Épület szobor / szobor épület

Egy szándékoltan általánosító értelmezés szerint az építészet célja egy élhető és

használható tér létrehozása. Ez a tér olyan három irányban kiterjedő üresség,

melyet minden oldaláról anyag határol. Maga a tér nem is érzékelhető, sokkal

inkább a teret kijelölő anyag ‒ határoló tömegek és felületek ‒ térbeli rendje,

"térbelisége", mely maga a létrejövő (építészeti) alkotás. Az építészet több ezer

éves története javarészt két, gravitáció által meghatározott irányba, a

függőlegesbe és vízszintesbe történő terjeszkedésről szólt. Az ember saját

szükségletei kielégítésére alapvetően ebben a két dimenzióban kereste azt a

harmonikus arányrendszert, amelyben egy „ésszerű” és „kényelmes” épített

környezetet teremthet maga számára.

A tér és az emberi lépték szorosan összefügg egymással: a teret térré emberi

léptéke teszi. A térben mozogni lehet, e mozgás pedig nem csupán gyakorlati

célokat szolgál. Egy épület belső terében mozogva ismerjük meg az adott tér

jellegzetességeit, hangulatát, tapasztaljuk meg a teret képző felületeket,

tömegeket, érezzük meg anyagszerűségét, ránk gyakorolt hatását. A térben

történő mozgás és a térben szerzett fizikai és lelki tapasztalatok révén válik egy

tér ily módon saját intim terünkké.1

A szakrális építészet ezzel szemben egy teljesen eltérő logika mentén fejlődött,

távol a lakóterek létrehozásának gyakorlati szempontjaitól. A sírok és

szentélyek, később templomok létrehozásakor elsődlegesen a formai

megjelenés, az esztétikai hatás, az isten(ek)nek való tetszeni vágyás alakította a

térképzés milyenségét, és ez a szemlélet határozta meg a későbbiekben is a

kultúránként igencsak változó szakrális építészet alakulását. Annyi bizonyosan

elmondható, hogy a transzcendentálissal való „építészeti kommunikációkban”

sok esetben az adott kor ismeretének, tudásának legjava akkumulálódott.

1 Részlet a GNAB 2018-as koncepciójából

Gondoljunk csak a királyi temetkezés egyik legmonumentálisabb példájára, az

egyiptomi piramisokra. Máig rejtély ezeknek az építményeknek a technikai

kivitelezése, csupán feltevések léteznek arról, hogyan sikerült ezeket a

gigantikus kőtömböket egy több ezer éve álló építménnyé összerendezni. Ily

módon maguk ezek a természeti környezetben létrehozott geometrikus „jelek”

is felerősítik a körülöttük keringő talányt.

A későbbi korokban, a szintén kőből épített katedrálisok esetében is a korabeli

tudás és csúcstechnológia összegződik. Kőben rögzítve láthatunk minden addigi

tudást, tapasztalatot és hagyományt. Mindez „egy olyan kísérletnek tekinthető,

mely az egész kultúra természetes és szellemi feltételeit az emberiség egységes

szellemi szerveződéseként foglalta össze” – írja Max Dvorak

művészettörténész.

Reims, Cathédrale Notre-Dame, fotó: Markus Brunetti

A katedrális egy összművészeti remekmű, amelynek az ember minden

érzékszerve a hatása alá kerül, közvetlen mennyei kapcsolat érzését keltve a

hívőkben. Az óriási méretek, a fényhatások látványa valamiféle fenséges

bódulatot váltott ki, felerősítve a szubjektív érzületet, mely lényegében a tér

perspektivikus felfogásának kialakulásához vezetett (Panofsky). E centrális

nézőpont kialakulása a látásmód olyan radikális megváltozását jelentette,

melyet csak napjaink, a computer mozaikszerű, töredezett látásmódja vált fel.2

Az építészet csúcspontját mindig a szakrális, műalkotásként is értelmezhető

épületek jelentették, a formai tökéletességre való igény azonban a

lakóépületek építészetére is egyre nagyobb befolyással bírt, jellemzően a

reneszánsztól. A polgárság gazdagodásával a saját célra nagy számban

megépült, a benne lakók kényelmi és praktikus igényeire egyre inkább gondot

fordító, ugyanakkor formavilágában is a kor esztétikájának megfelelő épületek,

ha nem is az örökkévalóságnak, minden esetre hosszú távra készültek.

Témánk szempontjából fontos fordulópont az ipari forradalom időszaka, amikor

az árucikkek gyártása és az irántuk megnyilvánuló kereslet egyre messzebb

kerültek egymástól, így nélkülözhetetlenné vált a tervezett termelés és a

fogyasztás egymásra találtatása. A nemzetközi piacnak szüksége lett olyan

árubemutatókra, amelyeken piac és termelés egymásra találhatott,

megjelenhettek a legújabb technológiákkal készült termékek. A XIX. század

közepén kezdik el szervezni a világkiállításokat, melyek időlegességükből

kifolyólag ideális kísérleti terepet biztosítanak egy új „műfaj”, az átmeneti

célból kivitelezett építészet számára. Ezeken a legmerészebb formai

megoldásokkal megálmodott efemer építészeti műtárgyakon keresztül váltak

bemutathatóvá a legújabb technikai vívmányok. Természetesen ezekben a

„múló építményekben” a belső tér funkciója lényegtelen, csupán a formai

megjelenés és az alkalmazott technológia nóvuma a fontos.

Az 1889. évi világkiállításra készült Eiffel-torony egészen 1931-ig nemcsak a

felhőkarcolók magasságrekordjainak megdöntésében folytatott küzdelemben

számított etalonnak, hanem az itt kipróbált technológia is mintául szolgált, az

acélszerkezet vált általánossá a magasépítésben. De gyakorlatilag a két és fél

éves építkezés minden fázisában feltaláltak valamit. Ebből kifolyólag a torony

nem csak az 1889-es párizsi világkiállítás, hanem a második ipari forradalom

korszakának jelképe is lett.

2 Tillmann J.A.: http://www.c3.hu/~tillmann/konyvek/tavkertek/katedralis.html

Az Eiffel-torony tervrajza, 1889

Az eredetileg lebontásra szánt, tulajdonképpen gyakorlati cél nélkül létrehozott

építmény ma a világ egyik legismertebb épülete, egy olyan emlékmű, mely

erőteljes szimbolikája miatt leginkább funkcionális szoborként értelmezhető.

Majdnem az Eiffel-toronnyal egy időben

készült, és funkcióját tekintve is nagyon

hasonló építmény a New York-i Szabadság-

szobor. Ismertsége vetekszik a párizsi

építményével, csak ezt valamilyen okból

kifolyólag szobornak hívjuk. A megnevezés

minden valószínűség szerint az építmény

figuralitásával magyarázható, hiszen

funkcióját tekintve egy kilátó- és

világítótoronyról van szó, amelynek

talapzata múzeumként üzemel.

A szobor feje a párizsi világkiállításon, 1878

Ha egyetértünk abban, hogy mindkét épület a szobrászat és építészet

határmezsgyéjén értelmezhető, akkor az épületként elkönyvelt Eiffel-torony

inkább a szobor kategóriába tartozik, míg a Szabadság-szobor inkább

épületként funkcionál. Ezt a felvetést erősíti az a tény is, hogy a szobor

készítőjének, Bartholdinak komoly mérnöki segítségre volt szüksége, hogy a

hatalmas szobor strukturális problémáit megoldja, és ezzel éppen Gustave

Eiffelt, az Eiffel-tornyot tervező cég tulajdonosát bízta meg.

A teljes magasság a talajtól a fáklya tetejéig 93 méter

Koncepcióját, szimbolikáját, valamint funkcióját tekintve teljesen illeszkedik a

sorba a Bruxelles-i Atomium (1958), mely – érdekes módon –) se nem

szoborként, se nem épületként, hanem egyszerűen építményként van

definiálva (pl. wikipedia). Az Atomium ötletgazdájának, André Waterkeynnek és

az építészeknek ugyanaz volt céljuk, mint az Eiffel-torony esetében: egy kor

emblematikus lenyomatát létrehozni, ez esetben a tudomány fejlődésének és

az atomkorszak beköszöntének fontosságát demonstrálni egy emlékmű-épület-

szobor formájában.

Ötlet: André Waterkeyn, építészek: André és Jean Polak

A vas atomszerkezetének 165 milliárdszoros felnagyítását a képzőművészet

felől nézve egy gigantikus méretű, konceptuális installációként is tekinthetjük,

melybe a korszak adekvát formanyelve is bele van kódolva. Akárcsak a párizsi

torony és a New York-i Szabadság-szobor, ez az építmény is városa, Brüsszel

jelképévé vált, és társaihoz hasonlóan az eredetileg tervezett időlegessége

ellenére a mai napig látogatható, megőrizve eredeti funkcióját.

A XX. század hatvanas éveinek eleje már az űrkorszakról szólt, az 1964-es New

York-i Expo üzenete a természetes környezettől való elszakadásról, az űr, a

Hold és más égitestek meghódításának lehetőségéről szólt. Ennek megfelelően,

habár a szervezők jelentős szerepet szántak a képzőművészetnek, a kiállítás

leglátogatottabb részét mégis a populárisabb műfaj, az „űrpark”, az USA űrben

járt rakétáinak, tervezett űrhajóinak makettjei képezték.3 Az évtized második

felére megtörtént a holdra szállás, a telekommunikációban óriási eredmények

születtek, és egyre inkább eluralkodott az érzés, hogy már nem csak a Föld

egészének átformálása, hanem a világűr feltérképezése és meghódítása is

küszöbön áll.

3 Kapitán András, Kísérleti építészet, doktori értekezés MKE, 2012

„A hatvanas évek végére egyre inkább

kiterjedt elektronikus média jóvoltából

az emberiség egyre több közös

élményben részesült: a rádió révén

ugyanazt a beat-nótát hallgathatták és

dúdolgathatták minden földrészen, de a

Holdraszállást is politikai és ideológiai

hovatartozástól függetlenül közvetítette

a keleti és a nyugati blokk televíziója. A

globalizáció eleinte az akolmeleg jóleső

érzését hozta magával, de a nem sokkal később bekövetkező első olajválság

figyelmeztetett először arra, hogy bolygónk tartalékai végesek. Az egyre

gyakoribb atomrobbantások és a nagy környezetszennyezések a Föld

sérülékenységét modellezték, s az éghajlat, a környezetszennyezés, a

túlnépesedés, a globalizáció egyre nagyobb aggodalomra okot adó

problémáinak megoldása összefogásra és cselekvésre késztette a tudósokat,

művészeket, az öntudatos laikusokat, sőt némelykor a politikusokat is.”4

Egyes építészek ennek

a küldetéstudatnak

birtokában kezdtek

épületeket tervezni a

vasfüggöny mindkét

oldalán, úgy Európa

nyugati felén és

Amerikában, mint a

szovjet érdekszférában,

egyfajta őrült versenyt

generálva, mely az ember alkotói géniuszát volt hívatott demonstrálni.

Az ekkoriban született, néha minden funkciót nélkülöző különleges építmények

sokszor öncélú, kreatív demonstrációként foghatók fel, mely gesztus újból a

képzőművészet, a szobrászat területéhez közelíti az építészet műfaját.

4 Erőss István, Természetművészet Líceum Kiadó, 2011. 18. old.

Pár példa ennek az utopisztikus, mégis mai szemmel nézve brutális és

embertelen építészeti korszaknak a gyöngyszemeiből.

A Műszaki Egyetem auditóriuma, Tbilisi

Szovjetunió, buszmegálló

Szovjet emlékmű

Ron Herron építész elképzelt úszó városa, 1964

Magyarországon a központosított tervezőintézetek „kocka” lakótelepei, illetve

középületei ellenében fogalmazta meg magát a 70-es években5 az organikus

építészek csoportja, melynek ideológusa, meghatározó személyisége Makovecz

Imre volt. A formavilágában a magyar népművészet, anyaghasználatban,

anyagmegmunkálásban pedig a népi építészet hagyományaihoz visszanyúló

építészeti iskola ősi szakrális szimbólumokat, motívumokat használó épületei

szintén gyakran viselnek magukon képzőművészeti: szobrászati vagy installatív

jegyeket. De míg ez a különleges vizionárius építészet szakrális funkciójú vagy

szimbolikus indíttatású épületek esetében létrehozott valóban architekturális

nóvumnak számító alkotásokat, addig megvalósult köz- és lakóépületeiket

gyakran éri kritika funkcionális tökéletlenségeik miatt.

Szentlélek-templom, Paks, 1987-1988

5 Makovecz Imre a mozgalom elméleti és gyakorlati megalapozója 1976-os kiállításán megjelölte a forrásokat, amelyekből a szerves építészetre vonatkozó ismereteit, ösztönzéseit merítette: a parasztművészet, a középkori kisvárosi kultúra, Frank Lloyd Wright építészete és Rudolf Steiner antropozófiája.

Makovecz Imre legfontosabb, az organikus építészetet összegző épülete szintén

egy világkiállításra készült. Makovecz ugyanis felismerte, hogy egy kiállítási

pavilon tervezésekor nyugodtan elengedheti fantáziáját, és megvalósíthat egy

szimbólumokkal teletűzdelt installációt, hiszen a funkcionalitás, a praktikum

vagy a gépészeti perfekció szempontjai nem relevánsak. A sevillai Magyar

Pavilonban a fa a domináns anyag, de nem csak, mint díszítőelem jelenik meg,

hanem szerkezeti elemként is hasznosul. Hogy mennyire tűnt teljes

paradigmaváltásnak ez a fajta építészeti megközelítés akkor, azt jól jelzi, hogy

az 1992-es Sevillai Világkiállítás egyik vonzereje lett, és 2008-ban felkerült az

andalúziai történelmi örökség listájára, tehát az Eiffeil-torony „sorsára jutva”

nem bontható le, nem semmisíthető meg.

Makovecz Imre, Sevilla, Magyar Pavilon, 1992

Az erősödő ökológiai problémák, az emelkedő energia árak, valamint a lelketlen

beton építészet sivársága az elmúlt években világszerte keresletet generált az

élhető, takarékos, fenntartható épületek tervezésére. A megújuló energiák

felfedezése, a környezettudatosság és energiatakarékosság olyan házak

tervezését indukálta, amely a legkisebb káros hatást gyakorolják a környezetre,

megkísérelve a benne lakók ökológia lábnyomát a minimálisra redukálni. Ezek a

házak kizárólag természetes, lehetőleg a környéken kitermelt anyagokból –

vályog, fa, kő, szalma – épülnek. A szigorú anyagbeli megkötések

természetesen nagyban befolyásolják a formai megjelenés lehetőségeit, néhol

gátolva, máshol teret engedve a legmerészebb kreatív formai megoldásoknak,

nemegyszer a klasszikus land art munkák formai megoldásaival mutatva

rokonságot.

Bioház, Magyarország

Pueblo SacBe

Amint arra az előzőekben említett példákkal is próbáltam rávilágítani, építészet

és szobrászat kapcsolata igen régóta létező jelenség, és sok esetben található

átjárás a két művészeti ág között. Azonban ez a határátlépés szinte minden

esetben olyan épületek esetében vált maradandó értékké, ahol vagy a

szakralitás volt az elsődleges szempont, vagy az építménynek nem volt

lakóépület funkciója. Ezek a máig látható és népszerűségnek örvendő

építmények jellemzően temetkezési helyeknek, kilátóknak, emlékműveknek,

időszakos kiállítási pavilonoknak épültek. Mindennek fényében tűnt

revelatívnak találkozásom a SacBe közösségével, ami egy élő és viruló példája

annak, hogy építészet és szobrászat határai elmosódhatnak lakóépületek

esetében is. Az itt létrejövő kreatív épületek megszületéséhez azonban félre

kell tenni a tervezőasztalnál vagy a számítógép képernyőjén megtervezett

épület fogalmát, és visszatérni egy sokkal ősibb és természet közelibb építészeti

tradícióhoz. A következőkben ezt az egyedülálló kreatív építési metódust,

illetve a közösség működését szeretném dióhéjban bemutatni.

Napjaink felgyorsult történéseit követve, úgy tűnik, hogy a XXI. század

emberének az eszmerendszerek és az értékrendek gyökeres átalakítása lesz a

meghatározó feladata. Az új évezred új kihívásaira adott megoldási javaslatok

mentén kialakuló új ideológiák megszületésének korát éljük. Egyre többen érzik

szükségét az örökös terjeszkedés ideáját feladni, s önmagukat egy távolabbi

perspektívába helyezve, egy új eszmerendszer keretében egy értelmes,

fenntartható jövőkép mentén élni. Ez az az útkeresés mozgatta a SacBét

kezdeményező kanadai Ted Rhodest, amikor megszületett fejében egy

fenntartható falu terve, és nekifogott megvalósításának. Megvásárolt és

felparcellázott egy 54 hektáros területet, és olyan embereknek adott itt

lehetőséget építkezésre, akik az ökoépítészet értékeivel való – sokszor a divat

diktálta – azonosuláson túl, életmódjukban is készek koherensen vállalni a

környezetvédelem és a természet tiszteletét, egymás megbecsülésére és

harmóniára törekedve a közösség tagjaival. A húsz évvel ezelőtt indított projekt

sok akadályt elhárított, s szépen halad a kitűzött cél felé, eddig elért

eredményeik biztatóak, és Pueblo SacBe minta lehet egy új eszmerendszer

keretében szerveződő közösség működésére.

A kiválasztott terület a Karib-tenger partján, a Yukatán-félsziget érintetlen

dzsungelében található, nem messze a tengerparti nyaraló övezettől.

A karibi időjárás, az évi háromszáz napsütötte nap, a gazdag növény- és

állatvilág, a földalatti édesvízi természetes medencék (cenote)6 ideálissá

egyszersmind vonzóvá teszik a

helyet azok számára, akik itt

szeretnének telket vásárolni. A

felparcellázott, különböző

méretű és adottságú és ennél

fogva eltérő összegekért árult

telkek egy szociális

értelemben relatíve szélesebb

réteg számára teszik

hozzáférhetővé a közösséghez

való csatlakozást.

A felparcellázott terület alaprajza

6 A cenote (kiejtése: szenote) természetes módon kialakult kútszerű karsztképződmény. Bár a Föld több pontján előfordul, de Mexikóban, azon belül is a Yucatán-félszigeten a leggyakoribb, és a legismertebb cenoték nagy része is itt található.

Némelyik telekhez

saját cenote tartozik,

mely természetesen

árnövelő tényező,

mások kisseb

méretűek, és

eldugottabb helyen

találhatók, ezért áruk

is méltányosabb.

Cenote, a természetes

földalatti medence

A terület nagyságától, értékétől függetlenül mindenkinek szerződésben kell

vállalnia az építési és viselkedési szabályok elfogadását, melyet a „Pueblo SacBe

Civil Association” vezetése alakított ki. „Kódexük” alapja a környezettel való

harmonikus kapcsolat fenntartása. Néhány, az építési folyamat miatt

nélkülözhetetlen, szabályokba rögzített beavatkozástól eltekintve, nem lehet

fát kivágni, az eredeti természeti környezetben kárt tenni. Tilos bármilyen káros

anyag kibocsátás, beleértve a szennyvizet és minden más szennyező anyagot.

Az energiaforrást

napelemek és szélturbinák

biztosítják, melyet

mindenki saját maga tervez

meg szükségleteinek

megfelelően, de néhány

esetben használható

generátor, főleg

építkezések idején.

E korlátozásokra az ökológiai tudatosságon túl kényszerítő körülmény az a

veszély is, hogy bármilyen kibocsátott szennyeződés a felszín alatt lévő

természetes, kristálytiszta vízkészlet megszűnéséhez vezetne.

Az építkezésekhez nem szükséges engedélyezett terv, mindenki saját ízlésének,

formakultúrájának megfelelő házat épít, de ha igényli, kap segítséget, tanácsot,

úgy a statikai problémák megoldásában, mint az építmény formai

megvalósításában. Az építkezés folyamán, a helyszínen vagy a környéken talált

anyagok kerülnek felhasználásra, a ház méretétől függően, néha vasbeton

szerkezettel kombinálva. A helyben felellhető anyagok, illetve a közösségbe

tartozó építőmester kéznyomának eredményeként sok esetben fedezhetők fel

formai hasonlóságok, annak ellenére, hogy mindenki a saját házának alkotója

(house-sculptor, ahogy nevezik magukat).

Néhol „Gaudis” megoldások

dominálnak, más esetben a környékbeli

bennszülött lakók ősi kultúrájának

nyomait vélhetjük felfedezni. Az

őslakosok tudását a közösség

egyébként is nap, mint nap alkalmazza

az építkezések során, egészséges és élő

kapcsolatot alakítva ki ezzel a két

közösség között. Tapasztalatom szerint

eredeti megoldásokban nincs hiány, de

nem szégyen felhasználni a korábbi

ötleteket sem, amihez mindenki

hozzáadja saját elképzeléseit, ezzel is

formálva, alakítva, bővítve a formai

megoldások lehetőségének tárházát.

A SacBe épületei láttán nem csak plasztikusságuk, már-már szoborszerű

külsejük lenyűgöző, hanem az építmények belseje is bravúros mind az

anyaghasználat, mind a formai megoldások tekintetében. Ezek az épületek

teljesen autentikus, egyúttal eredeti módon illeszkednek környezetükhöz, a

külső természeti adottságokhoz. A környező őserdő növényzetének buja,

organikus formái idéződnek fel a fürdőszobák, konyhák, hálószobák

belsőépítészeti megoldásaiban.

Bár az építési munkafolyamat egésze némileg irányítva van, azt nagyban

befolyásolja a felhasználandó, helyben talált anyag formája, minősége. Ennek

megfelelően a kivitelezésben mindig nagy szerephez jut a spontaneitás, az

improvizáció, a játékosság. Az erdőből összegyűjtött faágak formája, az éppen

rendelkezésre álló tengeri kagyló alakja, az újrahasznosított üvegpalackok színe

meghatározza az építési folyamat végkimenetelét.

De nem elsősorban ezek ismeretében, sokkal inkább a végeredmény láttán

bizonytalanodhat el

jogosan az ember,

valóban épülettel

van-e dolgunk, vagy

egy olyan

háromdimenziós

plasztikával, mely

funkcionális, lakható,

de legszívesebben a

szobor kategóriába

sorolnánk.

Mivel a szennyvíz kibocsátás nem megengedett, minden háznak van ülepítő

medencéje, de olyan extrém ötletre is láthatunk példát, ahol a WC a

négyszintes ház legtetején található, és innen folyik a kúp alakú építményen

körkörösen az alsó szintig, ahol különböző növények gyökereitől megszűrve jut

végül az ülepítő medencébe.

Némelyik ház mérete, a tulajdonos anyagi lehetőségének köszönhetően,

kiemelkedik az őserdő szintje fölé, és kilátóként funkcionálva pazar látványt

nyújt - akárcsak a környéken található Maya piramisok, de szerencsére nem

pöffeszkdő, magamutogató módon.

A kezdetben csak építőközösségként induló tulajdonosok nemzetisége sokféle,

vannak tagok Mexikóból, Németországból, Angliából, Olaszországból,

Belgiumból, Brazíliából, Kanadából, Oroszországból, Kolumbiából, Peruból,

Svédországból, Norvégiából, Spanyolországból, Hollandiából és Szlovákiából, de

érdeklődésüket, képzettségüket tekintve is nagy a változatosság. Találhatunk

köztük képzőművészeket, építészeket, zenészeket, üzletembereket és egyéb

szakmával rendelkezőket, akik tudásukat mind szeretnék kamatoztatni a

közösség érdekében. Van, aki rajzoktatással, zenetanítással keresi kenyerét, de

vannak akik ökótúrákat vezetnek, vagy joga oktatással foglakoznak.

A számos kreatív résztvevő tevékenysége mutatott rá egy közösségi tér

megépítésének szükségességére, ahol az előadások, zenei, színházi produkciók

vagy egyszerűen az ünnepi mulatságok zajlanak.

Az épülő közösségi tér, 2013-ban

Mivel zárt területről van szó, a Pueblo SacBe területére belépni csak egy

tulajdonos engedélyével lehetséges, de természetesen vannak nyitott

rendezvények is, melyek szabadon látogathatók. A közösség mindennapjait

személyes tapasztalataim alapján a nyugodt elengedettség jellemzi, nincs

rohanás, ki-ki saját ritmusának megfelelően éli életét és élvezi e paradicsomi

környezetet. Az itt lakók életmódjukkal egy felfokozott üzemmódban lévő

társadalmi, gazdasági és kulturális környezetre rezonálnak így, mondhatjuk

demonstratívan. A világ átrendezését az urbánus központok mérnökeire bízzák,

és megelégednek ezzel az agresszív üzleti élet és kultúrpolitika szervezett

játékterétől távol eső természetes környezettel, melyet saját igényeiknek

megfelelően alakítanak és rendeznek be. Saját házaikat a konvencióktól

elrugaszkodva, saját ízlésüknek megfelelően kreatívan, felelősségteljesen

képesek megcsinálni. Ezt a kreatív folyamatot pozitívan befolyásolja az a

körülmény, hogy - köszönhetően az ideális éghajlatnak - minimális gépészetre

van szükségük, a házak megépítésnek nem feltétele a központilag

engedélyezett tervrajz, illetve a káros anyag kibocsátásának tilalma is. A

szükséges anyagiak birtokában az ökotudatos magatartás és a kötöttségek

elfogadásának jutalma, hogy egy saját műalkotásban élhetünk, paradicsomi

körülmények között.

A SacBe aktivitását külső szemlélőként figyelve megállapíthatjuk, hogy ennek az

egyedülálló szerveződés lényege az alkotó, kreatív ember társadalmi

pozíciójának újraértékelése, a felbomló közösségek, új ökoszempontok szerinti

újraszervezése, melybe belefér az is, hogy tagjaik lakhely gyanánt olyan

építményt hozzanak létre, mely minden konvenciót felrúgva, autentikus,

formabontó módon fogalmazza meg az épület/szobor külső plasztikáját, de ez

nem megy a belső élhető terek minőségének rovására. Megszülethetett az

élhető szobor.

Erőss István