt ítéletet: hanem egyedül az élet, ez a sötét, nyugodni nem tudó, kielégíthetetlenül önmagát sóvárgó hatalom. Ítélete mindig könyörtelen, mindig igaztalan, mert nem a megismerés tiszta forrásából fakadt; ám a legtöbb esetben az ítélet ugyanúgy hangoznék akkor is, ha maga az igazságosság hirdetné is ki” (Nietzsche 1989, 46). Világos, hogy szerzőnk Hegeltől gyökeresen eltérő véleményt táplál azt illetően, hogy ítélkezhet-e vajon a történetíró a múlt felett. Válasza: igen, bár mint a fenti idézetben is szerepel, ez nem közvetlenül magából a múltból (a „tiszta megismerésből”), hanem a jelennek a múlttól való eltávolodásából ered.

Nietzsche szerint a történetírás összes említett válfajának az eluralkodása káros hatást fejt ki a múltra és a jelenre, az életre nézve egyaránt. S kivált káros a tudományos történetírás térfoglalása, mely azzal jár, hogy a történetiség tudata teljes mértékben átitatja az életet: „Mostantól, szól Nietzschéből a próféta, nem az élet uralkodik egyedül, s nem ő tartja többé kordában a múltról való tudást” (Nietzsche 1989, 48).

A felejtés előnyeire, nagy hasznára imigyen figyelmeztető 19. század végi prófécia napjainkban, a kollektív emlékezet, a kulturális emlékezet tudományos divatja idején különösen aktuálisan cseng. Ennek ellenére olyan mai történetfilozófussal fejezzük be mostani szemlénket, aki úgy fogalmazza meg markáns elképzelését a múlt elbeszélésének különféle alternatíváiról, hogy eközben semmi jelentőséget nem tulajdonít az emlékezésnek és az emlékezetnek. White kérdésfelvetése megint csak élesen elüt elődeiétől. O arra az általános emberi kérdésre kíván válaszolni, „hogy a tudás miképp formálható elmondássá, hogy az emberi tapasztalat miképp alakítható olyan formájúvá, mely megfelel a jelentés [...] struktúráinak” (White 1997a, 103-104). Mivel az elbeszélés az egyedüli kifejezőeszközünk, afféle „metakód [...], mely biztosítja, hogy a közös valóság természetéről szóló transzkulturális üzenetek szabadon áramolhatnak”, majd mindent elárul róla, ha egybevetjük a történelem nem narratív, valamint narratív megjelenítési módjait. A történeti megjelenítésnek, White szerint, alapvetően három formája létezik: az annales, a krónika és az igazi történelem. Az első kettő még „tökéletlen” történelem, mert nem kifejezetten narratív a bennük megnyilvánuló előadásmód. Az tehát az igazi történelem, ahol az események egy elbeszélés keretébe illeszkednek (melynek van kezdete, közepe és vége) és amely éppúgy feltételezi a források szakszerű kezelését, mint a történeti kronológia elvének érvényesítését; az utóbbi az események ok-okozatiságának az egyértelműsége miatt fontos.

A teljesen kifejlett történetírói narratív diskurzusok alternatíváiként megjelölt annales nem mutatja egy történet (sztori) formáját (nincs sem eleje, sem vége), elbeszélője nem utal a benne szerepeltetett tények egymás közti kapcsolataira, lévén hogy egyedüli rendezőelve a puszta időbeli egymásutániság minden különösebb gondolati tartalmi összefüggés nélkül.

A krónika szintén a kronologikus rendezőelvet követi, habár ez már „fejlettebb” módja a megtörténtek elbeszélésének, mert nagyobb a narratív koherenciája. „A krónikának van központi alanya: egy egyén, település vagy térség élete; valamely jelentős vállalkozás, háború vagy keresztes hadjárat; egy bizonyos intézmény, például monarchia, érsekség vagy apátság” (White 1997a, 128). Ám miután a krónika sem alkot kerek történetet – hiszen inkább csak ígéri a lezárást, ám ezzel végül adósunk marad és egyszerűen csak véget ér –, nem tekinthető többnek részlegesen megvalósult történelemnél. Így a diszkurzív (narratív) végkifejlet visszamenőlegesen nem világítja meg a történetben előadott eseménysor kezdettől adott értelmét. Az annales és a krónika mint „primitív történetek” nemcsak, vagy nem pusztán a tökéletlen történelem megnyilvánulásai, hanem a történelmi valóság kifejlett történetírói diskurzusának lehetséges alternatívái. S e tekintetben annak a Crocénak a gondolatát viszi tovább White, aki szerint „a krónika és a történelem nem úgy különböztethetők meg mint a történelem két formája, amelyek kölcsönösen beteljesítik egymást vagy egymás alárendeltjei, hanem mint két különböző szellemi magatartás” (Croce 1987, 557).

Kifejlett történeti narratívának White azt az elbeszélést tekinti, amely mondanivalóját cselekményes formában adja tudtunkra, s így „az elbeszélés cselekménye az eseményekre rákényszerített jelentéssel a történet szintjén végül olyan szerkezetet hoz létre, amely azt sugallja, hogy e szerkezet az eseményekben mindvégig jelen volt”. Majd hozzáteszi: „a történeti elbeszélés a valóságot alakkal ruházza fel, és olyan formális koherencia felöltésével teszi kívánatossá, amely csupán a történeteknek sajátjuk” (White 1997a, 134). White szerint a történelmi elbeszélés nem az események puszta reprodukálása (mimézise), hanem szimbólumok összetett rendszere, amely a fikciós beszéd megszokott, az európai kultúrkörben meggyökeresedett eszköztárát használja. Ám ezzel a kérdéssel később részletesen is foglalkozunk majd.

1.4. A tény történetírói fogalma

A történelem mint elbeszélt múlt abban tér el az elbeszélés többi válfajától, hogy egykor valóban megtörtént események és nem pusztán elképzelt, kitalált valóság képezik a tárgyát. Csakhogy a történész – ritka kivételektől eltekintve – személy szerint soha sem közvetlen szemtanúja annak, aminek hű képét igyekszik adni. Ennek ellenére képzelete mindig a tapasztalásnak és a valóság kifürkészésének van alárendelve (Humboldt 1985, 121-122). A múlt megtapasztalásának lehetőségét a történelmi források biztosítják számára, azok kötik össze őt az eseményekkel, pontosabban a kortársaknak az eseményekről szerzett és forrásokban rögzített tapasztalataival. Az így hozzáférhetővé vált tanúbizonyságok és a valóság kapcsolata azonban további problémák forrása. Mint Bloch megjegyzi: „Abszolút értelemben nincs jó tanúbizonyság; csak jó vagy rossz tanúbizonyságok vannak” (Bloch 1996, 75). Két ok is közrejátszik abban, hogy a kortárs megfigyelő (a forrást létrehozó személy) nem igazán a valóságnak megfelelő módon számol be élményeiről: az egyik, hogy megfigyelőként milyen a pillanatnyi állapota, a másik, hogy mennyire figyelmes szemlélő. Hozzátehetjük az előbbiekhez, hogy az élményt meghatározza továbbá: mi a megfigyelő pontos helyzete, milyen nézőpontból tesz szert tapasztalataira.

A történetírás mint szaktudomány 19. század eleji kialakulása ama szilárd meggyőződés alapján vált lehetővé, hogy a források adatai közvetlenül a történelem tényeire vonatkoznak. Az adatok puszta megfigyelése és tárgyilagos leírásuk ezért önmagában is elegendőnek tűnt ahhoz, hogy a múlt tudományos igazságának a birtokába jussunk. Így lett a történetírás a tények megismerésének szakavatott tudományává, ezáltal szakította el magát a történetfilozófiától, amely a tények bemutatása helyett inkább csak értelmez, és ezzel úgymond, üres spekulációkba bocsátkozik.

Ezen pozitivista tudományeszmény jegyében fektették le a történetírói munkamódszer szigorú logikai rendjét. Ha egyedül csak a forráskritika révén hitelesített adatok segítségével férhetünk hozzá a tényekhez, akkor első lépésben a tényt jelölő adatok gondos összegyűjtése képezi a kutató feladatát (ez az anyaggyűjtés fázisa), melyre az adatok alkotta tények ok-okozati rendbe szerkesztésének, vagyis a tények elbeszélés formájában történő beszéltetésének kell következnie. Az utóbbi nem is mindig különül el egyértelműen az anyaggyűjtéstől, hiszen a tények, melyek úgymond „önmagukért beszélnek”, minden különösebb értelmezői belemagyarázás és erőfeszítés nélkül is úgy jelenítik meg a valóságot, ahogy az ténylegesen végbement. Ez áll a forrásközlés mint legitim történetírói műfaj hátterében is. Hiszen, ha a múlt valósága a tényekben közvetlen módon képes megjelenni, már az is elegendő, hogy a források szövegeit közreadjuk, mert már így kikerekedik belőlük a múlt hamisítatlan képe. Feltéve persze, hogy a megfelelő, a teljesen megbízható forrásokat sikerült összegyűjteni és kiválogatni.

A források adatai révén ekként közvetlenül birtokba vett tényszerű valóság fogalma a történetírás mint szaktudomány talán legidőtállóbb szemléleti meggyőződésévé lett az idők során. Jól mutatja ezt az is, hogy a tény imént említett dogmájával szemben időnként mégiscsak felmerülő kételyek és ellenérvek mindig beleütköztek a szakma, a „normál tudomány” (T. Kuhn) konok ellenállásába. Talán éppen azért, mert a tény objektivitásának ezen koncepciója volt hivatva megalapozni a történetírói megismerés valódi tudományosságát. Nem véletlen tehát, hogy manapság is erős az a történetírói meggyőződés, hogy a forrásokból nyert atomi tények azonmód felkínálják a történeti elbeszélés lehetőségét. Az adat ugyanis vagy közvetlenül azonos magával a történeti ténnyel, vagy annak része; esetleg teljesen alkalmatlan a tény kielégítő azonosításához. Végeredményben a forráskritikai eljárás dönti el, hogy adat és tény milyen kapcsolatban áll egymással. „Az a sok helyen ránk hagyományozott adat, hogy a törökök 1526. augusztus 29-én délután Mohácsnál legyőzték a magyarokat, olvassuk e nézet egyik jellegzetes megfogalmazását, nyugodt lélekkel és minden külön forráskritikai vizsgálódás nélkül ténynek tekinthető. Ezzel szemben az az adat, hogy Árpád fejedelem 907-ben halt meg, sajnos, nem tekinthető minden további nélkül ténynek, nem azért, mert ezt az adatot csak egyetlenegy forrás, Anonymus őrizte meg, hanem azért, mert Anonymus krónikájának egyetlenegy más forrásból ellenőrizhető évszáma sem jó. A történeti élet egykori tényét ebben az esetben csak fogyatékosan tudjuk rekonstruálni: Árpád fejedelem a honfoglalás utáni években halt meg” (Heckenast 1980, 677).

E megközelítés feltűnő gyengéje, hogy egyenlőségjelet tesz a múlt eseményei és annak tényei közé, s ezen az alapon azt fogadja el ténynek, ami az eseményeket megbízhatóan dokumentáló adatok alakjában kerül a történész kezébe. Azonban már Bloch is arra figyelmeztetett, hogy „ha csak az ilyen, minden magyarázattól mentes tények lehetnének bizonyosak, akkor a történelem hozzávetőleges megjegyzések sorozatából állna, s nem volna igazán nagy szellemi jelentősége. Szerencsére nem így áll a dolog” (Bloch 1996, 76). A tény, szögezzük le, nem fogható fel atomi egység módjára, ilyeténképpen nem esik egybe az egyszeri esemény fogalmával sem. Koselleck mutatott rá, hogy az utólag feltárt események tényszerűsége nem fedi le a múltbeli összefüggések egészét. „Minden történetileg kikutatott és előadott esemény a 'tényleges' fikciójából táplálkozik, maga a 'valóságos' azonban elmúlt.” Ezzel nem azt mondja, hogy a tény az esemény merőben tetszőleges vagy önkényes konstrukciója. Hiszen, fűzi hozzá a német teoretikus, a forráskritika megakadályozza, hogy a valóságtól idegen, azt meghamisító tény léphessen az esemény helyébe. „A források ellenőrzése megszabja, hogy mit nem szabad állítani. A lehetséges állításokat azonban nem írja elő. A történészt [ilyenformán csak] negatív értelemben kötik a letűnt valóság dokumentumai” (Koselleck 2003, 174).

Ennél is egyértelműbben fogalmaz Paul Veyne, kijelentvén: „a tények nem úgy léteznek, mint a homokszemek. A történelem nem determinált atomi szinten [...], hiszen a 'tények' nem elszigetelten léteznek: a történész teljes egységekbe szerveződve talál rájuk, s ezekben szerepet játszanak okok, célok, alkalmak, véletlenek, ürügyek stb.” Szerinte a tények természetes szerveződésekben adottak és „a történészi munka erőfeszítése éppen abban áll, hogy újra megtalálja ezt a szerveződést” (Veyne 2000, 65). Miután nincs úgynevezett elemi tény, „mivel egy-egy ténynek csak a cselekményén belül van értelme és végtelen számú cselekményre utal” (Veyne 2000, 76), az alkotja majd a történeti tényt, amit a történészek e célra alkalmasnak ítélnek. A tény, így nem magából a múltból, hanem a múlt sajátos történetírói megközelítéséből fakad. Miután viszont az esemény mindig kontextust rejt magában (ettől nyeri el az értelmét is) és egyúttal meghatározatlan számú cselekményre utal, melyen belül az esemény nem több puszta epizódnál, egy esemény ilyenformán sok-sok eseményre bontható. Ezért is tűnik lehetetlennek az események teljességének maradéktalan leírása. Szelekcióra van tehát szükség, ami azt jelenti, hogy az események egyes kiválasztott aspektusait helyezzük előtérbe, őket tüntetjük ki a tény státusával.

Miközben az esemény több cselekmény között forgácsolódik szét, a különnemű kategóriákhoz tartozó adatok ugyanazon esemény részét képezik. Marcel Mauss nyomán ezért is mondhatjuk, hogy a tanulmányozott tény esetenként (nála az ajándék mint tény) totális, vagy általános társadalmi tény. A totális tény az, ami „a társadalomnak és intézményeinek [.] teljes egészét mozgásba hozza, más esetekben pedig csak igen nagy számú intézményt” (Mauss 2000, 332), vagyis nem egyes témákra, intézményi elemekre, összetett intézményekre, vagy több területet egyszerre felölelő intézményrendszerekre, hanem teljes társadalmi rendszerekre utal. A tény e fogalmát Veyne a következőképpen kommentálja: „őszintén szólva a totális társadalmi tény egész egyszerűen azt akarja jelenteni, hogy a mi hagyományos kategóriáink megcsonkítják a valóságot” (Veyne 2000, 68).

S ezzel már igen messze kerültünk a tény régről ismert reflektálatlan fogalmától, amely azt valamely múltbeli – és megfelelően adatolt – elemi esemény leírásával azonosítja. Sőt, az elemi esemény fogalmát sem tekinthetjük többé teljesen magától értetődő entitásnak, mint ahogy azt még manapság is gyakran feltételezik. „A történelmi tény számomra az elemi esemény; ugyanaz a névtelen valami, mint a jelen tényei: sok milliárd ember pillanatnyi ténykedése évszázadokon, sőt évezredeken keresztül.” A tények Engel számára ezért, „ugyanolyan valóságos dolgok, mint a fizikai tények, ugyanúgy léteznek, mint azok, csak nem a jelenben, hanem a múltban. A történész épp annyira a megfigyelő helyzetében van, mint a fizikus [...], a történész mindenesetre per definitionem olyan tényekkel találkozik, amelyek a múltban játszódtak le és sohasem ismétlődnek meg” (Engel 1998, 4). Annyi engedményt tesz csupán a szerző, hogy a Durkheim-féle „társadalmi tényeket” tények együtteseként határozza meg, melyről végül megállapítja: „Ez nem tény, hanem a tényekből absztrahált fogalom, de attól még lehet és van valóságtartalma” (Engel 1998, 4).

A tényben, különösen ha az elemi esemény fogalmával sem feltétlenül számolhatunk többé, önkényes választás és döntés termékét kell tehát látnunk. Olyan szellemi konstrukció ez, melynek státusa, ahogy Carr fogalmaz, „értelmezés függvénye”. Hiszen már pusztán az, hogy mit fogadunk el történelmi jelentőségű ténybeli „elemi eseménynek” vagy cselekménynek (amilyen, egyebek közt, a mohácsi csata, vagy egy Árpád nevű egyén halála), mindig történeti interpretációnak az eredménye. „Az értelmezésnek ez az eleme, folytatja Carr, minden történelmi ténybe belekerül” (Carr 1995, 12). A tény ezen új keletű meghatározása sokat köszönhet az amerikai Carl Beckernek, aki már a húszas évek derekán az Amerikai Történelmi Társulat ülésén elhangzott előadásában amaz erőteljes véleményének adott hangot, hogy a történeti tény nem holmi fizikai dolog, melynek határozott a formája és rögzített a jelentése, a történelem tényei tehát nem téglák, hanem szellemi entitások. Amit a történészek szokásszerűen a tény fogalmán értenek, Becker felfogása szerint, nem többek a múltban megesett egyes eseményekről szóló (és ránk maradt) állításoknál, melyek (egyszerűbb) tények sokaságának a puszta általánosításai. Az efféle tényállítást tehát események sorozatának a megjelölésére szolgáló szimbólumnak kell tekinteni. A történész akkor, midőn írott forrásokat tanulmányozva a múltba merül, nem pőre tényekkel (ahogy Engel is állítja), hanem a múlt eseményeiről számára ismertté vált kijelentésekkel találja magát szemben. S éppen ez a fajta szimbólum teszi a történészt képessé arra, hogy képzeletében újraalkothassa a valamikori eseményt. A történelmi tény tehát nem a múltban, hanem a jelenben létezik, mivel a historikus a fennmaradt nyomok alapján utólag saját maga hozza azt létre, amely így szorosan a jelenhez és nem pedig a múlthoz tartozik. Ezért sem mondhatjuk, hogy a tények úgymond önmagukért beszélnek. Igazság szerint mindig a történész az, aki a tények helyett beszél, egyszóval a történész és nem a tények ruházzák fel a múlt eseményeit határozott jelentéssel (Becker 1958, 41–65).

Becker két dolgot állít tehát. Az egyik, a történészek által kétségkívül könnyebben megemészthető tézise szerint a történeti tény a legkevésbé sem elemi természetű, mivel tények sokaságának a lehetséges összekapcsolódása, melyek mindegyikéről külön-külön lehetetlen utólag számot adni. A történész ugyanis eleve hiányos képet alkothat magának erről a bonyolult szövedékről (ami már a források töredékességéből is következik). Ennek kapcsán jegyzi meg Veyne, hogy egy esemény „nem valamilyen létező dolog, hanem lehetséges útirányok metszéspontja” (Veyne 2000, 70).

Becker másik fontos megállapítása, hogy a történész soha sem közvetlenül a múltbeli eseménnyel, hanem azon róla szóló állítással kerül személyesen kapcsolatba, amely tényként rögzíti az esemény megtörténtét. Hol rejtőzik ezek után a történeti tény – kérdezi, majd így válaszol a kérdésre: valaki fejében vagy pedig sehol. Az a kijelentés például, hogy Abraham Lincolnt 1865. április 14-én meggyilkolták a washingtoni Ford Színházban, a történés pillanatában pusztán csak egy volt az események sorában, mára viszont történelmi ténnyé ért. Az esemény maga elmúlt, ám emlékét tovább éltetik a történelmi források, melyek így lehetővé teszik, hogy reflektálhassunk a valamikori eseményre. Azaz: kiemeljük az események egymásra következő hosszú (és általunk ismert) sorozatából, majd jelentéssel látjuk el, s mindenekelőtt a történelmileg fontos események rangjára emeljük. Egyedül a történészen múlik tehát, hogy melyik múltbeli eseményből lesz egyáltalán történelmi tény. Akkor viszont, amikor a tények nem kerülnek elő a forrásokból, azt mondhatjuk, nincsenek sehol. Becker röviden vázolt elgondolása, melyre a pejoratív értelmű prezentizmus címkéjét szokták ragasztani, már jóval kevesebb megértést vívott ki magának akár a filozófusok, akár és kivált a történészek körében. A ritka kivételek közé sorolhatjuk Walter Benjamint, aki a historizmust bírálva épp egy ilyesfajta hermeneutikai megfontolást hangsúlyozott. „A historizmus – írta – beéri avval, hogy kauzális kapcsolatot létesít a történelem különböző mozzanatai között. De egy tény azért, mert ok, még nem történelmi tény is. Posztumusz válik azzá, olyan események révén, melyeket évezredek választanak el tőle. Az a történész, aki szem előtt tartja ezt, eláll attól, hogy úgy morzsolja le az események sorozatát, mint valami rózsafüzért” (Benjamin 1980, 973).

Mind ez ideig viszonylag kevés racionálisan is védhető, igazán meggyőző bírálat érte Becker eretnek felvetését. Hadd foglaljam össze közülük néhánynak az érvelését. Az orosz medievista, Gurevics például a „tények logikájának” az elvét alkalmazza azon korántsem súlytalan dilemma eldöntése során, hogy vajon az eseményekhez, vagy inkább a történész megismerő tevékenységéhez áll-e közelebb a történeti tény kategóriája. A történeti megismerés első fázisában, ismeri el Gurevics is, a „téma, a kutatási probléma meghatározása és az irányjelző tények kiemelése elméleti előfeltételezésekkel kapcsolatos, ezek vezetik majd a történészt”. Itt tehát szinte minden az interpretáció jegyében történik. A második fázisban viszont, miután „az ilyen anyag kiválogatása, amely részben értékelését is tartalmazza, már megtörtént, ez az anyag már megszabja a további adatok bevonásának szükségességét, azokét, amelyek logikailag és lényegileg összefüggnek a korábban kiválasztottal [...]. Következésképpen a történész tényválogatásának folyamata kettős: a hipotézis, elmélet felől is halad, amely a történészt irányítja, és maguk a tények felől is. A tényeket nem 'fűzik fel' egy a történész által korábban kifeszített fonálra. Feltárulnak a történeti tények közötti objektív viszonyok, amelyeket a történész nem teremt, hanem felfedez’’ (Gurevics 1997, 210-211). (Kiemelés – Gy. G.)

Egy másik megközelítés képviseletében a szintén orosz Barg megháromszorozza a történeti tény fogalmát. A marxizmus által oly nagy becsben tartott objektivitásjegyében elkülöníti egymástól az esemény „történeti tényét” a rá vonatkozó ténybeli adattól (ez utóbbit nevezi „forrásközlésnek”), majd pedig a tudományosan igazolt és „átgondolt” ún. „tudományos-történeti ténytől”. A megismerő szubjektumnak az így feldarabolt tényre gyakorolt befolyását azonban egyedül az utóbbira korlátozza, imigyen: „A kutatói hipotézisek és koncepciók csupán a tényekkel kapcsolatos – szélesebb vagy szűkebb körű – ítéletalkotásban játszanak szerepet, s nincs befolyásuk a történeti tények [vagyis a res gestae – Gy. G.] – mint olyanok – objektív tartalmára” (Barg 1978, 19). Ezen az alapon végül arra a lapos megállapításra jut, miszerint: „A maximum, amire a materialista alapokon álló kutató törekedhet, az az, hogy a gondolati kép maximális mértékben megközelítse a valóságot, tudva tudván, hogy a kettő sohasem fog egybeesni” (Barg 1978, 29).

Ezen utóbbi argumentáció ugyanakkor ráirányítja a figyelmünket a forrásokban adat formájában megjelenő esemény és a történetírói ábrázolás tényszerűsége közti kapcsolat fontosságára. Már a fejezet elején volt róla szó, hogy mennyire félrevezető lehet a forrásadat és a történeti tény fogalmainak nem is ritka egybemosása vagy akár csak azonosságuk lehetőségének a hallgatólagos elfogadása. Ernest Labrousse, francia gazdaságtörténész épp e veszély elkerülése érdekében vezette be a tiszta tény fogalmát. A történész szerinte rendszerint a történeti forrásokból kiszűrt, belőlük absztrahált tényekkel dolgozik, melyek mindig egy bizonyos kontextusban kerülnek a szeme elé. Ám ezek a tények ugyanakkor áthelyezhetők más kontextusba (kontextusokba) is, s eközben módosul a jelentésük. Az adat, ha úgy tetszik, végig önmagánál marad, de környezete átalakulásával esetről esetre mást fejez ki, más valaminek a bizonyítására válik alkalmassá.

Dolgozzunk bár a tiszta tény fogalmával vagy tekintsük a tényeket, Becker módjára pusztán szimbólumoknak, az esemény-forrás(adat)-megismerő alany triászának a viszonyrendszerében a történeti tény nem azonosítható többé sem közvetlenül a múltbeli valósággal, sem e valóság forrásszerűen adatolt bizonyítékaival. Ám ez önmagában még aligha fenyeget azzal a veszéllyel, hogy a történeti megismerésnek merőben szubjektív jelleget tulajdonítunk.

1.5. A történelmi magyarázat és a történetírói bizonyítás elvei

Már Humboldt nyomatékosan arra hívta fel a figyelmet, hogy „egy eseménynek a másik révén történő gépies meghatározottsága” nem azonos a valóság teljességével. Hiszen: „A történelemben ható erők száma nem merül ki azokkal, melyek közvetlenül fellépnek az eseményekben. Ha a történetíró külön-külön és összefüggésükben valamennyit föl is kutatta [.] még akkor is hátravan egy még hatalmasabban ható, nem közvetlenül látható, maguknak az említett erőknek lökést és irányt adó princípium, azaz olyan eszmék, melyek természetük szerint kívül esnek a végesség körén, de minden részében áthatják a világ történetét, és uralkodnak rajta [...], van [tehát] egy pont, amelynél a történetíró az események valódi alakjának felismerése végett az eseményeken kívüli területre van utalva” (Humboldt 1985, 142). Ha el is tekintünk Humboldtnak attól az alig titkolt meggyőződésétől, mely szerint az események felett álló, de mindig bennük és általuk megnyilatkozó eszmék az isteni gondviselés jegyét viselik magukon, argumentációját a történeti magyarázat és bizonyítás paradoxonának máig érvényes megfogalmazásaként kezelhetjük. Ebben a kérdésben három szinten folyt a múltban élénk tudományos diskurzus: tisztán filozófiai, tudományfilozófiai-logikai, valamint történetírói síkon. Nem feladatunk a filozófiai álláspontok nyomon követése, a logikai elemzések kapcsán azonban helyenként utalnunk kell a háttérben felsejlő filozófiai dilemmák természetére is. Vegyük elsőként szemügyre a történelmi magyarázat logikája címen a 20. században kibontakozott tudományos diskurzust azért, hogy megállapíthassuk: milyen értelmet tulajdonítanak a történelmi magyarázatnak a tudományés történetfilozófia egyes áramlatai.

A hegeli típusú, szubsztanciálisnak is nevezett történetfilozófiai érdeklődést a 20. században mindinkább felváltotta a történeti (de nem feltétlenül a történetírói) megismerésnek szentelt beható elméleti érdeklődés. Az általános filozófiai problémakörről a logikai elemzésre történő átállás azzal járt, hogy a tényleges kutatási gyakorlat, a „normál” tudományban alkalmazott bizonyítási eljárások vizsgálata került az elméleti stúdiumok homlokterébe. Ez a tematikai irányváltás ugyanakkor valamelyest háttérbe szorította, teljesen azonban mégsem tüntette el az alapkérdést, hogy a történetírás vajon a törvényalkotó (nomotetikus) tudományok, vagy a megismételhetetlen egyedi történések elbeszélésére szolgáló (idiografikus) humaniórák körébe tartozik-e inkább. A történeti magyarázat logikájának legmarkánsabb megfogalmazását a Hempel-Popper-féle modell rejti magában. Ez valójában külön megfogalmazott két, egymáshoz módfelett hasonló elmélet a történeti megismerés logikai szerkezetéről. Popper már az 1935-ben írt A tudományos kutatáslogikája című munkájában megelőlegezte a történeti magyarázat általa javasolt logikai értelmezését. Popper e művében azt fejti ki, hogy a tapasztalati tudományok eredményei pusztán feltevések és hipotetikus elméletrendszerek, melyeket megfigyelések és kísérletek segítségével lehet és kell tapasztalati úton ellenőrizni. A tudományos kutatás (a tudományos megismerés) logikájának pedig éppen az a feladata, hogy logikailag elemezze a tapasztalati tudományok művelői által a tapasztalati ellenőrzés során követett szokásszerű eljárásokat (Popper 1997, 31). Popper szerint a tudományos kijelentések mint állandó ellenőrzésre szoruló hipotézisek azonban nem az igazolhatóság (verifikálhatóság), hanem egyes-egyedül a cáfolhatatlanság próbáján átjutva szerezhetnek maguknak tudományos tapasztalati érvényt. „Az én javaslatom szerint, írja, a tapasztalati módszert az jellemzi, hogy az ellenőrizni kívánt rendszert minden elképzelhető módon falszifikálni igyekszik. Nem célja a tarthatatlan rendszerek megmentése, ellenkezőleg mindegyiket kíméletlen próbáknak teszi ki, és azt kísérli meg kiválasztani, amelyik az összehasonlítás alapján a legalkalmasabb” (Popper 1997, 52).

Az oksági magyarázatok logikai elemzését Popper úgy fejlesztette tovább a későbbiekben, hogy ezáltal elméleti alapokat teremtett magának egy a történelmi törvény feltárását ambicionáló, általa egyébként historicizmusként számon tartott tudományos beállítottság cáfolatához. Ennek során jutott el azon megállapításhoz, hogy a történelemnek nevezett események egymásra következésében nem törvények, csupán trendek állapíthatók meg. Bármely esemény oksági magyarázatának logikai feltételeit a következőképpen határozta meg. „Egy specifikus esemény oksági magyarázatát megadni annyit tesz, hogy az eseményt leíró kijelentést levezetjük a premisszák két fajtájából: néhány egyetemes törvényből és néhány szinguláris vagy specifikus kijelentésből, melyeket specifikus kiinduló feltételeknek nevezhetünk” (Popper 1989, 133). Szemléltető példája így hangzott: adott fonál elszakadásának akkor adjuk oksági magyarázatát, „ha megállapítottuk, hogy csak egy font súlyt bírt volna ki, de két font súly függött rajta”. Az előbbi oksági magyarázat szerkezete a következőképpen fest. Szerepel benne, elsőként is, egy egyetemes természettörvény jellegét öltő hipotézis (például ha egy fonalat maximális teherbíró képességét meghaladó terhelésnek vetünk alá, az mindenképpen elszakad). Másodikként szerepel benne egy a szóban forgó sajátos eseményre vonakozó, a kiinduló feltételeket megadó szinguláris kijelentés. Ez utóbbi az adott példában így szólhat: a fonalunkra jellemző maximális terhelhetőség egy fontnak felel meg; illetve, fonalunkon két font súly függött. Ez a két, eltérő fajú kijelentés kizárólag együtt adja kimerítő oksági magyarázatát a példában bekövetkezett eseménynek, hiszen az egyetemes törvényekből a kiinduló feltételek segítségével vezetjük le a következő specifikus kijelentést: „A fonal el fog szakadni.” Az utóbbit nevezi Popper specifikus előrejelzésnek. Az ilyen és hasonló oksági magyarázatok tudományosságának egyedüli feltétele az, hogy az egyetemes törvények már átestek a falszifikáció próbáján (és beváltak), az okok szerepét játszó kiinduló feltételek pedig tényszerűen dokumentáltak.

Az oksági magyarázat ezen deduktív, olykor hipotetikus-deduktív módszernek is hívott eljárása Popper álláspontja szerint az összes tapasztalati tudományt egyaránt jellemzi. A társadalomtudományok is ezt a módszertani individualizmust követik megismerő gyakorlatukban, mivel „a társadalomtudományok legtöbb – ha ugyan nem minden – vizsgálati tárgya absztrakt objektum: elméleti konstrukció [...] Ezek az objektumok, ezek a tapasztalataink értelmezésére szolgáló elméleti konstrukciók annak eredményei, hogy bizonyos tapasztalatok magyarázatára meghatározott modelleket (kivált intézményeket) alkotunk [...]. Mindez része a magyarázat e módszerének, mely a redukció vagy másképpen a hipotézisekből való dedukció útját követi. Sokszor nem is vagyunk tudatában annak a ténynek, hogy hipotézisekkel vagy elméletekkel állunk szemben, s ezért elméleti modelljeinket konkrét dolgokkal tévesztjük össze” (Popper 1989, 143-144). Ezen a ponton elég visszautalnunk a történeti tény fogalmával kapcsolatos előző fejtegetéseinkre, arra, hogy a tény, mint elméleti konstrukció milyen gyakran kelti egyes történészekben a konkrét (és elemi) dolog benyomását. Holott a történész maga is egyetemes törvényt kifejező elméleteket kapcsol be megismerő tevékenységébe, jóllehet „többnyire anélkül veszi át [azokat], hogy tudatában volna: rendszerint nem mint egyetemes törvényeket használja őket, melyek segítségére lehetnének sajátos hipotéziseinek tesztelésében, hanem terminológiájába burkoltan. Kormányzatokról, nemzetekről, hadseregekről beszélve – rendszerint öntudatlanul – 'modellek'-kel él, melyeket tudományos vagy pretudományos szociológiai elemzések kínálnak számára” (Popper 1989, 152). Máskor viszont az ilyen elméletek elcsépelt, közhelyszerű igazságokat tartalmaznak, melyekről ezért teljességgel szükségtelen is külön beszélnie.

Ezek a közhelyszerű és jobbára öntudatlanul alkalmazott egyetemes törvények azonban nem úgy ir�

Documents

regi.tankonyvtar.hu · Web viewBevezetés a társadalomtörténetbe. Bódy, Zsombor. Ö. Kovács, József. Bevezetés a társadalomtörténetbe. írta Bódy, Zsombor és Ö. Kovács,