Civilizációnk eredete homályba vész? Esetleg teljesen ismeretlen? Dehogy is! Rendelkezésünkre áll számos eltitkolt-vitatott régészeti lelet és egyéb bizonyíték. Felfedezőutunk tolongó kalauzai beszédes tárgyak, írások, térképek. Rá kell döbbennünk, hogy időtlen idők óta élnek emberek a Földön! Mindig egy kicsit másképpen néztek ki, de igazából mindig is nagyon hasonlítottak, hasonlítottunk egymásra. Nem vagyunk semmiféle csúcsa a fejlődésnek, sok hibánk van még. De úton vagyunk a tökéletesedés felé. Mégpedig azon az úton, amelyen előttünk sok régi ember, sok előző emberiség, sok méltó előd járt már.

Nemere István Az előző emberiség

Mottó:Az emlékezet régebbi, mint mi magunk. A TÖRTÉNELMÜNKET FELFORGATÓ KŐ Olyan ez, mintha egy kalandos sci-fi vagy egy elejétől a végéig kitalált, felnőtteknek szóló mesefilm lenne. Már az első jelenetek is erre emlékeztetnek bennünket. A helyszín: Oroszország, azon belül is a Baskír1 Autonóm Köztársaság. Mielőtt valaki a távoli Szibériára gondolna, hadd tegyem gyorsan hozzá: Baskíria az Uráltól nyugatra, tehát Európában terül el, és egyszer minden bizonnyal része lesz az Európai Uniónak. Most persze még nem ez a helyzet. A köztársaságban nemcsak baskírok és udmurtok2, hanem számos más kisebb nép is él együtt az oroszokkal, a fővárosukat Ufának hívják. Az Urál vidékén az év egy részében nem a legkellemesebb az időjárás, de kibírható. Hatalmas sík sztyeppék váltakoznak kisebb-nagyobb hegyekkel, sűrű erdőkkel, nagy folyókkal és tavakkal. Az időpont: 1999, valamint a későbbi időszak. Nagyon is jellemző és nem-csak az orosz, hanem az egész világ tudományos életére is mindaz, ami azóta történt. A történet helyszíne a Nurimanszkij körzet Csandar nevű faluja. Az említett évben a falu mellett orosz és kínai kutatók dolgoztak - régebben erre a vidékre költözött kínai bevándorlók nyomait keresték. A környéken lakók is tudták, hogy a kutatók kínai írásjeleket keresnek, eközben találtak is néhány érdekes régi követ. Valaki azt mondta nekik, számos ház alapjába és falába építettek bele olyan kőlemezeket, amelyeken különféle furcsa jeleket véltek felfedezni, de az építkezés idején ezzel nem nagyon törődtek, mert hiszen szükség volt anyagra. Egy helybeli lakos aztán megmutatta a kutatóknak a saját háza falába épített, körülbelül másfél méterszer egyméteres

kőlapot. A csaknem egy tonna súlyú lapot minimális rongálás árán sikerült kiszedni a helyéről. A különös, kínainak látszó írásjelek miatt a lapot további kutatás céljából egy darabban szállították be az ufai egyetemre. [7] Nagyon érdekes dolgok derültek ki a 15-16 centiméter vastag kőlapról. Először is az, hogy voltaképpen három rétegből áll, amiből csak az alsó lehetett természetes, arra vitték fel mesterséges úton a másik kettőt. Az információt hordozó második réteg üvegszerű anyag, melyről ma még nem lehet tudni, hogy vajon miként is vitték fel az alsó dolomitra. A harmadik, egyben legvékonyabb, mindössze pár milliméteres átlátszó réteg egyfajta védőfilm. A kőlap pedig nem más, mint az Urál-vidék háromdimenziós domborzati térképe! A következő három évben ezt térképészek és más szakirányú tudósok is igazolták. Az ismeretlenek által ismeretlen időpontban (korban) készített tér-kép döbbenetes pontossággal ábrázolta - ábrázolja - az Urál-vidék hegyeit, völgyeit, folyóit. Ami még inkább meglepő: az a hegyek magassága. Még ma is komoly nehézségeket okoz, és alapos számítógépes munka kell ahhoz, hogy méretarányos domborzati térképeket készíthessenek, és ez a művelet sem mindig jár sikerrel. Erős műszaki háttérrel kell rendelkezni hozzá, és a gyártási eljárások is kísérleti stádiumban vannak még csak. Azt állapították meg, hogy nem mostanság készült a térkép. Ha viszont nem ma, akkor visszafelé haladva az időben ismételten oda jutunk, hogy... De ne vonjunk még le „elhamarkodott" következtetéseket e témában. Vizsgáljuk tovább a térképet! A térképészek szerint a mű annyira pontos, hogy azt földi mérésekkel nem is lehetett volna elkészíteni. Vagyis ahhoz, hogy létrejöjjön, bonyolult műszeres eljárásokra volt szükség már az 1 A baskír népnevet az arab és perzsa írók említik először. A népet mindig a magyarokkal együtt mint mádzsgárokat vagy bádzsgárokat nevezik. Az Urál déli részén található területet a XIII. század utazói Magna Hungária néven ismerték. 2 Vagy votjákok, régi szokásaikat és pogány vallásukat sokáig megőrző finn-ugornak tartott nép. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 4előkészítés szakaszában. Ám nem magán a terepen, amely nyilván akkor is ennyire járhatatlan volt, mint manapság a hegyes, szakadékos, erdős táj miatt. A legvalószínűbb, hogy a valamikori térképkészítők légi fényképezést alkalmaztak, és valamilyen más, számunkra ismeretlen módon állapították meg a tereptárgyak magasságát is. Csak így történhetett meg, hogy a ma is ismert hegycsúcsok, vonulatok, völgyek és fennsíkok magassága és mélysége a valós helyzetükhöz és egymáshoz viszonyítva is hihetetlenül pontos! De ez még nem minden. Ugyanis a térkép nem mindenben „pontos", vagyis inkább úgy kell fogalmaznunk: nem a mai állapotokat mutatja. Némelyik folyó ugyanis ma nem pontosan ott kanyarog, ahol a térképen látszik. Ennek több oka is lehet. Az egyik például az, hogy némelyik

folyón áthidalván gátat is látunk. De ma nincsenek ott gátak, és úgy tudjuk, hogy a valóságban soha nem is voltak. Nos, a „soha" egy kicsit erős, mert hiszen a tér-kép szerint mégis voltak valaha. De vajon mikor? Azonfelül a mai valóságtól még két jelentős ponton tér el ez a kőtérkép. Az egyik a csatornák, ugyanis több helyen szemmel láthatóan egyenes, [8] mesterségesen épült csatornák kötik össze a folyókat. Ma természetesen ezek sem léteznek. A másik dolog egy kanyon, vagyis a talajba nagyon bemélyedt folyóvölgy. A térkép szerint ez a mai Ufa városától délre található. Nos, a térképen úgy ábrázolták, mintha létezne. Vagyis - akkor létezett, amikor a térképet készítették. De ma már ebben a formában nem fellelhető, viszont geológusok a kőtérképtől függetlenül évtizedekkel korábban megállapították egykori helyét! Az évmilliókkal korábbi tektonikus törés a mai városok, Ufa és Sztyerlitamak között húzódott. Később az újabb földmozgások miatt a föld ott összezárult, és egy mai, jelentéktelen folyó medrét követi. Viszont a kő-térképen világosan kiolvasható, hogy ott valaha egy mély kanyon húzódott. Az már csak „hab a tortán", hogy a kőlapon (miként a környéken talált más köveken is látható) a rajta fellelhető „kínai írásjelekről" egy erre felkért kínai egyetem tudósai megállapították: azok bizony nem kínaiak. Soha a múltban egyetlen, kínaiak lakta vidéken egyik törzs vagy népcsoport sem használt ilyenfajta jeleket. A jelek tehát más nép, más emberek írása volt. De mit lehet tenni, ha az nemcsak a kínaiakéhoz, ámde semmilyen más, a civilizációnkban valaha is használt jelrendszerhez, íráshoz nem hasonlítható? A kérdéseink szinte automatikusan merülnek fel. Ezek közül a legfontosabb kettőre megtalálni a választ. Az egyik: MIKOR? Mikor készült a rejtélyes háromdimenziós térkép? Az orosz kutatók kezdetben arra gyanakodtak, hogy maximum pár ezer éves lehet a leletük. Ám ennek rögtön számos részlete ellentmondott a már ismert tényeknek. Az egyik maga a kőlap a három rétegével. Ezen jól látható, hogy nem egy természetes dolomit-, gránit- vagy márványlapra vésték rá a térképet. A körülbelül 15 centiméteres vastagságú dolomitlapot csupán alapnak, mondhatni hordozórétegnek használták. A második réteg, amibe belevésték magát a térképet, egy ma diopszidüvegként ismert anyag. A diopszid egy nagyon elterjedt pirozén ásványi anyag, vegyjele CaMgSi206. Kevés vastartalma van, zöldes színben játszik, kristályai oszloposak. A fedőréteg egyfajta kalcium, amely afféle porcelánréteghez hasonló bevonatot képez a térkép felületén. Mindössze pár milliméter vékony.

Ez egyben azt is jelenti, hogy a térkép a maga rendkívüli földrajzi és méretarány-pontosságával nem készülhetett az ismert emberi múltunkban, a mi ismert múltunkban. Azért sem, mert elkészítéséhez a tudósok szerint légi felvételekre volt szükség, és a térkép annak alapján nyerte el hihetetlen [9] pontosságát (csak a XX. század végén értük el ezt a tökéletes pontosságot, amikorra viszont a kőtérkép már régen be volt ágyazva egy ház alapjába...) Van még továbbá érvünk ősrégi volta mellett. Például mondjuk az, hogy ha nem készülhetett a mi civilizációnk idejében, akkor ennél sokkal régebben kellett keletkeznie. Már csak azért is, mert hiszen olyan állapotot rögzít - gondoljunk csak a már nem létező, de egykor bizonyosan volt kanyonra! -, amely évmilliókkal korábban létezhetett! Miért készítene valaki térképet mondjuk 2-3 ezer évvel ezelőtt egy olyan állapotról, amely már N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 5millió évek óta nem is létezik? Ilyet ma is legfeljebb csak tudományos céllal, múzeumok számára készítünk, de azok is inkább makettek. És nincs rá okunk ebben az esetben, hogy olyan tökéletes pontosságra törekedjünk, mint amit ez a kőtérkép ábrázol. Nem, nem, itt minden bizonnyal egy valaha igenis használatban volt Urál-térképről van szó. Már csak azért sem készülhetett a mi őskorunkban, mert a két mesterséges réteget az ősemberek vagy a valamivel későbbi, mondjuk rézkorszaki őseink sem tudták volna rávinni a dolomitlapra. No és hogyan vésték volna bele a völgyeket, alakították volna szobrász módjára a hegyeket? És hogyan mérték volna meg azok magasságát, a völgyek mélységét, ki járta volna be azt a hatalmas, sok százezer négyzetkilométert, hogy minden folyó irányát, folyását pontosan megállapítsa, sőt még azok szélességét is mindenhol lemérje...? Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük - a mikor? kérdésre keresve a választ -, hogy ez nem az utóbbi pár ezer évben történhetett. Ezzel együtt azt is kimondtuk, hogy akik a térképeket készítették, nem lehettek a mi ma ismert és lépésről lépésre fejlődő civilizációnk tagjai. És ezzel el is érkeztünk a második, talán még fontosabb kérdéshez. KIK tették? Kik voltak azok? Kik éltek itt sok millió évvel ezelőtt és készítettek ilyen térképeket? Ez a könyv éppen ezekre a kérdésekre próbál választ találni.[10] N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 6Mottó: Jézus mondta: aki keres, ne hagyja abba a keresést, míg csak nem talál, és ha találni fog, zavarba jön majd, amikor zavarba jön, csodálkozni fog és a mindenségen uralkodni. (Tamás-evangélium, 3. apokrif) LEGENDÁK KÖDÉBEN Kérem, ne csodálkozzanak immáron azon sem, hogy a könyv első részét nyitó mottószöveg egy olyan „Bibliából" származik, amit manapság nem ismernek el annak. Olyan művek között

szerepel sok más hasonló írással együtt [Hénokh (Enokh vagy Hénoch alakban is használják e nevet) könyve, Mózes apokalipszise, Ezdrás apokalipszise, A tizenkét pátriárka végrendeletei, Apokrif evangéliumok stb.], amelyek valaha részei voltak a Bibliának, de valakik „kitiltották" őket a szentnek nevezett Könyvek könyvéből. Márpedig ha e könyv célja a Biblia körüli rejtélyek szaporítása és ismertetése lenne, sokkoló dolgokat közölhetnénk. Ám ebben a fejezetben a Biblia csak egyike forrásainknak - éppen olyan bőségesen igyekszünk majd meríteni más szent könyvekből. Három világrész „bibliái" és öt világrész mondái, legendái lesznek forrásaink. De nem kerüljük el számos nép irodalmi és szóbeli hagyatékát, régi eposzokat (hőskölteményeket) és más műveket sem. Mert hiszen mindegyikben vannak közös dolgok, átfedések, amelyek túlmutatnak az általunk ismert emberiség történetén és eseményein. Találunk ott olyan célzásokat, állításokat, sőt tényeket is, amelyek alapjaiban kérdőjelezik meg mindazt, amit akár a vallások, akár a tudományok tanítanak az emberiség régmúltjáról, civilizációnk kezdeteiről. A vallás, vagyis az egyházak művelt emberei makacsul ragaszkodnak ahhoz az állításhoz, hogy a régi szent könyvek egyfelől magának Istennek a sugallatára született írások. A legtöbb nagy vallás mai képviselői a szó szoros értelmében szentül hiszik, hogy úgy a Bibliát, mint a Koránt vagy a buddhisták, hinduk vagy mások első alapműveit, sajátos „bibliáikat" isteni sugallatra készítették el az emberek. Ezért azokat mint magának Istennek a műveit kell elfogadnunk, állításaikban nem kételkedhetünk, nyilvánvaló ellentmondásaival ne foglalkozzunk, mert ha hiba van bennük, akkor azt nyilván a leírók követték el. Hisz Isten nem tévedhet. Nem tudjuk persze, mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy ha valóban csak egy Isten létezik, aki mindenható - hogyan tűrhette el e hibák keletkezését. [11] Még nagyobb „baj", hogy ezen alapkövek némelyike tökéletesen ellentmond a másiknak (gondoljunk csak például a keresztények állítására, miszerint a halál után nincs élet, amivel szemben áll a buddhista és egyéb tanítás az örök körforgásról, az újjászületésről stb.). A másik oldalon ott van a tudomány - mert az bizony egy teljesen másik oldal ám, akárhogyan is igyekeznek egyesek verejtékes munkával összebékíteni, közelíteni a két tan egymással ütköző állításait és bizonyítékait -, amely nemcsak e szentírásokat, hanem más legendákat, a legrégebbi időkből ránk maradt történeteket igyekszik „egy az egyben" a fantasztikum világába sorolni. A tudomány bizonyos (mondjuk ki nyíltan, ne szégyelljük az igazat: vaskalapos) képviselői immár századok óta azt próbálják bebizonyítani nekünk, hogy a régi történetek hamisak, hazugok, egy álomvilágot tükröznek mindössze, amelyeknek semmi vagy elenyészően kevés köze lehetett az egykori valósághoz. Mi azonban ismerjük a tudománytörténetet (ellentétben számos tudóssal), és élénken emlékszünk néhány tanulságos esetre. Például arra, hogy Kopernikusz jött rá: világunk nem Föld-központú, hanem (legalábbis a naprendszerünk) Nap-középpontú (heliocentrikus) világ. Mára ezt már elfogadtuk, sőt igazoltuk, tanítjuk és tanuljuk mint alapvető megdönthetetlen tételt. De egy apróságról ne feledkezzünk meg: Kopernikusz nem volt csillagász] Sohasem végzett

semmi ezzel összefüggő egyetemet, fakultást, szemesztert stb. Mondhatni, magánszorgalomból

tanulgatta ezt a szakmát, miközben teológiai és orvosi tanulmányait végezte. De ki tudja ma azt, hogy „dr. Kopernikusz" hány embert gyógyított meg, avagy milyen vallástörténeti vagy egyházjogi témákban jeleskedett...? A másik kedvencünk Heinrich Schliemann (Neubuckow 1822 - Nápoly 1890), aki a régészet terén teljesen amatőrnek volt mondható (tíz nyelven beszélő kereskedőként járta a világot), mígnem egyszer elolvasta Homérosz művét a trójai háborúról. Ami még nem lett volna „baj", de ő nagy lelkesen komolyan is vette mindazt, amit ott olvasott. Ez hiba volt, mert a tudomány „már régen bebizonyította", hogy az Iliász nem több irodalmi kitalációnál. Schliemann nem így vélte, hosszú évek fáradtságos (és költséges) munkájával kinyomozta kizárólag a szöveg alapján, hol volt Trója. Odament, engedélyeket és munkásokat gyűjtött, majd kiásta Trója romjait. Kilenc Tróját talált egymás alatt, mindegyik más korból való volt - a sokszor elpusztult „nem létező, legendabeli" várat, lám, minduntalan újjáépítették még az ókorban. Megtalálta még annak a tűzvésznek a nyomait is, amelyik a „monda" végén az ellenségtől felgyújtott Trója pusztulását okozta. Manapság a tudomány képviselői nem beszélnek Schliemannról. Ezzel együtt továbbra is azt állítják, hogy az ősi legendák, mondák és ókori [12] irodalmi művek kizárólag a képzelet termékei, és a bennük foglaltaknak nem sok közük van a valósághoz. Mi viszont azt állítjuk, hogy a helyzet alapvetően más. A ma kutatóinak -legyenek bár lelkes amatőrök vagy a szakmájukban jártas profik - az lenne a feladatuk, hogy eleve egészen más hozzáállással közelítsenek a problémához. Az lenne az ideális, ha fordítottan, más megközelítésben állnának a feladathoz. Ha meg lennének győződve arról, hogy minden ókori szövegben - legyen az bármilyen műfajú, bárhonnan eredő, bármilyen céllal íródott is - igazat állítottak. Vagy legalább részleteiben ott kell lennie az igaz valóságmagnak is. A fantáziát, a kitalációt sem kell mellőzni, de illene végre elválasztani az egyiket a másiktól! Könyvünk első részében keresni fogjuk azokat a - még egyelőre nem tárgyi - bizonyítékokat, amelyek amellett szólnak, hogy ősi múltunk valójában egészen más volt, mint ahogy eddig hittük és mint valószínűleg a nagy többség ezután is hinni fogja sajnos. Bizonyára sokakat meglep majd, hogy ősi vallásos és más iratokban két-, három-, négy-, ötezer évvel ezelőtt már teljesen mai, modern dolgokról írtak. Meglepő lesz, hogy valaha az emberek repkedtek, a világűrt kutatták, kiterjedt tudományos tevékenységet folytattak, ismerték az egész Földet (talán jobban is, mint mi ma). Azon is elcsodálkozhatnak majd, hogy ennek manapság miért találjuk olyan kevés nyomát. Vagy talán nem is olyan kevés bizonyíték szól emellett? Az aranykor Nem lehet véletlen, hogy szinte minden régi kultúra fennmaradt (nyelvi) emlékei között találunk utalásokat egy valahavolt, a későbbieknél sokkal jobb, fenségesebb korról. Azt könnyen megérthetjük, hogy az idősebb emberek - függetlenül attól, mikor és hol éltek, élnek

- szívesen emlékeznek vissza saját ifjúkorukra. Amikor még erősek, fiatalok, egészségesek voltak a szép jövő reményével maguk előtt. Természetes talán, hogy fiatalságuk elmúltával nem olyan erősek és már nem is a legegészségesebbek, jövőjük pedig minimálisra szűkült, és az sem kecsegtet semmi jóval, csak fájdalommal, betegségekkel és az elkerülhetetlen halállal - emlékeikkel a régi szép idők felé fordulnak. Ámde nehéz ilyesmit elképzelni és elhinni az egész emberiségről. Az emberek összessége persze egyre több tapasztalattal rendelkezik, ilyen értelemben nevezhetjük azt „öregnek" vagy öregebbnek, de ez is hamis állítás. Az egyedek által szerzett tapasztalatok összességét nem lehet „kornak" nevezni és ebben az értelemben értékelni.[13] Így tehát az, hogy az emberi társadalmak java része vagy talán kivétel nélkül mindegyike emlékezni vél egy „aranykorra", valami mást kell jelentsen. Könnyű persze (ál)tudományos, vaskalapos módon legyinteni az egészre, és kijelenteni, hogy az emberek mindig is szerettek vigasztalódni, és a jelenlegi sanyarú helyzetüket egy régi, csodaszép, mesés időszakhoz hasonlítani. Aminek egyeden hiányossága csupán az, hogy sohasem létezett - állítják ezek a kétkedők. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 8Mi viszont azt állítjuk, hogy ennek is kell, hogy legyen valami oka. A múltban léteznie kellett egy olyan korszaknak, amelyre nem véletlenül emlékeztek az ókori emberek olyan szívesen. Valami, ami mélyen beleívódott az emlékezetükbe, és bár egyre csak gyarapodtak a nemzedékek, mind több idő telt el, ami elválasztotta őket attól a korszaktól - az emléke sohasem halványulhatott el teljes mértékben. Az aranykorra gyakran emlékeztek az ókor neves költői, filozófusok írtak róla, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy pár ezer évvel ezelőtt szinte mindenki emlegette. Később érthetően fogyatkozni kezdtek ezek az említések, talán fogyatkozott maga az emlékezet is. Ha igaza van Jungnak3 akkor létezik kollektív emlékezet, afféle hatalmas, emberfeletti tudatalatti. Ilyen értelemben az emberiség olybá vehető, mintha egyetlen, tudattal rendelkező szervezet lenne, amely sok más tulajdonsága mellett képes emlékezni saját múltjára. De persze rossz a hasonlat (és az sem kizárt, hogy Jungnak sincs igaza), mert hiába van ma hatmilliárd ember, mint társadalom nem emlékezhet arra, ami abban a korban történt, amikor talán hatmillióan élhettünk összesen ezen a Földön. Mi mégis makacsul ismételgetjük azt a tudományos érvet, hogy semmi sem történik ok nélkül. Mi több, igyekszünk magunkat ehhez tartani, sőt ezt afféle alapnak, tengelynek és pajzsnak is felhasználni - amikor éppen a tudománnyal állunk vitában. Sajnálatos tény, hogy a tudomány számos állításával és általános nézőpontjával szemben nekünk is éppen ezen tudomány eszközeit kell használnunk - mégsem hisznek nekünk... Valamilyen aranykornak tehát lennie kellett. Bizonyára volt egy időszak - nem tudni, hol, nem tudni, mikor? -, amelynek emberi résztvevői, alanyai és alakítói valamiféle ideális állapotban élhettek. Különösen a későbbi emberek életviszonyaihoz képest. Ez afféle paradicsomi állapot

lehetett. Talán éppen maga volt az éden, a paradicsom, valamiféle édes kezdő nirvána, a tudatos vagy tudattalan boldogság akkor és ott örökösnek tetsző állapota? Ahol boldogság volt élni és tevékenykedni, és az ott és akkor élőket nem fenyegették veszélyek, nem kellett nap mint nap megküzdeniük az életükért, és senki sem[14] hatott ellenük? Nem voltak életveszélyben sem a természet részéről, sem a többi ember részéről...? Ez tényleg maga lehetett a paradicsom, gondoljuk most mi, akik átéltük és láttuk az eddig valaha is volt legrosszabb emberi korszak, a XX. század aljasságait. Nem vagyunk képesek bebizonyítani, hogy létezett az aranykor. Ellenben mindent megteszünk azért, hogy bebizonyítsuk: ha volt, akkor az egy másik civilizáció utolsó szépséges, gyönyörű időszaka lehetett. És abban is emberek éltek. Olyanok, mint mi. Mégsem „mi" voltunk, de nem is igazán tőlünk idegenek „ők". Az első emberek? A hivatalos tudomány szerint az emberek ősei a majmok egyik ágából fejlődtek ki hosszú évmilliók alatt. Aztán ezen fejlődési lánc végén a törzsfejlődés olyan lényt hozott létre, amely képes volt összehangolt, tervszerű mozgásra, sőt a gondolkodás alapjait is elsajátította, majd viszonylag gyorsan az élővilág élére tört. Eszközöket kezdett használni, vándorolt, vadászott, gyűjtögetett, kommunikált társaival, vagyis - emberré vált. Hosszú utat tett meg, míg idáig eljutott. Bár a darwini törzsfejlődés elmélete ezer sebből vérzik, sőt bizonyítéka vajmi kevés, mégis lényegében mindmáig tudományos dogmaként tanítják. Pedig esetében valójában minden bizonyítékot nélkülöző feltételezésről, sőt hitről van szó. Nem lehet véletlen, hogy bár neves tudósok számos könyvben és szakmunkában bizonyították már be az „elmélet", sőt annak javított változatának tarthatatlanságát is - mégis a hivatalos tudomány erről eddig nem vett tudomást, és sejthetően a közeljövőben sem fog ezen változtatni. Míg egyfelől a tudós kutatók a maguk eszközeivel küzdenek a darwini eszmék ellen - például azt kérdik: hol van egyetlen bizonyíték is arról, amely alátámasztaná, hogy a fajok átmennek 3 Jung Alexander - 1799-1884 -, német művelődéstörténész és filozófus. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 9egyikből a másikba az úgynevezett fejlődés útján -, addig mások más úton-módon támadják néhai Darwin úr vízióját. A Däniken-féle4 fantáziadús szerzők és a velük tartó néhány kutató azt állítja, hogy nem volt itt semmiféle fejlődés, még egy-kétmillió évvel ezelőtt is csak majmok ugráltak a fákon, és az ember, valamint elődei sehol sem voltak. Mígnem egy szép napon leszállt Földünkön egy vagy több idegen hajó, és a rajtuk érkezett kozmikus lények kiválasztották a helyi faunából a fejlődésre legtöbb reményt nyújtó majmok egy csoportját. A befogott állatokon [15] elvégzett genetikai műtétek nyomán aztán ezek a lények hihetetlenül gyors fejlődésnek indultak, és emberré váltak. Ebben a verzióban a szerzők szerint az idegenek később ismét eljöttek. Ez már mindössze úgy tíz-tizenkétezer évvel ezelőtt történhetett. Kiderült, hogy az első itt járt és műtéteket végző

csoport valamit elrontott, vagy pedig az egyik fontos hatás a helyi fizikai körülmények között más irányba vitte el a fejlődést. Azok az első emberek talán túl agresszívak lettek, és irtották egymást, vagy éppen ellenkezőleg, kevésbé lettek agresszívak, azért nem voltak igazán alkalmasak a létért folytatott kemény küzdelemben? Vagy valamilyen más negatív tulajdonságuk volt, netán hajlamosság egy később minden bizonnyal felbukkanó fertőzésre vagy pszichés nyavalyára? Ezer oka lehetett, hogy - az elmélet hirdetői szerint - kiirtották az egész első „garnitúrát", és egy újabb variáns csoportot hoztak létre. A kiirtást egy gigantikus árvízzel („özönvíz") oldották meg. Ennek nyoma bukkant fel aztán a sumér eposzoktól a Biblián át számos nép eredetlegendáiban is. Ám ezzel a lehetséges változatoknak nincs vége. Ott vannak például a teremtéselmélet hívei. Ők természetesen kizárólag vallási alapokon közelítenek mindehhez, vallásuktól függetlenül. Éppen úgy lehetnek mély hitű katolikusok vagy krisnások, evangélikusok vagy baptisták, reformátusok vagy buddhisták. Mindannyiukban az a közös, hogy állítják: a világot, tehát az univerzumot és benne a Földet is. A mindenható lény, bizonyos „Isten" teremtette volna. Elméletileg tulajdonképpen nem ajánlatos velük gúnyolódni, mert jelenleg ők vannak a legtöbben a bolygón, létszámuk több milliárd. Persze a nagy többségük számára a teremtés, mint olyan, semmiféle bizonyításra nem szoruló alaptétel, hiszen ez hit kérdése. A bennük meglévő acélos, sziklaerős hité. Ezért nem is foglalkoznak vele. Ámde akadnak e korántsem egységes hit-társadalmon belüli erős és harcias csoportok, amelyek igenis komoly küzdelmet folytatnak azért, hogy a huszonegyedik században a már szinte a tudatokba kövesedett „tudományos ballasztot" kidobják, és vagy párhuzamosan a tudományos érvekkel okítsák az alapfokú iskolákban és egyetemeken a teremtéselmélet elveit is - vagy csak azt. Már csak azért is, mert számukra ez az egyetlen logikus egyben elfogadható létkezdet. De valljuk be, a tudomány ma (még) nem képes megbízható magyarázatot adni a világ kezdetére, az élet létrejöttére, az értelmes lét kialakulásának okaira, körülményeire. Egyelőre tehát sötétben tapogatózunk. De ők nem ezen az állásponton vannak, ők nagyon is biztosak a dolgukban. Abban, hogy egyetlen felsőbbrendű, mindenható lény teremtette ezt a világot, valamint a szerte a kozmoszban létező továbbiakat is, beleértve a más dimenziókat és minden egyéb tér- és időformációkat. Földi viszonylatban a tudomány érveire ők is a szabályt pontról pontra követő érvekkel válaszolnak![16] Ez ebben a harcban az új, amit persze a többség nem ismer, mert a tudományos élet aktivistái ezeket is elhallgatják a közvélemény előtt. Lássunk erre egy példát: a tudomány azt állítja, hogy a Föld életkora körülbelül (legalább) 4 milliárd év, a szerves élet pedig körülbelül 3,6 milliárd évvel ezelőtt vette kezdetét a Földön.

A teremtéspártiak azt állítják: a teremtés mindössze pár ezer évvel ezelőtt történt, ősemberek és majomemberek nem léteztek, nem is lehettek, hisz erre nem volt idő, minden élőlényt az Isten teremtett rögtön olyan formájában, amilyennek azt ma ismerjük. A teremtéspártiak ily módon nem ismerik el azokat a tudományos eredményeket, amelyek bizonyítják, hogy a kőzetek több százmillió évesek, hogy a kontinensek vándoroltak, hogy a kőolaj- és a szénkészletek sok millió éven keresztül kellett kialakuljanak, hogy 65 millió évvel ezelőtt a dinoszauruszok már ki is haltak... Ez az időskála a számukra egyszerűen nem létezik. 4 Erich von Däniken híres, ma is igen tevékeny svájci kutató - Zofingen, (1935). N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 10Ebben kétségtelenül nincs igazuk, de akad olyasmi is, amivel „fejre állíthatják" a tudomány eddigi állását. Ez utóbbi ugyanis sok millió felfedezése között többek közt ahhoz is ragaszkodik, hogy a világűrből naponta több tíz tonna törmelék, kozmikus por és apró kőzet hullik a Földre. Nincs okunk kételkedni ebben, hiszen Földünk másodpercenként csaknem 30 kilométeres sebességgel száguld a világűrben egy olyan pályán, ahol sok ezer egyéb égitest is jár. Logikus, hogy egy nagy vonzással rendelkező égitest gravitációs ereje is magához ránt rengeteg ilyen apró kőzetet, porszemet, felfogható afféle kozmikus porszívóként is bolygónk működése. Nemegyszer szabad szemmel is meggyőződhetünk arról, hogy ilyen kozmikus kőzetdarabok hullanak le vagy látványosan égnek el a légkörben. A tudomány azt állítja, hogy ebből több tonna mennyiség éri el naponta a Föld felszínét. Hetven százaléka persze a tengerekbe, óceánokba zuhan, a többi pedig a szárazföldekre. Ezzel a teremtéselmélet híveinek egyik remek fegyverévé vált a „meteor-por"-nak is nevezett anyag. Ez huszonnégy órás ciklusonként akár tonnaszám kerülhet a Föld felszínére. Ez így van ma, és nincs okunk feltételezni, hogy az eltelt sok millió és százmillió, sőt milliárd év alatt másképpen történt volna. A Föld gravitációs tere, pályája és sebessége akkor is olyan volt, mint ma, tehát régtől fogva kellene gyűlnie a meteorpornak... Válaszul a teremtéspártiak azzal érvelnek, hogy ha a Föld valóban több milliárd éves lenne, mióta felszíne megszilárdult, és eltelt legalább hárommilliárd év - akkor a felszínét attól kezdve máig legalább 45 méter vastagon kellene, hogy elborítsa a meteorpor! Ha ez így lenne, igen kis esélye lehetne a felszínen a biológiai életnek, beleértve magát a „csúcsragadozót", az embert is. Már rég kihaltunk volna, illetve így fejlődésünk sem lett volna elképzelhető.[17] A teremtéselmélet hívei szerint ez is jó bizonyíték arra, hogy a Föld a tudomány állításaival ellentétben alig pár ezer éve kering csupán a kozmoszban! Ráadásul ott volt az eset a holdporral is. Mielőtt 1969-ben az első űrhajósok a Hold felszínére léptek, a tudósok meg voltak győződve, hogy több tíz méter vastag porrétegen kell majd

küszködniük, hiszen a Hold az űrben repülve ugyanúgy „begyűjti" a kozmikus port, mint a Föld. Ráadásul a Holdon nincs se eső, se szél, tehát erózió vagy vizek sem. Nincs olyasmi, ami elnyelné, eltüntetné ezt a porréteget. Aztán amikor az űrhajósok landoltak, kiderült: a Holdon a porréteg vastagsága nem haladja meg az egy centimétert! Pedig ott is legalább 20-30 méternek kellene lennie, ha igaz, hogy az az égitest is milliárd évek óta kering az űrben...! Mi persze tudjuk, hogy ez nem így van. Elég belenéznünk egy kanyonba, hogy lássuk a sok millió év alatt lerakódott, megszilárdult kőzetrétegeket. Elég látnunk őseink régi koponyáit vagy kőbaltáit, hogy tudjuk: fokozatosan jutottunk el idáig. Lehet persze, hogy a darwinistáknak nincs igazuk (sőt egyre több jel utal rá, hogy bizony nincs), de a Föld akkor sem egy- vagy hat-, netalán tízezer évvel ezelőtt keletkezett egyetlen lény intésére, szándékára, és nem is egyetlen pillanat alatt. Igaz, nem tudjuk megoldani a meteorporrejtélyt sem földi, sem holdi viszonylatban. De nem is ez a célunk, legalábbis nem ebben a könyvben. A teremtést vagy evolúciót tehát békén hagyjuk. Könyvünk célja annak bizonyítása, hogy előttünk is létezett már egy másik civilizáció (sőt ezen állításunkat a könyv legvégén még fokozzuk is majd...), így tehát teljesen mindegy, hogy lényegében melyik álláspontnak van igaza. Mindenesetre abban bizonyosak lehetünk, hogy emberek már nagyon régóta élnek a Földön. Ha így közelítünk, teljesen mindegy, melyik emberiségről beszélünk - az előzőről vagy a mostaniról. Valahogyan létrejöttek, ha nem az utóbbi pár százezer évben, akkor korábban. Akár millió, tízmillió évvel korábban is. A lényeg, hogy itt voltak, és ennek révén most mi is itt lehetünk és vagyunk. Bár volt, amikor „rezgett a léc", kis híján megszűntünk létezni, mondják a mai kutatók. Akik már rég nem csupán a régészet vagy annak kísérő tudományágai által kutatnak múltunkban, hanem felhasználják még a legújabb észfegyvert, a genetikát is. Bizony volt olyan korszak, amikor valamilyen - ma már ismeretlen eredetű - katasztrófa nyomán nagyon kevés ember maradt életben a bolygón egyidejűleg. Körülbelül 70 ezer évvel ezelőtt például a genetikai nyomozás szerint mindössze kétezer főre (!) csökkent az emberiség létszáma. A csimpánzokat például N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 11sohasem fenyegette ilyen veszély, és lám, ők nagy genetikai változatosságot mutatnak, sokkal nagyobbat, mint az ember. Ebből következtettek arra, hogy volt egy időszak, amikor az emberek az[18] önálló fejlődés során egyszer csak igen kevés egyedszámban léteztek, rendkívül mélyre zuhant a populáció létszáma, majd lassan kezdett a mennyiség ismét felfelé ívelni. Így minden utód ennek az egykor igen kicsi, kétezer fős „magnak" a génkészletét vitte tovább. Az esemény jelei ma is felfedezhetőek az emberek szervezetében.Vagyis ez a folyamat máig érvényes, mint általában a genetikai folyamatoknak, ennek sem lett vége, máig felfedezhető bennünk mindennek a nyoma. Vagyis állítólag hetvenezer évvel ezelőtt,

amikor (mai tudásunk szerint) őseink kezdtek kirajzani Afrikából, valami történt, aminek majdnem tragikus vége lett. Hiszen amikor mindössze kétezren éltek a Földön, egy belső villongás vagy egy fertőző járvány vagy akár egy kisebb környezeti katasztrófa is végezhetett velük. Méghozzá nagyon is könnyen, főleg, ha egyazon területen éltek a kritikus időszakban. Ez azt is jelenti - ha valaki még nem látná teljesen tisztán -, hogy minden ma élő ember ennek a kétezres csoportnak a leszármazottja. 2003 júniusában orosz és amerikai genetikusok az American Journal of Human Genetics tudományos folyóiratban azt is állították még mindemellett, hogy körülbelül 45 ezer évvel ezelőtt Európában még rosszabb volt a helyzet. Ekkor földrészünkön valamilyen csapássorozat eredményeként (járvány?, környezeti katasztrófák?, időjárási anomáliák?) mindösszesen hét „nő" maradt. Hét ősnő, és mi most mindnyájan e hét nő valamelyikétől származunk. Erre a felfedezésre olyan DNS-részecskéket felhasználva, bennünk kikeresve és megtalálva jutottak el, amelyek csak az anyákon át öröklődnek, a férfiakon nem. Az egész európai földrészen csak hétféle ilyen csoportot találtak, így az európaiak 99 százalékának a hét ősanya egyike volt az őse. Az már csak ráadás, hogy az európai anyák vonala minden kétséget kizáróan kapcsolatban áll három afrikai vonallal, vagyis ők is onnan származtak a maguk idejében. Hogy jön mindez az általunk feltételezett és remélt elődökhöz? Hiszen látszólag azok létezését cáfolja mindez, amit fentebb olvashattak. De nem cáfolja. Mi azt állítjuk, hogy miközben sok millió éve éltek itt fejlettebb emberek is, mellettük folyamatosan éltek ősemberek. A kettő együttélése nemcsak abban a régi korban volt lehetséges - hiszen az lehetséges ma is! Ma is vannak ősemberek, és él egy már a kozmoszt kutató civilizáció. Az Amazonas áthatolhatatlannak mondott erdeiben európányi területen, de Ázsia számos vidékén, a nagyobb szigeteken és másutt is élnek emberek a kőkorszak szintjén. A mai emberek egyfelől számítógépes világhálót használnak, ide-oda repkednek a kontinensek között, kutatják a Marsot és más naprendszerbeli égitesteket vagy a genetika rejtelmeit - de ugyanennek az emberiségnek egy része kovakővel csihol szikrát, hogy tüzet gyújthasson. Egyszerű kő-, fa-, csontszerszámokat használ, és csak a maga vadászterületét, [19] törzsének tagjait ismeri. Soha nem látott repülőgépet, televíziót, mobiltelefont, számítógépet, hitelkártyát vagy mikroszkópot. Ha látna, nem tudná, mire való. Komoly nehézségei lennének azzal, hogy akár az általunk használt legegyszerűbb tárgyat is alkalmazni tudja. Ha ez így van manapság - miért ne lehetett volna így régen is? Sőt ez a verzió inkább tűnik törvényszerűnek. És mivel az általunk ismert emberiség általunk ismerni vélt múltjában (az utóbbi 6-10 ezer évben is) így volt folyamatosan, ezért természetes, normális, sőt elkerülhetetlen állapotnak tűnik. Ősemberek, primitív életkörülmények között élő bennszülöttek - tehát ősemberek - voltak a fáraók korában, léteztek a görög demokrácia vagy a Római Birodalom idején, és akkor is sok tízmillió ember használt kőbaltát, amikor Galilei már távcsővel fürkészte az eget. És persze abban az időben is, amikor megalakultak az első tőzsdék, létrejött a

távíróhálózat, és feltalálták a rádiót, de most sincsen ez másképpen. Hiszen az emberiség sem a múltban, sem most nem fejlődik egyformán. Egyes részei, leginkább földrajzilag elkülönült részei az ottani viszonyok, az éghajlat, a topográfia vagy más okok miatt lemaradtak a fejlődésben. Ezzel ellentétesen a más részeken élők szintén sokféle ok miatt előbbre tartottak, és ma is előbbre tartanak másoknál. Fogadjuk ezt el olyan természetes folyamatnak, amit meg is tudunk érteni és indokolni, ennélfogva tegyük hozzá: másképpen nem is alakulhatott volna. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 12Ha pedig így volt és van a mai társadalmak idején, így kellett lennie a régi társadalmak alatt is. Erre persze a mai régészet és egyéb tudományok azt hozzák fel indokul, hogy ha az ember, mint olyan, csak alig százezer éve alakult ki, akkor egy- vagy több millió évvel korábban nem létezhettek fejlett emberek - mert ugyan honnan is eredtek volna? Erre majd még visszatérünk. Most merüljünk el ismét a legendák „ködében". A legkevesebb az, amit a magunk álláspontja mellett felhozhatunk, hogy gyakorlatilag minden nép, törzs, csoport teremtésmítoszában felbukkannak az „égből jött idegenek". Vagy afféle istenek, akik aztán a legkülönfélébb, sokszor meglepő módokon hozták létre az embereket - vagy egyenesen ők lettek az emberek ősei, belőlük-tőlük származott az a bizonyos nép. Mi ráadásul azt is állítjuk, hogy a régi legendákban sokkal több szó esik valamiféle idegenekről, itteni, földi lényekről, nagy tudású emberekről, mintsem azt ma a tudomány könnyű szívvel bevallja. Tehát nem csupán arról van szó, hogy a kínaiaktól a sumérokig, az amerikai indiánoktól az óceániai bennszülöttekig szinte mindenki azt vallja: ősei az égből ereszkedtek alá, hanem arról is, hogy - mint egy kántálás - folyton, újra és újra felbukkannak az említések ezekről az idegenekről is.[20] Lássuk például az amerikai hopi indiánokat. Az ő legendáriumuk igen tanulságos és elgondolkoztató. A hopik ugyanis az állítják, hogy eddig négy világkorszak létezett, és most éljük a negyediket. Vagyis volt már előző három? Legalább három, tesszük hozzá. Ők csak a harmadikra, az előzőre emlékeznek, persze már arra is nagyon hiányosan. Azt sem tudják, mikor volt az a kor - úgy mondják: több ezer évvel ezelőtt. De lehet ám, hogy az több tízezer év is volt, merthogy elmondásuk szerint ők akkor még nem is Amerikában éltek, hanem a Csendes-óceán egy nagy szigetén. Amit önálló földrésznek is tartottak. Esetleg ez lehetett a sokak által vitatott Mu kontinens. A ma élő, már nagyon öreg hopik úgy hallották a régebbi öregektől, akik szintén a régi öregektől tudják, hogy abban a harmadik korszakban egyszer csak nagy háborúskodás tört ki egy másik földrész lakóival. Az efféle háborúkra majd még kitérünk, hisz más legendákban is bőven találunk rá utalásokat. A történetük szerint az ő földjük, amit Kasszkarának neveznek így utólag,

megsemmisült. Darabokra tört, és mivel ugyanakkor a tenger szintje is megemelkedett, ezért szülőhazájuk elsüllyedt. Népük egy részének akkor sikerült Amerikába menekülnie. Ha elemezzük, amit eddig hallottunk, egy dologra okvetlenül rá kell mutatnunk. A háború két kontinens között csak akkor zajlik le, ha a két földrész lakói el tudják érni egymást. Vagyis vannak olyan közlekedési eszközeik és olyan fegyvereik, amelyekkel ezt megtehetik! Mindenképpen az ókorinál sokkal fejlettebb eszköztárról, ergo fejlettebb civilizációkról van szó. A másik érdekes állítás: ha a Kasszkara kontinens darabokra szakadt és elsüllyedt, akkor vagy nagyon régen játszódik a történet - több tízmillió évvel ezelőtt, amikor a Föld felszíne még kontinensnyi méretekben változott a geológiai erők hatására -, vagy inkább időben jóval közelebbi az esemény, de valamilyen nagyszabású katasztrófa zajlott le akkor a bolygó felszínén (a legvalószínűbbnek az ütközés látszik egy másik, kisebb égitesttel). De mesélnek a hopik még egyebet is. Amiről persze nem számolnak be a néprajzi évkönyvek és leírások. Miután világuk megsemmisült, és a hopik megmaradt tagjai a másik kontinensre menekültek, megjelentek a „kacsinák". Ezeket nevezték „Tudóknak" is - roppant tiszteletreméltó és nagy tudású emberek voltak, feltehetően mind férfiak. A hopik - Däniken nagy örömére például - azt is hozzáteszik, hogy ezek a kacsinák egy idegen bolygóról érkeztek, bár teljesen úgy néztek ki, mint az emberek, és időről időre rendszeresen felkeresték a Földet. Mi meg azt mondjuk: ki beszélt volna ott és akkor idegen bolygóról? Talán maga a tény, hogy azok az idegenek valamilyen repülő járművel érkeztek, sugallta ezt a hopik őseinek. De azt sem zárhatjuk ki, hogy amikor a „kacsinákat" kérdezték erről és sugallták a nagyon is más világot, azok [21] egyszerűen rájuk hagyták. Rábólintottak, mert így még inkább növelhették a tekintélyüket, a hatalmukat a hopik körében, és azok így még inkább hajlamosak voltak elfogadni mindazt, amit az idegenek mondtak, tanácsoltak nekik. Mert a nagy tudású idegenek azért jöttek, hogy okítsák a népet. Nem fegyveresek voltak, nem katonák és nem kereskedők. Még csak nem is „hittérítők" - tudomásunk szerint ezek az idegenek soha nem vallásról, istenekről beszéltek, ám ha mégis közöltek valamilyen magaviseleti,

viselkedési mintát, akkor elsősorban a jóságot és az erőszak mellőzését hirdették. A hopi öregek szerint a „kacsinák" nem voltak mindentudók - legalábbis nem az egyedek. Ami nagyon érdekes sugallat, a többi legendában erre nem nagyon tértek ki. A hopikat egykoron felkereső idegenek tematikusan szakosodtak! Vagyis volt köztük olyan, aki a törvényeket tanította az indiánok őseinek. Azt, hogyan és miféle törvényeket hozzanak. Más „kacsinák" azt magyarázták el, hogyan kell ezeket betartani. Jött velük olyan „Tudó", aki a betegségeket győzte le, és olyan, aki a nőket tanította meg a szüléssel kapcsolatos jobb módszerekre, fortélyokra. Ma azt mondanánk: ez volt a szülész-nőgyógyász. De volt velük szakértő, aki a fémek megmunkálására okította a férfiakat, az első kovácsokat, így a hopik végre elbúcsúzhattak a

kőszerszámoktól és -eszközöktől. Volt „csillagász", aki az időmérésre, a csillagok járására és az ezekből levonható tanulságokra, tudásra oktatta az embereket. A hopik azt is mondják - sőt egyik legnagyobb (arizonai) rezervátumukban sok ezer vésett sziklarajzon megörökítették már régebben -, hogy nyilván korábban is volt kapcsolat őseik és a „kacsinák" között. Mert még a régi lakóhelyükön éltek, amikor bekövetkezett az égszakadásföldindulás, a nagy katasztrófa - és akkor a „kacsinák" jöttek el értük „repülő teknőcökön", égi járműveken, és szállították át az amerikai földrészre a megmenekült lakosságot. Ez a kapcsolat századokon keresztül tartott, de nem lehet kizárni, hogy évezredekről volt szó. A hopik ősei elterjedtek az amerikai kontinens mindkét részén, sokak szerint ők voltak a délamerikai inkák és a közép-amerikai maják ősei, de ma sokan közülük Észak-Amerikában is élnek. Többről van hát itt szó, mint egyszerű barátságról az idegenek és az indián törzs között. A hopik állításai persze élesen szemben állnak azzal a félig régészeti leleteken alapuló állítással, hogy az amerikai kontinenst északról délre fokozatosan lefelé terjeszkedő indiánok népesítették be. Ennek már régészeti leletek is ellentmondanak - erre majd még kitérünk. Csak halkan megjegyezzük: nem ez az egyetlen „bennszülött" nép az amerikai földrészen, amely holmi idegenekről regél. Az Amazonas felső folyása mentén élő kajapo indiánok ugyanezt a történetet adják elő az égi tanítómesterekről, akik őseiket megtanították mindenre, ami nélkül nem lehettek volna... emberek. A Däniken-elmélet hívei persze mindebben - és száz hasonló [22] legendában - annak bizonyítékát látják, hogy Földön kívüli idegen civilizációk tagjai, értsd: űrhajósok jártak itt és alakították az emberek történelmét. Én meg azt mondom, ne ugorjunk még olyan messzire! Már csak azért sem, mert ezer jel mutat rá: élt akkortájt itt a Földön egy olyan civilizáció, egy csoport, nevezhetjük akár népnek is, amelynek voltak repülő eszközei, és bármikor bárhová eljuthatott ezen a bolygón. Mondhatjuk rájuk azt is, hogy atlantisziak voltak, de azt is, hogy a korábban megsemmisült Atlantisz lakói, akik ezen a módon terjesztették a civilizációt a különféle kontinenseken talált, még primitív csoportok között. Külső, tehát Földön kívüli idegenek már csak azért sem lehettek, mert 1. pontosan úgy néztek ki, mint az emberek, vagyis maguk is emberek voltak, és 2. beszélték az indiánok, a bennszülöttek, a csoportok nyelveit. Mint majd látni fogják, vagy kétszáz néppel ismétlődött meg ugyanaz, amit a hopik, a kajapók és mások mesélnek. Tegyük hozzá: olyan népek, amelyeknek egymással semmi kapcsolatuk nem lehetett a huszadik század második feléig - akkor azonban már ott voltak náluk-velük a fehérek, és feljegyezték legendáikat, eredetmítoszaikat. Tehát nem beszélhettek össze ezek a törzsek csak azért, hogy majd mindenki ugyanazt adja elő, és ezzel jól becsapják a fehéreket...! A fehérek, vagyis kezdetben jobbára a tudósok, akik velük elsőnek kerültek kapcsolatba, fel is

jegyezték ezeket a történeteket. Majd megismerve tartalmukat, a „kacsinákról" és az ide-oda repkedő, különösen viselkedő, nagy tudású idegenekről szóló részeket is gyorsan igyekeztek mindezt valamilyen módon „titkosítani". Am ha meg is jelentek ezek a történetek (lásd a középafrikai dogon nép „mitológiáját"), olyan szakszövegekben elrejtve jelentek csak meg, amit szinte senki sem olvasott el évtizedeken keresztül. És hány olyan lehet még, amit a mai napig sem ismerünk...? A nagy tudású idegenek, mint említettem, minden földrész és számos nép legendáiban felbukkannak. Akkor is, ha nem a teremtéssel hozzák őket kapcsolatba (ezt most elkerüljük), hanem más eseményekkel. A legtöbbször annak kapcsán bukkannak fel, hogy volt valamilyen N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 14közelebbről meg nem határozott „Csapás", amely elpusztított egész világrészeket, és persze az ott élő civilizációkra is ez a sors várt volna, ha... ...ha nem segítenek a nagy tudású idegenek! De ők segítettek, mi több, általában jóval a katasztrófa előtt figyelmeztették a bennszülötteket. Ez arra vall, hogy feltehetően csillagászati vagy más tudás birtokában kiszámították, mikor, hol és hogyan ütközik össze a Föld egy idegen, jóval kisebb égitesttel. Tudtak a katasztrófa várható hatásairól is. Tudták tehát, kiket kell értesíteni és mennyivel korábban, hogy azoknak legyen idejük elmenekülni vagy bármilyen egyéb védőintézkedést tenni a megmenekülésük érdekében. [23] Régi kelta mondákban már arról is szó esik, hogy a vízözön előtti tudást átmentették, méghozzá írásos formában. A Gilgames-eposzban is olvashatjuk, hogy a főhős tudott a vízözön előtti eseményekről, ez adta tudásának alapját (ezt az eposzt négyezer évvel ezelőtt írták le - nem papírra, papiruszra vagy pergamenre, hanem ékírással jegyezték fel a később kiégetett agyagtáblákra). Számos egyéb jel is arra utal, hogy volt egy tudás abban az időben, amiről a mai (történet)tudomány azt állítja: akkor és annak előtte csak az őskor volt, ahol csak buta ősemberek szaladgáltak szerte a Földön. Nemcsak a bibliai vagy babiloni, de még a grönlandi eszkimóhagyományok is több, általában 8-10 vízözön előtti nemzetséget emlegetnek, amelyek szintén hozzátettek valamit a korabeli kultúrához, civilizációhoz - minden szóban forgó nép esetében. A kanadai indiánok mai szóval „Thunderbird"-nek, dörgő vagy dübörgő madárnak nevezik azokat a szerkezeteket, amelyekkel őseikhez eljöttek a rejtélyes idegenek. Akik - nem győzzük ismételni - pontosan olyan emberek voltak, mint ők. Nem sokcsápos, más világokból jöttfélelmetes vagy undorító, alig látható méretű vagy óriási vagy kedves űrlények, hanem emberek a szó legteljesebb, de pszichés értelmében is. Ezekből a történetekből ugyanis egyetlenegyszer sem derül ki az, hogy ezek az idegenek idegen módra gondolkodtak volna. Hogy lelki beállítottságuk eltért volna a felkeresett törzsek tagjainak lelkétől, szemléletétől. Többet tudtak náluk, ez igaz, méghozzá sokkal, sokkal többet, de ez volt az összes különbség. Békével jöttek, fontos híreket hoztak (közeleg a katasztrófa, mondták előtte, majd utána is felbukkantak, és a

megszerzett bizalmat kamatoztatva életviteli tanácsokat adtak a túlélőknek). Már csak azért sem lehettek idegenek, mert egyetlen olyan esetről sem tudunk, amikor a földi és emberi szemlélettől távoli, nagyon idegen gondolatokat közöltek volna, vagy idegenül viselkedtek volna a bennszülöttek között. Nem, ők egyszerűen itthon voltak, idevalósiak voltak: emberek voltak. Ezért elvetjük a dänikeni teóriáknak legalább azt a részét, amely ezeket földidegen űrlényeknek állítja be. Szerintünk nagy tudású Elődeink jártak ott. És bizony sokfelé megfordultak akkortájt (körülbelül 11500 évvel ezelőtt). Az amerikai Kolumbusz előtti népek legendáiból megismerjük a rejtélyes módon érkező idegenek mozgását, öltözetét, viselkedését is. A tengerparti népekhez általában a tenger felől érkeztek hatalmas és furcsa járművekkel, nyilván az Elődök által épített hajókkal. A szárazföldek közepén élőkhöz vagy repülő szerkezet hozta el őket, vagy egyszer csak felbukkantak közöttük, és nem derült ki, milyen eszközzel érkeztek. Paraguaytól Mexikóig az „istenek" vagy egyedül, vagy kisebb csoportokban jöttek, és mindig kelet felől érkeztek. Az idegennek fehér bőre és szakálla volt, ami arra utal, hogy férfi volt, és nem a fiatalabb nemzedék tagja. Mindenhol ugyanazt a változatot mesélik máig:[24] egyszer csak ott volt az idegen vagy az idegenek, megtanították a népet minden jóra és hasznosra, aztán egy napon váratlanul nyomuk veszett, elmentek. Nem derül ki egyik legendából sem, hogy honnan jöttek és hová mentek. Már ha csupán az amerikai kontinensre korlátozzuk kutatásunkat, néhány dolog okvetlenül szöget üt a fejünkben. Az egyik: ezeket a történeteket az ottani népek már jóval a fehérek XV-XVI. századi érkezése előtt is beszélték, nemzedékek százai adták szájról szájra. Tehát nem a fehérek hurcolták be a történetet a fehér szakállú, nagy tudású férfiról, akit jobb híján még egy eltorzult Isten-legendának, valamiféle Krisztus-történetnek is hihetnénk, amit az első misszionáriusok meséltek, és attól kezdve terjedt szét a kontinensen. Mi több, tudjuk, hogy Pizarro és Cortez, a két első hódító - az egyik Peruban, a másik Mexikóban - éppen ennek a régi legendának köszönhette, hogy az indiánok mindkét birodalomban gyanútlanul fogadták őket. Hisz azt hitték, visszajöttek N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 15a régi istenek, akik egyszer már jártak ott, és akiket arról ismertek meg, hogy soha nem tettek semmi rosszat, idegen volt tőlük az erőszak! A két gátlástalan kalandor kicsiny csapata azért foglalhatott el egy-egy nagy birodalmat és dönthette azt romba, mert az indiánokat megtévesztette a régi legenda. Hamar rádöbbentek persze, hogy ezek az „istenek" nem „azok" az istenek, de akkor már késő volt. Azt hiszem, már ez a két eset is azt bizonyítja: a legenda szinte élő valóság volt még sok ezer évvel az események után is. Vagyis ez egyben azt is bizonyítja, hogy voltak Elődök, akik valaha

régen még az idők mélyén kapcsolatban álltak az amerikai indiánok őseivel (is). Istenemberek Akkor lássunk hozzá izgalmas nyomozásunkhoz! Régi iratokban, történetekben, irodalmi művekben, egyházi könyvekben stb. kutassuk fel, keressük meg olyan ókori emberek nyomait, akik gyanúsak. Akiknek megjelenési körülményei, a korhoz nem illően nagy tudásuk, viselkedésük, származásuk arra enged következtetni, hogy nem tartoztak szervesen ahhoz a világhoz, amelyben felbukkantak, ahol cselekedtek, sőt netán hosszabb ideig éltek is. Nem titok: az Elődöket keressük. Azokat, akik túlélték az esetleges természeti katasztrófát, amelyről előre tudtak, és közeledtére, elkerülhetetlen voltára, a menekülési módozatokra másokat is figyelmeztettek. Olyanokat keresünk, akik valamilyen egyedi szempontból egyáltalán nem illettek bele az akkori világokba, az ottani társadalmakba. [25] Az egyik ilyen emberfajtát „angyaloknak" nevezik a régi egyházi művekben. Természetesen nem mindig és nem okvetlenül a mennyekben élő, kissé megfoghatatlan voltú lényekről van itt szó, hanem olyanokról, akik itt a Földön tevékenykedtek. Ilyenekkel találkozunk például az apokrif evangéliumokban is. A kéziratokban ránk maradt, jobbára töredékes ókori szövegeket kiegészítették a régészeti feltárásoknál talált vagy egzotikus nyelveken fellelt szövegek fordításaival is. Elmondható, hogy akik Krisztus után pár nemzedékkel azt akarták, hogy ezek az iratok soha ne kerülhessenek be a köztudatba, és kiirtották őket a Bibliából (is), nem jártak teljes sikerrel. A huszadik századra számos nyelven megjelentek ezek fordításai (magyarul is hozzáférhetőek), és érdekes dolgokat lelhetünk fel olyan töredékekben vagy egész szövegekben, mint például Péter apostol evangéliumában, a héberek szerinti vagy a Nikodemus-evangéliumban vagy éppenséggel a Tamás-evangéliumban. Az említett Péter-evangélium (töredékes) szövegében ez az apostol is leírta, mi és hogyan történt Jézus Krisztussal azon az emlékezetes, utolsó napon, majd az Úr feltámadását követően. Itt lelünk például ilyen mondatokra: „Láttam a megnyílt egeket, és két férfi jött le, akik nagy fényességbe öltözöttek voltak, és közeledtek a sírhoz. A sír ajtajához támasztott kőszikla magától oldalra hengeredett, és megnyílt a sír, és mindkét ifjú bement." Majd kis idő múlva a jelenlévők látták, hogy az idegenek kihozzák a „halott" Jézust a sírból. „Látták, hogy három férfi jön ki a sírból, és az egyiket kézen fogva vezeti a másik kettő, és követi őket a kereszt. És a kettőnek a feje égig ért, akit azonban kézen fogva vezettek, annak feje felülmúlta az egeket." Ezekről az angyalokról a közkézen forgó, jól ismert, ma bárki által hozzáférhető Bibliában is szó esik. Máté evangéliuma szerint például így: „És ímé nagy földindulás lőn, mert az Úrnak angyala leszállván a mennyből, és oda menvén,

elhengeríté a követ a sír szájából és reá üle arra. A tekintete pedig olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó. Az őrizők pedig tőle való féltökben megrettenének, és olyanokká lőnek, mint a holtak." A Péter-változattal szemben a Máté-féle verzióban tehát jelentős eltéréseket észlelhetünk. Abban két „angyal" jött, és a bejáratot elzáró kő „magától" gördült félre. Ebben pedig egyetlen angyal érkezik, aki viszont hatást gyakorolt a súlyos kőre és elmozdította azt anélkül, hogy hozzáért volna. Az őrökre pedig valamilyen pszichés, érzékfeletti módszerrel hatott, lebénította őket, félkómába hozta a fegyvereseket, nehogy megakadályozzák abban, amit tennie kellett: N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 16„feltámasztani" a „halott" Jézust. (Tudom, efféle tudományos igényű műben nem szokás regényekre hivatkozni. Ám akit érdekel - feltevésem szerint - hogyan kapcsolódhatott Jézus személye és tevékenysége az egyik elődcivilizációhoz, mondjuk az atlantisziakhoz, [26] az ennek széles kibontását találja meg Atlantiszról jöttem című regényemben.) Márk evangéliumában ismét másik változattal ismerkedhetünk meg, ami persze nem zárja ki sem az elsőt, sem a másodikat. Az előzmények: Mária Magdaléna és Mária, Jakab anyja - sokak szerint Jakab Jézus (fél)testvére volt - és Salomé mindenféle drága olajokkal felszerelkezve ment a sírhoz, hogy rituális szokás szerint a halottat azzal kenje be. Mindez a péntek délutáni, Jézus halálát követő vasárnapon történt. A nők a temetőben éppen azon tanakodtak, hogy kit kérhetnének meg arra, hogy elgördítse majd a követ a sírbolt elől, hogy hozzáférjenek Jézus földi maradványaihoz, de akkor látták, hogy azt már valaki elhengerítette onnan: „És bemenvén a sírboltba, látának egy ifjút ülni jobb felől, fehér ruhába öltözve, és megfélemlének. Az pedig monda nekik: ne féljetek... " A többit ismerjük. Az idegen, aki szemlátomást földöntúli képességekkel rendelkezett, Márk változatában is egyedül volt, és beszélte a helyi nyelvet. Nála is fehér ruhát viselt. A sokadik szemtanú, Lukács is elmondja a maga változatát. Ez azért érdekes számunkra, mert itt is fellelhető néhány eltérés, és nem csak a minket érdeklő ügyben. Lukácsnál élete utolsó mondataként mást mond Krisztus a halála előtt, mint a többi szemtanúnál, ami igazán elgondolkodtató. Mi több, néhány kisebb részlet is különbözik. Nála ismét két „angyal" jelent meg, ugyanúgy, mint Péternél, akit - emlékezzünk csak - kihagytak a Bibliából: „És a követ a sírról elhengerítve találták. És mikor bementek, nem találták az Úr Jézus testét. És lőn, hogy amikor ők e fölött megdöbbenének, ímé két férfiú álla melléjük fényes öltözetben." János evangéliuma ismét egy másféle változatot ad elő erről a momentumról. Itt Mária Magdaléna egyedül megy a sírhoz vasárnap reggel, ő a követ elgörgetve találja, de Jézus holtteste sehol. Gyorsan odahívott pár férfit Jézus köréből. Pétert, Simont, és ők is látták, hogy a holttestet valaki elvitte. Aztán a férfiak csodálkozva elmennek onnan, Mária pedig - mint aki még mindig

nem hisz a szemének - behajol a sírbarlangba: „És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól ahol a Jézus teste feküdt vala." Minden verzióban van egy megdöbbentő részlet: miután Jézus úgymond feltámadt, és megjelenik tanítványainak, senki sem ismeri fel őt elsőre. Vagyis a külseje alaposan megváltozhatott. Netán egy másik testben ébresztették fel, valamiféle műtét zajlott le közben? Vagy ha nem sikerült őt feléleszteni, akkor kénytelenek voltak valakivel helyettesíteni őt, aki esetleg már eléggé be volt avatva az eseményekbe, ismerte Jézus apostolait és mindazokat, akik között a Messiás az utolsó egy-két évben megfordult?[27] De térjünk vissza az istenemberekhez. Olyan személyeket kell keresnünk továbbra is, akiknek képességei messze felülmúlták a kortársaikét. A szintén apokrif Péter-apokalipszis töredékében ezt olvashatjuk: Jézus felvitte tanítványait a hegyre, hogy együtt imádkozzanak. De ezzel a kirándulással volt egy másik célja is. Jézus azt mondta tizenkét tanítványának, hogy mutat nekik „egy igazat azon testvéreink közül, akik ebből a világból eltávoztak, hogy lássuk, milyen az alakjuk..." Nos, a sajátos „mutatvány" természetesen sikerült is. Péter szavait idézzük: „Amikor ott velünk imádkozott, megjelent két férfi, ok az Úr színe előtt álltak, akikre nem tudtunk feltekinteni. Arcukból sugár tört elő, mint a Nap sugarai, és az öltözetük olyan ragyogó volt, amilyet emberi szem sohasem látott. Száj nem képes elbeszélni, vagy szív képtelen elmondani azok dicsőségét és alakjuk szépségét, akik így vannak felöltözve. Ezeket látva, csodálkoztunk. Testük hónál fehérebb volt és a rózsánál pirosabb. A fehér keveredett a pirossal és egyszerűen nem lehetett elbeszélni szépségüket. Hajuk dús és színes volt és illett arcukhoz, és vállukon mintha nárdusból font koszorú lett volna, meg színes virágokból, vagy mint a szivárvány a levegőben. Ilyen volt méltóságuknak megfelelő szépségük.Látván szépségüket elcsodálkoztunk rajtuk, miután ők megjelentek. Az Úrhoz járultam és azt mondtam.: »Kik ezek?« Ő azt mondta: »Ezek testvéreitek, az igazak, kiknek alakját látni akartátok.« Én azt mondtam neki: »És hol vannak az összes igazak, avagy milyen az az aion, amelyben ők ilyen N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 17dicsőségben vannak?« Akkor az Úr a legnagyobb térséget mutatta meg nékem, kívül ezen a világon, fénnyel beragyogva, az ottani levegőt a Nap sugarai ragyogták be, és az ottani földet is, amely hervadhatatlan virágokat virágzott és telve volt a jó illatú ültetvények illatával, amelyek áldott gyümölcsöt teremtek. Ilyen az a virág, amelyet majd nekünk is hoznak. Ezen hely lakói pedig az angyalok tündöklő ruhájába voltak öltözve és ruhájuk azon vidékhez volt hasonló."

Bár folyton angyalokról volt szó, az Úr pár mondattal később azt mondja tanítványainak: „Ez a hely az embereké, igaz testvéreiteké." Könnyen rámondhatjuk, hogy lám, az Úr megmutatta híveinek a mennyországot - olvashatjuk az ezt követő szövegben -, majd a poklot is. De azért elgondolkoztató, hogy az Úr határozottan tiltakozott az „angyalok" szó használata ellen, többször is kijelentette, hogy azok ott emberek, sőt mi több, ezek az igazi emberek, akik a földi világban élők testvérei, röviden az „igazak". A „nárdus" különben nárciszt jelent, az „aion" pedig helyet, élőhelyet. Nem kell túlzottan képzelgőnek lenni ahhoz, hogy azt mondhassuk: az „angyalok" semmiképpen sem lehettek a korabeli izraeli vagy a zsidó-római társadalom tagjai. Mindenképpen kívülállóknak kellett lenniük, akiknek [28] tudása lehetővé tette mindazokat a furcsaságokat, amelyeket náluk, velük kapcsolatban, rajtuk láttak és tapasztaltak a helybeliek. Az akkori emberek, beleértve az aránylag művelt evangelistákat is, nem tudták a létezésüket és képességeiket másképpen magyarázni, mint egyfelől az Istennel kapcsolatba hozva őket, másfelől pedig mint mennyei lényeket. Nem ítélhetjük el őket azért, mert nem ismerték fel, hogy egy náluk nagyobb tudású, ámde szintén emberi csoport, társadalom küldöttei, tagjai az „angyalok". Még annak ellenére is, hogy Jézus világosan utalt egy másik térségre (netán a világűrre?). Hasonlóan apokrif, „kitiltott" irat az úgynevezett Tamás-evangélium is. Didymos Judás Tamás leírta mindazt a bölcsességet, amit életében Jézus mondott. Például ezt a roppant különösen hangzó és itt nem a szövegkörnyezetből kiszakított részt - ez ugyanolyan érthetetlenül bukkant fel abban a szöveggyűjteményben is: „Ha azt kérdik tőletek: Honnan valók vagytok? Úgy ezt mondjátok nekik: Mi a fényből jöttünk, onnan, arról a helyről, ahol a fény önmagától létrejön. Az megállt és megjelent képükben. Ha azt mondják nektek: Ezek vagytok ti? Akkor mondjátok: Mi az ő fiai, és az élő Atya kiválasztottal vagyunk. Ha azt kérdik: Micsoda Atyátok jele bennetek? Mondjátok neki: A mozgás és a nyugalom." Láthatóan ez egy eléggé mély értelmű filozófiai szöveg. Nem csoda, ha a tanítványok feltehetően fel sem fogták az értelmét (nekünk is nehézségeink vannak a megértésével). Egy azonban bizonyosnak látszik: itt aligha a korabeli világról, annak viszonyairól volt szó, Jézus itt mintha az igazi társaihoz szólt volna. Vagyis: az Elődökhöz. Ugyanis sok okunk van feltételezni, hogy ő is ezek közé tartozott, ezek közül való volt. Kezdve onnan, hogy úgynevezett „szűznemzéssel" született (ami az emlősök között enyhén szólva szokatlan momentum), aztán életének különféle rejtélyei (köztük az a tizennyolc év, amelyről nem tudunk semmit) és a többi „csodatevése", a parapszichológiai képességek, majd „halála", ami persze aligha volt igazi halál. És akkor még nem szóltunk a halála utáni eseményekről... Hasonlóképpen van ez azokkal is, akik más okból nem „passzoltak" a korabeli emberekhez. Ilyenek voltak a Bibliában is emlegetett óriások vagy az apokrif iratok egyikében-másikában

megjelenő „felvigyázók". Hénokh írása meglehetősen hiányos alakban maradt fenn. Egy időszámításunk előtti második századból keltezett görög nyelvű kéziratban találták meg. Bizonyos jelek szerint: az eredetinek alig húsz százalékát ismerjük csupán. A Bibliába azért sem kerülhetett bele, mert hiszen etióp változatban találtak rá az európaiak - a tizennyolcadik században! Számos kutató szerint azonban régebbi a mű, mint ma azt hiszik. Vannak (és voltak már korábban is), akik szerint ez több ezer évvel Krisztus születése előtt keletkezett, sőt azt is mondták, hogy közvetlenül a vízözön után vetették [29] papiruszra. Komoly és roppant művelt bibliamagyarázók vitáztak arról a tizenkilencedik és a huszadik században, hogy Hénokh Krisztus előtt 8 ezer vagy 12 ezer évvel élt? Ne feledjük, az intézményes tudomány szerint akkoriban még kőbaltás ősemberek szaladgáltak szerte e világban, és az írást sem találták fel - még jó néhány ezer éven át... N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 18Ennek ellenére számos nyoma van annak, hogy a könyvet kétezer éve sokan olvasták Európában - tehát nem csak az abesszin fennsíkokon rejtőztek példányai. Beszélték, hogy már az ősi időkben is olvasták, és hogy ez lenne az emberiség legrégebbi könyve. Mi több, hozzátették, hogy ez még az özönvíz előtti tudást tartalmazza.Már csak azért is, mert a könyv az első emberiség pusztulásáról szól! Már maga a feltételezés is alátámasztja vélekedésünket arról, hogy nem csak egy emberi kultúra, társadalom, civilizáció létezett. Hiszen ha csak egy lett volna, lenne most, akkor mi és kik pusztulhattak el valamikor a múltban? Hénokh egyik nagy kutatója, a huszadik század első felében világhírűvé vált orosz Mereskovszkij5 szerint Hénokh könyve az első emberiségről szól ugyan, de a második emberiségnek íródott! Figyelmeztetésül. Es ha jól belegondolunk, van benne valami. De menjünk végig a könyvön nagy vonalakban, hogy felfogjuk, milyen jelentős iratot tartunk a kezünkben. A mű tehát az özönvíz előzményeiről szól. Hénokh teljesen természetesen beszél a felvigyázókról, akiket fordíthatunk istenembereknek, de akár ébereknek vagy egyszerűen csak őröknek. Sejthetően olyan nagy tudású lényekről van szó, akiket az egyszerű emberekhez küldtek. Ezen egyszerű emberek képviselője, tipikus példánya volt Hénokh, Seth6 leszármazottja. Mindnyájan ismerjük Ádám és Éva történetét, valamint két fiuk, Káin és Ábel tragikus sorsát is. Nos, Seth az első emberpár harmadik, Ábel után született fia volt a legenda szerint. Ha a történetet helyes értelemben magyarázzuk, akkor tudnunk kell, hogy itt egy genetikai beavatkozásról lehetett szó. Amit a sci-fi-rajongó fantasztikumbarátokkal ellentétben mi nem kozmikus idegenek, hanem az előző emberiség tagjainak tevékenységével magyarázunk. Valami oka lehetett annak, hogy a fejlődésének végére érő előző civilizáció egyedei szerettek volna átalakítani néhány tíz vagy pár száz ősembert. Lehetséges, hiszen ezt már nemegyszer meg is tették. Ők kevesen voltak, és bár [30] hihetetlen technikával és tudással rendelkeztek már -

vérvonalukat frissíteni kellett. Időről időre tehát - tételezzük fel - „befogtak" néhány ősembert minden kontinensen, akiken elvégezték a szükséges genetikai beavatkozást. Amitől ezek az emberek szellemileg megtáltosodtak, és az előemberekből teljes értékű emberré lettek. Íme, ez is egy magyarázat arra, hogyan teremtett az „Isten" embert! Nem kétséges, hogy ezek az előemberek az akkori félvadak szemében valóságos isteneknek látszottak. Hisz mindenhatónak mutatkoztak! Tehát számukra azok is voltak, valóságos földöntúli lények. Hirtelen bukkantak fel, és közöttük az az egy, aki szemlátomást parancsolt a többieknek, nyilván maga volt a főisten. Az első emberpár, akit az Elődök „emberré" tettek, vagyis „megteremtettek", érezhette úgy is, hogy csakugyan most jött a világra. Homályos tudatú előemberekből a műtét után magukhoz térve egyre tisztuló és a világot gyorsan befogadó tudattal kezdtek rendelkezni. A kísérletnek része volt az is, hogy vajon szaporodnak-e ezek az „új lények", és ha igen, milyen utódokat hoznak a világra? A jelek szerint az első, a nagyobbik fiú, Káin nem volt éppen jól sikerült lény, erősen benne éltek a gyilkos-, a vadászösztönök. Az a törekvés, hogy senkit se engedjen maga elé, és a benne lapuló szenvedélyek még a régi, félig állati emberek közé sorolták őt. A második teremtmény, Ábel már sokkal sikerültebbnek látszott (bár nyilván ő sem volt még tökéletes, és nem érte el azt a mércét, amit az Elődök az új emberek elé állítottak). Úgy is felfoghatjuk a később ismertté vált eseményeket, hogy Ábel volt az emberiség nemesebbik, jobbik fele, míg Káin képviselte az anyagit, a haragtól, gyűlölettől vezérelt régi, elmaradott másik felét. A rossz legyőzte a jót - ideiglenesen. Ami nem okvetlenül jelenti azt, hogy az Elődök a létezésük vége felé efféle „embergyárosok" lettek volna. Csupán egy tudományos kísérletről lehetett szó, bár mint már fentebb céloztam rá, ez talán egy folyamattá lett már akkor. Hiszen nyilvánvaló (ennek nyomait számtalanszor felfedezték a régészek), hogy pár tízezer évvel ezelőtt és régebben ősemberek éltek itt, egy-kétszázezer és több évvel korábban pedig csak (?) majomemberek csontmaradványait találjuk. Annak, hogy az Elődök csontjait nem találjuk tömegesen, sok oka 5 Mereskovszkij Dmitrij Szergejevics - 1865-1941 - orosz író. 6 Másképpen Sét patriarcha, a szentírás szerint Ádám harmadik fia, az özönvíz előtti emberiség egyik ágának, a setiták ősatyja.

lehet, erre majd kitérünk. Az Elődöknek több oka lehetett rá, hogy az egymástól földrajzilag elszigetelt környezetben élő ősemberek csoportjait olykor felkeressék, megfigyeljék, netán kis részben beavatkozzanak fejlődésükbe. Hiszen nem egy idegen kozmikus civilizáció tagjaiként kerültek ők ide! Hanem itt élhettek, ők is emberek voltak, és szívükön viselhették fejletlenebb testvéreik sorsát. Azontúl, mint céloztam rá, talán nekik is szükségük lehetett időnként egy kis genetikai frissítésre. Vagy szerették volna már „előbbre lökdösni" ezt az [31] elmaradott ősemberi társadalmat, hogy fejlődjenek gyorsabban, és vegyék át a stafétabotot? Ha ügyesek voltak az Elődök, és sok

ősembert átalakítottak genetikusan, akkor az átmenet, vagyis a nagy váltás a kétféle emberiség között szinte észrevétlenül is végbemehetett. Érdemes elgondolkozni azon: százezer évvel ezelőtt még a primitívebb, általunk Neandervölgyinek nevezett embertípus élt. Körülbelül negyvenezer évvel ezelőtt azonban - állítja a mai tudomány teljes tekintélyével - a Neander-völgyiek eltűntek, kihaltak, és helyüket a sokkal okosabb, értelmesebb cro-magnoniak foglalták el, ezek a mi őseink. De arról sehol nem olvashatunk egyetlen szót sem, hogy ez a váltás hogyan zajlott le, hogy vajon a Neander-völgyiek honnan tudták, hogy nekik most ki kell halniuk? És ez hogyan zajlott le? Egy szép napon tán összegyűltek a Fold különböző pontjain élő Neander-völgyiek (ami persze lehetetlen lett volna nemcsak a hírközlés, hanem a kontinensek közti közlekedés hiánya miatt is), és arra a belátásra jutottak, hogy nekik immár bealkonyult, és ki kell halni? Eldöntötték, hogy többet nem szaporodnak, a hímek rá sem néznek nőstényeikre, a nőstények a hímekre, és a gyerekeiket is inkább megfojtják, csak azért, hogy kihalhassanak? Ha meg valamilyen külső ok késztette őket erre, akkor az miért nem hatott a cro-magnoniakra is? Egyáltalán, kik voltak ezek a cro-magnoniak, és negyvenezer évvel ezelőtt honnan kerültek elő? Vajon egész idő alatt két ága létezett a primitív előembereknek, ősembereknek? És a két ág miért nem keveredett egymással korábban, netán más és más földrajzi területeken éltek? Ha igen, akkor most mitől kellett az egyiknek veszítenie, míg a másiknak győznie? A cro-magnoniak hogyan fejlődtek ki? Azelőtt hol voltak, nekik nem voltak őseik, akiknek csontjait most ugyanolyan gyakorisággal kellene megtalálnunk, mint a Neander-völgyiekét? És ismételten: miért hisszük ma azt, hogy 1. kétféle ősember létezett, 2. hogy az egyik kihalt, és 3. a másik lett az uralkodó, az egyetlen faj? Feltehetjük persze további kérdéseinket is. Például azt, hogy mi van, ha az Elődök okozták ezt az egész „cserét"? Már persze, ha valóban így történt. Ugyanis ne feledjük: az emberiség ősi múltjával kapcsolatosan olyan keveset tudunk, hogy a modern tudománynak szinte minden állítását cáfolja valami. Valami mindig összezavarja a képet, semmi sem tiszta, semmi sem biztos abban a korban. Lehet, ez is az Elődök akaratlan műve? A harmadik Ádám-Éva-gyerek, Seth leszármazottja volt Hénokh. A Seth vérvonalából való utódok sorában Énókh az ötödik volt - mint azt a Bibliában is olvashatjuk. Persze ha komolyan vesszük az ott (Mózes I. könyvében) szereplő évszámokat, akkor Seth születése és Énókh között 3784 év telt el. Persze úgy, hogy mindenki átlag kilencszáz évet élt. Ami ma egészen [32] hihetetlenül hangzik, de ha valóban az Elődök beavatkozása történt itt - történhetett -, akkor nem csodálkozhatunk ezen sem. Az Elődök, bár kevesen voltak (vagy éppen azért), élve a biológiai és

tudományos lehetőségeikkel, a maguk életét kitolták az akkori életkorokon jóval túlra (persze aligha kilencszázra, de még annak negyedrészére sem, csak a krónikások túlzásával állhatunk itt szemben, gyanítom). De lássuk csak, mit ír a Biblia Énókhról (Hénokhról). Nevezett bibliai alak (mellesleg Matuzsálem apja) volt az első, aki roppant rövid életű lett elődeihez képest. Csak 365 évig élt, helyesebben addig volt itt a Földön. Mert figyeljük csak, mit olvasunk róla: „És mivel Énókh Istennel járt vala, eltűnik, mert Isten magához vevé." Két formulát kell itt megmagyaráznunk. A Bibliában az "Istennel járt vala" kifejezés azt jelenti, hogy istenfélő, istenhívő ember volt. (Noéról is ezt olvashatjuk egy oldallal később. „Noé igaz, tökéletes férfiú vala a vele egykorúak között. Istennel jár vala Noé.") A másik kifejezést kétféleképpen értelmezhetjük. Az egyik köznapi, olykor még ma is alkalmazott változat: „Isten magához vette, szólította" azt jelenti, hogy az illető meghalt. De van egy másik N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 20jelentése is, ami ókori szövegekben nemritkán fordul elő. Az „Isten" ugyanis egyeseket magához vesz, vagyis még életében felvisz a mennyekbe. Így járt Ezékiel vagy Illés a szekerén és mások is. Mi persze arra gondolunk, ha valaki sok szolgálatot tett az Elődöknek, akkor azok kiragadták őt a nyomorúságos ősemberi létéből, és elvitték magukkal a Földnek egy olyan pontjára, ahol csak ők éltek, dolgoztak, léteztek. Különösen vonatkozhatott ez a kedvezményes elbánás Hénokhra, akiről tudjuk - ő maga írta önmagáról -, hogy egész életét az „angyalokra" és szentéletű emberekre fordította, mással nem is foglalkozott. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk: Hénokh az „istenemberek", az Elődök és az egyszerű, de már újvilági, talán éppen az Elődök által genetikusan „teremtett" első nemzedékek emberei között közvetített. Az Elődöknek dolgozott, az általuk adott feladatokat teljesítette. Még az sem sértő felvetés, ha kijelentjük, hogy talán afféle bizalmi emberük is volt az Elődöknek, aki némi besúgástól sem mentesen ügyelte fel az utódok akkoriban kezdődő, mind értelmesebb világát, és ha bármi baj történt, azt jelentette az Elődöknek. Néhány Hénokh-magyarázó (mert már könyvtárnyi irodalma van ennek az alig száz nyomtatott oldalnyi réges-régi töredék szövegnek!) egyenesen úgy dicséri, sőt magasztalja Hénokhot, mint aki a „föld sója", az emberiség jobbik fele, akinek egyetlen életcélja és munkája: gondját viselni az embereknek (az újaknak persze), és fáradozni ezek megmentésén. Nincsenek kétségeink afelől, hogy több ilyen ember lehetett, az Elődök a Föld különböző kontinensein, sőt azon belül is sok tájegységen fedeztek fel ősemberi [33] csoportokat, és sokfelé beavatkoztak. Mindenütt az volt a cél, hogy meggyorsítsák a fejlődést, és ez láthatóan sikerült is nekik, hiszen a cro-magnoniak

hamarosan átvették a vezetést a „bunkó" Neander-völgyiektől - talán éppen ez a beavatkozás, ez az Elődöktől kapott jelentős hátszél adta nekik a sikert és a másiknak a bukást. Lehetséges, hogy az elődök felmérték, melyik csoport mit ér. Sőt, mielőtt ők beavatkoztak, csak Neander-völgyiek éltek mindenhol. Az általunk ma cro-magnoninak nevezett népcsoportot éppen ők teremtették meg a genetikai beavatkozásokkal! Ezek nagyon mélyen belenyúltak az őseink fejlődésébe. Voltak ennek etikai csapdái is. Az Elődök nyilván tisztában voltak azzal, hogy a módszer révén egy - eleinte kisebb létszámú - csoportnak nagy előnyt adtak, lényegében a túlélést, a fejlődést biztosították, míg a másik csoportot halálra ítélték! Nyilván feltették maguknak a kérdést, hogy volt-e joguk ezt tenni és arra a belátásra jutottak, hogy igen. Helyhiány miatt most nem taglaljuk ennek a döntésnek a pró és kontra érveit. Talán nem is a mi dolgunk, különösen most, húsz, harminc- vagy negyvenezer évvel később. Tehát arról volt szó, hogy minden ilyen „felgyorsított" csoportban hagytak az Elődök néhány ilyen, szintén már átállított embert, mint Hénokh is volt. Aki mellesleg nem lehetett buta ember, majdnem olyan okossá vált idővel, mint maguk az Elődök, mert hiszen, lám, milyen szép írott anyagban hagyta ránk mindazt, ami ott és akkor történt! Az sem furcsa hát, hogy idővel „az Isten magához vette" őt. Vagyis az Elődök mai kifejezéssel élve „kiemelték" őt, elvitték magukhoz, és ott új munkát kapott. Képességeit tehát értékelték, és nincs kizárva, hogy éppen az volt a feladata: vesse papírra mindazt, ami történt. Az Elődöknek ezzel is célja lehetett. Minimum az, hogy a későbbi emberek majd értesüljenek arról, mi és hogyan történt azokban a homályos időkben. De az sem zárható ki, hogy ez a cél ennél bonyolultabb és fontosabb volt - csak ma már nem világos a dolog. Azon nem szabad csodálkozni, hogy Hénokh mindent vallási alapon magyaráz. Természetesen annyira nem volt beavatva, hogy ne higgyen annak, miszerint ezek itt „istenek", és amit tesznek, azt egy isteni eszme jegyében cselekszik. Annyira még korának fia volt Hénokh, hogy ne legyen képes elvonatkoztatni a felsőbb erőktől, szellemektől és ehhez hasonlóktól. Nem volt és a maga idejében nem is lehetett olyan materialista, mint talán maguk az Elődök, akik valószínűleg a tanítói voltak. És azok nem is akartak változtatni Hénokh szemléletén, lelkivilágán. Nem akartak benne törést okozni. Nekik Hénokh éppen így volt jó, amilyen volt. Tudták, hogy a vallásos szósszal leöntött krónikája és magyarázatai sokkal hihetőbbek lesznek a hamarosan értelemre vergődő új embereknek, a következő civilizáció tagjainak, mintsem ha szárazon, tudományosan, minden lelkiségtől elszakítottan írná le az eseményeket.[34] De mit is írt le Hénokh? Menjünk végig könyvének fennmaradt töredékén, persze elég nagy léptekkel. Amiért eleve ebbe a fejezetbe soroltam őt és írását, az a „felvigyázók" megjelenése volt. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 21

Hogy itt is „angyalokról" ír, nem csodálkozhatunk rajta. Számára logikus, hogy az égi teremtmények küldöttei az angyalok. De a kézirat eredetinek nevezett görög nyelvű szövegében Hénokh két kifejezést használ felváltva. Az egyik az „angelosz", vagyis a hagyományos, bibliai értelmezésű angyal. Ám a másik: „egregorosz", ami szó szerint ébert, vigyázót, őrt jelent, a Hénokh-kéziratot fordítók általában a „felvigyázók" szót választották. Ugyanezek azok, akiket a Biblia héber változatában Ben Elohimnak, „Isten fiainak" neveznek. De nemegyszer előfordulnak ott úgy is, hogy ők az „óriások". Nyilván a korabeli (ős)embereknél jóval magasabbak voltak, az sincs kizárva, hogy míg azok a 150 centimétert is alig érték el, addig ezek a „modern" emberek a két métert is meghaladhatták. Onnan alulról nézve te-hát valóban óriásoknak látszottak. Röviden arról szól a történet (aminek nyomait a Bibliában is fellelhetjük), hogy az „Isten fiai", vagyis a magasan művelt Elődök egy-egy törzsnél, hordánál, ősemberi csoportnál, ahol bármiféle munkájuk akadt, „felvigyázókat" telepítettek. Különösen, miután elvégezték azokon az embereken vagy egy részükön az említett genetikai beavatkozást. Valami okból, amit ma nem nagyon értünk, ott maradt néhány „éber", hogy folyton ügyeljen. Mire, kire... ? Talán ezeket a fejlődés útjára lépett egyedeket kellett védelmezniük? Hát akkor miért nem vitték őket magukkal, hogy elkülönítve a primitívektől egy nagyobb szigeten élhessenek, ahonnan nem menekülhettek el, vagy eleve a „kísérlet" része volt az is, hogy itt hagyják őket a maguk kis mikrotársadalmában? Elképzelhető, hogy ez is szándékos volt, hiszen a megváltoztatott, „javított" egyedeknek kellett volna tovább szaporodniuk. Azt sem zárhatjuk ki, hogy egy-egy törzset vagy hordát teljes létszámában „megjavítottak". Mindenesetre a bajok a „felvigyázókkal" kezdődtek. Ők voltak azok, akik „Isten fiai" létükre szexuálisan összekeveredtek az egyszerű földi nőkkel. Ki tudja, talán éppenséggel a Neandervölgyi primitívekkel? A kialakult helyzet nem meglepő. A „felvigyázók" a jelek szerint mindannyian férfiak lehettek. Az Elődök nyilván nem akarták kitenni asszonyaikat, lányaikat annak a veszélynek, hogy félvad ősemberek között éljenek. Ezért csak férfiakat telepítettek a törzsekhez „felvigyázóként". Aztán elrepültek, és magukra hagyták őket hónapokra, talán évekre is. A „felvigyázók" dolga volt, hogy őrizzék ezeket a kísérleti alanyokat, nehogy vadállatok támadása, esetleg valamilyen természeti katasztrófa vagy akár egy vad horda végezzen velük. De mint mondottuk, az odatelepített előd férfiak is csak húsból-vérből való emberek voltak. Ami azt jelenti, hogy nem bírták ki női társaság nélkül [35] huzamosabb ideig. Egyszerűbben fogalmazva: élénk szexuális kapcsolatokat építettek ki a felvigyázott népek nőivel. Hogy ezt miképpen fogadták a férfiak, azt nem tudni, de nyilvánvalóan nem ment a dolog konfliktusok nélkül. De egyértelműen elítélték a dolgot „odaát", az Elődök valamiféle központjában! Milyen dolog az, ha a kísérletre felügyelők maguk rombolják le annak eredményeit, és változtatják meg

körülményeit, sőt, mi több, lesüllyednek a kísérleti alanyok színvonalára? Úgy Hénokh, mint a Biblia és más források is egyértelműen ennek tulajdonítják az „isteni haragot". A szerelmi kapcsolatokból születtek a keverék egyedek, az óriások. Ezzel minden összezavarodott, hiszen a „felvigyázók" nem vigyáztak, ennek eredményeként egy új hibrid faj keletkezett. (Zárójelben kérdem halkan: ez miért volt baj? Hiszen előbb-utóbb ennek is be kellett következnie, mi több, ez volt a vademberek megszelídítésének egyik állomása, tervezett lépcsőfoka - mi több, a célja is! Hogy egyre több ember induljon el a fejlődés útján, legyenek értelmesebbek, mint vad kortársaik. Feltehető persze az is, hogy az előre elkészített tervekbe és koncepciókba nem illett bele ez a korai összekapcsolódás, az Elődök ezt jóval későbbi nemzedék esetében tervezték csak be...) „Lőn pedig, hogy az emberek sokasodni kezdenek a föld színén, és leányaik szüleiének. És láták az Istennek fiai az emberek leányait, hogy szépek azok, és vevének magoknak feleségeket mind azok közül, kiket megkedvelnek vala." Ez már talán a hívő szkeptikusok számára is egyértelmű, többé nem mondhatják, hogy a Bibliában nincsen szó valamiféle kívülállókról, akik az emberek sorsába beleavatkoztak - az „Úron" kívül. Akik jogosan nevezték magukat az „Isten fiainak", azok nyilván azonosak lehettek a mindentudó idegenekkel, akiket másutt, így például az Újszövetségben „angyaloknak" is N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 22neveztek. De kiket küldött ide az Úr, hogyan kerültek ide, mi volt a szerepük? Erről a Bibliában kevés szó esik, Hénokhnál annál több. Lehet, hogy talán ez volt az egyik oka annak, hogy Hénokh könyvét szántszándékkal kihagyták a Biblia fejezetei, „könyvei" közül? Óriások is voltak, tehát amit Hénokh állít, annak bizonyítékai a kitiltás ellenére megtalálhatóak a Szentírásban is: "Az óriások valának a földön abban az időben, sőt még azután is, mikor az istenek fiai bémenének az emberek leányaihoz, és azok gyermekeket szülének nekik. Ezek ama hatalmasok, kik eleitől fogva híres-neves emberek voltak." A szent szövegek értelmében ekkortól „látá az Úr", szerintünk ettől az időtől datálva kezdték látni az Elődök sorában a folyamatra felügyelő személyek, hogy baj van. Valami elromlott. (Mellesleg ha az „Úr" valóban mindentudó lett volna, nyilván ezt is láthatta volna előre, és nem kellett volna olyannyira csodálkoznia, majd sopánkodnia az eredményen, hogy aztán a [36] végén éktelen dühbe gurulva elpusztítson egy mar egészen szépen kialakított világot, nem? Egy isten, ha valóban az, ismeri a dolgok jövőbeli alakulását, sorsát is. Ezzel most nem egy ateista szöveget szándékoztam előadni, csupán azt kívánom bizonygatni, hogy amit a Bibliában olvashatunk, nem Isten által sugallt szent szöveg, mi több, semmi köze Istenhez. Egy egészen másféle eseménysorozatnak a halvány és hiányos leírása, utóvisszhangja csupán a réges-régi

múltból, amikor az emberek már megfeledkeztek az Elődökről, és a nagy hatalmú - „mindenható" - embereket Istennel, istenekkel helyettesítették.)Hasonlóan hamisnak tűnik ez a következő bibliai állítás is: „Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében." Ez semmi esetre sem vonatkozhat egy istenre - lásd a fenti érvelést -, ám nagyon is vonatkozhat egy emberrel Vagy értelemszerűen emberek csoportjára, azokra a tudós kutató Elődökre, akik ily módon akarták szaporítani az értelmes lényeket a Földön. Mellesleg nyilván sikerült is nekik, és a Bibliában leírt eseménysorozatra talán csak az egyik kísérletnél került sor. Lehet, hogy másutt a „felvigyázók" is jobban vigyáztak magukra, önmegtartóztatók voltak, vagy gyakrabban leváltották, cserélték őket... ? Nagy valószínűség szerint valahol a Közel-Keleten történhetett csak ez a malőr, amiről aztán oly sok forrás számolt be, és amely miatt állítólag eljött a pusztító vízözön. A vízözönről hamarosan külön szólunk. Most egy ideig maradjunk még az „óriásoknál", vagyis a „felvigyázóknál". Nem kétséges tehát, hogy valamiféle keveredés történt legalább az egyik kísérleti csoportnál. Az „Isten", ahogyan később a nagy hatalmúakat egy személyben nevezték, megelégelte a „kontár munkát", és elrendelte, hogy ezt a csoportot semmisítsék meg. Ez meg is történt. Próbáljunk magyarázatot találni a szörnyű tettre. Az Elődök az utódnemzedék közül több százat vagy inkább ezret halálra ítéltek? Ki adott nekik ilyen hatalmat, mit éreztek, amikor a döntést hozták és végrehajtották? Nem voltak bennük erkölcsi fékek, amelyek visszafogták volna őket? Csak úgy tudom elképzelni a rettenetes döntést, hogy ha életben maradnak a keverékek, akkor egy még nagyobb, talán globális katasztrófa következik be. Sejtésem szerint az Elődök szervezetében volt valami, ami „elrontotta" volna az utódokat - genetikailag. Lehet, hogy ez egy betegség volt vagy egy degeneráció - azért is haltak ki az Elődök! -, és éppen azt akarták megakadályozni, hogy ez a baj átterjedjen az új, még érintetlen, tiszta emberek közösségére. De ismétlem, ez csak egy feltételezés, ami mellett semmi sem szól. Hacsak nem közvetett bizonyíték - például mondjuk az. Ez megmagyarázná az Elődök eltűnését, kihalását. Ha ugyan kihaltak és eltűntek! [37] De mindenképpen tenni akartak valamit a vérkeveredés ellen. Valami nagyon nyomós érvük, fontos okuk lehetett rá, hogyha nem haboztak több ezer embert megölni! Ennek „ellentételezése" csakis az egész akkor létező és a jövőben születő emberiség egészsége, jóléte lehetett! Még azt sem zárhatom ki, hogy eleve az emberi faj túléléséről volt szó. Azt sem zárhatjuk ki, hogy éppen az „óriások" születése nyitotta fel a kutatók szemét. Az Elődök

ebből látták, hogy valami baj van, a két faj keveredése - ha nem is minden esetben, de gyakorta - torzszülötteket eredményezett. Valamiféle olyan genetikai kölcsönhatás léphetett fel a régi és az új emberek között, főként azok közös vérvonalában, ami a baj elharapózásával fenyegetett. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 23Es korántsem csak arról lehet szó, hogy az akromegália, a kóros magasnövés esetei bukkantak fel. Sokkal inkább attól kellett tartaniuk, hogy rengeteg torzszülött jön a világra! Más forrásokból tudjuk, hogy az ókor kezdetén az a világ tele volt torzszülöttekkel. Tehát a vízözön ellenére történtek keveredések, és rengeteg olyan ember jött a világra, mint amilyeneket a tizenkilencedik vagy a huszadik században cirkuszban mutogattak. Merthogy akkor már kevés volt belőlük, így különlegességnek számítottak. De ókori forrásaink egyértelműen jelzik, hogy az idők hajnalán ezekből nagyon sok volt, egyes vidékeken különösen tömegesen fordultak elő, és a rabszolgavadászok olykor több száz fős szállítmányokkal állítottak be egy-egy ókori nagyvárosba (Alexandria, Róma stb.), hogy ott eladják őket. A gazdagok pedig vásárolták is ezeket a szerencsétleneket, gyermekeket és felnőtteket, érdekes színfoltként tartották udvarukban a királyok és főpapok. Más magyarázat szerint a torzszülöttek tömeges születését a mágneses erőtér változásaival, illetve olykori szünetével magyarázhatjuk. Különösen, miután a Föld Kr. e. 9500 körül feltehetően összeütközött egy idegen égitesttel, és ennek hatására a Földet körülvevő mágneses burok (amely ma is védelmezi a biológiai életet a kozmikus káros, sőt gyilkos sugaraktól) körülbelül ezer évig nem létezett. Ekkor nemcsak az emberek között, hanem az állati, sőt növényi világban is rengeteg torzulás jött létre, éppen a kozmikus sugárzás miatt. Mindenképpen arról volt szó ezek szerint, hogy az Elődök a fejlődést siettetve számos ponton, ahol csak nagyobb vadember- (ősember-)populációt találtak, beavatkoztak genetikailag, és ezzel mintegy „meglökték", ösztökélték a fejlődést. A beavatkozás nélkül a maga természetes lassúságával tartott volna, és bizony többségünk még ma is a szavannákon kóborolva szedegetné a hernyókat, fosztogatná a madárfészkeket, vagy olykor-olykor elejtene valamilyen ehető vadállatot. Menjünk csak vissza a tizenkilencedik század második felére, amikor felfedezték például az Altamira-barlangot és benne az ősemberek által festett állat- és emberábrázolásokat! [38] Az őskorkutatók - néhány kivétellel - felháborodottan tiltakoztak a „hamisítások" ellen. Azt állították, tréfás kedvű emberek készítették a rajzokat, véseteket és festményeket, persze mostanában, csak azért, hogy nevetségessé tegyék a történészeket! Ugyanis mindenki meg volt győződve róla, hogy az ősemberek sohasem készíthettek volna ilyen képeket, hiszen azok „ostobák, tudatlanok, primitívek" voltak ehhez. Ma már senki sem beszél róla - a tudománytörténészek persze „szemérmesen" elhallgatják -, hogy egykoron a tudományban nagyon is érvényes volt az „Urdummheitstheorie", az „ősbutaság-elmélet". E feltételezés szerint őseink mind buták voltak, ami azt jelentette, hogy tőlük semmilyen magasabb szellemi teljesítmény nem volt várható, így utólag ilyesmi felfedezésére sem szabadott számítani...

És akkor felfedezték előbb a spanyolországi, később egyre több franciaországi és egyéb barlangokat. Bennük a rendkívül művészi erejű ábrázolásokkal. Amelyeket nem szabadtéren, jó megvilágításnál, hanem barlangok sötét mélyén, valamiféle fáklyák vagy mécsesek füstös fényénél, kényelmetlen testhelyzetekben kellett készíteniük az őskori művészeknek. Normális feltételek között még ezeknél is szebbeket, kifejezőbbeket alkothattak volna azok a réges-régi művészek úgy húsz- meg harmincezer évvel ezelőtt! Nekünk ez is bizonyíték. Mert bizony, ha azok a „vademberek" magukra hagyatva fejlődnek, ilyen rövid idő alatt nem jutnak el ide. A Neander-völgyiek még százezer évvel később sem alkottak volna művészi képeket, ha azok maradnak, amik. Ahhoz előbb „cro-magnoniakká" kellett válniuk (és ezt az Elődöknek köszönhették), hogy attól kezdve meglóduljanak, és szinte száguldjanak előre a fejlődés útján! Elsősorban persze a szellemi teljesítményekre gondolunk. Vannak ám más jelek is. A csontok, bizony a csontok... A Neander-völgyieket a szakember egyetlen pillantással felismeri. A homlokcsont alacsony, ott látható a koponyán a híres Neandervölgyi „konty" vagy az úgynevezett nyakszirtdudor. A későbbi, tehát a maihoz meglepően hasonlító embereknél viszont a nyakszirt lekerekített, a szemüreg sem kerek, úgy, mint a Neander-völgyieknél, hanem inkább szögletes. Ilyen a miénk is. De mi van, ha olyan csontvázat találnak, amely a két jegyet egyszerre viseli magán? Ilyesmit találtak a Földközi-tenger keleti partvidékén fekvő számos barlangban, köztük N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 24Kafzehben is. Az egyik barlangban a Neander-völgyiekre jellemző csontozatú, koponyájú holtakat temették el barátaik, hordatársaik - míg a nem túl messze lévő másikban meg már-már „cromagnoni", vagyis a modernekhez hasonlatos csontvázakat és koponyákat fordítottak ki a földből a régészek. De a legérdekesebbek az úgynevezett „kevert ősemberek". A szakirodalomban persze róluk is kevés szó esik. Olyan leletek kerültek elő ott az [39] 1960-as, 1970-es években, amelyek egyes jellemzői az egyik, más jellemzői a másik csoportra utalnak. Ahhoz, hogy a régi és a mai típusú emberek keveredjenek, fel kell tételeznünk, hogy a régiekkel egy időben éltek maiak is. De hogyan, ha ezek a keverékek bizonyíthatóan legalább 70 ezer évesek? És itt van a „baj". A tudomány azt állítja, hogy a cro-magnoniak csak kb. 40 ezer évvel ezelőtt jelentek meg a Földön (honnan, honnan? - kérdezzük mi kíváncsian, de nem kapunk választ). Valamint itt vannak ezek a keverékek, akiket nemcsak az előbb említett földközi-tengeri vidékeken, hanem másutt is találtak, ugyanazokból a túlságosan is régi időkből. Mivel ezek a leletek összezavarnák az egész ma kötelező régészeti, őstörténeti kronológiát, ezért inkább ezekről sem beszélnek. A Neander-völgyiek nem voltak magasabbak 165 centinél, sőt inkább alacsonyabbak voltak, ezt már tudjuk. Ám találtak olyan 70 ezer éves „keveréket", amelynek testmagassága viszont elérte, sőt meghaladta a 180 centimétert! Ezek lettek volna a Bibliában és másutt annyit emlegetett óriások? Lehet. Ám mint a tudósok megállapították, még ezek a nagyon magasak is magukon viselték az egyes ősemberekre oly jellemző primitív anatómiai, antropológiai jegyeket. Ilyen például az erős homlokeresz vagy a durva állkapocs. Ha ezt is figyelembe vesszük, ki kell

mondanunk: a Homo sapiens sapiens (a „bölcs" jelzőt módszertani okokból kétszer írják-mondják a „homo", vagyis az ember után) kezdete, első feltűnése sokkal inkább visszatolódik az időben, mint eddig bárki is hitte volna. Legalább kétszer olyan réginek kell lennie, mint eddig állították (35 ezer év helyett minimum 60, de inkább 70 ezer év). Bizony, már ideje kiigazítani azt a tankönyvekben még mindig látható sémát: 1. Harmadkori (szubhumán) főemlősök, amelyekről a leletek hiányosságai miatt nincs pontos képünk. 2. Az emberelődök, vagyis Australopithecus-félék, ezek leleteivel tele volt és van Afrika, az átlagos koruk 600 ezer évre tehető. 3. Az előember (Archanthropus), amelynek nyomaira (csontjaira) leginkább Ázsiában (Peking, Jáva szigete), Afrikában (Marokkó és Tanzánia), valamint Európában (Heidelberg és Vértesszőlős) bukkantak eddig. Ezek átlagos kora 350 ezer év. 4. Az ősember (Palaeanthropus), a leletek többsége Ázsiában és Dél-Európában került elő. Koruk 100 ezer évre tehető. 5. A fosszilis és a mai ember (Neanthropus) a Föld minden lakható területén elterjedt, korát 50 ezer évesre becsüli a tudomány. Ide sorolják már a jelenkori embert is, mondván, hogy anatómiai vagy egyéb tekintetben nincs különbség az ötvenezer éves vagy a mai emberek között. Mindazonáltal a jelenkori ember - idézek a vonatkozó tudományos művekből - „legfeljebb 12 ezer éves".[40] Nos, most azt a különös megjegyzést tesszük, hogy mindez igaz - és mégsem az! Ám lehet, hogy mindez nem így igaz - mégis van benne igazság! Ugyanis éppen a fentebb említett „keverék ősemberek" csontjai, amelyek látszólag igazolhatatlan ellentéteket képeznek, és nehézségek elé állítják a hagyományos időbeosztáshoz ragaszkodó őstörténészeket - éppenséggel az Elődök létezését és tevékenységét bizonyítják. Mint a fejezet elején már volt róla szó: egy időben sokféle tudásszinten élő ember létezhetett a Földön. Ma sem csak ősemberek és modern emberek élnek itt körülöttünk ezen a bolygón - hanem vannak a két szint közöttiek is. Ázsia és Afrika számos területén a „sötétnek" is nevezett középkor minden borzalma, szenvedése, hiányossága és színvonala megtalálható. Vannak még vidékek, országok, ahol rabszolgákat tartanak, ahol az emberek úgy élnek, mint nyolcszáz vagy ezer évvel ezelőtt, vagyis középkori szinten. Amivel ismét arra célzunk, hogy ha a fenti tudományos időbeosztás igaz is - még egyáltalán nem zárja ki, hogy ugyanakkor ugyanott ne létezhettek volna magasan fejlett emberek (az Elődök) és N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 25általuk inspirált, létrehozott és pátyolgatott fejlettebb civilizációkezdeményezések is. A vadon vándorló igazi ősemberek hamar megtanulhatták, hogy mely vidékekhez jobb nem közelíteni,

mert onnan elűzik őket - sokszor igen drasztikus módon és eszközökkel -, és hol vándorolhatnak szabadon, élhetik mindennapjaikat mamutra vadászva, kardfogú tigris és más ragadozó elől menekülve. Létezett tehát egy-szerre minimum három csoport: a fejlett Elődök, az általuk létrehozott és gyors fejlődésnek indult „cro-magnoniak" és a teljesen primitív, igen lassan fejlődő ősemberek. Volt időszak, éppen a fentebb tárgyalt 35-70 ezer évvel ezelőtt, amikor még a primitívek is két csoportra oszlottak, a Neander-völgyiek éppen elválóban voltak a „cromagnoniaktól", szintén az Elődök beavatkozása révén.Ma már a tudomány is kénytelen elismerni, hogy a jelenkori ember kialakulásának korát nem az utolsó jégkorszakot követő időkre (9-12 ezer évvel ezelőtt) kell tennünk, hanem az azt megelőző nagy interglaciális korra (két jégkorszak közé), ami esetünkben az előbb emlegetett 35-70 ezer évet jelentheti. És erre vannak is bizonyítékok. Ki kell igazítani a régi sémát. Már nem érvényes az „axióma", miszerint „középső kőkor: Neandervölgyi ember - felső kőkor: mai ember". Számos jel mutat arra, hogy a középső paleolitban (kőkorban) nem csak Neander-völgyiek éltek. Az afrikai Omo-folyó völgyében a huszadik század második felében végzett ásatások meglepő leleteket hoztak. Bizony találtak a középső kőkorból való olyan koponyákat, amelyek határozottan mai emberekre utaltak. Lekerekített nyakszirt, teljesen mai típusú fogazat, határozott állcsont stb. [41] Azt is megállapították, hogy körülbelül 60 ezer évvel ezelőtt és persze sok ezer éven keresztül úgy a Közel-Keleten, mint Afrikában is két, egymástól alaktanilag eltérő embercsoport élt. Az egyik olyan Neander-völgyiekből állott, akik mintha valamilyen módon „nemesítettek" lettek volna (vagy ilyen folyamat közben voltak éppen), a másik meg teljesen olyan volt, mint a mai emberek. Csak néhány másodlagos Neander-völgyi jegyük volt a koponyájukon. De Franciaországban találtak olyan, szinte teljesen a maira emlékeztető koponyát, amelynek kora viszont bizonyíthatóan 90 ezer évet tett ki! És ez hasonlóan előfordulhatott más eurázsiai égtájakon is, merthogy Szibériában több olyan települést találtak, amelyek kora 24 ezer évet tett ki, és az ott élők koponyái pedig hasonló jellegzetességeket mutattak, mint a fenti példákban. Ez minket (ismétlem, minket, de nem a vaskalapos, hivatásos kutatókat) arra enged következtetni, hogy szerte a Földön, mindenütt, ahol csak ősemberek éltek - az Elődök munkálkodtak. Mindenütt létrehozták telepeiket, kísérleti állomásaikat. Ezek mint afféle antropológiai - fizikai és szellemi - „gyorsítók" működtek, ez is volt a céljuk. Mindenütt gondjaikba vettek pár száz vagy pár ezer ottani ősembert, nyilván Neander-völgyieket, és igyekeztek felgyorsítani fejlődésüket. Ez persze igencsak hosszú távú „projekt" lehetett, a dolog nem ment gyorsan. Ami azt is jelenti, hogy komoly tervezésre volt szükség, ha nem is állandó, de gyakori felügyeletre. Ami együtt járt azzal, hogy az Elődöknek komoly létszámú kutatót kellett mozgatniok ide-oda, ehhez szállítóeszközök, élelmiszer- és gyógyszerbázisokra is szükség volt.

Sejthető az is, hogy nagyon sok Előd tudományos képzettségét arra használta fel, hogy szinte egész életét egy-egy ilyen akcióban töltötte. Amint a kutatók végeztek az egyik ősembercsoport vizsgálatával, jelt adtak a központnak, amely járműveket küldött értük, ekkor elmentek a másik, legközelebbi telepre, és ott elölről kezdték vizsgálódásaikat. A már előzőleg „megszelídített" és őket isteneknek képzelő ősembercsoportok természetesen engedelmeskedtek nekik, bármit is kértek tőlük. Hiszen „istenek" voltak...! Ezekből az időkből maradhattak fenn azok a homályos emlékek, amelyek egyfelől egyfajta „aranykort" idéztek, amikor is az emberek gondtalanul, biztonságban élhettek, létüket szinte semmi sem fenyegette. De ugyanebből a korból maradtak az emlékek az „Isten fiairól", a „felvigyázókról" is. A lényekről, akik furcsa járműveken cikáztak, általában repültek vagy hajóztak. (Ezekről is szó lesz még természetesen: a büntető és jutalmazó istenekről, akik - ha valami nagyon nem tetszett nekik - képesek voltak elpusztítani a „világot", akik közül néhányan olykor keveredtek is az egyszerű emberek leányaival, és ebből számtalan konfliktus, bosszúság vagy éppen tragédia is N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 26származott.)[42] Hénokh szerint a „felvigyázók" tiltott dolgokra is megtanították a lányokat és azokon keresztül az embereket. Egyfelől a női kozmetikumok és a kacér viselkedés eszközeire, másfelől általában az embereket a fémek olvasztására, eszközök készítésére, de például a fegyverek gyártására is vagy a csillagok járásának tanulmányozására. Addig állítólag senki sem ölt állatot és nem evett húst („aranykor"), de erre most rászoktak - ezt nehezen hihetjük el, hiszen ha a „vadak" vadon éltek, míg az Elődökkel nem találkoztak, akkor nyilván vadászattal is tartották fenn magukat. Szó, ami szó, állítólag a bűnt, mint olyat is a hamisan viselkedő „felvigyázóktól", az éberektől, az „Isten fiaitól" tudták meg az emberek. Csak sejthető, minden bizonyosság nélkül, hogy a legnagyobb bűnnek egymás megölését, gyilkolását, kiirtását tartották az Elődök. Ettől szerették volna megóvni az egész alakulóban lévő társadalmat. Lehet, naiv elképzelés volt ez? Lehet, ebben állott a kísérlet igazi lényege: kinevelni egy erőszakmentes társadalmat? De maguk az Elődök nyilván tudtak az erőszakról, sőt nincs kizárva (mint majd a későbbiekben önök is látni, olvasni fogják), hogy maguk is alkalmaztak erőszakot a saját társadalmukon belül. Remélhetőleg persze éppen ezért szerettek volna létrehozni egy soron következő civilizációt, amely csak a jót és szépet kapja meg tőlük, de nem kapja meg a „bűnt". Vagyis nem lesz tudatában annak, hogy a fegyverek egymás ellen is fordíthatók! Szép és nemes elképzelés, kétségtelenül. Az is lehetséges, hogy valóban az arra méltatlannak bizonyult „felvigyázók" hiúsították meg a törekvést arra, amikor szerelmes éjszakákon vagy más alkalommal elárulták a nőknek és nyilván a primitívebb férfiaknak is, hogy az érdekellentétek

megoldhatóak erőszakkal, fegyverrel, gyilkos ármánnyal is. Vagyis: hogy ember ölhet embert is!Még azt sem zárhatjuk ki, hogy ezt demonstrálták is. Anélkül, hogy az éppen távol lévő Elődtudósok erről tudomást szereztek volna - akkor. Később persze fokozatosan kiderültek a „disznóságok", és a „felvigyázókat" leváltották, elvitték és megbüntették (kíváncsi vagyok: vajon erőszakot alkalmaztak-e velük szemben...?). De elég volt, ha csak egy csoportot rontottak meg ezek az óvatlan „felvigyázók" - később, amikor az Elődök már nem ügyeltek az összes csoportra, amikor már magukra hagyták őket, hadd éljenek belátásuk szerint, akkor bizony azok között is kitört az erőszak. A hordák egymásnak estek egy-egy forrás vagy vadban gazdag táj miatt, és a csoportokon belül a hatalom megszerzése is véres áldozatokat követelt. Röviden összefoglalva: feltehetően egy társadalomszociológiai kísérletről volt szó, amit a nagyon nagy múlttal rendelkező Elődök jó szándékkal, nemes célból szerettek volna végrehajtani. Ám - ne szépítsük a dolgot - a jelek szerint csúfos kudarcot vallottak. Olyan kudarcot, amelynek hatásait mindmáig viseljük.[43] Hogy az Elődök szinte mindenhová eljutottak a Föld felszínén, azt bizonyítja egy óceániai feljegyzés is. Egy huszadik századi misszionárius Abainang szigetén vette észre azt, amit aztán más szigeteken is tapasztalt: paptársaival együtt hosszan tanulta a szigetlakók nyelvét. Az európaiak észrevették azt, hogy a szigetlakók nyelvükben kétféle embert különböztetnek meg. Az egyikkel önmagukat nevezik: „aomata", ami egyszerűen embert, embereket jelent, mint más nyelvekben is ez a fogalom. Ám minden fehér bőrű, magas termetű idegen férfit „te-i-matang"-nak neveztek, ami „istenországból jött embert" jelent. Vagyis olyan valakit, aki a nagy tudásúak közül való, aki a hatalmasok országából látogatott el ide. Valaha természetesen ez a kifejezés az Elődökre vonatkozott, őket illették vele, de mivel a nyelvben fennmaradt, hát az évezredekkel később odaérkező fehéreket nevezték így, és mind a mai napig így hívják a mai látogatókat is, bár azok - valljuk be - korántsem az „istenek országából" jönnek... Ami egyben arra is utal, hogy a bennszülöttek türelme végtelen volt. Ezer és ezer év telt el az Elődök utolsó látogatása óta, de ők megőrizték a szót, tudták azt is, mit jelent, és kire kell majd alkalmazni, ha mégis felbukkanna. Lehet, egyben a reménykedésüket is kifejezték a szó megőrzésével, a hosszú-hosszú várakozással...? Tegyük hozzá, hogy ha így van, akkor az Elődök sok jót tehettek az őseikkel biztosan. Térjünk vissza Hénokh írásához. A férfi beavatott lett, nem vitás, amint erre írása bevezetőjében is céloz (nemegyszer harmadik személyben említi önmagát, máskor meg első személyben): „Hénokh, az igaz ember, akinek szemét az Isten kinyitotta". Vagyis az általa istennek tartott főnök, annak az Előd-csoportnak a vezetője, akivel Hénokh találkozhatott, úgy döntött, hogy

legalább egy krónikás írja meg mindazt, ami történt, persze a maga emberi, primitív emberi szemszögéből. Feltehetően erre sor került más csoportoknál is. Csak éppen tudomásunk szerint nem maradt fenn más ilyen korai beszámoló. Bár ez nem zárható ki teljességgel. Lehet, hogy a „kínai ősemberek" vagy az „indiai ősemberek" vagy a „dél-amerikai ősemberek" valamelyik csoportjánál szintén megbíztak valakit a krónikás szerepével, és amit leírt, papírra, papiruszra, pergamenre, pálmalevélre, agyagba írt, vésett, festett stb. - az valahol még rejtőzik? Kiderül a szövegből, hogy maga Hénokh vagy az Elődök kiválasztottak a számára egy bizonyos hallgatóságot, amelyhez szólhatott. Az a gyanúnk, hogy a férfit az Elődök afféle közvetítőnek is használhatták. Üzeneteket, szándékokat közvetített a primitívek felé, és feltehetően azok vágyait, kérdéseit is továbbította az Elődöknek, bár erre az utóbbira nincs közvetlen bizonyíték az apokrif írásban. Mindenesetre már a megmaradt szövegrész elején arról értesülünk, hogy Hénokh egy üzenetet adott át társainak. Közölte, [44] hogy az Elődök vezére "a Szent és Nagy Úr házából ki fog lépni és a Világ Ura a Sínai-hegyre fog szállni", ahol is „égi erejének és hatalmának teljességében meg fog mutatkozni". Az Elődöket rendszeresen „szenteknek" nevezi, és létszámukat tízezerre teszi, de ez persze nem mérvadó. Hiszen ő nem tartozott közéjük, semmit sem tudhatott létszámukról és egyéb körülményeikről. Ha egyszer-egyszer el is vitték magukhoz őt és a többi hozzá hasonló kiválasztottat, csak ámult-bámult szegény a sok, számára ismeretlen rendeltetésű tárgy, eszköz között. Hénokh eléggé részletesen leírja, hogyan züllöttek el a „felvigyázók". Azzal kezdi, hogy a vezetőjük - nyilván az, akit a távol lévő Elődök megbíztak a felügyelettel, és beosztottak alája húsz másik felügyelőt - hogyan problémázott, „lelkizett", amikor látta, hogy lassan mindnyájan belesodródnak a bűnös kapcsolatokba a primitívek lányaival és asszonyaival (nem kivéve őt magát sem). Ezt az Elődöt Hénokh szerint Azazelnek hívták. Mellesleg a kézirat közli a másik húsz ember nevét is. Ezek között akadnak a Bibliából is ismertek (bár nyilván nem róluk van szó, csupán névazonosság esete forog fenn) és teljességgel ismeretlenek is. Lássuk csak a züllöttek sorát, akik miatt aztán később legalább egy vagy több csoport „javított ősembernek", mindenképpen jó sok ezer emberi lénynek kellett elpusztulnia: Ramiel, Aseal, Rakiel, Turiel, Oóniel, Tamiel, Barakiel, Anantha, Sathiel, Atrel, Chochariel, Ezekiel,Batriel, Sammané, Daniel, Aredros, Semiel, Iomel, Kimbra, Arathak. Ami nekünk rögtön feltűnik, az az a dolog, hogy a húsz névből, sőt a vezetőjükkel együtt huszonegyből tizenhat „el"-re vagy „iel'-re végződik. Ez arra utal, hogy az Elődök neveinek többsége valahogy így hangzott. Azért mondom ilyen bizonytalanul, mert lehet, hogy már

Hénokh is csak hallomás alapján írhatta le őket, az eredetiek talán kissé másképpen hangzottak (különösen az Elődök gyakorlott szájából), ráadásul azóta több ezer év telt el, és számos fordításon ment át a kézirat, tehát a nevek hangzásáért, kiejtéséért nem vállalhatunk garanciát. Nos, Azazel főnök amikor már látta, mi felé sodródnak, így töprengett: „Vétkem megrontotta a földet, és minden bűnt az én rovásomra írtak." A Nagy Csapás A vízözönről mindjárt az elején meg kell jegyezni: nem látszik alkalmasnak arra, hogy egész bolygónkra kiterjedő pusztítást idézzen elő. Ennek látszólag ellentmond, hogy hiszen legalább kétszáz nép (!) mitológiájában, régi történetében fellelhetőek a nagy árvíz emlékei, éljenek azok a[45] világ bármelyik pontján. Ám nem feledhetjük el, hogy ez lehet éppenséggel az utolsó jégkorszakot követő általános olvadás, a tengerek szintjének világméretű emelkedése és más meteorológiai esemény is. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy minden valószínűség szerint még egy adott területen sem csak egyetlen nagy árvíz, egyetlen özönvíz pusztított. Legalább hármat említhetnénk meg csak Mezopotámiával kapcsolatosan. Az egyik volt a legelső: az „istenek bosszúja", a második Kr. e. 9500 körül - te-hát mostantól visszafelé számolva az időt körülbelül 11500 évvel ezelőtt, az, amikor egy kisbolygó ütközött a Földnek, és kataklizmát okozott; a harmadik pedig a jégkorszak végén a vízszintek emelkedése. És akkor még nem zártuk ki egy esetleges negyedik vagy ötödik N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 28bekövetkeztét sem, ám ezek természetesen már csak lokális hatást gyakorolhattak itt-ott. A vízözönről sokat lehetne írni önmagában is, ám ez itt nem célunk. (Akit érdekel, olvassa el a szerző nemrégen megjelent A Bárka nyomában című könyvét - a kiadó megjegyzése.) Erről most csak annyit, hogy Woolley, a legismertebb e kérdéssel foglalkozó régész (civilben protestáns teológus), aki egész életét a vízözön nyomainak kutatására tette fel, állította és be is bizonyította:Mezopotámiában (amelyről a Gilgames-eposz és a Biblia is szól Noéval és bárkájával kapcsolatosan) csupán helyi katasztrófa zajlott le. Ásatásai során a mezopotámiai városromok között egyre mélyebb rétegek felé haladva mind régebbi kultúrák, civilizációk nyomait találta, különösen 14 méteres mélységig, ahol a III. évezred sumér királyainak fantasztikus kincseit is fellelhette - ám az alatt, 19 méteres mélységben egy folyami iszaphordalék-réteg terült szét, amely alatt már sehol semmilyen emberi lét nyomait nem találhatta meg. De nem adta fel, és még mélyebbre hatolt, egyszerre több városban, több helyen. A halott, üres réteg alatt aztán megint talált némi cserépmaradványokat, majd egy újabb vaskos iszapréteget, az alatt pedig sokkal primitívebb, szemlátomást másféle agyagedénycserepeket. Vagyis az emberek régen éltek itt, de több vízözön pusztította el az egyes kultúrákat, és utána mindig egészen mások által művelt újabb kultúra és társadalom keletkezett a nagy pusztulás után. Végül is a legrégibbet Woolley Kr. e. 4300 körülire datálta. Persze a folyamközben még sokfelé találtak hasonló nyomokat. Volt olyan árvíz, amely több ezer

négyzetkilométernyi területet lepett el egyazon időben, ez tehát komoly csapás lehetett a táj lakóinak. Minket itt és most elsősorban az érdekel, hogy valakik előre tudtak a bekövetkező csapásról. Ebben nincsen semmi különös akkor, ha ezek a történetek - ismétlem, vagy kétszáz nép öregei mesélik-beszélik mindmáig, sajátos kollektív emlékezet részeként - a „bibliai" csapásról szólnak. Hiszen ott is megírták, hogy az „Úr" elhatározta: „eltörli" az eddig „készített" [46] embereket, az elrontott „prototípusokat", mondhatjuk, a „nullszériát", és helyettük majd egy „javított változatot" hoz létre, amely már minden bizonnyal meg fog felelni saját magas követelményeinek is. Így, ha úgy látta jónak a felsőbb hatalom, hogy néhányan ebből az elrontott sorozatból mégis jónak, használhatónak bizonyultak, akik méltók a továbbélésre - akkor azokat figyelmeztette. A figyelmeztetés motívuma ugyanúgy szerepel sok száz népnél, csoportnál, mint maga a mindent elsöprő természeti csapás. Ismétlem, ha maguk az Elődök okozták a csapást, akkor ebben nincs semmi furcsa, viszont nem is indokolt. Az „angyalok", vagyis a különleges képességekkel rendelkező Elődök küldöttei bármikor odamehettek, és kiemelhették környezetükből azokat a személyeket, akiket túlélésre érdemesnek találtak. Ehhez nem kellett volna hatalmas bárkát építtetni olyan emberekkel, akik sohasem laktak víz mellett, életükben sohasem végeztek ácsmunkát, és hajót sem láttak... Ez a vállalkozás enyhén szólva nem kecsegtetett sikerrel. Érdekes, hogy ezen nem akadt fenn egyetlen Biblia-bíráló sem. A figyelmeztetés tehát az egész Földön tapasztalható volt. Ezért meg vagyunk győződve, hogy nem a mezopotámiai helyi árvíz idején történt, amelyről egy manapság szárnyra kapott, megalapozottnak tetsző tudományos elmélet azt is kiderítette, hogy az jobbára a Fekete-tengerre és környékére korlátozódott, lokális katasztrófa volt csupán. Inkább arra a valóban, az egész Földet érintő és nagyobbrészt romba döntő csapásra kell gondolnunk, amely külső eredetű, kozmikus volt. Nyilván erre vonatkoztak a figyelmeztetések is. Sok nép élt már akkor, köztük olyanok is, akik annak előtte nem találkoztak az Elődökkel. Legfeljebb láthatták elhúzni repülőiket az égen vagy vitorlák nélküli hajóikat a tengereken, a végtelennek tűnő messzeségben. (Ilyen feljegyzéseket - ismeretlen, gyors repülő tárgyakról és minden látható meghajtás nélkül mégis sebesen haladó tengeri járművekről - ismerünk az ókorból is, lásd például a görög történetírókat, Nagy Sándor hadjáratának leíróit, a korai Róma történetét stb.) Ezt onnan tudjuk, hogy a túlélők elmondása szerint életükben először találkoztak ezekkel a furcsa külsejű, nagy tudású és békés szándékú idegenekkel. Még ennél is többen őrizték meg magának a katasztrófának az emlékét. A legtöbb indián nép - közöttük például a mai Guatemala területén élő kicse-maja indiánok fennmaradt könyvében, a Popol Vuhban olvashatjuk, hogy egy hatalmas erő megrázta az egész Földet. Aztán nagy áradat jött keletről, és sokáig éjjel-nappal esett az eső. Az Amazonas-medence (Dél-Amerika) számos N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 29indián törzse beszéli, hogy egyszer csak rettenetes zajt hallottak az őseik. Hihetetlen robaj

támadt, visszhangzott ég és föld. Majd minden a tengerbe merült - ne feledjük, hogy az ott élők sohasem láttak tengert. Addig nem. De [47] azon a napon a tenger jött el értük, hozzájuk, és mindent és majdnem mindenkit hullámaiba merített. A sötétség és az esők nem szűntek meg. Ma már tudjuk, hogy amikor egy kisbolygóval ütközik a Föld, annak nagyságától függően alakulhatnak a katasztrófa méretei, lefolyása. Ha az űrbeli tárgy elég nagy, akkor többféle módon sebzi meg - vagy gyilkolja le! - a földi biológiai életet. Az egyik csapás a tengeráradat: ha a körülbelül 10 kilométer átmérőjű kisbolygó valamelyik óceánba zuhan (a Föld felszínének 70 százaléka tenger, tehát erre van nagyobb esély), akkor több kilométer magas árhullámok indulnak el az ütközés helyétől koncentrikus körökben mindenfelé szerte a bolygón. Egy minimum 3 kilométer magas árhullám gyakorlatilag mindenhová eljut, és végigsöpör még a magasabb fennsíkokon is, mindenütt iszonyatos pusztítást és iszapréteget, szennyet hagyva maga után. Megsemmisíti az erődöket, az emberek ültetvényeit, vetésterületeit, de még állatállományát és lakóhelyeit is. Ráadásul nem egy, hanem több hullám a jellemző egymás nyomában, és bár a következők egyre kisebbek, azért egy ilyen elemi roham háromszor vagy négyszer egymásután alig hagy maga mögött bármiféle életet, sőt élőhelyet sem. Ha a kisbolygó szárazföldbe talál, akkor egyrészt felbolygatja a tektonikus és vulkanikus erőket, másfelől a becsapódáskor hihetetlen mennyiségű por szabadul fel és terjed szét a levegőben. Ez a Föld forgása következtében pár hét alatt szétterül az egész légkörben, majd utána éveken át megmarad, és nem engedi át a napfényt. Ami miatt egy időre megszűnik a növénytakaró, és ha maradt még néhány állat életben, feltehetően azoknak nem lesz mit enniük. Odaveszik az a kevés növényevő és nyomukban a rájuk vadászó ragadozó is. A ritmusából kizökkentett Föld - írtunk már erről - elveszíti egy időre a mágneses védőburkát, ami ismét végzetes hatást gyakorolhat a földi biológiai életre. A „megbolondított" vulkánok szüntelenül működnek, kitörnek, és rengeteg káros gázt bocsátanak a légkörbe, ezzel is növelve a fenyegetően gyilkos hatásokat. Feltételezzük, hogy ez az esemény következhetett be jelen esetben is. Csak szerencsére a kisbolygó nem volt ilyen nagy, talán feleakkora lehetett. Valamint az Elődök a maguk csillagászati módszereivel és eszközeivel legalább egy évvel korábban értesültek már a várható becsapódásról. Nem vitás az sem, hogy a becsapódás helye valahol az Atlanti-óceánon vagy annak partvidékén lehetett. Ugyanis a néprajzosok érdekes megfigyeléseket tettek: az e vidéken élő népek körében emlékeznek a legélesebben a Csapásra, mi több, elmondásuk szerint az itt volt a legnagyobb. Aztán ahogy a néprajzosok távolodnak az Atlanti-vidéktől, és messzebb élő népeket kérdeznek

ugyanerről - az ő történeteikben a Csapás már nem olyan nagy, nem olyan fenyegető, nem volt annyira végzetes... [48] Vagyis valahol ott történt, és keleten az afrikai törzsek, nyugaton a dél- és észak-amerikai indiánok emlékeznek rá a legjobban. Mexikóban a Codex Chimalpopok néven ismert ősi szöveggyűjtemény is földindulásról beszél. Mint kiderült, a két Amerika 130 indián törzse között nem akad egyetlenegy sem, amely ne emlegetné máig ezt a katasztrófát! De amint kelet felé haladunk, és úgy kérdezünk rá az egykori katasztrófára, a kép mindinkább szelídül. Ógörög irodalmi művekben már csak földrengésről van szó és arról, hogy erősen megemelkedett a tengerek szintje. Az irániak szent könyvében, a Zend-Avesztában már „csak" azt állítják, hogy az egész bolygó felszínén embermagasságban állt a víz. Nyilván ott náluk már csak ennyit tapasztaltak belőle, tehát a kisbolygó mégsem volt olyan nagy, hogy becsapódását követően több kilométeres árhullám rohant volna át a bolygón. Arra is gondoljunk, hogy a Föld világóceánjainak vízmennyisége adott. Ha a bolygó egyik oldalán hatalmas szökőár keletkezik, amely kicsap a szárazföldekre is, akkor annak a víznek ugyanakkor valahonnan hiányoznia kell. Kínában ennek megfelelően azt jegyezték fel, hogy a tengerek sok mérföldre visszahúzódtak a partoktól, majd később normalizálódott a vízszint. Ha valahol Dél- és Közép-Amerikában a szökőár elborította a magas hegyeket is (állítják a bennszülöttek), akkor Európában a magasabb fák csúcsáig érhetett a víz. Perzsiában már azt hihették, hogy „az egész Földön" embermagasságú az áradat (honnan is tudhatták volna, hogy másutt mi történt, és mekkora a vízszint?). Kínában pedig meg nemhogy nem csapott ki a szárazföldekre, de még le is N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 30csökkent a szint, persze csak ideiglenesen. Am most lássuk a figyelmeztetéseket. A bibliai Noé esetét mindnyájan ismerjük. Azt már kevesebben tudják, hogy valami nagyon hasonló történt világszerte, és persze az akkori és későbbi emberek a figyelmeztetést „Istennek" tulajdonítják - bárhogyan is nevezik azt az istent a Föld különböző pontján. Egy azték kéziratban az „Isten" azt mondja az indiánok egyik ősének: hagyjon fel az agávébor7 készítésével, inkább „vájja ki egy nagy fa törzsét", és előre megmondja azt is, melyik hónapban jön el az áradat („amikor a víz eléri az egeket!"), mert akkor szüksége lesz arra a kezdetleges, ámde életet mentő járműre. Egy babilóniai eposzban Éa isten figyelmezteti az egyik királyt arra, hogy hamarosan baj lesz, jön az áradat: "Ubar-Tutu fia, rombold le a házadat, és építs helyette hajót! Ne gondolj már vagyonodra, ami úgyis elveszik - örülj, ha az életedet megmentheted!" Mindamellett azt is hozzáteszi, hogy a hajójára [49] vigyen különféle élőlényeket. A Noé-történet felismerhető a Gilgames-eposzban is, amely kiégetett agyagtáblákon ékírással maradt fenn. Csak abban tévedhetnek az elemzők, hogy ez egy körülbelül Kr. e. 3500-ban lejátszódott eseményről szól. Ismereteink szerint akkor nem ütközött a Földnek semmilyen égitest - a Gilgamesben

megénekelt árvíz lokális vízözön lehetett. Indiában maga Visnu isten volt az - állítólag -, aki egy Manu nevű embernek megparancsolta, hogy építsen bárkát, és vigyen bele nemcsak embereket, hanem párosával állatokat, növényeket, magvakat is. Valaminek kellett lennie a dologban, ha úgy a kínaiak, mint az indiaiak, a babiloniak és az egyiptomiak mondáiban is kapcsolódik ez az egész történet a halakhoz. Az Isten vagy istenek, akik az embereket figyelmeztették, minden esetben „zöld arcúak" voltak, és halpikkelyre emlékeztető hátuk volt. Ez persze lehetett álarc, lehetett ruha, védőöltözet, szkafander vagy bármi más. Még a Hawaii-szigetek bennszülött lakossága is meséli azt, hogy az istenek nem voltak megelégedve az emberekkel, és kiirtották az első változatot. Pedig a szigetek lakói sok ezer éven át teljesen elszigetelten éltek, ezért máshonnan nem vándorolhatott át hozzájuk a „sztori". A maják „kódex"-nek nevezett kézirataiban, rajzos „képregényeiben" rengeteg ábrázolás maradt fenn a régmúltból. Ott láthatjuk tehát azt a rejtélyes alakot is, aki nekik annak idején a figyelmeztetést hozta. Az idegennek először is fekete a bőre, ami arra utal, hogy az Elődök között - természetesen - előfordulhattak mindenféle bőrszínű emberek. Bár az amerikai indiánok nagy többsége fehér bőrű idegen férfiakról mesél. Itt az ábrázolt idegennek még egy különös kidudorodás is van a hátán. Olyan, mintha modern hátizsákot cipelne. Lehet, hogy ez valamilyen szerkezet volt? Mondjuk olyan, ami lokális antigravitációt tudott előidézni (az Előd simán elrepülhetett onnan, ahol veszélybe került?), vagy valamilyen más eszköz lehetett...? Messze nem ez az egyetlen ismertetés az idegenről. Csak ugye az évezredek során még a képi ábrázolások is eltorzulnak, hát még a csak szavakkal közvetített leírások! A dél-amerikai Andok környékén élő indián törzsek kivétel nélkül tudnak az egykori vízözönről, és szintén azt vallják, hogy valamelyik isten döntött úgy: megsemmisíti az akkor élt embereket. Hol Viracocha az, hol Bochica, hol más. Szerintük ezek az istenek küldtek az emberekre valóságos tengernyi áradatokat. Erről regélnek a guarani indiánok is, akik pedig főleg Paraguay-ban éltek-élnek, és sohasem láttak tengert vagy óceánt. Az aztékok szerint isteni figyelmeztetésre egy emberpár hajót épített, megmenekültek, és sok gyermeket nemzettek. Tehát itt is láthatjuk a figyelmeztetésmotívumot. Egy másik középamerikai nép, a mehoakanesz törzs [50] tagjai már ezer évvel Kolumbusz és a fehérek érkezése előtt is szinte szó szerint ugyanazt ismételgették ezzel kapcsolatban, amit az Ótestamentumban és a sumér mítoszokban olvashatunk... Azon túlmenően, hogy akkor nyilván igaz a történet, még arról is meggyőződhetünk, hogy valakik gondoskodtak róla, hogy egyformán is hangozzék szerte a világban. Ami valamiféle kapocsra és közös szándékra utal. No és persze olyan valakikre, akik sok ezer évvel ezelőtt is járták a világot, eljutottak minden kontinensre, és még arra is volt

gondjuk, hogy csiszolgassák a bennszülöttek mondáit, legendás történeteit. Lehet, ez egyfajta üzenet - nekünk? 7 Agávé - tövises, húsos levelű trópusi dísznövény. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 31A Yucatan-félszigeten élő maják meg voltak győződve róla, hogy csak ketten élték túl a vízözönt, egy férfi és egy nő - de persze azért, mert időben figyelmeztették őket: építsenek hajót. A Hénokhnál megismert „felvigyázók" azonban nem csak akkor jöttek el, amikor veszély fenyegette az embereket. A Kolumbia közepén élő csibka indiánok mitológiája szerint őseik kezdetben úgy éltek, mint a vadállatok: nem tudtak semmit a világról, a vallásról, a törvényekről vagy éppenséggel a földművelésről. Ez az állapot azonban csak addig tartott, amíg egy napon felbukkant egy nagy szakállú öreg férfi, „aki más fajhoz tartozott". Feltehetően fehér bőrű volt, és persze az egész arcberendezése is eltért az ottani indiánokétól. Ő tanította meg a csibkákat a házépítésre, földművelésre, állattenyésztésre és egyáltalán arra, hogy együtt, társadalomban éljenek. Még a világtól a modern időkben is sokáig elzártan élő brazíliai tupinamba törzs is azt meséli, hogy az ősi időkben néhány idegen tanította meg őket mindenre. De azt is mondják, hogy ugyanezek pusztították el később az addig élt embereket „tűzzel és vízzel", ami árvizekre és vulkánokra utalhat. Egész Peru tele van olyan indián törzsekkel, amelyek mind ugyanazt mesélik az időben figyelmeztetett emberről, aki ezért megúszta az árvizet, és túlélhetett. A Chilében élő araukan indiánok is ugyanazt a vízözöntörténetet mesélik, amit a világ többi részén élő természeti népek. A részletek minden esetben kevéssé fontosak, az eltéréseket a helyi flóra és fauna okozza (van, ahol az ottani „Noé" nem galambot küld ki a helyzetet kutatandó, hanem saskeselyűt vagy éppen kolibrit). A szinte lakhatadan Tűzföldön, Patagóniában élő jamana indiánok szerint maga a Hold okozta a vízözönt, az ugyanarrafelé élő pehuencse indiánok szerint a Nap, a Hold és a csillagok mind-mind a Földre zuhantak, mígnem aztán két óriási kondorkeselyű visszavitte őket az égboltra. Az alaszkai inuitok szerint akkor nemcsak vízözön, hanem ezzel egy időben földrengések is voltak. Ők is, a kaliforniai luizenók vagy a huronok és más törzsek mind úgy adják elő, hogy csak néhány ember menekült meg, akiknek sikerült csónakokkal a magas hegyek csúcsaira menekülniük.[51] Egy 1986-os felmérés szerint a világon legkevesebb 500 ilyen vízözönlegenda létezik, és mindegyik sok-sok ezer éven át kellett hogy fennmaradjon. Ezek egy jelentős részéhez kapcsolódik a „figyelmeztetésmotívum" is. A dakoták és irokézek mondavilága sem nélkülözi a vízözönt. A csikaszav indiánok szerint is elöntötte egyszer a nagy víz a földeket, és csak egyetlen férfi és nő menekült meg. A sziú indiánok sem felejtették el mindmáig, hogy egyszer már majdnem elpusztult a világ.

De ezek a „mítoszok" (?) nem szorítkoznak persze Amerikára. Tudnak a vízözönről és emlegetik a malajziai trópusi őserdőben élő cseong törzsbeliek vagy éppenséggel a laoszi és az északthaiföldi népek. Ez utóbbi területen arról hallani, hogy valaha, rettenetesen régen a hegyekben lévő királyságot a theneknek nevezett, nem egészen emberi lények uralták. Ezek idézték elő a vízözönt, amiből szerintük három férfi és családjaik menekültek meg. Méghozzá nem bárkán vagy hajón, hanem tutajon. A burmai klaren nép is emlegeti azt a bizonyos tutajt. De a vízözönről és néhány ember és állat megmeneküléséről is hallani szerte Ázsiában, Vietnamtól Indonéziáig. Az ausztrál bennszülöttek tovább is mennek egy lépéssel. Az ő történetük - emlékezetük? - szerint a hatalmas áradat végigsöpört a szárazföldön, ezzel eltüntetve egy előző társadalmat. Van egy japán monda, amelynek értelmében a Csendes-óceán szigetei egy nagy áradat elültével emelkedtek ki a tengerekből. A Hawaii-szigetek lakói szerint a világot nagy csapás érte, el is pusztult, de Tangaloa isten később új világot hozott létre - ezt a mostanit. Szamoa szigetének lakói is úgy tudják: egykoron oly magasra emelkedtek a vizek, hogy kettő kivételével minden ember megfulladt. Az a két ember is csak úgy maradt életben, hogy egy csónakon indultak el, amely a végén a Szamoa szigetcsoporton ért partot. Az úgynevezett „nagy civilizációk" is megőrizték a régi esemény hírét. A görög mitológia abban különbözik a többitől, hogy nem egy csapásra emlékezik, hanem többre, amelyek sorozatban érték a Földet. Mindegyik után ismét újjászületett a világ. A görögök szerint már négy civilizáció létezett, és ez az ötödik (és feltehetően az utolsó, ijesztgették embertársaikat). Érdekes, hogy a világ másik felén a mexikói aztékok is pontosan négy eddigi N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 32civilizációról beszéltek! A görög történetírók, amikor a nagyon régi időkről regéltek, hangsúlyozták: a négy korábbi mindegyike fejlettebb volt, mint az előzőek. Vagyis fokról fokra, mint egy létrán, kapaszkodik fel az emberiség a tudás tornyába. A görögök szerint az első emberiség élte az igazi aranykort, amikor „gondoktól mentesen úgy éltek, akár az istenek". Még azt is tudni vélik, hogy amikor meghaltak, az is egy nyugodt elalváshoz hasonlított, vagyis nem voltak [52] betegek, nem szenvedtek a halál előtt. Ha eljött az idő, egyszerűen véget ért az életük minden dráma nélkül. Ezt követően jött az „ezüstkor", majd a „bronzkor", aztán következett a „hősök korszaka" és végül a mai, amit ők „vaskornak" neveztek. A héberek a vízözönt legyőző Noét egyenesen ősatyjuknak tartották. Az indiai ősi szent könyvek, a Védák szerint egy Manu nevű „szent ember" (istenfélő, a hit parancsai szerint élő) kapta a figyelmeztetést, hogyan menekülhet meg egy vízi járművel. De még az ókori Egyiptomban is ugyanezt a történetet ismerték mint a kezdetek kezdetét. I. Szeti8 fáraó sírfelirata éppen arról szól, milyen csapás érte az emberiséget: a bűnösök hogyan vesztek oda a nagy árvízben. A Holtak Könyvében pedig Thot isten a következőket mondja: „Lázadoztak és háborúkat kezdettek, rosszat tettek, terjesztették az ellenségeskedést, gyilkoltak...

Ezért kell vesznie mindennek, amit teremtettem. Hatalmas áradat önti majd el a földet, ami után az ismét olyan lesz, mint volt vala az ősi időkben." Az eddig létezett civilizációk száma persze nem egyezik. Talán azért, mert vagy a népek emlékezete hiányos, esetleg, mert egyes népek később keletkeztek, és mit sem tudtak az előzőkről. De hisz a vízözön után úgyis mindenki elölről kezdte, legalábbis azt hinnénk. Es mégis, valaminek kell lennie azon információ mögött, hogy míg az aztékokkal rokon hopi indiánok szerint ezelőtt csak három civilizáció, vagyis világ („Nap", a szó égitest jelentésében) volt, addig az aztékok szerint most az ötödik világot éljük. Sarawak szigetén a bennszülöttek szerint hat világ múlott el, és ez a hetedik. A buddhista iratok szintén hét világról tudnak, beleértve a mostanit is. Még kettőt jósolnak, aztán vége a világnak. Az ókori Sibilla-jóslatokban is kilenc „Napról" olvashatunk, amelyek kilenc korszakot jelentenek (érdekes, hogy az egymásról mit sem tudó, három világrészben élő emberek mind-mind „Napnak" nevezték az egyes korszakokat). Még a Biblia a legkonzervatívabb, szerinte csak két világ volt: az a vízözön előtti és a mostani. De már a kínaiak szerint is azelőtt kilenc volt, és ez a tizedik. Visszatérve a Bibliához, természetesen nem csak a Noé-féle történetnél találjuk nyomát az egykori vízözönnek. Péter apostol második levelében is szó van Noéról és a vízözönről, Isten bűnbe esett angyalairól, akiknek meg kellett bűnhődniük. Péter szövege még abban is összecseng a legtöbb, fentebb idézett nép mondáival, hogy mögülük felsejlik egy újabb pusztulás. [53] Valamiféle apokaliptikus vízió, amelynek értelmében ez a világ is el fog egyszer pusztulni. Hogy ismét vízözön által vagy más katasztrófában, arról megoszlanak ezek a források. A legtöbb monda, emlékezés, legenda, teremtésmítosz szerint ez a világ a negyedik. Így tudták az iszlám kor előtti Irán lakói (az ókori és későbbi perzsák) és számos indián és egyéb törzs. De nem csak vízözön képében jött el a Csapás. A szörnyű természeti csapásnak persze más formája is volt. Hogy ez ugyanakkor következett-e be, amikor a vízözön jött, vagy utána - vagy egy teljesen más katasztrófa volt-e? -, nem világos. A dél-amerikai toba indiánok, akik Argentína, Paraguay és Chile egymással összeérő füves pampáin élnek, mindmáig meglehetős félelemmel beszélnek a nagy hidegről. Ez nyilván akkor következett be, amikor a Föld összeütközött egy égitesttel, és a szó szoros értelmében „kizökkent a világ" a helyéből. A sarkok is elmozdultak, ahol addig meleg volt, hideg lett, és fordítva, de legfőképpen sokáig nem sütött a nap, és a bolygó felszíne lehűlt. Érdekes, hogy az indiánokat ekkor is figyelmeztette valaki - no persze egy „isten"! Aki előre tudta, hogy ez a szörnyű katasztrófa be fog következni, ezért szólt a számára kedves, támogatott népnek, hogy készítsen sok tűzifát. Mások, akik nem gondoskodtak fáról, megfagytak. Az „isten" megtiltotta barátjának, 8

Vagy Sethos, II. Ramses atyja. Sikerrel harcolt a líbiaiak ellen és háborút indított Palesztina, valamint Fönícia ellen, hogy az egyre hatalmasabbá váló hettiták előnyomulását megakadályozza. Az abidoszi templom királytábláján 76 elődje nevét örökíti meg.

hogy adjon tűzifát és lángot - tüzet - a többieknek, nyilván azért, mert akkor senkinek sem lett volna elég a készlet, és mindenki odaveszik. Mellesleg az „isten" maga is barátjával együtt vészelte át a nagy fagyot, utána pedig megmutatta, honnan lehet magot szerezni, hogyan kell most elvetni, hogy megmaradjon, és termővé váljon a növény. A világ másik végén, az említett iráni árja népeknél Ahura Mazda isten ugyanezt tette! Tudjuk legendájukból, hogy időben barlangokba parancsolta a kiválasztott túlélőket, és valami módon elérte, hogy a hideg és napfény nélküli korszakban növényeket termesszenek - barlangokban. Ugyanúgy barlangokban rendeztetett be istállókat az oda mentett állatoknak, mi több, még arra is volt gondja, hogy azok az emberek kifutókat építsenek az állatoknak (!). Megmutatta, hogyan kell tűzifát raktározni, bevezetni egy-egy patak vizét a barlangba, gondoskodni a világításról stb. Azt is mondhatnánk, hogy Ahura Mazda a kor színvonalához képest modern óvóhelyet hozott létre, ahol bizonyos számú ember és állat nemcsak átvészelhette a hónapokig vagy még tovább tartó fagyos, fénytelen korszakot, de már nekiláthatott a kezdetleges növénytermesztésnek és állattenyésztésnek, kapott élelmet és túlélési lehetőséget. Ez kizárólag egy-egy ilyen embernek volt köszönhető. Vajon hányan voltak ezek az Elődök? Talán több százan, esetleg több ezren? Mindegyik ismerte már - vagy akkor és ott menet közben kitanulta – [54] egy-egy törzs, vidék nyelvét, szokásait. Időben megjelent, még a Csapás előtt, és rávett legalább néhány vagy néhány tíz helybelit, hogy vonuljanak be egy ilyen „óvóhelyre". Ami feltehetően magasan elhelyezkedő barlang volt. Mint azt tudjuk az árja Ahura Mazda történetéből, még arra is volt gondja, hogy figyelmeztesse az embereket: csak egészséges állatokat mentsenek be a barlangba, csonka, sérült egyedekre nem volt szükség. No és az emberek között is volt ilyen megkülönböztetés! Például feltételként szabta, hogy az óvóhelyre nem szállásolhatja be magát olyan ember, aki leprás vagy akinek rossz a fogsora! Ez utóbbi csak egy pillanatra tűnik érthetetlennek. Am ha belegondolunk, nyilvánvaló, hogy egy rossz fogú ember vagy öreg már nem hasznos tagja a társadalomnak, és akkor nem őt kell elsősorban átmenteni a következő korszakba (sajnos érvényes a mondás: hadd pusztuljon a férgese!), vagy más betegségek jele a hibás fogsor, ami aztán genetikusan majd visszaüthet a tőle származó következő nemzedékekre. A toba indiánok mellesleg nem isteni bosszúállásra gyanakodtak, hanem arra, hogy valakik így oldják meg a Föld túlnépesedési problémáját! Véleményük szerint az istenek mindig akkor lépnek közbe, amikor túlságosan is elszaporodnak az emberek a Földön. Erre szokták azt

mondani, hogy ez „nem jött be". Nem találták el az igazi okot. Mert hiszen akkoriban még nagyon kevesen éltek a Földön, töredéke a mostani létszámnak. No és mint sejthetjük e Csapás esetében, hogy nem holmi földi emberek vagy „istenek" akarták a katasztrófát, hanem két kozmikus égitest kizárólag űrbeli törvényektől függő pályamódosítása. Egy szerencsétlen véletlen, mondhatnánk joggal. Emellett szól az is, hogy számos nép észrevette és szavakban is megörökítette az égbolton végbement változásokat. Persze a legtöbben úgy beszélték el a többi embernek, hogy „a Hold lezuhant a Földre" - ami megint csak arra utal, hogy egy a földi légkörben a súrlódástól felizzó égitestet néztek a Holdnak, és látták, hogy az lezuhan, majd utána sokáig tartó sötétség következett. Bizony csakugyan azt hihették, hogy a Hold volt az, ami lezuhant. A Tűzföld lakói szerint nemcsak a Hold, hanem még a Nap is lezuhant, a kínaiak pedig azt mondják, hogy a Nap pályát változtatott, és a csillagok mozgása is megváltozott. A Mexikó északi részén élő tarahumara törzs vénei mind a mai napig úgy vélik, hogy a Nap változtatta meg „ösvényét" (pályáját) az égbolton. A kaliforniai cahto indiánok még egyszerűbben fogalmaznak: „az égbolt rázuhant a földre", és kész. A görög-római, részben közös mitológiában is szó esik Phaetónról, Héliosz (vagyis a napisten) fiáról, aki letért pályájáról. Mindenfelé a mai napig beszédtéma az a történet, hogy valamiféle nagy zűrzavar támadt akkoriban az égen és a földön. Ami a kor színvonalán gondolkodó egyszerű embereknek [55] nyilván azt jelentette, hogy minden összezavarodott, és az égszakadás, földindulás miatt már semmi sem lesz olyan, mint volt - ha ugyan egyáltalán lesz még valami, lesz még élet...? A legtöbbjükre csakugyan pusztulás várt. Kivéve azokat, akiket az Elődök szárnyaik N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 34alá vettek. Az áradatot tehát nagy hideg követte, merthogy nem sütött a nap. Ugyan-akkor mégis volt világosság, volt tűz sokfelé. A vulkanikus tevékenység minden ilyen esetben megnövekszik, ez érthető. Ázsiában, Amerikában a hegyvidékeken élő törzsek mítoszaiban mindenütt fellelhető ennek nyoma. Azt kell mondanunk: ha az a bizonyos égitest, amely eltalálta a Földet, nem valamelyik óceánba zuhant, akkor a porfelhő eltakarta a napot, ezzel elvéve a fényt az emberek, a kevés túlélő elől. Ha a szárazföldet találta el, akkor egyfelől a robbanás miatt a légkörbe került por, másrészt az intenzíven működésbe lépő vulkánok füstje okozta ugyanazt. Sajnos mindenképpen nagy hidegek voltak a következményei. Márpedig annak a maroknyi embernek, aki életben marad, még ideális időjárási viszonyok között is nagy nehézségeket okozott volna a túlélés a megváltozott, letarolt világban. De ilyen körülmények között semmi esélyük sem lett volna - ha nincsenek velük a gondoskodó Elődök.

A tudás nyomában Ezek voltak a mítoszok, a hiedelmek, a réges-régi történetek. Nagyon sokan nem hisznek bennük, illetve azt állítják, hogy amit ott felsoroltak bennük a réges-régi emberek, azt valójában csak kitalálták. Csupán a fantázia szüleménye... Am azért eltöprenghetünk azon, hogy ha ezt tették - akkor hogyan tehették mindnyájan egyformán? Az ausztrál bennszülöttek miért mesélik máig ugyanazt, amit a dél-amerikai indiánok vagy a kelta legendák? A közös eredetnek, vagyis a közös és mindenki által megtapasztalt eseménysorozatnak tehát reálisnak kellett lennie. Ha pedig az volt, akkor az intézményes tudomány számos képviselőjének álláspontja ma már tarthatatlan. Vagyis azoké, akik azt állítják: a legendák csak legendák, nem történeti tényeket tartalmaznak, ezért azokban hinni, azokra folyamatokat alapozni vagy azokból komoly következtetéseket levonni dőreség lenne. Mi azt állítjuk, hogy már csak a puszta logika is azt sugallja - mi több, annak elfogadására, kimondására, sőt hirdetésére kötelez bennünket! -, hogy ezek a „legendás" események a valóságban is megtörténtek. Mint ilyenek tehát: szerves és főleg valós részei az emberi történelemnek. Ha pedig ezt elfogadjuk, akkor el kell fogadnunk ennek minden, globálisan egybecsengő részletét is. Például azt, amely folyton valamiféle [56] „figyelmeztetésről" szól! Mivel ez a motívum túl gyakran és igen makacsul ismétlődik szerte a bolygón, el kell fogadnunk a következő állításokat is. Léteztek olyan egyének a Csapást megelőzően, akik 1. tudtak a bekövetkező kataklizmáról, 2. ismerték annak várható paramétereit, ebből következően 3. tudták azt is, mit lehet tenni a túlélés érdekében (bár arra nem volt hatalmuk, hogy a katasztrófát megelőzzék, elhárítsák). Ebből következik, hogy 4. ezt a tudást megosztották másokkal is, megmentve ezzel egyéneket, de még inkább nagyobb társadalmi csoportokat a totális pusztulástól, 5. a megmenekülteknek „indításképpen" átadtak sok mindent nagy mennyiségű tudásukból, ami lehetővé tehette az ismét szaporodásnak induló emberek további létezését a bolygó felszínén. Most minket elsősorban ez az utolsó, 5. pont érdekel. Ha ugyanis valóban így történtek a dolgok, akkor nem valószínű, hogy csak a legendás történetek maradtak fenn. Hogy az idegeneket, a jóságos gondoskodókat, a tanítókat csak verbálisan követhetjük nyomon. Nem létezik, hogy mindössze a legendák említik őket - akkor sem, ha több száz ilyen legenda született a Föld minden pontján egymástól teljesen függetlenül! Nekünk több bizonyítékra, több megerősítésre van szükségünk. Ezért most a tudás nyomába eredünk. Ugyanis ha ezek az Elődök valóban léteztek, és mindent úgy tettek, ahogyan a népek legendái megemlékeznek róluk - akkor valami nyoma kell, hogy legyen egykori ténykedésüknek. (Az anyagi, materiális, ma is létező nyomokkal majd a következő részben foglalkozunk.) Azon

túlmenően persze, hogy már az emberiség mai létezése is éppenséggel mellettük szóló bizonyíték! Ha ők nem lettek volna, akkor minden bizonnyal ma mi sem lennénk. Hisz akkor nélkülöző őseink nem élték volna túl a Csapás következményeit, és a Földön kihaltak volna az emberek - az utolsó szálig. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 35Keressük hát a tudást! Nézzük például azt, hogy az ősemberek sok tekintetben milyen nagy tudással rendelkeztek. Mert igenis el kell búcsúznunk attól az iskolákban belénk nevelt hamis ismerettől, miszerint az ősemberek „bunkók" voltak. Mint már említettük e lapokon, egyre több jel mutat rá, hogy őseinknek nemcsak a származása volt meglehetősen rejtélyes és érthetetlen, de az a tudás is, amellyel rendelkeztek. Számos kutató amellett teszi le a garast, hogy a cro-magnoni ősemberek egy még korábbi homo sapienstől származnak, akik Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában éltek körülbelül 250-300 ezer évvel ezelőtt. No persze már ez is ütközik a hivatalosan elfogadott (és alaptalanul megcsontosodott, sőt - stílszerűen szólva - megkövesedett) véleménnyel. Ez a feltételezés fejére állítaná az elfogadott sorrendet, amely szerint előbb kellett lennie a primitívebb ősembernek, és abból alakult ki fokról fokra a mind okosabb ember, a sor [57] végén mindmáig természetesen a „sapiensszel", a magát szerényen „bölcsnek" nevező emberrel. De hogy ez fordítva is megtörténhetett volna? Ez nonszensz! - kiáltják sápadtan és felháborodottan a tudósok, no meg persze hűséges vak fegyverhordozóik, a szkeptikusok. Elismerjük, több mint rejtélyes és kevéssé érthető a modern ember megjelenése 200 ezer évvel a Neander-völgyi primitívek előtt. De talán másról van itt szó, és másképpen kell értékelnünk az egymást sorban követő (?) embercsoportokat is. Lehetséges ugyanis, hogy sok százezer, akár félmillió évvel ezelőtt vagy még régebben az emberi fejlődés elért egy magasabb szintet. Ha elfogadjuk, hogy valamilyen csapás visszavetette ezt a fejlődést akár több százezer évvel is - akkor érthető, hogyan élhettek régebben fejlettebb elődeink, aztán kevéssé fejlettek, akik ismét igyekeztek kikapaszkodni a gödörből. Amelybe vagy saját maguk háborúskodása, vagy egy természeti katasztrófa juttatta őket. (Egyik lehetőséget sem szabad kizárnunk, mint majd látni fogják.) Ráadásul már igen neves antropológusok is furcsának találták azt a tényt, hogy az állítólagos rohamos fejlődés éppen egy „időjárási gödörben", egy nagy jégkorszakban ment volna végbe - ha hiszünk a mai tudománynak. Márpedig olyankor szinte semmi sem kedvez a fejlődésnek, az élőlények örülnek, ha átvészelik azt a pár ezer vagy tízezer esztendőt, és megérik annak végét. Ahhoz képest, hogy (ha elfogadjuk a tudomány maga által kikutatott eredményeit) a modern ember fejlődése immár összességében legalább kétmillió éve tart, talán megkockáztathatjuk azt is, hogy 200-300 ezer évvel korábban is kialakulhatott már egy maihoz hasonlóan fejlett csoportja, rétege vagy nevezzük azt bárhogy. Nem kell okvetlenül arra gondolni, hogy egy időben

az összes kontinensen élő ember ugyanolyan szinten volt. Már bebizonyítottuk, hogy ez sohasem ment egyszerre, és ma sincsen így. Itt kell megemlítenünk egy legalább ilyen fontos kérdést. Ugyanis a „hogyan?" mellett legalább olyan fontos lehet a „miért?" is. Mert kérdem én, hogy vajon miért nem fejlődött az egész emberiség egyazon ütemben? Vagy legalább megközelítően egyöntetű módon? Vagyis, durvábban fogalmazva: miért nem vagyunk ma mindnyájan az ausztrál bennszülöttek szintjén? Vagy miért nem élünk úgy mindnyájan Európában, Ázsiában, Amerikában stb., miként éppen mostanság az Amazonas őserdeinek mélyén élő, lényegében még kőkorszaki halászó-vadászó-gyűjtögető törzsek? Vagy a guineai pápua fejvadászok? Mi volt az a plusz, amely elindított egyes csoportokat a gyorsabb fejlődés útján? És ha volt ilyen, ki és mi mozgatta, no és milyen célból?[58] Van egy hamis érv, sokszor lehet hallani, de annyira képtelen, hogy az ember már azon is csodálkozik, hogy ezt valóban képzett emberek hajtogatják. Azt mondják: a mai ősemberek azért maradtak le, azért élnek ilyen szinten, mert elszigetelten élnek. Ez a „magyarázat" tipikus esete annak, hogy valakik a mai állapotokat visszavetik a múltba, mi több, azt valamiféle örökös állapotnak szeretnék beállítani, rögzíteni a tudatokban. Holott erről szó sincs és nem is lehet. Először is: valaha, egy képzeletbeli startpontban mindenki ugyanott élt, és nem volt mitől elzárni bárkit is, ráadásul nem volt semmilyen erő, amely ezt tette volna. Valamikor, az ősidőkben, mindenki ősember volt. (Vagy nem...?) Ha pedig csak ősemberek éltek a földön - állítja ugyanez a tudomány -, akkor mitől lettek volna elszigetelve azok, akik itt meg ott vagy amott éltek? Ahhoz, hogy elszigetelődjenek, kellett volna, N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 36hogy legyen valahol egy erősen fejlődő központ, egy hatalom, egy civilizáció, egy tudományos centrum vagy bármi, amely „meghajtja" az általa elérhető és befolyásolt csoportokat. Így lemaradnak azok, amelyeket elhanyagol, vagy amelyek létéről nem is tud. Ám a tudomány ugyanakkor tagadja egy ilyen központ, hatalom vagy csoport, illetve civilizáció létezését - ezáltal az „elszigeteltség" mint magyarázat zátonyra fut, méltatlan a tudományhoz, ráadásul már alapjaiban hamis. Kivéve akkor, ha csakugyan voltak valakik, akik, okosabbak lévén a többieknél, már régebben kiemelkedtek a félig állati sorból és tudatállapotból -vagy eleve sokkal okosabbak, civilizáltabbak voltak, és már réges-rég itt éltek, amikor ezek az emberek kezdtek felbukkanni, elterjedni és egyre csak szaporodni a Földön. Mivel az előző részekben emlegetett legendák a nagy tudású idegenekről minden földrészen felbukkantak, nem kétséges, hogy ezeknek a tanítóknak utazgatniuk kellett a földrészek között. Miközben maguk az őslakók, az egyszerű emberek nemhogy nem utaztak, de még a folyton

vándorló gyűjtögető hordák tagjai is rövid életük alatt mindössze egy pár száz négyzetkilométeres területen (vagy annál kisebben) mozogtak. És persze nem rendelkeztek olyan közlekedési eszközökkel, amelyek nagy távolságokra, netán óceánokon túlra vihették volna őket. Ily módon tehát az igazi kérdés nem az, miért maradtak le a mai busmanok vagy dajakok vagy mások hozzánk, a fejlett emberekhez képest - hanem az, hogy mi, modern emberek mitől lettünk ilyen fejlettek...? Mindenképpen lenniük kellett hát valakiknek, valaki másoknak, egy nagy tudású csoportnak, ez most már kétségtelen. És az is, hogy akkor talán ez a csoport felelős a történtekért. Feltehetően nagyon régen itt voltak már, és segítettek a sorban eléjük bukkanó, nagyon lassan fejlődő primitíveken, hogy egy kicsit meggyorsítsák őket. Aztán amikor bekövetkezett a globális katasztrófa, igyekeztek [59] közülük sokat megmenteni. Persze az akkori ősemberlétszám nyilván így is erősen lecsökkent. A „tanítók", az Elődök akár egyszerű matematikai számítással is rájöhettek: nem túl jó, hogy ilyen kevesen maradtak. Egy bármikor bekövetkezhető újabb katasztrófa, legyen az akár egy járvány is, szinte az összes embert kiirthatta volna a Földön. Elemi érdekük volt tehát a Csapás előtt, hogy minél többet megmenthessenek közülük, utána pedig az, hogy létszámban és tudásban sebesen gyarapítsák őket. Nekik nem buta alattvalókra, rabszolgákra volt szükségük, hanem partnerekre. Vagyis olyan emberekre, akikkel hamar feltölthetik saját, szintén erősen megritkult soraikat. Előbb egész hordákat, csoportokat, kisebb társadalmakat kellett felhozniuk egy bizonyos minimális szintre, hogy aztán azok között kiválogassák a rátermetteket, az okosakat, akiket továbbképezhetnek és idővel maguk közé emelhetnek - ha tudásuk eléri a megkívánt szintet. A tudomány a logika fegyverével büszkélkedik. Ezért is furcsa, hogy legjobb tudomásunk szerint még soha senki nem tette fel a kérdést (már persze az akadémiai berkeken belül): ha egy normális evolúciós folyamat játszódott le az emberiség körében, melynek során kialakult a mai ember - akkor ez miért nem zajlott le párhuzamosan és nagyjából egy időben az egész Földön? Miért van az, hogy látszólag, csak az egyik földrészen, Eurázsiában találtak fel mindent, ami előrevitte a haladást, a tudást - és másutt meg semmit sem? (Ez a kép persze igazságtalan és még inkább ésszerűtlen, hiszen Indonéziában vagy a Fülöp-szigeteken ma is élnek kőkorszaki népek.) Miért csak Európában és pár ázsiai ponton ismerték a kereket? Amerikában vagy Ausztráliában azt nem találták fel? És számos ilyen eszközt sorolhatnánk még. Ugyanakkor tisztában vagyunk azzal is, hogy ez az érvelés kétélű fegyver -a mi elméletünk ellen is szól. Ha volt egy nagy tudású csoport, amely sok száz törzshöz eljutott a Csapás előtt és után, miért nem gondoskodott egyforma fejlődésről? Ennek sok oka lehetett, többek között a legvalószínűbb az, hogy mire idáig jutottak az események, addigra az Elődök létszáma is alaposan megcsappanhatott. De maradjunk a tudománynál, annál az intézményesnél, annál a „hivatalosnál", amely

természetesen semmiféle Elődökről és azok civilizációjáról hallani sem akar - ugyanakkor a fenti logikus kérdésre nemhogy nem tud válaszolni, de óvakodik azt még csak feltenni is. Szó mi szó, a logikus az lett volna, ha mindnyájan busmanok vagyunk ma, a 2000-es évek elején N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 37is. Mert az, amit fejlődésnek nevez a tudomány, hihetetlenül lassú volt. Ha hihetünk annak, amit ugyanezen tudomány hirdet, akkor a kezdetek kezdetétől körülbelül kétmillió évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a leendő emberi lény a kezébe kerülő kövekből pattintással néhány [60] célszerszámot készítsen. Ha ez igaz, akkor a folyamatnak továbbra is éppen ilyen lassan kellett volna továbbhaladnia. Miért nem volt szükségünk újabb egy-vagy kétmillió évre (!) ahhoz, hogy megtanuljunk bánni más anyagokkal? Vagy hogy a kőből kőbaltát készítsünk, a pattintott kőből lándzsahegyet. Mi történhetett „útközben", ami hirtelenjében oly drámai módon felgyorsította ezt a fejlődést? Amire azelőtt millió évre volt szükség, az most pár ezer, sőt pár száz év alatt is megvalósult. Pedig, tartva ugyanazt a tempót, azt kellene mondanunk: ha néhány kőszerszám elkészítéséhez millió évekre volt szükség, akkor a fejlődés következő állomásai sem sokkal hamarabb következhettek be. Ha minden megy tovább a maga természetes, tehát lassú és alapos módján, akkor a következő pár millió évben még a kerék feltalálásához sem jutunk el. És vajon mennyi időbe került volna megszerezni a csillagászati, matematikai, fémkohászati, mezőgazdasági tudást? Ötmillió évig? Tízmillió esztendőig? Merthogy ez lett volna a természetes „sebességünk". De nem, valaminek történnie kellett már a kezdetek kezdetén, aztán később még néhányszor. Valaminek, ami egyes egyedeket genetikailag is képessé tett a sokkal, de sokkal gyorsabb fejlődésre, majd arra, hogy ezt a fejlődést elősegítő életkörülményeket teremtsenek maguknak az akkori „primitívek". Ha mindez a természetre van bízva, most tartanánk a pattintott lándzsahegynél, és maradnánk is ott százezer éven keresztül. Däniken és követői a beavatkozást, a „nagy lökést" idelátogató kozmikus idegen lényeknek tulajdonították. Mi ettől szívesen eltekintenénk inkább, ugyanakkor nem dughatjuk homokba a fejünket. Nem tehetünk úgy, ahogyan a modern embertan, régészet és általában a tudomány tesz. Nem fogadhatjuk el természetesnek azt, ami egyetlen ízében sem természetes, amelyről csak úgy ordít, hogy itt valamilyen mesterséges beavatkozás történt egy igen lassú természeti folyamatba. (Már ha természetesnek tekintjük azt, amit az evolúció tanít - hisz tudjuk, e tannak nincs kellő bizonyítása. Amellett azt sem feledhetjük el, hogy ha a fejlődés természetes lett volna, akkor ugyebár a többi ősember is fejlődött volna - de lám, a kőkorszaki emberek az utóbbi pár ezer évben maguktól semmire sem jutottak, nem fejlődtek, amiben viszont mégis, azt mostanában lesték el a velük érintkező modern emberektől.)

A cro-magnoni ember váratlanul bukkant elő, szinte a semmiből. Rögtön sokkal nagyobb tudással rendelkezett, no és még valamivel: fejlődésképesebb volt minden előtte létezett más ősembernél. Ő volt az, aki alig 40 ezer év alatt rengeteg dolgot megtanult. Hamarosan kifejlesztette a beszédet, házszerű építményeket emelt, gabonát és más haszonnövényeket kezdett termeszteni és állatokat tenyésztett. Ne csodálkozzon senki - a tudományos-szkeptikus oldalon sem -, hogy az előző kétmillió éves „vánszorgás" után mindaz, ami [61] ebben az utolsó pár tízezer évben történt, számukra szédítően gyorsnak tűnik. És emiatt - gyanúsnak. Ez a legenyhébb kifejezés, amit használhatunk ezzel kapcsolatban. Vagyis ott tartunk, hogy adva van egy embercsoport, amely 1. váratlanul és előzmények nélkül bukkan elő, miközben még alaktanilag, emberi formájában (koponya, testalkat, csontozat stb.) is különbözik az addig mindenfelé „tömegesen" élő közönséges és kevéssé fejlődőképes Neandervölgyiektől. Hiszen 2. sokkal okosabb azoknál, valamint hamarosan elterjed, ezzel kiszorítván a Neander-völgyieket, akik előzékenyen ki is halnak, átadva a terepet ennek a valakik által nyilván nagyon preferált csoportnak, 3. azok pedig bepótolják a millióéves lemaradást, erőteljesen rákapcsolnak, és pár tízezer év alatt úgy felfejlődnek a tudás területén, mint azelőtt senki. Senki? Hát komolyan hihetjük, hogy mindez véletlen lett volna? Nem hisszük. Hihetjük-e, hogy a cro-magnoniak is részei voltak az általános folyamatnak? Nem hisszük. Hihetjük-e, hogy a természet által be voltak tervezve mint a Neander-völgyiek „leváltói"? De hát akkor hol voltak addig, ki volt az ősük, honnan jöttek, és mitől voltak sokkal jobbak, mint az akkor vagy százezer éve itt tengődő Neander-völgyiek? Hihetjük-e hogy ugyanolyan (ős)emberek voltak ők is, mint mások? De akkor mitől lettek annyival jobbak? Hihetjük-e, hogy ennek így kellett lennie mindenféle külső beavatkozás nélkül? Nem hisszük. Es ne is higgyük, ne is higgyék el. Itt van valamiféle „csavar", valamilyen buktató. A N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 38legkevesebb, amit feltételezhetünk minden rosszindulat nélkül, hogy a tudomány emberei tévednek. Nagyot tévednek, amikor mindezt egy természetes folyamatként igyekeznek beállítani a számunkra. Menjünk tovább ugyanezen a csapáson. Nem kell paleokori összeesküvés-elméletekben hinni ahhoz, hogy ebben bármelyik logikusan gondolkodó elme felfedezze a hiányosságokat, a gyanús jeleket, az ordító logikátlanságokat, a belemagyarázásokat. Senki sem szereti, ha ostobának nézik - mi sem. Kurdisztán iraki részén a hegyek között rengeteg barlang van. Némelyik az emberi kultúra kezdeteitől lakott volt, persze az is megesett, hogy - valószínűleg klimatikus okokból, amikor egyegy jégkorszak miatt hidegebb volt errefelé - akár tízezernél több évig nem lakott ott senki. Az egyik barlangot az 1950-es évek végén egy nagy múltú régész tárta fel. De nem csoda, ha ennek eredményéről nem hallottunk sehol - legalábbis nem hivatalosan. Ugyanis amit a barlangban

egyre mélyebbre ásva felfedeztek a kutatók, az ellenkezett mindennel, amit a tudomány manapság állít. Kiderült, hogy a barlangban az utolsó százezer évben gyakran éltek emberek. Értelemszerűen minél mélyebb rétegeket tártak fel, annál régebbi idők lenyomatait és régebbi lakók maradványait találták meg. A döbbenetes felfedezés [62] az volt, hogy ezen százezer év alatt a jelekből ítélve a fejlődés hol előre, hol meg hátrafelé ment. Vagyis voltak korok, amikor előre haladt és voltak időszakok, amikor meg fordítva. Az egyik kor díszítőelemei és a halottal együtt eltemetett tárgyak stb. arra utaltak, hogy egy ideig a haladás iránya előre mutatott. Aztán megint mind egyszerűbb tárgyak kerültek elő, ami egyfajta visszafejlődésre utalt. Volt egy tizenhatezer éves szünet is, érdekes módon ennek régebbi határa Kr. e. 27 ezer körül volt, az innenső határa pedig Kr. e. 11 ezer körül. Tehát amikor Kr. e. 11 ezer körül - vagyis tizenhárom-ezer évvel ezelőtt - ismét felbukkantak az emberek a barlangban, a jelekből ítélve megmagyarázhatatlanul magasabb kulturális szinten álltak már. Említettük, hogy az ősemberek igen lassan fejlődtek, és minden újabb szerzemény, legyen az ismeret vagy eszköz, sok ezer éves próbákon, tapasztalatokon alapult. Vajon mi gyorsította fel ezt a folyamatot? Azok a lények, amelyek millió évekig csak igen lassan gondolkoztak, komolyabb szellemi teljesítményre nem igazán voltak képesek - mitől táltosodtak meg az utolsó pár tízezer évben? Mert megtáltosodtak, az kétségtelen. Emellett itt van a rasszkérdés. Amit semmi esetre sem szabad összetéveszteni valamiféle fajelmélettel. Szólt már arról, hogy minden ember egyazon fajhoz tartozik, az a tény pedig, hogy különböző külső jegyek, például bőrszín alapján legalább négy nagyobb csoportra - és több kisebbre - osztható, nem jelent semmilyen értékítéletet. Viszont... Viszont van itt valami más. Ha igaz, amit a tudomány állít, akkor Kr. e. 200 ezertől Kr. e. kb. 40 ezerig, tehát durván 160 ezer esztendőn keresztül éltek itt a Neander-völgyiek, akik nem oszlottak meg rasszok szerint. Legjobb tudomásunk szerint egyféle Neander-völgyi népesítette be a Földet, és nem voltak se feketék, se sárgák, valamint fehérek és vörösek sem. Ám amikor megjelentek a cro-magnoniak, a fejlettek, az értelmesek - már 20 ezer évvel ezelőtt így külsőleg is elkülönültek egymástól. Vajon miért? Miféle biológiai vagy egyéb hatások érték őket, amely ezt tette velük? Ha ez genetikusan bennük rejlett, adott volt, miért nem jött elő a Neandervölgyiekben is? Vagy nem egyazon közös őstől származik, származott az összes ember a Földön? Mondjuk 30-40 ezer évvel ezelőtt mindazok, akik itt éltek - egymás mellett a két „változat" -, ilyen nagyon különböztek egymástól belsőleg, biológiailag, genetikusan is...? Ha a természetnek úgymond „eszébe sem jutott" százötvenezer éven keresztül, hogy ilyen

erőteljes külsődleges jelek alapján szortírozza az embereket - akkor mitől döntött úgy, hogy ebben a másik fajtában ezt megteszi szinte „villámgyorsan", már 20 ezer év alatt? Egyáltalán lehetségesnek tartják ezt a biológusok? Nem hallani erről semmiféle megnyilatkozást se pró, se kontra [63] értelemben. No igen, tudjuk, hogy a darwini fejlődéselmélet tudományos dogma, amelyet nemcsak hogy nem kell bizonyítani (nem is lehet...), de bírálni, aláásni és ily módon kétségbe vonni sem megengedett! Furcsa dolgokhoz jutunk el, ha ezt a gondolatmenetet folytatjuk. A mai tudomány nem képes N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 39választ adni egészen egyszerű kérdésekre sem, amelyek pedig olyan logikusan vetődnek fel. Például arra, hogy ha több mint százötvenezer éven át csak Neander-völgyiek éltek itt a Földön (nem találni ezen korból kétféle csontmaradványt, leleteket, amelyek párhuzamos létezést tanúsítanának), akkor a cro-magnoniak honnan kerültek elő? Csakugyan Ázsiából vándoroltak volna be, mint egyesek mondogatják? Ha nincs rá bizonyíték, hogy a két „faj" lényei valaha is együtt éltek volna, akkor miféle múltjuk volt a cro-magnoniaknak? Hol éltek ebben az esetben akkor, amikor itt mindenfelé Neander-völgyiek vándoroltak, éltek? Ne feledjük el: ha nem tudjuk, kik voltak a cro-magnoniak, akkor azt sem tudjuk, kik vagyunk mi magunk - a cro-magnoniak kétségtelen leszármazottai... Ugyanakkor arra is gondolnunk kell, hogy ha igaz lenne a darwini fejlődéselmélet, akkor nem lennének ilyen kérdéseink. A természet - annak alapján, amit most már biztosan tudunk róla - egyazon térben és időben ugyan-abból az állatfajtából nem szokott kettőt teremteni, hogy azok aztán egészségtelen és vérre menő vetélkedést folytassanak egymással. Ugyanabban a térben, mondjuk az észak-amerikai nagy síkságokon nem szokott élni és nem is élt soha két bölényfajta, amelyek egymás elől lelegelték volna a füvet, és végül mindkét csoportot a kihalás szélére sodorták volna. Az afrikai szavannákon egyféle zsiráf él csak, nem pedig két vetélkedő faj szedi le a táplálékot a magas fákról. És ugyanez vonatkoztatható sok földrész sokféle állatára. Ilyen szempontból persze az ősi ember is állatnak tekinthető - hiszen a természet őt is az állatvilág részeként hozta létre és „tartotta". Egymás ellenében létező, konkurens fajokról nem szól a darwini elmélet. A tudomány soha nem magyarázta meg nekünk, mitől voltak jobbak a cro-magnoniak. Így utólag sok ezer megtalált koponyát hasonlítottak össze a kutatók, és arra a belátásra jutottak, hogy a primitívebbeknek tartott Neander-völgyieknek akkora űrméretű koponyájuk volt, mint ma nekünk, sőt olykor nagyobb is - míg a cro-magnoniaké nemegyszer kisebbre sikeredett. Vagyis az agy teljesítménye aligha döntötte el a kérdést. Az alapvető probléma mégis az, hogy a cro-magnoniaknak nemcsak az indulás pillanatában - tehát kb. 35-40 ezer évvel ezelőtt, amikor átvették a vezetést - volt nagyobb tudásuk, hanem ez később is megmaradt. Mi több, az igazi „gondok" (számunkra, akik magyarázni szeretnénk a történteket) akkor kezdődnek, amikor már megtörtént a Csapás. [64] Ezek az ősök ugyanis akkor kapcsoltak rá csak igazán...! Olyan tudással álltak elő hat-hétnyolcezer évvel ezelőtt, amelyre egészen egyszerűen nem tehettek szert. Ugyanis ahhoz, hogy a próbák, tévedések, tapasztalatok módszerével bizonyos dolgokat megtanuljanak az emberek, elég sok időnek kell eltelnie.

Két példát hozok erre. Az egyik a mezőgazdaság, a másik a csillagászat köréből származik. Az első esetben megállapították, hogy egyes haszonnövények nemesített változatait az emberek túl régen termesztik. Hogy mihez képest? Az ismeretek szerzésének korlátaihoz, lehetőségeihez képest. Világosabban fogalmazva: nincs abban semmi csodálatos, hogy Kr. e. 6 ezer körül egyes csoportok elkezdenek kísérletezgetni. Elvetnek egy gabonából pár marékkal vagy pár száz marékkal. A következő évben, amikor az kikel és megnő, kiválasztják a legkövérebb kalászokat, a legmagasabbra nőtt, legszebb példányokat. Ezek magjait teszik el vetőmagnak, a többit, a korcsot, a kicsit, a betegeset legfeljebb lisztté őrlik. Aztán ezt az egyszerű „nemesítést" folytatjákmég sok nemzedéken keresztül, és végül pár száz évvel később - de az sincs kizárva, hogy ehhez is ezer évekre van szükség - ott, az azon a vidéken élő szakavatott embereknek igen szép termést hozó gabonavetésük lesz évről évre. Az a „baj" viszont, hogy ha utánaszámolunk, kiderül, hogy egyes gabonafajták esetében (mint azt kromoszóma- és egyéb vizsgálatokkal a kutatók megállapították) a szakavatott nemesítés kezdete olyan régi időkre nyúlik vissza, amikor az emberek még nem is foglalkozhattak nemesítéssel! Még senki sem telepedett le, mindenki vándorolt, és a gondolkodásbeli képességek sem érték el a szükséges szintet. Akkor vajon kik nemesítették az első gabonafajtákat - az ősemberek helyett? Mert azok aztán biztosan nem tették, egyszerűen azért, mert bizony ők nem tehették. De menjünk tovább az időben. Nekünk azt tanítja a tudomány mindmáig, hogy az emberek valaha meglehetősen egyszerűek és tudatlanok voltak. Mondjuk 10 ezer évvel ezelőtt - vagyis Kr. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 40e. 8000 környékén - akadtak ős-embercsoportok, amelyek már kezdtek letelepedni, primitív gallyházakat (helyesebben: ideiglenes kunyhókat) építeni, némelyik törzs már növényeket is termesztett és állatokat is tartott. Ezek az emberek - könnyű elképzelni - hihetetlen mértékben ki voltak szolgáltatva az elemeknek, a vadállatoknak, a fizikai körülményeknek. Igen nagy volt köreikben a természetes halandóság, minden betegség halállal is végződhetett, hisz sem gyógymódok, sem gyógyszerek nem voltak. Nos, ezek a kétségtelenül primitív emberek összesen talán két-háromezer évvel később (ami ugyebár a már-már kétmillió éves fejlődési skálán egyetlen pillanatnál is rövidebb időnek számít!) igencsak előre ugrottak. Ez a nagy ugrás, [65] ez a szellemi megtáltosodás azt eredményezte, hogy ötezer évvel ezelőtt, a Kr. előtti harmadik évezredben például az óindiai vagy mezopotámiai kultúrák színhelyén kitűnően égetett téglákból óriási nagyvárosokat építettek. Ahol sokemeletes házakban éltek az emberek. A lakásokban fürdőszobák is voltak, mi több, csatornázták a városokat, a házakat. A házak bejáratánál voltak portásfülkék és az emeleteken voltak sokszobás lakosztályok és kisebb, szerényebb lakások is. Közös sport- és kulturális létesítmények is voltak minden városban, nem is szólva a közfürdőkről, hogy csak azt említsük. Ugyanott szellemileg is igen nagy teljesítmények jöttek létre, a mezopotámiai

államokban például olyan részletes törvénykezést építettek ki, amely szakmákra lebontva sorolta fel, kire milyen követelmények és jogok vonatkoznak, beleértve magát az uralkodót is (vagyis még a királynak is megvolt a maga „munkaköri leírása"). De maradjunk csak a szellemi teljesítményeknél. A fentiekben már említést tettünk arról, hogy a mezőgazdasági példa mellett rendelkezünk egy csillagászatival is. Ez a következőképpen hangzik: Az 5-6 ezer évvel ezelőtt élt népek számtalan olyan csillagászati jellegű információval rendelkeztek, amelyeket 1. vagy nem számíthattak volna ki a megfelelő ismeretek és műszerek hiányában, vagy 2. nem lett volna rá elég idejük. Az utóbbira szóljon magyarázatként egy közérthető példa: van mondjuk egy üstökös, amely 173 évenként bukkan fel a Föld egén, és arról a földrajzi szélességről, ahol az a nép él, jól látható. Mondjuk Kr. előtt 4500 körül valahol a mezopotámiai síkságon az ott élő nép tudós papjai egy napon - akár egy évvel az esemény előtt! - bejelentik pontosan, napra, sőt órára, hogy mikor fog felbukkanni az égen az üstökös - sőt azt is, hogy annak melyik részén vehetik majd észre. Egy ilyen bejelentés hallatlanul emeli a papok tekintélyét, mert azt a benyomást kelti, hogy nagyon jól ismerik az eget, a csillagok járását, mi több, még azt is sugallhatja, hogy ők irányítják az eget! Hogy befolyással vannak a csillagokra, áttételesen tehát ők az istenek barátai, akik egyenesen onnan fentről kapják az információkat, magát a tudást! Ahhoz persze, hogy a papok ezt meg merjék jósolni, biztosra kell menniök. Ha tévednek, nagyon sokat veszíthetnek. Tehát nem tételezhető fel róluk, hogy mindent egy lapra vagy a véletlen szerencsére tennének fel, dehogy! Ők abban az időpontban teljes bizonyossággal tudják, hogy ott, akkor és úgy fog felbukkanni az üstökös. Erre csak egy magyarázat van. A papoknak biztosan tudniuk kell, hogy az üstökös hány évenként, hol és milyen körülmények közötti időben szokott megjelenni. Vagyis azt annak előtte már sokszor, nagyon sokszor meg kellett figyelniük az elődeiknek, e megfigyelésekről pontos feljegyzéseket készíteni[66] és azokat megőrizni. Mivel akkortájt egy ember átlagos élethossza még luxuskörülmények között sem haladta meg a harmincöt-negyven évet, legalább négy papitudósi nemzedéknek kellett leélnie az életét úgy, hogy nem láthatta a szóban forgó égitestet. Csak minden ötödik nemzedéknek volt hozzá szerencséje, ők készítették a feljegyzéseket. Nos, jó néhányszor kellett a papoknak látniuk az üstököst, sokszor kellett feljegyezni érkezésének és eltűnésének adatait, míg ebből levonhatták az adatokat. Nemcsak azt, hogy 173 évenként jelenik meg, de azt is, hogy azon az éven belül melyik hónap melyik napján, hány órakor és melyik éjszakán lesz először emberi szemmel is látható. Mivel nyilvánvaló, hogy az üstökös (mai dátumokkal operálva) nem mindig november 12-én este hatkor jelent meg, hanem 173 évenként, száznegyven naponként és hatóránként - így az előző ismert megjelenési dátumához mindig hozzá kellett adni a 173 évet, száznegyven napot és hat órát...

Röviden azt állítjuk: ahhoz, hogy egy papi csoport Kr. előtt 4500 körül ki merje jelenteni, hogy az N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 41üstökös ekkor és ekkor fog felbukkanni, méghozzá az égboltnak ezen és ezen a pontján - ahhoz azt az üstököst az elődeiknek legalább tízszer vagy többször kellett megfigyelniük. Vagyis körülbelül 1800 éves megfigyelésnek kellett megelőznie azt a mostani bejelentést. Csak az a „baj", hogy ismereteink és a mai tudomány állítása szerint ennyi ideje nem volt annak a civilizációnak, merthogy olyan régen az még nem is létezett! Ezek a népek, amelyek Mezopotámiában vagy a világ más tájain ilyen fejlettek voltak akkor, a tudomány szerint pár ezer évvel korábban sehol sem léteztek - merthogy akkor még ősemberek éltek szerte a bolygón... Arról nem is beszélve, hogy minden ismeretünk (és az akadémiák) szerint akkoriban még az írás sem létezett sehol a földgolyón. Akkor a negyven-ötven nemzedékkel korábbi papok mi módon örökítették meg a hajszálpontos információkat az üstökösről? És mi módon tették ezt az utánuk következő több mint harminc nemzedék között azok, akik láthatták az üstököst? Nos, ilyen jellegű rejtélyekkel tele van őstörténetünk és a korai ókor is. Egyiptomban, az asszíroknál, a suméroknál, a kínaiaknál, az indiaiaknál ezer ilyen furcsa dolgot találunk. Mivel senki sem tudja, mi a magyarázat, ezért nem beszélnek, nem írnak róla. Még a kérdések felvetését sem látják szívesen. Összefoglalva arról van szó: ahhoz, hogy ilyen tudás, ilyen képességek, ilyen fejlett társadalmak kialakuljanak 4-6 ezer évvel ezelőtt, semmiképpen sem látszik elégségesnek az a 3-4 ezer év, amit a tudomány engedélyez rá. Vagyis, hogy őseink mondjuk 7-8-10 ezer évvel ezelőtt még a jégkorszak csapásai alatt szenvedő primitív emberek voltak, akiknek tudása éppen hogy csak elég volt a túlélésre a vadállatokkal és a rossz időjárással terhes környezetben. Akkor ezzel nem is vehetjük természetesnek és megmagyarázottnak, hogy [67] ugyanezen emberek leszármazottai alig pár ezer évvel később előre megtervezett, sakktáblaalaprajzszerűen felépített nagyvárosokban éltek, és nemcsak a társadalmukat szervezték meg igen profi módon, hanem a tudományuk is olyan magas régiókba ért fel. Minderre nem volt elég idő! Mert mikor gyakorolták be a sumérok az igen nagy számokkal végzett műveleteket? Ne feledjük, a sok ezer évvel későbbi görögöknek már a 10 000-es szám is túl nagy volt, szinte nem is tudták felfogni a fogalom jelentését, ezért nem is használták. A „millió" fogalma még Európában is hatalmas késéssel, csak az újkorban, pontosabban a XIX. században jelent meg. Viszont a sumérok az ékírásos táblák bizonysága szerint a matematikai műveletek során eljutottak a 195 955 200 000 000-s számhoz is (százkilencvenötbillió-kilenc-százötvenötmilliárd-kétszázmillió). A babiloniak másod- és harmadfokú egyenleteket is megoldottak, sőt ezek alapján gyakorlati számításokat is végeztek. Ki hiteti el velünk, hogy ezekre maguktól jöttek rá? Olyan körülmények között éltek előzőleg, hogy ilyesmivel ott senki sem foglalkozhatott. A tudás tehát valahonnan kívülről érkezett hozzájuk.

A föntebb emlegetett mezopotámiai papok sok ezer évvel ezelőtt csak 0,4 másodpercet tévedtek, amikor kiszámították, hogy a Hold mennyi idő alatt kerüli meg a Földet. A sumér csillagászok 5 ezer évvel ezelőtt a holdfogyatkozások bekövetkezésének időpontját 0,3 másodpercnyi pontossággal számították ki, méghozzá jó előre. Vagyis úgy, ahogyan ezt a mi tudományunk manapság képes megtenni! Diogenész Laertiosz ógörög történetíró - akárcsak Hérodotosz - megfordult Egyiptomban, és sok információt szerzett az egyiptomi papoktól, akik ott és akkor természetesen egyben a tudományt is képviselték, gyakorolták. Ezek azt mondták a történésznek, hogy találkozásukig (amelyre a Kr. u. III. században került sor) az egyiptomiak 373 napfogyatkozást és 832 holdfogyatkozást figyeltek meg. Ha az adat pontos - és miért is ne lenne az, kinek állhatott volna érdekében akár csak tízzel vagy százzal többet vagy kevesebbet mondani? -, akkor az egyiptomiaknak több mint 10 ezer éven át kellett figyelniük az égboltot és feljegyezniük mindent, amit ott láttak. Vagyis ezt már akkor el kellett kezdeniük, amikor (a mai tudomány szerint) ők... még nem is léteztek! Amikor a későbbi egyiptomi piramisépítő fáraók és alattvalóik ősei primitív hordákban kószáltak az afrikai szavannákon, és eszükbe sem jutott volna az égi jelenségeket figyelni - de ha mégis, akkor nem tudták volna feljegyezni és később összeszámolni, hány napfogyatkozást láttak, és mikor... Eddig a tudomány azt állította, hogy 10-15 ezer évvel ezelőtt csak gyűjtögető ősemberek N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 42szaladgáltak a Földön, és az első földművelő kultúrák [68] Mezopotámiában mindössze 6 ezer évvel ezelőtt jöttek létre. Nos, ehhez képest Ceylon szigetén (Srí Lanka) már 14 ezer évvel ezelőtt komoly földművelést folytattak, értesülünk erről más kutatóktól. Vannak másféle, de legalább ennyire elgondolkoztató híreink is. A régészek és más kutatók megállapították, hogy az ismert nagyon régi kultúrák színhelyeit nemcsak az ókorban, de még-már az őskorban is kereskedelmi útvonalak kötötték össze. Erre az értők ezer jelből következtethetnek, például abból, hogy egy hegyes vidéken például a hágók és völgyek alján, a patakok mellett mind több régi sírt találnak. Hiszen itt és erre jártak a valamikori vadászok és mások, mert az amúgy járhatatlan hegyeken csak a hágókon és a völgyekben lehetett átkelni, no és nap mint nap szüksége volt a vándoroknak a friss ivóvízre is. Aztán az előásott holttestek, csontvázak mellett talált tárgyak, amulettek, festékek és egyéb dolgok sokat elárulnak arról, miféle emberek voltak ezek, mivel foglalkoztak, honnan hová tartottak stb. Megállapították, hogy 10 ezer évvel ezelőtt például egész Európát keresztül-kasul szabdalták a kereskedelmi útvonalak. Az akkor élő (ős)emberek tekintélyes része bizony vadászat helyett azzal foglalkozott, hogy a legkülönfélébb anyagokat szállította ide-oda. Mellesleg nem csak

Európában volt ez így, de itt sikerült kijelölni a legpontosabban a sajátos gyalogos karavánok által követett útvonalakat. A tudomány szerint abban az időben minden ember, aki csak élt a Földön - és ezek nem voltak olyan sokan -, mindenféle fémeket szállított. A mai angliai Cornwallból a mai francia Lyonon keresztül cinket vittek rendszeresen... Kréta szigetére! Nem tudjuk persze, hogyan keltek át a tengeren. De voltak más útvonalak, ezek egy részét akár interkontinentálisnak is nevezhetjük: például Dél-Afrikából Jeruzsálem környékére aranyat vittek rendszeresen. Mi több, ötezer évvel később, tehát körülbelül Kr. e. 3000 környékén valakik uránércet szállítottak szintén Angliából valahová Délkelet-Európába (a célállomást nem sikerült felderíteni, ám lehet, az is Kréta volt). A dologra úgy jöttek rá, hogy ezen útvonal mentén itt-ott „elpotyogtatott" ércmaradványokra leltek. Ezek ott nem voltak „honosak", nem az ottani talajból származtak, hanem valakik kis mennyiségben vitték azokat oda is. Az ércekkel különben más földrészeken is érdekes dolgok történtek akkortájt. Például a Dél-Afrikában elterülő mai Lesotho9 királyság a modern időkben is termelt ki a Ngwenya (Dél-Afrika sváziföldi határánál elhelyezkedő vidéke.) vasércbányáiból. De régészek az ércmező területén ősi bányákat tártak fel, és azt állapították meg, hogy ott már 43 ezer (!) évvel ezelőtt is kitermelés folyt! [69] Kérdem én szerényen: ki termelt ki akkoriban vasércet és miért? És vajon hogyan és mivel? És amit kitermelt, azt hogyan dolgozta fel? Ismeretes, hogy ehhez elég modern eljárásokra van szükség, amelyek nemhogy 43, de még 5 ezer évvel ezelőtt sem voltak ismeretesek! A piramisokra azt mondja a tudomány, hogy alig 3500-4000 éve épülhettek. És tudjuk, hogy akkoriban még rézkorszak uralkodott a Földön, a réz volt az egyetlen fém, aminek megmunkálására az emberek képesek voltak! De hasonló a helyzet az óceánon túl is. A mai USA területén, Michigan államban 6 ezer évvel ezelőtt, vagyis Kr. e. 4 ezer körül egy ismeretlen embercsoport 200 ezer tonna vörösréz ércet bányászott ki külszíni fejtéssel. Az az érc nyomtalanul eltűnt, ugyanis mindeddig egyetlen ókori civilizáció réz-tárgyaiban sem bukkantak azokra a vegyi összetétel-jellemzőkre, amelyekkel a michigani érc megkülönböztethető minden más bányából származó réztől. Ha Dänikennek adunk igazat, akkor úgy Lesothóban, mint Michiganben kozmikus idegenek garázdálkodtak, mondhatni, „lopták" a mi érceinket, de minek tették volna? És ez sem adna magyarázatot arra, hogy 10 ezer évvel ezelőtt valakik mindenféle érceket hurcoltak fel-alá három vagy több kontinensen a feldolgozás, hasznosítás legcsekélyebb reménye nélkül... Akkor miért tették volna? Nem inkább arról lehetett szó, hogy az érceket régen az Elődök termelték ki? És arról, hogy Kr. e. 8 ezer környékén az Elődök megbízásából, azok kérésére, valamilyen ellenszolgáltatás fejében vállalkoztak a primitív emberek arra, hogy az általuk ismert külszíni lelőhelyeken összeszedik bizonyos ércek darabjait, és azt elhozzák a „gyűjtőpontokra"?

Ha már a fémeknél tartunk, van még a tarsolyunkban két hír. Már az európai bronzkorszak is 9 Állam Dél-Afrikában, területe 30 355 km2, fővárosa Maseru

eléggé rejtélyesnek tűnik, a tudományt is nagy töprengésekre késztette. Ugyanis a bronzöntés technológiája igen váratlanul és minden előzmény nélkül, egyszerre jelent meg az egész földrészen, ahogyan azt a leletek bizonyítják. Az lenne a természetes, ha találnánk nyomait az egykori kísérletezésnek, a balul sikerült próbálkozásoknak. Ha az ősemberi rétegekben és ősi lakóhelyek közelében, talajában találnánk félresikerült öntvényeket, ötvözéseket, amelyeknél az arány nem volt optimális, és ezen már javítani sem lehetett, ezért a fémdarabokat mint használhatatlant eldobták. Ám a leletek kizárólag rendkívül tökéletes munkáról árulkodnak. Nincs jele annak, hogy az akkori (ős)emberek ezt a technikát fokozatosan sajátították volna el. Vagyis megint rajtakapható az a momentum, hogy a tudás készen érkezett, és nyilván kívülről. Valakik már régóta jól ismerték a réz és a cink ötvözésének arányát, az olvasztáshoz szükséges hőfokot és azt a technológiát is, amivel ez a hőfok elérhető, az érc feldolgozható és szerszámokká alakítható. És mivel ugyanerre utalnak a leletek Délkelet-Ázsiában és [70] Dél-Amerikában, tehát két másik földrészen is, ez már több mint elgondolkodtató. A fémekkel kapcsolatos másik dolog: a nagyon régi leletek egyszerűen mintha kiestek volna az időből - olyan korban keletkeztek, amikor még nem is létezett az a technológia, amellyel létre lehetett volna azokat hozni! Konkrétan az egyik a platina, a másik az alumínium. A régi Kínában, a Csou-dinasztia (Kr. e. 1100 és 526 között uralkodott) egyik hadvezérének sírjára annak idején emlékművet emeltetett a hálás uralkodó. A kegyelet szép dolog, az viszont döbbenetes, hogy metallurgiai szakemberek vizsgálata szerint a síremlék 85 százalékban alumíniumot tartalmaz. Úgy tudtuk, sőt tudjuk, hogy az alumínium gyártását az elektromos áram alkalmazása tette lehetővé. Elektrolízis révén alumíniumot először 1808-ban állítottak elő. Nos, hihető-e, hogy 3 ezer évvel korábban a Csoudinasztia szakemberei már elektrolízist alkalmaztak volna? És ha igen, hová tűnt később ez a tudás? Persze a mi számunkra sokkal valószínűbb, hogy fogalmuk sem volt az áramról vagy az alumíniumról. Valakik valaha más céllal készítették azt - nyilván az Elődök -, és a furcsa, semmi máshoz nem hasonlító fémdarab fennmaradt, majd amikor a hálás túlélők a hadvezér dicsőségét akarták zengeni, ezért feláldozták a kincstár egyik szép darabját, és a vezér sírjára helyezték. Egy régész a perui hegyek között platinából készült és szépen kidolgozott dísztárgyra bukkant. Ma is mutogatják az egyik múzeumban mint az egykori primitív hegylakó törzsek munkáját. Ki gondol arra, hogy a Kolumbusz előtti időkben - ugyanúgy, mint manapság - a platina csak 1773,5

Celsius-fokos hőmérsékleten állítható elő...? Ezt még ma sem könnyű elérni. A kunyhókban éldegélő egyszerű emberek vajon hogyan munkálták meg a platinát? És ha már egyszer sikerült nekik, miért nem gyártottak belőle többet? Az érthetetlen tudásnak rengeteg más jele is van. Olyan tudást és annak jeleit keressük tehát, amelyek ott és akkor keletkeztek vagy használták, nem lehetett jelen. Saját erőből semmiképpen sem. Ez olykor egyetlen puszta információ. Például nem érti a tudomány, hogyan lehetséges, hogy a dél-amerikai ősi ábrázolásokon, amelyek kivétel nélkül az első fehér emberek megérkezése előtt keletkeztek, miképpen bukkanhatnak fel olyan állatok, amelyek sohasem éltek az amerikai kontinensen? Például elefántok - ezek sokfelé láthatóak kőbe faragva vagy arany- és ezüstlapocskákra vésve, domborítva a régi indián népek által. Vagy a perui Marcahuasiban látható szobrok és domborművek a tapintható bizonyítékai: alkotóik tudatában voltak annak, hogy a Földön négy különböző rasszhoz tartozó, négyféle bőrszínű és külsejű ember él. Ezeket ábrázolták is. Így láthatjuk egymás mellett a fehéreket, a vörös bőrűeket, a feketéket [71] és a sárgákat az ismert jellegzetes arcvonásokkal. Ugye nem kell feltennem a kérdést: a többi földrésztől elszigetelt amerikai (ős)emberek vajon honnan tudták ezt az információt? Mikor láttak ők ázsiaiakat, feketéket, fehéreket? Ma már mindenki ismeri azt az elméletet - könyveket is írtak róla -, amely megmagyarázza, hogy az egyiptomiak mivel világítottak a piramisok és a föld alatti szentélyek „töksötét" belsejében. Bizony számos jel utal arra, hogy ismerték az elektromosságot, és nagyméretű lámpákat is használtak. Máskülönben nehéz lenne megmagyarázni, miképpen került a mélybe fény, amely nem járt lánggal, füsttel, korommal, mert hiszen ilyen nyomokat sehol sem találtunk. És nemcsak Egyiptomban kérdés ez, hanem például a dél-amerikai Kolumbiában is. Ott ugyanis több N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 44fennsíkon olyan, ma már kihalt városokra leltek, ahol ciklopikus (igen nagy méretű) kövekből épült házak, szentélyek állnak... De fényt bebocsátó nyílással egyiket sem látták el, eleve úgy épültek, hogy vagy csak a vaksötétség uralhatta őket, vagy valamilyen módon világítottak bennük. A piramisokban, mint bizonygatták, használtak elektromosságot, és ezt meg is örökítették számos ókori ábrázoláson - ugyanez lehetett a helyzet Kolumbiában is. Mert itt meg a környékbeliek emlékeznek máig arra, hogy a valamikori talányos lakók egy, ma már csak „fehér szikrák" néven emlegetett rejtélyes fényforrást alkalmaztak, amely a sötétségben is nappali fényt árasztott. Érdekes módon még a nyelvtípusokban is találunk nyomokat, amelyek egy valahavolt teljes körű civilizációról árulkodnak. Ki tudja ma már (az ezzel foglalkozók parányi csoportján kívül), hogy a mesterséges nemzetközi nyelv sem mai találmány? Nem az eszperantó, ez a zseniálisan egyszerű és mégis oly sokoldalúan használható nyelv volt az első ilyen „termék" a világon. Hanem a szanszkrit, amely bizony éppen ilyen. Hisz nem élt soha szanszkrit nép, mégis volt ennek a

nyelvnek nagy beszélőtára és kultúrája. Születtek irodalmi és más művek (pl. 4 ezer évvel ezelőtt a Véda-könyvek, a Rámájana és mások). Minden jel arra mutat, hogy a szanszkritot kitalálták, mesterségesen megtervezték és létrehozták, méghozzá éppen azért, hogy egész Ázsiában elterjesztve mindenütt mindenki használhassa, és a saját nyelvek ne jelentsenek szinte áthághatatlan akadályt az emberek egymás közti információcseréjében. Manapság egyre többen állítják, hogy nemcsak a szanszkrit volt ilyen, ha-nem Amerikában az aymara nyelv is ezt a szerepet játszotta. Azt a nyelvet ma is beszélik az indiánok, különösen Bolíviában a rejtélyes ősi város, Tiahuanaco környékén, de másutt is. 1980-ban ottani nyelvészek és informatikusok bebizonyították, hogy az aymara nemcsak nagyon régi, de minden bizonnyal mesterséges nyelv is. Méghozzá kitűnően megtervezett, roppant pontos és egyértelmű szókészlettel rendelkezik (csakúgy, mint az eszperantó), sokkal inkább, mint bármelyik úgynevezett „természetes" nyelv. Kiderült az [72] is, hogy a nyelvet - hála analitikus struktúrájának - nagyon egyszerűen át lehet alakítani számítógépes algoritmussá. Ez alaposan megkönnyíti az egyik nyelvről a másikra történő fordítást. Az aymara tehát mint hídnyelv is alkalmazható más nyelvek oktatásában és ott, ahol sok nyelvről kell sok nyelvre fordítani. Amiben ismét igen hasonlít modern nemzetközi változatához. Most persze feltehetjük a kérdést: vajon véletlen-e, hogy éppen Tiahuanaco környékén él ma is az ősi, mesterséges nyelv, amelynek szerkezete olyannyira hasonlít a számítógépes algoritmushoz? Hiszen ha az Elődök is fejlettek voltak, mint mi manapság, és ugyan miért ne lettek volna azok, akkor szinte természetes a feltételezés, hogy használtak talán számítógépet is. Mi több, azzal alkották meg azt a nyelvet, amely az amerikai kontinensen elterjedve megkönnyítette mindenki számára a kommunikációt. Az indiánok között is meg az indiánok és a „virakocsák", vagyis a nagy tudású, jóakaratú idegenek között. Az sem zárható ki, hogy az Elődöknek volt legalább két nyelvük. Az egyik az amerikai - ez volt az aymara -, amely sok tekintetben a már meglévő indián nyelvekre épült, hogy az emberek könnyebben elsajátíthassák. A másik ilyen nyelv az ázsiai szanszkrit volt, amely meg ősi indoeurópai elemeket is tartalmazott. Felfogható így egy semleges, racionális, egyetlen néphez és kultúrához sem kapcsolódó, szerkezetéből kifolyólag nyilván mesterséges nyelv úgy is, mint az Elődök egykori létezésének bizonyítéka! Ki másnak állott volna érdekében - de egyáltalán azokban az időkben ki másnak jutott volna ilyesmi az eszébe, és ki lett volna képes egy ilyen nyelvet elkészíteni -, mint éppen nekik? Hiszen látjuk, hogy ha az ilyesmit rábízzuk magukra az emberekre, akkor általában nem a jó útra lépnek. Hiszen még ma, a huszonegyedik században sem használják fel tömegesen azt a nyelvet, ami erre a célra készült, inkább gyötrődnek egy vagy több arra a célra teljesen alkalmatlan és nehéz nyelvvel, mérhetetlen előnyökhöz juttatva ezzel azon nyelv gazdáit, és lemondva a sajátjukról... Tudtak a régi emberek az egykori Elődcivilizációról? Írtuk már, hogy a teremtésmítoszokban vagy éppenséggel a vízözöntörténetekben éppen elégszer emlegették a valamikori aranykort, a Csapást megelőző állapotokat és azt is, hogy a

nagy tudású idegenek eljöttek hozzájuk, és mindenre megtanították őket. Ezzel mintegy azt is N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 45jelezték, hogy e segítség nélkül bizony nem sokra mentek volna. Mi azt is mondjuk, hogy talán még ki is pusztultak volna őseink, vagy fejlődésük rettenetesen lelassult volna, ha ők, az Elődök nem lépnek közbe. Tegyük hozzá: biztosan voltak olyan embercsoportok, hordák, törzsek, nemzetségek, amelyekhez az Elődök a Csapás előtt nem jutottak el valami [73] okból, és azok bizony el is pusztultak. Vagy ha túlélték, talán éppen azok lettek, amelyek szinte máig kőkorszaki szinten tengődnek - ennek oka éppen ez lehetett. Nem kapták meg időben a fontos információt, és nem is tudtak felkészülni, értelmesen és eséllyel túlélni. Mindenesetre az utolsó pár ezer (!) évben számos jele volt annak, hogy a túlélők emlékeztek az Elődökre. Akár segítettek nekik, akár nem - a létezésükről talán az összes ókori népnek tudomása volt. A Kanári-szigetek őslakói, akik alig pár száz éve pusztultak ki, még gyakorta emlegettek egy civilizációt. Ez nagyon-nagyon régen létezett, még az ő népüknél is régebbi volt, és - mondták - „igen magasra hágott a tudomány hegyén". Az egyiptomiak nem csak a görögöknek meséltek arról, hogy a piramisokat eleve nem is ők, hanem a vízözön előtt ott élt valakik emelték. A maja kódexek tartalma sokszor elég világosan utal olyan emberi lényekre, akik valamilyen értelemben véve idegenek voltak. Nemcsak a kódexekben látható ábrázolások sugallják, hogy ezek az emberek magasabb technikával rendelkeztek (az alakok sokszor a kezükben, testükön tartanak egészen modern szerkezeteket, amelyek hatszáz vagy ezer évvel ezelőtt nemhogy Amerikában, de még Európában sem léteztek). De indián népek sziklarajzain is láthatunk repkedő idegeneket különféle furcsa, szemlátomást gépi szerkezetekkel együtt. Az afrikai busmanok is makacsul állítják, hogy nagyon-nagyon régen, a mostani emberek előtt is éltek már emberek a Földön. Platón10 is ezt állította, no persze minden tudományos érv ésképzettség nélkül. Hérodotosz vagy az arab Abu'l Hasszán M'Sudi is esküdött rá, hogy a piramisok jóval a vízözön előtt készültek, és más források is utalnak erre - ismét csak tudományos érvek vagy bizonyítékok nélkül. A maják legendája kifejezetten és világosan említi, hogy népük már 10 ezer évvel korábban is élt. Vagyis már Kr. e. 8000 körül magas kultúrával léteztek a maják, és nem csak ők. Ha ehhez hozzátesszük azt a „felfutási időt", amire egy kultúrának szüksége van, akkor az újabb - legalább - két-háromezer évet jelent. A dátumok persze csakugyan sok gondot okoznak a valódi történelem kísérleti jellegű felvázolásakor. Minél távolabbi időkbe merülünk vissza, annál kevésbé lehet bármit is

pontosítani, időpontokhoz, folyamatokhoz, eseményekhez kötni. Ezért van az, hogy egyes bátrabb kutatók Egyiptom létezését is visszaviszik az időben 30 ezer évvel - mások meg több százezer évvel! [74] Igaz viszont az a dolog, hogy az egyiptomi Dendera egyik szentélyében zodiákus rajzokat találtak. Ezek az égboltnak egy olyan állapotát ábrázolják, amelyet a Földről csak 215 ezer évvel ezelőtt láthattak az emberek! Itt persze felmerül a kérdés: vajon maguk az egyiptomiak - vagy az őseik - látták-e ezt, vagy ők is úgy kapták a rajzot valaki mástól? Mondjuk egy másik, korábbi civilizációtól - az Elődöktől? Nem csoda, ha ilyen és hasonló dátumok, évszámok miatt sokan még a kutatók között is visszatolnák az emberi civilizáció kialakulásának kezdetét akár 10, akár 20 ezer évvel. Amit ebben a fejezetben fentebb olvashattak, az igencsak indokolná ezt. No persze akkor összeomlana a rendszer másik tartóoszlopa, az, amelyik már 10-15 ezer év távlatában is csak mamutvadász primitív ősemberekről beszél. Végső soron persze összeomlana az egész, úgymond tudományos (?) időrendi táblázat, amelybe a mai hivatalos tudomány igyekszik beleszorítani az emberiség őskorát és ókorát. 10 Vagy Plato, a görög filozófia egyik legnagyobb alakja - Kr. e. 427-347 - első mestere Kratylos, Herakleitos követője, majd Sokrates. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 46Atlantisz? Felmerül bennünk a kérdés, hogy vajon az annyit emlegetett Csapásra mikor kerülhetett sor? Roppant érdekes összefüggéseket és egybeeséseket fedezhet fel az, aki belemerül ebbe a kérdésbe. A kiindulópontunk az, hogy egy ilyen élmény minden bizonnyal nagyon erősen beitta magát a népek emlékezetébe. Még azt is feltételezhetjük, hogy ez a rettenetes katasztrófa nagyon megrázó volt, és attól kezdve minden másképpen volt, mint annak előtte. Akik átélték, de még a következő nemzedékek is, amelyeknek tagjai élőben hallották a túlélők elbeszélését és rémtörténeteit, olybá vették, hogy ehhez hasonló tragédia emberrel még sohasem esett meg, és talán nem is fog. Ezzel arra céloztam, hogy a Csapás és következményei hosszú időkre afféle küszöböt, választóvonalat jelentettek mindazon csoportoknak, törzseknek, népeknek, amelyek azt átélték. Különösen persze azoknak, amelyek közel lévén a kozmikus ütközés színhelyéhez, azt különösen erősen élték meg, és szemük előtt zajlott le egy világ (látszólagos) pusztulása. Utána minden más volt. Érthető tehát, ha új időszámítás kezdetére is gyanakodunk mindezek tükrében. És ha ezeket összevetjük, érdekes egyezésekhez jutunk el. Champollion nagy francia régész kutatásai alapján annak idején úgy vélte: az egyiptomi államot és civilizációt Kr. e. 9850 körül alapították, vagyis mától visszaszámolva 11850 évről kell

beszélnünk, már ha igazat adunk Champollionnak. A hivatalos egyiptológia nem adott neki igazat, az csak 5-6 ezer évet ismer el Egyiptom történetéből - csupáncsak azért, mert régebbi [75] korokból nincsenek leletei. Ám mint látták eddig is és látni fogják ezután is: nem csak tárgyi bizonyítékok léteznek. A logika legalább olyan erős bizonyíték kellene, hogy legyen! Tehát jegyezzék meg: Champollion-Egyiptom: 11 850 év. Az indiai Hold-naptár kiindulópontja 11652 évvel ezelőtt volt. A maják naptára 1760 éves ciklusokból áll. Ennek kezdete a 11653-as év. Az egyiptomi napciklus 1460 éves időszakokat jelöl. Ennek kezdőpontja a 11452-es évre esik. Az asszír holdciklusnaptár 1805 éves szakaszokból áll, ez is a 11452-es évben „startolt". Az óperzsa vallás szerint az az év, amikor „elkezdődött az idő", a 11560-as év lehetett, ha kiszámítjuk mától visszafelé. A hindu bráhminok11 ciklusait visszaszámolva megint csak a 11652-es évhez jutunk... Mivel ezek a helyek - tudomásunk szerint - 11-12 ezer évvel ezelőtt és még később is el voltak szigetelve egymástól, nem lehet valamiféle összebeszélésnek tulajdonítani az évszámok ilyen közeliségét. Vagyis az, ami összekapcsolta ezeket a népeket és időszámításaik kezdetét, csak maga a Csapás lehetett. Az esemény, amely egyszerre zajlott le az egész Földön, nem vízözön volt, hanem ütközés egy égitesttel. Mint észrevették nyilván, azért ezek az évszámok nem mind fedik egymást pontosan. A legközelebbi és legtávolabbi között az összes különbség 300 év körül van, de ez csak egyetlen kiugró évszám (az egyiptomi) miatt van így. Ráadásul azt az évszámot nem is egy naptár rögzíti, hanem csak egy régész fejtegetésein alapul. Az összes többinél a két szélső érték között viszont mindössze 90 év a különbség, ami több mint 11 ezer év skáláján elenyésző különbség. Betudható ez annak, hogy az idő-számlálók, különösen az első években, évtizedeken át többször is tévedhettek, vagy a későbbiek számoltak el, hagytak ki valamit. Mindenesetre több mint gyanúsak ezek az egybeesések. Három kontinens (Európa, Ázsia, Amerika) népei mind-mind majdnem ugyanakkor kezdték az új időszámítást. Illetve mindnyájan akkor kezdték, némi tévesztéssel. Azt hiszem, ezek után nem vitás, hogy Kr. e. 11500-11600 körül valami nagyon fontos dolognak kellett történnie ezen a világon. Lehet, hogy ekkor semmisült meg Atlantisz is? Nem ragadunk le annál a képzetnél, hogy feltehetően csak egyetlen Atlantisz létezett volna. Már csak azért sem, mert számos jel mutat arra: azok, akiket „atlantisziaknak" nevezünk így utólag, azok 1. nem csak egyetlen, esetleg éppen ilyen nevű helyhez voltak kötve, és 2. ezek az emberek egyazon időben a Föld minden kontinensén folyamatosan mozogtak és cselekedtek. [76] 11 Bráhmin - szanszkritul brahmán. A legmagasabb papi kaszt Indiában. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 47De ha mégis Atlantiszról beszélünk, akkor természetesen nem fogadjuk el azokat a

feltételezéseket, amelyek szerint a legendás földrész nem az Atlanti-óceánon lett volna. A mások által unalomig idézett Platón-idézet is elég világosan utal arra, hogy Gibraltártól nyugatra, a nagy tengeren volt az a csodálatos „aranykorbeli" városállam és sziget. Nem adunk hitelt azoknak, akik mindenáron Thira vulkántól szétrobbant szigetét vélik Atlantisznak, aminthogy azok véleménye sem hat ránk, akik a legendás Atlantiszt Dél-Amerikában vagy Skandináviában vagy Afrikában, esetleg másutt vélik tudni. Mi most - hangozzék ez bármilyen meglepően is - megint csak a tudományt fogadjuk el döntőbíróként. Ha valaki nem vette volna észre, könyvünkben egészen eddig (és majd ezután is) a tudomány érdekében írjuk le véleményünket, őt kérjük fel döntőbírónak, a legtöbbször eleve csak azért esedezünk, hogy a tudomány emberei méltóztassanak leereszkedni az egyik vagy másik problémakörhöz, és figyelembe venni, megtekinteni a mellette szóló bizonyítékokat. Az objektív igazság persze önmagáért beszél, és a tudomány majd később belátja mostani tévedéseit, aminthogy erre már eddig is több ezer esetben szorult rá az elmúlt időkben - és nyilván lesznek még tévedései a jövőben is. Eljön az idő, amikor a mai „áltudományok" az akadémiák dicsfényében sütkéreznek, a ma kinevetett, elhallgatott és elhallgattatott elméletek és állítások pedig alapvető igazságokká lesznek. Nincs tehát abban semmi különös, hogy mi a tudomány eszközeivel igyekszünk érvelni (bár így tennének az úgynevezett „szkeptikusok" is), és annak eredményeit, felfedezéseit és olykor kutatóit idézzük tanúként. Ezenfelül minket nem Atlantisz pontos vagy pontatlan, valószínűsíthető vagy biztos helye érdekel. A mi számunkra - amint az már talán kiolvasható a könyvből - az Elődök egykori létezésének bizonyítása a cél. Ezen az úton pedig Atlantisz csak egy lépcsőfokot jelent létránkon. 1860 óta folynak tengerkutató mérések az Atlanti-óceánon. Annak fenekét idestova százötven éve folyamatosan térképezik fel. Így ma már elég sokat tudunk a „lenti világról", és senki előtt sem lehet kétséges, hogy valóságos hegyvidékek, hegyláncolatok, völgyek, szakadékok, fennsíkok húzódnak a mélyben. Az Azori-, a Kanári-szigetek, valamint Madeira, Szent Pál és Tristan da Cunha szigetei egy valaha itt húzódott nagy sziget, azt is mondhatnánk, kisebb földrész maradványai. A huszadik században az átlagosan 3 ezer méteres mélységből különböző alkalmakkor kiemelt kőzetek és próbafúrások eredményei egyértelműen bizonyítják, hogy vulkáni kőzet van a mélyben, méghozzá láva, amely nem víz alatti kitörésnél, nagy nyomás alatt, hanem a felszínen, a levegőben hűlt ki és szilárdult meg. Vagyis nem kétséges, hogy ezen a tájon, e szigetek körül és között volt az a föld, amelyet vulkánkitörések [77] és talán más katasztrófák süllyesztettek a mélybe. Azt is bebizonyították a geológusok, hogy mindez nem történhetett régebben, mint 15 ezer éve. Vagyis az előző részben boncolgatott dátumösszeesések átlaga, a 11500 év körüli időpont nagyon is egybevág ezzel. Ez volt mellesleg az első eset, hogy Atlantisz az egzakt tudományok

látókörébe került, mintegy felbukkant azok láthatárán. A legenda ezzel, akárcsak Trója vagy a vízözön esetében, ismét valósággá vált. Minden valószínűség szerint a mai Azori-szigetek környékén volt az a vidék, amit Atlantisznak neveztek egészen az ókortól napjainkig. Ha megnézzük a tengerfenéktérképeket, még a népszerű, „civil" használatra kiadott atlaszokban is láthatjuk az Észak-Atlanti-hátságot, ezt a tenger alatti hegyvidéket, amely az Azori-szigetek körül a mélyben terpeszkedik. De nem a több kilométeres mélységben, hanem csak pár száz méteres ott a vízréteg. Madeira és a Kanáriszigetek talán csak úgy tartoztak Atlantiszhoz, hogy hozzá viszonylag közel fekvő szigetcsoportot alkottak. Ki tudja, még hány, ma már nyomokban sem létező vulkanikus szigettel együtt. Nem véletlen tehát, hogy a Kanári-szigetek őslakói nem is oly régi kihalásuk előtt esküdtek rá, hogy valaha létezett egy nagyon fejlett társadalom, amelynek tagjai sokkal, de sokkal többet tudtak a világról, mint a mostani emberek? A geológiai felfedezések fényében ez annál is valósabbnak tűnik, mert hiszen e szigetek lakói éltek a legközelebb Atlantiszhoz, sőt minden valószínűség szerint afféle szövetségeseik voltak, akik már csak földrajzi közelségük miatt is részesülhettek minden jóban, amivel „Atlantisz", azaz az Elődök (egyik) fészke, támaszpontja N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 48elárasztotta a világot, az akkori kezdetleges emberiséget. Feltevésünk szerint körülbelül 11500 évvel ezelőtt egy kisbolygó bukkant fel, és a Föld felé száguldott. Az Elődök erről időben értesültek, szétrajzottak, hogy a már jó ideje védelmükbe vett törzsek - és nemcsak azok - között elhintsék a figyelmeztetés magvait. A kisbolygó vagy az Atlanti-óceánba csapódott, vagy annak túlsó, amerikai partvidékén ütközött a Földdel (ez lenne a mai Mexikói-öböl). Akárhogyan is volt, az idegen égitest közeledtére az összes vulkán a Földnek azon a féltekéjén működésbe lépett, ami hihetetlen és „békeidőben" sosem tapasztalt erőket szabadított fel, kataklizmák sorozatát okozta. Már akkor remegni kezdett a talaj - a sziget - az atlantisziak lába alatt, amikor a kisbolygó még csak közel volt hozzájuk. Aztán amikor percekkel később becsapódott vagy egyenesen Atlantiszba, vagy a tőle nyugatabbra fekvő tengerrészbe, a pusztulás következő fokozata és a magas árhullám mindent elsöpört. Akkor most tegyünk egy látszólagos kitérőt - a jóval későbbi időkbe. Ha valaki azt hiszi, hogy az efféle katasztrófasorozat lehetetlen, most bebizonyítjuk [78] neki: bizony még kozmikus égitesttel való ütközés nélkül is megtörténhet, persze valamivel kisebb méretben. Sőt, mi több, éppen ezen a tájon. Hasznos lesz átfutni ezt a kis, időrendbe szedett kataklizmasorozatot: Az Azori-szigetcsoport egyik tagját, Sao Miguel fővárosát 1622-ben egy váratlan földrengés és az azt követő tengeri szökőár eltemette. Hetven évvel később Jamaicán - amely onnan már nincs nagyon messze - a mélybe süllyedt Port Royal városa.1755 novemberében Lisszabon városa - szintén nincs olyan messze az Azori-szigetektől - egy pár perces földrengés miatt megsemmisült, több tízezer ember vesztette életét. Ugyanakkortájt Izlandon egy rengést észleltek, amely több ezer kilométerre délre is mozgásba hozta a tengert,

aminek következtében a szigetország lakosságának 25 százaléka elpusztult. Martinique szigetén 1902-ben kitört egy vulkán, és rengéseivel, gázaival harmincezer embert ölt meg. 1922-ben a nyugat-afrikai Accrát pusztította el egy rengés - földtanilag ez is ugyanolyan vidék, mint a tőle pár ezer kilométerre található egykori atlantiszi maradványok. Az 1800-as évek elején az Azori-szigeteken nagy rengések közepette egy új sziget emelkedett ki a mélyből, majd mire nevet adtak neki és felrajzolták az új térképekre, váratlanul ismét elsüllyedt és eltűnt a tengerben. 1963-ban Izlandon is születtek új szigetek, korábban pedig a brazil partok mentén is megesett az ilyesmi. Mindez arra utal, hogy errefelé akkor is élénk lehetett a vulkáni tevékenység: szigetek születése és újbóli eltűnése (vagy megmaradása) gyakori eseménynek számított. Ne gondolja emiatt senki, hogy szigetek és szigetcsoportok csak a geológiai korokban, több millió, tíz- vagy százmillió évekkel korábban születtek, és azóta változatlan a világ térképe, és hogy ez így volt már jóval azelőtt is. Ahogy az ember megjelent a bolygó felszínén (hogy egyáltalán mikor jelent meg, arról e lapokon még igen meglepő dolgokat fognak olvasni).Ha pedig, mint láttuk a tudományosan igazolt adatokból, egy nagy sziget 11500 évvel ezelőtt szétrobbant, részben elsüllyedt, megsemmisült - akkor ennek nyoma kellett, hogy maradjon az emberi emlékezetben is! Tizenegyezer év nem volt olyan régen, az emberiség emlékezik a későbbi vízözönre és más eseményekre is. Azok, akik a katasztrófa színhelyéhez már akkor is közelebb éltek - illetve persze az őseik -, azok körében még élénken élhetnek az egykori katasztrófa emlékei. Csak ugye azok, akik közelről látták, mind odavesztek, tehát már abban a nagyon régi korban is csak másod- és harmadkézből származó információk áramolhattak szét a világba. Nem csoda, hogyha Platón elbeszélésében oly kevés adatszerűség, annál több fantasztikusnak tetsző elem maradt fenn. Ám a nagy filozófus soraiban ott van a lényeg, az, hogy egy aranykor volt, hogy Atlantisz városállamában ideális állapotok uralkodtak. Mi persze [79] sejtjük, hogy azért az Elődöknek is voltak gondjaik bőven, és sem körülményeik, sem más ügyeik nem mentek mindig tökéletesen, egymás között is akadtak súrlódásaik biztosan. De ehhez a kívülállónak, a „primitíveknek" semmi közük sem volt, ezért nem is nagyon szerezhettek róla tudomást. Rengeteg érdekes és részben tudományos víz alatti régészeti kutatások eredményeivel büszkélkedő művet olvashatunk arról, hogy a Bermuda-háromszög egyes szigetein, városai közelében meg a Karib-tengeren és másutt milyen egykori nagy kultúrák nyomait találták meg. Kikötővárosokról van szó, amelyek ma mélyen a tengerben fekszenek, de valaha nyilván a N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 49felszínen voltak. Ezek annyiban segítik a mi elgondolásunkat, hogy valószínűleg nem volt közük Atlantiszhoz. Inkább arról lehet szó, hogy a nagy jégkorszak előtt léteztek, és csak jóval később az

olvadás emelte meg a világóceánok szintjét, és ezek a városok akkor kerültek víz alá. Ami persze nekünk is jelent valamit: ezek a városok olyan korban léteztek, amikor a hivatalos tudomány szerint ősemberek vándoroltak a Földön, és senki még csak házat sem volt képes építeni, nemhogy (kikötő)városokat... Mégis voltak, lám, 12-15 ezer évvel ezelőtt, sőt már korábban városok a kellemes éghajlatú tengerpartokon, korabeli szigeteken. A tudomány más forrásokból is értesült arról (ezeknek semmi közük sem volt és nem is lehetett „Atlantisz" létéhez vagy nem létéhez), hogy 10-12 ezer évvel ezelőtt az Atlanti-óceán északi medencéjében hatalmas vulkanikus erők működtek. A következő időadatokat a C-14-es izotópos időmeghatározó módszerrel készítették (tisztában vagyunk ennek széles hibahatáraival, mégis ily módon alapvető információk birtokába lehetett és lehet jutni). Az, hogy arrafelé erős volt a vulkáni tevékenység, jelzi szerte a „környéken" a földrétegekben fellelt hamu. Ugyanakkor nemcsak ott, hanem a mai Nyugat-Európában, a Kárpátokban és a Kaukázusban is számos tűzhányó tört ki. 10 ezer évvel ezelőtt Skandináviában megindult a gleccserek visszahúzódása, de bizonyos fázisai már 2-5 ezer évvel korábban elkezdődtek, ami megemelte a világtengerek szintjét. Az is nagy hatással volt az éghajlatra, hogy az utolsó jégkorszak után első ízben körülbelül 10-12 ezer évvel ezelőtt tört be a Golf-áramlat az észak-atlanti vizekre. De még egyes tengeri élőlények kelet felé történő vándorlása, majd hirtelen kihalása is arra utal, hogy körülbelül 10-11 ezer évvel ezelőtt valami hirtelen elvághatta a folyamatot. Ezenfelül a tudósok megállapították, hogy az Azori-szigetektől délre fekvő tenger alatti Atlantiszhegység (igen, ez a tudományos neve!) körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt emelkedett ki a vízből. Hosszan sorolhatnánk még az ülepedésiréteg-adatokat vagy az újabb kori ismert földrengéseket, vulkánkitöréseket, az itt-ott felfedezhető abnormálisan [80] vastag üledékrétegeket. Már csak azért sem tesszük, mert a tengerfenék fölötti erős áramlatok alaposan áthelyezik a rétegeket. Ma már egyébként komoly tudósok is évtizedek óta azt vallják, hogy az Atlanti-óceán közepén gerincszerűen húzódó hatalmas hegyvonulatok közül a legfiatalabb éppen az, amelyik az Azoriszigetek körül helyezkedik el. Ennek felső rétege pedig nem lehet a tenger alatt régebben, mint körülbelül 12 ezer éve! Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor ezek a nagy hegyek a tenger alá süllyedtek, mintegy kompenzációként megemelkedtek az... Andok - a nem is olyan távoli délamerikai földrészen. De hagyjuk magát a földrajzi helyet. Mi azt állítjuk - ismétlem -, hogy az Elődök csak a legutolsó korszakukban éltek Atlantiszon (is), és a helynek, bármilyen mágikusnak és misztikusnak, rejtélyesnek és izgatónak tűnik is, nincs nagyobb jelentősége. Mert sok jel arra mutat, hogy ideiglenesen vagy hosszabb ideig, de éltek ők másutt is. Atlantisz, a szigetország talán afféle fővárosuk lehetett. Ezen éppen annak sziget volta miatt lehettek biztonságban a vándorló hordáktól, amelyek nemcsak egy támadás veszélyét hordozhatták magukban, hanem bármikor egy esetleges pusztító járványét is. Sokkal érdekesebb felkutatni azt, amit az atlantisziak, értsd: az Elődök közvetítettek az akkor

már lassan kialakuló emberiségnek. Bár persze az akkor élő embereknek sehol sem volt „emberiségtudatuk", fogalmuk sem volt arról, hogy hányan vannak, merrefelé élnek, hogyan néznek ki a tőlük külsőleg eltérő más egyedek (sőt, hogy ilyenek léteznek, arról sem tudtak), és hogy miféle földrészek vannak szerte a bolygón. Itt egy pillanatra álljunk meg! Csakugyan, hány ember élhetett akkoriban a Földön? Pontos adatokra persze ne számoljunk, de végeztek efféle számításokat, sokszor érdekes és hasznos módszerekkel. Nos, vessünk egy pillantást erre az adatsorra: Egy dán régész szerint 10 ezer évvel ezelőtt az egész Jütland-félszigeten mindössze 1215 ember élhetett. Ugyanakkor Angliában talán ha 7500-an voltak. 8 ezer évvel korábban Japánban mindösszesen 22 ezren lakhattak, erre persze a leletekből és egyéb számításokból következtettek. Az egész emberiség létszáma a kőkorszakban S. Deevey szerint így növekedett: Kr. e. 300 000-ben: 1 millió, Kr. e. 25000-ben: 3 millió 340 ezer, Kr. e. 10 000-ben: 5 millió 320 N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 50ezer, Kr. e. 6000-ben: 86 millió 500 ezer fő. [81] Ez bizony nem sok. Már csak azért sem, mert ebből a mennyiségből „gazdálkodva" kell benépesíteniük az egész bolygót. Vagyis nem sokkal a bibliai idők előtt aligha volt a Közel-Kelet sűrűn lakott, ha nemcsak Európának, hanem Ázsiának, a két Amerikának, Afrikának és Ausztráliának is kell ebből „adnunk" bőven. Ha csakugyan körülbelül ennyi ember élt Kr. e. 6000 körül, akkor korábban, 11500-ban, a Csapás idején nyilván jóval kevesebben voltak. Tegyük fel, hogy a létszám nem haladta meg a 3 5 milliót. Vajon mennyi lehetett az Elődök létszáma? Erről természetesen semmilyen adatunk sincsen. Mivel a tudomány tagadja az Elődcivilizáció létét, még ha voltak is, az ő létszámuk nincs benne az előbb felsorolt mennyiségekben. Csak találgathatjuk, hogy mindösszesen pár ezren vagy pár tízezren lehettek. Többen valószínűleg aligha. Az ő életmódjuk, fegyelmük, a tudás örökös keresése és az, hogy nehéz lehetett bejutni közéjük - mind arra utal, hogy létszámuk nem növekedhetett exponenciálisan, mint az ún. „normális társadalmaké". Már ennyi embert sem lehetett szemmel tartani, ez biztosnak látszik. Akkoriban még az olyan kontinenseket is, mint Európa, hatalmas és sűrű erdőségek borították (tudjuk írott történelmünkből, hogy Kr. u. 1000 körül is hihetetlenül nagy erdőségek voltak mindenfelé ezen a földrészen). Tehát itt is elbújhattak a törzsek, a vándorló népek, nem is szólva Ázsia, Afrika és Amerika egybefüggő, sok tízezer négyzetkilométeres őserdeiről, a valódi dzsungelekről. Az Elődök tehát biztosan csak pár száz kiválasztott törzzsel, hordával, nemzetséggel tartották a kapcsolatot. Ezekhez vagy ötletszerűen látogattak el, vagy előre meghatározott időben és helyen találkoztak a még vándorlókkal. Akik persze már napokkal korábban ott gyülekeztek a „szent helyen", ahol majd megjelennek „isteni barátaik", a jóakaratú mindenhatók. Kövekből hatalmas köröket építettek, vagy sziklatemplomokat faragtak ki, Stonehenge-féle kőkápolnákat emeltek...? Mindegy. Mi azt állítjuk, hogy a Csapás előtt az Elődök sokakkal összebarátkoztak, és fokozatosan

„szelídítették" magukhoz az (ős)embereket. Erre utalnak a teremtésmítoszok és más eredetlegendák. A Csapás dátumának ismeretében aztán szétrajzottak, és figyelmeztették védenceiket arra a hatalmas bajra, ami majd bekövetkezni látszott. Ezt részletesen leírták előre, és megmutatták a menekülés módjait, nyilván mindenkinek a környezetére szabott módon (síkságon élőknek nem mondták, hogy menjenek fel a legmagasabb hegycsúcsokra stb.). Ezekre utalnak a vízözöntörténetek szerte a bolygón. A harmadik cselekedetük, amiben mintegy tetten érhetjük az Elődök tervszerű munkáját - az a tudás elterjesztése volt. Valamit tenniök kellett a [82] Csapás után, látva a siralmas eredményt. Sok horda, törzs megsemmisült annak ellenére, hogy tudtak a közelgő Csapásról, és megkapták a szükséges túlélési tanácsokat. Másfelől pedig azok, akik megmenekültek, igen siralmas állapotban voltak. A Föld ezenközben katasztrofálisan nézett ki: sok törzsnek gyorssegélyre volt szüksége. De a legfontosabb az volt, hogy valami módon ezek az emberek elnyerjék a tudást. Hogy már ne legyenek olyan határtalanul kitéve az elemeknek, a katasztrófáknak, minden földi bajnak, mint voltak annak előtte. Erre nyilván bennük is megvolt az igény, szinte kérték-követelték az ismét felbukkanó Elődöktől, hogy szeretnének többet tudni, nehogy így járjanak még egyszer! Az Elődök előbb globális kárfelmérést végeztek, aztán dönteniük kellett. És nem vitás, hogy a tudás átadása mellett tették le a garast. Ebben már csak azért is biztosak lehetünk, mert hiszen tudjuk, hogy számos információt átadtak. E lapokon nemrégen már említettük, milyen különös dolgokat tudtak, mire voltak képesek a primitív korszakukból éppen csak kiemelkedőben lévő emberek. Hogy az Elődök léteztek, annak nemcsak az átadott tudás a bizonyítéka, hanem számos róluk szóló információ is. Az alábbiakban olyan műveket és szerzőket idézünk fel, amelyek és akik valamilyen formában éppen ezt a tényt rögzítették. Az első tanúnk Abu Balkhi, az a nagy hírű arab tudós, aki Kr. u. a IX-X. században élt. Ő is felkereste Egyiptomot, vizsgálódott a helyszínen, és feljegyezte, amit hallott. Ennek lényege az, hogy a hatalmas kőépítményeket azért emelték az ott élők, hogy ezek segítségével N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 51megmeneküljenek a közelgő pusztulástól. Ami persze világos utalás a Csapásra, de arra is, hogy az építők előre tudtak róla. Kevéssé valószínű azonban, hogy elég idejük maradt volna erre a pusztulástól a piramisok felépítéséig! Ennyivel előbb - tegyük fel: évtizedekkel korábban - aligha tudhattak a közeledő katasztrófáról. Itt is szó esik azonban az információk átmentéséről. Abu Balkhi azzal folytatta a történetet, hogy a piramisok belsejébe elrejtették mindazt, amit a bölcsek szerettek volna megőrizni. Nyilván nem tárgyakról, hanem valamilyen formában feljegyzett tudásról lehetett szó. Hogy valami lehetett a piramisügyben, azt egy másik arab kutató, Maszudi is jelzi. Ő állítólag réges-régi forrásokból dolgozott, amelyek később elvesztek. Ő egy uralkodóról, bizonyos Szurid

királyról tesz említést, aki két nagy piramist emeltetett, és megparancsolta a papoknak (tudósoknak), hogy rejtsék el bennük tudományuk feljegyzéseit és mindent, amit a művészetekben vagy bármilyen más téren addig elértek. Hogy ez a Szurid aligha [83] csak király volt, kiderül a folytatásból. Ugyanis Szurid is így tett, ő például összes csillagászati feljegyzését elrejtette a piramisokban. Nos, lehet, hogy ez nem is Egyiptomra vonatkozott? Merthogy ott több piramist emeltek. Szurid élhetett éppenséggel a mezopotámiai síkságon is, sőt lehet, hogy csak a legenda tartja őt királynak - lehet, hogy az Elődök közé tartozott, és már hosszabb ideje ott élt a helybeliek között? Megjegyezzük azt a közismert tényt, hogy a tudomány folyamatosan tiltakozik az ellen, hogy a piramisokat akár a vízözön, akár a Csapás előtt építették volna. Ezeknek mindössze pár ezer esztendőt engedélyeznek, és az egész egyiptomi civilizáció összesen sem kap annyi évet a mai tudománytól, amennyi a Csapás idejének akár csak a felét kitöltené. Vagyis arra 11500 évvel ezelőtt került sor, a tudósok szerint a piramisokat pedig mindössze 3500-4000 évvel ezelőtt építették. Bár nehéz elképzelni, milyen időmeghatározó módszerrel mérhető egy gránitalapzatra épített kőhegy pontos kora... Ám menjünk tovább. Thot isten fontos személy és tekintély volt az egész egyiptomi kultúrában. Az óegyiptomi történész, Manethón említései azonban arra engednek következtetni, hogy ez a Thot nem volt más, mint egyike az... Elődöknek. Manethón is leírja, hogy amikor megérkezett a katasztrófa közeledtének híre, Thot összegyűjtötte saját szövegeit, amelyeket az azt megelőző időkben írt le saját kezűleg. Később aztán ő lett a tudás istene az egyiptomi mitológiában, istenné avatták. Nem véletlenül, ugyanis ő tanította meg az embereket írni. Ezek nem hieroglifákkal, hanem feltehetően betűkkel írott szövegek voltak, mert Manethón szerint aztán a Csapás után fordították le hieroglifanyelvre. Ellenben a történetíró megjegyezte, hogy Thot szövegei „szent nyelven" készültek. Ez minden bizonnyal Atlantisz, vagyis az Elődcivilizáció nyelve lehetett. Ami egyben azt is jelenti számunkra most, hogy az Elődök egy saját nyelven beszéltek, és abba talán már nem avatták be az idegeneket, a „primitíveket". Erre csak az jogosult, aki jó eszű gyerekként bekerült az Elődök iskoláiba, és egyszerre gyarapította azok létszámát, valamint egyúttal felfrissítette az Elődök genetikai állományát is. Nem is szólva arról, hogy ily módon mindig nyertek egy-egy új kutatót, aki tudásukat gyarapította. Ha ráadásul nem felejtette el anyanyelvét, akkor összekötő is lehetett törzse, népe és az Elődök között. (Genetikai szempontból is érdekes Wolfgang Amadeus, vagy Johannes Chrysostomus Wolfgang Gottlieb Mozart zseniális zeneszerző - Salzburg 1756, Bécs 1791 - alaposan elemzett anyaga. A rövid élete folyamán 626 művet írt világhírű komponista halálának pontos okát ma sem

ismerjük. A salzburgi Mozarteumban 1902 óta őrzik a Mozartnak tulajdonított állkapocs nélküli koponyát. A bűnügyi technikában alkalmazott módszerrel bécsi professzorok újraalkották a koponya által valaha hordott arcot, amely hitelességéhez [84] nem fér kétség. Egybevág a fennmaradt, megbízható ábrázolásokkal. Azonban a 2004 végén Innsbruckban - a zeneszerző valamint az anyai ágból a nagymama és a 16 éves korában elhunyt unokahúga csontvázából vett minták alapján - elvégzett anyai ágra vonatkozó DNS-vizsgálat megállapította, hogy az elemzett anyag tanúsága szerint „a három ember nem állt rokonságban egymással". Mindenesetre elgondolkoztató. - A szerk. megjegyzése.) Josephus Flavius, az ókori zsidók történésze is említést tesz arról, hogy éltek itt emberek, akik nagyon jól ismerték a csillagok mozgását, helyzetét és mindent, ami ezekből következett. Ezeket ő egyszerűen „bölcseknek" nevezi, akik előre tudták, hogy a tűz és víz katasztrófája jön el N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 52hamarosan. Mindenkit óvtak ettől, és idejében szóltak, hogy a tudást el kell rejteni, nehogy a katasztrófa megsemmisítse azokat. Ő nem piramisokról tud, hanem kőoszlopokról, amelyekbe belevésték a tudás esszenciáját, és amely szerinte az ő idejében még állt. Nem írja, hol és azt sem, milyen régen történtek azok az események. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az emberek tudatában több ezer évvel később összemosódott a két Csapás. Már csak az utóbbira, az utóbb történtre, vagyis a vízözönre emlékeztek, holott az a másik, a régebbi Csapás is nagy vízzel járt. Ugyanakkor azt sem feledhetjük, hogy az ókorban, különösen annak is az elején, még élénken élt a hit, hogy volt vízözön, és hogy annak előtte is éltek emberek, mi több, azok nagyon sokat tudtak. Sztrabón12 szintén említ olyan réges-régi szövegeket, amelyeket az özönvíz előtt írtak, és átmentettek. Az indiai szent könyvek is emlegetik, hogy némelyiket az özönvíz elől mentették meg. Mi több, már sokkal később, a kelta papok, a druidák13 idejében, szinte „korunkban" is történtek említések valamilyen titkos (év)könyvekről, amelyekben az özönvíz előtti tudás lapult. A vízözön kapcsán már említett Berószosz a Kr. előtti 3. században leírta - mint egy teljesen normális, valóban megtörtént eseményt, amely a történész tollához méltó -, hogy a katasztrófa előtt az emberek igyekeztek mindent megmenteni. A babiloni Ziuszudra királyt említi, akihez idejében megérkezett a vészteljes információ. A mezopotámiai síkságon nehéz lett volna magas hegyek közé menekülni a tudással együtt, vagy azt kőpiramisokba rejteni - de erre Ziuszudra zseniális módszert talált ki. Megparancsolta, hogy [85] papjai írják le minden dolgok kezdetének, lefolyásának és befejezésének történetét, majd azt ássák el Szipparban, a Nap városában. Ez csakugyan jó módozatnak bizonyult, mert miután az árhullám átrohant a síkságon, és mindent elmosott, nem hatolhatott be a föld alá. Az áradat után Ziuszudra és utódai megtalálták a könyveket - gondolom, ékírásos táblákat -, és mint Berószosz írja: „sok új könyvet írtak, templomokat építettek és ismét megalapították Babilont". Vagyis újjáépítettek mindent, és a régi

tudást az időközben gyarapodó újjal ötvözve haladtak tovább. Mindenesetre sokfelé sikerült átmenteni ezt a tudást. A következő nagy fejezetben a megfogható, fizikai formában megmaradt tárgyakról írunk majd, amelyek szintén ugyanezt célozzák, ugyanezt bizonyítják. Most azonban maradjunk még az elméleti tudásnál. Ugyanezt mondták Szolón görög történetírónak az egyiptomi papok, akik szánakozva néztek rá, hisz egy nagyon is fiatal, szinte mit sem sejtő népből származik. Míg ezzel szemben az ő egyiptomi őseik már akkor is a világon voltak, gondolkoztak és cselekedtek, amikor a görögökről még senki sem hallott. Ők is elmesélték, hogyan nézett ki a Csapás, amelyből itt is - hisz az Atlanti-óceán elég messze volt - csak a vízáradatról tudtak, amely elsősorban a tengerparti és folyók menti városokat sújtotta, a magasabb hegyvidékekbe már nemigen jutott el. Az indiánok könyve, a már említett Popol Vuh adja talán a legjobb leírást az Elődökről. Nehéz lenne elhinni, hogy ezt évezredekkel később csak úgy kitalálták az indiánok - akkor, amikor még nem találkoztak egyetlen fehér emberrel, egyetlen a magukénál magasabb civilizációval sem. Ott ugyanis ezt olvassuk az „első emberekről": „Mindent elértek a tudományban, ami a világon létezik. Ha körülnéztek, rögtön megláttak mindent az égbolttól a föld mélyéig. Még azokat a dolgokat is látták, amit sűrű sötétség borított. Anélkül, hogy egy lépést kellett volna tenniük, látták az egész világot, arról a helyről, ahol álltak.Nagy volt az ő bölcsességük." Nem kell alaposan elemezni ezt a szöveget, hogy megértsük. Ma már ezzel nincs gondunk, de még száz évvel ezelőtt is azt hihettük, hogy az indiánok fantáziáltak (a tudomány máig azt hiszi...). Ma, amikor már van televízió, vannak mindenhová gyorsan eljutó repülőgépek és más közlekedési eszközök, vannak csillagászati műszerek - szinte teljesen nyilvánvaló, hogy az indiánok ősei egy ilyen magasan fejlett földi civilizáció egyedeivel találkoztak és éltek is együtt olykor. Nem kétséges, hogy az Elődök rendelkeztek távolba látó készülékekkel, sebesen mozgó közeledési eszközökkel, tanulmányozták a világűrt („amit sűrű sötét borított"), és nem csoda, 12 Strabon vagy Strabo - Kr. e. 63-Kr. u. 19. görög földrajzíró. Legismertebb műve a 17 kötetes Geographika. 13 Az ókori Britannia és Gallia kelta papjai és jósai. Zárt rendjükben a rang nem öröklődött apáról fiúra. Három osztályra tagozódtak: papokra, bárdokra (énekesek) és jósokra. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 53hogy azok a primitív népek olyannyira felnéztek rájuk, hogy később aztán közülük [86] többeket egyenesen isteneik közé soroltak, mint például az egyiptomiak Thotot.

Nézzük ismét az átmentett tudást. Ott voltak például a maják, ezek a közép-amerikai indiánok, akik nem ismerték a vasat, sem a fazekaskorongot, mi több, a kereket sem fedezték fel. Ennyire ügyetlenek lettek volna? Vagy tudták ezt is, csak a tudás elveszett? A történelemben, akár a legújabb időkben is, számos példát lehetne sorolni az úgynevezett „második vadságra", amikor is egyes népek a régen birtokolt tudást elfelejtik, és többé nem használják. A maják ellenben nagyon is ki tudták számítani, mennyi idő alatt kerüli meg a Föld a Napot. Vagyis az év hosszát. Ezt a közönséges naptárak 365,242500-ra, a maják 365,242129-re tették, míg a legújabb tudományos mérések szerint ma a 365,242198-at fogadjuk el pontos számnak. Ami nem kevesebbet jelent, mint hogy amíg nem jöttek létre a huszadik századi modern műszerek, az összes számítás közül a maják álltak a legközelebb a valós értékhez! Most mondja meg valaki, ezt vajon hogyan számolták ki. Műszerek nélkül? Erős a gyanúnk, hogy itt is a tudás átadásáról lehetett szó. Az Elődök ezt is és ezer más csillagászati és egyéb tudásanyagot közöltek velük. Ezek egy része elfelejtődött, mert nem volt rá szükség mindennap, más része megmaradt, hogy szolgálja a vallásos ügyeket vagy a naptár révén az időszámítást. Egy harmadik része pedig úgy beépült a maják életébe (növénytermesztési szaktanácsok például), hogy azokat ma már senki sem veszi figyelembe, nem is deríthető ki, hogy az Elődöktől ered. Aztán ott vannak a sumérok, akik szerint egy év hossza 365 nap, 6 óra és 11 perc volt. Ebben annyi a „poén", hogy manapság mindez csupán 3 másod-perccel tér el attól, amit mi roppant precíziós módszerekkel megállapítottunk. A suméroknak sem voltak távcsöveik, legalábbis úgy tudjuk. Akkor vajon ki mondta meg nekik ezt az értéket? Aztán ott volt Hipparkhosz, az ógörög csillagász. Neki sem volt távcsöve, sem egyéb mérőműszere. Vajon kitől tudta meg a Hold keringési pályaadatait, amelyeket egyszázadnyi pontossággal közölt? Az ókorból fennmaradt csillagászati adatok és ábrázolások egyike-másika arra enged következtetni, hogy azokat nagyon régen szerezték azok, akik végül is megörökítették ezeket. Említettük a denderai ábrázolást, amely olyan csillagállást közvetít a mába, amit Egyiptomból csak több tízezer évvel korábban lehetett látni. De ismerünk más hasonló ábrákat is, ezeken nemegyszer 15 ezer éves vagy régebbi állásokat figyelhetünk meg. Ez arra utal, hogy ezek az információk részei lehettek a Csapás során átmentett anyagoknak! Hiszen nem keletkezhettek 11500 után, csak annál (jóval) korábban. Kik szerezték meg ezeket az információkat? Kik őrizték meg őket, ha (a mai [87] tudomány szerint) az akkor élő összes ember buta, ostoba ősember volt csupán...? Ismeretes, hogy a tavaszi napéjegyenlőség időszakában a Nap tizenkét jegy között vándorol. Egyegy ciklus hossza ily módon 25 290 évet tesz ki. Ennyi időnek kell eltelnie, hogy a Nap és vele az egész Naprendszer, értelemszerűen bolygónk is körbevándoroljon az égen. Nos, a sumér szövegekben nemegyszer szó van erről a számról. Honnan ismerhették ezt az adatot a sok ezer évvel ezelőtt élt és bizony nem éppen akadémikus eszű bennszülöttek? Kizárólag olyanoktól tudhattak róla, akik már több mint 25 ezer éve figyelték az eget, és

gyűjtötték ezt a fajta tudást is! Hogy ezek kik voltak - a válasz nyilvánvaló (nem a sumérok...). Lehet, hogy egyes nagyon bölcs régi emberek gondolati úton jutottak el egynéhány információhoz. De azok semmiképpen sem lehettek számszerűek, ráadásul pontosak, adatszerűek. Azt még fel tudjuk fogni, ahogy a szanszkrit nyelvű Visnu-purána könyvben olvashatjuk: a Föld csak egyike a mérhetetlen világmindenség ezermillió lakott bolygójának. Tibetben évezredekkel ezelőtt leírták, hogy az univerzumban oly sok világ létezik, amennyit még maga Buddha sem tudna összeszámolni. Már az inkák elődei is emlegették állítólag, hogy más bolygókon is van élet, és ott emberekhez hasonló lények élnek. Ezt vajon maguktól találták ki, vagy... ? Szóba kerültek itt régi könyvek, vallásalapítók és azok különleges tudása. Nos, lássuk, miket olvashatunk az efféle művekben? Például mondjuk azt is, hogy az ókori egyiptomiak jól tudták, hogy a Föld gömb alakú. De lám, nemcsak ők, hanem már az őskorból is fennmaradt olyan sziklarajz, amelyen egy ember áll egy N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 54gömbön, egyik kezében a Napot, a másikban a Holdat tartja! Az ősemberek tehát honnan tudhatták, hogy az, amin élünk, voltaképpen gömb alakú? Sejtésünk szerint az Elődök valamelyik „előadásának", oktatásának, felvilágosító magyarázatának nyomán születhetett az a rajz. Ne feledjük azt sem, hogy a középkorban a katolikus egyház által uralt (európai) világban nemcsak Galileit idézték a vádlottak padjára, amikor azt állította, hogy a Föld gömb alakú, és a világűrben repül, és csak egy a sok más bolygó közül. Aki ráadásul még azt is merte állítani, hogy a többieken is létezhet élet - mint Giordano Bruno14 -, azt élve elégették. De szorult helyzetbe került és szintén egy bíróság elé citáltatott bizonyos [88] Cristoforo Colombo, más néven Kolumbusz is, aki szintén valami ilyesmiről beszélt, midőn nyugatra indulva kelet felől akarta megközelíteni Kínát. (Ahogyan ő hitte, vagy csak mondta...? Mert vannak adatok arra nézve: Kolumbusz birtokában volt néhány régi térkép és ősi könyv, amely a Föld valós voltát írta le és ábrázolta. Ő tehát minden állítólagos bizonytalansága ellenére nagyon is biztosra ment volna.) Az óegyiptomiak - az úgynevezett „Leideni demotikus papirusz"15 tanúbizonysága szerint - állították, hogy a Föld mozgását ugyanazok a törvények irányítják, amelyek a többi égitestét odafönt. Mi több, az egyiptomi papok által hátrahagyott szövegek (ezek kétségtelenül az ő tudásukat őrizték és őrzik) nyomán az is világos ma számunkra: tudták, hogy a Nap sem mozdulatlan, hanem az is mozog, halad a világűrben. „Égben úszó gömbnek" nevezték, ezzel máris többet tudtak, mint amennyit a későbbi pár ezer éven keresztül az európai tudós elmék tudhattak. A Kabalában is megvan ennek a nyoma. Zohár könyvében már egészen tudományosnak tetsző leírást találunk a Földről. Ahol is közlik, hogy a Föld a tengelye körül forog, így amikor az egyik felén nappal, akkor a másik felén éjszaka van. Ebből következik, hogy ez egy gömb. De itt nem állt meg a tudomány. Azt is tudták, hogy a Föld kör alakú pályán kering a Nap körül! (Igaz, ez a pálya

inkább elliptikus, de így is szép eredmény Talán az ősök nem akarták az ókori emberek, papok fejét a kör és az ellipszis közti különbséggel terhelni? De az is lehet, hogy akik a Kabalát szerezték, csak pap elődeik régi írásaiból tájékozódhattak. Ez azért is valószínűbb, mert maga a Kabala hivatkozik valamiféle régi iratokra, könyvekre, ahonnan anyaga egy részét merítette.) De tudtak erről az amerikai aztékok is. Számukra is egyértelmű volt, hogy az égitestek „kerek labdák". Nos, ha mindezt figyelembe vesszük - és főleg azt, hogy az őskor kezdetén ezek az információk 1. az akkori eszközökkel nem voltak elérhetőek, megszerezhetőek az itt élő primitív emberek számára, 2. ugyanakkor világszerte elterjedtek, egymással semmilyen kommunikációt nem folytató földrészek lakói között egyformán ismertek voltak -, talán nem ostobaság részünkről azt feltételezni, hogy mindezen információk közös forrásból eredeztethetőek. Olyan forrásból, amely nem ismert legyőzhetetlen távolságokat ezen a bolygón, és szinte mindenkivel válogatás nélkül „szóba állt", aki csak a leghalványabb jelét mutatta annak, hogy érdekli ez a tudás.[89] Az anyagmegmaradás törvénye sem olyan friss, mint gondolnánk. Ez a káldeusoknál16 bukkant fel először. A már említett Szicíliai Diodórosz járt náluk, és máig fennmaradt munkájában leírta: az ottani papok meg vannak győződve arról, hogy - idézem - „a világ anyaga örök, és ahogyan az semmikor nem keletkezett, éppen úgy soha nem is semmisül meg". Ez ma egy alaptétel, legjobb tudomásunk szerint mostani kozmoszunk egy ősrobbanásból keletkezett anyaga akkor sem veszik el, ha ez a világ ismét összehúzódik, megint egyetlen anyaggömbbé formálódik, ahonnan aztán igen nagy nyomáson, hőmérsékleten és sűrűségben ismét felrobban - ki tudja, már hányadszor...? De tény, az anyaga nem vész el. Csak folyamatos átalakulásokon megy keresztül, velünk együtt. 14 Jordanus Brunus - 1548-1600 - olasz filozófus. Tanulmányait Nápolyban a dominikánusok rendjében végezte. Hatalmas fantáziával, nagy írói tehetséggel megalkotott világképe megalapozza Kopernikusz rendszerének filozófiai alapjait. Munkásságát az egyház istentelennek, szentségsértőnek, valamint a vallásra veszélyesnek ítélte. 15 Demotikus írás - az ókori egyiptomiak népies írása. Az etióp uralom - Kr. e. VII. század - idején alakult ki. A hieratikus írásból rövidítések és ligatúrák, összekötések felhasználásával jött létre. 16

Khaldea Mezopotámia déli része, az Eufrátesz melletti Hit községtől kezdődik. Ékírásos neve Kaldu. E tartományról kapta nevét később az egész birodalom.

Jó, ha tudjuk, hogy a Bábel tornyáról szóló „sztori" sem csak a mezopotámiai síkságon és onnan a zsidó-keresztény hagyományokban terjedt el. Az Istennel is szembeszegülő, ezért égbe nyúló tornyot építeni akaró dölyfös emberek történetét számos amerikai (!) népnél is megtaláljuk, ahol az alaptörténet ugyanez, legfeljebb az isteni bosszú nem mindig a nyelvek összezavarásában mutatkozik meg. A jungi magyarázat, vagyis Carl Gustav Jung ötlete arról, hogy vannak olyan történetek, amelyek az egész emberiség kollektív emlékezetében bujkálnak, itt nem alkalmazható. Sokkal inkább osztható (és elgondolkoztató, remélhetőleg a „szkeptikusok" számára is) a nagy német kutató, Alexander Humboldt vélekedése. Mert Amerikában kutatva neki is feltűnt, hogy - idézem - „az emlékek, az időszámítás módszerei, a kozmogónia rendszerei és Amerika sok mítosza, amelyek meglepően sok analógiát mutatnak a Kelet-Ázsiában létező feltevésekkel, egyaránt ősi kapcsolatokra utalnak, és nem tekinthetőek pusztán az azonos körülmények eredményének, amelyek között a civilizáció kezdetén minden nép élt". Világos, de kemény szavak, valóságos ítélet. Ami persze nem jelenti azt, hogy Humboldt az Elődök létezésére célzott volna, vagy netán abban hitt volna. Ő úgy sejtette, hiába állítja a tudomány, hogy nem volt közlekedés a földrészek között, valamiféle bizonyosan lehetett, hiszen ugyanazokat a legendákat mesélik az óceán egyik, mint a másik partján. A huszadik században neves tudósok olykor életüket kockáztatva próbálták bebizonyítani, hogy az amerikai kontinensre mindkét irányból eljuthattak az ókori emberek sokszor egészen primitív tengeri járműveken is. Tisztelet ezen személyeknek és [90] kitartásuknak, de értelmetlen volt mindaz, amit tettek (pl. Thor Heyerdahl17), mert az azonosságok forrása aligha lehetett néhány elcsigázott, partra vetett hajótörött vagy olyan tengerész, aki tudatosan vágott neki a nagy óceánnak, és semmitől sem rettegve partot is ért. Netalán ha ez meg is esett volna egyszerkétszer, mi változott volna? Aligha hihető, hogy ezek az emberek egyben sokoldalú tudósok is voltak, akik egyformán jól emlékeztek a saját világrészük összes meséjére, legendájára, eredetmítoszára, valamint ismerték az összes tudományos eredményt a földművelés titkaitól a csillagászatig, és ezt (nyelvismeret híján) azonnal meg is tanították azoknak a vad parti népeknek, akikkel a véletlen összehozta őket a másik világban. Hamarabb pusztították el őket mint félelmetes idegeneket vagy táplálékot. Mi azt állítjuk, hogy világméretű kapcsolatrendszer létezett, de mivel ezen keresztül olyan információk áramlottak szerte a világban, amelyeket a primitív népek és tudósaik maguk semmiképpen sem szerezhettek meg - így mindezt egy olyan embercsoporttól kapták, amely már sokkal régebben létezett, mint ők. Ezek a maguk több ezer vagy több tízezer éves, esetleg még hosszabb idejű fejlődése folytán szerezték meg a később (csak részben) átadott tudást. Egykori szovjet Kelet-kutatók váltig állították, hogy ősi (Kr. e. 1500 körül keletkezett) tibeti

szövegek között... Amerikáról szóló részleteket olvastak. A könyvek különben is nagyon veszélyes fegyverek, mint arról az emberiségnek már sokszor volt alkalma meggyőződnie. Nem kétséges, hogy az Elődöktől kapott tudást nem csak szavakkal adták tovább egymásnak. Az ilyesmi könnyelműség lett volna, hiszen nem csak a rómaiak vélték úgy, hogy „a szó elrepül, az írás megmarad". Az is természetesnek tűnik, hogy a tudást igyekeztek titkosítani. Nem engedhették meg már az Elődök eltűnése után, hogy ezekhez akárki hozzájusson. Nyilvánvaló, hogy a dolog kissé hasonlított ahhoz, ahogyan az utóbbi évszázadokban (évezredekben) a bűvészszakma fogásai tovább éltek. Mindig csak egy nagyon szűk kör volt a beavatottak csoportja, ahová kívülről csak úgy ad hoc alapon senki be nem kerülhetett. Előbb sokáig kellett szolgálnia a „bűvészinasnak" a mestert, míg az végül eldönthette, hogy az illető tanítvány nemcsak kellő kézügyességgel rendelkezik, hanem megbízható is, aki soha senkinek nem fogja elárulni a titkokat. Csak utána tanították-tanítják meg a következő nemzedék képviselőjét legyőzni a gravitációt, lebegni és másokat lebegtetni, és más, a fizika törvényeivel nemcsak látszólag, hanem valóban ellenkező dolgokat művelni![91] Mert azt is állítjuk - bár ennek a könyvünk számára nincs jelentősége, csak mint érdekességet 17 Híres norvég tengeri biológus (1914—2002), a Kon-Tiki expedíció (1947) szervezője – is. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 56említjük meg -, hogy éppenséggel az Elődök korától származik az a tudás, amelynek révén egyegy bűvész (korántsem mindegyik) le tudja győzni az egyetemesnek hitt fizikai törvényeket, például lokális antigravitációs hatásokat tud előidézni. Mi nagy merészen azt állítjuk, hogy amikor egy modern bűvész ma, a huszonegyedik században a nézők szeme láttára ide-oda repked a színpad fölött, vagy egyszerre két helyen véljük őt látni - akkor szó sincsen trükkökről! Mi a valós esetet, tényt, helyzetet látjuk, a mágus valóban röpköd, és nem láthatatlan drótokon húzzák ide-oda. Csak ugye mindenki kényelmesebbnek és „tudományosabbnak" véli azt hinni, hogy biztosan valami trükk van a dologban, amit persze a mágusok nem árulnak el. Mi meg azt állítjuk, hogy ez valódi tudás és képesség, olyan ismeretek birtoklása, amit régen eltitkoltak a plebs, a nagyközönség elől - és ma sincsen ez másképpen. Könyvek és térképek Mivel mindent titokban akartak tartani, nem beszéltek róla. Ám ugyanakkor komoly döntési helyzet elé kerültek a sok ezer évvel ezelőtti tudás birtokosai. Amit az Elődöktől kaptak, azt át kellett örökíteniük a következő nemzedékekre. Azt a fajta tudást szintén, amit már maguk gyűjtöttek össze az Elődök útmutatásai alapján (pl. a saját erőből végzett csillagászati megfigyelések anyagait vagy az expedíciókra küldött tengerészeik felfedezéseit). A dolog nehéz, veszélyes, bizonytalan volt. Mégis az látszott az egyetlen módszernek, ha ezeket valamilyen módon megörökítik, a legjobb persze írásban. De ha már le van írva minden, nem elég

egyetlen könyvben őrizni azt egyetlen helyen. Több könyv kell és több őrzőhely. Vagyis - több beavatott személy. Innen erednek a titkos társaságok, a tudás klánjai, az ősi örökséget őrző különféle társaságok, lovagrendek, csoportosulások. Érdekes módon ezek az egész földkerekségen feltűntek, és a legtöbb helyen máig léteznek. Olykor persze vakvágányra tévedtek, és nem is mindig saját hibájukból. Volt, hogy olyasmit őrizgettek századokon keresztül, ami már régen értékét vesztette. Vagy eleve hamis tudásanyag volt, amit az igazi titkok őrzőinek szűk köre azért készíttetett, hogy ezzel tévútra vezesse azokat, akiket nem ítéltek eléggé titoktartónak, méltónak az ősi hagyatékra. Más szerzőkkel ellentétben mi nem ítéljük el az úgynevezett titkos társaságokat, amelyek története végighúzódik az ókor, a középkor és az újkor jelentős időszakain - olykor mindhárom koron át -, és amelyeket mások nem [92] vesznek komolyan. Sokan akadnak, akik ezeket vagy ártalmatlan bolondoknak hiszik, vagy rosszindulatú alakoknak, akik igazi alantas céljaikat álcázva csak látszólag foglalkoznak efféle régi dolgokkal. Az sem ritka, hogy egy kalap alá veszik mindazokat, akik hisznek a titkos társaságokban, és velük foglalkoznak ma is - mondván, ezek az „összeesküvés-elméletek" hívei. Mi úgy véljük, ennek az egész egykori „láznak" kellett, hogy legyen racionális oka, és az éppen az Elődök által átadott tudás megőrzésének vágya volt. Mi úgy véljük, hogy igenis sok ilyen társaság őrizgette a tudás egy részét, és nehezen hihető, hogy a szabadkőművesek18, a rózsakeresztes lovagok19 és vagy száz másik társaság ok nélkül jött volna létre olyan időkben, amikor az ilyesmivel sokan az életükkel fizethettek. Azonfelül a titkos társaságok létezésének világot átfogó jellege is „gyanús". Mert az afrikai varázslóknak egy-egy tartományban, nyelvterületen, törzsi szövetségben éppen úgy megvan a maguk titkos társaságuk, ahol az információikat kicserélik, és ahol a titkos tudás ma is terjed - mint bárhol másutt a világban. Ősi törekvés az, hogy a hatalmat adó tudást megőrzik. Bizony ennek halvány nyomai még a mai egyetemeken is fellelhetőek. Hiszen ha valaki képes másokat gyógyítani, ismeri az ehhez szükséges szerek összetételét, a szükséges tennivalók összességét és sorrendjét (pl. operáció), akkor a társadalom tiszteli, függ tőle - ilyen egy orvos, egy gyógyszerész vagy törvényszéki szakértő. Ma persze bárki beiratkozhat az orvosi egyetemre, de valaha ez nem így volt. Különösen nem az ókorban és a középkor első felében-kétharmadában, és nemcsak 18 Szabadkőművesség - az egész világon elterjedt társadalmi intézmény, amely a céljaival egyetértő egyéneket kisebb csoportokban, úgynevezett páholyokban egyesíti.

19 A XVII. és XVIII. században bizonyos titkos teozofisztikus - teozófia azaz isteni bölcsesség - társaságok tagjai. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 57azért, mert akkor még nem voltak egyetemek, hanem azért, mert alaposan megválogatták a tudás addigi birtokosai, hogy kire is bízzák annak további őrzését. Tehát a régi könyvekben megvolt a tudás. De arra nagyon kellett vigyázni két okból is: mert ha azokra a köznapi nép ráteszi kezét, akkor az szétterjed és inflálódik, semmit sem ér majd, és birtokosait senki sem féli, nem tiszteli, így azok elvesztik hatalmukat. Másfelől fenyegetett az a veszély, hogy az ahhoz nem értők kezében ez a tudás sok baj forrása lehetne. A szükség tehát rászorította a tudás birtokosait, hogy leírják azokat. De egyfelől el kellett rejteniük a könyveket, másfelől azokban valamilyen titkosító rendszereket kellett használniuk. Se szeri, se száma annak a sok jelképnek, titkos fogalmazásnak és jelnek, szónak, ábrának, fogalomnak, amit [93] ezek a szerzők használtak. Ennek mára külön tudománya lett, amihez, megint csak kevesek értenek. (Vajon csak véletlenül...?) Ha pedig a titkos tudás néha mégis kiszivárgott, ugyanezek az erők mindent megtettek azért, hogy a szellemet visszagyömöszöljék a palackba. Ilyen volt a lőpor története. Mi úgy tudjuk, hogy azt Kínában találták fel sok ezer évvel korábban. Persze nyilvánvaló, hogy abban a korban még nem igazán lehetett rá szükség, ezért csak az Elődöktől kerülhetett át az a tudás a korabeli emberekhez. Kínában egyesek használták is. De az Elődök nyilván elég világosan megmondták a titkok őrzőinek, hogy ez gyilkos harci eszköz lehet, tartsák titokban, ameddig csak lehet. Aztán mégis elkezdett vándorolni a titok. Előbb Indiába került át, már a Krisztus utáni korban. Aztán valakiknek sikerült megkaparintaniuk a tudást, és ekkor a receptet megint titkosították. Azt a tényt, hogy ha ként, szenet és salétromot összekeverünk, milyen pusztító anyag jön létre - pár száz éven át senki sem tudta, és vagy hatszáz évig így is maradt. Akkor Egyiptomban jött rá valaki - vagy szerezte meg a titkos receptet? -, és az akkori Egyiptomban végeztek is robbantásokat. Majd ismét csönd lett legalább hatszáz évig. 1257-ben az Ibériai-félszigeten harcoló arabok az egyik spanyol várost ostromolva bevetették a „csodafegyvert", sikerrel. Utána egy kis ideig ismét csönd volt. Csak 1330 körül jött Berthold Schwartz, a szerzetes, alá a kémia megszállottjaként jött rá ismét a titokra. Mert azt sem zárhatjuk ki, hogy az Elődök titkát jól őrizték a középkorban is, a szerzetes pedig magától fejtette meg azt. Bár szerintünk ehhez valamit hallania kellett előzőleg, ha ugyan nem látott valami kivonatot, leírást talán egy rossz kézbe került régi titkos műből. Attól kezdve a receptet kézről kézre adták szerte a földrészen, és többé már nem volt titoknak tekinthető. Az ókor másik „csodafegyvere", a görögtűz vagy hidegtűz receptje viszont elveszett, helyesebben szólva: azt jól megőrizték. Nem is került máig elő.A „szkeptikusok" figyelmébe ajánlom azokat az ábrákat, amelyeket a nagyszebeni levéltár XVI.

századi kódexében találtak. Ott bizony nem egyebet láthat az érdeklődő, mint két- és háromfokozatú rakétákat! Tökéletesen olyanok ezek a műszaki és röntgenrajzok, mintha ma készültek volna. A német nyelvű szöveg el is magyarázza, hogy a betűkkel jelölt tartályokba milyen üzemanyagot kell tölteni ahhoz, hogy a szerkezet működőképes legyen... Vajon több mint négyszáz évvel ezelőtt ki tudhatott ilyesmit? Nem kétséges, hogy ez nem a XVI. század tudása volt, nem is lehetett az, messze megelőzte a kort, amelyben ezt valaki is felhasználhatta. Messze nem ez az egyetlen ilyen találmány és tárgy, de ezekre majd könyvünk második részében térünk ki. Nos, volt tehát a tudás, amit az Elődöktől kaptak az ókori vagy még az azt megelőző időkben az emberek. Voltak aztán ezek kódolt rejtekei, a könyvek.[94] A könyvek köré intézmények épültek: templomok, papi rendek, titkos társaságok, amelyek őrizték a tudást - vagyis a belőlük eredő hatalmat. Még később lazulni kezdett ez a rendszer: már az ókorban is megesett, hogy egyes adatok, olykor egész könyvek kiszivárogtak. Az ókori szerzők nem is egyszer említenek régi könyveket, amelyek magukban foglalták a tudást, és ezek itt-ott felbukkantak. Nem kétséges, hogy ezen könyvek közül sok meg is semmisült. Vagy véletlenül, vagy szándékosan. Volt, amelyekkel az idő múlása végzett (az évezredek során az idő megette a papírt, elporlasztotta a festéket, a tintát, láthatatlanná váltak az ábrák, romlott a papirusz vagy más alapanyag - vagy ha az kőtáblákon volt, akkor esetleg törtek a táblák, tudatlan emberek vagy uralkodók eltulajdonították azokat, beépítették házaikba, palotáikba). A könyvtárakat, még a N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 58legtitkosabbakat is folyton fenyegette a tűzvész lehetősége. Tudjuk, milyen pótolhatatlan veszteséget okozott az alexandriai könyvtár leégése. De más könyvtárak is jártak így - nem is szólva azokról, amelyeket az ideológiai ellenségek gyújtottak fel! Mert bizony minden korban akadtak könyvégetők, már akkor is, amikor a könyv mint olyan még nem is létezett mai formájában, amikor a könyv (az információhordozó eszköz) papirusztekercs vagy viasztábla vagy pálmafa lapja, kérge vagy bármi más volt. A hódító spanyolok elégették az amerikai indián népek kéziratait, könyveit, de jóval korábban a magukat műveltnek nevező rómaiak is felgyújtották a karthágói könyvtárat, mielőtt az egész várost elpusztították. Akkor félmillió kézirat (!) veszett oda. Kínában egyszer elégették Konfucius20 összes művét - azokkal együtt, akik azokat már elolvasták, és voltak oly óvatlanok, hogy ezt bevallották. Az ókortól a huszadik századi barbárokig, a náci és kommunista könyvégetőkig minden kornak megvoltak a maga titokirtói. Akár tudatosan, akár tudatlanul tették ezt, az eredmény egyre megy. Nyilvánvaló, hogy Alexandriában, Karthágóban vagy Peruban és másutt a legális, hozzáférhető könyvek között

rejtőztek a soha senkinek ki nem adott, a beavatatlanok előtt szorgosan rejtegetett „titkos könyvek" is. Azok is megsemmisültek. Minden korban voltak ilyen könyvégetések, ugyanakkor a háttérben nyilván nagy események zajlottak le (amelyekről ma semmit sem tudunk) azért, hogy a hatalmasok megszerezzék a titkos irodalmat. Ez, mint már említettük, olykor ki is szivárgott, lásd például Kolumbusz titkos Amerika-irodalmát, amely olyan fanatikussá és egyben roppant magabiztossá tette őt évtizedes harcában, amíg megkapta a kért eszközöket és anyagokat az expedícióhoz.[95] Ő ugyanis valóban tudta, hogy ha elindul nyugatra, ott egy idegen földet talál majd. Nem „blindre" ment, és nem véletlenül áldozta fel a fél életét, hogy ezt a lehetőséget kiharcolja magának. Régen felhagyott volna vele, ha nem olyan biztos a dolgában. Azt az önbizalmat pedig az Elődök egykor kódolt tudása adta. Amihez a nagy hajós meglehetősen különös helyen jutott hozzá. Volt akkoriban a portugáloknál - a neves „menedzser", Tengerész Henrik21kezdeményezésére, de már az ő halála után - egy különös intézmény. A „Junta dos Mathematicos", a „matematikai bizottság" intézte Henrik halála után az expedíciók ügyeit. Nekik pedig volt egy titkos könyvtáruk és még titkosabb térképtáruk] Ebbe pedig egy idő után Kolumbusz is belépési jogot szerzett. Amit ott megtudott, arról természetesen másoknak nem beszélhetett. (Nem csoda, ha később a portugál királyi ház alaposan megbánta, hogy elengedte, mi több, valósággal „elhajtotta" ezt az embert, aki ily módon a portugáloknál szerzett tudását kénytelen volt felajánlani a spanyoloknak...) A másik lehetőség az volt, hogy a titkos tudást igyekeztek nem írásban, hanem szóban továbbadni. Csak a beavatottak körén belüli „még beavatottabbak" forgathatták kezükben az ősi iratokat és könyveket, a többiek kénytelenek voltak megelégedni a verbális magyarázatokkal. A zsidó „mágikus" tudás (az Elődöktől kapott információkat gyakorta nevezték és hitték mágikus tudásnak, hiszen ezek révén csakugyan olyasmire voltak képesek alkalmazóik, ami varázslatnak, természetfölötti dolognak hatott a beavatatlanok számára) esetében szinte törvényes előírás volt: csak szóban magyarázható. Ne maradjon írásos nyoma, ami esetleg átkerül a külvilágba, a profánok, a hataloméhes civilek közé! Az ókor emberei számára teljesen természetes volt az is, hogy létezik ilyen tudás, mint az is, hogy azt rejtegetni kell, hogy csak bizonyos emberek férhetnek hozzá. Kínában a könyvek őrzői igyekeztek jól zárt épületekbe, barlangokba vonulni, és az volt a jelszavuk: ahol ők titokban tartózkodnak, oda még egy veréb se jusson be, mert mindenből baj lehet. A Kabala gazdái is barlangokban rejtették el irataikat, és így tettek más földrészeken is. Ismeretes, hogy még Nagy Sándor is rendreutasította tiszteletre méltó tanítóját, Arisztotelészt, amikor kiderült, hogy az könyvet ír a titkos tudományokról. A fiatal király alaposan lehordta az ősz mestert, tudjuk a feljegyzésekből, hisz szerinte nem cselekedett helyesen, ugyanis „nem foglalható írásba a csak

szóbeli tanításra rendelt tudás" - érvelt a király. Aki a jelek szerint komolyan vette a törvényeket, 20 Híres kínai bölcs és vallásalapító - Kr. e. 551-478. 21 Portugálul: Infante Dom Henrique (1394-1460) portugál herceg, a nagy felfedezések korának egyik legfontosabb személyisége. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 59és hozzá hasonlóan sok tízmillió ókori ember tette ugyanazt.[96] Az óindiai szent könyvek szerzői is célozgattak a szövegben arra, hogy ezeket nem akárki olvashatja el. Az egyik fáraó uralkodása alatt Egyiptomban meg is büntettek két könyvtárost, mert nem vigyáztak eléggé az egyik „mágikus" iratra. Ne csodálkozzunk, ha egy-egy ősi kézirat ezekkel a szavakkal veszi kezdetét: „Tartsd a szádat!" Ez a lényegre törő felszólítás - parancs? - mindenkinek szól, aki már eljutott odáig, hogy kezébe veheti a titkos kéziratot. Ilyenkor alapvető szabály, szinte esküvés, hogy nem beszélhet róla másoknak. Nincs kizárva - vannak hívei ennek az elméletnek is -, hogy Krisztus efféle „mágikus" tanokat is átadott tizenkét követőjének, az apostoloknak. De ne menjünk vissza olyan messzire az időben! Maga Newton, a természettudományos gondolkodás egyik úttörője bevallotta írásaiban, hogy léteznek a tudományban is olyan titkok, amelyeket nem szoktak kívülállók orrára kötni. Ő sem tette, így aztán nem tudjuk, pontosan mire gondolhatott. De ne higgyük, hogy mindezek az iratok - amelyek vagy fennmaradtak, vagy sem, vagy ismertek lettek, vagy továbbra is lapulnak valahol - csak az Elődök által átadott ismereteket őrzik. Az emberek egy része mondhatni genetikusan afféle „titokőrző" képességgel és hajlamokkal rendelkezik (míg egy másik része éppen fordítva, „titoktörő", vagyis a titkok leleplezését tart-ja céljának, beleértve e könyv szerzőjét is), és ezért azt a tudást is titkosítja, amit ma szerez meg, amit ő talál fel, ismer meg. Az alkimisták (a vegyészet mára méltatlanul homályba lökdösött előfutárai, sőt megalapítói) után csak könyvből legalább 100 ezer maradt fenn, és mennyi pusztulhatott el az idők, a történelmi viszontagságok során. De most lássuk e régi könyvek tartalmát! A nagy többség által sohasem látott, nem ismert művek tartalmára is sor kerül majd az elkövetkező oldalakon. Elég sok olyan irat van, amelyben rejtélyes utalásokat vagy éppenséggel nagyon is kerek leírásokat találunk olyasmikről, amely dolgok a mai akadémikus tudomány szerint... nem létezhettek. A szóban forgó könyvek egy része viszont egy csöppet sem titkos ám! Sőt olyan is akad köztük, amely manapság a világ egyik legismertebb, nap mint nap forgatott könyve - mégis tele van olyasmivel, ami az előző emberiségre, egy már múltba hullott civilizáció tagjainak élénk tevékenységére utal.

Ez a könyv pedig a Biblia. Említettük már, ha a régi legendákat a mostani tudósok másféle szemlélettel tekintenék át ismét, akkor döbbenetes dolgokra jönnének rá. Mi ezen már túl vagyunk, de amit állítunk, azt a tudomány világában jószerével senki sem veszi komolyan, és ez nem túl jó. Pedig nem is a mi érdekünk, hanem egyenesen a tudomány, sőt az emberiség érdeke lenne a tisztánlátás, a másféle, az eddiginél sokkal pozitívabb hozzáállás. [97] Szerencsére egyre többen vannak, akiknek ugyanígy feltűnt már ez a dolog. A Biblia és más hasonló művek technicista - vagyis a műszaki értelmezés, a technikai magyarázatokra összpontosító szemléletű - átolvasása, mérlegelése, elemzése után egy egészen új kép bontakozhat ki előttünk. Ami persze manapság afféle szentségtörésnek számít, hisz az eredmény minden esetben az lenne - az lesz! -, hogy ezek a könyvek nem a Mindenható sugallatai nyomán keletkeztek. Hanem például a Biblia egy egészen másféle eseményt mesél el. Ad absurdum (a Däniken-féle változatban) arról szólna, hogyan ügyködtek a Földön az ókor előtt és alatt az idegen űrhajósok. A mi változatunkban pedig kiderülne: nem egy isten kezdeményezésére született az Ótestamentum, és nem is róla és híveiről szól, hanem egy már régebben itt élő nagy tudású embercsoport tetteiről! Ez alapjaiban rázná meg a keresztények nagy létszámú és nagyon befolyásos világát. Hasonlóan sokkoló lenne a hatás Indiában és a világon másutt is élő buddhisták és más ottani rokon tanok követői számára is. Ha kiderülne, hogy a régi indiai szent iratokban megint csak egy fejlett emberi civilizáció tetteit és eredményeit zengik, akkor bizony hol marad itt hely az Istennek, a mindenhatónak, a földöntúli hatalomnak!Ellenben ha a tudomány ezért nem foglalkozik a Bibliával, nagyobb a baj, mint gondoltuk. Mindenképpen gond van, hiszen ha csak tekintélytiszteletből teszik ezt, az sem jó megközelítés. Ha félnek hozzányúlni, mert heves reakciók várhatóak a keresztény egyházak részéről, akkor meg a gyávaság jelenti a bajt. De a legnagyobb baj akkor van, ha minderről tudva a tudósok nem mernek technicista szemlélettel Bibliát elemezni, mert félnek az eredménytől! Vagyis ha az N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 60elemzés előre látható eredménye az lesz, amit mi sugallunk: hogy valóban szó sincs ott isteni beavatkozásokról, csupán egy elődcivilizáció tetteiről! A tudomány mindenképpen bajban van, mióta ezt a kérdést felvetettük. Persze a kutatók ugyanúgy, mint a szkeptikusok, a szokásos módon reagálnak: nem vesznek tudomást az ügyről, a problémáról, sem a megoldási javaslatunkról. Érthető, ha önként senki sem dugja a karját egy méhkasba. Mi mégis megtesszük. Tehát - a Biblia. Mint köztudott, első része, az Ószövetség arról szól, hogy az Isten szövetséget köt egy kiválasztott néppel, a zsidókkal, ami nem megy akadályok és zavarok, kalandok és buktatók nélkül. A második része, az Újszövetség lényegében Jézus életének, tetteinek történetét adja elő.

Minket elsősorban persze az Ószövetség érdekel most, induljunk el elsőként onnan. Csak azokat a részeket emeljük ki, amelyekben a technicista szemléletnek bármi szerepe lehet. Mert nyilvánvaló, hogy a rabszolgának eladott József történetében ez a szemlélet nem érvényesíthető, de nincs is benne szerepe, nem indokolt tehát ott bevetni a módszert.[98] Mint arról már nem is egy helyen olvashattunk ebben a könyvben, az Elődök sorra felkeresték a Csapás előtt és után a helyi törzseket. Megbarátkoztak velük, kiismerték nyelvüket és szokásaikat, és hasznos tanácsokat adtak nekik. A Csapás előtt a megmenekülés módjáról beszéltek nekik, utána pedig terjesztették közöttük a tudást, és igyekeztek esetleges háborúskodások helyett békés építőmunkára szólítani ezeket az egyszerű, még szinte emberi fejlődésük kezdetén lévő csoportokat. (A „csoport" szót előszeretettel használjuk, mert egyrészt akkor nem voltak még igazi társadalmak, másrészt ez helyettesíthet olyan fogalmakat, mint „horda", „törzs", „nemzetség" stb.) Kevéssé hihető az a bibliai állítás, hogy a zsidókat ezek az istenek kiválasztották volna mint afféle kedvenceket. Miért is tették volna? Hisz semmiben sem különböztek a többi, akkor élő csoporttól, másrészt az Elődök szem-pontjából sem lett volna értelme egy ilyen kiválasztásnak. Írtuk már, hogy a Biblia első fordítói vagy tudatosan, vagy sem, de csalásokat követtek el munkájuk közben. Az egyik ilyen az „Elohim" szó fordításánál következett be. Ez ugyanis többes szám, és ezért tulajdonképpen Mózes könyveiben - a Biblia elején - nem egy, hanem több istenről van szó. Többször emlegetnek ott valamely idegeneket, akikről aztán nem kapunk bővebb magyarázatot. Számtalanszor bukkannak fel árulkodó jelek, amelyeket természetesen az első kétezer évben hiába olvastak az emberek, nem is tudhatták, hogy azok műszaki jellegű eseményekről, szerkezetekről szólnak, vagy esetleg így is értelmezhetőek. Hisz ilyen szerkezetek nem léteztek addig, ilyen események nem következtek be itt a Földön olyan gyakran, mint manapság. Ma már van összehasonlítási alapunk - ezért kellene most átnézni a Bibliát ilyen szempontból is. Lássuk sorban az eseményeket! A még fiatal Mózes juhokat őriz Hóreh környékén, amit akkoriban „istenek hegyének" neveztek (vajon miért?). Egy napon megjelenik neki az Úr angyala - egy csipkebokor lángjainál. De a bokor nem égett le, a „láng" szót és fogalmat valakik másképpen értelmezték és alkalmazták, nyilván csak fényeffektust, holográfiát22 alkalmaztak. A jelenségre reagáló Mózest nevén szólította az „Úr angyala", azonban nem mutatta meg az arcát és a testét. Nyilván azért, mert kiderült volna: ő is olyan ember, mint bárki más, ezért Mózes nem hitt volna neki, nem gondolta volna őt angyalnak. Ha igazi Isten vagy annak angyala jelenik meg,

nem kell ilyen trükköket alkalmaznia. Aztán levéteti Mózessel a saruját (régi fogás ez is, az ily módon mezítlábassá váló ember kellő alázattal tekint a parancsolóra). Ezt [99] követően az, aki eddig csak isteni küldöttnek mondotta magát, most váratlanul kijelenti: ő maga ám az Isten! „Én vagyok a te atyádnak istene." Ennyi elég volt Mózesnek ahhoz, hogy „elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni". Ez végleg megkönnyítette az Elődküldött dolgát, már megvoltak a műszaki eszközei arra, hogy alakját elrejtse, vagy éppen csak egy vetített képet mutasson Mózesnek, netán azt sem, csak hangját hallassa mikrofonon keresztül valahonnan a közelből. Elnézést, ha kissé gunyoros leszek a következőkben, de ezt maga a téma és a tartalom adja. Az „Úr" ugyanis ekkor meglepetésszerűen közli a birkapásztor fiatalemberrel: megesett a szíve 22 A holográfia olyan képrögzítő eljárás, amellyel a tárgyról tökéletes térhatású, vagyis háromdimenzióskép hozható létre. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 61kedvenc népén, nem bírja tovább nézni sanyarú sorsukat, hamarosan eljön, és elvezeti őket egy tejjel-mézzel folyó Kánaánba. Hogy miért kellett ehhez személyesen odafáradnia, nem tudható. Már ha egyáltalán ott járt, és nem egy vetített kép volt az egész. No és felszólította Mózest, menjen el a fáraóhoz, és közölje vele, hogy az izraeliek ki fognak vonulni Egyiptomból. Két dolgot mondanék itt közben. Az egyik döbbenetes és lélegzetelállító. Mint azt a huszonegyedik század elején éppen izraeli régészek kiderítették - zsidók sohasem éltek Egyiptomban! Ugyanis az ottani krónikákban az égvilágon semmi nyoma annak, hogy több tízezer idegen ember sok éven vagy akár évszázadokon át ott élt volna. Nem is tűrték volna el őket, ahogyan más betolakodókat sem. Ám amikor ezt a tudósok közzétették éppen Izraelben, hatalmas ellenállásba ütköztek - mint tudjuk azt a nemzetközi sajtószemlékből. Még az izraeli sajtó sem akarta közölni kutatásaik eredményét, a tudományos folyóiratokról nem is szólva. Hiszen ez is megkérdőjelezi az egész Bibliát, annak alapjait ássa alá! De mi tegyünk úgy a továbbiakban, mintha erről nem tudnánk. Bár kérdés, érdemes-e egyáltalán folytatni ezt az elemzést akkor, ha már tudható, hogy a kiindulópontja hamis. Arról nem is szólva: ismét léket kapott az elmélet, amely szerint a Biblia isteni sugallatra készült mű, következésképpen maga az Isten a szerzője... A másik dolog: éppen egy isten ne tudta volna, hogy földi viszonyokhoz képest lehetetlent kíván Mózestől? Vagy fogalma sincs a valóságos helyzetről, a realitásokról? Mikor mehetett be egy (zsidó, tehát ráadásul idegen) birkapásztor a fáraó palotájába, egyenesen az uralkodóhoz? Ez még a sima egyiptomi közembereknek sem sikerülhetett, vagy ha igen, hosszas előkészítés, az ajtónállók és tisztviselők „megkenése" után, és valóban csak komoly ügyben lett volna elképzelhető. Ez a realitásoktól teljesen elszakadt „isten" pedig a történet szerint arra kényszeríti a szerencsétlen pásztort, hogy ilyen veszélyes kalandnak tegye ki [100] magát. (Netán ez is része a

zsidók tesztelésének? Mert mint látni fogjuk, a történet szerint ez zajlott aztán éveken át...) Itt elkezdődik egy vita. A helyzettel tisztában lévő Mózes (sokkal realistább, mint „istene"...) vitába száll az Úrral, aki hamarosan elveszti türelmét - ez ismét csak nem isteni tulajdonság -, és véget vet a vitának. Aztán egyszer csak olyan megjegyzést tesz, amiből látható, hogy sejti, mi lesz: „Én pedig tudom, hogy az egyiptomi király nem engedi meg néktek, hogy elmenjetek, még erőhatalomra sem." Vagyis ha az erőszak sem segít, akkor 1. minek győzködi itt a szerencsétlen pásztort? 2. Eleve kivitelezhetetlen feladatot ad neki? Mózes szegény kibújna a feladat alól, de akkor „Isten" fenyegetőzni kezd: „Megveretem Egyiptomot!" Ez sem vall egy istenre. A „Majd én megmutatom nekik!" típusú fenyegetőzés sem isteni dolog, inkább az óvodai homokozóban használatos. Aztán a következő mondat még megdöbbentőbb. Az „isten" ugyanis... bűntényre próbálja rávenni Mózest, sőt nemcsak őt, hanem társait is! Tömeges méretben, mai nyelven „bűnszövetkezeti" alapon. Nem elég neki, hogy a zsidók hagyják el Egyiptomot, de kitalálta, hogy ne menjenek el onnan üres kézzel! Hanem lopjanak! „(...) mikor kimentek, nem mentek üresen. Kérjen minden asszony az ő szomszédasszonyaitól és háza lakó asszonyától ezüstedényeket és aranyedényeket és ruhákat, és rakjátok azokat fiaitokra és leányaitokra és így fosszátok ki Egyiptomot." Túl azon, hogy a leírás arról árulkodik: a zsidók nem laktak külön magukban, hanem igencsak vegyesen az egyiptomiakkal (amit viszont az akkori szokások sem engedtek volna meg, már ha az egész ottani létük igaz lett volna persze...), bizony itt a felbujtás esete forog fenn. Vajon egy isten azt tartja feladatának, hogy kedvenc híveit lopásra, rablásra buzdítsa? Erkölcsös dolog valakiket arra buzdítani: az ellenük nem vétő más polgároktól minél több értéket kérjenek kölcsön, aztán tűnjenek el a lopott holmival együtt? Vagyis az Istennek milyen elképzelései voltak önnön hívei lelkivilágáról, erkölcseiről, szokásairól, és egyáltalán milyennek látta a világot az az Isten? Hacsak nem egy tesztről van szó, kérdem-sugallom ismét. Ám mi a cél? Ha a zsidók megteszik, amire istenük kéri őket, alaposan leszerepelnek erkölcsi tekintetben. Büszke lehet egy isten ilyen hívekre: csupa tolvajra, rablóra? Ha meg nem teszik meg, az ő tekintélye válik semmivé. Ily N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 62módon ez az egész történet alaposan sántít valahol. (Még szerencse, hogy tudjuk: kitaláció az egész, hisz a zsidók soha nem jártak ott, így az ottani események sem történhettek meg velük... Ettől meg is könnyebbülünk.) [101] Így amit az az „isten" javasolt, azért akkor is és ma is büntetés várna az elkövetőkre. Véletlenül

nem ez volt az az „isten", amelyik nem sokkal később egy kőtáblát adott ugyanennek a Mózesnek, rajta egy „Ne lopj!" szövegű parancsolattal? Most ne részletezzük tovább ezt a hosszúra nyúlott beszélgetést vagy inkább vitát. Mózes nagyon ódzkodott a feladattól, ám az Úr végül rávette, álljon a majdani dacosan kivonulók élére. Közben, mint egy pesszimista, ahelyett, hogy kedvet csinálna a dologhoz, az Úr inkább csupa kellemetlen dolgot jósol, mennyi baj is éri majd emiatt a zsidókat, miféle csapások várnak rájuk! Nem csoda, hogy Mózes kétségbeesetten küzdött a feladat ellen, miközben a parancs szerint nem is mert az Úrra nézni. A vita úgy ér véget, hogy az „isten" rettentően megharagszik („És felgerjede az Úr haragja Mózes ellen"... Közbeszúrom: ez sem istenre valló magatartás!), és egy egyszerű kis pszichológiai trükköt vet be, szintén valahonnan az óvodák színvonaláról. Közli ugyanis: ha Mózes nem vállalja, akkor majd inkább örök vetélytársát, Áront kéri fel a nemes feladatra... „Nemde atyádfia néked a Lévi nemzetségből való Áron?" Egy igazi isten az ilyesmit tudja, nem kérdezi, nem vár Mózes sűrű bólogatására. Mózes végül is alaposan kitanítva a teendők felől - de igencsak kelletlenül - visszatér övéihez. Először őket kell meggyőznie arról, hogy csakugyan az Úrral társalgott fenn a hegyen. Nem tudjuk, a következő események hány hét vagy hónap alatt zajlottak le, ám mindenképpen eltelt hosszabb idő, mert hiszen a nép lázong, Mózes nagy nehezen bejut a fáraó elé, aki viszont nem érti, hol itt a probléma. Dolgozni kell, és kész. Úgy hiszi, a zsidók csak lusták, ezért még soron kívüli adókkal sújt rájuk, hátha ettől észhez térnek. Ami érthető módon nem tetszik a zsidóknak - eddig csak bajt hozott rájuk az isteni akarat teljesítése és Mózes is. Végül is a nép most ráparancsol Mózesre, menjen vissza az Úrhoz, és mondja el, mi történt (ha ez tényleg egy isten, miért kellene neki bármit is mondani? Hiszen mindent lát, mindent tud, mindenütt ott van... Vagy mégsem?) Mózes így visszamegy Hóreb hegyére, ahol - láss csodát - az Úr még mindig ott ül a csipkebokorban (de sok ideje lehetett...!), és várta a fejleményeket. Holott ismétlem, ha igazi isten lett volna, rég tudott volna minden időközi eseményről, részletről. Mózes szemrehányásait hallgatva az Úr megint furcsán reagált: fenyegetőzni kezdett hányaveti módon, mint egy gyerek. „No, meglátod, mit csinálok majd azzal a fáraóval!" típusú kiszólásai azonban nem vigasztalták meg Mózest. Éppen ellenkezőleg, ekkor kezdett csak igazán aggódni. Máris túl kevés empátiát lelt az Úrban, és ezért a jövő egyre borúsabban rajzolódott ki lelki szemei előtt.[102] Attól kezdve ez az „isten" mániákusan ismételgeti folyton, hogy „Én vagyok az Úr!" - mintha bárki

is kétségbe vonta volna. Csak nem arról van szó, hogy ő maga nem biztos ebben? Egyre inkább az a benyomásunk, hogy egy amatőrről van szó, aki hatalmat kapott a kezébe, de fél, hogy leleplezik, megfenyítik és hazazavarják. Mindez azt a gyanút sugallja nekünk, hogy nemhogy nem egy isten, de még az Elődök között is egy félig legális vagy titkolt akcióról lehetett szó. Ha mindez igaz volt (lett volna), akkor egy Előd személy sajátos kis magánakciójáról lehetett szó? Menjünk tovább!. Az is gyanús, hogy ez az „isten" egy esküt emleget később, amelyet ő tett Mózes őseinek. Logikailag véve kevéssé valószínű, hogy egy isten esküt tegyen embereknek, az „alattvalóinak". Becsületszóra fogadta tán, megteszi, amit ígért? Miért lenne erre szüksége? Istenhez méltó dolog ez? Megint visszatér régi vesszőparipájához. Megparancsolja Mózesnek, menjen ismét a fáraóhoz, és közölje vele: a zsidók kivonulnak Egyiptomból, és jobban teszi, ha belenyugszik - mármint a fáraó. Megint utal rá - Mózest kecsegtetve -, hogy kedvenc népévé teszi a zsidókat, kivezeti őket a sivatagból, majd hozzáteszi: „Megmentelek titeket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által". Ez aligha vonzotta Mózes népét, úgy sejtjük. Az „Isten" aligha siette el a dolgokat. Merthogy megint olyan információ bukkan ki a Biblia szövegéből, amit a jelek szerint eddig sem a szakértők, sem a hívek nem vettek észre, legalábbis senki sem tette szóvá. Az előbb még birkákat legeltető Mózes hirtelen... nyolcvanéves lett! Örök N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 63vetélytársa, Áron pedig nyolcvanhárom! Ha feltesszük, hogy Mózes maximum húszéves volt, amikor mint hangsúlyozottan fiatal ember a legeltetés nemes foglalatosságát űzte, hatvan év telt el...? Ennyi idő alatt minimum négy fáraót „használt el" Egyiptom, figyelembe véve azok fiatal korát, korai halandóságát és egyéb körülményeket. A negyedik vagy ötödik már rég nem is tudhatta, miről beszélnek ezek a zsidó pásztorok, amikor az „Isten" parancsára ismét felkeresték a hivatalt. Vagy Mózes nyolcvanéves reszketeg öregként vándorolt a birkák után? Ezután a Bibliában olvashatjuk hosszan és részletesen, milyen sok csapást zúdított az Úr Egyiptomra azért, mert a fáraó szép szóra nem akarta elengedni a zsidókat országából. Itt rögtön több kérdés merül fel. 1. Olyan nagy hasznot hajtottak vajon a zsidók, ez a pár ezer vagy tízezer ember az egyiptomi államnak, hogy érdemes volt őket ennyi kár, gond és baj ellenére ott tartani? 2. Rabszolgák voltak ők ott? Mert ha igen, akkor annak más jele is kellett volna, hogy legyen. 3. Hol itt az erkölcs? Egy istentől azért igazán elvárható lenne, hogy nem Egyiptom népét bünteti a fáraó makacssága és kedvenc népe miatt! [103] Miért kellett Egyiptomra küldeni a tíz csapást, kiirtani sok-sok embert? Ennyire ostobák lettek

volna az... Elődök? Nem hiszem. És főleg nem voltak kegyetlenek, még kevésbé olyanok, akik ilyen semmitmondó ügy miatt - ami ráadásul nem is létezett volna ama „isten" kitalálása nélkül - emberek ezreit vagy százezreit pusztították volna el. Szerencsére tudjuk, hogy mint az egész „exodus", így ez sem volt igaz. (Aki önök közül most úgy fordítja le mindezt, hogy „a Biblia hazudik", a véleményével nem tudok érdemben szembeszállni.) De még ha el is fogadnánk ezt a fikciót, hogy minden úgy volt, ahogyan ott le vagyon írva - az illogikus, érthetetlen dolgok egyre csak szaporodnak. Nem érthető, miért ragaszkodik az „Isten" a zsidókhoz, egyáltalán miért részesíti előnyben őket, miért van szüksége „kiválasztottakra". Más nem volt ott akkor a Földön? Egyetlen más nép sem mutatott vajon akkora intelligenciát, hogy érdemes lett volna őket kinevezni „kedvenceknek", akikkel „szövetséget" lehet és érdemes és kell kötnie...? Ez az „isten" szemlátomást szerette az aprómunkát, a bonyolult megoldásokat, és ösztönösen irtózott az egyszerűektől. Megtehette volna már az elején - Mózesék bevonása nélkül -, hogy a csipkebokortrükk helyett a fáraónak jelenik meg, ráparancsol, hogy engedje el a zsidókat, és ezzel kész is lett volna - egy hét múlva azok már szorgosan meneteltek volna a sivatagban, meg sem álltak volna Kánaánig. Ha igaz lenne, amit ott írnak, akkor ehelyett az történt, hogy az „Isten" jobb ügyhöz méltó buzgalommal és több évtizedes kitartással tönkretett egy szépen fejlődő országot - Egyiptomot -, kiirtott sok százezer embert, összezilálva ráadásul az ország gazdasági és társadalmi életét. Miért áll véres bosszút? („Vérré legyenek minden vizei és vér legyen Egyiptom egész földjén!" - óh, de kedves a „szeretet istene"!) Bosszúja ráadásul teljesen védtelenek, ártatlanok ellen irányult. Olyanokat büntet végzetesen, akik nem ártottak sem a zsidóknak, sem az Istennek. Valóban egy istenről lehet szó...? A válasz: nem.Akinek az eddigi logikai okfejtések nem elégségesek, és még mindig azt hiszi, hogy itt maga a Mindenható intézkedik és teszi sorozatban az egyre ostobább, véresebb és értelmetlenebb lépéseket, az olvassa tovább. Ugyanis mindezeknek még egyáltalán nincsen vége. A tíz csapás sem látszik megtörni Egyiptom népét és a fáraót, ezért az „Úr" egyre kegyetlenebb lesz. Gondolják csak végig: a Biblia azt állítja, hogy kegyes Istenünk egyetlen éjszaka elpusztította egész Egyiptomban az összes újszülött csecsemőt! Nos, a kérdés ismét a régi: istennek nevezhető-e ez a sorozatgyilkos, ez a gyermekgyilkos? Ezek után azért egy kissé csodálkozom, amikor nagyon művelt emberek váltig állítják, hogy a Biblia minden szava igaz, a benne leírt események [104] megtörténtek, és úgy történtek meg, ahogyan ott olvasható. Ha így van, igen szomorú képet kapunk Istenről - pedig a neves könyvben

még a századik oldalig sem jutottunk el. Hagyjuk a tömeggyilkos istent, ne menjünk bele ebbe a vitába - hiszen nem is ez a szándékunk. Bár így mintegy mellékesen bizonyítjuk, hogy aligha Isten tevékenykedett itt. Az Úr különben addig egyszer sem vette magának a fáradtságot, hogy a nép előtt is megjelenjen. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 64Mindig csak Mózesen és Áronon keresztül üzengetett. A zsidók tehát követelőztek, mert Uruk ezt parancsolta, ugyanakkor ugyanez az „isten" - a történet szerint - megkeményítette a fáraó szívét. Magyarul: mint aki egymaga sakkozik, ő játszott a másik oldalon is -a zsidók ellenében. Ezeket odaküldte, hogy rágják a fáraó fülét, a másik oldalon megfélemlítette a fáraót, nehogy engedjen nekik! Aztán amikor a fáraó nem engedett, egyre csak büntette... az egyiptomiakat. Például, mint írtuk, kiirtotta az összes csecsemőt. Ráadásul nemcsak az emberi szülöttekkel, hanem az állatkölykökkel is ugyanígy bánt el. Ez is aljasság volt a javából. "Egy ház sem vala (az országban), amelyben halott ne lett volna", dicsekszik a Biblia az Úr tettével. Hát köszönjük szépen, mondhatták erre keserűen az egyiptomiak. Ez még semmi, mert ez a tömegek létezésével és szenvedéseivel „sakkozó" „Úr" akkor kedvenc zsidóit kezdte fenyegetni. Közölte velük, ne várjanak a fáraó engedélyére, most már induljanak, és vonuljanak ki Egyiptomból, különben ők is meghalnak!Nos, ha így viszonyult a kedvenceihez, felmerül a kérdés: miként bánt volna velük, ha nem kedveli őket annyira...? No persze ez a ravasz „isten" nem a legegyszerűbb utat és módot választotta az „exodusra". Kivezethette volna a zsidókat a közeli és biztonságos határig, ahogyan akkor mondták: a filiszteusok23 földjére, és nem lett volna semmi gond. Ám ő teljesen fölöslegesen egy olyan megoldást választott, amely sokaknak rendkívüli szenvedéseket okozott és számos életet követelt. Vihette volna őket olyan úton, amelyen nem találkoznak a fáraó fegyvereseivel, nem lesz háború. De ő felfegyverezte népét - vajon miért, ha tervei szerint úgysem találkoznak ellenállással? Aztán jött a nagy menetelés. Az Úr nappal felhőoszlopként, éjjel tűz-oszlopként ment előttük, hogy mutassa az utat. Erre mi azt kérdezzük: nem sok ez egy kicsit? Hiszen ott nemcsak kemény férfiak, hanem - és elsősorban - nők és gyerekek meg öregek és betegek is voltak. Talán vagy csak nappal, [105] vagy csak éjszaka kellett-lehetett volna menetelni, de nem szünet nélkül! Abban a klímában ez fizikai lehetetlenség. (E sorok írója maga is megjárta a Szaharát, ezért tudja, mit beszél.) Aztán az „Úr" elintézte, hogy a fáraó ismét haragra gerjedjen, így aztán a megcsalatott uralkodó bosszúból erős hadsereggel eredt a szökevények után. A jelek szerint ezt azért tette, hogy aztán a zsidók előtt bizonyíthassa hatalmát és erejét. Ez megint csak nem vall Istenre, annál inkább egy

dölyfös, megalomániás... emberre. Ismeretes a következő jelenet: az Úr segedelmével megnyílik a menekülők előtt a Vörös-tenger, és ők végre átmehetnek a két merőleges vízfal között (természetesen nem süllyednek el az iszapban, ugyan!). Jellemző különben erre az „istenre", hogy amikor a fáraó serege is bevonul a tengeri résbe, rájuk már visszaereszti a vizet, és szinte kéjesen nézi, ahogyan ezrek és ezrek pusztulnak el... Aminek ismét nincs logikus oka, hiszen akkor a zsidók már biztonságban voltak. Vagyis fölöslegesen haltak meg azok az emberek. Egy kis földrajzot is bevethetünk ám. Először: ha valóban lettek volna zsidók Egyiptomban, akiket a mai Izrael területére kellett kivezetni, a Vörös-tenger sehogyan sem kerülhetett útba - az egyszerűen nem is arra van! Másodszor miért kóválygott volna ez az „isten" a kedvenceivel együtt a sivatagban negyven éven át? Ez teljesen abszurd. Negyven év alatt negyvenszer körbe lehet járni az egész Szaharát még gyalog is, de huszonötször biztosan. Negyven évig akkoriban egy átlagos ember nem is élt. Ha különben így lett volna, az induláskor nyolcvanéves Mózesnek százhúsz évesnek kellett volna lennie a célba érés előtt... Vagyis háromszor-négyszer annyi ideig élt volna, mint egy „statisztikai ember" abban a korban azon az éghajlaton? Ám ez legyen a legkisebb logikátlanság ebben a kerek történetben. Negyven év alatt a zsidók vidáman elmasírozhattak volna a Himalájáig és vissza, vagy bejárhatták volna egész Afrikát kétszer. Vajon csak körbe-körbe jártak annyi ideig, oly sok szenvedés árán? Gondoljunk csak bele: volt egy egész nemzedék, amelyik a menetelés elején született, úgy nőtt fel, hogy a felhőt vagy a tűzoszlopot követte, aztán megöregedett és meghalt - és a vándorlás még mindig tartott... Azokban az években az Úr és Mózes gyakorta tárgyalt egymással, mert az Úr továbbra se 23 A földközi-tenger délkeleti partján lakó nép, Palesztina tőlük kapta a nevét. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 65mutatkozott a nép előtt, viszont valamilyen kapcsolat folyton volt közöttük. Rendszeresen megbeszélték a vitás kérdéseket, az elintézendő ügyeket. Mózes volt az Úr helytartója, földi kormányzója. Rajta keresztül üzent az Úr, méghozzá nem is ritkán. Most értünk oda, ahol végre bevethetjük a technicista szemléletet. Most már műszaki rész következik, figyelem! Az Úr ekkor ugyanis úgy döntött, hogy vége a kisded játékoknak, csipkebokortrükköknek, felhőoszlopnak és hasonlóknak. Most már a Vörös-tenger szétválasztása is feledésbe [106] merülhetett talán? Mert ő most egy nagy dologgal akarta meglepni a népet. Amivel gyanúnk szerint természetesen mérhetetlen fölényét bizonyíthatja ezeknek az egyszerű embereknek. (Emlékezzünk csak a negyven vagy ki tudja, hány évvel korábbi szakaszra, amikor még folyton azt ismételgette gyerekesen: „Én vagyok az Úr, én vagyok az Úr...!")Az Ur tehát úgy döntött: most valami igen hatalmasat, valami elsöprőt mutat a népnek, ami révén

egyszer s mindenkorra bebizonyíthatja amúgy sem kétséges fölényét. Olyan mutatványra készült, amelyhez persze már jó előre fel akarta készíteni a népet is. Ezért közölte Mózessel: szóljon az embereknek: három nap múlva „megérkezik" hozzájuk. Mossák ki ruháikat, öltözzenek fel rendesen, végezzék el a rituális tisztálkodást. Igaz, ezután sem fog szóba állni kiválasztott népével - no, annyira azért nem lehet demokratikus és közvetlen egy „isten" -, de a kiválasztottak közül kiválaszthatnak egyeseket, azok talán bizony még meg is láthatják őt! Megjött az üzenet: „Harmadnapon leszáll az Úr a Sínai-hegyre!" Ez persze nem volt elég, az Úr eléggé részletes tanácsokat, parancsokat adott a saját megjelenéséhez kapcsolódó, mondhatni, kísérő jelenségekkel és folyamatokkal kapcsolatban, amiről hamarosan mi is beszámolunk. Ám egy pillanatra még feltesszük - jobb híján magunknak - a kérdést: miért volt erre szükség? Az az „előd", aki már jó ideje csak ezekkel az emberekkel foglalkozott, miért érezte szükségét most - évtizedekkel a kapcsolat felvétele után -, hogy ilyen megnyilvánulást tartson? Ez sem logikus - akárcsak az egész „sztori". De vajon hihetünk-e a Bibliának, az „isteni műnek", amelyben például egyetlen szó sem esik Amerikáról vagy Ausztráliáról...? Ha annak szerzője nem ember lett volna, akkor az - már csak hogy mindentudását jelezze - szóba hozta volna az akkori emberek számára természetesen ismeretlen kontinenseket is. De nem szerepelnek benne, ami egyértelműen utal az ókori, kevés tudású emberi szerzőkre...Az Úr - innentől kezdve persze nyugodtan idézőjelbe tehetjük őt, tehát az „Úr" - sajátos „használati utasításokat" kezd osztogatni a látogatásával kapcsolatban. Azt mondja Mózesnek: „ Vess határt a népnek körös-körül, mondván: vigyázzatok magatokra, hogy a hegyre fel ne menjetek, és még a szélét se érintsétek - mindaz, ami a hegyet érinti, halállal haljon meg!"Furcsa dolog ez. De lássuk tovább! Ha valaki mégis megérintené a hegyet (a talajt, a sziklákat, a növényeket? - nem világos), akkor az illetőre nézve ez az utasítás: „Ne érintse azt kéz, hanem kővel köveztessék meg, vagy nyíllal nyilaztassák le, akár barom, akár ember, ne éljen. Mikor a kürt hosszan hangzik, akkor felmehetnek a hegyre." Elemezzük most ezt a szöveget és a kísérő körülményeket. A Bibliának ezt a részét és a következőket is vagy másfél ezer éven keresztül - mióta a Biblia [107] szélesebb körben elterjedt - tíz- és százmilliók olvasták és próbálták értelmezni. Egyfelől itt senki sem vett észre semmi furcsát, és nem is vehetett észre - mert honnan is tudhatták volna, hogyan kell ezt értelmezni? A huszadik század közepéig, mondjuk Hirosima és Nagaszaki idejéig senki sem hallott a radioaktív sugárzásról, a sugárfertőzésről, a sugárbetegségről.

Ma viszont a Biblia ezen sorait olvasva rögtön ez jut az eszünkbe (és csodálom, hogy tudomásom szerint ezzel mind a mai napig egyedül állok, más nem vette volna észre...?). Most feltesszük a kérdést: mik ezek a rendszabályok? Miért parancsol ekkora óvatosságot az „Úr" a saját érkezésével kapcsolatban? Ő maga lenne radioaktív? No nem, persze, hogy nem ő - hanem a szerkezet, amellyel érkezni fog! Az „Úr" világosan arra célozgat, hogy amikor leszáll a Sínai-hegyre, akkor környezetszennyezést fog elkövetni. Méghozzá olyant, amely emberek számára életveszélyes lehet. Nos, ha én egy isten vagyok, akkor 1. olyan „megmutatkozási" módszert, olyan érkezési módot választok, amivel nem osztom a halált, nem ártok senkinek, 2. különösen nem a deklarált híveimnek, a barátaimnak, akikkel előzőleg ünnepélyesen szövetséget kötöttem, 3. ha erre mégsem vagyok képes, akkor nem vagyok isten, az természetes...! N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 66Az istenváltozat semmiképpen sem állja meg a helyét, egy nagyon egyszerű logikai okfejtéssel ezt már le is söpörhetjük az asztalról. Ha eddig valakinek kétségei voltak, akkor itt és most láthatja, hogy ha a Sínai-hegyre leszálló szerkezeten érkező személy nem isten, akkor ugyanaz a személy szintúgy nem lehetett isten az egész egyiptomi-sivatagi akciósorozat előző állomásain sem. Onnan kezdve, hogy megjelent Mózesnek a csipkebokorban. Ám a továbbiakban folytatódik a lelepleződés, amelyet persze azok az ókori szegény és tudatlan emberek nem vehettek észre. Persze, hogy nem, hiszen teljes mértékben Mózes, Áron és a többiek befolyása alatt álltak. A hosszú menetelés során az „Úr" számos „csodát" tett (amelyekről itt nem szóltunk), ezek miatt feltétlenül hittek neki és közülük való segítőinek. Menjünk tovább, és lássuk, hogyan folytak az előkészületek, és mi is történt valójában? Hogy egy nukleáris sugárzással járó szerkezet érkezéséről van szó, az még világosabban kiderül a bibliai szöveg további részéből (Mózes II. könyvének 19. részénél tartunk). Milyen veszély az, amely a túl közel állókra hat, de ha valaki távolabb tartózkodik a veszélyforrástól, akkor nem annyira vagy egyáltalán nem gyakorol rá káros hatást? Ilyen a zajártalom is, de itt nem erről volt szó. A szöveg második részében egyértelművé válik a helyzet, a figyelmeztetés. Az „Úr" lojálisan figyelmezteti Mózeséket: aki túl közel merészkedne az [108] „Úrhoz" - értsd: a szerkezetéhez, a járművéhez -, azt öljék meg! Méghozzá úgy, hogy a vele végzők ne is érjenek hozzá. Mert akkor a fertőzés rájuk is átterjed. Ha csak zajártalomról vagy más környezeti káros hatásról lenne szó, akkor nyilván nem élne ez a tilalom. Viszont tudható (számunkra, Hirosima és Csernobil nemzedékének ma már különösen és tragikusan világos), hogy a sugárfertőzött ember amúgy is

meghal, de ezt sem kell megvárni. Az „Úr" arra figyelmeztetett: jobb, ha az illetőt megölik úgy, hogy közben ők maguk ne kapják el tőle, ruháitól, eszközeitől stb. a fertőzést. Az „Úr" még arra is figyelmeztette híveit, hogy maga a hegy, vagyis a talaj is fertőzött lesz az érkezési pont közvetlen közelében! „Ha hosszan szól a kiirt", akkor majd közelebb mehetnek. Ez is egyértelmű: a kürtszó valamilyen duda lehet, amely majd akkor szólal meg, ha a nukleáris hajtómű befejezte működését. Az emberek csak akkor mehettek közelebb, no persze akkor se túl közel. Hogy érthetőbb, láthatóbb legyen a határ, Mózesék egy kört szántottak a földbe, ez jelezte a „biztonságos zóna" határát. Akkor most lássuk, hogyan is szállt le az „Úr" a Sínai-hegyre...? Imigyen írja a Biblia: „Isten megjelenik a Sínai hegyén. És lőn harmadnapon virradatkor, mennydörgések, villámlások és sűrű felhő lőn a hegyen és igen erős kürtzengés, és megrémüle mind az egész táborbeli nép. És kivezeté Mózes a népet a táborból az Isten eleibe és megállának a hegy alatt. Az egész Sínai-hegy pedig füstölög vala, mivelhogy leszállott arra az Úr tűzben és felmegy vala annak füstje, mint a kemencének füstje és az egész hegy nagyon reng vala. És a kürt szava mindinkább erősödik vala. Mózes beszél vala és az Isten felel vala néki hangosan. Leszálla tehát az Úr a Sínai-hegyre, a hegy tetejére, és felhívá az Úr Mózest a hegy tetejére, Mózes pedig felméne. És monda az Úr Mózesnek: Menj alá, intsd meg a népet, hogy ne törjön előre az Urat látni, mert közülük sokan elhullanak. És a papok is, a kik az Úr eleibe járulnak, szenteljék meg magokat, hogy reájok ne rontson az Úr." Mózes még tiltakozott, mondván: most akkor jöjjenek az emberek vagy sem? Mert hiszen ugye maga az Úr mondotta volt három nappal korábban, hogy megmutatkozik a népnek vagy legalábbis a kiválasztottaknak, a papoknak. Azután az Úr nekifogott a parancsolatok ismertetésének. Amint ezzel végzett, más történt - adjuk vissza a szót a Bibliának: "Az egész nép pedig látja vala a mennydörgéseket, a villámlásokat, a kürt zengését és a hegy füstölgését. És látja vala a nép és megrémüle, és hátrébb álla. És mondának Mózesnek: Te beszélj velük és mi hallgatunk, de az Isten ne beszéljen velünk, hogy meg ne haljunk. [109] Mózes pedig monda a népnek: ne féljetek, mert azért jött az Isten, hogy titeket megkísértsen, és hogy az ő félelme legyen előttetek, hogy ne vétkezzetek. Távol álla azért a nép, Mózes pedig közelebb méne a felhőhöz, melyben az Isten vala." Ezzel egy dolog máris világos. Az Úr azért jött ezzel a szerkezettel, hogy a hang-, fény- és egyéb hatásokkal a kellő lélektani nyomást gyakorolhassa az egyszerű emberekre. Amit Mózes már N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 67

átlátott és ki is mondott, olvashatjuk fentebb. Ezt követően az Úr rengeteg törvényt, szokást parancsol a nagyon ismert tízen kívül, melyek az élet sokszor egészen apró, jelentéktelen területeire terjednek ki. Néha nevetségesek az utasítások - például azt követeli, a majdan neki építendő szentélyekben ne legyenek lépcsők, nehogy valaki alálásson az ott járók ruhájának („hogy a te szemérmed fel ne fedeztessék azon"), ami egy kapitális ostobaság. Különösen akkor, ha valaki - mint ez az „Úr" - egy új vallást alapít éppen, akkor vajon ilyen kicsinységeket kell mint áthághatatlan törvényeket lefektetnie? Amellett az Úr ígért más, sokkal csúnyább dolgokat is. Ezek közül a leglényegesebbek azok, amelyek szerint elviszi őket egy új földre, és a már ott élő őslakókat majd szép lassan kiűzi onnan, hadd legyenek azok földönfutók és nyomorgók - az nem számít, csak az, hogy az ő kedvenc népe új hazát leljen! Sajátos logika és „humanizmus", mondhatom. Próbáljuk meg elemezni a föntebb idézett részeket. Mint Mózes szavaiból is kiderül, az Úr azt akarta, hogy az emberek most már higgyenek neki. Lássák meg, mire képes, akár egy egész hegyet is megrenget. Ha eljön oda a gépével (mert igenis erről volt szó), akkor senkinek sem lehetnek kétségei afelől, hogy ő az Isten. Ha ekkora hatást gyakorol ezekre az emberekre, senki sem fog kételkedni abban, amit mond, sőt minden parancsát rettegve és azonnal teljesítik. Soha jobb alkalom arra, hogy egy új vallás alapítása ürügyén folytassanak le az Elődök egy érdekes kísérletet. E társadalom technikai kísérletet akkoriban aránylag könnyű volt megtenni, hiszen kevés ember élt a Földön, és azok is egymástól jól elszeparált törzsekben, kisebb társadalmakban. A leszállás leírása egyértelműen műszaki jellegű, szinte hemzseg mindentől, ami egy ilyen légi jármű leszállását kísérhette akkoriban. A szóhasználat persze csöppet sem technikai, hisz a zajra, fényhatásokra stb. nem voltak még szakszavak, egyszerű emberek egyszerű szavakkal adták tovább az esemény hírét addig, mígnem más, éppen olyan egyszerű, de már írástudó hívek fel nem jegyezték. Ha önök között bárki is valóban egy istenség érkezésére gondol akkor, amikor a nagy zajról, füstről és a rengő talajról hall - az magára vessen. Aki [110] viszont egy kicsit is képes logikus gondolkodásra, és keresztény létére képes elhessegetni magától az ideológiát, az valóban érdekes eredményekre juthat. Nyilvánvaló, hogy egy istennek nincs szüksége repülőgépre, rakéta- vagy egyéb hajtóműre ahhoz, hogy leszálljon vagy bármiképpen megérkezzen - annál inkább szüksége van erre egy pilótának. Vagy több pilótának. Több kutatókedvű Elődnek, akik itt, lám, egy érdekes kísérletbe fogtak, és nem sajnálták rá az időt, az energiát, hogy befolyásolják az emberiség egyik kicsiny részét - azok egész jövőjével együtt! Szedjük csak össze, mit tudunk már - kizárólag a Biblia alapján. Azt, hogy egy személy - de nyilván másokkal a háta mögött - magát „istennek" kiadva jó ideje orránál fogva vezet egy egész népcsoportot. Bármire rá tudja őket venni fenyegetésekkel, csábítással, büntetésekkel, jutalmakkal - és rá is veszi őket a legvalószínűtlenebb cselekvésekre, reagálásokra. Eddig tehát a kísérlet sikeres, az első szakasz eredményes volt. A kísérleti alanyok elfogadták a rejtélyes,

előttük igazából meg nem mutatkozó lényt, akinek hatalmát földöntúlinak hiszik, mi több, meg vannak róla győződve, hogy ez az egyetlen Isten, aki létezik, maga a Mindenható. A második fázisba átlépve az „isten" egy új ideológia alapjait ismerteti meg a néppel. Itt már nem elégséges néhány kiválasztott emberrel sustorogni valahol a többiektől távol. Itt és most egy csapásra, egyszerre kell rávenni az egész népet, hogy kövesse az eléjük tárt elveket. Ezért rendezik az Elődök a nagy demonstrációt a Sínai-hegyen. Itt egyszerre látja mindenki, milyen nagy erővel találkoztak. Ugyanakkor az Elődökben van valamiféle bűntudat is. De azért a becsapást nem vonják vissza, mi több, meg vannak győződve róla, hogy ha vallási köntösbe burkoltan adják át a humanitárius eszméket, akkor az emberiség jövőjében talán kevesebb lesz a háború, a szenvedés, az egymás ellen folytatott küzdelem (ez nem jött be, mint tudjuk). Ám ennek az emberi hozzáállásnak a része az is, hogy óvni akarják a tömeget a sugárfertőzéstől. A jelek szerint abban az időben, amikor ez történt, az Elődök még nem oldották meg a nukleáris hajtóművek teljes körű biztonságát, vagy legalábbis fennállt a veszélye valamilyen csekély mértékű üzemanyagszivárgásnak vagy ebből eredő káros sugárzásnak. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 68Ha elolvassuk a parancsolatokat, meglehetősen kaotikus kép bontakozik ki előttünk. Lehetséges persze, hogy a feljegyzők agyában már nem maradt meg minden, vagy ott keveredtek össze a valóban fontos parancsolatok - „Ne ölj!"- olyan égbekiáltóan „fontos" ügyekkel, mint hogy amajdan ezen „istennek" emelendő oltárokat faragott vagy nem faragott kövekből készítik-e...? Mert ismétlem, mindez egyenrangú utasításként szerepel a többiek között, felváltva a valóban komolyakat a jelentéktelen ostobaságokkal. [111] Ha meg valaki, vallásos ember lévén, továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy ott és akkor a hegyen egy valódi isten - tehát az Isten, az egyetlen, a Mindenható - jelent meg, arra kérem, tegye fel magának a következő kérdést: Vajon a világmindenség urának számít az, hogy a milliárdszor milliárd lakott bolygó egyikén a hívek majd faragott kőből építik-e az oltárát, vagy természetes, nem faragott kövekből emelnek oltárt a tiszteletére? Egyáltalán reális, hogy eljön ide, és itt efféle aprólékos utasításokat ad? És akérdéseket folytathatjuk, bele-belepillantunk a Biblia következő lapjaiba is. A Mindenható vajon foglalkozott volna azzal, hogy pontos leírást ad a „szent kenyerek asztaláról", annak anyagáról, méreteiről? Vagy hogy a papok lenköntösét kockásra kell elkészíteni, a papok öve pedig okvetlenül hímzett legyen, mert a nem hímzett az „nem érvényes"? Hogy a rituális mosakodásra rézből készüljön a „medence" (lavór), és a lába is okvetlenül rézből legyen, nehogy más fémből készüljön...? Vajon egy istenhez, mi több, magához a Mindenhatóhoz méltó cselekedet-e, amikor elmagyarázza Mózesnek, hogy „végy drága mirhát ötszáz siktusért, jó illatú fahéjat fél ennyiért,

kétszázötvenért, és illatos kalmust is kétszázötvenért"...? Hát tényleg ezzel kell foglalkoznia a Mindenhatónak? Mellesleg a fenti utasításnak még nincs vége. Az „Úr" tovább sorolja, milyen olajokat vegyen még Mózes és mennyiért, és azokból milyen arányban készítsen illatos „kenetet", szent olajat. És hasonlóan jelentéktelen dolgokat sorolnak ott oldalakon keresztül (!), amelyekről ép ésszel fel nem tételezhetjük, hogy akár az akkori embereknek is olyan égbekiáltóan fontosak lettek, lehettek volna, hogy erre magának a Mindenhatónak kell részletes utasításokat, mi több, recepteket és sajátos „műszaki leírásokat" szolgáltatnia... Az „Úr" hosszan sorolja, mit nem szabad majd tenniük az embereknek, de persze tudván tudhatja, hogy mégis meg fogják tenni, ezért rögtön sorolja az egyes bűntényekhez rendelt büntetési tételeket. Ami számos esetben: halál. Megkérdezem, hogyha valaki a szeretet vallását prédikálja, és ezt gyakorta hangoztatja is - nem ismer más büntetésfajtát? Mert az apró-cseprő ügyekben anyagi kártérítést követel csupán, másutt azonban a kegyetlen „fogat fogért" elv alapján a tettesnek az életével kell fizetnie. Ennyit a humanizmusról. Ami szerintem feloldhatja ezt az ellentmondást, az az a momentum, hogy az Elődök nyilván tudták, hogy ezek a primitív emberek nem értenék meg a disztingváltabb megközelítéseket, a büntetések skálára kiosztását. Csak a drasztikus büntetésnek van visszatartó ereje, vélik akkor (mára kiderült, hogy ez sem így van, évről évre a világnak azokban az országaiban követik el például a legtöbb gyilkosságot, ahol van halálbüntetés). Talán nem lett volna ilyen kegyetlen, ha ő valóban egy isten - de bizony nem az volt.[112] De lássuk, mi történt ezután az „Úr" járművével. A szöveget elemezve megértjük: a jármű első nap pirkadatkor érkezett. Még másnap is ott állt, amikor Mózes és a törzs hetven véne felmehetett hozzá. Az esetleges köd már eloszlott, és úgy értelmezhetjük a dolgot, hogy a nukleáris sugárzás veszélye sem állt fenn, miután a gép hajtóműve több mint huszonnégy órája pihent. Az öregek tehát közelebb mehettek. Biztosan mindegyiknek kivétel nélkül a torkában dobogott a szíve. Hogy valamiféle ködösítés, álcázás továbbra is működött, arra a zavaros szövegből következtethetünk. De arra is, hogy az Elődök eléggé színpadiasan rendezték meg a „találkozás az Istennel" című jelenetet: „És láták az Izráel istenét és annak lábai alatt valami zafírfényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég." Nos, a tárgy szó megjelenése a bibliai szövegben, éppen itt, alaposan kijózaníthatja azokat, akik még az eddigiek ellenére is valami égire, mennybelire, istenire gondoltak. Tehát a Biblia azt állítja, hogy az Isten egy zafír-színű tárgyon helyezkedett el. Mi volt az, netán trón? Vagy egy világító padló? Műszerek kijelző fényei, amit a tájékozatlan pásztorok másnak véltek? Vagy a

tekintetüket fel sem merték emelni, és csak az „isten" lábai elé néztek? Lehet persze, hogy az öregeket mint szemtanúkat akarta az „Úr" elkápráztatni valamilyen fénytrükkel. Mindegy, az a lényeg, hogy amit láttak, az tárgy volt. Aminthogy az volt természetesen az az egész repülőszerkezet is. Lehetett az rakétahajtóműves jármű vagy a helikopter elvén működő eszköz, avagy bármi más. Olyan is lehetett, amit a mai földi technika nem ismer, mert a légi eszközök

fejlesztésében mi eleve más utat választottunk, mint egykor az Elődök? A történet szerint a jármű még hat napig állt a hegyen, de az álcázás nem szűnt meg. Nappal ugyanis „felhő borítá", ami lehetett éppenséggel mesterséges köd is. Éjjel nyilván fényfüggöny is volt olykor, mert mint a Biblia megjegyzi, „olyan vala Izráel fiainak szeme előtt, mint emésztő tűz - a hegy tetején". Néhány kisebb lámpa is, amelyek folyamatosan égtek, alaposan meglephették a pásztorokat, akik sohasem láttak ehhez foghatót. Nos, aki egy ilyen szerkezetet uralt, az az ő számukra természetesen csakis egy isten lehetett, ez nem vitás. Az „Úr" nyilván valamilyen sajátos tréninget is rendezett, ismét csak Mózesnek, aki a jelek szerint kulcsfigura lehetett az egész tesztelésben. Mert most negyven napot és éjszakát töltött fent a hegyen az „Úrral" (a mennydörgő járműről nem esett szó), ahol nyilván alaposan megismerhette a teendőket. Igen ám, de mire leért, a felügyelet és vezetés nélkül hagyott emberi nyáj holmi bálványokat kezdett imádni. Azt kell meggondolnunk, hogy az imént oly nagy hatást gyakorló gépesített Isten eszméit nem fogadták [113] el, vagy talán nem vették elég komolyan? Mire Mózes lement a hegyről, odalent orgiák dúltak, és alig néhányan maradtak az „igaz hit" követői. Az „Úr" megint csak nem viselkedik humánusan - dehogy! Vérengzést rendel el, és a Biblia szövege ezt még a leghalványabb utalással sem rosszallja, semelyik intézkedését nem helyteleníti. Az „Úr" utasítására Mózes hívei kardot ragadtak, és valóságos hekatombát, vérfürdőt rendeztek saját atyafiaik között. Amúgy sem voltak sokan a zsidók addig, de egyetlen napon háromezer férfit gyilkoltak le - közvetlen isteni parancsra! Ez már túlmegy minden határon. Nyilvánvalóan ez az újabb bizonyíték, hogy aki a parancsot felülről sugallta, az nem egy isten volt - no de a próbatevők miért voltak ilyen vérszomjasak? Tudom, a kísérlet vezetői nem mutatkozhattak gyengének és főleg nem következetleneknek. Bizony, míg nem jött el közéjük ez az „Ur", ezek az emberek jól elvoltak egymással. Most meg - szívüket megkeményítendő - az volt a parancs, hogy az igaz hit hívei ne a számukra idegeneket öldössék le, hanem éppen ellenkezőleg: a testvért, a családtagot, a barátot, a rokont! Ez már világos kegyetlenség, értelmetlen bosszúállás. Vajon az „isten" - vagy a tesztelő Elődök - szerint ilyen módszerekkel el lehet terjeszteni egy hitet, amely a felebaráti szereteten alapul...? Tudjuk a Bibliából, hogy ez már Mózesnek sem tetszett, és fel is ment az Úrhoz a hegyre, hogy reklamáljon. Akkoriban a hegyen, sőt egyszer a táborban is megmutatkozott az Előd-Úr, de mindig gondosan álcázta magát, legfeljebb Mózes láthatta őt, az arcát. Nyilván teljesen emberszerű lény volt, mert hiszen ember volt - de Mózes ettől még hihette, hogy az Úr most csak miatta öltött emberalakot. Csak az arcát nem mutatta meg neki, valamiféle álarcot viselhetett. Hogy ennek mi az értelme, nem tudjuk. Talán attól félt folyamatosan - ezek a pásztorok rájönnek, hogy ő csöppet sem isten, hanem ugyanolyan ember, mint ők?

„Orcámat nem láthatod, mert nem láthat engem ember élvén." Vagyis élő ember nem pillanthatja meg az arcát - vajon miért? Egy alapos gyanúnk van ezzel kapcsolatban: az „Úr" nem végig ugyanaz a személy volt! Az Elődök már csak óvatosságból is váltogatták egymást, vagy az első „Úr"' időközben meghalt, vagy beteg volt, vagy más feladatot kapott stb. Így aztán mindig egy másik férfi vette fel a szerepét, olyan, akit előzőleg már kiképeztek efféle szerepre, és ami szintén nem mellékes: aki ismerte a törzs nyelvét. Ami a tesztet illeti: hihetjük azt is (mert hiszen semmilyen bizonyosságunk nincs és most nem is lehet), hogy az Elődök földrészenként legalább egy-egy sokat ígérő népet, törzset, nemzetséget próbáltak előbbre lendíteni a fejlődésben, legalábbis ami nem a műszaki, hanem az erkölcsi színvonalat illeti. Persze szerintem azzal, hogy egyfelől nemes eszméket és tilalmakat [114] sugallnak nekik, a másik oldalról meg egymás közti tömeggyilkosságokra buzdítják ugyanezeket az embereket - aligha érhették el a célt (és mint láttuk például a huszadik században, bizony nem jutottak vele sehová). N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 70Amikor Mózes hosszabb tartózkodás után visszatért a hegyről - ahol nyilván a járműben lakott az „Úrral" együtt -, az arca sugárzott. No nem az örömtől, hanem a szó szoros értelmében valamiféle sugárzás áradt belőle, mint azt a Biblia is megemlíti. Könnyen lehet, hogy mivel az izraeliek már akkor is egész testüket ruhával fedték, csak az arcuk maradt szabadon - hát a bőre kapott egy sugáradagot. Ami aztán később történt a zsidókkal az „Úr" nyomására, az sem volt sétagalopp. Sőt, mondhatni, újabb szenvedések következtek, újabb tömeg-gyilkosságok, mígnem ígéretéhez híven elvezette őket a Kánaánba. De maga Mózes már nem juthatott el az „ígéret földjére". Ezt azonban olvassák el önök is a Bibliában, Mózes könyveiben, és vonják le belőlük a szükséges következtetéseket. Mi meg lépjünk tovább, de persze azért továbbra is maradjunk a Bibliánál! Az „Úr" megparancsolta Mózesnek, hogy készítse el a szövetségükhöz okvetlenül szükséges tárgyat, amit ezért frigyládának is nevezett. Az „Úr" mellesleg nem ezt az egyetlen tárgyat kívánta meg. Mózes az utasítások egész halmazát kapta arról, mit és hogyan kell majd készíteni. Volt, amit azonnal meg kellett csinálniuk a zsidóknak. Nem volt mindegy, milyen fából készül a láda. Utána mindkét oldalát arannyal kell borítani, és legyenek rajta kívül, oldalt aranykarikákba csúsztatható rudak, amelyekkel - akár egy hordszéket - fel lehet emelni és vinni. Az „Úr" megadta a méreteket is, és arra is kitért a részletes instrukcióban, hogy fedelet is kell rá készíteni, természetesen tiszta aranyból. Két „kérubot"24

tegyenek oda orcáikkal egymás felé fordulva. Számos kutató úgy véli, a „kérub" említése ókori szövegekben egyenlő a „gép" vagy „robot" fogalmával, vagyis élő lényekhez hasonlatos, de gépi alakzat, forma, szerkezet lehetett. Bár ez nehezen érthető, hiszen ha egy technikai jellegű szerkezet lett volna, akkor maga az „Úr" készíti el vagy adja Mózesnek, építse bele abba. És az „isten" adott egy „bizonyságot" is, ami szövetségük bizonyítéka, megerősítője, és amit attól kezdve már nem lehetett kiszedni a ládából. A bibliakutatók egy része amellett kardoskodik, hogy a ládában a tízparancsolat két kőtábláját tartották - de hogy ez mennyire nem valószínű, azt hamarosan látni fogják. [115] Már csak azért sem táblatároló lehetett, hanem sokkal aktívabb szerepet szántak a ládának, merthogy azt mondta az „Úr" magyarázatul Mózesnek: „Ott jelenek meg néked és szólok hozzád a fedél tetejéről a két kérub közül." Hozzátette: onnan hangzanak majd el utasításai, amiket így Mózesen keresztül Izráel fiainak ad. Ha logikusan elemezzük az eddigi eseményeket, azt kell mondanunk: ismét csak nem az „isten" felé mutatnak a dolgok. Egy istennek nincs szüksége üzenetet közvetítő szerkezetre, egyáltalán semmilyen anyagi eszközre nincs szüksége, hiszen maga mindenhol jelen lévén, bárki gondolataiba be tud hatolni, üzeneteit tehát úgy is célba juttathatja. Ha ez a célja, nemcsak itt a Földön, hanem az egész mindenségben bárhol, bármikor ott lehet, és bármit megtehet, hisz ezt az egészet ő teremtette és ő uralja a legteljesebb mértékben... Ehhez nem kell megtanítania egy primitív pásztornép kiválasztott fiait egy készülék kezelésére, amelynek működési elveivel persze nincsenek és nem is lehetnek tisztában. Az a mondat, hogy „ott jelenek meg néked és szólok hozzád a fedél tetejéről, a két kérub közül" annyira egyértelmű, hogy csak csodálni lehet, ebbe sem kapaszkodott bele senki az utóbbi közel száz évben. Mióta van rádió és van televízió, ezt a mondatot senki sem magyarázhatja másképpen, csak úgy, amit az valójában jelent. Ezer éveken keresztül hihették, hogy ezt vagy azt jelenti - de ma már nincs kétségünk az igazi értelme felől. Azt állítjuk tehát, hogy a frigyláda csakugyan a szövetség eszköze volt - méghozzá a hírközlő eszköze! És korántsem biztos, hogy csak egy irányban működött. Rádió adó-vevő készülék volt, amelyen keresztül az éppen távollévő „Úr" bármikor üzenhetett Mózesnek és barátainak, sőt lehet, a frigyládában elrejtett mikrofonok vették is mindazt, ami körülötte történt. Nem zárható ki, hogy televíziós hírközlésre is alkalmas volt (szintén mindkét irányban) - a mondat, hogy „ott jelenek meg néked", eléggé egyértelművé teszi ezt is. Az sem lehet véletlen, hogy az „Úr" 24

Kerub, Cherub - a szerafokkal s trotonokkal az angyali kar legfelsőbb képviselői. Ők őrizték a paradicsomot, s kerub űzte ki az első emberpárt bűnbeesése után az édenkertből. A próféták szerint ők hordják Isten trónját is. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 71kívánságára egy külön „papi" rendet, a levitákat rendelték a frigyláda mellé. Ennek tagjai az efféle szent tárgyakkal foglalkoztak attól kezdve. A két kérub remek sztereós vetítőkészüléke lehetett akár egy holografikus készüléknek is, így hát az „Úr" a távolból is bármikor megjelenhetett híveinek. Ma már persze igen nehéz lenne bármit is megállapítani erről a szerkezetről. Az viszont gyanítható, hogy ebben is nukleáris törpeerőmű adhatta az energiát (máskülönben a telepek egy idő után lemerülnek, és a készülék használhatatlanná válik, hacsak nem oldják meg a távolról történő feltöltését rádiósugárzás útján). De az bizonyos, hogy magasfeszültségű áram volt benne, amit több dolog látszik bizonyítani így utólag tekintve is. Több használati utasítás, szabály maradt fenn a szerkezettel kapcsolatban. Ezeket [116] olvasva nem tudunk szabadulni a gondolattól, hogy itt egy „veszélyes üzem" kategóriájú szerkezetről lehetett szó. Bonyolult módokon, sok szabály betartásával, kötelező védőfelszerelést felöltve léphettek csak be a frigyláda tárolására szolgáló külön sátorba azok a beavatottak, akik azt kiszolgálták. Másfelől meg tudunk egy halálos balesetről is, aminek a leírások szerint az egyetlen magyarázata az érintésvédelmi szabályok figyelmen kívül hagyása volt (egyszer szállítás közben valaki véletlenül megérintette a láda külső, aranybevonatú falát, és azonnal meghalt. Nyilván erős áramütést kapott.) Hogy mi történt később az eszközzel, nem tudható. A legendák szerint Bölcs Salamon királyhoz került, akiről feljegyezték, hogy „kapcsolatban állt az egész világgal". Nem zárható ki, hogy éppen a láda, vagyis a hírközlő eszköz révén tudta mindig, mi történik a világ más részein. És mivel az Elődök aligha adták ki kezükből a szerkezeteket, és azok kezeléséhez is csak ők értettek - felteszem, Salamon király maga is az Elődök sorába tartozott. Talán éppen a Mózes-ügy kudarca után változott az Elődök politikája, hiszen már rájöttek, hogy nem lehet így távolról, erkölcsi szabályok adagolásával uralni és irányítani egy-egy népet - nem is érdemes. Jobb, ha az uralkodó (aki abban az időben mindig egyszemélyi zsarnok volt, mindenféle demokratikus kontroll nélkül) maga is közülük kerül ki, így aztán kézben tarthatja a dolgokat. Ha pedig veszélybe kerül, elég beleszólnia a „kérubokba", és máris jön a segítség az Elődök legközelebbi támaszpontjáról...! Mindenesetre kénytelen vagyok itt kijelenteni: azt a magyarázatot, hogy a frigyláda a tízparancsolat kőbe vésett szabályainak, a kőtábláknak a hordozására szolgált, messzemenően és igen határozottan el kell vetni. Ki gondolhatja, állíthatja komolyan, hogy egy-két halott anyagot

tartalmazó (bár nyilván „szentnek" nevezett) kődarab miatt volt szükség erre az egész bonyolult szerkezetre? Ha csak ez lett volna a cél, megfelelt volna bármilyen láda, amit a vándorló, nomád nép magával vihetett volna bármikor bárhová. Hogy hogyan díszítették, az már tőlük függött. De itt az „isten" pontos műszaki paramétereket közölt, amelyek roppant fontos adatok lehetettek, mert nem engedett ezektől semmiféle eltérést. Mai tudásunkat latba vetve nem kétséges, hogy elektromos szigetelésről is szó volt itt. A mellékes körülmények - például az a magyarázat és ígéret, hogy a „kérubok" segítségével az „isten" bármikor meg tud jelenni, vagy szólni képes Mózes népéhez - nem arra utalnak, hogy egy kőtáblák cipelésére és tárolására alkalmas egyszerű ládáról lett volna szó. Arról nem is szólva, hogy a fennmaradt legendák, szövegek mind-mind csodás tulajdonságokat tulajdonítanak ennek a „ládának"... Ezért álságosnak tartom azokat a magyarázatokat, amelyek mindezt figyelmen kívül hagyják. Azt hiszem, ez érthető és könnyen védhető álláspont. [117] A Bibliánál maradva még számos ponton „rajtacsíphetjük" őseinket, amikor találkoztak az Elődökkel, és erről be is számoltak. Természetesen következetesek maradtak önmagukhoz, és úgy a jelenségeket, mint a felbukkanó idegen személyeket isteni eredettel ruházták fel. Ami történt, azt vagy maga a Mindenható hozta létre - vélték -, vagy az általa ideküldött személyek. Akik persze általában „angyalok" voltak. (Talán érdemes lenne számba venni azt is, hogy az eredeti görög „angelosz" igazából „küldöttet", „hírnököt" is jelentett. Ez mindjárt más megvilágításba helyezi ezeket az „angyalokat"...) Ilyen volt Lót története is, amely szerves része Szodoma és Gomora elpusztításának. A történetet itt csak dióhéjban, erősen rövidített változatban ismertetem, főleg az előzmények miatt. E két közel-keleti városban erősen megromlottak az erkölcsök. Valahogy úgy alakult az élet arrafelé, hogy mindkét városban szinte csupa férfi élt, nem véletlenül. Ezek az urak ugyanis egymással N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 72homoszexuális viszonyokat folytattak, mondhatni, tömegesen. Eme orgiák egy idő után természetesen felkeltették az „Úr" haragját. Itt jön mindjárt egy „csavar", amely érdekes kérdések feltevésére ad alkalmat. Az Elődök vajon meddig juthattak a genetikai kutatások terén? Mert nem kétséges, hogy miként mi nemrégen, úgy egyszer ők is rájöttek a gének létezésére és szerepére. Nem vallana rájuk, ha nem folytattak volna ez irányú kutatásokat. Kérdés persze, meddig jutottak... Akkor eljutottak-e addig, hogy tudják: a hibás gének miatt következik be a homoszexuális viselkedés, amely ily módon nem valamiféle erkölcsi ferdülés, rossz szokás, és nem is valamiféle megtanulható, rákényszeríthető magatartásforma, hanem általában öröklött, genetikailag meghatározott viselkedés. Ha pedig így van, nem nevezhető bűnnek és nem is büntethető, hisz csak olyan genetikai sajátosság, mint a barna szem vagy az akaratos természet. (Ezért kárhoztatható joggal a mai keresztény és nem csak keresztény egyházak viselkedése, fellépése a homoszexuális hajlamú férfiakkal és nőkkel szemben.)

Nos, Szodoma és Gomorra lakói kétségtelenül eltúlozták ezt a viselkedésformát, mi több, nyilván kedvüket is lelték „ferde hajlamaik" kiélésében. Az „Úr" is a hamis logikai kiindulópontot vett figyelembe a jelek szerint. Vagyis úgy döntött, megbünteti, mi több, elpusztítja ezeket a „melegeket". Hogyha már eljön személyesen - két testőrrel, „angyallal" persze -, akkor egyúttal több ügyet is elintéz. Ezért egy szép napon teljesen váratlanul felbukkant ez a három idegen férfi Ábrahám sátra előtt. Nem tartozik történetünkhöz, hogyan jövendölte meg az Úr az idős házaspárnak, hogy mához egy évre az asszony fiút fog szülni urának. Kissé érthetetlen ugyan, hogy Ábrahám már ennek előtte elrendeli a hatalmas dáridót, királyi módon megvendégelendő a három teljesen idegen vándort - de ugye ez az ő dolga. Mindenesetre másnap a vendégek elindulnak Szodoma felé. Ábrahám [118] elkíséri őket, és megtudja, milyen komolyak - sőt véresek - az Úr szándékai (megint egy vérengző „isten"...!), ezért alkudozni kezd vele. Állítja, hogy biztosan nem meleg a város minden férfi lakosa, vannak ott tisztességes családok is. Ábrahám azért vitázik az Úrral, hogy megmentse a nem homoszexuálisokat, akiket a Biblia nemes (?) egyszerűséggel „igazaknak" nevez a nyilvánvalóan igaztalan, elítélendő, förtelmes melegekkel szemben. A történet folytatódik, bár mire beesteledik, Szodomába csak a két angyal jut el. Hogy az Úrral közben mi történt, ezt a Biblia nem említi. Érdekes, hogy rögtön a város kapujában Lóttal találkoznak, aki nem meleg, és az meghívja őket magához. De persze a hírek sebesen terjednek, és a város melegei azonnal odagyűlnek a ház elé. Vegyük észre, hogy a Biblia a melegeket eleve mint gonosztevőket mutatja be, tehát olyanoknak ábrázolja, akik ezen szexuális orientáltságukon túlmenően is garázdák, tömegben egyenesen életveszélyesek. Ezután az éjszaka további része azzal folytatódik, hogy a melegek valóságos ostrom alá veszik Lót házát, ahol feleségével és lányaival él együtt. Az „angyalok" védik meg a férfit, amikor már forró kezd lenni a helyzet, és a melegek csaknem betörik az ajtót: valamiféle láthatatlan sugarakkal ideig-lenes vakságot okoznak amazoknál: „Az embereket pedig, kik a ház ajtaja előtt valának, vaksággal verék meg kicsinytől nagyig, annyira, hogy elfáradának az ajtó keresésében." Elemzés: voltak ott gyerekek is. Homoszexuális gyerekek lehettek vajon azok a „kicsiny"-ek? És olyannyira kitartók ezek a kicsik és nagyok, hogy még vakon sem estek kétségbe, csak ösztöneiknek engedelmeskedve tovább keresték a hozzáférést az idegen férfiakhoz? Ezzel a Biblia megint az állatok szintjére degradálta a melegeket. Lótot figyelmeztették, hogy a városra kiadták a halálos ítéletet. Lót figyelmeztette népesebb családját, vejeit, lányait, de senki sem vette komolyan. Végül is csak két, nyilván kiskorú lánya és felesége maradt mellette. Az „angyalok" nem tétlenkedtek - látva a Lót família kétségeit és késlekedését (érthető, ha egyik pillanatról a másikra nem akarták otthagyni házukat, minden vagyonukat csak azért, mert két vadidegen azt állította, hogy a város mindjárt elpusztul...!), akkor

megragadták mind a négy ember kezét, és a szó szoros értelmében kicibálták őket a házból, majd a városból is. Kiérve a pusztulásra ítélt városból, azt mondta Lótnak az egyik angyal: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints és meg ne állj a környéken, a hegyre menekülj, hogy el ne véssz." N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 73Nem ment olyan egyszerűen a meggyőzése, de végül sikerült, és Lóték futva hagyták el a környéket. Számos jel mutat arra, hogy az „Úr" [119] atomcsapással pusztította el a két szomszéd várost, Szodomát és Gomorrát. Erre különben a Biblia is elég világosan utal. A két „angyal" arra beszélte rá Lótot, hogy menjen a közeli hegy mögé. Mert ha a síkságon marad, a sugárzás eléri őt és szeretteit is. Ám ha köztük lesz a hegy, annak hatásai erősen lecsökkennek. „És bocsáta az Úr Szodomára és Gomorrára kénköves és tüzes esőt..." "És elsüllyeszté ama városokat, és azt az egész vidéket, és a városok minden lakosait és a föld növényeit is." Ekkor jött a mára már szólásmondásokban is emlegetett Lótné, aki a tilalom ellenére menekülés közben hátranézett és úgymond sóbálvánnyá vált. Aztán már csak arról értesülünk, hogy Ábrahám másnap arra jött, és mit látott? „És ímé felszálla a földnek füstje, mint a kemence füstje." Az egész „sztori" mindössze néhány mondatot érdemel ebben a könyvben - ugyanott, ahol előtte és utána is annyi szó esik Ábrahámról és feleségéről, Sáráról meg arról, hogy az Úr, lám, csodát tett, mert a két öregnek gyermeke született, halleluja! Az, hogy a történet közepén, egy kisebb kitérő révén elpusztult több ezer ember (megint a jóságos szeretetbajnok „isten" rosszvoltából!), mintegy mellékesen - azon a Biblia azonnal túllép. Mintha a történetet csak azért iktatták volna be ide, hogy 1. megmutassák: az Úr könyörtelenül lecsap mindenkire, aki nem megfelelően viselkedik, 2. de azt is, hogy az Úr azért képes kimenekíteni néhány ártatlan embert is a bűn fészkéből. A kérdés: mi lett volna, ha az Úr nem találkozik Ábrahámmal? Ha az nem alkuszik vele a városokban élő esetleges „igazak" életéért? Akkor az Úr bizony vaktában mindenkit elpusztított volna, nem is tájékozódva előbb, hányan vannak az ártatlanok, kik azok, akik semmilyen büntetésre nem szolgáltak rá? Velük szemben az Úr akkor sem lett volna „fair", ha előre figyelmezteti őket, mint Lótékat - hiszen ha a puszta életüket meg is menti, odaveszik azok összes vagyona. Minket persze most elsősorban nem az érdekel, hogy ez az „Úr"' betartotta-e az erkölcsi játékszabályokat, amelyeket pedig ő maga, mint látjuk, véresen megkövetelt másoktól, hanem, hogy mit is művelt ő Szodomában és Gomorrában. Sok jel mutat arra, hogy itt is nukleáris vagy más természetű sugárfegyvert vetett be. Az sem zárható ki, hogy valamilyen nagy erejű lézerrel kombinált robbanószerkezet lépett működésbe. Az persze túlzás, amit Ábrahám látni vélt, hogy a városok a mélybe süllyedtek volna. Egyszerűen

tövig lerombolta a falakat az az erős hatás, amit bevetettek a városok ellen. Ez is valamilyen nagy robbanásra utal, annak ereje tarolta le az amúgy nyilván meglehetősen primitív építményeket. Ezért tűnhetett Ábrahámnak, az első szemtanúnak [120] úgy, mintha a város a földbe merült, süllyedt volna, hisz kevés nyoma maradt a felszínen. Robbanásra utal az a füst is, amit ő - órákkal a pusztítás után - még látott a város fölött lebegni. Lótnénak nem lett volna szabad megállnia. Akkor történt a robbanás. A sugárzás megölte és azonnal fehér hamuval, pernyével lepte be őt. Ezért nézett ki úgy, mint egy bálvány (szobor), ami mintha sóból lett volna, - hisz fehér volt. A fentebb említett lézersugaras megoldást az valószínűsíti, hogy a tanúk (legalábbis a Biblia szerint, aminek szavahihetőségét már eddig is okkal kérdőjeleztük meg nem is egy ponton) „égből érkező tüzet" láttak. Tüzes esőről beszéltek, ami fentről hullott. Ám hogy valójában mivel végezték ezt a mellesleg semmivel sem indokolható pusztítást, nem tudjuk. Egy dologban azonban bizonyosak lehetünk: ha valóban elpusztult a két város egyetlen éjszakán, akkor azt a tettesek nem a korabeli technikával érhették el. Az ugyanis ilyen megoldásokra nemhogy akkor, de még ezer évvel később sem adott lehetőséget. Azokban az időkben, amiről itt szó van, és amit ma a történészek a Jézust megelőző egy-másfél ezer évre helyeznek el az időben - még ennek a tizedrészére képes (hadi)technika sem létezett. Eleve kezdjük azzal, hogy nem voltak vegyi robban(t)ószerek. Legalábbis az emberek nem rendelkeztek ilyennel, sem puskaporral, sem más vegyszerekkel, amelyek ilyen méretű detonációt okozhattak volna. Bármilyen kicsik is voltak azok a „városok" - mondjuk, nem nagyobbak egy alig pár száz lelkes falunál -, tekintélyes mennyiségű robbanószerre lett volna N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 74szükség ahhoz, hogy minden épületet a földdel tegyenek egyenlővé - ráadásul egyszerre! Mert nehezen hihető, hogy máskülönben a könyörtelen büntetés elérte volna a célját. Hiszen ha afféle „angyalkommandósok" kezdik járni az éjszakában a várost, és egyenként robbantják fel a házakat, akkor a lakosság kilencven százaléka időben elszelelhet, és így a büntetés célt téveszt. Csak a meglepetésszerű és egyidejű támadással és a vele járó, pillanatok alatt bekövetkező pusztítással volt elérhető a kitűzött cél: az összes lakó és az összes objektum megsemmisítése a célterületen. Tisztában vagyunk azzal, hogy ez így nagyon katonásan hangzik. Mint egy hadművelet. De hát itt tényleg az történt! Ez egy a civil lakosság ellen végrehajtott hadművelet volt. Sejtéseink szerint nem is földi csapatok végezték el, hanem valahonnan az „égből", vagyis repülő szerkezetekről intézték. Kicsi rá az esély, hogy az Elődök szőnyegbombázást hajtottak volna végre, ezért sugalltam inkább, hogy valamiféle halálos, romboló sugarakkal, nagy hatásfokú lézerágyúkkal lőtték szét mindkét várost ugyanazon az éjszakán, feltehetően negyedóra, félóra alatt.[121] Mint láttuk, már nem először tettek ilyet. A „rontott példányokat" ezen a drasztikus módon tették el az útból, ne szaporodjanak tovább, ne vigyék tovább a hibás génjeiket a következő nemzedékekre.

Itt is kizárólag a technicista szemlélet adhat teljes körű magyarázatot. Semmilyen más módszer bevetésével nem vagyunk képesek maradéktalanul megmagyarázni a Szodomában és Gomorrában történteket. Hisz nyilvánvaló, hogy akkoriban nem létezett olyan eszköztár, amely bármi ilyesmit lehetővé tett volna. Könnyű persze azt mondani, hogy az „Isten" eszköztára nyilván akkor is nagyon erős volt, és ez a bizonyítéka annak, hogy ezt nem holmi felettes, de földi, emberi erők, hanem az isteni akarat végezte el. Ezt mi komolytalan és főleg illogikus, irreális magyarázatnak tartjuk. Tudomásunk szerint az újkori régészek a huszadik században fellelték a két város helyét. Érdekes, hogy sem Szodoma, sem Gomorra helyén soha többé nem épültek új városok, a környéken senki sem telepedett le. Annak ellenére, hogy arrafelé kevés az emberi életre alkalmas lakóhely, és nagyon megbecsülik úgy a termőföldet, mint a mind ritkább vizet. Sejtésünk szerint azon a környéken úgy a föld, mint a víz alaposan szennyeződhetett, és talán lélektani tényezők is távol tartották innen a későbbi ezredévek betelepülőit, bármilyen vallásúak is voltak azok az emberek. A következő pont, amely a Bibliában immár minden kétséget kizáróan ilyen „műszaki jellegű" beavatkozást sejtet, az úgynevezett „Ezékiel próféta látomása"-történet. Jellemző, hogy amit az egykori emberek, a Biblia összeállítói nem voltak képesek megmagyarázni, annak a „látomás", a „vízió" nevet adták. Azokat mint álarcot húzták rá ezekre a történetekre és személyekre. Olyan ez, mint egy kényszerzubbony - szegény Ezékiel már akkor sem védekezhetne ellene, ha ma hirtelen újjáéledne. Annyi száz és száz nemzedék tanulta és hallotta az ő történetét mint „víziót" emlegetni, hogy senki sem veheti őt komolyan. Különösen azért, mert a mi kultúránkban úgy a „látomás", mint annak idegen nyelvű változatai is valamiféle elhajlást sugallnak. Akinek „víziói" vannak, az olyan, mintha hallucinációi lennének, ergo: az illető nem normális.Ilyen startvonalról indulva Ezékiel nincs irigylésre méltó helyzetben. Nem csoda persze, hogy a történeteit látomásnak vették. Mi mást tehettek volna mondjuk ötszáz vagy ezer vagy ezerötszáz évvel ezelőtt azok, akik elolvasták a róla szóló passzusokat? Nem érthették meg, hogy Ezékiel az igazat mondta. Nem érthették meg, hogy egy műszaki tárgy, egy szerkezet leírását adta a maga zavaros szavaival. Ez sem különös, hiszen annak idején hogyan írhatta volna le egy akkori ember a maga teljes technikai tudásának hiányával, mi több, kezdetleges nyelvezetével azt, amit akkor látott? [122] Tegyünk egy próbát, legalább csak gondolatban! Képzeljük el, hogy ma itt leszáll egy a távoli

kozmoszból (vagy a mi távoli jövőnkből...) érkezett különös szerkezet. Mi már jobb helyzetben lennénk akkor is, mint Ezékiel volt a maga idejében - mi ugyanis legalább azt tudnánk, hogy amit látunk, az egy gép. Bármilyen célt is szolgál, minden bizonnyal egy szerkezet, amit valakik valahol felépítettek, és amelyen idejöttek. Mi tehát két lépéssel is Ezékiel előtt járva azt is tudnánk, hogy ez a gép helyváltoztatásra szolgál, ergo: valamilyen jármű. Amiből logikusan N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 75következne, hogy ezt egy nálunk fejlettebb tudományos és technikai szinten élő csoport készítette és használja. Mi legalább halványan sejtenénk, hogy mit látunk, és mi történik a szemünk előtt. De ha le kellene írni később a szerkezetet - amikor már elment, nem látjuk többé -, a mi szavaink is botladoznának, ahányszor elmondanánk, annyiszor keverednénk ellentmondásokba, a múló idő során már hónapok múlva sem emlékeznénk minden részletére stb. Képzeljük magunkat Ezékiel helyébe! Az ő idejében nem voltak gépek! Semmilyen szerkezet nem létezett, amit jószerével annak nevezhetnénk (főleg nem repülő gépezet). A legbonyolultabb szerkezet, amivel élete folyamán addig találkozhatott, az egy állatokkal vontatott szekér vagy a csatornák partján működő vízkiemelő szerkezet lehetett. Ezek mind fából, kötelekből készültek, még szöget se nagyon használtak elkészítésükhöz. És akkor ez az ember váratlanul azt látja, hogy az égből közeledik egy... De menjünk sorjában. Hol és mikor történt mindez, milyen körülmények között? Az Ószövetségben találjuk meg a próféta „látomását". Erre Kr. e. 592-ben került sor - legalábbis az első esetre, merthogy volt több is. Háborús hódítás nyomán a babiloniak előrenyomultak a Földközi-tenger partjára, és a mai Izrael területén sok zsidót foglyul ejtettek. Az idegen hódítók a foglyok közül kiválogatták azokat, akiket mai szemlélettel „értelmiségieknek" nevezhetnénk. Mint attól kezdve egészen az átkos emlékű huszadik századig minden hódító tudta, hogy az igazi ellenfelei a gondolkodók. Minél barbárabb volt valaki Asszurbanipáltól25 Hitlerig és Sztálinig, annál inkább arra törekedett, hogy egy elfoglalt országban megsemmisítse az értelmiségi réteget, akik átláthattak a szitán, és akik valamiféle ellenállást szervezhettek a megszállók ellen. Innen nézve sok száz vagy ezer zsidót száműztek akkor Babilóniába. Köztük volt Ezékiel is. Mi persze itt nem véletlenül hangsúlyozzuk a férfi értelmiségi mivoltát. Nem egy primitív alak volt, aki dadogva, bizonytalanul és kevés szóval mesélte el, hogy mit látott. A kor egyik műveltebb embereként találkozott Ezékiel az idegenekkel.[123] A megértéshez tudni kell, hogy Ezékiel és társai akkor már ötödik éve raboskodtak a hazájuktól távoli, meglehetősen idegen területen, egy folyóparton. Ez Mezopotámia közepe volt, síkság, ahol

sem nagyobb erdők, sem hegyek nem voltak. Az ő beszámolóját egyfelől már egy újabb, modernebb Biblia-fordításban közöljük, bár olykor zárójelben odaírjuk a régi, Károli-féle magyar fordítás szavait is, ha ezzel plasztikusabbá tehetjük a „látomás" szövegét: "A harmincadik esztendőben, a negyedik hónapban, a hónap ötödik napján..." -kezdődik a beszámoló, és azt kell mondanunk: le a kalappal! Vajon csupán egy félig eszméletlen látomás volt az, ami arra késztette a szerzőt, hogy ennyire pontos dátumot mondjon róla? Kit érdekelt volna ez, ha valóban csak vizionált Ezékiel? Ő maga nagy fontosságot tulajdonít annak, amit látott, amivel szembesült, ezért közli ennyire pontosan az esemény dátumát. Éppen mert egy eseményről volt szó! Tegyük hozzá: az ilyesmi más szerzőknél sem akkor, sem jóval később nem volt szokás. „...ötödik napján, amikor a száműzöttek között voltam a Kébár folyó mellett, megnyílt az ég és isteni látomás tanúja voltam" („megnyilatkozának az egek, és láték isteni látásokat"). A második, régebbi fordításban - vegyük észre - nem látomást sugall a szerző, hanem „isteni látásokról" beszél. Ami éppenséggel azt is jelentheti - és jelenti -, hogy egy felsőbb hatalom megnyilvánulásával találkozott. Persze, mivel a Kr. e. hatodik századi szerző csak egy felsőbb hatalmat ismert, és az nyilvánvalóan Isten volt az ő számára, hát ebben is azt látta. Ez teljesen természetes volt abban a korban, amikor ateisták nem léteztek, a tudomány még sehol sem volt, és e kettőt így nem is lehetett egymással szembeállítani. Aki élt akkoriban a Földön, az mind hívő volt - ilyen egyszerű a dolog. Erről ne feledkezzünk meg. „Ezt láttam: észak felől forgószél támadt és nagy felhő. Fényesség vette körül, tűz, amelyből villámok törtek elő. A belsejében, a tűz közepén valami fénylett, mint az érc, középütt kivettem valamit, amely négy élőlényhez hasonlított." („És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi formájuk vala.") 25 Assurbanipal, Asszíria királya Kr. e. 668-626-ig. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 76Itt már meg kell állnunk, mielőtt tovább haladunk. Néhány bátor állítást máris megkockáztathatunk. Az első: amit Ezékiel látott, az egy gép volt, mint fentebb már céloztunk rá. Ilyesmit pedig nem álmodhatott, semmilyen önkívületi állapotban nem vizionálhatott, hiszen a repülő szerkezet messze meghaladta nemcsak az akkori kor műszaki szintjét, hanem az emberi képzeletet is. Könnyű persze azt mondanunk, hogy a fantázia határtalan, az emberek már ezer

évekkel ezelőtt is elképzeltek űrutazásokat, lásd Lukianoszt és más ógörög szerzőket stb. De ha valaki egy ennyire „géptelen" világban él, ahol soha senki nem repült a levegőben, pláne nem szerkezetek [124] szántották volna az égi utakat - ott talán nem tévedünk, ha valamiféle határokat állítunk az efféle fantáziálásnak. A második észrevétel: amit Ezékiel élőlényeknek látott, azok nyilván azok is voltak. Lehettek persze robotok is. A lényeg: akik ezen a repülő szerkezeten érkeztek, azok valami okból - talán, hogy ne okozzanak rémületet - egyes alkatrészeket állatoknak álcáztak. De ennek lehettek más okai is. Itt kell közbeszúrni: a közép-amerikai maja indiánok is vésték a sziklafalakba (máig láthatóan) olyan szerkezetek rajzait, amelyek csak félig emlékeztettek gépre, félig meg valamilyen élőlényekre. Azon sem csodálkoznánk, ha az Elődök a mi mai logikánkhoz hasonlóan a robotjaikat ember és állat formájúra tervezték és készítették volna, akárcsak mi tesszük a huszadik-huszonegyedik században. Eltakarjuk gépi mivoltukat, hogy könnyebben elviseljük őket a társaságunkban. Talán ha hasonlítanak a háziállatokra vagy éppen saját magunkra, akkor nem emlékeztetnek minket folyton arra a rideg tényre, hogy gépekkel szolgáltatjuk ki magunkat... „Mindegyiknek négy arca és négy szárnya volt, a talpuk meg olyan, mint a borjú talpa, s úgy szikráztak, akár a fényes érc. Szárnyaik alatt emberi kezek voltak..." („És lábaik egyenes lábak, és lábaik talpa mint a borjú lábának talpa, és szikráznak vala, mint a simított érc színe.")Egy csöppet sem irigyeljük a Biblia-fordítókat nehéz mesterségükért. Itt mindenesetre arról van szó, hogy maga a szerző is azt sugallja: ezek nem emberek voltak, csak azokhoz hasonlóak. Milyen az egyenes láb? Olyan, amelynek nincsenek ízületei, semmilyen irányban nem hajlik be, akár egy könyök vagy térd. Tehát egyenes, csak függőleges irányban „működik", de ott rugalmasan. Nem tévedünk sokat, ha azt mondjuk: ez a négy egyszerűen négy láb volt - méghozzá amortizátor! Erre nehezedett rá a szerkezet, miután a talajra ért. Nem is volt itt igény semmilyen irányba ízülettel hajló lábra, elég volt, ha a lábak „egyenesek". Kár, hogy a modernebb fordításból teljesen eltűnt az eredetiben még ott lévő „egyenes" jelző, ami pedig sokat segített a szerkezet újbóli elkészítésében (!). De ne rohanjunk úgy előre! Mit jelenthet, hogy „szárnyai" is voltak? Talán egyszerű légterelők. Vagy olyan kamrafedelek, amelyek csak akkor nyíltak ki, amikor a szerkezet már a földhöz közeledett, és ahogyan a mai repülőgép a futóművek, ez az űrhajó vagy repülőgép pedig kitette a lábait. Lehet, Ezékiel a repülés közben a lábakat rejtő kamrák fedeleit (most kinyitva a lábak mellett meredeztek) látta „szárnyaknak". És milyen a borjú talpa ? Kerek. Ez bizony egy teleszkópos lábazat, amelynek legalsó tagja kinyúlik, majd amikor érintkezik a talajjal és ránehezedik a szerkezet súlya, akkor kissé - látszólag - megsüllyed. Minden szerkezeti elem alaposan karbantartva, amire utal a csillogás, ez szinte vakította az ilyesmihez [125] nem szokott megfigyelőt. Milyen volt a csillogás? Fémes.

(„Szikráznak vala, mint a simított érc színe.") Nem elektromos vagy kovácsüllőnél tapasztalható szikrák repkedtek itt. A szerző arra céloz a maga egyszerű nyelvezetével, hogy a fény csillogott, verődött vissza a szerkezet simára csiszolt alkatrészein. „Szárnyaik alatt emberi kezek voltak." Méghozzá mind a négy oldalukon. Ezek talán emberi kézre emlékeztető kapaszkodók vagy más, hidraulikus markolók lehettek ma már ismeretlen rendeltetéssel. Most jön a java: Ezékiel azt állítja, hogy látott olyan szerkezetet, amely anélkül, hogy elfordult, elfordították volna, mind a négy irányban mehetett. Az említett szerkezeteknek ugye négy „orcájuk vala", vagyis négy irányba néztek. És a hozzájuk tartozó valami révén bármelyik irányba haladhattak is! „Nem fordultak meg jártukban", mégis képesek voltak erre a mutatványra. A dolog érezhetően szinte elbűvölte a férfit - ami ismét annak a jele, hogy nem álom, nem „vízió" volt ez az egész. A bibliamagyarázók mindenáron babiloni jelképeket, például oroszlán-testű szárnyas embert N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 77akarnak belemagyarázni a szerkezetbe (a „vízióba"). Arra tudomásom szerint azonban még senki sem gondolt ellenérvként, hogy Ezékielt aligha döbbenti meg ennyire a látvány, ha ez olyasmi, amit bárki láthat nap mint nap a babiloni építmények falain, a szentélyekben, az építészeti és rituális díszítőelemek között. "Az élőlények között olyasmit láttam, mint az égő szénfáklya, amely imbolygott az élőlények között. A tűz lobogott és villámok törtek elő belőle. Az élőlények meg jöttek-mentek, akár a villámok." Ezek szerint a „babiloni kultikus szobrok" jöttek és mentek? Szinte hihetetlen, hogy ezekre a fél mondatokra, kulcsszavakra a bibliaszakértők nem figyeltek fel eddig sohasem. A próféta mindenesetre hangsúlyozottan, többször is írja-mondja, hogy egy középponti tűz (hajtómű?) körül élőlények mozogtak, jártak-keltek. Ezékiel ezután leírta részletesen, hogy az élőlények mellett kerekeket látott. Ezek fényesen ragyogtak, egyforma volt az alakjuk, és úgy látszott, mintha az egyik benne lenne a másikban. Négy irányban is szaladhattak felváltva, és nem kellett megfordulniuk, ha irányt váltottak. Nem csoda persze, hogy ez a szöveg úgy az eredetiben, mint fordításban leírhatatlan nehézségeket okozott például az illusztrátoroknak - néha az illusztrált Bibliákban rettenetesen primitív verziókat látni „Ezékiel látomásairól"... Ezékiel arról is ír, hogy ha az egyik alkatrész felemelkedett a földről, akkor vele együtt emelkedett a többi is, merthogy egyek voltak. Azután nagy zajt említ, amivel a szerkezet érkezett (hadd tegyem itt hozzá: ha ez egy látomás, akkor aligha kíséri ilyen fület bántó zaj, és akkor talán az egész néma csöndben zajlik le). Mindamellett emleget vízszintesen forgó szárnyakat is.[126] Próbáljuk meg elképzelni a kezdetlegesen erőlködő szavak mögött a valódi, csupasz műszaki lényeget:

„És vala mintegy mennyezet az állatok feje fölött, olyan, mint a csodálatos kristály, kiterjesztve felül fejük felett. És a mennyezet alatt szárnyaik egyenesek valának, egyik a másikkal összeérvén, mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala innen, és mindegyiknek kettő vala, amelyek befedik vala amonnan az ő testöket." Ez nem más, mint a helikopter forgószárnyához hasonló szerkezet leírása. Amikor a leereszkedő egységek szárnyai még forogtak, akkor összefolytak, olyanok voltak a négy hajtóműszerkezet fölött, mint a „mennyezet" - merthogy folyamatos körnek látszottak, akárcsak a helikopterek rotorjai. Ám amikor a szerkezet már leszállt, ezek a szárnyak lelohadtak, szinte az „állatokhoz" hasonlító hajtóművek testére simultak, és kiderült, hogy mindegyiken négy rotor van összesen. „És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását", ezt még fokozza pár rövid leírással, jelezve, hogy igen erős volt az a hang. Mintha maga a Mindenható zajongott volna, avagy erős vízesés vagy egy táborban sok ezer ember zúgása - ezzel minddel csak azt akarta jelezni Ezékiel, hogy ilyen erős hangot emberi fül ritkán hallhat. Ez teljesen hihető - ám ha valaki csak vizionál, honnan jutnak eszébe ilyen dolgok? Miért akarja annyiféle példával illusztrálni a vele történteket? Nyilván azért igyekszik ennyire, hogy elhiggyék a szavát. Vagyis azt bizonygatja, hogy ez nem látomás volt, hanem egy valós esemény. Aztán a szerkezettel kapcsolatban ismét jön egy rövid kulcsmondat: „Mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat." Hát ez az! Igen! Milyen szárnyakat lehet leereszteni? Amelyekre a repüléshez már nincs szükség. Ezek a részletek logikus egységbe kovácsolják az egész „víziót", ilyesmit megint csak lehetetlen kitalálni Krisztus előtt hatszáz évvel! Szinte látjuk magunk előtt a puha rotorszárnyakat, amint lesimulnak használaton kívül. Ez különben nem csak úgy véletlenszerűen következett be, dehogy. Erre fentről parancs érkezett: „És lőn kiáltás a mennyezeten felül, a mely vala fejök felett, és ők megállván, leeresztik vala szárnyaikat." Tiszta sor, minden érthető. Ezek szerint valahol felül volt a parancsnok, aki hangszórón át adott utasítást a beosztottaknak, a repülőszemélyzetnek. Nyilván azért, mert ő látta maga előtt a műszereken, hogy mind a négy amortizátor már a talajra ért, a dőlésszöget kiegyenlíti az automata vezérlés, és veszély sincs. De nézzük csak tovább, mit látott még Ezékiel! „És a mennyezeten felül, a mely fejök felett vala, látszék mint valami zafírkő, királyi széknek formája. És a királyi széknek formája látszék mint egy ember formája azon felül."[127] A kissé körülményes régi nyelvezet ellenére érthető a szöveg, a hosszú mondat elemzése N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 78döbbenetes eredményt hoz. Mert miről is van szó? Ezékiel - aki, gondolom, a rémülettől és csodálattól szinte zsibbadtan áll, lábai régen a földbe gyökereztek, megszólalni sem bír, de érzékszervei működnek, és az emlékezete majd később sem hagyja cserben, megjegyzi mindazt,

amit most lát és hall - érdekes részleteket figyel meg. A szerkezet egy része átlátszó, mert vagy ilyen anyagból készült, vagy mert szellősre építették. Ami arra utalna, hogy nem hosszú távú közlekedésre használták, nyilván nem egy ilyen huzatos szerkezettel repülték át az óceánokat, földrészeket. Ez csak egy leszállóegység lehet valamilyen nagyobb „anyahajóról", vagy közeli kirándulásokra alkalmatos kis repülő eszköz. A helikopterelven működő szerkezetek nyilván akkoriban sem voltak túl nagy hatósugarúak. De a leglényegesebb, amit Ezékiel a gépben látott, az a bizonyos zafírkő-színben pompázó „trón", vagyis a gépet vezető személy széke! Most egy pillanatra menjünk csak vissza a jó öreg Mózeshez. Ahhoz a részhez, amikor „az Úr leszállt vala a Sínai-hegyre". Mit is látott Mózes meg a kitüntetett, a gép közelébe engedett vének? Hol vélték megpillantani az Urat magát, és hogyan? „És látták az Izráel istenét és annak lábai alatt valami zafírfényű tárgy vala, és olyan tiszta, mint maga az ég." Ez nem lehet véletlen. A zafírfény, vagyis a halványzöld fény már ott volt Mózes idejében, és az időben sokkal később ugyanezt veszi észre Ezékiel is. „Látszék mint valami zafírkő..." - így Ezékiel, és régebben Mózes: „Lábai alatt valami zafírfényű tárgy vala..." Arra kérek minden bibliamagyarázót, ezek után ne állítsa, hogy 1. Ezékielnek csak látomása volt, de azt se, hogy 2. Mózes hazudott. Mert a kétféle magyarázat megbosszulja magát. Ha Mózesnek minden szavát elhiszik, amikor egy repülő tárgyat ír le, akkor miért nem hiszik el ugyanazt Ezékielnek is, aki szintén egy repülő tárgyat ír le? Ráadásul sok közös elem van a két történetben, sőt a legfontosabb meg teljesen azonos. A szemtanúk - Mózes esetében ráadásul csaknem százan voltak! - azt állítják, hogy ezt a zöldes fényt látták onnan, ahol sejtésük szerint a rejtélyes járművet parancsnokló személy (no persze nekik maga az „isten") ült. Ezékiel annyiból volt jobb helyzetben, hogy a szerkezet átlátszó falán keresztül nemcsak a zafírfényt látta, hanem a vezérlő személy mindenféle műszerrel felszerelt pultját, székét is. Nem zárható ki, hogy a halványzöld fényáradatot a vezérlő műszerfala árasztotta magából, ezt látták a beavatatlanok „zafírkőnek". Valami széphez, fényeshez és színben hasonlóhoz kellett mérniük szavakban, más nyelvi eszközük híján.[128] Ha a beszámolót ismét „csupaszítjuk" kissé, és csak a műszaki részeket igyekszünk figyelembe venni, akkor ezt látjuk: a szerkezet aligha hasonlított a mai helikopterekhez, legfeljebb a meghajtási elvét tekintve. De azoknál sokkal magasabb, többemeletes lehetett. Ezékiel nyilván úgy érezte, eltörpül mellette. Minden megdöbbentette - legfőképpen pedig az a valaki, aki abban a zafírszínű fényáradatban ült a maga „trónusán". És akiről ő maga jegyezte meg az imént, hogy ember formája volt: „És látám izzó ércként ragyogni, amelyet mintha tűz vett volna körül derekának alakjától fogva és

felfelé, és derekának alakjától fogva és lefelé látám: mintha tűz volna. És fényesség vala körülötte." A helyzet persze csöppet sem olyan drámai, mint amilyennek Ezékiel látta, látni vélte. Ugyanis csupáncsak arról lehetett szó, hogy a szerkezet pilótáját-parancsnokát kétféle fény világította meg. A vezérlőpult előtt ült, felsőtestére annak zöldes fénye vetült, míg alsótestét a helyiséget megvilágító vagy az alatta lévő helyiségből szabadon felfelé áramló más színű fény világította meg. Ez valószínűleg sárga vagy vörösessárga volt, ez keltette Ezékielben a tűz képzettársítását. Természetesen több sem kellett a prófétának. Azonnal arra a belátásra jutott, hogy akit lát, az maga az Úristen. Ki más jöhetett volna ide ilyen repülő valamivel, ilyen hang- és fényáradatban, ilyen csodás szerkezetet uralva...? És persze ennek megfelelően reagált, méghozzá sebesen: „Ilyen vala az Úr dicsőségének formája, és látám, és orcámra esém, és hallám egy szólónak szavát." Az utóbbi szavak arra utalnak, hogy miután Ezékiel áhítattal (és gondolom, nagy adag félelemmel) térdre esett, sőt talán ókori szokás szerint arcát-homlokát is a földre tette, nem mervén ránézni a Mindenhatóra - valaki szólt hozzá. Érezzük egy pillanatra a jelenetet. A mezopotámiai síkon vagyunk, napközben, nyilván süt a nap N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 79is. Ezékiel egy perccel korábban még egyedül lézengett a folyóparton. Most meg itt van ez a szerkezet, éktelen zajjal leszáll, nagy fényesség van belül, furcsa alkatrészek csillognak-villognak, ráadásul már itt van mellette, szinte felette. A szerkezet zaja elhal, ő meg fel sem mer nézni az alakra, akit az imént egy kis ideig látott ragyogni abban a többszörös, sokszínű fényben. És ekkor azt hallja, hogy az a valaki - nem kétséges, maga a Mindenható! - őt szólítja... „És monda nékem: Embernek fia! Állj lábadra és szólok veled, és a lélek jőve én belém és állíta engem lábaimra és hallám azt, a ki szól vala nékem." Ami annyit tesz, hogy a felszólításra Ezékiel lélekjelenléte visszatért, engedelmeskedett. Szép gesztus, hogy az Elődök nem akarták őt abban az [129] alázatos testhelyzetben tartani. Csak azzal a feltétellel beszéltek hozzá, ha feláll - mint egy ember. Nem egy rettegő, megalázott és többszörösen alárendelt lény, aki Mindenhatójától fél. Hogy mit akartak az Elődök Ezékieltől, arra hamarosan rátérünk. Most nézzük meg, hogy miután beszéltek vele, mi történt? Csupáncsak annyi, hogy az „Úr" elbúcsúzott tőle, és rögtön bekapcsolta a hajtóművet, amit Ezékiel így kommentált: „ (haliam)... amaz állatok szárnyainak zúgását, a melyek egymást érik vala és mellettük a kerekek csikorgását és nagy dörgés szavát."A szerkezet elrepült. Ezékiel persze érthetően igencsak fel volt villanyozva a történtektől („és a lélek fölemelé és elragadá engem"), majd ment megtenni azt, amire az „Úr" kérte őt. Hogy miért volt szükségük az Elődöknek éppen Ezékielre, nem tudható. Valami ok persze kellett arra, hogy kiválasszanak egy magányos, értelmes lényt, éppen a száműzöttek, a foglyok között, akire komoly feladatokat bízhatnak. Mert bizony ami ezután történt, az emlékeztetett a Mózesféle esetekre, arra a hosszú folyamatra (már ha az egész egyiptomi ügy igaz volt, amiben joggal

kételkedhetünk, hiszen történelmi források a legkisebb mértékben sem erősítik meg). Ezékielnek olyan szerepet szántak, amelynek révén az Elődök a közel-keleti eseményeket (kis túlzással: a történelmet) befolyásolhatták évtizedeken keresztül!Ez voltaképpen nem nagyon tartozik könyvünk témájához, különösen nem ehhez a fejezethez, ahol a régi források „legendás állításait" próbáljuk közelíteni a valósághoz. Tény, hogy míg ott állt a helikopterszerű szerkezet, addig valamit megetettek Ezékiellel, aztán rábíztak egy fontos feladatot, kikhez menjen, kikkel beszéljen, nekik mit mondjon stb. Mi itt megjegyezzük azt a ma már közismert tényt (amit talán egyes „szkeptikusok" és „tényeket tisztelők" nem tudnak, vagy csak nem hajlandóak tudomásul venni), hogy évtizedekkel ezelőtt a NASA (Amerikai Egyesült Államok Nemzeti Légügyi és Űrhajózási Hivatala) mérnökei Ezékiel próféta homályos bibliai szövegéből két szabadalmaztatott műszaki találmányra tettek szert. Az egyik szerkezetnek, annak a bizonyos „kerékben kerék" leírásnak volt a szülőatyja. Nemcsak sikerült rájönni, hogyan működött az a kerék, amely egyszerre minden irányban haladhatott megfordulás nélkül, hanem az is kiderült, hogy mik lehettek a jármű fontosabb műszaki paraméterei. Erre most nem vesztegetjük a szót (Däniken és mások tényleíró műveiben minden szükséges adatot megtalálnak erről, beleértve a mérnökök nevét és az amerikai, európai szabadalmak sorszámait is). Sokkal fontosabb az a megállapítás, hogy mivel ez valóban megtörtént a huszadik században, most már nem mondhatja senki: Ezékielnek csupáncsak víziója, látomása volt! [130] Látomásokból nem születnek fontos műszaki találmányok, még álomból is ritkán. Ami történt, azt bizonyítja, hogy Ezékiel egy valós, fizikailag létező, a valóságos világ részét képező műszaki szerkezettel, egy repülő járművel és annak legénységével találkozott. Akiktől különféle utasításokat, feladatokat kapott. De ebbe most - helyhiány miatt - ne menjünk bele. Már csak azért se, mert ezt bárki elolvashatja a Bibliában. Legyen elég annyi, hogy fontos, politikai jellegű feladatokat bíztak a férfira, nyilván, mert szükségük volt egy olyan ember segítségére, akit mások is jól ismertek, aki közülük való volt. Majd húsz évvel (!) később a jármű ismét felbukkant ott, ahol Ezékiel tartózkodott. Ami azért érdekes, mert a jelek szerint tudták, mikor hol van. A második alkalommal ugyanaz a szerkezet feltehetően ugyanazzal a legénységgel vagy akár csak egy magányos pilótával ismét felbukkant. Ekkor Ezékielt az Elődök felvették a gépre -képzelhetjük, milyen félve lépett be! -, és elvitték magukkal egy idegen városba, egy szentélybe. Ez nem Izrael területén volt, amit Ezékiel ismert és felismert - volna. Nem, egy N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 80egészen más világrészben - Amerikában! Nyelvészek és történészek már bebizonyították, hogy a Biblia szerkesztői el sem tudták képzelni, hogy az a hatalmas szentély, amit Ezékielnek az Elődök

megmutattak, nem Izraelben lett volna - ezért becsempészték a szövegbe az eredetileg ott nem található „Izrael" szót. A valóságban, mint azt számos ásatás kimutatta, minden bizonnyal a délamerikai Chavin de Huabtar helységben lévő óriási szentélyt mutatták meg neki. Minden valószínűség szerint ott is lezajlott az első szociokísérlet, csak ott az alanyok nem a sivatagban állítólag bolyongó zsidók, hanem egy ottani nép, a mai régészek által „chavin kultúrának" nevezett egyedek összessége volt. Talán nem tévedünk, ha a szöveg elemzése után arra a belátásra jutunk: az Elődök le akarták törni a zsidók túlzott és alaptalan büszkeségét. Ők mindenben elsőnek hitték magukat, azt állították, hogy a világ legnagyobb szentélyét építették fel Jeruzsálemben. Nos, az Elődök elrepítették Ezékielt Huabtarba, és ott az Elődpilóta személyesen írta le és adta meg Ezékielnek a dél-amerikai szentély (aminek rendeltetése persze lehetett éppenséggel más is) méreteit. Ezékiel feladata az volt, hogy hazatérve mesélje ezt el honfitársainak, de hogy azok aztán ebből mennyit hittek el - sejthetjük. Ki hinne holmi „látomásoknak"? Ki hinne annak az embernek, aki azt állította, hogy idegenek egy repülő szerkezettel elragadták, elvitték a világ végére, és itt mutattak neki egy templomot, ami nagyobb lenne, mint a jeruzsálemi szentély...? Amely köztudottan a világ legnagyobbja...? A dänikeni magyarázatokkal szemben mi felhozhatjuk, hogy éppen Ezékiel beszámolója győz meg minket arról: az érkezők nem kozmikus idegenek voltak. Így repülő gépük sem készülhetett idegen világokban. Még a [131] robotjaik és a repülő szerkezet más alkatrészei is embert mintáztak, nyilván azért, hogy ne ijesszék el azokat, akikkel találkoznak. Egy idegen bolygón nem építettek volna emberhez hasonló alkatrészeket a gépekbe csak azért, hogy majd amikor ideérnek, akkor ne sokkolják annyira az itteni bennszülöttek tudatát... Az, hogy a pilóta normális emberi nyelven szólott, úgy beszélt, mint maga Ezékiel, szintén a földi eredetre vall. Arról nem is szólva: kozmikus idegenek vajon azt játszották volna évtizedeken keresztül, hogy beavatkoznak egy tájegység politikai viszonyaiba? Mi értelme lett volna ennek? Viszont az Elődök, mint láttuk, ezt már évezredek óta űzték előtte is, utána is. Ezékiel egy új Mózes lett. Ma azt mondanánk: sorstársai között kellett „agitációs-propaganda tevékenységet" folytatnia. És megint felbukkan a bosszú motívuma - Ezékiel jelenlétében itt is elpusztítanak egy várost, méghozzá a szerkezetből nyert „tűz" segítségével. Van egy másik érdekes mondat: "Hallám, hogy a kerekeket forgókeréknek nevezték fülem hallatára." Mellesleg Ezékielt a jelek szerint nagyon elbűvölték a gép alkatrészei, különösen azok a bizonyos forgókerekek, mert többször visszatér hozzájuk. Odalent már ég és pusztul Jeruzsálem városa, de ő még mindig a repülő szerkezetet csodálja... Nem csak a keresztények számára később oly értékes iratok, szövegek szólnak az Elődökről természetesen. Megtaláljuk nyomaikat például az óindiai szent vagy annak tartott szövegekben,

művekben is. Számos jel utal arra, hogy az Elődök fejlődésük egy bizonyos pontján több csoportra bomlottak. Ezek az érdekcsoportok eleinte nyilván csak vitatkoztak egymással, később azonban fegyverhez nyúltak, és valóságos háborút folytattak egymás ellen. Bármennyire is lehangoló és kiábrándító - ha elfogadjuk igaznak e könyvek szövegeit, akkor be kell vallanunk: az Elődök erkölcsileg igencsak mélypontra süllyedhettek, ugyanis a végén már nukleáris háborút folytattak egymás ellen! Nem tűnik csupáncsak mitológiának az, ami az óindiai szövegekben olvasható. Persze igaz, a régi görögök is emberszerűnek képzelték isteneiket, sőt bonyolult családi és rokoni kapcsolatokat építettek ki közöttük, és könnyen meglehet, hogy mindez csak a fantázia terméke volt. Vagy nem? Hiszen ha az Elődök uralták a világot sok ezer évvel ezelőtt, akkor a hellén szigetvilágban és szárazföldön is megfordulhattak. Akkor bizony Zeusz, Hermész és a többiek, az egész és félistenek meg minden tettük valós is lehetett. Nem látom be, miért ne válhatott volna Zeusz láthatatlanná, ha akart - és nem azért, mert „isten" volt, hanem mert Előd lévén ezernyi módot ismert az álcázásra. Olyasmikre voltak képesek a görög istenek,[132] amelyeket az akkori N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 81emberek nem tudtak utánuk csinálni, mi több, fel sem fogták, mi zajlik ott a szemük láttára. Bár különösen hangzik ma, azt kell mondanunk: a régi emberek sok ezer évvel ezelőtt a modern tudomány eredményeivel szembesültek. Ugyanez volt a helyzet Indiában is, ami egyik kedvelt lakóhelye és civilizációs gyakorlóterepe lehetett az akkori Elődöknek. Később pedig legalább két érdekcsoport kedvenc lakóhelyévé is válhatott, feltehetően. A régi mitológiákban az istenek az emberek között éltek, és természetes módon használták a rendelkezésükre álló technikát. Indra isten, az ég ura a kozmoszban (igen, nem csupán a földi légkörben) olyan „aranykocsin" repked, amelynek komoly pusztító berendezései is vannak. Ez bizony nem hasonlít a tündérekről és más szelíd lényekről szóló európai mesékhez, de a görög mitológiához is csak alig. Nem ok nélkül nevezték Indrát „városok elpusztítójának". Visnu, a másik isten is az égben lakott, időnként leszállt - alighanem pozitív egyéniség volt, mert segítette azokat, akik arra rászorultak. Aki a Rigvédát és más hasonló műveket olvas, arra is gondolhat, hogy kozmikus idegenek támadták meg a Földet, és ezek az „istenek" segítettek ezt megvédeni - mert bizony kozmikus háborúkról is szó esik ott. Szó van az „űrben forgó városokról", ami azért érdekes, mert vajon a régi indiaiak honnan tudták volna: az űrtámaszpontoknak folyamatos forgás biztosítja a mesterséges gravitációt, anélkül, hogy azok és lakóik az örökös súlytalanság zavaró állapotában lebegnének. Az istenek sohasem izzadtak, olyan anyagból készült a ruhájuk, amit itt addig senki sem látott és utánozni sem tudott. Ha mentek, lábuk nem érintette a talajt, ami lokális antigravitációs készülék vagy ilyen tudatos képesség alkalmazására utal. Mindig csinosak és egészségesek voltak, és bár ők is meghaltak olykor - de sokkal tovább éltek, mint az egyszerű emberek. Ha lerövidítjük a

mitológiát, sok különféle esemény után (ezzel a szóval a háborúikra célzunk) az istenek elköltöztek innen, és magukkal vitték technikai jellegű berendezéseiket, gépeiket és repülőiket is. Szó volt már róla, hogy az eredetmitológiákban sokfelé emlegetik az „ég fiait" (kínaiak) és „égi embereket" (tibeti), akik a földi, emberi királyok előtt, a kezdeti időkben uralkodtak ezen népeknél. Nem zárható ki, hogy ott az Elődök kezdettől jelen voltak (ez is egy-egy kísérlet lehetett), és összeszedték a rokon törzseket, állammá egyesítették azokat, átadták az alapvető tudást, és míg összerázódtak, néhány nemzedéken keresztül egy-egy Előd vezette őket, aki megmutatta az állami adminisztrációt, a társadalmi munkamegosztást stb. De hasonló istenekről vagy legalább egy ilyenről tudnak a mongolok, a Fülöp-szigeti törzsek és mások is. Hogy az amerikai földrészen milyen sok [133] nyomot hagytak, arról már szóltunk. Fáraókról és amerikai indián királyokról nemegyszer megemlítik, hogy idegenek jöttek hozzájuk, és az uralkodónak fel kellett mennie valamilyen szerkezethez, ahol mérhetetlen fényben megpillantotta magát az „istent", aki jóságos volt hozzájuk a későbbiek folyamán. Ez is Mózesre és a Sínai-hegyre emlékeztet. Mi maradjunk meg az egyik leginkább jellemző részletnél: az indiai szent könyvekben emlegetett idegeneknél, akik modern technikát használva küzdöttek... egymás ellen. A Rámájanában és a Mahábháratában olyan háborúskodásokat írnak le, amelyeket az idegenek vívtak. A félsziget területén és a fölött legalább két egymással szembenálló csoport folytatott hadműveleteket. A Krisztus előtt több ezer évvel keletkezett Véda-könyvekben például olyan bombát emlegetnek, amit repülő szerkezet vitt célba, és amikor azt ledobták, odalent egész városok váltak semmivé egyetlen pillanat alatt. Ki ne gondolna itt Hirosimára, Nagaszakira...? Annál is inkább, mert a leírás szerint „fényük erősebb vala százezer nap fényénél", és tudjuk, hogy az atombomba felrobbanásának erőssége éppen ilyen vakító. Szó van olyan városról (Ajodhja), amelyet az idegenek ellenőriztek, vagy éppenséggel repülőtámaszpontjuk lehetett - merthogy több száz repülő szerkezet lebegett fölötte huzamosabb időn keresztül! A gépekből „sárga fényű állandó fény" áradt, ami nyilván elektromosság eredménye lehetett. A Samarangana Sutradhara könyvben kétszázharminc oldalon (!) keresztül mást nem is olvashatunk, csak a korabeli repülő szerkezetek leírását. Igen, akkori egyszerű nyelven és szakszavak híján leírják eléggé részletesen, melyik fajta gép mekkora volt, miből készült, mire használták és mi hajtotta. Csak az a baj, hogy ma már ismeretlen szavakkal jelzik a hajtóanyagot, a hajtóművet és egyéb összetevőket, így azok ma lefordíthatatlanok, pedig az amerikai űrkutatási hivatal külön is alkalmazott olyan szanszkritül beszélő tudósokat és ősi szövegek elemzőit, akik N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 82ezeket érthető, mai nyelvre lefordították volna! Bizony ott szó esik olyan szerkezetekről, amelyeket rakéták emeltek a magasba és olyanokról is, amelyek a földön nekifutva szálltak fel. De a legtöbb helyből felszálló gép volt, bár szó sincs helikopterszerű forgószárnyakról. Megemlékeztek olyan nagyméretű repülő szerkezetekről is,

amelyek a Földről egyenesen az... űrbe indultak! A gépek pilótái egymással harcot vívhattak a levegőben is. Némelyik gépet láthatatlanná tudták tenni - ami arra utal, hogy a radarok elől rejtőzködő sajátos „lopakodó" sem a mai kor találmánya, csak mi vagyunk rá olyan büszkék... A mai „szkeptikusok" persze egyszerűen elhallgatják előttünk ezeket a leírásokat, vagy szokás szerint „mitológiává", „legendává" akarják őket [134] alacsonyítani. Pedig ilyesmit bizony 3-5 ezer évvel ezelőtt élt emberek egyszerűen nem találhattak ki. Nem ennyire részletesen és olyan módokon, hogy ha ma, e találmányok és eszközök birtokában visszanézünk, akkor kénytelenek legyünk bevallani: ehhez valamilyen „magnak", tényeknek létezniük kellett akkor is. Hogyan juthatott volna Kr. e. háromezer évvel ezelőtt élt emberek eszébe, hogy ilyesmiket kigondoljanak? Az emberek, akik nagyon primitív, a szó szoros értelmében „földhözragadt" életet éltek, persze álmodhattak repülésről, istenekről, mindenható lényekről már csak azért is, hogy saját nyomorult sorsukat legalább ábrándokkal megszépítsék. De vajon életszerű-e, hogy ontották magukból a műszaki találmányokat, rádióról, radarról, nukleáris fegyverekről, kozmikus és légköri repülő szerkezetekről álmodtak volna? Ráadásul azoknak olyan technikai részleteivel is tisztában voltak, amelyeket csak most, ötezer évvel később fedeztünk fel, már egy hatalmas iparitudományos háttér birtokában, sok ezer nemzedék felfedezéseire alapozva... Helyhiány miatt itt nem sok ilyet említünk, de lássák be: szinte „mindent" megjósoltak. Ami azért érdekes, mert hiszen nyilván nem jóstehetségek írták azokat a könyveket. Minden sorukból szinte árad, hogy az a valóság volt valaha régen, és e kései krónikások is csak arról számolnak be, amit a szájhagyomány megőrzött azokból az eseményekből. Nem dőlhetünk be a tudomány őreinek - mondta valaki évtizedekkel ezelőtt, amikor az akadémikus, intézményes tudomány emberei számos országban a helyi zsarnoki hatalommal szövetkezve az ilyesmiket propagáló „áltudományos" művek betiltása mellett vállaltak szerepet. (Érdekes módon a rendszerváltozás után ugyanezek nagyobbrészt hirtelen mint a szólásszabadság bajnokai bukkantak fel a szabaddá vált sajtó hasábjain...) Csakugyan, nem hagyhatjuk, hogy ezeket az információkat ilyen-olyan módszerekkel eltitkolják az érdeklődők tömegei elől. Ezért most egy kicsit részletesebben is belemegyünk ezekbe a szövegekbe. Ha igaz lenne az akadémikusok állítása, hogy itt nem repülő műszaki szerkezetekről, hanem madarakról van szó - akkor megkérdem: ilyen esetben miért adják meg a „madár" üzemanyagának összetételét, keverési arányukat? Vagy éppenséggel... a menetrendjüket?Mert igenis erről is szó volt, szó van. A Rámájanában elég részletesen leírnak egy ilyen repülést is. A szóban forgó gép a reggeli órákban startolt Sri Lankán, vagyis az egykor Ceylonnak nevezett szigeten, India déli részén. A beszámoló szerzői szerint útja közben kétszer szállt le, feltehetően üzemanyagot és újabb utasokat vett fel. A közbenső leszállások városneveit is közli a történet, amiből kiszámítható, hogy a szerkezet kilenc óra leforgása alatt - beszámítva a két pihenőt is - csaknem 2850 kilométert tett meg. A sebessége [135] így átlagosan 315-320 km/órának felelt

meg. Vagyis egy mai helikopter sebességével szállhatott. A Mahábhárata nagyobb részben meg az Elődök háborúival foglalkozik. Mindkét könyvet tanulmányozták repülési, sőt, mint említettem, űrkutatási szakértők is. Ezek a tudományos elemzések bebizonyították többek között nemcsak egyes akadémiák, hanem a NASA számára is, hogy az óindiai szövegekben valóban repülő gépekről és űrhajózásban is részt vevő, arra képes szerkezetekről van szó. Az 1972 májusában nyilvánosságra hozott jelentés sok izgalmas részletet tartalmaz (amiről persze a „szkeptikusok" valahogyan nem értesültek). Itt arról van szó - hogy teljesen világos legyen a dolog -, hogy mindez nem akkor történt, amikor leírták. Már akkor is elég távoli múlt lehetett, bár fogalmunk sincs, mennyire távoli. Akik leírták, nem a saját szemükkel látták ezt az égi háborút, nem is élhették át, hiszen sok száz vagy ezer éven át tartott az Elődökkel „tarkított" korszak. Mint a szövegekből is kiderül, az Elődök N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 83kezdetben hosszabb ideig éltek együtt az itteniekkel, és jól megfértek egymással. Később kezdődött csak az Elődök egymás közti könyörtelen háborúja, és akkor változott meg úgy az egymáshoz való, mint az emberekkel fenntartott viszonyuk. Bár akkor is akadtak köztük olyanok, akik az embereket védelmezték („Visnu"), és olyanok, akiknek semmi sem volt szent, és nem törődtek azzal, hogy egymás elleni harcukban emberek ezrei vagy tízezrei is elpusztulhatnak. Igaz, az „istenek harca" régi motívuma a mítoszoknak, de mivel itt jól körülírható módon jelentős műszaki eszközöket, a korban ismeretlen, az időket alaposan megelőző találmányokat és eszközöket vetettek be - nem sorolhatjuk ezeket a „Védákat" a normális mítoszok közé. Azokban soha sehol nem írtak le ennyi ultramodern harci eszközt. Ne feledjük, a legtöbb védikus történelmi művet csak a tizenkilencedik és huszadik században ismerte meg a világ, akkor nyomtatták ki őket. És még az 1800-as években is mindenki legendának hihette őket, hisz azok a fegyverek, amelyeket ott bevetettek, „isteniek", óriási erejűek, tömegpusztítók voltak - amilyenek itt nálunk addig nem léteztek. Ám Hirosima után nem kétséges, hogy változtatni kell szemléletünkön. Minden jel arra mutat, hogy egyszer már élt előttünk egy civilizáció, amelynek eszközei (sajnos a haditechnika terén is) szinte megelőzték a mi mai, huszonegyedik századi tudásszintünket! De ha figyelmen kívül hagynánk a harci események leírását, a védikus művekben akkor is számos „gyanús" említést találunk. Ezekben is gyakran van szó a nagy tudású idegenekről, akik kezdetben valóságos „aranykort" valósítottak meg itt a Földön. Van egy olyan magyarázat is, hogy a későbbiek folyamán nem az Elődök harcoltak egymással, hanem kozmikus idegenek [136] „szálltak partra" a Földön, és azok szerették volna magukhoz ragadni a hatalmat. Alaposan meglephette őket, hogy kétféle, igen eltérő szintű civilizáció létezett egymás mellett. Persze az Elődök kiálltak a Föld védelmében, és ebből lettek a hosszan tartó hadműveletek. Erre az elméletre nincs bizonyíték - csak annyi biztos, hogy egy időn keresztül folyamatosan háborúk

zajlottak a Földön, amelyben legalább két csoport vett részt, és azok minden modern eszközt bevetettek egymás ellen. A védikus könyvekben összesen 113 különféle vimana, vagyis repülő szerkezet leírása lelhető fel. Más és más fémből épültek más méretekben, más célokra használták őket más és más körülmények között. Valami ufó-szerűséggel is rendelkezhettek, mert szó van olyan szerkezetről, amely nem-csak a levegőben repülhetett, hanem a föld, sőt a víz felszínén is haladhatott. Vajon ha mindez csak kitalálás, akkor miért figyelmeztetnek ezek az iratok: némelyik vimanát nem szabad viharos időben vezetni, óvni kell a villámoktól. Az elektromos kisülések nyilván ártottak a szerkezeteknek. Szinte nincs olyan szent könyv azon a tájon, azokból a régi korokból, ahol ne esne szó a repülésről. Említhetjük a Bharadwaját, a Natyasastra Bharatát és vagy még öt másikat. Érdemes megemlíteni: az egyikben említik, hogy az Elődök minden eseményt feljegyeztek valamiféle könyvekben (!), és azt mondták, hogy nem ez az első könyvük, hanem a sokadik - az elsőt már tizenkétezer évvel korábban kezdték el írni! Ez az Elődcivilizáció létezését és elveszett krónikáit minimum a Kr. e. 15-16 ezredik évre tolja vissza! Az is nagyon érdekes, hogy e sok könyvben száz és száz helyen említett repülésről sehol sem a bámulat, a csodálat vagy a hitetlenség hangnemében írnak. Dehogy, éppen ellenkezőleg! Olyan normálisan teszik az egészet, mint ami a maga idejében csakugyan része volt a mindennapoknak. És biztosan így is volt. Hiszen nem egyik napról a másikra következett be, majd múlott el ez a rövid korszak - hanem ki tudja, hány évszázadon vagy évezreden át tarthatott. Az is megtudható innen, hogy nem csak az Elődök repdestek, nem őrizték a titkokat féltékenyen. Talán azért sem, mert egyfelől a híveiket szerették volna meggyőzni és a maguk oldalán tudni azzal, hogy félelmetes technikájukat megmutatták. Ezek után egy-egy királynak, vezérnek eszébe nem jutott volna népét harcba vinni, fellázítani az Elődök ellen. Másfelől nyilván akadtak az egyszerű indiaiak és más tájon élők között is, akiknek volt érzékük e technikához. Ezeket az érdeklődő, tehetséges fiatalokat kiszűrték és tanították, majd ők is repülhettek velük. Az egyik könyvben szó is van körülbelül nyolcvan olyan emberről, akiket betanítottak a gépek földi kiszolgálására, ők felváltva el is kísérhették az Elődöket repülőútjaikra. Tudjuk e könyvekből, hogy számos főpap, uralkodó, hadvezér, tehát a kor fontos emberei, az N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 84Elődök szövetségesei is repülhettek. Némi felügyelettel ki [137] is próbálhatták a repülést ezek a kiválasztottak, ami biztosan hatalmas, életre szóló élmény lett számukra. Egy „sakuna-típusú" repülő szerkezetnek több tíz elemét is felsorolták az egyik könyvben. A szanszkritról fordított szövegekben ilyen szavak (alkatrészek) bukkannak elő, mint padlólemez, üzemanyagtartály, „levegőt behajtó gépek" (nyilván szellőztetők, ventilátorok vagy az utasok, vagy a hajtómű számára), a repülés irányát jelző szerkezetek (iránytűk?), két szárny, légszívó cső, leszorítócsavarok (?), napfénygyűjtők (napkollektorok) stb. Az utolsó alkatrészt több forrás is

említi egymástól függetlenül, sőt olyan „vimanákról" is szót ejtenek, amelyek üzemanyaguk fogytán „a Nap fényével hajtják magukat". Mielőtt valaki azt mondaná, hogy ezek mai dolgok, és nyilván mai fordítók ügyeskedésének köszönhetőek ezek a modernül hangzó szakkifejezések, alkatrésznevek - azokkal tudatom, hogy a szóban forgó részletet először 1875-ben nyomtatták ki olasz és angol nyelven (is). Vagyis akkor, amikor még semmilyen általunk e korban gyártott repülő szerkezet nem emelkedett a levegőbe... Hagyjuk most ott a könyveket, és vessünk néhány pillantást a térképekre is. Aki azt hiszi, hogy azok nem képesek árulkodni, bizony nagyot téved. Csak azon csodálkozhatunk, hogy mindarról a „furcsaságról", amit itt alább majd ismertetünk, a tudományos világ vagy egyáltalán nem vett tudomást, vagy csak részlegesen és érintőlegesen foglalkozott vele. Így már eddig is rengeteg idő és lehetőség veszett el a kutatás terén. Röviden csak arról van szó: számos idejét és a kor tudás- és ismeretszintjét megelőző térkép jelent meg vagy volt már forgalomban akkor, amikor a rajtuk ábrázolt földrészeket még fel sem fedezték!Ez egyike azoknak a rejtélyeknek, amelyekbe a tudománynak beletörhet a foga - ezért nem nyúlnak hozzájuk az akadémikusok. Köztudott, hogy már Kolumbusz idejében is különböző térképeket köröztettek az érintettek, elsősorban a hajóskapitányok és a Tengerész Henrik-féle „felfedezési menedzserek", az uralkodók és a kalózok. E térképeknek sajátos illegális piaca és érdeklődési köre alakult ki, nagyon is kézzelfogható érdekek miatt. Kolumbuszról azt állították már életében: rendelkezik néhány olyan térképpel, amelyeket valaha nagyon régen készítettek. Hogy azért lett volna mérhetetlenül magabiztos, mert egyszerűen tudta, hogy ahová indulni készül, ott mit talál. Ennek viszont ellentmondani látszik, hogy élete végéig nem hitte el: egy új földrészt fedezett fel, abban a hitben halt meg, hogy Ázsia keleti partjain járt. Persze lehet, hogy volt nála olyan térkép - sokadik másolata egy sokadik másolatnak... -, amit valaha az Elődök készítettek, de amely nem tartalmazta a teljes földrészt, sőt azon esetleg az Elődök által [138] használt ábécével az általuk használt nevek szerepeltek, amelyek persze semmit sem mondtak, mi több: olvashatatlanok és kiejthetetlenek voltak Kolumbusz vagy bármelyik kortársa számára. Azt, hogy az Elődök egykori térképeiből részletek maradhattak fenn, és azokat átmásolták, talán még az ókorban (ezáltal azok óhatatlanul torzultak is itt-ott, a finomabb részeknél például), nem zárhatjuk ki. Sőt bizonyítékaink is vannak erre! Csak hogy tudjuk: a nagy földrajzi felfedezések az 1490-es években kezdődtek. Annak előtte az emberek jószerével csak a szűkebb környezetükben hajóztak. A Földközi-tenger minden partvonalát ismerték már az ókorban, a kínaiak nyilván ismerték Kína partjait, az inkák ismerték Peru partjait, csak éppen nem hajóztak. De az akkori világ központjában, a középkori Európában még azt sem lehetett tudni, Afrika meddig terjed lefelé a déli részen, és ott milyen dolgok találhatóak. Ázsiáról csak ködös elképzelések voltak, Ausztrália, Amerika és az Antarktisz egyszerűen „nem létezett". Akkor hogyan kerülhettek rá a térképekre? Amelyeket olyan emberek rajzoltak, akik maguk

általában ki sem mozdultak városaikból. Lássuk például az Antarktiszt. Ez a földrész, de még partvonalainak halvány említése sincs az 1500-as évek első felében kiadott térképeken. Pedig Magellán már megkerülte Dél-Amerikát, majdnem érintve a jeges földrészt. Még 1570 körül is olyan térképek jelentek meg, amelyek szerint Dél-Amerika „alatt", délen nincs semmi, üres tenger csupán. Ám még az 1600-as évek elején sem ábrázoltak ott semmit, mi több, maga Dél-Amerika is egy alaktalan massza volt csupán. Sem az angol, sem az olasz, a holland, a német, a spanyol, a portugál, a francia N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 85térképészek nem tudtak az Antarktiszról. Azonban volt valaki, aki tudott róla, és azt le is rajzolta! Az illető török volt, nem akárki, mert a török flotta admirálisa, és térkép-mániás (e könyv szerzője is az, ezért igencsak meg tudja érteni az admirális ezen irányú szenvedélyét). Piri Reis több szultán szolgálatában vergődött fel a csúcsra, sokáig vett részt tengeri csatákban, mígnem 86 évesen egy vesztett csata miatt fejét vették. Piri Reis nemcsak maga rajzolta térképeit más térképek, tengerészek, felfedezők beszámolói alapján, hanem gyűjtötte a ki tudja, honnan és milyen régi korokból származó régieket is. Sok jel mutat rá, hogy a sok (európai) nyelven is beszélő admirálisnak szerencséje volt. Ókori forrásokból juthatott hozzá az Elődök által használt térképek egyikéhez-másikához. Állítólag volt egy valódi világtérképe is, de ennek ma már csak részletei láthatóak az isztambuli Topkapi Múzeumban. Ezek is megdöbbentőek. Az admirális saját kezűleg festette gazellabőrre a térképeket. Csak a huszadik században fedezték fel őket, az igazi „bomba" pedig akkor robbant, [139] amikor alaposabban tanulmányozni kezdték a néhány fennmaradt részletet. Piri Reis 1513-as térképén láthatóak az Antarktisz északi partvonalai és Dél-Amerika keleti partja is! 1531-ben akadt már egy másik térképész is, aki lerajzolta az Antarktiszt. Oronteus Finaeus is ábrázolta az Antarktiszt, bár nem úgy, ahogy Piri Reis. Most akkor felmerül a kérdés: honnan tudott a francia matematikus és térképész 1531-ben arról a földrészről, amit az emberiség csak háromszáz évvel később fedezett fel? És honnan tudta a török admirális, milyenek az Antarktisz pontos partvonalai? Ráadásul annak ellenére, hogy azt örök hó és jég borítja. Aztán több dologra derült fény. Piri Reis térképe mégsem egészen pontos, mondták a tudós térképészek az 1950-es évek elején. Akkoriban ugyanis felmérték az Antarktiszt, és látták, hogy partvonalai nem egészen úgy alakulnak, ahogyan azt a török férfi lerajzolta. Megint eltelt egy kis idő, és kiderült: amit Piri Reis rajzolt, az valós - volt. Ugyanis nem tudni, honnan, de Piri Reis - nyilván egy régi térképet másolva - az Antarktisz jégkorszak előtti állapotát ábrázolta térképén!Ez csakugyan információs és történelmi bomba volt. A térkép, ami 1513-ban készült, a tízezer évvel korábbi Antarktisz partvonalait követte. Nem zárható ki tehát, hogy a könyvünkben annyit emlegetett kozmikus ütközés, a Csapás fordította el a Fold tengelyét (amire más adatok is

utalnak), és az Antarktisz akkor került jég alá, addig kietlen szárazföld lehetett, olyan talán, mint a mai Patagónia, legalábbis nagyobbrészt. Ez okozhatta a szibériai mamutok tömeges pusztulását is - addig azok ott mérsékelt égövön legelésztek békésen, aztán egyik napról a másikra zord tél állt be ott, ahol azelőtt tán havat sem láttak soha. Maradjuk a térképeknél! A kutatók a helyszínen ráakadtak arra a földnyelvre is, ami az Antarktiszt a Tűzfölddel, Dél-Amerika legdélibb csücskével összekötötte, de amit mostanra elnyelt a jég. Nem kétséges tehát, hogy az admirális a Csapás előtt készült térképet másolta le! Talán nem kell hangsúlyoznom: az egész mai történettudományt két vállra fektetné, ha bebizonyosodna, hogy valakik tízezer évvel ezelőtt, még a jégkorszak hajnalán, amikor a Föld másképpen nézett ki, mint most -feltérképezték a világot. Mert miért is ragadtak volna le az Antarktisznál, ennél az unalmas földrésznél? Nyilván minden földrészt feltérképeztek - sőt, mint Piri Reis másolatából kiderült, olyan pontosan, hogy azt csak repülőgépről tehették meg. (A szárazföldön vándorolva és méricskélve ez bizony évszázadokon át tartott volna, annyit pedig nyilván nem értek a térképek. Repülőkről egy-egy földrészt pár hét alatt felmérhettek, ráadásul sokkal pontosabban, mint a felszínről.)[140] Szó mi szó, az akadémiák nem is vesznek tudomást Piri Reis műveiről, és azon sem töprengenek, honnan tudhattak egyes térképészek olyan kontinensekről, szigetekről, partszakaszokról, ahová az első felfedező csak a térképek kiadását követő évszázadokban jutott el... Mi mindenesetre nézzük tovább, mit sugallnak még a térképek. Azon korokban senki sem tagadta, hogy a térképeket másokéról másolta, az információk gyűjtése és felhasználása e téren nagyon is megengedett, sőt ajánlatos volt. Tehát oda jutottunk, hogy az Elődök légi fényképezéssel dolgoztak, néhány térképük itt kallódott még tömérdek évezred után többé-kevésbé pontosabb másolatok formájában. Oronteusnak N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 86rossz másolat jutott, Piri Reis pedig pontosabbat kapott valahonnan. Nem ez volt az egyetlen ilyen térkép. Más alkotások is okoztak meglepetéseket. Nem vagyok egyedül, aki ilyesmit állít - jószerével minden szerző, aki nálam komolyabban, tudományosabb felkészültséggel foglalkozott magukkal a térképekkel, erre a belátásra jutott: „Olyan ismereteket tükröznek még »felfedezetlen« kontinensekről, melyeket nyilvánvalóan feltérképezett egy korai civilizáció, de elfeledték őket. Kivéve az újramásolt térképeket, miután valami történt, ami jelentősen megváltoztatta a világ képét." (Charles Berlitz, a Bermuda-háromszög kultuszának elindítója.) Ennél rövidebben én sem foglalhatnám össze, mi is történt valójában, és miért árulkodnak erről egyedül a térképek. „Valami történt." Például a Csapás, ami sok mindent megsemmisített. Mindent elölről kellett kezdeni, talán az Elődök is megszenvedték azt a csapást („Atlantisz pusztulása"), és akkoriban sokat segítettek a régi térképek - nekik is. Ezek pedig óhatatlanul kezdtek eltünedezni, bekerültek egy illegális körforgásba, ahol csak a magukat beavatottaknak tartó tudósok és titkos társaságok őrizgették őket, olykor elcserélték őket, elvesztek, könyvtár-

és szentélytűzvészek alkalmával elpusztultak, másolták, rejtegették őket, még nyilván embert is öltek értük, miattuk. Számuk persze egyre fogyott, és az 1400-as, 1500-as évekre alig néhány maradhatott csupán. Azokról sem tudta senki, honnan erednek, hogy a valóságot ábrázolják-e vagy sem? Különösen, ha távoli, még fel sem fedezett kontinenseket ábrázoltak... A két említett térkép csak az Antarktisszal kapcsolatosan is érthetetlenül pontos volt. Nem kétséges, hogy a „száraz Antarktiszt" mutatták. Oronteus változatán még a folyók völgyei, a hegyek és völgyek helyét is, amelyek a térkép megjelenése idején meg jó sok ezer éve több száz vagy ezer méter vastag jégréteg alatt rejtőznek (csak az 1950-es évek utáni tudományos kutatóexpedíciók különféle műszeres vizsgálatai állapították meg a jég alatti földek pontos topográfiáját).[141] Hosszas kutatással a huszadik század második felében néhány ismert - de persze korántsem akadémikus - kutatónak sikerült a modern könyvtárak rejtett mélyében porosodó szenzációs térképeket felfedeznie. Abban az időben, amikor a világon a legtöbb ember (köztük sok térképész...) még azt sem tudta, vagy nem hitte, vagy egyházi nyomásra nem merte elhinni, hogy a Föld gömb alakú, akadtak eldugott kis térképnyomdák, amelyek termékei ennél sokkal több, már-már szinte modern ismeretet nyújtottak a termékeik vásárlóinak. Akkor, amikor a legtöbb térképész a már ismert vagy annak vélt kontinensek, mint például Afrika belsejébe hatalmas fehér foltokat rajzolt csak, vagy olyan légből kapott „információkat" helyezett el, mint például a már hírhedt „hic sunt leones" („itt oroszlánok vannak") - nos, ebben a korban itt-ott egészen valós tények is felbukkantak a térképeken. Például van olyan térkép (alkotója Yehudi Ibn Benzara, 1487), amely a Földközi-tenger keleti medencéjének szigeteit ábrázolja - de lám, ez sem pontos, mondták rá utálkozva az akadémikusok. Később azonban sikerült kimutatni: persze, hogy nem pontos, mert nem a mai, hanem a... tízezer évvel korábbi állapotot mutatja! Vagyis ez is egy jégkorszak előtti térkép volt! Akkor még több sziget volt ott is, ahol ma egyet sem látunk. Persze, mert a Földközi-tenger vízszintje jóval alacsonyabb volt a mai állásnál. Ám miután elolvadt a jég, a vízszint megemelkedett, és a térképen látható számos kisebb sziget örökre (?) eltűnt a víz alatt... Az 1754-es Buache-térkép a Déli-sark felől mutatja a Földet, így természetesen az Antarktisz van az előtérben. De lám csak, a térképész két részre osztotta a földrészt, két messze nem egyenlő részre, a kettő között pedig egy kisebb beltengert ábrázolt. Mi ez? Az Antarktisz most nem így néz ki! Most nem, az biztos. De valamikor, ismét csak a jégkorszak előtt, bizony éppen így nézett ki, saját belső tengere volt, amely azonban összeköttetésben volt a külső tengerekkel. 1958-ban a nagy tudományos geofizikai és egyéb expedíciók megállapították, hogy odalent a mélyben az egykori szárazföld éppen ezt az alakot vette fel a geológiai korokban... Mondani sem kell: a Buachetérképet ritkán idézik, még ritkábban ábrázolják, és a szakkönyvekben sem ez az illusztráció, vagy ha mégis, nem írják mellé az évszámot, hogy az mikor is készült (ez a helyzet Oronteus térképeinek egyes változataival is). Nehogy valaki kényelmetlen kérdéseket tegyen fel! 1550-ben Európában még nem volt egyetlen ember sem, aki már járt volna Észak-Amerika N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 87

nyugati partjainál, Kaliforniától fel északra, mondjuk Alaszkáig. Senki sem látta azt a vidéket, csak évtizedekkel később jutott el oda elsőnek a spanyol hajókat fosztogató, előlük menekülve bolyongó kalózhadvezér, Drake kapitány. Akkor mivel magyarázhatjuk, hogy 1550-ben Hadzsi Ahmed török térképész csodaszépen ábrázolja megjelent térképén a földrész [142] nyugati partjainak vonalait? Vajon honnan tudhatta, mi van ott? Nem tudta - csak rajzolta. Csak... másolta. Hogy honnan? Ezt elárulja ugyanazon térképnek egy másik részlete. Ahmed úr ugyanis odafönt északon egy kis szárazfölddel kapcsolta össze Amerikát és Ázsiát ott, ahol ma a Bering-szorost ábrázoljuk. Márpedig ilyen szárazföldi kapcsolat a két földrész között szintén csak tizenvalahány ezer éve, a jégkorszak előtt létezett! Aztán a világtengerek megemelkedő szintje miatt az is víz alá került, és ma már nem látható... Tehát megint az Elődök keze nyoma bukkant fel. Nem lehet kétséges, hogy az általuk annak idején lefényképezett világ egy részlete ez is. Egy - vagy több - térképé, amely ki tudja, hány „klónozás", másolat után még mindig ott keringett valahol Keleten. Vajon minden elégett az alexandriai könyvtár füstjében? Vajon csak legenda, hogy a törökök - beleértve Piri Reist is - valahol szert tettek Nagy Sándor egykori térképgyűjteményére, amely „egyenes vonalban" eredt az Elődök hagyatékából? Hasonló bizonyítékok akadnak még. Tudunk olyan világtérképről, szintén a tizenhatodik századból, amely a Szaharát egyáltalán nem sivatagként mutatja - az ott termékeny föld, mi több, folyók is átszelik, erdők és tavak vannak rajta... Tudjuk jól, hogy az írott történelem idején a Szahara már sivatag volt. Arra is fény derült, hogy a térképen ábrázolt folyók csakugyan ott voltak, ezt manapság a geológusok minden nehézség nélkül kimutathatják (és ki is mutatták, persze nem a térkép miatt, hanem egyéb kutatásaik melléktermékeként). A már említett Buache egy másik, 1737-ben megjelent térképén az Atlanti-óceánt ábrázolja. Itt nemcsak a Kanári-szigeteket láthatjuk, hanem még azt a víz alatti fennsíkot is, amelyből a szigetek „kinőttek". Ez megint annak a jele, hogy a térképész egy olyan régi térképről másolt, amelyen még az alacsony, jégkorszak előtti vízállás miatt látható volt, hogy a Kanári-szigetek nem is szigetcsoport, hanem inkább néhány hegycsúcs és körülötte összefüggő szárazulat volt. Van még néhány olyan térkép, amelyek az Atlanti-óceánon ma már nem látható szigetet mutatnak. De hogy valami közük lehetett az igazsághoz, a valódi régebbi állapothoz, az bizonyítja: a kutatók a tengerfenék felmérését végezve a jelzett helyeken víz alatti csúcsokra, hegységekre leltek. Erről természetesen mit sem tudhattak a középkori és kora újkori európai vagy ázsiai térképészek. Mindent összevetve, röviden: ezek a térképek ma megtekinthetőek a múzeumokban, szakkönyvekben és másutt. Tehát senki sem tagadja, hogy léteztek - holott ha a tudomány összes állítása igaz lenne, akkor ezeknek a térképeknek nem szabadna létezniök sem! Valahol tehát valaki nem mond igazat. És aligha a térképek hazudnak.[143] N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 88Mottó:Volt egy történelem előtti történelem.

CSONTVÁZ A RIVIÉRÁN

Az olasz Riviéra egyik városában, Savonában - Genovától 50 kilométerre - az 1850-es években emberi maradványokra leltek. Egy templom építéséhez ástak ki a szokásosnál mélyebb alapokat. Amikor az árok három méter mély lett, a munkások egy csontvázat pillantottak meg a földben. A kőzetréteg, amelyben a tetem feküdt, körülbelül 3,5-4 millió éves volt. Nem csoda persze, ha ilyen körülmények között a lelet nagy feltűnést keltett. Még ott, az eredeti helyén sokan megszemlélték. Ám csak 1867-ben számoltak be róla tudományos igényességgel a Párizsban tartott nemzetközi őskori antropológiai kongresszuson. A kutatók, akik ott voltak a csontváz kiásásánál, váltig azt állították, hogy a csontváz korának egyeznie kell a réteg korával, amelyben találták. Ez logikusnak is látszott, természetesen. De már olyan kor volt az is, amikor az ember mint élőlény, mint fejlett lény koráról és múltjáról sokat vitatkoztak a kutatók. Bizony, ha a „savonai embert" rejtő réteg csak százezer éves lett volna, nyilvánvalóan senki sem kérdőjelezi meg a „réteg kora = lelet kora" közötti egyértelműnek látszó logikai párhuzamot. Am mivel ilyen hatalmas volt a különbség, ráadásul nem egy ősember korabeli csontváza volt, se majomember, de még előember sem azok minden egyes jellegzetességével - így a legtöbb tudós rögtön szembeszállt az állítással. Értem én, hogy ezt kell tenniük akkor, amikor a nyilvánvaló logikának látszik ellentmondani egy lelet kora, vagy a megtalálás körülményei. Tegyük fel, ha valaki azt állítaná, hogy egymilliárd éves kőzetekben talált egy ép, a maihoz hasonló csontvázat - talán én sem hinném el neki. Talán akkor sem, ha a réteg ötszázmillió éves. De itt mindössze „csak" 3-4 millió évről volt szó! Szó mi szó az sem segített az ügynek, hogy a csontváz teljességgel úgy nézett ki, mint egy mai ember csontváza. Ez még inkább ellene fordította a hivatalosságot is képviselő tudósokat - mellesleg ez a helyzet máig nem változott. Mindenesetre a savonai lelettel kapcsolatban a tudósok azt kezdték bizonygatni, hogy egy később eltemetett ember csontjai csúszhattak bele egy régebbi rétegbe, és ezért a lelet semmiképpen sem származhat a pliocén korból, ahogyan azt megtalálói feltételezik. Így utólag persze nehéz igazságot tenni, mégis van egy olyan része a magyarázatnak, hogyha valamilyen [145] földrengés, rétegelcsúszás, tengerbeömlés vagy bármi más okozhatta ezt a tengerparti leletáthelyeződést - ugyan vajon ki hiszi el, hogy a test minden csontja együtt csúszott? Hogy nem keveredtek össze, nem vesztek el közben, nem rongálódott meg a csontváza, minden darabja a helyén maradt, és ilyen pontosan csúszott odébb, egy kőzettanilag teljesen más állagú rétegbe...? Nos, itt van a bökkenő. Majd szó lesz még ilyen leletekről. De most inkább töprengjünk el azon, hogy egyáltalán lehetséges-e ilyen elcsúszás egy 206 csontból álló emberi váz esetében, amelyeket már jószerével semmi sem kapcsol össze?

Ilyenkor kezd kételkedni az ember az akadémikusok józan eszében. Később, már az 1870-es években más ellenérvek kerültek elő. Azt hánytorgatták fel: a testet úgy találták meg, hogy a lábai magasabban feküdtek, mint a feje. Vagyis - diadalmaskodtak a modernholttest-pártiak a régiholt-test-pártiakkal szemben - ezt az embert nem temették el, mert így soha sehol nem temettek. Ha pedig nem temették, akkor nyilván besodródott a régi rétegbe. Mások azt vitatták, hogy azért nem volt itt temetés, mert akkor észrevehetően összekeveredtek volna a rétegek a sír megásásakor. Márpedig ilyen momentumra utaló jelet nem találtak. Az az ember a négymillió éves megbolygatás nélküli rétegben hevert. Ez a régiholttest-pártiak igazát látszott bizonyítani, vagyis hogy az az ember millió évekkel korábban került abba a kőzetrétegbe. De a modernholttest-pártiak ezzel szemben úgy vélték, hogy csak úgy odasodorhatta a tenger nemrégen... Hogy a csontváz hogyan került bele a maga erejéből a régi rétegbe úgy, hogy N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 89semmilyen ásásnyomot, felforgatásnyomot nem hagyott maga után, az valahogyan nem lehetett téma az akadémikusok számára. Ezek mind vitát váltottak ki a gondolkodók között. Kit temettek valaha is három méter mélyre? Soha senkit. Mások kimutatták, hogy a talált csontok kisebb-nagyobb üregeit kitöltötte a pliocén kori agyag. Ez csak akkor történhetett meg, amikor az az agyag még nedves, sárszerű volt, és nem keményedett meg az évmilliók alatt. Azok, akik abban hittek, hogy ez egy több millió éves ember, végül is arra a belátásra jutottak: az arccal lefelé fekvő csontváz egy olyan emberé lehetett, aki valamilyen okból - talán hajótörés? - a tengerbe fulladt, és lesüllyedt a fenékre, ahol aztán az iszap bedolgozta a rétegbe, majd jöttek az évmilliók, és a tenger elhúzódott onnan, és újabb földrétegek rakódtak rá. Akár igazuk volt a halál esetleges körülményeit illetően, akár nem, érdekes következtetésekre juthatunk. A legfontosabb persze az, hogy itt egy olyan, teljesen mai külsejű emberről van szó, aki a pliocén korban (!), minimum hárommillió évvel ezelőtt sétálgathatott a tenger partján. Még az sem zárható [146] ki, hogy hajótörést szenvedett, vagy valamilyen baleset áldozata lett. Akkor, amikor a tudomány szerint még majomemberek sem nagyon éltek itt. Vagy mégis...? Lehet, halottaikat elégették, és azért nem maradt nyomuk. Csak néhány (még lesz szó azokról is) balesetet szenvedett holttestét nem találták meg, ezért nem is végezhették el rajtuk a szokásos elégetést, hamvasztást. Ezek kerültek-kerülnek elő időnként, és okoznak mérhetetlen zavart a mai tudományos életben, nem is beszélve a tizenkilencedik századi kutatókról, akik igencsak döbbenten állhattak egy-egy ilyen lelet előtt.[147] N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 90Mottó:

Aki hallgat, az legalább nem téved. BESZÉLJENEK A TÁRGYAK Biztosan többen vannak Önök között, akiknek az eddigi fejtegetések nem okoztak kellő izgalmat, és - ami a nagyobb baj - talán nem voltak Önöknek eléggé meggyőzőek. A régi szövegekbe bármit bele lehet magyarázni, vélték talán. Még akkor is ez a helyzet, ha az mondjuk maga a Biblia. (A Koránt ilyen szempontból hiába olvastam át többször is.) Ezért most térjünk át a tárgyi bizonyítékokra! Már majdnem leírtam, hogy azok bizony itt vannak a kezünkben, meg lehet győződni a valódiságukról. De idejében elharaptam ezt a mondatot. Mint majd látni fogják, e bizonyítékok egy része valóban létezik, megtekinthető. Más részük szintén megvan, de nem tekinthető meg, mert egészen egyszerűen eldugták őket múzeumok hátsó raktárainak leghátsó polcaira. Vannak olyanok is, amit „elvesztettek". Majd a későbbiekben olvashatnak ilyen bizonyítékok sorsáról is. Aztán akadnak ezrével, amelyek csakugyan a mi állításainkat bizonyítják, de valahol a világ végén tekinthetők csak meg, mondjuk dél-amerikai kisvárosok privát gyűjteményeiben vagy ritkán felkeresett múzeumokban. Lássuk azokat a tárgyakat, amelyek feltűnően nem illenek bele a korukba, a számukra kijelölt korba. Olyasmiket kell tehát keresnünk és találnunk, amelyek vagy megjelenésükkel, kidolgozásukkal, vagy jelentésükkel, funkciójukkal, avagy bármilyen más módon - esetleg találmányként és/vagy információhordozóként is! - elütnek attól a kortól, amelyben léteztek. Akkor is, ha ezek most, utólag kerülnek elő, esetleg nagyon sok-sok évvel használatuk, köztudatba kerülésük után. Gyanús tárgyak Voltaképpen már volt szó e lapokon egy ilyen „tárgyról": ez volt a puskapor. Ahhoz képest, hogy később milyen nagy jelentősége lett, gyanús, hogy oly korán felfedezték. Persze nem valószínű, hogy azok az emberek találták fel, akik elsőnek használták oly sok ezer évvel ezelőtt. Nem is illett bele abba a korba, amikor nem volt még hozzá alkalmas fegyver. Ezért sugalltuk, hogy ez is egyike lehet azoknak a találmányoknak, amelyeket az Elődök fedeztek fel [149] és használtak. Lehetséges, hogy a világ valamelyik pontján fennmaradt a szükséges anyagok listája, keverésük aránya - egy vagy két agyban. Vagyis olyanok fejében, akik azelőtt az Elődöknek segédkeztek e szer előállításában, és amikor az Elődök valami okból visszavonultak, eltűntek (kihaltak... ?), a tudás megmaradt, és nemzedékről nemzedékre mint afféle családi titok öröklődött. Nem tárgy, hanem sajátos bizonyíték az, amit Kopernikusz sokat emlegetett könyvének előszavában olvashatunk. Az előszót a szerző az akkori pápának címezte mintegy mentségül, hogy ilyen világfelforgató eszmét merészel terjeszteni („Nem a Föld a világ közepe, hanem a Nap, és a Föld is a körül forog"...!). Azt hozta fel egyik mentő körülményeként, hogy „a Föld mozgásának gondolatát a régieket olvasva fedezte fel". Ami egyszerűbben fogalmazva annyit

jelent, hogy onnan kapta az inspirációt, az ötletet, sőt nyilván valamiféle pszichés támogatást is („nem vagyok ezzel egyedül, sem az első"). Illetve ha vulgárisan fogalmazunk, tudván, hogy Kopernikusz, aki félig-meddig maga is egyházi személy volt, és sohasem tanult csillagászatot, egy kicsit bizonytalan volt állítása helyességében. Ráadásul sokat veszíthetett volna, ha ráhúzzák a vizes lepedőt mint eretnek gondolkodóra, pokoli tanok terjesztőjére (aminthogy úgy is lett, könyvét évszázadokra tiltólistára helyezték). Egyszóval nem akarta maga „elvinni a balhét". Ezért sem merte könyvét még életében kiadni, az csak halála után jelenhetett meg, és ezzel kapóra jött neki, hogy a felelősség egy részét ráháríthatta az Elődökre. Mert ki másról lenne itt szó? Akkoriban rendre üldözték Európában a különböző műveket, kézzel írott és úgy is sokszorosított, vagy éppen sohasem sokszorosított, csak egy-két példányban létező N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 91titkos példányokat, amelyek sokszor nem mágikus vagy alkimista, hanem szigorúan tudományos, valós információkat tartalmaztak, és „nagyon régről" származtak. Kopernikusznak itáliai tanulmányai, európai utazásai során kezébe kerülhetett egy vagy akár több csillagászati mű is, ez indíthatta őt később arra, hogy ez irányban kezdjen kutatni. De persze ez nem bizonyíték, bár Kopernikusz műveit azóta többször kiadták nem csak az eredeti latin nyelven, így mi is beleolvashatunk a tanulságos előszóba. Azt se feledjük - ha már erről van szó -, hogy Newton és Galilei is nyíltan bevallotta: sokat köszönhet az ókori tudománynak. Nyilván hasonló források tanulmányozásáról lehetett szó az ő esetükben is. Mi hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a ma használatos modern találmányok, módszerek valóban a legújabb kor termékei, annak előtte az embereknek ilyesmi eszükbe sem juthatott. Nos, ez nagyobbrészt igaz is, bár... Mint tudjuk, „méretes" villanykörtéket ábrázolnak egyiptomi hieroglifákon, [150] amelyekkel az őstudósok, vagyis a papok a piramisok és más föld alatti helyiségek mélyén világítottak, és bizony találtak ókori szárazelemet is. Ám nemcsak egy találmányt ismertek már nemhogy évszázadokkal, hanem évezredekkel ezelőtt is, amikor arra semmiféle társadalmi, gazdasági igény nem volt és nem is lehetett (puskapor). Ezért arra kell gondolnunk, hogy azok is az Elődök hagyatékából maradtak itt. A következő kis lista ilyen elgondolkoztató példákat tartalmaz: A védőoltásról már sok ezer évvel ezelőtt tudtak, mert leírása megtalálható a „Saktaya Grantam", az egyik óindiai védikus könyv lapjain is. A szanszkrit nyelvű szövegben a műszeres módszer leírása is pontosan olyan, mint amit (újkori, ismételt) „feltalálása" idején alkalmaztak (1826). A kínaiak és az indiaiak már az ókor hajnalán alkalmazták a kenderféléket kábításra - méghozzá orvosi műtéteken, fájdalmas beavatkozásokkor fájdalomcsillapításra. Az egyik gabonakártevőből előállított tetraciklint - egyfajta igen hatásos antibiotikumot - már az ókori Egyiptomban is használták az orvosok. A berlini Pergamon Múzeumban van egy sumér hengeres pecsétnyomó - az ilyeneket akkoriban

ezrével gyártották, és általános forgalomban voltak. Személyek, intézmények sok ezer évvel ezelőtt ezzel pecsételték, azonosították magukat, a nyomókat afféle gyűrűként az ujjaikon is hordhatták. Nos, abban a múzeumban van egy olyan pecsét is, amely a Naprendszert ábrázolja. Szépen sorban látható rajta a Nap és mind a kilenc bolygó, méghozzá nemcsak a Naptól mért távolságuk sorrendjében, hanem a valós méretarányaikban is. Nyilvánvaló, hogy a tudomány a legkisebb erőfeszítést sem tette és nem teszi meg azért, hogy megmagyarázza a dolgot, hogy vajon a távcsövekkel (tudomásunk szerint) nem rendelkező ókori „csillagászok" honnan tudhatták mindezt. Persze, hogy nem is kísérli meg a magyarázatot. Mert az csak egyetlen lehetne - az, ami ennek a könyvnek a célja, értelme és végkövetkezése. Számunkra persze ez is egyértelmű, már csak abból a meggondolásból is, mert a modern, ámde akadémikus tudománnyal ellentétben mi bátran és főleg logikusan gondolkodunk. Végül oda jutunk, hogy ha maguk a sumérok nem voltak birtokában a tudás megszerzéséhez szükséges eszközöknek, akkor valaki más szerezte és osztotta meg velük ezt a tudást. Lássuk a gyanús tárgyakat! A tudomány mai állítása, álláspontja, tanítása szerint a földkéregben fellelhető szénrétegek kora például antracit26 esetében több mint 300 millió év, más, gyengébb minőségű (tehát később keletkezett)[151] szénrétegek esetében is legalább néhány millió év kell, hogy legyen. Így aztán nem csoda, ha tagadnak minden olyan esetet, amikor emberi kéz által készített tárgyak vagy - pláne! - emberi csontvázak kerültek volna elő ezekből a réges-régi rétegekből. Mivel ez mégis megesett nem is egyszer, két dolgot tehetnénk (elméletileg). Vagy visszatoljuk az időben az ember keletkezéséről szóló elméleteket, és esetleg elfogadjuk, hogy nem egy, hanem két emberiség létezett: az egyik már nagyon régen, a másik ettől teljesen függetlenül fejlődött ki a mai, mintegy megkésett verzióban. Vagy elfogadjuk, hogy a geológiai táblázatok rosszak, és átírjuk őket. 26 Legmagasabb széntartalmú kőszén. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 92A tudomány számára egyik módszer sem követhető. Az első a tekintélyelvűség miatt, a másik meg azért nem, mert ragaszkodik ahhoz, hogy „x anyagból" egy bizonyos „y idő elteltével" lehet csak szén lent a föld mélyében, az ottani fizikai körülmények között. Ez az idő nem rövidíthető le. A megoldást az akadémiák számára az előbbi leletek totális tagadása jelenti. Ha pedig nem sikerül a létezésüket letagadni, akkor azt kell róluk állítani, hogy a) hamisak, b) későbbiek, és csak véletlenül kerültek a régebbi rétegekbe vagy azok alá. Mindkét módszert gyakorta alkalmazták a múltban. Akkor most vegyük csak sorra ezeket a leleteket!

Ott van például az egyiptomi, híres gizai piramisok mellett álló szfinx27. Kutatók az 1960-as évek kezdetén megállapították, hogy a szfinx hatalmas esőzések, sőt áradások nyomát viseli magán. Azok a merész tudósok, akik ezt állították, kihívták maguk ellen az egész egyiptomi régészetet. A szfinxet ugyanis a hivatalos egyiptomi régészet Kr. e. 2500 körülire datálja, vagyis úgy vélik, hogy mindössze 4500 évvel ezelőtt készült. Viszont az is tudható, hogy Egyiptomban akkor a klíma már a maihoz hasonló volt - még ha nem is annyira forró -, akkor bizony ott a Szaharában már sivatag volt, és semmiféle árvízről, vízözönről stb. szó nem lehetett (mellesleg a vízözönpártiaknak ez az egyik tudományos érvük, nem árt tudni). Érdemes végigolvasni azt a pár évtizeddel ezelőtt lezajlott, a külvilág számára alig ismert belső harcot, amelyet ez a megállapítás okozott az egyiptológiában, de nem csak ott. A szfinxen látható víznyomok nem láthatók a gizai épületegyüttes más darabjain, ami arra is utal, hogy a szfinx sokkal régebbi lehet azoknál. Néhány kutató nagy merészen kijelentette, hogy a szoboralak 10-12 ezer évesnél (!) is régebbi lehet, merthogy akkor volt utoljára árvíz Egyiptomban (a jégkorszaki jegek olvadása alkalmával). De a legnagyobb árvízjellegű katasztrófák 15 ezer [152] évvel korábban zajlottak le a mai Egyiptom területén! A berkekben a vita még az 1990-es években sem ért véget, sőt. A kérdés szakértői közül egyre többen hajlottak arra az álláspontra, hogy a szfinx négyszer-ötször idősebb, mint ahogyan azt az akadémikusok állítják. Ha ez igaz, ismét csak át kell írni az ember fejlődésére vonatkozó fejezeteket - vagy el kell ismerni, hogy létezett egy Elődcivilizáció, és akkor azoknak a műve lehetett a gigantikus méretű szoboralak. Ez érdekes módszer lehetne arra, hogy a geológia segítségével bizonyítsuk be az Elődök létezését. Ha elfogadják, hogy a szfinxen látható nyomokat nem (csak) a szél és a homok, hanem egykori víz okozta, az egész egyiptomi régészet az összes határidejével és kronológiai táblázatával együtt vagy hátrébb tolódik, vagy eleve újra kell azokat számolni. Ezért sem hihető, hogy ebbe az akadémikusok belemennek. Mindenre készek, és mindent meg is tesznek majd, hogy ezt elkerüljék. De a harc még nem ért véget. Hosszan sorolhatnánk azon régészek és más egyetemi professzorok, szakértők neveit, akik katasztrofális esőnek, akár áradásnak tulajdonítják a szfinxen látható kétségtelen jeleket (tudományos bizonyítékokat!). Mindenképpen az derül ki belőlük, hogy a szoboralakot nem Kr. e. 2500 körül, hanem annál sokkal-sokkal régebben készítették. Vagyis akkor, amikor a tudomány szerint nemhogy egyiptomiak, de még értelmes emberek sem tűnhettek fel azon a vidéken... Hosszan írhatnánk arról - valóságos tudományos rémregényt -, hogy 1993-ban hogyan tiltották meg végül is a szfinx ez irányú kutatását a nemzet-közi tudóstársadalom által felpiszkált egyiptomi hatóságok, élükön az ismert „tudományos" szélhámossal, a 2002-ben a piramisaknaügyben (is) negatíve elhíresült Zahi Hawass28-szal az élen. Mi már megszoktuk - így tanultuk, mert így tanították nekünk, azaz elhitették velünk -, hogy

minél régebbi az ember, annál fejletlenebb. Ha minél régebben készült valamilyen tárgy, annál primitívebb, mert hiszen akik készítették, még maguk is primitívek voltak. Ezenkívül ha nem is pontosan, de úgy emlékszünk, hogy vagy félmillió évvel ezelőtt nem is léteztek még emberek, csak afféle félemberek, akik még valahol javában úton voltak az állati létből az emberi felé, de még ennek sem voltak tudatában. Aztán eszközöket is később kezdtek készíteni. Minden, ami az „emberi" jelzővel illethető, nem lehet régebbi pár százezer évnél. Eszköz, sír, szertartás, barlangrajz, [153] sziklavéset, ábrázolás, fegyver, közös cselekvés, nyelv, művészet, kézművesség, 27 Sphinx, görögül fojtogató. Oroszlántestű emberfejű egyiptomi és görögországi szörnyeteg. 28 Az egyiptomi Régészeti Főtanács vezetője. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 93edények, ékszerek, épített otthon - ezek a fogalmak szinte csak az utóbbi százezer év termékei lehetnek. Érthetően nagy feltűnést kelt, ha valami olyasmire lelnek, ami kitör ezen időhatárok kereteiből. Az viszont baj, hogy ezek java részét már akkor megtalálták, amikor a régészek és antropológusok még nem állapították meg a fenti időhatárokat, korszakokat, és még elég keveset tudtak az ember fejlődéséről. Így aztán érthető, hogy a bizonyítékok egy része nem maradt fenn. Logikus részünkről az a feltételezés, hogy ha volt egy régi és fejlett civilizáció, akkor az fejlett jeleket hagyott maga után. A tárgyak, amelyekre lelnünk kellene, magas szintet képviseljenek úgy a gyártás, az ipar, mint a művészi kivitelezés terén. Vagy ha azok műszaki jellegűek, akkor magas technikai szintet mutassanak, sugalljanak. Számos előttünk járó elfogulatlan, nyitott elméjű kutató, mint például Michael Cremo, Richard Thompson, Luc Bürgin és mások már készítettek ilyen listákat. Igaz, még ők is csak a legismertebb és leginkább jellemző, kétséget szinte nem is ébresztő leleteket sorolták fel. Az ő listájuk után mi még a magunk részéről hozzáteszünk egyéb különös tárgyakat, leleteket is. Az 1786-1788 közötti években a dél-franciaországi Aix-en-Provence városában nagyszabású építési munkálatok folytak. Abból a mészkő fajtából fejtettek ki sokat, amely például Máltán is megfigyelhető (a szigetországban szinte mindent abból építettek az évszázadok során), hogy amikor kikerül a bányából, még puha, tetszés szerint faragható, formázható, majd a levegőn megkeményedik, kitűnő építőanyagot adva. A kőbányászok először tizenöt méteres mélységben bukkantak egy kagylórétegre, ami arra utalt, hogy itt valaha tenger hullámzott (a XVIII. században ez igencsak meglepte a gondolkodó embereket!), majd tovább haladva, körülbelül húszméteres mélységben megmunkált oszlopdarabokra leltek. Ezek ugyanabból a kőből készültek, mint amit ők is bányásztak. Mindezeken túl találtak még pénzérméket,

szerszámnyeleket és eszközöket is. Valamint találtak egy széttöredezett, de összerakható deszkadarabot, amiről kiderült, hogy pontosan olyan kőművesállvány része, mint amilyet az építkezéseken ezek a XVIII. századi emberek is használtak. Ugyanott látszott rajta az alátámasztás nyoma, a sok járástól is ugyanott kopott ki, ahol a mostani állványdeszkák. Nem volt kétséges, hogy véletlenül régebbi emberi munka jeleire akadtak. Tizenegy réteg mészkő, köztük egy valamikori tengerfenékréteg alatt egykori kőművesek hétköznapi munkájának nyomai lapultak. De mikor történt mindez, és kik lehettek azok az építők? Természetesen az 1780-as években ki tudott volna erre választ adni? Kétszáz évvel később meg azért nem lehetett volna erre választ adni, mert addigra [154] a tudósok beszorították önmagukat egy „paleontológiai keretbe", és kimondták a Nagy Dogmát, hogy az ember mikor fejlődött ki ezen a Földön - és kész, vitának többé helye nem volt. Az ehhez hasonló lelet százötven vagy kétszáz évvel később alaposan felkavarta volna ezt az állóvizet, aminthogy fel is kavarta némelyik későbbi tárgy, mint majd a továbbiakban látni fogjuk. Csak egy apró jellemzés: a leletről évtizedekkel később, 1820-ban nem kisebb tekintélyű forrás, mint az American Journal of Science számolt be. El tudják képzelni, hogy egy ugyanilyen „felforgató jellegű" régészeti leletet ma a szakma rangos lapjai ismertetnének? Nem, ilyesmire ma már nem kerülhet sor... Ne csodálkozzanak, hogy a következő leletek tekintélyes része vagy Amerikából, vagy angolszász országból származik. Ennek nyilván nem földrajzi, ha-nem társadalmi oka kell, hogy a hátterében legyen. Ezekben az országokban ugyanis még a tudományos források is beszámoltak a nagy elvekkel ellenkező leletekről (egy ideig...), és nem az volt az első reakció, hogy eltitkolják azokat. Nyilván ugyanekkor másutt is voltak ezekhez fogható leletek, de azokról nem írtak, vagy nem olyan széles körben, és persze elsősorban nem a tudományos berkekben. Hanem csak a napilapok szintjén, ahogyan ez ma is megesik - a „bulvárokat" pedig egy magára valamit is adó igazi komoly tudós nem veszi, nem veheti figyelembe... Még akkor sem, ha az valóban igazat állít. Az Egyesült Államokban, Philadelphia városától nem messze 1830-ban az egyik bányában a munkások tömör márványtömb belsejében... betűkre leltek. Méghozzá több másféle kőzet, főleg palarétegek alatt, több mint húsz méter mélyen. A tenyérnyi kis betűket valakik a márványtömb belsejében „tárolták". Hogy miért, és főleg hogyan vitték be őket a tömör márvány belsejébe, senki sem tudja. A munkások a maguk gyakorlati céljait követve fűrészelték ketté a tömböt, és N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 94belülről egyszer csak kiestek ezek a betűformák. Az egyik a cirill ábécé P betűjére, a másik egy latin I-re emlékeztetett. Szabályosak, méretarányosak voltak, élesre vágott szélekkel. Senkiben sem merülhet fel, hogy természetes képződmények lettek volna. Ha ilyesmi előfordulhatna egy kőtömb belsejében, akkor azért elég sokat találtak volna már Carrarában vagy más híres bányákban, ahol a nemes alapanyagot fűrészelik mind vékonyabb rétegekre. Az egyik skóciai bányában (a pontos városnevektől, bányák és más földrajzi pontok adataitól

helyhiány miatt eltekintek, de a jelzett szerzők alapvető munkáiban bárki utánuk nézhet) 1844-ben egy homokkőtömbben szilárdan beágyazódott... szöget találtak. Akkoriban még lehetséges volt, hogy erről neves tudósok számoljanak be szaklapokban - ami meg is történt. A homokkő réteget akkori és mai tudományos szakvélemények legkevesebb 360, maximum pedig 408 millió évesre becsülik. Ha csak a minimumot vesszük is [155] alapul, annak a szögnek 360 millió évvel ezelőtt kellett volna készülnie ahhoz, hogy valaki leejtse, elveszítse, avagy bármilyen más módon a kis tárgyat elnyelje a talaj, amely aztán bonyolult geológiai mozgások során lemerüljön, és összeálljon egy föld alatti zárt homokkő réteggé, amelyből viszont 360 millió évvel később egy egészen más időben élő társadalom egyedei véletlenül kibányásszák... Hamisításról aligha lehet beszélni, mert 1. csak valamelyik bányász tehette volna meg, de miért? Hiszen nekik fogalmuk sem lehetett az egész Előd-civilizációról, aminthogy akkor más embereknek sem, 2. a szög lenyomata ott volt a kőben, a fejével együtt, ami arra utalt, hogy ez akkor nyomódhatott bele, amikor a kőzet még puha volt, ott volt a rozsda is, ami a szögből került ki. A londoni Times 1844-ben írta, hogy közeli városka mellett munkások követ bányászva nagyobb darabot kalapácsokkal törtek éppen szét kisebbre mikor a kő belsejében aranyfonalat találtak. A brit geológiai szolgálat a huszadik század vége felé tanúsítványt állított ki arról, hogy azon a vidéken az olyan mélységben található kőzet a korai széntartalmú kőzetek közé tartozik, kora tehát legalább 320, legfeljebb 360 millió év. Nyilván teljesen fölöslegesen (csak hatásvadász céllal...) teszem fel ismét a kérdést: 320 millió évvel ezelőtt ki készített vajon aranyfonalat? Az egyik legérdekesebb lelet viszont egy fémváza. Érdekes módon erről is egy (amerikai) tudományos folyóirat számolt be, és a lelet a maga korában - már csak ezért is - kellő figyelmet kaphatott. A massachusettsi Dorchesterben 1852 nyarán építkezés céljából rengeteg követ robbantottak ki a sziklából. A robbanásban a kőzetből kirepült egy fémedény, amely két részre törött a detonáció következtében. Természetesen azonnal összeillesztették a két részt, ami egy harang alakú edényt formázott. Egy tíz-egynéhány centiméternyi magas és majdnem ugyanolyan széles, talán három milliméteres anyagból készült, a színe a cinkére emlékeztetett, oldalán művészi ezüstberakások ábrázoltak szép virágcsokrokat. Aki látta, mind azt állította: igen szép, míves darab volt. Látszott, hogy mester készítette, nagy szépérzékkel és szakmai tudással. A kőzet, amiből az edény származott, a prekambrium korszakban keletkezett - ez bizony csaknem 600 millió évvel korábbi a mi időnknél! A mai tudomány úgy véli, és erre természetesen bizonyítékai is vannak, hogy a földi élet is ekkoriban kezdett kialakulni. Akkor meg hogyan

lehetséges, hogy valakik több százmillió évvel az első ember létrejötte előtt virágokat mintáztak edényre vagy bármi másra? A válasz nyilván bonyolult, de talán nem annyira, mint azt sokan hinnék. Menjünk tovább, leletről leletre! Már a XIX. században is gyakorta mesélték a szénbányászok, hogy nemegyszer olyan fa- vagy egyéb tárgyakat leltek [156] a szénben, amelyeken emberi kéz nyomai, megmunkálás jelei látszódtak. Akkoriban eldobták ezeket, mert ugyan mire is mentek volna vele? A munkát ilyesmi miatt nem szakították félbe, a tárgyakat vagy felhozták, és azok itt fent elkeveredtek, vagy eldobták már odalent. Olykor egyenesen bele a csillékbe, ahonnan aztán azt a szénnel együtt elszállították és elégették. Az amerikai Illinois államban véletlenségből több gyanús tárgy is előkerült, méghozzá több helyen. Emiatt talán nem tévedünk nagyot, ha arra következtetünk, hogy itt egykoron az Elődök nagyobb csoportja, kolóniája élhetett. Vagy legalábbis huzamosabb időn keresztül tartózkodtak itt - ki tudja, hányan, milyen célból? No és vajon mikor? Az 1870-eas években több tárgyat is találtak. Az első egy vörösréz érmének látszó valami volt, N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 95kétségtelenül pénzdarab benyomását keltette. (Most csak visszautalok arra a rövid megjegyzésre e könyv első részében, ahol szóvá tettem, hogy valakik több százezer tonna vörösrezet vittek el Észak-Amerikának erről a vidékéről akkor, amikor még semmilyen szervezett emberi tevékenység nem lehetett a Földön - persze csak az akadémikusok szerint...) Az érmét egy kútfúró szerszáma hozta fel több mint 40 méteres mélységből. Mondani sem kell, hogy a fúró míg oda lejutott, vagy tíz különféle talajrétegen hatolt át. A hivatalos felmérések szerint az abban a mélységben lévő kőzetréteg kora 200-400 ezer év. Vagyis itt nincs szó millió vagy pláne százmillió évekről! Az érme különben homályos, talán emberi alakokat ábrázol középen, a szélén pedig felirat vagy számok futnak körbe mindkét oldalán. De egyik sem olvasható tökéletesen, ami pedig látszik, az nem a mi ábécénkre vagy bármilyen ismert érmére hasonlít. Azonfelül a szakemberek az 1880-as években azt is megállapították, hogy az érmét ipari körülmények között, géppel készítették. Akkor most értelmes ember az, aki ilyen fémtárgyat, ráadásul egy gépesített műhelyben készíthetett? A tudomány szerint akkor ilyen ember sehol sem élt, és még százezer évvel később sem. Pénzt pedig a mai tudásunk szerint Kis-Azsiában Kr. e. a 8. században készítettek. Enyhén szólva nagy ellentmondás van itt, már csak azért is, mert a jelenlegi legmerészebb kutatók sem merik feltételezni, hogy bármilyen emberek is éltek volna az amerikai földrészen 30 ezer évnél

régebben! Hogy világos legyen tehát mindenkinek: indiánok sem. Hogy akkor kik készítették az érmét, mi több, azt nyilván használták is, feltehetően pénzforgalom céljaira - ismét egy nagy kérdőjelként magasodik elénk. Illinoisban a XIX. században más leletek is előbukkantak. Ismét csak vörösrézből készült, a tengerészek által árbocokon használt fémkarikát, sőt egy eltorzult hajóhorgonyt is felfedeztek. Negyven méter mélyen vasból készült [157] fejszére bukkantak, de előkerültek kősípok és kerámiák olyan mintákkal és olyan korszakból, amikor indiánok sem éltek - stb. stb. lásd fentebb. A különféle, egymással keveredett üledékes kőzetek korát, ahonnan e tárgyakat akkoriban kiásták, manapság a geológusok 50 ezer és 410 millió év közöttire becsülik. Szintén még a XIX. század végén Idaho amerikai államban egy kicsiny szoborra leltek. Az ártatlan külsejű, mindössze ujjnyi kis alak elég nagy port kavart. A női alakot az ismeretlen szobrász igen jól ábrázolta, bármelyik régi kultúrának díszítésére válhatna. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a mindössze kb. 30 ezer éve készült „Willendorfi Vénusz", az „európai művészet remeke" milyen elnagyoltnak, durvának tűnik mellette. Ha más nem, bizony már ez is bizonyítaná, hogy egy régebbi, kifinomultabb kultúra terméke volt ez a figura. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy az idahoi szobrocskát nem ősemberek készítették. Ami a korát illeti, ismét csak geológiai kőzetrétegekre vagyunk utalva. Hamisítás már csak azért sem jöhet szóba, mert vasoxid lerakódások figyelhetők meg a szobron, ami igen hosszú „lenti tartózkodásra" utal. A kőzet a pleisztocén és a pliocén korszak határára, vagyis körülbelül kétmillió évre utal. Természetesen nem kell mondani, hogy a tudósok elutasították az idahói szobrot mint bizonyítékot a régi korban élt emberek ügyében. Egyszerűen kijelentették, sőt mi több, szakkönyvekben - már ha megemlítették - mindig ott állt mellette az az „érv": „mivel olyan korra datálják, amikor még előemberek sem éltek a Földön, ezért lehetetlen, hogy igazi legyen". Mindent megtettek még ismert és jelentős tudósok is, hogy „megfúrják" az idahói szobrocskát. Kitalálták, hogy biztosan valamelyik magasabban fekvő rétegből került oda le, a lávaréteg alá, ahol fellelték. Lecsúszott, bemosta a víz stb. Csak ara nem gondoltak az urak, hogy ezzel saját maguk alatt fűrészelik az ágat. Hiszen a természet miért tette volna ezt csak az Elődök nyomaival? Miért ne tette volna meg a darwini elméletet „bizonyító" csontokkal is? Illinois azonban szolgált még meglepetéssel. 1891-ben Morrisonville városában a bányából hozott széndarabot széttörve - hogy beférjen kályhájába - egy asszony egy tömb belsejében kb. 25 centiméteres aranyláncot talált. Ez is be volt nyomódva a szénbe, vagyis már akkor ott volt, amikor az a tömb még puhán formálódott valahol a mélyben. A lánc súlya körülbelül tizenkét gramm volt, és mai mértékkel nyolckarátos aranyból készült. Tehát a lánc, amely később öröklődések útján, többszöri tulajdonosváltás után eltűnt, egy olyan

szénrétegben volt, aminek korát a geológia minimum 260, maximum 320 millió évesre becsüli. Bizony, egy nappal sem kevesebbre. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 96De menjünk csak tovább, most Iowa államba. 1897-ben egy lelighi szénbányában rejtélyes követ találtak. A méretei: kb. 120x60x30 centiméter. Az [158] egyik oldalára - mondjuk: a felszínére - szabályos rombusz alakzatokat véstek, és mindegyik rombuszban ugyanaz az idős férfi arcképe látható, akinek furcsa bemetszés van a homlokán. A képek igen hasonlítanak egymásra, mindegyik jobbra néz, kivéve kettőt, amelyek balra.Az onnan kibányászott szén minden valószínűség szerint a karbonkorból ered, vagyis 286-360 millió évvel ezelőtt keletkezett. A kőnek is akkor kellett beágyazódnia a szénrétegbe, ami elég gyakori lelet a mai szénbányákban. Nem tudjuk, mi lett a lelet további sorsa, pedig elég sokan próbálták azóta kinyomozni. Ugyanúgy veszett el az a „vaskehely" is, amelyet viszont már a huszadik században, pontosan 1912-ben leltek egy oklahomai szénbányában. Kísértetiesen ismétlődött az iowai eset. Itt is egy túl nagy széndarabot vert szét valaki, mert ekkora méretben nem tudta begyömöszölni a kályhájába. Egy vasból készült pohár vagy inkább kehely esett ki a szénből, belül ott maradt a pontos lenyomata is. Kis nyomozás után rájöttek, hogy melyik bányából hozták a szenet, és annak a szene bizony 312 millió éves volt - ismét csak a tudós geológusok megállapítása szerint. A vaskehely több mint fél évszázadon át egy kis privát múzeumban volt látható, aztán a gyűjtemény szétszóródott, és a kehely többé nem került elő. 1928-ban egy oklahomai szénbányában robbantás után a bányászok egy falat találtak, amely teljesen egyforma, fényesre csiszolt oldalú kőtömbökből állt. Körülbelül harminc centiméteres hosszúságú kockák voltak, amelyek tömör kőből készültek. A robbantás előtt a szénrétegben rejtőztek, falat alkottak. Ugyanabban a bányában még egy ilyen falmaradványra is akadtak. A bánya vezetősége megtiltotta az embereknek, hogy beszéljenek róla - feltehetően attól tartottak, valamiféle műemlékre akadtak, és a sajtó, tudósok, bizottságok járnak majd le oda, és hosszan akadályozzák, sőt talán be is tiltják a további kitermelést. Az ottani szén 280-320 millió évvel ezelőtt alakult ki. Vannak sokkal közelebbi leletek is. Időben és térben is hozzánk közelebbiek. 1968-ban például két kutató a franciaországi Saint-Jean de Livet kőbányájában ovális átmérőjű fémcsöveket talált. Csak a formájuk volt azonos, a méreteik különbözőek. Úgy néztek ki, mint egymáshoz illeszthető elemek, mondjuk csatorna-, illetve fűtőcsövek vagy valami ehhez hasonló. A bökkenő itt azonban az, hogy krétakori mészkőben találták őket, ami azt jelenti, hogy valakik fémet öntöttek és formáztak, és csöveket használtak... 65 millió évvel ezelőtt! A csöveket ugyanis a mészkőréteg

kellős közepén találták, szilárdan beágyazódva, és itt senki sem mondhatta, hogy „felülről becsúsztak" vagy a „víz mosta be őket"... A kutatók kénytelenek voltak arra a belátásra jutni, hogy 65 millió évvel ezelőtt értelmes lények éltek a Földön. Persze nem kellett volna ezt hangoztatni, ráadásul elkövetni azt a hibát, hogy a csöveket [159] leadták a közeli egyetem egyik geológiai tanszékén. A csöveket nem kapták vissza, és bárki más, aki az elmúlt évtizedekben az egyetemhez fordult ez ügyben, még választ sem kapott. Éljen az akadémia...! Nagyon érdekes leletnek számítanak azok a fémgömbök, amelyekre Dél-Afrikában akadtak rá - és bizony nem egyszer és nem kétszer. De miről is van itt szó pontosan? A huszadik század második felében több száz fémgömb került elő, mindegyik csak Dél-Afrikában, sőt a többségük egy körzeten belül. Ottosdal városa mellett a pirofillit (aluminiumhidroszilikát) nevű ásványi rétegekből bányászták ki őket. Ehhez tudni kell: a pirofillit 2,8 milliárd évvel ezelőtt keletkezett. A tudomány ezekkel a gömbökkel bizony még foglalkozott is! Néhány darabot őriznek egy-egy dél-afrikai múzeumban, de persze csak mint afféle bányászati, ásványtani érdekességet. Soha sehol egyetlen tudományos leírás vagy szakcikk nem jelent meg róluk. Ami egyben azt is jelenti, hogy igazi kutató még nem vette őket kezébe. Ettől függetlenül azért van róluk „szakvélemény". Azt állítják, hogy a gömböket „összekeményedett limonitok" alkotják. Az ilyesmi ismert jelenség a bányászatban bizonyos területeken, például Dél-Afrikában. A limonit vasérc, amely csakugyan összeáll, de nem különálló gömbök formájában - mint sugallják azok, akiknek érdekük ezeket a gömböket is ide sorolni -, hanem csoportokban tapadnak egymáshoz, sohasem teljes és önálló gömbök. Arról nem is szólva, hogy mint hallani, a limonit sokkal puhább, mint ezek a gömbök. Amelyeket bizony még acéllal sem lehet megkarcolni! És ráadásul némelyiken vésetek láthatóak. Az egyiken például középen három bevésett párhuzamos vonal N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 97látható. Nem csoda, ha akadnak olyanok, akik ezeket is a gyanús tárgyak közé sorolják. Komolyan állítják, hogy a fémgömbök nem természetes képződmények, hanem szintén a valamikori rejtélyes civilizáció eszközei voltak, és nincs kizárva, hogy valamilyen katasztrófa nyomán süllyedtek le a mélyebb rétegekbe. Ugyanakkor őszintén be kell vallanunk azt a tényt, hogy bizony minket is elijeszt a fent említett időszak: ha ezek a gömbök 2,8 milliárd (!) évvel ezelőtt kerültek azokba a rétegekbe, bizony végigfut a hátunkon a hideg, és magunk is kételkedni kezdünk abban, hogy a fémgömbök valóban mesterséges eredetűek-e? Vagy ha igen, talán egy itt járt űrexpedíció nagyon is idegen lényei hagyhatták itt őket... ? Vannak olyan tárgyak is, amelyeket nem mindig lehetett elhozni a lelőhelyükről. Talán ennek

köszönhető, hogy ezért el sem vesztek, hogy némelyiket ma is megtekinthetjük. Annak ellenére persze, hogy a tudomány vaskalaposai ezekről sem akarják elhinni, hogy valóban ezek azok, amik. Ilyenek például a megkövesedett cipőtalpnyomok. Az egyik leghíresebb (mert több is van) a nevadai lenyomat. Erről az első [160] híradás 1922-ben jelent meg, és ott máris azt sugallta a nyom felfedezője, hogy az... ötmillió éves! Ami akkor lehet, hogy sokkoló volt, de mai tudásunk szerint - mint később kiderült, a kő egy triász kori kőzetbe nyomódott, az pedig jóval régebbi, mint ötmillió év. A triász kor ugyanis 213-248 millió évvel ezelőtt volt, természetesen a tudomány szerint. Azt talán nem is kell említenem, hogy a cipőtalp lenyomata ilyen korú kőzetben - de akár egymillió, sőt akár százezer éves kőzetben is! - „teljességgel lehetetlen", mondaná erre számos akadémia abszolút egybehangzóan. Az egyesült vélemény alapját megint csak az az elmélet adja, amely szerint ember olyan régen még nem létezett, és ha esetleg lett is volna valamiféle egyed, az nyilván nem érte el a fejlettségnek azt a fokát, hogy cipőt viseljen. Ez így logikusan és szépen hangzik. Az egésszel csak egyetlen apró baj van: az a talplenyomat ott van a kétszázvalahány millió éves sziklában! Es ezt már semmilyen akadémia nem tudja meg nem történtté tenni. A nevadai lenyomatnak egy része hiányzik, a kőzet ott valaha letörhetett. A többi kétharmad résznek viszont a lenyomata egy mai cipőre emlékeztetett mind formáját, mind kikészítését tekintve. A körvonala mellett egy jól látható cérnavarrás mintázata futott, ez nyilván a felsőrészt fogta a talphoz. Ma is így, ugyanilyen elv szerint gyártják a cipőket, ezt a technológiát a logika, a felhasznált anyagok és az emberi láb természete követeli meg. Volt rajta egy másik varrásvonal is, tehát alaposan elkészített, sokáig használható darab lehetett. Ennek ellenére vagy éppen ezért volt rajta kopásnyom is, ami a hosszas használat alatt keletkezhetett: a sarokrész közepén egy foltszerű helyen, pár négyzetcentiméternyi területen bemélyedt a nyom, hiányzott a talp anyagának egy része. A nyomot megmutatták tudósoknak, paleontológusoknak, geológusoknak és... cipészeknek is. Ez utóbbiak nem kételkedtek abban, hogy ez egy kézzel varrott cipő talpának a lenyomata. Ami a követ illeti, a tudósok elismerték, hogy a triász korból való. De hogyan, miként bújtak ki a csapdából? Hiszen a triász kori kőben modern cipőtalp lenyomata volt látható, ami nem keletkezhetett máskor, csak amikor ez a kő még meglehetősen puha volt, így egy feltehetően felnőtt ember súlya alatt ha kissé is, de bemélyedt és magába fogadta a cipő lenyomatát. A tudomány emberei nagyon egyszerű kiutat választottak: kijelentették, hogy ez „egy mesterséges tárgy természetes utánzata", és a felfedezők vigasztalására hozzátették: „a legjobb, amit valaha is

láttak". Nyilvánvaló volt, hogy nem ismerhetik be a két dolog, a régi kor és a modern tárgy együttes, egyidejű létezésének tényét, mert akkor ismét csak sutba vághatnák az összes eddigi felfedezést, eredményt. Most talán meglepődik az olvasó azon, hogy mi is belátjuk, hogy nincsen mai tudományos alapja az állításnak: valaki kétszázharmincmillió évvel ezelőtt nyomot hagyott a [161] kőzetben. Ám ennek is a mai tudomány az oka. Az intézmény fegyelme (aminek kétségkívül vannak jó oldalai is), a dogmák tisztelete és azok kritikátlan elfogadása és más okok vezettek oda, hogy minden egyes ilyen jelet külön-külön elvetnek, holott ha az összeset figyelembe vennék, N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 98tanulmányoznák, és azokra érvényes elméleteket dolgoznának ki - akkor már elfogadták volna a két emberiség egykori létezését. Akkor talán nem kerülnének olyan helyzetbe, mint ahányszor előkerül egy több száz millió éves csontváz, több millió éves használati tárgy vagy bármi más. Ha mindezeket egységes rendszerbe foglalnák, törődnének velük és foglalkoznának velük, minden egyes újabb efféle felfedezés megtalálná a maga szakembereit. Ám mivel a tudomány gyakorlatilag majdnem teljes egészében elfogadta az ember fejlődéstörténetének egyik lehetséges változatát, ezzel félre is söpört minden más lehetséges elméletet. A nevadai cipőtalplenyomatot tarthatnánk éppenséggel a természet tréfájának is. Vagyis annak, hogy valami rejtélyes módon a kőben kialakult egy ilyen nyom (persze ennek fizikális létrejöttét aligha tudnák megmagyarázni az akadémiák). Én viszont sarkosabban fogalmazok: épeszű ember egyáltalán feltételezheti-e, hogy kétszázvalahány millió évvel ezelőtt, amikor ez a kőzet lassan szilárdult, bármi más is hagyhatott benne olyan nyomot, mint egy huszadik századi cipőtalp? Hiszen még a kétszeres cérnavarrás nyomai is látszanak és az is, ahogyan a sarka közepén kikopott az anyag! Én a magam részéről a tudomány válaszát, hogy ez természetes képződmény, keserű tréfának veszem. Aminek egyszer majd megisszuk a levét, mint ahogyan a tudománytörténetben már számos alkalommal megesett az ilyesmi. Kései korok gúnyos nevetése lesz az efféle „szakvélemények" visszhangja. No persze erre majd akkor kerül sor, ha már a tudomány is kénytelen lesz kalapot emelni azon állítások előtt, miszerint egykor, valaha régen, fejlett emberek éltek már ezen a bolygón. A lenyomatot felfedező kutatók művét a két világháború között nem adták ki. Minden tiszteletünkre rászolgálnak, annál is inkább, mert hiszen a fenti „érveléssel" utasították el őket nemcsak a Columbia Egyetem, hanem az Amerikai Természettudományi Társaság geológusai és más kutatói is. Akkor független vegyészekkel elemeztették a kőzetet, amelyről bebizonyosodott, hogy csakugyan triász kori, tehát pár százmillió éves. Ugyanakkor szinte mikroszkóp alá rakták a

hegyből „kivágott" nyomot, és a felnagyított fényképeken - ahogyan mondani szokták - a vak is láthatta, hogy a cérnavarrás hogyan hatol be a talp lyukain, bukik ki a következő lyukon, hogy a varrat milyen pontosan követi a talp szélét, mindig ugyanolyan távolságra van tőle - ahogyan azt egy valamirevaló cipész szokta készíteni, avagy mint azt egy cipőgyárban teszik a szükséges technológiai fegyelemmel. [162] A nagy élességgel készített felvételeken már az is látszik, hogy előbb kilyukasztották a talp anyagát valamilyen éles szerszámmal, majd csak azután öltötték bele a cérnát. Amerika egy másik vidékén is találtak talplenyomatot. Utah állam területén, pontosabban Wheeler Shale-ben egy forrás mellett 1968-ban egy amatőr természetbúvár őskori rákok lenyomatait kereste, és szétnyitott egy ott lelt palatömböt. Az agyagpalában talált is háromkaréjú ősráklenyomatokat, no meg... egy teljes lábnyomot. A lábnyom jobblábas volt, amit a szandál vagy cipő lenyomata egyértelműen bizonyított. Meg az is jelezte ezt, hogy a sarok - amely mélyebben nyomódott bele a kőzetbe, mint a talp első része - jobb oldalon volt elhasználódva. Vagyis, csakúgy, mint a nevadai esetben, olyan valaki hagyott nyomot, aki azt a lábbelit már jó ideje hordta. Ami az agyaglap korát illeti - nos, ez a kambrium korból származik, aminthogy a benne talált egykori ősrákok is akkoriban éltek. Hogy mikor? Úgy vagy 505-590 millió évvel ezelőtt! Vagyis ha igaz, akkor ezen utahi forrás mellett talált lábnyom minimum kétszer annyi idős, mint a nevadai! Ez aztán a szenzáció. Vagy nem? Mert természetesen nem akadt egyetlen tudós sem 1968 óta, aki a cipőtalplenyomatot annak minden könnyen felismerhető jellegzetessége ellenére is annak merte volna véleményezni, mint ami. A kutatók egyfelől azt szajkózzák, hogy a természet játéka, hogy sok milliárdos formációt talált ki, az olvadt kőzet megszilárdulva akár egy falevél lenyomatát is felveszi, vagy egy ráesett fadarab is nyomot hagyhat rajta sok száz millió évre, és itt is biztosan ez történt. Vagy arra gyanakodnak, hogy akik ezzel előálltak, azok a „konkurencia", például, tegyük fel, a teremtéspártiak, és azért akarják összezavarni az evolúciós elméletben hívőket. Az ő szemükben persze mindazok, akik nem fogadják el a darwini evolúció (utóbb többször helyesbített, össze-vissza foltozott és tákolt, mégis düledező) elméletét, azokat N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 99egy kalap alá veszik azokkal, akik a lapos Földben hisznek. Pedig mintha azért a határok itt máshol húzódnának, nem így van? Érdekes kettősség alakult itt ki. Ahogyan az akadémikusok elmagyarázták a nyom felfedezőjének, miszerint azért sem fogadhatják el a nyomot, mert „nincs meg a párja". És ez nem vicc! Ha ott lenne mellette vagy valahol, „lépésközeiben" legalább egy másik, egy ballábas nyom, akkor

egészen más lenne a helyzet. Most csak emlékezetébe idézem azoknak, akik ezzel már foglalkoztak: legalább száz olyan felfedezésről tudunk, amikor a mai kutatók előemberek vagy ősemberek egyetlen lábnyomát találták meg, egyetlen meztelen talplenyomatot egy valaha puha agyagban vagy lávahamuban. Azonban abból a magányos nyomból ezer következtetést vontak le, elméleteket alapítottak rájuk, [163] szakmunkákban közölték, és még azt is megállapították ezen nyom alapján, hogy milyen magas volt és milyen életmódot folytatott az, aki otthagyta. Érdekes, akkor és ott, rajtuk senki sem kereste-követelte, hogy mielőtt megnyilatkoznának, talán méltóztassanak megkeresni és prezentálni a „lépésközeiben fellelhető" másik lábnyomot is? A sajátos és a mai tudomány állapotát jellemző keserű „poén" - mint Cremo doktor megírja -: ugyanaz a tudós, aki ezt feltételül szabta volna a lábnyom fellelőjének, hamarosan maga is megjelentetett egy szakcikket a dél-franciaországi (amúgy csakugyan híres és elgondolkoztató) Terra Amata-i lelőhelyen talált „emberszerű láblenyomatról" - ismétlem: egyetlen láb lenyomatáról... Az ókorban sok olyan ismeret létezhetett, ami időközben elveszett - vélik a nyitottabb elméjű kutatók -, mert természetesen ilyenek is vannak. Például nagy meglepetést okozott a huszadik század vége felé, amikor kiderült: a világ múzeumaiban itt-ott fellelhetőek olyan nagyító- vagy egyéb csiszolt lencsék, amelyek pontossága és képfelbontó képessége eléri, illetve meg is haladja a mai, számítógépes vezérléssel előállított hasonló termékek színvonalát! A legtöbbször a mintegy ezer évvel ezelőtti vagy régebbi viking sírokból előkerült tárgyakról van szó. De miért lett volna szükségük a vikingeknek ilyesmikre? Amennyire tudjuk, nem a művelődést, a nagy felbontású lencsék használatát helyezték előtérbe viharos életük folyamán... Mások arra esküsznek, hogy a lencséket Bizáncban zsákmányolták vagy vásárolták. Ebből arra következtetvén, hogy azok ott készülhettek. Az aszferikus (nem gömbfelületű) lencsék eltérnek a szokásos gömbhajlattól, és különlegesen éles képet állítanak elő. Manapság természetes, hogy mint minden lencse, amire szükségünk lehet, a szemüvegektől a csillagászati távcsövekig vagy a filmfelvevők, fényképezőgépek objektívjeiig, modern technológiával, számítógépes vezérléssel készültek, és a csiszolásukat is úgy vezérlik, mígnem kialakul a komplexen ívelt, tökéletesnek ható felületük. Akadtak olyan (német) kutatók - a fentebb említett nyitottak közül valók -, akik rávetették magukat a témára, és alaposan kielemezték, megvizsgálták a kezükbe került ókori lencséket. Következtetésük egyszerűen megdöbbentő volt: olyan korban készültek, amikor még nem élt a Földön egyetlen matematikus sem, aki kiszámíthatta volna a törési felületek tulajdonságait, méreteit, szögeit. Azt pedig nem tételezhetjük fel komolyan, hogy néhány hegyikristálycsiszolónak egyszerűen szerencséje volt, vagy netán valamiféle tudományos megvilágosodásban részesültek, és szinte véletlenül fedezték fel, hogyan kell ilyen ipari remekműveket előállítani![164] A mai képzett elmék azonban tudják, hogy ilyen minőség csak úgy véletlenül nem jöhetett létre. Tehát vagy valakik alaposan kioktatták a bizánci készítőket ezer évvel ezelőtt, vagy a lencsék

régebbiek, sokkal régebbiek, és már sok ezer éve vándoroltak körös-körül a világban, és használta őket a vékony elit réteg, amely egyáltalán tudott létezésükről. A vikingek és mások olykor így juthattak hozzá egy-egy darabhoz Bizáncban vagy másutt. Menjünk csak tovább! 1933-ban az egyiptomi Tell-Asmarban a régészek találtak egy alabástrom szoborcsoportot, a korát körülbelül 4500 évben állapították meg. A szobor hátoldalán egy őshüllő, valószínűleg egy brontoszaurusz ábrázolása látható. A kérdés magától adódik: az egyiptomi művészek Kr. e. 2500 évvel honnan tudhattak a 65 millió évvel ezelőtt kihalt nagy termetű őshüllőkről? Azok egyikének alakját vajon honnan ismerhették? A dinoszauruszmotívum egyébként nem csak ott bukkant fel. Az USA Colorado államában sok N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 100ezer egyéb ősi sziklarajz között olyat is láthatunk (bár a tudomány, érthetően, nem reklámozza...), ahol hátsó lábain ágaskodó dinoszauruszt csodálhatunk meg. A kérdésünk ugyanaz, mint az egyiptomi szobor esetében. A válasz is ugyanaz a tudományos akadémiák részéről: mély hallgatás. Szólunk majd még dinoábrázolásokról. Most térjünk rá az ókori repülőgépekre! Az egyiptomi Abüdosz egyik szentélyében az egyik hieroglifasorban - ahol különféle istenek, emberek, állatok, tárgyak és még különféle dolgok is fel-felbukkannak - egy olyan rajzot fedeztek fel, ami alighanem erős ütést mérhet a tudományra. Ráadásul hamisításról sem lehet beszélni, mert az ábrázolat minden jel szerint több ezer éve ott volt, másrészt meg évtizedekkel a helikopter megalkotása előtt leírták a tudományos források. Igen, Abüdoszban egy teljesen modern helikoptert látunk, ami teljes mértékben úgy néz ki, mint a maiak, még a rotorja is ott van - az óegyiptomi hieroglifák között! De nem csak efféle repülő gépeket „alkottak" az egyiptomiak - mi több, nem is voltak ezzel egyedül. 1898-ban egy Szakkara melletti sírboltban találták az első ilyen kis tárgyat, később még sokfelé másikat is. Azt az elsőt 6347-es leltári szám alatt katalogizálták, és persze a megnevezése „madár" volt. Mert valóban ahhoz hasonlított. Aztán találtak még jó néhányat, és mindezek a huszadik század közepéig mint „madarak" hevertek valami raktárban, meg olykor némelyiket oda is tették a kiállított tárgyak közé. Végre ekkor két dolog is történt. Az egyik: valakinek feltűnt, hogy a „madaraknak" hátul olyan függőleges „farktolluk" van, amilyen a Földön élő egyetlen madárnak sem volt soha és azóta sincsen. Ez bizony inkább a repülőgépek függőleges vezérsíkjára emlékeztet! [165] Az is volt. Azok a szakemberek, akiknek e „madarakat" a kezükbe adták, és nem közölték velük, honnan erednek, az első pillanattól kezdve repülőgép-modelleknek tartották őket. Mint ilyeneknek, a méretarányaik egyenesen ideálisak voltak. Az első fordulóban tizennégy egyiptomi repülőgépmodellt vizsgáltak, és azokból 1972 elején kiállítást is rendeztek. Itt végre már senki sem állította, hogy ezek madarak lennének... A nagy feltűnést keltő rendezvényt Egyiptom akkori alelnöke és repülésügyi minisztere nyitotta meg. Céloztam rá, hogy Dél-Amerikában is találtak ilyen tárgyakat. Van köztük olyan, amelyet Kolumbia fővárosában, Bogotában az állami bank széfjében őriznek, mivelhogy színaranyból készült. A régészek ezt és az inka sírokban és szentélyek romjaiban talált hasonlókat is „kultikus

tárgyaknak" tartották, de csak addig, amíg a New York-i Repüléstudományi Intézet kölcsönkérte őket vizsgálat céljára. Bár a modellek egy része „túlsúlyos", mint deltaszárnyú gép méretarányos, és az ezt utánzó igazi példányok képesek voltak a repülésre. Mellesleg amikor az intézetben előre nem figyelmeztetett pilótáknak megmutatták a dél-amerikai „kultikus tárgyak" fotóit, és megkérdezték: „mi ez?", a szakemberek habozás nélkül azt felelték: „egy F-102-es deltaszárnyú vadászgép"... Akkoriban az volt az egyik legjobb létező vadászgép a világon. Talán nem kell ebben az esetben külön hangsúlyoznom azt, hogy mindezek a modellek csakugyan modern repülők benyomását keltették. Mi itt nem amellett tesszük le a garast, hogy a régi Egyiptomban vagy az inkák birodalmában F-116-osok vagy más típusú vadászgépek(hez hasonló), repülő szerkezetek húztak el az ott élők feje felett, és modern reptereken ilyen gépek szálltak fel és le. Dehogy, mi legfeljebb azt merjük állítani, hogy az Elődöknek voltak repülőgépeik, amit bizonyítani látszanak a Piri Reis-féle és egyéb térképek elkészítési módjai is, nem is beszélve az indiai védikus birodalomban tekintélyes helyet elfoglaló repülő-műszaki, légi utazási és légi háborús leírásokról. No és azt, hogy ezeket a gépeket nyilván nem hagyták rá utódaikra, tehát az egyiptomiak, a sumérok, az indiaiak, a kínaiak, az inkák és más kora ókori civilizációk egyedei nem repkedtek ilyen repülő szerkezeteken. Mi azt sugalljuk halkan és diszkréten, hogy az ókor embereinek a fejében ilyen gondolatok maguktól nem teremhettek. Azt állítjuk csupán, hogy mindannak, amit számos repülőgéptípusról, azok használatáról beszéltek és írtak, az 1. nyilván sokkal több annál, ami ebből máig fennmaradt, és 2. ha semmi alapja nem lett volna, akkor nem születnek meg ezek a leírások, elbeszélések, minden túlzás nélkül: technikai és technológiai leírások. Mert más a mese és más a beszámoló! Képzeljük el, hogy mindez Európában történt, és az itteni N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 101ősi népek fennmaradt „sztorijaiban" maradnak meg ezek a leírások. A vaskalapos tudomány könnyen legyint az egészre Európában vagy Észak-Amerikában, mert innen-onnan nézve Ázsia és Dél-Amerika [166] - a két legfontosabb „lelőhelye" a repüléses történeteknek - messze van Európától, és amit ott mondtak, írtak az ősök, az talán igaz sem volt. Könnyen rámondjuk, hogy mese. De az ókori emberek sok igazi mesét is kitaláltak. Meséltek hétfejű sárkányról, és mesélünk róla máig gyermekeinknek, unokáinknak. A tudomány szerint az indiai repülő szerkezetek is éppen ilyen mesék, hiszen azok is gyakran be vannak öltöztetve madarak, tündérek, nagy hatalmú istenek, jó szellemek képzelt „ruháiba". Ám azért el kell gondolkoznunk azon a kérdésen, hogy akkor miért nincsenek műszakinak tetsző leírások a törpékről, jó tündérekről, szellemekről vagy

hétfejű sárkányokról szóló mesékben? Hiszen éppen úgy ott sorakozhatna közöttük a 230 soros leírás arról, hogy, teszem azt, a sárkányoknak hány fő- és altípusa van, a háromfejűeket hogyan gyártják és használják, a négy- és ötfejűeknek mi a meghajtásuk, mivel táplálkoznak, mit szeretnek és mit nem, a hétfejűeket hogyan kell megközelíteni, mire jók, a tizenkét fejűek milyen messzire tudnak elmenni egyszeri táplálkozás után... stb. Mert mint volt róla szó, az óindiai védikus „mesékben" még a repülő szerkezetek hajtóanyagáról is megemlékeznek (legtöbbször higanyt vagy valami ehhez hasonló fémet emlegetnek), és azt is leírják, hogy az egyes típusok hány embert tudtak szállítani, milyen messzire, melyik milyen magasan, mennyi időt tölthetett a levegőben, és kik vezették. Márpedig ha ezek a történetek csupáncsak „nagy madarakról" szólnának, ahogyan azt az akadémikusok emlegetik, akkor megkérdezem: melyik madárfaj egyedei készülnek fémből, melyikbe kell üzemanyagot táplálni, melyiket irányítják a benne ülő emberek, és ezen madarak közül melyik tud „tízezer napnál vakítóbb bombákat" ledobni az ellenséges területre...? A „Rigvéda"29 arról is beszámolt, hogy e gépek segítségével nemcsak a levegőbe lehetett felemelkedni és ott közlekedni, hanem ki lehetett menni az űrbe is. Irányítói, tulajdonosai felkereshettek velük más világokat is. Erre is szerfölött kevés madár képes a Földön, úgy tudom. Az egyik híres eposzban azt is olvashatjuk, hogy e „madarak" eleje kicsúcsosodott (légellenállás!), törzsük fémből volt, és úgy fénylett, mintha aranyból lenne (de nem abból volt, mint az kiderül a szövegből). Belül több kamrára oszlottak, oldalt kicsi, de erős, kerek ablakokkal rendelkeztek. Tárgyi bizonyítékok nem maradtak, csak a repülőmodellek. Mivel kétségtelenül több ezer évvel ezelőtt készítették például az egyiptomiak a modelleket - hisz oly régi, meg nem bolygatott sírokban találták őket -, a magyarázat csak egy lehet, mégpedig az, hogy valamilyen sok ezer évvel korábban [167] valóban létezett légi eszköztárnak a halvány „visszhangja", „lenyomatai" ezek a repülőgépmodellek. Amelyekből persze az évezredek során kultikus tárgyak lettek, hisz az Elődök többé nem jöttek vissza, nem repkedtek a kései emberek feje fölött. De mindezek ellenére a róluk szóló történetek fennmaradtak. E történetek pedig olyan technikai és egyéb műszaki részletekkel is rendelkeznek, amelyek miatt kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy itt valódi eseményekről és valódi repülő eszközökről volt szó. A sumér és akkád30 szövegek megfejtésével foglalkozó kutatók - tiszteletre méltó emberek, több évtizedes tanulás után foghatnak csak a munkához - között szép számmal akadnak, akik mármár maguk is természetesnek veszik, hogy az ősi istenek repültek, méghozzá különös szerkezetek segítségével. Ugyanis ez olvasható ki e népek (legtöbbször csak töredékekben) fennmaradt szövegeiből. Inanna, vagyis Istar

31 istenasszony egyedül vezette repülő gépezetét, merthogy... „E napon úrnőm az eget járta, a földet járta, Inannan az eget járta, 29 Daltudomány szanszkritul. Az óindiai irodalom legrégibb és legfontosabb műve. Valószínűleg Kr.e. 1500-1000 között jegyezték fel. 30 Akkad - Babilonia északi része Bábel fővárossal, neve a Tigristől keletre fekvő Akkad vagy Agade várostól származik. Dél-Babilonia megjelöléséül a Sumir elnevezés szolgált. 31 Babiloni istennő, Anu leánya. Szin és Samas testvére, akikkel istenháromságot alkot. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 102a földet járta. Midőn Elamot bejárta, Szubir országát bejárta... " Itt két országot soroltak fel, és lehettek azok bármilyen kicsik, egyetlen ember sem nő nem járhatta be őket egy nap alatt. Mellesleg a szövegből is világosan lehet a repülésre következtetni. A folytatása még inkább erre utal, hiszen helységnév említése után: "A jármű oda tér be, lehúzza fáradtsága." Költői leírás ez, megkapóan szép, mert hiszen úgy ír a gépről, mintha valami élőlény lenne. Az üzemanyaga elfogy, ezt az ismeretlen költő „fáradtságként" említi. Valóban minden élőlény, amit ismer a maga közelében az embertől az igavonó baromig, el szokott fáradni, akkor kevesebb lesz az ereje, majd pedig pihennie kell. Neki, be nem avatottnak, aki csak afféle helyszíni közvetítést ad az eseményről, a gép is afféle háziállat, hisz az embereket, helyesebben az „isteneket" szolgálja. Ismerjük egy ima szövegét is, amelyben a fent említett Inanna azon kesereg, hogy más istenek kiűzték őt kedves városából, birodalmából. Ez ismét [168] arra utal, hogy csakugyan lehetett valamilyen nézeteltérés, sőt belharc is az „istenek" - értsd: az Elődök - között. Emlékezzünk csak vissza e könyv elejére: már Hénokh is milyen szépen megírta - még a konfliktusban részt vevők neveit is felsorolta, de nyilván az nem ugyanaz az összecsapás lehetett, amiről az óindiai szövegekben olvashatunk, majd harmadikként, lám, itt Mezopotámiában bukkan fel hasonló dolog. Lehet, Hénokh még másról írt, de aztán az Indiai-félszigeten történt események visszhangja, hatása, mellékszála történhetett a Folyamközben is. És ki tudja, hogy az akkori világnak még mely pontján csaptak össze az egymással konkuráló Elődök? Abban a bizonyos imában Inanna vagy Istar a főistenre, Enlilre panaszkodik. Követe „elhozta az ég üzenetét", mire válaszul Istarnak mennie kellett. Nyilván arról van szó, hogy elűzték mezopotámiai helytartói trónjáról, amit „istenként" töltött be, hisz másképpen ez nem is lehetett.

Az akkori emberek az ilyen képességű embert „mindenhatónak" látták és hitték, tehát istenként imádták. Inannának-Istarnak ez nem is volt ellenére, jól érezte ott magát, mígnem valami okból olyan parancsot kapott, hogy szedje a sátorfáját. Valószínűleg ez volt az oka siránkozásának is: „Elűztek engem saját templomomból, menekülnöm, repülnöm kellett, én, a királynő, saját városomból menekültem, elrepültem, akár a madár." Mondhatja erre bárki - különösen diplomával és szakcikkekkel meg netán egyetemi katedrával a háta mögött -, hogy ez képes beszéd, az „elrepülés" fogalma nem okvetlenül azonos a fizikai értelemben vett levegőbe emelkedéssel, a légi úton történő távozással. Mi meg azt mondjuk, hogy kizárólag csakis erről volt szó, mert összevetünk sok egyéb adatot is, amit bizony a „szkeptikusok" nem tesznek meg, így mindig hiányos képet, túl kevés adatot kapnak ahhoz, hogy világosan, teljességében lássák a dolgokat. Az ókori emberek, akik ezredévekkel később éltek, és a saját szemükkel már nem láthatták ezeket az isteneket, de a szájról szájra történő aránylag pontos legendaátadás révén elég jól értesültek az egykori eseményekről, Istart szárnyakkal ábrázolták. Nem azt sugallták, hogy szárnyas ember, afféle félig állat, félig ember volt, dehogy! Hiszen a szárnyakon világosan látszik, hogy mesterségesek - tehát az ábrázolók nem is akarták kiméra32 benyomását kelteni. Azt mutatták a szoboralakokkal, vésetekkel, hogy Istar istennő tudott repülni.[169] Érdemes azt is tudni ehhez, hogy a leírások szerint Istar, mielőtt repülőútra indult, igen különös tárgyakat vett magához. Például valami sisakfélét illesztett a fejére (!), és a fülébe is tett egy kis alkatrészt. A nyakába akasztott egy különleges kövekből készült láncot, egy aranyhengert húzott az egyik karjára. A mellére keresztbevetett szíjakat fűzött és különleges köntöst vett fel a ruhájára. Talán nem kell külön hangsúlyozni, hogy aki madárként repül, az nem így öltözik, aki pedig afféle mitológiai, igazi nagy madár hátára ül, hogy népmesei stílusú „repülést" hajtson végre, annak sem kell biztonsági öv, sisak és fülmegafon, hogy a többit ne is említsük. Nyilvánvaló, hogy Istar-Inanna egy gépbe szállt be, és annak fedélzetéről időről időre valakikkel 32 Több állat testrészeiből összegyúrt képzeletbeli lény, általában szörny. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 103érintkezett, beszélt. Elképzelhető, hogy Föld körüli, geostacionárius pályán - a Föld felszínétől 35 810 kilométeres magasságban - lebegett, vagy egy automata űrállomás, amely afféle világítótoronyként, GPS-rendszerként tudatta vele mindig, most éppen merre jár, az igazolta vissza saját pályaadatait - vagy az Elődök irányították a földi légi forgalmat. A karjára húzott aranyhenger lehetett éppenséggel egy kicsiny számítógép, amely a repülés pályaadatait őrizte,

ellenőrizte, dogozta fel, ami a repülő szerkezetet irányította is - afféle elavult műszerfal helyett. Gondoljunk csak vissza azokra a repülő szerkezetekre, amelyeket előbb Mózes, majd Ezékiel látott és megtapasztalt. Elég nagy légi forgalom lehetett akkoriban, de ezt csak a le- és felszállóhelyeken láthatták az emberek. A „Rigvéda" szerint a repülőtereken mindig sok érdeklődő ember gyűlt össze, sejthetően tátott szájjal bámulták az „istenek"' csillogó repülőgépeit. .. Az indiai védikus könyvekben ilyen mondatokat találunk ezekről a járművekről, a külsejükről, az alakjukról és a repülési tulajdonságaikról: „Fénylő tojásra hasonlítottak", "gömb alakú felhőkre emlékeztettek", „többször meg tudták kerülni a Földet", „éteri erő hajtotta őket", amely ráadásul „induláskor kicsapott a talajra". A megfigyelők tapasztaltak valamilyen „láthatatlan erő miatt sugárzó remegést" is a gépek testén. A belőlük kicsapó sugarak olyanok voltak, „mint a csillogó tűz". A fémek, amelyekből készültek, egyrészt fehérek és könnyűek, másrészt viszont vöröses színezetűek voltak. (Alumínium és vörösréz, vagy ötvözetek?) Ne feledkezzük meg az egyszer már említett fegyverekről sem. Nemcsak a Szodoma és Gomora ellen bevetett, igazából az esztelen pusztítás eszközét adó sugár- vagy lézerfegyverről van itt szó. A nukleáris fegyverek leírása más könyvekben is felbukkan, különösen gyakoriak ezek az emlékek a különféle, egymástól függetlenül keletkezett óindiai szövegekben. Lássunk ezekből néhány megrázó példát! A vasvillámnak is nevezett fegyver volt talán a legrettenetesebb. Ezt is persze az Elődök vetették be, talán itteni vagy kozmikus ellenséggel szemben?[170] Ez nem derül ki. Csak annyi olvasható ki a szövegekből, hogy miután a fegyver lecsapott, minden összeégett - akár egész városok is, egyetlen szempillantás alatt. Akik távolabb voltak, és túlélték, azok eleinte nem éreztek fájdalmat, de furcsállották, hogy látszólag ok nélkül kihullott a hajuk, sőt a körmük is levált az ujjukról. Érdekes egyéb „tünetekről" számolnak be a régi krónikák: a csapás körzetében a madarak elfehéredtek, ami arra utal, hogy akárcsak a bibliai Lót feleségét, ezeket is valamilyen kémiai hatás érhette. „ A cserépedények összetörtek", szól a következő jelentés. Ez vagy arra utal, hogy a fegyver bevetését követően megváltozott bizonyos anyagok szerkezete - mert hiszen itt nem arról van szó, hogy az elégett városokban történt volna ez az edényekkel. Ott ez akkor természetes lett volna. De a csapáskörzeten kívül esett meg, ami vagy lökéshullámra, vagy anyagszerkezet-változásra utal, vagy... Valóban utalhat olyan hangfrekvenciák alkalmazására is, amelyek távolról is rezonanciát kelthetnek a tárgyakban, sőt az élő szervezetekben is. Ilyen fegyverek kidolgozását a huszadik század vége felé kezdték el a nagyhatalmak titkos katonai laboratóriumaikban.

Az is olvasható, hogy pár óra alatt minden élelem ehetetlenné, halált hozóvá változott. Ami egyértelműen sugárfertőzésre utal. Aztán ott van a másik nukleáris fegyver, a már említett atombomba, amely ha felrobban, tízezer nap fényét veti szét, mérhetetlen pusztítást okozva, miközben izzó füstoszlopot lövell a magasba. De mi lépjünk túl ezen, mert a leírásban van egykét szó, ami nyomra vezethet bennünket. A bombát repülő szerkezetről dobták le egy nagyvárosra, és a bombáról azt kell tudni, hogy „a világegyetem erejével volt feltöltve". Mi más lenne a világmindenség ereje, ha nem az atom? Hisz minden abból áll. Ismét figyelmeztetem az olvasót, hogy ilyesmit nem lehetett kitalálni az ókorban. A pár ezer évvel ezelőtt leírt óindiai eposz, a Mahábhárata elég világosan ír egy rettenetes fegyverről. A nagy fényt árasztó lövedék, miután célba ért, előbb felvillant és tüzet okádott magából úgy, hogy még a harci elefántok is megperzselődtek, és rémülten rohangásztak fel-alá kétségbeesett üvöltéssel. A csatateret meg átláthatatlan köd borította el... Ami természetesen mesterséges köd vagy égéstermék volt. A fegyver megégette a világot, és az szinte láthatóan vergődött, mint a lázas beteg. Megint egy jellemző apróság: akik részt vettek a csatában - nyilván az „istenek" N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 104(Elődök) szövetségeseiről, egyszerű akkori emberekről, katonákról van szó -, amint befejeződött az összecsapás, a túlélők azonnal a közeli folyóhoz futottak, és lemosták ruháikat, önmagukat, de még a fegyvereiket is. Talán kezdetleges vegyi és sugárvédekezés volt ez? Vannak ilyen tartalmú nem indiai feljegyzések, amelyek arra utalnak, hogy ezt a fegyvert nem csak India területén vetették be az ősidőkben. A [171] dél-amerikai indiánok feljegyzései, de még a kelták is említenek egy ilyen csodálatos, nagyon pusztító fegyvert. Persze a tudomány ezt is a mesék világába helyezi át, ahelyett hogy a szövegekbe merülve belátná eddigi tévedését. Európában is láthatóak ilyen fegyver bevetésének nyomai. Nem okvetlenül nukleáris, hanem igen magas feszültségű elektromossággal operáló eszközt használhattak például az írországi Ecoss és Dundalk váránál - a falak ugyanis óriási hőhatás nyomait őrzik a mai napig is. A gránitból készült várfalak több helyen jól láthatóan megolvadtak. A gránit olvadáspontja több mint 1000 Celsiusfok - ilyen hőt pedig a korábbi időkben szabad téren semmilyen eszközzel nem lehetett elérni. Könnyen lehetséges, hogy ugyanazt a fegyvert vetették be az Elődök (vagy az ellenségeik) Kis-Ázsiában is. Néhány szavahihető régész szerint a hettiták egykori fővárosa, Hattusa huszadik századi feltárása során szintén igen magas hőmérséklet nyomait fedezték fel. A városban valaha volt egy olyan „tűzvész", amely minden anyagot elpusztított, még a köveket is megolvasztotta. A téglából készült házak falai kemény masszává égtek össze, ami kőből volt, az olvadni kezdett, nem maradt a városban egyetlen épület sem vagy bármi, ami megmenekült volna e pusztító tűztől. Hasonló dolgokat láthatunk Irakban, az egykori Babilon állam területén. Itt egy csaknem 50 méter magas torony áll még romokban, állítólag ez lett volna a „Bábel tornya"-legenda

(legenda...?) alapja. Lehet, hogy miként az áll a Bibliában, Isten itt zavarta össze a túl merész építők nyelvét, talán őket magukat is elűzte a toronyból, nehogy az túl magasra sikeredjen, és az „égbe érjen", de az biztos, hogy ezt a tornyot elégették. A nyilván nem természetes eredetű, abnormálisan magas hőfok - ehhez fogható csak a vulkánok mélyében fortyog - de a három jelzett helyen ilyenek nem voltak a mi történelmünk folyamán - itt is ugyanolyan nyomokat hagyott maga után, mint az írországi váraknál vagy a hettiták városában. Könnyen lehet, nem csak az említett helyeken vetették be a fegyvert. Sztrabón írja ismert földrajzi művében („Geographia"), hogy a Holt-tenger környékén is találtak olyan sziklákat, amelyeket ismeretlen eredetű tűz olvasztott meg... Minden jel szerint itt is hasonló bizonyítékokkal állunk szemben. Ha tárgyaknak nem is nevezhetjük őket, azért mégis „gyanúsak" ezek az említett városok, romok. Ott vannak, bárki elmehet, és megnézheti őket. Az ott produkált hőmérséklet a természetben nem fordul elő, ha pedig egy több ezer évvel ezelőtti emberi építményen tapasztaljuk e hőmérséklet hatásait, talán illene feltennünk a kérdést: ki csinált vajon itt ekkora tüzet? Milyen eszközzel hozta azt létre?[172] Még gyanúsabb tárgyak A franciaországi Lussac-les-Chateaux barlangjában ősemberek éltek valaha, és különféle sziklarajzokat is hagytak maguk után a falakon. Az egyik rajz alaposan megdöbbentette a látogatókat - a kutatók pedig valamilyen okból nem szívesen beszélnek róla. Egyes szakemberek szerint 12 ezer évvel ezelőtt, míg mások vélekedése szerint annál régebben vésték a sziklába. A rajzon egy ülő női alak látható - felöltözve! Bizony, fogódzkodjanak meg: a nő a fején turbánhoz hasonló ruhadarabot visel, amit legjobb tudomásunk szerint az ősemberek aligha hordtak. De van rajta nadrág is meg zubbonyszerű felsőrész! Mi több, a nadrágot a bokánál, a zubbonyt pedig a csuklónál jól látható szalag szorítja a testhez. A nadrágon kívül egy jól felismerhető zseb is található. Vajon miféle ősember volt ez? A rajz szervesen illeszkedik a többiek közé, nem mondhatni, hogy később véste oda valaki. Mellesleg a barlangot és rajzait vagy kétszáz éve fedezték fel, amikor ilyen ruhadarabok az akkori ruházatban sem léteztek. Nos, ez egy tetőtől talpig huszadik századi ruhákba öltözött ősember vagy ősasszony - felveti a kérdést, mit szól ehhez a tudomány? Semmit. Természetesen hallgat. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 105Mi pedig menjünk tovább! Az előbbi ősasszonyról csak annyit: nyilvánvalóan nem egy ősemberi törzs egyik tagját, hanem egy Elődasszonyt ábrázol. Találunk még ilyen ősi ábrázolatokat? Bőven. Mind az öt kontinensen feltártak már olyan rajzokat, van, ahol egyetlen helyen több százat, ezret, amelyek valamilyen gépeket ábrázolnak olyan időkből, amikor annak a technikának még nem volt létjogosultsága. Sokszor láthatunk e rajzokon - például a dél-amerikai El Toró-i sziklavésetek százain - fentről, a levegőből lebegő szerkezeteken érkező idegeneket, akik sisakot viselnek, vagy

a hátukon mindenféle szerkezeteket hordanak. A maják a mai napig múzeumokban látható „kódexeiben" le is rajzoltak effajta gépeket, és ezek kétségtelenül nem illeszthetők be a korabeli eszközeik közé. Legalább száz helyen találtak már hasonló sziklavéseteket, sziklafestményeket, nemcsak barlangokban, hanem szabad ég alatt, sivatagokban, hegyekben, szakadékokban is. Itáliától Üzbegisztánig, Jementől Ausztráliáig, Perutól Szibériáig az ősök rajzoltak, véstek, festettek. És nem csak azt ábrázolták, amit manapság az erről szóló szakcikkekben és albumokban láthatunk. Nem-csak az őket körülvevő mindennapi világot öntötték formába, nemcsak a vadállatokat és saját vadászataikat festették meg, hanem furcsa, idegen lényeket is, akik a magasból jöttek le hozzájuk. Ezek szkafandereket, sisakokat viseltek, aurájuk volt, és akik szinte mindenhatóak voltak. Vajon miért ábrázolták őket [173] az elődeink? Nyilván azért, mert ezek is részei voltak egy-egy nemzedék, egy-egy csoport életének. Nagy esemény az életükben, amelyre mindig emlékezni akartak, amit semmiképpen sem akartak, hogy a múltba vesszen. Ausztrália sziklabarlangjaiban és hasadékaiban sokfelé látni olyan emberalakokat, amelyeket sok száz vagy ezer évvel korábban véstek oda az őslakók. Ezek a vésett emberek ruhákat viselnek. Hihetetlen! Ruhákat viselnek - holott az őslakók soha nem viseltek öltözetet a klíma miatt, csak ágyékkötőjük volt, és évezredeken keresztül nem is jártak arra felöltözött emberek. Vagy talán mégis...? És őket ábrázolták még sok nemzedékkel a találkozás után is? Nem valószínű, hogy ez a fantáziájuk terméke lett volna... Érdemes elgondolkozni azon: mivel mindenütt felleltek ilyen rajzokat, és mindegyikben az a közös, hogy a helyi kultúránál és az ott élőknél sokkal fejlettebb, műszereket, gépeket használó, felöltözött idegeneket ábrázolnak - valakiknek el kellett vinni azt, ami egyformán előfordul ezeken a rajzokon - mindenhová. Nehezen képzelhető el, hogy profi rajzolók vándoroltak az őskorban kontinensről kontinensre csak azért, hogy az összes arra alkalmas helyen szenvedélyesen véssenek, rajzoljanak és fessenek olyan lényeket, amelyeket-akiket arrafelé senki sem látott... Itt nyilván az történt - a logika szabályai szerint annak kellett történnie -, hogy maguk az ábrázolt személyek jártak földrészről földrészre, és mindenütt a rajzolni-festeni tudó helybeliek meg is örökítették őket! Hiszen a találkozás ezekkel a hihetetlenül fejlett idegenekkel, az istenekkel, a mindenhatókkal olyan erős élmény lehetett, akkora hatást gyakorolt az ott élőkre, hogy előbb maguk a szemtanúk vésték és festették le őket, aztán lelkes elbeszéléseiket továbbadták nemzedékről nemzedékre, és így születhettek még felöltözött idegeneket ábrázoló ausztráliai rajzok, akár csak ötszáz évvel ezelőtt is! Miközben az Elődök ottani látogatásai óta minimum több ezer év már eltelt. Itáliában, a volt Szovjetunió több területén és Mexikóban is találtak olyan emberábrázolásokat, ahol a lerajzolt-vésett alakok antennákkal ellátott sisakot viselnek a fejükön, és mellükön különféle kapcsolókat látunk. Ezen tárgyak műszaki jellege felismerhetően beazonosítható. Okvetlenül meg kell említenünk a mexikói zapoték33 indiánok egyik műemlékét. A klasszikus

korszakukból, Kr. e. 800 körül keletkezett többszínű ábrázoláson a törzs istenei mennek egymás mögött. A hagyományos népviseletbe öltözött férfiak sorát csak az egyik alak töri meg kissé: ő ugyanis szkafandert és antennás sisakot visel a fején... nehéz lenne elhinni, hogy ez egy varázsló, aki magának ezt a viseletet csak úgy kitalálta. Sokkal kézenfekvőbb az a magyarázat, hogy egy ideig a törzzsel együtt élt egy Előd, aki nem az indiánok viseletét, hanem [174] saját repülős öltözetét hordta, legalábbis az ilyen ünnepélyes, ezért a rajzon is megörökített fontos napon. Azt hisszük, az ősemberek nem ismerhették a Naprendszert, talán csak a szabad szemmel látható égitestekről tudtak. És persze nem ismerhették a rendszert összetartó szabályokat, az 33 A régi Mexikó egyik kultúrnépe. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 106égitestek mozgását. Ennek ellenére egy kubai szigeten éppen ilyen sziklarajzokat találtak, de akadtak ilyenek venezuelai barlangokban is. Brazíliában olyan barlangot fedeztek fel, amelynek egykori lakói pár tízezer évvel ezelőtt nemcsak a mi Naprendszerünket, hanem több más naprendszert is ábrázoltak... Vajon honnan ismerték ezeket az információkat? A perui Ica városkában már elég régen találtak furcsa, rajzos köveket. A világsajtó csak az 1960-as években kezdett el róluk bővebben is írni, persze ahogyan az lenni szokott, elsősorban a bulvársajtó, majd a Däniken-típusú ismeretterjesztők. A régészet azonban itt sem foglalkozott érdemben a leletekkel. Egy helyi orvosprofesszor, egyetemi tanár már az ötvenes években is gyűjtötte a fekete köveket, amelyeken ismeretlen módon bevésve sok különös dolgot láthatunk. A köveket a helybeliek találták már jó ideje a talaj alatti üregekben, ahonnan azok nagyobb esőzések után kerültek elő. A legtöbb kő ökölnyi méretű, de vannak nagyobbak és még dinnyenagyságúak is. Mostanában már a turisták is vásárolják, ezért elkezdték őket hamisítani (fogorvosi fúróval viszik fel a rajzot a kemény anyagra). Ami enyhén szólva feltűnő: a köveken állatábrázolásokat látni jobbára - de nem ma élő, hanem millió évekkel korábban kihalt állatokat! A legtöbbször dinoszauruszokat. Bronto-, brachio-, stego-, sticho- és egyéb szauruszok nyüzsögnek a rajzokon. De akadnak olyan állatok is, amelyek ma is élnek, csak éppen nem DélAmerikában, például tevék, struccok, kenguruk. Vagyis az ismeretlen régi művész, bármikor élt is, itt, Peruban kellett, hogy alkosson, de akkor honnan tudhatott olyan állatokról, amelyek Ausztráliában vagy Afrikában éltek? Vagy éppen hatvanötmillió évvel korábban kihaltak?Aztán vannak olyan térképjellegű rajzolatok - szárazföldek, tengerek -, melyek nem emlékeztetnek a ma ismert kontinensek, tengerek körvonalaira. Két eshetőség van: vagy a Földet ábrázolják egy régebbi korban - ám mai tudásunk és meggyőződésünk szerint sok százmillió vagy egy-kétmilliárd évvel ezelőtt még nem éltek itt emberek, vagy egy idegen bolygó felületét

ábrázolják ezek a vésetek. Elismerem, a mai tudomány számára egyik sem megfelelő megoldás... De ettől az icai kövek még léteznek! A kövek egy másik részén - több száz ilyen került elő eddig - emberek végeznek olyan cselekvéseket, amelyek láttán megdöbbenünk. Az egyiken [175] például valaki mikroszkópon át néz valamit, egy másikon császármetszéses szülést vezetnek le. Egy harmadikon vérátömlesztést adnak páciensből páciensbe. Arra is van ábrázolás, hogy szervátültetéseket hajtanak végre, elsősorban vesét és szívet ültettek át, de egynémely képen ugyanezt teszik... az emberi aggyal is. A huszadik század végéig előkerült több ezer kő tekintélyes része helyi múzeumba került. A hivatalos tudomány képviselői, természetesen rögtön és azonnal az összeset hamisítványnak minősítették. Csakhogy ez az érvelés több okból sem állja meg a helyét. Az egyik felvethető kérdés, hogy aki tette, miért tette volna? Képzeljük el, hogy valaki nagy fáradtsággal begyűjt a környéken több ezer ilyen követ. Ezek felhalmozása már nem mehet észrevétlenül egy délamerikai kisvárosban sem. Aztán nekiáll azokat vésni - bár nem tudni, milyen eszközt használ erre, ugyanis az említett, fogorvosi fúróval végzett hamisítványok tíz méterről felismerhetőek, annyira nem hasonlítanak az eredetiekhez, csak a turistákat, sőt azok közül is a nagyon hiszékenyeket lehet becsapni velük. Aztán ha mégis elkészül velük a hamisító, akkor hogyan tovább, merthogy a köveket el kell ásni a városban és környékén. Idegen területeken is! Hiszen amikor először előkerültek, különböző helyeken bukkantak fel, föld alatti üregekben, amelyeknek kívülről addig semmi jele sem volt. Tegyük fel, hogy a zseniális hamisító ezt is megoldotta. Csak azt nem tudni, hogy ezenközben miből élt...? És miből élt a várakozás évei alatt? Mert addig eltelt egy „kis" idő, míg kövei előbukkantak. Akkor viszont semmi haszna sem volt belőlük, hisz nem egy ember találta őket egyetlen helyen, hanem boldog-boldogtalan hol itt, hol ott. Mi haszna lett volna belőle az állítólagos hamisítónak? Kiszámították, hogy több évtizeden át kellett volna dolgoznia egy hamisítónak, ha egymaga akarja készíteni az összes eddig fellelt követ... Ez az út te-hát logikailag és fizikailag is járhatatlan. De főleg azért, mert mint kiderült: a kövekből már a tizenkilencedik század végén is találtak! Az 1920-as években szakszerű leírás is született róluk, ezt azonban perui régészek eltitkolták a világ elől, ezeket a cikkeket sohasem jelentették meg. Csak akkortájt derült rá fény, hogy egy jezsuita N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 107szerzetes és tudós 1926-ban kiadott spanyol nyelvű könyvében (Pedro Simon: „Noticias historiales" = „Történelmi jegyzetek") már beszámolt az akkor is jó ideje forgalomban lévő kövekről. A másik, talán még ennél is nagyobb logikai ellentmondás ott merül fel, hogyha mégis elfogadjuk a feltevést, hogy hamisító vagy hamisítók dolgoztak a köveken, akkor nyilván még a XIX. században kellett azt tenniük. Csak egy baj van: akkoriban még senki sem tudott a

dinoszauruszokról! Főleg nem arról, hogy azoknak hány alfajuk van, és azok vajon hogyan néznek [176] ki! Aminthogy a vérátömlesztés és számos más technikai dolog is ismeretlen volt, ami viszont látható a köveken. Így értelmetlen, ostoba és finomabban szólva nem tudományos dolog a kövek hamis voltát emlegetni. Ennek minden ellentmond. Látva pedig a turisták érdeklődését, néhány helybeli manapság ilyen durva másolatokat készít, de ez nem okvetlenül jelenti azt, hogy száz évvel ezelőtt is ez történt. Akkor még nem is voltak turisták. Nos, ha egy indián készítette volna mindezt valamikor a XIX. században, bizony annak kellett volna lennie a világ legokosabb emberének! Aki egyformán ért az orvostudományhoz, a földrajzhoz, a zoológiához, a technikához, a fizikához, a biológiához és még vagy tucatnyi egyéb tudományhoz, mindezek mellett még jósolni is tud! Hiszen olyan dolgokat ábrázolt, amelyeket csak évtizedekkel vagy fél évszázaddal később fedeztek fel. Nem lehet véletlen, hogy az 1970-es években végre megmozdultak a perui régészek is - no nem azok az „akadémikusok", akik szerint a kövek hamisítványok, dehogy. Azok, akik tudták, hogy a kövek eredetiek. Igyekeztek elintézni a kormánynál, hogy tiltsa be az icai kövek kivitelét az országból! Azzal érveltek, hogy a nemzeti kultúra részei vesznek így el. A mai hamisítók iparát éppen ez a tilalom lendítette fel - hiszen a szemlátomást nem eredetieket kiengedték a vámon, a tilalom csak az eredeti icai ábrázolásokra vonatkozott. Mi csak remélni tudjuk, hogy az igazi kutatók hamarosan foglalkozni kezdenek a leletekkel, és legalább száz évvel azok első felbukkanása után végre talán már elhiszik, hogy nem hamisítványokról van szó. Ami persze kemény ütés lesz az akadémiáknak, hiszen ez esetben sok mindent át kell majd értékelni a történelem tanításában... És nem ezek az egyetlen ilyen természetű leletek. Mexikó középső részén, Acambaro városa mellett 1945-ben az egyik ottani kereskedő a nem sokkal korábban lezajlott nagy esőzés és talajcsuszamlás után barlangra bukkant. Abban pedig ezrével feküdtek a földön az agyagszobrok! A kereskedő tette rá a kezét a legtöbbre, az 1950-es években már vagy 30 ezer darabbal rendelkezett. A hozzáértők szerint a szobrocskákat körülbelül 500 Celsius-fokos hőmérsékleten valamilyen kemencében égették ki, miután a környéken is található egyszerű agyagból az ismeretlen művészek kiformázták azokat. A legnagyobb figura sem érte el az egy métert, a hosszúságuk a másfelet, de a legtöbb kicsi, egészen kicsi, arasznyi talán. A szobrok embereket és állatokat ábrázolnak. Eddig nem is lenne semmi „baj", de az akadémikus tudomány hajója abban a pillanatban ismét kapott egy léket, méghozzá nem is kicsit. Az agyag-ember-ábrázolásokkal nincs semmi gond - viszont az állatok... szóval azok ismét csak dinoszauruszoki Méghozzá különféle alfajok. És akadnak ott [177] szoborcsoportok is, ahol embereket dinoszauruszokkal együtt ábrázolnak. Hol méretarányosan, hol meg nem. Hol az ember nagyobb, mint az ősállat, hol fordítva. És bizony akadnak ott emberek, akik évődve, a farkuknál markolnak meg egy-egy dinoszauruszt, mintha

holmi háziállatokkal játszanának! Amit a szoborcsoportok sugallnak: hogy az állatok igen jó viszonyban voltak az emberekkel. Már persze, ha lehetséges volt a találkozásuk. Ugyanis - volt már róla szó - a dinoszaurusz és az ember között, bagatell, egy hatvan-ötmillió éves szakadék terjeng az időben! Vagy mégsem? A tudomány képviselői, amikor meglátták a szobrokat, igencsak kedvüket vesztették. Minden második szavuk az volt, hogy ez nem lehetséges. Felmerült ismét a logikai csapda, amelyből azóta sem találták a kijáratot. A szobrok korát ugyanis négyezer évesre becsülték, bár nem egy korban készültek. A különféle kormegállapító módszerekkel (az agyagban maradt szerves részecskék segítségével) még a legfiatalabb szobrot is 3500 évvel korábban készítették el. De a N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 108legtöbb kora négyezer év körül ingadozott. Ám voltak közöttük 4500 évesek is, éppen azok, amelyekről nem sokkal korábban mondta ki egy híres amerikai régész, hogy hamisítványok - a vizsgálatot pedig a Pennsylvania Museum laboratóriumában végezték el... Egyszóval ismét a logika kell hogy győzedelmeskedjen - bár ennek egyelőre semmi jelét sem látni. A szobrok a második világháború alatt kerültek elő, amikor azért Mexikóban aránylag kevesen tudhattak arról, hányféle dinoszaurusz élt a világban. Ezenfelül a szobrok bemutatnak más embertípusokat, például négereket és eszkimókat is. Négyezer évvel korábban Mexikóban ki tudhatott ezek létezéséről? A hamisítás vádja így nem lehetett bizonyított, mivel nem is történt hamisítás. Itt is azért, mert egyfelől a leletek kora ezt kizárta, másrészt pedig kiszámították, hogy egy hamisító brigád (az eddig előkerült körülbelül) 35 ezer szobrocskát... háromszáz év alatt készíthette volna el! Ugyanis a szoborrá formázás időigényes (nem is szólva a képzőművészeti tehetségről, képességekről), és a kiégetés szintén lassú folyamat. Ismét felmerül az ősi római jog kérdése: „Cui prodest?" Kinek használ, ki húzna hasznot a szobrokból? A kérdés már csak azért is abszurd, mert a kereskedő, aki találta őket, soha nem adott el egyetlen szobrot sem. Mégis ötven évig tartott, mire sikerült baráti (és nem állami, nem tudományos akadémiai!) támogatással megnyitni a múzeumot (2002 februárjában), ahol a több tízezer tárgyból csak a legjellemzőbb néhány százat láthatja a közönség. Bizony égnek állhat a haja itt minden tudósnak. Fiatal nők táplálnak kicsi dinobébiket, gyerekek játszanak velük önfeledten, férfiak mennek köztük minden félelem nélkül, barátságosan.[178] Végső soron 18 alkalommal végeztek kormeghatározó méréseket, jobbára amerikai laboratóriumokban. Úgy is, hogy a laboratóriumi személyzet nem volt tisztában azzal, honnan származnak ezek a leletek, és milyen „rossz hírük" van. A legidősebb szobrok korát 6500, a legfiatalabbakét 3600 évre tették a vizsgálatok. Meg kell mondanunk: több ilyen vizsgálatot végeztek el, mint eddig bármilyen régészeti lelettel kapcsolatban. A tárgyak végül mindegyik sajátos vizsgán átmentek - egyik sem volt mai hamisítvány, hanem mind eredeti. Eredeti mind a 35 ezer darab. Annak ellenére az, hogy a régészek rávették a mexikói kormányt, zárja el a gyűjteményt. Bizony évtizedeken keresztül tilos volt bárkinek megmutatni az acambarói leleteket, és ezt a tilalmat - más régészek, nyitottabb elméjű kutatók nyomására - csak nemrégen vonták vissza.

Ugye most illene valamilyen következtetést levonnunk az icai kövek és az acambarói szobrok létezéséből? De bízom benne, hogy az olvasó is megteheti, és meg is teszi ezt az én különösebb közreműködésem nélkül. Az ősemberi sziklarajzok, a vésett kövek, az agyagszobrok mind-mind egy letűnt világ emlékei. Az icai köveknél arra gyanakszom, hogy valakik a Csapás előtt ezzel a primitív, de időtálló módszerrel akarták átmenteni a tudást. Nem is maguk az Elődök, hiszen nekik nyilván voltak ennél sokkal jobb eszközeik és módszereik, valamint az átmentés céljait szolgáló rejtekhelyeik. Még azt is el tudom képzelni, hogy az Elődök már űrhajóztak is, talán magasabb szinten, mint most mi, és az emberi tudást összegző információs anyagot nem is a Földön, hanem valahol a közeli űrben egy égitesten - a Holdon, a Marson vagy másutt - rejtették el. Nos, az icai köveket éppenséggel talán azok vésték, akik gyakran segédkeztek az Elődöknek különféle területeken. Akik velük jártak a Földet feltérképező expedíciókban - helyesebben velük repültek! - és azok, akik az embereket segítő rögtönzött kórházakban részt vehettek mint segédszemélyzet a legkülönbözőbb műtétekben stb. Az acambarói égetett agyagszobrok esete ennél bonyolultabb, bizony a megoldás is még ismeretlen. Kik készítették a szobrokat? Mit akartak velük elérni, netán csak képzőművészeti alkotások voltak? Hogyan kerültek abba a hegyi barlangba, ahol aztán megtalálták őket? Mi célja volt annak, hogy elkészítettek 35-40 ezer szobrot, aztán elrejtették egy barlangba? Ebben az esetben talán egy másféle csapásról, a vízözönről lehetett szó, amiatt rejtették el őket? Ha ez volt a cél, az ismeretlen emberek teljes sikerrel jártak, hiszen a szobrocskák több ezer évig lapultak rejtekükön, hogy aztán előbukkanva ilyen hihetetlen zűrzavart okozzanak nekünk - itt, ma. [179] Vannak még tárgyi bizonyítékok, amelyekről szintén igen ritkán hallani bármit is. Ha mégis N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 109beszélnek róluk a féltudományos, ismeretterjesztő jellegű folyóiratok, akkor igyekeznek azt afféle színes érdekességként feltüntetni, amelynek természetesen nincs és nem is lehet nagyobb jelentősége. Nehogy valaki még a végén komolyan vegye a dolgot, és foglalkozni kezdjen vele...! Az egyik ilyen tárgy egy mindössze 10 centiméter hosszú csontdarab, amelyet az Ishangovidéken, Közép-Afrikában fedeztek fel. Megtalálása 1950-ben történt, ma a brüsszeli természettudományos múzeumban látható. A csontot sűrű bevágások borítják, amelyek - a kutatók szerint - összetett számsorokat ábrázolnak. Ezek a 10-es számrendszerre épültek, de láthatjuk ott a prímszámokat 10 és 20 között, különféle szorzási műveleteket megkönnyítő és egyéb matematikai jelsorokat. Ismét volt egy kis „gond", sőt mindjárt kettő is. Az egyik: az eszközt ezek szerint Afrika közepén használta valaki, de ez már nehezen fért el a tudósok fejében. Különösen összepárosítva a másik adattal, amely szerint a „csont számológép" kora 20 ezer év!

Vagyis ismét helyben vagyunk, ismét az ősemberi korszak bukkan fel valami olyan nagy tudással, ami az akadémikusok szemében eleve lehetetlenné teszi az egész ügyet. Évtizedeken át hallgatás övezte a tárgyat, mi több, állítólag kiállítási tilalmat is kimondtak rá. Azzal a (szokásos és kényelmes) ürüggyel, hogy „amíg nem tudjuk bizonyosan, milyen célra használták, nem állíthatjuk ki" - mintha ezt a tilalmat valaha bárhol is törvénybe iktatták volna. Ötven év elteltével került a tárgy a közönség elé „számolóbot" megnevezéssel, de ehhez is egy miniszterelnök, több híres kutató és más befolyásos személyek támogatására volt szükség, hogy közkinccsé tegyék. Amiről most szó lesz, nem olyan régi tárgy. Az ázsiai Új-Guinea partjai mellett található Apraphul szigete. Itt a régészek az 1980-as években kötelek és csigák már porladó rendszerére bukkantak. Ezek igen leleményes elrendezésben hevertek a talajon. Kiderült, hogy a berendezés egy kezdetleges számítógép volt, és Kr. u. 850 körül keletkezett. Vagyis Bill Gates előtt több mint ezerszáz évvel valaki egy emberevők szigetének tartott vidéken, ezer évvel az első fehér emberek felbukkanása előtt számítógépet épített? A kutatók, amint felfogták a szerkezet működési elveit, Szumátrán rekonstruálták azt, és egy amerikai tudományos folyóiratban be is mutatták. (Végre egy üdítő kivétel, de ne feledjük, ez is csak afféle „színes anyag" volt.) A gépet alkotói a bináris számrendszerben működtették, de nem elektromos áramot, hanem fizikai erővel mozgatott köteleket használtak a mozgatásához. Ami azt is jelenti, hogy az alkotók nem tudtak az áram létezéséről. Lehet, hogy valaki talán elmagyarázta, lerajzolta nekik a szerkezetet, és ők azt [180] valósították meg a maguk szerény eszközeivel. Kötelek, csigák, dobozok, horgok, rugók, ezek voltak az alkatrészek. Vagyis egy mechanikus számítógépet építettek az őserdő egyik tisztásán. A bináris számrendszerben a 0 és az 1 számokat nem elektromos feszültségek kódolták, hanem azokat a kötelek helyzete képviselte. Volt például egy doboz, amibe egy lyukon befutott egy kötél. Ebben a helyzetében a kötél a 0 volt. Ha meghúzták a kötelet, az néhány arasznyival kijjebb jött, az új helyzet jelentette az l-es helyzetet, ezt a számjegyet. Nem zárható ki, hogy csak néhány ember, a tudósok, a papok tudták, miről is van itt szó, a törzs többi tagja csak az építésben és a működtetésben segédkezett mint fizikai dolgozó - semmit sem értve a szerkezet tevékenységéből. A régi szigetlakók feltalálták azt, hogy a kötél mozgási iránya döntötte el, mit jelent a helyzet. Az abraphuliak feltalálták az előjelváltót, az és kapukat, a vagy kapukat. Persze túl bonyolult lenne itt leírni az egész szerkezet működését. Maradjunk annyiban, hogy az amerikai kutatók - miután rekonstruálták az egész, több mint ezer hektárra kiterjedő bonyolult építményt! - belátták, hogy a gép működhetett. Segítségével logikai feladványokat is meg lehetett fejteni. Az ismeretlen

elmék felépítették egy digitális számítógép összes vezérlő „áramkörét". Minden olyan áramkör, amely aritmetikai függvényeket számíthat ki, programkódot értelmezhet és vezérli az információáramlást a számítógép egyes részei között - ott volt, és használták is! Kint a terepen, egy körülbelül 1 négyzetkilométeres területen fellelték a gép „agyának" darabjait is. Több ezer (!) korhadó fadoboz roncsaira leltek. A billenőelem-dobozok nyolcas sorokban sorakoztak egymás mellett. Sokáig írhatnánk itt mindarról, amit ezzel a géppel megtehettek, kiszámíthattak, regisztrálhattak stb. A lényeg, hogy olyan hosszú, olykor több kilométeres köteleket kellett itt húzni, amelyeknek N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 110már az önsúlya is kizárta az emberi erőt, legyenek a segéderők akárhányan. Hogy mivel mozgatták, arra fényt derített a gép szélén a földben talált sok elefántcsontváz. Vagyis a nagyon hosszú és nehéz köteleket, a gép mozgatását a nagyobb távokon elefántokkal végeztették el. A temető különben egy másik, még érdekesebb tényről is lerántja a leplet, mégpedig az időről. Az elefánt köztudottan elég sokáig él, tovább, mint az ember. A sok elefántcsontváz arra utal, hogy rengeteg elefánt egész életében itt dolgozott, vagyis az emberek számos nemzedéke használta ezt a különleges gépet! Nem csak egyszer felépült, és pár hétig vagy hónapig játszott vele valaki, aztán otthagyta, és más szórakozás után nézett. Itt komoly tudományos munka folyt tehát Kr. u. a IX. században is és utána is. Furcsa belegondolni, hogy amikor a magyarok bejöttek a Kárpát-medencébe, Kelet-Ázsia egy szigetén valakik bináris számrendszerben adatokat kódoltak és számítgattak, akár függvényeket is - egy számítógéppel![181] Azon persze csak csodálkozhatunk, hogy ha már egy komoly tudományos folyóirat teret szentelt ennek a felfedezésnek, akkor miért nem volt ennek folytatása? Valami nagy baj lehet az akadémiákkal csakugyan, ha múlnak az évtizedek, és senkit sem érdekelt az a felvethető legalapvetőbb kérdés: kinek volt társadalmi igénye a IX. században egy számítógépre, és nem valamelyik civilizációs központban, hanem egy új-guineai szigeten? A legfantasztikusabb ötletek jutnak eszünkbe. Például az, hogy kozmikus idegenek landoltak a Földön, és megsemmisült az információtárolójuk. Ahhoz, hogy ismét felszálljanak és hazajussanak, ki kellett számítaniuk az útvonalat a világűrben hazafelé. Ehhez a szigeten élő törzset, annak tagjait (és elefántjait) használták fel. Mivel nem volt elektromosság, semmilyen gép, fém, energia vagy más szükséges anyag, kötelekből és fadobozokból, csigákból és rugókból csináltak maguknak egy „számítógépet"! Ki tudja, hány tucat elefánt élete ért véget, és hány törzsi generáció dolgozott egész életében az idegeneknek, majd halt meg és adta át helyét a többieknek, míg végre elkészült a nagy számítás, és az idegenek elmentek? De elképzelhető ez időutasokkal is (akik visszajöttek a múltba, és ott rekedtek, valahogyan pedig ki kellett számítaniuk a visszatérés módját), de éppenséggel megtörténhetett Elődökkel is. Am nem kell ennyire fantasztikus dolgokra gondolni. Mi van, ha élt a szigeten egy zseni? Egy matematikai lángelme, aki már ott és akkor feltalálta a számítógép működési elvét. Valahogyan

rávette a törzset, segítsen neki azt megvalósítani.Egyszóval, amit hiányolok a tudósoktól, az az, hogy azóta sem néztek utána, miféle igény hozta létre azt a gépet - a kilencedik században...? Voltak-vannak persze más bizonyítékok is. Például a hamburgi kövek. A német kikötővárosban 1957-ben ház alapozását ásva a gépek két hatalmas követ fordítottak ki a földből. Volt bennük valami furcsa, ami arra késztette a munkásokat, hogy ne gördítsék félre, ne vigyék el rögtön mint törmeléket. Megtisztításuk után kiderült, miért: a kövek emberi fejeket ábrázoltak. Mintha szobrok lettek volna. A bibi az volt velük, hogy 12 ezer éves rétegből kerültek elő. De ez még semmi. Ha a szobrokat szemből nézzük, férfiarcnak tűnnek, ám 120 fokkal elfordítva női arccá változnak. Legalábbis aki a köveket nézi, ezt láthatja. Ha belegondolunk, hogy 12 ezer évvel ezelőtt - a vándorló ősemberek idejében... - ki tudott volna ilyen szobrokat készíteni, bizony tanácstalanság vesz rajtunk erőt. Így állhat persze a tudomány is, mert azóta sem nyilatkozik a szobrok tárgyában. Ha már szobrokról van szó, említsünk meg néhány másikat is. A régészek a dél-amerikai Ecuadorban, Esmeralda város közelében több különös alkotást ástak ki a talaj mélyéből. Ezek nyilvánvalóan egyiptomi papokat [182] ábrázolnak! A nem dél-amerikai vonásokat viselő szoboralakok ugyanazokat a rituális öltözeteket viselik, sőt a kezükben tartott egyéb „kellékek" is azonosak azokkal, amelyeket Egyiptomban oly sok ábrázoláson és szobron láthatunk. Ugyanott találtak ékszereket, fegyvereket. A kormeghatározó módszerek legjobbika, a „nukleárisatomnaptár" a leletek korát 18 ezer évben állapította meg! Ismét csak akkor készültek - már DélAmerikában... -, amikor egyfelől a tudomány szerint még egyetlen ember sem élt a földrészen, másrészt akkor, amikor Földünkön félvad ősemberi hordák csatangoltak, és ezek az embernek már-már nevezhető lények inkább kőbaltájukat lengették, nem finom ékszerkészítő szerszámokat vagy szoborkészítő vésőket forgattak durva ujjaik között..

Az ellentmondás ezerszer felbukkant már, és reméljük, a jövőben is megteszi ezt. Találunk még tárgyakat, amelyek nem illenek a vizsgált korba, nem illenek a lelet helyéhez, nem illenek egy-egy adott társadalmi közegbe sem. Még egyszer gondoljuk végig legutolsó példánkat. Akik azokat az esmeraldai szobrokat megalkották, nemcsak a kontinensek között kellett közlekedniük, de az... idők között is! A korok között... Ugyanis a mai tudomány szerint az egyiptomi kultúra a maga összes díszletével, kellékével, társadalmával (szentélyeivel, piramisaival, a benne élő emberek társadalmi tagozódásával, tehát a papokkal, egyházukkal, szertartásaikkal, fáraóikkal stb.) együtt alig 4—5 ezer éve jött létre! Akkor kik, hol, mikor, miért és hogyan alkothatták meg az egyiptomi papi öltözéket viselő szobrokat 18 ezer évvel ezelőtt...? Vagyis 14 ezer évvel korábban, mintsem hogy az a kultúra kialakult és eszközei egyáltalán létrejöhettek? Csak egyetlen magyarázat létezik. Volt olyan csoport a Földön, amely mindezt térben és időben

összekötötte, és amely számára ezek a dolgok nem jelentettek problémát. Éppen ellenkezőleg, ez az életük szerves része, mi több, annak egyik célja volt. Voltak hát az Elődök, akiknek tudósai maguk viselték ezt az öltözetet, ki tudja, már milyen régen! És miután szétszéledtek a Földön, bejárták ezt a bolygót, és tudományuk szédítő iramban fejlődött - ezeket az öltözeteket, ezt a „jelmezt" magukkal vitték sokfelé. Minden bizonnyal gondoskodtak róla, hogy elkerüljenek az emberek Dél-Amerikába, Ausztráliába, Afrikába, talán még az akkor enyhe klímájú Antarktiszra is, hogy ott is éljenek emberek, vagy legalább nekik legyenek ott telepeik. Az ott élők hordták ezt a viseletet, ott készültek ilyen szobrok, és ki tudja, mi minden volt még található a civilizációs központokban. Az „egyiptomi" öltözeteket és eszközöket, tárgyakat valószínűleg már 30 vagy 50 ezer évvel ezelőtt is viselték, és nem a világ többi része másolta le később azokat egyiptomi papokról, hanem amikor ott is beindult az élet - 4,5-6 ezer évvel ezelőtt -, akkor az ottani Elődtudósok, az [183] első egyiptomiakat tanítva mindenre, maguk viselték ezt az öltözetet. Érthető módon az egyiptomiak lemásolták, hisz ezt hordták imádott és annyira bámult tanítóik is. Honnan tudhatták volna az egyiptomi papok, a tudás őrizői, hogy ugyanolyan ruhákat viselnek az Elődök és tanítványaik már sok tízezer éve mindenütt a világban! Ha tovább keresgélünk egy-egy adott korba semmiképpen sem illő, azoknál fejlettebb tárgyak között, akkor ráakadunk két zsebkalkulátorra is, amelyek a... Római Birodalomban voltak használatosak. Az egyiket egy római, a másikat egy párizsi múzeumban lehet megtekinteni. Sőt, az 1990-es években Ázsiában is előkerült egy kicsi „digitális" zsebszámológép (13x7 centiméter). Az egyik ilyen készülék, amit egy az antik világgal foglalkozó népszerű tudományos folyóirat (Antike Welt) ismertetett, az abacusnak is nevezett asztali számológép kicsinyített és racionalizált változata. A mennyiségeket jelző gombokat kicsiny, bronzba vésett síneken lehet elmozdítani. Nem kétséges tehát, hogy az Elődök sugalmazása révén egyes korokban ismertek olyan technikákat és eszközöket, amelyekre az adott korban még nem is volt szükség. Így az eszközök és azok használói alaposan megelőzték saját korukat (ami nem mindig vált javukra, lásd majd a korukba nem illő emberekről szóló részt a továbbiakban). Mindennél bonyolultabb és árulkodóbb azonban az antiküthérai lelet, melyet a huszadik század elején Antiküthéra görög sziget mellett a tengerben találták. A jelek szerint a Krisztus előtti első században elsüllyedt görög kereskedelmi gálya rakománya vagy felszerelési tárgyai között - miután kiszabadították a csaknem kétezer év alatt rárakódott, megkövesedett korallrétegek alól - találtak egy rézből készült műszert, amin húsz különböző méretű fogaskerék kapcsolódik egymásba. Ha ezeket működésbe hozzuk, skálamutatók, kettős csavarkerekek stb. indulnak el, mutatnak különböző, ma már jobbára megfejthetetlen értékeket. Ami nem csoda, hiszen erősen hiányos a szerkezet, nincsenek már meg a táblák vagy a fokbeosztások. Kutatók sora töprengett a szerkezet fölött, ami már önmagában is csoda. Hiszen rögtön látszott,

hogy ez is a korát messze megelőző tárgy. Persze a kutatók azért hűek maradtak önmagukhoz, és a felfedezését követő első fél évszázadban (!) a tárgy egy raktárban porosodott zavartalanul. A Yale Egyetem fizikusai és néhány neves tudós vizsgálata után arra a belátásra jutottak, hogy a szerkezettel az égitestek mozgását lehetett kiszámítani. Ezért feltehetően hajón alkalmazhatták annak helyzetének megállapításához, vagyis ez amolyan csillagászati tájékozódó műszer lehetett. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 112Mások kezdetleges számítógépnek vélték. Mi már tudjuk, hogy az emberek különböző korokban és földrajzi helyeken használtak ilyen szerkezeteket - csak az a kérdés, hogy az Elődök kezében voltak-e ezek a használati eszközök, vagy [184] esetleg használatukra megtanították kivételes tehetségű tanítványaikat, és azok önállóan is rendelkeztek-e a gépekkel? Felmerül persze a kérdés: vajon csak egyetlen példány létezett belőle, merthogy nem találtak sem előtte és azóta sem többet. Elképzelhető, hogy mégis a görögök használták, de csak egyetlen hajó fedélzetén volt belőle egyetlen példány? Az irodalomban sehol sem olvashatunk róla. Miért nem találtak ilyet római, pun, föníciai, kínai, egyiptomi, óceániai stb. hajóroncsban sem? Később kiderült az is, hogy az antiküthérai szerkezet fogaskerekeinek fogai pontosan hatvanfokos szöget zárnak be, méghozzá az összes kerék összes foga. Ami egyes hozzáértők szerint nem jelenthet mást, csak azt, hogy mivel kézzel nem lehetett elérni akkortájt ilyen technológiai pontosságot - a fogaskerekeket géppel készítették! Ez már egy kisebb, legalább kézművesipari hátteret tételez fel, amivel a görögök kétezer évvel ezelőtt nem rendelkeztek (és más népek sem). Ez megint arra mutat rá, hogy igen ritka, szinte egyedi példány lehetett, amit valaki kapott vagy ellopott az Elődöktől, vagy egy régóta az emberek között lévő példányt vitt magával egy ismeretlen hajós arra az utolsó útra. Felfoghatjuk a dolgot úgy is, hogy puszta véletlen, hogy a műszer éppen azon a görög hajón volt, hiszen az már sokkal régebben készülhetett, mivel azt mások készítették, nem a görögök. (Valakik sokkal régebben készíthették és használhatták, és nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy erre a kérdésre kielégítő választ adjunk.) Már eleget szóltunk tárgyakról. Vannak azonban másféle tárgyak is, amelyek szólhatnak hozzánk és szólhatnak a szkeptikusokhoz is. Ezek az emberi csontok. Rejtélyes csontvázakEgy a témával foglalkozó kutatópáros nagy port kavart (de a hivatalos tudomány emberei által szorgosan elhallgatott) könyvében „rendellenes emberi csontvázmaradványoknak" nevezi azt, amit én „rejtélyes csontvázaknak". Mindhármunknak igaza van ebben a témában, hiszen egy bizonyos és meglehetősen maradi szemszögből nézve e csontok valóban rendellenesek és egyben rejtélyesek is. Mégpedig ugyanazon okból: olyasmit sugallnak, ami „nem létezhet". Nyilván már eddig is felvetődött az olvasóban az a kérdés: ha éltek Elődök, és nem csak „mostanában", a mi világunkban léteztek, akkor korai, sőt túl korai létezésüknek számos jele kellett, hogy maradjon. Ezek egyike az elhunytak csontjai.[185] Ez ügyben azt kell mondani, hogy maradtak ilyen csontok, csontvázak, egyéb testi maradványok.

Kétféle lelettel szembesülhet az olvasó hamarosan. Az egyik: emberi csontok olyan geológiai formációkban, rétegekben, kőzetekben, amelyekben a hivatalos tudomány szerint „nem szabadna lenniük". A másik pedig régi korokból származó, de teljesen modern külsejű csontok. Ez utóbbiak azt sugallják - bizonyítják? - tehát, hogy elképzelhetetlenül régen is éltek olyan emberek, mint mi vagyunk manapság. Egy amerikai tudós 1899-ben egy vasútépítés nyomvonalán folytatott ásatások során egy megkövesedett emberi combcsontot talált egy olyan rétegben, amelynek kora minimum 107 ezer év volt. A csont két jégkorszak közti időből származott. Elvileg elfogadható lett volna mai külseje ellenére is, hiszen azt mondják, a modern ember 100 ezer éves. De azért lázongtak ellene, már csak azért is, mert a leletet Észak-Amerikában, New York közelében találták, márpedig akkor azt hitték, Amerikába az első ember 10 ezer, mai állítások szerint 30 ezer éve vándorolt be. (A tudomány itt nem következetlen, hanem elfogadja az egyre újabb bizonyítékokat, és a felvilágosultabb kutatók ezért tartanak ma a 30 ezer éves amerikai embernél. De csak legyen türelmünk, és meglátjuk majd, amint visszamennek 50, 70, 100 ezer évre is!) Néhány nappal később majdnem ugyanazon a lelőhelyen, teljesen érintetlen felső kőzetrétegek alatt még néhány hasonlóan megkövesedett koponya-darabot és más csontokat is találtak. Azt kell mondanunk, hogy ilyenkor két eset lehetséges. Ha a combcsont (vagy bármilyen egyéb emberi csont) modern külsejű, úgymond szinte „mai emberé" is lehetne, akkor általában azt mondják, hogy lesüllyedt a pár ezer vagy pár száz éves csontlelet a régebbi rétegekbe, és N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 113bizonyosan ez tévesztette meg a kutatókat. Csak két dolog az, amit ez ellen felhozhatunk. Ha a felső réteg más színű kőzetből van, mondjuk valamilyen oxidos vörös réteg van ott, alatta pedig fehér mészkő, és a csont is csak fehér mindenütt - akkor bizony az nem süllyedt le fentről, hiszen aligha tudott áthaladni a felső vörös rétegen. A másik válasz pedig az lehet erre a momentumra, hogy ugyan száz évvel ezelőtt még lehetett volna ezen vitatkozni, de manapság már az új kormeghatározó módszerekkel egy szerves anyag - mint amilyen az emberi csont - kora nagy bizonyossággal eldönthető. Így az efféle viták helyett most természetesen másképpen próbálnak védekezni az akadémiák. Még korábban, 1888-ban Angliában is találtak „gyanús csontvázat". London mellett csaknem három méter mélyen több, szemlátomást érintetlen felső réteg eltávolítása után bukkantak teljes emberi csontvázra. A váz szilárdan beágyazódott a rétegekbe. A jelek arra mutattak, hogy a halottat senki sem temette el, valamilyen baleset vagy betegség okozhatta halálát, ezért ott maradt, ahol volt. Nos, mivel a tudomány azt állítja, hogy a modern ember a [186] mai(hoz nagyon hasonló) csontozattal 100 ezer évvel ezelőtt Afrikában jelent meg először, ez a lelet sokkoló lehet az elmélet híveinek. Ugyanis a réteg, amely alatt a csontváz feküdt, 330 ezer évvel

korábban rakódott le! Afrikából jött át Európába a cro-magnoni ember olyan külső jegyekkel, mint amilyenekkel manapság mi is rendelkezünk, de a tudomány szerint csupán 30 ezer, maximum 35-40 ezer évvel ezelőtt, semmiképpen sem korábban. Lám, volt itt egy renitens példány, amely háromszor régebben alakult ki, mint az összes többi, és tizenegyszer korábban jött át Európába, ráadásul mindjárt a ködös Albionba is átutazott...! Valamint ne feledkezzünk meg az első példánkról, a 107 ezer éves amerikai társáról, aki nyilván nem tudott arról, hogy neki csak majd hetvenezer év múlva szabad kifejlődnie. Hozzátesszük, hogy akkor is kizárólag Afrika és Európa között bóklászhat, és Amerikában nem is mutatkozhat...! Sőt mi több, hogyha egy ilyen régi csontot ma elővesznek, és műszeresen meghatározzák a korát, akkor sok esetben megtévesztő információt kaphatnak. Ugyanis a közben eltelt időben a csont szennyeződhetett, felvehetett olyan alkotórészeket, amelyek manapság a levegőben fordulnak elő - például szenet. Az akadémikusok kedvelt módszere, hogy ha teljes csontvázat találnak, azt mondják rá: csak úgy őrződhetett meg a holttest a maga teljességében, hogy azt társai eltemették. Mert ha nem teszik ezt, akkor az állatok széthordják stb. Ezzel egyben arra is utalnak, hogy a csontváz nem lehet olyan régi, mint amilyen régi kőzetrétegekben fekszik, mert hiszen a temetés csak nem olyan régi szokása az embereknek. Bezzeg régebben ugye, amikor még nem volt olyan mély lelki életük az embereknek, nem temettek (csak megették társaikat, hisz mind kannibálok voltak, de ez társadalmi tabu, amiről nem beszélnek, nem beszélünk...). Érdekes módon ha egy viszonylag teljes igen régi homo erectus-példány bukkan fel, senki sem emleget temetést mint érvet. Jellemző, hogy egyes tudósok kettős mércével mérnek. Franciaországban még régebben találtak olyan emberi állkapcsot is, amelynek - itt most nem részletezett - kísérő jelenségei arra utaltak, hogy az is igen régi lehetett. A tudomány emberei már akkor sem tudták elfogadni, hogy a Neander-völgyiek előtt létezhettek modern külsejű emberek - olyanok, mint mi! Ez fejre állította az ő logikusnak tartott sorrendjüket. Sajnos a helyzet százötven éve mit sem változott. Az akadémiák konokul ragaszkodnak az általuk védelmezett időrendhez, és ha ezzel ellentétes lelet kerül elő, akkor azt negligálják, hamisnak vélik, eltüntetik, nem veszik be a tudományos bizonyítékok sorába. Pontosan úgy tesznek, mint a darwinisták, és ez nem véletlen. Közben pedig őket is be lehet csapni. Akit az ilyesmi érdekel, lapozza fel a „piltdowni ember" néven ismert nagy tudományos csalás történetét, ahol egy [187] nyilvánvaló hamisítványt 40 éven át igazinak tartottak, és disszertációkat, szakcikkeket írtak róla a kor elismert tudósai... Ha ilyen esetet hall az ember, azon kezd tűnődni: milyen alapon becsülnek le ezek valódi leleteket csak azért, mert nem illik bele az elméletükbe, a dogmájukba?1868-ban a franciaországi Clichy mellett egy kőbányában, csaknem hat méter mélyen emberi

csontokat találtak. A kutatások szerint ez is éppen abban a rétegben volt, mint az angliai társa - N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 114kora tehát 330 ezer év volt! Lám, már ketten is előkerültek körülbelül ugyanabból az időből, és mindegyikük csontjai modernek voltak. Mit mondtak erre vajon a tudósok? „A modern embertípus egyik képviselője nem létezhetett saját feltételezett ősei előtt." Jó érv, mondhatom. Nagy kár, hogy a csontvázak erről mit sem tudtak, gazdáikkal egyetemben, és vidáman léteztek már 330 ezer évvel korábban is... Majd 191 l-ben ismét Anglia következett az újabb, „lehetetlen" leletek feltárásában. Ipswich közelében jégkorszaki palarétegben, körülbelül másfél méter mélyen találtak csontokat olyan üledékrétegben, amely éppenséggel 400 ezer éves is lehet, bár kora egyelőre még bizonytalan. A kövesedés mértéke pleisztocén korabeli más csontok kövesedéséhez volt hasonló. A végén még megtalálója is addig csűrte-csavarta a rétegek és kőzetek ügyét, mígnem oda lyukadt ki, hogy az nem lehet 30 ezer évesnél idősebb. Működött hát az önkontroll, a szakma nyomásáról nem is beszélve. De az is megesik időnként, hogy a régészek találnak néhány emberi csontot egy réges-régi réteg alatt. Ám nem merik kimondani, hogy akkor a halott legalább annyi idős kell, hogy legyen, mint a fölötte lévő réteg kora, hanem ilyenkor elkezdenek csűrni-csavarni, azt mondják, hogy a régi kőzet később csúszott le oda, vagy találnak a közelben más, fiatalabb csontokat, vagy ősemberi szerszámokat is fellelnek. Akkor aztán az emberi csontokat is besorolják azok korába, holott a két lelet különböző korú - mondjuk egy barlangban, amelyben százezer éveken át lakhattak eleinte emberszerű, később emberi lények -, és így ez már nem is olyan magától értetődő. De mit lehet tenni olyankor, ha a tudomány már felépítette a maga „hálózatát"? Ebben a mátrixban időben és térben kijelölte, hogy mikor és hol bukkanhattak fel ilyen vagy olyan emberek. Százezer évesnél idősebb modern külsejű emberi csont egyszerűen nem lehetséges, bármilyen régi kőzetbe fagyva találják is meg. Harmincezer évnél idősebb cro-magnoni pedig szintén ugyanilyen képtelenség Európában, mert akkor azoknak még „nem volt joguk" itt lenni - és így tovább. Tipikus esete a tudományos szűklátókörűségnek, és akkor még igen finoman fejeztem ki magamat... Buenos Airesben kikötőépítés közben a La Plata folyó medrében 11 méteres mélységben egy emberi koponyát leltek az 1896-os években. Egy kemény mészkőréteg alatt helyezkedett el, amit csákánnyal kellett feltörni.[188] A koponya teljesen modern emberre vallott, viszont a réteg, amelyben találták, legkevesebb egymillió éves volt, de inkább 1,5 millióra becsülte a geológia. Neves régészek a sajtó és az érdeklődő tömegek miatt szembesültek a problémával, így nem térhettek ki a véleménynyilvánítás elől. Természetesen az volt az első reakciójuk, hogy próbáltak kibúvókat találni, valahogyan - igen kacifántosan - megmagyarázni azt, hogyan is kerülhetett egy sokkal korábbi ember koponyája az ősi rétegek alá. Az láthatóan szóba sem jött, hogy elfogadják a tényeket úgy, ahogyan voltak (ők, a „tényeket tisztelők társasága"...), és kimondják, hogy bizony a

lelet egymillió éves, és tessék a tudománynak ebből levonni a következtetéseket - ha kell, alakítsa át eddigi, szemlátomást hibás elméleteit az ember fejlődéséről és annak időbeli szakaszairól. Mondanom sem kell, hogy ez nem történt meg. Ismét elhangzott az „érv": „A koponya modern formája kizárja ősi mivoltának lehetőségét." A neves régész, korának tudományos „atyaúristene" (Hrdlicka) minden szégyenkezés nélkül közölt könyvében ilyen mondatot: „Bármely olyan emberi csontváz-maradvány ősi voltát, amely nem különbözik számottevően a modern emberi lényekétől, morfológiai alapon geológiailag jelentéktelennek kell tekinteni, amelynek kora minden bizonnyal nem haladja meg a modern, még befejezetlen geológiai képződmények korát." Nem tudom, ki hogy van vele, én ezt a mondatot a tudomány elárulásának, emberileg ostobának és rosszindulatúnak, sőt mi több, az emberiség szempontjából pedig igen károsnak tartom. Nem érinti az Elődökre vonatkozó elméletünket, se létüknek nem bizonyítéka a brazíliai, úgynevezett Lagoa Santa-i lelet. Mint ismeretes, a tudomány azt állítja, hogy a két Amerikába (Észak és Dél) már csak akkor jöttek emberek, amikor minden, a Földön élő ember modern külsejű, vagyis cro-magnoni volt. Így valóban nagy szenzáció lett volna, hogy az említett helyen homo erectus, vagyis igazi nagyon régi ősember koponyarészletét találták meg. Ez magán viselte N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 115a hominidák34 minden jellegzetes jegyét. Azonban a tudomány szerint ősemberek nem éltek Amerikában, mivelhogy csak modern emberek jöttek alig pár tízezer éve! Sok százezer éves koponya akkor hogyan kerülhetett volna elő? A „tudományos megoldás" az volt, hogy miután amerikai felfedezője lefényképezte, megvizsgálta, majd otthon propagálni kezdte az ügyet, a koponyadarab a brazil múzeumból egyszerűen... eltűnt. Volt, nincs, elpárolgott, nyoma veszett, talán nem is volt...? Jó, ha tudjuk, hogy nem ez az első [189] múzeumból eltűnt „renitens lelet". Ráadásul még ennél is több lehet valahol a hátsó raktárakban, dobozokban, amelyek sohasem kerülnek értő szemek elé. A XXI. század első évei is hoztak már meglepő anyagokat. Igaz, ezekről nem mindig a régészeti, antropológiai, paleontológiai és más tudományos folyóiratokból, beszámolókból értesülhettünk. Inkább a napisajtó foglalkozott velük, ezzel önkéntelenül is segítve abban, hogy a vaskalaposok ezúttal kevesebbet titkoljanak el, mint ahogyan azt szokták, szándékozták (volna). Például 2004 elején arról értesültünk, hogy Szibériában a régészek minden eddiginél régebbi, merthogy 30 ezer éves emberi településre bukkantak - a sarkkörön túl! Ezen ma csodálkozhatunk, mert e tájon van jelenleg a világ legkegyetlenebb éghajlatú vidéke. Mint azt a Science beszámolójából megtudjuk, orosz régészek olyan településre bukkantak, amelyet az emberek az utolsó jégkorszak alatt alapítottak és használtak. Vágy 500 kilométerre az északi sarkkörtől északra, ott, ahol tízezer vagy több évvel ezelőtt a Behring-hídnak nevezett átjáró (és nem tengerszoros, mint manapság) vezetett át Ázsiából Amerikába. Mint tudjuk, az átjáró körülbelül 11 ezer évvel ezelőtt lemerült a tenger mélyébe, attól kezdve megszűnt a lehetősége annak, hogy az emberek nyugatról kelet felé, Ázsiából Amerikába száraz lábbal

átkelhessenek. Ne felejtsük el azt sem, hogy mindez a Csapás előtt történt - teszem hozzá félbeszakítva az izgalmas beszámolót. Vagyis akkor, amikor a Föld tengelye még másképpen állt, és az időjárási zónák egyáltalán nem feleltek meg a maiaknak. Ezért ne képzeljük azt, hogy valamiféle mazochista ősembertörzs a nyakig érő hóban, a tíz hónapos télben éldegélt a sarkkörön túl - nem, dehogy. Ezt bizonyítja az is, hogy a telep nyomai között kőből és csontból készült szerszámokra leltek, valamint a vadászok által leölt állatok maradványaira. Mamutok, bölények, medvék, nyulak és oroszlánok csontjait fedezték fel. Márpedig tudjuk, hogy igazából a bölények sem élnek ott, ahol csak hó van szinte egész évben, az oroszlánok meg kifejezetten a szubtrópusi éghajlatot kedvelik, és aránylag ritkán mutatkoznak a sarkkörön túl... Ez mindenestre valószínűvé teszi azt a már általunk is említett feltételezést, hogy az emberek nem 10, hanem minimum 30 ezer évvel ezelőtt vándoroltak át a Behring-földnyelven, és ezzel magyarázható, hogy Amerikában már olyan régen is felbukkantak ottani „őslakosok". Sajnálatos persze, hogy ez sem magyarázza meg a Buenos Aires-i koponyát vagy a brazíliai koponyacsontot. Az esetről beszámoló The New York Times már úgy tudta, hogy ugyanott találtak egy elefántcsont dárdát is, amelynek korát a műszeres elemzés 300 ezer évesre adta meg! Persze lehet, hogy csak elírták egy nullával, bár ez [190] nem valószínű. Mindkét forrás az oroszokra és tudományos beszámolókra hivatkozik. A lényeg az, hogy mióta a régészet „működik" és az antropológia kutat, azóta folyamatosan egyre hátrébb kell tolni az emberi múltat az idősíkban. Ez nagyon helyes folyamat, és a végén azt eredményezi majd, hogy egyszer csak belátják végre: az ember minden formájában - előemberként, ősemberként, modern emberként is - sokkal régebbi annál, mint amit ma a darwini szemellenzőt viselő tudomány „engedélyez" neki. Ezt látszik bizonyítani különben egy másik lelet is, szintén a huszonegyedik század elejéről. A szakemberek Tanzániában csaknem kétmillió éves állkapocsdarabokra bukkantak, ezúttal amerikai tudósok. Méghozzá olyanokra, amelyek miatt talán újra kell írni az emberiség őstörténetét! (Hányszor hallottuk már ezt az ünnepélyes bejelentést, aztán mégis oly kevés történt e téren. ..) Egy hominida, vagyis emberős maradványaira leltek, aki 1,8 millió évvel ezelőtt élt. Mi több, megtalálták kezdetleges szerszámait is! Ami azért nagyon nagy dolog, mert amennyire tudható, ilyen régi és primitív (?) emberi lény eszközhasználatáról eddig kevés 34 Hominida - az emberfélék családjába tartozó, emberi jellegzetességeket is mutató főemlős. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 116meggyőző bizonyítékunk volt. Időben most mi is ugorjunk vissza, de persze csak 1855-ig. Abban az évben az angliai Foxhall egyik bányája mélyén találtak emberi maradványokat. A leletre öt méterrel a felszín alatt bukkantak, a vas-oxidos vörös kőzetrétegben látszott is beágyazódásának helye. Hamar kiderült,

hogy ez a valaha is talált legrégebbi emberi maradvány, ugyanis ez a vörös réteg legalább.. .2,5 millió éves volt! A leletet tanulmányozta az egész akkori brit és nemzetközi régészeti kar, a legismertebb és a legnagyobb nevek. Az összes elismert kutató kételkedett a lelet ilyen régi korában, hiszen... teljesen olyan volt, mint egy mai állkapocs! A régi szindróma azonnal működésbe lépett, és a neves kutatók egymás után hajtogatták, hogy „egy ilyen modernnek tűnő csont nem lehet igazán ősi" -ez volt a fő tudományos érvük... Csak azon csodálkozhatunk: egyik kutató sem vette a fáradtságot, hogy Londonból elutazzon a helyszínre, és megtekintse, milyen régi rétegből került elő az állcsont, és hogy ott van még a nyoma, ami egyértelműen igazolta volna a dolgot. Nem, nekik a csont nem volt elég ősi, tehát nem lehetett régi. Pláne nem 2,5 millió éves! Ugye nem kell mondanom, hogy egy idő után a foxhalli leletnek is nyoma veszett! Ezért ma már senki sem emlegeti, legalábbis nem a komoly munkákban. Egyáltalán nem veszik figyelembe, mintha sohasem létezett volna. Ellentétben, ha valami az ő elméletüket igazolja, mint például a pekingi homo erectus csontjai, amelyek a II. világháború forgatagában eltűntek, mégis ez utóbbit a mai napig hivatalosan létezőnek tekintik, benne van a „bizonyítékok" sorában mint az emberi evolúció egyik alapköve. Ennyit a tudományos [191] elfogulatlanságról és pártatlanságról - a darwini dogma híveinek körében. 1860-ban egy geológusprofesszor az olasz tengerparton, Castenedolo mellett ősi kagylók után kutatva egymástól nem nagy távolságra előbb három megkövesedett emberi csontvázmaradványt talált. Ezután majdnem húsz év múlva ugyanott negyedik ember nyomait is fellelték. Az első három egy férfi és két gyermeke, az utolsó egy nő maradványai voltak. Minden bizonnyal egy család veszett oda valamilyen balesetben. Temetés nyomaira nem leltek, viszont eléggé színes kőzetek alatt feküdtek a csontok. Minden jel arra mutatott, hogy ezeket az embereket nem temették el, hanem a tenger sodorta őket oda, majd belepte az odasodort víz és talaj. Ráadásul a korallok is beszőtték a csontokat. Ilyen helyen senkit sem szoktak eltemetni. Az utolsónak talált női csontváz csaknem teljes volt, kékes színű agyagrétegbe ágyazva lelték meg, emberi beavatkozás, temetés jele nem volt látható (a fölötte lévő talajréteg megbontatlannak bizonyult). A csontok két méter mélyen hevertek - pliocén kori rétegekben. Ami azt is jelentette egyben, hogy a leletek minimum 3, maximum 4 millió évesek! Talán már meg sem kell, hogy említsük, hogy az akkori tudományos világ elutasította ezt a feltevést. 1889-ben azonban majdnem ugyanott egy ötödik csontváz is előkerült, szintén a pliocén kori rétegbe ágyazódva, ott sem volt nyoma temetésnek vagy annak, hogy az illető más módon és jóval később került volna oda. Ősi kagylók, azóta kihalt osztrigafajta kagylóhéjai között hevertek a csontok. Ennek ellenére akadt olyan neves régész, aki miután megszemlélte a

helyszínt és az érintetlen felső rétegeket, később azt állította, hogy a halottakat valaha régen odatemették. Mi több, azt is valótlanul állította e tudós úr, hogy a leletek felfedezője is egyetértettvele ebben, így nincs is miről vitatkozni. Attól kezdve, ha régész-, antropológuskörökben valaki kiejtette a Castenedolo nevet, mindenki gúnyolódni kezdett, és a leleteket köz-nevetség tárgyának hiszik máig. Márpedig akárhogyan is csűrik-csavarják, két dolog itt biztos volt, és ezt mindenki láthatta, akinek volt szeme és szakértelme hozzá. Nevezetesen 1. a csontvázak pliocén kori érintetlen rétegekben feküdtek, és 2. teljesen modernek voltak, akár bármelyikünk mai csontváza! Ennek ellenére a későbbi szakmunkák, amelyekben egyáltalán megemlítették e leleteket, nem vesztegettek egy szót sem a rétegekre, csak azt szajkózták, hogy biztosan valami tévedés történt, mert hiszen ha modernek voltak a csontok, akkor ugye logikus, hogy nem lehettek több millió éves rétegekben stb. Ami mellesleg közvetetten ismét azt bizonyítja, hogy a darwini evolúciós elmélet nem igaz. Nemcsak azért, mert ilyen leletek kerültek és kerülnek elő [192] időnkét, hanem azért is, mert a N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 117darwini dogmában hívő tudósok eltüntetik az ellenkezőt bizonyító tárgyakat, leleteket. Ha csak egyetlen modern csontváz volt és van, amely több százezer vagy millió éves rétegből kerül elő (és volt szép számmal), az egész elméletet derékba törhetik. Ők - lám - nem ezt az utat járják, hanem eltüntetik vagy agyonhallgatják a nekik nem tetsző bizonyítékokat. Amelyek közül - ismétlem - egyetlenegy is elég volt már ahhoz, hogy kiüsse Darwint a képzeletbeli nyeregből - a képzeletbeli elméletével együtt... Ha valaki azt hiszi, csupán egyetlen „Castenedolo" volt, téved. Ott volt például a savonai csontváz, amelyet az olasz Riviérán, Genovától nem messze találtak még az 1850-es években, tehát jóval Castenedolo előtt. Fejezetünk előtt ezt a történetet iktattuk be. Ott is egy 3-4 millió éves, ép, modern emberi csontvázra leltek. Argentínában nemcsak az említett Buenos Aires-i koponyát találták meg. Máskor, másutt (1880-as évek) felleltek egy emberi atlaszcsigolyát is, amely a gerincoszlop egyik alkotórésze. Korai pliocén korszakból származott, mi több, megtalálása után jó ideig látszottak is rajta az akkori és ottani rétegek elszínező hatásai. Később kiderült, hogy modern ember testrésze volt, csak éppen... 3-5 millió éves. Már a második lelet egyazon környéken, amelyik azt sugallja (szerintem bizonyítja is egyben), hogy az ember nem 10, 20 vagy - kimondani is rettenet! - 30 ezer éve lépett Amerika földjére, hanem talán ott élt évmilliók óta...! Mintha csak a tudósok bosszantására történne, 1931-ben felleltek egy harmadik argentínai leletet, a változatosság kedvéért most csak a kései pliocén anyagban. Kőeszközök és csontba ágyazódott nyílhegy társaságában egy állkapocs szép őrlőfogakkal volt a gyűjtemény között. Ezek kora így együtt 2-3 millió évesre volt tehető.

A leleteket vizsgáló kutatók azt mondták később: csalódtak. Hiszen azt hitték, hogy e leletek csakugyan olyan régiek, hogy ezek lesznek „a világ legrégibb emberi maradványai" - és lám, ezek teljesen olyanok, mint a mai embereké! Vagyis ebből azt a tanulságot vonták le, hogy akkor sajnos ezek bizony nem régiek, hanem újak. Valamiképpen a régi rétegekbe keveredtek, de ezt jobb, ha elfelejtjük - sugallták a közvéleménynek. Úgy is tűnt valóban, mintha ők is szomorúak lennének. Pedig némelyikükben bizonyosan megmozdult a lelkiismeret, amit több doktori cím és egyetemi poszt sem mindig tud elfedni. Mi azt állítjuk, hogy ez is egy Előd maradványa lehetett, aminthogy az utóbbi lapokon sorolt csontok és csontvázak mind-mind valaha nagyon régen élt Elődök maradványai voltak. A mai olasz Riviérán kiránduló, majd valami [193] okból szerencsétlenül járó négytagú család, az apa, az anya és két gyermekük több millió évvel azelőtt került abba a rétegbe, ahol később kiásták őket. Az argentínai és máshol talált csontok is olyan emberekhez tartoztak, akik régen, nagyonnagyon régen éltek ezen a Földön. És még mindig nincs vége a sornak, sőt, még tovább merülhetünk az idő „feneketlen" kútjában! Kaliforniában, Calaveras megyében 1866-ban az egyik bányában koponyát leltek közel 40 méter mélyen. Ráadásul olyan rétegek alatt, amelyeken jól megkülönböztethető volt az egykori vulkanikus működés nyoma. A rétegek kőzetkeménységgel zárultak össze valaha, szó sem lehet arról, hogy az az emberi koponya csak úgy átcsúszott volna rajtuk. A vulkanikus tevékenység azon a vidéken - mint azt már előzőleg és később is megállapították a geológusok - az oligocén, a miocén és a pliocén korban zajlott le különböző intenzitással, utána viszont teljesen megszűnt, a tűzhányók kialudtak, és e tekintetben arrafelé azóta is nyugalom van. De inkább beszéljünk a számok érthetőbb nyelvén: az oligocén korszak 55 millió évvel ezelőtt kezdődött. A koponya ekkor már a földben kellett, hogy legyen, így rakódhattak föléje a három korszak - több tíz millió évig tartó - kitöréseiből hulló vulkanikus anyagai, a láva- és hamurétegek. Miután pedig „odafönn csönd" lett, még eltelt pár millió év egészen a mai korunkig, amikor valaki bányát nyitott azon a helyen, és egy napon a munkások ráakadtak a kőzetrétegek alatt pihenő koponyára. Mi azt mondjuk: ez így volt logikus, és másképpen nem történhetett. Talán nincs igazunk? Vajon mit mondott erre a vaskalaposok roppant maradi, dogmától elvakított gyülekezete? A válaszuk az volt, hogy ez nem lehet az, ami. Az egyik tökéletesen megtisztította a bánya talajának rárakódott rétegeitől, aztán egy másik, következő elemző éppen arra hivatkozott, hogy nincs rajta semmi olyan talajmaradék, ami arra a bányára utalna, „ahol állítólag találták". Majd a tudósok nagy egyetértésben az... egyházakkal sajtókampányt indítottak azzal a jelszóval, hogy a N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 118calaverasi koponya: csalás. Amikor a koponyát megtalálták, és az első tudós a kezébe vette, a belseje tele volt a bánya

hordalékanyagával, ami ráadásul kitöltötte a belsejét, és cementálódott is. Vagyis csak folyékony állapotban kerülhetett bele, amikor ott a talaj - talán éppen a vulkanikus láva miatt - forró volt és omlós. De ez sem hatotta meg a kutatókat, akik csak azt hajtogatták, hogy ez egy mai koponya, tessék nézni, teljesen olyan, mint egy modern ember koponyája, akkor bizony hogyan találhatták volna 55 millió éves rétegekben? Talán úgy, hogy akkor is éltek emberek - mondom én, nem is halkan. De ezt „odaát" meg sem hallják.[194] A kaliforniai aranybányákban találtak egyebet is. A Table Mountain-i bányában hatvan méter mélyen egy vájatban teljes emberi csontvázat találtak és hoztak felszínre a bányászok. A váz koponyáján volt egy törésnyom, egy lyuk, ami erőszakra is utalhatott éppen vagy balesetre. A csontváz mellett hevert egy megkövesedett, körülbelül három méter hosszú fenyőfa. A hordalék kora, amelyben a csontváz és a fa együtt feküdt, 33 és 55 millió év közé tehető. Ha a minimumot vesszük is alapul, „ők ketten" akkor is legalább 33 millió éve feküdtek ott betemetve. Talán egy földrengés végzett az ismeretlen emberrel? Éppen kint volt a szabadban, talán egy erdőbe ment, amikor megrendült és megnyílt a föld (ma is gyakorta nyílnak ilyen szakadékok, lakott vidékeken is láthatóak a rengés után), és ő ebbe zuhant bele? Együtt a környékbeli fákkal? Kaliforniában sok hasonló leletet fedeztek fel, nagyjából mindegyik minimum 9, maximum 55 millió éves volt, és egytől egyig modern emberéhez hasonló csontok voltak. Az a baj, hogy a fent említett csontvázról jó ideig senki sem adott hírt, aztán már sem a csontokat, sem a megkövesedett fenyőt nem lehetett megtalálni. Milyen érdekes - megtalálásuk után sohasem tűnnek el a darwini „bizonyítékok" (amelyek pedig igazából nem azok), ez a sors csak az ellenkező előjelű bizonyítékokkal történik meg. Nagyon kevés érintett tudós képes elképzelni, hogy emberek élhettek - no persze csak „majomemberek"! - akár a késői miocénban (2-5 millió éve) is. De azt már egyetlenegy sem tartja elképzelhetőnek, hogy élhettek fejlett, biológiai emberek akár 10, 20, 30, 40 vagy 50 millió évvel ezelőtt is! 1862-ben Illinois államban olyan szénrétegben találtak- e széntől feketére festődött - emberi csontvázat, amelynek kora 286 és 320 millió év közé tehető. Számos amerikai államban találtak olyan (megkövesedett) nyomokat, amelyek legalább 300 millió évesek, és teljesen a mai ember lábnyomára hasonlítanak. Néhány kutató becsületére legyen mondva, ezeket a véleményüket írásba is adták és nyilvánosan is vállalták. Egy akkoriban ismert geológus az 1950-es években egy ottani tudományos szaklapban (Scientific American) meglepő őszinteséggel meg is írta, mit is kell gondolni minderről a lelet tanulmányozása után. Az idézetben említett karbonkor 260-360 millió évvel ezelőtti időszakot jelöl: „Ha az ember vagy annak majom őse (...) bármilyen formában

létezett a karbonkorban, akkor a geológia tudománya oly mértékben téves, hogy az összes geológus fel fog mondani, és elmegy teherautó-sofőrnek." Tiszta sor. Bár nem értem, miért aggódott az illető a geológiáért. Hiszen a kőzetrétegek kormegállapítása lehet helyes, és bizonyosan az is. Nem a geológiával, hanem az antropológiával van itt komoly baj, no és persze az ezer sebből vérző darwini evolúciós tannal. Az a baj, hogy maga az ember sokkal régibb, mint eddig hitték, de erről majd könyvem végén szólok. [195] Ezek a fejezet végén ismertetett esetek talán megmagyarázzák az acambarói agyagszobrokat is? Hiszen ott együtt élő embereket és dinoszauruszokat ábrázoltak körülbelül 4-6 ezer évvel ezelőtt készített szobrok segítségével. Lehet, hogy mégis éltek már emberek 65 millió évvel ezelőtt és régebben is? Hogy az volt ama bizonyos aranykor, amikor ember és ember, állat és ember oly nagy békességben élt egymás mellett ezen a bolygón? Ezt a korszakot sírták vissza az ókor emberei is, akik pedig ennek már csak elenyészően kevés hírét hallhatták... kiktől is?[196] N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 119Mottó: Csak az az új, amit egyszer már elfeledtek. ÍRJUK ÁT A TANKÖNYVEKET? A sajtó 2002 végén érdekes hírt kürtölt világgá. Francia kutatók az afrikai Csádi Köztársaság területén egy ásatás során olyasmire bukkantak, ami - idézek a hírügynökségi jelentésből - „alapjaiban változtatja meg az emberré válás eddig megrajzolt törzsfejlődési fáját". Egyszerűbben fogalmazva arról van szó, hogy ismét egy nagy ugrást kell tennie a tudománynak... hátrafelé. Vissza az időben! Eddig ugyanis az volt az általánosan elfogadott álláspont, hogy pár millió évvel ezelőtt vált szét az ember- és majomős útja. Ezt a homályos és persze hosszabb időhöz köthető pontot 4,5-5,5 millió évre datálták. Amit most Csádban találtak a kutatók, az a fent említett időpontot alaposan hátrébb tolja, legalább - 5-7 millió évre! Ennyi idős koponyacsont-darabkákat leltek a földben az antropológusok. Feltehetően hominida-, vagyis az ember őséhez tartozó csontdarabok már abból az időből származnak, amikor az emberféle őse és a csimpánz fejlődése kettévált, és két önálló úton indultak el. (De hogy az egyikből miért lett ember, a másik miért maradt még, lám, hétmillió év múlva is ugyanazon a szinten, erre a kérdésre a tudomány a választ nem adta meg soha. Sőt erre még csak kísérletet sem tett!) Az ott lelt arc- és koponyadarab, valamint felső állkapocsrészlet pár foggal a kutatók szerint ellentmond az emberré válásról eddig alkotott elképzeléseknek. Persze, ha egy ilyen mondatot hallunk - akkor megszólal bennem egy sajátos „Lucifer" -, az nem azt jelenti, hogy ezek a francia régészek most szembeszálltak a nagy tudományos gépezettel, és innentől kezdve leírták magukat az akadémikusok előtt! Hiszen nyilvánvaló, hogy itt csak részvitáknak vagyunk és lehetünk tanúi. Ugyanis a „lázadók" ugyanúgy hisznek Szent Darwinban és őszentsége Charles Darwin még szentebb Evolúciójában - tehát ha netalán nagy vita lesz is ebből, az csak az „együttlátók" táborán belüli, holmi rongyos millió évekért fog zajlani (évtizedeken keresztül...), és a külvilág ebből amúgy sem sokat érzékel majd. Az igazi nagy vita az lenne, ha végre valakik komolyan

szembeszállnának a darwini elmélettel, és azt érdemben a helyére tennék. Ezért nem árt tudnunk, hogy az anti-darwinisták már 1980-ban Chicagóban tartottak egy nagy kongresszust, ahol nagyon ismert tudósok is felbukkantak... Szóval van még remény.[197] Visszatérve a Szaharába: a most talált koponya egyszerre viseli magán a csimpánz és az emberfélék antropológiai jegyeit. Ez valóban amellett szól, hogy az ember a majomtól származott (ezt mi sem tagadtuk), és az átalakulás fokozatos volt. Eddig igaza lehetett Darwinnak. A mi szempontunkból nem ez, hanem az időpont a lényeges. A lelet agykoponyája a majomra emlékeztet, az arckoponya jegyei viszont olyanok, mint a „homo"-kéi voltak akkoriban és később. Eddig úgy tudtuk, hogy ehhez hasonló jegyek az emberré válás folyamán csak körülbelül 1,8 millió évvel ezelőtt alakultak ki. Itt meg felbukkan egy olyan lelet, amely mintha átugrott volna ötmillió évet, hiszen valóban ennyivel korábban kezdett emberi jegyeket hordozni egyik ősünk! Ez a szaharai elődünk sokkal inkább hasonlít egy emberszabásúhoz, egy Emberelődhöz, mint például a hozzá időben sokkal közelebb eső, akár 4,5 millió évvel ezelőtt élt „australopithecus". Felmerül ezzel az is, hogy egyrészt sokkal több ősünk volt és élt több helyen is. Mi több, régebben, mint hittük, illetve az sem kizárható, hogy később ezek kihaltak, és végül is a mai emberiség összes tagja azoktól a kelet-afrikai emberféléktől származik, akik egy időben ott éltek, és ők valami csoda folytán nem haltak ki. Megerősödtek fizikailag és létszámban is, egyre inkább elszaporodtak akkori élőhelyükön, majd vándorlás közben - anélkül, hogy tudtak volna róla, természetesen - átjutottak Ázsiába, aztán Európába is. Mindenesetre érdemes eltöprengeni azon is, ha a szaharai lelet valós, és nem tudományos N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 120tévedés eredménye, akkor megint valami „gubanc" van. Eddig az volt a hivatalos elképzelés, hogy az ember és a majom szétválásakor a törzsfejlődési hierarchia csúcsán egyetlen faj állt. Ha a csádi lelet valós, akkor sutba vághatjuk a lineáris modellt, mely szerint a hominida egy fajból fejlődött ki, és lépésről lépésre alakultak ki újabb hominidafajok, míg aztán a csúcson megjelent az ember. Akik ezen az állásponton vannak, azok általában a problémamentes dolgokat szeretik a tudományban (is), és biztosak benne (legalábbis eddig), hogy legalább hárommillió évig nem volt semmiféle elágazása, más ága ennek a képzeletbeli fának. Mások viszont azt állítják, hogy szó sincs egyenes vonalú fejlődésről. Hiszen amit az előző nézet hívei törzsfejlődési fának gondolnak, az voltaképpen egy bokor, amelynek rengeteg elágazása van. Az egymástól eltérő környezeti és éghajlati viszonyoknak megfelelően több faj ágazott le és alakult ki. Szerintük az elválás akár már tízmillió évvel ezelőtt is megkezdődhetett. Némelyik fajban a majom, a másikban a leendő ember jellegzetességei kaptak nagyobb hangsúlyt. Mindettől függetlenül igen sok változat menet közben halt ki végleg. Már senki sem állítja, hogy a fejlődés ennyire egyenes vonalú lett volna, mivel a szaporodó leletek lassan megritkítják a

lineáris fejlődés híveinek táborát, bár ez az elképzelés még így is erős maradt. Most kezd teret [198] nyerni az a felfogás, hogy már millió évekkel ezelőtt egymás mellett, párhuzamosan létezhettek a fejlettebb és kevésbé fejlett fajok is, és bizony - szörnyű még kimondani is! - talán olykor a fejlettebbek haltak ki és a fejletlenebbek maradtak meg (nesze neked, Darwin! - bár ezt senki sem meri így kereken kimondani...) Könnyen lehet, hogy 5-10 millió évvel ezelőtt- különböző időpontokban - egyszerre több hominidafaj indult el a fejlődés útján, aztán előbbutóbb mind kipusztult egy kivételével, ebből lett a „homo", vagyis a valamikori elődünk. A tudomány most ott tart, hogy a „helyzet fokozódik". Mint azt egy neves mai paleoantropológus, Bernard Wood mondotta volt: paradox módon minél több lelet kerül elő, annál kevesebbet tudunk az emberré válás folyamatának kezdetéről. Hogy miért idézem ide ezt a hírt és esetleges magyarázatait? Mert megint csak felbukkant valami, ami az egykorvolt Elődök malmára hajtja a vizet. Az emberiség múltját már a még félig állat, félig ember elődeink tekintetében is egyre távolabbra kell tolnunk a múltban. Akkor vajon miért olyan nehéz elhinni, hogy a fejlett ember kora is korábban jött el, mint azt ma oly sokan hiszik...? [199] N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 121Mottó:Minden érv közül a tekintélyen alapuló a leggyengébb. (Albertus Magnus) ELMÉLET ÉS VALÓSÁG Korukat megelőző emberek Szó volt már arról, hogy nem csak a kézbe vehető, megfogható tárgyi bizonyítékok szólhatnak az Elődök egykori létezése mellett. Mi igyekeztünk nyomon követni e valamikori nagyobb tudást, ahogyan az fel-felbukkant, megjelent az ókor legelején és később is, amikor hosszú ideig több földrészen létezett együtt a primitív társadalommal. Mivel hasonló esetek ismétlődtek az eurázsiai kultúrákhoz képest időben meglehetősen lemaradt dél- és közép-amerikai társadalmakban is (az eltérés sok ezer év lehetett), ezért még valami más dologra is következtethetünk. Például arra, hogy az Elődök nem pusztultak el a Csapás alatt. A Biblia és más szent könyvek is megemlékeznek róluk, márpedig az ott leírt történetek Krisztus előtt alig egy-kétezer évvel mennek hátrébb az időben. Nyilvánvaló tehát, hogy az Elődök jó egészségben és erőben (talán csak létszámban megfogyatkozva) tovább léteztek és éltek az őskor, majd az ókor emberei között. Ha ezen a nyomon indulunk el, okvetlenül oda kell kilyukadnunk, hogy nem lehet, hogy ne árulták volna el magukat olykor-olykor! Ha pedig ez valóban így volt, akkor ennek a jelei nyilvánvalóan fennmaradtak egyes forrásokban, eseményekben, sőt talán hosszan tartó folyamatokban is. Más szóval: kellett lennie olyan eseményeknek, amelyek szinte egyértelműen arra utalnak, hogy ott, akkor nagy tudású emberek léteztek és cselekedtek a kisebb tudású korabeliek között. A Bibliában és az indiai szent könyvekben olvashattunk repülő idegenekről, „istenekről", akiknek tudása messze felülmúlta másokét. Ez annyira hihetetlennek tűnt sokak számára, hogy a

dänikenista áramlat eleve azt hitte: ezek kozmikus idegenek voltak... Fel sem tételezték, hogy lehettek ugyanolyan emberek, mint az abban az időben élők voltak a maguk fizikai valóságában, megjelenésében, és ugyanolyanok, mint amilyenek mi vagyunk mostanság a huszonegyedik században. Azonban a jelek egyértelműek. Az idegenek „elárulták létezésüket" Mózesnek és társainak, vagy Ezékiel esetében is ez történt, és legalább ezer más [201] helyen és alkalommal. De vajon a bibliai időknél később, sőt jóval később is felbukkantak? Mert ha nem haltak ki, akkor vagy személyükben éltek tovább, utódokat nemzettek, és azok folytatták művüket - vagy átadták a tudást, ami vándorolt a beavatottak között, és ekkor maga a tudás szolgálhat nekünk utólagos bizonyítékul.Már írtunk arról, hogy ez a tudás nem volt sokfelé osztható. Egy szűk elit birtokolta mindig és mindenhol - már ahol egyáltalán birtokolta. Mezopotámia egymást követő ókori birodalmaiban, Egyiptomban, Izrael némelyik uralkodója esetében és később egy-egy tudós-papi-arisztokrata körön belül bukkan fel utólag a korhoz nem illő, az azt messze megelőző tudás, ismeret, képesség. Egyiptomban a papok nagyon is őrizték a síkmértan titkait, de az építés trükkjeit is, amit soha nem osztottak meg másokkal. Ma már nem vitás, hogy Bagdadban - vagyis Mezopotámiában - ismerték az elektromosságot, mi több, ez a tudás eljutott a fáraók földjére is, hiszen elektromossággal világítottak a piramisok mélyén. Ma már más fényben látjuk a középkori iparos céheket is - halvány másai voltak annak az áramlatnak, amely valaha egybeterelte az egyazon mesterséggel foglalkozókat, nehogy a tudást elsajátítsák a klánon, a klikken kívüliek, az idegenek, a „civilek", akiknek ahhoz a tudáshoz nem volt joguk. Számos olyan ismeret létezett, amit kívülállók sohasem tudtak kifürkészni, és csak jóval később, az információáramlás új N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 122korszakában (az európai ipari forradalom idején) lett ismertté a szélesebb tömegek körében is. Komoly kutatók állítják, hogy a középkori katedrálisok építői ezernyi képpel, jelzéssel, felirattal és titkos jellel, az építészet segítségével adták tovább egymásnak nemzedékről nemzedékre többek között az alkímia üzeneteit is. Sok más dologgal együtt. Például az információkat az anyag felbomlásáról és/vagy átváltozásáról - mert ezek titkait is ismerték. A „falakon" kívül merészkedő, nem akadémikus felfogású kutatók már fél évszázaddal ezelőtt is nyilvánosan emlegették, hogy például Isaac Newton is a beavatottak körébe tartozott, és erősen fékezte magát, hogy ismereteinek csak egy kis részét tegye közzé, nehogy valóságos sokkot okozzon kora tudósai számára. Ha közzétette volna az egész „információbombát", azt a roppant tudásanyagot, amit az Elődök révén tudott, és ami eljutott hozzá az ő korszakában, attól szinte „szétrobbant" volna a tizenhetedik század tudományos társadalma... Mert nem kétséges, hogy a nehézkedés törvényének megalkotója az Előd-láncolathoz tartozott, és a korabeli világ előtt tudásának csupán egy aprócska részét tárta fel. Bizony elég sok nagy tudású ember állítja napjainkban is, hogy 1. a nagyon régi alkimista

kéziratokból az derül ki: az anyag átalakítását már az írás [202] felfedezése előtt is ismerték, és hogy 2. mivel az építészet megelőzte az írásbeliséget, könnyen lehet, azokban az időkben az emberek, a nemzedékek egymásnak az időkön keresztül ezen az úton-módon üzentek. Vagyis: az építészet az írás egyik formája volt...! Maguk a nagy tudásúak, e nemes klán tagjai olykor azért „elszólták magukat", közöltek ilyenolyan apró tudásmorzsát, legtöbbször valamilyen ókori tudósra hivatkozva. Lám, maga Newton is tett egy ilyen megjegyzést egyik, az aranycsinálásról szóló írásában: "A higany ilyen mérvű áthatásának módját titokban tartották azok, akik tudták, és ez a mód minden bizonnyal valami nemesebb dologhoz vezető ajtót tár ki, és azért nem közölhető, mert különben a világot iszonyatos veszedelem, fenyegeti." Hozzátette persze: „Ha hihetünk Hermész írásának."Sokszor valódi ok, olykor meg kényelmes ürügy lehetett a tudás birtoklói számára ez a félelem, egyben fenyegetés, hogy ha nem alkalmas személyek kezébe kerül a tiltott tudás, abból akár hatalmas katasztrófa is lehet. Talán a legtöbb esetben igazuk is volt. Newton különben azt is leírta, bármennyire is csodálkoznak most ezen egyesek, és bármilyen szívesen letagadnák e sorokat: "A fémek transzmutációján kívül egyéb nagy rejtélyek is vannak, még ha a nagymesterek nem hencegnek is vele. Csak ők ismerik e titkokat." Talán nem véletlen, hogy Newton még optikai jellegű felfedezéseit is milyen lassan, szinte túlzott óvatossággal hozta nyilvánosságra. Bizony minden korban el kellett döntenie egy-egy ilyen nagy tudású beavatottnak, hogy mennyit árulhat el a naiv és tudatlan külvilágnak, és mit nem mondhat el még most vagy később sem, vagy netán soha. Ez sok mindentől függött. Nyilván elsősorban attól a szellemi és társadalmi közegtől, amelyben az illető beavatott élt. Ott, ahol minden ilyen tudást a sátántól valónak tulajdonítottak, és aki előállt vele, azt máglyára küldték - ismereteit megtartotta magának, és legfeljebb egy-egy tanítványának adta azt tovább. Ahol szabadabb volt a légkör, ott elkezdhette óvatosan, apránként adagolni a maga szakterületén. Így tettek a középkor nagy tudósai, de inkább csak a korszak vége felé. Azért érdemes elgondolkozni azon is, kiket értett Newton „nagymesterek" alatt? Aligha csak egyegy titkos társaság, rend (mint a szabadkőművesek) nagymesterét, vezetőjét. A szó nála ennél többet sugall. Roger Bacon, aki 1214 és 1292 között élt, e korai időszakban azonban arra „vetemedett", hogy külön könyvben feszegette a titkos munkálatokat. Az „Epistolae de secretis operibus" című, leveleknek nevezett műben kereken megírta, hogy az általa leírt technikai jellegű eszközökben nincsen semmi mágia. Csak egy baj van velük: még nem léteznek. De létezni fognak a jövőben, és fel is sorolta, mi mindennel is fog rendelkezni az emberiség hamarosan. [203] Teljesen nyíltan leírta, hogy evezősök és vitorlák nélküli hajók fogják járni a tengereket, amelyek gyorsabbak lesznek a múlt (például Bacon korának) hajóinál. Lesznek olyan kocsik, amelyek igavonó barmok

ereje nélkül fognak sebesen száguldani, és mesterséges „madarak" fognak repkedni az égen, és emberek utaznak majd azokkal is. Lesznek olyan „hasznos eszközök" - ahogyan ő nevezte azokat N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 123-, amelyek hatalmas terheket emelnek majd a levegőbe. A jóslásra azért volt szükség, mert nem mondhatta az 1200-as években, hogy ez mind lehetséges - csak úgy tett, mint aki szelíden vizionál, össze-vissza jósolgat, ezért nem vonhatták felelősségre. Azt ugye soha sehol nem állította, hogy azért ilyen biztos a dolgában, mert mindezek az említett szerkezetek, eszközök már egyszer léteztek! - Vagy éppen hogy azért ilyen biztos a dolgában, mert ilyen szerkezet létezhet - mivelhogy meg lehet csinálni, sőt használni is lehet -, hiszen egyszer már működtettek ilyet emberek a Földön... De állított ennél többet is. Furcsa, hogy ez eddig oly keveseknek tűnt fel. (No de ki olvassa manapság Bacon latin nyelvű művét? Még amikor a mű megjelent, akkor is csak maroknyian olvashatták.) Szembeötlik egyik „meredek" mondata, majd' kiszúrja a szemünket: "Az ókorban építettek ilyen gépeket." Micsoda? Szóval Bacon tudta, hogy az ókorban vitorlák nélküli hajók, igavonók nélküli kocsik jártak szerte, sőt repülőgépek is röpdöstek? De ez még semmi, mert még ennél is érdekesebb állítással rukkolt elő ugyanakkor, ugyanott: „Ismerek valakit, aki tudja, hogyan kell ilyen gépet összeszerelni." Most két eset lehetséges: 1. az az ember ő maga volt, csak ezt nem vallhatta be, nehogy komoly összetűzésbe keveredjen az egyházzal és a politikai hatalommal, 2. valaki a közeli barátai közül, aki ily módon az Elődök leszármazottja, beavatottja lehetett, és a háttérből csöndesen inspirálta Bacont. Elég végigszaladni a tudós életén, hogy lássuk, milyen sokat kockáztatott és milyen sokat tudhatott, különösen azokban az időkben, amikor nem igazán a széles körű tudás jellemezte az embereket. Az érthetően angolközpontú szemlélettel „megvert" Cambridge Enciklopédia ezt írja róla: "Angol ferences rendi filozófus, »doctor mirabilis« (csodadoktor, csodás tudás birtokosa), tanulmányait Oxfordban végezte. 1236 előtt Párizsba ment, kommentárokat írt Arisztotelész fizikájához és metafizikájához. 1247-től a kísérleti tudományoknak szentelte magát... 1266-61-ben IV. Kelemen pápa kérésére összeállította »Opus Maius« című művét. (...) 1277-ben a ferencesek betiltották műveit »gyanús újításai miatt«, őt pedig börtönbe vetették. Kiszabadulása után nem sokkal meghalt." Vagyis aggodalmai nem voltak alaptalanok. Nem csoda persze, hogy börtönbe került, ha olyasmiket írt, mint amit fentebb is idéztünk. Vajon mik [204] lehettek azok a „gyanús újítások" a műveiben? Vagy az életben? Nem hiszem, hogy ezek a dolgok kizárólag filozófiai természetűek lettek volna. Mindenesetre enyhén szólva pikáns, hogy az a személy, akinek annyi volt a fejében, hogy ha azt az emberek tudomására hozza, valósággal felrobbantja az akkori szellemi életet - éppen a pápa kérésére tevékenykedett, és egész életében azt az egyházat szolgálta, amely minden tudásnak akkortájt nagyon határozott és erős ellensége volt. Ez aztán a tökéletes álcázás, nem? De még ennek ellenére sem úszta meg, így is gyanúsnak találták tevékenységét...

Ennél sokkal gyanúsabb volt a századokkal később élt Leonardo da Vinci. Egyszer egy regényemben úgy említettem őt, mint egy időutazót, alá a jövőből tért vissza a múltba egy kicsit utazgatni, de ott ragadt valamilyen műszaki hiba miatt, és attól kezdve egy jövőbeli képzett ember volt kénytelen élni a reneszánsz kori, mégis meglehetősen „sötét" Itáliában és Franciaországban. Leonardo a leggyanúsabb minden középkori személy közül. Vagy maga is Előd volt, azok kései leszármazottja, vagy valaha fiatal korában alaposan beavatták minden tudományukba, amivel korábbról rendelkeztek. Különben elképzelhető-e az, hogy egy ember az 1400-as években olyan vad dolgokon törje a fejét, amelyeket majd csak a jövő valósít meg? És nemcsak találmányokról - tehát tárgyakról - volt szó, hanem olyan eszmékről és ötletekről, gondolatokról és szükségszerűségekről is, amelyekre a maga idejében egyszerűen társadalmi igény sem volt, hiszen nem is lehetett! Leonardo évszázadokkal megelőzte a korát. Ha felsorolok néhányat az ötletei, tervei, találmányai közül, akkor majd megértik, mennyire indokolt mai döbbenetünk - és a gyanúnk vele kapcsolatban. Leonardo fedezte fel a mechanika általános törvényeit. Az Arno folyó völgyében megfejtette az üledékes kőzetek történetét. Színházi díszletterveket készített, aztán feltalált egy emelőszerkezetet, amely pneumatikus elven, vagyis az összesűrített levegő elvén működött. Robothoz hasonló reszelőkészítő gépet alkotott, valamint feltalálta a laposacél megnyújtásához N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 124szükséges újfajta, vízierő-meghajtású hengerlőművet. A posztóvágó gép, a tűcsiszoló gép, a desztillálószerkezet, a forgatható tetejű szélmalom, a nyomdagép, a hajólékelő szerkezet, amelyet kezelője egy búvárharangból működtethet, mind-mind az ő agyából pattant ki. Feltalálja a keszonkamrát, a láncáttételes meghajtást (mai kerékpároknál alkalmazzák, de ki tudja már, hogy az is Leonardo ötlete volt...?). Megalkotja az arányos és parabolikus körzőt, a lépés-mérő szerkezetet, a hajók sebességmérő berendezését (a ,,log"-ot), az ajtózáró rugót, a kúpcsavart, a Cardan-tengelyt (amit nem is róla neveztek el, valaki jóval később ismét feltalálta). A spirális szíjáttételt, a centripetális szivattyút, a hidraulikus sajtót, a lőfegyverek csövébe vésett „golyópörgető" menetet, a bányásztalicskát, a csapágyas kereket, a sínen járó árokásó gépet, a [205] fémfúrót, a torpedót, a fogaskerekes bolygórendszert, a hengernyílás-csiszolót is az ő elgondolásai, tervei alapján ismerhetjük. Vagy éppenséggel feltalálta a függőleges repülésre szolgáló légcsavart (lásd mai helikopterek), az ejtőernyőt, a repülőgépet, a békaemberlábuszonyokat, a hajót meghajtó lapát-kereket, a bőr búvárruhát be- és kilélegzőcsővel. Tervezett haditechnikai gyújtószerkezeteket távolról robbantáshoz, kettős fenekű, vagyis elsüllyeszthetetlen hajókat, tűzvető hadigépet. Török megrendelésre elkészítette az Európát Ázsiával összekapcsoló híd terveit, de tervezett olyan alagutat, amelyen egy folyó vizét lehetett volna átvezetni egy hegy alatt. Kitalált harci célokra alkalmazható szélkerekeket, újfajta ostromlétrákat stb. De mindezek mellett még ő tervezte meg a mocsarak lecsapolását, folyamok szabályozását, valamint városépítési terveket alkotott, és készített önműködő ajtót, ébresztőórát, kötélverő

gépet, különösen erős fényű lámpát, fűtőberendezést, modern konyhát és újszerű kandallót vagy éppenséggel olyan konyhai nyársakat, amelyeket a tűzhelyről felszálló forró levegő forgat... Olyan árnyékszéket, amelynek ablaka egyben forgó szellőztetőberendezés is. És ha már a szellőzőknél tartott, mindjárt gondolt a kéményekre is, azokhoz is újfajta szellőztetőberendezést eszkábált össze. Az építészet is egyik szenvedélye volt - ezért egyszerű kettős lépcsőket és kettős csigalépcsőket tervezett az épületekhez vagy olyan hosszú szabadon függő szerkezeti elemeket, amelyeket csak a huszadik században, a vasbeton feltalálásával lehetett megvalósítani. Tervezett színházat, amely nappal szentély, templom lehetett, hogy többszörösen kihasználhassák az épületet. Készített szimbolikus játékszereket, és rajzolt olyan istállót, valóságos háziállat-palotát,amelyben a trágyát alul kis alagutakban, csövekben vezetik el, az állatok a táplálékot pedig felülről, ötletes szerkezet által adagolva kapják. Mi több, tervezett előre gyártott házakat, az egyforma elemekből gazdaságosan és gyorsan felépíthető „lakótelepeket". De ő tervezte a latin betűtípusok később nyomdászok által megkedvelt legsikeresebb változatait (amit most Önök olvasnak e könyv lapjain, például azt is). De az az ember, aki mániákusan szerette az életet (a piacokon felvásárolta a kalitkában tartott madarakat csak azért, hogy ott azonnal szabadon eressze őket) - éppen olyan szenvedélyesen tervezett és készített gyilkoló szerkezeteket. Például öt-, tíz-, tizenkét csövű, orgonaszerű golyóvetőket, a rakétákhoz kis stabilizáló szárnyakat, egyszemélyes tengeralattjárót, bombavető mozsárágyút, gyújtóbombát, tankot vasburkolattal és megfigyelőtoronnyal, ezenkívül sebes harckocsit sarlós kerekekkel, amelyek csatában aprították az ellenséges lovasságot. Nevéhez fűződik a korabeli srapnell-lövedék, a sokszögű védőbástya várakhoz, egy olyan szerkezet, amely megakadályozza, hogy az ostromlók létráikat a védőbástyákhoz támasszák.[206] De tervezett békésebb dolgokat is, például kétsávos utakat, homorú tükröket gyártó gépet, turbinakereket, vízi mentőmellényt, anatómiai csontfűrészt, zsiliprendszert, izzasztókamrát (szaunát). Foglalkozott az emberi testtel. Sokat boncolt, ő jött rá az érelmeszesedés tüneteire, megértette a vérkeringés létezését, a szívbillentyűk működését. Szemüvegeket tervezett, és elméletben feltalálta a távcsövet is. Tudott a légellenállásról és a súrlódásról, ezért áramvonalas alakú lövedékeket készített. Tudományos célból elpusztult állatokat preparált, és nemcsak Firenzét és környékét rajzolta meg áttekintő térképen, hanem az emberi test belsejét is úgy, mintha röntgensugarakkal látná azt. Tervezett gőzágyút és rajzokat készített a gőzerő felhasználásáról. Egyszerre volt szépíró, aki aforizmákat, gyermekmeséket, rejtvényeket alkotott igen szép nyelven, de mint szakírót is ismerték, különösen a festészet, szobrászat, vagy éppenséggel a víz mozgásának természetéről írt cikkek, könyvek miatt. Tanulmányozta a fény és

árnyék, a fényerő viszonyát, és valószínűleg ő találta fel a turizmus fogalmát is, mintegy négy évszázaddal megelőzve korát. Ugyanis minden egyéb cél vagy ok nélkül megmászta a francia Alpok egyik csúcsát, túlment az örök hó határán is. Hogy fokozzuk a fokozhatatlant (számunkra

legalábbis), azt se felejtsük el megemlíteni, hogy Leonardo jóval Galilei előtt ismerte a tehetetlenség törvényét, Newton előtt a hatás-ellenhatás elvét, tudta, hogy a szabadon eső tárgy sebessége arányosan növekszik. Ismerte a hidrosztatika és a folyadékokban mérhető nyomás kérdéseit, de azt is tudta, hogy a fény visszaverődési szöge egyenlő a beesés szögével. Kopernikusz előtt tudta, hogy nem a Föld a világ közepe, tudott az idegrendszer működéséről, és megfejtette, hogyan működik az emberi szem és a pupilla. Mindemellett vegyék figyelembe, hogy itt még messze nem soroltam fel mindent! Ugye észrevették, hogy már hányadik oldalon is járunk a Leonardo által felfedezett tevékenységek végtelennek tűnő sorában? És akkor még egy szó sem esett arról, amiről a világ őt manapság ismeri: csodálatos festményeiről és szobrairól! (A „Mona Lisa", a világ legismertebb festménye is az ő műve.) Ezek után azt hiszem, joggal teszem fel a kérdést: létezik az, hogy egyetlen ember ennyi mindennel foglalkozzon, méghozzá olyan szinten, ahogyan azt ő tette? Hogy ennyi mindenhez értsen, alkosson - mindamellett ezenközben még egy nagy művész is legyen? Nyilvánvalóan egy rendkívüli emberrel állunk szemben, de ez akkor sem elégséges magyarázat. Ha valaki az 1400-as évek vége felé vagy az 1500-as évek elején olyan eszközöket tervez, amelyekre abban a korban nincs és nem is lehet szükség - mivel a jövőről beszél, vagy a múltról. Ha észrevették, az általa tervezett vagy el is készített eszközök egy tekintélyes része az akkori kor [207] emberei számára vagy teljesen fantasztikus volt, vagy nevetségesen idegen, de mindenképpen használhatatlan. Leonardo mint ember a külsejével, viselkedésével, szokásaival is nagyon elütött kora embereitől. Lehet, hogy „Előd" volt? Egyike azok nagy utódainak, „minden titkok birtokosainak"? Vagy ott volt például a huszadik századi Nikola Tesla. A horvát feltaláló olyan gépeket épített, amilyeneket még ma sem vagyunk képesek. Ismeretlen energiákat fedezett fel és használt, magánéletében is zárkózott volt. Kétségtelenül így viselkednek a nagy titkok hordozói. De Tesla egyik korai honfitársa vagy kétszáz évvel megelőzte őt. „Boscovitsch"-Boszkovics Dubrovnikban született 1711 körül, Rómában a jezsuitáknál tanult matematikát, csillagászatot, teológiát, 1736-ban tanulmányt írt a napfoltokról, majd a pápai állam tudományos tanácsadója, csillagvizsgálót alapít, mocsarat szárít ki, kijavította a Szent Péter-bazilikát, de ő mérte le a délkört is például. Azután régészkedni kezdett. Európában és Ázsiában folytatott ásatásokat (Tróját például pont azon a helyen kereste, ahol azt később Schliemann meg is találta). Az Angol Tudományos Akadémia tagjává választja 1760-ban, a kor minden nagyobb elméjével levelezett, beszélt, valamint közösen kutatott is. Húsz évet élt Párizsban, ahol tengerészeti optikai műszereket tervez és készít. Végül visszatér Itáliába, ahol 1787-ben halt meg. Vajon ez minden, amit róla tudni érdemes? Nos, ezt kiolvashatni a lexikonokból is (már amelyikben egyáltalán szerepel, mert a legtöbben bizony nyoma sincs a nevének). Ugyanis itt másról van szó. Boscovitsch műveit a huszadik század második felében ismét kiadták és tanulmányozni kezdték, amikor is - a kutatókat a nagy és váratlan meglepetés érte. Ugyanis

kiderült, hogy Boscovitsch tulajdonképpen huszadik századi elme volt, aki valami okból kénytelen volt a XVIII. században élni. Hiszen csupa olyan gondolata volt, amely inkább a modern időkbe illik, mintsem abba a korba, amiben ott ragadt. Azt követelte, hogy az egész világegyetemet foglalják egységes elméletbe (korunk tudományos életének nagy álma...!), olyan egységbe, amelynek része a mechanika, a fizika, a kémia, a biológia, de még a pszichológia is. A tér, az idő és az anyag egysége mellett tette le a garast, mondván, azok úgysem bonthatók a végtelenségig. Tisztázta a fény, a mágnesesség, az elektromosság természetét és például a kémiának olyasféle jelenségeit is, amelyeket az ő idejében még nem ismertek, mivel csak később fedezték fel ezeket, vagy ami a legfélelmetesebb az egészben: még most sem jutottunk el odáig. Tudott már az atomokról, mi több, a kvantummechanikáról és a hullámelméletről is. Olyannyira meghaladta korát, hogy még ma sem értük őt utol - állítják a műveivel, felfedezéseivel foglalkozó N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 126kutatók. Ő adta az ötletet, hogy a maláriát a szúnyogok terjesztik, és azt is ő közölte elsőként, hogy hogyan lehetne felhasználni a kaucsukot (a gondolatot egyik jezsuita barátja valósította meg).[208] Ugyanakkor más természetű dolgokkal is tökéletesen tisztában volt, még ha ezek közül nem is mindent árult el. Meglepően sokat foglalkozott az alkímiával, sőt ő volt az, aki a középkori alkímia nyelvét átültette a modern kémiába, mintegy észrevétlenné téve, „elsimítva" az átfolyást, az átalakulást, az összeolvadást. Az őt kutatók feltételezik, hogy mivel Boscovitsch egész életében vándorolt, és a világban elszórtan találhatóak meg a művei, gondolatainak lenyomatai, ezért egy nagyszabású kutatómunkával össze lehetne talán gyűjteni mindazt, amit hátrahagyott maga után. Akkor abból összeállhatna róla és tudásáról egy teljesebb kép. E kép kétségtelenül alaposan megrázná világunkat. Milyenek is voltak? Összefoglalván - mint már így, a végére észre is vehették - ebben a könyvben azt állítottuk és állítjuk továbbra is, hogy valaha már nagy civilizáció élt a Földön, amelynek létezése mindent kizáróan ellentmond a ma kötelező embertani, származástani tudományos eredményeknek és az általános felfogásnak. De bizony a bizonyítékoknak már nem mond ellent. Mint olvashatták e lapokon, voltak és vannak ma is olyan tárgyak, olyan csontvázak, olyan közvetett bizonyítékok, amelyek mind egyazon irányba mutatnak. Ezek szerint mégiscsak kellett, hogy létezzenek emberek a Földön több millió, több tízmillió évvel korábban vagy akár még annál is régebben. Hiszen valakinek csak el kellett készítenie azokat a tárgyakat, amelyeket oly régi kőzetekben, szén-rétegekben találtak. Valakikhez csak tartoztak azok a modern külsejű csontvázak, amelyeket szintén nagyon régi rétegekből ástak elő. Valamint létezésükre utalnak a legendák és az írásos emlékek is. Ekkor persze jogosan merül fel bennünk a kétség és kérdés azzal kapcsolatban: mi lett vajon velük? Hogyan tűnhettek el ilyen „nyomtalanul"?

Mert ahhoz képest, hogy létezett valaha egy fejlett civilizáció, tulajdonképpen nem sok nyomra leltünk (eddig). Mi általában úgy képzeljük el, hogy egy fejlett civilizáció hasonlít ahhoz, amiben mi élünk, a maga nagy ipari berendezéseivel, létesítményeivel, hatalmas gyártelepekkel, bányákkal, kikötőkkel, városokkal, autósztrádákkal, repülőterekkel, a hatalmas hadi berendezésekről nem is beszélve. Igazából mi fel sem tudjuk fogni azt, hogy egy másik civilizáció más elvekre épült, ezért a mindennapi, gyakorlati élete is egészen más lehetett, mint manapság a miénk. Úgy képzelem el, hogy mivel ezt a közösséget, illetve társadalmat nem mi építettük a ma jellemező (pár ezer éve folyton aktuális) problémáinkkal, ha-nem valaki mások, akik másképpen gondolkodtak és éltek - így a két [209] civilizáció szinte semmiben sem hasonlíthatott egymásra. A miénk azért lett ilyen, mert a kezdetektől fogva érdekcsoportok acsarkodtak itt egymásra, ezért a háborúk is a mindennapok részeivé váltak, és ez így volt az ókortól szinte a mai napig. Ennek megfelelően védművek, sáncok, várak, várfalak épültek, nagy és még nagyobb hadseregek járták a Földet, minden érdekcsoport - legyen az horda, falu, város, ország, királyság, császárság, birodalom vagy legyen az bármi más - folyton harcra készen állt. Azok az emberek lettek vezérek, akik jobban vívtak, jobban vezettek hadsereget, akik katonák voltak. Aztán később jött az ipari forradalom, és akkor ezen a téren is a folyamatos versengés vitte előbbre mindazt, amit a civilizációk hajtóerejének hittünk. Tehát ugyanilyen röviden felvázolunk most egy egészen másfajta, mégis emberi (emberibb?) civilizációt. Az a régi társadalom másképpen alakult ki, és másképpen is élt. Először is: nem harcolt. Még ugyan nem tudjuk, miképpen lettek az első csoport emberei annyival okosabbak a többinél, de feltesszük azt, hogy folyamatos fejlődéssel jöhettek létre ők is. Ha elfogadjuk a darwini fejlődéselméletet (ennek is van annyi esélye, hogy csakugyan így történt, mint más elméleteknek), akkor azt kell feltételeznünk, hogy egy kisebb fajta emberré válás már korábban is megtörténhetett. Mondjuk mától visszaszámolva nem 5-7 millió évvel ezelőtt, hanem 17-25 N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 127millió évvel korábban is élhetett olyan majomfaj, törzs, fejlődési „ág", amely elindulhatott az emberré válás folyamatában. Ez a kis létszámú csoport talán valamivel kedvezőbb fizikai körülmények között élhetett ezen a bolygón, fejlett egyedei gyorsan eljutottak oda, ahol már ésszel élt az ember. Nekik is megvoltak a maguk ősemberei, primitív társaik, mint nekünk azokban a régi időkben és még ma is. Ez a társadalom korántsem volt olyan nagy létszámú, mint jelenleg mi vagyunk. Talán csak pár tízezren lehettek az egész Földön, később talán pár százezren. Nem harcoltak egymás ellen (legalábbis kezdetben bizonyosan nem), és gyűjtötték a tudást. Náluk nem az volt a „menő", alá legmesszebbre dobta a lándzsát vagy minél több hozzá hasonlót tudott ügyesen legyilkolni,

hanem az, aki többet tudott a többieknél. Később aztán szakosodtak, mindenki egy-egy területtel foglalkozott, közben békésebb társadalmat építettek. Mindez normálisan zajlott, talán egymillió évig is eltarthatott. De eközben a fejlődés egy másik ágán egy másik majom is emberré vált. Olvashattuk azt is, hogy — hiszen a mai tudomány sem zárja ki, sőt bizonyítékai vannak rá --: a fejlődés többször elindult, több ágon zajlott olykor akár egy időben is. ígéretesnek induló „ágak" törtek ketté, vagy szakadt félbe itt vagy ott a fejlődés, így halhattak ki azok az emberősök, akikből talán jobb körülmények között értelmes lények lettek volna. Az Elődöknek nem voltak ellenségeik, és mivel ők sem fordultak egymás [210] ellen, ezért bár ha kevesen is voltak, de uralkodhattak a Földön. Tudásuk mind messzebbre vitte őket, bejárták a földrészeket, sokfelé éltek, mindent felfedeztek, megismertek. Így tudtak eljutni a keréktől a villamos áramig, aztán a telekommunikációig és a nukleáris energiáig, de még az űrhajózásig is. Ha egyszer a Mars-kutatók nem fogják nagy ívben elkerülni a bolygó gyanús és rejtélyes pontjait, jeleit (pl. a marsi „arcot" és környékét), akkor talán bebizonyosodik, hogy az Elődök arra a bolygóra is eljutottak. A Holdra pedig majdnem bizonyosan. A dolgok és ezekkel együtt az ő életük, történetük, céljaik akkor kezdtek bonyolulttá válni, amikor felbukkantunk „mi", vagyis sebesen fejlődő, mohó őseink. Persze a primitív hordák nem árthattak az Elődöknek, az ő létezésüket, tevékenységüket semmilyen mértékben nem zavarhatták meg - legalábbis akkor még nem. De az Elődök, akik mindig is kevesen voltak, hamar rájöttek: ezek a lények veszélyesek is lehetnek. Ennek ellenére mégis megtettek mindent azért, hogy bevezessék őket a civilizációba. Hogy valamiképpen „összefolyassák" a két világot, egymásba érjenek a régi és az új emberek. Ennek ezer jelét, hogy ne mondjam: bizonyítékát találjuk meg a könyvem első részében idézett ősi legendákban és más történetekben, forrásokban. Az Elődök olyan óriási - feltehetően több százezer, esetleg több millió éves! - előnnyel indultak, amelyhez foghatót mi még most sem tudunk elképzelni. Mindaz, amit a mai tudomány a mi mostani civilizációnk felfutási idejének és kiteljesedésének elismer, nem több 6-7 ezer évnél, vagy sok esetben még ennyit sem ad neki. Képzeljünk el egy olyan civilizációt, amely ugyanezen a Földön élt ugyanilyen fizikai-éghajlati stb. körülmények között, de mentesen a belháborúktól, környezetszennyezéstől, éhínségtől, nagyobb járványoktól - és legalább kétszázszor vagy ezerszer annyi ideje volt a fejlődésre, mint eddig nekünk...! Közben végig más úton járt, mint mi. Nem épített környezetszennyező ipartelepeket, nem rombolta a Földet külszíni bányákkal, nem öntötte betonba városait... Nem is volt ilyesmire szüksége, lévén, hogy létszáma mindig alacsony maradt. Tudománya elsősorban a nem túl eszközigényesek felé ment el. Geotermikus és megújuló erőforrásokkal termelte a szükséges energiát: nap-, szél- és vízi energia dolgozott neki. Építkeztek is, és voltak gyáraik, üzemeik, valamilyen szinten ércet is bányásztak, néha még külszíni fejtéssel. (Emlékeznek rá, hogy

„valakik" igen régen vörösréz ércet bányásztak Michigan környékén meg cinket Cornwallban, aranyat Afrikában...?) Nyilván volt sok bányájuk, de ha valahol kimerült egy forrás, akkor azt rekultiválták, eltüntették. Sok mindent eltüntettek, de nem azért, hogy minket, kései utódokat ezzel is bosszantsanak, és ne találjuk meg nyomaikat. Inkább arról lehetett szó, [211] hogy alapelvük volt: visszaállítani a természetet olyanná, amilyen tevékenységük megkezdése előtt eredetileg volt. Ezért nem találjuk ma bányáikat. Nem találjuk energiatelepeiket sem, mert hiszen azok is megszűntek, és azóta már visszaállt a természetes rend. Mellesleg még az utolsó bánya is megszűnt működni sok ezer vagy N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 128legalább nyolc-tízezer évvel ezelőtt - hogyan is lelhetnénk fel őket? Mindezeken túl jött a Csapás, amely az ő építményeiket, városaikat is elpusztította. Ez ellen még egy nagyon fejlett civilizáció sem védekezhetett. Legfeljebb felkészülhetett, és másokat, a védtelenebbeket is felkészíthette -amit legjobb tudomásunk szerint az Elődök meg is tettek. Könnyen lehet, hogy létezésünket az ő gondoskodásuknak köszönhetjük. Persze a kételkedők - legyenek azok a sáncokon belüli tudósok vagy amatőrök, illetve bárki más -jogosan teszik fel a kérdést: ha régészeink és iparunk már szinte mindenhol ásott, keresett, kutatott, szimatolt ennek a bolygónak a felszínén, akkor vajon miért nem találjuk az Elődök kétségtelen nyomait? Erre a válaszom egyszerre többféle. Merthogy több oka is van ennek. Az egyik az, hogy az ókorban, de talán még a középkorban is számos bizonyíték létezhetett, amit sajnos a tudatlan emberek megsemmisítettek, leromboltak, elpusztítottak. Csak és kizárólag azért, mert nem voltak vele tisztában, milyen értékük van, mit jelentenek, egyáltalán hogy mit tartanak a kezükben. Az a bizonyos „mai kor" pedig, amikor szerte a Földön ásatásokat végzünk, nem tart még százötven éve sem, és annak lehetősége, hogy ezután találunk valamit, még egyáltalán nem merült ki. Ugyanakkor - mint olvashatták - kérdem én: mi van akkor, ha előkerülnek a bizonyítékok? Hiszen, mint tudjuk, sok tárgy, sok réges-régi csontváz előkerült már, igen ám, de hol vannak? Változtattak azok egy jottányit is a kötelező tudományos dogmákon? Mennyit tudott meg ebből a szélesebb közvélemény? Ez így is lesz, amíg nem változik a szemlélet. Amíg van egy-egy tudományos dogma, amelyet szinte mindenki a magáénak vall, és emiatt automatikusan félretesz, nem vizsgál vagy eltüntet minden ezzel ellenkező bizonyítékot, addig ez nem változik. Addig előkerülhet ezer vagy tízezer bizonyíték is! Ha a „kötelezővel" ellentétes bizonyítékok nem kapnak legalább ugyanolyan figyelmet és védelmet, mint a „dogmát" alátámasztók, addig az Elődök mintha hiába éltek volna, hiszen így mi sem és a következő nemzedékek sem fognak tudni róluk semmit. Még az is csoda, hogy ennyi csontvázat találtunk. Minden bizonnyal halottaikat elégették valamilyen végtisztességet adó szertartás során. Akiknek csontjairól e könyvben olvashattak, azok kivétel nélkül valamilyen balesetben hunytak el, és társaik nem találták meg holttestüket. Így veszhetett oda az itáliai Riviérán (bár akkor nyilván másképpen hívták a földrészt, a tengert,

az [212] „országot" és a partszakaszt is...) az a négytagú család vagy az, aki egy fenyőfával együtt zuhant a megnyílt föld hasadékába stb. Az Elődök hosszasan fejlődtek, és sokat elértek. Közben eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően „felnőtt mellettük" egy újabb ember-nemzedék, amely hozzájuk képest késve indult el a fejlődés útján. De az Elődök nem lökték el maguktól ezeket az embereket sem, sőt minden jel szerint kezdettől segítették, felkarolták őket. Talán ők adhatnának magyarázatot arra, hogyan is történt a „Neander-völgyiek kihalása", és honnan kerültek elő olyan váratlanul és egyszerre sokfelé a „cro-magnoniak", a fejlettek, a mi őseink. Netalántán mi mindnyájan egy őskori genetikai kísérlet vagy szélesebb körű beavatkozás eredményei lennénk? Lehet, hogy még néhány százezer évig lógtunk volna a fákon, ha az Elődök nem avatkoznak közbe, és gyorsítják meg fejlődési folyamatunkat? Ez a verzió sem zárható ki. Aminthogy az sem, hogy a beavatkozás (ha történt ilyen) csak az utolsó fázisban, kb. 30-40 ezer évvel ezelőtt történt, azóta „lódult meg" ennyire a fejlődésünk. Aztán eljött az idő, amikor ezek a kezdetben ártalmatlan hordák kimutatták a foguk fehérét. Kiderült, hogy ez az új emberiség valami oknál fogva sokkal agresszívabb az előzőnél - vagyis az Elődök nemzedékénél. Egymással harcoltak, míg az Elődök előtt persze behódoltak, nem is tehettek mást. Ők voltak a hordák számára az „istenek", és azok maradtak akkor is, amikor a hordákból nemzetségek, törzsek, majd falusi és város(állam)i társadalmak lettek. Bármilyen furcsán is hangzik számunkra, de ez úgy lehetett, hogy az őskori és ókori emberek számára az istenek folyamatosan léteztek, jelen voltak, beavatkoztak. Vagyis az Elődökre mindig számítani kellett és lehetett is. Segítség vagy büntetés? Ott voltak, megtették, amit szerintük tenniük kellett. Nem kétlem, hogy rengeteg ókoreleji népnek és később a görögöknek is az ő folyamatos ottlétük sugallta egész mitológiájukat, amelyben az istenek teljesen olyanok, mint a hétköznapi emberek. Hatalmuk ugyan óriási, de azon kívül semmiben sem különböznek az N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 129emberektől. Egymással rokonságban vannak, olykor összekeverednek az emberekkel, nők és férfiak, és szakosodtak - ki erre, ki arra, ki ezzel foglalkozott közöttük, ki meg amazzal. Aki ezután majd ilyen szemmel, ennek ismeretében átolvassa még egyszer a görög mitológiát, de a rómait is - nagyon meg fog lepődni, hogy milyen sok jele van ennek a feltételezésnek. Ami talán nem is csak feltételezés. Az Elődök tehát szorgalmasan átadták a tudást, gyorsítva ezzel az ősemberek és az ókoriak haladását. Ennek számos bizonyítékát találjuk (a könyvben már felsoroltakon kívül is) akár manapság a sajtóban vagy a tudományos közleményekben is. Példák:[213] „Megtalálták a legrégebbi csillagtérképet... A mamutagyarra vésett Orion csillagkép 32500 évvel ezelőtti állapotot rögzít" (2003. január). Vagy: „Ötezer éves lombikbébik. A klónozás tudománya és a lombikbébimódszer már a régi Indiában is ismert volt - közölte egy indiai kutatóorvos egy nemzetközi biotechnológiai konferencián. - A Mahábhárata lapjain olvasható történet szerint az

egyik főhős egyetlen magzatából százat csináltak. Méghozzá úgy, hogy a fejletlen magzatot száz darabra vágták, és mindegyiket egy külön edénybe helyezték. Ezzel valóban »lombikban«, azaz az anyaméhen kívül is képesek voltak magzatokat nevelni - amivel felülmúlták a huszonegyedik századi tudományt és technikát... " (2002. október). Nyilvánvaló, hogy ötezer évvel ezelőtt az akkori emberek maguktól nem tehettek szert ilyen mélységű tudásra. Az Elődök tehát itt-ott megelőzve az (utód emberi) kort és a színvonalat kisebb csoportoknak, tudós társaságoknak adták át a tudás egy-egy részét. Nyilván nem az egészet, hiszen ahhoz egy megfelelően fejlett társadalomra is bizonyára szükség lett volna, amivel őseink akkor még nem rendelkeztek. Így nem kaphattak meg mindent egyszerre. Az Elődök feltehetően kiválogatták a fejlett, nyílt eszű egyedeket, elsősorban gyerekeket, és azokból neveltek maguknak utánpótlást. Valami biológiai, genetikai oka lehetett annak, hogy ők nem szaporodtak el, és mindig ennyire kevesen voltak. Ám az sem zárható ki, hogy tudatosan fogták vissza magukat, és mindig egy nagyon optimális alacsony létszámon tartották magukat. A Csapás után még kevesebben maradtak. Minden bizonnyal ez volt az Elődök számára a legkritikusabb időszak egész addigi létezésük alatt - a Csapás elpusztította berendezéseiket, telep- és élethelyeiket, nyilván ipari és energiatermelő infrastruktúrájukat is. A hatalmas árhullámok végeztek a növénytermesztő telepekkel, ültetvényekkel, a szél- és naperőművekkel és mindennel, amit addig fölépítettek ezen a bolygón. Persze azért nem vesztek el, hisz jó előre tudva a Csapás várható időpontjáról a tudást és alapvető tudományos laboratóriumaikat, élelmiszer-tartalékaikat, eszközeiket, fontos intézményeiket biztos helyekre mentették. Vagy tágas földi barlangokba, alagútrendszerekbe, vagy akár a Holdra is elvihették. Ezek felfedezése még előttünk van! Ha kisebb létszámmal is, de tovább léteztek. Aztán eljött a pillanat, amikor létszámuk ismét vészesen lecsökkent, és már rég elindult az a folyamat, amiről olvashatunk a régi forrásokban, köztük természetesen a Bibliában is: megkezdődött a keveredés az újfajta, még primitív emberekkel. Ez feltehetően nem volt örömhír az Elődök vezetősége, legfőbb tudósai számára. De nem sokat tehettek ellene, talán az Elődök alsóbb rétegei, a kevésbé művelt segéderők tagjai kezdtek szexuálisan keveredni az újabb, egyszerűbb emberekkel. Gyanúnk szerint az igazi ok, ami miatt el kellett pusztítani az ily módon „megfertőzött" kései emberek tíz- vagy százezreit – valamilyen [214] genetikai kór lehetett. Minden bizonnyal ez csökkentette le az Elődök létszámát vagy tartotta azt tartósan alacsony szinten. Nem zárható ki, hogy a második, mesterséges csapás által elpusztult földi emberek - ha tovább élnek - átadták volna terhelt, károsított génjeiket utódaiknak, és akkor ma mi sem lennénk, sőt talán egyáltalán nem lenne ember nevű élőlény ezen a Földön? Ezt mind nem tudhatjuk, sötétben tapogatózunk. Mindenesetre eddig - véleményünk szerint - bebizonyítottuk, hogy az Elődök léteztek. Túl sok jel árulkodik róluk. Ők maguk ugyan fizikai valóságukban eltűntek [(?) - lásd könyvünk utolsó oldalait], de igen önfeláldozóan viselkedtek.

Ma nem lennénk azok, akik vagyunk, ha ők nincsenek a maguk idejében. Most már csak három témánk maradt, ezekre is kitérünk röviden. N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 130Léteztek-e... ? A mai tudomány könyvünk Elődökre vonatkozó állításai közül egyetlenegyet sem fogad el. Ne feledjük azonban: a tudománytörténet számos hasonló esetet jegyzett fel - kár, hogy az egyetemeken a leendő kutatóknak ezt a tárgyat nem oktatják. Akkor ugyanis minden régésznek, paleontológusnak, antropológusnak emlékeznie kellene az 1880-as évekre, amikor Altamirában felfedezték azt a bizonyos, ősemberi festményekkel teli barlangot. Nagyon hasznos lenne, ha a kutatók és a leendő kutatók elolvasnák az akkori - tudományos - sajtó írásait a felfedezésről! A legkevesebb, amit akkoriban állítottak, az volt, hogy a barlangi festményeket maguk a felfedezők készítették titkokban, csupáncsak azért, hogy nevetségessé tegyék az őstörténészeket... Amikor még mindenki meg volt győződve arról (beleértve az ezzel évtizedek óta foglalkozó nagy tudósokat is), hogy az ősember szellemi szintje valahol a gorilla színvonalán lehetett - azok később nagyon kellemetlen helyzetbe kerültek effajta kérhetetlenül megkövesedett meggyőződésük miatt. De ehhez az kellett, hogy még sok hasonló barlangot (tele festményekkel...) fedezzenek fel. Ma csak Nyugat-Európában legalább 150, ősemberek által „kifestett" barlangot ismerünk, és természetesen senki sem kételkedik abban, hogy őseink hagyták ott nyomukat. El kell hinnünk, hogy az időben visszafelé haladva még sok meglepetés vár ránk őseink szellemi színvonalával, művészi és egyéb képességeivel kapcsolatban - és el kell majd hinnünk azt is, hogy léteztek az Elődök. Hisz erre már ma is több a bizonyítékunk, mint Altamira felfedezésének évében arra, hogy az ősemberek igenis festettek. Ha mégis léteztek, akkor először lesz egy mindent és mindenkit megrázó [215] hatalmas tudományos „égés", de ilyesmi már ugye előfordult nem is egyszer. Nem sorolom fel itt azokat a közkeletű, sokak által ismert és egynémely gunyoros természetű tudománybíráló (mint e sorok írója is...) által sokszor felidézett tényeket, mint például hogyan tagadta a tudomány a meteoritok létét, aztán azt, hogy radioakítív sugárzás létezik. Aztán Röntgen találmányában sem hittek, majd tagadták azt is, hogy levegőnél nehezebb tárgy repülhet, majd az atomenergia megzabolázásában nem hittek - igen ám, és mindezt azok mondták és tették, akik az adott tudományágban akkor éppen élenjártak, a téma neves ismerőinek számítottak! Engedtessék így meg nekem, hogy jót mulassak azokon, akik az Elődök létezésében is kételkednek - most. Úgy járnak majd, mint ezek a nagy tudósok, kiknek neve sokak számára szinte csak gigászi balfogásaikról ismert mindmáig. Bizony nagy bajok lennének a társadalmakban, ha bebizonyosodna, hogy az Elődök csakugyan

léteztek. Nemcsak a régészet kerülne bajba, válna használhatatlanná minden tankönyv és szakkönyv, amit eddig kiadtak. Sutba vághatnák az összes kormeghatározót, időtáblát, korszakfelosztást. Még az ember darwini alapokon értelmezett származása is nagy bajba kerülne, kérdés, hogy az elméletet (a „dogmát") bármilyen csökött formában is fenntarthatnák-e ezután? Hiszen így bebizonyosodna, hogy az ember a majmoktól nemcsak egyszer „startolt el", hanem feltehetően többször - legalább kétszer sikeresen, és ki tudja, hányszor sikertelenül. Ha elfogadnánk valódinak az ősi leleteket - aminthogy azok -, két emberiségről kellene írni a tankönyvekben, tanítani a katedrákon. Alapvető filozófiai fogalmak tartalma változna meg, amikor elhangzana az a szó, hogy „emberiség". Arról nem is szólva, hogy mennyi értékes következtetést lehetne levonni abból: egyszer már felmentünk egy csúcsra, vajon hogyan estünk onnan vissza, és miért, és hogyan lehetne ezt a jövőben megakadályozni? Mi most és itt folyton abban a hitben élünk, hogy az emberiség egyszeri és talán megismételhetetlen. Miközben mi magunk is már „csak" egy ismétlés vagyunk! Amivel a világért sem akarom azt mondani, hogy kevesebbet érünk az előző nemzedéknél, az Elődöknél. Sőt lehet, hogy többet érünk, mert mi még nem veszítettünk, ők pedig, lám, egyszer már letűntek a színpadról (bár ennek okát nem ismerjük). Ha ugyan letűnésnek nevezhető az, ahogyan ők átadták tudásuk egy részét az azt már befogadni kész és képes őseinknek. Minden jel szerint az Elődök nem voltak önzőek, nem csak magukra gondoltak, a mi egész további létezésünket is megmentették. Lehet, hogy ilyen nagyok és N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 131nemesek szeretnénk lenni majd egyszer mi is a távoli jövőnkben - millió évek múlva? Ha a tudomány elfogadná az Elődök létezését, nagy fordulatot kéne tennünk. Megváltozna mindaz, amit az „emberi civilizáció bölcsőjéről" [216] szoktunk szajkózni. Az ókori civilizációs központok - Kína, Mezopotámia, Egyiptom, Kis-Ázsia és a többiek - azonnal elveszítenék elsőbbségüket, átalakulnának valamiféle „civilizációközi" állomáshellyé. Attól kezdve Sumér, Babilon, Palesztina vagy bármelyik csak egy másodlagos civilizációvá degradálódna, az elsőbbséget minden téren és minden földrajzi ponton az Elődök jelentenék. Leomlana az az elmélet is, hogy az első civilizációk nem véletlenül alakultak ki a „Termékenység Félholdjában", a Közel-keleten - mert lám, ennek nem éghajlati okai voltak, mi több, nem is ott alakultak ki, hiszen ekkor már az Elődök mindenütt otthon voltak a Földön, ráadásul elképzelhetetlenül régen. A mi civilizációnk jelentősége azonnal eltörpülne időben és térben egy sok százezer vagy millió éve létezett, hatalmasan kiterjedt és rettenetesen sok tudással rendelkező Nagy Civilizáció mellett. Ha attól kezdve senki és semmi sem „első", akit és amit eddig annak hittünk, ennek nagy pszichológiai jelentősége is lenne. Saját önbecsülésünk is eltörpül, hisz lám, nem mi vagyunk az elsők, tehát nincs is rajtunk akkora felelősség, mint eddig hittük... Az Elődök nélkül tudjuk, hogyan alakultak ki az ősi civilizációk. De ha léteztek az Elődök, ez a tudásunk elröppen és szertefoszlik, hiszen az ősi civilizációinkat egy másik, még ősibb hozta létre, segítette, fejlesztette

- tehát hogy milyen lehetett az igazi első, az ősemberi létből külső segítség nélkül kifejlődő társadalom, arról semmit sem tudhatunk. Arról nem is szólva, hogy számos földi vallásnak és még inkább egyháznak is befellegezne. Most hagyjuk az indiai eredetű vallásokat, maradjunk a zsidó-keresztény egyházaknál. Ezeknek az alapja az, amit a Bibliában úgymond isteni sugallatra leírtak valaha. Nos, ha bebizonyosodik az Elődök létezése, és azt elfogadja a tudomány is, akkor a Biblia értelmét veszti, és vele együtt összeomlik a keresztény hit, a ráépült több nagy egyházi szervezet, és a hívek is - enyhén szólva - elbizonytalanodnak. Nem csoda, hogy oly nagy az ellenállás a régi iratok, köztük a Biblia újszerű, technicista szemléletével és magyarázatával szemben. Képzeljük csak el - legalább két-két és fél milliárd ember veszítené el a hitét, kapaszkodóját, összeomlana a világuk, kifutna lábuk alól a talaj. Lehet, hogy ezt még az ateista tudósok sem akarnák? Áthidalás-átöröklés Amikor felbukkant az újabb emberhez már-már hasonlatos ősembernemzedék - legkorábban körülbelül 100 ezer évvel ezelőtt -, az Elődöknek fontos döntést kellett hozniok a kérdésben: miképpen fognak viszonyulni ezekhez az „újakhoz"? Akik természetesen semmilyen konkurenciát nem jelentettek [217] számukra. De ott voltak, éltek, fejlődtek. Ha hagyják, hogy e félmajmok a természet által kijelölt úton haladjanak, bizony eltelhetett volna félmillió vagy több év is, míg lesz belőlük valaki, ember lesz belőlük. Ám akkor az Elődök, érezve gyengülő erejüket, a bennük lapuló genetikai átkot (talán ez a fejlődési vonal csak ennyi időt engedett ennek a leszármazási ágnak, és nem többet...?), úgy döntöttek: felhasználják a természet nyújtotta lehetőséget, és lassan átolvadnak, belefolynak a kialakuló, majdani új emberiségbe. Így meggyorsították azok fejlődését. Létrehozták a ma általunk cro-magnoninak nevezett fejlettebb változatot, aztán megindult a „beépülés". Már a hordákat is figyelemmel kísérték, kikiragadták onnan a fiatal és tehetséges egyéneket, és mire eljött az őskor vége, kezdődött az ókor, szinte minden itt élő ősember tisztában volt azzal: nincsenek egyedül. Nemcsak hozzájuk hasonlók élnek itt, hanem afféle „istenek" is. „Óriások", mert hisz hozzájuk képest még testméretekben is sokkal nagyobbak voltak az Elődök. De az ókor is múlóban volt. A Csapás után az Elődök már igen kevesen maradtak. Talán csak pár ezren az egész bolygón? Dönteniük kellett, hogy merre tovább. Sokat vitatkoztak ezen bizonyosan. Mi csak a hátrahagyott jelekből rekonstruálhatjuk a történteket - a döntésük magvát is. Minden jel szerint az „áthidalást" választották. Úgy döntöttek, feladják addigi létüket, és hogy ne okozzanak később történelmi zűrzavart, addigi létük minden jelét eltüntetik, majd beleolvadnak az új emberiségbe. És csakugyan - azért nem találunk ma semmilyen régi épületet, N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 132bányát, kikötőt, energiatelepet, repülőteret és így tovább, mert az Elődök gondosan leromboltak mindent, ami később árulkodó lehetne. Nem akarták megzavarni a későbbi nemzedékek tudatát

és fejlődését. Látszólag elmúltak, mintha sosem lettek volna - ez volt a döntés, és bizony, ez nemes lélekre és roppant nagy önfegyelemre vall. Gondolom, mire mindezzel végeztek, és eltakarították önnön nyomaikat - sejtéseim szerint valamikor talán a Krisztus előtti negyedik, ötödik évezred környékén, tehát nem is olyan régen! -, már csak néhány százan lehettek. Megfogadták, hogy a szervezetükben hordozott genetikai károsodás miatt (amelyet nem sikerült kiirtani magukból) nem hagynak utódokat. Fizikai utódokat nem, de szellemieket igen! Az „áthidalás" elmélete és gyakorlata éppen ezt szolgálta. Minden Előd talált magának egy-egy törzset, nemzetséget, és elvegyült közöttük. Talán valahol még volt egy utolsó bázis, ahonnan a folyamatot irányították a vezetők. Ahol még ott sorakoztak a repülő szerkezetek, ahol megvolt még az összes tudás leírva, elektronikusan elmentve vagy bármilyen más formában. Az Elődök is lehettek annyira hiú emberek, hogy megőrizzék egész hosszú fejlődésük krónikáit, eseményeit, törekvéseik és tetteik emlékeit.[218] Mi több - ez a tudományos raktár talán még ma is létezik! Mert valahol biztosan megmaradt. Ha nem a Holdon vagy a Marson, akkor bizonyára itt a Földön. Dél-Amerika valamelyik több kilométeres rejtett barlangrendszerében, amelyet egyetlen mostani ember sem ismert soha és ma sem tud róla. Vagy valahol az Antarktisz befagyott mélyén, netán Ázsiában vagy másutt? Az Elődök ezzel „lemerültek", beleolvadtak az új, dinamikusan növekvő társadalmakba. Időnként néhányan közülük még tettek ezt-azt (lásd Mózes vagy Ezékiel történetét), de aztán eljött az idő, amikor megszűnt létezni az utolsó bázis, Atlantisz is. Megsemmisültek eszközeik is. Már nem sokat repdestek szerte a Földön, nagyon kevesen voltak, és mivel nem szaporodtak, csak tudásuk és emlékük ment át a következő korokba. Mindig minden civilizációban volt egy szűk létszámú csoport, amely kultiválta a tőlük kapott ismereteket. Persze idővel ezek egy része is eltorzult, kiesett belőle itt-ott egy szó, egy elmélet, egy gyakorlati útmutató. Az egy példányban létező nagyszerű gépek és eszközök (frigyláda, mannagép, repülő szerkezetek, örökké égő lámpák stb.) elromlottak. Már nem működött az egész, babonává, varázsigékké züllött, torzult, korcsosult az egykori tudás. Más területeken viszont megmaradt ez vagy az, ott jobban őrizték, nem feledték, amint lehetett, leírták... Mi pedig manapság elolvassuk, és azt hisszük, fantáziadús őseink, lám, milyen sok legendás történetet, vallást, mitológiát, valószínűtlen „sztorit" agyaltak ki üres óráikban! Vajon hányszor..? Az utóbbi évszázadokban nemegyszer felbukkantak furcsa férfiak és nők - lényegében itt közöttünk. Talán minden lakott világrészen. És ki tudja, mi minden történt még a lakatlan helyeken? Ki tudja, egyes Elődcsoportok nem törtek-e ki ebből a közös elhatározásból, nem maradtak-e kívül a társaik által elfogadott játékszabályokon, törvényeken? Ha így van - és bizony

lehet, hisz láttuk, hogy számos Előd még a bibliai időkben is megszegte a szabályokat -, akkor sok érdekes dolog történhetett ebben a világban meg a középkorban és később is, amiről nekünk most még fogalmunk sincsen (lehet, nem is lesz). Mindenesetre az általam felsorolt példák, mint Leonardo, Boscovitsh vagy Tesla és netán mások csodaszép, kalandos és nehéz életet élhettek itt közöttünk. Lehet, hogy az Elődök mégsem haltak ki? Sohasem haltak ki, megjavították károsult genetikai rendszerüket, és az újabb korokban ismét szaporodni kezdtek, de már nem külön világként, hanem itt közöttünk? Ez lenne az „áthidaláselmélet" abszolút pontos és kitartó gyakorlati végrehajtása. Beolvadni [219] közénk, itt-ott talán segíteni is, gyűjteni a tudást, és vinni bennünket is előre - ez nagyon nemes cél, méltó hozzájuk. Végezetül engedjenek meg még egy elméletet - minden eddigi közül ez a legmerészebb és a tudomány emberei számára nyilván a legsokkolóbb. Pedig csak azokból az adatokból, tényekből következik, amelyeket eddig már felsoroltam. Önöknek mi jutott eszükbe, amikor a 600 millió éves dorchesteri fémvázáról olvastak vagy a minimum 505 millió éves utahi cipőlenyomatról? A N e m e r e I s t v á n : A z e l ő z ő e m b e r i s é g Oldal: 133320 millió éves aranyláncról, a 312 millió éves vaskehelyről, a 286 millió éves emberi csontvázról, az ugyanolyan régi emberi lábnyomokról, egy másik aranyláncról, amelynek kora 260 millió év volt, a szintén 260 millió éves szén-rétegben talált kőfalról, a 213 millió éves másik cipőlenyomatról olvashattak e lapokon. Nem jutott eszükbe semmi, amikor előkerült a 35 millió éves fémcsövek ügye, a 33 millió éves kaliforniai csontváz, a 12 millió éves vésett csontok, a 9 millió éves emberi csontok, az 5 millió éves hibátlan emberi csontvázak? Nekem arra kellett gondolnom, hogy vajon milyen civilizáció az, amely 600 millió évig létezik? Ez csakugyan nehezen hihető. De ha a korai leleteket nem vesszük figyelembe, nem hisszük el, hogy azok, amik, akkor is nagy bajban vagyunk és velünk együtt a tudomány hivatalos vaskalaposai is. Mert ha nem hatszáz-, hát ötszáz- vagy négyszázmillió éves lehet-e egy földi civilizáció? Lehet-e „mindössze" százmillió éves...? Arra célzok, hogy ha a leletek mind valódiak, egyértelműen emberi civilizációra utalnak, akkor éppenséggel azt is feltételezhetjük, hogy nem csupán egyszer éltek itt az Elődök, hanem talán többször is! Bizony lehetséges, hogy az első „majomleszármazottak", a fejlődés fáján az első leágazás nem mostanában történt, vagy pár millió évvel korábban, mint eddig hittük, ha-nem éppenséggel pár százmillió évvel ezelőtt! A fajok fejlődését figyelő tudósok persze kézzel-lábbal fognak tiltakozni ezen állítás ellen, de sebaj. Pár százmillió évvel ezelőtt éppen úgy megtörténhetett az állatból emberré változás csodája, ahogyan később. Különösen akkor, ha a későbbi, időben hozzánk közelebb álló leválásokat valakik már eleve provokálták, elősegítették, lehetővé tették!

Mert nem zárhatjuk ki, hogy a legelső Elődök - hihetetlenül nagy időtávlatra kell itt gondolni - valóban véletlenül jöttek létre, valamiféle természeti körülmények hatására. De már a második, harmadik, negyedik, ötödik Előd-nemzedék nem így keletkezett! Hanem a kellő fejlettséget elért első nemzedék genetikailag besegített abba, hogy ismét leváljon egy ág. Részükről ez talán csak egy érdekes kísérlet volt, ami aztán később rendszerré, sőt szabállyá változott, magasztosodott. Attól kezdve pár tíz millió évenként új és új Előd-nemzedékek népesítették be a Földet (sohasem túl nagy létszámban, mint mi manapság), és minden nemzedék gondoskodott arról, hogy ha genetikailag [220] kimerül, akkor szerepét még időben átvegye egy másik nemzetség, egy másik, frissebb hajtás ugyanazon a fán? A staféta a jelek szerint jól működött, és az egyszer kifejlődött értelmes lények többé nem bíztak semmit sem a véletlenre. Vagyis időtlen idők óta élnek emberek a Földön. Mindig egy kicsit másképpen néztek ki, de igazából mindig is nagyon hasonlítottak, hasonlítottunk egymásra. Nem vagyunk semmiféle csúcsa a fejlődésnek, sok hibánk van még. De úton vagyunk a tökéletesedés felé. Mégpedig azon az úton, amelyen előttünk sok régi ember, sok előző emberiség, sok méltó Előd járt már