Nyelvi tervezés, sztenderdizáció, koiné A nyelv olyan dialektus, amelynek saját had-

serege és flottája van. (Max Weinreich)

A nyelvi tervezés (nyelvtervezés) tudatos beavatkozás a nyelv életébe. Három területe a korpusztervezés, státustervezés (helyzettervezés) és nyelvelsajátítás-tervezés.

A korpusztervezés szavak, kifejezések, nyelvtani formák létrehozása, illetve kodifikálása. A magyar nyelvújítás például mintegy fél évszázadon át tartó, intenzív korpusztervezési mozgalom volt, amely megelőzte és előkészítette a magyar nyelv hivatalos nyelvvé emelését (1844).

A nyelvi tervezés második területe a státustervezés (helyzettervezés): egy nyelvváltozathoz tartozó nyelvi funkciók és használati színterek átalakítása (allokációja), pl. egy regionális változat nemzeti nyelvi normává emelése. A helyzettervezés alapja mindig a nyelvváltozat státusáról szóló politikai döntés, amelyet a használati színterek behatárolása (oktatás, közigazgatás stb.) és a norma elterjesztése (implementációja) követ. Például a luxemburgi (lëtzebuergesch) felnémet (frank) nyelvjárásból önálló nyelvvé vált azáltal, hogy 1984-ben a Luxemburgi Nagyhercegség államnyelve lett (Newton 1996, 2002). A 450 000 luxemburgi zöme a franciát és a németet is beszéli. E nyelvek közigaztási és üzleti nyelvként való használatát nem korlátozzák. Húsz éve még a luxemburgi norma létét is megkérdőjelezték (Kramer 1983).

A nyelvi tervezés harmadik területe a nyelvelsajátítás-tervezés (angol acquisition planning): ez azoknak a feltételeknek a módosítását jelenti, amelyek között a beszélők az adott nyelvváltozatot megtanulják. Például a nyelvi imperializmust magas szinten művelő államok stratégiája az, hogy az ellenőrzésük alá vont régiókban a saját nyelvüket oktatási médiumként használó iskolákat hoznak létre, ily módon is biztosítva a helyi elit lojalitását, vö. a Szovjetunió orosz iskolái az egyes köztársaságokban, vagy a japán iskolák a megszállt Koreában (1910–1945) és Taiwanon (1895–1945). De „nyelvelsajátítás-tervezés” egy nyelv felélesztése is, például ún. bemerítéses iskolák (angol immersion schools) révén, amelyekben a gyerekek az első iskolai naptól kezdve egy számukra lényegében ismeretlen nyelven kezdenek tanulni (pl. igen sok angol anyanyelvű gyereket kanadai francia iskolába adnak a szülők, Írországban pedig olyan régiókban is vannak ír oktatási nyelvű iskolák, ahol a tanulók zöme csak angolul tud). Sok országban a nyelvelsajátítás-tervezés elsősorban a köznyelvi norma propagálását jelenti az oktatásban. Kínában például Yongzheng császár uralkodása alatt (1723–35) történt az első kísérlet arra, hogy a közigazgatásban valamiféle beszélt nyelvi

sztenderdet terjesszenek el: ennek érdekében speciális mandariniskolákat hoztak létre Fújiàn és Guǎngdōng tartományokban. Másodszor 1956-ban próbálták meg azt, hogy az északi nyelvjárásokon alapuló, spontán normát — amelynek a neve ekkor már nem „mandarin kínai” (官话 guanhua), hanem „köznyelv” (普通话 pǔtōnghuà) — kötelező tantárgyként a regionális iskolák oktatási rendjébe illesszék. A politikai akarat ezt a döntést még ma is életben tartja ugyan, de a „köznyelvi kiejtés” mozgalma már egy évtized után (a Nagy Proletár Kulturális Forradalom idején) meggyengült.

Az 1,2 milliárd lakosú Kína han (kínai) etnikumának mintegy 70%-a első nyelvként az északkínai köznyelv (北方普通话 běifāng pǔtōnghuà) valamely nyelvjárását beszéli, a többi beszélő anyanyelve más nyelvváltozat: wú 呉 (Jiāngsu és Zhèjiāng) 8%, yuè 粤 (kantoni, Guǎngdōng) 5%, mǐn 閩 (Fújiàn) 4%, xiāng 湘 (Húnán) 4%, kèjiā 客家 (hakka, Guǎngdōng) 4%, gàn 贛 (Jiāngxī) 2% és egyéb 3%. Ezek a nyelvváltozatok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a neolatin nyelvek, azaz mint a francia a spanyolhoz, a spanyol az olaszhoz, vagy az olasz a románhoz. Az egyes kínai nyelvváltozatok beszélői sokszor csak közvetítő nyelven keresztül értik meg egymást: ez legtöbbször a kínai köznyelv. Csak részben igaz, hogy az írás közvetít a kínai nyelvjárások között. Nem véletlen, hogy a Bibliát nemcsak az északi köznyelvre (1874), hanem yuè (1894), wú (1908–14), hakka (1916) és mǐn (1933) kínaira is lefordították. Ezeknek a nyelvjárásoknak (nyelveknek) önálló beszélt, sőt írott normája van. A kínai nyelveket politikai és kulturális kínaiságuk miatt szokás a „kínai nyelv” kategóriájába foglalni.

A politikai légkör átalakulása megváltoztathatja egy-egy kínai nyelvváltozat státusát. Például Taiwan lakosságának kb. 75%-a mǐn kínai anyanyelvű, de beszélt nyelvként hivatalos helyen és írott nyelvként a legtöbb helyzetben az írott köznyelvet használják. Amikor az 1980-as évek közepén a katonai kormányzatot egy viszonylag demokratikus vezetés váltotta fel Taiwanban, és a szárazföldi Kínával való egyesítés álmáról is lemondtak, a szárazföldről importált köznyelv hegemóniája megtört (a taiwaniak 13%-a beszéli első nyelvként a köznyelvet), és a mǐn nyelv írott formáját egyre szélesebb körben kezdték használni. Egyszerűen egy politikai illúzió szétfoszlása révén a mǐn nyelvváltozat nyelvjárásból — sokak szerint — önálló nyelvvé vált, vö. Hsiau (1997, 2000), Tsao (1999), Chiung (2001), Buchler (2002), [Cheng] (1989, 1990, 1996).

A modern héber (ivrit) nyelv példáján a nyelvi tervezés mindhárom említett típusa kiválóan szemléltethető, ezért célszerű a jelenségeket ezen bemutatnunk. A zsidó identitás hosszú történelmi időszakon át az etnikum, a vallás és a kultúra azonosságát jelentette, amelyhez nem adódott hozzá az államiság és a nyelvi közösség tényezője. Létezett a Palesztinához és Jeruzsálemhez való mély kötődés, illetve létezett a héber nyelv rendkívüli presztízse, de a zsidó identitás szempontjából nem volt jelentősége

annak, hogy ki hol él és milyen nyelven érintkezik a környezetével. A héber nyelv azután is sokat változott, hogy megszűnt anyanyelvként való átörökítése. A 3. századtól költészet, tudományos és filozófiai irodalom is született héber nyelven. Ugyanakkor, akárcsak indiai tudósok számára a szanszkrit vagy az európaiak számára a latin, a héber is közvetítő nyelvként volt használatos a különböző nyelvű zsidó tudósok között (Roth [1934] 1953, W. Chomsky 1950, Parfitt 1972, [Eliav] 1978). A héber írott nyelv modernizációjának az első lökést a 18. századi Haskala (Zsidó Felvilágosodás) adta. A hébert holt nyelvnek tehát nem lehet nevezni, de a 19. század végéig nem voltak anyanyelvi beszélői, funkciói behatároltak voltak, és hiányoztak belőle a modern élet fogalmai. Tehát a korpusz, a státus és az elsajátítás tervezése egyaránt szükséges volt (Bar-Adon 1965, 1975; Fellman 1973, Saulson 1979, Kuzar 2001).

A 19. században a zsidó nép már két évezrede élt diaszpórában (héber גלות galut). A Második Szentély lerombolása után (i. sz. 70) a Palesztinába való visszatelepülés lehetetlen volt és az is maradt az arab, majd a török fennhatóság idején is (bár a 18. századtól kezdve néhány családnak sikerült eljutni Lengyelországból, Litvániából és Morvaországról a Szentföldre). A 19. század közepén már legalább tízezer zsidó lakott Palesztinában, a zömük Jeruzsálemben. Palesztina közigazgatási nyelve a török volt, de az emberek főként arabul beszéltek, a szefárd zsidók a közösségen belül még a judezmo (ladino, judeo-spanyol) nyelvet is használták (Chumaceiro 1982, Harris 1982ab). A betelepülő kelet-európai és német (askenázi) zsidók zöme jiddis anyanyelvű volt, bár sokan beszéltek lengyelül, oroszul stb. A szefárdok és az askenáziak között a héber közvetítő nyelvként szolgált (Simon 1920). A héber ismeretének mértékéről nincs megbízható adatunk, de komoly tudósok komolytalan becslései szerint a zsidó férfiak negyede tudott ebben az időben héber könyveket és újságokat olvasni (Glinert 1993).

Az első aliya, tehát az első bevándorlás (1881–1903) idején kb. 25 000 fővel bővült a közösség, bár a kelet-európai pogromok elől menekülő zsidóknak csak 2%-a telepedett le Palesztinában. A második aliya (1904–1914) után a Yishuv (a zsidó települések) lélekszáma már meghaladta a 90 000 főt (Carmel, Schäfer & Ben-Artzi 1990, Ben-Artzi 1997). A török hatóságok 1914-ig nem korlátozták a bevándorlást. Az I. világháborúban a palesztin zsidók a briteket támogatták, és részben ennek a következménye az az 1917. november 2-án A. J. Balfour brit külügyminiszter által tett, öt soros nyilatkozat1 egy Lord Rothschildnak küldött levélben, amelyben tudatja, hogy a brit kormánya jogosnak

1 Nem közismert talán, hogy a Balfour Declaration teljes szövege mindössze ennyi: “His Majesty's Government view with favour the establishment in Palestine of a national home for the Jewish people, and will use their best endeavours to facilitate the achievement of this object, it being clearly understood that nothing shall be done which may prejudice the civil and religious rights of existing non-Jewish communities in Palestine, or the rights and political status enjoyed by Jews in any other country.”

ismeri el és támogatásáról biztosítja egy palesztinai zsidó állam megalapítását.

1810 1835 1880 1900 1910

mohamedán: arab, török 4000 4500 7500 10500 12000

görög, örmény 500 2120 4 010 5850 7200

katolikus + protestáns 800 900 1750 + 470 2850 + 1000 3560 + 1600

szefárdi 2200 2600 8000 16000 20000

askenázi

(a falon belül és kívül)

? 650 9000 és

2000

19000 és 16000 25000 és 29000

Jeruzsálem lakosságának változása 1810–1910 között (Ben-Arieh 1984 alapján)

A héber vernakularizációját, azaz a hétköznapi kommunikáció nyelveként való

szekularizációját az ortodox rabbik kezdetben a szent nyelv bemocskolásának tekintették, és a „bűnösöket” kiközösítő átok, azaz כרם kherem alá helyezték.2 A héber nyelv státusát meghatározó első politikai döntést az angolok hozták, amikor Palesztina brit mandátummá vált. Az 1922. szeptember 29-i alaptörvény kimondta, hogy a térség három nyelve az angol, az arab és a héber. Amikor 1948-ban megalakult Izrael állam, már a zsidó lakosság mintegy 80%-a héber nyelvű volt, és — szinte hihetetlen, de tény — ezek 54%-a héber egynyelvű beszélő! Státustervezési döntés volt az is, hogy a beszélt héber kiejtési normája a szefárd, azaz a spanyolországi és a földközi-tengeri térségében használatos változat lett. Az 1890-ben alapított Héber Nyelvi Bizottság ezt a döntést 1907-ben hozta meg és (Va’ad ha-lašon ha-ivrit ועד הלשון העברית)értesítette erről az iskolák igazgatóit és tanárait. A döntés alapja az a vélekedés volt, hogy a szefárd kiejtés „ősibb”, mint az askenázi, azaz kelet-európai.

A héber nyelvelsajátítás „tervezésének” története heroikus és mulatságos elemek keveréke. A modern héber nyelv kialakításában úttörő szerepet játszó Eliezer Ben Yehuda (1858–1922) 1881-ben települt át Palesztinába a cári birodalomból (Litvániából). Már 1879-ben egy héber nyelvű lapban megjelent cikkében kifejtette, hogy amiként a zsidók nem válhatnak egy nemzetté anélkül, hogy vissza ne térnének őseik földjére, akkor sem válhatnak egy nemzetté, ha nem térnek vissza őseik nyelvéhez, és nem használják azt a szent és szellemi témákról való íráson túl a mindennapi beszéd eszközeként is, amint azt minden nemzet teszi a maga nyelvével ((Še‘ela nikhbadah ‘Súlyos kérdés’, ha-Šaxar 1879/VII: 3–13, angol ford. in: Silberschlag 1981: 1–12).

2 A kherem a közösségből való kizárást jelentette, bár feloldható volt. A kherem súlyát mutatja, hogy Izraelben 1959-ig a többnejűséget nem tiltotta törvény, csak Gershon, egy 11. századi rabbi kheremje.

Amikor Ben Yehuda és felesége Jaffában partra szálltak, megesküdtek, hogy egymással ezután csak héberül fognak beszélni — noha az asszony ekkor még nem tudott héberül (Fellman 1973, 1974a). Első fiuk Ittamar Ben Avi (szül. 1882) lett a modern héber nyelv első anyanyelvi beszélője. Ben Yehuda még azt is megtiltotta a feleségének, hogy az anyanyelvén (oroszul) énekeljen altatódalokat, és ha héberül nem tudó vendégek érkeztek a házba, Ittamart mindig a hátsó szobába küldték. Első lépésként Ben Yehuda úgy vélte, hogy családi nyelvvé kellett tenni a hébert. „Az első négy” c. írásában (Luax Axiever 1918, 1: 28–37) elmondja, hogy miként vált a héber először négy család nyelvévé. Ben Yehuda és barátai két társaságot is alapítottak a „héberül beszélők” számára az 1880-as években. A második társaság alapító okirata szerint a társaság egyik célja héberül tudó nőket keresni, akik „főként héber beszédet, de írás-olvasást is tanítanak majd a nőknek és leányoknak minden családban, ahol ez iránt érdeklődés van, illetve a leányok iskoláiban”.

Ben Yehuda és követői megértették, hogy a családok nyelve után következő, szükségszerű lépés a héber nyelvű oktatás bevezetése. Az egyelőre még csak az úttörők álmaiban létező héber oktatási nyelvnek olyan modern szaktudományi szókinccsel és kiváló tankönyvekkel bíró versenytársai voltak, mint a német vagy a francia. Ben Yehuda tudta, hogy az élő európai nyelvek oktatásában a Berlitz-féle direkt módszerrel látványos sikereket értek el. 1883-tól egy francia zsidó szervezet által fenntartott iskolában maga kezdett héberül (azaz közvetítő nyelv használata nélkül) hébert tanítani heti hat napon át, napi 6–8 órában. Bár a megerőltető feladatot csak néhány hónapig bírta, sokan látogatták és csodálták meg az óráit. Egyre több fiatal tanár lépett a nyomába: a „hébert héberül” (ivrit be-ivrit) módszer látványos sikert aratott és számos iskolában elterjedt. 1886–89 között Ben Yehuda és lelkes követői (David Yudelevits, Mordekhai Lubman és mások) a szó szoros értelmében „kitalálták” az iskolai tantárgyak szakszókincsét, és megteremtették az első héber nyelvű iskolai tankönyveket (természettan, földrajz, számtan stb.), majd 1888 őszén megkezdte működését az első héber tannyelvű iskola, 1903-ra pedig már a legtöbb település iskolájában a héber nyelvű oktatás dominált, azaz a második bevándorlási hullámmal érkező gyerekek már ilyen iskolákba jártak. Az a sajátos helyzet alakult ki, hogy a gyerekek nem az anyjuktól tanulták meg az anyanyelvüket, hanem egymástól, és tőlük lesték el az igazi beszélt héber nyelv szabályait a szülők, sőt olykor még a tanáraik is (Eliav 1981). A fiatalok teremtő nyelvhasználata nyomán a nyelvtudósok által javasolt (olykor igen elmés) szóalkotások százai fejezték be csúfosan rövid földi pályafutásukat. Már az 1910-es években felnőtt az első főként vagy kizárólag héberül beszélő generáció (Bachi 1955). Amikor 1908-ban a francia nyelvű oktatás már

lényegében megszűnt létezni a települések iskoláiban, a héber nyelvnek csak egyetlen vetélytársa maradt: a német. A német (amely közeli rokona az askenázi zsidók nyelvének, a jiddisnek) a németországi zsidók szervezetének (Hilfsverein der Deutschen Juden) támogatását élvezte. A Hilfsverein mintegy harminc iskolát tartott fenn a régióban (kb. 3000 diákkal) – olyan kulcsfontosságú városokban, mint Jaffa, Haifa és Jeruzsálem. 1913-ra felépült a Hilfsverein új középiskolája és ipari-technikai iskolája a Tekhnion, de vita alakult ki arról, hogy milyen nyelven is folyjon az egyes tantárgyak oktatása. Amikor a tanítás végre elkezdődött volna, megjelent az igazgató a német főkonzullal és rendőrökkel, hogy eltávolítsák a tisztán héber nyelvű oktatást támogató tanárokat. Válaszul a régió iskoláiban sztrájkba léptek a tanárok és a diákok. 1914 februárjában a héber oktatási nyelv híveinek teljes győzelmével véget ért a riv ha-leshonot, a nyelvháború.

A héber korpusz tervezése kezdettől fogva rendszeresen folyt. 1890-től a Héber Nyelvi Bizottság tagjai, majd 1953 után az újonnan létrehozott Héber Nyelvi Akadémia tagjai vezették a nyelvújító mozgalmat (Fellman 1974b). Ben Yehuda maga legalább 200 olyan szót alkotott, amelyek ma is használatosak. Sok közülük a hétköznapi élethez tartozó szó: אווירון aviron ‘repülőgép’, מחלץ maxlec ‘dugóhúzó’, וחיתמּפ mapuxit ‘szájharmonika’, מטרייה mitriya ‘esernyő’, אפנה ‘ofna ‘divat’, התגנדר hitgander ‘cicomázza magát; megjátssza magát, tetszeleg’, זימזם zimzem ‘dúdol’, היגר higer ‘kivándorol’, de nem kizárólag ilyenekről van szó, vö. pl. זהות zehut ‘személyazonosság, identitás’, ועד va’ad ‘bizottság, tanács’, יוזמה yuzma (yozma) ‘kezdeményezés’. Gyakran használtak arab szótöveket meg akarván tartani a nyelv „keleti” (sémi) jellegét, vö. pl. az említett היגר higer, 3 de ezt nem lehetett következetesen keresztülvinni, vö. pl. טלפן talpen ‘telefonál’ és טלפון telefon ‘telefon’. Az akadémiai korpusztervezés során sztenderdizáltak számos ingadozó nyelvhasználati jelenséget, így pl. 1929-ben előírták a magánhangzók jelölését mássalhangzók betoldásával, minden esetben, amikor a félreértés lehetősége fennáll (amint az előbbi ‘telefon/telefonál’ példa esetében). Ben Yehuda elkezdte egy 16 kötetes (8300 oldalas), történeti alapon álló szótár szerkesztését, amelynek kötetei 1909–59 között jelentek meg. Már a korpusz formálásának korai időszakában is jelentős volt a jiddis és más európai nyelvek hatása (Kutscher 1982: 209–225), bár a nyelvújítás egyik alapelve a nyelv „orientális” arculatának kialakítása volt.

Ez a megállapítás a nyelvi tervezés módszertanának központi problémájához vezet át minket. A sztenderdizáció egyik alapvető törekvése a leválás (német: Ausbau) elve, ami azt jelenti, hogy a kollaterális nyelvek közül a „leváló”, azaz függetlenné váló 3 Bár Ben Yehuda ezt régi héber szónak hitte és a bibliai Hágár névvel kapcsolta össze.

nyelv korpuszának formálói növelik azokat az elemeket amelyek a másik (rivális) nyelvtől eltérnek (Kloss 1967). Kloss tipológiája az Ausbau nyelveket (azaz leváló nyelveket) az egymással kapcsolatban lévő, de eleve különálló nyelvekkel, az Abstand nyelvekkel állítja szembe – ilyen különálló nyelvek például a magyar és az orosz, vagy a kínai és a japán. Nemcsak a szétválóban lévő, hanem a történetileg már szétvált nyelvek – pl. a jiddis és a német – között is van bizonyos mértékű átfedés és kölcsönös érthetőség. Ezt még növelni is lehet azzal, hogy a beszélő olyan jiddis szavakat és kifejezéseket választ, amelyek megvannak a németben is, pl. foter ‘apa’ és muter ‘anya’ (német Vater, Mutter) a jiddis szinonimák (tate és mame) helyett. A nyelvtani megformálás esetében is növelhető az átfedés: pl. az ‘Éhesek vagytok?/Éhes (ön)?’ eldöntendő kérdést a jiddisben lehet csak az intonációval (Ir zent/zayt hungerik?), a szórend megfordításával (Zent/Zayt ir hungerik?), illetve egy szláv eredetű kérdőpartikula használatával kifejezni (Tsi zent/zayt ir hungerik?, tsi < lengyel czy). Ez az utóbbi nyilván nem ismerős egy német beszélő számára. A kisebb vagy gyengébb nyelv a „nagy testvér”-től való különbségek hangsúlyozásával határozza meg önmagát. Például a jiddisben a kop ‘fej’ szó lehetett hím- vagy nőnemű, a nőnemű variáns (di kop) propagálását és normává emelését az indokolta, hogy a jiddis ezáltal is különbözzön a némettől – a szó német megfelelője hímnemű: der Kopf (Gold 1980: 112). Az Ausbau elvi alapján áll például Max Weinreichnek a jiddis sztenderdről írott cikke: Daytshmerish toyg nit! ‘Nem kellenek a germanizmusok!’ (Weinreich 1938).

Az Ausbau elv egyaránt alapvető jelentőségű volt Afrikában, Indiában, a Balkánon vagy Skandináviában (Trudgill 1992), mégis a nyelvi tervezésben a leválás (Ausbau) mellett egy ellentétes erő is érvényesül: az integráció (Einbau) tendenciája, azaz a „beépülési” elv, amely összetartó fejlődést határoz meg (Gold 1980). Az idegen szavak és kifejezések, illetve szerkezeti minták nagy része a közös európai nyelvkincs része, amely megkönnyíti a nyelvek közötti megértést, pl. a kitör ‘elkezdődik’ jelentése a kitört a háború kifejezésben (vö. pl. francia éclater, német ausbrechen, angol break out), a francia canard vagy a német Ente ‘kacsa, hírlapi kacsa’ jelentése, a francia lune de miel, az olasz luna di miele és az angol honeymoon ‘mézeshetek’ (miel, miele és honey egyaránt ‘méz’) és néhány tízezernyi hasonló. A kizárólag széttartó normák hatása negatív, ezért pl. az indonéz és a malajziai nemzeti sztenderdet egymásra való tekintettel alakítják. Úgy vélem, rombolás lenne például az, ha kiirtanánk nyelvünkből a magyart az európai nyelvekkel összefűző latinizmusokat.

Az integráció igénye persze néha abszurd javaslatokhoz vezet. 1872-ben Mori Arinori Japán amerikai nagykövete, majd 1885–1889 között oktatási minisztere például azt ajánlotta, hogy a japán nyelv helyett talán az angolt kellene nemzeti nyelvnek

választani. Koreában és Japánban is felmerült, hogy a kulturális elszigeteltség csökkentése érdekében az ország (második) hivatalos nyelvévé kellene tenni az angolt. Ezt javasolta 1998 júliusában egy dél-koreai író (vö. Osváth 1996, Fouser 1998), majd egy évvel később Obuchi Keizō (1937–2000) japán miniszterelnök tanácsadó testülete is. Egyesek szerint a kínai írásjegyekkel írott műveltségi szavakat, sőt magukat az írásjegyeket el kellene törölni, bár a kínai írásjegyek egyrészt összekapcsolják a kultúrkörbe tartozó országok hagyományos írásbeliségét, másrészt a jelentések finom megkülönböztetéseit teszik lehetővé (Osváth 1995, Nam 1999, Fouser 1999). Egy ilyen javaslat elfogadása viszont – sokan így vélték – a nemzeti kultúra folytonosságának megszakadásához vezetne. Japánban Maejima Hisoka (1835–1919) a nemzeti posta és az első sikeres napilap megalapítója javasolta, hogy az írásjegyek helyett a szövegeket kizárólag az egyik japán szótagírás jeleivel írják. 1945. november 12-én „Töröljük el a kínai írásjegyeket!” címmel jelent meg cikk a Yomiuri Shimbunban. A koreaihoz vö. Osváth Gábor Tanulmányok. http://www.terebess.hu/keletkultinfo/index.html. Mindkét Koreában a középiskolában kezdik tanulni az írásjegyeket és mintegy 1800-at sajátítanak el belőlük, bár Észak-Koreában 1949-ben megszüntették a kínai írásjegyek használatát: mindent koreai hangjelölő írással írnak le, a kínai szavakat is. Dél-Koreában 1948-tól fokozatosan kívánták ugyanezt megtenni, de a kísérlet itt kudarcot vallott, bár az írásjegyek a szövegekben viszonylag ritkák.

Tekintsünk most néhány európai példát. Elsőként említhetjük a spanyol „leváló nyelveit”, vö. Mar-Molinero (2000) és Turell (2001). Sokak szerint a katalán mellett önálló nyelvnek tekintendő a Galíciában a lakosság háromnegyede által beszélt galíciai, sőt az asztúriai is (egy Spanyolország északnyugati részén beszélt változat). Mint ismeretes, hosszú politikai folyamat eredőjeként a spanyol nemzeti norma alapja a Madridban és környékén beszélt kasztíliai nyelvváltozat lett. A folyamat Kasztília és Aragónia egyesülésétől (1469) III. Károlynak a kasztíliait az államigazgatás és oktatás kizárólagos nyelvévé tevő rendelkezéséig (1768) tart. Az ország északkeleti részén, azaz Barcelona könyékén, illetve a mai Katalónia és Valencia tartományokban, a Baleár-szigeteken, illetve Andorrában beszélt katalán megbélyegzett tájnyelvvé vált. 1714-ben V. (Bourbon) Fülöp megszünteti Katalónia autonómiáját, majd két évvel később a katalán nyelv oktatási és kormányzati használatát. Ettől kezdve a Franco-korszak végéig (1975) a madridi kormány módszeresen törekedett a katalán nyelv elsorvasztására (eltekinve az 1931–36 közötti időszaktól). A 19. század közepén jelentkező Katalán Reneszánsz (Renaixença), majd az Új Évszázad Mozgalom (Nuocentisme) nyomán a nyelvi sztenderd formálódásának folyamata 1907 táján kezdődött és mindmáig tart, vö. Webber & Strubbel (1991), Vallverdú (1984), illetve

Vallverdú (1970/1979, 1990), Colon (1976, 1993), Badia i Margarit (1995), Boix & Payrató (1995).

A hagyományőrzés és újítás közötti kiegyensúlyozottság mellett a katalán nyelvi tervezés sikerében szerepe van annak is, hogy a gazdaságilag erős katalán régióhoz és etnikumhoz való tartozásnak nagy a presztízse. Emlékezetes, hogy a barcelonai olimpia (1992) szervezői először katalán nyelven tettek meg minden bejelentést, és a katalán zászlót is kitűzték. Andorrában az 1993-as alkotmány szerint a katalán az egyetlen hivatalos nyelv. Vö. International Journal of the Sociology of Language (1984) 47: “Catalan Sociolinguistics”; http://www.linguistik-online.org/3_00/klug.html. Az 1978-as spanyol alkotmány 3. §-a a spanyol mellett regionális hivatalos nyelvként ismeri el a katalánt. Katalónia lakosságának háromnegyede, 8 millió ember katalán anyanyelvű, de a régióban élők harmada nem etnikus katalán. Egy 1991-es statisztika szerint Katalónia lakosainak 93,8% ért, 68,3% beszélni, 67,6% olvasni és 39,9% írni is tud katalánul (1996-ban már 53%), vö. Hall (1990), O’Donnell (1991). Három évtizede még a szülők 57%-a vegyes tannyelvű oktatást kívánt (Perez-Alonso 1979: 123, vö. Kremnitz 1979, Esteva i Fabregat 1984), az 1998. évi 1. sz. törvény (Llei de Política lingüística) már a kasztíliai spanyol kisebbség nyelvi jogainak szempontjából problematikus, vö. Strubell & al. (1998), Atkinson (2000) és Hoffmann (2000).

Összehasonlításként tekintsük az okcitán (occitan) esetét, amely autonóm nyelvként aligha marad fenn. Az okcitán szó Franciaország déli harmadának nyelvváltozatait jelöli. Ez volt a 12–13. századi trubadúrköltészet nyelve, amelynek első nyelvtanát már 1240 körül megalkották (Donat provençal), vö. Paterson (1993), Paden (1998).

Occitània régióinak térképe

A provánszi (provençal) elnevezés csak az okcitán délkeleti dialektusait jelöli, és a 19. századi okcitán nyelvi reform szóhasználatát tükrözi. A déli nyelvváltozat régi elnevezése a langue d’oc szintén félreértés forrása lehet, mert ma csak Occitània középső régiójára utal. Az okcitán változatai közé tartozik a limousin és a gascon dialektus is. Az okcitán közelebb áll a katalánhoz és a spanyolhoz (vagy az olaszhoz), mint a sztenderd franciához (Bec 1973).4 Kremnitz (1988) rámutat, hogy a modern okcitánnak sem átfogó grammatikai, sem lexikológiai feldolgozása nincs. Bár létrehoztak a múlt század végén egy provánszi sztenderdet, de azt nem alakították a modern élethez és a nyelv nem nyerte vissza régi presztízsét. A nyelvtervezés hiánya mellett kedvezőtlen gazdasági, demográfiai és jogi tényezők összjátéka magyarázza, hogy az okcitán mozgalom intenzitása nem hasonlítható ahhoz, amely a katalánt jellemezte (Kremnitz 1974, Jeanjean 1992). A modern okcitán beszélőinek számáról nincsenek megbízható adatok, de valószínűleg százezres nagyságrendű lehet azoknak a főként idősebb beszélőknek a száma, akik ma is használják az okcitánt, noha a nyelv a paraszti közösségekbe szorult vissza (Kremnitz 1981, 1982, Tabouret-Keller 1981: 99–119, Boutet & Vermes 1987, Paulston 1987, Sauzet 1988, McDonald 1990). Ami egykor észak és dél szembenállása volt, az ma az urbánus-értelmiségi és a népies-provinciális ellentétpár formájában él tovább (Grau 1985: 22; Wardhaugh 1987: 98, 104). A sztenderd francia évszázadokon át terjedt a délfrancia városi elit körében, ezért az okcitán ma a médiában és a könyvkiadásban alig van jelen. Az urbánus/értelmiségi bázis elvesztése megpecsételte az okcitán sorsát. Amikor 1951 után lehetővé vált az okcitán, a breton, a baszk és a katalán nyelv fakultatív oktatása a francia elemi iskolákban, már késő volt. Az okcitán patois ‘tájszólás’, használója a paraszt (paysan). Franciaországban a 19. századtól a patois-t (vagy bretont) használó gyerek nyakába parasztcipőt akasztottak. A háború előtt Japánban is sok helyen a nyelvjárásban megszólaló diák nyakába „tájszólásban beszéltem” feliratú táblát (hōgenfuda) kötöttek. Az alsófokú oktatásban az okcitán szerepe minimális (Judge 2000: 64), bár választható tárgy a közép- és felsőoktatásban. A kétnyelvűség helyébe sajátos diglosszia lépett: a regionális identitást a sztenderd francia déli változatának (français d’oc) vagy az okcitán-francia (francitan) keverékváltozatnak a használata jelzi.

Egy sztenderd változat sikere vagy sikertelensége egyaránt függ a nyelvi tervezés minőségétől és az új norma pozití szimbolikus jelentésétől, illetve presztízsétől, amely utóbbi természetesen összefügg azzal is, hogy kik a norma hordozói. Norvégiában két

4 Fontos honlapok (többek között) a http://www.orbilat.com/Modern_Romance/Gallo-Romance/Occitan/, http://www.geocities.com/CapitolHill/2057/ococ00.html, továbbá a http://occitanet.free.fr/, illetve a http://www.occitania.online.fr/aqui.comenca.occitania/fr-oc.html.

sztenderd nyelv is létezik, amelyek között manapság kétségtelen hierarchia van: ennek oka főként a városi-értelmiségi bázis meglétében/hiányában keresendő. A norvég nyelv két sztenderd változata a következő párhuzamos oppozíciókkal írható körül:

(riksmål) bokmål landsmål (nynorsk) regionalizmus dél, délkelet nyugat urbanitás városi-értelmiségi vidéki-provinciális (nemzeti) lojalitás („dános”, idegen >) semleges nemzeti, népi, hazafias ideológia jobboldali, elitista baloldali, demokratikus

A norvég nyelv két sztenderd változata

A sztenderdizáció előzményei a középkorba nyúlnak vissza. A norvég királyi ház kihalásával (1319) dán uralkodó került a trónra, és dán lett a közigazgatás. 1349-ben egy pestisjárvány kiirtotta a norvég elit maradékát is, majd a kalmari unióval (1397) Norvégia és Svédország formálisan is a dán korona alá került. Míg Svédország 1523-ban a Gustavus Vasa felkelést követően önálló állam lett, addig Norvégia csak 1814-ben nyerte vissza a függetlenségét. Ettől az időtől fogva Norvégiában írott nyelvként a dánt használták, azaz minden iratot a dán sztenderd szerint írtak. A reformáció során a latin helyébe egyházi nyelvként is a dán lép (1536), sőt a városi felsőbb osztályoknak még a beszélt nyelve is „dános” lehetett. A kieli béke értelmében Dániának le kellett mondania Norvégiáról (1814). Norvégiát a Svédországgal való unió elfogadására kényszerítették: csak 1905-ben, népszavazás révén vált az ország külpolitikai értelemben is önállóvá.

A Dániától való elszakadást (1814) követő időszakban Norvégiában egyre erőteljesebben vetődött fel a nyelvi autonómia kérdése. A mozgalom vezetője Ivar Aasen (1813–1896) autodidakta nyelvtudós volt, aki anyanyelvjárásának a leírásával kezdte a nyelvészeti pályafutását, majd öt éven át (1842–46) gyűjtötte a norvég nyelvjárásokat (Walton 1987). Ennek eredményeként jelent meg a norvég népnyelv nyelvtana (Det norske Folkesprogs Grammatik, Kristiania, 1848), majd szótára (Ordbog over det norske Folkesprog, Kristiania, 1850). A könyveket a nemzeti romantika és a dicsőséges múlt bűvöletében élő fiatal norvég értelmiségiek melegen fogadták. Aasen 1850-től egy sztenderd norvég írott norma megalkotásával foglalkozik, amelyet a landsmål-nak hív. A Prøver af Landsmaalet i Norge (Kristiania, 1853) c. művében húsz norvég dialektusból közölt mutatványokat, másrészt az általa létrehozott sztenderd nyelven írott szövegeket is közreadott. A landsmål kodifikációja a Norsk Grammatik

(Kristiania, 1864) c. nyelvtan, majd a Norsk Ordbog (Kristiania [Oslo], 1873), vö. Haugen (1965). A landsmål neve 1929 után nynorsk. A nynorsk reformok során ment át (1901, 1910, 1917, 1938), amelyeknek a célja főként a nyugati dialektusokat jellemző népnyelvi elemek és az archaizmusok csökkentése, azaz a „másik” norvég sztenderdhez való közelítése volt.

A sztenderd norvég „másik” változata a dán írott nyelv fokozatos módosítása révén formálódott: ez főként Knud Knudsen (1812–1895) és követőinek nevéhez fűződik (Knudsen 1887). A „dano-norvég” norma kodifikációja 1907-ben már egy önálló írott nyelvet eredményez – ez a riksmål, amely 1929 után bokmål néven ismert. Ma a „riksmål” terminus olykor a bokmål konzervatív változatára utal, a nynorsk legízesebb, népi-purista változatát pedig „høgnorsk” névvel jelölik. Ez utóbbi mögött áll egy testület (Ivar Aasen-Sambandet), egy folyóirat (Vestmannen) és egy könyvkiadó (Norsk Bokreidingslag). A dán és a riksmål normájának elkülönülését mutatja, hogy 1919-ben lefordították az első könyvet (egy regényt) riksmålról dánra. A bokmål bázisa kezdetben kizárólag a déli, délkeleti városi elit írott és beszélt nyelve volt. Ezt a bázist kívánta szélesíteni az 1917-es és az 1938-as reform, amely heves reakciót váltott ki, bár mindkét oldal célja az egységes nemzeti nyelv (samnorsk) létrehozása volt (Jahr 1997, Sanved 2002). Közben szinte minden régió városaiban terjedt az „elitista” és „nemzetietlen” bokmål – írott, sőt beszélt nyelvként is (beleértve még Bergent, a nynorsk legjelentősebb urbánus központját is). A két nyelvi norma egyesítését kezdetben a baloldali és liberális pártok szorgalmazták, de a háború után erős ellenállás alakult ki ez ellen főként a bokmål oldalán, és a konvergens fejlesztés hivatalos politikája az 1960-as évekre már nem létezett. A két norvég sztenderd közötti határvonalat az 1981-es nyelvtörvény ismét igen határozottan vonta meg. Ezzel egyidejűleg a nynorsk szerepe folyamatosan csökkent (Oftedal 1981). Az ország sűrűn lakott délkeleti részén és általában a városokban mindig a bokmål norma volt uralkodó, bár a norvég parlament 1885-os határozata lehetővé tette, hogy az 1892-es iskolatörvény nyomán a nynorsk legyen az újonnan kifejlesztett vidéki elemi iskolai oktatás médiuma. A parlament jogilag elismerte a nynorskot, de 1930-ig nem létezett a konkrét teendőket meghatározó nyelvtörvény. 1907 óta a középiskolában mindkét nyelvet kötelező tanulni. 1969 óta az általános iskolai, 1974 óta a középiskolai tankönyveket nynorsk és bokmål változatban is kiadják és azonos áron hozzák forgalomba. Az 1930-as nyelvtörvény minden 1905. január 1. után született állami alkalmazott számára előírta a két „nyelv” ismeretét. Rövidesen már a nynorsk volt Norvégia nyugati részének az oktatási nyelve, és az országban a nynorsk oktatási nyelvű iskolák aránya 1944-ben 34% volt (ma 16%).

Jelenleg a 4,5 millió norvégból legalább félmillió használja a hétköznapi szituációk túlnyomó többségében a nynorskot (és az elemi iskolások kb. ötöde tanulja a nynorskot első írott nyelvként). A médiában is hasonlóak az arányok. A Norvég Állami Rádió (Norsk rikskringkasting, azaz NRK) adásainak negyede egy 1970-es parlamenti döntés nyomán nynorsk kell(ene) legyen – a valóságban még az ötöde sem az. Az 1981-es, majd az 1988-as törvényi szabályozás szerint a városi önkormányzatok meghatározhatják, hogy az állami szervekkel a kapcsolatot bokmål vagy nynorsk nyelven akarják-e tartani (vagy semlegesek kívánnak-e maradni). Az ezredfordulón a 435 norvég városból 117 a nynorskot választotta közigazgatási nyelvként (27%), 165 a bokmålt (38%), míg 153 „semleges” maradt (35%, köztük van Oslo, Bergen és Trondheim) – ezek valójában a bokmålt használják hivatalos nyelvként. Általános irányelv lett az, hogy állami intézményben egyik változat jelenléte sem eshet 25% alá. Állami szerv mindig „az állampolgári megkeresés által használt nyelvváltozatban” köteles választ adni.5 A két változat között spontán kiegyenlítődési jelenségek is kimutathatóak (Vikør 1989, 2001).

A nyelvi tervezésnek, a sztenderdizáció tudatosan irányított folyamatának, illetve a többé-kevésbé spontán kiegyenlítődéssel való normaformálódásnak számos típusát ismerjük. Az inherensen érthető nyelvváltozatok (dialektusok) kiegyenlítődésével ún. új dialektusok (angol: neodialects, „new” dialects) jönnek létre. Lodge (1999) szerint alapvetően ilyen folyamat nyomán jött létre a középkor végén a párizsi beszélt nyelv, de a jelenség teljesen általános, az új dialektusok létrejöttéhez például a mai japán nyelvben vö. Inoue (1983, 1986, 1990, 1991). A szakirodalomban sokszor idézik egy nyugat-norvégiai városka, Høyanger és az angliai Milton Keynes város esettanulmányait. Mindkét város lakossága az iparosítás következtében betelepülés révén növekedett meg: a sokfelől érkezett városlakók második nemzedéke már nem a szüleik nyelvjárását beszélte, hanem egy nyelvi kompromisszumokat és egyszerűsödéseket mutató új dialektust. Milton Keynes nyelvének formálódását az 1990-es években vizsgálták a kutatók (Williams & Kerswill 1997, Kerswill & Williams 2000ab). Munkáscsaládokból származó gyerekek korcsoportok szerint tagolt nyelvhasználati mintái alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a már kamaszkorba lépő korosztály igen egységes, új kiejtési normát alakított ki — elsősorban ők formálták az új változatot.

A nyelvváltozatok spontán kiegyenlítődése során nemcsak új regionális változatok jönnek létre, hanem a régiókat összekötő normák is. A folyamat három lépcsőből áll.

5 Vö. Haugen (1972ab), Vikør (1989, 2001), Wiggen (1995) és International Journal of the Sociology of Language (1995) 115: “Sociolinguistics in Norway” a http://www.sprakrad.no/engelsk.htm honlap.

Először normaként kezdenek kezelni egy regionális változatot – ez a kiválasztás. Mivel a változat használói zömükben nem anyanyelvi beszélői a kiválasztott dialektusnak: megindul egy spontán kiegyenlítődési folyamat, amelynek során nyelvi kompromisszumok születnek. Az ily módon létrejött nyelvváltozat már nem regionális jellegű. Végül a norma a csoport anyanyelvévé válik, nativizáció, bővül és finomodik, elaboráció. A jelenség neve koinéisodás, a végtermék neve koiné, vö. Siegel (1985 és 1993). A koinésodás mechanizmusával jött létre számos jelenség az amerikai és kanadai, az ausztrál, illetve az új-zélandi angolban (Montgomery 1991, Trudgill 1986: 127–161, Trudgill & al. 2000, Trudgill 2004), a középkori és az amerikai spanyolban (Penny 1987, Tuten 2000, Hidalgo 2001), az arabban (Ferguson 1959) és a modern héberben (Blanc 1968). A görög κοινή διάλεκτος terminus történetileg a Nagy Sándor (356–323) birodalmának hivatalos nyelveként létrejött, főként az attikai dialektuson alapuló nyelvváltozatot jelenti. Ott ahol az attikai eltért a dialektusok (ión stb.) túlnyomó többségétől, a koiné alak nem az attikai lett. Például az attikai -tt- helyett -ss-, az attikai -ss- helyett -rs- áll, olyan szavakban, mint attikai γλώττα, de koiné γλώσσα ‘nyelv’, attikai Tρρην, de koiné Tρσην ‘hím’. Sok esetben a koiné forma attikai-ión jellegű, pl. az ā > ē (hangkörnyezettől függő) hangváltozás az attikai-ión dialektusokat jellemzi (pl. μάτηρ > μήτηρ ‘anya’). Néha viszont a koiné forma se nem attikai, se nem ión, vö. pl. attikai leōs és ión lēos ‘nép’, de koiné lāos, illetve attikai neōs és ión nēos ‘templom’, de koiné nāos. Az attikai kiválasztása nem valamiféle „központi döntés” volt, hiszen már a perzsák elleni összefogás idején kulcsfontosságú volt a szerepe, és az i. e. 4. század során az ión és a dór a próza és a tudományos értekezések nyelveként egyre inkább háttérbe szorult. Nagy Sándor soknemzetiségű hadseregének és államszervezetének, az új kulturális központok (Alexandria, Pergamon) soknyelvű lakosságának már a koiné a közös nyelve (Bubenik 1989, Niehoff-Panagiotidis 1994). A mai görög nyelvjárások (a Peloponnészosz-félsziget keleti részén beszélt dór dialektus kivételével) a koiné folytatásai.

A nyelvi tervezés szakirodalmából: magyarul vö. Tolcsvai Nagy Gábor szerk. Nyelvi tervezés c. szöveggyűjtemény (Budapest: Universitas, 1998). A nemzetközi irodalomból a sztenderdizáció kérdéséhez, vö. Haas (1982), Scaglione (1984), Joseph (1987), Linn & McLelland (2002); a nyelvi tervezéssel foglalkozó ma is nélkülözhetetlen cikkgyűjtemény Fishman (1974), a legátfogóbb pedig Fodor & Hagège (1983). További alapvető publikációk: Eastman (1983), Cobarrurias & Fishman (1983), Cooper (1989), Kaplan & Baldauf (1997), Ager (2001). Szakfolyóiratok: Language Problems and Language Planning (1977–), ISSN: 0272-2690; Current Issues in Language Planning. (2000–), Clevedon: Multilingual Matters, ISSN 1466-4208; Language Policy (2002–), Kluwer, ISSN 1568-4555.

Hivatkozások

AGER, Dennis E. 2001. Motivation in Language Planning and Language Policy. Clevedon: Multilingual Matters.

ATKINSON, David 2000. Minoritisation, Identity and Ethnolinguistic Vitality in Catalonia. Journal of Multilingual and Multicultural Development 21: 185–197.

BACHI, R. 1955. [kívül: 1956] A statistical analysis of the revival of Hebrew in Israel. Scripta Hierosolymitana 3: 179–247.

BADIA I MARGARIT, Antoni M. 1995. Gramática de la llengua catalana: descriptiva, normativa, diatopica, diastratica. Barcelona: Proa.

BAR-ADON, Aaron 1965. The Evolution of Modern Hebrew. In: J. L. Teller szerk. Acculturation and Integration. New York, 65–95.

BAR-ADON, Aaron 1975. The Rise and Decline of a Dialect: A Study in the Revival of Modern Hebrew. The Hague–Paris: Mouton.

BEC, Pierre 1973. Manuel pratique d’occitan moderne. Paris: A. & J. Picard. BEN-ARIEH, Yehoshua 1984. Jerusalem in the 19th Century: The Old City. New York:

St. Martin’s Press. BEN-ARTZI, Yossi 1997. Early Jewish settlement patterns in Palestine, 1882-1914.

(héberből ford. Moshe Shalvi) Jerusalem: Magnes Press, Hebrew University. BLANC, H. 1968. The Israeli Koiné as an emergent national standard. In: J. A. Fishman

& al. szerk. Language Problems in Developing Nations. New York: Wiley. BOIX, Emili & Lluís PAYRATÓ 1995. An Overview of Catalan Sociolinguistics and

Pragmatics (1989–1996). Catalan Review: international journal of catalan culture 9: 317–403.

BOUTET, Josianme & Geneviève VERMES szerk. 1987. France, Pays Multilingue 1. Les langues en France, un enjeu historique et social. 2. Pratiques des langues en France. Paris: L’Harmattan.

BUBENIK, Vit 1989. Hellenistic and Roman Greece as a Sociolinguistic Area. Amsterdam–Philadelphia: Benjamins.

BUCHLER, Maja 2002. Sprachplanung im Schafspelz?! Robert Cheng und die Verschriftlichung des Taiwanesischen. Bochum: Projekt Verlag.

CARMEL, Alex Peter SCHÄFER & Yossi BEN-ARTZI 1990. The Jewish Settlement in Palestine 634-1881. Wiesbaden: Dr. Ludwig Reichert Verlag.

[CHENG, Robert L. ] 鄭良偉 1989. 走向標準化的台灣話文 Zou xiang biaozhunhua

de taiwanhua wen. 臺北: 自立晚報文化出版部 Taibei: Zili Wanbao Wenhua Chubanbu (angol cím: Essays on Written Taiwanese. Taipei: Independence Press).

[CHENG, Robert L. ] 鄭良偉 1990. 演變中的台灣社會語文 Yanbianzhongde Taiwan shehui yuwen. 臺北: 自立晩報社文化出版部 Taibei: Zili Wanbaoshe Wenhua Chubanbu (angol cím: Essays on Taiwan's Sociolinguistic Problems. Taipei: Independence Press).

[CHENG, Robert L. ] 鄭良偉 1996. 民主化政治目標及語言政策 [Demokrácia és nyelvpolitika]. In: 施正鋒 [Si Cheng-hong] szerk. 語言政治與政策 Yuyan zhengzhi yu zhengce (angol cím: Linguistic Politics and Policy), 台北: 前衛出版社 Taipei: Chian-ui, 21–50.

CHIUNG, Wi-vun Taiffalo 2001. Language Attitudes toward Written Taiwanese. Journal of Multilingual and Multicultural Development 22: 502–521.

CHOMSKY, William 1950. Did Hebrew Ever Die? Jewish Frontiers 7/9: 43–51. CHUMACEIRO, Rita Mendes. 1982. Language maintenance and use among Jerusalem

Sephardim. International Journal of the Sociology of Language 37: 25–39. COBARRURIAS, Juan & Joshua A. FISHMAN szerk. 1983. Progress in language

planning: international perspectives. Berlin–New York: Mouton. COLON, German 1976. El léxico catalán en la Romania. Madrid: Gredos. COLON, Germa[n] 1993. El lexic català dins la Romania. Valencia: Universitat de

Valencia. COOPER, Robert L. 1989. Language Planning and Social Change. Cambridge:

Cambridge University Press. EASTMAN, Carol M. 1983. Language Planning: an introduction. San Francisco:

Chandler & Sharp. [ELIAV, Mordekhai] 1978. Erets Yisra’el ve-yishuvah ba-me’ah ha-tesha-esreh,

1777-1917. [‘Izrael és a zsidó település (Yishuv) a 19. században, 1777-1917’] Jeruzsálem: Keter.

[ELIAV, Mordekhai & al. ] szerk 1981. Sefer ha-aliyah ha-rishonah. [‘Az első Aliyah’]. 2 kötet, Yerushalayim: Yad Yitsak Ben-Tsevi.

ESTEVA I FABREGAT, Claudi 1984. Ethnocentricity and bilingualism in Catalonia: the state and bilingualism. International Journal of the Sociology of Language 47: 43–57.

FELLMAN, J. 1973. The Revival of a Classical Tongue: Eliezer Ben Yehuda and the Modern Hebrew Language. The Hague: Mouton.

FELLMAN, J. 1974a. The role of Eliezer Ben Yehuda in the revival of the Hebrew language. In: J. A. Fishman szerk. Advances in language planning. The Hague: Mouton, 427–455.

FELLMAN, J. 1974b. The Academy of the Hebrew Language: Its history, structure and function. Linguistics 120: 95–104.

FERGUSON, Charles A. 1959. The Arabic Koiné. Language 35: 616–630. FISHMAN, Joshua A. szerk. 1974. Advances in language planning. The Hague:

Mouton. FODOR, István & C. HAGÈGE szerk. 1983. Language Reform: History and Future. 6

kötet, Hamburg: Buske. FOUSER, Robert J. 1998. English as Korea's Official Language? Korea Newsreview

(Seoul) August 1998. 8–9. FOUSER, Robert J. 1999. Chinese Characters and Korean Language Policy. The Korea

Herald (February 24). GLINERT, Lewis szerk 1993. Hebrew in Ashkenaz. A language in Exile. London–New

York: Oxford University Press. GOLD, David L. 1980. Recent Work in the Study of Yiddish Language Planning.

Language Problems and Language Planning 4: 107–121. GRAU, Richard 1985. Les langues et les cultures minoritaires en France. Québec:

Documentation du Conseil de la Langue Française. HAAS, W. szerk. 1982. Standard Languages: Spoken and Written. Manchester

University Press. HALL, Jacqueline 1990. Knowledge of the Catalan language: 1975–1986. Barcelona:

Generalitat de Catalunya, Departament de Cultura. Institut de Sociolingüística Catalana.

HARRIS, Tracy K. 1982a. Editor's note: the name of the language of the Eastern Sephardim. International Journal of the Sociology of Language 37: 5.

HARRIS, Tracy K. 1982b. Reasons for the decline of Judeo-Spanish. International Journal of the Sociology of Language 37: 71–97.

HAUGEN, Einar 1965: Construction and Reconstruction in Language Planning: Ivar Aasen’s Grammar. Word 21:188–207; repr. in: Haugen 1972a: 191–215, 1972b: 461–478.

HAUGEN, Einar 1972a. The Ecology of Language. Essays by Einar Haugen. szerk. Anwar S. Dil. Stanford, CA: Stanford University Press.

HAUGEN, Einar 1972b. Studies by Einar Haugen. szerk. Evelyn S. Firchow & al. Paris–The Hague: Mouton.

HIDALGO, Margarita szerk. 2001. Between Koineization and Standardization: New World Spanish. International Journal of the Sociology of Language 149.

HOFFMANN, Charlotte 2000. Balancing Language Planning and Language Rights:

Catalonia’s Uneasy Juggling Act. Journal of Multilingual and Multicultural Development 21: 425–441.

HSIAU, A-chin 1997. Language ideology in Taiwan: the KMT’s language policy, the Tai-yü language movement, and ethnic politics. Journal of Multilingual and Multicultural Development 18: 302–315.

HSIAU, A-chin 2000. Crafting a national language. In: A-chin Hsiau Contemporary Taiwanese cultural nationalism. London and New York: Routledge, 5. fejezet.

INOUE, Fumio 1983. New dialect and linguistic change – An age-area survey near Tokyo. Proceedings of the XIIIth International Congress of Linguists (Tokyo). 975–980.

INOUE, Fumio 1986. Sociolinguistic aspects of new dialect forms: language change in progress in Tokyo. International Journal of the Sociology of Language 58: 73–89.

INOUE, Fumio 1990. New dialect and interlingual dialectology. Annales Universitas Scientiarum Budapestinensis de Roland Eotvos nominatae 21: 109–121.

INOUE, Fumio 1991. Dialect image and the diffusion of new dialect forms. Proceedings of the fourteenth International Congress of Linguists, Berlin 1987. 1508–1511.

JAHR, Ernst Håkon 1997. The fate of Samnorsk: a social dialect experiment in language planning. In: Michael Clyne szerk. Undoing and Redoing Corpus Planning. Berlin–New York: Mouton de Gruyter, 215–248.

JEANJEAN, Henri 1992. De l'utopie au pragmatisme? Le mouvement occitan, 1976-1990. Perpinya: Llibres del Trabucaire.

JOSEPH, John E. 1987. Eloquence and power. The rise of language standards and standard languages. London: Frances Pinter.

JUDGE, Anne 2000. France: ‘One state, one nation, one language’? In: Stephen Barbour & Cathie Carmichael szerk. Language and Nationalism in Europe, Oxford University Press, 44–82.

KAPLAN, Robert B. & Richard B. BALDAUF 1997. Language Planning: From Practice to Theory. Clevedon, UK–Philadelphia: Multilingual Matters.

KERSWILL, P. E. & A. WILLIAMS 2000a. Creating a new town koine: children and language change in Milton Keynes. Language in Society 29: 65–115.

KERSWILL, P. E. & A. WILLIAMS 2000b. Mobility and social class in dialect levelling: evidence from new and old towns in England. In: K. Mattheier szerk. Dialect and migration in a changing Europe. Frankfurt: Peter Lang, 1–13.

KLOSS, Heinz 1967. ‘Abstand’ languages and ‘Ausbau’ languages. Anthropological Linguistics 9: 29–41.

KNUDSEN, Knud 1887. Kortfattet redegjørelse for det dansknorske målstræv. Kristiania [Oslo]

KRAMER, Joseph 1983. Lëtzebuergesch – eine Nationalsprache ohne Norm. In: Fodor István & Claude Hagège szerk. Language Reform: History and Future. Hamburg: Buske, VI: 391–405.

KREMNITZ, Georg 1974. Versuche zur Kodifizierung des Okzitanischen seit dem 19. Jahrhundert und ihre Annahme durch die Sprecher. Tübingen: Narr.

KREMNITZ, Georg szerk. 1979. Sprachen im Konflikt: Theorie und Praxis der katalanischen Soziolinguistik. Eine Textauswahl. Tübingen: Narr.

KREMNITZ, Georg 1981. Das Okzitanische. Sprachgeschichte und Soziologie. Tübingen: Niemeyer.

KREMNITZ, Georg szerk. 1982. Entfremdung, Selbstbefreiung und Norm: Texte aus der okzitanischen Soziolinguistik. Tübingen: Narr.

KREMNITZ, Georg 1988. La recherche (socio-)linguistique en domaine occitan. Bulletin de l’association internationale d’études occitanes 2: 1–31, 3: 1–38.

KUTSCHER, E. Y. 1982. A History of the Hebrew Language. Leiden: Brill & Jerusalem: Magnes Press.

KUZAR, Ron 2001. Hebrew and Zionism. A Discourse Analytic Cultural Study. Berlin–New York: Mouton de Gruyter.

LINN, Andrew R. & Nicola McLELLAND szerk. 2002. Standardization. Studies from the Germanic Languages. Amsterdam: Benjamins.

LODGE, Anthony 1999. Convergence and divergence in the development of the Paris urban vernacular. Sociolinguistica 13: 51–68.

MAR-MOLINERO, Clare 2000. The Politics of Language in the Spanish-Speaking World: From Colonisation to Globalisation. London: Routledge.

McDONALD, Maryon 1990. We Are Not French! New York: Routledge. MONTGOMERY, Michael 1991. The Koineization of Colonial American English.

Actes des colloques annuels de l’Association de linguistique des provinces atlantiques 15: 309–332.

NAM, Seung-ho 1999. Chinese Characters are Obstacles. Korea Forum (Seoul) 3-4: 143–145.

NEWTON, Gerald szerk. 1996. Luxembourg and Letzebuergesch: Languages and communication at the crossroads of Europe. Oxford: Clarendon Press.

NEWTON, Gerald 2002. The standardization of Luxembourgish In: Andrew R. Linn & Nicola McLelland szerk. Standardization. Studies from the Germanic Languages. Amsterdam–Philadelphia: Benjamins, 179–190.

NIEHOFF-PANAGIOTIDIS, Johannes 1994. Koine und Diglossie. Wiesbaden: Harrassowitz.

O’DONNELL, Paul E. 1991. Linguistic recruitment and linguistic defection in Catalonia: an overview. Catalan Review: international journal of catalan culture. 5: 97–105

OFTEDAL, Magne 1981. Is Nynorsk a Minority Language? In: Einar Haugen, J. Derrick McClure & Derick Thomson szerk. Minority Languages Today. Edinburgh: University Press, 120–129.

OSVÁTH, Gábor 1995. A kínai írásjegyek használatával kapcsolatos dél-koreai vita. In: Osváth Gábor szerk. Koreai nyelv és kultúra Budapest: Külkereskedelmi Főiskola, 40–52.

OSVÁTH, Gábor 1996. A koreai modernizáció és az angol nyelv. In: Fáyné Péter E. szerk. Szakmai Füzetek (Budapest: Külkereskedelmi Főiskola), 265–272.

PADEN, William D. 1998. An introduction to Old Occitan. New York: Modern Language Association of America.

PARFITT, Tudor V. 1972. The Use of Hebrew in Palestine, 1800–1882. Journal of Semitic Studies 17: 237–252.

PATERSON, Linda M. 1993. The world of the troubadours: medieval Occitan society, c. 1100-c. 1300. Cambridge New York: Cambridge University Press.

PAULSTON, Christina Bratt 1987. Catalan and Occitan: comparative test cases for a theory of language maintenance and shift. International Journal of the Sociology of Language 63: 31–62.

PENNY, Ralph 1987. Patterns of Language-Change in Spain. London: University of London, Westfield College.

PEREZ-ALONSO, Jesus 1979. Catalan – an Example of the Current Language Struggle in Spain: Sociopolitical and Pedagogical Implications. International Journal of the Sociology of Language 21: 109–125.

ROTH, Cecil 1934. Was Hebrew Ever a Dead Language? The Jewish Chronicle of London, November 23, repr. in: Personalities and Events in Jewish History. Philadelphia 1953, 136–142.

SANVED Arthur O. 2002. Language planning in Norway. A bold experiment with unexpected results. In: Andrew R. Linn & Nicola McLelland szerk. Standardization. Studies from the Germanic Languages. Amsterdam: Benjamins, 191–203.

SAULSON，Scott B. 1979. Institutionalized language planning: documents and analysis of the revival of Hebrew. The Hague–New York: Mouton.

SAUZET, P. 1988. L’occitan: Langue immolée. In: Geneviève Vermes szerk. Vingt-cinq

communautés linguistique en France. Paris: L'Harmattan, I: 208–260. SCAGLIONE, Aldo szerk 1984. The Emergence of National Languages. Ravenna:

Longo Editore. SIEGEL, Jeff 1985. Koinés and koinéization. Language in Society 14: 357–378. SIEGEL, Jeff szerk. 1993. Koinés and Koinéization. International Journal of the

Sociology of Language 99. SILBERSCHLAG, Eisig 1981. Eliezer Ben-Yehuda: A Symposium in Oxford. Oxford:

Oxford Centre for Postgraduate Hebrew Studies. SIMON, Leon 1920. The Renaissance of Hebraism in Palestine. In: Studies in Jewish

Nationalism. London: Longmans, 129–147. STRUBBELL, Miquel & al. 1998. Language, democracy and devolution in Catalonia.

Clevedon: Multilingual Matters. TABOURET-KELLER, Andrée szerk. 1981. Regional Languages in France.

International Journal of the Sociology of Language No. 29. TRUDGILL, Peter 1986. Dialects in Contact. Oxford: Blackwell. TRUDGILL, Peter 1992. Ausbau sociolinguistics and the perception of language status

in contemporary Europe. International Journal of Applied Linguistics vol. 2: 167–177.

TRUDGILL, Peter 2004. New-Dialect Formation. The Inevitability of Colonial Englishes. Edinburgh: Edinburgh University Press.

TRUDGILL, P. J. & al. 2000. Determinism in new-dialect formation and the genesis of New Zealand English. Journal of Linguistics 36: 299–318.

TSAO, Feng-fu 1999. The language planning situation in Taiwan. Journal of Multilingual and Multicultural Development 20: 328–375.

TURELL, Teresa szerk. 2001. Multilingualism in Spain. Sociolinguistic and Psycholinguistic Aspects of Linguistic Minority Groups. Clevedon, UK: Multilingual Matters.

TUTEN, Donald N. 2000. Linking social change and linguistic change: Koineization in early Castile. In: Steven N. Dworkin & Dieter Wanner szerk. New Approaches to Old Problems: issues in Romance historical linguistics. Amsterdam– Philadelphia: Benjamins, 97–105.

VALLVERDÚ, Francesc 1970/1979. Dues llengües: Dues functions? Barcelona: Edicions 62.

VALLVERDÚ, Francesc 1984. A sociolinguistic history of Catalan. International Journal of the Sociology of Language 47: 24–37.

VALLVERDÚ, Francesc 1990. L’ús del català: un futur controvertit. Barcelona:

Edicions 62. VIKØR, Lars S. 1989. The position of standardized vs. dialectal speech in Norway.

International Journal of the Sociology of Language 81: 41–59. VIKØR, Lars S. 2001. The Nordic languages. Their Status and Interrelations. Oslo:

Novus Press (első kiadás: 1993). WALTON, Stephen J. 1987. Farewell the spirit craven: Ivar Aasen and national

romanticism. Oslo: Det Norske Samlaget. WARDHAUGH, Ronald 1987. Languages in Competition. Oxford: Blackwell. WEBBER, Jude & Miquel STRUBELL i Trueta 1991. The Catalan language: progress

towards normalization. Sheffield: Sheffield Academic Press. WEINREICH, Max 1938. Daytshmerish toyg nit. [‘Nem kellenek a germanizmusok’]

Yidish far ale 97–106; repr. in: Yidishe shprakh 1975, 34. 1/3: 23–32. WIGGEN, Geirr 1995. Norway in the 1990s: a sociolinguistic profile. International

Journal of the Sociology of Language 115: 47–83. WILLIAMS, A. & P. KERSWILL 1997. Investigating dialect change in an English new

town. In: Alan Thomas szerk. Issues and methods in dialectology. Bangor: Department of Linguistics, University of Wales, Bangor, 46–54.